01 bur afrikaibir(2) - journals.lib.pte.hu

AfrikAi birodAlmAk

búr Gáborhabil. egyetemi docensEötvös loránd Tudományegyetembölcsészettudományi [email protected]

iSSN 1788-6422 pp. 5–19 Afrika Tanulmányok folyóirat© Publikon kiadó, Pécs iV. évf. 4. sz. (2010. december)

„Afrika: törzsek, államok, királyságok” – németül ezzel a címmel jelent meg az idén júliusban elhunyt kiváló angol afrikanista, Basil Davidson1 „Afrikai királyságok” (African Kingdoms) című, mára már klasszikusnak számító mun-kája. Talán a német precízitás volt az oka annak, hogy nem elégedtek meg az eredeti angol címmel, hiszen a szerző tényleg azt szerette volna láttatni mun-kájában, mennyire lépéstartó kontinens volt Afrika, mielőtt a rabszolga-keres-kedelem, majd a gyarmatosítás leta-szították az organikus fejlődés útjáról. A címadás azonban, ha valóban ilyen szándékkal történt, nem sikerült tökéle-tesre, kiegészítésre szorul, hiszen a tör-zsek, az államok és a királyságok mel-lett afrikai birodalmak létrejötte tanús-kodik az evolúciós jellegű, a partiku-larizmustól a centralizáció irányába haladó államszerveződési változások-ról. Éppen a birodalmak kialakulása a legjobb bizonyítéka annak, hogy Afrika nem „történelem nélküli kontinens”,

sajátosságai dacára is szerves része az emberiség közös civilizációs teljesítmé-nyének. A birodalmak ugyanis számos lehetséges definíciójuk ellenére minden kétséget kizáróan innovációk hordozói és elterjesztői, még abban az esetben is, ha az adott innovációkat másoktól, elő-deiktől, szomszédjaiktól, távoli, leigá-zott, vagy velük más módon kapcso-latba került népektől kölcsönözték. Ez legalább olyan fontos kritériuma a biro-dalmiságnak, mint például a nagy terü-letek, több etnikai csoport feletti ellen-őrzés megszerzése.

Ókori birodalmak AfrikábanAfrikával kapcsolatban a legtöbb ember számára elsősorban a gyarmatbirodal-mak „ugranak be”, sőt sokan még ma is olyan régi beidegződések rabjai, ame-lyek a kontinenst a törzsi fejlődésnél megrekedt területnek láttatják. Különö-sen a 19. és a 20. században volt divatos az egész afrikai történelmet a kontinen-sen kívülről érkező hatásokkal magya-

6 búr Gábor – Afrikai birodalmak

rázni. E rasszista nézetek túlbuzgó hívei még arról is szívesen megfeledkeztek, hogy Afrika az emberiség bölcsője volt, azt pedig már végképp nem voltak haj-landóak tudomásul venni, hogy a civili-záció bölcsőjét is Afrikában ringatták, nevezetesen Egyiptomban. Egyiptom az ő szemükben más volt: keleti, levantei, mediterrán, bármi, csak nem afrikai. Az egyiptológia azonban egyre ponto-sabb képet rajzolt a korábban zavaros-nak tekintett korszakokról is, s így egy-értelművé vált, hogy az ún. harmadik

átmeneti korban (i.e. 1070–653) a XXII. és a XXIII. dinasztia idején líbiai, míg a XXV. dinasztia korában núbiai ural-kodók ültek a trónon.2 Különösen az utóbbi dinasztiának, az ún. „fekete fáraók korának” (i.e. 746 k.–653) volt nagy jelentősége Afrika délebbi terü-leteit tekintve, hiszen ez nem csupán az egyiptomi civilizáció terjeszkedé-sét bizonyította, hanem azt is, hogy a birodalmat – ha ideiglenes jelleggel is – Núbia irányításával, a korábbi terminus technicus szerint: „etióp uralom alatt”

A kolonizáció előtti civilizációk Afrikában. Forrás: http://www.enotes.com/topic/African_empires

7Afrika Tanulmányok – birodalmak

sikerült konszolidálni. A XXV. dinasz-tia egyiptomi uralmának vége egyben a birodalom asszírok általi meghódítá-sát is jelentette, a fáraók korának végét, amikortól az Alsó-Nílus medencéje ide-gen, Afrikán kívüli birodalmak részévé vált. Núbiában viszont, ahol már az egyiptomi óbirodalommal egyidőben létrejött egy önálló állam, az ún. Kerma királyság, s amelyet az i.e. 15. század-tól az egyiptomi újbirodalom kebele-zett be, a Kusita királyságban tovább élt az egyiptomi kultúra.3 Hérodotosz, aki az ún. Napata korszak idején járt Afri-kában, ezért írhatta, hogy az etiópok a legősibb nép a Földön, s Egyiptomot is ők alapították. Ez már egy másik észak-afrikai birodalom, a föníciaiak által i.e. 814-ben alapított Karthágó felemelkedé-sének kora volt. Ugyancsak Hérodotosz számolt be a föníciaiak nagy vállalkozá-sáról, Afrika, – ahogy akkor nevezték – Líbia körülhajózásáról, a Vörös-tenge-ren át Délnek hajózva, s Herkules osz-lopainál, a mai Gibraltári-szoroson keresztül visszaérkezve, valamikor az i.e. 7. és 6. század fordulóján.4 Karthágó az Afrika Szaharától délre fekvő terü-leteivel régtől fogva fennálló kereske-delmi kapcsolatok monopolizálásával is megpróbálkozott, de tengeri biroda-lom lévén meg sem próbálta kiterjesz-teni hatalmát déli irányban. Erre még a punokat és az egyiptomiakat leigázó, s az egész észak-afrikai partvidéket uraló Római Birodalom hatalma sem volt ele-gendő, a római limes egyben kulturális választóvonal is volt.

Egyiptom hanyatlásával a Kusita királyság súlypontja is délebbre helye-ződött, a Napata-korszakot i.e. 270 körül a Meroitikus-kor váltotta, a korábbi-

nál jóval délebbi fővárossal, Meroéval, közel a Nílus 6. kataraktájához.5 Ez az állam az i.sz. 4. század közepéig állt fenn, fontos közvetítő szerepet játszva a Mediterráneum és Afrika belső terü-letei között, például a vasművesség és más vívmányok elterjedése terén. Az Afrika belsejéből a Római Birodalomba aranyat, elefántcsontot, tömjént, mir-hát, fekete rabszolgákat és vadállato-kat szállító nílusi kereskedelmi útvonal ellenőrzése komoly bevételt jelentett. A kereszténység is ebben a korban ter-

jedt el Núbiában, s terjeszkedett tovább Délnek, a mai Etiópia fennsíkjáig. Éppen itt, a Vörös-tenger közelében, a mai Észak-Etiópia és Eritrea területén alakult ki az új birodalom, az Akszúmi Királyság, amely az i.sz. 1-től a 10-ik századig állt fenn, fénykorában, a 4. században még az Arab-félsziget egy részét is uralma alatt tartva. Ekkori-ban vette fel az akszúmi uralkodó osz-tály a kereszténységet is, ami a késő antik világba történt sikeres betagolódá-sát bizonyította. Az i.sz. 2–3. században Akszúm visszaszorította, a 4. században meghódította vetélytársát, Meroét is. Így az akkori világ nagyhatalmának szá-mított, Róma, Bizánc és Perzsia mel-lett. A történészek sokáig vitatkoztak Akszúm sikerességének okairól. Koráb-ban uralkodóinak idegen, arábiai erede-tével próbálták magyarázni, mára egyér-telművé vált, hogy a helyi fejlődés ered-ménye volt ez a jelentős afrikai biro-

„A birodalmak ugyanis számos lehetséges definíciójuk ellenére minden kétséget kizáróan inno-vációk hordozói és elterjesztői”


dalom. Az iszlám gyors terjedés azon-ban elszigetelte Akszúmot a keresz-tény világtól, tengerpartját az arabok a 8. században elfoglalták, visszaszorult a magasföldre, s a 10. században szét-esett. Sikerült viszont nyelvét, kultúrá-ját, sőt keresztény vallását is megőriz-nie, s „nyomdokain”, a 12. századtól újabb birodalom kezdett épülni, Etiópia, amely sikeresen szállt szembe az iszlám meg-megújuló rohamaival.6

Középkor: akkulturáció révén létre-jött peremkultúrák? Máig élénk vita tárgyát képezi, vajon az ókori birodalmak milyen mérték-ben befolyásolták Afrika későbbi tör-ténelmét. Mivel a régészet, nyelvészet és más segédtudományok csak közve-tett, s nem mindig egyértelmű kapasz-kodókat tudnak nyújtani, tág tere nyí-lik a különböző, egymásnak teljesen ellentmondó értelmezéseknek. A gaz-dasági-társadalmi újítások terjedési irá-nya is ennek megfelelően hol Északról Délre, Keletről Nyugatra, hol éppen for-dítva tételeződik. A vasművesség kér-dése az egyik legjobb példa erre: önálló vívmánya-e Afrikának, avagy a Közel-Keletről több áttételen keresztül érke-zett. Hasonló az ún. istenkirályságok kérdése, vannak, akik Egyiptom köz-vetlen és közvetett hatásáról beszélnek, különböző lehetséges útvonalakat adva meg, vannak, akik a földművelő társa-dalmak velejárójának tekintik az intéz-ményt, amely mindenhol önállóan szü-letik meg. A kutatómunka napjainkban egyre nagyobb mennyiségű információt hoz a felszínre, nincs kizárva, hogy a belátható jövőben biztos válasz születik e kérdésekre. Az is biztos ugyanakkor,

hogy a Nílus völgyének kitüntetett helye nem kérdőjelezhető meg, éppen úgy, ahogyan az onnan vezető „civilizációs folyosók” léte sem. Három ilyen korri-dorról biztosan tudunk, s nem kizárt, hogy elsősorban a kiterjedtebb régészeti kutatások tovább cizellálják a képet. A korridorok közül a legfontosabbnak az ún. Szahel-korridor tűnik, amely a Nílus völgyéből a Szahara és az erdőöv közötti széles sávban könnyítette meg az érintkezést. A másik ilyen korridor maga a Nílus-völgy déli irányban, egé-szen a Nagy Tavak vidékéig. A har-madik pedig a kelet-afrikai partvidék, ahol az ókortól jelentős volt a hajózás, így az áruk mellett az eszmék és infor-mációk cseréje is. Ha a Száhel esetében a transz-szaharai karavánutak képez-nek alternatívát, a kelet-afrikai partvi-dék esetében a legegyértelműbb a konti-nensen kívülről érkező befolyás, hiszen itt az Arab-félszigeten túlra, Perzsi-ába, Indiába, sőt adott esetben Kínába, Madagaszkár esetében pedig Jáva szi-getéig vezető szálakról van szó. Éppen ezek miatt a távoli kapcsolatok miatt terjedtek el azok a nézetek, amelyek az Afrikában létrejövő államokat az akkulturáció útján létrejött peremkultú-rákhoz sorolta. Csak az alaposabb kuta-tások tudtak fényt deríteni ezen állam-alakulatok, sok esetben igazi birodal-mak autochton fejlődésére.

Jelentőségében kiemelkedik a Szá-hel-korridor, hiszen ezen az útvona-lon nem csupán birodalmak szület-tek az i.sz. II. évezred elejétől, hanem jóval korábban ez volt a negridek felté-telezett vándorlási útvonala is, s az ún. „bantu vándorlás”7 jelensége, illetve a Nok-kultúra8 feltűnése sem ért-


hető nélküle. Továbbá az Észak-Afri-kában alig néhány évtized alatt végig-söprő iszlamizáció és arabizáció ezt az utat is használja, az előbbinél per-sze sokkal kisebb eredményességgel. Az első afrikai birodalom, Ghána9 nem is ezen az úton érintkezett az arab-ber-ber világgal, hanem ahogy ezt egy 8. századi arab forrás említi: „a Szaharán keresztül vezető régi kocsiút” mentén.10

A mai Mauritánia és Mali területén lét-rejött birodalomról kevés dolog ismert, az viszont biztosan, hogy az itteni aranylelőhelyek biztosították felemel-kedését, gazdagságát. A középkori arab források a Ghánai birodalom első 44 uralkodóját fehér királyoknak neve-zik, ám róluk semmilyen kézzelfogható információ nem maradt fenn. A 19–20. századi európai történetírók készséggel helyt adtak ennek a legendának. Saját előítéleteik vezették félre őket, meg vol-tak győződve arról, hogy az arab-berber befolyás döntő jelentőséggel bírt a Ghá-nai birodalom kialakulásában, hiszen a fekete afrikaiak egyszerűen képte-lenek lettek volna tartós állami struk-túrák létrehozására és működtetésére. Az örvendetesen gyarapodó régészeti feltárások azóta bizonyították, hogy Ghána felemelkedésében döntőek vol-tak a helyi elemek, az arab-berber keres-kedőréteg az uralkodó elittől jól elkülö-níthető területeken élte mindennapjait. A birodalom az i.sz. 9–10. században élte virágkorát, befolyása ekkor még a Nyugat-Maghreb egyes részeire is kiter-jedt. A mindvégig „pogány” birodalom éppen az almoravidák dzsihádjának esett áldozatul, először az oázisokat, majd a határmenti városokat foglal-ták el, fővárosa Kumbi Szaleh11, amely

30 ezerre becsült lakosságával valószí-nűleg Afrika akkor legnagyobb városa volt, 1076-ban esett el, noha maga a birodalom még több mint egy évszáza-dig fennállt. Csak ezután kezdődött az itt élők tömeges áttérése az iszlámra. A legendás, de mindenképpen sikeres Ghána példája így az egész fekete kon-tinens számára példaértékűvé vált, nem véletlen, hogy a Szaharától délre fekvő Afrika első függetlenné vált gyarmata, Aranypart éppen ennek a korai biroda-lomnak a nevét vette fel.

Ghána romjain, a felső-Niger men-tén a 13. század első felében létrejött a valaha volt legnagyobb nyugat-afrikai birodalom, Mali. A birodalom alapí-tója a legendák övezte Szungyata Keita (Szunjata) volt, aki hét éves koráig nyo-morékként még járni sem tudott, de csodás kalandjai után elődjét letaszítva maga lett az uralkodó. A malinke nép által lakott területen olyan muszlim állam jött létre, amely gyors terjeszke-désbe fogott, egészen az Atlanti óceán partjáig, ellenőrzése, de nem közvet-len uralma alá vonva az aranytermelő vidékeket.12 A Mali birodalom I. Musza Mansza idején (1312–1337) élte virág-korát. Egyik legfontosabb város a só és az arany szállításának útvonalán fekvő Timbuktu volt, „Afrika Athénja”, ahol muszlim tudósok sokasága alkotott, s amely a 14. században már felkerült az akkori európai tengerészeti térképekre, a portolánokra is. Musza Mansza13, Mali fekete szultánja, az akkori világ való-színűsíthetően leggazdagabb uralkodója 1324-ben mekkai zarándoklatra indult, egyes források szerint 60 ezres kíséret-tel. Az uralkodó becsülhetően két tonna aranyat vitt magával, s olyan bőséggel


osztogatta, hogy Egyiptomban a sárga fém mintegy negyedét elveszítette érté-kéből. Egy évvel később, a visszaúton Musza Mansza maga is megtapasztalta ezt az árforradalmat, mert aranya leér-tékelődése miatt a helyi kereskedők köl-csönére kellett hagyatkoznia.14

A 14. sz. második felében a Mali birodalmat sorozatos trónviszályok és a peremterületek leválása gyengítet-ték meg. Különösen érzékeny veszte-ség volt a Niger középső folyásának nagy kanyarja mentén élő szongájok kiválása, akiknek kiváló lovassága volt. A harcos népet Timbuktu lakói félig pogányoknak tartották, mivel az iszlá-mot a 15–16. században virágkorát élő Szongáj (Szongai) birodalomban nem tették államvallássá, bár a birodalom felső rétege és uralkodó dinasztiája fel-vette az iszlám vallást. A hódítások révén ez a birodalom is hatalmas terü-letűvé duzzadt, de ez állandó háborús-kodást is jelentett, ám az északról elő-retörő marokkóiakkal szemben (sora-ikban sok tűzfegyverrel felszerelt volt spanyol hadifogollyal) alulmaradtak. A muskétákkal szemben a szongáj had-sereg a közel tízszeres emberfölény dacára sem tudott sikerrel szembe-szállni, így Szongáj 1591-től Marokkó vazallusává vált. Hatalmas aranykincs vált a hódítók zsákmányává. Ez az alá-rendeltség azonban nem sokáig tartott, hiszen a sivatagon keresztül nehézsé-gekbe ütközött és drága volt az után-pótlás szállítása, így lényegében csak Timbuktu és Dzsenné városainak kör-nyékére szorítkozott a marokkói pasa tényleges uralma. Ennek ellenére a 16. század végére a maradék Szongáj biro-dalom is szétesett. Fénykorának gazdag-

ságát Leo Africanus15, a 16. század nagy utazója és földrajztudósa örökítette meg, annyira hitelesen, hogy leírása alapján az európai utazók a 19. század első feléig újra és újra megpróbálkoztak a hitetlenektől elzárt város fellelésével, s mikor az 1928-ban16 végre megtörtént, nem akarták elhinni, hogy a szegényes romok egy valaha volt nagy birodalom kiemelkedő fontosságú városa volt.

Így verhetett gyökeret az a nézet, hogy Afrika történelmének ezeket a fényes fejezeteit arabok, s nem fekete emberek írták. E három birodalom fel-emelkedésével és lehanyatlásával véget is ért a középkori nagy nyugat-afri-kai birodalmak kora. A tengerpartokon megjelentek a portugálok, akik a Szaha-rán keresztül bonyolódó kereskedelem-ben szokásosnál magasabb árakat kínál-tak az afrikai portékákért, így az északi útvonalak csomópontjai megszűntek civilizációs központokként funkcio-nálni. A portugálok, majd a nyomuk-ban érkező többi európai hódító pedig egy teljesen új szerepre kényszerítette az afrikaiakat.

Megkérdőjelezhetetlenül afrikai: Kongó és Monomotapa királyságaiA késő középkorban és a kora újkorban Afrika középső, keleti és déli részén is számos államalakulat jött létre, sőt legendás birodalmak is léteztek, jobbára a felfedezők fantáziájában, mint például „János pap országa”17, amelyet keres-tek, de igazából soha meg nem találtak. A Csád-tó környékétől a Zambézi völ-gyéig tehát protoállamok, államok és potenciális birodalmak sora léte-zett, közülük azonban csak kettő kerül itt kiemelésre (némileg önkényesen


e tanulmány szerzője által), a Kongó királyság és a Monomotapa birodalom. Különösen az előbbiről tudott már a kor-társ Európa is sokat, hiszen a portugálok közvetlen, tartós kapcsolatba kerültek vele.18 Kongó uralkodója, Mani-Kongo Nzinga és családja már alig két évvel az első portugálok udvarában történt megjelenése után, 1491-ben felvette a keresztséget, sőt, még nevét is János királyra változtatta. Fiát Portugáliába küldte tanulni, aki hazatérvén püspök-séget alapított és a helyi főnökök fiait is Portugáliába küldte tanulni, a királyság közigazgatását pedig portugál mintára szervezte át.

Egy 1578-as útleírás így ír Kongó-ról: „A Királyság 6 tartományra oszlik, ezek; Bamba, Soio, Sunde, Pango, Bata és Pemba. A legnagyobb és leggazda-gabb Bamba, melyet a nemrég elhunyt Alvaro király unokaöccse Sebastiao Manibamba kormányoz. Ez a tartomány a tengerpart mentén terül el, az Ambríz folyótól a Cuanza folyóig észak-déli irányban. Sok kisebb főnököt tart fenn-

hatósága alatt, akik közül a nagyobbak a következők; António Mani Bamba, aki helyettese és testvére Sebastiao-nak, aztán Mani Lemba, Mani Dande, Mani Bengo, Mani Luanda – aki Luanda szi-getének kormányzója – Mani Corimba, Mani Cuanza, Mani Cacanje. Ők a ten-gerpartot uralják. A szárazföld belseje felé az ambunduk élnek Angola mellett, ők az említett Manibamba alattvalói; Engaze Quinguengo, Motolo, Cabonda és más alacsonyabb rangúak. Megjegy-zésre méltó, hogy a Mani szó jelen-tése Úr és a többi pedig az általa irá-nyított földet jelenti; pl.: Mani Bamba azt jelenti Bamba területének ura, Mani Corimba (ez Bamba egy része) jelentése Corimba ura, stb. Bamba tartomány déli irányban Angolával szomszédos, keleti irányban az Aquilunda tónál végződik, Quissama környékén.”19

A 14. századtól fennálló Kongó királyság területe azonban a 16. század-tól az európai rabszolga-kereskedelem egyik legfontosabb forrásává vált, s ez a birodalom elnéptelenedéséhez és szét-

Monomotapa Királyság egy régi térképen

Forrás: http://www.geographicus.com/blog/rare-and-antique-maps/monomotapa-mutapa-and-king-solomons-mines/


eséséhez vezetett, noha maga a király-ság (kiüresedett) intézménye egészen Angola 1975-ben elnyert függetlensé-géig fennállt.

Sokkal kevesebb ismert a másik nagy birodalomról, a Monomotapa királyságról. Arab források már a 10. században említenek egy nagy afri-kai államot messze délen, ahol aranyat bányásznak. Az arany mellett réz, vas és elefántcsont is bőségesen rendelke-zésre állt, s ezeket az árukat már a 10. századtól ázsiai eredetű textíliákra, üvegárukra, a későbbiekben porcelánra

is cserélték. A csere színhelye a tenger-parti Sofala volt, a mai Közép-Mozam-bikban. Mivel a királyságban nem ismerték az írást, kizárólag a régészet ad támpontokat a Monomotapa király-ság történetéhez, amely virágkorát a 13. és 15. század között élte, ekkor épül-tek fővárosában, a máig titokzatos és monumentális épületek. A hatalmas, habarcs nélkül emelt kőépítmények a piramisok után Afrika legnagyobb szabású építészeti emlékei. A portu-gál felfedezők csak a 16. század ele-jén közelítették meg Nagy-Zimbabwe20 városát, amikor a birodalom már szét-esett. A várost, amelynek egy évszázad-dal korábban 10-20 ezer főre becsülhető lakossága volt, akkorra már elhagyták, a feltételezések szerint környékének

eltartóképességét addigra teljesen kime-rítették. 1871-ben egy német utazó, Karl Mauch fedezte fel újra a romokat, ame-lyek azután legendákat szültek Európá-ban. A Bibliában is említett Ofír21 orszá-gát vélték benne felfedezni. Azt feltéte-lezték, hogy itt volt Sába királynőjé-nek palotája, s innen származtak Sala-mon király mesés kincsei. A területet meghódító Cecil Rhodes a vatikáni és a lisszaboni könyvtárakba küldte embe-reit, hogy kutassák fel, ki emelhette az építményeket, arabok, perzsák, indi-aiak, vagy más ázsiai nép. Bármi jó volt, ami nem afrikai származásra utalt, a területet kincsvadászok járták, sok kárt okozva az emlékekben. A későbbi szakszerű régészeti kutatások eredmé-nyeit kétségbe vonva a rhodesiai tele-pes rezsim egészen az 1970-es évekig tagadta a Monomotapa birodalom afri-kai voltát.

Afrika államai a gyarmatosítás előtti évtizedekbenA 18. században virágkorát élő európai és az arab rabszolga-kereskedelem által kivéreztetett Afrikában már csak ritka esetben születtek nagy birodalmak, ám a 19. század gyarmatosítás előtti évtize-deinek történéseire így is néhány jelen-tős állam és személyiség nyomta rá a bélyegét. 1801-ben érkezett Egyiptomba Mohammed Ali22, hogy a török szul-tán nevében rendet teremtsen a franciák által felforgatott országban. A mamelu-kok legyőzésével saját abszolút hatal-mát kiépítő alkirály (khedive), szá-mos más hódítása mellett, 1820 és 1822 között elfoglalta Dongolát, Szennárt és Kordofánt, 1824-ben megalapította Khartumot, majd 1830-ra meghódította

„A későbbi szakszerű régészeti kutatások eredményeit kétség- be vonva a rhodesiai telepes rezsim egészen az 1970-es évekig tagadta a monomotapa biroda-lom afrikai voltát.”


a mai Szudán teljes területét, örökletes alkirályságot hozva itt létre. Az egyip-tomi fennhatóság ezen a területen egé-szen az 1880-as évek elejéig, a mahdista felkelésig fennmaradt. Mohammed Ali egyben az iszlám új, energikus képvi-selője és megújítója is volt Egyiptom-ban, az enervált török vallási uralom-mal szemben. Modernizációs kísérle-

tét azonban zátonyra futtatták az euró-pai nagyhatalmak, amelyek nem szeret-tek volna egy keleti birodalmat vetély-társul.

Egy másik jelentős moszlim állam Közép-Szudánban, Hauszaföldön jött létre 1804-ben a fulani Uszmán dan Fodio vezetésével. A fulanik néhány éven belül meghódították az összes hausza városállamot, és dzsihádot hir-detve óriási birodalmat teremtettek. Uszmán dan Fodio már évekkel 1818-ban bekövetkezett halála előtt visszavo-nult a kormányzástól, és minden energi-áját a muzulmán vallás megújításának, a pogány elemek kigyomlálásának szen-telte. Fia, Mohammed Bello Szokoto szultánja lett, azé a birodalomé, amely Nigéria angol gyarmatosításáig fennállt.

Nyugat-Afrikában a 19. század köze-pén El-Hádzsi Omár Sierra Leone-ban angol kereskedőktől vásárolt tűzfegy-verekkel a Futa Dzsallonból kiindulva legyőzte a mohamedán Fulbe birodal-mat, s egészen a szenegáli francia birto-kokig húzódó államot alapított, amelyet 1864-ben bekövetkezett haláláig vezetett. Omár birodalmának jelentős részét azu-tán az utolsó afrikai muzulmán biroda-lomépítő, Szamori23 kebelezte be 1870 és 1890 között. A Csád-tó medencéjében El Kanemi és fia Omar újból felvirágoztat-ták az egyik legrégebbi afrikai birodal-mat, Bornut, azáltal, hogy a 10. század óta uralkodó Sefuwa dinasztia 1846-ban történt megdöntésével maguk vették fel a Mai, azaz Szultán címet. Bornutól keletre a Wadai birodalom jött létre 1803–1813 között Abd el-Krim szultán uralma alatt, aki befolyását egészen a Nílusig kiterjesztette. Bornu és Wadai a század végén előbb Rabeh (Közép-Afrika Napó-

Elefántcsont maszk a 16. századi Beninből Forrás: http://www.flickr.com/


leonja) és a mahdisták, majd a századfor-dulón a francia hódítók uralma alá került.

A felső-guineai partvidéken, Arany- és Rabszolgaparton négy állam emel- kedett ki jelentőségében, Asanti, Da- homey, Oyo és Benin. Közülük a leg-régebbi, Oyo, a joruba központ 1820 körül a fulbék hadjáratai idején elveszí-tette területének északi felét, főváros-ával együtt, s ez a koraállamiság jegyeit felmutató konföderáció már az 1840-es évektől kezdve lépésről lépésre angol befolyás alá került. Benin hanyatlása már a 18. század elejétől tartott, az egy-kor európai zsoldosokat is szolgálatába fogadó, művészetéről híres állam a 19. századra árnyéka volt egykori önma-gának, a Niger-delta egymással riva-lizáló uralkodói és a despotikus papi kaszt aláásták az egykor híres udvart tartó oba hatalmát. Dahomey király-sága csak Gezo király uralkodása alatt (1818–1848) tudta magát végérvényesen függetleníteni Oyotól. Már 1774-ben, Widah elfoglalásával sikerült a király-ságnak megvetnie a lábát a tengerpar-ton, és így a rabszolga-kereskedelembe való bekapcsolódása különösen ered-ményes volt. Dahomey királya a 19. szá-zadban több mint tízezres hadsereggel rendelkezett, az akkor legmodernebb-nek számító fegyverekkel felszerelve. Különleges hírnévre tett szert az ural-kodót őrző amazonsereg. Eredményes kísérletek történtek a rabszolga-keres-kedelem utáni korszakra való átállásra, különösen a pálmaolaj kivitele révén, de a franciák már 1851-ben megvetették a lábukat a tengerparti Porto Novoban, és 1892 novemberében az utolsó dahomey-i király, Behanzin behódolt a franciák előtt.

A mai Ghána középső területein jött létre az Asanti konföderáció, amely a 18. században keleti és északi irány-ban hódítva komoly birodalommá vált. Arany-, rabszolga- és kóladió exportja volt jelentős. A 19. század elejére haté-kony adórendszere, állandó hadserege és hivatalnoki kara működött. A korai államiság összes jegyével rendelkező birodalom élén az Asantehene24 állt. Ezt a címet 1800 és 1824 között Osei Bonsu viselte, akinek legfontosabb törekvése a déli partvidék meghódítása volt. A helyi főnökök vazallussá tétele mellett 1807-ben megtámadta az Anomabuban fel-épített aranyparti angol erődöt is. Ezzel kezdetét vette Asanti évtizedes küz-delme a brit behatolás ellen. Kumasit, a fővárost 1874-ben nagy létszámú brit hadsereg foglalta el, de csak a 20. szá-zad legelején vált Asantiföld brit pro-tektorátussá.

Abesszíniában Nagy Jasu 1704-ben bekövetkezett halála után a négusok uralma formálissá vált, az ország más-fél évszázadra a teljes anarchia állapo-tába süllyedt. 1856-tól II. Teodor, majd 1872-től IV. Johan négusok szervezték újra, és centralizálták a császárságot, amely így képessé vált mind az egyip-tomi, mind a mahdista hódító terveket meghiúsítani. Az afrikai Nagy Tavak vidékén különösen három korai feudá-lis állam jelentősége nőtt meg a 19. szá-zadban: Bugandáé, Ruandáé és Burun-dié. A térségre általánosan jellemző volt a nomád állattenyésztő népek leszár-mazottaiból rekrutálódott arisztokrá-cia uralma a földműves, paraszti réte-gek fölött, mint azt Ruanda és Burundi tuszi–hutu társadalmai jól példázzák. Buganda volt a legfejlettebb, a Viktó-


ria-tavon 300–400 egységből álló flot-tájuk őrködött a bugandai uralkodók, a kabakák hatalmának csorbíthatat-lanságán, s ez a flotta egyben lehetővé tette a tavi kereskedelem monopolizálá-sát. A kelet-afrikai partokon a szuahéli városállamok a 17. századtól az Ománi Szultanátus fennhatósága alatt álltak. 1840-ben a szultán székhelyét Omán-ból Zanzibár szigetére tette át. Zanzibár és Pemba a szegfűszegtermesztésben monopolhelyzetet élvezett ekkoriban.

Dél-Afrikában 1818-ban „Afrika Na- póleonja”, Shaka25 (vagy Saka) szerezte meg a zuluk királyának címét, az ő hódí-tásai és rettegett uralma hozta mozgásba a szubkontinens népeit a következő évti-zedben. E hatalmas területekre kiter-jedő háborús zűrzavar, erőszakolt migrá-ciók, egész régiók elnéptelenedésével járó pusztítások összefoglaló neve Mfecane, amely a zuluk nyelvén ütést, csapást jelent. Így kerültek a matabelék a mai Zimbabwébe, ahol Mzilikazi, majd fia Lobengula hoztak létre erős királyságot

1838 és 1894 között. Nguni és szotó csoportok a mai Zambiáig és Tanzáni-áig, sőt Kenyáig is eljutottak a Mfecane során, roppant felfordulást okozva eze-ken a területeken.

Királyságok a gyarmati korbanA gyarmatosítás előtti társadalmi-politi-kai rendszer sehol sem tudott olyan vál-tozások nélküli formában fennmaradni Afrikában, mint Bornu26 és a Szokotói Kalifátus britek által elfoglalt részén. A kalifátus a 19. század végére már túlju-tott hatalma csúcsán, a kalifa uralma a tucatnyi emirátus élén álló emírek által korlátozott volt. A 20. század első évei-ben a britek csekély haderővel sorra fog-

lalták el az emírségeket, s mind a kalifa, mind az emírek a britek által kiválasz-tott és kinevezett személyek lettek. Az angolok számára a Szokotói Kalifá-tus az afrikai civilizáció csúcsát jelen-tette, olyan modellt, amit egész Nigéri-ára ki szerettek volna terjeszteni. A köz-vetett uralom klasszikus formája alakult itt ki, nagyfokú helyi önállósággal, az angolosítás, illetve a nyugatosítás cse-kély, vagy elenyésző volt.

Ahogy az európai hódítás után a nagy múltú királyság, Buganda a brit Uganda Protektorátus részévé vált, úgy a legtöbb afrikai királyságot is az újonnan létrejött gyarmati közigazga-tási egységekbe olvasztották be. Csak néhány olyan hagyományos fekete-afri-kai állam volt, amely területi integ-ritását lényegében teljes mértékben megőrizve élte túl a gyarmati korszakot – Kelet-Afrikában Ruanda, Burundi és Zanzibár, Dél-Afrikában Baszutóföld (a mai Lesotho) és Szváziföld. Ezek-ben az országokban az európai gyar-matosítók nem számolták fel az ural-kodók hatalmát, hanem együttműkö-désre kényszerítették őket. Az uralko-dók kezében megmaradt hatalom nagy eltéréseket mutatott, néhányan közülük csupán reprezentatív funkciókat láthat-tak el, a dél-afrikai uralkodók viszont megtarthatták alattvalóik feletti hatal-muk jelentős részét.

Ezek a prekoloniális rendszerek más és más okok miatt öröklődtek át a gyar-mati korszakba. Zanzibár különleges európai megítélés alá esett, a 19. század nyolcvanas éveire belekerült az európai hitelek, pénzügyi rendszer és az infor-mális hatalmi politika gépezetébe. Ami-kor ez az informális ellenőrzés formá-


lissá lett, a protektorátus intézményének megtartása hosszú távú következmé-nyekkel járt. Az európai jogban a pro-tektorátusi státus sok mindent jelenthe-tett, a legáltalánosabb jellemzője mégis az volt, hogy a fennhatóságot gyakorló hatalom a szuverenitás néhány elemét magához vonta. Ez az európai gyakor-latban főként a pénzügyek és a külügyek irányítását jelentette. Zanzibár földrajzi helyzeténél fogva a britek számára India külső biztonsági övezetéhez tartozott. Már 1822-ben az ún. „Moresby szerző-dés”27 révén a szultán engedményekre kényszerült, elsősorban arra, hogy keresztény országokba nem ad el többé rabszolgákat. A rabszolga-kereskede-lem teljes betiltását a britek egy 1873-as újabb szerződésben kényszerítették ki, ami gazdaságilag jelentősen meggyengí-tette Zanzibárt. Mindinkább a brit kon-zulok és a brit flotta határozta meg a szi-geten az ügyeket, Zanzibár nem hiva-talos miniszterelnökeivé váltak anél-

kül, hogy ez az anyaország adófizetői-nek egyetlen fillérjébe belekerült volna. A Szuezi-csatorna megnyitása azonban más európai hatalmakat is a térségbe vonzott. II. Lipót belga király a kelet-afrikai partokra is ki akarta terjeszteni uralmát. A franciák Zanzibár egyik mel-lékszigetét, Mafiát akarták megvenni, valamint vasúti koncessziót szerezni a Tanganyika-tóhoz. A németek pedig „földműves- és kereskedőgyarmatot” szándékoztak a Zanzibárral szemközti partvidéken létrehozni, ami az angolo-kat cselekvésre ösztönözte. „Nem intéz-hetjük úgy az ügyeket, mint eddig” – írta Lord Granville brit külügyminiszter. „Ha habozunk, egy másik, kevésbé szé-gyenlős hatalom megaláz bennünket.” A helyzet rendezése két lépcsőben, az 1886 novemberében és az 1890 júliu-sában (az ún. Helgoland Egyezmény) kötött megállapodások révén történt meg, Zanzibár formálisan is brit protek-torátussá vált.

Ruandába és Burundiba a németek kelet-afrikai hódításaik során az 1890-es Helgoland Egyezmény nyomán jutottak el, a két területet – Afrika legsűrűbben lakott részé – 1899-től egységes katonai körzetként igazgatták. A német gyar-matosítók meghagyták a tuszi arisz-tokráciát és a két uralkodót, a mwamit, illetve a ganwát eredeti pozíciójukban, de a tuszi uralkodó klánok közötti konf-liktusokat kihasználták uralmuk erő-sítésére. Ruanda és Burundi a közve-tett európai uralom megvalósulásának példái. A német elképzelések szerint a későbbiekben a rendszernek a közvetlen uralom irányába kellett volna fejlődnie, ám ennek kivitelezésére Németország-nak már nem maradt ideje.

Benini harcosokat ábrázoló bronz plakett Forrás: http://article.wn.com/


Baszutóföldön, ahol a szotók és congák aránya megegyezik a hutuk és tuszik egymáshoz viszonyított arányával, nem alakult ki Ruandához és Burundihoz hasonló kasztszerű etnikai alapú feuda-lizmus. A 19. század első felében a szotók egyik főnöke, I. Moshoeshoe28 a zuluk, a búrok és az angolok ellen harcolva egye-sítette a magas, 1500-1600 méteres hegyi platón fekvő – ezért „Afrika Svájcá-nak” is nevezett – ország népeit, egysé-ges kormányzati és jogrendszert vezetve be. Amikor 1867-ben a búrokkal szem-beni katonai vereség elkerülhetetlennek látszott, I. Moshoeshoe király a másik ellenfélhez, Angliához fordult katonai segítségért. A búrok az ország legalacso-nyabban fekvő, így legértékesebb részét elvették, de Nagy-Britannia geostratégiai megfontolásokból a fennmaradó ország-részt 1868-ban protektorátussá nyilvání-totta, majd négy évvel később fokföldi gyarmatához csatolta. A fokvárosi ható-ságok megkísérelték a szotók tűzfegyve-reit elkobozni, az emiatt kirobbant felke-lés eredményeként Baszutóföld újra pro-tektorátus lett. A király és a főnökök a helyükön maradhattak, a brit főbiztos baszutóföldi tevékenységét csak „rész-munkaidőben”, rezidens útján végezte, mivel két másik protektorátus is fokvá-rosi hivatalához tartozott.

A 97 százalékban a névadó szvázik által lakott Szváziföld lakói már a 19. század elején a zulukkal vívott harcaik során egységes néppé kovácsolódtak a Dlamini klán uralma alatt. Az angol-búr ellentétek ügyes kihasználásával a szvázik uralkodója, a ngwenyama 1895-ig meg tudta őrizni az ország független-ségét. Ekkor a Dél-afrikai Köztársaság (Transvaal) protektorátusává vált, majd

az angol-búr háború után a protektori jogokat a britek vették át.

Az afrikai uralkodók Leshotóban, Szváziföldön és a harmadik dél-afrikai angol protektorátusban, Becsuánaföldön is lényegesen nagyobb befolyást és hatalmat tudtak megőrizni maguk-nak, mint bárhol másutt a kontinensen. Ezek az afrikai dinasztiák átvészelték a gyarmati korszakot és a megváltozott körülményekhez igazodva a független-ség elnyerése után, immár alkotmányos keretek között uralkodtak tovább.

Jegyzetek1 Basil Risbridger Davidson, tucatnyi

Afrika történetéről és mindennapjairól szóló kiváló munka szerzője 2010. július 9-én, 95 éves korában hunyt el. Életének vannak magyar vonatkozásai is, 1939 janu-árjától 1941 áprilisáig a brit titkosszolgálat megbízásából, mint Balkán-szakértő (sic!) Budapesten tevékenykedett, sajtóirodát működtetve álcázásul a Petőfi téren. Az 1956-os forradalom idején immár tényleg újságíróként járt Magyarországon.

2 A kérdés nemzetközileg is elismert szak-tekintélye Török László akadémikus. Számos, a tárgykörben publikált műve közül lásd: Török, László: The Birth of an Ancient African Kingdom. Kush and Her Myth of the State in the First Millennium B.C., Lille, 1995.

3 Ennek köszönhető, hogy a mai Szudán-ban több piramis található, mint magában Egyiptomban, noha méreteik kétségkívül szerényebbek.

4 G. Mokhtar (ed.): General History of Africa II. Ancient Civilisation of Africa. UNESCO, Paris, 1981. 447-448. o.

5 A katarakta szó a görög kataraktészból szár-mazik, melynek jelentése vízesés, zuha-tag, s az Asszuántól a mai Kartúm köze-léig összesen hat nagyobb katarakta ismert a Níluson, egy a mai Egyiptom, öt Szudán területén. Mind Egyiptom, mind Núbia tör-ténelmében fontos szerepet játszottak.


6 Az 1137 körül hatalomra került Zagve-dinasztia uralkodóihoz fűződik a Világ-örökség részét képező Lalibela 11 sziklába vájt templomának kifaragása.

7 Afrika népességének nagyobb hányada az ún. „bantu vándorlás” révén került mai helyére.

8 A Nok-kultúra a mai Nigéria középső és északi részein jött létre, az i.e. 1000 körül. Fél évezreddel később már ismert volt e kul-túra hordozói számára a vasolvasztás. A kultúrát leginkább ember nagyságú terra-kotta szobrairól ismeri a világ. Az i.sz. 500 körül eltűnt, sokak véleménye szerint a korai joruba kultúrában élt tovább.

9 Hogy a mai Ghána állammal, amelytől jó ezer kilométerre Nyugatra terült el, az összetévesztést elkerüljék, hosszú ideig a Gána kifejezést használták, mára azonban maradt a Ghána forma.

10 Ezek a kocsik feltételezhetően könnyű harci szekerek voltak, nem áruszállításra használták őket, s a „teve forradalma” előtt máshol is fellelhetőek voltak a Szaharában.

11 A város romjaira a mai Mauritánia déli részén bukkantak francia régészek a 20. század elején.

12 A hódítási próbálkozások az aranyterme-lés leállásával jártak, így ésszerűbb volt csak lazább ellenőrzést gyakorolni, az aranyrögöket elvették, míg az aranyport a bányászok megtarthatták.

13 Az uralkodó címe Musza volt.14 A kölcsönt állítólag úgy fizette vissza,

hogy minden kölcsönkapott 300 dinár helyett hétszázat adott vissza.

15 A Timbuktut megjárt utazó életéről magyarul Amin Maalouf tollából olvas-ható „A pápa rabszolgája” című regény.

16 Timbuktut igazából a skót Alexander Gor-don Laing érte el először 1826-ban, de továbbhaladtában a tuaregek megölték, feljegyzései is megsemmisültek. A dicső-ség így René Caillié francia utazónak jutott két évvel később.

17 A világtérképek többségén egészen a XVIII. századig általában Etiópia szerepel „János pap országaként”.

18 A Kongó folyó torkolatáig a portugál fel-fedezők közül elsőnek Diogo Cão jutott el 1482-ben.

19 Rubint István (ford.): Duarte Lopes – Filippo Pigafetta: A Kongó Királyság és a szomszédos területek leírása. I. könyv. In: Palimpszeszt Tudományos és Kulturális Folyóirat. 1997. június-július, 5-6. szám.

20 A Zimbabwe szó kőházat jelent.21 Az Ószövetségben Ofír többször is emlí-

tésre kerül, ahonnan Salamon király hajói nagy mennyiségben hoztak aranyat, szan-tálfát, elefántcsontot, fűszereket, majmo-kat és pávákat.

22 Mohammed Ali albán származású török hadvezér volt.

23 Samory Touré 1830 körül született Manyam-baladugu-ban, a mai Guinea délkeleti részén, egy kereskedő fiaként. Fiatal korában áttért az iszlám hitre. Először faama, hadvezér lett belőle, majd saját, rövid életű (1878–1898) mandinka birodalmat alapított. Számos győ-zelme ellenére a nehéz fegyverzetet bevető franciák végül megadásra kényszerítették. Gaboni száműzetésben halt meg.

24 Az Asantehene aranytrónusa akkora jelen-tőséggel bírt, hogy a brit hódítók ellen 1900-ban felkelés tört ki, amiatt, hogy Sir Frederick Hodgson, Aranypart kormány-zója bele akart ülni.

25 Shaka kaSenzangakhona, vagy Shaka Zulu a legnagyobb afrikai birodalomépí-tők egyike, 1787 körül született, valósá-gos katonai forradalmat indított útjára, a bivalyszarv-alakzatban felvonuló 50 ezer harcosa félelmetes seregnek számított. 1828-ban féltestvérei ölték meg, míg sere-gei Zuluföldtől északra harcoltak.

26 Bornu a középkori Kanem örököse volt a Csád-tó medencéjében, a mai Északkelet-Nigéria területén.

27 A szerződés névadója Sir Fairfax Moresby brit admirális, akit 1821-ben azért helyez-tek át Máltáról (ahol a kalózoktól védte a szigetet), hogy számolja fel a rabszolga-kereskedelmet.

28 Moshoeshoe, a „borotvapenge”, ahogy egy szotó dicsérőének elnevezte a búrok és az angolok között próbált lavírozni, ügyes dip-lomáciával, s ha kellett háborúval is. Országa jelentős részét elragadták a búrok, így fogadta el végül az angolok, pontosabban Viktória királynő védnökségét 1868-ban.


Felhasznált irodalomBúr, Gábor (2002): Nemzeti eszmék és folya-

matok Afrikában. in: Balogh András – Rostoványi Zsolt – Búr Gábor – Anderle Ádám: Nemzet és nacionalizmus. Buda-pest: Korona.

Cornevin, Robert & Marianne (1964): Histoire De L’Afrique Des Origines a Nos Jours. Paris: Payot.

Curtin, Philip – Feierman, Steven – Thompson, Leonard – Vansina, Jan (1995): African History: From Earliest Times to Independence. New York: Longman.

Davidson, Basil (1965): Az újra felfedezett ősi Afrika - A fekete anya. Budapest: Gondolat.

Fage, J.D., Tordoff, William (2004): Afrika története. Budapest: Osiris.

Garlake, Peter (1998): Afrikai királyságok. Budapest: Helikon.

Gates, Henry Louis, Appiah; Kwame Anthony (2010): Encyclopedia of Africa. Oxford, New York: Oxford University Press.

Iliffe, John (1995): Africans. The History of a Continent. Cambridge: Cambridge University Press.

Murray, Jocelyn (2003): Az afrikai világ atla-sza. Budapest: Helikon.

Reader, John (1998): Africa. A Biography of the Continent. London: Penguin Books.

01 bur afrikaibir(2) - journals.lib.pte.hu

Documents