Kathleen Eagle

Csókévfolyam

“Eljött a várva várt nap: Karin régóta készül arra, hogy viszontlássa barátnőit, akikkel annak, idején egy évfolyamra járt, s most, a diplomaosztás évfordulóján, végre ismét találkoznak. Ám nem csak Sandra és Claudine Bukkan fel a múltból, hanem régi, diákköri szerelme, Dominic is, akivel oly sok bolondos kalandot élt át, s akit soha nem tudott elfeledni. A férfi a mai napig nem érti, miért maradoztak el Karin levelei a záróvizsga után, hiszen mindig is elválaszthatatlanok voltak. A lelkük mélyén mindketten érzik, hogy nem múltak el nyomtalanul az együtt töltött idők.

1. FEJEZET

SzombatA nehéz selyembrokát függönyök, a faborítású falak s a parkettapadlózat komoly hangulatot kölcsönzött a Bartlett Egyetem központi épületében lévő díszteremnek. Az efféle régi létesítményekre jellemző, enyhén dohos illatot felerősítette a párás, fülledt esti levegő. A hatalmas termet még verőfényes napsütésben is beárnyékolták, s hűvössé tették a körülötte lévő árnyas jávorfák és a kőfalakra felfutó borostyán.A hűs júniusi eső is arra késztette a nyitott ablakú helyiségben ülőket, hogy pulóvert vagy kötött kabátot terítsenek a vállukra. Udvarias taps hangzott fel, amikor Karin Douglas az emelvényre lépett. Citromszínű, legújabb divat szerint szabott ruhája a hozzáillő karcsúsított vászonkabáttal remekül állt rajta. Nem fázott, de nem is akaródzott levetnie a kabátkát, mielőtt szólásra emelkedett. Ismét hitet fog hát tenni a Bartlett Egyetem mellett...Tizenkilenc évvel ezelőtt inkább apja pénze, mint a saját eredményei jóvoltából kerülhetett erre a kiváltságos helyre. Négy év múltán barátnői önzetlen segítségével - mégis tisztességes eredménnyel fejezte be a tanulmányait. Azóta nagyvonalú adományokkal támogatta az egyetemet, és minden alkalmat megragadott, hogy a nyilvánosság előtt dicsérő szavakat mondjon róla.Karin büszkén vallotta magát a Bartlett Egyetem növendékének. Mindenekelőtt azért, mert itt rengeteg önbizalmat szerzett. Kötelességének érezte, hogy Bartlett-diáknak vallja magát. Mégis, mint annyiszor, ma is szinte diplomás szélhámosnak érezte magát annyi kiemelkedően nagytudású nő között. Ezt a gyötrő érzést tizenöt év múltán sem tudta kivetni magából.Mindegy, azért igyekszik majd. Beszédet fog mondani, aztán átveszi Kip Parsontól az aranykulcsocskát. Majdcsak megtalálja a megfelelő szavakat. Remélte, őszintének fog hatni, ha elmondja: nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy betöltheti a kiemelkedő New England-i egyetem támogatói körének elnöki posztját. Külön fog szólni a Bartlett hagyományairól, és a nők felsőfokú képzésében szerzett elévülhetetlen érdemeiről. Kitüntetésként fogja értékelni, hogy a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a sikerekhez. A legvégén majd ismerteti az Athéné Bizottság ülésének színhelyét és időpontját, amely testületnek tagjai a művészetet támogatják, és amelynek szintén ő az elnöke. Azt is előre tudta, hogy beszéde alatt mindvégig a bejáratot fogja figyelni a terem másik végén, nehogy elmulassza barátnőinek érkezését.…Két barátnője volt: Sandra és Claudine. Az utóbbi években csak ritkán találkoztak, de emlékeiben és gondolataiban gyakran idézte fel őket. Mindketten a testvért helyettesítették az; életében, hiszen valódi testvér nem adatott meg neki, s mindketten biztosra ígérték, hogy eljönnek a találkozóra.Az ötéves évfordulón sajnos nem tudtak részt venni a barátnői, és a tízévesen sem voltak jelen, Tizenöt év után azonban végre találkozniuk kellett.Időközben persze mindhárman érett nők lettek, akik megtanultak saját félelmeiken úrrá lenni, mások gyengeségeit megérteni, ám akik nem adták fel rejtett vágyaikat, és édes titkaikat megőrizték magukban.Karin életében csak ez a két barátnő létezett. Amikor az egyetem elvégzése után felismerte, hogy környezete miféle magatartást vár el tőle, egész jól alkalmazkodott az új szerepkörhöz. Belátta, hogy a barátság fogalmát is másként kell felfognia, ha új kapcsolatokat akart teremteni. Későbbi barátnői olyan asszonyok voltak, akikkel ebédnél találkozott, különböző bizottságokban dolgozott együtt, vagy akikkel üzleti kapcsolatban állt. Ezek között kevés olyan akadt, aki tréfásan ugratni mérte volna, vagy „arra vetemedik", hogy nyíltan a szemébe mondja a

véleményét. Egyikkel sem került olyan bizalmas kapcsolatba, hogy családi gondjait vagy személyes titkait megossza vele.Hirtelen elbizonytalanodott. Lehet, hogy Sandra és Glaudine is megváltozott? Talán... Hát persze. Tizenöt év nem múlik el nyomtalanul. Ő sem ugyanaz már, mint aki régen volt. Annyi minden történt, olyan kevés vált valóra abból, amit ők hárman a diplomaosztás előtti napon közösen elterveztek. Azóta, hogy a gondtalan diákévek elmúltak, szinte nem is voltak együtt. Jobb, ha a múltat nem bolygatjuk, gondolta Karin.Karint név szerint szólították a szónoki emelvényre, ahová a maga természetes módján, minden modorosság nélkül lépett fel, és fordult a hallgatóság felé.- Köszönöm, Kip! - szólt a képzőművészeti tanszék vezetőjéhez. Majd folytatta:- Hát nem csodálatos érzés újra itt lenni az ódon falak között. Ez a hely mindannyiunk számára ugyanazt jelenti, amíg csak élünk, még akkor is, ha közben a tanulás feltételei javultak és bővültek az újabb és újabb hallgatók igényei szerint.Ez tulajdonképpen beszédem lényege, gondolta Karin. Emlékezés, a kiemelkedő képzés és a haladás méltatása. Claudine bizonyára irigyelne e csiszolt, ámde semmitmondó szavakért.- Ugyanolyan elkötelezettséget érzünk egyetemünk iránt, mint amilyen felelősséget a Barttett vállalt magára értünk. A mi feladatunk az, hogy erőnkhöz mérten támogassuk egyetemünket, egy életen át hozzájáruljunk ahhoz, hogy akik utánunk jönnek, azok is kiváló képzésben részesüljenek...Ha lenne egy lányom vagy egy fiam! Hármunk közül egyikünknek sincs gyermeke, villant át Karin agyán. Vajon miért? Sandrának például akár egy tucat gyereke is lehetne!- Szeretnénk az egyetemet új létesítményekkel gazdagítani, mint amilyen például a nemrég épült laboratórium a természettudományi karon.Claudine segítsége: nélkül soha nem boldogultam volna a földrajzzal, akármilyen jól el voltunk is látva eszközökkel.- Azért jöttünk össze, hogy a jövőben is tisztességes ösztöndíjat adhassunk a legjobb eredménnyel végzett középiskolásoknak, és ezzel hozzásegítsük őket ahhoz, hogy anyagi lehetőségeiktől függetlenül tanulhassanak.Ez rád vonatkozik, Sandra. Mindig is a társadalmi esélyegyenlőségért harcoltál. „Itt a mi forradalmárunk!" - ugrattunk gyakran.- Idei találkozónk mai megnyitója nagyon sokat jelent számomra, és mindannyiunk számára, akik itt egybegyűltünk. Akármilyen sok év telt is el, az ember úgy érzi, hazajött.

*

A két jól ismert arc nem jelent meg az ajtóban. Karin magabiztosan fejezte be a beszédét, és taps közepette hagyta el a szónoki emelvényt, ahonnan a széksorok közötti folyosón át a terem kijárata felé tartott. Már megtanulta palástolni csalódottságát.A barátnőire tartozik, mit tesznek. Mindegyiknek megvan a maga élete. Jó lett volna látni őket, de nem keseredik el, ha most is távol maradnak. Azért van itt tulajdonképpen, hogy az egyetemmel szemben vállalt kötelezettségének eleget tegyen, és ehhez néhány napot itt kell töltenie.Ha végez a feladatával, hamarabb visszatérhet New Yorkba, mint ahogy eredetileg tervezte. Július elsején lesz a képtárban Janelle Gibson tárlatának megnyitója, és azzal kapcsolatban úgyis van még néhány elintéznivalója.

Az előtérben a fogadóbizottság hidegbüfével várta a vendégeket. Karin kilépett a nehéz tölgyfa ajtón, és a zsúfolt ruhatárhoz igyekezett, hogy megkeresse az esőkabátját. A legtöbb asszony, aki tányérral és pohárral a kezében izgalmas történeteket mesélt egymásnak, ismerősnek tűnt Karinnek, de semmi kedve nem volt csatlakozni hozzájuk.- Gratulálok, Karin! Jó volt a beszéded.Karin mosolygott, és odahajolt a nagydarab barna asszonyhoz, hogy puszival üdvözölje.- Köszönöm, Sarah! Örülök, hogy látlak!- Igazán jól csinálod. Én bizony irtózom a közszerepléstől.- Nekem már van némi gyakorlatom ebben.- Én is sok mindenre kész vagyok, de a szónoki emelvényre hat ökörrel sem lehetne felvonszolni. Itt leszel egész héten?- Előadást tartok egy tanácskozáson. A befektetések és a képzőművészet kapcsolatáról lesz szó.- Ott leszek, nagyon érdekesen hangzik. A zárófogadásra a férjem is ideérkezik, azután Maine-be utazunk egy hosszú hétvégére.- Szép lehet a tengerpart egy ilyen kiadós esőzés után.- Igen, remélem, hogy addig megjavul az idő. Te is a vendégházban laksz?- Nem, a diákotthonban.- Nagyszerű! Melyikben?Sarah, te nem változtál! Ugyanolyan kíváncsi vagy, mint régen, gondolta türelmetlenül Karin.- A Lawrence-ben, a régi szobámban.- Milyen romantikus! Van szobatársad?- Igen, hárman vagyunk. Claudine Hilliard és Sandra Granger később érkezik.- De jó! Évek óta nem láttam őket.- Én sem. - Sietősen megérintette Sarah karját, mielőtt a ruhatárhoz lépett. - Bocsáss meg, Sarah, beszélnem kell Nancy Percellel, mielőtt elutazik.Senkivel sem kellett beszélnie, de nem akart tovább Sarah-val fecsegni. Váltott néhány szót Nancy-vel, aztán levette az akasztóról a kabátját, és az oldalbejáraton át elhagyta az épületet.Odakinn felhajtotta a gallérját, és a szemerkélő eső ellenére hajadonfőtt ment le a lépcsőn az aszfaltozott útra. Átvágott az egyetem parkján, ahol régen a barátnőivel kószált. Az elmúlt tizenöt év szinte örökkévalóságnak tűnt. Amikor megérkezett, összefutott egy évfolyamtársnőjével, aki bemutatta neki a tizennégy éves lányát. Őrület... egy tizenévesnek az anyja, pedig még ő maga is tizenévesként élt az emlékezetében!Igen, elmúlt az az idő, amikor még mi is fiatalok és gondtalanok voltunk, gondolta kicsit fájdalmasan. Ez akár egy könyv címe is lehetne. Bizony volt, amikor minden lehetségesnek látszott, és mindenki azt mondhatta, amit gondolt. Izgalmas évek, tele bizakodással, tenniakarással és igazságkereséssel.Mennyire visszakívánta azt az időt! Sandra anyáskodását és Claudine lelkesedését...Az utat virágágyások szegélyezték, teli sok-sok piros és fehér petúniával. Karin emlékezett arra, hogy esős tavaszi napokon tele volt az aszfalt gilisztával. Ő talán észre sem vette volna őket, ha Sandra nem figyelmezteti: „Vigyázz, Karin!" Most is éppen a félcipője elé került az egyik.Egykori tágas tetőtéri szobájukban, a Lawrence Otthon negyedik emeletén felkapcsolta a villanyt. Sajnos az ő bőröndjén kívül nem volt ott másik csomag. Várjon itt a barátnőire?Magával hozta a kis régi hűtődobozt, s bár a diákotthonban ellátták őket ágyneművel, egykori piros-fehér kockás takaróját sem felejtette otthon. Ezek a régi tárgyak nagyon a szívéhez nőttek. Claudine ágya a bejárat mellett volt, Sandráé és az övé az ablakmélyedésben, ahonnan a tűzlétra védőrácsos fedőlapjára lehetett ki- ű mászni. Mennyit napoztak ott meleg nyári délutánokon! Claudine és ő egy langyos tavaszi éjszakán kirakták a matracukat és a csillagos ég alatt aludtak;

amíg a csípős hajmii tevegő vissza nern űzte őket | a szobába. Sandra méltatlankodott, hogy fellármázták: Ők viszont tudták, hogy nem a kényelem miatt maradt bent az ágyában, hanem azért, mert tériszonya volt, és ki nem merészkedett volna a S tűzlétrára...Karin fehér nadrágot és fehér pólót vett elő a bőröndjéből. Ma már nem lesz több hivatalos dolga. Úgy határozott, hogy kitér az udvarias beszélgetések elől, és eltűnik, még mielőtt a vacsorázni vágyók megrohannák az egyetem étkezdéjét. Valahol a városban egy gyorsbüfében bekap egy hamburgert, ami ugyan jócskán hizlal, de nem kell közben társalognia.Vidám beszélgetés és nevetés hallatszott fel hozzá. Egy pillanatra elállt a szívverése. Gyorsan kinyitotta az ajtót és fülelt. A: hangok azonban elhalták, és csak á bejárati ajtó csapódása verte fel a csendet. Megvonta a vállát. Ne butáskodj! - mondta magának. Nincs értelme reménykedni, azután pedig csalódni. Ha nem jönnek, hát nem jönnek. Semmi baj! - gondolta.Nekilátott, hogy enyhén kifesse magát. A szeme körül már apró ráncok húzódtak, amelyeket igyekezett eltüntetni. A teste viszont ugyanolyan fiatalos volt, mint lánykorában.Ha a barátnői nem jönnek el, holnap átköltözik az egyetem vendégházába. Karin Douglas számára biztosan találnak helyet. Mindenesetre semmi kedve nem volt egy hétig egyedül lenni a diákotthon szobájában. Ezt az éjszakát viszont még e négy fal között akarta tölteni, ahol egykor a holdfénynél a mesebeli hercegről álmodozott: egy okos, férfias, gyönyörű félistenről. S amikor rajongása tárgyára rátalált, az nem volt elég jó a családjának...Dominic Vitallit nem tudta elfelejteni. Az egyetem elvégzése óta ahányszor csak a Bartlettban vagy East Ridleyben járt, bizonyos utcákat, tereket és helyeket elkerült, mert nem akart megkockáztatni egy esetleges találkozást vele. Ma mégis valami a River Roadra vonzotta, ahol nyüzsögtek a diáklányok, gyári munkások és farmerek, hogy a legfinomabb hamburgert, s a legízletesebb eperturmixot fogyasszák, amelyet egész Massachusetts államban ott lehetett kapni. Ezt a helyet Strawberry Shaatynek azaz Eperkunyhónak hívták.A kis vendéglő a nevét tulajdonosa eperföldjéről kapta, amely a mögötte lévő farmhoz tartozott, és ahol igen olcsón mindenki maga szedhetett epret. A friss gyümölcstől a turmix is utánozhatatlanul finom volt. Karin úgy gondolta, legfőbb ideje lenne ismét megkóstolni ezeket a finomságokat.Útközben megpillantotta Palmer golfpályáját. Az utcáról is látta a kis kastélyt. Dominickal ott is megálltak, és bolondoztak egy sort. Átadták magukat a szenvedélynek. Dominic a kilencedik lyuknál megcsókolta őt, amikor első ütésre beletalált. A következő ütése is pontos volt, és ő azonnal kikövetelte ismét a jutalmat.Az eperültetvény több hektárnyi területet foglalt el. Az érés idején elképzelni sem lehetett finomabb csemegét az érett, zamatos epernél, amelyet az ember egyenesen a tőről kebelezhetett be. Még mindig ott állt az Eperkunyhó a hatalmas kivilágított cégtáblával, rajta az óriási, élénkpiros eperrel. Ez hirdeti a ház különlegességeit: a hamburgert, a hasábburgonyát és az eperturmixot.A sarokasztal az egyik kedvenc helye volt valamikor Karinnek. Ismerte minden apró hibáját. Valószínűleg még mindig billeg egy kicsit, és remélte, hogy az ülés párnáján is megvan még a cigarettaparázzsal kiégetett lyuk. Mivel a régi sörreklám is ott lógott a falon a biliárdasztal mellett, és a sült krumpli szaga ugyanúgy elnyomta a pizza illatát, mint régen, bizonyára nem sok változás történt azóta, hogy utoljára itt járt. A sarokban nem ült senki, s a súlyos asztalon Karin felfedezte kettejük nevének kezdőbetűit: D.V.+K.O. egy szívben, vagyis Dominic Vitalli és Karin O'Donnell, ahogy lánykori nevén hívták. Dominic fogadásból véste az asztal lapjába a jelüket - ilyesmire mindig kapható volt.Karin gyengéden végigsimított ujjával a múltat idéző ábrán.- A sarokasztal foglalt! - szólt rá valaki hátulról nyersen.

Ez a mondat és a hang fájdalmasan ismerős volt. Mielőtt megfordult volna, megpróbálta elképzelni a férfit, a hang tulajdonosát.Halk mosollyal hátrafordult, és a férfira nézett. Egy pillanatra elállt a szívverése - Dominic Vitalli mindössze két lépésnyire állt mögötte. A fiatal fiúból férfi lett - méghozzá milyen vonzó!- Régen is így zavartad el az asztaltól a többi vendéget - mondta Karin. Különös szédülést érzett, szeme előtt színes fények cikáztak.- Nem eredménytelenül.Dominic habozott egy pillanatig, mielőtt üdvözlésképpen a kezét nyújtotta volna.Vajon mi jár a fejében? - gondolta Karin, miközben kezet fogtak. Inkább elgondolkodni látszott, mint meglepődni. Akárcsak ő. Mindenesetre döbbenetesen jól festett.- Jó újra látni téged, Karin.Kézszorítása erős és meleg volt, a tenyere érdes és mégis oly lágy. Sűrű fekete haját rövidre vágatta, nem úgy, mint régen. Sötét szeme azonban mit sem veszített ragyogásából.Karin nem szerette volna, ha a férfi rájön, mekkora érzelmi vihart kavart benne.- Semmit nem változtál, Dominic - jegyezte meg halkan.- Te annál inkább. Szebb vagy, mint valaha...Karin a fejét rázta, de nem szólt.- ...pedig mindig igazi szépség voltál.A lány rámosolygott.- Talán mégis megváltoztál, Dominic. A bókjaid még hízelgőbbek, mint régen.Karin átnézett a férfi válla fölött. A pultnál csinos, fekete hajú, sötét szemű nőt vett észre. Úgy tűnt, hogy Dominic is csak most eszmélt rá, hogy nincs egyedül. Oldalt fordult, és intett a nőnek.- Éppen hamburgert akartunk enni. Te is?- Az egyetemen találkozónk van. Talán tudod, miket adnak ott vacsorára.- Honnan tudnám? - kérdezte Dominic a homlokát ráncolva.Karin felnevetett. Már megint a régi osztályellentét - a Springfield Technikum és a Bartlett Egyetem ősi csatája.- Hát soha nem meséltem róla? Nos, egyszerűen megkívántam valami tartalmasabb ételt. Sajtburgert vagy Big Macet - még nem döntöttem el.- Akkor ülj le hozzánk! - Dominic szemlátomást zavarban volt. Talán a másik nő jelenléte miatt? - Jaj, de modortalan vagyok. Teri, ő Karin O'Donnell. Valaha nagyon jó barátok voltunk.A nő hűvösen mosolygott. Az idegesség legkisebb jele nélkül válaszolt:- Teri Streeter vagyok, Dominic jelenlegi barátnője. Ugye, Dominic?A férfi eleresztette a megjegyzést a füle mellett.- Mondd, Karin, férjhez mentél?- Igen, a mostani nevem Douglas...- Hogy van a férjed? Vannak gyerekeid?- Martin két éve meghalt. Gyermektelen volt a házasságunk.- Sajnálom - mondta Dominic döbbenten. - Bocsáss meg, nem tudtam.- Nem kell mentegetőznöd, Dominic. Martin sokkal idősebb volt nálam, és hosszú, tartalmas életet élt - magyarázta Karin, bár Martinról szeretett volna a legkevésbé beszélgetni Dominickal. - Egyébként nem szeretnék alkalmatlankodni.- Ugyan, kérlek. Ülj le hozzánk! Vagy jobban szeretnéd a sarokasztalt? Időtlen idők óta nem ültem ott. Különben is a Kunyhóban csak társaságban ízlik az étel. Gyere, menjünk át oda! Meghívhatlak egy sörre?- Én... tulajdonképpen...- Ja persze! Inkább eperturmixot innál, ugye? Mindig is bolondultál az eperért.

Dominic barátnőjének pillantása világosan figyelmeztette Karint: hagyd békén! Az asszony vonakodva válaszolt:- Tulajdonképpen nincs sok időm;Dominic intett a konyhából kijövő férfinak, hogy hozzon sört.- Hé^ Jack! Nézd csak, ki van itt!Jack Koski, a Kunyhó tulajdonosa meghízott, és majdnem teljesen megkopaszodott. Felnézett a csaptól, és megigazította orrán a szemüvegét. Szélesen elvigyorodott.- Csak nem a kicsike, aki olyan gyalázatosan itthagyott minket? Hé, hogy van a mi üdvöskénk?- Köszönöm, Jack. És maga?- Öregszik az ember. - Ezt megerősítendő a pocakját tapogatta. - De hiszen olyan régóta ismerjük egymást Nem maradhatnánk a tegezéinél? - Dominicra kacsintott. - Ma te vagy az úr a szemétdombon, igaz, Dominic?- Igen, de akkor segíts megetetni a csapatot, Jack! - válaszolt nevetve a férfi.- Három hamburger?Dominic kérdőn nézett Karinre, aki a fejével intett, és hangtalan szájmozgással jelezte, hogy sajtosat kér.- Teri meg én hamburgert kérünk, Karin sajtburgert. És milyen az eper?- Június van, barátom, érettebb nem is lehetne.Dominic mindent elkövetett, hogy Terit bevonja a beszélgetésbe, a régi időkről azonban neki fogalma sem volt. Amikor pedig a jelenről beszélgettek, akkor is kicsengett a hangjukból, hogy azelőtt milyen szorosan összetartoztak.Beszélgetésük felületes volt, ami ellentétben állt a bizalmas hangnemmel. Karin megemlítette ugyan férje halálát, ám ennél többet nem árult el a magánéletéről. Azon tűnődött, hogy érdeklődjön-e Dominic felesége felől, de végül úgy döntött, nem teszi. Legalábbis nem a férfi barátnőjének jelenlétében.Dominic asztalos volt, és már saját műhellyel rendelkezett, ahol egyedi, értékes bútordarabokat készített. Névjegyet is adott Karin-nek, aki elhallgatta, hogy a telefonszámát már rég kikereste a telefonkönyvből. Tudta, hogy a férfi Bellefieldben lakik, és nem szólt arról, hogy hányszor akarta már felhívni, de végül mindig meggondolta magát. Arra a kérdésre, hogy miért nem jelentkezett egyszer sem, holott gyakran volt dolga a Bartlett Egyetemen, azt válaszolta, hogy sajnos nagyon kevés ideje jutott a régi találkahelyek felkeresésére. Igazság szerint be kellett volna vallania, hogy nem volt bátorsága hozzá.Teri végül emlékeztette Dominicot, hogy az esti előadás fél tízkor kezdődik a moziban. A férfi az órájára nézett.- Jaj, azt hiszem, nagyon kell sietnünk!- Nekem is vissza kell mennem - mondta gyorsan Karin. A sajtburger majdnem érintetlenül feküdt a tányérján.- Karin, miért nem jössz el egyszer a műhelyembe? Szívesen megmutatnám.Karin jobban megnézte a névjegyet.- Nem tudom, mikor...- Ha van időd, gyere el. Most éppen egy egészen különleges darabot készítek, és holnap egész nap a műhelyben leszek. - Felállt, és karon fogta Terit. - Nagyon érdekelne, mi a véleményed róla neked, mint művésznek.- Már nem vagyok művész. Van egy kiállítótermem - válaszolt Karin, és Dominicra nézett Ahogy ott állt előtte Terivel az oldalán, elfogta a féltékenység. Este moziba mennek, akár egy szerelmespár. Dominic az eltelt tizenöt évben biztosan nem élt szerzetesi életet. Az is biztos azonban, hogy Teri nem az esete.

Ettől a gondolattól elmúlt fájó érzése. Karin kinyitotta a táskáját, és keresgélt benne.- Én mindig tehetséges művésznek tartottalak, Karin - jegyezte meg Dominic. - Egyedül neked voltak fenntartásaid önmagaddal szemben.- Nem csak nekem, Dominic. Sajnos, nem találom a névjegyemet, de megpróbálok elmenni. Előtte felhívlak.- Nem szükséges, egyszerűen csak gyere el Ha elég hangosan kopogsz a hátsó ajtón, biztosan meghallom. Nagyon örülnék! - mosolygott az asszonyra.Karin kettesével vette a lépcsőfokokat, úgy szaladt fel a diákotthon negyedik emeletére. Dominic! Dominic! Dominic! - ujjongott magában. Már attól is tizenéves csitrinek érezte magát, hogy beszélt vele. Na meg persze attól, hogy nem nős. A mosolya is ugyanolyan izgató, mint régen.Hirtelen megállt. Vagy mégis van felesége? Karin biztos volt benne, hogy hallott az esküvőjéről. Talán Teri a...? Nem, nem! Ha barátnője van, akkor biztosan elvált.Hirtelen hangokat hallott. Ismerős hangokat! A szobája ajtaja résnyire nyitva állt, és két nő beszélgetése hallatszott ki a folyosóra.Karin szélesre tárta az ajtót, és egy pillanatra megdermedt. Sandra és Claudine az egyik ágyon ült az ablakmélyedésben. Mindketten felé fordították a fejüket, és tágra nyílt szemmel néztek rá. Majd Sandra örömteli kiáltással felugrott, kitárt karral odarohant hozzá, és szorosan átölelte.Milyen jó volt újra látni mindkét barátnőjét, és a karjába zárni őket! Claudine olyan volt, mint egy hercegnő - bár most inkább királynőhöz hasonlított magas és rendkívül karcsú termetével.- Mikor érkeztetek? - kérdezte Karin. - Sandra, eléd kimehettem volna a repülőtérre, ha értesítesz, mikor érkezel És te, Claudine, autóval jöttél?- Claudine-nak volt egy kis kellemetlensége útközben. Elütött egy macskát, és ezért késett - vetette közbe Sandra. - Én pedig, nos én... szóval engem már megint feltartottak.Elütöttél egy macskát? Hogy történt? - Karinból csak úgy áradtak a kérdések. - Ettetek már? Ha jól tudom, keksz és tej mindig van a konyhában. Én már ettem, de szívesen veletek tartanék. Talán vásárolhatnánk valamit a városban, és becsempészhetnénk ide, mint régen.Sandra és Claudine leintette őt, és mindhárman nekiláttak a kicsomagolásnak. A székeken és ágyakon szanaszét ruhadarabok és szépítőszerek hevertek. Karinnek úgy tűnt, mintha visszacsöppentek volna abba az időbe, amikor a szünetek után megérkeztek a diákotthonba.Lassan eltűnt a nagy összevisszaság, és a három barátnő a legfontosabb újdonságokat beszélte meg. Karin gratulált Claudine-nak az előléptetéséhez a banknál, ahol dolgozott. Claudine pedig érdeklődött Karin képtára felől.Sandra is mesélt a munkájáról és családi dolgairól. Karint meglepte, milyen nyíltan bevallja: a házassága elhibázott lépés volt. Ő és Claudine összenéztek, mert már az elején tisztában voltak azzal, milyen lehetetlen alak Sandra férje, és egyáltalán nem méltó hozzá. Évek múltán neki is be kellett látnia, hogy a barátnőinek igazuk volt. Megkönnyebbülten nevettek fel, amikor Claudine egyetlen megjegyzéssel lezárta a kínos témát.Végre megtört közöttük a jég.A matrac nyikorgott, amikor Karin a takaró alá bújt. Az ablakon át beáramló hűvös, éjszakai levegő a homlokukat simogatta.- Gondoljátok, hogy ezek még a régi ágyak?- A szobát sem újították fel azóta. Miért cserélték volna ki éppen az ágyakat? - jegyezte meg Claudine.- Szerintem azért tataroztak közben, csak a színek ugyanazok, mint régen.Karinnek és Claudine-nak nevetnie kellett Sandra jóhiszemű megjegyzésén. Amikor összekerültek, eleinte Karinnek az volt a gyanúja, hogy Sandra csak megjátssza az ártatlan vidéki

lányt, de hamar rájött, hogy ez nem így van. Boldogtalan házassága és a fájdalmas válás ellenére semmit sem veszített a kedvességéből és jóindulatából.Egyszerre megelevenedtek az emlékek a sötét szobában. Mennyi minden történt az eltelt idő alatt! Elfeledettnek hitt dolgok is eszükbejutottak, és olyanok is, amelyeket a legszívesebben kitöröltek volna az emlékezetükből.- Emlékeztek még Dominic Vitallira? - kérdezte Karin.- Hát persze - felelt Sandra a szomszédos ágyon. Mivel Claudine nem válaszolt, ásítva hozzáfűzte: - Azt hiszem, Claudine már alszik. Mi van Dominickal?- Ma találkoztam vele.- Hol?- Az Eperkunyhóban. Véletlenül ő is ott ült.- És? Milyennek láttad ennyi év után?- Nem is tudom; Egy nővel volt.- A feleségével? Ugye azt mesélted, hogy megnősült?- A barátnőjeként mutatta be.Karin halkan kuncogott amikor Térire gondolt.- Talán elvált - tűnődött Sandra. - Erről nem beszélt? - Nem volt rá időnk - válaszolt Karin álmodozva. A műhelybe megbeszélt találkozóra gondolt. Elmenjen-e vagy ne? - Sandra, olyan boldog vagyok, hogy el tudtátok jönni! El sem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy találkozzunk.- Én is - hangzott a halk válasz a másik ágyról

2. FEJEZET

VasárnapEgy csésze kávé kedvéért Karin kikecmergett az ágyból. Ezért mindenre képes volt, a feketétől a legborúsabb reggeleken is felélénkült, és a kedve is egy csapásra jobb lett. Sandra vállalta, hogy a diákotthon konyháján szerez egy kannányi kávét. Karin már az illatától is magához tért.Szerencsére Sandra nem változott. Régen is biztosra lehetett venni, hogy egy vizsgalázban átvirrasztott éjszaka után is ragyogó jókedve lesz másnap reggel. Beváltotta ígéretét, miszerint az egyetem elvégzése után a nehéz helyzetben lévő emberekkel foglalkozik majd, és valóban szociális gondozó lett.- Jó reggelt, Karin! Csodálatos idő van odakinn.- Ezt meséld a nagymamádnak...- Ömlik az eső. A kutyát sem küldik ki ilyenkor - vetette közbe Claudine.- De hiszen régen elállt az eső, Claudine. Nézz már ki az ablakon! Azt hiszem, a macskagázolás elrontotta a hangulatodat.- Na igen, a macska! - Karin az ágy szélén lóbálta a lábát. - Mi történt tulajdonképpen? Egy macska miatt késtél?- Igen, meg egy macskadoktor miatt - egészítette ki Sandra jelentőségteljesen, miközben átnyújtotta Karinnek a kávéscsészét.- Pontosabban egy kandúr volt. Remélem, a csodadoktornak sikerült életet lehelnie bele. Ez a legfőbb gondom.Claudine már kifestette magát, és éppen a haját kefélte a tükör előtt.Karin Sandrához fordult, aki az ágyán ült, és éppen a harisnyáját húzta fel.- Sandra, nagyon kínos, de csak most jut eszembe, hogy tegnap a sötétben kiszakítottam a harisnyámat. Nincs véletlenül még egy pár nálad?Két barátnőjéből kitört a nevetés.- Ó, Karin, látom, semmit sem változtál! - kuncogott Sandra.- Emlékszel, hányszor kérdezted régem tőlem is ugyanezt? - toldotta meg Claudine.Sandra Karinhez fordult- Előrelátó voltam, és hoztam vagy egy tucat harisnyát. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy szükség lesz rá. Ugye nem haragszol, Karin, hogy ilyen jót mulattunk rajtad?Karin nyelt egyet. Két régi szobatársnője más volt, mint az új barátnői. Ez utóbbiak hízelegtek neki, az előbbiek bírálták, de jóindulatú csipkelődésüket nem vette a szívére. Kiválasztott magának egy megfelelő harisnyát, és megköszönte Sandrának.- Nos, a magam részéről teljesítettem a kötelességemet - jegyezte meg Sandra. - Karint sikerült felébresztenem, és a harisnyaügy is megoldódott, ugye? - Karinre kacsintott. - Ha már egyszer itt vagyok, nem szeretnék semmit sem kihagyni. Az első előadás pontosan negyven perc múlva kezdődik.A reggeli előadás, amely a nők egészségügyi gondjaival foglalkozott, nem érdekelte Karint. Valami más azonban annál inkább izgatta, mégpedig Dominic névjegye a táskájában. Éppúgy, ahogy Claudine fejéből nem ment ki a macska, ő is csak a kézi készítésű bútorokra tudott gondolni. Idegesen babrálta táskájának csatját, de ellenállt a kísértésnek, hogy újra elővegye és tanulmányozza a kártyát. Úgyis kívülről tudta, mi állt rajta: D. Vitalli, asztalos. Semmi hivalkodó szöveg.Hosszas huzavona után Karin úgy döntött, hogy hangulatának az felelne meg legjobban, ha felkeresné Dominicot a műhelyében, és megnézné, milyen bútorokat készít. Anélkül, hogy a tervébe bárkit beavatott volna, röviddel az ebédszünet előtt titokban elszökött az egyetemről.

*

A műhely Bellefield egyik mellékutcájában volt. Ahogy Dominic ajánlotta, Karin megkerülte az épületet, és a hátsó bejárathoz ment. Amilyen erősen csak tudott, kopogott az ajtón. Egy ideig eltartott, amíg Dominic megjelent a kopogásra. Meglepettnek látszott, amikor megpillantotta őt, és Karinnek hirtelen különös érzése támadt. Talán megfeledkezett a meghívásról? A férfi aztán mégis elmosolyodott.- Ó, hiszen ez nagyszerű! Még egy szardellakedvelő - mármint rajtam kívül.- Szardella? - kérdezte Karin meglepetten.- Igen, pizza sok szardellával. Éppen most rendeltem meg, és már azt hittem, hogy a kifutófiú jött meg a szomszédból. Még csodálkoztam is, hogy ilyen hamar elkészült. - Dominic hátralépett. - Karin, kerülj beljebb!- Tulajdonképpen nem akartalak ebéd közben zavarni - mondta az asszony, amikor belépett.Dominic bezárta mögötte az ajtót. Karin beszívta a friss fenyő- gyantaillatot, és megpillantotta a deszkákat, amelyek a polcokon feküdtek feltornyozva. A nagy termet neoncsövek világították meg. Gyalupadok és különféle gépek sorakoztak benne.- Hogyhogy éppen ebédidőben vetődtél erre? - kérdezte Dominic. - Lehet, hogy neked is inkább pizzára szottyant kedved az egyetemi ebéd helyett?- Még mindig olyan nagy pizzafaló vagy, mint régen? - kérdezte Karin nevetve.- Nem egészen. Egy kicsit fegyelmeznem kell magam, amióta hízásnak indultam. - Nevetve csapott lapos hasára, és hüvelykujját a nadrágkorca mögé csúsztatta. Ő is nagyon jól tudta, hogy a testsúlyával elégedett lehet. - Egy héten kétszer azért megengedem magamnak... sok más örömet úgysem tartogat az élet - Kihívóan nézett Karinre. - Na, milyen volt az előadás?- Jó.- Roppant meggyőzően hangzik. - Kezét az asszony vállára tette, és körbemutatott a műhelyen. - Isten hozott Dominic erdei pihenőjében, ahol illatos fenyőfák alatt lehet falatozni.Karin nem tudott elfojtani egy halk tüsszentést.Na jó, poros fenyőfák alatt - javította ki magát Dominic, és egy csomagból papírzsebkendőt nyújtott át neki. - Ezenkívül van itt még tölgyfa, cseresznyefa és néhány cédrus. Ami hiányzik, az egy csomó vénkisasszony, akik azzal dicsekszenek, hogy nektek, nőknek mennyi könyv áll rendelkezésetekre az egyetem könyvtárában, és azzal, hogy miért nem léphetnek be oda hímnemű diákok. Az teljesen felborítaná a rendet, ugye?- Ezen már éppen eleget vitatkoztunk, Dominic. Bartlett női egyetem, és az is marad. Ragaszkodunk a hagyományainkhoz, ennyi az egész. - Karin a papírzsebkendőt a szemétgyűjtőbe dobta. - És én is a vénkisasszonyok közé tartozom, ahogy kedvesen jellemeztél bennünket.A férfi a fejét csóválta, és a szeme vidáman megvillant.- Igen, Karin, valóban élemedett korban vagy. Harmincöt?- Majdnem harminchat.- Június huszonegyedikén, ugye? Látod, milyen pontosan emlékszem? Soha nem voltál még ilyen szép.Mit lehetne erre válaszolni?- Legalábbis soha nem éreztem magam jobban, mint most, és úgy látszik, te...Dominic a munkapadok között egy alacsony asztalkához vezette az asszonyt, amelyen egy nehéz, magas támlájú tölgyfa szék állt majdnem teljesen kész állapotban. Karin el volt ragadtatva a lendületes vonalvezetéstől.

Meglepetten kiáltott fel:- Dominic, ez csodálatos! Ez egyszerűen... - Kinyújtotta a kezét, és megérintette a fát, amelynek olyan sima volt a felülete, mint a selyem. - Valóban egészen egyedülálló.- Tetszik?- Igen. Igazi műalkotás.- Komolyan mondod? Te tudod. Próbáld ki nyugodtan. - A férfi leemelte a székét, és a földre állította. - Ne aggódj, ez használatra tervezett darab.Karin leült a székre.- Hiszen ez kényelmesebb, mint amilyennek látszik! – Hátradőlt - Igazán csodálatos.Dominic kétkedően nézett rá. Karin nevetett.- Tudod te nagyon jól, hogy ez egy mestermű. Eltaláltam?- Hát persze, nem kell ehhez a te jó szándékú megerősítésed. Abból régen is elegem volt.- De ezt komolyan gondolom, Dominic. Nem mondok neked hamis bókokat, és remélem, te sem nekem, már ami a külsőmet illeti. Vagy azt kellett volna mondanom, hogy megvenném tőled?- Nem eladó. Ezt egy nagyon gazdag, különc hölgy számára terveztem, akinek beteg a gerince.Karin újra hátradőlt, hogy megvizsgálja, milyen testtartást enged meg a támla.- Ez a szék biztosan enyhíteni fogja a panaszait.- Így van. Ez már a negyedik, amit megrendelt. Tulajdonképpen nem szívesen készítek egy fajtából többet, de a jó öreg Beatrice kedvéért kivételt teszek.Karin felállt, és újra megcsodálta a széket.- Ez azt jelenti, hogy teljes garnitúrákat sem készítesz, mondjuk étkezőbe? El tudnám képzelni például…- Régen csináltam ilyeneket, de ma már csak egyedi darabokat készítek. -Dominic a falnál álló asztalra mutatott. - Nézd, ennek a lábait úgy alakítottam ki, hogy közben meghagytam a fa eredeti alakjátKarin követte pillantásával a férfi tekintetét, és egy cseresznyefa asztalt látott, amelynek a lábai tényleg olyanok voltak, mintha a természet alakította volna őket. Közelebb ment hozzá, és kezével megérintette a sima, fényezett felületet.- Kézzel fényezted?- Igen. Ha tehát étkezőbútort akarnál rendelni nálam, megeshet, hogy az egyes darabok hasonlóak lennének, de az is lehet, hogy nem. A megrendelőim általában megmutatják a helyiséget, ahová a bútort szánják, és rám bízzák a tervezést. - Nyilvánvaló büszkeséggel hozzátette: - Minden, amit itt látsz, egyedi darab.- Csodálatos!Egy kicsit irigyellek is, fűzte hozzá gondolatban Karin.- Sokáig kellett vámom, hogy halljak rólad.Karin figyelmét a rajzasztalon lévő tervek kötötték le, így nem felelt a férfi megjegyzésére.- Megnézhetem ezeket? - kérdezte.- Természetesen.A rajz mérethűen ábrázolt egy asztalkát több nézőpontból. A laphoz egy nyers vázlatot tűztek hozzá. Az erőteljes, tiszta vonalvezetés nagy biztonságról és tudatosságról árulkodott.- Régen építészettel is akartál foglalkozni, Dominic.A férfi az asztal szélére ült.- Így igaz. Te pedig szobrokkal. Mi valósult meg az elképzeléseidből?- Most mások műveit adom el. Van egy képtáram New Yorkban. Kettőnk közül te lettél a művész.

A férfi a munkái alapján feltétlenül rászolgáltak erre a névre. Karin mit sem sejtett a férfiban rejlő tehetségről, amikor Dominic évekkel korábban az álmairól mesélt neki. Annak idején Dominic még úgy gondolta, hogy egy építőipari cégnél sok pénzt tudna keresni.- Alkalmazol segédet is?- Persze. A terveket azonban én készítem, és a fontosabb műveleteket is én végzem. Ha megrendelsz egy Vitalli-bútort, akkor biztos, hogy azt is kapsz. Reggelente jön két fiú, akik a kezem alá dolgoznak, és itt van még Jaké bácsi is. Tőle tanultam a mesterséget. Most nyugdíjas, de néha besegít.- A nagybátyád műhelyét vetted át?- Nem, az üzletet egyedül hoztam létre. Ám régen Jaké bácsinál dolgoztam.- Azt hittem, hogy a papírmalomban...Dominic bosszúsan felnevetett.- Az csak mellékfoglalkozás volt, amíg technikumba jártam. Az első tapasztalataimat Jaké bácsinál szereztem. A technikum elvégzése után aztán egy ideig az építőiparban forgolódtam... - Tovább nem folytatta. Elgondolkodva simított végig az asztal élén. - Majd Levi Tollmannhez, a híres bútortervezőhöz mentem tanulni. Hallottál róla?- Nem hiszem.- Akkor hiányos a műkereskedői tudásod. Ezt nézd meg!A rajztábla alatti polcról egy folyóiratot vett elő, és addig lapozta, amíg meg nem találta, amit keresett.- Itt van néhány a vázlataiból. Éppen két éve halt meg, és manapság félelmetes összegekért kelnek el a munkái.Átnyújtotta a szaklapot, amelyet Karin nem ismert, de úgy találta, hogy igényes a kiállítása, és gazdag a képanyaga. Tollmann bútorait valóban szobrokhoz lehetett hasonlítani.- Nagyon szép. A munkáidon észre lehet venni a hatását.- Az bizony lehetséges. Idővel azonban kialakítottam a saját stílusomat. Sőt műszaki újítás is fűződik a nevemhez: egy különleges illesztési mód, amelyet főleg asztallábaknál alkalmazok.Néhány oldallal tovább lapozott.- Ez az én művem - folytatta. - Ezért a pádért díjat is kaptam.Dominic olyan lelkesen beszélt, akár egy gyerek, Karin pedig úgy csodálta, mintha a legjobb barátja lenne.- Ó, de szép! - kiáltotta. - Ezek a lendületes vonalak... milyen könnyedek!- Azt hittem, képzelődöm, mikor tegnap megjelentél a Kunyhóban - váltott hirtelen más témára Dominic. - Ahogy ott álltái a sarokasztalnál, mélyen a gondolataidba merülve... annyi év után...Karin tovább lapozta a folyóiratot.- Tulajdonképpen nem akartalak zavarni benneteket.- Nagyon jó volt viszontlátni téged.- Terinek biztosan más a véleménye.Aha! - gondolta Dominic. Bizonyára tudni szeretné, hogy mi van köztünk. Elmosolyodott.- Terinek az a kijelentése, hogy a barátnőm, kissé elhamarkodott volt - jegyezte meg halkan.Karin félretette a lapot, és a férfira nézett.- Korábban úgy hallottam, hogy megnősültél.- Már öt éve külön élünk. Kérlek, ne haragudj, hogy a férjed felől kérdezősködtem!- Nem okoztál vele fájdalmat. Mint már mondtam, Martin hosszú és tartalmas életet élt.- Igen, láttam az esküvői képeteket egy folyóiratban. – Dominic idegesen beletúrt a hajába. - A képen jól látszott, hogy az apád lehetett volna.

- Martinnak volt egy velem egykorú fia és egy két évvel fiatalabb lánya. Mégis sok közös vonásunk akadt. A házasságunkat nyugodtan mondhatom kiegyensúlyozottnak.Dominic bekapcsolta a ventilátort, ezért Karinnek kicsit hangosabban kellett folytatnia:- Milyen folyóirat volt az?- A bátyám barátnőjének akadt a kezébe véletlenül egy fogorvosi várószobában.Karin sejtette, hogy melyik folyóiratról lehet szó. Apja annak idején egy egész kupacra valót küldött belőle.- Hiszen tudod, mennyi mindent terjesztenek a pletykalapokban - mondta halkan az asszony.- Persze, akkor sem érdekelt különösebben, és ma sem; Csak jól szórakozom, amikor árról olvasok, hogy ennek vagy annak az olaj- mágnásnak a lánya kivetette a hálóját bankbirodalom leendő örökösére, és képtelen sokáig várni rá. Egy igazi Vitallihoz viszont türelem kell, nem megy olyan gyorsan a dolog…Némán nézték egymástHirtelen kopogtak az ajtón. Dominic mosolyogva megfordult.- Érzed ezt az illatot? Szardella, pepperoni, szalámid.- Paprika, olajbogyó és sok-sok sajt - folytatta Karin nevetve a felsorolást. - Tudom, hogy egy pizzakülönlegességre még egy Vitalli sem tud sokáig várakozni.- Eltaláltad. Mindenki megéri a pénzét.Dominic fizetett a fiúnak, Karin pedig elvetette a gondolatot, hogy felajánlja ai összeg felének kifizetését. A férfi úgy tartotta a kezében a dobozt, mintha az valami ritka kincset rejtene/és helyet keresett, ahová letehetné.- Azt hiszem, állva kell ennünk.- Úgy, mint régen?Igen, de akkor nem hord tál ilyen drága kosztümöt. - Majd a férfi mosolyogva hozzátette: - Emlékszem olyan esetre, amikor szinte semmi sem volt rajtad. Komolyan aggódtam, hogy a forró mártás rácsöpög a...Karin hangosan felnevetett.- Igen, az már régen volt, amikor utoljára kétrészes fürdőruhában vacsoráztam. - Az alacsony asztalkára mutatott, amelyen nemrég a szék állt. - Tedd le oda a pizzát! Egyébként semmi kifogásom nincs az ellen, hogy állva együnk.Selyemkabátját a szék támlájára akasztotta.- Parancsolsz szalvétát? - Dominic egy kupac papír zsebkendőt nyújtott feléje. - Mit szólnál, ha fogadnánk? "Vajon meg tudsz-e enni egy darabot olyan gyorsan, mint én, anélkül hogy összemaszatolnád magad?- Hát lássuk! - mondta Karin, és felgyűrte blúzának ujját.Dominic elragadtatva nézte, ahogy finom kezével és lakkozott körmű ujjaival vesz egy szeletet a dobozból, óvatosan a szájához emeli, és a nyelvével felfogja a lecsorgó sajtot, mielőtt beleharapna. Ez Karinban felidézett egy régmúlt pillanatot, amikor a csípős pizzamártást Dominic lecsókolta az ajkáról Ha nem akar lemaradni az evésben, akkor másképp kell hozzálátnia.Karin észrevette, hogy a férfi milyen különösen néz rá. Mint egy éhes ragadozó! - gondolta. Mintha csak arra várna, hogy leessen neki egy finom falat. Vagy én vagyok a zsákmány? Úgy, mint régen, amikor egyetlen pillantásomból tudta, hogy mit akarok?Egy őszi napon ismerkedtek meg egy táncos mulatóhelyen, amikor Karin másodéves volt. Tulajdonképpen Karin nem nagyon szerette azokat a szórakozóhelyeket, ahová a városbéli fiúk és lányok jártak, de azon a péntek estén, amikor összezördült az egyik barátjával, elviselhetetlenül

unalmasnak találta az egyetemet. Rábeszélte Sandrát, hogy hagyja ott a könyveit, és menjen el vele táncolni a városi klubba.Amikor meglátta az óriási kék-fehér cégtáblát a Szüzek Szigete felirattal, legszívesebben visszafordult volna. Akkoriban a lányok egy része annak örült, ha mihamarabb elveszíthette a szüzességét, mások azonban annál jobban vigyáztak rá. Karin soha nem értette, hogy az évfolyamtársnői miért csinálnak akkora ügyet az egészből. A kapcsolatait a fiúkkal a sakkjátszmához hasonlította, és mindkét stratégiában verhetetlen volt: élvezte, ahogy kicselezte az ellenfeleit, és a védelmi vonala is áttörhetetlennek bizonyult. Ebben az izgalmas játékban nem érte be egyetlen küzdőféllel, egyszerre több is akadt. | Szerelemre nem is gondolt, úgy vélte, arra még ráér.És akkor váratlanul felbukkant Dominic elbűvölő mosolyával, szikrázó fekete szemével és ellenállhatatlanul kedves, hanyag modorával. Bemutatkozott neki, és átkarolta. Magához szorította, amit a többi fiú soha nem mert volna megtenni, még azok sem, akiket régebben ismert. Tánc közben ő is hozzásimult, és csábítóan ringatta csípőjét az andalító zenére. Nem felejtette el azt az estét, a zenét és a pillanatot, amikor hirtelen rádöbbent, hogy táncosa nem valamiféle siheder, hanem férfi.- Dominic, te is diák vagy még?j- Úgy is lehet mondani.J- Ezt meg hogy érted?- A Springfield Technikumba járok. Igaz, nincs rögbicsapatunk, de pókerben bármikor kirázzuk a gatyájukból a felvágós egyetemistákat - mondta.Karin nevetett, és ő is bemutatkozott- Remélem, nincs kifogásod az ellen, hogy én is „felvágós egyetemista" vagyok.- Na nézd csak! Egy Bartlett-hallgató! Nos, általában nem vegyülök el magasabb körökben, de ma kivételt teszek. Ügy látszik, ma ilyen a kínálat. - Majd mosolyogva megkérdezte: - Láttad odakinn a cégtáblát?- Rendkívül eredeti.- Viszont remekül illik rátok, egyetemista lányokra.- Csak nehogy tévedj!A következő szám Bob Dylan Lay, Lady, Layje volt, és Dominic Karin arcához hajtotta a fejét.- Ugye jó ez a zene? - suttogta. - Van valami elképzelésed ma estére?- Például?- Mi lenne, ha egyszerűen elhajóznánk erről a szigetről? - A hangjában volt valami érzéki. - Még a végén elcsábulok itt a szüzek kínálatától.- Mit javasolsz?- Gyere, beülünk valahová egy sörre!Amikor látta, hogy Karin megcsóválja a fejét, újabb javaslattal állt elő.- Túl veszélyesnek tartod? Akkor mit szólnál egy turmixhoz?Azon a télen sok-sok pizzát és turmixot fogyasztottak. Kezdetbencsak Sandra és Claudine tudta, hogy Dominickal jár. Semmi kedve nem volt másoknak magyarázkodni. Sem arról, hogy honnan jött Dominic, kik a szülei, sem pedig arról, hogy hol tanul. A többnyire jómódú egyetemisták mércéjének a fiú nem tudott, és nem is akart megfelelni.Karin egyszerűen elfelejtette, hogy az egyetemnek és a családjának mik az elvárásai, s így aztán á nyarat is együtt töltötték. Mennyi epret ettek, és mennyi édes, gyöngyöző bort ittak! Meghívta a fiút a nyaralójukba, amikor biztos volt benne, hogy az apja nincs ott, és gyakran sátoroztak az East Ridley, Bellefield és Riverdale környéki erdőkben. Természetesen hivatalosan mindig valamelyik barátnő kíséretében.

A feltűnés elkerülése végett időnként elment szórakozni más fiúkkal is, és emiatt Dominickal néha heves vitája volt. A fiú úgy vett elégtételt, hogy szintén elvitt más lányokat szórakozni.- Csak bosszút akarsz állni! - vetette Karin a fiú szemére.- Nem, csak nem akarok kijönni a gyakorlatból - felelte mosolyogva Dominic.Jó egy év után Dominic meghívta őt, hogy bemutassa a szüleinek. Ezután Karin is úgy gondolta, hogy ideje lenne felfedni titkát az apja előtt.A két férfinak ugyan sok közös tulajdonsága akadt, mégsem jöttek ki jól egymással.Vajon mi lehet ennek az oka? - töprengett akkoriban sokat Karin. Csak később jött rá, hogy mindketten egyformán makacsok és hajthatatlanok.

*

Karin most visszazökkent a valóságba. Dominic kutatva nézte őt.- Bocsáss meg, elkalandoztak a gondolataim. Mit is mondtál?- Azt kérdeztem, hogy milyen volt az európai utazás, amelyet apádtól kaptál ajándékba az egyetem elvégzése után. Akkor láttalak utoljára, amikor éppen Párizsba készültél. Ha jól emlékszem, valami szakmai körút volt, ugye?- Igen.Akárminek nevezték is azt az európai utat, ő nem szívesen emlékezett rá.- Folyton arra kellett gondolnom, hogy el fogja csavarni a fejedet valami francia festőművész. - Dominic észrevette Karin csodálkozástól tágra nyílt szemét, - Ugyan már, hiszen azóta eltelt tizenöt év! Ma már mindketten bizonyos távolságból tekintünk vissza a múltra. Akkor még meglehetősen féktelenekés vállalkozó kedvűek voltunk.- Apám erre azt mondta, hogy izgágák vagyunk.- Na igen. Ő mindig fején találta a szöget...Karin lecsukta a pizzásdoboz fedelét.- Nem volt semmilyen francia festő - mondta halkan.- Nem? Szörnyű! Hiszen ez volt a legkörmönfontabb módszer, amellyel megpróbáltak kiiktatni az életedből. Vagy esetleg odaát ismerkedtél meg a férjeddel?- Nem, az apám mutatta be, de sokkal később. - Karin kerülte Dominic tekintetét. - Mindig vártam, hogy írj.- Soha nem voltam nagy levélíró. Ezenkívül nem én mentem el, hanem te. Küldtél is néhány vicces lapot meg egy-két levelet. - Dominic összegyűrte a papír zsebkendőjét, és a szemétkosárba dobta. - Bevallom, sértette a büszkeségemet a dolog. Ezért nem írtam. Valamikor szeptemberben felhívtalak. Már nagyon elegem volt. Apád vette fel a telefont, és azt mondta, hogy még Európában vagy. Akkor azt kérdeztem, hogy hol tudnálak utolérni, azt válaszolta, nincs mit beszélned velem.- Azt mondtad, hogy szeptemberben kerestél?- Igen, valamikor szeptember végén. - A férfi zsebre tett kézzel folytatta: - Most már mindegy. Megkaptad, amit akartál: egy jó férjet és gondtalan életet. Mi kell még? - A mondottak megerősítéseképpen bólintott. - Örömmel látom, hogy jól vagy, Karin. Jó a megjelenésed, csinos vagy, és mégis megőrizted a régi önmagadat.Előrehajolt, és nevetve hozzátette:- Ami természetesen megnehezíti a helyzetemet. Azt reméltem, hogy időközben savanyú öreglány lett belőled!

- Én is jobban örülnék, ha pocakos, kopasz pasasként láttalak volna viszont - vágott vissza Karin szintén nevetve. Majd elgondolkodva hozzáfűzte: - Néha magam is elcsodálkozom, hogy milyen őrültségeket műveltünk régen.- Akárcsak én. Istenem, milyen régen volt! Hiába, öregszünk.- Nem is tudom. Emlékszel Sandrára és Claudine-ra, a szobatársnőimre? Ők is eljöttek a találkozóra, s ők például egyáltalán nem változtak. Megint a régi szobánkban lakunk.- Ne képzelődj! Az idő senki fölött nem múlik el nyomtalanul. Ez így van rendjén, ilyen az élet.- De mi sok mindent megőriztünk magunkban, és éppen ezért még mindig barátnők vagyunk. Ezen nem változtat semmi. Sem az elért sikereink, sem más.- Még mindig szereted a nők társaságát, Karin? Hidd el, valahányszor a régi kedvenc számunkat, a Varázslatos fekete nőt hallom, hátranézek, hogy nem állsz-e a hátam mögött. Szoktad még néha ezeket a régi számokat hallgatni?- Mindig elcsodálkozom, ha a kedvenc dalainkat régi számokként emlegetik. Végül is nem Glenn Miller idejéből valók. Nincs igazam? Vagy talán vannak gyerekeid, akik szerint régimódi a zenei ízlésed? - kérdezte mintegy mellékesen Karin. - Van egy fiam, de a zene nem az ő világa. És neked?- Nincs egy sem.- Csak a mostohagyerekeid?- Hiszen ők már akkor felnőttek voltak, amikor Martinnal összeházasodtunk.Egy ideig szótlanul ültek és emlékeztek. Fiatalkorukban gyakran ábrándoztak arról, hogy egyszer majd saját otthonuk és közös gyerekeik lesznek.Karin a táskáját kereste.- Azt hiszem, jobb, ha lassan visszamegyek az egyetemre, és nem tartalak fel tovább. Ha van egy kis időd ezen a héten... nos, ugyanabban a padlásszobában lakunk, ahol régen. Tudod, a tűzlétránál...- Hát persze hogy tudom. Hányszor másztam fel rajta! Gondolod, hogy még ma is menne a dolog?Karinnek nevetnie kellett.- Dominic, te ugyanolyan bolond vagy, mint régen! Sandra és Claudine biztosan örülne neked.- Sokkal jobban érdekel, hogy te akarsz-e látni - mondta a férfi, és átkarolta Karint.- Meghívtál, és én eljöttem. Ez nem elég? - tért ki a válasz elől Karin. - Nagyon tetszik, amit csinálsz.- Valóban? Utánanézek a határidőnaplómban, hogy van-e valami dolgom. Majd felhívlak, jó?- Rendben van. Köszönöm a kitűnő ebédet, Dominic.- Nagyon szívesen.

*

Az egyetemi találkozókon szokásos állófogadást a központi épület legfelső emeletén lévő ülésteremben rendezték, amelyet Elizabeth Cady Stantonről, az egyetem nagy hírnevet szerzett egykori hallgatójáról neveztek el. A terem ablakaiból az egyetemi kápolnára és az azt övező kis parkra lehetett látni.A falak mentén könyvekkel teli polcok, közöttük régi faliszekrények sorakoztak. Nehéz, kényelmes karosszékek várták a vendégeket, amelyek Dominic terveire emlékeztették az asszonyt, bár azok sokkal jobban tetszettek Karinnek. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy csak nehezen tudta követni a körülötte lévők beszélgetését. A kérdésekre inkább csak gépiesen válaszolt, s hűvösen mosolygott.

Claudine italt hozott neki.- Karin, úgy látom, hogy gondolatban most máshol jársz - panaszolta. - Mi van veled?Karin felemelte a fejét, és elfintorodott.- Tudod, egy kicsit kimerült vagyok. Szeretem ezeket a találkozókat, de egy idő után... - Elvette a poharat. - Sokkal jobb lenne hármasban a szobánkban egy üveg bor mellett traccsolni.- Sandra biztosan nem örülne az ötletnek. - Claudine a terem másik vége felé mutatott. - Emlékszel még Jeremy Lucasra? Ott áll a túlsó sarokban.Karin tekintete követte Claudine-ét.- Figyeltem, ahogy egymásra néznek. Azt hiszem, valami érlelődik közöttük - folytatta Claudine halk kuncogással.- Jeremy Lucas? Nem ő volt a pszichológia tanárunk?- De igen, Satuira rajongásának tárgya.- Most már értem. - Karin cinkosan mosolygott. - Claudine, nem gondolod, hogy egy kicsit elősegíthetnénk a dolgot?- Nem rossz ötlet.Lassan közelítettek Sandra felé.

3. FEJEZET

HétfőKarin keze alatt a nedves agyagkupac egyre inkább egy ugrásra kész macska alakját öltötte. Hm, szép kis cica! - gondolta Karin, amikor hátralépett, hogy művét szemügyre vegye. Claudine tegnap mesélt neki a macskáról, amelyet szombaton sebesülten szedett fel az út széléről. Most, a reggeli előadások szünetében az egyetem műtermében eszébe jutott, mennyire aggódik barátnője a szegény állatért.Ideje volt visszamennie az előadásra, hogy ismét a napirenden lévő témának szentelje a figyelmét, ám nem sok kedvet érzett hozzá. Nem mintha nem érdekelték volna a nők továbbképzési lehetőségei, hiszen ő maga is élt velük.Egyetemi eredményei ugyan egészen tisztességesek voltak, de egy Bartlett-diáktól általában többet vártak. Diplomaosztás utáni európai útjának is az volt a célja, hogy egyetemi képzését kiegészítse, de az utazás nem egészen úgy sikerült, ahogy elképzelte.Vigasztalásul nyaranta visszatért erre a helyre, a Bartlett Egyetemre, ahol valaha minden lehetségesnek tűnt, és ahol minden elkezdődött. .. Örült, hogy idén végre mindkét barátnőjével találkozhatott.Vajon miért ül mégis egyedül a műteremben egy kupac agyaggal játszadozva? Talán azért, mert élvezte a terem nyugalmát. A fény, amely a magas ablakokon át áradt a tágas helyiségbe, megvilágította a falakat. A viasz és az agyag, az olajfesték és a fa illata betöltötte az egész teret. A nyikorgó parkett és a magas mennyezet is hozzátartozott az egyetem hangulatához.A művészeti tanszék azonban sok mást is jelentett Karin számára.Amott az egyik sarokban, ahol most egy megkezdett fémkompozíció áll, annak idején sok-sok órán át mintázott egy női alakot. A Várakozás címet adta a műnek, és később bronzba öntötték. Ezt a szobrot most otthon őrizte az egyik szekrény mélyén...Kicsit arrébb egy féléven keresztül akvarellfestészetet tanult, de később úgy döntött, hogy más művészeti ággal akar foglalkozni. Az épület másik felében volt az arcképfestés és aktrajzolás helyszínéül szolgáló műterem, ahol szintén dolgozott. Természetesnek tűnt, hogy miután egy hétig a női aktot tanulmányozták, egy férfimodell következzen, akit a szomszédos egyetemről kértek kölcsön. Mekkorát nevettek Claudine-nal és Sandrával, amikor elmesélte nekik odafent a szobájukban, milyen zavarban volt szegény fiú! Persze nem egyszerű dolog egy szál fürdőnadrágban az embernek az izmait mutogatnia annyi lány előtt.- Szép munka!Karin halálra rémült, és megfordult. Dominic egy asztalra támaszkodva állt mögötte, és nevetve nézte őt, ahogy tátott szájjal levegő után kapkod.- Meg sem hallottad ebben a síri csendben, hogy bejöttem?- Én... én egészen elmerültem a gondolataimban - dadogta Karin. - Te pedig belopakodsz ide, hogy rám hozd a frászt!- Én? Úgy csörtettem be a terembe, akár egy elefánt, de te teljesen belefeledkeztél a munkába. - Fejét oldalra hajtva nézte a szobrocskát.- Nagyon tetszik.- Ugyan! Csak játszottam egy kicsit...Dominic még időben megakadályozta, hogy összegyúrja az agyagállatkát.- Ne bántsd! Úgy tetszik! - tiltakozott. - Arra a szobrocskára emlékeztet, amelyet egyszer karácsonyra kaptam tőled.- Ha jól emlékszem, az egy ló volt.Karin nagyon is jól emlékezett.

- Most a műhely irodájában van az íróasztalomon. Nem is mutattam meg neked.- Tényleg ott áll az íróasztalodon?- Hát persze, hiszen ez az egyetlen O'Donnellem van.Nincs is sok belőlük. És én még azt reméltem, hogy az a kevés is jól elrejtve lapul valahol. A művésznő ugyanis megrekedt a korai korszakában.- Akkor ideje lesz tennie valamit a haladás érdekében. - Dominic a macskára mutatott. - Itt a sokat ígérő kezdet.- Ez? Szerintem közönséges csecsebecse, amilyen ezerszámra akad az ajándékboltokban. Nem, Dominic. Nekem az a feladatom, hogy az igazi tehetséget felkutassam, és bemutassam a műértő közönségnek.Karin még egy utolsó pillantást vetett a szobormintára, és felállt az ülőkéről. Elhatározta, hogy összegyúrja, amint Dominic eltűnik.- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?- Látogatást tettem a diákotthonban, ezúttal azonban a főbejáraton keresztül. Úgy kevésbé fárasztó, mint a tűzlétrán, bár meg kell hogy mondjam, unalmasabb is.Karin és Dominic egy pillanatra egymásra nézett. Hányszor osont fel Dominic annak idején a létrán!- Sandra a szobában volt, és elárulta, hol talállak meg - folytatta a férfi.A szája mosolyra húzódott. Karinnek is nevetnie kellett.- Szerinted megváltozott Sandra?- Nem tudom. Mindenesetre most még szebb, mint régen.Bókokért soha nem kellett a szomszédba menned, gondolta Karin.- És téged mi szél hozott erre? Egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen hirtelen bukkantál fel.- Errefelé volt dolgom. Gondoltam, meghívatom magam ebédre. Természetesen csak akkor, ha van időd.Időm? Tizenöt évem volt!- A tennivalóimmal mára végeztem - mondta Karin a macskára pillantva. ~ Ismerek egy kedves kis kávézót itt a közelben.- Mit csinálnék én egy kávézóban? Karin, igazán jobban ismerhetnél!- Valóban? - Karin megtörölte a kezét a kötényében. - Akkor mit szólnál ahhoz, ha a városi tavon uzsonnáznánk? Bérelhetnénk egy csónakot.- Ez már jobban hangzik. Bevásárolunk a szemközti élelmiszer- boltban. Jó?Karin levette a kötényét, és félretette.- Csodálatos. Mennyi időd van?- Időmilliomos vagyok, kedvesem! - Dominic megcsodálta Karin hófehér nyári ruháját. - A magam ura vagyok, nem osztja be senki az időmet helyettem.Az út túloldalán lévő kis boltban kenyeret, hideg sültet és sajtot vettek. A polcon Karin fekete olajbogyót fedezett fel, ami Dominic kedvence volt. A gyümölcsösnél kiválasztottak két hatalmas őszibarackot is, majd gumicukrot, csokoládétallért, nyalókát és színes medvecukor-rudacskákat vettek.Amikor Dominic elővette a pénztárcáját, hogy fizessen, Karin tiltakozni akart, de a férfi mosolyogva beléfojtotta a szót.- Hagyd csak! East Ridleyben a vendégem vagy!Útközben egy bárban vettek egy üveg száraz fehérbort is két műanyag pohárra Nos, az már biztos, hogy az évfolyamtársaimnak nélkülözniük kell a vitadélutánon! - gondolta Karin.

*

A városban messziről látták Sandrát Jeremy Lucasszal. A két nő vidáman integetett egymásnak, és mindketten a kísérőjükre mutattak.- A pasas kicsit öregnek tűnik Sandrához, nem gondolod? - Karin szemrehányó pillantását látva Dominic gyorsan mentegetőzni kezdett: - Sajnálom, egészen elfelejtettem...Karin nevetett, és jóindulatúan ugratta.- Csak semmi mellébeszélés, kedvesem! Tudom, hogy szándékos volt. - Jókedvét ma nem lehetett elrontani. - Jeremy Sandra egyik tanára volt, és akkoriban a legfiatalabbak közé tartozott az oktatói karban. Véleményem szerint még most sem öreg. Mellesleg közöttünk is van néhány évnyi korkülönbség. Ezt elfelejtetted?- Mi az a négy év?- Akkor még soknak tűnt Olyan tapasztaltnak és magabiztosnak láttalak.- Pedig nem is ismertem mást a világból csak a szülővárosomat és Kaliforniát, ahol katona voltam.- Soha nem meséltél a katonaságról.- A haditengerészetnél szolgáltam, arról pedig nincs mit mesélni. A lányokat csak untatja az ilyesmi. Téged pedig még a családi körülményeim sem érdekeltek.- Ez egyáltalán nem igaz! A szüleid nagyon rokonszenvesek voltak nekem.- Rokonszenvesek? - Dominic a fejét csóválta. - Van fogalmad arról, milyen szűkösen éltünk? Egy fürdőszoba nyolc embernek. Még emlékszem, amikor megkérdezted, hogyan bírom ezt.- Ezt mondtam volna?- Pontosan. - Dominic az egyetemi könyvtár tornyára mutatott. - Emlékszel, amikor felfedeztük a titkos ajtót, és rábeszéltük Sandrát, hogy másszon fel velünk a toronyba? - terelte másra a szót.- A sötétben! Azt hittem, soha nem ér véget a csigalépcső.- Bezzeg Sandrával lovat is lehetett lopni!Ez rosszulesett Karinnek, mert jól tudta, hogy barátnője sokkal vagányabb volt, mint ő.Az útelágazásnál jobbra mentek. Tőlük balra élénken zöldellt a gyeplabdapálya pázsitja, mögötte pedig - a sövénytől félig eltakarva - a lovaspálya fehérre festett kerítése húzódott. A meleg ellenére Karin hátán végigfutott a hideg.- Még mindig úgy ugratsz át a legmagasabb akadályokon, mint egy amazon? - kérdezte mosolyogva Dominic. - Csodálatosan állt neked a lovaglóruha, de bevallom, néha szörnyen féltettelek.- Valóban? Ezt soha nem vettem észre rajtad.- Úgysem tudtalak volna lebeszélni róla, és nem akartam, hogy gyáva nyúlnak tarts. Azt hiszem/akkoriban túlságosan vakmerően lovagoltál.- És én még azt gondoltam, számodra nem létezik az a szó, hogy kockázat. Te voltál az egyetlen ismerősöm, aki belülről is látott fogadóirodát. Szoktál még fogadni?Dominic felnevetett.- Tudod, az ember tanul a saját hibáiból. Manapság inkább már csak biztosra megyek.Megérkeztek a gyönyörű környezetben fekvő tó végéhez, és a kikötőbe mentek, ahol néhány evezős ladik ringatózott a szelíd hullámokon.- Remélem, nem süllyednek el ezek a teknők - jegyezte meg Dominic nevetve. - Mintha kicsit rozogák lennének.A csónakház gondnokának pénzérmét nyomott a markába.- Egy órát biztosan maradunk. A többi a magáé, ha a legjobb csónakot adja nekünk.Az öregember a legközelebbi ladikra mutatott.- Ezt vigyék, ebben a legkönnyebb evezni.

A palló mentén végighúzta a csónakot, elkötötte, és fogva tartotta a kötelet, amíg Dominic ügyesen beleugrott. Karin odanyújtotta a férfinak a bevásárlószatyrot. Éppen be akart mászni a csónakba, amikor Dominic derékon ragadta és beemelte. Az asszony a vállára tette a kezét. Érezte, hogy Dominic a kelleténél szorosabban öleli magához. A férfi szemében különös, gyengéd fény gyúlt. Egy pillanatig szorosan átölelve tartotta őt, aztán elengedte.- Ne mozgasd a csónakot! - figyelmeztette. Hangja gyengéden csengett.Karin elsimította ruháján a ráncokat.- Azt hiszem, nem a legmegfelelőbb viselet egy efféle kalandhoz.Dominic mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy Karin kívánságára egy meleg nyári éjszakán meztelenül fürödtek. Az asszony fülig pirult, mert ő is ugyanerre a fürdőzésre gondolt.- Ülj a szélesebbik ülőkére, majd én evezek! Úgyis mindig arra vágytam, hogy egy szépen öltözött, igazi hölgyet csónakáztathassak.- Tulajdonképpen szükségem lenne egy csipke napernyőre és fehér kesztyűre is, mint Degas egyik festményén - nevetett Karin, és mindkét karját a támlára fektette.Dominic erős lökéssel eltaszította a csónakot a pallótól.- Igen, nekem pedig lapos szalmakalapot és fehér nadrágot illene viselnem. Ismerem a francia impresszionisták képeit.A férfi egyenletes evezőcsapásokkal irányította a csónakot. Először a hosszú part mentén egy szomorúfűz lefelé hajló vesszősátra alatt haladtak át, és hallgatták a tücskök ciripelését. Ladikjukat hápogó kacsasereg követte biztonságos távolból.Dominic később a tó közepére, majd a szemközti partra evezett. Mindketten szótlanul hallgatták a hullámok halk csobbanását és az evező nyikorgását.Karin behunyt szemmel élvezte a melengető napsugarakat, amelyeket csak a vékony páraréteg enyhített valamelyest. A férfi vágyakozva nézte finom arcvonásait, ívelt nyakát, karcsú karját és keresztbe vetett, hosszú lábát.Régen Karin mindig szépen lebarnult nyaranta, de mostanában nem tartózkodott sokat a szabadban. A túlpart fáinak lombkoronáján átszűrődő napsugarak a víz felszínéről apró fényfoltokat vetítettek a ruhájára és a hajára.Akárcsak egy istennő, gondolta Dominic. Mit nem adnék, ha hűvös tartózkodását a ruhájával együtt levetné, és ismét arra kéme, hogy kövessem a vízbe, mint azon a nyári éjszakán!A csónak a part közelében siklott, és nekiláttak az uzsonnának. Elfelezték a kenyeret, a sültet és a sajtot, amit magukkal hoztak. Karin egy darab kenyeret dobott a vízbe, és a csónakot hamarosan körülvették az éhes kacsák.- Nézd csak, mit csináltál! - kiáltott Dominic vidáman a civakodó madársereglet láttán.Bicskájának dugóhúzójával kinyitotta a borospalackot. Karin odanyújtotta műanyag poharát, és a férfi töltött neki a még mindig kellemesen hűvös borból, amely a napfényben aranyion csillogott.- Igyunk Degas-ra! - indítványozta a férfi. - Az ő ötletei utolérhetetlenek.Kinyitották az olajbogyós üveget is, és kockára vágták a sajtot. Amikor Dominic ismét töltött Karin poharába, kihasználta az alkalmat, hogy melléüljön. Karin elővette az édességekkel teli zacskót, és belenézett.- Mikor ettél utoljára medvecukrot? - kérdezte mosolyogva.- Fogalmam sincs. Azt hiszem, akkor, amikor még nem volt a fogamon korona.Vakítóan fehér fogsora erre rácáfolni látszott.Karin csokoládétallérral kínálta. Kibontotta az édességet, és a férfi szájába csúsztatta. Dominic lehunyt szemmel, élvezettel csemegézett. Amikor ismét kinyitotta a szemét, látta, hogy Karin nyalókát szopogat.

- Hogy lehet, hogy ennyi édességet eszel, és mégis ilyen karcsú vagy? - kérdezte hitetlenkedve. Én jobban szeretem a barackot.- Íme a barack, nagyságos uram! Az édességeket magammal viszem a diákotthonba. Kíváncsi vagyok, milyen emlékeket ébresztenek a lányokban.Dominic nagyot harapott a hatalmas gyümölcsből, és a levét szürcsölte.- Mondd, milyen érzés hármasban a régi barátnőiddel? Ugye jó ideje nem láttátok egymást?- Tudod, a kapcsolatunk soha nem szakadt meg teljesen. Leveleztünk, és időnként telefonon is beszélgettünk. A viszontlátásnak azonban igazán nagyon örülök.- Még mindig olyan szoros a barátság?- Talán még szorosabb lenne, ha nem élnénk olyan távol egymástól. Claudine-nak pedig valószínűleg kell egy kis idő, hogy feloldódjon. Mindig is csodáltam. Erős asszony.- Te nem vagy az?- Nem annyira, mint ő. Nagyon független.- Miért, te kitől függtél? - kérdezte Dominic, de Karin úgy tett, mintha nem hallotta volna.- Volt idő, amikor azt tetted, amit akartál - folytatta a férfi. - Rengeteg őrültséget csináltunk mi ketten. Félelmetes ötleteid voltak, időnként alig tudtam lépést tartani veled.- Soha senkinek nem beszéltem rólad - mondta Karin, miközben a bort kóstolgatta. Nem akart semmit eltitkolni Dominic elől. - Ha valóban olyan független lettem volna, akkor nem kellett volna titkolóznom.- Biztosan volt rá okod - jegyezte meg a férfi könnyedén.- Amit soha nem értettél meg.- Mégis mindig visszatértem hozzád, vagy nem? - Dominic egy hajtásra kiürítette a poharát. - Valószínűleg nekem is megvolt rá az okom.- Azt is tudod még, hogy mi volt ez az ok?- Igen, még nagyon jól emlékszem. - A férfi a megkezdett barackot forgatta a kezében. - Te magad voltál az ok - mondta halkan.- Megpróbálom meggyőzni magam, hogy az idő minden szerelmi kapcsolatot megszépít, és hogy annak idején helyesen döntöttem, de... nem vagyok benne biztos - mondta Karin a férfi szemébe nézve.- Ki tudja? - vonta meg a vállát Dominic. - Talán így volt a legjobb. Nem kellett volna felhagynod a szobrászattal. Tehetséges vagy.- Kettőnk közül te vagy az igazi művész. A bútoraid csodálatosak.- Köszönöm. - A férfi odanyújtotta Karinnek a barackot. - Kérsz egy harapást? Nagyon finom a borhoz.Karin beleharapott a puha, édes gyümölcsbe, és a leve az állára csöppent. A férfi nem engedte, hogy letörölje.Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást. A csónak szelíden ringatózott. Valahol a tóban kacsák hápogtak, s a partról egy lány nevetését hozta feléjük a szellő. Dominic Karinhez hajolt. Az asszonynak a lélegzete is elállt. Arca egészen közel volt az övéhez, és érezte, ahogy a férfi nyelvével letörli álláról az őszibarack levét, majd szájával megérinti az ajkát.- Sokkal édesebb, mint a nyalóka - suttogta a férfi, és magához szorította Karint.Az asszony ajka szétnyílt, és szenvedélyes csókban olvadtak eggyé. A csónak csendben siklott a fűzfák árnyékában.

4. FEJEZET

KeddClaudine átemelte Karin fölött a labdát, s az asszony képtelen volt elérni.- Mérkőzéslabdám van! - kiáltotta diadalittasan Claudine.Karin felkészült a következő ütésre, és erősen összpontosítva vártabarátnőjének adogatását. A nap perzselően sütött a teniszpályára. Jólesett végre rövidnadrágban ugrándozni, és alaposan megizzadni azok után, hogy az utóbbi napokban kénytelenek voltak egyfolytában harisnyanadrágot és szép ruhákat hordani. Claudine adogatása erős volt, Karinnek épphogy sikerült a labdát fonákkal átemelni a hálón.Claudine tökéletesen játszott. Magabiztosan, okosan és tapasztaltan - amilyen ő maga is volt. Karin elképzelte, amint egy tárgyaláson a csupa férfi között átveszi az irányítást. Mindig is öntudatos, célratörő nőnek számított. A tanulás mellett munkát vállalt, hogy a szükséges zsebpénzt megkeresse. Ő volt korosztályának Scarlett O'Harája az Elfújta a szél című regényből. Vele soha nem fordulhatott elő, hogy elfogy a pénze. Soha nem szorult rá senkire, s a jég hátán is megélt.Karinnek ismét nyújtózkodnia kellett, hogy Claudine labdáját elérje, ám barátnője ütése védhetetlen volt.Neki sikerült. Hajadon maradt, miért is ne? A saját életét élte, azt tette, amit akart. Soha nem adta fel az álmait. Ha annak idején a szobrászat mellett döntött volna, akkor most szobrász lenne, és ezt nem a saját szórakozására művelné, hanem azért, hogy az érzéseit kifejezze, és az emberekkel közölje. Ahogy Dominic is tette.Karin következő ütése a vonalon túlra ment.- Győztem! - ujjongott Claudine magasba emelt karral.- Szerintem pedig még éppen jó volt az ütésem - ugratta Karin a barátnőjét. - No, mindegy.- Rendkívül nagylelkű vagy - jegyezte meg Claudine fintorogva.- Természetesen te győztél, Claudine. - Karin kitárt karral ment felé. - Gyere, ugorj át a hálón, hadd gratuláljak!Claudine feldobta az ütőjét, amely többször megpördült a levegőben, aztán ügyesen elkapta. Napszemüvegén megcsillant a fény.- Akarsz visszavágót? - kérdezte büszkén.Claudine-nak és Sandrának megvolt a maga külön terve aznap estére, tehát Karin számára szóba sem jöhetett egy közös vacsora a barátnőivel. Dominickal szembeni viselkedését maga sem értette. Egy kellemes délutánt töltöttek együtt, de amikor a férfi elbúcsúzott, ő alig szólt hozzá. Arra sem volt képes, hogy megkérje, hívja fel, és Dominic sem tett ilyen javaslatot.A diákotthon portáján egyetlen üzenet várta. Valamelyik ügyfele arra kérte, hogy telefonáljon neki New Yorkba.Eszébe jutott egykori bronzszobra, a Várakozás. Most is várt valamire... Akkori lelkiállapotát híven kifejezte a szobor. Ha most is engedné, hogy olyan helyzetbe kerüljön, mint akkor, keserűen megbánná. A csalódás nem volt ismeretlen érzés számára - éveken át együtt élt vele.Kedd volt, s a kedd estéket mindig az Eperkunyhóban töltötték. A Riverdale úton lefelé menet azon tűnődött, vajon Dominicnak is eszébe jutott-e ez. Mindössze néhány emlékekkel teli napot fog itt tölteni. Sok minden nem változhat azzal sem, ha közelebb kerül Dominichoz, mint ahogy számított rá. Egy kis álmodozó várakozás nem árthat... Majd meglátjuk, mi sül ki belőle!És mi lesz, ha Dominic visszatér Terihez? Az legalább végleg megoldaná a kérdést.Nagy fekete sportkocsit látott a vendéglő előtt, ami nagyon is ismerősnek tűnt számára - egy ötvenhetes évjáratú Mercuryt. A csillogó jármű sok más gyártmányú autó között állt a Kunyhó

bejárata előtt. Mintha vadonatúj lett volna. Karin a fejét csóválta. Talán mindent rózsaszínben lát: az eseményeket, a személyeket és ezt az autót is? Lehet, hogy saját magát is fiatalabbnak érzi, mint amilyen?Ellenállt a kísértésnek, hogy bekukucskáljon az autó ablakán, s megbizonyosodjon arról, hogy a hátsó ülés még most is olyan keskeny-e, mint annak idején. Ujjával mosolyogva végigsimított a csomagtér tükörfényes fedelén. Biztosra vette, hogy Dominic ma nem hozta magával Terit. A sportkocsival kapcsolatos közös emlékek csak kettőjükre tartoznak.A hamburger és a hasábburgonya illatától hirtelen éhes lett. Mennyei étkek a fiatalok számára, nekünk, öregeknek azonban tiszta méreg, gondolta. Most azonban mégsem tudott ellenállni a csábításnak.Dominickal ugyanez történhetett. Fekete, Santana feliratú pólóban ült a bárpultnál, és sörözés közben élénken beszélgetett Jack Koski-val. Jack vette észre először Karint, és biccentett neki. Dominic megfordult a bárszéken, és vidáman rámosolygott Úgy tűnt, várta őt.- Hölgyem, csak nem tévedt el? - kérdezte, majd poharával a kezében elébe ment.- Miből gondolja? Hiszen kedd van, és ha nem tévedek, ez itt az Eperkunyhó nevű késdobáló, amelynek egyik asztalába egykor valaki belevéste a nevem kezdőbetűit.- Maga nem is úgy néz ki, mint aki bútorba véseti a nevét!Dominic átkarolta Karin csípőjét, és a sarokasztalhoz vezette.- Most is ugyanazt? - kérdezte.Az asszony bólintott.- Jack, a hölgy a szokásosat kéri! - kiáltott a férfi a bárpult felé.- Hihetetlen, hogy még mindig megvan az a csodálatos régi autód! Vagy ez már nem ugyanaz?- Az öreg Mercury középiskolás korom óta hűséges hozzám. Egyszerűen nem volt szívem elkótyavetyélni. Mostanában állandóan meg akarják tőlem venni, ha megjelenek vele valahol.- No igen, ilyen remek jószágot ma már nem lehet kapni.- Ez igaz, viszont rengeteget fogyaszt. Minden héten tele kell töltenem az üzemanyagtartályt, pedig ritkán teszek vele hosszú utat. Nem tudom, észrevetted-e, de van egy másik autóm is.- Amelyiken Terivel elmentetek? Ugye az egy ezüstszürke járgány? Tulajdonképpen nem érdekelnek az autók, de az öreg Mercuryt nagyon szerettem.Karin az ölébe terített egy zöld szalvétát.- Igen, közben veterán autó lett szegény. Egy csomó időt rászántam, de nyert is néhány díjat a régi autók versenyén. Láttál már ilyen futamot?- Nem.- Nekem ez a szenvedélyem. Az én jó öreg Mercurymat mindenhol ismerik - jegyezte meg büszkén a férfi.- Azt elhiszem - mondta Karin mosolyogva, és kacsintott. - Biztosan nem én voltam az egyetlen lány, akit a hátsó ülésen megrohamoztál.- Becsületszavamra, te voltál az egyetlen! - mondta a férfi nevetve, és a szívére tette a kezét, jelezvén, hogy igazat mond. - A hátsó ülésre úgy vigyáztam, mint valami emlékhelyre.Karin kuncogott.- A szüzességem vagy a felettem aratott győzelem emlékhelyeként tisztelted?- Erre most hadd ne válaszoljak. - Dominic átkarolta az asszony vállát, és rövid időre magához vonta. - Mit szólnál egy kis sétakocsikázáshoz?- Hová? A csatatérre? - kérdezte Karin kihívóan, és oldalvást Dominicra nézett.- Az ellenfelek talán megöregedtek és megtörtek egy kicsit, de még távolról sem halottak.

Dominic valóban nagy odaadással újította fel a régi sportautót. Amint az indító kulcsot elfordította, fel is bődült a hathengeres motor. Ez az autó még soha nem hagyta őt cserben. Motorjának hangja megdobogtatta a férfiszíveket, a lányok pedig elgyöngültek tőle.Gázt adott, hogy megmutassa az asszonynak, mit tud a járgány. Büszkén mosolygott, mint egy gyerek, amikor meglátta Karin tágra nyílt szemét.Karin leengedte az ablakot, és élvezte, hogy a szél összeborzolja a haját. Még világos volt, de az utat szegélyező fák már hosszú árnyékot vetettek.A próbakocsikázás egy tarkára festett levelesládánál kezdődött, amely egy mellékutca torkolatánál állt, és a közeli gazdasághoz tartozott. Dominic leállította a motort, odaadta Karinnek a karóráját, majd a kormánykerékre tette a kezét.- Figyeld, hogy mennyi idő alatt gyorsulunk fel százra! - mondta.- Rendben, készen vagyok!Karin az óra számlapját a fény felé tartotta. Dominic a sebesség- váltóhoz nyúlt, és belenézett a visszapillantó tükörbe.- Akkor hát rajta!A hirtelen gyorsulástól Karin úgy érezte, mintha egy óriási kéz odaszorította volna az ülés támlájához. Az autó hirtelen kikanyarodott a főútra.Félelemmel vegyes izgalom lett úrrá az asszonyon. Kinyújtott karját a műszerfalnak feszítette. Hallotta ugyan a motorzúgáson keresztül, hogy Dominic odakiált neki valamit, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy az órát figyelje. Amikor a férfi levette lábát a gázpedálról, és óvatosan lefékezte az autót, Karin sajnálkozva rázta a fejét.- Sajnos elfelejtettem mérni a részidőket.- De az ott hátul nem!Mögöttük villogó rendőrautó tűnt fel. Dominic az út szélére kormányozta a kocsit, és megállt. A visszapillantó tükörből látta, hogy a járőrkocsiból kiszáll egy rendőr, és felteszi a sapkáját. Odament a vezetőülés felőli ajtóhoz, és benézett az ablakon.- Jó napot, Dominic!Ujját a sapkája széléhez emelte.- Szervusz, Eddie!- Mit gondolsz, mi ez itt? Versenypálya? - A rendőr észrevette Karint. - Jó napot! - köszöntötte.- Emlékszel még Karinre, Eddie? Régebben...- Ó, igen, emlékszem. Hogy van, Karin?- Remekül.- Az egyetemi találkozóra jött - magyarázta Dominic.- Bizony múlik az idő, ugye? - A rendőr szinte szeretettel paskolta meg az autó tetejét. - Majdnem olyan gyors, mint a puskagolyó, barátom. Mondd, Dominic, mit ittál?- Semmit, azaz egy pohár sört, egy cseppel sem többet. Esküszöm, Eddie! Éppen megint... na hiszen tudod, a régi játék. Az én ötletem volt.- Úgy! A te ötleted! Csodás! Tudod, mi lesz, ha megint rajtakaplak, hogy szabálytalanul parkolsz?Dominic nevetett.- No de Eddie, hiszen ez...- Sajnos gyorshajtást nem bizonyíthatok rád, szabálytalan közlekedésért viszont elkaphatnálak.- Na jó, ne csigázz, Eddie! Hagyj futni, vagy ide azzal a büntető- cédulával.- Mi lenne, ha jövő szombaton hagynál nyerni pókerben? - Eddie felegyenesedett, és a hüvelykujját a derékszíja mögé dugta. - Igen, a régi szép idők. Kéz kezet mos, Dominic. Nem akarom elrontani a napodat, de tartozol egy szívességgel

- Rendben.Dominic óvatosan a sebességváltó felé nyúlt. A rendőr arca ismét megjelent az ablakban.- Örülök, hogy láttalak. Karin! - mondta, majd Dominichoz fordult. - Na indulj, de ne tégy semmi olyat, amit én nem tennék! Világos? - vigyorgott szélesen.Karin viszonozta a köszönést, s amikor már nem hallhatta a rendőr, hogy mit mond, hozzátette:- Sajnálom, Dominic.A férfi csak nevetett.- Azt hiszem, ezt megúsztuk.Karin félig odafordult hozzá.- Tudod, mit csinálhatnánk, ha besötétedik? Olyan kedvem lenne a Kunyhó valamelyik epresébe belopódzni, és tőről enni az epret. Úgy a legfinomabb.- És ahhoz mit szólnál, ha együtt éjszakáznánk a börtönben?- Jacknek biztosan nem lenne kifogása egy kis eperszedés ellen. Ugyanis megtoldottam a borravalót, amit te adtál neki.Dominic a homlokát ráncolta.- Persze annyira bolondosak már nem vagyunk, mint régen. Néha nagyon nehéz felnőttnek lenni - mondta, és megállt egy útkereszteződésnél.A bal oldali út a Kunyhóhoz vezetett, a jobb oldali pedig egy kis folyóparti tisztáshoz.- Biztos, hogy nem akarsz kitérőt tenni a folyóhoz? - kérdezte a férfi. - A kedvenc helyünkre...- Ahhoz már túl öregek vagyunk. Még megfáznánk fürdőruha nélkül. - Karin tréfásan megfenyegette az ujjával. - Gyere, Dominic, lopjunk epret!

*

Mintha az a tizenöt év nem is lett volna. Alkonyodott már, és a férfi felkapcsolta az autó fényszóróját. Arra gondolt, hogy fel kellene hívnia Jacket egy telefonfülkéből, és megkérni, hogy ne hívja ki a rendőrséget, ha gyanús zajokat hall az eprese felől. Aztán vállat vont. Ugyan minek?Rákanyarodott a földútra, amely a Jack földjét határoló drótkerítés mentén futott. Megállította az autót egy fa alatt, kikapcsolta a világítást, és leállította a motort. Karin szállt ki elsőnek. Nyújtózott egyet, és a csillagos égre nézett.- Ó, Dominic! Micsoda holdfény, és milyen csillagos az ég!A férfi segített neki felmászni a drótkerítésre, amelynek a tetején Karin megvárta, amíg a férfi átlendül a másik oldalra, és lesegíti őt. Talán nem lett volna erre szükség, mert teniszcipő volt rajta, de Dominic nem hagyta ki a lehetőséget, hogy a derekánál fogva leemelje, és magához ölelje.Elindultak az egyik ágyás felé. A barázdában guggolva tapogatóztak a holdfényben, és érett gyümölcsöket kerestek.Dominic levette a pólóját, kiterítette, és arra szedte óvatosan az eperszemeket.- Mennyi borravalót adtál Jacknek? - kérdezte Karintői, aki a szomszédos barázdában guggolt.- Egy húszdollárost.Karin felemelte az eperbokrok leveleit, úgy kutatott elmélyülten.Ó, mekkora szem! Lefújta róla a földet, és bekapta. Csodás! Amit talált, azt rögtön felfalta, Dominic viszont összegyűjtötte a zsákmányt.- Ha húsz dollár ára epret megeszel, akkor már nem tudlak visszaemelni a kerítésen - csipkelődött Dominic vigyorogva.- Hm! Júniusi eper! Mennyei! Ha most rajtakapnak minket, nem lesz nehéz ránk bizonyítani a lopást. Az eper nyoma itt van a blúzomon.

- Micsoda? Karin O’Donnell foltos blúzban? Ez nem lehet igaz!Karin megfordult, és a mellére mutatott.- Nézz ide, ha nem hiszed el!Dominic átment hozzá. A folt a bal mellén éktelenkedett. A férfi nyelt egyet.- Szívesen gondoskodnék arról, hogy ne légy féloldalas. Csináljak egy foltot a másik oldalra is? Az fokozná a hatást.- Már megint a mellbőségemmel vagy elfoglalva?- Bőség? Az enyhe túlzás. Ha jól emlékszem, a melled inkább kicsi.Karin villámgyorsan elégtételt vett: szétnyomott egy szem epret Dominic orrán.- Tessék! Edd meg, amit főztél!A férfi nevetve letörölte kézfejével az orrát.- Mit művelsz Jack eprével? - tiltakozott. - Itt az a szabály, hogy csak annyit szedhetsz le, amennyit meg is eszel. Szóval csukd be szemed, nyisd ki szád!Egy szem epret tartott Karin szája elé.- Ezt mondta mindig a fogorvosom is, és tudod, hogy járt?Karin óvatosan beleharapott a gyümölcsbe.- Ha jól emlékszem, megharaptad az ujját. Bizonyára el volt ragadtatva tőled.Dominic összefogta a pólóját a leszedett eperrel, és nyögve fel- tápászkodott.Lassan öreg leszek az efféle kalandokhoz. Gyere, üljünk le oda a fa alá a fűbe. Annyiszor megharaphatsz, ahányszor csak akarsz, de gyümölcspakolást nem kérek, mert még vissza találom adni.Karin folytatta egy ideig az eprészést, mielőtt leült Dominic mellé. A szájában érezte az eper édes ízét. Igaz, néhány homokszemet is bekapott.A férfi felajánlotta neki az utolsó eprét, majd ismét felvette a pólót.- Nem tűnt még fel, hogy mostanában minden az evéssel kapcsolatos, ami örömet szerez nekünk? - kérdezte.Karin lassan ízlelgette a gyümölcsöt.- Amikor fiatalok voltunk, csak a szerelemmel foglalkoztunk.- Én is úgy emlékszem. Talán megbolondul az ember hormonháztartása, amikor fiatal.Dominic hanyatt feküdt, és a levelek mozgását figyelte a holdfényben. Karin is ledőlt a férfi mellé, aki a feje alá csúsztatta a karját. Teljesen természetesnek tűnt ez a bizalmas mozdulat.- Szerettél akkoriban, Dominic? - kérdezte halkan.- Nagyon. Talán nem tudtad?- És még jobban szerettél, amikor már le is feküdtünk egymással?Igen, azt hiszem, gondolta a férfi.- Nem tudom. Nagyon szerettelek, az biztos. Később egyre inkább úgy éreztem, hogy összetartozunk. Régimódian hangzik, ugye?Régimódi vagy sem, Karinnek ettől a vallomástól kellemes bizsergés járta át a testét.- Aztán ez nyilván megváltozott - jegyezte meg Karin.- Ha két ember megérti egymást, és mindenen megosztoznak, akkor örökre összetartoznak. Én így gondolom - mondta Dominic, majd témát váltott. - Hogyhogy nincsenek gyerekeid? Hiszen gyakran beszélgettünk arról, hogy mennyire szereted a kicsiket.- A férjemnek voltak gyerekei az első házasságából. Amikor összeházasodtunk, már felnőttek voltak. Tulajdonképpen csak társként szegődtünk egymás mellé, nem volt az igazi házasság, legalábbis hagyományos értelemben nem. Ő inkább a barátom volt, aki ellátott tanácsokkal.- Mintha az apád lett volna?- Igen, valahogy úgy.

Apádat elég jól ismertem. Él még?Karin bólintott.- Miért nem kerestél magadnak igazi férjet?- Ó, Dominic, akkor még nem tudtam, mit is akarok!Én viszont igen! - gondolta a férfi. Felült, és átkulcsolta a térdét.Karin az oldalára fordult, letépett egy fűcsomót, és azzal játszadozott- És te mesélnél nekem a házasságodról? Miért váltatok el?- Egyszerűen nem sikerült, ennyi az egész. Nem láttuk értelmét a további kísérletezgetésnek. A feleségem izgalmasabbnak találta, hogy együtt éljen Connecticutban egy biztosítási ügynökkel.- És a fiad?Dominic elmosolyodott.- Ricky nálam fogja tölteni a szünidőt. Neki később kezdődik a vakáció, mint a többi iskolásnak. Júliusban Kanadába akarunk menni. A fiam nagy horgász.- Hasonlít rád?- Igen, azt hiszem.Dominic mindig csodálta Karin határozott, tiszta vonalú arcélét. Ez most is arra késztette, hogy odahajoljon hozzá, és ujjával megsimogassa az állát és az arcát.- Sok mindenben hasonlítunk egymásra - mondta aztán elgondolkodva. Mennyire szeretett volna még egy gyereket. Talán egy kislányt, akinek olyan az arcéle, mint Kariné... - Honnan tudtad, hogy ma este a Kunyhóban leszek?- Csak találomra mentem oda - vallotta be Karin. - És te? Csak nem engem vártál?- Reméltem, hogy eljössz. Végtére is kedd van. Mennyi minden van, amiről azt hittük, hogy már elfelejtettük!- Én is azt hiszem. - Például az az izgató érzés, amelyet Dominic érintése okoz. Mikor fogja a férfi végre magához ölelni és megcsókolni?- Nevetséges érzés ennyi év után, ugye?- Nevetséges? Semmi kedvem nevetni...A férfi lehajolt hozzá, megérintette szájával a fülét, majd az arcát. Végül nyelvével szétnyitotta Karin ajkát, amely édes volt a sok epertől.Karin átölelte a nyakát, és magához szorította, de úgy érezte, mintha Dominic visszafogná az érzéseit. A férfi valóban tudatosan fojtotta el magában a szenvedélyt, pedig a legszívesebben letépte volna az asszony blúzát, hogy a mellét simogassa. Ehelyett kibontakozott az ölelésből.- Nem akarsz feljönni hozzám? - kérdezte halkan.- Én... - Karin felült, és a kezére támaszkodott. Zavarban volt. Talán túl korai volt ez a kérdés? Vagy már elkésett vele? - Holnap reggel előadást kell tartanom.- Mikor?- Én leszek az első.Dominic mosolygott, és megérintette az eperfoltot a blúzán.- Miről fogsz beszélni?- A befektetések és a művészet kapcsolatáról - Karin idegesen dörzsölte az eperfoltot, és megigazította a blúzát. Igyekezett úrrá lenni nyugtalanságán, és ő is elmosolyodott - Azt hiszem, az emberek értékes, művészi kivitelezésű bútorokba is fektethetnék a pénzüket. Biztos vagyok benne, hogy a te alkotásaid értéke idővel szépen fog emelkedni. Ha volna fogalmam a bútorpiacról, bevenném néhány művedet a gyűjteményembe.Dominic halkan felnevetett.- Szívesen előjegyezlek a megrendelőim között. Egy nagyobb darabra körülbelül egy évig kell vámod. Nem, Karin, én beérem annyival, amim van.- A munkáid csodálatosak, de ahogy gondolod.

- A munkám kielégít. - Ha nem is annyira, mint szélborzolta hajad érintése, tette hozzá gondolatban. - Nem haragszol, ha holnap elmegyek az előadásodra?- Egyáltalán nem, ha ez a téma valóban érdekel. Van időd...?- Mire? - kérdezte gyorsan Dominic. - Mit akarsz még csinálni a hét hátralévő részében?- Claudine és Sandra az első, már ami az időbeosztásomat illeti. Végtére is én hoztam össze ezt a találkozót, kötelességem foglalkozni velük.- Mégis szakítottál időt arra, hogy eljöjj a Kunyhóba, és találkozz velem.- Első alkalommal csak véletlen volt... - Egy esőcsepp az asszony orrára csöppent, ezért felnézett az égre. - Azt hiszem, készül valami - mondta felfelé mutatva.

*

- Méghozzá nem is akármi! Úgy látom, nyakunkon a zivatar.Dominic felugrott, és felsegítette Karint.- Igyekeznünk kell, különben...Egyszerre csak szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Karin visított, és mindketten nevetve futottak a kerítés felé.- Es te még a folyóhoz akartál menni! Itt is épp elég vizesek leszünk...- Mindketten bőrig áztak, mire átmásztak a kerítésen, és beültek az autóba.

5. FEJEZET

SzerdaKarin ellátogatott az Eperkunyhóba, hogy találkozzon Dominic-kal, a férfi pedig viszonzásul megjelent az előadáson. Teljes életnagyságban trónolt az első sorban a női hallgatóság kellős közepén, és valahányszor Karin ránézett, titokzatosan mosolygott, úgy, hogy az asszony is csak nehezen tudta megőrizni a komolyságát.- Az utánnyomatok közkedvelt befektetésnek számítanak, mert viszonylag olcsók. Ha ez a befektetési mód később mégis tévesnek bizonyulna, még mindig van a vásárló kezében valami, amit elfogadható áron vett, és otthon nyugodtan felakaszthatja a falra. Egy ismert művész alkotásának jó minőségű utánnyomata azonban manapság egyre értékesebb lesz. Kérem, engedjék meg, hogy néhány diát mutassak önöknek.Karin levetített egy sorozat diaképet, áttekintést adott olyan művészekről és műveikről, akik már hírnevet szereztek, és olyanokról is, akik igen nagy eséllyel pályázhatnak a jövőben a közönség és a kritikusok elismerésére. Ezután áttért a textilművészetre és a szobrászatra, beszélt az anyagokról és a különböző eljárásokról is. Elmagyarázta, hogy vásárláskor mire kell odafigyelni, függetlenül attól, hogy a művész híres-e, vagy sem.Előadása mások munkáiról szólt. Azokról, akiket segített és támogatott, akiktől vásárolt a gyűjteménye számára, és akikről gondoskodott, hogy ismertté váljanak. Kisujjában volt a szakma, és a művészvilágban elismerést vívott ki magának. Sikeres üzletasszonynak számított a maga területén.Karin csodálta Dominicot, amiért a szakmáját művészi fokon űzi. Érezte azt az erőt, amelyet csak egy igazi művész tud kisugározni, és persze a figyelmet is, amellyel a vetítővásznon látható képeket nézte, pedig elég távol ült tőle. Eszébe jutott, milyen szeretettel mutatta meg a munkáit, és milyen odaadással magyarázta neki, miként alakul a fa a keze alatt. Az az érzékeny, kutató keze... Mire is várok tulajdonképpen? - töprengett az asszony. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni.A közönség soraiból záporozó kérdésekre azonban könnyedén és nagy szakértelemmel felelt.Dominic is feltette a kezét.- Mi a helyzet a műbútorokkal, Mrs. Douglas?Karin elfogadta a kihívást.- Régi bútorokra gondol?- Nem. Új, kézi készítésű bútorokról beszélek. Egyedi darabokról: asztalokról, székekről és hasonlókról. Maga szerint megéri ilyesmibe fektetni?- Ha valami megtetszik nekem, és megvásárolom, akkor elsősorban a szépérzékem befolyásol a döntésben. Más szóval: felteszem magamnak a kérdést, hogy tetszik-e az a bútor, és szeretném-e nap mint nap a szobámban látniDominic hátradőlt a székén, és mosolygott.- Ez úgy hangzott, mint amikor egy nő férjet választ magának.A közönség sorain halk nevetés hullámzott végig.Karin is nevetett.- Maga már csak tudja. Az én esetemben mindenesetre más a szempont, ha műalkotást választok, amelyet esetleg el akarok majd árvereztetni. Manapság a nők már nem annyira anyagi szempontok szerint házasodnak. Legalábbis azok nem, akik a Bartlett Egyetemre jártak.Az érvelése tetszést aratott. Karin észrevette, hogy Sandra a hátsó sorban egyetértően bólogat.Dominic azonban nem adta fel egykönnyen.

- Ennek ellenére egy értékes bútordarab is pénzbefektetés. Alapjában véve maga azt tanácsolja, hogy a saját ízlésünk szerint döntsünk, és ne aszerint, hogy divatos-e a kiválasztott darab, vagy sem. Jól értettem?- A szívemből szólt, uram. Szent meggyőződésem, hogy egy igazi mester műhelyéből származó bútort nyugodtan egyenértékűnek lehet tekinteni egy szoborral... Ugye, Mr. Vitalli?A kérdező név szerinti megszólítására suttogás támadt a teremben.Amikor Karin elhagyta az emelvényt, körülvették őt a nők, ő azonban Dominicot kereste a tekintetével. A férfi lassan a kijárat felé ment.- Egy pillanatra, Dominic! Szeretnék...- Hétre érted jövök! - szólt vissza a férfi hangosan, hogy a hangzavart túlharsogja.- Mi a terved?- Szeretnék többet megtudni tőled a befektetésekről - mondta mosolyogva. - És szeretnélek elvinni vacsorázni.

*

A Ridley-hegy tetején lévő menedékházban nyugodt kis vendéglő működött. Dominic ezúttal a garázsban hagyta a Mercuryt, de megbánta, mert új kocsija sokkal kényelmetlenebb volt. Vacsora után megálltak a hegytetőn, hogy az autóból gyönyörködjenek a kilátásban. Lent a völgyben a folyó ezüstszalagként kígyózott kanyargó medrében. A környező falvak esti fényei megvilágították a tájat, és a tücskök versenyre keltek az énekesmadarakkal. A levegő hűvös volt, és a mélyebben fekvő részek fölött vékonyka ködfátyol lebegett.- Apád még mindig úgy basáskodik fölötted? Gyakran találkoztok? - kérdezte Dominic.- Nem, ritkán látom. Mostanában kevés a szabad időm, és ő is nagyon elfoglalt. De nem is baj, mert így legalább néha kénytelen ő alkalmazkodni hozzám. És a te szüleid?- Apám három éve meghalt, és anyámat nagyon megviselte az elvesztése. A fiatalabbik húgom, Donna még vele lakik. Ő is egyetemre jár.Karin tudta, hogy Dominic milyen büszke a kishúgára.- Nagyon kedveltem anyádat.- Emlékszel arra, amikor hazavittelek bemutatni? Anyám annyira izgatott volt, hogy ki kellett mennie a szobából, amíg egy kicsit megnyugodott.Karin mosolygott.- Mindannyian olyan különösen néztetek rám - az apád, a bátyád , meg te is. Nem egészen értettem, hogy miért.- Középiskolás korom óta nem vittem haza lányt. Aztán a haditengerészeinél voltam, és anyám folyton aggódott értem. Amikor: hazajöttem, és technikumba jártam, akkor is állandóan féltett. Talán azt hitte, hogy egyszer majd unokával állítunk be. Hazavittelek| bemutatni, és ő máris arra gondolt, hogy végre megkomolyodom, és családot alapítok. Aztán amikor megtudta, milyen gazdag családból származol, nagyon ellenére volt, hogy egyszer majd a menye legyél.- Gondolod, hogy nem voltam elég jó neki?|- Éppen ellenkezőleg de nyugodj meg. Azt mondtam anyámnak , hogy szemet hunyok a gazdagságod fölött, mert olyan remek szerető vagy.- De Dominic!- Pénzért nem lehet szerelmet venni. Érzékiséget talán igen, de igaz szerelmet nem.|- Ez nekem sem jutna soha eszembe. Elismerem azonban, hogy | akkoriban nagyon el voltam kényeztetve.jKarin óvatosan kibontakozott a férfi öleléséből, és elgondolkodva

nézett ki a az ablakon. Ez már olyan régen történt. Amikor elment East Ridleyből, azt hitte, hogy a lába előtt hever az egész világ.|- Miért nem írtál nekem azon a nyáron?- Amikor Európába mentél? Honnan tudtam volna, hogy éppen| hol vagy? Leonardo nagybátyámat sem kerested fel Firenzében.|Karin a völgy fényeit nézte, és merengve mosolygott.- Da Vincire gondolsz?- Nagyon vicces vagy. Természetesen Vitallira gondolok. Meséltem neked róla.- Azon a nyáron egyáltalán nem voltam Olaszországban.Karin valóban nem jutott tovább Párizsnál.- Egyszer csak nem írtál többet. Talán túl sokáig voltál odaát?- Te pedig egyáltalán nem írtál.- Arról volt szó, hogy csak egy hónapig maradsz Európában. Nekem ez az egy hónap tizenöt évig tartott. - Dominic Karin vállára tette a kezét. - Karin, hogy találtam volna ki, hol vagy? Egyszer már elmondtam, mit mondott nekem apád a telefonban.- Még mindig nem tudom elhinni. Hogy mert olyat mondani, hogy nincs beszélnivalóm veled?- Tudod, Karin, az olyan egyszerű embereket, mint amilyen én is vagyok, mindig el lehet érni. Csak azok zárkóznak el a világ elől, akiknek túl sok a pénzük. És te is ezt tetted. Amíg az egyetemi éveid tartottak, addig itt voltál köztünk, ám mihelyt lezárult életednek ez a szakasza, hirtelen eltűntél.- És te? Megpróbáltál elfelejteni?- A fenébe, dehogyis! - A férfi összeszorította a száját. - Állandóan te jártál a fejemben. Hol voltál, mondd már meg!- Nem akartalak lerázni... - Dominic vádját igazságtalannak érezte az asszony. Mit meg nem próbált, csak hogy találkozzanak! - írtam neked, és többször is felhívtalak, de mindig azt a választ kaptam, hogy nem vagy otthon. Úgy látszik, senkit sem érdekelt/ hogy viszontlátjuk-e egymást.- Az enyémek talán féltettek... Amikor befejezted az egyetemet, eltűntél, mint szürke szamár a ködben. Mit gondolsz, hogyan vélekedett erről a családom?- Miért beszélsz úgy, mintha egy másik világból jöttem volna? Én is magam főzök, lakbért fizetek, és magam vezetem az üzletemet, mint bárki más.- Rendben van, azóta talán leszálltál a földre. - Majd Dominic nyugodtabban folytatta: - Én mindig is tudtam, milyen vagy, Karin.Megérintette az asszony karját, mintha meg akart volna győződni arról, hogy valóban hús-vér ember-e. Karin enyhe bizsergést érzett a bizalmas érintéstől.Dominic némán nézte őt, majd hirtelen megszólalt:- Na és hogy megy az üzlet? Rendezel néha jótékony célú kiállítást is? Szoktál esetleg adományozni?Adományozni? Karin kérdőn nézett rá.- Úgy értem, el tudnád-e képzelni, hogy valamelyik kiállítási darabodat felajánljad jótékony célra. Egy olyan tervre gondolok, amely számomra nagyon sokat jelent.Karin mindig kissé tartózkodóvá vált, ha pénzt kértek tőle. Nem mintha fukar lett volna, de megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie.És erre most Dominic, aki mindig olyan büszke és önérzetes volt, egyszer csak...- Tégy javaslatot Dominic, és küldd el a képtárunknak! Ha jótékony célú árverésről van szó, előbb meg kell vizsgálnunk az okmányokat- Ugyanúgy, ahogy a többi hasonló helyen? - kérdezte Dominic csalódottan.

- Igen. Ismered a helyzetet: sok száz jótékonysági egyesület van, és mindegyik valamilyen nemes célt szolgál.- Na jó. Látom, alaposabban el kell magyaráznom, miről is van szó. - Dominic tétovázott, és idegesen a hajába túrt. - Ismerek egy különleges iskolát... amelynek ügyeiben én is erősen érdekelt vagyok. - Furcsa pillantást vetett Karinre. - Tudsz követni? ;- Nem egészen. Mi van ezzel a különleges iskolával? És mitől különleges?Karin észrevette, hogy Dominic összevonja a szemöldökét. Talán felbosszantottam valamivel? - gondolta zavartan.- Na mondd már! - unszolta aztán.A férfi hirtelen elfordította az indítókulcsot.- Sajnálom, hogy megemlítettem. - Anélkül hogy ránézett volna, megkérdezte: - Indulhatunk?Karin némán bólintott. Nem volt kedve beszélgetni, mert gombócot érzett a torkában.

*

Amikor még egyetemisták voltak, a három lány egészen másképp viselkedett egy-egy elrontott este után.Karin olyankor felment a szobába, sóhajtott, beleesett valamelyik, a ruháival teleaggatott karosszékbe, és panaszkodott Sandrának, hogy mennyi baj van a fiúkkal. Sandra megpróbálta csitítani, és vigasztalásul a helyére rakta néhány elöl hagyott holmiját. Claudine okos tanácsokat adott, és Karinnek hamarosan elszállt a mérge. A férfiakkal egészen más a helyzet, s korántsem olyan egyszerű. Karin a halántékára szorította az ujját. Persze ezt egy magam korabeli nőnek már tudnia kellene, gondolta.Dominic nyilván akar tőle valamit, de nem magyarázta el eléggé érthetően, hogy mit. Talán egészen ártatlan dologról van szó, amit nagyon a szívén visel. Azt azért semmi esetre sem várta volna tőle, hogy pénzt kérjen...Rövid hallgatás után elmesélte az esetet Sandrának.- Igazán azt hiszed, hogy magának kérte? Éppen Dominic?Sandra hitetlenkedve rázta a fejét.- Nem tudom. Ennyi év után nem lehet megítélni - mondta Karin tanácstalanul a barátnőjének.- Úgy vetted észre, hogy anyagi gondjai vannak?- Tulajdonképpen nem, de régen gyakran lóversenyezett. Abban már sokan tönkrementek.- Egyeseket pedig az készít ki, ha beleszeretnek egy gazdag hercegnőbe, aki a fellegekben jár - válaszolta Sandra.Komoly tekintettel nézett Karinre, aki felállt, és a tükörhöz ment. Vajon milyen hercegnőről beszélt Sandra?Karin ismét a barátnőjéhez fordult.- Hiszen soha nem befolyásolta kettőnk barátságát, hogy az apám tele van pénzzel, s ez Claudine-ra is vonatkozik. Dominic szerint viszont ez áthidalhatatlan szakadékot jelentett közöttünk.Sandra az ágy szélén ült, kezét a két térde közé szorítva.- Annak idején se szó, se beszéd, elutaztál Európába, aztán egyszer csak azt hallottuk, hogy eljegyezted magad Martinnal.- Mi az, hogy „egyszer csak"? Hiszen mindkettőtöknek rendszeresen írtam!Leült az ágyára, szemközt Sandrával. Titokban a pokolba kívánta azt az európai utat. Azután már semmi sem volt olyan, mint régen.- Azon a nyáron nagyon nehéz volt nekem - folytatta halkan. - És utána is. Egyszerűen nem tudtam megvalósítani, amit elterveztem. Úgy éreztem, nincs más választásom...

A választást rábíztad apádra, ugye? Dominicot egyszerűen félrelökted. Mintha szégyellted volna.Még mindig ezen vitatkoztak, amikor belépett a szobába Claudine. Ő is dühösnek látszott. Végül lecsillapodtak a kedélyek, és a három barátnő alváshoz készülődött. Karin nagyon is jól tudta, hogy Sandra megjegyzései nem voltak alaptalanok. Amikor az évfolyamtársnői egyetemista barátaikkal hencegtek, ő soha nem említette Dominicot, aki csak technikumba járt. Csak elvétve beszélt nagy titokzatosan arról, hogy egy férfival találkozik.- Tudtuk jól, hogy soha nem fogsz hozzámenni - jegyezte meg Sandra tárgyilagosan.Sehogy sem tetszett Karinnek, hogy barátnői véleményét végül igazolták az események. Ilyen kiismerhető lett volna? S ennyire felületes?- Őszintén szerettem Dominicot - védekezett. - Ugyanúgy, mint ahogy téged és Claudine-t is. Soha nem szakítottam meg veletek a kapcsolatot, sőt jobban ápoltam, mint ti, vagy legalábbis rendszeresebben.- A leveleid olyan furcsák voltak, mintha egy másik világból jönnének, ahol nem is valóságos emberek élnek. Szóval nem olyanok, akik mindennapos gondokkal küszködnek, és a hónap végére elfogy a pénzük. Néha nem tudtam, mit is válaszolhatnék neked.- Érdekes, Dominic is valami ilyesmit mondott. - Karin szinte könyörögve nézett Sandrára. - De hiszen én is olyan vagyok, mint bárki más. Hát nem engem hívtál fel, amikor az édesanyád meghalt? Számomra mindenesetre nagyon sokat jelentett, hogy éppen hozzám fordultál a bánatoddalSandra tekintetéből melegség sugárzott.- Nagyon kedves volt tőled, hogy eljöttél a temetésre. Sokat segítettél abban, hogy elviseljem a veszteséget.A hosszú éjszaka még közelebb hozta egymáshoz a barátnőket, akik sok-sok titkot vallottak be egymásnak, és kicserélték gondolataikat a különböző dolgokról. Mintha tükröt tartottak volna egymás elé. A három nő közül mindig is Sandra volt a legsegítőkészebb - rá bármikor lehetett számítani. Ebben a két másik barátnő teljesen egyetértett. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor Sandra bevallotta: néha úgy érezte, hogy a gondjaival magára maradt. Ők ketten el sem tudták képzelni, hogy néha neki is szüksége lenne tanácsra vagy segítségre.Claudine is okozott meglepetést. Karin régebben túlságosan tisztelte, s ő kellemetlennek érezte, hogy szoborként áll egy talapzaton, teljesen magányosan. Valóban vasakarattal küzdötte le a nehézségeket az egyetemi évek alatt, és sajnálatos módon nem maradt ideje kalandokra vagy szerelemre, amiről Karin olyan lelkesen tudott mesélni.- Még emlékszem, Claudine, amikor megvédtél az egész tankör előtt a művészeti tanszéken, pedig akkor még alig ismertük egymást.- Valami szörnyű nőszemély ki akart szúrni veled - mosolygott Claudine de mi adtunk neki, ugye?Karin nem felejtette el az akkori megszégyenítést.- Épp arról beszéltem, mi a véleményem a bemutatott szoborról, és ő megpróbált hülyét csinálni belőlem. Te akkor a szavába vágtál, és azt mondtad, hogy az én véleményem ugyanolyan fontos, mint bárki másé a teremben. Azt is mondtad: a hozzáértés alapja, hogy az embernek belső kapcsolata legyen a műalkotással. Ezt soha nem fogom elfelejteni neked - mondta hálásan a barátnőjének.- Eszébe jutott már valamelyikőtöknek, hogy miért nincs még harmincas éveink derekán egyikünknek sem gyereke? - kérdezte váratlanul Sandra.Vagy úgy! Tehát Sandrát is foglalkoztatja ez a gondolat. Karin ismét érezte a jól ismert szúrást a szíve tájékán.

- Számomra ez már nem gond - jegyezte meg kényszeredett mosollyal. - Nekem egyszerűen nem lehet gyerekem...- Jóságos ég! - suttogta Sandra ijedten. - Miért nem beszéltél erről soha?- Volt egy balesetem, és megműtötték. Szerencsére viszonylag ép bőrrel megúsztam.- Ez minden, amit mondani akarsz erről? - méltatlankodott Sandra. - Karin, miért nem mesélted ezt el eddig?- Claudine tudni vélte a választ.- Talán azért, mert nem tudtál teljesen belenyugodni. Ugye ez az oka?- Igen - felelt Karin. - Én már soha nem fogom megtudni, milyen érzés terhesnek lenni. Sokszor megpróbáltam elképzelni. Annyira szerettem volna gyereket szülni!- Én is- mondta Sandra.Claudine tárgyilagosan hozzáfűzte:- A megfelelő férfitól én is.Azon az éjszakán még sok-sok érzést és gondot megosztottak egymással: álmokat, csalódásokat és minden bánatukat.Három teljesen különböző természetű nő, akiket láthatatlan, ámde szétszakíthatatlan szálak fűztek egymáshoz.

6. FEJEZET

CsütörtökKarin örült, hogy nem kell Claudine-nal a gyeplabdamérkőzésen részt vennie. Ha teniszben jó napot fogott volna ki, talán lett volna halvány esélye, hogy egyetlen játszmát elnyerjen a barátnőjétől, de gyeplabdában Claudine nem ismert irgalmat.A találkozót szervező bizottságnak - amelynek elnöke Karin volt - sikerült felébresztenie a versenyszellemet a Bartlett és más, Massachusetts állambeli női egyetemek egykori hallgatóiban. A találkozóra nagy számban összegyűlt hölgyekből gond nélkül össze lehetett válogatni egy ütőképes csapatot, így Karinnek, illetve Sandrának nem kellett attól tartania, hogy bekerül a csapatba.Helyet foglaltak a pálya szélén, onnan biztatták szobatársnőjüket. Egy idő után észrevették, hogy nem csak ők figyelnek Claudine-ra.- Menj közéjük, Claudine!A férfi, aki az ellenfél térfelének határvonalánál állt, és állandóan bekiabált valamit Claudine-nak, hatalmas termetűnek látszott. Úgy öltözködött, mint egy farmer, és göndör, ezüstszürke haja volt. Az egyik vonalbíró odament hozzá, és figyelmeztette, hogy a játéktérre nem szabad belépnie. A férfi úgy tett, mintha csak akkor vette volna észre, hogy figyelmen kívül hagyta a határvonalat. Néhány lépést hátrált, majd tekintetével ismét Claudine-t kereste a játékosok között.Mit keres itt ez a cowboy? - gondolta Karin. És mi köze lehet Claudine-hoz?- Gyerünk a labdára, Claudine... Ne a védőre, hanem a labdára! így jó! Ügyes kislány!Sandra oldalba bökte Karint.- Karin, én sejtem már, ki lehet ez! - súgta a fülébe.Ő is jobban megnézte magának a férfit.- Gondolod, hogy a macskadoktor?- Igen, Claudine állatorvosa.- A két barátnő szemérmetlenül végigmérte tetőtől talpig a férfit.- Mit gondolsz, összeillenek?- Nem tudom - mondta Karin tétován. - Fogalmam sincs, hogy Claudine-nak milyen az esete. És te mit gondolsz?- Olyan uralkodó fajtának nézem.Karin oldalról rámosolygott a barátnőjére.- Talán olyan, mint Jeremy Lucas?- Vagy mint Dominic Vitalli. Te csak maradj csendben! - felelte Sandra nevetve.- Milyen mélyre süllyedhet az ember? - kérdezte Karin tréfásan.Mielőtt azonban Sandra válaszolhatott volna, a figyelmüket ismét Claudine „edzője" vonta magára, aki egy szabálytalanság miatt dühöngött, amelyet a bíró nem vett észre.Karin nevetett, és a fejét csóválta.- Hiszen mi Bartlett-hallgatók voltunk, Sandra! Szükségünk van egyáltalán férfiakra a boldogsághoz?- Természetesen nincs! De ha eljön az igazi...- Jóképű és független...Mindketten nevettek, és egyetértően bólogattak.- Ó, Sandra, én már olyan régen leszoktam arról, hogy körülrajzzanak a férfiak. Te nem?- De igen. Már akkor, amikor pórul jártam azzal az alakkal, akivel te hoztál össze. Lehet, hogy vastag pénztárca lapult a zsebében, de attól még egy nagy nulla volt.

- Tulajdonképpen tudhattam volna! - sóhajtott Karin. - Skip Carvertől nem is lehetett mást várni. Igazad van, Sandra, nagy nulla volt. Az apja bankszámláján lett volna a helye.Újabb bekiabálás hallatszott a pálya széléről.Karin komolyra fordította a szót:- Sandra, gondolod, hogy egy kapcsolatot fel lehet éleszteni néhány nap alatt?~ Hiszen mindketten ezzel próbálkozunk.Sandra átölelte Karin vállát. Ott álltak egymás mellett, és már tudták, hogy kurta együttlétük alatt sikerült a barátságukat még szorosabbra fűzni.A labda elsüvített előttük.- Azt hiszem, fel kellene hívnod Dominicot.- Minek?- Azért, mert ezt akarod tenni. Hiszen szeretnéd még látni, ugye? A holnap este jó alkalom lenne. Meghívhatnád...- A búcsúestre? - Karin gondolkozott a javaslaton, majd vállat vont. - Igen, miért is ne?- Helyes - mondta Sandra. - Most pedig szeretném közelebbről is megnézni ezt a lódoktort.Dél volt már, mire Karinnek sikerült végre telefonálnia.- Dominic, gondolkodtam az ötleteden, és azt hiszem, meg tudnánk állapodni az adományozásról. Részletesen meg kellene beszélnünk a dolgot.A férfi hangja nem árult el nagy lelkesedést.- Felejtsd el, Karin! Nem volt valami jó ötlet.- Nekem más a véleményem. Én...Karin megfordult. Sandra állt néhány lépésnyire a telefonfülkétől. Nem hallotta, mit mondott, csak azt látta, hogy bátorítóan integet neki. Aztán elment.Sandra biztosan másképp adná elő, gondolta Karin. Ő már csak ilyen.- A képtárat úgy vezetem, mint egy igazi vállalkozást. Ha támogatásra van szükséged...- Egy pillanat! Te azt hiszed, hogy... Na, úgy látom, egyszer végre komolyan el kellene beszélgetnünk, hölgyem!- Egyetértek. Hol találkozhatnánk?- Most nem érek rá, ugyanis dolgozom. Később érted megyek. Mondjuk hatkor.- Rendben, az nekem is megfelel.- Szeretnélek meghívni a lakásomra. Van kifogásod ellene?- Nem, dehogy.Dominic az új autójával ment elé, amelyet Karin egyszerűen csak „járgányának nevezett. De Dominic nem is azért vette, hogy felvágjon vele. Ennek ellenére szerette volna bebizonyítani Karinnek, hogy sikeres ember, és az évek során eljutott odáig, hogy ma már nincsenek anyagi gondjai. Ha már annak idején is itt tartott volna, talán soha nem hagyja el őt Karin...A lakásból gyönyörű kilátás nyílt a folyóra. Szép tágas otthon volt, a vendégek számára külön fürdőszobával.- Mivel többnyire egyedül vagyok itthon, választhatok, melyiket használom. Mindenesetre nem kell a testvéreimmel azon veszekednem, hogy ki fürödjön elsőként.Mesélt Karinnek a medencéről és a szobáról, amelyet Rickynek rendezett be, hogy kényelmesen lakhasson, ha látogatóba jön hozzá.- A házhoz uszoda és teniszpálya is tartozik. Ritka régészeti gyűjteményem is van, amelyet Európából hoztam. Ha akarod, szívesen megmutatom. Én ugyanis, veled ellentétben, jártam Olaszországban. Tavaly meglátogattam Leonardo nagybátyámat.Karját keresztbe fonta a mellén, és végigmérte Karint.

- Remélem, most már látod, hogy nem kölcsönt akartam kérni tőled, és semmi esetre sem viszonzást a hajdani szolgálataimért - tette hozzá gúnyosan.Szavai szíven ütötték Karint, akinek igyekeznie kellett, hogy higgadt és udvarias maradjon.- Kérlek, ne haragudj, Dominic! Belátom, hogy nagyon melléfogtam. Először úgy tűnt, mintha a vagyonom miatt megközelíthetetlennek tartanál. Aztán meg azt javasoltad, hogy pénzem egy részétől váljak meg azért, hogy jótékonykodjam egy olyan szervezet javára, amelyről szinte semmit sem tudok - folytatta halkan az asszony. - Ezért feltételeztem, hogy nehézségeid vannak.- Igazán? - Dominic kényszeredetten nevetett, és a bőrbevonatú kanapéra ült. - Milyen nehézségekre gondoltál? - kérdezte élesen.Karin vállat vont. Úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, akire a tanára rápirított, mert valami ostobaságot mondott.- Régebben lóversenyeztél.Igen, havonta kimentem az ügetőre. Még ma is megteszem néha, de a saját pénzemen fogadok, nem a másokén. Soha nem teszek fel nagy összeget, és éppen ezért keveset veszítek, ha veszítek. Nem vagyok nagy játékos. - Rámosolygott Karinre. - Egyébként nem harapok, nyugodtan mellém ülhetsz.Hívogató kézmozdulattal intett az asszonynak.- Kérlek! - tette hozzá.Karin leült mellé: Dominic a háttámlára fektette a karját, és könnyedén megsimogatta az asszony vállát.- Különben nem azt mondtam, hogy megközelíthetetlen vagy, hanem azt, hogy elérhetetlen.- Én nem akartam, hogy így legyen, és azt sem akartam...- Most egyáltalán nem erről van szó - szakította félbe a férfi. - Inkább az a gondunk, hogy sok mindent kellene adnunk egymásnak, és kevés az időnk. Eltaláltam? - Beletúrt Karin hajába, és ujjával megsimogatta a tarkóját. - Vagy beszéljünk inkább a pénzről?- Ne!- Helyes. A házasságom alatt úgyis oly sok időt pazaroltam erre és a hasonlóan lényegtelen témákra. Talán nem is tévedtél olyan nagyot. Lehet, hogy hamarosan valóban komoly nehézségeim lesznek. Már megint...A szája gúnyos mosolyra rándult- Igen? - Karin felhúzta a szemöldökét. - Miféle nehézségeid?- Veled kapcsolatosak... - Dominic elgondolkodva dobolt a mellényzsebén, mintha cigarettát keresne, majd megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott. - Javaslom, hogy együnk itthon. Mit szólsz hozzá?- Jó. Tulajdonképpen mióta nem dohányzol?- Röviddel Ricky születése előtt szoktam le róla a gyerek miatt. Néha azonban még mindig megkívánom.- Például most? - kérdezte Karin mosolyogva. - Ideges vagy?- Én? Ugyan! - A férfi is nevetett. - Na jó, egy kicsit.- Nem hittem volna, hogy egy Vitallitól valaha is ezt fogom hallani - ugratta Dominicot az asszony. - Én is ideges vagyok egy kicsit. Észrevetted? - kérdezte a férfira nézve.- Miért kellene idegesnek lenned? Időtlen idők óta ismerjük egymást.- Igen, de annyi minden van, ami új nekem. - Karin a térdén érezte Dominic kezét, de nem nézett oda. Már az érintésétől is libabőrös lett a combja. - Olyanok, amelyek régen eszünkbe sem jutottak volna - fűzte hozzá halkan.- Mennyi időd van ma este?Karin kihívóan mosolygott.

- Éppen elég ahhoz, hogy az adományozást részletesen megbeszéljük.- Alaposan átgondoltam a dolgot - sóhajtott Dominic, majd hirtelen felállt. - Nem akarod megnézni az úszómedencémet?Karint inkább Dominic hálószobája érdekelte. A bútorzat kék árnyalata különös nyugalmat árasztott. Úgy tűnt, Dominic rendesebb, mint ő. Eltekintve a teniszcipőjétől, egy pár újságtól és egy műanyag bevásárlótasaktól, amelyek szanaszét hevertek a padlón, nagyjából rend volt. Karin végigsimított az íróasztal előtti szék támláján, majd Dominichoz fordult. A férfi a karjába vette.- Aligha lehetne szerelmi fészeknek nevezni - mondta halkan.- Nagyon férfias, és éppen ezért nagyon tetszik. Mégiscsak a te ágyad, és nem valami szállodai heverő.- Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd a saját ágyamban alszom veled. Különben nyugodt lehetsz, ide még egyetlenegyszer sem hoztam fel nőt. Itt mindig egyedül akartam lenni nyomok és emlékek nélkül, de veled más a helyzet. - Ajkával megérintette az asszonyt: az arcát, a szája sarkát... - Kérlek, hagyj itt valami emléket nekem! Suttogd bele édes titkaidat a párnámba, hogy meghallgathassam őket, ha már nem leszel itt.Mindketten mohón, behunyt szemmel keresték egymás száját. Karin átölelte a férfi nyakát, Dominic pedig az asszony hátát és csípőjét simogatta. Lehúzta a cipzárját, és szoknyáját a földre csúsztatta. Szorosan összesimulva fokozták egymás izgalmát, amíg a szenvedély teljes erővel fel nem lángolt bennük.- És én mit vihetek el emlékül? - kérdezte Karin suttogva.- Bármit, amit akarsz! - Dominic alulról kezdve kigombolta a blúzát. - Mondd, hogy mit szeretnél, kedvesem! Mindent odaadok neked, amit csak kérsz;.Ügyesen kikapcsolta Karin melltartóját, és a blúzával együtt kibújtatta belőle.Karin a mellén érezte a férfi erős kezét, és felsóhajtott, amikor Dominic hüvelykujjával a mellbimbóját kezdte simogatni. Mikor a fejét is odahajtotta, és a nyelvével folytatta a becézgetést, Karinnek a lélegzete is elállt. A vére forrón lüktetett ereiben, szinte beleszédült. Dominic felemelte, maga mellé fektette az ágyra, s lehúzta a bugyiját. Aztán Karin is segített a férfinak a vetkőzésben.Dominic föléje térdelt, és tekintete lassan végigsiklott Karin testén. A szemében vágy égett. Gyengéd, kutató keze ugyanazt az utat járta be, amelyet a pillantása. Az asszony teste lángolt, s combjai között meleg nedvességet érzett. Felsóhajtott.- Gyere! - suttogta alig hallhatóan.Dominic áthajolt az éjjeliszekrényhez, és kinyitotta a fiókját. Karin zavartan nézett rá.- Semmit nem szeretnék annyira, mint azt, hogy gyerekünk legyen, de nem így - mondta komolyan a férfi. - Most még nem.- Ez fölösleges - mondta halkan Karin. - Védve vagyok.Amikor újból Dominicra nézett, a férfi ismét fölötte térdelt, és megfogta a vállát. Szemében kétkedés tükröződött, és kérdőn vonta össze a szemöldökét.Karin magához húzta, és megcsókolta.- Biztos? - kérdezte a férfi.- Ó, Dominic! Annyira vágyódtam utánad, és olyan sokáig vártam! Kérlek...A viszontlátás igazi ünneppé magasztosult. Karin szenvedélye rádöbbentette Dominicot, hogy mennyire ki volt éhezve a gyengédségre. Ő is bebizonyította, hogy semmit sem felejtett el, ami egykor összekötötte őket. Kiélveztek minden érintést, minden mozdulatot. Testük eggyé olvadt a közös csúcspontra érve.Kimerültén feküdtek egymás mellett. Dominic a könyökére támaszkodott, és Karin fölé hajolt, aki némán nézte őt. Az asszony szeme könnyben úszott.

- Mi baj? - kérdezte a férfi halkan, aggódva. - Fájdalmat okoztam? - Kézfejével Karin könnyáztatta arcát cirógatta. - Ne haragudj, kedvesem, nem akartam.- Karin a férfi szájára tette a mutatóujját, és behunyta a szemét. Maga sem vette észre, hogy sír.- Ó, Dominic, csak jót tettél velem. Mintha új élettel ajándékoztál volna meg. Tudod, milyen csodálatos ez? Évekig olyan üres voltam, mintha kiégtem volna. Rettenetesen sokáig. - A hasára tette a kezét. - Itt bent most él valami belőled, de mit gondolsz, meddig?- Micsoda? - kérdezte Dominic zavarodottan, aztán hirtelen megértette, és felnevetett. - Ha valóban védve vagy, ahogy mondtad, akkor nem túl sokáig. Tényleg jól érzed magad?Karin elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. Kék függöny, mögötte hajnali derengés. Eszébe jutott Párizs. Mennyire szerette volna, ha Dominic mellette van, amikor az ágyát az ablakhoz tolták, hogy kinézhessen rajta.- Tudod, Dominic - kezdte vontatottan - még tőled sem lehetek terhes. Sem most, sem később. Soha többé!Á férfi elsimított egy tincset a homlokából- Miért? Hogy érted ezt?- Kérlek, ölelj szorosan magadhoz!Dominic a karjába vette, és az asszony a mellére hajtotta a fejét. Összekulcsolt lábbal feküdtek, mintha szétválaszthatatlanok lennének.- Meséld el!- Amikor Európában voltam, lovaglás közben baleset ért. Levetett a ló.Karin érezte, hogy a férfi teste megfeszül. Mélyet sóhajtott, és remegő hangon folytatta:- Egy veszélyes akadálynál történt, a pálya meredek szakaszán. A ló feje fölött zuhantam a földre. Ott feküdtem, és a többi lovas nem tudott elég gyorsan kitérni. Nem sokra emlékszem... A lényeg az, hogy meg kellett műteni. Soha az életben nem lehet gyerekem.- Magasságos ég! - sóhajtott Dominic, és a homlokához kapott. - Ez volt hát az oka, hogy többet nem jelentkeztél?- Néhány hétig egy párizsi kórházban feküdtem.A férfi maga felé fordította Karin arcát, s egymás szemébe néztek.- Melletted kellett volna lennem.- Akkor valóban elérhetetlen voltam. És megközelíthetetlen. Egyszer azért imádkoztam, hogy gyere, máskor meg azért, hogy soha többé ne találj rám. Szörnyű érzés volt... mintha nem is lennék nő.- Az én számomra nő vagy, mindezek ellenére.Karin keserűen elmosolyodott, és Dominic mellkasára tette a kezét.- Én is nőnek érzem magam, de félek, hogy az erőfeszítéseid hiábavalóak, kedvesem.- Kinek mi köze hozzá? Egy Vitallinak senki nem szólhat bele a választásába!- Hiszen te mondtad, hogy semmit nem szeretnél jobban, mint tőlem egy gyerekét.- Ez igaz. Néha szeretném visszaforgatni az idő kerekét, de ez úgyis csak ábránd. Ki akar még az én koromban gyereket?- Én nagyon szeretnék kisbabát, Dominic. Bizonyára jó anya lennék. Anyámra ugyan alig emlékszem, de azt hiszem, tudnám, hogyan kell felnevelni egy gyereket. Megtanítanám rajzolni és festeni. Sok-sok agyagmacskát is formáznánk együtt a lányommal.- A lányoddal?- Vagy a fiammal. Nekem mindegy lenne.Dominic visszafektette az asszonyt a párnára.- Bárcsak itt maradtam volna azon a nyáron!

- Miért nem éreztem meg, hogy bajod történt? Amikor elmaradtak a leveleid, mindenfélét gondoltam. Arra gyanakodtam, hogy az apád keze van a dologban, vagy megismerkedtél egy másik férfival. Vagy hogy egyáltalán nem akarod folytatni a kapcsolatunkat, miután elvégezted az egyetemet. Csak magamra gondoltam, és nem rád. Dühöngtem magamban, és kerültem az embereket. Ez csak sértett férfiúi büszkeség volt, Karin, semmi más.- Minden okod megvolt árra, hogy dühös légy.- Jóságos ég! Melletted lett volna a helyem, amikor szükséged volt rám. A vőlegényed legalább odautazott? Tudod, az az apapótló. Ápolt téged?- Martinra gondolsz?- Igen - mondta Dominic türelmetlenül. - Ne haragudj, nem akartam tiszteletlen lenni, de nem tudom megemészteni a dolgot.Martin apám barátja volt. Amikor apám értesült a balesetemről, ő elkísérte Párizsba, és gondoskodott rólam. Sokkal megértőbben viselkedett, mint az apám. Ő nem tudott mit kezdeni egy beteggel.- Karin sóhajtott. Eszébe jutottak a fájdalmai, a csüggedés és a kétségbeesés, amelyet akkor érzett. - Amikor már jobban voltam, mindketten lebeszéltek arról, hogy felhívjalak.- Hogy merészelték ezt tenni? Mivel vettek rá?- Ugyan, Dominic, mit számít ez már? Valószínűleg tiltakozni sem volt erőm.- Nem csoda, hiszen fel sem kelhettél az ágyból. Jól kihasználták a helyzetedet. Nekem azonban meg kellett volna találnom a módját, hogy találkozzunk. Az egész az én hibám!- Én csak azt tudom, hogy gyerekeket akartál, egy egész fészekalját. Azt mondtad, hogy egyik szebb lesz, mint a másik. Emlékszel? Különben is borzasztóan lefogytam, alig voltam negyven kiló. Nem akartam, hogy úgy láss.- Pedig engem nem zavart volna...- Tudom. - Karin megcsókolta a férfi mellkasát. - Tudom, hogy kedves lettél volna hozzám, de később talán megbántad volna. Nézd, Dominic! Neked van egy fiad, és ennek szívből örülök. Tőlem ezt a boldogságot már nem kaphattad volna meg.- Bevallom, nem tudnám elképzelni az életet Ricky nélkül, de nem is erről van most szó.- Martinnak voltak gyerekei. Néki azért kellettem, hogy legyen mellette valaki, akivel társaságban megjelenhet. Meg kellett tanulnom végre megállni a saját lábamon, s ő kezdetben sokat segített a képtárrá kapcsolatos intéznivalókban. Különben nem volt köztünk szorosa...- Nemi kapcsolat?Karin bólintott.- Hát az sem. De jó volt hozzám.- Én is az lettem volna. - Dominic tenyerébe vette az asszony mellét Kicsi volt, feszes és olyan édes! A férfi elmosolyodott. - Én tudtam volna, hogyan tehetnélek ismét egészségessé.- Amikor befejeztem az egyetemet, egyszerűen el kellett volna szöknünk. Emlékszel még arra az éjszakára? Azon gondolkoztunk, hogy apám beleegyezése nélkül össze kellene házasodnunk.- De nem gondoltuk komolyan. Ez is csak egy volt a sok őrült tervünk közül.Karint bosszantotta, hogy akkoriban csak vágyálmokat kergettek. Ám el kellett ismernie, hogy Dominicnak igaza van.- Tudod, kedvesem, annak idején még olyan felülete voltam. Pontosan az, aminek néha dühödben neveztél: gazdag, elkényeztetett, buta liba. Szerettelek, de túl sokra tartottam magam. Istenem, mennyi évet elpazaroltam az életemből!- Pszt! - Dominic Karin szájára tette az ujját. - Előttünk van még az egész élet, majd meglátod.

- Kérlek, Dominic, tanítsd meg nekem azt, hogy hogyan szeresselek! - Karin félig ráfeküdt a férfira, és megcsókolta. - Még ma éjjel! Már nem vagyok olyan önző, mint régen. Mutasd meg, hogy mit kell tudnom!- Csak annyit kell tudnod, hogy gyönyörűnek talállak. - Megsimogatta Karin combját. - Ha üresnek és kiégettnek érezted magad, az csak azért volt, mert vágyódtál utánam.Karinnek nevetnie kellett ezen a mérhetetlen önteltségen.- Ó, Dominic! Nem is tudod, mennyire hiányoztál!Megérintette a férfit a két combja között, és Dominicnak nyomban felgyorsult a légzése.- Dehogynem, éreztem! - mondta halkan.- Észrevetted, hogy milyen jót tettél velem?- És te látod, hogy most milyen jót teszel velem?A férfi megérintette Karin legérzékenyebb pontját, és gyengéden simogatta.- Jaj, Dominic! Ez nagyon jó. Ne hagyd abba...Egyetlen nőt sem kívánt még annyira, mint Karint, és senki más nem nyújtott neki oly tökéletes kielégülést és annyi gyengédséget, mint ő.- Ó, Karin! Olyan nagyon szeretlek! - suttogta.- Én is szeretlek, Dominic!

7. FEJEZET

PéntekDominic megígérte Karinnek, hogy elmegy a búcsúestre. Claudine állatorovosa és Sandra professzora is igent mondott.Ezen a pénteken az izgalom a tetőfokára hágott, különösen azután, hogy Sandra ruhatárát két barátnője könyörtelen alapossággal átkutatta, és megállapította, hogy feltétlenül vennie kell egy alkalomhoz illő ruhát.- Valami mutatós darab kell neked - mondta Karin és Claudine egybehangzóan.Egyszerűen közrefogták, és ellentmondást nem tűrve végigvonszolták East Ridley összes ruhaüzletén. Ha már ilyen szépen benne voltak, természetesen a ruhához illő új cipőt és különböző kiegészítőket is akartak választani.Sandra egész idő alatt gondterheltnek tűnt.- Ez jó lesz! - mutatott Claudine egy egyszerű fekete estélyire.- De Claudine! Jeremy ettől még nem fogja eldobni magát.- Gyerünk tovább!- Mondd meg őszintén, Karin! Te felvennéd ezt?Végre East Ridley egyik legelőkelőbb divatházában Claudine és Karin igazi álomruhára akadt: egy selyemcsodára, amely mindkettőjük tetszését megnyerte. Sandrának a csodás öltözék láttán leesett az álla.- Ó!Ennyit tudott csak kinyögni.Ha Jeremy Lucasnak nem akad fönn a szeme, amikor meglátja ma este Sandrát, akkor semmivel sem lehet elámítani. Akkor az egész felhajtás felesleges volt, gondolta Karin, miközben az egyetem felé tartottak.Karin előreküldte a barátnőit, és betért az egyik könyvesboltba,ahol csodálatos felfedezés tett: Jeremy Lucas tudományos munkáinak legújabb kiadását pillantotta meg az egyik polcon. Végre valami, amit Sandra nem fog haszontalan ajándéknak tartani!Visszatérvén a diákotthonba a portán üzenet várta: Dominic kéri, hogy hívja fel! - állt a cédulán, amelyet aztán gyorsan a blúzába rejtett a kíváncsi szemek elő.Talán Dominic meggondolta magát?Olyan könnyen nem fog megszabadulni tőlem! - határozta el Karin. A táncest lesz a találkozó csúcspontja, és mindenkinek ott kell lennie. Még Dominicnak is, erről tenni fogok!A negyedik emeleti érmés telefonon hívta fel a férfit, akinek - mint kiderült - külön terve volt aznapra.- Van pár szabad órád ma délután? - kérdezte.Karin megkönnyebbülten fellélegzett.- Azt hiszem, igen. - Leült a telefon melletti kisszékre. - Ha időben visszaérünk a búcsúestre. Ne felejtsd el! ígéret szép szó...Halk nevetés hallatszott a vonal túlsó végéről.- Azt hiszed, elfelejtettem, mit mondtam a szenvedély pillanatában?- A szenvedély pillanatában? - szakította félbe Karin színlelt felháborodással.- No igen, az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. - A férfi nevetett. - Ha ez megnyugtat, az ünneplő öltönyömet beadtam a tisztítóba. Azt mondták, ötre készen lesz. Addigra mindenképpen visszajövünk. Jó lesz így?Karin mosolygott.

- Rendben, ezt megbeszéltük. Hová megyünk?- Szeretném, ha megismernéd a fiamat.- Ó! - kiáltott fel Karin meglepetten, s kissé elbizonytalanodott.- Ne aggódj, kedvesem, az anyja nem lesz ott.- Hol találkozzunk vele?- Ricky iskolája Berkshire környékén van.- Csodálatos! - kiáltott fel Karin. Emlékezett a festői fekvésű helyre.- El tudnál készülni negyedóra alatt?- Felőlem akár máris indulhatunk. Épp most értem vissza. Vásárolni voltunk a lányokkal East Ridleyben. Gyorsan szólok Sandrának és Claudine-nak, hogy nem ebédelek velük

*

Az elmúlt éjszaka emléke még elevenen élt Karinben, amikor Dominickal New England tájain haladtak. Szelíd lankák között, békés kis falvakon utaztak keresztül. Karin elragadtatva mutatott egy tarka virágokkal teli kertre, Dominic pedig egyetértése jeléül Karin kinyújtott karjára tette a kezét.Már nem voltak messze úticéljuktól.- Mielőtt megérkezünk, szeretnék neked valamit mondani Rickyről - törte meg a csendet Dominic. - Ricky nyolcéves, nagyon okos, élénk és kedves kisfiú, de születése óta süket, és ezen sajnos nem lehet segíteni.Nem kellett Karinre néznie, hogy tudja: arcáról nyomban eltűnt a derű.Bénultan és döbbenten meredt a férfira.- Ó, Dominic! - tört fel belőle - Annyira sajnáloml- Nem olyan szörnyű, mint hiszed - próbálta megnyugtatni a férfi. - Csak azért szóltam, hogy tudjál róla. Amikor kiderült a fogyatékossága, nagyon elkeseredtünk. Ricky olyan édes kisbaba volt. Nem sírt sokat, hamarosan végigaludta az éjszakát, és teljesen egészségesnek látszott. Úgy kilenc hónapos lehetett, amikor gyanút fogtunk, hogy valami nincs rendben vele. Tulajdonképpen anyám jött rá. Neki tűnt fel, hogy a korához képest keveset gőgicsél a gyerek. Nagyon dühös lettem rá, és kiabáltam vele, hogy miért tartja magát szakértőnek, miért tesz úgy, mintha mindent tudna a csecsemőkről. Azután hamar kiderült, hogy igaza volt. A vizsgálatok kimutatták, hogy Ricky teljesen süket.Dominic összeszorította a száját, aztán vállat vont.- Az élet már csak ilyen... nem mindig igazságos - folytatta. - Később, amikor az első ijedtség, a fájdalom és a csalódottság elmúlt, nem akartuk úgy kezelni őt, mint egy fogyatékos gyereket. Számunkra ő egyszerűen csak Ricky volt. Egyikünk kivételével - tette hozzá halkan.Karin nem tudta, kire gondolt Dominic, de inkább nem firtatta.Megpillantottak egy útjelző táblát, amelyen az állt: Szűz Mária Iskola.- Ez az a különleges iskola, amelyről beszéltem neked. Ide jár Ricky - jegyezte meg Dominic, és befordult egy mellékutcába.Karin örömteli izgalommal várta a találkozást Dominic fiával.- Hogy tudok majd szót érteni vele?- Majd meglátjuk. Nagyon ügyesen tudja alkalmazni a jelbeszédet. Tanulja a szájról olvasást, és a beszédben is szépen halad, ami elég nehéz lehet, ha az ember soha életében nem hallott egyetlen szót sem - tette hozzá látható büszkeséggel a férfi.Karin elgondolkodva hallgatott.- Ezenkívül nagyon jól meg tudja ítélni az embereket, hiszen nem vak. Az még szörnyűbb lenne.

Rickynek még órája volt, amikor Dominic az iskola igazgatói irodájában egy fekete ruhás apácának bejelentette a látogatást. A kedvesnővér halkan közölte vele, hogy később elmegy Rickyért, ha úgy kívánja, de előbb még van számára egy nagy meglepetése. Néhány perc múlva visszatért egy majdnem felnőtt fiúval. Amint a bozontos üstökű ifjú meglátta Dominicot, nekilódult, és a nyakába vetette magát. Dominic nevetve szorította mellére a fiút.- Karin, hadd mutassam be neked Jon Starkyt, az iskola egykori tanulóját. Azóta már sikeresen elvégezte a rendes középiskolát. így van, Jon?Az üdvözlés és bemutatás alatt Karin Dominic kezét figyelte. Úgy tűnt, nem is vette észre, hogy miközben beszélt, a jelbeszédet is alkalmazta, de Jon inkább a száját figyelte, nem a kezét. Karin csodálta a folyamatos és kifejező kézmozdulatokat.- Igen - bólintott Jon. - Felvettek a Dartmouth Egyetemre - jelentette be büszkén. A kiejtése kicsit természetellenes volt, de jól érthető.- Dartmouthra! - Dominic nevetett, és vállon veregette a fiút. - Mit keresel te egy ilyen menő egyetemen? Nem megmondtam, hogy a Springfield Technikum felelne meg legjobban az igényeidnek?- Sajnálom, Dominic, de Dartmouth inkább kedvemre való. Felajánlottak nekem egy ösztöndíjat, és bevettek a focicsapatba is.A fiú szeme büszkén csillogott.Karin nem tudta tovább türtőztetni magát, és közbeszólt:- Attól tartok, hogy Dominicnak előítéletei vannak a kiváltságos iskolákkal szemben.Jon könnyedén megérintette Karin karját.- Kérem, forduljon felém, hogy lássam a száját! - mondta kedvesen.Karin hirtelen nagyon ügyetlennek érezte magát, és elvörösödött.- Kérem, ne haragudjon, Jon, csak vicceltem Dominickal - mentegetőzött, és megismételte előbbi mondatát.A fiú mosolygott.- Tudja, ha az ember nem hall, minden, amit mások mondanak, borzasztóan érdekes. Egyébként Dominic régen is minden alkalmat megragadott, hogy lebeszéljen a Dartmouthról.Karin megértően bólintott- Ezt ismerem, az én egyetememet sem állhatta. Ugyanis a Bartlettra jártam.- Mi a csoda? - fordult Jon Dominichoz. Mosolyogva folytatta: - És én még azt hittem, hogy olyasmiről beszélsz, amiről fogalmad sincs. - Ismét Karinre nézett. - Dominic azt állította, hogy a Bartlettra járnak a legjobb nők a környéken. Azt is mondta, hogy nem kell ám olyan híres egyetemre járni ahhoz, hogy az ember összejöjjön velük. Én nem hittem neki. Mit kezdene egy olyan okos lány valami vademberrel a Springfield Technikumból? - vélekedtem akkoriban.Jon huncutul Dominicra nevetett- Akkor most már tudja, hogy igaza volt Dominicnak - jegyezte meg Karin.- Lehet. De annak idején magának sem lett volna kifogása egy helyes focista ellen a Dartmouthról, ugye?Mindegy, hogy melyik egyetemre jár, Jon. Nem hinném, hogy magának nehézségei lennének a lányokkal.Dominic megérintette Jon karját.- Adsz még órákat?- Hát persze. Különben nem engedhetném meg magamnak, hogy a Dartmouthra járjak. Az ösztöndíj nem olyan sok.- Majd felhívlak, ha nyáron adódik valami - mondta Dominic. - Egyébként mit gondolsz, hogy halad Ricky?

- Ricky miatt nem kell aggódnod. Nagyszerűen megállja a helyét. Éppen az előbb néztem be hozzá az osztályba.A szünetet nem jelezte csengő, csak hirtelen kinyílt a termek ajtaja, és a folyosók megteltek különböző korú gyerekekkel.Jón elbúcsúzott.- Remélem tetszeni fog magának az iskola - fordult Karinhez, majd Dominichoz. - Holnap nagy nap lesz.- Ha te mondod - felelt a férfi, de Jon már el is tűnt a folyosó végén.A következő pillanatban két kis kar ölelte át Dominic lábát. Fekete hajú, fekete szemű fiú nézett fel rá nevetve.Dominic letérdelt a fiához, magához ölelte és megcsókolta.Bemutatta Karint Rickynek és a fiú tanárnőjének, Edwina nővérnek. Karin szívét megdobogtatta a fiúcska látványa. Milyen más volna az életem, ha az én gyermekem lenne! - gondolta.Ricky szakasztott az apja volt. Csillogó fekete szemével azonnal megbabonázta az asszonyt, akárcsak évekkel azelőtt az apja.Edwina nővér jelbeszéd segítségével megkérte Rickyt, mesélje el az édesapjának, mit csinált az előző órán.- A...agyagból fo...formáztam.Kis kezével utánozta a felröppenő madarat, s szeméből gyermeki izgalom és büszkeség sugárzott.- Madarat? Agyagból? - csodálkozott Karin. Ez olyan fogalom volt, amelyet a kezével ő is ösztönösen ki tudott fejezni. Úgy tett, mintha agyagot gyúrt és formázott volna.Ricky nevetve bólintott.- Igen, ka.. .kacsát.Megmutatod nekem? - kérdezte Karin, és a kezét nyújtotta felé.Ricky erősen figyelte az asszony szájmozgását. Karin lassan megismételte a kérését.A fiú a rajzterembe vezette Karint és Dominicot. Az egyik fiókból elővett néhány képet, amelyet ő festett, és megmutatta nekik. A kacsára volt a legbüszkébb. Az asszony olyan óvatosan vette kezébe az agyagszobrocskát, mintha élne. Kért a nővértől egy kis agyagot, és az idő hátralévő részében azon dolgozott gyakorlott szobrászkézzel, hogy Ricky barátságát még jobban elnyerje.Eljött a búcsú perce. Ricky még nem ment velük, mert készülnie kellett a másnapi iskolai ünnepségre, amelyben neki is komoly szerep jutott. Dominic megígérte a fiúnak, hogy a hétvégét nála töltheti.Karin elgondolkodva ült Dominic mellett az autóban, amikor East Ridley felé tartottak. Mindkettőjüknek fel kellett dolgozniuk azt az élményt, amelyet Ricky iskolájában szereztek. Karinnek az apa látványát, aki olyan odaadással gondoskodik gyermekéről, Dominicnak pedig azt, hogy az asszony a kezével több együttérzést tud kifejezni, mint mások szavakkal.- Miért hallgattad el előlem olyan sokáig ezt Rickyről? Meg az iskolát?- Hiszen említettem neked egy különleges iskolát.- Szinte semmit nem árultál el róla. Most úgy érzem, mintha én leírnék a hibás, amiért úgy viselkedtem, mint egy gazdag, elkényeztetett liba, amikor adományt kértél. Persze lehet, hogy mindig úgy tettem, mintha gazdag lennék, pedig valójában nem vagyok az. Ugyan mit ér a pénz? Akkor voltam gazdag, amikor veled jártam. Úgy éreztem, hogy enyém az egész világ - boldog voltam.- Tényleg boldog voltál velem? - kérdezte Dominic kétkedve.- Igen. Veled, Sandrával és Claudine-nal.Dominic megbékélten mosolygott.

- Valóban boldogok voltunk együtt, bár néha alaposan hajba kaptunk. Emlékszel? Akkor aztán jól egymásnak estünk.Karin hátra vetett fejjel, felszabadultan nevetett.- Érdekes, Martinnal soha nem veszekedtünk - mondta a homlokát ráncolva.- Talán okosabb volt annál, mintsem hogy veled összekülönbözzön - mondta Dominic. Aztán vigyorogva hozzátette: - Vagy túlságosan öreg.- Túlságosan józan volt, és nagyon ésszerűen gondolkodott.- Az állandó vita pokollá tud tenni egy kapcsolatot. Hidd el, sokszor még örültem is annak, hogy Ricky süket, és nem hallotta, miket vagdostunk egymás fejéhez az elvált feleségemmel. Shirley tulajdonképpen soha nem akart gyereket, de végül beadta a derekát. Amikor azonban kiderült Ricky fogyatékossága, vége lett köztünk mindennek. Az egészért engem hibáztatott. Persze engem se kellett félteni. Azt válaszoltam, hogy talán jobban kellett volna vigyáznia magára a terhesség alatt. Természetesen egyikünk sem tehetett róla, de akkor már teljesen tönkrement a házasságunk, és még a gyerek kedvéért sem bírtunk együtt maradni.Karin hátán végigfutott a hideg.- Ez már így szokott lenni - mondta színtelen hangon.- Shirley soha nem tudta olyannak elfogadni Rickyt, mint amilyen. Most sem nagyon töri magát, hogy a jelbeszédet jobban megtanulja, és egyre ritkábban jön el az iskolába a nyílt napokra. Soha nem is tudott igazán közel kerülni Rickyhez. Valószínűleg nem is akart. A legutóbbi hétvégét nála töltötte, hosszú hónapok óta először. Általában az utolsó pillanatban kitalál valami átlátszó mentséget, mint most is, hogy miért nem tud eljönni az iskolai ünnepségre.- Hány órakor kezdődik? - kérdezte Karin. Titokban azt remélte, hogy Dominic megkéri, tartson vele.- Délután egy órakor. Mikor utazol el?- Még nem tudom. Erről még nem beszéltünk a lányokkal. Dominic helyeslően bólintott.- Azt hiszem, ennek csak örülhetek

*

A három barátnő természetesen késésben volt. Ez azonban akkor sem lett volna másképp, ha több idejük lett volna a készülődésre. Mindhárman a tükör előtt álltak.- Maradj már nyugton, Sandra, különben az egész arcodat összekenem rúzzsal!Sandra soha nem szerette kifesteni magát, és nem is értett hozzá. De ma este megkérte két tapasztalt barátnőjét, hogy öltöztessék teljes harci díszbe. Karin ördöngösen bánt az arcfestékkel és az ecsettel. A harci dísz inkább finom pasztellképhez hasonlított.Szakértő szemmel mérte fel mindhármójukat, majd kijelentette:- Azt hiszem, hölgyeim, pirosítóra nincs szükségünk, ezt feleslegessé teszi a nagyfokú izgalom.Claudine nevetett.- Különös. Ez az idegesség sehogy sem illik egy javakorabeli vénlányhoz, egy özvegyhez és egy elvált asszonyhoz.- Pokolba a családi állapottal!Sandra felemelte a fejét, és elismeréssel nyilatkozott Karin szépítőművészetéről.- Azt hiszem, mindnyájan észbontóan nézünk ki. Köszönöm, Karin!Karin megpaskolta barátnője mezítelen karját.- Nincs mit, Sandra! Remélem, mindhárman elérjük vele a célunkat.- Izgultok? - kérdezte Claudine gálád mosollyal. - Én úgy érzem magam, mint egy első bálozó. - A tükörhöz hajolt. - Ni csak, mi ez itt? Csak nem pattanás?

- Ne nyúlj hozzá, Claudine, még megmarad a nyoma! - figyelmeztette Sandra.- Könnyen beszélsz, a te bőröd hibátlan.Karin mosolygott magában. Ezek ketten még mindig olyanok, mint régen!Sandra észrevette, hogy Karin egyszerű pamutruhában van.- Csak nem ebben akarsz megjelenni a táncesten?! - kiáltott fel megütközve.Karin csak nevetett.- A te új ruháddal úgysem versenyezhetek, viszont ha gondolod... - Átmászott az ágyán a szekerényéhez, és levett egy ruhát az egyik vállfáról. - Ez hogy tetszik?A zafírkék, teljesen testre simuló ruha láttán barátnőinek elállt a szavuk. Karin belebújt, majd megpróbálta megigazítani a haját. Sandra azonnal a segítségére sietett.Claudine megkérdezte, hogy kell-e még valakinek a vasaló, mielőtt kikapcsolná. Sandra tagadólag rázta a fejét. Hirtelen hamiskás mosoly suhant át az arcán.- Karin, kedvesem! Esetleg nincs szükséged véletlenül egy harisnyára? - kérdezte ártatlan arckifejezéssel.Mindhárman nevetésben törtek ki.

*

A búcsúesten a három pár közös asztalnál foglalt helyet. Élénken társalogtak, és senki nem vetté észre, milyen száraz az egyetem konyháján készült sült csirke. A három barátnő a vendéglátó szerepében tündökölt, a férfiak pedig hamarosan elegendő közös témát találtak, amihez persze a hölgyek nem nagyon tudtak hozzászólni.- Ötvenhetes Mercury! Komolyan? És mit tartasz a motorháztető alatt?- Igen, a dolgozószobámban lévő könyvespolcot is magam készítettem. Akkor megfogadtam, hogy egyetlen bútordarabot sem fogok vásárolni. Szeretem a fa illatát.- Gondolod, hogy jó ötlet háziállatot ajándékozni egy gyereknek, aki egész héten bentlakásos iskolában van? Nem szeretném megnehezíteni neki vasárnaponként az elválást.- A gyerekek hamar megszokják az ilyesmit.- Nagyon szereti a macskákat, mert érzi, amikor dorombolnak.- Az állatokkal való bánás csak jót tesz, Dominic. Hozd el őt egyszer a rendelőmbe. Nálam mindig akad otthontalan jószág, amelyik szeretetre és gondoskodásra vágyik.Vacsora után a három pár a teraszon táncolt a színes lámpák fényében. Az öttagú zenekar hol tüzes rock and rollt, hol lassú, érzelmes tánczenét játszott. Amikor a szaxofon a Lm/, Lady, Lay című számot kezdte el játszani, Dominic szorosan magához ölelte Karint.- A zenekar nem a legjobb - jegyezte meg az asszony. - Mi a véleményed?A lassú számoknál megjárja, és nekem az a fontos. Szeretem nézni, amikor gyorsat táncolsz, de én már öreg vagyok az efféle ugribugrihoz. Emlékszel még erre a számra?Karin behunyta a szemét, és Dominic mellére hajtotta a fejét.- Ó, igen, nagyon is jól. Meg az akkori tánclépéseidre is. Nagyon simulékonyan táncoltál, akárcsak most.- Tulajdonképpen csak a Szüzek Szigete tábla hiányzik. Nem gondolod?- Kétlem, hogy azt itt ma bárki is ki merné függeszteni.- Á, semmi sem változott. Nemrég beszéltem egy fiúval a Springfield Technikumból. Szerinte manapság olyan őrültek a lányok, hogy egy férfi alig merészkedhet ki az utcára, mert azonnal letámadják.Karin hangosan felnevetett, Dominic pedig szélesen elvigyorodott.- Jaj, Dominic, bolond vagy! A férfiaknak nagyon élénk a képzelőerejük.

- Képzelőerőért soha nem kellett a szomszédba mennem - felelte nagyképűen Dominic.- Néha engem is elragad a képzeletem, s egy Mercury hátsó üléséről álmodom - jegyezte meg Karin kacsintva.- Bármikor, cukorbaba! Éppen a tűzlétra aljában állítottam leKarin színlelt felháborodással felnyögött:- Nem is tudom, miért hagyom, hogy cukorbabának nevezz!- Mert a bébit utálod.Egy óvatlan pillanatban elosontak, és a parkon át kéz a kézben a diákotthonhoz sétáltak. Ahogy Dominic mondta, az öreg Mercury ott állt a tűzlétra aljában. Beszálltak, és Karin menet közben a férfihoz simult, ahogy régen. Dominic műhelye mögött, egy kivilágítatlan p mellékutcában a férfi lefékezett.Sötét volt, sehol egy lélek. Sokáig csókolóztak, és becézgették egymást, szerelmes szavakat suttogva, mint régen.- Hogyan lehet megszerezni egy Vitallit? - kérdezte Karin hirtelen.Dominic halkan nevetett, és abbahagyta Karin fülének harapdálását.- Ez attól függ, melyik nemes része érdekel.Az asszony játékosan belebokszolt az oldalába.- Ne bolondozz, Dominic! Szeretnék rendelni tőled valamit.- Azzal várjunk, amíg hazaérünk! - Karin testén szorosan feszült a ruha, és a férfi érezte, ahogy a keze alatt keményen kidudorodik a mellbimbója. - Megmutassam a régi egyenruhámat? Azt hiszem, még megvan a tengerészruhám. Csíkok is vannak az ujján.- Úgy, matrózruha? És én mit vegyek fel?- Mondjuk a hozzávaló tengerészsapkát.- Semmi mást?A férfi megcsókolta, és magához vonta.- Biztosan jól állna neked - suttogta a fülébe. - Akkor egyúttal feladhatod a rendelésedet is. Mit gondolsz, milyen feszesen fogok akkor állni?- Úgy érted, a tisztelgéshez?Mindketten kuncogtak. Jó volt ez a gyerekes bolondozás.Dominic visszaült a vezetőülésre, és az ingét begyűrte a nadrágjába. Zakója és nyakkendője a hátsó ülésen feküdt.- Tényleg szeretnék mutatni neked valamit.- Most?Karinnek nehezére esett komolyan viselkednie.- Odabenn a műhelyben. Várj egy kicsit!Bementek a hátsó ajtón, és Dominic felkapcsolta a villanyt. Egy pillanatig elvakította őket a hirtelen fény, ám hamarosan hozzászokott a szemük. A helyiséget most is betöltötte a frissen vágott fa illata. Dominic kinyitott egy acéllemez szekrénykét, miközben Karin körülnézett a műhelyben.A szekrényből a férfi egy teakfa ládikát vett elő, amely még nem volt egészen kész. Fedelét faragott, virágokkal és gyümölccsel ékes eperbokrok díszítették.- Na, hogy tetszik neked ez a kis Vitalli? - kérdezte büszkén.- Hiszen ez csodálatos! - Karin nagyon óvatosan megérintette a faragást. - Más is rendel tőled epret rajtam kívül?- Már a hét eleje óta ezen dolgozom, Kárin. Ezt kizárólag neked szántam.Sima, finoman csiszolt élek, pontos illesztések Dominic keze munkája. Karin lélegzetelállítóan szépnek találta a ládikát.

- Most még nem sok látszik belőle, messze van a késztől.- Dehogy! Máris nagyon szép.Az asszony óvatosan felnyitotta a fedelét, és belekukucskált.- Lesznek benne dobozkák és kivehető betétek is, hogy arra használhasd, amire csak akarod. Ezért mutattam meg neked. - Dominic az asztal szélére ült. - Őszintén szólva azt szerettem volna látni, hogy tetszik-e.- Hogyan kételkedhettél ebben? Na lássuk csak. Tarthatnám benne mondjuk a szépítőszereimet a következő tizenöt évre...- Ahhoz talán kicsi, nem gondolod?Dominic nevetett, Karin pedig megsemmisítő pillantást vetett rá.- A pénzed sem férne el benne - csipkelődött tovább a férfi.- Folyton túlbecsülik a vagyonomat.- Én biztosan nem. - Dominic a dobozra tette a kezét. - Azt hiszem, jó helyen lennének benne a különböző eszközeid, például a vázlattömböd, a ceruzáid, az ecsetek, az agyag...- Talán igen, de ilyesmire manapság alig van időm.- Hát szakíts rá! Tedd végre azt, amit szeretnél, Karin! Meggyőződésem, hogy tehetséges vagy. Természetesen vissza kell jönnöd a ládikáért, amikor elkészül. Mondjuk egy hónap múlva.-- Nem szeretném a helyzetünket tovább bonyolítani, Dominic...A férfi a vállára tette a kezét, és szelíden magához húzta.- Olyan egyszerű lehetne az egész. Tizenöt éve talán még nem illettünk egymáshoz, de annyi hosszú év tapasztalatával...- Ellenkezőleg, akkor közelebb álltunk egymáshoz, mint most. Akkor még teljes értékű nő voltam.- Bolondság! Azt hiszed, hogy én a termékenység csodáját keresem, aki rakásra szüli nekem a gyerekeket? A fél életemet leéltem már, Karin! Ezek szerint már csak fél ember lennék?- Hiszen én csak egy hétig akartam úgy élni, mint régen! Igen, ezért jöttem ide.Dominic szorítása erősebb lett, és Karin érezte, milyen buta és gyáva volt az iménti mondata.- Most sokkal jobban összeillünk, mint valaha - ellenkezett a férfi hevesen. - Én is tudom már, ki vagyok, és te is jobban ismered önmagad. Mindketten szabadon dönthetünk. Gondolkodj ezen! Befejezem ezt a ládikát, de nem küldöm el neked. El kell jönnöd érte! Azt tarthatsz benne, amit akarsz. Ez egy igazi Vitalli. Úgy bánj vele!

*

Ezután Dominic lakására mentek, ahol ismét eltöltöttek egy szerelmes éjszakát. A férfi tudta, hogy igaza van. Régen túlságosan szertelenek voltak, és csak önmagukkal törődtek. Nem voltak egészen nyíltak egymással, nem osztották meg minden gondjukat, hogy aztán együtt dönthessenek.Dominic egy üres ládikát akart adni Karinnek, amelyet a kedve szerint tölthet meg, de annyi mindent tudott volna még adni, és az asszony is neki. Mindketten sokat változtak, az előnyükre.Karin sokáig szégyellte és nyomoréknak érezte magát a balesete következményei miatt, s ez mélyen belevésődött a tudatába. Nem várhatta Dominictól, hogy kitöltse a lelkében keletkezett űrt, mint ahogy Sandrától és Claudine-tól sem várhatta, hogy segítsenek legyőzni a magányát. A régi kötelékekről azonban kiderült, hogy sértetlenül vészelték át a viszontagságos időket, és ez erőt adott Karinnek.Milyen csodálatos felfedezés, hogy megnyithatja a lelkét, és a régi sebeket, múltja sötét emlékeit nem kell tovább takargatnia!

8. FEJEZET

SzombatKarin összecsomagolt. Reggel, amikor felébredt, egyedül volt a szobában, és ez elkedvetlenítette. Barátnői nélkül minden sokkal barátságtalanabbnak tűnt, mint az elmúlt napokban.Sandra még nem tért vissza. Bizonyára Jeremy Lucasszal töltötte a búcsúest utáni éjszakát, amin ugyan Karin csodálkozott egy kicsit, de örült is neki.A hajnali órákban, röviddel azután, hogy az asszony visszatért! Dominictól, Claudine is megjelent a diákotthonban. Azt mondta, S hogy azonnal visszautazik Bostonba, döntését azonban nem magyarázta meg. Karin érezte, hogy valami bántja a barátnőjét, és azt is sejtette, mi lehet az. Claudine egy szót sem szólt arról, hogyan telt az éjszakája Bili Shedd-del, az állatorvossal, akit Karin azóta is csak „cowboy"-nak nevezett.Claudine négy befőttesüveget vett elő a táskájából, és kettőt Karinnek adott.- A másik kettő Sandráé. Kérlek, add át neki, és üdvözöld a nevemben. Mondd meg neki, hogy szerencsés utat kívánok, és majd j felhívom a napokban.Karin figyelte, ahogy barátnője a többi üveget gondosan pólóingekbe csavarja, és berakja a többi ruha közé a bőröndbe. Kísértést érzett, hogy megkérdezze, nem veszekedtek-e Bill-lel, és mi a tervük a jövőre. A helyében Sandra egy pillanatig sem habozott volna, az biztos. Karin azonban úgy vélte, Claudine-nak magának kell eldöntenie, hogy el akarja-e mondani, mi történt, vagy sem. Nem akart tolakodó lenni.Mégsem szerette volna barátnőjét ilyen rossz hangulatban útjára engedni. Tudta, mivel lehetne egy kicsit jobb kedvre deríteni. Volt számára egy kedves meglepetése.- Claudine, majdnem elfelejtettem - mondta aztán. - Tegnap használtam egy kicsit a púderedből.- Semmi baj, Karin! - mosolygott a nő.A csel tehát bevált, Claudine arca felderült. Barátnői mindig azzal ugratták Karint, hogy folyton kölcsönvesz tőlük valamit.- Tudom, mi a véleményetek az ajándékaimról, de most valami különlegeset hoztam neked. - Kutatni kezdett a bőröndjében. - Különben Sandrának is hoztam valamit.- Jaj, Karin! Nem kellett volna! - tiltakozott Claudine.Karin megtalálta, amit keresett. Átnyújtott barátnőjének egy selyempapírba csomagolt, apró tárgyat.- Tessék, ez a tiéd! Barátságom és köszönetem jeléül. Remélem, hasznát veszed.Claudine fejcsóválva vette át az ajándékot. A kíváncsisága győzött, nem tudta megállni, hogy ne bontsa ki a csomagot. Elragadtatással kiáltott fel, amikor megpillantotta a kézzel festett, kínai porcelánból készült fűszertartót.- Karin, ez gyönyörű! - Óvatosan az asztalra tette a törékeny darabot, és megölelte Karint - Köszönöm! - suttogta.Claudine, a megközelíthetetlen mindjárt elsírja magát! - gondolta meglepetten Karin. Talán mindannyian alapvetően megváltoztunk?- Múlt hónapban Kínában jártam, és személyesen is megismerkedtem a művésznővel, aki festette.Mindkét barátnő meghatódott.- Karin, ezt a fűszertartót a legféltettebb kincseim között fogom őrizni. - Majd Claudine kétségbeesett mozdulatot tett. - Én pedig nem hoztam neked semmit ezen a vacak gyümölcszselén kívül.Karin ravaszul mosolygott.- Ez nem igaz!Claudine meglepetten nézett rá.

- Mire gondolsz?Karin megsimogatta a karját, és nem tudott elnyomni egy halk kuncogást.Mmindig ügyelj arra, hogy elegendő púder legyen nálad, Claudine!Nevetve ölelték meg egymást.- Vigyázz magadra! - mondta Karin halkan.Sandra meglepetten torpant meg az ajtóban, amikor Karint csomagolni látta.- Egyedül vagy? Hol van Claudine? - kérdezte.Az asszony lecsukta a bőrönd fedelét, és felegyenesedett.- Ő már ma éjjel visszautazott Bostonba. - A két befőttesüvegre mutatott. – Az ott a búcsúajándéka, és üdvözletét küldi. Azt mondta, hogy hamarosan felhív, és jó utat kíván neked.Sandra kézbe vette az egyik üveget, és megvizsgálta.- Hm ez valami finomság - vadalma zselé! Kár, hogy már elutazott. Úgy szerettem volna vele is közölni az örömhírt.Karin a felkapta a fejét.- Micsodát, Sandra? Csak nem...?- Eltaláltad! Eljegyeztem magam egy csodálatos férfival - mondta sugárzó arccal. - Össze akarunk házasodni Jeremyvei!Karin ujjongva ugrott Sandra nyakába.- Őrület! - kiáltotta. - Akkor igazi eljegyzési ajándékot találtam neked!Amikor átnyújtotta Jeremy könyvét, teljes volt Sandra meglepetése. A két barátnő átölelte egymást, és boldogan körbetáncolta a szobát. Ha valaki látta volna őket, azt hihette volna, hogy elment az eszük.Karint másnap reggel csomag várta a portán. Elbúcsúzott Sandrától, és megígérte neki, hogy legkésőbb az esküvőjén ismét találkoznak. Poggyászát berakta hátra, a csomagot pedig a vezetőülés melletti helyre tette.Mielőtt hazaindult volna, Dominic lakásához hajtott. Tulajdonképpen azt remélte, hogy a férfi még egyszer felhívja, de hiába várta a jelentkezését. Ez jellemző a férfiakra! - gondolta. Talán úgy gondolja, hogy felesleges telefonálnia, hiszen úgyis tudni fogom, hol érhetem el.Dominic ajtót nyitott, és betessékelte az asszonyt.Karin nem mozdult.- Igazán felhívhattál volna, nem gondolod?A férfi felvonta a szemöldökét.- Akárcsak te engem.- Tudtam, hogy ma sok dolgod van, de gondoltam, az elmúlt éjszaka után...- Karin, hisz te is tudod, miként gondolkodom a kapcsolatunkról.Az asszony ránézett, és eszébe jutott, mit súgott Dominic a fülébe, amikor becézgette: „Szeretlek!" Borzongás futott végig a hátán. Dominicnak igaza van: most rajta a sor!Belépett, és átnyújtotta a csomagot.- Hoztam neked valamit.A férfi becsukta az ajtót, és kérdő tekintettel, szótlanul átvette az ajándékot.- Bontsd ki, kérlek! Egy bronzszobrocska van benne Ardelle Taylortól. A magángyűjteményemből való. New Yorkból küldettem ide. Mondd meg azoknak, akik az árverést rendezik, hogy semmiképp ne adják nyolcezer dollárnál olcsóbban! Talán még többet is kaphatnak érte.- Mondd meg nekik te!A rövid válasz határozott felszólításnak hangzott.- Nos, jó - válaszolt halkan Karin. Áruld el, ki a rendező, és én majd kapcsolatba lépek vele.

- Edwina nővér. Ma délután megbeszélhetitek a dolgot, amikor elmegyünk Ricky iskolai ünnepélyére.Karin szíve majd kiugrott a helyéből.- Ó, Dominic! Már azt hittem, hogy nem akarsz meghívni...A férfi kényszeredetten mosolygott.- Tudod, Karin, nem akartam tolakodó lenni. Féltem, hogy azt hiszed, a nyakadba akarom varrni Rickyt. Ő pedig hozzám tartozik.A nyakamba varrni? - tiltakozott Karin. - Dominic, lehet, hogy ügyetlenül viselkedtem Ricky jelenlétében, de hidd el, hogy ez csak a tapasztalatlanságom számlájára írható. Hamar belejönnék. Szeretném a tudásomat a Szűz Mária Iskola szolgálatába állítani. Az árverés talán jó indulás lehetne. Adományokat gyűjtenék, műelemzéseket készítenék, sajtóközleményeket jelentetnék meg... Dominic nevetett.- Egy pillanat! Hagyjál engem is szóhoz jutni! Hogy érted azt, hogy belejönnél?- Nagyon egyszerű. Szeretnék az életetek része lenni. Meg fogom tanulni, hogyan értessem meg magam Rickyvel. Mi ketten annyi madarat és macskát formázhatunk, amennyit csak akarunk. És még mindenféle mást is... Tudom, hogy nagyon termékeny vagyok, ha gyereket nem is szülhetek.- Hé, ez egy kicsit sok egyszerre! - kiáltott fel Dominic. - Leült az asszonyhoz, és átölelte. - Természetesen ez mit sem változtat azon, hogy én csak egy egyszerű asztalos vagyok, te viszont egy előkelő hölgy.Karin is átkarolta őt.- Előkelő hölgy vagyon nélkül? Martin összes javait a gyerekei örökölték, nekem csak a képtár maradt.- Régen is hidegen hagyott a pénzed, és ma sem érdekel. Ám nem volt egyetlen pillanat sem, hogy te ne érdekeltél volna. Mindig is szerettelek, Karin!- Ezentúl én sem fogok több csalódást okozni neked, Dominic.- Én pedig mindig melletted leszek, ha szükséged lesz rám, de ha nem, akkor sem szabadulsz többé tőlem!A férfi gyengéden megsimogatta Karin hátát, s az asszony arra gondolt, hogy tudna-e ezután nélküle élni.- Tehát az adományodat magad szeretnéd átadni?- Nagyon boldog lennék, ha ott lehetnék Ricky iskolai ünnepségén.- Utána pedig kiruccanunk valahová hármasban. Jó? A hétvégét majd itt töltjük Rickyvel együtt. Meglátjuk, mennyire leszel adakozó kedvű, ha egyszer komolyan elbeszélgetünk arról az adósságról, amellyel már tizenöt éve tartozunk egymásnak- Miről beszél, Mr. Vitalli?- Egyetlen szóról - mondta Dominic titokzatos mosollyal.- Éspedig?- Ez a szó úgy hangzik, hogy IGEN.