Fülszöveg

A vénkisasszony Hannah Pymre a munkaadója ötezer fontot hagy, ami lehetővé teszi, hogy ő lemondjon a háztartásvezetésről, és postakocsival kalandos útra induljon a vidéki Angliába. A kaland hamarosan rá is talál Miss Emily Freemantle, az elkényeztetett, búzavirágkék szemű szépség alakjában, aki egy megrendezett házasság elől menekül egy olyan élvhajhászhoz, amilyennel még nem találkozott. Amint a lány sötéten jóképű jegyese beszáll a postakocsiba, Miss Pym bizonyos benne, hogy Emily meggondolatlanul lépett meg az arisztokrata házasság elől! Úgyhogy amikor az utasok megállnak egy fogadónál, Miss Pym hozzálát a házasságközvetítéshez… és bár Lord Ranger Harley panaszosan közli, hogy ő nem fog elvenni egy hálátlan leányzót, Miss Pym gyanítja: amint rábírja a párt, hogy osztozzanak a háztartás meghitt feladatain, minden romantikus gubanc kibomlik!

Az utazó házasságközvetítő-sorozat köteteiben Miss Pym humoros kalandjait követhetjük nyomon a briliáns írónő, M.C. Beaton – az Agatha Raisin és a Hamish Macbeth-sorozatok szerzőjének – tollából.

M. C. BEATON

Miss Pymés a menekülőmenyasszony

Az utazó házasságközvetítő 1.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű:M. C. Beaton: Emily Goes to Exeter The Travelling Matchmaker 1. Fordította SZŰR-SZABÓ KATALIN

Első fejezet

Kocsit, kocsiért kell kiáltani,S aki kiált, kiáltson, ha kiállt,S kiálljanak neki, ha csak annyit kiált is:„Kocsit, kocsit, kocsit! Az istenért!"{1}

Henry Carey

Hannah Pym Thornton Hall társalgójának ablakánál állt, és várta, hogy elhajtson a ház előtt apostakocsi. Thornton Hall egy nagy kockaépület volt, ami inkább babaházra, mint urasági lakraemlékeztetett, és a felhajtója a Kensington Roadról nyílt. A ház előtt nem volt díszkert, csakgyep, amit a birkák rövidre legeltek, s a nyílegyenes felhajtót magas kovácsoltvas kerítés zártale, amelyet kősasokkal díszített kő kapuoszlopok tartottak. Téli reggel volt, hat óra, még sütött az alacsonyan kúszó hold. A szél az éjszaka folyamáncsipkés mintába fújta a porhavat. Hannah némi rángatás segítségével kinyitotta az egyik franciaablakot, amelyen átkovácsoltvas korláttal védett, keskeny erkélyre lehetett kilépni. Kiment és hallgatózott. És akkor meghallotta a patadobogást. A korlátba kapaszkodott, és lekémlelt a felhajtóra. – Már jön is – suttogta maga elé. És a Kensington Roadon sebesen gördült a Repülő Masina, a postakocsi, amit hat erős lóhúzott. Hannah-t elfogta az a lázas izgalom, amelyet a postakocsi láttán mindig érzett.Felemelte a kezét, és integetett. Az őr felemelte a postakocsi kürtjét, és vidám üdvözlést fújt.A tetőn utazók a kalapjukat fogták. Milyen hangosan csattogott a lovak patája a keményrefagyott földön! Micsoda sebesség! Aztán a postakocsi már el is porzott, magával ragadta asötétségbe az életet és a kalandot, és csak a sivár téli táj maradt. Hannah aprót sóhajtott, visszament a házba, és becsukta maga mögött az ablakot. Volt idő, gondolta, amikor elfoglaltabb és boldogabb volt, semhogy az elhaladó postakocsiizgalmára áhítozzon. Akkor még e falak közt lakott a csinos, könnyelmű Mrs. Clarence, akiestélyekkel, barátokkal, virágokkal, színnel és fénnyel töltötte meg a házat. De Mrs. Clarencemegszökött egy inassal. Ez közvetlenül azután történt, hogy Hannah elérte vágyainetovábbját: házvezetőnővé léptették elő. Mrs. Clarence távozása után sötétség borult rájuk, és Mr. Clarence egyre mélyülőmelankóliába süppedt. A szobák felét lezárták, a személyzet felét elbocsátották, és szegény

Hannah úgy érezte, mintha egy soha véget nem érő temetés levezetését bízták volna rá. Akkorkezdte el várni, hogy elhaladjon a ház előtt a postakocsi, mert a lelkiállapota javításáhozszüksége volt a mozgás és az élet látványára. Abban az évben, vagyis 1800-ban a postakocsikat Repülő Masinaként hirdették. Hannahszámára megtestesítették mindazt, ami mostanra borús és elsivárosodott életéből hiányzott: akalandot, másféle világokat, reményt, életet és nevetést. De még jól emlékezett a Mrs. Clarence szökése előtti boldog időkre, ami ó, de régen volt!Amikor az élet még pezsgett, és csupa izgalom volt. Hannah tizenkét éves korában hagyta elszülei hammersmith-i otthonát, és lépett szolgálatba Clarence-ék udvarházában, ThorntonHallban. Törte magát, hogy előbb konyhalány, majd második szobalány, aztán komorna,főkomorna lehessen, és végül felemelkedhessen a házvezetőnői posztra. Emlékezett rá, hogyfőként karácsonykor a személyzet számára is rendeztek estélyt, amikor Mr. és Mrs. Clarencelejöttek a személyzeti bálterembe, és Mrs. Clarence a szolgákkal, Mr. Clarence pedig aszolgálólányokkal táncolt. Hannah kilépett a társalgóból, és lement a konyhába, hogy teát főzzön. Mindig korán kelt,mivel azon ritka emberek közé tartozott, akiknek nagyon kevés alvásra van szükségük.Szeretett a személyzet többi tagja előtt felkelni, hogy egyedül élvezzen egy kis békességet éscsendet. Aggodalom kínozta. Negyvenöt éves volt, ami élemedett, sőt csaknem idős kornak volttekinthető. Más házvezetőnői állást aligha találna. A temetés intézése és az, hogy kesztyűskézzel kellett bánnia a dögkeselyűként lecsapó Clarence rokonsággal, lehetetlenné tette, hogymásik állás után nézzen. A félretett pénze is kevés volt. – És ez a te hibád – korholta magáthangosan Hannah Pym. Hannah ugyanis nem bírta megállni, hogy ne bonyolódjon belemások életébe. Pénzt adott a bajba jutott szolgálólányoknak, hogy elvonulhassanak valahova,amíg meg nem szülik a babájukat. Pénzt adott egy inasnak, hogy egyetemre mehessen, és újéletet kezdjen, mert éles eszű, érzékeny fiú volt, lakájnak viszont csapnivaló. Pénzt adottannak a másodkomornyiknak – Hannah arca megvonaglott –, aki feleségül kérte. A férfi aztígérte, hogy Hannah félretett pénzéből egy kis házat vesz, de aztán sosem jött vissza. DeHannah most már idősebb és bölcsebb volt, és gyakran átlátott a szitán, meg egyébként semtalálta értelmét, hogy a múlt miatt keseregjen. A rokonok, akik a temetés után szerencsére pár napra szétszéledtek, a végrendeletfelolvasásakor készültek ismét megszállni a házat. Ezúttal Sir George Clarence, Mr. Clarencebátyja is jelen lesz, gondolta Hannah; lesz, aki a kezébe veszi az irányítást. Sir George hosszúidőn át külföldön teljesített diplomáciai szolgálatot, és csak mostanában tért vissza Angliába.Hannah-ban homályosan egy meglehetősen barátságtalan és rideg ember képe élt. Biztosravette, hogy a gazdája nem emlékezett meg róla, a házvezetőnőjéről a végrendeletében, bár

Hannah a régi személyzet utolsó tagja volt. Amióta Mrs. Clarence elment, ebben a nyomasztóházban már nem volt állandó személyzet, és nyugtalanító gyorsasággal váltották egymást aszobalányok és az inasok. Évek óta nem szolgált komornyik, és a látszólag nemtörődöm Mr.Clarence miatt ezt a feladatot is Hannah-nak kellett ellátnia. A délelőtt a végrendelet felolvasása előtti előkészületekkel telt. Két óra körül könnyű hidegebédet tálaltak fel az ebédlőben a rokonoknak. Úgy volt, hogy négy órakor gyűlnek össze akönyvtárban, ahol az Entwhistle, Barker és Timms ügyvédi irodától Mr. Entwhistle majdfelolvassa a végrendeletet. Kis időre szívfájdítóan tértek vissza a régi, szép idők: a szobákban, a kandallókban tűzégett, nagy volt a nyüzsgés és a kapkodás. Hannah a fekete ruhájában, a derekára tűzöttkulcsokkal ide-oda sietett, végighúzta az ujját a párkányokon, hogy bizonyosan ne maradjonsehol por, felrázta a díszpárnákat, ellenőrizte a szeneskannákat, hogy mind tele legyen, forróvízzel töltötte meg a kancsókat, virágot rendezett, és még utoljára fényesre törölte a réz ésvas kandallórácsokat. Azután a megmaradt inassal és a két szobalánnyal a hallban várta arokonok érkezését. Elsőnek Mrs. Jessop jelent meg, az elhunyt Mr. Clarence húga, egy kis termetű, kötekedőnő, a vékonydongájú, sopánkodó férjével és a három gyerekével, három tizenéves,elkényeztetett és Hannah véleménye szerint menthetetlenül elrontott fiúval. Azutánunokatestvérek, vénkisasszonyok izgatott, pletykálkodó és a hideg miatt siránkozó csoportjatűnt fel. Őket Mr. Clarence másik testvére, Peter, egy kövér és jó kedélyű, vad kacajú éssületlen tréfákat kedvelő férfiú követte, aki a feleségével, a szintén kövér, de bágyadt éshivatásszerűen betegeskedő Fredával, valamint a különböző korú hét gyermekével érkezett. Végül megjelent Sir George Clarence is. Ötvenes éveiben járó magas, szikár férfi volt, ahaja hófehér, az arca akár egy karvalyé, a szeme metszően kék. Kifogástalanul öltözött: kék,frakkszárnyú kabátot és sötétebb árnyalatú kék térdnadrágot viselt, hozzá csíkos harisnyát éscsatos cipőt. Pompás öltözékére akkor derült fény, amikor az inas lesegítette róla sokkörgalléros nagykabátját. – Hogy van, Miss Pym? – kérdezte, és Hannah elpirult örömében, hogy Sir George

emlékezett a nevére. Sosem vette át a legtöbb házvezetőnő és szakácsnő által udvariasságbóla név elé ragasztott „Mrs."-t, és Sir George erre is emlékezett. Hannah felügyelte a hideg ebéd felszolgálását. Előkészítette a hálószobákat is – bár SirGeorge-on kívül senki sem óhajtotta ott tölteni az éjszakát –, mert tudta, hogy a vendégekszívesen visszavonulnának valahova. Azután, amikor a hölgyek átmentek a szalonba, és a férfiak magukra maradtak a portóival,Hannah lement az előcsarnokba, hogy fogadja az ügyvédet, Mr. Entwhistle-t. – Csontig hatol a hideg – dörzsölte a kezeit az ügyvéd. – Érzem, hogy még több hó esik

majd. – Bekészítettem egy tálcát a nappaliba, uram – jegyezte meg Hannah. – Gondoltam, nincsellenére egy kis frissítő, mielőtt felolvassa a végrendeletet. – Igen kedves öntől, felettébb kedves! De azt hiszem, a kötelesség az első. Ön Miss Pym, a

házvezetőnő, igaz? – Igen, uram. – Akkor önnek sem árt jelen lennie a végrendelet felolvasásánál. Legyen kedves, mutassa azutat. Hannah a könyvtárba vezette, majd odahívta a rokonokat. Kezdeti lelkesültsége hamarelszállt. Mr. Entwhistle egy hálós parókát viselő, kedves öregúr volt. Merő udvariasságbólhívta meg a felolvasásra. Hiszen az utolsó éveiben szegény Mr. Clarence jóformán nem is vetttudomást Hannah jelenlétéről. Miss Pym sürgött-forgott, megparancsolta a személyzetnek, hogy készítsenek oda székeketa rokonoknak, gyújtsanak lámpákat, és tegyenek ki karos gyertyatartókat, mivel a könyvtársötét helyiség volt, a borjúbőr kötéses könyvek tömött sorai mintha magukba szívtak volnaminden fényt, ami csak volt. Azután várakozásteljesen az ajtó mellé húzódott. Mr. Entwhistle elővette a szemüvegét a szemüvegtokjából, és idegesítő lassússággaltisztogatni kezdte. Hannah érezte, ahogy nő a feszültség. Csak az ablaknál ülő Sir George tűntközömbösnek a végrendelet tartalma iránt. De ő bizonyosan ismeri is, mi áll benne. Mr.Clarence valamikor rég elmondta Hannah-nak, hogy Sir George-ot nevezte meg avégrendelete végrehajtójaként. Végül Mr. Entwhistle nekifogott. Thornton Hall, a körülötte elterülő birtok és a házbanminden az ő kedves bátyjára, Sir George Clarence-re száll. E bejelentést követően a feszültséginkább nőtt, mint csillapodott, mintha mindenki azt kérdezte volna magában: – És a pénz? Milesz a pénzzel? Ám hamarosan véget vetettek a kínjaiknak. Mr. Clarence jelentős vagyonának egészétegyenlően osztotta el két öccse és egyetlen húga között, valamint jelentős összeget kapott azösszes többi rokon. Mindenki mosolygott, a vénkisasszony unokatestvérek néhány érzelgőskönnyet morzsoltak el: – Milyen kedves, milyen végtelenül kedves tőle, hogy mindnyájunkrólmegemlékezett! – És most következzen a személyzet – mondta Mr. Entwhistle. Ebben a pillanatbanHannah-ban feszültség támadt. – Minden alkalmazottamra, aki halálom idején négy évnél

hosszabb ideje áll a szolgálatomban, fejenként kétszáz fontot hagyok. Hannah elgyengült a megkönnyebbüléstől. Ebből az összegből sokáig és még annál istovább megélhet, amíg nem talál munkát. Nem sok szolga vagy szolgáló maradt, elmélkedett,

aki négy évig maradt a háznál. A ház olyan komor lett, hogy a szolgák jöttek-mentek, ésegyikük sem töltött itt hosszú időt. De megmaradt a kocsis és a bakon ülő lakáj, és az egyikkonyhalány, valamint az utolsó inas. Hannah ekkor meghallotta a saját nevét. – Hűséges házvezetőnőmre, Miss Hannah Pymre ötezer fontot hagyok, ami kizárólag az

övé, és kedve szerint rendelkezhet vele. Ingerült sugdolózás támadt, ami apránként egyre hangosabb lett, miközben Mr. Entwhistlelevette a szemüvegét, majd ismét megtisztogatta, végül gondosan eltette a bőrtokba. Ötezerfont! – Rengeteg pénz egy szolgálónak! – jelentette ki az egyik unokatestvér. – Csak el fogjainni! – sziszegte egy másik. De Hannah boldog kábulatban állt az ajtó mellett. Soha többénem kell majd dolgoznia! Gépiesen lement a lépcsőn a nappaliba, hogy ellenőrizze, mindentodakészítettek-e Mr. Entwhistle-nek. Végül odaállt az ajtó mellé, hogy felsegítse aköpenyeket és a pelerint a távozó rokonokra. Egyikük sem adott neki borravalót, miután többpénze volt, mint ami nézetük szerint hasznára válhatott volna. Hannah visszatért a könyvtárba, hogy megnézze, kíván-e Sir George valamit, és azt aválaszt kapta, hogy nem. A szobalányokkal buzgón végigjárta a hálószobákat, ésgondoskodott róla, hogy a rokonság hagyta rendetlenséget felszámolják. A hálószobákat csakazzal a céllal nyitották ki, hogy a rokonoknak legyen hol rendbe szedniük magukat, nekikmégis sikerült iszonyú felfordulást csinálniuk, kivált a gyerekek dobáltak szét mindent.Azután lesietett a földszintre, hogy kikísérje az ügyvédet. Vágyott rá, hogy megkérdezze,milyen hamar tud a pénzhez jutni, de nem volt hozzá elég mersze. Kezdeti lelkesültségehamar elszállt. Homályosan úgy vélte, a végrendeletek hatálybalépése örökké tart, és az egészegy lassú jogi procedúra, amelynek végén kelletlenül guberálják ki a pénzt, amikor az örökösmár maga is fél lábbal a sírban van. Hannah a mellére tűzött órára pillantott. Kevés híján hat óra volt. Pillanatokon belülelmegy a ház előtt a postakocsi. Sir George hangtalanul lépett be a társalgóba, aztán megállt, és a házvezetőnőt figyelte, akiaz ablaknál állt, és egyik kezével félrevonta a függönyt. Az ablak nyitva volt, és Sir Georgepatadobogást meg kürtszót hallott. A házvezetőnő integetett, aztán lassan megfordult. Atekintete álmodozó volt. Kissé összerezzent, amikor megpillantotta, aztán megfordult, ésbezárta az ablakot. – Barátot vagy rokont vár, aki postakocsival érkezik? – kérdezte Sir George. – Nem, uram – válaszolta Hannah meg sem fordulva, miközben a nehéz ablaktáblákat

csukta be. – Szeretem elnézni, ahogy a postakocsi elhalad. Körbejárt a szobában, meggyújtotta a lámpákat, megpiszkálta a tüzet, és egy fahasábotdobott rá. A férfi odament, és letelepedett egy székbe a kandalló mellé. – Foglaljon helyet,Miss Pym – mondta.

Hannah meglepetten nézett rá. – Nem tartanám illendőnek – válaszolta. – Ön most már egy örökösnő – válaszolta Sir George magában mulatva. – Kérem, foglaljonhelyet. Hannah óvatosan leereszkedett a szék szélére, Sir George-dzsal szemben. A férfi párpillanatig tanulmányozta. Hannah Pym karcsú asszony volt, a keményített főkötő alól sűrű, vörösesszőke haj látszottki. Sápadt arcában kicsit horgas, ívelt orra és széles, nevetésre kunkorodó szája mellett aszeme volt igazán különleges: hatalmas volt és ragyogó, és úgy tűnt, sokszínű ‒ olykoraranyló, máskor kék vagy éppen zöld. Lovagláshoz alkalmas, szögletes válla volt, bár nemtudta, hogyan kell megülni egy lovat, a karja hosszú és vékony, és meglepően elegáns kézbenvégződött. Rendkívül formás volt a bokája. Hannah gépiesen felemelte a szoknyáját, amikorleült. Büszke volt a bokájára és a lábfejére, és túl sok pénzt költött cipőkre. – Mihez kezd a vagyonával? – kérdezte Sir George. – Vesz egy kis házat? Nyugalomba

vonul? Hannah szorosan összekulcsolta a kezét, és miközben a férfira nézett, csodálatos ötletetámadt. – Nem, uram – válaszolta. – Utazni fogok. A postakocsival. – Hova? Hannah széttárta a karját, sápadt arca kipirult az izgalomtól, különös szeme felragyogott. –Bárhova! – Á, szóval pusztán az utazás kedvéért! Milyen szokatlan! – Tudja, uram, sóvárgok a kalandra – vallotta be Hannah. – A postakocsin utazni, főképpen télen, valóban igen kalandos – jegyezte meg a férfiszárazon. – Szakadt istráng, hótorlaszok, sár, haramiák, útonállók, és az út melletti

fogadókban nyirkos ágyak. – Semmi kétség, uram. – A házvezetőnő különös szeméből eltűnt minden szín, és olyanfagyos lett, mint a kinti táj. – De ha ez a vágya… – sietett a férfi hozzátenni. – Sokat jelent

önnek? – De mennyire, uram! – Hannah szeme zölden villant. – A Repülő Masinák, az izgalom, a

mozgás, a kisebb-nagyobb városok. A világ végére is elmegyek. – Postakocsival nem lehet a világ végére eljutni – emlékeztette a férfi. – Tudom. De Angliában igen. Bath, York, Exeter. Élet, kaland… és remény, uram. – Milyen lehangoló lehetett itt az élete – jegyezte meg Sir George együttérzéssel. –

Próbáljon ki egy postakocsis utazást, akkor meglátja majd, milyen is valójában. – Nem szeretnék haszonlesőnek tűnni, de… – Hannah újból nekifohászkodott – de mikorra

juthatnék egy kis pénzhez?

– Amikor csak óhajtja. Kaphat Mr. Entwhistle-től előleget. Én viszont azt tanácsolnám,hogy tegye be a bankba a vagyonát. Hannah arca megnyúlt. – Ugyan, ugyan – nyugtatta meg a férfi gyöngéden –, hisz nem utazgathat széltében-

hosszában az országban egy arany fontsterlingekkel teli zsákkal! – Csakhogy – tördelte a kezét Hannah –, semmit sem tudok a bankokról. – Az ajkába

harapott, mert eszébe jutott a másodkomornyik galádsága, ahogy kicsalta a félretett pénzét,és megszökött vele. – És ha a bankár csalónak bizonyul, és elsikkasztja a pénzemet? – A bankok nem ilyenek. Nézze, holnap elmehetünk együtt az ügyvédhez – úgyis fel kellkeresnem pár dolog miatt –, és elintézzük önnek az előleget. Utána elviszem a bankomba, és

ott elmagyarázzák majd önnek, amit a csekkekről, váltókról és más hasonló komplikációkróltudni kell. – Köszönöm, igazán nagyon kedves, uram. – Nem tesz semmit, Miss Pym. Most pedig nézzük a vacsorát. Mondja meg, kérem, a

szakácsnőnek, hogy egyszerű ételt főzzön. Tájékoztatták a négy évnél régebben itt levőszemélyzetet a kétszáz fontjukról? – Igen, uram. Vagyis szóltam az inasnak, és feltételezem, hogy ő szólt mindenkinek. – Mivel bezárom a házat, azt hiszem, Mr. Entwhistle-nek most kell átadnia az örökségüket,

különben nagyon nehéz lesz megkeresni őket, ha egyszer eladták a birtokot, és szétszélednekLondonban. – Igen, uram – válaszolta kötelességtudóan Hannah, bár biztos volt benne, hogy egy

szolga, aki kétszáz font várományosa, nem kerüli el sokáig az ügyvédet. – Köszönöm, végeztem. Hannah felállt, pukedlizett, és kiment. A fejében izgatott gondolatok és álmok kergettékegymást. Hova menjen először? Exeterbe, döntötte el. Ahelyett, hogy az ablaknál állva figyeli,ahogy a Repülő Masina elszáguld az ablak alatt, végre ő is rajta lesz!

Másnap reggel tíz órakor Sir George magához hívatta, és arra kérte, készülődjön, mertindulnak az ügyvédi irodába. Félóra múlva találkoznak az előcsarnokban, tette hozzá. Hannah a szobájába sietett, és lekapta a fekete ruháját és főkötőjét. Egy úr társaságábanhagyja el a házat, tehát hölgyként kell festenie. Egyetlen, aranybarna selyemruhája volt.Régimódi volt a szabása, a derékvonala ott volt, ahol a deréknak lennie kell, s nem fent a mellalatt, ahogy a legújabb divat diktálta. Metsző hideg volt kint. Hannah rövid tétovázás utánfelszaladt a lépcsőn, majd a hosszú folyosón Mrs. Clarence egykori szobáiba, amiketmostanáig zárva tartottak. Mrs. Clarence egy szál ruhában szökött el. A távozása ótaérintetlen homijai két nagy szekrényben lógtak.

Hannah – aki e tette miatt nagyon merésznek érezte magát – kiválasztott egy sötétkékbársonyköpenyt, majd leemelt egy hódprém kalapot. Biztos volt benne, hogy Sir Georgevalami jótékonysági egyletnek ajándékozza majd a ruhákat. Megkeresi a megfelelő pillanatot,és bevallja, hogy kölcsönkérte őket, azután megkérdezi, hogy kifizetheti-e. A köpenyt és a kalapot levitte a szobájába, és felvette. Remélte, hogy hölgyként festbennük. Ő mindenesetre annak érezte magát. De amikor odalent találkozott Sir George-dzsal,aki a sokgalléros köpenyében és a ragyogóan fényes, kemény szárú csizmájában maga volt azelegancia, Hannah csak egy kölcsönvett ruhába öltözött szolgálónak érezte magát. Sir George pontosan úgy segítette fel a hintóba, mintha egy hölgy lenne, és Hannahönbizalma kezdett kicsit visszatérni. A kiváló rugózású hintó végiggurult a felhajtón. Hannah kíváncsian nézett ki, a kesztyűjéveltörölte le a bepárásodott ablakot, és sasorrát az üveghez nyomta. – Miss Pym – szólította meg Sir George. – Olyan, mintha egy rabot kísérnék ki a börtönből.

Sosem hagyta el a házat? – Jóformán soha, uram. Tudja, mindig sok volt a tennivaló. Fiatalabb koromban néha

színházba mentem, még akkoriban, amikor Mrs. Clarence itt élt, de régóta nem járok sehova. – Nincsenek rokonai? Barátai? – A barátaim, ha voltak is, uram, a személyzet tagjai közül kerültek ki, de apránként

valamennyien más házakhoz szegődtek el. A családom meghalt a kilencvenketteshimlőjárvány idején. – Régóta szolgált Clarence-éknél? – Tizenkét éves koromban konyhalányként kezdtem. Mr. és Mrs. Clarence akkortájt

házasodott össze. Egyre feljebb küzdöttem magam, és tizennyolc évvel később házvezetőnőlettem. De nem sokkal később Mrs. Clarence elszökött. Akkoriban harmincöt éves lehetett,uram, a lakáj pedig csak huszonöt volt. – Hirtelen zavartan lesütötte a szemét. Sir Georgebizonyára közönségesnek tartja, hogy ilyen pletykákkal szórakoztatja, gondolta. Hannah inkább a kint elsuhanó látnivalók felé fordult. Pletykás volt, és ezt tudta is magáról.Újra meg újra igyekezett megfékezni a nyelvét, de a fecsegése mindig bajba sodorta. Ámrégóta nem fordult már elő ilyesmi. Nem igazán tudott kivel beszélgetni. Az ügyvédi iroda nagy csalódást okozott. Sötét és dohos volt. Nem ártana alaposanvégigsúrolni, gondolta fintorogva. Úgy képzelte, hogy akárhol fordul is meg Sir Georgetársaságában, az grandiózus és elegáns lesz. Mr. Entwhistle száz fontról adott váltót. – Abankomba szól – magyarázta Sir George. – Most oda is megyünk, Mr. Entwhistle, hogyszámlát nyissunk Miss Pymnek. Most pedig lássuk az ügyeket, amiket szeretnék megbeszélniönnel… Hannah az ablakhoz ment, ami Lincoln’s Inn Fieldsre nézett. Az ólomszürke égből finoman

szitált a hó. És miközben kifelé nézett, a pelyhek sűrűbben, de a dévaj szélben mégis élénken,körbe-körbe forogva kezdtek hullani: felfelé kavarogtak az ablakig, aztán ismét lejjebb

ereszkedtek. Ötezer font! Az örökség a maga teljes, dicsőséges nagyságában szakadt rá. Aszegényház fenyegető réme eltávolodott. Anyagilag független hölgy lett. Csendeselégedettséggel simította végig a köpeny finom bársonyát. Sir George hamar végzett az ügyeivel, és a Child’s Bankbe vitte Hannah-t. A bank Hannahelvárásainak megfelelően impozáns volt, de boldogság és magabiztosság helyett kezdte egyrejelentéktelenebbnek érezni magát. Míg a bankigazgatóra vártak, Sir George egyik barátjalépett oda hozzájuk. Hannah zavarba jött, amikor Sir George bemutatta ennek a bizonyos Mr.Cadmannek. Annyira hozzászokott, hogy láthatatlan az előkelőségek számára, hogy csakdadogott és pirult. – Mi újság a világban? – kérdezte Sir George. – Még mindig mindenre ésbármire fogadsz? – A legszörnyűbb sorozatos balszerencse ért White-nál – mesélte Mr. Cadman. – Múlt éjjel

tizenötezer aranyat vesztettem. De előbb-utóbb visszanyerem. Hannah érezte, ahogy hirtelen összezsugorodik. Íme, egy olyan világ, gondolta, amelybenaz urak ilyen hatalmas összeget veszítenek egyetlen éjszaka alatt. És ő még azt hitte, hogyötezer font a nemesség rangjára emeli! Egy banki alkalmazott jelent meg, és közölte, hogy az igazgató fogadja őket. Hannahhullámzó kedélye ismét magasba szökkent, mint egy gázzal töltött ballon. Az igazgatóugyanis mély tisztelettel bánt vele, és semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy sejtelmesincs a bankügyekről. Hannah szabadkozott a tudatlansága miatt, de az igazgató csakmosolyogva ennyit mondott: – Ó, a hölgyek, a hölgyek! Sose fájdítsák a csinos fejecskéjüketolyan közönséges dolgokkal, mint a pénz –, majd egyszerű szavakkal előadást tartott arról,hogyan vegyen fel pénzt, amikor szükségét érzi. Ezek után csöngetett, és teát meg teasüteményt hozatott. Hannah feltett pár kérdést, és teátkortyolt. A hangja különösen és csúnyán csengett a fülében. Arra tanította magát, hogy neejtse a szó eleji h-kat, és nyelvtanilag szabatosan beszéljen, ám most mégis durvának hallottaa kiejtését Sir George hűvös és átható hangja, az igazgató udvarias, kulturált beszédstílusamellett. Csalódottságot érzett, amikor bankjegyekben és ezüstben kapta meg a száz fontot. Nembízott a bankjegyekben, ezekben a vékony, semmi papírszeletkékben. Jobban szerette azarany kemény, biztos fogását. Kiléptek a bankból, és beszálltak a hintóba. Sir George tétovázott, mielőtt kiadta aparancsot a kocsisának, hogy vigye vissza őket Kensingtonba. Volt valami igencsakszívmelengető ennek a különös házvezetőnőnek a társaságában. A tekintetéből szintegyermeki ámulat sütött, ahogy a londoni utcák nyüzsgését figyelte. Hirtelen ötlettől vezérelve

felemelte a csapóajtót, és kiszólt: – Gunterhez. Hannah egy pillantást lövellt feléje, aztán teljes mozdulatlanságba merevedett. Kimértségmögé rejtette túláradó izgalmát. A Gunter a Berkeley Square-en levő híres süteménybolt éscukrászda volt. Hannah arra gondolt, bárcsak a nyomorult és hitszegő másodkomornyik látnámost őt, Hannah Pymet, ahogy egy úriember karján belép a hírneves Gunterbe, asztalhoz ül,és vérbeli arisztokrataként eszi a süteményt. – Az öcsém bizonyára keményen próbára tette a türelmét az élete vége felé, Miss Pym –

jegyezte meg Sir George. – Mr. Clarence sosem viselkedett ridegen vagy oktalanul, uram – válaszolta Hannah. –

Együtt éreztem vele. Megtört a szíve. El sem tudom képzelni, hogy Mrs. Clarence, aki magavolt a megtestesült kedvesség, hogyan tudott így bánni vele. – Szerintem egy szívet nem lehet összetörni – sóhajtott fel Sir George. – A testvérem

fiatalon is mélabúra és komorságra hajlott. Letitia Renfrew, ahogy a sógornőmet a házasságaelőtt hívták, nagy rajongója volt a rémregényeknek. Az öcsémben romantikus hőst, borongószenvedélyt látott. De súlyosan csalódnia kellett. Sokat kellett tűrnie az öcsém mellett. – De uram! – nézett rá meglepetten Hannah, és a szeme olyan kék lett, mint a köpenye. –

Bizonyára nem helyesli az efféle viselkedést. Sir George vállat vont. – De megértem. Véleményem szerint Letitia akár marad, akár sem,az öcsém akkor is remeteéletre született. – Tudja talán, hol van most Mrs. Clarence? – kérdezte Hannah. Sir George a fejét rázta. – Milyen csinos és barátságos hölgy volt – merengett Hannah. – Már bizonyára meghalt. – Miért mondja ezt? – Nem arra nevelték, hogy dolgozzon, vagy akár szűkösen éljen, és félretegyen. Egy lakáj a

béréből, még ha kapott is másik állást, nem tarthatta el, a lakájoknak pedig egyébként semengedik, hogy megnősüljenek, vagy akár úgy tegyenek, mintha nősek lennének. – Letitia a maga jogán is gazdag asszony volt. – De a vagyona bizonyára a férjére szállt, amikor hozzáment Mr. Clarence-hez? – A házassági szerződés megóvta ettől. Volt annyija, amiből ő maga és a lakája életükvégéig kényelmesen eléldegélhettek. Ez talán megbotránkoztatja? – kérdezte a házvezetőnő

döbbent tekintetét látva. – Abban a meggyőződésben neveltek fel, hogy a rossz mindig elnyeri méltó büntetését –

válaszolta Hannah kimérten. – Ebben a világban ritkán. És Letitia nem volt rossz, csak fiatal és meggondolatlan, és egy

olyan férfihoz kötötte az életét, aki mellett meddő magányra volt ítélve. – De együtt kell élnie a bűntudattal – erősködött Hannah.

– Meglehet. Egyen még egy süteményt. Hova szeretne először utazni?– Exeterbe, uram.– Exeterbe?! Télvíz idején, hóesésben? Miért nem Brightonba? Az közel van.– De én az exeteri Masinát láttam elhaladni – vetette ellen Hannah. – Azon akarok ülni.

Szeretném az útról látni a házat. Sir George elővette a névjegytartó tárcáját, és kivett egy névjegyet. – Féltem önt, Miss Pym– mondta. – Tegye el a névjegyemet, és amikor visszatér, keressen fel, és mesélje el a

kalandjait. – Ó, uram, igen nagy megtiszteltetés lenne! Mikor utazhatok el? – Lássuk csak. Mr. Entwhistle két nap múlva jön Thornton Hallba, hogy kifizesse azt a

néhány szolgát, aki jogosult a kétszáz fontra. Akár egy füst alatt az összes megkaphatja ajárandóságát. Thornton Hallban majd csak egy gondnok és a felesége lakik, amíg úgy nemdöntök, hogy eladom a házat. Ők majd szellőztetik és takarítják. Mindezt igen gyorsan el lehetintézni, és önnek igazán nem lesz sok dolga. Mondjuk, egy hét múlva szabad. Ugyan, ugyan,most meg mi nyugtalanítja? – kérdezte, amikor látta, hogy a házvezetőnő különös szemeelveszti a színét. Hannah előkelően köhintett. – Be kell vallanom, uram, hogy ez a köpeny és kalap nem az enyém, hanem Mrs. Clarence-

é. Minden holmiját hátrahagyta, és… és nem voltam képes… nem jelenhettem megcselédruhában ezen a fontos napon. Szerettem volna megkérdezni, uram, hogy kifizethetem-e őket. – Arra semmi szükség. Vigye csak el, amire szüksége van, bár kétségkívül minden

siralmasan divatjamúlt. Az aggodalmai már a múlté, Miss Pym. Engedje el magát, élvezze asüteményt, és várja örömmel a Repülő Masinán tett első útját. Hannah addigra már Sir George odaadó híve volt. Életében még soha senki nem bánt veleilyen udvariasan. Sir George egy isten volt. De valami ösztönös érzékenység arra késztette,hogy leplezze az imádatát. Attól tartott, hogy a férfi félreérti a csodálatát, és úgy véli, hogy arégi családi bútordarab rangján felül mindenfélét képzel. Lopva körülnézett a jól tápláltarcokon, az ijesztően drága ruhákon, az ólomüveg ablakokon túl kavargó havon, a halombarakott mazsolás süteményeken, ananászon, csokoládén és gyümölcsökön, azután Sir Georgebüszke, arrogáns arcára siklott a tekintete, és azt kérdezte magától, bele lehet-e halni atökéletes boldogságba. Amikor távozásra emelkedtek, futó kis pillantásokat vetett körbe, hogyegy életre az emlékezetébe vésse ezt a fenséges délutánt. Nagyon csalódott volt, amikor Sir George kijelentette, hogy nem marad Thornton Hallban.Két nap múlva tér vissza az ügyvéddel, közölte. Hannah még aznap éjjel, amikor a többi cseléd már aludt, felment Mrs. Clarence szobáiba,

és kabátokat, szőrmebéléses kiskabátokat, pelerineket, kalapokat és pókhálószerűen finomalsóneműt vett ki a szekrényekből. Mrs. Clarence fiatal korában olyan karcsú és magas volt,mint Hannah. Hannah nem akarta, hogy a többi cseléd tudjon Mrs. Clarence ruháiról. Már ígyis kínzó féltékenységet tápláltak iránta a gazdag öröksége miatt, és a neki ajándékozott drágaruhák csak tovább szították volna a tüzet.

Úgy telt el a hét, mint ahogy a postakocsi haladt el a ház előtt: előbb lassan gurult, majdfelgyorsult. Hannah borravalót adott Clarence-ék kocsisának, hogy vigye be a Citybe. Jegyetakart venni a postakocsi belsejébe az Exeterbe induló Masinára. Azután meggondolatlanulmég több pénzt ígért neki, ha éjszaka felkel, és beviszi a Citybe, hogy felülhessen apostakocsira, ami hajnali ötkor indult. A kocsis felhívta rá a figyelmét, hogy a két lakájt és akint ülő inast is meg kell fizetnie, mivel egyedül nem néz szembe a Knightsbridge-nél

fenyegető veszélyekkel. Hannah a vagyonára gondolt, és félredobta a garasoskodást. Mostcsak az számított, hogy idejében felülhessen a postakocsira. Nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent kellett intéznie. De olyan sokáig várt a kalandra,hogy az indulást is alig bírta kivárni. Szerény szállást bérelt Kensington Village-ben, aztánMrs. Clarence ruháiból annyit, ahányat csak tudott, nagy ládákba csomagolt. A bakon ülő inasegy taligán elfuvarozta őket Hannah új szállására, egy pékség fölötti két szobába. Már csak egy utazóláda maradt, amit majd magával akart vinni. Ahogy a lelke mélyén nevezte, a Nagy Kaland előtti éjszakán le sem hunyta a szemét.Szobáról szobára járt, és minden sarokban önmagát látta. A fazekak fölé görnyedőmosogatólány Hannah-t, a tűzhelynél a konyhalány Hannah-t, a szobalány Hannah-t, ahogyaz orrát fintorítva kiviszi az ürüléket, a főlépcsőn a tölgyfa lépcsőfokokat fényesítő másodikszobalány Hannah-t, aztán a szalonban gyorsan és könnyedén ide-oda cikázó főkomornaHannah-t, majd utolsó alakját, a fekete ruhájára és keményített főkötőjére büszkeházvezetőnő Hannah-t a derekára tűzött csilingelő kulcscsomóval. Milyen boldog volt akkor! Milyen sok volt a tennivaló, mekkora büszkeséggel töltötte el újrangja! De miután Mrs. Clarence elszökött, és lecsökkent a személyzet, megszűntek azestélyek, nem jött több látogató, és vége lett a szórakozásnak, nehezen tudta kitölteni az időt,és a munkaadója búskomorsága mintha átjárt volna minden zugot. És mégis hűséges maradtMr. Clarence-hez, és állandóan abban reménykedett, hogy egy nap Mrs. Clarence vidáman ésnevetve felbukkan az ajtóban, és azt mondja, csak a móka kedvéért ment el. De Mrs. Clarencesoha többé nem tért vissza. Hannah eleinte szórakozottan pillantott ki a ház előtt elhajtópostakocsira. Aztán apránként elképzelte magát rajta, amíg oda nem jutott, hogy már el semtudta kezdeni a napot úgy, hogy ne látta volna eldübörögni a postakocsit. A postakocsilátványa segített abban, hogy ne érezze magát annyira bezárva Thornton Hallba, ahol Mr.

Clarence arca egyre inkább elszürkült, és a szolgák olyan hangtalanul tettek-vettek, minthagyász telepedett volna a házra. Néha úgy érezte, hogy kiabálni és énekelni lenne kedve, hogy bármit megtenne, hogymegtörje a komor csendet, de a gazdája iránti tisztelet a vérében volt. Mrs. Clarence szökéséigis mindig gyakorlatias és szorgalmas volt, de utána kezdett fokozatosan ábrándokat kergetni,és arról álmodozott, hogy Anglia poros útjain zötyög, ahol mindig süt a nap, csicseregnek amadarak, ő pedig szabad, mint a madár. Az egyik Hannah gondoskodott róla, hogyszellőztessék a szobákat, port töröljenek, és időben felszolgálják az ételt. A másik, aki benneélt, Thornton Hall falain túl, messzire menekült, a véget nem érő utazás és mozgásálomországába. Ahogy közeledett az idő, amikor a kocsisnak a ház elé kellett állnia a hintóval, úgy nőttHannah aggodalma. Mi lesz, ha a lusta öreg még az ágyában hortyog? Ha az inasok nemhajlandók elkísérni? És már éppen az istállóba akart sietni, hogy a végére járjon a dolognak, amikor meghallottaa lovak horkantását és a kerekek robaját. Összébb húzta magán a kék köpenyt, éshatározottabban a fejébe nyomta a hódprémes kalapot. Egy új évszázad, egy új élet, egy újHannah várta. Erőteljes mozdulattal felrántotta a bejárati ajtót, aztán egy pillanatra megtorpant, hogytisztelegjen, búcsút intsen a múltjának, a régi cselédéletnek és annak, ahogy oly sokszor eházból intett oda a Kensington Roadon végigszáguldó Repülő Masinának. Hannah elégedetten utoljára vágta be maga mögött az ajtót, feladta a ládáját a kocsisnak, ésbeszállt a hintóba.

Második fejezet

Rye-t római nem szállta meg, s Severnig nem vonult,Már angol korhely sok gurult, s görbült az angol út.{2}

G. K. Chesterton

Miss Hannah Pym sosem hitte volna el, hogy az arisztokrácia lassú halálnak tekintette apostakocsin való utazást, és sokkal jobban szeretett a saját lovai által húzott, jól rugózó, gyorshintóin utazni. A londoni Cityben, az aldersgate-i Ökör és Kapu fogadó udvarán, egy dermesztően hidegnapon hajnali háromnegyed ötkor kicsit tátott szájjal bámészkodó Hannah számára ugyanis akerekeken guruló megtestesült romantika volt a postakocsi. A kocsit fénytelen fekete bőrrelvonták be, díszítésképpen széles, fekete fejű szögekkel verték ki sűrűn az egyes keretmezőket,amelyek fölött négy, tojásdad alakú, súlyos vörös fakeretes ablak volt, amelyeket bőrfüggönytakart. A kocsi tetején a „kintiek" ülései voltak, amiket magas vaskorlát vett körül. A kintiekelőtt ült a kocsis és az őr, aki mindig készenlétben tartotta az ölébe fektetett, felhúzottütőszegű karabélyát. Ők ketten egy nagyon hosszú és keskeny rekeszen vagy ládán ültek, amitnagy, szétterített huzattal takartak le. A huzat minden oldalról takarta a bakot, és pazar rojtokdíszítették. A postakocsi mögött a hatalmas, a kocsin széltében-hosszában túllógó kosár volt,amit alulról hosszú vasrudakkal vagy támasztékokkal erősítettek a kocsihoz. A kosárbanolcsón, de rendkívül kényelmetlenül lehetett utazni. Egy hópehely telepedett Hannah orrára, aztán egy másik is. Hannah bemászott a kocsiba,és mivel ő volt az első, az ablak melletti helyre ült. A pelerines, vörös képű kocsis dülöngélve,lihegve jött elő, és felmászott a tetőre. Azután megjelent a többi utas, akiket Hannahkíváncsian méregetett, mialatt felkapaszkodtak, és elfoglalták a helyüket. Volt egy kecses,gyászruhás asszonyka, akit egy erősen pálinkaszagú, katonás külsejű férfi támogatott.Hannah mellett foglaltak helyet. Vele szemben egy gyönyörű ifjú ült, aki a postakocsin valóutazáshoz képest túl divatosan öltözött fel. Amikor Hannah csodálatot tükröző pillantásátészrevette, sietve lehunyta hosszú pilláit, hogy eltakarja ibolyakék szemét. A visszahajlóperemű hódprémes kalap alól gesztenyebarna haj csillant elő, a karcsú, fiús alakot hatalmasköpeny takarta. A fiatalember mellett egy nagyon kövér asszonyság, majd egy száraz kórónaktűnő, fekete kabátos, lovaglónadrágos, régimódi parókát és nem valami tiszta harisnyát viselőférfi utazott. A City órái kezdték elütni az ötöt. A tetőn ülő őr belefújt a kürtjébe. Aztán kiáltás harsant: –

Kapaszkodjanak erősen! – Ekkor valaki hirtelen feltépte a Hannah melletti ajtót. Hannah-nakszemet szúrt, hogy a szemközt ülő fiatalember meglapul az ülésén, és a szemébe húzza akalapját. Az arisztokratikus külsejű férfinak, aki felszakította az ajtót, kemény, mogorvavonásai és fekete szeme volt. – Nincs hely, mi? – kérdezte. – Akkor inkább fent utazom –vágta be ismét az ajtót. A kocsi megbillent, és himbálódzni kezdett, ahogy felmászott a tetőre.Az őr belefújt a kürtjébe, és a postakocsi zötyögve megindult előre. A fekete ruhás vézna férfi törte meg először a csendet. Körbeosztogatta a névjegyét,közölte, hogy ügyvéd, és Fletchernek hívják. – Ha az útonállók, a hófúvások, az egy métermély keréknyomok ellenére mégis megtesszük a százhetvenkét mérföldes távolságot, és végreépségben megérkezünk az exeteri Hattyúba, szerencsecsillagainknak mondhatunk köszönetet.– Mindenki egyetértően mormogott. A kövér asszonyság Mrs. Bradleyként mutatkozott be, és

elmesélte, hogy a férjezett lányánál tett látogatás után tér haza Exeterbe. Az ölében tartottmély kosárban kotorászva egy összecsavart papírt vett elő, amiben rebarbaratabletták voltak,„az egyetlen orvosság a postakocsi ringása okozta betegségre", mondta. Remélte, hogy nemmennek majd túl gyorsan, mert volt egy másod-unokatestvére, akinél a postakocsi sebességeszélütést váltott ki. De – ásott le ismét a kosár mélyére – Dr. Jameson pora a legjobb szélütésellen, így ha a sebesség mégis elviselhetetlen lenne, a többi utast is rábeszéli e csodálatosorvosság bevételére. A katonás férfiút Seaton kapitánynak nevezték. – Életembe’ még sosem volt szükségempirulákra vagy porokra – hencegett. – Az én kis feleségem ezt jól tuggya, ugye, Lizzie? –

Lizzie elpirult, és valami érthetetlent motyogott. Hannah csak röviden bemutatkozott. Akapitány a fiatalemberre szegezte a tekintetét. – És magát mi néven tisztelhetjük, ifjú uram? –kérdezte. – Edward Smith vagyok – válaszolta az, aztán határozottan lehunyta a szemét, és úgy tett,

mintha elnyomta volna az álom. A többiek mind azt mondták, hogy remélhetőleg az ígért három nap alatt meg is teszik azutat. Hannah mohó kíváncsisággal tanulmányozta őket. A Hyde Park-i vámsorompónál az őr leugrott, hogy néhány szót váltson a vámszedővel, sközben erősen szorongatta a karabélyát. – Remélem, tudja is, hogyan kell használni –feszengett az ügyvéd. – Nagyobb biztonságban érzem majd magam, ha egyszer túljutunkKnightsbridge-en. – Ugyanis Knightsbridge csinos kis falva előtt mocsaras, útonállóktólhemzsegő vidék terült el. A Great Western Road itt keresztezett egy patakot, amelynek amedrében víz helyett mély sár volt. Az őr visszamászott a tetőre, és a postakocsi maga mögött hagyta a Hyde Park Cornerbálnazsírral töltött lámpáinak sorát, majd elnyelte őket a Knightsbridge-be vezető útsötétsége. Sajnálatos módon hamar elérték a patakot. Hannah néhány napja gond nélkül ment

át rajta Sir George könnyű hintóján. Még a Thornton Hall-i hintó is beleragadt kicsit, ami mareggel a Citybe vitte, de mivel könnyű terhet vitt, hamar kievickélt belőle. Most azonban ebbe a járhatatlan sártengerbe ereszkedett le az exeteri Masina, és a keservesküszködést követően teljesen bele is ragadt. – Ó, Istenem, Istenem! – sápogott Mrs. Bradley az értékes kosarát szorongatva. –

Remélem, nem törnek ránk az útonállók! Asszem, meg is halnék félelmembe’, kedveseim! Csak Hannah őrizte meg a nyugalmát. A postakocsikat bevehetetlen, mozgó erődöknektekintette. Mely gazfickó merné megállítani az exeteri Masinát? – Állj, és pénzt ide! – kiáltotta kint egy sztentori hang. A kövér asszonyság felsikoltott, a

kapitány fakószürkére sápadt, a felesége a tenyerébe temette az arcát, az ügyvéd rémületeskáromkodásba fogott, és Edward Smith, a karcsú ifjú ijedten felegyenesedett ültében, éseszelősen körbehordozta a tekintetét. – Értem jöttek? – kérdezte Hannah-tól. Mielőtt azonban Hannah megkérdezhette volna, mire érti a kérdését, a hang ismét elbődült:– Kifelé mindenki! Mind előkecmeregtek, s Hannah mindvégig csak a retiküljében tartott pénzre tudottgondolni. A következő pillanatban már a dermesztően hideg, fél lábszárig érő sárban álltak.Az útonálló lemászott a lováról, és egy pár pisztolyt lóbált. – Rossz fogás – húzta a száját kedvetlenül a bent ülő utasok láttán. – Szegény társaság.

Fordítsák ki a zsebeiket… De csak eddig jutott. Hátulról hatalmas ütést mértek rá, amitől a saras vízbe zuhant. A tetőnutazó arisztokrata, a kemény vonású, komor férfi tornyosult fölé. Kihúzta az útonállót a sárbólés a vízből, lefektette az útra, aztán a háta mögött összekötötte a kezét. – Köszönöm, uram –

hálálkodott Hannah. – Örökké a lekötelezettje leszek. – Hát hogyne – hangoskodott rögtön Seaton kapitány. – Magam is támadásba akartam

lendülni, de a kis hölgyem elájult, amint látják, és igazán nem hagyhattam magára. A tetőn utazó arisztokrata nem válaszolt. Az őr kifogta az egyik ostorhegyest, hogy azonlovagoljon át a Kensington és Knightsbridge közti Félúton vendégfogadóba segítségért.Útközben felverte az őrséget, és a két őr bekísérte a közben eszméletére tért útonállót alegközelebbi fogdába. Az őr egy csapat férfi élén tért vissza. Az utasoknak, akik közbenvisszamásztak a postakocsi menedékébe, megparancsolták, hogy szálljanak ki. Azostorhegyest ismét visszafogták a kocsi elé, és nagy húzás-vonás után kiszabadították, majdismét az útra húzták az exeteri Masinát. A benti utasok csak ekkor ébredtek a tudatára nedves, átfagyott lábuknak. – Így nem mehetünk tovább – közölte Hannah határozottan a kocsissal. – Átáztunk, és félő,hogy elkapjuk a lázat. – Menjenek el a Félúton fogadóig, és vegyenek ki egy szobát a hölgyeknek, ahol száraz

ruhába öltözhetnek – utasította a kocsist az arisztokrata. – Oszt ki osztogatja itt a parancsokat? – érdeklődött maró gúnnyal a kocsis. – Az, aki mindegyik fickónak annyi rumot és forró vizet rendel majd, amennyit csak megbírnak inni – válaszolta a férfi hűvösen. – Ammán más – mondta a kocsis. – Nagyon is. A Félúton vendégfogadóban Mrs. Seaton, Mrs. Bradley és Hannah felvitették a ládáikat afogadó emeletén levő sivár szobába, és száraz ruhát kezdtek keresgélni. Hannah hálát adottaz égnek, hogy előrelátóan becsomagolta Mrs. Clarence egy másik köpenyét is a jókoraládájába. A köpeny vörös merinógyapjú szövetből készült, és szőrmével szegélyezték. Hannahfelvette a saját, fekete gyapjúruháját, egy flanel alsószoknyát, valamint a sajátgyapjúharisnyáját és rövid szárú csizmáját, a hódprémes kalapot a fejébe nyomta, és a kéttársnőjét kezdte figyelni. Mrs. Seaton még több fekete holmit vett elő a ládájából, amibenszemmel láthatóan csak fekete ruhaneműk voltak. Idősebb lehetett, mint Hannah első látásragondolta; a harmincas éveiben járhatott, talán a harmincas évei végén. Mrs. Bradleyládájában sok volt az ennivaló: egy összekötözött csirke, két üveg dzsem, egy sonka és egynagy üveg savanyúság. Ennek ellenére az asszonyság a láda alján száraz ruhára akadt, vagyinkább egy váltás ruhára, mert a frissen felvett öltözékéből izzadtság, molyirtó és benzinnehéz szaga szállt fel. Amikor lementek a kávémérésbe, már vidáman folyt a mulatság. Edward Smith és Seatonkapitány kemény szárú csizmát viseltek, és nem kellett átöltözniük, de az ügyvéd, aki csatoscipőben és harisnyában volt, és nem vette a fáradságot, hogy átöltözzön, most a kandallónálült összekuporodva, az újságpapírral kitömött cipőjét a rácsra tette, a nedves harisnyája pediga magas védőrács fölött lógott. Egy forró vízzel hígított pohár rumot nyomtak Hannah kezébe. Habozva meredt rá. Ebbenaz erősen italozó korban a személyzet semmivel sem ivott kevesebbet, mint a rangban feletteállók, Hannah azonban sosem élt vele. De még most is fázott, nem akart megbetegedni, ésannak kitenni magát, hogy ne vállalkozhasson újabb kalandokra. Most, hogy túlestek azútonálló okozta izgalmakon, Hannah örömittas és boldog volt, és készen állt mindenijedségre, ami csak az utazással járt. De mégis tétovázott. Kávénál erősebbet még életébennem ivott. A kelleténél több szolgálólányt látott már amiatt bajba kerülni, hogy szerették azitalt. Hunyorogva, az orrát fintorgatva bámult le a rumba, és beleszimatolt. Egy tekintetetérzett magán, és felpillantott. A magas arisztokrata a kandalló párkányának dőlt, és feketeszeme vidáman csillogott, miközben őt nézte. – Egészségére, asszonyom – emelte fel apoharát. – Az ön egészségére, uram – viszonozta Hannah, és a szemét összeszorítva egyszerre

hajtotta fel az italt. Felhördült, és fuldokolni kezdett, mire Mrs. Bradley hátba vágta. A rum

leért a gyomrába, és vékony testében melegség áradt szét. Az arisztokrata elfordult, és afogadóssal elegyedett szóba. Hannah kíváncsian szemügyre vette. Talán nem is arisztokrata,csak egy kalandor, gondolta. De akkor is parancsoláshoz szokott férfi, tekintélyes ember, kékkabátja drága szabású, és a legfinomabb anyagból való. A kabát alatt csíkos mellényt és fodrosinget viselt. Az arisztokratát a fennhéjázás vagy csupán a bátorság vitte rá, hogy csuklónálkivillantsa az ingfodrokat. A francia forradalom óta, amit csak polgári forradalomkéntemlegettek, és az amerikai függetlenségi háború vagy más néven a gyarmati háború óta azurak nem kérkedtek a köznép előtt a rangjukkal. Bármily különös, de a londoni utcákon bajtkereső csőcseléket leginkább az sarkallta erőszakra, ha megpillantottak egy urat, akinek acsuklójánál kivillant egy fodor vagy egy fehér vászoncsík, mert ez a közszemlére tettvászondarab jelentette a különbséget az úr és a közember között. Ez az úriember nem amostanában divatjamúlttá váló háromszögletű, hanem egy alacsony fejtetőjű, széles karimájúkalapot viselt. Hannah Mrs. Seatont kezdte figyelni, aki a kandalló mellett ült a kapitányával. Milyenfurcsa, gondolta Hannah, és a tekintete izgatottan járt ide-oda. Talpig feketében! Lehetségespersze, hogy az anyja vagy az apja, nem pedig az előző férje hunyt el, és a gyászév letelteelőtt ment hozzá a kapitányhoz. És milyen furcsa férj a kapitány!, merengett Hannah: egyilyen törékeny asszony mellett túl harsány, tagbaszakadt és hájas. Aztán a kocsis nagy nehezen belebújt a vastag kabátjába, hosszú gyapjúkendőt terített avállára, és hívta az utasokat, hogy foglalják el a helyüket. Mr. Fletcher, az ügyvéd leemelte aharisnyáját a védőrácsról, és a társaságnak illedelmesen hátat fordítva felhúzta a lilavisszerekkel keresztül-kasul szabdalt pipaszár lábára. Hannah-t nagy izgalom fogta el, nonem azért, mintha vonzónak találta volna a szegény kis ügyvéd lábszárát, hanem mert azútitársai már a Nagy Kaland kezdetén kezdtek fittyet hányni az illemszabályoknak. Finomcsuklás mellett úgy vélte, hogy valamennyien felfedezők, akiket odakint a nagy ismeretlenvár. A postakocsiba friss szalmát terítettek, és lám, a fényűzés tetejeként még forró téglákat istettek. – Biztosan annak a nagyvonalú úrnak köszönhetjük, kedveskéim – súgta Mrs. Bradley. – A

kocsis sosem venné a fáradságot, hogy a fogadóst arra nógassa, hogy a kényelmünkkelfoglalkozzon! – Még hogy nagyvonalú úriember! Még mit nem! – zsémbelt Seaton kapitány. – Ha engem

kérdeznek, valami hibádzik vele. Kalandor, szélhámos vagy dezertőr. Úgy bizony. Majdmeglátják, hogy nekem volt igazam. Azzal elindultak. A postakocsi egyre gyorsabban ment, ahogy áthaladtak KensingtonVillage-en. Azután már a hosszú, egyenes úton száguldottak, ami elhaladt Thornton Hall

előtt. Hannah fütyült a felháborodott kiáltásokra, a bőrszíjat megragadva leeresztette azablakot, és kihajolt. Meg is látta Thornton Hall kocka alakját. A kéményekből nem bodorodottfüst. Már nem vagyok ott, gondolta Hannah, és a lusta kutyák valószínűleg mind az igazakálmát alusszák. – Isten veled! – kiáltotta Hannah, aztán felhúzta az ablakot, és a dühösenrábámuló utastársai szemébe mosolygott. – Ezt meg mi az ördögnek csinálta? – esett neki Mrs. Bradley. – Meg is ölhetne minket

ezzel a hideggel! – Bocsássanak meg – szabadkozott Hannah. – Csak búcsút mondtam. – Minek? – kérdezte váratlanul Edward. – A régi életemnek – felelte nagyvilágian Hannah, aztán – reményei szerint titokzatosan –

elmosolyodott. Hullani kezdett a hó, de nem erősen, inkább nagy, gyönyörű pelyhekben. A postakocsilassan haladt a téli tájon. Hannah el-elbóbiskolt. Bár sosem aludt sokat, előző éjszaka egypillanatra sem hunyta le a szemét. Most nagyon különös álma volt. A cselédségi bálterembenegy táncmulatságon vett részt, és Mr. és Mrs. Clarence érkezésére várt, hogy a gazdáijelenlétükkel emeljék az esemény fényét. Amikor beléptek, Mr. Clarence szokott módon egymélabús, jóképű férfiú volt, de Mrs. Clarence Shakespeare korabeli apródnak öltözött:testhezálló felsőrészt, harisnyát, az egyik válláról lelógó kis köpenyt viselt. – Botrányos! –

kiabálta Mr. Clarence. – Hogyan merészelsz fiúnak öltözni! A postakocsi átdöccent egy keréknyomon, és Hannah felriadt. Milyen különös álom! Olyanélénk volt. Pedig Mrs. Clarence sosem viselt fiúruhát. Hannah tekintete megállapodottEdward Smith-en, aki vele szemben aludt. Bizonyosan miatta álmodott ilyesmit, hiszenEdward akár fiúnak öltözött lány is lehetett volna, olyan szép volt. Hannah ismét bóbiskolni kezdett. A postakocsi megállt a brentfordi Galamboknál, és az utasok leszálltak reggelizni. A kocsisostoba szóváltásba keveredett a kapitánnyal. A kapitány kijelentette, hogy Brentfordnagyszerű város, mire a kocsis rávágta, hogy egy koszos porfészek. A kapitány erre aztmondta, hogy a legjobb postalovakról híres. – Nocsak, valóban? – gúnyolódott a kocsis. – Háthadd meséljem el, uram, hogy vót itt két postaló, akiknek annyira elegük lett a borzalmaskockakövekből, amikkel ezt a várost kikövezték, hogy a Nagy Csatornába próbálták ölnimagukat. És meg is tették vóna szegény párák, ha nem jár arra egy lelkész, és fel nemvilágosítja őket, hogy az öngyilkosság gonosz dolog, és a lovak poklát üvegcseréppel köveztékki. – A kapitány, akinek tudnia illett volna, hogy kevesen bírnak legyőzni vitában egy kocsist,komor hallgatásba süllyedt. Közben sűrűbben kezdett esni a hó. Az utasok azonban nem a hóról beszélgettek, hanemHounslow Heath veszélyeiről, ami még rájuk várt. A nantes-i pálinkától felbátorodott

kapitány nagyzolva kijelentette, hogy földhöz teremt bármilyen útonállót, aki megpróbáljamegállítani őket, és a bajsza alatt Hannah-t átkozta, amikor Hannah élesen felcsattant, hogya legutóbbit sem állt készen földhöz vágni. Hannah kezdte igen ellenszenvesnek érezni akapitányt. Hounslow városában azt a tanácsot kapták a George fogadósától, hogy ne menjenek tovább,mert a bath-i Repülő Masina Colnbrookon túl elmerült a hóban, és kiszellőztette, bevetetteszámukra az ágyakat. A merészségtől se nem látó, se nem halló kocsis rendelt még pálinkát,és a kávémérésben csatlakozott a kapitányhoz. A nagy mennyiségű pálinkától hajtott kocsis most Jéhunak, Nimsi fiának képzelte magát, ésa Repülő jó tempóban, óránként hat mérföldes sebességgel elhagyta Hounslow-t. A hírhedt Hounslow Heath-en az első, ami a szemükbe ötlött, a salisburyi postakocsi voltegy hatalmas hókupac alatt, amiből csak a kocsis kalapja, a két ló feje, a postakocsi teteje és acsomagjukon állva segítségért ordító két utas látszott ki. Az exeteri Repülő kocsisa csakhatárjelnek tekintette őket, és továbbhajtott. A hó egyre sűrűbben és gyorsabban esett. A lovak meg egyre lassabban kocogtak. A kocsislegyezte, letörölte és csapkodta őket, más szóval erősebben, még erősebben és eszeveszettenverte őket. A hat ló már csak lépésben haladt, és csak fenyegetések és átkozódások hatásáraemelték a patájukat. A postakocsi csaknem három óra alatt tette meg a Hounslow-tól astainesi Bokorig húzódó hét mérföldet. Aznapi véleményük szerint az utasok már felhagytakminden reménnyel. De amikor elérték a stainesi Bokrot, szétváltak a felhők, és kisütött a nap. A fogadós pihenést és vacsorát javasolt, és az utasok, akik életükben először utaztak egykivájt jéghegyben, hajlottak arra, hogy megfogadják a tanácsát. De az eddigi siker, aserkentőszer és a hóvihar pillanatnyi szünetelése merészségre sarkallta a kocsist. – Angolférfiú vagyok – dörmögte –, és ma éjjel Bagshotban tőtöm az éjszakát, maguk meg, gyávakukacok, maradhatnak, ha akarnak! – Hannah támogatást remélve az arisztokratára pillantott,de az a társaságtól félrehúzódva az ablaknál állt. A társaság ezek után kiment az udvarra, és szavazott, hogy maradjanak-e, vagy menjenektovább. Kint álltak a postakocsi mellett, a karjukkal veregették magukat, és a lábukkaldobogtak, hogy ne fázzanak, míg szavaznak. Csak Hannah illant el, hogy elintézze asalisburyi postakocsi kimentését. A Bokor tulajdonosa megígérte, hogy azonnal elindul azemberei élén, és örült a lehetőségnek, hogy az exeteri postakocsi távoztával mégis lesznekvendégei. Az újabb kupicáktól még nagyobb bátorságra kapva a kapitány megragadta a lehetőséget,hogy kérkedjen a felesége és a társaság tagjai előtt: Istenre esküdözött, hogy ő is angol, ésbátran szembenéz minden veszéllyel, amivel az utazás jár. A többieknek nem volt ínyére,hogy ott maradjanak, így az utasok ismét visszaszálltak a kocsiba, és a félig megfagyott

postakocsisok elhaló éljenzése közepette nekivágtak az útnak. Eghamnél – egy mérfölddel éshatszáz méterrel odébb – ismét havazni kezdett. A kocsis megállt a Katalin-keréknél, és egy újabb kupica szíverősítő után folytatta az útját. Most már úgy havazott, mint karácsonykor szokott, amikor az emberek a kandallóbanlobogó tűz mellett a szalonjukban kényelmesen üldögélnek, és nem merészkednek ki a RepülőMasinával az ítéletidőbe. A kocsis, aki a legrosszabbra számított, mert minden pillanattalsűrűbb lett a hóesés, megpróbálta vágtára ösztökélni a lovait a Bagshot Heath-re koránleszálló téli délután homályában. Az őr folyton a karabélyához nyúlkált, és idegesen nézettkörbe, nincsenek-e útonállók a közelben, de a kocsis azt mondta, hogy egyetlen gazfickó semolyan bolond, hogy ilyen időben a szabadban tartózkodjon. Az őr erre azt válaszolta, hogy akocsis ostobaságának köszönhetik, hogy valamennyien a szabad ég alatt vannak, mire a kocsisazzal vágott vissza, hogy az őr mindig is egy nyámnyila alak volt, az őr pedig dühtől vörösenordította: – Utállak, mint a bűnömet! –, és a levegőbe lőtt. Seaton kapitány, akinél már a megivott pálinka hatása kezdett elmúlni, minden bokorbanútonállót látott. A tetőről eldördült lövés hallatán a kapitány feltépte az ajtót, és kiugrott egy hótorlaszba. Akocsis abban a minutumban belehajtott egy méter mély keréknyomba, és a postakocsi elakadt. A kocsis szíjjal verte a rudas lovait, akik nagy keservesen az út szélére vonszolták apostakocsit, ahol… az szépen beleborult egy kavicsbánya gödrébe. A kocsiban teljes volt a káosz. A bent ülők egymásra csúsztak, kezek, lábak keveredtekössze. A fejük felett kinyílt az ajtó, és feltűnt a kocsis pirospozsgás képe, mögötte pedig az ég.– Jobban teszik, ha kigyünnek onnét – mondta, és eltűnt. Az arisztokrata vette át a helyét, aki sorban kihúzta Hannah-t, Mrs. Seatont, az ifjút, azügyvédet, végül nagy erőfeszítéssel Mrs. Bradleyt. – Ön egy igazi hős, uram – hálálkodott Hannah a megmentőjüknek. – Miss Hannah Pym

vagyok. A férfi elmosolyodott, és udvariasan meglengette a kalapját. – Én pedig, Miss Pym, Harleyvagyok, Lord Ranger Harley. Miss Pym mögött az ifjú halkan felnyögött, és ájultan esett össze. – Micsoda nyápic fickó! – jegyezte meg megvetően Lord Harley. – Álljon félre, Miss Pym,

hadd dörzsöljem meg az arcát hóval. Hannah-nak egy szemvillanás alatt eszébe jutott az álma Mrs. Clarence-ről. – Ne – mondtasietve, maga sem tudva, miért. – Hagyja, majd én. Lord Harley határozott léptekkel elment, kibogozta az istrángot, arrébb vezette az egyikostorhegyest, felült rá, és elment segítségért. A lovak – csodák csodája – sértetlenek voltak. Míg Hannah letérdelt az ájult ifjú mellé, a többi utas, a kocsis és az őr félig fagyottan

álldogált, Seaton kapitányt is beleértve, aki átkozódott, magában motyogott, és az életéreesküdözött, hogy útonállót látott. Hannah meglazította az ifjú ruháját, és megbizonyosodott róla, hogy halvány gyanúja nemvolt alaptalan. „Edward" valójában nem egy gyönyörű ifjú volt, hanem egy csodaszép fiatallány. Valami mégis arra késztette Hannah-t, hogy segítsen neki, és segítsen megőrizni azálcáját. Repülősót tartott az orra alá, és nézte, ahogy a lány ibolyakék szeme remegvefelpattan, aztán kitágul a félelemtől. – Csitt! – suttogta Hannah. – Ne mondjon semmit. Útonvan a segítség. – Talpra segítette a lányt, és maga mellett tartotta. A kocsis most egy hóbuckán ült, és pálinkát ivott. Időnként letette a flaskát, és úgy tett,mintha képzeletbeli lovakat hajtana. Az őr egy mordállyal helyettesítette a karabélyt. A hóbanlátott hirtelen mozgásra felkiáltott: – Útonálló! –, és ráfogta a mordályt. A kíváncsi pásztor,aki egy bokor mögül bukkant elő, hogy megnézze a csávába került társaságot, későn fordultmeg, hogy elmeneküljön, és söréttel lett tele a hátsója. Hannah nem szívesen mozdult el alány mellől, de valamit tennie kellett szegény emberért. Mrs. Bradley, akit a baleset felrázottfélig fagyott, kétségbeesett zsibbadtságából, a kosarával buzgón Hannah után sietett, ésmindenféle szerek után kutatott benne, amikkel a fájdalmat lehet enyhíteni. Az őr pálinkávalitatta a pásztort, aztán a hölgyek a kocsis mellé fektették a sérültet. Hannah visszatért a lányhoz, aki a felborult postakocsi mellett állt összegörnyedve a sekélygödör védelmében. – Ne aggódjon – biztatta Hannah –, Lord Harley már elment segítségért.– A lány megborzongott, és elfordult. Amikor Hannah már azt hitte, hogy többé nem érzi majd a kezét és a lábát, lámpásokatlátott le-fel bukdácsolni a hó felett. A mentőcsapat megérkezett, és annak ellenére közelebbjött, hogy az őr felkiáltott: – Útonállók! –, és feléjük lőtt. Lord Harley nem jött vissza, de a bagshoti Gebefő fogadó tulajdonosa, aki Lord Harleytólhallott szorult helyzetükről, szélesen mosolygott, hogy vendégek érkeztek, és a lovászfiúkkezébe fáklyákat, az istállószolgákéba rudakat adott, majd az élükön elindult. Bőven voltpálinka a fagyottaknak és postakocsi a sérültnek. A felborult postakocsit talpra állították, a lovakat ismét befogták. A kapitány elrekvirálta azértük küldött postakocsit a maga és a felesége számára. A postakocsi belsejében a pásztorutazott az ügyvéddel, akit a kártérítésről faggatott. Az utasok átfagyva és fáradtan léptek be abagshoti fogadóba, ahol a legszívesebb vendégfogadásban volt részük, amit csak egyhóviharban rekedt postakocsi utasainak egy angol fogadó felkínálhatott. A kandallóbanlobogott a tűz, egy hosszú asztalon irizáló marhacomb, zsíreres disznóborda, kocsonyásborjúpástétom, hatalmas sonkák, kancsószám a régen érlelt világos sör, üvegszám a bor,rengeteg kelt tészta, gyümölcs, gyümölcskocsonya és sodó várta őket. Hannah, míg élt, nem felejtette el ezt a fogadtatást. Még a nedves ruhát sem akarta senki

levetni; fáradtabbak és éhesebbek voltak annál. Hannah nem emlékezett arra, hogy volt-evalaha is ilyen farkaséhes. Körülülték az asztalt. Lord Harley már ott ült, és elmondta, hogymiután elküldte értük a mentőcsapatot, nem látta értelmét, hogy ő is velük tartson. Két másikutas is csatlakozott hozzájuk: egy kerek képű gazda meg egy kellemes arcú, kopottas öltözékűúriember. A gazda Mr. Burridge-ként mutatkozott be, a szegényes úriember Mr. Hendryként. Vidám volt a hangulat. Mrs. Bradley boldog-boldogtalannak azt mesélte, hogy van nála egykis köcsög libazsír, ami a legjobb fagyás ellen. De miután teleették és pityókásra itták magukat, valamiképpen megkeseredett a kedvük. Azőr, aki még most is neheztelt a kocsis sértése miatt, zsörtölődni kezdett, hogy micsodadőreség, hogy egy részeges tökfejjel van összekötve. Seaton kapitány úgy érezte, hogy ez a Lord Harley kitolt vele, és komoran célozgatnikezdett bizonyos kalandorokra meg nincstelen másodszülöttekre, akik semmivel sem jobbak,mint lenniük kellene. A felesége megpróbálta csitítani, de Seaton kapitány dühösenrámordult, és az asszony elszörnyedt csodálkozással meredt rá. A kapitány rögtönösszeszedte magát, megpaskolta az asszony kezét, és azzal mentegetődzött, hogy alávaló,komisz alak. Lord Harley „Edward"-ot tanulmányozta, és Hannah-nak cseppet sem tetszett, hogy a lordfekete szeme egyre vidámabban csillog. Lord Harley Edwardra köszöntötte a poharát, és ígyszólt: – Igyon velem, Mr. Smith! –, amire a szokás azt követelte, hogy Edward felhajtsa veleegyütt a bort, és egy újabb pohárnyit a lord egészségére köszöntsön. A fogadós lépett be, hogy közölje, előkészítették a szobákat, és eljött az ideje, hogyeldöntsék, ki kivel alszik. – És okvetlen azonos neműt válasszanak – tréfálkozott –, mertugyanabban az ágyban kell aludniuk. Az első meglepetés akkor érte őket, amikor Mrs. Seaton remegő hangon kijelentette: – ÉnMrs. Bradleyvel alszom. – Ugyan már, galambom – mímelt kedélyes nevetést a kapitány –, bizonyosan sokat ivott! – Nem ittam sokat – csuklott el Lizzie hangja. – Nem Mrs. Seaton, hanem Mrs. Lizzie Bisleyvagyok, özvegyasszony, és még nem házasodtunk össze, Seaton kapitány, addig pedig nemosztom meg magával az ágyamat. A bejelentést döbbent csend fogadta. – Kis híján már házasok vagyunk – törte meg a csendet a kapitány. – Exeterben lesz az

esküvőnk. Szent ég, rándult meg izgatottan Hannah orra. Lizzie nem Mrs. Seaton, Edward nemEdward. Mi lesz még itt? – Mi sem természetesebb, mint hogy együtt aludjunk, szívecském – villámlott Mrs. Bradleyszeme. – Pfuj, szégyellje magát, Seaton kapitány! Maguk, disznó férfiak, alig várják, hogy

ágyba vigyenek egy nőt! Jöjjön csak, kedvesem. Készítek magának egy meleg aludttejet, attólmajd úgy alszik, mint a bunda. A kapitány bőszen bámult bele a poharába, mialatt Mrs. Bradley elvezette Lizzie-t. –Nagyszerű asszony, Seaton, igazán kiváló! – szólalt meg váratlan hévvel a kis ügyvéd, Mr.Fletcher. – És minden udvariasságot és kedvességet megérdemel! – A maga javára akarja fordítani? – gúnyolódott Seaton. – Igen! – ugrott fel Mr. Fletcher félrebillent parókával. Sovány ujjait ökölbe szorította, úgy

lihegte: – Beverem az orrát! – Üljenek csak vissza – szólt rájuk Lord Harley. – Senki sem verekszik. Nem álltunk még kieleget? Ha lehet, foglalkozzunk megint azzal, hogy ki kivel alszik. – Furcsán csillogó szemmel

pillantott Edwardra. – Úgy érzem, hogy Mr. Smith és én tűrhetően kijönnénk egymással. Edward arcából kifutott a vér. Hannah felugrott, az asztalra támaszkodott, és dühösen alordra meredt. – Ki van zárva, milord, és ezt ön is nagyon jól tudja. – Csakugyan, Miss Pym? – kérdezte a lord mézesmázosan. – És miért, ha szabad

kérdeznem? – Nem Edward Smith, hanem Miss Emily Freemantle vagyok – vallotta be a lány

szánalmasan remegő hangon. – Mindjárt gondoltam – mondta Lord Harley lakonikusan. – Nem valami meggyőzően

alakítja a férfit. – Hé! – kiáltotta a fogadós. – Mi az ördög folyik itt? – A családom az akaratom ellenére eljegyzett egy szörnyeteggel – magyarázta Emily. – Erreelszöktem. Exeterbe tartok a gyerekkori dadusomhoz, és nála leszek, míg meg nem gondoljákmagukat, és vissza nem vonják ezt a borzasztó házasságot. – Eszemben sincs elvenni egy olyan ostoba kis tyúkot, mint maga – jegyezte meg fagyosan

Lord Harley. – Akkor miért követett? – fakadt ki hevesen a lány. Furcsán festett, ahogy a hódprémes

kalapban vacsorázott. Most végre levette, és a maga melletti székre tette, mire előbukkantakrövidre vágott, gesztenyebarna fürtjei. – A szülei, kacér hölgyem, sejtették, hova szökött, én pedig felajánlottam, hogyvégignézem a postakocsi-fogadókat, és megkeresem magát – vágott vissza Lord Harley. – Egy

percig sem gondolkodott el azon, mekkora aggodalmat állnak ki maga miatt? – Ugyan miért? – kérdezte könnytől fátyolos hangon Emily. – Ők sosem gondoltak rám.

Tudják, hogy Mr. Peregrine Williamsbe vagyok szerelmes, de odafigyeltek erre? Nem! „LordRanger Harley felesége leszel", mondták. Maga öreg, uram, és olyan rossz a híre, mint azördögnek! – Miért nem ismerték meg egymást? – kérdezte kíváncsian Hannah.

– Mert még sosem találkoztunk személyesen – válaszolta Emily. – A családom a vagyonáraés a nemesi címére áhítozik. Nem voltak kíváncsiak, hogy szeretjük-e majd egymást. – Nyugodjon meg, gyermekem – mondta Lord Harley unott hangon –, és ne adjon elő itt

haymarketi drámákat a fogadó érdeklődő közönsége előtt. Engem úgy tájékoztattak, hogy önóhajtja ezt a házasságot. Most, hogy láttam önt, én legalább annyira nem kívánom ezt afrigyet, mint ön. Visszakísérem Londonba, és ha ezt szeretné, menjen hozzá ahhoz a Mr.Williamshez. Ismét hosszú csend támadt. A fogadós végül megköszörülte a torkát. – Micsoda kavarodás! – foglalta össze. – Van mégitt más is, aki nem kisasszony, vagy nem férfi, nem házas, és nem szökött el? Vagy aszobájukba kísérhetem végre önöket? – Jöjjön velem – mondta határozottan Hannah Emilynek. Emily a nagy feszültségtől sírva fakadt. Hannah felsegítette, és kivezette a teremből. – Akék szoba! – kiáltotta utána a fogadós. – A lépcső tetején jobbra. Hannah Pym úgy érezte, rögtön belepusztul a kíváncsiságba. Mennyi bonyodalom! De mintaz elrontott kötés esetében, elég, ha egy hozzáértő kéz visszabontja, és helyesen újraköti aszálakat.

Harmadik fejezet

Csodálattal teljes hódolattal hallottamarról a hölgyről, aki kijelentette,hogy a jólöltözöttség érzeteolyan belső nyugalmat kölcsönöz neki,amit a vallás sosem tudna nyújtani.

Ralph Waldo Emerson

A kellemesen berendezett kék szoba kényelmes volt: alacsony szarufás mennyezete, azablakon nyomott pamutszövet függönye és az ágyat rejtő vidám mintás kartonbaldachinjavolt. A kis kandallóban vígan ropogott a tűz. A kandalló előtt két kényelmes szék állt, ésHannah az egyikre nyomta le Emilyt. Aztán levette a köpenyét, és felakasztotta a kalapjávalegyütt az ajtó mögötti pecekre, majd leült a lánnyal szemben. – Nos, mi ez az egész? – kérdezte Hannah, és igyekezett megfékezni közönséges, pletykás

hevét. A lány hatalmas ibolyakék szemével és gesztenyebarna hajával igazán csodaszép volt.Tojásdad arca formás volt, az orra pici és egyenes. – Ha előbb megtudhatnám, kihez van szerencsém! – Emily szánalmas kísérletet tett a

fennhéjázásra. – Miss Hannah Pym vagyok, kensingtoni nemesasszony – mutatkozott be Hannah

határozottan. A cselédmúltjának már búcsút intett, és úgy döntött, nem fog a bizalmasközlendőkről lemaradni, csak mert nem is olyan rég még szolgálatban állt. – És rokonai vannak Exeterben, Miss Pym? – Nem. Pusztán azért utazom, mert élvezem. Emily a feldúltsága ellenére is akaratlanul felkacagott. Milyen furcsa teremtés ez a MissPym a különös szemével és a horgas orrával! – El sem tudom képzelni, hogy bárki isszórakozásból utazzon egy postakocsin! – kiáltott fel. – Hiszen már eddig is hány kalandban volt részem! – ragyogott fel aranylón Hannah szemea tűzfényben. – Gondoljon csak bele. Egy igazi útonálló! Egy özvegyasszony, aki nem a

kapitány felesége. És most ön, aki nem fiú, hanem egy csinos lány, aki elszökött a férfitól, akimégsem tart magára igényt. – Nem hiszek neki – ráncolta a homlokát Emily. – Ez csak csel! – Ki ez a Lord Harley? – Lord Ranger Harley – közölte tisztán csengő hangon Emily – egy kicsapongó és feslett

erkölcsű férfi. – Hogyan? – Véletlenül tudom, mert a nevelőnőm mesélte, hogy kitart egy operai táncosnőt. – Még nevelőnője van? – tért el egy pillanatra Miss Pym a tárgytól. – Idősnek találnám

ehhez. – Tizennyolc vagyok – jelentette ki rátartin Emily. – De Miss Cudlipp, mert így hívják a

nevelőnőmet, nagyon kedves a szívemnek. Afféle társalkodónőként mellettem maradt.Nagyon bölcs. Hannah megvetően szipogott. Úgy vélte, Miss Cudlipp kifejezetten áruló módon viselkedetta munkaadóival szemben, amikor Emily jövendőbelijéről botrányos dolgokat suttogott a lányfülébe. – De ez az operai táncosnővel kapcsolatos dolog. Ez csak pletyka. Nem tudhatjabiztosan. – Miss Cudlipp mindent tud – közölte Emily. – Jaj, mit tegyek? Kényszerít majd, hogy

menjek vissza vele, és legyek a felesége! – Miss Freemantle, remélem, megbocsát, hogy ezt mondom, de Lord Harley egyáltalán nem

olyan férfinak látszik, akinek bárkit is kényszerítenie kell, hogy hozzámenjen. Nagyon jóképű,és egy lord. Gazdag? – Nagyon – válaszolta Emily tompán. – Látja! Igazán nem akarhatja elvenni magát. – Nem szereti, ha keresztülhúzzák a terveit. Miss Cudlipp mondta. Hannah a lelke mélyén a pokolba küldte Miss Cudlippot és a kijelentéseit. – És ki ez aPeregrine Williams? Emily rózsásra pirult. – Bájos fiatalember, olyan szőke és gyönyörű! A haja mint az arany,és még sosem láttam az övéhez fogható kék szemet! Verseket ír hozzám, amik Miss Cudlippszerint felveszik a versenyt Mr. Wordsworth-ével. – És a szülei mutatták be ennek az eszményi férfiúnak? – Ó, dehogy. Kiderült, hogy már régen vágytak arra, hogy Harley legyen a férjem. Még nemis mutattak be az udvarnál. Mr. Williamsszel akkor ismerkedtem meg, amikor Miss Cudlipp-pal sétáltam a parkban. Észre sem vettem volna, de Miss Cudlipp egyszer csak így szólt: –Nézze csak azt a gyönyörű fiatalembert, aki le sem veszi magáról a szemét! –

Odapillantottam, és Mr. Williams egy fa alatt ált, könyvvel a kezében. Olyan áthatóan nézettrám, hogy beleremegtem. De Miss Cudlipp hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot,odament hozzá, hogy megkérdezze, miért bámul, mire Mr. Williams azt mondta… tudja, mitmondott? – „A szépsége rabul ejtette a szívemet", vagy valami hasonlót? – vetette fel Hannah. – Nos… nem pontosan ezt, de a következőt: „Amott a gyönyörű leány egy csapásra

meghódította a szívemet. Elvakított a szépsége." – Lárifári! – mormolta Miss Pym. – Hogy mondta? – Azt mondtam, „lárifári", mert azt hittem, kialudt a tűz – sietett megnyugtatni Hannah. –

Folytassa csak, hogyan volt Mr. Williamsszel. – Engedélyt kért, hogy meglátogathasson, én pedig megadtam a címemet. De amikor

felkeresett, a szüleim nem engedték be. Azután körbekérdezősködtek a városban, és kiderült,hogy bár nemesi születésű, alig van pénze, ezért borzasztóan megbüntettek. – Megverték? – Nem. Elkobozták a regényeimet. Nagyon helyesen tették, gondolta Hannah, de hangosan csak ennyit mondott: – Így aztánnem is látta többé? – Dehogynem! Miss Cudlipp gondoskodott róla. – Mi sem természetesebb – mondta Hannah. – De higgye el, ha pár napig nem

mozdulhatunk ki ebből a vendégfogadóból, a legokosabban tenné, ha összebarátkozna ezzel aLord Harleyval, és mindjárt rájönne, hogy nemcsak nem akarja feleségül venni, de esetlegigen tapintatosan közölné is ezt a szüleivel. Emily gyönyörű arcára csökönyös kifejezés ült ki. – Nem fogja meggondolni magát. – Miért nem? – Mert nagyon szép vagyok. Hannah mérhetetlenül megdöbbent. – De kedves Miss Freemantle, nem szabad ilyet mondania! – Miért nem? – Mert aki a saját szépségét dicséri, azt mások hiúnak és hitványnak tartják. – De Miss Cudlipp azt mondta… – Nem érdekes, hogy mit mondott. A nevelőnő bátorította, hogy szökjön el? – Hát persze! Olyan izgalmas volt! A hálószobaablakomból másztam ki, és leengedte

utánam az utazóládáimat. – És hol szerzett férfiruhákat? – A bátyámé. Tengerre szállt. Nálam sokkal idősebb, huszonöt éves, és ezeket a ruhákat

viselte, amikor annyi idős volt, mint én most. Nem dobta ki őket. Emily nagyot ásított. – Most inkább bújjon ágyba – javasolta Hannah, és egymást kergették a fejében a

gondolatok. – Hozott magával női ruhát is? – Hogyne, a ládámban vannak. Csak ez az egy váltás férfiruha van nálam, meg két tiszta

ing, a nyakravaló, két feszes térdnadrág és intim ruhadarabok.

Nyílt az ajtó, és két szolga becipelte a ládákat. Emily két hatalmas utazóládát hozott,amelyek mellett Hannah célnak megfelelő kis ládája egészen eltörpült. Hannah borravalót adott az embereknek, aztán felnyitotta a ládáját, és elővette a ruhákat,amik Knightsbridge-nél a patakban összepiszkolódtak. – Leviszem őket a konyhába, hátha kitudják tisztítani és vasalni őket – jegyezte meg. Emily felállt, ásított, aztán kicsit megtántorodott. – Becsíptem – kuncogott. Hannah összeszedte a piszkos holmiját, és lement a konyhába. Mrs. Silvers, a fogadósfelesége éppen a szakácsnak adott utasításokat. Elvette a piszkos ruhákat Hannah-tól, és aztmondta, gondoskodik róla, hogy az alsóruhát kimossák, és a többiből kikeféljék a sarat, amintmegszáradtak, mivel az átázás után még mindig nyirkosak voltak. Hannah ezután a kalandjaiszínes leírásával szórakoztatta a fogadósnét. Mrs. Silvers elképedve hallgatta, aztán elszaladta férjéért, és Hannah-nak újra el kellett mesélnie töviről hegyire mindent. A fogadós nagyérdeklődéssel hallgatta, majd azt mondta, ritka jó történettel traktálta. Elővett egy üvegfrancia konyakot, és töltött Hannah-nak. Hannah úgy érezte, kezd részegessé válni. Egyéleten át megtartóztatta magát az italtól, de most mintha igen rövid idő alatt be akarta volnahozni a lemaradását. A konyak, ahelyett, hogy elálmosította volna, csak még jobban feltüzelte amúgy iskergetőző gondolatait. Visszament a kék szobába. Emily már ágyban volt, és aludt. Fiatalnak és védtelenneklátszott. A szobában széthajigálta levetett ruháit. Nem rossz gyerek, gondolta Hannah, csak rettenetesen elkényeztetett. Elképesztő, hogymennyi kárt tud okozni egyetlen ostoba nevelőnő! Bejárta a szobát, összeszedegette aszétdobált ruhákat. Emily ládái nyitva álltak. Az egyik tetején egy férfiing volt, és tisztanyaksál. Hannah felvette az inget, és a kandallóhoz vitte, ahol még égett egy lámpa. Az ing alegfinomabb gyolcsból készült, és fodros volt. Hannah visszament a ládához, és szemernyilelkifurdalás nélkül átkutatta. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Emily igazat beszélt. Csaknéhány férfiöltözék volt benne, a többi gyönyörű ruhák és alsóneműk gazdag választéka volt.Emily két ládáján kívül volt még egy kalapos doboz: nyitva volt, a kalapok kiborultak belőle, ésszétszóródtak. Hannah bosszúsan cöcögött, aztán odavitte őket a szekrényhez, és feltette aszéles felső polcra. A kalapok között felfedezett egy férfiparókát is. Emily bizonyára azálruhája kiegészítéseként hozta magával, de aztán inkább rövidre vágta a haját. Hannah aparókatartóhoz vitte, és alaposabban szemügyre vette. Igazi hajból készült, finom paróka volt,fehér, göndörített, és hátul fekete selyemszalaggal kötötték össze. Hannah visszament Emily ládáihoz, ruhákat, szőrmebéléses rövid kabátokat, pelerineketvett elő, és akasztott be a szekrénybe, majd az alsóneműket elrendezte a komód felsőfiókjaiban. Aztán kinyitotta a maga szerény ládáját, és elrakta a saját holmiját is. A hajkeféjét

és a csatos dobozát az öltözőasztalhoz vitte, de azon már alig maradt hely, ugyanis Emily márkicsomagolta az ezüstkupakos krémes és arcvizes üvegeit, a hajkeféit, fésűit és csontbólfaragott hajcsatjait. A törülközők nedvesek voltak, és Emily a padlóra dobta őket; mintkiderült, a két kanna forró vizet is elhasználta. Hannah csengetett, és a szobalány kezébe nyomta az üres kannákat, a piszkos vízzel telimosdótálat, a használt törülközőket, és megkérte, hogy hozzon mindenből tisztát, illetveforró vizet. Addig rendezkedett, amíg mindent el nem rakott, és a ládákat meg a kalapdobozt be nemtolta az ágy alá. A szobalány meghozta a forró vizet és a tiszta törülközőket. Hannah tudta,hogy az efféle fényűzésért majd benyújtják a számlát, és eltökélte, hogy azt majd Emily fizetiki. A parókaállványon fehéren világító parókára esett a pillantása. Felkapta, aztán fogta a tisztanyaksálat, a gyolcsinget, és lement a földszintre, ahol megérdeklődte, hol találja Mr.Fletchert, az ügyvédet. Megtudta, hogy a piros szobában van – „A lépcső tetején forduljonbalra" –, Lord Harley társaságában. Hannah felment a piros szobába, és megfeledkezve arról, hogy már nem cseléd, hanem afogadó vendége, elmulasztotta, hogy kopogjon – egyszerűen lenyomta a kilincset, ésbenyitott a szobába. Mr. Fletcher felháborodottan hördült fel. Az ügyvéd anyaszült meztelen volt, és együlőkádban ázott a kandalló előtt. Lord Harley a hátát szappanozta. Hannah sietve kihátrált a szobából. Az ajtó előtt várakozott, majd pár pillanat múlva kilépett Lord Harley, és becsukta magamögött az ajtót. – Mi a gond, Miss Pym? Maga sosem szokott kopogni? A válasz erre az lett volna, hogy „Egy illemtudó cseléd sosem kopog", de Hannah-nak nemállt szándékában Lord Harley vagy bárki más tudomására hozni, hogy valaha is szolgálatbanállt. – Igazán restellem, milord – válaszolta hát. – Álmos vagyok, és elfeledkeztem róla. Lord Harley úgy látta, hogy Hannah bámulatosan éber, és még ennél is jobban meglepődöttazon, hogy egy meztelen férfi látványa még csak pírt sem varázsolt a vénkisasszony arcára.Nem tudhatta, hogy alacsonyabb cselédsorban töltött ideje alatt Hannah hozzászokott azádámkosztümös férfiak látványához. Hannah a lord felé nyújtotta a parókát, az inget és a nyakravalót. – Miss Freemantle-nekezekre már nem lesz szüksége. Gondoltam, Mr. Fletcher méltányolna egy váltás tiszta ruhátés esetleg egy új parókát. Mr. Fletcher sovány, Miss Freemantle pedig nyúlánk, és biztosravettem, hogy az ing jó lesz Mr. Fletcherre. Lord Harley derűsen elmosolyodott. Szegény Mr. Fletcher! Kétség sem fért hozzá, hogy rég

megérett egy alapos tisztálkodásra. Lord Harley hízelgéssel vette rá, hogy fürödjön meg, mertnem akart egy ágyban aludni egy bűzlő idegennel. – Adja csak ide ezeket – nyitotta ki ismétaz ajtót, hogy visszamenjen a szobába. – Tapintatra van szükség. Maradjon itt. – Tiszta ruhaneműt találtam – mondta Lord Harley, és az inget, a parókát és a nyaksálat akád melletti székre helyezte. – Kérem, adja ide a használt ruháit, hogy levigyem a konyhába

kimosatni. – Rendben van – próbálta erényesen eltakarni magát egy nagy darab szappannal Mr.

Fletcher. – De egy hónapja már mindent kimostam. – Egy újabb mosás bizonyára nem tesz kárt bennük – vélte Lord Harley. – Van tiszta

alsóneműje? – A ládámban – válaszolta Mr. Fletcher, aki úgy érezte magát, mint egy iskolás fiú. Lord Harley átkutatta a ládát, és talált is néhány holmit, ami valóban friss és tiszta volt.Felnyalábolta az ügyvéd levetett alsóneműjét és ingét. – Nyugodtan feküdjön le aludni –utasította Mr. Fletchert. – Hagyja csak a kádat, majd felküldetek néhány szolgát, hogyelvigyék. Mr. Fletcher némán bólintott. Nem sértődött meg. A fürdést az arisztokrácia ostobagyarlóságának tekintette, de annyira lenyűgözte a tisztesség, hogy egy valódi, eleven lordszolgálja ki, hogy nem tiltakozott. Lord Harley kiment a szobából, és odalépett Hannah-hoz, aki a lépcsőpihenőben várta. –Adja ide, kérem – mondta Hannah élénken. – Magával tartok – hárította el Lord Harley. – Még korán van. Követte Hannah-t a konyhába, és figyelte, ahogy elrendeli, hogy mossák ki a ruhákat, ésnéhány apró szakadásra is felhívta a figyelmet, hogy azokat öltsék össze. – Írják a számlámhoz – mondta Lord Harley a fogadósnak, aki a konyhaasztalnál kései

vacsoráját ette. Hannah elnyomta a kikívánkozó megkönnyebbült sóhajt. Takarékos természetvolt, és a nemrégiben történt felkapaszkodása a középosztály tagjai közé ráébresztette arra,hogy az ötezer fontot nagy gonddal kell őriznie. – Tartózkodik valaki a kávémérésben? –kérdezte Lord Harley. – Nem, méltóságos uram – válaszolta Mr. Silvers, a fogadós. – Valamennyien lefeküdtek. – Akkor küldessen fel egy üveg konyakot. Miss Pymmel sok megbeszélnivalónk van. Hannah szeme zölden villogott az izgalomtól. A fejébe szállt a boldogság, hogy egy lorddalkonyakozhat, de aggódott, hogy a túl sok alkohol megárt majd, és amikor helyet foglaltak akávémérésben a kandalló előtt, csak keveset töltetett magának. Kint vadul süvöltött a szél, a hó szaporán susogva verte a fogadó udvarára néző, kiöblösödőablakot. – Pocsék idő – jegyezte meg Lord Harley. – Attól tartok, néhány napig lehetetlen lesz

továbbindulni. – Milyen igaz! – vágta rá Hannah boldogan. Úgy érezte, mintha életében először akulisszák mögül kilépve végre a színpadon találná magát. Oly sok minden érdekelte a többivendéggel kapcsolatban. – És most térjünk rá Miss Freemantle-re – mondta a lord, és a tűz felé nyújtotta hosszú,

csizmás lábát. Formás lába feltűnt Hannah-nak, aki azon a határozott véleményen volt, hogyha egy úriember formás lábbal születik, többé nincs gondja az életben. Amíg szép a lába,senki sem törődik azzal, milyen a fizimiskája. – Említette önnek ezt a szomorú históriát? – érdeklődött a lord. – Ó, hogyne – mondta Hannah. – Mint kiderült, a nevelőnője, egy bizonyos Miss Cudlipp

beszélte tele a fejét mindenféle ostobasággal önről. Ez a Miss Cudlipp azt állította, hogy önegy operai balett-táncosnőt tart ki. – Mi a szösz! És ettől már szörnyeteg vagyok? – Egy befolyásolható fiatal lány szemében, akit még be sem mutattak az udvarnál, és aki

nem ura a saját gondolatainak, csak azt szajkózza, amit a regényekben olvasott, vagy egyzavaros elméjű nevelőnőtől hallott – igen. – Micsoda gubanc – merengett a lord. – Meg akartam nősülni, meg akartam állapodni,

tudja, hogy van ez. A nagynéném elküldte a Freemantle fruskáról festett miniatűrt egy hosszútörténettel, hogy a lány látott a parkban, és azonnal belém szeretett. Miss Freemantle jócsaládból származik. Úgy gondoltam, ideje megnősülnöm. Nem köteleztem el magamérzelmileg senki mellett. Mr. és Mrs. Freemantle meglátogattak. Az ügyvédeim találkoztak azügyvédeikkel. Mindent elrendeztünk. Gondoltam, ideje felkeresni ezt a leányzót, aki annyiraszerelmes belém. A házban teljes volt a felfordulás. A leányzó megszökött. A nagynénihazudott. A nevelőnőt kifaggatták. Valóban mérhetetlenül ostoba nőszemély. Végül a szülőkkiderítették, hogy a lány Exeterbe szökött, hogy felkeresse régi dadusát. Úgy képzeltem, hamagam is felszállok a postakocsira, és útközben a postakocsi-fogadókban ésvendégfogadókban kérdezősködöm, esetleg utolérhetem. Mi az ördögért gondolja úgy MissFreemantle, hogy ezek után is el akarom venni? – Mert olyan gyönyörű. – Ezt ő mondta? – Inkább Miss Cudlippet szajkózta. – Könyörgöm, Miss Pym, csepegtessen egy kis józanságot a fejébe! Még a végén valami

ostobaságot követ el, mondjuk, kiszalad a hóba. – Megteszem, amit tudok – ígérte Hannah –, de a kárt, amit egy buta nevelőnő okozott,

nehéz ilyen rövid idő alatt jóvátenni. – Milyen ügy szólítja Exeterbe, Miss Pym?

– Még sosem láttam a várost.– Ezt nem értem.– Utazni szeretnék – kulcsolta össze hosszú, karcsú ujjait Hannah.– Egy közönséges postakocsin?– Számomra a postakocsik nem közönségesek – tiltakozott Hannah. – Régebben elnéztem

őket, ahogy végigszáguldottak a Kensington Roadon. Mennyi mozgás és kaland! – Kensingtonban lakik? – Igen. Thornton Hallban. Lord Harley kíváncsian pillantott rá. – Bizonyára a Clarence család tagja. – Távoli rokon, milord – sütötte le a szemét Hannah. – Valóban? És a család melyik ágához tartozik? Hannah-ba belehasított a rémület. Az arisztokrácia és a köznemesség mindent tudottmindenkiről. Így biztosították, hogy felmagasztosított soraikba ne furakodjon be idegen vagykalandor. Hannah tudta, hogy vannak hölgyek, akik másról sem beszélgetnek, mintcsaládfákról és rokonokról. Szerencsétlenül meredt bele a konyakospoharába, és a lelke mélyén ihletért rimánkodott. – Csak nem szökött el maga is? – kérdezte élesen Lord Harley. Semmi válasz. – Ugyan már! Nézze, könnyen utánajárhatok. Clarence csak mostanában hunyt el, és a

testvére, Sir George a barátom. – Hazudtam – vallotta be elkeseredetten Hannah. – Hosszú éveken át én voltam Thornton

Hallban a házvezetőnő. Mr. Clarence ötezer fontot hagyott rám a végrendeletében. Mindig isaz volt az álmom, hogy utazhassak, és lássam a világot. – Szükségtelen volt hazudnia nekem. Hannah végre felpillantott. – De még mennyire, hogy szükség volt rá – fakadt kiszenvedélyesen. – A személyzet, milord, a legmegvetettebb osztály Angliában. Hányszor

hallottam a hölgyeket rólunk társalogni még akkoriban, amikor Mrs. Clarence vendégeketfogadott! Bármilyen szorgalmasan dolgozunk is, valamiféle parazitának tekintenek minket. Akereskedők és az iparosok is lenéznek. A cselédséget lustának és semmihez sem értőnek vélik.Arra kér, hogy csepegtessek józan észt Miss Freemantle fejébe. Ha az ifjú hölgy csak egypillanatig is sejtené, hogy egy cseléddel beszélget, egyetlen szavamat sem hallgatná meg. Lord Harley elgondolkodva nézett rá. – Bármilyen furcsán hangzik is, Miss Pym, de volt egyPym a családomban, egy negyedfokú unokatestvér, a surreybeli Pymek közül, aki családjautolsó tagjaként nemrégiben hunyt el. Hadd kedveskedjem önnek egy ajándékkal. Beszéljenértelmesen Miss Freemantle-lel, és rokonának mondhat bárki előtt, aki szívesenmeghallgatja.

– Semmi értelme – rázta a fejét Hannah. – A hangom…– Mi baj van a hangjával?– Bizonyos tekintetben durva az akcentusom.– Kedves Miss Pym, egy hölgynek az ön korában tudnia kellene, hogy az előkelőségek csak

az utóbbi időben kezdték el kíméletlenül levetkőzni a vidéki akcentusukat. Nemrégibenlátogattam meg Edinburghban egy anyai nagynénémet, és egyetlen szavát sem értettem. Öntúlérzékeny a rang tekintetében. Felejtse el! Ha segít, ön mostantól a surreyi Miss Pym. – Nagyon erkölcstelennek érzem az efféle hazudozást – rebegte halkan Hannah. – Talán a

legjobb igazat mondani, és ha valaki ér bármit is, nem fog emiatt lenézni. Sir George semtette. Elvitt… Gunterhez. – No, látja! De a világ gonosz és hiú hely, és sok benne a Miss Emily Freemantle-hez

hasonló megtévesztett ember. Töprengjen el rajta. Tetszése szerint használhatja a hozzámfűződő rokonságát. – Elbűvölően mosolygott. – Nemesi születésű hölgyhöz képest önnek erősa jelleme, és túl sokat foglalkozik másokkal. Példának okáért miért hozott tiszta inget és újparókát a szegény kis Mr. Fletchernek? Gondolom, Miss Freemantle-től szerezte őket, ésbiztosra veszem, hogy neki sosem jutott volna ez az eszébe. Hannah elszörnyedve szorította a kezét az arcára. – Elloptam tőle – suttogta. – Nincs rájuk szüksége. Mondja azt, hogy én parancsoltam önre, hogy keressen valamit. De

nem válaszolt a kérdésemre. – Ó, Istenem! – tette le a poharát Hannah. – Ez az átkozott, gonosz ital teszi, milord. Olyanmagabiztosnak, határozottnak éreztem magam, hogy mostanáig nem is ébredtem rá, hogyloptam. – Reggel első dolga legyen, hogy elmondja neki, és szóljon nekem, ha felháborodik, én

pedig mindent visszaadok, még ha le kell is tépnem Mr. Fletcherről. De mi járt a fejében? – Azt hiszem, Mr. Fletcher agglegény, és soha nem gondoskodott róla senki – kezdte lassanHannah. – Nem kedvelem ezt a Seaton kapitányt. Kalandornak nézem, aki csak a kis Mrs.

Bisley pénzére feni a fogát. Szerintem Mrs. Bisley sokáig volt Mr. Bisley felesége, ésvalószínűleg nagyon szerette is az urát. Olyan hölgy, aki levegőt sem tud venni a férje nélkül.A kapitány élt a lehetőséggel, amikor Mr. Bisley halála után az özvegy támasz nélkül maradt.Mrs. Bisleynek több időt kellett volna hagynia a gyászra. Így azonban az undorító kapitánybanegy erős férfit látott, akinek a vállán kisírhatja magát. Mr. Fletcher elhanyagoltnak látszik,testben és lélekben is. Szerintem nincs sok pénze, és soha nem szerette senki. Arragondoltam, ha tiszta ruhában, kitűnő parókában jelenne meg, akkor talán… Lord Harley harsogva nevetett, fekete szeme jókedvűen csillogott. – Hitemre, Miss Pym, önegy utazó házasságközvetítő! – Az ital tette – mondta kongó hangon Hannah.

– Szegény Mr. Fletcher – somolygott Lord Harley. – Micsoda mesteri kezekbe került! Énlesúrolom a hátát, maga pedig átöltözteti. De tartsa magát távol az ügytől, Miss Pym, ésfogadja meg a tanácsomat. Egy pillanatig se higgye, hogy megváltoztathatja az emberiérzéseket. És most igyunk egy kijózanító kávét, és feküdjünk le. Csengetett, de a hívására senki sem jelentkezett. A kéményben süvöltő szélen kívül teljescsend honolt a fogadóban. Végül megjelent a fogadós, az arca aggodalmas volt. – Bocsásson meg, milord –szabadkozott –, de a szolgálók hazamentek, ahogy szoktak, és a pincérek is, mivel itt nemtudtam elszállásolni őket. Elküldtem velük az istállószolgákat is, hogy a viharban segítseneknekik. Senki sincs itt rajtam meg az asszonyon kívül, ő pedig rosszul érzi magát. Majd énhozok önöknek, amit csak tudok. – Feküdjön le, fogadós uram – mondta csendesen Hannah, mielőtt Lord Harley

válaszolhatott volna. – Majd én hozok kávét. Szüksége lesz holnap az erejére. – Köszönöm, asszonyom, de nem lenne illendő. – Ilyen viharban bármi illendő. Kérem, feküdjön le – biztatta Hannah –, és holnap majd

megnézem a feleségét, hátha elkél a segítség. Amikor a fogadós hajlongva, köszönetet rebegve távozott, Hannah így szólt: – Hozom akávét, milord. – Ön már nem cseléd, Miss Pym. Úgy látszik, saját magunkat kell kiszolgálnunk, ami nem

válik a kárunkra. Mutassa, kérem, az utat! A hosszú, keskeny folyosón Hannah nyomában átment egy zöld posztóval takart ajtón, sonnan a fogadó konyhájába, ami az épület végében volt. Itt még jobban lehetett hallani avihar tombolását. Lord Harley az asztalnál ülve nézte, ahogy Hannah kávét darál, aztán főzegy bögrével belőle. Hannah már a csészéket rendezte el egy tálcán, amikor a férfi fáradtanmegjegyezte: – Ön sosem fárad el, Miss Pym? – Szerencsémre igen kevés alvással is beérem – felelte Hannah. – Ó, milord, micsoda

gyönyörű napom volt ma! Isten nagyon jó hozzám. – Meglep, Miss Pym. Szerintem olyan napot éltünk túl, ami a józan gondolkodásúak

többségében kételyt ébresztene a Teremtő létezését illetően. – De ők nem éheztek úgy ki a kalandokra, mint én – válaszolta Hannah. Barátságos csendben fogyasztották el a kávét. Lord Harley úgy érezte, sejti, miért döntöttúgy Sir George, akinél kukacosabb embert még nem hordott a hátán a föld, hogy aházvezetőnőt elvigye a Gunterhez. Volt valami gyermeki ebben a Miss Pymben, azártatlansága szeretetre méltóvá tette. Aztán a lord Emily Freemantle-re gondolt, ésmegkeményedtek a vonásai. Milyen ostoba volt, hogy belement egy előre elrendezettházasságba! Nem mintha nem hitt volna a szerelemben. Számos barátjára rámosolygott a

szerencse, és meg is találták. De ő maga sosem volt szerelmes, és most már abban is biztosvolt, hogy nem is lesz. Csak meg akart állapodni egy nyájas nőszemély mellett, és családra,gyerekekre vágyott. De amikor majd ismét nekilát feleséget keresni, a bevett szokás szerint járel, és előbb udvarol, és megismeri a hölgyet. Felhajtotta a kávéját, megköszönte Hannah-nak, felállt, és kinyújtózott. – El is felejtettemMr. Fletcher fürdővizét! – kiáltott fel hirtelen. – És most senki sincs, aki lehozza. – Majd én segítek – ajánlotta Hannah. Így is történt. Míg Mr. Fletcher a nagy ágyban összegömbölyödve aludt, Lord Harley ésHannah kinyitotta a hálószoba ablakát, ami szerencsére a ház szélcsendes oldalára nézett, éskancsónként kiöntötték a piszkos fürdővizet a hóba. Aztán Lord Harley levonszolta az üreskádat a konyhába, ahol a hátsó ajtónak támasztotta. Hannah a szobájába ment, megmosakodott a mostanra kihűlt vízben, bő hálóinget vett, azálla alatt megkötötte a főkötőjét, és bebújt az ágyba Emily mellé. Lord Harleynak igaza van, gondolta álmosan. Szükségtelen közbeavatkozni. De Emily olyangyönyörű, és Lord Harley olyan jóképű, és Emily szülei magukon kívül lennének örömükben,és az ostoba Miss Cudlipp megszégyenülne. És tervezgetés közben Hannah szépen álomba szenderült.

Negyedik fejezet

Hó hömpölygött, hó és hó,Hó és jég,A csikorgó télbenAkkor rég.{3}

Christina Rossetti

Hannah reggel hatkor ébredt, kikászálódott az ágyból, és elhúzta a függönyt. Semmit semlátott, csak valami vad, tomboló fehérséget. Megmosakodott, felöltözött, aztán kikotorta akandallót, és tüzet rakott. Ha Emily meleg vizet szeretne a mosdáshoz, gondolta, kénytelenlesz maga felhozni a konyhából. Hannah biztosra vette, hogy egyetlen szolgáló sem gyalogolide ebben az ítéletidőben. Lement a konyhába. Mrs. Silvers hálóingben, vállkendőben és egy hatalmas piroshálófőkötőben ült az asztalnál, az orra vörös volt, a szeme könnyes. – Jaj, Miss Pym! Halálosan rosszul érzem magam – panaszkodott. – Akkor rögtön le kell feküdnie – vágta rá szaporán Hannah. – Hol van a férje? – Kint, az istállóban. A lovászfiúkat kelti fel. Az istállóba’ alszanak. – Helyes – könnyebbült meg Hannah, hogy valami segítség azért csak lesz. Körülnézett: apiszkos ruha a sarokban, egy kosárban púposodott, de már nagy lánggal égett a tűz. – Kérem,bújjon vissza az ágyába, Mrs. Silvers – sürgette –, különben mind elkapjuk a nátháját.Valahogy majd csak elboldogulunk magunk is. – A szeme zölden villogott az izgalomtól. –

Számomra ez felettébb kalandos! Mrs. Silvers kelletlenül elvonult, és Hannah nekilátott a munkának. Egy nagy rézüstötmegtöltött vízzel a mosogatófülke szivattyús kútjánál, és egy kampóra akasztotta a tűz fölé.Talált egy darab mosószappant, amiből reszelt a vízbe. A mosogatófülkében egy edénybencsirkeürülék is volt, amivel ki lehetett fehéríteni a megsárgult fehérneműt, de Hannah úgyérezte, ilyen kora reggel nem bírná elviselni a szagát. Miután odatette főni a ruhát, főzöttmagának egy forró csokoládét, megitta, aztán felszaladt a lépcsőn, és felkeltette Emilyt. – Még sötét van – nyögött fel Emily. – Mi a baj? – A személyzet tegnap este hazament, és ma nem tudnak a szörnyű vihar miatt visszajönni.

Fel kell kelnie, hogy segítsen nekem reggelit készíteni. – Hogy én?! – kiáltott fel döbbenten Emily. – Hogy én egy közönséges fogadó konyhájában

dolgozzam? Köszönöm, de ebből nem kérek. Inkább éhen halok – húzta a fejére a takarót.

– Akkor valóban éhen marad! – válaszolta Hannah. – Ha nem hajlandó dolgozni, akkornem is ehet majd. – Kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Lord Harley hallotta, ahogy a hajthatatlan Hannah felkelti Mrs. Bradleyt és Mrs. Brisleyt.Hallotta, amikor azt mondta nekik, hogy nincsenek cselédek, és segítségre van szüksége.Felkapta az óráját, és a mécsvilágnál megnézte. Hét óra volt. Felnyögött. De Hannah-nakigaza volt, mindenkinek segítenie kellett. Kilendítette az ágyból hosszú lábát, aztán ültébenhátrafordult, és az alvó Mr. Fletcherre pillantott. Az ügyvéd békésen szunnyadt. Álmábanfiatalabbnak látszott, gyűrött vonásai kisimultak. Lord Harley úgy döntött, nem rázza fel.Amúgy sem vennék sok hasznát, gondolta. Emily nem aludt el újra. Először a sírás környékezte. Itt van egy idegen fogadóban, aközelében van valahol az a szörnyeteg, és elvárják, hogy közönséges szolgálóként dolgozzon!Igazán borzasztó! Azután Mrs. Bradley hangját hallotta a folyosóról. – Máris, kedvesem, Miss Pym! Csakmagamra húzom a göncömet, és egy szempillantás alatt ott is vagyok. – Azután Mrs. Bisleyhangja hallatszott. – Én is jövök, Miss Pym. Csak húsz percet kérek. Emilybe belenyilallt ébredező lelkiismerete. Kiszállt az ágyból, és az öltözőasztalon hagyottkannákban maradt kis hideg vizet nézte. Csengetett, és várt. Hannah a konyhában felnézettaz ide-oda lengő csengőre, és összeszorította a száját. Miss Freemantle egykettőre rájönmajd, hogy senki sem szolgálja ki. Emily megmosakodott, amennyire tudott, és addig kefélte rövid haját, míg gyönyörűen nemfénylett. Észrevette, hogy az összes holmiját elrakták, de úgy gondolta, a szobalányszorgoskodott, míg ő aludt. Kivett a szekrényből egy kék kasmírgyapjú ruhát. Magasra szabottvolt a dereka, magas a nyaka, és hosszú az ujja. Két alsószoknyát, gyapjúharisnyát vett fel, ésmagas szárú cipőt húzott, mielőtt a ruhába bújt. Kinyitotta az ajtót, és átment az ebédlőbe, ami hideg volt és sötét. Innen átment akávémérésbe. Ott a kandallóban lobogott a tűz. Emily megborzongott, aztán a tűz elé állt. Nyílt a kávémérés ajtaja. Lord Ranger Harley lépett be, aztán egy pillanatig csak állt, ésEmilyt nézte. Emily elmerülten bámulta a táncoló lángokat, és egyik magas szárú cipős kis lábát feltette akandallórácsra. Aztán, mintha csak megérezte volna a férfi pillantását, lassan megfordult, ésránézett. A szeme elkerekedett a félelemtől. – Miss Freemantle – szólította meg Lord Harley fagyosan –, mielőtt sikoltozni kezdene,

vagy más ostoba dolgot művelne, hadd mondjam meg világosan: miután megismertem, márakkor sem venném el, ha maga lenne az utolsó nő a földön. A lány tekintetéből eltűnt a félelem, és komikus csodálkozással bámult rá. – Biz… biztos ebben?

– De még mennyire, maga kis liba. Hogy is akarhatna feleségnek egy nagyvilági, jónevelésű férfi egy buta kis iskolás lányt? – Az én koromban már nem járok iskolába, uram! – villogott dühösen Emily tekintete. – De a viselkedése még iskolás. Hol van a kitűnő Miss Pym? – Azt hiszem, a konyhában. – És segítségre van szüksége? – Úgy hiszem. De nem látom be, miért kellene… – Akkor talán keressük meg. Emily már éppen azt akarta mondani, hogy nem látja be, miért kellene elvárni egy olyanhölgytől, mint ő, hogy egy fogadó konyhájában dolgozzon, de valami azt súgta neki, hogyLord Harley még jobban megvetné ezért a megjegyzésért. Rövid élete alatt soha senki nemvetette meg, nem utálta Emilyt. Születése óta csak dédelgették, ünnepelték és kényeztették. – Nem tudom, hol van a konyha – mondta. – De én igen. Kövessen. Emily kelletlenül követte a konyháig. Hannah szalonnát szeletelt, Mrs. Bisley kolbásztsütött. Mrs. Bradley a mosogatófülkében egy mosódeszkán súrolta a kifőzött szennyest. – Újabb segítség érkezett – jelentette be Lord Harley. – Mit tegyünk? – Terítsenek meg – vágta rá gondolkodás nélkül Hannah –, aztán ébresszék fel a többivendéget. Nem szállingózhatnak le más-más időben az étkezésekhez, amikor éppen a kedvük

tartja. – Hol van a tálca, amire a tányérokat tehetem? – nézett körül tehetetlenül Emily. – A konyhaasztalnál eszünk – közölte Hannah. Abban a pillanatban Emily meggyűlölte Hannah Pymet. Ez az asszony elhatározta, hogymegalázza! Hogy Emily Freemantle-t arra kérjék, hogy a konyhában egyen! – Ne álmodozzon – szólt rá Lord Harley. – Segítsen kitenni a tányérokat. Hannah Mrs. Bisleynek adta át a szalonnaszeleteket, hogy süsse meg őket a serpenyőben,és a szeme sarkából tapintatlan kíváncsisággal figyelte Lord Harleyt és Emilyt. Emily duzzogva vagdosta le az asztalra a tányérokat, és Lord Harley egyáltalán nemtörődött vele. Hannah kinyitotta a sütő nehéz ajtaját, és kivett egy tálca forró zsemlét. – Hamegkérhetném, lenne szíves felkelteni a többi vendéget? Lord Harley rámosolygott. – Seatonnal gondban leszek. Minél alantasabb születésű valaki,annál inkább elvárja, hogy kiszolgálják. Emily elszörnyedve pirult el; azt hitte, a megjegyzés neki szól. Lassanként felbukkant a többi vendég; megjelent a kocsis és az őr, akik még hálóruhábanvoltak, és ásítozva, morogva léptek be. Az egyetlen kivételt Mr. Fletcher képezte. Valósággal

újjászületett, gondolta elégedetten Hannah. Finom és rendes volt a parókája, az inge és anyakravalója szemkápráztatóan fehérlett. Fekete kabátja és térdnadrágja újnak látszott, mertmiután Lord Harley kikefélte a magáét, könyörtelenül nekiesett Fletcherének is. Hannah lenyomta egy székre Mrs. Bisleyt, és gondoskodott róla, hogy Mr. Fletcher mellékerüljön. A hatalmas hálóingben, amit csicsás pamutcsipke fodrok díszítettek, és amirepiszkos köntöst és kilmarnocki hálósipkát vett fel, Seaton kapitány dühösen fixírozta Mr.Fletchert az asztal túlsó végéről. A fogadós a hidegtől reszketve lépett be, és előszörmeglepetten, majd örömmel nézett körül, amikor Hannah hellyel kínálta, és reggelit meg egykis gyenge sört tett elé. Lord Harley csodálattal figyelte Hannah-t, ahogy elképesztő gyorsasággal kiszolgáltmindenkit, aztán maga is leült, és bámulatos sebességgel nagy mennyiségű szalonnás tojástevett meg, majd kezdett összekészíteni egy tálcányi ennivalót, amit felvihet Mrs. Silvershálókamrájába. A reggeli végeztére Hannah is visszatért, és azt mondta, hogy mivel szokatlanok akörülmények, méltányolná, ha az urak felajánlanák a segítségüket, és segítenének leszedni azasztalt és elmosogatni a tányérokat. Emilynek már majdnem kicsúszott a száján, hogy ő máréppen eleget csinált, de Seaton kapitány hangoskodni kezdett, hogy ő úriember, és nemszennyezheti be a kezét a piszkos és alantas női munkával. Emily, aki nem szerette volna, ha aközvélemény gondolatban összekapcsolja a kapitánnyal, a többiek között álldogált, és abbanreménykedett, hogy elég készségesnek látszik, és hogy Hannah nem bízza meg semmivel. A kocsis, aki – mint elárulta – az Öreg Tom névre hallgatott, vagy inkább ezen a névenismerte mindenki az úton, vidáman kijelentette, hogy ha Hannah összekészít egy kisennivalót meg egy kis sört, akkor szívesen kiviszi a postakocsis istállófiúknak. Miutánmegnyugtatta Hannah-t, hogy a fiúk a vihartól védetten, a lószerszámos kamrában, a tűz előttüldögélnek, Hannah nekilátott, hogy összekészítsen egy tálcányi ennivalót. A kapitány, akitígy semmibe vettek, duzzogva mordult oda Mrs. Bisleynek: – Jöjjön, Mrs. Bisley. – Alegnagyobb megaláztatására azonban Lizzie mintha meg sem hallotta volna. Az egyikpincérkötényt kötötte meg Mr. Fletcher derekán, mert a kis ügyvéd korábban azt mondta,hogy szívesen segít mosogatni. Mrs. Bradley elvonult az orvosságos kosaráért, hogy keressenvalamit, amivel enyhítheti Mrs. Silvers panaszait. Lord Harley összeszedte a többi férfit, és Hannah-nak nagy kő esett le a szívéről, amikormeghallotta, hogy utat kell ásniuk a hóban az udvari mellékhelyiséghez, mert „igazán senkisem várhatja el, hogy ezek a kiváló hölgyek éjjeliedényeket ürítgessenek, és ha bármelyikükhasználta az említett edényt az éjszaka folyamán, akkor azt tanácsolom, hogy hozza le, ésürítse ki maga". Emily pipacspiros lett. Már éppen fel akart osonni a hálószobába, hogy igénybe vegye az

éjjeliedényt, de most már nem tehette, mert akkor a többiek szeme láttára kellene az undorítódolgot lehoznia. Senkit sem érdekelt a szorult helyzete, gondolta a könnyeivel küszködve, ésteljesen elfelejtette, hogy a többieknek fogalmuk sincs róla, mi baja. Az őr, akit Jim Feathersnek hívtak, és a két kinti utas, Mr. Burridge és Mr. Hendry követteLord Harleyt a szabadba, hogy ásót keressenek a munkához. Mr. Fletcher és Lizzie Bisley amosogatókonyhában dolgoztak. – És most lássunk az ebédhez – jelentette ki Hannah. – Itt egy fazék húslé, és kezdetnek jó

lenne egy leves. Ha lenne olyan kedves megtisztítani a zöldségeket, Miss Freemantle. – Nem tudom, hogyan kell – feszengett Emily. – Először is itt a sárgarépa. Kapargassa le, így ni, aztán szeletelje fel, és amikor ezzel

végzett, adom a hagymát. Emilynek annyira inába szállt a bátorsága, hogy nem mert tiltakozni. Lord Harleymegjegyzése, hogy már nem akarja őt, annál jobban fájt, minél többet gondolt rá. Nem voltmellette Miss Cudlipp, hogy a fülébe súgja, hogy a lord nem is gondolta komolyan. És ha LordHarley visszajön a konyhába, és azt látja, hogy lázadozik, Emily tudta, hogy szörnyűmegvetéssel néz majd rá. Bizonyára nem arisztokrata, gondolta, miközben vadul aprította arépát. Biztos közönséges vér is csörgedezik a Harleyk ereiben. Egy arisztokrata sosem ásnautat az illemhelyhez. A nemesi születésűek még említeni sem szokták azt a helyet, és hamuszáj, csak „szükséges házként" emlegették. De amikor Lord Harley bejött, és a csizmájáról dobogva verte le a havat, majd közölte, hogyszabad az út, Emily hálásan surrant ki a konyhából, és átküszködte magát a viharban a kertiillemhelyhez. Örült, hogy elkerülte az éjjeliedény lehozatalával járó megaláztatást. Amikorvisszament a konyhába, lesöpörte a havat a ruhájáról. Az arcát pirosra csípte a hideg. – Lássuk a hagymát, Miss Freemantle – mondta Hannah, és a visszataszító, undorító dolgot

odatette elé. Emily látta, ahogy Lord Harley tekintetében nevetés bujkál, és nekilátott amunkának. De miközben hagymát vágott, és a kézfejével letörölte a szeméből patakzókönnyeket, hirtelen elégedettség fogta el. Igaz, hogy helytelenül viselkedett, amikorelszökött, de szerető szülei mindent megbocsátanak majd, ha hallják, hogyan használták ki.És micsoda történetekkel traktálhatja majd Miss Cudlippet! Lelki szemeivel látta Miss Cudlippkissé birkaszerű képét, ahogy elképedt csodálattal bámul rá. – Igyekezzen, Miss Freemantle –hallatszott a gyűlölt Miss Pym hangja –, különben ránk esteledik. – Lord Harleyelvigyorodott, és távozott. Mr. Fletcher edényeket törölgetett a mosogatófülkében, és Lizzie Bisley finom fehérnyakszirtjét csodálta, amikor az asszony a mosogató fölé hajolt. Lizzie megfordult, hogyodaadjon neki egy tálat, és Mr. Fletcher váratlan örömmel nyugtázta, hogy finomnevetésráncok vannak az asszony szeme körül. Azt hitte, Lizzie sokkal fiatalabb nála.

– Akaratlanul is észrevettem, hogy gyászruhát visel, és említette is, hogy nemrégiben gyász

érte – jegyezte meg. – Mikor… hunyt el a férje? – Nyolc hónapja – felelte Lizzie. – Nagyon hiányzik. – Mi volt a foglalkozása? – Ügyvédként dolgozott. – Nahát! – csodálkozott Mr. Fletcher, és a homlokát ráncolta. Bisley. Aztán felderült az

arca. – Csak nem John Bisley a Bisley, Rochester és Bisley ügyvédi irodától? – Ő bizony – válaszolta Lizzie, és háttal a mosogató szélének támaszkodott. – Nagyon sikeres volt – mondta vágyakozva Mr. Fletcher. – Én is ügyvéd vagyok, Mrs.

Bisley, de eddig nem volt sikerem. Ezért is megyek Exeterbe, hogy ott próbáljak szerencsét. – Ismer ott valakit? – Igen, egy régi iskolatársam él ott. A városban van praxisa. Azt mondta, hogy átad majd

kisebb ügyeket. Lizzie a férfi fáradt, érzékeny arcát nézte. – Biztosan több szerencsével jár Exeterben. Ésfeltétlenül keressen fel minket, miután összeházasodtunk. – Soha! – kiáltott fel szenvedélyesen Mr. Fletcher, aztán elvörösödött, és a konyharuhát

csavargatta a kezében. Lizzie visszafordult a mosogató felé, és úgy esett neki a tányéroknak, mintha a személyesellenségei volnának, míg Mr. Fletcher nyomorultul bámulta karcsú hátát. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. Kérem, bocsásson meg. – Mr. Fletcher szorongva

várta a választ. Lizzie lassan megfordult. – Rendben van, minden meg van bocsátva. – Mit gondol a mi Miss Pymünkről? – vetette fel Mr. Fletcher, aki most mindent elkövetett,

hogy kerülje a kínos témákat. – Megnevettet – mosolyodott el Lizzie –, ami ritkaság manapság. Olyan különös szeme

van, és furcsán, felszegett állal pillant az emberre. Szerintem élete során valamikor nagyháztartást vezethetett. Hihetetlenül rátermett. A társaság többi tagjára is rátértek, egyedül és figyelemre méltóan Seaton kapitányt hagytákki. Hannah a konyhában fel is figyelt rá, hogy a párocska igen hosszan mosogat, és örült alelke. Hannah egyébként egy birkacombot húzott fel éppen a rugós nyársra. Örült, hogy a nyársatóramű működtette, mert az állatok kedvesek voltak a szívének, és mindig is sajnálta aketrecükből nyársat forgató kutyákat. Látta, hogy Emily a konyhaajtó felé araszol, éselhatározta, hogy nem hagyhatja el a konyhát. Egy férfi szívéhez némi konyhatündérkedésenát vezet az út, gondolta. – Szeretném, ha most kis gyümölcskosarakat készítene ebédre, Miss Freemantle –

szólította meg. – Nem tudom, hogyan kell – jelentette ki gőgösen Emily. – Hozzászoktam, hogy acselédség végezze helyettem az alantas munkákat! – Ahogyan én is – válaszolta kedvesen Hannah –, de el kell ismernie, hogy kivételeskörülmények közé kerültünk. Itt a lekváros kosárka receptje – nyújtott át egy papírlapot. –

Nagyon egyszerű. Csak az utasításokat kell követnie, és ki kell mérnie a hozzávalókat. Jöjjön.Megmutatom, mit csináljon. Emily hangosan sóhajtott, de visszament a konyhaasztal mellé. Hannah eligazítása mellettösszekeverte a tésztához szükséges hozzávalókat, és kis kosárkákat formált a tepsiben, amiketeperlekvárral töltött meg, és a tetejükre tésztából kis keresztet rakott. Odakint tombolt a vihar. A konyhában vidáman ropogott a tűz. A levegőt megtöltötte azételek finom illata. Emily életében először érezte a jól végzett munka feletti örömöt, amikorHannah betolta a sütőbe a becses kosárkákat. – És most? – kérdezte Emily. – Azt hiszem, most visszavonulhat a kávémérésbe – mosolyodott el Hannah –, és pihenhet

egy kicsit. Emilynek fonák módon nem volt kedve elhagyni a konyhát. A mosogatófülkébenfélbemaradt a beszélgetés. Lizzie Bisley a Richmond Hill édes leánya című dalt énekeltedallamtalan szoprán hangján, amihez Mr. Fletcher vékony tenorja csatlakozott. – Desszertnek nem elegendőek a gyümölcskosárkák – érvelt Emily. – Megpróbálkozhatok

valami mással is? – Lehet még gyümölcstortát készíteni – mondta Hannah. – Az urak nagyon szeretik a

gazdagon készített gyümölcstortát, de attól tartok, az meghaladja a képességeit. – De meg tudná mutatni, hogyan kell? – Ó, hát persze! – Megpróbálhatjuk? Milyen csinos, gondolta Hannah, amikor ilyen kipirult, boldog és természetes! Együtt kerestek hozzá szárított gyümölcsöt, lisztet, vajat és tojást, tisztított borkövet ésszódabikarbónát. Hannah Emilyvel felváltva keverte a tésztát, mert Emily nevetett, éskijelentette, hogy megfájdult a csuklója. Milyen izgatott lett Emily, amikor a dús keveréketvégre áttöltötték egy kerek tortaformába! Meg is feledkezett Lord Harleyról és a viharról.Eszében sem volt elhagyni a konyhát, amíg a munkája gyümölcse ki nem kerül a sütőből! Hannah hozzálátott kávébabot darálni, hogy kávét főzhessen. Mrs. Bisley és Mr. Fletcherbejött a konyhába, és azt mondták, hogy rendet tesznek a hálószobákban, Hannah pedig anyaimelegséggel mosolygott rájuk. Lord Harley Mr. Hendryvel és Mr. Burridge-dzsel érkezettmeg, de Hannah kihessegette őket, mondván, a hölgyek nagyon elfoglaltak, és Lord Harley

árnyalatnyi meglepetéssel nézett Emilyre. Lizzie és Mr. Fletcher útja a kávémérésen keresztül vezetett az emeleti hálószobákhoz. Akávémérésben lobogó tűz előtt a kapitány üldögélt egy pohár konyak társaságában. – Ó, hát itt van! – kiáltott fel, amikor megpillantotta Lizzie-t, de elsötétült az arca, amikor

meglátta mögötte a kis ügyvédet. – Nem maradhatunk – sietett szabadulni Lizzie. – Rendet kell raknunk a hálókamrákban. – Hogy hol…? Üljön csak le, Mrs. Bisley. Ideje, hogy elbeszélgessünk. Hagyja csak, hogy ez

a szegény fickó szobalányt játsszon, ha ehhez van kedve. – Vonja vissza! – kiáltotta Mr. Fletcher, és harciasan meglengette az öklét. Lizzie közéjükugrott. – Menjen fel, kérem… a kedvemért – könyörgött az ügyvédnek. – Mindjárt maga után

megyek. Mr. Fletcher kelletlenül felvonult. – Üljön le, kedvesem – hízelgett a kapitány. – Eddig alig volt időnk beszélgetni. – Sok volt a munka – válaszolta Lizzie. Milyen vaskosnak és otrombának tetszett a

kapitány! Hogy várhatott tőle valaha is támaszt? Egy hónapja ismerkedett meg vele véletlenülegy barátjuk otthonában. Akkor halk szavúnak és bárdolatlanul udvariasnak tűnt. Maga volt amegtestesült erő. Igazság szerint Lizzie bármennyire meg volt is győződve arról, hogyrajongásig szerette a néhai Mr. Bisleyt, valójában a férje egy zsarnok volt, aki nem engedte,hogy önálló ötlete legyen, és nem hagyott neki semmi szabadságot. A halála utánmagányosnak és tehetetlennek érezte magát, és nem igazán tudta, ki is valójában. A kapitányolyan férfias és magabiztos volt, és készen állt, hogy kivegye a kezéből az apró-cseprődolgokkal járó tennivalókat. – Hadd csinálják a többiek – mondta a kapitány. – Ez a görbe orrú vénlány elég közönséges.Neki mindegy. De egy olyan hölgy, mint ön… – Lord Harley is szívesen bepiszkolja a kezét – vetette ellen Lizzie remegő hangon, mert

nem szokott hozzá, hogy kiálljon önmagáért, vagy hogy egyáltalán bárkinek isellentmondjon. – Az más – kardoskodott a kapitány. – Neki ez pillanatnyi szórakozás. Holnap majd elvárja

magától, hogy minden kívánságát lesse. Parancsolom, hogy üljön ide mellém. Lizzie lassan előrement, aztán megtorpant. – Nem – mondta csendesen. – Mindnyájunknak segítenünk kell. Nincs joga, uram, hogy

nekem bármit is parancsoljon. – Ne feledje, a vőlegénye vagyok, asszonyom. – Hivatalosan sosem jegyzett el – emlékeztette szomorúan Lizzie. Hogy jutottak idáig? A

férfi javasolta, hogy utazzanak el Exeterbe; azt mondta, barátai és a családja is ott él. Demegígértette vele, hogy nem szól az utazásukról a barátainak. Miért? És miért tett ilyen

ostobaságot? „Mert ezt parancsolta", mondta egy hang a fejében, „és világéletedben egyetlenszó ellenvetés nélkül engedelmeskedtél a parancsoknak." – Majd később beszélgetünk – mondta Lizzie, és a hangja kissé félresiklott a félelemtől –,

de most magára hagyom. – Azzal kisurrant a szobából. Könnyű léptekkel felszaladt a lépcsőn. Mr. Fletchert az egyik szobában találta, ahol a hamutkaparta ki. Habozott, mielőtt belépett volna. A férfi felállt, és őszinte szeretettel ránézett. Lizzie félt akérdéseitől, de megacélozta a szívét. A férfi azonban szelíden csak ennyit mondott: – Azt hiszem, most az egyszer megrakjuk akandallókat, aztán az ebédnél bejelentjük, hogy mindenkinek magának kell a tűzrőlgondoskodnia, míg tart a vihar. Viszont nincs szükség rá, hogy mindketten bepiszkoljuk akezünket. Ha esetleg megvetné az ágyakat…? Lizzie lelkesen beleegyezett, és csalódottságot érzett, amikor Mrs. Bradley termetes alakjafeltűnt a küszöbön, és az asszony felajánlotta a segítségét. Seaton kapitány kivételével, aki semmit sem csinált, valamennyien bátor kalandorokkéntültek ebédhez délután négykor. A férfiak és Lord Harley fát vágtak, és utat ástak a hóban azistállóhoz és a fogadó elejéig. Kimerültek a fárasztó munkában. Emily a megégetett ujjaitbabusgatta. Annyira várta már, hogy ő maga vehesse ki a tortát a sütőből, hogy megégette akezét, amikor megfogta a sütő gombját. Egyszerű étkezés volt, mellékfogások, előételek nélkül. Levessel kezdtek, utána birkasültvolt a főétel zöldségekkel és burgonyával, Emily kosárkái és a csodálatos cukormázas tortazárta a sort. A férfiak leginkább Emilyt dicsérték, aki ezt természetesnek vette, és már el is felejtette,hogy Hannah végezte a munka oroszlánrészét. Ismét ott érezte magát, ahova tartozott: afigyelem középpontjában. Általában csak limonádét ivott volna, de mindenki másszíverősítővel feljavított bort ivott; az angol kereskedők konyakkal javították a francia bort.Mesélt a kalandjairól, hogy hogyan szökött el hazulról, aztán amikor a bor a fejébe szállt,hencegni kezdett. Ez már sok volt Mr. Fletchernek. Emily éppen ahhoz a részhez ért az elbeszélésében,amikor egyedül átvette a fogadó vezetését. – No, no – rótta meg –, kicsit elveti a sulykot, MissFreemantle. El kell ismernie, hogy Miss Pym szervezte meg a benti munkát, Lord Harley akintit. Mrs. Bisley mosogatott és ágyazott, és valamennyiük helyett kitakarította a szobákat. A szárnyalás közben megakasztott Emily becsiccsentve ránézett, aztán összeszűkült aszeme. – Nagyon úgy fest, mint az én parókám – közölte. – Hogy tett rá szert? – Én adtam neki – átkozta magát némán Hannah. – Nincs már szüksége férfiruhákra,

gyermekem. – Segítünk a szegényeken – gúnyolódott Seaton kapitány. Mr. Fletcher talpra ugrott, az arca vérvörös lett. Letépte a parókát, megkerülte az asztalt, ésletette Emily elé, majd kivonult a szobából. Rövidre nyírt hajával úgy nézett ki, mint egydühös madárfióka. Emily Hannah-nak támadt. – Nem volt joga lopni tőlem – förmedt rá. – Meg akartam beszélni önnel – állta a sarat Hannah –, de aztán megfeledkeztem róla. – Mi a véleménye most a koldusszegény ügyvédjéről, Mrs. Bisley? – hahotázott a kapitány.

– Még egy tisztességes parókát sem engedhet meg magának. Lizzie könnyekre fakadt, és kirohant a szobából. Csend lett, majd Lord Harley szólalt meg. Jeges hangjából sugárzott a megvetés. – Ostoba liba. Hogy merte ennyire megalázni szegény Mr. Fletchert? Négyszemközt

válthatott volna vele pár szót. De maga csak hencegett, kérkedett, felfújta magát, és ő joggalhívta fel a figyelmét, hogy mindenki más sokkal jobban törte magát. Megveszem magától azt avacak parókát. Mit kér érte? Emily sápadtan meredt rá. A megvetésével még megbirkózott volna, mert egy gazemberszerepét osztotta rá, de Öreg Tom, a kocsis is szemrehányóan csóválta a fejét, a barátságos ésterebélyes Mrs. Bradley pedig leplezetlen ellenszenvvel nézte. Egyetlen szövetségese akapitány volt, de ugyan kinek kell ilyen szövetséges? – Gyűlölöm magukat! – ordította. Hannah nézte, ahogy Emily dülöngélve feláll az asztal

mellől, aztán kibotorkál a szobából. – Bocsássanak meg – mondta Hannah. – Fogadós uram, kérem, töltse ki a portóit. Felment Lizzie szobájához, és halkan bekopogott. Nem kapott választ. Egy kis habozás utánbenyitott. A szoba üres volt. Egy percig döbbenten álldogált, aztán átment ahhoz a szobához,amin Mr. Fletcher Lord Harleyval osztozott, és a fülét az ajtóra tapasztotta. Hallotta Lizziesírását, és Mr. Fletcher halk hangját, ahogy vigasztalta. Talán ez a legjobb, ami történhetett, gondolta Hannah. De milyen buta gyermek ez azEmily! Sosem leszek képes összehozni Lord Harleyval. Bárcsak Lord Harley akkor láthattavolna, amikor kettesben volt velem a konyhában. Milyen természetesen viselkedett! Milyenelbájoló volt! Nem megyek be hozzá. Megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen. Visszament az ebédlőbe, és elszántan beszélt minden témáról, ami csak az eszébe jutott,hogy ne akadjon el a beszélgetés. Emily a kék szobában felvett egy meleg köpenyt, egy nemezkalapot és a kesztyűjét. Bagshotváros. Bizonyosan akad még egy fogadó, és azóta a vihar is alábbhagyhatott. Csak sétál egykeveset, keres egy másik vendégfogadót, aztán átviteti a ládáit. Örült, hogy a többi utazó még a konyhában van, és már nem az ebédlőben. Halkan a fogadó

főbejáratához sietett. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd halkan becsukta maga mögött. Hallotta, hogy süvölt aszél, de elállt a havazás, és a bejárattól a kapuig ellapátolták a havat. Elhagyta a magas falú udvar védelmét, és jobbra fordult. Abban a pillanatban a szélfútta hó teljes erővel csapott le rá. Mintha egy fehér szörnyeteglesett volna Emilyre, hogy rávesse magát. Az udvar feletti boltíven lengedező lámpa fényénélcsak azt látta, hogy a hó széltől tépázott ujjaival kinyúl felé, majd egy iszonyatos fehér örvényszippantotta magába.

Ötödik fejezet

Ki életében senyvedett,Míg bolygott földi téreken,Egyért sóhajt, ha vége lett:A csapszék látta szívesen.{4}

William Shenstone

Emily lélegzete elakadt. Megpördült, hogy a hátával fogja fel a süvöltő szelet és a havat, akapucniját pedig a fejére húzta. A fejében egy gyáva hang azt suttogta, hogy forduljon vissza,de egy másik, harsányabb továbbindulásra ösztökélte. Bizonyosan akad más fogadó aközelben. Megfordult, és a fejét leszegve, nagy nehezen elindult a tomboló feketeségben. Emilyttipikus angol módra mindig meglepte az éghajlat időnkénti szeszélyes vadsága. Ez nem lehetAnglia, gondolta. Ez a sarkvidéki pusztaság, a purgatórium alsó köre nem az ő hazája. Biztosalábbhagy nemsokára a szél, és csillagok sziporkáznak majd odafent. Egy hóbucka rémlett fel előtte az úton, és Emily egyenesen belegyalogolt. Hátrálva, nagykínnal kiverekedte magát belőle, aztán a szemét a hótól védve körülnézett. Már bármilyenemberi lakhellyel beérte volna. De semmi sem volt, csak a szél éles, vérfagyasztó süvöltése, ésaz arcába vágódó, bőrét maró, szemét vakító hó. Egyetlen sárga gyertyaláng sem jelezte aleghitványabb kunyhót sem. Rettenetesen fázott, és percről percre egyre jobban félt. Már éppen vissza akart fordulnioda, ahonnan jött, amikor fényt látott meg maga előtt: a fénypont cikcakkban pislákolt asötétben. Emily a fény felé vetette magát, és majdnem összeütközött a lámpást vivő férfival. – Jaj,uram! – kiáltott fel. – Hol a legközelebbi fogadó? A férfi magasba tartotta a lámpást, és Emily egy durva, barbár arcot, a férfi szájában töröttfogakat pillantott meg. – Nono, hát ki ez itten? – kérdezte a férfi. – Senki, senki – rémült meg hirtelen Emily. Hátrált egy lépést. A férfi megragadta a köpenye elejét, és magához rántotta. – Aggyál egy csókot – mondta. A borzalmas szájszag Emily arcába csapott. Az iszonyatos ijedtségtől nyöszörögvesípcsonton rúgta a férfit, aki hátraesett, majd a lány elfutott mellette, hóbuckákon verekedteát magát, és egyre messzebb került a fogadótól.

Lizzie Bisley Mr. Fletcherrel a nyomában ment vissza a konyhába. Mr. Fletcher a régiparókáját viselte; Emilyé még mindig a terítéke mellett feküdt. Hannah-nak feltűnt, hogy Lizzie szeme kivörösödött a sírástól, és eltöprengett azon, vajonLizzie Mr. Fletcher megaláztatása vagy a saját szorult helyzete miatt hullatta-e a könnyeit.Valószínűleg mindkettő miatt, gondolta végül, és élesen rászólt Mr. Burridge-re, hogy adjatovább a portóit. Seaton kapitány szólásra nyitotta a száját, de elkapta Lord Harley pillantását, és becsukta.Lizzie és Mr. Fletcher suttogva beszélgetett. Valamit tenni kell ez ellen az ügyvéd fickó ellen,szögezte le magában a kapitány. Amikor bemutatták Lizzie-nek, a kapitány úgy érezte,aranybányára bukkant. Íme, egy gazdag özvegy, aki törékeny, nőies, és erős férfit keres. Nemszándékozott egy ilyen zsákmányt kiengedni a markából. Hannah felállt az asztal mellől. Váratlanul elfogta az aggodalom Emily iránt. A lány márelég régen felment, és volt ideje észhez térni. Hannah kimentette magát, és felment ahálószobába. Emilyt ugyan nem találta, de a ládái ott voltak. Hannah már majdnem lefeléindult, amikor eszébe jutott, hogy benéz a szekrénybe. Azonnal észrevette, hogy Emilyköpenye hiányzik. Elsősorban azért szúrt szemet neki, mert előző este ő akasztotta be.Vastag, prémmel szegett gyapjúköpeny volt. Kezdett megrémülni. Visszasietett a konyhába. – Attól tartok, Miss Freemantle elment. – Elment? – csattant fel Lord Harley. – Nem gondolhatja, hogy elhagyta a fogadót ebben a

viharban! – Sajnos, mégis ez történt – mondta Hannah. – Nem ártana mentőcsapatot szervezni. Lord Harley felállt. – Szükségtelen mindenki életét veszélybe sodornunk. Én megyek, és hasegítségre lenne szükségem, visszajövök a postakocsis fiúkért és a többi férfiért. A szobájába ment, felvette a nagykabátját és a kalapját, aztán visszatért, és kért egy lámpásta fogadóstól. Látta Emily halvány lábnyomát a széltől védett belső udvart borító hóban. A kapuban, ahola nagy boltív még védelmet nyújtott, észrevette, hogy a lábnyomok jobb felé térnek el. Akkor hát Emily nem azért ment el, hogy másik fogadót keressen, mint ahogy először hitte.Ha valaki jobbra fordult, egyenesen a lakatlan vidékre jutott, mivel a Gebefő a város legszélénépült. Káromkodott, amikor a szél ereje telibe kapta. Az aggodalma nőttön-nőtt. Zord hideg volt.Ha a lány belebotorkált egy buckába, reggelig biztosan nem találja meg. – Miss Freemantle! – kiabálta. De az üvöltő szél elnyomta a hangját. Tovább kaptatott, a

lámpást lengette, és teli torokból kiáltozott. Átvergődött egy hófúváson, ami a derekáig ért.Hogy az ördögben küzdötte át magát ezen az elkényeztetett Emily? Egy mérföldet mehetett,és már rekedtre ordibálta magát, amikor hirtelen alábbhagyott a szél, elsüvöltött a kies

vidéken, és holdfényben fürdő tájat hagyott maga mögött, amin a sziporkázó havat kék ésfekete árnyékok pettyeztek. Abban a pillanatban, messze maga előtt egy egyenes, hóborítottaútszakaszon mintha meglátott volna egy alakot. Meggyorsította a lépteit. Valami azt súgta,hogy maradjon csendben, mintha csak tudta volna, hogy Emily elrohan a földekre, mert azthinné, üldözik.

Emily az ereje végén volt. Egy merő átázott, átfagyott, kimerült szerencsétlenségnek éreztemagát. Csak a fogadóig rá váró hosszú gyaloglás és az ottani megaláztatás hajtotta tovább,bár a fáradtságtól már hamarabb botladozni kezdett. Aztán elült a szél, és egy pillanatramegállt, hogy remegve szemügyre vegye a fehér tájat. Most ébredt rá először, hogy rosszirányba indult. Ezért nem világított fény az út mellett! Fojtott zokogás tört fel a torkából. Nemvolt mit tenni. Megfordult. Akkor pillantotta meg egy férfi sötét alakját: felé tartott, a kezébenlámpás himbálódzott. A haramia!, gondolta Emily. Visszajött érte! Emily letért az útról, egy kis erdőbe. Futott, meg-megbotlott, elesett, aztán feltápászkodott,hogy toronyiránt rohanjon tovább. Aztán egy kéz ragadta meg a vállát. – Van pénzem! – sikoltotta. – Ne bántson!Megkaphatja mind. Kérem, csak ne bántson! – Legszívesebben kitekerném a nyakát – hallatszott Lord Harley hangja. Megfordította a

lányt, és a lámpással az arcába világított. – Ó, hát maga az! – kiáltott fel Emily, és könnyekre fakadt. A férfi türelmetlenül nézte, aztán átkarolta, és gyöngéden megrázta. – Térjen magához, Miss Freemantle! Szedje össze magát. Attól félek, csak ideiglenesen

csillapodott a vihar. Vissza kell mennünk, amint csak lehet. – Nem mehetek v…vissza – dadogta Emily. – Úgy szégyellem magam. – Pityókás volt és tapintatlan – mondta a férfi. – Semmi szokatlan. Jöjjön csak, Miss

Freemantle. Nem akarok a lányuk helyett egy jégtömböt átadni a szüleinek. Londonig kívántgyalogolni? – Nem. Egy másik fogadót kerestem. De rossz irányba indultam, és jött egy útonálló, és ő

megpróbált… szóval… – Mit próbált? – Megpróbált megcsókolni. – Bagshot Heath-en van, és szerencséje volt, hogy életben maradt. Jöjjön csak. Átkarolta a lány vállát, úgy vezette az út felé. Aztán szorosabban fogta át a derekát, és aföldről félig felemelve sietett vele előre. Lord Harleyt meglepte, hogy az érintés felkorbácsolta az érzékeit; abszurdnak érezte, hogy

akkor esik meg vele ilyesmi, amikor összefagyott és fáradt. De még közelebb vonta a lányt ateste melegéhez. A szél természetfeletti bömböléssel száguldott feléjük az úton, és örvénylő,fehér hóviharral terítette be őket. Most már nemcsak havat fújt, hanem a sűrű hóeséssel ismeg kellett birkózniuk. Elérték az úton levő egyik legnagyobb hótorlaszt. Lord Harley megállt, magasra emelte alámpást, és az átjárót kereste, amit korábban taposott, amikor a fény Mrs. Bradley elgyötörtarcára hullott. Már csak ennyit lehetett belőle látni, a teste többi részét betemette a hó. Harley otthagyta Emilyt, és puszta kézzel kezdte kiásni Mrs. Bradleyt a buckából. – Kijöttem az orvosságos kosarammal – motyogta Mrs. Bradley –, hogy megkeressem Miss

Freemantle-t, de annyira megrémültem a hófúvásban, hogy moccanni sem mertem. – Most már megmoccanhat – förmedt rá élesen Lord Harley. – Maguk, hölgyeim, jöjjenek

közvetlenül és szorosan mögöttem. Már majdnem a fogadónál vagyunk. Amikor Emily végre meglátta a fogadó udvara felett lengedező lámpás halvány fényét,akkora megkönnyebbülést érzett, ami csaknem felmelegítette. Befordultak az udvarra, ahol afelmentő sereggel találták szembe magukat: a fogadós, az őr, a kocsis, Mr. Fletcher és a kétkinti utas, Mr. Hendry és Mr. Burridge igyekeztek utánuk karókkal és lámpásokkal. Hannah Pym, aki a csapatain szemét legeltető tábornokként állt a lépcsőn, gyorsanbetuszkolta Mrs. Bradleyt és Emilyt a kávémérésbe, ahol hatalmas tűz lobogott. Hannah élesszemmel fürkészte őket. Emily – a szörnyű élmények ellenére – fiatal, erős, és rendbe fogjönni, gondolta. Mrs. Bradley már más tészta. Kékesfehér volt a bőre, és szaggatottankapkodta a levegőt. – Menjen fel a szobájába, Miss Freemantle – parancsolta Hannah –, és öltözzön át szárazruhába, aztán jöjjön le a konyhába. – Hozza le Mrs. Bradley hálóingét – fordult Lizzie-hez –,

a köntösét meg tiszta törülközőket a konyhába. Mr. Burridge és Mr. Hendry, ha lennénekolyan kedvesek, és segítenének nekem a konyhában megtölteni a kádat. Mrs. Bradley leült a konyhaasztal mellé, és ivott egy pohár konyakot. Hannah kénytelen voltlefeszegetni a csuklójáról az értékes kosarat. A tűzön máris egy nagy rézserpenyőben és kétkannában forrt a víz. – Tegyék a kádat a padlóra a kandalló elé – utasította Hannah a férfiakat –, és segítsenek

megtölteni vízzel. Mrs. Bradley konyakot ivott, reszketett, és kíváncsian figyelte, hogy mit csinálnak; aztgondolta, valami elefántot akarnak megmosdatni a kádban. Lizzie lépett be a hálóruhával és a törülközőkkel. Emily jelent meg, és konyakkal kínálták.Emilynek fogalma sem volt, Hannah miért rendelte a konyhába. Ilyen megpróbáltatás utáncsak elmehetne végre aludni, gondolta. – Helyes – vágta csípőre a kezét Hannah. – Távozhatnak, uraim. Köszönöm, amit tettek. –

Becsukta, majd be is zárta mögöttük az ajtót, aztán így szólt Mrs. Bradleyhez: – Vesse csak leaz átnedvesedett ruháit, és gyerünk a kádba. – Hogy én?! – Mrs. Bradley szeme gyermekien tágra nyílt a csodálkozástól. – Én nem

szoktam fürödni! – Tudom – húzta az orrát Hannah. – De ez nem valami hétköznapi fürdő, hanem

gyógyhatású, Mrs. Bradley, amit maga Charlotte királynő udvari orvosa szokott elrendelni. – De nem vetkőzhetek meztelenre a hölgyek előtt! – Magán tarthatja az alsóruháját – hagyta rá Hannah, bár jogosan vélte, hogy arra isráférne a mosás. Emilyre esett a tekintete, és a szeme zölden villant. – Javaslom, Miss

Freemantle, hogy menjen, tegye azt, ami helyes, aztán jöjjön vissza, és segítsen nekem ésMrs. Bisleynek. – Mi a helyes? – visszhangozta elhalóan Emily. – Találja csak ki. Vizsgálja meg a lelkiismeretét. Emily kimerülten hagyta el a konyhát. Mit akar tőle ez a démoni asszony? Lassan felment a szobájába. Elhatározta, hogy bebújik a puha ágyba, és az álommal járófeledést keresi. De az ágyon ott feküdt a parókája, ami az egész bajt okozta. A lelkifurdalásélesen és fájdalmasan hasított belé. A fáradtság miatt már a büszkeségével sem törődött.Lement a kávémérésbe. A férfiak – a kocsis és Seaton kapitány kivételével, aki a hordónál állt– a kandalló tüze körül csoportosultak. Lord Harley ott állt, és puncsot kevert. Éppen citromot

reszelt, amikor felpillantott, és meglátta a terembe lépő Emilyt, mire abbahagyta a munkát, éskíváncsian figyelte. 1800-ban a női ruhákat nem hideg időre szánták. Emilynek csak egygyapjúruhája volt. Az összes többi a divat előírásait követte, vagyis minden holmija lenge éspehelykönnyű volt, így akár össze lehetett tekerni és egy zsebben is elfért. Most mélyenkivágott fehér muszlinruhát viselt, aminek egyik végét a karjára hurkolta, így láttatni engedtelazacrózsaszín selyemharisnyás lábát. Szép, formás láb, merengett Lord Harley. Emily egycsodálatos, színes kendőt terített a vállára, és egyik kezében a parókát hozta. Egyenesen Mr.Fletcherhez lépett, és halkan így szólt: – Végtelenül sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztam. Nincs szükségem erre a

parókára, és eleve sem kellett volna elhoznom. Kérem, legyen olyan kedves ajándékkéntelfogadni, és hozzá a szívből jövő bocsánatkérésemet is. – Én… nos… – Mr. Fletcher segítséget remélve nézett körül. – Ha megjegyezhetem, igazán elbűvölő gesztus – mondta Lord Harley. – Ó, igen – értett egyet Mr. Fletcher, és amilyen finom lelkű ember volt, rögtön tudta,mekkora erőfeszítésébe került Emilynek a bocsánatkérés. – Örömmel fogadom el azajándékát, Miss Freemantle – mondta, és mélyen meghajolt. – Ez nemcsak kiváló paróka, és

sokkal finomabb, mint bármi, amit megengedhetnék magamnak, de amikor felteszem majd,

abban a különleges örömben is részem lesz, hogy felidézhetem az ön szép arcát. Elvette a parókát. – Maradjon itt, és igyon velünk egy kis puncsot – invitálta Lord Harley. – Köszönöm, de nem – felelte elhalóan Emily. – Miss Pymnek a konyhában van rám

szüksége. Miután távozott, Lord Harley befejezte a puncs készítését, a többieknek meghagyta, hogyszolgálják ki magukat, majd hátrament a konyhába, és bekopogott az ajtón. Hannah résnyirenyitotta. – Lord Harley? – Egy szóra, ha lehet – kérte a lord. Hannah egy kicsit szélesebbre nyitotta, és úgy surrant ki, mint egy angolna, hogy őlordságavéletlenül se lássa meg a kádban fürdő Mrs. Bradleyt. – Szeretnék Miss Freemantle-ről beszélni önnel – mondta a lord. – Kimerült, és nagy

megpróbáltatásban volt része. Véleményem szerint fel kellene küldenie, hogy pihenjen. – Fiatal, és kicsattan az egészségtől – közölte Hannah. – Tudja, sok fiatal szobalány

megfordult a felügyeletem alatt. – De itt egy hölgyről van szó! – Ó, persze – nézett rá fölényesen Hannah. – Nos, hadd áruljam el, milord, és ez talán

meglepi majd, hogy a szolgálók pontosan olyan törékenyek és érzékenyek, mint a felettükállók, és csak azért nem betegeskednek vagy idegeskednek, mert az élet nem engedi. MissFreemantle-t éppen eleget babusgatták. Istenáldotta lehetőség adódott most, hogyhelyrepofozzuk. – Ha megbetegszik, önt teszem érte felelőssé – mondta komoran a lord. – Tegye azt – vágta rá Hannah, aztán hirtelen elvigyorodott, és visszasurrant a konyhába. – És most, Mrs. Bradley, kifelé a kádból, és vegye fel a hálóingét – dirigálta Hannah.

Felkapott egy nagy pamutszövet törülközőt, és feltartotta. – Máris, kedvesem – mondta Mrs. Bradley. Dundi kezével kétoldalt belekapaszkodott akádba, és nekirugaszkodott. Semmi sem történt. Felbámult Hannah-ra, a szeme döbbentenkerekedett el. – Beragadtam! – nyögött fel. – Butaság – legyintett Hannah. – Fogja meg az egyik kezét, Miss Freemantle, én pedig

megfogom a másikat, és egyszerre húzzuk! Mindketten teljes erőből húzták, de csak a koszos fürdővíz löttyent ki a padlóra. Lizzie is csatlakozott, de így sem sikerült kiemelni. – Be kell hívnom az egyik férfit – jelentette ki Hannah. Mrs. Bradley, akit a forró fürdő és a nagy mennyiségű konyak magához térített, most olyanborzalmasan elsápadt-elkékült, mint amikor bejött a viharból. – Illendően fog festeni –nyugtatta meg Hannah. – Menjen fel az első lépcsőfordulóban található fehérneműs

szekrényhez – mondta Emilynek –, és hozzon le, kérem, egy lepedőt, amivel betakarhatjuk. Emily úgy tett, ahogy mondta, és amikor visszatért, Lord Harley várakozott a konyhaajtóelőtt. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte. – Miss Pym azt mondta, itt várjak, amíg nemhívnak. – Szükségünk van a segítségére. Mrs. Bradley b…beragadt a fürdőkádba – mondta, és a

konyhaajtónak dőlve tehetetlenül kacagni kezdett. Lord Harley is elnevette magát. Az ajtó résnyire nyílt, és Hannah hideg tekintettel mérte végig a nevető párt. – Szedjékössze magukat – szólt rájuk. – Olyan gyorsan és ügyesen járjon el, milord, amennyire csaktud, mert Mrs. Bradley nagyon nagy zavarban van. Hannah nyomában bementek a konyhába. Mrs. Bradleynek nemcsak a testét, de a fejét isletakarták a lepedővel. – Adja ide a kezét, Mrs. Bradley – parancsolta Lord Harley. Két kéz nyúlt ki a lepedő alól. A

férfi nekiveselkedett, és megrántotta. A kád megbillent, és még több fürdővíz loccsant ki apadlóra, de Mrs. Bradley továbbra sem mozdult. – Elnézését kérem – hajolt a koporsó alakú bádogkád fölé a lord, hogy alaposabban

szemügyre vegye a helyzetet. Aztán levette a kabátját, felgyűrte az ingujját, majd Mrs. Bradleyfeneke alá nyúlt, amit Mrs. Bradley részéről a mélységes felháborodás lármás rikoltása kísért.A férfi óriási rántással emelte ki a kádból, és állította talpra a padlón. Mrs. Bradley lihegve és pirulva tekerte dús idomai köré a lepedőt. – Mint amikor Vénusz kiemelkedik a habokból – bókolt gyöngéden Lord Harley, és csókot

nyomott Mrs. Bradley pufók arcára. – Jaj, ugyan mán, milord! – kuncogott a hirtelen kacérrá váló Mrs. Bradley. Lord Harley elvigyorodott, felkapta a kabátját, és nagy léptekkel távozott. Mrs. Bradley készségesen átengedte magát, hogy Lizzie és Hannah végigtörölje; örült, hogynemsokára vége a kínszenvedésének. Hamarosan már a hálóingében és a háziköntösében,rózsásan és kipirultan állt előttük. – Na, várjanak csak – indult el az ajtó felé –, mit szó’nak majd az enyéim, amikó’

elmesélem, hogy egy lord keze vót a seggem alatt! Emily féktelenül kacagni kezdett, Hannah és Lizzie is együtt nevetett vele, aztán mégmindig nevetve öntötték ki a kádban levő vizet, és törölték fel a padlót. Hannah ezek után fűszeres-sörös aludttejet főzött Mrs. Silversnek, és megkérte Emilyt,hogy vigye fel a fogadós feleségének. Mrs. Silvers az ágyban ülve kötött. Amint meglátta Emilyt, hátradőlt a párnáira, ésfelnyögött. – Jaj, de rosszul vagyok – suttogta. Emily úgy látta, hogy Mrs. Silvers már rendbejött, és felébredt benne a gyanú, hogy csak igyekszik a végsőkig kihasználni, hogykiszolgálják, de nem szólt semmit, csak átnyújtotta a meleg italt, és szelíden megkérte, hogy

igya meg. Emily visszament a konyhába, ahol még el kellett mosogatni, és a fazekak is súrolásravártak. De olyan fáradt volt, hogy nem is tiltakozott. Hannah egy félórán át hagyta, hadddolgozzon, aztán így szólt: – Most már felmehet lefeküdni, Miss Freemantle. – De biztos maguk is fáradtak – ellenkezett Emily. – Mi nem járkáltunk kint a hóviharban. Menjen csak – nógatta Hannah. Emily felment a hálószobájukba. Az átázott holmiját a földön hagyta. Most lassanfelszedegette a ruhadarabjait, és kiterítette őket a tűz elé húzott székek kemény támlájára.Fáradtan átöltözött. Már csak egyre vágyott: aludni és aludni. De amint a párnára hajtotta a fejét, hirtelen teljesen éber lett. Az este képei futottak át afején: Lord Harley erős karja a derekán, ahogy együtt nevettek a konyhaajtó előtt, s milyenédes volt Mrs. Bradley, amikor Lord Harley megcsókolta. Az épületet hatalmas robaj ráztameg. Emily kimászott az ágyból, az ablakhoz ment, és elhúzta a függönyt. Csak fehérségetlátott kint, semmi mást. Visszafeküdt, és azon tűnődött, honnan tudta Miss Pym, hogy Mr. Fletcher elfogadja aparókát. Milyen különös asszony!, gondolta. Nem úrihölgy, annyi bizonyos, de tekintélytparancsoló. És Mrs. Bisley! Nemcsak Mr. Fletcher, de a többi férfi is udvariasan és kedvesenbánik vele. Pedig milyen öreg! De Emilynek el kellett ismernie, hogy a barna hajú,bársonyosan barna szemű Lizzie Bisley valahogy eléri, hogy védtelennek és törékenyneklássák, és ezzel a koránál fiatalabbnak tűnik. Milyen kár, hogy ahhoz a goromba kapitányhoztartozik! Emily biztosra vette, hogy Mrs. Bisley jóvátehetetlen hibát követ el. Nyugtalanul aludt, és felébredt, amikor Hannah Pym bebújt mellé. – Bocsánatot kértem Mr. Fletchertől – mesélte álmosan Emily –, és nekiadtam ajándékba a

parókát, amit méltóztatott elfogadni. – Tudtam, hogy ezt teszi – mondta Hannah. – Honnan? – kérdezte Emily. – Onnan, hogy ma jöttem rá: bár önt rettenetesen elkényeztették, alapjában véve

találékony, bátor és humoros fiatal hölgy – jelentette ki határozottan Hannah. – Csak nem! – csodálkozott el Emily, és átjárta az öröm melegsége. Nem érkezett válasz. Megfordult, és alvótársára pillantott, de úgy tűnt, hogy Hannahcsendesen álomba szenderült. A folyosóról nyíló másik szobában Mrs. Bradley és Lizzie feküdt egymás mellett a nagy,baldachinos ágyban. Lizzie oldalra fordult, és meghallotta Mrs. Bradley hangját a sötétben. – Asszem, nagy hibát követett el azzal a kapitánnyal kapcsolatban, kedvesem. Lizzie felsóhajtott, aztán elhalóan megszólalt.

– Most már nincs mit tenni, a szavamat adtam. Jaj, Mrs. Bradley, bárcsak havazna végnélkül, hogy sose érjük el Exetert! – Csak egy kis bátorság kéne hozzá – vélekedett Mrs. Bradley. – Nekem ugyan nem sokjutott, de ha a helyiben vónék, én bizony megkérném ezt a Miss Pymet, hogy segítsen.Napóleon egész hadseregivel szembe merne szállni! – A néhai férjem erős ember volt – mesélte Lizzie. – Ő döntött mindenben helyettem. Soha

nem kellett a saját fejemmel gondolkodnom. De tudja, hogy van ez. A családom nagyonbüszke volt rá. Mindig azt mondogatta mindenki, milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyenremek, derék, erős ember a férjem, így aztán… – Kifejezetten gonoszságnak érezte, hogy másként vélekedjen róla – bólintott Mrs. Bradley.

– Ha lettek vóna gyerekek, az segített vóna. – De hát vannak gyermekeim, két ikerfiú, akik már huszonkét évesek. Ők is a családi

mesterséget űzik, úgy értem, ők is ügyvédek. Mindenki azt mondja, kiköpött apja mindkettő. – Ami magának nem valami vigasztaló. És mi a véleményük a kapitányról? – Nem ismerik – vallotta be halkan Lizzie. – Seaton kapitány azt mondta, hogy a kettőnk

dolga nem rájuk tartozik, és talán haragudnak majd, hogy ilyen hamar újból férjhez megyek.A kapitány mindenről gondoskodott, én meg sodródtam az árral. – Van valami csinos kis vagyona talán? – kérdezte Mrs. Bradley. – Igen. Szerencsémre jómódban élhetek. – Az meg hogy lehet? Azt hittem, a kedves megboldogult a vagyon nagy részét a fiaira

hagyta. – Házassági szerződést kötöttünk. Nekem különvagyonom van. – És jól jegyezze meg a szavaimat: a kapitánynak erre fáj a foga! Az a Mr. Fletcher akkó’ is

elvenné, ha egy fityingje sem vóna! – Úgy gondolja? – élénkült fel Lizzie. – Olyan jól érzem magam a társaságában. Az én

véleményemre kíváncsi… Ritkaság egy férfinál… – Vannak még rendes emberek. És most aludjék. Lizzie csaknem azonnal mély álomba zuhant, és azt álmodta, hogy egy napsütéses, melegnapon a postakocsin utazik, Mr. Fletcher mellette ül, és fogja a kezét. A piros szobában Mr. Fletcher óvatosan feltámaszkodott a könyökére. – Ébren van, milord? – Éppen csak – felelte nyájasan a lord. – Úgy érzem, nemes és nagylelkű volt Miss Freemantle-től, hogy megajándékozott azzal a

drága parókával. – A legkevesebb, amit megtehetett – jegyezte meg Lord Harley cinikusan. – Én nem így vélem. Kétségtelenül agyonkényeztették élete során, és csodálatosan szép is,

tapasztalataim szerint pedig a gyönyörű hölgyek úgy érzik, elég, ha a szépségüket kínálják fela világnak. Mégis olyan őszintén és kedvesen kért tőlem bocsánatot. – Higgyen nekem, Miss Freemantle még a viharban átélt megpróbáltatásai hatása alatt volt.

Holnapra kétséget kizáróan ismét elkényeztetett önmaga lesz. Bárcsak ez a vihar végrekitombolná magát! – Szerintem időváltozás közeledik. Érzem a bal lábamban – mondta Mr. Fletcher. – Reméljük, a bal lába pontosan jósolja meg az időt. Micsoda nap! Előbb azt az ostoba

nőszemélyt kergettem, aztán ki kellett szabadítanom Mrs. Bradleyt a fürdőkádból. – Hogyan? Mi történt? Lord Harley elmesélte a történteket, aztán nevetni kezdett, de nem Mrs. Bradley szorulthelyzetén, hanem mert eszébe jutott, hogy Emily nevetése a konyhaajtó előtt milyen ragadósvolt. Mr. Fletcher is nevetni kezdett, amíg a szomszéd szobából robaj nem hallatszott, és el nembődült a kapitány: – Csendet! –, amivel hatásosan emlékeztette az aggodalmaira. Lassanelhalt a nevetése. – Van valami visszataszító abban az emberben – jegyezte meg Lord Harley. – Vigyázzon

vele. – Úgy lesz. Tényleg vigyázni fogok. Micsoda undorító figura! – És ha nem tévedek, kegyetlen is – mondta elgondolkodva Lord Harley. – Ne maradjon

vele kettesben. – Ha bármivel próbálkozik, elagyabugyálom – kardoskodott Mr. Fletcher. – Késsel a hátában senkit sem tud elverni – mondta Lord Harley.

Hatodik fejezet

Nincs rémitőbb hang, a kuvik magaNem sír búsabbat, sem éjféli szél,Mintha barátod, multak látnoka,„Előre mondtam"! hozzád így beszél.{5}

Lord Byron

Mr. Fletcher lába rossz időjósnak bizonyult. Amikor az utazók másnap lementek a konyhába,a vihar még ugyanolyan vadul tombolt odakint. Emily visszafogottan viselkedett. Miutánalaposan lekefélte, ismét a gyapjúruháját vette fel, mert még a jól befűtött angol fogadóban isfázott a muszlinruhában. Amikor urakat lehet elbűvölni, nyugodtan viselhet az embermuszlint és selymet, de ugyan kire akarna hatással lenni ebben a különös társaságban? LordRanger Harleyra semmiképpen sem, amilyen érzéketlen vadállat. Tisztában kell lennie azzal,milyen törékeny a szervezete. Látta, hogy már a neve említése elég volt, hogy elájuljon.Hannah ugyan felhívta rá Emily figyelmét, hogy az ájulás valószínűleg a túlzott izgalomnak ésaz üres gyomornak volt tulajdonítható, miután észrevette, hogy „Edward" egy falatot semevett útközben, míg Bagshotba nem értek. Emily mártírnak érezte magát, és ezt élvezte is. Nem kevés elégedettséggel pillantottrózsaszín, megégett ujjaira. A szülei összecsapnák a kezüket, ha látnák, hogy bánnak vele!Egy percig sem erőltetnék, hogy a törékeny, gyönyörű lányuk egy ilyen emberevőszörnyeteghez menjen hozzá. De aztán a régi, kényelmetlen gondolat furakodott be azagyába. Lord Harley semmi jelét nem adta, hogy el akarná venni feleségül. Amikor nekifogott,hogy leszedje a piszkos tányérokat, a szeme sarkából rápillantott. A lord fesztelenül ült azasztalfőn. Fekete kabátot viselt ezüstgombokkal és fodros inggel. Fekete haja csillogott alámpafényben, fekete szemét lustán, csendes derűvel hordozta körbe. Lizzie is segítettleszedni az asztalt. Nehéz halomba rendezte a piszkos tányérokat. Lord Harley azonnalfelugrott, és elvette őket az asszonytól. Eszébe sem jutna ilyesmit megtenni értem, duzzogottEmily, és sértetten kivonult a mosogatófülkébe. – Úgy fest, ma reggel ránk osztották a mosogatási feladatot – szólalt meg mögötte Lord

Harley. – Látom, megégette a kezét. Majd én mosogatok, és maga törölget. – Semmiség az egész – mondta gyászosan Emily. – Kezdek hozzászokni a fájdalomhoz. – Az önsanyargatás jót tesz a léleknek – jegyezte meg szívtelenül a férfi. – Amikor

visszatér elkényeztetett életébe, minden eddiginél jobban élvezi majd a babusgatást.

Számtalanszor szórakoztatja majd a mostani utazás közben önnel megesett retteneteskalandokkal a majdani férjét, mert több kaland nem fog megesni önnel. – És ezt mégis miből gondolja? – csattant fel Emily, míg elnézte, hogy veszi le a lord a

kabátját, és tűri fel az ingujját. – Mert nem az típus, akinek kalandokban van része – válaszolta a férfi. – Túlságosan sokat

foglalkozik önmagával. Azok, akik másokra gondolnak, kalandos életet alakítanak kimaguknak. – De hiszen én gondolok másokra! – háborodott fel a vérig sértett Emily. A férfi gyöngéden arrébb tolta, felemelte a földről a forró vizes kannát, és a tartalmát amosogatóba öntötte. – És például kire? – Szegény kis Mrs. Bisleyre – suttogta Emily. – Nem szabad hozzámennie ahhoz a

kapitányhoz. – És mit gondol, hogyan akadályozhatja meg ebben? Emily szeme harciasan villogott. – Kihívhatná párbajra a kapitányt! – Nem szoktam olyanokkal párbajozni, mint Seaton kapitány. Ami azt illeti, mindent

elkövetek, hogy ne kelljen senkivel sem párbajoznom. Odaadott Emilynek egy tányért, hogy törölje el. – Akkor ön fél, milord. – Micsoda botcsinálta hősök is a hölgyek! Ha egyméternyi hideg acéltól vagy egy testükön

áthatoló golyótól kellene rettegniük kora hajnalban, mindjárt más nótát fújnának. Melleslegne vegye hencegésnek, de kiválóan célzok, és tűrhetően forgatom a kardot. Noha sok csatábanvettem részt, bármily különösnek tűnik is, nem élvezem az emberölést, sőt ami azt illeti,senkit nem ölnék meg párbajban, mert nem élvezném, hogy emiatt el kell hagynom azországot. – Akkor találjon ki maga valamit – jegyezte meg ingerülten Emily. – Az összezártságnak, Miss Freemantle, megvan a maga varázsa. Mr. Fletchert illetően

nagy reményeket táplálok. – De Mrs. Bisley odaígérte a kezét a kapitánynak. Nem lenne illendő útilaput kötnie a

talpára. – Ön igazán nincs abban a helyzetben, hogy az illendőséget emlegesse. Egy pillanatig sem

törődött az én érzéseimmel. Lord Harley elfordult a mosogatótól, és gúnyosan nézett Emilyre, akinek meglepetésébenelkerekedett a szeme. – De hiszen nincsenek érzései! – Csak azért, mert úgy határoztam, szerencsésen megmenekültem, Miss Freemantle, még

nem vagyok érzések híján. Szegény szívem például vérzik Mrs. Bisleyért, aki olyan sebezhető,olyan elbájoló, olyan nőies…

– És olyan öreg – tette hozzá fullánkos nyelvvel Emily. A férfi magában mulatva nézett rá, majd folytatta a mosogatást. Emily a lord elegáns hátárameredt, és a legszívesebben tányért vágott volna a fejéhez. Komor hallgatásba burkolódzva folytatta a törölgetést, mégis majdnem bánta – maga semtudta volna megmondani, miért –, amikor az összes tányért és fazekat elmosogatták és ahelyére tették. Hannah, Mrs. Bisley és Mrs. Bradley nekifogtak ebédet főzni. – Miért tartják magukat a városi időbeosztáshoz? – kérdezte Emily. – Ebédelhetnénk későn,

és akkor nem kellene rögtön reggeli után munkához látni. – Nincs más tennivaló – felelte nyugodtan Hannah. – Segít nekünk itt, vagy rendet rak a

hálószobákban? – Rendet teszek odafent – válaszolta Emily. – Mindjárt felmegyek segíteni, amint végzek itt – ígérte Mrs. Bradley. Emily felment az emeletre. A kék szobával kezdte. Hannah Pym sosem hagyott elöl semmit,így Emilynek nem maradt más dolga, mint kiönteni a mosdóvizet; kinyitotta az ablakot, éskiloccsantotta a vizet a viharba. Kikaparta a hamut, és levitte a földszintre. Ott találkozott Mr.Fletcherrel, aki felajánlotta, hogy kiviszi a szabadba, és felszórja vele az utat, amit a férfiakmegtakarítottak a hótól. Emily visszament a kék szobába, bekészítette a kandallóba a tűzifát, hogy este majdbegyújthassanak. Aztán átment a piros szobába. Itt csak port kellett törölnie. Lord Harleybeakasztotta a ruháit a szekrénybe. Két könyv hevert az ágy mellett. Emily felvette az egyiket.Ógörög nyelven írt mű volt, amit utálkozó kiáltással tett le, mert abban reménykedett,kölcsönkérhet egy regényt. Az ágy mellett egy miniatűrt látott. Felemelte. Egy nagyon csinoshölgy portréja volt. – Hát ez a balett-táncosnőd – jegyezte meg hangosan. – Nem táncosnő – hallatszott egy derűs hang az ajtóból. – Hanem az anyám. Emily elpirult, mert úgy érezte magát, mint egy leskelődésen kapott szobalány. A férfi azajtófélfának támaszkodva figyelte. A lány hirtelen tudatára ébredt Lord Harley férfiasságának,ahogy kettejük között vibrálni kezdett a levegő, és a hátuk mögött ott volt a nagy ágy… Süketcsend vette körül őket, amit a zajokat tompító hóesés teremtett. – Szerencsére nagy itt a rend – mondta elakadó hangon. – Megnézem a többi szobát. Az ajtóhoz közeledett. A férfihoz egészen közel kellett kimennie. Óvatos és bizalmatlantekintettel hirtelen felpillantott Lord Harleyra, aki felemelte a kezét, mire Emily visszahőkölt. – Ne féljen, Miss Freemantle – gúnyolódott a férfi. – Csak kibomlott a selyemszalagom. –

Újból megkötötte a fekete selyemszalagot, amivel sűrű fekete haját fogta össze a tarkóján,aztán Emilyre mosolygott. A lány elsurrant mellette, és bement a szomszédos keskeny szobába. Seaton kapitánynak

abban a fényűzésben volt része, hogy egyedül aludhatott. A szobája olyan volt, mint egydisznóól: széthajigált ruhák, a kandallóból kiömlő hamu, padlóra kilöttyent víz és az ágyrólfélig lelógó takaró tárult Emily szeme elé. – Hagyja csak – szólalt meg mögötte Lord Harley. – Hadd fetrengjen a disznó a saját

mocskában. – Lélekromboló lehet szobalányként dolgozni – jegyezte meg Emily. – Szerintem egy helybeli lány szerencsésnek érezné magát, ha nem a mosogatókonyhában

kellene dolgoznia. – Meglehet. Nagyon lealacsonyító az egész. De ön mintha nem bánná. – Idősebb vagyok magánál. Az én időmben… – Lord Harley elhallgatott, mert eszébe jutott,hogy ettől vénnek hangzik. – Az én időmben – folytatta mégis határozottan – elvárták, hogy

mindent elvégezzünk, amit egy szolga is, sőt nála is jobban. És ez a hölgyekre is vonatkozott.Kétlem, hogy manapság egy fiatal férjezett hölgy valaha is járt volna a saját konyhájában. – Én voltam már a magaméban! Sokszor! – jelentette ki büszkén Emily. – Hogy süteményt csenjen a szakácsnőtől? Az nem ugyanaz. Segítek a többi szobában. Látta, hogy Emily egyre pirosabb lesz, és rádöbbent, hogy a lány nem akar kettesbenmaradni vele egyetlen hálószobában sem. A buta kis tyúk azt képzeli, hogy meg akaromerőszakolni, gondolta. – És mialatt rendet rakunk, segít nekem megírni egy kis színdarabot a barátainknak –

folytatta. Emily figyelmét sikerült elterelnie. – Egy darabot? Miért? – Ha együtt ülünk az asztal körül, vagy később étkezés után, akkor veszekedések

robbanhatnak ki. Amatőr színjátszásra van szükségünk. Egy rövid darabra, amibenvalamennyien játszhatunk. – Felvonta a szemöldökét. – Természetesen ön lesz afőszereplőnő, Miss Freemantle. Emily szeme felcsillant. – Játszhatunk olyat, aminek a fogadó a színtere! Elszöktem azanyámmal, akit Mrs. Bisley alakíthatna, és az idős dadusommal, az lenne Mrs. Bradley, agonosz bácsikámtól… – Az lennék én? – Nem, dehogy! Szerintem Seaton kapitányra oszthatnánk a szerepét. A bácsikám

megjelenik a fogadóban, előveszi a pisztolyát, de a bátor udvarlóm, Jack kicsavarja a kezéből… – És ki lesz Jack? – Ó, hát azt hiszem, az lehetne ön, milord, csak persze jobb lenne, ha fiatalabb lenne, és

aranyszőke hajú. – Mint Mr. Peregrine Williams? – Mint…? Ó, igen, azt hiszem. És a kocsis lenne a kocsis, az őr az őr, és Mr. Burridge meg

Mr. Hendry magukat alakíthatnák, vagyis utasok lennének. – És Mr. Fletcher? Emily az ajkába harapott. Lord Harley derűsen figyelte Emily kifejező arcát. Aztán Emily arca felderült. – Természetesen Mr. Fletcher lehet a család ügyvédje, és… á,igen, már meg is van! Rájött, hogy a gonosz nagybácsi meghamisította Mrs. Bisley néhaiférjének végrendeletét, és a bácsinak ezért már többé nem lehet hatalma Mrs. Bisley felett,mert az asszonyé az összes pénz. Mrs. Bisley ezért olyan hálás, hogy hozzámegy azügyvédhez, és… – Miss Emily az ő Jackjéhez? – Igen, igen, de persze csak a darab kedvéért – mondta Emily. – Elfeledkezett Miss Pymről. – Úgy van. Ő lehetne a rendező, és jelmezeket kereshetne nekünk. – Szeretném, ha mindenki kapna szerepet – mondta Lord Harley. – Jaj, istenem, ki lehetne Miss Pym? – Egy tiszteletre méltó hölgy – válaszolta Lord Harley –, akinek Seaton kapitány egykor

házasságot ígért, de akit a félretett pénze elsikkasztásával tönkretett. Emily le-fel ugrálva tapsolt. – Nagyszerű! Mikor kezdhetjük írni a darabot? – Amint végeztünk a hálószobákkal. Utána lemegyünk a konyhába, és elmondjuk a

többieknek. Hannah különös szeme zölden ragyogott, amikor a javasolt színdarabról tudomást szerzett.Mrs. Bisleyvel el lehet felejtetni a szorult helyzete miatti aggodalmait egy kis szórakozással.Mellesleg hogyan áll a dolog Lord Harley és Miss Freemantle között? Emily szeme csillogott,Lord Harley pedig elnéző derűvel figyelte. Amikor kéréssel fordultak hozzá, a fogadós papírt adott nekik. Emilyt felmentették akonyhai teendők alól, és Lord Harleyval visszavonultak a kávémérés kandallója elé. Az utazók,de még Seaton kapitány is repestek a darab hallatán. Mr. Burridge-et és Mr. Hendryt bízták meg azzal, hogy a kávémérés végén színpadotácsoljanak. Megbeszélték, hogy mindenki olyan ruhát viseljen, amit megfelelőnek talál aszerepéhez. Emily buzgón, jól olvasható írással nekifogott a darab megírásának, míg Lord Harley különlapokra másolta le, amit Emily papírra vetett. Úgy tervezték, hogy az egész darab vagy inkábbdarabocska mindössze húsz percig tart majd. Seaton kapitány azt mondta, hogy van pisztolya.Majd ráfogja, akire kell – természetesen nem tölti meg –, és a kulisszák mögött valaki elsütegy másik fegyvert a kívánt hatás kedvéért. Miközben a szerepeket másolta, Lord Harley azontöprengett, Emily vajon észrevette-e, hogy milyen megható véget írt a darabnak; a bátor Jackugyanis karjába zárja a hősnőt, és megcsókolja. Szomorkásan arra gondolt, hogy Emily

bizonyosan azt a másik fickót, Peregrine-t képzelte a szerepbe. Aztán felfedezték, hogy a kocsis nem tud olvasni, és még Mrs. Bradley is hadilábon állt abetűkkel, de ezt sikerült úgy megoldani, hogy majd a helyzethez illő mondatokat találnak kimaguknak. Vidám hangulatban költötték el az ebédet, mindenki evett, és a szerepét tanulta, és arrólbeszélgettek, mit vesznek majd fel. Még Mrs. Silvers is megjelent, és azt mondta, hogy rózsásarca és kicsattanó falusi egészsége ellenére is csak kínkeservesen tudott felkelni az ágyból,hogy megnézze a darabot. Csak amikor a színjáték elkezdődött, akkor döbbent rá a kétségbeesett Emily – LadyGwendoline szerepében –, hogy a színésztársai a maguk módján óhajtják játszani aszerepüket. Bátor Jacket negédes piperkőcként Lord Harley igen hatásosan alakította. Aközönség – a fogadós és a neje – szívből jövően kacagtak. Aztán a világot jelentő deszkákonelső alkalommal fellépő kocsis, akit ez a lehetőség fellelkesített, hosszú beszédet tartott akocsisok életéről, majd az őr azt mondta, ne legyen már ilyen vén szófosó, mire a kocsisökölbe szorította a kezét, és azt mondta az őrnek, hogy beveri az orrát, és a szerepéből egypillanatra kieső Lord Harleynak kellett szétválasztania őket. Hannah Pym, akiben feléledtek amásodkomornyik árulásával kapcsolatos emlékek, igen meggyőzően kezdte szidalmazniSeaton kapitányt, a hév és a szenvedély úgy elragadta, hogy a fogadós felugrott, és ígykiáltott: – Hurrá! Mrs. Bradley ekkor ragadta magához a szót, és hosszan ecsetelte, hogyan dajkáltaszületésétől fogva Lady Gwendoline-t. A kurta darab kezdett olyan ijesztően hosszúra nyúlni,hogy tartani lehetett attól, hogy terjengősségében felveszi majd a versenyt bármelyikhaymarketi tragédiával. Seaton kapitány élethűen alakította a gazfickót. Az egyik szemére fekete tapaszt tett,szemtelenül fixírozott, és nagy elánnal káromkodott. – Visszajössz velem! – bömbölte apisztolyával hadonászva. Mr. Burridge elosont a „kulisszák" mögé, hogy ártalmatlanul kilőjöna kávémérés ablakán, ami majd úgy tűnik, mintha a kapitány sütötte volna el a fegyverét. Emily riadt csodálkozással bámulta a kapitányt. Miért nem tartja magát senki az eredetidarab cselekményéhez? A kapitány ugyanis ahelyett, hogy a pisztolyt rá és az „anyjára" fogtavolna, egyenesen Mr. Fletcherre célzott. – Megöllek mindnyájatokat! – acsarogta a kapitány. De Hannah is résen volt. Miközben a

kapitány meghúzta a ravaszt, egy szempillantás alatt felkapott egy nehéz óntálcát, és Mr.Fletcher elé tartotta. Fülsiketítő durranás hallatszott, és Hannah keze megrándult, ahogy agolyó a tálcának ütközött, majd onnan visszapattanva, ártalmatlanul a kávémérés egyikmennyezeti gerendájába fúródott. Lord Harley kikapta a pisztolyt Seaton kapitány kezéből, és odasúgta. – Menjen a szobájába.

Majd később beszélek magával. – De hiszen nem tudtam! – heveskedett a kapitány. – Valaki csúnya tréfát űz velem. – Menjen! – dörrent rá Lord Harley, és a kapitány engedelmeskedett. Lord Harley Hannah-

hoz fordult: – Jól érzi magát? Hannah szeme izgatottan csillogott. – Újabb kaland! – szűrte a szót a fogai között. –Folytassák! A többieket úgy lenyűgözte a színpad varázsa, olyan odaadással akarták a szerepüketjátszani, hogy Hannah biztosra vette, hogy kevesen figyeltek fel a lövésre. Mr. Fletcherelmondta a beszédét a hamisított végrendeletről. Lizzie pukedlizett, és meghatóan mondottköszönetet neki, majd Mr. Fletcher mindenkit meglepett azzal, hogy kiesve a szerepéből akeblére ölelte az asszonyt. Így álltak, mélyen egymás szemébe néztek, amíg Hannahhangosan meg nem köszörülte a torkát, és a pár szét nem rebbent. Lizzie Bátor Jackhez fordult. – És önnek adom, uram – vezette oda Emilyt –, a lányomat! Lord Harley lemosolygott a hirtelen megrémült Emilyre. – Elfelejtette, mi, hogy én vagyok?– suttogta, aztán átölelte Emilyt, és gyorsan, erősen szájon csókolta. A szereplőgárda

megtapsolta magát, a fogadós és a felesége a szereplőket. Emilyt megrendítette a csók, amiperzselt, beleégette magát az emlékezetébe, felkorbácsolta az érzékeit. Aztán eszébe jutott alövés. Megragadta Lord Harley kabátujját. – Mit kezdjünk Seaton kapitánnyal? Megpróbáltamegölni szegény Mr. Fletchert! – Csendesebben! – suttogta vadul a lord. – Nem akarjuk megriasztani a többieket. Miss

Pym tud róla, de ő hallgat majd. Lord Harley felsietett a lépcsőn abba a szobába, ahol a vetetlen ágyon mogorván ült akapitány. – Nos, Seaton – szegezte neki a kérdést a lord –, mit tud felhozni a mentségére? – Fogalmam sincs, mi történt, milord – jelentette ki durván a kapitány –, és ez a színtiszta

igazság. Ebéd előtt gyakoroltam a pisztollyal, és Mr. Burridge belement, hogy kilőjön a sajátfegyverével a kávémérés ablakán. Esküszöm, hogy a pisztolyom nem volt megtöltve. Lord Harley utálkozva nézett rá. – Saját magának köszönheti ezt az egészet. Hagyja békénMrs. Bisleyt és Mr. Fletchert, megértette? Ha akár csak a közelükbe is merészkedik, én magamlövöm agyon. Seaton kapitány felállt, és meglendítette az öklét. – Én meg megtanítom kesztyűbe dudálni,maga csinos kis ficsúr! Odavágott Lord Harleynak, aki elhajolt az ökle elől, majd teljes erőből, keményen állonvágta a kapitányt, aki hátrazuhant az ágyra. – Még egyszer nem mondom el – fenyegette meg Lord Harley. – Ne menjen többé Fletchervagy Mrs. Bisley közelébe, vagy még rosszabbra számíthat. – A fájó öklét tapogatva ment le a

földszintre. Hannah-t a konyhában találta. A többiek a kávémérésben a darab sikerét ünnepelték. – Beszélt a kapitánnyal? – kérdezte Hannah. – Igen – dörzsölte az öklét a lord. – Micsoda megveszekedett bolond! Hogyan remélhette,

hogy megússza? – Nehezen lehetett volna bizonyítani, hogy gyilkosság történt – mondta Hannah. – Csak

meg kellett volna esküdnie, hogy nem tudott arról, hogy a fegyver töltve van. – Egy percig se téveszthetjük szem elől. Mit csinál most? – Könnyű, hideg vacsorát készítek. – Úgy látszik, cserbenhagyták a segítőtársai. – Hagyjuk őket egy kicsit – mondta Hannah. – Úgy gondolom azonban, hogy szórakozással

kell lekötnünk őket. Ha mind csak üldögélnek a kávémérés kandallója előtt, és isznak,bizonyosan veszekedések robbannak ki. A lustaság az ördög párnája. – Akkor hiúsítsuk meg a sátán terveit. Mit javasol? Hannah a homlokát ráncolva az orrát húzogatta. – A kitalálósdik még nagyobb kalamajkátokozhatnak. Megvan! Játsszunk „Keresd a papucsot". – Nem hiszem, hogy eközben bárki is gyilkosságot próbálna elkövetni – vigyorodott el a

lord. Visszament a kávémérésbe, ahol az ötletet örömteli kiáltásokkal fogadták. – Mi lesz a díj? –kérdezte Öreg Tom, a kocsis. – Holnapra felmentés a háztartási teendők alól – vágta rá azonnal Lord Harley. – Az egyetlen, aki nem játszhat, az, aki elrejti a papucsot – emlékeztette őket Emily. – Akkor hadd rejtsem el én – ajánlkozott a fogadós. – Eldugom valahol, ahol fogadok, senki

se tanál rá! Egyedül a közben a társasághoz csatlakozó Seaton kapitány morgott, hogy badarság azegész. Megbeszélték, hogy az egyik hölgy papucsával játszanak, így Lizzie felszaladt a szobájába,és egy csinos kis piros, gyönggyel kivarrt bőrpapuccsal tért vissza, hogy átadja a fogadósnak.A fogadós félórát kért, majd eltűnt. Seaton kapitány odasomfordált Lizzie-hez, amikor Lord Harley hátat fordított neki. – Kerülengem – mondta. – Tudja, hogy nekem ígérte a kezét, és egy úrihölgy sosem szegi meg azadott szavát. Lizzie arcáról lefagyott a mosoly. – Majd máskor megbeszéljük – mondta sietve, és arrébbment, hogy Mr. Hendryvel, azzal a szegényes öltözékű férfival beszélgessen, aki az egyik kintiutas volt. Emilynek feltűnt, hogy még Mr. Hendry arcán is gyöngédség jelenik meg, amikor Lizzie-vel

beszélget. Mr. Hendry a maga módján rendes embernek látszott, jelentéktelen külsejű ésbecsületesnek tűnő férfi volt, aki kopottasan öltözködött, és fiatalabb volt, mint Mr. Fletcher,de Emily eldöntötte, hogy összeboronálja Lizzie-t és Mr. Fletchert. A kapitány megvárta, míg a többiek elmélyülnek a beszélgetésben, majd odasúgta Mr.Fletchernek: – Majd meglátja, maga piperkőc! Mrs. Bisley hozzám jön feleségül, erre ígéretetis tett, úgyhogy ne sündörögjön többé körülötte, maga bugris! – A kutyafáját! – paprikázódott fel Mr. Fletcher. – Hát nem veszi észre, hogy a hölgy akkor

szeretné látni, amikor a háta közepét? – Mi folyik ott? – kérdezte éles hangon a lord, mire a kapitány odébb sétált Mr. Fletchertől. A fogadós jelent meg a kezét dörzsölgetve. – Sosem fogják megtanáni – közölte elégedetten. – Asszem, Miss Pymnek holnap meglesz

az összes segítsége! Mind elsiettek, hogy átkutassák a helyiségeket. Csak Lizzie habozott. Szívesen játszottvolna Mr. Fletcherrel, de úgy érezte, hogy ezzel a férfi életét tenné ki veszélynek. A kapitányolyan fenyegetően viselkedett, amikor Mr. Fletcherrel beszélt! Lizzie ezért a boldog Mr.Hendryvel ment el keresni a papucsot. Emily – ki tudja, miért – úgy gondolta, hogy LordHarleyval alkotnak majd egy párt, de Lord Harley a kocsist választotta. Emily előbbkedvetlenül keresgélni kezdett, majd megnőtt a lelkesedése. Kicsi volt a papucs, bárhollehetett. Még a kisméretű ónedényeket is levette a söntésben levő kampókról, hogy beléjükkukkanthasson. A keresés fárasztó munka volt. Számtalan zegzug akadt a fogadóban.Emilynek eszébe jutott, hogy megnézi a hálószobájában. Mindent felforgatott, benézett azágy és a takaró alá, de a papucsnak nyoma sem volt. A fogadó különböző sarkaiból felcsattanónevetés jelezte, hogy a többiek buzgalma még nem csökkent. Emily arra gondolt, ledől egypillanatra. Elég tíz perc pihenés. Elnyúlt az ágytakarón, a szeme szinte azonnal lecsukódott,és nemsokára mélyen aludt. Hannah egy negyedóra múlva lépett be, és az ajtóban megtorpanva az alvó Emilyt nézte.Milyen gyönyörű és ártatlan álmában, gondolta. Még mindig dédelgette a reményt, hogy LordHarleyt és Emilyt összeboronálhatja. Gyorsan sarkon fordult, lement a földszintre, éskeresgélni kezdte, no, nem a papucsot, hanem Lord Harleyt. Rá is talált az ebédlőben, ahol aporcelán étkészletnek helyet adó szekrény tetején egy köcsögben kutatott. – Milord – szólította meg. – Nem hagyhatom el sok időre a konyhát, mert süteményt és

kenyeret tettem a sütőbe. Megkérhetném, hogy legyen olyan kedves, és hozza le a kékszobából a retikülömet? A kandalló melletti fotelban van. – Hogyne, asszonyom – válaszolta a lord, és elgondolkodva ráfüggesztette a tekintetét.Vajon mit akarhat Miss Pym? Tudta, hogy Hannah-ban még munkálkodnak annyira a régi

szokások, hogy lehozza a saját retiküljét.

Ennek ellenére felment a kék szobába, majd megállt az ajtóban, ahogy Hannah is tettepercekkel korábban, és az alvó Emilyt nézte. Hát erről van szó, vigyorodott el. Nincs eltökéltebb házasságközvetítő egy vénlánynál! Denem megy bele ebbe a játékba, döntötte el, bármilyen csodaszép és magával ragadó is az ifjúMiss Freemantle. A székhez ment, és felvette Hannah retiküljét. Emily aprót sóhajtott, és elmosolyodott álmában. A férfi az ágyhoz ment, és lenézett rá. Alány keble egyenletesen süllyedt és emelkedett. A bőre habfehér volt, vörösesbarna végű sötétpillái szétterültek az arcán. A lord egy váratlan késztetésnek engedelmeskedve leült az ágy szélére, odahajolt, ésgyöngéden szájon csókolta a lányt. Emily éppen azt álmodta, hogy Lord Ranger Harley csókolja. Ruganyos teste megmozdultálmában, kígyózó mozdulattal a férfihoz simult, és karját Lord Harley nyaka köré fonta. LordHarley meglepődött, és szenvedélyesebben kezdte csókolni, ajkát keményen rászorította alány puha, elbűvölő szájára, és érezte, ahogy Emily kis keze hosszú fekete haja alatt a tarkójátsimogatja. Aztán Emily teste megmerevedett, a szeme kipattant. A férfi rögtön elengedte. Emilylángoló arccal ült fel, és a következő pillanatban már hangosan csattant a tenyere a lordarcán. – Hogy merészelte! – sziszegte villámló tekintettel. – Ha nem élvezte a csókomat – kiabált vissza dühösen a lord –, akkor miért karolta át a

nyakamat, és miért csókolt vissza? – Álmodtam – védekezett Emily. – Mr. Williamsről. – Ha így szokta csókolni – mondta Lord Harley, akit most ugyanúgy elfutott a pulykaméreg,

mint Emilyt –, ajánlom, hogy mielőbb menjen hozzá! Azzal sarkon fordult, és Hannah retiküljével a kezében, nagy léptekkel kimasírozott.Haladéktalanul a konyhába ment. Hannah a tűz fölé hajolt, és valamit kavargatott egyfazékban. – Miss Pym – nyújtotta át neki a retikült a lord –, kérem, ne próbálja meg elrendezni a

házasságot köztem és Miss Freemantle között! – Hogy én?! – tettette az ártatlant Hannah. – Igen, maga. Elragadóan festett, ahogy ott pihent, amint azt ön is nagyon jól tudja. Denem fogom elvenni feleségül Miss Freemantle-t. Ostoba kislány, aki híján van minden

vonzerőnek. – Akkor viszont nem értem, miért zaklatja ez fel önt ennyire – válaszolta élesen Hannah. –

Már a puszta látványa undorral kellett volna, hogy eltöltse. – Piha! – kiáltott fel Lord Harley. Kiment a konyhából, és bevágta maga mögött az ajtót.

A piros szobában Lizzie így szólt Mr. Hendryhez: – Úgy elfáradtam. Azt hiszem, nem tudoktovább keresgélni. – Egy ilyen törékeny hölgynek nem lenne szabad szolgálóként dolgoznia a fogadóban –

válaszolta Mr. Hendry. – Bárcsak minden bajtól megóvhatnám! Különös világosszürke szeme hirtelen áthatóan felragyogott. Lizzie ráébredt, hogy azágynak háttal áll, és a férfi közeledik felé. – Nahát, Mrs. Bradley! – kiáltott fel, amikormegpillantotta a kövérkés alakot a folyosón. – Jöjjön, keressen együtt velünk. – Gondolom, nem sokra mennek velem, kedveském – felelte Mrs. Bradley, és kíváncsianpillantott Lizzie-ről Mr. Hendryre. – A fogadós aszonta, csak egy utalást ejt el. Ott lóg,

mondta, ahol a bőr szokott. – A lószerszámos kamrában? – vetette fel Mr. Hendry. A fogadós ugyan határozottan kijelentette, hogy a papucs a fogadóban van, de azért Mrs.Bradley így válaszolt: – Remek ötlet, Mr. Hendry! Menjen csak át az istállóba, és nézzenkörül, Mrs. Bisley meg én addig pihenünk egyet. Mr. Hendry láthatóan kelletlenül távozott. – Nem tudom, a pénze teszi-e, vagy az a kényes külseje, Mrs. Bisley, de a férfiak úgy

körüldöngik, mint darazsak a mézesbödönt. Lehetne inkább olyan, mint a mi Emilynk. Abbanaztán van keménység! Szép, mint a festett kép, de nem az a típus, aki romantikus szerelmetébreszt egy férfiban. Emily már éppen be akart lépni a szobába, mert hallotta a hangjukat, de visszahőkölt, amintMrs. Bradley falusi logikájának lényegét meghallotta. Mennyire vágyott arra, hogy ismétotthon legyen a drága mamával és papával és az aranyos Miss Cudlipp-pel! Mennyire szerettevolna, ha sürgölődnek körülötte, és agyondédelgetik! Amikor arrébb ment, még hallotta Mrs. Bradleyt: – Ami meg azt a papucsot illeti, a fogadósuram aszonta, ott lóg, ahol a bőr szokott. Hun lehet, maga mit gondol? Emily lement a lépcsőn, és a papucs feltalálási helyén törte a fejét, hogy ne kelljen másragondolnia. Bement a konyhába, és leült az asztalhoz. – Mit csinál? – kérdezte Hannah-t. – Főztem egy kis erőlevest a kamrában lógó ürünyaktőből. Hála istennek, a kamrát jól

feltöltötték hússal. Készítek egy tányérnyit, amit bevihet Mrs. Silversnek. – Nem szeretem azt a hölgyet kiszolgálni – vetette fel a fejét gőgösen Emily. – Szerintem

teljesen egészséges! – Szerintem is – értett egyet Hannah. – Akkor meg miért…? – Mert kétlem, hogy évszámra akár egy napot is pihen – válaszolta Hannah. – Járjon hát a

kedvében. Emily hirtelen felugrott. – A bőr! – kiáltotta. – Ott lóg, ahol a bőr szokott!

Átszaladt a kamrába, és felnézett a mennyezet homályába, ahol kampókon húsok lógtak.Visszafutott a konyhába, felkapott egy széket, bevitte a kamrába, és felállt rá. És ott, magasana sonkák között volt Lizzie papucsa. Emily fogott egy kampós farudat, és örömteli sikongatással leemelte. Hannah lépett be. –Megtaláltam! – örvendezett Emily. – Holnap nem dolgozom. Ágyban töltöm a napot. Bárcsaklenne egy regényem is, amit olvashatok! – Nos, menjen, és mesélje el a többieknek, hogy megvan, aztán jöjjön vissza, és vigye át

Mrs. Silversnek a levest – mondta Hannah. Emily harsány bejelentését, miszerint rátalált a papucsra, langyos érdeklődés fogadta, mivela társaság addigra már megunta a keresését. A lány visszament a konyhába, és felvette a tálcát, amit Hannah odakészített. Átvitte Mrs.Silversnek. – Tegye csak le az ágyam melletti asztalra – mondta elhaló hangon az asszony. Emily így is tett, és ekkor pillantott meg egy kis halom könyvet az ablakfülkében. – Könyvek! – kiáltott fel örömmel. – Regények is vannak közöttük? – Azt hiszem – válaszolta Mrs. Silvers. – A vendégek időről időre itt hagynak könyveket. Emily a padkához vitt egy gyertyát, és kíváncsian nézegette a címeket, aztán nagy örömmelsóhajtott fel. Volt egy háromkötetes regény, A romlás kastélya címmel. Belelapozott az egyikkötetbe. A kísérteties acélmetszetekhez foghatót még sosem látott. – Kölcsönkérhetemezeket? – kérdezte. – Természetesen – mondta Mrs. Silvers, aki közben már felült az ágyban, és a levest

szürcsölte. Emily a melléhez szorította a becses könyveket, és a szobát elhagyva felszaladt a lépcsőn.Félúton találkozott a lefelé tartó Lord Harleyval. Felpillantott a férfira, és azonnal elöntötte azavar és a forróság, amikor eszébe jutott az érzéki álom minden részlete. Furcsán leszegte afejét, elosont a férfi mellett, és továbbszaladt a szobájába. Lord Harley igyekezett elűzni a gondolataiból. Soha nem lett volna szabad a házasságotfontolgatnia egy ilyen fiatal teremtéssel. A kávémérésben ismét a kocsis és az őr civakodtak.„Kutya orrát" ittak, egy sörből és borókapálinkából pancsolt gyilkos italt, amit Londonbancsak a „kurvák italaként" emlegettek, még a Stranden lévő Szenespince fogadóban is, amihíres volt erről a kotyvalékról. A kocsis és az őr megpróbált ölre menni, de olyan részeg voltmindkettő, hogy csak a levegőt kaszálták a karjukkal egymás felé. Lord Harley ellenállt akísértésnek, hogy összekoccintsa a fejüket, inkább kiment a viharba, és benézett az istállóba,hogy lássa, rendesen gondoskodnak-e a lovakról. Igaz, csak postakocsilovak voltak, és semmiköze nem volt hozzájuk, mégis belenevelték, hogy ellenőrizze, mielőtt lefekszik, hogymelegben vannak-e a lovak, és megetették-e őket.

Lizzie és Mr. Fletcher elvonult a söntés egyik hideg sarkába, a kávémérésben folyócivakodástól távol. – Nagyon óvatosnak kell lennie – tanácsolta csendesen Lizzie. – Seaton kapitány megakarta magát ölni. – Biztos benne? – Igen, nagyon is. Miss Pym felkapott egy tálcát, és a golyó maga helyett annak vágódott.

Bárcsak véget érne ez a vihar, hogy elmehessünk innen, és biztonságban legyünk. Mr. Fletcher megfogta Lizzie hideg kezét. Hannah Pym bekukkantott az ajtórésen. Látta,hogy egymás mellett ülnek, és fogják egymás kezét. Halkan becsukta az ajtót, aztán a hátátnekitámasztva őrt állt. Szépen haladtak a dolgok, és nem akarta, hogy bárki is bemenjen, ésmegzavarja a bimbózó szerelmet. – Amikor azt mondja, bárcsak elmehetnénk innen – kezdte kissé remegő hangon Mr.

Fletcher –, a szívem mélyén azt kívánom, bár magára meg rám értené… hogy mi együtt… Lizzie elpirult, és lehajtotta a fejét. – Nem kérhetem meg a kezét – folytatta Mr. Fletcher –,mert nagyon kevés pénzem van csak, és mindenki azt mondaná, hogy a pénzéért udvarolokmagának. – Aki csak ismeri, nem mond ilyet – vetette ellen félénken Lizzie. A férfi még szorosabban

fogta a kezét. – Jaj, szegény szívem – sóhajtott fel kétségbeesetten Mr. Fletcher. – Annyira szeretném

megcsókolni. – Akkor hát tegye, átkozott bolond! – mormolta maga elé Hannah, aki az ajtónálhallgatódzott. Látta, hogy Mr. Hendry közeledik, és feltartotta a kezét. – Nem mehet be oda,

Mr. Hendry! Most mostam fel. – De mintha Mrs. Bisleyt láttam volna oda bemenni Mr. Fletcherrel. – Téved – vágta rá Hannah, és harciasan megvillant a szeme. A söntésben Mr. Fletcher lehunyta a szemét, és Lizzie-hez hajolt. Az első csókja az asszonyszája sarkát érte, a második az orrát, amíg bátortalan kis nevetéssel Lizzie a két keze közénem fogta Mr. Fletcher arcát, és a száját oda nem irányította az övéhez. Amint Mr. Hendry eltűnt, Hannah az ajtóra szorította a fülét. Csend. Áldott csend, gondoltaHannah elégedetten.

Hetedik fejezet

Charlottéért mondhatatlanszerelem fűtötte Werthert.Mit gondoltok, hogy talált rá?A konyhában kenyeret szelt.{6}

William Makepeace Thackeray

Hannah pontosan ötkor kelt. Elsőnek a tökéletes csend tűnt fel neki. Akkor jött rá, mi is az.Elült a szél. Elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot, és kinézett. Tiszta, csillagfényes, fagyosreggel volt. De a lehullott hó vastagon, magasra tornyozva, keményre és csillogóra fagyvasziporkázott. Aznap nem tudnak elindulni, gondolta. Megfordult, és Emilyre pillantott. A lány hanyatt fekve aludt, a mellén hevert a regény, amitelalvás előtt olvasott. Hannah gyöngéden elvette. Rendíthetetlenül hitt abban, hogy aregényolvasás nagyon rosszat tesz egy érzékeny fiatal lánynak: túlzott romantikus képzeteketültet el a fejében. Hannah szomorúan csóválta a fejét, és Mrs. Clarence jutott az eszébe.Mennyi szerelem és szenvedély lobbant el, mint egy leégett gyertya, és ott maradt két ember,akikben nem volt semmi közös, és nem kötötte őket össze más, mint a házasság köteléke.Sokkal jobb olyasvalakit keresni, akit az ember kedvel, gondolta a konyha felé menet, aztán haszerencsénk van, megjön hozzá a szerelem is. Lelki szemei előtt megjelent az a nyomorult másodkomornyik. Mirabel Flannagannekhívták. A Mirabel úgy ötven éve nagyon divatos név volt az arisztokrácia köreiben, akárcsak atöbbi felkapott név is, aztán a felső körökből eltűnt, és egy kicsit még fennmaradt azalsóbbakban. Egy férfinak olyan neve kell, hogy legyen, mint George, John vagy Harry. A fejétMirabel lába csavarta el: pompás vádlija volt, emlékezett vissza szomorkásan Hannah.Ráadásul tavasz volt, amikor Mirabel felfigyelt Hannah-ra, az pedig veszélyes időszak. Emilyazonban tökéletes feleség lenne Lord Harleynak. Gyönyörű, jó a csontozata, így a szépségesokáig megmarad. Fiatal, és sokat változik, jellemben is erősödik majd, amint kikerül szeretőszülei és nevelőnője hatása alól. Hannah fejében meg sem fordult, hogy Lord Harley megfelelő férj lesz-e Emily számára.Nem olyan volt, mint a kapitány, viszonylag kedves embernek tűnt, gazdag, csinos és lord.Hannah sok tekintetben kora gyermeke volt. A szolgálaton kívül egy nő számára csak egypálya állt nyitva: a házasság. Cselédként szerencsés volt, ha állást talált, és csak abbanbízhatott, hogy elviselhető lesz a gazdája. A házassággal is így állt a helyzet. Még jó, gondolta

Hannah, és felsóhajtott, hogy mindenki tudja, hogy az élet csak egy nehéz és fájdalmas utazása jövendő boldogság felé. De mi a helyzet akkor – prézsmitált a fejében egy álnok kis hang –,ha nincs túlvilág? Ha a mennyországot csak az emberiség találta ki, mert nem bírta elviselni agondolatot, hogy a többség számára unalmas és gyötrelmes élet, ami az öregkormegaláztatásai és fájdalmai közepette ér véget, nem folytatódik semmiben? Azonnal elhessegette a merengéseit, és nyugtalanul körbekémlelt, mintha attól tartottvolna, hogy a végítélet egyik angyala röppen be a konyhába, és a hálátlan Hannah örökségétmagával ragadja. Nyílt a konyhaajtó, és Emily lépett be. – Mi végre kelt fel ilyen korán? – kiáltott fel Hannah. – Úgy éreztem, hogy segítenem kell – válaszolta Emily erőltetetten, és nem említette, hogy

a regény, amit az este olvasott, lidérces álmokkal lepte meg, és amikor a sötét szobábanfelébredt, minden árnyékban szörnyeket látott ólálkodni. – Teát főztem – mondta Hannah. – Igyon a gyengébből, aztán már neki is foghat, bár a

papucs megtalálásáért jutalmul ma mentesülne a munka alól. Letett egy csészével a konyhaasztalra. Emily leült, felemelte, és a csésze karimája felettHannah-ra nézett. – Tényleg úgy gondolja – kockáztatta meg –, hogy Lord Harley a legcsekélyebb érdeklődést

sem mutatja irántam? – Szemernyit sem – mondta vígan Hannah, miközben a földön térdelt, és nagy energiával a

szenet piszkálta, hogy felszítsa a tüzet. – Akkor hát ön szerint milyen asszonyt szeretne? – Éppen ez a baj a férfiakkal – elmélkedett Hannah. – Nem gondolkodnak. Egy férfinak

egyik nap eszébe jut, hogy gyerekeket akar, és úgy fog hozzá, mint egy üzleti vállalkozáshoz.Mármint ha arisztokrata. Kiválaszt egy megfelelő nőszemélyt, aztán az ügyvédei rendezik el atöbbit. – Tehát nem létezik szerelem? – De igen – húzkodta az orrát Hannah –, de az általában csak ámítás és csalás, és nem tartsokáig. Az alantasabb osztályoknak nehezebb, mert az ő esetükben a férj éjjel-nappal láb alatt

van, de egy olyan ifjú hölgy esetében, mint ön, a férj rendszerint a klubjában tölti ideje javát,vagy a parlamentben, vagy vadászik. Férjezett asszonyként sok lesz a szabadsága. Kedves éscsendesen elégedett férjet keressen. – Milyen unalmas! – temetkezett a csészéjébe Emily. – Szóval Lord Harley valószínűleg

nem lesz szerelmes? – Minden bizonnyal már számtalanszor volt az – vágott vissza cinikusan Hannah. – Akkor hát miért nem vette el valamelyiküket?

– Valószínűleg nem voltak partiképesek. – Nem tartja furcsának, Miss Pym, hogy a hozzám hasonlóknak szeplőtelenül kell oltár eléállniuk, egy Lord Harleyhoz hasonló férfinak mégis rengeteg viszonya lehet úgy, hogy ahírnevét ezzel egyáltalán nem mocskolja be? – A jó Teremtő így rendezte el a dolgokat – ütötte el a választ Hannah, aki szokatlan zajjal

csapkodta a főzőedényeket, mert úgy gondolta, sok igazság van abban, amit Emily mond,ugyanakkor érezte, hogy egy fiatal hölgy fejében meg sem szabad fordulniuk ilyengondolatoknak. Mi több, azt is elhatározta, hogy nem bátorítja Emilyt arra, hogy azt gondolja,Lord Harley esetleg bármi módon is érdeklődést mutat iránta. Ha Emily ezt képzeli, kielégülmajd sértett hiúsága. Ha a férfi látszólagos közönye bizonytalanságban tartja és bántja, talánnagyobb erőfeszítést tesz, hogy lekösse a figyelmét. Az udvarról lábdobogás és csoszogás hallatszott, majd az ajtó, amin keresztül amosogatókonyha érintésével be lehetett jutni a konyhába, kinyílt, és három reszketőszolgálólány lépett be. – Szóljon Mrs. Silversnek, hogy néhány cseléd visszatért – szólt oda Hannah Emilynek. Emily átment Mrs. Silvers szobájába. Amikor benyitott, Mrs. Silvers mélyebbre süppedt apárnák közé, és elhalóan kérdezte: – Igen? Mi történt? – Néhány szolgálólánynak sikerült elvergődnie a fogadóig – jelentette Emily. – Akkor fel kell kelnem, és felügyelnem kell a lustazsákokat – mondta Mrs. Silvers. – Biztos, hogy már annyira jól van? – kérdezte gonoszkodva Emily. – Hát nagyon gyenge vagyok, de rossz lenne, ha a lányok az urakat találnák a konyhában –

vélekedett Mrs. Silvers. – A rangjuknál többet képzelnének magukról, és az csak lustasághozvezetne. Emily visszament, és elmondta Hannah-nak, hogy Mrs. Silvers felkel. A konyhában mostmár a fogadó személyzete nyüzsgött. Úgy tűnt, mind visszatértek. – Jöjjön csak – mondta Hannah Emilynek. – Ismét dologtalan uraságok lehetünk. Emily nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy csalódottságot érez. Eltöprengett, vajon mihezkezdett volna, ha végig ott marad a cselédség. Könyvet olvasott volna, vagy ellenőrizte volna,nincs-e lyuk a ruháján, vagy harisnyát stoppolt volna, ha szükséges, és talán regényolvasássaltöltötte volna az időt. Milyen unalmasnak tűnt az előző napokhoz képest! Az ebédlőben szolgálták fel a reggelit. A kocsis már korábban kint járt, és most komoranmesélte, hogy kizárt, hogy ma elinduljanak. A hótorlaszok magasak, és keményre fagytak. Hannah reggeli után azt javasolta, hogy jót tenne, ha mind besétálnának a városba. Ha acselédek el tudtak jönni a fogadóig, biztos ástak már gyalogutakat a hóban. Csak Mrs. Bradley mondta, hogy a kandalló mellett szeretne melegedni. Emilynek elege volt már a gyapjúruhájából, de nem akart muszlinban kimerészkedni, még a

szőrmebéléses köpenye alatt sem. A szokottnál több időt fordított a frizurájára, a körmecsiszolására, és parfümöt is feltett, így amikor lement, a többiek már türelmetlenül várták afogadó ajtajában. Lord Harley a karját nyújtotta, és Emily belekarolt, majd meglepetten pillantott fel rá. – Nos, Mrs. Bisley – hallatszott a hátuk mögül Seaton kapitány erős hangja. – Mehetünk? –

kérdezte, és a karját nyújtotta. Lizzie kissé hátrahőkölt. Mr. Fletcher határozottan a magáébafűzte az özvegy karját. – Na, de hát… – kezdte Seaton kapitány. Lord Harley hirtelen hátrafordult, mire a kapitány

morgott valamit, és meghátrált. Sütött a nap, és mindenfelé szikrázott a hó. – Milyen gyönyörű! – kiáltott fel Emily. Kipirult az arca, és ragyogott a szeme. – Igen, csodálatosan szép – nézett le rá Lord Harley. Emily érezte a férfi karjának szorítását, amitől elakadt a lélegzete, és úgy érezte, hogyszorosan összefonódó karjukon keresztül az érzések átáramlanak belőle a férfiba. Próbáltamegakadályozni. Azt kívánta, bárcsak Lord Harley eleresztené, hogy megint kapjon levegőt. – Nézze csak, nyitva a pékség! – kiáltotta, és a férfi karját elengedve előreszaladt. – Csak nem akar máris enni, amikor most reggeliztünk! – tiltakozott Hannah. Emily elmerülten tanulmányozta a pékség kirakatát, amíg meg nem hallotta, hogy a többiektovábbmennek. Amikor azonban megfordult, Lord Harleyt pillantotta meg, aki előzékenyen várt rá. – Nem szeretnék udvariatlan lenni, milord – kezdte Emily –, de inkább nem karolnék önbe.

Ön olyan magas, hogy fel kell nyúlnom, és… és… olyan kényelmetlen… A férfi csak rejtélyesen mosolygott, és megvárta, míg Emily az övéhez igazítja a lépteit.Emily csak ekkor jött rá, hogy a magas szárú cipője talpa, amit otthon tükörfényesre suvickolta cipőpucoló fiú, ide-oda csúszkál a magas hóbuckák között a főutcán kanyargó út bordázott,jeges felületén. Megcsúszott, aztán botladozott, majd Lord Harley karja fonódott a derekára.Az érintés érzések viharát ébresztette benne, amelyek úgy járták át a testét, hogy majdnemhangosan felkiáltott. Milyen kétségbeejtő volt ez a gyarló, sajgó és vágyakozó test, amikor alord valószínűleg semmit sem érez… Lord Harley arra gondolt, hogy ha ilyen hatással van rám, amikor csak könnyedénátkarolom a derekát, milyen lenne, ha most megcsókolnám? Csókoltam máskor is, deszeretném megtudni, hogy milyen érzés, amikor szívesen csókol vissza. Józanabb énjemegrótta a dőreségéért. Tapasztalt vén róka már ahhoz, hogy egy csinos pofi kedvéért kössönházasságot. Szinte futott a lánnyal, míg be nem érték a többieket, akik egy ház előtt álltak, és a tetőrőllelógó hatalmas jégcsapokat csodálták. Amikor továbbindultak, Lord Harley ügyesen Hannah

mellé szegődött. Mr. Fletcher odafordult, hogy ismét karon fogja Lizzie-t, de csalódottantapasztalta, hogy Mr. Hendry már megelőzte, így aztán Emilynek nyújtotta a karját, ésmindketten csalódott hallgatásba burkolózva sétáltak tovább. Hannah kis idő múlva felvetette, hogy forduljanak vissza. Elbújt a nap, az ég ismét szürkelett. Amikor beértek a fogadó udvarára, Emily – aki még mindig zokon vette, ahogy Lord Harleykeresztülnézett rajta – elengedte Mr. Fletcher karját, lehajolt, és felmarkolt egy csomó havat. – Mit csinál? – kérdezte Mr. Fletcher. – Figyelje csak! – ujjongott Emily. Lord Harley már majdnem a fogadó ajtajánál járt. Emily hógolyót gyúrt, és teljes erejébőleldobta. A tarkóján találta el a lordot. A férfi megperdült, és látta, hogy Emily nevet rajta. – Kis huncut! – kiáltotta a férfi, és ő is nevetni kezdett. Hógolyót gyúrt, és eldobta. Hamarosan mind hógolyócsatát vívtak. Kiabáltak és nevettek, mint a gyerekek. Mindenkidobálózott. Hannah Pym magasba emelt karral dobott, mint krikettmeccsen a labdavető, ésLizzie eldobott hógolyóinál még senki sem látott kisebbet. Aztán Mr. Fletcher felkiáltott, a fejéhez kapott, és összeesett a hóban. Az arcán vérpatakzott. Lizzie felsikoltott, és odarohant hozzá. Lord Harley gyengéden félretolta, aztán meglazította az ügyvéd nyaksálát, és kitapogatta apulzusát. Lenézett a földre: Mr. Fletcher mellett egy nagy hógolyó feküdt, amiből kiálltvalami. Lord Harley alaposan megvizsgálta, aztán elkomorult az arca. – Megmondtam, maga bugris – meredt a kapitányra –, hogy mit teszek, ha nem hagyja

békén Mr. Fletchert! – Miről beszél? – bömbölte a kapitány. – A közelébe sem mentem. – Nem is kellett – válaszolta Lord Harley. – Egy nagy, éles követ tett az egyik hógolyóba, és

azzal dobta meg. – Istenverte hazugság! – üvöltötte a kapitány. – Maga zaklat engem! Mindannyian

gyűlölnek! És a társaság legnagyobb megdöbbenésére leült a hóba, és sírva fakadt. – Segítsenek Mr. Fletchert bevinni – parancsolta undorral Lord Harley. Mr. Burridge és

Lord Harley bevitte Mr. Fletcher könnyű testét. Lizzie utánuk ment a lépcsőn, és ragaszkodotthozzá, hogy Mr. Fletcherrel maradjon, amíg orvost találnak. Félórával később Hannah halkan bement a hálószobába. Mr. Fletcher magához tért. Lizzieaz ágy mellett ült, és fogta a kezét. – Szeretném maguktól megkérdezni, hogy össze akarnak-e házasodni – érdeklődött

Hannah. Mr. Fletcher erőtlenül tiltakozni próbált, mert attól félt, hogy hozományvadásznak nézik,

de Lizzie dacosan válaszolt. – Igen. – Sok boldogságot kívánok önöknek – mondta Hannah –, de arra kérem, Mrs. Bisley, hogyaz ebédnél jelentse be az eljegyzésüket. Ha Seaton kapitány belátja, hogy nincs már mibenreménykednie, akkor többé nem háborgatja majd Mr. Fletchert. – Így teszek majd – ígérte eltökélten Lizzie. – Hol van most a kapitány? – Lent Lord Harleyval, és még mindig az ártatlanságát hangoztatja. Észrevették azt a nagy

horzsolást ma reggel az állán? – Igen – felelte Lizzie. – Vajon mi történt? Hannah már éppen el akarta mondani, hogy szerinte egészen biztosan Lord Harley vágtaállon a kapitányt, de aztán meggondolta magát. Lizzie olyan lágyszívű, gondolta, még talán akapitányhoz rohan, és mindent elront. – Azt hiszem, részegen elesett – hazudta. – Akkor hát okvetlenül tegye meg ebédnél a

bejelentést. Hannah távozása után megérkezett az orvos, és miután bekötötte a fejét, azt tanácsolta Mr.Fletchernek, hogy maradjon ágyban. A társaság többi tagja körülülte az ebédlőasztalt. Lizzie felállt, és remegő hangon, Seatonkapitányra rá sem pillantva bejelentette, hogy Mr. Fletcherrel eljegyezték egymást. Senki semtudta, mit mondjon, mert kínos lett volna szívből jövően sok boldogságot kívánni nekik,amikor a visszautasított szerelmes ott ül az asztalnál. Mrs. Bradley megszorította Lizzie kezét.– Ügyesen tette, kedvesem – mondta, és a többiek is valamiféle gratulációt mormoltak. A

kapitány azonban dühösen meredt a borába. Az étkezés elején szótlanok voltak, mertmindenki Seaton kapitányra gondolt, miközben igyekeztek úgy tenni, mintha nem ülne ott. Akapitány haragos duzzogásba temetkezett. Emily visszakívánta a személyzet felbukkanásaelőtti időt, amikor még mind a konyha barátságosabb légkörét élvezhették. De Öreg Tom, a kocsis nem bírta sokáig a hallgatást. – Hölgyeim és uraim, önök talán azt gondúják, hogy ritkaságszámba megy az ilyen vihar, demi, postakocsisok hozzászoktunk már a katasztrófákhoz és a kalandokhoz. Úgy bizony.Emlékszek, amikó’ verekedésbe bonyolódtunk. Mingyár el is mondom, hogy vót. Az ExeteriSzembeszegülést hajtottam akkoriba’, ami Mrs. Anne Nelsoné vót. A hölgynek sok RepülőMasina vót a tulajdonába’, de a Szembeszegülésen én jártam Exeterbe. Mint tuggyák, avámszedőknek minden hétfő reggel át kell adniuk a vámot, amit összeszednek. De azilchesteri vámszedő szerencsejátékos vót, és elkockázta a pénzt. A vagyonkezelők errefigyelmeztették a postakocsik őreit, hogy ne fizessenek a vámszedőnek. A vámszedő azonbanigencsak megszorút, ezért hogy bizonyosan hozzájusson a pénzhez, a postakocsi érkezéseelőtt lezárta a sorompót. Amint az ilchesteri vámhoz érkeztünk, az itt ülő Jim Feathersmegfútta a rézkürtjét, de a kapu szépen zárva maradt. Most micsinájjunk? A postakocsinak át

kellett jutnia. Fizettünk ennek a rablónak három shillinget. De összebeszélt a következővámszedővel, gyorsan befogta a pónit a taligájába, és előrement, hogy szóljon neki, zárja le őis a sorompót. De én ezt nem tűrhettem. Betelt a pohár. Fogtam a szerszámosládámat, és lemásztam abakról, hogy lefűrészeljem a reteszt a sorompóról. Erre a két vámszedő egy vasvillávalközelítettek felém, mire a mi Jim Featherszünk mögém lépett a puskájával, és az agyával fejbekólintotta a vasvillát lóbálót, én meg az öklömmel behúztam a másiknak. Az exeteripostakocsit nem lehet megállítani! – Pedig most alaposan megállították – jegyezte meg Hannah, a kocsis azonban rá sem

hederített. – Sosem hajtom veszettül a lovaimat – folytatta –, de van, aki nem tud ellenállni akísértésnek. Harry Lyndon például Anglia széltibe’-hosszába’ a legjobb kocsis vót, és aportsmouth-i vonalon járt. Híres vót arró’, hogy erős, biztos kézzel hajt. No, de aztán egy nap

a liphooki Búzakalásznál bekövetkezett a szerencsétlenség. Lyndon világéletében nyugodtember vót, és már szépen előrehaladt a korban is, ám amikó’ a lovait cserélte, két postakocsiment el mellette: az egyik a Hős vót, a másik a Szabályozó, és ahogy elhaladtak éppenmellette, az egyik kocsis szamárfület mutatott a kocsisnak, a másik meg kiöltötte rá a nyelvit.Harry éppen pihent telivéreket fogott be, és úgy döntött, megmutatja a pimasz fiatal fickóknak– ahogy ő nevezte őket –, hogy mitől döglik a ló. Utánuk is vetette magát. A Szabályozót akkó’érte utol, amikó’ a Rake Hillen kapaszkodott felfelé. Most már látta a másik versenytársát is,és még jobban hajszolta a lovakat, amíg a tetőn ülő szegény katona már úgy ugrált le-fel, mintegy tollaslabda játék közben, a hölgy meg a kocsiban visított, mint akit nyúznak, de Harrycsak azt látta, akit üldözött, és a Sheet Hill tetején be is érte. Jártak mán Astley cirkuszában? Láttak mán római harciszekér-versenyt? Hát Harry szerintez pontosan olyan vót. Fej fej mellett lefelé vágtattak a meredek domboldalon. A dombaljában egy kis postakocsi vót, és a halálra rémült fiú csak úgy tudta megmenteni az irháját,hogy belehajtott az árokba. Harry meglátott egy kanyart a szemközti emelkedőn, aholbiztonsággal meg tudta vóna előzni a Hőst. Már majdnem övé vót a győzelem. De tuggyák,mit tett az a fiatal, szemtelen lurkó, aki a Hőst hajtotta? Nekihajtotta a lovait az öreg kocsisostorhegyeseinek, és azok egyenesen felrohantak egy töltés tetejére. Szerencsére se szíj nem szakadt el, se abroncs nem görbűt el, de Harry képtelen vótközelebb kerülni a Hőshöz, és a következő állomásig a hátsóját kellett szagolgatnia! Az ifjútitán viszont elvesztette az állását, mert a Hős három lova sosem hagyta már el az istállót.Öreg Harry meg – hát, ő többé nem versenyzett. – Mi lett vele? – kérdezte Hannah, és ragyogott a különös szeme. – Hogy úgy mondjam, munka közben érte a halál. Fent a bakon, miután épségben

visszahozta a kocsit meg a lovakat Londonba. Akkó’ lefordult a bakról, csak úgy, gyeplővel akeziben. Szét kellett az ujjait feszíteni, olyan görcsösen fogta a gyeplőt. Én is így szeretnékmeghalni. Általánosságokról kezdtek beszélgetni. Mindenki elmondta, hogy szeretne jobblétreszenderülni. Mrs. Bradley azt mondta, hogy azt szeretné, ha álmában érné a halál, Hannahnem bánta, hol, csak gyors legyen, Emily azt, hogy szeretne olyan öreg lenni, hogy a halált jóbarátként fogadhassa, mire Lord Harley meglepetten pillantott rá, de azt mondta, egy csinosnő karjában szeretné visszaadni a lelkét a Teremtőjének. Kacérnak szánta a megjegyzését, deEmily egy balett-táncosnő karjába képzelte, és dühösen meredt rá. Seaton kapitány, akitlehetetlen volt letorkolni, azt mondta, hogy csatában szeretne meghalni. A többiek Emilynekadtak igazat. Hannah kártyázást javasolt ebéd után azzal a kikötéssel, hogy senki sem fogadhat. Ajavaslatra tiltakozás volt a válasz, de végül abban maradtak, hogy ez is jobb a semminél, ésátmentek a söntésben levő nagy, kerek asztalhoz, és addig játszottak, míg a fogadós – „a házköszöneteképpen" – be nem hozott egy tál puncsot, és azt nem javasolta, hogy mindenkiigyon egy pohárral lefekvés előtt. – Meg is illik köszönnie – morogta Seaton kapitány –, mivel valamennyien a szolgájaként

dolgoztunk, fizetés nélkül. – Magát kivéve mindenki – tette hozzá Hannah, de Seaton kapitány kivörösödött a bortól,

és korábbi bánatát feledve nem is törődött vele. Emily nem kért a puncsból. Hannah készített egy kancsó limonádét, és Emily csak ezt itta azebédhez, és mindjárt jobban érezte magát tőle. A társaság ásítozni kezdett, és javasolták, hogy korán feküdjenek le. Mind felfelé igyekeztek, csak Lord Harley maradt lent. A fejét fogta, és szédelgett, pedigbiztos volt benne, hogy nem ivott olyan sokat. Abban sem kételkedett, hogy reggelrettenetesen fogja érezni magát, ha nem tesz ellene valamit. Kiment az udvarimellékhelyiségbe, és kiokádott mindent. A kútnál hideg vizet locsolt az arcára, aztán elindultfelfelé. Mr. Fletcher már mélyen aludt az ágyban. Lord Harley még mindig szédült. Gyorsan levetkőzött, bebújt az ágyba, és szinte abban apillanatban már mélyen aludt is. Emily ébren volt, és olvasott. Be kellett támogatnia Miss Pymet az ágyba, azt a Miss Pymet,aki botladozva ment fel, és akadozó nyelvvel közölte, hogy soha többé nem iszik alkoholt. A szörnyűséges románc késő éjszakába menően lekötötte Emily figyelmét. Aztán hirtelenletette a könyvet, és a szíve vadul kalapálni kezdett. Baljós dobajok hallatszottak a lépcsőfelől. Emily lassan felült az ágyban. Ide vezet, ha az ember rémregényeket olvas, gondolta.Még a legátlagosabb zajok is ijesztőnek tűnnek. Várt, és a fülét hegyezte. Lentről olyan hang

hallatszott, mintha vonszolnának valamit, aztán nyílt és csukódott a bejárati ajtó. Már éppen felvette ismét a könyvét, amikor mintha keréknyikorgást hallott volna az udvarfelől. Kimászott a magas ágyból, és az ablakhoz ment, ami a fogadó udvarára nézett. Félrehúzta afüggönyt. Lenézett, aztán elfojtott egy sikolyt. Az udvar ragyogó holdfényben fürdött. Egy férfi talicskát tolt, azon pedig egy test feküdt. Emily az ágyhoz rohant, és rázni kezdte Hannah-t. – Ébredjen fel! – kiáltotta. – Jaj, kérem, ébredjen már fel! – De akármennyire rázta is,

Hannah-t lehetetlen volt felébreszteni. Emily kapkodva felöltözött, és remegő kézzel kötötte meg a ruhája szalagjait, közben pedigazon törte a fejét, mit tegyen. Aztán rájött, hogy mi sem egyszerűbb: felébreszti a férfiakat. A piros szobába sietett, és bedörömbölt az ajtón. Síri csend volt a válasz. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A szobában koromsötétség volt. Félrehúzta a függönyt, és aholdfény beáradt a szobába. Emily félrevonta az ágy függönyét is. Lord Harley mélyen aludt az ágyban, de Mr. Fletchernek nyoma sem volt. Emily abban apillanatban megesküdött volna rá, hogy a talicskában Mr. Fletcher feküdt, és aki tolta, nemlehet más, mint Seaton kapitány. – Ébredjen fel! – kiabálta Lord Harleynak. Nagy kő esett le a szívéről, amikor a férfi valóban felébredt, és kótyagosan ránézett. – Keljen fel! – ordította Emily, és kínzó félelmében, türelmetlenségében le-fel ugrált. – A

kapitány megölte Mr. Fletchert, és most próbál megszabadulni a holttesttől! Lord Harley a mellette levő üres helyre pillantott. – Verje fel a többieket – mondtaEmilynek. – Mindjárt jövök én is. Emily abba a szobába futott, ahol Lizzie aludt Mrs. Bradleyvel, de egyiküket sem tudtafelébreszteni. Próbálkozott a kocsissal és az őrrel, de ugyanúgy nem járt sikerrel.Visszaszaladt a piros szobába, és lihegve beszámolt arról, hogy valami történhetettmindenkivel, mert meg sem mozdulnak. – Elkábították őket – mondta keserűen Lord Harley. – Mindannyiunkat. A puncsba tehették. – Én nem ittam belőle. Jaj, menjünk már! Lehet, hogy szegény Mr. Fletcher nem is halt

meg, csak elkábult. – Nyugodjon meg – kérte Lord Harley. – Pontosan mit látott? – Egy férfit, aki egy talicskát tolt az udvaron, és azon egy test feküdt. Lord Harley belebújt a télikabátjába, és felkapott egy lámpást. – Akkor keréknyomoknak kell lenniük a hóban. – Várjon csak. Magával megyek – mondta Emily. – Szó sem lehet róla. Ez nem magának való munka, ifjú hölgy. A fogadóban nem

kábíthattak el mindenkit. Biztos akad egy-két lovászfiú. – Akkor addig maradok magával, amíg nem talál segítséget – kötötte az ebet a karóhozEmily. De a fogadó és az istálló olyan volt, mint Csipkerózsika kastélya. A kapitány jó munkátvégzett. – Úgy elkábítottak mindenkit, hogy isteni csoda, hogy nem haltak meg – mondta Lord

Harley. – Nem kellene benéznünk a kapitány szobájába? – vetette fel Emily. – Lehet, hogy valaki

más tette. – Ne butáskodjon – csattant fel Lord Harley. – Ki más lehetett volna? A fogadó udvarán álltak. – Menjen vissza, és várjon meg – parancsolt rá Lord Harley. – Magával tartok – jelentette ki Emily –, és ebben nem akadályozhat meg! Nézze csak,

tisztán látszanak a keréknyomok a hóban. És nem fogok fázni. Melegszik az idő. És valóban könnyű, meleg fuvallat érződött, és a hátuk mögött tompán puffant a fogadótetejéről lecsúszó hó. Emily megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a már olvadó hóban könnyebb járni.Megszaporázta a lépteit, hogy ne maradjon le Lord Harleytól, aki hosszú léptekkel indult el. Akeréknyomok mentén kijutottak a városból, és a Bagshot Heath-ként elhíresült fehér,sarkvidéki pusztaságban haladtak előre. A városon kívül három mérföldnyire eltűntek a nyomok. Lord Harley halkan káromkodott. – Ott! – kiáltott fel Emily. – Lekanyarodott az útról. A nyomok átvezetnek azon a mezőn. Emily nagy izgalmában most már nem félt az esetleges veszélytől, hanem bevetette magát amély hóba. – Nehezen vághatott utat magának – lihegte. – Nézze csak, hol tolta előre a talicskát. – Várjon! – parancsolt rá hirtelen Lord Harley. Ragyogó holdfényben fürdött a mező. – Azt

hiszem, látom a talicskát. Bújjon mögém. Óvatosan közelítették meg a kézikocsit, de amikor odaértek, nyoma sem volt se élőnek, seholtnak. – Innen a hátán vitte Mr. Fletchert – suttogta Emily. – Látni a lábnyomokat a hóban. Addig taposták a havat, amíg a környező fehérségben fel nem rémlett előttük egy kis csűralakja. – Könyörgöm, Miss Freemantle – mondta sürgetőn Lord Harley –, engedjen előre.Bárcsak eszembe jutott volna magammal hozni a pisztolyomat! Hangtalanul a csűr ajtajához settenkedett. A nagy ajtóba egy kisebbet vágtak, azon átlehetett bejutni, és erre rátolták a reteszt. Lord Harley elhúzta, kinyitotta az ajtót, aztánbelépett, és magasra tartotta a lámpást. Mr. Fletcher a szénabálák között, a padlón feküdt. A csuklóját és a bokáját összekötözték.

Lord Harley letette a lámpást a földre, aztán letérdelt az ügyvéd mellé, elővette a bicskáját,és elvágta Mr. Fletcher kötelékeit. Emily, aki remegve követte a csűrbe, letérdelt mellé, ahogya férfi lehajtotta a fejét, és Mr. Fletcher mellkasára szorította a fülét. – Meghalt? – suttogta Emily. – Istennek hála, nem, csak elkábították, mint a többieket. A nekünk felszolgált bort küldték

fel neki. Nézze, itt egy kézitáska. Lefogadom, hogy szegény Mr. Fletcher holmija van benne.A kapitány ezek után mindenkit abba a hitbe ringathat, hogy az ügyvéd elhagyta a fogadót, neis keresse senki. – Ő pedig visszatérhessen, és nyugodtan végezhessen vele – tette hozzá Emily, amint Lord

Harley dörzsölgetni kezdte Mr. Fletcher csuklóját és bokáját. – Szerintem nem számolt a melegebb idővel. Elég, ha kint hagyja itt az áldozatát adermesztő fagyban – vagy legalábbis így gondolta –, és az majd végez vele. Aztán leveszi róla

a köteléket, és a kézitáska arról tanúskodik, hogy az ügyvéd a csűrben keresett menedéket.Majd azt feltételezik, hogy Mrs. Bisley erőszakolta ki az eljegyzést, és az ügyvéd elmenekülttőle. A kapitány majd azt mondja, hogy Mr. Fletcher könyörgött, hogy Seaton fogadja visszaaz özvegyet, mert nem bír megbékülni a házasság gondolatával. Talán az a legjobb, haelcipelem Mr. Fletchert a talicskáig, és visszatolom a fogadóba. Onnan majd riasztom afalubeli konstáblert. – Én csak azt nem értem – töprengett Emily –, hogy az a fickó, akit láttam, és aki a

kézikocsit tolta, vékony és kis termetű volt, nem olyan nagydarab és kövér, mint Seatonkapitány. – A holdfény csalóka lehet. Mi volt ez? – Micsoda? – Pszt! Emily Lord Harleyba kapaszkodott, és mindketten mozdulatlanná dermedtek. A felélénkülőszél süvöltött odakint a havas mező felett, és a távolban gyászosan huhogott egy bagoly. – Semmi – mondta végül Lord Harley. – Vigyük ki az ügyvédünket. Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. Emily ijedten felsikoltott. – Csak a szél volt – nyugtatta meg Lord Harley. – És ha továbbra is ilyen szorosan ölel,

Miss Freemantle, kénytelen leszek belátni, hogy mégis szeret. Emily gyorsan kibontakozott a karjából. A férfi az ajtóhoz ment, és benyomta. Semmi sem történt. Erősebben nyomta, és a vállával is nekifeszült. Aztán megfordult, és Emilyre nézett. – Valaki ránk zárta az ajtót.

Emily odaszaladt hozzá. – Próbálja meg még egyszer! Lehet, hogy tényleg csak a szélcsapta be. – Egy csudát! Biztos itt lődörgött, és hallotta a hangunkat. – Miért nem töri be az ajtót? – kérdezte remegő hangon Emily. – Mert angol tölgyfából van, és tömör. – A férfi visszament, és felemelte a lámpást, aztán

körülnézett. – Siessen már! – könyörgött Emily. – Vissza fog jönni, és meggyilkol minket. – Lehet, hogy nem. Ha nem tévedek, talán abban reménykedik, hogy az eltűnésünketszintén szökésnek tekintik. – Felnézett a mennyezetre. A fejük felett a magasban egy

tetőablak volt. – Lássuk csak – mormolta félig magában. – Ha egymásra rakom a bálákat egy biztonságos

magasságig, és maga feláll a vállamra, kikapaszkodhat a tetőre, lecsúszhat a földre, éskinyithatja az ajtót. – Ne mondja, igazán? – felejtette el egy pillanatra Emily a félelmeit. – Hát hadd mondjak

valamit, milord: nincs szándékomban két törött lábbal visszatérni Londonba! – A szél torlaszokat emelt a hóból a csűr köré, és a buckák most puhák, egyébként pedig a

törött csont összeforr. Nagyon szépen kérem, ne adja most elő nekem az ájuldozós fiatallányt. – Nem ájuldozom. De azt várja el tőlem, hogy férfi módra viselkedjek. – Inkább azt, hogy bátor nőként. Istenem, miféle sorscsapás miatt kerültem magával ebbe

az átkozott csávába? Miss Pym egy percig sem habozna. – A fene vigye Miss Pymet! – kiabálta Emily magából kikelve. Miss Pym említése volt az

utolsó csepp a pohárban. – Csak juttasson ki innen! A férfi bálákat kezdett egymásra halmozni. Az aljára tette a legtöbbet, hogy szilárd alapotképezzen. Levette a nagykabátját, a kabátját és a mellényét, és a batisztingében könnyedén ésatletikusan mozgott. Lassan egyre magasabbra tornyosult a bálahegy, s végül Lord Harley leszólt. – És mostkapaszkodjon fel. Csak óvatosan! Emily egyik báláról a másikra mászott, mint egy lépcsőn felfelé óvakodó kismacska, akielőbb a mellső mancsát teszi fel, majd utánahúzza a hátsót. Végül felért a tetejére, és megálltLord Harley előtt. – És most – kezdte lágyan a lord – felemelem a hátamra. Nyissa ki a tetőablak kallantyúját,

aztán másszon ki. De előtte dugja ki a fejét, és bizonyosodjon meg arról, hogy a kapitány nembujkál a környéken. A lány felnézett rá, a szeme hatalmasra tágult. – Félek – suttogta.

Lord Harley magához vonta, és átölelte. – Mindenki fél élete során, de ez nem állít megminket. Gyerünk, másszon, de előbb kússzon fel a hátamra. Lehajolt, és Emily mögéje állt, aztán lassan kezdett felfelé evickélni a férfi hátán; a lelkemélyén valahol tisztában volt vele, milyen illetlen és nevetséges helyzetben van, kivált,amikor egyszer csak a férfi nyakában ült, és lepillantott a lámpásra, aminek a padlóra vetődőfényköre mintha mérföldekre lett volna. – Igyekezzen – sürgette a lord tompán és ingerülten szűrődő hangja. – Semmit sem látok

az arcomba lógó szoknyája miatt. Emily felhúzta a lábát a lord meggörbített hátára, a lord pedig a kezével támasztotta meg. –Egyetlen gyors mozdulattal álljon fel – parancsolt rá Lord Harley –, és csimpaszkodjon bele atetőablak kallantyújába, hogy ne dőljön el. Emily lehunyta a szemét, Istenhez fohászkodott, aztán felállt, a keze vakon tapogatódzott akallantyú után, majd végül rátalált, és erősen belekapaszkodott. – És most nyissa ki a tetőablakot – utasította csendesen a férfi. Lord Harley azért

imádkozott, nehogy a zár rozsdás legyen, és ne engedjen. Emily felemelte a kallantyút, és egyik kezével teljesen kinyomta az ablakot, ami nagycsattanással a tetőre esett, miközben a másik kezével megkapaszkodott az ablak szélében. – Jól fogódzkodjon – intette Lord Harley –, aztán lépjen fel a vállamra, én pedig

megpróbálok felegyenesedni. Nézzen most ki, lát-e valakit a környéken. Emily így tett, és hamarosan kidugta a fejét a tetőablakon. A holdfényben figyelmesenkörbenézett a minden irányban elnyúló, elhagyatott mezőkön. – Sehol senki – jelentette, és anyakát csavargatva lenézett a férfira. – De az eszterhéj alatt is rejtőzhet, ahova nem látok be. – Ennyi kockázatot vállalnunk kell – hallatszott Lord Harley hangja. – Úgy érti, nekem kell vállalnom – vágott vissza Emily. – A vállamon állva akar reggelig vitatkozni, vagy folytatja? Emily szívesen fejbe rúgta volna, de uralkodott magán, és két kézzel belecsimpaszkodott atetőablak szélébe, majd így szólt: – Készen állok. Lord Harley megfogta a bokáját, és felemelte, azzal Emily már kint is volt. Kigurult a lejtőstetőre, aztán előbb lassan, majd egyre gyorsabban kezdett csúszni, míg le nem repült, és fejjelegy hóbuckába nem fúródott. Csak a félelem, hogy Seaton kapitány még a közelben ólálkodik,tartotta vissza attól, hogy felháborodottan felsikoltson. Kiásta magát, a csűr ajtajáhozgyalogolt, lassan elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Lord Harley közben már lemászott,és felvette a kabátjait. – Ügyes lány – nézett le az ajtóban álló kis hóember Emilyre. –

Nemsokára meleg és száraz helyen lesz. Lord Harley olyan könnyen kapta a karjába Mr. Fletchert, mint egy gyereket, és kivitte acsűrből. Emily előtte ment azon az úton, amelyet korábban tapostak, míg a talicskához nem

értek. – Tolja, kérem, a kézikocsit – mondta Lord Harley. – Semmi értelme, hogy itt rátegyük.Nagyon puha a hó. Emilynek hirtelen eszébe jutott, hogy gyerekkorában ő maga gyújtott be a gyerekszobakandallójába, és az anyja elszörnyedve kiáltott fel, amikor ezt meglátta. Az a szegény, drágakis keze! Soha többé nem teheti tönkre a nehéz munkával, amikor ennyi cseléd van a házkörül! Emily eltökélten tolta a talicskát az útig, ahol a napközben jövő-menő emberek megnéhány könnyű kocsi és szekér valamennyire már ledöngölte a havat. Lord Harley gyöngédenlefektette Mr. Fletchert a talicskára, aztán tolni kezdte az úton. – Remélem, nem hal meg – mondta Emily. – A mi kis ügyvédünket keményebb fából faragták, mint amilyennek első látásra tűnik.

Mellesleg a Mrs. Bisley iránti szerelme minden nehézségen átsegíti. Maradjon szorosanmellettem, és akkor se mozduljon mellőlem, amikor a fogadóhoz érünk. A feltételezettgyilkosunk még a közelben lehet. – Miss Pym ezt kalandnak nevezné – vélte Emily. Remegni kezdett, mert átnedvesedett,

amikor a buckába pottyant, és most már fázott is. – Semmi kétség – nevetett a lord. – Őt a sors arra szánta, hogy sok kalandban legyen része.

Vonzza őket. Maga viszont, kiscicám, hamarosan visszakerül szerető szüleihez, és ez az egészolyan lesz, mint egy rossz álom. Emily szótlanul lépkedett. Próbálta maga elé képzelni kényelmes otthonát, Miss Cudlippet,de az egész olyan unalmasnak tűnt. Elképzelte a gyönyörű Mr. Peregrine Williamst, deminden ízével a mellette sétáló Lord Harley férfiasságát, erejét és tekintélyét érezte. Amikor a fogadóhoz értek, Lord Harley megkérte, hogy nyissa ki az ajtót, majd a karjábaemelte Mr. Fletchert. – Szeretném, ha velem jönne, míg Mr. Fletchert levetkőztetem és lefektetem – mondta

Emilynek. – Nem akarom, hogy egyedül járjon-keljen a fogadóban. Emily után indult a lépcsőn, aki kinyitotta a piros szoba ajtaját, gyertyát gyújtott, ésmegpiszkálta a tüzet. Amíg Lord Harley levetkőztette Mr. Fletchert, és hálóinget adott rá,Emily illedelmesen elfordult. – Most már megfordulhat – mondta a lord. – Elfogadható az öltözéke. – És most? – kérdezte Emily. – Üljön a tűz mellé. Egy kis időre magára zárom az ajtót, amíg megnézem, hogy az a

kutyaütő Seaton a szobájában van-e. Lehet, hogy visszajött, és most alvást színlel. Kiment, és ráfordította a kulcsot. Emily az ágyhoz lépett, és megtapogatta az alvó Mr.Fletcher homlokát, ami megnyugtatóan hűvös volt. Az ügyvéd mélyen aludt. Emily ekkor vettészre egy levelet az éjjeliszekrényen, a borítékon ez állt: „Mrs. Bisleynek". Emily feltörte a

pecsétet.

Drága Mrs. Bisley! – olvasta. Sosem voltam bátor ember, és még nem állok készen a házasságra. Úgy döntöttem,hogy most, hogy elállt a vihar, egyedül indulok útnak, s nem maradok tovább, hogy nekelljen a szeme elé kerülnöm. Amíg csak élek, csodálatomról és tiszteletemrőlbiztosíthatom. Alázatos és engedelmes szolgája: Fletcher.

Emily a levéllel a kezében állt, amikor Lord Harley visszajött.– Én ezt nem értem – mondta a lord. – Seaton a szobájában van, kábultan, mélyen alszik.

Pofoztam, ráztam, azt hittem, csak színleli, még tűt is szúrtam bele. Attól tartok, nem Seatonaz emberünk. Mit tart a kezében? Emily odanyújtotta a levelet, és a lord elolvasta. – Igazán furcsa. Észrevette a nyelvtani helyességet és a szép kézírást? Kétlem, hogy Seaton

tisztában lenne a helyesírással. – Lehet, hogy bűntársa van. – Akkor megpróbálunk a végére járni. Átkísérem a szobájába, hogy ne essen baja. – Nagyon éhes vagyok – siránkozott Emily. – Akkor előbb öltözzön át a nedves ruhájából szárazba. A levelet magamnál tartom. De

előbb zárjuk rá az ajtót Mr. Fletcherre, nehogy baja essék. Emily előtt bement a kék szobába, de csak a mélyen, kábultan alvó Hannah Pymet találtabent. Aztán az ajtó előtt várt, amíg Emily átöltözött. – Egy egész ruhatárat varratok gyapjúból és flanelből, amint hazaérek Londonba –

fogadkozott Emily. Orgonalila muszlinruhát vett fel rövid kabátkával, a vállára horgoltgyapjúkendőt terített. Együtt mentek le a konyhába. Lord Harley felemelt egy lámpást, és lement a pincébe együveg borért. Emily elővett egy cipót, egy darab vajat és egy kis cheddar sajtot. Amikor a lord benyitott a konyhába, Emily az asztalnál állt, és ügyetlenül kenyeret vágott.Rövid, vörösesbarna fürtjein megcsillant a gyertyafény, hosszú szempilláját lesütötte. LordHarley szívet tépő fájdalmat érzett. A lány olyan fiatal és bájos volt. A nőkre gondolt, akiketélete során ismert, és most először öregnek és kicsit mocskosnak érezte magát. Miss EmilyFreemantle egy korban hozzáillő, tiszta fiatalembert érdemelt. A lány felpillantott rá, aztán lehervadt a mosolya, amikor meglátta a férfi sötét tekintetét. Aférfi mintha hirtelen eltávolodott volna tőle. Emily most ébredt rá, abban reménykedett, hogya kalandjuk egymáshoz sodorja őket, és bebizonyosodik, hogy nem egy elkényeztetett kislány.Az arcára ugyanolyan komorság ült ki, mint a lordéra.

– Mit gondol, ki a feltételezett gyilkosunk? – kérdezte Emily, és elvette a felé nyújtott pohár

bort. – Talán megtaláltam a módját, hogyan tudjuk kideríteni. – És bevonja a hatóságokat? Idehívja a falusi konstáblert? – Akárki is a gonosztevőnk, nagyon okos. Mindenki a szobájában volt, nem? Biztos, hogy

mindenhova benéztünk, a kapitányt kivéve, mert meggyőződésünk volt, hogy ő az elkövető.Van egy tervem, de maga fáradtnak látszik, gyermekem. Egye meg a vajas kenyerét, ésfeküdjön le.

Nyolcadik fejezet

Ami engem illet, nem azért utazom,hogy bárhova is menjek, csupán az utazás érdekel.Az utazás kedvéért utazom.A legnagyobb kaland maga a helyváltoztatás.

Robert Louis Stevenson

Dél felé járt, mire az elkábított fogadóbeliek teljesen felébredtek. Akkor azonban hatalmasvolt a felzúdulás. A fogadóst azzal vádolták, hogy rossz italt szolgált fel. A puncsot kiáltották ki bűnösnek,mert a szolgák – szokás szerint – megitták a maradékot. – Személy szerint úgy sejtem, elkábítottak – jelentette ki határozottan Hannah Pym Lord

Harleynak. – Úgy is történt – helyeselt a lord, és félrevonta, majd elmesélte az éjszaka történteket,

amelyeket azzal az örömteli hírrel zárt, hogy Mr. Fletcher felébredt, és egyáltalán nememlékszik semmire. – De ha nem Seaton kapitány volt – folytatta Lord Harley –, akkor valakia többiek közül. De hogy juthatnánk a nyomára? Hívjam össze őket, és mondjam el, mitörtént, közben pedig figyeljem az arcukat, hátha valaki elárulja magát? – Nem – mondta Hannah. – Hadd gondolkodjam – javasolta aztán, és szörnyűséges

grimaszt vágott. – Azt mondja, a gazfickó hagyott egy levelet, amit állítólag Mr. Fletcher írt? – Igen. – És szépen írt levél volt? – Túlságosan is, hogy, mondjuk, a kocsis tollából származott volna. A kávémérésben álltak a kandalló előtt. Bejött a kocsis, és közölte, hogy kellemes, szárazszél van, és bár gyorsan olvad odakint, biztos volt abban, hogy az út eléggé felszikkad ahhoz,hogy másnap elindulhassanak, és ne kelljen áradástól tartaniuk. – Mielőbb keresnem kell egy béristállót – tűnődött Lord Harley –, hogy kibéreljek egy

hintót, amivel visszavihetem Miss Freemantle-t Londonba. – Ön is elkíséri? – Igen. Lovat is bérelek, és lóháton kísérem odáig. Észrevette, hogy Hannah árgus szemmel figyeli, és élesen megkérdezte: – Valami baj van? – Ó, dehogy – tiltakozott sietve Hannah. De titkon azt remélte, hogy valami jelét látjaannak, hogy az átélt kalandok nyomán Lord Harleyban felébredt az érdeklődés Emily iránt. –

Hagyja csak rám a dolgot, milord. Majd én kiderítem, ki volt az a semmirekellő. A vacsorától mind jobb kedvre derültek. Lizzie nem ült az asztalnál. Megkérték, hogy tálcánvigye fel az ebédet Mr. Fletchernek. Se Lizzie-nek, se Mr. Fletchernek nem mondták el, mitörtént az éjszaka. Lord Harley nem akarta megijeszteni Mr. Fletchert, nehogy az állapotarosszabbra forduljon, és Lizzie-t sem szerette volna megijeszteni. Az asztalnál vidáman folyt a beszélgetés. Már alig várták, hogy folytathassák az útjukat. – Torkig vagyok azzal, hogy magával aludjak – fordult mosolyogva Mr. Burridge Mr.

Hendryhez. – Mi a csudáér’ fektette múlt éjjel kettőnk közé a hengerpárnát? – Mert álmában néha azt képzeli, a feleségével alszik, és egyik reggel úgy ébredtem, hogy

átölelt! A választ hatalmas hahota fogadta. – Tervezett valamit erre az utolsó estére, Miss Pym? – kérdezte aztán Mr. Burridge. –

Kitalálósdit vagy színdarabot? – Meg is van! – kiáltott fel Hannah. – Levélíró versenyt rendezünk! – És én adom a díjat – sietett hozzáfűzni Lord Harley. – Nem erősségem a levélírás – morgott a kocsis. – És mi lenne a díj? – Öt arany. Körben meglepett kiáltás harsant. – Hát annyiér’ csak összeütök valamit – mondta a kocsis. – Oszt miről szóljon az a levél,

Miss Pym? – Úgy hagyják el a fogadót, hogy nem egyenlítik ki a számlájukat – mondta Hannah. –

Olyan ürügyet kell kieszelniük, aminek hallatán a fogadós nem csukatja le magukat akövetkező állomáson. – Ezzel megpróbálkozom – döntötte el Mrs. Bradley. – Öt arany! Abból vehetnék egy

malacot meg egy ruhára való selymet. Mikor kezdjük? – Közvetlenül vacsora után – közölte Hannah. – A múlt éjszakai élményeik után, uraim,

bizonyosan örömmel csatlakoznak hozzánk, hölgyekhez, és tartózkodnak a portóitól. Hamarosan mind összegyűltek a söntésbeli asztalnál. Kiosztották a papírlapokat és alúdtollakat, az asztal közepére pedig egy nagy tintatartót tettek. Emily – akibe hirtelen beléhasított, hogy mire is szolgál a levélíró verseny – kíváncsianméregette őket. Vajon melyiküknél fedezik majd fel azt a kézírást, amelyet az állítólag Mr.Fletcher által hagyott levélben láttak? Emily gyorsan lefirkantotta a maga változatát, amiben a piszkos törülközőkre hivatkozott.Jóformán oda sem figyelt arra, mit ír. A többiek előtt végzett, aztán csak várt. Ekkor jutotteszébe, hogy a bűnösnek nem kell mást tennie, mint elváltoztatni az írását. A szívegyorsabban kezdett verni. Alig hallhatóan kimentette magát, és távozott. Végigsietett a

szobákon, és olyasmit keresett, amin az ott lakók írtak. Seaton kapitány szobáját és a pirosszobát nem kellett átkutatnia. Így csak a kocsis és az őr, valamint Mr. Burridge és Mr. Hendryközös szobáiba ment be. Hannah összegyűjtötte a leveleket, majd Lord Harleyval félrevonultak egy sarokba, hogyáttanulmányozzák őket. – Semmi hasonló – kedvetlenedett el Hannah, amikor lopva összevetette a leveleket a Mr.

Fletcher szobájából származóval. – Én pedig annyira bíztam a terve sikerében, hogy elküldtem a fogadóst a konstáblerért –

mondta Lord Harley. Emily lépett be csendesen, és átnyújtott Hannah-nak egy elszakított papírlapot, amin írásvolt, és odasúgta, kinek a szobájában találta. – Igyekezzenek már! – kiabált a kocsis. – Ki nyert? – Míg Lord Harley meghozza a döntést, elmesélek egy történetet – ajánlotta Hannah. – Ó, annak örülnék! – derült fel Mrs. Bradley. – A téli estéket egy jó történettel lehet a

legjobban elütni! – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csinos özvegyasszony, aki egy

katonaemberrel elszökött a postakocsin. A katona mindenképpen el akarta venni az özvegyet,mert mást megelőzve akarta megkaparintani a pénzét. – Az őr a kapitányra pillantott, ésoldalba bökte a kocsist. – De az özvegyasszony útközben megismerkedett egy ügyvéddel, egy derék, kedves

emberrel, és beleszeretett. A postakocsi utasai egy fogadóban rekedtek. Hogy elüssékvalahogy az időt, színre vittek egy darabot. A darabban a katonának úgy kellett tennie, mintharásütné a pisztolyát a hölgyekre, míg egy másik utas meg a saját pisztolyával kilőtt az ablakon,hogy a jelenet élethű legyen. De amikor a katona elsütötte a fegyverét, az tényleg elsült, ésmivel a vetélytársára, az ügyvédre fogta éppen a fegyvert, gyilkossági kísérlettelgyanúsították, mert az ügyvédet bizonyosan megölte volna, ha egy másik utas gyorsan egyfémtálcát nem tartott volna elé, hogy eltérítse a golyót. – Sosem töltöttem meg a pisztolyt! – protestált a kapitány, és felháborodásában lila lett az

arca. Hannah eleresztette a tiltakozását a füle mellett, és folytatta. – A színdarab napján a társaság úgy döntött, sétálni indul, mert elvonult a vihar. Az egyik

ifjú hölgy hógolyózni kezdett, és valaki megpróbálta megsebesíteni az ügyvédet. Azismeretlen a hógolyóba követ gyúrt, és azzal dobta meg, utána pedig mindenki a kapitánytgyanúsította. – De nem volt igazuk – morogta a kapitány. – De nem volt igazuk – visszhangozta Hannah. Érezhető lett a feszültség.

– A cselszövőnk ekkor újabb tervet eszelt ki. Altatót tett egy tál puncsba, de vigyázott, hogy

ő ne igyon belőle. Mialatt a többiek aludtak, ő is lefeküdt, hogy alvást színleljen, és amikorbiztos volt benne, hogy a hálótársa nem ébred fel, felkelt, felöltözött, és átment az ügyvédszobájába. Őt is felöltöztette, és egy levelet hagyott az ágya mellett, amit úgy állított be,mintha az ügyvéd írta volna, és amiben az állt, hogy nem akarja elvenni az özvegyet, hanemelutazik. Aztán lecipelte az ügyvéd testét, felrakta egy kézikocsira, és a városon kívülre, egycsűrbe tolta. Otthagyta összekötözött kézzel-lábbal, mert másnap, amikor a fagy már végzetta szerencsétlennel, le akarta venni róla a köteléket. Az ügyvéd kézitáskáját is az összekötözöttférfi mellett hagyta. Csakhogy valaki meglátta, amikor a gonosztevő elhagyta a fogadót: egy csinos, ifjú hölgy,aki felébresztette az egyik vendéget, a jóképű lordot. Együtt indultak útnak, és követték ahóban látható keréknyomot. Amikor azonban megtalálták az ügyvédet, a gazfickó rájuk zártaa csűrt; úgy gondolta, majd később nyugodtan kitalálja, hogyan szabaduljon meg tőlük. De apár kiszabadult, és magukkal vitték az ügyvédet is, majd hozzáláttak, hogy kiderítsék, ki agonosztevő. És ki is derítették. Megtudták, ki a feltételezett gyilkos a körünkben. Riadt kiáltások hallatszottak. – Bizonyára körülnéztek a szobákban – vetette fel Mr. Hendry. – Ha hiányzott valaki, csakis

az lehetett a bűnös. – De senki sem hiányzott – válaszolta Hannah –, mert ön, Mr. Hendry, a kerek párnát

odafektette az ágy maga felé eső oldalára, mintha aludna ott valaki. – Maga megőrült! Hazudik! – handabandázott Mr. Hendry. – Miss Freemantle talált egy cédulát a holmija közt, Mr. Hendry, amin az ön kézírása ésaláírása szerepel – közölte hajlíthatatlanul Hannah. – Összehasonlítottuk a Mr. Fletcher ágyamellett talált levéllel, és a két kézírás pontosan egyezik. Magának akarta az özvegyet. És ha azidő engedte volna, bizonyára olyan bizonyítékokat ültetett volna el, amelyek Seaton kapitánybűnösségére utalnak. A színdarab előtt minden bizonnyal maga töltötte meg a pisztolyt, deazt nem tudom, hogy a kapitány véletlenül miért éppen az ügyvédre fogta a fegyverét. – De én tudom! – kiáltotta felugorva a kapitány. – Hendry mondta, hogy jó tréfa lenne

megrémíteni! Ezért fogtam a fegyvert arra a mitugrász kis ügyvédre! – Vigyázzanak! Fegyver van nála! – sikította Mrs. Bradley. Mr. Hendry az ajtó felé hátrált, s közben egy kis pisztolyt fogott a társaságra. Az ajtó lassan kinyílt mögötte. A konstábler és két őr rontott be. Mr. Hendry karját lefogták,és elvezették az ordítozó, kapálódzó férfit. Döbbent csend támadt. – Jó munka volt! – mosolygott Lord Harley Emilyre. – Ha nem akadrá arra a papírfecnire, nehezen találtunk volna bizonyítékot ellene. – Itt kell maradnunk a tárgyalásig? – kérdezte Emily.

– Nem – válaszolta a lord. – Bizonyíték gyanánt magammal viszem a cédulát és a levelet, és

elküldöm a tárgyalásra az ügyvédemet. – A levélírási verseny, gondolom, beugratás volt – vélte Mrs. Bradley. – Sajnos, igen – ismerte be Lord Harley. – Ezért aztán egy aranyat adok önnek, egyet Mr.

Burridge-nek, egyet a kocsisunknak és egyet az őrnek. – Miss Freemantle semmit sem kap? – kérdezte Mrs. Bradley. – A nagyszerű ötletének

köszönhetően sikerült fülön csípni azt a fickót! – Azt hiszem, Miss Freemantle elég jutalomnak tekinti majd, hogy egy kényelmes

postakocsin teheti meg a hazavezető utat – vélte Lord Harley. Késő éjszakáig fennmaradtak, és meghányták-vetették a gyilkossági kísérletet. Lizzie és Mr.Fletcher is csatlakozott a társasághoz, és elölről el kellett mesélni az egész történetet. – Biztonságos lesz a holnapi utazás? – érdeklődött Hannah a kocsistól. – A kedvező,

latyakot felszárító szél ellenére is, amit említett, ennyi hó bizonyára áradást okoz. – Egyet se féljen, nem akadunk el – válaszolta a kocsis, aki akkor volt a legboldogabb, ha a

bakon ülhetett. A hosszúra nyúlt tétlenség kikezdte az idegeit. – Mi nem tartunk magukkal – mondta csendesen Lizzie. – Nem látom értelmét, hogy

Exeterbe utazzunk. Mr. Fletcherrel itt maradunk, amíg vissza nem nyeri teljesen az erejét,aztán a postakocsival visszautazunk Londonba. – Nehéz lenyelni, amikor egy hozzám hasonló, tiszteletre méltó férfiút előbb ennek a

fickónak a megtámadásával vádolnak, majd az eljegyzett menyasszonya éppen ezzel azalakkal távozik – jegyezte meg a kapitány. – Mrs. Bisley választott, és azt tanácsolom, törődjön bele tisztességgel – ajánlotta Lord

Harley. – Még sosem bántak velem ilyen hitványul – morgolódott a kapitány. – És most, hogy ismét

itt a cselédség, nem látom be, miért kellene egy olyan úrnak, mint én, egy asztalnál étkeznieegy kocsissal, egy őrrel meg egy kinti utassal. – Nem kéne annyira felvágnia – rótta meg Mrs. Bradley, és a kosarát fürkészte, mintha aztremélné, van sznobságot gyógyító szer is benne. – Őlordsága például bármit elvállalt, hogy

segítsen, maga meg csak a lábát lógatta. Tudom, hogy általában nem szoktunk a kintiekkelegyütt étkezni, de ezúttal mások voltak a körülmények. A kintieket, vagyis azokat, akik a tetőn utaztak, a bentiek megvetették, és a fogadósoksosem ültették őket egy asztalhoz. Mr. Burridge, aki Seaton kapitány mellett ült, arrébb húztaa székét. – Eszibe se jutna, hogy én is megválogatom a társaságomat. – Úgy látom, csak mi ketten és a kapitány ülünk majd a postakocsiban – fordult HannahMrs. Bradleyhez. – Nem tenne kivételt most Mr. Burridge-dzsel? – kérdezte a kocsist. – Csak

amíg új utasok szállnak fel.

De a kocsis megmakacsolta magát. A kinti utas olcsóbb jegyet vett, és semmiképpen semfogja megengedni, hogy Mr. Burridge a postakocsiban utazzon. Máris szétválnak útjaik, tűnődött Hannah rosszkedvűen. Helyreálltak a rangbelikülönbségek és a hierarchia. De mi lesz Emilyvel és Lord Harleyval? A férfi alig nézettEmilyre. Most, hogy a fogadó személyzete visszatért, nem volt már barátságos konyha, ahovabizalmas vallomásokra félre lehetett vonulni. Lord Harley most felállt. – Átsétálok az istállóba, hogy gondoskodjam holnap reggelre a bérkocsiról. – Egy kis friss levegőt szeretnék szívni – mondta gyorsan Hannah. – Elkísérem – azzal

felszaladt a főkötőjéért és a köpenyéért. De miközben a latyakban a béristálló felé gyalogolt, Hannah távolságtartónak érezte LordHarley viselkedését. Nem lehetett valami közlékenynek sem nevezni. Hannah ismét cselédnekérezte magát, és azt gondolta, hogy ha az Emilyvel kapcsolatos érzései felől érdeklődne, alord ezt arroganciának tekintené. Miután Lord Harley kibérelte a postakocsit, visszafelé sétáltak a fogadóba, és Hannah ekkormár nem bírta tovább. – Azt hiszem, Miss Freemantle szüleinek igazuk volt – fakadt ki hirtelen. – Nagyon

összeillő párt alkotnának. – Túl nagy a kor- és élettapasztalatbeli különbség – válaszolta Lord Harley, és a hangja

mintha nagy távolságból érkezett volna. – De hát… – Miss Freemantle nem szeret, és én sem őt. Most pedig ne essék erről több szó, Miss Pym. Hannah a köpenye drága anyagát simogatta, mintha meg akarná magát nyugtatni, hogy márnem áll szolgálatban. A férfi a fogadó ajtajában felé fordult. – Hálás vagyok, Miss Pym, az öntől kapott segítségért, az ételekért, amiket főzött, valamint

a bátorságáért és a hősiességéért. Hannah megrökönyödve nézett fel rá a váratlan bók hallatán. A férfi lemosolygott rá, aztánlehajolt, és futó csókot nyomott az arcára. Miközben a férfi előreengedte, Hannah azt gondolta: szégyen, gyalázat, hogy Lord Harleynem tudja vagy nem akarja elvenni Miss Emily Freemantle-t. – Kérem, mondja meg Miss Freemantle-nek, hogy hajnali hatkor indulunk – mondta még a

lord. – Nem szeretné ön megmondani neki? – javasolta Hannah alig hallhatóan, de unszolón. – Semmi szükség rá. Jó éjt, Miss Pym. Emily lefekvéshez készülődött, amikor Hannah belépett a kék szobába. – Lord Harley kibérelt egy postakocsit, és holnap reggel hatkor indulásra készen áll, hogy

önt Londonba kísérje – adta át az üzenetet Hannah. – Rendben van – válaszolta Emily gyönge kis hangon. – Mint látja, már be is csomagoltam.

Azt hiszem, talán jobb, ha megint a gyapjúruhát veszem fel. Pedig már rá sem bírok nézni. – Nem baj – mondta Hannah. – Hamarosan ismét a szüleinél lesz. – Hát igen – felelte reményvesztetten Emily. Hannah öt órakor ébredt, aztán gyorsan felöltözött, és felébresztette Emilyt. Emily is sietveösszekészült, és Hannah azt is észrevette, hogy a lány nem fordít különösebb figyelmet akülsejére. Hannah követte a lányt az ebédlőbe, de Lord Harleynak nyoma sem volt. A fogadós teát éspirítóst szolgált fel Emilynek, és közölte vele, hogy Lord Harley már kint várja. Hannah szomorúan és igen lehangoltan kísérte ki Emilyt a fogadóból. Emily feltette egyikkis lábát a postakocsi lépcsőjére. Lord Harley egy nagy fekete kancán ült, és várt. – El akarom kérni a londoni címét, Miss Pym – szólalt meg Emily. – Szeretnék írni önnek. – Hogyne, egy pillanat. – Hannah visszaszaladt a fogadóba, aztán egy papírlappal és egyirónnal tért vissza. Félbetépte a lapot, és az egyik felére felírta a címét. – És az ön címe, Miss

Freemantle? – kérdezte. Miközben Emily leírta, Hannah felszólt Lord Harleynak: – És önt hol találom meg, milord? Szorongva várta a választ, és félig-meddig nyers visszautasításra számított. – A St. James téren – felelte a lord. – A huszonhetes szám alatt. Emily átnyújtotta a címét, és felkapaszkodott a kocsiba. Hannah szomorúan integetett atávolodó postakocsi után, mert búcsúzáskor Emilynek könnyes volt a szeme. A kocsis ballagott ki, hogy befogja a lovakat a postakocsijuk elé. Megkérte Hannah-t, hogylegyen szíves siettetni a reggelijükhöz még csak most letelepedő útitársait. De Hannah újabb papírlapokkal, tollal és tintával szerelkezett fel a söntésben, ahol előzőeste hagyták. Átment a piros szobába, és finoman rázta Mr. Fletchert, amíg fel nem ébredt. – Szükségem van a segítségére – mondta a meglepett ügyvédnek. – Leveleket kell írnom, de

hiányzik a neveltetésem, és a kellő tapintat sincs meg bennem.

Mrs. Bradley csalódott Miss Pymben. A kapitány nem csatlakozott hozzájuk. Úgy határozott,marad a fogadóban, és megvárja a következő Londonba tartó postakocsit. Mrs. Bradley ésHannah így kettesben maradt a postakocsiban egészen Salisburyig, ahol újabb utasok szálltakfel, de Miss Hannah Pym elkeserítően szótlan útitársnak bizonyult. Még amikor egyelárasztott úton hajtottak át, és a víz egészen az ablakig ért, akkor is néma és mogorvamaradt. De Salisburyben Hannah megkérdezte a kocsist, hol találja a postafogatot, és amikormegtudta, hogy a St. Clement-i Angyal fogadó elől négykor indul, futásnak eredt.

Visszajövetele után Mrs. Bradley ismét beszédesnek találta Hannah-t, aki újból izgatottanvárta az út hátralevő szakaszát. Falvakon és városokon – Shaftesburyn, Sherbourne-ön,Yeovilon, Crewkerne-ön és Chardon – haladtak át, és minden megtett mérfölddel jobbrafordult az idő, és szárazabb lett az út. De mire az Exeteri Masina Devonba ért, és az utazás a vége felé közeledett, Hannah Pymismét nyugtalan és ideges lett. Egyszer fel is kiáltott hangosan: – Mit tettem? Ó, Istenem, mittettem? – Mi a csuda bántja, kedvesem? – érdeklődött Mrs. Bradley, de Hannah csak a fejét rázta, és

rejtélyesen annyit válaszolt, hogy bizonyára elment az esze. És Mrs. Bradley, aki már éppen el akarta kérni Hannah címét, legott elhatározta, hogy MissPym bizonyosan megőrült, és a cím elkérése tekintetében meggondolta magát. Hannahugyanis kijelentette, hogy postakocsi-fordultával visszatér Londonba, és csak az „élmény"kedvéért utazott Exeterbe. Hannah a Régi London fogadó kávémérésének ablakánál ült, és azon töprengett, vajon milett Miss Emily Freemantle-lel, hozzámegy-e Mr. Peregrine Williamshez, és hogy afogadóban átéltek hatással voltak-e a jellemére.

Míg Hannah Exeterben az ablaknál tépelődött, Emily éppen hazaért: Mr. PeregrineWilliamsszel kocsizott ki a parkba. Nyugtalan volt, unatkozott, és úgy érezte, megfullad. Aszülei tárt karokkal és lelkifurdalástól zokogva fogadták. Ha Mr. Williamszet szeretné, ő lesz ajövendőbelije. Lord Harley igen erőteljes szavakkal ecsetelte, miket kellett Emilynek kiállnia.És hogy ebbe éppen ők hajszolták bele! Emilyt azonban mindvégig az az érzés gyötörte, hogyjobban érezte volna magát, ha megróják az önzéséért. Miss Cudlippnak beszámolt akalandjairól, de bármit mondott, a nevelőnője csak elszörnyedve kiáltott fel, és nem fért afejébe, amikor Emily azt próbálta elmagyarázni, hogy némelyik kalandja kifejezettenszórakoztató volt. Újonnan támadt óvatossága arra intette, hogy azt felelje a szüleinek: előbb alaposabbanmeg kell ismernie Mr. Peregrine Williamst, mielőtt elkötelezné magát. A szülei örömmelbeleegyeztek. Így hát kezdte megismerni, de a gyönyörű arc mögött semmit sem talált, ami érdekeltevolna. Úgy volt, hogy a következő báli szezonban vezetik majd be a társaságba. A legszebbruhákat és kalapokat kapja. A szülei mindennel elhalmozták, és Emily nyomorúságosan arragondolt, hogy ebből semmit sem érdemel meg. Néha Hannah Pymre gondolt, és irigyelte aszabadságát. Nem gondolt Lord Ranger Harleyra. Emberfeletti erővel zárta ki a lordot agondolataiból. Az emlékezés túlságosan fájdalmas lett volna. A lord miatt csúnyának és nemkívánatosnak érezte magát, és bár a tükre meg az érte rajongó Miss Cudlipp azt súgta, hogy

gyönyörű, többé semmi örömét nem lelte a külsejében. – Mr. Freemantle odaadta a leveledet? – kérdezte az anyja, amikor Emily belépett aszalonba. – Nem, mama. – Ott van, a konzolasztalon. Emily felkapta, és kíváncsian megnézte. Nagy, nehéz vörös viaszpecsét volt rajta, deannyira szétroncsolódott, hogy nem lehetett kivenni, kinek a pecsétjét nyomták bele. Rosszminőségű papírra írták, így minden bizonnyal Hannah Pymtől érkezhetett, és nem LordHarleytól. De Hannah jelentette az egyetlen kapcsolatot azokkal a nagyszerű kalandokkal.Emily felbontotta a levelet, és nagy izgalommal átfutotta. Az arca kipirult, aztán lassabban,már-már hitetlenkedve olvasta újra végig. – Kitől érkezett, kedvesem? – kérdezte az anyja. – Egy hölgytől, akivel útközben ismerkedtem meg. Emily szinte repült az emeletre, ahol bezárkózott a szobájába. Leült, és ismét elővette abecses levelet. Nem Hannah-tól érkezett. Csak azért mondta, hogy újra meg újraelolvashassa. A levél Lord Harleytól jött.

Kedves Miss Freemantle! Úgy éreztem, írnom kell Önnek, mert nincs bátorságom meglátogatni. Örökösen Önregondolok, a szépségére és a bájára. A kettőnk közti korkülönbség miatt nem mertemkifejezésre juttatni az Ön iránti érdeklődésemet. Harminckét éves vagyok, de az Önjelenlétében vén szatírnak érzem magam. A szerelem azonban reményt adott. Ha csakegy keveset is érez irántam, hajlandó lenne-e pénteken, e hónap harmincegyedikén a St.James park északi végében, a csatornánál találkozni velem? Szeretnék Önnelnégyszemközt beszélgetni. Ha mégsem tudna eljönni, kérem, tekintse tárgytalannak alevelemet, és legyen boldog a Mr. Williamsével, de addig is örökké tartó szerelmemről,tiszteletemről és csodálatomról biztosítom. Harley

Emily leengedte a levelet. Olyan izzó boldogságot és ujjongást érzett, hogy hangosan felakart kiáltani. De két teljes napot kell addig várnia! Hogy bír addig uralkodni magán? Lord Harley ilyentájt tért vissza a parkból, ahova lovagolni ment. Abban a véletlenszerencsében lehetett része, hogy távolról megpillanthatta Emilyt és gavallérját. Szép pár,gondolta keserűen, és arra gondolt, hogy jól megúszta. A napjait jóformán csak azzal töltötte,hogy önmagát biztosította arról, milyen szerencsés, hogy kiszabadult a Freemantle családkarmaiból. Fogta a reggeli postát – még nem vette a fáradságot, hogy átnézze –, és átvitte akönyvtárba. Átfutotta a leveleket, és csak egy olcsó papírra írtnál habozott. Ezt nyitotta fel

először, aztán elképedve bámult rá.

Kedves Lord Harley! Alig van bátorságom papírra vetni e levelet. A bagshoti fogadóban esett kalandjainkóta nagyon sokszor gondoltam Önre. Szerettem volna kimutatni Ön iránti forróbbérzelmeimet, de úgy féltem, hogy makrancos és önző viselkedésemmel ellenszenvetkeltettem Önben. Ha érez valamit irántam, és a lelke mélyén még képes nekemmegbocsátani, kérem, találkozzon velem a St. James parki csatorna északi végén e hóharmincegyedikén, pénteken, kilenc órakor. Az Ön alázatos és engedelmes szolgája: Emily Freemantle

Emlékek és érzések zavarba ejtő örvénye ragadta magával: Emily csókja, Emily a csűrben,ahogy bátran felkapaszkodik a tetőablakhoz, az akaratos, a humoros Emily, Emily a hatalmasibolyakék szemével és csillogó gesztenyebarna fürtjeivel. Egy rövid pillanatig egészenbeleszédült az örömteli ujjongásba. De aztán lassabban is átolvasta a levelet, és a boldogságakihunyt. Rögvest esküdni mert volna, hogy nem Emily írta a levelet. Megfordította, ésmegnézte a bérmentesítő jelzést. Salisbury. Salisbury, ami az Exeterbe vezető út menténfeküdt. És az utazó házasságközvetítő Exeterbe utazott. Lehajította a levelet, és hangosanelkáromkodta magát. Előkeríti azt a minden lében kanál vénkisasszonyt, és kitekeri a nyakát!Valószínűleg egy ugyanilyen levelet küldött Miss Freemantle-nek, és az a hiszékeny gyermekbiztos a St. James parkban vár majd rá pénteken, vagy megmutatja a levelet a szüleinek, ésmegkéri őket, hogy szóljanak neki, hogy hagyja békén őt. A következő két napban üzleti ügyeibe temetkezett, és igyekezett megfeledkezni a csalóleveléről. De pénteken reggel, amikor még mindig nem kapott értesítést Miss Freemantle-től,rádöbbent, hogy Emily hisz a levél valódiságában, és el akar menni a St. James parkbelitalálkára. Nem tehet mást, mint ő is odamegy, és kíméletesen közli vele, hogy becsapták őket. Emilyszívéről bizonyosan nagy kő esik majd le. Hideg, fagyos reggel volt, amikor elindult hazulról a kétfogatúján. A befagyott csatornaészaki végénél állította meg a kocsit. A csatornát korhadó hársfák szegélyezték; Lord Harleyitt állt, és semmit sem látó tekintetét a Buckingham Ház vörös téglás homlokzatárafüggesztette. Fagy szikrázott a napsütésben, zord hideg volt. Egy bérkocsi közeledett. A kocsi megállt, Emily Freemantle leszállt, és kifizette a bérkocsist. A kék köpenyét és egy nagyon divatos főkötőt viselt, a napfény megcsillant rövid fürtjein. Amikor a bérkocsi elindult, Emily felé fordult, félénken elmosolyodott, és felé nyújtotta akét kezét. Minden elhatározása, ami arra irányult, hogy a két levél hamisítvány volt, füstté vált.

Odament Emilyhez, megragadta a kezét, és lenézett a szemébe. A lány nevetve, pirulva állt előtte, és imádnivaló volt. Lord Harley a karjába szorította, lehajolt, és megcsókolta, és Emily visszacsókolta, ésminden pontosan olyan volt, ahogy a férfi elképzelte. Felkorbácsolt érzékekkel, az illemrefittyet hányva, a kíváncsian bámészkodó parkőrt észre sem véve, egymásba feledkezőszenvedéllyel csókolóztak. A férfi végül felemelte a fejét, és lemosolygott Emilyre. – Gyere hozzám feleségül – mondta. – Mihamarabb. – Milyen hamar? – kérdezte a lány. – Amilyen hamar csak lehet. Menjünk, közöljük a hírt a szüleiddel. Mr. és Mrs. Freemantle repestek a boldogságtól. Miss Cudlipp döbbenten bámult, éserélytelenül csak ezt ismételgette: – És Mr. Williams? Szegény Mr. Williams! De Emily szülei kivonszolták a szobából. A boldog párnak szüksége van tíz percre, hogymegpecsételjék a fogalmukat. Amint becsukódott az ajtó, Lord Harley átölelte Emilyt, és addig csókolta, míg a lánynakelakadt a lélegzete. – Elviseled, hogy egy ilyen öregember felesége légy? – kérdezte végül. – Csak harminckettő vagy – vetette ellen Emily. – Annál több, gyermekem. Harminchárom. – De azt írtad a leveledben… Lord Harley egy csókkal beléfojtotta a szót. – Nálad van a levél? – kérdezte aztán. – Igen. A retikülömben. – Hadd nézzem. Emily elővette, és átnyújtotta. A férfi elolvasta, aztán nevetni kezdett. – Az a ravasz vén szatyor! – Kiről beszélsz? Miről van szó? – Nem én írtam ezt a levelet, szerelmem, és rögtön tudtam, amikor megérkezett a

feltehetően általad megfogalmazott levél, hogy te nem írhattad. Ha nem tévedek, mindkettőtaz orrát mindenbe beleütő Miss Hannah Pym írta. – De hát… – habogta kétségbeesetten Emily. – Eljöttél, és azt mondtad, szeretsz… Csak

tréfáltál? – Dehogy, drágám. Áldom Miss Pymet és a közbeavatkozásait. Csókolj meg újra! Emily bátortalanul pislogott fel rá. Idegennek látta abban a pillanatban, egy sűrű feketehajú, fekete szemű, drága ruhákat viselő idegennek. Aztán Lord Harley rámosolygott, ésEmily szíve boldogan megdobbant. Szorosan a férfi nyaka köré fonta a karját, ahogy álmábanis tette, és odatartotta a száját. A szülei idegesen toporogtak az ajtó előtt, és a benti, hosszúra nyúló csendre füleltek.

Végül benyitottak. A pár annyira belefeledkezett egymásba, hogy észre sem vették őket. – Tegyenek már valamit – sziszegte könnyeivel küszködve Miss Cudlipp. – Szegény,ártatlan Emily! – Menjen a szobájába! – förmedt rá magából kikelve Mr. Freemantle. – A mi Emilynk

felnőtt!

Kilencedik fejezet

A szerelem olyan, mint a kanyaró:minél később kapjuk el, annál rosszabb.

Douglas William Jerrold

Visszaérkezését követően Hannah Pym a kensingtoni pékség feletti két kis szobájában lakott.Szerette volna felkeresni Sir George Clarence-t, és elmesélni a kalandjait. De hogy élveznéélményei elbeszélését, amikor így kínozza a lelkiismeret? Visszaemlékezett arra, hogyan vette rá szegény kis Mr. Fletchert a levelek megírására.Megfélemlítéssel rábírta, pedig Mr. Fletcher tiltakozott, hogy erkölcstelenség hamisításravetemedni. Miss Pym most már napok óta izgatottan böngészte az újságok társasági híreit,mert azt remélte, hogy bejelentik Lord Harley és Miss Emily Freemantle esküvőjénekidőpontját. Ez a bejelentés megszabadítaná végre a borzalmas bűntudattól. És akkor végremeglátogathatná Sir George Clarence-t, és nekifoghatna a következő utazásamegtervezéséhez. Micsoda kalandokat élt át! És milyen elkeserítő, hogy még csak nem is időzhet el azemlékeinél, mert mindig ott a buktató, az elítélendő viselkedése hogy! Megdorgálta magát. Mindig is kotnyeles volt, beleütötte az orrát mások ügyeibe. De sohatöbbé nem teszi! Amikor a Repülő Masinán elindul a következő útjára, a tájat csodálja majd,és nem törődik a többi utassal. A két kis szoba sivár volt és sötét, de nem akart addig házat keresni, amíg ki nem elégítetteaz utazás és a kaland utáni vágyát. De a kaland Hannah számára nemcsak a postakocsin valóutazás volt, hanem a mások életébe való belekontárkodás is. Amikor még nagy személyzetvolt Thornton Hallban, imádott a cselédség dolgaiba avatkozni. Megfordult a fejében, hogyvisszamegy oda, de aztán elvetette az ötletet. Valami idegen gondnok meg a felesége lakikmost ott. Senkivel sem beszélgethetne. Dolgos életében először Hannah szenvedni kezdett a magánytól. Felvette a köpenyét és akalapját, és kisétált Kensington falvába, ahol túl sokat költött két csokor tavaszi virágra, aminemrég érkezett a Csatorna-szigetekről, hátha így színesebbé teheti sivár szállását. De amint elrendezte a virágokat a vázákban, kezdett felvidulni. És ekkor kopogás hallatszott. Vajon ki lehet?, gondolta. A péknek előre kifizette a lakbért. Lesimította a szoknyáját, ajtót nyitott, és egy lépést hátrált. Lord Harley és Emily Freemantle állt a küszöbön.

A bejárat előtt félhomály volt, és Hannah éles szeme reménykedve fürkészte az arcukat, demindketten ünnepélyes és szigorú arcot vágtak. – Jöjjenek be, Miss Freemantle és milord – invitálta őket idegesen. Megpiszkálta a tüzet,

míg vörösen nem izzott a parázs, és feltette a kannában a vizet. – Isznak egy teát? – Irtózatosan dühösnek kellene lennünk magára, Miss Pym – kezdte Lord Harley –, és tudja

is, hogy miért. Felesleges volt az értetlent adni. – Honnan jött rá? – szontyolodott el Hannah. – Onnan, hogy sosem írnék ilyen dagályos levelet, ahogy Miss Freemantle sem. Hannah szemét elfutották a könnyek. – Könyörgöm, bocsássanak meg! Olyan tökéletesen illettek egymáshoz, és azt hittem… A hangja elcsuklott a szívfacsaró sírástól. – Ne gyötörd tovább! – kacagott fel Emily, és Hannah a lány ragyogó arcára pillantott, az

övén pedig felderengett a remény. – Úgy bizony, maga utazó házasságközvetítő! – folytatta Lord Harley. – Bevált a terve.

Azért jöttünk, hogy meghívjuk az esküvőnkre. – Jaj, milord! – csapta össze a kezét Hannah. – Ez több, mint amit megérdemlek. Mikor lesz

a nagy esemény? – Három hónap múlva – válaszolta Emily. – Rövid időn belül megkapja a meghívót. Emily nagy megdöbbenésére Hannah hirtelen lehuppant a székre, és istenigazából zokognikezdett. – Olyan szörnyű bűntudatom volt – törölgette a szemét. – Rettenetes volt. Kényszerítettem

azt a szegény Mr. Fletchert, hogy megírja helyettem a leveleket, és amikor odamentem hozzáa fogadóban, hogy elbúcsúzzam, alig akart szóba állni velem. – Szegény Miss Pym! – sajnálkozott Lord Harley. – És ha most kaphatnánk egy teát… Hannah leforrázta a tealevelet a kancsóban, aztán leszaladt a pékhez teasüteményt venni.Mire visszatért, Lord Harley és Emily már egymás karjában volt. Hannah visszaosont afolyosóra, aztán hangosan köhécselt, és újra belépett. A pár már szétvált, és Emily a fogadóbeli kalandjaikra terelte a szót. Lord Harley elmesélte,hogy Mr. Hendry múltjára is fény derült. Londonban patikussegéd volt, és a főnöke lányánakpróbált udvarolni. A patikus útilaput kötött a talpára, de miután Mr. Hendry távozott,felfedezte, hogy pénzt és gyógyszereket lopott a patikából. – Felakasztják? – feszengett kínoszavarban Hannah. A tömeges akasztások korában, amelyeken sok volt a néző, meglepő volt,hogy akad olyan ember, aki a halálbüntetés puszta gondolatától is borzad. – Nem tartom valószínűnek – válaszolta Lord Harley. – Bizonyára deportálják. A pár ezek után általánosságban kezdett beszélgetni a kalandjaikról. Hannah is belefolyt a

beszélgetésbe, de egy idő után Lord Harley és Emily mindig csak oda lyukadtak ki, hogymiként szerettek egymásba, és Hannah úgy érezte, kizárják a boldog párt körülvevő ragyogókörből. Miután elmentek, Hannah-ra még erősebben tört rá a magány. Arra gondolt, hogy sosemlehetett igazán szerelmes a másodkomornyikba, mert Lord Harley és Emily sugárzottak ésfellegekben jártak a szerelemtől. Hannah nem emlékezett ehhez hasonló érzésre. De aztán eszébe jutott valami, amitől jobb kedvre derült. Most már meglátogathatja SirGeorge-ot! De előbb levelet kell írnia Mr. Fletchernek. A férfi megadta egy londoni barátjacímét, ahol a Lizzie-vel kötendő házasságáig szándékozott lakni. Megírta, hogy ahamisítványai beváltak. Lepecsételte a levelet, kalapot és köpenyt vett, és elvitte a levelet apostára. Aztán elolvasta a címet Sir George névjegyén, leintett egy bérkocsit, és útbaigazította akocsist a mayfairi Green Streetre. Hannah csak akkor döbbent rá két dologra, amikor becsengetett, és egy tekintélytparancsoló főkomornyik tekintett le rá. Egy hölgy először is sosem látogat el egy úr városiházába, másodszor pedig névjegykártyája sem volt, amit átadhatott volna. A köpenye és a kalapja a legfinomabb anyagból készült, de nagyon is jól tudta, hogy acselédségnek veleszületett érzéke van ahhoz, hogy eldöntse, ki tartozik a felsőbbosztályokhoz, és ki nem. – Sir George Clarence-hez jöttem – mondta Hannah. – Miss Hannah Pym vagyok. A komornyik egy pillanatig sem habozott. – Sir George nem tartózkodik itthon – közölte, és Hannah orrára csukta az ajtót. Sir George akkor lépett be a kesztyűjét húzogatva az előcsarnokba, amikor becsapódott azajtó. – Ki volt az? – érdeklődött. – Egy Miss Pym nevű személy. Még névjegye sem volt. – Pym? – ismételte egy pillanatig tanácstalanul Sir George, aztán felderült az arca. – Ó,

Miss Pym! Én kértem meg, hogy keressen fel. A komornyik az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta, Sir George pedig kisietett, aztán jobbra-balrapillantott, amíg meg nem látta az utcasarkon éppen beforduló vékony, kedveszegetten igyekvőalakot. Utánasietett, és végül utolérte. – Miss Pym! – kiáltotta. Hannah megfordult, és ránézett. El is felejtette, hogy Sir George milyen jóképű ésméltóságteljes az átható kék szemével és az ezüstös hajával. Hannah zavartan húzkodta az orrát. – Nem lett volna szabad otthon felkeresnem, uram –mondta rekedtesen. – Úgy viselkedtem, mint egy cseléd, és elfelejtettem, hogy még

névjegyem sincs. – Nekem pedig említenem kellett volna, hogy írjon, és akkor megbeszélhettünk volna egytalálkozást – sietett megnyugtatni Sir George. – Éppen a klubomba indultam, de szívesebbenhallgatom az élménybeszámolóját. A Gunter nincs messze, és szép napunk van – nyújtotta akarját. Hannah lopva körülnézett, hátha a Thornton Hall-i régi személyzet egyik-másik tagja arrajár, és látja, milyen előkelően vonul Sir George Clarence karján. Hannah bele is fogott a történetbe, amint helyet foglaltak Gunternél. Sir George hátradőlt aszékén, és a volt házvezetőnő különös szemét figyelte, ami kéken csillogott a boldogságtól,zölden villant az izgalomtól, vagy aranylott, ha komolyra fordult a szó. Lenyűgözve hallgattaaz útonálló, a hóvihar, a fogadóban töltött idő és Mr. Hendry galádságának történetét, majdegyre derűsebben, ahogy Hannah elmesélte, hogyan vette rá hízelgéssel Mr. Fletchert alevelek megírására. – Ez igazán nagyon csúnya és dévaj dolog volt öntől – korholta szelíden Sir George. – Még

szerencse, hogy Lord Harley nem tudja a címét, különben bíróság elé idézhette volna. – De a végén jól sült el minden! – mondta boldogan Hannah. – Mert a mai napon Lord

Harley és Miss Freemantle felkeresett, hogy meghívjanak az esküvőjükre. Sir George csak nevetett és nevetett, majd így szólt: – Most, hogy bőven volt részekalandokban, bizonyára örömmel állapodik meg. – Ó, dehogy – tiltakozott Hannah. – Még csak most kezdtem. – És hova utazik legközelebb? – Bath-ba – válaszolta Hannah. – Azt hiszem, oda utazom. – Biztos benne? Ha kalandokra vágyik, a bath-i úton aligha talál majd. Könnyű, kellemes út,

és szerintem a legkeményebb téli napokat már magunk mögött tudhatjuk. De hogy éppenBath! Úri betegek és borzalmas ízű gyógyvíz. – Mindig is szerettem volna Bath-ba menni. Tudja, uram, néha arról ábrándozom, hogy egyilyen utazás alkalmával találkozom Mrs. Clarence-szel. Tudom, hogy nagyon rossz dolgot

művelt, de szeretettel emlékszem vissza rá. Egyébként most már szabad, és férjhez ismehetne, amiről talán nem is tud. – Az öcsém halálhíre benne volt az összes újságban – mondta Sir George. – Mrs. Clarence

biztos olvasta valamelyiket, vagy egy barátja értesítette. Hol lakik most? – Kibéreltem két kis szobát egy kensingtoni pékség fölött. – Nem talált jobb szállást? Ha bármiben a segítségére lehetek… – Igazán kedves öntől, uram. De előbb utazni szeretnék, aztán keresnék valami kellemes

lakhelyet. De ön már minden hírt hallott tőlem, én pedig még meg sem kérdeztem, hogy van,uram.

– Lefoglalt Thornton Hall. Lehet, hogy eladom. De olyan sivár, visszataszító hely, hogy úrrálett rajtam a vágy, hogy lássam, hogyan festene csinos kertekkel körülvéve, egy kis díszítéssel.Ha Bath-ba megy, az útról majd láthatja, hogy a kertészek megkezdték a munkát. – Sorolnikezdte, milyen javításokat végeztetett a házon, és Hannah közben titkon tanulmányozta, spróbált minden kis részletet az emlékezetébe vésni: előkelő, nemes vonású arcát, ragyogó kékszemét, páratlanul hófehér és finom szálú haját, pompás öltözékét. Rövid derekú, szilvakékselyemmellényt viselt, magas, álló gallérral, hozzá világos szürkésbarna nankingi szövetbőlvarrt térdnadrágot és arany-fehér csíkos harisnyát. Fehér nyakravalójában gyémánt csillant,és hosszú, fehér ujján gyémánt-zafírköves gyűrű szikrázott. Hannah kicsit széthúzta a köpenyét, amikor leült, mert reménykedett, hogy Sir Georgeészreveszi a finom, fényes batisztból varrt ruháját, ami egykor Mrs. Clarence-é volt.Valamikori munkaadója mindig a legújabb divatot követte, és a ruhái szerencsére magasraszabott derekúak voltak, így Hannah-nak nem kellett sokat alakítania rajtuk. Rettegett a pillanattól, amikor Sir George majd feláll, hogy távozzanak. Hannah keserédesörömét lelte a férfi társaságában. Sosem érzi fesztelenül magát Sir George mellett, mertmindig tudatában lesz alacsonyabb rangjának, sosem fogja a helyét találni, akárcsak egyszolga, aki egy olyan világba tévedt, amihez nemcsak nem tartozik, de soha nem is fog. Ám aférfi láthatóan nem sietett távozni, és nagy barátságban beszélgettek, míg odakint a BerkeleySquare-re le nem szállt a kékes alkony, és a lámpagyújtogató meg nem jelent a hosszúlétrájával, hogy bálnazsírral töltse meg, majd meggyújtsa a köztéri lámpákat. Ekkor egy hölgy lépett az asztalukhoz. Hannah felpillantott. Sir George felállt, és Hannahaz utolsó pillanatban lett úrrá magán, hogy ő is felálljon. – Sir George! – csicseregte a hölgy. – Ezer éve nem láttam! – Jó estét, Mrs. Courtney – üdvözölte Sir George. – Hadd mutassam be Mrs. Courtneyt,

Miss Pym. Mrs. Courtney, a hölgy Miss Pym. Mrs. Courtney invitálás nélkül kecsesen leereszkedett egy székre. Hannah szíveelfacsarodott. Ismerte Mrs. Courtneyt. Két éve látogatott el egyszer Mr. Clarence-hez, ésakkor a személyzet egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy az özvegy férjvadászatraérkezett. Csinos, hervadt arcú, igen elegáns hölgy volt. Mályvaszínű krepdesin ruhát viselt,amit csokorba szedett pliszírozás díszített, és a csokrok között ugyanolyan színű selyembőlegy-egy hajtás volt. A fején körülményesen hajtogatott mályvaszínű selyem fejfedő. Nagy,zöldes szeme kíváncsian guvadt ki, csakúgy, mint két éve, amikor kikérdezte a házvezetőnőtMr. Clarence elmeállapotáról, s arról, hogy hajlandó-e végre elválni megtévelyedettfeleségétől. Sir George általánosságban az időjárásról beszélt, a nemrégiben látott színdarabokról ésközös barátaikról. Mrs. Courtney felemelte a lornyonját, azon keresztül szemügyre vette

Hannah-t. – Nem ismerjük egymást? – kérdezte Sir George szavába vágva. – Kétleném – válaszolta Hannah. Ha egyedül lett volna, megmondja az igazat, de nem akartszégyent hozni Sir George-ra azzal, hogy bevallja, cseléd volt. – Furcsa – jegyezte meg a hölgy, és zöld tekintete valósággal perzselt a kíváncsiságtól. –

Régi barátja Sir George-nak? – Nagyon régi – válaszolt Sir George. – Hosszú ideje nem találkoztunk, és sok a

mondanivalónk. – Bizonyára mindketten azt szeretnék, ha már távoznék – kacagott erőltetetten Mrs.

Courtney, de semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna menni. – Sosem vetemednék arra, hogy ilyesmit mondjak. – Sir George hátradőlt a széken, ésnyájasan a hölgyre mosolygott. – De attól tartok, hogy unalmasnak talál majd minket, mert

olyan sok a megbeszélnivalónk. Mrs. Courtney felhúzta az orrát. A célzás félreérthetetlen volt. Felállt. – De biztos vagyok benne, hogy már láttam magát, Miss Pym. Egyet se féljen, vissza fogok

emlékezni, hogy hol és mikor. Kiváló az emlékezőtehetségem. – Ez fenyegetés volt – búslakodott Hannah, amikor Mrs. Courtney távozott a cukrászdából.– Valóban találkoztunk Thornton Hallban. Azért jött, hogy kiderítse, Mr. Clarence el akar-e

válni a feleségétől, és e tárgyban alaposan kifaggatott. El is mondtam volna neki, de nemakartam szégyent hozni önre azzal, hogy nyilvánosságra hozom, hogy egy szolgálóvaluzsonnázik. – Egy volt szolgálóval – helyesbített Sir George. – Miről is beszéltünk? Á, igen, Thornton

Hall parkjáról. Ha legközebb visszaérkezik, írjon nekem, Miss Pym, és elviszem, hogymegmutassam önnek. – Mindennél jobban örülnék neki – mondta Hannah félénken, mint egy fiatal lány. A férfi rámosolygott, és arra gondolt, milyen kellemes egy ilyen hálás és szórakoztatóhölgyet elkísérni. Hannah nem akarta, hogy a férfi vesse fel elsőnek a távozás gondolatát, ezért kelletlenülösszeszedte a kesztyűjét és a retiküljét. – Most hova készül? – kérdezte Sir George, amikor ismét a Berkeley Square-en álltak. –

Kensingtonba? – A citybeli Bell Savage-be, hogy jegyet vegyek a bath-i postakocsira. – Hadd intsek le önnek egy bérkocsit. – Inkább sétálnék, uram – mondta Hannah, aki mostanra már olyan boldog és izgatott volt,

hogy attól félt, szétrobban, ha nem járja le az izgalmát. – Ahogy óhajtja, Miss Pym. Sok sikert és jó szerencsét a következő útjához. – Megemelte a

kalapját, mélyen meghajolt, Hannah pedig pukedlizett. Pár perc múlva azért visszafordult, és

figyelte Sir George magas alakját, ahogy a férfi az alkonyatban átmegy a Berkeley Square-en.Hannah még jó darabig állt ott, és nézett utána, még akkor is, amikor már eltűnt szem elől. Aztán elindult a City felé. Ugrálni, szökdécselni, kiabálni lett volna kedve. Sir Georgemeghívta, hogy nézze meg a parkot! Átadhatja magát a következő utazása kalandjainak, ésnem kell amiatt aggódnia, hogy a férfi emlékszik-e rá, vagy egyáltalán hajlandó-e találkoznivele. Megállt egy utcai lámpa alatt, és elővett a retiküljéből egy összehajtogatott újságkivágást. Abath-i postakocsit hirdették benne:

Repülő Masina

Akik Londonból Bath-ba kívánnak utazni, vagy Útközben Bárhova, keressék fel alondoni Ludgate Hillen a Bell Savage fogadót, és Bath-ban a Fehér Oroszlánt. MindkétHelyen Hétfőnként, Szerdánként és Péntekenként felszállhatnak a Posta Kocsira, amely– Isten Segedelmével – Három Nap alatt teszi meg az utat, és hajnali ötkor indul. Az utasok egy font öt shillinget kötelesek fizetni, és hét Kiló Súlyt vihetnek magukkal,amiért fél Kilónként három félpennyt kell fizetniük.

Hannah eltette a hirdetést, és megszaporázta lépteit a City felé. Már nem érezte magányosnak magát. Olyan sok mindenre készülhetett! Lord Harleyesküvőjére, Thornton Hall parkjának meglátogatására és a bath-i kalandos új útjára! A postakocsiban az volt a csodálatos, hogy egyenlőséget teremtett. A felsőbb osztályok, bárúgy tettek, mintha megvetnék az efféle utazást, gyakran ereszkedtek le odáig, hogypostakocsin utazzanak, mert egy hölgyet elég volt, ha a komornája elkísért, és nem kellettfelvennie öt embert arra, hogy az útközben leselkedő veszélyektől megóvják. Hannah végül elért a Bell Savage-hez, és vett egy benti jegyet a bath-i postakocsira. Utánamég álldogált kicsit, és a fogadó udvarán a sürgés-forgást figyelte. A postakocsi éppen ekkorérkezett meg Bath-ból, és magas, vörös kerekén begurult az udvarra. Hannah érezte a szagát,a fa, a bőr és a lovak verítékének illatát. A szíve az izgalomtól gyorsabban kezdett verni. Még sokáig ott maradt, mert a szeme-fülenem tudott betelni a látvánnyal és a hangokkal, és csak azután indult neki a hazafelé vezetőhosszú útnak. Mire a Hyde Park Cornerre ért, rájött, hogy elfáradt, de egyetlen bérkocsis semvállalta, hogy szembenézzen a Knightsbridge Road veszélyeivel a sötétben, így Hannahelszántan továbbment, és idegesen nézegetett jobbra és balra, mert minden pillanatbantámadástól félt, és azon tűnődött, miért nem ment haza azonnal a Gunter után. Végül aztán kimerülten kapaszkodott fel a pékség feletti szállásához vezető lépcsőn. Rakotta tűzre, majd fáradtan lerogyott egy kopott fotelba, és lerúgta a cipőjét.

A szeme kezdett lecsukódni, és megint úgy érezte, hogy a postakocsi ringatja, és mintha azőr hosszan belefújt volna a kürtjébe, mialatt a Repülő Masina Anglia széltében-hosszábanszáguldott vele.

Copyright © M. C. Beaton, 1990Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 2014

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-383-238-7 Felelős kiadó Kepets AndrásFelelős szerkesztő Palkó Katalin

Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólaga kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeliengedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához,feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt amindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Agatha Raisin és a spenótos halálpite Agatha Raisin és a parázna lódoktor Agatha Raisin és az elültetett kertész Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő Agatha Raisin és a tenyérbe mászó turista Agatha Raisin és a vizes viszály Agatha Raisin és a boszorkányos borbély Agatha Raisin és a balszerencsés boszorka Agatha Raisin és a tünékeny tündérek Agatha Raisin és a sziszifuszi szerelem Agatha Raisin és az áradás napja Agatha Raisin és a kívánatos káplán Agatha Raisin és a kísértetház Hamish Macbeth és a nagy lazacfogás Hamish Macbeth és az eljegyzési vendég Hamish Macbeth és a kannibál homárok Hamish Macbeth és a tökéletes oldalborda Hamish Macbeth és a rosszéletű nagynéni Hamish Macbeth és a gyilkos vakáció

Előkészületben:Agatha Raisin és a haláli tánc

{1}

{2}

{3}

{4}

{5}

{6}

N. Kiss Zsuzsa fordítása.

N. Kiss Zsuzsa fordítása.

N. Kiss Zsuzsa fordítása.

N. Kiss Zsuzsa fordítása.

Ábrányi Emil fordítása.

Várady Szabolcs fordítása.