Első szó helyettEgyes vélemények szerint... Ez egy varázslatos mondat. Bűverővelbír. Varázslatos képessége révén a mögötte következő mondatokatigazzá teszi. Legalábbis sokan azt hiszik.

Az egyik tévécsatornán volt egy sorozat, amely bemutatta apaleoasztronautika-elméleteket: Daniken, ufók a múltban, idege-nek teremtettek minket, az istenek idegenek voltak... stb. Hogy kiés miben hisz, hagyjuk, a lényeg, hogy a műsor korrekten összefog-lalta az elméleteket, a kételyre okot adó tényeket, az elméletekbőlfakadó kérdéseket. Egy sorozatot sikerült is megtölteni vele.

Azonban a sorozat jó nézettséget produkált. Ezért berendeltekegy újabb évadot. Majd még egyet. Majd a negyediket is. Viszontnincs annyi, a hitelesség határán mozgó, csaknem elfogadhatóelmélet, amellyel ennyi epizódot meg lehetne tölteni. Ezért elő-kerültek az egyre vadabb teóriák. A végén már akkor sületlensé-geket jelentettek ki, hogy az embernek égnek állt a haja. De mindenilyen ötlet előtt jött a mondat: „Egyes vélemények szerint..."; „Egyes szakértők szerint..."; „Vannak, akikszerint..." Hogy érzékeltessem a jelenséget: 2013. június 13-án Budapest felett áthúzott egy repülőgép.De egyes vélemények szerint ez nem repülő, hanem ufó volt.

A műsor keveri a tényeket, az elméleteket, az ötleteket, a sületlenségeket és az ostobaságokat. Egyolyan elképesztő katyvaszt öntenek ránk, amely minden józan gondolkodású ember előtt hiteltelennéteszi a téma bármilyen vizsgálatát.

Változnak az ismeretterjesztő csatornák, más a nézők ingerküszöbe. A műfajnak jót tett, hogy fel-bukkantak a dramatizált dokumentumfilmek, amelyek szinte játékfilmként mutatják be a történéseket.A narrátor segítségével látványos az információ átadása, a nézőknek könnyebben fogyasztható. De egy-re többször bukkan fel olyan műsor, aminél ez nem egészséges. Dokumentum-realityk, amelyekről nemlehet eldönteni, mennyire valóság, vagy mennyire megrendezett.

Azonban a legnagyobb probléma az, hogy az ilyen sorozatok hiteltelenné teszik az ismeretterjesztőcsatornákat. Pontosan az a mértéktartó távolság hiányzik a szemléletből, amellyel be lehetett mutatni ahivatalos tudomány álláspontjától távolabb álló nézeteket is. Ezzel saját maguk alatt vágják a fát, merta hivatalos tudomány képviselői el fognak határolódni a csatornától, a műfajtól. Es ez az ismeretterjesz-tésnek, a tudás megosztásának nagyon árt.

Kovács „Tücsi" Mihálytudományos szerkesztő

6 Jeffrey Ford: Teremtés

16 Steven Brust: Werkelijkheid és Leven

19 A jövő otthona

20 Szűcs László: Ab ovo

26 Nukleáris tengerszennyezés

30 JackVance-megemlékezés

31 Jack Vance: Maszkarádé a Dikantropuszon

42 Zöld jövő

44 Mircea Opritá: Lucy

54 George Alec Effinger: A gonosz boszorka

66 Beszélő némaság 7.

70 Szilágyi Zoltán: Halhatatlan

77 Kapcsolatfelvétel

78 Elizabeth A. Lynn: Reorth istenei

92 Filmajánló

94 Nancy Farmer: Emlékezz rám!

100 Képregény: Pikoi isten hajói (első rész)

107 Intelligens dizájn

108 Larry Niven: Kivárni

TEREMTÉS

Nemcsak azértvagyunk felelősek, akitmegszelídítettünk, hanemazért is, akit teremtettünk...

Jeffrey Ford

RS. GRIMM mesélt a teremtésrőlházának alagsorában; kicsit lejjebblakott az utcában, nem messze tő-

lünk. A helyiséget homályosan világította mega biliárdasztal fölé akasztott, festett üvegburájúlámpa. Volt egy bárpult is a sarokban, mögöttefényreklám lógott, RHEINGOLD felirattal, nomeg egy dobozzal, melyből egyfolytában öm-lött az aranyló sör egy pilsneres pohárba, amelysohasem csordult túl. Folyékony fény volt ez azital, s szakadatlan szálltak fel belőle a csillogóbuborékok.

„Ki teremtett benneteket? - szokta kérdezniMrs. Grimm, azt a kis könyvet tanulmányozva,amelynek pasztellszínű képein a pokol kínjai ésa mennyország felhőcskéken üldögélő angyalkáielevenedtek meg. Mrs. Grimmnek olyan orra volt,mint egy banyának, két szemöldöke összeért azorra fölött, s bőre kifényesedett teáscsészére em-lékeztetett - még ráncai is olyannak tűntek, mint-ha bármely pillanatban megrepedezhetnének.Mosolya a szemöldökráncolás puszta hiánya volt,

de kandírozott almát készített nekünk halottaknapjára, s karácsonykor három királyokat formá-zott mályvacukorból. Mindig is kíváncsi voltam,honnan tudhat annyi mindent Istenről, és szintemagam előtt láttam, ahogy éjszakánként glóriávalövezett, palástos szentek biliárdoznak és söröznekaz alagsorában.

Mi, gyerkőcök saját hittankönyveinket lapoz-gattuk, hogy megleljük a helyes választ, de mie-lőtt bárki is felelhetett volna, Amy Lash már rá isvágta: „Engem Isten teremtett."

Aztán Richard Antonelli felpattant, és ösz-szevissza kezdett ugrálni, miközben olyan han-gokat adott ki a szájával, mintha fingana. Mrs.Grimm ilyenkor a fejét csóválta, s rászólt, hogyIsten látja a rosszaságot. Én sosem ugrabugrál-tam, és sohasem szóltam, ha nem kérdeztek,két okból; egyiknek sem volt köze Istenhez. Azegyik az volt, amit apám „negyvennégyes méret-nek" nevezett, a cipőjére utalva, a másik pedig,hogy túlságosan is buzgón figyeltem a bár fölöttifényt, várva, mikor ömlik ki végre a sör.

M

Az egyetlen alkalom, amikor kizökkentemszokásos éberségemből, az volt, amikor Mrs.Grimm Ádám és Éva teremtéséről beszélt. Miu-tán Isten megteremtette a világot, őket is meg-alkotta, mert nagyon sok szeretet volt benne, stúl kevés hely, hogy mindez elférjen. Ádámotagyagból formázta, és életet lehelt belé, s mi-után életre kelt, Isten elaltatta őt, majd elloptaegy bordáját, és megteremtette a nőt. A lángoknyaldosta, kígyók marta meztelen emberpártábrázoló illusztráció után, amelyen a szarvakatés denevérszárnyakat viselő rózsaszín ördögökvasvillákkal szurkálták őket, nekem az Ádám ésÉva teremtésének történetét elbeszélő kép volt akedvencem. Leomló ruhát viselő szakállas Istenhajolt egy agyagember fölé, kékesszürke életetlehelve belé.

Az élet lehelete heves őszi szélként fújt át aképzeletemen, s mint elsárgult faleveleket, min-denféle kérdéseket hozott magával, melyek pilla-natnyilag még a gyönyörűséges sörfolyamról iselvonták a figyelmemet. Vajon a sáros föld voltaz első dolog, amit Ádám megkóstolt? Az első,amit érzett, az volt, amikor Isten szakálla meg-csiklandozta az állát? Amikor aludt, álmodott-earról, hogy Isten kilopja a bordáját, s vajon hal-latszott-e a reccsenés, amikor a csont kijött on-nan? Mit gondolhatott Éváról, s arról, hogy ő azegyetlen asszony, akit feleségül vehet? Hálás voltvajon, hogy nem Amy Lash az?

Később megkérdeztem apámat, miként vé-lekedik Ádám teremtéséről, mire ő a vallássalkapcsolatos szokásos válaszát adta: „Nézd" -mondta -, ez egy szép történet, de ha megha-lunk, férgek lakomáznak majd belőlünk." Égyalkalommal anyám, amikor beteg volt, rávetteapámat, hogy vigyen el engem a templomba.Apám leült az első sorba, közvetlenül a pap elé.Miközben mindenki más letérdelt, felállt és éne-kelt, ő csak ült merev tekintettel, karjait kereszt-be fonva, egyik lábát átvetve a másikon. Amikormegcsendült a kis harang, és mindenki keresztetvetett, apám hangosan felnevetett.

Mindegy, mit tanultam hittanon Istenről, apokolról és a tízparancsolatról, apámat nehézvolt figyelmen kívül hagyni. Két helyen is dol-gozott, az izmai hatalmasak voltak, s egyszer,amikor a szomszéd dobermannja - akkora,

mint egy póniló - megvadult, és megtámadottegy kislányt, aki a pudliját sétáltatta az utcán,végignéztem, ahogy baseballütővel a kezébenkirohant, karjánál fogva megragadta a lányt,majd agyoncsapta a kutyát, amikor az megpró-bált apám torkának ugrani. Közben mindvégigott volt a szája sarkában a cigarettája, amit csakannyi időre vett ki, amíg átölelte, és megvigasz-talta a zokogó kislányt.

Férgek lakomája, gondoltam, s e gondolatot vit-tem magammal a barna papírszatyorral együtt,amiben a holmim volt, miközben átmásztama drótkerítésen lévő lyukon, ki az iskolaudvarmögötti erdőbe. Az erdő mély volt, az embermérföldeken és mérföldeken keresztül mehetettbenne anélkül, hogy egyszer is kijutott volna afák alól, vagy megpillantott volna egy tisztást.Richard Antonelli mókusra vadászott itt légpus-kával, Bobby Lenon és bandája pedig éjszaka jártki, tüzet raktak, és söröztek. Egyszer, miközbenfelfedezőúton voltam, találtam egy esőáztattaPlayboyt, máskor meg egy döglött rókára buk-kantam. A srácok azt mondták, hogy a fák köztkanyargó patakban aranyat lehet találni, s voltegy nagy kiterjedésű földterület, amely szabá-lyosan belesüllyedt abba a mély völgybe, ahováa szarvasok jártak meghalni. Évekig rebesgették,hogy egy majom, amelyik egy vándorcirkuszbólszökött meg Brightwaters környékén, a fák ko-ronái közt él.

Nyár közepe volt, zümmögtek a szitakötők,mókusok ugrándoztak ágról ágra, rémült vere-bek rebbentek fel a magasba. A napsugarak át-szűrődtek a zöld lombkorona résein, itt is, ottis imbolygó fényeket vetítve a tűlevéllel borítotttalajra. Egy ilyen fényfoltban gyakoroltam a te-remtést. Nem volt agyag, ezért egy öreg farönköthasználtam testnek. A karok hosszú, ötujjú ágakvoltak, úgy helyeztem el őket, hogy kinyúljanaka törzsből. Lábak gyanánt két jókora nyírfacse-mete szolgált, kellően rugalmasak a futáshoz ésaz ugráshoz. Ezeket ferdén raktam a farönk al-jához.

Egy tölgyfáról lehántott nagydarab fakéregvolt a feje. Erre két piros galócát tettem, ezeklettek a szemei, a fülei görbe kagylógombákvoltak, az orra pedig egy elszáradt maghüvely. >

A szája csupán egy nyílás volt, amit a bicskám-mal vágtam a kéregbe. Mielőtt páfrányhaját afeje búbjára erősítettem volna, a fakéreg alattiferde résbe olyan dolgokat csúsztattam, amik-ről úgy gondoltam, segítenek életet adni - egyelvirágzott, szellemszerűvé vált pitypangot, egykardinálispinty szárnytollát, egy áttetsző kvarc-kavicsot, egy huszonöt centes tájolót. A páfrányfura frizurát eredményezett, a tépett szélű gazoktiszteletre méltó szakállat alkottak. Adtam nekifegyvert is, hogy vadászni tudjon: egy hosszú,hegyes végű botot, ami pont akkora volt, mintjómagam.

Amikor befejeztem az emberem összerakását,ott álltam fölötte, és alaposan szemügyre vet-tem. Jól nézett ki. Úgy tűnt, készen áll arra, hogyéletre keljen. Odamentem a barna papírszatyor-hoz, s kivettem belőle a hittankönyvemet. Majdjobb füléhez hajolva elsuttogtam mindazokat akérdéseket, amiket Mrs. Grimm szokott feltenni.Amikor eljutottam ahhoz, hogy „Mi a pokol?",bal szeme legurult az arcáról, és vissza kellettrakni. Folytattam a kérdéseket egészen az utol-sóig, majd gyorsan megígértem, hogy sosem fo-gom kilopni a bordáját.

Miután visszatettem a könyvet a szatyorba,előszedtem egy kupakos, tisztára mosott bébi-ételes üveget. Vaníliapuding volt benne eredeti-leg, kishúgom kedvence, de most lélegzettel voltmegtöltve. Megkértem apámat, hogy fújjon bele.Nem kérdezett semmit, még csak fel sem nézetta lóverseny-eredményekből, de azért szívott egyslukkot a cigarettájából, és egy hosszú, kékes-szürke levegőáramot fújt az edénybe. Én gyorsanrátekertem a kupakot, és megköszöntem neki.„Ne mondd, hogy sohasem adtam neked sem-mit!" - mormogott, miközben beszaladtam aszobámba, hogy megnézzem az üveget a csupaszvillanykörte fényénél. A lélegzet ott örvénylettbenne, majd lassan láthatatlanná vált.

Az üveget odatartottam az emberem szája elé,és amikor már nem tudtam közelebb vinni, le-csavartam a kupakot, és óvatosan beléöntöttema lélegzet minden atomját.

Nem lehetett látni semmit, így hát sokáig otttartottam, hagytam, hadd igya magába. Ahogyelhúztam a szájától az üveget, hallottam, ahogya szellő átfúj a leveleken, éreztem a légáramlatot

a tarkómon. Gyorsan felálltam, és azzal a kelle-metlen érzéssel fordultam meg, hogy valaki néz.Megrémültem. Amikor újabb szél támadt, meg-borzongtam, mert a fuvallatban a létező leghal-kabb suttogást véltem hallani. Eldobtam az üve-get, és egyhuzamban futottam hazáig.

Azon az éjszakán, ahogy feküdtem a sötétben,s anyám az ágyam szélén ülve sörtehajamat ci-rógatta, és halkan énekelte, hogy „amíg eljön aigazi", eszembe jutott, hogy a hittankönyvemetottfelejtettem a barna szatyorban az ember tes-te mellett. Rögvest úgy tettem, mintha aludnék,hogy anyám elmenjen. Ha ott maradt volna,biztosan megérezte volna a bűnömet a fejembúbján keresztül. Amikor a hálószoba-ajtó be-csukódott, hánykolódni kezdtem, az emberemregondoltam, aki ott hever egyedül a sötét erdő-ben. Ígéretet tettem Istennek, hogy másnap reg-gel oda megyek, Visszaszerzem a könyvemet, ésszétszedem a teremtményemet. Már felhangzottaz első madárcsicsergés a hajnal sötétjében, mireálomba merültem. Azt álmodtam, hogy Mrs.Grimm alagsorában vagyok a szentekkel. Egygyönyörű női angyal, homloka közepén nagy ró-zsatövissel, igy szólt hozzám: „Az embered neveCavanaugh."

„Hé, ez annak a fickónak a neve, akinek ve-gyesboltja van a városban." - mondtam erre.

„Remek disznósajtjuk van." - válaszolta, segy kis bárányt tartott a hóna alatt.

Egy másik nagyszakállas szent a biliárddákóvégével megigazította a glóriáját. Hozzám hajolt,és megkérdezte: „Isten miért teremtett téged?"

A könyvemért nyúltam, de rájöttem, hogy azerdőben maradt.

„Rajta" - mondta -, „ez az egyik legkönnyebbkérdés."

Elnéztem a bárpult felé, hogy időt nyerjek, smiközben a válaszon törtem a fejem, a fényrek-lám üvege eltört, s a sör kifolyt a padlóra.

Másnapra az emberem, Cavanaugh eltűnt. Egyapró darabka sem maradt belőle. Nyoma semvolt a piros tollnak vagy az átlátszó kavicsnak.Nem arról van szó, hogy valaki arra járt, és go-noszul szétszórta volna. Átkutattam az egészterületet. Kétség sem fért hozzá, hogy felkelt,

fogta a dárdát és a barna papírszatyrot, benne ahittankönyvemmel, és besétált az erdő mélyére.

Miközben ott álltam, azon a helyen, aholéletet adtam neki, tejemben mindenféle képekkavarogtak arról, ahogy nyírfalábain végig-üget, faágujjai félrehajtják a szúrós bokrokat éslecsüngő ágakat, páfrányhaját hátrafújja a szél.Piros galócaszemein keresztül első napját látja.Szerettem volna tudni, vajon ő is annyira megré-mült-e attól, hogy életre kelt, mint én, aki meg-alkottam, vagy apám lélegzete átitatta őt is azzala mogorva „férgek lakomája"-féle bátorsággal?Akárhogy is, most már nem lehetett szétszedni- Ne ölj! Súlyos felelősséget éreztem iránta, és akeresésére indultam.

A patak folyását követtem, úgy gondoltam, őis ezt tette, s egyre mélyebbre és mélyebbre ha-toltam az erdőbe. Mit fogok mondani neki, töp-rengem, ha végül megtalálom, és szája egyszerűnyílása megformálja a kérdést? Nem volt világosszámomra, miért teremtettem, de valami közevolt apám halállal kapcsolatos elképzeléséhez- lassú enyészet a föld alatt, hideg, álomtalanalvás, amely hosszabb, mint a világegyetem. El-haladtam amellett a hely mellett, ahol régebbenfölfedeztem a döglött rókát, s ott végre rátalál-tam Cavanaugh nyomára - a nedves talajba ár-kokat vágtak nyírfalábainak léptei. Megálltam,alaposan körülnéztem, átlestem a sűrű aljnö-vényzeten és bokrokon, túl a fákon, de nem ész-leltem mozgást, csupán egyetlen falevél hullottle csendesen.

Elhaladtam az Antonelli-fivérek ferdetetőssufni-szentélye mögött, ahová a mókusbőröketakasztották ki száradni, és ahol szasszafrász teátfőztek. Még a kis tavat is körbejártam, elmentema fa mellett, amelynek kérgét spirál alakban le-hántotta a villám, s olyan területre hatoltam be,ahol még sosem jártam. Úgy tűnt, Cavanaughegy lépéssel jár csak előttem, látótávolságon kí-vül. Kígyóvágta mélyedéshez hasonló lábnyo-mai, a meghajlott és törött faágak, és az alighallható, folyamatos suttogás a szélben, amelyébredését kísérte, késő délutánig űzött tovább,amíg az erdő lassan kezdett megtelni az éjszaká-val. Akkor eszembe jutott az otthonom: anyámvacsorát főz, a húgom egy pokrócon játszik akonyhakövön, a zeneszekrényben a gramofon az >

Ink Spots lemezét kezdi játszani. Azon a csapá-son rohantam visszafelé, melyen jöttem, s mene-külésem közben megcsapta a fülemet egy hangoskiáltás; nem olyan volt, mint a madárrikoltás,nem olyan, mint egy állat vagy ember üvöltése,inkább olyan, mint amikor egy vastag ág letörikegy Ősöreg tölgyfáról.

Amennyire csak lehet, tudomást sem vet-tem az erdőről a nyár további részében. Ott voltnekünk a kosárlabda; háborúsdit játszottunk aszomszéd gyerekekkel, átcsörtetve mindenkihátsó udvarán; eljártunk a cukorkás boltba kép-regényekért; s késő esti horrorfilmeket néztünka Chiller Theatre-en. Alaposan kikaptam, ami-ért elvesztettem a hittankönyvemet, s négyhetizsebpénzem bánta az újabbat. Mrs. Grimm aztmondta, Isten tudja, hogy elvesztettem a köny-vet, s hogy beletelik néhány hétbe, amíg kap-hatok egy másikat. Elképzeltem, ahogy meg-címezi a borítékot a mennyországba. Addig is,egy könyvet néztünk Amy Lashsel. Közel hajolthozzám, ujjával rámutatva minden egyes szóra,amit hangosan kellett felolvasni, s amikor Mrs.Grimm kérdezett tőlem valamit, rajtakapva,hogy a kifogyhatatlan sörre koncentrálok, Amyajka mozgatása nélkül odasúgta nekem a választ,megmentve ezzel. Mégis, bármi történt, nemtudtam teljesen megfeledkezni Cavanaugh-ról.Ügy gondoltam, hogy felelősségérzetem majdcsökken a napok múlásával, de ehelyett egyrenagyobbra nőtt, akár a dudva.

Egy július végi forró délutánon titkos búvóhelye-men üldögéltem hátsó udvarunk sarkában, egyaranyfaágak alkotta lugasban, a Nick Fury leg-újabb folytatását olvasva. Épp csak lehunytama szememet egy pillanatra, hogy pihentessemőket, s már ott volt előttem Cavanaugh durva,kérges arca. Most, hogy élt, levelek hajtottak kia törzséből és az ágaiból. Fekete áfonyafüzért vi-selt azon a helyen, ahol a nyakának kellett volnalenni, páfrányhaja megnőtt, és mélyzöld árnya-latot vett. Nemcsak egy éber álom volt, állítha-tom. Tudtam, hogy látom őt, hogy mit csinál, holvan abban a percben. Dárdáját úgy tartotta, mintegy sétabotot, s rájöttem, hogy persze, hiszenvegetáriánus. Hosszú lábai kissé meggörbültek,fatuskó teste imbolygott, miközben visszatolta

meghajlott, fakéregfejét, galócaszemeivel be-lebámult a fenti ágakon átszűrődő napfénybe.Apró virágporszemcsék úszkáltak a levegőben,mókusok és szarvasok gyülekeztek csendben,verebek szálltak le a hajára, majd egy pillanatmúlva továbbröppentek. Körös-körül az egészerdő félelemmel vegyes tisztelettel tekintett rá,mint közéjük tartozóra, aki maga is egyike aszépséges nap teremtményeinek. Milyen tüdő,milyen hangszálak keltették életre, nem tudombiztosan, de nyöszörgött, olyan hangon, mintamit akkor hallottam, amikor apámat figyeltemalvás közben, ha rosszat álmodott.

Minden nap felkerestem a sárgalombú aranyfaalatt ezt a helyet, hogy ellenőrizzem az emberemfejlődését. Nem kellett mást tennem, csak csend-ben ülni egy darabig, amíg szendergésközeliállapotba nem kerültem, s akkor lehunytam aszemem, hagytam, hogy képzeletem átrepítsen asarkon, túl az iskolán, a fák koronája fölött, mígmeg nem állapodik odalent az erdő zöld lombja-inak hűvösében. Sokszor csak álldogálni láttam,mint akit megdöbbentett az élet, és gyakran lát-tam bolyongani édenkertje valamely ismeretlenkvadránsában. Ahányszor csak megpillantot-tam, a csodálat és rémület kusza érzése töltött el,mint azon a gyönyörű szeles napon is, augusztuselején, amikor a kis tó mellett láttam üldögélni;hittankönyvemet fejjel lefelé tartotta, egyik ke-zének gallyujja rámutatott minden egyes szóraa lapon, miközben másik kezével árnyékolta azarcát, csak egyik piros szeme látszott.

Ott voltam, amikor átkelt a megfeketedettföldterületen, és sörösdobozokat szórt szét azerdőben, amelyek a Lenon-banda egyik éjszakaidorbézolása után maradtak ott. Felemelte a fé-lig összenyomott dobozt, aminek lötyögött mégegy kicsi az alján, s kiitta a maradékot. Szakál-la alatt bizonytalan körvonalú szája varázslatosmosollyá szélesült. Ez akkor volt, amikor találtegy fél csomag Camelt és egy doboz gyufát, eze-ket - jöttem rá - a Lenon, Csocsó, Mike Stone ésJake Harwood tivornyái során kémlelhette ki azéjszakai erdő biztonságából. Rágyújtott, a füst afeje hátsó részéből gomolygott ki. Olyan hangon,mint amikor egy korhadt faág elreccsen, annyitmondott: „Baszki."

Ám mindegyik közül az volt a legfigyelem-reméltóbb eset, amikor kijött az erdő szélére, adrótkerítésen lévő lyukhoz. Ott, a játszótéren, atisztáson át nézte, ahogy Amy Lash előre, hátralendül a hintán, piros kockás kartonruhája loboga levegőben, világos haja csak úgy rebben. Meg-remegett, mintha megindult volna a talaj a lábaalatt, és verébcsiviteléshez hasonló csippantóhangot adott ki. Majd bátorságát összeszedvekilépett a tisztásra. Abban a pillanatban, ahogyelőjött az erdőből, Amy megérezte a jelenlétét,felnézett, s látta, ahogy közeledik. Felsikoltott,leugrott a hintáról, s elrohant a játszótérről.Cavanaugh, a visítástól megijedve, visszahátrálta fák közé, és addig futott, amíg el nem ért a vil-lámcsapás sújtotta fáig.

Végül megérkezett odafentről a hittankönyvem,a nyár véget ért, és megkezdődött az iskola, de énazután is mindennap kimentem a búvóhelyem-re, s néztem őt egy darabig, ahogy aranyérmeketmos ki a patakból, vagy a földön haladva követa fák teteje fölött elsuhanó valamit. Tudtam,

hogy halottak napja közeledik, mert miközbena rejtekhelyemen üldögéltem, Mrs. Grimm kan-dírozott almájától meglazult a fogam, s akkorrájöttem, hogy titkos megfigyelőhelyem többémár nem titkos. Az aranyfa már régen ledob-ta a virágait. Ahogy ültem ott a csontvázszerű,kopár bozótban, éreztem, ahogy belém kúszik ahideg. „Közeledik a tél." - mondtam, s miközbena kifújt levegő apró pára felhőben hagyta el az aj-kamat, egy tovasuhanó látomásban Cavanaughtűnt fel előttem, levelei vörös színűre változtak,páfrányhaja fonnyadt barnára váltott, rábukkanta döglött mókusok templomára. Láttam, ahogyfinoman megérinti a kifeszített állattetem szőréta falon. Nyírfalábai annyira meggörbültek, hogycsaknem eltörtek, amikor térdre esett, s ahogyfeljajdult, panaszos hangja a szívembe markolt,nem tudtam szabadulni tőle.

Késő éjszaka volt, néhány héttel később, de ez akiáltás még mindig a fülemben csengett, és nemhagyott aludni. Hallottam, ahogy éjjeli álmátalvó házunkba megérkezik apám a második >

műszakjából. Nem tudom, miért gondoltam,hogy elmondhatom neki, de muszáj volt elmon-danom valakinek. Kimásztam az ágyból, s el-osontam a sötét folyosón húgom szobája mellett,hallottam, ahogy szuszog odabent. Apámat azétkezőben találtam, hideg vacsoráját ette, s újsá-got olvasott a konyhából beszűrődő gyenge fénymellett. Elég volt felpillantania, s már kitört be-lőlem a zokogás. A következő dolog, amit tudok,hogy átölelt, s engem átjárt a gépolaj jól ismertaromája. Azt hittem, ki fog nevetni, az hittem,hogy kiabálni fog, de egy szuszra elmondtamneki mindent. Ő pedig fogott, és kihúzott egyszéket maga mellett. Leültem, szememet töröl-getve.

- Mit tegyünk? - kérdezte.- El kell mondanom neki valamit - mond-

tam.- Jól van - mondta. - Szombaton kimegyünk

az erdőbe, és meglátjuk, hogy megtaláljuk-e. Az-tán megkért, hogy írjam le neki Cavanaugh-t, smiután megtettem, azt mondta:

- Kemény fickónak tűnik.Átmentünk a nappaliba, és üldögéltünk a ka-

napén a sötétben. Cigarettára gyújtott, és arrólmesélt nekem, hogy milyen volt az erdő, amikorő volt gyerek; hogy milyen hatalmas volt, hogyvidramenyétet fogott csapdával, hogy sasokatlátott, s hogy milyen volt, amikor a bátyjávalegyütt egy hétig teljesen magukra voltak utalvaa természetben. Én végül elbóbiskoltam, és csakfélálomban éreztem, hogy átvisz az ágyamba.

Eltelt a hét, és pénteken azzal a reménnyel fe-küdtem le, hogy nem felejti el az ígéretét, s nemmegy minden tovább a szokásos kerékvágásban.De reggel korán felébresztett álmomból, amely-ben Amy Lash is szerepelt, megrázta a vállamat,és rám szólt:

- Mozdítsd az a lusta feneked!Szalonnás tojást csinált, ez egyike volt annak

a két dolognak, amit el tudott készíteni, s kávétöntött nekem. Majd felvettük a kabátunkat, éselindultunk. November második hetében jár-tunk, borús, hideg nap volt.

- Szaporán! - mondta, ahogy kifordultunk asarkon az iskola felé, s aztán nem is szólt többet,amíg jó messzire be nem értünk a fák közé.

Úgy vittem körbe az erdőben, mint egy tú-ravezető, végigmutogattam a patakot, a helyet,ahol az emberemet teremtettem, a döglött mó-kusok templomát.

- Érdekes - kommentálta mindegyiket, ésidőnként megmondta valamelyik bokor vagy fanevét. A fák törzsei alatt a hideg szélben szintehullámzottak a falevelek, egy-egy erősebb szél-rohamtól valóságos zuhatagként potyogtak ránk.Apám aztán tudott gyalogolni, nekem úgy tűnt,legalább tíz mérföldet mentünk. A reggelből dél-után lett, s miközben barangoltunk, eljutottunkmindenhová, amiről valaha is csak álmodtam,hogy eljuthatok. Találtunk egy helyet, ahol egyhatalmas, kidőlt fa hevert, kilátszottak a gyökerekkisze-kusza agysejtjei, és felfedeztünk két másikterületet, ahol nem voltak fák, csak sima homok-hegyek. Én mindvégig éberen figyeltem a legki-sebb hangra is - egy reccsenő faágra, varjúkáro-gásra -, remélve, hogy meghallom a suttogást.

Ahogy a nap kezdett estébe hajlani, az ég be-sötétedett, s ami addig hideg volt, az most mégfagyosabb lett.

- Ide figyelj! - szólt apám. - Olyan érzésemvan, mint amikor a szarvas nyomát követi azember. Itt van valahol a közelben. Túl kell jár-nunk az eszén.

Bólintottam.- Én itt maradok, és várok - mondta -, te pe-

dig menj tovább még egy darabig az ösvényen,de az isten szerelmére, maradj csendben! Talán,ha meglát, visszafordul, hogy elfusson, s akkorén elkapom.

Nem voltam benne biztos, hogy sok értelmevan ennek a tervnek, de tudtam, hogy tennünkkell valamit. Kezdett későre járni.

- Légy óvatos! - figyelmeztettem. - Nagy, ésbotja is van.

Apám elmosolyodott:- Ne aggódj! - mondta, s felemelte a lábát, je-

lezve a lábméretét.Ettől rám jött a nevethetnék, megfordultam,

és elindultam lefelé az ösvényen, óvatos léptek-kel. - Menj körülbelül tíz percig, s meglátod,észreveszel-e valamit! - kiáltott utánam, mielőtteltűntem volna a kanyarban.

Miután egyedül maradtam, már nem voltamolyan biztos benne, hogy meg akarom-e találni

az emberemet. A felhős ég alatt az erdő sötét éselhagyatott volt. Ahogy mentem, szinte láttammagam előtt, ahogy apám és Cavanaugh egy-mással birkózik, s kíváncsi voltam, melyikük foggyőzni. Amikor már jó messzire értem ahhoz,hogy megálljak, és visszarohanjak, kényszerí-tettem magamat, hogy tovább menjek még egydarabig. Csak ezt a kicsit még, gondoltam. Bizto-san amúgy is darabokra hullott már, szétszedtea tél. De aztán ahogy felnéztem, s hirtelen a fáktetejét láttam szemmagasságban, tudtam, hogyrátaláltam arra a völgyre, ahová a szarvasok jár-tak meghalni.

Vigyázva odaaraszoltam a perem széléig, éskémleltem a gyökerekkel és tüskés bozóttal be-nőtt meredek földfalat, fürkésztem a fákat és asötét aljnövényzetet. A völgy olyan volt, mintegy hatalmas lyuk, amelyet mintha meteor vá-gott volna a földbe hosszú idővel ezelőtt. A ren-geteg kincset érő agancsra és csontra gondoltam,amelyek ott rejtőznek a levelek alatt a mélyben.Ahogy ott álltam, előre bámulva, úgy éreztem,már-már értem az erdő titkos életét és korát. Eztmeg kell mutatnom apámnak, de mielőtt meg-mozdulhattam volna, megláttam, meghallottamvalamit mozogni odalent. Hunyorogva, hogyjobban lássam a lenti sötétséget, egy magas fe-nyőfa törzse mögé behúzódva kivenni véltem egyhomályos alakot.

- Cavanaugh? - kiáltottam. - Te vagy az?A csendben hallottam, ahogy a makkok lepo-

tyognak a földre.- Te vagy ott? - kérdeztem.Kísérteties hang volt a válasz, félig szó, félig

szél. Nagyon halk volt, de én tisztán hallottam,ahogy megkérdezi:

- Miért?- Jól vagy? - tudakoltam.- Miért? - jött ugyanaz a kérdés.Nem tudtam, hogy miért, s azt kívántam,

bárcsak a válaszokat olvastam volna fel neki akönyvből a születésnapjának kérdései helyett.Sokáig álltam ott, s figyeltem, ahogy hullanikezd a hó körülöttem.

A kérdése megint felhangzott, ezúttal gyen-gébben, s én már a könnyeimmel küszködtem,szégyellve, hogy mit tettem. Hirtelen eszembevillant Mrs. Grimm kifogyhatatlan söre az alag- >

,JEFFREY FORD

Amerikai író, 1955 ben született. Első elbeszéléseegy szépirodalmi magazinban jelent meg 1981ben, majd hosszú szünet után egy regény követke-zett, a Vanitas (1988), egy megszállott feltalálóról,aki életre akarja kelteni a holtakat, és egy lányról,aki véletlenül megöli őt. A feltaláló figurája ké-sőbb visszatér az A Well Built City trilógiában(1997-2001), melynek első kötete elnyerte a WorldFantasy díjat. Számos írását jelölték azóta is kü-lönféle díjakra, és többet el is nyert ezek közül úgyhazájában, mint külföldön. Magyarul most elő-szőr olvasható műve.

sorban. Végtére ez is valami. Kihajoltam a föld-fal szélén, szinte bizonyosan abban, hogy hazu-dok, s azt kiabáltam:

- Túl sok bennem a szeretet.Aztán, alig véve ki a hangját, hallottam, hogy

azt suttogja:- Köszönöm.Majd odalentről összeverődő ágak tompa puf-

fanása ütötte meg a fülemet, s tudtam, hogy szét-hullott. Ahogy tovább meresztgettem a szemem,az alak eltűnt.

Apámat a kidőlt fatörzsön ülve találtam, hát-rébb az ösvénytől, cigarettázott.

- Hé - szólt, ahogy meglátott. - Találtál valamit?- Nem - mondtam. - Menjünk haza!Láthatott valamit a szememben, mert megkér-

dezte:- Biztos vagy benne?- Biztos - mondtam.Egyvégtében esett a hó, miközben lépkedtünk

hazafelé, s úgy tűnt, nem is marad abba a havazásegész télen.

Most, huszonegy éves családos emberként, akimaga is két sörtehajú fiúról gondoskodik, a múlthéten ellátogattam a régi környékre. Az erdő, sőtmég az iskola is eltűnt a föld színéről, helyettükúj telep húzódik olyan utcákkal, amelyek azok-nak a dolgoknak a nevét viselik, amiket meg-szüntettek - Varjú köz, Szarvas utca, Aranypatakút. Apám még mindig a régi házban él, egyedül.Anyám néhány éve eltávozott közülünk. Kishú-gom férjhez ment, két kisfia van, északon él. Az

öregnek valami nő a máján, túlságosan lefogyott,egykor hatalmas karjai olyan vékonyra zsugorod-tak, mint egy faág. A konyhaasztalnál ült, előttea lóverseny-eredmények. Próbáltam meggyőzni,hogy hagyja abba a munkát, de csak a fejét rázta,s annyit mondott:

- Unalmas.

- Mit gondolsz, meddig tudsz eljárni a boltba? -faggattam.

- Mondjuk az utolsó másodpercig? - kérdezettvissza.

- Hogy van az egészséged? - tudakoltam.- Hamarosan a férgek lakomája leszek -

mondta nevetve.- De igazából mit érzel ezzel kapcsolatban? -

kérdeztem.Vállat vont.- Ez is benne van a játszmában - mondta. -

Arra gondoltam, ha majd a dolgok tényleg rosszrafordulnak, készítek egy koporsót, és abban al-szom. Így, ha meghalok, csak le kell szögezned afedelét, s eltemethetsz az udvaron.

Később, amikor már a Giant-meccset néztük atévében, s már megittam pár sört, megkérdeztemtőle, hogy emlékszik-e még arra a napra, amikorkimentünk az erdőbe.

Behunyta a szemét, cigarettára gyújtott, mint-ha attól könnyebb lenne visszaemlékezni.

- Hát persze, azt hiszem, emlékszem -mondta.

Sohasem kérdeztem még tőle:- Te voltál akkor ott lent a fák között?Szippantott egy mélyet a cigarettából, s lassan

felém fordította a fejét, merev tekintettel, mosoly-talanul nézett a szemembe:

- Nem tudom, mi az ördögről beszélsz -mondta, s kifújta a füstöt, az élet hosszú, szürkés-kék gomolyagát.

Orosz Éva fordítása

Werkelijekheid és Leven

Ha mindenképpen el kellindulnunk szerencsétpróbálni, és találkozunkvalakivel, jól gondoljuk meg,mit válaszolunk a kérdésére!

Steven Brust

OS, MINDNYÁJAN beszéltek Werke-lijkheidről meg Levenről, de én tu-dom róluk az igazat, és be is tudom

bizonyítani nektek. Ha szeretnétek, hogy el-meséljem, megteszem, csak először fizesse-tek nekem egy italt, hogy megöntözhessem atorkom!

Ekképpen történt:Volt egyszer egy nagyon szegény család,

amelyik egy viskóban lakott az erdőben. Annyi-ra szegények voltak, hogy az anya kénytelenvolt pókhálókkal kötni, amikor köthetnékjetámadt, és az apa a kémény söpredékét kel-lett, hogy elpöfékelje, amikor pöfékelni akart.

Mindössze egyetlen nyomorult tehén tejébőlkellett, hogy megéljenek.

Na, már most, ennek a családnak volt háromfia. Egyik nap így szólt a legidősebbik:

- Elmegyek szerencsét próbálni, hogy ne le-gyünk többé szegények.

Mert tudjátok, ez a fiú derék legény volt, akigondoskodni akart a családjáról. Szóval sok si-kert kívántak neki, és ő nekivágott.

Hamarosan találkozott egy emberrel, akimezítláb ment keresztül az erdőn.

- Üdv, apóka! - mondta a fiatalember.- Szervusz! - felelte a mezítlábas férfi. - A ne-

vem Werkelijkheid. Hová tartasz, és mire vágysz?

N

- Nos, az erdőn túlra igyekszem, és szeren-csét próbálni indultam.

- Hát, és mi az a szerencse?- A szerencse? Ó, ha az ember úgy élhet,

ahogy azt megálmodja.Tényleg ezt hiszed? - kérdezte

Werkelijkheid. - Akkor nesze!És a legidősebb testvér nyomban összeesett,

elkezdett álmodni, és senki és semmi nem tud-ta fölébreszteni.

Egy esztendővel és egy nappal azután, hogya legidősebb testvér elindult, a második fiú ígyszólt:

- Elmegyek szerencsét próbálni, hogy ne le-gyünk többé szegények.

Hát, sok sikert kívántak neki is, és nekivá-gott. Hamarosan találkozott egy lánnyal, aki-nek olyan fekete volt a haja, mint a holló szár-nya.

- Üdv, fekete hajú lány! - mondta.- Szervusz! - felelte a lány. - A nevem Le-

ven. Hová tartasz, és mire vágysz?- Nos, az erdőn túlra igyekszem, és szeren-

csét próbálni indultam.- Hát, és mi az a szerencse? - firtatta a fekete

hajú lány.- Az, ha soha nem érzel sem éhséget, sem

fájdalmat.- Tényleg ezt hiszed? - kérdezte Leven. -

Akkor nesze!És a középső testvér nyomban holtan esett

össze.Eltelt egy esztendő és egy nap. Na, már most,

ez alatt az idő alatt a legfiatalabb testvér, akitHansinak hívtak, látta el a tehenet, és mindiggondoskodott róla, hogy annyi táplálékot kap-jon, amennyit csak a család adni tudott, mindigle legyen kefélve a szőre, és az istállója is min-dig tiszta legyen. És igy, amikor Hansi bejelen-tette, hogy elmegy szerencsét próbálni, a tehénváratlanul megszólalt:

- Légy óvatos, kis gazdám, hogy ne kövesd elazokat a hibákat, amiket a bátyáid!

- Hogy lehet, hogy te beszélsz? - ámultHansi.

- Nos, miért ne beszélhetnék? Hát nem va-gyok táltos tehén?

- De mi történt a bátyáimmal?

- Az idősebbik bátyád találkozott Werke-lijkheiddel, és most elálmodozza az életét, aközépső testvéred pedig találkozott Levennel,és most a holtak országában van. Neked pedigelővigyázatosnak kell lenned, hogy elkerüld ezta sorsot!

- De hát hogyan?- Fognod kell a szarvam (azokban az idők-

ben a teheneknek volt egy szarvuk, pont a hom-lokuk közepén), és arra kell használnod, hogycsapdába ejtsd azt a kettőt, hogy megtegyék,amit mondasz, aztán visszaszerezheted a bá-tyáidat, és vagyonra is szert tehetsz.

- De hogyan?- Ha ők olyasmivel próbálkoznak, amit le-

hetetlen megtenni, akkor csapdába ejtheted azerejüket a szarvban.

- De mit csináltathatok velük, amit lehetet-len megtenni?

- Ennyit elárulok neked: mindenki álmodika halálról, de senki sem álmodik arról, hogyhalott. Többet nem mondhatok.

Azzal a tehén elhallgatott, és többé nem szóltegy szót sem.

Igy aztán Hansi fogta a tehénszarvat, neki-vágott az erdőn át, és hamarosan találkozottegy mezítlábas férfival.

- Üdv, apóka! - mondta a fiatalember.- Szervusz! - felelte a mezítlábas férfi. -

A nevem Werkelijkheid. Hová tartasz, és mirevágysz?

- Nos, az erdőn túlra igyekszem, és szeren-csét próbálni indultam.

- Hát, és mi az a szerencse?- Ki vagy te, hogy így faggatsz?- Hogy megleld a szerencsédet, először en-

gem kell, hogy meglátogass, mert én viselekgondot mindre.

- Hát akkor, az én szerencsém a bátyám, akitelvett Leven.

- Nos, Leven egy kicsivel arrébb van ezen azösvényen.

- Akkor elmegyek hozzá. De neked kell gon-doskodnod a biztonságomról!

- Azt hogyan tehetem meg?- Azzal, hogy álmot szősz a halottlétről.- De senki sem álmodik arról, hogy halott!- Akkor biztonságban leszek! >

,STEVEN BRUST

Magyar származású amerikai szerző,1955 ben született. Elsősorban VladTaltosról szóló fantasysorozata tette ismertté, magyarul eddig egyedülikéntmegjelent regénye (A lerombolt palota) isebben a világban játszódik. Adrilankhapárhuzamos univerzumát tündérsze-rű lények népesítik be, akik közé a miFöldünkről átvándorolt emberek keve-redtek. 1983-ban napvilágot látott elsőregénye, a Jhereg óta építgeti egyre szer-teágazóbb világát, amely immár közel 20kötetet számlál.

Így aztán Werkelijkheid megpróbált ál-mot szőni a halottlétről, mire Hansi elvetteWerkelijkheid erejét, és betette a szarvba. Az-tán gyorsan elfutott az ösvényen, és hamarosantalálkozott egy lánnyal, akinek olyan feketevolt a haja, mint a holló szárnya.

- Üdv, fekete hajú lány! - mondta.- Szervusz! - felelte a lány. - A nevem Le-

ven. Hová tartasz, és mire vágysz?- Nos, az erdőn túlra igyekszem, és szeren-

csét próbálni indultam el.- Hát, és miféle az a szerencse? - firtatta a

fekete hajú lány.- Ki vagy te, hogy így faggatsz?- Akármi legyen is a szerencséd, végül ne-

kem fogod elhozni. Én vagyok minden szeren-cse végső őrizője.

- Hát akkor, az én szerencsém a bátyám, akitelvett Werkelijkheid.

- Werkelijkheid? - kérdezte a lány. - De hátegész biztos elmentél mellette az erdőben!

- Tán elmentem - ismerte el a fiú. - De haújra meglátogatnám, meg kell védened tőle!

- Azt hogyan tehetem meg?- Azzal, hogy beburkolsz abba az álomba,

amit azok álmodnak, akik meghaltak.- De azok, akik meghaltak, nem álmodnak

álmot!- Akkor biztonságban leszek!Így aztán Leven megpróbálta álmodásra bír-

ni azokat, akik meghaltak, mire Hansi gyorsaneltette a lány erejét a szarvba. Aztán visszament

az ösvényen, Leven meg követte. Kisvártatvatalálkozott Werkelijkheid és Leven, és egy per-cig csak nézték egymást, tudjátok, úgy, ahogyolyankor szoktatok nézni, amikor meglep, hogyláttok valakit, és aztán Werkelijkheid megkér-dezte:

- Mit tettél?És tudjátok, pont ugyanakkor Leven is meg-

kérdezte:- Mit tettél?Ránéztek a fiatalemberre, és megkérdezték:- Mit tettél?Akkor Hansi így felel:- Hát, ti elvettétek a bátyáimat tőlem, ezért

én is elvettelek kettőtöket a világtól, és nemengedlek szabadon, míg vissza nem adjátoknekem a bátyáimat, és meg nem teszitek, amitakarok, bármi legyen is!

- Nos - kérdezték -, és mi lenne az?- Szerencséhez kell, hogy juttassatok min-

ket.- De - kérdezték - mi légyen az a szerencse?- Légyen mindaz, amiről az idősebbik test-

vérem álmodott, míg álmodott, meg az a jóegészség, amit az ifjabbik bátyám keresett, mi-előtt meghalt.

Mit volt mit tenni, Werkelijkheid és Levenbelement ezekbe a feltételekbe, és amint Hansivisszaadta az erejüket, fölpattant az idősebbikbáty, odasétált az ifjabbik báty, és lefogadhat-játok, hogy mind nagyon örültek egymásnak.

Mindhármuk ereje kellett ahhoz, hogy el-cipeljék mindazt az aranyat és ezüstöt, amirőlaz egyik testvér álmodott, de ez nem volt túlnehéz, mert mindnyájuknak pompás volt azegészsége, még az anyának meg az apának is,és bizonyíték erre, hogy a mellényem gombjaimagának a táltos tehénnek a szarvából készül-tek, mi több, még ezt a remek aranyórát ís tőlükkaptam, mert szerették a meséket, amiket me-séltem nekik, épp úgy, ahogy ti is fizetni fogtoknekem még egy italt ugyanezen okból. Na, mármost, ez évekkel ezelőtt esett meg, mégis biztosvagyok benne, hogy még mindig élnek, mindegy szálig, egész a mai napig, hacsak meg nemhaltak.

Sohár Anikó fordítása

Szakácstablet

EgészségügyiTRIKORDER

TTÓL MÉG NAGYON messze vagyunk, hogyolyan trikordert foghassunk a kezünkbe,amilyeneket a Star Trek-sorozatban láthat-

tunk. De a NASA egyik kisebb alcége olyan diag-nosztikai eszközt dobott a piacra, amely már méltóerre az elnevezésre.

Az űrhajósok élet jeleit folyamatosan szükséges fi-gyelni, de ezért nem küldhetnek fel külön egy orvostaz űrbe. A vizsgálatot valahogy meg kell könnyíteni.Ezen dolgozik már több mint két éve a Scanadu aNASA Ames Kutatóközpontjában.

A különleges orvosi diagnosztikai eszköz elsőprototípusát tavaly fejezték be. Az apró készülék al-kalmas a vérnyomás, a pulzus, a testhőmérséklet, avér hemoglobin-telítettsége és a légzésszám mérésé-re, de EKG-t is tud készíteni. A legérdekesebb, hogy

ehhez nem kell mindenféle mérőeszközöket ma-gunkra csatolni, elég a készüléket a homlokunkhozérinteni a szkenneléshez.

A Scout névre hallgató eszköz 99 százalékos mé-rési pontosságot garantál. Mai szokás szerint az ada-tokat nemönmaga dolgozza fel, hanem bluetooth-onkeresztül az okostelefonra küldi.

A Scanadu Scout mindössze 150 dollárért megis vásárolható az interneten. A NASA azért adta kiilyen gyorsan ezt a fejlesztést, mert a gyógyászatihitelesítéshez szükséges adatokat a felhasználóktólnagyságrendekkel gyorsabban össze tudja gyűjteni,mint a belső kísérletekből.

A KONYHA MÁR régóta célpontja a számítógépes forradalomnak, de valahogy mégsemterjednek el az „okos" sütők és egyéb „okos"

konyhai készülékek. A legtöbb ilyen jövőkép a hűtőgé-pet képzeli el az elektronikus forradalom központjá-nak, a hűtőajtón kap helyet a lapos képernyő. Azonbana tabletek térnyerése ezt az elképzelést okafogyottátette. Miért is kellene helyhez kötni az információt?

Már meg is jelent az első kifejezetten konyhábanszánt modell, a ChefPad. Természetesen a modellfrancia, az Archos cég ezt a szabad piaci szegmenstcélozta meg.

Mitől lesz egy tablet konyhai? A hagyományoskészüléket az extrémebb környezethez igazították.Szilikontok rejti a készüléket, ezért vízálló. Nem je-lent problémát, ha lefröcsköljük, vagy éppen zsíroskézzel tapogatjuk a képernyőt, könnyedén tisztítha-tó. Támasztó is tartozik hozzá, hogy főzés közbenne kelljen tartani. A készülékhez külön konyhaiappokat fejlesztettek, oktató programok, főzési ta-nácsok segítik a kezdő és haladó szakácsot. A beépí-tett kamera révén akár videó tanácsot is kérhetünkanyukánktól, vagy éppen rögtön megoszthatjuk azelkészült ételt, természetesen csak virtuálisan, a kö-zösségi oldalakon.

De azért a tablet majd akkor válik igazán konyhai-vá, ha nyugodtan használhatom tálcaként, vágódesz-kaként, és a végén bedobhatom a mosogatógépbe.

A

AB OVO

Az evolúció még ma sem fejeződött be,de hogy milyen irányba haladhatjukmeg majdan emberi létünk korlátait,

egyelőre csak találgathatunk.

Szűcs László

ÖSZŐNÖM, hogy fogadott.Először is elnézését kell kérnem egy ha-zugság miatt. Nem vagyok matematikus,

kvantumfizikus, csillagász vagy efféle. Azokat azegyenleteket csak azért küldtem, hogy felkeltsema figyelmét. Ó, a számítások helyesek - gondolom,ellenőrizte, különben most nem lennék itt -, de lé-nyegesebb dologról szeretnék önnel beszélni, minta kvantumgravitáció. Persze válthatunk arról is párszót - kérdezzen bátran, utólagos engedelméveloptimalizáltam beszédszintetizátora rutinjait -, deigazából nem ezért jöttem.

Azért jöttem, hogy elvigyem.Nem, nem vagyok a halál, sem ufonauta, esetleg

valami holdkóros. Ennél valamivel bonyolultabb ahelyzet. Hogy megértse, mesélnem kell egy kicsitmagamról.

1 .Önök általában a nevükkel és a korukkal kezdik abemutatkozást. Nekem nincs nevem - társaimhozhasonlóan tapasztalataim összessége tesz egyedivé-, a kor pedig esetemben teljesen értelmezhetetlen.

De ahhoz, hogy elmagyarázhassam, ki vagyok, alegkorábbi emlékemhez kell visszaugranom.

Kezdetben pont voltam.Zéró kiterjedés. Végtelen sűrűség. Én voltam

maga a minden. Izgalmasnak tűnik? Higgye el,nem volt az... De tényleg, próbálja meg elképzelni,milyen, amikor nincs tegnap, nincs holnap, nincsmás, csak az ott és akkor. Pontállapotomról nem istudok többet mesélni; a meséhez emlékek kellenek,az emlékekhez idő, az idő pedig egy dimenzióbannem létezik.

Létezik viszont az ambíció. Ahogy megszület-tem, tapogatni kezdtem létezésem határait - ame-lyek egy pontban merültek ki. Nem nőhettem túlönmagamon, hiszen egy dimenzióban kiterjedéssincs.

Felfigyelt viszont ambíciómra ( ) , és - egy há-romdimenziós metaforával élve - megfogta a ke-zem.

2 .( ) először egy nandu emlékeit adta át nekem.Hogy miért pont egy dél-amerikai futómadarat

K

választott? Fogalmam sincs. Lehettem volnastrucc is, vagy éppen emu, kivi, esetleg egy há-rom méter magas madagaszkári elefántmadár.Igaza van, legalábbis részben - háromméteresmadarak most valóban nem léteznek, de ez amost az ön mostja. () számára például a „ki-halt" szó értelmezhetetlen. Gondolom, úgy voltvele, bármelyik futómadár megteszi. De tér-iünk vissza a pampákra...

Leendő családom az Andok tövében kóbo-rolt a végtelen mezőkön. Apám tudta, mi a dür-gés; nyár derekára több tucat tojás gyűlt összea fészkében, pedig néhányat ki is gurított, hogyelcsalja az arra kóborló ragadozókat. A nandukszerint ez csekély ár a biztonságért.

Első harminc napom alig különbözött apontléttől - nem éreztem vagy gondoltamsemmit, miközben struktúrám egyre bonyolul-tabbá vált a mészburkon belül. Később tétovaérzetek szikráztak fel, amelyek különálló pilla-natokból lassan öntudattá olvadtak össze.

Sötétség. Meleg. Biztonság. Kényelem.Kényelem?Ott ziháltam a feneketlen sötétségben, fejem

a lábam alá szorult, szárnyaimat meg sem tud-tam mozdítani. A következő pillanatban rámtört az iszonyatos pánik: úgy éreztem, hogy egykéz megmarkol, és egyre jobban összeszorít.Mindenáron ki kellett szabadulnom; csőröm-mel, amennyire tudtam, ütni kezdtem a min-dent körbeölelő homorú, fekete burkot, amígmegjelentek az első repedések, és végre kinyo-makodhattam a fényre.

Fejlődésem ettől kezdve mintha még job-ban felgyorsult volna. Mindig én rikácsoltamleghangosabban ételért a fészekben. Nem cso-da hát, hogy kéthetes koromban már 60 centimagas voltam, és hamarosan én lettem a legna-gyobb és leghangosabb nandu hím a környéken.Az elbizakodott idősebb kakasokat megtéptem,a szemtelen fiatalokat jól irányzott rúgásokkaltanítottam tiszteletre. Nem féltem a tojásra éselkóborló fiókákra pályázó kaguároktól, sőtegyszer egy halálra rémült gaucsót is megker-gettem.

Teltek-múltak az évek. Volt, amikor egy tu-cat nőstény is hozzám csapódott, így több mintnegyven tojást kellett kiköltenem - a nanduk-

nak a génjeikbe van kódolva a nemi egyenlőség-, máskor csak úgy céltalanul vándoroltam acsaládommal. Az életem egyszerűen, de kelle-mesen telt. Nandulétem 16 éve alatt azonbanfolyton vissza-visszatért valami bizonytalanhiányérzet. A pampa fölött köröző madarakláttán néha magam is nekirugaszkodtam, ésszárnyaimat kitárva, hatalmas ugrásokkal ro-hantam, rohantam, amíg annyira kifáradtam,hogy egy lépést sem tudtam már tenni.

() mindvégig figyelt, és amikor úgy döntött,készen állok, a következő szintre emelt.

Hogy ki az a ( ) , akit folyton emlegetek? Ne-héz őt a jelenlegi körülmények között leírni, deha végighallgat, ígérem, meg fogja érteni.

3 .Következő létem elég sokkolóan indult: anyámletaszított egy szikla pereméről.

Nem tudom, ezúttal miért ugrotta át () a to-jásban töltött első másfél hónapomat. Különösgesztus ez egy entitástól, aki elvileg nem tudja,mi az unalom, hiszen az idő kereke csak egy aszámtalan játékszere közül.

Szóval, anyám meglökött, én pedig kétségbe-esetten kapaszkodtam karmaimmal a semmibe.Miközben elnyelt a több száz méteres mélység,eszembe sem jutott, hogy túl fogom élni a zuha-nást. A szívem olyan veszettül vert, hogy szinteszétrobbant, kétségbeesetten kalimpáltam... vé-gül bekattantak a megfelelő gének, működésbeléptek az ösztönök, kitártam sarló alakú szár-nyamat, és életemben először, esetlenül vitorláz-ni kezdtem. Szavakkal nem igazán lehet vissza-adni, milyen volt, amikor a halálugrás végén 1,5méterrel a talaj felett suhantam el...

Nem mondom, hogy ezután szívesen vetet-tem le magam a szikláról, de a szüleim tudták,hogyan motiváljanak. Ettől kezdve nem tömtéka csőrömbe a letollazott zsákmány szaftos falat-jait; el kellett vennem tőlük, így két hónap alattszó szerint rákaptam a repülés ízére. Addigraviszont egy kánya is meglátogatta a fészekaljun-kat, és már csak ketten voltunk életben testvé-rek. Mennyire utáltam a kányákat!

A következő évek gyorsan elszálltak. A ván-dorsólymok a Föld leggyorsabb madarai, közülükpedig én repültem a legjobban. Azt hiszi, ez puszta >

hetvenkedés? A vándorsólymok általában húsz rá-csapásból egyszer ejtenek zsákmányt - én háromesztendő alatt egyszer sem hibáztam. Pedig sarlósfecskéket is fogtam, csak úgy heccből.

Felemelő érzés volt a levegő uraként ezer métermagasan szitálni. Kitárt szárnyam alig mozdult, aszántóföldről felszálló meleg légoszlop mégis egyremagasabbra emelt. A kényelmes körözés közbenbeláttam az egész napsütötte tájat. Már majdnemráfordultam egy fácánra, ami esetlen csapkodássalszállt fel a kis tó melletti zsombékosból, amikorészrevettem egy darut. Tökéletes! Tettem még egyfordulatot, amivel fölé kerültem, majd egy orsó, észuhanni kezdtem. Csepp alakúvá összehúzódotttestem egyre gyorsult. 200 km/óra. Néhány gyorsszárnycsapás - 250. Éreztem, ahogy a tollaim közétép a szél. 300. Csőszerűvé szűkült látómezőm kö-zepén a daru kényelmes tempóval szelte a levegőt.350! Húsz méterre lehettem áldozatomtól, amikorvalamit megérzett, és elkezdett kitérni, de perszesemmi esélye sem volt. Kivágódott két szárnyam,egy enyhe korrekció jobbra, hátsó karmaim végig-hasították a daru hátát. A fehér madár röppályájáttollból és vérpermetbői álló robbanás törte meg,szárnyaszegetten zuhanni kezdett. Ha kisebb lettvolna, egy elegáns manőverrel még a levegőbenelkapom, igy viszont hagytam, hogy a földbe csa-pódjon. Rutinmunka.

Egy késő téli napon éppen egy kútágas tetejéntollászkodtam, amikor találkoztam Vele. Könnye-dén, szinte játszva vadászott. Azonnal láttam, hogyolyan jól repül, mint én. Kíváncsi lettem rá, ezért alevegőbe lendültem, és felé indultam, de egy gyorsszárnycsapással eltűnt a szürke felhők között. Kö-vetni kezdtem, bár semmit nem láttam az esővelterhes szürke pamacsoktól. Nem is vettem volnaészre, hogy felém zuhan, de a nap felől támadott,és egy pillanatra megtörte a bágyadt fénypászmát.Épp csak annyira tértem ki, hogy elszáguldjon mel-lettem, és már én kergettem Őt. Órákon keresztüljátszottuk ezt. A vadász izgalma, a zsákmány fé-lelme, a száguldás eufóriája az érzések korábbansoha nem tapasztalt szimfóniájává állt össze. A napvégén összekapaszkodva hulltunk alá az égből, éscsak az utolsó pillanatban váltunk szét.

Tudja, a vándorsólymok egy életre választanakpárt. Én tizenöt évig voltam Vele. Nem adtunk egy-másnak nevet - gondolatok nem kötöttek egymás-

hoz, csak érzelmek. Legjobban a közös vadászato-kat élveztem. Míg Ő féktelen tempóban cikázott abokrok fölött, én a magasban vártam, és lecsaptama szétrebbenő madarakra. Azután cseréltünk. El-választhatatlanok voltunk, csak a kotlás idősza-kai alatt hagytuk a másikat rövid időre magára.Egyszer így is majdnem tragédia történt. Hazafelétartottam egy cankóval a karmaim között, amikorészrevettem a köröző kányát. Rossz érzésem tá-madt - elengedtem a zsákmányt, és sebes szárny-csapásokkal emelkedni kezdtem. Közelebb érveláttam, hogy a dög a fiókáinkra pályázik. Amikora párom dühödten rátámadt, a kétszer akkora ma-dár arrébb szállt, de a reggeliről nem volt hajlandólemondani. Figyelmét annyira lekötötték a sival-kodó apróságok, hogy nem vette észre, amikor fölékerültem. Iszonyatos erővel zuhantam a nyakába.Törött gerinccel, idétlenül kalimpálva zuhant a fákközé. Még élt, amikor elkezdtük kitépdesni a tol-lait. Gondosan lecsupaszítottuk, és megetettük akicsikkel.

Telt-múlt az idő. Bár az évszakok körforgásaöröknek tűnt, kékesszürke tollazatunk lassan meg-fakult, és a vadászatokról is egyre gyakrabban tér-tünk üres karmokkal haza. Egy különösen keménytélen beköltöztünk a közeli kisvárosba, ahol az os-toba galambok kifogyhatatlan éléstárat jelentettek.Épp a templomtorony tetejéről szemléltük új vadász-területünket, amikor párom feljajdult, és a párkány-ról a mélybe fordult. Egy zárt hátsó udvarba esett,így csak én és () voltunk a szemtanúi, ahogy töröttszárnyával hosszú napok alatt kiszenvedett. Hiábakínáltam fel neki az elejtett galambok legzaftosabbrészeit, csak vergődött, majd csak pihegett, végülopálossá vált szeméből végleg eltűnt az élet.

Sólyomként nem foghattam fel, mi történt.Később gondoskodtam róla, hogy a kiskölyök, akicsúzlijával a csapágygolyót kilőtte, húszéves ko-rában csúnya motorbalesetet szenvedjen, akkorviszont csak végtelen ürességet éreztem, minthaénem egy része is elveszett volna. A jövő sivár-nak, értelmetlennek tűnt. Sokkal jobban vonzotta közös múlt, amelybe már nem térhettem vissza.Kimondhatatlan vágyat éreztem, hogy vissza-pörgessem az időt, hogy lássam a társam féktelenszárnyalását, hogy akár csak még egyszer utoljáraközösen vadásszunk... Kegyetlen lecke volt, de ()szerint készen álltam a következő szintre.

4.Felemelkedésem következő állomásán ( ) nekemadta az időt; manipulálni ugyan még mindig nemhagyta, viszont speciális testet épített számomra,amelyben akár másfél évezredig is élhettem. Külsőreleginkább egy gémre hasonlítottam, de (), aki átláttaa földi evolúció teljes történetét, némileg átrajzolhat-ta a genetikai térképemet, mert az életkor és az agi-litás szinte művészi egyensúlyát testesítettem meg.

Fejlődésemet eddig valamiféle félig-meddigöntudatlan belső késztetés vezérelte, () szerint vi-szont eljött az idő, hogy az érzések helyét a tudásvegye át. A megfigyelő szerepét szánta nekem a jég-korszakból magához térő Földön.

Homokszemként peregtek az évszázadok.A sárkunyhók helyén megjelentek az első városok,a szétszórt törzsek itt-ott országokká, majd biro-dalmakká szerveződtek. Tanúja voltam, amikorkilenc évezrede lerakták Jerikó falának alapkövét.Láttam, ahogy nyolcezer éve Catal Hüyükben a va-dászok lándzsájukra tűzték az első, bronzból ková-csolt hegyet. Tudom, hogy épültek fel a zikkuratok,a piramisok és Knósszosz palotái. Végignéztem,ahogy megszelídítik a vad kutyákat és a lustánhömpölygő folyókat, és azt is, ahogy porig ég azalexandriai könyvtárban felhalmozott tudás. Le-rajzolhatom, hogy néztek ki az első, jóscsontokbavésett kínai írásjelek, és elrepültem negyven em-beröltővel később a Mennyei Birodalom egymil-lió lakosú fővárosa felett. Csangannak, azaz ÖrökBékének nevezték el - szép, ugye? -, de sajnos ezerévvel ezelőtt teljesen elpusztult. Hallottam, amintPeriklészt éltetik, és hallottam a Szókratész kezébőlkiforduló méregpohár csörrenését. Néztem az uj-jongó tömeget a római Jupiter-templom felavatásánés Néró cirkuszi játékai alatt.

Ezerötszáz évenként () atomjaira bontotta el-öregedett testemet, és sejtről sejtre újjáépített. A fo-lyamat meglehetősen nagy fény- és hőhatással járt,aminek általában néhány helybéli is tanújává vált,úgyhogy ettől kezdve afféle isteni jel lettem. Elégvolt, ha megjelentem, hogy az eseményeket pusztalétemmel a kívánt irányba tereljem. Ehhez perszeolyan külső kellett, amit semmivel sem lehet össze-téveszteni, így második alkalommal már fémesencsillogó tűzvörös és arany tollakkal születtem újjá.

()-től távol állt az istenszerep, ezért nem zúdí-tott özönvizet vagy tűzesőt a Föld lakóira, ha vég- >

,letesen ostobán viselkedtek. Viszont szerette volnaa lehető legtovább tanulmányozni az emberiséget,úgyhogy én lettem a fejlődés titkos katalizátora. Azévezredek alatt kényelmes repüléssel a világ min-den civilizált táját felkereshettem. Egyiptombanberniként emlegettek, Kínában fengnek neveztek, agörögök és rómaiak pedig főnixnek hívtak.

Tíz évezredet éltem át az emberiség szörnyencsodálatos, mocskosul felemelő történelméből,mire nyilvánvalóvá vált, hogy elbuktam. Az elsőgőzgépek lihegése jelezte, hogy a világ a szellemifelemelkedéstől a technikai fejlődés felé fordult.Egyre bonyolultabb szerkezetek épültek, amelyekszánalmas hatékonysággal alakították át az anya-got energiává, közben elszennyezték a világot. Ha-talmas városok fényei pettyezték a bolygó éjszakaioldalát, de milliónyi lakosuk egyre magányosabbávált. Teleszkópok hada térképezte fel az univerzummilliárd fényévnyi részét, de a legnagyobb űr azemberek lelkében tátongott. Az évezred közepéreugyanúgy kiégtek, mint az energiaforrásaik.

Ez a világ már csak az önmaga teremtette csodák-ban hitt. Főnixként semmit sem tehettem értük. Mégegyszer felkerestem Szúza, Mohendzsodáro és Trójaromjait, majd utoljára visszatértem a világ egykoriszellemi központjába, a valaha ragyogó Héliopoliszba,amelynek már csak egyetlen obeliszk hirdette régmúltdicsőségét, és vártam, hogy () felemeljen.

5.Ennyit magamról. Ne sértődjön meg, de életem ez-után következő részét egyelőre nem értené. Inkábbönökről mesélek, ha érdekli.

Az önök filozófusai és tudósai sokat lamentál-nak azon, vajon egyedül vannak-e a világegyetem-ben. Az univerzum korát és méretét tekintve ezugye elég valószínűtlennek tűnik.

Azonban el kell hogy keserítsem. Egyedül van-nak, legalábbis abban az értelemben, ahogy önökaz értelmes lényeket elképzelik. A világukat alkotónyolcszázmilliárd galaxis egyikében sem jött létreaz önökéhez hasonló civilizáció.

Önök példa nélkül álló jelenségnek számítanak,anomáliának a harmadik dimenzió szintjén. Nemegyetlen entitásként ébredtek öntudatra; az embe-rek száma már milliárdokban mérhető. Ha össze-olvadásnak nem is, valamiféle szerveződésnek vanjele önök között, de a magasabb rendű struktúrák

előbb-utóbb mindig összeomlanak, és a rend hosz-szabb-rövidebb periódusait egyre nagyobb káoszköveti. A „társadalmuk", ahogy önök nevezik, nemaz összefogásra, hanem a versengésre épül, és tel-jesen nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb önmagukatfogják megszüntetni.

Ám míg az emberiségnek mint egésznek a jövő-je a feledés, egyes tagjaiban ott bujkál ugyanaz a kí-váncsi nyitottság, ami engem is elindított a felemel-kedés útján. Eddig alig páran voltunk, de önöktőlúgy emelkednek fel a tudatok, mintha valamiféleszellemi tűzijátékot rendeznének.

Mivel én ismerem a legjobban önöket, () rámbízta a kalauz szerepét. Lao-cét emeltem fel el-sőként, ő már a kilencedik dimenzióig jutott.Sziddhártha a nyolcadik szinten jár. RámánudzsanAlberttel együtt éppen elhagyta a hatodikat, ésmost eljöttem önhöz.

Tetszik a szelleme. Képzeletben bebarangoljaa teret és az időt, és bár a következtetései nyilvánaz emberiség jelenlegi tudására épülnek, sokszormeglepően pontosak. De ha velem tart, ezt hama-rosan ön is látni fogja.

Persze nem sürgetem. Ha úgy dönt, hogy mégmarad, hamarosan fel fog állni a kerekesszékből.Tudom, a Lou Gehrig-kór gyógyíthatatlan, de ezsem lesz nagyobb csoda annál, mint hogy ötvenévig élt elsorvadt mozgatóidegekkel.

És ha egyszer majd úgy érzi, valami többre vá-gyik, ismét felkeresem. Nem lesz egyedül: Sagan ésClarke az ötödiken várják.

SZŰCS LÁSZLÓ

Magyar szerző, 1971 ben született Makón.Először az ezredfordulón, a Möbius kiadó tehetségkutató novellapályázatán tűnt föl tehetsége,de az első publikáció 2006-ig váratott magára.Ekkor jelent meg magazinunk 196. számában„Az új ember" című novellája. A továbbiakban eztmég kettő követte: az „Eredetmítoszok eljövendővallások számára" (Galaktika 204) és „A rövidélet titka" (Galaktika 232). Reméljük, a jövőbenvalamivel gyakrabban jelentkezik majd újabbírásokkal. Vagy akár a múltban. Hiszen ezt írja:„Fogadtam az egyik barátommal, hogy visszafe-lé is tudok haladni az időben. .koygav nebsésékódnallá atóza tnozsiv ,metreyngeM"

NUKLEÁRISAz észak-koreai nukleáris fenyegetés és a fukusimai katasztrófa utánújra előtérbe került az atomveszély. De a múlt hibái miatt sokkaljobban kell aggódnunk.

A TENGER. Bolygónk kétharmadát víz bo-rítja, és sokáig azt hittük, ez az elkép-zelhetetlenül nagy víztömeg minden

mocskot nyom nélkül magába zár, és eltüntet. Azthittük, nincs az a szemét, szennyvíz és ipari hul-ladék, amit ne lehetne büntetlenül belezúdítani.Most mártudjuk, hogy ez nem igaz. És súlyos áratfizetünk érte. Majd a közeljövőben.

Talán a legsúlyosabb gond a nukleáris szeny-nyezés; egy időzített bomba, amely a tengerekfenekén ketyeg. Elképesztő mennyiségű sugárzóanyag került a világóceánokba véletlenül, szándé-kosan vagy nemtörődömségből. Most nézzük megazokat, amiért a katonák a felelősek!

Elveszett tengeralattjárókA nukleáris meghajtásnak a veszélyek mellett ko-moly előnyei is vannak, viszont elképesztően drá-ga, ezért csak indokolt esetekben építették belejárműbe. A hidegháború során tengeralattjárók,repülőgép-hordozók és az orosz jégtörőflotta ka-pott nukleáris reaktorokat. Katasztrófa csak ten-geralattjáróval történt.

Az Egyesült Államok csak az első időkbenvesztett el tengeralattjárót. A USS Thresher (SSN-593) a Thresher/Permit tengeralattjáró-osztályelső hajója volt. 1963. április 10-én mélymerülésipróba során süllyedt el Cape Codtól 50 kilométer-re keletre. A 129 fős legénység valamennyi tagjaodaveszett. A USS Scorpion (SSN-589) Skipjackosztályú tengeralattjáró 1968. május 22-én elsüly-lyedt az Atlanti-óceánban, az Azori-szigetektőldélnyugati irányban 740 kilométerre. Két nuk-leáris töltettel felszerelt torpedó és a teljes 99 főslegénység odaveszett. A Scorpionnal valószínűlegsaját torpedója végzett.

A Szovjetunió veszteségei jóval nagyobbak vol-tak, felbomlásáig 5 tengeralattjáró merült hullám-sírba.

A K-27 a Project 645 tengeralattjáró-osztályegyetlen hajója volt. Atomreaktorának szabályozása1968. május 24-én egy balesetben meghibásodott.Kilenc ember halt meg a sugárfertőzéstől.

A szovjet K-129 egy Golf II osztályú, dízel-elekt-romos meghajtású tengeralattjáró nukleáris töltettelfelszerelt R-21 típusú ballisztikus rakétákat hordo-zott, mikor 1968-ban a teljes legénységgel együttelsüllyedt. Csaknem öt kilométer mélyen fekszik aCsendes-óceánban.

A K-8 egy Project 627 (más néven November)osztályú tengeralattjáró volt, mely 1970. április 11-én veszett a mélybe, mikor egy fedélzeti tűz után aviharos tengeren vontatták. A legénység nagy részétevakuálták, de a vontatás felügyeletére 52 ember volta fedélzeten, akik valamennyien odavesztek. A hajóSpanyolországtól 490 kilométerre északnyugatranyugszik.

A K-219 a Project 667A (más néven Yankee) osz-tályú tengeralattjáró volt, melyet egyik saját raké-tájának robbanása rongált meg 1986. október 3-án.A legénységet evakuálták, majd a hajó vontatás köz-ben elsüllyedt. A fedélzeten tartózkodó hat embermeghalt. A roncs az Atlanti-óceán északi részén, aBermuda-szigetektől északnyugatra 1090 kilométertávolságban található.

A K-278 Komszomolec a Project 685 (másnéven Mike) tengeralattjáró osztály egyetlen ha-jója volt. Fedélzeti tűz miatt süllyedt el a Barents-tengeren 1989. április 7-én. A nukleáris reaktormellett két nukleáris robbanófejet is hordozott.A balesetben 42 ember meghalt, 25-en megmene-kültek. A hajó 1680 méter mélyen fekszik a Nor-

tengerszennyezés

végiához tartozó Medve-szigettől 180 kilométerredélnyugati irányban.

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország semszerepelt jobban, még két tengeralattjárót vesztettek.A Kurszk tragédiája mindannyiunk számára isme-rős, hónapokig az egyik legfontosabb hír volt. A hajót2000. augusztus 12-én a Barents-tengeren egy had-gyakorlat közben megrongálta egy robbanás, melyetsaját torpedójának szivárgó üzemanyaga okozott.A 118 fős legénység minden tagja odaveszett.

A K-159 szolgálatból kivont tengeralattjáró volt.2003. augusztus 28-án a Barents-tengeren süllyedtel, amikor egy vihar leszakította azokról a pontokról,melyek vontatás közben a télszínen tartották. A bal-esetben 9 ember halt meg.

Az elsüllyedt tengeralattjárókból csak kettőt si-került kiemelni, azt is csak részlegesen. A Kurszkkálváriája ismert, a K-129 sorsa viszont a hideghá-ború egyik legérdekesebb epizódja. A hajót a CIA aJennifer-projekt keretében ki akarta emelni, hogymegszerezze annak értékes kódkönyveit, berende-zéseit és a fedélzeten található, nukleáris töltettelfelszerelt három ballisztikus rakétát. Erre a célra

megépítették a világ egyik legkülönlegesebb hajóját.Egy jól kitalált fedőtörténet mellett megpróbálták ki-emelni, de az egyik fogókar eltört, a tengeralattjárókettétört, és csak az első része került az amerikaiakkezébe. Az orrészben talált hat tengerész maradvá-nyait katonai pompával temették el. Az akció egé-szen 2010-ig titokban maradt.

Ezeknek a tengeralattjáróknak az atomreaktoraima is ott fekszenek a tenger mélyén több száz kilófűtőanyaggal a belsejükben. A Titanic megtalálásaóta már jól tudjuk, mit csinál a sós víz és a mikro-organizmusok a hajókkal. Csak idő kérdése, hogya reaktorban és a fegyverekben lévő hasadóanyag atengerbe jusson.

Az elveszett fegyverekkel sem jobb a helyzet.Mivel az atomfegyverekkel kapcsolatban mindenszigorúan titkos minősítést kap, nehéz pontos ada-tokhoz jutni. Azonban olyan sok az ismert eset, hogyaz megér egy külön történetet.

Nukleáris szeméttelepA Kola-félsziget Oroszország északkeleti határa, aBarents-tengeren keresztül a kijárat Európába és >

az Atlanti-óceánra. Az orosz északi flotta támasz-pontjai állnak itt. A kilencvenes években nyilvá-nosságra került adatok szerint 155 nukleáris ten-geralattjáró állomásozik ebben a térségben, és vanmég 8 atomjégtörő is. Itt van a világon a legna-gyobb atomerőmű-sűrűség. 240 reaktor találhatóa környező területeken, ebből 236 van különbözőhadihajókon, tengeralattjárókon és 4 a száraz-földön. Az adatok több mint 15 évesek. Azóta ahelyzet csak rosszabbodott. A nukleáris hadiesz-közök jelentős részét kivonták a forgalomból, debiztonságos megsemmisítésükre nem volt, és mégma sincs elég pénz. Ezek az eszközök a dokkok-ban és a tengeren rozsdásodnak, bármikor óriásikörnyezeti katasztrófát okozva.

Sajnos a helyzet azonban még ennél is rosz-szabb. Szovjetunió egyszerűen szeméttelepnekhasználta a Jeges-tengert. Novaja Zemlja környé-kén az öblökbe egyszerűen elsüllyesztették a reak-torokat, a használt fűtőanyagot vagy épp az egésztengeralattjárót. Például az Abroszimov-öbölben6 reaktort dobtak a tengerbe. Hármat üresen,hármat használt fűtőelemekkel süllyesztettek el1965-66-ban. A már említett K-27 tengeralattjá-rót a balesetet követően a reaktor lekapcsolása éselszigetelése után a Kara-tengerbe süllyesztették.

Nukleáris veszéllyel járó hagyományos balese-tek is előfordulnak. 2000 után több szerencsétlen-ség is történt atom-tengeralattjárókon. 2011-benegy murmanszki hajógyárban kigyulladt az áll-ványzat a szárazdokkban álló tengeralattjáró kö-rül. A tűz átterjedt a hajó gumiburkolatára is. Mégugyanabban az évben tűz ütött ki a K-84 Jekatye-rinburg, szintén dokkban lévő tengeralattjárón. Alángok közel 24 órán át pusztítottak a hajótest bel-sejében, mire sikerült megfékezni őket. Több forrásszerint a hajón rakéták és torpedók is voltak.

Sajnos nagyon hosszan lehetne sorolni az ese-teket. És attól félek, még jó néhány történet nemkerült nyilvánosságra. Még mindig sok titok vanOroszországban, és Kína is okozhat még meglepe-téseket ezen a téren. És végül ott van még Észak-Korea, amelynek diktatúráját ismerve sok jóranem számíthatunk.

Ezek a balesetek és katasztrófák rövid és na-gyon hosszú távon is befolyásolni fogják a jö-vőnket. Komoly nemzetközi összefogásra lenneszükség, hogy a katasztrófákat elhárítsák. Csakehhez szükséges a politikai akarat, le kell gyűrnia nemzeti önérzetet, és meg kell bízni egymásban.

Kovács „Tücsi" Mihály

OHN HOLBROOK VANCE 1916-ban születettKaliforniában. Tanulmányait is ott végeztekisebb-nagyobb megszakításokkal. Dolgo-

zott bányában, volt tengerész, és cikkeket írt adzsesszről az iskolai újságba. Első elbeszélését aThrilling Wonder Stories közölte 1945-ben („TheWorld-Thinker"), ezt követően rendszeresen ta-lálkozhatunk nevével a magazinokban. 1950-benjelent meg egyik leghíresebb és legjelentősebb al-kotása, a Haldokló Föld, mely bolygónk végnapja-iban játszódik, amikor a letűnt korok tudományamár mágiának látszik. A későbbiek folyamán többfolytatást is írt ehhez, melyek közül néhány ma-gyarul is megjelent (A Túlvilág szeme, 1966; Dé-monpikkelyek, 1966). Nem ez volt Vance egyetlenkirándulása a fantasy területére, a 80-as évekbenpublikálta a Lyonesse-trilógiát.

A science fiction területén is maradandót al-kotott. Szakított a Burroughs-utánérzések hagyo-mányával, és a szokásosnál jóval alaposabban át-gondolt bolygókat írt le. A „Big Planet" (StartlingStories 1952. szeptember) vagy a „Houses of Iszm"(Startling Stories 1954. tavasz) szolgáltat nak koraipéldákat az ilyen leírásokra.

Régebben még nem volt divat a 800 oldalasregény, így Vance hosszabb történetei több rész-letben jelentek meg. A 60-as években adta ki a

Demon Princes sorozatát. Kirth Gersen még gye-rek volt, amikor családját űrkalózok kiirtották,felnőttként a kalózok vezetőinek felkutatása ésmegbüntetése lett a célja. A Planet of Adventuretetralógiában Adam Reith kalandjait olvashat-juk a Tschai bolygón. Itt négy különböző idegenkultúra található, melyek nem különösebben ra-jonganak az emberekért. Reith űrhajóját lelövik,társai mind elpusztulnak, neki egyedül kell élet-ben maradnia és lehetőséget találni a hazajutásra.A következő évtizedben jelentek meg az Alastorsorozat darabjai: Trullion (1973), Marune: Alastor933 (1975) és Wyst: Alastor 1716 (1978).

Utolsó trilógiája a Cadwal krónikák {Aramin-ta Station, 1987; Ecce and Old Earth, 1991; Tiuoy,1992), mely talán a legjobb SF, amit írt. Cadwalteljes egészében természetvédelmi terület, melyállapotot ott is igyekeznek bizonyos érdekcso-portok megváltoztatni. A trilógiában GlawenClattuc életéről olvashatunk, ahogy felnő, mi-közben igyekszik Cadwal különleges természetikörnyezetét megóvni. Kissé hasonló a Night Lamp(1996), szintén egy fiatal hős fejlődését (és bosszú-ját) követhetjük bolygóról bolygóra. Vance utolsóregénye két részben jelent meg: míg a Ports of Call(1998) sikeresen folytatja az előzőekhez hasonlótémát, a befejezés, a Lurulu (2004) már nem képesa színvonalat tartani.

Vance egyik legnagyobb erénye a nyelvezete.Apró változtatásokkal tud furcsán hangzó neve-ket adni (például nem Keith hanem Kirth), vagypedig egészen különös neveket választ, magyarula legszórakoztatóbb talán az egyik Démonhercegneve: Kokor Hekkus.

„Úgy hitték, talán komolyan, hogy lényük lé-nyegét beleírták a könyvbe, és a könyv valamilyenmódon megragadta az időt, megállította, úgy, hogyalkotója örökké éljen..." (Night Lamp). Rá is érvé-nyes ez az idézet: könyvei egyfajta halhatatlanságotbiztosítanak számára, a science fiction és fantasyrajongóinak emlékezetében mindenképp.

Zsoldos Endre

Jack Vance(1916-2013)

J

A DIKANTROPUSZONMASZKARÁDÉ

Van-e jogunkbetolakodni máslények életterébe,

pusztán kíváncsiságcéljából?

Jack Vance

ÉT REJTVÉNY uralta Jim Root életét. Azelső, a piramis a sivatagban, csiklandoztaés böködte kíváncsiságát; míg a második,

hogy kijöjjön a feleségével, folyamatos aggódásraés nyugtalanságra késztette. Jelenleg ez utóbbiprobléma tudata legeldugottabb zugába száműztea piramis rejtélyét.

Kényelmetlenül fürkészte feleségét, és biztosravette, hogy újabb hisztériás kirohanásra számít-hat. A tünetek egyértelműek - idegesen lapozgategy régi magazint, merev háttal, karót nyelt tar-tással; vészjóslóan hallgatag; a szája sarka megfe-szül.

Barbara minden előzetes jel nélkül a szem-közti falnak vágta a magazint, és talpra ugrott.Az ajtóhoz sietett, kibámult a sivatagra, ujjai azajtókereten kopogtak. Root alig hallotta a hang-ját, mely oly halk volt, mintha nem is neki szánnámondandóját.

- Még egy ilyen nap, és az ép elmém maradé-kát is elvesztem.

Root óvatosan közeledett. Ha őt egy labradorvizslához hasonlítanánk, akkor a felesége fekete

párduc lenne - magas, húsos nőstény. Egyenesszálú, fekete hajjal; villogó, fekete szempárral.Lakkozta a körmét, és fekete háziköntöst viseltmég itt, ezen a szikkadt, elhagyatott, barátságta-lan Dikantropuszon is.

- Ugyan, drágám - mormolta Root -, nyugodjmeg! Annyira azért nem vészes ez.

A nö megperdült, és a férfi meghökkent tekin-tete vadságától.

- Nem vészes, azt mondod? Te könnyen be-szélsz... mert téged nem zavar, hogy nincs egyet-len emberi lény, akivel beszélgetni lehetne. Énviszont belebetegedtem. Hallod? Haza akarokmenni a Földre! Soha nem akarok látni más boly-gót életem hátralévő részében. Soha többé nemakarom hallani az „archeológia" szót, nem akaroktöbb követ, csontot, mikroszkópot...

Megperdült, és széles mozdulattal körbemu-tatott a szobán, mely tömve volt kövekkel, cson-tokkal, mikroszkópokkal, akárcsak könyvekkel,üvegekben tartósított mintadarabokkal, fotófel-szerelésekkel, bennszülött műtárgyakkal.

Root próbált volna logikával hatni rá.

K

>

- Keveseknek adatik meg, hogy egy külsőbolygón élhessenek, drágám.

- Mert nekik nem ment el az eszük. Ha tudtamvolna, mi vár rám, soha nem jöttem volna ide. Is-mét felcsattant.

- Ugyanaz a kosz és por nap mint nap, ugyan-azok a büdös bennszülöttek, ugyanazok a vacakkonzervek, nincs kihez szólni...

Root tétován felcsippentette, majd vissza israkta a pipáját.

- Heveredj le, drágám! - javasolta nem túlmeggyőző hangon. - Szundíts egyet! Jobb színbenlátsz majd mindent, amikor felébredsz.

A nő csaknem átdöfte őt a pillantásával, deaztán megfordult, és kiviharzott a kékesfehérnapfénybe. Root lassú léptekkel ballagott utána,felöltötte fényvédősisakját, és vitte magával Bar-baráét is. Fél szemmel akaratlanul is odapillantottaz antennára, az állomás és saját ittléte okára; aDikantropusz az URL-üzenetek átjátszóállomá-sa volt a Clave II és a Polaris között. Az antennaolyan volt, mint mindenütt: fényes, százhúsz mé-ter magas fémcső.

Barbara csak a tó partján állt meg, egy sósvizűmedencénél, egy régi vulkanikus hegy lábánál, acsekély számú természetes vizek egyikénél. Rootszótlanul odament hozzá, és átnyújtotta neki afényvédősisakját. A nő elvette, fejébe nyomta, az-tán elment onnan.

Rooth vállat vont, és figyelte asszonyát, ahogya tavacskát megkerülve besétál egy kicsiny, tol-las-lombos pálmaligetbe. Barbara lerogyott, dur-cás, fáradt testtartásban egy vaskos, szürkészöldtörzsnek vetette a hátát, és elmélyülten szemléltea bagolyszerű, szürke bőrű, aprócska teremtmé-nyeket, ahogy mókásan ugrálnak ki- és be az odú-ikba.

Kicsinyke hegy volt ez, alig negyed mérföld át-mérőjű, amit tövises cserje és rozsdás, fekete kú-szónövények borítottak. Egy kivételtől eltekintveez volt az egyetlen magaslat, ameddig a szem ellá-tott, horizonttól horizontig, a végtelen, napégettesivatagban.

Az az „egy kivétel" egy lépcsőzetes piramisvolt, az, melynek rejtélyes volta birizgálta Rootkíváncsiságát. Masszív gránittömbökből épült,habarcs nélkül, de oly gondosan illesztve, hogy

szinte rést sem lehetett felfedezni köztük. Az ide-érkezésük után nem sokkal Root megmászta mára piramist, de sehol nem talált bejáratot.

Amikor pedig atomvágójával próbált vol-na lyukat olvasztani a gránitba, egy csomódikantropuszi bennszülött rontott rá, és értéséreadták, hogy tilos a behatolás. Root tétovázva meg-hátrált, de a kíváncsiság azóta is gyötörte...

Kik építették ezt a piramist? Stílusában azősi Asszíria zikkuratjaira emlékeztetett. A grá-nit megmunkálásához szükséges technológia,amennyire azt Root meg tudta ítélni, ismeretlenlehetett a bennszülöttek számára. De ha nem abennszülöttek építették... akkor kik? Ezt a kér-dést Rooth ezerszer is meghányta-vetette magá-ban. Lehetséges lenne, hogy a bennszülöttek egyegykor civilizált faj elkorcsosult maraványai len-nének? Ha így van, miért nincsenek más romokis? És mire szolgált ez a piramis? Templom volt?Mauzóleum? Kincsesház? Talán alulról, egy ala-gúton át lehet a belsejébe jutni.

Miközben a tó partján álldogálva a sivatagotbámulta, ezek a kérdések forogtak a fejében, ha-bár a szokásos csípősségük nélkül. Jelenleg az volta legsúlyosabb gondja, hogyan nyugtassa meg afeleségét. Eltöprengett pár pillanatig azon, utánamenjen-e vagy sem; talán lehiggasztaná, ha kapnanémi társaságot. Megkerülte hát a tavacskát, ésmegállt, rámeredt a fényes, fekete hajra.

- Azért jöttem ide, hogy egyedül lehessek -szólalt meg a nő, és hangjának közönyössége bán-tóan sértőnek hatott.

- Gondoltam... talán szeretnél beszélgetni- mormolta Root. - Nagyon sajnálom, Barbara,hogy boldogtalan vagy.

A nő nem felelt, csak ült, fejét a fatörzsneknyomva.

- A következő ellátóhajóval hazamegyünk -folytatta Root. - Lássuk csak, mikor is...

- Három hónap és három nap múlva - vágtará Barbara.

Root egyik lábáról a másikra állt, a szeme sarká-ból fürkészte nejét. Ez újfajta megnyilvánulás volt.Könnyek, vádak, harag - méghozzá sok, sok, sok.

- Majd csak megleszünk addig - motyogtakétségbeesetten. - Találjunk ki valami játékot!Tollaslabdázhatnánk... vagy úszhatnánk mégtöbbet!

Barbara éles, szarkasztikus kacajt hallatott.- Miközben mindenféle izék bukkannak fel

körülöttünk? - Egy dikantropuszi télé intett, akiráérős mozdulatokkal evickélt közelebb. A nő hu-nyorgott, előrehajolt. - Mi van a nyakában?

Root is megbámulta.- Pont olyan, mint egy gyémántnyaklánc.- Atyaég! - suttogta Barbara.Root odament a víz széléig.- Hé, fiú! - A dikantropuszi odafordította

nagy, bársonyos szemét. - Gyere ide!Barbara is odament, miközben a bennszülött

közelebb úszott a parthoz.- Hadd nézzük, mi az ott! - mondta Root, és a

nyaklánchoz hajolt.- Hú, de gyönyörűek! - lehelte a felesége.Root tűnődve beharapta alsó ajkát.- Gyémántoknak tűnnek. A foglalat pedig pla-

tina vagy irídium. Hé, fiú, honnan szerezted?A dikantropuszi hátrébb lebegett.- Találtuk.- Hol?Az idegen lény habot fújt légzőnyílásából, de

Rootnak úgy tűnt, mintha a tekintete egy pilla-natra a piramis felé villant volna.

- A nagy kőrakásban találtátok?- Nem - recsegte a bennszülött, és lemerült a

felszín alá.Barbara visszaült a korábbi fatörzshöz, és tű-

nődve bámulta a vizet. Root csatlakozott hozzá.Egy ideig mindketten hallgattak. Aztán Barbaraígy szólt:

- Az a piramis tele lehet ilyesfélékkel!-Hát.. . ööö... meglehet!- Miért nem mégy oda és nézed meg?- Megtenném... de tudod, abból gond lehet.- Mehetnél éjszaka.- Dehogyis - felelte Root feszengve. - Nem

lenne helyes. Ha elzárva és titokban akarják tar-tani a holmijaikat, az az ő dolguk. Elvégre az övék.

- Honnan tudod? - nógatta a felesége éles éskemény közvetlenséggel. - Nem ők építették, ésvalószínűleg a gyémántokat sem ők tették bele. -A hangja gúnyossá vált. - Félsz?

- Igen, félek. Rengetegen vannak, mi viszontcsak ketten. De ez csak az egyik oka, a másik, afontosabb...

Barbara a fatörzsnek vetette a hátát.

- Hallani sem akarom.Root, immár maga is mérges lett, nem mondott

semmit egy hosszú percig. Aztán az ellátóhajó ér-kezéséig hátralévő három hónapra és három nap-ra gondolva így szólt:

- Semmi értelme durcáskodni. Az csak meg-nehezíti a helyzetet mindkettőnk számára. Hibátkövettem el, hogy idehoztalak, és elnézést kérek.Azt hittem, élvezni fogod a kalandot, csak mi ket-ten egy idegen bolygón...

A nő nem is figyelt rá, gondolatban máshol járt.- Barbara!- Shh! - pisszegte le. - Maradj csendben! Figyelj!Root felkapta a fejét. A levegőben távoli dü-

börgés hallatszott. A férfi kiszökkent a napfényre,az eget fürkészte. A dörgés egyre hangosabb lett.Semmi kétség, hajó érkezik az űrből.

Root visszarohant az állomásra, bekapcsolta akommunikátort - de nem érzékelt bejövő jeleket.Kilépett az ajtóba, és láthatta, ahogy egy űrbárkadöcögősen, keményen landol kétszáz lépésnyireaz állomástól.

Kicsiny hajó volt, az a típus, amilyet a gazda-gok magánjachtként használnak, de ez régi volt ésütött-kopott. Remegő, forró gőz lepte be az alját, afúvókái recsegtek és sziszegtek, miközben hűltek.Root közelebb ment.

A fedélzeti nyíláson elfordult a rögzítő, aztánkitárult az ajtó. Egy férfi jelent meg a nyílásban.Fél pillanatig rogyadozó lábbal imbolygott, aztánelőrebukott.

Root odaugrott, és elkapta, mielőtt elterült vol-na a talajon.

- Barbara! - kiáltotta. A felesége már jött is. -Fogd a lábát! Bevisszük! Beteg.

Amikor lefektették a kanapéra, a jövevény féligkinyitotta a szemét.

- Mi a baj? - faggatta Root. - Hol fáj?- A lábam, akár a jég - krákogta a férfi. - Fáj

mindkét vállam. Alig kapok levegőt.- Mindjárt megnézem a könyvben - motyogta

Root. Előhúzta az Űrjárók Hivatalos ÖnsegélyzőKézikönyvét, és kikereste a tüneteket. Felpillan-tott a betegre. - Járt valahol az Alphard közelé-ben?

- Épp onnan jövök - zihálta a férfi.- Úgy tűnik, elkapta a Lyma vírust. Egy adag

mycosetintől helyrejön, mármint a kézikönyv sze- >

rint. - Becsúsztatott egy ampullát a fecskendőbe,a hegyét a páciens karjához szorította, és ütközé-sig tolta a pumpát. - És ennyi... mármint a kézi-könyv szerint.

- Köszi - lihegte a páciens. - Máris jobban ér-zem magam.

Behunyta a szemét. Root felállt, Barbarára pil-lantott. Az asszony a férfit fürkészte, különlegesérdeklődéssel. Root csak most nézte meg alapo-sabban a vendégüket. Harminc körüli fiatalembervolt, vékony testalkatú, de inas. Arca sovány volt,szinte beesett, bőre bronzbarna. Rövidre nyírthaja fekete volt, akárcsak sűrű szemöldöke, állahegyes, orra ívelt és vékony.

Root elfordult. Feleségére pillantott, és előrelátta a jövőt; gyomorforgató bizonyossággal.

Leöblítette a fecskendőt, visszarakta a kézi-könyvet a polcra, mindezt öntudatos módszeres-séggel. Amikor megfordult, Barbara tágra nyíltszemmel, kérdőn meredt rá. Root ráérősen, szónélkül kiballagott a szobából.

Egy napra rá Marville Landry felkelt az ágy-ból, majd miután megborotválkozott és átöltö-zött, a betegségnek már nyomát sem lehetett látnirajta. Szakmája szerint bányamérnök, vallotta beRootnak, úton a Thuban 14-re egy szerződésesmunkára.

A vírus gyorsan legyűrte, és csak a szerencsé-nek köszönhetően észlelte a Dikantropusz közel-ségét a térképein. Annyira legyengült, olyan gyor-san volt kénytelen fékezni, és a landolás is annyirabizonytalan volt, hogy attól tartott, vészesen soküzemanyagot elhasznált. És valóban, amikor el-lenőrizték, kiderült, hogy a maradék üzemanyagmindössze arra lenne elég, hogy a hajó harmincméter magasra emelkedhessen.

Landry bánatosan ingatta a fejét.- És tízmilliós szerződés várna rám a Thuban

14-en.- Az ellátóhajó - mormolta Root szomorúan -

három hónap múlva jön.Landry hunyorgott.- Három hónap... ezen a lepra helyen? Ez gyil-

kosság. - Visszatértek az állomáshoz. - Magukhogy bírják ki?

Barbara meghallotta.- Sehogy. Az elmúlt hat hónap minden egyes

percében a hisztéria kerülgetett. Jim - vágott egy

fintort a férje felé - elvan a csontjaival, a kövekkelmeg az antennával. Nem túl jó társaság.

- Talán ebben a segítségére lehetek - ajánlottaLandry könnyeden.

- Meglehet - felelte Barbara, közönyös, hűvöspillantást vetve Rootra. Nem sokkal később távo-zott a szobából, immár kecsesebb léptekkel, rejté-lyes derűvel a szemében.

Az aznap esti vacsora ünnepi esemény volt.Amint a nap kékes ragyogása szétterült a hori-zonton, Barbara és Landry levittek egy asztalt atópartra, és telerakták mindenféle földi javakkal,amit csak találtak az állomáson. Root szó nélkülfelbontotta azt a hordócska brandyt, amit egy évetartogatott, és bőkezűen töltögette tele a pohara-kat konzerv citromlével, maraschino cseresznyé-vel és jéggel.

Egy bizonyos ideig, miközben a pislákoló gyer-tyafény imbolygó szellemtáncot járt a poharak-ban, még Root is jól érezte magát. A levegő Csodá-san hűvös volt, és a sivatag homokja tiszta, fehérdamasztként terült szét a homályban. Igy hát fal-ták a csirkekonzervet, gombával meg fagyasztottgyümölccsel, és jócskán benyakaltak Root dédel-getett brandyjéből, miközben a tó túlpartjánaksötétjéből a bennszülöttek lesték őket.

Aztán, amikor már Root elálmosodott, és a tudataeltompult, Landry vitte a prímet, és Barbara szi-porkázott - tökéletes vendéglátóként viselkedett,elragadó volt és elmés, és a dikantropuszi éjszakacsengett és lüktetett a nevetésétől. Ő és Landryletegeződtek, és vicces megjegyzéseket tettekRootra - aki eddigre már becsiccsantva, bambán,félálomban üldögélt. Végül valahogy feltápászko-dott, és elbotorkált az állomásig.

A tóparti asztalon a gyertyák már csaknemleégtek. Barbara töltött még brandyt. A hangokmormolássá mosódtak, és végül a gyertyák ki-hunytak.

Bár az emberek azt kívánták, sose rebbennefel az áldott sötétség, elérkezett a reggel, telveszótlansággal és lesütött tekintetekkel. Aztánújabb napok és éjjelek követték egymást, és az időcsordogált tovább, ahogy szokott. És immár némiszínlelés uralta az állomást.

Barbara jól érzékelhetően kerülni próbáltaRootot, és amikor mégis beszélniük kellett, a

hangja szórakozottan csengett. Landry higgadtan,magabiztosan dőlt hátra a székében, és sasorráthol az egyikük, hol pedig a másikuk felé fordítvaúgy nézett rájuk, mintha magában kuncogna ezena helyzeten. Root mesterkélt nyugalmat erőltetettmagára, és visszafogott stílusban beszélt, ügyelve,hogy ne fogalmazzon kétértelműen.

Persze, sor került pár kisebb csörtére. Egy reg-gel, amikor Root belépett a fürdőszobába, azt lát-ván, hogy Landry az ő pengéjével borotválkozik,a legcsekélyebb indulat nélkül ugyan, de kivette aborotvát a kezéből.

Egy pillanatig Landry bután rámeredt, aztánmár megfeszült a szája, készült felcsattanni.

Root szinte szomorkásan rámosolygott.- Ne nehezteljen rám, Landry! A borotva és az

asszony nem ugyanaz. A borotva az enyém. Egyemberi lényt viszont nem lehet birtokolni. El a ke-zekkel a személyes tulajdonomtól!

Landry meghökkenten húzta fel a szemöldö-két.

- Haver, te megvesztél! - Elfordult. - Hőgutátkaptál.

A napok egyre teltek, immár változatlan egy-hangúsággal, ámde az új felállás szerint. Mégkevesebb szó hangzott el, és a neheztelés meg-tépázott aranyfüstként lógott közéjük. Mindenmozdulat, minden egyes rándulás utálatos meg-nyilvánulássá vált, melyről a többiek látványosannem vettek tudomást.

Root szinte kétségbeesetten temetkezett a kö-veibe és a csontjaiba, folyton a mikroszkópjaibabámult, ezernyi mérést végzett, ezernyi feljegy-zést tett. Landry és Barbara pedig rendszeresenhosszú sétákat tettek, elmentek egészen a pirami-sig, aztán vissza a csendes, nyugodt tópartra.

A piramis rejtélye egyre inkább elbűvölteLandryt, olyannyira, hogy még Rootot is megkér-dezte.

- Fogalmam sincs - felelte Root. - Semmivelsem tudok többet, mint maga. Csak azt, hogy abennszülöttek nem szeretnék, ha valaki megpró-bálna behatolni.

- Hmm. - Landry a sivatagot bámulta. - Ki tudja,mi lehet a belsejében. Barbara szerint az egyik benn-szülött ezreket érő gyémántnyakláncot viselt. >

- Bármi lehetséges - felelte Root. Érzékelte akapzsi rándulást Landry szája sarkánál, és hogybegörbülnek az ujjai. - Jobb, ha máris kiveri a fe-jéből! Nem akarok gondot a bennszülöttekkel. Eztne feledje!

- Az a piramis a maga hatáskörébe tartozik? -kérdezte Landry túlzott nyájassággal.

- Nem - felelte Root kurtán. - Szó sincs róla.- Nem a... tulajdona? - Gúnyosan ejtette ki a

szót, és Rootnak eszébe jutott a borotvás incidens.- Nem.- Akkor - Landry felkelt - törődjön a saját dol-

gával!Távozott.Napközben Root látta, hogy Landry és Barbara

mély társalgásba merültek, és hogy nem sokkalkésőbb Landry a hajója belsejében turkál. A va-csoránál egyetlen szó sem esett.

Mint általában, amikor a kései dicsfény hideg,kék homállyá alkonyodott, Barbara és Landry ki-sétáltak a sivatagba. Ám ezúttal Landry hátizsá-kot cipelt a vállán, Barbara pedig egy kézitáskáthordozott.

Root fel s alá járkált, haragos pipafüstöt ere-getett. Landrynek igaza van - ez nem az ő dolga.Ha gazdagságot hozna, ő nem kérne belőle. Hapedig veszéllyel jár, az csak azokra száli, akikkiprovokálják. Vagy nem? Ő is automatikusanvétkesnek tekintendő, pusztán amiatt, mert közevan Landryhez és Barbarához? A dikantropusziakszámára az egyik ember olyan, mint a másik, ésha az egyik ember büntetést érdemel, akkor ez azösszes emberre vonatkozik.

Gyilkolásra is sor kerül? Root megszívta a pi-páját, a csutoráját szopogatta, füstöt pöfékelt afogai között. Bizonyos értelemben felelősséget ér-zett Barbaráért. Ő rángatta ide a biztonságos földiéletéből. A fejét ingatta, letette a pipát, és kihúztaa fiókot, amiben a pisztolyát tartotta. Nem voltbenne.

Root kifejezéstelenül bámult maga elé. Landrymagához vette. Ki tudja, mióta már. Root átmenta konyhába, talált egy húsvágóbárdot, az övébetűzte, és nekivágott a sivatagnak.

Jókora kerülőt tett, hogy túloldalról érkezzena piramishoz. A levegő csendes volt, sötét és hű-vös; szinte nyirkos, akár egy öreg kút mélye. Atörékeny homok halkan csikorgott a talpa alatt.

Fölötte az égen sok ezernyi csillag terpeszkedett.Valahol köztük ott van a Nap és a jó öreg Föld.

Egyszercsak ott emelkedett előtte a hatalmaspiramis sötét árnya, fényt látott, és fémszerszá-mok tompa csendülését hallotta. Nesztelenül kö-zeledett, megállt a piramistól pár tucat lépésnyirea sötétben, figyelt, és hallgatózott.

Landry atomvágóval olvasztotta a gránitot.Míg ő vágott, Barbara kigörgette a leválasztott ko-loncokat a sivatagba. Landry időről időre megpi-hent, verejtékezve és zihálva a sugárzó hőtől.

Egy lábnyira már kivágta a gránitot, aztán két-, majd pedig háromlábnyi mélységbe vájt, és Roothallotta az izgatott mormolást. Átjutottak a kőfa-lon, egy üres helyiségbe. Nem tudván a mögöttükleselkedőről, átpréselték magukat az általuk vá-gott résen. Root még feszültebben fülelt, szinte asötétség minden rezdülésére... de semmi.

Meglódult, a réshez osont, belesett. Landy lám-pájának fénye egy pillanatra elvakította. Átcsusz-szant a résen, aztán körbekémlelt az ürességben.A levegő hűvös volt, portól és nyírkos kövektőlszaglott.

Landry és Barbara ötvenlépésnyire álltak. Alámpa csapongó fénye kőfalakon és kőpadlón tán-colt. A piramis belseje totál üresnek tűnt. De ak-kor miért óvták annyira a bennszülöttek? Landryhangja is mérgesnek és csalódottnak hatott:

- Nincs itt franc se, még egy vacak múmia se,amin a férjed élvezkedhetne!

Root érzékelte, hogy Barbara reszket.- Tűnjünk innen! Frászt hozza rám ez a hely!

Olyan, akár egy kripta!- Rögtön, csak előbb nézzünk szét alaposab-

ban... Hm! - A falakon villogott a lámpa fénye.- Ez furcsa.

- Mi a furcsa?- Olyan, mintha a köveket atomvágóval dara-

bolták volna. Nézd, hogy egymáshoz vannak ol-vasztva itt belül...

Root a szemét meresztette, szerette volna látni.- Különös - hallotta Landry motyogását. - Kí-

vül csipkézett és kopott, idebent pedig szabályosés sima.

- A levegő tartósíthatta - vélte Barbara, de őmaga is kételkedett ebben.

- Meglehet... de a régi helyek réginek is tűn-nek. Por és doh lengi be. Ez meg szinte vadonatúj.

- Nem értem, hogy lehetséges.- Én sem. Valami nem stimmel itt.Root megrezzent. Neszezés odakintről? Úszó-

hártyás lábak csoszogása... hátrálni kezdett. Ne-kiütközött valaminek, megbotlott, elesett. Landrylámpásának fénye feléje villant.

- Mi az? - Harsány kiáltás. - Ki van ott?Root felpillantott a válla fölött. A fény túlha-

ladt rajta, tucatnyi szürke, csontos alakra vetült.Mozdulatlanul álltak a rés innenső oldalán, sze-meik akár a fekete plüssgolyók.

Root feltápászkodott.- Hah! - süvítette Landry. - Hát, te is itt vagy!- De nem jókedvemből.Landry lassan araszolt visszafelé, és lámpája

fényét a dikantropusziakon tartotta.- Veszélyesek ezek a fickók? - kérdezte Roottól

élesen.Root a bennszülötteket fürkészte.- Nem tudom.- Maradsz te nyugton! - krákogta mélyről az

elöl állók egyike. - Maradsz te nyugton!- Maradjon a franc! - kiáltotta Landry. - Elme-

gyünk. Nincs itt semmi, ami kellene. Tűnés az útból!Előrelépett.- Maradsz te nyugton... Ölés lesz...Landry megtorpant.- Mi a gond? - avatkozott közbe Root aggódva.

- Azzal, hogy körülnéztünk, senkinek sem ártot-tunk. Semmi sincs itt.

- Ezért lesz megölés. Semmi sincs itt, mosttudjátok. Most másik helyet kerestek. Míg aztgondoljátok, ez a hely fontos, addig nem kerestekmásik helyet. Ölés lesz, új ember jön, azt gondolja,ez a hely fontos.

- Te érted, miről pampog? - suttogta Landry.- Nem vagyok biztos benne - felelte vonta-

tottan Root. A dikantropuszihoz intézte szavait:- Nem érdekelnek bennünket a titkaitok. Nincsokotok rejtegetni előlünk.

A bennszülött oldalra biccentette a fejét.- Akkor miért ti jöttetek ide? Titkokat kerestek.- Mit rejtegettek? - hallatszott Barbara hangja

hátulról. - Gyémántokat?A bennszülött ismét oldalra biccentette a fejét.

Viccesnek találta? Dühös lett? Az érzelmeire, egyidegen lény érzéseire nem voltak alkalmasak azemberi szavak.

- Gyémántok, csak semmi-kövek vannak.- Kellene belőlük egy kocsirakománnyi - sut-

togta Landry.- Nézzétek - indítványozta Root elterelés-

képpen -, engedjetek ki innen, és nem próbáljukkideríteni a titkaitokat! Helytelen volt betörnünkide, és sajnálom, hogy megtörtént. Rendbe hoz-zuk az okozott kárt...

A dikantropuszi halk, fröcsögő zajt hallatott.- Te nem értesz. Elmondsz más embereknek...

piramis semmi. Aztán más emberek keresnekmás dolgokat. Bajt hoznak, néznek, néznek, min-dent néznek. Ez nem jó. Ti meghalsz, minden lesz,mint ezelőtt.

- Túl sok a duma! - sisteregte Landry. - Ésnem tetszik a hangnem. Tűnjünk innen! - Elő-húzta Root pisztolyát. - Gyerünk! - förmedt ráRootra. - Mozgás!

Rávicsorgott a bennszülöttekre.- Tűnés az útból, vagy én rendezek öldöklést!A bennszülöttek mocorogni kezdtek, izgatott,

nyüszítő hangokat hallattak.- Le kell rohannunk őket! - harsogta Landry.

- Ha kijutnak, egyenként leüthetnek bennünket,miközben megpróbálunk kimászni. Gyerünk!

Meglódult, Root pedig a nyomában. Landryúgy használta a pisztolyt, akár egy marok-követ, Root pedig az öklével hadakozott, ésa falhoz csapkodták a dikantropusziakat.Landry kitört a résen. Root keresztültuszkoltaBarbarát, aztán még hátra rúgott, a mögöttelévő bennszülöttekre, és kiküszködte magát alevegőre.

Landy lendületből továbbrohanva eltávolodotta piramistól, egyenesen belerohant egy kavargódikantropuszi tömegbe. Root, aki kissé lemaradt,hátát a gránitnak vetette. Érzékelte a rángatózómozgást a tágas sötétségben.

- Itt az egész kolónia! - kiabálta Barbara fülé-be. Egy ideig a körülötte nyüzsgő bennszülötteketlökdöste el, és verte vissza, és amennyire lehetsé-ges, próbálta az asszonyt a testével védelmezni.A legalsó gránitterasz vállmagasságban volt.

- Lépj a kezembe! - lihegte. - Felsegítelek.- De... Landry! - vinnyogta Barbara elcsukló

hangon.- Nézd ezt a tömeget! - vágta rá Root dühösen.

- Semmit sem tehetünk! - Az apró, szikár testek >

egy váratlan rohammal csaknem elsodorták. - Si-ess már!

A nő nyöszörögve belelépett férje összekulcsoltkezébe, az pedig feltuszkolta őt az alsó lépcsőzet-re. Aztán lerázta magáról a ráugráló, belécsim-paszkodó bennszülötteket, felugrott, és felhú-zódzkodott a felesége mögé.

- Futás! - harsogta a fülébe, és a nő márismegiramodott a perem mentén.

A sötétből eszelős kiabálás hallatszott.- Root! Root! Az isten szerelmére... leteper-

tek...Harsány ordítás, mely halálsikollyá élesedett.

Aztán csend lett.- Siess! - lihegte Root. Elérték a piramis túlsó

sarkát. - Ugrás! Le a talajra!- Landry! - nyüszítette Barbara, a perem szé-

lén.- Lefelé! - csikorogta Root. Lelökte a fehér

homokra, megragadta a kezét, és futva vonszoltamagával a sivatagon át az állomás felé. Pár percmúltán üldözőik elmaradtak mögöttük, és ők lé-pésre válthattak.

- Vissza kellene mennünk! - pityeregte Barba-ra. - Ott akarod hagyni őt azoknak az ördögök-nek?

Root hallgatott egy darabig. Aztán gondosanmegválogatta a szavait:

- Mondtam neki, hogy tartsa távol magát attóla helytől. Bármi történik is vele, magának köszön-heti. És bármi is az, már bekövetkezett. Most mársemmit sem tehetünk.

Sötét forma bontakozott ki előttük - Landryhajója.

- Ide, be! - sürgette Root. - Biztonságosabb,mint az állomás.

Besegítette feleségét a hajóba, és jó erősen rög-zítette az ajtót.

- Hű! - A fejét rázta. - Nem gondoltam volna,hogy erre sor kerül.

Behuppant a pilótaülésbe, és a sivatagot für-készte. Barbara valahol mögötte kuporgott, hal-kan zokogott.

Eltelt egy óra, s közben egyikük sem szólt egyszót sem. Aztán, figyelmeztetés nélkül, narancs-sárga tűzgolyó a tavacskán túli hegyről, és azállomás irányába hullott. Root hunyorgott, ki-egyenesedett az ülésben. Kaparászva megtalálta a

hajó gépágyúját, meghúzta a ravaszt - de semmieredmény.

Mire végre rájött, hogyan kell kibiztosítani,a sárga tűzgömb már ott lebegett az állomás fö-lött, és Root nem lőtt. A gömb épp csak hozzáértaz antennához - iszonyatos robbanás rázott megmindent, csaknem kiégette Root szemét, a mű-szerpulthoz csapta, a hajó imbolygott, és a férfikábán, félig eszméletlenül hevert.

Barbara nyöszörgött. Root valahogy feltápász-kodott. Ott, ahol korábban az állomás állt, mostolvadt fémek összevisszaságával teli, kiégett krá-ter tátongott. Root elképedve visszahuppant azülésbe, kinyitotta az üzemanyagszelepet, aktivál-ta az indítót. A bárka megremegett, néhány láb-nyira a talaj fölé emelkedett. A fúvókák sercegtek,sziszegtek.

Root utólag az üzemanyagszint-jelzőre pil-lantott, aztán rámeredt. A mutató nullán állt; s őtisztában volt ezzel a ténnyel, csak megfeledkezettróla. Átkozta saját ostobaságát. A bennszülöttektalán nem is sejtenék, hogy ők a hajóba bújtak, hanemhívta volna fél magukra a figyelmüket.

A hegyről újabb tűzgolyó emelkedett az ég felé.Root a gépágyúhoz ugrott, kilőtt rá egy sorozatot.Újra süvítés hallatszott, aztán robbanás, mely va-lósággal simára gyalulta a hegytetőt.

Root a válla fölött Barbarára pillantott.- Megvan!- Mmm... mire gondolsz?- Nem tudunk elmenni. Előbb vagy utóbb...

- Elharapta szavait. A feje fölé nyúlt, átkattintottegy VÉSZHELYZET feliratú kapcsolót. A hajóULR-egysége zümmögve működésbe lépett.

- Dikantropusz állomás... - kiabálta Root amikrofonba. - Megtámadtak a bennszülöttek.Sürgős segítséget kérünk!

Hátradőlt az ülésében. Ez az üzenet ismétlődnifog vég nélkül, míg ki nem kapcsolják.

Barbara Odavánszorgott hozzá.- Miféle tűzgömbök ezek?- Épp ezen agyalok... valamiféle bombák.De nem jött több. És hamarosan a horizont ki-

világosodott, és a megcsonkított hegy élesen raj-zolódott ki az acélkék ég előtt. És eközben az adófolyamatosan sugározta az űrbe a segélykérésüket.

- Mennyi idő, míg megérkezik a segítség? -suttogta Barbara.

- Túl sok - felelte Root, a hegy irányába bá-mulva. - Biztos megijedtek a gépágyútól... külön-ben nem tudom, mire várnak. Talán jobb fényvi-szonyokra.

- Az is lehet... - Barbarának elakadt a szava.A szeme kidülledt. Root szeme is tágra nyílt a hi-tetlenkedéstől, a döbbenettől. A tavacskán túl ahegy kettérepedt, leomlott...

Root brandyt szürcsölve üldögélt a megsegíté-sükre érkezett ellátóhajó, a Method kapitányával,aki a fejét rázta.

- Sok mindent láttam már ebben a szektorban,de ez a maszkarádé mindenen túltesz.

- Egyrészt tényleg furcsa, másrészt viszontolyan egyszerű és kézenfekvő, mint az ábécé. A le-hető legjobban csinálták, átkozottul jól. Ha nemlett volna az a semmirekellő Landry, az örökkéva-lóságig bolondíthattak volna minket.

A kapitány az asztalra csapta poharát, és ráme-redt Rootra.

- De miért?- Szerették a Dikantropuszi - felelte lassan,

vontatottan Root. - Pokoli hely, számunkra csakegy sivatag, de számukra maga a mennyország.Kedvelik a hőséget, a szárazságot. De nem akar-ták, hogy egy csomó más világról származó lénybeleüsse az orrát a dolgukba... amire nyilván sorkerült volna, ha átlátunk az álcájukon. Bizonyáraiszonyatos sokk lehetett számukra, amikor az elsőföldi hajó megérkezett.

-És az a piramis...- Épp ez a lényeg. Remek pszichológusok ezek

a dikantropusziak, mint ahogy az egy idegen faj-tól joggal várható. Ha elolvasná a jelentést az elsőlandolásról, említést sem találna a piramisról.Miért? Mivel akkor még nem létezett. Landryszerint újnak tűnt. Igaza volt. Nemrég építették.Szélhámosság volt, svindli... ami elég rendellenesahhoz, hogy magára vonja a figyelmünket. Amígállt a piramis, és én arra koncentráltam mindenszellemi energiámat, biztonságban voltak, és csaknevettek rajtunk... Ám amint Landry betört, ésfelfedezte a csalást, véget ért a színjáték...

Root eltűnődött ezen.- Ez lehetett a végzetes tévedésük - vélte. -

Feltehetőleg mit sem tudtak a bűnözésről, az anti-szociális viselkedésről. Ha mindenki azt tette >

volna, amit mondtak neki, a titkaik örökre biz-tonságban lehettek volna. - Felnevetett. - Megle-het, mégsem ismerték túl jól az emberi lényeket.

A kapitány újratöltötte a poharakat, és szótla-nul iszogattak.

- Vajon honnan jöttek? - töprengett végül.Root vállat vont.- Szerintem sose tudjuk meg. Valami másik

forró és száraz bolygóról, az biztos. Talán mene-kültek voltak, vagy valami fura vallási szekta tag-jaivagy telepesek.

- Ki tudhatja? - értett egyet a kapitány böl-csen. - Más faj, másfajta pszichológia. Folytonilyesmikbe futunk bele.

- Hál'istennek nem bosszúálló természetűek -jegyezte meg Root, részben önmagának. - Semmikétség, tucatnyi módon megölhettek volna min-ket, miután kiküldtem a vészjelzést, és nekik tá-vozniuk kellett.

- Logikusan cselekedtek - vélte a kapitány.Root a brandyjét szürcsölve bólogatott.- Miután a vészjelzést elküldtük, az elszigetelt-

ségük véget ért. Függetlenül attól, hogy minketéletben hagynak, avagy sem, földi emberek fog-nak itt nyüzsögni, benyomulnak a járataikba... ésa titkaiknak annyi.

Ő meg a kapitány szótlanul bámulták a kráterta tó túlpartján, ahol korábban a roppant méretűűrhajó eltemetve lapult a tüskés cserje és a rozs-dabarna kúszónövények alatt.

- És miután az az űrhajó napvilágra került - foly-tatta Root -, jókora felzúdulást okozott innen egé-szen a Fomalhautig. Egy ilyen elképesztő tömegű űr-jármű? Tudnunk kell mindent... a hajtóművükről, atörténelmükről, mindent róluk. Ha elszigeteltségrevágytak, na, annak vége. Ha egy másik naprendszer-ből származó telepesek, ugyanúgy védeniük kellett atitkaikat, ahogy nekünk is a miénket.

Barbara az állomás romjainál állt, és a fémguban-cot böködte egy bottal. Megfordult, és Root látta,hogy a pipáját tartja a kezében. Kormos volt ésütött-kopott, de még felismerhető.

Lassú mozdulattal nyújtotta oda.- Nos? - mormolta Root.A nő csendes, visszafogott hangon válaszolt:- Most, hogy távozok, azt hiszem, hiányozni

fog a Dikantropusz. - A férjéhez fordult. - Jim...

- Mi van?- Kibírnék itt még egy évet, ha maradni sze-

retnél.- Nem - felelte Root. - Nem szeretnék maradni.- Akkor... - Barbara még mindig fojtott han-

gon beszélt. - Nem bocsátod meg nekem a butasá-gomat...

- Dehogynem. - Root felhúzta a szemöldökét.- Kezdjük ott, hogy soha nem is hibáztattalak.Ember vagy, gyarló, mint mindegyikünk.

- Akkor... miért viselkedsz úgy... mint Mó-zes?

Root csak egy vállrándítással válaszolt.- Hiszed vagy sem - Barbara lesütötte a tekin-

tetét -, én soha nem...- Számít az? - szakította félbe a férfi. - Bármit

is tettél ... megvolt rá az okod. Nem hibáztatlakérte.

- Csak... a lelked mélyén.Root nem felelt.- Bántani akartalak - motyogta Barbara. -

Kezdtem megőrülni itt... és téged még csak nemis érdekelt. Azt mondtad neki... nem vagyok atulajdonod.

Root szomorkásan mosolygott.- Én is csak egy gyarló ember vagyok. - Oda-

intett a kráter felé, ahol korábban a dikantropuszihajó rejtezett. - Ha gyémántokat szeretnél, menjle abba a lyukba egy kosárral. Grapefruit nagysá-gú gyémántok hevernek ott. Ez egy régi, vulka-nikus kürtő, minden gyémántbányák öregapja.Megszereztem rá a bányászati jogokat; akár gyé-mántgolyókkal billiárdozhatunk majd, ha a gépekmegérkeznek.

A Method felé fordult.- Három az már tömegnek számít itt, a

Dikantropuszon - mondta jelentőségteljesen. -De a Földön, ahol hárommilliárdan élnek, lehetnémi magánéletünk.

Nemes István fordítása

T Ö L C S É R C S E R É P A TETŐRE

A HUSZADIK SZÁZAD második felébenmegtört a cserép egyeduralma a tetőfe-dés területén, megjelentek a műpalák, a

betoncserepek, a fémlemezek és a bitumenes zsin-dely. Bár mindegyik új technológiának látszik,egytől egyig korábbi technológiákra vezethetőkvissza. Ennek megfelelően a tetőcserép formájais követi a régi hagyományos, jól bevált formákat.Hollandiában úgy tűnik, mégis sikerült valamiújat kitalálni.

A Roel de Boer cég sikeresen megfordította acserepet: nem csak elvezeti, hanem gyűjti is a vi-zet. Az elképzelés szerint a zöld tető egy teljesenúj formáját hozták létre. Az ötlet egyszerű, hasz-nosítsuk az esővizet már a tetőn.

A technika nem bonyolult, a tölcsérszerű tar-tókba táptalajt kell elhelyezni, és növényekkelbeültetni. A hagyományos zöldtetővel szembennem összefüggő a zöldfelület, inkább egy újabbkert alakul ki így. A tölcsérek az esővíz egy részétfelfogják, a növények növekedésére fordítják, éspárolgás révén egyből visszajuttatják a légkörbe,anélkül, hogy a csatornákat terhelné. Ideális eset-ben ez a tetőkert öntözést sem igényel.

Az egybefüggő sötét tetőfelülettel szemben ezsokkal barátságosabb. Másik nagy előnye az ener-

giatakarékosság. Az extra földtömeg nyáron hűt,míg télen megtartja a meleget. Nem elhanyagolha-tó szempont, hogy elnyelik a városi környezet károsanyagainak nagy részét is, növelik a levegő oxigén-tartalmát, és életteret biztosítanak a településekenháttérbe szorított növény- és állatvilág számára is.

A módszer rendkívül ötletes, azonban többkérdést is felvet. Úgy tűnik, ez a megoldás olyanhelyeken ideális, ahol jelentős mennyiségű a csa-padék, hogy biztosítsa a növények folyamatos ön-tözését. Nálunk kétséges, hogy meg lehet-e való-sítani, mert a nyári kánikulában ezek a tölcséreknagyon gyorsan kiszáradnak, és akkor bizony ön-tözéssel kell biztosítani a vízutánpótlást. Ebben azesetben viszont a nem összefüggő felület miatt sokvíz menne veszendőbe. Egyedi öntözőrendszer ki-építése pedig nem lenne hozzá gazdaságos.

Nem mindegy, milyen növényeket választunk,mert a telet át kell vészelniük egy olyan edényben,amely méretéből adódóan könnyen átfagyhat.

A másik nagy kérdés, hogy az újrafelhasz-nált rostanyag, amelyből a tölcsérek készülnek,mennyire szilárd és időtálló. Ellenáll-e egy nagyviharnak? A hagyományos tető felett a szél elsik-lik, de itt bele tud kapaszkodni a cserepekbe és anövényekbe.

FÉNYALAGÚTA FÉNNYEL AZ A LEGNAGYOBB probléma,

hogy csak egyenes úton terjed, ezért a ter-mészetes megvilágítás elvileg csak olyan helyisé-gekben lehetséges, ahol ablakok vannak. De a fényjól terjed üvegben, és tükrözni is lehet. Ezekkel amódszerekkel próbálják évtizedek óta a fényt eljuttatni sötét helyekre. Üvegszál kötegek vezetik afényt az épületek belsejébe, tetőbe elhelyezett vízlencsék szórják szét benn a természetes világossá-got. Nem véletlenül nem terjedt el ez a módszer, ahatásfoka alacsony volt.

Most egy közös brit-koreai rendszer kínálhatmegoldást. A terveik szerint készült fényalagútmár több ipari létesítményben is próbaüzem alattáll, Spanyolországban már lakóházban is tesztelik.

A rendszer alapja egy napkövető tükör, amelya Nap sugárzását egy parabolatükörre továbbítja.A koncentrált fény ezután jut be a napalagútba.

Az alagút belsejében lencsék vannak, amelyek irá-nyitott fókuszálással továbbítják a fényt. Igy akár150 méteres mélységbe is levezethető a természetesnapfény. A rendszer kizárólag a látható fényt továb-bítja, így nem melegíti fel a megvilágított helyet, ésa fényalagút hűtéséről sem kell gondoskodni.

A VILÁG LEGMAGASABB FA TORONYHÁZA

A FAHÁZAKRA AZ átlagember úgy tekint,mintha valamilyen elavult technológia vol-

na, és inkább csak hobbitelekre vagy nyaralóravaló. Pedig olyan új technológiák jelentek meg,amelyek forradalmasítják a faházakat. Akár to-ronyházat is lehet belőle építeni.

Számunkra egy tízemeletes lakóház csak be-ton és üvegtoronyként képzelhető el. De ezt amagasságot már képesek vagyunk elérni fából ké-szült épülettel is. A jelenlegi csúcstartó ház Auszt-ráliában épült, és 32 méter magas. A melbourne-iVictoria Harbour negyedben álló ház szerkezetenem vasbetonból vagy téglából készült, hanem

egy speciális technológiával készült laminált ge-rendázatból.

A házépítésnél az úgynevezett Cross LaminatedTimber (CLT) technológiát alkalmazták, amelysorán keményfa rétegeket ragasztanak össze, ezzelmagas fokú stabilitást létrehozva. A technológianem új, hiszen uszodák, sportcsarnokok áthidalóitépítették már hasonló módszerrel.

A beruházás kifejezetten zöldnek számít. A szer-kezethez kizárólag helyi nevelésű fákat dolgoztak fel.Az építési idő 30 százalékkal csökkent, és 22 száza-lékkal csökkentették az épület elhasználódási mér-téket is. Megtakarították 1400 tonna szén-dioxidkibocsátását. Ami viszont a lakók számára fontos,hogy a hagyományos épületekkel szemben az ittenilakások energiaköltsége 25 százalékkal kisebb.

-

Ne ítélj elsőre!Sosem tudhatod,mikor fordulnakvisszájukra adolgok!

ÖNJÁRÓ KATASZTRÓFAHORDÁGY

ÖLDRENGÉSEK, SZÖKŐÁRAK, tornádórombolások után az elsődleges feladat mindig a

sebesültek kimentése. Azonban a feltornyosultromok, az egymásra zuhant házfalak nemcsaka bent rekedteket veszélyeztetik, hanem a men-tőcsapatok tagjait is.

Az utóbbi évek nagy katasztrófái után megnőtt az igény a robot mentőjárművek iránt.A képen látható szerkezet - bár első ránézésreegy önjáró koporsóra hasonlít - a sérültek biz-tonságos kimentésére készült. Ez a robot képesarra, hogy behatoljon a katasztrófa sújtotta te-rületre, és belsejében biztonságban kihozza azáldozatot. A robot tud önállóan és távirányítás-sal is dolgozni. A dupla lánctalp lehetővé teszi,hogy réseken, lehullott elemek alatt is átpré-selje magát. Képes arra, hogy a kisebb törme-lékeket eltolja az útjából. Beépített infravöröskamerája megkönnyíti a sérült megtalálását,és lehetővé teszi az éjszakai munkát. Motorjaelég erős, hogy egy 110 kilogrammos embert isképes legyen szállítani, miközben figyelemmelkíséri a sérült légzését, keringését és egyéb élet-funkcióit.

A robot hamarosan a yokohamai Tűzoltó-ságnál áll szolgálatba.

1.Őszinte odaadással és odaadó őszinteséggelmegírt jelentésem folytatásaként - mely egy-aránt juttatja kifejezésre a tudomány és ön,az Akadémia elnöke iránt érzett legmélyebbhódolatom -, engedelmével kissé eltérnék azIntézetünk tevékenységét illető, korábban márjelzett problémáktól, és rátérnék néhány ké-nyesebb aspektusra, amelyek azonban a maguknemében ugyanolyan fontosak. Ezek legtöbbjeszorosan kapcsolódik Lucy személyéhez, akirőlfeltétlenül jeleznem kell egy alapvető dolgot,nevezetesen: Lucy itteni felbukkanása homá-lyos körülmények között történt, miközben éna folyó évben esedékes, törvény által biztosított,engem megillető pihenőszabadságomat töltöt-tem. Személyesen elhatárolódom ettől a... hely-zettől - hadd ne mondjam, piszkos ügylettől- és annak legapróbb részleteitől, mindaddig,míg ki nem derül számomra, hogy ez mégis mi-lyen előnnyel jár Intézetünk számára. Immára sokadik alkalommal az igazgatót, valamintDoru Hodost, I. számú vezető kutatónkat tar-

F

LUCYMircea Oprita

tom felelősnek, akit nemrégiben egy fantom-részleg vezetőjének neveztek ki - amennyibenmeglátásaim helyesnek bizonyulnak -, amelyetmintha egyenesen neki és Lucy számára talál-tak volna ki. Mondanom sem kell, Lucy mind-kettejük protekcióját élvezi.

Nem szeretném, ha azt feltételezné, hogy azelmúlt években történt kínos incidensek miattneheztelnék Hodosra. Egyesek pusmogása saj-nos rnár az Akadémia fülébe is eljutott. Én sze-mélyesen is számos, alapos érvekkel megtámo-gatott beadványt írtam, és sajog a lelkem, mikorlátom, hogy az álláspontomat nem értették mega maga teljességében, úgyhogy a legnagyobbsajnálatomra rendszeresen fellebbeznem kelletta határozatok ellen. Amit - teljesen őszinténbeszélve, cs ismervén az ön elfogulatlanságát- végtelenül sajnálok. Mindazonáltal szeret-ném, ha mindenki számára világos lenne, hogyaz említett megállapításaim fikarcnyit sem té-pázzák meg sem az ön tudományos nagyságát,sem pedig az ön személye által oly ragyogóanképviselt intézményi vezető pozíciót. Nem ma-

rad más számomra, mint abban reménykedni,hogy egy másik alkalommal számíthatok az önszerény személyem iránt tanúsított jóindula-tára. Teljes mértékben hiszek az igazságban ésaz igazság állhatatosságában, ahogyan az időmúlásával fényre kúszik a sötétből, mindazonantiigazságok ellenére, melyeket nem a baráta-im fogalmaztak meg.

Őszintén megvallom, hogy rnár az első ta-lálkozásunkkor megalapozottan és meglehe-tős gyanakvással figyeltem Lucyt, és zavartantettem fel a kérdést magamnak, hogy mit iskereshet az Intézetünkben. Minden rendbenlévőnek tűnt mindaddig, amíg azt gondoltam,hogy csupán egy egyszerű külső munkatárs,aki a szerződések problematikáját hivatottmegoldani. Azonban hamarosan a számítógépelőtt találtam, egy olyan asztalnál, amelyetnemrég hagyott ott egy fiatalabb, a fizetésévelelégedetlen kollégánk (amely fizetésről legin-kább a szkatológia terminusait használta, ámez csöppet sem meglepő a mai fiatalok körben,akikbe oly sok reményt és bizalmat fektet bele >

államunk, ők pedig cserébe balga ábrándokatkergetnek, és az első adandó alkalommal „el-húznak" Nyugatra). Kérem, mindezt ne vegyeszemélyes jellegű inszinuációnak, bár megval-lom, néha én is egyfajta indiszpozícióval gon-dolok a bértáblán elfoglalt helyemre, ám biz-tosíthatom, hogy soha, egy percig sem fordultmeg a fejemben, hogy elhagyjam az Intézetünklaboratóriumait, bármekkora dollár-ajánlatotis kaptam volna az Óceán túlpartján székelőkonkurenciától. Hosszas tapasztalatom böl-csességre nevelt. Bár ez nem sok mindentől védmeg, mindenesetre a frusztrációt hírből semismerem. Minden filozofikus belenyugvásomellenére, tisztelt Elnök Űr, meglehetősen ne-hezen tudom véka alá rejteni, hogy fájdalma-san érintett Doru Hodos váratlan előléptetése,méghozzá egy eléggé gyanús pozícióba; teljestitoktartás mellett, egy olyan pillanatban, mi-kor igazoltan hiányoztam a városból.

Azonban térjünk vissza Lucyra, aki derű-sen trónolt Intézetünk le nem zárt ügyiratain,ez pedig igencsak elgondolkodtatott, hiszenegyetlen külső munkatársunk sem vetemednesoha egy ily mértékű tapintatlanságra. Ugyan-akkor teljes mértékben természetellenes, hogyfogjuk az első jöttmentet az utcáról, és hatal-mas mértékű tudatlanságról téve tanúbizony-ságot, csak úgy hozzáférést adunk neki olyantudományos kutatási eredményekhez, amelyekbőven kimerítik a szakmai titok fogalmát.Amennyiben az én véleményemre lettek volnakíváncsiak, nyíltan felsoroltam volna fenntar-tásaimat. Mindazonáltal - mivel egyértelműenarra játszottak, hogy megkezdjem a szabadsá-gomat, és utána kész tények elé állítsanak -,habozás nélkül állítom, hogy Paraschiv igazga-tót terheli minden felelősség, a következtetéseklevonását pedig az Akadémia illetékes tagjairabízom. Nem akarok odáig elmenni, hogy kije-lentsem, a jelen kor Romániájában minden el-adó és minden megvásárolható, ha nem kenő-pénzt, akkor a kapcsolati tőkét vagy a politikaiklientúrát felhasználva. Bizonyára ön is hallottmár ehhez hasonló otromba kijelentéseket.Mégis, képzelje csak el: Lucy nem egy ragyogószépséggel megáldott teremtés, sőt egy árva ku-tató-gyakornok igazolványt sem képes felmu-

tatni az emberi erőforrás-osztály munkatársaielőtt. Nem mondom, talán egy Claudia Schif-ferhez hasonló alkattal minden ajtó - beleértvea Televíziót és a Képviselőházat - megnyílnaelőtte. Tény és való, Intézetünk nem a Televí-zió, hogy szépségverseny-döntősökkel töltsükfel személyi állományunkat, de azért mégisvan egy határ, nem kellene olyan kritériumo-kat bevezetni, hogy „melyik a legtöpszlibb, ámleglepcsesebb"... Ami első találkozásunkkoregyenesen sokkolt, az az volt, mikor megállapí-tottam, hogy nem ülve dolgozik, mint mindenvalamire való embertársunk, hanem - ezt nemfogja elhinni - az ergonomíkus székre kupo-rodva, talpait maga alá húzva. Tisztelt Elnökúr, ott guggolt abban a valóságtól elrugaszko-dott pozícióban, és ironikus vigyorral kandi-kált rám a monitor mögül.

Erőt vett rajtam a kíváncsiság, hogy meg-tudjam, mivel foglalatoskodik. Arra számítot-tam, hogy legalább egy megnyitott adatfájl leszelőtte, mondjuk az emberiség evolúciós fájárólaz australopithecustől egészen valamelyik kol-légámig, akik elvárják, hogy Sapiens sapiens-nek nevezzük őket, bár alapvető jellemvonásaikegynémelyike erősen megkérdőjelezi ennekjogosságát. Azonnal tudatosult bennem, hogyLucy arra a bárgyú kártyajátékra fordítottateljes figyelmét, amellyel oly sokan fásultan,munkát mímelve fecsérlik az idejüket.

Meggyőződésem, hogy csak Doru Hodosképes ilyen homályos machinációba belekeve-redni; nemcsak szakmai irigységből, hanemaz ő labilis személyiségéből is fakadóan, akimindig nyitott a kulisszák mögötti intrikákra.Valószínűsítem, hogy Ön még nem tudja, de azelmúlt években négy vagy öt pártnak volt tagja,attól függően, hogy éppen milyennek képzelteel a lehetséges jövedelmező jövőt valamelyikfrakció farvizén evezve. Nemrég hagyta ott aparasztpártot - amely amúgy is szétesőfélbenvan, és az egész ország szeme láttára próbáljatisztára mosni szennyesét - és ha jól hallom,amit a madarak csiripelnek, a politikai spekt-rum szögesen ellentétes pártjába, nevezete-sen a Vadim-féle szélsőjobboldaliba lépett be.Igaz, ez csak amolyan mendemonda, azonbanén akkor is úgy gondolom, hogy egy magára

valamit is adó tudósnak nem kellene így mu-tatkoznia és viselkednie. Még az is felmerültbennem, hogy az új kolleginánk felbukkanásapolitikai beszivárgás, amely egyesek vagy né-melyek cinkos összeesküvésének az eredménye.Az aktuális kormányzat iránti elkötelezettsé-gem megkérdőjelezhetetlen (ahogyan azt egykorábbi jelentésemben részletesen kifejtettem,és kizártnak tartom, hogy elkerülte volna a fi-gyelmét). Elnök úr, meggyőződésem, hogy Lucyelsősorban mint „füles" került be aktív mun-kaközösségünkbe, amely gyanúmat evidensanatómiai jellegzetességei is alátámasztják:valóban, a közízlést messzemenően meghaladó,meglehetősen nagy és kerekded fülekkel ren-delkezik.

Egyéb nyomvonalakat is alaposan bejártam,ugyanis továbbra is kételkedem Paraschiv igaz-gató és a vele egy követ fújók jó szándékábanszerény személyem irányába. Azt reméltem,hogy szilárd bizonyítékokhoz jutok néhány fi-atalabb munkatársnőnkön keresztül, akik tün-tető és látványosan túlzó barátsággal fordulnakLucyhoz. Beismerem, nem sokra jutottam, min-denesetre sikerült fegyelmi eljárást folyamato-sítanom azon alapon, hogy megengedhetetle-nül sok időt töltenek kávézással egybekötöttsustorgó pletykával, mindez pedig holt időte-herként nehezedik Intézetünk tevékenységére,valamint léket üt az Akadémia költségvetésén.Egyik nap például egy határozottan elítélendőjelenetbe csöppentem: fent nevezett kisasszo-nyok folyó ügyeikre fittyet hányva, vihorászvakacsintgattak hol egymásra, hol Lucyra, arrólnem is beszélve, milyen grimaszokkal vála-szolt Lucy, majd hogyan nézett rám, amintéppen beléptem az irodahelyiségbe azzal azadatlapcsomaggal, amely egy házinyúlon és kétalulfejlett tengerimalacon végzett laboratóriu-mi kísérleteim eredményeit tartalmazta.

Csak zárójelben - ha már úgyis kényes té-mákat pedzegetünk - szeretném tudomásárahozni azt a tényt is, hogy jelenleg súlyos ve-szély fenyegeti az Intézetünk által megkezdettkutatások jövőjét. Bizonyos szervezési követ-kezetlenség miatt a ketrecben tartott, kuta-tásra szánt egyedek száma jelentős mértékbencsökkent. Az év elején rendelkezésünkre álló

faunából immáron pontosan huszonkét darabtengerimalac és a fent említett nyúl, valamintannak párja maradt: egy meggyötört, lefogyottés pszichésen terhelt nőstény, aki majdnem el-törte a lábát a bagzó fél állandó molesztálásaisorán. Az állatsereglet gondozója az utóbbi idő-ben folyamatosan mutogatja, hogy a következőszemeszterben pontosan mely szerveinknek es-sünk neki a szikével, ha nem nyitják meg azon-nal a kísérleti élőállat-állomány számára előírtpénzalapot. Tisztelt Elnök úr, képtelen vagyokleírni azokat a kézjeleket, ugyanis ez az úr, ne-vezett Olosutean, akit mindenki csak VigyoríBöllérnek hív, csupán egy faragatlan fráter, akimég Ceausescu alatt került valamelyik falubólIntézetünkbe, és akinek, ha nem tetszik valami,azonnal obszcén kifejezésekkel tarkítja beszé-dét, mintha csak édes jó anyja emlőjén csüngveaz anyatejjel együtt szívta volna őket magába.Nem tisztel senkit és semmit, bár ő is - mint olysokan mások - az aktuális vezetés és kormány-zat kegyeit élvezi.

2 ....bele kellett volna törődnöm a szituációba. Ezazonban, Elnök úr, egyszerűen nem jellemzőrám, ahogyan ezt korábban már megismerhetteazon személyes és névre szóló kommentárom-ból, amelyet az Akadémiának hivatalos útonküldött jelentés mellékleteként küldtem. Egyolyan jelentés, amelyről ismételten és sajnálat-tal kell megállapítanom, hogy továbbra is hiá-nyos, látványosan túlzó, valóságtól elrugaszko-dott, ergo annak néhány kitételétől, valamintkövetkeztetésétől határozottan elhatárolódom.Lucyra azonban vissza kell térnem. Egy naplótkezdtem vezetni, amelyben szisztematikusanfeljegyeztem az összes észrevételemet arról, ho-gyan értelmezi, illetve válaszol a korábban márvázolt kihívásokra, amelyek határozottan eltér-nek, bár kezdetleges formában jelen vannak acsaládjában, és fellelhetők abban a környezet-ben, ahonnan származik.

Nemrégiben például egy régi sugárzásvédőköpenyben jelent meg, amelyről később meg-tudtam, hogy Adrian Velicu happolta el a Vá-rosi Kórházban dolgozó bátyja szekrényéből.A nevetséges öltözék alatt csupán egy elnyúlt, >

sápadtsárga trikót viselt. És ahogy már meg-szokhattuk, lábbelit ez alkalommal sem hor-dott. Mivel nagylábujja továbbra is határozottszabadságfokkal rendelkezik (hadd ne mond-jam, már-már szembefordítható), Lucy azzalszórakozott, hogy talpával elcsórt egy banánta szemközti íróasztalnál dolgozó kutató aszta-láról. Világosan emlékszem, hogy semmilyenformában nem tudtam meggyőzni arról, hogylevegye azt a sugárzásvédő köpenyt, és végigkellett néznem, ahogy ebben a maskarában el-fogyasztja orzott banánuzsonnáját, amely - ésremélem, ebben tökéletesen egyetért velem -egyáltalán nem méltó egy komoly tudományosmunkát végző kutató imázsához. Ebből aztánLucy új szokást vett fel: az íróasztalon trónol-va banánt majszol, miközben úgy meresztirám a szemét, mintha attól félne, hogy odaset-tenkedem, és meglepetésszerűen kiragadoma szájából. Amit, megvallom, néhányszor megis próbáltam, ugyanis megelégeltem annak alátványát, ahogy civilizálatlanul, héjastól-min-denestől csámcsogja kedvenc táplálékát. Mint-ha ott, ahonnan származik, állandó éhínségtőlszenvednének, és mint valami megszállottak,mindent felhabzsolnának, ami csak az útjukbakerül. Lehet, hogy ez így is van, de ha már el-hozták az Akadémia eme neves intézményébe,nem ártana, ha odafigyelne az őt körülvevő em-berekre, tanulna tőlük, és alkalmazkodna.

Egy másik csínytevés. Bár nem rövidlátó, el-kezdett szemüveget hordani. Valójában nem őtette fel először, hanem a Mikrofilm osztályondolgozó technikustól, Constanta Cráciuntólkapta ajándékba, a szemüveg pedig nem is lá-tásjavításra szolgál, hanem egy egyszerű nap-szemüveg, enyhén matt, ám túlzottan nagy éskerek lencsékkel. Bárki arcán úgy mutatna,mint egy teleszkóp. Az apró és mókás pofijúLucy képtelen felfogni, mennyire nevetségeslátványt nyújt, azt azonban látom, hogy ked-vére van ez az alantas travesztia. Az irodistalányoknak pedig irdatlanul tetszik, ahogy aturcsi orrán egyensúlyozza a szemüveget, ésostoba vihogással azon vetélkednek, melyi-kük tud nagyobb bókot mondani a látványra.Én semmiféle bókot nem mondtam, inkább amellékelt borítékban található fényképen meg-

örökítettem a látványt, hogy minden kétségételoszlassam, valamint megcáfoljam a jövőbelitagadás bármely lehetőségét, amikor Ön úgydönt, hogy vizsgálatot indít ez ügyben.

Az, hogy az irodahelyiségekben privátimszórakoztak, még elmegy. Sajnos a véletlen úgyhozta, hogy pont aznap a George Cosbuc Gim-názium diákjai tettek látogatást Intézetünkbena biológia tanárnő kíséretében (még nem sike-rült a nevét megtudnom, de jó úton haladok, azemlített gimnázium fogászati rendelőjének asz-szisztense révén). Azt hiszem, Paraschiv igaz-gató nem is tudott a tanulmányi látogatásról,mivel már két napja Bukarestben tartózkodott.(Velünk azt közölte, hogy intézkedik az Intézetszámára elengedhetetlen nyúl- és tengerimalacellátmányról, de az igazságot csakis ön tudhat-ja, tisztelt Elnök úr, hisz önnek van megfelelőhatásköre ahhoz, hogy bárkit felelősségre von-jon, aki az ön által oly ragyogó méltósággal ésdiplomatikussággal vezetett rangos intézményfelügyeleti körébe tartozik.) Tudomásomra ju-tott, hogy a tanulmányi látogatást nem más,mint régi kerékkötőnk, Doru Hodos hagytajóvá, és nem marad más számomra, mint ka-tegorikusan ellenezni eme döntést, különös te-kintettel annak utólagos következményeire.

A gyerekek szépen, ahogy illik, bátortalanul,ám kíváncsian beléptek, egyelőre kiváló lelki-állapotban ahhoz, hogy bővítsék az iskolábanmegszerzett ismereteiket, valamint felvillanjonelőttük ama határtalan horizont - természete-sen a mi engedélyünk mellett -, amelyet egyilyen szakirányú intézmény biztosíthat mindaz ő egyelőre még formálódó egyéni és intellek-tuális fejlődésükhöz, mind pedig általánosanemelné a közoktatás szintjét. Azonban rögtönkatasztrófasújtotta területté vált minden, amintrábukkantak Lucyra, aki éppen szemüveges po-fiját csodálta abban a tükörben, amit kolleginá-im sebtében hoztak be a mellékhelyiségből, ésahol mindezidáig egyetlen apró szegen lógott,és senki sem törődött azzal, hogy rendesen rög-zítésre kerüljön. Könnyen elképzelheti, hogya pedagógiai momentum teljes komolyságadiribdarabjaira hullott. A gyerekek mind egyszálig ahhoz az asztalhoz tódultak, ahol Lucyúgy tett, mintha a számítógép billentyűzetét

nyomogatná. Amint odazsúfolódtak, elkezdetta tükörre vicsorogni, a grimaszok széles tárhá-zát bemutatva feltárta irdatlan kannibál-fogso-rát, mindezt azzal a műsorvezető-szemüveggel,ami csálén kalimpált turcsi orrán. Nem túlzok,bő negyedórába került, mire sikerült a diákha-dat lecsillapítanom, akik hatalmasabb zsivajtcsaptak, mint a nagyszünetben. Arra kény-szerültem, hogy hangosan kiabáljak velük, sőtmég a tanárnőt is fegyelmeznem kellett, ugyan-is képtelen volt meggyőző módon élni azzal atekintéllyel, amellyel az Oktatási Minisztériumfelhatalmazta, és ahonnan a fizetését kapja. Vé-gezetül sikerült mindenkit kitessékelnem, bárfeltűnt, hogy intézkedésem nem nyerte el a tet-szésüket, amit kifejezésre is juttattak, miköz-ben a kijárat felé terelgettem őket. Kollégáimpedig - ahelyett, hogy megértették volna, hogyily módon szolgálatot tettem Intézményünk-nek, és visszaállítottam a kutatásainkhoz igenszükséges akadémikus elmélyültség atmoszfé-ráját - szintén kritikával illettek.

Röviden - bár még sokáig tudnám sorolni -ez az elképesztő jelenség, vagyis Lucy egy igazizavarkeltő elem, aki zavarja az Intézetünkbenfolyó tudományos életet és szellemi munkát.Mióta szűk kutatócsoportunk tagja lett, mársemmi sem olyan, mint régen. Az emberekkuncognak, olykor nevetésben törnek ki, mégakkor is, ha szerfelett jelentős és végtelenül ko-moly témáról van szó. Az egyik munkatárgya-láson például felvetettem, hogy tágítsuk az em-beri filum kutatási körét a jelenleg elfogadottkonvenciókon túlra, amely egyelőre a nagytestűantropoidokra és azok fosszilis utódaira szűkítia tudományterületet. Még egy magyarországifolyóiratból is hoztam érveket, amelyben azegyik cikk szerzője felvetette azon hipotézist,hogy az ember őseit sokkal régebbi korszako-kig kell visszavezetni, egészen a dinoszauru-szokig. Kollégáim azonban csak hitetlenkedvelapozgatták a folyóiratot, míg egyikük, aki egykicsit gagyog magyarul, azt a megállapítást tet-te, hogy bár a budapesti kiadvány rendkívülelegáns, és kiváló nyomdai minőséget képvisel,a neve „gyanús", ugyanis a Galaktika inkábbscience fictionként hangzik, mit egy komolyanvehető tudományos folyóirat címének. Épp arra >

készültem, hogy más érvekkel is alátámasszamálláspontomat, amikor Lucy beviharzott a ta-nácsterembe, maga után húzva két színes lég-gömböt és egy művirág girlandot, amelyek méga Kutatók Szilveszteréről maradtak itt, és fogal-mam sincs, hogyan bukkant rájuk valamelyikraktárhelyiségben. Természetesen az egybe-gyűltekből kirobbant a nevetés, és bárhogyankönyörögtem, hiábavalónak bizonyult mindenerőfeszítésem, hogy a beszélgetés menetét visz-szatérítsem hipotézisem vázolásába, amelyiránt nem mellesleg nagy reményeket fűztem.Íme, Elnök úr, így sikkadnak el az új eszmék,és ilyen mértékben tolerálja Intézményünk ve-zetősége az ilyesfajta elvtelen tetteket az alkotómunkalégkör rovására! Ezzel nem azt akarommondani, hogy hipotézisem alfától omegáigérvényes és igaz lenne, de akkor is figyelembekellett volna venniük, és közösen kellett volnaellenőriznünk. Még egy ebben a szellembenszületett munkatervet is kidolgoztam, kezdve aparlagi zöld gyíkokon keresztül a tarajos gőté-kig, azonban az incidens után az egész - akár-csak nevezett gyíkunk - parlagon maradt.

Már csak egy beszédes példára szeretnémfelhívni a figyelmét, amely konkrétan rávi-lágít a vezetőség eme protezsáltjának szak-mai felkészültségére. Meggyőződésem volt,hogy annak értéke kereken nulla. Bár nemén vagyok a közvetlen felelőse eme részleg-nek (Doru Hodos pedig szisztematikusanazon ügyködik, hogy eltávolítson mindenkit,aki bármilyen érdeklődést mutat az új beosz-tottja iránt), az egyik nap, mikor a helyiségelnéptelenedett, leültem Lucy asztalához, be-kapcsoltam a számítógépét, és megnyitottamazt a mappát, ami többek közt az emberiségcsaládfáját tartalmazza. Ez egy kiválóan el-készített színes infografika, amelynek ágainkifejező ábrákkal és megnevezésekkel felso-roljuk az ember mindeddig megismert őseit, aHomo habilist és a Homo erectust, egészen kö-zelebbi rokonainkig, a jávai embert, a pekingiősembert, a Neander-völgyieket és az összestöbbit. Feszültem vártam Lucyt azzal a szilárdmeggyőződéssel, hogy kísérletem ékesszólóanfogja demonstrálni friss kolleginánk hiányosés ingatag lábakon álló tudását, valamint azt

a tényt, hogy semmi keresnivalója nincs egyIntézetünkhöz hasonló kutatási központban.

Amint felbukkant az irodában, rögtön fel-kuporodott az ergonomíkus székre, majd hevesringlispílbe kezdett, olyan átéléssel, ami alapjánazt gondoltam, hogy ezen kívül nem is érdeklisemmi. Ez a gyermekded móka mégsem tartottsoká. A szék pörgése még le sem csillapodott, mi-kor Lucy hirtelen az egér után kapott, és láthatótürelmetlenséggel a kurzor nyilacskáját a képer-nyő jobb sarkába vitte, egy olyan fosszíliához,amely csupán a koponyából, néhány csigolyamentén elhelyezett bordából, valamint hiányoskéz- és lábszárcsontokból állt. Semmilyen erőfe-szítésembe nem került kiolvasnom a csontleletekmellett álló címkét: LUCY!

Csak arra nem számítottam, hogy ő ezt be-ismeri.

3 .Rég nem írtam önnek, tisztelt Elnök úr, ámbárez nem jelenti azt, hogy az Intézetünkben nemtörténnének olyan dolgok, amelyekről tájékoz-tatnom kellene, ahogyan azt a lelkiismeretemdiktálná. Sajnos betegség miatt egy jó ideighiányoztam. Az egész egy egyszerű megfázás-ként indult, bár tudom, hogy szó sem volt erről.Bizonyára ön is emlékszik, akkoriban dúlt amadárinfluenza. Az újságok másról sem szól-tak, a televíziók is állandóan erről huhogtak, alakosságot joggal kerítette hatalmába a halál-félelem. Olyan vándormadarakról beszéltek,amelyek befészkelték magukat a Duna-deltába,és az istennek sem voltak hajlandóak a Gan-gesz vagy a Nílus felé migrálni, mintha csakDelta-fixácíójuk lett volna! Döbbenten néztem,milyen pusztítást végeznek a népegészségügyicsapatok az emberek udvaraiban és ketrecei-ben, majd hogyan szállítják el a legyilkolt tyú-kok halmait az előre megásott gödrökbe, aholbenzint locsolnak rájuk, és elégetik őket.

Így már jobban meg tudtam érteni a hitle-rizmus borzalmait, hiszen egy dolog az elmélet,és más dolog, mikor élőben látod az egészet. Ésmiközben mintegy hipnotikus állapotban néz-tem a Valóság TV műsorát, hirtelen tüsszentenikezdtem. Végeláthatatlan tüsszentésroham jöttrám, a szemem elvörösödött, kapart a torkom.

Anyám, aki történetesen meglátogatott, aztmondta, csupán náthás vagyok, másnap az In-tézetben kollégáim osztották véleményét. Énazonban éreztem, hogy nem lehet egy egysze-rű megfázás, hisz bárhová kapcsol az ember,minden televíziós társaság garmadában mu-tatja a döglött madarakat. „Ez madárinfluen-za", próbáltam meggyőzni őket, és mindenkitarra kértem, higgyenek szavaimnak, és amígmég lehet, tegyenek valamit értem, ugyanisez az influenza gyorsan átterjed a beteg szár-nyasokról az emberre. „Még ti sem vagytokbiztonságban a vírus előtt", mondtam, mire alányok hirtelen szétszaladtak, és távolból kér-leltek, hogy fejezzem be a tüsszentést. Végülcsak tettek valamit az érdekemben, ugyanishirtelen egy mentőautóban találtam magam,rettenetesen fájt a fejem, az ápolók pedig szo-rosan fogták a kezem, és próbálták csillapítania látomásaimat. Behunytam a szemem, hogy nelássam a lángoló tyúkhegyeket, de így is tisztánelőttem volt minden. A rémálom körülbelül kéthétig tartott, míg a vírus zabolátlanul tombolta testemben - a kétségbeeséstől már csak üvöl-

teni tudtam, és folyamatosan kivert a jéghidegveríték. Agyoninjekcióztak, és torkig tömtekgyógyszerekkel.

A lényeg, hogy ép bőrrel megúsztam, El-nök úr! Mikor saját felelősségemre elhagytama kórházat, madárinfluenza-mentes voltam, ésa televízióból megtudtam, hogy velem együtt ahaza is megmenekült. Megkönnyebbült sóhajhagyta el ajkaimat, és bár le voltam gyengülve,sietve visszatértem Intézetünkbe, hogy folytat-hassam félbeszakadt kutatásaimat. Kollégáimaggódva, sőt gyanakvással fogadtak, bár úgyéreztem, néhányukat kevésbé érintette meg abetegségem. Feltűnt, hogy Doru Hodos kerülia társaságomat, és mikor megpróbáltam rész-letekbe menően beszámolni mindazon szenve-désről, amelyen nemrégiben átestem, Paraschivigazgató gyorsan ajtót mutatott. Bár ő mindigilyen, azt reméltem, hogy talán ezek után mégisváltoztat a személyem iránti magatartásán. Hi-ába, mindenféle tapintattól mentes, és szétvetiaz ellenséges indulat.

Azonban, már-már számomra is hihetetlen,sokat javult Lucy és az én kapcsolatom. Úgy

>

,MIRCEA OPRITÁRomán író, irodalmár, 1943-ban szü-letett. Kolozsváron szerezte bölcsészdiplomáját, később a Dacia könyvkiadószerkesztője lett. Első SF-elbeszélését1964 ben publikálta. Azóta több köteteis megjelent. Kétszer is megbízták mára budapesti Román Kulturális Intézetvezetésével. Jelenleg a romániai tudó-mányos fantasztikus irodalom történe-tét dolgozza fel könyveiben. Magyarraszámos írását lefordították, a Galaktika54 az ő munkásságának szentelt külön-szám volt. Utoljára a 227. Galaktikábanolvashatták egy novelláját.

tűnt, mintha mindenki közül ő aggódna legin-kább egészségi állapotom miatt. Egyszer arrakaptam fel a fejem, hogy engem keres az Adri-an Velicuval közösen megosztott kutatóhelyi-ségben. Már három éve együtt dolgozunk egyprojekten, ám egy ideje nagyon keveset beszél-getünk, és rettenetesen zavar, hogy cigarettárólcigarettára gyújt, sőt attól félek, hogy passzívdohányosként egy szép napon nekem is ugyan-olyan fakó és aszott bőröm lesz, mint neki. Mon-danom sem kell, hogy Lucy irántam mutatottérdeklődése előtt értetlenül álltam. Ugyanakkorörömmel töltött el. Jóravaló lány, jólelkű, és mégcsak nem is olyan csúnya, amilyennek eleinteláttam. Pöttömke, kicsit fekete, lepcses a szája,állandóan zilált, gyapjas haja eltakarja laposhomlokát, de állandóan tágra nyílt, barna szemejátékosan csillog, és amikor felteszi a napszem-üvegét, valóban nagyon aranyos. Ezt mondjáka kolléganőim is, bár ennek valójában semmijelentősége nincs, mindaddig, míg én is ilyen-nek látom. Időközben még azt is elfogadta, hogylábbelit viseljen. Szó sincs hölgyeknek készültelegáns cipellőkről - azok egyelőre nem jönnekfel rá -, egyelőre halinacsizmát hord. A lányokgyerekosztályon vásárolt nadrágot húztak rá, hi-szen meglehetősen alacsonyka, a hölgyosztályontalálható szoknyák pedig esetlenül lógnak rajta.Egy vörös kalapocskát is szereztek valahonnan,ami egyszerűen remekül áll neki.

Mit mondhatnék még, Elnök úr? Talán csakannyit, hogy a dolgok váratlan fordulatot vet-tek. Teljes mértékben kigyógyultam a madár-influenzából (már nincsenek vízióim égő ma-darakról, sem éber, sem alvó állapotban), ésmegfigyeltem, hogy egyre gyakrabban és inten-zívebben gondolok Lucyra. Immár a legkevésbésem érdekel, hogy miért hozták Intézetünkbe:jó, hogy itt van! Mikor valami csínyt követ el,azon kapom magam, hogy vidáman rámoso-lyodom. Mikor valaki megdorgálja, azonnal vé-delmembe veszem, és elolvad a szívem, mikorlátom, milyen hálás mosollyal viszonozza kiál-lásom. Néha azon merengek: vajon mi történ-ne, ha ugyanolyan hirtelen eltűnne az életem-ből, amilyen hirtelenséggel felbukkant benne.Már oda jutottam, hogy mindenféle gyerekesürüggyel tízpercenként felkeresem, a kollégá-im pedig cinkosan egymást bökdösik, ironikusmegjegyzéseket tesznek, mások pedig láthatóirigységgel a szemükben vizslatnak. Bármeny-nyire is furcsának tűnik, érzem, ahogy lassanelvesztem a fejem, és tragédiaként élném meg,ha Lucy részéről nem kapnék ugyanilyen mér-tékű választ.

Tegnap sokáig üldögéltünk egymás mellettanélkül, hogy egy szó is elhagyta volna ajkain-kat. Még csak nem is néztünk egymásra. Egyviszonylag rejtett padon a parkban alkonyodottránk, ahová azért menekültünk, hogy vissza-nyerjük lelki nyugalmunkat és a megfelelő in-timitást, miután leráztuk magunkról azt a gye-rekhadat, amely bogáncsként tapadt ránk. Bármég száraz ágakkal is megdobáltuk őket, egypáran még jó ideig a közelünkben ólálkodtak,és folyton kidugták kócos fejeiket a platánokvagy a rekettyés mögül. Nagy nap volt számom-ra - Lucyt a karjaimban tartva, olyan kisülésekcikáztak át rajtam, melybe lelkem is belere-megett, az egész testem úgy bizsergett, mint-ha rajzó rovarok kaptára lenne. Elnök úr, nemtudhatom, hogy on volt-e valaha szerelmes, deén már biztos vagyok abban, hogy Ámor nyíl-vesszeje engem leterített. És ha a dolgok folyásatovábbra is ezirányba fog hömpölyögni, és Lucyelfogadja felajánlott kezem, ne lepődjön meg,ha a közeljövőben már házastársként mutatko-zunk ön előtt.

Elég későn érkeztem haza, miután Lucytvisszakísértem Intézetünkbe, ahol a belső ud-varon ideiglenes otthont biztosítottak számá-ra, nem messze a tengerimalacok és kísérletinyulak ketreceitől. Az otthoni magányban - ésez maradjon kettőnk titka - az ágyra vetettemmagam, és szobám sötétjében hosszú ideig bá-multam a mennyezetre; próbáltam megemész-teni ezeket az új élményeket, és meghosszab-bítani szerelmem közelségének érzetét, hogytovábbra is magam mellett érezhessem a némaés hideg hajlékban. Egyre határozottabb meg-győződésemmé vált, hogy az ellenem irányulóáskálódás és irigység ellenére sorsom össze fo-gom kötni Lucyval. És bár nem vagyok külö-nösen lírikus alkat, eszembe jutottak a Táltosbáránykáról szóló népballadánk pazar sorai.

Ezek a sorok meglehetősen hidegen hagytaksiheder koromban, mikor a népköltészet órán bekellett magolnom őket, ám most, emlékeim sötétkútjából felbuzogva, reménnyel és örömmel töl-töttek el. Kérem, nézze el gyarló személyemnek,hogy most emlékezetből idézni fogom azt a részle-tet, amikor a pásztor megszólítja a bűbájos barca-sági táltos báránykáját, és esdekelve kéri leghőbbkívánságának teljesítését: „mondjad nékik men-ten, / esküvőre mentem, / s hogy a fiú párja / ha-vas király lánya / s' a menyegző alatt / égről csillagszaladt...", és így tovább: nagyon szép! Már-márott tartok, hogy bár az én menyegzőn is hasonlólenne, amelybe az univerzum is beleremeg - bárha emlékeim nem csalnak, még az iskolapadbólemlékszem, hogy ennek a balladának a végki-csengése nem feltétlenül vidám, hiszen a szövegmögöttes tartalma maga a halál, sőt még az ön-gyilkosság gyanúja is valószínűsíthető. Úgyhogyén, aki szavakba önthetetlenül szeretem Lucymat,és minden vágyam, hogy őt boldoggá tegyem,azt azért mégsem kívánom, hogy a fenyves éskőriserdő legyen a násznép. Azt szeretném, sze-retett elnöke az Akadémiának, hogy ön legyen anásznagyom, amit maximális megtiszteltetésnekvennék, valamint annak a világos jeleként fogomértelmezni, hogy ezzel elismeri mélységes és ön-feláldozó hűségemet, amelynek már oly sok évenyújtom rendíthetetlen bizonyítékait.

Nagy Lajos fordítása

REPÜLŐ HÁZ

ÁNYSZOR ESZÜNKBE jutott rnár életünkben, hogy milyen jó is lenne a házunkkal

együtt egyszerűen elrepülni valahova messze.Timon Sager német tervező komolyan is vette eztaz ötletet. Megszületett a Wolke 7, azaz a Felhő 7koncepciója.

A repülés titka két egymás mellé rögzített léghajó, amely közösen emeli meg azt a platformot,amin maga a „ház" áll. A háromszintes repülőépület az otthon minden komfortjával rendelke-zik, hatalmas kilátóteraszáról az alattunk elterülővilágban gyönyörködhetünk. A léghajóval köny-nyedén közlekedhetünk, nincs szükség repülőtérre. Tetszés szerinti helyen leereszkedhetünk,hogy aztán, ha ráuntunk, egyszerűen tovább(sz)álljunk.

ANDOR COURANE alapjában véve hideg-vérű fickónak számított, akit - akármilyenmeglepetések, mi több sorscsapások lesel-

kedjenek is rá nap mint nap - többnyire nemhagyott cserben a filozofikus nyugalom. Sem asértegetés, sem a fizikai bántalmazás nem hoztaki a sodrából egykönnyen, ami kifejezetten elő-nyös tulajdonság. Főként, ha figyelembe vesszük,hogy 1992 egy bizonyos napján, Gremmage vá-roska közelében egy jégkrémmel megrakottkamion bal felé leszorította a pennsylvaniai fi-zetős autópályáról. Ennek következtében előbbkeresztezte a vízelvezető árkot - ami nemigenhasznált a nyolcéves Renault Alliance alvázának-, majd a középső elválasztó sávban sorakozófák közé hajtott.

Csupán egy ösztönös, ámde mesteri kor-mánymozdulatnak és az isteni szerencsénekköszönhette, hogy a következő pillanatban nemjutott ebek harmincadjára a kocsijával együtt.Hányattatásai ezen kezdeti szakaszának legvé-gén mindazonáltal belerohant az északkeletirégió egy jellegzetes lombhullató fájába, amitőla járgány működésképtelenné vált, ő pedig lefe-jelte a kormánykereket.

A dolog fájdalmas következményeként a nya-ka ostorcsapás-sérülést szenvedett, ahol pedig afogsora a száj belső feléhez nyomódott, vágások-tól és horzsolásoktól égett az ajka. A becsapódástkövetően azonban rögtön visszazökkent szabá-lyos autóvezetési testtartásba.

Egy ideig zavart kábulatban gubbasztott azülésen, és iparkodott összerakni a történtek mo-zaikkockáit. Első gondolatai közt szerepelt a biz-tonsági öv, amelynek használatát mindig is mél-tóságán alulinak érezte - mondhatni, ősidők ótagyakorolta mesterfokon az egyszerű vállhevedersemmibevételét. Mikor a témát kimerítette, té-pelődéseivel a soros teendő felé fordult.

Vontatottan lélegzett ki és be, szájon át. Amódszer csak árnyalatnyit járt kevesebb fájda-lommal, mint összetört orron át lélegezni, deigazából ki tudhatja? Talán vette valaki a fárad-ságot, hogy egy efféle kijelentés helytállóságáróltudományos szintű vizsgálatok útján győződjönmeg?

„Mr. Courane, a széleskörű, összehasonlítóklinikai kísérletek tanúsága szerint a szájon át

H S

A GONOSZ BOSZORKA

Jól gondoljukát, milyen

üzletet kötünkegy mézeskalács

házban...!

George Alec Effinger

légzési technikából fakadóan az ön által átéltkellemetlenség mindössze hetvenöt-nyolcvanszázalékát teszi ki annak, amit orron át lélegzőpácienseink tapasztalnak."

Ki volt hát Sandor Courane, és mi okból tart-hat számot megkülönböztetett figyelmünkre?Először is, ő az Olvasót reprezentálja - Akárkiurat, aki egyszer csak bizarr körülmények kö-zött találja magát. Rövidke idő elteltével Couranemég a mostaninál is hajmeresztőbb és fenyege-tőbb helyzettel lesz kénytelen megbirkózni, ami-lyennel az átlagember egész életében nem talál-kozik... kivéve, ha - urambocsá! - Courane-hezfoghatóan schmendrik1.

Az olvasók tehát részletekbe menően értesül-nek majd róla, hogy adott szituációban Couranemiként reagál, minekutána a lehető legrosszabbesetben - nevezetesen, ha mégiscsak egy ugyan-ilyen, felettébb valószínűtlen eseménysor köze-pébe csöppennének - pontosan tudni fogják,hogy mi a teendő. Ez igen lényeges küldetésetörténetünknek, és valaki számára egyszer mégéletbevágó lehet.

Amellett Courane a megnyerő tökfilkók vál-faját képviselte. A múltban ráadásul már egysor olyan véletlenszerű eseménynek volt a sze-replője, amilyen az igazi emberekkel sohasemtörténik meg. Regényes kalandokra gondolok.Nagykutya Akárki úr egyszerűen kénytelen leszelfogadni a tényt, miszerint Sandor Courane-nelaz országos átlagnál gyakrabban estek meg hi-hetetlen dolgok.

Vajon mi vezetett oda, hogy hősünk egyszercsak egy juharfára tekeredve, a pennsylvaniai fi-zetős autópálya elválasztó sávján találja magát?Ha adott pillanatban nem lett volna szellemilegolyannyira megrendült állapotban, bizonyárafelismeri a történtekben az ismétlődési mintát.Courane az emberek azon fajtájához tartozott,akik vagy hullaként, vagy egy megvilágosító ere-jű, ismeretekkel teletűzdelt tanulási tapasztalatalanyaként végzik.

Sandor ki nem állhatta a tanulási tapasztala-tokat. Olyankor mindig valami keserves helyzet-ből kellett kiverekednie magát, amelynek még alétezéséről sem akart volna tudni. A baj csak az, >

hogy e vitézi tettek alkalmával egyszer sem voltbeleszólása a dologba. Hogy gyakorlatilag azonnyomban holtan esik össze, vagy értékes tapasz-talatokkal gazdagodik-e, minden esetben teljes-séggel holmi Felsőbbrendű Hatalom szeszélyénmúlott. Ezért rendszerint nem vitte túlzásba azaggodalmaskodást. Tudta: az események a végénmindig úgy alakulnak, ahogy alakulniuk rendel-tetett, s neki nincs más dolga, mint ráhibázni ésvégszavazni.

A szegény, hüledező Courane tehát csapdábaesett az összevissza gyűrődött autójában. Nemannyira azon oknál fogva, hogy az ütközéstőljelentős mértékben elformátlanodott oldalle-mezek, homlokrész és tető roncsai közül csaküggyel-bajjal tudott volna kikászálódni, hanemmert gyakorlatilag még mindig nem nyerte visz-sza az eszméletét.

Amint tudatának sikerült botorkálva elindul-nia a racionális gondolkodás felé, egy kis figyel-meztető bizsergés alakjában a félelem is megér-kezett. Persze valahányszor úgy hozta a szükség,a megfelelő szavak és cselekedetek mintegy va-rázsütésre megjelentek az elméjében. Már-márhajmeresztő, ahogy a szónoklatok egyik pilla-natról a másikra teljes vértezetben pattantak kiabból a nem éppen briliáns elméből, hogy aztána Felsőbbrendű Hatalom ismételten átmeneti fe-ledésére legyen ítélve.

Egy pillanatig se higgyék, hogy Courane ne-tán külső segítség nélkül lett volna olyan okos éselbűvölő. Viszont egy első osztályú színész, akivalóban képes erre, oly mértékben emésztené fela novella összköltségvetését, hogy a maradékbólmár egy Renault Alliance-ra sem futná - némisietős számolgatás legalábbis ezt egyértelműsíti.Mert ha visszautasítottuk volna Courane jelent-kezését, hogy, teszem azt, Flannery O'Connortvagy Elmore Leonardot szerződtessük helyette,legfeljebb egy 47-es évjáratú Chevyt engedhet-tünk volna meg magunknak. Még közülük semvalami menő lowridert L.A.-ből, de nem ám, csakegy ismeretlen senki által egy nagy kupac szárazlevél alatt talált 47-es évjáratú Chevyt, amely -igaz, közel kifogástalan állapotban - a Truman-kormányzat legszebb évei óta pihent ott.

Tudják, ezeknek az egymással látszólag összenem függő tényezőknek mind stimmelniük kell.

Mert az összeadás után a rövidpróza-könyvelésiosztályon majd a mérlegfőösszeg alapján döntikel, hogy e magas érzelmi töltetű történetben rej-lik-e annyi töke és haszon, amennyiért már ér-demes folytatni.

A felügyeletével megbízott Felsőbbrendű Ha-talom előszeretettel hitette el Courane-nel, hogyhébe-korba maga irányítja az életét, de nekünkpersze több eszünk van annál, hogy bedőljünkennek. Ezen a ponton bizony a FelsőbbrendűHatalom intézte el, hogy Sandor lassacskán ma-gához térhessen. Legelső megnyilvánulásaival afájdalmakra reagált, amelyek - a teljesség igé-nye nélkül - ostorcsapás-sérülést elszenvedettnyakában és összehasogatott, vérző ajkábanjelentkeztek, de a fával való összeütközés követ-keztében egyéb természetű nyilallásokat és meg-próbáltatásokat is ki kellett állnia.

Beszéljünk nyíltan! Courane-nek hamisítat-lan, százszázalékos gyötrelemben volt része -pedig még nem is találkozott az ellenfelével. Mégcsupán ott lebzselt a helyszín körül, ahol - a nemis olyan régmúlt sajnálatosan örökbecsű szavai-val élve - az ármánykodás mestere várta.

A kaland ezúttal is az agyonkoptatott „rosszhírrel" indult, ám Courane mindezidáig csak a lá-bát lógatta. Ugyanis valami nem klappolt. Rend-szerint legalább arra megvolt a lehetősége, hogysúlyosbítsa a helyzetet. Ez a mostani azonbannem is emlékeztetett a vállalkozásokra, amelyek-be szokás szerint „próba, szerencse" alapon ugrottbele, s ettől kicsit inába szállt a bátorsága. Vala-hogy nem akaródzott neki előbújni a megrongá-lódott vörösesbarna Renault Alliance-ból.

Végeredményben egész kellemes volt a fa ár-nyékában a kocsiban ücsörögni. A környékenminden csendes volt, leszámítva az autórádiót,amelyből Courane egyik mindenkori kedvencénekesének, Sam Cooke-nak a hangja áradt szét.Ha netán holmi gonosz lélek lappang a közelben- mondta magában -, a változatosság kedvéérthadd keresgéljen. Hol van az előírva, hogy mindigmagának kelljen elvégezni a munka dandárját?

Tipikusan úgy szólt a forgatókönyv, hogyCourane órákig őgyeleg összevissza egy ködlepteparkolóházban, csak mert valami nagyágyú NewYork Cityből - valami idióta gúnynévre hallgatóverőlegény, aki túl sok időt tölt kagylóbárokban,

szóval, valami pacák - pusztán kettejüknek atársadalomban elfoglalt viszonylagos helyzetéthangsúlyozandó, abban leli legfőbb élvezetét,hogy a majrétól saját levében fövő Courane-tkukkolja. Kiugró jellegzetessége volt ez a ki-lencvenes évek húzó ágazatának, amely mindenalkalmat megragadott, hogy a közemberekkelszemben a hatalmát fitogtassa.

Courane úgy döntött, hogy legalább még egykis ideig moccanni sem fog. Esetleg megkapa-rintja a kesztyűtartóban tárolt, jóféle tizenkétéves itókát, hogy némileg elviselhetőbbé tegye akörülményeket, de legjobb, ha egyszerűen moz-dulatlan marad. A legrosszabb esetben a termé-szet nemsokára amúgy is előcsalogatja a kocsijá-ból, de az még a bizonytalan jövő zenéje.

Jó, rendben, gyorsítsuk fel az eseményeketaddig a pillanatig, amikor Sandor nem bírja to-vább, és kénytelen utánajárni, hogy ezúttal mifé-le szürreális dráma főszerepét osztották rá. Tud-ván, hogy gyakorlatilag akármit tesz, az nagyvalószínűséggel végzetes hibának fog bizonyul-ni, sziszegve megdörzsölte felszakadt homlokát,majd kilökte a vezetőülés felőli ajtót. Odakinttücskök ciripeltek, susogott a lomb, valahol azerdő mélyén az ő szemének láthatatlan madarakkeltettek andalító, természetes neszeket.

Courane-t egy pillanatra sem tudták becsap-ni. A nyugodt, békés környezet túl gyakran tu-dósította arról, hogy már csak percek lehetnekhátra az életéből. Megadóan vállat vont, mély lé-legzetet vett, fújt egy nagyot, aztán kikecmergetta pennsylvaniai fizetős autópálya szokatlanulszéles elválasztó sávjára.

Eszébe jutott, hogy mennyire irtózik ezektőla nyavalyás kalandoktól. Mint mikor az emberkocsijából a louisianai St. Didier Parish kellősközepén, hajnali háromkor fogy ki a benzin.Olyankor mindig tisztában volt vele, hogy csakfognia kell a benzíneskannát a csomagtartóból,aztán vagy egymillió mérföldet gyalogolnia alegközelebbi kútig, a végén viszont úgyis vissza-jut az autójához, beletölti a benzint a tankba, sazzal a kalandnak vége.

Az élmény örökös egyhangúsága és kisszerű-sége volt az, ami az idegeire ment. Az élet márcsak ilyen - és nem egyedül Sandor Courane,hanem sok millió közönséges ember számára.

Az ócska kis kaland sötét éjjelén mindig hajnalihárom óra van.

Ami azt illeti, Pennsylvaniára ez nem voltigaz. Jóval elmúlt dél, és a nap rézvörös sugaraiferdén találtak maguknak utat az ágak között.Courane-nek nem kellett messzire mennie, hogyazt hihesse, nem is a fizetős autópálya elválasztósávján, hanem egy rengeteg erdő mélyén időzik.

Járkálás közben szokás szerint valami muzsi-ka zümmögött Sandor elméjének hátsó fertályá-ban. Olyan okoknál fogva, amelyeket jobbnaklátott nem firtatni, ezúttal egy kurta zenekaritémára ismert rá a dallamban. Hamar a helyé-re tette. Egy sűrűn ismétlődő Wagner-motívumvolt a Nibelung gyűrűjének basszus szólamából,amely, mindahányszor mitikus borzalmakat ha-rangozva be, egyre-másra mind a négy operábanfelbukkan. Courane nem tudta felidézni a motí-vum elnevezését, de emlékei szerint többnyireközvetlenül azt megelőzően hangzik fel, hogySiegfried egy förtelmes sárkánnyal vagy valamihasonlóval futna össze. Remek volt az időzítés.

A kényszerű erdei kószálás kevésbé volt ér-dekfeszítő, mint az a micsoda, amire Couranevégül rábukkant, ezért most próbáljanak megsietve maguk elé képzelni egy békés, mégis kü-lönös módon fenyegető környezetet. Úgy tíz percelteltével Sandor figyelmét egy tisztás ragadtameg, amely kétségkívül a tulajdonképpeni autó-pálya mindkét feléről észrevehetetlenül rejtőzötta fák között. A tisztás közepén egy nagyjából kö-zepes méretű mézeskalács ház állt - ahhoz min-denesetre elég terjedelmes, hogy a férfit megtor-panásra késztesse. Elképzelni sem tudta, hogyantovább.

Valami másra számítottam - gondolta.Lovecrafti horrorra a valóságos időn és téren túlitartományokból, nem pedig efféle Disney-meseikellékre csapnivaló kivitelben. Elég tapasztalatotgyűjtött már, hogy felismerje: mit sem számít,hogy nem valami névtelen, álnok istenségnekállított gusztustalan szentéllyel, hanem egy ár-talmatlan küllemű mézeskalács házikóval ke-rült szembe, az élete és vélhetően a lelke így isveszélyben forog. Fölösleges végigcsinálnia a kö-telező felderítési cécót, anélkül is tudja, hogy aházacskának bizonyára lakója is van, méghozzáigen nagy valószínűséggel egy gonosz, vén bo- >

szorka személyében. Változatos kalandjai soránCourane mindaddig sohasem került összeütkö-zésbe gonosz boszorkával. Bizonytalan lévén azilyen esetekre előírt protokoll felől, óvatos lép-tekkel közelített a házhoz.

Egy dologra mindenesetre pontosan emlé-kezett a gyerekkorából: ízletes falatokat letör-ni a házikóból, és jól belakmározni belőle mégakkor is modortalanságnak számít, ha az ille-tő, mint például ő, már igencsak régen evettutoljára, és közel állt ahhoz, hogy farkaséheslegyen. Ezért inkább a bejárathoz sétált, éskeresni kezdte rajta a kopogtatót vagy az aj-tócsengőt. Egyiket sem látott. Aki azonban á-tmond, mondjon b-t is, így hát erőteljesen meg-döngette az ajtót, remélve, hogy a titokzatos,ismeretlen lakó odabenn nem süket. „A lakóodabenn." Milyen találó cím! Nagy kár, hogya jelen beszámoló már kapott egy kevésbémelodramatikusat.

Courane tüstént felfedezte, hogy a döngetéssemminemű zörejre emlékeztető hatást nem kelta mézeskalácson, ezért reszkető hangon bekia-bált:

- Hahó!Múltak a pillanatok, és Courane közben azon

töprengett, hogy vajon bölcs dolog-e felkelteniegy gonosz boszorka figyelmét. Arra jutott, hogyezenkívül csak két választási lehetősége maradt:visszaballag a használhatatlanná vált kocsijához,vagy megpróbál leinteni egy száguldó autóst. Azutóbbi terv nem éppen kellemes kilátásokkal ke-csegtette. Lelki szemeivel már látta magát, amintkilapítva hever a padkán, akár valami tapaszta-latlan, falusi oposszum. Vagy örvös tatu. Texas-ban mindezidáig kizárólag döglött példányokattudtak megfigyelni. Az örvös tatu elevenen nemtalálható meg a természetben.

- Ez a kaland egy helyben fog topogni, ha nemismerkedem össze a boszorkával - mormogtamaga elé. Még egyszer bekiáltott hát: - Hahó!

- Jövök már, jövök már! - szólt egy rekedtes,csikorgó hang belülről. - Épp zuhanyoztam. Adjmég egy percet!

- Csak nyugodtan! - mondta Courane, és kö-rülnézett, egy-egy pillantást vetve a tisztásra és amézeskalács házikóra. Lelke mélyén tudta, hogyegy megfontoltabb hős már inaszakadtából me-

nekülne onnan, amíg még megteheti. Nem úgySiegfried - bár róla mindig is az volt a vélemé-nye, hogy egy kicsit dinka -, aki inkább kivárná,hogy miként alakulnak az események.

Marcipán sarokpántjain ekkor nyikorogvafeltárult a mézeskalács ajtó, és egy vénségesenvén banya dugta ki rajta a fejét. Termetre ap-rócska volt, de fekete szemében valami titkosbölcsesség csillant meg az ártalmas fajtából.Courane persze tudatában volt, hogy a tekintetealapján ő aligha képes bárki titkos bölcsességétakkurátusan felmérni. Pusztán feltételezte, hogya mézeskalácsból épült házikóval meg az összestöbbi sallanggal az irtóztató tudás is együtt jár.

- Mi kéne, ha vóna? - szólította meg a gonoszboszorka.

Courane megköszörülte a torkát.- Ööö... tetszik tudni, egy kicsivel odébb

összetört a kocsim, és arra gondoltam, hogy amaga telefonjáról esetleg hívhatnék autómentőt.

Az öregasszony nevetésre fakadt, ami perszekárogásnak hatott.

- Sose volt telefonom! Nincs is szükségem rá.Viszont megpihenhetsz nálam egy kicsit.

- Köszönöm - válaszolta Courane.- Ugye nem kóstoltál bele a házikómba? - fir-

tatta a gonosz boszorka gyanakodva.- Több eszem volt annál.A vénség egykedvűen biccentett a feleletre.- Számítottam erre. Nem sok látogatóm van

mostanság, de aki mégis idedugja az orrát, több-nyire cudarul jól tájékozott, hogy mit szabad, ésmit nem.

Azzal félreállt, hogy Courane beléphessenmellette a mézeskalács ház édes illatú, veszé-lyekkel terhes sötétjébe. Afféle kunyhó volt in-kább. Igen, gondoljanak rá kunyhóként!

Igazából mi is teszi a boszorkát boszorkává? -tette fel a néma kérdést Courane, körülpillantvaa rosszul megvilágított mézeskalács helyiség-ben. - Sok minden - fogott hozzá a válaszhozugyancsak gondolatban. A boszorka először isfekete köpeny és főkötő. A boszorka horgas orregy hatalmas bibircsókkal, amelyből szúrósszőrszálak meredeznek. A boszorka az egyik sa-rokban falhoz támasztott, számos képességgelfelruházott seprű. Végezetül a boszorka bizal-mas társa a famulusának. >

Courane egy pillantással átfogta a kunyhót,de semmi olyat nem sikerült felfedeznie, amireráillett volna a „famulus" leírás. Azért gyanítot-ta, hogy nem okvetlenül macska az illető - le-het más is, ami ebben a homályban ugyanúgynehezen kivehető. Teszem azt, egy rosszindula-tú, álnoksággal teli, brekegő varangy, vagy egyimádkozó sáska a pokol tüzében égő szemekkel,a szoba valamelyik mocskos szögletében.

- Igazán kedves tőled, hogy magányombanfelkerestél - szólt a boszorka az iskolai táblánmegcsikorduló krétára emlékeztető hangon.Néma csönd borult a mézeskalács házikóra,így Courane-nek volt ideje felismerni, hogy ezaz érzelmektől fűtött kijelentés pontról pontraa gonosz Nyugati Boszorkány szavait visszhan-gozza, akinek a nővérét Dorothy lezuhanó házaölte meg.

A boszorkák különböznek a normális embe-rektől. Némi mesterkedéssel gyakorlatilag hal-hatatlanná tudnak válni. Az életvitelük is igennagymértékben eltér a közönséges népességé-től. Ennek itt például nem volt sem tévéje, semvideója, és Sandor konkrét bizonyíték nélkülis meggyőződéssel hitte, hogy a közeli mozikatsem sűrűn látogatja. Ezért is furcsállotta, hogya mézeskalácsos nyanya az Oz filmváltozatábólidéz. Honnan tudja, hogy mit mondott a gonoszNyugati Boszorkány? Kivéve, fogalmazódottmeg fejében a gyanú, ha rendszeresen összejár-nak kanasztázni, vagy ilyesmi. Űgyhogy nem ártaz óvatosság.

- Kérlek, helyezd magad kényelembe! - szó-lította fel a boszorka zaklatottságról árulkodóhangon. - És elnézést, épp próbálom összeszed-ni a gondolataimat. Már alig emlékszem, miféletársadalmi szokások érvényesek boszorka-bir-tokháborító viszonylatban. Tudod, ennyi évután...

- Hát, inkább nekem kéne bocsánatot kérnema betolakodásért - szabadkozott Courane.

- Szó sincs róla! A dolog önmagában is el-engedhetetlen feltétele a szakszervezeti keretekközt űzött gonoszkodásnak.

- Szakszervezet? A boszorkáknak szakszer-vezetük is van?

- Jogszabályi kötelezettség - fintorgott avénség. - Évről évre fizetem a tagdíjamat. An-

nak idején persze összevissza hitegettek, hogyígy, meg úgy, majd mi minden előnnyel jár adolog, de én még színét se láttam olyasminek.Mindamellett lehetővé tesz némi eszmecserét atagboszorkák között, amire másként nem lennemód. A funkcik helyében én persze inkább azonaggódnék, hogy más szakmák szervezetei mifé-le jogokat harcoltak ki maguknak, és nem olyancsip-csup ügyekben, hogy „jogszerűen ki számítboszorkának, meg hogy ki érdemelte ki a tagsá-got a Boszorkányszövetségben"!

- Mindenütt ez megy - tette hozzá Sandorbölcsen.

- Ott vannak először is a kipróbált, kemény-vonalas boszorkák. Csak bosszankodnak a sokpimasz, zöldfülű újonc miatt, akik mindent megakarnak változtatni. Én megértem a régi tagokálláspontját, de azért odafigyelek a gyerkőcök ér-velésére is, és egyszer-másszor bizony osztozomaz érzéseikben. Különösen, amikor arról panasz-kodnak, hogy a keményvonalasok többé nem ké-pesek hitelesen képviselni, amit manapság „bo-szorkány" és „boszorkányság" alatt értünk.

- Hiába, változnak az idők - szúrt közbeCourane egy újabb aranyigazságot.

A gonosz boszorka megvonta a vállát.- Elég harcedzett vagyok már, hogy azt kí-

vánjam, bár ne tennék. De hát a haladást nem le-het visszafogni, akármennyire helyteleníti is azember, ami folyik. A zenével meg az irodalom-mal például ugyanúgy áll a helyzet, mint azzal,hogy a népek miféle gúnyákat húznak magukra,vagy hogy a boszorkányság melyik irányzatávalazonosulnak.

Courane arckifejezése a grimasz és a homlok-ráncolás között képezett átmenetet.

- Szerintem az éretté válás arról szól, hogytürelmesen várjuk, mint múlik el az egyik hülyedivat a másik után.

A boszorka már-már mosolyra húzta a száját.- Jól mondtad, változnak az idők. És ha az

ember nem követi a változást, akkor lemarad.Őskövület lesz belőle, közröhej tárgya, esetlegmindenestül a társadalom perifériájára szorul,akárcsak én, és egy efféle helyen végzi. Valld csakbe, a pennsylvaniai fizetős autópálya elválasztósávja tipikusan az a hely, amit te a kultúra főára-mától távolinak minősítenél!

Courane idegesen köhintett a tenyerébe.- Elismerem, nem számítottam rá, hogy egy

mézeskalács házikót és egy, még a régi iskolá-hoz tartozó, hagyománytisztelő boszorkát ta-lálhatok itt, a sztráda tőszomszédságában, aminmindkét irányban személykocsik és kamionokrepesztenek. Holmi komor ősrengeteg mélyénesetleg, de nem egy nagy forgalmú autópályamentén.

Courane leült az aprócska pamlagra, amelyalig volt nagyobb egy kétszemélyes padnál. Aterjedelmes horgolt terítő ősidőkkel azelőtt ke-rülhetett a háttámlára, Sandor mégis inkábbelőrehajolva egyensúlyozott az ülőpárnák külsőperemén. A boszorka ömlengésének dacára semszűnt lelkében a nyugtalanság, képtelen volt el-lazulni.

Ebben a pillanatban tán olyasmi járhat az át-lagolvasó fejében, hogy „Az aggodalmaskodás éselfogult viselkedés biztos nem könnyít Couranehelyzetén. lobban teszi, ha kényelmesen hátra-dől, megpróbál uralkodni az idegein, és akármitörténjék, nyitott lélekkel néz elébe."

Hát, meglehet. Courane-t azonban más fá-ból faragták. Természeténél fogva gyakran álltaz idegösszeomlás szélén. Olykor még a Chica-go Cubs mérkőzéseinek kábeltévés közvetítéseitmegelőző interjúk alatt is képes volt bepánikolni.Egy sima „nyugi!" semmi észrevehető hatástnem gyakorolt rá. Amellett az adott pillanatban,ott, a gonosz boszorka mézeskalács házikójábanjó oka volt az alig titkolt rémületre.

Ekkor lopódzott elméjébe a gondolat válto-zatlanul kielégítetlen testi szükségletéről, amiráadásul az illendőség témájában is súlyos kér-dést vetett fel. Bárcsak hatékonyabban kihasz-nálta volna azt a tízperces erdei sétát! De nem, azugyanis ésszerű cselekedet lett volna. Ha létezikmód egy helyzetet még kétségbeejtőbbé tenni,nyugodjanak meg, Courane megtalálja.

A feszült csend percei következtek; mindket-ten igyekeztek úgy tenni, mintha a szituációbansemmi szokatlan nem lenne. Courane számbavette az Eisenhower-érát idéző, világossárgárapácolt faasztalkán sorakozó tárgyakat. Volt ottegy kötegnyi képeslap: csupa megsárgult pél-dány a The New Yorker, a Life és a Vanity Fairhatvan évvel azelőtti számaiból. Sandortól bal-

ra egy szecessziós stílusú, ruhátlan krómozottnőalak tartott a magasba egy alacsony falú, kró-mozott tálat, benne halványlila üvegbélés egyhalom celofánba csomagolt, poros karamellával.Jobb oldalt tejüveg-tyúkanyó kotlott a fészkén. Atyúk és a fészek közt nagyjából félúton vízszintesválasztóvonal húzódott. Courane megemelte atyúkot, amitől kiszáradt fodormentás zselécu-korkák és mindenféle ízben megkövesedett dra-zsék kétmaroknyi elegye vált láthatóvá. Igyekez-vén a legkisebb zajt sem ütni, óvatosan helyeztevissza az üvegtyúk tetejét.

- Vegyél bátran! - kínálta a boszorka felde-rülve, de már ez az első kísérlete a tréfálkozásrais balul ütött ki: a vendége csak még éberebb éselővigyázatosabb lett tőle. Courane-nek átfutottaz agyán, hogy egy zselés cukorka elfogyasztásaakár végzetes következményekkel is járhat, merte különféle cukorkövületek vélhetően ugyan-azon tilalom alá esnek, mint a házikó külső mé-zeskalács burkolata.

Jobb félni, mint megijedni - mondta magá-ban, és elméjében felmerült egy halvány, iskolás-kori emlék a görög istennő, Perszephoné tragi-kus végzetéről. A hölgynek minden évben négyhónapot az alvilágban kellett töltenie száműze-tésben - ez volt a büntetése, csak mert elfogadottHádész kezéből hét vacak gránátalmamagot.A Mrs. Cooper osztályát látogató Sandor e mí-toszból azt a tanulságot vonta le, hogy a pokol-béli bírák nem igazán kerekítik fölfelé az érdem-jegyeket.

A boszorka helyet foglalt egy ósdi, poros ka-rosszék mélyén.

- Ugye te is tisztában vagy vele, hogy ez ahelyzet engem semmi jóval nem kecsegtet? - tu-dakolta fáradt hangon.

- Ezt hogy tetszik érteni?- Csak nézz végig magadon! Hol az a boszor-

ka, aki ilyen zsákmány után sóvárogna? Ne veddszemélyeskedésnek, de ha belesütnélek egy pás-tétomba, esetleg felismerhetetlenné zsugoríta-nálak, sorvasztanálak vagy pörkölnélek, ugyanmit nyernék vele?

Belebámult otthonának komor homályába, ésfelsóhajtott.

- Persze nem a te hibád, értem én. Rég elmúltmár az az idő, amikor idevalósi favágók balga >

kétpetéjű ikrei tucatjával mászkáltak errefelé.A békebeli mézeskalács zsindelynek sincs többébecsülete. Tudod, egyszer már odáig jutottam,hogy átvakoltatom a kunyhót. Valami jóféle,étcsokoládés burkolat járt az eszemben. Előre-mutató, progresszív gondolkodásra vall, nemde?Még előzetes árkalkulációkat is bekértem, egyeta Godiva csokoládégyártól, egy másikat meg achicagói Marshall Field áruháztól a Frango már-kára. - Itt megszakította a mondókáját, hogykotkodácsolásra emlékeztető, keserű kacajt hal-lasson. - Valami plutokrata boszorkány a FifthAvenue-i mézeskalács bérpalotáival, az talánmegengedheti magának, de én nem! Mármost,ha nádszáltermetű hercegkisasszony volnál vi-rágokkal a hajadban, netán vitéz királyfi hófe-hér paripán, akkor érdemes lennél arra, hogy arosszakaratú boszorkánymesterség rémdrámá-jának teljes eszköztárát felvonultassam előtted.Belőled viszont, mondhatni, meglehetősen so-vány préda válna. Semmi késztetést nem érzek,hogy az abszolút minimumnál többet hozzak kimagamból.

Courane lelkén egy pillanat alatt az érzelmekteljes skálája söpört végig - a hitetlenkedéstől afelháborodásig.

- Már megbocsásson, asszonyom! - vágottbele. - Nézze el nekem, hogy személyembennem tudok magácskának a susogó rengeteg-ben eltévedt, serdületlen testvérpárt feltálalni!Felnőtt férfi volnék, kénytelen lesz ilyennek el-fogadni. Tudja, nem kaphat meg mindent, amitszeme-szája megkíván. Ha lehetek őszinte, énsem vagyok mindenestől elragadtatva magától.Jó csomó boszorkányos történet elolvasása utánmost, megvallom, kissé csalódott vagyok. Nyo-muk sincs a borzalmaknak, amikre joggal szá-mítottam. És most, ha nem haragszik, inkább azösszetört autómnak szentelném a figyelmemet.Azt hiszem, mégiscsak kénytelen leszek leinte-ni egy autóst. Bár reméltem, hogy erre nem leszszükség.

Courane felállt, és néhány lépést tett az ajtóirányában.

- Állj meg, hékás! - szólt utána repedtfazékhangján a gonosz boszorka. - Gyatra zsákmánylennél, elismerem, de olyat egy szóval sem állítot-tam, hogy hagylak sértetlenül elsétálni. Tudod,

már csak a hagyományok miatt sem tehetem. Ésa szakszervezeti szabályokkal is ellenkezne.

Courane visszaült a divatjamúlt pamlagra.- Ha én gyatra zsákmány vagyok, akkor maga

meg csak egy gyenge vicc boszorkának. Az istenis egymásnak teremtett minket.

- Hát nem szomorú? - kesergett a boszorka. -Pont erre a következtetésre jutottam.

- Én jutottam erre a következtetésre - ponto-sította Courane.

A sűrűsödő homályban egy ideig csak bámul-tak egymásra. Mindössze a napközben elnyelthőt kibocsátó mézeskalács- és grillázs-szerel-vények összehúzódása keltett némi pattogó zajt.A végén Courane törte meg a csendet.

- Voltaképpen mi a fenét keres maga meg amézeskalács házikója a pennsylvaniai fizetős au-tópálya elválasztó sávján?

- Te Vérzel. Tudtad, hogy vérzik az arcod? -érdeklődött a boszorka.

- Semmiség. Beleszaladtam egy fába.- Majd én a gondjaimba veszlek. - Azzal ke-

servesen feltápászkodott, és átkelt a helyiségen,hogy közelről nézhessen Sandor arcába. A nya-kán és a vállán könnyedén meg is érintette. - Ittmeg itt nem fáj?

- De, egy kicsit.A gonosz boszorka bólintott, majd alig hallha-

tóan dünnyögni kezdett a vasorra alatt. Couraneegyetlen szót sem értett az egészből. Afféle zso-lozsmának hangzott. Vagy inkább varázsigének,merthogy az is volt. Aztán vagy enyhít a fájdal-mán, vagy elképedt kétéltűvé változtatja. Esetlegmindkettőt egyszerre.

- Sok-sok évtizeddel ezelőtt történt, temég meg sem születtél - fogott bele a mesé-lésbe a boszorka, a derekáról lógó szutykoskötény zsebébe süllyesztve a kezét. Előhúzottegy gyógybalzsamos tégelyt, amely úgy festett,mintha a hírhedt, 1925-ös „Állam kontra Scopesmajmai"-per idején a bíróság épületével szem-közt vásárolta volna. - Már közel száz éve élde-géltem ebben a házikóban. Akkoriban még vég-telen, varázslatos ősrengeteg borította az egészvidéket. Most maradj nyugton!

Courane próbálta szemrebbenés nélkülmegállni, hogy a boszorka vékony rétegbengyógybalzsamot kenjen a vágásaira és zúzódá-

saira. Ahol az ujjak érintették, szinte abban apillanatban megszűnt a fájdalom, ami ámulattaltöltötte el.

- Szóval, ez a mézeskalács ház, teszem azt,már a polgárháború előtt is itt állt?

A boszorka igenlőn biccentett.- Gondoltam is rá, hogy lehetnék állomás a

földalatti vasút nyomvonalán. Mint politikai hit-vallás, nem érintett volna hátrányosan. Akkor-tájt azonban még jóval fiatalabb voltam, és sok-kalta gonoszabb. Alaposan kivettem a részem aszakszervezet ügyeiből is, ily módon értesültemarról, hogy amit fontolgatok, nem fér össze aboszorkánysággal. Űgyhogy visszatértem a há-zikómba, s onnantól kezdve e magányos erdeielőőrsről követtem nyomon a történelem alaku-lását. Vedd le az inged!

Courane tette, amit mondtak neki, így a bo-szorka a nyakát, vállát és hátát is bekenhette agyógyírral. Az ostorcsapás-sérülés okozta fájda-lom azon nyomban elenyészett.

- Bárcsak én is a segítségére lehetnék vala-hogy! - mondta ellágyulva.

A boszorka lezárta a tégelyt, és vísszapoty-tyantotta a kötényzsebébe.

- Hmm - töprengett el. - Mi is a foglalkozá-sod?

- Alumínium burkolólapokat adok el.- Hú! Alumínium burkolat egy mézeskalács

házikón... Na, pont az kell nekem.- Sajnálom - szabódott Courane, és még éle-

tében nem érezte magát ennyire haszontalan-nak.

- Az itteniek pár évvel ezelőtt döntöttek úgy,hogy a New York állami gyorsforgalmi utat ésaz ohiói autópályát egy széles országúttal kötikössze. Ehhez alagutakat kellett robbantani a he-gyeken át, irdatlan rendekben letarolni a szűzerdőséget. Azelőtt egy mágikus rengeteg terült elaz egész vidéken. Mindenféle csudás lények lak-ták - tündérek, trollok, miegymás. Az ember-népek pedig meghúzódtak a maguk rozoga kisvityillóiban, és tekintettel voltak ránk. Nem úgyPennsylvania állam. Azokat ott Harrisburgbenkizárólag az autópálya érdekelte. A barátaimmind elköltöztek, én viszont nem tehettem.Addigra túl sokat invesztáltam már a mézeska-lácsba, úgyhogy itt ragadtam. Aztán kivágták a

fákat, a házikómtól balra a nyugati irányú sávok,jobbra a keletnek tartó forgalom kedvéért. Ami-lyen a szerencsém, engem nem fedeztek fel.

- Pompásan érzem magam - álmélkodottCourane. - De hogy gyógyíthat egy kenőcscsont- és izomsérüléseket?

- Titkos elegy tizenhét különféle gyógy- ésfűszernövényből - közölte a boszorka. - A végénmindössze ez az elválasztó sáv maradt a mági-kus rengetegből. Meg én. Mert én még mindigitt vagyok.

Miközben a férfi az ingét gombolgatta, elgon-dolkodó kifejezés ült ki a vonásaira. Kellemetlenérzést keltett benne a bőréhez tapadó vászon.A kölyökkorát juttatta eszébe, amikor az anyjameghűlés elleni balzsamot dörzsölt a mellkasá-ra, és neki afölé kellett felhúznia a flanelpizsa-máját.

- Gondolt valaha arra, hogy elmegy innét? -tudakolta.

- Hogy elmenjek innét? - kérdezett vissza aboszorka döbbenten. - És elhagyjam a mézeska-lács házikómat? A rengeteg erdőt?

Courane rándított egyet a vállán.- Maga mondta, hogy amúgy se nagyon vető-

dik már senki errefelé. Mikor volt utoljára módjabelesütni valakit a pástétomba? Vagy megőrölnia csontjait, hogy kenyeret dagasszon belőle?

- Összekeversz az óriásokkal - húzta ki ma-gát a boszorka rátartian. - Az ilyesmire szigorúszabályok vannak. No hiszen! Ha a Szövetség-ben megneszelnék, hogy csak egyszer is lisztetőröltem valakinek a csontjaiból a kenyeremhez,a dolog rögtön kitudódna, és nekem az óriásokszakszervezetével is le kellene ülnöm, elboronál-ni az ügyet. Azt már nem, uracskám! Én tisztes-séges boszorkány vagyok.

- És magányos.A boszorka jó pár pillanatig némán meredt rá.- És magányos. És fáradt. És, ha tudni akarod

az igazat, már nem is különösebben gonosz. - Is-mét hosszú csend támadt. A helyiségben egyresűrűbb lett a sötét. - Felteszem, fontolóra tud-nám venni a költözést, ha lenne hová mennem- mondta végül.

- No, ide hallgasson - szólt Courane. - Énkeletnek tartok. Eredetileg New York City volta végcél, de egy kis kitérő igazán nem számít... >

,GEORGE ALEC EFFINGER

Amerikai szerző, 1947 ben született.A Clarion SF-írói műhely nyitotta megszámára a publikálás lehetőségét 1971-ben, amikor négy novellája is megjelent.Termékeny szerző volt, aki előszere-tettel alkotott a rövidebb műfajokban,olyan emlékezetes hősöket teremtve,mint Marid Audran, Maureen Birnbaumvagy épp Sandor Courane. Első regé-nyét (What Entropy Means to Me, 1972)rögtön Nebulára jelölték, de a díjat csakközel 20 évvel később, 1989 ben sike-rült elnyernie (egy Hugóval együtt)„Schrödinger" Kitten" című novellájá-ért. 2002-ben hunyt el.

a jerseyi partok felé. Maga imádná azt a helyet.Mérföldeken át csak deszkapalló és föveny, megárkádsorok árusokkal, játékautomatákkal, egye-bekkel. Arra gondoltam, hogy...

- Nyithatnék egy kis üzletet - csatlakozott aboszorka, az ötletet ízlelgetve.

- Arra gondoltam, hogy nyithatna egy kisüzletet Asbury Parkban, közvetlenül a deszka-járdás sétálóút mentén.

- Mit szólnál mondjuk „Madame Mimi TarotBarlangjához"? - vette át a szót a boszorka, ésnémi izgalom költözött a hangjába. - Jövendő-mondás, tenyérjóslás, ilyesmi. És ha története-sen szőke ikergyerekek tévednének oda, hipp-hopp!, belökném őket a kemencébe, persze csaka régi szép idők kedvéért, aztán...

- Az utóbbit nem javasolnám - szakította fél-be Courane. - De egy jövendőmondó bódénak adeszkajárda mentén nem lenne semmi akadálya.Szerintem tuti siker. A változás meg egyenesencsodát művelne magával.

- Bizony, jól jönne egy kis változatosság -értett egyet a boszorka. - Es ha kedvem tart-ja, bármikor hazaugorhatnék a mézeskalácsházikómba. De nem fenyegetne többé a létbi-zonytalanság. Hisz tudod, hosszú évek óta tevagy az első, aki megfordult errefelé. Hamarösszecsomagolok. Milyen hosszú az út AsburyParkig?

Courane az alsó ajkát harapdálta.

- Az autóval sajnos gond van - bökte ki végül.- Ugyanis felkenődött egy fára. Azt se tudom,hogy egyáltalán helyre lehet-e pofozni.

- Amiatt ne aggódj! - nyugtatta meg a bo-szorka magabiztosan. - A gyógybalzsamommindent helyre pofoz. Csak bedörzsöljük vele, ésjobb lesz, mint újkorában.

- Juhé! - rikkantotta Courane, és első ízbencsillant fel benne a remény, hogy mégiscsak élvemegúszhatja a kalandot. - Én pedig előre örülöka társaságnak.

- Kicsit ijesztő lesz megint szembenézni anagyvilággal - jegyezte meg a boszorka. - Vi-szont a változás mindig növekedéssel jár, én megaz utóbbi időben csak tespedtem itt. Ha nekedvolt hozzá merszed, én is belevághatok.

- Szóval, akkor csak bedörzsöljük a balzsam-mal, és kész? - Courane addig tapogatózott ahomályban, míg rá nem lelt a karosszékben ülőboszorkára. - És hogy tetszik látni éjjel? Észretetszik majd venni a kocsit a sötétben?

A boszorka károgva nevetett.- Én ugyan nem, de majd a famulusom,

Monica. Nyújtsd ide a kezed!Courane idegesen maga elé tartotta a tenye-

rét, és érezte, hogy a boszorka belehelyez vala-mit. Akármi is volt az, pár pillanatig csak siklottkörbe-karikába, majd elugrott valamerre.

- Alacsony rangú démon, ne is törődj vele!- legyintett a boszorka. - Most, hogy mindentelrendeztünk, mi lenne, ha megünnepelnénk adolgot? Kapj be egy szelet csokit! Na, mire vársz?Van a házikón elég. Minden megkötés nélkül.

Courane nekilátott, hogy kicsomagolja az édes-séget. Azért mégiscsak furcsa - gondolta magában.- A történetnek már majdnem vége, és én mégmindig éle...

J. Magyar Nelly fordítása

1: tökfilkó (jiddis)

Beszélő némaság 7.

Színek zaja és zenéje:

A FÉNYaz isten

ELŐ PILLANTÁSRA talán nem értjük jól,amit látunk. Fent középen az mintha azég lenne, az égen a francia trikolor lebeg,

ez akkor értelmet ad a jobbról-balról hason-lóképpen lebegő lobogóknak, amelyek szintecsattognak a szélben, és ahogy négyes-ötös so-rokba rendeződnek, segítenek a szemünknek,hogy felfedezzük a szélen álló házak emelet-sorait; hátul középen szépen kirajzolódnak atávolabbi épületek napsütötte, világosszürkefoltjai; alul középen ott látjuk az utcán höm-pölygő embertömeget, és most már a zászlókcsattogása mellett halljuk a felvonulók örömtelizaját és zenéjét, a dalokat, amelyeket énekel-nek, a kísérő harmonika összetéveszthetetlenhangszínű akkordjait, és talán még semmit semtudunk erről az ünnepről, a felvonulás céljárólés értelméről, a festő szándékáról, csak egyettudunk, de azt biztosan.

Ez egy impresszionista festmény.Nem is akármilyen, nem is akárki festet-

te, nem is akármiről szól. Persze sok mindenmás mellett az impresszionizmusról, arról afestészeti stílusirányzatról, amely alapjaibanváltoztatta meg az európai és a világkultúratörténetét.

Az európai művészetek történetében sok éssokféle stílus született, s követte egyik a má-sikat: román kor, gótika, reneszánsz, barokk,rokokó, klasszicizmus, historizmus, de egyik-nek sem tudjuk valamilyen konkrét időpont-hoz kötni a születését. Ezzel nincs is semmi

baj, hiszen régi korokban nem úgy ültek nekia művészek egy alkotásnak: „itt az ideje, hogyegy reneszánsz képet fessek", vagy: „na mostépítek egy barokk templomot". Az eszmék ésa kifejezésükre alkalmas stílusok lassan ér-lelődtek a fejekben és a lelkekben, többnyirea korszellemnek megfelelően többfelé, többvárosban, több országban. Előjelei hol itt, holott jelentek meg egy-egy részletmegoldásban,technikában, kivitelezésben. Minél többenalkalmazták az új szemléletnek megfelelő új-fajta megoldásokat, annál többen tettek hozzáegy-egy téglát az új stílus épületéhez, amelyaztán egyre szélesebb körben terjedt el, demindenképpen anélkül, hogy a pápa vagy azadott ország uralkodója parancsba adta volna.Egyszerűen úgy, ahogy manapság a divat ter-jed: megtetszik - utánozzák.

Egyedül az impresszionizmus kivétel ez alól,bár az sem egészen. Mindenesetre adatolható.Talán nem a születése napja (bár arra is mond-hatnánk egy nehezen kétségbe vonható dátu-mot), inkább a születése hónapja. No de men-jünk sorban.

A 19. század középső harmadában Eu-rópa több országában is megindultak olyanfestői mozgolódások, amelyek arról szóltak,hogy az ifjabb nemzedékek máshogy látjáka világot és másképp akarják visszaadni azt.Franciaországban az Akadémia fennhatóságaalatt szerveződő Szalon 1725-től kezdődőenévente-kétévente mutatta be a zsűri által el-

E

>

fogadott képeket, s legfontosabb, legnagyobbérdeklődést kiváltó évtizedei az 1848-as forra-dalom, valamint az 1870-71-es porosz-fran-cia háború és az azt követő párizsi kommünközé estek. A Szalon konzervatív ízlésű zsűrijesok olyan képet utasított vissza, amelyeket maa korszak nagy műveiként tartunk számon,de az 1850-es évektől kezdve a közönség (és apártoló kritikusok) nyomására III. Napóleonmegengedte, hogy a visszautasított képeketis bemutathatják külön kiállításokon. Ebbena festőnévsorban nemcsak a későbbi impresz-szionisták voltak megtalálhatóak, de olyankorelődök is, mint Delacroix és Courbet,akiket az impresszionisták példaképüknektekintettek.

Delacroix-nak például az 1789-es forrada-lomról, (de az 1830-as párizsi forradalomrautaló, még abban az évben festett) képét -A Szabadság vezeti a népet - szinte szó sze-rint olyan rosszízű kritikákkal illették, mintnegyven évvel később az impresszionistákműveit. Courbet pedig a sokkal plebejusabbtémaválasztásaiért is kapott hideget-meleget.Az 1860-as évektől kezdődően folyamatosanpróbálkozó és szinte mindig visszautasított(de csak később impresszionistáknak neve-zett) festők az előbb említett két művészenkívül a barbizoni iskola nagyjait, mindenek-előtt Corot, Miilet és Daubigny festészetét te-kintették irányadónak. Ide, a fontainebleau-ierdőbe járt hozzájuk tanulni Monet, Renoir,Sisley és Bazille is. Barbizon hatása ugyan-azért volt fontos az ifjú (és máshogy, máskéntfesteni akaró) nemzedéknek, mint Courbet: aplein air miatt.

Ez a francia eredetű szakkifejezés tükörfor-dításban azt jelenti, hogy kültér, értelemszerű-en a szabad ég alatti festés meghatározása. Ezmutatja az ifjú nemzedék gondolkodásmód-jának és alkotói módszerének a lényegét. Őkmár nemcsak a tájat festették a természetben,hanem mindent: az alakokat, az épületeket, acselekményt is. Azt a - ma már nagyon is ké-zenfekvő és ezért magyarázatra sem szoruló- elvet követték, hogy a szabad ég alatt meg-figyelt témát csakis ugyanott lehet megfeste-ni. Mégpedig azért, mert a műteremben (vagy

bármely egyéb, zárt térben) egészen mások afényviszonyok, mint ott, ahol a kép megörökítia témát.

Szándékosan nem használom a múlt időt(megörökítette), hanem jelen idejű igéveligyekszem kifejezni a mindenkori impresszi-onista képek egyidejűségét, folyamatosságátvagy mozgóképszerűségét, mert ez az, amivelaz impresszionizmus lényegében lezárja a ko-rábbi évszázadok festészeti stílusait, és elindítegy olyan változást, amely a mai napig tart.Noha - és ebben biztos vagyok - maguk azimpresszionizmus nagyjai sem tudtak róla. Azemberiség történetének legnagyobb géniuszaisem tudhatták soha, hogy felfedezéseik, talál-mányaik milyen változásokat képesek hozni aművészetben, a tudományban, a gazdaságbanés a társadalomban.

Arról sem szólnak az impresszionistákkalkapcsolatos dokumentumok, hogy tisztábanlettek volna vele: festészeti forradalmuk szinteösztönösen távolodott el a korábbi korok té-máitól, stílusaitól és ábrázolásmódjától. Vagypontosabban szólva: távolította el őket ezektől.A fotózás ugyanis addigra odáig fejlődött, hogyszinte mindent tudott, ami korában csak fes-tői eszközökkel volt megörökíthető: csendélet,portré, tájkép, életkép, csataábrázolás, tengeriesemények, egyszóval mindent. Egyelőre nemszínesen, de még a posztimpresszionizmus vi-rágzása idején megjelentek az első mozgóké-pek, a filmek (igaz, szintén fekete-fehérben, ésnémán), a festészet azonban addigra újból otttartott, ahová a fotó (és a film) egyelőre nemtudta követni. Röviden: a festészetnek már nema megörökítés, az emlékállítás lett a fő felada-ta (bár virágcsendéletet az impresszionistákis festettek, és mások azóta is), hanem valamiegészen más. Hogy e sorozat első darabjából, abevezetőből idézzek két mondatot: „Az emberikultúra történetében sokáig a figuratív festményés a rajz volt az egyetlen lehetőség, hogy az em-ber az őt körbevevő világot leképezze, megörö-kítse... És akkor még egy szót sem ejtettem anonfiguratív absztrakt műfajról." Igen, igen: aza festészeti kifejezésmód, amely az impresszi-onisták munkássága nélkül talán sohasem jöttvolna a világra.

És akkor most térjünk vissza a születéshez.A nap: 1874. április 15.

Ekkor nyílt meg Nadar (a híres fotós) mű-teremházában, a Boulevard des Capucines 35-ben az a kiállítás, amelyen a már évek óta a Sza-lonból kiebrudalt festők mutatták be műveiket,többek közt Boudin, Cézanne, Degas, Monet,Morisot, Pissarro, Renoir, Sisley, összesen har-mincan, 165 műalkotást, Névtelen MűvészekTársasága néven. A képek közt volt Claude Mo-net Impresszió, a felkelő nap című alkotása. Né-hány nappal később megjelent a Charivari címűnépszerű (mai fogalmaink szerint) vicclapbanLouis Leroy nem éppen hízelgő kritikája ezzela címmel: „Az impresszionisták kiállítása" - ésez az elnevezés ragadt rajtuk. A megsemmisí-tő gúnynak szánt kifejezést vállalták (őszinténszólva jobb volt, mint a Névtelenek) és a szó,meg a stílus, amelyre ráhúzták, egy évtizedenbelül bejárta a világot. Száz évvel később a Sza-lon díjnyertesei és festményeik a feledés ho-mályába merültek, az impresszionisták képeiugyanakkor a legnagyobb múzeumok féltettkincsei lettek, a nemzetközi műkereskedelem-ben pedig az egyáltalán hozzáférhető művekértsok tízmillió dollárt adtak.

Az impresszionisták további hét éven átszerveztek évi egy kiállítást, és az a mókáskedvű párizsi közönség, amely korábban haho-tázni járt (hogy érzékeltessem a gúnykacajt) a„benyomásista" kiállításokra, előbb nézni, az-tán venni kezdte a képeiket.

A bevezetőben említett festmény ClaudeMonet (1840-1926) alkotása, a Rue Montorgueil1878. június 30-án, melyet olajjal festett a81x50 centiméteres vászonra, és ma a Muséed'Orsayben látható. Az utca mintegy 360 méterhosszú, észak-déli irányban fut, ma is ugyan-úgy tele van élettel, mint a kép születésekor.S még inkább tele volt mindazzal, ami Párizstés a benne lakókat olyan messze földön híressétette. Csak nyolc év telt el a francia szempont-ból csúfos vereséggel végződő porosz-franciaháború és a párizsi kommün óta, az ország acsászárságból a köztársaság felé tartott, ez anap a francia önbecsülést (ma inkább így mon-danánk: nacionalizmust) erősítő ünnepnapnakszámított. Célja, hogy mielőbb régi fényében

ragyoghasson a francia dicsőség és nemze-ti nagyság. Ez a nap nemcsak nemzeti ünnepvolt, hanem a III. párizsi világkiállítás ünnepeis, az itt rendezett reprezentatív nemzetközi se-regszemle ismét a világ fővárosává tette a FényVárosát.

Ezt az ünnepi hangulatot, ezt az áradó jó-kedvet, ezt a minden rosszat feledő, a szebbjövő reményével csakis előretekintő franciaoptimizmust sugallja Monet festménye. Sajátnaplóbejegyzése szerint egész nap csatangoltaz ünnepi forgatagban, bekéredzkedett egy má-sodik emeleti lakásba, amelynek az erkélyérőlfestette ezt a képét, majd még egy másikat a RueSt. Denis-ről, nagyon hasonló hangulatút, csakazt az utcaszintről.

Ha alaposan és aprólékosan végigtanulmá-nyozzuk a Rue Montorgueíl-t, szinte semmilyenkézzelfogható ábrázolatot nem találunk rajtaa zászlóerdőn és néhány üzlet kihúzott napvé-dő ernyőjén kívül. Csak ecsetvonásokat. A máremlített három színen kívül sárgát, szürkéset,barnát, feketét, világoskéket. Ecsetnyom ecset-nyom hátán. Nem tudjuk megállapítani, hogy azutcán hullámzó tömeg felénk jön-e, vagy távo-lodik, igazság szerint azt sem, hogy vonulnak-e,vagy ácsorognak, esetleg táncolnak, nem tudjukmegkülönböztetni a férfiakat és nőket, de őszin-tén szólva mindez fölösleges is. Nem az eseményfotóhűségű visszaadása a fontos, nem az emberekegyenkénti felismerhetősége, nem a házak, a vá-rosrész megörökítése, hanem az, amire a korabeliművészeti csúcstechnika sem volt képes. Megra-gadni és továbbsugározni az érzést, a hangula-tot. Hogy aki nem volt ott, az száz évvel későbbis élvezze a forgatagot, részese legyen az emberekjókedvének, hallja a tömeg örömteli zsivajgását, azenét, az éneklést. Az ünnepet. A Fény Városábana fény ünnepét.

Kenessei András

Halhatatlan

Egy kegyetlenkedőnagyúron jólesiklegalább halálaután bosszút állni.Persze ez jóvalnehezebb, ha azillető...

Szilágyi Zoltán

2845. év, Császárság,Erion bolygóWorthington kapitány a csukott ajtó mellett állt, sö-tét tömege mintha magába szívta volna az apró abla-kon beszűrődő, gyér fényt. A parányi szobát csupána falakon pislákoló, ősi ívlámpák világították meg- néha idegesítően vibráltak, ahogy a falak mellé ál-lított patinás gépezetek elszívták előlük az energiát.A férfinak kissé le kellett hajolnia, hogy feje elférjena gerendák alatt - túl magasra nőtt. A testtartás ké-nyelmetlen volt a számára, de ennek ellenére nemmozdult. Már negyedórája csendben meredt a szobaközepén fekvő, törékeny alakra.

Az öregember lehetetlenül vénnek tűnt, pedigalig múlt nyolcvanhat éves. Torz, elhasznált génjeiidő előtt felmondták a szolgálatot, és sorban ma-gukkal rántották a szerveit. Az örökké csendes ápo-lónő nyakig bebugyolálta, hogy ne fázzon, csupánkék erekkel borított karja maradt fedetlenül, ahogyernyedten pihent az aszott test mellett kétoldalt alepedőn. Mély ráncoktól szabdalt arca a csupasztetőgerendák felé nézett, szemét lehunyta. Hosszú,sárgásfehér tincsei a padló felé nyújtóztak a tarkóját

támasztó acélszerkezet mellett; a furcsa, magasítottágy egy fejjel rövidebb volt a kelleténél - a különlegesbútordarabot, akárcsak a fal mellett pihenő gépeket,kizárólag erre az alkalomra hozatták ide. Az ágymellett gazdagon faragott szék árválkodott.

Worthington gyomrát félelem szorította össze.Bár valaha hatalmas csillagflottát irányított, vérescsatákat vívott és életek ezreiért felelt, ehhez hason-ló helyzetbe még sohasem került - a várakozás fel-őrölte amúgy kötélből lévő idegeit. Élete a haldoklóvénségtől függött, ám annak már csak órái lehettekhátra.

Az ápolónő ismét megjelent, megtörölgette azöreg homlokát egy gazdagon hímzett, nedves rongy-gyal, ellenőrizte az ágy alatt lógó tasakokat, majdlesütött szemmel kiment. Arca hamuszürke volt agondosan vasalt fityula alatt.

- Nem sokat beszél, igaz? - kérdezte az öreg alighallhatóan, mintha csak a lélegzet mozogna a fogaiközött, azután kinyitotta fakókék szemét, és fejétkissé a kapitány felé fordította. A férfinak beletelt párpillanatba, amíg rájött, hogy a vénség a nőre gondol.

- Nem, uram.

- Tisztában van vele, mi történik körülötte, és jólvégzi a munkáját. Talán életben hagyom. Itt marad-hatna a birtokon mint cseléd... Vagy valami hason-ló. Örökké hálás lenne.

Worthington bólintott, a hátára omló göndör,fekete fürtök megrezzentek a mozdulattól. Az öregmég igy, ebben a nyomorúságos állapotban is életés halál ura volt, egyike a legbefolyásosabb embe-reknek a bolygón. A kapitány azonnal, gondolkodásnélkül teljesítette minden kívánságát: a parancsáraszemrebbenés nélkül elvágta volna az ápolónő tor-kát. Ezzel mindhárman tökéletesen tisztában voltak.

- Kifutunk az időből - lehelte az öreg halkan.- Hamarosan itt lesznek, uram - válaszolt a férfi,

elsősorban önmaga megnyugtatására.A vénember nem válaszolt, csak lehunyta a sze-

mét és arcát újra a mennyezet felé fordította.A kapitány nagyot nyelt. Az öreg szolgálatában

töltött hat év lassan hasonlóvá formálta a gazdájá-hoz. Ugyanaz a ravasz és hatékony gyilkos továbbrais, aki volt, ám a nemes célok, amelyek egykor vezé-relték, elmaradtak valahol útközben. A kényszerűszolgálat hideggé és cinikussá tette. Büszke fenevad-ból hűséges kutyává vált, aki azért még harap, ha uraúgy parancsolja - és akit elvisz a sintér, ha már senkisem viseli gondját. Ha a céhesek nem érnek ide idő-ben, nekem is végem!

Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább, és kime-nekült a szobából, az oldalán lógó kardhüvely bántózajjal koccant az ajtófélfához. Magában szitkozódva,óvatosan becsukta az ajtót, és nagyokat lélegzett aforró, száraz levegőből, hogy kiűzze orrából a vénségsavanyú illatát.

A hatalmas, de szinte üres birtokon csupán ma-roknyi jellegtelen épület állt. A sima, pázsittal bo-rított földterület elképesztő luxust jelentett a dom-bokkal tarkított palotanegyed közepén. Ezen a párnégyzetkilométernyi területen élt az a néhány tucatember, akik az egész bolygó sorsát formálták. Azöreg egy volt közülük: nem a legbefolyásosabb, áma közemberek szemszögéből így is istennek látszott.

A vénség nem kedvelte a hatalom látszatát, ám ahatalmat igen. Közel korlátlan lehetőségei ellenérekerülte a pompát és az embereket. A lehető legkisebblétszámú személyzetet tartotta, és jól bánt velük, ámha úgy hozta a szükség, hezitálás nélkül döntött asorsukról.

Nem volt jó ember, ám jó gazdának bizonyult.

Az évek során Worthington alaposan kiismerte:az őrületig zseniális, dühítően szókimondó, sokszorkegyetlen és végletesen irányításmániás. Bár egyál-talán nem szorult rá, mindent egyedül intézett vagyszemélyesen ellenőrzött - semmi sem kerülhette ela figyelmét. A leghátborzongatóbb tulajdonsága azvolt, hogy több évszázadot felölelő tapasztalata révénszinte látta a jövőt.

A kapitány halk zajra lett figyelmes. Tekintetét aRégens távoli palotája felé fordította, a fehér tornyokvakítóan csillogtak a délutáni napfényben. A házak-hoz vezető, nyílegyenes úton fekete hintó közeledettnagy sebességgel, porfelhőt csapva. A kocsis mögötta hatalmas cégér csak lassan vált kivehetővé; a Kló-nozók céhét hirdette. A kapitány gyomra megre-megett, ahogy lassan kifújta a levegőt, a megköny-nyebbüléstől kiszállt az erő a lábából, és meg kellettkapaszkodnia az ajtófélfában. Megmenekültem!

Amint a kocsis megállította a fáradtan ziháló lo-vakat, a hintó ajtaja feltárult, és két fiú ugrott le róladíszes öltözékben; kurtán meghajoltak a kapitánytélé, azután lesegítették a többieket. Hárman voltak,az egyikük - kora és köténye alapján céhmester -Worthington felé fordult.

- A herceg állapota stabil? Még magánál van? -kérdezte izgatottan. Teljesen megfeledkezett a for-maságokról.

- Igen.- Hála a Császárnak! Odabent van?- Igen.A férfiak fürgén rendbe szedték magukat, és liba-

sorban besiettek a szobácskába. A kapitány utánukfordult.

- Kegyelmes hercegünk, bocsánatodért esede-zünk a késlekedés miatt, sajnos... - kezdte az idősmester, és térdre borult az ágy mellett, de a fekvővénség hangja megállította:

- Hallgass! Tedd a dolgod!- Igen, uram! Azonnal!A mester talpra tornászta magát az egyik fiú se-

gítségével, és elkezdett utasításokat osztogatni a töb-bieknek. Azok fürgén engedelmeskedtek, körüláll-ták a fekvő alakot, és óvatosan vizsgálgatni kezdték,majd gyengéd, tiszteletteljes mozdulatokkal az olda-lára fordították, lábát és karját stabil oldalfekvésbehajtották. Az öreg nem foglalkozott velük, még arrasem méltatta őket, hogy kinyissa a szemét és rájukpillantson. Egyikük ollót és borotvát vett elő, szor- >

goskodni kezdett a vénség tarkójánál. Pókháló vé-konyságú hajszálak potyogtak a padlóra.

A kapitány nem mozdult, csak állt és nézte,ahogy az egyik férfi fertőtlenítőszert és szikét veszelő, átadja a társának, aki rövid ima után gyengédenmegérinti a herceg arcát, azután milliószor begya-korlott mozdulattal felvágja a bőrt a tarkóján. A vén-ség szeme kimeredt a fájdalomtól, ujjai görcsösenökölbe szorultak, tekintete a kapitányéba mélyedt.Worthington döbbenten kapott az oldalán lógó kardután, de a herceg hangja megállította:

- Ne! Ennek... így kell történnie - zihálta elhalóhangon. - Szükség van... a fájdalomra. Az vezeti...a gépeket.

A kapitány ujjai kifehéredtek a markolaton, deveszteg maradt. A fejtámasz alatt heverő, fakó haj-szálakra vér cseppent. Fúró következett, majd fém-kalapács... a padló egyre vörösebbé vált. Végül azegyik fiú fémtüskékkel övezett, hosszú tűt vett elő,amelyet vezeték kötött össze a falnál sorakozó gé-pekkel, és odaadta a mesternek. Kántálni kezdtek,ám a herceg elhalón felcsattant:

- Hagyjátok az átkozott imádságokat...! Le-gyünk végre túl rajta!

- Uram, kérlek, az ima nekem segít! Vezeti a ke-zem - rimánkodott a mester remegő hangon.

- Legyen! - egyezett bele a herceg.Űjra kántálni kezdtek, a mester az ágy végéhez

állt, és falfehér arccal szorította az eszközt. Kezeremegése egyre csökkent, majd megalit, és egy pil-lanatra a legstabilabb ponttá vált a világegyetemben- azután egy tökéletes mozdulattal a herceg kopo-nyájába döfte a tűt.

A vénség szeme kimeredt, gerince görcsösen hát-rafeszült, azután egész testében rázkódni kezdett. Akapitány tehetetlenül figyelte ura agóniáját. Néhánymásodpercig semmi sem történt, majd a test eler-nyedt, a herceg szeme lecsukódott, és a gépek mohónfelzümmögtek. Senki sem mozdult.

- Sikerült? - kérdezte Worthington.- Igen - válaszolt a mester.- Mikor lesz vége?- Amikor a gépek elhallgatnak. Senki sem tudja.-Túléli?- Az áttöltést? Bizonyára. Ám utána már a Csá-

szár kegyén múlik, hogy meddig marad közöttünk.A kapitány még egy percig bámulta a herceg

alakját az ágyon, azután újra kiment levegőzni. Az

ápolónő odakint állt, a távoli dombokat nézte és akezét tördelte, vonásaira kiült a kétségbeesés. Nemmessze tőlük a kocsis épp feltöltötte a lovak abrakos-tarisznyáit. A táj fokozatosan vörösbe fordult, ahogyaz Erion napja lassan lejjebb ereszkedett az égbolton.

- Hogy hívnak? - kérdezte a kapitány.- Rea, uram - felelte a nő.Egy darabig csendben álldogáltak. Amikor a cse-

léd feszültsége már jobban zavarta, mint a sajátja, aférfi ismét megszólalt:

- Hálás lehetsz a hercegnek. Úgy döntött, a tiltotttudás ellenére meghagyja az életedet.

- Tiltott tudás? A Császár szerelmére! Fogalmamsincs, mi történik odabent! - fakadt ki a nő. Könnyekszöktek a szemébe, az eddig magában tartott feszült-ség szinte kirobbant belőle. Rémülten szájára szo-rította a kezét és Worthingtonra meredt, ám a férfinem reagált a szemtelenségre, csak elgondolkodvameredt a távolba.

- A herceg egy halhatatlan. Tudod, mit jelent ez?-Nem.- Mielőtt meghal, a tudatát újabb testbe költözte-

tik. Ez történik odabent.-Kinek a testébe?A kapitány zavartan megvakarta a tarkóját.

A Császárság lakóinak döntő többsége semmit semtudott a csillagközi utazásról, a klónokról, vagy ar-ról a rendszerről, amely összetartotta a birodalomötven világát. A tudás és az ipar a céhek kezébenösszpontosult, a hétköznapi emberek többsége mégvillanylámpát sem látott életében. Ám a nő nem tűntostobának, ezért úgy döntött, megpróbálja neki el-magyarázni.

- A herceg testéből több, különböző életkorú pél-dány is létezik, melyeket az „eredeti", rég halott her-cegből klónoznak. Attól eltekintve, hogy tökéletesenegyformák, ugyanolyan emberek, mint mi. Megszü-letnek, felnőnek és meghalnak, élik a saját kis életü-ket. Az egyikükből költő lesz, a másikból tudós. Ámha a „valódi" herceg meghal, az egyiküknek be kellfogadnia a tudatát.

- Egy kisbabának?- Mire menne a herceg egy kisbaba testével?

Nem. Egy fiatalembert választanak ki számára.- És mi történik azzal az emberrel? Ha a herceg

tudata az ő testébe költözik, akkor ő...- Meghal a herceg helyett, igen.- Mi történt volna, ha nem érnek ide?

- Akkor egy régebbi személyiségét használjákfel. Olyat, amelyik nem emlékszik arra, hogyan dön-tött veled kapcsolatban. És természetesen arra sememlékezne, hogy megmentett engem a világegyetemlegszörnyűbb börtönéből - tette hozzá gondolatban.

Fénykorában a birodalom egyik leghírhedtebbkalózának számított, rettenetes károkat okozott aCsászárságnak, és bűnei miatt életfogytig tartó bün-tetést kapott. Ha a herceg nem vakarja ki a börtönből,hogy a testőre és a végrehajtója legyen, bizonyosanott veszett volna. Régi bűnei azóta sem évültek el, ígya gazdája védelme nélkül visszakerülne a tömlöcbe,és ez a biztos, ám igen lassú halált jelentené számára.

- Ne foglalkozz ezzel! Már nem számit - mondtavégül.

Úgy tűnt, Reát kielégítette a válasz, mert nemkérdezett többet. Csendben vártak, míg a céhesekkijöttek a házból, és elmentek a hintóval. A kapi-tánynak minden akaraterejére szüksége volt, hogyvisszamenjen a szobába.

A herceg ugyanúgy, az oldalára fordulva feküdt.A szeme csukva volt, a fejét támasztó fémszerkezet-ről vér csepegett komótosan a padlón lévő tócsába.A céhesek a haldokló agyában tárolt tudás megszer-zése után nem törődtek a testtel; az öreg koponyájábaékelődött tű hidegen meredt hátrafelé. A szobábantökéletes csend honolt, a gépek hallgattak, már ellát-ták feladatukat.

- Gyere ide! - szólalt meg egy halk hang.A kapitány megborzongott. Egy pillanat-

ra azt hitte, a vénség szelleme szól hozzá, ám azöreg kinyitotta a szemét és egyenesen rá nézett.Worthington vonakodva lépett közelebb, ám uratekintete nem követte, egyenesen előre meredt.Talán megvakult?

Az egykori kalóz nem tartott a vértől és a sebesü-lésektől, már megtapasztalt minden borzalmat, amitegy háború nyújthat, de ez a természetellenes helyzetnyomasztotta. Szája kiszáradt, minden idegszála aztparancsolta, hogy meneküljön.

- Uram?- Ölj meg! - suttogta az öreg.- Uram? - kérdezte a kapitány. Azt hitte, nem jól

hall.- A fájdalom... sokkal rosszabb, mint gondol-

tam. Ölj meg!A kapitány hosszan töprengett.- Nem bírod tovább, uram? - kérdezte végül.

- Nem - lehelte a vénség.- Jó.Az öreg tekintete végre megmozdult, és a férfi

arcára vándorolt. Furcsa, szörcsögő zaj hagyta el aszáját, teste megremegett. Worthingtonnak másod-percekbe telt, mire megértette: az öreg felnevetett.

- Hát ellenszegülsz! Tudtam, hogy még mindigott van benned a szikra!

A kapitány biccentett, az ágyhoz húzta a széket,és leült. Óvatosan kinyúlt, és megfogta az öreg hideg,fehér kezét - könnyű volt, erőtlen, és a papírvékonybőrön keresztül érezni lehetett a vénség szívverését.

- Itt maradok veled, uram.- Látni akarod, ahogy kiszenvedek?- Igen.- Kicsinyes bosszú. Nem méltó hozzád.-Talán így van, uram.Egy ideig csend telepedett a kis szobára, egyikük

sem mozdult. A félig nyitott ablakon behallatszott atücskök ciripelése. Az öreg arca néha fájdalmas gri-maszba torzult, és a száját tompa nyöszörgés hagytael. Az egyik nyugodtabb pillanatában ezt kérdezte:

- Megbántad, hogy engem kellett szolgálnod?- Nem - válaszolt a kapitány némi gondolko-

dás után. - A börtönben meg akartam halni, mostpedig élni szeretnék. Azt hiszem, ez jót jelent.

- Azt mondták, alaposan megkínoztak.- Mikor elfogtak, azonnal ki kellett volna vé-

gezniük, de nem tették. Végtelen kegyelmében aCsászár úgy döntött, a halál túl kegyes vég lenne aszámomra. Minden reggel megkínoztak, hol így,hol úgy. Nem tudtam, melyik nap mi következik.Azután meggyógyítottak.

- Erről sohasem beszéltél.- Most sem fogok.Az öreg arca újra fintorba rándult.- Rettenetesen félek - suttogta rekedten, mi-

kor a fájdalomhullám véget ért.- Hamarosan újjászületsz, uram.- Újjászületek? Nem. Meghalok, és azzal vége.

A következő már nem én leszek. 0 már nem fogemlékezni erre a fájdalomra és rettegésre. To-vábblép, mintha mi sem történt volna. Életemháromszáz éve alatt ötször szöktem meg a halálelől, ő pedig már hatszor. Itt maradtam, mint egylevetett, felesleges bőr.

- A tudatod tovább él, uram. Új testben ébredfel, mintha csupán elaludt volna.

- Mit segít ez rajtam?A kapitány kivárta a következő rohamot, majd

így válaszolt:- Egyszer a börtönben találkoztam egy bölcs

emberrel. Piti zsebtolvaj volt, aki rossz embertőllopott, de volt benne valami különös. Olyan dol-gokról beszélt, amikről a közemberek nem szok-tak... Talán céhes renegát lehetett, talán egyszerűőrült. Nem tudom. Azt állította, amikor alszunk,az agyunk elfelejt mindent, amit az előző naponmegtanult, és kizárólag azokat az emlékeket tart-ja meg, amelyek valóban fontosak. Azt is mondta,hogy az álom nem más, mint a válogatás folya-mata. Így reggelre mindannyian más emberekleszünk; mintha meghalnánk, és valaki más köl-tözne a helyünkre, aki a mi emlékeink alapján aztgondolja magáról, hogy mi vagyunk.

- Érdekes gondolat - lehelte az öreg. - Mi tör-tént vele?

- Kitörtem a nyakát. Mint mondtam, rosszembertől lopott.

- Ó.

Hallgattak. Az öreg már alig mozdult, az arcasem rángott. A kapitány csupán a vére gyenge lük-tetéséből tudta, hogy még él.

- Talán ez is csak egy rémálom, amelyre nemfogok emlékezni, ha felébredek - suttogta végül azöreg.

- Bizonyosan így lesz, uram.Nem beszéltek többet. Az apró ablakon beára-

dó fény lassan elhalványodott. Worthington moz-dulatlanul ült az ágy mellett, fogta a fakó kezet, ésszámolta a lomha pulzust, míg az öreg szív márnem bírta tovább, és örökre megpihent. A férfi azágyra fektette a kezet, felállva a holttest mögé lé-pett, és kihúzta a fejéből a tűt; az émelyítő reccse-néssel szabadult ki csontbörtönéből. A kapitány avékonyka lepelbe bugyolálta a csaknem súlytalantestet, azután kiszólt Reának, és utasította, hogytakarítson fel. Ő maga a szobájába ment, lehevere-dett az ágyára, és a plafont bámulta.

Nem tudott és nem is mert elaludni. Nem ér-tette, mi ütött belé. A hercegnek igaza volt; a gye-rekes kínzás nem szolgált semmiféle célt, pusztána bosszút, amely utólag egészen jelentéktelennekés ostobának tűnt. Elfogta az undor. Eddig min-dig attól tartott, hogy olyanná vált, mint a vénem-ber, ám az sohasem cselekedett öncélú gonoszság-ból. Rosszabb vagyok, mint ő!

Mióta a herceget szolgálta, még egyszer semesett ki a szerepéből. Régi énjének parazsát mé-lyen eltemette magában, és már évekkel korábbanmegfeledkezett róla. A kezdeti bátorság és dac - ésa remény, hogy újra szabad ember lehet - hamarelhamvadtak a börtönben, és a herceg szolgálatá-ban sem támadtak fel újra. Teljhatalmú ura elő-re látta minden mozdulatát, megjósolta mindengondolatát; esélye sem volt a menekülésre.

Ha csupán egyszer, egyetlenegyszer hibázna, azazt jelentené, hogy van még remény!

Eszébe jutott az a fickó a börtönből. Vajonreggel még ugyanaz leszek, aki most vagyok, vagyvalaki más? Nagyon bízott az utóbbiban. Abbanreménykedett, hogy megfeledkezhet erről az át-kozott napról, a titkos, undorító bűne felett érzettszégyenről, és tiszta lappal indulhat. Utoljára mégezt gondolta: Mi van, ha tegnap még nem létez-tünk? Ha énünk és minden emlékünk káprázatcsupán?

Elnyomta az álom.

Másnap reggel kipihenten ébredt, és hosszúpercekbe telt, mire eszébe jutottak az előző napeseményei. Visszament az apró szobába: ha abebugyolált test nem hever még mindig a furcsaágyon, talán szürreális álomnak véli az egészet.Rea jó munkát végzett, a padló makulátlanul tisz-tának tűnt.

A nőt a konyhában találta, épp reggelit ké-szített. Szeme karikás volt a kialvatlanságtól, dehatározott mozdulatokkal, ügyesen dolgozott.Gőzölgő tálat helyezett a kapitány elé.

- Köszönöm.A nő bólintott, megállt az asztal mellett, és

várt.- Ülj le, ha úgy tartja kedved! Én nem vagyok

az urad.Rea elpirult, de elfogadta az ajánlatot, és helyet

foglalt. Válla kissé meggörnyedt a fáradtságtól.- Nem tudtál aludni?- Tudtam volna, de a vér nehezen jött ki a pad-

lóból. Hajnalig sikáltam.- Jó munkát végeztél - dicsérte meg a férfi,

csak hogy mondjon valamit.

- Köszönöm - bólintott a nő. - Mikor jön megaz új herceg? Vagyis... a herceg?

- Pár napja pontos utasításokat adott arranézve, mit kell tennem, miután meghalt. Ide fogjönni, de azt nem tudom megmondani, hogy pon-tosan mikor érkezik.

Rea bólintott, és a kapitány falni kezdett.A nő épp mosogatott, amikor lószerszám csör-

gése hallatszott be kintről. Egymásra néztek, azutánkimentek a ház elé. Jelöletlen, fekete hintó fogadtaőket, a kocsis épp lemászott a bakról, hogy kinyissaaz ajtót, ám az magától felpattant, és magas, feketehajú, igen jóképű férfi ugrott a kövekre. A húszas éveivégén járhatott, gondosan nyírt, fekete körszakállatviselt, és acélkék szeme diadalmasan villant a kapi-tányra. Vonásai hátborzongatóan ismerősek voltak.

- Ó, kedves Worthington! Hiányoztam?- Igen, uram - mondta a kapitány óvatosan.

A helyzet magától értetődő volt, de kényszeríteniekellett magát, hogy elfogadja: a fiatal férfi ugyanazaz ember, aki az ágyon fekszik odabent.

- Hát persze - vetette oda a herceg gúnyosan,azután intett a kocsisnak, hogy elmehet, és >

,SZILÁGYI ZOLTÁN

1974 ben született Budapesten. Az infor-matika különböző területeivel foglalko-zik, programozó, grafikus és webdizájner.Három éve kezdett írni, itt olvasható no-vellája az első publikációja. Bemutatkozóregénye, a novellával egy világban játszódó, Párkák című monumentális trilógiaelső kötete is elkészült már, jelenleg éppmegjelenésre vár.

beviharzott az épületbe. Rea és Worthingtondöbbenten egymásra pillantottak, majd követték.A fiatalember lehúzta a leplet az ágyon heverőtestről, és alaposan átvizsgálta azt. Worthingtoneleinte értetlenül nézte, azután baljós gondolataitámadtak. Nagyot nyelt.

- Dobd ki a szemétbe! - mondta végül a her-ceg, és hanyagul visszalökte a leplet. Arckifejezésecsalódottságot tükrözött.

- Mit, uram?-A testet.- Ez a te tested, uram.- Ez egy rothadó tetem a házamban, Wor-

thington. Szabadulj meg tőle!- Igen, uram.- Mindent úgy tettél, ahogy meghagytam?- Természetesen, uram. Az iratokat az asztalo-

don hagytam, ahogy parancsoltad.- Helyes.A kapitány tétován az ágyhoz lépett, gondosan

ismét körbetekerte a hideg testet a lepellel, azutánkönnyedén felnyalábolta. A herceg felé fordult,hátha az meggondolja magát, ám a fiatalembermár nem volt sehol.

Mikor az ajtóhoz ért, Rea halkan megkérdezte:- Miért nézte át a testet? Keresett valamit?A férfi megrettent, amikor a nő szájából hallot-

ta vissza saját, ki nem mondott kérdéseit.- Tudni akarta, hogy kárt tettem-e benne.-És...?- Nem. De ez nem a te dolgod. Menj, főzz vala-

mit, a herceg bizonyára éhes!Azzal faképnél hagyta az összezavarodott nőt,

kiment az ajtón, és elindult hátrafelé, az istállókmellett álló trágyadomb irányába. Ügy tervez-

te, hogy csupán ideiglenesen hagyja ott a testet,és később, amikor a herceg nyugovóra tér, tisz-tességgel elhantolja. A nö szavain rágódott. Azöreg herceg esze úgy vágott, mint a borotva, ésnyilvánvalóan a fiatalabb változat sem maradtel mögötte. Vajon milyen következtetést vont le atestből? Kitalálta, hogy mi történt odabent? Minéltöbbet gondolkodott ezen, annál idegesebb lett.Nem tudta, mi következik.

Nem kellett sokáig őrlődnie - az épület sarkamögött a fiatal herceg várt rá, izzó tekintetébőlítélve igencsak dühösen. A kapitány mozdulatlan-ná dermedt.

- Mondtam még neked valamit az este?- Nem, uram.- Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz?

Egész este?-Nem, uram.A fiatal férfi tekintete szinte átdöfte.- Hazudsz.- Sajnálom, ha így érzed, uram.- Ismerlek, kapitány, jobban, mint te saját ma-

gadat. Tudom, hogy még ott van benned a szikra!Képtelen lettél volna ellenállni a kísértésnek, kikellett használnod a lehetőséget! - Csak a szemé-vel intett a férfi vállán heverő holttest felé. - Azon-ban a test sértetlen. Valaminek történnie kellettköztetek. Áruld el!

Worthington arca megrándult.- Nem történt semmi. Sajnálom, ha csalódást

okoztam, uram - ismételte fakó hangon.- Gyűlölök tévedni, Worthington.- Sajnálom, uram. Tudnod kell, hogy sohasem

ártanék neked.- Ó, igazán?- Igen, uram - felelte halkan a kapitány, az-

után megigazította terhét, és faképnél hagyta agyanakodva bámuló fiatalembert.

Mikor már biztos volt benne, hogy senki semlátja, elmosolyodott.

SZEZONZÁRÁS,TÁBORNYITÁSA MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG szezonzáró elő-

adása a legnagyobb jóindulattal sem voltnevezhető emelkedettnek. Az est során

számba vettük az idei első félév fantasztikusabbnálfantasztikusabb könyvmegjelenéseit; némely eset-ben igen csak kacagtató körülmények között.

A kritikai boncasztalra ezúttal MichaelChabbon számtalan díjat nyert regénye, a Jiddisrendőrök szövetsége került, mely egyszerre krimi,sci-fi, sakkregény, alternatív történelmi fantaz-magória, politikai szatíra, szerelmes regény, zsidósorsregény, és nabokovi ihletésű játék a nyelvvel,tehát ahányféle olvasó, annyiképpen értelmezhe-tő, megélhető, átélhető a története.

A Rúna Tábor Szerepjátékos és Kulturális Egye-sület szervezésében az ez év júliusában megren-dezésre kerülő, immár komoly hagyományokkalbíró 8. Nyári Rúna Tábor otthona a gyömrői Te-leki Kastély lesz, ahol a szerepjáték, live, wargameés kártya mellett főszereplő a strandolás, a lábló-gatás, a napozás, és a buli, minden mennyiségben.

A programok között íjászverseny éppúgyszerepel, mint Alien vs. Predator számhábo-rú, James Bond, vagy éppen Star Wars szerep-játék verseny, Vampire, M.A.G.U.S, verseny, ésWarhammer 40K wargame bemutató.

A Tarjánban, Tatabányától 15 km-re a Gerecsehegységben található a Magyar CsillagászatiEgyesület nyári tábora, ahol a 12-18 év közötti fi-atalok hozzáértő vezetés mellett kapnak bepillan-tást az Univerzum rejtelmeibe.

A komoly megfigyelői munkássággal, nem-zetközi kapcsolatokkal és rengeteg tapasztalattalrendelkező fiatal oktatók és táborvezetők biztosgaranciát adnak, hogy a fiatalok lehető legmélyeb-ben megismerkedhessenek a világűr és a csillagoség rejtelmeivel!

A táborban az Egyesület biztosít megfelelőszámú távcsövet, amit kis csoportokban, egy-egy

felnőtt oktató felügyelete alatt használhatnakmajd a táborlakó ifjoncok. Az oktató célja, hogya tábor végére a gyerekek már önállóan is tudjákhasználni a műszereket, és önállóan megtaláljákaz égitesteket! A látottak lerajzolása mellett le-hetőség lesz webkamerás bolygófotók és vezetettasztrofotók készítésére is!

Nappal izgalmas előadások során bemutatjáka látott égitestek szerkezetét, megfigyelésük mód-szereit. Az éjszakai rajzokat közösen kidolgozzák,megmutatják, hogy lesz az éjszakai kaparásbóllátványos csillagászati rajz, és lesznek kiscsopor-tos műhelymunkák is, melyek során például nap-rendszer modellt is lehet majd készíteni.

Kellemes nyaralást és felüdülést kívánunk min-den kedves Olvasónknak!

Kovács Rhewa Andrea

ALKOHOLSZONDAOKOSTELEFONHOZ

A MIKOR EGY BULI UTÁN kilépünk az ut-cára, és megyünk az autónkhoz, a legna-

gyobb kérdés, hogy elmúlt e már az elfogyasz-tott alkohol hatása. Nyugodtan beülhetünk e akocsiba, vagy inkább hívjunk taxit.

Egy startup vállalkozás most egy olyan eszközzel szeretne előrukkolni, amely megoldanáa problémát, és zsebben is elfér. A Floome nevűkészülék csak maga a szonda, az adatok értékelését az okostelefon végzi el.

Az eszköz ugyanúgy működik, mint a ható-ság által használt szonda. Bele kell fújni, és akészülék megbecsüli a véralkoholszintünket.Pontossága nem marad el a rendőrség általhasznált műszerétől. A különbség annyi, hogyaz adatok értékelését és kijelzését nem a készü-lék, hanem az okostelefon végzi el. Az érték mégpontosabb is lehet, mert a telefon figyelembeveszi nemünket, súlyunkat és életkorunkat is.

Ha túl magas alkoholszintet mér, a telefonközli velünk, mennyi idő múlva ülhetünk biz-tonságosan autóba, vagy inkább felajánlja a taxilehetőségét, illetve az orvosi segítség kérését.

Sajnos a vállalkozásnak nem sikerült ado-mányokból összegyűjteni a kezdőtőkét, de re-méljük, egy pénzes vállalkozó fantáziát lát aFloome-ban.

LT EGY JAEL NEVŰ asszony, aki egykoristennő volt. Ez az ő története.

Egy barlangban lakott egy szigeten.A szigetét Myknerestának nevezték, és más szi-getek vették körül: Kovos, Nysineria, Hechlos,Dechlas és közülük a legnagyobb, a halat for-mázó Rys, ahol a tűz istene élt füstöt okádó,csúcsos házában. Jael istennő volt. Az Ő bar-langjából fakadt a szőlőtőke, a gabona, minden,ami termékennyé tette a földet, és életet adott.Az Ő hegye a földek fölé tornyosult. Amikorméregbe gurult, villámok szaggatták az eget abarlangja felett, és a kecskék fejvesztve mene-kültek a hegyoldalról.

Villámok úrnője, aki kemény, mint a jég,közönyös, mint a nyári eső, kímélj meg minket!Kérünk, kímélj meg minket, ó villámok úrnője!- énekelték róla a dalnokok. Olykor a zene le-csillapította, akkor mosolygott, és az ég felde-rült, olyan tisztán, lilásan ragyogott, amilyen-nek a szemét tartották. De azok inkább sötétek,füstösszürkék voltak, mint egy napsütötte kis tó,amit felkavart a nyári zápor. Most a tekintete el-komorult, és a barlangja felett villámok nyújto-gatták szerteágazó ujjaikat a csillagok felé.

- Az úrnő dühös - suttogták a falu lakói.Mélyen a barlang nyugati csarnokában, ami

az otthona volt, ott állt egy villogó kijelző előtt,amin tűhegynyi fénypontok gyulladtak ki, éstűntek el. Olyan könnyedén értelmezte az üze-netet, ahogy az írnokok olvassák az írást, ésujjai gyors választ küldtek a várakozó csilla-goknak.

Miért készül Rys népe háborúra? Myknerestaegy békés, virágzó hely.

Egy pillanat telt el, és a kacskaringózóborostyánsárga sorok válasszá rendeződtek asötét, fémesen csillogó kijelzőn.

A valószínűségi változók azt vetítik előre,hogy Rys birodalommá nő. Ez kívánatos. „Neavatkozz bele!"

Jael bámulta az elhalványodó mintát, és ide-gesen söpört végig kezével a kijelzőn. Az üzeneteltűnt, és a barlang tetejéről tűzgolyók görögtekle, majd tűntek el a hegyoldalon.

Ez kívánatos. A gondolataiban a néma kijel-zők egy rég ismert hangon szólaltak meg, egyhüvös, cinikus férfi hangján. Háború! Feldúl-

É

REORTH ISTENEI

Milyentapasztalatkellett ahhoz,hogy egyistennő úgydöntsön,halandó lesz?

Elizabeth A. Lynn

tan járkált a teremben. A háború ocsmány ésgonosz dolog - ezt tudta, bár sosem élte át. Nemakart háborút Myknerestán. Még akkor sem,ha kívánatos, hogy Rys birodalommá nőjön. Atűzisten követői fogják végül is uralni az egészMethyst? Bosszúsan horkantott. A tűzisten va-laha egy Yron nevű férfi volt. Nagyon régen,amikor még jóval fiatalabbak voltak, az egészbolygón átívelő fényjelek segítségével beszél-gettek. De úgy tűnt, az egy másik kor volt. Mostnem akart Yronnal beszélni.

„Féltékeny vagy rá?" - kérdezte magától.„Féltékeny, amiért az ő gyermekei fogják uralnia világot, és nem a tieid?" Azon kapta magát,hogy már a kérdéstől is nevetnie kell. Mekkoraképtelenség, hogy valaki, aki hozzá hasonlóanöt világot látott, négyet kormányzott, azzal tö-rődjön, ki uralkodik egy kis csillag körül kerin-gő kis bolygón, ami egy hatalmas galaxis egyikspirálkarján van. Egy olyan galaxisén, ahol aReorth uralkodik. De a Methys mégis fontosvolt. Nem voltak hosszú távú megbízatások fej-letlen bolygókon, hacsak azok nem fontosak.

Valahol a valószínűségi változók között Methyskulcsfontosságú, a lehetséges jövők ott talál-koznak össze. Valahol a Reorth-on a hatalmas,szögletes tornyok egyikében, amely a gépeiketrejtette, egy technikus látta ezt a világot és alehetséges összefüggéseket belekapcsolódva azidő folyamába, ezért úgy döntött, megváltoztatezt-azt, úgy alakítja, hogy Methys jelentős le-gyen. „Ne avatkozz bele. Reorth háborút akar."

Jael kilépett a járatból, ahol a fényjeleket ésa kémszemeket őrizte, mindent, ami istennővétette. Végigsétált a barlang folyosóin, a gombákfelragyogtak a talpa alatt, amikor rájuk lépett.A sziklába vésett ajtónál bukkant ki, és kilé-pett a szabad ég alá. Felette az éjszakai égboltragyogott, tele csillagokkal. Szél kavargott agránitszirtek körül, zúgása érthetetlen szava-kat rejtett. Jael a kezeivel dörzsölgette meztelenkarját, hirtelen hideg lett. Ősz volt, már köze-ledett a tél. „Csodálkozom, miért szeret Yronegy vulkánban élni, ott minden csupa füst"- gondolta magában, és elmosolyodott. A kar-csú csuklóit díszítő karkötőkkel meleg köpenyt >

vont magára, és sárga fénysugarat bocsátottmaga elé a fagyos földre. Lassan sétált lefelé ahegyoldalon, hallgatta, érezte az orrában és aszájában az életet, ami körülvette a sötétben.Egy jaguár ugrott mögé, felszegte büszke fejét,de amikor kinyújtotta a kezét, hogy megsimo-gassa, félreugrott, és tágra nyílt szemmel bá-mult vissza. Magához tudta volna parancsolni,de még ha eszébe jutott is, elvetette a gondola-tot. Az jaguár az éjszaka része volt, mint a szélés a csillagok. Hadd legyen szabad.

Végül elért az ösvényhez, ami a faluba veze-tett - egy kopott, rejtett ösvény, még ő sem em-lékezett rá, mikor készült. Egyetlen magányoscsillag ragyogott a farönkök felett, Jael annak ahunyorgó fényét nézte. Nem is csillag volt, in-kább valamiféle láng. Szokatlan volt, a karkötőfénye halvány volt mellette, így arrafelé indult.Ki merészkedhet ilyen magasra a hegyén? Ezmár majdnem szentségtörés. Talán egy költő,ők néha különös dolgokat művelnek. Vagy egyutazó, aki eltévedt, elfáradt, már nem tudotttovább menni, és volt bátorsága rakni egy aprótüzet szinte az ajtaja előtt, hogy imádkozzon,kegyelmet kérjen a szükség órájában.

De valami még valóságosabb volt. Egy ház,egy durván összetákolt kunyhó, mellette az ol-dalának támasztva vízgyűjtő hordó, sárga füg-göny az ablakban. Jael egy ideig bámulta, aztánközelebb ment, és a lyukhoz hajolt, ahol a füg-göny szétnyílt.

Egy kis szobát látott bent, egy takaros prics-cset a földön, asztalt, széket a tűzhely közelében,az asztalon gyertyát. Az alacsony tetőgerendá-ról, mint a denevérek, csomókban gyökerek éslevelek lógtak, egy boszorkány kelléktára. A nőelőredőlve üldögélt a széken, és egy hosszú, vil-lás bottal a tüzet piszkálta.

Jael megértette, ez egy olyan asszony, aki- mivel joga volt hozzá - úgy döntött, nem vá-laszt férjet, nem szül gyermekeket, helyette in-kább boszorkány lesz, gyógyító, aki nélkülöz,de döntésében nagyság rejlik. Az istennő azo-kat ne tisztelte volna, akik az ő szolgálatábanválasztották a magányt?

Tovább figyelt. Bent a nő felállt. Odamenta ládához az ágy mellett, kivett egy birkabőrköpenyt, és elkezdte leszedegetni róla a bogán-

csokat. Váratlanul az ablak felé fordult, és Jaelazonnal visszahúzódott. Azon kapta magát,hogy a karkötőjével ködbe burkolja magát, hogymozdulatlanul ott maradhasson. Úgy tűnt,egyenesen őrá szegeződtek azok a sötét szemek,amik olyan szürkék, mint a füst, és sötét, hosz-szú hajfüggöny keretezi őket.

Aztán a fej biccentett, a boszorkány felhaj-totta a köpeny fekete csuklyáját, és az ajtóhozsétált. Jeal teljesen elrejtette magát az emberiszemek elől, és várt, miközben a boszorkánykinyitotta az ajtót, és bezárta maga után. Ta-lálgatta, hova merészelhet ilyenkor menni azistennő hegyén.

A boszorkány végigsétált az ösvényen a pa-tak mentén, és Jael némán, elrejtőzve követte.A kis tónál, a vízesés alatt a boszorkány letér-delt. Jael mosolyogva nézte. Ez az ő helye volt,nem sokkal korábban itt mutatta meg magát atelihold fényénél a megilletődött embereknek.Most a patakmedret eltorlaszolták a lehullottfalevelek, de attól még szent hely volt. A kicsivízesés egyenletesen zúdult át a sziklák pere-mén, le a tiszta, sötét tóba.

A boszorkány a lapos sziklákontérdelt, amika tó partját szegélyezték, és bámult bele a víztermékeny mélységébe. Az arca ünnepélyes voltés békés. Végül felemelkedett, és visszament azösvényen. Néma tisztelgése töprengésre kész-tette Jaelt, de elhatározta, hogy nem követi aboszorkányt a kunyhójához. Inkább visszatérta barlangjába.

Ünnepélyesen odalépett a fényjelekhez,amik a keze egyetlen intésére felgyulladtak,bizonytalanul megalit, és azon gondolkozott,mégis mit mondjon.

Végül emellett döntött:„Ezúttal magyarázatot kérek, miért van

szükség egy birodalomra?"A fénypontok felizzottak, és elhalványultak.

Jael várt. Nem érkezett válasz. Legyen. Majdmáskor. A kérdés meg fogja lepni őket. Mégemlékezett az éhínségre, az aszálya, a vészek-re. Egyszer pestist küldött az emberekre. Fájtlátnia a kór kérlelhetetlenségét, ahogy a halálvégigsöpört a népén. Nem kért magyarázatot,miért volt erre szükség. „De a háború, az más"- gondolta. „Bár honnan tudhatom, hogy más"

- gondolta, „sosem láttam háborút. Talán csakolyan, mint a pestis. De a pestis természet ré-sze. A háborút az emberek csinálják."

„És akkor? - kérdezte magától, „Az a pestissem volt természetes, te csináltad, a tudásoddal,a gépeiddel. Mit számít ez? Reorth asszonya,te miért lennél jobb a háborúnál?" - mondtamagának komoran. Csak ritkán nevezte magátReorth asszonyának.

A következő nap nem hozott választ a fé-nyektől, sem a következő, vagy az azutáni.

Az ősz kezdett átmenni télbe. Az Úrnő he-gye körül csak esett és esett, lemosta az utolsóleveleket a vékony fákról, víz áztatta a földeket,ami mezítelen volt búza nélkül. A vízesés zúgódalával könyörgött még időért.

Aztán egy reggel a föld fehér volt, hideg éskemény, jégcsapok csüngtek a fákon, a sövénye-ken, az ereszeken. A falubeli gyerekek hangos,éles kurjantásokkal behajtották a csordát az is-tállókba, letörték a megözvegyült fák élettelenágairól a vékony vesszőket. Fát gyűjtöttek. Azasszonyok számba vették az almát és a szárítottkukoricacsöveket, amikkel tele voltak az élés-kamrák, és az istennőhöz imádkoztak enyhe té-lért. A hegyi kecskék gyapja hosszú és bozontoslett, az állatok meg-megálltak, megvető tekin-tettel bámulták a fákat gyűjtögető embereket.A férfiak felhagytak a vadászattal. Rysben és aszövetséges Hechlosban a bányászat abbama-radt. Csak a kovácsműhelyekben dolgoztak,kardokat kovácsoltak, késeket és pajzsokat,dárdákat meg nyílhegyeket. A kovácsműhelyőrizte a meleget.

Valamikor a havas, jeges tél és az enyhü-lések váltakozása idején Reorth válaszolt. Afénypontok felragyogtak, mintába rendeződtekegy pillanatra, aztán kihunytak. Ez volt a gépekválasza a fénybe írva. Jael hetekig nem jött rá ajelentésére. Elhatározta, hogy figyelmen kívülhagyja, mint egy téves adást, ami másnak szólt,amíg egy éjjel Reorth-ról, az otthonáról álmo-dott. Amikor felébredt, siratta a világot, amitnem látott háromszáz éve, és a barlangja sötét-jében hallotta a saját hangját, ahogy hangosankimondja a gép nevét.

Egy kronoszkópról álmodott, amely egyi-ke volt azon nagyszerű gépeknek, amikkel az

idő vonalait kémlelik. Nem látott egyet semmár nem is tudta, mióta. Düh öntötte el. Talánkisgyerek, hogy képekben válaszoljanak neki?A válaszban rejlő lenézés vitte a kijelzők elé, azujjait begörbítette, készen állt, hogy felperzsel-je az eget a fényekkel. De félúton visszahúzta akezét. Az embereket, akik ideküldték, nem ér-dekli a haragja. Ahogy ők nézik, a válasz egy-értelmű. Ezt követeli meg a helyzet, látható azidővonalakban. „Tudod, a munkád. Csináld,amit mondtunk. Ne avatkozz bele."

Az idő egyre múlt. A vízesés a tó felett káp-rázatos jégből faragott formákká fagyott, meg-olvadt, leesett, és megfagyott újra. A tó nemfagyott be. Csak a színe változott, a viharoség alatt szinte feketévé sötétedett. A falubelieknem jártak oda, de a boszorkány, Akys igen.Hetente egyszer-kétszer letérdelt a csúszós,jeges kövekre. A kunyhója olyan magasan voltfent a patakmedernél az Úrnő hegyének olda-lában, ahová a falubeliek még éppen felmerész-kedtek. Kelletlenül jöttek, a szükség hozta őket,egy beteg gyerek vagy tehén, egy fejsze okoztaseb. Az asszonyok jöttek elsőnek, és utánuk aférfiak. Ez így volt rendjén, férfiaknak nem volthelyük az Úrnő hegyén.

Még ritkábban a boszorkány ment el a fa-lusiakhoz, az otthonából legyalogolt a kerék-nyomoktól szabdalt falusi utcákra. Sosem voltbiztos abban, hogy honnan származik a tudása,csak hogy ott van, mintha fejbe vágnák, a fi-gyelmeztetés, ha valami nincs rendjén a falubanvagy az erdőben. Egyszer megtörtént, hogy egylány fagyűjtögetés közben elcsúszott, és beszo-rult a lába két szikla közé. Akys lement a faluba,hogy szóljon nekik, és elvigye őket a gyerekhez.Máskor tűz ütött ki a magtárban. Sosem jöttekrá, hogyan történt. Akys megérezte volna a füs-töt? Nem tudta megmondani, de a veszély ér-zete ott dörömbölt a fejében, miközben sietettlefelé az ösvényen, hogy felverje a falubelieket,aztán a metsző, jeges szélben segített nekik alángok elleni küzdelemben.

A tél közepén, mikor gallyakat gyűjtött a fa-gyott hegyoldalon, Akys tűzifát talált az ajtajaelőtt. Máskor almát vagy almabort, kis boros-tömlőket, hogy melegítsék, amikor a hamu márnem melegíti, és a szél kinyújtja utána kapzsi >

ujjait a kunyhója millió résén át. A tűzeset utánegy szarvascombot hagytak neki. Hálás voltérte, mert a nyulak és verebek megtanulták el-kerülni a csapdáit, így azok a legtöbbször üre-sek maradtak.

Hogy eltöltse a bezártság napjait a magányoskunyhóban, Akys egy furulyát faragott egy a tó-hoz közeli fa ágából, és zenélt. A zene lehullám-zott a hegyoldalon, és a falusi gyerekek abba-hagyták az állatok etetését, hallgatták a szétfutódallamokat. Jael is hallotta. Vonzotta a zene, aremegő, tiszta hangok olybá tűntek a fülének,mintha a tél zenéje lenne, egy dal a havas viha-rokban. Néha sötét éjszakákon Jael magára kaptaa zöld csuklyáját és a köpenyét - a köpenyt, amimég a Reorth- on készült -, és elment a tó mellett,fel a boszorkány házának elsötétített ablakához,és csak hallgatta. A zene magányossá tette.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Jael az egyikéjjel helyi kommunikációra állította a fényjele-ket, és a szigeteken túl Yront hívta újra és újra.Aztán a Reorth-tal lépett kapcsolatba.

Yron nem viszonozza az adást.A válasz rögtön megérkezett.„Yront helyi idő szerint húsz éve visszaren-

delték. Új megbízatás lehetősége. Ezek a koor-dináták."

Kis szünet következett, aztán csillagászatikoordináták sora villant át a képernyőn. Jaelvállat vont, de az üzenet folytatódott.

„A kérésedet megfontoljuk. Elfogadnál újmegbízatást? Ne siess a válasszal!"

Akys, a boszorkány nem tudta megmondani,mikor érezte meg az idegen jelenlétét a házakörül. Az érzés csak előbukkant a semmiből,ahogy a dolgok látásának az adománya is egy-szer csak ott volt a fejében. Különösen éjszakavolt erős az érzés, amikor a felhők elrejtettéka holdat és a csillagokat. Először azt gondolta,egy vadállat a hegyekből, amit a zenéje vonzottoda. De az állatok hagynak nyomokat, amiketolvashat a szem. Ennek a jelenlétnek nem voltnyoma, kivéve egyet, ami talán egy csizmás láblenyomata volt a hóban.

Aztán egy napon, amikor a déli nap csak egyrézérmének látszott a felhők mögött, Akys ko-pogást hallott. Valaki bajban van, gondolta. Bár

a képessége nem jelzett. Felállt, és félretette afurulyát, lassan mozgott, nehézkesen, éhezett,mert a csapdái már napok óta üresen álltak. Azajtóhoz ment, és kinyitotta.

Jael állt a jégcsapok barázdálta eresz alatt. Hosz-szú, zöld köpenyt viselt, amit vastag, sötét bundaszegélyezett. Az ujjai között két fácán lógott.

- Jóindulat és hála neked - köszönt. A hang-ja mély volt és kedves. - Az én nevem Jael.Szomszédok vagyunk. Estékénként hallgattama zenédet, sok örömet okozott. Ajándékot sze-rettem volna hozni. - Előre nyújtotta a madara-kat. A hajtincs, ami a mozdulattól kiszabadulta csuklya alól, aranyszínű volt, mint a telihold.

Akys hátralépett.- Nem jönnél be? Hideg van a küszöbön.- Örömmel - válaszolta Jael, levette a csuk-

lyáját, és belépett a kicsi, füstös házba. Akyskivette a kezéből a madarakat.

- Nem is tudtam, hogy van szomszédom -mondta közben. Fürge szemei észrevették azarany csillogását, ahogy a köpeny félrecsúszott.Ki ez az elegánsan, idegenül öltözött nő, ételthozott neki, és a szomszédjának hívja magát?Jael mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Jael vagyok - ismételte meg a nevét. -Nemrég költöztem ide - egy pillanatig této-vázott - Cytherából, nyugatról. Most az Úrnőforrásának közelében lakom.

- Nem ismerem azt a helyet, Cytherát -mondta a boszorkány. Tépdesni kezdte a ma-darak tollait. - És egyedül élsz? - kérdeztehalkan.

Jael bólintott.- Nincs férjem.- Akkor eszel velem ma este? - kérdezte

Akys - Nehéz új otthont teremteni egyedül, fő-leg télen. És ezek egyébként is a te madaraid.

Jael közelebb ment a tűzhelyhez, ahol Akys amadarakat tisztította. Letérdelt, és kinyújtottaa kezét a meleg felé. Karcsú ujjait nem durví-totta el a munka. Csuklóin a karkötők arany-színben ragyogtak a tűz fényében. Úgy tűnt,mintha a lángok feléjük kapdosnának.

Jael belenézett Akys szürke szemébe.- Bocsásd meg a hallgatagságomat! - szólalt

meg. - Sosem beszélek a múltamról. De nemakartalak megbántani.

- Megértem. Elfogadom az ajándékodat és ahallgatásodat is.

„Biztosan eskü kötelezi a hallgatásra" - gon-dolta Akys. „Talán vagyont és családot hagyotthátra, hogy az Űrnőt szolgálhassa. Nemes tettvalakitől, aki ilyen gyönyörű és fiatal."

- Én is egyedül vagyok - folytatta hangosan,közömbös hangon, miközben felkapta a fújta-tót, felélesztette a tüzet, és bedobta a fácánokata fazékba.

- Azt látom - mondta Jael körülnézve azegyetlen szobában, benne a keskeny priccsel ésaz egyetlen székkel. - Nincs sok hely itt.

Akys vállat vont.- Ez minden, amire szükségem van. Sosem

gondoltam látogatókra. Talán szerzek még egyszéket.

Jael maga alá húzta a lábát, és a tűz mellé te-lepedett.

- Még egy szék jó lenne - mondta egyetértő-en. - A látogatóknak... vagy a barátoknak.

A tél hátralevő részében a két nő megoszto-zott az élelmen, madarakon, nyulakon, szárítottgyümölcsön, mogyorón és a vízen. Amikor az időmegenyhült, a hó elolvadt, és a patak megduzzadt,horgokat készítettek és damilt, hogy halakat fog-janak. Kifosztották a mókusok éléstárát a földön,és fát gyűjtöttek a tűzhelybe. Jael arca és keze le-barnult, kicserepesedett a széltől és a víztől.

- Akys! Akys! - kiabált a házból, szélesretárva az ajtót.

Es Akys, aki a patakparton térdelt a vízhor-dó vödörrel a kezében, érezte, hogy megdobbana szíve az őszinte, szeretetteli hívogatástól.

- Igen?- Megtölthetem a fürjet gesztenyével?- Van elég gesztenye?- Azt hiszem.- Vékonyra aprítsd fel!Akys felhozta a vödröt a házhoz, és óvato-

san, a válla felett figyelte, ahogy Jael felvágta agesztenyét. Csodálkozott, hogy a fiatalabb nöhogyan boldogult egyedül, mert nem értett alegegyszerűbb dolgokhoz sem.

- Légy óvatos azzal a késsel! - aggódottAkys.

- Ha kicsorbítom - válaszolta Jael -, elviszemmajd köszörűshöz, hogy újra megélezze neked. >

- Azt nem akarom, hogy megvágd magad.Jael elmosolyodott.- Sosem szoktam, nem?- Valóban.Jael letette a kést, és a feldarabolt gesztenyét

belenyomkodta a fürj belsejébe. Átkötötte amadarat egy madzaggal, megemelte, és megbe-csülte a súlyát.

- Szép nagy példány, örülök, hogy kaptálegy új fazekat a faluból.

- Utálok kérni bármit is - mondta Akys.- Tudom. De fémfazekat nem tudsz úgy épí-

teni magadnak, mint egy széket - felelte Jael.Átvágott a szobán, bedobta a madarat az üst-be. - Én holnap horgászni szeretnék. Hozok páracélhorgot, amikor reggel visszajövök.

- Miért nem maradsz itt éjszakára? - kér-dezte Akys csendesen.

Jael megrázta a fejét. Ezekben a napokbanemberi asszonnyá vált. Tanult, vagy inkábbújratanult, mert biztos volt abban, hogy mind-ezt tudta korábban. Fát vágott, állatot nyúzott,takarított, főzött, horgászott egy fűzfabottal ésegy vastag kenderkötéllel, amit maga sodort.Vizes lett, és fázott, megéhezett, mint Akys, ésesténként a barlangjához fáradtan, feltört láb-bal mászott fel. De minden éjjel visszament.A hűség azt követelte, hogy minden éjjel fordít-sa az ég felé, állítsa vételre a fényeket, és várjon.De mire? Néha azt mondogatta magának, hogyválaszra vár. Megérintette a gépeit, emlékezett,hogy egykor valóban istennő volt.

De reggel, amikor lement a hegyoldalonAkyshoz, a valóság, amit Reorth jelentett, távo-li lett, és minden terve álomnak tűnt, amit csakéjjel érthet meg, nappal fel sem tud idézni.

Akys sosem kérdezett. A kurta mese, amitaz első találkozásukkor mondott, kiszínezet-len maradt, és Jael már-már elfeledkezett róla.Nem érezte, hogy szüksége lenne a múltra.Néha Akys szürke szemében kíváncsisággal ésvárakozással nézte. De ha kérdések futottak isát az agyán, sosem tette fel őket.

A tavasz úgy tört át a télen, ahogy a víz áttöria gátakat. Újra és újra megmérték a patak víz-szintjének növekedését és csökkenését. Ahogytavaszodott, halak úsztak, ugráltak felfelé, ésha kitartottak egy hálót, vagy csak a kezüket,

beleugrottak a csapdába. A halak hasa szivár-ványszínben csillogott a napon. Olyan volt,mintha egy szivárvány darabkái úszkálnánakaz áttetsző vízben.

- Meg akarok fürdeni a folyóban - mondta Jael.- Még túl hideg - felelte gyakorlatiasan Akys. -

Meg fogsz fázni.- Akkor megvárom a nyarat - fintorgott

Jael. - Miért telik olyan lassan az idő? - kérdez-te, és kérdően széttárta a kezét.

Mégis, a barlangjában éjszakánként látta,hogy sebesen múlik el az év, és azt kívánta, bárkiterjeszthetné a hatalmát a bolygó mozgására,a pályájára a nap körül.

A kémszemek, amiket Rys felé fordított, el-árulták, hogy a hadsereg és egy hajóhad gyü-lekezik. „Őszre itt lesznek" - gondolta Jael.Addigra elkészülnek. Spykos, Rys királya embe-reket toborzott minden városból Dechlas köze-lében. Megerősítette a szövetségét Hechlosszal,azzal, hogy hozzáadta a lányát a hechlosi királyfiához. Az istennő, Jael, az asszony testében,tombolt, hogy ezeknek az embereknek az asz-szony annyi, mint a lábasjószág, adják-veszikőket, hogy dinasztiát alapítsanak.

Spykos király kifosztotta Nysineria és Kovoskikötővárosait - télen! -, rémületet és zavartkeltett, elfoglalta őket, aztán védtelenül hagyta.Jael sápadt arccal nézte a támadást. Fájt látniaaz égő városokat.

„Mit fogsz tenni?" Ez volt a kérdés, amit nemengedett meg magának. Ha felteszi, akkor megkell válaszolnia. Ez tartotta ébren éjszakán-ként, amikor a barlang csarnokaiban sétált, ésbámulta a sötétben a néma fényjeleket.

Akys perlekedett vele.- Mi van veled? Árkok vannak a szemeid

alatt. Alszol?- Nem igazán jól.- Adhatok egy italt, ami segít aludni?-Nem kell.- Nem alszol itt? Fárasztó éjszakánként ha-

zamenni.Jael a fejével nemet intett.A nyár forróságának hullámai elérték a he-

gyet. A gyerekek felhajtották az állatokat amagasabb legelőkre. A sziklák visszhangoztáka füttyszót, a kiabálást és a kutyák ugatását.

A nyár illatával teltek meg az erdők és a mezők:lonccal, lóherével, rózsával és a vihartól nedvesfű szagával.

- Most már megfürödhetsz a patakban -mondta Akys.

Lementek a patakhoz, ami bővizűen és se-besen rohant a medrében. Jael ledobta a ruhá-it. A teste karcsú volt, kemény és sima, a bőregyöngyház színű, kivéve, ahol az időjárás ki-cserzette. Belemártotta a lábát a vízbe.

- Hú, de hideg! - mosolygott vissza Akysra.- Egyenesen erről a szikláról ugrom bele.

Akys a parton ült, és nézte, ahogy Jael lebu-kott az áramló, tajtékzó víz alá, játszadozott,kacsának, lazacnak tette magát vagy vidrának,hódnak, angolnának. Végül a hidegtől már el-kékülve kiugrott a vízből, és Akys egy pokrócotcsavart köré. Jael beleburkolózott, és lehevere-dett megszáradni. A magas fű, a nyár édes aro-mája, csiklandozta a nyakát. Felült.

- Maradj egy kicsit! - kérte Akys - Tiszta fűa hajad. - Kivette a fűszálakat könnyű, biztosujjakkal.

- Miért nem mész be te is? - Jael kérdésegyengéd és hízelgő volt.

- Nekem túl hideg. Egyébként is, elriaszta-nám a halakat. Én sutábban mozgok.

- Ez nem igaz. Ügy mozogsz, mint egy zerge.Figyeltem, ahogy másztál a sziklákon. És sosemvagy ügyetlen a kezeddel sem. Egyetlen egyszersem húztad meg a hajam.

- Igen, de te olyan vagy, mint egy sellő avízben. Én úgy néznék ki, mint egy vén, barnakutya.

- Fiatalabb vagyok nálad, nem kellett olyankeményen dolgoznom.

- Hány éves vagy? - kérdezte Akys.Jael küzdött, hogy években gondolkodva lás-

sa a saját arcát.- Húsz - hazudta.- Én harminckettő vagyok, és ha lenne gye-

rekem, a testem már öreg lenne, és az ő jövőjükmiatt kellene aggódnom, nem a sajátom miatt.

Jael hagyta a rosszat sejtető megjegyzést el-szállni.

- Sajnálod, hogy nincs gyereked?- Nem. Az ígéret az ígéret. Azt hiányolom

néha, hogy legyen valaki, aki szépnek lát.

- Ne légy bolond! - Jael előrehajolt, és a kétkeze közé fogta Akys kezét. A takaró lecsúszotta válláról.

- Gyönyörű vagy. Nem látod magad, de énlátlak, és tudom. Gondolod, egy férfi szeme kell,hogy meglássa a szépségedet? Sose mondj többéilyen butaságot! Erős vagy, kecses és bölcs.

Jael érezte, hogy Akys ujjai megszorítják akezét.

- Köszönöm.- Nem kell megköszönnöd.Azon az éjszakán Jael Akys karjaiban fe-

küdt a keskeny, kemény, szalmával kitömöttpriccsen, és hallgatta az eső kopogását a tetőzsindelyén. Az égő, nedves fa pattogása zenélta kunyhóban.

- Miért vagy még ébren? - mormogta Akys.- Aludj!

Jael hagyta, hogy a teste megpihenjen. Kicsi-vel később Akys légzése lelassult, elmélyült, deő még mindig ébren feküdt, bámulta a sötét pla-font, nézte a mintát, amit a táncoló lángnyelvekfestettek rá.

Az ősz úgy követte a nyarat, mint egy pusz-tító tűzvész. A levelek és a fűszálak aranyszí-nűek, vörösek, majd barnák lett, elszáradtak, alevelek lehullottak. A napok rövidebbek lettek.A telihold égette a kékesfekete eget. A falusiakaratóbált tartottak. Mint hatalmas, rézszínűkígyók, a fáklyák sorai táncoltak a learatottföldeken, először a nők és a gyerekek, aztán aférfiak. Füst kavargott fel lobogó fáklyákból ahegyoldalba, a kunyhóhoz. Akys játszott a fu-rulyáján. A hangjától Jael ismét magányos lett.A furulya hangja úgy tűnt, utánozza a táncolóknevetését és éneklését, és mintha a tél fagya túlhamar jött volna, Jael megborzongott.

Akys elővette a téli bundákat a ládából, éskilógatta őket a levegőre, hogy kiszellőztessea dohos szagot. Terített még egy pokrócot apriccs végére.

- Erre még nincs szükségünk - mondta Jael.- Megborzongtál - felelte Akys. - Egyébként

is szükségünk lesz rá.Egy éjjel, kivitték a pokrócot, és lefeküdtek

a langyos fűbe, hogy nézzék a csillagok ragyo-gását, ezüstösek, borostyánszínflek, vörösek éskékek. Egy fénycsóva futott át az égen. >

- Hullócsillag! - kiáltotta Akys. - Kívánjvalamit!

Jael keserűen elmosolyodott, és nézte, ahogya meteor belezuhan a légkörbe. Elképzelte,ahogy eléri a tengert, az sistereg, felforr, ha-talmas hullámot vet, a vízfal bömbölve áttöra kikötőkön, szétdobálja a rysi hajókat, mintfaforgácsokat egy tócsában, hozzácsapja őket asziklához, és apró darabokra törnek. Azt kíván-ta, bárcsak megtörténne, amire vágyik.

- Mire gondolsz? - kérdezte Akys.- Rysre.- A szóbeszéd szerint...- Azt hiszem - kezdte Jael óvatosan -, a szó-

beszédek igazak.Akys felkönyökölt.- Gondolod?- Nem tudom. Megijesztenek.- Az ország belsejében vagyunk, és akárho-

gyan is, ez a falu olyan közel van az Ő hegyéhez.Nem mernek idejönni.

Jael megremegett.- Álmodtál erről, igaz? - kérdezte Akys.

- Volt, hogy felkiáltottál álmodban. - Jael, temegteheted, hogy hazamész? - tette hozzá ki-csivel később.

- Micsoda?- A helyre, ahonnan jöttél. Nyugaton, elfe-

lejtettem a nevét.- Cythera.- Az. Vissza tudsz menni oda? Biztonságo-

sabb lenne, ha a rysi férfiak eljönnek.- Nem. Nem mehetek haza. Egyébként is, te

nem hagyod el ezt a helyet, és én nem hagylakel téged.

- Ez boldoggá, egyben szomorúvá is tesz -mondta Akys.

- Nem akarok szomorúságot okozni.- Akkor gyere közelebb, és tegyél boldoggá.Szeretkeztek, aludtak, és amikor felébred-

tek, a csillagok már elhalványodtak. A takarónedves volt alattuk. Átrohantak a harmatosmezőn a kunyhóhoz, és száraz pokrócot teker-tek maguk köré.

Következő éjszaka Jael visszament a bar-langjába. „Ez őrület" - mondogatta magánakútközben. „Nem lehetsz két ember, nem lehetszistennő és Akys szeretője egyszerre." De körü-

lötte a sötét erdő nem válaszolt, csak egy bagolyhuhogott, egy egér cincogott, és egy vadászóvadmacska bömbölt föl.

Jael először a lumeneket nézte meg, de sö-tétek voltak. A hónapok alatt, amíg távol volt,nem jött üzenet. Aztán ellenőrizte a kémsze-meket. Hajók vonták fel vitorláikat a vízen,mintha szárnyak lennének, szelet fogtak, és si-ettek, vitorláik sötétlettek a holdfényes vízen.A sebességüket számolta. Talán négy naponbelül elérik Mykneresta partjait. Elképzelte,hogy nagy ködöt küld át az óceánon. Haddszerencsétlenkedjenek a sziklák és zátonyokközött! Ha nem köd, akkor szélvihar, erősnyugati szél, ami visszafújja őket Rysbe, vagykeleti, hogy letépje a vitorláikat, és kettérop-pantsa az árbocot, vagy északi szél, hogy jégborítsa be a fedélzetet. Jael összeszorította afogait, hogy így védekezzen a gyilkos ábrán-dok ellen.

Várt egy napot és egy éjszakát a barlangban,aztán visszatért Akyshoz. A boszorkány az asz-talnál ült, és egy köszörűvel a késeit élezte.

- Híreid vannak. Mit hallottál? - kérdezteJael.

Akys mosolyogni próbált. A szája megreme-gett.

- Egy futár jött tegnap, amíg távol voltál.Hajókat láttak, egy egész flottát. A falubeliekmár fegyverkeznek. - Az arca megöregedett azelmúlt éjszaka során, de a keze nem remegett.- Lementem a kovácsműhelybe, és kértem egyköszörűt. Sosem öltem még meg férfit, de tu-dom, hogy ezzel megélesíthetem a késeket.

- Talán nem jönnek ide - mondta Jael.- Talán - Akys letette a kést, és felvett egy

másikat - Elmentem az Úrnő tavához tegnap,miután hallottam a híreket.

-És?- Nem adott jelet. Az Úrnő ritkán szól hoz-

zám, de azt gondoltam, most fog. Tévedtem.- Talán lefoglalja a flotta.- Nem hagyatkozhatunk talánokra.- Ettél már ma valamit? - kérdezte Jael.Akys folytatta a munkát, úgy válaszolt.- Nem tudom.- Bolond. Megnézem a csapdákat, te gyújts

alá a fazéknak!

- Azt hiszem, ki sem tettem a csapdákat.Jael megcsókolta.- Máson járt az eszed. Ne aggód, majd lesz

valahogy! Most kelj fel!Megvárta, amíg Akys felkelt, aztán ment ki

a kunyhóból. Ellenőrizte a csapdákat, ténylegnem állították fel őket. „Nem kellett volna távolmaradnom" - gondolta. Megállt a sűrű bozótosmellett, hallgatta a madarak énekét, kiélesítetteaz érzékeit. Amikor hallotta egy fajd szárnyá-nak csapkodását, magához hívta, és a madár bi-zalommal repült bele a kinyújtott kezébe. Egygyors csavarással kitörte a nyakát. Bevitte azasztalra, és feltűrte a ruhája ujját. Akys a tüzetélesztette fel.

- Elriasztottam egy rókát a fajdtól - mondtaJael. - Dobj fűszereket a vízbe!

Az ágyban, a két takaró alatt, beszélgettek.- A férfiak miért háborúznak? - kérdezte

Akys.- Vagyonért, földért, hatalomért.- Miért akarna bárki ilyesmit?- Miért gondolkozol ezen, aludj inkább!- Nem gondolod, hogy Ő haragszik ránk va-

lamiért, amit tettünk vagy nem tettünk?- Nem tudom - válaszolta Jael, és örült,

hogy sötét van, így Akys nem látja az arcát.- Nekik van egy istenük, aki a tűzben él, a

rysieknek.- Honnan tudod?- A kovács mondta. Az ő istenük biztos sze-

reti a vért.- Pszt, most már aludj!Végül Akys kimerülten álomba sírta magát.

Jael szorosan ölelte, minden erejével távol tar-totta a rémálmokat, ahogy Akys tette a korábbiéjjeleken.

Reggel hallották, hogy gyerekek kiabálnak,és hívják a nyájat.

- Mit csinálnak? - csodálkozott Akys.- Felviszik az állatokat a nyári legelőkre.- De miért? Túl késő... értem, biztonságo-

sabb ott. A gyerekek fent maradnak az állatok-kal?

Jael nem tudta.Azon az éjszakán, amikor Jael a köpenyét

magára vette, Akys úgy állt fel, hogy elállja azajtót. >

- Ne, Jael! Nem mehetsz vissza ma! Mi van,ha jönnek, és egyedül találnak téged.

- Nem fognak megtalálni.- Gyönyörű vagy és fiatal, én meg egy öreg

boszorkány, akit Ő védelmez. Maradj velem!A köpenye alatt Jael ökölbe szorította a ke-

zét.- Mennem kell - mondta. - Visszajövök reg-

gel. Nem fognak éjszaka jönni, amikor nem lát-nak, főleg nem egy idegen helyre. Nappal jön-nek, ha jönnek egyáltalán. Reggel visszajövök.

- Vigyél el egy kést!- Nem merek. Valószínűleg magamat vág-

nám meg vele a sötétben.- Ne menj! - könyörgött Akys.- Mennem kell - ismételte meg Jael.Végül elment.A barlangban nem nézett rá a kémszemekre.

Az igazat mondta Akysnak, nem fognak éjszakajönni, ebben biztos volt. De reggel... addig szo-rította a kezét, amíg már fájt. „Hogy döntöttél,Reorth asszonya?"

Nem tudott aludni. Ült a csarnokban a gé-pek sokasága előtt. A Methys bármelyik pontjátelérhette velük, megváltoztathatta az időjárást,felzavarhatta a tengereket, ölhetett. A karkötőka csuklóján vibráltak az energiától. Visszafogtaőket. Bárcsak tudna aludni. Felkelt. Lassan sé-tálni kezdett, oda-vissza, oda-vissza, a csarnokegyik végéből a másikig, a saját akaratával kö-tötte magát gúzsba.

„Nem mehetsz ki" - mondta magának. „Sé-tálj! Nem mehetsz ki." Önkívületbe esett. „Sé-tálj a falhoz! Most fordulj meg! Sétálj ahhoz afalhoz! Fordulj! Ne avatkozz bele! Az nemkívá-natos. Sétálj! Fordulj! Ne mehetsz kü"

Reggel, amikor a gépek azt mondták, a napmár felkelt, és magasan jár, Jael elhagyta a bar-langot. Lement az ösvényen a kunyhóhoz. Afüstszag kínozta az orrát. Elment a tó mellett,átment a fák között, amik keretezték, és a pa-taknál bukkant ki. A kunyhó sértetlennek tűnt.Közelebb ment, és meglátta, amit elsőre nem:az ajtót kitépték a sarkaiból, ott hevert szétta-posva a sáros fűben.

Bement a kunyhóba. Akys a saját térfelénfeküdt az ágyon. Vér volt mindenhol körülötte,az ágyon és a földön. Meztelen volt, de valaki

a birkabőrből készült köpenyt átdobta a dere-kán és a lábán. Jael odasétált. A holttest szemeinyitva voltak, kifordultak a fájdalomtól és azeltökéltségtől. A megmerevedett jobb karja kö-nyékig véres volt. Jael lába beleakadt valamibe.Lehajolt, hogy megnézze, mi az. Egy véres késhevert a mocskos földön.

Jael még egyszer körülnézett a kunyhóban.A fosztogató martalócok betörték az ajtót, hogyegy halott vagy haldokló nőt találjanak bent,majd elmentek. Kegyes volt tőlük, nem gyújtot-ták fel, nem fosztották ki az apró helyet.

Elsétált a kunyhótól. Füst szállt fel lentről afaluból. Lement az ösvényen. Égett hús szagátérezte. A raktáraknak vége. A rysiek gyújto-gatni és embereket lekaszabolni jöttek, amikormegvirradt. Jael azon töprengett, vajon meg-öltek-e mindenkit. Egy tetem hevert az utcán.Odament, hogy megnézze. Egy nőstény kecskevolt, a torkát elvágták. Egy férfi jött ki egy ház-ból, zokogott és átkozódott. Jael eltüntette ma-gát az emberi szemek elől, és bement a betörtajtón. Halott nők voltak bent, egy idősebb, atestét szétlapították a falon, mint egy molylep-két, a másik fiatal volt, gyönyörű lehetett. Nemtalált szavakat a pusztításra.

Csak a nőket ölték meg? Kiment a házból.Nem, ott egy férfi volt. A falnál hevert, a kezei-vel a hasát szorította, ahonnan kibuggyantak azsigerei. Legyek zümmögtek a keze körül.

Jael körül egyre hangosabb lett a sírás. Vé-gigsétált az utcán, majd visszafordult, elmentújra a halott férfi és a kecske mellett, a csűr mégfüstölt a napfényben. Elég ember maradt élet-ben a faluban, hogy éhezés törjön ki a tél végéig.

Jael felsétált a patak mentén, el a tó mellett akunyhóig. A kunyhó alatt tétovázott, oda von-zotta a változás a patak csobogásában. A fosz-togató katonák egy holttestet dobtak a tisztavízbe, beékelték két nagy szikla közé, megbecs-telenítették.

Jael visszatért a barlangjába. Egy intésérefelgyulladtak a fényjelek. Fellángoltak, és úgymaradtak, mintha a sziklafalak izzottak vol-na. Meztelen, égő, ragyogó kő vette körül, ésJael odasétált a gépeihez. Egy mozdulatot tetta fények felé: a fénypontok őrülten kavarogtak,sisteregtek, aztán kialudtak. A kijelző kialudt.

Elhúzta előtte a kezét, de sötét maradt, törött,halott.

Elmosolyodott. A géphez fordult, gyorsérintésekkel beállította a kontrollnak használtmintát. Nem használta ezt a gépet a pestisjár-vány óta, amikor megváltoztatta egy baktériumöröklött tulajdonságait. Aprólékosan ellenőriz-te a sablont, és beállította a végső paramétere-ket. Amikor már teljesen elégedett volt, bekap-csolta a gépet.

Csendben zümmögött. Egy fénysugár hagytael, és sugárzás terjed el, összefonódva a gene-tikai mintával. Elérte a rysi Spykost, aki har-ci sátrában feküdt Mykeneresta fővárosának,Ainnak a falai alatt, a város utcáit a katonákhamuvá égették, a tizenkét éves királylánytfoglyul ejtették. A sugárzás elérte az ajtónál-ló őrt. Elérte a katonákat, akik fosztogattak avárosban. Elérte azokat a banditákat, akik avidéket fosztogatták, és erőszakolták végig. El-érte Rys nemes urait. Arafot, Hechlos királyáta harmadik felesége mellett találta, a fia, Ascha rabszolgalányok közt feküdt, akiket úgy tűnt,imádott, míg az új felesége egyedül aludt. ElérteHechlos nemeseit és Dechlas rangos családjait.

Elért minden tizennégy évesnél idősebb fér-fit a hat szigeten. Nem ölt meg senkit, de ami-kor a meghatározott genetikai mintával kerültkapcsolatba, terméketlenséget okozott. Kovos,Nyseneria, Mykneresta férfijait ez nem érintet-te. De Rysen, Hechloson, Dechlason és bárhol,ahol a népükből férfit talált, elidőzött.

Nincs mag, nincs gyerek. Nincs gyerek,nincs dinasztia, nincs dinasztia, nincs biroda-lom, és ha nincs birodalom, nincs háború.

Végül Jael lekapcsolta a gépet. Körülötte asziklák ragyogtak. Még egyszer körülnézett abarlangban, ami három évszázadon át volt azotthona. Aztán használta a karkötőket, védő-pajzsot húzott maga köré, és megidézte a türel-mes fényeket.

A megmaradt falusiak azt látták, hogy azÚrnő hegye lángba borul. Tűzgolyók gurultakle a hegyoldalon, tűzcsomók táncoltak a szirte-ken, mint tébolyult démonok. A kövek szétha-sadtak, és elporladtak.

- Ez Rys tűzistene - suttogták a falusiak. -Azért jött, hogy legyőzze az Űrnőt.

Egész éjjel nézték az égő tüzeket. Reggelrea lángok eltűntek. Azon a napon pár bátor asz-szony fellopakodott az ösvényen. Ahol az Úrnőtava volt, patak rohant, szétszórt, éles kövekbarázdálták, mint a fogak. Felette, a hegytetőnmindent hamu borított. Az Úrnő elment. Azasszonyok könnyezve hazabotorkáltak.

Nincs mag, nincs gyerek.Ahogy eljött ez első hó, az utazók híreket

hoztak Myknerestára.- Rys asszonyai meddők - mondták. - Nem

szülnek gyermekeket.A falvakban csodálkoztak ezeken a híreken.De tavasszal, az énekesek egyesével vissza-

tértek a téli menedékeikből, hogy folytassákszokásos vándorlásukat az utakon. Ők máskéntmondták a híreket.

- A tűzisten magva hamu - kiáltották világ-gá. - Éget, de nem nemz utódot.

És csúfolódó dalokat írtak, amiketszigetszerte csodálkozva énekeltek.

Nincs gyerek, nincs dinasztia. Ezt énekeltékAinban, a rysi Spykos újonnan épült palotájá-nak falai alatt. De nem volt katona, hogy meg-büntesse az énekeseket vakmerőségükért, merta vadonatúj palota üres volt, patkányok marta-léka.

Nincs dinasztia, nincs birodalom.Rysben háború tört ki az örökösödésért, és

Spykos hazatért.A nők hozták el az igazságot. Rysről,

Hechlosról és Dechlasról érkeztek. Elhagyták aföldjeiket, vagyonukat, rokonaikat, azoknak aszigetére jöttek, akiket a férjeik megpróbáltakleigázni. A halászok feleségei csónakokkal, anemes nők hajókon érkeztek, és velük kereske-dők, katonák, királyok, ácsok asszonyai.

- A férjeink nem ajándékoznak meg gyer-mekkel - mondták. - Nem szülünk fiúkat a föl-dekre, lányokat az otthonokba. Gyermekekértjöttünk. Szánjatok meg minket, Myknerestanépe, adjatok nekünk gyermeket, és a lányainka ti lányaitok lesznek, a fiaink a ti fiaitok. Nincsbirodalom, nincs háború.

Már az egész világ tudta. A költők hangosandalolták: az Úrnő még mindig velünk van, ésbosszút állt értünk. Ainban újjáépítették az ol-tárát és szobrot emeltek, ahol a haja vörös volt, >

,ELIZABETH A. LYNN

Amerikai írónő, 1976-ban kezdett novel-lákat publikálni, majd két évvel későbbelső regénye, az A Different Light is meg-jelent. Ez egy halálos beteg művészrőlszól, aki akár az élete árán is be akarjautazni a csillagvilágot. Következő re-génytrilógiájával (Chronicles of Tornor,1979 80) a hősi fantasy felé fordult, azelső kötet el is nyerte a World Fantasydíjat. Azóta meg is maradt ennél a zsá-nernél, amire további regények és novel-lák a bizonyítékok. Előszeretettel döntő-geti a szexuális tabukat, és a feminizmusügyének is harcos védelmezője.

mint a tűz, és olyan élethű sziszegő, tekergő kí-gyók a csuklójára, hogy majdnem megmozdul-tak. Még Rysben is róla énekeltek a dalnokok, ésa telihold alatt az emberek neki táncoltak, bár aszemüket a tűzisten hegyén tartották. Azonbanaz nem kezdett füstölni, néma maradt.

Myknerestán a fák és bokrok visszanőttek azÚrnő hegyén. Egy nap, nyár végén, amikor a pa-takok már kiszáradtak, pár szikla megcsúszott,és lezuhant. Eső után a víz kis tóba gyűlt ott,ami meg is maradt. Az öregasszonyok felmen-tek az ösvényen, hogy megnézzék.

- Visszatért, az Úrnő visszatért - mondogat-ták.

A következő év tavaszán egy asszony jött afaluba. Az arca megviselt volt, szél és idő cser-zette, de a gerince egyenes maradt, és bár vöröshajába már ősz szálak keveredtek, olyan köny-nyedén járt, mint egy fiatal nő.

- Fogadalmat tettem az Úrnőnek - mond-ta a falusiaknak, és megmutatta a karkötőket,amik mint a kígyók, tekeredtek karcsú, barnacsuklójára. - Gyógyító vagyok. Sok földön jár-tam már, voltam Rysben is, de most haza kelletttérnem. Segítsetek építeni egy házat!

Így a falusiak építettek neki egy kunyhót apatak kanyarulatánál, az Úrnő tava alatt. Húst,gyümölcsöt és bort vittek neki, amikor akadt,cserébe ő ápolta a betegeket, gyógyította a se-beket. A falusiak a nevét kérdezték.

- Jael vagyok.

- Jártál Rysben is? - kérdezték tőle.- Jártam - felelte. És történeteket mesélt kő-

ből épült városokról, magas, aranyhajú embe-rekről és hajókról, amik úgy portyáznak, mintaz éles csőrű sasok, és az utcákról beszélt, aholnincsenek gyermekek.

- Igaz, hogy a rysiek megölték a királyukat,mert az Úrnő átkát hozta rájuk? - kérdezték afalusiak.

- Igaz - válaszolta Jael. - Az aini Camillauralkodik most Rysben, és jobb uralkodó, mintSpykos valaha volt vagy lehetett volna.

- Eljönnek újra?- Nem. Soha többé.Egy kicsi, barna copfos lány komoly arccal

megkérdezte.- Régebben miért jöttek?- Ki tudja? Most menjetek, mielőtt sötét lesz!A gyerekek elszaladtak, kivéve a barnahajú

lányt. Ő habozva megállt az ajtóban.- Jael, nem félsz egyedül, olyan közel az Ő

szent helyéhez?- Mitől félnék? Az az otthonom, és az Úrnő

jóságos. Na, most fuss, mielőtt besötétedik!- Visszajöhetek holnap - kérdezte a lány.- Minek?- Tanulni akarok. A növényekről, a gyógyí-

tásról és az Úrnőről.- Várni foglak.A lány elmosolyodott, olyan volt, mint ami-

kor a szén felizzik a sötétben, integetett és ro-hant, mint egy szarvas, lefelé az ösvényen, a pa-tak mentén. Jael figyelte, ahogy távolodik. Fentmég sokáig állt a kunyhó ajtajában. A felhőkszétterültek, bekerítették a holdat. Végül hidegszél támadt. Jael elfordult az éjszakától, szoro-sabbra húzta a köpenyét, és rácsukta a kunyhóajtaját a csillagokra.

Vancsó Éva fordítása

Star Wars - a felnőttebbirány:Dark Resurrection

egyik legna-gyobb híre volt George Lucas mamutcé-ge, a Lucasarts eladása a Disneynek, akik

egyből sokkolták (jó értelemben véve) a Csillagokháborúja-rajongókat bejelentésükkel: 2015-benmár ki is akarnak jönni az Episode VII-tel, utánapedig évente egy-egy „kisebb" filmmel, amelyek aszereplők, a világ hátterét színesítenék.

A kérdés, amit mindenki feltett magának: mi-lyen irányba fog lépni az új filmekkel a Star Wars?Elfogadják-e a sok rajongó által már kanonikus-nak tartott kiterjesztett univerzumot, vagy tel-jesen új történeteket akarnak elmesélni? És amimég ennél is fontosabb: milyen lesz a stílusa, me-ri-e realisztikusabbá, komolyabbá - felnőttesebbétenni a messzi-messzi galaxis világát?

Sokan, sok helyen spekuláltak már ezekről, miis a honlapunkon, így ettől most eltekintenénk.Helyette egy olyan esetleges Star Wars-irányt mu-

tatunk be egy létező filmalkotáson keresztül, amimindenkinek, régi rajongóknak és új nézőknekegyaránt megdobogtatná a szívét.

Ez a mű a Dark Resurrection, egy rendkívül te-hetséges amatőr rendező, Angelo Licata kétepizó-dos munkája. Képi világa gyönyörű, élő, de jóvalsötétebb, misztikusabb hangulatot áraszt, mint ahivatalos SW-filmeké, ez a különbség pedig törté-netében is érezhető.

A Jedi visszatér eseményei után vagyunk párszáz évvel. Az újjáalapított jedi rend egy mesterét,Sorrant követhetjük nyomon, aki megszállottankutat egy eltűnt civilizáció, az eroniak után, akika legendák szerint mindenkinél jobban ismertékés uralták az Erőt. Sorran munkáját siker koro-názza, amikor megtalálja Eron legnagyobb csil-laghajóját, a Resurrection. Nem törődve sem aveszélyekkel, sem a tanács utasításaival, átszállfiatal jedikből álló csapatával az ősi űrjármű-

Z ŐSZ VITATHATATLANULA

re, hogy megismerje a letűnt civilizáció titkát: ahalhatatlanság elixírjét és az Erő igazi természe-tét - azonban messze nem azt találja, amit várt.Mindennek ugyanis ára van, a tudás és az örökélet ára pedig talán még a sötét oldalnál is rosz-szabb.

A Vol. 0 jelzésű epizódot követi a - paradoxmódon három évvel korábban, 2007-ben készült- Dark Resurrection Vol. 1. Az eroni tudástólés próféciáktól megrészegült Sorran a jedi ta-nács ellen fordul, és feltett szándéka saját kivá-lasztottságának teljes tudatában feltárni EronTemplomának kapuit, melyek az Erő legsötétebbtitkait rejtik. Bár Sorrant megölik árulásáért, év-századokkal később visszatér, immár a templomhollétének ismeretében. A tanács Zui Mar jedimestert, és ifjú tanítványát, Hope-ot küldi, hogyvadásszák le a sötét oldalra tért Sorrant, de a kétharcos hamarosan rájön, hogy nem mondtak elnekik mindent - és hogy sorsuk sötétebb, minthitték volna.

Bár rengeteg amatőr Star Wars-film létezik,kevés tudja átlépni azt a vonalat, ami az egyszerűrajongói tiszteletadást és a komoly filmművésze-tet elválasztja egymástól - a Dark Resurrectionviszont pont hogy ezt teszi. Az egzotikus, bo-rongósabb látványvilág remekül megálmodottuniverzumba visz el, ahol korábban már látotttípusú űrhajók, tárgyak, fénykardok is felbuk-kannak, így egyszerre ismerős és elragadóan

újszerű. A film hangulata olyan, amilyet mindigis szerettünk volna egy jedi-kalandtól: miszti-kus, rejtélyes, tele ősi titkokkal és természetesenharccal.

Annak ellenére, hogy a projekt amatőr készí-tésű, Licata rengeteg pénzt áldozott rá, és száz-nál is több lelkes rajongó és filmes szakembercsatlakozott hozzá, hogy segítsenek elkészítenia Dark Resurrection. Az eredmény elképesztőenprofi lett, mely érezhető szeretettel nyúl a for-rásanyaghoz, a Star Wars világához, de nem félújítani, minden téren egy komoly, elgondolkod-tató irányba vinni a Csillagok háborúját - egyolyan ösvényre, ami rendkívül jól állna a közelgőEpisode VH-nek és az azzal indított „új korszak-nak" egyaránt!

Holló-Vaskó Péter

A Dark Resurrection Vol. 0 magyar felirattalmegtekinthető honlapunkon:www.galaktika.hu/darkresurrection

Emlékezz rám!

Amennyiben egy lélek nem a megfelelőhelyre születik, igazán szerencsésnek

mondhatja magát, ha hazatalál...

Nancy Farmer

LVILEG A NŐVÉREMRŐL kellene beszélnema terapeutának, de a pasas nem fog hinninekem. Már elmondtam Apának és Ellának,

és ők azt gondolják, hogy bediliztem. De legalábbudvariasan teszik.

Ella az anyám - úgy értem, az anyánk, Hóé megaz enyém -, csak nem szereti, ha anyának hívják.Attól öregnek érzi magát. Apa, hát, Apa az Apa.Észre sem veszi, amikor valaki öregnek érzi magát.

Úgy kell elmondanom ezt a történetet, hogy aterapeuta elhiggye. Jobb lesz, ha elkezdem.

Tudja, Ella ezt az utazást az IQ-m növeléséérttervezte el, noha nyár van, és Arizonában lakunk.Nem elég a légkondicionáló alatt ücsörögni egykönyvvel. Ella mindig azt mondja, a tanulás egyet-len módszere a személyes tapasztalás. Ez az egyikkedvenc kifejezése: személyes tapasztalás. Aztmondta, hogy lesújtóan műveletlen vagyok az ál-lam történetében, talán azért, mert év végén kettestkaptam. Szóval az egyetlen módja a dolog helyre-hozásának utazgatni az egyik történelmi helyszín-ről a másikra egy ócska kocsiban, aminek vacak alégkondija.

Most mondja!Na persze, azért nem utazgattunk, hogy Flo

IQ-ját növeljük. Az időpocsékolás lett volna. Errőlkésőbb többet.

Ella bepakolt minket a kocsiba, Flo és én kerül-tünk hátra. Apa vezetett egész addig, míg mind-nyájunknak meg nem fájdult a feje a tűző naptól.A kilátás nagyjából annyira volt lélekemelő, mintegy veszélyeshulladék-lerakó. Ellának volt útikala-uza, ezért le kellett vadásznunk minden egyes szik-lahalmot, amire bronztáblát tettek.

Most mondja! Mi a különbség aközött, haaz ember egy csomó hülye telepesről egy kel-lemes, hűvös kanapén olvas, meg aközött, haakkor olvas róluk, amikor kénytelen kapkod-ni a lábát a földről, ami olyan forró, hogy süt?A legtöbb pionír egyébként is boldogan elcse-rélte volna az ekhós szekerét egy pohár jegesteára.

Az volt a legpocsékabb, hogy a hátsó ülést megkellett osztanom Hóval. Nem létezik olyan dezo-dor, ami képes Flót hatástalanítani. Persze, nem aző hibája. Ezt elismerem.

E

Tudja, Flo más volt. Még Ella sem tulajdonítottaőt a maga érdemének.

- Tizennégy évvel ezelőtt - mesélte a barátai-nak -, a tündérek nagytakarítást rendeztek. Ki-nyitottak egy szekrényt, és megtalálták benne Flót.Flo már kilenc hónapja ott volt, egyre nagyobbra ésnagyobbra nőtt, míg be nem töltötte az egész teret.A tündérek nem tudták, mit kezdjenek vele, ezértbetették egy kosárba, és a küszöbömön hagyták.

Azzal Ella elneveti magát, és a barátai is nevet-nek. Flo pedig a lábára mered.

Most, hogy belegondolok, ez elég ocsmányulhangzik. Akkoriban azonban nem zavart. Hoolyan nagydarab volt meg lassú. Órákat töltött furaruhák varrásával, amikben úgy nézett ki, mint akibálnát evett ebédre. És a ruháknak mindig döglöttszíne volt - sár, alga, pocsolyafenék. Ilyesmik. Egy-szer készített egy forrónadrágot varangyszínben.

A suliban mindenki tudta, hogy a nővérem. Eztutáltam, és őt is utáltam. Jó, nem igazán utáltam,de azt kívántam, bárcsak valahol másutt lakna.Mondjuk a Jupiteren. Szóval értettem, hogy Ellamiért meséli azt a történetet. Én is meghaltam vol-na a szégyentől, ha lett volna egy olyan lányom, akinyugodtan elmehetett volna a Frankenstein meny-asszonya címszereplőjének.

Mindenesetre nagyjából naplementekor Ellakijelentette, hogy el kellene kezdenünk táborhelyetkeresni.

- Utálok táborozni - mondta Apa, aki korábbanrengetegszer tette az Amerikai Hadsereg jóvoltából.

- Hát nem mázli, hogy becsomagoltam a háló-zsákokat? - kérdezte Ella, mintha Apa nem mon-dott volna semmit. Ella már csak ilyen. Amikortámad egy ötlete, az minden mást kiszorított. Nemhiszem, hogy egyáltalán hallotta Apát. - Ott! - ki-áltotta. - Látok egy utat, ami egy farmhoz vezet. -Rámutatott egy földsávra, ami galád kis kaktuszokközött vágott át gyűrt kinézetű hegyekhez, az alju-kon némi elmosódott zölddel.

- Idekint mit termesztenének? Gyíkokat? - fir-tatta Apa.

- Szavazzunk! Mit gondolsz, Jessie? - fordulthozzám Ella. - Van kedved szépséges, vén pálma-fák alatt aludni egy patak mentén? Vagy jobb sze-retnél az autóban aludni Flo mellett?

- A pálmafákra szavazok - válaszoltam.- És te? - tudakolta Ella Apától.

- Van valami jelentősége annak, hogy én mitgondolok? - érdeklődött Apa.

- Ezt igen szavazatnak veszem. Megvan a több-ségünk.

- Várj egy percet! Flót még nem kérdezted - til-takozott Apa.

Ella félrehajtotta a fejét, mint egy fecske.- Nem látom be, hogy mit számít. Hárman va-

gyunk mellette.- Azért csak kérdezd meg! - szólt rá Apa. Szóval

mind odafordultunk Flóhoz, aki tétován megle-pettnek tűnt. Apa gondosan elmagyarázta, mirőlszól a szavazás. Flo esetében muszáj volt ezt tenni.Az esze mindig valahol máshol járt.

Flo hosszasan fontolgatta a döntést. Körbené-zett a kocsiban, nyilvánvalóan azon spekulálva,hol alhatnánk. A blúza - egy szörnyű barna, amiköhögés elleni szirupra emlékeztetett - nedves volta hóna alatt. Legszívesebben azt sikítottam volna:Ötöld már ki, fajankó! Itt bent annyi helyünk vancsak, mint egy harisnyanadrágban!. Flo elnézett atávoli elmosódó zöldre a hegyek lábánál. Végül el-mosolyodott.

- A pálmafákra szavazok.- Jó kislány vagy - mondta Apa.Az ég sötétkékre váltott, miután lement a nap.

A föld látszólag úgy hűlt le, mint a kohóból kivettfémdarab. És az út végén volt egy patak, pálmafákszegélyezték, amiknek levelei zörögtek, mint azeső. Csöndes, eldugott hely volt.

Elrendeztük a hálózsákokat a víz mellett, és Apatüzet rakott.

- Ne dőlj annak a fának, Flo! - kiáltotta Ella. -Ismerek egy nőt, aki rátette a kezét egy pálmafára,és amikor elhúzta, egy vámpírdenevér lógott azegyik ujján.

Flo elugrott, és lesöpörte a vállát. Ella mindigkitalált dolgokat, hogy mulattasson minket. Ne-vettem. Szerencsére Apa nem látott. Mindig rámszállt, ha kinevettem Flót, ami pedig könnyen meg-esett. Flo mindent elhitt, amit mondtál neki. Olyanvolt, mintha a világban, ahol él, bármi megtörtén-hetne.

Leültünk a tábortűz mellé. Ho olyan összponto-sítással meredt a lángokra, ami már kissé hátbor-zongató volt. Ugyanaz a láng volt újra meg újra, deahogy Flo leste őket, mintha a világ legizgalmasabbregénye lett volna. >

Mi lesz, ha majd fölnő, tűnődtem el. Nincsenekbarátai. Túl lassú ahhoz, hogy bármit be tudjon fe-jezni az iskolában. A sportokban pocsék, még ak-kor is, amikor valamelyik nagyot tévedő tanár be-veszi az egyik csapatba. Csak mi tűrjük el őt, Apa,Ella meg én.

Mondtam már, hogy Ho ragaszkodó? Rettentő-en. Nem számít, mit csinálok vagy mondok, hogytávol tartsam, mindenhová követ. Ezt utálom. Abarátaim hazudnak neki arról, hogy hol vagyok,csak hogy egy kis nyugtom legyen.

- Miért építene itt bárki is egy utat? - kérdezteváratlanul Apa.

- Hogy érted? - tudakolta Ella.- Itt nincs se farm, se bánya. Minek ide utat épí-

teni?Apa elővette a zseblámpákat, és elindultunk

az ösvényen a patak mentén. A levegő lehűlt, és apálmafák mocorogtak egy enyhe szellőtől, ami aföld nedves szagát meg valami virág túl édes illatáthordozta. A hold még nem kelt föl, de az ég csillag-fényben ragyogott. Háttere előtt ki tudtam venni ahegyek körvonalát, és egy résben, ahol az ég leért azösvényig, egy magas, fekete formát.

- Egy medve! - sikította Ella. Elállt a szívveré-sem.

Apa megragadott egy botot, és előrenyomult.- Egy medve. Óriási és iszonyú - nyöszörögte

Ella, térdre rogyva. Én megpróbáltam elfutni, deFlo átölelt a karjával, és szorosan tartott. Még ijed-ten ís érzékeltem, hogy ő nem fél. Csupán érdeklő-dőnek tűnt, mintha medvékkel találkozni a sötét-ben tökéletesen mindennapos dolog lenne.

- Semmi baj - kiabálta Apa elölről. - Ez csakegy szikla.

Rávilágított a zseblámpájával egy bronztáblára,amit félmagasan rögzítettek.

- Történelmi emlékmű! - kiáltott Ella.Köré gyűltünk, az éjszakába fölmeredő magas

sziklaujjra bámulva.- Mi áll rajta? - érdeklődtem.Ella ráhunyorgott a halvány írásra.- Emlékezz rám!- Ez minden?- Nem látok semmi mást. Annyira össze van

karcolódva, hogy nem vagyok biztos benne.- „Emlékezz rám!" Elég fura felirat - jelentette

ki Apa.

- Biztos vagyok benne, hogy ez az emlékműnincs benne az útikalauzban - közölte Ella.

Rájöttem, hogy Flo még mindig átölelve tart.Verejtékszaga úgy csüngött a levegőben, akár aköd. Kissé olyan volt, mint a meleg komposzt - alevágott fűvel meg gyomokkal teli fajta. Ügy dön-töttem, nem tetszik nekem, és kiszabadítottam ma-gam. Flo tátott szájjal meredt a sziklára.

- Kire kellene emlékeznünk? - firtatta Ella.Apa körbevilágított, mintha egy kámforrá vált

személy után kutatna.Ekkor vettem észre, hogy a növények itt mások,

mint a táborhelyen. A pálmák eltűntek. A helyükönfák álltak, olyan sima kéreggel, mint a bőr. A gyö-kereik a földön kígyóztak, és a hegyoldal mindenegyes repedése és hasadéka tele volt velük. Alattukfehér virágok tengere látszott, amik az ég felé fordí-tották kelyhüket.

Ezekből érkezett a betegesen édes illat.- Ez az éjjel nyíló kaktusz - mondta Apa. - Csak

teljes sötétségben virágzik.Remek, gondoltam. Az ember láthatta, hogy

ezek nem olyan ártatlan dolgokra várnak, mint améhek. Az olyasmit, ami teljes sötétben virágzik,olyasvalami más kell, hogy fölkeresse, ami szinténa teljes sötétben bújik elő. Minél többet gondoltamerre, annál kevésbé tetszett.

- Menjünk vissza! - javasolta Ella.Apa megfordult, hogy mutassa az utat, amikor

váratlan nehézségbe ütköztünk. Flo megvetette alábát a földön az emlékmű mellett, és megtagad-ta, hogy eljöjjön. Annyira szokatlan volt tőle, hogyhangulat vagy élet bármi jelét adja, hogy Ella ésApa nem jöttek rá rögtön, miről van szó.

- Rosszul vagy? - kérdezte Apa.Ella izgatottan sürgölődött, nógatva Flót, hogy

menjünk már.- Sokkal jobban fogod érezni magad! - csicse-

regte. - Ezek a virágok elegendők ahhoz, hogy föl-forduljon az ember gyomra. Hiszen akár mérgezőkis lehetnek! Olvastam egy könyvben, hogy az ola-szok régen mérgező virágokat küldtek az ellensége-iknek.

Ez persze Ella képzeletének újabb csapongásavolt, mint a tündérek vagy a pálmafákon lakó vám-pírdenevérek. Ő úgy hajigálja ezeket szét, ahogyegy háremtáncosnő a fátylait.

- Nekem tetszenek - szögezte le Flo.

Amitől mindenki elképedt. Hónak sosem voltvéleménye semmiről.

- Tetszenek a fák és a sziklák és az ég és a patak.Sose tetszett még ennyire egyetlen hely sem.

- Hát, ez pompás - turbékolta Ella -, de mi, töb-biek egyszerűen utáljuk. Kérlek, drágám! Annyivalboldogabb leszel a táborban!

- Nem, nem leszek - felelte Flo. - Ott megintcsak a nagydarab, csúf lányotok leszek. Kénytelenleszek hallgatni a hazugságaidat, és nézni, ahogymindenki fölött zsarnokoskods2.

- De... de... én sosem zsarnokoskodom - nyögteki Ella.

- Nem ütögeted a fejüket meg ilyenek, de min-dig az lesz, amit te akarsz. És soha semmi nem elégjó, ha nem te vagy a középpontban.

- Ebből elég, Flo! - szólt közbe Apa.- Ezért nem szereted ezt a helyet - mondta Flo

Ellának. - Nem engedi, hogy te legyél a középpont.Mostanra Ella sírva fakadt - kis, visszafojtott,

kölyökkutyás nyüszítésekben tört ki belőle, amitőlrémesen éreztem magam. Apa átölelte.

- Flo nem gondolja komolyan - vigasztalta. -A tinédzserek néha fájó dolgokat mondanak, denem gondolják komolyan.

Flo elsétált, és belebámult a patakba. Apa visz-szavezette Ellát az ösvényen a táborba.

Nem tudtam, mit mondjak. Az egész olyan hi-hetetlenül irreális volt. Álmomban sem hittemvolna, hogy Ho képes így beszélni. Álmomban semhittem volna, hogy bántotta őt, amiket mondtakróla. Figyeltem, ahogy megtisztított egy darab föl-det az emlékmű közelében, és lefeküdt. Úgy tűnt,hogy itt fogja tölteni az éjszakát.

Egy idő múlva Apa visszajött egy Flónak szánthálózsákkal. Intett, hogy menjek el. Hallottam halkhangját és Ho szipogását. Apa képes az elevenedretapintani - de még mennyire! - úgy, ahogy Ellánaksose sikerül.

Ella a hálózsákjában volt, mikor visszaértem atáborba, és gondolom, bevett egyet a piruláiból. Ta-lán többet is. Látszott, hogy teljesen kikészült. Be-másztam a hálózsákomba. Egy idő múlva visszajöttApa, és ő is lefeküdt.

A szellő megélénkült, és esőszag érződött benne.Egy prérifarkas csahintott, és a távolban menny-dörgés morajlott. Egy bagoly kiáltott a magasban,miközben elszárnyalt.

Az esőt éreztem az arcomon, amikor felébred-tem. Hangos kopogással árasztott el. A hold egyfelhő szélén sütött.

- Fölkelni! - kiabálta Apa. - Fölkelni!Kint termettem a hálózsákomból, még mielőtt

tudtam volna, mit csinálok. Ella még mindig kime-rülten aludt.

- Esik a hegyekben! Abból könnyen áradás le-het! Eredj a kocsihoz! Fuss! - ordította Apa. Föl-kapta Ellát, zsákostul-mindenestül, és föltántorgotta meredeken. A távolból a vihar bömbölése hallat-szott. Olyannak hangzott, mintha megnyílt volnaaz ég.

Flo! - gondoltam. Megragadtam a zseblámpám,és elrohantam az ösvényen.

- Jessie! - hallottam Apa kiáltását.De már ott sem voltam, olyan gyorsan futottam,

ahogy csak tudtam. Bármikor máskor elestem vol-na egy kidőlt fában, vagy beszorult volna a lábamegy ürgelyukba. De akkor nem. Úgy nyargaltam aholdfény és a tintasötét nyalábjain keresztül, mint >

egy hegyi kecske. Odaértem az emlékműhöz, ésmegpillantottam Ho hálózsákját. Ki se göngyölte.

Micsoda fajankó! - gondoltam. Aztán rájöttem,hogy én vagyok a fajankó. Flo meghallotta a vihart,és elmenekült. Én meg még mindig lent vagyok azáradás boldogabbik végén. A távolból morajlásthallottam. Recsegett-ropogott, és zúgott, miközbenfelém söpört.

A körmeim beásva kapaszkodtam föl a meredé-lyen, de itt nem volt ösvény. A hegy egyenesen tor-nyosult föl, és még csak ágak sem akadtak, amikbemeg lehetett volna fogódzkodni. A zseblámpát el-ejtettem. Nincsenek ágak? - gondoltam, miközbenletört a körmöm a sziklán. Miért nincsenek itt ágak?Mi történt a fákkal?

A harsogás fölerősödött egész addig, míg el-nyomott minden más hangot. Hömpölygő vízárcsapott át a lábamon. Tajték zúdult az arcomba.Néhány hüvelyknyivel följebb tornáztam magam,de a sziklák csúsztak, és a vízszint emelkedett.Már a derekamig ért, és vont-húzott lefelé. Föl-néztem.

Ott voltak a fák. De nem tudtam elérni őket.Előrenéztem, a vízre, ami most óriási hullámbanemelkedett. Olyan nehéz sziklatömbök, amikettíz ember tudott volna csak megemelni, pattogtakés ugráltak az ár előtt. Farönköket táncoltatott atajték.

Éreztem, hogy valami lenyúl, és megmarkolja akarom. Fölhúzott, pont, mielőtt az ár odaért. Azthittem, kitépte a karom a vállamból, annyira fájt.Csak sikoltottam és sikoltottam. Láttam, hogy a

hegy tetejét elborítják a furcsa fák. És úgy imbo-lyogtak előre-hátra, mintha erős szél fújna.

Legalábbis azt hiszem, hogy ezt láttam. A holdfolyton elbújt a felhők mögé. Súlyosan zöttyentema földre.

- Eressz el! - nyögtem, megpróbálva kiszaba-dulni a markolásból. A karomat kapartam. Egykezet éreztem, egy hatalmas kezet. Fölnéztem afalevelek rengetegébe, és középen - a hold előbújtegy pillanatra - szemek voltak, hasítottak, mint amacskáé. A szembogarak kitágultak, mintha tény-leg látnának engem.

Akkor bizony sikoltoztam. És a következő szem-pillantásban a kéz már nem volt ott. Éreztem, hogyvalaki fölemel, és megölel. Izzadságot szagoltam.

- Flo? - kérdeztem.- Minden rendben, minden rendben - züm-

mögte.- Flo, a karom iszonyúan fáj.Tudom, hogy ostobaságnak hangzik ilyet mon-

dani mindazok után, amik történtek, de ténylegnagyon fájt.

- Ő! Sajnálom - mentegetőzött Ho. Azzal lefek-tetett.

- Ki kell jutnunk innen! - mondtam.- Minden rendben. Az ár már levonult.- Nem, úgy értem, ez a hely ijesztő.Nem akartam szóba hozni a szemeket. Gondol-

ni sem akartam rájuk.- Én nem mehetek vissza - közölte Flo halk,

szomorú hangon, amit korábban sosem hallottamtőle.

- Miről beszélsz? Ella nem marad örökké mér-ges. A fenébe, annyira kivan, hogy nem is fog emlé-kezni arra, mit mondtál.

- Nem erről van szó.- Apa nem haragtartó.- Én nem tudok beilleszkedni - jelentette ki Flo

azon a halk, szomorú hangon. - Sosem klappol-tam. Mindig túlságosan más voltam.

- Hé, mindnyájan lököttek vagyunk - mond-tam. Égtem a vágytól, hogy elkerüljek onnét. Nemakartam, hogy azok a szemek visszatérjenek. Alegkülönösebb dologra egyáltalán nem is gondol-tam, csak később. Ho beszélget! Flo, aki tíz szótse szólt naponta, úgy társalog, mint egy normálisember. Teljesen ébernek tűnt, és energiával teli-nek.

,

- Néha történnek tévedések - jegyezte meg. -Néha egyes lelkek nem a megfelelő testbe kerülnek.Nem arra teremtették őket, hogy iskolába járjanak,vagy betöltsenek egy állást, vagy olyasmiket csi-náljanak, amiket az emberek szoktak. Arra terem-tették őket, hogy röpüljenek, mint a madár, vagyvágtassanak, mint a ló... vagy egyszerűen csakálljanak, és figyeljenek, mint a fa. Az igazán szeren-csések közülük hazatalálnak.

És akkor, az odalent bömbölő víz hangja fölött,meghallottam a susogó lombok neszét. Egyáltalánnem fújt a szél. Kicsit se. Hallottam Apa hangját,aki a nevünket kiabálta. Láttam a zseblámpájafénysugarát átdöfni a fák közt.

- Itt vagyok! - rikkantottam. A fény felém for-dult. Egy pillanatig rávilágított Flóra, majd tovább-haladt. De csak azután, hogy megláttam a nővéremvállából kinövő leveleket. És a fura macskaszeme-ket villogni a fényben.

Apa Összegömbölyödve és reszketve talált engem.- Ó, Istenem, azt hittem, elvesztettelek! - sírta.

- Nem láttad Flót?Mit mondhattam neki? Flo bizony ott volt, de

már akkor magam is kezdtem összezavarodni, me-lyikük is valójában.

Ezt mondtam el később a rendőröknek, és ez azoka, amiért most a terapeutánál vagyok. De látoma pasi arcán, hogy ő sem hisz nekem.

Apa többször is visszament a patakhoz a zsa-rukkal és a nyomkövető kutyákkal, de soha semminyomát nem lelték Flónak. De azért van egy furadolog. Az áradás ellenére túlélte az összes különösfa, mégpedig tökéletes állapotban. Úgy nézett ki,hogy még csak nedvesek sem lettek. Már vissza-mentek a patak mellé, bár Apa azt állítja, sosemvoltak máshol.

És az emlékmű még mindig ott áll az üzeneté-vel: Emlékezz rám!

Sohár Anikó fordítása

Képregény a Galaktikában 5Z IDÉN ÖTVENEDIK születésnapját ün-

neplő Vass Mihály a hazai SF atyameste-re, Kuczka Péter felkérésére és ötletéből

készítette el a Pikoi isten hajóit.Első találkozásukra 1983-ban a Pannónia Film-

stúdióban, Az idő urai című rajzfilm sajtóvetítésénkerült sor. A fiatal grafikus megmutatta neki Föld-lakók című képregényét, amit Arthur C. Clarke no-vellája nyomán rajzolt. Kuczka látta, hogy ígéretestehetséggel van dolga. Behívta a Móra kiadóba, aholmegbízta egy tizennyolc oldalas képregény, a Bogárahangyabolyban megrajzolásával, mely a Sztrugackijfivérek regénye nyomán készült, és még az év nya-rán meg is jelent folytatásokban a Népszavában.Ezután egy hatvanoldalas képregény elkészítésétbízta rá, melyet Spencer Walls (Havas Zsigmond)A tízfejű sárkány című regényéből dolgozott át. VassMihály pótapjaként szerette és tisztelte Kuczka Pé-tert. Szerda esténként el-eljárt az Írószövetség SF-programjaira is. Itt olyan emberekkel került barátiviszonyba, mint Lőrincz L. László, Korga György ésa neves bélyegtervező, Varga Pál. Vele közös mun-kája is lett volna: egy tizenkét lapos SF falinaptár,egyik oldalán fekete-fehér képregény, a Pikoi istenhajóinak első változata. De a terv végül is kútba esett.

Hosszú átfutás után jelent meg Földlakók címűképregénye a Galaktika 58-ban, melynek a cím-lapját is ő készítette. A kiadványt a 60. szám utánantológiából havonta megjelenő folyóirattá alakí-totta Kuczka. Az „új" lap képi arculatának megha-tározásával - Vass Mihályt bízta meg. Ezenkívül aNépszava könyvkiadóba is beajánlotta, ahol ünnepikönyvhetes novelláskötet, valamint SF, krimi és vad-nyugati történetek ponyvasorozatának illusztrálásavárt rá. Ő tervezte a Galaktika Baráti Kör logóját is.

Az újabb képregényes megbízatás '87 nyarán ta-lált rá. Az akkor induló Kölyök Magazinnak tizenkétszínes oldalon készítette el a Pikoi isten hajóit, im-már Kuczka forgatókönyvét átdolgozva és környe-zetvédelmi mondandót adva a műnek.

Vass Mihály 1990-től dolgozik a Fülesnek.A munkáiban soha meg nem alkuvó művész képesnapi tizenkét órán át állva rajzolni, mert így képes„jobban belátni a dolgokat", jobban érzékeltetni,visszaadni nekünk azokat. Hitvallása, hogy csakis

eszmeileg tiszta alkotásokat hozzon létre, s kötődjöna hagyományokhoz, a magyar kultúrához.

A Beszélőben igy írtak róla: „Mérnöki precizitás-sal kidolgozott alakjai és oldalkompozíciói méltánemelik a világ legjobb rajzolói közé."

Két önálló kötete után a születésnapjára jelentmeg az Altera című kiadvány, mely képregényesmunkásságának javából szemezget. A címadó SFképregényről tudni kell, hogy a rendszerváltás haj-nalán jelent meg a Kincskereső című irodalmi ésművészeti folyóiratban, s nagy visszhangot váltottki a fiatalok és a pedagógusok körében, valamint aszocialista sajtó is felfigyelt rá. Az alkotó ezt a kötetetKuczka Péter emlékének ajánlotta, aki harminc éveindította el a grafikusi pályán.

Kiss Ferenc

A

Fordítsuk vissza a kihalást!Igy harcol a Long Now Szervezet

A HALÁL egy elkerülhetetlen állapot, amiszomorú, a kihalás viszont másfajta,nagyobb tragédia, állítja Stewart Brand.

A sikeres biológus és író rengeteget foglalkozottaz élővilág változásával. Véleménye szerint ha egykihalásra ítélt faj megmenthető valamilyen mó-don, akkor minden követ megkell mozgatni az ér-dekében. Egy évvel ezelőtt feleségével létrehozottegy nonprofit szervezetet, aminek segítségével akihalt fajokat szeretné újra életre kelteni.

Stewart szerint Amerikában akkor fogták felaz emberek a „kihalás" szó jelentését, mikor azutolsó, már fogságban élő vándorgalamb is el-pusztult 1914-ben. Ez az állat az elmúlt 6 millióévben az egyik legnagyobb egyedszámban voltjelen, aztán mi, emberek, rájöttünk, hogy a húsaízletes, és elődeink addig vadászták, mígnem tel-jesen eltűnt. Mára csak a múzeumok vitrinjében,esetleg a szakkönyvek lapjain láthatjuk ezt a ma-darat. Brand felesége egy biotechnológiai labora-tóriumot vezet. Itt ismerte meg George Churchgenetikai mérnököt, aki szintén rajongója volt avándorgalamboknak; ők hárman szervezték megaz első konferenciát, ami erről a madárfajról szólt.Itt több olyan kutatót is megismertek, aki így vagyúgy a kihalt állatok újrateremtésével foglalkozik.

Azóta két további kiemelkedő kutatás kerültnapvilágra, melyek segítik a galamb feléleszté-sét. Egy holland tudós az őstulok génállományátpróbálja feltérképezni, hét, még ma is élő szar-vasmarha fajból, melyek leginkább hasonlítanakközös ősükhöz. A DNS-módosításon és az őstu-lok visszatenyésztésén kívül van egy harmadikmódszer is. A konferencián részt vevő spanyolbiológus, Alberto Fernandez a kőszáli kecskétpróbálja megmenteni. Az utolsó példányból1990-ben DNS-mintát vettek, néhány hónap-pal később pedig a mintából petesejtet hoztaklétre, amit egy házi kecskébe ültettek. Sajnos aklónozás akkor még gyerekcipőben járt, így avilágra jött gida alig 10 percet élt fejletlen tü-deje miatt. De nem szabad elfelejteni, ez volt azelső alkalom, hogy egy faj kihalását visszafordí-

tották. Brandék a fenti módszereket szeretnékvegyítem a galamb esetében is, mégpedig há-rom lépésben. Első a DNS feltérképezése, majdkinyerése. Végül a sejteket egy csirke ivarmiri-gyébe ültetik, és ez a csirke onnan kezdve márvándorgalambtojásokat fog tojni.

Sokunkban felmerülhet a kérdés, vajon etikusegy kihalt faj egyedét új életre kelteni? Stewartszerint éppannyira etikus ez, mint az adott faj ki-irtása volt. Hiszen a jelenleg is kihalófélben lévőállatokat ugyan próbálják megmenteni és fogság-ban vagy legalábbis felügyelet mellett szaporíta-ni, az orvvadászatnak hála, ez nem mindig elég.Ilyen esetben pedig hasznos egy B-terv.

Gricman Kata

KIVÁRNI

Mi a legrosszabb,ami történhet

azzal, aki nem akarmeghalni?

Larry Niven

JSZAK A A PLÚTÓN. A horízont éles határkéntszeli ketté a látómezőmet. A szabdalt vonalalatt a hó a csillagfényben tompa szürkésfe-

hér. Fent űrsötétség és ragyogó csillagok. Egyesével,ábrákba rendeződve kúsznak fel az égre a fagyott he-gyek csipkés sora mögül. Lassan, de láthatóan mo-zognak, szemmel még éppen észlelhető sebességgel.

Valami nem stimmel. A Plútó keringési idejehosszú: 6,39 földi nap. Számomra lelassult az idő.

Meg kellett volna, hogy álljon.Biztos, hogy jól döntöttem?A bolygó kicsisége miatt közel a horizont.

Atmoszféra hiányában, amely elködösítené a távol-ságot, még közelebbinek látszik. Két éles csúcs vágbele a csillagvilágba, mint egy kannibál harcos he-gyesre fent metszőfogai. Közöttük, a hasadékban,ragyogó csillag villan elő.

Megismerem a Napot, bár itt ugyanolyan, mintakármelyik másik csillag. Hideg pontként világít akét fagyott csúcs között, aztán felkapaszkodik fölé-jük, és a szemembe süt...

A Nap eltűnt, a csillagok állása más. Biztosan ki-hagyott az agyam.

Stimmel.Hibáztam volna? Nem halok bele, ha beismerem,

igen. De beleőrülhetek... Nem érzem, hogy megbo-londultam volna. Egyáltalán nem érzek semmit:semfájdalmat, sem ürességet, sem megbánást, sem félel-met. Még szánalmat sem. Csak ezt: micsoda helyzet!

Szürkésfehér a szürkésfehéren: a leszállóegységalacsony, tömzsi, hengeres alakja félig besüllyedve ajégbe a szemem síkja alatt. Én pedig itt állok, keletfelé nézve, várakozóan.

Íme: ez lesz abból, ha valaki nem akar meghalni.

A Plútó nem a legtávolabbi bolygó. 1979 óta, tíz évenem az. Most éppen perihéliumban áll, olyan közela Naphoz - és a Földhöz -, ahogy csak valaha is ke-rülhet. Nagy luxus lett volna egy ilyen lehetőségetkihagyni.

Igy hát elindultunk, Jerome, Sammy és én egyionrakéta csúcsára illesztett, felfújt műanyag bubo-rékban. Másfél évet töltöttünk abban a zacskóban.Ilyen hosszú idő után, összezárva, talán gyűlölnünkkellett volna egymást. De nem így volt. Az ENSZpszichológuscsoportja jól választott.

É

De-egy kicsit egyedül lenni, csak néhánypercre.Csak valamit tenni, olyat, ami nem előre kiszámít-ható. Egy új világ számtalan izgalmat tartogathat.Ami azt illeti, a mi, laboratóriumban tesztelt felsze-relésünk úgyszintén. Nem hiszem, hogy bármelyi-künk igazán bízott volna a leszállóegység alatt lévőNerva-K hajtóműben.

Gondoljuk végig! Hosszú űrutazásokhoz azember ionhajtóművet használ, ami hosszú időn ke-resztül kis gyorsulással működik. A mi egységün-kön lévő ionmotor-típust évtizedek óta gyártják.Ahol a gravitáció kisebb, mint a földi, megbízhatóvegyi rakétákkal szállunk le. A Földön és a Vénu-szon a hőpajzsot és az atmoszféra fékező hatásáthasználjuk ki. Az óriásbolygókon - de hát oda kiakarna menni?

A Nerva típusú atomrakétát csak a Földről valófelszállásnál alkalmazzuk, ahol a tolóerő és a haté-konyság számít. A gyors reakcióképesség és a jó ma-nőverezhetőség nagyon fontos rakétával való leszál-lás esetén. Egy nehéz bolygónak pedig mindig vanlégköre, ami segít a fékezésben.

Kivéve a Plútót.Az olyan vegyi rakéták, amelyek minket letehet-

tek, majd újra felszállhattak volna velünk, túl súlyo-sak voltak ahhoz, hogy egy ekkora útra magunkkalcipelhessük. Egy nagyon jó manőverezőképességűNerva-motor kellett, ami reakciótömegként hidro-gént használ.

Ott is volt, a leszállóegység alatt. De nem bíztunkbenne.

Jerome Glass és én szálltunk le, az űrhajóbanhagyva Sammy Crosst. Persze, hogy morgott miat-ta. Már Cape Canaveralon elkezdte, és rendületlenülfolytatta másfél éven keresztül. De hát valakinekfenn kellett maradnia a visszatérőegységben, kija-vítani az esetleges hibát, fenntartani a kapcsolatot aFölddel, és kilőni a bombákat, amelyek majd meg-oldják a Plútó egyetlen igazi rejtélyét. Nem sikerültfényt derítenünk rá... Miért olyan nehéz a Plútó?Egy tucatszor olyan sűrű, mint amilyen elméletbenlehetne. A bombákkal azt imitáltuk volna, ahogy amúlt században valamikor felderítették a földkéregösszetételét. Feltérképezték, miként terjednek a föld-rengések által keltett hullámok a kérgen keresztül.De azok a hullámok a természettől eredtek, mint aKrakatau kitörése. A Plútón a bombák jobban elvé-gezték volna a dolgot.

Két csúcs között felragyog a Nap-csillag. Kíváncsivagyok, mire a magányom véget ér, tudni fogják-emár a választ.

A csillagok meglódulnak, aztán megmerevednek -és kelet felé nézek, el a síkság fölött, ahol landoltunk.A nyílt terep és mögötte a hegyek süllyedni látsza-nak, mint az Atlantisz: illúzió, amit a gördülő csil-lagok okoznak. Vég nélkül siklunk lefelé a fekete égszövetén, Jerome, én és a megfeneklett komp.

A Nerva-K tökéletesen működött. Hosszú per-cekig lebegtünk a síkság fölött, hogy a sokféle jég-réteget átolvasztva valami szilárdon landolhassunk.Kondenzálódó gázok kavarogtak körülöttünk, ésfontak alattunk: hidrogénláng által megvilágítottpuha, fehér ködgomolyagban ereszkedtünk alá.

A szoknyaszerű védőpajzs alatt fekete, nedvestalaj bukkant elő. Óvatosan engedtem lejjebb a kom-pot, nagyon óvatosan...

Egy óránkba került, mire minden rendszert el-lenőriztünk, és felkészültünk a kiszállásra. De kilegyen az első? Nem is olyan kis dolog. A Plútó mégnagyon sokáig a Naprendszer előretolt állása lesz, ésannak az embernek a szobra, aki először teszi rá alábát, el nem halványuló dicsőségben fog ragyogni,talán örökké.

Pénzt dobtunk fel. Jerome nyert. Egy pörgőpénzdarab szeszélyéből Jerome neve fog elsőkéntszerepelni a történelemkönyvekben. Emlékszem,milyen kényszeredetten vigyorogtam. Bárcsakmost is tudnék! Miközben kilépett a zsilipen ke-resztül, Jerome nevetett, és márványszobrokrólcsevegett. Ha az ember képes lenne rá, élvezhetnéa dolog iróniáját.

Éppen a sisakomat csavaroztam le, mikor Jeromeobszcén dolgokat kezdett üvöltözni a mikrofonba.Gyorsan befejeztem az ellenőrzést, és követtem.

Egy pillantás mindent elárult.A védőpajzs alatt látott fekete, nedves talaj pisz-

kos jég volt, véletlenszerűen könnyebb gázokkal ésközönséges sziklával keveredett vízjég. A Nervábólkisugárzó hő megolvasztotta, a szikladarabok süly-lyedni kezdtek, a leszállóegység is, úgyhogy mire avíz visszafagyott, a hajó félig elsüllyedt. Foglyok vol-tunk.

Gondolkozhattunk volna, mielőtt megpróbáltukkiszabadítani magunkat. Mikor Sammyt hívtuk, őéppen ezt javasolta. De Sammy a visszatérőegység- >

ben volt, mi pedig itt lenn, egy másik világ jegébefagyott járműben.

Megvoltunk rettenve. Amíg ki nem szabadulunk,semmit sem tehetünk, és ezt mindketten tudtuk.

Csak tudnám, miért nem emlékszem a félelemre.Egy lehetőségünk maradt még. A kompot úgy

tervezték, hogy mozogni tudjon a Plútó felszínén;ezért volt „szoknyája" és nem teleszkópos lába. Félg-s tolóerő biztonságosabban és olcsóbban odébbvihetett minket, mintha a hajót ballisztikus rakéta-ként használtuk volna. Mikor megsüllyedt, a szok-nya alatt biztos maradt gáz, tehát a Nerva-K nemtömör jégben volt.

Ki kellett olvasztani magunkat.Tudom, hogy olyan óvatosak voltunk, mint ami-

lyen csak két megrettent ember lehet. A hőmérsékleta motorban gyötrelmesen lassan emelkedett. Repü-lés közben a máglyán áthaladó hidrogén hűtéskéntis szolgált, de itt ezt nem használhattuk ki, ehelyettviszont maga a motor környezete volt iszonyúanhideg. A két tényező kiegyenlíthette egymást, vagypedig...

A mutatók hirtelen megőrültek. Az óriási hőmér-séklet-különbségtől valami eltörött. Jerome hiábapróbálta meg leengedni a szabályzórudakat. Valószí-nűleg megolvadtak. Talán egy kábel nem bírta, vagynéhány ellenállás vált szupravezetővé a hidegtől.Esetleg a máglya - de ez már úgysem számít.

Csak tudnám, miért nem emlékszem a félelemre.A Nap...

És egy tompa, álomszerű érzés. Újra magamnál va-gyok. Ugyanazok a csillagképek kelnek fel megint,ugyanazon hegyek fölött.

Valami nehéz tapogatózik körülöttem. Érzema súlyát a hátamon és a lábaim hátulján. Mi ez? Ésmiért nem félek?

Fürkészően csúszik körülöttem, bele a látóme-zőmbe. Olyan, mint egy óriási amőba, alaktalan ésáttetsző, a belsejében sötétebb foltok sejknek föl. Kö-rülbelül ugyanannyit nyomhat, mint én.

Élet a Plútón! De hogy? Szuprafolyadék? Komplexmolekulákkal szennyezett hélium II? Ha az utóbbi,jobban tenné, ha napfelkelte előtt árnyék után nézne.Napközben itt a hőmérséklet 50° Kelvinre is felmegy.

Ne, gyere vissza! Távolodik, lefelé folyik, a kompfelé. A gondolataim küldték volna el? Nonszensz. Va-lószínűleg nem ízlettem neki. Borzasztóan lassú kell,

hogy legyen, ha látom a mozgását. Még mindig lát-szik, elmosódottan, mivel a szemem nem tud ráfó-kuszálni, lefelé megy, a komp felé, és az első, a Plútónmeghalt ember kicsiny szobra felé.

A Nerva-K lerobbanása után egyikünknek felkellett mérnie a keletkezett kárt: háti rakétával aknátmélyíteni a jégbe, aztán bekúszni a pajzs alá. Nembeszéltünk a dolog következményeiről. Valószínűlegúgyis halálra voltunk ítélve. Aki lemegy a pajzs alá,annak már talán a koporsóját is ácsolják, de mit szá-mít? A halott az halott.

Nincs bűntudatom. Ha a pénz a másik felére esik,én mentem volna le.

A Nerva-K telefröcskölte a védőpajzs alatti gáz-buborékot az atommáglya összeolvadt darabkáival.

Ez volt számunkra a vég kezdete. Jobban mondvaaz enyémé, Jerome halálos ítéletét már aláírták: a su-gárzó pokolban járt.

Jerome csendesen káromkodott, miközbenbekú-szott a pajzs alá. Kifelé jövet egy szót sem szólt. Azthiszem, az összes jó fordulatot felhasználta ennél ki-sebb jelentőségű dolgokra.

Emlékszem, hogy sírtam, félig fájdalmamban,félig félelmemben. Emlékszem, hogy a hangom en-nek ellenére szilárd maradt. Jerome nem tudta meg,amit pedig gondolt, az az ő dolga. Elmondta, hogyállunk, elbúcsúzott tőlem, aztán kimasírozott a jég-re, es levette a sisakját. Lágy, fehér köd borította ela fejét, majd a párabuborék szétpukkadt, és porhóalakjában alászállingózott a felszínre.

De most mindez végtelenül távolinak tetszik.Jerome ott áll a síkon, kezében a sisak: az első emberszobra, aki a Plútóra lépett - saját magáé. Vonásaitpára takarja.

Kel fel a Nap. Remélem, az amőba...

Hát ez vad volt! A Nap egy pillanatig mozdulatlanulállt, vakító fehér pont a két hegycsúcs között, aztánegy pillanat alatt felszökkent az égre..., és a forgó ég-bolt mozdulatlanná merevedett. Nem is csodálom,hogy idáig nem kaptam el. Olyan gyorsan történt.

Egy borzasztó gondolat. Ami velem történt,Jerome-mal is megeshetett. Talán...

Sammy ott volt a visszatérőegységben, de nemtudott értem jönni, én pedig képtelen voltam fel-menni hozzá. A létfenntartó rendszerek jól működ-tek, de előbb vagy utóbb halálra fagytam volna, vagya levegőm fogy el.

Körülbelül harminc óráig maradtam a kompnál,jég- és talajmintákat vettem, elemeztem őket, azeredményeket lézerrel felsugároztam Sammynek,emelkedett hangú végső üzenetekkel együtt, köz-ben pedig sajnáltam magam. Mikor kint jártam,mindig elhaladtam Jerome szobra mellett. Holttestlétére - ráadásul, hogy balzsamozó sem simítottaki a vonásait - nagyon jól néz ki. Jégbevont bőrétmeg nem különböztetnék a márványtól, szemétmegrendítő vágyakozással a csillagokra emeli.Akárhányszor csak elhaladtam mellette, azon tű-nődtem, vajon én hogy fogok kinézni, mikor rámkerül a sor.

- Találnod kell egy oxigénréteget! - hajtogattaSammy.

-Miért?- Hogy életben maradj! Előbb-utóbb küldenek

egy mentőexpedíciót. Nem adhatod most fel!Már feladtam. Volt oxigén, de nem olyan formá-

ban, mint ahogy Sammy remélte. Az oxigénerek másdolgokkal keveredve futottak, mint az aranytelér asziklában. Túl kevés, és túlságosan elszórva.

- Akkor használj jeget! Ez ám a Kolumbusz tojá-sa! Elektrolízissel kivonhatod belőle az oxigént.

Csakhogy egy mentőexpedíció évekbe telne. Újhajót kellene építeni, áttervezni a leszállóegységet.Az elektrolízishez energia kell, a hőtermeléshez úgy-szintén. Nekem pedig csak az akkumulátorok álltakrendelkezésemre.

Előbb vagy utóbb kifogynék az energiából.Sammy ezt nem látta. Jobban el volt keseredve,mint én. Lett volna még pár utolsó üzenetem; nemküldtem el őket, mert megőrjítettem volna velükSammyt.

Aztán, mikor egyszer újra elmentem Jeromeszobra előtt, jött az ötlet.

Ez lesz abból, ha valaki nem akar meghalni.Hárommilliárd kilométerre innen, Nevadában

félmillió, folyékony nitrogénnel fagyasztott holt-test fekszik a föld alatt. Félmillió ember vár a földifeltámadásra, arra a napra, mikor az orvostudo-mány felfedezi, hogyan lehet őket biztonságosankiolvasztani, halálos betegségüket meggyógyítani,és miként lehet helyrehozni azt a járulékos roncso-lást, amit a testükben a sejtfalakat széttörő jégkris-tályok okoztak.

Félmillió hülye? Menthetetlenek voltak.Akárcsak én.

>

,LARRY NIVEN

Amerikai író, matematikus. 1938-ban szüle-tett, 1964 óta publikál. Művei között vannakforgatókönyvek, sőt képregények is. Regényeit,elbeszéléseit előszeretettel helyezi az űroperaközegébe, bonyolult univerzumokat, egésztörténelmeket épít fel, nem ritkán társszerzőksegítségével. Leghíresebb, Hugo- és Nebuladíjas kötete, a Gyűrűvilág magyarul is megje-lent. A Galaktika is leközölt tőle egy, az ebbenaz univerzumban játszódó kisregényt, „Azalakváltó fegyver" t (227 229. szám), legutóbbpedig „A leghidegebb hely" című novelláját ol-vashatták (Galaktika 237).

Vákuumban az ember akár tél percig is eszméle-ténél maradhat. Ha gyorsan mozgok, ennyi idő alattki tudok bújni az űrruhából. Védő szigetelőrétegnélkül a Plútó fekete éjszakája másodperceken belülkiszívja a testemből a meleget. 50° K hőmérsékletenvárnám mélyfagyasztva a feltámadás földi vagy égiváltozatát.

A Nap...

... És csillagok. Annak a nagy pacának, ami tegnapolyan feltűnően izetlennek talált, semmi nyoma.Persze meglehet, hogy rossz irányba nézek.

Remélem, idejében árnyékba ért.Kelet félé nézek, leszállásunk síkságán keresztül.

Látómezőm szélén a hajó változatlannak és épnektetszik.

A ruhám mellettem fekszik. Egy fekete szikla or-mán állok, ezüstös színű kezeslábasban, mindörökrea horizont felé tekintve. Mielőtt a fagy az agyamighatolt, volt egy pillanatnyi időm arra, hogy hősiespózt vegyek fel. Arccal keletnek, fiatalember! Hon-nan tudod, hogy nem keverem-e össze az irányokat?De a levegőm köde mindent eltakart, és borzasztóansietnem kellett.

Sammy Cross már bizonyára hazafelé tart. Majdő megmondja, hol találnak.

Csillagok özönlenek a hegyek mögül. A hegyek,szerencsétlenségünk síksága, Jerome és én vég nél-kül süllyedünk az ég alatt.

Én vagyok a történelem leghidegebb teteme. Méga reménykedő földi holtakat is csak a folyékony nit-rogén hőmérsékletén tárolják. Mikor a nappal 50°

K-je elszivárog az űrbe, a plútói éjszakához képest azgőzkazán.

Szupravezető anyag, az vagyok. A napfény túlmagasra emeli a hőmérsékletemet, minden hajnal-ban kikapcsolva, mint valami nyavalyás gépet. Deéjszaka az idegrendszerem szupravezetővé válik.Áram folyik, gondolatok, benyomások. Lomhán.A Plútó 153 órás forgásidejét tizenöt perc körülinekérzem. Igy ki tudom várni.

Szoborként és tájékozódási pontként állok. Nemcsoda, hogy nincsenek érzelmeim. A víz itt szikla,mirigyeim különös alakú jégdarabok a testemben.De érzek: a gravitáció vonzását, a fájdalmat a fü-lemben, azt, hogyan szívja a vákuum testem min-den négyzetcentiméterét. A vákuum nem forraljatél a vérem. De a feszültségek belefagytak abba ajégbe, ami vagyok, és az idegeim ezt közvetítik.Érzem, hogyan hagyja el ajkamat a lélegzet, mintcigarettafüst.

Íme: ez lesz abból, ha valaki nem akar meghalni.Micsoda móka, hogy teljesül a kívánságom!

Gondolod, hogy megtalálnak? Bolygónak a Plútókicsi, de olyan helynek, ahol el lehet veszni, egy kicsibolygó is túl nagy. Viszont ott a komp.

Habár úgy látszik, jég borítja. Elpárolgott gázokcsapódnak ki a hajótesten. Szürkésfehér a szürkésfe-héren, göröngy egy újrafagyott jéglencsén. Az örök-kévalóságig is itt állhatok arra várva, hogy megtalál-ják a kompot.

Elég ebből!A Nap...Csillagok görögnek fel az égre. Ugyanazok a csil-

lagképek, vég nélkül sorjáznak ugyanarról a helyről.Vajon Jerome holtteste is azt a fél-életet éli, mint én?Ö is levetkőzhetett volna. Ő, istenem! Bárcsak letö-röltem volna a jeget a szeméről!

Visszajöhetne az a szuprafolyadék-paca.A fene! Hideg van.

Koczóh Péter fordítása