1970-es Évek | p.É.r.y. puci - pauer gyula1970-es Évek | p.É.r.y. puci 203 az alkotó személye....

1970-ES ÉVEK | P.É.R.Y. PUCI

201


202


203

Az alkotó személye. Ne misztifikáljunk! PéryPuci nem más, mint Pauer Gyula, Érmezei Zol-tán és Rauschenberger János fantáziaszüle-ménye. Mint fiktív személy folytatja a RroseSélavie-k (Marcel Duchamp), Psychék (Weö-res Sándor, Bódy Gábor) és Liza Wiathruckok(Jovánovics György) sorát. Csak míg ezek sej-telmes és szexepiles fiatal nôk, addig PéryPuci – feltehetôleg – már régen halott, vagylegalábbis öregasszony, aki fiatal korábanfestett. A nevében van valami a jobb idôketlátott úriasszonyból, de valami egyértelmûentakarítónôi is. Putzfrau, áporodott, avítt,macskákkal él együtt, eladogatja a bútorait,télen csak hetente kétszer füt be, stb. A fér-fiak viszonya az alkotóhoz. A felsorolt történe-ti személyiségek egytôl egyig a kitalálójukvágyképei, kiegészítôi, nôi alteregói. Péry Pu-ci egészen más. Kilétében maguk a szülôaty-jai (felfedezôi? fiai? segédei?) sem tudnakpontosan megegyezni. Tartanak tôle. Elsôsor-ban távolságot. Nem vállalják fel teljesen,ugyanakkor, mivel hárman vannak eggyelszemben, meg tudják oldani, hogy csak azokata vonásaikat ruházzák rá, amelyek mind-annyiukban közösek. Mindazonáltal az alázat,sôt szolgalelkûség dominál bennük. Kiszolgál-ják az öregasszonyt. De néha kiszalad a száju-kon egy-egy gúnyos megjegyzés. Lekicsiny-lôen mondogatják például, hogy a festést bár-ki megtanulhatja. Ilyet akár már ôk is tudná-nak csinálni. Péry Puci fôbb alkotói sajátossá-gai. Való igaz, hogy Péry festészetében vanvalami autodidakta vonás, amely ráadásulmagabiztos nagyotakarással párosul. (Akár-csak Csontvárynál.) Elveti a klasszikus tájkép-festészet számos kompozicionális szabályát(nem zárja le a látványt a két oldalon, nincs fômotívum, hiányzik a Gruppierung), ugyanak-kor mindjárt óriási vásznakat akar megeleve-níteni. Festôi modora olykor nyers, akár egyvásári kulisszafestôé, kirakatdekoratôré, akihozzá van szokva, hogy rövid idô alatt nagy fe-lületeket kell festenie. De tagadhatatlanulvan benne erô, s az is kiderül vásznainak fi-gyelmes tanulmányozásakor, hogy azért min-dig tud, ha igazán akar. Az idôtényezô a tájké-

pekben. Több képen is megfigyelhetô, hogy„alla prima” készült, helyesebben egy napvagy napszak alatt. Ez az eljárás Monet-t jut-tatja eszünkbe, az impresszionizmus mélyátélésérôl tanúskodik. Néhol a festményegyenesen befejezetlen maradt, mintegyelônyben részesítve a festési folyamat reáli-dejûségét a látvány hitelességével szemben.Folyamatot alkot az egyes képek egymásutá-nisága is a sorozat egészén belül (s ez egyút-tal fejlôdési folyamatnak is tekinthetô). Végülidôbeli akciónak képzelhetjük el – különösenaz elsô képeken – az egyes horizontvonallalnagyjából párhuzamos vonalak meghúzásátis, amint a festô, kezében az ecsettel a képegyik szélétôl a másik felé gyalogol. Amikor anézô szemével végigköveti e horizontális vo-nulatokat, mintegy kottaként, grafikai lejegy-zésként olvassa le az eredeti mozgásokat.Téralkotói módszerek. Említettük már, hogy etájképek nem lezártak, hanem kétoldalt nyi-tottak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nelenne mélységük. Éppen ellenkezôleg, a képstruktúrája egyúttal a perspektíva törvénysze-rûségeinek engedelmeskedik. Csak éppenPauer, Érmezei és Rauschenberger (a továb-

biakban: a segédek) a kompozíció megalkotá-sát a látvány kiválasztásával helyettesítette,a továbbiakban pedig arra törekedett, hogy azegységes nézôpont megtartásával, minél na-gyobb topografikus hûséggel adja vissza alátványt. (Klasszikus négyzethálós képátvitel.)Gyakran viszont az is megtörtént, hogy a há-rom segéd egymást váltva a kijelölt nézôpont-ban, egymás után munkálta meg ugyanazt avászonfelületet, ilymódon a képfelületen hár-mójuk sajátosan szimultán látásmódja érvé-nyesül. Az elô-, közép- és háttér egybefûzésenem mindenütt sikerült maradéktalanul, illet-ve nem azonos módon történt az egyes képe-ken. Noha a segédek általában törekedtek alevegôperspektíva érvényesítésére, néholmégis a színperspektívát részesítették elôny-ben. Megint másutt a méretek csökkenéséntúl semmi sem vezet át az elôtérbôl a háttérfelé. Az egyik festményen az elôtér hiányzik:mivel a segédek egy magaslatról festettek, akép eleve a középtérrel „indít”, ennek fái ésbokrai azonban világosak (befejezetlenek)maradtak. Az utolsó (ôszi) képek egyikén vi-szont hatalmas sziluettként lógnak be a kép-mezôbe az elôtér ágai, növényei. Színvilág. A

Beke László

PÉRY PUCI TÁJKÉPEIEGY FIKTÍV MÛVÉSZRÔL

ÉS ANNAK MÛVEIRÔL

sorozat darabjain dominálnak a helyi szí-nek – harsogó zöld vegetáció, kék ég és folyóstb. De ahogy a sorozat egésze is egy nyártólôszig tartó folyamatot dokumentál, úgy gaz-dagodik a paletta, s tolódik el a színskála azáttört ôszi tónusok, a visszavert alkonyatiszínfokozatok átmenetes megragadása felé.Festôi és grafikai jelek használata. A sorozatminden tagja más és más ecsetkezeléssel vanmegfestve. Említettük már a horizontális te-repvonulatok grafikai lejegyzés-szerû rögzíté-sét. Még helyesebb ez esetben grafikonszerû-ségrôl beszélni. Közelebbrôl megvizsgálvaezek a színes hullám- és cikkcakkvonalak szin-te elszakadnak a táji adottságoktól és abszt-rakt jelekké válnak, amelyek a festô pillanat-nyi lelkiállapotának, csuklója „diszponáltsá-gának” érzékeny szeizmogramjai. Távolabbrólnézve viszont ismét egységes táji látvánnyáolvadnak össze. Mindez a posztimpresszioniz-mus módszerének tanulmányozására vall.Másutt – a fák, bokrok, felhôk kialakításá-nál – sûrûn egymás mellé helyezett, többévagy kevésbé összemosott ecsetvonásokkaltalálkozunk, melyek egyszínû tömbjére világo-sabb színû csúcsfény varázsolja rá a plasztici-tást. Jól megfigyelhetô az egyes fûszálak,sáslevelek stb. “egy ecsetvonás – egy fûszál”sémájának alkalmazása is. Az illuzionizmus

felé. Az iménti leírás “többé vagy kevésbé”megkülönböztetése már arra utalt, hogy a so-rozaton belül is különbség mutatkozik egy ál-talánosabb realista és egy közvetlenebb natu-ralista felfogás alkalmazása között. E kettôs-séghez járul harmadikként az absztrakt le-jegyzés technikájából adódó felfogás, a másikvéglet felôl pedig az illuzionizmus. Ez utóbbibizonyítéka, hogy a helyszínen felállított vász-nakról alkalmas szögben készített fényképfel-vételeken szinte megkülönböztethetetlennéválik a festmény és a táj (mint Magritte híresfestményén). A festmények „mintha” karakte-re. Ha egy azonos sorozaton belül az absztrak-ció és az illuzionizmus egymást váltását ta-pasztaljuk, joggal gyanakodhatunk arra, hogyPéry festészetének szándékai messze megha-ladják a látvány – ilyen vagy olyan stílu-sú – egyszerû leképzésének feladatát. Pérynem véletlenül váltogatja – olykor egyetlenképen belül is – stílusát. Itt az absztrakció isazt sugallja: az elvont vonalak mintha tájat al-kotnának. Míg a szélsôséges illuzionizmus: afestmény már nem is mintha táj lenne, hanemazonosul a tájjal. És mindezen túlmenôen: Pé-ry festményei megszólalásig olyanok, minthatájképek lennének. Mindenben eleget tesz-nek a tájképfestészet követelményeinek,mégsem csak tájképek. Még pontosabban:

egyszerre tájképek is, meg tájképet imitálóképek is. Így fogalmazható meg a Péry-festé-szet filozófiai jelentôsége. Ez a jellemzés vi-szont már a Pauer-féle pszeudó tulajdonsá-gaival esik egybe, de mint R., a másik segédhangsúlyozza, a híressé vált elv ma már nempusztán Pauer nevéhez kötôdik, hanem általá-nos érvényû. Péry tájképei pszeudó-tájképek.Ezzel magyarázható a segédek távolságtartá-sa Péry Pucival szemben, és így nyílnak felelôttünk fokozatosan a pszeudótájképek gon-dolatai, rétegei: kezdve azzal, hogy a távolsága festészeti távlattal összhangban a horizont-vonalra irányítja figyelmünket, a horizont az ahatár, ameddig a szemünk ellát, ám a horizonta képen történetesen egybeesik Magyaror-szág határával (Pauerék a Dráva-vidéken fes-tettek), ugyanakkor látható is, nem is láthatóa képen. A festménybôl sugárzik a magyar jel-leg – nem véletlen, hogy láttukra az ember aszázadfordulós nagy magyar panorámákragondol (ez Körner Éva találó megállapítá-sa) –, ugyanakkor magáról a festészetrôl isszól, mely most, a 80-as években ismét terethódít Magyarországon. És még sok mindenrôlszól, mert a pszeudó mindenrôl szól: miközbenmegfesti a látszatát mindennek, mind ennek,a látszatnak a lényegérôl beszél.


204


205


206

P.É.R.Y. PUCI

Úgy jöttem, mint mesébe álomIllanó mese surranó álomLettem, de deMégsincs nékem valóságom.

Mi lehetek én? Fiktív mûvész vagyok. Talányosénem talált és kitalált. Egyértelmû személy-leírás nem adható magamról. Minden dimen-ziómban mûvész vagyok. Több arcú lény. Lehetmondani, de nem állítható. Valódi emberneknem vagyok vehetô, de mûvésznek azt igen.Nincs kiindulás és cél. Egyesek szerint fantom-kép. Többen szemüvegesnek találtak, másokfelismerni véltek különbözô fényképeken.Egyértelmû személyleírás nem adható magam-ról. Csak átmenet. A rólam alkotott kép egysze-

rûen mûleírás… Van, aki csecsemônek, van,aki nônek lát. Az „én” különbözô szintjeim. Mû-alkotás vagyok és alkotásokat hozok létre. Van,aki több arcból montírozna össze. Jóllehet mû-veimet magamnak tulajdonítom… Mûvészetitevékenységem határmenti képeimrôl számít-ható. A nemlétezôt állítom. Alkotásokat hozoklétre. A nemlétezôt állítottam, de nem állítom,hogy létezik. Mi kényszerítette ki alkotóimból,hogy világrajöjjek? Hm, ez nehéz. Számos Drá-va-parti képeslapom jutott el barátaimhoz vagykallódott el. Ábra és ábrándom. Hosszú ideigzavartalanul haladtam pályámon, miközben al-kotóim… Az ember állandóan csapong. Ren-geteg grafikám került kiállításra vagy veszettel. Ki vagy mi? Vagyok egyszerre az író és azírás. Mi, Péry Puci mint emberi lehetôség (nemkirályi többes). Néha szívesen látnak egy italra.

Mûtárgy vagyok, mûalkotás-mûvész, emberilehetôség. Álmomban félálmomban… Fél éle-ten keresztül becsukott szemmel?! Szabadgondolkodásomban fizikai létem hiánya segít.Valóban a táj mesés szépségei vonzottak? Seember, se tárgy, se se ki, se mi! belsô látás!Netán a nap lefelmenete? Három ember ön-feláldozó segítségével… Éljen a látóhatár ésvirágozzék a táblakép! Tôlük függök pillanat-nyilag, az ô képességeiket használom. Festmé-nyeim felületét… festészetet! A szél csapdos-sa vásznaimat… Három szabad ember… Lé-tet vagy életet! Pontosan tudják, hogy amit csi-nálnak… nem az ô alkotásuk és mégis… Töb-bek szerint festményeimnek ott lent volna ahelye, ahol készültek, de lehet, hogy a Nemze-ti Galériának kellene megvásárolni ôket, ésmégsem az övék. Pusztán alkalmas alkalma-zottjaim. Határsáv, érintetlen táj – senkiföldje.A határôrség magasrangú tisztjei is érdeklô-dést mutattak. De hogy is nevezhetném ôketígy? Viszont én, aki személyes léttel nem ren-delkezem, mégis a sorsukra hatok. Lenni annyi,mint képpé lenni! De itt áldozatok voltak – na-türlich! – De „én” ott voltam a Dráva partján– saját képeim képében. Születésemtôl fogvahármaslátásom van, ennyi nézôpontból törek-szem a negyedik és a végtelenség dimenziói-nak érzékeltetésére. – Gondoljátok, hogymegéltek? Képeim közmegbecsülésre számít-hatnak, mert mindenkit érdekelnek, nem csakén gondolom ôket, aktuális vagyok. Itt vagyokés ki vagyok? Ha viselkedésem gyanúsnak ismondható – inkább kíváncsiság illet. Ki lehet-nék… És a kíváncsival közölhetem, hogy nem-zetiségemet illetôen kideríthetetlen származásvagyok. A személyleírást hagyjuk… Több arcúlény vagyok. Épp ezért gondolataim szóba ön-tése számos kétértelmûségre adhat lehetôsé-get. „Én” sem vagyok egzakt – nekem sem eg-zakt semmi. Szerintem fantomkép vagyok. Fes-tetett festményeim voltak elsô megrázó élmé-nyeim. Fényképeken véltek felismerni. Embe-reken keresztül szólok, általuk nyilvánulokmeg, ábrázolok. De én önmagamtól rendelekképeket és szerintem csecsemô vagyok, otthonbôgök. Pauer, Érmezei, Rauschenberger – najó. Függetlenül attól, hogy milyen nyelven gon-dolkodom mûveim tökéletlenségén túl mindennyelv fölötti kommunikációs harmóniára törek-szem. Mûvészeti tevékenységem kezdete, ami-kor a Dráva-parton voltunk és a képeket festet-tük. Ez látható „Dráva-parti” képeimen is. Ezlétem lényege. így vagyok. Ki lehetnék én? ittvagyok!


207

HANGKAZETTA-RÉSZLETLEJEGYZÉS

(Zene. Törlés. Recsegés, majd egy sötét tónu-sú hang. Péry hangja:) “El kell temetni Berná-tot.” (Szélzúgás, távoli harang, sárban közele-dô lépések. Lihegés, Biciklicsengô. Haráko-lás. Péry hangja:) „Maga megölte a kedvesBernát macskát. Agyonütötte és átdobta a ke-rítésen.” (A hang elcsuklik. Szünet. Szélzúgás.Repülôgéprobaj. Egy másik hang jelenléte:Orrfelhúzás, harákolás, köpés.) „Micsodamacska? Milyen macska? Kinek a macskája?Ki látta?” (Fellobbanó gyufafej, rágyújtás, ha-rák.) „…Idefigyeljen. Sípom tudja. Jóégfaszafigyeli a maga macskáját.” (Biciklicsengô.)„…elkódorgott. Megnyúvasztották. Ki ma-ga?” (Szünet, szél, sárbugyogás, gyerekricsaj.Péry rekedt hangja:) „Eltörték a gerincét. Azegyik szemgolyója kifordult. Utána megtapos-ták, mintha elütötte volna egy autó.” (Szünet.Csend, madárcsiripelés, harang.) „…Szelídvolt és kíváncsi. Szép. Selymes, szép brigantiBernát. Egyszercsak eltûnt mellôlem!” (Hang-csuklás, recsegés. Fékezô autó. Ajtócsapó-dás, sárban közeledô léptek. Hivatali közeg ki-vehetô hangja. „Erô, egész…ség. Sok bajt.Rossz napot. Mi a probléma, Csillagbácsi?”(Alig kivehetô mormogás: valami macs-ka… aptya-faszafigyeli. Szünet. Dörzsölôdés.Igazoltatás-zörej. Hiv. köz. hangja:)„…ÁÁÁÁ! A festô urak! Csak vigyázva ottfenn a Látóhegyen. Közel a határ!” Hiv. köz.ellépésének hangja. Ajtócsapódás. Sár. Ha-rák. Szünet. Szélzúgás, harang. Péry hangja:)„Ha aludtam, velem aludt. Ha ébredtem, Ber-nát is felélénkült. Ráült a lábamra és nézett.Rámkacsintott. Tud maga egyáltalán kacsin-tani?” (Hörgés. Toppantás. Csengô. Akit fag-gatnak, egyik orrlyukát lefogva taknyot lövellki. Harák. Gyufafej. Csend. A másik hang, or-dítva:) „Tiknak ment! Begányolt. Kampec! Ti-kot fogott, valaki elemésztette. Sípom tudja!Ráült valakinek a mellére. Én vóótam, nem énvóótam. Nem magyar macska vóót. Fertig!”(Takonykilövellés. Sár. Biciklicsengô. Szél. P. amikrofonba fúj. P. hangja:) „Bernát magyarmacska. Egy távoli fajta, de Magyarországonszületett. Bízvást érezhette magát magyar-nak, amíg meg nem ölték. Miért tette?” (Re-csegés. Dulakodáshang. Sárba zuhanó bicikli.Harang. Kakaskukorékolás. Másik hang:) „En-gedjen innen! Menjen a halál faszára.” (Re-csegés. P. szelíd hangja: ) “Csak annyit mond-jon. Magához hívta, Bernát odament, magára

vetette szelíden kétkedô pillantását. Erre ma-ga bunkót rántott és agyonütötte. Mit érzett,amikor megtaposta? Erre feleljen!” (Lihegés.Harang. Hosszú szünet. Másik hang:) „Hátidefigyeljen! Azt a sárkányfejû, kék dögötelébb-utóbb úgyis agyonütötték vóna. Még haén vóótam is. Ez itt Ôrtilos! Határôrközség!Ezt jól vésse be! Én ôrtilosi vagyok. Az apámis tilosi. A nagyapám is tilosi vóót. Az asszonyis tilosi. A gyerekek is tilosiak. Itt mindenki in-nen való, tilosi. Aki nem tilosi, az nem tudja,mit jelent tilos. Maga nem tilosi. Mit jelentmagának az, hogy tilos! Semmit! Na látja.Csak jönnek, mennek itt. Keveregnek a Látó-

hegyen!” (Szünet. Harang. Közeledô ôrnaszá-dok hangja. Harák. Biciklicsengô.) „Ha annyi-ra odavan, tudok ám macskát, tilosi macskát.Nem is egyet.” (Csend. Sárban távolodó lépé-sek. Szünet. P. lihegése, amint fûvel benôttréten halad át. Harang. Távoli hangok: barom-fiudvar, repülô, valaki vihart emleget. Recse-gés. Zene. Törlés. P. hangja, amint valaki elémikrofont tart:) „Miért ölte meg Péry mesterkedvenc macskáját, Bernátot?”

Lejegyezte: G. F. (Gödrös Frigyes)Ôrtilos–Látóhegy, 1986.


208


209


210

Pérynek kezdetben csak a festményeit ismer-tem. Egy magánlakást kerestem fel, hogy táj-képeit lássam, az úgynevezett Dráva-parti kor-szakát. Hárman kísértek végig a házitárlaton:Pauer, Érmezei, Rauschenberger, úgyszinténfestôk, akik Péry sajátos világát magukénakérzik. Körsétánkkal egyezô irányban különbözôévszakok vonultak el a festményeken, és velükegyütt megismerhettem egy komor szépségûtájegységet, a déli határvidék erejét.Amikor a festô személye iránt érdeklôdtem,ellentmondásos válaszokat kaptam. Egyetlenember akadt, aki személyesen ismerte Péryt.Megkértem, hozzon össze vele. „Idô kérdé-se” – mondotta az illetô, de én nem értem beennyivel. Szívósan telefonálgattam a mûvészismerôsének, míg egyszer meg nem tudtamtôle, hogy szerencsém van, Péry éppen a vá-rosban tartózkodik. Kértem, beszéljen megegy találkozót a festôvel, aki idôközben a ked-venceim egyike lett. Azt mondta, megpróbál-ja, bár nem ígérhet semmit.Jól tette, hogy elôre figyelmeztetett, annál ki-sebb volt a csalódás, amikor néhány nap múl-va felhívott, és közölte, Péry továbbra is régiszokásához híven elzárkózik az alkalmi érdek-lôdôktôl. „Mûveimmel foglalkozzon, ne ve-lem” – ezt üzeni.

Késôbb egy alkalommal csúcsforgalombantalálkoztam a festô ismerôsével az utcán. Ki-derült, ô is a milleniumi földalattival szándé-kozik menni, egy ideig közös lesz az utunk. Sû-rû tömegben beszélgetve haladtunk, csoszo-gó zajban a föld alatt, terelôfolyosókon. Mikora megfelelô szintre érkeztünk, éppen indult aszerelvény az állomásról. Jelzôhang berre-gett, az ajtószárnyak egymás felé tartottak.De akkora rés még maradt, hogy rögtönözve akocsiba lökjem a mûvész ismerôsét, majd utá-na surranjak. A vállamra így is rácsapott a ko-csi ajtaja. Bent aztán egymáshoz préselôdvemegálltunk, mindketten ugyanazt az egyetlenszabadon maradt kapaszkodót markoltukmeg. De hiába vártuk az indulást. A földalattiismeretlen okból még egy ideig vesztegelt.Jobb híján a kivilágított állomást bámultuk azüvegen át. Mint a festô ismerôse késôbb elmondotta ne-kem, egy szempillantással az indulás elôtt lát-ta meg Péryt odakint. A festômûvész fedetlenfejjel kanyargott a tömegben a szerelvénymentén. Világéletében határozottan közleke-dett, ezúttal állítólag szinte rohant. Még né-hány lépés és az ablakunk elé érkezik.„Odanézzen! Ott megy Péry” – mondta nekemekkor útitársam.

A megjelölt irányba néztem. Láttam is egysietô, szakállas embert, amint éppen eltûnikaz állomás egyik vékony oszlopa mögött. Az-tán hiába vártunk, nem bukkant elô a túlolda-lon. Érthetetlen. Hihetetlen megtorpanás kel-lett ahhoz, hogy Péry az oszlop fedezékébenelakadjon. Dehát mindketten láttuk, igaz, éncsak villanásnyira. „Látta?” „Igen. Ugye sza-kállas?” „Igen.”A szerelvény megmozdult. Mi a közös fogan-tyút markolva hajoltunk az ablaküveghez azülô utasok fölött. Szemünkkel követtük az osz-lopot, a festô búvóhelyét, amint lassan elúszikelôttünk. Az élét, majd keskeny oldalát mtatja.Aztán mögé lehet látni, de ott senki sincsen.Ha a festô eltûnt onnan, csak függôlegesenfelszállva tehette. Vagy nem is volt ott.Rápillantottam útitársamra, majd másfelénéztem. Az alagút csattogó falát figyeltem in-kább. Késôbb csak annyit ismertem be, ami-kor kérdezett, hogy mintha láttam volna vala-kit a kavargó állomás egyik oszlopa mögé len-dülni. Mintha. „Dehát ön mondta, hogy sza-kállas.” „Nem tudom – válaszoltam. – Magaolyan hirtelen kiáltott, hogy nézzek oda, hogyesetleg akartam látni.” Nem feszegettük to-vább a dolgot.


211

Bereményi Géza

PÉRY PUCIRÓLEGY FIKTÍV MÛVÉSZRÔL

ÉS ANNAK MÛVEIRÔL


213

Körner Éva

BESZÉLGETÉS EGY MÛ-ALKOTÁSSAL......ARRÓL, HOGYAN ALKOTTA MEG MAGÁT; HOGYAN VÁLASZTOTT TÉMÁT,

AMELYBEN A FESTÔI ÖNTEREMTÉST VÉGREHAJTOTTA

A Pécsi Galériában 1987. február 13-án nyíltmeg a Pauer Gyula, Érmezey Zoltán, Raus-chenberger János bemutatja P.É.R.Y. PuciDráva-parti festményeit címû kiállítás. (Új ne-vét a három mûvész: a szobrász, az író és azépítész eredeti nevük kezdôbetûibôl kompilál-ta életkori sorrendben. A keresztnevet – horri-bile dictu – Pauer sziámi macskájától kölcsö-nözték.) A kiállítás szokatlan volt, két szem-pontból is, egyrészt, mert hosszú idô után mû-vészkollektíva munkájával találkoztunk, más-részt: mert a nagyléptékû kiállítás egyetlentéma, mégpedig egy naturális látvány, egy tájfeldolgozásának sokszoros variációja volt. Meglepett, hogy a három mûvész vállalkozá-sában nem félt az allúziótól, amely elvezethe-tett volna a 40-es, 50-es évek szocreál „mû-vészkollektíva” hagyományához. Ez ugyanismegkövetelte a szuperreprezentáció érdeké-ben az óriási méretek és a fotórészletességû„valósághûség” végrehajtásában nagylétszá-mú mûvész társulását, akik ebben a munká-ban kénytelenek voltak szolgalelkûen feladniszemélyiségüket.A kiállítás másik figyelemre méltó tényezô-je – mint mondottuk – a kiállítás tematikája.P.É.R.Y. csak tájképeket mutatott be. A nézôprimér eszközökkel, alaposan megmunkált,hatalmas méretû sivár területekkel szembe-sült. A raffinéria nélküli egyszerû festés és aszinte brutális méretek semmiféle köz-megegyezéses stílushoz nem voltak köthetôk,sem a hagyományos tájképfestészet különbö-zô elveihez, sem azújabb fotórealizmushoz. Anézô mankó nélkül állt.Ezek után a kérdések így csoportosíthatók:Miért áll össze három mûvész, hogy olyanmûvet alkossanak, amelyben személyiségü-ket kölcsönzik egymásnak, vagyis elfogadjákegymás személyiségét? Milyen inspirációtadhat a természet, sôt annak csak egy kisszeglete, ahová a mûvészek valamilyen múltszázadi módon kivonultak festeni, vásznakkalés ecsetekkel felszerelve? Mindkét kérdés fo-kozható. Vajon egy mûvészhármas tagjai azilyen együttes munkában nem veszélyeztetik-

e önmaguk integritását, amint az az elôbbemlített szocreál esetében szükségszerû volt,avagy ezzel szemben lehetséges-e a szemé-lyiség felfokozása egy együttmûködésben,valami olyan módon, mint ahogy a klasszikusgörög filozófusok tették ezt peripatetikusmódszerükkel, amikor is a résztvevôk egymás-sal beszélgetve tudtak igazságokat tisztázni.Vajon egy ilyen együttmûködés nem annak azizolációnak feloldására tett kísérlet-e, amelya 20. századi vagy még régebbi európai pol-gári kultúrát jellemzi – tehát vajon nem kísér-let-e arra, hogy a gondolkodás termékenyebbgyakorlatát találja meg, mint a beidegzett eu-rópai individuális módszer. A természet minttéma vajon nem éppen ilyen kihívás-e a ter-mészetet szublimáló, vagy idézôjelbe tevô in-tellektuális modern tendenciákkal szemben?Nem kihívás-e annak állítása, hogy a termé-szet igenis forrás, és nemcsak a maga érzék-letes voltában, hanem éppen hogy új és sok-rétû meditáció anyaga lehet?Még a kiállítás elôtt, a munkának egy közben-sô fázisában vettük magnóra a következô be-szélgetést. Ez 1986. november 29-én PauerGyula mûtermében történt, ahol a képek nagyrésze már látható volt és a mûvészek fotókatis mutattak arról a bizonyos területrôl, amelya festmények „modellje” volt.

*Körner: Körben a falakon egyforma méretûtájképek – mintha benne ülnének egy tájban.Nagyon erôs hatású ezeknek a képeknek amérete; az, hogy igen nagyok. Egyszerre zava-ró és vonzó ennek a nagy tájnak a közelléte.Elsô pillanatban megoldhatatlan, hogy a ké-pek látószöge azonosnak tûnik és mégis kör-ben látható a táj. Vajon többszörösen jelenik-e meg, szinte körkörösen ugyanaz a látvány?Olyan érzése van az embernek, hogy egy tel-jesen természetes környezetbe került, demégis, mintha szándékosan megtévesztenék.A képek megfestésében pedig az tûnik fel el-sôsorban, hogy a természet másolására szin-te kínosan törekedtek, idônként a vasárnapi

festôk igyekezetével. Nem vitatható, hogyP.É.R.Y. elôzetes tanultság nélkül „esett neki”a festésnek. Szobrász, író, építész; nem távola festô-szakmától, de mégsem vagytok isko-lásan felkészültek.Érzékeny ponthoz érkeztünk – mi szabályozzaezeket a képeket? Hiszen közmegegyezéseselv nélkül ezek a nagy nézôszögû és hatalmasméretû látképek nagyon nyersen hatnak. Aznyilvánvaló, hogy nem az akadémikus vonal-és színperspektíva, a valôr vagy tónusszabá-lyok adták a vezérfonalat. A táj megoldásábannem vettek részt tanult vagy ellesett módsze-rek. Mintha itt tanultátok volna, tapasztaltá-tok volna ki a „festés” lehetôségeit, az ábrá-zolás hatalmát a téma felett. Nagyon érzôdika képekben, legalábbis többségükben, a kí-sérletezés és a megoldás sikerélménye. Ez alátható erôfeszítés azonban nem csökkentiszuggesztivitásukat, sôt drámai meggyôzôerôt kölcsönöz nekik.De térjünk vissza a képek térhatására. Azegyes képek perspektívája nem befelé, ha-nem kifelé fordul. Tehát hiába vesznek körülösszességükben, mégsem burkolnak be. A fo-tók, amiket itt mutattok, szintén igazolják, hogya téma egy kifelé forduló táj, amivel ti mégismint együttessel egy lezárt environment hatá-sát akarjátok kelteni. Nyilvánvaló, hogy eztnem lehet szokványos módon megoldani.És még valami: milyen a táj maga, a válasz-tott „téma”? Elsô látásra teljesen közömbös,mert a bozótosnak tûnô folyómentének nin-csenek kitüntetett pontjai, tehát nincsenek ví-zi- vagy hegyoldalbeli, növényi szenzációi,mégis valami rendkívül fontosat sugall ez avidék. Pont az ellenkezôjét annak, amit szoká-sos módon a tájképtôl várunk. Itt nincs szósem az ideális táj múltba zsongításáról, sem arealista vérbô erejérôl, sem a komponált vagystilizált egyensúlyáról, harmóniájáról. Elha-gyottságával, bozótosságával, be nem épí-tettségével valami félelmeteset, nem ember-re szabottat éreztet. Az eszköztelenség és améret még növeli ezt a benyomást.Rauschenberger: Ez egy határvidék.

Körner: Az, hogy ezt a területet választottá-tok, nyilván nem véletlen, mert valószínûlegsokkal vonzóbb tájakat lehet Magyarországontalálni. Kérlek, beszéljetek arról, milyen elha-tározás szülte ezt a választást. Pauer mindigolyan dolgokat, olyan léthelyzetet választotteddig is, akár szobrot csinált, akár színpadké-pet, akár filmet – ô a legtapasztaltabb képi al-kotó köztetek –, amelyekben láttatni tudta lé-tezésünk ambivalenciáját. Ezekben a képek-ben, úgy érzem, mintha ilyenféle szemléletetosztanátok valamennyien.Pauer: Beszéljünk elôször arról, hogy miérthárman festettük ezt a ciklust. A képekkelegyütt egy festôt is akartunk alkotni, ezértegy érintetlen tájat kerestünk, amely egy érin-tetlen lélek médiuma. A tájnak meg kellett fe-lelnie annak a követelménynek, hogy lehetô-vé tegye a nagy kiterjedés és a nagy össze-függés felfogását. A tájkép és festôje megal-kotása – ez volt a célunk. Ezért a határvidékés ezért hármunk szövetsége. [...] Érmezei: A P.É.R.Y. Puci-képek olyanok, hogyegyikünk sem tulajdoníthatja magáénak.Olyan személyiséget hozunk létre, amely aszemélyiség értelmében egy transzindividu-um. Mindannyian csináljuk a képet, és ily mó-don egyfajta hármaslátás jön létre, ami azegyik látást elfedi vagy kiemeli. Olyan egység

mûködik, olyan elv jön létre, amely kölcsönösmegértésbôl és egyetértésbôl származhatcsak. Tehát ami mûködik, szellemi integráció,ami mûködteti az egészet és amelyben bennelétezem és amely által létezem. Meghatározés oda-vissza hat. Hatok rá, és ô visszahatrám. Többértelmû a dolog. Ugyanakkor ô is le-válik önmagáról, mint ahogy én is elkülönbö-zöm tôle, és ô is megkülönböztethetô tôlem.Valami olyasmi, amirôl beszélni lehet, ki lehetjelenteni, de ugyanakkor nincs, van. Fest-mény, egy alkotás, mûalkotás – önmaga ismûalkotássá vált saját maga számára. P.É.R.Y.Puci egy név, egy szignó, egy aláírás. Hisz aképeket nem mi festettük, hanem ô festtettevelünk. Tehát egy új személyiség, személyi-ségtudat, ami bennem merül fel. Nem rólamvan szó, hanem P.É.R.Y. Puciról.Rauschenberger: Az is érdekel bennünketegy ilyen társulásnál, hogy valóban lehetsé-ges-e ilyen kommunikáció, ilyen együttmûkö-dés az emberek között. Nagyon fontos, hogyamit csinálunk: kísérlet. Egy kép kubisztikusfelbontásának a P.É.R.Y. látása éppen az el-lentéte, mert három ember háromféle nézô-pontból három nézetre bontja ugyanazt a ké-pet és vetíti egymásra a vásznon.Körner: Tehát meg tudjátok határozni, hogymilyen újfajta személyiség vagytok?!

Rauschenberger: Gondoljuk csak el P.É.R.Y.-tszemélyiségében. Mindenki a maga módjánképzelheti el. Szerintem P.É.R.Y.-rôl semmikonkrétat nem lehet mondani. Nem lehetmegállapítani, hogy ô mûvész vagy személyvagy személyek. Több személybôl összerakha-tó fiktív személy vagy micsoda. Ezt korábbannem is döntöttük el, hiszen P.É.R.Y. mint tárgymûalkotás-mûvész. [...]Körner: A három személyiségnek, aki itt meg-nyilvánul, ez a szerep különleges felszabadu-lás saját determinációja alól azzal, hogy ígyhármassággá alakult?P.É.R.Y.: Igen. De ez olyan helyzet, hogy ettôlfüggetlenül van Pauer, Érmezei, Rauschenber-ger. Ez olyan, mint három személy szellemi iz-galmából létrejött szellemi szövetség.Körner: Had kössem össze a különleges hár-mas személyiséggé válást a képek egy formaisajátosságával, amit már korábban feszeget-tem. Változatlanul izgat a kifelé fordulótáj – ami az itt látott képeken mindig nyilván-való – és a valamennyi kép által sugallt szán-dék, amit itt a mûteremben is átélünk, hogyegy körkörös és koncentrikus tájba kerüljünk.Tehát hogy mégiscsak zárt világot akartatokteremteni. Tehát hogy a világ a mi világunk le-gyen, ismerôs, amelyben nem vagyunk, nemvagytok annyira kiszolgáltatottak. A táj, amit


214

választottatok, nyitott, elfolyik valahová – aszó szoros értelemben a folyó kanyarulata ál-tal – elmegy még a „határon” túlra is, de az„environment”-ben, az utólagos elrendezés-ben mégis összezárul. Vagyis olyan igyekeze-tet látunk, hogy ez a táj világgá változzék, egyképet sugalljon a világról. Ebben a szándék-ban halvány analógiát érzek a középkori mû-vészi törekvéssel, amikor is a táj egy teljessé-get tudott kifejezni. De nemegyszer a keletimûvészetben is négyzetes vagy körkörös zártkompozícióvá alakult, ezáltal megismerhetô-vé, értelmezhetôvé vált. Tudjuk, hogy a centrális látás utolsó európainagymestere Cézanne volt. Utána, a kubisták,Picassóék kezén minden decentralizálódott.De nemcsak a modern mûvészetben történt ezmeg. A hagyományos pravoszláv ikon-szemlé-let is több nézetû, és ezt a kelet-európaiavantgárd nagyonis felhasználta. Ne hara-gudjatok, de képeitek nagyon sok ilyen mûtör-téneti analógiát idéznek fel.Sôt, a P.É.R.Y.-ség még más vonatkozás lehe-tôségét is felkelti bennem. A hármasságrólvan szó, amely a különbözô mitológiákban,vallásokban – így a keresztényben is –, nép-mesékben, népi ábrázolásokban, sôt az euró-pai klasszikus kompozíciós elvben is jelen van,mint szám- és szellemi egységtényezô, mégpe-dig igen központi helyen. Világos, hogy dilet-tantizmus lenne közvetlen párhuzamokat vonnia P.É.R.Y. és a hagyományos hármasok között.P.É.R.Y. esetében a társulás „technikailag” isindokolt volt, mint hallottuk, hárman rögzítet-tétek a táj arculatát, mintegy egymás útjátkeresztezve bejárva azt, majd a személyes„felvételeket” szinkronba hoztátok. Egy ilyentípusú munkát legkedvezôbben hárman vé-gezhettek el.Mégis, ha összevetjük P.É.R.Y. vallomását„szülôik” egymásra vetített arcmásairól, amegszületett személyiség merôben új minô-ségû képességérôl, transzcendens jellegû lé-térôl, nem tagadhatjuk, hogy egy archetípusúj felbukkanásának vagyunk szemtanúi…Mindez azonban messze vezet és ingoványoselméletek talaja. Térjünk vissza magukhoz akonkrét képekhez. Ami a P.É.R.Y. Dráva-parti tájait illeti: tehátmegállapíthatjuk, hogy az egyes képek közép-pontja a szemlélôhöz a legközelebb esô pont;a többi, távolabb esô rész enged a távlat kö-vetelésének. Ezért válik bizonytalanná és na-gyon fenntartásossá a képek együttese általlétrehozott körülvettség érzése.

P.É.R.Y.: Tudatosan nem kerestünk kitüntetettnézôpontot. A táj sugallta magát.Körner: Helyes, de figyeljünk fel a témábanrejlô merôben ellentétes választásra is, arra,hogy ez a P.É.R.Y., ez a fantom, ez a transzsze-mélyiség, amely felszabadította önmagát ahagyományos mûalkotási szabályok alól, aleghagyományosabb 19. századi mûfajban, atájképben fejezi ki magát.P.É.R.Y.: Ez valóban így van, de ha P.É.R.Y. Pu-ci személyét mûnek tekintem, akkor ez márnem a 19. századi mûforma. A képek mûfajuk-ban 19. századiak, de minden látszat ellenéreanti-tájképek a hagyományos tájképmûvé-szethez képest. Bennük azonban más is érde-kelt, a táj dimenziói és ezen keresztül a festé-szet esetleges új dimenziói. Csavarok mégegyet a beszélgetés fonalán. A tájképet érzemolyan közlési formának, amelyet a közönségszeret és így talán megtalálhatom a közösnyelvet. Ez is fontos számomra, a kommuniká-ció lehetôsége.Körner: Hadd élvezzem ki ezt a váratlanul fel-bukkant vonatkozást. Vegyük úgy, hogy sokakszámára konvencionálisnak, befogadhatónaktûnnek ezek a tájképek, de nyilván lesznek so-kan, hozzám hasonlóan, akik számára a felszínmögött többsíkú értelmek bontakoznak ki.P.É.R.Y.: Erre a válaszom: P.É.R.Y. végül is áb-rázolómûvész. Van egy élménye, amit nemfeltétlenül köteles megmagyarázni. Egysze-rûen van, ami hat rá és van, ami nem hat.Körner: Számomra pedig nem véletlen, hogyP.É.R.Y. nem az a bizonyos „pannon” Balaton-festô. Engem mindig azok a mûvek vonzottak,amelyekben a lét és a szellem aktuális kérdé-

sei élesen, markánsan kifejezôdtek, és azokaz alkotók, akik kiszabadították a közhelyekburkából és megfogalmazták. A táj nagyon istartalmazhat egzisztenciális kérdést.P.É.R.Y.: Majdnem szójátékszerûen nyilván-való a dolog. Határesetekrôl van szó. [...] Ha-táreset a festô egzisztenciájában, határeset afestészet mûfajában, határeset a témaválasz-tásban – a gondolkodás határesetei. A sze-mélyiség határai. Olyan dimenziók, amelyeketközönségesen nem érzékelünk. Milyen ôrüle-tes! Átbukik önmagán az ember, és így meg-szabadulva önmagától, szabadságát éppenannak köszönheti, hogy nincs anyagi megtes-tesülése.Körner: Én így foglalnám össze: a P.É.R.Y.-mûmint képlet és mint alkotás többdimenziójúvállalkozás. Egyrészt személyes mûvésziproblémát feloldó azonosulás-kísérlet, más-részt a témaválasztásban is konzekvencia rej-lik. P.É.R.Y. kipróbálja az együttalkotásban rej-lô lehetôségeket és olyan témát választ ki,amely szintén nem személyes téma, hanemkollektív tudattartalmat sugall, amelyben sokaz ösztönös, sok a spontán, de asszociációslehetôségei vannak: jelen aktualitás, provo-káció is. A képekben feszültség van, áramkör,amely egymással összeköti ôket, és ez tartjaa nézôt mintegy körkörösen lekötve.P.É.R.Y.: …A presszósnô, akinél a képeket tá-roltuk, azt mondta, hogy kútfúrók és kutatóemberek jöttek, mert szabályozni akarják a fo-lyót ezen a vidéken. Talán egy erômûvet épí-tenek a Drávára, pontosan ott, ahol P.É.R.Y.festett.


215


216


217


218

1970-es Évek | p.É.r.y. puci - pauer gyula1970-es Évek | p.É.r.y. puci 203 az alkotó személye....

Documents