Leslie L. Lawrence: A halál kisvasúton érkezik1.John C. Lendvay, a Santa Monica–i Santa Cecília Egyetem kriminalisztikai tanszékénektanára levette a szemüvegét, megmasszírozta az orrát, aztán várakozóan nézett ránk.Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadásután Lendvay – engedve rimánkodásunknak – rendszeresen előadott egy-egy tanulságostörténetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben,amikor mint privátzsaru szerzett fényes hírnevet magának itt, – a nyugati államokban.Természetesen senki nem mozdult a helyéről, sőt néhány ismeretlen alak még be isoldalgott a folyosóról, ahol csendben kivárták, míg vége szakadt a különben nem túlérdekfeszítő kriminalisztikai előadásnak. Lendvay prof. ezen az órán a tett helyszínéntalált tárgyak jelentőségével foglalkozott, olyan alapossággal, hogy szégyen ide vagy oda,jótékony álom szállt a szemeinkre. Én magam is, bár leplezetlen rajongója voltamLendvaynak, csak óriási erőfeszítéssel tudtam megőrizni méltóságomat, s nemutolsósorban a mellettem ülő csinos hölgy illatos jelenléte óvott meg attól, hogy a padraborulva el ne aludjak.Lendvay prof. előadása végeztével megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, mígelül a mocorgás, s az újonnan jöttek is megtalálják a helyüket, aztán végigtekintvehallgatóságán, beszélni kezdett.2.– Sejtem, hogy a mai előadás nem ajzotta fel pattanásig az idegeiket, de a jó kriminalistánakmeg kell ismerkednie a nyomozás aprómunkájával, minden csínjával-bínjával, hiszen önökvizsgálóbírók, esetleg rendőrtisztek lesznek, s számtalanszor szembetalálják majd magukatolyan esetekkel, amikor semmi nem segít, csak a tények gondos összerakása, szétválogatása,csoportosítása és a tanulságok levonása. Jó, tudom, hogy sokkal izgalmasabb kivontstukkerrel rohangálni egy lányiskola környékén, s felajánlani a legcsinosabb kis hölgynek,hogy mindenkitől megvédik, bármi áron – főleg, ha nem is fenyegeti veszély. Ennek ellenéreaz igazi kriminalista tiszteli az aprómunkát: egy-egy eldobott csikkből, keréknyomból,leszakadt gombból is megfelelő teóriát gyárthat. A lényeg persze az, hogy a teória megállja ahelyét. Régi közmondás: minden elmélet annyit ér, amennyit a főnökünkkel meg tudunketetni belőle. De hogy ne éljek vissza tovább a türelmükkel, elmondok Önöknek egytörténetecskét az aprómunkáról, a tökéletes bűntényről és a bizonyítékként felhasználhatótárgyak szerepéről.Most is úgy emlékszem az ügyre, mintha tegnap történt volna. A titkárnőm, Miss Rose éppenleszaladt a sarokra egy-két csirkemájas-tormás szendvicsért – nem tartozik ugyan alényeghez, de rajtam kívül ez volt a gyengéje a különben igencsak harcias teremtésnek –,amikor felcsengett a telefon. Türelmetlen, agresszív csengéssel.Nem tudom, megfigyelték-e már, hányféle módon tud egy telefon csengeni. Ugyanaz akészülék, attól függően, hogy ki van a vonal végén, és mi a szándéka velünk. Vannak lágy,elomló csengések; olvadékonyak, mint spagetti tetején a reszelt parmezán; közömbösek, mintfélszemű, néger kalauz egy század eleji San Franciscó–i villamoson; aztán van agresszív,sürgető csengetés, amelytől felágaskodnak az, ember fején a gondosan levizezett hajszálak.Nos hát ilyen volt az a csengetés, amely akkor tört rám, amikor Miss Rose éppen a tonnásszendvicseit csomagoltatta a sarki büfében.Sajnos megvan az a gyengém, hogy nem tudok sokáig ellenállni a telefoncsengésnek. Talánaz a fékezhetetlen kíváncsiság ösztökélt rá, hogy felvegyem a kagylót, amely a magánhekusipályára is hajtott. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy többé soha, de soha nem engedekaz agresszív csengetésnek...!Mondanom sem kell, hogy a negyedik csengés után felvettem a kagylót. Mondanom sem kell,hogy aki belebeszélt, legalább olyan rondán agresszív volt, mint a csengetése.– Mr. Lendvay – károgta egy Varjú hajnali turbékolására emlékeztető férfihang –, hol azördögben kódorog munkaidő alatt, ember?– Tüzet raktam – mondtam szelíden –, tábortüzet. Percek múlva hozzálátok a harci tánchoz,kiásom a padló alól a harci bárdom, és bekenem magam három kiló oltott mésszel.A kagylóban döbbent csend támadt, majd újra felhangzott a varjúkárogás, sajátos felhangoktól

kísérve. Nem voltam biztos benne, hogy a membrán rezeg-e rémületében, vagy a varjúhanggazdája kacarászik.–Maga kell nekem! – károgta határozottan. – Maga szemtelen, sőt pofátlan, emellettnagyképű, százszor annyit tart magáról, mint amennyit valójában ér.– Stop – mondtam, és belefújtam a kagylóba. – Kicsoda maga? Valami régi ismerős?– Nem hiszem – recsegte a membrán –, nekem nincsenek régi ismerőseim. Ide figyeljen,ember! Fel szeretném fogadni egy kis munkára. Elvállalja?– Még nem tudom – mondtam. – Nagyon beleéltem magam a harci táncba. Nem lesz olcsómulatság lebeszélni róla.– Napi kétszáz elég lesz? – Várt egy kicsit, aztán türelmetlenül felkárogott. – Mi a fene vanmagával? Miért nem válaszol?– Oltom a tüzet – mondtam –, és elásom a harci bárdot: – Emellett fizetem az egyéb költségeitis.– Befejeztem a harci táncot – jelentettem ki ünnepélyesen. – Testestül-lelkestül az önévagyok. Kit kell eltennem láb alól? Ha az elnököt, az dupla pénzébe kerül!– Figyeljen ide, ember, és ha nem esik nehezére, néhány percre hagyja abba a hülyéskedést!Henderson vagyok. Theo Henderson.Megtántorodtam. Részben, mert nyílott az ajtó, és Rose vonult be a szobába a fergetegesillatot árasztó tormás szendvicsekkel, részben mert maga a nagy Henderson, a városfeltehetően leggazdagabb embere személyesen hívta fel szerény irodámat.Sem köpni, sem nyelni nem tudtam a megtiszteltetéstől.Henderson károgott, mint egy elégedett varjú, amely hattyútojást tojt: – Ide tudna jönnihozzám, Mr. Lendvay?– Mikor?–Amilyen gyorsan csak tud!– Miért ez a nagy sietség?Hallgatott egy kicsit, aztán aggódva belekárogta a kagylóba:– Attól tartok, hogy ki akarnak nyírni. Nem tréfálok, Mr. Lendvay... biztos vagyok benne, hanem vigyázok, rövid idő múlva meggyilkolnak.Lecsaptam a kagylót, kiragadtam Miss Rose kezéből a legnagyobb szendvicset, és kirobogtamaz utcára.Nehezen tudom elviselni, ha jól fizető munkaadó gazdáimat el akarják tenni láb alól.3.A Henderson-villa a város szélén emelkedett, akkora park közepén, mint egy ókori, görögvárosállam. Bejárati kapuja és tüskés dróttal díszített várfala viszont inkább a középkortidézte. A kapu fáján kilátott szájú rézsárkány kopogtató méregette rám bánatos gülüszemeit.Haboztam, hogy bele merjem-e dugni az ujjam a szájába, de más megoldás nem lévén, megkellett tennem. A sárkányfej rácsapott a fára, a fa kongott, mint egy holttestet rejtő hordó.Vékony, vörös képű fickó nézett velem farkasszemet a félig nyitott kapu résén keresztül.Mondtam, hogy ki vagyok, mire farkasmosoly villant az arcán.– Szóval maga az...? Elvállalta? Sajnálom magát, fiatalember.Beléptem a kapun, és körülnéztem. Fákat láttam, bokrokat, fehér kaviccsal behintett utakat, snem messze tőlünk egy kéklő tavacskát – mesterségesen korhasztott fahíddal.– Miért sajnál? – kérdeztem a fickót, aki nyelvét kidugva erőlködött, hogy elérje a hónomalját. Hogy a kedvében járjak, lehajoltam, és engedtem, hogy megtapogassa a stukkeromat.Amikor aztán ki is akarta húzni a tokjából, felemelkedtem.– Hagyja csak a helyén, pajtás – mondtam, és a tavacska szép, tiszta színét néztem. –Különben mi a hézag? Miért sajnál?Közel hajolt hozzám, szinte a fülemre tapasztotta a száját.– Mr. Hendersonnak kényszerképzete van. Az a mániája, hogy meg fogják ölni. Maga anegyedik testőr, akit felfogad.– Hm. És a másik három? Az elődeim? Szemembe nézett; vizenyős tekintete nem anapfényben fürdő tavacska kékjét idézte.– Nyomtalanul eltűntek, Mr. Lendvay.– Mi a fene?!

Várt egy kicsit, aztán vészjósló hangon suttogja a fülembe:– Arra is kíváncsi, hogyan?– Hát, ha lenne olyan szíves...– Ha akarja. Bár én a maga helyében nem lennék kíváncsi rá... Jó, jó, a maga dolga. Nos, hátaz a helyzet barátom, hogy a maga elődei egytől egyig felszívódtak. Nincs bizonyítékom rá,de... mérget vennék rá, hogy megzabálták Őket a kaktuszok!Aztán megfordult, és mint aki jól végezte dolgát, elindult a rozoga fahíd felé.4.A kis vörös egy üvegház ajtajánál hagyott magamra, így az volt a legelső feladatom aHenderson-ügyben, hogy megtaláljam benne megbízómat.A növényház, amelyben fogadott, telis-tele volt kaktusszal, bármerre is fordítottam a fejem,tüskék meredtek szembe velem.Mr. Henderson egy kis asztalka mellett ült néhány embermagasságnyi kaktusz között, és egycsipesszel láthatatlan magokat dugdosott be egy cserép földbe. A növényház üvegtetejénbetűzött a nap, a szúrós növények kedvtelve nyújtózkodtak a fényben. Némelyik, minthavérezne, telis-tele volt szórva apró, vörös virággal.Mr. Henderson elképesztő szinkronban élt a hangjával. Soha nem találkoztam még senkivel,akinek a hangja ennyire illett volna a megjelenéséhez. Mr. Henderson, az egykorimogyorókirály, varjú volt, méghozzá a dolmányosok közül való. Kicsi volt, vézna, fekete,horgas orrú, és szürke mellényt viselt.Henderson felnézett, letette a cserepet és a csipeszt, aztán elégedetten összehúzta a szemét.– Hm. Szóval maga az. Első látásra nem rossz. Tud verekedni?– Puerto Ricóban nevelkedtem, az utcán – mondtam lebilincselő mosollyal.– Lőni?– Cumi helyett revolvercsövet szopogattam a bölcsőben – biztosítottam.– Ért a kaktuszokhoz?– Azokhoz sajnos nem – mondtam szégyenlősen. – De tanulékony vagyok. Ez példáulmicsoda ott, az ön kezében?– Egy csekk – mondta. – Ezer dollárról. Az lesz a dolga, hogy maradjon a házban, és hakiáltok, bárhol is van és bármit is csinál, azonnal teremjen mellettem. Értette? Nehogy úgyjárjak, mint azzal a másik három maflával...– Igaz is – mondtam –, már kérdezni szerettem volna: mi lett velük?Kinyújtotta a kezét, és a kezembe nyomta a csekket. Aztán újra minden figyelmével a cserépfelé fordult. Már-már azt hittem, hogy régen megfeledkezett rólam, amikor végül felnézett, ésmegvonta a vállát.– Mi lett volna? Minden bizonnyal megették őket a kaktuszok.5.Lebonyolítottam néhány telefont, közöltem Miss Rose-zal, hogy néhány napra lelépek atérképről, majd beszállásoltam magam az egyik vendégszobába. Kis idő múlva kisétáltam akapuhoz, megkértem a vöröst, hogy vetessen valakivel néhány inget, gatyát, fogkefét, aztánvisszatértem az üvegházba. A gyöngykavics sértett pávaként csikorgott a talpam alatt, s ahogyfelnéztem a levegőbe, fekete felhőket láttam tornyosulni az égen.Bementem az üvegházba, becsuktam magam mögött az ajtót. Mivel elég sötét volt odabenn,fel akartam gyújtani a villanyt, de még idejében meggondoltam magam. Nem ismertem akaktuszok lelkivilágát; hátha valamelyiknek árt a villanyfény... Ráérősen végigsétáltam atüskés növények szegélyezte utcácskákban.Henderson asztalánál nem ült senki. Apró asztali lámpájának halvány fénye egy leszakítottkaktuszvirágra esett. Sűrű, nehéz pára ülte meg a levegőt.Az óriási, embernél jóval nagyobb, többágú gyertyatartóra emlékeztető kaktuszok hatalmasfahordókban trónoltak, homokos, kövekkel sűrűn kirakott földben. Gyanakodva nézegettem ahordókat, mert nagyon is el tudtam képzelni, hogy beléjük begyömöszölnek valakit, rászórnaknéhány köbméter földet, ráültetnek egy kaktuszt, és a tüskés szörnyeteg valóban megeszi.Egyszer, a navajo indiánoktól hallottam egy történetet...Idáig jutottam, amikor meghallottam a suttogó, fenyegető hangot.– Tűnj el innen, mert meg...halsz. Meg...halsz! Menekülj... ember!

Hideg futott végig a hátamon, s Önkéntelenül is stukkerom után kaptam.– Hé! Van itt valaki?– Meg...halsz! – folytatódott a suttogás. – Mint a... többiek! Nyomod... sem marad...Lendvay... Mi... végzünk veled!Megfordult előttem a világ.Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kaktuszok fenyegetnek.6.Kirántottam a stukkerom, aztán szégyenkezve vissza is dugtam, a helyére. Hónapokig rajtamröhögne egész Los Angeles, ha...Valaki óriásit ordított a közelemben. Csak másodpercekkel később döbbentem rá, hogy énordítok. Mégpedig a kegyetlen, szúró, égető fájdalomtól, ami elöntötte az egész hátulsórészemet.A kaktuszok! Megtámadtak a kaktuszok!A rémülettől félig holtan buktam hátra, még éppen idejében ahhoz, hogy észrevegyek egytollkoronás, kifestett indián törzsfőnököt, amint egy magas, többágú kaktusz mögé búvik.Visszadugtam a stukkert a hónom alá, mivel az indián főnök nem lehetett magasabb egyméter ötvennél. Indián-busman keverékekre pedig nem szoktam lövöldözni.Fittyet hányva a fenekembe nyilalló fájdalomnak, a kaktuszhoz ugrottam, elkaptam a főnöknyakát, és igyekeztem kirángatni a hordó mögül. Üvöltött, és a kezembe harapott.– Takarodj innen, rohadt sápadtarc! – ordította. – Én vagyok Kegyellen Tüske főnök, ésmegbüntettelek, amiért átlépted a vadászterületem határát... Nesze! Nesze!Jókora kaktusztövist tartott a kezében, és megkísérelte ismét belém döfni.Sóhajtottam, és lekevertem neki egy pofont. A másikat a hordótól kapta. Amikor visszarepült,adtam neki még egyet, aztán elkaptam a karját.– Hülye! Marha! – ordította. – Nincs jogod...– Dehogyisnincs – mondtam. – Ez mostantól kezdve az én vadászterületem.A vastag festék alatt megvonaglott ráncos majomarca.–Te ki vagy?– Dörgő Pofon főnök. Szaporán Rugdosó nagyfőnök fia. Nem sokkal ezelőtt esküt tettem anagy Manitunak, hogy naponta összepofozok egy más törzsbeli főnököt. Sajnos, eddig csakfélig jött össze, ezért kénytelen vagyok folytatni...Nekihátrált a hordónak, és békülékenyen felém nyújtotta a karját.– Nem szívhatnánk el a békepipát?– Lehet róla szó – bólintottam. – Van pipád? Volt neki.7.Békésen füstöltünk, és éppen azon voltam, hogy feltegyek neki néhány kérdést, amikor mint ahurrikán, ránk támadt valaki. Odatornyosult fölénk – mert mondanom sem kell, hogy ősiszokás szerint guggolva szívtuk a pipát –, s dühösen nekem esett.– Vigye el magát az Ördög, még csak maga hiányzott ebből a bolondokházából...! Kicsodamaga egyáltalán?– Nagyfőnök. A barátom – mondta Kegyetlen Tüske.– Tűnj el innen! Mr. Monty hozott neked egy új mokasszint...Kegyetlen Tüske felugrott, kikapta a kezemből a pipát, és elügetett.Felálltam, szembefordultam az ismeretlennel. Magas, szőke lány volt, skót kockás szoknyát,zöld pulóvert és szőke hajában sárga pántot hordott. Alig volt alacsonyabb nálam néhánycentivel, pedig másfél Kegyetlen Tüske is kijött volna belőlem.– Maga az új hekus?– És maga?Rám nézett nagy, okos szemévél, és felvonta a vállát.– Wendy Henderson vagyok. Ennek a hülyének az unokatestvére. A szegény rokon.– Hm. Eszerint ő...– Paul Henderson. A nagy Hendersonnak, nagybácsikámnak, Theofil Hendersonnak a fia.Egyetlen, balfácán, ütődött fia. Kegyetlen Tüske. Megáll az ész!– És... mióta ilyen?– Amióta megszületett. Részegen szülte az anyja. Még akkor sem józanodott ki. – Nem szúrta

meg?– Megszúrt.– Mindenkivel ezt csinálja. Nem is értem, miért volt hajlandó elszívni magával a békepipát.– Szakmai titok – mondtam. – Nem sétálnánk odakint egyet?– Megtehetjük – mondta, és megvonta a vállát. – Miért is ne? Ha magának nem jó idebenn...Elgondolkodva vakartam meg az állam, – Különben jó lenne – mondtam tétovázva. – Csakvalahogy utálom, ha kinyírással fenyegetnek a kaktuszok ...8.A fekete felhők továbbra is ott tornyosultak az égen, bár eső egyetlen csepp sem esett belőlük.A mindeddig kék tavacska feketére változtatta a színét, mintha valaki szabadon engedettvolna benne egy raj tintahalat.– Theofil bácsinak az a fixa ideája, hogy meg akarják ölni – mondta a lány, miután helyetfoglaltunk egy padon –, maga a negyedik hekus, aki...– A másik hármat tényleg megették a kaktuszok? Felnevetett, csilingelő, lágy nevetéssel.– Aligha. Szerintem néhány nap után egyszerűen leléptek. Nem könnyű Theofil bácsival,majd maga is tapasztalni fogja.– Ezek az izék... tényleg emberevő kaktuszok?– Állítólag régen, még a westernidőkben az indiánok hozzájuk kötötték az áldozataikat, akaktuszok pedig felszívták őket. Szerintem mese.– Nem tudom. Magam is hallottam már hasonlót, ráadásul éppen egy indiántól... Az édesapjais a házban lakik, Miss Henderson?Felemelte a fejét, és a villa tömbjéből kiemelkedő, szinte a fekete felhők közé vesző toronyfelé intett.– Ott él a toronyszobában. Vacsoránál majd találkozik vele.– Azt mondta, hogy izé... maguk a szegény rokonok? Ezt hogy értsem?– Szó szerint. Nincs egy vasunk sem. Kivéve, amit én keresek, de az nem túl sok. Főleg ahhozképest, amink volt.– Lenne szíves talán egy kissé bővebben...Felsóhajtott, és biccentett.– Persze. Hogy is érthetné meg ezt az egész szörnyűséget...? Apám és Theo bácsi testvérek.Közép-Nyugatról származik a család; Ohióból. Theo bácsi és apám között egyetlen év akülönbség. Nagyapám, akit én soha nem ismertem, gazdag vaskereskedő volt, s már koránszárnyra bocsátotta gyerekeit, hogy álljanak meg a saját lábukon. Apám egyetemre ment, éskígyókkal kezdett foglalkozni.–Tessék?!–Mit csodálkozik? Apám a világ első kígyószakértője volt. Teleírta a szakfolyóiratokatcikkeivel; legalább húsz akadémia választotta tagjai sorába. Theo bácsi nem végzettegyetemet, csak meggazdagodott. Az emberek mindenfélét beszélnek, hogy nem egészentisztességes úton.– Mit ért ez alatt, Miss Henderson?– Azt rebesgették, hogy annak idején Theo bácsi szeszcsempészetből szerezte a pénzét,akárcsak a Kennedyek.– És az édesapja?– Ó, annak idején mi is egészen jól éltünk. Apámnak jól menő kígyófarmja voltTanganyikában. Én is ott cseperedtem fel. Aztán egyik napról a másikra vége szakadt a jóéletnek.– Megdöglöttek a kígyók?Úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. – Honnan tudja? A kígyók valóban elpusztultak,az épületekbe villám csapott, a szomszéd falu varázslója megtiltotta az embereknek, hogydolgozni járjanak hozzánk. Persze apám nem nyugodott bele a dologba, mindent megpróbált,hogy visszakapaszkodjon a csúcsra, de nem sikerült neki. Valaki mindig megakadályoztabenne.– Ha jól sejtem...– Nem tudom, mit sejt, de nem azért mentünk tönkre, mert a varázsló megátkozott bennünket.Bár az az igazság, hogy valóban ez történt. Ettől a perctől kezdve nem volt senki, aki munkát

vállalt volna nálunk. Kivéve Longót... Ő volt a dajkám. Ő mondta el, hogy valaki megfizette avarázslót és még néhány törzsbelijét, hogy tegyenek tönkre bennünket.– Kicsoda?– Theo bácsi.Nem mondhatnám, hogy paff voltam a meglepetéstől. Nem voltam már annyira kezdő aszakmában, hogy ne hallottam volna hasonlóról.– Miért tette?– Hogy bebizonyítsa, ő a különb.– Kinek?– Talán saját magának, mert nagyapám ekkor már nem élt. Bizonyára kitalálta, hogy az ÖregHenderson kedvence apám volt. Theofilt bunkónak, balfácánnak tartotta. Theo bácsibanévtizedeken át munkált a gyűlölet, hogy bizonyítson. Elhatározta, hogy tönkreteszi apámat,bármi áron, aztán magához veszi kegyelemkenyérre. – Keserűen felvetette a fejét, és afelhőkbe vesző toronyszobára mutatott. – Látja, itt az eredmény... Apám nem bírta elkiűzetését a paradicsomból, és belerokkant.– Fizikailag?– Lelkileg. Bevonult a toronyszobába, és csak étkezésekkor mutatkozik. Ül a műhelyében,és... kisvasutakat készít.Úgy éreztem, hogy egy kicsit hosszú volt a mai nap. Theo Henderson varjúkárogása, azemberevő kaktuszok, kígyófarm Tanganyikában és a bolond Henderson a toronyszobában ...– Kisvasutakat? – kérdeztem bambán. – Hogyhogy?– Imádja a kisvasutakat – mondta kissé ingerülten. – Mozdonyokat fabrikál, vasúti kocsikathozzá, jelzőberendezést, alagutakat, amit akar.– A kígyókról megfeledkezett?– Az életről feledkezett meg. Csak vegetál, nem él.Folytatni akartam a kérdezősködést, de koppanva ránk hullottak az első esőcseppek.Wendy megszorította a karom, felpattant, és futni kezdett az épület felé. Közvetlenül abejárati ajtó előtt megfordult, és visszanézett rám.Ebben a szempillantásban robbant egy villám az égen, s a fellobbanó fényben lebegni láttamkarcsú alakját.Mielőtt a dörgés elmosott volna mindent, sikerült megértenem halk hangját.– Vigyázzon magára... nagyon vigyázzon! Mikorra elhalt a dörgés, már egyedül álltam atavacska mellett.9.Leroskadtam a padra, és megpróbáltam gondolkodni. Nem törődtem vele, hogy az óriásiesőcseppek bőrig áztatnak. Kinyújtottam a tenyerem, hogy elkapjak néhányat. Langyosakvoltak, mintha angyalok melegítették volna Őket.Mint feldobott fekete lepel, hullt rám a sötétség. Órámra pillantottam: legalább egy óra voltmég vacsoráig. Theo Henderson ablakai fényárban úsztak, s mivel nem hallottam hívókiáltását, úgy döntöttem, nem koptatom tovább az agyam.Azon kaptam magam ugyanis, hogy egyre erőteljesebben forognak a gondolataim MissHenderson körül. Felálltam, és megráztam a fejem. Egy magánnyomozó számára nincsvégzetesebb, mintha gyengéd érzéseket táplál valamelyik kliense iránt. Bár igaz, hogy MissHenderson nem kifejezetten a kliensem, mégis...Idáig jutottam., amikor sötét árnyat láttam elsuhanni a tó túlsó partján. Összehúztam magam,mint egy sündisznó. Az árnyék megtorpant, morgott, és elindult az üvegház irányába.Ösztöneim azt súgták, hogy menjek utána. Aztán felvillant egy villám, s amit szúró fényébenláttam, libabőrt csalt a hátamra.A tó túlsó oldalán egy fej nélküli, kéz nélküli, emberhez alig hasonlítható rémalak állt, hónaalatt egy apró emberi testtel, akiben a rossz látási viszonyok ellenére is Kegyetlen Tüskefőnökre ismertem. Paul Henderson ájultán lógott a fejetlen kísértet hóna alatt, nem törődve anyaka körül villogó kés pengéjével, amit csak az isten tudja, hogy mi tartott a levegőben.Előhúztam 38-asomat a hónom alól, meggyőződtem róla, hogy becsúszott-e az első golyó acsőbe, aztán Összegörnyedtem, és a kísértet nyomában elindultam az üvegház felé.10.

Az eső újra rákezdett, ahogy a bejárati ajtóhoz érkeztem. Rátettem a kezem a kilincsre, ésazon töprengtem, hogy lenyomjam-e, amikor a kaktuszok közül rémült, segélyt kérő sikoltásszállt felém.Éppen olyan, mint amikor valakinek a torka előtt elhúznak egy késpengét.Lenyomtam a kilincset, és bevágódtam egy kaktuszhordó mögé. Sötét volt, csak azüvegmennyezetről szivárgott le leheletnyi fény. Ereztem, hogy verejtékben úszom. Fogalmamsem volt róla, mitől félek jobban: a kísértettől-e, vagy attól, hogy megtámadnak a kaktuszok...Alig tettem néhány lépést előre, amikor ismét felhangzott a kiáltás. Ismeretlen nyelven,reszelős, öreg hangon.Óvatosan átpréseltem magam két hordó között, miközben egy kaktusztüske súrolta az arcom.Átvergődtem egy hatalmas ládán, s lehuppantam a földre.Közvetlenül az orrom előtt széles tisztás húzódott, apró, vörös cserepekkel körberakva. Atisztás közepén óriási, legalább kétembernyi, háromkarú kaktusz emelkedett. Lábánál ottkuporgott a fejetlen kísértet, mellette a földön Kegyeden Tüske főnök hevert.A kísértet harmadszor is felkiáltott, majd lehajolt, és felrántotta a földről a főnököt. Olyankönnyedén, mintha csak játékbaba lett volna. A kés megcsillant a halvány fényben, s esküdnimertem volna rá, hogy a levegőben lebeg...Ami ezután következett, életem nagy rajtaütései között tartom számon. Kezemet a kapcsolóravágtam, amelyet néhány másodperccel korábban fedeztem fel közvetlenül mellettem a falon, samikor a fény felgyulladt, előrevetettem magam a hordók között.A hirtelen mindent elöntő fény engem is elvakított, nemcsak a kísérteiét. Ő is felordított, én is.Én angolul, ő valami ismeretlen, feltehetően a túlvilágon használatos nyelven.Nem is lett volna semmi baj, ha a nadrágom bele nem akad egy kaktusztüskébe. Méghozzáközvetlenül az övem felett.Felordítottam, s kezemben a 38-assal kirepültem a tisztásra az óriási kaktusz elé. Sajnos,ekkor már nem volt rajtam nadrág. A kaktusz úgy lerántotta rólam, mint egy szakképzettvetkőztető. Bár rajtaütés közben nemigen szoktam törődni a toalettemmel, némiképpen mégiszavart, hogy térdig érő csíkos gályában vagyok kénytelen felvenni a harcot egy fejetlenszellemmel.A szellem, amikor meglátott, felvisított, felemelte Kegyetlen Tüskét, akit rémületébenkorábban a földre ejtett, és határozott mozdulattal a kaktuszhoz vágta.– Ne! Ne! – kiáltottam, de már késő volt.A hegyes kaktusztüskék irgalom nélkül átszurkálták a testét.11.Csíkos gatyám akár a „Palmers” fehérneműcég reklámja is lehetett volna. Valami olyasmi,hogy aki Palmers-gatyát hord, az legyőzhetetlen, mint John C. Lendvay, a rettenthetetlenmagánnyomozó, aki itt áll önök előtt, 38-as Smith and Wessonjával.A rettenthetetlen magánnyomozó eközben bárgyún tekintgetett jobbra-balra. Először akaktuszra, amelyen nem Kegyetlen Tüske főnök, hanem egy szalmabábu lógott. Nagyjábólakkora, mint a dilis főnök. A kísértet egy öreg, fogatlan, rémületében vacogó néger asszonyvolt, akit azért gondoltam fejetlennek, mivel fekete arca beleolvadt az éjszaka sötétjébe.Az öregasszony összegörnyedt, és előkotort a ruhája alól egy bankjegyet.– Vedd el! – mondta, és felém nyújtotta. – Csak ne erőszakolj meg!Csúnya volt, mint egy boszorkány, életkorát illetően pedig úgy gondoltam, hogyleánykorában dinoszauruszokkal kergetőzhetett.Nem törődve rémületével, felemeltem a földről a kést, és beleszúrtam egy hordó földjébe.– Kivagy, asszony? – szóltam rá keményen, és megpörgettem a pisztolyomat az ujjamon.– Longo – rebegte elhaló hangon. – Miss Henderson dajkája.Egyszerre megértettem mindent.A kaktuszra szúrt szalmabábura néztem, s észrevettem, hogy szénnel rárajzolt varjúcsőrorra,éles madártekintete Theo Hendersont idézi.Sóhajtottam, megkerestem a nadrágom, és egy hordó védelmében magamra húztam. Akaktusztövis hasította lyukat nem tudtam eltüntetni, de kétségkívül annak is megvan azelőnye, ha fullasztó melegben szellőzik az ember nadrágja.– Miért csináltad? kérdeztem, miután visszavedlettem úriemberré.

– Te ki vagy?– Miss Henderson barátja. Segíteni szeretnék neki. Az öregasszony biccentett.– Ez egy zsuzsu.– Zsuzsu?– Az. Szalmából csináltam, és beletettem a belsejébe három szálat Henderson úr hajából és akisujja körmét. A kést pedig a tó partján beleszúrtam a szívébe – mondta büszkén.– Miért, Longo?– Mert... Henderson úr gonosz ember. Tönkretette Henry urat és Wendy kisasszonyt. Ő csináltminden gonoszságot. Megfizette a varázslót, az pedig elijesztette az embereket akígyófarmról. Az épületeket Kunga gyújtotta fel, én láttam. De nem tehettem semmit. Mostmegölöm. Eljött az idő.– Miért csak most?– Az én nagyapám nagy varázsló volt. Megtanított a varázslatra. Azt mondta, ha el akarszpusztítani valakit... ne siesd el a dolgot. Várj pontosan tizenöt évig. Aztán azon az éjszakán,amikor a tettet elkövette, amiért bosszút akarsz állni rajta, készíts zsuzsut, és öld meg úgy,ahogy a gonosz emberrel szeretnél végezni. A zsuzsu átviszi a halált a gonosz ember testébe.Éppen ma tizenöt éve, hogy felgyulladtak az épületek és meghaltak a kígyók.Visszadugtam a tokjába a revolverem, és elindultam a kijárati ajtó felé.Húsz percem volt, hogy felkészüljek a vacsorára.12.A húsz perc nagyjából azzal telt el, hogy szereztem két biztosítótűt, amivel rögzítettemmagamon a nadrágomat. Megvizeztem a hajam, hogy úriembernek látsszam, s amikormegszólalt a vacsorához hívó gong, lesétáltam az ebédlőbe.A terem közepét uraló hosszú asztal mellett heten ültek. Az asztalfőn álló szék üresen álltmég, amikor beléptem az ajtón.Az asztal végén ülő, lenyalt hajú, húsz év körüli fickó gyanakodva nézett rám.– Hát ez a majom meg kicsoda?Miss Henderson haragosan kapta fel a fejét.– Moderáld magad, Michael. ő, izé... Mr. Lendvay. Theo bácsi új testőre.– Vigye el az ördög Theo bácsit – nyafogta a lenyalt hajú. – Csak azért késik, hogy kínozzonbennünket. Olyan kajás vagyok, hogy majd a falra mászok... Az a vén kéjenc meg addighúzza az időt... De te erről talán többet tudnál mondani, Jerry!Az asztal túlsó oldalán ülő vörös hajú, szeplős lány – mert Jerry, nevével ellentétben, lányvolt – felpattant, és az asztalra csapott.– Elég volt a piszkos gyanúsítgatásaidból, Michael! Én nem azért késtem ...– Felőlem akár le is fekhetsz vele, csak időben hozzák a kaját!A vörös hajú, fiatal lány mellett ülő, hasonlóan vörös hajú és szeplős fiatalember felkapottegy villát, és se szó, se beszéd, Michaelhez hajította.A villa nagyot koppant a lenyalt hajú vállán.– Ha nem fogod be a szád, felnyársallak, Michael! Megdöglesz az irigységtől, mert halványesélyed sincs, mi?– Nyugi, Töm, nyugi – fogta meg az izgatott vörös könyökét egy hasonlóan vörös, kövér nő. –Ülj vissza a helyedre, és ne törődj semmivel! Michael Monty már csak ilyen. Nem tudjaelviselni, hogy vesztett!– Mi az istenért veszítettem volna? – üvöltötte a lenyalt hajú, és úgy szorította a hozzá hajítottvillát, hogy belefehéredett a keze. – Miért veszítettem volna? Én is éppen annyira rokonvagyok, mint ti! Még ha nekem nincs is szoknyám, ami alá odanyúlkálhatna Theo bácsi!– Ne légy ízléstelen, Michael! – dörrent rá Wendy.– Elsősorban éhes vagyok, és csak azután ízléstelen... Hol az istenben van már az a rohadtvacsora?Mintha ez lett volna a jelszó, az ajtó kitárult, s károgva bebotorkált a terembe TheofilHenderson.13.Fekete volt, kárörvendő; a feje tetején ágaskodó hajbóbita egy koszlott varjú kihullani készülőfejtollára emlékeztetett.

Gúnyos, mélyen ülő szemeivel végignézett rajtunk, aztán elégedetten összedörzsölte atenyerét.– Végtelen örömmel tölt el – mondta –, ha látom, hogy kis családom békés egyetértésben töltinapjait. Valami problémád van, Michael?– Ugyan már, Theo bácsi – morogta a lényalt hajú, és a vén varjú mögött feltűnőfelszolgálókra sandított –, csupán éhes vagyok, ennyi az egész.Az öreg az asztalfőhöz kocogott, és leroskadt a székre.– Ma estére diétásat főzettem. És főleg keveset. Nem jó tele gyomorral lefeküdni. Igaz,Molly?– Igaz, Theo – sóhajtotta a kövér nő.– Hogy vagy, Jerry drágám? – kérdezte az öreg varjú.– Köszönöm, Theo bácsi – suttogta a vörös lány, és olyan csodálattal meresztette TheofilHendersonra a szemét, hogy elállt tőle a lélegzetem. – Jól vagy, Theo bácsi?A lenyalt hajú falni kezdett, Wendy Henderson tányérjára függesztette a szemét, akárcsak amellette ülő kecskeszakállas, csiptetős, idős férfi. Ahogy jobban szemügyre vettem, a mexikóiszáműzetésben élő Trockijra emlékeztetett.Rossz volt a kaja és kevés. Arra gondoltam, hogy még várok néhány napig, aztán úgy eltűnökén is, mint az elődeim. Kétség sem férhetett hozzá ugyanis, hogy őket is a kaja űzte el, nem akaktuszoktól való félelem.Megettem a levesnek nevezett felhígított cipőpasztát, és éppen beszédbe akartam elegyedni acsiptetős Henry Hendersonnal, amikor Theo bácsi megkocogtatta a poharát. Valamennyi szemfeléje fordult, köztük az enyém is.– Csak annyit akarok mondani – károgta a dolmányos varjú –, hogy két okból is nagy nap ez amai. Éppen tizenöt évvel ezelőtt történt valami, amire nagyon szívesen emlékszem vissza.Régi történet, amit meg szeretnék ünnepelni...! Michael, megkérhetnélek, hogy tölts a borbólmég egy pohárral?Felemelte a poharát, és Jerry felé nyújtotta.– Ezenkívül van szerencsém bejelenteni, hogy a tizenöt éves évforduló tiszteletére... a mainapon megnősültem.Kedves Molly, feleségül vettem a lányod. Mit szólsz hozzá?A kövér, vörös nő arcát elöntötte az öröm.– Óh, Theofil!– Csak a lányod, hogy félreértés ne essék – erősítette fel a károgását Henderson. – Te majdszépen félrevonulsz egy nyugodalmas helyre.– Persze hogy félrevonulok... nem akarom én senki boldogságát megzavarni, nem én!Jerry oldalba bökte a vörös fiatalembert, aki leplezetlen diadallal a lenyalt hajúra vigyorgott.– Hogy vagy, Michael, hogy érzed magad?A lenyalt hajú lecsapta asztalkendőjét. A kendő magával sodort egy pohár bort. A kiömlő italvöröse vészjósló foltot rajzolt a fehér abroszra.– Megbolondultál, Theo bácsi? Ezt a kis ringyót? Ha tudni akarod, hát ezzel még én is...A varjú felemelkedett, és horgas ujjával az ajtó felé bökött.– Takarodj a házamból, Michael Monty! Többé ne lássalak! Kitagadlak, egy rohadt fillért semlátsz tőlem; ezt jobb, ha most mindjárt tudomásul veszed. Holnap reggel szedd a sátorfád, éstűnj el! Jól vagy, drágám?Jerry szeplői ragyogtak, mint az aranylencsék.– Jól, Theo bácsi!– Mostantól kezdve csak Theo vagyok, darling. És te hogy vagy, Henry?A csiptetős férfi megtörölte a száját, és letette az asztalkendőjét a tányérja mellé. Lassanfelemelkedett; gúnyosan mosolyogva a varjúra nézett.– Gratulálok, Theofil. Mindig is jó testvér voltál. Sok szerencsét kívánok... bár... feleslegesfáradság volna, ha magam is hinnék benne.– Miért, Henry? – kérdezte Henderson élesen. – Miért? – Mert ma éjszaka meghalsz, Theofil– mondta a cvikkeres, és kiment a szobából.14.Feleslegesnek éreztem magam, mint tyúkszem a hüvelykujjon. Óvatosan felemelkedtem,

hogy lelépjek, de Theo Henderson észrevette a mozdulatomat, és visszaparancsolt.– Maga csak maradjon! Az én alkalmazottam, vagy mi a fene!? Majd ha szólok, hogyelmehet, akkor szedheti a sátorfáját!Nemigen csípem az ilyesféle hangot, még akkor sem, ha annyira gazdag a gazdája, mintHenderson; ezúttal azonban mégis befogtam a számat. Ha ugyanis kinyitom, a többiekóhatatlanul állásfoglalásnak tekintenék, márpedig eszem ágában sem volt állást foglalniHenderson és családja vitájában.– Hol volt az esküvő, Theo? – kérdezte a kövér, vörös nő, és szemrehányóan a lányárapislantott.– A szobámban – mondta Henderson tömören. – Az inasom és a kapus voltak a tanúk. Úgydöntöttem, hogy mellőzöm a formaságokat. A jelenlétetek csak elvette volna a kedvem azegésztől. Igaz, Jerry?– Tökéletesen, Theo – bólintott a lány. – Henderson felemelkedett, és rám nézett.– Most van vége a vacsorának. Menjen, és feküdjön le! De tudnia kell, hogy éjszaka is tart aszolgálata. Ha kiáltok, rontson be a szobámba, mert gyaníthatóan kedves rokonaim azéletemre törnek. Hallotta, mit mondott Henry?– Természetesen – bólintottam. – Majd nyitva tartom a szemem, és alvás közben sem csukombe. Ámbátor én az ön helyében nem vennék készpénznek minden elhamarkodott kijelentést,ami vacsora közben hangzik el.Henderson gúnyosan lebiggyesztette a száját.– Hát én annak veszem! Ami pedig Önt illeti, szerencsére nincs a helyemben.Ebben mindketten egyetértettünk.15.Annál is inkább, mert a félhomályos folyosón Wendy Henderson megfogta a karom.– Mr. Lendvay. Válthatnánk néhány szót?Sejtelmesen duruzsolt a fülembe, s mintha puha ajka a fülcimpámhoz ért volna.Mire felocsúdtam, már a szobájában ültem egy karosszékben.– Ne értse félre – suttogta elpirulva –, hogy a szobámba cipeltem, de... itt a falnak is füle van.Csak annyit szeretnék mondani..., hogy...; ne vegye komolyan, amit apám mondott.– Egyáltalán nem veszem komolyan – biztosítottam –,. hacsak valóban nem akarja megölni!– Ugyan, hová gondol! Apa a légynek sem tudna ártani. Hiszen éppen ez a legnagyobb baja.Ha akkor Afrikában ...– Most mit csinál?– A szobájában ül, és a kisvasútjaival játszik. Talán már el is felejtette, mit mondott Theobácsinak.– Valóban éppen tizenöt évvel ezelőtt történt az a sajnálatos dolog...?– Hogy Theo bácsi tönkretett bennünket? Hát, ha ő mondja!Megvontam a vállam, és felálltam.– Nyugodjék meg, Miss Henderson. Ha az édesapja valóban a légynek sem árt, nincs miértnyugtalankodnia.Kiléptem az ajtón, de nem tudtam megállni, hogy mielőtt felszívódok, a folyosófélhomályában vissza ne fordítsam a fejem.Dermedten állt a nyitott ajtó előtt, és mintha leplezetlen félelem csillogott volna atekintetében.16.Már majdnem elértem a szobám ajtaját, amikor egy kar kinyúlt egy sötét sarokból, és elkaptaa vállam. Megperdültem, hogy behúzzak neki egyet, de tiltakozón felemelte a kezét.– Ne! Michael Monty vagyok. Én csak... Leeresztettem a karom.– Mi az ábra, Mr. Monty?– Beszélhetnénk valahol?Leginkább aludni szerettem volna, de sóhajtva megadtam magam.– Jöjjön be a szobámba! Megkínálom egy whiskyvel.Az üveg whisky, amit vacsora előtt találtam az éjjeliszekrényemben, bizonyára TheoHenderson külön ajándéka volt. Lecsavartam a kupakját, és töltöttem két egészséges adaggal.– Nos?

Egyetlen hajtásra kiitta, és elfintorította a száját.– Mit szól hozzá, kirúgott! Elvette azt a vörös ringyót, engem meg olajra léptetett. Pedig,őszintén szólva, számítottam egy kis örökségre. Nagyon jól jönne néhány ezer dollár!– Kicsoda ön tulajdonképpen, Mr. Monty?– Ó, csak egy távoli, szegény másodunokaöcs. Theo bácsi első feleségének a testvére volt azanyám. Egyébként már sok mindenfélével megpróbálkoztam, de valahogy nem akart igazánösszejönni semmi. Különben van egy óriási üzleti ajánlatom az ön számára, Mr. Lendvay...Soha vissza nem térő alkalom.– Éspedig?– Ölje meg Theo bácsit! Maga olyan zsaruféle, biztos kifektetett már egy-két csirkefogót. Miaz magának, nem igaz?– Igaz – bólintottam szerényen.– Kinyírja valahogy... lehetőleg nyom nélkül. Ha hozzájutok az örökrészemhez, kap ezerdollárt. Szép pénz egy ilyen vén striciért, nem?– Túlságosan is bőkezű – bólintottam. – Csak nem látom be, hogyan jutna ön ahhoz apénzhez, amiből kifizethetné a vérdíjamat.– Nem öntene még egy adaggal? Hogyan jutnék hozzá? Hát ha ma éjszaka feldobná az öreg atalpát, a házasságot érvényteleníteni lehetne. Hiszen lényegében meg sem történt, nem igaz?Végeztem egy évet a jogon, és egy tantörténet éppen valami hasonló esetről szól. Nos, hogytetszik az ötletem?Felemelkedtem, hogy tudtára adjam, részemről befejezettnek tekintem a beszélgetést.– Nem igazán – mondtam. – Túlságosan is bizonytalan a dolog. Én pedig, csak biztosramegyek. Ő is felállt, és megvonta a vállát.– Kár. Pedig Theo bácsi így is, úgy is kinyiffan. Na, viszlát!Az ajtó mintha helyeselt volna neki, nagyot nyekkent, ahogy becsukódott.Mivel egyre a vacsoránál elhangzottak zsongtak a fejemben, elhatároztam, hogybirkaszámlálást tartok.Magam elé képzeltem egy zöld élősövényt s egy csapat birkát, amint egyesével átugrálnakfelette. Húsz fehér, a huszonegyedik fekete.Alighanem tizenötnél tartottam, amikor halkan megkopogtatták az ajtót.Fogtam a stukkeromat, elzavartam a birkákat, és az ajtó mellé álltam.– Ki az?Nem felelt senki, de ismét felhangzott a halk kopogtatás...Óvatosan elfordítottam a kulcsot, és villámgyorsan kitártam az ajtót. Hiába tartottam azonbanelőre a stukkert, nem volt odakinn semmi, csak a sötétség. Már-már azon voltam, hogyvisszavonulok, amikor a sötétség megszólalt az orrom előtt.– Szabad beszélni néhány szót veled, uram?Kiguvasztottam a szemem, és végre felfedeztem a tőlem néhány centiméterre szobrozóLongót. Fekete arca és fekete ruhája beleolvadt az éjszakába. Még a szeme sem világított.Sóhajtva kitártam az ajtót, és utat engedtem neki.Hiába mutogattam a székre, csak a fejét rázta.– Mister, te láttál engem – mondta rekedt, ijedt hangon.– Láttalak – mondtam bizonytalanul.– Feláldoztam Mr. Hendersont – mondta. – Felajánlottam a kaktuszistennek!– Elég helytelen – csóváltam meg a fejem. – És ha kaktuszisten komolyan veszi akívánságodat?– Kaktuszisten komolyan veszi – mondta határozottan. – Mr. Theo Henderson meghal maéjszaka. Kaktuszisten megöli!– Hm – morogtam. – Ha a dolog ennyire komoly, és ennyire biztos vagy benne, hogykaktuszisten kinyírja Mr. Hendersont, mit akarsz tőlem?– Te tanú voltál, uram.– Tanú?– Mr. Hendersont holnap reggel holtan találják, uram: Kaktuszisten megöli. Biztos. Te nemondd rendőröknek, hogy mit láttál. Hogy engem láttál varázsolni.Általában nem szoktam könnyelmű ígéreteket tenni, a rám törő álmosság azonban elaltatta az

éberségemet.– Jól van, jól – mondtam beletörődve. – Ha Hendersont megöli kaktuszisten, nem szólok róla,hogy te csináltad a varázslatot, így már jó lesz?Nagy komolyan bólintott.– Jó lesz, uram. Köszönöm. Ma van a bosszú éjszakája! Köszönöm, uram!Longo lelépett, én becsuktam az ajtót, fejjel előre belezuhantam az ágyba, s még abban aszempillantásban el is aludtam anélkül, hogy egyetlen birkát is megszámoltam volna.17.Amikor felriadtam, a nap besütött az ablakon. Néhány másodpercig törtem a fejem, hogy holaz ördögben lehetek, aztán villámgyorsan eszembe jutott minden. Oldalamra fordultam, ésnagyot ásítottam. Vigye el az ördög Hendersont.Megkopogtatták az ajtómat. Keményen, fenyegetően.– Mr. Lendvay! Ébredjen, Mr. Lendvay...!Lelógattam a lábam az ágyról, és arra gondoltam, hogy a kopogtatásoknak is egyéniségükvan, éppen úgy, mint a telefoncsengéseknek. Ha egyszer időt tudok szakítani rá, szívesenmegismertetem önöket a kopogtatások lélektanával.Nos, ez a kopogtatás, mint mondottam, fenyegető volt. Nem a hangerejénél fogva, nem,hiszen aki kopogtatott, nem döngette az ajtót, nem is rugdosta, mégis szinte sütött afenyegetés a koppanásokból.Villámgyorsan magamra kaptam a köpenyem; és kinyitottam az ajtót. Tom, Theo Hendersonújsütetű sógora állt a folyosón.Vörös, kerek arcán egymást érték a különböző töltésű érzelemhullámok.– Keljen már fel, a jó Krisztusát! – sziszegte. – Maga itt alkalmazott, vagy micsoda... nem?– Mr. Hendersoné, és nem a magáé! – igyekeztem megőrizni magabiztosságomat.– Hiszen éppen erről van szó – nyögte némiképpen megenyhülve. – Vigye el a fene!Csalhatatlan biztossággal megéreztem, hogy történt valami az éjszaka. Méghozzá olyasmi,amit közönségeseti csak „szörnyűség”-ként szoktak emlegetni.Visszapattantam a szobába a nadrágomért és a stukkeromért.– Mi történt, pajtás?– Hát... Theo bácsi egész éjszaka a szobájában volt, és... most is ott van! Hiába kopogok, nemválaszol.– Na és? Nem kíváncsi magára. Meg tudom érteni. Meghökkent, és kivicsorította a fogát.– Megőrült, pajtás? Most egyáltalán nem rólam van szó... Az elmúlt éjszaka a nászéjszakájavolt, pajtás! És ahelyett, hogy harmatos nejével töltötte volna, bezárkózott a szobájába, és besem dugta Jerryhez az orrát. Hagyta egyedül szegényt... Képzelje, Jerry hogy bánkódott.– Képzelem.Szerencsére nem vette észre a hangomban rejlő iróniát.– Mit akar tőlem? Mit csináljak az öreggel? Nekem az a dolgom, hogy vigyázzak rá, nem az,hogy rábeszéljem a nászéjszakára.– Ki kell hozni a szobájából!– És ha nem akar?– Miért ne akarna?– Hátha meggondolta a dolgot. Talán rájött, hogy még nem eléggé érett egy házasságra.Csípőre tette a kezét, és szembefordult velem.– Maga tényleg ilyen hülye, vagy csak ...Nem mondta tovább, és ez volt a szerencséje. Továbbá az, hogy éppen Theo bácsi ajtaja eléérkeztünk, ahol már kisebb csődület várt bennünket. Ott volt majd mindenki, aki a házbanlakott, Theo Henderson kenyerét pusztítva, egyedül Henry bácsi cvikkeres képét nem tudtamfelfedezni.Alighogy odaléptem hozzájuk, a kövér, vörös nő fenyegetve rám támadt.– Hol az ördögbe kószál, ember? Az a dolga, hogy ott legyen, ahol szükség van magára!Csináljon már valamit, az ördög vigye el.Válaszra sem méltattam. Ehelyett mélyen Wendy Henderson szemébe néztem, aki lesütötte apillantását. Michael Monty ezzel szemben helykén nézett rám, és cinkos kacsintást küldöttfelém. Longo a falat támasztotta: mozgott a szája, mintha buzgó imákat küldözgetne

kaktuszistenhez. Jerry anyja kezét fogta, és inkább aggodalom tükröződött az arcán, mintkétségbeesés.Éppen mondani akartam valami bátorítót, amikor elkapta valaki a térdem.Kegyetlen Tüske volt, az indián főnök.Villogott a szeme, ahogy csak egy igazi sziú indiáné villoghat, ha egy megveszekedettsápadtarc kerül az útjába.– A nagy Manitu bosszút áll – suttogta és szapora bólogatásba kezdett. – Elérkezett a bosszúideje!Mondani akartam neki valami bátorítót, hogy vége a télnek, és a bölénycsordák hamarosanvisszatérnek a végtelen prérikre, amikor Michael Monty felvisított, mintha nyúznák.– A kurva életbe! Seggbe szúrt ez az idióta! Várjál csak, te rohadék!A tolldíszes indiánfőnök eliramodott a folyosó vége felé, Monty utána. Mi pedig ottmaradtunk, kétségeink között hányódva.– Csináljon már valamit, a fene egye meg! – mondta a kövér anyós. – Törje be azt a rohadtajtót!Nem volt valami eredeti ötlet, de annál hasznosabb. Mégis, mielőtt megfogadtam volna,szólongatni kezdtem Hendersont.– Mr. Henderson! Keljen már fel, Mr. Henderson! Várja az arája a pótnászéjszakára, Mr.Henderson. Jerry dühösen bámult a képembe.– Nem tudna normálisabb hangot használni? Letérdeltem, és bebámultam a kulcslyukon. Azazcsak bámultam volna, ha lett volna. Henderson szobája azonban nem hagyományos, hanemmágneszárral záródott, amihez tudvalevőleg nem kulcsot használ a szoba gazdája, hanem anagyujját. Az kell ugyanis a zárra szerelt számkombináció beállításához.Néztem néhány másodpercig, aztán felálltam. Ezt ugyan ki nem nyitja senki, hacsak valóbanbe nem töri az ajtót.Megkopogtattam az ajtószárnyat. Erős, masszív fából készült, nem volt rá sok esélyem, hogybeszakítsam.– Ide figyeljenek – mondtam. – Ez nem olyan egyszerű. Ez egy masszív ajtó, és...A kövér anyós úgy taszított félre, mint szállongó lepkét a huzat.– Félre! Hogyan csináljam?– Szaladjon neki – javasoltam. – Aztán majd meglátjuk. Különben várjon egy pillanatra! Mégegy utolsó felszólítást!Csak úgy zengett a folyosó a Theo bácsi, Theo bácsi! – kiáltásoktól. Aztán mintha végszóratörténne, felbukkant a folyosó végén a káromkodó indián főnök és a hátulját rugdosó Monty.– Kitagadlak – bőgte Kegyetlen Tüske. – Egy rohadt fillért sem kapsz!– Szarok rá – mondta könnyedén Monty, és egy utolsót rúgott a főnök fenekébe. – Márkitagadtak.– Rajta! – intettem nagyvonalúan. – Megpróbálhatja!Behunytam a szemem, és csak az óriási csattanásra nyitottam ki. Az ajtószárnyak úgy lógtak azsanérokon, mintha elefánt szakította volna le őket.Ami végül is igaz volt.18.A kövér, vörös nőt már nem tudtam visszatartani, de a többieknek elálltam az útját.– Maradjanak a folyosón! Senki ne jöjjön be a szobába!Előhúztam a stukkeromat, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.Theo bácsi ugyanis nem volt abban az állapotban, hogy fogadni tudta volna a látogatóit.Theo bácsi egy óriási kaktuszon lógott, holtan; testét át meg átszúrták a tövisek.Ugyanúgy, mint a szalmabábuét a kaktuszházban.Amíg a többiek a folyosón óbégattak – a kövér anyóst is kizavartam a szobából –,visszaakasztottam az ajtószárnyakat, óvatosan, nehogy a zárhoz érjek.Néhány pillanatnyi szemlélődés után meggyőződtem róla, hogy Theo bácsi aligha lettgyilkosság áldozata. A mágneses zárat ő maga zárta be saját maga mögött, az ablakok is zárvavoltak, s különben is, a szoba a második emeleten helyezkedett el. Lenéztem az üvegen át:éppen a kéken csillogó tavacskára láttam.Kidugtam a fejem az ajtón.

– Valaki hívja fel a rendőrséget...Akkora óbégatásba kezdtek, hogy újra csak becsuktam az ajtót.– Hé! – hallottam a vörös Tom hangját. – Mit csinál odabent, mi ? Nekünk jogunk van...Kidugtam a stukkert a folyosóra. Csend lett, mint a temetőben.Theo bácsi a kaktuszon lógott, kicsavart tagokkal, holtan. Sok ronda holttestet láttam máréletemben, de Theo bácsi a párját ritkította. Úgy vicsorgott, mintha én nyírtam volna ki, nem aszívroham.Leültem egy székre, és szemügyre vettem mindent. Nyilvánvalónak látszott, hogy szívrohamvagy agyvérzés végzett vele, nekiesett a kaktusznak, az pedig felnyársalta. Ráadásul néhánykisebb kaktuszt is magával sodort estében, amelyek belemélyesztették tüskéiket.Töprengtem, bár tulajdonképpen nem volt okom rá. Ha csak komolyan nem hiszem, hogykaktuszisten kapta el egy fordulóra.Hangos csipogásra rezzentem fel. Kinyitottam a szemem, és egy madárkalitkára esett atekintetem. A nyitott kalitkában megtermett papagáj ült, s fekete gombszemével figyelmesentanulmányozott. Bár, mint említettem, nyitva volt az ajtaja, nem jött ki, hogy üdvözöljön.Felálltam, és odalépkedtem hozzá. Barátságos, kellemes kinézetű madár volt. Becsuktam azajtaját, és bedugtam az ujjam, hogy megsimogassam. Olyan gyorsan kapott felém, hogy aligtudtam elrántani.Sóhajtottam, és beszüntettem a barátkozást. Immár minden figyelmemmel a kisvasút feléfordultam, amely a sarokban árválkodott.A szoba egész hátulsó részét egy terepasztal töltötte be, rajta a kisvasúttal, hegyekkel,dombokkal, alagúttal, váltókkal. S ami a legmeglepőbb volt az egészben; a vasutat nemvillany-, hanem gőzmozdony húzta. Kis kazánján megcsillant a napfény.Mivel volt időm bőven, nem tudtam megállni, hogy be ne gyújtsam az apró spirituszlángot akazán alatt, aztán a kaktuszokkal kezdtem foglalkozni. Theo bácsi még a hálószobáját istelerakta kaktusszal, mintha egyetlen vágya lett volna, hogy a szűrős jószágok között aludjék.Érdeklődve nézegettem őket, de semmi izgalmasat nem tudtam kiolvasni a tüskéikből. Nemtűnt túl valószínűnek a gondolat, hogy egyszer csak felpattantak, rávetették magukat Theobácsira, és agyonszurkálták.A folyosón egyre türelmetlenebbé vált a csoszogás; eszem ágában sem volt azonbanbeengedni őket. Hadd főjenek csak a saját levükben, ha egyáltalán van miben főniük! HiszenTheo bácsit minden valószínűség szerint az ég akarata szabadította meg a világtól, nem pedigegy elvetemült gyilkos.Amikor a mozdony éles sípja felrikoltott, magam is majd beestem a kaktuszok közé. Afolyosón néma csend támadt: talán azt várták, hogy kinyíljon az ajtó, és az egészséges Theobácsi lépjen ki rajta vigyorogva, kisvasúttal a kezében.Hátrafordultam. Az apró mozdony megindult előre, és befutott egy alagútba. Közbenegyfolytában sípolt, mintha szorgos pályamunkásokat akart volna figyelmeztetni aközeledésére. Kinyújtottam a karom, hogy leemeljem a terepasztalról, de a papagáj elterelte afigyelmemet. Rikoltozott, vergődött, vörös csőrét látogatta, ahogy a vonatfüttyöt meghallotta.Fekete gombszemében csillogott valami, de hogy félelem-e vagy harag, nem tudtam volnamegmondani.Amikor úgy láttam, hogy összetöri magát a kalitka vaspálcáin, meggondolatlanulutánanyúltam. A madár azonban, ahelyett, hogy méltányolta volna segítő szándékomat, felémcsípett. Ismét csak millimétereken múlt, hogy nem találta el az ujjam.Megfenyegettem, és leemeltem a kisvasutat a terepasztalról: néhány mérges gőzcsóvát lökötta levegőbe, aztán elhallgatott.A papagáj verdesett még néhányat, mielőtt megnyugodott volna. Behunyta a szemét, minthaaz iménti erőfeszítést akarta volna kipihenni.Theo bácsi kaktuszhoz szegezett hullájára meredtem, és megpróbáltam kisütni valamit.Egészen addig törtem a fejem, amíg meg nem érkezett a rendőrség.19.Vermeer felügyelő a régi gárdához tartozott, s bizonyos körülmények között képes volt kellőtiszteletet tanúsítani a magánhekusok iránt. Ha a szükség úgy hozta, együtt is működöttvelünk. Arra persze gondosan vigyázott, hogy az elismerést ő zsebelje be a feletteseitől.

Amikor megpillantott, a fejéhez kapott.– Atyaisten! Mint egy rossz álom! Ha magával találkozom, holtbiztos, hogy valami kiadós kisgyilkosság van a háttérben!Ezek után kezet szorított velem, és megveregette a vállam. A kaktuszon lógó Theo bácsiranézett, és szomorúan megcsóválta a fejét.– Ennek már nem kell orvos. De azért csak vizsgálja meg, doki!A pocakos Sutherland doki, akit már más ügyekkel kapcsolatban volt szerencsém megismerni,kalapja karimájához értette az ujját. Lehet, hogy nekem köszönt, lehet, hogy Theo bácsinak.Vermeer kiordított a folyosóra, hogy senkit ne engedjenek be, aztán lecsüccsent egy székre.– Hát akkor meséljen, John! Mi az ördögöt keres Theo Henderson házában?Ráültem egy karosszék karfájára, és részletesen eldaloltam mindent. Még azt sem hallgattamel, hogy Kegyetlen Tüske főnök fenékbe szúrt egy kaktusztüskével.Amikor befejeztem, Vermeer megsimogatta borostás állat, ami nála a feszült gondolkodás jelevolt.– Tehát tulajdonképpen egy egész sereg embernek érdekében állt eltenni az öreget láb alól...így gondolja maga is?– Pontosan így.– Akkor akár el is kezdhetjük a kihallgatásokat. Kaffka őrmester... küldje be a fekete dajkát!Azt hittem, Longo siránkozni fog, bizonygatni, hogy nem követett el semmit, hogy a varázslatkomolytalan dolog; ezzel szemben Longo éppen az ellenkezőjét tette, mint amit vártunk tőle.– Terítse csak ki a kártyáit, Longo! – mondta keményen Vermeer felügyelő, a maga rámenősmodorában. – Ugye maga ölte meg Theo Hendersont?Longo lesütötte a szemét – Elégedett mosoly bujkált a szája szegletében.– Én, uram.– Hát ez gyorsan ment. Hogyan csinálta?– Készítettem egy zsuzsut, a kaktuszházban odavágtam egy kaktusz tüskéihez. Kaktuszistenmegértette, hogy mit akarok, és elvette Mr. Henderson életét.Vermeer lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.– Mikor látta utoljára Mr. Hendersont?– Este a vacsoránál, uram.– Utána nem?– Csak most, uram.– Akkor hogyan ölte meg?– Hiszen éppen most mondtam el. A zsuzsu ölte meg és kaktuszisten. De én kértem őket,hogy tegyék meg.Kaffka őrmester vigyorgott, Vermeer megveregette Longo vállát.– Most elmehet, Longo. De ne menjen messzire, mert minden percben szükségünk lehetmagára. Amikor Longo kiment, odafordult hozzám.– Nem is tudom, hogy van-e értelme végigkérdezni valamennyit. A napnál is világosabb,hogy nem történt bűncselekmény.Nem tudom, mi mondatta ki velem a következő mondatot, de úgy bukóit ki a számon, hogyegészen biztosan nem magától jött ki.– Pedig itt gyilkosság történt, uram!A sokat tapasztalt Vermeer beleszimatolt a levegőbe, aztán megadóan pislantott.– Vigye el magát az Ördög, pontosan ezt érzem én is! De hát hogy az ördögbe? Doki!Sutherland doki becsukta a papagáj kalitkájának az ajtaját, és felénk fordult.– Mi van?– Én kérdem magától!– Alighanem szívroham. Bár... Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.– Bár?– Ha a trópusokon lennénk, azt is hihetnem, hogy kígyómarás. Amikor még Tanganyikábanéltem, nem egy hasonló esettel találkoztam. Van egy kígyó, a latin nevét mellőzném, mert azÖnök klasszikus ismereteit figyelembe véve úgyis hiába koptatnám a számat, nos, van egykígyó, melynek a marása szívrohamhoz hasonlító tüneteket produkál.Egyszerre ugrottunk fel mind a hárman. Kaffka őrmester kapta a legmagasabbra a lábát.

– A Krisztusát, egy kígyó?!Úgy húztuk ki a csíkot a szobából, hogy öröm volt nézni.20.Ahogy fejvesztetten kifelé igyekeztünk, valaki besurrant mellettünk az ajtón. Kaffka őrmesterutánakapott, de nem tudta elérni.– Atyavilág! Egy törpe!Elmagyaráztam, hogy a törpe nemcsak törpe, hanem indián főnök is és egészen tegnap estigMr. Henderson első számú örököse volt.Vermeer összeráncolta a homlokát.– Akkor a maga indián főnökének jó oka lehetett eltenni láb alól az apukáját, mi?óvatosan kinyitotta az ajtót, és belesett a szobába.– Hé! Jöjjön csak ki, Mr. Henderson!– Egy frászt! – hallottam testvérem, Kegyetlen Tüske hangját. – Ez az én vadászterületem.Takarodj innen, sápadtarcú!Kaffka őrmester eltátotta a száját.– Ez fényképez!A következő pillanatban vérfagyasztó sikítás rázta meg a velőnket.– Úristen! Kígyó!Mindhárman bedugtuk a pisztolyunk csövét az ajtón. Alig tudtunk félreugrani, amikorSutherland doki elvágtatott mellettünk.– Kígyószérumot, azonnal! – hörögte. – Seggbe csípett egy vipera!Elkaptam a karját, hogy megmagyarázzam, aligha kígyóval találkozott, inkább KegyetlenTüske próbálta megvédeni tőle a vadászterületét.A doktor lihegett: belelöktem Vermeer ölelő karjába, és beugrottam a szobába.Kegyetlen Tüske a szőnyegen térdelt, és egy polaroid géppel felvételeket készített.– Döntő bizonyíték! Döntő bizonyíték! – rikácsolta. – A fehérek jogtalanul betörtek azindiánok földjére, és... Ekkor kapta tőlem az első pofont.– Ez árulás – mondta nyugodtan. – Hiszen elszívtuk a békepipát!– Nem volt szó fényképezésről – figyelmeztettem.– Ez igaz – bólintott. – Akkor most mit csináljak? Elvettem tőle a felvételeket, a zsebemberaktam, és a fülébe súgtam:– Erről egy szót se... a fehérek előtt!Kivettem a kezéből a gépet, csináltam egy képet Theo bácsiról, és a kezébe nyomtam.– Emlékbe. Most pedig gyerünk...Alig tudtam megakadályozni, hogy a közben tökéletesen magához tért Sutherland doki szét neverje a fejét.21.A földszinti szalonban ültünk, kényelmes fotelokban; velünk szemben Michael Montyterpeszkedett.– Nos, kedves Mr. Monty – kulcsolta össze kezét a felügyelő –, mi a mondanivalója az elmúltéjszakával kapcsolatban?Monty elmosolyodott.– Aludtam, mint a medve. Hiszen ez volt az utolsó éjszakám ebben a tejjel-mézzel folyópalotában. Mr. Lendvay bizonyára felvilágosította, felügyelő, hogy azonnali hatállyal kivagyok rúgva. Ha ön nem ragaszkodott volna a kihallgatásomhoz, már itt sem lennék!– Hol lenne?– Vannak ismerőseim,– Férfiak, nők?– Is-is.– Oké. Ezek szerint önnek jó oka lett volna rá? hogy megölje Mr. Hendersont. Igaz, Mr.Monty?Monty szívott egyet a cigarettáján, és jól sikerült füstkarikákat fújt a levegőbe.– Kétségtelen. Ha tudom, lehet, hogy meg is teszem. De hát hogyan tehettem volna meg? Azöregúr bezárkózott egy mágneszárral. Gondolják, hogy azok után, ami köztünk történt, éppennekem nyitotta volna ki?

Ép ésszel valóban nem gondolhattuk.– Önnek végül is haszna lett Mr. Henderson halálából, nem?Michael Monty elgondolkozva húzta fel a vállát.– Hát... reggel óta én is ezen töröm a fejem. Vegyék csak figyelembe, hogy idáigkényelmesen eléldegéltem itt, a vén szaros kegyelemkenyerén. Mindenem megvolt, még némizsebpénzem is. Most pedig mehetek a nagy bizonytalanba. Csak akkor kapok valamit, haTheo bácsi és Jerry házasságát érvényteleníteni lehet. Bár tegnap éjszaka még úgy láttam, jólenne, ha Theo bácsi feldobná a papucsát, most, így reggeli fényben nem vagyok biztosbenne, nem jártam volna-e jobban, ha visszakönyörgöm magam a kegyeibe. T– Akkor hát mihez kezd, Mr. Monty?– Körülnézek. Talán tudok kezdeni valamit magammal. Ha nem, végérvényesen elzüllök.Még az is megtörténhet velem, hogy dolgozni fogok.Olyan képpel sétált ki a szalonból, mintha már látná magát egy íróasztal mellett, ceruzával akezében.Majd összeestem a nagy sajnálattól.22.A kövér anyós bőgött, Jerry is bőgött, a harmadik rajzfilmfigura. Tom pedig a körmét rágta.– Megölték! Biztos, hogy megölték! – óbégatott a hájas, vörös nő, és hasztalan próbáltlegalább egy árva könnycseppet kisajtolni a szeméből. – Pedig hogy szerettük!– Egész éjszaka vártam rá, a legszebb hálóingemben – hüppögte a szeplős lány.– Szétverem a fejét – mondta Tom nyomatékkal, de azt nem mondta, hogy kiét.Vermeer várt egy kicsit, aztán ledobta a bombát.– Értesüléseim szerint Önöknek sem jött éppen rosszul, hogy Mr. Henderson elhalálozott...Mindhármuk arcára kiült a mély, szívből jövő felháborodás.– Hogy gondolhat ilyet rólunk? – sápítozott a két vörös nő – Miért kellett volna...?– Ha jól tudom, asszonyom – mondta Vermeer szárazon önnek el kellett volna hagynia aházat. Mégpedig elég gyorsan. Gondolom, nem volt éppen kedvére való a dolog.– A lányomért bármit megtennék – mondta a bánatos anyós, és megtörölgette a szemét. –Bármit!– Azután, gondolom, az ön... izé... Jerry... az az Mrs. Henderson sem bánkódikkülönösképpen az elmaradt nászéjszaka miatt!– Ne merészelje még egyszer...! – sziszegte a lány... – Ne ám! – szorította ökölbe a kezétTom. Vermeer azonban nem volt ijedős.– A házasságot nem valószínű, hogy érvénytelenítik. Óriási szerencsével megszabadultak azöregembertől... Nyugodtan eltehetik a zsebkendőjüket. Ha gyilkosság történt volna, önöket isgyanúsítanám, nem vitás, így azonban...Nyílott az ajtó, Sutherland doki dugta be rajta a fejét.– Bejöhetek?Vermeer kiküldte a három vörös hajút, és a dokihoz fordult.– Csak nem...?Sutherland szomorúan bólintott.– De bizony, felügyelő. A laborosok most telefonáltak, hogy mérget találtak a vérében.Kígyómérget!23.Mint négy sóbálvány, meredtünk egymásra.– Tehát... mégiscsak megölték – suttogta Vermeer. – A Jézusát neki, hiszen úgy be voltzárkózva, mint Al Capone, amikor a konkurens banda kereste! Lehetséges, hogy... valakitbeengedett, az hozzávágott egy kígyót, a kígyó megmarta, az illető ezután fogta a kígyót, éskiment vele?– A halott pedig becsukta utána az ajtót? – kérdeztem kajánul.– Mondjon jobbat!– Nem találtak kígyót a szobában? – kérdezte a doki Kaffka őrmestert. Az őrmesterszomorúan rázogatta a fejét.– Sőt, nyomot sem. Semmit, ami arra utalna, hogy gyilkosság történt. Mr. Henderson aszívéhez kapott, nekiesett a kis kaktuszoknak, aztán neki a nagynak. Az pedig felnyársalta.

– Hm. Mi történik, ha az a bizonyos kígyóméreg bejut a szervezetbe?– Szívbénulást okoz – mondta tömören a doki.– A szívbénulást tehát már meg tudjuk magyarázni... Az a kérdés csupán: hogyan jutott améreg a szervezetébe?– Talán lenyelte – mondta Kaffka. A doki csak legyintett.– Úgy nem hat. Vérbe kell jutnia.– Akkor valaki megszúrta egy tűvel – próbálkozott Vermeer. – Ki lehet mutatni a tű nyomát aholttesten? A doki határozottan nemet intett.– Úgy tele van szurkaivá, mintha sündisznókkal verekedett volna. Kizárt dolog, hogymegtalálnák a tű nyomát, ha egyáltalán azzal ölték meg. Különösen a keze néz ki rondán,ahogy esés közben a tövisekbe markolt.Vermeer hallgatott, aztán türelmetlenül toppantott.– Így nem megyünk semmire. Híába tudjuk, hogy kígyóméreggel Ölték meg, ha nem tudjuk,hogyan. A lezárt szoba rejtélyét pedig nem lesz könnyű megoldanunk.Mint ahogy nem is volt az.24.– Az ördögbe is, ki ért itt a kígyómérgekhez egyáltalán? – füstölgőn Vermeer.Bármennyire is nem tetszett a dolog, kénytelen voltam még egyszer, részletesen elmondaniHenry Henderson szomorú történetét, amit egyszer már futólag említettem neki. Vermeerfelugrott, és a homlokára csapott.– Ez az. Hiszen megvan a mi kígyószakértőnk! A fiatalabb Henderson évtizedekig kígyókkalbarátkozott. Holtbiztos, hogy ő nyírta ki a fivérét!– Hogyan?– Beengedte, Henry Henderson pedig beleszúrta a mérget.– Aztán?– Hát... Theo bácsi becsukta mögötte az ajtót.– Ahelyett, hogy segítségért kiáltozott volna? Mennyi idő kell hozzá, doki, hogy a méreghatni kezdjen?– Cirka húsz másodperc. De már tíz másodperc múlva jelentkeznek a rosszullét első tünetei.– Ha ez így van, inkább ki kellett volna tárnia az ajtót, mint becsukni – mondtam.Vermeer az ajtó felé indult, és intett, hogy kövessük.– Meglátogatjuk Mr. Henry Hendersont a barlangjában... Velem tartanak?Nem szívesen ugyan, de ott buktattam mögötte a lépcsőn, ahogy a toronyszoba feléigyekeztünk. Már előre az arcomon éreztem Wendy szemrehányó tekintetét.25.Nos, szemrehányó tekintetben nem is volt hiány. Henry Henderson feltett csíptetőjénkeresztül vizslatott bennünket, míg Wendy keze remegett az idegességtől. Megpróbáltamrámosolyogni, de nem sikerüli valami fényesen, ezért aztán nem is kísérleteztem tovább.A kölcsönös bemutatkozás után Vermeer Henry Hendersonhoz fordult.– Bizonyára tudja, Mr. Henderson...A cvikkeres, szőke szakállú férfi felemelte a kezét.– Tudom, Theót megölték. Rászolgált. Nagy boldogsággal tölt el, hogy éppen azon azéjszakán, amelyen tizenöt évvel ezelőtt...Görcsbe meredt a nyaka, és szinte kifordult a szeme az erőlködéstől.Wendy odaugrott hozzá, és megrázta a karját.– Apa!Henry Henderson villámgyorsan magához tért.– Bocsánat, uraim. Néha, ha rám törnek az emlékek, elveszítem az uralmat az idegeim felett.Különben nem is vagyok teljesen beszámítható. Papírom van róla, akárcsak hülyeunokaöcsémnek. Két hülye egy családban, mit szólnak hozzá?– Apa, kérlek...!Vermeer kinyújtotta az ujját, és Hendersonra bökött vele.– Lehet, hogy ön ölte meg a testvérét, Mr. Henderson? Lehet...– Tiltakozom, felügyelő! – sikoltotta Wendy, védőn átkarolva az apját. – Apa, nem vagyköteles beszélni... Henry Henderson gyengéden eltolta magától.

– De én akarok, kislányom. Boldog vagyok, felügyelő, hogy Theo nincs többé. Azért pedigmég boldogabb, hogy kínos halállal halt meg. Ami a kérdését illeti, nagyon is lehetséges, sőtvalószínű, hogy én öltem meg. Nyugodtan elmondhatom, hiszen nem vagyok beszámítható...– Hogyan?– Arra önnek kell rájönnie, felügyelő! Ha elmondanám, még beszámíthatónak tartanának.Bizony, bizony, uraim! Maguknak kell megfejteniük a rejtvényt! Nem tudom, képeseklesznek-e rá.– Majd elválik – biccentett Vermeer. – Mióta foglalkozik kígyókkal, Mr. Henderson?– Gyermekkorom óta. De miért...?– És kisvasutakkal?Önkéntelenül is körbepillantottam. Szerte a szobában megkezdett s még be nem fejezett vasútikocsik, terepasztaldarabok, titokzatos alkatrészek hevertek festői összevisszaságban.Henry Henderson mosolygott.– Mióta megjöttem Tanganyikából. Tudja, felügyelő, valahogy nem úgy alakultak ott adolgok, ahogy szerettem volna. Azóta testvérem kegyelemkenyerén élek. Gondoltam,valahogyan hasznossá tehetném magam. Például, ha elnyerném a játékvasút-építés Nobeldíját.Mit szól hozzá?– Eredeti ötlet – bólintott a felügyelő. – Milyen vasutakat készít?– Mindenfélét. Már egy eredeti pullmanluxuskocsit is megterveztem, de bizonyos problémákmiatt...– Arra gondoltam, hogy mi a mozdonyok hajtóanyaga.– Ó, nem is gondoltam volna, hogy felfigyel rá. Nos, uraim, kizárólag gőzmozdonyokatkészítek. A villanymozdony nem érdekel.Felálltam, az egyik rendetlen terepasztalhoz sétáltam, felvettem egy oldalára dőlt aprómozdonyt. Forgattam az ujjaim között, és egyszerre csak az a megmagyarázhatatlan érzés lettúrrá rajtam, hogy a játékvasútnak, egy emelettel lejjebb, köze van Theo Hendersonmeggyilkolásához. Sőt már abban is biztos voltam, hogy a cvikkeres, Trockij-képű Hendersonölte meg Theo Hendersont.Wendyre néztem: a lány elkapta a pillantásom, és lesütötte a szemét.– Elhunyt testvére szobájában találtunk egy játékvasutat – mondta Vermeer. – Azt is önkészítette, Mr. Henderson?– Persze – mondta közönyösen Henry bácsi. – Ki más?– Ha jól tudom, ön nem kedvelte a testvérét, Mr. Henderson.Wendy apja felkacagott.– Értem, mire céloz, felügyelő! Ha utáltam a testvéremet, miért ajándékoztam neki vasutat,nem igaz?– Uhum.– Megmagyarázom. Theo ki nem állhatta, ha valaki tud valamit, amit ő nem. Gyűlölte akisvasútjaimat, Éppen ezért tegnap este, emlékeztetni akarván egy régi éjszakára, leküldtemneki azzal az idióta fiával egy mozdonyt néhány kocsival. Gondoltam, ha meglátja, megüti aguta. Még használati utasítást is mellékeltem hozzá!– Hm. Alaposan megnézzük még azt a vasutat, Mr. Henderson.Henry Henderson felvonta a vállát.– Miattam szét is szedhetik. Csak ha kiderült, hogy zsákutcába futott a nyomozásuk, hozzákvissza. Azonkívül szeretném visszakapni a madaramat is.Vermeer nem reagált, így én vettem fel a kérdezés fonalát.– Az öné a madár, Mr. Henderson?– Az enyém hát. Kié lenne.– Hogy került a testvére szobájába?– Úgy, hogy kölcsönadtam neki néhány napra. Néhanapján feljött hozzám, és...elbeszélgettünk. Egyszer megemlítette, hogy elvinné egy-két napra a papagájomat. MégTanganyikából hoztam magammal, békés, barátságos állat. Gondoltam, most, hogy tizenöthosszú év múlt el azóta, igazán kölcsönadhatom Rebekát néhány napra.– Rebekát?– Így hívják a madarat.

Ezzel aztán meg is feneklett a beszélgetés. Wendy szánakozva nézett az apjára, akinekelhomályosult a tekintete, mintha a lelke kisétált volna a testéből.Vermeer legyintett, és felállt.Semmivel sem lettünk okosabbak.26.– Nos, Mr. Lendvay – tette fel a. kérdést a felügyelő, ahogy visszatértünk a szalonba –, mi avéleménye?– Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, uram, de biztos vagyok benne, hogyHenry bácsi nyírta ki a testvérét.– A kisvasútra gondol?– Nem tudom. Mindenesetre az is gyanús.– Gondolja, hogy a mozdonyba dugott egy kígyót? Azon kívül, hogy él sem férne benne, holvan most a dög, mi ?– Nem tudom – mondtam megadóan. – Lehet, hogy nem is kígyó...Vermeer leintett...– Ide figyeljen, Mr. Lendvay, most olyat hall tőlem, amit jobb, ha sürgősen el is felejt. TheoHendersont mindenki utálta. Henry Hendersonnak minden joga meg volt rá, hogy eltegye lábalól. Persze nem alkotmányos jogot értek ez alatt... Ha megtette, hát megtette! Diliflepnijevan, úgysem büntethető. Ha tovább kaparjuk a dolgot, csak fiaskó érhet bennünket. Ha ariporterek kiszagolják hogy gyilkosságra gyanakszunk, és nem tudjuk megoldani a lezártszoba, rejtélyét, kapok a fejemre. Néhány évvel nyugdíjazásom előtt nem szeretnékkockáztatni. Mindenkinek kényelmesebb, hogy Theo Henderson szívrohamot kapott.Legfeljebb ifjú nejére néznek majd gyanakodva a jobb társaságban, de emiatt főjön az őfejecskéje. Nem igaz?Kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Ha én vagyok az ő helyében, talán hasonlóképpencselekszem.Csak hát, sajna, a saját helyemben voltam.27.Vermeer és Kaffka rövidesen eltávoztak, egyetlen ügyeletes rendőrt hagyva hátra. MivelVermeer utasítása értelmében csak engem bocsáthatott be a szobába, éltem is az alkalommal.Becsuktam magam mögött az ajtót, és beültem egy karosszékbe. Theo bácsi hullája mégmindig ott lógott a kaktuszon: úgy tartotta átölelve, mintha magával akarta volna vinni atúlvilágra.Törtem a fejem, de nem jöttem rá semmire. Felálltam, odamentem a terepasztalhoz,megpiszkálgattam a kisvasutat. Semmi gyanús nem volt rajta, amit kapcsolatba hozhattamvolna Theo bácsi halálával.Elővettem az öngyújtómat, és alágyújtottam az aprócska kazánnak. Aztán a kalitka melléültem és a papagájt vettem szemügyre. Bátran nézett szembe velem: feltehetően neki ismegvolt a véleménye rólam.Addig ültem szótlan és mozdulatlan, amíg a mozdony felvisított. Apró gőzpamacsokat lököttki a kéménye, s a vonat egyre gyorsuló mozgással befutott egy alagútba.A madár, ahogy meghallotta a sivítást, nyugtalankodni kezdett. Előbb csak idegesen ugráltide-oda az ülőfáján, majd ahogy a sivítás erősödött, mintha fizikai fájdalmat okozott volnaneki a zaj, nekivágódott a kalitka oldalának, verdesett a szárnyával, és fájdalmas rikácsolásbafogott. Mivel úgy láttam, hogy egyik szárnya vége beakadt a kalitka fémrácsai közé,kinyitottam az ajtaját, és bedugtam a kezem, hogy segítsek rajta.A madár villámsebesen felpattant az ülőfára, és felém vágott. Csőre csak súrolta a kézfejem;nem serkedt vér a csípése nyomán.Megszívtam az ujjam. Mintha egy túlvilági hang azt súgta volna, hogy valami megváltozott aszobában, mióta utoljára eljátszottuk ugyanezt. Akkor is begyújtottam a kazánt, a mozdonysípolt, a papagáj vergődött, én ki akartam segíteni, Rebeka pedig meg akart csípni... Mi azördög az, ami akkor még itt volt, most pedig nincs...? És főleg: ki járt azóta a szobában? Csaka rendőrség emberei és az indián főnök...Az indián főnök! Hirtelen eszembe ötlöttek a polaroid képek. Zsebemhez kaptam, éselőbányásztam őket. Három volt belőlük, majdnem teljesen egyformák. Rajtuk volt a kisvasút,

Theo bácsi a kaktuszon és Rebeka... Rebeka...Aztán észrevettem. Rebeka csőre! A képen sárga csőre volt a madárnak, most pedig piros...Visszaugrottam a kalitka mellé, de ezúttal óvakodtam bedugni az ujjam. Rebeka ingerültennézett rám, mintha dühítené, hogy megfejtettem a titkát. Belenéztem az itatóedényébe: sárgafestékcsíkokat láttam úszni a víz felszínén.Mindent megértettem.28.Vermeer remegő kézzel szívta a szivarját, amikor befejezéséhez közeledett az elbeszélésem.– Henderson sejtette, hogy testvére az életére tör, éppen ezért alkalmazott detektíveket. HenryHenderson viszont megpróbálta elriasztani őket, mint jómagámat is, amikor a kaktuszokmögül megfenyegetett kaktuszisten nevében. Talán Longo is segített neki, ki tudja?Mindenesetre tökéletesen megtervezte a gyilkosságot. Betanította a papagájt, hogy a kisvasútmozdonyának füstjére verdessen a szárnyával, s amikor segíteni akarnak rajta, csípjen bele asegíteni kész kézbe. Ezután bekente kígyóméreggel kevert festékkel Rebeka csőrét, és avasutat Rebekával együtt Theo bácsinak ajándékozta. Theo Henderson alágyújtott a kazánnak,a többi már magától ment...Vermeer elnyomta a szivarját, és ment, hogy megtartsa sajtóértekezletét.Nem mindennapi esemény, ha egy rendőrfelügyelő megfejti egy lezárt szobában történtgyilkosság titkát.29.A tárgyalás után, amelynek során Henry Hendersont mint beszámíthatatlant zárt intézetbeutalták, leültünk a bíróság épületének lépcsőjére. Wendy fagylaltot evett, én hamburgert,Kegyetlen Tüske a békepipáját szívta.Amikor feltűnt Vermeer a láthatáron, a törzsfőnök felugrott, és mielőtt megakadályozhattamvolna, eltűnt a járókelők között.Néhány másodperc múlva a fülünkbe csapott a felügyelő kétségbeesett ordítása.– Fogják meg! Seggbe szúrt ez az idióta!Felpattantunk, és kéz a kézben felszívódtunk a nagyváros forgatagában.30.Amikor John C. Lendvay befejezte történetét, elmosolyodott, és meghajolt.– Jövő héten láthatjuk egymást, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történetethallanak majd tőlem. Addig is kellemes hétvégét kívánok!Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagytaaz előadótermet.(Vége)