2 s arginson ikrek - alexandraimg.alexandra.hu/images/saskia_ikrek_kisfuzet.pdf · 4 saskia...

Saskia Sarginson Ikrek2

Saskia Sarginson Ikrek

Isolte és Viola ikrek. Gyermekkorukban elválaszthatat-lanok voltak, felnőttként mégis nagyon különböznek egymástól: Isolte sikeres újságíró egy divatmagazinnál, Londonban él, a barátja fotós; Viola pedig eltökélt boldogtalanságában az egész életét beárnyékoló táp-lálkozási zavarral küzd.

Mi történt oly sok évvel ezelőtt, ami ilyen messze ágazó ösvényekre terelte az ikrek életét? Miközben mindketten elkezdik felfejteni annak a réges-régi, félig elfeledett nyárnak a tovagyűrűző tra-gédiáit, a múlt rémisztő titkai visszatérnek, és azzal fe-nyegetnek, hogy ellehetetlenítik az életüket…

Mágikus tájak, vadregényes gyermekkori kalandok és egy szörnyűség, amely fokozatosan lopódzik elő a múlt árnyai közül. Az Ikrek részben szerelmi történet, rész-ben lélektani feszültséggel teli krimi.


Saskia Sarginson gyermekkorát vidéken, Suff olkban töl-tötte, ahol a regény is játszódik. Mielőtt főállású író lett volna, angol irodalmat tanult a Cambridge-i Egyetemen. Kreatív írásból diplomázott, majd szerkesztőként, szö-vegíróként, reklámszövegíróként és forgatókönyv-szer-kesztőként dolgozott. London déli részén él négy gyer-mekével, akik közül két lánya egypetéjű ikerpár. Az Ikrek az első regénye.

Fotó: Alex Sarginson


rezték valaha az éhezés kínzó gyötrelmét? Nem csak a korgást, az ételt kívánó gyomor alkalmankénti panaszkodását, a kellemetlen kis remegést és kortyogást, ha az ebéd kicsit

késik. A valódi üresség mélyről fakadó fájdalmára gon-dolok. A semmi tátongó gyötrelmére. A kövérség embe-ri gyengeség, hiszen egyedül az emberre jellemző a mo-hóság ostobasága. A madarak könnyűek, akár egy marék falevél. Azt akarom, hogy a repülés könnyedsége engem is átjárjon. Megtanultam annyit enni, mint egy madár, nem pedig, mint egy ember. Ezen a helyen megpróbál-nak mindent elkövetni, hogy egyek, túl akarnak járni az eszemen, és csöveket dugnak le a torkomon.

Az éhezés természetesen fájdalmas. Ám ezeket a kí-nokat úgy használhatjuk, mint a kést, hogy kimetsszük a bennünk lévő rosszat. Végül már sóvárgunk erre az ér-zésre. Mert az éhezés a barátunk. Mert segítségével el-

Saskia Sarginson

– részletek -

É


juthatunk a csontjainkig, gyorsabban, mint gondolnánk. Érzem őket az ujjam alatt, kitüremkednek a bőröm alól, minden egyes nappal közelebb és közelebb kerülnek: si-mák, makulátlanok és kemények. Elvégre mindenki ezt mondja a csontokról, nem igaz? Hogy tiszták. Érintet-lenek. Keresem a saját vonásaimat, és ők formát adnak nekem: önmagam vázát.

Végül mindannyiunkból csak ennyi marad. Néha még ennyi sem. Néha még csontok sem tanúskodnak egy életről – csak a levegőben kavargó molekulák –, és néhány fejünkbe zárt emlék, sárgák, mint a megfakult fényképek.

Fáradt vagyok. Szeretnék újra elaludni. Elkalando-zom. Tudom, hogy így van. Issy nem örülne neki. Azt mondta, fogjam be a számat, amikor ott ültünk abban a kicsi szobában azzal a nővel és a férfival, akik újra meg újra feltették nekünk ugyanazokat a kérdéseket.

Mit csináltunk? Mit láttunk? Hány órakor és hol?Tudják, azt hitték, rosszak vagyunk. Azt gondolták,

valami megbocsáthatatlant tettünk. Én sírtam és fész-kelődtem a kemény széken, éreztem, ahogy szégyen-teljes, meleg vizelet áztatja át a bugyimat. A folyadék túlcsordult a műanyagon, és kis tócsába gyűlt alattam a padlón, míg végül bejött egy rendőr vödörrel és ronggyal a kezében. Lehunytam a szemem, igyekeztem nem be-lélegezni a vizelet éles bűzét. Csípte a meztelen lábamat.

Azok a napok tompa várakozással teltek, az emberek a szájukat eltakarva rólunk sugdolóztak. Be voltunk zárva abba a sivár szobába, miközben ők bámultak ránk, csat-togtatták a tollukat, és jegyzeteket készítettek. Észrevet-


tem, hogy az arcomon lévő forradást fi gyelik, és rási-mítottam a hajam, megpróbáltam elrejteni, úgy nézték, mintha valami sátáni jel lett volna.

De nem voltam egyedül – ott volt mellettem a nővé-rem, aki, mint mindig, erősebb és bátrabb volt. Az ő sze-me szárazon csillogott, és semmiféle nedves tócsa nem éktelenkedett a széke alatt.

– Ne szólj egy szót se, Viola! – közölte Issy. – Nem kell mondanod semmit. Nem kényszeríthetnek.

Megszorította a kezem, behajlított ujjai, akár egy ke-lepce, összepréselték a kézfejemet.

*

Anya az oldalán feküdt, egyik hosszú lába kilógott a ta-karó alól. A haja, mint egy pókháló, kikandikált a lepedő és a párna közötti résből. Hagytuk, hadd csordogáljon tovább a nyál a szájából. Ránk várt a galambbúgással teli reggel. Nem húztuk az időt reggelivel, teletömtük a zse-bünket keksszel, és csendesen behúztuk magunk mögött a konyhaajtót.

A fenyves kilométereken át húzódott, homokos csa-pások szabdalták. Senki nem látott minket a biciklin. Az erdészet alkalmazottai furgonnal közlekedtek. Már messziről hallottuk, hogy közelednek, még mielőtt ők megláthattak volna bennünket. És még ahhoz is korán volt, hogy lakókocsitáborok üssék fel a fejüket. Az első jelre, amely valakinek a közeledéséről árulkodott, a bo-kor alá dobtuk a biciklinket, és elrejtőztünk az aljnö-vényzetben. Az erdő mélyén ruganyossá váltunk, akár


a fiatal faágak, árnyékká olvadtunk, mint az indiánok, hangtalanul osontunk. Puha földdel és fenyőtobozok magjaival dörzsöltük be az arcunkat, az ujjunkból csípős, zöld illat áradt.

Azt gondolták rólunk, a többi ember, hogy furcsák vagyunk. Megbámultak minket. Buta kérdéseket tettek fel, mint: „Melyikőtök az okosabbik?” vagy „Ki a csen-desebb?” Amikor egyedül voltam, az osztálytársaim azt súgták a hátam mögött: „Ez most melyik?” De mit is várhatunk olyan teremtményektől, akik csak önmaguk egyik felei? Issy mindig azt mondta, csak féltékenyek, és én tudtam, hogy igaza van. Biztosan érezték a hiányt, hogy valaki, akinek ott kellene lennie, nincs mellettük.

Nem számított, mit veszünk föl, senki nem tudott megkülönböztetni bennünket. Mindig én voltam a na-gyobb csecsemő és a kövérkésebb kisgyerek. Olyan kis ennivaló, ahogy anya hívott. Néha, amikor Isolte és én egymás mellett álltunk, valaki egyszer csak rám muta-tott, és mintha valami különlegeset fedezett volna fel, felkiáltott:

– Aha! Te vagy a termetesebb iker!Termetes. Gyűlöltem ezt a szót.– Okos, nem igaz? – suttogta Issy fennhangon. Pan-

cserek, mondta rájuk. Féllények.Aznap mindketten farmerban voltunk, a kertésznad-

rágom alá a sárga pólómat húztam, aminek az elején egy autókkal teli befőttesüveg díszelgett. Az élénk színű autók gondos rendben sorakoztak, lökhárító a lökhárító mellett, vízszintes sorokban az üveg mögött. Alatta pe-dig a felirat: Traffic Jam1. Szerettem ezt a fölsőt. Anya


vette nekem, amikor a Pilton Fesztiválon járt. Issynek egy kéket hozott, széles szivárvány futott keresztül rajta. Anya soha nem öltöztetett minket ugyanolyan ruhába; cserélgettük a holmikat, de a kedvenceket megtartottuk magunknak. Issy a száját rágcsálva méregette a pólómat. Tudta, hogy ezen nem fogok osztozni vele.

A tóhoz vezető poros úton hajtottunk. Mindkét ol-dalunkon magas és egyenes fatörzsek emelkedtek, sze-derinda tekergett a gyökereik fölött, és saspáfrányok terpeszkedtek, mint fényes esernyők. Mélyebbre hatolva a félhomály sűrűsödni kezdett. Semmi nem nőtt a sö-tétségben. Korhadt ágak rothadtak a lehullott tűlevelek szőnyegén, és csúszós taplók, sápadtak, mint a perga-men, csüngtek a fák tetemeiről.

Ahogy az út emelkedni kezdett, egyre nehezebb volt tekerni a biciklit, nem az emelkedő miatt, hanem mert a homokréteg vastagabbá vált, szemcsés lett, mint a cu-kor. A lábam elfáradt. Ráálltam a pedálra, hogy nagyobb lendületet vegyek. De miközben én erőlködtem, a ke-rekek esetlenül forogtak, és hamarosan beleragadtak a homokba.

Issy már eldobta a biciklijét, otthagyta az ösvény kö-zepén, céltalanul forgó kerekekkel. Az út szélén guggolt, és vizsgálgatott valamit, amit a magas fűben talált.

– Nézd! – húzta félre a zöld füvet. – Nézd, Viola, egy nyuszi! Beteg.

A nyúl összerezzent a pillantásunktól, a füle keskeny gerincéhez lapult. A szőre fakó és száraz volt. Az orra meg-megrándult, lemondóan szimatolt az ujjunk alatt. Érezte az emberi bőrből áradó veszély szagát. Nem lá-


tott minket. Az arca duzzadt volt. A szeme helyén geny-nyes gumók szivárogtak és bugyogtak. Kövér legyek raj-zottak a ragacsos szőr körül.

Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a nyúl hátát. Éles volt, mintha pengéhez értem volna. Az állatka hát-rálni kezdett, és lekuporodott a fűbe.

– Mit tegyünk? – kérdeztem remegő hangon. Vakon hittem a testvéremben. Ő mindig tudta, mit kell tenni.

– Állatorvoshoz kell vinnünk.Napbarnított bőre sápadt volt, a száját elszántan ösz-

szeszorította.Marokszámra tépkedni kezdtük az erdei turbolyát és a

sodrott páfrányhajtásokat, eltördeltük és összetépkedtük a vastagabb darabokat, hogy, mintha egy pálmalevelet formáznánk, kibélelhessük vele a bicikli kosarát. A nyúl mozdulatlanná dermedt, amikor felemeltem. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése, és valami alig érezhetően átugrált a tenyeremen. A homlokomat ráncolva mered-tem az apró, fekete pontokra, amelyek felbukkantak a bőrömön, egy pillanatra összezavarodtam, majd felkiál-tottam:

– Bolhák!És a kézfejemet a farmeromba töröltem.A kosárban fekvő nyúltól egy cseppet sem lett nehe-

zebb a biciklim, miközben a kormánynál fogva keresz-tültoltam a süppedős homokon. Lusta, kitartó légyfelhő követett minket. A szám kiszáradt. Elhessegettem előle néhány legyet. Hosszú volt az út a városig. És rá kellett hajtanunk a főútra, el a katonai bázis mellett, keresztül a falun. Hétköznap volt. Megláthattak bennünket.


*Isolte félig ébren, álomittasan arra eszmél, hogy az ágy megmoccan Ben súlya alatt; felsóhajt, és újra elhelyez-kedik a matracon. Ben felmordul, és a karját – amely mozdulatlan és súlyos – átveti a lány csípőjén. Majd azonnal visszaalszik, a lába jéghideg a takaró alatt.

A szíve gyorsan kalapál. Odakint susognak és táncol-nak a fák a sötétben. Fogalma sincs róla, hol van. Isolte felnéz a láthatatlan mennyezetre, és hallgatózik. Vala-mi felébresztette. Zajok a földszintről. Felkel az ágyból. Zavartan keresztülbotorkál a sötét szobán, és eltolja a reteszt.

Kinyitja az ajtót, és belép a régi konyhájukba.Az anyja fel és alá dülöngél a helyiségben, az asztal

mellé érve meginog, a csípője egy székbe ütközik. Ré-szeg. Isolte látja az arcán, hogy valamiért siet; bizony-talan végtagjait az elszántság mozgatja. Rose bizonyta-lanul lehajol, és a konyhaszekrényből elővesz egy üveg vodkát a soha nem használt portörlő rongyok és egy köteg kiégett karácsonyi égő mögül. A lépcső lábához megy, egy pillanatra motyogva megtorpan. Isolte nem hallja a szavait, de pontosan tudja, hová készül az anyja.

Isolte beáll az ajtóba, megveti a lábát, és a karjával ki-támasztja magát az ajtókeretben.

– Menj vissza! – mondja neki. – Menj vissza aludni.Az anyja persze meg sem hallja. Egyre közelebb jön,

elég közel ahhoz, hogy a lány lássa üres tekintetét, verej-tékező arcát és elnyíló száját.

– Fáradt vagyok – suttogja.


A lehelete áporodott, mintha valami rothadna a bel-sejében. A haja a homlokába hullik, hosszú és csapzott. Kilöki az ajtót, a keze áthatol Isolte bőrén és bordáján, az ujjai belemélyednek a tüdejébe és a csigolyáiba.

Odakint, a holdfényben a fák hajlonganak a kele-ti szélben. A szél belesziszeg a magas fűbe, és átsiet a gyep párás felületén. Rose felkapaszkodik a Vespára, az üveg himbálózik az ujjai között. Megpróbálja beindítani a robogót, de nem tudja a helyére illeszteni a kulcsot. A fém megcsúszik a fémen, csikorogva, karcolva. Isolte előrenyúl, hogy elkapja az anyja kezét, és elvegye tőle a kulcsot. A keze a levegőbe markol.

A Vespa szűkölve életre kel. Az anyja megragadja a kormányt, és felengedi a kuplungot. A robogó szaggatott szökkenésekkel, imbolyogva elindul a kavicsos úton. És akkor az anyja gázt ad, és teljes sebességgel elhajt. Isolte mögötte szalad, rohan, amilyen gyorsan csak tud, amíg meg nem érzi a nedves homokot a talpa alatt. Kinyújtott karral előrehajol, a robogó által keltett légörvénybe ke-rül, és nézi, ahogy az anyja haja szétterül a háta mögött, vöröslő és arany csíkok a sötétségben.

A jármű minden kátyú után veszélyesen meginog, fel-sikolt a kanyarokban, és megcsúszik az olajos aszfalton. Isolte mindenütt ott van. Örvénylik az anyja után, látja eltátott száját és üveges tekintetének csillogását; a Vespa fölött köröz, lenéz a fekete útra és a motor lámpájának sápadt, sárga ragyogására. A fény előtűnik, majd ismét eltűnik a fák között, aprócska rovarszárnyak rebbenését világítva meg. Végül rátérnek a főútra, majd át a falun. A hídon túl elérik a láp menti, keskeny utat.


Ezúttal nincsenek lovak a mezőn. Isolte hallja a ten-gert.

A part menti úton az anyja leparkol a parti őr házának közelében. Lecsavarja a vodkásüveg kupakját, hátraveti a fejét, és úgy issza az italt, mint a tejet. Aztán botladozva elindul a lapos kövekkel borított parton, de a kavicsokon csikorgó lába hirtelen kifordul. Rose térdre esik és ne-vetni kezd, hátravetett fejjel, fehér nyakát felfedve.

– A te hibád! – üvölti. – A te hibád.– Tudom – szorítja Isolte a kezét a fülére; majd újra

ezt suttogja. – Tudom.Rose a szájához emeli az üveget, nagyokat kortyol,

majd eldobja, belehajítja a sötétségbe. Isolte hallja a puff anást, amikor földet ér, a helyükről kimozduló ka-vicsok zörrenését. Aztán az anyja mászni kezd, kúszik a kavicsokon, kócos haját húzza maga után, a szoknyája elakad alatta. Zokog, így a mellkasa elnehezül, a válla pedig rázkódik. Küszködve feltápászkodik.

Mindez lassan játszódik le, mint mindig: az anyja be-legázol a tajtékzó hullámokba, a lábujja eltűnik az első fehér buborékokban. A hálóinge feldagad a víz felszí-nén, majd lelappad, elsüllyed a hullámok között.

Az anyja nem torpan meg, ügyet sem vet a hidegre.És ekkor következik az, hogy Isolte utánamegy, bot-

ladozva a vízbe veti magát, előrenyújtott kézzel, hogy visszahúzza őt, próbálja elkapni az anyja karját. Min-den alkalommal, amikor megkísérli megragadni a hús és csont valóságát, a keze elektromosságtól zizegő levegőbe markol. Az ujja felsistereg, majd üresen aláhull. A lábán érzi a jeges víz harapását. A bőre visszakozik. Zihálva


fonja maga köré a karját, hogy védekezzen a hullámok lökéseivel szemben, miközben egyensúlyozni próbál a csúszós köveken.

– Állj meg! – kiáltja. – Állj meg, anya! Sajnálom! Ne menj el! Ne menj…

A hullámok robaja és a szél elnyelik a szavait. Az anyja már elmerült a tintakék vízben. A haja világos propel-lerként lebeg körülötte. Az arca halvány folt. Isolte nem látja a szemét, nem látja, mi ül ki az arcára. Semmi sincs, csak az éjszaka és a sötétlő tenger.

*

Anya minden csütörtök délután elment a helyi szakkö-zépiskolába egy fafaragó tanfolyamra. Amint megittuk a teánkat, kapkodva készülődni kezdett. Különleges csü-törtök esték voltak ezek, amikor piknikeztünk a nappali közepén: leterítettünk egy pokrócot, főtt tojást, sajtot és pirítóst ettünk, fűszeres szósszal a tetején. Néztük, ahogy anya a falon lógó tükörhöz hajol, és az edényből kikaparászott fagyasztott cseresznyékkel sötétre mázolja a száját.

Felvette a bukósisakot, ami összenyomta az arcát és megváltoztatta őt. A plasztik mögül egy másik anya né-zett vissza ránk. Nem a mi csinos anyukánk volt észa-kias színeivel és törékeny csontozatával. Hörcsögképű, gonosz tekintetű nővé változott. Egy nővé, aki meggyil-kolt egy kecskegidát, majd az állat kikészített bundáját a hálószoba padlójára terítette.

– Rendben, akkor elmentem – kezeslábas munkaru-


hájában és kék gézingjében az ajtóban ácsorgott. – Ne csináljatok semmi butaságot, amíg nem vagyok itthon. És írjátok meg a leckét.

Miért vesződik azzal, hogy ilyesmiket mond? Soha nem ellenőrizte, hogy van-e egyáltalán házi feladatunk, és nem nézett meg semmit, amit csináltunk. Ettől biz-tosan jobban érzi magát, gondoltam. Mint valami sze-rencsét hozó frázis. Varázsige, amely megóv minket a bajtól. Én megértettem. Isolte-nak és nekem számtalan titkos mondásunk volt – mágikus hatalommal átitatott szavak. Különböző varázsigéket találtunk ki. Issy még idegen hangokat is alkotott, amelyeknek, állítása szerint, valódi jelentésük volt. Ezek a különös szavak hatalom-mal bírtak – elűzték a gonoszt. Hangosan kántáltuk őket, hogy teljesüljenek a titkos vágyaink. Isolte és én szerettünk volna:

1. Láthatatlanok lenni, mint a szél.2. Megtanulni repülni.3. Gyorsak és halk léptűek lenni, mint a puma.

Ezt a listát állítottuk össze a szobánk padlóján kupo-rogva. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy lejegyeztük az ötleteinket, majd áthúzogattuk őket. Nem akartunk telhetetlenek lenni. Látom magam előtt, ahogy egy papírfecni fölött görnyedezünk, Issy a ceruza végét szo-pogatja, és írogatjuk a kis listánkat.

Az áprilisi este csípős hideget hozott, enyhe köd szál-lingózott a fűből. Anya Vespája eltűnt az úton, átvergő-dött a kátyúkon, majd felgyorsított az emelkedőn. A nő-


véremre néztem. A nap fél nyolc körül ment le. Addigra el kellett készülnünk.

A ruhásládika tele volt nyirkos holmikkal. Az ujjaink beletúrtak anya áporodott, levetett holmijaiba: hosszú, virágmintás szoknyák, horgolt mellények és csipkés blúzok között kotorásztunk. Kibújtam a fölsőmből és a trikómból. Isolte a mellkasomon domboruló, méhcsípés nagyságú halmokra sandított. Nem voltunk korán érő típusok. Bármi egyébnél jobban vágytunk egy melltar-tóra. A lányoknak az iskolában már volt. Amikor anyát kérdeztük a melltartóról, ő felnevetett, a tenyerébe fogta két mellét, és hanyagul megrázta őket.

– Vicceltek? Nem tudjátok, hogy a nőknek többé nem kell ilyesmit viselniük?

Összeszorítottuk a szánkat, nem akartuk megbántani, de azt kívántuk, bárcsak ő is viselne ilyesmit. A melle zavarba ejtő volt. Rémes volt, ahogy a mellbimbója ki-dudorodott az inge alatt.

Belepréseltem magam egy hosszú, fehér hálóing-be. Számtalan áttetsző rétegből állt, amitől puhának és könnyűnek látszott. Az egyik rétegen nagy hasadás éktelenkedett, az elején pedig egy meghatározhatatlan paca. Belélegeztem a dohos szagát. Azt akartam, hogy az anyag suhanjon és forogjon. Isolte-nak folyamatosan elakadt a lába egy fodros szoknya szegélyében. A fején egy aprócska, házilag varrt tüllszoknyát viselt megfor-dítva, amely úgy meredezett, akár egy narancssárga, csú-csos tüllből készült korona.

Mezítláb vonultunk a kert végébe, ahol a gyepet fel-váltotta az elvadult fű és szederbokor. Ezen túl már csak


a fenyők áthatolhatatlan fala terült el kilométereken át. Az este megtelt szárnycsapásokkal. A röpködő de-nevérek csaknem láthatatlanul vitorláztak a fejünk fö-lött. Fekete fecskék pásztázták a füvet, gondosan, akár a berepülő pilóták. Csak álltunk ott fi gyelmesen, vártuk, hogy a nap lebukjon a fák mögé, az árnyékok, akár a tinta, át- meg átfolytak a kerten. Tulipánok világítottak a ragyogó fényben, a nárciszok széle már barnulni kez-dett. A fenyőerdő sűrűjéhez képest az ezüstös nyírfánk úgy meredezett, mint egy sápadt, császári hüvelykujj. Egy pillanatra én is csak egy élőlény voltam, aki a fák között kuporogva beles a kertünkbe. Hallottam a föld morajlását, ahogy fordul a talpam alatt, az elmúló és az eljövő percek közötti átmenet lassan tovahömpölygött. És láttam magunkat is, emberi bőrbe bújva, sovány vég-tagokkal. Hallottam az ikerszívek halovány lüktetését. Pislogtam, nem akartam felfogni, mennyire eltörpít minket a rengeteg.

Issy belekezdett a ceremóniába – felemelt karját az ég felé tartotta. Mormolni kezdtünk, és a sarkunkon himbálóztunk, előre-hátra lóbáltuk a fejünket, hagytuk, hogy a hajunk a földet söpörje, majd az arcunkba hull-jon.

– Bocsáss meg anyának! – imádkoztam csöndesen. – És tartsd Tesst és Betsabét távol a Fenevadtól!

A rongyos tüllszoknya meglazult, és az övrésze Issy szemébe csúszott. Türelmetlenül letépte a fejéről. Ott hevert a fűben, akár egy túlméretezett pillangó.

– És engedd meg, hogy narancshoz jussunk! – tettem még hozzá. – Így nem kapunk skorbutot.


Anya azt mondta, takarékoskodnunk kell. Először csak nem kaptunk több forró csokit és kekszet. Most már a narancsról is le kellett mondanunk.

Isolte furcsa torokhangon kántálni kezdett. Felszín-re hozta a benne rejlő hangokat. Azt mondta, a szavak valahogy máshonnan jönnek – hogy nem tudja befo-lyásolni őket. Mi úgy gondoltuk, ez valami ősi nyelv lehet, talán walesi. Egyszer láttunk druidákat. Amikor a kommunában laktunk Walesben, anya elvitt minket a Stonehenge-hez. Besétáltunk a kőoszlopok alkotta kör közepére. Volt ott egy férfi, aki agancsot húzott a fejé-re. A napot tiszteli, mondták róla, egy istenség lakozik benne. Eszembe jutott, milyen kiáltásokat hallatott, a sikolya felszállt az ég felé, miközben a nap lassan le-ereszkedett.

Anya mosolyogva ért haza.– Egy postaládát készítek – újságolta, miközben a ko-

módra tette a bukósisakot. – Ha elkészült, kiteszem a felhajtó végébe. És ti, lányok, mindennap ellenőrizhe-titek, hogy nem érkezett-e levelünk. Mókás lesz, nem igaz?

Úgy tűnt, megfeledkezett róla, hogy szinte nem is kapunk levelet. És az a néhány, ami mégis eljutott hoz-zánk, felbontatlanul végezte a szemetesben. Azért bó-lintottunk, örültünk, hogy bevont minket a terveibe, a lelkesedése átragadt ránk. Ráütött a kalapáccsal a hü-velykujjára, a körme csodaszép, lila árnyalatban játszott. Lelkesen szopogatta.

– Egyre jobb vagyok az asztalosmunkában. Frank azt


mondja, sokkal jobb leszek, mint egy profi . – Itt drámai szünetet tartott. – Meglátjuk, meg tudom-e javítani hol-nap a fészer ajtaját. Frank kölcsönadta a saját szerszá-mait. Nézzétek!

Kinyitotta a táskáját, így megcsodálhattuk a szerszá-mokat, amiket belegyömöszölt. Megérintettem a végét egy tompa, szürke tárgynak, amiről anya azt állította, esztergakés.

Későre járt, Issy és én a konyhaasztalnál ültünk, raj-zoltunk és hallgattuk a rádiót. Anya bekeverte a pala-csintatésztát, felverte a tojást, szórakozottan hozzáön-tötte a lisztet és a tejet, és amikor egy jó szám kezdődött a rádióban, felkapta a fejét. A zenére táncolni kezdett az asztal körül, dülöngélt és hintázott, a karját szélesre tár-ta. Issy és én fi ntorogtunk, amikor – mint valami benn-szülött asszonyság – rázni kezdte a csípőjét és a fenekét. Gyanakodva fi gyeltük áradó szexualitását. Az anyánk volt, és mi szerettük volna szűziesnek és szemérmesnek látni őt.

A sűrű massza a serpenyőhöz ért. Anya megengedte, hogy feldobáljuk.

– Két kézzel! – adta ki az utasítást; ahogy egymás után kipróbáltuk, az ajkunkba haraptunk összpontosítás köz-ben, s kancsalítva fi gyeltük a palacsinta szabadesését.

Az asztalnál jött a szokásos rituálé, anya készített ma-gának egy cigarettát, sodorgatta a vékonyka papírban. Szerettem nézni fürge ujjait, nyelve csettintését, amikor megnyalja a papír szélét, és ahogy a szeme résnyire szű-kült, amikor a gyufa fellobbant. Hátradőlt a széken, és mélyet szippantott. Hagyta, hogy kanálszámra szórjuk


a cukrot a palacsintára. Még az utolsó fél citromot is odaadta nekünk; olyan régóta tartogatta már a hűtőben, hogy kőkeményre száradt. Cigarettázott és dúdolgatott, nézte, ahogy eszünk, és felnevetett, amikor felemeltük a tányért, hogy kinyaljuk.

– Úgy csináltok, mintha éheztetnélek benneteket.Felkapaszkodtunk a keskeny lépcsőn, hogy teli hassal

ágyba bújjunk. Anya utánunk jött, és hatalmas sóhajjal az ágyunkra rogyott. Bemászott kettőnk közé, lustán cirógatta a hajunkat, az ujja szabadon, ábrándosan ma-tatott a fejünkön.

– Azt hiszem – harapta be óvatosan a hüvelykujja he-gyét –, ez a körmöm le fog esni. De majd kinő az új. Puha és sima lesz, mint a főtt tojás.

– Anya! – szólalt meg Issy hirtelen, és átkarolta a nyakát. – Én jobban szeretem, amikor csak hárman va-gyunk. Nem lehetne mindig így?

– Dehogynem – helyeselt anya ásítozva. – Csak mi hárman.

A macska felugrott közénk, magával hozva a termé-szet illatait: orgona, fű és egérvér keverékét. A farkát tekergette, és a takarót dagasztotta a karmával, közben elragadtatottan dorombolt. Közelebb gördültünk egy-máshoz; Issy lehelete édes volt a cukortól. Elfelejtettünk fogat mosni, és a takaró alá dugott lábunkra fűdarabkák ragadtak. Anya fölénk hajolt, és szorosan megölelt min-ket.

2 s arginson ikrek - alexandraimg.alexandra.hu/images/saskia_ikrek_kisfuzet.pdf · 4 saskia...

Documents