1

20 éves az Etológia Tanszék 75 éves a tanszékalapító Csányi Vilmos

2 1

20 éves az Etológia Tanszék és 75 éves a tanszékalapító

Prof. Csányi Vilmos, az MTA rendes tagja

ÜnnePi kiAdvány

A Magyar Tudományos AkadémiaBiológiai Tudományok Osztálya

és az

ELTE Etológia Tanszéke

tisztelettel meghívja Önt a

20 éves az Etológia Tanszék és75 éves a tanszékalapító Prof. Csányi Vilmos, az MTA rendes tagja

címmel tartandó tudományos ünnepi ülésére

Megnyitja Závodszky Péter, az MTA rendes tagja, az MTA Biológiai Tudományok Osztály elnöke

Ünnepi köszöntőt mond Pálinkás József, az MTA elnöke

előadások: 10.30 – 10.45 Altbäcker Vilmos: A viselkedés mint ökológiai mechanizmus10.45 – 11.00 Barta Zoltán: Az etológia viruló vadhajtása, a viselkedésökológia: Mi a helyzet Magyarországon?11.00 – 11.15 Haller József: Gének, halak, agyak és agresszió11.15 – 11.30 Kampis György: A rádiózó halaktól a webkettes kutyáig11.30 – 11.45 Topál József: Az állatviselkedés-kutatás hungarikumai: az interaktív tanulási modelltől a kognitív pszichológiai paradigmákig11.45 – 12.00 Pléh Csaba: Csányi, az elméletíró virtuóz12.00 – 12.15 Miklósi Ádám: etológia a 21. században – in vivo és in silico12.15 Zárszó • Csányi Vilmos, az MTA rendes tagja

köszöntések

Az ünnepi ülés időpontja: 2010. január 5. (szerda) 10 óra.Helyszín: MTA Székház, nagyterem(1051 Budapest, Roosevelt tér 9. ii. emelet)

Göd, 2010

2010

2 3

ElőadáskiVonaTok

Altbäcker Vilmos (eLTe etológia Tanszék): A viselkedés mint ökológiai mechanizmus

A duna-Tisza közi homokhátságon kialakult vegetáció legszembetűnőbb sajátsága, hogy több lépték-ben is mozaikos szerkezetű, vagyis élesen körülhatárolt foltok szabálytalan ismétlődéseként írható le. A változatos élőhelyen a növényevő emlősök térben és/vagy időben elkülönülő közösséget alkotnak. A kutatási helyszín a biotikus és az abiotikus kölcsönhatások egyidejű vizsgálatára nyújt lehetőséget. Az 1989 óta zajló kutatás célja a növényevők vegetációra gyakorolt hatásának térbeli fölmérése, majd az e hatásokat befolyásoló viselkedési mechanizmusok feltárása. ez döntően terepi manipulációs kísérletek és laboratóriumi ellenőrző kísérletek formájában történt, ami alapot ad arra, hogy a megismert mechaniz-musok a természetvédelem gyakorlatában felhasználhatók legyenek.Szelektív elkerítéses kísérlettel igazoltuk, hogy a borókásokban a leggyakoribb növényevő, az üreginyúl rágása befolyásolja a gyep összetételét, az egyéb növényevők szerepe elhanyagolható. Az üreginyulak legelése alapvető szerepet tölt be a gyep dinamikájában. A nyulak borókarágása oda vezet, hogy alig ta-lálható kisboróka Bugacon, ellentétben Bócsával és Orgovánnyal. Borókacsemete átültetéssel igazoltuk, hogy a bugaci borókafogyasztás elsősorban a nyulak specifikus tulajdonsága, bár a rágás függ a csemete illóolaj tartalmától és összetételétől is. Laboratóriumi kísérletekkel igazoltuk, hogy a borókapreferencia alapja, hogy a kisnyulak szociális tanulással elsajátítják anyjuk étrendjét, és az így létrejövő táplálkozási tra-díció tartós rágási nyomáshoz vezethet. Megállapítottuk, hogy a nyulak specifikus ragadozó elkerülésé-ben a viselkedés egyedfejlődése is szerepet játszik, interakcióban van a fajtársfelismeréssel. ennek mellék-hatása, hogy a fajtársbevésődés időszakában lezajló humán kontaktus hosszú távon csökkenti az emberi megfigyelő által kiváltott ragadozó elkerülést. ennek alapján a szelíd nyulakkal legeltetéses-égetéses kísér-letet végeztünk, és megállapítottuk, hogy a mérsékelt legeltetés csökkenti a mind gyakoribb erdőtüzek hatását, és így része lehet a természetvédelmi kezelésnek. A nyulak tanulási szokásait felhasználva eljárást fejlesztettünk ki az egyik legnagyobb természetvédelmi problémát jelentő gyomnövény, a selyemkóró visszaszorítására.

Barta Zoltán (de evolúciós állattani és Humánbiológiai Tanszék): Az etológia viruló vadhajtása, a viselkedésökológia: Mi a helyzet Magyarországon?

A múlt század hetvenes éveiben két, korszakalkotó mű megjelenése jelezte a viselkedésökológia meg-születését. Az egyik az edward O. Wilson által jegyzett Sociobiology (1975) volt, míg a másik a John krebs és nick davies által szerkesztett Behavioural ecology (1978). A terület kialakulása bizonyos szempontból visszatérés volt az etológia legtisztább gyökereihez, amennyiben az első viselkedésökológiai kutatások Tinbergen szellemében a természetben vizsgálták az állatok viselkedésének adaptív értékét. A viselkedés-ökológia hamar fejlődésnek indult, megjelentek a természetes szelekcióra épülő elméleti modellek, me-lyek tesztelésén alapuló vizsgálati módszer ma is erősen jellemzi a tudományterületet. A viselkedésökoló-gia kissé későn, csak a nyolcvanas években kezdett begyűrűzni Magyarországra, de itt viszonylag hamar kialakult elhivatott kutatócsoportokból álló bázisa. ezek révén a hazai viselkedésökológia az egyik legsike-resebben művelt egyed-feletti biológiai tudományággá vált. előadásomban e folyamatot szeretném be-mutatni, a hazai meghatározó egyéniségek és a hozzájuk kapcsolódó legfontosabb eredmények felvillan-tásával.

Haller József (kOki Magatartás neurobiológiai Osztály): Gének, halak, agyak és agresszió Az állatviselkedés tanulmányozása - ha nagyon szigorúan vesszük -, a hetvenes évek végétől kezdve foko-zatosan az idegtudományok egyik segédtudományává vált. ez az irányzat számtalan sikert tudhat magáé-nak, alapvető idegrendszeri mechanizmusok funkciójának felderítésétől kezdve a pszichiátriában alkalma-zott gyógyszerek kifejlesztéséig. Bizonyos értelemben véve azonban ez a megközelítés az etológia trivializálódásához is elvezetett - az állati viselkedés sokszínűségéből néha egyetlen szám marad, amely egy adott helyzetben ablakot nyit a háttérben álló idegrendszeri folyamatokra, de nem teszi lehetővé a magatartás mélyebb megismerését. Hozzászólásomban két példát hoznék fel annak igazolására, hogy a komplex etológiai elemzésnek nemcsak helye van, de nagy haszonnal alkalmazható a neuroetológiában. Az első példához tartozó kísérletet Csányi vilmossal és Miklósi ádámmal közösen végeztük, és arra keres-tük a választ, hogy a sziámi harcos hal, és a kínai paradicsomhal agresszív viselkedésének energetikai hát-tere miért különbözik. A második példa lényegében azt mutatja meg, hogy milyen messze vezető követeztetéshez vezethet, ha az ember megpróbál, mert kénytelen, mögéje nézni annak a bizonyos egyetlen számnak - részletes etológiai elemzés révén. ezek a példák nem vonják kétségbe sem a magatar-tás tesztekre való lebontásának szükségességét, sem az így nyert adatok értékét. Megmutatják azonban, hogy az etológiának vannak hasznosíthatósági tartalékai az idegtudományok számára is.

kampis György (eLTe Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék): A rádiózó halaktól a webkettes kutyáig

A nyolcvanas évek elején a Magatartásgenetika Laboratóriumban a halak a kossuth rádiót hallgatták (úgy emlékszem, a Petőfi nem volt erre jó, mert kevés volt a beszéd és az éles zörej). ez volt a kor high-tech magatartástudománya: randomizált zajok készítették fel az állatokat a kísérletekre (pontosabban a kísérle-tekkel járó elkerülhetetlen zavaró tényezőkre). Úttörő volt a Csányi vilmos vezette Laboratórium abban is, hogy a kísérleti adatok rögzíthetők és visszakereshetők voltak, ugyanazt a felvételt többször többen is kó-dolták magatartás-szekvenciára, és mindezt számítógépes feldolgozás támogatta (az SPSS előtti időkben az Atari gépre írt, BASiC-be házilag áttett Sokal-féle statisztikai kézikönyv). Az, hogy valóban mindent archi-váljanak, es minden bekerüljön a publikációba, persze sci-fi ötletnek tűnt akkoriban. A Laboratórium tekin-télyes pályázati (és saját kitermelésű) költségvetéssel dolgozott, de a korlátok tapinthatók voltak. Ma egy diák zsebpénzéből megvásárolható egy terabyte-os tároló, amely 1000 darab 1 órás videó archiválására alkalmas, a webkettes technológiák pedig az adatok hatékony tárolását, megosztását, annotálását és köz-vetlen hivatkozását teszik lehetővé. e napjainkban áttörő technológiának nemcsak alkalmazója, de fejlesz-tője is már az időközben a Laboratóriumból létrejött és a huszadik évét ünneplő etológia Tanszék. A kutyá-vá cseperedett halak összes adata (potenciálisan: sokcsatornás változatban) beemelhető ebbe a fejlesztés alatt álló rendszerbe. előadásomban a helyi történet mellett az általános módszertani vonatkozásokkal foglalkozom, és ezeknek a mai magatartástudományi vitákkal való kapcsolatával.

4 5

Miklósi ádám (eLTe etológia Tanszék): etológia a 21. században – in vivo és in silico

Bár sokan csak az állatokra vonatkoztatják, az etológia általános értelemben a viselkedés tudománya, s alap-vető célja a funkcionalitás, illetve az evolúciós kérdések tisztázása. ebből következőleg az etológiai ismere-tek nemcsak az állatok esetében tűnnek nélkülözhetetlennek, hanem az embernél is. Ma úgy látszik, hogy az utóbbi száz év alatt felhalmozódott etológiai tudás sokat segíthet megérteni és megélni a következő száz év várható jelenségeit. előadásomban két példát vázolok fel a számos lehetőség közül.Az emberi evolúcióban fontos szerepet játszanak az ún. megszaladási jelenségek, amikor egyes tulajdonsá-gok mértéke meghalad egy optimálisnak tekintett szintet. Az ember etológiájának vizsgálata és ismerete jó lehetőséget nyújt nemcsak a jelen anomáliák magyarázatára, hanem jóslásokat is tehetünk a várható jövőbeli megszaladásokra.Sokan jósolják, hogy néhány tíz éven belül mindenfelé robotok vesznek majd bennünket körül. Míg az ilyen ún. szociális robotok kutatása már hosszabb múltra tekint vissza, eddig kevés figyelmet kapott az a kérdés, hogy valójában milyen „fajú” robotokat kellene készíteni, és ezeknek milyen viselkedéskészlettel kellene rendelkezniük. Az etológia sok tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, és az utóbbi években külö-nösen sok adat gyűlt össze az ember és az első ún. „biorobot” – a kutya – kapcsolatáról. A legújabb etoló-giai kutatások alapján egy teljesen új szemlélet alakítható ki a szociális robotikában, amelyhez a kutya etológiai vizsgálata szolgáltatja a kiindulási alapot.

Pléh Csaba (BMe kognitív Tudományi központ): Csányi, az elméletíró virtuóz

A hozzászólás azt mutatja meg, milyen lenyűgöző hatása volt az 1970-es években Csányi vilmos átfogó evolúciós felfogásának, amely a replikatív rendszerek világába helyezi el, egységes értelmezési keretben, az elvileg elemi formáitól az emberi megismerésen át egészen a tárgyak világáig a legkülönbözőbb sze-lekciós rendszereket. előadásomban e történet néhány részletét elevenítem fel.

Topál József (MTA Pszichológiai kutatóintézet): Az állatviselkedés-kutatás hungarikumai: az interaktív tanulási modelltől a kognitív pszichológiai paradigmákig

A viselkedéstudományoknak az a jellegzetes, és az elmúlt évtizedekben rendkívül sikeresnek bizonyult vonulata, amelyet etológiaként aposztrofálhatunk, erős európai gyökerekkel bír. ezen belül is nehezen el-vitatható e tudomány közép-európai kötődése, amely Magyarországon az 1970-es, 80-as évektől kezdve a Csányi vilmos által vezetett kutatásokban öltött testet, elsősorban a darwini evolúciós látásmódból és a lorenzi természetbúvár attitűdből merítve sajátos inspirációkat. Az állati viselkedés kialakulásának és sza-bályozásának megértésére való törekvések idővel magától értetődő módon hozták felszínre azokat a – tu-dati működés legkülönbözőbb megnyilvánulásait érintő – kutatási kérdéseket, melyek a magyar etológiai kutatások jellegzetes kognitív irányzatának megjelenéséhez vezettek.Az utóbbi húsz évben e kutatási irányvonal jellegzetes pályát futott be, s miközben a paradicsomhalakon kezdve a rágcsálókon és kutyákon át az emberi csecsemőig szélesítette a vizsgált fajok spektrumát, egyre kézzelfoghatóbb lehetőséget teremtett arra, hogy mélyebb belátást nyerjünk saját értelmi képességeink evolúciójának és működésének titkaiba.

aZ ünnEPi köTET sZErZői

ádám György ………………………………………… 6Altbäcker vilmos ……………………………………… 8Bárdos György ……………………………………… 10Bercsényi Miklós ……………………………………… 11Bereczkei Tamás ……………………………………… 12Alexander Bródy ……………………………………… 14Csányi Gábor ………………………………………… 15Czerny Róbert ……………………………………… 17dávid-Barrett Tamás ………………………………… 18dóka Antal …………………………………………… 19elek László …………………………………………… 25esti Judit ……………………………………………… 26Gácsi Márta ………………………………………… 27Gerlai Róbert ………………………………………… 28Jane Goodall ………………………………………… 30Haller József ………………………………………… 32Juhász Ferenc ………………………………………… 34káldy Zsuzsa ………………………………………… 35kampis György ……………………………………… 36kéri György …………………………………………… 38kis Anna ……………………………………………… 39kubinyi enikő ………………………………………… 40Makovecz Benjamin ………………………………… 42Mányik Richárd ……………………………………… 44Maros katalin ………………………………………… 46Miklósi ádám ………………………………………… 47Molnár Attila dávid …………………………………… 49Molnár-Fekete Zita …………………………………… 50naderi Szima ………………………………………… 52nagy András ………………………………………… 54nánay Bence ………………………………………… 55nemes László ………………………………………… 57Orosz László ………………………………………… 61Palugyai istván ……………………………………… 63Pléh Csaba …………………………………………… 64Pongrácz Péter ……………………………………… 66Tálas Annamária ……………………………………… 67Topál József ………………………………………… 68Újváry dóra és Horkai Zoltán ………………………… 70vámos Tibor ………………………………………… 71

6 7

Ádám Györgyegyetemi tanár, az MTA rendes tagja

BiOKéMiKusBóL ETOLóGusA kezdeti három év: 1970–1973

Egy meglepő elhatározás

Pontosan negyven évvel ezelőtt történt, 1970-et írtunk. Akkor én már négy éve az eLTe TTk élettani pro-fesszora voltam, amikor a Tanszéken felkeresett Csányi vilmos kollégám egy komoly beszélgetésre. Ővele nagyon jól ismertük egymást még azokból az évekből, amikor az Orvosegyetem Élettani intézetében, a Puskin utca 9.-ben dolgoztam, ahol Csányi a Straub-féle Orvosi vegytani intézetben dolgozott évek óta. Még 1970-ben is ott kutatott, hiszen tudtam, hogy akkortájt védte meg sikeresen nagydoktori disszertáció-ját a pennicilináz-enzim témaköréből.

Tudtam azt is, hogy vilmos az eLTe TTk-án végzett vegyész, eredményes kutató, akit éppen nálam tett látogatásának heteiben állította választás elé Straub professzor: elmegy-e Szegedre az újonnan alakuló Biológiai központ biokémiai részlegébe, avagy nem vállalja a többi biokémikussal együtt ezt a kockázatos-nak tűnő vidéki „kalandot”, egy még akkor fel nem épült új intézetbe? Beszélgetésünk elején mindjárt rá-kérdeztem, vajon elköltözik-e Szegedre a hamarosan felépülő új intézetbe? vilmos válasza egyértelmű en nemleges volt és számomra igencsak meglepő fordulatot vett: nemcsak, hogy nem csatlakozik a Szegedre készülő gárdához, de biokémikus sem marad. Szilárd elhatározása szerint a jövőben viselkedéskutatóként, etológusként kiván dolgozni, hiszen éppen ezért keresett fel engem. Arra kért, hogy mint a neurofiziológia professzora, segítsem őt abban, hogy megtalálja helyét az eLTe TTk-n etológusként. Érvelésében elmond-ta, hogy kora ifjúsága óta kedvtelésből állatok viselkedésének megfigyelése, egyszerű kísérletek végzésa a „hobbija”, szüntelenül bújja és olvassa a kezébe kerülő etológiai irodalmat. nézete szerint most, mint a bio-lógiai tudomány friss akadémiai doktorának, jött el az ideje az irányváltásnak, az új, kedvelt diszciplína vá-lasztásának, pláne, hogy amúgy is feloszlik a budapesti biokémiai műhely.

A kezdeti lépések.

Csányi kissé kalandosnak tűnő tervét – bevallom – nagy-nagy szimpátiával fogadtam. A szovjetunióbeli koltusiban műküdő Pavlov intézetben nevelkedett és kiképzett agykutatóként nagy érdeklődéssel tekin-tettem mindig is az etológiai kutatások felé, meggyőződésem volt, hogy a viselkedéskutatás etológiai irányzata a jövő egyik gyümölcsöző útja. Ami Csányi vilmos ajánlatát illeti, az ő hihetetlen elkötelezettsége, hivatástudata, komolysága és lelkesedése szilárd támpontokkal biztattak arra nézve, hogy etológusi esé-lyei kedvező kimenetellel kecsegtetnek, hiszen világszerte felfutó, fiatal tudományterületről van szó. Bevallom, volt bennem, fiatal tanszékvezetőben nem kevés kockáztatási hajlam is, annál is inkább, mivel Csányi megkeresésének idejében vállaltam el az Akadémia akkori főtitkára, erdei Ferenc akadémikus biz-tatására az MTA Pszichológiai intézetének ideiglenes igazgatását is, mivel az az intézmény akkoriban veze-tőválsággal küzködött. Persze az eLTe-tanszéket továbbra is vezettem. egyébként ez az ideiglenesség jó

két esztendeig tartott. Mindenesetre néhány heti töprengés után Csányinak és akkori feleségének, aki szintén vegyész képzettségű volt, szerződéses állást kreáltam a Pszichológiai intézetben. eme intézet ke-retében kezdték el viselkedéskutatási munkájukat, méghozzá csirkéken. közben azonban egy amerikai tanulmányútnak is eleget tettek egy régebbi meghívás alapján Lajta ábel magyar származású new-yorki biokémikus intézetében. ez a tanulmányút azonban már nem annyira a biokémiai diszciplínát, hanem ki-fejezetten az állatviselkedés irodalmának és metodikáinak tanulmányozását szolgálta. kinntartózkodásuk éppen egybeesett egy new yorki utammal, Csányiék meghívtak ottani otthonukba, ahol vacsora közben egy jó beszélgetésben vitattuk meg az etológiai hazai esélyeit, készülő kísérleteiket és további terveiket. Lelkesítő este volt!

1973: a sorsdöntő esztendő

Alig három év telt el, mire elérkezett az etológiai diszciplína intézményesítésének ideje. időközben engem 1972-ben az eLTe rektorának választottak és tüstént számos egyetemi reformba kezdtem bele, ezek egyike volt a Természettudományi karon az elhanyagoltnak vélt biológiai szakterület fejlesztése és korszerűsítése. Ma már tudománytörténeti és egyetemhistóriai tény, hogy rektorságom első évének végén sikerült több biológiai szakterületen komoly fejlesztéseket megvalósítanom, ezek között négy új professzura létesítése is szerepelt. A genetikai szakterületre vida Gábort, a mikrobiológiai szakterületre Szabó istván Mihályt ne-veztettem ki. e két diszciplína addig is működött az eLTe keretében, viszont két másik, merőben új tudo-mányterület képviselete is napirendre került: immunológiai Csoport létesült Gergely János vezetésével és

– ami e kis írás szempontjából is fontos – etológiai Csoportot tudtunk kialakítani Csányi vilmos irányításával! Rektorságom első éveiben az Akadémiától az előző években átvett Gödi Biológiai állomás fejlesztése és modernizálása is aktuálissá vált. Így szinte természetes lépésünk volt, hogy a két új csoportot, más bio lógiai laboratóriumok mellett Gödre helyezzük. Így kezdett működni Gödön, egy külön emeletes épületben az etológiai Csoport 1973-ban. A két csoport persze tanszékké fejlődött, később Gödről a budapesti új Lágymányosi Campusra költözött, de ez már egy másik történet.

8 9

döcögősen teltek a gödi napok a Magatartásgenetikai Laborban, úgy a nyolcvanas évek végén. nem akart haladni a munka, szétszórt volt a Csányi hétfői dörgedelmeihez habituálódott társaság. Csupa nem-rég végzett fiatalember, akiknek napjai az elkülönített tesztszobákban paradicsomhal-viselkedéskódolás-sal teltek. A kísérletek eredményeit egyenként beszéltük meg a főnökkel, kire mikor jutott idő. A munka hatékonysága rossz volt, egy-egy kísérletnek többször is nekifutottunk. néha Csányi vili megmérgelte magát, ott maradt Gödön egy-két hétig. ilyenkor a lépcsőket kettesével vevő, rövidnadrágos professzor csak egyben különbözött tőlünk: ő megcsinálta a többünkön kifogó kísérletet (pl. Behaviour, 1985). Akko-riban vezették be a TMB ösztöndíjakat, és nem volt mindegy, hogy haladnak a vizsgálatok. no, ez így nem mehet tovább, Csányi szombat 5-re magához rendelt mindenkit.

A hangulat (a finom) vacsora közben oldódott, lehet hogy ma nem feketeleves lesz? vacsora közben Csányi kiterítette lapjait. egy hatékony vállalatvezetési módszerről olvasott, ezt fogjuk most magunkon ki-próbálni. Mindig is kértünk kölcsön a szomszéd tudományterületek módszereiből, a Magatartásgenetikai Laboratórium épp arról volt híres, ahogyan az állatpszichológiai kísérleteket biológiai tartalommal töltötte meg. Akkor este csoportterápia volt a nem is titkolt fegyver.

Miért is járunk mi Gödre, ez volt a kérdés. A válaszok névtelenül, ceruzával egy kis papírfecnire fölfirkant-va kerültek lajtstromba. Ahogy képzeltem, megjósolhatók voltak a válaszok: volt aki az állatokat szerette, mások az etológia-előadásokra figyeltek föl, többeknek konrad Lorenz Ember és kutyá-jának olvasása adta a kezdeti lökést. de voltak kicsit kilógó motivációk is, engem a gödi dunapart romantikája is megfogott (igen, a könyvtár ablakán keresztül látni lehetett az arborétumot, csak ne lettek volna azok a a lesötétített, 28 fokra temperált tesztelő szobák). A cetlik kibontásakor felbugyborékoló nevetésre valaki (csak nem Tóni?) bevallotta, hogy ő igenis imádja a százféle kütyü barkácsolását, amivel a Cocom listát megkerülve végezhettük kísérleteinket. Még az is a pozitívumok listájára került, hogy a fiatal, vidám társaság, a hétvégi kiruccanások a délegyházi tavakhoz sok részlet feltárására alkalmasak (csak ne lett volna a kolléga már márciusban a főnököt bosszantó mértékben bronzbarnára sült). ezután az öt leggyakoribb közös válasz körmérkőzését bonyolítottuk le, melyiket gondolja a társaság fontosabbnak. Sose gondoltam arra, hogy az állatszeretet meg a hatékony kutatás lehetőségét szembeállítsam egymással, de pikk-pakk megtettük, nyugtáztam, hogy az állatszeretetet fontosabbnak gondolja a társaság a publikációs lista hosszánál. Boldog, tudatlan békeidők…

Aztán jött a második forduló. Mi a véleményünk, mi akadályozza az épp most tisztázott, közös célok megvalósítását? Újabb papírfecnik, majd hosszas vita, mi kerüljön a legfontosabb öt akadály közé? Aztán újra szavazni kezdtünk, akadályokat páronként összehasonlítva, mit gondolunk nagyobb bajnak: például a saját lustaságunkat, a korlátozott lehetőségeket, vagy a főnöki partnerség hiányát. Szavazgattunk, nevet-géltünk, majd vége lett a körmérkőzésnek, néhány perc szünet alatt megtörtént az összesítés. A módszer attól zseniális, hogy egészen az utolsó pillanatig nem láttuk, mi lesz a végeredmény. nos, a vágyaink meg-valósítását gátló okok rangsorában az első három helyen a főnök tulajdonságai szerepeltek. Meglepve néztünk egymásra, majd vilire. Az a fél perc, míg megszólalt, nagyon hosszúnak tűnt, mivelhogy sötétedő tekintet kísérte. „Menjetek haza, hétfőn találkozunk” – mondta.

Az a hétvége lassan telt el. Hétfő reggel a gödi vonat menetideje szokatlanul hosszúnak tűnt. Szótlanul vártuk a megbeszélést, én a hamarosan átveendő munkakönyvem színére próbáltam visszaemlékezni. Aztán pontban tízkor a párnázott ajtó feltárult, udvariasan betessékeltek minket. Az asztalon papírok soka-sága, de egy sem tűnt munkakönyvnek. nagy paksamétákban pályázati lehetőségek, külföldi kapcsolatok, egy közösen kialakítandó új akcióterv vázlata. A főnök kérdezte, kinek miben segíthet, mi mit vállalnánk, mi hogyan képzeljük? Aznap reggeltől egy másik Csányi vilmost ismerek. Akkor már sok éve működött ott Gödön kutatócsoport, de én úgy gondolom, akkor született meg az etológia Tanszék.

Altbäcker Vilmosdocens, eLTe etológia Tanszék

A KEZdET nEM A VéG

10 11

kb. harmadéves egyetemisták lehettünk, amikor valamelyik újságban (talán a Népszabadság tudományos rovatában) megjelent egy cikk a fenti címen, Csányi vilmos biokémikusról. nekem nem volt már ismeret-len, hiszen az Orvosegyetem középiskolásoknak rendezett, akkoriban igen modernnek számító központi biokémiai szakkörén több előadást is tartott nekünk. A cikk arról az innovatív jellegű biokémiai kutató-munkáról szólt, amit a „szakállas agytröszt” ezen a feltörekvő tudományterületen művelt.

Mi, akik akkor éppen biokémiával (pontosabban neurokémiával) kezdtünk foglalkozni, mohón olvas-tuk a kiváló biokémikusról szóló sorokat, dehogyis gondoltuk volna, hogy egyszer majd etológusként lát-juk viszont. Mekkora meglepetés volt tehát, amikor kezdő segédmunkatársként, mint az akadémiai-egye-temi kutatócsoportok küldötte, a Tanszékcsoport ülésén Csányi vilmos, mint a Magatartásgenetikai Csoport vezetője professzori kinevezését tárgyaltuk a Genetika Tanszékre (a biokémia ment, a szakáll és az agytröszt maradt). Bevallom, nem sok fogalmam volt akkor, mi a csuda lehet az a magatartásgenetika, de mivel egyrészt Csányi vilmos fogalom volt a számomra, másrészt igen előkelő társaságban lett az eLTe professzora (emlékeim szerint akkor nevezték ki vida Gábort, Szabó istván Mihályt és Gergely Jánost is), nem volt nehéz elképzelni, hogy valami érdekes dolog lehet…

kicsit csalódott lettem ugyan, amikor valami diákköri ügyben meglátogatva paradicsomhalakkal teli akváriumok között találtam, de gondoltam, végül is a hal is egy állat, genetikája annak is lehet, bár a maga-tartása, hát… hmmmm… izé…

nem mondom, mai eszemmel talán nem hívnám ezt magatartásnak, legfeljebb viselkedésnek, de ez akkor még nem volt számomra világos. ezt követő számtalan gödi látogatásom – hiszen közben az önálló-sodott Magatartásgenetikai Tanszék oda tette át a székhelyét – meggyőzött arról, hogy a „szakállas agytröszt” itt is letette a névjegyét: a paradicsomhalak viselkedéséből bizony nagyon sok mindent meg lehet tanulni.

A következő évek, sőt évtizedek beszélgetései során – amikben minden beszélgetőtársát egyenlő part-nerként kezelte, noha tudásban sokunknak felette állt – sok érdekeset hallottam tőle, később sok izgalmas vitában is volt részünk, kialakult körülötte a magyarországi etológia magja, felnőtt egy teljes etológus ge-neráció – nekem mégis megmaradt annak, aminek először megismertem: a szakállas agytrösztnek!

Bárdos Györgyegyetemi tanár, igazgató, eLTe PPk egészségfejlesztési és Sporttudományi intézet

„A sZAKÁLLAs AGyTrösZT”

Másodévesek voltunk és a Bolyai kollégiumban laktunk a Rákóczi úton. Bíztunk benne, hogy az ország legjobb egyetemére jöttünk, ahol a legmodernebb tudást kaphatjuk meg. A sötét, lerobbant épületek, az elavultnak tűnő demonstrációs eszközök, és az, hogy úgy éreztük, nem igazán érdekli a tanárainkat az, hogy mit gondolunk, éppen kezdte elvenni a hitünket abban, hogy jó helyre jöttünk. Szerencsére volt a kollégiumban egy fiatal nevelő tanár, Sass Miklós, aki megszervezte a Biológus Szakkollégiumot. ide kiváló előadókat hívott meg, akiknek előadásaira a felsőbb éves biológus hallgatók is eljártak. ez nagyon fontos volt azért is, mert a felsőbbévesektől majdnem annyit tanultunk, mint az órai előadásokból.

egyik alkalomra egy külföldről frissen hazatért kutatót hívtak meg, aki a magatartás kutatás legújabb eredményeiről készült előadást tartani. Csányi vilmos volt. korábban nem hallottunk róla, mert nem az eLTÉ-n dolgozott. vili előadása más volt, mint amit megszoktunk. voltak benne letisztultnak, megkérdője-lezhetetlennek tűnő dolgok, amiket másoktól is megszoktunk, és voltak olyan elméletek (modellek) ami-ket úgy osztott meg velünk, a hallgatósággal, hogy úgy éreztük, értjük a dolgot, és mi is szeretnénk ennek a modellnek az igazolására kutatásokat végezni. Amikor beszélt, és egy-egy jó hasonlathoz ért, akkor ka-csintott is egyet, mintha ezzel jelezné, hogy ugye megértettél, ugye te is így gondolod. néhányan az év-folyamunkból nagyon fellelkesedtünk a tőle hallottaktól. Leegyszerűsítve arról volt szó, hogy mivel a dnS és a gének kapcsolatának megismerése rohamléptekkel folyik, most már nagyon közel van az áttörés ah-hoz, hogy megértsük a gondolat és a gének közti összefüggést. Páran megkerestük őt, hogy szeretnénk nála dolgozni.

Ő akkor az Orvosi-vegytani intézetben dolgozott a Puskin utcában. Amikor elmentünk hozzá, megle-pett, hogy egy ilyen tudású ember, akit az előadása után az egyik legjobb fejnek tartottunk, egy zugocs-kában ül és gépel. Azt hiszem, hogy örült a jelentkezésünknek. Tegezett bennünket, és amikor elbúcsúz-tunk ugyanúgy kacsintott, mint az előadásán. ez a kacsintás olyan hatású volt, hogy azt éreztük belőle: komám komolyan veszlek, és örülök, hogy itt vagy, (munka)társammá fogadlak. A sok új dolog közül, amit vili hozott az egyetemi életbe, az egyik nagyon fontos az volt, hogy nála kevés volt a formaság, de annál több az empíria és a logika tisztelete. valódi ötletgyáros volt. Boldogok voltunk, ha a lakására szervezett etológiai, magatartás-genetikai előadásokra elmehettünk. A legkiválóbb kutatókat hívta meg, és egy-egy rövid előadás után késő éjszakába nyúló beszélgetésekben vehettünk részt, néha akárcsak úgy, hogy ettük a zsíroskenyeret, és hallgattuk azt, hogy hogyan kell egy tudományos kérdésről vitázni. vilinek akkor is a szokása volt, hogy mosolyogva adott elő, és amikor a zárszóhoz ért, egy-egy kacsintással nyomatékosítot-ta, hogy most pedig megállunk, ma eddig tartott. Azóta több évtized telt el. A mi útjaink másfele vittek, de ha rádióban hallom, vagy újságban olvasom valamilyen témában megszólalni, látom magam előtt, hogy vili a fejezet végén kacsint is egyet.

Bercsényi Miklósdocens, Pannon egyetem,

Georgikon kar

KACsinTós ViLi

12 13

kamaszkoromtól fogva több évtizeden keresztül ámulatba ejtett az a káprázatos sokszínűség, ami Csányi vilmos munkáiban megjelent. A baktériumok életműködésétől a többszintű rendszerek szabályozásán és a viselkedés etológiai leírásán keresztül a Bioszféra evolúciós elméletéig minden belefért ebbe a hatalmas életműbe. Csányi a reneszánsz kutatók és filozófusok utódja, az utolsó polihisztorok egyike, akit minden érdekel, és minden titkot igyekszik feltárni.

emlékszem, milyen lelkesen és izgatottan magyarázott az evolúció működéséről azon a vonaton, amely Gödre tartott, az etológia Tanszékre és kutatóközpontba, amelynek ő volt a vezetője. Csányi, az akkor már híres professzor és én – a pályakezdő senki. Abban az időben sokan voltunk körülötte senkik, mégis úgy éreztük, hogy valakik vagyunk. Mert ő elképesztő energiával vetette bele magát a szakmai vitákba, min-denki véleményére kíváncsi volt, senkit le nem torkolt. Pedig nagy viták voltak – azóta se emlékszem ilyen heves szócsatákra. Összegyűltünk a lakásán, szenvedélyesen tanított, és hagyta, hogy mindenki kifejthesse a véleményét. Mindig arra biztatott a vita hevében, hogy a kritikát nem szabad személyes sértésnek venni, ez a tudomány alaptermészetéből következik.

erre a figyelmeztetésre bizony szükség volt – nehéz idők jártak akkor a humánetológiára, általában véve az emberi viselkedés evolúciós biológiai szemléletére. Tudom, Csányit is megviselte, amikor számos szak-ember – különösen a társadalomtudományok területéről – egy kézlegyintéssel próbálta lesöpörni az asz-talról az evolúciós magyarázatokat, mondván, hogy ezek az ember „biologizálásának” az eszközei, amelyek illetéktelenül és hamisan redukálják az emberi természet komplexitását és gazdagságát génekre, adaptív mechanizmusokra, rendszerszabályozási folyamatokra. Az eltelt idő természetesen igazolta, hogy jó úton jár: ma az evolúciós magyarázatok szerves részét képezik az antropológiai és a pszichológiai tudományok-nak, aligha akad tankönyv vagy kézikönyv napjainkban, amely ne erre a megközelítésre építene. Akkoriban persze ez még nem volt ennyire egyértelmű, és többen is – miközben hittünk e megközelítés érvényes-ségében – időnként elbizonytalanodtunk, nem tudtuk biztosan, hogy jól csináljuk, amit csinálunk.

Csányi kivétel nélkül mindig mellénk állt ezekben a belső vajúdásokban. Legelső találkozásunk is úgy történt, hogy egy konferencia szünetében rebegő hangon megkérdeztem tőle, mi a véleménye egy akko-riban megjelent cikkemről. A cikket, amely a humán szociobiológiáról szólt, minden akkoriban ismert, sőt híres magyar társadalomkutató lehordta, alig akadt dicsérő jelző. Ő azt mondta, ez egy nagyon jó írás, azzal karon ragadott, otthagytunk mindent, és órákig beszélgettünk. Pontosabban leginkább ő beszélt, én meg hallgattam. Hosszú évek alatt nem tanultam annyit, mint akkor.

Amennyire meg tudom ítélni, Csányi is egy alapos és nagyon hosszú tanulási folyamaton ment keresz-tül. kutató vegyészként végezte az egyetemet, de rövidesen már biológiai jelenségek keltették fel a figyel-mét. Írt könyvet a baktériumokról, a sejt működéséről, aztán a magatartásgenetikáról. Az etológia terüle-tén folytatta a kutatásait, előbb paradicsomhalakkal fogalakozott (számos kiváló kutatási beszámolója je-

lent meg jelentős nemzetközi lapokban), majd később beindította „kutya-projektjét”, amiről valamilyen szinten mindenki tud ebben az országban. Több könyvet írt az emberi természet etológiai alapjairól, ame-lyek viszonylag hamar átmentek a pszichológiai gondolkodásba, és máig egyetemi tananyagok.

vegyük észre, hogy ezek a tudományos vállalkozások egy-egy állomást jelentenek Csányi munkájában és életében. valójában ennél többet: egy fejlődési pályát írnak le. Csányi vilmos haladását tükrözik, ahogy egyik szerveződési szintről lép fel a következőre. egysejtűek, halak, emlősök, ember. Sőt, itt nem áll meg, hiszen több munkájában a bioszféra jövőbeli evolúciójának lehetőségeit is vázolja, mindig a realitásokhoz ragaszkodva. És mindennek az összefoglalásaként Az evolúció általános elmélete című könyvében – amely több nyelven is megjelent – az információelmélet és a rendszerelmélet alapelveit felhasználva egy elké-pesztő időutazást tesz: leírja a Föld, és benne az egész élővilág fejlődését. Az addig ismert összes fonto-sabb tudományos adatot összerakva felépít egy világot, amely szakadatlan mozgásban van a legelső ön-szabályozó mechanizmusoktól a modern emberi közösségekig.

Én úgy gondolom, hogy ez az evolúciós Odüsszeia olyan fejlődési szinteket érint, amelyeket Csányi vilmos is bejárt a saját személyes életében. egyre magasabb szerveződési szintek megismerését tűzte ki célul, mint ahogy maga az evolúció is egyre komplexebb formákat hoz létre abban a folyamatban, ahol lépésről-lépésre változnak a dolgok. A két evolúciós folyamat – az élővilágé és Csányié – egymás tükörké-pei. Így elevenedik meg egy reneszánsz gondolat, amely szerint a Mikrokozmosz és a Makrokozmosz ugyanannak a valóságnak két aspektusa. Az ember (a mikrokozmosz) magába emeli és átéli a világ (a Makrokozmosz) örök törvényeit és szabályait, miközben a világ úgy változik, ahogy fokozatosan megjele-nik benne az ember. ez azért lehetséges, mert a két rendszer ugyanazokat az elveket követi: a haladás, a tudás, és a szépség elveit.

Számomra ezt üzeni Csányi vilmos, a reneszánsz ember. Az üzenet folytatódik; vegyük az adást.

Bereczkei Tamástanszékvezető egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem, evolúciós Pszichológia kutató Csoport

A rEnEsZÁnsZ EMBEr

14 15

A múlt évben megjelent Barátaim könyvének címlapját vili tervezte. Saját fotografikái, az ő által kigondolt és kivitelezett maszkjai ékesítik a kötetet. ezeket Csányi vilmos fotóművész és ezermesterember készítette.

vili egy kisebb novellát is írt a kötetbe. ezt Csányi vilmos álnéven követte el, mint szépíró.A novella címe: Beszélő kutyám van. Csányi vilmos etológus, Bukfenc és Jeromos tanítványa, ajándékoz-

ta szaktudását vilinek, a szerzőnek.vilin kívül hatvanhat barátom szerepel ebben a kötetben. Mindegyikről írtam egy rövid bevezetőt.

Csányi vilmosról, viliről, ez jelent meg:„Ha megkérdeznének, kit szeretnék magammal vinni egy lakatlan szigetre, első gondolatom természe-

tesen egy elragadó hölgy volna. de ha férfiről lenne szó, akkor minden bizonnyal Csányi vilit választanám. esetleg Jeromos kutyája is velünk jöhetne. kevés embert ismerek, akivel jobban lehet beszélgetni bármi-lyen témáról, mint vilivel. Akivel többet lehet nevetni, akitől többet lehet tanulni. Ő bizonyára képes volna azon a szigeten is csodálatos arborétumot telepíteni, mint nógrádi kertjében. Honosítana kedvenceiből, a Habsburg- rózsákból, telepítene fekete liliomot, és 600 évig élő ausztrál black-boyokat. Sőt, valószínűleg ott maradna öntözgetni ezeket a lassan növő fákat életük végéig. Mesélne Jeromosról és az immáron az égi vadászmezőkön csaholó Bukfenc jelleméről, amiként gyarló embertársaink szokásairól. Primitív népek-ről és úgynevezett civilizáltakról, élőkről és holtakról. Megírna továbbá néhány tucat novellát, regényt, melyben a földiek kegyetlen és riasztó viselkedését elemezné, számítógépes képekkel illusztrálva.

ebédre híres meggylevesét főzné, estefelé pedig a tűz körül beszélgetnénk. Minden este valami másról. És nagyon jól el lennénk hajnalig, hogy némi pihenés után újra folytassuk…”

ezen az ünnepen, vili jubileumán, (mint egyszerű és önző barátnak, akinek a tudományról kevés fogalma van) nekem az ünnepi kívánságom a következő: a ránk váró évtizedben vili ne csupán a beszélő kutya gondolatát valósítsa meg, hanem a módot arra is, hogy mi ketten, sokszor és sokáig együtt lehessünk. Mondjuk, még 200 évig, – és a szigetről is lemondok. Mert vilivel együtt lenni bárhol és minden nap, ünnep.

Alexander Bródyüzletember, író, reklámszakember

ViLirőL – ViLinEK

(villanyoltás)– Apa, mesélsz az Életedről?– Jó de csak röviden.– Öt percig?– Rendben. Amikor ilyen kicsi fiú voltam, mint te, még e. e. 10 körül,* egész nyáron egy hatalmas kert-

ben játszottam. Olyan nagy volt, hogy fél óráig tartott, amíg a főkaputól elértem a halastó mögötti rétig. volt benne egy sűrű erdő, a közepén egy fából készült kabin állt. Az erdő szélén egy árok volt (majd egyszer azt is elmesélem hogyan borultunk félig bele egy traktorral, amikor a traktoros bácsi megengedte, hogy egy picit én vezessem), a túloldalán egy szántóföld. egész nap csak barangoltam, reggel a hatalmas tuli-pánfánál kezdtem, mindig csalódottan állapítottam meg hogy nincsenek rajta tulipánok. Onnan a kocsiút túloldán, a fűzfaszerűen leomló ágú szedert ejtettem útba, főleg ha volt mit enni róla. Újra keresztezve az utat, a nagy üvegházhoz jutott az ember, ahol sok ezer akváriumban úszkált a P törzs, meg a k törzs, és mindig nagyon büdös volt. Apu és anyu a mellette lévő fehér épületben dolgozott. Anyu a kishalaknak sorban levágta a fejüket ( – Fájt nekik? – nem, előtte elaltatta őket), azt mondta, hogy csak így tudja meg-állapítani, hogy a hal fiú-e vagy lány. (nagy pech…) Apu pedig egy hatalmas szobában ült egész nap, mert ő volt a Főnök. Az övé volt az egyetlen, nehéz műbőrrel kipárnázott ajtó, azt mondták azért van kipárnázva, hogy ne hallja senki, amikor bent üvölt valakivel (és valóban, én például sosem hallottam). délutánonként egy kicsit mindig abbahagyta az üvöltözést, és együtt elbandukoltunk a kert kapuja előtt húzódó úton a duna-partra, ahol egy bódénál sült halat lehetett kapni. Apu imádta a sült halat (jóval nagyobbak voltak, mint a sok ezer akváriumban úszkálók). Én tulajdonképpen nem szeretem a halat, kivéve azt a sült halat, amit a duna-parton lehet kapni. Ha nagyon unatkoztam, meglátogattam Pali bácsit, a főkertészt. nála mindig volt valami érdekes, például lehetett kunyerálni csipeszt, vagy egy-egy szép követ. A legélénkeb-ben az Őrült napra emlékszem. illetve nem is a nap volt őrült, hanem én. egy vendég lány volt velem egész nap, nálam talán négy évvel lehetett idősebb, és nagyon fel akartam vágni előtte. A legizgalmasabb dolgokat akartam neki megmutatni a birodalmamban. A kert közepén az üvegház mellett volt egy hatal-mas kémény, de nem ám olyan hagyományos, mint a házak tetején, hanem egy magas ipari kémény, olyan széles hogy három ember sem érte volna körül. Az egyik oldalán grádics futott végig, a téglába erő-sített vasrudakból állt. Tulajdonképpen ma sem tudom, hogy miért akarna valaki felmászni a kéményre, egyszer meg kéne kérdezni egy igazi kéményseprőt, de aznap nyilvánvaló volt, hogy nekem oda fel kell másznom, és hogy ez a nagylánynak tetszeni fog. el is indultam a vaslétrán, ő meg lentről figyelt, hogy mi sül ki ebből, már ahogy a lányok szoktak. Már vagy tíz-tizenöt métert mászhattam, amikor egy nagyon

Csányi Gáboregyetemi oktató, Cambridge-i egyetem

A Gödi PArAdiCsOM(HAL)

16 17

mérges ember jelent meg a kémény lábánál, és kiabálni kezdett, hogy azonnal jöjjek le, most telefonált a portás néni a főkapu mellől, hogy egy őrült mászik a kéményen. emlékszem, hogy tétován lenéztem rá, hogy na de miért? Miért nem mászhatok? nem látja hogy ott a nagylány? Persze lejöttem, nem voltam egy lázadó típus. de az aznap belém bújt ördög még nem távozott, és fél óra múlva már a halastón evez-tünk. Mondanom sem kell, hogy ez is szigorúan tilos volt felnőtt nélkül.

– Apa, elviszel megnézni azt a kéményt?– el persze, bár nem tudom, hogy ott van-e még. de ígérd meg, hogy nem mászol fel!– Mert leesek? – Hát például.

* e. e. 10, azaz az etológia Tanszék előtt 10 évvel, amikor még magatartásgenetikának hivták

korunk Magyarországán három Csányit tart számon a hétköznapok embere.Az egyik bőkezű bankvezér: aki másoknak is juttat a zsákmányból. A másik jóképű színművész: akiért

megvész a szebbik nem.A harmadik olyan, mint a kentaur. Félig állat, félig ember, aki gyorsabb a kétlábúaknál, de kezei is vannak

ahhoz, hogy írásaival súlyos örökséget hagyjon a kétlábúra: ismeretlen önmagát. Óriási bűvész! eltünteti, hogy hiányozzon, és előhozza, hogy megbecsültté váljon mindaz, amit az ember természete birtokolni szeret. Az emberi természet, amely csak hiszi, hogy mindent tud arról, amit meggyötör, eltipor, megaláz: testvérei, az állatok természetét.

Csányi professzor már régóta nem biológus, nem etológus, hanem az, aminek éppen aznap reggel – Jeromossal gondosan átrágva – kinevezi önmagát. Ha akarja, akkor szépíró, politológus, közgazdász, netán ügyész, védő, bíró vagy éppen színész.

A harmadik tehát – ha ez neki úgy tetszik – lehetne a másik kettő is: bankvezér vagy a szebbik nemet elbűvölő színművész. A mandzsettájában ott lapul ehhez minden kellék, a fejében az összes trükk, mert a harmadik, „a mi Csányink” éppen azzal, hogy biológus, hogy etológus, s hogy ily módon a legkülönlege-sebb állatfaj bölcs embere, az átváltozás (az eltűnés és a feltűnés) tudományának professzora.

A viselkedés tudománya megannyi módozatát ismeri a mimikrinek. A zsákmányszerzés vagy a másik nem figyelmének elnyerése érdekében évmilliók alatt kialakított viselkedéskultúra annyira nem „állati” sajá-tosság. Aki pedig ennek tudatában van, és ebből is táplálkozó bölcsességét elérhetővé teszi, hallatlan se-gítséget nyújt az emberi falkáknak: hogy annak tagjai zsákmányt is, szerelmet is szerezhessenek.

Csányi vilmos tanár úr, az etológia tanszék alapítója, e nélkülözhetetlen tudomány magyarországi meg-honosítója nagyon jó ember. nem fordítja ellenünk azt, ami „kentaurkezében” van. Ahogy egy pszicholó-gussal sem ül le szívesen pókerezni az ember, vele is nehezen merünk állatvédelemről beszélgetni. Csányi ugyanis átlát az állatokért rajongani képes emberen, akiből az a társadalom épül fel, amely elhanyagolja az állatok védelmét. És ilyenkor egy-két jól irányzott kérdéssel térdre (viselkedésváltoztatásra? cselekvésre?) kényszeríti a lelkesedőt.

neki is, mint minden tanítványának, az egyik leghatásosabb fegyvere az újabb ismeretek megszerzésé-hez: a tükör. A tükör megtorpantja az izgága állatot, a tükör beszélteti a néma embert.

A tükör nekem nagyon sok tekintetben Csányi professzor úr, aki soha nem kérte rajtam számon, amit nem tudok. Megismerte a természetemet, és belátta, hogy egyelőre bajban vagyok a tükrökkel.

isten éltesse!

Czerny róbertállatvédelmi jogász

A TüKör

18 19

Mindenki tudja, hogy vilitől világszemléletet tanulsz. Az evolúciós rendszermodell gondolkozni tanít. nagyon fura beszélgetni a tőle-tanult népekkel: más terület, más kérdések, de mintha én gondolnám.

Meg gátlástalanságot tanulsz tőle. Hogy nincs olyan probléma amin nem szabad gondolkodnod. Te megmagyarázhatod a Bármit! Meglepő is lenne, ha nem tőled jönne.

Meg főzni tanulsz. „Az agy nagyon sokat fogyaszt.” És így jönnek a nagy zabálások. Csak sokadjára esik le, hogy a nógrádi túróspalacsintaadag sokkal inkább a favágásról szólhat. „Azt az ágat még a szélén, légyszíves. igen… nem, Évi ne szólj bele, nem fog leesni.”

És még a meggyleves is. Ugye.Jajj.nógrádon a legviccesebb persze a kert-túra („a tizenharmadik könyv”). nem is hiszem, hogy ennyi latin

szó egyáltalán van. Szerintem tutira visszaforgatja őket...Meg persze kutyázni tanulsz. Mondjuk az mindig is gyanús volt, hogy Bukfenc és Jeromos emberi rítu-

sai mintha kissé kaja-fókuszúak lettek volna. valahogy a végén mindig a te tányérodról az ő szájukba kerül a kolbász. Máig nem világos, hogy valójában ki treníroz kit.

És hogy a bonobókat kéne nézni, nem a csimpánzokat. egy kedves kollégám épp most jött vissza nyolc hónap kongói bonobónézésből. Hogy ezek nevetnek. Hmm… Mi ezt Budapesten, egy ideje azért már sejtettük.

Azt mondja, hogy sokat olvasunk, de csak néhány könyv fontos. ezt először csak hallod, de nem hiszed. egy idő után persze nyilvánvaló. Személyes ügy, de az én öt fontos könyvemből kettőt vili írt, és másik kettőt ő adott a kezembe.

de talán a leggyakrabban, az kerül elő, hogy a tárgyak milyen nagyon fontosak. Hogy mi emberek mind imádjuk a tárgyakat. Gyűjtjük őket. Rendezgetjük őket. néha simogatjuk is. Pici korunktól vonzódunk a tárgyakhoz. A technológia kultúrák eredetét ebben kellene keresni. (Bizonyis.)

Úgyhogy egyszer meg is kérdeztem vilitől, ő mit gyűjt. Bajban voltam éppen, és szomorú, így a bará-tomtól kérdeztem, nem a mesteremtől. Megsimogatta a fejem. És egy kis szünet után azt mondta: „Én embereket gyűjtök.”

körülnézve ebben a könyvben, nem is rosszul.

dávid-Barrett TamásOxfordi egyetem, kognitív és evolúciós Antropológia intézet

A hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején egy ideig úgy nézett ki, lesz Magyar Tudomány. Persze nem lehetett akármihez hozzáférni, így hát lelkesen bütyköltünk. Mindenféle eszközt. Az adatgyűjtést eleinte papír, ceruza, stopper szolgálta. néhány zsebszámológép és rengeteg számolgatás a feldolgozást. ki kel-lett dolgozni a laboratóriumi eszközök tárházát. kétrekeszes, négyrekeszes akváriumok, ivadéknevelő ak-váriumok – áramadó készülékek, makettek – mindenki barkácsolt. Andris tűnt ki leginkább, de sajátosan viselkedtek az eszközei: csak akkor működtek, ha ott volt, és a doboz megfelelő sarka alá mondjuk egy kis ólomlapot dugott. Fura dolog, de az eszközök zöme máig őrzi ezt a hagyományt, és így viselkedik.

Megjelentek az első mikrokomputerek. igyekeztünk mindenben élen járni – szereztünk hát ilyesmit is. elsőnek egy Sinclair ZX80-asra tettünk szert, majd két Atari 400-asra. A papír, ceruza, stopperek után ez már maga volt a csoda a 48kB memóriájával és azzal, hogy lehetett Basicben programokat írni. Jópáran neki-estünk, vilivel az élen. Akinek nem sikerült, az hamarosan szomorúan konstatálta, hogy ő csak akkor tud elkezdeni dolgozni, ha a monitoron megjelenő üzenetre válaszul hibátlanul begépeli: hülye vagyok… Megszületett az első kódoló programunk. Persze még mindig naphosszat egy paraván mögött kellett kucorogni, egy kis lyukon át nézni a halakat az akváriumban és nyomkodni a billentyűket. ez különösen nyáron volt hervasztó az izzó padlástérben. A halak lehet, hogy jól érezték magukat – lassan gyűltek az adatok. vili néha bedühödött, és hogy haladjon a dolog, képes volt mindenkit megszégyenítve több száz halat lekódolni. Muszáj volt elismerni, hogy meg lehet csinálni.

kezdtek megjelenni a hírek a személyi számítógépekről. A mikrokomputereken nem lehetett szöveget szerkeszteni, táblázatokat kezelni – vili pedig könyvet kezdett írni. Az evolúció általános elmélete került terítékre. Meg kellett tehát technikailag is újulni. És akkor jött Lajos, az elektronikus költő. egyetlen hiteles papírja volt: rádióamatőr. ezzel felvértezve belevágott, hogy megteremti a magyar számítástechnikát. Szerzett valahonnan egy, a piacon frissiben megjelent Apple iie gépet, toborzott néhány lelkes fiatalt és belevágtak. Szétkapták a gépet, én megkaptam az alaplapot, hogy filmre rajzoljam. kicsit frusztráló volt, mert minden alkatrész rajta volt, meg az a tudat sem lelkesített, hogy két ilyen gép árából tehermentesen az enyém lehetne a lakótelepi lakásom. de sikerült. És akkor jött a művészet. A processzor és a chipkészlet persze cocom-listás volt, tehát hangyákat kellett beszervezni, hogy begyűjtsék őket. volt ugyan itthon is néhány Tungsram gyártmányú kapuáramkör, meg néhány szovjet chipet is lehetett kapni, de nem azt, ami kellett volna. Lajos tehát az ajkai közé csippentett egy-két csehszlovák tranzisztort, néhány diódát, el-lenállást, kondenzátort és a pákát előkapva elkezdte szépen felforrasztgatni őket a szovjet, vagy magyar termékre. nem bíbelődött azzal, hogy valamelyest méretre vágja őket, csak úgy, gyári méretben egy for-más térhálós szerkezetet biggyesztett az éppen fellelt chip hátára. És MŰkÖdÖTT! Lassan összeálltak az első komplett gépek. két 128kB-os floppyegység is került beléjük, így el lehetett érni, hogy a 64kB memó-ria ellenére szövegszerkesztő program, meg táblázatkezelő is futtatható legyen rajta. vili elcsábult, így hát

dóka Antaladjunktus, eLTe etológia Tanszék

20 21

a tanszék vett egy ilyen csodamasinát. Jó ideig simán működött is, csak néha kellett Lajost vizitre hívni. ilyenkor beforrasztott, vagy kiforrasztott néhány komponenst, vagy csak rátette a kezét – újra működött. volt, hogy már a megjelenése is elegendőnek bizonyult, semmi tünetet nem produkált a gép, tehát diag-nózist sem lehetett felállítani. Ahogy haladt a könyv, egyre sűrűsödtek problémák. Lajos egyre sűrűbben jelent meg és egyre nyűgösebb lett. egy ideig próbált apró trükköket átadni: milyen elmúlási tünetek mellett hol kell és mekkora erővel megnyomni, húzni, odébb tolni a masinát, hogy feléledjen. de ez csak neki ment. egy ilyen mentőakciónál én is jelen voltam. Lajos jött, megbökte, működött. vili kikapcsolta, bekapcsolta, működött. Lajos elköszönt. vagy két percig néztük egymást, meg a gépet – és megint kimúlt. kúúúrva Lajos! – futás az ajtóhoz, de Lajos már az utcáról is eltűnt, nemhogy a házból.

ÉS AZ eGy FOkkAL MOdeRneBB eSeT: Win95 SOkk

Hát… rohamosan haladunk a kor előtt… megvettük az első notebookot, Win95 kell rá. Megküzdök vele. kicsit nagyon labilis még a rendszer, nem fehér embernek való. vagy floppy, vagy Cd, de a csere csak inak-tív állapotban lehet, mert különben összeomlik. Meg jött az ötlet: vannak kisméretű, digitális diktafonok. Hátha lehetne velük jellegzetes kutyahangokat felvenni. nosza, próbáljuk ki!

– Halló, szia! ide figyelj, már megint ugyanazt csinálja ez a dög, nem tudom a Cd lejátszót bekapcsolni. Azt mondja, hogy megint nem találja. Mikor tudnál idejönni és megnézni?

– várjál, azt mondja, kedden bemegyek úgyis, akkor jó lesz?– Jó, gyere tízre, mert délután jönnek a lányok a Jeromoshoz.– Jó, akkor megyek, szia!

Szerda…– Baszd meg, odaszólhattál volna telefonon, hogy nem jössz! Ott vártalak tíztől, azokat a kurva kutyákat

se mertem levinni, hátha akkor jössz!– Bocs, de este hatra végeztem…– Akkor is odaszólhattál volna telefonon, miből állt volna, hogy ne várjalak!(egész nap nem voltam telefonközelben, hanem egyik üzletbe be, a másikból ki. És mi tagadás, úgy

elfelejtettem, mint annak a rendje…)– na, akkor mikor tudsz jönni? Csütörtök?– Pénteken íratok vizsgadolgozatot, akkor bent leszek..– Péntek az nekem nem jó, jönnek hozzám, előtte meg elmegyek otthonról.– Jó, csütörtök, tízkor felmegyek.– Jó, de gyere…

Csütörtök…– Csókolom!– Mindjárt jön, csak levitte a kutyákat.– Halló, szia! Most jöttél?- ebben a percben, éppen csak a Cd-ket szedem elő…– … na. Hát, megint menetközben vetted ki…– nem, hát a múltkor megjegyeztem, azóta nem is cseréltem…– Pedig ugyanaz a baj. ez csak attól van. Ugyanarra a címre rakja a memóriába mindkettőt és megvész

tőle. Utána már egyiket sem tudja kezelni..– Mondom, hogy nem vettem ki. ne nézz madárnak!!– Jó, hát nincs más, mint setup again. Akarod csinálni?– Persze, jó ha tudom és hátha nem kell mindig elrángassalak.

– no, akkor C, nyisd ki a Win95Cee könyvtárat. Ott a setup. klikk rá.– Most mit csinálunk?– Újra fölinstalláljuk, mert nem lehet alárakni a drivereket kézzel. Csak a kályhától tudja.– ez mi?– Azt mondja, csukj be mindent és előtte rakd rendbe a meghajtók drivereit. Bassza meg Bill Gates és

csapata, hisz pont ezért csináljuk. no, close, exit, restart.Restart rendben.

– Most mit csinálsz?– kivágom ezeket a szarokat, hogy ne akadjon fenn rajtuk.– no jó, de ezt én honnan tudjam, ha nem vagy itt?– Harmadszorra már menni fog…– Basszák meg!– no, most megy, látod, fennakadás nélkül!– ez mi?– Mondd azt, hogy Yes, nem cseréljük le egy régebbi verzióra. ezeket egy fejlettebb verzióból mazsoláz-

tam össze. Ha kicseréljük az újonnan felinstallált régiekre, akkor megette a fene.– na, ezt is honnan a fenéből tudhatnám?– Megint Yes, vagy tízszer megkérdezi még. ilyenkor mindig szigorúan Yes. ezt szeretem benne, hogy

ilyen interaktív. nézi az ember ezt a kurva homokórát és mire megnyugodna, mindig be kell valamit adni.– na, kész!– kész a fenéket. Most még csak időlegesen belapátolta az egészet, most újraindítod és szépen össze-

kavarja őket, aztán majd kézzel elrendezgeted a végén, amit neki nem sikerül.– kurva jó.– no, most kezdi kifésülni. Homokóra helyett most egy dobot nézhetsz. Baromira kreatív volt a progra-

mozó.– Micsoda baromságokat írogat ki…– Pedig ez az originál. Most gondold el ugyanezt magyar tükörfordításban. Az ember váltig törheti a

fejét, hogy ma a jó fittyfenét fordíthatott le a honosító és mit kell azon érteni, vagy csinálni vele.– na, most kész. Cseréld ki a floppyt Cd-re.– előbb Shut down, mert kezdhetjük elölről! de egyelőre jó lesz ez így is. Azt mondja: Control panel,

system, Device: na, nincs sok felkiáltójel. ezt itt kivágjuk a francba. Most látja, azt állítja, de azért kicseréljük.Gép lecsuk, csere, restart.

– Azt mondja: adj egy audio Cd-t. ez is jó lesz. no, open track, play. Most mi a franc van? Ja, ha nincs a hangfal bekapcsolva… na, szól?

– Szól.– O.k. Tehát látja. Csak mindig kapcsold ki, mielőtt kicseréled.– ki szoktam kapcsolni. különben sem cseréltem azóta, mióta legutóbb visszacsináltad! na, ha már itt

tartunk, felrakhatnád ezt a szart is. Tényleg ocsmány a hangja, de arra jó lesz, hogy egy szettet összeszedjek. Bassza meg. Battery. Hogy lehet, pedig nem is használtam. Milyen elem van ebben?

– Mikro, nem AA ceruza, hanem a legkisebb. Pedig szüzet vettem bele, mert az nem jár vele, csak külön.– Ja, tudom. Mint a távirányítóba. várj, leugrom érte, itt van a házban a bolt, veszek bele.kis szünet, majd elemmel vissza.

– na, meg is van. Hogy kell ezt belerakni? Melyik vége a +? Persze mi a szarért lenne ráírva? na, kész. itt van hozzá minden, parancsolj! Meg ez is.

– Azt majd a végén. Tudod, Murphy, ha már mindent kipróbáltál és nem megy, olvasd el a használati utasítást…

– Hát az egeredet le kell venni. vagy, vagy. Mivel csak egy szabad port van. Affrancba. van egy csavarhú-zód? Az enyémet otthonhagytam.

22 23

– Te minek hordasz magaddal csavarhúzót?– Találtam kétszázért egy cserélhető hegyű, hatfunkciósat. Úgy gondoltam, hogy a hülyének is megéri.

Meg is vettem. de úgy látszik, kiraktam otthon a táskámból.– Ott van a fekete pohárban egy.– á, nem jó. inkább egy csipesz kellene.– Az is van. de mit csavargatsz ott?– kijött az egérrel a biztosító anya. Azt akarom visszacsavarni, csak a kezem nem fér be.– itt van, csak vigyázz rá.– ez nem jó. inkább egy szélesebb, egyenes kellene.– Az is van, mindjárt hozom.Fürdőszoba, vissza egy szemöldökcsipesszel.

-–no, ez jó lesz. Úgy, kész is.Minikártya be, magnó rá. Cd be, setup. kis szünet, install kész. nagy csend. Ja, a másik zsinór. Használati

utasítás.– Jó, hát ezt már meg kell néznem. Ugyan leírva nincs. na, hagyjuk, nem ér semmit. inkább összedu-

gom és restart.Restart. Minden rendben.

– várj, vegyünk fel valamit. Mondd, ez a lámpa itt mért villog néha? Máskor meg ég.– Az a felvételjelző. Ha villog, akkor felvételre kész, ha ég, akkor vesz. Ha a vAS be van kapcsolva, akkor

csak megfelelő hangnyomásra indul el a felvétel.– Hogy lehet azt beállítani?– A menügombot benyomod, és addig tekergeted, míg a vAS meg nem jelenik a kijelzőn. Utána a má-

sik irányba, vagy hogy, addig kell tekergetni, meg nyomkodni, míg valami level fel nem tűnik. Azt kell ki-sebbre, vagy nagyobbra állítani.

– A francba, aki kitalálta ezt a gombot. Hogy kell ezt beállítani?– Hát, a kicsinek ez az átka. Minden egy gombon van, úgy kell kiválasztani. Látványosan el lehet vele

piszmogni.– Ja. na megvan. Most lefele, vagy felfele? Most 14.– Felfele. Minél nagyobb hangnyomásra állítod be, annál erősebb hangra kapcsol. Ja, bocs, pont fordít-

va, lefele. Minél érzékenyebbre teszed a mikrofont, annál halkabb hangra beindul.– na. Most nem megy, 24. Akkor lefele. Aha, most folyamatosan ég.– Akkor ezt már veszi. ide tedd!– na, csak a hangja ne lenne ilyen szar.– várj, majd ha ezen keresztül lejátszod, akkor egy kicsit azért jobb lesz. Milyen hangminőséget vársz egy

ekkora kis hangszórótól? Akkora, mint egy fejhallgatóé. na, ennyi elég is lesz szerintem.– nézd, ezt ide kell bedugni. nnn nem így, akkor fordítva. nincs rajtam a szemüvegem, persze, itt van ez

a két kis bütyök a gyengébbek kedvéért.– Azt meg honnan tudtad, hogy azt ki lehet venni?– nem tudtam, csak gondoltam. ez az egyetlen hely ezen a kis szaron, ahol egy ilyen kis csatlakozó elfér.

És minden ilyen védőgumi gyanús, hogy mögötte egy lyuk van. ezt az L-alakú csatlakozót meg ide, a fej-hallgató kimenetbe kell dugni. A másik végét meg a géped mikrofon bemenetébe. Oda, az alá a nagy sötét izé alá, ott belül. Most nem szedem ki azért, hogy még egyszer bedugjam, de oda kell. itt ezt a vaskos izét meg az egér helyére. Persze ilyenkor az egeret mindig le kell előtte szedned.

– no, kiraktam ide az ikonját. Ha ez az ablak van fent, akkor lehet letölteni. Most átvitte az egészet. ide klikkentsz, akkor feljön ez a másik, ezen lehet lejátszani. na, játsszuk le.

– Tényleg jobb a hangja. van ehhez olyan program is, amelyik le is írja…– Persze, csak több mint húszezer, és csak angolt ért, meg japánt. Úgy gondoltam, hogy a Jeromosét

még nem érdemes karakteresre konvertálni.

– Jó, persze.– Így is magyarázkodni kell majd, mert ez már beruházás. Húszezer fölött. Micsoda baromság.dél körül vége is, elbúcsúzom. Fél háromra kint is vagyok Gödön. Az asztalomon Olivér üzenete, hogy

azonnal hívjam vissza. Puff, affrancba, két dolog lehetséges. vagy azt akarja a prof mondani, hogy ott felej-tettem a három Cd-t az asztalán, vagy azt, hogy nem megy az internetezés. egészen valószínű, hogy az utóbbi, mert a modemet az újrainstallálás után nem ellenőriztem.

Telefon.– Halló, szia! na, gondolhatod, nem tudom a mailjeimet lehívni. Azt mondja ez a dög, hogy nincs a

picimaci kártya installálva. Pedig hányszor megfogadtam, hogy addig nem eresztelek el benneteket, amíg ezt nem ellenőrzöm. (Burkolt, szándékolatlan célzás arra, hogy más is buherál ott…)

– Ajaj. Mit ír ki?– A Systemben a device panelon sárga felkiáltójellel van a kártya és azt mondja, hogy jelenleg nincs be-

dugva!– Az az alsó, a felső is ott van?– Ott van, de arra nem ír ki semmit.– klikkenj rá kettőt.– Semmi. de mondom, hogy azt írja ki, hogy jelenleg nincs bedugva!– Az rendben, mert két kártyahely van és csak az egyikben van a modemed. A másikban tényleg nincs

semmi, az úgy jó!– Akkor mit csináljak?– Holnap hogy leszel otthon?– Tíztől délig.– Ajaj. Az a baj, hogy én meg tíztől fél délig iratom a vizsgadolgozatot. Utána fel tudnék ugrani.– na, egyig itthon leszek, csak utána kell elmennem. de nem lehetne ezt telefonon?– Hát jó, megpróbálhatjuk!– na, mondjad!– Csukd be az egészet és nyisd ki a control panelen az add new hardwert!– Azt már csináltam, nem talált semmit!– Akkor minden megvan, csak elvesztette a fonalat. Csukd be és most a modems ikonra klikkelj rá!– Az hol van?– Ott középtájt kissé jobbra az a sárga telefon.– Azt mondja: PCMCiA 14400 Bps modem. Te, ez mér 14400-as, amikor 56k?(valahogy átsiklok fölötte, hogy akkor még csak ilyen modemek voltak ebben a méretben. Bár már volt

mutatóban 56k-s is, csak az ára megközelítette a gépét….)– Jó, akkor a modem megvan, ez azt jelenti, hogy látja. A com3-on kell lennie. nyomj rá a Diagnostics-ra.– Megvan, azt mondja: PCMCIA 14400 Bps modem, com3.– Jó, most menj le alulra és a more infora klikkents rá. egy ablakot kell felhozzon, amibe mindenfélét kell

beírjon.– igen, de üres…(kicsit izzadni kezdek, kurva meleg van itt kint…)

– Akkor vissza és nyomj a drivers-re!– Hú, itt mindenféle sok marhaság van. Azt mondja, hogy ha nincs az installáló szettben a driver, akkor

kézzel kell berakni. Most mit csináljak?– várj, becsukom a szemem, hogy világosan lássak. Mondj Yest, vagy O.K.-t, vagy amit kér, egyezz bele.– O.k. Most csinál valamit.– Jó, akkor most csukd le és kezdjük elölről. nyomj rá a modems ikonra, nyisd ki a diagnostic-ot és alul

megint a more infot, most tele kell írja az ablakot. Az utolsó sorban valami AT&T crck O.K.-nak kell lenni.

24 25

– Azt mondja, igen. valami olyasmi, de a vége az…– Az nem érdekes, csak hogy teleírta az ablakot. Tehát látja a modemet és kommunikál vele. ezt most

csukd le mind és kész. Restart után lehet internetezni.– Hát… jó. Te, most mit csináltunk?– visszaraktuk neki a drivereket. Az a baj, hogy amikor újra installáltuk, akkor szerencsére nem vesztette

el őket, csak a linkeket. Azokat állítottuk most helyre.– Aha, jó… Fog működni?– valószínűleg. Ha nem, akkor holnap megyek mégis.– Jó, egy két perc múlva hívj fel megint…(Tíz percig nem lehet, mert foglalt a hívott szám…)

– Halló! na, megy?– Te egy zseni vagy. Sikerült. de azért legközelebb nem engedlek addig, amíg ki nem próbáltam min-

dent…

Kis karácsony, nagy karácsony….Momentán le vagyok nullázva. Még kiprinteltem 120 A3-as vizsgalapot, meg 186 betétlapot genetika-

példákkal, majd a nagyokat gondosan félbehajtottam és mindegyikbe beraktam egy kicsit… Legalábbis remélem. Holnap vizsga, könnyű kis írásbeli. ezután szállt meg valami és gépeltem ezt be neked. Hogy miért, ne kérdezd.

Akkor kedden….

Írj egy jó történetet! – hangzott a kérés. Én meg bajban vagyok. egy sor igen jó történet jár a fejemben beszélő papagájról, szánkózni vágyó, vagy éppen szimuláló kutyákról, de nem írhatom meg, mert sajnos mind a tiéd, mind tőled hallottam. Marad tehát egy saját történet, ami ugyan se nem vicces, se nem állatos, de legalább az enyém. Meg persze a tiéd is, különben minek írnám le.

A kilencvenes évek közepén a Magyar Televízió dimenzió címmel új tudományos magazint indított, amit rádiós barátaimmal és munkatársaimmal készítettünk. Én akkor már régóta a Rádió Tudományos Szerkesztőségében boldogítottam a hallgatókat. veled nem ott találkoztam először, az első találkozásnak nem volt még köze a tudományhoz. (Arra a csodálatos Gartner Éva egyik műsora teremtett lehetőséget, amely a fantázia-világokról szólt, s te az akkor 10-12 éves Gábor fiaddal közösen mesélted el, miféle kétsze-mélyes világot teremtettetek magatoknak, s hogy abban hogyan születnek lények és szabályok, hogyan folyik az élet.)

Tudományos szerkesztőként aztán már gyakran találkoztunk. Mentem hozzád riportra a belvárosba, a Moszkva tér mellé, a donáti utcába, a Belgrád rakpartra, de bizonyos dolgok a lakáscserék ellenére sem változtak. A könyvespolc és rakománya együtt vándorolt veled, székeden mindig ott volt a tábla, hogy abba más ne üljön, és a falióra is mindig belekongatott a felvételbe. Évekig csodáltam Zebulont, a gurámit, aki kísérleti halból avanzsált lakótárssá, és persze a Bukfencet és Jeromost is, akikkel (kaján örömömre) hiá-ba veszekedtél, csak akkor hagyták abba az ugatást, ha ők is úgy akarták.

Genetika és az állati értelem, humángenetika és kognitív tudományok, kutya, majom, hal, delfin – kér-deztelek én akkoriban mindenről, ami hír volt, vagy ami éppen izgatott. A legjobban persze a történeteket élveztem Alexről, a beszélő papagájról, kokoról, a jelbeszédet használó gorilláról, és persze Bukfenc és Jeromos elképesztő eseteiről. Baráti társaságban mindig nagy sikereket értem el a tőled hallott/lopott történetekkel.

Hogy aztán a gyakori beszélgetésből barátság lett, azt a televíziós műsor idején vettem észre. A maga-zinnal sokat kínlódtunk, szerettük volna, ha minél inkább odafigyelnek rá az emberek, és ezért egy időben egy 19. század végi tudós ruhájában, annak eszközei között konferáltam fel az éppen esedékes riportokat. Mókás volt, nekem tetszett. egészen addig, amíg a kezembe nem nyomtál egy nagyon alapos, részletes elemzést a műsorról, s benne az én szerepemről. Ha azt mondom, hogy az nem volt épp hízelgő, akkor nagyon udvariasan fogalmazok. A lényege az volt, hogy amit csinálok az rossz, mert nem segíti, hanem gátolja a nézőket abban, hogy megértsék, amiről a műsor szól. Hogy amit csinálok, az csak bohóckodás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jólesett. Szerettem volna gyorsan elfelejteni. nem sikerült – aztán egy idő után már nem is nagyon akartam szabadulni tőle. Húsz-harminc év alatt persze itt-ott írtak a műsora-imról, és szerencsére többnyire jókat. Őrizni viszont csak ezt a barátságból indulattal írt, kéretlen elemzést őrzöm.

Elek Lászlóújságíró, Magyar Rádió

LOPOTT és KAPOTT TörTénETEK

26 27

Esti Juditújaágíró, Magyar Rádió

AZ ETOLóGiA

Gácsi Mártatudományos főmunkatárs, eLTe etológia Tanszék

EGy KAKuKKTOJÁs EMLéKEi

innen nézve roppant vidám tudománynak látszik.Csupa szórakoztató, élvezetes játék, a szürke hétköznapokból kiemelő tevékenység! Teszem azt farkas-

és kutyakölyköket felnevelni, hurciburciban cipelni, cumiztatni, babusgatni őket, együtt aludni velük… Ó, ez nemcsak rendkívül izgalmas elfoglaltság ifjú hölgyek számára, de remekül felkészít az embercsemeték elviselésére. Még akkor is, ha az utóbbiak kétségtelenül lassabban és nehézkesebben fejlődnek, többet bőgnek, és sokkal nehezebben teljesíthető igényeik vannak.

netán csókákkal csicseregni, szarkákkal számolgatni a magocskákat, vagy kukacokat. (melyiket is sze-retik?) A Ki a ravaszabb? társasjátékban, kukucskálni, mikor el akarják dugni a kaját, amit úgy is körülírhat-nánk, hogy látod, hogy én látom, amit te csinálsz?

nem is szólva a roppant érzékeny lelkületű világhíres (sajnos már megboldogult) Alexről, aki ugyebár papagájfeletti képességekkel mulattatta az őt csodáló médiát a magát tudósnak képzelő kísérleti alanyán végzett kutatásainak bemutató előadásain.

Avagy nem kivételes gyönyörűség hajnali háromtól egy kongói őserdőben kusza bozótban, vagy nyakig sárban, egy bonobócsapatot követni, hogy be lehessen gyűjteni a kiválasztott nőstény első csepp vizeletét?

Lássuk be, az etológusok valamennyien a Sors kegyeltjei.És valahányszor a riporter hozzájuk fordul valamely fontos információért, és belép a Tanszék folyosójára,

ahol minimum három-négy lelkes kutyus szalad hozzá, no, akkor saját magát is annak érzi.

Így visszagondolva inkább reménytelenül eszetlen, mintsem merész vállalkozásnak tűnik, amikor felnőtt fejjel, egy közgazdász diplomával és három gyerekkel a batyumban bejelentkeztem Csányi professzornál azzal, hogy etológus szeretnék lenni. Máig nem tudom, pontosan mivel is győztem meg. egyik hipotézi-sem, hogy a sikerhez semmi köze sem volt személyes varázsomnak, a professzor úr csupán abban bízott

– felismerve a kutyák viselkedése iránti szenvedélyes érdeklődésemet –, hogy katalizátorként hasznos le-hetek az addig paradicsomhalakon dolgozó csapat kutyaprojektre való átállításában. Bárhogyan is történt, ennyi hendikeppel kevesen vállaltak volna be Phd-hallgatónak, így nem csoda, ha nekem mindig is elvte-lenül imponált Csányi prof másokat inkább bosszantó vonása, hogy nem igazán sorolható a szögletes, szabálytisztelő vezetők közé.

Bár rendszeresen hangsúlyozta, hogy „ez itt tábornokképző”, tehát mindenki működjön önálló kutató-ként, eleinte eléggé elveszettnek éreztem magam (pedig ez meglehetősen idegen az alaptermészetem-től). kutyás tapasztalataimon alapuló magabiztosságomat akkor még erősen beárnyékolta a hiányos eto-lógiai ismeretekből adódó bizonytalanság. később ez annyiban változott, hogy az etológiai tudás bővülé-sével kutyás önbizalmam is megcsappant.

Azóta már több mint tíz év telt el. A professzor úrnak és a csapatnak köszönhetően lassan elrendeződ-tek a fejemben a gondolatok az etológiáról, kutyákról, kutatásról. Bár még mindig élnek bennem a hajdani „családias” megbeszélések a prof gödi szobájában, – mikor még olyasmikről vitatkozunk, hogy lehet-e kecskével vakot vezetni –, ma már természetesnek veszem, hogy kéthetente 20 fős csapattal vitatjuk meg a kutyás csoport ügyeit. Hihetetlen, hogy lassan én is az „öregek” közé kezdek tartozni, pedig még annyi mindent kéne tanulnom tőlük.

A kutya olyan ösvényekre is elvezetett, például az időközben kirobbanó kognitív etológia területén, ahol a finomabb összefüggések felfedésére már farkasokat, lovakat és selyemmajmokat is be kellett vonni a vizsgálatokba, így lassanként kezdem elhinni, hogy kutyológusból végre valódi etológussá válok. Az évek során (nyilván csak számomra) váratlan fordulattal kiderült, hogy a kutya nem csupán saját jogán iz-galmas alanya a viselkedéskutatásnak, de ígéretes modellként is szolgálhat fontos tudományos kérdések elemzéséhez. A csapat nemzetközi sikereinek forrását és további túlélésünk zálogát mindig is az „alfák” fő-csapást kijelölő alapötletei jelentették; Csányi professzor „humán komplexe” elvezetett a stafétabotot átve-vő Miklósi ádám tudományterületeket integráló megközelítésmódjához, ez pedig a kutyaviselkedés alap-ján megtervezett „etorobotokhoz”.

Az etológusi pálya nem sétagalopp, egy családanyának különösen nem az, de nem bántam meg, hogy így döntöttem. Remélem a professzor úr sem.

28 29

Még most is élénken az emlékezetemben él az a nap, amikor először kezembe vettem ezt a könyvet. egy szikrázó napsütéses nap volt, 1978 augusztusa. Balatonon nyaraltam, éppen megkaptam az értesítést: fel-vettek az eLTe kutató Biológus Szakára! A könyv címe Magatartásgenetika volt, s szerzője Csányi vilmos.

Mindig szerettem az állatokat. kisgyerek koromtól fogva tartottam és figyeltem őket, a legkülönbö-zőbb fajokat. S a genetika is nagyon érdekelt. Így izgatottan kezdtem olvasni a könyvet. Akkor még nem tudtam, hogy ez a vékony, papírfedeles könyvecske fogja meghatározni életpályámat.

Rövid katonáskodás után (akkor még kötelező volt) elkezdtem az egyetemet. nagyon kíváncsi vol-tam: ki ez a Csányi? izgatottan mentem az etológia előadásokra. Minden új volt. A nagy előadótermek, az idegen hely, sok új élmény és kihívás. kicsit félelmetesnek tűnt. de Csányi előadásai mindig érdekesek voltak, s talán nem túlzás, ha beismerem, hogy néha katartikus élmény volt hallgatni a „Professzor Urat”. Én mindig nagyra becsültem a logikus gondolkodást, s a konkrét tényeken felül ezek az előadások szám-talan izgalmas koncepciót is megvilágítottak. Így aztán, mivel a téma és az előadó egyaránt érdekesnek bizonyult, úgy döntöttem, hogy megpróbálok a Csányi által vezetett laboratóriumban dolgozni.

igen, amikor elkezdtem kutatni, az etológiai Tanszék még nem létezett. Magatartásgenetikai Labora-tóriumnak hívták, és Gödön volt. 1981-ben kezdtem diákként a laborban dolgozni, s végül szakdolgoza-tomat s később kandidátusi disszertációmat is ott csináltam. Érdekes, hogy ez a pár év (pontosabban nyolc) milyen meghatározó fontosságú lett számomra. emlékszem, a hétfői megbeszéléseken sok érde-kes gondolatot tárgyaltunk, s kollégáimmal, dóka Antallal, Tóth Péterrel, Altbäcker vilmossal, s később Miklósi ádámmal és Csizmadia Gáborral a „Prof” lakásán is összejöttünk. Mindannyian tudtuk, hogy az etológia és magatartásgenetika viszonylag új tudomány, s nagyon élveztük a terület adta tudományos szabadságot. Akkor még az egész laboratórium paradicsomhalakon dolgozott, ami persze nekem igen jól feküdt, mivel hatéves koromtól fogva tartottam és tenyésztettem díszhalakat. (Így utólag azt is be kell ismernem, hogy ez a „hal-mánia” is részben oka volt annak, hogy Csányival akartam dolgozni, ugyanis hajdanán Ő is haltenyésztő volt).

Aztán jött a kandidátusi, s mindjárt utána a külföldi meghívás. Az etológiai Tanszék megszületéséről így már csak kanadában értesültem. innen büszkélkedve figyeltem, s most is figyelem, ahogy a tanszék egyre sikeresebb lett, és jó nemzetközi hírnévre tett szert. Bár még most sem értem, hogy miért kellett ezeket a gyönyörű trópusi halakat feladni azért a pár szőrmók kiskutyáért (meg farkasért, meg sok min-den más dologért, amiből aztán a tanszék nagyszerűen profitált). no, mindegy, ez már nem az én prob-lémám. Annak is örülök, hogy a Prof aki közben átalakult Vili-vé, sikeres tudományos pályafutását s iskola-teremtő munkásságát megkoronázva hasonlóan sikeres művész, illetve író lett.

Gerlai róbertegyetemi tanár, University of Toronto

egyszóval csupa meleg gondolat önt el, amikor a tanszékre s régi kollégáimra gondolok. Gratulálok mindannyiótoknak a nagyszerű sikerekért, a jól működő tanszékért. S nem utolsósorban, vili, mély hálá-val és köszönettel adózom mindazért, amit a tanszékért, a magyar és nemzetközi etológiáért, s önző módon, különösen amit a pályám elindításáért tettél.

Meleg, baráti üdvözlettel: Robi

30 31

32 33

Haller JózsefkOki Magatartás neurobiológiai Osztály vezetője

Turistaként érkeztem Magyarországra, amikor Csányi Tanár Urat 1986-ban megismertem – magyarországi látogatásomnak tulajdonképpen ő volt a második célpontja (az első természetesen Budapest). két na-gyon jó okom volt arra, hogy tiszteletemet tegyem nála: (1) akkoriban olvastam új evolúciós elméletét összefoglaló könyvét (és fiatalemberként nemcsak forrón érdekelt az evolúció, de még két cikk írásáig is ragadtattam magam), és (2) akkori tudomásom szerint az általa vezetett tanszék volt az egyetlen, amely viselkedéstudománnyal kapcsolatos nevet viselt kelet-európában. A mai technika lehetővé teszi, hogy akkori benyomásomat adatokkal támasszam alá. Az első kelet-európai cikket, amely a Behavior elnevezést magában foglaló tanszéken született, Magyarországon írták (Gervai és Csányi, 1986), és ugyanígy Magyar-országon született az első cikk, amelyet egy etológia Tanszék jegyez (Csányi és Altbäcker, 1990). A Szov-jetunióban 3 évvel (n.b. a rendszerváltozás évében; Behavioral neurobiology Laboratory, State University, Leningrad), Bulgáriában 6 évvel (neuroscience and Behaviour Research, Medical Academy, Sofia), kínában 9 évvel (department of Behavioural Sciences, Medical College, Jinan University), míg Lengyelországban 14 évvel (department of Zoopsychology and Animal ethology, Jagelló egyetem, krakkó) később született hasonló publikáció; a többi kelet-európai országban hasonló publikáció (a PubMed tanúsága) szerint máig nem született, bár kutatóintézetekben (tehát nem egyetemi tanszékeken) máshol is írtak olyan cik-keket, melyek szerzői valamilyen Behavior vagy Ethology nevet viselő kutatócsoporthoz tartoztak (Csehszlo-vákia: 1988; Lengyelország 1990; Jugoszlávia és Románia 2003). Még a „sógorokat” is sikerült megelőznünk, mégpedig 6 évvel, sőt, legnagyobb meglepetésemre még a németeket is (az első hasonló német cikk 1990-es keltezésű). Futó PubMed-es kalandom szerint a kontinensen egyedül a hollandok előztek meg bennünket, ők is csak egyetlen évvel.* Bár 1986-ban ezt nem tudtam ilyen pontosan, személyes tapaszta-latok alapján sejtettem valamit, és úgy éreztem, hogy meg kell ismernem azt az embert, aki egy ilyen tanszéket létre tudott hozni.

A személyes tapasztalatról röviden annyit, hogy jómagamat gyerekkorom óta foglalkoztat az állatok viselkedése, és miután erről a szenvedélyemről diákkoromban sem tudtam lemondani, a kolozsvári egye-tem élettan tanszékének professzora behívatott magához, és egyenesen megkérdezte tőlem: tudom-e, hogy konrad Lorenz fasiszta volt? Az ezt követő beszélgetés (amely természetesen nem tántorított el a viselkedés tanulmányozásától) meggyőzött arról, hogy kelet-európában viselkedéstudománnyal (etológi-ával, „behavior”-ral) foglalkozni nemcsak elhivatottságot és szaktudást igényel, de némi bátorságot is. Mára ugyanis már eléggé feledésbe merült, de a keleti blokkban a genetika és néhány más tudományág mel-lett az etológia is meglehetősen indexen volt, néhány országban nyíltan (olyannyira, hogy Lorenz könyve-

it ki is tiltották a könyvtárakból), máshol burkoltabban, de azért félreérthetetlenül. Persze, nem lehetett egy egész tudományágat betiltani pusztán azért, mert emblematikus alakjainak egyike ideiglenesen eltéve-lyedett ideológiailag, így viselkedéskutatás természetesen minden, vagy majdnem minden kelet-európai országban folyt. egy dedikált tanszék létezése azonban a jelek szerint fölötte volt a tűréshatárnak, amit leginkább az bizonyít, hogy a rendszernek kellett megváltoznia ahhoz, hogy olyan tanszékek születhesse-nek, amelyek az etológia kifejezést nevükben viselik. Ahhoz, hogy ez Magyarországon hamarabb követ-kezhessen be, mint máshol (bár nem tudom, de sejtem) valószínűleg a bátorság sem volt elegendő. Az ilyesmihez valószínűleg megfelelő harci szellem is szükségeltetett.

A látogatás egyébként pazarul sikerült. A Csányi Tanár Úrral (egy ideje vilmossal) és munkatársaival való találkozás után akkora lelkesedéssel – és egy meghívás birtokában – tértem haza kolozsvárra, hogy a rend-szerváltozásig már nem is kaptam többé útlevelet. ezzel együtt messze megérte. A meghívásnak végül is négy évvel később sikerült eleget tennem, és ebből mindössze három hónapi munka után, Miklósi ádám hathatós együttműködésével négy publikáció született. Amit kaptam, az természetesen sokkal több, mint négy közös publikáció. átitatódtam egy szellemiséggel, és vilmos személyében megismertem azzal a kutatótípussal, aki elsősorban gondolkodó, és csak másod-, de természetesen nem utolsósorban szakem-ber. ez, bár az együttműködésünk nem volt olyan szoros, mint lehetett volna, munícióval látott el a továb-bi években.

irodalom• Gervai J, Csányi V. Exploratory and fear behaviour in the Macropodus opercularis subspecies, M. o.

opercularis and M. o. concolor. Acta Biol Hung. 1986; 37: 277-285. (department of Behavior Genetics, eötvös L. University, Göd, Hungary).

• Csányi V, Altbäcker V. Variable learning performance: the levels of behaviour organization. Acta Biol Hung. 1990; 41: 321-332.

* Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy viselkedéstudománnyal nemcsak a témával kapcsolatos elnevezést viselő egyetemi tanszékek vagy kutatócsoportok foglalkoz(t/n)ak. A tanszék megszületését azonban történeti jelentőségűnek tekintem; hogy miért, az a továbbiakban derül ki.

34 35

Szeretek metrón utazni... nézem az embereket, és próbálom kitalálni, hogy ki hova megy, vagy mire gon-dol éppen. „Mégsem ezt a cipőt kellett volna felvennem, az egész állásinterjú alatt másra se fogok gondol-ni, mint hogy mikor vehetem már le”. „vajon rájön magától a titkárnőm, hogy ez az az arcszesz, amit tőle kaptam a névnapomra?”

állunk, kapaszkodunk egymás mellett. egy közösséget alkotunk, mi, akik szerdán reggel 7.55-kor a har-madik kocsiban az Örs vezér tere felől a deák tér felé megyünk. Autóban ülve soha nem érzi ezt az ember. Ha jönne egy kardfogú tigris, biztos kevésbé félnék itt, mintha egyedül lennék egy autóban. néha páran elhagyják a csoportunkat, de mindig jönnek újak, és egyre többen leszünk.

Most például már egész sokan vagyunk. na, azért lökdösni nem kell. elférünk mind. álljunk csak nyu-godtan és mindenki kapaszkodjon. Ülni jobb lenne, de arra már nincs esély.

igazán, miért kell ennyire közel jönni! És miért nem tud ez a metró egy kicsit gyorsabban menni? Én nyugodt vagyok, de hát azért jobb lenne, ha már az Astoriánál lennénk.

ez a pasas itt mögöttem meg használhatna kevesebb arcszeszt, nem tudja, hogy milyen erős a szaga? ezt nem lehet kibírni! Ha ez a nő még egyszer rámdől, vissza fogom nyomni… ennél kisebb helyen már nem tudok állni! ez elviselhetetlen! ki kell szabadulnom innen! kik ezek az emberek?

na, hát miért álltunk meg? Pont most, az Astoria előtt? itt nincs dugó, miért nem megyünk? Meg fo-gom rúgni ezt a nőt, ha még egyszer hozzám ér!

na tessék, meg a lámpát is lekapcsolták! ezt nem lehet kibírni! itt vér fog folyni! Ha nem indulunk el öt másodpercen belül, üvölteni fogok… egy, kettő, három,…

elindultunk!... És itt az Astoria… Túléltük, mi itt, együtt…

Juhász Ferencköltő

AZ időT-LEGyőZő

Káldi Zsuzsadocens, Massachusetts egyetem,

Boston, Pszichológia Tanszék

BOLdOG sZüLETésnAPOT!

Többször jártam Csányi vilmosnál, Gödön, az etológiai Tanszéken. nemcsak a tudós hívása, barátsága vitt, vagy húzott oda, de teremtő kíváncsiságom. A tudás egyik varázskertje, világító háza volt az a Tanszék. Barátom mindent megmutatott és elmagyarázott, az egyik szoba vízzel telt óriás üvegdobozaiban lebegő mutációs tenyészeteket, amelyek, akár az óriás árvácskák bolyongva lobogták önmagukat, zászlósan és dülledten más-magukká alakítva, bandzsa páfrányokká csodásítva szemhéjtalan szemekkel, a szelíd óriás-pontyokat, akik tenyeremből ették a sárga kukoricaszemet. Sokat tanultam tőle! Mohó aggyal figyeltem szavait, amik úgy lobogtak ki szájából, mint a húsvéti gyertyaláng. Amit elmondott az emberi, állati popu-lációk viselkedéséről, mondjuk a hatalmas földi térségek kis társadalom-szigetein élőkről, a pletyka és pletykálkodás magány-űző, a félelmet a csönd méhébe visszagyömöszölő, az árnyakat az ős-árnyba lök-döső csacsogás-szövevényről, az állatok egyedi vagy csoportos magányáról, a létharcról, a folytatódás nemi ösztönéről, a gyilkolásról és a szerelem-nélküli fajfenntartó állati szeretkezésről, az emberi hűtlenség-ről és a kutyák szemében fáklyásan ragyogó szeretetről, a kutyahűségről és árvaságról. egyszer aztán tör-tént valami. ezt csak példázódva tudom elmondani! volt nekem a kereskedelmi középiskolában egy fran-ciatanárom. Apró, gyűrt, okos ember. Úgy nézett ki, mint Chaplin, a zseni. Ő írta a francia tankönyvet. Ő vitt el a La Fontaine-társaság csütörtöki üléseire a Centrál kávéházba, Ő mutatott be ott kassák Lajosnak. világhíressége abból született, hogy dupla szaltót bukfencezett álltából a levegőben. Toppantva, ugorva. És most a példázatból vissza a Csányi-féle népmese-valóságba. Mert vilmos érett férfikorának közepén egyszercsak toppantva nekirugaszkodott és dupla-szaltót csinált, hogy legyőzze a tudomány-idő mágne-sességét, a gyönyörű és szent gravitációt, fölugrott és két talpra visszaesett, de más volt a talaj ahova visz-szaesett, mint ahonnan fölszállt! Az új talaj az irodalom volt. Barátból versenytárs lett! És írt és ír. És írt és ír: regényeket, kutya-tündérmeséket, ember-borzalmakat, mutáns-vágyakat, torz látomásokat és vallomáso-kat reményes vággyal és betű-szerelemmel. könyvei, mint a lila viharnyögéses, villám-parazita ég, írásai, mint a bárányfelhős ég a tóvízben hab-űrré visszalőve! nagyságos Barátom, legyen meg a te akaratod.

36 37

Kampis Györgytanszékvezető egyetemi tanár, eLTe Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék

A KuTATó HüLyE, dE nEM HüLyE

elmondom, hogyan lettem kutató. A legtöbb ember (lehet, hogy nem így van, de a keltett látszat ez) úgy lesz kutató vagy bármi egyéb, hogy eleve az szeretne lenni: tanul, készül rá, aztán ha jól tanult, esetleg bejár Tdk-zni, aztán jön egy témába vágó szakdolgozat, utána manapság a Phd-iskola következik, és így tovább. valószínűleg jó képesség az kell hozzá, de különösebb döntés vagy segítség az első lépések után nem (vagy ebben is tévedek?). Mindenesetre én nem így lettem kutató. engem Csányi vilmos tett azzá, két (vagy több) lépésben. Azt gondolom, hogy a „rendes” út „rendes” kutatót termel, nem vezet többhöz, nem vezet küldetéshez. nekem szerencsém volt, olyan kezdő lökéseket kaptam, amit a „rendes” úton nehezen lehet szerezni (hacsak ott is nem Csányihoz jár valaki persze).

nos, 1979-ben vagyunk, villamosmérnök hallgató voltam, de a kibernetika érdekelt és a robotok, és ezért az intelligencia, a mesterséges intelligencia és az evolúció – valahogy világos volt, hogy az evolúció-nak köze van ezekhez, hiszen az emberi intelligenciának is ez a forrása. A kutatásról nem sokat tudtam. Sőt nem is gondoltam rá, én csak kíváncsi voltam, valószínűleg olvasgatni akartam (vagy nem tudtam, hogy mit akarok). Apám vezető állami tisztviselő volt, a Tudománypolitikai Bizottságtól szerzett egy névsort azokról, akik „ilyenekkel foglalkoznak” (míg Ön alszik, a TPB dolgozik). nem mondom a lista neveit – azt gondolom, nem csináltak ők semmit rosszul, igaz, jól se. Mint tollas hátú hallgató elmentem mindegyikük-höz a betanult szövegemmel (a végére eléggé belejöttem, hogy mit kell mondani). kérdezte mindegyik azt is, hogyan találtam meg, mondtam, óh, hát láttam ezt-azt az írását, könyvét (igaz volt, mert előtte ké-szültem, csak az nem volt igaz, hogy valóban így találtam rájuk). ebben megnyugodtak, de aztán mind-egyikük lelombozott: lényegében leráztak (azóta néhány évtizedet eltöltöttünk kollégaként, külön törté-net lenne, ezt ki hogyan kezelte). Utoljára hagytam Csányit, hiszen a többi Pesten, ő Gödön volt. kaptam időpontot (a kötet olvasói már kitalálják: hétfőt), és megjelentem nála, hosszú hajjal, magabiztos-elfogó-dottan. Miért jöttem? Hát, Az evolúció általános elmélete könyvet olvastam. Mit gondolok róla? Már nem tudom mit válaszoltam a tetszésnyilvánításon túl, de beszélgetni kezdtünk. A formálisnak induló vizitből hosszabb szakmai eszmecsere lett (a diák a professzorral!). A végén legnagyobb meglepetésemre ajánla-tot kaptam, járhatok hozzá a témán együtt dolgozni. „de persze ez sok idő és sok munka lesz, és publiká-ciókat kell csinálni” (akkor még nem tudtam, hogy magyarra fordítva ez így hangzik: a táplálkozást és az alvást leszámítva lényegében folyamatos feladatai lesznek az embernek). Az előzmények után teljesen el voltam képedve, a híres professzor nem rázott le, sőt partnernek tekintett (sok évvel később meg is kérdez-tem, miért? Azt mondta, nem szokása elküldeni az embereket, mindenki kap egy esélyt, aztán a többség úgyse bírja, és elmegy magától.) igaz, ezek szerint valamit nekem is kellett hozni az „üzletbe” (ha mást nem, kitartást), de ma is úgy gondolom, ha Csányi nagyvonalúsága nincs, akkor valószínűleg soha nem lesz kutató belőlem.

Szédelegve szedelőzködtem. Ahogy a filmekben, már a kilincsen volt a kezem, mikor utánam szólt, „amúgy ki küldte ide magát?” (Tehát nem „honnan hallottam”, hanem „ki küldte”, és az egésznek csak a vé-gén, holott nyilván belépéskor is kezdhette volna ezzel, de – ezért is hálás vagyok – nem tette). Mondtam, senki, én csak a könyvet olvastam. Csányi hirtelen más ember lett. Lassan, rosszallóan megrázta a fejét, és azzal a kicsit helyretevő, kiotaktó hangsúllyal, ami miatt több munkatársa évtizedek után se merte-tudta másként emlegetni, mint „a prof” (a háta mögött se, ami egyszerre volt komikus és megható), szóval ezen az undoknak szánt hangon azt mondta, „Az emberek nem jönnek csak úgy ide, ilyen nincs. ki küldte ma-gát?”. nagyot nyeltem, mit lehetett tenni, sakk-matt helyzet volt, elmondtam. Csányi elégedetten bólintott,

„Jó, viszlát csütörtökön!”. (Zavarom teljes volt: az igazi tudós befogadó, de azért a hasába lát másoknak.)A második kutatói születésem az volt, amikor egyszer nagyon panaszkodtam, milyen sok a munka,

milyen kevés a fizetés, még kevesebb az elismerés. Csányi rám nézett, mintha meglepné a látvány, aztán megvonta a vállát, mintha a vízállásjelentésről vagy hasonló dögunalomról beszélnénk: „Aki kutatónak megy, az mind hülye.” Majd hozzátette: „Aki nem, az az is marad.”

38 39

1973 szeptemberében kezdtem el a SOTe 1. sz. kémiai-Biokémiai intézetében dolgozni mint tudományos gyakornok, dr. Teplán istván akkor alakult peptidkémiai munkacsoportjában. A témám vazopresszin peptidhormon származékok szintézise volt. Csányi vilmos ugyanekkor hagyta el az intézetet (nem miat-tam!), és ment ki Gödre ahol az eLTe etológiai Tanszék elődjének lett a vezetője. Én a korábbi években az 1. sz. kémiai-Biokémiai intézetben dr. Tóth Miklós laboratóriumában végzett diákköri munkám során már megismertem Csányi adjunktus urat, aki a földszinti laboratóriumban rengeteg hal között tanyázott. engem nagyon foglalkoztatott, hogy mit csinál egy biokémiai intézetben ennyi hallal, és el is magyarázta nekem, hogy nem biokémiát csinál hanem kémiai anyagok viselkedés-befolyásoló hatását vizsgálja.

Mikor 73-ban az intézetbe kerültem ő már kiköltözött Gödre, de közben leközölték, hogy egy vazopresszin származéknak nagyon jó memóriajavító hatása van, sőt az irodalomban nagyon komolyan felmerült, hogy az agyban az információ hosszú távon peptidek/proteinek szekvenciájában tárolódik. A sötétségtől való félelem peptidjének szerkezetét egy Ungar nevű magyar származású amerikai kutató a Nature-ben közölte le, és az egyik vazopresszin analógról egy holland kutatócsoport írta le, hogy ez egy memória-peptid. ezek az irodalmi adatok Csányi professzornak és Teplán professzornak is felkeltették az érdeklődését, én meg teljesen fellelkesültem, hogy az általam előállítandó vazopresszin-származékokat nem csak vizeletszabályozásra, de memóriajavításra is lehetne használni, és így elkezdődött a két kutató-csoport között egy együttműködés – rajtam keresztül. Én tehát gyártottam a vazopresszin analógokat – egy-egy ilyen 7-8 aminosavból álló peptid előállítása abban az időben nem volt kis meló –, és hordtam ki ezeket a peptideket Gödre. Csányi professzor és munkatársai tesztelték ezeket a peptideket, hogy ho-gyan hatnak a halak memóriájára és viselkedésére – a tesztrendszerek is elég komplikáltak voltak, nem csoda, hogy a halak nehezen tanultak és túl sok eredményt nem kaptunk. Persze mindenki az én pep-tidjeimet hibáztatta, én meg próbáltam a patkánytesztekre rábeszélni Csányi professzort, mert, hogy azok szerintem okosabb állatok, de Csányi professzor ragaszkodott a halakhoz – ami a rossz nyelvek sze-rint azért is volt, merthogy a húsuk finomabb, mint a patkányé. ez így ment majdnem három évig, és túl sok memóriajavító hatást nem értünk el, szerencsére azért a vazopresszin-származékaimat közben vize-letürítési tesztekben is vizsgálták az élettani tanszéken (dr. Magyar Annáék) és ebből aztán elkészülhetett az egyetemi doktorim. Aztán néhány év múlva kiderült, hogy a Nature-ben leközölt Scotophobin nem a sötétségtől való félelem peptidje, hanem úgy hat, mint az alkohol, és a patkány csak összevissza rohangál a ketrecben. közben viszont a Csányi professzorék által kidolgozott halas viselkedési tesztek remekül beváltak, sokfajta anyagot lehetett rajtuk tesztelni, csak az én peptidjeimet nem! igy aztán a munkakap-csolatom megszakadt Csányi professzorral, illetve annyiban mégsem, hogy etológiai témájú írásait nagy lelkesedéssel olvastam, és munkásságának nagy tisztelője vagyok.

Kéri GyörgySe Peptidbiokémia MTA-kutatócsoport vezetője, a vichem Chemie kutató kft. alapítója és ügyvezető igazgatója

A MEMóriA-PEPTidEK és AZ ETOLóGiA

nem tudnám már megmondani, hogy pontosan mikor történt… középiskolás voltam, tehát úgy öt-hat éve lehetett. Csányi vilmos tartott előadást debrecenben a közgazdasági egyetemen, talán az ottani szak-kollégium vagy valamilyen egyéb hallgatói közösség felkérésére, mindössze pár utcányira onnan, ahol akkor laktam. Az eseményre édesapám hívta fel a figyelmem, aki az akkoriban éppen megalakulóban lévő Társas-kognitív nyelvészeti kutatócsoport oszlopos tagjaként nálamnál jóval tájékozottabb volt az etológia Tanszéken zajló kutyás kutatások terén. Én pedig a nyelvészek között megbújva elmentem a közgazdá-szokhoz meghallgatni az előadást… és ott kezdődött. Csináltam néhány homályos fényképet a zsúfolt terem egyik hátsó sorából a Professzorról, amint lelkesen magyarázott, telejegyzeteltem a matekfüzetem hátulját, és lenyűgöződtem… képtelen lennék felidézni, hogy pontosan miről is volt szó, vagy hogy mi volt az, ami magával ragadott. de az etológia iránti lelkesedés menthetetlenül megfertőzött…

ezután álltam neki a Kis Etológia könyveket végigolvasni, majd a Bukfenc és Jeromost, majd az Etológia tankönyvet… Rádöbbentem, hogy engem érdekel a biológia, felkészültem OkTv-re, elmentem a kutató diákok Mozgalma által szervezett nyári táborba… Bizton állítom, hogy minden másképp alakult volna, ha nem vagyok jelen azon az előadáson, amely a Professzor életében csak egy volt a sok száz közül, melyre talán nem is emlékszik, azonban amely felnyitotta a szemem, és új megvilágításba helyezte a jövőmet.

közben nekiálltam otthon tesztelni a saját kutyáimat. Az egyik ismeretterjesztő könyvben olvasott kí-sérlet mintájára megtanítottam nekik, hogy az esti séta után tovább kell menni a kapunk után egy fáig, és onnan jönni vissza. Aztán a többi családtag bevonásával megnéztem, hogy hogyan reagálnak, ha valaki mással mennek sétálni, vagy ha ott vagyok én is meg valaki más is. A tapasztaltakat próbáltam kapcsolatba hozni a családban uralkodó „dominanciaviszonyokkal” lévén, hogy másképp működött a dolog attól füg-gően, hogy a másik személy az öcsém vagy édesapám volt. A kezdetleges „eredményeket” ábrázoltam és előadtam az osztálytársaimnak. Gondolom, mindannyian bolondnak tartottak. Így visszanézve egy kicsit olyan ez, mint mikor a gyerekek papás-mamásat játszanak az óvodában; hát én etológusdit játszottam… Semmi kivetnivaló nincs ebben; ezt a példát tűztem magam elé, és akkor ilyennek láttam az etológusokat.

A középiskolából egyenes út vezetett az eLTe Biológia szakára. A Professzorral az egyetem alatt sem volt alkalmam személyesen megismerkedni, de valahogy mindig azt éreztem, hogy ott van közöttünk, hiszen a tanszéki kutatók nagy része személyesen is ismeri Őt, sokszor beszélnek Róla, és az egyik szoba még mindig a „Csányi” nevet viseli a tanszéken, bár azóta éppen a legfiatalabb generáció vette azt birtokába.

negyedéves egyetemistaként azt hiszem, senki meg nem mondja rólam, hogy lesz-e belőlem valaha is etológus vagy bármi hasonló… Talán újabb öt-hat év múlva a mostankori önmagamra is úgy fogok visszanézni, mint egy kisded játékokat űző gyermekre, aki próbálja a nagyokat utánozni. Az biztos, hogy ha valaha is kutató lesz belőlem, akkor azt annak az előadásnak köszönhetem, amit tizenegynehány éve-sen volt szerencsém meghallgatni a debreceni közgáz egyetemen…

Kiss Annaegyetemi hallgató, BMe

40 41

Ha nem tévedek, én voltam Csányi vilmos utolsó, hivatalos etológia doktori iskolás tanítványa. ebből persze nem következik semmi, ez csak egy egyszerű tény. véletlen egybeesés vagy, mondhatnánk, nagy szerencse, hogy még együtt dolgozhattam vele. de ez maszlag, nem hiszek a szerencsében. ennek kel-lett történnie, hiszen kicsi koromtól olyasmi akartam lenni, mint Csányi vilmos. nyolc lehettem, amikor a kezembe került az iskolai könyvtárban a Salamon király gyűrűje – onnantól kezdve kerestem a hasonló olvasmányokat. Lakótelepi gyerek voltam, de a szobám nyüzsgött a behurcolt állatoktól a botsáskától a halakon át a szarkáig (kutyám sokáig nem lehetett), dzsungelt növesztettem az ablak előtti zugba, az erkély alatt külön kertet ápoltam, a hétvégéket agronómus nagyapámmal töltöttem, tanyán. És olvas-tam, olvastam. Óra alatt, alvás helyett, buszon, evés és járás közben. emberekről, növényekről, állatokról. egyenes út vezetett hát a Csányi vilmos fan clubba. Íme, az ember, aki érthetően, lazán, humorral ír és beszél, pont arról, de tényleg, ami engem érdekel.

Mindennek ellenére, egyetemkezdéskor semmit nem tudtam arról, hogy létezik etológia Tanszék, ahol netán Csányi vilmossal is össze lehet futni. ezt egy diákszervezet fejétől, véletlenül hallottam. További meglepetés, hogy a professzor úr újabban kutyával foglalkozik, én meg mindent tudok a kutyákról (már amit 18 évesen lehet). elvonatoztam tehát Gödre. Zümmögő akváriumokat és Bíró Zsocit találtam ott, aki rábökött a faliújságon a prof telefonszámára, hívjam fel bátran. Így tettem, majd elmentem hozzá, a vízivárosba.

Gondoltam, be kell bizonyítanom, hogy szeretem a kutyákat, ezért magammal vittem egy kis cikket a helyi újságból, amit arról írtam, hogyan szereztem majd vesztettem el életem első kutyáját, meg egy má-sikat, amit az egyetemi lapban követtem el kutyák agressziójáról. ez a továbbiakban nyilván nem sokat nyomott a latban, az már inkább, hogy akkoriban (1994 ősz) naderi Szima, Fekete Zita és Soproni kriszta kivételével nem volt kutyás hallgató a csoportban, adatot meg csak kellett gyűjteni valakinek – épp ekkor érkezett az első kutyás OTkA is a tanszékre. ettől fogva tehát bebocsáttattam a professzor úr lakásán zajló labormegbeszélésekre. Bemutatásomat („itt egy új szakdolgozó”), Tóni a következő szavakkal nyugtázta:

„Jesszusmária, már csak ez hiányzott!”. Hát, akár hiányzott, akár nem, ittam az okosak szavait. És a kávét, mert azt is kaptunk mindig. növényszervezettan gyakorlat helyett nem volt rossz program.

először Szimának segítettem vakvezető kutyákat filmezni és kódolni, azután önálló témám lett, szociá-lis tanulás. Főként ádámmal dolgoztam, a Tanár úrral csak a tanszéki megbeszéléseken találkoztam. nem győztem betelni az intelligenciájával, és azzal, hogy Mérő László szavaival „nagymesteri fokon” művelte a tudományt: „A nagymester több tízezer szakmai sémát ismer, amelyek nagy részét nem képes szavakkal, érve-lésszerűen kifejezni. Nehéz vitahelyzetekben többnyire telibe találó analógiákkal, nem közvetlen szakmai érvek-kel fejezi ki magát. Gondolkodása intuitív, egzakt szakmai levezetések nélkül képes egy-egy probléma lényegére

tapintani, és megoldását megtalálni.” Azon merengtem, mikor lesz belőlem legalább mesterjelölt („gondol-kodása analitikus: a problémákat sémái segítségével lépésről lépésre oldja meg”)… Milyen kínosan éreztem magam, amikor négyszemközt beszélgettünk a Tanár úr lakásán az imitációról – pontosabban végighall-gattam egy kétórás monológot, aminek a végén váratlanul az én véleményemre került volna sor… no, az nem nagyon volt. de figyelni, azt tudtam. És utólag azt gondolom, hogy rettenetesen sok ragadt rám pusztán abból, hogy jelen voltam, és átitattak annak a bizonyos intuitív tudásnak az áramlatai. Például csodáltam, hogy a Tanár úr a tanszéki megbeszéléseken látszólag teljesen elmerült a postája átnézésében, aztán hirtelen feltett egy kérdést, ami azonnal rávilágított az előadás leggyengébb pontjára. És jellemző az is, hogy a saját kutyái viselkedésben olyan apró részletek tűntek fel neki, és nyertek értelmet, ami nekem és a körülöttem ülő kezdőknek, haladóknak és mesterjelölteknek elképesztőnek tűntek.

Széles látókör, műveltség, rugalmas elme, kifinomult megfigyelőképesség, pikírt humor. de van itt még valami, ami nekem nagyon fontos. Óriási dolog az, hogy a mi kutatócsoportunkban alapvetően baráti, támogató, fesztelen hangulat uralkodik, és az egyetemi hierarchiában betöltött pozíció nem téma. ez kétfelől is a csoport alapítóját dicséri: egyrészt a hatalmi fitogtatást kerülő személyiségek összeválogatásá-val, másrészt azzal, ahogy a 18 éves diák (én) ugyanúgy emberszámba lett véve, mint az adjunktusok és docensek… ez kétségtelenül sokat ad a csoporttagok kreativitásához, lojalitásához és munkakedvéhez. nagyon szerettem a gödi szobában folytatott kutyás megbeszéléseket – nélkülöztek minden formalitást, ellenben sokat lehetett tanulni meg nevetni. Része volt ebben a kutyáknak is bizonyosan, egy ideig én is hordtam a magaméit (az egyik épp egyidős Jeromossal, remekül játszottak kölyökkorukban, jelentősen megnehezítve például egy komplett szakdolgozat-védést). Olyannyira gyerek voltam még ekkor, hogy alig tudom előbányászni, pontosan mi az, amit kaptam. de ez lehet mindenekelőtt az evolúciós gondol-kodás – mármint remélem, ez az, ami nekem van. Avatatlanok számára megdöbbentő a hozadéka, innen tudom, hogy ez ritka, és külön tanultam.

A hetenkénti találkozók később ritkultak, de a Tanár úr követte a tanszéki eseményeket; rendszeresen összefutottunk. egyszer, miközben valami mozifilmről csevegtünk, azt mondja nekem:

– Tartozom magának egy bocsánatkéréssel.– Miért?– Hát tudja, amikor mérges lettem Szimára, mert késett, és nem engedtem föl magát a lakásba.– Ó. Hisz’ nem is voltam meghíva… ne aggódjon, túléltem, kábé 12 éve volt…Szóval nekem, a sorban utolsó etológus tanítványnak így vagy úgy, igazából csak a JÓ jutott viliből. És

azért sem sértődtem meg egyáltalán, mert témavezetőként elfelejtett eljönni a doktori védésemre; előfor-dul az ilyesmi. (Más illusztris személyek ott voltak, jót szundikáltak). Másnap felhívott, és töredelmesen el-nézést kért. Tanár úr, kedves vili, tőlem aligha kell elnézést kérned, örök hódolód és lekötelezetted vagyok. Úgy általában azért, mert ma azt csinálhatom, amit szeretek.

Most jut eszembe, egy üzenetet muszáj még átadnom, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. Ret-tentőn törtem a fejem bizonyos alkalmakkor, mit adhatok ajándékba, ami passzol hozzád. Remélem, tet-szett a pápua új-guineai víz alatti szigonyos, egy barátunk fotózta. de még az se az igazi. egyszer aztán megtaláltam a tökéletes ajándékot: hazahoztam az altenbergi konrad Lorenz intézetből öt tiszafacseme-tét (gyönyörű a sövény a ház körül, millió magonccal a talajon). Szépen fejlődtek a kertünkben. És aztán, amikor összefutottunk valami miatt, ezekből rángattam ki egyet, és adtam oda a nógrádi arborétum szá-mára. de rossz idő volt, és kapkodtam is – igazából az az érzésem, hogy elszakadt a gyökér, és az a kis fa nem élte túl az átültetést. Azt üzenem, hogy bármikor adok helyette másikat!

Kubinyi Enikőtudományos munkatárs, eLTe etológia Tanszék

42 43

Három karosszék jut az eszembe. Az egyik kék, a másik fekete, a harmadik fehér.A kék a műtermemben van. A műterem a Holló utcában, fenn a tetőn egy teraszféleség túl végén; olyan

messze mindentől, amilyen messze csak lehet. A karosszéket lomtalanításon ta láltam, megcsináltattam egy asztalossal, jó drága volt. Mindig abba ültettem a vendégeket, ott ült a rendőr is, aki azért jött, hogy letartóztasson, mert Gy. János úr szerint géppisztollyal lövöldö zök a tetőteraszon – de aztán inkább beszél-gettünk, kávét ittunk és megnézte a szétlapult légpuskatölté nyekről készí tett rajzaimat. Meg a többit is, ha már úgyse volt más dolga aznap délután.

Abban a karosszékben ült az a furcsa alak is, aki a megismerkedésünkkor undokoskodott egy kicsit ve-lem, aztán másnap felhívott, hogy sajnálja. És látogassam meg megint. nem ta lál koz tam még ilyennel. Akiket ismertem, azok általában következetesen kedvesek vagy un dokok voltak, és soha nem bántak meg semmit sem. És pláne nem mondják azt, hogy sajnálják. Azt hi szem, keddenként jött el a műtermembe az előadásai után, és mindig nagyon vár tam. Ott ült a kék karosszékben, már nem tudom, hogy mi minden-ről beszélgettünk, de pon tosan em lék szem arra a boldogító érzésre, hogy vele lehet. És hogy még sokat fogunk.

A kék karosszékben ült akkor is, amikor hazajött kenyából, és elővette a táskájából az aján dékot, amit hozott nekem. Azt az ajándékot úgy mondják szépen, hogy excrementum. Zeb ráé. nem biztos, hogy van még a világon közel húsz éve őrzött zebraszar.

A másik karosszék fekete, és van egy párja az alacsony asztalka másik oldalán. Onnan akár merre nézek, könyvek borítják a falat, egészen a plafonig. A jobb oldaliban ülök, apránként iszogatom a kávémat, és vili arról beszél, hogy Zebulon egyszer meghalt, de aztán feltámadt. Pedig már opálosodott a szeme, ami csalhatatlan jele annak, hogy az illető már nincs köz tünk. Arról is szó esik, hogy a beszéd olyasvalami, ami-nek a végére olyan dolgok keletkeznek, amik az elején még nem voltak… ezt még értem is. Jó itt lenni, ebben a szobában. nem úgy ottho nos, mint a műtermem, de lehet beszélgetni. néha elakad persze a beszélgetés, és vili olyankor kö nyörtelenül azt mondja: baing… – szépíthetetlenül világossá téve, hogy hát ez bizony el akadt, gazduram… Mondhatná azt, hogy angyal szállt át a szobán…, kö hinthetne vagy akár mondhatna is valamit, de nem széplelkűsködő, nem finomkodó és nem könyörületes. Baing… Az ember úgy szégyelli magát, mint egy felkészületlen diák. Abból a karosszékből szúrtam ki két kötetet a mindent beborító polcok különböző pontjain. vili fájlalta, hogy nincs meg neki egy könyv, amit mindket-ten nagyon szeretünk, és akkor va lahogy mindkét kiadás gerince hirtelen a szemembe szökkent. Odamentem és levettem őket. nagyon meg volt lep ve. Mindenfélét mondott, még olyat is, hogy eidetikus… Hogy nekem olyan van. Pedig én azt hittem, hogy csak jó a szemem.

A harmadik karosszék fonott, fehér; amolyan kerti jószág. A nógrádi ház teraszán ülünk hol négyen, hol hárman. Évi néha feláll, elmegy; mindenféle dolga van Bukfenccel, és a vadonat újonnan kerülközött Jeromossal, akinek még nem is biztos, hogy ez lesz a neve. Most először hoztam el ide majdani felesége-met, aki a leg szebb és legfontosabb, és akivel még nagyon hosszú gyötrelmes éveknek nézünk elébe, míg csakugyan összeházasodunk. nem is tudom, hogy mi ez; amolyan ismerkedés, bemutatkozás – ha az ember nem akar hazudni, azt kell mondania, hogy elhozta megmutatni a kincsét an nak, aki nek nagyon fontos a véleménye. végül is mindenki kisgyerek. Alkonyodik, béke és nyár van; beszélgetünk a teraszon, és azt szeretném, ha nagyon sokáig tartana ez a nap. Az a fehér karosszék nem különleges darab; láttam olyat azóta máshol is. Az ilyen székekről mindig eszembe jut az a délután a felesé gemmel és a barátom-mal; a beszélgetés és az együttlét öröme, a soha véget nem érő alkony békessége.

Baing…

Makovecz Benjamingrafikus, műfordító

HÁrOM KArOssZéK

44 45

Mányik richárdkutyával az emberért Alapítvány, neO Magyar Segítőkutya egyesület

CiViL „HAsZOnéLVEZET”

Az eLTe etológia Tanszék számomra a hazai mozgássérült-segítő kutya-képzés alapítóinak munkahelyét jelenti. A kutya és a segítség a közös találkozási pont, civilként vajmi kevés ismerettel rendelkeztem e tu-dományágról. ám az első mozgássérült-segítő kutyáért jelentkezőként, a kutyával az em berért Alapítvány-nál (keA) gyorsan megtapasztaltam, hogy mit is jelent a kutyaetológia: tudományos játékot a kutyákkal! Legalábbis idáig jutottam el az ismerkedésben, a megfigyelések, elemzések, kutatások eredményét már csak a lelkes civileknek szóló publikációk tolmácsolásában tudom igazán értelmezni. Ugyanilyen jelképe-sen közérthető fordításnak tartom a kutyával az emberért Alapítvány tevékenységét, ahogy a „hétközna-pi” családi kedvencek mellett megmutatják, hogy a régóta mellettünk élő négylábú társaink milyen fele-lősségteljes munkát tudnak ellátni. A több mint tíz éve elkezdődött munkának meglett az eredménye: manapság már nem kell magyarázkodni, hogy egy jól képzett kutya alkalmas az ember segítésére. Már elfogadóan, nagy érdeklődéssel tudakolják, hogy egy kutya miben képes segíteni a mozgássérült gazdá-jának. Bármennyire is jól képzett egy kutya, biztos nem tud felsegíteni egy kerekesszékes sérültet az első emeletre, viszont a sérült és az ép emberek között kimondhatatlanul nagyobb hidat tud képezni, a maga szótlanságával. valahogy mi, emberek, kutyáink társaságában emberségesebbek tudunk lenni…

Segítőkutyám, Filip a kezdetektől fogva teljesen új utakra vezette életünket, felfedezők lehettünk, egyik nagyszerű élményből sodródtunk a másikba: egymástól tanultuk, hogy mit is jelent a négylábú segítség a valóságban. közösen sportoltunk, dolgoztunk, kirándultunk... etológiai kísérletekben is sokat „játszottunk” Filippel. Ő rettentően élvezte a mókát, én pedig megtapasztalhattam, hogy mennyire eltérő az ember és a kutya gondolkodásmódja. napi 24 órás együttlétünk ellenére is nagyon sokszor lepődtem meg, hogy mennyire másként viselkedik kutyám egy-egy feladatban, mint amire én számítottam. A sok közös „játék” tovább erősítette csapatunkat és egymás megértését.

közös élményeinkről egy kutyás magazinban publikáltunk cikkeket. A beszámolók Filip szemszögé-ből íródtak, segítségével a sérültség egy elfogadható, hétköznapi részletkérdésként jelenhetett meg. Filippel tíz évig lehettünk együtt, jelenlétével észrevétlenül alakította életemet… nagyon sokat köszön-hetek neki. Számomra a Tanszék és a keA Filipet jelenti. köszönet érte!

Filip naplójának részlete, 2007. március 30.Társasági napunk volt ma, ami sok simogatást, és ha ügyes az ember kutyája, sok potya táplálékot jelent. nagy bánatomra utunk első része csak barátkozós jellegű volt. Bementük egy könyvtárba és a többi kétlábúval együtt néztük az előadásokat. Én persze szociális kapcsolatépítésbe kezdtem régi ismerősök-kel és frissen beszervezettekkel egyaránt. Mikor megfogyatkozott a mondókás emberek száma, belib-bent két táncoslelkű kétlábú és harmadik társukat a gurulórecsegőszékében tologatták időnként ide-oda. valahogy részese volt a mozgásában sérült a koreográfiának, de nem jöttem rá a mikéntjére. Azt

hiszem a társaság is erősen ezen gondolkodhatott, mert a zenére kecsesen hajlongó és ugrálókkal szem-ben jó nagy kontrasztot alkotott a mozdulni sem bíró sérült. Gondoltam, majd megyek, egy kis simogat-tatással megvigasztalom az időnként nagyon magára hagyottnak tűnő gurulórecsegőszékest. de Gazdi nem engedte, folyton visszahívott. A produkció végére aztán csak sikerült bevonniuk a magányos har-madik társukat is a játékba. ennek láthatólag mindenki nagyon örült, mert nagy tapsot kaptak. A messzi tájakról készült fotókiállítás minket Scoobyval nem nagyon izgatott, de a gurulórecsegőszékes alkotót megkörnyékeztük, hátha van nála eldugott labda vagy kaja. de nem volt, hiába ezek a művészemberek nagyon furcsák! Utunk második etapja már sokkal sikeresebb volt, pont ebédidőben érkeztünk az OORi (Országos Orvosi Rehabilitációs intézet) régen és újabban érintettek nyílt napjára, az étteremben pedig jöttek a fehérruhás gyógytornászok üdvözölni. Persze ez csak Gazdinak szóló fedőakció volt, mert a simo-gatás közben dugdosták a menüből nekem félretett kakaóscsigájukat. Scooby nem kapott semmit, mi-vel Ő még ifjú tanuló és nem kell elrontani. kókuszkával, a hat hónapos fehér keverékkel, a recsegőszé-kesekkel és botosokkal telített aulában Scooby nagy fogócskát rendezett volna, de gyaníthatóan tömeg-oszlatással egyenértékű játékkedvük miatt idebent maradt a fekve, pórázon ismerkedés. A kis hófehérke ugrabugrált Pimaszka körül, aki barátsága jeleként mancsával időnként jól fejbe vágta. A szabadba kiérve futkározás, lendületes felborítás, eszeveszett rohangálás következett. A rendezvénysorozat filmvetítéssel kezdődött, a sötétben jót szunyókálva láttam, amint Tádéék is megérkeztek, Scoobyt meg kellett győzni, hogy az üdvözlés az később lesz. Meg lepő módon nagyon hamar megnyugodott, és nekifogott szende-regni, mire az egyik ajtó nyekeregve kinyílt, Scooby riadtan rohant kifelé, mi meg Gazdival utána. Az idétlen mindig mélyen alszik, most pedig felriadva azt hitte, egyedül hagytuk, és kivágtázott minket ke-resni. nézz körül, mielőtt elszaladsz! –korholtam, mikor ismét egymásra találtunk.

Segítőkutya-bemutatónk is programként szerepelt. Most először Scooby is végig részt vehetett a já-tékban. Lehet, hogy Pimaszka frusztrált, de lehet, hogy az első feladatok között bemutatott pénzérme felvétel hosszas kínlódása miatt izgultam végig az egész szereplést. Mikor már mindenki azon volt, ho-gyan kellene segíteni nekem azt a nyamvadt, rosszízű fémdarabot feladni, akkor sikerült a sima padlóról valahogy levadászni. nemsokára jött a fémtálas trükköm, ahol az első mozdulatra sikerült fejre borítanom azt, úgyhogy jött egy újabb Filip-magánszám, csörögve-zörögve tologattam ide-oda a letapadt fémda-rabot. Már tologattam a közönség guruló-recsegő székei alatt is, hátha valahol vissza tudom fordítani, de csak sokára sikerült fogást találnom rajta. Rohantam vissza és a szabálytól eltérően nem a másik fémtá-nyérba raktam, hanem bevágtam a kosárba és slussz. Gazdi nagyon megdicsért, és nem firtatta a másik tál hiányát. A labda megtagadásnál, mikor azt demonstráljuk, hogy egy segítő kutyában mekkora a fe-gyelem, a kedvenc játékát is hagyja veszni, csak hogy megfeleljen gazdája óhajának, Scooby persze elvi-harzott begyűjteni a játékot és még kajánul visszavigyorgott. na, majd adok én neki odakint! Jól felhúz-tam ismét magam, és ez a kukázási akcióm rovására ment, elkezdtem tologatni azt és csak a végén sike-rült belevarázsolnom a flakont. közvetlenül utánunk Oszkár és kyra mutatta be terápiás tudományukat gazdáikkal, Beával és Lindával. Szerintem nekik van a legnehezebb dolguk, mert az akciók látványosak és önmagukért beszélnek, de nagyon nehéz bemutatni így alany nélkül, mekkora nagy motivációs tényező tud lenni sokszor egy-egy négylábú. Minden nehézség ellenére nagy sikerük volt.

A pórázra csatolásomkor tudtam, hogy jön a nemszeretem rész. Gazdi Scoobyval együtt átadott Zsoviéknak és elment. Pimaszka átment Panaszkába és hol Zsoltit rángatta, hol vikinek panaszkodott, hol meg egy közelében lévő kerekesszékes ölébe mászott fel vigasztalást keresni. Én soha nem tudom meg-állapítani, hogy Gazdi éppen merre táncikál a sok gurulórecsegőszékes között, ellenben Scooby ponto-san látja és követi is minden mozdulatát. A gond akkor van, ha a koreográfia szerint hívogató jelzések vannak, na ezt mindig magára is vette Panaszka, és a pórázzal mit sem törődve megindult.

A nagy beszélgetős, eszegetős, iszogatós programnál helyrebillent a rend, visszakaptuk Gazdit és me-hettem új barátokat szerezni. Sok kedves és figyelmes kétlábúval találkoztam, akikkel könnyen megértet-tem, hogy ott, arról a finom terülj-terülj asztalkáról bármit szívesen elfogadok. de Gazdi elhíresztelte, hogy nem jó, ha etetnek, mert rosszul leszek és az autóban hányni fogok. Pedig ez nem is igaz…

46 47

Maros Katalinadjunktus, Szent istván egyetem, környezet- és Tájgazdálkodási intézet, etológia és állatjóléti Csoport

világéletemben etológus szerettem volna lenni. első olvasmányaim között szerepeltek az Ember és kutya vagy a Salamon király gyűrűje. városi gyerek lévén csak álmodozhattam arról az állatfarmról, amiben Lorenz élt, de a Balcsiról hazahozott halivadékok, a Sansaveriánkon (köznapibb nevén anyósnyelv) éldegélő Zsiga csiga (máig nem értem hogyan bírta ki fél évig) és legfőképpen Guri, a hullámos papagáj és Aida a dagadt cocker spániel mindenért kárpótoltak. Így aztán egyenes út vezetett afelé, hogy az etológussá válás rögös útjára lépjek. Mint édesanyám kiderítette ennek egy módja van, biológusnak kell jelentkeznem. Olyannyira égett bennem a vágy, hogy minél hamarabb magamba szívhassam a tudást, hogy a gimnázium vége felé egy nyári napon megjelentem Gödön, és önkéntes munkára jelentkeztem. Úgy néztek rám, mint egy szerencsétlen háborodottra, és az akváriumpucolás kényes feladatával bíztak meg. imádtam. Halak úszkál-tak és – számomra titokzatos – tudós emberek jöttek mentek mindenfelé. ezután a kéthetes vidám nyári gyakorlat után, sokkal nagyobb tisztelettel néztem a halakra és megtanultam, hogy a paradicsomos hal és a paradicsomhal két különböző dolog. Csányi profról ebből a távoli múltból csak annyi rémlik, hogy időn-ként megjelent egy „tudós ember” – azt azért érzékeltem, hogy ő a főnök – és ellenőrzi a tubifexek meny-nyiségét és annak a furcsa illatú barnás masszának a minőségét, amiből a halak kosztoltak.

Legközelebb már egyetemistaként találkoztam a proffal. eljött a várva várt kurzus, végre a sok felesle-ges növény után következtek a vadludak és a pikók. előttem van a kép, ahogy Csányi vilmos kezét háta mögött összefűzve sétál a padsorok között és „mesél”. JnP (aki biológus volt akkortájt, tudja, hogy ki ő) óráin kívül ezek voltak azok az előadások, amikre más szakokról is bejártak hallgatók, távoli egyetemekről jöttek és itták a prof szavait. Máig sokszor gondolok ezekre az órákra és arra, hogy egyáltalán nem hiányzott a power point. Minden állat ott volt a szemem előtt, pontosan láttam, ahogy fészket építenek, hálót sző-nek vagy keresik a párjukat. innentől nem volt megállás; persze, hogy a paradicsomhalak viselkedését vá-lasztottam diplomatémának. Az egyetem befejezése után kaptam egy párt belőlük emlékül, és szerintem megjavítottak minden élettartamrekordot, amit a paradicsomhalak korábban felállítottak. Sokáig nálunk laktak, nyáron vittem őket a Balatonra nyaralni és állandóan habfészkeket építettek és gyerekeket gyártot-tak. Megsirattam őket, amikor kb. egy hét különbséggel meghaltak.

ezután Gödöllőre kerültem és a juhok etológiájával kezdtem foglalkozni. átúszik a képen még néhány ecetmuslica, broilercsirke és túzok, majd egyszer csak megint az eLTe-n találtam magam, mert jelentkez-tem a doktori iskolába. itt már ritkábban találkoztam a proffal, akit mindig egy kutya kísért. Olyan felmosómopszerű volt, és megtiszteltetésnek éreztem, ha megsimogathattam. Bukfenc és a később fel-bukkanó Jeromos, a prof híres kutyái láthatóan a világ legliberálisabban nevelt és legboldogabb ebei közé tartoztak. Ha jól sejtem, nekik köszönhető, hogy a doktori dolgozatom témája a kutya lett. Magától értető-dő: a védésemen a bizottság elnöke Csányi vilmos volt, és ekkor – életemben először – kaptam Tőle egy meleg ölelést. Megérkeztem.

Miklósi Ádámtanszékvezető egyetemi docens, eLTe etológia Tanszék

TALÁLKOZÁs EGy FiATAL PrOFEssZOrrAL

visszaszámolva vettem észre, hogy éppen annyi idős vagyok most, mint amennyi Csányi vilmos lehetett, amikor először találkoztunk Gödön, egy kellemetlen pirosas színű, ndk típusú ülőgarnitúrával berende-zett szobában. Máig emlékszem, hogy mennyire meglepődtem, amikor telefonos megkeresésemre rög-tön fogadott, és persze nem felejtettem el az a sokkot, sem, amikor kiderült, hogy az akkori Magatar tás-genetikai Laboratóriumban (amely az etológia Tanszék jogi elődje) csak a kínai paradicsomhal (Macropodus opercularis) viselkedését lehet kutatni.

Az emberek többsége, köztük én is, azért lesz etológus, mert érdeklik az állatok, szeretne minél többet megtudni a viselkedésükről és talán elméjükről is. Akkoriban egy hazai egyetemista számára az Élet és Tudomány vagy más tudományos népszerűsítő folyóiraton kívül elsősorban konrad Lorenz és Csányi vilmos könyvei jelentették a kiindulópontot. Túl az érdekes elméleti megfontolásokon, igazán a könyvben leírt állatok sokfélesége volt magával ragadó. Így aztán én is úgy képzeltem, hogy egy etológiai laborató-rium valami olyasmi lehet, mint egy állatkert, ahol mindenféle faj viselkedését lehet tanulmányozni.

Bár korábban neveltem halakat, a több tíz méter hosszú és háromszintes „akváriumfalak” látványa nem töltött el túlzott lelkesedéssel. És nem csak a gödi üvegházban voltak paradicsomhalak a „pincétől a pad-lásig”, hanem a Magatartásgenetikai Laboratórium épületében is. Mi lesz ebből – gondolta magában az akkor másodéves biológus fiatalember, aki a sok kémia és matematikai előadás és gyakorlat elől menekül-ve igyekezett biológussá válni. Aztán a négyszemközti beszélgetésen kiderült, hogy a paradicsomhalak kutatásához szükséges etológiai tudás éppen megfelel a magyarországi etológia fejlettségének, és, amit akkor végképp nem értettem, de érdekesnek tűnt, hogy a viselkedési szekvenciák kutatása valami olyasmi, mint a nyelv szerkezetének feltárása, ahol az egyes viselkedéselemek a szavak, és az időbeli mintázatot leíró szabályok pedig a nyelvtani szerkezetnek felelnek meg.

visszagondolva, azt hiszem mégsem a paradicsomhalak milliói tartottak ott, hanem a tudományos légkör, az izgalmas viták, és hogy egy hallgató már a kezdetektől is belekukkanthatott egy tudományos közösség működésébe. Magával ragadott a kutatás szabadsága, és Csányi vilmosnak az a felfogása, hogy új felismeréshez csak akkor juthatunk, ha az ismereteket („adatokat”) kellő nyitottsággal elemezzük, és nem feltétlenül ragaszkodunk egyfajta értelmezéshez. később aztán, három évi angliai tartózkodás alatt azt is megtanultam Richard Andrew-tól, hogy azért érdemes komolyan venni a részleteket, és nem árt, ha az ember fel van készülve a váratlan „furcsaságok” értelmezésére is.

48 49

A következő megdöbbenés akkor ért, amikor néhány éves angliai kutatómunka után hazatérve, egy etológiai szempontból teljesen ismeretlen állattal, a kutyákkal „kellett” foglalkoznom Topál József kollé-gámmal közösen. Jól emlékszem arra a nyárra, amikor vadul kerestem olyan cikkeket, amelyeket egysze-rűen meg lehet ismételni kutyán, hogy úgymond „gondolkodás nélkül” éljük túl ezt az újabb projektet. nem mintha a paradicsomhalas kutatások végét sajnáltam volna, de akkoriban egyáltalán nem volt vilá-gos előttem, hogy miképp lesz a „kutyaetológiából” tudomány.

A „kutyaetológia”, amelyről persze szokás szerint kiderült, hogy valójában nem is csak a kutyáról szól, ma már majd húsz oktatónak, kutatónak és egyetemi hallgatónak ad munkát a tanszéken. A kutyák visel-kedésének kutatásán keresztül eljutottunk az ember viselkedésének evolúciós értelmezéséhez (humán-etológia)… vagy éppen fordítva? ki tudja már ezt!

Ugyanakkor viszontlátni vélem az én egykori furcsa tekintetemet, amikor kutyák iránt lelkes egyete-mistáknak magyarázom, hogy mi itt bizony robotokkal foglalkozunk…

Hát persze, miért legyen nekik könnyebb…

2005 ősze volt, éppen a Farkaslesen című tudományos ismeretterjesztő filmet forgattuk. Én nemrégiben jártam ki az MTv szerkesztői iskoláját, ami olyasféle szükséges rossz a szakmámban, mint az előző rend-szerben a kötelező sorkatonai szolgálat lehetett. Szóval az MTv-s kollégák beszámolóiból tudtam, hogy vannak olyan szakértők, kutatók, akiket a műsorok készítésekor megkülönböztetett óvatossággal lehet csak megközelíteni. ezeknek a nagy kihívást jelentő eseteknek egyike volt a hírhedt Csányi vilmos pro-fesszor, akiről tévés szerkesztői körökben úgy tartották, hogy adott esetben habozás nélkül inkompe-tensnek nyilvánítja-, vagy el is küldi melegebb éghajlatra a nem kellő mértékben felkészült kollégát. Filmünkben fontos szerepet szántunk Csányi vilmosnak, úgyhogy telefonon egyeztettünk vele egy teljes napot. délelőtt kutyasétáltatás, délután pedig otthoni környezet, és riport – állapodtunk meg. Alaposan felkészültem a kérdésekre, és elhívtam a létező legjobb természetfilmes operatőrt, akivel azóta közösen működtetjük a Természetfilm.hu Filmműhelyt. Minden előkészület ellenére úgy éreztem magam aznap reggel, mint valami vizsga előtt. Az idő gyönyörű volt, én a találkozó előtt húsz perccel már ott vártam a helyszínen, a Gellérthegy lábánál. Csányi vilmos természetesen hajszálpontos volt, az operatőr már nem. Míg a pórázról frissiben elengedett Jeromos boldogan ide-oda futkosott, könnyű beszélgetéssel múlat-tuk az időt. Pár perc múlva befutott Zsolt is. együtt kezdtünk felmászni a hegyoldalba. Jeromos elöl futott, mi loholtunk utána. Mikor elfoglaltuk a megfelelő kameraállást, és indítani akartuk a felvételt, kiderült, hogy valamiről elfeledkeztünk. nem volt kazetta. Azonnal tudtam, hogy a mennykő, ami annyi szerkesz-tő kollegát zúzott már előttem is porrá és hamuvá, ismét becsapni készül. Jött a „professzor úr, elnézést, de van egy kis technikai gond…” című szöveg, amit Csányi vilmos egyszerűen elintézett annyival:

– Amatőrök.És folytatta a sétát, anélkül, hogy visszanézett volna. Becsapott a mennykő. Loholtunk le a hegyről, és

rohantunk kazettáért. vörös fejjel, kiizzadva, újabb fél óra múltán beértük Csányi vilmost és Jeromost a hegyen. Rohamtempóban felvettük a sétát, aztán valamivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb hangu-latban az otthoni jeleneteket, és a riportot is. Miután végeztünk, hatalmas kő gördült le a szívemről, és a felvett jelenetek nélkül ma már elképzelni sem tudnám a Farkaslesen című filmet. néhány évvel később meghívást kaptam a Magyar Tudományos Akadémiára, ahol díszvetítést szerveztek az akkor már több-szörös díjnyertes filmnek. Az előadás után, amin feleségemmel, kubinyi enikővel vettem részt, a folyosón elbeszélgettünk a professzorral. A végén azt mondta:

– Tegeződjünk.Megfordult velem a világ. Csányi vilmos professzor úrból egyszeriben vilmos lett. És belőlem, mi lett?

Sajnos, sok tekintetben nem változott a helyzet. Ugyanaz az amatőr vagyok, aki sokszor elfelejt kazettát hozni. viszont néha sikerül a porból és hamuból egész jó dolgokat összegyúrni. És valószínű, valahol itt kezdődik a profizmus. köszönöm a leckét!

Molnár Attila dávidtermészetfilmes,

Természetfilm.hu Tudományos Filmműhely egyesület

AMATőr VAGyOK

50 51

Molnár-Fekete ZitaSound Soul Counseling Services, USA (Pszichológiai Tanácsadó Magánvállalkozás)

BOLdOG sZüLETésnAPOT!

Még pszichológia szakos egyetemi hallgató koromban kezdett el érdekelni az etológia. valahogy mindig az volt az érzésem, hogy az állatok és a gyerekek többet tudnak, mint azt mi enyhén gőgösen feltételez-zük róluk. nagy bátorságot vettem, és felhívtam Csányi professzort, hogy megkérdezzem tud-e nekem abban segíteni, hogy etológiával foglalkozhassak. nagyon készségesen fogadott, meghívott a gödi labo-ratóriumba ismerkedésre. Akkoriban nagyban folytak a paradicsomhal-kísérletek.

engem az emlősök jobban vonzottak, de a számomra új tudomány szemlélete és a további lehetősé-gek ott tartottak. Professzor Úr feltétele szerint meg kellett tanulnom angolul, és ha olvasni tudom a szak-irodalmat, csinálhatom ott a szakdolgozatomat. Mulattató volt az államvizsgán a pszichológiaprofesszorok arcán látni a meglepetést, amint a paradicsomhalak viselkedési stratégiáit elemeztem.

Mindeközben Altbäcker vilmos irányításával megismerkedtem a terepetológia módszereivel is. Gyö-nyörű napokat töltöttünk a Budakeszi vadasparkban szarvasok megfigyelésével. A világ valahogy megvál-tozott. Mások lettek a fontosságok: kit érdekel ki hova rohan a Moszkva téren, ha itt a „Tizennégyes” elvesz-tette a harcot az öreg bikával szemben, ezen kívül béke volt, a csapat egész délután legelészett.

Pszichológusként dolgoztam, amikor elindult Magyarországon az új Phd-képzés. Csányi professzor programját az ember és kutya közti kommunikációt akkreditálták, én pedig nagy örömömre részt vehet-tem a kutatásokban vakok vizsgálatával. A különböző kurzusokon elmélyíthettem tudásomat az etológia, viselkedésbiológia, genetika, és úgy általában az evolúciós gondolkodás területén. ez a szemlélet mélyen beivódott a gondolkodásomba, és nem hagyott el azóta sem. A pszichológiai problémák megítélésében is mindig eszembe jut az evolúciós háttér: akár úgy hogy miképpen formálta az evolúció egy adott visel-kedés kialakulását, akár segítséget keresek, vajon hogy oldották meg törzsi körülmények között élő őse-ink az adott kérdést, akár egyszerűen csak megpróbálom megfejteni egy viselkedés funkcióját. A szűkre szabott idő és anyagi lehetőségeim nem tették lehetővé számomra a disszertáció befejezését, az etológia Tanszéken töltött éveket mégis rendkívül értékesnek tartom. egy évvel az ösztöndíj lejárta után elhagy-tam az országot. Még sokáig gondolkodtam, hogy is lehetne megfelelő befejezéshez juttatni a vakok útleírásainak összehasonlítását, de sorsom egye messzebb sodort a megoldástól. Ma az egyesült államok nyugati Partján dolgozom pszichológiai magánpraxisom fölfuttatásán. Már egy csöppet sem lep meg, hogy az etológiai tudás ebben a munkában is támogat.

visszagondolva az első időkre, mikor még Szakdolgozóként úsztattam a halakat különböző környeze-tekben dóka Antal vezénylete alatt, rengeteg általános kritikai megjegyzést hallottam: a pszichológusok így, a pszichológusok úgy. nehéz volt nem magamra vennem, hiszen én voltam az egyetlen pszicholó-gus akkor a tanszéken. Sokáig nem értettem a szembenállás lényegét, és csak nagy lassan kezdett kiraj-zolódni: a pszichológusok tulajdonképpen nem minden pszichológusra vonatkozik, hanem a behavioris-tákra, akiknek nézeteit magam is elborzadva hallgattam az egyetemen, a kritikák pedig elsősorban az ő

elméleteiknek vagy kísérleteiknek szólnak. nem csoda, akkoriban még sokkal közelebb voltunk az „Öröklés-környezet” vitához, a kedélyek izgatottabbak voltak. ilyen előzmények után egy alkalommal Csányi professzor az egyik Tanszéki megbeszélésen megjegyezte:

– Mi szeretjük a pszichológusokat.A bírálatok után elég hihetetlen volt ez a kijelentés, meg is jegyeztem:– Persze! Főve! Mire Professzor Úr rá jellemző humorral visszavágott:

– Sütve is!A történet kapcsán szeretném megragadni az alkalmat hogy én is kifejezhessem érzéseimet: Sütve,

főve, pácolva, de még nyersen is: Szeretem az etológusokat!

ezúton szeretném megköszönni azt a néhány évet, amit az etológia Tanszéken tölthettem, a rengeteg tudást, gondolatot, szemléletformáló vitát, támogatást, barátságokat, konferenciákat és a konstruktív kriti-kákat! ámulattal nézem, és gratulálok az óriási fejlődéshez, amit a Tanszék az alapítása óta bejárt. kívánom a legjobbakat a Tanszék összes dolgozójának – szakdolgozójának, doktori iskolásának! kívánok sok-sok további tevékeny, termékeny, sikeres és boldog évet Csányi vilmos Professzor Úrnak!

52 53

első találkozásom az etológia Tanszékkel – ahogy oly sok más biológushallgatóé – Csányi professzor úr teltházas etológia előadásai voltak 1991-ben, ahol mindig elhangzott valami, ami miatt érdemes volt előadás után is ottmaradni, kérdezni, beszélgetni. ezek a beszélgetések később szűkebb körben folyta-tódtak, humánetológia speciális kollégium keretében a tanár úr lakásán, Zebulon (a hatalmas óriás gurámi, akinek párja, Zulejka sokáig a gödi tanszék lakója volt) figyelő szemei előtt. Csodáltam, hogy ez a hatalmas állat hogyan képes életben maradni ebben a számára szűk akváriumban, ahol megfordulni is alig lehet. Mégis matuzsálemi kort ért meg. A speciális kollégium hallgatói, ez a maroknyi lelkes, kreatív csapat hosszú órákon át hallgatta a tanár úr történeteit, és estébe nyúló ötletbörzéken tette hozzá saját gondolatait. nagyon inspiráló közeg volt, ahol kezdeti kutatások ötletei is megfogalmazódtak. Például felosztottuk egymás közt az akkori vezető heti- és napilapokat, és a cikkek címeit átolvasva összegyűjtöt-tük, milyen százalékban utalnak figyelemfelkeltésként humánetológiai kulcsingerekre, mint agresszió, szex, stb. emlékszem, senki sem sajnálta az idejét áldozni erre a sziszifuszi munkára, hogy a nyilvánvalóan magas arányt számszerűsíteni tudjuk…

ebben az időszakban történt, hogy Csányi tanár úr „megunta” a paradicsomhalakat, és érdeklődése újra a kutyák felé fordult – ahogyan már korábban, a Magatartásgenetikai Tanszék megalapítása időszakában is. elmondása szerint az akkori tudásuk kevés volt ennek a bonyolult állatnak a tanulmányozásához, az eltelt évek alatt felhalmozódott tapasztalatok birtokában viszont úgy érezte, újra neki mer vágni a nagy feladatnak. (ebben sok segítséget nyújtott a hűséges, bozontos Bukfenc – majd Jeromos is –, akinek zse-nialitásáról szinte minden hétfőn új történetet hallhattam később Gödön, a tanszéki összejövetelek alkal-mával. (A történetek előbb-utóbb kísérlet-ötletekben öltöttek testet.) Így hát, amikor Tdk hallgatónak je-lentkeztem, természetes volt, hogy kutyával kapcsolatos témám legyen. A kutyasétáltatók véleményét gyűjtöttem össze kutyájuk mentális képességeiről kérdőív segítségével. ez a munka érdekes betekintést nyújtott a kutyatartók hiedelemvilágába, és jó bevezető volt későbbi kutatásaimhoz. A biológus diploma megszerzése után ugyanis doktori képzésre jelentkeztem.

A korábbi TMB akkor alakult át a nemzetközi normáknak megfelelő Phd rendszerré, így szerencsém volt a kezdeti időszak összes gyermekbetegségét megtapasztalni. első doktori témavázlatom féloldalnyi szö-vegében oly sok megválaszolandó kérdést tettünk fel a kutya kognitív képességeiről, hogy a következő évek doktoranduszainak is bőven elegendő témát szolgáltattak. Rá kellett jönnöm, hogy a kutatás egyik legnehezebb része a jó kérdés megfogalmazása. doktori témám végül a kutya és az ember közötti koope-ráció és kötődés vizsgálata lett. két komplex élőlény komplex interakciói. ez szép nagy falatra sikerült.

Még a korábban említett speciális kollégium keretében merült fel egyik társamban az ötlet, hogy a kutya és az ember együttműködését legjobban az egyik legbonyolultabb ilyen interakció során lehetne vizsgálni: a vakvezető kutya és a vak gazda közlekedése közben. Fel is vettük a kapcsolatot a vakvezető

naderi szimaRichter Gedeon nyRT, volt nemzetközi törzskönyvezési referens és marketing ügyintéző, jelenleg anyuka

A KuTATÁsOK HősKOrA AZ ETOLóGiA TAnsZéKEn

kutyákat képző hazai intézménnyel, aminek hosszú éveken át tartó együttműködés lett az eredménye. de a kutatási módszerek kidolgozása a következő kemény dió, amellyel minden kutatónak szembesülnie kell, ha szűz területre lép. Sok-sok órát töltöttem el kollégáim társaságában a kutyák és gazdáik megfigye-lésével, mire kialakítottunk egy olyan kódrendszert, amivel azt reméltük, sikerül az együttműködés lénye-gét tetten érnünk.

Az adatgyűjtés időszakában az egyik legmulatságosabb helyzet az volt, – amit a tanszéken talán még ma is emlegetnek – amikor tanár úr a kutyák mellé kontrollcsoporthoz keresett megfelelő állatfajt. Olyat, amelyik hasonló méretű, és remélhetőleg hajlandó az emberrel együttműködni. Így esett a választás a kecskére. Mindenki harsányan hahotázott, amikor videofelvételről visszanéztük, hogyan rángatja ide-oda bekötött szemű gazdáját a kiszemelt jámbor jószág az együttműködés szikrányi jele nélkül. Így ezt a kont-rollcsoportot kénytelenek voltunk elvetni. de hát minden új terület kutatásának akadnak zsákutcái.

A három éves ösztöndíj alatt végül sikerült a módszereket kidolgozni és megfelelő mennyiségű adatot gyűjteni, de azok feldolgozása, a kívánt cikkek megírása, elfogadtatása, és a disszertáció elkészítése továb-bi hét évet vett igénybe – persze ekkor már a megélhetést biztosító munka mellett. nem véletlen, hogy az egyik tanszéki karácsonyi ünnepségen professzor úr az általa húzott személyen kívül engem egy extra ajándékkal lepett meg: egy kis sárga könyvecske volt, ezzel a címmel: Csigakalauz, benne egy kis cetlivel: Nem minden célzás nélkül. Cs.

ennek ellenére büszkén mondhatom, hogy én voltam az egyetlen, aki a velem együtt kezdett dok-toranduszok közül – ha 10 év elteltével is – megvédte a doktoriját. ebben Csányi vilmos mellett hatalmas szerepe volt Miklósi ádámnak, aki a legreményvesztettebb időkben is segítséget nyújtott a továbblépés-hez. ezúton is köszönöm mindkettőjüknek.

A humánetológiának később az élet minden területén hasznát vettem: nemcsak a gyógyszeripari munkám során, az emberekkel való bánásmódhoz nyújtott segítséget, hanem két kislányom nevelésé-ben is. Úgy gondolom, az etológiai elvekkel felvértezve sikerült biztonságosan kötődő, nyitott gyerekeket nevelni, akik remélhetőleg sikeresen boldogulnak majd minden területen.

Bár az élet másfelé terelt, látszólag távol a tudománytól, mélyen belém ivódtak az etológiai kutatással eltöltött évek tapasztalatai. Az állandó kíváncsiság, tanulni vágyás, kétkedés, a tények tisztelete tovább kí-sér. Figyelemmel követem a tanszék munkáját, új eredményeit, sikereit, és örülök annak, hogy ezeknek én is részese lehettem.

54 55

Csányi vilmos elsősorban persze etológus. nem ismerek olyan magyar embert, akinek ne lenne a könyves-polcán a kis etológia valamelyik kötete. de Csányi nemcsak etológus. Mikrobiológus, az evolúció általános elmélésze, fotográfus, novellaíró, tárcaíró, regényíró, mesterszakács, mester-kertész, kentaurológus, és még mennyi minden.

Csányi vilmos emellett még filozófus is. Akármelyik tudományágat műveli, ezt mindig a kollégáinál eggyel (vagy kettővel) magasabb absztrakciós szinten teszi – ugyanakkor nem szem elől tévesztve az empirikus adatokat. ezt teszi a jó filozófus (vagy legalábbis ezt kellene tennie) és pontosan ezt teszi Csányi vilmos is.

Sokszor, nagyon sokszor próbáltam elmondani vilinek ezt, hogy ő igazából egy filozófus, a reakció min-dig ugyanaz, egy Drága Bencé-vel kezdődő türelmes és pikírt monológ (e könyv olvasói pontosan tudják, milyen intonáció kíséri a Drága Bencé-t). ez persze nem változtat a tényeken: Csányi vilmos pontosan úgy gondolkodik, ahogyan filozófusoknak gondolkodniuk kell (vagy kellene).

Húsz éves filozófia-esztétika-filmelmélet szakos egyetemista voltam, amikor a Láthatatlan kollégium, az azóta megszűnt, magát (jogosan) elitképző-ként leíró intézményben, amelynek akkor frissen felvett tagja voltam, Csányi professzor úr két féléves heti előadásokat tartott. A kollégium vezetősége külön hang-súlyozta, milyen nagy dolog, hogy a professzor úr, akit amúgy csak több százas előadótermekben lehet hallani, hajlandó alig több, mint egy tucat nyikhajnak külön kurzust tartani a humánetológiáról.

Sok fogalmam nem volt sem az etológiáról, sem – hogy őszinte legyek – a filozófiáról. esztétikával és a film filozófiájával akartam foglalkozni. Az akkori magyar filozófiai élet egy kicsit taszított: vagy igazi, fontos problémákkal foglalkozott, de csapongó, pontatlan módon, vagy pedig szisztematikusan és pontosan, de ál-problémákkal. Csányi előadásain szisztematikusan és pontosan fogalmazott meg igazi és fontos prob-lémákat. Már az első pár előadás után teljesen meg voltam győzve. Pár héttel később elolvastam Az evolú-ció általános elméletét. És újabb pár hét múlva Bukfenccel is találkoztam.

Csányi vilmos világhírű etológus, mikrobiológus, talán filozófus, de elsősorban és mindenekelőtt a ba-rátom. ez a barátság persze erősen hierarchikus tanár-diák barátságnak indult. Csak egy példa: mint illik, a kezdetben én magáztam őt, és ő magázott engem. ez így is ment rendjén pár hónapig, amikor is vili egyik napról a másikra elkezdett tegezni, anélkül, hogy erről bármit is beszéltünk volna és anélkül, hogy szó esett volna arról, hogy én tegezhetem-e. Mit tehet a diák ilyenkor? Ha visszamagázom, úgy tűnik, én vagyok távolságtartó. Ha visszategezem, ez bratyizásnak hathat. A következő hosszú, nagyon hosszú hónapokban a passzív eset legkülönbözőbb mesterkéltebbnél mesterkéltebb példáival próbálkoztam, hogy elkerül-jem a direkt személyes névmást.

nánay Bencekutatóprofesszor, Antwerpeni egyetem,

szenior kutató munkatárs, Cambridge-i egyetem

Az elmúlt harminc évben, minden december 8-án vili, rád is emlékezem. 1980 szeptemberében kikerültem new yorkba, vagyis, hűen az igazsághoz, engem küldtél ki a gödi

csapatból két évre Abel Lajthához, a new york-i Center for neurochemistry igazgatójához dolgozni és tapasztalatot szerezni. Hogy miképp jön ehhez John Lennon?

Alig két hónappal később kijöttél te is egy vagy két hétre. Utazásod egyik oka egy látogatási terv volt a Jackson Laboratóriumban; kapcsolatot teremteni az ottani egérgenetikusokkal, akik élen jártak a genetikai állatmodellek kutatásában. könynen rávettél, hogy menjük együtt new yorkból egy Gray Hound busszal Bar Harborba, és beszéljünk donald W. Bailey-vel a rekombináns beltenyésztett egértörzsek atyjával.

Bevallom, már nem sokra emlékszem ebből a kirándulásból, kivéve egy mozzanatot, ami örökre nyo-mot hagyott. Ülünk a buszon visszafelé, amikor a buszvezető rádiójából halljuk, hogy John Lennont lelőt-ték előző este (december nyolcadikán). Csak meredtünk egymásra és mindenkire. nem értettük, hogy mi is történik ott valójában. ez az a közös traumatikus élmény, ami John Lennont és téged, vili összekapcsolt, valahol az agyamnak azon részein, melyek főleg az érzelmekért felelősek.

Az elmúlt harminc évben minden december nyolcadikán, amikor a hírek eszembe jutatják John Lennont, mindjárt a közös utunk jut eszembe. Ülünk a buszon, visszafelé new yorkba, meredten nézünk egymásra és nem értjük az életet.

Harminc év hosszú idő, különösen akkor, amikor már húsz éve is van, hogy nem beszéltünk, nem talál-koztunk. Sokat tanultam tőled annak idején, mint fiatal matematikus, aki elég bátor volt ahhoz, hogy a biológia tudományába merészkedjen. Többek között nálad hallottam először igazi jó hangszórókon ke-resztül John Lennon Imagine albumát és Joan Baez dalait. Tőled kaptam Beethoven sokáig őrzött Hetedik szimfóniáját. Még a hangszóróid is különlegesek és inspirálók voltak. egy kedves barátod, László Lajos épí-tette őket. A sors csavarja az, hogy ez a kedves barát később az én legigazibb barátommá vált egy tőled független csatornán keresztül. de annak idején még nem volt a barátom, így aztán saját magamnak kellett messze nem annyira tökéletes hangszórókat építenem.

Hogy példakép voltál-e? igen az voltál. nagyon sok minden jót tanultam tőled. Ugyanakkor szeren-csém volt, hogy felismertem azt a pontot ahol el kellett válni tőled a „saját magam” megtalálásához. köszö-nöm neked az intellektuálisan roppant izgalmas hétfő esti összejöveteleket, Joan Baezt, John Lennont, a Beethoven-szimfóniákat, a százhalombattai halazásokat, a szemet felnyitó new yorki lehetőséget, a vissza-térés utáni lelki válságon való átsegítést. no meg, hogy levághattam a Beckman-centrifuga elektromos kábelét, mert hirtelen kellett egy hosszabbító; hogy segítettél egereket behozni az életembe, és elindít-hattam a kísérleti embriológiát Magyarországon.

Mindig fontos lesz számomra, hogy büszkén tekints rám, mint az egyik tanítványodra, aki mint látod, már nem nagyon jól ír magyarul.

nagy Andrástudományos tanácsadó, Mount Sinai Hospital,Samuel Lunenfeld Research institute, Toronto, kanada

ViLi és JOHn

56 57

emlékszem a napra, amikor vilinek megesett rajtam a szíve és megkérdezte, nem esne-e nehezemre tegezni őt. 1997. június 27-e volt, és még több érdekes dolog történt ezen a napon. ez volt az első alkalom, hogy vilit nógrádi házában látogattam meg. ekkor láttam először a fantasztikus nógrádi kertet – vili leg-kevésbé ismert mesterművét. Bár már korábban is ettem vili főztjéből, ez volt az a nap, amikor vili és én egy általa hat személyre készített lasagnát ettünk meg együltünkben.

de a legfontosabb 1997. június 27-én az volt, hogy délután Évi – akit már akkor imádtam – egy párhe-tes kiskutyát hozott a kertbe. Soha nem láttam még ilyen kutyakölyköt: úgy ugrált, mint egy kisfarkas, egyáltalán nem félt Bukfenctől és rettenetesen sokat evett. Bukfenc hihetetlenül féltékeny volt, elhúzód-va duzzogott egy fa alatt. emiatt a Csányi család úgy döntött, hogy mégsem lesz egy második kutyájuk

– Bukfencet túlságosan megviselné a dolog. Aztán a nap végére megváltozott mindenki véleménye (Bukfencet kivéve). ez az új kiskutya lett Jeromos.

Nálatoklaknak-e állatok?

Várnak-e rátokrégi barátok,

kutyák, csalafinta macskákszimatolva a lábatok,hogy merre jártatok?Vagy csak egy kalitka

rácsai mögé zárvamereng egy árva,

ritka,drága

papagáj?

Akár egy olcsó papagáj… sugallja a kaláka együttes – írásom címéül és a mottójául szolgáló – kedves gyerekdalának szövege (írta Rigó Béla). Az állatokkal, bármiféle állattal való baráti együttlakás ugyanis rendkívül fontos összetevője annak, hogy valaki állatbaráttá vagy etológussá váljon, ezt a tudományterü-letet szakmaként művelje. Az etológia furcsa tudomány: nem egyszerűen bizonyos tudományos előfelte-vések és jól meghatározott módszertani elvek működtetését, hanem megszállottságot – azaz a szó leg-szorosabb értelmében teljes embert kíván. Meglehet, vannak olyan tudományterületek, amelyeket felnőtt fejjel, tankönyveken keresztül is meg lehet szeretni és el lehet sajátítani, talán még olyanok is, amelyekhez ez a leginkább helyénvaló út, az etológia azonban biztosan nem ezek közé tartozik. Bár a későbbi egyete-mi képzés során a korai gyerekkori élmények, az állatok életével kapcsolatos szenvedélyes érdeklődés lát-szólag gyakran háttérbe szorulhat, ezek a tapasztalatok aligha pótolhatók a későbbiek során. Az európai etológia klasszikus megalapítói nagyon is tisztában voltak ezzel. konrad Lorenz saját, a gyerekkorát meg-határozó természetbúvárkodásainak a későbbi tudományos munkájára való kihatásait a következő, mé-lyen filozofikus szavakkal írja le: „aki önnön szemével látta a Szépséget, az sohasem lesz a halál jegyese, mint Platón véli, hanem ha a Természet szépségével találkozott, a Természeté. És ha csakugyan van szeme, feltétlenül természetbúvár lesz belőle.”1

Lorenz életét gyakorlatilag születésétől kezdve át- meg áthatották a természettel és az állatokkal való szoros találkozások. Például az akvárium. „Szinte ingyen van, és mégis csodálatos: szórj a fenekére egy marék

nemes Lászlótanársegéd, debreceni egyetem,

Orvos- és egészségtudományi Centrum, Magatartástudományi intézet

nÁLATOK LAKnAK-E ÁLLATOK?

1 konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje. Cartaphilus, 2002. 30.

58 59

homokot, ültess bele néhány közönséges kis vízinövénydugványt, töltsd meg vízzel és állítsd az egészet egy nap-sütötte ablakpárkányra. Mikor aztán a víz letisztult, s a növények is fejlődésnek indultak, telepíts bele egypár ha-lacskát, vagy pedig, ami még sokkal jobb, fogj egy befőttesüveget meg egy merítőszákot, bandukolj a legköze-lebbi tocsogóig, húzzál néhányat a hálóval, és máris egész tömeg élőlény van a birtokodban.”2 ezeket a csodá-latos sorokat évtizedek múltán sem tudom némi hátborzongás nélkül olvasni – saját gyerekkorom világát idézi. Az állatok világával való találkozás első élménye számomra is hasonló módon ment végbe – részben éppen konrad Lorenz könyveinek „asszisztálásával”.

konrad Lorenz életművét számos félreértés és gyanakvás övezi. Az egyik ilyen – különösen az amerikai állatviselkedés-kutatók részéről megfigyelhető – abból fakad, hogy a Lorenz nevével fémjelzett etológiai módszertan tudományos státuszát kérdőjelezik meg. Sokan úgy tekintenek Lorenzre, mint aki leginkább amatőr természetbúvár volt, aki mind szakmai hírnevét, mind népszerűségét elsősorban a népszerűsítő-nek bélyegzett könyveivel, illetve tudós-karakterének nyilvános megjelenítésével érte el. Lorenz pózol a csókákkal, Lorenz vadludakkal úszkál, totyogó kiskacsák sora követi, Lorenz a floridai korallzátonyoknál és a nobel-díjával járó honoráriumából készíttetett házi akváriumában búvárkodik, Lorenz a természetvédő, Lorenz az emberiség megmentője… Életrajzírója, Alec nisbett felidéz egy véleményt, ami egy londoni tévé-megjelenés kapcsán fogalmazódott meg: „Nem volt még elég a szenteskedő természetbúvár Konrad Lorenzből?”3 Meggyőződésem azonban, hogy ez a megközelítés a teljes életmű fatális félreértésén alapul. A szokásos megközelítések helyett én egy olyat javasolnék, ami sokkal koherensebb képet fest Lorenz teljes életművéről. eszerint Lorenz igen komplex gondolkodó, alapvetően pedig filozófus. ebből a pers-pektívából szemlélve tudományos kutatásai, tudományfilozófiai fejtegetései, az evolúciós ismeretelmélet alapjainak lefektetetése, az emberiség helyzetével és jövőbeli kilátásaival kapcsolatos eszmefuttatásai, va-lamint az állítólagos tudománynépszerűsítő írásai vagy a természetfilmekről kifejtett nézetei egyetlen ösz-szefüggő koncepció részeiként értelmezhetők, ahol életművének egyetlen aspektusa sincs egy másik alá rendelve. ’egyetlen hosszú argumentum’ tehát – ahogy darwin jellemezte saját evolúciós elméletét. A központi problematikát egy bizonyos tudományfelfogás melletti határozott kiállás képezi. Lorenz egy olyan, akkoriban éppen terjedőben lévő és egyre nagyobb dominanciára szert tevő (elsősorban az ame-rikai tudományos életet uraló) tudományfelfogás ellen lép síkra, amelyet az elhamarkodott elméletalkotás és a statisztikai módszertan alkalmazása jellemez.

Lorenz elméletének pozitív és kritikai aspektusainak megértéséhez jó kiindulási pontként szolgálhat a neves holland etológus és főemlőskutató, Frans de Waal egy anekdotája: „Az 1970-es évek közepén felfe-deztem, hogy a csimpánzok megcsókolják és megölelik egymást a harcokat követően, ezeket a találkozásokat pedig kibékülésnek neveztem. Amikor egy új diáklány csatlakozott a csapatomhoz, felvetettem, hogy gyűjtsön információkat erről a jelenségről. Volt azonban egy kis probléma. Míg én az utrechti egyetemen dolgoztam, a diáklány Amszterdamból érkezett és az összes professzora a behaviorista tradícióhoz tartozó pszichológus volt. Szupervizorom, Jan van Hoof és én elmentünk Amszterdamba, hogy találkozzunk velük. Ott aztán azt találtuk, hogy az egész különítmény meg volt győződve arról, hogy az olyan dolgok, mint a kibékülés, soha nem létez-hetnek az állatoknál. Ők csak rágcsálókat ismertek, én azonban ártatlanságomból kifolyólag csodálkoztam azon, hogyan lehet nekik bármiféle véleményük a főemlősökről. Az, hogy nem vettek komolyan, egy dolog – de ők még Jant, a csimpánzok nemzetközi szaktekintélyét is semmibe vették. Azt eszeltük ki, hogy talán meghív-hatnánk őket az Arnhemi Állatkertbe, ahol a csimpánzok éltek, hogy eszmét cseréljünk: ha láthatják közelről az emberszabásúakat, talán felnyithatja a szemüket. Erre a felvetésre azonban úgy feleltek, ami azóta is kiakaszt:

’Mi haszna lenne annak, hogy állatokat nézünk? Sokkal könnyebben maradhatunk objektívak, ha ez nem be-folyásol minket’”.4

Lorenz maga is az előzetes tapasztalatoktól független hipotézisalkotások kiterjedt alkalmazásainak veszélyeire hívja fel a figyelmet. Örök érvényű megfogalmazása szerint: „a kutató számára jó hajnali sport,

ha nap mint nap, mondjuk reggeli előtt, vízbe fojt egy-egy hipotézist – az ilyesmi segít megőrizni a fiatalságot!”.5 komplex biológiai rendszerek megértése esetében az elhamarkodott elméletalkotásnál sokkal inkább célravezető lehet bizonyos intuitív készségek bevonása. Lorenz számára ez a képesség az alakfelismerés racionalisztikus, ám megszokott tudatos racionális problémamegoldó képességeink számára leginkább hozzáférhetetlen megismerési tartományokhoz tartozik. ez a bonyolult megismerési folyamat „a maga dimenzióival sokszorosan felülmúlja mindazt, amit értelmi alapú megközelítéssel át tudunk tekinteni”.6 Az etológus legfontosabb fegyvere ennek a rejtélyes és nehezen formalizálható képességnek a gyakorlati alkalmazása. Lorenz tudományról és kiváltképp az etológiáról való felfogásán belül az intuitív megisme-rés különösen fontos szerepet játszik. Az etológus módszertelen módszere az állatok megfigyelésével töltött – a külső szemlélő számára gyakorta haszontalannak tűnő – megfigyelés. Lorenz karl von Frisch példáját használja ennek megvilágítására, aki a méhnyelv természetes környezetben való megfigyelésé-vel ért el nagy tudományos hírnevet: „Bármennyi, valóban a méhek mézgyűjtögető szorgalmával végzett munka és lelkiismeretes bizonyítás volt szükséges e nagy természetbúvár mindegyik nagy felfedezéséhez, bizo-nyára mégsem véletlen, hogy azokat Karl von Frisch lényegében mindig saját méhesében eltöltött nyári szün-időkben érte el. Az alakérzékelés egyik igen örvendetes tulajdonsága az, hogy éppen akkor gyűjti és raktározza el legszorgosabban az információkat, amikor az érzékelő vizsgálati tárgyának szépségében elmerülve, a leg-mélyebb nyugalmat látszik élvezni”.7 Az állati viselkedés elmélyült kutatóját leginkább a természeti harmó-niával kapcsolatos esztétikai érdeklődés vezérli: „Még egy türelmi gyakorlatokon edzett tibeti szent sem lenne képes figyelemlazulás nélkül annyi ideig egy akvárium előtt vagy egy kacsaúsztató partjain, vagy rejtett, szabad terepen elhelyezett megfigyelőhelyeken ülni, mint amennyi idő az érzékelőapparátus adatbázisának a feltölté-séhez szükséges lenne. Ilyen tartós teljesítményre csak olyan emberek képesek, kiknek pillantását mintegy lerög-zíti az az irracionális öröm, melyet vizsgálati tárgyuk szépsége vált ki belőlük”.8 Mit is művel tehát az etológus a vizsgált állatai között, amikor látszólag nem csinál semmit? Gyönyörködik, meditál és adatokat gyűjt.

Az utóbbi években egy – talán meglepőnek tűnő – új szemléletmódbeli megközelítés térhódításának lehetünk a tanúi. ez pedig nem más, mint a lassúság. A lassúság-mozgalom terjedőben van szerte a vilá-gon, a legkülönbözőbb területeken érvényesítve hatását.9 Lassú étkezés, lassú utazás, lassú olvasás, lassú szex, lassú orvoslás… és igen, ha lényegesen lassabban is terjed a híre, újra felbukkant a lassú tudomány eszméje is! konrad Lorenz emlékezete és az etológia európai tradíciója kritikus jelentőséggel járulhat hozzá ehhez a történethez. napjaink akadémiai életén belül a gyorsaság elve uralkodik: gyors hipotézi-sek, gyors kísérletek, gyors publikációk, gyors hírnév. Az etológia számára ezek nem jó hírek. A lassúság újrafelfedezése azonban adhat némi reményt. Az etológia természeténél fogva a lassabb tempó mentén tud csak igazán kibontakozni és érvényesülni. Mind a háziállatok, mind a fogságban tartott, mind a va-don élő állatok esetében a türelmes megfigyelés, az állatokkal való hosszabb ideig tartó együttélésből fakadó intuitív megismerés lehet az adekvát kiindulópont a komoly tudományos elméletalkotáshoz. konrad Lorenz üzenete pontosan ebben ismerhető fel: ha valaki igazán komolyan gondolja azt, hogy közel kerüljön az állatokhoz, akkor hosszabb távra kell terveznie. vagy éppen terveznie sem kell: a feladat maga választja ki erre.

A természetes állati viselkedéssel, valamint a természeti harmóniával kapcsolatos érzékenység kialaku-lására leginkább gyerekkorban van esély. Az ezzel kapcsolatos „intuíció”, „sugallat” vagy ”inspiráció” olyan sajátos megismerőképességből fakad, amelyet csak nagyon nehezen tudunk tudatos erőfeszítésekkel fej-leszteni. Sokkal hatékonyabb lehet azt a természeti jelenségekkel kapcsolatos romlatlan nyitottságunkra építve életben tartani és aktiválni. erre pedig a legjobb módszer az otthoni állattartás. Lorenz életművének a gyerekeket és a tágabb nyilvánosságot közvetlenül megcélzó része ebből kifolyólag igen fontos szere-

2 konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje. Cartaphilus, 2002. 39.3 Alec nisbett: Konrad Lorenz. A Helen and kurt Wolff Book, ny and London, 1976. 6.4 Frans de Waal: The Ape and the Sushi Master. Penguin Books, 2002. 53-54.

5 konrad Lorenz: Az agresszió. Cartaphilus, 2004. 25.6 konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása. Cartaphilus, 2002. 133.7 konrad Lorenz: Összehasonlító magatartás-kutatás. Gondolat, Bp. 60.8 konrad Lorenz: Összehasonlító magatartás-kutatás. Gondolat, Bp. 61.9 Carl Honoré: In Praise of Slowness. HarperOne, 2005.

60 61

pet játszik az etológia alapvető eszméjének a kifejtésében és terjesztésében. nem csupán arról van szó, hogy a híres tudós megosztja nézeteit a laikus társadalommal és kedves stílusban toborozza a következő generációt a tudománya számára. ezen túlmenően minden bizonnyal az is megjelenik itt, hogy Lorenz az etológia általa leginkább megfelelőnek tartott intuitív módszertanát ily módon tudja leginkább közvetíte-ni. Ha olyan gyerekeket akarunk nevelni, akiknek természetes módon fejlődik ki a természet iránti szerete-te és tisztelete, akkor ennek legjobb módja minden bizonnyal az, hogy veszünk vagy szerzünk neki vala-miféle állatot. A legjobb erre a célra talán az akvárium. Az akváriumnak megvan az a különleges sajátossá-ga, hogy miniatűr ökoszisztémát alakíthatunk ki általa. ennek fenntartása aztán kiváló alkalmat nyújthat természetes kísérletezgetésekre, amelyek révén lassan megtanulhatjuk, milyen komplex egymásra hatá-sok alakítják a növények és állatok életét. Az így kialakult szemléletmód aztán a későbbiekben alapjául szolgálhat az elmélyültebb kutatómunka számára is.

konrad Lorenz életműve mind a mai napig fontos szerepet játszik hazánk tudományos életében. Alakja a nagy tudós egyik paradigmatikus mintája, írásai generációk számára nyújtottak megkerülhetetlen inspi-rációt, könyvei pedig mind a mai napig hozzáférhetők és sikeresek. Meggyőződésem, hogy a magyar etológiai életnek ez a körülmény egy igen különleges előnyt biztosíthat. ezt a hagyományt életben kell tartanunk. Csányi vilmos életművén belül egy hasonló, mélyen elkötelezett tudósi hozzáállás figyelhető meg. Az eddigiek fényében talán nem tűnik meglepőnek, ha azt mondom, én azok közé tartozom, akiket nem lepett meg, hogy Csányi professzor az elmúlt években a szépirodalom területén is kipróbálta magát. Az etológia tudománya olyannyira összetett gondolati képességek előtérbe állítását jelenti, amelyek nem szoríthatók be a szűken értelmezett akadémiai tudomány kereteibe. A szélesebb nyilvánosság számára az állatok viselkedéséről írt tudományos és szépirodalmi művek, vagy akár a természetfilmek „egyetlen hosz-szú argumentum” elemeiként foghatók fel, amely megközelítés egyszersmind a tudományos tevékeny-ség szépségébe is elsőrangú betekintést nyújt.

Csányi Tanár Úrhoz engem több évtizedes baráti kapcsolat fűz. Ő nyolc évvel idősebb. kapcsolatunkat úgy jellemezném, ahogy az idősebb báty vigyáz az öccsére. Sohasem dolgoztunk együtt. Sem munkahelyen, sem kutatási témán. Csak beszélgettünk. de például Gödöllőn az MBk Molekuláris Genetikai intézet indu-ló témáinak lefektetésekor, mint az intézet alapító igazgatója, jórészt az ő hatására dolgoztam ki 1988-ban a hal fejlődésgenetikai és a transzgénikus hal programot, illetve építettük a laboratóriumot. A laboratórium 2000 táján szervezetileg átkerült a SZie-re, fuzionált az egyetem ,,Halászati” tanszékével és azóta is virágzik.

Csányi vilmossal kapcsolatos emlékeim 1965-ig nyúlnak vissza. Mint negyedéves biológia-kémia szakos eLTe hallgató Szende kálmán szakmai vezetése alatt az MTA Genetikai intézetében (Bp, ii. Herman Ottó út) készítettem a diplomamunkámat, s egy látogatása alkalmával vilmos kérdezte, hogy mivel foglalko-zom. A lambda fág hőérzékeny regulációs mutánsait izolálom, feleltem öntudatosan. Az nagyon érdekes, válaszolta. később egy tihanyi nyári konferencián találkoztunk, ahol duda ernő és én mint diákok vehet-tünk részt: a ,,nagyok” a molekuláris genetika akkori forradalmian új eredményeit tárgyalták, pl. az operon modell lehetséges változatait, a gén és a géntermék ko-linearitásának bizonyító kísérleteit, de tisztán em-lékszem, hogy az inter allélikus komplementáció molekuláris magyarázatán is sokat rágódtak már.

duda ernő barátom a végzésünk után a SOTe Orvos vegytani intézetébe került (akkori tanszékvezetője Straub professzor volt) én pedig az MTA Győrffy Barna vezette Genetikai intézetébe. ekkortól Csányi vilmos állandó szereplője lett beszélgetéseinknek ernő és köztem. Az Orvos egyetemi Pártbizottság és a Straub tanszék molekuláris biológusai közötti ,,Genetika” politikai vitára jól emlékszem. Csányi vilmos volt a mole-kuláris biológusok frontharcosa. A molekuláris biológusok csapata nevetségessé tette a pártbizottsági ,,reakciós mendel-morgani genetika”, vagy a ,,szerzett tulajdonságok örökölhetősége” érveket. Mérföldkő volt ez a győzelem a SOTe életében és jelentős esemény a hazai biológia történetében is: a liszenkóizmus teljes vereséget szenvedett a orvosi-biológiai intézetekben is. A Szegedi Biológiai központban (SZBk) 1971-ben a Genetika, Biokémia, Molekuláris Biológia a hitviták terhétől megszabadulva kezdhette életét.

Amikor 1974-ben a JATe Genetikai Tanszék megszervezését rám bízták, már tudatosan kerestem Csányi tanár úr felé az utat. Megragadott színes egyénisége és a ,,molekuláris kizárólagosságtól” mentes útkeresé-se a genetikában, különösen a ,,viselkedésgenetika”. A méhek higiénikus magatartásának öröklődése volt az egyetlen, amiről addig tudtam. Megfogott például az, amit mondott a kacsa fajhibridek ,,ügyetlen” ud-varlási magatartása és az ebből levezethető szaporodási képtelenségükről, vagy a mókus diórejtő maga-tartásáról.

Fodor Andrással javasoltuk a madárdal (fenotípusos) variációinak örökölhetőségét. A dalok ,,fenotí-pusának” rögzítését Szőke Péter ,,biomuzikológus” megoldotta, ui. magnóra vette, lelassítva lejátszotta, és egy oktávval lejjebb lekottázta. vilmos véleménye az volt, hogy nyilván poligénes a tulajdonság és a gége-fő anatómiai variációit fogja kiadni, nem azt a csodát, amit mi szeretnénk Andrással. Csányi tanár úr felve-

Orosz Lászlóakadémikus, eLTe Genetika Tanszék

62 63

tette nekem egy tücsök genetikai modell kifejlesztését: ,,gazdag a viselkedési repertoárja, 6 hét a generá-ciós ideje és 2000 utódja is lehet”.

Csányi vilmos (nekem már vili) a szűk és a szélesebb családunk egyik legkedveltebb közszereplője. A fiaink rajongtak érte. Az ő ,,kutya könyvein” nőttek fel. Az ő hatására lett kutyánk Tomi a Tacskó („aki már 20%-ban ember”!). Én mindig szerettem az állatokat, de féltem a kutyáktól. Amióta családtagunk lett (1990) beléjük szerettem. Meghat szép és okos tekintetük, ragaszkodásuk, hűséges nézésük. Minden kutyánk lobogó fülű, gacsoslábú, zsemleszínű, csóvásfarkú, nyüzsgönc, magyar parlagi Tomi (Tomi i, Tomi ii, Tomi iii):

Jászteleki Libafarmi Tomi i (1990)elhagyott kutyamenhelyi Tomi ii (2001)Gyepmestertől Mentett Mindenlében kanál Tomi iii (2006)A három Tomi kerti kutya, szabad bejárással és éjszakázással a lakásban. A kutyaház árnyas fenyő alatt,

jó kilátással, sárközi mintával kipingált ,,lakosztály”. Önálló kutyabejárójuk van a pincébe és saját kutyaaj-tajuk a kerti kapun. A ,,szabadságukat” a Gemenci erdő Grebeci körzetében a duna partján töltik (kerítés nincs!). Szeretnek a ladikban csónakázni, a zátonyokon bóklászni. Szerelmeik két emelettel nagyobb ku-tya lányok voltak, ami mégsem volt akadálya a boldogságnak. A duna közeledtét 10 km-ről megérzik az 51-es úton. Gyakran látogatnak Mezőberénybe, 20 percre a három órás út végállomásától megérzik a közeledtét.

kedves Csányi Tanár Úr, kedves vili, 75. születésnapod és az etológiai Tanszék alapítása 20. évfordulója alkalmából családom nevében kívánok neked derűt és jó egészséget. köszönöm neked a mentori barát-ságot, a sok jó percet, amit nekünk jelentettél és a három Tomit, akik külön megkértek, hogy el ne mulasz-szam jókívánságaikat átadni.

Szeretettel, Tomi i, Tomi ii, Tomi iii, valamint Orosz László, Buzás Zsuzsanna, Orosz Péter, Orosz Gábor

A hetvenes évek közepét írtuk, Alsógödön a Huzella család egykori ősparkjában, távol az egyetem bürok-ratikus központjától, izgalmas, és az akkori hangulatot messze megelőző élet zajlott. A kutatóállomás fő-épületének első emeletén két, ide „kitelepített” egység osztozott a társbérleten. két jövőbemutató és a klasszikus biológiai kánont megtörő terület, két nagyformátumú egyéniség vezetésével. A lépcsőtől jobb-ra lévő szobákból indult a hazai immunológiai iskola Gergely János irányításával, balra pedig a Csányi vilmos fémjelezte magatartásgenetikai laboratórium, meglehetősen vizes, értsd akváriumokkal teli helyi-ségei helyezkedtek el. ide keveredtem szakdolgozatos diákként, aki, miután megcsömörlött a rovartűre szúrt milliméteres árnyéklegyek szárnyerezeteinek klasszifikációjától, a Természettudományi Múzeum állattárának konzerválószerszagú levegőjénél elevenebb lényekkel teli környezetre vágyott.

nos, a paradicsomhalak meglehetősen eleveneknek bizonyultak, velük kellett dolgoznom, lévén ab-ban az időben ők jelentették a Csányi-csoport fő kutatási „sodorvonalát”. Röviden, nőstény halakat kreál-tam hímekből és fordítva. Az ivarszerveiktől megszabadított, és az ellenkező nem hormonjaival táplált halacskák magatartásbeli változásainak megfigyelése volt a feladatom, s miután nagy nehezen beletanul-tam a mikroműtétbe, és egyáltalán megmaradtak a halaim, órákig gubbasztottam az akváriumok mellett, hogy a különféle viselkedési jegyek módosulását később lyukszalagra rögzítsem. Mit mondjak, nem ebből az irányból nőtt ki a csoport leghíresebb kutatási eredménye, a nemi jelleghez kötődő géneket nem én fedeztem fel.

Felfedeztem viszont egy fantasztikus környezetet. nemcsak az akváriumokban úszkáló levesestányér méretű gurámikat és a többi különféle egyéb halat, hanem azt a családias és inspiráló, a korra még nem annyira jellemző szabad szellemi légkört, ami a meglehetősen laza, mégis néha éjszakába nyúló, célirá-nyos kutatómunkát jellemezte. A prof nem telepedett rá az emberekre, mégis mindenki tudta, hogy a minőség tekintetében szigorú, és a szabadság ellenére teljesíteni kell.

Az etológia kezdett divatossá válni, s a gödi csoport egyre híresebb lett. Többször előfordult, hogy Csányihoz vizsgázni érkezett pszichológia szakos hallgatók kukkantottak be akváriumaim közé s miköz-ben a beszélgetésből rendszerint kiderült, hogy inkább nekik volna szükségük pszichológusra, azt is el-mondták, hogy a prof számukra szellemi kihívást jelent.

Mint ahogy a köré sereglett fiatal kollégáknak is iskola volt a vele való munka. Szabadon dolgozhattak, de ez a szabadság akkor sokunknak szokatlan volt. nemrégiben egy beszélgetésünkkor azt mondta ne-kem, egyesek úgy érezték, hogy cserbenhagyta őket. Ma már világosan látható, Csányi hatásához kellő érettség kell, viszont a foganatja élethosszig tart. Akár egy cserbenhagyásos gázolásnak.

Palugyai istvánújságíró

AKiT A CsÁnyi „FüsTJE” MEGCsAPOTT

64 65

Pléh Csabaakadémikus, tanszékvezető,BMe kognitív Tudományi központ

A TEOrETiKus és AZ OTTHOnOs CsÁnyi

Csányi vilmost valamikor az 1970-es évek elején ismertem meg, két igen eltérő kontextusban. Mindkettő olyan, hogy máig jellemzik vilit; akkor ezt, mint kezdő pszichológus kolléga természetesen még nem tud-tam. Mindkettő lenyűgözött, s örök csodálójává tett.

Az első a lenyűgöző elméleti ember. ismertem már Csányi első etológiai munkáit, de személyesen még nem találkoztunk. 1978 őszén szervezett a PAB és a POTe egy igen érdekes konferenciát,* melyen a filozó-fusok és jogászok mellett az igazán érdekes résztvevők az akkor újító neurobiológia és etológia képviselő voltak, Grastyán endrétől és ádám Györgytől kezdve Csányi vilmosig és Czeizel endréig. A téma igazából a biológia és az emberkép viszony volt. vili nyilván akkoriban készítette Az evolúciós általános elméletét. A bölcsész számára, ismerve addigi magatartásgenetika munkásságát, az 1977-es Magatartásgenetikát, és első etológiai munkáit, Csányi a kísérletező természettudós volt. ezen elvárások közepette kiállt a pódium-ra az izgatottan vetítő, s papírjaikat lapozgató előadók sorában egy szál - szerintem, ha van ilyen, A6-os papírral -, s elmondta az evolúció általános elméletét. egy lenyűgöző elméletet arról, hogyan jelennek meg replikatív rendszerek, milyen értelemben tekinthető evolválódónak minden rendszer, amelyben replikáció van. Hogyan küszöböli ki a teljes ismétlődést a kompartmentalizáció folyamata, vagyis hogyan kerüli ki a rendszer azt, hogy mintegy magát ismételve leálljon. Hogyan tekinthető a kultúra és a majd a tárgyak világa is a replikatív rendszerek újabb szintjeinek, és így tovább. nem a leckét akarom felmondani Csányinak, csak azt akarom éreztetni, ilyen lenyűgöző erővel jött át az üzenet egésze.

Lélegzet fojtva hallgattam, azt éreztem meg ott és akkor, hogy az az egész modern biológia, amihez mint ambiciózus ifjú pszichológusok szerettük volna illeszteni a pszichológiát, sokkal nagyobb üzenettel bír, mint az egyedi neurális vagy genetika interpretáció. Hogy itt egy átfogó biológiai világnézetről van szó, amiben a magatartásgenetika vagy az etológia egyedi tényei „csupán” helyüket megtaláló morzsák. ez a szemlélet azóta sem hagy nyugodni, ha eltekintünk a részletektől, ez vitt el karl Popperhez, a szelekciós elméletekhez, s ahhoz a világnézethez, melyben az ember biológiai értelemben vett naturális értelmezé-se nem fenyegetés a többi embertudomány számára, hanem az igazi, az egyetlen út. S ez adta meg azt az intellektuális esélyt is, hogy ahhoz, hogy természetien gondolkozz az emberről, nem kell szükségszerű-en elektródákkal pepecselő elektrofiziológussá válnod. Minden emberi tény s módszer megtalálja helyét a biológiai emberképben. Csányi vilmos közel fél évszázada példaképem ebben.

Csányi vilmos, mint mindenki, aki vele munkakapcsolatba került, egyedülálló módon gregariánus ember. Utánozhatatlan eleganciával és melegséggel illeszti egymásba a személyes (családi) és a jelképes,

tudományos tereket. Ranschburg Jenő vitt el először hozzá egy esti szeánszra, még a veres Pálné utcai lakásba. Jó későn este teázott ott vagy másfél tucat, akkor fiatal biológus és pszichológus, s beszélgetett az imprinting, a kötődés vagy a kritikus periódus fogalmáról. A hangulatra emlékszem, nem arra, hogy mi volt éppen terítéken. A hangulat egyik fele a személyes volt. vili meghitten altató meséket mondott a gye rekeknek, mi teásbögrékkel ültünk az amerikai hajóládákon, s valahogy világos volt, hogy mindezek a téráthágások különös cinkosságot teremtenek. A hangulat másik fele, s ezt azután sokszor átéltem Gödön is, az első kutyapróbálkozások kapcsán, a tudományos minőségelv és az összetartozás kapcsolata volt. nem tartottuk jónak a létező hazai tudományt, de nem azzal töltöttük az időt, hogy önkifejező mó-don szapuljuk, hanem a pozitív új tartalmakkal. Azzal, hogy a viselkedéskutatás friss, nyitott módszerei a fejlődés meghatározóinak nem iskolamesterszagú vizsgálata egymásra utalja az etológiát és a pszicholó-giát. A személyes hangulat, a családi, otthoni közegben születő együttgondolkodás, ami azóta is jellemzi Csányi vilmos műhelyeit, örök életre szóló tanulság volt. Az egyik oldalon annak tanulsága, hogy meg lehet őrizni az újító igényű integritást a legnehezebb körülmények között is, csak valóban egy csapat kell hozzá. A másik oldalon pedig annak felismerése, hogy a fizikai értelemben is családias közeg melegsége lehetővé teszi, hogy akár egyet nem értve is együtt maradjunk, mert érzelmi biztonságunk van a szellemi partnerekkel.

A lenyűgöző erudíciójú elméletalkotó, s a tudás kis közösségeit a családias meleg köré szervező, eto-logikusan élő Csányi számomra máig a tudás, a tudós, és az élet követendő mintái.

* vereczkei Lajos és Jóri János szerkesztésében jelent meg a kötet 1979-ben Filozófia-ember-szaktudományokA marxista filozófia emberkoncepciója és a szaktudományok mai eredményei, Pécs (Akadémiai 1979) címmel. A konfe-rencia 1978 november 27-29-én került megrendezésre.

66 67

diplomamunka reményében 1992-ben látogattam ki első ízben Alsógödre, az etológia Tanszékre. Harmad éves biológus hallgatóként annyit tudtam erről a helyről, hogy itt folyik kísérleti munka halakon, és ez jelentette az elsődleges vonzerőt számomra. Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak a szakdolgo-zatomat, hanem a doktori disszertációmat is itt fogom készíteni, sőt, egyszer majd a Tanszék oktatója és kutatója lehetek.

Azon az első napon az etológia Tanszék két munkatársával találkoztam, Miklósi ádámmal és Altbäcker vilmossal – történetesen két későbbi témavezetőmmel. Habár akkor kifejezetten a paradicsomhalak mi-att jöttem az etológia Tanszékre, nem felejtem el Altbäcker vili sejtelmes invitálását, hogy lássak „igazi ál-latokat” is – ez az akkori „halház” végében leválasztott kicsiny „nyulas” szekciót jelentette.

Csányi vilmos professzor úr kognitív etológiai kutatócsoportjához jóval később volt szerencsém csat-lakozni, röviddel a doktori iskola befejezése után. ekkoriban hallottam emlegetni híres mondását a kuta-tóvá válásról, miszerint az etológia Tanszéken „tábornokképzés” folyik. Sokszor töprengtem azon, vajon pontosan mit is jelent ez. Az évek során aztán kialakult bennem egyfajta „tábornok-kép”, amellyé szerin-tem a kutató-tanároknak válniuk érdemes.

Legmaradandóbb emlékként az utóbbi tíz évből a diákjaimra gondolok. Az etológia Tanszéktől kapott legértékesebb tapasztalat és ajándék az az élmény, hogy amint nem is olyan régen professzoraim az én kezdő lépéseimet irányították, most én vezethetem kiváló diákok kutatómunkáját. nem tudom, hogyan kellene egy igazi „tábornoknak” érezni… én elsősorban szeretetet és hálát érzek a diákjaim iránt, amiért bíztak és bíznak bennem és megajándékoznak tehetségükkel, hogy együtt alkothatunk és fedezhetünk fel olyan titkokat, amelyeket eddig senki sem tudott. Témavezetőként nincs annál felemelőbb élmény, mint amikor látom a rám bízott fiatalokat lassanként túlszárnyalni engem. Az etológia Tanszék kutatója-ként és tanáraként ismertem meg azt a büszkeséget, amit akkor érzek, amikor tanítványaimból sikeres etológus, kitüntetett tudományos újságíró, vagy akár nemzetközi elismertségű szoftverfejlesztő válik.

„Tábornoknak” lenni első pillantásra magányos foglalkozásnak tűnhet. Beosztottak és vetélytársak kö-zött nem sok tér marad minőségi emberi kapcsolatokra. Számomra az etológia Tanszék „tábornokképző-je” mégis éppen ez utóbbit tette lehetővé: a kezem alatt felnövő diákok a legjobb értelemben kollégák és barátok is egyben. Mindezen évek során ezért, hogy idáig juthattam és képessé váltam felismerni ezen értékeket, a legtöbbet tanáraimnak köszönhetem: Csányi vilmos professzornak, Miklósi ádámnak és Altbäcker vilmosnak.

Pongrácz Péteradjunktus, eLTe, etológia Tanszék

20–75 éVFOrduLórA

Tálas Annamáriatudományos dokumentumfilm rendező, Real Pictures, Sydney

A Mi CsÁnyi ViLMOsunK

kimondani is sok, 23 éve találkoztam először Csányi professzor úrral. Lakásán kerestem fel, mint a Hármas Csatorna ismeretterjesztő sorozat első szerkesztője. A hetente kétszer jelentkező, hosszú éveket és elnök-váltásokat túlélő sorozattal azokat a diákokat szoktattuk képernyő elé, akiket nem hozott lázba az iskolai oktatás es „kulcsos gyerekként” leginkább az utcán lógtak suli után.

Mielőtt az iskolatelevízióba kerültem pár évig magam is tanítottam 14-18 eveseket, s ez máig feledhe-tetlen, örömteljes élmény maradt. A tudományba való bepillantás mindig érdekes, olykor vicces és nem ritkán felemelő volt, s diákjaimat ennek megfelelően tanítottam. Az iTv-nél aztán a lehetőség nyílt arra, hogy ne csak néhány osztállyal, de az ország fiatalságával is megoszthassam az élményt. Így aztán a fel-adat nem tűnt megvalósíthatatlannak, ha – és ez nagy ha volt – sikerül találni egy kutatót, aki a kamaszok nyelvére is le tudja fordítani a sok érdekességet.

Talán főnökünk, kelemen endre ajánlotta, Csányi vilmost – erre már nem is emlékszem, csak arra, hogy mennyire meglepődtem a dolgozószobába lépve a nagy akváriumot szinte teljesen betöltő szürke hal-tól. Rögtön meg is kérdeztem – nem magányos? – Professzor úr megfellebbezhetetlen nemmel felelt, s ekkor ébredtem rá, komoly titkok tudójával állok szemben. A visszatérő látogatások nemcsak az éppen adott témához – evolúció, etológia – adtak kimeríthetetlen ötleteket, de fontos szerepet játszottak a so-rozat formálásában, bátorítottak egy új műfajban való gondolkodásban. Míg a Hármas Csatorna hamar népszerű lett a fiatalok körében a konzervatívabb kutatók nemtetszessel fogadtak, de Professzor úr hatá-sára hamarosan ez is megváltozott.

Érdekes visszagondolni, hogy eleinte férfi főnökeink előtt kardoskodni kellett Csányi professzor televí-ziós szereplése mellett, és nem értették, hogy kolléganőimmel miért találjuk őt olyan vonzónak. S milyen igazunk volt; immár évtizedek óta egy egész ország szereti. S milyen jó, hogy ahogy az angoloknak ott van david Attenborough, nekünk itt van a mi saját Csányi vilmosunk. Éljen kreativitása teljességében sokáig!

68 69

Topál JózsefMTA Pszichológiai kutatóintézet, Összehasonlító viselkedéskutató Csoport

HOGyAn LETTEM ETOLóGus?

„Mi leszel, ha nagy leszel kisfiam?”Bizonyára mindenki számára ismerős ez a felnőtt-gyermek társalgásban gyakran elhangzó, mellesleg

unalmasan sztereotip kérdés. emlékeim szerint kisgyermekként nekem is nemegyszer feltették ezt a ro-konlátogatásra érkező nagynénik nagybácsik, vagy később az óvónéni, illetve tanító néni. Mindmáig azért emlékszem ezekre az egyébként teljesen hétköznapi szituációkra, mert mindig nagy megelégedettség-gel nyugtáztam azt az értetlenkedő meglepetést, ami a kérdésre adott feleletem eredményeképpen ült ki a felnőttek arcára. A válasz ugyanis, amit nagy magabiztossággal ilyenkor kivágtam nem volt besorolható abba a „tűzoltó – színész – nyomozó – focista” vonulatba, amire általában egy magamkorú kisgyermektől a kérdező számíthatott.

„etológus!” – mondtam magától értetődő természetességgel és lestem a hatást. És ez nem azért volt így, mert szerettem és kerestem volna a feltűnést, hanem mert már kora gyermek-

koromtól kezdve valóban elvarázsolt az élővilág sokszínűsége, az állatok viselkedése. Ráadásul akkoriban már hallottam – később olvastam is – néhány olyan emberről, akik abban a szerencsében részesültek, hogy foglalkozásuknak tekinthették az állatok viselkedésének megfigyelését, s köztük volt egy magyar név is – Csányi vilmosé.

Az évek múlásával azonban a jövőbeni pályámat illető gyermeki magabiztosságom nyomtalanul elpá-rolgott, és az egyetemre kerülve biológus hallgatóként már hajlamos voltam hajdanvolt etológusi ambí-cióimra úgy tekinteni, mint valamiféle naiv gyermekkori álomra. Magam sem tudom miért, nem tartottam reális lehetőségnek azt, hogy az 1980-as évek közepi Magyarországon valaki etológusként keresse a kenye-rét. Bár továbbra sem vonzott a növényvilág, vagy a biológiának azok a prosperáló és „komoly” tudomá-nyos karrierrel kecsegtető területei, mint a genetika vagy a biokémia, inkább az állatökológia felé nyitot-tam. Már viszonylag korán, az egyetem első éveiben leendő szakdolgozati témát is választottam magam-nak a 19. század közepéig Magyarországon is szép számban élő hódok visszatelepítésének lehetőségével foglalkozva.

Az egyetem harmadik évét tapostuk sorstársaimmal, amikor egy félév erejéig kötelességünk és lehető-ségünk volt etológia előadásokat hallgatni. Bár évfolyamunk családiasan kis létszámú volt (tizenegyné-hány fő), az előadásokat a nagy létszámú biológia tanárszakos évfolyamokkal összevonva, biológusok számára szokatlan módon egy nagy teremben, váltott előadókkal, nagy tömegben hallgattuk. Így utólag bevallom, nem tulajdonítottam különösebben nagy fontosságot az előadások látogatásának, gyakran volt, hogy „akadt fontosabb dolgom is” és jó, ha az előadások felén részt vettem.

Így érkezett el a vizsgaidőszak 1986 decemberében, benne még karácsony előtt, elsők között az etoló-gia kollokviummal. Életemben ekkor zarándokoltam ki először (és akkor még azt hittem utoljára) a Gödi Biológiai állomásra, és nyugodtan várakoztam a vizsgára annak tudatában, hogy jól felkészültem – hiszen

ennyivel tartoztam gyermekkori szerelmemnek az etológiának. Bár többen vizsgáztattak párhuzamosan, a véletlen úgy hozta, hogy Csányi professzorhoz lettem beosztva, így azután egy kis extra adag adrenalin azért volt bennem, amikor rám került a sor.

A vizsga a professzorról keringő rémhírekre rácáfolva kellemes légkörben zajlott, a tételem ismerteté-sét néhány perc elteltével félbeszakította, és érdekes, gondolkodtató kérdéseket feltéve élénk beszélge-tés alakult ki közöttünk. A vizsga végeztével miután beírta a jelest az indexembe hirtelen nekem szegez-te a kérdést:

– van már szakdolgozati témája?– igen – válaszoltam határozottan. – A hódok Magyarországra való visszatelepítésének lehetőségével

foglalkozom.Ő azonban mit sem zavartatva magát folytatta: – És nincs kedve hozzánk jönni szakdolgozni?A kérdés teljesen váratlanul ért. nemcsak azért, mert bár volt szerencsém nem egy vizsgát jeles minő-

sítéssel letenni, egyetemi hallgatói pályafutásom alatt soha más vizsgáztató nem tett ilyen ajánlatot ne-kem, hanem azért is, mert éppen ő és éppen ebben a helyzetben tette fel ezt a kérdést. ezzel ugyanis villámcsapásszerűen újra élesen felidéztette bennem a régen leminősített gyermekkori vágyálmot és világosan éreztem, hogy erre az invitálásra csak egyféleképpen lehet válaszolni. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Szakdolgozóként azután hamarosan közelebbről is megismerkedhettem azzal a Csányi féle sajátos, a darwini evolúciós látásmódból és a lorenzi természetbúvár attitűdből kikevert látásmóddal, amely életre szóló hatást gyakorolt tudományos pályafutásomra, és amelyből mind a mai napig gyakran merítek inspi rációt.

Hát így lettem én etológus. néha még ma is gondolok arra, mi lett volna, ha a „Tanár Úr” akkor nem érez rá, és nem teszi fel ezt a

bizonyos kérdést...És hogy mi lett a hódokkal? Bevallom nem éreztem lelkiismeretfurdalást amiatt, hogy elhagytam őket,

és könnyen lehet, hogy a hódok is jobban jártak így. A történethez tartozik, hogy mintegy tíz évvel ké-sőbb az én fontosnak gondolt „szaktanácsaim” nélkül is visszatelepítették a hódokat, s ma már több száz egyedből álló populáció él hazánkban.

70 71

Amióta az eszemet tudom, mindig állatokkal szerettem volna foglalkozni. kisgyerekként azonban még nem sejthettem, hogy az egyik leglehetetlenebbnek tűnő álmom fog valóra válni….

Az első konkrét emlékeim a jövőmet illetően, általános iskolás koromhoz kötődnek. ekkor ugyanis el-határoztam, hogy a világ összes kóbor állatát majd befogadom, és mint egy nagy-nagy család, együtt fogunk élni (ekkor persze még nem gondolkoztam el azon, hogy ennek kivitelezése több akadályba is ütközhet). Ahogy nőttem és értelmesedtem, letettem gyermeki elképzelésemről és konkrétabb felada-tokra koncentráltam: elhatároztam, hogy állatorvos leszek, mégpedig olyan, mint James Herriot, aki akár az éjszaka közepén is megküzd a sarkvidéki jeges széllel, hózáporral, útakadályokkal, hogy segítségére siessen egy szülés közben megrekedt borjúnak. Csodáltam az elszántságát, kitartását és alázatát e nemes hivatással szemben… később azonban rá kellett jönnöm, hogy a „szívem” nem mindig elég erős ahhoz, hogy az állatorvosi teendőknek eleget tegyek (és persze a felvételi bizottság elutasító válasza is nagyban hozzájárult döntésemhez), ezért biológusi pályára „tévedtem”. Már a felvételikor tudtam, hogy én az etológia Tanszéken szeretnék majd szakdolgozni, konrad Lorenz, valamint Csányi vilmos könyvei ugyan-is felkeltették érdeklődésemet az állati viselkedés vizsgálata iránt. Sajnos az első két évben annyi mindent kellett a fejembe erőltetni, hogy csak a szakirányválasztásakor merészkedtem fel először a Tanszékre (ezt a döntésemet azóta is bánom).

A kutyás csoporthoz csatlakoztam, ahol még nem sejtettem, hogy az egyik legnagyobb vágyam fog valóra válni. Csatlakozásomat megelőző évben Csányi Professzor Úr ugyanis megkereste a gödöllői far-kasembert, Horkai Zoltánt, hogy szeretnének egy kutya-farkas összehasonlító etológiai vizsgálatot vé-gezni, amihez szeretnének kisfarkasokat nevelni. végül is, ebben a kutatómunkában vehettem részt a későbbiek során legnagyobb szerencsémre. Azóta ugyanis (és ennek már több mint 8! éve) az állatpark részéve válhattam, megtaláltam Zoli személyében azt a bizonyos ’foltot”, akit minden ember egész éle-tében keres (hol találok még egy olyan embert, akit nem zavar, ha egy 50 kg-os vaddisznóval vagy kis medvével kell együtt aludnia).

Tulajdonképpen teljesült tehát az álmom, rengeteg vadállattal élhetek együtt, akikről és akiktől folya-matosan tanulhatok. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Zoli élete is gyökeresen megváltozott kö-szönhetően Csányi Professzor Úrnak, hiszen ha Ő nem keresi fel annak idején a közös munka reményé-ben, ma nem ismerne engem…

Újváry dóra Phd-hallgató, Szent istván egyetem

Horkai Zoltánállatkoordinátor

HOGyAn LETTEM ETOLóGus?

Vámos Tiborakadémikus,

a SZTAki intézeti Tanács elnöke

Csányi vilmos (sz.: vili) sokarcúságának egyik bizonyítéka, hányszor és főleg hányféleképpen találkoztam vele eddigi életünkben. Az elejét nem ismerem, mivel egy évtizeddel számlálok többet, nincsenek iskolai történeteim róla, de még az ifjú biokémikus laboratóriumi tudományos pontossága, figyelme és kitartá-sa életreszóló nevelésének sem voltam tanúja.

Az én Csányi-történetem a híres paradicsomhal-kísérlettel kezdődik, azaz már az etológussal. A hatva-nas években nagy fordulatot hozott a primitív élőlények neurológiai vizsgálata, annak az evolúciós tény-nek a bizonyítása, hogy a magasabb formációk, így az ember is abból a kezdeti viselkedés-válaszkészlet-ből építkezik, amit ezeknél az eredetekhez közelebb állóknál vizsgálhatnak. nobel-díj is született ebből a felfedezésből, aminek igazságát és sokoldalúságát nemcsak a gyorsan fejlődő eszköztechnikával, hanem szellemes ötletekkel is erősíteni kellett. nem lehet például egy octopust közvetlenül interjúvolni, hogyan érzi magát, szokott-e félni, vagy okoz-e kéjes örömet egy zsákmány elejtése, kínlódásának vonaglása. ebben az izgalmas rejtvényjátékban tűnt ki Csányi paradicsomhal-kísérletének ragyogóan szellemes és sokatmondó, ugyanakkor egyszerű ötlete.

ez a kísérlet sok további gondolatot indított el bennem a megértés problémájához. ezzel (már nem a paradicsomhallal) foglalkozom ma is, az emberi és a gépi megértés igen gyakorlati problémájával, a kettő viszonyával, ami sok érdekes és meddő vitát gerjeszt a robotok ötlete és technikájának kezdetei óta, a számítástudomány egyik alapkérdéseként, amit az alapító óriások, Turing és neumann is igyekeztek megfogalmazni. A paradicsomhal és társai nagyot segítenek, hiszen itt nemcsak a biológiai, hanem a működési, elvi alapokhoz is közelebb juthatunk. Ahhoz, amit úgy tudok fogalmazni, hogy a megértés egyfelől egy igen primitív technikai fogalom, annak tudomásulvétele és feldolgozása, hogy a külső hatá-sokra milyen választ kell adni, így szeretett hasonlatom, a lift is megértő konstrukció, mindent megért és mindenre reagál, amit egy felvonótól ésszerűen el lehet várni. Másfelől a természet evolúciós folyamata-inak végtelenségéből következik, hogy a filozófiai probléma agnosztikus válaszhoz vezet, nincs végső bizonyíték sem a gépi megoldások emberi tökéletességének és tökéletlenségének teljes szimulálási le-hetőségére, sem annak ellenkezőjére, de még arra sem, hogy mi lesz az emberből, mint az evolúció pil-lanatnyi (tízezer években mért pillanatnyi) állapotából?

vili továbblépett, és a maga kérdésfeltevéseinek szélesítése érdekében megalapította a magyar eto-lógiai iskolát, és ezen belül is az emberhez történelmileg legközelebb álló lénnyel, a kutyával foglalkozott, a kutyát kérdezgette, és fejlesztette ennek az interjúproblémának nagy tudományát.

72 73

A kutya-probléma kétfelé ágazott. Az egyik, nem meglepetésre, az ember volt. A póráz másik vége, amiből nemcsak tudományos cikkek, hanem súlyos példabeszédek is születtek, főleg a kentaurbeszédek formájában, a mai ember állati örökségéről, ennek leküzdhetetlenségéről és meghaladásáról is, amit az emberek és a csimpánzok viselkedésének összehasonlításával illusztrált egy zsúfolt, valódi és virtuális 6-os villamoson.

A másik ág a kutyafigyelő leírt megjegyzéseiből kerekedett, szépirodalomi ihletés formájában. Ugye logikus? Főleg egy Csányi vili-szerű unikális evolúciós produktum esetében!

közben azért a találkozások különböző, de a szép és igaz keresésének értelmes maskaráiban: Csányi a Magyar Tudomány főszerkesztője, én egyik szerkesztőbizottsági tagja, Csányi elnöke a nagy és szép élet-műveket elismerő Hazám díj kuratóriumának, én itt is tagként, majd egy újabb nagy fordulat során utód-ként. A fordulat most már a szépirodalmi kirándulást követő regény megírása. Folytatása következik. Folytatása következzék!

Szerkesztő: Miklósi ádámkötetterv: Makovecz BenjaminSzöveggondozás: kubinyi enikőA hátsó borítón: nógrádi táj (M. B. felvétele)

© eötvös Loránd Tudományegyetem etológia Tanszék

74