1

A 8. g osztály művei(2017-2018.)

2

Áprily Lajos: MárciusA nap tüze, látod,a fürge diákota hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.Csengve, nevetvekibuggyan a kedves egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradttó vize árad,néma kutakban a víz kibuzog.Zeng a picinykeszénfejü cinkevíg dithyrambusa: daktilusok.

Selymit a barkamár kitakarta,sárga virágját bontja a som.Fut, fut az árama déli sugárbans hökken a hó a hideg havason.

Barna patakjanapra kacagvaa lomha Marosba csengve siet.Zeng a csatorna,zeng a hegy orma,s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?

Áprily Lajos: Március című verse alapján (8.g)

Juhász Levente: Március

A nap sugarai táncolnak az égenDe az ifjak még nincsenek kint a rétenEgy diák felmászik a hegyreÚgy néz a napra, mint gyerekek a meggyre.

Kiszáradt tónak újra lesz vízeMint betegségből felépült embernek színe.Madárka dalol gyönyörűen, szépenfiókáinak ebédet gyűjt éppen.

A virágok új termésre hajtanak éppenAzt remélik, átvészelik a tavaszt épen.Gyönyörű virágok, színes szirmok, Úgy virítanak, mint vázában a zászlók.

Hallod-e a március hangját?A tölgyek, rétek, legelők moraját.Azt, ahogy az olvadt hó a tóba ömlikÉs azt, ahogy a tavasz nagy léptekkel érkezik?

3

Gyémánt Csaba: MárciusEljött már a hétvégeMindenki öröméreEgyütt mennek játszadozni.Nem kell már a padban fáradozni.

Örülnek a gyerekek a melegnek,A fák is vígan rügyeznek.

Csicseregnek a madarak,Halak úsznak a patakban.

Játszanak ebben a nagy melegben,Kirándulni mennek a hegyekbe.Úgy csicseregnek a madarak,Mint ahogy a kórus dallama.

Busa Balázs: A tavaszi tájGyönyörű a napsütés, kicsalja a diákota diák pedig a barátot.Játszadozva futnak a hegyen,és a távolba kiáltoznak szüntelen.

Az öreg tó alja rég ki van száradva.Jó mély a medre, alig látszik a ________Nagyokat ordítanakszinte örökké hallatszik.

Egy madár száll a tóparti fára,vígan, dalolva.Gyorsan telik az idő,hirtelen lesz este.

Hosszú a folyó sok kanyarral,a partján indulnak haza.Olyan tiszta a vize,látszik a barna alja.

MárciusFut a gyerek a hegyremint kutya az ólbakiment, kiálltés ordított nagyot.

Szárad a pocsolyaakár a tó nyáron.A halak pusztulnakde jövőre megújulnak.

Nyílik a toboz a napsütéses nyárbanaz erdőben fut egy rókaa sok hazugság lepereg róla.

Csobog a patakMadarak úsznak rajta.A madarak elrepülnekmint én a szabad levegőben.

Bali Dominik: MárciusMár olvad el az utolsó hóréteg.Kár, hogy a legjobb barátom is elmegy.Ki ott volt velem jóban, rosszban,Mi voltunk a hó urai.

A madarak már csicseregnek,A méhek már zümmögnek,de a virágokalig dölöngélnek.

A boldogság mellett van rossz is:Hóembermaradványok, fél pár kesztyűk.Jön az este sötétséggel,Szomorúsággal, lámpaoltással.

Nehéz felkelni azzal a tudattal,megint iskola barátom nélkül,Reggel még fáznak a fák,és a fű, mint a fagyasztott rizs.

4

Snóbl Ramóna :MárciusA nap tüze kicsalta,Kicsalta a gyereket a hegyre,boldogan kiáltvanéz a szomszédos kertre.

A régi kiszáradt tóújra árad már

a boldogan kiáltócinke is örül már.

Nyílik a som, sárgul a rétsiet a barna patakja a Maros felé.zeng a hegy orma, mint a csatorna mégugye érzed? Még ezt is mellé.

Hofer Zsófia: MárciusA nap újra ontja az éltető fényt,S egy csapat gyerek játszik a dombtetőn kint.Pattog, forog, száll a labda,Közben belekezdenek egy vidám nótába.

Az élet, mint a tűz újra fellobban,És minden élő szív örömmel dobban.A madarak a fákon dalra fakadnak,Hiszen a napos égen újra szárnyalhatnak.

A fák rügye kipattan újra:A barka, a fűz, s rózsa is virágát bontja.Így a rigófüttyös levegőt virágillat lepi el,Melyből a dallamos illatot a pajkos szél cseni el.

Jégpáncéltól szabadulva csobog a kis patak,Majd – mint a gyerekek a dombon – vidáman tova szalad.A jéggel, a hóval együtt elolvadtak a gondok,A természet újraéledt és mindenki boldog.

Kok Jázmin: MárciusZöldbe borul a természet,Az élővilág valójában termékeny.Virágokban bővelkedik,egyre jobban terjeszkedik.

Az erdőlakók is előbújnak,a kis porontyok már kurjongatnak.Tőlük zeng-bong az erdő,hangjuk csak úgy kerekedő.

Elolvadt már a jég,ennek örül minden nép.Úgy omlanak le a vizek,mint a szaladgáló gyermekek.

Fülöp Péter: MárciusÉppen hétágra süt a napS egy kisgyerek rövid gatyát felkap.Kifut a mezőre,A mező akkora, mint a sztyeppe.Felmegy egy kis hegyre, inkább dombra,Amin egy nagyot kiálta.

Régen kiszáradt tóMost kiáradt itató.Az áradásra felkel egy cinke,Hangja nagy, de teste picinyke.Olyan szépen mondott szerenádot,Hogy én a kezemből adtam neki kalácsot.

Kivirágzik minden, eddig kiszáradt kóró,Nem fagynak meg, mivel a nap forró.Olvad a fagyos hó,Régen kiolvadt már a tó,Havas dombtetők veszik le a hókendőt________________________________

Barna patak gyorsan csobog.Maros folyó lassan cammog.A kis patak beleömlik a folyóba,A nagy folyó hangosan zúgvaMegkérdezi tőle:Ugye boldog vagy te?

5

Koszoru András: MárciusVégre eljött a meleg!Amelyre sokan szőttek tervet.Volt, aki hegyet mászott,és olyan is, aki barlangot ásott.

Kiszáradt a tó vize,belőle egy gyerek sarat szedett.Megduzzadt a helyi patakÚsznak benni helyi halak.

A szép mezőkets a virágot szedőket boldogítja a meseszép tavasz,Március szépsége, mint egy virág, nincs rá panasz.

A friss vizű patakmesszire ballag.S hallod a vizet? süvít és cseng, hangját hallva a szíved nem zeng?

Schreiber Ádám: MárciusJó az idő, meleg van,A hegytetőn valaki fent van.Egy fiú az, ki nézi a tájat,S gyönyörködik, mily szép a tavasz.

Egy régi tavat lát,Melyet kiszárított a tüzes nyár.Ennek megmaradt vize, márA kutakban folydogál.

Minden madár csiripel,Dicshimnuszt énekel a cinke,A barka már nem selymes,Mert a sommal virágozni kezdett.

Az elolvadt hó, mint víz folyik,Egy csillogó barna patak is,A Maros vizébe torkollik.Zeng a vidék, és vele együtt a szíved is.

Móricz Bercel: MárciusJön a tavasz, március van!A diákok vidámabbak,februárnak vége már,a tél lassan odébb áll.

Az idő kezd melegedni,s a madarak is kezdenek visszatérni.Jöjjön már a nyár!Az összes gyerek így kiált.

Napról-napra jobb a kedv,ahogy az idő melegebb.A virágok rügyeznek,s a gyerekek is kedvesebbek.

A fürge patak csak megy,mint a piacon a meggy.A nagy Maros lassan döcög,mint ahogy a lassú motor pöfög.

Istenes Dániel: Végre itt a tavaszKinyilt újra a gyöngyvirág,Hazaértek a gólyák.Meghozták a tavasz első napsugarát,Olvadozik végre a hó.

Egy gyermek, mint ördögszekér fut a mezőre, Örömében táncot lejtve.A folyók ismét megtelnek vízzel,Olvadozik végre a hó.

Új életek születnek,A szomszédban bárányok születtek.Lábuk még gyenge sárba tapad,De végre itt a tavasz

6

Vadász Richárd: MárciusA tél, mint egy százéves háború,zord, rideg és hosszú.Nyári jóban zölden virító fák színüket vesztik,kedvtelen, egyhangú vidéken, szívem bánatba esik.

Mikor jön már a megváltó tavasz?Mikor simogatja meg a Nap az arcomat?Amennyire a tavasz léte feledésbe merült rég,Olyannyira a napsugár víg szava vissza kél.

A háborúnak végén eljő’ a béke, és csend honol,Közben az újjászületés melegen ölelő szele életet hoz.új élet veszi kezdetét a tavasz idején,Kihuny a zordság lángja, s az öröm barátságos tüze veszi át az ő helyét.

Etl Zsombor: MárciusA Nap sütve néz le a hegy tetejéreA diák futva megy fel örömében.Március megjött, a háztető már nem havas,A gólya fészkel, megjött a tavasz!

A megolvadt hó tölti a tavat,A cinke örömében dalra fakadt.Som és barka virágzik a napsütésben,Gyönyörű ezüst halak úszkálnak a vízben.

A víz nagy sebességgel robogMint egy nyomozó, ha megvannak a nyomok.A víz csobog a völgyek, hegyek alatt,Örömében minden madár dalra fakad.

Kiss Balázs: MárciusA tisztás felé bandukolva azon töröm fejem,„Ilyen évvégivel mi bánat lesz velem?”

De minden gondom, bajom elillan miattad, Nap,Üde sugaraitól úgy érzem, a nyár eljő hamarabb.

Gyorsan szedem lábaimat, jaj, mi ütött belém?A tisztás víg látképe tárul ki elém.

Bolondosan szökkengetek, kivirul a rét,Örömömben kiáltozok: „Ó, de szép a lét!”

És a patak csak folyt és folyt,Mint a kék blúz, mit nagyi horgolt.

7

Illényi Dorottya: MárciusMegjött a tavaszA kis ravaszEltűnt hónak tengereItt a tavasz kezdete.

Madarak énekeMint virágok életeKezdődik megint újraÉletnek a húrja.

Minden ébredElindul az élet

Most született állatokMár virágoznak ágak ott.

Elolvad a hóJaj, de jóA kiszáradt patakVize megdagad.

Felébred a rétOly csodaszépSzorgos méhekGyűjtik a mézet.

Pokrovenszki Bence: MárciusItt a tavasz,gyerekek mondják a télnek: Szevasz!Fut a tél,mint a gyerek, ki kutyától fél.

Futnak a gyerekek,futnak a kerekek,leszalad a patak,mint gyerek torkán a falat.

Csepeg a víz,mikor a tavasz hív.Vidám a nap, vidám a madár,mint mikor a gyerek vidáman kiált.

Vége a télnek,mint mikor a denevérek a naptól félnek.Jön a tavasz, s a télnek kiáltjuk: Szevasz!

Garai Levente: MárciusNapsugárban fürdenekA még kopasz meggyfák,Lacsakos talaj mindenütt,Olvadozik a hegyhát.

Kismadárka csicseregEmberi fej felettEzzel jelet adván arra,Hogy üldözik a telet.

Szaladgáló gyerekekKezükben két bödön,Mely tele van cukorral,Így hatalmas az öröm.

Gál Viktória: MárciusKisütött a nap,így a világ sok meleget kap.

Virít a sok madár,itt-ott egy-két kiskalács.

A virágok is kelnek,így a világ is szebb lesz.

S minden gyermek csakúgy baktat,mint az édes vizű, selymes patak.

8

Baricza Evelin: MárciusItt a tavasz, itt van mármindenki csak vidul ám.

Sok, sok madár dala szállA sok gyermek szaladgál.

Siet már a kicsi patakvén folyóba vígan szalad.

Igyekezzünk ki a rétre,Hiszen itt a tavasz végre!

Muskáth Anna: MárciusDiákok futnak fel a hegyekre,Vidám kacagásuk elhangzik messzire.

Tó vize újra csendesen csobban,A kutakból a víz a földre kiloccsan.

Mint fuvola, zeng a rétek fölött:cinegemadárhang száll a felhők között.

Sárga somvirágok csendben nyílnak,Pihepuha barkák bokrokon virulnak.

Napsugár szalad a havasokon,Sok-sok hólé folyik le a patakokon.

Kis patak szalad a köveken át,Lomha folyóban folytatja utazását.

Sok hang visszhangzik a hegyek között,Hatalmas hangzavar erdők-rétek fölött.

Mindegyik ember lelkéből dalol,Állatok serege hangosan válaszol.

Örüljünk együtt csengőn nevetve?Mígnem megkérdezhetjük: „A szíved zeng-e?”

Mogyorósi Péter: MárciusSüt a napa hóesés idén is elmarad,Kezdenek kiszáradni a kutak,A patakok sebesen futnak.

A virágok újra felkelnek,A madarak dalolnak, mint anyuka a gyereknek.

Elöntik a tájat a kellemes hangok,Elmennek sebesen, ezek a fagyok.

Jön a tavasz, előbújik a róka, ki ravasz,visszajön az összes madár,itt van a tavasz, az ám!

Fenyvesi Zsuzsanna: Március

Elmúlt a tél, jön a nyár,Minden gyermek vígan jár.Márciusi reggelenA nap süt a hegyekben.Egy kisdiák ki is állt,Hogy majd jó nagyot kiált.

Olvadnak a hómezők,Még fent is, a hegytetőn,S folyik is a víz merészen,

Egy tó duzzad serényen.Cinke dalol ághegyen,Mint a tavalyi évben.

A virágok kinyílnak,a kertben virítanak,S egy csilingelő patakItt a Marosba szalad.Ránevet a tavaszra,Fogócskázik magába’.

9

Zsinka Ildikó: MárciusSüt a nap, szinte éget,Egy diák fut a szabadban,Az arcán mosoly, de tényleg,Nevet, de jó hangosan.

Elindul a víz,megtölt patakot, medret,S mint aki mindent visz,Egy cinke örömhimnuszt zenget.

Rügyeznek a növények,Látom is már a képet,A cseresznyefa a virágát bontja,Ezt a látomást semmi sem rontja.

Képtelenség, még is érzed.Érted a tavasz akaratát?Látom a hegyről lezúduló vizet,Hallod a március suttogó dallamát?

Hamrák Mihály: MárciusDombtetőn játszott,boldognak látszott,felért a tetőre,leült a fűbe.

Elcsodálkozott szépen,mint a téli holdfényen,gyönyörű volt a látvány,mint a szép szivárvány.

Csöndben fütyül a szél,mintha mondana valamit,s pihennek a madarak,csendben odakint.

Etl Márton: MárciusDomboldalakon a nap felkel,több nékem nem is kell,rögvest, mikor meglátom,azonnal vigyázba’ állok.

Március nekem mindenem,mert akkor született gyermekem.Ezt soha el nem felejtem,mert Március egyik szerelmem.

Mikor Márciusnak vége,mintha életemnek lenne vége.Mert Márciussal szerelmesek vagyunk,mert ismét gyermekek vagyunk.

Bognár Anna: MárciusMár olvad a hó a tájon,nyílnak a rügyek a fákon. Kimegyek én is a tájra,felnézek a madárkákra.

Már csiripel a sok fecske,és kint legel a sok kecske.Vígan nézem a világot,és egyszer fel is kiáltok.

A nap kiált nekem vissza,egy tehén a vizet issza.Kis borja ugrál körüle,egy kisfiú áll mögötte.

Egy nyúl nyargal át előttem,ez kacajt vált ki belőlem.Nem tudom, min kacagok épp’,már az arcomba fut a vér.

Csak állok a kert közepén,vígan, tavasz elején.Szeretem ezt a hónapot,mert nekem boldogságot hoz.

10

MárciusEgy napsütéses délután,Egy diák fürgén felfut a hegyre,És a látvány láttán boldogan felkiált.

Körülnézvén, boldogan látván,Hogy a régen kiszáradt tó vize,Valami csoda folytán újra megtelt.

A barka már selymes,A som illata oly kellemes,Mint a kertben nyíló összes virág illata.

A hideg havasokon már-már olvad a hó,Már csak néhány jégvirág pillantható.És a kacagó fiú kedve egyre jobb és üdébb.

A barnás patak a napra kacagvaÁramlik már a Marosba.Hallgatva csatorna és a hegy orma, no mega szíve zengését.

Jenei Réka: MárciusA nap sütA diák csüngnevetve fűzaz égi tűz.

A tó melletta víz felettkavics csillogkagyló villog.

A hó olvada barka porladdéli sugárvízi búvár.

Barna patakkacagva szaladhegyre fentszívünk zeng.

Réti virágcsacsi iáz patak zoboghaja lobog.

Maros sebesréti fenyvescinkeénekvíg az élet.

Sárga somralila kompraszáll a pollenarca póker.

Bubi lentebbharcsa fentebblassú teknősritka kendő.

Virág kinyílleány irigydallam nálatokerdőben állatok.

11

Lőrinc Laura: MárciusDal fogadja, itt a tavasz,kitárul a kék szárny, az ég,trillázva, küllős napsugárba,ezernyi hang kiáltja szét.

„Egyszerre mégis rezzen a táj,Hármat fütyül egy kismadár”Patak a Marosba folyik,Így zeng a hegy orma itt.

Leveles ágról lila virág,sóhajtja szélbe szép illatát.Eljött végre, amire vártunk,Napsütést, jókedvet kiáltunk.

Hazatér lassan minden madár,Fészkével újra párra talál.Fák ezer virágot bontanak,Ezzel jelzik, eljött a tavasz.

Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem című műve alapján

12

Kiss Balázs:A jó tanuló felelKívülállóként nem tudok túl sokat egy jó tanuló felelési szokásairól…Éppen erre gondoltam azon a történelem órán, ahol nagy szerencsémre,nem engem feleltettek.A kiválasztott tanuló egy meglehetősen jó diák volt, mindenből színötös.Csak ültem a padban és csendben hallgattam a feleletet. Az illető azösszes kérdésre válaszolt, én pedig azon elmélkedtem, hogy én is tudnékilyet, ha tanulás helyett nem egész nap lustálkodtam volna.Ahogy ezen elmélkedtem, a feleletnek vége lett és a tanuló ötöst kapottrá. ahogy azonban visszasétált a padjához, különös öröm vagy büszkeségsem ült ki az arcára. Csupán egy apró mosolyt ejtett, majd leült a helyére.Talán nála ez már biztos megszokott dolog.

A rossz tanuló felelAz első hetedikes fzika órámon történhetett az a kellemetlen esemény,amelyen kihívtak felelni. Mondanom sem kel, hogy semmit sem készültem.Gondoltam, hogy mivel még új vagyok az osztályban, a tanár biztosannem feleltet. Nos, ez nem így történt, mivel mégiscsak kihívtak. A tanárnőa termikus kölcsönhatás rejtelmeiről szeretett volna többet megtudnitőlem. Körülbelül tíz perc értelmetlen makogás és szánalmas próbálkozásután megkaptam a végítéletet: elégtelen. Szomorkás történet…

Koszoru András: A rossz tanuló felel6. osztályba jártam, amikor a rajztanárnő kikötötte, hogy tanuljunk.Nézzük át Rómát, a művészeti ágakat, az építészetet, stb. Természetesenérett, kötelességtudó diák módjára semmit sem tanultam. Mentségemreszóljon, hogy ugyanez elmondható volt a diákok többségéről.A rajz volt az utolsó óra, én pedig szinte nem is gondoltam arra, hogyfelelünk. Szünetben alapesetben átfutottam volna, de még ehhez is lustavoltam. Mint kiderült, kb. az osztály fele kiment felelni azon az órán. Mikorengem szólítottak, félve mentem ki. A felelésből nem sok dolograemlékszem, csak egy vízvezeték-rendszerre, amit persze, hogy nemtudtam! Mikor a jegyen gondolkodott a tanárnő, én kettest gondoltam kimagamnak, de csodával határos módon… ő négyest adott.A jó tanuló felelAzt hiszem, hatodik osztályban történt velem ez a kellemes felelés. Atanárnő feladott egy könnyű párbeszédet angolra. Én egyből tudtam, hogykivel mondjam fel. Otthon körülbelül fél óra alatt megtanultam az egészet.Kicsit féltem, hogy a tanárnő majd rossz jegyet ad, mert az óráin tanúsítottviselkedésünk távol áll az ideálistól. Mikor kihívott felelni, én mellettebohóckodtam, grimaszoltam, stb., és észrevette! Ez csak úgy lehetséges,ha a tarkóján is szeme van! Ez már ok lett volna arra, hogy rossz jegyet

13

adjon… Én és a barátom félve mondtuk fel a szöveget, de még ezt isszéttrollkodtuk! Furcsa hangon beszéltünk és idétlen hangokat adtunk ki.Szerencsére, mivel tartalmi hiba nem volt benne, a tanárnő ennekmegfelelően osztályozta. Aznap egy remek élménnyel és egy ötösselgazdagodtam.

Garai Levente: A rossz tanuló felelEgyszer, mikor még hetedikes voltam, betegségem alatt volt egy nehézanyag, amit biológia órán vettek az osztálytársaim. Egy másikosztálytársam sem volt jelen ezen az órán, mert beteg volt. Mindkettentanultuk a füzetbe leírtakat, de ekkor még nem tudtuk, mi vár ránk.Eljött a kedd. Második óra, biológia. Elhangzik a kettőnk neve, hogymenjünk ki felelni. Nagy reményekkel indultunk a táblához, hogy ez afelelet négyesnél rosszabb nem lehet. De a végére kiderült, hogy akettőnk felelete ért egy darab négyest összesen!Elkeseredtünk egy kicsit, de túltettük magunkat rajta. Ebből az a tanulság,hogy ne hiányozz biosz óráról!A jó tanuló felelEgyszer, még hetedikes koromban, olyan január környékén történt ez azeset. Ugye tudniillik, a hetedik év az egyik legnehezebb év (új tantárgyak,új tanárok). Az egyik ilyen új tantárgyhoz kapcsolódik ez a történet. Névszerint a fzikához. Ugye, aki ismer, az tudja, hogy én csendes, szorgalmas tanulóhoz képestolyan vagyok, mint éghez képest a föld. Ezen az órán is hoztam aformámat, és szellemes beszólásaimmal egészítettem ki a tanárnőmondandóját. Ő ezt nagyon jó szemmel nézte, ezért megajándékozott.Hogy mivel? Egy lehetőséggel, hogy a következő órán korrepetáljam azaznapi óra anyagával, természetesen érdemjegyért cserébe.Mindenki arra számított, hogy nem fogok tanulni. De felkészültem.Elhangzik a nevem. Már kacag a fél osztály abban a hitben élve, hogyúgysem tanultam semmit. Nos, a felelet végére kiderült, hogy tévedtek, ugyanis ötöst kaptam.Nagyon örültem a fejemnek. A tapasztalatom ebből az, hogy ha tanulok egy kicsit, akkor jó jegyetkaphatok.Ezt a jó szokásomat máig sem tartom.

Vadász Richárd: A jó tanuló felelÉvekkel ezelőtt, még a 2015/2016-os tanévben, javítási lehetőségetkaptunk bioszból, amit akkor természetismeretnek hívtak. Mindenkinémán ült a padban, egyesek bökdösték egymást, de ezt mármegszokhattuk. A tanár végignézett a fejeken, és egy magasba emelkedőkézen megragadt a tekintete. Ez a kéz egy olyan tanulóé volt, aki

14

maximalista az élet minden területén, emellett kitűnő is volt. Ki szerettevolna javítani a négyest, amit abból a tantárgyból kapott.Előkelően kisétált, mint aki nagyon biztos az ötösben.Elkezdődött a felelet, szokásosan indult, vagyis szinte tökéletesen. aszámonkérés közepe táján a tanár témát váltott, amit a tanulómeglepetésünkre nem igazán tudott. Ment a háborgás közbeni helytelenválaszolgatás, míg a tanár nem intett egy olyat, ahogyan atehetségkutatók zsűritagjai szoktak, amikor öngyilkos hajlamokat vált kibelőlük egy produkció.A tanár ezt tette hozzá: Álljunk meg itt, mielőtt még tovább rontanád afeleletet.Mindannyian meglepődtünk, két okból kifolyólag. Először is, nemszámítottunk ötösnél gyengébb jegyre. Másodszor pedig azért, mert ez ami szemünkben még csak a négyes szintet sem ütötte meg. A tanár mégismegkegyelmezett, és egy „jó” jeggyel leültette. Eme négyes érdemjegyután az illető dünnyögve és a könnyeiben fuldokolva a padjáhozcammogott és belevert egy jó nagyot. Majd magába fordult és hallgatta atanár kritikáját. Na, ilyen az, amikor a jó tanuló felel!

15

Örkény István:

BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonbancsak ritkán fordult elő.Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:- Megvan az utolsó négy sor!Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon vála-szolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találga-tásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidá-man ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyves-boltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül

16

átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kis-gyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

Snóbl Ramóna: Ballada a költészet hatalmárólAz emberek, mint minden nap, ma is a fülkénél kezdték a reggelüket.Mindenki gyorsan lerendezte a hívásait, majd továbbállt. Most éppen egy költő telefonál, a versének utolsó négy sorát mondja. Ahallgató szerint ez nem volt elég jó, inkább szomorú, lehangoló. Viszont atelefonfülkét elgondolkoztatta. Úgy döntött, tovább áll. Elment kisebbfalvakba és városokba, de ott nem bántak vele úgy, ahogy ott, aholeredetileg állt.Végül leállt egy helyen, és csak azt a négy sort ismételte, amimegváltoztatta az életét:Senki sem tökéletes,de ne hagyd, hogy a földbe tiporjanak,állj ki magadért,és éld az álmaidat.

Gál Viktória: Ballada a költészet hatalmárólA férf, aki költő volt, látta sírni a nőt a telefonfülkénél. Nem sokkal ezutánfelhívott valakit, és elmondta, hogy megvan a versének az utolsó négysora. Az ember, akivel beszélt, azt mondta, hogy ez nem lesz jó, írjon egymásikat.Estefelé a telefonfülke fogta magát és elindult. Addig-addig sétált, mígmeg nem látott egy másik fülkét. Átvágott a virágágyáson, ami a másik

17

előtt volt, majd elhelyezkedett mellette. De reggelre már nem volt ott, amásik telefonfülke pedig tele volt virágokkal.A mi fülkénk tovább ment, majd egy virágos rét közepén megállt, ésminden telefonálni akaró embernek csak azt a négy sort játszotta:A hölgynek csakúgy könnye folyt,tudni kell élni az életet,mert egyszer vége lesz,úgy, hogy egyszer váratlan bánatba foly’.

Busa Balázs: Ballada a költészet hatalmárólA körúton állt egy telefonfülke, szép, piros volt. Sokféle ember járt bele,voltak, akik jó hírnek örültek, voltak, akik sírtak a rossz miatt, demindegyiknek ugyanaz volt a célja: hogy telefonáljon, és ebben a fülkesegített nekik.Egyszer a körúton megjelent egy furcsa ember, bement a fülkébe ésfelhívta a szerkesztőjét. Azt mondta: megvan a négy sor. A szerkesztőhallani akarta. A költő felolvasta:Hagyd el otthonod, ne maradj tovább,Indulj el valamerre, sose állj meg,Találj egy párt, aki illik hozzád,Légy vele szabad és sose hagyd el őt.A szerkesztő azt mondta, hogy ez elég lehangoló, írja át. A költő kilépett afülkéből és elment.A fülke persze a verset szóról-szóra megjegyezte. Jött egy kicsit kövér nő,aki be akart menni, de akkorát csapott rá az ajtó, hogy hátraesett. Atelefonfülkét az emberek körbeállták, és találgattak, mi lehet a baja. Smire észrevették, a fülke már ott sem volt. Járta a várost, nézte akirakatokat. Mindenki úgy tekintett rá, mint egy emberre. Átment a Margit-szigetre. A túlparton meglátott egy másik fülkét, odament hozzá, udvaroltneki, hozott neki rózsát. Másnap reggelre már nem volt ott, s a másik fülkeszomorkodott. Emiatt másnap tévesen kapcsolt.A mi fülkénk addigra már nem volt ott. Pirkadatkor elhagyta a szigetet ésBudára ment. A városon kívül, nagyon messzire, Hűvösvölgy utolsó házainis túlment. Talált egy helyet, ami tetszett neki, ahol nagyon magas volt afű, és kevés ember járt arra. Ott megállt. Néha kirándulók tévedtek arra.Beléptek a fülkébe, ami kicsit dőlt a rossz talaj miatt. Ráadásul vonalatnem adott, mindig csak a négy verssort játszotta.

Juhász Levente: Ballada a költészet hatalmárólA körúton állt egy telefonfülke, mint azt már megszoktuk. Az emberekjöttek, mentek, volt, aki bement telefonálni. Egyszer egy költő lépett be afülkébe, és ezt a négy sor olvasta:Mi értelme engedelmeskedni,

18

ha lehetsz szabad?Szólalj meg,Hogy legyen szavad.A vonal másik végén lévő férf azt mondta, hogy neki nem tetszik, ésletette a telefont. A költő szomorúan elsétált, de a fülkének máris lettmunkája: egy jó súlyban lévő asszony érkezett telefonálni, de a fülke nemnyitott ajtót neki. A nő rángatta, rúgdalta, mégsem nyílt az ajtó. Mindenember odasereglett, hogy megnézze, mi történik, de fülke már nem volt ajól megszokott helyén. Elment, eltűnt, mintha varázsló lett volna. A Margit-szigeten látták, éppen egy női fülketársának udvarolt, de az elutasította,így kénytelen volt továbbállni. Fölmászott a Gellért-hegyre, majdlemászott, és egy faluban letelepedett. Abban a parkban, ahol a fű térdigért. Nem telefonáltak rajta keresztül többet, de ha valaki mégismegpróbálta, a fülke csak a vers négy sorát játszotta.

Zsinka Ildikó: Ballada a költészet hatalmárólEgy telefonfülke állt az út szélén. A munkába menő, vagy abból jövőemberek onnan hívták fel szeretteiket, főnökeiket.Egy nap egy költő járt a fülkében, és örömködve hívta a főnökét, hogymegvan a versének az utolsó négy sora. Belemondta a kagylóba, erre afőnöke azt mondta, hogy túl szomorú, valami derűsebbet kellene írnia. Aköltő kiment, majd hazaindult.A fülkének nagyon tetszett a vers. Valamit elindított benne. Hátelhatározta, hogy elindul és kilép az unalmas hétköznapokból. járta azutcákat, tereket, de senki se vette észre. Majd megállt, és szemezett egymásik fülkével. Jól elvoltak egymással, de másnap a mi telefonfülkénk újraútra kelt, és egy szép helyen, virágokkal borított ki parkban állt meg. Ittmaradt. Az emberek nagyon örültek neki. De nem a megszokott munkájátvégezte, hanem azt a négy sort, amit a költő mondott a telefonba, aztismételgette:Vállald fel önmagad, légy az, aki,Ne engedd, hogy megtörjön akárki.A szabadság fontos úti cél,Légy különb bárkinél.Az emberek sosem kérték vissza a pénzt, amit bedobtak, és sosempanaszkodtak miatta. Mindig elgondolkozva távoztak a fülkéből.

Istenes Dániel: Ballada a költészet hatalmáról

19

A város közepén volt egy telefonfülke. Minden napja ugyanúgy, hosszan ésunalmasan telt. Ám ez a rutin egy napon megszakadt. Jött egy költő, akiegy szerkesztővel beszélt. A költő négy verssort mondott a szerkesztőnek,ám ő ezt túl leverőnek találta, és azt mondta a költőnek, hogy írja újra. A fülkében ennek a négy sornak a hallatán valami megváltozott. Elkezdettmozogni, és útnak indult. Az emberek észre sem vették, hogy eltűnt, csakakkor, mikor épp telefonáltak volna. A fülke csak ment és ment. Valahol egy mezőn állt meg. Néhány ember,aki épp arra járt, nagyon megörült neki. De amikor beléptek éstelefonáltak volna, a fülke nem kapcsolt, hanem csak ezt játszotta:Amikor a nap végén lenyugszik a Nap,Lelkemben is nő a sötétség.Éjszaka minden gondolatom nyugtalan,Érzem, hogy lassan elér a vég.

Vadász Richárd: Ballada a költészet hatalmárólPest koszos utcáin emberek sokasága állt sorban egy telefonfülke előtt. Jólment ennek a fülkének a sora. Gazdagobb volt már, mint pár használnikívánója. Kedvtől függően néha kifosztotta a telefonálni vágyókat, olykormeg csak szimplán felmondta a szolgálatot. Egy napon, ami olyannak ígérkezett, mint a többi, odajött hozzá egy költő.Teljesen átlagos bevetésnek tűnt, így is készült rá a telefonfülke. A költőleemelte a kagylót, bedobta a pénzt, majd csak ennyit súgott a bele akagylóba:A GVSC az ász,Minket könnyen megtalálsz,Jöjj el hozzánk hát,Legyél te is ász!A fülke elgondolkodott az életén, és azon, amit az imént hallott.Végignézett a népen, mintha tudna valamit, amit ők nem. Különbnekérezte magát. Így azt gondolta, neki máshol van a helye. Két napon átzsákmányolta még ki a népet. Harmadnapon útnak indult, hogy a dicsőGVSC futballistája legyen.(GVSC – Gárdony Városi Sport Club = a városi focicsapat)

20

Garai Levente: Ballada a költészet hatalmárólPesten járunk, nyüzsgés mindenfele, mint ahogy ez szokott lenni egynagyváros életében. az emberek napi rutinjához tartozott, hogytelefonálnak. Az egyik ember is éppen napi rutinját végezte. Bement egytelefonfülkébe, bedobta a pénzt, majd 4 sornyi verset mondott a kagylóba.Ez a négy sor megváltoztatta a fülke életét. Ugyanis a következő ember,aki telefonálni akart, már sajnos nem tudott. Mihelyt kinyitotta a fülkeajtaját, az ajtó elkezdett csapkodni kifele-befele. Nem engedte azembereknek, hogy telefonáljanak.Mindenki arra lett fgyelmes, hogy a kabin felkerekedett és elindult, hogymegvalósítsa álmait.Ez volt az a négy sor, ami megváltoztatta a fülke életét:Sok kapu van, sok van zárva, ami nyitásra vár, ez az élet,Fogság, rabság, unalom, melyben napjaidat éled.Kerekedj fel, élj a mának, csináld, amit szeretsz,Lényege az egésznek, hogy mindez legyen helyes.

Hofer Zsófa: Ballada a költészet hatalmárólAz utcán álló telefonfülkébe most egy költő lépett be. Felemelte a kagylót,bedobta a pénzt, majd tárcsázott. a vonal másik végén lévő szerkesztőnekboldogan számolt be versének utolsó négy soráról, de az elutasított,mondván, hogy „nem elég vidám”. A költő távozott, majd egy kövérkés nőpróbált bejutni a fülkébe, de sikertelenül.A fülke végül fölállt és elsétált, hogy új dolgokat fedezzen fel. Hosszúvándorlása során egy másik fülkével is találkozott. Megszerette, de végülúgy döntött, hogy folytatja útját. Átkelt a hegyen és egy új helyretelepedett, egy fáktól övezett kis rétre. Ha egy kiránduló arra járt, és úgygondolta, hogy megtréfálja az otthoniakat és felhívja őket, hiába emeltefel a kagylót, dobta be a pénzt és tárcsázott, a telefonfülke kapcsoláshelyett négy verssort játszott le halkan:Ha majd a fénylő csillagok kihunynak,s a virágszirmok, mint a pihék lehullanak,az lesz majd az előjele annak,hogy útjaink egymástól elválnak.De ezt nem bánta senki sem.

Kiss Balázs: Ballada a költészet hatalmárólA novella egy Andrássy úti telefonfülke történetét meséli el. Egy napbelemegy egy költő és egy papírról felolvassa a telefonba a következőnégy sort:Szöghöz vagyok én itt kötve,Legyökerezve az itteni földbe.De most végre választhatok,

21

Szép nyugodtan továbbállok.Ezután a fülke nem engedett be több embert és elsétált az Andrássy útrólegy kis mezőre. Ott már mindenkit beengedett és az emberek ritkán, deodamentek, hogy belemondják problémáikat a telefonba. A fülke itt élteélete hátralévő részét.

Muskáth Anna: Ballada a költészet hatalmárólA körúton álló telefonfülkébe bement egy költő, és felolvasta egyikversének az utolsó négy sorát. a szerkesztője úgy vélekedett róla, hogy túllehangoló. a telefonfülke viszont ezután megváltozott. Többet nemengedett be senkit. Kis idő múltán elindult. Éjszaka egy másiktelefonfülkével volt egy röpke szerelmi kalandja, amitől az a másik egészmásnap téves vonalakat adott. A mi fülkénk végül elérkezett egy virágosrétre, a kirándulók egyik kedvelt útvonala mentén.Az emberek, mikor meglátják, lehet, hogy kedvük támad telefonálni.Például felhívni egyik családtagjukat vagy valami fontos dolgot közölnivalakivel. Viszont mikor belépnek a megdőlt fülke belsejébe, és felemelik akagylót, az nem ad vonalat, csak ez a négy sor hallható:Hozzák a koporsót fekete szekérrel,Ott a város népe az egész sereggel.A hölgy, kinek szíve érte epedett el,Könnyei hullanak, nem múló özönnel.A pénzt persze nem adja vissza. De ezért még senki nem tett panaszt.

Hamrák Mihály: Ballada a költészet hatalmárólEgy utcában állt egy telefonfülke és nagyon rendesen végezte a dolgát,míg egy nap egy költő odament, és ezt a négy sort mondta a kagylóba:Itt állsz tétlenülés dolgozol ész nélkül,bár megtehetném,amihez értek én.Ezután bárki be akart menni, kilökte és elindult a városból kifelé. Úgynézett ki, mint valaki, akinek nagyon jó napja van. Addig sétált, amíg odanem ért egy kis erdős dombocskára. Ott letelepedett, és bárki, akitelefonálni próbált benne, annak benyelte a pénzét és mindenkinekugyanazt a négy sort játszotta, amit a költő mondott.

Kok Jázmin: Ballada a költészet hatalmáról

22

A telefonfülkéből mindig csak ki-be rohangálnak az emberek. Mindenkiideges. Mikor a telefonfülkének elege lett ebből, amit egyébként nemcsodálok, világgá indult. Nem is vették észre, ahogy sétál az utcákon, vagybemegy valamelyik üzletbe. Még arra is volt ideje, hogy udvaroljon, igaz,ez nem sült el jól.Egyszer csak elért egy vadvirágos rétre, ami sokkal nyugodtabb volt, minta város. Tetszett neki ez a hely. Itt nem voltak ideges emberek, nemütötték meg, ha véletlenül elnyelte a pénzt. Egyszóval, nyugodtabb voltminden. Letelepedett. Itt többé nem kapcsolt vonalat, ha valakitelefonálni akart, csak ezt a négy sort ismételgette:Egyszercsak elfeledkeznek rólunk,nem fogják tudni a nevünket,fel sem fognak ismerni,így végződik minden, mert így kell neki.Jenei Réka: Ballada a költészet hatalmárólEgy telefonfülkében egy férf beszélt. A beszédben elhangzott egynégysoros vers:Ne állj egy helyben,keresd a szerelmet,segítsd a szegényeket,és éld az életedet.Hallotta a telefonfülke ezt a négy sort, és elgondolkodott. Megkérdeztemagától: mi értelme, hogy én itt állok? A férf letette a telefont és elhagytaa helyszínt. Később jött egy kövér nő, aki szintén telefonálni akart, demikor próbálta kinyitni az ajtót, a fülke nem nyílt, mire a nő hanyattvágódott. Az utca népe segített neki, de mindhiába – a fülke hajthatatlanvolt. Végül megunta és elment onnan. Végighaladt a városon, de azembereknek ez nem tűnt fel. A Margit-szigeten telepedett le, ott meglátottegy másik telefonfülkét. Megtetszett neki, így ott maradt egy darabig.Várt, várt, de hiába, a másik fülke nem mutatott semmi reakciót. A mifülkénk egyik este megunta és bosszú gyanánt teletömte kiszemeltjétrózsával és tovább állt. Egy nyugodt faluban telepedett le, ahol örömmelfogadták őt.(Itt többé nem adott vonalat, ha valaki telefonálni akart, csak a vers négysorát ismételte.

Pilinszky János: Harbach 1944 (Hungarian)

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,a hold süt és egy rúd mered,s a rúd elé emberek fogvahúznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakávalnövekvő óriás kocsit,a testükön a por, az éhségés reszketésük osztozik.

23

Viszik az utat és a tájat,a fázó krumpliföldeket,de mindennek csak súlyát érzik,a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,mely szinte beléjük tapad,amint eleven rétegekbenegymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlükés félre állnak a kapuk,elébük jött a messzeség ésmegtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozvafacipőiknek alacsony,sötéten zörrenő zajában,mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.Magasba mártják arcukat,feszülten mintha szimatolnáka messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,akár egy megnyiló karám,kapuit vadul széttaszítvasarkig kitárult a halál.

Vadász Richárd:Szevasz Joci!Képzeld csak, a minap valami elképesztő dolog történt velem! Ültem a gépelőtt, csináltam a mindennapi dolgaimat, majd valamitől szédülni kezdtemés az ágyamba zuhantam. Embereket láttam. Embereket, akik úgy néztekki, akárcsak a rabszolgák. Egy kocsit húztak, mintha lovak lettek volna.Más embereket elkerülve mentek, és a félelemtől reszketve húzták továbba kocsit. Büdösek, koszosak voltak már, mint aki még sosem fürdött. Erreaz is rátett még egy lapáttal, hogy nem csak a saját, hanem a társukmocskát is el kellett viselniük. Bús, összetört arcukon a szenvedés nem islátszott már. Tudták, hogy nekik nincs már megváltás.Ettől a látomástó felállt a szőr a hátamon, és hálát adtam Istennek, vagytudom is én kinek… Boldog voltam, hogy nekem nem kellett ilyeneketátélnem, mint ezeknek az embereknek. A boldogság mellett keserűségetis éreztem. Ez az élmény olyannyira meghatározó volt, hogy elhatároztamazt, hogy nem hagyom szó nélkül az efajta bánásmódot.Lényegében ennyit szerettem volna mondani. Remélem, te iselgondolkodsz ezen. Várom a válaszodat, szevasz!Vadász Richárd, a barátod2018.02.27.

Etl Zsombor:Kedves Apám!Az egyik nap hatalmas látomásom volt. A látomásomban éjszaka volt.Csak a holdfény világította meg a tájat. Egy csoportnyi ember egyszekeret húzott hatalmas kínok között. Éheztek, testük tiszta kosz volt.Lépni alig bírtak, sokan összerogytak és az égboltot nézték, hogy mikor

24

lesz a borzalmaknak vége. Senki nem segített nekik, csak egyvalaki vártaőket, mégpedig a Halál.Szeretettel: fad2018.02.27.Busa Balázs:Szia Béla!Látomásom volt. Láttam, ahogy emberek menetelnek a hold fényében.Elég ijesztő volt. Láttam, ahogy húzzák a szekeret. Elég nagy szekér volt,szerintem nem is volt benne semmi, csak húzatták velük. Egyre sötétebblett, ahogy telt az idő, szint érezni lehetett, hogy mindent beborít asötétség. Nagyon hideg volt, én is majdnem megfagytam. Látszott aszekeret húzó embereken, hogy éhesek és ruházatukból ítélve elég régótamenetelnek. Mentek utakon, földutakon, keresztül a földeken. Szinte márcsak azt vették észre, ahogy társuk összeesik. Egymás után mentek szinteugyanúgy, dőlöngélve, egymás lábnyomába lépve. Mindenki kitért amenet elől, falvak, városok, csak nehogy elvigyék őket is. Előttük amesszeség, üres falvakon mennek át. Néha térdig sárban jártak, dehajtották őket tovább. Olyan fáradtak voltak, hogy már a fejüket is aligbírják el. Szinte hallottam, ahogy levegőt vettek. Behajtották őketvalahová, nem láttam, mi van a táblán, de érezték, elérte őket a halál, amitárt karokkal várja őket.Kedves Béla, ezt láttam, nagyon megijedtem, s azóta eléggé félek.Busa Balázs2018.02.27.Kok Jázmin:Kedves Anya!Látomásom volt. Borzalmas volt. Embereket láttam, akik egy rúd elévoltak befogva és egy szekeret húztak. Szakadt ruhában és facipőbenvoltak. Nagyon fáradtak voltak, folyt róluk az izzadság, koszosak voltak.Valószínűleg éheztek, mert mindegyikőjük csont és bőr volt. Minden falut,ahol emberek lehetnek, kikerültek. Felfelé néztek, Isten felé. Imádkoztak,ami nem meglepő, hisz borzalmas életük lehetett. Egész nap tolták aszekeret, végkimerülésig. Még pihenni sem pihenhettek, mert dolgozniukkellett. Muszáj volt nekik. Ki kellett tartaniuk a végsőkig. Ez nagyon nehézlehetett. Már sokan a haláluk szélén voltak. Az tartotta életben őket, hogyszomszédjuk testét tartsák.Nagyon valóságszerű volt. Nem akarom elhinni,hogy egyszer volt ilyen! Deszerencsére ez csak egy látomás volt. Várom a válaszodat és a véleményedet!Szeretettel: Jázmin2018.02.27.Fülöp Péter:Helló, Béla!

25

Látomásom volt. Nagyon sok embert láttam, ahogy húznak egy nagyszekeret. Húzták azt a nagy, rozoga kocsit és az emberek egyrekoszosabbak lettek a poros úttól. Látszott rajtuk az éhség és reszkettek ahidegben a rongyaikban. Vitték az egyre nagyobb kocsit, a sok krumplit,gabonát. Segítettek egymásnak, hogy ne roskadjanak össze, izzadt, fáradttestük összetapadt és egymás után, a kocsi elé fogva mentek, szenvedtek.Nem falvakon, rendes utakon mentek keresztül, hanem poros, gödrösösvényeken. Mikor látták őket az emberek, inkább félrenéztek, nehogy őkis bajba kerüljenek.Sárban, porban facipőben botladoztak. Beértek a táborba és érezték, hogymeg fognak halni.Tisztelettel: Peti2018.02.27.

Fenyvesi Zsuzsanna:Kedves Mariska!Képzeld, látomásom volt nem rég. Sajnos olyan rossz volt, hogy eddig csakveled mertem megosztani.Visszamentünk az időbe, 1944-be, és átteleportálódtam Harbachba, de eztonnan tudom, hogy ki volt írva a település neve. Sok szerencsétlen embertláttám, akik nagyon szenvedtek, miközben egy nagy kocsit húztak.Koszosak és soványak voltak, egy szóval úgy néztek ki messziről, minthakis ökrök húznák a szekeret.Már semmit sem éreztek, semmit sem láttak maguk előtt, csak a terheket,és a másik szenvedését. A cipőjük is fából volt, s már csak botladoztak. Atávolságot sem vették észre, hogy mennyit haladtak, csupán némánvárták sorsukat, amit előre tudtak, a halált. Igen, sajnos, vagy nem sajnos,de meghaltak, vár már nem is lett volna értelme az életüknek.Nagyon szomorú vagyok, hogy régen ilyenek történtek, de ez már a múlté.Kérlek, ha történik valami, írd meg.Legközelebb: Zsuzskyy2018. 02.27.

Juhász Levente:Kedves Anya, Apa, Bodri!Látomásom volt. Egy út mellett álltam. Emberek jöttek, koszosak,szakadtak voltak. Egy nagy szereket húztak, talán nyolcan vontattakegyet. Éhesen és keservesen vonaglottak, ha egyikőjük elesett, egy másikfutott oda. Elkerülték az összes falut, várost. Ha mégis látták őket, ajárókelők rájuk néztek, de senki sem segített nekik, csak elszörnyülködtekés szégyenlősen továbbindultak.

26

A rabok (mert gondolom, valami olyasfélék voltak) egy ideig mégpróbáltak erőlködni, és hitték, hogy van még esély, de nem volt. Azemberek teste összeroppant és elsorvadt.Egy másik helyszínre kerültünk. Egy nagy kapu előtt álltunk, látszott, hogyvalami rossz, nyomasztó helyen vagyunk. Mintha a halál kapuja lett volna.A szerencsétlen rabok egytől-egyik beléptek rajta. Hátra sem néztek, csakátléptek rajta.Borzalmas rémálom volt. Remélem, nem látom ezt többet.Szeretettel: Levi 2018.02.27.Illényi Dorottya:Kedves Barátom!Látomásom volt. Már nem is emlékszem pontosan, úgy szíven ütött.Láttam, ahogy emberek éhesen, reszketve mennek, csak mennek előre.Mindegyikük vékony és fáradt volt. Már alig bírták. Végigmenvén egyfalun, mindenki elfordult tőlük. Senki nem segített. A hold fényében,fapapucs feltörte lábukon húzzák a szekeret. S egy felnéz és vár. A többiutána. Imádkozva nézik az eget. Istent tudják már csak segítségül hívni.Nem tudják, kit vár pokol, menny, kit élet, kit halál, de ballagnak tovább. Sahogy állatként húzzák a szekeret, látszik rajtuk a háború kegyetlensége.Az egész világ terhe rájuk nehezedik. És segítség sehonnan sem érkezik.Nem tudom, miért láttam ezt. De azért kíváncsi vagyok.Barátod: Dorci2018. 02. 27.Koszoru András:Kedves Csaba!Látomásom volt! Éjszaka volt, és néhány rongyokba öltöztetett, poros,izzadt, éhes, reszkető ember húzott egy hatalmas szekeret. Senki nemakart nekik segíteni, ehhez a falvakat elkerülő útvonalak is hozzájárultak.A kép látványa szörnyű érzést keltett bennem. Szívesen álltam volna beközéjük én is, mintsem hogy emésszen a kínkeserves bűntudat, hogy nemsegítek nekik. Némelyik elesett, olyan kimerült volt már. Beszélni sem voltmár erejük. A csontsovány, poros emberek látványa kínzó érzés volt.Üdvözöl barátod: Bandi2018. 02. 27.Hofer Zsófa:Kedves Anya, Apa!Látomásom volt. Egy holdsütötte tájon menetelt egy csapat ember. Nem isigazán meneteltek, csupán vonszolták remegő és meggyötört testüket aszekér előtt. nem voltak sokan, s ahogy lassultak csoszogó lépteik, minthaa kocsi is nagyobb és nehezebb lett volna.Vánszorogtak. Egymásnak dőltek, néhányan elbotlottak ormótlanfapapucsukban, és egyre lassabban álltak fel újra. A falvak, a házak

27

szemlátomást kitértek előlük, még a messzeség is menekült előlük. Nemszólaltak meg, csak néma könyörgéssel teli szemüket emelték a sötétégboltra, mint akik a halál vadul kitáruló kapuit szemlélik.Tudnátok találni valakit, aki megfejti ezt?Puszi: Zsóf2018. 02. 27.

Pokrovenszki Bence:Kedves János!Látomásom volt… Emberek százai mentek, mint valamilyen szakadtparasztok. Néha-néha egy ember elesett, majd felkelt és továbbment.Húztak egy szekeret, mint valamilyen szekér elé fogott marha…Kilométereken keresztül úgy vonulnak, mint a zombik. Mintha csak egyhadsereg masírozna előttem félholtakból. Össze-összerezzennek, ilyennem lehet! Vonszolják magukat. Facipőjük, mintha nem is lenne, térdiggázolnak a sárban. Egyszer csak megállnak, fölnéznek, nyílik a kapu, mintvalami régi szekér, úgy nyekereg. És hirtelen kitárult… a halál. Egygépfegyver… Remélem, ilyen szörnyűség soha nem fog megtörténni velünk.Tisztelettel barátod: Bence2018.02.27.

Gyémánt Csaba:Szia Győző!Látomásom volt. Egy szekeret láttam, melyet emberek húztak, kinekruhája rongyos volt, szemükben pedig szenvedést láttam. Porosak voltak,reszkettek és éheztek. Bicegve és fáradtan ballagtak. Mintha a halálbamennének, nem beszéltek senkivel, csak az eget bámulták. Senkinek nemjutott eszébe segíteni rajtuk.A látomás után csak ezen járt az eszem. Nem tudom, miért láthattam ezt,de nagyon megrázott.Remélem, eljut hozzád a levelem.Barátod, Csaba2018. 02.27.

Istenes Dániel:Szia Béla!Látomásom volt. Harbach-ban voltam, egy világháború korabeli zsidógyűjtőtáborban. Estefelé járt az idő, de a katonák még akkor isdolgoztattak bennünket. A ruhánk szakadt volt. Reszkettünk, ami nemcsoda, hisz hideg volt, nem volt rendes ruhánk, éhesek voltunk ésmindezek tetejébe még dolgoznunk is kellett. Egy nagyon nehéz szekerethúztunk egy hosszabb rúd segítségével. Sokat mentünk, páran közülünk

28

már csak a halálért imádkoztak. Óriási szenvedés volt. Egy falun keresztülmentünk. Az emberek sajnálkozó tekintettel néztek bennünket azablakokból, de senki sem segített, lépett az utcára. Egyre jobbanelfáradtunk, remegtünk és éreztük, hogy elér a halál.Ez történt, nagyon megrázóan ért. Remélem, hamar hallok felőled.Üdvözlettel: Dani2018.02. 27.

Kiss Balázs:A minap látomásom volt, az egésznek rendkívül nyomasztó hangulata volt.Embereket láttam, akik csak csendben, sorsukba beletörődve húztak egyszekeret. Testükön látszott, hogy megviseltek, és az arcuk is errőlárulkodott. Az egész olyan sokáig tartott, elnyújtott volt és keserves.Rengetegen voltak, és csak mentek egymás mellett, egymásnaknyomódva, mint a szardíniák.Csak mentek, mentek nagy keservesen, reményvesztetten. Egyrenehézkesebben vándoroltak, csak cipőik zaját lehetett hallani. Végül egytátongó fekete lyukba sétáltak bele és a látomás véget ért. Te mitgondolsz? Szerinted miért láthattam ezt?Barátod: Balázs2018. február 27.

Etl Márton:Szia Balázs!Habár ezt jobb lenne élőben megbeszélni, de idő szűkében most levélformában tudom csak elmondani neked, hogy tegnap éjszaka ismétlátomásom volt. Ismét a háború vége felé lévő időszakot láttam. Láttam ahosszú éjszakáit, az éhség- és reszketéskínozta, dolgozó embereket.Láttam, hogy utolsó napjukon is mentek a földekre, úgy, hogy tudták,hogy az este végleg elalszanak. Reménykedem, hogy többé már nem kellismét átélnem ezeket a látomásokat.Várom válaszod: Marci2018. 02. 27.

Muskáth Anna:Szia Lajos!Látomásom volt. Sok embert láttam, akik mintha igavonó állatoklennének, egy óriási szekér elé voltak befogva.Egyre közelebb értek hozzám a sötét éjszakában. Közelebbről már láttam,hogy ruházatuk rongyos, belepi őket a por és talán a fáradtságtól, talán ahidegtől, egész testükben reszketnek. Szinte nem is érzékelik a tájat, aminelhaladnak. Csak a szekér súlyát, s a mögöttük haladó néha hozzájuk érő,

29

rájuk eső testét érzik. Segítséget senki nem nyújt nekik. talán félnek tőlük.a falvakban az emberek inkább bezárkóznak, és a biztonságot nyújtó falakmögül fgyelik őket bámészkodva. De az, hogy segítsenek, eszükbe semjut. Facipős lábaik koppanva találkoznak, egymásra lépnek. Már nincshangjuk, hogy kiáltsanak. Már fohászkodnak a mielőbbi elmúlásért, hogyne kelljen ezt a rettenetes terhet cipelniük. Hiszen már érzik, hogyhamarosan eljön értük a halál. Szépen, lassan, egyesével hullanak el azegyre növekvő súlyú szekér rúdja mellől.Szerinted mit jelenthet ez a látomás, mire utalhat? Talán neked eszedbejut valami. Kíváncsian várom válaszod!Szeretettel, Anna2018. február 27.

Kányádi Sándor:

Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,gyermekkorom regélőjére is emlékezve

Csíkországban, hol az erdőkzöldebbek talán, mint máshol,ahol ezüst hangú rigókénekelnek a nagy fákon,s hol a fenyők olyan mélyenkapaszkodnak a vén földbe,kitépni vihar sem tudjamásképpen, csak kettétörve,van ott a sok nagy hegy közöttegy szelíden, szépen hajló,mint egy nyereg, kit viselnemesebeli óriás ló.Úgy is hívják: Nyergestető;egyik kengyelvasa: Kászon,a másik meg, az innenső,itt csillogna Csíkkozmáson.Nemcsak szép, de híres hely is,fönn a tetőn a nyeregbenott zöldellnek a fenyőfákegész Csíkban a legszebben,ott eresztik legmélyebbregyökerüket a vén törzsek,nem mozdulnak a viharban,inkább szálig kettétörnek.Évszázados az az erdő,áll azóta rendületlen,szabadságharcosok vérelüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,és kopjafa minden szál fa,itt esett el Gál Sándornakszáznál is több katonája.Véres harc volt, a patak isvértől áradt azon reggel.Támadt a cár és a császárhatalmas nagy hadsereggel.De a védők nem rettentek- alig voltak, ha kétszázan -,álltak, mint a fenyők, a harcrettentő vad viharában.Végül csellel, árulássaldélre körülvették őket,meg nem adta magát székely,mint a szálfák, kettétörtek.Elámult az ellenség isekkora bátorság láttán,zászlót hajtva temette ela hősöket a hegy hátán.Úgy haltak meg a székelyek,mind egy szálig, olyan bátran,mint az a görög háromszázTermopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,hőstettükről nem beszélnek,hírük nem őrzi legenda,dicsőítő harci ének,csak a sírjukon nőtt fenyők,fönn a tetőn, a nyeregben,s azért zöldell az az erdőegész Csíkban a legszebben.

1965

30

Istenes Dániel: Nyergestető meséjeEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Ez az ország nem volt más,mint a csodás Csíkország. Itt a fák zöldebbek voltak, mint bárhol máshol, a rigókhangja is sokkal ezüstösebb volt. Ebben az országban volt egy erdő. Gyönyörű,virágzó és örökzöld volt. Ez a csodaszép hely egy elvarázsolt erdő volt. Nem nőttbenne más, mint fenyőfa. A fák gyökerei olyan mélyre nyúltak, hogy azokatsemmilyen erő sem tudta elmozdítani. Se rossz, se jó erők nem árthattakezeknek a fáknak. Ez az erdő a híre Nyergestető volt. az itt lakók azért neveztékel így, mert a hegynek olyan alakja volt, mint egy óriási ló fnoman íveltnyergének. A nyereg egyik kengyelvasa Kász, a másik pedig Csíkkozmás volt.Ezekben a falvakban már három évszázada csak bátor székely harcosok, hősökéltek, akik mindig megvédték földjeiket. Csíkország három kis falujában béke ésnyugalom honolt. Ez azonban véget ért, mikor egy hatalmas birodalomnak újcsászára lett és nagyon megtetszett neki ez az erdő. Már a hatalmat is csellelszerezte meg, úgy, hogy övé volt a legendás excalibur, a leghatalmasabb erővelbíró kard az egész világon.Az erdő megszerzéséhez a császár két vezérével sereget toborzott. Harmadnapravirradóan kilencszeres túlerőben voltak a székelyekkel szemben. Azonban a bátorhősök nem rettentek vissza a túlerőtől. Kitartóan harcoltak, rengeteg katonátlegyőztek, ám ez sem volt elég. A császár birtokában nem csak a hatalmas erővelbíró kard volt, hanem három áruló is. Az árulók ismerték az erdő mindenzegzugát, így könnyűszerrel bekerítették a kitartóan küzdő székelyeket. A hősökmind egy szálig meghaltak, de hősi halálukra máig emlékszik Csíkország mindenlakója, hiszen majdnem legyőzték a zsarnok császárt. nem csak a lakók őrzikemléküket, hanem Nyergestető erdői is. Minden elesett székely sírján egy új, azeddigieknél is zöldebb fenyő nőtt.

Fenyvesi Zsuzsanna: MeseEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ló. Ez a ló nagyon rakoncátlan volt,és mindig elszökött három társával a gazdájától, aki Székelyföldön élt.Éppen a három társával ette a fenyők tetejét, amikor meghallott egy hatalmaszajt, ami egyre hangosabb lett. No, ettől úgy megijedt, hogy azon nyombanleugrott a fáról és elkezdett szaladni. Addig-addig futott, hogy elérte az istállótőrző bolhát, aki épp puliszkát evett.

31

De látta ám, hogy a gazdája közben ide-oda fut az udvaron, be a tyúkólba, fel apadlásra, mígnem a kutya szájából előkerítette a huszárgúnyáját. Után uzsgyi,odaugrott a paripájához, és már indult is a zajforrás felé.A többi székely ember a faluból és a környékről már felsorakozott, mert azosztrák császár jött hatalmas seregével. De egyszer csak úgy megijedt a ló, hogyugrott egy nagyot, ledobta gazdáját, és elszaladt. Nemsokára azonban megtudta a még mindig fazabáló társaitól, hogy a székelyekmiatta vesztették el a csatát. Erre fogta magát és addig evett, míg akkorára nőtt,mint egy hegység. Lépett egy felet, utolérte a császár hadát, és úgy rádobta anyergét, hogy rögvest szörnyethalt az egész sereg. De büntetésül gyávaságáértmég kapott a nyakába egy csapat cinkét, amire azt hitte, hogy bögöly, ezértbebújt a lehajított nyerge alá.A madarak azóta is ott röpködnek a feje felett, így ott maradt a ló is a mai napig.Ezért hívják ezt a területet Nyergestetőnek. De mára már semmi sem maradt anyeregből. Ha nem hiszed, járj utána, és nézd meg Székelyföldön a semmit!

Gál Viktória: A csíki sárkányCsíkországban, hol volt egy csodaszép erdő, élt egy sárkány. Az erdő urának isnevezték, nagy hatalma volt, ám csak egy valaki tudta, hogy ez a sárkányvalójában egy ártalmatlan, kedves sárkány. Az erdő, amelynek ura volt, telis-televolt gyönyörű, hatalmas, zöld tűlevelű fákkal, és minden fának egyik ágán ült egykismadár, amely vígan dalolt. A fák szépen hajlongtak a hűvös, de kellemesszélben. Ennek az erdőnek az egyik fele Kászon, másik Csíkkozmáson volt. S nemcsak szép, de híres hely is ez.Évszázadok óta áll ez az erdő, azóta a sárkány az ura. Egyik nap, egy koraireggelen, egy hadsereg érkezett az erdőbe. A sárkány nem tudta pontosan, hogymi lesz itt, de valami azt súgta neki, menjen messzire az erdőtől. Ám a sárkánynem repült el. Csak egy búvóhelyről nézte az éppen bevonuló sereget. Aszékelyek voltak ők. Ekkor jutott eszébe a sárkánynak, hogy az az egy valaki, akitudja, hogy ő milyen valójában, ő is egy székely. Reménykedett az állat, hogybarátja nincs ott a seregben. Hirtelen trombitaszót hallott. Észrevette, hogy jön acsászári sereg. Az ellenség. A sárkány még hátrébb húzódott. Elkezdődött acsata. Ő csak annyit látott, hogy egyre többen esnek el, csuklanak össze. Vérfolyt, de annyi, hogy a patakot is vörösre színezte. Szabadságharcosok vére folyt,s már a fák gyökerében lüktetett.Emiatt a csata miatt ez az erdő egy temető is, hisz itt esett el a székelyekcsapata. Minden fa egy kopjafa. Csend van. Csak néhol egy-egy utolsó hang. Asárkány nem mozdul, csak fgyel. Majd elkezd sétálni a nagy csata helyszíne felé,de nem megy sokáig. Meglátja barátját, ahogy a földön fekszik, nem mozdul. Asárkány zajt hall. Nagy feketeség… Valaki bökdösi és szólongatja:-Sárkány, kelj fel!

32

Egy álom volt. Az egész csata. A barátja ott áll mellette, él! Sem legenda, semmonda nincs erről a csatáról, hisz egy sárkány álmában történt. Mégis akad egyteljes emlék, ami őrzi a csatát: ez az erdő, és benne a fenyők. Ezért zöldell azerdő Nyergestetőn a legszebben.

Etl Zsombor: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egy híres erdő Csíkországban.Az erdő gyönyörűségéről már mindenki hallott, az ezüst hangú madarairól, ahárom ágú folyójáról, a csodaszép fenyőfáiról, amiket még a vihar sem tudkitépni a helyükről. Azonban van egy történet, amit csak nagyon kevesenismernek.Egyszer császári csapatok akartak volna átkelni az erdőn, hogy az ország belsejefelé meneteljenek tovább, azonban Gál Sándor pár száz katonával útjukat állta. Avéres csata a patak mentén kezdődött. A császári csapatok hatalmas túlerőbenvoltak, azonban az erdőt védők meg sem rezzentek. Gál Sándor látta, hogy nincsesélyük, csak az erdő segítségével.A bátor vezér ezért belefújt csodálatos varázssípjába, és az erdő mélyérőlkülönleges állatok hada jött elő és vette körbe a vezért. Háromfejű farkasok,hatalmas, tüskés agancsú szarvasok, és még több különleges, csodás állat szálltharcba. A császári katonák ezeket látván nem hittek a szemüknek és emiattbátorságuk is elszállt.A császár és csapatai nagyon nagy erővel támadtak, azonban a székelyekkitartottak. Egy székely katona, aki jobban féltette a saját életét, mint azországot, a csata közben átsurrant az ellenséges táborhoz. Alkut kötött, hogymegmutatja azt az utat, ami a székely harcosok mögé vezet, cserébe kíméljékmeg az életét. A császári csapatok olyan váratlanul támadták hátba GálSándorékat, hogy a székelyeknek esélyük sem volt. A császár azonban valami váratlant tett. A bátor székely harcosokat és a csodásállatokat egy kilenc ágú varázsfa alá temette bátorságuk és kitartásuk miatt. Azárulót pedig mindenki szeme láttára lefejeztette.A hős harcosokról nem tud a nagyvilág, semmilyen monda vagy ének sem őrzi anevüket, csak egy varázsfa, ami a domb tetején áll, és a bátor székelyek miattzöldell az erdő az egész Csíkban a legszebben.Itt a vége, fuss el véle!

Fülöp Péter: CsíkországEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csík nevezetű megye, ahol az erdőkzöldelltek, a fák a helyükön rendíthetetlenül álltak. A fenyők úgy álltak, hogy alegnagyobb vihar se tudta kicsavarni őket. Ezek a fák Nyergestetőn éltek. Azértlett Nyergestető a neve, mert a fenyőfák úgy állnak a hegyen, mint a lovas alován. A hegy egyik felén Kász, a másik felén Csíkkozmás. Nagyon szép hely volt.Telis-tele legendákkal és misztikus lényekkel.Egyszer csak kitört a forradalom, a székelyek lovakon ülve védték a hazájukat,míg a császáriak és a cár óriási sárkányokon jöttek. Annyi ellenséges katona volt

33

az égen, hogy nem lehetett látni a napfényt, sötét lett. Véres egy küzdelem volt.A székelyek elnyomásban voltak a császáriak és a cárral szemben, de harcoltak,ameddig a lovuk és a lábuk bírta. De az ellenség csak nem akart elfogyni, mertnekik csak Gál Sándor drágaköve kellett, ami csak Nyergestetőn terem. A székelyek úgy álltak, mint a fenyőfák, a legnagyobb vihar, a nagy csata semtudta elmozdítani őket. Dicsőségesen haltak meg, ezért az ellenséges katonáklovaikkal és mindenükkel eltemették őket. Sok idő múlva fenyők nőttek a sírokhelyén és azóta is hallatszik a csatakiáltás a fenyők susogásaiban.

Kok Jázmin: Egy nyúl meséjeEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér szőrű nyúl. Ő Csíkországban, azöld fenyőerdő mélyén lakott. Az erdő fái óriásira nyúltak, már a felhőketsúrolták. A nyúl, akárhányszor elugrált a fák mellett, mindig rácsodálkozott, hogymilyen pici is ő ehhez az erdőhöz képest.Ennek az erdőnek története van. Ezt a történetet mesélte nekem a nyúl, és énmost elmesélem nektek.Egy nap sor került itt egy véres harcra. A székely Gál Sándornak több százkatonája nem rettent vissza a cár hatalmas hadseregétől. A támadók előre törtek,de ekkor még nem sejtették, hogy mi fog történni: mikor a cár egyik katonájaodavágott az egyik székelynek, az rögtön a földre rogyott. Csodák csodájára egynagy, fénylő mag pattant ki a szíve helyéről. Ez a mag a cár összes katonájátmegvakította. Kérdezhetitek, hogy a székelyeket miért nem vakította meg? Hátazért, mert egy székely sem maradt. A cár hadserege győzedelmeskedett, de,ahogy a nyúl elmondta, abból a csodamagból nőttek ki azok az óriási fenyők.A történet végén derült ki, hogy ez a történet a nyúl nagypapájának idejéből való,aki elmesélte unokájának, hogy bár már régóta élt ott, soha nem látott mégehhez fogható csodát. Igaz, az állatok meg voltak ijedve, hogy mi lesz majd azerdejükkel, de minden állatnak gyönyörű élőhelye lett.S a kis jószág így fejezte be mondókáját: Ha nem hiszed, akkor járjál utána!

Hamrák Mihály: Egy székely fú történeteEgyszer volt, hol nem volt, a Kárpátokon is túl, volt egy hely, amit úgy hívtak:Nyergestető. Itt volt egy gyönyörű erdő, benne gyönyörű állatokkal, növényekkel,akikkel békességben éltek a székelyek. Az erdőben csodálatos teremtményekéltek. Az állatoknak arany szőrük volt, a fáknak ezüst levelük és egészen az égigértek. Ezeket a drágaságokat akarta megszerezni a császár egy nagyküzdelemmel.Már hónapok óta harcoltak, a székelyek csak tűrtek és tűrtek, amikor a császáritáborban megjelent egy kapzsi román, és azt mondta, hogy ő tud egy utat ahegyeken át, amivel a székelyek mögé tudnak kerülni. Ám ezért nem kis jutalmatis kért, és ezt is elmondta, hogy 3 akadállyal fognak majd szembetalálkozni. Acsászár mindenbe beleegyezett és a sereg felével elindult.

34

Nemsokára egy nagy falhoz értek, amibe egy találós kérdés volt beleírva, ami ígyhangzott: nekünk van belőle rengeteg, lángra kap, ha nagy a báj, csatába visz éshaza majd. Hosszas gondolkodás után arra jutottak, hogy idehívnak egy székelyfút, hátha ő tudja a választ. Oda is értek a fúval, aki elolvasta a szöveget és 1perc gondolkodás után azt felelte, hogy ez a remény. Ekkor a falon egy kapukeletkezett, ami kinyílt. Utána még sétáltak egy darabig, de magukkal vitték afút, hátha még a segítségükre lehet.Egyszer csak egy nagy, háromfejű kutyához értek, és erről az akadályról a romántudta azt, hogy legyőzni nem lehet, hanem csellel tudnak átjutni. Hosszas órákonát gondolkodtak, hogy mit tegyenek, amikor a székely fú megszólalt, hogy alegfontosabb dolog a bátorság, és fogta magát, és szemrebbenés nélkül átsétálta kutya lábai között. Miután szép lassan az egész sereg átszivárgott, alig léptekpárat, és meglátták a székelyeket. Ekkor a császár megkérdezte a románt, hogynem azt mondta, hogy három akadály van? Erre a román azt felelte:-De, uram, de a legutolsó, és a legnehezebb akadály az maguk a székelyek. Hosszas hadakozás után a császári seregnek sikerült legyőznie a székelyeket, deközben megtudták, hogy a románnak csakugyan igaza volt. A harc után mindenegyes székelyt tisztelettel, zászlóstul eltemettek, de az értékes állatokat mindelvitték, csak a nagy gyökerű, égig érő fákat nem tudták megmozdítani. Azok afák a mai napig ott állnak, és a régi szép időkről mesélnek egymásnak.

Juhász Levente: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas domboldal. Ha hiszed, hanem, ez a domboldal akkora volt, hogy az idők kezdetén óriások éltek ott,egészen addig, amíg el nem kellett vándorolniuk. A fű olyan zöld volt rajta, hogyha valaki elég magas lenne, azt látná, hogy egy hatalmas smaragd mezőn áll. Ezta domboldalt hatalmas fenyőfák vették körül. Olyan hatalmasak, hogy még azegykor itt élt óriásoknak is árnyákot adtak volna. Tűleveleik olyan értékesekvoltak, hogy aki leszedte őket, egyből meggazdagodott, de nem volt ám olyankönnyű leszakítani őket, mert egy levél negyven kilót nyomottDe ez az erdő nem csak gyönyörűségéről híres, hanem valamikor, több, mint százéve, hatalmas csata zajlott területén. A szegény, csekély számú székely csapatharcolt a hatalmas császári sereg ellen. A székelyek mindössze kétszáz fősserege a fák árnyékában sorokozott fel, míg az osztrákok húszezer főnyialakulata merészen kiállt a mező kellős közepébe.Vártak, és csak vártak a császár intő szavára. Egyszer csak előrelépett a fényes,arany ruhájú császár, ki jobban ragyogott, mint a nap, és így szólt:-Adjátok meg magatokat hitvány férgek, és nem esik bántódásotok!A székelyek nem értették, mit karattyol ez a pökhendi alak és egyszerűen csakkinevették. Ezen aztán nagyon kiakadt a császár, és parancsba adta embereinek,hogy lőjék a székelyeket addig, amíg el nem fogynak. Hozták is a nagy ágyúkat,puskákat és lőni kezdték a védőket.Eltelt három éjjel, három nap, de egy székely sem esett el. Hú, de felbőszült acsászár! Parancsba adta a támadást, de akárhány embert küldött oda, egy semtért vissza. Tanácstalanok lettek az osztrákok, meglepődtek az ellenség

35

bátorságán. Három napig szünetelt a csata, mígnem eszébe jutott, hogysegítségül hívja régi jó barátját, az orosz cárt. Titokban megbeszélte vele, hogy támadják hátba a székelyeket, aki bizonyáranem élnék azt túl. Így is lett, s a székelyek elbuktak. De bátorságukért azosztrákok tisztességgel eltemették őket.Lehet, hogy véletlen volna, de ahová őket temették, ott még nagyobb fák nőttek.És ha az emberek fgyelmesen sétálnak az erdőben, akkor hallani lehet a fáksusogásában a székelyek jajveszékelését.

Pokrovenszki Bence: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nyergestető nevű hegyCsíkországban. Itt az erdő különösen sötétzöld volt, de mégis büszkeségetárasztott magából. A fenséges fenyőfák nagyon erősek voltak, mint a testvéreik,a székelyek.Nyergestetőn egyszer csak jött a hír a magyaroktól: jönnek a császár katonák,készüljenek! Kár az erdőért, mert mégis csak itt a legszebbek a fák és alegerősebbek is. Ha jön egy vihar, ők helytállnak, nem csavarja ki őket, inkábbkettétörnek. Így volt a székely hadsereg is vele, mert inkább meghaltak, minthogy a sászár rabszolgájává váljanak.Meg is érkezett a császári, hatalmas sereg, de egyáltalán nem hasonlított aszokotthoz, mert a katonák élén egy hatalmas hétfejű sárkány szállt. Aszékelyeknek se kellett több, nekimentek a császáriaknak, de a túlerővelszemben nem volt esélyük. Volt egy Miklós nevű fatal székely vitéz, aki jobbanharcolt, mint bárki más a seregben. Birokra is kelt a sárkánnyal. Hét éjjel ésnappalon át küzdöttek, de a sárkány csak négy fejet vesztett el, a többit még aszéltől is óvta. De a székelyek istene nem törődött bele, hogy a sárkány állnyerésre, így egy mágikus erejű kardot küldött Miklósnak. Miklós háromcsapással le is vágta a sárkány fejeit. A császári katonák ezt látvánmegfutamodtak, de a székelyek ekkorra mind meghaltak.Ennek a hőstettnek híre ment az egész világban, és maga a császár iscsodálkozott rajta, hogy a székelyek milyen szívvel rendelkeznek, hogy ígyképesek harcolni és feláldozni magukat a szabadság érdekében.És mikor Miklós hőstette már kezdett feledésbe merülni, akkor az ottani fákmegegyeztek, hogy örökkön-örökké fogják őrizni az emléküket azzal, hogy a fákmindig a székelyek példáját követik… A keménységet.

Koszoru András: Nyergestető

36

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Nem is akármilyen erdő, hanemCsíkország legszebb erdeje. Itt énekelnek a legszebben a rigók. Itt érnek alegmélyebbre a fák gyökerei. Olyan szilárdan állnak a fák, olyan mélyen van agyökerük, hogy a vihar nem tudja kitépni őket, csak kettétörni. Ennek az erdőnekazonban van egy története.1849-ben cári csapatok lepték el a vidéket. A székelyek a császáriakkal mégcsak-csak bírtak, de egy székelyre egy tucat cári jutott. A megszálló erőklepusztították a vidéket. Gyilkoltak, raboltak.Egy napon a székelyek az erdőben pihentek, amikor egy öregasszony tért atáborba. A sereg vezetőjének, Gál Sándornak hozott egy medált.Gál Sándor ekkor már reményvesztett volt. Bármikor támadhat az ellenség,hatalmas túlerővel. De nyakába akasztotta a medált.Aznap a cár és a császár seregei együtt körülvették a székelyeket. A sűrűpuskatűzben Gál Sándort lőtték meg, de a golyó a medáljába csapódott, amelyporral borította be a csatateret. A székelyek elfogytak már, de nem állt le alövöldözés. Mindkét fél csak idegen nyelvű kiáltozást hallott. Végül mindenkielesett.Derék nép ez a székely, ha holtában is csatát nyer.Aki nem hiszi, járjon utána!

Hofer Zsófa: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egy hatalmas, de igen szelíd ló. Régen elszököttmár gazdájától, a Háborútól, és azóta csak békésen legelészett a székely hegyekközött.Akkoriban még nem éltek emberek azon a területen, így senki nem furcsállta ahatalmas és nehéz nyerget cipelő állat látványát.Aztán egy hideg, téli éjszakán a ló eltűnt. Senki nem tudja, hogy hova. Egyedül azotthagyott, robosztus nyereg bizonyítja, hogy ott járt. Az oda települő székelyekis szerették azt a hegyhátat, mert a tetejéről messzire elláthattak.A Háború azonban nem nyugodott bele lova elvesztésébe, és a keresésére indult.Végül Csíkországba is eljutott, ahol a székelyek laknak. Látta, hogy ott áll ahegyek között lova nyerge, melyet már úgy benőtt a növényzet, hogy szinte egylett a hegyek közül. Viszont paripáját bárhol is kereste, nem bukkant a nyomára.Végül arra jutott, hogy bizonyosan a székelyek tettek vele valamit.Úgy döntött, hogy meg is bosszulja ezt a gaztettet, és meg sem állt a császárudvaráig. Ott aztán sok ármánykodás és cselszövés árán felébresztette benne aháború és a harc utáni vágyat. A cárral már kicsit könnyebb dolga volt, mert őmindig is forrófejű ember hírében állt.Azonban a székelyek nem rettentek meg az irdatlan nagy sereg láttán, hanemfegyvert fogtak és hazájuk védelméért harcba vonultak. Bátran szembeszálltak anagy túlerőben lévő ellenséggel. Ez nem tetszett a Háborúnak, így végül újabbármánnyal sikerült elérnie azt, hogy a császári hadak bekerítsék a székelyeket.A hős védők az utolsó erejükig bátran küzdöttek, de végül a túlerő győzött.Örült a Háború, de öröme nem sokáig tartott, ugyanis a hős katonák sírjaibólhatalmas, mélyen gyökerező fenyőerdő emelkedett fel az égig.

37

A Háború hiába dolgozott azon, hogy ezeket a szálfákat kifordítsa a földből,támadásai mind kudarcba fulladtak. A fák álltak és csendesen kiáltozva hirdettéka székelyek hősiességét a világnak.A Háború ezután, mint végső fegyvert, hatalmas szélvészt zúdított a természeteshírnökökre. Zúgott és süvített a szél, és hiába tört ketté pár fát, de a gyökerük atalajban maradt. A Háború majd felrobbant dühében, mert kezdte belátni, hogynem tudja ezeket a fákat eltörölni, ezért továbbállt. Azonban még néha-néhavisszatért, hogy újabb szeleket engedjen az erdőbe, de a harcosok hite szilárdantartja a fákat a földben gyökerezve. S bár történetük lassan az idő homályábavész majd, de a még mindig rendíthetetlenül álló fák a buján zöldellő erdőbebetérőknek halkan susogják a fülébe azt, hogy mi történt azon a napon a nyeregalakú hegy tetején.

Baricza Evelin: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ország, aminek neve Csíkországvolt. Ez az ország három hatalmas erdő közepén volt, ahol a legszebb fenyőfáknőttek. Az erdő titkos, rejtélyes volt, de ezeket csak azok ismerték, akik ezekbena hatalmas erdőkben rejtőztek ezer éve. Néhányuk csodalény volt, akik madárráváltoztak, és ha valaki véletlenül betévedt az erdőbe, a madarak úgy csiripeltek,hogy azt még a legmélyebb barlangban is hallani lehetett. Így, aki itt bujkált,annak pont elég ideje volt, hogy elrejtőzzön, és senki meg ne találja.De nem volt ez mindig így, hogy bárkinek bujdosásban kelljen élnie. Egyszer voltegy nagy csata, ami sok bátor vitéz végzetéhez vezetett.Mikor még az erdőben élő székelyek nyugalomban végezték dolgukat, hatalmasvihar támadt és minden gyermek félve rohant szüleihez, akiknek a munkát ezértabba kellett hagyniuk. A vihar nem akart szűnni. Hirtelen három villám csapott aföldbe, és három hatalmas tisztás keletkezett. Egyszer csak egy hadsereg tűnt fela fák között, nagy erővel törték ki a hatalmas fenyőket és jöttek, amíg el nemérték a székelyeket. A védők kardot fogva rohantak ki házaikból és támadásrakészen kérdezték a sereget, hogy miért jöttek ide és mi dolguk van itt. Fényespáncélban egy hatalmas ember lépett ki a katonák közül és csak annyit felelt,hogy ő a császár, és ez a terület az övé! A válasz miatt a székelyek nagy haragragerjedtek, és a császári seregnek rontottak. A három tisztás felől, amit a nagyvillámok okoztak, sok katona jött, és bekerítették a védőket. De a székelyek aharcot nem adták fel, küzdöttek a végsőkig minden bátorságukkal, de hiába! Asok katona legyőzte őket. Ekkor hirtelen hatalmas csoda történt, a sok bátor vitéz teste kettétört, stestükből hatalmas fenyők lettek, amin teljesen beterítették a kis országot, ésolyan sűrűn összenőttek, hogy ezután ember nem mehetett az erdőbe. A nagycsodálkozás, ijedség közepette a császár katonái elfutottak, amerre csak tudtak,szétszéledtek, de az erdőből többé kitalálni nem tudta, őket is ott érte a végzet.Ez hát a történet a kis országról és a bátor székelyekről, akik fenyőként,madárként védik országukat mind a mai napig.Itt a vége, fuss el véle!

38

Illényi Dorottya: Mese NyergestetőrőlEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, minek neve Csíkország volt.Annak az erdejében olyan lények éltek, amikről nem tudott senki. Voltak otttündérek, sellők a tóban, kis törpék, nagy óriások, és még sok mesebeli lény.Annak az erdőnek a közelébe ember nem mert menni, mert aki közel ment, óriásireccsenést hallott, mivel az óriások törték, zúzták a fákat. mikor egy fa kidőlt, ahelyére nőtt egy újabb, amin aranygyümölcsök teremtek.Egyszer egy hadsereg közeledett az erdő felé, s mivel menekültek, nemtántorodtak meg a nagy zajoktól. Befutottak az erdőbe, majd egy kis tisztáson, azerdő közepén megálltak. Vártak. nem telt el sok idő, jött az ellenség. Úgy néztekki, mint egy óriási fekete felhő, ami lejött a földre. A császári haderő volt az. Ésőket sem érdekelte a nagy recsegés. Csak mentek előre az erdőben. A védők, aszékelyek hadereje ugyan csak kétszáz főből állt, nem tántorodott vissza.Megindult a csata. A székelyek kezdtek fogyatkozni, és a végén csak egy vitézmaradt, Gál Sándor, a vezér, de ő nem adta fel. Egy csapat hirtelen mögé állt,amitől elég nagyra tátotta a száját. Óriások voltak és megindultak a császár felé.Gál Sándor is velük tartott haláláig. Az óriások végül kiűzték a császári sereget azerdőből. Az ellenség nyert ugyan, de a székelyek megtartották becsületüket. Azóriások visszavonultak, és békében éltek tovább.Azóta abban az erdőben ember nem járt. Hogy vannak-e ott még mesebelilények? Én nem tudom. De aki nem hiszi, járjon utána!

Jenei Réka: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Egy erdő, mely zöldebb voltmindegyiknél. Ebben az erdőben nőttek a legnagyobb és legszebb fenyők éstölgyek, a kis fenyők és tölgyek vígan játszottak a széllel, mi megrezegtettelevelüket, majd fogócskát játszott velük. A nagy fenyők nem törődtek a kicsikkel,inkább tovább sakkoztak és morogtak, mint az öregek. A tölgyek viszont szívesenbekapcsolódtak a kicsik játékába, ezzel a szelet akadályozva. Ez volt az erdő,melynek egy része vígan játszott, másik része nézelődött, harmadik része pedig atöbbit óvta a külső fenyegető erőktől, hiszen ebbe a gyönyörű és vidám erdőbenéha betörtek és kioltották egymás életét.Így volt ez most is, emberek jöttek, több százan. Az egyik oldal nagyobb, mint amásik, de a kisebb sereg jóval határozottabb és vakmerőbb volt, mint a nagyobb.A seregek felálltak egymással szemben, majd ezt követte a nagy csend. A szél iselállt, a tölgyek némán álltak és megszeppent kicsiket védték, míg a fenyők

39

halkan elmormoltak egy „már megint emberek”-mondatot. A seregek álltak, majdelkiáltották magukat: -Támadás! – üvöltötték torkuk szakadtából, majd, mint akiket meglöktek indultakmeg egymás felé. Mikor a két sereg találkozott, a fák visszahúzódtak, merttudták, hogy nekik nincs beleszólásuk.A csata javában zajlott. A császári sereg a nagy számbeli előny ellenére isnehezen bírt a másikkal. Ennek ellenére tovább küzdött a náluk jóval kisebb,kevesebb, mint kétszáz tagból álló sereg ellen. Dörrenéseket, kardcsattogásokatés ágyúdörrenéseket lehetett hallani, aki megközelítette az erdőt, azt hitte, vihartombol, de mikor egy-egy sérült katona jött elő a viharos erdőből, már tudták,hogy el kell távozniuk, ha még nem akarnak találkozni Istennel.Igazi vihar keletkezett, az időjárás is úgy gondolta, ha harc van lenn, legyen fennis. De így is hiába, mert a fenti vihar mit sem ért a lentihez képest, amit a fákpróbáltak meg kontrollálni, hogy legalább a kedves réteket és mezőket nebántsa. Ahogy a valódi vihar elment, mint aki jól végezte dolgát, úgy jött ki azerdőből a cári sereg izzadtan, véresen, fáradtan.A sereg elvonult, a nap kisütött, de már nem sütött olyan vidámat, mint ahogyazt tette pár órája. A fák gyászoltak. Gyászolták elveszett társaikat, akik nemvoltak elég erősek a sok ágyúgolyóval szemben, és gyászolták a székely sereget,hiszen a fűszálak, a falevelek és törzsek mind az ő vérükkel lettek megfestve. Aszomszédos falu lakói eljöttek és eltemették a hős székelyeket. Nem kaptakemléktáblát, de az erdő örökre emlékezni fog rájuk. Az erdő, mely dombontalálható, amit Nyergestetőnek hívnak, a fák, melyek helyet kaptak rajta. Márletisztult helyen állnak és zöldebben virítanak, mint a nagy vihar előtt. Ígyemlékszünk a zöld erdőre, mely Csíkország legzöldebb erdője, talán a világlegzöldebb erdője.

Gyémánt Csaba: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Ez az erdő nagyon más, minttöbbi. Ebben az erdőben zöldebbek a fák, szebben énekelnek a madarak és a napis szebben ragyog. Itt a kóbor szelek, viharok sem okoznak nagy gondot, hiszezeknek a fáknak a gyökerük is olyan mélyen van, hogy talán már a pokolbanvan, lombkoronájuk pedig már a világűrig ér. ezek az égbenyúló, termetes fenyőkelőbb törnének ketté, minthogy megadják magukat a vihar szeleinek.De ennek az erdőnek a története sem átlagos.Egy napon támadás érte az itt élő székelyeket. A császár többezres hadávalérkezett elfoglalni e területet. A székelyek menekülés helyett fegyvert fogtak,pedig aligha voltak kétszázan. De ebben a kétszázban volt egy ember, kinekneve Vashajlító Miklós volt. Miklósnak olyan hihetetlen ereje volt, hogy félkézzelcsavarta ki a fákat és mint a rongybabákkal, úgy játszott ellenségeivel.Azon az estén, mikor a császár a támadást fontolgatta, mintha Isten tért volna aföldre, a támadók sátrai meggyulladtak. Egyből árulásra gondoltak, de nem voltidejük ezzel foglalkozni, már indították a támadást háromfejű kutyákkal,óriásokkal és sárkányokkal, de ez sem volt elég, hogy megfélemlítsék aszékelyeket. Pedig a császár azt gondolta, hogy a védők megrémülnek és

40

elfutnak a hatalmas sereg láttán. De nem így történt! A székelyek arcán nemlátszott félelem, pedig tudták, hogy ha itt maradnak, az a vesztüket okozza.A császáriak és a székelyek egymásnak estek. Miklós százával kaszabolta atámadókat, sem az emberek, sem az óriások, sem a sárkányok nem bírtak vele.De az uralkodó sajnos egy csellel mégis megölte. De a székelyek még mindigderekasan küzdöttek a császár hada ellen. Nem sokkal később már látszott acsata végkimenetele. Alig néhány védő maradt, de a császár serege még mindignagy volt, ezért győzelmet aratott.Ebben a harcban sok bátor székely hullott el, mégsem beszél róluk a világ.Ezeknek a hősöknek a lelke egy-egy fenyőfában él tovább, és talán ezért zöldellika legszebben az az erdő.

Snóbl Ramóna: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egy erdő Csíkországban. Az erdőben szép, nagyfák voltak, még a legkisebb fa is hétméteres volt. Amerre csak néztél, ezeket aszép, nagy fenyőket láttad, amik olyan erősen kapaszkodtak a földbe, hogy méga legeslegnagyobb vihar se tudta őket kidönteni. A fákon gyönyörű hangú rigókénekeltek, hangjuk hasonlított az angyalokéra, és ezzel mindenkitmegbabonáztak. A sok nagy hegy között volt egy szelíden, szépen hajló erdő,amit Nyergestetőnek hívtak. Hogy miért is? Mert úgy nézett ki, mint egy nyereg,amit egy óriási ló viselhetett. Ez az erdő hét, vagy annál több, talán tizenkettőévszázada áll, és a rendíthetetlen szabadságharcosok vére lüktet a fákgyökereiben. Mert ez az erdő egy temető. Gál Sándornak itt esett el száznál istöbb katonája. Aznap még a patak vize is véres volt.Akkor történt, amikor a császár úgy döntött, hogy megtámadja a székelyeket.Támadt is hatalmas seregével, s talán még az ördög is velük volt, de a székelyeknem rettentek meg, nem adták meg magukat. Felfegyverkezve álltak óriásokkalés óriási madarakkal az ellenséggel szemben. Ám a támadók az ördögsegítségével, csellel, árulással körülvették és lekaszabolták őket ott, a hegyhátán. Az óriások elmenekültek, de a székelyek olyan bátran haltak meg, hogyolyat még senki sem látott eddig. De ezekről a bátor emberekről nem nagyon tud senki, illetve hírüket nem őrzilegenda, mégis bizonyíték, hogy a ott vannak a sírjukon nőtt fenyők fönt anyeregben, és azért zöldell itt a legszebben az erdő a Csíkban fent.Aki nem hiszi, járjon utána!

Kiss Balázs: Nyergestető legendájaEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli vidék. Erdélyben húzódottaz, a nyergestetői erdő. Azért hívták Nyergestetőnek, mert a helyezkedése egynyeregre hasonlított.Élt itt egy szegényember, Kázmérnak hívták, nagyon rossz körülmények közötttengette napjait a kis viskójában. Munkája nem igazán volt, de igen erőslegénynek lehetett nevezni.1848-at írunk, Kázmér, mint minden helyi legény a csatába vonult megvédeni ahazát. De Kázmérnak nem igazán volt miért küzdenie, nem volt se családja, sevagyona, semmije. Tudta is ezt az ellenség! A furmányos császári katonák pénzt,

41

nőket és minden szépet ajánlottak szegény Kázmérnak. Ő el is fogadta azajánlatot és elárulta népét. Így nyertek végül a császári csapatok és Kázmérsegítségével leverték a székely hős vitézeket. A Habsburgok azonban hazudtakKázmérnak, és ahelyett, hogy megjutalmazták volna őt, hálátlanul lelövették Ahős vitézek véréből szép fák, burjánzó erdő sarjadt, Kázmér vérét, még ma semitta be a föld, azóta ott piroslik.Így járt pórul hát a székely nemzet, így győzték le a nagy vitézeket.

Vadász Richárd: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy megye, amelyet Csíkországnakhívtak a helyiek. Ebben a megyében zöldebbek voltak az erdők, mint bárholmáshol. Errefelé nem a kakas, hanem az ezüsthangú rigók keltették a helyieket.Erdők rengetege hegyek sokaságát szépítette.A hegyek egy falucskát, Nyergestetőt ölelték körbe. A falu környékén zöldelltek alegszebb fenyőfák, amelyeket a helyiek is óvtak, olyan szépek voltak.A fák szokatlan gyönyöre nem csupán a természet munkája. Réges-régen, mikora szabadság is luxus volt, Gál Sándornak katonái harcoltak érte ezeken ahegyeken. Talán még kétszázan se voltak a cári csapatokkal szemben.Kiegyenlítetlen ütközetnek ígérkezett, mint Dávid és Góliát esetében. A cáricsapatok jól felfegyverkezett, díszes dolmányukban és fehér paripáikon készültekösszecsapni a rozsdás kardok és tompa végű vasvillák buzgó csapata ellen. GálSándor csapatai az éj leple alatt küzdöttek meg a királyiakkal. Előnyben voltak avédők, hiszen a többség jobban ismerte az erdőt, mint a saját tenyerét.Csapdákat állítva, vissza tudták verni az ellenség hadát, de csak nagyveszteségek árán.Másnap reggel minden tele volt vérrel, a fák törzsétől egészen a patak vizéig.Nem számított, ki vége buggyant ki az éjszaka folyamán. A falusiak egy nemescélért küzdöttek, ezért nem értek rá gyászolni, hanem neki is álltak a faluvédelmének megerősítéséhez. A cári csapatok büszkesége elillant, és elrettenteka következő harc gondolatától. Nekik nem volt miért küzdeniük, csak adicsőségért, így sokat veszíthettek a vereséggel. Fagyos volt a hangulat atáborban, mert nem tudták, mi tévők legyenek.Gál Sándorék nem értek rá elmélkedni a vereségen. Tovább kellett küzdeniük,hogy bajtársaik halála ne legyen hiábavaló. A székely legények mindegyikefegyvert ragadott, vagyis nem mindenki, egy valaki nem. Gál Sándorfegyverhordozója, István volt az. Ő a harc nélküli béke elérésének útját akartajárni. Ezért, amikor senki se fgyelt rá, napnyugtakor kisurrant az ellenségtáborába. Elmondta a parancsnoknak, hol tudnának bejutni a faluba alegkönnyebben. Azt remélte, ha meglátják a barátai a sereget a faluban, akkormegadják magukat és túlélik. De sajnos rosszul hitte. Be is tört a sereg a faluba,de nagy ellenállásba ütköztek. Gál Sándorral az élen mindenki az utolsó cseppvérével is küzdött, de mindhiába. A falu elesett, és senki se élte túl, csak azáruló, István.Eltemette barátait, szeretteit, pont oda, ahol most azok a gyönyörű fák állnak. Ahelyiek úgy tartják, hogy az elesettek dicső szellemei miatt pompáznak úgy, ésezért állnak még mindig ilyen szilárdan.

42

Az erdő legendája nem sokaknak ismert, csak az ott élőknek, akiknek otthont ésszabadságot nyújt ez az erdő.

Móricz Bercel: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy gyönyörű kiserdélyi település, melynek neve: Nyergestető. Tele volt gyönyörű, magas,égbetörő fákkal, melyeknek gyökerei lenyúltak a föld alá hét méterrel. Annyifélemadár volt ebben az erdőben, hogy nem fértek el a nagy odvas fákban. Ezen aterületen annyi magas hegy volt, hogy a madarak nem is tudtak felszállni rájuk.Szép volt ez a hegyhát, és híres is arról, hogy itt milyen nagy csata zajlott.Tudja azt mindenki, hogy a székely vitézek milyen jó katonák, dicső legények.Hát történt egyszer, hogy abban az erdőben, hol a vidék legszebb fák nőttek, sorkerült egy csatára, melyre ma is büszkén emlékezünk. Úgy történt e híresesemény, hogy Gál Sándor és csapata, harcba kellett menjen. Gál Sándorcsapata nem állt sok főből, ha összeszámolnánk, talán kétszáz székely legényből.Igen ám, de ismerjük a székely vitézeket, nem ijednek meg semmitől, ha ahazájukat védik. Meg is fogadták, hogy az utolsó vérükig védik szeretettföldjüket. Ezt a kis csapatot a cár és a császár hatalmas nagy sereggel támadta.A védők keményen harcoltak, oly keményen, mint ahogy a fenyők állják a vadvihar támadását. A védők ellenállását a támadók nem tudták megtörni, de csellelés árulással a cári és császári sereg végül győzedelmeskedett. De a győztescsapat, mint harcban edzett sereg, mély elismeréssel adózott a legyőzöttszékelyek felett. A győzelmi zászlót meghajtották, így tisztelegtek a hős ellenállásláttán.Kevesen tudják e hősi harc történetét, bár lehet, hogy a székely vitézek hőstettenagyobb volt, mint a háromszáz spártai harcosé a Thermopülai-szorosnál. Ezen nagy csata emlékét a harcosok sírja fölött nőtt fenyők őrzik,történelemkönyvben nem olvasható. Aki mégis tudja a történetet, az tudja csak,hogy a Csíkban miért ez az erdő a legszebb.Itt a vége, fuss el véle!

Schreiber Ádám: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt egy hegyoldal, melynek sokan nem tudják atörténetét. Ezt fogom most elmesélni, hogy miért is különleges ez a hegyoldal.Ezen a hegyoldalon van a világ legzöldebb erdője, és ebben az erdőben vannak alegszebben éneklő madarak.De ez nem mindig volt így. Egykor ez egy csendes vidék volt, ahol a faóriásokéltek nagy titokban, ugyanis, ha ember volt a közelben, szó szerint a földbegyökereztek, így senki sem tudott létezésükről.Egy szép napon azonban a megszokott egy-két emberen kívül, akik gondozták afákat, több száz ember jelent meg az erdőben. Velük szemben pedig egy mégnagyobb, ismeretlenekből álló sereg állt. Ekkor a fák a félelemtől még mélyebbregyökereztek. Nem értették, mi történik. A két csapat egymásnak rohant, és a faóriások rájöttek, hogy ez egy csata. Véresharc volt, az ellenfél hihetetlen túlerőben volt. A fák nem bírták nézni az őketgondozó és szerető emberek veszteségét, úgyhogy beszálltak a harcba. Sajnos

43

az ellenfél hadseregében volt egy okos harcos, aki azt mondta, hogy harcoljanaktűzzel. Így azok legyőzték a fákat és a kis székely haderőt, de az ellenfél irántitiszteletből az embereket eltemették, a fák helyére újakat ültettek, így lett azerdő egy nagyon különleges temető. Ez az, ami miatt itt a legszebbek a fák, ésezért énekelnek itt a legszebben a madarak.

Etl Márton: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, Csíkország. Az a helynem egy mindennapi hely. Ott zöldebbek, idősebbek és sokkal nagyobbak a fák,mint máshol, mintha egy óriásnak a lábai lennének. Ezeken a hatalmas, márelképzelhetetlen nagyságú fenyőkön különleges madarak énekelnek, méghozzá ahíres, és igen ritka ezüst hangú rigók. De bármennyire is varázslatos ez a hely, azerdőhöz fűződik egy történek, mely Gál Sándorról és több száz katonájáról szól.Ez a történet egy kedd reggelen kezdődött, mikor a császár hatalmashadseregével és egyetlen óriásával bevonult Csíkország területére ésmegtámadta azt. A székely magyarok megrettentek és már fel is adták volnaküzdelem nélkül a csatát, de megjelent Gál Sándor, aki egy buzdító monológotmondott, majd a táskájából valami tündérpornak tűnő dolgot vett elő, éselhintette a katonákra. Ezek után a védőknek eszük ágában sem volt feladni acsatát harc nélkül. A császár ezalatt odaért és elkezdte az ostromot. Már három hete folyt a csata,mikor az uralkodó cselhez folyamodott. Egy követet becsempészett aszékelyekhez, hogy találjon egy árulót. Talált is. Az áruló elmondta, hogyantudják körülvenni a székelyeket és ezért csak annyit kért, őt engedjék szabadon. Ezután a császáriak körülvették a székelyeket és több tízezer katonával ésegyetlen óriással könnyedén győzelmet arattak.Mikor már az utolsó székely védő is elesett, hirtelen az összes holttest eltűnt. Acsászár ezt nem tudta hová tenni, de nem foglalkozott különösebben vele. Estevolt már, az uralkodó és a katonái elmentek aludni. Másnap, mikor felkeltek,hatalmas fenyők vették őket körül. Az emberek nagyon kétségbe estek, mertnem tudták, hogyan találnak majd haza. Nem is találtak haza, az élelmükelfogyott és éhen haltak. Ezzel elnyerték méltó büntetésüket.Itt a vége, fuss el véle!

Farkas Rita: Kuruzsló Pista árulásaEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság. Ez a királyságCsíkországban található. Csíkországban, ahol az erdők zöldebbek, mint máshol,ahol ezüst-, és aranyrigók énekelnek az égig érő fákon, s ezek a fák olyan mélyenkapaszkodnak a földbe, hogy még a legnagyobb vihar sem tudja őket kicsavarni.Van ott a sok óriási hegy között egy szépen kifényezett óriás nyereg, amit néhaviselt egy óriás ló. Ezért a neve: Nyergestető. Ami nem csak csodás és mesés,hanem híres is. Fent a nyereg közepén sorakoznak a zöldellő fák. Ott eresztik a

44

legmélyebbre gyökerüket. A vén törzsek nem mozdulnak a viharban, még csakketté sem törnek.De mitől törhetetlen ez a sok fa?Szabadságharcosok büszke vére lüktet a gyökerekben. Mert ez az erdő egytemető is. Ott esett el Gál Sándornak száznál is több katonája. Véres harc volt,még a patak is vörösen csillogott azon a reggelen. A cár, no meg a császártámadott hatalmas hadsereggel, de a védők nem rettentek meg, hiába voltakcsak kétszázan, hősiesen harcoltak segítőtársaikkal, a tündérekkel. Mindenkinekvolt egy saját, védő tündére, amit a cár és a császár megirigyelt. Nekik nemlehetett, mivel nem voltak elég erősek és tiszta szívűek, nekik csak háromfejű,kígyófarkú, oroszlánsörényű, kutyájuk volt. Volt egy székely, Kuruzsló Pista. Egyre mérgesebb és feszültebb lett, mert atündére eltűnt. Elkezdett kételkedni és félni, szóval gyáván elmenekült acsászárhoz és ott maradt. A császár felajánlott, hogy segít neki szállást adni, haelmondja a székelyek technikáját.Végül a gyáva Kuruzsló Pista elárulta népét. Másnap reggelre a cár seregebekerítve fogadta a székelyeket. De ők nem futamodtak meg. Hősiesenharcoltak, bár már tudták, hogy győzni nem fognak.Azóta hősies álmot látva emlékezik rájuk Nyergestető összes varázslénye: atündérek, az arany-, ezüstmadarak, az óriás ló, és még a háromfejű kutyák is.

Muskáth Anna: NyergestetőEgyszer volt, hol nem volt, volt Erdélyországban egy hatalmas, dús lombúfenyőerdőkkel borított hegy. A neve: Nyergestető. Úgy néz ki, mintha egy óriás lóitt hagyta volna a nyerget, amit a hátán viselt. Két oldalán a kengyelek valójábanezüstösen csillogó patakok. A hegyet, mint puha, szőrös takaró fedi be a sűrűfenyőerdő. ezek a fák olyan erősen állnak itt, hogy még egy szél se tudtakifordítani gyökerestől a földből. Ezen a vidéken jólelkű népek, székelyek élnek.Vezérük Gál Sándor.Éppen mindenki a dolgát végezte, mikor nagy porfelhőt láttak a látóhatárperemén. Hamarosan már ki tudták venni a hatalmas orosz és osztrákhadsereget. Ekkor összehívtak minden olyan legényt, aki harcra képes volt,magukhoz vették fűzfasípjukat, aminek a segítségével a fenyőfákból sáncotkészítettek. A síp szavának engedelmeskedve a fák kör alakba rendeződtek.Hamarosan megérkezett a hadsereg és felvette a harcot a kétszáz székellyel. egyideig egyenlő volt az állás, de akkor a cári hadsereg parancsnoka a kürtjébe fújt,mire táltos paripák száguldottak elő a fák közül. Ezek segítségével a cáriakkönnyen legyőzték volna a székelyeket. Ekkor viszont Gál Sándor seregehangosan fohászkodni kezdett, és mire a cár katonái felocsúdhattak volna, márfák álltak az emberek helyén. Ekkor a cár serege dolgavégezetlenül tért haza.A székelyekből lett fenyők azóta is ott állnak a hegytetőn és onnan ismerhetőkfel, hogy sokkal magasabbak, és ezüstösen csillognak, ha rájuk süt a nap.Ha nem hiszed el, járj utána!

Nagy Sámuel: A cár

45

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cár. Nem is akármilyen uralkodó, aleghatalmasabb uralkodó volt! Minden csatát megnyert a seregével. Sikereitnagyban köszönhette a seregének, amit úgy hívtak, hogy fekete sereg, és annak,hogy volt három sárkánya. Egyszer, egy szép napon azt történt, hogy a cár ült a gyönyörű aranytrónján ésazon töprengett, hogy kit nem győzött még le. Lázasan kereste a birodalmakat,királyságokat, fejedelemségeket és talál egyetlen helyet: Erdélyt. Ez a székelyekhazája volt. A cár ennek úgy megörült, hogy felpattant a trónjáról és szóltsegédeinek, hogy hívják össze a királyi haderőt. Így is lett. Összehívták a seregetés hozták a három bestiát is.Nemsokára elindultak Erdélybe. Nagyon hosszú út volt. Szárazföldön és vízen iskellett menni, de ez a cár seregét nem zavarta. Több, mint három hónap utánmegérkeztek Erdélybe. A cár és serege beléptek a kis birodalomba, de egy lelketsem találtak.Majd a cár szerencséjére megláttak egy fút, a réten futott. A fú elhagyta már aserdülőkort, talán nem is fú, hanem egy férf volt. Elkapták a cár katonái és azuralkodójuk elé vezették.A cár kifaggatta a fút, hogy ő melyik birodalmat szolgálja, ki az ura, és arról,hogy mondja meg, hogy hová bújtak a székelyek. Furmányos, de egyben nagyontudatlan fú volt ez. Meg akarta vesztegetni a cárt, pénzt akart kérnihazaárulásért. ez a cárnak nem tetszett és azt mondta:-Válaszolj, vagy a sárkányok elé dobatlak!A fú rögtön válaszolt:-Nyergestetőn bújtak el.-Most elárultad a hazád – szólott a cár -, vessétek tömlöcbe!A király katonái teljesítették a parancsot és tömlöcbe vetették az árulót. Két napgyaloglás után megérkeztek Nyergestetőre. A fú nem hazudott, valóban ittbújtak el a székelyek. A cár követeket küldött, hogy beszéljen a székelyekvezérével. El is küldött két követet és velük az árulót, hogy visszaadják őtnemzetének, és, hogy elmondják, mit tett.Ez így is lett: a két követ és az áruló beértek egy egyszerű, kissé roncs várba. Aszékelyek vezére, Gál Sándor elé vezették őket. Elmondták a cár küldöttjei, hogyvagy megadják magukat, vagy mindenkit megölnek. Gál Sándor természetesen aharcot választotta. A követek erre bólintottak, majd megkérdezték, hogy ismerik-e ezt az áruló, aki itt van náluk.-Persze, hogy ismerem, hiszen a fam – mondta Gál Sándor.-Akkor a fad egy áruló – mondta a követ.-Bocsáss meg, apám! – kérte a fú, de bocsánatát az apja fgyelembe se vette,csak ezt mondta:-Hazaárulásért kivégzés jár, még a vezér fának is.Ezzel a követek visszaadták a fút és visszamentek a táborba, ahol tudattákurukkal, hogy a székelyek nem adják meg magukat. A cár ezen csak nevetett.Másnap kora hajnalban megindították a támadást. A székelyek egytől-egyig vitézmódjára küzdöttek a cár túlereje ellen, de mégis győzött a túlerő. Az összesszékely vitéz életét vesztette a csatában. De a cár egy nagyon szokatlan dolgottett: eltemette az összes vitézt és megkímélte a vár lakóinak életét. Ezzel, hogyeltemette őket, abban a pillanatban Nyergestető kivirázott, a fák zöldelltek, a

46

virágok pompáztak, a várból kastély lett, és a fák gyökerei azóta is a székelykatonák erejét őrzik.