a dél-alföld etnikai arculata - geography.hugeography.hu/mfk2001/cikkek/sumeghyratkai.pdf ·...

Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.

1

A DÉL-ALFÖLD ETNIKAI ARCULATA

Sümeghy Zoltán1 – Rátkai Árpád2

Összefoglalás - A Dél-Alföldön csak a német, horvát, szerb, szlovák és román etnikai kisebbségek töredéke maradt meg, s arányuk a népesség 1,6 %-ára csökkent. Szegeden viszont különbözõ etnikumú személyek telepedtek le, egymásra találtak, új etnikai közösségekké formálódtak, s szlovák, szerb, lengyel, román, orosz, német, cigány, vietnami, görög, ukrán, arab, örmény és latin (spanyol) egyesületeket alapítottak. Exlex kisebbség többek között az orosz, a vietnami, az arab és a latin, amelyeknek kisebbségi jogaik nincsenek, s egyesületeik csak magyar egyesületként működhetnek. Az exlex etnikumok kutatása egyébként is felvetett néhány módszertani kérdést. A magyar, cigány és beás anyanyelvű közösségekbõl álló cigány etnikum a legnagyobb létszámú. A cigány gyermekek nem kapják meg a szükséges segítséget az iskola-elõkészítéshez és az iskolakezdéshez, ezért tanulásra és önmaguk eltartására egyaránt képtelen évfolyamaik kerülnek ki az iskolából.

Előszó: módszertani megjegyzések a magyarországi etnikai viszonyok vizsgálatához Magyarországon és a környező országokban mélyek a nemzet és a nemzetiség szavak

történelmi gyökerei. A historizálás nyomán a hozzájuk tapadó, időszakonként, országonként, tudományáganként és eszmei irányzatonként változó ideológiai és politikai rárakódások miatt a jelenkori etnikai viszonyok feltárására, kutatására e fogalmak egyre kevésbé alkalmasak (Joó 1986). Ezért használjuk inkább a nemzetközileg legelterjedtebb etnikum szót, amely tartós kulturális sajátosságokkal jellemezhető közösséget jelent.

Az etnikai közösségek ismérve a nyelv és a kultúra azonosságára épülő csoport-azonosság tudata, a közös értékek és normák nemzedékeken keresztüli átadása. Az etnikai közösség alapvető kohéziós ereje, jellemzője a nyelv, mert ez a közösséget alkotó egyének közötti kommunikáció legfontosabb eszköze. Ez alól kivételek is vannak, például ha különböző etnikai közösségeket (pl. a cigány, a beás és a magyar nyelvű cigányokat) valamely más ismérv alapján egy etnikai csoportnak tekintünk. Néhány esetben a legfontosabb csoportképző jegy szerepét a vallás veszi át, és az azonos nyelvet beszélő egyének ennek megfelelően különböző etnikai közösségeket alkotnak (például az észak-írországi protestánsok és katolikusok).

A legtöbb etnikai közösség földrajzi hierarchia szerint is tagolódik. A globalizálódás egyik következményeként mind több etnikum elterjedése világméretű, pl. a világ összes magyarja, szlovákja vagy vietnamija egy-egy világméretű etnikai közösséget alkot. Vannak országos etnikai közösségek (pl. magyarországi magyarok, norvégiai magyarok, németországi törökök, kanadai ukránok), regionális (pl. tiroli németek) és helyi-települési (pl. szegedi szerbek), sőt városrészi (pl. óbudai németek) etnikai közösségek is.

A bonyolult átmenetek sokasága közül az egyik eset az, amikor nyelvvesztés után az etnikai közösség már egy másik, domináns etnikum nyelvét beszéli, de közösségi tudata, kapcsolatai megmaradnak (például koptok, csángók, egyes zsidó, örmény közösségek, berlini hugenották). Magyarországon több etnikai közösségre is jellemző, hogy a hozzá tartozó egyének nagy többsége már nem vagy csak alig beszéli annak az etnikumnak a nyelvét. Az etnikai aktivisták szűk csoportja viszont, amely beszéli azt, a csoport-azonosság tudat ereje folytán széles körű támogatottságot élvez, bizonyos tekintélynek örvend és ezért az etnikumon belül meghatározó szerepe van. Tehát furcsa módon a nem beszélt etnikai nyelvnek még akkor is van egyfajta kohéziós szerepe, amikor az egyének közötti kommunikáció nyelve már egy másik nyelv (például a magyarországi örmények között). 1 Sümeghy Zoltán egyetemei tanársegéd, SZTE TTK Éghajlattani és Tájföldrajzi Tanszék, [email protected] 2 Rátkai Árpád kisebbségkutató, Dél-Alföld (Szeged) kulturális és közéleti lap, [email protected]

Sümeghy Zoltán – Rátkai Árpád: A Dél-Alföld etnikai…

2

Magyarországon a kisebbségek körüli szellemi zűrzavart az 1993-as kisebbségi törvény tovább fokozta. A személyek állampolgárságára vonatkozó „honosság” fogalmat abszurd módon kiterjesztette etnikai közösségekre is.

A törvény két részre osztotta a társadalmat: a többségi magyar etnikumra és 13 de jure „nemzeti és etnikai kisebbségre”. A jogalkotó szándékától függetlenül ezzel létrejött egy harmadik kategória is, az exlex etnikumoké amelyhez tartoznak mindazok a kis etnikai közösségek, amelyek a törvény szerint nem, „csak” de facto léteznek.

Egyébként sem definiálta a törvény azt, hogy mind a 13 kisebbség „nemzeti és etnikai”, vagy vannak közöttük nemzetiek és vannak etnikaiak. A közvélekedés azonban kezdettől tizenkettőt tart nemzeti és a cigányt etnikai kisebbségnek, sőt abszurd módon, a cigányt tartja „az etnikum”-nak – mintha a többi 13 (tehát a magyar sem) lenne az. „Az etnikum” pedig ma már a cigány (roma) személy szinonimája is lehet, immár hivatalos iratokban is (pl. „bejött egy etnikum”).

A népesség etnikai összetételének vizsgálata kezdettől fogva nehéz feladat elé állította a statisztikusokat (Mészáros 1999). A 2001-es népszámlás egyik „eredménye” azonban máris ismert: Magyarországon de jure 14 etnikai közösség van, tehát a KSH sem állapíthat meg ettől eltérő eredményt. Ebben a vonatkozásban jobb volt a helyzet 1990-ben, amikor a KSH a magyar, német, szlovák, román, szerb, horvát, szlovén és cigány nemzetiségűeken és anyanyelvűeken kívül az egyéb nemzetiségűek és anyanyelvűek számát is közétette. 2001-ben az említetteken kívül kisebbségként fog szerepelni még a lengyel, bolgár, görög, örmény, ukrán és ruszin is. Az összes többi viszont de jure nem nemzeti, nem etnikai, sőt nem is kisebbség. Ezek az exlex etnikai közösségek.

A kutatáshoz az 1990-es „egyéb” adatok állnak rendelkezésünkre, ezek azonban csak nagy körültekintéssel használhatóak. A népszámlálás eredményeit tanulmányozva az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor az „egyéb” adatait térképre vittük (1. ábra). Rögtön feltűnt Békés megye megkülönböztetett szerepe, és számos kérdés merült fel. Miért éppen Békés megye?

1. ábra. Hibás népszámlálási eredmények alapján rajzolt térkép az „egyéb” anyanyelvűekről

(1990). Ennek alapján lettek gyanúsak a Békés megyei adatok

É 60 km0 20 40


3

Az adatok ellenőrzése során arra a megállapításra jutottunk, hogy az adatokkal ellentétben a Dél-Alföldön, és különösen Békés megyében 1990-ben valószínűleg nem élt egyetlen személy sem, aki kuruh, eszkimó, csádi hámi, burusaszki, munda, pápua, szamojéd, egyéb germán (izlandi, fríz, afrikaans), szudáni-guineai, egyéb szláv (szorb, pomorán, kasub) vagy hindi anyanyelvű lett volna (2. ábra). A nyolcvanas évek óta volt ugyan egyetlen guineai származású személy, ha nem is Békés megyében, hanem Szegeden, ő viszont a népszámláláskor a franciát diktálta be anyanyelvének.

2. ábra. Hibás népszámlálási eredmények alapján rajzolt kördiagramok az exlex anyanyelvűekről (1990). Feltűnő Békés megye abszurd összetétele

Germán egyéb 28 fő

1001 fő Hindi

Orosz 52 fő

Egyéb 191 fő

197 fő Arab

108 fő Vietnami

Span

yol

77 fő

Orosz 69 fő

Angol 29 fő

Egyéb 148 fő

112 fő Orosz

Szlá

v eg

yéb

46

főHindi 44 fő

Egyéb 55 fő

Bács-Kiskun megyébenEXLEX összesen:

257 főCsongrád megyében

EXLEX összesen:628 fő

Békés megyébenEXLEX összesen:

1272 fő

É 60 km0 20 40

Hogyan kerülhettek be tehát ilyen abszurd adatok a népszámlálási kötetbe? A magyarázat egészen egyszerű: minden nyelvnek kódszáma van, és a feldolgozás során e kétjegyű számok két számjegyét felcserélték. Ezen kívül voltak még egyéb hibák is (1. táblázat).

1. táblázat.

hibás kódszám nyelv helyes kódszám nyelv hibák száma 10 hindi 01 magyar 1057 40 egyéb szláv (szorb, pomorán, kasub) 04 horvát 62 90 szudáni-guineai nyelvek 09 bunyevác, sokác 35 30 egyéb germán (izlandi, fríz, afrikaans) 03 román 28 60 szamojéd 06 szlovén 4 88 pápua 08 cigány 3

Természetesen a leggyakrabban előforduló nyelvek esetében került be a legtöbb hibás

adat, s az ellenőrzés elmaradása folytán ezek kerültek további feldolgozásra. Így jelenhetett meg egy hindi anyanyelvű tömeg Békés megyében és még néhányan Bács-Kiskunban.

Nagy tévedést követ el azonban az is, aki a sok hibalehetőség miatt az „egyéb” adatokkal egyáltalán nem foglalkozik, mintegy átsiklik fölötte. Az adatok ellenőrzése során ugyanis


4

kiderült, hogy nem hiba folytán kerültek be, hanem valóban élnek itt arab, orosz, spanyol és vietnami anyanyelvű személyek. Ezek minden kétséget kizáróan magyarországi etnikai kisebbségek. Az ezekhez tartozó személyek egyébként jórészt vagy túlnyomó részben magyar állampolgárok, van második, sőt harmadik generációjuk is. Az „egyébként” szó itt azért szükséges, mert akkor is magyarországi kisebbségek volnának, ha nem lennének magyar állampolgárok, mint ahogyan már 2000 előtt is volt Németországban pl. török kisebbség, noha akkor zömük még nem kapta meg az állampolgárságot. Tehát Magyarországon sem a pillanatnyi jogi viszonyok, hanem a valóságos etnikai viszonyok feltárása a feladat.

A Dél-Alföld régió A Dél-Alföld régió Magyarország délkeleti része, s az 1950-es közigazgatási reform által

létrehozott három mai megye, Bács-Kiskun, Csongrád és Békés területét foglalja magában (3. ábra). Területe 18.314 négyzetkilométer, népessége 1998-ban 1.357 ezer fő volt. A régió déli és keleti határát 1920-ban az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés országhatárként jelölte ki, nyugati és északi határai pedig az 1950-ben megvont megyehatárok. A társadalomföldrajz a három megyét együttesen régóta Dél-Alföldnek nevezi, 1999 óta azonban, az Európai Unió követelményeinek megfelelően, törvény3 is előírja az ország területének hét tervezési-statisztikai régióra osztását, s e régiók egyike a Dél-Alföld, melynek etnikai viszonyai az EU-csatlakozástól függetlenül is figyelemre méltóak (Rátkai – Sümeghy 2000).

E régióban a különböző nyelvű és kultúrájú etnikai csoportok zömmel a török megszállást követően, a 18. században telepedtek le, meglehetősen keverten. A települések többségében domináns magyar népesség zöme a Dunától nyugatra fekvő Baranyából, továbbá a régiótól északra fekvő térségekből települt ide. A Duna-Tisza közére erősen elmagyarosodott kunok és jászok, továbbá délen a kolompár-gurvár, északon a lovári nyelvjárást beszélő cigányok települtek. A déli szlávokhoz tartozó népcsoportok, azaz a szerbek, horvátok, bunyevácok, sokácok, rácok, dalmaták és bosnyákok települései a térség délkeleti részén és déli peremén voltak. A németek jobbára a Duna mentén, a Bácskában, néhány Békés megyei településen és Szegeden éltek, míg a zsidók a németek egy részével együtt jobbára a városokban (Baja, Kecskemét, Szeged). A szlovákok legnagyobb tömbje Békés megyében volt, de voltak szlovák nyelvű települések nyugatabbra, Csongrád és Bács-Kiskun megye területén is. Románok csak a régió keleti peremén éltek. Rajtuk kívül kisebb számban települtek be Dél-Bácskából, Erdélyből, valamint a Bánátból ruszinok, örmények, csehek, franciák és még más etnikumokhoz tartozó csoportok, családok, személyek is.

A nyelvi-etnikai asszimiláció évszázadai A 18. századig a választóvonal a különböző vallások és a társadalmi rétegek között

húzódott. Ezt követően azonban teret nyertek a különböző etnikumok nacionalizmusai és a magyar állam magyarosító törekvései.

A dominánsan magyarok lakta településeken, különösen a városokban és elsősorban Szegeden, a különféle nációkhoz tartozó családok egynéhány generációt követően elmagyarosodtak, elkeveredtek a magyar népességgel, vagyis asszimilálódtak. Az asszimiláció persze nem volt mindig „önkéntes”, vagy „spontán” folyamat, hanem gyakran a fokozódó társadalmi nyomás eredménye. A régió tudatos elmagyarosításában Szeged járt az élen. Itt már 1775-ben megszüntették az 3 1999. évi XCII. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről.


5

önálló német és dalmata tannyelvű iskolákat (Gergely 1985), 1837-ben a német éneklést és prédikációt, s 1840-re sikerült szándékosan csődbe juttatni, s így elűzni a német színtársulatot (Reizner 1899). A zsinagógában Löw Lipót főrabbi 1844-ben Magyarországon elsőként prédikált magyarul. A zsidók és a németek elmagyarosodását az „önkéntes” asszimiláció példájaként is emlegetik. Az önkéntesség, a spontaneitás mögött persze ott volt a föllángoló nacionalizmus, s egy olyan társadalmi légkör, amely egyre kevésbé tűrte az „idegeneket”.

3. ábra. A vizsgált terület, azaz a dél-alföldi régió elhelyezkedése, valamint megyéi és települései

É 60 km0 20 40

A magyarosítás szegedi sikerein felbuzdulva 1904-ben alakult meg a DMKE (Dél-magyarországi Magyar Közművelődési Egyesület), immár az egész délvidék (a Szegedtől délkeletre fekvő vegyes lakosságú térség) nem-magyar népességének asszimilálása végett.

Szegeden „a jövevények a magyar géniusztól áthatottan a nyelv és szokások sajátságait, az életmódot, a szellemet, a gondolkozást, az érzést és az erkölcsöket mindenben átörökölték, a nélkül, hogy az idegenből bármit is megtartottak vagy az őslakosságba átplántálhattak volna.” – vélekedett nem kis túlzással Reizner János, a város nagy történetírója 1895-ben. Persze a „magyar géniusz” aligha lett volna elég az elmagyarosításhoz. Az állam egész intézményrendszere egyre erőteljesebben, mind gyakrabban még a törvényeket is figyelmen kívül hagyva szolgálta a magyarosítást. Még Reizner is kénytelen volt elismerni, hogy végül is nem a „géniusz”, hanem „a kormányzat nemzeties szelleme és az egyház nemzeties ténykedése által” lett a szegedi nép „szívben és érzelemben, valamint nyelvre nézve is teljesen magyar.” (Reizner 1895)

A századforduló táján az asszimilációs folyamatok felgyorsultak. Ez „Szeged magyar népének nagy dicsősége és kiváló nemzeti érdeme.” – vélte akkor a város jeles néprajzkutatója, Kovács János (Kovács 1901). Vagyis az állami és egyházi intézményrendszer


6

mellett az elmagyarosítás jelentős tényezője volt a nacionalista közgondolkodás, a lakosságnak a nem magyarokkal szembeni növekvő intoleranciája is.

Az elmagyarosodás/elmagyarosítás a régió legnagyobb városában volt a leggyorsabb, s a mezőgazdasági térségek tömbökben élő nem magyar etnikumai körében a leglassúbb. A vidék elmagyarosítása csak a 20. században gyorsult fel. Az első világháború után délről és keletről sok magyar, sőt németek is menekültek ebbe a régióba, s a nacionalista propaganda hatására pedig sok román és szerb kivándorolt a szomszéd országokba. A békeszerződés külön rendelkezett a szerbek optálásáról (Oltvai 1991). Magyarországon tovább erősödött a nacionalizmus és az antiszemitizmus, amely a zsidó származásúak vagyonának elkobzásába, majd 1944-ben elhurcolásukba, a holocaustba torkollott. 1946-tól 1948-ig a németek zömét Németországba deportálták, 1947-től 1948-ig pedig a szlovákok zömét egy „lakosságcsere” keretében Csehszlovákiába telepítették. A Jugoszláviához fűződő viszony megromlása idején, 1948-tól 1953-ig, általánossá vált a szerbekkel és horvátokkal szemben alkalmazott diszkrimináció.

Mindennek hatására felgyorsult a kisebbségek nyelvének feladása, s zömük a magyarságba történő beolvadást, az „önkéntes” asszimilációt választotta. Az etnikai homogenizálást szolgáló utolsó nagy lépés pedig a kisebbségek még megmaradt, anyanyelvű oktatási intézményeinek felszámolása volt 1960-ban.

1960 és 1990 között a magyarországi diktatórikus politikai rendszer úgy lazult fel, hogy fokozatosan rendszeridegen, azaz demokratikus elemek jelentek meg és szaporodtak el benne. A politikai és kulturális élet liberalizálása a nyolcvanas években felgyorsult, ellenőrizhetetlenné vált és a folyamat eredményeként új, demokratikus politikai rendszerré fejlődött. A fellazulás évtizedei előnyösek voltak a kisebbségek számára, ugyanis az állam kisebbségi politikája fokozatosan a javukra módosult. E folyamat kisebbségek számára legfontosabb mérföldköve volt az egyesülési törvény életbe lépése 1989-ben.

A politikai rendszerváltás nyomán a kilencvenes évek elején alakultak ki az új kisebbségpolitika főbb vonásai. A korábbi évek koncepciótlanságát egy továbbra is ellentmondásos, szelektív kisebbségpolitika követte. Ez különbözőképpen viszonyul a magyarországi etnikai kisebbségek három csoportjához, amelyek a következők:

1. nem cigány és nem magyar (NN) de jure etnikumok, valamint 2. az NN exlex etnikumok, amelyek „csupán” de facto léteznek, végül 3. a de jure is létező cigányok.

A nem magyar és nem cigány (NN) népesség (de jure és exlex együtt)

A Dél-Alföld népessége 1960 óta csökkent, s csökken részesedése az ország

népességéből is. Ugyanakkor csökkent az NN népesség száma és aránya is. A népszámlálások alkalmával az anyanyelvet és a nemzetiséget egyaránt felvették. Az

anyanyelvi és a nemzetiségi adatok között egyenetlenség, különbség van, amelynek nagysága arányos azzal a meghasonlással, amely az asszimilációt kíséri (Rátkai – Sümeghy 2000). Ez az úgynevezett identitási diszkrepancia a román, a szlovák, a német, a horvát és a szerb népesség esetében egyaránt megfigyelhető (4. ábra). Feltehetően a nyolcvanas években már tapasztalható demokratizálódási folyamat és az erősödő nemzeti érzés együttes hatásával magyarázható az, hogy ez a különbség csökkenő tendenciájú. Az NN népesség vizsgálata során mindig a (települési szintre vonatkozó) anyanyelvi adatokat vesszük alapul.


7

4. ábra. Néhány fontosabb kisebbség identitási diszkrepanciája anyanyelvük és nemzetiségük térségen belüli, össznépességhez viszonyított százalékos aránya alapján

AnyanyelvNemzetiség

A Dél-Alföld NN népessége gyorsabban fogyott, mint egész népessége, s ezért aránya 3

%-ról 1,6 %-ra csökkent (2. táblázat). Csökkenés volt mindhárom megyében (5. ábra).

2. táblázat. A Dél-Alföld teljes és NN népessége

év DA M % NN NN/DA % 1960 1.488.596 14,94 45.903 3,08 1970 1.472.046 14,26 33.981 2,31 1980 1.462.113 13,65 26.607 1,82 1990 1.395.477 13,45 22.532 1,61

év = a népszámlálás éve DA = a Dél-Alföld népessége a népszámlálás évében

M % = a Dél-Alföld népességének részesedése Magyarország népességéből NN = a Dél-Alföld nem cigány és nem magyar anyanyelvű népessége

NN/DA % = az NN népesség részesedése a Dél-Alföld össznépességéből Az NN népesség fogyása tehát csökkenő ütemű, ugyanakkor semmi jele annak, hogy ez a

csökkenés a kilencvenes években megállt volna. A 2001-ben esedékes népszámlálás eredményétől ebben a vonatkozásban semmi új nem várható.

Az NN népesség csökkenése ellenére a nyolcvanas években növekedett azoknak a településeknek a száma, amelyekben élt NN népesség is. A régió 249 települése közül 1980-ban 206-ban élt NN anyanyelvű személy, 1990-ben pedig már 226-ban. Ha csak a számunkra jelentősebb, azaz a legalább húsz NN anyanyelvű személy által lakott településeket tekintjük, akkor is növekedést tapasztalunk: 71-ről 85-re nőtt ezen települések száma. Amíg azonban 1980-ban az NN népesség 98 százaléka élt ezen a 71 településen, addig 1990-ben valamivel kisebb része, 96 százaléka élt jóval több, 85 településen. A szétterülés természetesen etnikumonként különböző ütemű. Legnagyobb mértékű a tíz év alatt 8825 főről 5753 főre csökkent szlovákok körében volt: 114-ről 141-re nőtt a szlovákok által is lakott települések száma. A húsznál több szlovák által lakott települések száma ugyanakkor 28-ról 21-re csökkent, az ezekben élő szlovákok aránya pedig 96-ról 91


8

százalékra. A száznál több szlovák által lakott települések száma maradt öt, népességük 3487-ről 2764-re csökkent, viszont az ezekben élő szlovákok aránya ugyanakkor 40-ről 48 százalékra nőtt. A nagyobb tömbben együtt élő szlovákok tehát nagyobb eséllyel tartják meg identitásukat, de a magyarságba történő beolvadásuk itt is gyors ütemű.

5. ábra. Az NN népesség számának alakulása a népszámlálások adatai alapján 1960-1990 között a Dél-Alföld megyéiben

19600

5000

10000

15000

20000

25000

30000(fő)

1970 1980 1990(év)

19600

5000

10000

15000

20000

25000

30000(fő)

1970 1980 1990(év)

19600

5000

10000

15000

20000

25000

30000(fő)

1970 1980 1990(év)

É 60 km0 20 40

A horvátok és németek jobbára a régió nyugati, a szerbek a déli, a szlovákok és románok a keleti peremvidékén élnek. (Elhelyezkedésükről részletesen: Rátkai – Sümeghy 2000). Ezek a peremterületek már korábban is fejletlenek voltak gazdaságilag, s az utóbbi években lemaradásuk tovább fokozódott. A munkaalkalmak hiánya miatt folyamatos az elvándorlás.

Ezt a folyamatot nem volt képes megállítani az sem, hogy Baján, Békéscsabán és Gyulán érdemben javultak a német, szlovák, illetve román művelődési lehetőségek. Jelentős állami segítséggel tovább erősödött Békéscsaba szerepe a szlovák oktatásban és művelődésben 1990-ben, amikor itt alakult meg a Szlovák Kutatóintézet. Baján 1995-ben adták át a Magyarországi Németek Iskolaközpontját. A románok lakta települések forgalmi középpontjában, Gyulán létesült 1999-ben a Román Oktatási és Művelődési Központ.

Az NN de jure etnikumok A kilencvenes évek elején a kisebbségi kérdés átfogó rendezésének igénye a szomszéd

országokban élő magyarság aggasztó jogi és tényleges helyzetével összefüggésben erősödött meg. Teljesen megalapozatlan volt, mégis hatott az az elképzelés, hogy a magyarországi kisebbségek helyzetének rendezésével valamiféle kölcsönösség érhető el a határon túli magyarok helyzetét illetően. Bár az állam képviselői ezt mindig tagadták, az 1993-as


9

kisebbségi törvényben4 ez a törekvés érvényesült. Ennek a törekvésnek egyik megnyilvánulása volt az, hogy a törvény kizárólag az 1920 előtti Nagy-Magyarországon élt kisebbségeket ismerte el létezőnek. Ez, nem számítva a cigányokat, amelyekkel külön foglalkozunk, 12 kisebbség. Közülük öt él a Dél-Alföld számos településén (német, szlovák, román, szerb, horvát), négy pedig a régióban kizárólag Szegeden (örmény, görög, lengyel, ukrán)5 (6. ábra).

6. ábra. Az NN de jure kisebbségek területi eloszlása a Dél-Alföldön 1990-ben

É 60 km0 20 40

A létezőnek tekintett, de jure kisebbségeket, mintegy elismerve azt a tényt, hogy más kisebbségek is léteznek, az állami bürokrácia „taxált kisebbségek”, máskor pedig mintegy tagadva az exlex kisebbségek honi, magyarországi létét, „hazai kisebbségek” névvel illeti.

A törvény lehetővé tette úgynevezett. kisebbségi önkormányzatok választását. Ennek kapcsán kibontakozott a kisebbségek aktivitása (3. táblázat).

3. táblázat. Az NN kisebbségi önkormányzatok etnikumonkénti száma a Dél-Alföldön

választás éve Német szlovák román szerb horvát görög lengyel örmény ukrán összesen 1994-95 7 10 9 6 2 1 – – – 35 1998 26 19 10 7 10 1 1 1 1 76

1994-1995-ben 22 településen 35 kisebbségi önkormányzatot választottak (7. ábra),

1998-ban pedig 53 településen 76-ot (8. ábra). 1998-ban 26 német, 19 szlovák, 10 román, 10 horvát, 7 szerb, 1-1 görög, lengyel, örmény és ukrán önkormányzat alakult, közöttük

4 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. 5 A de jure kisebbségek közül a Dél-Alföldön nincs bolgár, ruszin és szlovén.


10

Szegeden összesen nyolc, Baján három és további 14 településen 2-2 (Rátkai – Sümeghy 2000).

7. ábra. Az 1994/95-ben megalakult kisebbségi önkormányzatok régión belüli megoszlása

szerbgörög

szlovák

németcigány

román

horvát

É 60 km0 20 40

A kisebbségi aktivitás növekedése nyomán immár a 249 dél-alföldi település egy ötödében működik kisebbségi önkormányzat (4. táblázat).

4. táblázat. NN kisebbségi önkormányzattal rendelkező települések száma 1994/95-ös választás 1998-as választás Bács-Kiskun megye 2 23 Békés megye 16 24 Csongrád megye 4 6 Dél-Alföld összesen 22 53

A kisebbségi önkormányzatok megválasztásukban nem csak a kisebbségekhez tartozók

vehettek részt, hanem bármely választópolgár. Így fordulhatott elő az, hogy egyes településeken a kisebbségi népesség többszörösének megfelelő választó támogatta szavazatával a kisebbségi önkormányzatok megalakítását, mintegy állást foglalva a kisebbség jogai mellett. A nagyobb városokban a választók ötöde-harmada foglalt állást szavazatával úgy, hogy támogatja a kisebbségeket.

Mindezek ellenére sem felel meg a valóságnak az, hogy az etnikai egyesületekkel

szemben most már az állam által fenntartott kisebbségi önkormányzatok lennének a kisebbségek autentikus képviselői, mint ahogyan az is erősen vitatható, hogy az egész rendszer valóban a kisebbségek érdekeit szolgálja-e (Rátkai 2000d, 2001).


11

8. ábra. Az 1998-ban megalakult kisebbségi önkormányzatok régión belüli megoszlása

szerbukránlengyelörménygörög

szlovák

németcigány

román

horvát

É 60 km0 20 40

Az etnikai disszimiláció A magyarosításban élen járó Szegeden a 18. században még jelentős nem magyar

etnikumok a 20. század hatvanas éveire eltűntek, beolvadtak a magyar népességbe. Az etnikai homogenizálás évszázadait követően, 1960-ban, Szeged nem magyar népessége jelentéktelen számú volt és ez sem szerveződött etnikai közösségekbe.

A 20. század utolsó évtizedeiben azonban a Dél-Alföldön általános tendenciával ellentétes folyamatok bontakoztak ki Szegeden. Egymástól függetlenül, különböző helyekről és különböző időpontokban települtek le a városban különböző etnikumokhoz tartozó személyek és családok. Az immigráció eredményeként 1990-ben 1904 nem magyar lakost írtak össze, s számuk a kilencvenes években becslés szerint megduplázódott. A számszerű növekedésnél is fontosabb tényező azonban az, hogy ebben a népességben a hetvenes évektől kezdve az etnikai önszerveződés jelei tapasztalhatóak. Az azonos etnikumokhoz tartozó személyek fokozatosan megismerték egymást és etnikai közösségekké szerveződtek (Rátkai 1998, 1999b,e). A Dél-Alföldön általánossá vált asszimilációval szemben itt etnikai disszimiláció bontakozott ki.

Az utóbbi negyedszázadban létrejött egyesületeik igyekeznek fenntartani, biztosítani e közösségek etnokulturális-nyelvi sajátosságait. E folyamat eredményeként 13 kisebbségi szervezet alakult: szlovák (1975), szerb (1977), lengyel (1978), román (1982), orosz (1984), német (1987), cigány (1989), vietnami (1995), görög (1995), ukrán (1996), arab (1997), örmény (1998) és latin (spanyol anyanyelvű, 1999).

A szegedi etnikai közösségek kicsik, civil szervezeteiknek 20-80 tagja van. E kis közösségek növekvők, szemben a Dél-Alföld sokkal nagyobb, de csökkenő népességszámú közösségeitől. Szervezeteik önerőből kifejtett aktivitása nagyobb, mint a régió jelentős állami


12

segítséggel támogatott etnikai szervezeteié. Nem a helyi hagyományok folytatói, hanem új, nagyvárosi diaszpórában élő etnikai közösségek új típusú kultúrájának képviselői. Nem helyi származásúak, és nem is egy bizonyos más településről kerültek Szegedre, hanem, az azonos de jure kisebbségekhez tartozók is, az ország különböző településeiről, esetenként külföldről. (Rátkai 1996, 1997a,b,c, 1998, 1999a,b,c,d,e)

Az NN exlex etnikumok A Dél-Alföld etnikai közösségei közül csak Szegeden létezik a lengyel, az orosz, a

vietnami, a görög, az ukrán, az arab, az örmény és a latin. Közülük már a trianoni békeszerződés előtti Nagy-Magyarországon is élt lengyel, görög, és örmény. Az 1993-as kisebbségi törvény szerint a lengyel, a görög, az örmény és az ukrán etnikumok magyarországiak, ellenben az orosz, a vietnami, az arab és a latin (spanyol anyanyelvű) közösségek vagy nem magyarországiak, hanem hontalanok, vagy ha mégis magyarországiak, akkor nem kisebbségek (Rátkai 1999c).

Ennek a velük szemben alkalmazott diszkriminációnak messzemenő következményei vannak. A hatóságok csak úgy hajlandóak bejegyezni kisebbségi etnikai egyesületeiket, hogy azok nem kisebbségiek, hanem magyar kulturális egyesületek. Az exlex etnikumokhoz tartozók tehát „kulturális magyarok”. Jogi helyzetük emlékeztet a törökországi kurdokéra, akik de jure szintén nem léteznek, mert ők csupán „hegyi törökök”.

A létükben tagadott, exlex szegedi etnikai közösségek oktatási és kulturális törekvései igen szerények és méltánylandóak. Elsősorban azt szeretnék elérni, hogy gyermekeik saját anyanyelvükön is tanuljanak meg írni-olvasni, azaz ne maradjanak analfabéták. Etnokulturális sajátosságaik megőrzéséhez azonban, a de jure kisebbségektől eltérően, semmiféle állami támogatást nem kaphatnak. Például az ukrán nyelvű programok kaphatnak állami támogatást, az oroszok nem. (Mellékesen megjegyezve: mindkét esetben második vagy harmadik generációs gyermekekről van szó, akiknek többsége magyar állampolgárként született.)

A különböző etnikumok megosztása és egymással való szembefordítása is érzékelhető törekvés. Szegeden is volt példa, hogy kifejezetten azért tagadták meg de jure etnikai közösségtől is az állami támogatást, mert azt az exlex etnikai közösségekkel közös program keretében igényelték. Ezzel lényegében mintegy büntették mindazokat, akik hajlandóak lettek volna együttműködni a „nem létező” etnikumokkal.

Az említett, modern civil, polgári szerveződésig eljutott etnikumokon kívül vannak újabbak is, amelyek a Dél-Alföldön még nem hozták létre kisebbségi szervezeteiket. 1989-1990 óta kínaiak csoportjai telepedtek le a régió nagyobb városaiban, elsősorban Szegeden. Tagjainak zöme még nem magyar állampolgár, s körükben az etnikailag vegyes házasságok is ritkábbak, mint a többi etnikai közösségben. A most létrejövő kínai kisebbségnek a magyarországi társadalomba integrálása várhatóan nehezebb lesz, mint a többié. Ennek alapvető oka nem a régebbi magyarországi etnikumok és a kínaiak közötti etnokulturális és civilizációs különbségek, hanem az, hogy az állam nem törekszik integrálásukra, sőt, az elképzelhető legrosszabb módon reagál jelenlétükre: kizárólag rendőri ügyek összességeként kezeli azt, s ezzel konfliktusokat generál.

Az exlex etnikumokhoz tartozó népesség száma egy-két ezer lehet, tehát nagyságrendileg kevesebben vannak, mint a de jure kisebbségekhez tartozók. Ha azonban csak azokat tekintjük, akik jól beszélik anyanyelvüket, akkor a különbség már nem olyan nagy. Szegeden az NN gyerekek egy harmada az exlex etnikumokhoz tartozik (Rátkai 1999d).

További fontos tényező az a körülmény, hogy amíg a de jure etnikumokhoz tartozó népesség száma csökken, az exlex etnikumokhoz tartozók száma nő. Figyelemre méltóak az exlex kisebbségekkel szembeni állami diszkrimináció különféle megnyilvánulásai. Egyes


13

dokumentumok „nem taxált kisebbségeknek” nevezik ezeket, leplezve azt a tényt, hogy a törvény szerint ilyen kisebbségek nem is léteznek (nem létezhetnek). Mások egyszerűen migránsoknak nevezik őket, leplezve azt a tényt, hogy egyes ilyen közösségek csaknem minden tagja magyar állampolgár, sőt zömük második-harmadik generációs, a magyart is anyanyelvi szinten beszélő, kettős kultúrájú.

Az exlex kisebbségekkel szembeni politika része a kibontakozó idegenellenességnek, amely a cigányellenességgel együtt lassan felváltja a közéletben egyre inkább avíttnak számító antiszemitizmust. Az exlex kisebbségek helyzete sok rokon vonást mutat a menekültek és bevándorlók helyzetével, amely szintén igen problematikus (Póczik 1999). Mindkét csoport megítélésében szerepe van a rasszizmusnak.

Az exlex kisebbségek helyzete bizonyos vonatkozásban rosszabb, mint a menekülteké. A menekültek gyermekeinek anyanyelvű oktatására ugyanis az állam nemzetközi jogi kötelezettséget vállalt. Ha azonban ezt az állami szolgáltatást igénybe vevő, exlex anyanyelvű menekült magyar állampolgárrá válik, akkor ilyen segítségben már nem részesülhet.

Összességében az exlex kisebbségek helyzete Magyarországon nagyobb társadalmi-politikai probléma, mint a de jure NN kisebbségek helyzete.

A cigányság A cigányokkal szembeni diszkrimináció a 18. században kezdődött és igen változatos

formákat öltött, pl. tilos volt a cigányok egymás közötti házasodása, új családneveket kaptak és elvették tőlük gyermekeiket azok „magyarizálása” végett. Elsősorban a Duna-Tisza közén folyt így a „magyarizálás” (Balogh 1997). A cigányság, szemben a többi kisebbséggel, a társadalom kirekesztett része maradt.

A cigányok népességszáma nagyobb, mint az összes többi kisebbségé együttesen. A szociológiai felmérések elméletileg vitatható alapelve jól bevált a gyakorlatban: cigány az, akit környezete annak tart. Az így készült szociológiai vizsgálatok megbízhatóbbak a népszámlások adatainál. Utoljára 1992-ben volt ilyen vizsgálat, s ennek eredménye szerint 36.927 fő, azaz a népesség 2,7 százaléka volt cigány (Kertesi – Kézdi 1998) (9. ábra).

Legnagyobb tömegben a városokban éltek. Hat városban ezer fõnél több cigány élt: Kecskemét (3288), Szeged (2316), Kiskunhalas (1814), Hódmezővásárhely (1764), Békés (1658) és Kiskunfélegyháza (1105). Arányuk azonban mindössze hét – kisebb lélekszámú – településen haladja meg a 10 %-ot (közülük is kiemelkedik Geszt a maga 29,8 %-ával). Ugyanakkor a vizsgált terület 249 településének egyharmadában (egészen pontosan 85-ben) egyáltalán nem éltek cigány etnikumú lakosok.

Feltűnő jelenség, hogy a cigányok által legnagyobb arányban lakott részek fõként a dél-alföldi térség peremterületein (Bács-Kiskun Duna-menti nyugati és Békés megye országhatár menti keleti szélén) helyezkednek el, ugyanakkor a középső Csongrád megyében arányuk az átlagosnál valamivel kisebb (1,9 %). A dél-alföldi cigányoknak anyanyelv szerint három fő csoportja van: a magyar, a cigány és a beás.

A cigányok többsége magyar anyanyelvű, köztük és a magyar népesség között nincs éles határ. Szélesedik a magyar anyanyelvű cigányság és a magyarság közötti átmeneti réteg. Az idetartozók etnikai hovatartozásának megítélését illetően környezetük is bizonytalankodik. Mind több a cigány-magyar vegyesházasság, illetve mind többen származnak ilyen házasságból.

A cigány anyanyelvűek arányáról csak az 1990-es népszámlálás adataira támaszkodhatunk: Bács-Kiskunban volt a legnagyobb (54 %), Csongrádban kisebb (42 %) és Békésben a legkisebb (29 %). Őket a diglosszia, a kettős – cigány és magyar – nyelvhasználat


14

jellemzi. A két nyelv használata egymást kiegészíti, a közösség tagjaiban együtt tölti be azt a szerepet, amelyet egynyelvűség esetében egyetlen nyelv. A két nyelv használati köre, kommunikációban betöltött szerepe alapvetően eltér egymástól. A kisgyermekkorban elsajátított cigány anyanyelv az intim, családias, esetleg annál tágabb közösségi, informális nyelvhasználat, a magyar pedig a formálisabb, azaz iskolai, hivatali, munkahelyi, illetve a magyar nyelvközösség tagjaival folytatott kommunikáció eszköze.

9. ábra. A cigány népesség térbeli eloszlása és az összlakosságon belüli százalékos aránya a Dél-Alföldön 1992-ben

É 60 km0 20 40

A cigány anyanyelvűek a Duna-Tisza közén jobbára a kolompár-gurvár nyelvjárást, keletebbre inkább a lovárit beszélik. Lassan ugyan, de visszaszorulóban van a cigány nyelv átörökítése, használata. Ennek egyik oka a cigány nyelv alacsony státusza, alacsony társadalmi presztízse. A magyar nyelv használata sokaknál a magasabb társadalmi státusz szimbóluma is. Mind szélesebb a cigány és a magyar anyanyelvet beszélő cigányság közötti átmeneti réteg is.

A harmadik, a Dél-Alföldön legkisebb csoportjuk a beás anyanyelvűek, akiket a cigány anyanyelvűekéhez hasonló diglosszia jellemez. A beás nyelvet, amely alapjában a 19. századi bánáti román tájnyelv, csak néhány kis településen beszélik.

A diglosszia mindemellett csupán a beás és a cigány anyanyelvről a magyar anyanyelvre való áttérés folyamata, szakasza (Kemény 1999). Kemény István szerint csak szűk körben és kevéssé érvényesülnek a váltást késleltető vagy akadályozó újabb tényezők, ezért a nyelvváltás rohamos gyorsasággal zajlik. Ezt a gyorsaságot támasztják alá saját adataink is a szegedi cigányokról, akik városi környezetben, de nem szegregáltan, hanem diaszpórában élnek (Rátkai 1999d). Minden jel azt mutatja azonban, hogy a nyelvváltás ellenére megőrzik cigány identitásukat, vagyis a nyelvi asszimiláció távolról sem jelenti a magyarságba való


15

teljes beolvadást. A teljes asszimiláció lassú folyamat, mert egyéb etnokulturális sajátosságok tartósabbnak bizonyulnak, tovább élnek, mint az etnikai nyelv.

A dél-alföldi cigányság származását és szociális helyzetét, nyelvét és hagyományait tekintve, identitásának őrzését illetve feladását, de a társadalomba történő integrációjának fokát tekintve is a leginkább tagolt, megosztott, legkevésbé egységes etnikum. Ugyanakkor egyfajta homogenizálódás is végbement közöttük, hiszen óhatatlanul kapcsolatba kerültek különféle más nyelvjárást beszélőkkel, más törzsbeliekkel. A tradicionális cigány közösségek fokozatosan felbomlottak, a más törzshöz tartozókkal való házasodási tilalmakat egyre kevésbé tartották be, feloldódott a törzsi endogámia.

A kilencvenes években a cigányoknak is lehetőségük nyílt kisebbségi önkormányzatok létrehozására. Most már a települések egy ötödén működik cigány helyi kisebbégi önkormányzat (5. táblázat).

5. táblázat. Cigány kisebbségi önkormányzattal rendelkező települések száma

1994/95-ös választás 1998-as választás Bács-Kiskun megye 6 26 Békés megye 21 20 Csongrád megye 7 7 Dél-Alföld összesen 34 53

A cigányok kisebbségi aktivitásának fokozódása azonban nem járt együtt helyzetük

javulásával. A cigány és a beás anyanyelvű cigányokkal szembeni diszkrimináció legsúlyosabb fajtája az, hogy a kisgyermekek anyanyelvű oktatása azokon a településeken sincs megszervezve, ahol nagy számban élnek.

A cigány gyermekek többsége nem jár óvodába, holott szociális körülményeik miatt éppen nekik lenne erre a legnagyobb szükségük. Iskolába kerülve lemaradásuk tovább fokozódik Érdemi javulást csak a 3-10 éves korúak nevelésén-oktatásán változtatva lehet elérni. Helyzetük azonban e vonatkozásban sem javult. Körükben a legnagyobb arányú a sikertelen tanulás, az osztályismétlés. Az iskolából kikerülve csak a szakképzetlen munkanélküliek számát gyarapítják, s társadalmi beilleszkedésük esélye minimális.

Következésképpen bármiféle tanulásra vagy szakképzésre alkalmatlan, önmagát eltartani képtelen évjárataik kerülnek ki az alapfokú oktatásból. Ez a körülmény önmagában is szüntelenül növeli a társadalmi feszültségeket és erősíti a rasszista szemléletet (a cigány és nem cigány népességben egyaránt). Összességében a cigány népesség helyzete sokkal nagyobb és bonyolultabb társadalmi probléma, mint az összes többi etnikumé együttvéve. Köszönetnyilvánítás Ez a kutatás az OTKA F 030684 nyilvántartási számú program támogatásával készült.

Irodalom Balogh Ö. (1997): Cigányok a Kiskunságon. Kiskunfélegyháza Város önkormányzata.

Kiskunfélegyháza. 37-41, 165-188. Gergely A. (1985): Művelődési viszonyok a XVIII. században. In: Farkas J. (szerk.): Szeged története.

2. Szeged. 615. Joó R. (1986): Etnikum, kisebbség, szórvány. Confessio, 3.sz. 3-9. Kemény I. (1999): A magyarországi cigányság szerkezete a nyelvi változások tükrében. Regio, 1.sz. 3-

14. Kertesi G. – Kézdi G. (1998): A cigány népesség Magyarországon. Dokumentáció és adattár. Socio-

typo. Budapest. 15-16, 140-143, 146-147.


16

Kovács J. (1901): Szeged és népe. Szeged etnographiája. Szeged. 125. Mészáros Á. (1999): A népesség etnikai összetételének számbavételi lehetőségei. Demográfia, 1.sz. 7-

13. Oltvai F. (1991): A Csanád vármegyei szerb optánsok ügye. 1922-1930. In: Zombori I. (szerk.): A

szerbek Magyarországon. Die Serben in Ungarn. Szeged. 137-175. Póczik Sz. (1999): Cigányok és idegenek. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 293-334. Rátkai Á. (1996): A határmentiség hatása Szeged etnikai arculatára. In: Pál Á. – Szónokyné A. G.

(szerk.): Határon innen - határon túl. Nemzetközi Földrajzi Tudományos Konferencia. JATE Gazdasági Földrajzi Tanszék, JGYTF Földrajzi Tanszék. Szeged. 167-180.

Rátkai Á. (1997a): A kisebbségi aktivitás új központja: Szeged. Regio, 1.sz. 82-103. Rátkai Á. (1997b): A szegedi etnikai közösségek. Eurotrio, mutatványsz. 28-36. Rátkai Á. (1997c): Szeged cigánysága és a Szegedi Cigányprogram. Regio, 3-4.sz. 81-109. Rátkai Á. (1998): Szeged változó etnikai arculata. Convieţuirea – Együttélés, 1-2.sz. 33-46. (rövidítve:

Barátság, 5.sz. 2203-2207.) Rátkai Á. (1999a): A szegedi vietnami közösség. Szeged, 1.sz. 16-19. Rátkai Á. (1999b): A migráció nyomán létrejött etnikai közösségek Szegeden. In: Tóth P. P. – Illés S.

(szerk.): Migráció 2. A migráció és mobilitás. KSH Népességtudományi Kutató Intézet. Budapest. 199-207.

Rátkai Á. (1999c): Etnikai közösségek nyelvi diszkriminációja. In: Blaskó M. – Kohn, J. (szerk.): A nyelv mint szellemi és gazdasági tőke. VII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia. Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesülete. Szombathely. 267-272.

Rátkai Á. (1999d): Nem magyar gyermekek Szeged oktatási rendszerében. Módszer a közoktatási rendszerben levő gyermeknépesség etnikai összetételének felmérésére. Magyar Pedagógia, 1.sz. 23-37.

Rátkai Á. (1999e): A kisebbségek társadalmi súlyáról. Convieţuirea – Együttélés, 2-3.sz. 100-105. Rátkai Á. (2000a): Szeged etnikai közösségei az ezredfordulón. Szeged, 9.sz. 9-15. Rátkai Á. (2000b): A szegedi szerbek egykor és ma. Szeged, 9.sz. 27-29. Rátkai Á. (2000c): A kisebbségi önkormányzatok legitimációhiánya. Regio, 3.sz. 112-132. (kivonatos

ismertetése: Jogi mütyür és etnobiznisz. Népszabadság, 2000-12-08. 10.) Rátkai Á. (2001): Közjog és legitimáció. A jegyző, 2001. aug. (szerkesztés alatt) Rátkai Á. – Sümeghy Z. (2000): A Dél-Alföld nem magyar és nem cigány népessége. In: Szónokyné A.

G. (szerk): Határok és régiók. Nemzetközi konferencia. Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszék. Szeged. 263-270.

Reizner J. (1895): Szeged és Délmagyarország. Szeged magyarságának kulturális és nemzeties hatása a Délvidékre. Szeged. 7-10.

Reizner J. (1899): Szeged története. 3. Szeged. 374.

a dél-alföld etnikai arculata - geography.hugeography.hu/mfk2001/cikkek/sumeghyratkai.pdf ·...

Documents