a fogyatekossag jelensege a pszichologiaban

P S Z I C H O L Ó G I A

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

„A pszichológia valóban a legjelentôsebb humán tudománnyá

válhat a XXI. század elejére.”(James Deese)

A gyógypedagógia és a pszichológia egymásra hatásának és kapcsolatuk alakulásánakelemzése során egyik kiindulópontunk lehet, hogy a két tudomány képviselôi mikor kezdikészrevenni és hangsúlyozni a szakmaközi érintkezések és az együttmûködés jelentôségét.Mindkét, az emberrel foglalkozó tudomány gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza. Bárelôzményeik sokkal régebbiek, de a tudománnyá szervezôdés idôszaka mégis az a század,mely elôkészíti majd a XX. századra bekövetkezô nagy tudományfejlôdési lendületet.

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI HÁTTÉR

A pszichológia tudományának közel 150 éves múltjára visszatekintve feltehetjük a kér-dést, hogy vajon az akkori kor tudományalapítói látták-e a pszichológia kiemelkedô je-lentôségét az elkövetkezendô korok humán tudományainak rendszerében, mint ahogyazt a XX. századvég mottóul választott gondolata kifejezi? Anélkül, hogy a kérdés teljestudománytörténeti elemzésébe bocsátkoznánk, érdemes kiemelni, hogy a pszichológiamagyar megalapítói közül Ranschburg Pál kétségkívül azok közé tartozott, akik a pszi-chológiát az emberrel foglalkozó tudományok rendszerében helyezték el, és az interdisz-ciplináris kapcsolatokat már igen korán rendkívül fontosnak tartották. „Az elme tanaezen körülírt értelemben véve is a szubjektív jelenségek kutatásában közös területe azorvosnak, a hivatásos pszichológusnak, a pedagógusnak és kriminalistának, a filozófus-nak, sôt a theológusnak is. Szorosan kell, hogy érdekelje a biológust, az anthropológust,

„…NEM CSAK A SÉRÜLT KÉPESSÉGEKET

KELL VIZSGÁLNI , HANEM AZT AZ EMBERT,

AKI EZEKNEK A HORDOZÓJA…"

A FOGYATÉKOSSÁG JELENSÉGE A PSZICHOLÓGIÁBANLányiné Engelmayer Ágnes és Takács Kata l in

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


az ethnológust, de a filológust is” (Ranschburg 1923, VI–VII). Igaz ugyan, hogy az idézetelsôsorban az értelem, az elme kutatása területén fogalmazza meg mondanivalóját, deállítható, hogy szerzôje az egész pszichológiára érvényesnek tartotta.

Ranschburgot nemcsak a hazai pszichológia, hanem a hazai gyógypedagógiai pszi-chológia megalapítójának is tekinthetjük, hiszen munkásságában az ép és a kóros pszi-chés mûködések vizsgálata, fogyatékos és nem fogyatékos személyek összehasonlító elem-zése kezdettôl szervesen egybeépült. E munkát a következôképpen értékeli Schnell János,a Gyógypedagógiai Psychológiai Magyar Királyi Laboratórium negyedszázados munkás-ságát bemutatva: „Egyúttal úgy vélem, hogy a magyar tudomány történetéhez hitelesadatokkal is szolgálok, amidôn egy új tudományágat keletkezésétôl fogva ismertetek,mely a gyógypaedagógiát a psychológián keresztül, az összes természettudományokkalkapcsolatba hozva, azt elszigeteltségébôl kiemeli, másrészt pedig a magyar gyógypeda-gógiát mind elméleti, mind gyakorlati jelentôségében magasra emelni segíti” (Schnell1929, Elôszó; kiemelés – L.-né E. Á. és T. K.). A gyógypedagógiának és a pszichológiá-nak ez a korán felismert és az experimentális kutatásban is alkalmazott kapcsolata fontosértéke és hagyománya mindkét tudományterületnek (Illyésné és Lányiné 1984).

Vizsgálódásunkat terjesszük ki azonban a korábbi idôszakokra és a magyar viszonyo-kon túlra is. A századfordulón a természettudományok – a biológia, az evolúciós tudo-mányok vagy az orvostudomány – sok olyan ismeretet halmoztak fel, amelyek az ember-megismerés szempontjából kiemelt jelentôségûek. Ugyanakkor a társadalomtudományokegyre inkább olyan lényként vizsgálták az embert, aki nem szakítható ki a társadalmi létközegébôl, emberi kapcsolataiból, történelmi hagyományaiból, szociális helyzetébôl. AXX. század közepére szinte közhellyé transzformálódott megállapítást fogalmaz megHans Jürgen Eysenck (1983, 101), amikor azt mondja: „Nincs olyan modell, mely adekvá-tan használható lenne az ember jellemzésére, amely ne foglalná magába mind a bioló-giai-genetikus-fiziológiai és a szociális, kulturális, nevelési faktorokat.”

A bio-pszicho-szociális egység hangsúlyozása általában tetten érhetô a korabeli pszi-chológusok emberrôl vallott felfogásában és sokféle közvetítésen örökítôdött át és jelentmeg a XX. század betegségértelmezésében és a fogyatékos állapotról vallott felfogásában(Engel 1980; Szilárd és mtsai 2001).

A hazai pszichológia a társadalomtudományokba behatoló szerepet és a visszahatásokat iskorán felismerte, mint ezt Harkai Schiller Pál egy elôször 1940-ben megjelent pszicholó-giatörténettel foglalkozó könyvében jól jellemzi: „Ezért a mûvelôdéstörténészek olyan lélek-tant követeltek, amely az ember kultúraalkotó törekvéseit érthetôvé teszi, és azt vizsgálja,miképpen váltják ki az emberi létfeltételek és az emberi történet a kulturális tevékenységeket”(Harkai Schiller 2002, 123; kiemelés – L.-né E. Á. és T. K.). Feldolgozta a szellemtörténeti pszi-chológiai iskolának az ember kultúrateremtô szerepérôl vallott felfogását is: „Dilthey azembert történelemalkotó lénynek látja, és kulturális tevékenységét abból a szellemi légkörbôl

3

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

L Á N Y I N É E N G E L M A Y E R Á G N E S É S T A K Á C S K A T A L I N

iparkodik értelmezni, amely körülveszi, tehát társadalmi és mûvelôdési hatásokból, a hagyo-mányokból folyó kortörekvésekbôl” (uo., 127). E gondolatokból kiemeltük az emberi létfelté-telek kifejezést, amely késôbbi elemzésünkben még jelentôs szerepet fog kapni.

A XIX. században a tudományok fejlôdését az elkülönült, önállóságra törekvô szaktu-dományi diszciplínák megjelenése jelentette. A körülírt vizsgálódási terület, a saját mód-szerek megléte és a saját tudományos paradigmák alapján történô értelmezés adták azigazolást az adott tudományszak autonómiájáról. Még nem az együttmûködés volt a fôtörekvés az egyes tudományok között, hanem a sajátságosan csak arra a tudományra jel-lemzô jegyek keresése, a saját tudományos rendszertan kialakítása. Az emberrel kapcso-latos tudományos megismerésben a századfordulón a legjelentôsebb elôrelépés abbanfogalmazható meg, hogy ez a megismerés levált a vallásról, a morálról és a politikáról.

A XX. századi tudományfejlôdést a fokozatos differenciálódás, a kutatás-módszertanitökéletesedés, a felszaporodó, sokszor áttekinthetetlen tényanyag jellemezte, kialakultakaz egyes tudományokon belüli aldiszciplínák, a pszichológia esetében a jellegzetes arcu-latú pszichológiai iskolák. A XX. század elsô felét Pléh Csaba (2002, 303) a „kisajátítónagy elméletek korának” nevezi. Ez a differenciálódás a gyógypedagógia mint tudományfejlôdésében is megmutatkozott (Gordosné 1987; 1993a; 1993b).

A XX. század során valósul meg minden tudományban a határterületi közeledés, ez azidôszak a tudományok egymásra találásának és egymásra hatásának idôszaka is. Mindenemberrel foglalkozó tudomány – így a szellemtörténeti és természettudományos gyöke-rekkel rendelkezô pszichológia is – magán viselte a „túlspecializálódás” jegyeit. E nagyfo-kú specializálódás minden tudomány esetében új határterületi tudományok megjelenéséteredményezi – kognitív idegtudományok, neurobiológia, neurolingvisztika, neuropszi-chiátria, pszicholingvisztika, szociálpszichiátria, szociobiológia, bioetika, hogy csak a leg-jelentôsebbeket emeljük ki a humán tudományok körébôl –, és elôtérbe kerül az inter-diszciplinaritás igénye, egymás szemléletmódjának megismerése, a többoldalú megköze-lítés, a közös projektek ügye. Az elôzô kor polihisztorai után a végletekig specializálódottszakemberek koraként jellemezhetô a XX. század vége (Benedek 1972; Both és Csorba1993; Pléh 1992).

A pszichológia és a gyógypedagógia fejlôdésében is igen jelentôs idôszak volt aXIX–XX. század fordulója és a XX. század elsô fele, és tudományos problematikáját is csaka korszellem kontextusában lehet megérteni. A korra jellemzô fô tendenciákat azonbanigen nehéz megragadni, hiszen az egyes pszichológiai iskolák markánsan eltérô nézeteketvallottak, egymástól lényegesen különbözô emberkép alapján határozták meg a tudomá-nyos kutatás és a gyakorlati pszichológiai munka fô feladatait. A pszichológiai megisme-rés tárgya az ember volt, de a kezdeti experimentális pszichológia absztrakt embere mégigen messze állott attól az emberfelfogástól, mely a XX. század második felében az em-bert létfeltételei, élettörténete és szociális beágyazottsága szempontjából próbálja meg-

4

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


ismerni és értelmezni. A fogyatékos emberekkel foglalkozó gyógypedagógiát és a kere-tében mûködô szakembereket pedig elsôsorban intézményes ellátásuk, gondozásuk, gyó-gyításuk, tanításuk, fejlesztésük, gyakorlati feladatai érdekelték.

A pszichológia és a gyógypedagógia kapcsolatában az egymásra találás hamarabb kö-vetkezett be a gyakorlati szakmai tevékenységben, mint a tudományos megközelítésmó-dok szintézisében. Az a tény, hogy a nehezített élethelyzetben és sokszor kirekesztô tár-sadalmi közegben élô fogyatékos emberek léte nemcsak társadalmi, hanem embertudo-mányi szempontból is kihívást jelent a pszichológia számára, s így kitüntetetten sokrétûkutatási, gyakorlati és szolgáltatási feladatvállalásra kell, hogy késztesse, csak a XX. szá-zad végére lesz általános. A következôkben megkíséreljük bemutatni, hogy az induláskor– a XIX. században és a századfordulón – azonban ennek a gondolatnak igenis megvol-tak a csírái és optimizmusra okot adó szemléleti gyökerei, amelyek aztán a XX. század el-sô felében, sokféle ellenhatás és diszfunkció következtében, elfelejtôdtek vagy eltorzul-tak. Azt a változást, amely új tudományos és társadalmi feltételek között hozza meg azújrafelfedezést a XX. és a XXI. század fordulójára, joggal nevezhetjük paradigmaváltás-nak a fogyatékos emberekkel foglalkozó tudományok történetében.

A PSZICHOLÓGIA TUDOMÁNNYÁ FEJLÔDÉSÉNEK KORAI IDÔSZAKÁT JELLEMZÔ EMBERMEGISMERÉSIMÓDOK, MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS HATÁSUK A FOGYATÉKOS EMBER MEGÍTÉLÉSÉRE

AZ EMBERI LELKI ÉLETET ELEMEKRE BONTÓ SZEMLÉLETMÓD, MAJD A HOLISZTIKUS GONDOLAT MEGJELENÉSE ÉS ALAKVÁLTOZÁSA A PSZICHOLÓGIAI ELMÉLETALKOTÁSBAN

A holisztikus megközelítés az ember, a természet, a világ megismerésében régebbi, mintahogy azt az alaklélektan – a pszichológia e gondolatot rendszerré formáló irányzata –képviselni kezdte. A klasszikus görög filozófiában éppen úgy fellelhetôek nyomai, mint ahagyományos zsidó-keresztény kultúrában, majd az európai romanticizmus filozófiájá-ban és mûvészetében. „Az egész több mint a részek összege” állítás – amelynek a pszic-hológiai megismerés számára olyan fontos konzekvenciái vannak – eredete nem is hatá-rozható meg pontosan, hiszen egy nagyon régi filozófiai gondolkodásmód kifejezôdése,amely szinte konkrét szerzôktôl függetlenül átörökített alaptétellé vált.

A természettudományok XIX. századi fejlettségének megfelelôen a kísérleti pszicholó-gia igyekezett a bonyolultabb lelki jelenségeket egyszerûbbekre visszavezetni és az „egé-

5

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


szet” részeibôl megérteni. Ezt egy kutatás-módszertani alapprobléma is indokolta, hiszennem könnyû vizsgálati módszert találni arra, hogyan lehet egy bonyolult összefüggés-rendszert, az alkotóelemek kölcsönhatását reprezentáló szerkezetet a maga egészleges-ségében kutatni. Az éppen kialakulóban lévô kísérleti pszichológia ezt még nem tudtamegoldani. Az egyén lelki életének egyszerû összetevôit, elemeit vizsgálni volt tehát azelsô feladat. Ugyanakkor Wilhelm Wundt – akit a lelki életet részekre bontó, atomisztikuspszichológia atyjaként szokás emlegetni – már 1911-ben hangsúlyozta, hogy „a pszicho-lógiának egész feladata tehát ebben a két problémában foglaltatik: 1. melyek a tudat ele-mei, 2. milyen kapcsolatokat alkotnak ezen elemek és eközben mily kapcsolódási törvé-nyeknek engedelmeskednek” (Wundt 1921, 34).

A fogyatékos emberek megismerésében is tetten érhetô az elemekre bontó megközelí-tésmód. Az egyes sérült képességek, pszichikus funkciók feltérképezését szolgáló pszi-chodiagnosztikai gyakorlat tükrözi ezt. A hazai gyógypedagógiai pszichológia jeles kép-viselôi azonban hamar felismerték, hogy a „részek meghibásodása” az egész szerkezetreis kihatással van. Nem csak a sérült képességeket kell vizsgálni, diagnosztizálni, hanemazt az embert, aki ezeknek hordozója, és aki a maga egészlegességében éli meg saját ké-pességdeficitjeinek hatását egész személyiségére. Példa erre Szondi Lipótnak aGyógypedagógiai Kór- és Gyógytani Laboratórium filozófiáját és mûködési elveit jellem-zô írása, melyben azt olvashatjuk, hogy a laboratóriumban dolgozókat „nem a különbö-zô képességek fogyatékossági foka és qualitása érdeklik elsôsorban, hanem maguk a fo-gyatékos egyéniségek, akik a fogyatékos képességeket felmutatják” (Szondi 1931, 13;kiemelés – L.-né E. Á. és T. K.).

A pszichopatológia területérôl is lehet korai forrásokat találni, amelyekben az egészle-gesség figyelembevétele és hangsúlyozása figyelhetô meg, például az értelmi fogyatékosgyermekek megítélésében. Homburger írja 1926-ban: „A gyengeelméjû gyermek is lelkiszempontból egész lényként áll elôttünk” (Homburger 1972, 45).

Az egész szerkezeten belül meghibásodott rész – adott esetben a sérült érzékelés vagyintelligencia – hatása az ember egész személyiségére olyan fontos elméleti alapkérdés agyógypedagógiai pszichológia számára, amelynek kísérleti eszközökkel való vizsgálata ésmegválaszolása szinte lehetetlen. Sokkal inkább a filozófiai, a szellemtudományi megkö-zelítés értelmezései adhatnak ehhez támpontokat. A különbözô tudományok „emberké-pének” kialakulási folyamatában azonban a sérült, fogyatékos ember létproblémáit a XX.század elsô felében még alig reflektálták. A gyógypedagógiai és a korai gyógypedagógiaipszichológiai írásokban így gyakran találkozunk azzal a leegyszerûsítô következtetéssel,hogy az egyes képességek, funkciók sérülésének következménye a maga teljességében,vagyis egész személyiségében sérült, fogyatékos ember. Ez összefüggött a kor biológiai-orvosi gondolkodásmódjával, a biológiai okokból eredeztetett pszichés következményekfeltételezett szoros összefüggésével.

6

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

Más szempontból vizsgálja a rész-egész viszonyt Vértes O. József, a gyógypedagógiaés a gyógypedagógiai pszichológia nagy összefüggésekben gondolkodó rendszeralkotó-ja. A korabeli alaklélektan törvényszerûségeit alkalmazza saját pszichológiai vizsgálatai-nak értelmezésére Az abnormitás alakproblémája címû írásában (Vértes 1946). Ha a máraelavultnak ható nyelvhasználattól eltekintünk, pszichológiai szempontból érdekesek le-hetnek vizsgálati példákkal alátámasztott megállapításai: „A gyöngeelméjûekben a lelkielemek, a darabok, a részek igen sok esetben nem tudnak egésszé alakulni. Vagy másszavakkal: az, amit ôk egésznek fognak fel, az valójában darab, illetôleg csak rész. […] Agyöngeelméjûek az egészet nem tudják mindig felfogni és így a részek, a darabok önál-ló, elszigetelt életet kénytelenek élni. A pszichikai elemek abnormis sémákban strukturá-lódnak” (uo., 16).

A rész-egész probléma és a holisztikus megközelítésmód új értelmezésben jelenik meg agyógypedagógiai pszichológia fenomenológiai hatásra kibontakozó modern irányzataiban.

A KÓROS JELENSÉGEKBÔL TÖRTÉNÔ VISSZAKÖVETKEZTETÉS LEHETÔSÉGE A NORMÁLIS LELKI MÛKÖDÉSEKRE, AZ ÁLTALÁNOS PSZICHÉS TÖRVÉNYSZERÛSÉGEKRE

A KÓRLÉLEKTAN TÉRHÓDÍTÁSAA XIX. század végén kibontakozó kórlélektan úttörôi az általuk merevnek és mester-

kéltnek tartott laboratóriumi experimentális pszichológiára adott reakcióként értelmez-ték saját klinikai módszerüket. Nagy jelentôséget tulajdonítottak az egyéni esettanul-mányoknak, amelyekben fontos helye van az élettörténet eseményeinek és az életkö-rülmények megismerésének. Nem tartották kielégítônek azt a pszichológiát, amely csaka felnôtt, racionális és a civilizált ember absztrakt tudománya, hanem az embert fejlô-désében kívánták megismerni, ezért kitüntetett terepük lett a gyermek, az archaikuskultúrában élô és a beteg ember vizsgálata (Reuchlin 1987, 72). Felismerték, hogy anormálisnak tartott lelki mûködés megbomlása, szétesése terepet nyújt a pszichológiaimegismerés számára. Máig érvényes felismerés ez, hiszen „a legújabb neuropszicholó-giai és idegtudományi vizsgálóeljárások lehetôvé tették, hogy az észlelés, az emlékezetés a gondolkodás felbomlott rendszerein keresztül átfogó képet nyerjünk a megisme-rôrendszer struktúrájáról” (Racsmány és Kéri 2002, 7). Amíg a normális mûködésben azegyszerû lelki folyamatok integrálva vannak, azokat önmagukban nem lehet jól tanul-mányozni, sem azokat az összefüggéseket igazán megismerni, amelyek a fejlôdés soránalakulnak ki, majd egymásra épülnek és bonyolult mûködésegészekbe szervezôdnek.

Az általános pszichológia jeles korai képviselôi gyakran felhasználták ezt a megisme-rési-következtetési utat. Például Révész Gézát érzékelés-lélektani kutatásai során – a XX.század elsô évtizedeiben – nemegyszer a kóros érzékelés sajátosságainak vizsgálata ve-

7 P S Z I C H O L Ó G I A

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


zette újszerû felismerésekhez. A haptikus érzékelés formavilágának feltárásából származóismeretek mára mind a kognitív pszichológia, mind a vakok pszichológiája fontos törzs-anyagává váltak (Csillagné 1985; Révész 1985; Pálhegyi 1969).

A kórlélektani megközelítésmód képviselôi – Ribot, Janet, Jackson, Charcot, majdFreud és a mélylélektani iskolák követôi – a kísérleti módszer helyettesítôjét, ekvivalen-sét látták a patológiás jelenségek megfigyelésében. Jackson felfedezte, hogy a lelki be-tegségek lefolyása lépcsôzetes regressziót valósít meg. Amikor egy kóros történés miatt„leépülés” következik be, akkor a lelki jelenségek fejlôdési egymásra épüléséhez képestfordított sorrendet lehet megfigyelni: legelôször tûnnek el a legutoljára szerzett isme-retek, élmények, míg az idôben elsôk, a legrégebbiek esetleg intaktak maradnak.

A terep, ahol a kórlélektani vizsgálatok elindultak, kezdetben az elmegyógyintézetek ésa fogyatékos személyek nagy intézetei voltak, majd a neves klinikusok magánrendelôiváltak a pszichopatológiai tanulmányozás színhelyévé. A XIX. században intézményesültugyanis a pszichiátriai betegekrôl és a fogyatékos emberekrôl való társadalmi gondosko-dás, amely új kihívást jelentett az emberrel foglalkozó tudományok számára.

A francia forradalom alatt a valóságban és jelképesen is lekerült a bilincs az elmebete-gekrôl, ami a XIX. század elhivatott orvosaiban, filozófusaiban, pedagógusaiban a társa-dalmi felelôsségvállalás és a gyógyító beavatkozás humanista céljait hívta életre, miköz-ben a társadalmi közgondolkodásban ezeknek a gondolatoknak még a nyomai sem vol-tak meg (Hárdi 1958; Füredi és mtsai 2001).

Az elsô intézetlétesítések – létrehozóik szándéka szerint – nemes célokat szolgáltak, ésnem az alapítók tehetôk felelôssé az intézeti világ XX. századi dehumanizálódása miatt.Az elsô európai gyógypedagógiai intézménynek nevezhetô gyógyító-nevelô intézeteteketértelmi fogyatékos személyek részére a XIX. század elején létesítette Guggenmoos, majdGeorgens és Deinhardt (1861; 1863) Ausztriában, de az intézetek klasszikus hazája Svájcvolt (Gordosné 1962; Möckel 1988; Möckel és mtsai 1997). Mind a pszichiátriai betegek,mind a fogyatékos emberek számra létesített intézetekben gyógyítani akartak, és a korszigorú értelemben vett orvosi beavatkozásai mellett a munkával és a neveléssel valógyógyítás gondolata elôrevetítette a késôbb kibontakozó munkaterápia és a gyógypeda-gógia rehabilitációs céljait. A mentálisan beteg és a fogyatékos emberrôl kialakult kép-ben volt tehát valami pozitív elem, a hit a változtatás és a fejlôdés lehetôségében, a „kó-ros lelki jelenségvilág” befolyásolásában.

Jellegzetes volt az elsô intézmények szervezésekor, hogy szigorúan elkülönített intéze-teket hoztak létre az elmebetegek és az értelmi fogyatékosok számára, aminek alapján fel-tételezhetjük, hogy rendelkeztek már differenciáldiagnosztikai kritériumokkal. Sokkal ké-sôbbre, a XX. században elembertelenedô intézeti világ korszakára tehetô, hogy ugyanab-ban az óriásintézetben keverten éltek pszichiátriai betegek és értelmi fogyatékosok. Mindaz elmebetegek, mind az értelmi fogyatékosok esetében elkülönítették azonban az akko-

8

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


ri felfogásban gyógyíthatatlannak, képezhetetlennek tartott személyek körét, és a számuk-ra létesített külön osztályok vagy részlegek lettek a kiindulópontjai annak a pesszimistaterápiás hozzáállásnak, amely – az ember mivoltot megkérdôjelezô felfogással karöltve –az emberhez nem méltó bánásmód és életfeltételek kialakulásához vezetett (Speck 1979).

Az európai intézetalapításokat követôen, pontosabban azokkal nagyjából egy idôbenaz USA-ban is létesültek nagy létszámú intézmények értelmi fogyatékosok számára.Ezekben az intézetekben kezdetben tiszteletreméltó kísérlet történt arra, hogy meggyó-gyítsák, eltüntessék magát a fogyatékosságot, illetve az állapotot kísérô pszichés tüne-teket. Az intézetek fejlôdésének második szakaszában – körülbelül 1870 és a századfor-duló között – még mindig emberbaráti elvek fogalmazódtak meg. Védeni akarták a fo-gyatékos személyeket a „gonosz” társadalomtól, ez a cél volt elkülönítésük legitimáció-ja. Csak a századfordulón következett be az a drámai változás, amelynek során az inté-zetek a társadalmi „tehermentesítés” funkcióját kezdték ellátni, hiszen a kor „abnor-mális” emberrôl vallott felfogásában ezek az emberek nem voltak a társadalom integ-ráns részei. Létük veszélyek forrásaként fogalmazódott meg, kiemelésük, elszigetelésükaz akkori nézet szerint a társadalom védelmét szolgálta (White és Wolfensberger 1969).

Az intézetek egyúttal a tudományos kutatás terepei is voltak, hiszen azonos kóros álla-potot képviselô, nagyszámú vizsgálati személy állt rendelkezésre. Az 1870-ben alapított,híres svájci intézet, a Burghölzli, amely az elmebetegek gyógy- és ápolóintézete volt,szimbolikusan és a valóságban is megvalósította falai között a pszichiátria, a pszicholó-gia és a pszichoanalízis találkozását a lélek kóros mûködéseinek megismerésében. Törté-neti szempontból érdekes azonban, hogy a másik – Guggenbühl (1846) által értelmi fo-gyatékosok részére létrehozott – híres svájci intézet már nem kapcsolódott ehhez a szak-maközi megtermékenyülést hozó tudományos együttmûködéshez. A pszichológia- ésgyógypedagógia-történeti források (Lück és Miller 1993; Möckel 1988; Möckel és mtsai1997) sem utalnak a kétféle intézmény kooperációjára. A Burghölzli egyik igazgatójaEugen Bleuler, a modern pszichopatológia atyja volt, aki az intézetben kezelt betegekkórlélektani vizsgálatában és esetük lélektani elemzésében Freuddal is szoros szakmai,baráti kapcsolatokat tartott fenn.

A pszichoanalízis változtatta meg az addig általános normális-abnormális dichotómiátaz emberi megnyilvánulások értékelésében, és alakított ki egy olyan dinamikus emberké-pet, amelyben magyarázatot és elfogadást nyernek egymással ellentétes és versengô in-dulatok, elfojtott vágyak, átélt, de nem tudatosult konfliktusok, krízisek, a koragyermek-kor traumatikus élményei. Az addig csak kórosnak minôsített lelki jelenségek pszichoana-litikus vizsgálatával az embermegismerés új horizontja nyílt meg, amelyben a megértésis helyet kapott az érzelmi konfliktusaival és indulataival küszködô, cselekvéseinek rugóitmaga sem ismerô, de emberségében nem megkérdôjelezett és nem abnormisnak minôsí-tett ember irányában.

9

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


ÉRTELMI FOGYATÉKOS SZEMÉLYEK PSZICHOLÓGIÁJA ÉS AZ INTELLIGENCIAKUTATÁS

„A mentális retardáció tanulmányozása az intelligenciakutatás egyik lehetséges útja.”

(Douglas K. Detterman)

Az értelmi fogyatékosok intézményeiben és általában az értelmi fogyatékos személyek-kel végzett pszichológiai vizsgálatok – az eddig tárgyaltakhoz képest – egészen más útjátkészítették elô a kórosból az épre történô visszakövetkeztetésnek. Mindenesetre figyelem-re méltó, hogy a „klinikai lélektan” és a „klinikai módszer” fogalmainak elsô leírója éshasználója az a Lightner Witmer amerikai pszichológus, aki a századfordulón az USA-banpszichológiai klinikát alapít kifejezetten értelmi fogyatékos gyermekek egyedi eseteinekalapos tanulmányozása céljából (Rosen és mtsai 1976). A klinikai lélektan késôbbi „karri-erje” során azonban sajnos gyakran megfeledkezett errôl az eredetrôl, és vizsgálandó té-mái, ellátandó területei között a fogyatékos emberek ügye nem mindig szerepelt.

Az USA-ban értelmi fogyatékos személyek számára létesített intézetekben a kezdetektôláltalános volt, hogy a szolgáltató funkció mellett kutatórészlegek is létesültek. Ezek közötta legnagyobb hatású a New Jersey állambeli Vineland Training School mellett alapított la-boratórium lett, melyben már 1912-ben három kutatórészleg, nevezetesen biokémiai, neu-ropatológiai és klinikai pszichológiai mûködött. Ez utóbbiban indultak el a Binet–Simonteszt amerikai adaptációs, illetve standardizálási vizsgálatai, a szociális érettségi skála és azadaptív viselkedési skála kidolgozásának munkálatai (Doll 1962). E vizsgálatokból nôtte kimagát önálló diszciplínává a tesztpszichológia is. A kutatások késôbb igen széles körûeklettek, és a XX. század közepére az egykoron az értelmi fogyatékos személyek iskolai szelek-cióját szolgáló és az egyéni képességek megismerésére kidolgozott tesztektôl az út az ál-talános emberi értelmesség, a tehetség és a specifikus kognitív képességek pszichológiaikutatásához vezetett. Az intelligenciakutatás kognitív pszichológiai szempontú megközelí-tése sokat köszönhet az értelmi fogyatékos személyekkel végzett képességvizsgálatoknak.Ugyanakkor az intelligenciakutatás – a kognitív deficitek természetének, a feldolgozásifolyamatok gyengeségének, meglassúbbodottságának, sajátos mintázatainak megismeréseútján – hozzájárult az értelmi fogyatékos gyermekek és felnôttek jobb megértéséhez(Anderson 1992). Egyetérthetünk Detterman megállapításával: „Amíg az értelmi fogyaté-kosság értelmezése nem lesz az intelligenciaelméletek integráns része, addig az intelligen-ciaelméletek nem lesznek teljes értékûek” (Detterman és mtsai 2000, 155).1

A XX. század elején, fôleg a behaviorista tanuláselméleti modell felhasználásával, széles

10

1 E vonulatot nem kívánjuk itt részletesen elemezni, utalunk a tesztpszichológia bármely összefoglalókézikönyvére és Lányiné Engelmayer Ágnes (1996; 2002) e témában írt munkáira.

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


körû vizsgálatok folytak értelmi fogyatékos gyermekek rövid és hosszú távú memóriájá-nak, figyelmének megismerése céljából. Elemezték a szociális és a viselkedéstanulás lehe-tôségeit az operáns kondicionálás felhasználásával. Viselkedésmodifikációs technikákat al-kalmaztak, elsôsorban a súlyos értelmi fogyatékos és az autista gyermekek fejlesztésében.2

A klasszikus behaviorizmus késôbb jelentôs változásokon ment át. A neobehaviorizmusszellemében fogant kutatások az értelmi fogyatékos személyek tanulási teljesítményeitmár komplexebb módon közelítették meg, mint a kezdeti inger-válasz kísérleti modell-ben. A kutatások választ kerestek arra, hogy a különbözô kóreredetû értelmi fogyatékosszemélyek mentális operációiban milyen eltérések mutatkoznak, s ezek hogyan lehetnekösszefüggésben az állapot hátterében lévô genetikai tényezôkkel. Az a sokak által leírttény, hogy az értelmi fogyatékos gyermekek és felnôttek között találhatóak – ha nem isgyakran – olyan személyek, akik egyes kognitív mûködések területén átlagot meghaladóteljesítményt érnek el, szintén arra indította a kutatókat, hogy a képességstruktúra kérdé-seit kiemelten vizsgálják. Ezeket a személyeket a szakirodalom „tudós (savant) mentáli-san retardált személynek” nevezi. (Régebbrôl örökölt kifejezés: idiot savant, ’tudós idió-ta’). Kiemelkedô képességeket észleltek náluk a finom szenzoros diszkrimináció terén,matematikai mûveletekben, a múltra és jövôre irányuló naptári adatok kikeresésében, ze-nei téren és egyes izolált emlékezeti teljesítményekben. Kezdetben csak erre vonatkozóesetleírások színesítették az értelmi fogyatékos személyekrôl kialakult általános képet, akésôbbiekben azonban azt is vizsgálni kezdték, hogy milyen kognitív feldolgozási stra-tégiával dolgoznak ezek az értelmi fogyatékosságuk dacára valamiben „tudós” személyek(Hill 1978; Hoffman 1971; O’Connor és Hermelin 1984). Új felismeréshez vezetett a visel-kedésmodifikációs fejlesztési és terápiás eljárások hatásmechanizmusának elemzése is.Bebizonyosodott, hogy a viselkedésmodifikációval nemcsak a szociális, magatartásiszférában lehet eredményeket elérni, hanem ezzel együtt maguk a kognitív folyamatokis változtathatók, mert szoros összefüggés van a kogníció és a viselkedésszabályozásközött. Mindez pedig kétségkívül átvezet a kognitív pszichológia napjainkra kibontakozóúj szemléletéhez és kutatási megközelítéséhez.

AGYSÉRÜLT SZEMÉLYEKEN VÉGZETT PSZICHOLÓGIAI VIZSGÁLATOKAz elsô világháború alkalmat teremtett arra, hogy – a háborús koponyaagy-sérültek ki-

esô és megmaradó pszichés teljesítményeinek vizsgálatával – az agyi lokalizáció és a kog-nitív mûködések összefüggéseinek megértése új megvilágításba kerüljön. Akkoriban nemvoltak még sem elektrofiziológiai vizsgáló módszerek, sem képalkotó eljárások, így a há-ború szolgáltatta tragikus sebesülések, agyi traumák utóhatásainak vizsgálata segítette atudományt. E téren is élen járt Ranschburg Pál, aki – mint már hangsúlyoztuk – mun-

11

2 A XX. század közepének errôl a kutatási idôszakáról ad tartalmas kutatási válogatást az Illyés Sándor (1980) általszerkesztett Tanulás és értelmi fogyatékosság címû könyv.

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


kásságában a kóros lelki jelenségek megismerésébôl vont le az ép pszichés mûködésektörvényszerûségeire vonatkozó következtetéseket. Az elsô világháború alatt Verebély pro-fesszor sebészeti klinikáján az agysérült személyeket neurológiai, pszichológiai és sokfélemás irányú analízisnek vetette alá, s így adatokat szerzett a frontális agy mûködésénektanához (Ranschburg 1915). Úttörôk, korát meghaladóak voltak az afáziák megismeréseterén végzett pszichológiai vizsgálatai is, amelyekkel a gyógypedagógiai terápiát kívántamegalapozni.

Az agysérülést követô változatos tüneti kép pszichológiai elemzése gyermekek eseté-ben is sokat ígérô volt. A korai – rendszerint születés körüli – organikus agykárosodásokmiatt kialakuló mozgássérülések, észlelési és beszédzavarok, esetleges értelmi fogyaté-kosságok enyhébb és súlyosabb tüneti képének elemzése, e tünetek kombinációinak ta-nulmányozása már a XX. század elején megindult. Részben alaklélektani kutatások kér-désfeltevéseit követve kezdtek az 1940-es és 1950-es években az USA-ban az agysérültgyermekek pszichológiájával és gyógypedagógiai oktatásuk megszervezésével foglalkoz-ni. E vizsgálatok tanúsága szerint az agysérült értelmi fogyatékos gyermekek kognitív ké-pességprofilja jól körülírhatóan eltér a hátrányos helyzet és/vagy szociális, kulturális de-priváció miatt mentálisan alulteljesítô gyermekek teljesítményprofiljától. E két csoportszámára a gyógypedagógiai iskolák külön típusait hozták létre, feltételezték ugyanis,hogy az agysérülés miatt megváltozó érzékeléses és mozgásos tapasztalatszerzés befo-lyásolására speciális fejlesztô és terápiás módszerek alkalmazhatóak, amelyeket homogéncsoportokban könnyebb megszervezni (Strauss és Kephart 1955). Bár a kórokok szerintkialakított iskolatípusok nem voltak hosszú életûek, programjaik nagyban hozzájárultaka terápiás és fejlesztô eljárások sérülésspecifikus kialakításához.

Alekszandr Lurija munkásságában már az volt a kiindulópont, hogy hogyan lehet eljut-ni a lokális agysérülések vizsgálatából a magasabb pszichikus folyamatok megértéséhez.Rendkívül tanulságos, hogy Lurija milyen kritikusan viszonyult a századelô agyi lokalizá-ciós elméleteihez. Kimutatta, hogy a magasabb pszichikus funkciók nem feleltethetôkmeg szorosan egy-egy agyterület mûködésének, hanem minden meghatározott mû-kö-dést képviselô agyterület bonyolult funkcionális rendszerekbe integrálódik. Bebizonyítot-ta, hogy az agynak a magasabb pszichikus funkciók szervezôdésében betöltött szerepeaz egyedfejlôdés során változik. Lev Vigotszkijjal közös kutatásai során kimutatta többekközött, hogy a kérgi zónák sérüléseinek egészen eltérô következményei lehetnek annakfüggvényében, hogy a károsodás koragyermekkorban vagy érett felnôttkorban ment-evégbe. A lokális agysérülések következményeit vizsgáló új pszichológiai módszereket dol-gozott ki, és az afáziakutatás elméleti úttörôjeként is számon tartja a modern tudomány.Gyermekeken és felnôtteken végzett szisztematikus vizsgálataival a modern neuropszi-chológia kialakulásához járult hozzá (Lurija 1965; 1987).

Összefoglalva az eddigieket, megállapítható, hogy a mentálisan beteg, neurotikus, értel-

12

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


mi fogyatékos, agysérült, érzékszervi és mozgásfogyatékos gyermekek és felnôttek létükkel,sajátos észlelési, gondolkodási, világmegismerési stratégiájukkal, érzelmi viszonyulásuk-kal hozzásegítették az embermegismerés tudományát az emberi elme és psziché általánostörvényszerûségeinek jobb feltárásához. Életük így – áttételesen bár, s most csak egyetlenszempontból vizsgálva – a korai pszichológia embermegismerési céljának megvalósulásaszempontjából értéket, értelmet nyer. Létük értelmének antropológiai és szociálpszicholó-giai dimenzióját majd csak a XX. század vége fogja új megvilágításba helyezni.

TORZULÁSOK, V ISSZAHÚZÓ ERÔK A XX. SZÁZADBAN

AZ EUGENIKAI MOZGALOM HATÁSAA XX. században a genetika úgynevezett eugenikai vonulata közvetlenül és igen kedve-

zôtlenül befolyásolta a fogyatékossággal, elsôsorban az értelmi fogyatékossággal élô em-berek helyzetét, a feléjük irányuló társadalmi attitûdöket. Az eugenikai gondolat fô kép-viselôje Henry Goddard volt, aki az értelmi fogyatékosság öröklôdésérôl 1914-ben írtkönyvében tételesen kifejtette, hogy az állapot kialakulásában a generációkon átadódó„rossz vér” játssza a fôszerepet. Börtönökben végzett vizsgálatai során azt találta, hogy azelítéltek mintegy fele értelmi fogyatékos, és közvetlen oki kapcsolatot vélt felfedezni azértelmi fogyatékosság és a bûnözés között. Fel sem vetôdött benne az adatok értelmezé-sekor, hogy a súlyosan kirekesztô, hátrányos helyzet – amelyben akkor már az értelmi fo-gyatékos személyek többsége élt –, a szociális sodródás vagy az értelmi fogyatékossá mi-nôsítés esetleges hibái is szerepet játszhatnak a kialakult helyzetképben (Goddard 1914).Mivel Goddard nyomán sokan azt tartották, hogy az értelmi fogyatékosság öröklôdik,több nemzedéken keresztül is továbbadódik – sôt: terjeszti a kriminalitást, a „parazita”életformát, a szexuális és morális devianciákat, az akaratgyengeséget –, így már a XX. szá-zad elsô évtizedeiben felmerült a társadalmi beavatkozás gondolata a folyamat megaka-dályozása érdekében. E törekvés nyomán jelentek meg eugenikai ajánlások az életfogytigtartó szexuális szegregációt és a sterilizáció végrehajtását szorgalmazva. Nemcsak az USA-ban, hanem Európában is hosszú évtizedeken keresztül sok tízezer értelmi fogyatékos sze-mélyt sterilizáltak megkérdezésük és beleegyezésük nélkül. Ezek az eszmék a társadalomszélesebb rétegeiben fokozták a fogyatékos személyekkel szembeni ellenséges érzületet, ésegyúttal új legitimációs érvet szolgáltattak a szegregációhoz.

Ha meggondoljuk, hogy Goddard nem genetikus, hanem pszichológus volt, aki elsô-ként fordította 1910-ben angol nyelvre a Binet–Simon intelligenciatesztet, amellyel sokszáz értelmi fogyatékos gyermek vizsgálatát végezte el, akkor mai nézôpontunkból ne-hezen érthetô, hogyan alakíthatott ki ilyen egyoldalúan negatív emberképet a fogyaté-

13

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


kosokról. Ez feltételezhetôleg összefüggött azzal, hogy az akkori amerikai pszichológianem tudta kellô kritikával szemlélni a genetikai és eugenikai tudományos – ám sokszoráltudományos – tendenciákat, és nem tudta kellôen integrálni sem az emberrôl vallottfilozófiai nézôpontokat, sem a szociológiának az ember társadalmi meghatározottságáravonatkozó, akkor már bontakozó érveléseit.

A Goddardtól kiinduló eugenikai vonulat erôs visszhangra talált Németországban, aholKarl Wilker lefordította Goddardnak az értelmi fogyatékosság örökletességét a nevezetesKallikak család elemzésén keresztül alátámasztó írását. Feltûnô azonban – mint aztMöckel és munkatársainak (1999, 62–72) elemzése kimutatta –, hogy Wilker kihagyta anémet fordításból mindazokat a Goddardnál mégis meglévô pozitív leírásokat, amelyekaz értelmi fogyatékos személyek neveléssel történô befolyásolhatóságára vonatkoztak,továbbá azokat a fényképeket is, amelyek alkalmasak lehettek volna arra, hogy az értel-mi fogyatékos embereket szimpatikus színben tüntessék fel.

1920-ban jelenik meg Németországban Karl Binding és Alfred Hoche írása „az értékte-len élet megsemmisítésének” engedélyezésérôl (id. Möckel és mtsai 1999, 74–77). Bármaguk a szerzôk nem javasolták a tömeges emberirtásokat, de az „értéktelen élet” fo-galma körül kialakult, tudományosan nem kontrollált vita késôbb a III. Birodalomban po-litikai eszközzé vált, és ténylegesen az értelmi fogyatékossággal élô emberek ezreinek ki-irtásához vezetett (Lányiné 1992).

Az értelmi fogyatékosság kóreredetének kutatása terén a XX. század közepére már elégbizonyíték állt rendelkezésre az öröklôdés elsôdlegességének cáfolatára, mégis a fentigondolatok továbbélése igen hosszan tartó és makacs volt. Még napjainkban is szület-nek tényfeltárások, amelyek az idôközben a legtöbb országban tiltottá vált sterilizációsgyakorlat fennmaradását bizonyítják.

AZ INTÉZETI ÉLETFORMA DEHUMANIZÁLÓDÁSA ÉS AZ ENNEK NYOMÁN FAKADÓ REFORMTÖREKVÉSEK

A XX. század elsô felére Európában és Észak-Amerikában is az volt a jellemzô, hogy azértelmi fogyatékos gyermekek és felnôttek számára szinte az egyetlen szolgáltatás a bent-lakásos intézeti életforma volt. A lakott településektôl rendszerint távoli, nagy létszámúintézetekben a szakemberek állandó hiánya és fluktuációja megakadályozta a „gondozot-tak” és a személyzet közötti tartós érzelmi kapcsolatok, a kötôdési biztonság kialakulását.A terápiás és fejlesztô foglalkozások hiánya, a szabadidô eltöltésének sivársága, a rossztárgyi feltételek, a zsúfoltság, a sok tétlen várakozás, az intim szféra megsértése, a szemé-lyes tér szinte teljes hiánya mind hozzájárultak ahhoz, hogy az itt elhelyezett személyeknemhogy fejlôdtek volna, de állapotuk gyakran még rosszabbodott is. Szaporodtak a ma-gatartási rendellenességek, amelyeket az értelmi fogyatékossággal közvetlen oki kapcso-latban állónak, nem pedig – mint valójában – az embertelen állapotokra reakcióként je-

14

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

lentkezô tünetnek tartottak. Pszichológusok alig dolgoztak az ilyen intézetekben, vagy hamégis, feladatuk nagyrészt abban merült ki, hogy tesztvizsgálataikkal segítséget nyújtot-tak az értelmi fogyatékosság súlyossága szerinti homogén csoportok létrehozásához.

René Spitz már 1945-ben publikálta a hospitalizmus jelenségére vonatkozó megfigye-léseit, leírta a személyiség fejlôdését súlyosan hátráltató hatásait, de az értelmi fogyaté-kos személyek intézeti élethelyzetérôl csak az 1950-es évek végétôl, az 1960-as évek ele-jétôl kezdve jelennek meg tényfeltárások (White és Wolfensberger 1969). Ezek nyománerôteljes reformtörekvések indultak el az intézeti életforma javítására, majd helyettesíté-sére, lakóközösségbe integrált kiscsoportos lakóotthonok létrehozására. A folyamat askandináv országokból indult a normalizációs elv szellemében (Nirje 1969), majd az USA-ban és Nyugat-Európában hasonló szervezési, átalakítási fázisokon ment át, és jelentôsidôeltolódással – az 1980-as évek végétôl, a rendszerváltástól kezdôdôen – hazánkbanis kibontakozott, a civil szervezetek erôs közremûködésével.

Ma már rendelkezésre állnak e folyamatot az illúziók és a realitások számbavételéveltudományosan értékelô, összehasonlító elemzések, olyan hatásvizsgálatok, amelyek azttûzték ki célul, hogy a megváltozott életfeltételek, a szociális tanulás lehetôsége, a nemfogyatékos személyekkel való kölcsönös, szoros személyes kapcsolatok hogyan befolyá-solják pozitívan az értelmi fogyatékos személyek fejlôdését (Kugel és Wolfensberger1969; Lányiné 1995; Mansell és Ericsson 1996; Theunissen 1998; Theunissen és Lingg1999; Ericsson 2002; Kedl 2002).

A deinstitucionalizációnak, kitagolásnak, hospitalizációt megszüntetô folyamatnak ne-vezett reformok a szervezeti struktúrák és ezzel együtt az életfeltételek megváltoztatá-sára irányultak. A hátterükben már az a fejlôdéslélektani és szociálpszichológiai elôfelte-vés és tudás állt, hogy az emberi fejlôdéshez biztos, tartós, személyes kötôdések kellenek,mintakövetésre és identifikációra alkalmas szerepkonstellációk szükségesek, amelyek csakaz életkorban, nemben, képességekben heterogén, fogyatékosok és nem fogyatékosok al-kotta integrált közösségekben alakulhatnak kedvezôen.

A pszichológiától igényelt segítség is megváltozott e feltételek között. Ahol a lakóott-hon-mozgalom régebbi gyökerû, ott mára már kialakult a pszichológiai szolgáltatásokelérhetôsége, egész rendszere – már nem „gondozottaknak”, hanem lakóknak nevezett –értelmi fogyatékos személyek számára (csoportos személyiségfejlesztô tréningek, szükségesetén egyéni pszichoterápia, a konfliktuskezelés változatos módszerei, a segítôk pszi-chológiai kultúrájának emelése, esetmegbeszélés, szupervízió, segítségnyújtás a szexuali-tással kapcsolatos kérdésekben). Az állapotfelmérô diagnosztizálással szemben a hang-súly azoknak a környezeti tényezôknek a felmérésére tevôdött át, amelyek gátolják azegyén fejlôdését, s ezzel párhuzamosan azoknak a szükségleteknek a feltárása került elô-térbe, amelyek figyelembevételével a jobb életminôség kialakítható. A hazai gyakorlatbane tendenciák még csak szórványosan, kezdeményezések formájában jelentkeznek (Jász-


pszichológia_1117 12/3/03 17:50


berényi 1997; Zolnai 2001), a szükségletorientált pszichológiai szolgáltatások hálózat-szerû rendszere még nem alakult ki.

A TESZTEK HASZNÁLATÁNAK EGYOLDALÚSÁGÁBÓL ÉS A FO-GYATÉKOSSÁ MINÔSÍTÉS HIBÁIBÓL EREDÔ KÖVETKEZMÉNYEK

Miközben a tesztkutatás, tesztkészítés önálló pszichológiai részdiszciplínává nôtte kimagát, a felhasználás és a klinikai gyakorlatban való alkalmazás terén a XX. század elsôfelében igen sok hiba történt. Ezek egy része az alkalmazók nem kellô tájékozottságával,tehát kiképzésük hiányosságaival függött össze. Másrészrôl a teszteredmények, a számsz-erû mutatók – elsôsorban az IQ – jelentôségének félreértelmezése, az önmagukban élet-sorsokat vagy iskolai pályafutást eldönteni képes voltába vetett hit miatt alakult ki az asok bírálatot kiváltó gyakorlat, amely késôbb a pedagógia és a szociológia részérôl kifeje-zett tesztellenességbe torkollott. Bár az értelmi fogyatékosság definíciójához felhasználtkritériumok közül eleve csak egy volt az általános intelligencia jelentôsen átlag alatti, pszi-chometriai eszközökkel megragadható funkcionálása, és mindannak ellenére, hogy többszerzô hangsúlyozta a szociális kompetencia és az adaptív magatartás figyelembe-vételének fontosságát, mégis az intelligenciatesztek maradtak a diagnosztizálás fô eszkö-zei. Elsôsorban azért, mert a szociális érettséget és kompetenciát, az adaptív magatartástvizsgáló eljárások rendszerint nem felelnek meg a standardizált tesztekkel szemben tá-masztott pszichometriai kritériumoknak, így – objektivitásuk megkérdôjelezhetôsége okán– a pszichológusok nem építették be azokat diagnosztikus eszköztárukba (Lányiné ésMarton 1991; Jacobson és Mulick 1992). Pedig ezek az értelmi fogyatékossággal élô sze-mélyek élethelyzetéhez alkalmazott, speciális viselkedési sajátosságaikat is figyelembe ve-vô, zömében megfigyelésre épülô skálák és tünetlisták az elsô próbálkozások voltak arra,hogy az értelmi fogyatékos embert ne a deficitteória alapján minôsítsék, hanem meglévôképességei és akár tanult teljesítményei felôl közelítsék meg, szempontokat adva afejlesztéshez is (Günzburg 2000).

Az intelligenciatesztek használatát az iskolai szelekció gyakorlatára vonatkozóan értea legtöbb bírálat. A szociálkritikai gondolkodás erôsödése nem csak a szociológiában, ha-nem általában a társadalomtudományokban is a hátrányos helyzetû csoportok, az etnikaikisebbségek, a mûvelôdési esélyegyenlôtlenségek miatt az iskolában lemaradók problé-májára irányította a figyelmet. Különösen heves és indulatoktól kísért volt a diszkusszióe témában az USA-ban, ahol rendszeres gyakorlat volt, hogy önmagában az alacsony IQelegendô alapot adott a többségi iskolából történô kizáráshoz. A fehér középréteg nor-máit képviselô, a kisebbségek kultúrájához nem fair tesztekkel a hátrányos helyzetû ré-tegek gyermekeit gyakran minôsítették mentálisan retardáltnak, ami többnyire egyet je-lentett a kontraszelekcióval, a különiskolázás rendszerébe történô utalással. A tesztek en-nek a szegregációnak a legalizálását biztosították, az ellenük indított mozgalom így nem

16

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


is annyira tudományos bizonyítékokon alapult, hanem az idôközben kibontakozó esély-egyenlôségi politikai küzdelem része lett.

A szociológiai, szociálpszichológiai szempontok megjelenése irányította a figyelmet a fo-gyatékossá minôsítés, a címkézés (labeling, Etikettierung) buktatóira, vagyis arra, hogy ezfügg a minôsítô felkészültségétôl, az alkalmazott módszer adekvátságától, de a diagnoszti-zálót körülvevô társadalmi nyomástól, például az iskola intoleranciájától is. Ennek az idô-szaknak jeles szociálpszichológus kutatója volt az USA-ban Mercer (1973; 1975), akinek Amentálisan retardáltak minôsítése címû könyve nagy hatással volt az európai országokra is.

A probléma hazánkban is vitákat váltott ki. Több tudományos vizsgálat igyekezett fel-tárni a hibás minôsítés méreteit és ajánlásokat megfogalmazni ezek elkerülésére. Magyar-országon fokozta a gondokat, hogy a gyermek-intelligenciateszteket nem standardizál-ták kellôen, reprezentatív mintán, nem mérték be a klinikai gyakorlatban, így normái nemlehettek megbízhatók. Az 1996-ban megjelent Wechsler-típusú HAWIK-R gyermek-intel-ligenciateszt a magyar standardizálást követôen MAWGYI néven még alig vonult be ahazai pszichodiagnosztikai gyakorlatba (Lányiné és mtsai 1996), máris nemzetközilegtúlhaladottá vált. A 2003-ban megjelent, Kultúra és gyermeki intelligencia címû monog-ráfia tizennégy különbözô kultúrájú, különbözô földrészen fekvô országban végzettadaptációs munkáról számol be a WISC-III (Wechsler Intelligence Scale for Children III)teszttel. Új megvilágításban tárgyalja a kultúra és a környezet befolyásoló szerepét az in-telligencia, az intelligens magatartás és a tesztelt intelligencia kialakulására. A kultúra-közi összehasonlító pszichológia és a kognitív folyamatok pszichológiája legújabb ered-ményeit ötvözô munka igyekszik kerülni a korábbi viták emocionális felhangjait (Georgasés mtsai 2003). A hazai standardizálás alapjául szolgáló német változatot is átdolgozták,s ma már mindenütt egységesen WISC-III néven alkalmazzák a mérôeszközt. Érdemesvolna a magyar pszichodiagnosztikának is csatlakozni ehhez a folyamathoz.

A PSZICHOLÓGIA VÁLASZAI A FOGYATÉKOS EMBEREK LÉTFELTÉTELEIBÔL FAKADÓ KIHÍVÁSOKRA

„Az emberi psyche megértésének az emberi lét feltételeibôl származó szükségletek analízésére kell támaszkodnia.”

(Erich Fromm)

Az intézeti gondoskodást felváltó, új, településbe integrált, nappali ellátást nyújtó szol-gáltatások kialakulásával válik egyre nyilvánvalóbbá az igény a fogyatékos emberek éscsaládjaik részérôl praktikus pszichológiai segítségre. A klinikai pszichológia fejlôdése pe-

17

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


dig már lehetôvé teszi a nehezített élethelyzetekbôl, a fogyatékosság okozta krízishely-zetekbôl fakadó problémák pszichológiai eszközökkel történô terápiás befolyásolását.

A második világháború és az azt követô lokális háborúk sok felnôtt és gyermek sérült-je pedig sürgeti nemcsak a medicinális, hanem a helyreállító multidiszciplináris szolgálta-tások bevezetését is. A XX. század közepétôl kialakult idôszakot ez a jellegzetesen rehabi-litációs gondolat uralja.

A magyar pszichológia ezzel a fejlôdéssel nem tudott lépést tartani. Ebben valószínû-leg szerepe volt az 1950-es években kialakult – politikai-ideológiai indíttatású – pszicho-lógiaellenességnek is, de az 1960-as, 1970-es években újból fejlôdésnek indult magyarpszichológia mintha elfelejtette volna a gyógypedagógiai pszichológiával való közös gyö-kereket, a közös indulást, a fogyatékos emberek ügyének szolgálatát. Igaz, hogy a MagyarPszichológiai Társaság második világháború után újraalakult szervezetében mindig önállószekció keretében volt képviselve a gyógypedagógiai pszichológia, de sem a pszicholó-gusképzésben nem kapott figyelmet a fogyatékossággal élô emberek és családjaik ügyénekszolgálatára történô felkészítés, sem a klinikai pszichológiai kutatásokban, publikációkbannem tükrözôdött ez az érdeklôdés. Mintha a fogyatékos gyermekek és családjaik, valaminta felnôtt érzékszervi sérült, mozgáskorlátozott és értelmi fogyatékos személyek pszicholó-giai ellátásának igénye csak a gyógypedagógiai pszichológia belsô ügye lett volna.

Álljon itt ennek bizonyítására két, az Egyesült Államokban és Magyarországon közelazonos idôben megjelent mû tartalmi elemzése példaként, amelyek címükben viselik aklinikai pszichológia kifejezést. A Wolman szerkesztésében 1965-ben az USA-ban megje-lent Handbook of Clincal Psychology negyvenoldalas fejezetet szentel a fogyatékossá-gok pszichológiai szempontú tárgyalásának (Neff és Weiss 1965). Elemzi a különbözô fo-gyatékosságok nyomán az egyénben vagy családjában keletkezô veszteségérzés és gyászlelki mechanizmusait, a megküzdés lehetséges stratégiáit. Foglalkozik azzal, hogy mikéntbefolyásolja a pszichoszociális helyzet a fogyatékos állapotot. A fogyatékos gyermekek ésfelnôttek jellemzôinek pszichológiai vizsgálatát és megítélését szintén feldolgozza a pszi-choterápiás lehetôségekkel együtt. Különösen elôremutató ebben a mûben annak az –egyébként Európa-szerte csak a XX. század végére jelentkezô – elvnek a kiemelése, hogya pszichológia feladata az erôsségek keresése a fogyatékos ember személyiségében, ésa fejlesztésben ennek figyelembevétele. A fogyatékos emberekkel foglalkozó – nevelést,kezelést, gyógyítást nyújtó – intézmények pszichológiai sajátosságait is külön alfejezettárgyalja. Kiemelten foglalkozik az idézett mû a fizikai fogyatékosságokkal a különbözôszemélyiségelméletek – például a klasszikus pszichoanalitikus, az adleriánus, a sullivaniinterperszonális vagy a rogersi elmélet – tükrében. A fizikai fogyatékosságok (érzékszerviés mozgássérülések) pszichodinamikájának is jelentôs figyelmet szentel. A fogyatékosságszociálpszichológiáját, a család szerepét, a rehabilitációs folyamat szociális tartalmát iselemzi. Az egész fejezetet a fogyatékos személy szükségletei felôli megközelítés jellemzi.

18

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


Magyarországon egy évvel késôbb, A klinikai pszichológia alapjairól címû mûvébenGegesi Kiss Pál (1966, 25) a következôképpen határozza meg a klinikai lélektan fela-datát: „A klinikai lélektan mindig egy konkrét, egyetlen egyszer létezô egyes ember éle-tének, megnyilvánulásainak, tevékenységeinek megértésére törekszik és kóros esetbenezen igyekszik változtatni.” A „kóros eset” azonban csak a beteg ember gyógyításáravonatkozik, fogyatékos emberekrôl és családjaik helyzetérôl az egész mûben nincs szó,legfeljebb „a pszichikumban kialakuló betegségek” közé sorolhatnánk ezek közül azállapotok közül néhányat.

A hazai klinikai pszichológia utóbbi évtizedekben kialakult intenzív fejlôdése elsôsor-ban a gyakorlat területén mutatkozott meg. Publikációkban ez inkább cikkekben tükrö-zôdött, amelyek – elsôsorban a Pszichoterápia és a Szenvedélybetegségek címû folyóira-tok hasábjain megjelenve – mindig biztosították a gyakorlat mögött álló elméleti kiindu-lópontok bemutatását, így továbbképzési funkciót is betöltöttek. A célpopuláció, amelyrea terápiás segítségnyújtás, a megküzdés stratégiáinak támogatása, a konzultáció techni-kái irányultak, leginkább a neurotikus vagy pszichotikus hátterû személyiségfejlôdéstmutatók, az alkohol-, és drogproblémákkal küzdôk, az ifjúsági szubkultúrák érintettjei, akrónikus betegek, a haldoklók voltak. Összefoglaló igényû klinikai pszichológiai mono-gráfia ebben az idôben nem született, a közben létrejött egészségpszichológiából – csak-úgy, mint az említett klinikai pszichológiai publikációkból – szinte teljesen kimaradtak afogyatékossággal élô emberek problémái és az ezek megoldásában való pszichológiaiközremûködés (Oláh 1993; Kulcsár 1998).

A magyar pszichológiának a fogyatékossággal élô emberek ügyéhez való közelítésétszolgálta az a tény, hogy az 1960-as, 1970-es évektôl kezdve egyre több gyógypedagó-gus végezte el másoddiplomás képzés keretében a pszichológiaszakot is, felismerve, hogya magyar gyógypedagógia – külföldi elismertsége, jó hírneve ellenére – még mindig nemtudott egyetemi szintû képzést elérni, és ez jelentôsen hátráltatja mind a szakma fejlô-dését, mind az egyéni tudományos karriert. Az általuk készített diplomamunkák, böl-csészdoktori értekezések, kandidátusi, majd PhD-dolgozatok tematikájukban a fogyaté-kosságügyhöz, annak pszichológiai problematikájához kapcsolódtak.3 Ezáltal a dolgozat-írók témavezetôi, bírálói is közel kerültek a fogyatékos emberek pszichológiai problémái-nak tudományos feldolgozásához, többen közülük – kooperálva tanítványaikkal – magukis a téma valamely vonatkozásának kutatói lettek.

A fogyatékossággal élô emberek esetében a társadalmi beilleszkedés, az eredményesszocializáció, az állapottal való megküzdés sikeressége nemcsak személyiségük meglévôsajátosságaitól és a gyógypedagógiai, pszichológiai, jogi, szociálpolitikai segítés feltéte-leitôl függ, hanem igen nagymértékben attól is, hogy milyen irányukban a többségi tár-sadalom vélekedése, attitûdje, aktív cselekvôkészsége.

19

3 A disszertációk listáját lásd a fejezet szakirodalom-jegyzékéhez csatolva (a szerk.).

pszichológia_1117 12/3/03 17:50


A FOGYATÉKOSSÁG JELENSÉGE A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI DISKURZUSOKBAN

A FOGYATÉKOSSÁG SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSÉNEK PROBLÉMÁI

A fogyatékosság a pszichológiában nemcsak a pszichofunkcionális struktúrák megvál-tozásaként, hanem szociális problémaként is értelmezhetô. A fogyatékos és ép emberekközti kapcsolatok, e kapcsolatok dinamikája mint csoportközi viszony jelenik meg, ígyszociálpszichológiai, közelebbrôl elôítélet-kutatások tárgyává válhat. E kutatások révén apszichológia két szintjén is tetten érhetô a fogyatékosságról való gondolkozás. Egyrészta fogyatékosság jelenségének tudományos diskurzusokba emelése vagy abból való kiha-gyása, az állásfoglalás megléte vagy hiánya önmagában kifejezi a tudomány viszonyát ejelenséghez. Másrészt szorosan kapcsolódva az elôbbihez, mivel az elôítélet-kutatások„színtere” a nem fogyatékosok elméje, vagyis a kérdések az épek fogyatékosokkal kap-csolatos attitûdjeire vonatkoznak, a naiv pszichológiai állásfoglalásról is képet kapha-tunk. Tudományos és hétköznapi diskurzusok ebben az értelemben elválaszthatatlanokegymástól, a tudományos vizsgálatok által, azok tárgyaként tárul fel elôttünk valamiolyasmi, amit közgondolkodásként szoktunk emlegetni.

„Az emberiség tudatában túl régen éltek és túl mélyen belegyökereztek a fogyatékos-sággal kapcsolatos negatív sztereotípiák” (Neufeldt és Mathieson, id. Kálmán és Könczei2002, 85). „Épek és fogyatékosok viszonya a többségi és kisebbségi csoportok viszonyá-nak egyik ôstípusa” (Illyés és Erdôsi 1986, 5). E kijelentések súlya arra a téves következ-tetésre vezethet bennünket, hogy a szociálpszichológiában aktív kutatási terület a fogya-tékossággal kapcsolatos sztereotípiák vizsgálata. Hogy ez miért nincs így – a jelenségmarkáns létezése ellenére sem –, véleményünk szerint legalább két okra vezethetô vissza.Egyfelôl a szociálpszichológiai sztereotípiakutatások mind német, mind amerikai hagyo-mányának politikai gyökerei vannak, ezért folyamatosan elkerülte a kutatók figyelmét azetnikai csoportok mellett létezô más marginális csoportok, így a fogyatékos, beteg vagyidôs emberek hasonló szociálpszichológiai realitása. Ezt a tényt is magyarázza némiképpmásfelôl a másik ok, amely a fogyatékosság mint körülírható kategória problémájával vanösszefüggésben. Illyés Sándor is említi, hogy azért nem beszélhetünk általánosságban fo-gyatékosokkal szembeni elôítéletrôl, mert nincsen általánosságban fogyatékoscsoport.Az épek szemében (elméjében) a fogyatékosok nem alkotnak egységes reprezentációt(Illyés és Mérei 1975). Ezek szerint tehát a fogyatékosság fogalmának nehezebb körülír-hatósága is gátja lehetett az attitûd-, illetve elôítélet-kutatásoknak.

20

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

A FOGYATÉKOSSÁG A KLASSZIKUS ELMÉLETEKBENFigyelemre méltó, ahogyan két klasszikus teóriában is felbukkan a fogyatékosok mint a

társadalomban megkülönböztetettek csoportja. Erving Goffman az ókori görögöktôl köl-csönzött stigma terminus köré építi fel a szociális identitásról alkotott elméletét. Hangsú-lyozza, hogy a stigma eredeti értelmében testi jel, tehát látható bélyeg, amelynek funk-ciója az, hogy viselôjének erkölcsi státusáról mondjon el valami, a társadalom értelmezé-sében kedvezôtlen dolgot, ezáltal – mintegy rituálisan beszennyezve annak viselôjét – hir-deti, hogy személye kerülendô. A stigma jelentésváltozásának lényege, hogy a valódi testijel helyett hangsúlyosabb lett a metaforikus réteg, vagyis mai szóhasználatban a stigmainkább magát a szégyent, mintsem annak látható testi bizonyítékait jelenti. A stigma tehátGoffman (1981, 184) definíciója szerint „olyan nem kívánatos eltérôség jele, amely [egyszemélyt] a mások által vártnál különbözônek mutat”. Elképzelése szerint a stigmának há-rom típusa különböztethetô meg. Elsôként a testi fogyatékosságokat említi, külön kate-góriaként szerepelnek nála „a jellem torzulásai”, végül a harmadik csoportot a nem tole-rált faji, nemzeti, vallási kisebbséghez tartozás képezi (uo.). Ha abból indulunk ki, hogy aphysical disability kifejezés az angolban magában foglalja az érzékszervi fogyatékossá-gokat is, akkor a Goffman által említett testi fogyatékosságok mellé odaérthetôek a mag-yar nyelvben külön kifejezéssel jelölt érzékszervi fogyatékosságok is (Kálmán és Könczei2002, 103). Goffman rengeteg példát hoz az érzékszervi fogyatékosságok körébôl, amiv-el arra utal, hogy bár nem nevezte meg külön az érzékszervi fogyatékosságot a stigmatípusainak meghatározásakor, maga is a testi fogyatékosságokon belül értelmezte azokat.Különös azonban, hogy a hangsúlyozott metaforizáltság ellenére ô maga is a láthatóbb,evidensebb, vagyis a testi és érzékszervi fogyatékosságok körébôl hozza példáit. Nem csaka jól láthatóság vezethet stigmatizációhoz, gyakran elegendô a fogyatékosság ismerete isbármiféle látható testi jel nélkül, mégis, valószínûleg javarészt jól láthatóságának köszön-heti a testi fogyatékosság azt, hogy az újabb keletû kutatásoknak is tárgyává vált.

Az elôítélet-kutatások másik klasszikusa Gordon Allport, aki csaknem ötven évvel ez-elôtt megjelent, komplex megközelítésû munkájában csak etnikai és vallási elôítéletet kü-lönböztet meg, ugyanakkor az elôítéletek képzésében szerepet játszó „elsöprô erejû cím-kék” mûködésére a vakság példáját hozza (Allport 1999, 231). A nevek, mint a kategori-záció alapjai, felszeletelik a világot. „A név elvon a konkrét realitásból egy bizonyos szem-pontot, és a legkülönbözôbb konkrét létezôket ennek az egyetlen szempontnak az alap-ján csoportosítja. A csoportosítás aktusa eleve arra kényszerít bennünket, hogy mindenegyéb szemponttól eltekintsünk, jóllehet más szempontok alapján talán a meglévônél jó-val épkézláb csoportokat tudtunk volna létrehozni” (uo.). Az ilyenfajta címkézés ereje ab-ban áll, hogy lehetetlenné teszi az alternatív, más jellemzôk mentén való csoportosítást,épp a címkézô „fogyatékosságát”, torzító észlelését kifejezve, azáltal, hogy képtelen leszdifferenciálni a tulajdonságok között. Egy ilyen „elsöprô erejû címke” mentén véghezvitt


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

kategorizáció általánosítása vezethet a fogyatékos emberekkel szembeni elôítéletek kiala-kulásához is. „A fogyatékosokról való elôítélet olyan elôzetes tudás és érzelmi viszonyulás,amely megelôzi a fogyatékosokkal való személyes találkozást” (Illyés és Mérei 1975, 225).

FOGYATÉKOSOKKAL SZEMBENI ELÔÍTÉLETEK KUTATÁSAEmlékeztetve arra, hogy a szociálpszichológia történetében az elôítélet-kutatások tör-

téneti-politikai gyökerûek, aminek következtében az etnikai csoportok mellett létezô másmarginális csoportok vizsgálata sokáig nem volt kutatás tárgya, megállapíthatjuk, hogye körülmény ellenére az 1960-as években komoly fellendülés volt tapasztalható a fogya-tékos személyekkel szembeni attitûdök vizsgálata körében. Legnagyobb részt ezen évti-zed empirikus kutatásainak tapasztalatait rendszerezi bôséges szakirodalomra támaszko-dó beszámolójában Günther Cloerkes (1985), aki a felhalmozódott ismereteket pszicho-lógiai, szociálpszichológiai, szociológiai stb. szempontok mentén taglalja. Külön részbentárgyalja az elôítéletek szocioökonómiai meghatározóit és személyiség-vonatkozásait,valamint a kulturális tényezôket.

Az 1960-as években külön kérdôíveket dolgoztak ki a fogyatékos emberekkel szembenielôítéletek mérésére. Az egyik legelterjedtebb ilyen eszköz az ATDP-skála (Attitudes To-ward Disabled Persons; Yuker és mtsai, id. Cloerkes 1985). Másik elterjedt módszer voltebben az idôben a Bogardus-féle „társadalmi távolságot” mérô skála analógiájára készültmérés. Az eredeti skála 1925-bôl származik, lényege, hogy a fogyatékosok különféle cso-portjaival szembeni elôítéleteket fiktív társválasztási helyzetekben vizsgálja, azt kérdezvea vizsgálati személytôl, hogy adott fogyatékossággal élô embert (1) szívesen látná-eszomszédnak, (2) szívesen együtt dolgozna-e vele, (3) szívesen barátkozna-e vele, (4) szí-vesen fogadná-e családtagnak, (5) szívesen fogadná-e házastársnak. Ezáltal nem csak akülönféle fogyatékosságokkal élô emberek és az ép emberek közti „társadalmi távolság”mérhetô, hanem a távolság tekintetében felállítható egy rangsor is a különféle fogyaté-kosságok között (Bogardus, id. Illyés és Mérei 1975). Magyarországon Illyés Sándor,Erdôsi Sándor és Mérei Vera végeztek a Bogardus-féle szemléleten alapuló kutatásokat,azzal a kiegészítéssel, hogy a „szociális elfogadhatóság” rangsorát további, a köztudat-ban kirekesztésre okot adó csoportok – börtönviseltek, leányanyák stb. – beemelésévelállították fel (Illyés és Mérei 1975; Illyés és Erdôsi 1986). ôk – éppen a fogyatékosság-kategória korábban már említett elmosódottsága miatt – a „szociális elfogadhatóság”sorrendjének felállítását vélték járhatóbb útnak. Ezek a kutatások felteszik azt a provo-katív kérdést, hogy mennyiben mondható elôítéletesnek az épek fogyatékosokkal szem-beni elkerülô magatartása, valódi elôítéletrôl van-e szó akkor, ha az elutasítás az ép em-berek számára nehéznek bizonyuló kapcsolatfelvétel és élethelyzet fel nem vállalásánakkifejezôje. Azt a választ kapták, hogy „az épek olyan mértékben fogadják el, vagy utasít-ják vissza a fogyatékos partnert, amilyen mértékben az a szükséglet kielégítési lehetôsé-

L Á N Y I N É E N G E L M A Y E R Á G N E S É S T A K Á C S K A T A L I N 22

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

geket növeli vagy csökkenti” (Illyés és Mérei 1975, 233). Ennek felel meg a „szociális el-fogadhatóság” sorrendje is: pöszék, látási fogyatékosok, dadogók és hadarók, hallási fo-gyatékosok, értelmi fogyatékosok. E felfogás szerint elôítéletrôl csak akkor van szó, ha anehézségek helytelen megítélés alá kerülnek, mint ahogy az elôítéletek torzító hatása je-lentkezik az értelmi fogyatékosok csoportjánál. Ennek magyarázata feltehetôleg az azilluzórikus korreláció, ami a köztudatban értelmi fogyatékosok és elmebetegek lelki rend-ellenességei között van. Más kérdés, hogy lehet-e ez magyarázat, hiszen mi táplálja azelmebetegségekkel szembeni elôítéleteket?

További érdekes, de feltáratlan területnek mondható a különbözô fogyatékoscsopor-tok egymással szembeni elôítéleteinek vizsgálata.

ELÔTÉRBEN A TESTI FOGYATÉKOSSÁGAz elôítéletek kialakulásában szerepet játszó tényezôk közül némely kutatások a rendelle-

nesség láthatóságát említik elsôként (Shears és Jensema, id. Illyés és Mérei 1975), kiindul-va azon vizsgálati eredményükbôl, hogy a legkevésbé elfogadott csoportoknak „az ampu-tált, a tolószékes és a vak” emberek csoportjai bizonyultak. A testi fogyatékosságok elôtérbekerülésének oka az, hogy maga a test rendkívül fontossá vált az identitás, illetve a szubjek-tum mai értelmezéseiben. A modernség egészség- és testkultuszában e kettô szoros össze-fonódása és az egészséges test felértékelôdése révén az egészség a csak arra érdemesek, va-gyis az egészséges testtel rendelkezôk tulajdonává vált. A modernség horizontján ezért „atesttel kapcsolatos diskurzusok egyik legáltalánosabb és leghétköznapibb módja az embe-rek osztályozása testi jegyeik alapján” (Csabai és Erôs 2000, 108). Kende Anna „sikertelentesteknek” nevezi a testükkel megjelölt csoportokat, amelyek közé a fogyatékos emberekmellett a nôk és az etnikai kisebbségek is beletartoznak. Kutatási eredményei megerôsítet-ték azt, hogy a sérült testtel kapcsolatos elutasítás is értelmezhetô az abjekció Julia Kristeva(id. Kende 2002, 153) által bevezetett fogalma mentén. Az abjekt valamilyen ellenállást ki-váltó dolog, amelynek elfogadása testképünket, identitásunkat fenyegeti. Michael Foucault(1999) a „kívülség gondolatának” nevezi ezt az érzést. A testi fogyatékosság azáltal fenye-getô, hogy a sérülés révén felhívja a figyelmet a normális és nem normális, valamint a testés nem test közti határok sérülékenységére. Ezek alapján úgy tûnik, „a testi fogyatékosokelrejtésének, elzárásának vágya valójában a mássággal kapcsolatos szorongásaink csökken-tését szolgálja” (Kende 2002, 159), mintha a kultúra az ôsi Taigetosz-elv modern, szubli-máltabban megnyilvánuló formáját termelte volna ki.

Kende Anna kutatása, az elutasítás különbözô szintjeit mérve, körültekintôen bánt a fo-galommal. Strukturált írásbeli interjú segítségével külön mérte a különbözô testi sajátos-ságokra vonatkozó elôítéletek általános szintjét – ami a közvélemény elôítéletességére vo-natkozó hiedelmeket jelenti –, a személyesen átélt és vállalt elutasítást, valamint a konkrételutasítást, ami akkor jelent meg, amikor a válaszadónak konkrét példát, saját élményt kel-


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

lett említenie. A strukturált írásbeli interjút fókuszcsoport-vizsgálat és kérdôív egészítetteki. Figyelemre méltó eredmény, hogy az elutasítás szintjeitôl függôen a testi fogyatékos-ság, a roma származás és az ápolatlanság megítélése nem ugyanazt a sorrendet követi,ami a gyakorlat nyelvére lefordítva például azt jelenti, hogy vélhetjük úgy, mi szerint aközvélemény a testi fogyatékosokkal szemben a legelôítéletesebb, de magunkra nézve eztnem vállaljuk, a konkrét elutasítás szintjén viszont kiderülhet a bevallottal ellentétes atti-tûd. A tendencia tehát az, hogy az elutasítás általában alacsonyabb a személyes utalások-nál, mint a közvélemény attitûdjeinek hiedelmeinél, illetve a konkrét események kapcsán.Ez azt jelenti, hogy az emberek vagy rosszul ismerik magukat, vagy – még inkább – nemmerik bevallani elôítéletességüket. Ennek oka valószínûleg abban a változásban áll, amitRupert Brown (1998, 211) a „régi és új elôítéletek” fogalmával illet. Tanulmányában meg-állapítja, hogy a felmérések és személyes tapasztalatai is azt mutatják, hogy az emberekmás csoportokkal kapcsolatos sztereotípiái pozitív irányba változtak. Szofisztikáltabb ku-tatások azonban rámutattak e csökkenés látszólagosságára (Dovidio és Fazio, id. Brown1998, 213). A valóság az, hogy csak a társadalmi normák terén történt változás, ezáltalkorlátozottabb a nyílt elôítéletek megfogalmazása, ami azonban nem jelenti azt, hogy azemberi elmében ne lennének ugyanúgy jelen – legfeljebb burkoltabban fejezôdnek ki – anegatív attitûdök. Az elképzelés nyomán olyan fogalmak terjedtek el e szelídebb formábanjelentkezô elôítélet kifejezésére, mint a szimbolikus rasszizmus (Sears), az averzív rassziz-mus (Dovidio és mtsai), a faji ambivalencia (Katz és mtsai), illetve a modern rasszizmus(Mc Conahay; valamennyit id. Swim és mtsai 2001).

A fenti kifejezések utalnak a sztereotípiakutatások preferált csoportjaira. A nôk és a ki-sebbségek észlelésének hasonlósága is jellemzôbben reflektorfénybe kerül a modern elô-ítéletek tárgyalásakor, pedig Brown említett tanulmányában is elhangzik a feltételezés,hogy a vizsgált területek szélesítésekor hasonló tendenciák lesznek tapasztalhatóak azolyan csoportokkal szemben tanúsított elôítéletek terén, mint az idôsek, az AIDS-esekvagy a fogyatékosok. Kende Anna említett tanulmánya bizonyítja a feltételezés igazságáta fogyatékosokra vonatkoztatva.

AZ ATTITÛDVÁLTOZÁS LEHETÔSÉGEI Az elôítéletek keletkezési mechanizmusának leírása után adódni szokott a kérdés, hogy

mindezek ismeretében hogyan lehetséges külsô beavatkozással hatással lenni rájuk, és po-zitíven megváltoztatni a negatív vélekedéseket. Az attitûdváltozás egyszerû és sokakszerint hatásos módja a másik csoport tagjaival való személyes találkozás. A kontaktushi-potézis szerint a különbözô csoportok közötti kontaktus kedvezôen befolyásolhatja a cso-portközi viszonyt (Hewston 1999). A kontaktus teszi lehetôvé az egyének számára annakfelfedezését, hogy alapjában véve számos hasonló attitûddel rendelkeznek (Cook 1978). Akontaktus „differenciáltsága” és „perszonalizáltsága” is hangsúlyos, az elôbbi teszi lehe-


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

tôvé a csoporton kívüli tagok közti különbségtételt, az utóbbi pedig ugyanezen szemé-lyek egyediségének észlelését. A kontaktus célja az, hogy a személyre reagálást ne a cso-portjához tartozás egyetlen dimenziója váltsa ki, hanem a személyes vonások (Brewer ésMiller 1984, 1988). A Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégium fogyatékosokkal szembeniattitûdöket változtatni kívánó – e kötet elsô részében ismertetett – programjának is az volta szemléleti alapja, hogy a személyes kontaktus képes újradefiniálni a sérült emberhez valóviszonyt, vélhetôleg azáltal, hogy olyan személyes vonások is elôkerülnek általa, amelyekeddig a fogyatékosság mint kiugrónak számító jellemzô takarásában voltak. Középiskolásosztályokat látogattunk párokba rendezôdve, mindig egy sérült és egy ép fiatallal. Mód-szerünk az volt, hogy lehetôséget teremtettünk a diákoknak arra, hogy bármit kérdezhes-senek a sérüléssel való együttélés mikéntjérôl, a hétköznapokról éppúgy, mint a sérültenlétezés esetleges pszichés terheirôl. Másfelôl azáltal, hogy együtt érkeztünk, demonstrálnikívántuk azt, hogy közös világban élünk, és hamis bármilyen mítosz, amely ennek az el-lenkezôjét, az elkülönítés szükségességét sugallja.

A másik oldalról közelítve az attitûdváltozás kérdését: ahhoz, hogy a sérültség valóbana létezés egy normális variációjaként fogalmazódhat meg, nagyban hozzájárult, hogy asérült emberek maguk vették kezükbe sorsukat (Neufeldt és Mathieson, id. Kálmán ésKönczei 2002, 86).

Nem mondható tehát, hogy az elôítélet-kutatások figyelmét teljesen elkerülte volna afogyatékosság jelensége, de mivel a vonatkozó kutatások kezdetektôl fogva politikai kiin-dulásúak voltak, talán csak mostanában van kialakulóban egy új paradigma, amelynekrévén a modern elôítéletek mentén válik értelmezhetôvé a fogyatékossággal szembeni at-titûdök jelenségvilága. A testrôl szóló diskurzusokba történô beemelés is hozhat újdonsá-gokat a fogyatékosság témájában.

AZ ÖNATTITÛD-VIZSGÁLATOK RELEVANCIÁJAKülönös helyet foglalnak el az attitûdvizsgálatok között az úgynevezett önattitûd-

vizsgálatok. Ezek a kutatások ugyanis elsôsorban a fogyatékossá vált ember önmagához,saját fogyatékosságához való viszonyára kíváncsiak, tehát a kérdések a fogyatékos emberszemélyiségére vonatkoztatva merülnek fel. Az ilyen kérdések nem lehetnek azonbanfüggetlenek a korábban tárgyaltaktól, vagyis a társadalom fogyatékos emberekkel szem-beni attitûdjeitôl. A gyógypedagógiai pszichológia egyfelôl a fogyatékos ember személy-iségének megismerésével foglalkozik, céljai közt szerepel annak megértése, hogy az illetôszemély hogyan éli át saját fogyatékosságát, miként lehetséges számára állapota elfoga-dása, illetve a fogyatékosság ténye hogyan, milyen közvetítô mechanizmusok révén be-folyásolja énképét, önértékelését a normalitást idealizáló társadalomban. Másfelôl agyógypedagógiai pszichológia a fogyatékos és az ép emberek közti interakciót is vizs-gálja, hiszen éppen ennek az interakciónak a minôsége lehet az egyik közvetítô mecha-


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

nizmus, és lehet hatással a fogyatékos ember énképére, önértékelésére, beilleszkedéséreés fejlôdésére, továbbá az akadályozottság megértése révén ez a viszony nyithatja megaz utat az integráció felé. Attitûd és önattitûd kapcsolata tehát rendkívül szoros, hiszenaz önelfogadásban a társadalom viszonyulása a legdöntôbb (Illyésné és Lányiné 1984).

A fogyatékos emberek saját, szerzett fogyatékosságára irányuló attitûdjeinek feltárásátcélozza a GHAS skála (General Handicapped Attitude Scale, Buijk 1986). A skála segít-ségével megragadható a szerzett fogyatékosság elôidézte énképváltozás, de a rehabilitá-ciós munka hatékonysága is jól mérhetô vele. A kérdôív 36 állítást tartalmaz, amelyekrôlötfokú skálán kell döntést hozni arról, hogy a kérdezett mennyiben tartja érvényesnekönmagára nézve.

Faktorai a következôk:1) a fogyatékosság elfogadásának mértéke,2) a segítségtôl való függés,3) a társadalmi konzekvenciók (milyen mértékben érzékeli a sérült személy a társada-

lomnak a fogyatékosokat nem megértô attitûdjét),4) a mély (a személy emocionális diszpozíciója fogyatékosságával együttélésre).

Fejezetünk szempontjából a „társadalmi konzekvenciák” faktorán kapott összefüggéseka legrelevánsabbak, hiszen ez mutatja meg a társadalom észlelt elutasítása és az énképközti kapcsolatot.

A GHAS elsô magyarországi adaptációi látássérültté vált emberek mintáján történtek,ezek között is a legkorábbi Prónay Beáta (1990) munkája. Már az ô felmérésébôl is ki-derült, hogy a fogyatékos emberek közül nagyon kevesen érzik úgy, hogy a társadalommegértô figyelemmel fordul feléjük, miközben maguk is úgy értékelik, hogy a társadalomhozzájuk való viszonyának fontos szerepe van a másságukkal való együttélésben. Úgytûnik azonban, hogy ezt sem lehet általánosságban mondani. Bóna Gyöngyi (1997) azéletkor változója mentén vizsgálódva azt találta, hogy a fiatalabb fogyatékos emberekkevésbé élik meg negatívnak a társadalom hozzáállását, ami egyrészt talán a fiatalok ru-galmasabb kognitív struktúráinak, gyorsabb tanulási képességeiken keresztül a megválto-zott körülményekhez való gyorsabb alkalmazkodásának köszönhetô. Hangsúlyozza a ki-terjedt társas kapcsolatok és az általában minden skálán mért kedvezôbb attitûdök kö-zötti összefüggést is. Ez az összefüggés – a kontaktushipotézist igazolva – rámutat arraaz elôítéletek dinamikájára nézve is alapvetô jelenségre, ami szerint a személyes, de leg-alábbis közvetlen kapcsolatok és találkozások erôsen hozzájárulnak az elôítéletek leomlá-sához, a másikkal szemben kölcsönösen elfogadóbb magatartásformák kialakulásához.Hangsúlyos a kölcsönösség, hiszen találkozás híján a sérült embereknek is komoly elô-ítéleteik lehetnek az épekkel szemben. Styevó Ildikó (1998) eredményei azt mutatják,hogy a társadalmi megértés hiányát érzik azok a személyek is, akik intézetben, vagyis a


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

társadalom stigmatizáló hatásaitól távol nônek fel. Értelmezésünk szerint ennek oka azis lehet, hogy a kizárólag csak az ôket körülvevô, az intézetben dolgozó emberekkel valótalálkozás, illetve néhány negatív tapasztalat általánosítása a sérültek épekrôl való gon-dolkozásában éppúgy torzíthat, ahogy általában torzul az épek sérültekrôl való gondo-lkozása a kevés találkozás miatt.

Az elkülönülés, illetve elkülönítés tehát sem a sérülteknek, sem az épeknek nem tesz jótegymás elfogadása és megértése szempontjából. Az elôítéletek jelensége a személyiségen be-lül zajló és egyben társadalmi jelenség is, hiszen az elôítéletes viselkedés megragadható egykonkrét személy szintjén is – a pszichológia „elôítéletes személyiségrôl” beszél –, a problé-ma mégis az egész társadalmat érinti. Talán e kettôsségbôl adódik a probléma megoldásá-nak nehézsége, hiszen nehéz eldönteni, vajon a személyiségbe való beavatkozások segíthet-nek-e többet egy elôítélet-mentes társadalom kiépítésében, vagy inkább a pszichológia te-vékenységi körét meghaladó társadalmi, szociálpolitikai intézkedések révén tudnak-e köze-líteni egymáshoz fogyatékos és ép emberek, és e közeledés által történnek meg a személyenbelüli attitûdváltozások. A megoldás kulcsa talán épp az lehet, ha az elôítéletek jelenségénekmind a személyes, mind pedig a társadalmi szintjén történik beavatkozás, mindenképpenszem elôtt tartva azt az elvet, hogy a világ közös, nem bomlik fogyatékosok és épek társa-dalmára. Egymás megértésének, a negatív viszonyulások megváltozásának alapja az egy-mástól elszakított csoportok egymáshoz közelítése, kontaktusa.

KIHÍVÁSOK, ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK A PSZICHOLÓGIA ÉS A GYÓGYPEDAGÓGIAI PSZICHOLÓGIA SZÁMÁRA: A FOGYATÉKOSSÁGGALÉLÔ EMBEREK ÉLETFELTÉTELEINEK JAVÍTÁSA

A XX. század végére a fogyatékos emberek életére nézve sorsdöntô és társadalmi beil-leszkedésüket nagymértékben elôsegítô mozgalmak születtek, melyek – összhangban atársadalmi és politikai változásokkal – lehetôvé teszik a jogi, törvénykezési feltételek biz-tosítását és a szegregáció feloldását is. Ezt a korszakot az esélyegyenlôségért való küz-delem korszakának is nevezhetjük.

A korai fejlesztés elérhetôvé tétele a fogyatékos kisgyermekek és családjaik számára, aziskolai integrációs közoktatás-politikai programok, a fogyatékossággal élô személyek ön-rendelkezô élet mozgalma, amely az önsegítés új koncepciójára épül, a civil szervezetekés ezen keresztül a fogyatékos gyermekek szüleinek aktív bekapcsolódása életproblémáikmegoldásába, az emberi közösségekbôl leginkább kizárt csoport, a súlyos és halmozott


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

fogyatékossággal élôk létének antropológiai újraértelmezése mind hozzájárult ahhoz,hogy a XX. század végére, a XXI. század elejére a hazai pszichológia is jobban befogad-ja a fogyatékos emberek ügyét, a gyógypedagógiai pszichológia pedig újrafogalmazzaalaptételeit, fogalmi konstrukcióit, egész rendszerét.

A KLINIKAI GYAKORLAT SZÁMÁRA ADÓDÓ FELADATOKA fogyatékossággal élô személyek és családjaik nehezített élethelyzetében a segítség

sikeresen csak az életívet átfogó, egymásra épülô szolgáltatási rendszereken keresztül va-lósulhat meg. Ezek kiépülése hazánkban – bár az elmúlt évtizedekben némileg elôreha-ladt – még mindig sok kívánnivalót hagy maga után. Jogszabályaink – a közoktatási, aszociális, a foglalkoztatási, az esélyegyenlôségi törvények – már most is sok feladatot je-lölnek ki pszichológusoknak a fogyatékossággal élô emberek és családjaik segítésében.Hogy ezt megfelelôen tudják ellátni, fontos lenne a pszichológus-, illetve a klinikai és apedagógiai szakpszichológus-képzésbe az eddiginél mélyebben, alaposabban beépíteniaz ezekre a speciális feladatokra történô felkészítést.

A pszichológiai segítségnyújtás és konzultáció különösen olyankor jelentôs az életfolyamán, amikor döntési, választási dilemmák elé, netán krízishelyzetbe kerül az érintettszemély vagy családja. Ilyen lehet a fogyatékossággal való elsô szembesülés az anya, aszülôk, a tágabb család számára, amikor különösen fontos a pszichológiai segítség aveszteség feldolgozásában vagy a gyászmunkában, s nem elhanyagolhatók a korai diag-nosztizálásból adódó feladatok sem. A beiskolázási döntések kialakításához, a különbözôszolgáltatások igénybevételéhez is segítségre van szükség. A heteroszexuális világban va-ló élésbôl eredô problémák, védekezés a szexuális kizsákmányolás ellen, a szexuális élet-re történô felkészítés, a pályaválasztás és munkavállalás, majd az öregedés problémáivalvaló megküzdés is szükségessé teszik a pszichológiai támogatás igénybevételét.

A konzultáció a humán segítô szakmákon belül új szakmaként alakult ki az utóbbiévekben. Filozófiája szerint a kliensre irányuló énerôsítéssel, a döntési képességre valópszichológiai elôkészítéssel, a szükségletekre, a szociális helyzetre, az érzelmi állapotra isfigyelô attitûddel, empátiát feltételezô magatartással nyújt információkat annak érdeké-ben, hogy az érintett személy – maga a fogyatékos ember vagy szülôje – dönteni tudjona függôségtôl az önrendelkezô élet felé vezetô életúton (Fonyó 2003).

A fogyatékos személyek és családjaik életét segítô – egészségügyi, rehabilitációs, szoci-ális, közoktatási, foglalkoztatási – szolgáltatások mindegyikében az ellátandó feladatokkomplexitása a különbözô szakmák képviselôinek összehangolt munkáját igényli. Eteam-munkában hasznosan ötvözhetô a klinikai pszichológus módszerspecifikus felké-szültsége, a gyógypedagógusnak a fogyatékos személyek bio-pszicho-szociális állapotátmélyen ismerô tudásával. Különösen kívánatos, hogy a magyar pszichológia pszichoanali-tikus hagyományaira épülô dinamikus lélektani szemlélet érvényre juthasson és terepet


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

találhasson ezekben a szolgáltatásokban.4 Kezdeti, szórványos próbálkozások után szüksé-ges volna szélesebb körûvé tenni az érzékszervi sérült, a beszédproblémákkal küzdô és amozgáskorlátozott serdülôk és fiatalkorúak körében az önismereti és személyiségfejlesztôtréningeket, amelyekkel nagyban hozzá lehet járulni késôbbi, esetleges identitásválságukmegelôzéséhez. A pszichoterápiás és konzultációs lehetôségek szélesítése és elérhetôvététele minden fogyatékossági területen a jövô feladatai közé tartozik.5

A TUDOMÁNY SZÁMÁRA ADÓDÓ FELADATOKA jövô gyógypedagógiai pszichológiájának tovább kell építenie és folyamatosan mû-

ködtetnie kell kapcsolatait a társtudományokkal. Kutatnia kell a különbözô pszichológiaiés filozófiai iskolák emberképének azokat az elemeit, amelyeket be fog építeni a tevé-kenysége alapjául szolgáló, a fogyatékossággal élô emberrôl vallott felfogásába. Minde-nekelôtt olyan emberképre van szüksége, amely a fogyatékos embert nem a statisztikainormák negatív extrém variánsának tekinti, nem tökéletlen, torzóban maradt lénynek,nem örök függôségre és elkülönítésre ítélt egyednek. A fogyatékosság helyett a fogyaté-kos embernek kell vizsgálódása középpontjában állnia.

A gyógypedagógiai antropológiai megközelítés – amely a gyógypedagógiai pszicholó-gia új elméleti vonása – a fogyatékossággal élô emberek létproblémáit az általános em-beri lét részeként, annak egy lehetséges formájaként kívánja értelmezni (Haeberlin 1985;Thalhammer 1986; Bleidick 2000). A gyógypedagógiai pszichológiai segítô beavatkozá-sok hátterében álló emberkép az emberi méltóságot a fogyatékos állapottól – annak sú-lyosságától – nem függô, elvitathatatlan posztulátumnak ismeri el (Wetz 1998).

A leendô gyógypedagógusok képzésében ennek az elméleti vonulatnak magas szintûreprezentációját és a különbözô nézetek szabad diszkusszióban való megismerését szük-séges biztosítani. Olyan gyakorlattal kiegészítve, hogy a gyógypedagógus-jelöltek szak-mai identitásukban mindezzel azonosulni tudjanak.

A gyógypedagógiai pszichológiában elô kell segíteni a kategorizálástól való eltávolo-dást, a fogyatékosság-specifikus jegyek helyett a nem fogyatékos emberekkel közös igé-nyek, motivációk, érzelmi reakciók feltárását, ezzel a megértô elem térhódítását (Zászka-liczky 1995). Ennek értelmében a fogyatékossággal élô emberek személyiség-lélektanivizsgálatába be kell építeni biográfiájuk megismerését, támaszkodva saját önéletrajzi em-lékezetükre. Ehhez felhasználhatóak az emlékezetkutatás, a narratív pszichológia és atartalomelemzés módszerei is. A nem fogyatékosok és a fogyatékossággal élôk interak-


4 A korai fejlesztés gyakorlatában ennek megvalósulását mutatják be a Fejlesztô Pedagógia 2000/4–5., illetve2003/1. számai. Ezekben a Budapesti Korai Fejlesztô Központban folyó team-munkáról kapunk részletes beszá-molót, érintve a szülôcsoportok vezetését, a szülô–szakember-kommunikációt, a fejlesztôk fejlesztését, hogy csaknéhányat említsünk a mélylélektani alapokat igénylô pszichológusi feladatokból.5 A pszichoanalízisnek és új irányzatainak a gyógypedagógiában történô sokrétû felhasználásáról ad átfogó képetFröhlich (1994).

pszichológia_1117 12/3/03 17:50

cióinak kutatása minden életfázisban az eddiginél nagyobb figyelmet érdemel. Fejlesz-teni szükséges a gyógypedagógiai pszichológia ezen ágát, ösztönözve a szociálpszicho-lógiai kutatásokat a fogyatékos személyek felé fordulásra.

A genetika és a pszichológia – az eugenikai szemléleten túlmutató – új kapcsolatát jel-zi, hogy elôtérbe került a különbözô fogyatékosságokkal járó genetikai szindrómákathordozó személyek fejlôdéslélektani sajátosságainak és életminôségük biztosításának ku-tatása (Sarimski 1997; Rauh 2000).

A kognitív idegtudományokkal (Roth 1999), a neuropszichológiával, neuropszichiátriá-val (Szendi 2002), neurolingvisztikával kiépülô szorosabb kapcsolatok is sok új, az eddi-gieket messze meghaladó lehetôséget kínálnak az emberi elme mûködésének teljesebbmegismerésére. Lehetôvé teszik a genetikai és a késôbbi idôpontokban bekövetkezô or-ganikus sérülések sajátlagos természetének, illetve a kognitív mûködés-egészekre történôhatásuknak alapos megismerését. Jó példa erre az autizmus jelenségkörének interdisz-ciplináris vizsgálata, az afázia- és a diszlexiakutatás határtudományi kooperációban tör-ténô mûvelése hazánkban (Gyôri 2002; Osmanné 1997; Csépe 2000; Csépe és mtsai2000; Krasznárné 2003). Ennek az alapkutatási vonulatnak pedig remélhetôleg a gyakor-latban is hasznosítható eredményei lesznek, például a specifikus képességzavarok befo-lyásolását célzó fejlesztômódszerek, az autista személyek terápiás környezetének és visel-kedésmodifikációs technikáinak, az afáziakezelés módszertanának kidolgozásában.

Nem érvényes tehát mára az a XX. század közepét jellemzô, fejezetünkben korábbanmár idézett megállapítás, miszerint a fogyatékossággal kapcsolatos lélektani kérdésekcsak a gyógypedagógiai pszichológiára tartoznának. A gyógypedagógiai pszichológia aXXI. században csak úgy maradhat életképes, ha együtt tud mûködni a társ- és határtu-dományokkal, és azok eredményeit integrálni tudja saját, autonóm rendszerébe.

A gyógypedagógiai pszichológia számára tehát nem elégséges a különbözô pszicholó-giai irányok, antropológiai, szociológiai megközelítésmódok és ismeretelméleti problé-mák egymásmellé rendelése, elkülönült bemutatása. Ezek analízisébôl kell eljutni a fo-gyatékos emberi lét holisztikus értelmezéséhez, amely egy adott történelmi kor társadal-mi feltételei, intézményes szolgáltatásai és emberi interakciói között értelmezi a fogya-tékossággal élô emberek életlehetôségeit (Bleidick 2000; Bundschuh 2002).

A gyógypedagógiai lélektani kutatások hatékonyságát a szakmaközi kapcsolatokontúlmenôen a nemzetközi kutatási együttmûködések is nagymértékben elôsegíthetik. Agyakorlatorientált kutatások mellett az elméleti irányultság fokozása, a megfelelô mód-szertani apparátus fejlesztése és alkotó felhasználása is elengedhetetlen (Klauer 2000).Mindehhez pedig a gyógypedagógia és a részeként definiált gyógypedagógiai pszicholó-gia egyetemi szintû képviselete szükséges, hiszen a fiatal szakemberek számára csak ígytudnak hatékonyan megnyílni a tudományos továbblépés lehetôségei, a kutatási forrá-sok és a nemzetközi kapcsolatok.


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

IRODALOMALLPORT, G. W. (1999): Az elôítélet. Budapest, Osiris.ANDERSON, M. (1992): Intelligencia és fejlôdés. Egy

kognitív elmélet. Budapest, Kulturtrade.BENEDEK I. (1972): A tudás útja. Budapest, Gondolat.BINDING, K. – HOCHE, A. (1920): Die Freigabe der

Vernichtung lebensunwerten Lebens. Ihr Mass undihre Form. Leipzig, Felix Meiner.

BLEIDICK, U. (2000): Handlungstheoretische Verk-nüpfung von Theorien der Behinderung. In BORCHERT,J. (Hrsg.): Handbuch der Sonderpädagogischen Psycho-logie. Göttingen–Bern–Toronto, Hogrefe, 222–231.

BOTH M. – CSORBA F. L. (1993): Tudománytörténet.I. Budapest, Gondolat.

BÓNA GY. (1997): Attitûd-vizsgálat felnôttkorbanlátássérültté vált emberekkel. Budapest, BGGYTF.Szakdolgozat. Kézirat.

BREWER, M. B. – MILLER, N. (1984): Beyond theContact Hypothesis. Theoretical Perspectives onDesegregation. In MILLER, N. – BREWER, M. B. (eds.):Groups in Contact. The Psychology of Desegregation.Orlando, Academic Press, 281–302.

BREWER, M. B. – MILLER, N. (1988): Contact andCooperation. When do they Work? In KATZ, P.-TAY-LOR, D. (eds.): Eliminating Racism. Means and Cont-roversies. New York, Plenum Press, 315–326.

BROWN, R. (1998): Régi és új elôítéletek. In ERôS F.(szerk.): Megismerés, elôítélet, identitás. Szociálpszi-chológiai szöveggyûjtemény. Budapest, Új MandátumKiadó – Wesley János Lelkészképzô Fôiskola, 211–236.

BUIJK, C. A. (1986): The Development of a GeneralHandicapped Attitude Scala (GHAS). InternationalJournal of Rehabilitation Research, 9, 1, 53–56.

BUNDSCHUH, K. (2002): Heilpädagogische Psycho-logie. 3. Aufl. München–Basel, Reinhardt.

CLOERKES, G. (1985): Einstellung und Verhaltengegenüber Behinderten. Eine kritische Bestandsaufnah-me internationaler Forschung. 3. Aufl. Berlin, Marhold.

COOK, J. W. (1978): Interpersonal and AttitudinalOutcomes in Cooperating Interracial Groups. Journal ofResearch and Development in Education, 12, 97–113.

CSABAI M. – ERôS F. (2000): Testhatárok és énha-tárok. Az identitás változó keretei. Budapest, Jószö-veg Mûhely.

CSÉPE V. (2000): Az olvasás- és írásképesség zavarai.In ILLYÉS S. (szerk.): Gyógypedagógiai alapismeretek.Budapest, ELTE GYFK, 239–278.

CSÉPE V. – SZÛCS D. – OSMANNÉ SÁGI J. (2000): A

fejlôdési diszlexiára (FDL) jellemzô beszédhang-feldol-gozási zavarok eltérési negativitás (EN) korrelátumai.Magyar Pszichológiai Szemle, 55, 4, 475–500.

CSILLAGNÉ GÁL J. (1985): Bevezetô. In RÉVÉSZ G.:Tanulmányok. Budapest. Gondolat, 7–46.

DEESE, J. (1972): Psychology as Science and Art.New York, Harcourt–Brace–Jovanovich. [A mottó oldal-száma: 117]

DETTERMAN, D. K. – GABRIEL, L. T. – RUTHSATZ,J. M. (2000): Intelligence and Mental Retardation. InSTERNBERG, R. J. (ed.) Handbook of Intelligence.Cambridge, Cambridge University Press, 141–159. [Amottó oldalszáma: 141]

DOLL, E. A. (1962): A Historical Survey of Researchand Management of Mental Retardation in the UnitedStates. In TRAPP, E. P. – HIMMERLSTEIN, P. (eds.):Readings on the Exceptional Child. New York,Appleton– Century Crofts, 21–68.

ENGEL, G. L. (1980): Clinical Application of the Bio-psychosocial Model. American Journal of Psychiatry,137, 535–542.

ERICSSON, K. (2002): From Institutional Life to Com-munity Participation. Uppsala, Uppsala Universitet.

EYSENCK, H. J. (1983): The Place of Personality in aScientific Psychology. In BITTNER, G. (Hrsg.): Persona-le Psychologie. Göttingen–Toronto–Zürich, Verlag fürPsychologie – Hogrefe, 87–104.

FRÖHLICH, V. (1994): Psychoanalyse und Behinder-tenpädagogik. Würzburg, Königshausen & Neumann.

FONYÓ I. (2003): A konzultáció (counseling) és agyógypedagógia. In GORDOSNÉ SZABÓ A. (szerk.):Gyógyító pedagógia. Budapest, Medicina, in press.

FROMM, E. (1955): The Sane Society. New York,Holt. [A mottó oldalszáma: 25]

FÜREDI J. – NÉMETH A. – TARISKA P. (2001, szerk.):A pszichiátria magyar kézikönyve. Budapest, Medicina.

GEGESI KISS P. (1966): A klinikai pszichológia alap-jairól. Budapest, Akadémiai Kiadó.

GEORGAS, J. – WEISS, L. G. – VIJVER VAN DE F. J.R. – SAKLOFSKE, D. H. (2003, eds.): Culture and Child-ren’s Intelligence. Amsterdam–Boston–Heidelberg,Academic Press.

GEORGENS, J. D. – DEINHARDT, H. M. (1861; 1863):Die Heilpädagogik. Mit besonderer Berücksichtigungder Idiotie und der Idiotenanstalten. I–II. Leipzig,Fleischer.

GODDARD, H. H. (1912): Die Familie Kallikak. Eine


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

Studie über die Vererbung des Schwachsinns. De-utsche Übersetzung von Karl Wilker. Langensalza, Fr.Manns Pädagogisches Magazin.

GODDARD, H. H. (1914): Feeble-mindedness. It’sCauses and Consequences. New York, Macmillan.

GOFFMAN, E. (1981): Stigma és szociális identitás. InUô.: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Buda-pest, Gondolat, 179–239.

GORDOSNÉ SZABÓ A. (1962): Gyógypedagógia-tör-ténet. I. Egyetemes gyógypedagógia-történet a XX.századig. Budapest, Tankönyvkiadó.

GORDOSNÉ SZABÓ A. (1987): Új kutatási eredmények– új tudománymodellek. Gyógypedagógiai Szemle, 15,1, 1–16.

GORDOSNÉ SZABÓ A. (1993a): Bevezetés a gyógype-dagógiába. Budapest, BGGYTF.

GORDOSNÉ SZABÓ A. (1993b): Szondi és a korabelimagyar gyógypedagógia. Gyógypedagógiai Szemle, 21,3, 164–169.

GUGGENBÜHL, J. J. (1846): Briefe über den Abend-berg und die Heilanstalt für Cretinismus. Zürich.

GÜNZBURG, H. C. (2000): Pedagógiai Analízis ésCurriculum a szociális és személyiségfejlôdés mérésé-re értelmi fogyatékosoknál. Az eljárás négy változata.Budapest, ELTE GYFK.

GYôRI M. (2002): Az emberi kognitív rendszer szer-vezôdése és az autizmus: evolúciós perspektívák. Ma-gyar Tudomány 109 [47], 1, 64–70.

HAEBERLIN, U. (1985): Das Menschenbild für dieHeilpädagogik. Bern–Stuttgart, Haupt.

HARKAI SCHILLER P. (2002): A lélektan feladata.Budapest, Osiris.

HÁRDI I. (1958): A pszichiátria fejlôdéstörténetérôl. Bu-dapest, Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 23, 161.

HEWSTONE, M. (1999): Kontaktus és kategorizálás.Csoportközi viszonyok megváltozását célzó szociálpszi-chológiai beavatkozások. In. HUNYADY GY. – HAMIL-TON, D. L. – NGUYEN LUU, L. A. (szerk.): A csoportokpercepciója. Budapest, Akadémiai Kiadó, 576–611.

HILL, A. L. (1978): Savants. Mentally Retarded Indi-viduals with Special Skills. In ELLIS, N. R. (ed.): Inter-national Review of Research in Mental RetardationIX. New York, Academic Press, 277–298.

HOFFMAN, E. (1971): The Idiot Savant. A Case Reportand a Review of Explanation. Mental Retardation, 9,18–21.

HOMBURGER, A. (1972): Vorlesungen über Psycho-pathologie des Kindesalters. Darmstadt, Wissenschaft-liche Buchgesellschaft.

ILLYÉS GY.-NÉ – LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. (1984):

Gyógypedagógiai pszichológia. In LÉNÁRD F. (szerk.):Alkalmazott pszichológia. 4. kiad. Budapest, Gondo-lat, 427–453.

ILLYÉS S. (1980, szerk.): Tanulás és értelmi fogyaté-kosság. Budapest, Tankönyvkiadó.

ILLYÉS S. – ERDôSI S. (1986): Az épek fogyatékoské-pe és fogyatékosokhoz való viszonya. In KOLOZSI B. –MÜNNICH I. (szerk.): Társadalmi beilleszkedési zava-rok. VI. Budapest, TBZ – TTI, 3–57.

ILLYÉS S. – MÉREI V. (1975): Elfogadás és elutasításaz épek fogyatékosokhoz fûzôdô társas kapcsolataiban.In GÖLLESZ V. (szerk.): A Bárczi Gusztáv Gyógype-dagógiai Tanárképzô Fôiskola évkönyve. VIII, 225–235.

JACOBSON, J. W. – MULICK, J. A. (1992): A New De-finition of Mentally Retarded or a New Definition ofPractice? Psychology in Mental Retardation and Deve-lopmental Disabilities, 18, 9–14.

JÁSZBERÉNYI M (1997): Gyógypedagógia és szuper-vízió. Pszichoterápia, 6, 87–90.

KÁLMÁN ZS. – KÖNCZEI GY. (2002): A Taigetosztólaz esélyegyenlôségig. Budapest, Osiris.

KEDL M. (2002): A Soros Alapítvány Kitagolás prog-ramjának hat éve. In LÁNYINÉ ENGELMAYER Á.(szerk.): Kiscsoportos lakóotthonok. Hol is tartunk?Budapest, Soros Alapítvány, 11–20.

KENDE A. (2002): „Sikertelen” testek, testükkel meg-jelölt csoportok. In CSABAI M. – ERôS F. (szerk.): Test– beszédek. Hétköznapi és tudományos diskurzusok atestrôl. Budapest, Új Mandátum, 150–185.

KLAUER, K. J. (2000): Forschungsperspektiven dersonderpädagogischen Psychologie. In BORCHERT, J.(Hrsg.): Handbuch der Sonderpädagogischen Psycholo-gie. Göttingen–Bern–Toronto, Hogrefe, 993–999.

KRASZNÁRNÉ ERDôS F. (2003, szerk.): Tanulmányokaz afázia-kutatás és -terápia témakörében. Budapest,ELTE Eötvös Kiadó, in press.

KUGEL, R. B. – WOLFENSBERGER, W. (1969, eds.):Changing Patterns in Residential Services for theMentally Retarded. Washington, The President’s Com-mittee on Mental Retardation.

KULCSÁR ZS. (1998): Egészségpszichológia. Buda-pest, ELTE Eötvös Kiadó.

LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. – MARTON K. (1991):Értelmi fogyatékosok szociális teljesítményeinek vizs-gálata. Budapest, Akadémiai Kiadó.

LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. (1992): A „T/4 akció” ha-tása az NSZK gyógypedagógiájára. GyógypedagógiaiSzemle, 20, 2, 109–115.

LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. (1995, szerk.): Az értel-mileg akadályozottak intézményes ellátási formáinak


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

változása. Fordításgyûjtemény. Budapest, BGGYTF.LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. (1996): Értelmi fogyaté-

kosok pszichológiája. I. Régi nézetek új megközelíté-sen. Budapest, BGGYTF.

LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. (2002): Intelligencia, IQ,értelmi fogyatékosság. Magyar Pszichológiai Szemle,57, 1, 111–125.

LÁNYINÉ ENGELMAYER Á. – NAGY É. – NAGYNÉRÉZ I. – RINGHOFFER J.-NÉ – SZEGEDI M. (1996): Azintelligencia mérése gyermekeknél. A HAWIK-R ma-gyarországi változata, a MAWGYI-R bemutatása, hasz-nálati utasítása és alkalmazása. In KUN M. – SZEGEDIM. (szerk.): Az intelligencia mérése. 6. átd. kiad. Buda-pest, Akadémiai Kiadó, 227–331.

LURIJA, A. R. (1965): Az emberi agy és a pszichikusfolyamatok. Filozófiai problémák a magasabb rendûidegmûködés fiziológiájában és a pszichológiában.Budapest, Akadémiai Kiadó.

LURIJA, A. R. (1987): Utam a lélekhez. Tudományosönéletrajz. Budapest, Gondolat.

LÜCK, H. E. – MILLER, R. J. (1993, Hrsg.): IllustrierteGeschichte der Psychologie. München, Quintessenz.

MANSELL, J. – ERICSSON, K. (1996, eds.): Deinstitu-tionalization and Community Living. Intellectual Di-sability Services in Britain, Scandinavia and the USA.London, Chapmann and Hall.

MERCER, J. R. (1973): Labeling the Mentally Retar-ded. Berkeley – Los Angeles – London, University ofCalifornia Press.

MERCER, J. R. (1975): Sociocultural Factors in Edu-cational Labeling. In BEGAB, M. – RICHARDSON, S. A.(eds.): The Mentally Retarded and Society. A SocialScience Perspective. Baltimore, University Park Press,141–157.

MÖCKEL, A. (1988): Geschichte der Heilpädagogik.Stuttgart, Clett-Cotta.

MÖCKEL, A. – ADAM, H. – ADAM, G. (1997, Hrsg.):Quellen zur Erziehung von Kindern mit geistigerBehinderung. I. 19. Jahrhundert. Würzburg, EditionBentheim.

MÖCKEL, A. – ADAM, H. – ADAM, G. (1999, Hrsg.):Quellen zur Erziehung von Kindern mit geistigerBehinderung. II. 20, Jahrhundert. Würzburg, EditionBentheim.

NEFF, W. S. – WEISS, S. A. (1965): Psychological As-pects of Disability. In WOLMAN, B. B. (ed.): Handbookof Clinical Psychology. New York – St. Louis – SanFrancisco, McGrow – Hill Book Company, 785–825.

NIRJE, B. (1969): The Normalisation Principle and itsHuman Management Implication. In KUGEL, R. B. –

WOLFENSBERGER, W. (eds.): Changing Patterns in Re-sidential Services for the Mentally Retarded. Washing-ton, President’s Committee on Mental Retardation,179–188.

O’CONNOR, N. – HERMELIN, B. (1984): Idiot SavantCalendar Calculators. Maths or Memory? PsychologicalMedicine, 14, 801-806.

OLÁH, A. (1993): Szorongás, megküzdés és megküz-dési potenciál. Budapest, TMB. Kandidátusi értekezés.Kézirat.

OSMANNÉ SÁGI. J. (1997): Az afáziák neuroling-visztikai alapjai. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

PÁLHEGYI F. (1969): Formaészlelés tapintással. Bu-dapest, Akadémiai Kiadó.

PLÉH CS. (1992): Pszichológiatörténet. Budapest,Gondolat.

PLÉH CS. (1998): Bevezetés a megismeréstudomány-ba. Budapest, Typotex.

PLÉH CS. (2002): Utószó. A magyar funkcionalistapszichológia elméleti szintézise. Harkai Schiller Pál apszichológia céljairól és felépítésérôl. In HARKAISCHILLER P.: A lélektan feladata. Budapest, Osiris,297–307.

PRÓNAY B. (1990): Az AGAS (Általános FogyatékosAttitûd Skála) a látássérültek rehabilitációjában Ma-gyarországon. Budapest, ELTE BTK. Diplomamunka.Kézirat.

RACSMÁNY M. – KÉRI SZ. (2002, szerk.): Architek-túra és patológia a megismerésben. Budapest, BIP.

RANSCHBURG P. (1915): Homlokagy és intelligenciaa háborús sebesülések világításában. Athenæum, 1,458–459.

RANSCHBURG P. (1923): Az értelem. Budapest,Pantheon Irodalmi Intézet.

RAUH, H. (2000): Kognitives Entwicklungstempound Verhalten bei Kindern mit Down-Syndrom. Früh-förderung Interdisziplinär 19, 130–139.

REUCHLIN, M. (1987): A pszichológia története. Bu-dapest, Akadémiai Kiadó.

RÉVÉSZ G. (1985): Tanulmányok. Budapest, Gondolat.ROSEN, M. – CLARK, G. R. – KIVITZ, M. (1976): The

History of Mental Retardation I. Baltimore–London–-Tokyo, University Park Press.

ROTH, G. (1999): Das Gehirn und seine Wirklich-keit. Kognitive Neurobiologie und ihre philosophis-chen Konsequenzen. Frankfurt/M., Suhrkamp.

SARIMSKI, K. (1997): Etwicklungspsychologie gene-tischer Syndrome. Göttingen, Hogrefe.

SCHNELL J. (1929): Eredmények a magyar kísérletigyógypedagógiai és orvosi psychológia területén. A


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

Gyógypedagógiai Psychológiai Magyar Királyi Labora-tórium negyedszázados munkássága. Budapest, Ma-gyar Gyógypedagógiai Társaság.

SPECK, O. (1979): Geschichte. In BACH, H. (Hrsg.):Handbuch der Sonderpädagogik. V. Pädagogik derGeistigbehinderten. Berlin, Marhold, 57–72.

STRAUSS, A. A. – KEPHARDT, N. C. (1955): Psycho-pathology and Education of the Brain-injured Child.II. New York, Grune Stratton.

STYEVÓ I. (1998): Látássérült serdülôk önattitûdvizsgálata. Budapest, BGGYTF. Szakdolgozat. Kézirat.

SWIM, J. K. – AIKIN, K. J. – HALL, W. S. – HUNTER,B. A. (2001): Szexizmus és rasszizmus. Régi típusú ésmodern elôítéletek. In HUNYADY GY. – NGUYEN LUU,L. A. (szerk.) Sztereotípiakutatás. Hagyományok ésirányok. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 326–360.

SZENDI I. (2002): A neuropszichiátria fejlôdése. InRACSMÁNY M. – KÉRI SZ. (szerk.) Architektúra és pa-tológia a megismerésben. Budapest, BIP, 101–124.

SZILÁRD J. – JANKA Z. – FÜREDI J. (2001): A pszichi-átria története és helye az orvostudományban. In FÜREDIJ. – NÉMETH A. – TARISKA P. (szerk.): A pszichiátriamagyar kézikönyve. Budapest, Medicina, 37–44.

SZONDI L. (1931): Constitutioanalysis és értelmi fo-gyatékosság. Gyógyászat, 71, 12–14.

THALHAMMER, M. (1986): Warten und Erwarten, Trä-umen und Trauern. Anthropologische Fragmente zurSchwerstbehindertenpädagogik. In Uô. (Hrsg.): Gefähr-dungen des behinderten Menschen im Zugriff von Wis-senschaft und Praxis. München–Basel, Reinhardt,122–149.

THEUNISSEN, G. (1998): Enthospitalisierung – einEthikettenschwindel? Neue Studien, Erkenntnisse undPerspektiven der Behindertenhilfe. Bad Heilbrunn,Klinkhardt.

THEUNISSEN, G. – LINGG, A. (1999, Hrsg.): Wohnenund Leben nach der Enthospitalisierung. Bad Heil-brunn, Klinghardt.

VÉRTES O. J. (1946): Az abnormitás alakproblémája.In HARKAI SCHILLER P. (szerk.): Lélektani tanulmá-nyok Ranschburg Pál emlékére. Budapest, PázmányPéter Tudományegyetem Lélektani Intézet, 9–17.

WETZ, F. J. (1998): Die Würde der Menschen istantastbar. Eine Provokation. Stuttgart, Klett-Cotta.

WHITE, W. D. – WOLFENSBERGER, W. (1969): TheEvolution of Dehumanization in our Institutions. Men-tal Retardation, 7, 5–9.

WUNDT, W. (1911): Einführung in die Psychologie.Leipzig, Voigtländer.

WUNDT, W. (1921): Bevezetés a pszichológiába. Bu-

dapest, Franklin.ZÁSZKALICZKY P. (1995): A megértô elem a gyógy-

pedagógiai pszichológiában. In Uô. (szerk.): „…önma-gában véve senki sem…”. Tanulmányok a gyógypeda-gógiai pszichológia és határtudományainak körébôl.Budapest, BGGYTF, 98–105.

ZOLNAI E. (2001): Felnôttek, mert felnôttek. Értelmisérült felnôttek szociálpedagógiai támogatása. Buda-pest, Kézenfogva Alapítvány.

A következôkben – a teljesség igénye nélkül – idô-rendi sorrendben bemutatjuk az 1970-es évektôl kezd-ve napjainkig gyógypedagógusok által írt pszichológiaitémájú disszertációkat. A felsorolt mûvek készítôi fôlega Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzô Fôisko-la – 1999-tôl ELTE Bárczi Gusztáv GyógypedagógiaiFôiskolai Kar – Gyógypedagógiai Pszichológiai Intéze-tének és néhány más tanszékének jelenlegi és korábbioktatói. A lista komoly adalék a szakterület egyetemiszintû érettségének bizonyításához.

BALKAY S. (é.n.): Hallássérültek intelligenciájánakés fogalomalkotásának vizsgálata. Budapest, ELTEBTK. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat.

PÁLHEGYI F. (1975): Látássérültek alkalmazkodásafrusztrációs helyzetben. Budapest, TMB, Kandidátusiértekezés. Kézirat.

CSÁNYI Y. (1976): Nonverbális gondolkodás és nyel-vi készségek a siketeknél. Budapest, TMB. Kandidátusiértekezés. Kézirat.

GÖNCZY É. (1978): Gyógyító nevelésre utalt fiatal-korú cigány és nem cigány származású fiúk összeha-sonlító személyiségvizsgálata. Budapest, ELTE BTK.Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat.

HODÁSZNÉ SARKADY K. (1980): Értelmileg akadá-lyozott fiatal felnôttek beilleszkedésének pszichoszoci-ális tényezôi a Jászberényi Hûtôgépgyárban. Buda-pest, ELTE BTK. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat.

ZSOLDOS M. (1983): Hallássérült ifjúkorúak helyze-tének pszichés és a kommunikációs szempontú elem-zése. Budapest, ELTE BTK. Bölcsészdoktori értekezés.Kézirat.

FARKAS M. (1985): Manipulációval és megfigyelés-sel irányított verbális tanulás hatása 3–13 éves korúsiket gyermekek nonverbális teljesítményeire. Buda-pest, ELTE BTK. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat.

KUNCZ E. (1985): A gyermek afáziavizsgálat mód-szertani problematikája. Budapest, ELTE BTK. Diplo-mamunka. Kézirat.

RADVÁNYINÉ HAY O. (1986): Down-syndromás


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

kisgyermekek korai gyógypedagógiai-pszichológiaimegismerése és gondozása. Budapest, ELTE BTK. Böl-csészdoktori értekezés. Kézirat.

NAGYNÉ RÉZ I. (1987): Cerebrálparetikus gyerme-kek intelligenciavizsgálatának lehetôségei. Budapest,ELTE BTK. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat.

BORBÉLY S. (1988): Az anyaság a korai szocializá-ció tükrében. Budapest, ELTE BTK. Bölcsészdoktori ér-tekezés. Kézirat.

JÁSZBERÉNYI M. (1988): Operált hydrocephaluso-sok és agyi károsodottak pszichés funkcióinak össze-hasonlító vizsgálata. Budapest, ELTE BTK. Bölcsész-doktori értekezés. Kézirat.

MÓDNÉ HOLLÓS M. (1988): Kisegítô iskolai áthelye-zésre javasolt gyenge általános iskolai tanulók szelek-cióját és iskolai pályafutását befolyásoló tényezôk.Budapest, ELTE BTK. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat.

TORDA Á. (1988): Az olvasás- és írászavar differen-ciáldiagnosztikai kérdései. Budapest, ELTE BTK. Böl-csészdoktori értekezés. Kézirat.

PRÓNAY B. (1990): Az AGAS (Általános Fogyatékos

Attitûd Skála) a látássérültek rehabilitációjában Ma-gyarországon. Budapest, ELTE BTK. Diplomamunka.Kézirat.

CSIKY E. (1994): Kissúlyú újszülöttek fejlôdéséneknyomonkövetése. Longitudinális vizsgálatok 1–5 éveskorig. Budapest, TMB, Kandidátusi értekezés. Kézirat.

GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (1994): A Frostig-terápiahatása a vizuális észlelési képességek fejlôdésére 4–8éves, beszédhibás, tanulási zavar tüneteit mutatógyermekeknél. Budapest, TMB, Kandidátusi értekezés.Kézirat.

ZSOLDOS M. (2000): A gyenge tanulók képességei,családi és iskolai megítélése, iskolai társas kapcso-latai. Budapest, ELTE BTK. Ph.D-értekezés. Kézirat.

RADVÁNYI K. (2001): Szempontok a középsúlyosértelmi fogyatékos gyermekek képességeinek megítélé-séhez: iskoláskorú Down szindrómás személyek értel-mi szintjének, adaptív viselkedésének és otthoni kör-nyezetének vizsgálata. Budapest, ELTE BTK. Ph.D-ér-tekezés. Kézirat.


pszichológia_1117 12/3/03 17:50

a fogyatekossag jelensege a pszichologiaban

Documents