A GAZDASÁG VÁLTOZÓ TÉRBELISÉGE SZUBURBANIZÁCIÓS JELENSÉGEK A RENDSZERVÁLTÓ MAGYAR GAZDASÁGBAN

Koós Bálint1

A rendszerváltást követően a magyar gazdaságban dinamikus igazodási folyamat indult

be, amelynek egyik aspektusa a térbeli elhelyezkedés megváltozása. A gazdálkodás feltételeinek (árviszonyok, gazdálkodási szabadság) megváltozása alapjaiban formálta át a hatékony termelési helyekről kialakított évtizedes nézeteket. A hiány jellemezte tervgazdaság időszakában ugyanis a kiegyenlítő, nivelláló előírások következtében a költségekben nem (pontosabban kevésbé) jelenhettek meg az egyes földrajzi helyekhez köthető komparatív előnyök. A gazdasági szabadság visszaállításával alapvetően megváltozott a helyzet: a korábbi időszak nehezen fenntartható nivellációja után gyors differenciálódás vette kezdetét (ipari ingatlanok árai, bérleti díjai, munkabérek, üzemeltetési-fenntartási költségek). Mindezek eredményeképpen az „optimális” termelési helyszínről alkotott fogalom is átalakult. Ez pedig hosszabb távon a gazdasági tevékenységek térbeli újraelosztásához vezetett, illetve vezet.

A vállalatok térbeli elhelyezkedésének vizsgálata hosszú múltra tekinthet vissza, hiszen mióta árutermelés folyik, választ kell adni arra a kérdésre, hogy hol épüljön fel az üzem. Ehhez mérten viszonylag rövid, csupán kétszáz éves történelmet mutat fel a telephelyelmélet, amely az üzem optimális helyének meghatározásával foglalkozik. Elméletei keretek

A gazdaság térbeliségének, földrajzi elhelyezkedésének kérdése, nem véletlenül, először a mezőgazdaság vonatkozásában jelentkezett. A telephely-elméletek megkérdőjelezhetetlen ős-tekintélye, Johann von Thünen a 1826-ban jelentette meg iskolateremtő művét, Az izolált állam a mezőgazdasággal és a nemzetgazdasággal való kapcsolatában2. Művének messzeható eredményei közül ki kell emelni, hogy rámutatott, azonos (talaj-) adottságú területeken is diverzifikálódik a mezőgazdasági termelés, gyűrű alakú zónákat formálva a piacot jelentő város körül, vagyis a szállítási költségek miatt az agrártermelésben térbeli rend alakul ki.

Modelljében egyetlen izolált város (mezőgazdasági termékek felvevőpiaca, és az ipari termékek termelője) és vidéke (mezőgazdasági termelés, ipari cikkek felvevője) jelenik meg, ahol nincs külkereskedelem és a föld minőségében nincsen változékonyság, mint ahogy a szállítási költség is azonos (tökéletesen sík vidék). Fontos további feltétel, hogy a gazdálkodók profitmaximalizálók (földjáradék maximumát keresik) és szabadon változtathatják tevékenységüket (állattartás, zöldség-gyümölcstermesztés, szántóföldi művelés).

Ilyen körülmények közepette bizonyos törvényszerűségek tapasztalhatóak (lsd 1. ábra): a város, vagyis a felvevő piac közvetlen közelében állítják elő azokat a mezőgazdasági termékeket, amelyek gyorsan veszítenek minőségükből, értékükből (zöldség, virág), illetve amelyek szállítása drága (fa). A felvevő piactól távolodva egyre csökken a gazdálkodás intenzitása (ez a példa alapjául szolgáló Rostock esetében a rozs) és egyre inkább alacsonyabb

1 tudományos segédmunkatárs, MTA RKK KÉTI TKO Budapest, Teréz krt. 13., koosb@rkk.hu 2 Thünen, J. - Die isolierte Staat in Beziehung auf Landwirtschaft und Nationalökonomie, 1826

hozamú mezőgazdasági termékek válnak meghatározóvá (rozs, illetve burgonya helyett árpa, zab, illetve külterjes állattenyésztés).

1. ábra A Thünen-modell sematikus ábrája Forrás: saját szerkesztés

A modellből értelemszerűen következik, hogy amennyiben a szállítási költségek nem lineárisan alakulnak, vagyis egy közlekedési csatorna (például hajózható folyó, vasútvonal) torzítja a szállítási költségeket, torzulnak az egyes övezetek is, megnyúlnak az adott irányban. Bár a modell feltételei szigorúak, mégis akadt empirikus bizonyíték a Thünen-körök létezésére, hiszen több periférikus helyzetű síksági város környezetében is kimutatták a gyűrű formájú mezőgazdasági termelési zónákat (texasi Edwards-plató, illetve etiópiai Addis Ababa esetében3).

A gyáripar megjelenése, az európai nemzetállamok létrejötte, illetve a határokon túllépő jelentős tőkemozgás (gyarmatosítás) együttesen vetette fel az igényt az ipari telephelyekre vonatkozó, gyakorlatilag is alkalmazható elmélet kialakítására. Számos előzmény után 1909-ben jelent meg a ma már klasszikussá nemesedett weberi modell4. Alfred Weber miként a költség-minimalizálási iskola többi képviselője (Tord Palander, Edgar Hoover) is, abból indult ki, hogy az ipari telephelyek meghatározásánál a termelési oldal költségeiből (kiemelten: szállítás, munkaerő) kell kiindulni, a termelőnek arra van ráhatása, miközben a keresleti oldalt adottnak tekinthető. A weberi modellben három tényező befolyását vizsgálhatjuk az ipari telephelyekre, ezek a szállítási költségek, bérköltség és az agglomeratív előnyök. A három tényező közül Alfred Weber a szállítási költségeknek tulajdonította a legnagyobb jelentőséget, de kiemelte, hogy a másik két tényező jelentősen befolyásolja a pusztán csak szállítási költségből levezetett optimumot.

3 Horvath R. J. (1969) Von Thünen Isolated State and the Area Around Addis Ababa, Annals of ths Association of American Geographers 59., 2., 309-323 pp. 4 Weber, A. Über den Standort der Industrien, Tübingen, 1909

A szállítási költség alakulására két tényező van jelentős hatással: az igényelt nyersanyag jellemzője (ubiquitas nyersanyagok a tér minden pontján rendelkezésre állnak, vagyis szállítási költséggel nem kell számolni, míg a lokalizált nyersanyagok csak a tér bizonyos pontjaiban érhetők el, vagyis szállítani kell) és a feldolgozáshoz kötődő súlyveszteség mértéke. A súlyveszteség mérésére két mutatót dolgozott ki Alfred Weber: az anyagindexet (ai), amely azt jelzi, hogy a késztermék előállításához milyen súlyarányban szükséges az adott lokalizált nyersanyag biztosítása, illetve a telephelysúlyt (T), amely a késztermék előállításához szükséges lokalizált nyersanyagokra számított anyagindexek összege, eggyel növelve.

T= ∑ai +1

A két index alapján már gyakorlatilag hasznosítható válasz adható a telephely elhelyezésének kérdésére: amennyiben a T<2, vagyis nem súlyvesztő nyersanyag feldolgozásáról van szó, célszerű a feldolgozást a piacra telepíteni. (Illés Iván 1983-as eredményei5 alapján a kenyérgyártás jó példának tekinthető: telephelysúly mindössze 1,824, amivel összhangban áll az ágazat fogyasztókhoz közeli elhelyezkedése.) Amennyiben a késztermék meghatározó módon egyetlen lokalizált nyersanyagra épít, előnyös a feldolgozást oda telepíteni (2* ai >T) - Illés Iván számításai szerint a napraforgó feldolgozása (olaj sajtolása) ilyennek tekinthető. Köztes esetekben a nyersanyag forrása és a felvevő piac közti telephelyek jönnek számításba (lsd 2. ábra.).

2. ábra Weber-modell telephelyi háromszöge, két nyersanyagforrás és egy piac esetén A nyilak az anyag-áramlást irányát és a volumenét jelzik arányosan. A költségminimum a telephelyi háromszög súlypontjában található.

A szállítási költségek minimumpontjából két tényező térítheti ki az ipari telephelyeket - ez pedig a vállalkozások agglomeratív jelenléte (mai szóhasználattal ipari klaszterek), illetve a munkaerő elérhetősége. (A modell megalkotásakor a munkaerő korlátozott mobilitása következtében lokalizált termelési tényezőnek volt tekinthető.) A szállítási költségeken túlmenően a munkaerő biztosítása is költséget jelent a vállalkozás számára, ebből adódóan a telephely megválasztásánál figyelembe kell venni a munkaerő költségét is. Ugyanis a vállalkozás, amennyiben a bérköltségen elérhető megtakarítás meghaladja a szállítási költség növekedését, nem a szállítási költségek minimumpontjában hozza létre a telephelyet, hanem a 5 Illés, I. Regionális gazdaságtan, 1983, Tankönyvkiadó, 289 p.

több költségelem (szállítás, munkabér) minimumát biztosító telephelyen. Ennek meghatározására vezette be Alfred Weber a kritikus isodapan-vonal fogalmát: az azonos szállítási költséget megjelenítő pontokat összekötő (isodapan-) vonalak közül az bír meghatározó erővel, amelyik esetében a szállítási költség növekedését már nem ellensúlyozza a munkabéren elérhető megtakarítás.

Hasonló gondolatmenet szerint tárgyalható a vállalkozások agglomerálódása is, hiszen a vállalkozások akkor mozdulnak ki egy (szállítási) költségminimum pozícióból, ha más oldalról ezt ellensúlyozza valamilyen költségmegtakarítás (például speciális infrastruktúra igénye, speciális tudású munkaerő stb)

A neoklasszikus modellek másik nagy csoportját a bevétel-maximalizálási (másként: piacterület) iskola képviselői alkották meg. A gyáripar robbanásszerű növekedési szakaszának lezárultával erős piaci korlátok emelkedtek, amihez még a történelmi körülmények: az első világháborút követő gazdasági elzárkózás, a piacvédelem és a súlyos recesszió járult. A megváltozott körülmények közepette a weberi modell több alapvetése is erősen vitatottá vált, ezek közül kiemelendő, hogy új szempontként megjelent a kereslet térbelisége is. Amennyiben a keresletnek térbeli dimenziója is van, nem feltétlenül a minimális termelési költségű helyen kell működnie a vállalatnak, hiszen egy drágább termelési hely magasabb árbevétel esetén nagyobb profitot képes elérni.

Az iskola meghatározó képviselőjének az amerikai Hotelling és a német August Lösch tekinthető, akik túllépve az önálló vállalat kereteit, kiterjesztették a vizsgálódást a vállalatok közti viszonyokra is. A vállalkozás telephelyválasztását ugyanis befolyásolják a piacon lévő vállalkozások telephelyei is, vagyis nem pusztán természeti adottságok, mint a lokalizált nyersanyagok elhelyezkedése, vagy éppen a szállítási költségek alakulása bír befolyással. A modellek kiinduló tételei megfelelnek a neoklasszikus iskolának: termelési költség minden vállalkozás számára azonos, a kereslet "homogén" - a fogyasztók azonos ízlésűek, tudásúak, keresletűek, mint ahogy a szállítási költség is lineárisan alakul (síkság). Ilyen körülmények mellett a vállalkozás eredményessége pusztán az árbevétel nagyságától (hiszen a költsége adottak), vagyis az értékesített áruk mennyiségétől és az ártól függ.

August Lösch6 modellje több szempontból is úttörőnek bizonyult, hiszen összekapcsolta a vállalkozások térbeliségét és a piaci folyamatok időbeliségét. Mi történik, ha egy önellátásra berendezkedett farmokból felépülő "gazdaságban" az egyik szereplő felesleget kezd gyártani? Méretgazdaságossági okokból csökken az általa termelt áru termelési költsége, így a környező farmokon élők számára olcsóbb a termék (a példában a sör) megvásárlása, mint az önellátás. A folyamat eredményeként létrejön egy piacterület a felesleget előállító üzem körül, melynek méretét a szállítási költség határozza meg, hiszen pontosan addig terjed az üzem piaca, ameddig a szállítási költség fel nem emészti a méretgazdaságosság révén elért költségcsökkentést. A piacterület határán pontosan annyiért tudja a sört kínálni, mint az önellátásra berendezkedett farm önköltsége, azon túl már nem terjeszkedhet, hiszen a racionális gazdasági szereplők nem vásárolnak a drága termékből.

A folyamat azonban itt nem torpan meg, újabb felesleget előállító farmok jelennek meg a térben, kialakítva a saját, ideális esetben kör alakú piacterületüket. A szabad, vagyis még piaccá nem formált területek (önellátó farmok) száma csökken és elvileg addig tart a folyamat, amíg a teljes terület felosztásra nem kerül, vagyis valamennyi farm betagolódik

6 Lösch, A. Die Raumlichen Ordnung der Wirtschaft, 1962, GF Verlag, Stuttgart

valamely üzem alá, annak piacterületévé válva az adott termék tekintetében. Mivel a modell alapvetése szerint a termelési függvény minden termelőre azonos, a szállítási költségekben pedig nincs eltérés, a folyamat végeredményeként azonos méretű, hatszög alakú piaci területek alakulnak ki, amelyek a teljes területet lefedik. Értelemszerűen minden egyes termék vonatkozásában más és más piacterületek alakulnak ki, egy kenyérgyár piacterülete jóval kisebb mint egy kerámia gyártóé.

A két neoklasszikus telephelyi iskola összeegyeztetésére, integrálására számos kísérlet történt, de legnagyobb hatásúnak Malvin Greenhut7 ötvenes évek közepén írt munkája bizonyult. Vizsgálatainak eredményeként formalizálni, rendszerezni tudta az egyes telepítő tényezők viszonyrendszerét. Megállapítása szerint egy piacra belépő vállalat olyan telephelyet választ, amely minimális összköltség mellett biztosítja a maximális profitot eredményező fogyasztói létszámot. Munkájában megjelennek mind a költség-minimalizálási, mind pedig a bevétel-maximalizálási iskola eredményei. A költség-minimalizálási oldal kerül előtérbe, ha a szállítási költség jelentős részt jelent az összköltségen belül, illetve ha az egyes potenciális telephelyeken érzékelhetően eltérnek a szállítási költségek. Ugyanakkor a bevétel-maximalizálási iskolától, különösen Hotellingtől, átemeli a keresleti tényezőt a telephelyválasztási döntésbe: a telephely megfelelő megválasztása alkalmas a monopol-pozíció kialakítására. A kereslet jellege kihat a vállalkozások elhelyezkedésére is: minél rugalmasabb az áru kereslete, annál inkább szórtan helyezkednek el a vállalkozások. Továbbá nagyszámú, de kisméretű vállalkozások (neoklasszikus modell) alkotta szegmensben jellemző a szórt elhelyezkedés. A termelési költségek (munkaerő, adóterhek stb) jelentősége akkor nő meg, ha mind a keresleti tényező, mind pedig a szállítási költség hatása marginális. A mindennapok gyakorlatában azonban jelentős szerepet játszanak a személyhez kötődő előnyök, rokoni, baráti szálak mentén ugyanis érvényesíthető a bizalmi tőke, amely révén például olcsó hitelek szerezhetőek. De a weberi agglomerációs hatások is megjelennek Greenhut modelljében, mint amelyek csökkenthetik a költségeket (például a beszállítókhoz való közelség révén csökkenthető a szállítási idő, nő az üzemeltetési biztonság), másrészről viszont növelhetik a bevételeket (fogyasztói igényekhez történő gyors alkalmazkodás révén).

A neoklasszikus iskolák másik nagy integrátorának Walter Isard tekinthető, aki Greenhuttal egy időben jelentette meg iskolateremtő művét8. A telephely és térgazdaság című munkájában Isard tovább finomítja a Lösch modelljét azzal, hogy beemeli az elméleti modellbe a népsűrűséget, közelítve ezzel a közgazdasági modellt a mindennapok viszonyaihoz. Nagy népsűrűség mellett (városokban, főközlekedési útvonalak mentén) kisebb méretűek a piacterületek, míg kis népsűrűség esetén (rurális területeken) nagyméretű piacterületek alakulnak ki. Isard munkásságának másik fontos eredménye, hogy rámutatott, a telephelyek tekintetében nem lehet időtlen optimumról beszélni, hiszen a telepítő tényezők összefüggő rendszert alkotnak, ha bármely eleme (például a szállítási költségek) változik, akkor megváltozik az ideális telephely térbelisége is.

A gyakorlati életben azonban ezek az elméletek rendkívül nehézkesen alkalmazhatóak, nem adnak támpontot a döntésekhez. Aránytalanul magas költséget jelent például az isodapan-vonalak meghatározása a konkrét földrajzi térben, a weberi modell nem veszi figyelembe a telephelyek kialakításának jogi, tulajdoni vonatkozásait, stb. Válaszul ezekre a problémákra, az '50-es években alakult ki a kifizetődő termelés térbeli határai elmélet, amely szakítva a neoklasszikus elmélet több alapvetésével, immár nem az optimális telephely 7 Greenhut, M. Plant Location in Theory and in Practice, Chapel Hill - The University of North Carolina Press, 1956 8 Isard, W. Location and Space Economy, 1956, The Technology Press of MIT and John Willey Sons, New York

meghatározásának kérdésével foglalkozott, hanem a jóval "slamposabb", ám a gyakorlati életben is alkalmazható döntési modellt kívánt kidolgozni. Legjelentősebb eltérés, hogy az iskola követői elvetették az optimális telephely meghatározhatóságát, mivel egy dinamikusan változó gazdaságban, ahol szinte folyamatos a technológiai fejlődés, változnak az árak, a piacok, ott értelemszerűen az optimális telephely is szinte folyamatosan változik. Ennek egyenes következményeként a vállalati döntéshozóknak nem a maximális profitot eredményező optimális telephelyet kell meghatározniuk, hanem azt a területet kell kiválasztani, amelyen belül a termelés hosszabb távon is kifizetődő.

A potenciális telephelyek lehatárolása során Rawstron három korlátozó tényezőt különített el, amelyek hatással van a kifizetődő termelés térbeli határaira9. Ezek pedig sorrendben a természeti, gazdasági és technikai. Természeti korlát negatív értelemben befolyásolja a telephelyválasztást: adott lokalizált nyersanyag elérhető-e vagy sem az adott területen, ily módon segít a döntési halmaz szűkítésében, hiszen a vízigényes sörgyártást nem célszerű sivatagba telepíteni, de arra nem ad választ, hogy a folyó mely szakaszánál lenne érdemes az üzemet létrehozni, hiszen mindenütt biztosított a szükséges vízmennyiség. A telephely kiválasztásához újabb döntési kritériumot kell bevezetni, ez pedig a gazdasági korlát, amely azt vizsgálja, hogy az adott telephelyen miként alakulnak a kiadásokat meghatározó nyersanyag, munkaerő, tőke, föld és marketing költsége. Minden egyes megvizsgált telephelyen más és más lesz a költségek alakulása, hiszen mások a szállítási költségek, mások a talajadottságok, eltérés lehet a munkabérben, a kamatszintben. Az egyes költségek felbonthatóak bázisköltségre, amely minden telephelyen érvényesül, és telephelyi költség-összetevőre, amely csak az adott telephelyen merül fel. Így például az ingatlanárra, amelyet Rawstron bázisköltségnek tekintett, rárakódik a telephelyi költség, amely a telephely adott területen történő kialakításához kötődik: lejtős, vizes területen nyilvánvalóan drágább az üzem kialakítása, stb. Nemzetközi tendenciák

A telephely elmélet klasszikusának, Walter Isardnak egyik legfontosabb megállapítása, hogy a telephelyek tekintetében nem lehet időtlen optimumról beszélni, a telepítő tényezők összefüggő rendszert alkotnak, ahol egyetlen elem megváltozása is kihat az "ideális" telephely elhelyezkedésére. Ennek megfelelően a gazdaság térbelisége "állandóan" változik, a vállalkozók folyamatosan keresik a jobb feltételeket kínáló helyszíneket, folyamatosan megújítva a tevékenységek térbeli elrendeződését. A világgazdaság centrumterületein a telepítő tényezők (gazdasági, infrastrukturális feltételek, költségviszonyok) megváltozásához a vállalkozások folyamatosan alkalmazkodtak, nem voltak benne nagy szünetek, majd pedig kényszerűen intenzív illeszkedési szakaszok. Bár nyilvánvalóan más intenzitású az alkalmazkodási folyamat egy alapvető telepítő tényezőt (szállítási költség) érintő drasztikus árváltozás (olajárrobbanás) következtében, mint a termelési költséget csekély mértékben befolyásoló helyi adó bevezetése esetében.

A fejlett világ országaiban a XX. század második felének meghatározó jelensége a társadalmi-gazdasági szuburbanizáció (Burdack, J. 2002), a városi magterületek jelentőségének mérséklődése. A folyamat az Amerikai Egyesült Államokban a II. világháborút követő tartós gazdasági fellendülésének időszakában teljesedett ki (Johnson, J. H. 1974), noha, bizonyos területeken már a harmincas években is érzékelhető volt a gazdaság térbeliségének megváltozása. A fejlett világ másik két pólusában a folyamat jóval később 9 Rawstron, E. M. Three Principles of Industrial Location, Transactions of the Institute of British Geographers, 1958, 25.

jelentkezett – Nyugat-Európában a ’70-es években, míg Japánban és az egykori Keleti blokk országaiban inkább csak a ’90-es években vált markáns folyamattá.

Különösen az 1973-as olajárrobbanás hatására indultak meg erőteljes változások a gazdaságban, amelyek nem maradtak meg „a gyárkapukon belül” (technológiaváltás, automatizálás, számítógépek termelésbe vonása, stb.), hanem a szélesebb értelemben vett környezetet is befolyásolták. A bekövetkezett változások eredményeképpen az „optimális” termelési helyszínről alkotott fogalom is átalakult. Ez pedig hosszabb távon a gazdasági tevékenységek térbeli újraelosztásához vezetett, illetve vezet.

Rendszerezzük ezek után azokat a tényezőket, amelyek a vállalkozások térbeliségének felülvizsgálatára szorítják a döntéshozókat.

Külső, vagyis a vállalat keretein túlmutató tényezők:

Árviszonyok megváltozása az optimális telephely kiválasztására triviálisnak tekinthető. Az árakban, a költségviszonyokban azonban csupán összegződnek az egyes tényezők hatásai, amelyek közül többet is érdemes külön megnevezni. Ilyen tényező a technológiai fejlődés, amelynek révén drámai mértékben átalakulhatnak a piaci szereplők lehetőségei, gondoljunk csak a szárazföldi szállítást forradalmasító vasútra, vagy a belső égésű motorok elterjedésére, ami a korábban meghatározó vízi szállítási útvonalaktól távoli gazdasági centrumok kialakulását is lehetővé tették, oldva a korábbi centralizációt.

A közlekedési lehetőségek fejlődésén, vagyis a szállítási költségek csökkenésén túlmenően a kommunikációs technikák fejlődése is nagy hatással bír a vállalatok földrajzi elhelyezkedésre. A telefonellátottság javulásával vált lehetővé a vállalati funkciók széttagolása, aminek hatására különvált a vállalatirányítás és az üzem: a vállalat vezetősége a belvárosi irodákba költözött, a termelés pedig előbb a városszéli telephelyre, majd a későbbiekben rurális térségekbe húzódott ki (urban-rural shift). A kommunikációs költségek csökkenése, az internet, az e-mail jelentette forradalmi változás új dimenziókba helyezte a telephelyválasztás kérdését, lehetővé vált ugyanis a vállalati funkciók térbeli elhelyezkedésének globális optimalizálása. Manapság egy világpiacra termelő cég központja jellemzően egy metropoliszban (New York, London, Tokió) található, az irodai funkciók (backoffice) ezzel szemben egy angolul jól beszélő, ámde alacsony bérű munkavállalókat felmutató városban van: angolszász országok kisvárosai, illetve az új piacok országai, mint Kelet-Európa, India, míg a feldolgozóipari üzemeket alacsony munkabérű, nyitott gazdaságokban (Kína, Vietnám, Lengyelország) fedezhetjük fel.

Az árviszonyokat nem csupán a semleges technológiai fejlődés képes befolyásolni, hiszen a telephely racionális elhelyezésére a politikum, a kormányzati tevékenység is jelentős ráhatással lehet. A kormányzat szabályozási aktivitása a különböző deregulációs, liberalizációs politikák következtében mélyreható változásokat generál az üzleti életben. Elég itt csupán a telekommunikációs, illetve a légiközlekedési piac felszabadítására utalni, a piaci verseny hatására mindkét területen látványosan zuhantak az árak, megváltoztatva ezzel a költségviszonyokat, új helyszíneket értékelve fel. A szabályozási tevékenység ennél direktebb módon is kifejtheti hatását, elegendő, ha megszigorítják az építési előírásokat, a környezetvédelmi szabályokat, vagy korlátozzák a közlekedést, például súlykorlátozást vezetve be. A politika eszköztárában nem csupán negatív eszközök (tiltás, előírás stb) állnak rendelkezésre a piac önmozgásának befolyásolására, hiszen pozitív eszközökkel (adókedvezmények, képzés, iparterületek kialakítása stb.) is terelhetik a piaci folyamatokat a

kívánt irányba. Ugyanakkor a kormányzat nem csupán regulátorként, hanem vásárlóként is komoly befolyást gyakorol a vállalati életre, gondoljunk csak a fegyveres erők, vagy éppen az egészségügy jelentette megrendelésekre. A nagy állami infrastrukturális beruházások (autópálya, repülőtér, híd, újabban nagysebességű vasútvonal) építése nem csupán a közlekedési költségek módosítása révén gyakorol befolyást a gazdálkodók széles rétegeire, de a megvalósítás érdekében is szükséges a gazdaság térbeli mintázatának átalakítása (telephelyek létrehozása, bányák nyitása stb).

A külső tényezők között kell figyelembe venni a piaci kapcsolatok mentén érkező impulzusokat, amelyek szintén komoly mértékben befolyásolják a vállalkozások térbeli elhelyezkedését. Ezek az impulzusok esetenként számszerűsíthetőek, vagyis tükröződnek az árakban, más esetekben viszont ezek rejtve maradnak. Milyen hatásokat kell itt figyelembe venni? Többek között ilyen impulzusnak tekinthető a fogyasztókhoz való közelség, amelynek jelentősége nyilvánvaló, a szállítási költségek révén pedig ennek egy vetülete könnyen számszerűsíthető is, noha a közelségnek túl olyan aspektusát is figyelembe kell venni, mint a fogyasztói igényekben bekövetkező változások gyors érzékelése, a közvetlen fogyasztói kapcsolat megléte, ami viszont már csak közvetetten számszerűsíthető. De nem csupán a fogyasztókhoz, hanem a piac többi szereplőjéhez is, vagyis a konkurensekhez, a beszállítókhoz, különböző szolgáltatókhoz is érdemes "közel lenni", a szó szoros, és átvitt értelemében egyaránt, hiszen alapvető fontosságú, hogy az adott szektort érintő kérdésekben tájékozott legyen (technológia, innovációk, piaci információk, stb). Részben ezek a nem szándékolt kedvező hatások (pozitív externáliák) állnak az iparági klaszterek kialakulása mögött is.

Belső (vállalati) tényezők:

Vállalat életciklusa erőteljes befolyással van a földrajzi elhelyezkedésre. A klasszikus helyzetből kiindulva, egy induló vállalkozás jellemzően az alapító közelében működik (olykor egyenesen a lakásán, garázsában), a sikeres vállalkozások növekedésnek indulnak, s ahogy az lenni szokott, szűkké válik az induláskori telephely. Az új telephely kialakítása során már jellemzően igyekeznek figyelembe venni a piaci szempontokat (beszállítókhoz, fogyasztókhoz való közelség) és kevésbé meghatározóak az "örökölt adottságok" - mint például az alapító lakhelye. A vállalkozás további növekedése során újabb, tervezhető relokációs fázisok jönnek elő - ilyen a szervezeti változást is jelentő horizontális (versenytársak felvásárlása, illetve összeolvadás) és vertikális (beszállítók, vásárlók felvásárlása) integrációk kialakítása., nemzetközi terjeszkedés, stb.

Szervezeti változás gyakran jár együtt a cég tevékenységének földrajzi értelemben vett racionalizálásával. A stratégiai összeolvadások és ellenséges felvásárlások (az un. M&A üzletek) rendkívül magas száma világított rá az egyes vállalati funkciók térbeli elhelyezésének problémájára, hiszen a korábban független szervezetek összevonása lehetőséget teremt a szinergikus hatások kihasználására. A szervezetek függetlensége idején nyilvánvalóan szükség volt két teljes adminisztrációra, menedzsmentre, értékesítési hálózatra - az összevonás után azonban a párhuzamos kapacitásokat gyors ütemben számolják fel a vállalkozások, amely értelemszerűen kihat a gazdaság térbeliségére

A szervezeti változás természetesen nem köthető csupán a tulajdonosi kör (M&A) átalakulásához – számos más hatás (többek között a szervezeti ellenállás megtörése) is a szervezeti változás és ezzel telephelyváltás felé tereli a szervezetet. E hatások közül feltétlenül ki kell emelni az utóbbi három évtized egyre élesedő piaci versengését, ami drámai mértékben

átalakította a vállalatok felépítéséről alkotott képet. A különböző versengő menedzsment-tanok divathullámait követve a szervezetek jószerével permanens átalakulás állapotában vannak, aminek a hátterében a külső környezet dinamikus változása áll. Gyakorlatilag, a szervezet mire alkalmazkodik egy helyzethez, addigra a környezet újabb változása miatt ismét alkalmazkodásra kényszerül.

A különböző szervezeti átalakítások földrajzi kihatásait nem szabad alábecsülni. A szervezeti hierarchia lelapítása10 nem csupán a szervezeti szintek számát csökkentette, de az ideálisnak tekintett épület képét is megváltoztatta. Előtérbe kerültek azok a nagy alapterületű, “lapos” irodák, amelyek már kialakításuknál fogva is jobb átláthatóságot, kisebb széttagoltságot képviselnek a több emeleten szétszórt irodákkal szemben. Ez a vezetői szemlélet a belvárosi felhőkarcolók irodáival szemben inkább a külvárosi, szuburbán irodákat preferálja. Ily módon egy menedzsment módszer átvétele olyan messzeható következményekkel járhat, mint a székhely elköltözetése.

HAZAI HELYZET Magyarországon a termelési helyszínek felülvizsgálata, néhány kivételtől eltekintve, a

’90-es évekre vált érzékelhető, markáns jelenséggé. A rendszerváltást megelőző időszakban ugyanis a vállalatok korlátozott döntési jogköre, illetve a mesterségesen torzított árviszonyok következtében sem érdekeltség, sem pedig mód nem volt a körülmények dinamikus változása (pl. olajárrobbanás, technológia fejlődése, infrastruktúrafejlesztés) folytán szuboptimálissá vált telephelyek felszámolására, és ezzel párhuzamosan új termelési helyszínek megnyitására.

Felvetődik a kérdés, hogy nem piaci viszonyok közepette értelmezhető-e a szuboptimális telephely, hiszen a telephely kiválasztása alapvetően technikai és kevésbé gazdasági kérdés volt, (adott területen milyen költséggel alakítható ki a szükséges létesítmény, más tekintetben pedig alapvetően a költségek szempontjából vizsgálták az alternatívákat, a bevételi oldal az adott körülmények közepette elhanyagolható szempont volt).

Ennek politikai háttere is volt, hiszen a relokációval kényszerűen együtt járó üzembezárás

a fennálló társadalmi rend alappilléreit: a szociális biztonságot, illetve a tervezés versennyel szembeni felsőbbségét ingatta volna meg. Természetesen találunk példákat relokációra a szocializmust építő Magyarországon is, de ezek mögött jellemzően nem gazdasági, hanem környezetvédelmi (pl. szennyező iparágak kitelepítése a fővárosból), illetve politikai (vidéki munkahelyteremtés) megfontolások húzódtak meg.

A Gazdasági Bizottság11 1966-ban (10144/1966 sz. határozat) például több jellemző figyelembe vétele (munkaerőintenzitás, környezetvédelmi megfelelősség, eszközök kora, városrendezési tervhez való illeszkedés) alapján meghatározta azon vállalkozások körét, amelyeket a fővárosból történő kitelepítésre "ítélt". A politikai előírások mintegy modellezték a piac törvényszerűségeit, hiszen a leggyengébb, leginkább elavult vállalatokat kívánták a fővárosból "eltüntetni" (többek között például csontenyvkészítő üzem került fel a listára), ám a piacinál jóval gyengébb bürokratikus szervezőerő kudarcot vallott. A végrehajtás finanszírozására létrehozott Iparkitelepítési Alap elégtelennek bizonyult, a tervezettnél jóval lassabban ment végbe a relokáció és az érintettek erős lobbizása eredményeként több vállalat is eredményesen minősítette át magát, így kerülve el a száműzetésként megélt kitelepítést. Az

10 Carlzon, Jan .: Lapítsd le a piramist, Zrínyi Nyomda, 1985. 11 A Budapesti agglomeráció fejlesztési problémái, Városépítési Tudományos és Tervező Intézet I. Tudományos Iroda, 1978, Budapest, VI/11. oldal

1966-ban meghatározott 213 telephelyből 1975-ig mindössze 116 telephelyet számoltak fel, vagyis közel felük elkerülte a "vidéki száműzetést". A folyamatot azonban legfeljebb lassítani lehetett, meggátolni nem, a rendszerváltással gyors alkalmazkodásra kényszerültek a hazai vállalkozások.

1. térkép: Fővárosi iparterületek elhelyezkedése és időbeli változása Forrás: Locsmándi Gábor: Budapest az ezredfordulón, Európai Füzetek, 1999, július

A korszerűtlen telephelyi struktúra nem csupán azt jelentette, hogy a gazdasági szféra elszakadt a településfejlődés sodrától, a város szövedéke körbefogta (lsd. 1. térkép) az eredetileg városszélen felépített gyártelepet és így rontotta a lakóhelyi életminőséget a gyár tevékenysége, hanem azt is, hogy a vállalat adott telephelyen történő működtetése relatíve drágává vált. Ugyanakkor a politikai akaratból megvalósult kitelepülés és a ’70-es évek vidéki ipartelepítési politikája (pontosabban a vidéki telephelyek létrejötte) jellemzően nem hatékonysági kritériumokon nyugodott (vö. szállítási igények exponenciális növekedése), hanem az extenzív gazdasági növekedés igényelte többlet munkaerőt biztosította a vállalatok számára. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a megindult térbeli alkalmazkodás csupán látszólagos volt, imitálta ugyan a piacgazdaságokban lejátszódó folyamatokat, ám nem szolgálta a valódi célt, a versenyképesség fokozását. Ezt mutatja, hogy a rendszerváltást követően rendkívül gyors „igazodás” következett be, ami a tényezők egyidejű érvényesülésére vezethető vissza. Ebből adódóan ezek a hatások intenzíven, több forrásból táplálkozva, egymás hatásait erősítve, olykor felül is rétegezve érvényesülnek a rendszerváltó Magyarország esetében.

Az 1990-es években hazánkban is érvényre jutottak azok a piaci erők, amelyek a gazdaság térbeliségének átalakítására ösztönözték a szereplőket, miként az a világgazdaság centrumterületein már jó 20-30 évvel korábban megtörtént. Különösen erőteljes hatással voltak a külső, vállalaton kívüli tényezők (árviszonyok, technológiai fejlődés, kommunikációs technikák, kormányzati beavatkozás, infrastruktúra fejlesztés, külső piaci kapcsolatok), hiszen egyetlen évtized alatt közel három évtizednyi lemaradást kellett behozni például a telekommunikáció területén. Hatalmas állami-önkormányzati és privát fejlesztések révén az

alapvető infrastrukturális (telefon, áram, víz) ellátást gyakorlatilag az ország teljes területén sikerült biztosítani, ami fizikailag tette lehetővé a gazdasági tevékenységek térbeli újraszervezését. De, ellentétben a piacgazdaság magterületeivel, a rendszerváltó országokban, így Magyarországon is, jelentős szerep hárult a vállalaton belüli tényezőkre a gazdaság térbeliségének megváltoztatásban. Ezek közül a legfontosabb, hogy a gazdaságban valódi tulajdonosok jelentek meg és hatékonyan jelenítették meg a tulajdonosi érdekeket, vagyis ténylegesen piacgazdasággá szerveződött a hazai gazdaság, ahol alapvetően a gazdasági és nem a politikai érdekek határozzák meg a viszonyokat. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az olyan feltételeket sem, amelyek sokkal közvetlenebbül, az ingatlanpiacot formálták át. A költségviszonyok átalakulása (infrastruktúra fejlesztések, technológiai fejődés) mellett olyan társadalmi jelenségek is formálták a folyamatot, mint a lakóhelyi szuburbanizáció, az életmód változása, az értékrend átalakulása.

De miként is változott a magyar gazdaság térbelisége az elmúlt évtizedben? A legfontosabb megállapítás, hogy érzékelhető a gazdaság decentralizációja, ennek ellenére továbbra is jelentős területi koncentrációról beszélhetünk. A kettős könyvvitelű vállalkozások 1992-2001 időszakra vonatkozó adóbevallásaiból összeállított településsoros adatbázis elemzése alapján megállapítható, hogy a nagyvárosok (némi leegyszerűsítéssel élve a főváros és a megyei jogú városok) gazdasági jelentősége tendenciaszerűen csökken (lsd.3-4 ábra), miközben a településhierarchia alsóbb grádicsain elhelyezkedő (kis-) városok és községek jelentősége nő.

0,0

10,0

20,0

30,0

40,0

50,0

60,0

70,0

1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001

főváros megyei jogú város város falu

3. ábra: A kettős könyvvitelt vezető vállalkozások saját tőkéjének megoszlása jogállás alapján az 1992-2001 időszakban (%) Forrás: APEH adatszolgáltatás, saját szerkesztés (Megjegyzés: adatvédelmi okokból csupán a háromnál több adatszolgáltatóval rendelkező települések adatai jelennek meg, a jogállás tekintetében pedig a 2001-es állapotot vettem figyelembe. Vagyis ezek alapján 1992-ben a kettős könyvvitelű vállalkozások saját tőkéjének 53,3 százaléka a fővároshoz kötődött, míg a községekre 7,1% jutott, szemben a 2001-ben fővárosban 49,2 és községekben mért 13,0 százalékhoz.)

De nem csupán a legfontosabb mutató, a saját tőke tekintetében érzékelhető a térbeli decentralizáció, ami első olvasatban a főváros gyengülése, a vidék erősödése, hanem valamennyi fontosabb mutató esetében.

0,0

10,0

20,0

30,0

40,0

50,0

60,0

1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001

főváros megyei jogú város város falu

4. ábra: A kettős könyvvitelt vezető vállalkozások nettó árbevételének megoszlása jogállás alapján az 1992-2001 időszakban (%) Forrás: APEH adatszolgáltatás, saját szerkesztés (Megjegyzés: adatvédelmi okokból csupán a háromnál több adatszolgáltatóval rendelkező települések adatai jelennek meg, a jogállás tekintetében pedig a 2001-es állapotot vettem figyelembe. Vagyis ezek alapján 1992-ben a kettős könyvvitelű vállalkozások nettó árbevételének 55 százaléka képződött a fővárosban, 6,4 százaléka pedig a községekben. Ezek az arányok 2001-ben 44,3 százalékot mutatnak Budapest, és 8,4 százalékot a községek esetében.)

A gazdaság térbeli átrendeződése értelemszerűen az eddigi kedvezményezettek rovására történik, vagyis a nagyvárosok relatíve leértékelődnek, miközben a kisebb lélekszámúak (kisvárosok, községek) felértékelődnek. A folyamat hátterében a gazdasági szervezetek térbeli szétterülése húzódik meg, amint azt jól mutatja az alábbi 1. sz. táblázat is. 1. táblázat: A társas vállalkozások számának alakulása a székhely település jogállása szerint, 1992-ben és 2001-ben

Jogállás 1992 2001 Változás (%) Az országos szint arányában (%)

Főváros 55 037 133 893 243,28 96,48 Megyei jogú város 36 646 81 096 221,30 87,76 Város 25 958 69 255 266,80 105,80 Község 14 861 49 875 335,61 133,09 Magyarország 132 502 334 119 252,16 100,00 Forrás: KSH, T-Star adatbázis 1992, 2001 (Megjegyzés: 1992-ben társas vállalkozások, míg 2001-ben a működő társas vállalkozások adatai szerepelnek, a település jogállásánál a 2001-es állapotot vettem figyelembe.)

A városokban és községekben tapasztalható gyors ütemű növekedés hátterében ugyanakkor az indulásnál meglévő jelentős hátrány részbeni ledolgozását kell megállapítanunk. Az évtized elején a nagyvárosokban (Budapesten és a megyei jogú városokban) vette kezdetét vállalatalapítási láz, míg településhierarchia alsóbb szintjein ennek inkább még csak a kezdeteit figyelhettük meg. Az innovációk, amit adott esetben egy kft létrehozása, vagyis a vállalkozóvá válás jelentett, időben és térben erősen koncentráltan, a fővárosban és a nagylélekszámú településeken jelentkeztek először. A pozitív tapasztalatok alapján aztán az innováció földrajzilag szétterült – a kezdeti idegenkedés elmúltával és a fokozódó kényszerítő erők hatására. (Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a munkanélküliség először a nagyvárosokban vált tömegessé, a vidéki munkahelyek nagyarányú megszűnése időben később, 1992-94 táján következett be.)

A folyamat révén a nagyvárosok környékén dinamikusan fejlődő gazdasági övezetek (lsd. 2. térkép) alakultak, illetve alakulnak ki, ugyanakkor a periférikus helyzetű, rurális térségekben a gazdasági felzárkózás jelei nem érzékelhetőek. Vagyis a folyamat révén nem területi kiegyenlítődés, csupán a korábbi magterületek földrajzi kibővülése (decentralizáció) valósul meg.

2. térkép: Felértékelődő települések a gazdasági térben Forrás: saját szerkesztés

A térképen azon települések jelennek meg, ahol a kettős könyvvitelű vállalkozások árbevételének növekedése meghaladta az országos szintet, vagyis amelyek pozitív irányban "lógnak ki" az országos tendenciákból. Nem véletlen, hogy a gazdasági tér legforróbb pontjai olyan települések, mint Budaörs, Székesfehérvár, vagy éppen Komárom. Ugyanakkor az is látható, hogy a fővárost övező gazdasági holdudvaron kívül az országban markáns gazdasági szétterülést nem tapasztalhatunk. Mosonmagyaróvár, Győr, Tatabánya, Székesfehérvár, Veszprém környezetében tapasztalhatunk némi növekedést, de ezek földrajzi kiterjedése, intenzitása meg sem közelíti a fővárosi agglomeráció esetében regisztrálható folyamatot.

A gazdaság térbeliségének megváltozása két folyamat révén megy végbe: egyrészt a

klasszikusnak mondható elköltözéssel (relokációval), másrészt pedig új vállalkozások megalakulásával. Hazánkban, történelmi okokból a gazdasági aktivitás térbeli módosulása főként a vállalkozások létrejöttéhez, semmint azok térbeli mozgásához köthető, ennek ellenére fontos a relokációs folyamatok feltérképezése is, hiszen ez is kihatással van a gazdaság térbeliségére.

A vállalkozások térbeli mozgásának feltérképezéséhez a Központi Statisztikai Hivatal Cég-Kód-Tár elnevezésű adatbázisának három időpontbeli (1999, 2001, 2003) állományát hasonlítottam össze. Ezek alapján megállapítható (lsd 2. táblázat), hogy a mindhárom időpontban működő vállalkozások (258.271 db) közel tizede (9.6%), vagyis 24.916 társas vállalkozás helyezte át székhelyét 1999 és 2003 januárja között. Nem meglepő, hogy a legtöbb relokáció a nagyvárosokat (a fővárost és a megyei jogú városokat) érintette, hiszen a vállalkozások meghatározó része is ott települt. 2. táblázat: 1999 és 2003 között székhelyet változtató vállalkozások száma a kibocsátó és a befogadó település jogállása szerinti bontásban

Célterület jogállása (db)

Kibocsátó település jogállása

Főváros Megyei j. város

Város Község

Összesen

Főváros 13240 405 1755 1681 17081 Megyei j. város 961 543 643 822 2969

Város 1203 501 541 529 2774 Község 789 466 439 398 2092 Összesen 16193 1915 3378 3430 24916 Forrás: Cég-Kód-Tár adatbázis, (1999/3, 2001/1 és 2003/1), KSH

Az viszont már kevésbé tekinthető természetesnek, hogy a településhierarchia felsőbb szintjei egyértelműen migrációs vesztesnek tekinthetőek, hiszen a relokáció következtében mind a fővárosban, mind pedig a megyei jogú városokban csökkent a vállalkozások száma. Az ellenkező oldalon pedig természetesen vándorlási nyereséget regisztrálhatunk. De honnan is érkeznek a községekben letelepedő vállalkozások? A migráns vállalkozások durván fele Budapestről helyezi át székhelyét, negyede pedig a megyei jogú városokból érkezik a magyar falvakba.

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a migrációs folyamat mennyiben tekinthető térben egyenletesnek – azaz a költözködő vállalkozások földrajzilag egyenletesen terülnek-e, vagy pedig bizonyos gócpontok körül csoportosulnak. Az adatbázis feldolgozása után azt kell megállapítanunk, hogy a társas vállalkozások térbeli mozgása valóban oldja az örökölt erős koncentrációt, de a falvak újkori gazdasági reneszánsza helyett pontosabb, ha a nagyvárosok és urbánus vidékük fejlődéséről beszélünk. Ahogyan az a 3. sz- térképen is látszik, a vizsgált időszakban elköltöző vállalkozások meghatározó része a nagyvárosokat övező agglomerációkban telepedett le, míg a hátrányos (határközeli-, rossz közlekedési) helyzetű településeken nagyon alacsony számban jelentek meg vállalkozások.

A fővárosi agglomeráció mellett Székesfehérvár, Tatabánya, Győr, Miskolc, Pécs és kisebb mértékben Szeged környezetében érzékelhető jelentősebb betelepülés. Ez a folyamat

szervesen illeszkedik a világgazdaság centrumterületein megfigyelhető szuburbanizációs jelenségekhez (Lang, 2000, illetve Cohen, 2000). Ennek legfontosabb mozzanata, hogy a nagyvárosok sűrű szövedéke felbomlik. A nagyváros mintegy felfúvódik, népessége, gazdasága nagyobb területen helyezkedik el, miközben helyzete a perifériához képest nem változik.

3. számú térkép. A relokáció térbeli jellemzői – a községekbe beköltöző vállalkozások

száma (1999-2003) Forrás: Cég-Kód-Tár adatbázis, (1999/3, 2001/1 és 2003/1), KSH

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltást követően Magyarországon is megindult (illetve felgyorsult) a gazdasági tevékenységek térbeli újrarendeződése. A piaci szereplők egyedi döntései révén fokozatosan átalakul Magyarország gazdasági térképe. A gazdasági szuburbanizációnak nevezhető folyamat csökkenti a magyar nagyvárosok gazdasági jelentőségét, azonban azt is látni kell, hogy a növekedés inkább csak a nagyvárosok urbanizált környezetét és nem a vidéki, agrár területeket hozza pozícióba.

HIVATKOZÁSOK Barta Gy. (2001) Az ipar szerkezetének térbeli változásai Magyarországon (1950–2000). Dialóg Campus,

Budapest–Pécs. Beauregard, R.A. (1995) Edge Cities: Peripheralizing the Center. – Urban Studies. Vol. 16, 708–721 o. Bodenman, J.E. (1998) The Suburbanization of the Institutional Investment Advisory Industry: Metropolitan

Philadelphia, 1983–1993. – The Professional Geographer. 50 (1). 112-126 o. Brennan, J.–Hill, E. (1999) Where are the jobs? Cities, suburbs, and the competition for employment. The Brookings Institution, Survey Series. November. 1–9. o.

Bottazzi, G. (2001) „A Stochastic Model of Firms Location” LEM W.P. S Anna School of Advanced Studies Bryson, J.–Keeble, D.–Wood, P. (1993) The Creation, Location and Growth of Small Business Service Firms in

the United Kingdom. – Service Industries Journal. 13. 118-131 o. Carlino, G,A. (1998) Trends in Metropolitan Employment Growth. – Business Review. July–August. 13-22.o. Federal Reserve Bank of Philadelphia.

Burdack, J: New Economic Poles in the Periphery of European Metropolitan Areas, ERSA konferencia, 2002, Dortmund

Carlzon, J. (1985) Lapítsd le a piramist. Zrínyi Nyomda, Budapest. Chesire, P.C.–Hay, D.G. (1989) Urban Problems in Western Europe. Unwin Hyman, London. Coffey, W. (2000) The Geographies of Producer Services.–Urban Geography. 21, 170-183 o. Cohen, N. (2000) Business Location Decision-making and the Cities: Bringing Companies Back. Working

Paper, The Brookings Institution, Center on Urban and Metropolitan Policy, Washington DC Ernst and Young and the National Association of Corporate Real Estate Executives: Reshaping America: the

Migration of Corporate Jobs and Facilities, Economic Development Review, Winter 1994-1995 Ewers, H.J.–Goddard, J.B.–Matzerath, H. (eds.) (1986) The Future of the Metropolis. Walter de Gruyter, Berlin–

New York. Fujita, M (1989) Urban Ecomiec Theory. Land Use and City Size, Cambridge, MA, Cambridge University Press Harding, Charles F. Facilities Location in the 1990’s, Site Selection and Industrial Development, June 1990 Ingram, G.K. (ed.) (1977) Residential Location and Urban Housing Markets. Ballinger Publishing Company,

Cambridge. Johnson, J. H. (szerk.): Suburban Growth: Geographical Process at the Edge of Western City, London, 1974 Keeble, D.–Tyler, P. (1995) Enterprising Behaviour and the Urban-Rural Shift. – Urban Studies. Urban Studies,

Vol 32, (6), 975-997 o. Kovács Zoltán - Sági Zsolt - Dövényi Zoltán: A gazdasági átalakulás földrajzi jellemzői a budapesti

aggloemrációban, Földrajzi Értesítő, 2001, 1-4 füzet Lang, R.E. (2000) Office Sprawl: The Evolving Geography of Business. The Brookings Institution,. Center on

Urban and Metropolitan Policy, Washington DC Laulajainen, Risto – Howard A Stafford, Corporate Geography Business Location Principles and Cases (Boston,

MA, Kluwer Academic Publishers, 1995) Lengyel, I. (1994) A telephelyválasztás. – Rechnitzer J. (szerk.) Fejezetek a regionális gazdaságtan

tanulmányozásához. MTA RKK, Győr–Pécs. 35-68 o. Metropolitan Decentralization in Chicago. (2001) Chicago Case Study Working Group of the Great Cities

Institute, College of Urban Planning and Public Affairs, University of Illinois at Chicago, UIC. July. Mullin, R. (1996) Tactical Site Selection. – Journal of Business Strategy. Vol. 17 (3) May–June. 27-32 o. Ottaviano, G.–Puga, D. (1997) Agglomeration in the Global Economy: A Survey of the „New Economic

Geography”. Centre for Economic Performance. Discussion Paper. 356.August. Porter, M.E. (1994) The Role of Location in Competition. – Journal of Economics of Business. 1. 35-39 o. Puga, D and Venables, A. J. (1996) The spread of industry: Spatial Agglomeration in economic Development,

Journal of the Japanese and International Economies, 10: 440-464 Sági Zsolt - Trócsányi András: Szegregáció a budapesti agglomerációs övezetben, Földrajzi Értesítő, 1998, 2.

Füzet Schmenner, R.W. (1979) Look Beyond the Obvious in Plant Location. – Harvard Business Review. January–

February. 126-32 o. Tímár J.–Váradi M.M. (2000) A szuburbanizáció egyenlőtlen fejlődése az 1990-es évek Magyarországán. –

Horváth Gy.–Rechgnitzer J. (szerk.) Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. MTA RKK, Pécs. 153–175. o.