a gólem – bme filozófia és tudománytörténet tanszék

Az amerikai interkontinentális rakétafejlesztés és a nemzeti védelmi stratégia kapcsolata a

hidegháborúban

A Gólem – BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék

Technológiai-társadalmi rendszerek

Mottó: „A gravitációt le tudjuk győzni, de a papírmunka néha legyőzhetetlen.” – Wernher von Braun, NASA


A technológia és a társadalom kölcsönösen befolyásolják egymást, szétválaszthatatlan rendszert alkotnak

Az előadás során az amerikai hidegháborús rakétarendszerek és a nukleáris stratégia közötti egymást befolyásoló fejlődést követjük nyomon


Tézisek

Technológiai indeterminizmus: a technológiai fejlesztés nem választható el a szervezeti, politikai és gazdasági környezettől.

A technológiai rendszerek sikeressége és hatékonysága függ a rivális rendszerektől, illetve a társadalmi környezettől. A technológiai rendszerek fejlesztését nem csak technológiai, hanem társadalmi okok is elindíthatják és megakaszthatják

A technológiai fejlesztés nem csak alkalmazkodik a politikai és gazdasági környezethez, hanem át is alakítja ezeket a társadalmi rendszereket


Tézisek

Az amerikai hadikiadások megoszlása a fegyvernemek között az '50-es évek közepén-végén:

Szárazföldi haderő (Army)

Haditengerészet (Navy)

Légierő (Air Force)


A 2. világháború öröksége

24%

29%

49%

Legkésőbb a 40-es évek végére az amerikai hadsereg vezetése és a politikai elit számára világossá vált, hogy a Szovjetunióval a katonai konfrontáció tartós lesz, és a védelmi stratégia központi elemei kell legyenek a nukleáris fegyverek


Nukleáris fegyverkezés

1949-51 1955-57 1960-63

Interkontinentális ballasztikus rakéta (ICBM)Tengeralattjáróról indított ballasztikus rakéta (SLBM)Stratégiai nehézbombázóA US nukleáris stratégiájában és a hadsereg szervezetében

1955-re, illetve 1960-ra végbement változást, az ICBM, illetve az SLBM, és az ezeket fejlesztő szervezetek meghatározóvá válását nevezzük a továbbiakban „első”, illetve „második rakétaforradalomnak”.

1947. szeptemberében vált önálló hadnemmé

Önállóságát a stratégiai bombázás eredményeivel vívta ki

1945. március 9-10. Tokyo bombázása. Egyetlen támadás nyomán több közvetlen áldozat, mint a későbbi atombomba támadásoknál

1945. augusztus 6-9. Hiroshima. Nagasaki


Az amerikai légierő (U.S. Air Force)

A forradalom nem az elnök vagy a védelmi miniszter döntése, hanem mérnökök, tábornokok és kormányzati tisztviselők tevékenysége nyomán ment végbe, átalakítva nem csak a szervezeti struktúrát, de magát a nemzeti védelmi stratégiát is.

Befolyásoló tényező volt a Szovjetunió rakétaprogramja, különösen a Szputnyik fellövése 1957-ben, de döntő változások jóval ezelőtt végbementek

A változás elindulása után nem az lett a kérdés, hogy kellenek-e ICBM-ek, hanem az, hogy Melyik szervezet fejlessze és irányítsa? Milyen legyen a navigációs rendszere (rádiós vagy inerciális)? Milyen pontosságú legyen?


Az „első rakétaforradalom” – 1953-54

Az légierőnél komolyan kételkedtek abban, hogy a rakéta alkalmazható nagy hatótávolságú, stratégiai fegyverként:

Képes-e 3-3.500 mérföldre eljuttathatni az atombombát?

Rendelkezik-e a szükséges a pontossággal?Ezért 1954 előtt inkább a közepes hatótávolságú

cirkálórakétákat (kb. alacsonyan szálló robotrepülőgép szemben a sztratoszférába kilépő ICBM-mel) fejlesztették

A költségvetés megoszlása 1951-54 között:

Snark és Navaho (cirkáló rakéták): 450 millió $Atlas (ballisztikus rakéta): 26.2 millió $


Rakéták a forradalom előtt

Tipikusan három okot tartanak számon:

A hidrogénbomba felfedezéseEisenhower elnökségének kezdeteSzovjet rakétaprogram kezdete

Ezek hogyan és mennyiben járultak hozzá az első rakétaforradalmat meghatározó szervezeti döntésekhez?


A forradalom okai

1952. október 31. az első hidrogénbomba robbantás

Sokkal nagyobb a hatás/tömeg arány, vagyis elvileg sokkal kisebb tömegű bombát és/vagy kisebb pontosságú találatot tesz lehetővé


A hidrogénbomba felfedezése

De az első hidrogénbomba még 60 tonnás volt. A sokkal könnyebb, 10 tonnás verziót csak 1954. február 28-án tesztelték, de a rakétákhoz még ez is túl nagy volt

1953-54-ben sikertelen robbantásokat folytattak kisebb tömegű bombákkal

1953-54-ben a kisebb tömegű, rakétával hordozható hidrogénbomba még nem volt tény, csak egy erősen kétségbe vonható előrejelzés


A hidrogénbomba felfedezése

1953 januárjában két évtizedes demokrata elnökség után lépett hivatalba Dwight David Eisenhower, ötcsillagos tábornok

A választást a „kommunizmus, Korea és a korrupció elleni” küzdelem jelszavával nyerte meg


Az Eisenhower adminisztráció hivatalba lépése

Eisenhower elindította a nemzeti védelmi stratégia felülvizsgálatát, különös tekintettel az elhúzódó és véres koreai konfliktusra

Az új doktrína a „masszív megtorlás”„Fegyveres konfliktusok esetén az Egyesült Államok a

nukleáris fegyvereket mint rendelkezésre álló, bevethető fegyvert fogja számításba venni”

Nemzeti Védelmi Tanács: Alapvető Nemzeti Védelmi Politika, NSC-162/6



Ez a stratégia kiemelt szerepet szánt a nukleáris fegyvereknek, de ezek között elsősorban a stratégiai nehézbombázóknak

Az Eisenhower adminisztráció szigorú védelmi költségvetése miatt egy új fegyver fejlesztése nemigen jött szóba

A rakétákkal kapcsolatban az Elnök maga szkeptikus volt. Még 1956-ban a forradalom után is azt nyilatkozta a Vezérkarnak, hogy „nem gondol túl sokat a ballisztikus rakétákról mint katonai fegyverekről”, és a fejlesztésüket is inkább „pszichológiai fontosságuk” miatt támogatta



A változások motorja Trevor Gardner, a légierőért felelős miniszter kutatás-fejlesztési asszisztense

Az első ICBM prototípusának fejlesztésében részt vevő Convair vállalat lobbistái meggyőzték, hogy az ICBM működőképes és fontos

A védelmi miniszter tanulmányt készíttetett a rakétaprogramról a költségek lefaragásának céljával

Gardner azonban a tanulmányt nem a légierő Tudományos Tanácsadó Testületének továbbította, hanem ad hoc bizottságot hozott létre Neumann János vezetésével


Az első rakétaforradalom intézményesülése 1.

Neumann nem volt elkötelezett egyik oldalnak sem, és szakmai hírneve biztosíték volt a bizottság szakmai elismertségére

Neumann jó barátságban volt Teller Ede fizikussal, „a hidrogénbomba atyjával”, akivel egyetértettek abban, hogy a kis tömegű és sokkal nagyobb erejű hidrogénbomba a közeljövőben megvalósítható

Gardner még megjelenés előtt a bizottság rendelkezésére bocsátotta a RAND Corporation (elismert amerikai tudományos think-tank) tanulmányát az ICBM program felgyorsításáról

Gardner technikai tanácsadóként meghívta Simon Ramo és Dean Wooldridge éppen függetlenedő cégét, amely később az ICBM-ek fő technológiai támogatója lett



A Neumann vezette Stratégiai Rakétákat Értékelő Bizottság 1954. februárjában egy átszabott és felgyorsított ICBM programot javasolt:

Szervezeti és technikai javaslatok, amelyek megkerülik a Légierő ellenállását

A javaslatot Harold E. Talbott, a légierőért felelős miniszter is határozottan támogatta



A Légierő vezetői felismerték, hogy csak veszíthetnek, ha kimaradnak az új fegyver fejlesztéséből, ezért sürgették, hogy az új szervezet a Légierő Kutatás-fejlesztési Parancsnoksága alá rendelve jöjjön létre

Gardner biztosította, hogy az 1954 nyarán létrehozott új szervezet vezetője az ICBM lelkes támogatója, Bernard A. Schriever tábornok legyen, a technikai támogatást pedig a Ramo-Wooldridge Corporation szállítsa

A szervezet neve többször változott (Ballisztikai Rendszerek Részleg, Űrkutatási és Rakétarendszerek Hivatala, végül Ballisztikus Rakéták Hivatala), de az 50-es évek közepétől a 90-es évekig az ICBM-ek fejlesztését ez a szervezet irányította



A harmadik, legfontosabb okként szokás számon tartani a Szovjetunió nagy hatótávolságú rakétaprogramját

1952-re a szovjetek szabadon engedték az elfogott német mérnököket, akiket kihallgatott az amerikai hírszerzés

Ezek szerint a szovjetek ugyanazt az óvatos, fokozatos fejlesztést folytatják, a hangsúly ugyanúgy a cirkáló rakétákon

Az így kialakult kép 1954-et követően megváltozott, ez azonban nem a rakétaforradalomtól függetlenül ment végbe

A Neumann-bizottság új becslést kért hírszerzéstől

Az eredményeket Trevor Gardner úgy összegezte, hogy „a stratégiai rakéták területén a szovjetek lényegesen előttünk járnak”


A szovjetek nagy hatótávolságú rakétaprogramja

1957. júniusában egy U-2 kémrepülőgép felvételein az elemzők egy állványon álló ICBM-et azonosítottak

A Szputnyik fellövése 1957. novemberében drámaian demonstrálta a szovjet ICBM fejlesztés eredményeit


A Szputnyik fellövése

Az első rakétaforradalom intézményesülése azonban ekkorra már végbement:

Létrejött az ICBM-ek fejlesztését több évtizeden át irányító szervezet

1952-ben hadrendbe állt a legújabb bombázó, a sugárhajtású B-52-es. Ezt követően azonban 30 éven át nem került sor újabb nagy hatótávolságú stratégiai nehézbombázó fejlesztésére

A cirkálórakéták fejlesztése is lassan elkezdett háttérbe szorulni az interkontinentális rakétákkal szemben


Az első rakétaforradalom vége


Az ICMB-k navigációja

1949-57 1960-63 1965-70

Rádióvezérlésű

Inerciális

Stelláris

Az 50-ek évek végéig az ICBM-ek navigációja rádióvezérlésű volt (Atlas A-F)

A 60-as évek elejétől kezdve három évtizeden át az ICBM-eket inerciális navigációval fejlesztették – ezt egyes esetekben kiegészítették a csillagok állását figyelő, stelláris navigációval, de a rádióvezérlésű navigációt egyetlen ICBM-be sem fejlesztettek

Döntő szempontnak bizonyult, hogy az inerciális navigáció, számtalan hátránya ellenére jobban illeszkedett az amerikai nemzeti védelmi stratégiába, a rádióvezérlés pedig előnyei ellenére annak kevésbé felelt meg


Az inerciális navigáció győzelme

A rádióvezérlésű navigáció melletti legnyomósabb érv a pontossága volt:

1960-ban a rádióvezérlésű Atlas D jóval pontosabb volt, mint az 5-mérföldes specifikációja. 1960-ban – a szovjetekkel való fegyverkezési verseny nyomása alatt – a szokásos elnöki hivatali beszédben (State of the Union) Eisenhower el is dicsekedett a 2-mérföldes pontossággal

1963-ban az Atlas D az esetek 80%-ában 1 mérföldön belüli pontosságot ért el

Várható volt, hogy a rádióvezérlésű navigáció a továbbiakban is kétszer pontosabb lesz, mint az inerciális

Emellett a rádióvezérlés régi, kitapasztalt technológia

A korábbi, sikeres rakétákat rádióvezérlésű navigációval fejlesztették


A rádióvezérlésű navigáció előnyei

Az inerciális navigáció pontossága nemcsak a rádióvezérlésétől, hanem a stratégia nehézbombázókétól is messze elmaradt – és csak két évtized múlva fogja elérni

A találati pontosság természetesen kiemelt szempont volt a légierő számára

Emellett az inerciális navigáció még kipróbálatlan technológia, nem csak ICBM-ekben, de repülőgépekben is

Hogyan győzte le mégis az inerciális navigáció a rádióvezérlésűt?


Az inerciális navigáció hátrányai

Az inerciális navigációs rendszer fejlesztésére a Charles Stark Draper vezette laboratórium pályázott

Fejlesztési támogatást viszont csak egy elvileg lehetséges gépre lehet nyerni. Például egy antigravitációs erővel működő készülék rendkívül értékes lenne a Légierő számára, de ilyen fejlesztésre nem lehet pályázati pénzt kapni, mert elkészítése elvileg lehetetlen.

Drapernek tehát be kellett bizonyítania katonai szakértőknek, hogy az inerciális navigáció egyáltalán lehetséges


Kitérő: az inerciális navigáció lehetetlensége 1.

Az ellenvetés szerint az einsteini relativitás elve miatt a független/zárt rendszerű, inerciális navigáció elméletileg lehetetlen

A gyorsulást mérő műszer elvileg nem képes különbséget tenni a Föld gravitációs ereje és a rakéta hajtóműve között

A pontosság javításának akadálya eszerint nem a ráfordított erőforrások hiánya, hanem egy természeti törvény

Ezt a kritikát George Gamow, elismert részecskefizikus fizikus fogalmazta meg, aki tagja volt a Légierő Tudományos Tanácsadó Testülete Navigáció és Irányítás Részlegének



Draper szintén tagja volt a Tudományos Tanácsadó Testületnek, és pozícióját felhasználva szigorúan titkos konferenciát szervezett az automatikus navigáció legújabb eredményeinek bemutatására. Meghívott minden, a légierő által támogatott, a témán dolgozó kutatócsoportot és Gamowot is

Draper a konferenciára az inerciális navigációt használó repülőgép prototípusával érkezett meg, látványosan demonstrálva a technológia működőképességét

Gamow, valószínűleg látva, hogy a konferencia ellene irányul, nem jelent meg. A konferencia résztvevői és a légierő is ezt tévedése elismerésének tekintette.

Ezt követően az elvi lehetetlenség kérdését senki nem vetette fel



Az első inerciális navigációjú ICMB a Thor

A kísérletek 1956-ban sikeresek voltak. A találati pontosság kb. 4 mérföld, ami kb. kétszerese az ugyanekkor tesztelt, rádióvezérlésű Jupiter rakétának

De a technológia működőképességéhez képest a pontosság ekkor másodlagos volt

Ugyanis a 60-as évek közepéig a nemzeti védelmi stratégia kiindulópontja a „masszív megtorlás”

A lehetséges célpontok nagy népességű városok és ipari létesítmények. Emiatt a néhány mérföldes pontosság elfogadható volt


Az inerciális navigáció megvalósíthatósága

A rádióvezérlésű navigáció föld felszíni támogató állomásokat igényelt

A 60-es évek elejétől kezdve, amikor a rakétákat a felszín feletti indítóállványok helyett földalatti silókba rejtették, minden további felszíni létesítmény elképzelhetetlen volt

Ahogy Schriever tábornok később felidézte: „Nyilvánvaló, hogy az önálló [inerciális] rendszer pokolian jobb volt katonai szempontból … a rádiós … rendszer nagyon alapvető felszíni létesítményeket igényelt, amelyek különösen sebezhetőek, ezért meg akartunk tőle szabadulni, ahogy csak lehetett.”


A rádióvezérlésű navigáció hátrányai

Következtetéseink szerények, de cáfolják a társadalmi hatásoktól független technológiai fejlődés, és a technológiától független politikai mechanizmusok létét:

Az első rakétaforradalom nem az elnök vagy a védelmi miniszter döntése, és nem is pusztán technológiai újítások, hanem mérnökök, tábornokok és kormányzati tisztviselők összehangolt tevékenysége nyomán ment végbe, átalakítva nem csak a szervezeti struktúrát, de magát a nemzeti védelmi stratégia súlypontjait is.

Befolyásoló tényező volt a Szovjetúnió rakétaprogramja, különösen a Szputnyik fellövése 1957-ben, de a döntő szervezeti változások jóval ezelőtt végbementek


Az első rakétaforradalom vége - következtetések

1956-ban vezetőváltás történt az amerikai haditengerészet élén: Arleigh Burke admirális szerint a tengerészetnek a Légierő dominanciája ellenére be kell a kapcsolódnia a rakétaprogramba

Ez az elsőre talán egyszerűnek látszó lépés számos technológiai problémát vetett fel

A korábbi ICBM-ek folyékony hajtóanyagúak voltak, amelyet az indítás előtt töltöttek fel a rakétába. Ugyanez a művelet egy mozgó hajón, különösen pedig egy tengeralattjárón sokkal komolyabb problémát jelentett, mint egy fix szárazföldi kilövőálláson

1956 márciusában belevágtak egy közös projektbe a szárazföldi haderővel együttműködésben egy szilárd hajtóanyagú rakéta kifejlesztésébe


A második rakétaforradalom kezdete

A tengeralattjáróról indítás további problémákat és technológia irányokat vetett fel

A létező tengeralattjáró méretkorlátai miatt meglévőknél kisebb méretű rakéta

Jobb hatás/tömeg arányú hidrogénbombaA mozgó tengeralattjáró pozíciójának és sebességének

meghatározása

A rádióvezérlésű navigáció nem jön szóba, csak inerciális navigációjú lehet


Az SLBM technológiai megvalósíthatósága

De mi szükség egyáltalán van egy tengeralattjáróról indítható rakétára?

A védelmi stratégia alapelve a „masszív megtorlás”, erre a Légierő bombázói és rakétái teljesen alkalmasak, nincs szükség további nukleáris fegyverekre

Ráadásul a Légierő amúgy is megtorpedózná egy rivális fegyver kifejlesztését

A megoldás egy új stratégiai cél, a „végső elrettentés” felvetése

Az óceánba merült tengeralattjáró gyakorlatilag sebezhetetlen, és egy esetleg sikeres nukleáris támadást is ellencsapással viszonozna. Ez végső elrettentő erővel bír egy támadást fontolgató Szovjetunió számára


Az SLBM stratégiai szerepe

1960-ben sikeresen tesztelték az első SLBM-t, a Polaris-t

A találati pontosság körül hasonló vita folyt, mint az első ICBM-ek esetén, de az első sikeres teszt után itt is a működőképesség volt a döntő. Az elrettentő csapás célpontjai is városok és ipari létesítmények, amelyeknél a kisebb pontosság is elfogadható

A tengerészetnek sikerült elfogadtatnia az új típusú nukleáris fegyvert. Eközben alapvetően megváltoztatta a nemzeti védelmi stratégia céljait

A stratégiai cél a technológiai útkeresés során fogalmazódott meg. A kiindulásnál a Haditengerészet szempontja alig volt kifinomultabb annál, hogy a rakéta „menő” dolog, nekünk is legyen egy

Az új stratégia jelenség azonban önálló életre kelt, és az ezt követő SLBM fejlesztések meghatározó tényező lett


A második rakétaforradalom sikere

A '60-es években a tengeralattjárók navigációs és az SLBM-ek vezérlési pontossága is fokozatosan javult:

Ennek nyomán a '60-as évek végén Haditengerészet vezetői elhatározták, hogy elindítják egy nagyobb hatótávolságú és nagyobb pontosságú, „nehéz” célpontokat, vagyis rakétasilókat is támadni képes rakéta kifejlesztését


A Trident rakéták fejlesztése

Ezzel a korábbiakhoz hasonlóan együtt járt a Légierővel való közvetlen konfliktus

Az SLMB-ek eddig elfogadott célja a „végső elrettentés” volt. A tervezett rakéta – képességivel arányosan – felvállalt szerepe a csapásmérő eszköz. Ilyenekkel eddig csak a Légierő rendelkezett

Az adott nemzetközi és belpolitikai helyzetben azonban újabb nukleáris „csapásmérő eszköz” fejlesztésének elindítása elfogadhatatlan volt

Máshol fejlesztettek csapásmérő nukleáris eszközöket, de a Trident C3 helyzete reflektorfénybe kerülve tarthatatlanná vált

A projektet a Szenátus leállította


A Trident C3 kudarca

A Haditengerészet vezetői megtanulták a leckét

Arra a kérdésre, hogy mi a pontosság javításának és az új rakéta fejlesztésének célja a rossz válasz:

„Nukleáris csapásmérő eszköz kifejlesztése”A jó válasz:

„A rakéta irányíthatóságának javítása”A némileg módosított paraméterekkel benyújtott, a légierő

„csapásmérő rakétáival” átfedésben nem lévő Trident C4 fejlesztését elfogadták

A történet követését itt abbahagyjuk...


A Trident C3 kudarcának tanulságai

A történet példát ad technológia és politika kölcsönhatására

Láttuk, hogy az első tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták fejlesztésének elfogadtatásához szükség volt egy politikai fogalom, a „végső elrettentés” mint nemzeti stratégiai cél megalkotására

Az ezt követő SLBM fejlesztéseknél ez a politikai fogalom, pontosabban ennek elfogadottsága mint politikai jelenség biztosította a projektek elfogadtatását, de egyben korlátozta is a kitűzhető technológiai célokat és megvalósuló projekteket


A rakétaforradalmak - következtetések

a gólem – bme filozófia és tudománytörténet tanszék

Documents