A II. Világháború igaz történeteHernádi Tibor

Baja, 1994

Tartalomjegyzék

TARTALOMJEGYZÉK ................................................................ 2

ELŐSZÓ .......................................................................................... 3

AZ I. VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI POLITIKAI ÉS GAZDASÁGIHELYZET................................................................................ 9

AZ I. VILÁGHÁBORÚ KIPROVOKÁLÁSA ....................... 12AZ I. VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZÉSE.................................. 16AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI RENDEZÉS ....................... 23SZOVJET-OROSZORSZÁG KÜZDELME A NEMZETKÖZI

ELISMERÉSÉRT.................................................... 311934-1938. A VILÁG POLITIKAI ERŐVONALAINAK

ÁTRENDEZŐDÉSE ............................................... 37A JAPÁN TÁMADÁS KIPROVOKÁLÁSA ....................... 207MÉG EGY – EDDIG ALIG EMLÍTETT – OK, AMIÉRT

NÉMETORSZÁGNAK PUSZTULNIA KELLETT220AZ EGÉSZ VILÁG IMPERIALISTÁI NÉMETORSZÁG

ELLEN .................................................................. 248NÜRNBERG......................................................................... 276A "HIDEGHÁBORÚ"........................................................... 298JUGOSZLÁVIA.................................................................... 322MAGYARORSZÁG ............................................................. 332AZ "ENYHÜLÉS" ................................................................ 368

ÖSSZEFOGLALÁS.................................................................... 425

ELŐSZÓ

Ezúttal minden elfogultságtól mentes. A szó valódi értelmé-ben vett "glasznoszty" jegyében megírt diplomácia-, és politika-történeti munkát tart kezében a Kedves Olvasó. A könyv nem kí-méli a II. világháború győztes hatalmainak egyikét sem. Ezt nemis érdemelnék meg. Kíméletre csak a leigázott nemzeteknek lehetigénye, akiket az elmúlt csaknem fél évszázad vad propagandájaoly sokszor megalázott. A győztes hatalmak történészei kedvükszerint kerekíthették ki a világháború kitörését előidéző okokat éseseményeket. Szinte megszabták annak keretét, hogy miről sza-bad írni ebben a témában és miről nem.

A második világháború történetének ma már könyvtárnyiirodalma van. Egyre szaporodik a "közreműködők" vallomása,emlékirataik kiadása révén. Mégis nyugodtan állíthatjuk valóbantárgyilagos az okokat kellő mélységben feltáró és teljesen elfo-gulatlan értékelés sem nyugaton, még kevésbé keleten nem kerültaz olvasók kezébe. Pedig e történet iránt az érdeklődés az időmultával egyenes arányban nő.

Aki az elmúlt ötven év eseményei iránt az átlagolvasónál kis-sé kritikusabban érdeklődik, gyorsan eljut a kétkedéshez, ahhoz akövetkeztetéshez, hogy itt valami nincs rendben. Olyan mozaik-képet vizsgál, amelyből nagyon sok kocka hiányzik. Egyre többolyan kérdés merül fel benne, amelyre a választ hiába keresi. Azalapvető igazság elsikkadt. A legbiztosabb sarokpontok is meg-inognak, gyanússá válnak. Az embernek óhatatlanul az az érzésetámad, mintha egyik-másik talán nem is lenne igaz, hiszen annyimás körülmény szól ellene.

A történészek képtelenek kilépni a három nagy zsonglőr:Roosevelt, Sztálin és Churchill által megrajzolt bűvös körből.

Mi lehet ennek az oka? Hiszen a háború után az EgyesültÁllamok, szövetségben Angliával alaposan összekülönbözött aSzovjetunióval. Márpedig a veszekedő emberek ellenfelük leg-féltettebb általuk ismert titkait is szinte kárörvendve kiabálják ki.A két ideológia - kapitalista, és kommunista - harcosai nem is kí-mélik egymást. Mégis számos tabu van, amelyről mindkét fél

hallgat. Ilyenek, hogy mást ne mondjunk: a teheráni, jaltai éspotsdami konferenciák osztozkodásairól készült teljes anyag, anürnbergi per teljes anyaga, de sorolhatnánk még sok egyebet. Aza tény, hogy a győztes hatalmak a mai napig élvezik a másodikvilágháború előnyeit más népek kárára, nem szolgálhat teljes ma-gyarázattal. Az igazi okok ennél sokkal mélyebben rejtőznek.Franciaország, de különösen Anglia ugyan a győztesek oldalánfejezte be a háborút, róluk mégsem mondható el, hogy élvezikannak gyümölcsét, sőt rosszabbul jártak, mint egyik másik vesz-tes hatalom.

Mindezek ellenére ők is hallgatnak! Bár Churchill is, DeGaulle is megírta a maga bő lére eresztett emlékiratát, amelybensok mindent ki is kotyognak, de a lényegről nem beszélnek.

Tulajdonképpen mikor is tört ki a második világháború?1939 szeptember 1-én. Ami a fegyveres összecsapást illeti való-ban ekkor. Előkészítése azonban 1933-ra nyúlik vissza, a Szov-jetunió Egyesült Államok által történő diplomáciai elismerésével.Másodrangú körülmény, hogy Hitler is ebben az évben került ha-talomra. Roosevelt ravasz módon tervelte ki a világ politikai ésgazdasági felosztását. Tervéhez mesterien állította sorompóba akalmár Angliát és a pénzért, területi gyarapodásáért mindenrekapható oroszokat. Roosevelt eszköztárában az oroszok kerültekaz első helyre. Ők mindkét feladat végrehajtására a legalkalma-sabbak. Geopolitikai helyzetük is a legkedvezőbb ehhez.Szomszédai Japánnak is, egy kis keveréssel Németországnak is.

A Szovjetunió elismerése fejében Roosevelt nemcsak értékeseszközt kapott, de biztosította a világgazdasági válság utáni lassúfellendüléshez szükséges fegyelmezett termelés munkaerő alapjaitis. Megállapodott az oroszokkal, hogy felforgató eszméivel nemzaklatja(!) az amerikai munkásokat. Az oroszok ezt a megállapo-dást a mai napig a legkorrektebben betartják. Nem úgy az ango-lokkal szemben. Pedig az 1921-es angol-orosz egyezményben eztAnglia esetében is vállalta. Az 1926. évi nagy angol bányász-sztrájk idején ígéretét azonban megszegte. Az orosz szakszerve-zetek nevében a koldus szegény orosz kormány – Majszkij szerint– egymillió fonttal segélyezte a bányászok sztrájkját. Ez az 1984.évi csaknem egy évig húzód angol bányász-sztrájk idején is meg-ismétlődött.

A világ közvéleményének nagy része Chamberlain-t a mainapig németeket békéltető angol miniszterelnökként tartja szá-mon. Itt az ideje, hogy ezt a portrét a helyére tegyük. Röviden:nem volt az. Feladata, ti németek háborús kedvének felkeltése ésa háborúba való beugratása volt, és ezt a szerepét kitűnően ját-szotta el. Ne felejtsük el: a világháború alatt a három hatalom ve-zetői között folyt bősége és rendszeres levelezés, mondhatnánkháborús egyeztetés mely 1937-től, vagyis Chamberlain hatalomrakerülésével alakult ki. Aligha lehet véletlen, hogy a müncheniegyezmény aláírásáról hazaérkező Chamberlain-t Rooseveltnekez az egyszavas távirata várta: "Bravó"

A Szovjetunió 1939-ben amerikai tanácsra kötött taktikaimeg nem támadási szerződést Németországgal. Célja kizárólag anémetek önbizalmának növelése, kedvező politikai és szövetségikonstelláció érzetének keltése a_ háború megindításához. Az ürü-gyet mindkét szerződő fél számára az alaposan rászedett Len-gyelország Németország elleni provokációi szolgáltatták. °

Ázsiában Roosevelt Japánt csalta a Pearl Harbour-i lépre.Szerencsétlen japánok úgy gondolták, egy eredményes rajtaütés-szerű támadás jobb belátásra bírja majd az amerikai kormányt Ja-pán alapvető létérdekeinek megítélésében. Nem sejthették, hogyazok már rég elhatározták a velük való nagy leszámolást.

A galád módon kiprovokált második világháború befejezéseután tőrbecsalt ellenfeleinek vezetőit a világtörténelemben példanélkül álló módon az általuk kreált "háborús bűnösök" elméletealapján legyilkolják. Minden azt igazolja, hogy az amerikai és azorosz társadalomban az igazság nem csak szubjektív, hanem egy-általán nem létezik. Ellenkező esetben ugyanis éppen az angol,amerikai és az orosz vezetők kivégzése volna méltányos. Ha hi-hetünk Elliot Rooseveltnek, miszerint apját Churchill megmér-geztette, gondolva halála okán esetleg kibújhat az Atlanti Chartakötelezettségei alól, ügy azt kell mondanunk, hogy saját szemé-lyében legalább elnyerte méltó büntetését. Ez azonban sovány vi-gasz a japán és a német, valamint a vonzáskörükbe tartozó leigá-zott népeknek.

A második világháború kiprovokálásától immár több mint félévszázad választ el bennünket. Itt a legfőbb ideje, hogy az abbanrésztvevő országok népei - akár a nyertesek, vagy a vesztesek ál-

lamaiban élnek - megismerjék a minden manipulációtól mentesigazságot: a második világháború valódi történetét. Szerény mun-kám ehhez kíván segítséget nyújtani.

A háború kitervelése és végrehajtása mindenkit – de különö-sen a kárvallottjait – meggyőzhetett, hogy az amerikai és az oroszpolitika legfőbb eszköze a kiszemelt áldozatok félrevezetése ésbecsapása. Sajnos ez nem csak a háborúk kiprovokálásában, ha-nem békeidőben is igaz. Különbség csupán annyi, hogy Amerikaezt tagadja, míg a Szovjetunió összeegyeztethetőnek tartottafennkölt elveivel. Mondván a cél bármilyen eszközt szentesít.

A háborús – Churchill szavai szerint – osztalék bezsebeléseután új módszereket eszelnek ki a világ népeinek félrevezetésére.Hideg háborús szereposztásban a két ideológia ürügyén osztjákkét csoportra a világ országait. Magukat szuperhatalomnak neve-zik és a népeket egymás befolyási övezetébe sorolják, Létrehoz-zák katonai szövetségi rendszereiket, látszólag egymás ellen, vá-lójában hatalmi monopóliumuk védelmére, az Egyesült Államokanyagi, technológiai segítségével a Szovjetunió olyan fegyvereserőre tesz szert, hogy Amerika utánpótlása mellett, bármilyen el-lenük kialakuló katonai szövetségi rendszer legyőzésére képes.

Napjainkban a világgazdasági, de ha úgy jobban tetszik a vi-lágpolitikai helyzet ismét megérett egyes leküzdhetetlen konku-rensekkel való elszámolásra. A cselszövők provokációi, a különöspápaválasztás, a lengyel szolidaritás csapda, a koreai utasszállítórepülőgép lelövése, Gorbacsov peresztrojkája, Irak, Csernobil, dekülönösképpen a napjainkban dúló jugoszláv belháború, zsinór-ban követik egymást. Szerencsére a két világháborúval a népeksokat tanultak, nem hajlandók a vásári csalókra jellemző módsze-reknek felülni. A béke megőrzése érdekében a japán és a némettudományos kutatásnak legfőbb feladata: hogy az amerikaiak ki-kapcsolásával olyan védelmi fegyverrendszereket hozzanak létre,amely az előbb-utóbb bármilyen formában, de biztosan bekövet-kező orosz támadást méltó fogadtatásba részesítheti.

Nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak az orosz atomháborútehet végzetes kárt Amerika konkurenseiben, hanem – éppenCsernobil példája igazolja – az orosz atombéke is.

Tisztelettel kérem azokat a Kedves Olvasókat, akik közel-múltunk történelmének olyan fontos helyén álltak, vagy állnak,

ahol betekintésük volt, vagy van egyes különleges külpolitikai,diplomáciai folyamatokba, amelyek könyvünk megállapításaivalkapcsolatba hozhatók – szíveskedjenek tájékoztatni az általuk is-mert eseményekről.

Történelmünk minden jó szándékú tanújára számítok. Ada-taikat természetesen inkognitójuk megtartásával – a könyv esetle-ges második kiadásánál szeretném felhasználni.

Ez a tanulmány, mint alapkoncepció 1987 őszén tulajdon-képpen elkészült. Kiadására természetesen akkor még nem igenlehetett gondolni. Ez a tény, ha nem is menthető, de bizonyos fo-kig talán még megérthető.

1990-ben jött a rendszerváltás, legalábbis a szóhasználatban.Mindenesetre a szólás-, és gondolatszabadság megvalósult.Őrömmel kerestem fel az újonnan alakult magán kiadókat fel-ajánlva, írásom publikálását. Elolvasás után azonban vagy meg-jegyzés nélkül, esetenként homályos utalásokkal visszaadták.Valami olyasfélét morogtak: „ilyen kiadó nincs, de valószínűlegnem is lesz; aki ezt valaha is ki merné adni."

Az idő őket igazolta.Akadt azonban néhány jóbarát, akiknek önzetlen erkölcsi és

anyagi támogatását ezúton is megköszönöm.Azóta az egyre több – a témával foglalkozó emlékiratot,

egyéb leírást – amelyhez csak hozzájutottam, mind elolvastam.Könyvein megfelelő helyein egyes elemeit felhasználtam. Nemtaláltam azonban okot a könyv alapvető megállapításainak visz-szavonására, vagy átírására.

Végül elnézést kérek a Kedves Olvasótól, hogy a II. világhá-ború "győztes" hatalmainak vezetőit és a vezetésük alatt álló in-tézményeket könyvemben helyenként nagyon szókimondóan jel-lemzem. Magyarul: az igazi nevén nevezem. Ezek megítélésénélszíves figyelmükbe ajánlom, hogy ez sem mennyiségben, semdurvaságban meg sem közelíti azt a negyvenöt évi mocskolódást,amelyet ők a japán, német és magyar népre, azok második világ-háborús vezetőire – kimondom, ha megköveznek is – ártatlanulrákentek.

Baja, 1994 nyarán.

A szerző, Hernádi Tibor

Az I. VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI POLITIKAI ÉSGAZDASÁGI HELYZET

Az utóbbi kétszáz év történelmét vizsgálva könnyen megál-lapíthatjuk, hogy Európában három nagy nemzet rivalizált egy-mással: a német, a francia és az angol. A politikai erővonalak is ehárom ország háború, illetve csatavesztései szerint alakultak.Nem vitatható, hogy ezek közül a legerősebb Anglia volt. Korai,nagyarányú gyarmatszerzései, részben ebből fakadó gyorsabb ipa-ri fejlődése, és nem utolsó sorban területi elhelyezkedése biztosí-tották ezt számára. Tengeri nagyhatalommá alakult, mivel orszá-gát minden oldalról tenger védte, háborúval nehezen volt sebez-hető, inkább gyarmatait próbálták - nem sok eredménnyel - elhó-dítani.

Németország és Franciaország szomszéd államok, így afegyveres konfliktusok gyakrabban terhelték meg a két ország vi-szonyát. Franciaországnak is tekintélyes gyarmatok álltak rendel-kezésére, bár ez meg sem közelítette az angolokét. Németország,aki csak később ismerte fel a gyarmatok jelentőségét, még keve-sebb gyarmat felett rendelkezett, amelyhez természetesen hozzá-járult az egységes Németország késői kialakulása is. Így érthető,hogy Anglia olyan kereskedelmi előnyökhöz jutott, amellyel amásik kettő nehezen versenyezhetett. Németország rendkívül fe-gyelmezett munkaereje, magasfokú szervezettsége, nem különbenaz egyre fejlettebb technológiája az ország versenyképességét ál-landóan növelte. Érthető, ha a franciák, még inkább az angoloknövekvő féltékenységgel figyelték, és mindent elkövettek ennekmegakadályozására.

Korábban egymás közötti közvetlen háborúkkal igyekeztek anémet fejlődést akadályozni. A századforduló idején azonban adiplomáciai tevékenység kifinomulásával már közvetett módonprovokálták. Kapóra jött ehhez, hogy Oroszország érdeklődésenövekvő mértékben fordult Európa felé. Ha azt mondjuk, hogy agermanizmus gyökerei egész Európában megtalálhatók, úgy az isigaz, hogy a szlávizmus is jelen van az egész kontinensen és je-lentős bázisokkal rendelkezik. Csak a fontosabbakat említjük:

Szerbia, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia. Ezekből tekin-télyes rész helyezkedett el az ezeréves Magyarország területén.Magyarország pedig ebben az időben az Osztrák-Magyar monar-chia, ezzel együtt a német nyelvterület erős tagállama.

Németország izmos ipari állammá vált, ahol már fékezni kellaz expanziós törekvéseket. Az Osztrák-Magyar monarchia rend-kívül stabil és fejlett gazdasági szervezet.

Oroszország elmaradott feudális állam, amely - mint a múlt-ban is - ebben az időben is gazdasági erejét és az ország védelmiszükségleteit meghaladó hadsereget tart fegyverben. Helwald Fri-gyes: A föld és népei c. munkájában már 1879-ben így ír Orosz-országról: "Poroszországot kivéve, Európában a militarizmus se-hol sem emészt meg annyit, mint ez országban." Saját szellemitőkéjéből képtelen az ország iparosítását fejleszteni. A nagyher-cegek azonban felismerték a fejlett ipari technológia hatalmaselőnyét. Látva a németek és a monarchia rohamos fejlődését, el-határozzák fellazítását. Már ebben az időben is komoly és ügyeshírszerző apparátussal rendelkeznek. Különleges képességet árul-nak el nyílt és titkos lázítások szításában. Már az 1903. június 11-i belgrádi királygyilkosságban is benne volt a kezük.

Ápis (Dragutin Dimitrijevics) ezredes vezetésével ugyanisszerb katonatisztek hajtották végre. Az ok kézenfekvő: a meg-gyilkolt Obrenovics Sándor osztrák orientációjú uralkodó volt. Ahelyére segített Karadjordjevics Oroszországtól remélte boldogu-lását. Egyébként 1914-ben Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyil-kolását is Ápis ezredes vezetésével hajtották végre, ugyancsak azoroszok megbízásából.

Ferdinand May így ír erről:

Hartwig, belgrádi orosz követ panaszolja Strandmannkövetségi tanácsosnak: "Artmanov katonai attasé úr alegszorosabb kapcsolatban áll az otthoni urakkal, akik aszárazföldi hadsereget és a haditengerészetet irányítják.Ezek pedig háborúra áhítoznak; amúgy durr bele vígan!Hogy megszabaduljanak minden gondtól. Hát csoda,hogy Artmanov ezredes révén közvetlen állnak Ápis ez-redessel? Vele tartanak tűzön-vízen át. Én csak különc

vagyok itt, fékezem a dolgok menetét: a szekér fáradozá-saim ellenére szakadék felé rohan."

Később így folytatja:

"A nagyhercegek a tőzsdejátékot még a rulettnél is job-ban kedvelik. Részvényekkel spekulálnak, részesednek aPutyilov- haszonból. Nem titok, hogy a Putyilov- művek-ben ágyúkat gyártanak. Az uraknak hadi részvényeikvannak és ezek minden feszültség nyomán egyre értéke-sebbek. A német határon tartott hadgyakorlatok csakfeljebb viszik az árfolyamokat."

House amerikai ezredes, aki Wilson elnök megbízásából1914 júniusában Európában járt a politikai helyzet tanulmányozá-sa céljából, a következő jelentést teszi:

"Mihelyt Anglia hozzájárul, Oroszország és Franciaor-szág megtámadják Németországot és Ausztriát."

House ezredes azonban csak a pillanatnyi állapotot tudta re-gisztrálni. Arról bizonyára nem sokat tudhatott, hogy Pétervárottmár 1907-ben Nicholson, angol nagykövet és Izvolszkij oroszkülügyminiszter egyezményt írtak alá. Ezzel tulajdonképpen márki is alakították azokat az erővonalakat, amelyek 1914-ben szem-ben állottak egymással. A szerződés tulajdonképpen az ázsiai ér-dekszférák felosztásáról. (Tibet, Perzsia, Afganisztán) intézkedett.Ma már nem kétséges, hogy az első világháborút előkészítő szer-ződéssorozat kezdő és igen fontos eleme volt.

Aligha lehet véletlen, hogy a megállapodást említve Lenin ismegjegyezte: "háborúra készülődnek Németország ellen." Ez aszerződés jelentette a cári birodalom végleges elkötelezettségétAnglia és Franciaország felé.

Ugyanígy németellenes céllal kötötték meg az 1904-es angol-francia úgynevezett entente cordiale szerződést, amely ugyancsakgyarmati osztozkodás (Afrika) jegyében született. Az igazi céljaazonban ennek a titkos megállapodásnak is a németek elleniegyüttműködés volt.

AZ I. VILÁGHÁBORÚ KIPROVOKÁLÁSAA franciák, de leginkább az oroszok minden áron keresték a

leszámolást Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával.A franciákat a németek gazdasági fejlődésének megtörése sar-kallta, míg az oroszok az Osztrák-Magyar Monarchia fellazításamiatt tartották szükségesnek a mielőbbi háborút, remélve, hogyannak következményeként megkaparinthatják érdekterületeinekegy részét, főképpen a szláv lakta területeket. A háború során hát-rányos szövetség kialakulására nem kell számítania, hisz Angliamár eddig is biztatta a monarchia és Németország elleni fellépés-re. Az orosz- francia-angol szövetséggel szemben Európában mégcsak megközelítő összefogás sem jöhet létre.

A monarchiának agg uralkodója van. Családi tragédiák soratörte meg egykori hatalmas energiáját. Rudolf fia öngyilkosságaután a trón öröklése körül bizonytalanság lép fel, mivel közvetlen,uralkodásra alkalmas leszármazottja nem maradt. A választás Fe-renc Ferdinándra esett, aki rendkívül energikus egyéniség. Míg azagg uralkodó birodalmi politikát folytatott, addig Ferenc Ferdi-nánd inkább hajlott az osztrák politikára. Nem is titkolta, hogy amonarchia átrendezésére, megreformálására törekszik. A nemze-tiségek közül leginkább a csehek állnak közel hozzá.

Az oroszoknak kapóra jött a szerbiai hadgyakorlat, Szerbiá-nak ebben az időben orosz orientációjú vezetése van. Amint máremlítettük, az oroszoknak Ápis ezredes vezetésével olyan terrorszervezet áll itt rendelkezésére, amely 1903-ban még saját kirá-lyát is meggyilkolta. A kínálkozó alkalmat ki kell használni!Olyan helyzetet kell teremteni, amely a kor szokásai szerint csakfegyverrel bosszulható meg. A hadgyakorlatot maga a trónörökösvezeti. Két legyet egy csapásra! Megszabadulnak a monarchiaközeli szigorúbb vezetésétől, ugyanakkor a trónörökös meggyil-kolásával olyan helyzet áll elő, amelyet a monarchia nem hagyhatszó nélkül. Ha a kártyákat ügyesen keverik, a monarchia kényte-len lesz háborút indítani.

Az orosz terveket a sors is segítette. A monarchia rendőrségemegtudott néhány gyanús momentumot a készülő merényletről.Ezeket a trónörökös tudomására is hozták, s óvták a személyesrészvételtől. Makacssága azonban leszerelte a józan érveket.

Elhatározását nem változtatta meg. A tragédia, mint a sorskiszámított és megmásíthatatlan akarata bekövetkezett. A monar-chia vezetői a szükséges lépéseket illetően tanácstalanok. Mindenirányból szélsőséges javaslatok hangzottak el. Végül is abban ál-lapodtak meg, hogy szigorú, de teljesíthető ultimátumot intézneka szerb kormányhoz. Ha az az ultimátumban foglaltakra pozitívanreagál, a merénylet kivizsgálásában együttműködik a monarchiavezetésével, úgy azt el kell fogadni. Ezzel a császári udvar elég-tételt kap.

Berchtold külügyminiszter palotájában 1914 július 19-én le-zajlott minisztertanácson alkották meg a Szerbiának küldendőjegyzék szövegét. Ezt követően elsőnek Bilinski beszélt FerencJózseffel. A beszélgetést később Kauner előtt részletesen ismer-tette. Tőle tudjuk, hogy többek között ezeket mondotta a császár-nak:

"Őfelségének most egy fontos lépést kell jóváhagynia,amelyből - úgy vélem európai háború keletkezhet." Acsászár így felelt: "Bizonyosan, hiszen lehetetlen, hogyOroszország ezt a jegyzéket érvényesülni hagyj a.'

De álljunk itt meg egy pillanatra! Az oroszok monarchia el-leni összeesküvése, bármilyen paradox, bármilyen károkat oko-zott, s máig jóvá nem tett igazságtalanságot zúdított Magyaror-szágra. Mint magyar ember némi kárörömöt mégis érzek FerencJózsef és az akkori osztrák hatalmasok iránt. Hiszen az 1848-asmagyar szabadságharc leverésére - amellyel ők már nem tudtakmegbirkózni - maguk kérték az oroszok segítségét, tudomásul vé-ve, hogy eszközül való felhasználásuk egyben politikájuk részévéis tette azokat. Az oroszok pedig igen ügyesen lestek az osztrákokkártyáiba. Igaz, a politikai számla kiegyenlítésére több, mint hat-van év haladékot adtak. De akkor igen nagy árat fizettettek érte. Abirodalom a kis Ausztriává zsugorodott, s valószínű végleg töröl-ték az európai hatalmak sorából.

Életfilozófiájukban sokan hisznek a karmikus erők működé-sében. Nem szégyellem, bizonyos mértékben magamat sem tu-dom kivonni hatása alól. A Karma szerint minden emberből, em-bercsoportból, népekből, országokból, hatalmakból kiinduló min-den cselekményt előbb-utóbb követ a cselekmény természetének

megfelelő bűnhődés vagy megszentelés. Bármilyen furcsa, erre afizika is megdönthetetlen bizonyítással szolgál.

A fizikusok szerint az egyensúly érdekében minden valami-lyen irányban megnyilvánuló erővel szemben áll egy azonosmértékű, de ellentétes irányú erő. Sok magyar hazafitól hallottam,hogy Ferenc József élete legnagyobb bűnét azzal követtel el, hogykivégeztette a tizenhárom aradi vértanút, az 1848-as magyar sza-badságharc tábornokait. Ezért családjában tizenhárom katasztro-fális csapást kellett elszenvednie. Akárhogy is van, történelmitény, hogy későbbi magyarok iránti joviális magatartása és másemberi kiválósága ellenére balsorsa élete végéig nem hagyta el.

E kis kitérő után kanyarodjunk vissza a Ferenc Ferdinándmeggyilkolását követő eseményekhez.

A jegyzék, vagy nevezzük ultimátumnak – amelyet a monar-chia kormánya küldött a szerb kormánynak – hangjában valóbanszigorú volt, de maga a tartalma egyáltalán nem mondható annak.A szigorú hang az adott szituációban teljesen jogos volt. Az a kö-vetelés, hogy a nyomozásban a monarchia rendőrsége is részt ve-hessen, még mai felfogásban sem kifogásolható, de nem ellenke-zett az adott kor elfogadott normáival sem, hiszen ilyenre más or-szágok esetében is volt példa. (Pl. Lengyelország, Franciaország).Biztosak lehetünk abban, hogy fordított esetben sokkal szigorúbbfeltételeket szabtak volna. Gondoljunk csak arra, hogy Izraelnyíltan hirdeti ma is, hogy zsidók ellen a világ bármely pontjánelkövetett merénylet megtorlására – még ha azok nem is izraeliállampolgárok – joga van. Amikor Giesl, a monarchia belgrádikövete 1914 július 23-án Pacu pénzügyminiszternek, aki a távol-lévő Pasic miniszterelnököt helyettesítette, átadta a Ferenc Ferdi-nánd meggyilkolása miatt készített jegyzéket, azonnal összehívtaa fővárosban tartózkodó minisztereket. Rövid tárgyalás után ma-gához kérette az orosz ügyvivőt, Strandtmann-t és tájékoztatta ajegyzék tartalmáról. Kérte Oroszország védelmét, aki ezt nyom-ban továbbította Pétervárra. Július 25-én délelőtt a cár elnökleté-vel összeült az orosz minisztertanács és megerősítette a már előzőnap, vagyis július 24-én hozott határozatot, miszerint július 26-tólaz országot részlegesen mozgósítják.

Maydell cári tábornok a cár utolsó szárnysegéde Sztálin bör-tönében elmondta társainak, hogy a július 26-i titkos mozgósítási

programot a Pétervártól távol eső garnizonok már néhány nappalkorábban megkapták. (1) feltehetően még a monarchia jegyzéké-nek átnyújtása, vagyis július 23-a előtt. Elmondja még, hogy azorosz mozgósítás 4-5 nappal is megelőzte a német mozgósítást.Szerinte a mozgósítást Miklós cár csak környezete nyomására –főleg Miklós nagyherceg hatására - utólag írta alá. Amint látjuk,az oroszok nem vesztegették az időt.

A monarchia csak július 28-án rendel el részleges mozgósí-tást. Mindezektől függetlenül Szazanov orosz külügyminisztermár a jegyzék átvétele előtt kijelentette a pétervári angol nagykö-vet előtt, hogy egy Belgrádnak szóló osztrák ultimátummal szem-ben Oroszország nem maradhat közömbös és esetleg katonairendszabályokat foganatosítana. Az általános mozgósítást is leg-korábban az oroszok rendelik el, július 31-én. A franciák au-gusztus 1-én, a németek csók augusztus 2-án. A háborút pedig amonarchia ennek ellenére a legkésőbben, augusztus 5-én üzentemeg Oroszországnak.

Az eseményeket háttérből mozgató angolok elégedettek afejleményekkel. Ideje, hogy nyíltan is színre lépjenek. 1914 au-gusztus 14-én Bécsből jelentik a Magyar Távirati Irodának:

"Sir Maurice de Bunsen brit királyi nagykövet ma meg-jelent a Császári és Királyi Külügyminisztériumban, éskijelentette, hogy Franciaország Ausztria-Magyarországgal háborús állapotban levőnek tekintimagát, mert Ausztria-Magyarország háborút visel Fran-ciaország szövetségese. Oroszország ellen, és Francia-ország ellenségét, a német birodalmat támogatja.Egyúttal kijelentette a brit királyi nagykövet, hogy te-kintettel Franciaország magatartására, Nagy-Britanniais hadiállapotban levőnek tekinti magát a monarchiá-val.” (2)

Íme! Angliának semmi oka nincs, hogy hadat üzenjen a mo-narchiának, hisz az angol érdekeket soha nem sértette. Ehhez neki"Franciaország magatartása" elegendő alapot nyújt. És Francia-ország? neki sincs semmi oka rá, hiszen a monarchia az ő érde-keik ellen sem tett keresztbe semmit, de hát ő Oroszország szö-vetségese. És a németekre is haragszik. Ők is "kellő alapnak"

tarják ezeket a háborúhoz. Hát Oroszország? Neki ugyan mi okalehetett a monarchia és Németország ellen fellépni? Hiszen oroszérdekeket sem sértett egyik hatalom sem. Szerbia? Hiszen azokatéppen ők ingerelték a monarchia ellen.

Az előzmények ismeretében azt hiszem nem nehéz eldönteni,hogy kit terhel a felelősség a háború elindításáért. A monarchiát-e, Németországgal, vagy Oroszországot Angliával, és Franciaor-szággal. Ne felejtsük el, hogy verekedés alkalmával nem mindenesetben az a kezdeményező, aki elsőnek üt. Nagyobb a felelőssé-ge annak, aki ellenfelét olyan helyzetbe hozza, hogy az kénytelenütni. Az angol Mac Donald is így nyilatkozik erről 1924-ben aNépszövetség őszi ülésszakán:

"Nagyon nehéz egy háború esetén meghatározni, ki atámadó. Ezt csupán ötven év múltán a történész tudjamajd megállapítani, nem pedig azonnyomban a háború-ban részt vevő államférfiak."

Neki pedig igazán elhihetjük!Minden esetre a monarchia a trónörökös meggyilkolásával

megkapta a kegyelemdöfést. Majd amikor II. Vilmos német csá-szár nem hagyott kétséget aziránt, hogy a monarchia mellé áll –aligha is tehetett egyebet – Anglia és Franciaország elégedettendörzsölhette kezeit. Végre leszámolhatnak a germán konkurenci-ával!

Hogy eziránt semmi kétségünk se maradjon, nézzük meg azelső világháború következményeit, amely teljes mértékben iga-zolni fogja a fenti megállapításokat.

AZ I. VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZÉSEMagának a világháború lefolyásának ismertetése túlnő köny-

vünk keretein. De azt hiszem erre nincs szükség, hisz erre vonat-kozóan könyvtárnyi publikáció látott napvilágot. Úgy tűnik azon-ban, hogy még mindig akad ebben is újdonság, mert napjainkbanis nem egy történész veszi elő a témát és az eredménye mindigegy-egy könyv, amelyet átrágva, a történelem e területét alapo-sabban ismerő olvasó mindig talál benne valami újat. Mi még semmélyedünk bele, inkább a háború befejezését próbáljuk megvilá-

gítani. Mégis úgy érezzük a későbbiek helyes értékelése miatt új-ból az Olvasó emlékezetébe kell idézni néhány, ma már szinteteljesen elfelejtett, vagy száműzött momentumot.

A német hadvezetésnek a mai napig legfőbb törekvése a két-frontos háború elkerülése. Sajátos geopolitikai helyzetüket figye-lembe véve ez megalapozott és helyes. A francia és vele szövet-séges angol haderő hadba lépésével azonban ez a helyzet sajnoskialakult. A német politika előtt az a feladat állt, hogy visszaállít-sa az egyfrontos hadviselést. Arra nyilván nem gondolhatott,hogy Franciaországot és Angliát iktassa ki, hiszen most léptek bejól felszerelt katonai erőkkel. A helyzet tehát kézenfekvő. Vala-milyen módon ki kell vonni Oroszországot a háborúból. Ez bi-zony nem ígérkezett könnyű feladatnak. A német vezérkar azon-ban, élén Ludendorff-fal megbirkózott vele, és meg is oldotta.Helyénvaló itt megjegyezni, hogy a történelem későbbi évtizedei-ben a németek nagyon drága árat fizettek érte.

A terv és kivitel rendkívül érdekes, megérdemli, hogy néhányoldalon foglalkozzunk vele.

Lundendorff, az orosz tömegek lelki alkatára építette fel ter-vét. Már a múlt században is ismert volt az orosz nép jellemzőgondolkodásmódja, amelynek fő motivációja az emberi egyenlő-ség fogalma. Már Jókai Mór nagy magyar író írásaiban is találunkerre adatot, amelyek pedig jóval az 1917-es forradalom előttíródtak. Lássuk csak egy rövid részletét az "Egy vén orosz katonameséjéből" c. regényének:

"Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nemvoltunk megelégedve a világ folyásával, a szent orosz bi-rodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden emberszabad lévén, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg azég benneteket ezen veszélyes nyavalyától."

Nagy Katalin cárnőről feljegyezték, hogy íróasztalán tartottaa francia forradalmár Voltaire mellszobrocskáját, sőt arcképét isőrizte. Pedig ő aligha nevezhető forradalmárnak. Ezek az eszmékmégis tetszetősek voltak számára

Tulajdonképpen az 1905-ös forradalom is ennek jegyébenrobbant ki.

A nincstelen néprétegek számára oly szívderítő államkapita-lista gondolkodás vezére: Lenin, ebben az időben emigrációban élSvájcban. A német vezérkarnak kapóra jött az oroszországi polgá-ri demokratikus forradalom kitörése, egyáltalán a forradalmimegmozdulás, amely a fronton is megkönnyítette helyzetüket. Anémet vezérkar tervei szerint Lenint Németországon át, Finnor-szág felé zárt vasúti vagonban szállítják Oroszországba. Feladatalesz, hogy a már kitört forradalmi mozgalom élére álljon, és jut-tassa azt győzelemre. Meg is állapodnak Leninnel, hogy hatalom-ra jutása után békét köt Németországgal.

Balla Antal: A legújabb kor világtörténete című, 1932-benkiadott könyvében megemlíti, hogy Lenin Ludendorff vezérkarifőnök segítségével jutott haza Oroszországba. De sokkal közeleb-bi utalásra is hivatkozhatunk. Dolmányos István, 1979-ben meg-jelent: Ragyogó Október című könyve, bár nagyon politikusan, deemlítést tesz róla, hogy "Lenin a német hatóságok engedélyévelNémetországon átutazott Oroszországba."

Szolzsenyicin a Gulág szigetcsoport című könyvében közli,hogy Lenin a forradalom győzelme után az orosz egyházakbólbegyűjtött nemesfém kegytárgyakat Németországnak ajándékoztagazdaságának segélyezésére.

Amint látjuk, minden segítségnek ára van!A Szovjetunió sokáig makacsul tagadta ezeket a tényeket,

pedig abban az időben ez közszájon forgott és senki sem kételke-dett benne. Számos, a két világháború között kiadott regény isérinti az eseményt. Némelyek finomabb hangvétellel, mások szó-kimondóbban írnak róla. Idézzünk néhány sort Bruno Brehm: Ezlett a vége című történelmi regényéből. Ő ugyan finoman, de fél-reérthetetlenül utal a németek Leninnel való spekulációjára. Ami-kor Miklós cárt családjával a kivégző pincébe kísérték, azt hittékismét el akarják őket valahová szállítani. A cárné így szól férjé-hez:

Niki, attól félek, hogy megint Moszkvába akarnak vinnibennünket, mint annak idején Tobolszkból, hogy a béke-szerződést aláírd. Most, hogy meggyilkolták a német kö-vetet, a németek tudni fogják végre, hogy csak olyanszerződés érvényes, melyet te írsz alá. És ezt nem szabad

megtenned! A németek maguk szabadították országunkraezeket az embereket.

"Ezeknek az embereknek" Oroszországra való szabadítása,aligha igényel további magyarázatot.

Sokkal szókimondóbb a Csehszlovákiában élő Neubauer Pál,aki a Mi közöm hozzá? című regényében foglalkozik az esemény-nyel. A történelmi regényt a Pozsonyi Toldi-kör megbízásából aFranklin Társulat Budapest adta ki név nélkül, két kötetben. Az I.kötet 68. oldalán olvasható Helmont Frigyes és Dsugasvili (Sztá-lin) vitája. Idevonatkozó részét szó szerint kiemelhetjük:

"A gyomor és az emésztés apostola Lenin, és a kézzel-fogható lélek az ő számára az ülep. Ismerd el, hogy ez azértékek legzseniálisabb átértékelése... hogy én is irodal-mi ismeretekkel kérkedjek. Szent Oroszország brávóttombolt, amikor ez a gyalázatos fenegyerek a korgógyomorról szóló bullával kezében kiugrott a leónozottvasúti kocsiból, ebből a történelmi nevezetességű marha-szállítóból, amelyet a német vezérkar lepecsételt... A ko-csiból dögletes bűz áradt."

Nem tagadhatjuk, hogy az azóta szuperhatalommá váltSzovjetunió számára ideológiai és politikai hatalmának ily módonvaló eredeztetése meglehetősen kellemetlen, de ettől a tényekmég nem változnak meg. Végtére is a szovjet hatalom megszüle-tése ennél még sokkal kínosabb eseményekkel is büszkélkedhet.A Lenin örökébe lépő Sztálin pedig szabályos bűnöző volt. Posta-rablói tevékenységét még Amerikában élő lánya is kénytelen voltemlékirataiban elismerni, ahhoz, hogy a korabeli ismeretekkelrendelkező nagyközönséggel könyvét egyáltalán komolyan vetes-se. Sztálint halála után ugyan elmarasztalták hatalmi örökösei, denem ezért! Hanem személyi kultuszáért, amely nem más, mintbűnöző hajlamának öregkori őrültségében való újbóli fellángolá-sa. Bár fiatalabb korában sem bánt kesztyűs kézzel sem alattva-lóival, sem munkatársaival. Hogy hány embert küldetett a másvi-lágra, azt csak a GPU senki által hozzá nem férhető adataiból le-hetne, ha egyáltalán meg lehetne tudni.

Lenin viszont korrektül megtartotta ígéretét. Tudjuk, hogy aBreszt-Litovszk-i béke megkötését még leghűbb hívei, közvetlenmunkatársai is ellenezték, de ő keresztülhajtotta.

Wilson amerikai elnök 1917 január 23-án 14 pontból állónyilatkozatot tett közzé, amelynek fő mondanivalója a ma is sokathangoztatott, népek önrendelkezési jogának biztosítása. A háborúekkor még két, vagy akár háromesélyes. Az amerikai nyilatkozatőszintének látszik, hiszen Amerikának nincsenek gyarmatai. Anemzetek a békés politikai és gazdasági együttműködésének le-hetősége érdekében szükségesnek is látszott a 14 pontban lefek-tetett elvek valóra váltása. Csalárd módon Németországot abban atévhitben ringatták, hogy a békeszerződést a WILSONI elvek 27.pontja alapján kötik meg. Ez ügyben 1918. október 3-a és no-vember 5-e között egyeztető jegyzéket is váltottak, amelynekalapján következett be a németek fegyverletétele. (!) A németeksajnos lépre mentek, komolyan vették. Wilson elnök szövetsége-sei: Anglia és Franciaország pedig csak eszköznek tartották. Awilsoni 14 pont alapján Amerika hadbalépésével a németek mél-tán hihették, hogy igazságos békekötésre nyílik lehetőség. Ennekreményében idő előtt javasoltak fegyverszünetet, amit ellenségeialaposan kihasználtak. A fegyvertelen Németországra aztánrákényszerítettek egy olyan békeszerződést, amely a Wilsonibiztosítékokból semmit sem tartalmazott.

A brit külügyminisztériumban 1918 július 31-én megtartottvilágbirodalmi miniszterelnöki értekezleten az angolok követel-ték: Létre kell hozni az ellenséges országoktól való gazdaságifüggetlenséget. Vámuniót kell kiépíteni, amelybe valamennyiszövetséges állam beletartozzék, hogy a német ipart tartósan le-törje. Nincs értelme, hogy a németeket megverjék a csatatéren. ésaztán békekötés után újra beengedjék az áruikat. A szövetségesminiszterelnökök és külügyminiszterek 1918 október 29-én meg-tartott Quai d'Orsay értekezletén a német fegyverszüneti kérelemmegtárgyalása során megkérdezték Wilson elnök megbízottjátHouse ezredest, ha a fegyverszüneti megállapodás amerikai terve-zetét elfogadják, ezt Amerika úgy fogja-e föl, hogy Wilson elnöknevezetes 14 pontját is elfogadják? House természetesen igennelválaszolt.

A franciák és az olaszok, de különösen az angolok erről hal-lani sem akartak. Lloyd George angol miniszterelnök oda sem fi-gyelt a kommentátorokra. Ő elsősorban a 2. pontban volt érdekel-ve: "Korlátlan hajózási szabadság a tengereken..." Nem! Angliailyent sohasem fogadhat el.

Angliának, mint tengeri hatalomnak a háború befejezésévelaz alábbi feltételei voltak:

1. A német flotta megszerzése, vagy elpusztítása2. A német gyarmatok elkobzása3. A német külkereskedelem megbénításaA békekötés során mindhárom feltételt elérték. Németország

és a monarchia fegyverszüneti javaslata jelzi, hogy a világháborúa végéhez közeledik. A wilsoni 14 ponttal a németekettőrbecsalták. A magasztosnak látszó elvek nemcsak a kormánytingatták meg, hanem főképpen a háborúba belefáradt, elcsigázott,népet a hátországot. Úgy látták, hogy békedemonstrációkkal ki-kényszeríthetik a kormány békülékenységét, a háború befejezését.

Előbújtak a németek oroszországi vetésének hazai hajtásai. Aforradalmi jelenségek teljesen megbénították a hátországot. Anémetek maguk is benne vergődtek az oroszoknak állított csapdá-ban. A kommunista forradalmi hangulat átterjedt a monarchiárais. Magyarországon pedig kihasználva a végelgyengülést, kikiál-tották a Tanácsköztársaságot.

Szorult helyzetükben a németek számára nem maradt más,mint bízni a 14 pontban lefektetett elvek mielőbbi érvényre jutta-tásában. Hogy ez mennyire így volt, azt meggyőzően érzékeltetivelünk a már idézett Bruno Brehm is. A párizsi békeszerződésaláírása előtt egy dialógus során Conger amerikai ezredes így vé-dekezett Brockdorff-Rantzau német kancellárral szemben, aki azamerikai elnök 14 pontjára hivatkozott:

"Ön elfelejti – mondta az ezredes szinte ellenségesen –hogy a 14 pontot olyan időben fogalmazták meg és hoz-ták nyilvánosságra, amikor Németország még hatalmitényező volt, amellyel számolni kellett. Németország tel-jes vereségével a négyes szövetség szétbomlásával, Né-metország teljes legyengülésével Wilson értékes támasztvesztett el.

- Németország maga okozta ezt a legyengülést – felelteBrockdorff-Rantzau – mert bízott az Ön elnökének sza-vaiban. De az elnöknek még mindig lett volna alkalma azÖn által most szemünkre vetett legyengülést megakadá-lyozni, ha idejében feloldották volna a blokádot. Egyet-len olyan szót sem írok alá, mely a 14 pontban foglalta-kat túllépi.

Az ezredes felállt: – Szeretném elkerülni, hogy ezt je-lentenem kelljen. – A gróf is felállt, keményen az ezredesszemébe nézett és minden szót külön hangsúlyozva ígyszólt:

- Ön nemcsak ezt az elhatározásunkat közölheti elnöké-vel, de azt is hozzá teheti, hogy az elnök megszegte aszavát és hogy én abban bíztam, hogy betartja."

Valóban az amerikai elnököt az angolok és franciák kiját-szották. Csakhogy Bruno Brehm akkor még nem látta, hogy a 14ponttal Wilson nem a németek helyzetét kívánta könnyíteni, ha-nem a magasztos elvek ürügyén a saját érdekeit akarta realizálni.Ugyanazt szerette volna biztosítani Amerika számára, mintRoosevelt az Atlanti Chartával. Csakhogy a kor technikai színvo-nalát mérlegelve. Anglia, Németország és Franciaország geopoli-tikai helyzetét. Amerika még nem tudta rákényszeríteni akaratáttávoli szövetségeseire. Akkori termelési kapacitása még nem voltolyan nagy fölényben szövetségeseinél, mint a II. világháborútközvetlen megelőző időszakban. Pedig Amerika is azért lépetthadba Anglia és Franciaország oldalán, mert részesedni szeretettvolna valamilyen formában az európai koncból, de egyúttalWilson elnök újraválasztásához is szükségesnek látták az elnöktanácsadói. A háború végén viszont előállt az az érdekes helyzet,hogy az amerikai elnök által a 14 ponttal elindított politikai tranz-akció minden előnyét, eredményét Anglia, Franciaország és rész-ben Olaszország aratta le. Ilyen körülmények között megértjükWilson elnök és az amerikaiak sértődöttségét, amely akkora volt,hogy a Wilson által szinte vallási fanatizmussal létrehozott Nép-szövetségbe végül be sem léptek, mondván, hogy az I. világhábo-

rú utáni osztozkodást nem az igényeik szerint rendezték, így őkezért ország-világ előtt felelősséget nem vállalnak. Ezzel tulaj-donképpen kimondatlanul is elismerték Trianon igazságtalansá-gait. De éppen ezzel a magatartásukkal vezették félre Hitlert, svele a németeket. Amerika politikai inkorrektségéről a II. világ-háború során kialakult helyzet elemzésénél még meggyőződhe-tünk. De erről később lesz szó.

AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI RENDEZÉSA fegyverek elhallgattak. Az egykori szövetséges hatalmak

országaiban a vesztes háború nyomán teljes a zűrzavar, amelyekközepette a békeszerződéseket megkötötték. Megkötötték? Aláír-ták. A békefeltételek kölcsönös elfogadásáról természetesen szósem lehetett. A győzők diktálták a feltételeket, a legyőzöttek alegkisebb mértékben sem mérlegelhették. Németországot meg-fosztották gyarmataitól. Elszász-Lotharingia Franciaországhozkerült, németlakta területek kerülnek Lengyelországhoz, Belgi-umhoz és Csehszlovákiához. Hadi- és kereskedelmi flottáját el-kobozták, vagy megsemmisítették. Hatalmas jóvátétel, a piaci le-hetőségek teljes elzárása. A későbbiek során Poincare francia mi-niszterelnök utasítására a Rajna-vidéket, Németország legfonto-sabb iparvidékét produktív zálogként, békeidőben, 1923-ban afranciák katonailag megszállták. Így akarták biztosítani a jóvátételbehajtását. Ezzel a régi német-francia szén és vasérc-vitát a ma-guk javára el is döntötték. Poincare természetesen akkor nemgondolt arra, hogy ezzel tökéletesen egyesítette a németeket bal-oldaltól a jobboldalig. A tőkések és a munkások passzív ellenál-lást tanúsítottak. A megszálló csapatok katonai bíróságai sokévesbörtönre ítélték a nagyiparos Kruppot és Thyssent, de felelősségrevonták a hatóságok rendelkezéseit be nem tartó munkásokat is.

Németországot a keleti, a nyugati és déli határain fekvő álla-mok szövetsége tartotta bilincsben. Keleten: Lengyelország és akisantant országai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia).

Nyugaton Anglia intenzív támogatásával Franciaország ésBelgium, délen pedig Olaszország. A kiszabott hatalmas pénzbenijóvátétel célja nemcsak az volt, hogy Németország fizesse meg agyőztes hatalmaknak a háborúval okozott károkat, hanem az is,

hogy azok technológiai és gazdasági fejlesztését ebből a könnyűforrásból finanszírozzák, és egyúttal az ellenséget gazdaságilagvisszavessék, tönkretegyék. Az európai és világgazdasági folya-matokból teljesen kiiktassák. A győztes antant hatalmak, de külö-nösen Franciaország Németország kiszipolyozásában nem ismer-tek határt. Olyan nagymértékű jóvátételt követeltek, amelyeknekteljesítése csak 1985-ben járt volna le. Ugyanezt a politikát al-kalmazták Németország volt szövetségeseivel, Ausztriával. Ma-gyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal szemben is. A haj-dani ellenség módszeres tönkretételét elsősorban Anglia és Fran-ciaország hajtotta végre, de minden sértődöttsége ellenére el-nyerték ehhez az Egyesült Államok támogatását is.

A politikai helyzet felmérhetetlensége következtében az ame-rikai kongresszus megtagadta a versaillesi szerződés és az ebbőlszármazó következmények jóváhagyását. Amint ma már tudjuk,ez nem akadályozta meg abban, hogy a második világháború kitö-rése után azonnal az angolok segítségére siessen Németország el-len, sőt a háború későbbi szakaszában még a saját támaszpontjaiellen támadó Japán legyőzését is másodrangúnak tartotta, hogymielőbb legyőzhessék Németországot.

Annak érdekében, hogy a német népből minél több pénztsajtoljanak ki, nem darabolták fel Németországot, meghagytákegységes államnak, de kihasították testéből a lengyel folyosót ésDanzigot szabad várossá nyilvánították. Ez a megoldás nélkülö-zött minden józan logikát. De ilyesmit kár is lett volna tőlük vár-ni. A maguk részéről természetesen megvolt ennek az ésszerűt-lenségnek a gondosan felépített, gonosz stratégiája. A németekszámára olyan helyzetet teremtettek, amely alkalmas volt arra,hogy idegeiket a nekik tetsző időben felborzolják és provokálják akormányt. Ezt a szerencsétlen alkotást szándékosan kreálták, an-nak érdekében, hogy Németország renitenskedése esetén itt hábo-rúba ránthassák. Bármennyire szeretnénk is, semmiféle épkézlábmagyarázatot nem tudunk rá találni. Amint később látni fogjuk,ugyanilyen ravasz szándékkal szabályozták a II. világháború utánBerlin státuszát is.

Annak ellenére, hogy a húszas években Anglia és Franciaor-szág megkötötte Németországgal a locarnói egyezményt, amellyellehetővé tették belépését a Népszövetségbe. A másik oldalon

megerősítették a Németország ellen irányuló "egészségügyivesztegzár"-at. Ezen kívül naponta ezernyi aprósággal kihívóanhangsúlyozták Németország megalázó helyzetét, nem kis pszi-chológiai kárt okozva ezzel.

A szovjet ihletésű propaganda nem győzte szajkózni, hogyHitleréket a nagytőke juttatta hatalomra. Így volt-e vagy sem,afelett felesleges is vitatkozni, inkább azon, hogy csodálható-eegyáltalán, ha így volt?

A monarchiát ízeire szaggatták azzal, a fennkölt érveléssel,amelynek maga a wilsoni 14 pont volt a népek, nemzetiségek fel-szabadítása, önrendelkezési jogának helyreállítása. Magyaror-szágnak szemére vetették, hogy elnyomta nemzetiségi alattvalóit.Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Magyarország korabelialkotmánya, de annak gyakorlatban való alkalmazása ismagasabbrendű volt a szomszéd államok nemzetiségi politikájá-nál.

Különösen, ha figyelembe vesszük a román kormány nemze-tiségi politikáját. A nagyszámú magyar nemzeti kisebbség mód-szeres erőszakos beolvasztását és elnyomását. 1988-ban meg-kezdte a falurombolást, hogy örökre eltüntesse a több évszázadosnemzetiségi emlékeket. Érdekes módon a magyar kormány tilta-kozására az amerikai kormány képviselője kijelentette; nincsenekeszközei a román kormány falu-, és nemzetromboló magatartásá-nak megváltoztatására. Sajnos 1945-46-ban a korábban Magyar-országhoz visszacsatolt erdélyi részek Romániának való vissza-juttatásához voltak.

Szót kell még ejteni a romániai szász kisebbségről is. Ezeketa román kormány valósággal kiárusítja. A nyugatnémet kormányrészére egyszerűen pénzért eladja, mint ahogy egy ipari terméket,tárgyat szoktak. A középkorban az ilyen eljárás elképzelhetetlenlett volna, de úgy látszik a modern XX. században ez normálisállapot, hiszen a Német Szövetségi Köztársaság a keletnémetkormánytól is számtalan ott üldözött állampolgár áttelepülési en-gedélyét vásárolta meg.

Íme a fennkölt "népek önrendelkezési joga" a gyakorlatban!Az sem zavarta az új konstruktőröket, hogy a nemzetiségek

"felszabadításával" más nemzetiségeket éppen ezzel tesznek el-nyomottá. Létrehozzák Jugoszláviát. A sok nemzetiségű kreált

államot. (Megjutalmazva a szerbeket a világháború kirobbantásá-ban szerzett érdemeikért.) Román és cseh uralom alá színmagyarterületeket rendelnek. Az ötmillió cseh nép kilencmillió egyébnemzetiséget kapott. Erdéllyel a románok saját hivatalos statiszti-kájuk szerint is kétmillió magyart kaptak, de Romániához három-negyedmillió német nemzetiséget is csatoltak. Ausztria területé-ből Jugoszláviához és Olaszországhoz három és félmillió németlakost csatoltak el.

Hát ez lenne a nemzetiségek felszabadítása, önrendelkezésijogának helyreállítása?

Mi magyarok örülnénk a legjobban, ha napjainkban a Cseh-szlovákiában, Jugoszláviában, Szovjetunióban, de különösenRomániában élő magyar nemzetiségek csak olyan módon lenné-nek elnyomva, mint ahogy mi az ő nemzetiségi lakosait nyomtukel 1920 előtt. Vagy talán a nemzetiségek felszabadítása érdekébenhozták a franciák azt a szégyenletes intézkedést is, miszerint aversaillesi tárgyalásokon résztvevő magyar küldöttséget internál-ták, s a tárgyalóterembe is csak katonai kísérettel mehettek?

A legyőzött államok gazdasága teljesen szétzilálódott. Amegcsonkított országok teljesen új, lehetetlen körülmények közékerültek. Újjá kellett szervezni az ország gazdaságát, gondoskod-ni kellett az elcsatolt területek nyersanyagtermelésének pótlásáról.Magyarország elvesztette erdőinek négyötödét, majdnem az ösz-szes bányáját, legjobb termőföldjeit. Mindez természetesen súlyosáldozatokkal járt. Ennek ellenére úgy tűnik, Ausztria és Magyar-ország gazdasági nehézségeire a körülményekhez képest rövidebbidő alatt tudott úrrá lenni, mint a német gazdaság. A németeketrendkívül érzékenyen érintette gyarmatainak elvesztése. A szoci-alista tanok terjedését sokkal nehezebben, sőt azt is mondhatnánk,nem is tudta teljesen legyőzni. Az antant hatalmak kizsákmányolószigora is valamivel jobban sújtotta.

Térjünk vissza még néhány gondolat erejéig, Magyarországmegcsonkításának igazi okára. Ilyen nagymértékű területi veszte-ség az utóbbi évszázadokban egyetlen háborút vesztett országotsem ért. Az ország elvesztette területének kétharmadát: De vajonmiért? A világháború kitöréséért, vagy folytatásáért ilyen nagy-arányú felelősség terhelte volna? Szó sincs róla! TulajdonképpenNémetország és Ausztria után csak a harmad-hegedűs szerepét

játszotta. De tegyük ehhez hozzá, hogy a monarchián belül éppenTisza István magyar miniszterelnök ellenezte a legjobban a hábo-rú megindítását.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: mi okból történt Magyaror-szágnak ez a kegyetlen megbüntetése?

A nemzetiségi probléma "megoldása" hogy finoman fogal-mazzunk – nem fedi a valóságot.

A német vezérkar oroszországi vetése sajnos Magyarorszá-gon virágzott ki a legjobban. Oroszország után 1919-ben elsőnekMagyarországon győzött a proletárdiktatúra. Kikiáltották a Ta-nácsköztársaságot.

A nyugati demokráciákból - amint azt a korabeli leírásokbóltudjuk nagy sokkhatást váltott ki a bolsevik forradalom. Érthető,ha a magyarországi proletárdiktatúra ezeket a hatalmakat való-sággal megrémítette. Joggal hihették, hogy Magyarország nem-zetiségei révén e hisztéria könnyen átterjedhet a nemzetiségekanyaországaira is. Benes külügyminiszter azt terjesztette nyuga-ton, hogy Magyarországon hódít a bolsevizmus. Ezért kell a csehkatonaságnak, bevonulni a felvidékre. Mert a bolsevizmusnakolyan tömegbázisa alakulhat ki, amely egész Európát rövid, időalatt megfertőzheti, esetleg hatalmába kerítheti. Terjedési sebes-ségét a franciák saját múlt századi tapasztalatukból már ismerték.Egyszerűen nem tudtak jobbat kitalálni, mint a magyarok lehetőlegnagyobb mértékű izolálását. A hirtelen kialakult állapotok,amint látni fogjuk, ennek lehetőségét még meg is könnyítették.Így történt, hogy az elcsatolt területek határvonalait nem úgyhúzták meg, hogy a nemzetiségek kerüljenek átadásra, hanemúgy, hogy az átcsatolt területen élő nemzetiségiek éppen hogytöbbségben legyenek az ott élő magyarokkal szemben. Nem szá-mított, hogy színmagyar területek is beleesnek. A cél Magyaror-szág minél nagyobb mértékű megcsonkítása.

A térképet "átrajzoló" antant-politikusok annyira féltek a bol-sevizmus gyors terjedésétől, hogy még a megakadályozása érde-kében tett intézkedéseket sem merték nyilvánosan bevallani, ne-hogy éppen ennek ürügyén terjedjen a tűz tovább. Ezért indokol-ták Magyarország feldarabolását a nemzetiségi maszlaggal. Hi-hetővé tétele érdekében még Ausztriának is adtak belőle egy da-rabot, az ún. "Burgenland"-ot, pedig az sohasem viselte ezt a ne-

vet. Ezt a tényt Horthy Miklós Magyarország volt kormányzója ismegerősíti emlékirataiban.

Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolását kivételesennem a franciák, nem is az angolok, hanem az amerikaiak szor-galmazták. Az osztrákoknak kezdetben eszükbe sem jutott Ma-gyarországtól nemzetiségi alapon területet követelni. Az amerikaiküldöttség egyszer csak váratlanul előállt ezzel a javaslattal.Akárcsak a többi elcsatolt területek esetében is a magyar küldött-ség javasolta tartsanak népszavazást. Ezt a megoldást Ausztria istámogatta. Az 1919. július 7-i ülésen azonban az amerikai, angol,francia és japán delegáció megegyezett, hogy a térképen már be-jelölt területeket népszavazás nélkül átcsatolják Ausztriához.

Az ott élő népek akarata? Wilsoni elvek? Ugyan kit érdekeltez, a magyar küldöttségen kívül?

Különösen a franciák féltek a bolsevizmus európai elterjedé-sétől. Ismert dolog, hogy az első világháború kaotikus befejező-dése idején a függetlenségüket kivívó lengyeleket fegyveresen issegítették. Majd valóságos nagyhatalommá növelték mint Orosz-ország, mint Németország rovására.

De a győztesek igazi félelmét nem a bolsevista ideológiai ta-nok okozták. Ez csak idegességük palástolását szolgálta. Tudottdolog volt, hogy a kommunisták oroszországi hatalomra juttatásaa németek műve volt. Attól tartottak, hogy az események irányítá-sa is a szülőanya német nagyvezérkar kezébe került. Az új oroszvezetés ellen azért léptek fel, mert kivonta Oroszországot a hábo-rúból. Az Egyesült Államok sem a bolsevikok megdöntéséreküldték csapataikat 1918-ban Oroszországba, hanem Angliával ésFranciaországgal együtt a németek elleni erőfeszítés céljából. Úgygondolták a bolsevikok ezeknek az "intervenciós" csapatoknak asegítségével hajlandóak lesznek majd fegyvereiket a németek el-len fordítani. Ezzel pedig a bolsevista ideológia is megszelídíthetőlesz majd, különben a veszélyes tan a hosszú háború szülte nyo-morúság hátán gyorsan terjed és egész Európát, esetleg magátFranciaországot is hatalmába kerítheti. Ennek bekövetkezése az újfondorlat segítségével Németországot nagyobb európai hatalom-má emelné, mint akár a háború megnyerése. Az sem volt titok,hogy a németek is hajlamosak a szocialista eszmék befogadására.Egy gyors németországi társadalmi átalakulással a kommunista

ideológia központjává Moszkva helyett Berlin válhatott volna.Ilyen hatalmas, egységes ideológiával összefogott erővel pedigsem az angolok és franciák, de még az Egyesült Államok sem tu-dott volna megbirkózni.

A kommunista ideológiát egy új német trükknek tartották,amelyet azok egy újszerű ugródeszkaként használnának az Euró-pa feletti hatalom megszerzésére. Ettől függetlenítve, magától azállamkapitalista tanoktól nem féltek. Bizonyítja ezt az a tény is,hogy a második világháború után a bolsevizmus elterjesztésébentöbbet tettek, mint maguk az oroszok. Gondoljunk csak a kelet-európai államokra. Kínára, Észak-Koreára. Az erős olasz és fran-cia kommunista pártra. De erről még lesz szó.

Oroszországot a vezető kapitalista hatalmak a húszas évek-ben nem az új társadalmi struktúrája miatt izolálták, hanem a né-metekkel való gazdasági együttműködéséért. Nem tudtak szaba-dulni attól a gondolattól, hogy a nyersanyagban gazdag, de iparitechnológia szempontjából elmaradt orosz gazdaság előbb-utóbbintegrálódik a fejlett német ipargazdasággal.

Ha Lenin életét nem rövidíti meg Kaplan Dóra zsidónő me-rénylete, erre komoly esélyek lehettek volna. Éppen ezért alig hi-hető, hogy Kaplan Dóra Lenin elleni merényletét Oroszországbanagyalták ki.

Amerika – House ezredes szerint – annak ellenére, hogy ko-rábban elismerték Jugoszláviát, megígérték a csehek önállóságát,a románoknak odaígérték Erdélyt, nem tervezték Magyarországilyen nagymértékű megcsonkítását.

Itt meg kell jegyeznünk: House ezredes és általában az ame-rikaiak magyarázkodását nem szabad komolyan venni, hisz még asaját érdekeiket sem tudták érvényre juttatni, az angolokkal ésfranciákkal szemben, ugyan hogyan tudtak volna Magyarországszószólójaként fellépni. Egyébként akik Erdélyt felszínes etnográ-fiai ismereteik alapján a románoknak lelkiismeretlenül odaígérték,s érthetetlen okokból Nyugat- Magyarország Ausztriához csatolá-sát "kiötlötték", azok egyéb galádságra is képesek. Akárhogy isvolt, a béketárgyalások 1919 januárjában történt megkezdésekoraz antant-hatalmak fait accompli előtt álltak. Ezt a legegyszerűbbvolt jóváhagyni, hisz ez szívük vágyával is megegyezett.

Íme: Károlyi Mihály kormányának első eredményei: LinderBéla hadügyminiszter 1918. november 1-én kijelentette: "Nemakarok többé katonát látni!" Ezzel a még meglévő magyar had-erőt sikerült is szétzülleszteni. Az ország a nemzetiségi utódál-lamok prédájává vált.

Kun Béla még a magyar Szent Koronát is eladásra kínálta.Ma már többnyire ismerjük azokat a titkos szerződéseket,

amelyeket a későbbi győztesek a jugoszlávokkal, csehekkel ésrománokkal kötöttek. Tudjuk, hogy e szerződésekben – annak ér-dekében, hogy belső szabotázzsal és súlyos véráldozat hozásávalgyengítsék ellenfeleiket – sokkal nagyobb területeket ígértek ne-kik, mint amit végül is kaptak. Ezeket a háború alatti ígéreteketazonban bármilyen szerződésbe is foglalták, nem minden esetbentartják meg. A történelem bőséges példákkal szolgál arra, hogyezeket a győzelem kivívása után az erősebb győztesek kizárólagújkeletű érdekeik szerint teljesítik, mivel a létrejött állapotok márúgysem állíthatók vissza.

Hogy Magyarország területének egyharmadát és egyáltalánállami létét meghagyták, az kizárólag annak köszönhető, hogyHorthy ekkor már leverte a Tanácsköztársaságot. Így bízhattakMagyarországnak demokratikus állammá válásában, illetve az új-szerű német befolyás alóli kivonásában. Ha Magyarország a Ta-nácsköztársaság kikiáltásával nem vívja ki a győztesek ellenszen-vét, nem növeli ez új áramlattól való félelmét, nem utolsó sorbankatonailag nem esik szét, biztosak lehetünk abban, hogy a színnemzetiségi területeknél többet az utódállamok nem kaptak volna.

A történelemről beszélve közhelynek számít olyant mondani,hogy a kereke forog. Csakhogy azt is szokták mondani, hogy nemforog visszafelé. Ezzel már aligha érthetünk egyet. Elég, ha csak ahatalmas Római Birodalom sorsát említjük. A filozófus bölcs csá-szárok idején korát messze meghaladó tökélyre emelkedett, hogyhová jutott később, mindenki tudja. Trianon igazságtalanságaiután mi magyarok is vártuk sorsunk jobbra fordulását, hisz a le-győzött államok megalázását még Lenin is megvetően imperia-lista békének nevezte. A második világháború elindítása idejéngeopolitikai helyzetünknél fogva nem volt választási lehetősé-günk, hogy mely oldalra álljunk. Csakúgy mint szomszédaink,odakerültünk, ahová körülményeink, lehetőségeink tereltek. A

második világháború a mi területünkön szovjet győzelemmelvégződött. Népünk joggal remélhette, hogy korábbi ,,bűnünk"erénnyé való előlépésével, azok fájdalmain is enyhítenek. Az újeurópai osztozkodásnál Sztálin, ha megkésve is, szót emel az el-csatolt területek visszaadása érdekében. Annál is inkább megte-hette volna ezt, hiszen ugyanúgy az ő érdekterülete marad, minthahelyben hagyja az antant-hatalmak által meghúzott határvonala-kat. Hiszen ő is tudott Magyarország megcsonkításának igaziokairól. Az eredményt azonban ismerjük. Ez is bizonyítja: Sztálinnem volt kommunista, hanem nacionalista imperialista, aki akommunista ideológiát nem meggyőződésből vallotta, ha nem azorosz tömegek feletti uralma, valamint a hagyományos orosz ter-jeszkedés eszközeként használta.

SZOVJET-OROSZORSZÁG KÜZDELME A NEM-ZETKÖZI ELISMERÉSÉRT

Lenin megtartva a németeknek hatalomra segítéséért tett ígé-retét, kierőszakolta leghűbb munkatársaiból a Breszt-Litovszk-ibékét. Meg kell mondanunk, ez nem ment könnyen. Még Buharinés Trockij, de az eszerek és mensevikek is erősen ellenezték. Aszociálforradalmárok pártjából kivált egy baloldali eszer csoport,amely lázadást szított Moszkvában. A békekötés miatt ez a cso-port nagyon sok merényletet szervezett a bolsevik párt vezetőiellen. Meggyilkolták Mirbach német diplomatát, 1918 nyarán pe-dig V. Volodarszkij-t, (M.M. Goldstejn, aki a nevéből ítélve való-színűleg zsidó volt), aki a sajtó-propaganda- és agitáció népbizto-sa, M.Sz.Urickij-t a párt KB tagját, a petrográdi CSEKA elnökét.

Ugyanazon a napon, augusztus 30-án az ugyancsak zsidó Dó-ra Kaplan súlyosan megsebesítette eszer megbízói parancsára Le-nint. De az orosz erők felszabadultak, hogy a kialakulóban lévőszovjet állam elleni külső és belső támadások leküzdésére vonul-hassanak. Ezek az "intervenciós" támadások azonban nem voltakolyan nagyok, mint amilyennek a szovjet történetírás, éppen Le-nin és a szovjet hatalom dicsőítése érdekében igyekszik azokatfeltüntetni. Hiszen tudjuk, hogy a háborúhoz pénz, pénz és megintcsak pénz kell. A hosszúra nyúlt világháborúban mindenki éppenebből fogyott ki a legjobban. Különösen igaz ez az ún. belső in-

tervenciósokra. Ha pénzzel bírják, akkor a polgári demokratikusforradalom, amelyet a németek és Lenin olyan jól kihasználtak, kisem robbanhatott volna. A kaotikus állapotok miatt, akik addigkölcsönökkel segítették a cári Oroszországot, majd Kerenszkiéket– nyilván megtagadtak minden további pénzügyi, vagy fegyverestámogatást. Tették ezt több okból is. Elsősorban azért, mert a né-metek oroszországi manipulációja nyomán Oroszországot nem-csak hogy "leírták" szövetségükből, hanem éppen az ellenség,Németország oldalára való átbillenését észlelték. Ha ennek ellené-re tovább segítik, éppen maguk ellen dolgoznak.

Németországtól és szövetségeseitől pedig semmiféle segítsé-get nem várhattak, hiszen ők is a végkimerülés felé tartottak, nemis beszélve a még egy ideig folytatódó háború szükségleteiről. Azangolok és franciák sem nagyon tudták őket támogatni, hiszen ahosszú háború miatt az ő gazdaságuk is leromlott. Utánpótlási bá-zis nélkül ezek az intervenciók csak elszigetelt erőtlen jelenségekvoltak, amelyen Leninék hamar úrrá lettek.

Lenin hatalma tehát viszonylag gyorsan megszilárdult.A belső konszolidációhoz azonban elengedhetetlen a külső

hatalmakkal való megbékélés, az ország elszigetelődésének fel-számolása. Ez pedig nem bizonyult könnyű feladatnak, de gyorsmegvalósítására sem lehetett számítani.

A fejlett kapitalista országok ellenszenvét nem a szovjetstruktúra váltotta ki, ahogy ezt nagy előszeretettel hangoztatták.Szó sincs erről! A már leírt okokon túl az a tény, hogy a szovjetkormány kártérítés nélkül államosította ezek Oroszországban lévővállalatait, amelyeket még háború előtt telepítettek oda, továbbáaz új szovjet vezetésnek az a határozata, amellyel megtagadtajogelődjének a cári Oroszországnak és a Kerenszki-kormánynakkapitalista államok által - akik akkor még szövetségeseik voltak -nyújtott kölcsönök visszafizetését.

Maga az a tény, hogy Anglia, Franciaország és Amerika nagyösszegű kölcsönöket bocsátott a cári Oroszország és Kerenszkirendelkezésére, óhatatlanul olyan gondolatra készteti az olvasót,hogy a második világháborúhoz hasonlóan ezek a vezető imperi-alista államok az orosz tömegeket használták fel eszközül Német-ország és a monarchia szétzúzására. Amint későbbiekben még ta-pasztalni fogjuk, az oroszok társadalmi rendszerüktől függetlenül

vállalkoztak erre a nem éppen imponáló szerepre. Ez is bizonyít-ja, hogy egy nép jelleme társadalmi rendjének módosulásávalnem változik.

Leninék – miután hatalmuk megszilárdult – elérkezettneklátták az időt rendszerük szalonképessé tételére, a külföldi hatal-mak előtt. Ezalatt nem a belső rend és törvényesség helyreállításátértették, nagyon jól tudták: a kapitalistákat csak látszólag foglal-koztatják az olyan részletek, hogy a szovjet hatalom valósággalkiírtja saját országának értelmiségét, vagy azzal, hogy a vallás be-folyását likvidálják.

Őket kizárólag csak az üzleti lehetőségeik érdeklik. Ezt pedigLeninék ügyesen kihasználják, még annak árán is, hogy saját né-pük kárára hátrányos üzleteket kötnek. Ennek következménye,hogy az angolok már 1921 márciusában, a fejlett kapitalista álla-mok közül elsőnek kereskedelmi egyezményt kötnek Szovjet-Oroszországgal, gépek és különböző berendezések szállítására. Ezvolt a szovjet kormány első, de facto elismerése. Sőt a felek mégarra is kötelezték magukat, hogy tartózkodnak minden egymásellen irányuló ellenséges propagandától. Itt ismét tanúi lehetünk asajátos angol gondolkodásmódnak: egy ellenséges, elszigeteltkormánnyal való megbékélés nemcsak jó üzlet, de megvéd annakminden ártó hatásától. Leninék pedig semmi kivetni valót nemtalálnak abban, hogy internacionalizmusuk ellenére kötelezett-séget vállaljanak az angol kapitalizmus szocialista tanoktól valómegóvására.

A szovjet-orosz kormány még jó néhány, számára "nem elő-nyös" üzletet kénytelen kötni, mire a diplomáciai elismerésre issor kerül. Anglia 1924 február 2-án Japán 1925-ben, míg az USAcsak 1933-ban ismerte el Szovjet-Oroszországot.

A burzsoá államok természetesen futnak a pénzük után. Min-dent elkövetnek a cári-, és a volt ideiglenes kormány adósságai-nak visszafizettetése érdekében. E célból hívják össze 1922. ápri-lis 10-re a Genovai Konferenciát. Ezen az értekezleten azt is kö-vetelték, hogy szolgáltassák vissza külföldi tulajdonosaiknak azOroszországban államosított egykori vállalataikat, vagy kártala-nítsák őket. Az oroszok ezt kategorikusan elutasították. A konfe-rencia eredmény nélkül zárult.

Leninék – részben hálából – még a genovai konferencia előttfelajánlották a németeknek egy egyezmény megkötését. A tár-gyalások Genovában is folytatódtak és 1922 április 16-án aRapalló-i szovjet-német szerződés aláírásával zárultak. Ebben akét fél lemondott az egymásnak okozott háborús károk megtéríté-séről. Németország lemondott az oroszországi külföldi tulajdonállamosításával kapcsolatos igényeiről. Megállapodtak abban,hogy kiszélesítik gazdasági és kereskedelmi kapcsolataikat.

Az oroszok szerint a

"rapallói szerződés megkötése Szovjet-Oroszország nagykülpolitikai sikere volt. Áttörte a szovjet állam diplomá-ciai elszigeteltségét, amelybe az imperialisták juttatták."

Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy itt is a németekhoztak nagyobb áldozatot. Ők mondtak le az oroszországi tulaj-donukról. A háborús károk megtérítéséről való lemondás itt csakpropaganda, hiszen ebben már a Breszt-Litovszki békeszerződés-ben is megállapodtak. Mindennek ellenére a szerződés alapjánbeindított együttműködés mintegy tíz évig szolgálta a két államérdekeit.

Szovjet-Oroszországnak szüksége volt a német segítségre,hisz nemcsak egy elmaradott feudális államot kellett talpra állíta-ni, hanem gazdaságilag át is kellett alakítani. Az iparosítás a cáriOroszországban európai mércével mérve nagyon kezdetleges volt,az is szinte kizárólag külföldi eredetű. Az angol kereskedelmiszerződés alapján történt szállítások az ország méreteihez és szük-ségleteihez képest elenyészőek voltak. A nyersanyag és energiabázisok építése csaknem teljes egészében a német szállításokra ésközreműködésre támaszkodott. Davies is megállapítja az 1938.május végén a Dnyeper-erőműnél tett látogatásáról írott jelenté-sében, hogy az elektromos osztály gépeinek legtöbbje német. (2)Igaz, Németországnak is szüksége volt az orosz – bár nem nagyhaszonnal járó - piacra. A vesztes háború után Anglia és Francia-ország ugyanis minden jelentős piacról kiszorította. Tehették is,hiszen termelőkapacitásuk nem szenvedett olyan veszteségeket,mint a németeké. A német gazdaságot gyarmatai elvesztése, va-lamint értékes területeinek elcsatolása után még újjá is kellett

szervezni. Szerény lehetőségeik kielégítésére kénytelenek még asovány szovjet ajánlatot is elfogadni.

Az új szovjet gazdaság kiépítésében amerikai vállalkozók isbekapcsolódtak, bár ennek mértéke szinte elhanyagolható voltebben az időben.

Mindennek ellenére az 1917-es forradalmat követő tíz-tizenkét évben voltak olyan időszakok, amikor a szovjet lakossá-got még éhínség is pusztította. A sok lázadás elleni küzdelemegyenes következménye, a termelés csaknem teljes megbénulása,amely oda vezetett, hogy 1921-ben a modern történelemben példanélkül álló éhínség pusztított szerte Szovjet-Oroszországban. Ma-guk a szovjetek közölték, hogy 1922 tavaszán az éhezők számaelérte a 37 milliót. A borzalmas körülmények között több millióember halt éhen. Ismerve a szovjet saját magáról alaposan koz-metikázott statisztikai adatait, elképzelhetjük ez a szám mekkoralehetett valójában. Nemzetközi támogatást csak magától azugyancsak éhező Németországtól kaptak, ahol egymilliárd márkátgyűjtöttek össze megsegítésükre (3)

Kétségtelen, később születtek gazdasági eredmények is. En-nek láttán Anglia, Franciaország, valamint az USA komolyabbanmegkezdi behatolását a szovjet gazdasági életbe. Amerika 1933-ban a nagy gazdasági válságból való kilábalása közepette, új el-nököt kap. Roosevelt személyében, tehetséges és kitűnő üzleti ér-zékkel rendelkező elnök kerül az ország élére. Azonnal felismeria szovjetben rejlő nagy lehetőségeket. Diplomáciailag elismeri azúj szovjet államalakulatot. Amerika azonban elsősorban nem üz-leti lehetőségek után kutat a szovjetnél. Nem tartja a legmegbíz-hatóbb partnernek, hisz háborús adósságok fejében még kinnlevő-sége van az oroszoknál. Roosevelt úgy gondolta, hogy a kétszáz-millió akkori dollárra rúgó háborús adósság a diplomáciai elisme-rés honoráriumaként inkasszálható lesz az oroszoktól. Meg is ál-lapodnak Litvinov szovjet külügyi népbiztossal, aki Amerikábautazott, hogy ebből az alkalomból egyezményt írjon alá Roose-velttel. Litvinov megígérte - de idő hiányában nem mentek rész-letekbe - hogy az amerikai állampolgárok és az USA jogigényeitkielégíti.

Rooseveltnek azonban csalódnia kellett, ebből a mai napigsem lett semmi.

Mint tudjuk, a világban minden állandó mozgásban van. Ezérvényes a politikára is. Nemcsak Amerika, de Németország is újvezetést kapott 1933-ban. Az új német vezetés céljai már hata-lomra jutása előtt ismertek voltak. Le kell rázni Versailles bék-lyóit. Roosevelt jól tudta, hogy ez békés úton nem történhet meg.Németországnak ellenfeleivel való összeütközése pedig kitűnőlehetőségeket rejt magában. Érdemes tehát élénk figyelemmel kí-sérni a fejleményeket. A szovjettel való viszony javításának csakelőnyei lehetnek. Ennek elhanyagolása viszont komoly hátrányo-kat rejthet magában. Amerika még alig jutott túl a nagy gazdaságiválságon, amely az ottani munkástömegek fejében is sok mindentfelkavart. Az angolok korai példáján tanulva Roosevelt is megál-lapodik Litvinovval az 1934-es egyezményben, hogy a Szovjet-unió a komintern útján, de más módon sem avatkozik az USAbelső ügyeibe.(4) Napjainkban is tapasztalhatjuk ez a megállapo-dás még mindig érvényben van

De nemcsak Angliának és Franciaországnak köszön visszaidőről időre a német probléma. Ez a "német-gondja" Amerikánakis megvan, csakhogy ezt Japánnak hívják. Japánhoz pedig Orosz-ország közelebb helyezkedik el a térképen, mint Amerika. Hatal-mas emberanyagát hasznosítani lehetne. Át kell tehát értékelni aszovjet irányába eddig folytatott politikát. .

A szovjet vezetőknek értésére adják, hogy a világ vezető ha-talmaival nem alakulhat ki szívélyes kapcsolat, amíg a legfonto-sabb szövetségese, gazdasági partnere Németország, akinek újvezetősége fel akarja rúgni a világban kialakult rendet. Ennek ér-dekében előbb utóbb még háborútól sem fog visszariadni.

A szovjet vezetők pedig - miután népük színe javát és teljesértelmiségét szó szerint kiirtották -, már biztosan ülnek a nyereg-ben. Itt a legfőbb ideje, hogy országuk területi nagysága és lélek-száma arányában világhatalmi tényező is legyen. Ennek lehetősé-ge most megnyílt előttük, csupán a Németországgal fennálló elő-nyös kapcsolataikat kell leépíteni. Még csak nem is mérlegelnek.Az új német vezetés egyébként is holmi konkurens szocializmus-sal hozakodik elő, lehetetlenné teszi az olyan jól irányított és el-lenőrzött német kommunisták tevékenységét. Pedig a NÁCI-pártban, annak kibontakozása idején Sztálin a maga kommunistaforradalma céljára jó szálláscsinálót látott. Hitler hatalomra jutá-

sakor utasította a berlini Kommunista Párt vezetését: ne a NÁCI-párt, hanem a Szociáldemokrata Párt ellen harcoljon. (5)

1934-1938. A VILÁG POLITIKAI ERŐVONALAINAKÁTRENDEZŐDÉSE

A világgazdasági válságból való lassú felszabadulás új embe-rek számára teremtette meg a felszínre jutás lehetőségét. A köz-gazdászok felismerték, hogy az új gazdasági fellendüléshez ameglévő keretek kevésbé alkalmasak. Az első világháború győz-tesei, Anglia és Franciaország kizárólag saját érdekeiket védték,de azt tűzzel-vassal. Mérhetetlen önzésükben egyáltalán nem for-dították figyelmüket a világ, vagy szűkebb pátriájuk, az európaikontinens gazdasági egyensúlyának legalább mérsékelt biztosítá-sára. A beszűkített piacok nemcsak a németeknek és a japánoknakokozott gondot, hanem Amerikának is. Az angol-, francia-, spa-nyol-, holland-, stb. gyarmattartó hatalmak nem aknázták ki agyarmatok biztosította nyersanyag-termelő lehetőségeket, csaksaját iparuk szükségletének megfelelően. A jelentéktelen többletetpedig olyan magas áron kínálták eladásra, hogy az a vásárlókat afelhasználás során versenyképtelenné tette. Amerika ipari terme-lése dinamikusan fejlődött. A fejlődés mértékét azonban hátrál-tatta a drága nyersanyag és energiabázis. Roosevelt felismerte,hogy ezen csak a gyarmatok felszabadítása segíthet. Területükönaz igénytelen munkaerő olcsón tudná ezeket megtermelni és biz-tosítani az amerikai ipar számára. Az amerikai képzettebb mun-kaerőt nem kellene a nyersanyagok és energiahordozók termelé-sére lekötni, hanem nagyobb arányban lehetne az ipari termelésbeállítani. Ezzel Amerika termelő kapacitása tovább növekedne.Ugyanakkor szükség van egy nagyarányú világháborúra is,amelynek során mint ellenségei, mint pedig szövetségesei termelőkapacitásának kisebb-nagyobb része a háború martaléka lenne.Amerika a kor haditechnikai színvonalát, valamint saját geopoli-tikai helyzetét figyelembe véve, háborún kívül maradhat, illetveazt messze saját területein kívül vívhatja. Így a már meglévő, fej-lett termelő kapacitása a háború ideje alatt érintetlenül maradhat.Természetesen óvatosan kell megválasztani a háborúba való belé-

pés idejét is. A háború kiprovokálására a szükséges diplomáciaielőkészületeket minél előbb meg kell kezdeni.

A képlet tulajdonképpen egyszerű. Kik jöhetnek számításbaegy új háború szereplőiként? Elsősorban nyilván az első világhá-ború után a legjobban gúzsba kötött Németország, amely kény-szerűen magával rántja az első világháborús szövetségeseit is.

Másodsorban nyilván Németország ellenfelei, Anglia ésFranciaország. Amerika e háború biztosítására már a versaillesibékekötés után megtette a célravezető Intézkedését azzal, hogylátszólag "nem értett egyet" a versaillesi rendezéssel. Ő tehát eb-ben az ügyben "semleges". Ezzel a magatartásával sikerült is anémeteket megtévesztenie.

De itt van még egy fontos tényező: Japán. Mint technikai fel-készültségében, mint hatékonyságában nagyon komoly konku-rens, helyet követel a nap alatt. Tőle is csak háború útján lehetmegszabadulni. Majd látni fogjuk milyen ügyesen csalta Amerikatőrbe. Aztán itt van az első világháborúból felemás módon kike-rült Oroszország, ahol a háború alatt kitört forradalom nyománteljes gazdasági átalakulás indult meg. A rosszat felváltották egymég rosszabbal. Hatalmas embertömeggel és – amint a történelembizonyítja – mindenkor nagy háborús hajlammal. Németországgalvaló együtt- működése miatt az európai politikától elszigetelve.Ügyes politikával mindkét ellenség ellen felhasználható. Hogyjelenleg Németország a legnagyobb gazdasági partnere az nemjelent semmit, hiszen az első világháborút is vele provokáltattákki éppen a teljes német nyelvterület és perifériája ellen. Ami pe-dig egyszer már megtörtént, az megtörténhet másodszor is. Dekitűnő ütőkártya lehet keleti szomszédja, Japán ellen is. Tudjuk,hogy a történelem során nem egyszer mentek egymásnak. Leg-utóbb az 1905-ös csuzimai tengeri ütközetben éppen ők húzták arövidebbet a japán flottától.

Amerika tehát nemcsak a gazdasági, hanem leginkább a poli-tikai behatolását is intenzívé teszi a Szovjetunióba. Az oroszokpedig kitűnő eszköznek bizonyulnak. A diplomáciai elismerésutáni első szakaszban közvetett módon Japán ellen használják felőket. Oroszországnak ebben az időben ugyan kitűnőek a kapcso-latai Japánnal, de ez cseppet sem akadályozza meg abban, hogyKína útján hátba ne támadja. Daviestől, Amerika moszkvai nagy-

követétől erre vonatkozóan több részletet is ismerünk. Meg kellugyan állapítanunk, Davies ekkor még nincs teljesen beavatva azamerikai külpolitika rejtelmeibe. Ügyes jogász és közgazdász lé-tére a valóságos helyzetet gyorsan felismeri. Idézzünk csak 1937.november 9-i naplójából. Litvinovval történt bizalmas beszélgeté-se során arra a felismerésre jutott, hogy Kína kénytelen lesz Ja-pánnal békét kötni, a Japán részére átengedett területeken gerilla-harcot folytathat. "Kína hadianyaggal való ellátásáról majd aSzovjetunió gondoskodik, esetleg Mongólián keresztül". 1937. no-vember 11-i feljegyzésében pedig az alábbiakat rögzíti:

"Múlt év augusztusában a szovjet kormány százmillió kí-nai dollár hitelt nyújtott a kínai kormánynak hadianyag-ok beszerzése céljából. A Szovjetunió szállításai ezt ahitelkeretét már messze túllépték. Szárazföldi úton mártöbb mint 400 bombázó és vadászrepülőgépet vittek átKínába. Sok kisebb szállítmány is ment már részben szá-razföldi, részben légi, sőt karavánúton Kínába, köztükrepülőgépek is. Ez idő szerint több mint 200 kamion vanútban."

És Davies amerikai nagykövet minderről pontos informáci-ókkal rendelkezik – vajon kitől? – A franciák árgus szemekkel fi-gyelik a Szovjetunió kínai hadiszállításait. Hisz nyilvánvaló, ők isazért kötötték az oroszokkal 1935-ben szövetséget, hogy azelőbb-utóbb bekövetkező német engedetlenség idején eszközkénthasználhassák fel. Meg tudjuk érteni Davies méltatlankodását,amelynek 1937. november 11-i feljegyzésében ad hangot:

"Franciaország arra használja fel a Szovjetunióra gya-korolt befolyását, hogy a szovjetet minden közvetlen se-gítségnyújtási szándékától visszariassza. Azt kívánjaugyanis, hogy szövetségese német támadás esetére tar-talékolja erőit és el ne forgácsolja egy távol-keleti hábo-rúban." (2)

Zsukov emlékirataiból tudjuk, hogy Mongóliában a Halhin-Gol folyó mentén 1939 júniusában a Japán csapatokkal hadüzenetnélkül háborúba bocsátkozott a Szovjetunió. Zsukovot nagy siet-ve Mongóliába vezényli Vorosilov honvédelmi népbiztos azzal,

hogy a Japán csapatok váratlanul behatoltak a baráti Mongólia te-rületére. A szovjet kormány 1936. március 12-i szerződésébenkötelezte magát, hogy Mongóliát megvédi minden külső agresz-szióval szemben. Térképen mutatták meg Zsukovnak a behatoláskörzetét. Nem tudjuk honnan kapták az információt. AmikorZsukov a mongóliai helyszínre repül, megállapítja, hogy az ottállomásozó 57. különleges szovjet hadtest parancsnokságaZsukov fogalmazása szerint a "való helyzetet" nem ismeri. E sze-rint Moszkvában jobban ismerték a "valós helyzetet", pontosab-ban a "valós helyzetnek" deklarált állapotokat, mint a helyszínenlévők. Fentiekből könnyen ki lehet következtetni, hogy a Japáncsapatoknak eszük ágában sem volt átlépni a mongol határt. Aprovokációt Moszkvában találták ki, hogy ürügyet kreáljanak aJapánok megtámadására, ezzel bizonyítsa: készen áll Amerikaeszközeként bármire, amit az kíván tőle.

A Japán vezetőség – bár maga is keleti nép, a sajátos gondol-kodásmódjával – ízelítőt kapott orosz szomszédja jelleméből.Bármennyire is óvakodtak az egész világháború során a Szovjet-unióval hadiállapotba kerülni, mégsem tudtak kibújni az oroszokjavára történő területveszteség kényszere alól.

Amerika úgy tekintette – s ebben igaza is volt – hogy aSzovjetunió képezi a mérleg nyelvét. Hatalmas ember, nyers-anyag, energia, és nem utolsó sorban katonai ereje adott esetbeneldöntheti, a világ hatalmainak két csoportra való osztódása ese-tén, pontosabban azok háborújában, hogy mely csoport kerülhetabból ki győztesen. Ezt természetesen az oroszok is felismerték.Az új háború két oldala az akkori körülmények között nem is ala-kulhatott másképp, mint egyik oldalon Anglia, Franciaország,szállításaival ezek mögött mint "hinterland" ott áll Amerika, akiesetleg be is lép oldalukon a háborúba. Ez hatalmas erő még ön-magában is, hát még hatalmas gyarmatbirodalmukkal együtt. Nefelejtsük el, hogy a nagy népességű India és Kanada ebben azidőben még angol gyarmat. A másik oldalon pedig Németországáll, esetleg erőtlen olasz, magyar, bolgár szomszédaival. Ideszá-mítható még Japán, amely ugyancsak komoly erőt képvisel, de anagy földrajzi távolság miatt katonai erejük semmiféle integrálá-sára nincs lehetőség. Mivel Japán már több, mint egy évtized óta

szinte kizárólag Kínával van elfoglalva, s ez számottevően a jö-vőben sem változhat, akár figyelmen kívül is hagyható.

Ha a Szovjetunió az Amerika-, angol-, francia blokkhozcsatlakozik, ez számára semmiféle kockázatot nem jelent. Veleegyütt ez a tömb egy világháborút semmilyen körülmények kö-zött el nem veszíthet. Ha viszont a németek vezette sokszínű cso-port mellé áll, ezek oldalán harcol végig egy világháborút, annakkimenetele esetleg kétesélyes. Nyilvánvaló, hogy az előbbit cél-szerű választani.

Hitler hatalomra jutásával az oroszoknak sincsenek kételyeiafelől, hogy az új német vezetés mindent meg fog tenni aversaillesi szerződések enyhítéséért, majd feloldásukért. Azt istudta, hogy Anglia és Franciaország azt körömszakadtáig védenifogja. Bár az oroszoknak is érdekében áll az első világháború kö-vetkezményeinek felszámolása, hisz - amint már érintettük - ezszámukra is sok hátrányos elemet tartalmaz. Nemcsak Lenin ítélteel, de a szovjet hivatalos politika is egészen 1934-ig Anglia ésFranciaország gőgös tobzódásának tartotta. Nincs az a becsmérlőjelző, amellyel ebben az időben az oroszok hivatalos megnyilvá-nulása ne illetné ezt a "békeszerződést". Annál nagyobb lehet acsodálkozásunk, amikor Zsukov emlékirataiban a Lenin által im-perialista békének nevezett valamiről – természetesen a másodikvilágháború után – így ír:

"A versaillesi szerződés gátlástalan felrúgása után anémet ipart teljesen hadivágányra állították át."

Ugyanazt tették tulajdonképpen, mint az oroszok. A különb-ség csak az, hogy ők saját elhatározásukból, a saját országuk ér-dekében, míg az oroszok Amerika biztatására, többnyire amerikaiérdekekért. Zsukov maga írja, hogy a Szovjetunió harckocsi ter-melése 1930-ban 740 db/év, míg 1937-ben már 2271 db/év,ugyanebben az időszakban a repülőgépgyártás 860 db-ról 5500db-ra növekszik. Pedig ezek nem védelmi fegyverek. Vajon akkorki ellen?

Davies is érdekes adatot közöl az államtitkárnak 1938 június6-i szigorúan bizalmas Szovjetunióról szóló összefoglaló jelenté-sében:

"Hitler hatalomra jutásával egyidejűleg az 1934-1937közötti években a kormányzati költségvetésben a katonaikiadások az 1934. év 3,3 százalékával szemben az 1937.évben 22 százalékra emelkedtek. A hadügyi költségek1937-ben elérték a 4..200.000.000 rubelt, ami hivatalosjegyzés szerint mintegy 820.000.000 dollárt jelentett."

Érdekes összevetést tesz erről az 1937. február 3-i napi jegy-zetében is, ahol azt írja, hogy Oroszország tízszer nagyobb össze-get fordít fegyverkezésre, mint Franciaország. Naplójában pedig1937. július 1-én feljegyzi, hogy a Szovjetunió kétszer annyit költfegyverkezésre, mint Anglia és Franciaország együttvéve.

Energiahordozók halmozása is a háborúra való készülődésjele. Davies 1938. június 1-én kelt jelentéséből tudjuk, hogy aSzovjetunió olajtermelése jóval nagyobb volt ebben az időben,mint egész Európáé. Ettől függetlenül 1932 óta a kivitel évről-évre csökken. Termelése 1932-ben 2.459.000 t, 1937-ben4.870.000 t. Ennek ellenére külföldről importál petróleumot éspetróleumterméket. Csak az USA-tól 600 %-kal emelkedett a pet-róleum behozatala. Davies is megállapítja, hogy a behozatalok ésmagas termelés oka, hogy háború esetére szolgáló benzintartalé-kait megőrizze és növelje. Ugyanakkor azt is elmondja, hogyMoszkvában mindezek ellenére még másod- és harmadrendűbenzint is nehezen lehet kapni a teherautók számára.

Az amerikaiak elégedettek. A Szovjetunió valóban megbíz-ható eszköz Amerika számára.

De lássunk még egy példát, hogy milyen szépen megválto-zott az oroszok véleménye az idők folyamán, a versaillesi szerző-désről. Davies írja naplójában 1940. június 26-án: "Molotov állí-tólag jegyzéket nyújtott át a moszkvai román követnek, melybenhuszonnégy óra alatt Besszarábia és Észak-Bukovina átengedésétköveteli. Orosz sajtóhangok ezt úgy magyarázzák, hogy ezzel hu-szonkét éves viszály zárul le Oroszország és Románia között, éshozzátartozik a versaillesi szerződés "helyreállításához", amelyaz európai béketervnek egy részét képezi." Azt hiszem, ezen márcsak mosolyogni lehet. Úgy tűnik, mintha a versaillesi szerződé-sek az említett területeket a Szovjetuniónak biztosították volna, deazok a fránya románok ennek átadását eddig valami megmagya-

rázhatatlan módon elszabotálták. Érthető, ha e "béketerv" idevo-natkozó részét az oroszok "helyreállítani" igyekeztek. Sztálintnem zavarta, hogy ezeknek a területeknek egy része Versailleselőtt sem tartozott. Oroszországhoz.

A versaillesi békeszerződéssel Németország súlyos gazdaságiés erkölcsi kelepcébe került. A politikusok, akik a vesztes háborúután az ország élére álltak, keresték a kiutat. Ám az antant hatal-mak által létrehozott körből nem tudtak kilépni, így természetesenmegoldást sem találtak. Fokozta a bajt az 1930-31. évi nagy – avilág összes országán végigvonuló – gazdasági válság. Érthető,hogy a háborúban vesztes államokat ez sokkal jobban megviselte.A szociális elégedetlenség tovább növekedett. Németország gaz-dasági és társadalmi konszolidációjának lehetősége ezen a mély-ponton jutott el végső határaihoz. A körből ki kell lépni, új utakatkell keresni. Az eddigi konvenciók helyébe újakat kell találni.

Ekkor tűnik fel egy új csillag a német politika egén: Hitler.Nem mondott ő semmi újat, amit a hatalmon lévők ne tudtak vol-na. Csakhogy ő ki is merte azokat mondani. Nem kötötte a németalkat, a szabályok és törvények abszolút tisztelete. Rá valóban ér-vényes volt a marxisták nincstelen tömegekre alkotott definíciója:"nincs vesztenivalója". Esetében ez nemcsak anyagi vonatkozás-ban, hanem politikai szempontból is igaz volt. Szuggesztív mó-don fogalmazta meg és mondta el az ország bajait, valamint azokelhárításának módját. Az adott körülmények között természetesenszociális reformokat is kellett hirdetni (az igazsághoz tartozik,hogy ezeket meg is valósította) ahhoz, hogy egy új koncepciót atömegek is befogadjanak. A nemzeti szocialista forradalmi kísér-let nem járt eredménnyel. Ezután Hitler és követői elhatározzák,hogy forradalmukat a természetes evolúció szerint törvényes vá-lasztások útján juttatják győzelemre. Tervüket végre is hajtották.

Németország hatalmi átrendeződése energikus kezek nyomángyorsan megtörtént. Világosan látták, hogy a wilsoni fanatizmus-sal a népszövetség keretein belül az ország gazdasági és politikaiproblémáit nem lehet megoldani. Megkísérlik közvetlen tárgyalá-sok útján enyhíteni a békeszerződés súlyos szankcióit. Nagyszükség volna a gyarmatok visszaszerzésére. Hiába ígértek bizo-nyos megváltást, az angolok hajthatatlanok maradtak.

Davies, Amerika moszkvai nagykövete is visszaidézi az an-golok, makacsságát. Sumner Welles államtitkárnak 1937. június28-án ezt írja:

"Múlt télen Eden elutasította a gyarmatok visszaadásaútján, vagy más úton gazdasági segítséget kérő némettárgyaló feleket."

Miután minden diplomáciai próbálkozásuk kudarcot vallott,csodálhatjuk-e, hogy kiléptek a győztes hatalmak érdekképvi-seletére létrehozott népszövetségből. A versaillesi békeszerződésszigorú gazdasági előírásait figyelmen kívül hagyták. Hitler uta-sítására 1936. március 7-én a Wehrmacht bevonul a demilitarizáltRajna-vidékre. Mivel az angol tárgyalások is zátonyra futottak,Hitler 1937. január 30-án bejelenti, hogy megtagadja azokat akötelezettségeket, amelyeket a versaillesi szerződés aReichsbankra és a birodalmi vasutakra előírt.

Ezzel a Harmadik Birodalom és Hitler sorsa megpecsé-telődött. Az angol nagytőke, a zsidó nagytőkésekkel (ne felejtsükel, hogy ebben az időben a nemzetközi cionizmus székhelye Lon-donban van) hatalmas és jói átgondolt politikai tranzakciót terveza német gazdaság és politikai vezetés likvidálására. Mostantólkezdve minden, ami a nemzetközi politikában történik, ezt a célthivatott szolgálni, még az is, ami ezzel ellentétesnek látszik. A ki-finomult angol és a vele érdekszövetséges francia diplomácia ké-pes ennek a bonyolult feladatnak a végrehajtására. Nemcsak azért,mert a német diplomácia hagyományosan gyenge, hanem azért ismert az új német hatalmi központ diplomáciai képessége még en-nél is gyengébb. Tulajdonképpen a gyenge német diplomáciánakvolt köszönhető, hogy az első világháborúból is olyan súlyosvesztesként kerültek ki. Sajnos a németek ismét lépre mentek.Nagy árat is fizettek érte. Régi megállapítás:

"a németek kitűnő szervezők, de rossz politikusok."

A kocka azonban el van vetve. A veszélyt a németek ösztö-nösen megérzik. Blomberg birodalmi hadügyminiszter 1937. jú-nius 24-én mint a Wehrmacht főparancsnoka titkos utasítást ad ahaderő háborús felkészítésére. Az utasítás felsorolja a valószínű

"háborús eseteket". Ezek között a Szovjetunió egyáltalán nemszerepel.

Hogy ezt az időszakot jobban megértsük, az angol és franciadiplomácia aknamunkája mellett szemügyre kell vennünk az ame-rikai diplomácia idevonatkozó csendes, de annál veszélyesebb te-vékenységét is.

Kezdjük talán egy szokványos hírrel: 1936 november 16-ánaz amerikai kormány Joseph E.Davies-t az Egyesült Államokmoszkvai nagykövetévé nevezte ki. Mint más követi kinevezések,visszahívások, ez sem keltett különösebb feltűnést. Annál is in-kább nem, mert Davies nem is volt hivatásos diplomata. Roose-velt elnök fiatalkori baráti köréhez tartozik. Már Wilson elnöksé-gét megelőző években mindketten a demokrata párt tagjai.Ugyanazon klub tagjai, majd több politikus barátjával részt veszRoosevelt választási kampányában. Ő maga azonban az üzletiéletbe veti magát, ahol jelentős karriert fut be. Már Wilson elnök-sége idején kormány-megbízásból a Szövetségi Kereskedelmi Bi-zottság elnöke. Ízig-vérig kapitalista. Észjárása gyors, gondolko-dásmódja individualista. A második világháború előkészítésébenjátszott szerepéről a második világháború idején írt és kiadott"Moszkvai jelentés" című könyvéből, tehát saját magától értesül-tünk. Könyvében ugyan sok mindent elhallgat, de amit közöl, ab-ból is sok mindent megtudunk, és még többet kikövetkeztethe-tünk. Jellemző, hogy a könyv mindössze 50-60 jelentést ismertetrészben vagy egészben, ugyanakkor az 1938. június 6-án kelt ösz-szefoglaló jelentése a Szovjetunióról az 1341 -es számot viseli.Publikált jelentései között több helyen találkozunk egy-egy különfutárral küldött jelentésre való szűkszavú utalással, mint például1937. október 15-én kelt Cordell Hull államtitkárnak írt alábbi le-vele:

"Kedves Cordell! A legutóbbi napokban néhány igen ér-dekes tárgyalást folytattam, amelyet csak azzal a felté-tellel kezdtek, hogy tartalmuk továbbadásában a leg-messzebbmenő elővigyázatot tanúsítom. Egészen új voltszámomra, mikor felfedeztem, hogy az itteni diplomáciakevéssé bízik a távirati code-ok titokban maradásában.Szükségesnek láttam külön futárt küldeni Párizsba, hogy

ezeket a híreket eljuttassam Önhöz, csak ezzel a kikötés-sel kaptam meg őket."

A levél befejezve. Vagy Napló. Moszkva, 1938. március 5.

"Löncs Litvinovval dácsájában. Értekezésünk anyagátmegküldtem a kormánynak".

Ugyan mit főztek ki?Lássuk, milyen eligazítást kapott Moszkvába utazása előtt:

Sumner Welles közli vele, hogy az amerikai érdekek istápolásánés amerikai polgárok védelmén kívül a következő "kivételesügyek" elintézése a célja moszkvai kiküldetésének:

1) A cári adósságok fizetésének teljesítése, de ezt csak igentapintatosan szabad felvetni. Az első moszkvai jelentéséből meg-tudjuk, hogy elődjét Bullitt nagykövetet éppen azért hívták vissza,mert Litvinovval a cári adósságok ügyében folytatott tárgyalásoknagyon elmérgesedtek.

2) A jövő évben lejáró kereskedelmi szerződés megújítása.Azt hiszem, ezzel csak a figyelmünket akarja elterelni, hisz eztulajdonképpen rutin jellegű feladat volt.

3) Ezt érdemes szó szerint idézni, mert úgy érzem közelítigazi megbízatásának tárgyához: "Egy másik feladat, melynekteljesítését nagyon a szívemre kötötték, a Szovjetunió politikai,gazdasági és katonai erejének és hatalmának, valamint az orosz-német viszony alakulásának megvizsgálása." (3) Hozzátehettevolna még, hogy az orosz-német viszony alakítása és maximáliselmérgesítése, a németek elleni háborúra való felbujtás és uszítás,amelyet olyan kitűnően oldott meg, hogy a háború után az oro-szok Lenin-renddel tüntették ki.

Roosevelt elnök az elutazása előtt még az ünnepélyes búcsú-fogadás előtt feleségével családias dinnerre hívta meg. A dinnerután az elnökkel annak dolgozószobájába vonultak. Roosevelt ar-ra kérte, hogy első sorban arról tudósítsa, hogy katonai és gazda-sági szempontból milyen erősnek ítéli meg a Szovjetunió jelenle-gi kormányát. Nem kevésbé fontos annak a megfigyelése is, hogymilyen magatartást tanúsítana az orosz kormány egy európai há-ború esetén.

Nincs rá adat, de biztosra vehető, hogy Amerika és a Szov-jetunió veszélyes együttműködése nem Davies moszkvai küldeté-sével vette kezdetét, hanem Litvinov amerikai látogatásával,amelyet a Szovjetunió amerikai részről történt elismerése köve-tett. Davies már a korábbi megállapodás alapján a szovjet viszo-nyok a katonai és gazdasági kondíció konkrét felmérésére érke-zett. Másképp alig képzelhető el, hogy közismerten a legapróbbtitkaikat is betegesen féltő oroszok megengedjék, hogy az 1937.január 19-én megérkező nagykövet már február 25-én megkezdjea szovjet ipartelepek felderítését. A szovjet kormány engedélyévelszemélyes meggyőződés alapján felméri a Szovjetunió teljes iparikapacitását, különös tekintettel a hadviselő képességre. A Szov-jetunió minden említésre méltó ipari üzemét személyesen ellen-őrizte. Már 1937. március 12-i államtitkárnak küldött jelentésébenígy vonja le ennek konzekvenciáját:

"Felmerülhet a kérdés, hogyha Oroszország belebonyo-lódnék egy európai háborús konfliktusba, a hátországipara kibírna-e egy hosszú háborút? Én magam, amitezen a vidéken láttam, azt hiszem, hogy nagyobb mérték-ben bírná el, mint hiszik."

Ne hagyjuk azonban Daviestől megtéveszteni magunkat, ittnem az ipari kapacitásról beszél, hisz tudjuk, bármilyen nagyhaderőt is tartottak fegyverben az oroszok és bármilyen nagy volta haditermelése, már a háború első félévében rászorult az angol-amerikai hadiszállításokra, amelyet az amerikai kölcsönbérlet ki-terjesztésével biztosítottak a számára. Davies itt arról tájékoztatjaaggódó főnökeit, nem kell attól tartaniuk, hogy az első világhábo-rúhoz hasonlóan egy hosszabb idejű hadviselés esetén az orosznép egy újabb forradalommal esetleg elsöpri Sztálint és rendsze-rét. Vagyis nem tudja végigharcolni a háborút. Nyilván féltek at-tól, hogy akkor minden erejük megfeszítésével nekik kell azt be-fejezni.

A háborús együttműködés részleteit jellemző módon keres-kedelmi szervezetek cégére alatt dolgozták ki. Köztudott, hogymég Davies moszkvai küldetése előtt, de azután is két szovjet ke-reskedelmi társaság is működött Amerikában az AMTORG és a

CARP. A CARP-ot nem is orosz, hanem amerikai állampolgárvezette. Csakhogy ez nem volt más, mint Molotov sógora! (5)

Már most ki kell térnünk egy nagyon fontos tényező megem-lítésére. Tudott dolog, hogy Molotov felesége zsidó volt. Ebbőlnyilvánvalóan következik, hogy sógora is zsidó. Ezúttal is tettenérhető az amerikai zsidóság második világháborút kirobbantó,majd irányító szerepe.

Mindezek mellett Daviesnek természetesen az is feladatáhoztartozott, hogy figyelemmel kísérje és szemmel tartsa az oroszpolitika cselekvéseit, mivel száz százalékig nem bíztak a velükvaló megállapodásban. Kitűnő példa érre a cári adósságok esete.Az oroszok tisztában voltak Davies küldetésének céljaival és je-lentőségével. Éppen ezért megkülönböztetett módon rendkívülszívélyesen kezelték. Had hivatkozzunk itt néhány ezt bizonyítómomentumra, amelyet magától Daviestől tudunk.

Az első moszkvai napról naplójában (1937 január 19.) így ír:

"A ház előtti teret (követségi épület – a szerző) – Moszk-vában szokatlan látvány –- csinos kis park díszíti. Vala-mivel messzebb szép régi templom, amelynek tragikuspusztulása fájdalmat kelt bennünk. Most számos sok-gyermekes család lakik benne, és nem kétséges, hogyhamarosan az enyészet áldozata lesz."

Bár Davies többször hangsúlyozza keresztény mivoltát, sőtegy ízben úgy veti össze a bolsevizmust a nemzeti szocializmus-sal, hogy az utóbbi a vallásellenesebb, ezúttal megértőnek látszik.

Naplójában 1937. február 28-án a minden külföldi követségáltal rettegett GPU titkos államrendőrség megfigyelésükre kikül-dött embereit „jó barátaimnak" nevezi. Daviesné 1937. március14-én Molotovéknál van lunchon, Moszkva környéki dácsájuk-ban. Amikor a belga követ dinerjén Lord Chilston brit nagykövet– aki mellett ült – ezt megtudta, izgatottan kiáltott fel:

"Önök amerikaiak érdekes emberek. Hét éve vagyok itt,de még mindig nem sikerült a lábujjaim hegyét sem be-tenni a házukba – s Önök megérkeznek, s néhány heti itt-tartózkodás után lunchre hívják meg. Ezt nem értem."

De mi már értjük!

Naplójában ezt írja 1937, november 10-én:

"Sztomoniakov helyettes külügyi népbiztossal tárgyaltamamerikai állampolgárokat érintő ügyben. ...F... amerikaiállampolgár az olajtröszttel dolgozott és bujtogatókkalkerült kapcsolatba. A hatóságok azt akarták, hogy F ta-núskodjék, és amikor F kiutazási vízumot kért, Poncius-tól-Pilátusig küldözgették. ...F... bánatában leitta magáta sárga földig, egy moszkvai rendőrnek eltörte az áll-kapcsát. Amikor elfogták delírium tremensben volt.Megbeszélésem után 24 órával mégis kezében volt a ví-zum."

El tudjuk képzelni, F-urat Davies "jó barátai" milyen tanú-vallomásra akarták rávenni.

Ahhoz, hogy a Moszkvában akkor uralkodó állapotokat kö-zelebbről megismerjük, álljon itt egy másik idézete: Egyes ameri-kai sajtótámadásokkal kapcsolatban Litvinov rosszallását fejezi kiDaviesnek 1938. március 4-én: megemlítette;

"gondoljak arra, hogy egyetlen letartóztatott amerikaiállampolgárért több ellenséges hangulatú sajtóközle-mény jelent meg, mint több száz német vagy más nemze-tiségű fogolyért, akiket országuk diplomáciai képviselőimég csak meg sem interjúvolhatott. " (6))

Daviest Molotovnál tett látogatása alkalmával Sztálin is fo-gadta. Az eset a moszkvai diplomácia eddigi történetében csodá-latos kivételnek számított. Távozásukkor Litvinov pedig búcsú-ebédet rendezett tiszteletükre (erre sem volt még addig példa).Davies naplójában és jelentéseiben nem győzi hangsúlyozni, hogyaz orosz vezetők, feleségeik és a környezetükhöz tartozó szemé-lyek a lehető legjobban szívükön viselik, hogy megkülönböztetettmódon kedvesek legyenek irányukba.

Stephan Early-nek 1937. augusztus 10-én így ír:

"Oroszország kifejezetten rokonszenvvel kezel bennün-ket, melyet a magunk részéről természetesen a legmele-gebben viszonozunk. Ez egy napon bizonyos távol-keleti

fejlődményekkel, vagy talán Európával kapcsolatban isjelentőséget nyerhet."

A korabeli szovjet gondolkodást jellemzi Davies alábbi idé-zete: Az 1938. április 1-én kelt szigorúan bizalmas jelentésébenírja:

"Litvinov külügyi népbiztos maga mondotta ezt nekem, ésbiztosított arról, hogy a Szovjetunió többet fog tenni azEgyesült Államokért, mint bármely más nemzetért."

Igaza volt! Huszonhétmillió emberét áldozta fel a kapitaliz-mus vezető hatalmáért. (7)

Azt hiszem tartozunk az Olvasónak azzal, hogy tájékoztassukDavies és ezzel együtt az amerikai kormányzat indítékáról a"Moszkvai jelentés" című könyv publikálására vonatkozóan. Akönyv tulajdonképpen akkor jelent meg, amikor a németek Sztá-lingrádot ostromolták és készültek Moszkva elfoglalására. Mármagának, az időpontnak a megválasztása is bizonyos célok lap-pangását gyanítja. A könyv előszavában maga a szerző mondjaezt el őszintén.

"Az amerikai közvélemény szenvedélyek és indulatok fű-tötte előítéletek rabja volt a Szovjetunióról kialakult vé-leménye megformálásában".

Davies szerint ezek az előítéletek "hamis" értesülésekből ke-letkeztek, és nem tagadja, hogy könyve megjelenésekor is ural-kodnak az amerikai közvélemény felett. Könyve megírásával el-sősorban azt a célt tűzte maga elé, hogy eloszlassa ezeket az előí-téleteket. Alig hisszük, hogy ez sikerült. Erre Daviesen kívül isnagyon sok példát említhetünk. Sherwood írja: a második világ-háború idején erősen nyugtalanította, hogy a Demokrata Párti el-lenzék veszélyesen közel járt hozzá, hogy az egész Roosevelt-kormányzatra a kommunista címkét ragassza. A kommunizmuselleni gyűlölet és félelem jóval erősebb volt az amerikaiakbanbármilyen más hasonló érzelemnél, amelyet a nácizmus, vagy fa-sizmus vált ki belőlük (9).

Rooseveltet Amerika semlegessége ellenére, állandóanaggasztotta, hogy egyesek a Hitlerrel folytatandó béketárgyalásokmellett agitáltak. (10)'

Vagy lássuk Hopkins Churchillhez írt levélrészletét: "Mégmindig megdöbbentően sok itt az olyan ember, aki nem akarja,hogy segítsünk az oroszoknak. (11)

Lindbergh, a híres óceánrepülő is így háborog:

"Amerikának a háborúba való beavatkozásával senkimás nem rokonszenvez, csak a Roosevelt-család, az an-golok, meg a zsidók." (12)

Ez az előítélet, pontosabban helyes értékítélet még ma isuralja Amerika népét. Bizonyíték erre, hogy az elnökválasztáso-kon mindig az győzött, aki külpolitikai programját a legjobbanhangolta a szovjetellenességre. Tekintsünk csak vissza Chartermegválasztására, de még inkább Reaganéra! Az egy más dolog,hogy elnökként egy ideig imitálja a Szovjetunióval való szem-benállást, majd egyre nyíltabban együttműködik vele.

Könyvünknek többek között az is egyik fő célja, hogy ennekokát, illetve tényét feltárja. Ma már tudjuk, hogy Roosevelt ésklikkje nemcsak Németországot vezette félre, hanem saját népétis. Az amerikai nép békeszerető nép. Bizonyítja ezt állami intéz-ményeinek és alkotmányának felépítése is. Célja a békés társa-dalmi és gazdasági fejlődés, élvezni a hatalmas és fejlett államgazdasági előnyeit. Az elnök és kormány bármilyen nagy hata-lommal rendelkezik is, nem dönthet a hadbalépésről, ehhez azigen befolyásos emberekből álló, szigorú kongresszus hozzájáru-lása szükséges. Amint a későbbiek során tapasztalni fogjuk a ja-pán támadás kiprovokálásával, az emberiség történetében példanélküli módon becsapták az Egyesült Államok népét és alkotmá-nyos intézményeit.

Az amerikai célzásokat a németekkel való szakítás ügyébenaz oroszok azonnal felismerik. Ürügyül használva a nemzeti szo-cialista programmal hatalomra jutott új német vezetést, gyorsanmegkezdi a számára igen hasznos német kapcsolatok leépítését,és túlbuzgóságában nagyarányú németellenes propagandába fog.Az amerikai intencióknak megfelelően megkezdi politikai udvar-lását Anglia és Franciaország felé is. A franciák felé eredménye-

sebb a közeledés, már 1935. május 2-án megnemtámadásiegyezményt kötnek.

Az angolok azonban bizalmatlanok. Ennek több oka van.Néhány lényeges dolgot Majszkij emlékirataiból tudhatunk meg,aki 1932-1943 között a Szovjetunió londoni nagyköveti tisztéttöltötte be. Tőle tudjuk, hogy az 1917-es forradalomban meggyil-kolt II. Miklós orosz cár V. György angol király unokatestvérevolt. De ismerve az angolok kereskedői mentalitását, ezt nemszabad az okok közé sorolni. Ez a tény nem akadályozta meg azangol kormányt, hogy 1921-ben a fejlett kapitalista államok közülelsőként kössön kereskedelmi egyezményt az új orosz hatalmiközponttal.

Az egyik és első fő ok, hogy 1926-ban Szun-Jat-Szen vezeté-sével forradalom tört ki Kínában, amelyet V.K.Bljuher vezetésé-vel orosz katonai szakértők irányítottak. Ebben az időben az an-goloknak volt itt a legnagyobb érdekeltségük. Tőkebefektetésük300 millió fontra. az addig folyósított kölcsön pedig 110 milliófontra rúgott. Nagy számok ezek, ha figyelembe vesszük, hogyFranciaországtól 70 millió, Japántól 55 millió, az Egyesült Álla-moktól pedig csak 25 millió font kölcsönt kapott. EzenkívülAnglia birtokolta Kína főbb vasútvonalait, a We-Hai-Wei kikötőt,továbbá igen jelentős koncessziói voltak az országban. Ez olyanérzékenyen érintette az angol kormányt, hogy 1927 májusábanmegszakította diplomáciai kapcsolatait az oroszokkal. Jellemző azakkori orosz-német együttműködésre, hogy a Szovjetunió Német-ország kormányát kérte fel angliai érdekeinek képviseletére.

A diplomáciai kapcsolatokat 1929-ben ismét felújították, alighogy ez megtörtént, újabb probléma mérgesítette el a két országviszonyát. Ezúttal a Lena Goldfield ügy. Ez az angol társaságmég 1908-ban alakult, s a szibériai aranylelőhelyeket aknázta ki.Az 1917-es forradalom megszüntette a társaság koncesszióját. Aszovjet NEP korszak idején 1925-ben azonban harminc évre is-mét jogot kapott. hogy felújítsa munkálatait. A NEP korszakotfelszámolandó, az oroszok belekötöttek a társaságba. Miután azokhárom és félmillió font tökét fektettek a vállalkozásba, úgy érez-ték, nincs tovább az angolokra szükségük. Módszereiket ismer-jük. Megvádolták őket, hogy az angol Intelligence Service fel-használta a társaságot kémkedésre. Kapitalista módon zsákmá-

nyolták ki az általuk foglalkoztatott tizenötezer orosz munkást,nem fizetik be az orosz államnak a kirótt illetékeket és adót stb.Az angolok kezdték megismerni rokonaik örököseit. 1930 elejénmegpróbáltak tárgyalások útján kievickélni ebből a csapdából.Megállapodtak három főből álló döntőbíróság felállításában,amely egy angol, egy orosz és egy közösen választott elnökbőláll. E huzavona közben az orosz hatóságok olyan nyomást gyako-roltak a társaságra, hogy az kénytelen volt további működésétfelfüggeszteni. Ezt az oroszok úgy fogták fel, hogy az angolokezzel megsértették a koncessziós szerződést. Talán mondani semkell, hogy az orosz képviselő meg sem jelent a döntőbizottságiülésen. Az angolok futottak a pénzük után. Kénytelen volt a bi-zottság másik két tagja a vizsgálatot a lehetőséghez képest le-folytatni. Ez azzal végződött, hogy kötelezték a szovjet kormányt12.965.000 font megfizetésére. Az összeg megoszlása 3.5 milliófont befektetett tőke és 9.5 millió a hátralévő 25 évre elmaradt ha-szon, mivel a bérleti szerződés akkor járt volna le. Az oroszoktermészetesen nem fizettek. Csak évek múlva, az angol-orosz ke-reskedelmi szerződés 1934. február 16-án történt aláírása ellené-ben utaltak át valamennyit, de hogy mennyit, azt Majszkij semárulja el, de biztosak lehetünk benne, a lehető legkevesebbet.

Hitler németországi hatalomra jutásával azonban az angolokminden oroszországi veszteségük és azok keserű pirulái ellenérekénytelenek átértékelni az orosz kormánnyal szembeni fenntartá-saikat. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult a Szovjetunió ameri-kai részről történő elismerése is. Az angol politika malmai azértlassabban őröltek.

Miután Németország 1933-ban kilépett a győztes hatalmakérdek közösségének szervezetéből, a Népszövetségből, az antant-hatalmak felszólították a Szovjetuniót, hogy lépjen be, mit semtörődve azzal, hogy ezt megelőzően éppen ők akadályozták megbelépését. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió 1933. május 5-énmég okmányt cserélt a német kormánnyal, az 1926. évi megnem-támadási és semlegességi egyezmény határidejének meghosszab-bításáról - az egybehangzó amerikai és angol, bár egymástól né-mileg független - Németország elleni eszközül való felhívást el-fogadja és 1934. szeptemberében belép a Népszövetségbe.

Majszikj kihúzott mellel hencegi, hogy Vansittart angolkülügyminiszterhelyettes így szólt hozzá:

"Most hát ugyanannak a klubnak tagjai lettünk. Remé-lem mostantól úgy alakulnak kapcsolataink, ahogyan azklubtagok között illik." (13)

Hozzátehette volna, de lehet, hogy hozzá is tette, csakMajszkij ezt már nem idézi:

"a Népszövetséget Németország ellen hoztuk létre, akibelép, nyilván céljaival is azonosítja magát."

Nem is adódott oka a csalódásra Vansittart úrnak!Az orosz diplomácia igyekszik az új klubban megbízható

partner benyomását kelteni. Nemcsak az amerikai, hanem méginkább az angol diplomáciának – kártyanyelven kifejezve – alá-játszani. Sőt mérlegelve azt a tényt, hogy Amerika nem tagja aNépszövetségnek, nagyobb erőfeszítést tesznek az angolok felé.A Szovjetunió vezetői látták, és főleg nem felejtették el, hogy azelső világháború legfőbb győztese mégis csak Anglia volt. Abbanaz időben még Amerikát is maga mögé vethette, annak ellenére,hogy tulajdonképpen a háborút úgyszólván csak az oldalukra ál-lításával nyerte meg. Hirtelen még el is túlozzák az angol diplo-mácia és magának a birodalomnak a képességeit. Az európai po-litikában a legenergikusabb hatása Angliának van ebben az idő-ben, aki maga mögött érezheti volt gyarmata, az azonos nyelvűAmerika hatalmas termelési kapacitását. Amelyet szükség eseténkibérelhet magának. Vezető szövetséges az ugyancsak nagyhata-lom Franciaországgal. A kisebb, főleg nyugat-európai államoksorsának alakulása is elsősorban Angliától és csak másodsorbanfügg Franciaországtól. Amerika ekkor még elsősorban Japán mi-att udvarol az oroszoknak. Hogy ebben az időben még Angliaszámított a világ első hatalmának, megerősíti Majszkij is. Emlék-irataiban beszámol londoni nagyköveti tisztének átvétele etán akülföldi követségeken tett látogatása során szerzett benyomásai-ról. A diplomáciai testület általános jellemzésekor ezt írja: Adiplomáciai testület Londonban (a szovjet diplomaták kivételével)felnézett az országra, ahol tartózkodott. Ez a kisebbségi érzés, eza felnézés, a kapitalista világ valamennyi külföldi diplomatáját

határozottan jellemezte, még az amerikaiak sem voltak kivételek.Igen, bármilyen furcsának tűnik is első pillantásra. Az EgyesültÁllamok diplomatái Angliában akkor "kisebbségi komplexusban"szenvedtek a házigazdákkal szemben. (14)

Kézenfekvő, hogy az angoloknál kell szorgalmazni az újorosz rendszer szalonképességének elfogadtatását. Ha ez megtör-ténik, a szovjet rendszer diszkriminálása egycsapásra megszűnik.Külpolitikájukban az oroszok, ami nem ellentétes saját rendsze-rükkel, azt az angolok érdekei szerint támogatják. Brit vezetésselgyőzték le Németországot. nyilvánvaló, hogy a németellenes po-litika tetsző dolog az angoloknak. Sztálinék hamar felismerik eztaz egyszerű képletet. Nem késlekednek propagandájuk élét a né-metek ellem fordítani, annál is inkább, mert ez Amerika kívánsá-ga is. Erre kitűnő alkalmat nyújt Hitlerék nemzetiszocialista rend-szerének hatalomra jutása. A világháború utáni nehéz helyzetbena német kommunisták nem álltak messze a hatalom megragadá-sától. Ha akkor a szovjet kormány segítséget tudott volna nyújta-ni; hatalomra kerülnek. Csakhogy akkor a szovjet hatalom méghazájában is nagyon ingatag volt. Lenin korrektsége sem engedte,hogy az őt hatalomra segítő német burzsoáziát hátba támadja. Azakkori szovjet ideológiai állapotokra jellemző, hogy a párt vezeté-se azért öröklődött Trockij helyett Sztálinra, mert ő nem osztottaTrockij azon nézetét, hogy az akkori cseppfolyós európai állapo-tokat kihasználva egész Európát, majd az egész világot forradal-masítani kell. Sztálin azt vallotta, hogy a forradalmat a Szovjet-unióban kell megszilárdítani, s eredményei láttán más országokforradalmi tömegei saját erejükből vívják ki győzelmüket. és kö-vetik a példát. Németország népei ugyan olyan elnyomottai azimperialista antant hatalmaknak, mint a Szovjetunió, ezért inkábbegymás segítését kell programba venni.

De hol vagyunk már ettől! Ezek az imperialista hatalmakkezdenek az általuk eddig elszigetelt szovjet kormánnyal kacér-kodni, sőt idő közben már Amerika is elismerte. Ez pedig nem kisdolog. És most vágatlanul jön egy ravasz fickó, néhány, mindenreelszánt társával, megcsinálja a német nemzetiszocialista forra-dalmat. Kihasználja a német nép szocializmus utáni vágyát éshangulatát, képes arra amire ő nem volt –, hogy törvényes vá-lasztások útján hatalomra jusson.

A német kommunisták ügye Hitlerék hatalomra jutásával bi-zony rosszul alakult. Sztálinék úgy gondolták, hogy az antant-hatalmak jóvátételei alatt görnyedő német nép erős kommunistapropaganda hatására esetleg megbuktatja Hitlert. Ezzel az oroszokegyrészt internacionalista missziót teljesítenének, s paradox mó-don az angoloknak is kedvében járnának, hiszen az angol politikaegyes tényezői (pl. Churchill) kezdettől fogva német, majd egyreerősebben Hitler-ellenes politikát sürgetnek.

Álljunk azért itt meg egy pillanatra. Ha figyelembe vesszük,hogy az első világháború végén és utána igen erős kommunistamozgalom alakult ki, tulajdonképpen az általuk szított szociálisnyugtalanság kényszerítene a német kormányt idő előtt a béketár-gyalásokra, de továbbra is a burzsoázia marad hatalmon, aki tízéven át szoros gazdasági kapcsolatokat tart fenn a kommunistavezetésű Oroszországgal, s ezek után a burzsoá pártokat szabadválasztásokon legyőzi egy magát nemzetiszocialistának nevezőpárt, akkor óhatatlanul úgy érezzük, itt egy mozaik hiányzik aképből.

Hitlertől magától tudjuk, hogy a Szovjetunió nem azért voltellenszenves számára, mert magát szocialistának vallotta. Hiszmozgalmát maga is szocialistának nevezte. Hitler magát a bolse-vista szocializmust csupán azért ítélte el, mert annak élén a zsidókálltak és ebben nagy ellentmondást látott. Mondván a zsidóságalapjelleméből fakad a kapitalista gondolkodás. Hisz a világ úgyismeri ezt a tehetséges népet, mint az üzleti tevékenység meg-szállottját, a magántulajdon szorgalmas gyűjtőjét. Hogyan lehetezt összeegyeztetni az állami tulajdonba vétellel és a piaci erőkhelyett alkalmazandó állami tervgazdálkodással. Nyilván seho-gyan sem. Ha egy ilyen mozgalom élére állnak és azt szítják, ak-kor azzal más célt takarnak. Ez pedig nem más, mint a német ál-lam és gazdaság teljes irányításának megkaparintása.

Hitler azzal sem állított valótlant, miszerint megállapította:míg Németország kellő élettér nélkül nagy népsűrűséggel kis-, ésgazdaságilag kevésbé értékes területre van szorítva, addig Orosz-ország vagy ha úgy jobban tetszik a Szovjetunió - hatalmas gyé-ren lakott területet kihasználatlanul hagy, azok gazdasági lehető-ségeit nem aknázza ki. Ez sajnos napjainkban is igaz! Különösenszembeötlő ez Japán esetében. Nyugodtan állíthatjuk: ez termé-

szetellenes állapot. Érdekes módon a német-szovjet viszony ala-kulását Amerika is ebből az aspektusból vizsgálja.

Mintha Davies az 1939. augusztus 22-i New-Yorkból kelte-zett jelentésében elszólná magát. A jelentésben már értékeli - azakkor még meg sem kötött – német-szovjet egyezményt.

"Németország és Oroszország együttműködése mindket-tőjüknek sok előnyt biztosít. Tíz éven át együtt dolgoztakés ezt újból megtehetik... A tulajdonképpeni veszély a jö-vő és a civilizáció számára abban rejlik, hogy Németor-szág és Oroszország úgy találhatják, hogy terjeszkedésiigényeik kölcsönösen kiegészítik egymást. (15) Oroszor-szág gazdasága természeti kincsekben kiegészítheti anémet ipar teljesítőképességét és Németország tudomá-nyos és ipari szervezetét."

Davies úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a német-szovjetszerződés megkötése szerves része volt Németország háborúbavaló beugratásának. Erről azonban még később szólunk.

A szöveg értékelésénél könnyű megállapítani, hogy a korábbiszembekerülés nem Hitler akaratából jött létre.

A német-orosz együttműködés Európa egyensúlyának rend-kívül fontos tényezője. Ezt még Davies is kénytelen megállapíta-ni, akit pedig éppen azért küldtek Moszkvába, hogy ez helyre neállhasson. Közismert tény, hogy a Szovjetunió ebben az időbenmár szükségletét meghaladó nyersanyag-, és energiabázisokkalrendelkezett. Nem lesz talán felesleges Davies 1937. március 26-án kelt moszkvai jelentéséből idézni, amelyet a spanyolországihelyzettel kapcsolatban írt:

"Ezek után azt mondtam, hogy Európa helyzete alapjá-ban véve egyszerű, s nehezen tudom megérteni az euró-pai államférfiak miért nem tudják kieszközölni, hogyAnglia és Franciaország, Németország, Olaszország ésOroszország egyezségre lépjenek Európa területi sért-hetetlenségének megóvására, és kereskedelmi egyez-ménnyel biztosítsák Németországnak nyersanyag-ellátását, mely fedezné életszükségletét. Ez megszaba-dítaná Európa és az egész világ népeit a nyomasztó

fegyverkezési terhektől és egy katasztrofális háború fé-lelmétől."

Az individualista Davies itt tulajdonképpen országa érdekeiellen beszél, hisz nekik áll érdekükben ennek az együttmű-ködésnek a lehetetlenné tétele, amelynek érdekében mindent el iskövetnek.

A szovjet vezetők őrömmel fogadták az amerikai vezetőkajánlatát, hogy a németek helyett inkább velük működjön együtt.Az amerikaiak azonban kételkedtek az oroszok készsége felől.Sztálinék érezték, hogy bizonyítaniuk kell. Nem is késlekedteksokat. Davies küldetéséből érezték, hogy most kell mindenképpenaz amerikaiak bizalmát megnyerni. Ennek érdekében a legképte-lenebb dolgoktól sem riadtak vissza, amelyek nagy része tulaj-donképpen saját országuk kárára volt. Sztálin számos orosz nem-zeti kincset, hatalmas értékű ikonokat juttat Davies tulajdonábafillérekért. Az 1938. április 30-i feljegyzéséből tudjuk, hogy a britnagykövet, mint a diplomáciai testület doyenje, március 17-énköziratot intézett az összes diplomáciai missziók vezetőihez. Kö-zös tiltakozást javasolt a szovjet hatóságok ama határozata ellen,mely szerint az ország területét elhagyó összes diplomaták sze-mélyi poggyászát átvizsgálják és e "szolgálat" fejében még illeté-ket is szednek. Davies állásfoglalása:

"elismerem a diplomáciai kiváltságok fontosságát, de lé-nyegesebb, hogy ez az incidens ne váljék politikai kér-déssé, és ne zavarja a demokrata országok jelenlegi vagyjövendőbeli nagyobb érdekeit. (17) Ha Chamberlain kí-sérletei az európai béke megóvása érdekében netán ku-darcot vallanak és a háború elkerülhetetlenné válik, úgya világbéke és az európai demokráciák számára döntőjelentőségű lesz a Szovjetunió állásfoglalása és óriásierőtartalékai."

Ezek a "jövendőbeli nagyobb érdekek" tehát világosak! Min-denképpen biztosítani kell a szovjet fegyvereket, hogy a kapita-lizmus nélkülözhetetlen eszközeként németek és a japánok ellenfelhasználhatóak legyenek.

A Szovjetunió számára egyébként igen nagy előnyökkel járónémet kereskedelmi együttműködést meglehetős gyorsasággalépítik le. Erre nemcsak Amerika, de Anglia is ösztönzi, különösenazzal, hogy 1932-ben felmondja a Szovjetunióval kötött kereske-delmi ' egyezményt. A fő ok: a Szovjetunió csak eladott, de nemvásárolt Angliától. Chamberlain így dohog:

"A Szovjetunió sokat ad el Angliának, de keveset vásárol.A megszerzett angol valutát németországi megrendelé-sekre fordítják. " (18)

Majszkij a Szovjetunió londoni nagykövete azzal védekezik,hogy Németország ötéves hitelt is ad, míg Anglia csak másféléves lejáratot biztosít, pedig Németország és Anglia gazdaságikondíciója közé akkoriban nem igen lehetett egyenlőségi jelettenni.

A jó magyar közmondás azt mondja: Könnyű Katát táncbavinni. Azt hiszem, a szovjet-német gazdasági kapcsolatok leépíté-sére is ráillik némileg ez a közmondás. Az oroszok egyre növekvőnémetországi vásárlásai nyomán figyelembe véve az ötéves hite-lezést is, az adósságállomány erősen felgyülemlett. A Szovjetuniógazdasága 1932-33-ban olyan nehéz helyzetben volt, amelyhez azangol kereskedelmi egyezmény felmondása is hozzájárult, hogylakossága rovására kénytelen volt élelmiszert eladni valutaszerzéscéljára. Népének még jegyre sem tudta a legszükségesebb élelmi-szereket minden esetben biztosítani. Számtalan forrásból ismert,hogy több millió ember egyszerűen éhenhalt. Mivel a németor-szági adósságokat már komoly mértékben törleszteni kellett vol-na, nem találtak jobbat, mint ürügyül használva a németországihatalmi és részben ideológiai átrendeződést, ellenséges propagan-dát kezdtek Németország ellen. Ez egyben nagyon tetsző dologvolt Amerika, Anglia és Franciaország számára is. Íme egy nehézhelyzet kihasználásának keleti iskolapéldája!

Amerika természetesen ennél sokkal meggyőzőbb bizonyítástvár a szovjet vezetéstől. Bár látja, hogy Sztálinék diktatúrája elégenergikus, nem biztos abban, hogy egy komoly belső krízis prob-lémáját is ki tudja-e állni. A párt és kormányapparátusban ott ül-nek azok, akik irányították és végrehajtották a korábbi orosz-német kapcsolatok napi tennivalóit. Ezek nagy része értetlenül

szemléli a pálfordulást. Némelyikük hangot is ad kételyeinek.Ezek igen veszélyessé válhatnak, ha időközben kiderülne, hogy anémetellenesség nem jár gyakorlati eredménnyel. Sztálin, hogymeggyőzze az amerikaiakat, félredobja összes ideológiai fenntar-tásait. Leszámol saját pártjával is. Olyan vérengzéseket rendez,első és második vonalbeli vezetők között, amelyre a történelem-ben nem találunk példát. Egymást érik a kirakatperek. Az 1917-esforradalmat végigharcolt hithű kommunista vezetőket, Leninszámos közvetlen munkatársát is kivégeztetett. A vád mindenesetben árulás, idegen hatalmak javára való kémkedés (Németor-szág és Japán).

A Radek-per 1937 január végén kezdődött. Állítólag titkonszövetkeztek Németországgal és Japánnal Sztálin hatalmánakmegdöntésére. A külföldön élő Trockij a vád szerint megegyezetta német és japán kormánnyal a szovjet kormány megdöntésében.A vádlottak ezeket szóról szóra vallották a bíróság előtt. Daviesmegjegyzi: hogy a diplomáciai testület túlnyomó többsége nemhitt a vádak valódiságában.

Még a hadsereget sem kímélte meg, 1937 nyaránTuhacsevszkij és társai következtek. A vád ugyanaz: a németekjavára kémkedtek. Pedig Tuhacsevszkij a szovjet hatalom létreho-zásában – nem túlzás soha el nem évülhető érdemeket szerzett.Mint 27 éves cári tiszt állt át a forradalmárokhoz. 1920 elején akaukázusi front parancsnokaként megtöri, majd teljesen szétveri aGyenyikin-hadsereget. 1920 nyarán a nyugati front parancsnoka-ként vezette győzelemre a Vörös Hadsereget, és egészen Varsóigelőrenyomult. 1921 márciusában a Kronstadt-i lázadást leverőcsapatok főparancsnoka, 1921 nyarán pedig a Tambov kormány-zóságban kitört lázadást fojtja el. De mindez már a múlté!

Még szovjet megállapítás szerint is a sztálinizmus 30 év alatttöbb embert pusztított el, mint az orosz cárok a Romanov-ház há-romszáz éves fennállása alatt. (20) Ez esetben még Davies isszükségét érzi némi magyarázkodásnak. Szerinte a bűnük az le-hetett, hogy Sztálin által 1939. március 17-én bevezetett hadseregpártellenőrzése ellen egymás közötti beszélgetések formájában ki-sebb ellenzéki megnyilvánulást tanúsítottak. Zsukov erről más-ként vélekedik. Emlékirataiban megjegyzi:

"a Szovjetunió katonai felkészültsége 1937-re igen ma-gas színvonalat ért el. Éppen ezért teljesen természetel-lenesek, rendszerünk lényegétől idegenek, az országkonkrét körülményeivel nem magyarázhatóak voltakazok a megalapozatlan letartóztatások, amelyek 1937-ben a hadseregben történtek."

Zsukov kimondja az igazat, bár ő csak úgy fogalmaz, hogymegalapozatlanok voltak a letartóztatások, de ezzel értésünkreadja, hogy a hadsereg vezetőinek Németország és Japán javáratörténő kémkedés nem volt igaz. Igaz volt viszont, hogy az éledőVörös Hadsereg új tisztikarát német tisztek képezték ki. Márpedigez egy jövendőbeli orosz-német háború esetén kiszámíthatatlankövetkezményekkel járhat. ,

Davies 1937. november 16-án jelenti az államtitkárnak azújabb tisztogatásokról:

"a jelenlegi tisztogatási akció megkezdése óta kivégzettpártemberek száma ezrekre, a letartóztatottaké pedig tí-zezrekre rúg. Közöttük van a párt központi bizottságánaktöbb, mint 40 tagja, illetve póttagja, a Politbüro (politi-kai bizottság – a szerző) kilenc volt tagja, 18 volt nép-biztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet és az egyesszovjet köztársaságok elnökeinek és népbiztosainaktöbbsége."

Sztálin még a közép-európai kommunista ellenes kormányokelől Oroszországba menekült kommunista vezetők többségét iskiirtja. Természetesen a magyar Kun Béla és társai sem kerülik ela kivégzést. Az antikommunista Horthy elől még csak elmene-külhettek, de a "kommunista" Sztálin elől ez már lehetetlen volt.

Nem kell nagy fantázia, hogy magunk elé képzeljük azokataz állapotokat, amelyek ott uralkodtak.

Davies 1938. február 27-i feljegyzése szerint

"Az államügyész vádja alapján 21 neves személyiségetállítanak bíróság elé felségsértés címén. Köztük vannak:Bucharin, Rykov, Rakovszki, Grinkó, Kresztinszki,Rosengoltz, Jagoda a titkos rendőrség főnöke, Csernovés Ivanov. A legfőbb vádak, amelyeket külön kiemelnek:

kémszervezet stb. létesítése egy külső hatalom javáraabból a célból, hogy előmozdítsák a Szovjetunió fel-bomlását és idegen országok számára szolgáltassák kiUkrajnát, Fehéroroszországot, Turkesztánt, a Kaukázustés a távol-keleti tengerparti tartományokat."

Fel kell tenni a kérdést; vajon hihető-e ilyen nagy blődség?Egyáltalán nem!

Sztálin világossá akarta tenni amerikai megbízói számára,hogy a célpont – kívánságuknak megfelelően – Németország ésJapán.

Az idősebb korosztály tagjai, akik még emlékeznek az 1950-es évek magyarországi kirakatpereire, ahol Rajk és társai is bű-nösnek vallották magukat értetlenül állnak a nagy talány előtt,hogy milyen pszichológiai kezelés váltotta ki a vádlottakból az elnem követett bűnök magukra vállalását.

Nos ezúttal Sztálin kényszerítette rájuk azt a zsidó eredetűéletfilozófiát, miszerint a hivatásos forradalmár nem rendelkeziksaját életével.

Davies már 1937 július 4-én feljegyzi naplójában, hogy egyfogadás alkalmával kifejtette Litvinovnak, a "tisztogatások" visz-szahatást keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államok-ban. Litvinov erre így válaszolt:

"a tisztogatás meggyőzhette a világ közvéleményét arról,hogy semmiféle árulás sem segíti többé Berlinnel és To-kióval való együttműködés lehetőségét."(21)

Azt hiszem ezt aligha lehet félreérteni. 1941-ben Davies utó-lag úgy ítélte meg, hogy a tisztogatásokkal tulajdonképpenSztálinék kiirtották "a németek ötödik hadoszlopát." Ugyancsakaz 1937. július 4-i naplójában így vélekedik Davies:

"A Szovjetunió erős védőbástya a nemzetiszocialista ve-szedelem ellen."

Néhány hónappal később, 1937 novemberében az angol LordHalifax viszont így nyugtázza Obersalzbergen Hitler érdemeit:

"A Führer nemcsak Németországnak tett nagy szolgála-tokat, hanem azáltal, hogy saját országában megsemmi-

sítette a kommunizmust, útját állta annak nyugat-európaielterjedését is, s ezáltal Németországot joggal tekinthetika Nyugat bolsevizmus elleni védőbástyájának."

Az amerikaiak biztatására az oroszok lázasan készülődnek aháborúra. Davies 1937. november 9-én örömmel jelentheti:

"Minden lehetséges eszközzel állandó propaganda fi-gyelmezteti az állam polgárait a háborús veszedelemreés az ország megtámadásának lehetőségére... Nem régena nagyipari Népbiztosság jelentős részét közvetlenül ka-tonai vezetés alá rendelték... Más jelek valósággal lázastevékenységre mutatnak: tárgyalások folynak anyagok,áruk stb. beszerzéséért.. "

Nézzük mit tesznek ezalatt a németek? Nem túlzás azt mon-dani, hogy minden lehetőt elkövettek, hogy Versailles béklyóibólbékés úton kiszabadítsák a német gazdaságot és beilleszkedjenekaz európai termelési és kereskedelmi munkamegosztásba. Az an-golokkal, akik többnyire Franciaország nevében is tárgyalhattak,hisz az angol diplomácia az első világháborút megelőzően is, aztkövetően is köztudottan vezető szerepet vitt a két ország össze-hangolt manővereiben. Szünet nélkül tárgyaltak. De azok csak azidőt húzták. Hitlerék 1936-ban az addiginál energikusabbankezdtek fellépni Versailles igazságtalanságainak feloldása érde-kében. Ribbentrop vezetésével hosszas tárgyalások folytak Lon-donban Eden-nel. Németország komoly békeajánlatot tett a hábo-rú előtti állapotok visszaállítása érdekében. A tárgyalások azon-ban az angolok makacssága miatt teljesen eredménytelenül vég-ződtek. Sőt úgy tűnik, gúnyt űztek a németekből 1936. május 7-én, miután a tárgyalások megszakadtak Sir Eric Phipps berliniangol nagykövet megalázó kérdőívet nyújtott át a német kor-mánynak. A kérdőív ilyen kérdéseket tartalmazott: "van-e márolyan helyzetben a német birodalom, hogy valódi szerződéseketkössön?" Vagy: "tehet-e nyilatkozatot Németország arra vonatko-zóan, hogy elismeri és tiszteletben szándékszik tartani mostantólfogva Európa jelenlegi területi és politikai rendjét?" Hisz tárgya-lások célja éppen ennek a megváltoztatása volt, mint igazságtalanállapotnak. Ha ezt elfogadja, ugyan miről tárgyalhat még? Csak

az angolok és franciák tartották furcsának, hogy Hitler még vá-laszra sem méltatta együgyű mesterkedésüket.

Hitler ennek ellenére nem adta fel a reményt. Tovább próbál-kozott, hátha mégis létrejöhet egy – esetleg korlátozott mértékű –békés megegyezés. Meghívták 1937 novemberére Lord Halifax-ot, aki meg is látogatta Obersalzbergen.

Amikor Lord Habfax az európai problémák rendezésére azeurópai béke alapjainak megteremtésére, a tárgyalásokba java-solta Franciaország és Olaszország bevonását is (Olaszország ek-kor még közelebb állt Angliához, mint Németországhoz), Hitlerkifejtette: hacsak kölcsönösen udvarias kapcsolatok lennénekrendezendők, könnyű lenne a megegyezés. Amennyiben azonbanbiztosítani akarnák Németország együttműködését, tisztázni kell,hogy Németországot a versaillesi szerződés értelmezése szerintkezelik, vagy olyan államként amely már nem viseli magán aversaillesi szerződés erkölcsi és anyagi ódiumát. Lord Halifaxmaga is egyetértett abban, hogy jóvá kell tenni a versaillesi dik-tátum hibáit. És itt említsük meg kitérőként Majszkij közlését,miszerint a második világháború után kiadott emlékirataibanugyan, de még Churchill is úgy nyilatkozik, hogy a versaillesiszerződés gazdasági vonatkozású cikkelyei olyan gonoszak ésostobák voltak, hogy teljesen értelmetlennek bizonyultak.(22)Nehezen érthető, hogy ennek ellenére a tárgyalások során semmi-féle megegyezés nem jött létre. Pedig Hitler együttműködésikészségének hiányára igazán nem panaszkodhattak. A gyarmatikérdést is nagyon reálisan tálalta. Közölte, hogy itt csupán jogialapra helyezkedik, csupán egykori birtokaira tartana igényt, hogymezőgazdasági termékkel és nyersanyaggal elláthassa gazdaságát.De ha Anglia úgy vélné, hogy bizonyos területet stratégiai okok-ból nem adhatna vissza Németországnak, javasolhatna helyettemás területet. Németország nem szándékozik valamely stratégiaivonalba bekapcsolódni. Hitler azt is kifejtette, ha Angliának pil-lanatnyilag túlságosan nehéz egyik másik kérdés elintézése. Vár-janak két-három évet. Valószínű, hogy ezeknek a problémáknakaz idő múlásával más optikájuk lesz. Hitler hajlékonysága azon-ban nem talált megértésre. Az angolok nem hajlandók lemondanisemmiféle megszerzett jogaikról. Lord Halifax tárgyalásai, ame-lyen elismerte a versaillesi hibákat, nem szolgált egyebet az idő-

húzásnál, hogy Hitlert hitegessék, addig amíg a fegyverkezés te-rén be nem hozzák a németek pillanatnyi előnyét. Ebben a véle-ményünkben megerősít Davies is. Naplójában feljegyzi, 1939. áp-rilis 2-án, hogy a hét végére Londonba utazik, hogy Churchill-tfalusi birtokán felkeresse.

"Winston Churchill az egyetlen, aki a fenyegető szerencsét-lenséget felbecsüli. Megnyugtató volt tőle hallani, hogy ez év kö-zépén megszűnik ez az átkos zsaroló légkör, mert addigra felké-szülünk. " (23)

Úgy tűnik Amerika nemcsak az oroszokat kapacitálta anémetek ellen, hanem az angolok németgyűlölete alá isjátszott. Ördögi politika!

Még egy utolsó megjegyzés Lord Halifax 1937 novemberé-ben Obersalzbergen lezajlott tárgyalásairól: Paul Schmidt. Hitlertolmácsa emlékirataiban közli, hogy a Szovjetunió külügymi-nisztériuma 1948-ban nyilvánosságra hozta az általa ott készítettfeljegyzést, amely a német szöveg mellett angol nyelvű széljegy-zeteket is tartalmazott, nyilván Halifax-ét. Hogy ezt megértsük, elkell mondanunk, hogy Paul Schmidt - a tárgyalásról készített fel-jegyzéséből az angol küldöttség részére is átadott egy példányt.Ezek után már csak egy kérdésünk marad: hogyan került ez az irata szovjet külügyminisztérium birtokába, akárcsak másolatban is?A választ az olvasóra bízzuk.

Közben a német gazdaság - miután megtagadta a jóvátétel fi-zetését - bámulatos gyorsasággal fejlődött. A lehetséges fejlődéstazonban behatárolta az ország nyersanyag és energiahordozók-ban, nem különben mezőgazdasági termékekben való hiánya.

A híres német szervezőtevékenység előtt megnyílt az út. Azipari termelés erőteljes felfutásának lehettünk tanúi. Az addig el-fojtott energiák felszínre tőnek. A német nép erejének tudatára éb-redt. Érthető, hogy tömegesen sorakoztak fel az új vezetés mö-gött. A helyzetre jellemző Paul Schmidt-nek, a német külügymi-nisztérium vezető tolmácsának tudósítása az 1937 évi nürnberginemzetiszocialista pártkongresszusáról: "Lenyűgöző volt, ahogyaz embertömeg Hitlert eksztázisba esve ünnepelte. Újból és újbólfeltűnt nekem, hogy az emberek szinte vallásos odaadással mintaz őrültek és megigézettek, bámultak Hitlerre. Mintha a hosszú

úton véges végig ezrek és tízezrek Hitler láttán tömegkábulatbaestek volna. Szinte önkívületi állapotban nyújtották karjukat Hit-ler felé hangosan kiáltozva, és heil-köszöntéseket üvöltve.

Ezen aligha csodálkozhatunk. A háború utáni hosszú létbi-zonytalanság után végre mindenki előtt megnyílt a boldogulásútja. Bármennyire igyekeznek ma bizonyítani, hogy a hitleri ve-zetésnek milyen nagy volt az ellenzéke, az nem egyéb rosszindu-latú propagandánál. Hiszen ma a Harmadik Birodalom vezetésérerágalmakat szórni nemcsak divat, hanem egyenesen státus-szimbólum is. Minél meggyőzőbben teszi ezt valaki, annál gyor-sabban futja be karrierjét. Ez azonban az igazságon mit sem vál-toztat. Ellenzék természetesen volt, hisz olyan társadalmi rend,vagy vezetési stílus nem létezik, soha nem is volt, amely bizonyosmértékű ellenzékkel ne találná szembe magát. De hol volt az azellenzék ahhoz, amelyet a későbbi kelet-német politikai vezetéskitermelt magának?

Tulajdonképpen kikből is állt az a sokat emlegetett ellenzék?Elsősorban azokból, akik Németországban bolsevik forradalmatakartak. Hitler ezek alól alaposan kihúzta a gyékényt. A Szovjet-unió által bujtogatott és pénzelt internacionalisták nemcsak hogynem jutottak hatalomhoz, de kilátásaik teljesen reménytelennéváltak. Hogy ezek Hitler ellenzékévé váltak, aligha csodálható.Az ellenzékiek között kell említenünk a zsidó vallású németeketis, akiknek zöme érdekes módon az előbbiek, a kommunista for-radalmárok vezetői között is szerepeltek, de ezekről később mégszólunk. Végül ide sorolhatjuk azokat a lumpen-elemeket – ezekszáma éppenséggel nem volt nagy – akik megélhetésüket nem amunkájuktól, hanem a szociális segélyezésektől várták. Nagyonfurcsa, de ezek is csaknem teljes egészében megtalálhatók voltaka forradalmat követők között.

Hogyan képzelhető el széleskörű ellenzék kialakulása gazda-sági fellendülés idején? Amikor a sok nyomorúság után végretisztességes munkájával mindenki megtalálja a számítását. Azemberek többsége csak akkor politizál, ha létfenntartása veszély-be kerül, egyébként élvezi munkája gyümölcsét, a politikát pedigrábízza a politikusokra. Nem, az az ellenzék, amellyel most igye-keznek a nagyközönséget manipulálni, nem létezett.

Meg kell említenünk, hogy Hitler már kormányzásának elsőéveiben olyan magas fokú szociális intézményeket biztosított anémet munkásságnak, amellyel a Szovjetunió, illetve utódállamaihosszú ideig nem fognak rendelkezni. A maga korában a legfej-lettebb államok is tanulmányozták. Még Lloyd George, az elsővilágháború győztes angol miniszterelnöke is felkereste e célbólHitlert, 1936-ban. Nagy lelkesedéssel és elismeréssel szólt azok-ról a német intézkedésekről, amelyeket a munkanélküliség meg-szüntetésére, a betegbiztosítás, népjólét ügyében és a szabadidő-mozgalom terén hoztak. Számos munkahelyet és intézménytmegtekintett, amelyek mély benyomást tettek rá.

Az angol és francia politikusok gyorsan felmérték a helyze-tet. Világosan látták, hogy az új rend belső megbontása nem le-hetséges. Németországban a nemzeti szocialista forradalom győ-zelemre jutása után megindult egy új, eddig még nem tapasztalterejű ipari forradalom, amelynek végső kimenetele egyelőre kisem számítható. Az első világháború utáni békekötés angol céljai,miszerint a német ipart tartósan le kell törni, kútba estek. A németipar néhány év múlva nagyobb konkurenciát fog jelenteni, mintvalaha. Természetesen csak akkor, ha ezt a folyamatot meg nemállítják.

A német ipari fejlődést tehát minél előbb újra le kell törni. Anémetek szemtelenségét, hogy nem hajlandók becsapottságukadóját tovább fizetni, meg kell torolni. Ez után még nagyobb ter-heket kell a nyakukba rakni, hisz elárulták, hogy milyen gazdasá-gi terhek elviselésére képesek.

Az igen tapintatos angol diplomácia nagyon jól tudta álcázniaz angol kormány hagyományos németellenességét. Ennek ellené-re az új német vezetés egy egész sor tényből kénytelen erre ráéb-redni, s végül is meggyőződik arról – pedig nagyon szeretné azellenkezőjét hinni – hogy az első világháború igazságtalan követ-kezményeit békés úton nem tudja Angliával rendezni. Had említ-sünk egy jellemző esetet az angol kormány "lojalitásáról".

Paul Schmidt-tet ismerjük a már említett 1936. évi LloydGeorge látogatás részleteit. A volt angol miniszterelnököt HitlerObersalzbergen fogadta. A Führer igen kitűnő társalgónak bizo-nyult. Az első világháborús német őrvezető már a beszélgetéselején élénk érdeklődést váltott ki a nagyműveltségű államférfiú-

ból. Kölcsönösen igen kellemes benyomást szereztek egymásról.A hangulat igen kedélyes volt, olyannyira, hogy Hitler szívélyesszavakkal hívta meg a küszöbön álló nürnbergi pártkongresszus-ra. Erre azonban Lloyd George erélyesen legyintett:

"Nem a politika végett jöttem Németországba, hanemmert tanulmányozni akartam szociális intézményeiket, ésmindenek előtt azokat a módszereket, amelyekkel azAngliában is oly fenyegető munkanélküliség kérdésétmegoldották. Ha elmennék Nürnbergbe, azt nagyonrossz néven vennék Angliában."

Az angol és francia kormány, az amerikai kormány ráutalómagatartását is figyelembe véve elhatározzák, hogy - kihasználvaaz új német kormány nyíltságát és észokok alapján való gondol-kodásmódját – Németországot háborús kelepcébe csalják. Ezugyan nem lesz egyszerű dolog, de alaposan átgondolt nagysza-bású, irányított eseménysorozattal végül is elérhető. Jól ítéltékmeg, hogy Németország gyors fejlődése által igazolt hitleri kül-politika megtéveszti az alulról jött német vezetőket. Ezt odáig kellfejleszteni, hogy képtelenek legyenek felismerni reális lehetősé-geik határát. Németország erőteljesen fegyverkezik. Teszi eztnyilván azért, hogy az első világháború után elvesztett területeitnagyobb nyomatékkal követelhesse vissza. Ha pedig ez tárgyalá-sok útján nem megy, akkor kénytelen lesz előbb utóbb erőszakotalkalmazni. A német fegyverkezés dinamizmusa nem marad el azipari fejlődés ütemétől. Mint tudjuk, 1939-ben már a német had-erő felszerelése korszerűségében vetekszik a győztes angolokéval,vagy franciákéval, pedig ekkor még a fegyverkezési programnaka félidejénél tartanak. Hitler 1939. május 23-án ismertetett terve1943-44-re ígéri a fegyverkezési program megvalósítását. Ezt pe-dig nem szabad megvárni. Annál is inkább nem, mivel mint azangol, mint az orosz hírszerzők jelentik, hogy a németek komolykísérleteket folytatnak atom robbanószerkezet létrehozására. Anémetek támadását tehát idő előtt ki kell provokálni. A nyugatidemokráciák ugyanis éppen társadalmi struktúrájuk miatt nehezenképesek egy támadó háború megindítására. Népük nehezen, vagyegyáltalán nem fogadná el a háborús döntést. Csak úgy lehet őketa háborúba belekényszeríteni, ha ők az áldozatok, őket támadták

meg, ami ellen védekezni kell. Tapasztalni fogjuk ezt Amerika ésJapán esetében is.

Hitler és a német vezetés részére olyan csalétket kell produ-kálni, ami ingerli és magabiztossá teszi a háború megindítására.Ehhez feltétlenül szükséges három alapvető képmutatás hihetővététele, úgy mint:

1) Az angol-francia hadsereg gyengesége, katonai felkészü-letlensége, ebből következően a politikai engedékenysége.

2) Amerika semlegessége, (ez az első világháborúban is be-vált)

3) A németek erejének propagandisztikus eltúlzása, valamintennek más katonailag erős szövetséggel való színlelt átmenetimegerősítése.

Miután a németek a háborút erejük teljes bedobásával kiter-jesztik, a látszatszövetséget fel kell bontani. Ezt követően semmi-féle német békeajánlatot nem szabad elfogadni. Így lehetővé válika németek erkölcsi és gazdasági vívmányainak teljes szétzúzása.Mindezt lehetőleg úgy kell végrehajtani, hogy az első világhábo-rúban győztes államok gazdasági bázisa, termelő kapacitása, a le-hető legjobban megóvható legyen. A német nép a háború befeje-zése után magas szociális igényei kielégítése érdekében ismétkénytelen lesz munkája gyümölcsét a győzők részére átadni. Atönkrevert Németország újjáépítésének ütemét úgy kell szabá-lyozni, hogy olyan technológiai hátrányba kerüljön, amellyel agyőztes államok ipari fejlődését csak néhány évtizedes késésseltudja követni, hogy soha többé ne jelentsen sem katonai, semgazdasági konkurenciát számukra.

Az ördögi tervet az angolok dolgozzák ki, amelyben Amerikais ravaszul kezükre játszik, és a rájuk jellemző hidegvérrel hajtjákvégre: De számításaikba súlyos hiba csúszott. Maguk is beleesteksaját csapdájukba. A nevető harmadik ezúttal Amerika és aSzovjetunió lett.

A nagy politikai tranzakció gyakorlati végrehajtása a híresorganizátor Churchill-ra vár. Angliában ő a legalkalmasabb erre,hisz németellenessége már Hitler hatalomra jutása előtt is közis-mert. Ne tévesszen meg bennünket az olyan frázis, amelyeket be-szédei során több ízben hangoztatott, miszerint az utolsó cseppvéréig harcol Hitler ellen. Ez annyiban közelít az igazsághoz,

hogy Hitler alatt Németországot kell érteni. Churchillre a válasz-tás nem azért esett, mert ő volt a legtehetségesebb, legeredménye-sebb politikus, vagy katona. Háborús, miniszterelnöki megbízásátkizárólag megingathatatlan németgyűlöletének köszönhette.

De Gaulle is találóan jellemzi Churchillt emlékirataiban:

"Winston Churchillt a dráma elejétől végéig egy hatal-mas vállalkozás nagy bajnokának a Nagy TörténelemNagy Művészének ismertem el."

Ebben mi sem kételkedünk."Mestere a pokoli játszmának, amelybe belefogott." – foly-

tatja De Gaulle. Ő pedig közelebbről ismerte, mint mi. Mi azon-ban a szovjet politikusok jellemzésével értünk kivételesen egyet,miszerint Churchill egy kivénhedt háborús uszító volt.

A "pokoli játszma" közismert, de azért néhány epizódját talánnem lesz felesleges felidézni.

Tudott dolog, hogy az első világháború elvesztése után aszétforgácsolt maradék Ausztria úgy döntött, hogy egyesül Né-metországgal. Ausztria ugyanis nehezen tudott megbirkózni azzala tudattal, hogy a birodalomból kis állammá zsugorodjék. Ha-sonlóan gondolkodtak, mint a magyarok az 1867-es kiegyezésidején. Nagyhatalmi politikát már önmagukban nem tudnak foly-tatni, de egy erősebb állammal összefogva ez még lehetséges. Azadott helyzetben ez az erősebb állam nem más, mint az ugyancsakháborút vesztett Németország. Sok érv szólt a két ország egyesí-tése mellett. Elsősorban természetesen a földrajzi helyzet, a közösnyelv, a történelmi múlt. (Német-Római Császárság.)

A győztes antant-hatalmak németgyűlölete azonban árgusszemmel figyeli a legyőzöttek minden gondolatát. Alaptörvényük,miszerint a német gazdaságot tartósan le kell törni, nem engedhetimeg a két gazdaság integrálását. Nem cél, hogy a háborúban le-győzött államok összeomlott gazdasága mielőbb talpra álljon. Misem természetesebb, minthogy ezt az egyesülést megakadályoz-zák. Hatalmi szóval egyszerűen megtiltották. Tehették, hiszenegész Európa térképét ők rajzolták meg. A wilsoni 14 pont sze-rinti "népek önrendelkezési joga" csak olyan használatra készült,hogy gyengítse a legyőzötteket, nem használható azonban azok

erősítésére is. Hogy mi tekinthető a népek önrendelkezési jogá-nak, azt nem a népek, hanem ők mondják meg!

Érthető, hogy a versaillesi revíziót szorgalmazó új német ve-zetésnek ez volt az egyik legfájdalmasabb öröksége. Ha ehhezmég hozzátesszük, hogy az új német kancellár tulajdonképpenosztrák származású, akkor aligha csodálhatjuk, hogy első helyresorolta a megakadályozott egyesülés létrehozását. Az 1938-asAnschluss tulajdonképpen ezt volt hivatott megvalósítani.

Anglia és Franciaország szinte örömmel figyelte Hitlermegindulását. Csak erős hangfogók mellett tiltakozott. Nem sza-bad Hitlert eltántorítani a katonai rendszabályok alkalmazásától,sőt bátorítani kell, persze úgy, hogy az tiltakozásnak tűnjék. Iga-zuk volt! Hitler kedvet kapott.

A következő lépésként a csehszlovák kreált államhoz aversaillesi diktátummal odacsatolt Szudéta-vidék visszavétele kö-vetkezett. Tulajdonképpen ebben is igaza volt, hiszen szín németterületről volt szó, ahol nem kevesebb, mint három és félmilliónémet élt.

Hitlert első sikere bizony elvakította. A csehek provokációikövetkeztében siettette a Szudéta-vidék felszabadítását. A csehe-ket elsősorban Franciaország és Oroszország biztatta a Németor-szág elleni provokációkra. Anglia sem maradt tétlen; de itt jobbanpalástolta közreműködését. Masaryk, londoni csehszlovák nagy-követ 1938. április 5-i, külügyminiszterének küldött jelentésébentájékoztatást ad Cadogan angol külügyminiszter helyettes állás-pontjáról, amelyet pontokba szedve ismertet. A 4. pontban kifejtiCadogan, hogy a Szovjetuniót politikailag kell felhasználni.Csehszlovákia érdekében a németek felé hivatkozni kell az oroszbeavatkozás lehetőségére, mert Németország minden biztosítékellenére fél Oroszországtól. (24) A franciák pedig már gyanakod-ni kezdtek angol szövetségesükre, hogy elálltak a németek elleniösszeesküvésük megvalósításától. A brit és francia miniszterek1938. április 28-án megtartott értekezletén Daladier francia mi-niszterelnök meg is vádolja Chamberlaint. Az angol miniszterel-nök azonban eloszlatja kollégája dilemmáját:

"Kéri Daladier urat, higgye el, hogy a beszámolóját fel-indulva hallgatta végig. Forr a vére, mikor látja, hogy

Németország miként terjeszti ki uralmát Európára és si-kert siker után arat." (25)

A franciák Lengyelországot is uszítják a cseh-ügy ürügyénNémetország elleni fellépésre. Lukasiewicz párizsi lengyel nagy-követ 1938. május 27-i jelentésében beszámol Bonnet franciakülügyminiszterrel folytatott megbeszéléséről, amelyen Bonnetkapacitálta a lengyel kormányt, hogy küldjön ultimátumot Berlin-be. Lukasiewiez viszont szemére vetette, hogy a korábbi litvánösszeütközés idején Franciaország nemcsak, hogy nem volt Len-gyelország mellett, hanem ellenkezőleg, figyelembe sem vette ér-dekeit. Teljesen a szovjet hadsereg idegen területen való átvonu-lásának kérdése foglalta el, a Németországgal való háború esetén.(26)

Ugyanakkor Bonnet – érvei megerősítésére – megemlítette,hogy Franciaország nemcsak Anglia részéről várhat támogatást,hanem az Egyesült Államok részéről is. Minden bizonnyalSumner Welles amerikai külügyminiszterhelyettes nyilatkozatáracélzott. Ebben pedig Churchillhez hasonlóan a franciáknak iscsalódniuk kell majd. Nem tudni, felismerték-e, hogy Amerikaőket ugyan úgy beugratta a második világháborúba, mint ők fog-ják Németországot. Az oroszok sem vesztegették hiába az idejü-ket. Ekkor még nem valószínű, hogy az angolok és franciák ja-vaslatára, hanem Amerikával való összeesküvésének realizálása-ként. Csehszlovákiában több repülőteret építenek, amelyekről fél-óra alatt meg lehet támadni Berlint.(27))

A csehek – hiába szláv nép – már az első világháború után apárizsi konferencián arra törekedtek politikájukban, hogy a szov-jetekkel közös határokat kapjanak. (28)

Meg kell itt említeni, hogy a második világháború befejezé-séhez közeledvén, amikor a Vörös Hadsereg elérte Szlovákiát,Gustáv Husák vezetésével szlovák kommunisták kérték Moszk-vától Szlovákia felvételét tagköztársaságként a Szovjetunióba.

A katonai vezetők hiába intik Hitlert, és bizonygatják, hogy anémet haderő még nincs fölényben az angol, vagy akár a franciahadsereggel szemben, legfeljebb légierő vonatkozásában mutat-kozik már a kiegyenlítődés. Ez azonban nem elegendő egy Fran-ciaországgal szövetséges Csehszlovákia katonai legyőzéséhez,

hisz azt is számításba kell venni, hogy a csehszlovák hadsereg iskorszerűen felszerelt. Még egy igen fontos tényezővel kell szá-molni: a Szovjetunió ugyancsak élesre töltött fegyverekkel vára-kozik, hogy valamilyen ürüggyel megtámadhassa Németországot.Jóval korábban, már a müncheni egyezmény előtt harminchatnappal hivatalosan közölte Lengyelországgal, hogy csehszlováki-ai német betörés esetén felmondja a lengyel-szovjet megnemtá-madási szerződést és kész harcolni Csehszlovákiáért. (29) Vagyisa németek ok nélküli megtámadásához még szövetségese ellen isképes háborút indítani, hiszen Csehszlovákia katonai megsegíté-séhez át kellett volna vonulnia Lengyelországon. Sztálin is jóltudta, hogy a lengyelek ehhez sohasem járultak volna hozzá. Azilyen irányú próbálkozásaikat már korábban a leghatározottabbanvisszautasították.

A német tábornokok józanul felmérték katonai lehetőségei-ket. Világosan látták, hogy a Csehszlovákia elleni támadáshoznem áll rendelkezésükre a legalább szükséges harminc hadosz-tály, nem is beszélve arról, ha Franciaország eleget tesz Cseh-szlovákiával szemben fennálló szövetségesi kötelezettségének, ésmegtámadja Németországot. Az országhatár teljes hosszúságábanvaló megvédéséhez csupán öt tényleges és nyolc tartalékos had-osztály volt bevethető, míg Franciaország száz hadosztály beveté-sére volt képes. Érthető, ha a tábornokok ellenezték az ilyen nagykockázat vállalását. Hitler makacsságát azonban nem tudták meg-győzni. Miután minden próbálkozásuk e téren hiábavalónak bizo-nyult, a végső eszközhöz folyamodtak, meg akarták buktatni Hit-lert és kormányát. Összeesküvést terveztek ellene. Ebben számoskulcspozícióban lévő tábornok résztvett, úgy, mint Beck tábornoka hadsereg vezérkari főnöke, Witzleben tábornok, a berlini hely-őrség parancsnoka, Thomas tábornok, a fegyverkezési osztály fő-nöke, Halder tábornok, Helldorff gróf, a berlini rendőrség pa-rancsnoka. Az összeesküvéshez maga a hadsereg főparancsnokavon Brauchitsch tábornok is beleegyezését adta. Az angol kor-mány megnyugtatására – egyben szerencsétlenségükre – az ösz-szeesküvés részleteit maga Brauchitsch tábornok közli az angolkabinettel. Mindez világosan kitűnik Churchill emlékirataiból. Anémet hadsereg főparancsnoka őszintén hitte, hogy az angolok

békét akarnak. Csalódva kellett tapasztalnia, hogy szó sincs erről!Az angolok egy németek kezdte háborúban voltak érdekeltek.

Az összeesküvés tervét egyébként a legapróbb részletekig arájuk jellemző precizitással kidolgozták. Gondoskodtak a náci hi-erarchia minden prominens vezetőjének őrizetbe vételéről. Úgytervezték, hogy először Hitlert tartóztatják le, majd egyorvoskollégium "őrültnek" nyilvánítja. Egy páncélos hadosztályta főváros környékén készenlétben tartanak az esetleges ellenállásikísérlet elfojtására. Minden készen állott, hogy az eltervezett idő-pontban – 1938. szeptember 14-én 20 órakor – a tervet végrehajt-sák. (30)

De mi történt? Még elhinni is nehéz 1938. szeptember 14-én14 órakor befut egy váratlan hír, amely teljesen lehetetlenné teszminden katonai összeesküvést, amit-ennek hatására meghatároz-hatatlan időre el kell halasztani. Az angol miniszterelnök világgáröppenti azt az elhatározását, hogy személyesen kíván Hitlerreltalálkozni. A szavakat gyorsan követik a tettek. Chamberlain mármásnap repülőgéppel Münchenbe érkezik, majd innen Berchtes-gadenba utazik, ahol Hitler várja. Nem hihetjük, hogy a hirtelenutazás ötlete Chamberlain-tól származik. Már csak azért sem, mi-vel életének ez volt az első repülőútja. Márpedig aki ilyesmit ha-tároz el, az nem megy még ma sem olyan könnyen. Nagyon erősakarat, valamint pszichológiai ellenállás leküzdése szükségeshozzá, és nem kevés idő, amíg az ember elhatározásra jut. Mindenesetre az ilyen gyors döntés és bátorság nem vall Chamberlain-ra.Egyébként a tábornoki összeesküvés az angolok tudtával valóesedékessége és a Chamberlain- féle elhatározásnak ez a gyanúsegybeesése aligha lehet véletlen.

Lipski, berlini lengyel nagykövettől tudjuk, hogy – amit1938. szeptember 20-i jelentésébe foglal – még Hitlert is váratla-nul érte Chamberlain-nak az a javaslata, hogy Berchtesgadenbejönne. (31) Ide kívánkozik még az a tény is, hogy a Hitler-Chamberlain megbeszélést az angolok olyan nagyon fontosnaktartották, hogy még a tanácsadókat sem vonták be. Így azon nemvett részt Ribbentrop, a nem rég kinevezett német külügyminisz-ter és a Chamberlaint elkísérő Sir Horace Wilson sem. KizárólagPaul Schmidt, Hitler tolmácsa volt jelen. Tőle tudjuk, hogyChamberlain Hitler dühkitörései ellenére sem szűnt meg őt a bé-

kés megoldás felé terelni, majd némi időhúzással – hogy Hitlergyanút ne fogjon – "beadta a derekát", nehogy a német táborno-kok megbuktathassák Hitlert. Ebben az esetben ugyanis nem va-lószínű, hogy ki tudták volna provokálni a németekből a háborúmegindítását a későbbiek során. Az ő emberük Hitler, aki nemképes átlátni az amerikaiak fonalából szőtt angol-francia hálón.Számukra egy valóban békés hajlamú német kormány most felértvolna egy istencsapással. Nekik ezt a harcias német kormánytminden körülmények között meg kell védeni egy békés gazdaságikoncepciót valló esetleges német vezetés ellenében. Ha kell, hátéppen az átmeneti békére hivatkozva követelésének kielégítéseárán is. Csehszlovákia érdeke? Vagy akár a francia-csehszlováksegélynyújtási szerződés? Ugyan ki akad fenn ilyesmin?

Hitlert ösztönözni kell a háborúra, s erre ebben a pillanatbanparadox módon éppen a békére való hajlandóság a legjobb esz-köz. Köztudott volt ugyanis, hogy a Hitler által visszaköveteltSzudéta-vidéken úgyszólván szín német lakosság élt. Így Cseh-szlovákia, Anglia és Franciaországon kívül szinte minden európaiország akár nyíltan, akár burkoltan egyetértett azzal, hogy ez a te-rület Németországot illeti. Biztosak lehetünk abban, hogy az ak-kori csehszlovák kormányt Anglia, de különösen Franciaországbiztatta is a németek elleni magatartásra. Másképp aligha lehetnemegérteni a francia-csehszlovák segélynyújtási szerződés meg-kötését. Hisz Franciaország és Csehszlovákia nem szomszéd ál-lam. Csehszlovákia katonai megsegítése csak Németország, vagymás államok szuverenitásának megsértésével lett volna lehetsé-ges. Ebből is látható, hogy ez a szövetség kizárólag Németországellen irányult, csakúgy, mint a Szovjet—Csehszlovák szövetség.

A német lakosság csehszlovák elnyomása sajnos való tényvolt. A Hitler—Chamberlain találkozóig 240.000 főre emelkedetta Szudéta német területről Németországba menekültek száma. Acsehek elhajtották a német parasztok tulajdonában lévő állatokat.Igen soknak még a házát is szétrombolták. Nem kevesebb, mint247 hidat romboltak szét ezen a területen. (32)

Előre megrendezett színjátéknak tűnik az is, hogy Csehszlo-vákia éppen Chamberlain és Hitler godesbergi tárgyalásai idejénmozgósította haderejét Németország ellen. Alig hihető, hogy eztFranciaország és Anglia biztatása nélkül merte volna megtenni.

Így érthető, hogy a csehek magatartása az európai közvéleményszimpátiáját Németország felé irányította.

Chamberlain harmadik németországi útjával, mint tudjukfrancia és olasz közreműködés mellett a Szudéta-vidék Németor-szághoz való kapcsolása békés úton megoldódott. A csehekre rá-kényszerítenék a terület átadását. Ebből is látszik, hogy korábbanAnglia és Franciaország felheccelte Csehszlovákiát Németországellep. Ha ugyanis nem így lett volna, akkor a mozgósított, jól fel-szelelt, intőképes haderejével a háta mögött bizonyára nem fo-gadta volna el ezt a számára megalázó helyzetet.

Hitler egyik jogos igényét kielégítették. Ha Anglia és Fran-ciaország nem áhítozott volna egy Németországgal való háborúsleszámolásra, most, ebben az európai légkörben kellő lehetőségüklett volna a többi igazságtalanság hasonló megoldására is. Sajnosnem így történt. A Szudéta-vidék visszaadásával éppen Hitler ét-vágyának felkeltése volt a cél. Ennek érdekében valósággal inspi-rálták a fegyverkezés fokozására. Ezt nagyban elősegítette az an-golokkal 1935-ben megkötött flottaegyezmény is. Ez az egyez-mény már magán viselte az angolok csapdájának első jeleit,amelybe a németek bele is estek. Paul Schmidttől tudjuk, hogy azangolok akkori engedékenysége az egész világot ámulatba ejtette.A francia kormány barátságtalan jegyzéket küld az angoloknak,amelyben kifejti:

"Egy olyan kérdést, amely valamennyi versaillesi szer-ződő felet érinti, Nagy-Britannia többé-kevésbé úgy ke-zelt, mintha Németország és Nagy-Britannia magán-ügyéről lenne szó."

Még Mussolini is bíráló jegyzéket küldött. Eden a kedélyekmegnyugtatására Párizsba utazott. Ettől kezdve a francia kormánymár egyetlen esetben sem bírálta az angol diplomácia Németor-szággal kapcsolatos önálló politikáját, nem csak, hogy mindenbenegyetértett azzal, hanem egyenesen átengedte a kezdeményezéstés vezetést az angol diplomáciának. Még egy adatot említhetünkannak bizonyítására, hogy az angolok - nyilvánvaló számításból -ösztönözték a németeket a fegyverkezésre. Stressában 1935. ápri-lis 11-én angol, francia, olasz "csúcsértekezletet" tartottak,amelynek zárónyilatkozatában egyértelműen kijelentik, hogy

minden rendelkezésükre álló eszközzel egységesen fellépnek aszerződések egyoldalú felmondása ellen. Ezt válaszul szántákHitler egyoldalú intézkedésére, amellyel visszaállította a németfegyverkezési felségjogot.

Ma már Churchill emlékirataiból tudjuk, hogy a résztvevőangol külügyminiszter nyomban a tárgyalások megkezdésekorhangsúlyozta: nem áll módjában a szerződés megszegése eseténszankciókat alkalmazni. A résztvevő Mussolini, miután későbbszövetségre lépett Hitlerrel, nyilván tudomására hozta ezt neki.Így az angolok számítása még inkább bevált.

Mussolini és az olaszok második világháborút megelőző, és aháború alatti politikáját illetően ugyancsak kételyek merülnek fel.Ugyan miért állott érdekében a Hitlerrel való szövetség? Hisztudjuk, hogy az első világháborúból a győztesek oldalán került ki.Közismert az is, hogy a versaillesi békekötés során rendkívül ha-szonleső módon viselkedett Németországgal szemben. Esetenkéntaz angolokat, sőt még a franciákat is túllicitálta követeléseivel. Hacsak néhány fontosabb mozaikot egymás mellé rakunk, szereplé-sük máris gyanús, úgy, mint Mussolini semleges magatartása azosztrák Anschluss idején, amely még Hitlert is meglepte. Nemcsoda, ha a gyanútlan Hitler a Duce mellé delegált különlegesnémet megbízottal folytatott telefonbeszélgetés során lelkére kö-tötte:

"Kérem, mondja meg Mussolininek, hogy ezt sohasemfelejtem el neki."

Ha figyelembe vesszük az olasz hadsereg első világháborúsenergikus szereplését, és ezt megpróbáljuk összehasonlítani a má-sodik világháború során, mind gyakrabban megnyilvánuló ügyet-lenségével, csak erősödik bennünk a gyanú. Ezt a gyanút egyál-talán nem oszlatja el az lnterpress Magazin 1982. júniusi magyarszámában megjelent cikk az olasz álellenállókról. A cikk szerintaz olasz titkosszolgálat Luca Osteria nevű tisztje – aki későbbUgo doktor néven vált közismerté javasolta egy hamis földalattiszervezet létrehozását, amelynek megalakítását 1940 júniusábanengedélyezték. Osteria a titkos ügyosztály embere volt. Egy kü-lönleges részleget, a Külföldi Küldetések Hivatalát irányította. Ezaz ellenálló szervezet – írja a szerző – nemcsak a brit titkos szol-

gálatot ejtette át, de még az Olasz Kommunista Párt is igaz kom-munistáknak tartotta őket. Színlelt szabotázsokat hajtottak végre.Az álellenálló szervezet Harmadik Front néven még Mussolinibukása után is működött.

Vajon tényleg átejtette az angol titkosszolgálatot? Vagy in-kább a titkos, de hivatalos kapcsolatot tartotta vele? Akárhogy isvolt, megérdemel egy külön tanulmányt, hisz az olasz kül-, ésbelpolitika hagyományosan rendkívül ügyes a kétsíkú manővere-zésben. Lehet, hogy utódaink még érdekes dolgokat tudnak majdmeg ezekről.

Ugyancsak Hitler háborúra való buzdításaként értékelhetjükFranciaország magatartását a német haderő Rajna-vidékre valóbevonulásának elnézésénél is. Nyilvánvaló, hogy a németek beug-ratásában a franciák is részt vettek. Ezen nem is nagyon csodál-kozhatunk, hiszen az első világháború és az azt követő Versaillesiszerződések egyik fő haszonélvezője volt. Nem lehet azonbankétségünk afelől, hogy a tranzakció tervezője amerikai inspiráció-ra Anglia volt.

Az angol vezetés mindennek ellenére komoly dilemma elékerül. A németektől kiprovokált fegyverkezés intenzitása megle-pi. Különösen aggasztják a német atomkísérletek, ennélfogva félminden időveszteségtől. Nyilvánvaló, hogy erejét még azatomfegyverkutatás eredménye és kifejlesztése előtt meg kell tör-ni. Annál is inkább, mert idő előtti kifejlesztése esetén olyan erő-fölényhez juthat, amelynek totális legyőzése talán nem is lesz le-hetséges.

Ugyanakkor az angol haderő technikai felszereltségénekszámottevő fölénybe jutása a német hadsereggel szemben alap-vető feltétele a háborúba való belépésnek. Az idő tehát egyrefontosabb tényezővé válik.

Hitler is igyekszik gyorsítani a tempót, látja, hogy az angol-francia együttes haditermelés meghaladja az övét, már pedig a kéthatalom együttes legyőzése jelenti a fő próbatételt, amellyelelőbb-utóbb szembe kell nézni. Ha pedig nem tudja ezek együtteserejét legalább megközelíteni, semmilyen kilátása sem lehet cél-jainak elérésére. Hitler dilemmáját az angolok is látják. Igyekez-nek is segíteni neki. Haditermelésének növelése érdekében a ke-zére játsszák a maradék Csehszlovákiát. Ezzel lehetősége nyílik a

Skoda-művek haditermelésbe való bekapcsolására. Nem lehetvéletlen, hogy a legtárgyilagosabb történészek kezdettől fogvaúgy vélekedtek, hogy a Cseh- Morva protektorátus létrejötte való-ságos rejtély. Paul Schmidt szerint Hitler 1939. március 15-én éj-jel egy óra után fogadta Hácha cseh államelnököt ésChwalkowsky külügyminisztert.

"A titokzatos megbeszélés azzal a szenzációs eredmény-nyel végződött, hogy Csehország és Morvaország németprotektorátussá alakult, a világ számára akkoriban éskésőbb is nagyon rejtélyes körülmények között."

Benes utódja Hácha államelnök – emlékezik vissza Schmidt– minden elkövetett, hogy eleget tegyen hatalmas szomszédjai-nak, Németországnak. Külügyminisztere szinte elleste Ribbentropgondolatait, és mindenre hajlandó volt. Hol van hát az a nagy har-ciasság, amellyel nemrég még a cseh haderőt mozgósították Né-metország ellen? Egyértelmű, hogy a csehszlovák vezetők sem amozgósítást, sem az ország Németországhoz csatolását nem sajátelhatározásukból és meggyőződésükből kezdeményezték. Ha pe-dig így van, már pedig így van, akkor a tervezőket csak London-ban és Párizsban kell keresni.

Következetesen mi sem természetesebb, minthogy Csehszlo-vákiát – a Németországhoz való önkéntes csatlakozás ellenére – amásodik világháború után győztes államként ismerik el.Lukasiewich párizsi lengyel nagykövet 1938. május 27-én jelen-tést tesz Bonneet francia külügyminiszterrel folytatott megbeszé-léséről. Kormányát megnyugtatja: "Sohasem hallottam azonbanarról, hogy Hitler – a szerző – egész Csehszlovákia bekebelezésé-re törekednék." (3)

Az angolok ezek után úgy vélik, hogy újabb ösztönző lökéstadtak Hitlernek egy mielőbbi nagyobb méretű háború megindítá-sához.

A németek azonban húzzák az időt. Inkább csak hatalmaspropagandával, a lélektani háborúra koncentrálnak. Londonbanidőközben úgy ítélik meg, hogy a légierő kivételével a szövetsé-gesek már hadászati fölényre tettek szert. Ehhez számba veszikmég a Szovjetunió azonnali készségét egy Németország elleniháborúba való belépésre is. Sőt az oroszok már alig várják, hogy

megindíthassák katonáikat a kapitalizmus és az imperializmus ér-dekében.

Davies már 1939. március 11-én naplójában kiemeli Sztálin-nak a 18. pártkongresszus alkalmával elmondott beszédéből a bi-zonyító részleteket:

"Világos figyelmeztetés volt a francia és az angol kor-mányokhoz címezve, hogy a szovjet megunta a támadók-kal szembeni elméleti síkon mozgó ellenállást."

Sőt, Angliát és Franciaországot egyenesen provokálja a né-metek megtámadására. A cél érdekében még az igazságot is a fe-jükhöz vágja, miszerint:

"Saját érdekükben Németországot a Szovjetunió megtá-madására uszítják; szándékaik önzőek, mert a harcolófelek kimerülésekor a béke érdekében közbelépve olyanbékefeltételeket akarnának diktálni, amelyek saját érde-keiket kielégítik."

Annak ellenére, hogy ebben volt némi igazság, Sztálin ezzela váddal két irányba provokált. A németeket azzal, hogy ne félje-nek a Szovjetunió ellen háborút indítani, hisz ez Angliának ésFranciaországnak tetsző dolog, s ezzel azoknak olyan szolgálatottehet, amellyel elérheti Versailles revízióját. Másfelől az angolo-kat és franciákat azzal, hogy azért nem üzennek hadat Németor-szágnak pedig erre akár Ausztria, akár Csehszlovákia esetében le-hetőségük lett volna – mert a németeket a Szovjetunió elleni tá-madás felé inspirálják.

Az oroszok egyébként már évek óta egyre szorgalmasabbanadják értésére Angliának és Franciaországnak, hogy gondolkodásnélkül hajlandók megtámadni Németországot, ha ehhez hozzájá-rulásukat adják. Az amerikai kormány felé tekintve pedig semmikétséget sem hagy aziránt, ha az időt Amerika elérkezettnek látja,bármikor hajlandó kedvéért Japánt megtámadni.

Davies 1937. március 18-án kelt jelentésében ezt írja az ál-lamtitkárnak:

"Majszkij londoni szovjet nagykövet meglehetősen kihívóbeszédet tartott, amelyben a világ közvéleményének érté-

sére adta, hogy Oroszország kellően felfegyverkezett ah-hoz, hogy egy japán, vagy német támadással, vagy egy-szerűen mindkettővel is elkészüljön." (34)

Hogy ez nem volt egyéb, mint az imperialisták érdekeinekmegvédésére felkínált hatalmas emberáldozat, azt ma már bizo-nyítja az a történelmi tény, hogy nem kevesebb, mint továbbinégy év megfeszített fegyverkezése után sem volt a Szovjetunió aMajszkij által nagyképűen lefestett állapotban. Tudott dolog,hogy az 1941. június 22-i német preventív támadás után Amerikaés Anglia sürgős hadianyag szállításaiért és a második front sür-gős megnyitásáért esedezett Sztálin. Alig akad történész, aki aztmerné állítani, hogy amerikai és angol segítség, valamint a máso-dik front megnyitása nélkül az oroszok maguk is megnyerhettékvolna a háborút Németország ellen.

Az oroszok féltékenyen figyelték az angolok és franciákminden Németországgal kapcsolatos diplomáciai, vagy kereske-delmi ténykedését, nehogy véletlenül modus vivendit találjanak anémetekkel és így az ő jelentőségük semmivé válhat. Hallgassukcsak meg ismét Daviest. Az amerikai-orosz kapcsolatokról, 1937február 19-én írott jelentésében rögzíti:

"Beszélgetésünk folyamán Litvinov érintette Runciman-nek (angol kereskedelmi miniszter - a szerző) az elnöknéltett látogatását, és nyíltan megkérdezte, hogy a megbe-szélés tárgya a Németországnak nyújtandó gazdaságisegítség volt-e? ... Nem leplezte felindultságát és keserű-en panaszolta, hogy Franciaország és Anglia egyáltalántárgyalásokba bocsátkozott Németországgal."

Idézzünk egy részletet az államtitkárnak 1937. február 6-ánküldött jelentéséből is, amelyet Litvinov szovjet külügyi népbiz-tossal folytatott beszélgetésről küldött:

"meglehetősen élesen kijelentette érthetetlen, hogy miért"szemezik" Anglia és Franciaország egyre Hitlerrel, mi-ért bocsátanak útra egyre-másra jegyzékeket és kérdése-ket., ami csak felkavarja a német kérdést, kiemeli Hitlerjelentőségét." (35)

Amint látjuk, nemcsak, hogy együttműködni nem hajlandóNémetországgal, hanem valóságos félelemmel tölti el mindenolyan esemény, amely javítja a németek beilleszkedési lehetősé-gét az európai munkamegosztásba.

Az oroszok feltétel nélküli hajlandóságát Németország meg-támadására Davies a Molotov- Ribbentrop egyezményről írt je-lentésében még egyszer megismétli:

"Oroszország késznek mutatkozott Nagy-Britanniának ésFranciaországnak minden hátsó gondolat nélkül segítsé-gére sietni, ha őket egy belgiumi, vagy hollandiai némettámadás életérdekében sértené, tekintet nélkül arra,hogy milyen fajta támadásról van szó."

Úgy gondolom, ennél világosabban már nem lehet jellemezniaz oroszok háborús politikáját.

Davies 1938. június 6-án összefoglaló jelentést küld az ál-lamtitkárnak a Szovjetunióról. Ebben is számos utalást találunkarra, hogy mennyire várják a Németországgal való összecsapáslehetőségét.

"A propaganda minden eszköze felett Sztálin rendelkezik.Sajtó, rádió, mozi, iskola a pártkeretek és központok, sőtmaga a hadsereg is, állandóan élesztik a kommunistahitvallás lángját, szüntelenül hirdetik egy külföldi invá-zió veszedelmét." (36)

Ugyan honnan vették ezt, hiszen Hitlernek nem az oroszok-kal volt baja, akik ugyanúgy viselik versailles számukra hátrányoskövetkezményeit, akárcsak a németek. Hitlernek akkor még eszeágában sem volt az oroszokat megtámadni, sőt mindent elkövetetta velük való együttműködés helyreállítására, amelyet különbensem a németek szakítottak meg. Nézzük erre vonatkozóan néhánykorabeli megnyilatkozást. Davies ismét kielégíti kíváncsiságun-kat: Litvinovval folytatott beszélgetéséről készített 1938. március23-i jelentésében írja:

"Mondotta még Litvinov azt is, hogy amennyiben Német-ország Európát hatalma alá hajtaná, a németek még ak-kor sem veszélyeztetnék az orosz határt, annyira lekötnék

őket a szomszédos országok. ... Szavából kivettem, nemtart attól, hogy Japán bármi módon is megtámadná aSzovjetet."

Akkor vajon honnan várják a külföldi inváziót? Nyilvánvaló,hogy sehonnan, csupán lélektanilag készítik fel népüket egy álta-luk kiprovokált háborúra. Meg kell mondanunk Litvinov iméntivéleménye megalapozott volt, hisz fegyverzetének minőségi hát-ránya mellett haderejének létszáma ebben az időben majdnem akétszerese volt Németország és Japán együttes haderőinek.Davies 1938. június 6-i jelentésében az alábbiakban informáljakormányát az európai haderők létszámáról:

Szovjetunió 1.500.000 főNémetország 600.000 főJapán 248.000 főOlaszország 528.000 főLengyelország 284.000 főRománia 266.000 fő

Bizonyára mindenki számára szembetűnő, hogy Japán ren-delkezik a legkisebb haderővel, még Románia is megelőzi. Ezzela kis létszámú haderővel is évek óta háborút visel Kína ellen.Vajon komolyan vehette-e Amerika, vagy a Szovjetunió akár egypercig is – annak ellenére, hogy állandóan ezt hajtogatták – hogyJapán megtámadásukra készül? Meg kell itt még jegyeznünk –amit Davies is kifejtett – hogy az 1.500.000 fős szovjet hadseregkét önálló egységre oszlott. Egy nyugatira, amely az egész hadse-reg 70 %-át foglalta magába. Vagyis a németekkel szemben több,mint egymilliós hadsereget vonultattak fel. A másik önálló egység– a hadsereg, 30 %-a – a keleti területeken állomásozott.

Davies 1937. február 11-én írja naplójában, de Tellier belgakövettel történt beszélgetése alapján, aki ismerteti véle RoyHoward szerkesztő és közíró Sztálinnal való beszélgetését:

"Roy Howard megemlíti, hogy Hitler esetleg szívesenszövetkezne Sztálinnal, ha ez megígérné, hogy lemond anémetországi propagandáról." (37)

Később 1939. március 20-án Davies a következőket írja le-velében Richard S.Whaley-nek, az Egyesült Államok főbírájának:

"nagyon megbízható forrásokból származó értesüléseimszerint Hitler kétségbeesett erőfeszítéseket tesz aziránt,hogy Sztálint Franciaországtól és Angliától elidegenít-se."

A szög azonban kibújik a zsákból. Ugyanebben a levelébenNémetország magatartásáról ezeket írja:

"Hogy passzív magatartásával rövidesen felhagy, aztöbbé nem kétséges." (38)

Washingtonban 1939. július 27-én keltezett naplóbejegyzésepedig Valóságos vádirat az amerikai kormány ellen, annak ellené-re, hogy az abban hivatkozott jelentés részleteit nem is ismerjük:

"A külügyminisztériumhoz intézett jelentésem értelmébenvázoltam azokat az okokat, amelyek Hitlert – egyedülimegoldásként – a háború felé taszítják: "

Még egy viszonylag korai Davies vélemény arról, hogy Hit-ler és a német kormány háborús kényszerpályáját amerikai ösz-tönzésre az angolok alakították ki. Naplójában 1937. február 18-án egy meg nem nevezett követtel való beszélgetése során kifejti:

"Nem a spanyol válság fenyegető, hanem Németországés Hitler, akit az emberiség elleni kétségbeesett merény-letbe kergetnek, és aki, ha már háborút kell viselnie, ad-dig kell ezt tennie, még mielőtt Anglia felkészült volna."

A német kormány hozzáfog az ölébe hullott csehszlovákgazdaság bekapcsolásához a német hadiipari termelésbe. Különö-sen a Skoda műveknek jut itt fontos szerep. A versaillesi elcsatoltterületek visszaszerzéséről csak általánosságban beszélnek. Hitlertulajdonképpen Halifax-nak is kifejtette, Németország tud várni,csupán jogi alapon kíván tiszta vizet önteni a pohárba. Szóban elis ismerték a versaillesi diktátum hibáit. A Szudéta-vidék eseté-ben pedig éppen együttműködtek vele. Úgy tűnik, hogy csak időkérdése és a többi versaillesi probléma megoldásához, rendezésé-hez is hozzá fognak járulni, hiszen "München" világosan értésére

adta a világnak, hogy sem Anglia, sem Franciaország nem akar-nak háborút. Ki kell tehát vámi a nemzetközi, legalábbis az euró-pai helyzet kedvező alakulását és közösen rendezhetik a követke-ző területi problémát, nevezetesen a Lengyelországhoz csatoltszín-német területek visszaadását, Danzig kikötőváros első világ-háború előtti státusának visszaállítását, a korridor megszüntetésé-vel együtt.

A prágai német bevonulás után Roosevelt ügyetlennek látszómódon igyekszik az európai dolgokba ártani magát. Hitlerhez ésMussolinihoz 1939 április középen provokációs üzenetet intézett:

"Európában három: Afrikában egy nemzet veszítette elfüggetlenségét. A távol-keleten egy független nemzet or-szágának hatalmas területét szállta meg egy szomszédosállam (Japán). Egyes hírek, amelyek remélhetőleg nembizonyulnak igaznak, további független népek ellen ter-vezett agressziókra utalnak."

(Lengyelország)Roosevelt megkérdezi a címzetteket:

"Hajlandók-e biztosítékot adni arra, hogy a felsoroltfüggetlen nemzetek területét fegyveres erőkkel nem tá-madják meg, illetve javaikhoz nem nyúlnak?"

Majd név szerint harminc európai és Európán kívüli országotsorol fel. Javasolja, hogy tíztől huszonöt éves időtartamra tegye-nek megnemtámadási ígéretet és az érintett nemzetekkel egyen-ként kétoldalúan is állapodjanak meg.

Ez az ügyefogyott prókátorság eleve bizonyítja, hogy Roose-velt célja nem volt őszinte. Már említettük, hogy a versaillesi ren-dezést az amerikai képviselőház nem fogadta el. Ezt demonstrálvabe sem lépett az éppen akkori Wilson amerikai elnök által életrehívott, a győztesek "jogait" védelmező Népszövetségbe. Roose-velt most hirtelen úgy tesz, mintha az amerikai politikának ez asarokköve sohasem létezett volna. Meglehetősen ügyetlenül, ez-zel azt kívánta bizonyítani, hogy minden tőle telhetőt megtett anémet-olasz japán háborús kalandok megelőzése érdekében,ugyanakkor valódi célja az volt, hogy provokálja és sürgesse

Hitlert és Mussolinit minél nagyobb katonai akciók megindításá-ra.

Sajnos Hitler ezúttal is rossz diplomatának bizonyult. Április28-án a birodalmi gyűlésen elmondott nagy beszédében válaszoltaz üzenetre:

"Nem sajnáltam a fáradságot, hogy megvizsgáljam a fel-sorolt államok veszélyeztetettnek érzik-e magukat, ésvajon Roosevelt úrnak eme felhívása az ő ösztönzésükre,vagy legalábbis egyetértésükkel történt-e?"

Mivel Roosevelt közvetlen Lengyelországra is utalt, Hitlernem köntörfalazott:

"A Pilsudski marsallal annak idején kötött szerződésün-ket Lengyelország egyoldalúan megszegte (hozzátehettevolna, éppen Anglia és Franciaország biztatására) és ez-zel érvénytelennek tekintem. A lengyel kormánynak ezttudomására hoztam."

Anglia és Franciaország immár türelmetlenül várják, hogyközvetlen hadiállapotba kerüljenek Németországgal. Mindent el-követnek, hogy valami formai okuk legyen belépni egy németel-lenes háborúba. Addig ösztönzik a lengyel kormányt Németor-szág elleni provokációra, míg Hitler kénytelen reagálni a kihívás-ra. A két ország hidegháborújának már a kezdetén "garanciát"ígérnek a lengyel függetlenség megvédésére, ugyanakkor való-sággal uszítják őket a németek ellen.

Paul Schmidt írja emlékirataiban, hogy a moszkvai tárgyalás-ról hazatérőben Königsbergben 1939. augusztus 24-én leszállt aRibbentrop vezette delegáció két repülőgépe. Innen már vadász-repülők védelme mellett kellett a gépeiknek útjukat folytatni, merta lengyel légvédelmi ágyúk gyakran tüzeltek a Lufthansa gépeire.Alig hihető a lengyelek ilyen harciassága angol-francia biztatásnélkül.

Valódi okot találni a lengyelek magatartására egyszerűen le-hetetlen, hiszen a Szudéta-vidék válsága idején igen jó viszony-ban voltak a Hitler-kormánnyal. Jól emlékezünk, hogy Lipskiberlini lengyel nagykövet útján egyeztették a lengyel követelése-ket Csehszlovákiával szemben. A müncheni német delegáció je-

lentése utal rá, amennyiben a lengyel és magyar kisebbségek kér-dését is rendezik Csehszlovákiában, akkor Németország ésOlaszország is garanciát nyújt Csehszlovákiának. (4o)

Érdekes módon a lengyel kormány egyre jobban kifejlődő"németellenességét" és az ezt követő német katonai rendszabá-lyok jogosságát még egyes szovjet történészek is elismerik, bár ahivatalos szovjet történetírás tagadja. L.D. Ovszjanij így vall er-ről:

"A burzsoá Lengyelország, mintha valamiféle sötét erőkfogták volna vissza, makacsul olyan politikát folytatott,amely elkerülhetetlenné tette az 1939 szeptemberébenbekövetkezett tragédiát. Pilsudskiék belpolitikáját anemzeti kisebbségekkel szembeni nagyhatalmi soviniz-mus jellemezte. "

Bár itt a szovjet szerző nyilvánvalóan elsősorban nem a né-metek, hanem a saját bizonyítványukat igazolja, de ezzel egyszer-smind akarata ellenére elismeri a német lépés jogosságát is.

Úgy tűnik a német katonai vezetés nem tanult a müncheni fi-askóból. A tervezett Hitler elleni merénylet napján hirtelen beje-lentett Chamberlein látogatást és annak eredményét vagy a vélet-len művének, vagy a, hitleri külpolitika valódi eredményének ér-tékelte. Fel sem merült gondolatukban az angol politika ravaszszámítása.

Lengyelország megtámadása előtt a háború kitörésének meg-akadályozására ismét Angliához fordulnak.

1939 júliusában Canaris tengernagy utasítására Gerhardt vonSchwerin gróf utazik Londonba s közli az angol titkosszolgálatvezetőivel, Cadogan külügyminiszter-helyettessel, hogy Hitler el-határozta Lengyelország megtámadását. Arra kérte Angliát tegyendemonstratív intézkedéseket, hogy ezzel Hitlert döntése megvál-toztatására kényszerítse. (42)

Amint bár szó volt róla, az angol-francia mesterkedés legfőbbcélja: Németország beugratása egy új világháborúba. Az angolok– már De Gaulle által is megcsodált – nagy ügyességgel irányítjákaz eseményeket. Hitler egyszerűen nem térhet már ki Lengyelor-szág megtámadása elől. Amerika korábban felállította csapdáját,amelyet ügyes megbízottja Davies megbízhatóan kezel. Csak

természetes, hogy 1937 nyarán Danzigba is ellátogat. Az 1937.augusztus 18-án keltezett jelentésében a jól kiszámított és várhatóeseményekről az alábbiak szerint nyugtatja meg kormányát:

"Az itteni helyzet mesterséges és ingatag voltát felis-mertem és megtudtam, hogy az valószínűleg nyugtalan-ságok gócpontja lesz. " (43)

Ha figyelembe vesszük, hogy minden erőlködésük ellenérecsak két év múlva vált azzá, akkor megérthetjük Sztálin és Chur-chill türelmetlenségét, hogy megunták már az "elméleti síkonmozgó ellenállást." A német kormány korábban sem rejtette vékaalá, hogy célja a versaillesi igazságtalanságok révén elvesztettösszes területének fokozatos visszaszerzése. A lengyelek provo-kációi nyomán 1939 tavaszán, ez egyre határozottabb formábannyilvánul meg az angolok és franciák nagy örömére. Mindenkitudta, hogy másfélmillió német élt az akkori Lengyelország terü-letén. Danzig az első világháború előtt német kikötő, amelyből abékeszerződés diktátumai alapján "szabad város" lett, ehhez Né-metország területéből Lengyelország részére kijáratként úgyneve-zett korridort is kihasítottak. Nyilvánvaló, hogy ez a semmivelsem indokolható tökéletlen állapot létrehozása, már magábanfoglalta az antant hatalmaknak azt a célját, hogy a lengyelek fel-használásával a számukra alkalmas időben könnyűszerrel provo-kálhatják a németeket, amely akár olyan mértékeket is ölthet,hogy Németország kénytelen lesz fegyveres rendszabályokat fo-ganatosítani. Ez pedig alkalmas arra, hogy Németországot a béke-szerződés megsértésével, felrúgásával vádolhassák. Ők viszontkellő erkölcsi alapot kaptak ahhoz, hogy Németországot isméttérdre kényszeríthessék, megfosszák javaiktól, és súlyos jóvátételcímén megint adófizetőjükké tegyék.

Az amerikai és angol kapitalisták kegyeiért mindenre kaphatóSzovjetunió németellenességének hasznosítása még korai. Ennekaz ideje még nem érkezett el. Annál is inkább nem, mert a németkormány egyre jobban húzza az időt Lengyelország megtámadá-sára.

Felismerve az angolok és franciák turpisságát, az általukadott "garanciá"-ban komoly veszélyeket lát. Modern fegyvereserejét még nem tartja olyan erősnek, hogy egyidejűleg egy angol-

francia támadást is kivédjen. Nem is szólva a kétfrontos háborúveszélyeiről, amelytől a németek mindig nagyon irtóztak.

Amerika és Anglia ravasz vezetői érzékelik a német kormánydilemmáját. Az eseményeket viszont gyorsítani szeretnék. Márnem céljuk a háború időpontjának elhalasztása. Nem akarnak anémeteknek időt hagyni arra, hogy Ausztria és Csehszlovákia erő-forrásait integrálja a német gazdasággal. Az időhúzás egyre na-gyobb lehetőséget ad a német haderő fegyverzetének fejlesztésé-re, számbeli növekedésére. Nem szabad megengedni, hogy a je-lenlegi állapot konszolidálódjék. A vasat addig kell ütni, amígmeleg. Gyors döntés születik: ki kell játszani az orosz kártyát!Németországot egy katonailag erős hatalom színlelt szövetségévelmeg kell erősíteni. Erre egyszerűen nincs más lehetőség, mint azeddig minősíthetetlenül németellenes politikát folytató Szovjet-uniót átmenetileg – amíg a németek kellő mélységig belemélyed-nek a háborúba – szövetségre kell léptetni Hitlerrel. A háborúnakki kell terjednie egész Európára, és el kell húzódnia. Ehhez pedigelőzőleg elő kell mozdítani a potenciális ellenfelek erőinek ki-egyenlítődését. (44) Hogy mit szólnak ehhez az oroszok? Végre-hajtják. Eddig már számtalan bizonyítékát adták, hogy az imperi-alizmus e két vezető hatalmának minden kívánságát gondolkodásnélkül teljesítik. Az amerikaiak és angolok nem is csalódnak.Sztálin megjátssza a sértődöttet, amiért a "müncheni egyezkedés-ből" őt kihagyták Davies is ezzel indokolja a Molotov-Ribbentrop egyezményről készített jelentésében:

"Azáltal, hogy a müncheni tárgyalásokba nem vonták bea Szovjetet megalázták és mélyen megsértették."

Nehéz elképzelni, hogy Davies komolyan hitte, amit iméntleírt, de hát ilyen fontos világpolitikai esemény mellett még semmehetett el szó nélkül. Tudott dolog – Davies is megállapítja –hogy Litvinov külügyi népbiztos Hitler hatalomra jutása óta erő-sen ellenséges érzéssel viseltetett Németországgal szemben. Ez atény önmagáért beszél, hiszen Litvinov volt az, aki tető alá hoztaa Roosevelt elnökkel való titkos megegyezést, mondhatnánk aztis, összeesküvést Európa ellen a két hatalom diplomáciai kapcso-latának létrehozása érdekében. Hogy mi mindenben vetette alá aSzovjetuniót és népét az amerikai érdekeknek, azt teljes bizo-

nyossággal még nem tudjuk, de amit tudunk, az is jelzi, hogy azemberiség történetének egyik legsötétebb üzelme húzódik megebben a megállapodásban. Forduljunk ismét Davieshez – ő egyet-mást elszólt erről.

A már idézett 1938. június 6-án kelt összefoglaló jelentésé-ben egy igen érdekes témát érint:

"Van egy veszélyes pont, mely igen súlyos kérdéssé fa-julhat. Tudniillik, ha a Szovjetunió a Komintern útján azEgyesült Államok belső ügyeibe avatkozna. Szerencséreez a veszély a Roosevelt elnök és Litvinov népbiztos kö-zött 1934. évi egyezménnyel bizonyos mértékig kikap-csolódott ... ami a Komintern kérdését illeti, nem hagy-tam kétséget a szovjet politika vezetőiben aziránt, hogyaz Egyesült Államok elvárja tőlük a neki tett ígéretekszigorú betartását ... A Szovjetunió vezető személyiségeima életfontosságúnak tartják a kapcsolatot a világforra-dalom külországbeli élesztőivel, mivel ez számukra akatonai védelem egyik eszköze is." (45)

A jelentésnek ebből a rövid részletéből megtudjuk, hogy aSzovjetuniónak az Egyesült Államok által történő diplomáciai el-ismerés fejében többek között le kellett mondania arról, hogy azottani kommunista párt révén a termelést sztrájkokkal zavarja. Hafigyelembe vesszük, hogy ebben az időben Amerika éppen csakkezd lábadozni az 1929-33. évi nagy gazdasági világválságból, amegállapodásnak ez a része nem tekinthető elméletinek. Meg kellhagyni az oroszok ez esetben állták a szavukat, mi több, állják amai napig! De erre később még visszatérünk. Davies megerősítiazt is, amit egyébként mindenki tudott, hogy a Szovjetunió a Ko-mintern útján irányítja az adott országok sztrájkjait, a tömegektiltakozási mozgalmait és a felforgató tevékenységét, nem utolsósorban a kémkedést, amely szerinte a "katonai védelem egyik esz-köze" mindaddig, amíg ez nem az Egyesült Államokban történik.

Az csak természetes, hogy a német-orosz megegyezést, pon-tosabban annak őszinteségét néhány gesztussal alá kell támaszta-nia az orosz kormánynak. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy anémetellenes politika szószólóját, Litvinovot el kell mozdítani akülügyek éléről. A mai napig példa nélkül álló eset következik:

Litvinov a német-orosz közeledés miatti tiltakozás jeléül lemond.A német vezetők politikai éretlenségét bizonyítja, hogy nemébresztette fel gyanújukat Litvinov további sorsa. Az ember aztképzelné, hogy az emberi vérengzésre berendezkedett Sztálin egykémkedési és hazaárulási per keretében kivégezteti, mint egyéb-ként azokat az elvhű kommunista vezetőket, akiket a német kap-csolatok leépítésének bizonyítása érdekében nagy számban a ha-lálba küldött. De ezúttal nem ez történik, kinevezik a Szovjetuniówashingtoni nagykövetévé, hadd szövögesse a németek totálismegsemmisítésének terveit az amerikai megbízókkal. Őszinténelmondhatjuk, jó és megbízható munkát végzett.

Az ördögi terv bevált. Megnövelték a németek háborús önbi-zalmát, s ezúttal az oroszok egyetértésével habozás nélkül a fegy-verek után nyúlnak. Másrészt Lengyelországgal szemben nem-csak a németeknek, hanem a Szovjetuniónak is vannak területikövetelései, éppen az első világháború utáni kényszerbékekötés-ből fakadóan. Mindenki emlékszik még Lenin szavaira, aki eztimperialista békének nevezte. Az is volt. Úgy gondolták, ezekvisszaszerzésére inkább német szövetségben indítson támadástLengyelország ellen, mint később saját szövetségesükként. Hajt-sák csak végre minden támadó tervüket, addig amíg a németekkelszövetségesek, így az ő fennkölt erkölcsiségük makulátlan marad.Sztálinék ázsiai erkölcseivel ez a magatartás egyáltalán nem el-lentétes. Gondolkodás nélkül vállalják és eljátsszák kiosztott sze-repüket. Pedig észokok alapján a helyük valóban a németek ol-dalán lenne.

Végül ne feledkezzünk meg a szovjet-német szerződés egyiklegfőbb indítékáról, amely az amerikai kormány háborús gondol-kodását motiválta. Roosevelt ugyan kitervelte Németország leve-rését a szovjet haderővel, de a két ország közötti hadműveletekmegindításához hiányzott egy kiterjedt közös határszakasz. A kétország közé az első világháború utáni "átrendeződés" során be-ékelődött Litvánia és Lengyelország. A danzigi korridor révénLengyelország kétszer is. Egy Szovjetunió által Németország el-len indított háború e két ország szuverenitásának súlyos megsér-tése nélkül lehetetlen. Úgy tűnik egy ilyen megoldás nagyonmegnehezítette volna az Egyesült Államok szövetségre lépését azoroszokkal. Emlékezzünk csak a csehszlovák válság idején az

oroszok milyen követelőzően léptek fel az angol és francia kor-mánynál, hogy szorítsák rá a lengyeleket, engedjék át területüketa szovjet hadsereg átvonulásához. A lengyelek erről pedig hallanisem akartak.

Maradt tehát a praktikus megoldás: a németeknek is az oro-szoknak is van területi követelése Lengyelországgal szemben.Meg kell engedni, hogy maguk oldják meg ezt a németek részérőlmindenképpen igazságtalan helyzetet, amelynek következtébenaztán magától kialakul a két ország közötti közvetlen háborúmegindításának ez a nélkülözhetetlen feltétele. Hogy a háborútvégül is ki indítja el, annak már szinte alig van jelentősége. Ehhezürügyet találni bármely oldalon: gyerekjáték.

Ne csodálkozzunk azon, hogy a németek lépre mentek éskomolyra vették az oroszokkal megkötött szövetséget. Inkább azadna csodálkozásra okot, hogy az oroszok nem ismerték fel, hogynekik éppen Németország a természetes szövetségesük. Már em-lítettük, hogy a Szovjetunió nem kevesebbet köszönhetett Német-országnak, mint a fennálló társadalmi rendjét. Ludendorff prakti-kus elgondolása nélkül nem valószínű, hogy Lenin és vele a bol-sevikok egyáltalán hatalomra kerülnek. Lenin győzelmének ter-mészetes következménye, hogy Németország és a Szovjetunió,mint versaillesi sorstársak tíz éven át gyümölcsözően együttmű-ködtek, mégpedig nem úgy, hogy Németország – mint fejlettebbtechnológiával rendelkező ország – kihasználta volna a Szovjet-unió elmaradottságát és szegénységét. Németország nem lehetettellensége a szocialista Szovjetuniónak, hisz az első világháború-ban nem vele szemben volt hadviselő fél, hanem az oroszok általegyfolytában becsmérelt cári Oroszországgal. A háború befejezé-sével ugyanazok a hátrányok érték, mint Németországot. Ez is bi-zonyítja, hogy a győztes hatalmak nem tekintették a velük szövet-séges cári Oroszország törvényes örökösének. Ha pedig azonosvolt a sérelmük, nyilván azonos kellett legyen az érdekük és cél-juk is: lerázni Versailles béklyóit, mentesülni mindazon igazság-talanságok alól, amelyeket az erősebbek és ravaszabbak rájukkényszerítettek.

A cél esetében az oroszok egyet is értettek a németekkel,csak a módszert illetően volt más a véleményük. Úgy gondolták,erő és ravaszság ellen ugyanazokkal a fegyverekkel kell küzdeni.

Ezzel egyet is lehet érteni, de csak egy logikus feltétellel, ha azerő és ravaszság azokra üt vissza, akiktől elindult, akik ezzel má-soknak kárt okoztak. Annak ellenére, hogy ennek a lehetőségemegvolt az oroszok a biztosabb megoldást választották, sorstár-suk helyett a "bandita nemzetekkel" léptek szövetségre, éppen az-zal szemben, akivel két évtizeden át azonos bilincset viselt.

Azt hiszem elnézést kell kérjünk a Kedves Olvasótól, aziménti nagyon erős és sértő kifejezésért, amellyel a Szovjetuniómásodik világháborús szövetségeseit – bár idézőjelben – illettük,de ez a meghatározás nem tőlünk, hanem Cordell Hull amerikaikülügyminisztertől származik. Így jellemezte ugyanis a német,olasz és japán népet a Berlin—Róma—Tokió tengely szerződésé-nek aláírása alkalmából, annak ellenére, hogy a művelt világ makorrektebb és erkölcsileg sokkal magasabb rendűnek ismeri el ehárom népet, mint az akkori amerikai kormányt, még a másodikvilágháborúban való szereplést illetően is. A több, mint ötévesszovjet gyűlölködés ellenére 1939. augusztus 23-án Ribbentrop ésMolotov Moszkvában Sztálin jelenlétében és annak legteljesebbegyetértésével aláírja a német-orosz megnemtámadási szerződést.Maga a szerződés létrejötte a történészek előtt a mai napig a má-sodik világháború egyik legnagyobb rejtélye. A titkos szerződésteljes és valódi szövegét a mai napig sem ismeri a világ. PaulSchmidt ugyan nem vett részt a tárgyalásokon, pedig elkísérteRibbentropot Moszkvába. Egy sajnálatos csomagaffér miatt az el-ső tárgyaláson, mint jegyzőkönyvvezető nem lehetett jelen. A to-vábbi tárgyalásokon való részvételét Ribbentrop azzal hárította el,hogy a tárgyalások igen eredményesen haladnak, ezért célszerűt-lennek tartja, hogy váratlan megjelenésével új arc tűnne fel a tár-gyalásokon résztvevők körében. Ennek ellenére ismerte a szerző-dés teljes szövegét és biztosra vehetjük, hogy másolatban meg-őrizte személyes iratai között. Egy ilyen nagyfontosságú irat ese-tében ez aligha csodálható. Emlékirataiban szó szerint idézi aszerződés első cikkelyét. Elmondja, hogy Ribbentrop 24-én areggeli órákban örömujjongva mutogatta a német delegáció tag-jainak. De vajon miért nem közölte Schmidt a szerződés teljesszövegét? Pedig tudott arról, hogy ez milyen nagy érdeklődésretarthat számot. Könyvében leírja, 1945 augusztusában Pétain tár-gyalására vitték, hogy tanúként hallgassák ki. Itt jegyzi meg:

"De Gaulle, Franciaország akkori kormányelnökének amunkatársai viszont élénken érdeklődtek más általamismert dolgok felől, mindenek előtt a Molotov és Hitlerközött lefolyt beszélgetésekről."

Nem lehet kétséges, hogy azok a "más általa ismert dolgok"között ott szerepelt a német-szovjet szerződés is. Jogosa kérdéstmég egyszer feltenni: Vajon miért hallgat erről Schmidt?

Hogy ezt megértsük néhány mondat erejéig foglalkoznunkkell Schmidt 1945 utáni sorsának alakulásával. Amerikai fogság-ba esik, akik internálják. Három év múlva szabadon engedik. Azemlékirat magyar kiadásához Lackó Miklós írt utószót, amelybőlszószerint kell az alábbi sorokat kiemelni.

"Schmidt elkerülte a komolyabb felelősségre vonást. En-nek minden bizonnyal megvolt az ára, és Schmidt nyilvánfontos információkkal szolgálta meg a vele szemben al-kalmazott enyhe elbírálást."

Véleményünk szerint ebben az "árban" nemcsak a fontos in-formációk, hanem bizonyos dolgokról való hallgatás is benne sze-repelt. Schmidt 1969-ben meghalt. Csak remélni lehet, hogymindazt, amit megírhatott volna, de el kellett hallgatnia, mégsemvitte magával a sírba. Ha eljön az ideje, minden bizonnyal meg-tudja az utókor.

A szerződés tartalmára vonatkozóan ismét főképpenSchmidtre, esetleg Daviesre, nem kevésbé következtetéseinkrevagyunk utalva. Nézzük meg, mit mond Davies? Amint márutaltunk rá, ezúttal is megerősíthetjük, hogy a Szovjetunió látszat-szövetségének létrehozása benne szerepelt az amerikai és angoldiplomácia második világháború lebonyolításának forgatókönyv-ében. Mégpedig éppen a lengyelországi fejezet előjátékaként. Eztbizonyítandó had idézzük 1938. március 26-án kelt SumnerWelleshez írt jelentését:

"Hitlert keletről mindenképpen veszedelem fenyegeti,hacsak keleten el nem torlaszolhatja a kaput. Ez ma márklasszikus elmélet, a német hadvezérek minden nyugatiháború esetén alapfeltételnek tekintették."

Ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai diplomácia Len-gyelország megtámadása előtt már másfél évvel így okoskodott,érthetővé válik az oroszok és az angolszász hatalmak idegességeés türelmetlensége, amiért a németek egyre késnek a háborúmegindításával. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a szovjet-német szö-vetség létrejötte nélkül Hitler nem támadta volna meg Lengyelor-szágot. Magáról az egyezményről írt jelentésében kifejti, hogyveszélyt lát abban, hogy Németország és Oroszország úgy talál-hatják, hogy terjeszkedési igényeik kiegészítik egymást. Ez nyil-vánvaló, és a versaillesi békeszerződés egyenes következménye,csakhogy Davies dilemmája itt éppen a ködösítést szolgálja. Márkifejtettük ezzel éppen az volt a cél, a németek beugratásán kívül,hogy Oroszország az első világháború következtében elvesztettterületeit ne az ő szövetségesükként, hanem egy átmenetileg ve-lük szemben álló szövetségben szerezze vissza, amelyet már elfo-gadni a későbbi szövetséges esetében egyszerűbb. E nélkül az át-meneti látszatszövetség nélkül ugyanis semmiféle logikus jogalapnem lett volna Oroszország részére visszaadni, az egyébként ve-lük szövetségben viselt első világháborúban elcsatolt területeit.Ha ugyanis ennek ellenére elégítik ki terület igényeit, úgy a né-meteket is ki kell elégíteni. Ez esetben pedig nincs háború, amely-re nekik elengedhetetlenül szükségük volt konkurenseik szétzúzá-sához.

Naplójában 1939. november 28-án ezt írja:

"Ribbentropnak moszkvai nyilatkozatában Angliához ésFranciaországhoz intézett közvetett fenyegetése, melyszerint tanácskoztak a szükséges lépésekről, azon esetre,ha a nyugati hatalmak nem hagyják abba Németországellen a háborút – a Molotov féle szerződésben nyilván-valóan minden alapot nélkülöz."

Daviesnek igaza van. Valószínű, hogy Anglia és Franciaor-szág elleni rendszabályok nem szerepelnek a szerződésben.Ugyancsak az e napon írt naplóbejegyzésében szerepel:

"Oroszország az elmúlt nyáron máris Bulgária dobru-dzsai (ekkor Romániához tartozott - a szerző) igényeinekszószólójává szegődött és feltételezhető, hogy mint Finn-

országgal végez, figyelmét Románia és Besszarábia feléfordítja. Minden attól függ, mi rejlik a Sztálin-Hitler féleegyezmény hátterében. Ha valóban egy mélyreható szer-ződésről van szó, és Hitlernek lehetőség arra, hogy mér-nökeit Oroszországba küldje – amint ezt Itáliában módjavolt megtenni és a szovjet hajlandó valóban az együtt-működésre, úgy az orosz paktumból hatalmas előnyökethúzhat."

Davies kételkedik, hogy a szovjetek hajlandók együttműköd-ni a németekkel a szerződések ellenére. Úgy látszik ő már előretudta, hogy nem lesznek hajlandók! Igaza is lett. Az összefüggé-sek érzékeltetése érdekében itt egy pillanatra megszakítjuk a fo-nalat és előre ugrunk három hónapot. Ugyancsak naplójában rög-zíti 1940. február 16-án:

"Egy Odesszából visszatért vezető belga üzletember, akia balkáni helyzetet alaposan ismeri, arról értesített, hogyértesülései szerint a moszkvai szállodák zsúfolva vannaknémet ügynökökkel, kereskedelmi utazókkal és mérnö-kökkel, de igen megnehezítik az ipari üzemekkel valóérintkezésüket, mivel a Szovjetunió nem hajlandó azegyüttműködésre."

Pedig a szövetségük még alig félesztendős!Naplójában 1940. június 26-án írja:

"Molotov állítólag jegyzéket nyújtott át a moszkvai ro-mán követnek, melyben huszonnégy óra alattBesszarábia és Észak-Bukovina átengedését követeli."

Davies, amint látjuk ebben sem bizonyult rossz jósnak. Le-het, hogy részt vett a menetrend megszerkesztésében?

De hallgassuk meg Paul Schmidtet is. Ha nem is árulta el ne-künk a szerződés szövegét, beszédesebb az 1940. novemberi ber-lini Molotov—Hitler és Ribbentrop tárgyalásairól írt tudósításá-ban. A tárgyaláson érthetően több visszahivatkozás történt amoszkvai megállapodásokra. Schmidt ezekből néhány érdekesetközöl is: Hitler egyik érvelésében kifejezésre juttatja:

"Molotov talán úgy véli, hogy az érdekszférákkal kap-csolatosan eltértek az annak idején Sztálin és Ribbentropáltal meghatározott felfogástól. Ilyen eltérések mutat-koznak azonban az oroszok lengyelországi hadműveleteisorán is egyes esetekben, így például Litvánia délnyugaticsücskével kapcsolatban. Habár Németországnak van-nak itt bizonyos gazdasági érdekeltségei, Hitler mégisengedett, már csak azért is, hogy a jövőre nézve meg-akadályozza olyan tendenciák feléledését, amelyek a kétország, Németország és Oroszország között feszültségetidézhetnének elő."

Meg kell jegyeznünk, hogy az egykori német Memel-vidék,amelyet az első világháború után csatoltak az ugyancsak kreáltLitvániához, túlnyomóan német lakosú volt. Éppen Daviestőltudjuk, hogy az 1934-ben megtartott népszavazáson a 29 tagúkormányba csupán 5 litvánt választottak.

Majd Molotov megkérdezte:

"Érvényes-e Finnországra vonatkozóan is az 1939-esnémet-szovjet megegyezés?"

Hitler folytatja:

"...Mindig pontosan tartottuk magunkat a német és oroszbefolyási övezeteknek a moszkvai titkos szerződés sze-rinti elhatárolásához. Oroszországról ez nem mondhatóel minden esetben. - Ez utóbbi megjegyzés Bukovina vá-ratlan megszállására vonatkozott - ugyanez áll Finnor-szágra is. Nem fűződnek hozzá politikai érdekeink. A há-ború alatt azonban Németországnak szüksége van afinnországi nikkelre és fára. és ezért nem engedheti meg,hogy háborús bonyodalmakba keverjék Finnországot."

Ezután Molotov olyan megjegyzést tett, hogy egyetértésesetén a finn kérdés háború nélkül is megoldható, de akkor németcsapatok nem tartózkodhatnak Finnországban és politikai tünteté-seket sem szabad engedélyezni a szovjet kormány ellen. SürgetteHitlert a finn kérdés végleges rendezésére, mondván, hogy errenincs is szükség új megegyezésre, hiszen a meglévő német-orosz

egyezmény szerint Finnország egyértelműen orosz befolyási szfé-rába tartozik.

Hitler ezután megkísérelte Molotov figyelmét India felé for-dítani, de Molotov inkább európai dolgokról kívánt tárgyalni.Feddő hangon fordult Hitlerhez:

"Olyan garanciát nyújtott Romániának, amely nem tet-szik nekünk. Érvényes ez a garancia Oroszország ellenis?"

(második bécsi döntés) Hitler válasza:

"Mindenki ellen érvényes, aki megtámadja Romániát. Amaguk esetében azonban ez a kérdés nem sürgős, hiszencsak nem régen kötöttek egyezményt Romániával."

Majd Molotov megkérdezte Hitlert, mit szólna hozzá, ha őkugyanilyen garanciát adnának Bulgáriának és csapatokat küldené-nek oda, minthogy a Dardanellák közelében fekszik és rendkívülfontos Oroszország számára. Aztán a két ravasz róka arról pró-bálta meggyőzni egymást, hogy ehhez az illető ország kéréseszükséges. (Nagyon ismerősnek tűnnek ezek a módszerek.)

A tárgyalásoknak német részről tulajdonképpen az volt acélja, hogy a Szovjetuniót megnyerjék a háromhatalmi egyez-mény számára. Molotov erre megjegyezte, hogy alapjában vévecsatlakozhatnának a háromhatalmi egyezményhez, de csak akkor,ha partnerként kezelnék őket, nem pedig az egyezmény tárgyá-nak. Sürgette a paktum céljainak, értelmének részletesebb meg-határozását. Molotov tovább kérdezősködött, méghozzá teljesrészletességgel: Mit jelent az új rend Európában és Ázsiában,milyen szerep jutna ebből á Szovjetuniónak. Mi van Bulgáriánál,Romániával és Törökországgal, hogy áll az orosz érdekek védel-me a Balkánon és a Fekete-tengeren. Kaphatna-e felvilágosítástaz ún. nagyázsiai térség elhatárolásáról? Rendkívül érdekelte azeurópai újjárendezésnek az üteme és formája.

Hitlerék ilyen részletességgel ezeket még nem dolgozták ki,így nyilván egyenes választ nem is adhattak. Hitler arra kérteMolotovot, nyilatkozzék az őt érdeklő területekről. Nem szeretné,ha a rendezés az oroszok közreműködése nélkül jönne létre semEurópában, sem pedig Ázsiában. Németország nem akarja kész

tények elé állítani Oroszországot. Más szóval Hitler valóban ko-molyan vette orosz szövetségesét. Paul Schmidt viszont tesz né-hány utalást, amelyből kiérződik, hogy Molotov kettős játékot űz.Ribbentrop igazi jellemét meghazudtolva a lehető legszívélyesebbvolt hozzá. Molotov azonban barátságos pillantásait csak elvétveviszonozta, majd fagyos mosoly suhant át arcán: Hogy agyábanmilyen gondolatok forogtak, azt ma már el tudjuk képzelni. Hitlerelőzékenysége Molotov iránt még környezetét is meglepte, deMolotov mindvégig megmaradt hideg, precíz, számító matemati-kusnak. Amikor Ribbentrop Anglia gyengeségéről, sőt az "el nemismert", de tényszerű vereségéről folytatott előadását mozdulatlanarccal hallgatta, még Schmidt agyán is átvillant a gondolat: "Va-jon mit gondolhat magában Molotov?" Schmidt még egy jelétadta emlékirataiban az oroszok kétszínű játékának. Feltűnt neki,hogy abban az időben (1940 novemberében) amikor már eléggyakoriak voltak az angol légi támadások Berlin ellen, a Molotovés a szovjet delegáció tiszteletére a Kaiserhofban adott fogadászavartalanul folyt le. Ezen az estén azonban az angolok nem tá-madták Berlint.

Annak ellenére, hogy Molotov kifogásolta Hitler fejtegeté-seinek általános jellegét, kijelentve, hogy ő pontos utasításokatkapott elutazása előtt Sztálintól és álláspontja egyben Sztálin ál-láspontjának is tekintendő, nem adott választ Hitlernek arra a kér-désére, mi a Szovjetunió feltétele a háromhatalmi egyezményhezvaló csatlakozáshoz. Csak hazautazása után néhány nap múlva,1940. november 26-án a moszkvai német nagykövet útján juttattael követeléseit, amelyből Schmidt csupán néhányat közöl: Száraz-földi és tengeri támaszpontokat a Boszporusz és a Dardanellák te-rületén, hosszúlejáratú bérleti szerződés alapján és javasolja,amennyiben a törökök megtagadnák az egyezményhez a hozzájá-rulásukat, vegyék jegyzőkönyvbe a szükséges katonai és diplo-máciai rendszabályokat. Németország ismerje el a Batumitól ésBakutól délre eső területeket a szovjet törekvések Perzsa öböl feléirányuló központjának. Az oroszok többi követelését Schmidt el-hallgatja, bár megemlíti, hogy az orosz kormánynak négy fő kö-vetelése volt, a másik két orosz igényt nem tudjuk, csak találgat-hatjuk. Ha figyelembe vesszük a második világháború után kiala-kult, illetve kialakított állapotokat, talán közelebb jutunk a rej-

télyhez, hisz a fenti kívánságokból egyet sem kaptak meg az oro-szok. Feltűnő, hogy Schmidt kizárólag azokat az orosz feltétele-ket sorolja fel, amelyeket a háború után nem tudtak realizálni.

Ebből a tényből jogos az a következtetés, hogy a másik két főkívánság valószínű egybeesett azzal, amit a második világháborúután ténylegesen megkapott. Bizonyítja ezt a Szahalin- szigetekbekebelezése is. Karsai Elek írja: A berchtesgadeni sasfészekből aberlini bunkerig c. könyve ötödik átdolgozott kiadásában – felte-hetően Churchill emlékirataiból vett információk alapján –, hogyMolotov még azt is követelte: Japán mondjon le a Szahalin-szigeti szén-, és olajkoncesszióról. Ez egy kissé furcsán hangzik.Tudomásunk szerint a Szahalin-szigetek egy része ebben az idő-ben Japán fennhatóság alá tartozott, így saját területén nem kon-cessziók alapján termelte az energiahordozókat, hanem kormány-zati jogán. Igaz, hogy a Szahalin másik része ekkor is a Szovjet-unióhoz tartozott. Talán az általa e területre adott koncesszióragondoltak Moszkvában? De hisz ez nem politikai, hanem gazda-sági területre tartozik. A japánok kártalanítása esetén ezt a szovjetkormány bármikor visszavonhatta volna.

Bárhogyan is volt, ez a feltétel nagyon furcsa. Molotov a há-romhatalmi egyezményhez való csatlakozás fejében olyan feltételttámasztott, amelynek teljesítése tulajdonképpen fel is robbantottavolna a szövetséget. Egyébként sem érthető, miért fűződött ehheza szovjet kormánynak ilyen fontos érdeke egy esetleges német-olasz, japán-szovjet szövetség esetére, amelyet tulajdonképpen azerők integrálására hoztak volna létre? Mivel nem társult azegyezményhez, ezek a "koncessziók" a háború végéig fennma-radtak, s ez nem akadályozta a Szovjetuniót a háború megnyeré-sében.

Nyilvánvaló, hogy itt az oroszok olyan követelést állítottak,amelynek teljesítése Németországnak nem állt módjában. Eztazonban az oroszok is jól tudták és nyilván szándékosan támasz-tották. Nem hisszük, hogy éppen ezekben nem tudtak volna meg-egyezni a németekkel. Hitlernek teljesen mindegy volt, hogy azakkor angol gyarmat Perzsia orosz befolyási övezet-e, vagy an-gol. Sőt az angol gazdaság jelentős gyengítését képezte volna azorosz befolyás. A Boszporusz és a Dardanellák sem képezhették aszakítás tárgyát. A németeknek egyikhez sem fűződött különleges

érdeke. Ha figyelembe vesszük, hogy Hitler még a Baltikumot isfeladta az oroszok kedvéért és belenyugodott egy négyszáz évesnémet kultúra gyökértelenítésébe, alig hihető, hogy éppen ezenakadt volna fenn.

A jaltai, majd a postdami konferencián kialakított európairendezés arra a gondolatra indíttatja az embert, hogy minden bi-zonnyal Románia, Magyarország és Bulgária lehetett még Sztálinkívánsága, hogy ezek teljes területükkel befolyási övezetéheztartozzanak, valamint Jugoszlávia. Románia követelését magátólHitlertől tudjuk. Bozsilov bolgár miniszterelnökkel folytatott1943. november 5-i tárgyalás során ismertette vendégével.

Ha figyelembe vesszük a Boszporuszra vonatkozó megemlí-tett támaszpont-igényt, valamint a bulgáriai célzást Molotovtól,nemkülönben a Romániának nyújtott garancia miatti sértődöttsé-gét, ez nem is tűnik olyan valószerűtlennek. Tudjuk, hogy Szerbi-ában már a cári időkben is igen erős volt az orosz befolyás, hiszők szolgáltak eszközül az oroszok kezében az első világháború ki-robbantásában is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Jugoszláviá-ban ebben az időben is nagyon erős szovjet-orientációjú kommu-nista párt működik. Amikor a német csapatok a háromhatalmiegyezményhez való csatlakozása után bevonulnak Bulgáriába. selérik a jugoszláv határt, Pál régens Hitlerhez utazik s megálla-podnak a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásban,amelyet a kormány képviselői 1941 március 25-én Bécsben alá isírnak. A jugoszláv kommunisták, de különösen a szerb kommu-nista párt fellázítja miatta a lakosságot. Pál régens és kormányalemond, Simovic tábornok veszi át a hatalmat, április 5-én ér-vényteleníti a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást ésmost jön a meglepetés – egyidejűleg a Szovjetunióval barátsági ésmegnemtámadási egyezményt ír alá Moszkvában. Ezek a hekti-kus események arról győznek meg bennünket, hogy a Jugoszlávi-ára vonatkozó igény feltétlenül ott szerepelt az orosz kívánságokközött. Ha már most Bulgáriát és Romániát az oroszok oldalánképzeljük el, nyilvánvaló, Magyarország sem maradhat ki. Ígyugyanis az orosz érdekszféra folyamatos láncot, mégpedig megle-hetősen zárt láncot képez – Németország egy része körül. Csodál-kozhatunk-e azon, hogy Hitler és a német kormány átlátott azoroszok mesterkedésein és Molotov látogatása után már semmi

kétsége nem volt afelől, hogy az oroszok elárulták Németorszá-got.

Most azonban még nem tartunk itt, hanem a német-szovjetegyezmény létrejöttének körülményeit vizsgáljuk. Az oroszokváltig azt állítják, hogy ők csak azért kötöttek Németországgalszövetséget, nehogy a Szovjetunió ellen létrejöhessen egy erősnyugati blokk, amelyben Németország is részt venne. És ezt aszövetséget csak azután kötötték meg, miután teljesen eredmény-telenül végződtek az angol—francia—szovjet háromhatalmi tár-gyalások, mivel ezzel teljesen meggyőződtek arról, hogy az an-golok és franciák egymásnak akarják ugratni Németországot és aSzovjetuniót.

Változatlanul fenntartjuk a már eddig kifejtett azon vélemé-nyünket, hogy a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és az Egye-sült Államok javaslatára kötött szövetséget, pontosabban látszat-szövetséget Németországgal abból a célból, hogy Hitler szövetsé-gi blokkját látszólag erősítsék és meggyorsítsák a németek elhatá-rozását a háború megindítására. Ennek kikövetkeztetéséhez azegyszerű, józan logikánál nincs is szükség többre.

A Szovjetuniót nem fenyegette az általa emlegetett esetlegesnyugati blokk. Ennek pontosan az ellenkezője állt fenn. MintMajszkij, mint Zsukov emlékiratai beszámolnak arról az angol—francia—szovjet katonai tárgyalásokról, amelyek 1939. augusztus12-től augusztus 24-ig folytak Moszkvában. Ezt azonban messzemegelőzte Strangnak, az angol külügyminisztérium politikai osz-tálya vezetőjének 1939. június 12-i moszkvai utazása, aki a kato-nai küldöttség ott tartózkodásának végéig ott is maradt. Az angolés francia katonai misszió pedig már július 31-én Moszkvába uta-zott. A tárgyalások tárgya éppen a Németország elleni katonaifellépés egyeztetése, az együttműködés részleteinek kidolgozásavolt. Majszkij arról panaszkodott, hogy a tárgyalásokra csupánalacsonyszintű delegációt küldtek, míg a szovjet küldöttséget ma-ga Vorosilov marsall, honvédelmi népbiztos vezette, teljeskörűfelhatalmazással.

A francia Donmenc tábornok csak korlátozott felhatalmazás-sal rendelkezett. Az angol Drax admirális pedig egyáltalán nemrendelkezett írásbeli meghatalmazással, csak hosszú huzavonaután, augusztus 21-én érkezett meg Drax kérésére az írásbeli

meghatalmazás, amelyre Majszkij szerint már nem is volt szük-ség. Érthetetlen, hogy mindezek ellenére mégis tizenkét napon átfolytak a tárgyalások. Figyeljük csak Majszkijt! Azt írja:

"Azzal a ténnyel, hogy Drax admirálisnak nem volt írás-beli felhatalmazása, betelt a pohár a szovjet kormánytöbb hónapos türelmes várakozása után. A szovjet kor-mány végérvényesen meggyőződött arról, hogy Cham-berlain javíthatatlan és hogy az egyezmény megkötésébevetett remény teljesen összezsugorodott. A szovjet érde-keket más módon kellett tehát megvédeni."

Valóban így volt? Hallgassuk csak meg erről a tárgyalásrólZsukovot is, bár ő nem volt tagja a szovjet delegációnak, de vé-leményét, mint Sztálin későbbi katonai helyettesét, nyugodtan el-fogadhatjuk. Ezt írja:

"Amikor a párt XVIII. kongresszusán a honvédelmi nép-biztos felszólalt, természetesen nem adhatta meg azokataz abszolút számokat, amelyek a hadsereg erejét jelle-mezték (ideje: 1939 márciusa – a szerző). De az 1939augusztusában a Szovjetunió, Anglia és Franciaországkatonai missziói között titkos megbeszéléseken a konkrétadatokat is idézték."

Bizonyára a Kedves Olvasó is meghökkenve olvassa Zsukovemlékiratainak ezt a részét, s alig hisz a szemének. De a szövegtöbbszöri elolvasás után is tartja magát, és sajtóhibaként sem je-lezték az iménti sorokat.

A Szovjetunióban a pártkongresszus jelenti a legfőbb hatal-mat. Neki van alárendelve a párt központi bizottsága, politikai bi-zottsága és maga a főtitkár is, ezen keresztül pedig az egész államhatalmi gépezete, az államfő, a kormány, a parlament. Ennek alegmagasabb fórumnak nem "árulják" el az ország katonai vé-delmi képességeit, a haderő létszámát, felszerelésének minőségét,fajtáját és mennyiségét, de az alsó szintű, felhatalmazás nélküliangol-francia katonai küldöttségnek igen. Természetesen sem ha-zaárulásért, sem államtitok kiszolgáltatásáért nemcsak, hogy had-bíróság elé nem kerültek, hanem továbbra is a hadsereg legfőbbvezetői maradtak. Úgy gondoljuk, senki előtt sem kell bizonygat-

ni, hogy az oroszok a legártatlanabb katonai és gazdasági adatokatis hétpecsétes titokként kezelik.

Saposnyikov hadseregtábornok az egyik ülésen ismertetiAnglia, Franciaország és a Szovjetunió együttműködésének há-rom lehetséges formáját egy európai "agresszió" esetén. Nagyontanulságos, ezért dióhéjban ismertetjük.

Első változat: Ha Németország és szövetségesei megtámad-ják Angliát és Franciaországot, a Szovjetunió kiállítja azon fegy-veres erők 70-át, amelyet Anglia és Franciaország közvetlenülNémetország ellen felvonultat.

Második változat: Ha az agresszió Romániát és Lengyelor-szágot éri a Szovjetunió ugyanannyi fegyveres erőt ad, mintamennyit Anglia és Franciaország állít ki közvetlenül Németor-szág ellen.

Harmadik változat: Ha Németország, Finnország, Észtországés Lettország területét felhasználva közvetlenül a Szovjetunióttámadja meg, Anglia és Franciaország haladéktalanul köteles há-borúba lépni Németországgal, vagy blokkjával. Úgy látszik ebbena változatban állapodtak meg, mivel ez a helyzet alakult ki a má-sodik világháborúban. Hogy Németország közvetlenül támadjameg a Szovjetuniót, ahhoz a körülményeket majd kialakítják. Eznem okozott nekik fejfájást.

Hogy a szovjet-német szerződés kapitalista fondorlat szüle-ménye, azt a jó szemű Paul Schmidt – lehetőségeinek korlátaimellett is megpróbálja tudomásunkra hozni. Íme, egy ködös, deannál érdekesebb idézet:

"Nekem, aki a kulisszák mögött tanúja voltam az Orosz-országgal kötött szerződésnek, különösen érdekesnek tű-nik Sztálin egyik nyilatkozata, amit Churchillnek tett1942-ben, a Kremlben: Az volt a benyomásunk annakidején, hogy a brit és francia kormány nem határozta elmagát a háborúba való belépésre Lengyelország meg-támadása esetében. Abban reménykedtek, hogy Hitlervisszariad majd egy angol, francia és orosz diplomáciaifronttól. Mi azonban meg voltunk győződve róla, hogyHitler nem fog visszariadni tőle" –

vélekedett Sztálin Churchill visszaemlékezései szerint. Chur-chill ezt a kijelentést a hetekig tartó moszkvai tárgyalásokkal kap-csolatban említi, amelyeket azzal a szándékkal folytattak, hogy azoroszokat bevonják a Németország ellen irányuló diplomáciaifrontba.

A matematikusok így definiálják a kört: egy önmagába visz-szatérő görbe vonal. Mi is ezt valljuk a német-szovjet 1939. au-gusztus 23-i szerződéssel. Ismét felmerül a kérdés; tulajdonkép-pen mit is tartalmazott? Azt mondják, szerződésnek volt egy tit-kos jegyzőkönyvi melléklete is. Annyi azonban bizonyos, hogynemcsak a melléklete, de maga a szerződés is titkos volt – Hitleris így nevezi Molotovval folytatott tárgyalásai során, – de legjob-ban bizonyítja az a tény, hogy a szövegét a történészek ma semismerik. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a nyugaton for-galomba lévő "titkos melléklet" valóban az eredeti szöveget tar-talmazza.

Az 1940. novemberi Molotov—Hitler—Ribbentrop megbe-szélések során elhangzott – Schmidt által közölt – visszahivatko-zásokból egyértelműen kiderül, hogy az európai érdekszférákat –legalábbis részben – tartalmazta. Pontosan megállapodtak Len-gyelország felosztásában, amit az oroszok tagadtak. Megállapod-tak Finnország szovjet érdekszférába való kapcsolásában is, devalószínű ennek teljes realizálását a háború befejezése utáni idő-szakra ütemezték a Németország részére történő zavartalan nik-kel-, és fa szállítások biztosítása érdekében. Semmi kétség sincsafelől, hogy a Balti államok szovjet érdekszférába vonásában, sőttalán a bekebelezésében is megegyeztek. Az is biztos, hogy sze-repelt a megállapodásban Németország első világháború előtti te-rületi integritásának helyreállítása is. Biztos, hogy nem szerepeltbenne Németország javára biztosítandó katonai segélynyújtás,amennyiben az említett területek visszaszerzése a németek által lenem küzdhető katonai ellenállásba ütközne. Ez érthető, hiszennem kölcsönös segélynyújtási szerződést, hanem megnemtámadá-si szerződést kötöttek, amelyben eltűrik egymás katonai akcióitolyan harmadik országgal szemben, amelyek a szerződésbenmeghatározásra kerültek. Nyilvánvaló, mint minden ilyen szerző-dés, nagy figyelmet fordított az egyensúly fenntartására, nehogyegyik állam a szerződés révén aránytalanul nagy előnyökhöz jus-

son, még akkor is, ha az nem a másik kárára történne. Erről aszerződésről ez nem igen volt elmondható. Itt az oroszok részérea németek nagyon nagy engedményeket tettek. Még Davies isaránytalannak tartja. Olvassuk csak el 1939. november 28-i nap-lóbejegyzését:

"a Németországgal kötött moszkvai szerződés lényegespontja a cári Oroszország földrajzi és politikai határai-nak teljes visszaállítása, sőt ennél több: a német baltikultúra feladása és gyökereinek kitépése, valamint Fe-hér-Oroszország és Ukrajna Lengyelországba bekebele-zett részének visszaolvasztása a Szovjetunióba. Magáravállalta a világ és a világkommunisták közvéleményénekneheztelését, amiért Finnországot megtámadta azért,hogy leningrádi megerősített flottatámaszpontja védel-mét egy jövőbeni esetleges ellenség támadásával szem-ben tökéletesítse. Ez a feltételezett ellenség pedig nemlehet más, mint jelenlegi szövetségese: Németország...Kevéssé hitték volna még hat hónappal ezelőtt a beava-tottak, hogy Németország, keleti kapujainak bezárásáért– mielőtt Lengyelországot megtámadná ilyen magas áratfizet Oroszországnak."

Davies fenti érvelése mindenben igazolja: Oroszország esz-köz volt a világkapitalizmus kezében és a német-orosz szövetségrésze volt a németek elleni tranzakciónak, mégpedig az oroszoktudtával és teljes egyetértésével. Világosan látjuk – Davies semtitkolja –, hogy még a feltételeit is úgy szabta meg, hogy az ké-sőbb előnyéül szolgáljon Németország elleni háborújához.

Az angol vezetők 1939 nyarán elérkezettnek látták az időt, alengyel válság felszítására. Dirksen, londoni német nagykövet jú-lius 10-én az angol hangulat megmerevedése tárgyában jelentéstír kormányának:

"Az uszító kampány, amely a Danzig ellen állítólag ter-vezett német rajtaütés körül megindult s amelynek indí-tóokait és céljait fent említett táviratomban már jelle-meztem, néhány nap múltán saját hazug volta következ-tében összeomlott... Ezzel tulajdonképpen le is zárult

volna az új fejezete azoknak az erőfeszítéseknek, ame-lyekkel ellenségeink új háborúba akarják sodorni Né-metországot."

Dirksen sajnos tévedett. Az angol kormány által tudatosanirányított, Németország elleni sajtókampány és rágalomhadjárattovább folytatódott. Két hét múlva már ezt kénytelen jelenteni:

"A közvélemény annyira fel van ingerelve, s a háborúsuszítók és intrikusok annyira felülkerekedtek, hogy aNémetországgal való tárgyalások folytatásának tervérőlszóló hír közzététele esetén Churchill, vagy más uszítókhaladéktalanul gyilkos tüzet indítanának és azonnal ki-adnák a jelszót: ‘Le a második Münchennel vagy vesszena békéltetés politikája!’" (46)

Ne higgyük azonban, hogy a német-lengyel viszony mester-séges szítását csak 1939 nyarán kezdte meg az angol sajtó. Azangol kormány aggodalommal figyelte már az 1938 során egyreszívélyesebbé váló német-lengyel viszonyt is, amely éppen acsehszlovák válság idején érte el csúcspontját. Danzig ügyében ismegegyezési készség mutatkozott a két állam vezetői között. Eztmegakadályozandó, az angol sajtó szemenszedett hazugságokkaligyekezett Németországot befeketíteni a lengyelek előtt s ezzelsaját közvéleményét is a németek ellen hangolni.

Jól jellemzi a helyzetet Raczynski londoni lengyel nagykövet1938. december 16-i külügyminiszteréhez írott jelentése:

"...meg kell állapítanom, hogy bizonyos idő óta mind aközvéleményben, mind a helyi sajtóban szervezettnek lát-szó hadjárat indult meg, amely holmi túl élénk megvilá-gításba állított információkat, sőt rágalmazó híreket isfelhasználva igyekszik kedvezőtlen színben feltüntetni alengyel-német viszonyt. Nem kell hozzátennem, hogymindezek a fondorlatoskodások ártanak a politikai te-kintélyünknek és hitelünknek Angliában." (47)

Nyilvánvaló, hogy a lengyel kormányra egyre erősebb nyo-más nehezedik, míg csak be nem adta a derekát és vállalta a né-

metek Amerika, Anglia és Franciaország által inspirált, s mindenbizonnyal irányított provokálását.

Nem csoda, ha 1939 tavaszán már – angol biztatásra – a len-gyelek mozgósítják a polgári lakosságot, katonailag provokáljákNémetországot. A Dirksen és Horace Wilson közötti beszélgetés-ről készített feljegyzésében a német nagykövet közli, négy hónapalatt a lengyelek egymillió embert mozgósítottak és a német határmentén állomásoztatják. Jellemző az angol mentalitásra: Wilson afenti számot kétségbe vonja, de a 900.000-es számra nem tett el-lenvetést. Ugyanakkor Halifax biztosította Dirksent, hogy mind őmind pedig az angol kormány mindent megtesz annak érdekében,hogy a lengyeleket mértékletességre bírja. (48)

A párhuzamos angol politika valóságos ámítás. Egyfelől atettek, fegyverkezés, Németország elleni bekerítési politika, a má-sik oldalon: szavak: béke és barátság Németországgal. A közvé-leményt a sajtó útján állandó izgalomban tartják úgy, hogy min-den esetleges békülési kísérlet hazaárulásnak tűnik.

Dirksen 1938 május – 1939 augusztus közötti időszak elem-zésére összefoglaló feljegyzést készít. Megállapításait pontokbaszedi. Számunkra a 4. pont a legfigyelemreméltóbb. A másodikvilágháború kiprovokálása szempontjából igen fontos adatot tar-talmaz, amely könyvünk alapkoncepcióját alátámasztja. Íme azérdekes idézet:

"4. A danzigi válság és a háborús hangulat növekedése.A legkülönbözőbb forrásokból táplálva, csak úgy dőlt azangol sajtóba a hazug hírek áradata a Danzigban össze-vont páncélos hadtestekről. Az odairányított nehéztüzér-ségről, erődítmények létesítéséről és egyébről. Ez az el-lenséges sajtóhadjárat július első napjaiban érte el te-tőfokát, amikor az UNITED PRESS hírügynökségnek aDanzig és Lengyelország közötti válságról, ultimátumrólés hasonlókról szóló hétvégi varsói jelentései valóságospánikot és válsághangulatot keltettek Londonban. Anagykövetség csakhamar kiderítette, hogy a pánikkeltőkamerikai körökből kerültek ki, amelyek tevékenységüketaz Egyesült Államok varsói nagykövetségén keresztülfejtették ki. Első ízben került teljes világosság arra, hogy

Roosevelt érdekelve van a helyzet kiéleződésének, illetvemagának a háborúnak kérdésében. " (49)

Nem kétséges, hogy a Szovjetunió politikai irányvonalát isWashingtonban és Londonban szabták meg.

A két imperialista nagyhatalom cselvetése pompásan sikerült.A németek – rendkívül gyenge diplomáciájuk révén – beleestek anekik állított csapdába. A szovjet legfelsőbb vezetés információi-ból akik szövetségi kapcsolatukon keresztül pontosan ismertékNémetország legközelebbi haditerveit - megtudták, hogy a néme-tek Lengyelország elleni támadása (hála a Szovjetunió látszatszö-vetségének!) küszöbön áll. Gyorsan meg kell teremteni a Német-ország elleni hadbalépés feltételeit. Tudják, hogy Hitler 1939. au-gusztus 25-én parancsot adott Lengyelország augusztus 26-ánreggel történő megtámadására. Az 1939. április 6-án ideiglenesjelleggel megkötött angol-lengyel kölcsönös segélynyújtásiegyezményt augusztus 25-én este Londonban megerősítik, illetveöt évre szóló brit-lengyel kölcsönös segélynyújtási egyezménytkötnek.

"A másik fél azonnal megadja a tőle telhető segítségetazokon az alapokon, amelyeket tengerészeti, katonai éslégügyi parancsnokságaik megállapítottak."

Ebből kitűnik, hogy az egyezmény már korábban készen állt,csak a bejelentését időzítették igen ügyesen. Felesleges meditálniazon, hogy a szerződés mi célból jött létre. Nyilván senki semgondol arra, hogy Anglia esetleges megtámadásakor Lengyelor-szág a Brit-birodalom segítségére siet. Kizárólag Németországfelől jövő támadás ürügyéül kötötték meg, hisz közismert, hogyLengyelországban Angliának jelentéktelenebb érdekeltségei vol-tak, mint Németországnak.

Érthető módon a szerződés bejelentésétől a németek megret-tentek. Ribbentrop kérésére Hitler visszavonja az előnyomulásrakiadott parancsot, majd gyors kétsíkú diplomáciai tevékenységetindítanak. Egyfelől a külügyminisztérium a nagykövetek útján,másfelől Hitler és Göring megbízásából Dahlerus svéd nagyiparosingázik külön repülőgéppel Berlin és London között. A németkormány igen mérsékelt és tökéletesen elfogadható javaslatokat

tesz Danzig és a Korridor problémájának megoldására. Az angolkormánynak esze ágában sincs a megegyezés érdekében akár akisujját is mozdítani. Őrül, hogy a németek ugrásba vannak a há-borúba, amit már alig vártak, és nem kis erőfeszítésükbe kerültennek a kiprovokálása, az is a bajuk, hogy ezt leállítsák. Az angolkormány hímez-hámoz a közvetítők útján arra az álláspontra he-lyezkedik, hogy a német kormánynak közvetlenül a lengyel kor-mánnyal kell tárgyalnia. Nevetségesnek tűnik, ha figyelembevesszük, hogy a lengyel- német feszültséget a lengyelek éppen azangol kormány ösztönzésére szítják. A németek mégis bíznak ab-ban, hátha Münchenhez hasonlóan meg tudják oldani a problémátbékés úton. Bejelentik hajlandóságukat a közvetlen német- len-gyel tárgyalásokra. Berlinbe hívják a lengyel kormány megbí-zottját. Az angolok azzal védekeznek, hogy a Hitler által megje-lölt huszonnégy óra túlságosan rövid határidő. Hitler hiába bi-zonygatja, hogy jóakarat esetén ehhez csupán nyolcvan percszükséges. Repülőgépen ennyi idő alatt el lehet érni VarsóbólBerlint. A lengyel kormány válaszul – aligha londoni biztatásnélkül – burkolt, általános mozgósítást indít. A nyílt mozgósítás-tól állítólag a varsói brit és francia nagykövet "kérésére" tekint el.A huzavona közepette Hitler augusztus 30-át jelöli meg a teljha-talmú lengyel megbízott fogadására. A lengyel kormány a teljha-talmú megbízottjának küldése helyett délután kettő órakor beje-lentette a mozgósítást. Az angolok tovább csűrik a tárgyalásokügyét. Kitalálják, hogy nem Berlinben, hanem valahol Németor-szágon kívül kellene azokat megtartani. Hitler kénytelen felis-merni, hogy Münchennel ellentétben ezúttal kemény falba ütkö-zött. Angliában, Franciaországban és Lengyelországban a legcse-kélyebb hajlandóság sincs az érdemi tárgyalásokra. Bízva hatal-mas szövetségesében, hiszen megállapodtak a katonai akciókütemezésében, szeptember 1-én Hitler elrendeli a Lengyelországelleni katonai rendszabályokat.

Az angol és francia kormány tagjai elégedettek. A németekbeleestek a csapdába, megindították a kiprovokált háborút. A lát-szat kedvéért még egy jegyzékváltás, majd szeptember 3-án dél-előtt 11 óra 15 perckor az angolok, délután 5 óra 20 perckor pediga franciák hadat üzennek Németországnak.

De nehogy Hitler meggondolja magát, és a háborút abba-hagyja, szeptember 5-én az Egyesült Államok bejelenti semleges-ségét, hogy ezzel is növelje Hitler önbizalmát, azt hihesse, nem-csak a Szovjetunió felől van bebiztosítva, hanem Amerika semkíván beavatkozni a német- angol- francia viszályba.

Nem arról van szó, hogy az angolok és franciák a vérüketontják a lengyelekért, miért is tennék? A casus belli megvan.Most már csak arra kell ügyelni, hogy a háborús állapot meg neszűnjön. Németországot már nem engedik ki a háborúból. Ők ha-dat üzentek, amíg békét nem kötnek, a hadiállapot fennmarad. Aháború befejezése után ugyanis a szövetséges hatalmak nem vol-tak hajlandók békét kötni Németországgal. Később viszont Nyu-gat-Németország nem volt hajlandó békét kötni legyőzőivel,mondván, egy Németországgal viseltek háborút, eggyel is kellbékét kötniük. Ez a Németország pedig csak az a Németországlehet, akivel háborút vívtak, vagyis az egységes Németország. Akettéosztott német állam külön-külön nem jogosult békét kötni

Biztosra vehetjük, hogy a német-szovjet szövetség megköté-se nélkül Hitler nem támadta volna meg Lengyelországot, annakellenére, hogy a lengyelek erre több hónapon át provokálták. Misem bizonyítja ezt jobban, mint a jól időzített angol-lengyel köl-csönös segélynyújtási egyezmény bejelentése. Hitler még így isvisszavonta a már kiadott támadási parancsot. Szovjet szövetségnélkül még csak nem is gondolt a háború megindítására. Ne fe-ledjük el, itt nemcsak megnemtámadási egyezményről volt szó,hanem Lengyelország esetére közös hadviselésben, sőt az országközös felosztásában is megállapodtak. Hitler joggal hihette:

1) Az angolok és franciák nem merik Németországotmegtámadni Lengyelország miatt, mert véleménye sze-rint nem ismerik a német- szovjet megállapodás mélysé-gét és részleteit erre az esetre vetítve.

2) Anglia és Franciaország nem hozhat döntést Német-ország megtámadására a lengyelek érdekében, mivel

Lengyelországgal szemben nemcsak Németországnak, hanemSzovjetuniónak is van területi követelése, s a Német- SzovjetSzövetség létrejöttével olyan együttes szárazföldi haderővel kell

megbirkóznia, amellyel szemben a francia szárazföldi haderőszámításba sem jöhet, az angol szárazföldi bevethető haderőmennyisége és minősége rendkívül gyenge, egyszerűen elhanya-golható.

Az események Hitlert igazolták, bár abban tévedett, hogyAnglia és Franciaország nem ismeri a Német—Szovjet Egyez-mény részleteit. Vitathatatlan, hogy Lengyelország esetében Hit-ler kizárólag az oroszokban bízott, hiszen Anglia és Franciaországberlini nagykövetei nyomatékosan figyelmeztették, hogy Len-gyelország megtámadása esetén eleget tesznek szerződésben vál-lalt kötelezettségeiknek. Tették ezt azért is, hogy később mindenkétséget kizáróan bizonyítsák, hogy a háború kirobbantásáértegyedül a németeket terheli a felelősség, valamint, hogy saját fe-lelősségük még csak fel se merüljön, hisz ők csak szövetségesikötelezettségüket teljesítették. Az a tény, hogy ezt a szövetségetkizárólag a háborúba való belépés érdekében kötötték, hisz gaz-dasági érdekeltségeik ezt egyáltalán nem indokolták, de a védettországgal még csak közös országhatáruk sem volt – nem zavartaőket.

A német támadás bekövetkezése után Anglia – minden ga-ranciája ellenére – semmiféle katonai segítséget sem nyújtott abecsapott lengyel kormánynak. Helyette új maszlaggal etettékőket: "az adott biztosíték politikai, amely majd a háború végénfog realizálódni." Amint ma már tudjuk, a realizált állapotok nemsok köszönnivalót adtak a lengyel népnek.

Hitler tehát feltétel nélkül bízott szovjet szövetségesének hű-ségében. Az amerikai, angol és francia diplomáciának éppen ezvolt a célja.

A német-szovjet szerződésben történt megállapodás alapján1939. szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadja Lengyelor-szágot és az előzetes megállapodásnak megfelelően az 1921-benOroszországra kényszerített békében elvesztett területeket vissza-foglalta. A lengyel kormány felismerte kilátástalan helyzetét, mi-vel a szövetségesei által megígért segítség helyett az orosz invá-ziót kapta, szeptember 18-án Romániába menekül.

A lélegzetét visszafojtva figyelő világközvéleménynek azon-ban most érdekes meglepetésben van része. Anglia és Franciaor-szág nem üzen sem három nap múlva, sem később hadat a Len-

gyelországot megtámadó Szovjetuniónak. Pedig szövetségi köte-lezettsége ezúttal is fennállott! Vagy csak német támadás esetérevolt érvényes?

Míg Németország esetében harmadnap Anglia, Franciaor-szág, Ausztrália és Új-Zéland, további három nap múlvaDélafrika, majd szeptember 10-én Kanada is hadat üzen, addig aszovjet támadásért senki sem üzent hadat. Még Új-Zéland sem.

Valóban, miért nem üzentek hadat a Szovjetuniónak? Leg-alább merő formalitásból, hiszen a politikai etika is megkövetelteezt a lépést. Diplomáciai műveletekben oly kifinomult érzékkel ésintelligenciával bíró angolok és franciák hogyan követhették elezt a hibát?

A szovjet és a kelet-európai országok történetírása a lengyel-országi hadjárat miatt a hadüzenetből fakadó Németország elleniangol-francia hadviselést, annak mérsékelt volta miatt "furcsa há-borúként emlegeti. Ami igaz, az igaz, valóban furcsa háború volt,már ami a Szovjetunió elleni magatartást illeti. Nemcsak, hogyhadat nem üzentek az oroszoknak, de a franciák még az 1935.május 5-én a Szovjetunióval kötött kölcsönös segélynyújtási szer-ződést sem mondták fel. Ezúttal Grenwood az angol munkáspártiellenzék parlamenti frakciójának vezetője sem dörögte a parla-mentben – mint Németország támadásakor –

"kénytelen vagyok kifejezésre juttatni rendkívüli csodál-kozásomat, hogy Lengyelországgal szemben vállalt kö-telezettségeink már tegnap nem léptek érvénybe. ... Azalsóházat megrendítette a miniszterelnök közlése ... Ho-gyan lehetséges ez!? Az agressziót 38 órával ezelőtthajtották végre, és mi még mindig hallgatunk?... Meddigkéslekedik még Anglia? ... Most minden perc emberéle-tek ezreinek elvesztését, nemzeti érdekeink veszélyezteté-sét. nemzeti becsületünk alapjainak megrendítését jelen-ti. Tovább nem várhatunk! A kocka el van vetve."

Majszkij emlékirataiból is érdemes idézni, amikor arról ír,hogy a német-szovjet szerződés megkötése után bizonyos kiroha-nások jelentek meg az angol sajtóban, amely ugyan néhány napután le is csillapodott (nem csodáljuk!). A második ilyen kam-

pány Lengyelország megtámadásával kezdődött. De idézzük csakszó szerint

"Ámde ez a második hullám sem tombolt sokáig, lénye-gében már október 1-re lecsillapodott, aminek ékesmegnyilvánulása Churchill aznapi rádióbeszéde. E be-szédében Churchill a kelet-európai eseményekkel isfoglalkozott, s többek között ezeket mondta: Az, hogy azorosz csapatok ezen a vonalon állnak, nyilván elkerül-hetetlen volt Oroszország biztonsága, a náci fenyegetéselkerülése szempontjából."

Nem tudom szükséges-e annak további bizonyítása, hogy azoroszokat és a lengyeleket milyen eszközként használták fel anémetek ellen?

Minden bizonnyal ezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogyHitlerék gyanúja végül is felébredt szövetségese iránt. Csak cso-dálni lehet a lengyelek hősiességét, hogy a világ két legnagyobbés ebben az időben legjobban felszerelt hadseregét egy teljes hó-napig fel tudták tartóztatni. Erre még a franciák sem mertek vál-lalkozni, pedig rájuk csak a németek támadtak. Vajon ténylegnem merték, vagy nem is akarták?

Varsó szeptember 27-én kétheti ostrom után elesett, október2-án pedig a Hel-félszigetet védő lengyel csapatok is megadtákmagukat.

Lengyelországot tehát az angolok és franciák feláldozták aháború kiprovokálása érdekében. Amikor céljukat – a német tá-madás megindítását – elérték, magára hagyták ezt a szerencsétlen,a történelem során oly sokat szenvedett népet. Az 1939. szeptem-ber 1-én kezdődött mérhetetlen szenvedése sajnos még ma semért véget. Mi magyarok különösen sajnáljuk a lengyel népet. Atörténelem során oly sokszor szenvedtünk együtt idegen elnyo-mástól de jobb időkben örömünket is megosztottuk. Köztudott,hogy közös uralkodóink is voltak.

A magyar-német kényszerszövetség ellenére népünk nemhagyta cserben lengyel testvéreit. A magyar kormány idejébenfelismerve az angol-amerikai mesterkedéseket, reálisan számolt anémet-lengyel konfrontációval. Már 1939 júliusi állásfoglalásá-ban jelezte: nem kíván részt venni egy Lengyelország elleni eset-

leges hadműveletben! (50) Sőt azt a német kérést is elutasította,hogy Magyarország területén – éppen az első bécsi döntésselvisszaadott területen – húzódó vasútvonalat igénybe vehessék aLengyelországba történő hadiszállítások céljából. Lengyelországnémet—orosz leverése után pedig 150.000 lengyel katona találtmenedéket Magyarországon. (51)

Ebben az esetben – fájdalom, de mégis azt kell mondanunk,egy kissé megérdemelték sorsukat. Vakon követték az angol-amerikai imperialisták tanácsát, provokatív eszközükké szegőd-tek. Látni fogjuk nemcsak ezúttal, hanem a háború befejezésekoris cserbenhagyták őket. Ugyanaz a sors jutott nekik osztályrészül,mint Németország kényszer-szövetségeseinek. Lengyel barátainkminden bizonnyal az imperialista hatalmak első világháborúsgyakorlatából indultak ki. Látván, hogy a hitszegést és árulást Ju-goszlávia, Románia és Csehszlovákia esetében milyen nagyvo-nalúan jutalmazták, bizonyára "szolgálataikért" a háború befeje-zése után hasonló területi gyarapodásra számítottak. Reményeikazonban a Szovjetunió hasonló spekulációja miatt kútba estek.

A világháború tehát kitört. A történészek egyetértenek abban,hogy a második világháború a lengyelországi támadás megindítá-sával vette kezdetét. Szerintünk már sokkal korábban. Alapjait aSzovjetunió Amerika által történt elismerésekor rakták le. Konk-rétan pedig a német—szovjet szerződés megkötésével vette kez-detét 1939. augusztus 23-án.

Hogy mennyire igaz az is, hogy a háború kirobbantása ame-rikai—angol—francia—szovjet mesterkedés következménye, hademlékeztessünk Hitlernek 1939. szeptember 3-án Mussolinihezküldött üzenetére

"Mégis azt hiszem, lehetett volna kiutat találni, ha Ang-lia jó előre nem határozta volna el, hogy ez az ügy min-den körülmények között háborúvá fajuljon. Én nem tér-tem ki az angol fenyegetés elől, mert én, Duce, nem hi-szek többé abban, hogy a béke fél évnél, vagy mondjukegy évnél tovább fenntartható. Ilyen körülmények közöttmindennek ellenére az ellenállás jelenlegi időpontjáttartom megfelelőnek. Most a német Wehrmacht Lengyel-országban technikai szempontból minden téren olyan

óriási fölényben van, hogy a lengyel hadsereg rövid időnbelül össze fog roppanni. Vajon ezt a gyors sikert egy,vagy két év múlva is el lehetne érni? Azt hiszem ebbenkételkedni kell."

Hitler és a német kormány bölcsen ítélte meg a helyzetet.Igazolhatjuk őt Lloyd George első világháborús miniszterelnöknyilatkozatával, amellyel 1940 májusában Majszkijnak a Szovjet-unió londoni nagykövetének adott. Amikor a németek megtá-madták Franciaországot, a német eredmények láttán Majszkijmindenáron arra szeretett volna választ kapni, hogy mit teszAnglia abban az esetben, ha Franciaország esetleg elbukik. Edenután az agg politikust kereste fel vidéki birtokán. A feltett kérdés-re – bár az aktív politikában nem vett ekkor már részt – válaszaegybehangzó volt Edenével:

"Hitlerrel nem köthetünk békét! Nem létezik! … Német-ország mindig erősebb volt és lesz a szárazföldön – márúgy alakultak a történelem útjai ... Németország ma erő-sebb nálunk a levegőben is ... Egyetlen, amiben elmaradmögöttünk, a tenger, a hadiflotta. De tegyük fel, hogybékét kötünk velük ... Milyen alapon volna napjainkbanlehetséges az ilyen béke? Nyilván azon az alapon, hogyHitlernek teljesen szabad kezet adunk az európai szá-razföldön. S mi lesz akkor? Hitler megszállja az európaiföldrész minden országát, kivéve önöket, s a maga szol-gálatába állítja minden gazdasági, pénzügyi és iparitartalékukat. Úgy aztán Hitlernek öt éven belül erősebbflottája lesz, mint a miénk, s ura lesz a tengernek is. Mitörténik akkor majd velünk? Mi lesz a szigetünkkel? Milesz a birodalmunkkal? "

Majszkij hűen ecseteli az agg politikus lelkében zajló indu-latokat. Megírja, hogy az arcán valóságos elszörnyedés futott át, akeze pedig ökölbe szorult. Churchillhez hasonlóan Hitlert emle-gette, de Németországra értelmezte.

Lloyd George véleménye teljesen megegyezett az angol kor-mány, de még az ellenzék felfogásával is. Pedig maguk is tudták,hogy az igazság nem egészen fedi ezt, már ami Hitler céljait illeti.

Roosevelt megbízásából 1940. február 17-én Sumner Wellesamerikai külügyminiszter-helyettes Európába utazott. Párizsba,Rómába, Berlinbe és Londonba látogatott, hogy tanulmányozza aszembenálló felek álláspontjait. Hitlerrel is részletes megbeszéléstfolytatott. Hitler kifejtette; a következő feltételekkel hajlandóbármely pillanatban megkötni a békét; Lengyelország rovásáraelégítsék ki a Szovjetunió terület igényét, a lengyel korridort ésDanzigot adják vissza Németországnak. Autonómia Cseh-, ésMorvaországnak, adják vissza a volt német gyarmatokat, lehetővétenni és elismerni Németország jogát Skandinávia, Közép-, ésDélkelet-Európa területén gazdasági és kereskedelmi tevékenysé-gére. Hitler a Szovjetunióval is széleskörű gazdasági kapcsolatokkiépítését tervezte.

Amint látjuk, Hitler nem világuralmi pozíciókat követelt, ha-nem csupán annak visszaállítását, amelytől az első világháborúcselszövései során megfosztották.

Hitler Lengyelország legyőzése után a reichstagi beszédébenismét békejobbot kínál Angliának és Franciaországnak, nemakarván a háborút kiterjeszteni. Úgy gondolta, a lengyelországivillámháború esetleg észre térítette az angolokat, megismerve anémet haderő ütőképességét, talán mégis hajlandó lesz Versaillesbékés revíziójára. Úgy vélte, a háború – még ha maguk helyettmásokat ugratnak is bele, a németek ellen – nekik sem lesz mind-egy, nem is beszélve arról, hogy esetleg maguk is közvetlen had-műveletekbe keveredhetnek. De tévedett, sietve már 1939 október12-én Anglia is, Franciaország is elutasítja Hitler békeajánlatát.Az angolok úgy gondolták, most, hogy oly sok és válogatott mód-szeres erőfeszítéseik nyomán végre sikerült beugratni a németeketa háborúba, talán megőrültek, hogy békéről tárgyaljanak velük.

A németek ennek ellenére nem adják fel erőfeszítéseiket abéke érdekében, 1939. november második felében titkos tárgyalá-sokat kezdeményeznek az angolokkal. Barcza György londonimagyar követ 1939. november 29-i jelentésében "abszolút meg-bízható forrásból" szerzett információkra hivatkozva részletesjelentést küldött Budapestre a német-brit titkos tárgyalásokról.Hogy ilyen próbálkozások voltak a megegyezésre, arra közvetettbizonyíték is van. A hagyatékában lévő, erre vonatkozó iratokatChurchill száz évre zárolta. Képzelhetjük, mi minden terhelte lel-

kiismeretét, hogy ezeket az igazság felderítésében oly fontos ira-tokat ilyen hosszú időre zárolta. A magunk részéről azt sem tart-juk kizártnak, hogy a felelősségét kétségtelenül bizonyító iratokategyszerűen megsemmisítette. Amint később látni fogjuk, ilyenrelegfőbb szövetségese az Egyesült Államok esetében is lesz példa.

Az események sorrendje miatt szólnunk kell arról, hogy1939. november 30-án a Szovjetunió megtámadja a vele egysúlycsoportba egyáltalán nem sorolható Finnországot. Ennekelőzménye, hogy a Szovjetunió október 14-én azzal az ajánlattalfordul a finn kormányhoz, hogy a "Leningrád és a Murmanszkbavezető tengeri út védelme érdekében" adjon át részére 2760 négy-zetkilométer területet, amelyért nagylelkűen 5527 négyzetkilo-méter hasznavehetetlen területet ajánlott fel. Így a hivatalos ver-zió, vagy inkább provokáció. Az igazság azonban valószínűlegaz, hogy a Szovjetunió a Molotov—Ribbentrop egyezménybenszámára érdekszféraként megjelölt Finnországot akarta bekebe-lezni. Talán mondani is felesleges, a finn kormány nem fogadta elaz oroszok csereajánlatát. Miután a tárgyalások a legkisebb ered-ménnyel sem kecsegtették az oroszokat, egyszerűen megtámadtákFinnországot. A "furcsa háború" tovább folyik. Sem Anglia, semFranciaország nem üzennek miatta hadat a Szovjetuniónak. Be-érik erőtlen, mondhatni kényszeredett tiltakozással. Csupán Ame-rika – a szemfényvesztés kedvéért – jelent be ekkor a Szovjetunióellen egy vérszegény kereskedelmi embargót, amelyet esze ágá-ban sincs megtartani, de 1941. január 21-én formálisan is feloldja.

Finnország ugyanúgy jár az angolokkal és franciákkal, mintLengyelország. Biztosra vehető, hogy az angolok és franciák se-gítségüket ígérve ellenállásra biztatták a szerencsétlen Finnorszá-got. Az angolok és amerikaiak szilárdan kitartottak Németországszétzúzásának terve mellett. Robert Wood amerikai tábornok sze-rint Churchill már 1936-ban kijelentette, hogy Németország túlerős lesz és ezért le kell verni. (52)

Sumner Welles amerikai külügyi államtitkár már a hivatko-zott 1940. február-márciusi küldetése során egyeztette az ango-lokkal és franciákkal a Németország elosztására készített amerikaitervet. Az Illustration című francia folyóirat 1940. március 16-iszámában olyan fotó jelent meg, amelyen Sumner Welles ésReynaud francia pénzügyminiszter a március 9-i tárgyalásuk al-

kalmával egy térkép fölé hajolnak, amelyen felismerhetően Né-metország kis államokra volt darabolva. (53)

A brit-francia legfelsőbb haditanács 1940. február 5-én ösz-szeül Párizsban. Ezen angol részről Chamberlain és Churchill isrészt vesz. Határozatot hoznak, hogy Norvégián és Svédországonkeresztül három-négy jól felszerelt brit-francia hadosztályt külde-nek Finnország katonai megsegítésére. A brit kormány már 1939decemberében megbízta az illetékes katonai vezetőket, dolgozza-nak ki tervet a narviki partraszállásra, amelyet a szovjet hadseregellen küzdő finn csapatok megsegítésével indokolnak. Az igaziindok azonban egészen más volt. A svéd vasércet ugyanis aGällivare-Narvik vasútvonalon szállították Németország részére.Ennek lehetőségét kívánták elvágni a vasútvonal norvégiai vég-állomásának birtoklásával. Churchill emlékirataiban a február 5-idöntést így kommentálta:

"Ezzel két legyet ütünk egy csapásra:

1.) Megsegítjük a finneket a Szovjetunió ellen;

2.) Narvikon keresztül elvágjuk a Németországba irá-nyuló svéd vasércszállítmányok útját."

Churchill valójában egy legyet sem akart ütni. Az egész ta-nácskozás célja nem volt más, mint Hitler ingerlése, hogy támadjameg a Szovjetuniót Finnország tényleges megsegítése érdekében,s ezzel az egész nyugati szövetséges rendszer azonnal az oroszokmellé áll amint ezt tette 1941 júniusában is – ezzel pedig mindenfeltétel létrejön Németország teljes szétzúzhatóságára. De a né-met-szovjet szövetség még olyan friss, hogy a németek nagyonmegértőek és nagylelkűek az oroszokkal szemben, pedig látniokkellett, hogy Leningrádot semmi és senki sem fenyegette, ha eztaz oroszok meg akarják erősíteni – úgy ezt kizárólag ő ellenük,vagyis Németország ellen teszik. Ennek ellenére még a német-szovjet szerződésben is lehetőséget adnak az oroszoknak finnor-szági spekulációjukra.

Mivel Németország a szovjet-finn háború miatt nem fordulszembe a Szovjetunióval, Angliának és Franciaországnak semsürgős a finnek megsegítése. Az oroszok hadd végezzék hódítá-

saikat Németország oldalán. A vasércszállítmányok megakadá-lyozása sem mutatkozik célszerűnek. Ha ugyanis Németországotidő előtt megfosztják minden komolyabb háborús utánpótlástól,nem lesz képes egy nagyobb arányú háború kirobbantására. Már-pedig az angol-francia érdekeknek ez az Alfája és az Omegája.Így aztán az időhúzás taktikáját választják.

A maroknyi finn hősiesen védte ugyan hazáját, de három hó-napnál tovább nem bírta. A további harc, mivel az angolok ésfranciák cserbenhagyták őket, kilátástalanná vált, így 1940. már-cius 12-én kénytelen volt békét kötni az oroszokkal.

Az oroszok és az angolok nem győzik bizonygatni, hogymilyen "méltányos" békét kötött a Szovjetunió a kiszolgáltatottFinnországgal. Ez a méltányos béke azt jelenti, hogy a Szovjet-unió által követelt területeket Finnország kénytelen volt átadni.Talán mondani is felesleges, hogy ezeket a Németországgal szö-vetségben szerzett területeket a háború utáni osztozkodás során ismeghagyták a Szovjetuniónak, sőt még a csereterület egy részét isvisszakapja, pedig ezeket nem a versaillesi békediktátum soránvették el tőle, és már a németektől sincs mit tartaniuk.

Minden esetre a finnek szegényebbek lettek országuk egy ré-szével, de gazdagabbak lettek tapasztalatokban, amelyet a mainapig jól használnak fel. Az angolokról és franciákról is évszá-zadokra nyúló tanulságot szereztek.

A Németországba irányuló vasércszállítmányok azonban to-vábbra is vörös posztóként lebegnek az angol kormány előtt.Churchill, mint haditengerészeti miniszter már 1939. szeptember19-én előterjesztést tesz a brit Háborús Kabinetnek, hogy az Ad-miralitást hatalmazzák fel a norvég kikötők, különösen Narvikbejáratának elaknásítására. A brit kormány ekkor még nem járulhozzá a norvég semlegesség megsértéséhez, nehogy idő előtt aháború feladására késztesse a németeket. De számításba veszik atöbbi kis európai ország várható kedvezőtlen reakcióját is.

A német tengeralattjárók eredményes operációja azonbanvéleményének felülvizsgálatára készteti az angol kormányt, és1939. decemberében utasítja az illetékes katonai vezetőket anarviki partraszállás terveinek kidolgozására, amelyet természete-sen a már említett szovjet haderő ellen küzdő finn csapatok meg-segítésével indokolnak. A végrehajtás időpontját még nem tűzik

ki, de a partraszállási szándékot kiszivárogtatják. A norvég kor-mány természetesen nem adja hozzájárulását a brit partraszállás-hoz. Az angol kiszivárogtatás természetszerűen eljut VidkunQuisling norvég politikushoz is, aki 1931-33 között norvég had-ügyminiszter volt. Lemondása után Nemzeti Egyesülés néven újpártot alapít, amelynek programja kétségtelenül tartalmazott bi-zonyos német orientációt.

Az angol-francia trükk ismét bevált. A hír birtokábanQuisling Németországba utazik, és ott kapcsolatot teremt a németvezetőkkel. Alfred Rosenberg a német nemzeti szocialista pártkülpolitikai vezetője fogadja, aki az értékes hírt azonnal továb-bítja a Raeder-hez, a haditengerészet főparancsnokához. Raederazonnal jelentést tesz Hitlernek, aki ugyan a Franciaország ellenihadműveleti tervek kidolgozása körül van elfoglalva, de decem-ber 14-én haladéktalanul fogadja Quislinget. Hitlert az angol-francia terv meglepi, majd azonnal parancsot ad az OKW-nak anorvégiai partraszállási terv előkészületeire.

A háború utáni történetírásnak az a meséje, miszerintQuisling ajánlotta fel a németeknek, hogy előkészít Norvégiábanegy államcsínyt, és végrehajtása után behívja az előzőleg Norvé-gia partjai mentén felvonult német katonai alakulatokat, nélkülözminden alapot. A legjobban az a tény bizonyítja ezt, hogy a németpartraszállás időpontjáról még csak nem is értesítették őt a néme-tek. A partraszállásban segítő közreműködését nem igényelték.

Az angolok ugyanakkor más csatornákon is "titkos" értesülé-seket juttatnak a német kormány birtokába a norvégiai partra-szállás angol előkészületeiről. Mi sem természetesebb, hogy anémet hírszerzés is "tudomást szerez" a tervekről. Az akció indí-tása azonban késik. Közben véget ér a szovjet-finn háború is, ígyezzel indokolni már nem lehet a beavatkozást. Nehogy gyanút éb-resszenek ellenfelükben, 1940. március 20-ra kitűzik a hadműve-letek megkezdésének időpontját. Természetesen nem tartják be.Egyre jobban igyekeznek kiugratni a német nyulat a bokorból. Anémetek március 14-én fognak egy rádió-üzenetet, amely elren-deli, hogy az angol-francia egységeket be kell hajózni, hogyazonnal végrehajthassák az indulási parancsot. Március 15-én anémet hírszerzés egy francia tiszti csoport Bergenbe érkezését je-lenti. Mindezen összpontosított cselvetés ellenére úgy látszik,

Hitler is szívesen átengedne a norvég semlegesség megsértését azangol-francia csapatoknak, de azok csak nem akarnak megindul-ni. Hitler a katonai és meteorológiai szakértők véleménye alapjánúgy határoz, hogy a partraszállás kezdete április 9.

Raeder véleménye szerint Németországnak előbb-utóbbszembe kell néznie azzal a szükségszerűséggel, hogy végrehajtjaa Wesernübung fedőnevű hadműveletet. Éppen ezért a legcélsze-rűbb azt legkésőbb április 15-ig megtenni, mivel ezt követően azéjszakák túl rövidek és így a haditengerészet hadműveleti lehető-ségei számottevően csökkennének.

Közben a franciák is érdekes cselhez folyamodnak, március21-én lemond Daladier miniszterelnök. Az új kormány elnöke aharciasabb hírben álló Paul Reynaud lesz. A háború utáni törté-netírók azt állítják, hogy Daladier megbukott, s annak következ-tében mondott le. A magunk részéről ezt nemcsak hogy nem fo-gadjuk el, hanem a cselvetés részének tekintjük. Ki hallott márolyant, hogy háborús időkben a bukott miniszterelnökből az újkormányban hadügyminiszter lesz? Ezúttal pedig ez történt.

Mindössze negyvenkilenc nap múlva hasonló furcsaság tanúilehettünk Angliában is. Május 7-én és 8-án Norvégia és Dánianémet megszállását követően az angol parlament a háborús hely-zetet vizsgálta, amelynek során állítólag éles bírálatok hangzottakel a kormány ellen. A kormány elleni támadások következtébenmaga a miniszterelnök kér bizalmi szavazást, amely május 8-áneste meg is történik. Érdekes módon a kormány nem bukik meg,hanem 281 szavazattal 200 ellenében bizalmat kap. Nehezen ért-hető Majszkij idevonatkozó megállapítása, miszerint az ellenzék aszavazás eredményét viharos ünnepléssel fogadta, míg a kormányhívei nagyon tartózkodóan viselkedtek. Vajon miért? Azt semtudjuk mire vélni, mi derítette olyan jó kedvre Greenwood-ot azellenzéki munkáspárt vezérének helyettesét, hogy a szavazás utánígy kiáltott Majszkij felé, aki ekkor távozott a parlamentből: "Nos,végre megszabadultunk Chamberlaintől!" Egy ilyen eredményűbizalmi szavazás után honnan ez az optimizmus? Úgy látszikazonban Greenwood belelátott a nagy kártyákba, mert a kormánygyőzelme ellenére Chamberlain két nap múlva, május 10-én le-mondott. Talán elárul a titokból valamit, hogy a lemondás napjaérdekes módon pontosan egybeesik Hollandia, Belgium és Lu-

xemburg Németország által történt megtámadásával, amely aFranciaország elleni támadás bevezetője volt. Az új kormány –mintha már hetekkel korábban kijelölték volna – még aznap meg-alakult Churchill vezetésével. A másik furcsaság, hogy franciamódra az agyonkritizált, lomha, engedékeny, gyengekezű, ésminden rossz jelzővel illetett Chaimberlain, a lemondott minisz-terelnök, az új kormányban miniszterelnök-helyettes lesz. Fel-adatát mintaszerűen teljesítette, megtévesztő engedékenységgelsikerült beugratnia Németországot a háborúba.

Lengyelország, Norvégia, Dánia után a BENELUX- államokfelőli Franciaország megtámadásával a háború már olyan mérete-ket öltött, hogy abból a németek semmiféle körülmények közöttnem tudnak kiszállni. Ennek lehetőségét az angol-francia legfel-sőbb haditanács már 1940. március 28-án kizárta. Határozatothoztak, hogy nem kötnek különbékét vagy fegyverszünetet, csakkölcsönös megegyezéssel.

Ezek után Angliának nyilván olyan kormányra van szüksége,aki az ország háborús tevékenységének irányítására alkalmas. Adiplomácia már teljesítette megbízatását, átadja a szót a katonák-nak és a fegyvereknek. De miért éppen Churchillre esett a vá-lasztás? Hiszen a legutóbbi hónapban a norvég vizeken elszenve-dett katonai vereségért – vitán felül áll – őt terheli a felelősség. Ezcsak részben magyarázható a hagyományos angol konzervatívgondolkodással, mivel az első világháborúban is eredményes ten-gerészeti miniszter volt, nyilván ő az odavaló ember. Nagyobbsúllyal esik latba Churchill világszerte ismert németgyűlölete. Akapitalista hatalom vezetői biztosak lehettek abban, hogy Chur-chillt semmi sem tántoríthatja el Németország teljes szétzúzásá-tól. Ez a számításuk be is vált. De hogy milyen árat fizetett a Brit-birodalom makacsságáét, arról még szólunk.

Térjünk vissza még a Norvégia körüli huzavonára. A britkülügy-, és belügyminisztériumba 1940. március 27-én futnak beaz első jelentések, hogy nagyarányú hajóösszevonások észlelhe-tők az északnémet kikötőben. Ezzel kapcsolatban ma azt állítják,hogy az angol katonai szakértők nem gondoltak önálló németkezdeményezésre, hanem azt hitték, az angol partraszállás meg-akadályozására készülnek. Az ilyen katonai gondolkodás önma-gában is nevetségesnek tűnik. A norvég akció megkezdését újabb

három nappal "elhalasztják". Sőt másnap, március 28-án a brit-francia haditanács úgy dönt, hogy csak április 5-én kezdik meg,még mindig nem a partraszállást, hanem csak az aknák telepítéséta norvég felségvizeken. A narviki partraszállás első egységei pe-dig április 8-án indulnak majd Narvik felé.

A német csapatok Hitler sürgetésére, hogy "megelőzze" azangolokat, április 9-én hajnalban megkezdik a norvég partraszál-lási hadműveleteket.

Az április 5-i brit aknatelepítést természetesen nem kezdikmeg. Csak április 7-én adja ki az admiralitás a parancsot néhánycirkálónak és rombolónak a tengeri kifutásra, miután a brit légierőgépei jelentik, hogy német hadihajók gyors menetben észak felétartanak. Másnap 8-án az 1. cirkálóosztály a fedélzetén lévő – ál-lítólag partraszállásra szánt – angol expedíciós egységeket partrateszi, hogy a cirkálók csatlakozzanak az Északi-tenger felé tartóflottához. (Valóban voltak a fedélzeten partraszállásra szánt egy-ségek?)

A német csapatok ezúttal is kitűnő munkát végeztek, amely-hez angol, francia, sőt még norvég segítséget is kaptak. Ha Angliaakkor meg akarta volna védeni Norvégiát, a németek partraszállá-sától, ez a brit-francia flottának könnyűszerrel sikerül is, köztu-dott az angol flotta nagy fölénye a német flottával szemben, deakkor a francia flottáról még nem is szóltunk. Az igazság az, hogyaz angol-francia diplomácia itt is beugratta a németeket a támadóháborúba, ezúttal is ez volt a legfőbb célja, amelyet el is ért. Saj-nos a németek itt is lépre mentek. Az angol flotta ugyan érzékenyveszteségeket okozott a német flottának, de tartózkodott attól,hogy megakadályozza a német csapatok eredményes partraszállá-sát, majd Norvégia elfoglalását. Hivatalos adatok szerint a brit-francia expedíciós hadsereg létszáma nem haladta meg a 12.000főt. A fogalmazás nagyon érdekes, hogy hányan voltak, az ki semderül. Véleményünk szerint nemcsak, hogy nem haladta meg, demeg sem közelítette ezt a számot. Ugyanakkor lehetővé tették,hogy a németek 70-80.000 főt vessenek harcba. Ezekről az ada-tokról még a Washingtoni Reuter híriroda jelentése is megálla-pítja: "meglepetést nem, annál inkább megütközést kelt."

A norvégiai események még Liddel Hart a tekintélyes angolkatonai szakértő gyanúját is felkeltik. Véleményét így összegezi:

"A nürnbergi per egyik legérdekesebb pontja, hogy aNorvégia ellen tervezett és végrehajtott agresszió ott sze-repelt a németek ellen összeállított főbb vádak között.Nehéz megérteni, miért járult hozzá a brit és a franciakormány e vádpont előterjesztéséhez, vagy a vádat kép-viselő ügyészek hogyan tudtak beismerést kierőszakolniez ügyben. Ez az eljárás a hipokrízis egyik legnyilván-valóbb példája volt a történelemben."

A norvégiai hadjáratot a németek gyakorlatilag április végénbefejezték. Hitler és a német vezetők, katonai erejébe vetett hitetovább növekedett. Figyelmüket most ismét Franciaország ellenihaditervek befejezése és végrehajtása felé fordíthatták, amelyet anorvégiai csellel az angol-francia diplomáciának sikerült felfüg-gesztenie. A német hadvezetés jól tudta, hogy a támadás ered-ménytelen marad, ha azt a német-francia határ mentén indítja,hisz a franciák itt erős védelmi vonalat építettek ki. Ahhoz, hogynem várt helyen támadjon, át kellett vonuljon Belgium, Hollandiaés Luxemburg területén. Az angol diplomácia szótárából köl-csönvett indokkal, hogy "megvédik a BENELUX- államok semle-gességét", 1940. május 10-én a német hadsereg átlépte ezek hatá-rait. Kisebb-nagyobb ellenállásukat letörve, a híres "ötödik had-oszlop" segítségével hamarosan el is foglalta őket. Mivel a BE-NELUX- államok megszállása tulajdonképpen csak másodrangúszerepet játszott, a németek be sem várták annak befejezését, ha-nem az Ardennek felől a francia határ felé vonultak és váratlanmegjelenésükkel teljesen megzavarták a francia és az expedíciósangol haderőt.

Ezalatt a belga csapatok egy része megkísérli a németek bel-giumi előrenyomulását – természetesen sikertelenül – feltartóz-tatni. Az angol-francia kormány – a belga kormány kérése ellené-re – nem nyújt megfelelő katonai támogatást a német támadásvisszaveréséhez. Jellemző Churchill és általában az angolok gon-dolkodásmódjára az alábbi eset is: Amikor Bock tábornok ketté-szakítja a belga hadsereg arcvonalát és a belgák számára a katonaihelyzet reménytelenné válik, Lipót király május 27-én fegyver-szünetet kér a német főparancsnokságtól, s erről utólag Churchillt

is értesíti, – az új angol miniszterelnök ezt üzeni Gort angol tá-bornok útján:

"Arra kérem a belgákat, hogy áldozzák fel magukat –értünk."

Minden esetre az angol-francia diplomácia a BENELUX-államok Németország által történő megtámadását, amelyről tisz-tában voltak, hogy a Franciaország elleni támadás előjátéka,rendkívüli sikerélményként könyvelte el. Több évi fáradhatatlanmunkájuk gyümölcse végre beérett. Németország beleugrott aszámára gondosan kiépített csapdába, megindította azt a háborút,amelyet ők terveztek ellene. Ismét megjátszhatják a mártírt, akitaz ellenség megtámadott és meg akar semmisíteni. Ezzel uralmaalá akarja hajtani a világ népeit. Vajon volt-e józanul gondolkodópolitikus, aki ezeket a németek elleni vádakat komolyan is vette?Nehéz elhinni, hogy valaki is feltételezte, a nyolcvanmilliónyinémet harminc-negyvenmillió kényszerített szövetségesével le-győzheti a mintegy hatvanmillió angolt, ötvenmillió franciát ha-talmas gyarmatbirodalmával együtt. Nem is hitte! Még magaHitler sem. Az ezt harsogó német propaganda csupán a németekharcra-buzdítását szolgálta.

A május 10-i német támadással az angolok is elérkezettneklátták az időt a háború nagyobb mértékű kiterjesztésére. De hama-rosan ráébredtek, hogy nemcsak a németek, hanem némileg ők iselszámították magukat. A németek ökle keményebbnek bizonyult,mint amilyennek feltételezték. Norvégiában még csak a tengerenvívtak kisebb-nagyobb ütközeteket, amelyben értek is el eredmé-nyeket. Itt azonban szárazföldi hadműveletekbe bonyolódtak,ahol a németek fölénye vitathatatlan volt. A franciákon a kapko-dás és a tanácstalanság lett úrrá. Az angoloktól nagyobb arányúsegítséget vártak, mint a térségben tartózkodó mintegy 400.000 főexpedíciós hadsereg. Különösen a hatalmas német légi fölény el-lensúlyozását remélték. Az angolok azonban óvatosak, a sajáterejüket ínségesebb napokra tartogatták. Szentül hitték, hogyHitler önfejűsége előbb-utóbb megkísérli az angliai partraszállást.Ők itt szerettek volna fényes győzelmet aratni. A franciák védjékcsak a saját hazájukat, ne mással kapartassák ki maguknak agesztenyét. Különben is Angliának az áll érdekében, hogy a fran-

ciák, ha nem is tudják legyőzni a németeket, de intenzív hadmű-veletek során oly mértékben gyengítsék meg a német hadseregerejét, hogy az csak néhány év alatt tudja pótolni veszteségeit.Addig Anglia olyan katonai fölényre tesz szert, amellyel a némethadsereg teljesen szétzúzható. Így nyilvánvaló, hogy ezúttal az el-ső világháború utáni osztozkodással ellentétben nem a franciákfogják a feltételeket döntő súllyal diktálni, hanem ők. Ez a szá-mítás azonban nem jött be. A németek olyan eredményesen ope-ráltak, hogy az angolok jobbnak látták hazamenekülni. Hiszen, hamindenáron harcolni akartak volna a németekkel, visszavonul-hattak volna Franciaország kevésbé szorongatott területeire és afrancia alakulatokkal egyesülve nagyobb eséllyel vehették volnafel velük a harcot. A franciák is gyanút fognak angol szövetsége-sük magatartásán, látva Dunkerque-i hanyatt-homlok menekülé-sét.

1940. június 11-én Briare-ben összeül a brit-francia legfel-sőbb haditanács. Angliából Churchill miniszterelnök, Eden kül-ügyminiszter, Dill és Ismay tábornokok érkeznek ide. Franciaor-szágot Reynand miniszterelnök Pétain marsall miniszterelnök-helyettes, Weygand, George és De Gaulle tábornokok képviselik.Weygand a harctéri helyzet ismertetése után kijelenti, hogy min-den további ellenállás céltalan és reménytelen. Javasolja, kérjenekfegyverszünetet a németektől. Döntés nem születik. ChurchillLondonból másnap sürgős üzenetben kér segítséget Roosevelt-tőla francia kormány pozíciójának megerősítésére. A haditanács jú-nius 13-án folytatódik. Churchill megpróbálja kitartásra buzdítania franciákat. Anglia – így Churchill – nem adja meg magát, nemhátrál meg, sohasem bocsátkozik tárgyalásokba Hitlerrel. (Itt he-lyénvaló ismét megjegyezni, valójában Hitler alatt Németországotértette.) Ennek ellenére Reynand miniszterelnök előterjeszti a britküldöttségnek a francia kormány kérését, amely az adott helyzet-ben már csak formális volt, hogy Anglia mentse fel a franciakormányt az 1940. március 28-án vállalt ünnepélyes kötelezettsé-ge alól, mely szerint Franciaország semmilyen módon és semmiesetben sem köt különbékét Németországgal.

A miniszterelnök kérése – azt gondolná az ember – felhábo-rítja Churchillt. De nem így történt. A brit miniszterelnök bizo-nyos megértést tanúsított, de szigorúan követelte, hogy ebben az

esetben a francia flottát szolgáltassák ki a háború további folyta-tására Angliának, továbbá adja át a foglyul ejtett 400 német re-pülőt. Ez utóbbit azonnal meg is ígérték, bár később teljesíteninem tudták.

Június 15-én délelőtt a francia kormány megkapta Rooseveltmásodik üzenetét Reynand, június 13-i segélykérésére. Az elnökmindenféle anyagi támogatást ígér és felszólítja a franciákat, hogyfolytassák a harcot az anyaországon kívül. Arról persze szó sincs,hogy az Egyesült Államok belép a háborúba, ilyen döntést csak akongresszus hozhat.

Június 16-án reggel Campbell brit nagykövet közli Reynandminiszterelnökkel: Nagy-Britannia felmenti a francia kormánytmárcius 28-i kötelezettsége alól azzal a feltétellel, hogy a franciaflotta egységei nem adják meg magukat a németeknek, vagy azolaszoknak, hanem brit kikötőkbe futnak be.

Ennek ellenére az angolok a legkisebb mértékben sincsenekmegnyugodva a francia flotta sorsa felől. A bordeaux-i brit nagy-követ szinte óránként kapja a sürgető utasításokat telefonon Lon-donból, hogy feltétlenül szerezze meg a fegyverszüneti okmányhiteles szövegét. Ennek kapcsán ismét tanúi lehetünk a jellemzőangol mentalitásnak.

Campbell brit nagykövet június 23-án kihallgatást kér Lebrunelnöktől és előadja kormánya kérését. Az elnök sajnálattal közli,hogy kérésének teljesítése lehetetlen, mivel a francia kormánynakis mindössze egyetlen hiteles példánya van, és ujjával az asztalonlévő okmányra mutat. Campbell hirtelen feláll, egy határozottmozdulattal felkapja, zsebébe gyűri az okmányt és kirohan a szo-bából. Egy óra múlva Londonban ismerik a fegyverszünetiegyezményt.

A két szövetséges közötti zűrzavar egyre növekszik. Ugyan-ezen a napon délután 3 órakor összeül az angol minisztertanács,amely az ott tartózkodó De Gaulle kérésére elfogadja a brit-francia unió tervét, miszerint a két nép ezután egy nemzetet alkot.De Gaulle azonnal felhívja telefonon miniszterelnökét, aki dél-után 5 órára miniszter-tanácsot hív össze és előterjeszti a brit-francia deklarációt. Ez már olaj volt a tűzre. A miniszterek nemfogadták el a deklarációt, a kormány inkább a lemondást válasz-totta. Az új kormány a háborús állapotok követelte gyorsasággal

alakul meg. Miniszterelnök: Pétain marsall, nemzetvédelmi mi-niszter: Weygand. A kormányfő feladatának tartja a fegyverszü-neti tárgyalások kezdeményezését a németekkel.

Június 22-én Németország és Franciaország Campiegnebenaláírta a fegyverszüneti szerződést. Ezúttal a németek kárpótoltákmagukat az első világháború utáni megalázásukért. 1918-banugyanis, mint legyőzött; Németország volt kénytelen itt aláírni afegyverszüneti szerződést. A németek még arra is ügyeltek, hogyugyanabban a fából készített vasúti étkezőkocsiban – amelyet Pá-rizsban a húszas években történelmi látványosságként kiállítottak– folytassák le a fegyverszüneti tárgyalásokat, mint 1918 novem-ber 11-én.

A németek feltételei nem voltak súlyosak. Csupán az országkétharmadát szállták meg Párizzsal együtt. A szárazföldi és tenge-ri haderőket le kellett szerelni. A flotta esetében a franciák nemtudták teljesíteni fegyverszüneti szerződésben vállalt kötelezett-ségeiket.

A francia hajóhad a fegyverszüneti szerződés megkötéseidején rendkívül szétszórtan állt. Toulonban, Oranban. Dakarban,Alexandriában stb. állomásoztak. Churchillt nagyon izgatta afrancia flotta sorsa. Kétségtelenül nagy hátránya származott volnaabból, ha az német kézre kerül, de semmi esetre sem jelentett vol-na akkora katasztrófát, mint amelyről Churchill június 15-énRoosevelt elnököt igyekszik meggyőzni. Azt állítván, a franciaflotta birtokában Hitler sikerrel kísérelhetné meg Anglia meg-szállását. Ha ez bekövetkezik, a megalakuló németbarát angolkormány kiszolgáltatná a brit flottát Hitlernek. Ebben az esetbenpedig Hitler nyugat- és közép- európai hadiipar felhasználásávalaz olasz és japán flotta egyesítésével olyan mélyreható változástidézhetne elő a tengeri uralomban, amelynek megváltoztatására azEgyesült Államok sem lenne képes. Churchill ennek elhárításaérdekében kéri, hogy az amerikai haditengerészet adjon át részére35 rombolót. Churchill érvei hatottak, a kért hadihajókat a semle-ges Amerikától megkapja. Fenti eszközök birtokában és a németfegyverszüneti feltételek ismeretében az angol kormány haladék-talanul intézkedik, mégpedig meglehetősen radikális módszerek-kel.

Július 3-án nagyobb brit haditengerészeti egység érkezettOran alá. Sommerville altengernagy ultimátumot intézett a franciahajók parancsnokához, hogy csatlakozzanak a brit flottához ésközösen harcoljanak Németország és Olaszország ellen. Csök-kentett létszámú legénységgel induljanak angol ellenőrzés alattvalamelyik angol kikötőbe, ahonnan ezt a legénységet hazaszál-lítják, esetleg ugyancsak angol ellenőrzés mellett vonuljanak egyafrikai francia kikötőbe, például Martinique-be, ahol ugyancsakdemilitarizálhatják.. Ha az ultimátumot nem fogadják el, hat óránbelül elsüllyesztik a francia hajókat.

Az angol és a francia hajóhad parancsnokai egész nap tár-gyaltak, de megegyezésre nem jutottak, amit az angolok tulajdon-képpeni megalázó követelése miatt nem is lehet csodálni. Az an-golok este 6 órakor megtámadták a francia hajókat. Többet szét-lőttek, többen súlyosan megsérültek. Néhánynak sikerültToulonba menekülnie. Kisebb-nagyobb incidens csaknem min-den, az angol hajóhad által elérhető francia kikötőben lezajlott.Végül is az angolok megszerezték a francia hajóhad nagy részét.

Míg a németek, az ellenség, meglehetős nagylelkűséget mu-tattak francia hajóhad iránt, addig az angol, a szövetséges, fegyve-res támadást indított ellene, és hadinyelven szólva, fogságba ej-tette. A fegyverszüneti egyezmény 8. paragrafusa szerint ugyanisa francia flottát közelebbről meghatározandó kikötőben össze kellvonni, német-olasz ellenőrzés mellett leszerelni, kivéve a francia,gyarmat- birodalom védelmére szükséges hadihajókat. A németekebben a paragrafusban még azt is rögzítik, hogy a francia flottát,amely német ellenőrzésű kikötőben áll, nem használják- fel sajáthadműveleteik során, csupán a parti őrséget és az aknaeltávolítástlátják el. Mussolini ugyan követelni akarta a francit flotta kiszol-gáltatását, de erről Hitler a leghatározottabban lebeszélte. Nemúgy az angolok, akik a francia hajóhad megszerzése érdekébentulajdonképpen hadüzenet nélkül megtámadják az angol kormányravaszsága miatt magára hagyott és bajbajutott egykori szövetsé-gesét.

A franciák most maguk is érezhetik saját bőrükön azt sorsot,amelyet angol szövetségesükkel a lengyeleknek juttattak osztály-részül, bár korántsem olyan szigorú megtorlással.

A francia hajóhad elleni "győzelmet" Churchill másnap, júli-us 4-én jelentette be a parlamentben. A képviselők ünneplésbenrészesítették a miniszterelnököt. Az ülésen Majszkij londoniszovjet nagykövet is részt vett. Emlékiratai szerint elégedettennyugtázta:

"Számomra, a Szovjetunió nagykövete számára a július3-4-i események szintén nagy jelentőségűek voltak: meg-győzően bizonyították, hol Anglia valóban továbbharcol"

Majszij úgy látszik egy pillanatra elfelejtette, hogy hazájamost még nem az angolok, hanem a németek szövetségese.

Ma már az érzelmek nyugvópontra jutásával megállapíthat-juk: az adott körülmények között a korabeli francia kormány afegyverszünet megkötésével a lehető legjobb döntést hozta. Ta-pasztalnia kellett ugyanis, hogy az angol kormánynak szövetségielkötelezettsége ellenére esze ágában sincs Franciaország védel-mében részt venni. A franciáknak Churchill ugyanazt a szerepetszánta, mint a belgáknak, vagy a Szovjetuniónak: áldozzák felmagukat Angliáért. Nemzetük és országuk feláldozásával gyen-gítsék meg a német haderőt, hogy az Anglia számára már semmi-féle veszélyt ne jelenthessen.

A francia kormány jól mérte fel lehetőségeit. Egyedül, bár-milyen véráldozat mellett sem lett volna képes hazáját megvéde-ni. A fegyverszünettel megóvhatta haderejét a hatalmas emberál-dozattól, lakosságát a háború szenvedéseitől, nemkülönben gyö-nyörű városait a háború pusztításaitól.

A franciaországi sikerek után a német kormány jogai hiheti,legfőbb szövetségesének legyőzése esetleg józanabb belátásrabírja háború ördöge által megszállott Churchillt és kormányát.Belgiumban és Franciaországban állomásoztatott szárazföldi ex-pedíciós hadserege saját bőrén ismerkedhetett meg a németeksúlyos csapásaival. A kialakult nyugat- európai katonai helyzetalkalmat kínál újabb békekezdeményezésre.

Az akkori ismert erőviszonyok nemcsak, hogy nem zárták kiegy német-angol béke létrejöttének lehetőségét, hanem már afrancia kapitulációt megelőzően Franciaország elbukása eseténbiztosra is vették.

Idézzük a legilletékesebbet Weygand tábornokot, a harcolófrancia haderők főparancsnokát. De Gaulle 1940. június 8-ánmontry-i kastélyban felkeresi. Weygandnak már semmi reményesincs arra, hogy a németeket feltartóztathatja. De Gaulle a biro-dalom anyaországon kívüli részével és a világ összefogásávalpróbálja vigasztalni, mire a tábornok kényszeredett nevetésbe ígyfakad ki:

"A birodalom? De hiszen ez gyerekség! Ami pedig a vi-lágot illeti, itteni vereségem után Anglia egy hetet semvár és máris tárgyalni kezd a Reichhel."

Amennyiben az angoloknak nincs valami titkos csodafegy-verük, amit ki tudja miért, eddig nem vetettek be, ez a hangulatnagyon is természetesnek, politikailag megalapozottnak tűnt, Anémetek nem is hagyják ki a kínálkozó alkalmat. A sajtóban ésrádióban és általában a nyilvánosság előtt ugyan harcias fenyege-tésekkel árasztják el a brit kormányt, de ezt csak lélektani beve-zetésnek szánják. Az Angliával való kiegyezés lehetőségébenkomolyan reménykednek.

A második világháború történetével foglalkozó történészekcsak nem kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy az angol csa-patok dunkerquei menekülését Hitler megakadályozhatta volna.Több, mint 300.000 fős expedíciós haderőt könnyűszerrel legyőz-hette és fogságba ejthette volna, hogy ezt nem tette, azt gesztus-nak szánta az angolok felé a békekötés érdekében. Érdemes azon-ban megemlíteni, hogy hogyan fogadta Churchill és az angolkormány ezt az alapjában véve nagyvonalú német gesztust. Nem-csak hogy nem értékeli Hitler nagylelkűségét, hanem továbbra isa Németország elleni háború megszállottja marad. Október 21-énrádióüzenetet intéz a francia néphez, amelyben ékesszólása köze-pette is kifejezi valódi célját; Németország teljes megsemmisíté-sét. Íme egy mondata, amely a legjobban fejezi ki az angol-amerikai összeesküvés lényegét:

"Nem eresztjük ki Hitlert a markunkból, és nem eresztikki közös barátaink sem az Atlanti-óceán túlpartján." (54)

Szó sincs itt arról, hogy Hitler vagy Németország a szabadnemzetek biztonságát fenyegeti és ezért meg kell őt állítani, hely-

re kellene állítani a békét. Ellenkezőleg! Az utolsó csepp véréigháborúban kell tartani. A két háború között is, de különösen a hú-szas években vad kommunistaellenességéről ismert Churchill ész-revétlenül átlényegül. 1936-ban már így nyilatkozik:

"Nem örülök neki, hogy sokan azt szeretnék, ha Anglia,Németország és Olaszország összefogna az európaikommunizmus ellen. Nagyon egyszerű megoldás volna ezahhoz, hogy jó is legyen." (55)

Ez is bizonyítja, hogy az oroszok felhasználása Németországháborús leverésére Churchill gondolatvilágában még az ellensé-geskedések kezdete, sőt minden bizonnyal már Hitler hatalomrajutása előtt megfogalmazódott,

1940. június 5-én Stafford Crips-et kinevezi Anglia moszkvainagykövetének, aki meggyőződéses híve volt a Szovjetunióvalvaló minél szorosabb együttműködésnek. Feladata, hogy reali-zálja azokat a titkos megállapodásokat, amelyeket Németországteljes szétzúzására már jóval korábban megkötöttek. Cripps 1940.július 12-i moszkvai bemutatkozó beszédében nem is hagy kétsé-get a szovjet vezetőkben Anglia céljait illetően. Természetesenellenszolgáltatásról sem feledkezett meg.

Kijelentette, hogy a Szovjetuniónak kiemelkedő szerepet kellbiztosítani a Balkánon. (56) Cripps küldetését olyan nagy buzga-lommal végzi, hogy alig féléves működése után már Hitler ésRibbentrop gyanúja is felébred. Amikor 1941 március végénMatsuoka japán külügyminiszter Berlinben tárgyalt, a szovjetekNémetországgal szembeni egyre barátságtalanabb magatartásátnehezményezve, Ribbentrop így fakad ki:

"Mióta Sir Stafford Cripps a moszkvai angol nagykövet,titokban mind szívélyesebbé válik a Szovjetunió és Ang-lia viszonya ... Ha a Szovjetunió egyszer olyan maga-tartást tanúsítana, amelyet Németország fenyegetésnekfoghatna fel, a Führer szétzúzza Oroszországot!"

Hitler a franciaországi hadjárat befejezése után közölte tá-bornokaival, hogy a háború nyugaton véget ért, le lehet szerelni35 hadosztályt. Az 1940. július 13-i berghofi tanácskozáson is ki-fejti: nagyon vonakodik a Nagy-Britannia elleni harctól. A fenn-

maradt szó szerinti érvelését és a dátumot nagyon érdemes meg-jegyezni;

"ha katonai szempontból szétzúzzuk Angliát, akkor azegész Brit-birodalom szétesik. Németországnak azonbanebből semmi haszna sem lenne. Anglia szétzúzása németvérbe kerül, a gyümölcsöt pedig Japán, Amerika és má-sok fogják leszedni."

Ennek ellenére úgy tűnik a brit kormányt erővel kell békérekényszeríteni, mivel még mindig a Szovjetunióban reménykedik.Hitler tehát ismerte azt a világméretű összeesküvést, amelyet azoroszok eszközként való felhasználásával Anglia és Amerika el-lene tervezett. A szó szerinti szöveg értékelése során ugyanakkorarra a meggyőződésre juthatunk, hogy bízik orosz szövetségesé-ben, nem feltételezi róla, hogy ámítja. Hitler 1940. július 19-énBerlinben nagy beszédet mond a Birodalmi Gyűlésben. Kifejti,hogy a nyugati hadjárat eredményes befejezése után már semmialapot nem lát a háború folytatására, ezért kössék meg a békét. Azangolok nem késlekednek a válasszal, három nap múlva, július22-én Halifax külügyminiszter rövid rádióbeszédben utasítja el anémet békeajánlatot.

A németek még mindig nem adják fel a reményt, és továbbpróbálkoznak. Ezúttal a berni pápai nunciuson keresztül juttatjákel egyre szerényebb feltételeiket a béke megkötésére. Ezek: a né-met gyarmatok visszaadása, a német hegemónia elismerése, anyugat-európai kereskedelemben. Az elcsatolt területek vissza-adását már nem kellett feltételül szabni, mivel azokat az oroszok-hoz hasonlóan a hadműveletek során visszafoglalták, s azt köve-tően a német állam részének tekintették. Hitler május 18-án ren-deletet ad ki, miszerint a versaillesi békeszerződésben Németor-szágtól elcsatolt, de most a hadműveletek során német kézre ke-rült belga területeket még átmenetileg sem kell megszállt ellensé-ges területként kezelni, ezek a területek – Eupen, Malmédy ésMoresnet – a Német Birodalom részét képezik.

Churchill azonban, hogy megszabaduljon a németek béke-molesztálásától, hiszen ő nem békét akar, hanem háborút, s felet-tébb örül, hogy ez az állapot végre kialakult - nem kertel, amitgondol, ki is mondja:

"Remélem világos lesz a nuncius számára, hogy mi nemvagyunk kíváncsiak a Hitlerrel kötendő béke feltételeire,és minden emberünk szigorú utasítást kapott, hogy elves-sen minden ilyesfajta sugalmazást."

Nincs rá bizonyítékunk, de nem tartjuk elképzelhetetlennek,hogy iménti nyilatkozatát baráti körben esetleg még azzal is ki-egészítette, hogy akkor sem hajlandó békét kötni Hitlerrel, haminden katonailag megszállt területről feltétel nélkül visszavonul.

A mai történetírás nem győzi bizonygatni, hogy Hitler a vi-láguralmat akarta megszerezni és hiába állították volna vissza aVersailles előtti német állapotokat, a német militarizmus akkor isháborús hódításokra vetemedett volna. Valójában ez nem egyéb anémetek befeketítésére szánt mesénél. A németek a legkisebb te-rületi hódításra sem törekedtek. Erről a rá jellemző cinizmussalmég Cianó, olasz külügyminiszter is olyan kártyajátékoshoz ha-sonlítja Hitlert, mint aki bankot robbantott és most szeretne eltűn-ni a kaszinóból a nyereséggel.

Az újabb elutasító válasz után Hitler összehívja a katonai ve-zetőket és igen megfontoltan mérlegelik a német haderő lehetősé-get, egy esetleges angliai partraszállást illetően. Halder tábornok avezérkar főnöke ismerteti a partraszálláshoz szükséges feltétele-ket, különösen a hadiflottával szemben támasztott igényeketRaeder a haditengerészet főparancsnoka kijelenti, hogy az ehhezszükséges hajótérnek még a felével sem rendelkezik, de ezen felülelengedhetetlen az egyik Csatorna és a Dél-, valamint a Dél- Ke-let-Angliai tengerpart fölötti korlátlan légi uralom, vagyis alégifölény megszerzése is, továbbá a szigetország olymértékűblokád alá helyezése, amellyel a tengeri összeköttetés megszün-tethető.

Az OKW megállapítja, hogy az angol szigetország blokád aláhelyezése messze meghaladja a német és olasz hadiflotta lehető-ségeit, ugyanakkor a légifölény megszerzésére is kevés a remény.Igaz ugyan, hogy ebben az időben a Luftwaffe még számbeli fö-lényben van, de a német légierő vezetői tudatában vannak annak,hogy az angol Spitfire és Hurricane gépek akár gyorsaságban, detűzerőben is jóval felülmúlták a Messerschmitteket. Az angolokszámottevő előnye volt még, hogy technikailag már megoldották

repülőgépeik földi harc közbeni rádióirányítását. A német repülőkpedig csak egymás közötti rádióösszeköttetéssel rendelkeznek.Hatalmas előnye volt az angol légvédelemnek az is, hogy aRobert Watson által 1935-ben feltalált radarkészüléket már olyanmértékben tökéletesítették, hogy azzal észlelték a csatorna másikpartján gyülekező német bombázó és harci gépeket. Ezek leküzd-hetetlen hátrányt jelentettek a Luftwaffénak. A németek óvakod-tak is az Anglia elleni légiháború megindításától, de ekkor már azangolok által kijelölt kényszerpályán tudtak csak mozogni.

Alig lépett életbe a német-francia fegyverszüneti egyezmény,az angolok máris megkezdik német városok bombázását.

A kihívásra pedig válaszolni kell.Több érvet lehet felhozni annak bizonyítására, hogy az an-

gol—német légiháborút sem a németek találták ki és kezdemé-nyezték, hanem az angolok. Had emlékeztessünk arra, hogy azangol légierő főparancsnoksága már jó előre megtette az előké-születeket, London és a délkelet-angliai ipari központok védelmé-re. Downing légimarsall kérésére az angol Háborús Kabinet napihat Hurricane-raj kizárólag angliai támaszpontról való bevetésérőldönt franciaországi német célpontokra. Május 19-én négy nappalkésőbb – Churchill utasítására ezeket a bevetéseket a Brit Expedí-ciós Haderő várható behajózásának védelmére való hivatkozássalleállítják. Talán nem felesleges itt megemlíteni, hogy a Dun-kerquei úgynevezett Dynamo hadművelet csak május 28-án kez-dődött. Vagyis az angol légierőt már a kiprovokálandóLuftwafféval való légiháborúra készítették fel. De Gaulle is utalrá emlékirataiban, hogy az angol légierőnek feltétlenül le kellgyőznie a fölényben lévő német légiflottát, mert ha ez nem törté-nik meg, a fölényben lévő angol hajóhadat a levegőből állandónémet bombatámadások veszélyeztetik és így nem tudják meg-akadályozni, hogy a német hajókaravánok áthaladjanak az Északi-tengeren. A mindössze 12 hadosztályból álló angol szárazföldihaderő, amely amúgy is súlyos megpróbáltatáson ment keresztül afrancia partokon – nem lett volna képes visszaverni a partraszállá-si kísérletet. Éppen ezért a német légiflottát harcba kellett csalo-gatni, és a már említett technikai fölény birtokában le kellettgyőzni, mielőtt a németek megindítják az angol partraszállási ak-ciót. Hallgassuk meg ismét De Gaulle-t, aki a francia összeomlás

után híveivel Angliába menekült és ott szervezte a németek és ha-zája elleni akciókat. Az angol-német légiháború megindulásáravárakozó Churchillről emlékirataiban egy érdekes epizódot ír le,amely jellemző a nagy varázslóra. Íme:

"A riadókészültségbe helyezett Royal Air Force készenállott a repülőtereken. A nép soraiból már sokan türel-metlenül sürgették, hogy az ellenség kockáztassa meg atámadást, így akartak megszabadulni a szinte már elvi-selhetetlen feszültségtől. Churchill az elsők között türel-metlenkedett a várakozás miatt. Szinte látom még, amintChequersben, egy augusztusi napon öklét az égre emelvekiáltja:

- Hát mikor jönnek már?

- Annyira fontos Önnek, hogy romba döntött városokatlásson? – kérdeztem. – Értse meg – válaszolta – hogyOxford, Coventry, Canterbury bombázása az EgyesültÁllamokban olyan felháborodást keltene, hogy azonnalbelépnének a háborúba!"

Hanem ezúttal Churchill elszámította magát. Amerikánakesze ágában sem volt még belépni a háborúba, ahhoz ki kell várnia legkedvezőbb időpontot. Az angolok és franciák azt hitték, azelső világháborúhoz hasonlóan ismét kijátszhatják Amerikát. Deezúttal az Egyesült Államok résen volt. Úgy gondolta, egyfajtacsellel mindenkit csak egyszer lehet becsapni. Roosevelt ígyokoskodott: a legcélszerűbb Angliát megsegíteni akkor, amikor avégveszély közeledik, akkor a legkönnyebb a segítség árát meg-szabni.

Bareza György hazánk londoni követe is feljegyzett egy ha-sonló történetet. Egyik megbeszélése alkalmával Churchill arrakéri: üzenjék meg Hitlernek, bombázza már Londont. Annyi csúfépület van ott, amelyért nem kár, legalább újra építhetik őket!

Churchill hírszerzői jelentés révén tudott arról, hogy a némethadvezetés elrendelte Coventry bombázását, amelyet az ULTRAnevű BLETEHLEY-ben működő hírszerző szervezet előre jelen-tett számára. Churchill ennek ellenére nem intézkedett a polgári

lakosság evakuálására, pedig ezzel nagyon sok emberélet lett vol-na megmenthető. (57)

Utólagos magyarázat: Coventry kiürítése esetén a németekvédekezni tudtak volna a jövőben az angol hírszerzők munkájaellen. Nem tudni, akad-e valaki, aki ezt komolyan veszi. Az igaziok az Egyesült Államok sajnálatának, de még inkább a háborúbavaló belépésének ösztönözése. Nem különben az angolok háborúsveszélyérzetének felkeltése. Amikor Churchill Barcza követtel"üzen" a német bombázások sürgetésére kifejti:

"Az angolok még mindig nem realizálják teljesen a veszélyt,amelyben forognak és helyzetük komolyságát, valamivel fel kel-lene rázni őket".

Úgy vélte, London bombázására "még a legindolensebbangol is fel fog ébredni."

Ha valaki, akkor Churchill igazán megérdemelte volna, hogynépe háborús bűnösként kivégeztesse. Csak sajnálni lehet, hogymódja nyílt maga helyett másokon végrehajtatni a háborús bűnökkövetkezményeit.

Sajnos a németek nemcsak Churchill, hanem saját csapdá-jukba is beleestek. Részben fajelméletükből arra következtettek,hogy Angliát nem kell teljesen megsemmisíteni, mivel a két néptulajdonképpen rokon, hisz a német is az angol is szász nép. Azangolok ezt jelenleg azért nem respektálják, mert rossz vezetőivannak. De ha kényszerítőleg hatnak rá, meggyőzik katonaigyengeségéről, úgy a megegyezésnek reális lehetősége lesz. Azangolokra mért csapás csak akkora legyen, hogy az kiváltsa bé-külékenységüket. Naivitásuk miatt fel sem merült bennük a gon-dolat, hogy a modern történelem legnagyobb galádságára is képe-sek legyenek imperialista érdekeik keresztülhajszolása érdekében.

A legfelsőbb német hadvezetés ahelyett, hogy a német-francia fegyverszüneti egyezmény megkötése után kihasználva azangol szárazföldi haderőnek a francia partok mentén elszenvedettvereségét és morális állapotát, jól előkészített, gyors, – ejtőernyő-sök nagyarányú felhasználásával – angliai partraszállást hajtottvolna végre, beérte az angolok puhításánál, hogy békekötésrebírja őket. Pedig a légiháború megkezdése előtt nagy számbeli

fölényben lévő légierejével, ez az angol hadiflotta nagy fölényeellenére esetleg végrehajtható lett volna.

Távol álljon tőlünk azonban annak állítása, hogy ezzel Né-metország meg is nyerte volna a második világháborút. Nem, er-ről szó sincs, hiszen a fanatikus Churchill felkészülve erre az eset-re – egyenesen számított rá – elhatározta, hogy az angol kormányszékhelyét Kanadába áttéve folytatja a háborút a németek ellen.

Már 1938. július 14-én közölte Foersterrel a danzigi fasisztákvezetőjével:

"Mi gyárakat építettünk még Kanadában is, hogy a há-ború harmadik vagy negyedik évében korlátlan mennyi-ségű repülőgéppel rendelkezzünk!" (58)

Minden esetre a háború más irányt vett volna és az angolokmég nagyobb árat kényszerülnek fizetni Amerika segítségéért. Ezpedig a háború utáni erővonalak és állapotok kialakulása szem-pontjából sem lett volna mindegy.

A német-angol légiháború a már részletezett technikai fölénymiatt szeptember végére egyértelműen a Luftwaffe alulmaradásáteredményezte. A németek, miután nem tudták kivívni a légi fö-lényt, még kevésbé a csatorna és az angol partok menti korlátlanlégi uralmat, fokozatosan leépítették a légi tevékenységet.

Most már – a számtalan békeajánlat ellenére – az is egyér-telművé válik, hogy Anglia minden körülmények között folytatniakarja a háborút. Ebben a helyzetben nemcsak a haderőnek, de adiplomáciának is új utakat kell keresnie. Az idő sürget, mivel azkizárólag az angolok szövetségese. Időközben a német kormányfelismeri, hogy a japánok helyzete gazdasági téren Amerikávalszemben hasonló, mint Németországé Angliával és Franciaor-szággal szemben. Az azonos bajban szenvedő népek hamar egy-másra találnak. A kialakult világpolitikai és nem utolsósorbankatonai helyzetben szükségessé vált az erők integrálása. Ennekjegyében írják alá Berlinben 1940. szeptember 27-én a német-olasz japán háromhatalmi egyezményt. (Cordell Hull szerint a"bandita nemzetek végre szövetségre léptek" – bizonyára nagyonvárta.) Ebben Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország ésOlaszország vezető szerepét európai ügyekben, míg Németországés Olaszország Kelet-Ázsia területét illetően ugyanezt teszi Japán

javára. Mindennek ellenére ez a szövetség nagyon laza, nemcsakhogy katonailag nem hangolták össze terveiket, de még a fő cél-kitűzéseket sem határozták meg pontosan. A szövetségnek inkábbcsak megnemtámadási jellege volt.

Ezután a német-angol háborúban a két flotta mérkőzése vittea főszerepet. E téren az angolok nagyarányú fölénnyel rendel-keztek. Ez a fölény még az erőszakkal megszerzett francia flottanélkül is egészen nyilvánvaló volt. Sőt a brit flotta fölénye mégabban az esetben is megmarad, ha a francia hajóhadat átadják anémeteknek. Ennek ellenére a tengeri háború első időszakábankét kellemetlen meglepetés is éri az angolokat, az egyik a mágne-ses aknák, amelyek alkalmazása komoly veszteségeket okozott azangol flottának, de az ezek elleni védekezést gyorsan - néhány hétalatt - megoldották. Sokkal nagyobb problémát jelentettek a né-met tengeralattjárók, akik hihetetlen veszteségeket okoztak mindaz angol hadiflottának, mind az angol kereskedelmi flottának. Aflotta rendelkezésére álló radarok ugyanis csak 1300 méterről atenger alatt tudták jelezni a közeledő német tengeralattjárókat. Eztazonban 1943 tavaszán tökéletesítették és ekkor már nagy távol-ságokból tudják észlelni őket. Az angolok helyzete ebben az idő-ben tovább javul. Az új, nagy hatótávolságú Liberátor-bombázókkal és az általuk használt új, nagyhatású mélytengeribombák végül is meghozzák az eredményt. A német tengeralattjá-rók nem tudják falkában megtámadni a Szovjetuniónak hadianya-got szállító hajókonvojokat. 1943 őszére már az angol flotta úr azÉszaki-tengeren és az Atlanti-óceánon, a Murmanszk felé igyekvőkonvojok már teljes biztonsággal közlekedhetnek.

Nem csoda, ha erre az időre esik az orosz szárazföldi haderőfölényének kialakulása a még mindig szovjet területen folyó há-borúban. A németek éppen, hogy megkötötték Franciaországgal afegyverszüneti egyezményt, orosz szövetségesük sem akar lema-radni. Minden előzetes konzultálás, vagy értesítés nélkül 1940.június 28-án elfoglalja Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A maitörténetírás – mivel a Szovjetunió a győzők oldalára került – eztaz eredményt finomabban fogalmazza;

"A szovjet hadsereg bevonult Besszarábiába és Észak-Bukovinába."

Úgy gondolom, nem lesz felesleges itt megemlíteni, hogyAnglia és Franciaország 1939. április 13-án garanciát ad Románi-ánk és Görögországnak. De ennek ellenére nem üzennek hadat aSzovjetuniónak. Úgy látszik, ez a garancia is csak Németországellen érvényes – akárcsak a lengyelek esetében – a Szovjetunióvalszemben nem. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a Szovjet-unió szerződése ellenére nem Németország szövetségese, hanemAmerikáé és Angliáé. Ezúttal másodszor lepi meg a németeketszövetségese. A lengyel osztozkodás során litván területeket ille-tően is túllépték a megállapodás kereteit. Mintha Finnországban isgyanúsan okvetetlenkednének. Statford Cripps az angolokmoszkvai nagykövetének működése is egyre több gyanút ébreszta német vezetésben a szovjet kormány iránt. Ribbentrop már kétízben is járt Moszkvában és meghívásai ellenére Molotov eddigmég nem viszonozta a látogatást, pedig a megtárgyalásra váróügyek egyre szaporodtak.

Végre, 1940. november 12-én mégis rászánja magát az oroszkülügyminiszter egy berlini látogatásra. A német vezetők nemismernek határt az előzékenységben, amelyet Molotov iránt tanú-sítanak. Az eredeti cél, hogy számon kérjék az imént említett ki-lengéseket, addig már veszít fontosságából. Hitler szeretné meg-nyerni a háromhatalmi szövetséghez való csatlakozásra. A németkormány felajánlja a Perzsa-öböli kijáratot is, de különösen aztszeretné, ha India felé indítana katonai műveleteket, ezzel isgyengítené fő ellenségét, Angliát. Csakhogy a tárgyalások soránkiderül, hogy az oroszokat inkább európai területek érdeklik, kü-lönösen a Balkán és ennek vonzásaként a Boszporusz és a Darda-nellák. Ma már tudjuk, hogy ezeket a győztes háború befejezésután sem kapta meg szövetségeseitől. Nagyon kiéleződött a tár-gyalások során a finn-kérdés is. Hitler kereken kijelentette: Finn-országra vonatkozóan nincsenek tervei. A háború idejére azonbannélkülözhetetlen számára, mivel Európában csak itt található nik-kel. De Molotov itt sem tágított. Még az ott-állomásozó németcsapatok kivonását is követelte. Úgy látszik ez már végképp ki-nyitotta Hitlerék szemét. Egy szövetségestől az ilyen követelés ésmagatartás már nem tekinthető jóhiszeműnek.

Mivel a Molotov-látogatást az oroszok néhány félreérthetet-len Németország elleni nyílt és titkos akciója már előre beárnyé-

kolta, s így a megegyezésre nincs sok kilátás, Hitler már Molotovérkezésének napján utasítást ad a "Barbarossa" terv előkészüle-teire. De csak a tárgyalások eredménytelen lezajlása után, 1940.december 18-án adja ki a 21. sz. hadműveleti utasítást, amelybenközli, hogy esetleg még az Anglia ellen viselt háború befejezéseelőtt Szovjet-Oroszországot gyors hadjáratban meg kell kísérelnilegyőzni. A direktívák után nyomatékosan hangsúlyozza, hogycsak elővigyázatossági rendszabályokról van szó, ha OroszországNémetországgal szembeni magatartását megváltoztatná, a tervvégrehajtására nem kerül sor. Hitler minden alkalommal kifejti,hogy a keleti helyzetet a nyugati helyzet ismeretében lehet csakmegítélni. Németország végső célja Anglia leverése. Szó sincs itt,de ebben az időben máshol sem arról, hogy a Szovjetuniót előbb,vagy utóbb, de Németországnak le kell győznie. Ezek mind utó-lagos kitalálások és csak arra jók, hogy a Szovjetunió hitszegőmagatartását elkendőzzék.

Sztálinnal már korábban megállapodtak abban, hogy Német-ország szárazföldi haderejének angol-amerikai segítséggel valóteljes szétzúzását a szovjet hadsereg végzi, az angolszász nagy-hatalmak határozták meg e hadműveletek megkezdésének idejétis.

Amint már említettek, a német tengeralattjárók iszonyúpusztítást végeztek az angol és szövetséges hadi és kereskedelmiflottában. Csak 1940 május és október közötti öt hónap alatt többmint 1.700.000 tonna űrtartalmú hajóegységet süllyesztettek el.Bármilyen erős is volt a brit és szövetséges flotta, ez bizony na-gyon érzékeny veszteség. Az angol kormány kénytelen volt után-pótlásról gondoskodni. Hiába remélte Churchill, ha a német re-pülők megkezdik az angol városok bombázását, úgy Amerikabelép a háborúba, ez nem következett be. Az angolok átmenetiszorult helyzetét Amerika a maga hasznára aknázta ki. 1940 októ-berében Churchill, arra kényszerül, hogy 50 régi amerikai torpe-dórombolóért néhány amerikai partokhoz közel eső szigetet adjonbérbe 99 évre Amerikának. (Új Foundland, a Bermudák, a Baha-ma-szigetek. Jamaica, Antiqua, Saint Lucia, Trinidad és Brit-Guyana egyes részei). Erről az üzletről mondotta Lloyd George"ezért az ócskavashalmazért néhány nagyon fontos támaszponttal

kellett fizetnünk területeinken." Hitler jogosan fejtegetteMolotovnak novemberben, hogy

"Az Egyesült Államok ez idő szerint imperialista politikátfolytat. Nem Anglia védelmében harcol, hanem kizárólagazért, hogy kezébe kaparintsa a brit világbirodalmat."

Molotovot azonban még ez a marxista zsargonnal előadottérv sem tántorította el megbízóitól. Tudta ugyan, hogy Hitlernekebben tökéletesen igaza van. Csakhogy ő elsősorban Amerikaszövetségese volt és csak másodrendű szövetségese Anglia. Ígyaz amerikaiak politikáját elfogadta és támogatta, sőt a háború be-fejezése után tanúi leszünk, hogy megvalósításának is szószólójalesz.

Sajnos a német kormány ebből is rossz következtetést vontle. Azt hitte az akkor még semleges Amerikáról, hogy Anglia ha-talmának meggyengülésével veszni látja odaszállított javait,amelynek kifizetése is bizonytalan lesz. Mindezeket összevetvefelfüggeszti Angliának nyújtandó anyagi segítségét. A katonai se-gítség esélye a semlegesség miatt fel sem merült a német veze-tőkben. Úgy vélték - nem is alaptalanul - az angolok és franciákaz első világháború utáni osztozkodásnál becsapták a háborúbakésőn belépő haszonleső Amerikát, most az visszaadja a kölcsönt,ebből pedig Németország így, vagy ügy hasznot húzhat. Részbenigazuk is volt, csak a törlesztés módjában tévedtek.

Az 50 Amerikából kapott "ócskavashalmaz" javította ugyanaz angol flotta helyzetét, de nem volt képes jelentős fordulatot el-érni. Ezek után Churchill részére egyre sürgetőbb volt orosz szö-vetségesének belépése a Németország elleni háborúba, amely ké-pes lekötni a német szárazföldi haderő legnagyobb részét. Ezzel anémet vezetés kénytelen lesz a partraszállási tervet hosszú időreelhalasztani. Anglia pedig ezalatt rendezheti sorait.

Az első világháború kiprovokálására az angol diplomácia azoroszok útján Szerbiát használta fel. Igaz, hogy ezt a szerepet ez-úttal a lengyelekkel játszatták el, de tapasztalhatjuk majd, most isfontos tényező lesz a Versaillesban kreált Jugoszlávia. Úgy lát-szik, ez a munka nagyon jól beleillik politikai profiliéba. PedigNémetország békeidőben igen jó kapcsolatot tartott fenn Jugo-szláviával. Németország nagyon jó gazdasági partnernek is bizo-

nyult. Legfőbb bizonyítéka ennek, hogy- a jugoszláv külkereske-delem 75 %-a Németországgal bonyolódott le.

A bolgár kormánynak a háromhatalmi egyezményhez valócsatlakozásával egyidejűleg a bolgár kormánnyal történt meg-egyezés alapján a Wehrmacht bevonul Bulgáriába. Amikor a né-met csapatok ezzel Jugoszlávia szomszédságába jutnak, a jugo-szlávok is elérkezettnek látják az időt, hogy színre lépjenek. Né-hány nappal később Pál régens 1941. március 4-én titokbanBerchtesgadenbe utazik és megígéri: Jugoszlávia csatlakozik aháromhatalmi egyezményhez. Március 25.- én Cvetkovic mi-niszterelnök és Markovic külügyminiszter ugyancsak inkognitó-ban Bécsbe ékezik és aláírja a háromhatalmi egyezményhez valócsatlakozást.

A Jugoszláv Kommunista Párt szerbiai tartományi vezetősé-ge erről időben tudomást szerez – nem nehéz kitalálni, hogy hon-nan – és március 24-én kiáltvánnyal fordul az ország népéhez:

"A jelenlegi kormány árulásra készül. Egy-két naponbelül aláírják a háromhatalmi egyezményt, amely biztosés gyalázatos halált hoz államunkra, szabadságunkra ésnépünkre. Történelmünkben először meg kell hajolnunka zsarnok előtt, hogy térden állva süllyedjünk szégyenbeés rabságba... Teljesítse mindenki a kötelességét és mégaz utolsó pillanatban akadályozzuk meg a gaztettet,amelyre a kormány készül..."

Ha meggondoljuk, hogy a miniszterelnök és külügyminiszteréppen március 24-én indultak Bécsbe, azt kell mondanunk a pártidőzítése tökéletes volt. Olyan időben hozta nyilvánosságra a ki-áltványt, hogy az illetékesek ne legyenek megakadályozhatók.Ellenkező esetben ugyanis el lehetne kerülni a németek támadásátJugoszlávia ellen. Nem véletlen, hogy a Jugoszláv KommunistaPárt így fogalmazta meg főbb jelszavai: "inkább háborút, mintegyezményt!" "Kölcsönös segélynyújtási egyezményt a Szovjet-unióval!" Afelől is alig lehet kétségünk, hol találták ki ezeket ajelszavakat, hisz az oroszok maguk is alig várták már, hogy be-léphessenek a háborúba.

A pokol elszabadult. A kommunista párt lázadást szít. Belg-rádban angol, francia és - ne lepődjünk meg - szovjet zászlók alatt

letépik Hitler képét a falakról. Március 26-ról 27-re virradó éjjelSimovic repülőtábornagy vezetésével katonai egységek szálljákmeg a királyi palotát és középületeket. Cvetkovic-ot és Markovic-ot és Pál régenst Simovic tábornok főhadiszállásán – miután a ne-kik kiosztott feladatot jól megoldották – csupán lemondatják.Valódi esetben jó, ha élve megúszták volna. Simovic átveszi ahatalmat. Az új jugoszláv kormány nem vesztegeti az időt, mégkét hét sem múlik el, hogy április 5-én érvényteleníti a háromha-talmi egyezményhez való csatlakozást és a Kommunista Párt jel-szavainak megfelelően ezen a napon megköti a szovjet jugoszlávbarátsági szerződést.

Fontos megjegyezni: A jugoszláv lázadást a Szovjetunió azEgyesült Államokkal közösen szította. Goebbels 1941. március29-én kelt naplójegyzetében rögzíti:

".Az USA hivatalosan is közli, hogy Roosevelt kissé tá-mogatta a belgrádi operettforradalmat."

Ezúttal képzeljük magunkat Hitler és kormánya helyzetébe.A Szovjetunió ekkor még szövetségese, a jó ízlés azt kívánná,hogy segítse szövetségi táborának bővítését. Ugyanakkor látvá-nyos módon felrobbantja azt, kiszakítja egy új, értékes láncszem-ét, annak ellenére, hogy a moszkvai német-orosz titkos szerző-désben – amint erre több burkolt célzás már történt – Jugoszlávianem szerepelt az orosz befolyási övezethez tartozó államok kö-zött.

Vajon a német kormány elfogadhatta a jugoszláv eseménye-ket a Szovjetuniótól független természetes folyamatnak? Csoda-e,hogy már másnap, április 6-án erőteljes szárazföldi és légi táma-dást indít Jugoszlávia ellen, aki már április 18-án kénytelen leten-ni a fegyvert.

A német-orosz háború tulajdonképpen már Jugoszláviának aháromhatalmi egyezményhez való csatlakozásával megindult.

Az oroszok későbbi Németország elleni hadba lépésénekegyeztetése azonban már jóval előbb, 1940. június végén meg-kezdődött ... Erről Majszkij szólja el magát emlékirataiban. Azidevonatkozó részt szó szerint idézzük. Reméljük nem tévesztmeg senkit a "marxista" fogalmazás:

"csak amikor a fasiszta Németország felrúgta Münchenhíveinek rövidlátó számításait, és a nyugati hatalmakellen fordult, amikor a hitleri hadsereg megkezdte előre-nyomulását nyugat felé, eltaposta Dániát, Norvégiát,Belgiumot, Hollandiát és lerohanta Franciaországot, azEgyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának nemmaradt más hátra, minthogy elismerjék az elkövetettszámítási hibákat és rálépjenek arra az útra, hogy aSzovjetunióval közösen megszervezzék a fasiszta Német-ország, Olaszország és Japán visszaverését."

Oroszország ennek ellenére hajlandó volt korrekt szövetsége-se, Németország háta mögött paktálni ezekkel a "rövidlátó" ha-talmakkal, akik addig őt méltatlanul semmi bevették és csak mi-után létük került veszélybe, húzták elő a talonból. Ő pedig a szo-cialista társadalom eddigi legfőbb kapitalista ellenségeinek meg-mentésére, feledve addigi minden megaláztatását, szövetségesé-nek elárulására és még egy éven át való csalárd félrevezetésére isvállalkozott.

Majszkij ugyanitt azt fejtegeti, hogy Anglia, Franciaország ésOroszország, ha 1939-ben szövetségre lép, ez Németországbanolyan riadalmat keltett volna, hogy meg sem indítja a háborút.Vagyis ezzel a háború megelőzhető lett volna, mivel az erőfölénymár induláskor a szövetségeseké. Így a diplomáciának kellett vol-na magára vállalni a kezdeményezést.

Igaza van Majszkij úrnak. Csak azt felejtette el leírni, hogyez a szövetség tulajdonképpen megvolt, csupán eltitkolták a né-metek elől, mivel nem a háború megakadályozása volt a céljuk.Éppen ellenkezőleg, egy Németország által indítandó háború voltminden kívánságuk. Ez felelt meg imperialista érdekeiknek. Hátnem felháborító, hogy ennek a történelem során páratlan cselszö-vésnek éppen az ellentétes ideológiát zászlójára tűző, magát a vi-lág első szocialista államának nevező, a világkommunizmus ésminden "szocialista" útra térő állam vezetésére igényt formálóSzovjetunió volt a legfőbb eszköze, amely nélkül egy nagy tehet-séges és szorgalmas nép teljes szétzúzása és porig alázása egysze-rűen lehetetlen lett volna.

A jugoszláviai események nem változtattak az Anglia elleniflottaháború méretein. Így változatlanul szükségesnek látszott azoroszországi háború megindítása. De a németek még mindig nemhatározták el erre magukat. Hiába provokálta őket Molotov, le-hetetlen követeléseivel, sőt a jugoszláviai provokáció levét is csaka jugoszlávok itták meg.

Új utakat kell tehát keresni, amelyekkel a németek mégiscsak elindíthatók lesznek. Pontosan a jugoszláv fegyverletételmásnapján Stafford Cripps nagykövet átnyújtotta Churchill mégáprilis 3-i keltezésű személyes és bizalmas üzenetét Sztálinhoz,de nem a címzettnek, hanem Visinszkij külügyminiszterhelyet-tesnek – talán így jobban kiszivárog. Lássuk a szöveget:

"Hitelt érdemlő ügynöktől azt a megbízható értesüléstkaptam, hogy a németek miután Jugoszláviát hálójukbakerítették, vagyis március 20. után megkezdték a Romá-niában tartózkodó őt páncélos hadosztály átdobásátLengyelország déli részébe. Abban a pillanatban, amikora szerbiai forradalomról tudomást szereztek, ezt az át-csoportosítást abbahagyták. Exellenciádnak könnyű ér-tékelni e tények jelentőségét."

Churchill sürgeti Sztálint, hogy növelje ő is haderejét a Len-gyelországban húzódó szovjet-német határon. Hátha ez támadásraingerli a németeket. Hogy mennyire igaz ez a feltevés, abban ma-ga Churchill igazol bennünket. Emlékirataiban fenti üzenet kap-csán megvallja:

"Az a feltételezés, hogy Németország ebben a stádium-ban, mielőtt megtisztítaná a Balkánt, újabb nagy háborútindít Oroszország ellen, számomra túlságosan szépneklátszott, semhogy igaz lehessen."

A német páncélos hadosztályok átcsoportosításáról való in-formáció blöff volt.

Míg Churchill Sztálint uszítja Németország ellen, addig asemleges Amerika a németeket igyekszik az oroszokra ugratni -egyik majd csak bekapja a horgot. Úgy vélik a németek Churchillmesterkedése nyomán kialakuló orosz magatartás láttán megerő-sítve látják az amerikai információkat.

Szinte a Churchill üzenetével egy időben E.Hoover hivatala,az FBI megtévesztő stratégiai információt juttatott el a washing-toni német követségnek, miszerint

"Teljesen megbízható forrásból úgy értesültünk, a Szov-jetunió újabb katonai agressziót indít, amint Németor-szágot lekötik a nagy hadműveletek."

(Hallatlan provokáció!)A szovjet legfelső vezetés, miután amerikai és angol titkos

szövetségesei jóváhagyásával, a németekkel színlelt szövetségbenvisszafoglalta az I. világháború után elcsatolt területeit, titokban,esetenként nyíltan is megkezdi felkészülését imperialista megbí-zóinak akarata szerint Németország megtámadására. Zsukov em-lékirataiból tudjuk, hogy már 1940. szeptember végén a vezérkarértesíti magasabb parancsnokait, hogy a párt központi bizottságá-nak döntése alapján, decemberben a hadsereg felső szintű pa-rancsnoki állománya részére, Moszkvában tanácskozást tartanak.A tanácskozás befejezésével hadijátékot tartottak, amelyet a hon-védelmi népbiztos és a vezérkari főnök vezetett. Biztosra vehető,hogy a megtervezését is ők irányították. A hadgyakorlat a "kékek"(német) támadását feltételezte. A védők a pirosak voltak. A kékektámadását Zsukov vezette, a védelmet Pavlov vezérezredes irá-nyította. A gyakorlat végrehajtása során a Zsukov vezette kékekbizonyultak sikeresebbeknek. Sztálint a pirosak alulmaradásaannyira felbosszantotta, hogy a hadgyakorlat értékelésének befe-jezése után azonnal, ott helyben leváltotta a vezérkari főnököt ésZsukovot nevezte ki helyette.

De pillantsunk csak a naptárra, 1940 szeptemberében, amikorNémetország még a Szovjetuniónak megingathatatlan, hű szövet-ségese, az oroszok Németország támadását feltételező vezetésihadgyakorlatot terveznek. Itt valami nincs rendben, hiszen holvan ekkor még Molotov berlini látogatása, amelyet a szövetség-ben beállt fordulat idejének tartanak?

1941 február végén a honvédelmi népbiztos és Zsukov ve-zérkari főnök részletesen megvizsgálják, hogyan halad az ország-határ mentén húzódó megerődített terepszakasz építése, és milyenállapotban vannak a vasutak, országutak és távközlő berendezé-sek. N.F.Vatutyin jelenti, hogy a határmenti vasutak kevéssé al-

kalmasak tömeges csapatszállításra. A Litvánia határai felé menőnémet vasútvonalak áteresztőképessége napi 220 szerelvény, ez-zel szemben orosz oldalról ez csak 84 szerelvény. De nem jobb ahelyzet Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna területén sem:"fele annyi vasútvonalunk van, mint az ellenségnek e területekkelszemben." Annak ellenére, hogy Hitler még korrektül tartja a szö-vetséget, az orosz katonai vezetők ellenségként vizsgálják.

De ez semmi ahhoz képest, ami néhány hét múlva történik.Miután az oroszok biztatására a jugoszláv Pál régens színlelt szö-vetséget ajánl Hitlernek és megígéri a háromhatalmi egyezmény-hez való csatlakozást, 1941 március közepén Tyimosenko ésZsukov engedélyt kértek Sztálintól 500.000 fő tartalékos behívá-sára. Sztálin ezt még korainak tartotta, s először elutasítja. Mond-ván, ilyen nagyarányú tartalékos behívása ürügyül szolgálhat anémeteknek háború kiprovokálására. Március végén azonban,amikor már elégedetten állapíthatta meg, hogy a jugoszláv ese-mények az általa szerkesztett forgatókönyv szerint simán és meg-bízhatóan alakulnak, engedélyezi a félmillió tartalékos behívását,sőt néhány nap múlva további 300.000 fő behívására is engedélytkaptak. Akárhogy is nevezzük, ez már kimeríti az általános moz-gósítás tényét. De még ezzel sem elégedett meg Sztálin. 1941 áp-rilisában, vagyis a 300.000 fő behívását követő néhány nap múlvautasítja a katonai vezetést, hogy "mozgó táborozás" ürügyén Uk-rajnába és Belorussziába dobjanak át két-két csökkentett létszámúösszfegyvernemi hadsereget. Egyúttal figyelmeztetett a rendkívülióvatosságra és a hadműveleti álcázás szolgáló intézkedésekre.(Vajon mi oka lehetett rá?)

Ezek után teljes mértékben érthető volt Hitler félelme egyorosz támadástól. Göring amerikai fogsága során történt kihall-gatásakor elmondta, hogy 1940 végén tervet készített Gibraltár el-foglalására, amelynek igen reális lehetősége volt, ez esetben talánrábírhatta volna Angliát a békekötésre. A tervvel tulajdonképpenHitler is egyetértett, csakúgy, mint a haderő vezetői, különösen ahaditengerészet fogadta nagy lelkesedéssel. De 1941 elején azorosz veszély rendkívül fenyegetővé vált. Oroszország nagy erő-ket vonultatott föl és háborús előkészületeket tett a közös határon.Az orosz veszély olyan nagy volt, hogy Hitler gondolatvilágábólkizárt minden más elképzelést.

Zsukov 1941. június 1-én jelenti Sztálinnak, hogy a balti or-szágokban, a nyugati, kijevi és az ogyesszai katonai körzetben149 hadosztály és 1 önálló lövészdandár állomásozik. Egyidejű-leg a "német-orosz szövetség" miatt engedélyt kért fenti csapatokharckészültségbe helyezésére. Sztálin nem engedélyezte, mond-ván, ez már háború lenne.

Sztálin ezúttal saját ösztöneivel ellentétben az amerikai gon-dolkodásmódot követe, amikor túlbuzgó tábornokát leintette. Aháborút nem nekünk, hanem a németeknek kell megindítani. Csakígy bizonyíthatjuk ártatlanságunkat. Így áldozatokká válunk és avilág közvéleményének szemében minden magasztossá válik,amit a németekkel szemben tettünk és a jövőben teszünk.

Zsukov a szovjet-német határ menti körzetekben állomásoz-tatott hadosztályok számát emlékirataiban szépíti. A valóságbannem 149 hadosztály állomásozott itt, hanem több mint ennek akétszerese. A pontosabb meghatározáshoz némi segítséget nyújtHaldernek, aki ebben az időben a Wehrmacht vezérkari főnökevolt, 1941. augusztus 17-i hadműveleti naplóbejegyzése:

"Lebecsültük Oroszországot: 200 hadosztállyal számol-tunk és mostanáig már 360-at azonosítottunk."

Az pedig egyszerűen lehetetlen, hogy ezt a nagy különbségetjúlius 1. és augusztus 17. között szállították a hadműveleti terüle-tekre. Hiszen emlékszünk még Vatutyin jelentésére, amelybenpanaszkodik, hogy a határmenti körzetek vasútvonalai alkalmat-lanok a tömeges csapatszállításra. Talán nem lesz érvelésünk ká-rára, ha megemlítjük: Németországnak ebben az időben még abevallott 149 orosz hadosztállyal és egy önálló dandárral kezdet-ben csupán 8 hadosztálya állt szemben. Nevetséges szerecsen-mosdatás; amikor a történészek kézzel-lábbal igyekeznek bizony-gatni, hogy Sztálin mindvégig bízott abban, hogy a németek nemrúgják fel a vele kötött szövetséget, és nem hitte, hogy Hitlermegtámadja a Szovjetuniót, ezért elhanyagolta a közös határ vé-delmét. A többoldalú, megbízható, a németek támadásának idő-pontját is meghatározó jelentések ellenére, valamint a nagyarányúnémet csapatösszevonásokat figyelembe sem véve, nem adott uta-sítást a szovjet határ biztosítására. Mindenáron igyekeznek ki-mutatni erre vonatkozó felelősségét.

Ami a német szövetségi hűséget illeti, abban Sztálin valóbanbízhatott volna. Ami pedig a nagyarányú német csapatösszevo-násokra vonatkozik, abból egy szó sem igaz. Még Zsukov ismegírja emlékirataiban, hogy

"zsákmányolt térképekből és dokumentumokból megtud-tuk, a német hadvezetés a határ közvetlen kőzetében tör-ténő összpontosítást csak az utolsó pillanatban hajtottavégre és páncélos csapatait, amelyek jelentős távolságravoltak, csak június 22-re virradó éjjel vonta előre amegindulási körletekbe."

A második világháborúban győztes államok történészei Né-metország Szovjetunió elleni "hitszegő" támadásának érveléseinélalapvető fontosságúnak tartják, hogy Hitler még a német-oroszszövetség érvénye alatt, pontosan 1940 novemberében, Molotovberlini látogatása idején adta ki a 18. sz. hadműveleti utasítást,amelyben elrendeli egy esetleges Szovjetunió ellen indítandó há-ború előzetes munkálatait. Ma már pontosan ismerjük ennekelőzményeit. Nem véletlen, hogy erre akkor adott utasítást, ami-kor személyesen győződött meg, hogy Molotov a Szovjetunióképviseletében nem a szövetségi kapcsolat erősítésén, hanem ép-pen ellenkezőleg, annak leépítésén fáradozik. Ezzel igazolva láttasaját és egyes tanácsadói aggályait a Szovjetunió Németországgalszembeni magatartását illetően. A Barbarossa terv részletes ki-dolgozására csak 1940. december 18-án kelt 21. számú hadmű-veleti utasításában adj g a direktívákat. Ekkor már részletesen ki-értékelték Molotovnak Schulenburg Németország moszkvainagykövete útján eljuttatott háromhatalmi egyezményhez valócsatlakozás feltételeit. Ennek ellenére mindvégig hangoztatta,amennyiben a Szovjetunió megváltoztatja Németországgal szem-beni negatív politikáját, a terv végrehajtására nem kerül sor. Ez-úttal sem hagyott kétséget aziránt, hogy Németország végső céljaAnglia Németország elleni ellenséges politikájának megtörése.Minden egyéb csak ennek függvényében bírálható el.

Arról azonban nyíltan senki sem beszél, hogy a Szovjetunió-nak is megvolt a Németország elleni háborúra kidolgozott terve.Mégpedig sokkal korábbi keltezéssel, mint a német vezérkar általkészített Barbarossa-terv. Elkészítésének pontos idejét nem is is-

merjük, azt valószínű többször módosították is. Ez pedig kétség-telenül a folyamatos Németország elleni tendenciára vall. Zsukovidézi erre vonatkozóan LH.Bagramjan marsall visszaemlékezésé-nek egy részét. Íme:

"Alig búcsúztunk el parancsnokunktól, aki a XVIII. párt-konferenciára utazott (időpontja 1939 március! – a szer-ző) amikor a vezérkartól utasítás érkezett: a körzettörzsfőnöke azokkal a tábornokokkal és tisztekkel együtt,akik résztvettek az államhatár fedezési tervének a kidol-gozásában, sürgősen utazzanak Moszkvába. "

A kijevi körzetet érintő hadműveleti intézkedéseket tárgyal-ták, azon kellett részt venniük. Ennek befejezése előtt parancsotkaptak, hogy térjenek vissza Kijevbe és vizsgálják meg a tervetújból. Nyilván megkapták a megfelelő direktívákat, mert a továb-biakban megjegyzi, hogy a terveket nem kellett alapvetően átdol-gozni, csak jelentéktelen helyesbítésekre volt szükség. A német-orosz szövetség megkötése után is érintetlenül hagyták a tervet,majd csak Jugoszlávia német megszállása idején intézkedett a ve-zérkar, hogy hajtsanak végre a tervben egy sor lényeges módosí-tást, de ez kizárólag a határkörzetben állomásozó erők nagyará-nyú növelésére vonatkozott, amelyről már szóltunk.

Dmitrij Vokogonov a győzelem és tragédia című könyvébenírja:

"1940 augusztusában befejezték a pontosított védelmiterv felülvizsgálatát, amelyet beterjesztettek Sztálinnak.Sztálin véleménye szerint Hitler a Moszkvába vezető leg-rövidebb úton kísérli meg a főcsapást. Ezért javasolta aterv újbóli elemzését.

Zsukov pedig a német preventív támadást megelőzően öthéttel javasolta Sztálinnak: mérjenek csapást a bevetésrekész német csapatokra. Hogy a német preventív támadáselmaradása esetén az oroszok megtámadták volna-eNémetországot arra vonatkozóan – ha még volnánakkételyeink – Vokogonov eloszlatja dilemmánkat:

"Malenkov irattartójában ott hevert a propaganda-csoportfőnökség direktívája a Vörös Hadseregben folyópolitikai propaganda legközelebbi feladatairól. A doku-mentum elkészítéséhez azt követően láttak neki, hogy1941. május 5-én a katonai akadémiák végzős hallgatóielőtt tartott beszédében Sztálin kifejtette: Készen kellállni a német fasizmus feltétlen szétzúzására. A direktívaforradalmi elszántságot és állandó készenlétet követelt azellenséggel szemben indítandó megsemmisítő erejű tá-madáshoz... A propaganda, az agitáció és a nevelés va-lamennyi formájának egyetlen célt kell szolgálnia: aszemélyi állomány politikai, erkölcsi és katonai felké-szítését az igazságos, támadó és mindent elsöprő háború-ra."

A direktíva, a szovjet fegyveres erők stratégiai szétbon-takozási tervére vonatkozó Zsukov javaslat szellemébenkészült, amelyet májusban adtak át Sztálinnak. Ebbenszintén megállapították, hogy az ellenséget meg kellelőzni és főerőit az egykori Lengyelország, valamintKelet-Poroszország területén szét kell zúzni."

Fentiekre vonatkozóan el kell még mondani: Volkogonov hi-vatkozott könyve csak 1989-ben jelent meg. Elgondolkodtató,hogy Zsukov az 1969-ben kiadott emlékirataiban említést semtesz saját Németország elleni támadó tervéről. (59)

A Népszabadság 1990 december 28-i száma "történelmi ku-lisszatitkok" című cikkében leírja: a közelmúltban megtartottszovjet és amerikai történészek és volt kormánytisztviselők egyhetes moszkvai tanácskozásán a házigazdák, rendkívüli újdonsá-gokkal is szolgáltak:

"Így Zsukov marsall tervéről, aki 1940-ben javasolta:amennyiben Hitler megtámadja Franciaországot, indít-son a Vörös Hadsereg támadást Lengyelországon át anémetek ellen. Sztálin azonban, aki bízott Hitlerben, el-utasította a Párizzsal egyeztetett terveket."

Mindezt 1940. május elején! Hol van ekkor még aBarbarossa- terv! Sztálin Hitlerben való bizalma csak mese. Többszáz 1950-es évekbeli szovjet publikációra való hivatkozással le-hetne igazolni: Sztálin nem bízott a Hitlerrel kötött szövetségben.Ezt igazolhatja a "Párizzsal előzőleg egyeztetett Zsukov- terv" té-nye is. Remélem senki sem hisz abban, hogy ez az egyeztetésSztálin háta mögött megtörténhetett. Zsukov emlékirataiban ter-mészetesen erről is hallgat.

Volkogonov szerint Sztálin nem szerette a védelmet. ASzovjetuniónak védelmi terve egyáltalán nem is volt, csak támadókatonai tervekkel rendelkezett. Sztálin szerint a Vörös Hadseregkorszerű hadsereg. A korszerű hadsereg pedig nem védekező, ha-nem támadó.

Ha Sztálin készült is a németek támadására, sokkal inkább őakart támadni. Az egyetlen GRU-s tiszt (szovjet katonai elhárí-tás), aki Nyugatra szökött, Viktor Szuvorov, a Jégtörő c könyvé-ben tételesen bizonyítja, hogy Sztálin július elejére tervezte a tá-madást. S. P. Ivanov tábornok, a vezérkari akadémia volt pa-rancsnoka: "A fasiszta német parancsnokságnak sikerült két héttelmegelőzni csapatainkat" – írja a Nacsalnyi period vojni (Moszk-va, Polizdat 1973, 212 old.).

De sok egyéb jel is megerősíti, hogy Sztálin az egész Európa"felszabadítására" készült, állítja Szuvorov:

- az NKDV (a GPU utóda) 1941 júniusában már felszedte adrótakadályokat ( a szovjet támadást előkészítendő )

- vadászrepülőket és a bombázókat a nyugati határhoz közeltelepítették (ezért sikerült jórészüket elpusztítani )

- a tartalékosokat aratás előtt hívták be (a lakosság 60%-a amezőgazdaságban dolgozott);

- miután Sorge a Japánban kémkedő német kommunista ügy-nök biztosította a SZU-t, hogy Japán nem fog támadni, atávolkeleti szovjet erőket is nyugatra helyezték át;

- a tábornokok mellé beosztottak egy-egy Volga menti né-metet, hogy a lerohanás után Németországban tolmácsoljam;

- Sztálinnak több mint egymillió ejtőernyőse volt, s a legnai-vabb történész sem mondhatja, hogy védelemre képezték ki őket.

Ezek a tények átírják a történelmet. De kinek állna érdeké-ben? A balos történészeknek nem, hisz az 50 éve belénk sulykolt

ködösítésnek vetnének véget; a jobboldaliak pedig nem kerülnékel a revizionista, fasiszta, antiszemita stb. vádat, ha a történelmeta tények alapján magyarázzák és a nácizmus helyett a kommu-nizmust kellene diabolizálni ...

A harmadik birodalom egyes vezetői, még Göring is úgy vé-lekedett, nürnbergi kihallgatásakor, hogy 1940 novemberébenolyan engedményeket kellett volna tenni Molotovnak, amilyentkér, hogy Oroszország csatlakozzon a háromhatalmi egyezmény-hez. Ebben az esetben Sztálin megtámadja Finnországot és Ro-mániát. Ezzel közte és Nagy-Britannia, valamint az Egyesült Ál-lamok között áthidalhatatlan ellentétek keletkeztek volna. Alighihető, hogy Göring ezt vallotta. A harmadik birodalom vezetői-nek nürnbergi vallomásai, annak is csak részletei kizárólag a má-sodik világháborúban győztes hatalmak publikálása szerint is-mert, hogy mit vallottak valójában, azt ma még nem tudjuk. Hapedig mégis ezt állította, az nemcsak azt bizonyítja, hogy nemlátott bele a politika titkosabb lapjaiba, hanem politikai szűklátó-körűségét, ha úgy tetszik, együgyűségét igazolná. MárpedigGöringre ez nem volt jellemző.

Nagyon jól emlékszünk még – s alig hisszük, hogy Göring neemlékezett volna – az angolok norvégiai spekulációjára, a semle-gesség megsértését éppen a Szovjetunióval háborúban álló Finn-ország megsegítésével indokolták, holott a Németországba irá-nyuló svéd vasércszállítmányokat akarták vele kikapcsolni. Ha-sonló volt a helyzet, amikor az oroszok megszállták a romániaiBesszarábiát és Észak-Bukovinát. Csupán néhány "ejnye-ejnye"volt az angol, amerikai reakció. Mindezt Göring öt év alatt ennyi-re elfelejtette volna?

A német-orosz szövetségnek a Szovjetunió részéről történőszabotálása tulajdonképpen már jóval Molotov berlini látogatásaelőtt megkezdődött, mégpedig nemcsak burkoltan, hanem nyíltanis. Erre még a figyelmes újságolvasó is nem egy bizonyítékot ta-lálhatott. Davies már 1940 november 14-én ezt írja naplójában:

"A moszkvai sajtó az utóbbi hónapokban újból kimerítő-en tárgyalta az angol légihaderő teljesítményeit és a britkatonáknak – kik majdnem mind szervezett munkások –kiváló tulajdonságait."

Számtalan hasonló példát lehetne még felhozni, de foglal-kozni is felesleges velük, hisz végső soron ilyen, vagy olyan for-mában azt bizonyítják, amit már számos érv alapján megállapí-tottunk. A Szovjetunió csak látszatszövetséget kötött amerikai ésangol megbízói tanácsára Németországgal, amelynek kizárólagoscélja Németország háborús kalandokba csalogatása volt. Ezt azeddigiek során már több megdönthetetlen érvvel bizonyítottuk, deegy érdekességet had idézzünk még:

Majszkij írta emlékirataiban, amikor Churchill 1939. október1-i beszédét hallgatta, amelyben megkezdte az orosz szerecsen-mosdatást Lengyelország megtámadásáért, úgy vélekedett, hogyAnglia politikai légkörében a Szovjetunió szempontjából kedve-zőbb szelek kezdenek fújdogálni. Ez bizony elég furcsa dolog, hafigyelembe vesszük, hogy 28 nappal ezelőtt a Szovjetunió Angli-ának "hátat fordítva" szövetséget kötött annak halálos ellenségé-vel. Arról nem is beszélve, hogy részben a szovjet támadás ellenmenekülő lengyel kormánynak – aki éppen az angolok biztatásáraváltotta ki Németország haragját – majd London fog szállást adni.

Néhány nap múlva pedig Churchill – Majszkij telefonhívás-ára meghívja a szovjet nagykövetet hivatalába. Majszkij többekközött ezeket írja erről a találkozásról:

"Most Churchill rendkívül szívélyesen válaszolt telefon-hívásomra, s meghívott az admiralitás épületébe, aholtengerészeti miniszterként a főhadiszállása volt, erre atalálkozásra nagyon jól emlékszem."

A találkozóra 1939. október 6-án került sor. Majd így foly-tatja:

"Churchill miniszteri szobájában fogadott. Beszélgeté-sünk eleinte könnyed, köznapi témákat érintett, majdChurchill azokról az emlékeiről beszélt, amelyek ahhoz adolgozószobához kapcsolódtak, ahol éppen tartózkod-tunk. Hiszen pontosan negyed évszázaddal korábban, azelső világháború idején ebben a szobában ült, ugyancsaktengerészeti miniszterként, sőt bizonyos relikviákat ha-gyott hátra, amelyek az napig ottmaradtak. Aztán Chur-chill fölállt, odalépett az íróasztala és a karosszéke mö-

gött húzódó falhoz, s kinyitott egy beépített faajtócskát.Mögötte hatalmas tengeri térkép függött különféle jelek-kel és megjegyzésekkel. – Akkoriban ezen a térképen kö-vettem nyomon a német flotta mozdulatait – jegyeztemeg."

Nem akarom azt állítani, hogy az ellenséges szövetségheztartozó diplomaták át kell hogy vegyék a katonák elszabadult in-dulatát érintkezéseik során. De ugyanúgy természetellenes azadott időben Churchill és Majszkij társalgása is, azaz, csak lenne,ha valóban Anglia legfőbb ellenségének Németországnak aSzovjetunió valódi szövetségese volna. A fentiek ezt erősen cá-folják.

Ezután Churchill sajnálkozik, hogy országaik nem vállvetveharcolnak a hitleri Németország ellen. Amikor állítólag Majszkijszemére veti Churchillnek, hogy ezért annak a kormánynak a mi-niszterelnökét terheli a felelősség, amelynek maga is tagja, Chur-chill kifejti, hogy Anglia és a Szovjetunió közötti nézeteltéréssajnálatos félreértéseken alapul. Majd így idézi őt:

"Pillanatnyilag Anglia és a Szovjetunió érdekei meg-egyeznék. A Szovjetunió nem kívánhatja a hitleri Német-ország megerősödését és azt, hogy megszállja a Balti-tenger környékét, valamint kijusson a Balkánra és a Fe-kete-tengerre. Ez ellentmondana a Szovjetunió biztonsá-gának és egész múltjának: ... Anglia és Franciaországsem tűrheti, hogy Hitler magához ragadja Romániát, Ju-goszláviát, Bulgáriát és különösen Törökországot. Ígytehát nagyon fontos kérdésekben közös az érdeke aSzovjetuniónak, Angliának és Franciaországnak.

Chamberlainnek az elmúlt nyáron elkövetett hibái miattOroszország és az angol-francia tömb eltávolodott egy-mástól, neki azonban meggyőződése, hogy a háború fo-lyamán még találkoznak és közös harcot fognak vívni anáci Németország ellen."

Majszkij. A mi véleményünk az, hogy ez a beszélgetés, illet-ve ez az érvelés, ha nem is szó szerint, de alapjait illetően nem a

Majszkij által jelzett időszakban történt, hanem néhány évvel ko-rábban. Jóval a német-orosz szerződés-csapda előtt. Hogy az oro-szok nem vették komolyan a németekkel való szövetséget arról aravasz Majszkij többször is elszólja magát emlékirataiban.

"Nem hittem a Németországgal kötött egyezmény szi-lárdságában és tartósságában sem. Úgy véltem, hogyállandóan résen kell állnunk, s nem szabad kizárnunkannak a lehetőségét, hogy a jövőben szakítunk Németor-szággal, s Angliával és Franciaországgal kötünk szövet-séget."

Ez legalább egyértelmű még akkor is, ha Majszkij csak or-szága bizonyítványát kívánja vele megmagyarázni. Itt már szósincs Németország szövetségesi hűtlenségéről, vagy hitszegésé-ről. Majszkij megerősíti Hitler érvelését, miszerint a Szovjetuniótazért kell megtámadni, mert az már felkészült Németország meg-támadására, amely diplomáciai úton elháríthatatlan. A Szovjet-unió megtámadása már nem ront a formailag még fennálló szö-vetségesi szerződésen. A német támadás szerepe csupán hadászatielőnyök megszerzése céljából vizsgálható, nem pedig a német-orosz viszony alakítása tekintetében. A német kormánynak is tu-domására jutott, hogy Churchill alig a német-orosz szövetségmegkötése után többek között azt bizonygatta néhány miniszter-társának, hogy Angliának nem szabad elleneznie szovjet haditen-gerészeti támaszpontok kiépítését a Baltikumon. Ezek a támasz-pontok Németország ellen készülnek, s csak hasznosak lehetnekaz angol érdekek szempontjából.

Semmi kétség, hogy Anglia Amerikával együtt már jóval1939. augusztus 23-a előtt titokban megegyezett a Szovjetunióval,hogy a második világháborúban segítségükkel tönkreveri Német-országot.

Berezskov, Sztálin egyik tolmácsa is megírja: A nagy szövet-ség 1941-1943 c. könyvében, hogy már a háború előtt Sztálintöbbször hangoztatta, nem szabad teljesen megbízni a németekkelkötött szerződésben. Pontosabban nem tartotta elkötelezettségétőszintének.

A szadista Sztálinnak így kitűnő lehetősége nyílik arra, hogykitombolja gyilkos hajlamait. A háború során "tisztességes úton"

szabadulhat meg minden ellenfelétől. A kényszer-munkatáborokés börtönök leendő lakóiból pedig hősöket csinálhat. Megszaba-dulhat birodalma azon lakosai egy tekintélyes részétől, amelytermészetszerűen ellenséges érzülettel viseltetik rendszere iránt.

Hitlernek, már az orosz-német háború első hónapjában feltű-nik, hogy a német hadifogságba esett szovjet katonák 80 %-amongol. (60) Nem ok nélkül panaszkodik Hitler, 1941. március27-én és 28-án Sztójay Döme berlini magyar követ előtt, hogyebbe a háborúba lépésről lépésre taszították bele. (61) Nem akartaő Norvégiát sem. A délkeleti események akarata ellenére alakul-tak. (62) Sőt Filov bolgár miniszterelnök előtt már 1941. január 4én kifejti, hogy másfél évvel ezelőtt (A Lengyelország ellenihadműveletek megkezdése előtt! – a szerző) még nem akart hábo-rút, csak Anglia rántotta bele.(63)

Az 1939. október 6-i Churchill-beszélgetés befejező pillana-tait is megosztja velünk a londoni szovjet nagykövet. AmikorChurchill érveléseire kifejezi abbéli örömét, hogy a Szovjetuniósemleges hatalomként szerepel, s talán elkerülheti a háború min-den borzalmát. Churchill elmosolyodott, s hangjában nem mindengúny nélkül jegyezte meg:

"Igen, igen, az idő majd mindent megérlel."

Nehéz elhinni, hogy iménti gondolatok minden célzást nél-külöztek. Elégedetten állapítja meg Majszkij, hogy e Churchilleltörtént találkozása után október és november folyamán gazdagmenyasszonyhoz kezdett hasonlítani, akihez mindenki udvarolvaközeledik. Ebben mi sem kételkedünk.

Az események 1941 első félévében elég gyorsan peregnek.Az oroszok februárban kidolgoznak egy mozgósítási tervet, a mégegyéb ipari termékeket gyártó ipari üzemek haditermelésbe valóátállítására. Nyugati határai mentén erős védelmi vonalat épít ki.1941 márciusában megkezdték magasabb egységeknek a belsőkatonai körzetekből a határmenti körzetekbe való átszállítását,amely 939 szerelvényt tett ki. A vörös hadsereg 1939-től 1941 jú-niusáig több, mint 7000 harckocsit, 29.637 tábori löveget, 52.407aknavetőt, 17.745 harci repülőgépet kapott. A harceszközöknek,több mint a felét a határmenti katonai körzetekben vonták össze, s

folytatták az "új államhatár" mentén a megerődített körletek ki-építését.

Ismét fel kell tenni a kérdést: Ki ellen? Mert ilyen hatalmasarzenálnak a nyugati fronton – ahol szomszédja egyben szövetsé-gese – való elhelyezése a legkevésbé sem utal védelmi jellegre.Sőt, 1941 június elején már egyre gyakoribbá válnak az orosz gé-pek berepülései német területek fölé (64).

Walter Schellenberg írja:

"Oroszországban a háborús előkészületek olyan fenye-getőek, hogy hamarosan támadást várhatunk szovjetrészről. Ez esetben egy olyan erős Oroszországgal áll-nánk szemben, amelynek támadását nem volnánk képe-sek kivédeni."

Helyénvaló itt idézni Heydrich 1941. június 10-én kelt je-lentéséből, amelyet az SS Birodalmi Vezére és a német rendőrségfőnöke részére készített.

"...1941 februárja óta fokozottan folytak határinciden-sek, melyek a német határ menti lakosságra lidércnyo-másként nehezedtek. Német állampolgárok agyonlövése,és orosz oldalról német felségterületre való állandó lö-völdözés váltogatják egymást szakadatlan láncolatban."(65)

Nem csoda, hogy a háború kitörésekor 1941. június 22-énhajnali 4 órakor Ribbentrop így érvelt Gyekanoszov berlini szov-jet nagykövet előtt:

"A szovjet kormány ellenséges magatartása Németor-szággal szemben és a keleti határainkon történt oroszcsapatösszevonások súlyos fenyegetésként érték a biro-dalmat és arra kényszerítették, hogy katonai rendszabá-lyokat foganatosítson."

Ribbentrop itt minden bizonnyal szemére vetette a szovjetnagykövetnek az angolokkal való hitszegő parolázását is, amelyetPaul Schmidt érthető módon elhallgat. A semleges államok dip-lomáciai köreiben ugyanis már március közepén nyíltan beszél-nek az angol-szovjet kapcsolatok "javulásáról". Ribbentrop 1941.

március 27-én Matsuoka japán külügyminiszternek panaszkodik,hogy amióta Stafford Cripps a moszkvai angol nagykövet, titok-ban egyre szívélyesebbé válik a Szovjetunió és Anglia viszonya.

A Szovjetuniónak sikerült egy esetleges általa történő Né-metország elleni támadáshoz biztosítani a hátát Japán felől.Matsuoka külügyminiszter ugyanis Berlinből Moszkván át utazotthaza, s egy Amerikával történő háborús konfliktus esetére sajátbiztonság érdekében őt évre szóló megnemtámadási egyezménytírt alá az orosz vezetőkkel. Volkogonov – bizonyára nem mindencélzás nélkül – ez alkalomból megemlíti: A paktum megkötésétkövetően a küldöttségekről szokás szerint fényképek készültek.Majd külön egy fotó, amelyen Sztálin szerepel Matsuoka-val,amint félig átölelik egymást. Jól látható a vezér elégedett arca:

"fontos lépés a kétfrontos háború elhárítása érdekében."(66)

Sztálin kétszínűségére jellemző.Tehát Sztálin tudta, hogy Németországgal hadiállapotban fog

kerülni!A Szovjetunió Németország elleni támadására egyre lázasab-

ban folynak az előkészületek. 1941. május 6-án a miniszterelnökiteendőket Molotovtól maga Sztálin veszi át. Június elején lezártákLeningrád kikötőjét. Az angolok nyomása a Szovjetunióra egyreveszélyesebb méreteket ölt. Ennek láttán a németek érdekes hú-zásra szánják el magukat. Nem kisebb kísérletekbe kezdenek,mint Churchill megbuktatására. Szerintük az angolok Németor-szággal szembeni agresszív magatartása kizárólag az ő és néhányminisztertársának műve. Kétségtelen, hogy sok igazság is voltebben. Churchill biztosra is vette, hogy a szigetország – német el-özönlés esetén – könnyen megbarátkozna Hitlerékkel. Biztosravette, hogy a német-kormánynak nem kellene nagy erőfeszítése-ket tenni ahhoz, hogy neki tetsző kollaboráns kormány alakuljon.Ezt természetesen a németek is tudták, s olyan tervet dolgoztakki, hogy magukkal az angolokkal döntetik meg Churchill kormá-nyát. Ennek előkészítésére Hitler helyettese vállalkozott és 1941.május 10-én látszólag titokban és különös körülmények közöttGlasgow-ba repült. Hamilton herceg útján próbál az angol ellen-zékkel kapcsolatba kerülni, azt remélve, hogy meg tudja őket

győzni Churchill megbuktatásának szükségességéről. Majd eztkövetően a két ország méltányos békét köthet. Terve nem sikerült,az angol kormány végül is letartóztatta. Mai felfogásunk alapjánez a terv irreális volt. Ha azonban figyelembe vesszük a MagyarTelevízió 1991. június 8-i Híradó műsorában elhangzott hír, ko-rabeli hírszerzői értesülését, hogy Rudolf Hess-t az angol titkos-szolgálat csábította Angliába – valamivel közelebb kerülünk aHess rejtélyhez. A hivatalos történetírás különböző hipotéziseket,de főleg manipulációt adott közre, amelyek közül a színtisztaigazságot egyik sem tartalmazza. Nagyon jól bizonyítja ezt M.M.Nyekrics, Majszkij által idézett rövid leírása:

"A nürnbergi per során egy érdekes esemény zajlott le,amire nem fordítottak kellő figyelmet. 1946. augusztus31-én Hess kijelentette a katonai törvényszék ülésén,hogy eskü alatt akar vallani arról, mi történt vele angliaitartózkodása idején. 1941 tavaszán ...– kezdte Hess, de atörvényszék elnöke, az angol Lord Lawrence nyombanfélbeszakította. "

Bizonyára a történelem még nem mondta ki az utolsó szótHess küldetéséről. Hogy a Hess ügyet kizárólag az angolok tettékrejtélyessé – bizonyára tudják is, hogy miért – ezt teljes mérték-ben alátámasztja az a tény, hogy a nürnbergi per során életfogy-tiglani börtönre ítélték. Ez általában 20-25, esetleg 30 évet jelentaz illető államok joggyakorlataitól függően. Ez azt jelenti, hogylegkésőbb a hetvenes évek második felében szabadlábra kellettvolna helyezni, annál is inkább, mert orvosi vélemény szerint be-teg, súlyos emlékezetkihagyási tünetek voltak nála tapasztalhatókmár a nürnbergi per során is.

Ezzel szemben az agg politikust haláláig börtönben tartották,s ott is az angolok foglya. Halálát állítólag öngyilkosság okozta.

Mi okuk volt ilyen hosszantartó szigorú őrizetre, hiszen jobblehetőség hiányában a második világháború és következményeifölött a kedélyek megnyugodtak. Úgy látszik az angolok mégisfélve gondoltak arra, hátha ezek a kedélyek esetleg zaklatottakkáválhatnak. Olyan vélemény is elhangzott, hogy az angolok gyil-kolták meg. Ha a két német állam közelgő egyesítésének függvé-

nyében közelítjük Rudolf Hess halálának vizsgálatát, ez utóbbitöbb, mint valószínű.

Lev Bezimenszkij szerint Güncher, Hitler személyi szárnyse-gédének vallomása arra vall, hogy az angolok Bedford herceg ésmás angol megbízottak útján találkoztak Hess által Genfbe kül-dött Albert Haushofer, német professzorral. Bedfordék a németküldött tudomására hozták, Anglia kész béketárgyalásokat kezde-ni Németországgal, de ennek előfeltétele, hogy a németek bontsákfel az 1939-ben Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerző-dést.

Nyilván ez is a Németország elleni összeesküvés része volt,hisz a szerződés felbontásával az oroszok ürügyet találnak Né-metország megtámadására.

Bezimenszkijnek az a közlése, hogy Hess állítólag úgy nyi-latkozott, Hitler eleget tesz az angolok követeléseinek, de a konk-rét tárgyalásokat halasszák el addig, amíg a Balkánt el nem fog-lalja – nyilván minden alapot nélkülöz, hiszen a béketárgyalásokeredményeként Németország visszakapta volna az első világhábo-rú után elcsatolt területeit és gyarmatait. Hitler ennél többet nemkért. Ezen túl a Balkán őt nem érdekelte.

Cadogan angol külügyminiszter helyettes naplójában Hessküldetéséről azt írja, hogy az emberiség javát keresve békeaján-lattal érkezett Angliába, de ez az angoloknak nem felelt meg, s azta vonalat követik, hogy Hess összeveszett Hitlerrel. (67)

A Hess-küldetés kudarca után a Szovjetunió németországitámadásának előkészületei befejező stádiumába kerültek. Miutánerről Stafford Cripps az angolok moszkvai nagykövete többirányból is meggyőződött. 1941. június 11-én jelentéstétel céljá-ból Londonba érkezik. Ezzel tulajdonképpen elérkeztünk azorosz-német háború küszöbéhez.

Vessünk most egy pillantást a korabeli amerikai politikára is.Az Egyesült Államok gazdasági expanziója elsősorban nem

Németországba ütközik, hanem Japánba. Hisz tudjuk, az oroszo-kat elsősorban Japán ellen kívánták felhasználni. Bár itt inkábbtengeri hadviselésre számíthatott, ahol a hatalmas embertartalékkisebb mértékben lett volna kihasználható. Viszont a Kínában be-rendezkedett japán szárazföldi alakulatok megtámadása útjánugyancsak gyengíthette volna a japánok katonai erejét.

Ugyanakkor Amerika megkezdte behatolását az európai pia-cokra is, tehát érdekeltsége hosszútávon az európai gazdasági át-rendeződésben is megvolt. Mivel Angliát az európai piac lehető-ségei súlyosabban érintették, így a kezdeményezést – saját kong-resszusára is tekintettel – átengedte nekik. Éberen figyelte, sőtrajta tartotta a kezét az események ütőerén. Érdekei, az angoloké-val együtt egy nagyarányú európai háború kiprovokálása felé irá-nyítja. Hogy ennek egyenlő feltételeit biztosítsa az angol-franciaszövetség és Németország részére, nem látta elegendőnek azorosz-német álszövetség létrehozását. Ha a háborús fenyegetőzé-sek idején nyíltan Anglia oldalára áll, lehet, hogy a németek arra afelismerésre jutnak, hogy a világháborút nem nyerhetik meg, ígynyilván el sem indítják, vagy ha ez mégis megtörténik, igyekez-nek a legkisebb területre és mértékre lokalizálni, majd abbahagy-ni, mielőtt megérne Amerika belépésének feltétele is. Ennek je-gyében jelenti be a lengyelországi támadást követően 1939.szeptember 5.-én semlegességét. Sajnos a németek akárcsak aWilsoni 14 pont esetében, ezúttal is lépre mentek.

A németek egyre nagyobb mértékű háborúba bonyolódásávalAmerika szemmel láthatóan adja fel semlegességét, legalábbisami a gyakorlatot illeti. Jogi szempontból természetesen továbbrais fenntartja. A ravasz Roosevelt nem bajlódik a tömegek mani-pulációjával, hisz a háborúba való belépéshez igen komoly érvek-re van szüksége. Ilyen pedig pillanatnyilag nemcsak hogy nincs,de a körülmények sincsenek még előkészítve arra, hogy kreálja-nak. Az amerikai nép különben is békében akarja élvezni a márelért magas életszínvonalát. Nem hajlandó azt bizonytalan kime-netelű kalandorkodásért feladni. Törvényei alkalmasak is ennekmegóvására.

Roosevelt azonban mestere mások félrevezetésének. Semle-gessége nem akadályozza abban, hogy 1941. április 9.-én az ak-kor német megszállás alatt lévő Dánia amerikai nagykövetévelegyezményt kössön a dániai birtok; Grönland-szigetén való hadi-támaszpontjának létesítésére. A nyilvánvaló és egyben érthetőnémet nyomásra a dán kormány nemcsak, hogy nem ratifikálta,hanem törvénytelennek is nyilvánította a megállapodást. De Ame-rikát és Rooseveltet ez egy cseppet sem zavarta.

A dán kormány határozatát egyszerűen figyelmen kívülhagyta. Roosevelt továbbra is megmaradt békeangyalnak. "Meg-hirdette", hogy a Vörös-tenger nem tekinthető harci övezetnek.Majd 1941. április 18-án egyoldalúan bejelenti, hogy az országbiztonsági övezetét a 26. szélességi fokig kiterjeszti azaz kitoljaaz Atlanti-óceán közepéig. Az óceán nyugati partján lévő szigete-ket pedig egyszerűen az amerikai védelmi övezetbe sorolta.

Anglia megsegítése ürügyén "átveszi" Izland szigetének vé-delmét és ott haditengerészeti támaszpontot létesít. Ehhez tudnikell, hogy ebben az időben Izland ugyancsak a németek általmegszállt Dánia birtoka. Ezután amerikai nyomásra Izland egyol-dalúan kimondja Dániától való elszakadását.

Bizony ez egy kissé furcsa semlegesség! Roosevelthez képestakárhogy is nézzük, Hitler úriember volt. Ő ugyanis csak aztakarta visszavenni, ami az övé volt, amit igazságtalanul elvettektőle. De Roosevelt, ugyan mit tudna őszintén felhozni mentségé-re, az előbbiekért? Sőt 1941. június 16-án az amerikai kormányelrendeli német és olasz pénzügyi követelések zárolását is. Azegyáltalán nem vitatható, hogy semmi erkölcsi alapjuk nem volt,hogy bármit is szemére vessenek ilyen szempontból a német kor-mánynak.

Roosevelt Churchillnek egyértelműen kijelentette:

"Én nem üzenhetek hadat..., de folytathatok háborút".

Mindezek ellenére nem zavartatták magukat felháborodottankommentálni, hogy Hitler hadüzenet nélkül megtámadta ezt, vagyazt az országot. Talán Amerika másként járt el?

A Szovjetunió megtámadása után, bár Amerika nem üzenthadat Németországnak, de ez őt megint csak nem zavarta. 1941.szeptember 11-én Roosevelt parancsot adott, hogy az EgyesültÁllamok "védelmére fontos vizeken" lévő amerikai hadihajók le-adhatják az első lövést a tengelyhatalmak hadihajóira. Hogy mitekinthető az USA védelme szempontjából fontos vizeknek, aztnyilván ő fogja megmondani. De idézhetnénk az USA hajóhadá-nak 1941. október 17-i közleményét is, amely szerint a Kearnyrombolót megtorpedózták Izland körüli őrjáratuk közben. Ha in-nen nézzük a dolgokat, nem Hitlert kell kalandornak nevezni.

Azt is gyakran vetik a németek szemére, hogy semleges ál-lamokat támadott meg, bár korábban elismerte azok semlegessé-gét. Államközi szerződéseit nem lehet komolyan venni, mert haérdekei úgy kívánják, nem tartja be őket.

Ezen a téren sem voltak becsületesebbek az angolszász ha-talmak sem a Szovjetunióról nem is beszélve. Erre már eddig isszámtalan példát hoztunk fel. Bár a norvég kormány angolbarátvolt, a német megszállás ellen nem kérte az angol kormány segít-ségét. Az angolok mégis beavatkoztak Norvégiában. Fegyverestámadással akadályozták a németeket Norvégia elfoglalásában.Ezzel ők ugyanúgy jogtalanul léptek Norvégia területére, mint anémetek. Ezt nem menti az a magyarázat sem, hogy "védelmeztékNorvégia semlegességét". Ez annyiban tér el a németek cselek-ményeitől, hogy ők megnyerték a háborút. És ki hallott márolyant, hogy a győztesektől számon kérték tetteit?

Egy másik jellemző példa: Churchill 1941. december 14-én aháború összehangolása céljából Roosevelthez utazott. Komolyanfontolgatta, hogy sürgesse a Szovjetunió hadbalépését Japán el-len. A Szovjet-Japán semlegességi szerződés, amelyet nyolc hó-nappal azelőtt kötöttek meg, a legkevésbé sem zavarta. Az pedigeszébe sem jutott, hogy a szerződés miatt esetleg a Szovjetunióhaboznék megtámadni Japánt. Meg kell mondjuk, ebben igaza isvolt, hiszen a Németországgal szemben elkövetett cselszövés le-bonyolítása teljes mértékben meggyőzte, hogy a szocialistaSzovjetunió mindenre hajlandó imperialista megbízói kívánságai-nak teljesítéséért. Amint látni fogjuk 1945-ben teljesítette is ezt akívánságukat, és csak azért akkor, mert akkor kérték. De megem-líthetjük még a magát semlegesnek deklaráló Irán ellen 1941. au-gusztusi agresszióját, amelyről még lesz szó.

A szovjet haderő befejezte a Németország elleni támadáselőkészületeit. Teljes haderejének mintegy a felét, vagy a való-ságban még ennél is többet vonultatott fel a szovjet-német határ-ra. Egyelőre még nincs rá adat, de biztosra vehetjük, hogy Ameri-ka, Anglia és a Szovjetunió a támadás napját is egyeztette. Nemhisszük, hogy véletlen legyen Stafford Cripps moszkvai nagykö-vet jelentéstételre való londoni utazása, ahonnan a német-oroszháború kitöréséig nem is tért vissza állomáshelyére. Cripps Lon-donban is szoros kapcsolatot tartott fenn Majszkijjal, a londoni

orosz nagykövettel, s ha hinni lehet Majszkijnak, magát a némettámadásnak a várható – s meglehetősen pontos – időpontját isCripps közölte vele. Lehet, hogy tévedünk, de csak rendkívül erősfenntartásokkal kezelhetjük azokat a háború után publikált bizo-nyítékokat, miszerint különböző hírszerzők – mint például Sorge– nagy pontossággal előre jelentették a németek Szovjetunió elle-ni támadásának időpontját.

Még Schacht állítólagos információját is, amelyet a némettámadás előtt két héttel adott Donald Heathnak Anglia berlininagykövetének, a támadás várható időpontjáról, kétségbe kelivonnunk. Ebben az esetben ugyanis érthetetlen, hogy Hitler miértcsak az utolsó éjszaka vezényelte át támadó erőinek jelentős ré-szét a keleti frontra. Nincs okunk Schacht árulásában kételkedni,de amennyiben ez az információ valóban tőle származott, azt csakaz időpont véletlen ráhibázásával lehet megmagyarázni.

Goebbels – aki pedig igen közel állt Hitlerhez – a Szovjet-unió esetleges megtámadásának szükségességét, július elsejérelejére prognosztizálta.

Utólag az ilyen bizonyítékok a győztesek részéről könnyenelőállíthatók. A németek támadásáról szinte mindenki jósolgatott,aki a kulisszák mögé látott, hiszen az angolszász politika mindenerőfeszítése arra irányult, hogy a németek támadják meg az oro-szokat és ne fordítva. Így természetesen könnyű volt előállni az-zal, hogy "ugye megmondtam!" Tulajdonképpen paradox módonéppen Zsukovval lehet bizonyítani azt, hogy a németek az utolsópillanatban közvetlen a támadást megelőző nap, illetve éjszakadobták támadó erejüket a keleti frontra. Ebből az következik,hogy a támadás időpontját az utolsó pillanatban is váratlanul hatá-rozták meg, tehát előre senki nem tudhatta. Valószínű, hogy egyhéttel korábban még Hitler sem döntötte el a támadás pontos idő-pontját. Hogy Hitlernek ezt a rendkívül gyors elhatározását miváltotta ki, azt még nem tudjuk, de sejtjük. Ennek aligha lehetettmás oka, minthogy Hitler tudomást szerezhetett a készülő orosztámadás időpontjáról. Ennek ellenére az a lehetőség sem kizárt,hogy Hitler felé az oroszok a támadás időpontjáról hamis provo-katív jellegű információt szivárogtattak ki, amelyet az adott kö-rülmények között, ismerve a német-orosz határra felvonultatottorosz erők indokolatlan nagyságát s általában a kialakult világpo-

litikai helyzetet, Hitlerék komolyan is vehettek. Egy ilyen provo-katív információnak igen nagy a valószínűsége ez hozzátartozottaz angolszászok módszereihez, s fegyvertáruk fontos eleme volt.

Emlékezzünk csak az amerikai FBI 1941 elején a washingto-ni német nagykövetségre is ilyen értelmű "megtévesztő stratégiaiinformációt" juttatott el. Ilyennek tűnik a Norvégia ellen "terve-zett" angol akció is,

Akárhogy is volt, ahhoz nem fér kétség, hogy a Szovjetuniókészült Németország megtámadására, míg Németországnak nemállt érdekében egy Szovjetunióval vívandó háború. Csak termé-szetes, hogy a németek nem is gondoltak a Szovjetunió megtáma-dására mindaddig, amíg az oroszok jelét nem mutatták annak,hogy nekik nem érdekük a német szövetség és egyre nyíltabbanigazították politikájukat Amerika és Anglia elképzeléseihez a né-metek ellen. Ezúttal se feledjük, Hitler még a Barbarossa-terv ki-dolgozására kiadott utasításakor is nyomatékosan aláhúzta, hogya keleti politikát csak a nyugati politika függvényében szabadvizsgálni. Ha a Szovjetunió megváltoztatja Németország elleniellenséges politikáját a terv végrehajtására nem kerül sor.

Hitlert súlyos kétségek gyötörték egy Szovjetunióval vívandóháborút illetően. Mese az, miszerint komolyan hitte, hogy néhányhét alatt térdre kényszerítheti a Szovjetuniót. Hiába hoznak ennekbizonyítására szebbnél szebb idézeteket. Ezek részben hamisak, atöbbi pedig ha elhangzott is, az csak környezete megnyugtatásáraszolgált. Kételyeinek nem egyszer még közvetlen munkatársaikörében is hangot adott. Jellemző erre az az eset is, amikor egyalkalommal Schröder kisasszony, a kancellária egyik gyorsírójamegkérdezte, miért hangsúlyozza állandóan, hogy a Barbarossatalán élete legnehezebb döntése, mire Hitler így válaszolt:

"Azért mondom ezt, mert semmit sem tudunk Oroszor-szágról. Lehet, hogy egy szappanbuborék, de éppúgyegészen más is lehet."

Bizony ez is inkább csak Schröder kisasszony megnyugtatá-sát szolgálta, mint a valóságot. Hitler ugyanis jóval többet tudottOroszországról, annál, hogy komolyan is vegye azokat az esetlegtényleg elmondott propaganda megnyilatkozásait, amelyeket mostolyan "bizonyító erővel" és kárörvendve szajkóznak. Bárdossy

magyar miniszterelnök előtt 1941. március 23-án kifejti: 1918-calellentétben, amikor Oroszországban forradalom volt és rendezet-len állapot, most ez az ország szervezett hatalmi tényező. (68)

Valóban mit tudhatott, mit tudott Hitler a Szovjetunióról?Meglehetősen pontosan ismerte annak katonai erejét és alaposanössze is vetette saját lehetőségeivel. Érdekes, hogy a választ erresem a németektől kapjuk, hanem Daviestől. 1938. június 6-án eztírja naplójába:

Élénken érdeklődöm minden iránt, amiből a szovjet ka-tonai erejére lehet következtetni. Hitler becslése oroszvonalon a következő:

1. Oroszország 180 millió lelket számlál

2. Oroszország területileg a támadók ellenében védetthelyzetben van.

3. Oroszország blokáddal soha le nem győzhető.

4. Ipara légitámadások ellen védve van, mivel fontosabbipari gócpontjai a határtól 4-6000 km távolságra feksze-nek.

A négy tényező elegendő ahhoz, hogy mindenki felis-merje milyen veszedelmes hatalom ez az ország. Ehhezjárul még a forradalmi eszme ereje és a hatalom urainakeltökélt szándéka egy világforradalom életre hívására. Ecélból olyan haderőt alkottak, melynek technikai felké-szültsége a lehető legtökéletesebb. Hasonló célokat szol-gál a rabszolgabérekkel dolgozó dumping-politika is,mely alkalmas arra, hogy aláássa más országok gazda-sági életét.

Oroszországnak biztos alapokon nyugvó kereskedelmevan, valamint a világ legerősebb hadserege, tankcsapa-tai és légiereje. Ezek olyan tények, melyek mellett nemlehet szó nélkül elhaladni.

Ezek részletek egy munkából, melyet Londonderry márkia napokban hozott Londonban nyilvánosságra. Nem so-kat tartok Londonderry németbarát magatartásáról. Debiztos vagyok benne, ha Londonderry ezt állítja, hogyHitler ezeket mondta, akkor ez igaz is." (69)

Londonderry Anglia légügyi minisztere volt, aki sokat va-dászgatott Göringgel. Paul Schmidt is elmondja, hogy két mi-niszter eszmecseréi nagyon őszinték voltak.

Ha mindezt Hitler tudta 1938-ban, nyilván nem felejtette el1941-ben sem, sőt nyilván tudta azt is, hogy a Szovjetunió 1939-1941 közötti időszakban megduplázta katonai erejét és felszerelé-sét. De nemcsak Hitler tudta ezt, hanem a német kormány többitagja is. Ribbentrop 1941. március 27-én Matsuoka japán kül-ügyminiszterrel tárgyal, s éppen az Anglia és Szovjetunió viszo-nyának titokban történő állandó javulása felőli kesergése során ki-fejti, hogy a Szovjetunió Németország elleni fenyegetése eseténHitler kénytelen lenne megtámadni Oroszországot. Nyombanhozzáteszi:

"Németország nem egészen biztos abban, hogy a Szov-jetunió elleni háborúja a német fegyverek teljes győzel-mével és az orosz hadsereg, valamint az orosz állam to-tális megsemmisítésével végződik."

Képtelen és tarthatatlan állítás az, hogy Hitler és német kor-mány elszámította magát. A fentiekből egyértelműen kitűnik, ala-pos ismeretekkel bírtak a Szovjetunió katonai erejét illetően. Ma-guk sem hittek abban, hogy a Szovjetuniót háborúval legyőzik,hiszen egyidejűleg Angliával is háborúban állnak. De azt is tud-ják, számolniuk kell a Szovjetunió Amerika által történő megse-gítésével. Hitler már 1940. december 3-án a beteg Boch tábornokmeglátogatása alkalmával közölte, hogy ismét előtérbe került akeleti probléma. Kifejtette, hogy jelek mutatkoznak Oroszországés az Egyesült Államok kapcsolatainak kiépülésére és erősítésére.Ez még az eddiginél is valószínűbbé teszi egy angolszász-oroszvállalkozás veszélyét Németországgal szemben.

Amerika már 1940 végétől folyamatosan nagyarányú szállí-tásokkal készítette fel az oroszokat részben Japán, részben Né-

metország elleni háborújához. Halifax washingtoni angol nagy-követ 1941. február 5-én aggályát fejezi ki Hullnak, hogy ezek ajelentős szállítmányok a németek kezére juthatnak. (Tehát tudta,hogy a Szovjetunió hadiállapotba fog kerülni jelenlegi szövetsé-gesével) Hull megnyugtatta:

"Tekintet nélkül arra, hogy a Szovjetunió egyelőre nemvesz részt aktívan a háborúban, rendkívül fontos tényező,s mind Európában, mind Ázsiában befolyással van a bé-kére."

(Úgy látszik Hull is tud "marxista" nyelven fogalmazni.)Umanszkij washingtoni orosz nagykövet pedig sürgette ezeket aszállítmányokat, sőt 1941. május 14-én emlékiratot nyújtott át azEgyesült Államok külügyminiszterének, amelyben konkrét esete-ket sorol fel, amikor ezekből a szállítmányokból visszatartottak.Hull csaknem védekezésre kényszerül és cáfolni igyekezettUmanszkijt. (70)

Akkor mégis mi okozta, hogy a németek vesztükbe rohantak?Súlyos okoknak kellett közrejátszaniuk ahhoz, hogy elindítsanakegy olyan háborút, amelyről már előre tudják, hogy elvesztik.Nem lehet véletlen, hogy Hitler az oroszországi hadjárat németgyőzelmeinek csúcsán 1941. november 27-én Lorkovics horvátkülügyminiszter előtt nyíltan utal arra, hogy Németország esetlegelveszítheti a háborút. (71)

Tiso előtt pedig 1944-ben fejti ki:

"felszerelésünk nem a keleten folyó harcra készült.Gépkocsijaink, gördülő anyagaink túl nehezek, jó utakravannak méretezve ... annak idején nem számítottunk ke-leti hadjáratra". (72)

És akkor a nagy hidegben csődöt mondott német géppisz-tolyokról, puskákról még nem is szólt.

A németek, hallgatnak. Nehéz elképzelni hogy a német kül-ügyminisztérium titkos iratai között ne szerepelne okmány, vagyokmányok, amelyek erre fényt deríthetnének. Igaz ugyan, hogyezek a háború utolsó szakaszában nagy valószínűséggel teljesmértékben a "győztesek" kezébe kerültek. Jogos a kérdés, vajon anémet legfelsőbb vezetés legtitkosabb háborúra vonatkozó okmá-

nyait kivétel nélkül zsákmányul ejthették? Az a tény, hogy a há-ború elvesztésével már a Szovjetunió megtámadásakor számoltak,ennek erősen ellentmond. Nehéz elhinni, hogy a német kormányne gondoskodott volna ezek kellő időben történő biztonságba he-lyezéséről. A német alkat alapossága az ellenkezőjét hiteti velünk.

Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a fogságba ejtett né-met vezetőkből, ha másképp nem, pszichoterápiai úton kiszedték– különösen az oroszok értettek ehhez, – hova rejtették.

Ugyanakkor az sem lehetetlen, hogy akik e fontos okmányo-kat elrejtették, a háború utolsó szakaszában életüket vesztették éstitkukat is magukkal vitték. Ha életben maradnak is, a hosszú el-nyomás alatt nem adódott alkalmuk titkuk felfedésére. Akárhogyis van, annyi bizonyos, hogy az iratok nagy része az ellenség bir-tokába jutott, ezt maguk sem tagadják, sőt többet nyilvánosságrais hoztak.

Az úgynevezett Magic sorozatban 1979-ben több olyan, amásodik világháború kulisszatitkait rejtegető iratot szabadítottakfel az angolszászok, a zárlat alól, amelyek kellő értékelés mellettigazolják a németek háborúba való beugratását annak ellenére,hogy gondosan megválogatták azokat. De az sem lehetetlen, csakrészleteket, összefüggéseiből kiragadva hozták egyik-másik ok-mányt nyilvánosságra. Kétség sem férhet hozzá, hogy a perdöntőbizonyítékokat továbbra is szigorú zár alatt tartják, hisz tudjukChurchill személyi irattárának számos darabját száz évre zárol-tatta. Éppen ez bizonyítja a németek ártatlanságát. Ha minden úgylenne igaz, ahogy ők állítják, erre nem volna szükség, sőt mindengyanút azzal tudnának a legjobban eloszlatni, ha mindezt a kuta-tás számára kivétel nélkül hozzáférhetővé tennék.

A hitelt érdemlő idevonatkozó iratok hiányában, az eddigiismereteink alapján is meg tudjuk nagyjából határozni, melyekvoltak azok a fő szempontok, amelyekből az 1941. június 22-iOroszország elleni német támadás elrendeléséhez, a német legfel-sőbb vezetésnek ki kellett indulnia. Ezek:

1. Minden kétséget kizáróan megállapították, hogy Ame-rika és Nagy-Britannia az orosz szövetséggel beugrattaNémetországot. A Szovjetunió nem Németország, hanemAmerika és Anglia szövetségese.

2. A Szovjetunió Németország elleni katonai támadásadiplomáciai úton elháríthatatlan.

3. A Szovjetunió olyan számbeli és tűzerő fölénnyel in-díthatja támadását, amelynek feltartóztatása csak rend-kívül nagy ember és hadianyag feláldozásával – esetlegegyáltalán nem lehetséges.

4. Német földön vívott háború még átmeneti időre is sú-lyos sokkhatást váltana ki a polgári lakosságban, amelya háború folytatását illetően nagy hátrányokkal, esetlegbeláthatatlan következményekkel járhat.

5. A szovjet támadás bevárása esetén olyan hatalmaserejű angol légierő által is támogatott invázióval kellszámolni, amely az orosz csapatok számára kezdetbennagy térnyerést biztosít, s ezáltal a német hadiipar szívea Ruhr-vidék gyorsan sebezhetővé válik.

6. Az egyre szűkülő hátországi termelés biztosítása, a főerőforrások megtartása rendkívül megnehezülne, esetlega későbbiek során lehetetlenné is válna, miáltal Német-ország legyőzése rövid idő alatt bekövetkezhet.

7. Ezzel szemben a nagyarányú szovjet személyi és fegy-verzet koncentráció egy váratlan, gyors támadás eseténnem fejtheti ki erejét és még a hadigépezet szervezett in-dítása előtt nagymértékben meggyengíthető. Ehhez a jólszervezett német haderő eddigi kiváló teljesítménye és avillámháborúk vívásában szerzett tapasztalatai kellőalapot biztosítanak.

8. Nagy csatavesztéssel kezdett háborút az ellenség csakhosszabb idő után képes megfelelő szervezettséggelfolytatni.

9. Egy jól indított villámháború olyan veszteségeketokozhat, az ellenségnek, amely esetleg gyors fegyverszü-

net kérésére vagy a háború feladására késztetheti, mie-lőtt az angolszász segélyszállítmányok ismét talpra állít-hatnák.

10. Összefoglalva: a szovjet támadás preventív elhárítá-sa mindenképpen előnyösebb a német hadvezetés éskormány számára, mint a támadás bevárása.

Bármilyen paradox is, a németek megelőző támadásukat nema háború gyors befejezése érdekében indították. Ennek esélyétcsak rendkívül szerencsés véletlenre korlátozták. Csupán a leg-utolsó sorban, mint egy esetleg bekövetkezhető lehetőséget vettékszámításba. Fő céljuk éppen ellenkezőleg a háború idejének elhú-zása volt. Reménykedtek abban, hogy a nagy erővel folyó rakétaés atomkutatás előbb-utóbb eredményre jut. Ezek pedig összeha-sonlíthatatlan fölényhez juttatnák a német haderőt, amellyel eset-leg a háború megnyerésére reális lehetősége nyílott volna. Egyhosszantartó háború kikényszerítheti az angolokból és szövetsé-geseiből a békekötési hajlamot. Ehhez pedig időre, akkor mégmeghatározhatatlan időre volt szükség.

Ezt azonban Amerika és Anglia is tudta, hisz ők is nagy erő-vel folytatták atomkutatási munkájukat. Éppen ezért – miután al-kalmat adtak területi igényeinek visszaszerzésére – sürgetik aSzovjetuniót Németország megtámadására, mielőtt az megelőz-heti őket az atomkutatásban.

A német támadás időpontjának megválasztását illetően fel-merül még egy igen fontos kérdés. Miért éppen 1941. június 22-én indította el Hitler a csapatait?

Már idéztük Zsukovot, akit ez ügyben akár koronatanúként iselfogadhatunk. Egyértelműen kifejti, hogy a németektől zsákmá-nyolt térképekből és egyéb iratokból állapították meg, hogy a tá-madó német haderő említésre méltó részét, különösen a támadáslegfontosabb erőit a páncélos egységeket nagy távolságból csupánaz utolsó napon és rendkívül gyorsan szállították a támadás helyé-re. Az az elcsépelt érvelés, hogy ezzel a németek csak a támadásmeglepetésszerűségét kívánták fokozni, s ezzel minél nagyobbkatonai előny és erőfölény megszerzésére törekedtek, nem álljameg a helyét. Ebben a pillanatban ugyan nem bizonyítható, de

szinte biztosra vehető, hogy a németek olyan információhoz ju-tottak, amely tartalmazta a szovjet támadás elhatározott időpont-ját. Amint már utaltunk rá, ez lehetett provokáció is, sőt, több,mint valószínű, hogy az is volt. De ha a németek még sem indíta-nak támadást, a Szovjetunió rövid időn belül megteszi helyettük amár elmondottak miatt.

Ezt támasztja alá Cripps moszkvai angol nagykövetnek eb-ben az időben való londoni tartózkodása is. Moszkvába való visz-szatérése után bizalmasan elmondotta Molotovnak, hogy egyhéttel a német támadás előtt rávette Churchillt, lépjen kapcsolatbaRoosevelttel és vitassa meg vele a német-orosz háború kitörésé-nek lehetőségét. Majd azzal is kedveskedik Molotovnak, hogyelmondta: Churchill 1941. június 22-i rádióbeszédét ő és Winant,az Egyesült Államok londoni nagykövete fogalmazták. (73)

Hitler és a német kormány már nem tud kitérni a Szovjetuni-óval való összeütközés elől. Nincs jobb lehetősége, el kell indul-jon a kényszerpályán, amely elől ki nem térhet.

A Kedves Olvasó előtt – akit eddig akár a szovjet és a szovjetihletésű, vagy nyugati és az általuk befolyásolt történetírással ma-nipuláltak – első hallásra kissé valószerűtlenül hangzik ez a mé-reteiben páratlan és alávaló tranzakció, de ha nem sajnálja a fá-radságot, s mindent elolvas, amit ennek az időszaknak a történeté-ről írtak, mégpedig figyelmesen olvassa el, előbb-utóbb meggyő-ződik arról, hogy a második világháborúért nem a németek – ha-nem Amerika és az angolok, nem különbek vak eszközük, aSzovjetunió felelős.

Más lehetőség hiányában Németország 1941. június 22-énmegelőző támadást indított a Szovjetunió ellen. A világháborúezzel teljessé vált. Ez a fejlemény nyílt színvallásra kényszeríteneaz addig inkább csak a háttérben mozgó Amerikát és az addigbolsevistagyűlölő Angliát. Nem is késlekedtek. Churchill reggel 8órakor értesül a támadás híréről, de már este 9 órakor rádióbe-szédben biztosítja a Szovjetunió Anglia segítségéről. Másnap, jú-nius 23-án Sumner Welles az amerikai külügyminisztérium he-lyettes államtitkára hivatalos nyilatkozatban biztosítja a Szovjet-uniót, – az amerikai semlegesség ellenére hogy minden erőforrástsorompóba állítanak megsegítése érdekében. Már másnap, június24-én maga Roosevelt elnök is nyilatkozik a Szovjetunió megse-

gítéséről. A szög tehát kibújt a zsákból, akik eddig Angliában ésAmerikában megvetéssel beszéltek az istentelen bolsevista hata-lomról, igencsak elcsodálkoztak, hogy vezetőik kikkel tereltékőket egy táborba. Churchillt az amerikai nagykövettel a Szovjet-unió megsegítéséről való tárgyalása után még személyi titkára ismegkérdezte, hogy az állásfoglalása nyomán talán megváltoztattarégi antikommunista elveit, mire Churchill így válaszolt:

"Szó sincs róla. Nekem egy célom van, Hitler (amelyalatt Németországot kell érteni) megsemmisítése... HaHitler megtámadná a poklot, akkor én kedvező jelentéstterjesztenék az Alsóház elé – az ördögről."

És íme a világszocializmus apostolai ilyen ördögi eszközzéalacsonyodtak a világkapitalizmust megtestesítő Churchill ésRoosevelt kezében.

Az események most már gyorsabban peregnek, július 8-ánszovjet katonai küldöttség utazik Londonba, de már július 12-énAngol— Szovjet kölcsönös segélynyújtási egyezményt írnak alá,Moszkvában. Az angolok biztosítani szeretnék magukat, nehogyaz oroszok az első világháborúban való viselkedésüket megismé-teljék. A Sztálin jelenlétében Molotov és Cripps által aláírtegyezményben kikötötték, hogy a szerződő felek nem kötnek kü-lönbékét Németországgal.

Amerika már június 26-án kormányszinten elhatározza, hogya Szovjetunióval kapcsolatban nem alkalmazza a semlegességitörvényt. Ami azt illeti igen sajátos semlegesség ez, ilyennek akárHitler is vallhatta volna magát. Harry Hopkins már július végénszemélyesen utazik Roosevelt megbízásából Moszkvába, hogykorábbi titkos szövetségük realizálásaként számba vegye az oro-szok konkrét hadianyag szükségletét. Szeptember 28-tól október1-ig pedig angol és amerikai misszió tárgyal Moszkvában aSzovjetuniónak nyújtandó segítségről. Erről a tárgyalásról Daviesis megemlékezik naplójában 1941. október 27-én közli, hogy Batt– aki tagja volt a Harriman vezette küldöttségnek Moszkvában –utal arra, hogy a hadfelszerelések szállítási feltétele volt ezúttal is,hogy a Szovjetunió nem köt különbékét a németekkel. Bár aSzovjetunió híven teljesítette eddig a két kapitalista nagyhatalomminden kívánságait, azok szeme előtt mégis fel-felrémlett a

Szovjetunió esetleges hitszegése, de az orosz hadsereg kitartásá-ban sem bíztak, ismerve a német haderő erőteljes és szervezettfellépését. Ez a vízió Daviest is hatalmába keríti. Másnap, október28-i naplóbejegyzésében ismét visszatér rá:

"Csak egyetlen egy lehetséges megfontolás tudná Sztá-lint, vagy egy más okos embert a jelen körülmények kö-zött arra indítani, hogy békét kössön Hitlerrel. Az a fel-tevés, hogy további ellenállás reménytelen, mert azEgyesült Államok és Nagy-Britannia nem küldi vagyakarja küldeni azokat az árucikkeket, amelyek a harcfolytatását lehetővé tennék, és ezáltal céltalan lenne avédekezés folytatása. " (74)

Hogy ez be ne következzék, az Egyesült Államok már 1941.november 7-én kiterjeszti a kölcsönbérleti szerződést a Szovjet-unióra és folytatódik a Szovjetunió hadviseléséhez nélkülözhe-tetlen amerikai hadianyag és felszerelés szállítása.

Az idézett naplóbejegyzésével Davies azt is kimondja – amitegyébként mindenki tudott és ma is vall, – hogy angol-amerikaisegítség nélkül az oroszoknak semmi esélye sem lett volna a Né-metország elleni háború megnyerésére.

Sőt erre mindenkinél kompetensebb tanúnk is van: magaSztálin. A teheráni konferencián Churchill születésnapi bankettjealkalmával – miután már alaposan a pohár fenekére néztek –Allen Brooke angol tábornok igyekezett bizonygatni, hogy a há-borúban az angol nép szenvedte a legtöbbet, és veszteségei is leg-nagyobbak, valamint a legtöbbet tett a háború megnyeréséért.Érthető, hogy ez némileg mellbe vágta a jelenlévő Sztálint. Bárszerényen, de rögtön válaszolt:

"Hadd mondjam el szovjet szempontból mit tett az elnökés az Egyesült Államok a háború megnyeréséért. A leg-fontosabbak ebben a háborúban a gépek. Az EgyesültÁllamok bebizonyította, hogy nyolc-tízezer repülőgépetképes előállítani havonta. Anglia háromezret gyárt ha-vonta, főként nehéz bombázókat. Így tehát az EgyesültÁllamok a gépek országa. Ezeknek a kölcsönbérlet

alapján történő felhasználása nélkül elvesztenénk a há-borút."

Az angol-amerikai segítség nem csupán a Szovjetunió részéretörténő élelmiszer és hadfelszerelés szállítására korlátozódott. Eztulajdonképpen – bár a szállítások igen nagy mennyiségben ér-keztek a segítség kisebb részét képezte. A nagyobb támogatás ab-ban állott, hogy Németország erőforrásait állandó légitámadása-ikkal megsemmisítették. Így az utánpótlás fokozatosan csökkent,majd teljesen lehetetlenné vált. Az olaszországi, majd később anormandiai partraszállással pedig jelentős német erőket vontak ela Szovjetunió elleni hadműveletektől.

A háborús erővonalak most már nyíltan kirajzolódtak. A szö-vetségi rendszerek létrehozását célzó tárgyalások rendkívül gyor-san és eredményesen fejeződtek be. Olyan gyorsan, hogy az márönmagában is gyanús. Nagyfokú naivitás azt képzelni, hogy ezeka szövetségi tárgyalások a német megelőző támadás után indultakcsak meg és 3-4 hét alatt eredményesen befejeződhettek. Gon-doljunk csak arra, hogy a bécsi haderő csökkentési szovjet-amerikai tárgyalások több mint 10 évig folytak, úgyszólván min-den eredmény nélkül, pedig a világnak ugyanazon két államánakdelegációja ült szemben egymással a tárgyalóasztalnál, mint ab-ban az időben. Ők döntötték a második világháborúval szolgasor-ba csaknem egész Európát és Ázsiát. Hihető-e, hogy ezt az egészvilág elleni összeesküvést egy hónap alatt létre tudták hozni, ésegy ehhez képest jóval kisebb jelentőségű megállapodást – ame-lyet be sem kellene tartaniuk – tíz évig sem tudnak megkötni?

Hogy minden kétséget eloszlassunk a Kedves Olvasóban atekintetben, hogy az oroszok megtámadták volna-e Németorszá-got, ha a németek nem előzik meg. Idézzük ismét Daviest, aki olysok fontos, mások által elhallgatott információval szolgált máreddig is.

1941 június 23-án kelt naplóbejegyzésében elmondja, hogyéppen Madisonban tartózkodott, régi egyetemének a wisconsinifőiskola felavatási ünnepélyén. Az alapítványi ebéd, majd rádió-beszéde után egy fiatalember, az United Press levelezője szaladtfeléjük, s az elnök lakása előtt érte utol őket. Ő közölte a hírt,

hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A szemfüles újságíróazonnal faggatni kezdte Daviest a véleményét akarta hallani.

A megedzett, volt moszkvai nagykövet teljes meggyőződés-sel válaszolt:

"Kifejtette, hogy a nyugati demokráciák számára ezmennyire előnyös."

Davies véleménye szinkronban volt főnöke felfogásával. AzAtlanti Charta tárgyalása során egyik vacsora közbeni beszélgetésalkalmával Roosevelt és Churchill egyetértettek abban.

"az, ha Hitler megtámadta a Szovjetuniót, valóságos ál-dásnak bizonyult" (75):

Churchill egy zárt ülésen szóban kifejtette:

"az elnök azt mondta, háborút akar Németországgal, denem fog hadat üzenni. Ehelyett egyre kihívóbban visel-kedik majd. Mr. Roosevelt kinyilvánította, hogy keresnifogja egy incidens lehetőségét, amely feljogosítja a nyíltellenségességre. " (76)

Churchill pedig tudta, hogy Hitler nem szándékozott háború-ba sodorni Amerikát. Mint már láttuk számos olyan amerikai ak-ciót hagyott válasz nélkül, amelyek bármelyike elegendő ürügylett volna a hadüzenethez (77)

Egyébként az egész amerikai kormányzatot és hadvezetésturalta az a felfogás, hogy a németek ellen háborút viselniök nagyelőnyökkel jár, de az eseményeket úgy kell irányítani, hogy Né-metország legyen a támadó. Stark admirális is így vélekedik:

"Igen kívánatos lenne, ha olyan körülmények között lép-nénk be a háborúba, amikor Németország tekinthető azagresszornak" (78)

A Daviessel érintkező politikusok nagy része úgy látszik át-látott az amerikai kormány szitáján, mert Davies magyarázkodnikénytelen. Erre utal 1941. július 7-i naplóbejegyzése is.

"Szerintem Hitler támadása a nem támadó államokszempontjából valósággal isteni ajándéka, és a Szovjet

ellenállását minden lehetséges módon ösztönözni kell"(79)

Cinikus ugyan, de legalább őszinte. Amit mond, az világos ésegyértelmű, minden kommentár felesleges. Ugyanitt, néhány sor-ral később úgy folytatja:

"Welles gondolkodása pontos mint egy svájci óra, ámbárízig-vérig individualista és demokrata és természetes el-lenszenvet érez a kommunizmussal szemben, de szívvel-lélekkel azon van, hogy szükség esetén hazáját egy nem-zeti szocialista győzelem rémétől megmentse."

Nocsak! Hisz Hitler Amerikára nézve semmiféle veszélytnem jelentett. Nem zavarta gazdasági vagy piaci köreit. Németor-szág meg sem kísérelt betörni az amerikai piacokra. Éppen ellen-kezőleg, Amerika fejtett ki egyre nagyobb erőfeszítést az európaipiacok megszerzéséért.

Vagy talán veszélyesebbnek érezték a nemzeti szocialista ta-nokat, mint a világ rendjét felforgató kommunista ideológiát, ésezért a két rossz közül a kisebbet választották?

A nemzeti szocialista felfogás jóval közelebb áll a kapitalistagazdasági rendhez, mint az államkapitalista kommunista elmélet.Hitlerék forradalma mellőzte az ipari, kereskedelmi és mezőgaz-dasági termelés államosítását, míg az orosz forradalomnak ez voltaz alfája és az Omegája.

Kérdezzük meg ismét Daviest, hogyan látta ő a két szocia-lista tan közötti különbséget. Naplójában ugyanezen a naponszemrehányóan ír Lindberg barátjáról, akiről azt olvasta, hogy anemzeti szocializmust előnyben részesíti a kommunizmussalszemben (nehogy kiderüljön, emiatt rabolták, vagy raboltatták elgyermekét!). A két tan közötti különbséget hosszan és nevetsége-sen fejtegeti naplójában. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogyaz egész idevonatkozó részt ne idézzem. Íme:

"Igaz, hogy mind Németország, mind Oroszország totá-lis. Mégis oly élesen különböznek egymástól, mint feketea fehértől. Ezt igen egyszerű bebizonyítani: Ha Marx,Lenin vagy Sztálin hívő keresztények lennének – mellé-kes, hogy katolikusok, avagy protestánsok – és hála en-

nek a körülménynek, a kommunista kísérleteket erre azalapra fektették volna, úgy történelmi szempontból nézveaz eseményeket, művüket a legnagyszerűbb erőfeszítés-nek tartanák, hogy a Krisztus evangéliumában hirdetettkeresztény önzetlenséget a testvériség ideálját, a cselek-vő szeretetet valamilyen kormányzati formába átültessék.Szilárd hitem szerint a keresztényi vallás a kommunistaalaptörvényekre ráépíthető, anélkül, hogy a gazdasági éspolitikai céljai csorbát szenvednének, hiszen ezek első-sorban az emberi testvériség eszméjén nyugszanak. Haugyanezt a nemzeti szocializmusra alkalmazzuk, úgy akülönbség szembeötlő.

Szilárd hitem szerint a keresztényi vallás a kommunistaalaptörvényekre ráépíthető, anélkül, hogy a gazdasági éspolitikai céljai csorbát szenvednének, hiszen ezek első-sorban az emberi testvériség eszméjén nyugszanak. Haugyanezt a nemzeti szocializmusra alkalmazzuk, úgy akülönbség szembeötlő. A kereszténység alaptörvényeinem egyeztethetők össze a nemzeti szocialista világné-zettel anélkül, hogy államának politikai alapjai össze nedőljenek. Mert a nemzeti szocialista világnézet szerint azállam a vallás fölött áll, sőt már maga is vallásnak szá-mít.

Ezért kísérelte meg, hogy a kereszténységet üldözésselsemmisítse meg. A nemzetiszocialista bölcselet olyankormányzatot alkotott, mely a kereszténység altruistaalapgondolatainak a tagadásán nyugszik. A nemzetiszo-cialisták az államot istenítik. Előttük a legfőbb erény aháború. Testvéri szeretet könyörületesség, igazságosságszerintük a gyöngeség és elkorcsosulás jelei, ha az államszükségleteivel ellentétbe kerülnek. Az állam a templomés a gyóntatószék. Erőszak, erő és hatalom, mint egyészaki faj és vallás megnyilvánulásai, képezik a nemzeti-szocialista tanítás alapjait.

A keresztény vallás a nemzetiszocializmussal össze-egyeztethetetlen. Ez utóbbi teljesen erkölcsellenes.

Ez a különbség. A kommunista szovjetállam fő célja - azemberi testvériség szolgálata - találkozik a keresztény-séggel. A kommunista ideál szerint az állam szükségtelenés el kell tűnnie, oly mértékben, ahogyan az ember a tö-kéletes testvériség eszméjét megközelíti. A nemzetiszoci-alista ideál ennek éppen az ellenkezője - amennyibenlegfőbb érték az állam önmagában."

Ilyen szánalmas erőlködéssel úgy hisszük, nagyon kevesentalálkoztak. Mintha Davies a kommunisták alaptételéről az ateiz-musról soha nem is hallott volna. Pedig már Moszkvában érkezé-sének első napján ízelítőt kapott belőle. Fájdalommal szemlélte akövetség épületének közelében egy szép régi templom tragikuspusztulását, amint számos sokgyermekes család lakott benne.Nyilván felesége beszámolóját is elfelejtette már, amelyet 1937.március 14-i naplójából ismerünk. Eszerint a Tuhacsevszkij-perben 1937. június 12-én kivégzett Kresztinszki másodállamtit-kárnak a felesége a szovjet vallásüldözéssel kapcsolatos beszél-getésük során így nyilatkozott:

"Embereinknek egyszerűen meg kellett találniok a rend-szabályokat, hogy megóvják népünket a vallással űzöttvisszaélésektől."

Nehéz elhinni, hogy Davies komolyan is vette, amit leírt.A német preventív támadást követő néhány nap múlva Ma-

gyarország is belekényszerül a Szovjetunió elleni háborúba. Né-metországhoz hasonlóan szovjet provokáció révén. Felségjel nél-küli szovjet repülőgépek Kassa bombázásával hadüzenet nélküliagressziót követtek el Magyarország ellen. Ezzel a két ország ha-diállapotba került egymással.

A Szovjetunió a mai napig tagadja, hogy gépei hajtották vég-re ezt az agressziót. Jó orosz szokás szerint a németekre fogta. Mamár semmi kétség sincs afelől, hogy a bombázást orosz repülőgé-pek hajtották végre. A Szovjetunió 1933-1941 közötti diplomáciaiés belpolitikai magatartása egyértelműen bizonyítja, hogy az

Egyesült Államok és a Szovjetunió készült egy európai háborúra.Főellenségként kiválasztva Németországot. A Szovjetuniónak eh-hez a hagyományos terjeszkedésén kívül semmi más oka nemvolt, nem lehetett. Az Egyesült Államok ezt építette be politikaieszköztárába. E terjeszkedési politikát kiválóan álcázta fennállótársadalmi rendszere, a "szocialista" tanok missziós terjesztése.Úgy tűnik e misszió célpontja elsősorban a birodalom szomszédállamai, amelyek biztonsági (ütköző) zónaként való kialakítása aSzovjetunió elképzeléseiben már meglehetősen korán kikristályo-sodott. Különben érthetetlen lenne Jungerth Arnóthy Mihály ha-zánk moszkvai nagykövetének 1938. június 20-án kelt naplójegy-zete, amelyben megállapítja:

"Litvinov (ekkor a Szovjetunió zsidó külügyminisztere –a szerző) Magyarországgal közös határt akar".

1939. december 24-én a Szputnyik Agitátora című szovjetlap térképet közöl, amelyen az 1945-ben a Szovjetunióhoz csato-landó Kárpátaljai terület már Ukrajna részeként van ábrázolva. Dehivatkozhatunk Churchillre is, aki 1944. október 12-én keltHopkinshoz írt levelében említi, hogy az oroszok igen nagy ér-deklődést tanúsítanak Magyarország iránt, s tévesen "szomszédjá-nak" nevezték.

Joggal merül fel a kérdés: Ugyan mi szükségük lehetett amagyar szomszédságra az ostoba ideológia terjesztése ürügyénvazallusává kényszerítésén kívül? Nyilván semmi. Ha most mégazt is figyelembe vesszük, hogy a kassai bombázásánál egyáltalánszámba jöhető Szlovákia. Románia és Németország rendelkezésé-re álló repülőgéptípusokat a magyar légierő és légelhárítás ponto-san ismerte, de a bombázó gépeket e típusok közé sorolni nemtudta, az áhított közös szovjet-magyar határ pedig a csehekrekényszerített kárpátaljai terület "átadásával" fondorlatos módonlétrejött – akkor a gépek szovjet volta több, mint bizonyított.

Churchill – Roosevelttel egyeztetve – már jóval a német-szovjet háború kitörése előtt odaígérte a kelet-európai államokatmásodik világháborús fizetségként a Szovjetuniónak. Bizonyítjaezt Barcza György hazánk londoni nagykövete előtt, annak 1941április közepén búcsúlátogatása alkalmával tett nyilatkozata:

" ..nekünk most legnagyobb ellenségünk a hitleri Német-ország. Létkérdés számunkra, hogy legyőzzük és ennekérdekében – ha kell – fél Európát bolsevizáljuk."

Magyarország tehát nem támadta meg a Szovjetuniót, hanempontosan fordítva történt. A Szovjetunió támadta meg Magyaror-szágot. Ezért Magyarország nem tehető felelőssé a második vi-lágháborúban való részvételéért, ellenkezőleg jóvátételt kell kap-nia. Ezen még az sem változtat, hogy az agresszor a világháborúvégén a nyertesek oldalára került.

A német-orosz háború első hetei, hónapjai a hatalmas orosztúlerő ellenére, ámulatba ejtette a világot. A német hadsereg apreventív támadás minden előnyét learatta. Már az első két hétbencsaknem 600 km mélyen nyomultak be a német csapatok a Szov-jetunió területére. Október 2-án már megkezdik Moszkva ostro-mát. A szovjet hadsereg veszteségei emberben és hadfelszerelés-ben minden képzeletet felülmúlnak, az első napokban 4-800 oroszharckocsi megsemmisítéséről érkeznek hírek. (80) Úgy tűnik,Churchill számításaiban is belecsúsztak bizonyos hibák. Sztálinpedig már július 18-i Churchill-hez intézett – a német támadásután első – levelében követeli a második európai front megnyitá-sát a németek ellen.

Sztálinnak ez az igénye joggal lepi meg a beavatatlan politi-kusokat, hiszen ettől Anglia még francia szövetségese esetében iskitért, sőt még az ott lévő expedíciós hadseregét és repülő egysé-geit is hanyatt-homlok menekítette az anyaországba. Hogy Sztálinennek ismeretében ilyen gyorsan kérte az angolokat a másodikfront megnyitására, arra utal, hogy a lengyelekhez hasonlóan azangolok Sztálinnak is közvetlen katonai segítséget ígértek,amennyiben az megtámadja Németországot, vagy provokációvalkiváltja a németek támadását. Miután ez az állapot beállott, ter-mészetesen Churchill-nek ez már nem volt sürgős. Legfőbb céljátelérte, megszabadította Angliát a német invázió veszélyétől.Sztálin elégedjék meg azzal, hogy az öldökléshez szükséges esz-közöket megkapja. Majd amikor vállalt kötelezettségét teljesíti,jelképesen egy díszkardot is kap, mint az angol király ajándékát.Tanúi leszünk majd, amikor Sztálin boldogan csókolja meg ezt a

szocialista Németország testébe döfött jelképes kapitalista fegy-vert.

Nem véletlenül sóhajtott fel Harriman:

"Hitler kelet felé fordulásának híre örvendetes megnyug-vás volt számomra!"

Sztálin mind gyakrabban követeli a második front megnyitá-sát. Amikor látja, hogy Churchill ez elől ügyesen kitér, Roose-veltnél próbálkozik, hisz neki tulajdonképpen ő az elsőrendű szö-vetségese, csak Churchill ekkor még ezt nem tudja. Ebben a te-kintetben azonban az amerikai elnök sem önfeláldozóbb angolkollégájánál. A fogadott szolga munkáját ő sem hajlandó elvé-gezni.

Úgy tűnik azonban, hogy az angol-amerikai hadiszállításokmegszervezése is sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amilyenneklátszott. Ennek lebonyolítása Irán vasútvonalain egyszerűbbé ésbiztonságosabbá válna. Az országát fenyegető veszélyt az öregReza sah a német-orosz háború megindításával maga is felismeri.Már 1941. június 26-án deklarálja az ország semlegességét. De eznem zavarta sem az oroszokat, sem az angolokat. Közösen meg-állapodnak egy Irán elleni agresszió végrehajtásában, amelyet1941. augusztus 25-én foganatosítanak. Az oroszok az országészaki, az angolok pedig a dél-nyugati vidéket szállják meg.

Az előzményekről érdemes néhány mondat erejéig szólni.Még Lenin és az iráni kormány között 1921-ben egy általánossá-gokat rögzítő szerződés – ahogy ma mondanánk: alapszerződés -jött létre. Az oroszok állítják, hogy agressziójukat a szerződés VI.cikkelyével összhangban hajtották végre. De hogy ez a cikkelymit tartalmaz, arról nem szólnak. Nyugodtan állíthatjuk, semmialapot nem ad erre a katonai agresszióra. Az angolok nem is in-dokolták lépésüket.

A hivatkozott VI. cikk szó szerinti szövege ugyanis az alábbi:

"A magas szerződő felek egyetértenek abban, hogy haegy harmadik hatalom megkísérelné, hogy fegyveres be-avatkozás útján Perzsia területén kizsákmányoló politi-kát folytasson, vagy Perzsia területét Oroszország ellenihadműveletek bázisául kívánná felhasználni, valamint

abban az esetben, ha egy külföldi hatalom az Oroszor-szági Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság, vagy avele szövetséges hatalom határait fenyegetné és Perzsiakormánya a fenyegetést az oroszországi szovjet kormányfigyelmeztetésére maga nem tudná felszámolni, az orosz-országi szovjet kormánynak joga lesz ahhoz, hogy Per-zsia területére csapatokat küldjön a védelméhez szüksé-ges hadműveletek céljából. Mindamellett az oroszországiszovjet kormány kötelezi magát arra, hogy a veszély el-hárítása után csapatait haladéktalanul visszavonja Per-zsia területéről. " (81)

Ne foglalkozzunk most azzal, hogy ez a szerződés ugyanúgyaz egyenlőtlen szerződések közé tartozik, mint a nagyhatalmakbármely gyengébb országgal kötőn szerződése. Ezúttal a fegyve-res agresszió hivatkozási alapját vizsgáljuk. Azt hiszem, senkielőtt nem kétséges, hogy az érvelés nem állja meg a helyét. Külö-nösen nem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió ésPerzsia 1927. október 1-én éppen a hivatkozott VI. cikk némi el-lensúlyozására – a nyilvánosság számára ma is ismeretlen tarta-lommal – garanciális és semlegességi szerződést kötöttek.

Az oroszok a támadás napján jegyzéket intéznek Iránhoz.Ebben az alábbiakat hozzák tudomásukra:

"Német ügynökök zavargásokat akarnak kelteni Iránban,hogy megzavarják az iráni nép békés életét. Iránt aSzovjetunió ellen hangolják, berántsák a Szovjetunió el-leni háborúba. Diverziós csoportokat szerveztek azzal acéllal, hogy Iránban katonai puccsot készítsenek elő.Ezek a német ügynökök bűnös tevékenységükben a leg-durvábban és legarcátlanabbul semmibe veszik Irán szu-verenitását."

Hogy a semlegesség megsértését kellőképpen "alátámasz-szák", Anglia és a Szovjetunió 1941. augusztus elején is jegyzéketintézett az iráni kormányhoz, amelyben a németek Iránba való be-szivárgására figyelmeztette. Augusztus 16-án újabb figyelmeztetőjegyzéket küldtek. Az iráni kormány ezekre a jegyzékekre au-gusztus 22-én válaszolt, természetesen tagadta, hogy azok állítá-

sai helytállóak. Ezt "marxista" fogalmazással úgy publikálják,hogy "ki nem elégítő választ kaptak". Így aztán "feljogosítva"érezték magukat, hogy 1941. augusztus 25-én megtámadják asemleges Iránt, majd a számukra szükséges szállítási út-, és vas-útvonalakat teljes egészében ellenőrzésük, sőt saját üzemeltetésükalá vonják. (82)

Az oroszok szerint az öreg Reza sah rokonszenvezett Hitler-rel. Ha így volt, érthetetlen, miért készítettek volna elő ellene anémetek katonai puccsot. Az öreg uralkodót Dél-Afrikába szám-űzték.

Az új uralkodóval, az ifjú Reza Pahlavi sahhal 1941. január29-én egyezményt kötnek, amelyben az oroszok és az angolokcsapataikat akkor vonják ki, ha véget érnek a hadműveletek Né-metország és a szövetséges államok között.

A háború teljes időtartalma alatt erős nyomást gyakorolnak atörök kormányra is. Mindenáron a maguk oldalán szerették volnabelerángatni a háborúba. Hopkins feljegyzéséből ismerjük Chur-chill egyik megnyilvánulását:

"Törökországnak nem szabad az utolsó pillanatig vár-nia, de ha a törökök megmakacsolják magukat, nem foghabozni, hogy közölje velük: ha kimaradnak a háborúbólnem vállalhat kezességet érte, hogy a szövetségesek visz-sza fogják tartani az oroszokat a Dardanellák megszál-lásától és hogy helyzetük ebben az esetben tűrhetetlennéválhatna" (83)

Egyébként a Törökország ellen foganatosítandó intézkedése-ket 1943. október 30-án angol-orosz jegyzőkönyvbe is foglalták.A jegyzőkönyv tervezetét Eden készítette el Moszkvában. Ajegyzőkönyv szövegét nem ismerjük, az események függvényé-ben – amint ma már tudjuk – nem került rá sor. (84)

Bizony Sztálin hatalmas emberáldozattal kénytelen a szövet-séget fenntartani, mire 1944. június 6-án a szövetségesek norma-diai partra szállásával létrejön a második front.

A németek oroszországi támadása azonban csak a: németpartraszállás közeli veszélyét hárította el az angolok felől. A né-met tengeralattjárók változatlan hevességgel támadják az angolkereskedelmi és hadihajókat, érzékeny veszteséget okozva ezzel

az ellenségnek. Csak 1941. júniusában 61 hajót süllyesztenek el,310.000 tonna űrtartalommal. Számos hajókonvoj meg sem érke-zik céljához, a szovjet hadsereg részére szállított utánpótlással ésnyersanyagszállítmányával. Amerika pedig semmi hajlandóságotsem mutatott a háborúba való közvetlen belépésre, inkább azt fi-gyeli hogyan húzhat minél nagyobb hasznot Anglia és Németor-szág ellentétéből, amelybe immár a Szovjetunió – Amerika titkosalvállalkozója – is tevékeny részt vállalt "Anglia megsegítésére".

Az amerikai passzivitás miatt Churchillt is súlyos kétségekgyötrik. Az angol ipar termelése eljutott teljesítőképességénekhatárához. A németek pedig minden elsüllyesztett tengeralattjá-rójuk helyett négyet, sőt később még ötöt is képesek előállítani.Ugyanakkor Amerika a német támadással egy időben támogatástígér a Szovjetuniónak. Félő, hogy ezt Anglia rovására teszi, hiszAmerika haditermelése még nem éppen nagy. A várható Japánelleni leszámoláshoz, pedig magának is tartalékok képzésére vanszüksége. Amerikát bármi áron rá kell venni, hogy üzenjen hadatNémetországnak, s ez rákényszeríti haditermelésének drasztikusnövelésére, amellyel segítheti Angliát a Szovjetunió szárazföldihadviselésének kihasználásával Németország teljes legyőzéséhez.Az amerikai szállítások finanszírozását majd a németekre kiro-vandó jóvátételből kényelmesen fedezheti. Ez a megoldás olyanjól bejött az első világháborúban is. Az a módszer, amely egyszermár jól bevált, nyilván ismét szolgálhatja Anglia előnyét.

Churchill elhatározza, hogy a hadiszállítások ügyében sze-mélyes találkozóra hívja meg Roosevelt elnököt. Harry HopkinsAmerika londoni nagykövete létre is hozza a személyes találko-zót, amelyre Újfoundlandon került sor, 1941. augusztus első felé-ben. Hogy a világ népei idő előtt tudomást ne szerezzenek, a né-metek elleni újabb akcióról, a találkozót a legnagyobb titoktartásövezte. Roosevelt Churchillel ellentétben – valósággal úgy szö-kött el, nehogy az újságírók követni tudják. Churchill az előzetesmegállapodás ellenére teljes sajtó kísérettel érkezett, már első al-kalommal is meglepetést okozva Rooseveltnek. Amint azonbanlátni fogjuk, az amerikai elnök sokkal nagyobb meglepetést tarto-gatott az amerikai segítséget váró naiv Churchill számára.

Már említettük, hogy a két világháború között nem Amerikát,hanem Angliát tekintették világhatalom megtestesítőjének. Nem

minden alap nélkül. Igaz, az anyaország szám-, és területarányamessze elmaradt Amerikáétól, de ha a Brit-birodalom domíniu-mait is számba vesszük a kép megváltozik. Elég, ha a hatalmasIndiát említjük. Birtokaival együtt erőforrásai is meghaladtákAmerikáét. Anglia azonban részben konzervativizmusa, részbenpedig a nagy távolságok miatt, nem különben a megfelelő felvevőpiacok hiánya miatt, ezeket kellőképpen kihasználni, kifejleszteninem tudta. Konzervatív gondolkodásuk csak a német ipar-, és ke-reskedelem letörésében látta a megoldást. Új utakat nem próbáltkeresni. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, politikai és gazda-sági látóköre beszűkült. Hozzá segítette ehhez Angliát az a tényis, hogy túl hosszú ideje valóban ő volt az ipari termelés, a világ-kereskedelem meghatározó tényezője, a németeken kívül mond-hatni vetélytárs nélkül. A németeket pedig úgy vélték, az első vi-lágháborúval hosszú időre visszavetették, egyszerűen kikapcsol-ták ezekből a folyamatokból. Nemcsak a közvéleményt uralta ez aszemlélet, hanem a politikusokat, az ország vezetőit, sőt magátChurchillt is. Megszokták, hogy valamilyen formában szinte azegész világ adófizetőjükké vált. A világ bármely pontján fellán-goló kisebb-nagyobb háborúskodás végső haszonélvezői ők vol-tak. Az első világháborúval ez minden eddigi méreteket felül-múlt., Fontos tény, hogy ezzel ez a folyamat tetőzött. Az angolokelpuhultsága éppen mások örökös kihasználása miatt - már meg-haladta az eltűrhetőség határát. Mindezek ellenére makacsul hit-ték, hogy a világban foglalt eddigi pozíciójuk még mindig töret-len. Nem volt teljesen légből kapott Hitlernek 1940 novemberé-ben Molotov előtti fejtegetése, miszerint Anglia már elvesztette aháborút, csak még nem ismeri el.

Churchill és kísérete – bár kétségek is gyötörték – ezzel amagabiztossággal utazott a Prince of Wales-en, a Roosevelttelvaló tárgyalásra. Eszébe sem jutott, hogy az Egyesült Államok el-nöke a kért segítségért és szállításokért a pénzügyi ellenszolgál-tatáson kívül –kihasználva Anglia kétségbeejtő helyzetét – egye-bet, politikai ellenszolgáltatást is kér majd.

Szentül hitték, hogy ösztönzésükre azonnal hozzákezd akongresszus megdolgozásához a háborúba való belépés érdeké-ben. Németországnak pedig haladéktalanul hadat üzen. Úgy gon-dolták, kritika és ellentmondás nélkül magukévá teszi Churchill

ékesszóló bizonyításait, hogy ezzel saját érdeküket védik, mertellenkező esetben a németek Amerikát is leigázzák.

Roosevelt azonban éppen Churchill naiv érveléséből, nem-különben a kíméletlen gazdasági törvények alapján ismerte felAnglia valódi erejét. A kíséretében lévő katonai vezetők pedig azangol katonai parancsnokokkal folytatott párhuzamos tárgyalásaiksorán gyorsan rájöttek, hogy a háború folytatásához Anglianagymértékben rászorul az amerikai hadiipari termelésre és szál-lításokra. Benyomásaikról természetesen tájékoztatták Roosevel-tet, akit tulajdonképpen ez is megerősített addigi felfogásában.

Az angolok mindezek ellenére a tárgyalás első napjaibanfújták a magukét. Hamar rá kellett ébredniük azonban, hogy azamerikai elnök teljes mértékben tájékozott Angliának a háborúsorán kialakult állapotával. Világosan látta, hogy most az angolbirodalom forog kockán. Roosevelt hideg fejel kíméletlenül ki ishasználta az angolok szorult helyzetét. Nem felejtette el, hogy azelső világháború utáni osztozkodásnál hogy játszották ki akkorielődjét, Wilson elnököt. Elhatározta, hogy az akkori számlát ismost nyújtja be. Churchill érveléseit egyszer csak ártatlannak tű-nő közbeszólással szakította félbe. Megjegyezve, hogy a háborúután minden tartós béke egyik előfeltétele a lehető legteljesebbkereskedelmi szabadság kell, hogy legyen. Meg kell szüntetniminden mesterséges korlátozást. Nyílt piacokra és egészségesversenyre van szükség.

Churchill zavartan a brit birodalom kereskedelmi szerződé-seinek természetével hozakodott elő, s közölte, hogy abba nemszólhat bele senki, mivel azok az angol birodalom nagyságánakalapjai. Roosevelt ezután keresetlen szavakkal bizonyította, hogyezek a szerződések mesterségesek és ez az oka a brit gyarmatokelmaradottságának. Kifejtette, hogy a béke és az emberi haladásérdekében fejleszteni kell ezeket az elmaradott országokat. Eztpedig nem lehet megvalósítani XVIII. századi módszerekkel.

Churchillt a guta kerülgette, erősen nekivörösödve – amely-hez az elfogyasztott konyak mennyisége is segítette – tiltakozott.

Az amerikai delegáció tagjai – különösen Hopkins – moso-lyogtak, az angolok pedig, – főleg a miniszterelnök szárnysegéde.Thompson – durcásan és meghökkenve nézett Rooseveltre. Azangol hegemónia megcsontosodott hívei, a számukra szokatlan

érvelés hallatára valósággal megsértődtek. Churchill, pedig meg-próbálta váltogatni beszélgető partnereit, akárkivel, akármirőlhajlandó volt beszélni, csakhogy távol tartsa Rooseveltet a gyar-mati és a szabadkereskedelmi témától. A keserves tárgyalás ter-mészetesen ezen a napon eredménytelenül ért véget.

Másnap, este azonban ismét kínpadra húzták Churchillt. Jólérzékelteti a tárgyalások atmoszféráját Roosevelt fia, Elliott – akimaga is részt vett az Atlanti Charta alkudozásain, – Apám ígylátta című könyvében leírja, hogy a tárgyalások során szép lassanátsiklik a "vezéri palást" az angol vállakról az amerikai vállakra.

Valóban igaz, Churchill egyre idegesebb lett. Tárgyalási ésérvelési stratégiája a nálánál is ravaszabb Roosevelttel szembennem vált be. Megfeszítve utolsó erejét végül is megadja magát. Atárgyalószobában körbesétálva élénken mondta még a magáét,majd Roosevelt elé állt, és rövid, kövér mutatóujjával annak orraelőtt hadonászva így fakadt ki:

-"Elnök úr, azt hiszem Ön meg akarja dönteni az angolbirodalmat. Minden gondolat, amelyet Ön a háború utá-ni világ szerkezetéről a fejében forgat, erre a szándékramutat. Mindazonáltal – s újra mozgatta mutatóujját –mindazonáltal mi jól tudjuk, hogy Ön a mi egyetlen re-ményünk. És – drámaian lehalkult – Ön is tudja, hogy miezt tudjuk. Ön tudja, hogy mi tudjuk: Amerika nélkül abirodalom összeomlik."

Majd így folytatja Elliott Roosevelt:

"Churchill ebben a pillanatban ismerte be, hogy a békétcsak olyan elvek szerint lehet megnyerni, amelyeket azAmerikai Egyesült Államok fogalmaznak meg. S azzal,hogy ezt kimondta, azt is elismerte, hogy az angol gyar-mati politika halálra van ítélve, és a világkereskedelemuralmára néző angol törekvés is halálra van ítélve, éshalálra van ítélve az az angol ambíció is, hogy az Egye-sült Államok ellen a Szovjetuniót játsszák ki."

Roosevelt fiának könyve elejétől a végéig, végétől az elejéigát van szőve az amerikai-szovjet szövetség és barátság "magasz-tos elveitől", ezért semmi okunk gondolkodóba esni, hogy a

könyv fordítója, vagy maga a szerző vette át a "marxista fogalma-zásmódot". Jól tükrözik ezt az ilyen kifejezések, mint a "békétmegnyerni", vagy az "angol gyarmati politika halálra van ítélve."Nekünk, akik a szovjet politika és propaganda sajtó, és hírközlőeszközök útján történő megnyilvánulásait csaknem öt évtizedigvoltunk kénytelenek olvasni és hallgatni, ez a szöveg olyan isme-rős, mintha közvetlenül a szovjet kommunista párt legfelsőbb fó-ruma, vagy a TASSZ tették volna közzé. Ha pedig felmerült az afeltételezés, hogy Churchill és az angol kormány ki akarta játszania Szovjetuniót Amerika ellen, ebben az időben az nem kevesebbetjelent, mint hogy Churchillék már tudták, vagy sejtették, hogyAmerika és a Szovjetunió között titkos szövetség jött létre Né-metország ellen. Való igaz, hogy az angolok úgyszólván semmitsem bíztak az oroszok kitartásában, egy Németország ellen vívottháború esetére. Az első világháborús tapasztalataik alapján erreminden okuk meg is volt. Ebben Amerika is egyetértett velük.

Éppen ezért úgy határoztak, hogy az első világháborús segé-lyeknél nagyobb mértékben kell támogatni őket, ezzel elkerülhetőlesz az 1917 évi katasztrófa megismétlődése. Így a háború ered-ményes befejezéséhez kellő mértékben használhatják ki a Szov-jetunió hatalmas létszámtartalékait. Nem véletlen, hogy még a Ja-pán Pearl Harbor elleni támadás után is 1941. december 22-énRoosevelt a Washingtonban lévő Churchill által kénytelen-kelletlen módon elfogadva olyan döntést hoz, hogy a hadiszállítá-sokat illetően az elsőbbség Európát illeti meg. Az csak természe-tes, hogy Roosevelt Európa alatt – Churchill nagy bánatára – el-sősorban a Szovjetuniót értette.

Nevetséges a történészeknek az az állítása, hogy erre Roose-velt azért kényszerült, hogy Hitler esetleges oroszországi győzel-mét kellett megakadályozni, mert annak bekövetkezésével semAnglia, sem Amerika nem lett volna már képes Németországotleverni.

Hallgassuk meg Churchillt, hogy vélekedik erről:Japán Peral Harbor-i támadásának másnapján így ír Harry

Hopkinsnak:

"A brit birodalom, a Szovjetunió és most az EgyesültÁllamok, ha minden erejét egyesíti, legjobb meggyőző-

désem szerint kétszeresen, sőt háromszorosan is erősebbaz ellenfélnél."(85)

Nyilvánvaló Japán nélkül ez a "szorzó" még nagyobb.A Szovjetunió részére történő szállítások elsőbbsége kizáró-

lag azt a célt szolgálta, hogy a háború legfőbb győztesének szí-neiben Amerika akart megjelenni, csakúgy, mint a háború utánieurópai rendezésben. Az amerikai flottát ért japán támadás ésegyáltalán Japán Amerika elleni háborújának lehetőségeit az ame-rikaiak kellően felmérték, s megállapították, hogy az csupán bol-hacsípés a nagy távolságban fekvő Egyesült Államok testén.

Churchill magabiztosan utazott a Roosevelttel való tárgyalás-ra, azzal acéllal, hogy az amerikai elnököt csapdába ejtve kika-partatja vele a forró gesztenyét a parazsából. A tárgyalások végsőszakaszában rájött, hogy ő esett volt gyarmata, az Egyesült Álla-mok és elnökének csapdájába. Pedig meg volt róla győződve,hogy – csakúgy mint Hitler – Roosevelt is bekapja a ravasz hor-got. Azt a jó magyar közmondást, "aki másnak vermet ás, magaesik bele" árnyalatnyi módosítással – aki másnak vermet ás, magais bele esik – a kialakult szituációra is nyugodtan alkalmazhatjuk.Churchill rájött, hogy nem ő szedte rá az oroszokat a németek el-leni háborúra, hanem Roosevelt. Mit lehet ebben a helyzetbentenni? Németországot oly mértékben rántotta bele a háborúba,hogy egyedül már nem tudja leállítani. Ugyanakkor olyan ered-ményt ért el, amelyre nem számított. Ennél fogva maga is nagyveszteségeket szenvedett. A dolgok állása szerint a háborúbólmost már nemcsak a németek, de Anglia sem tud kilépni. Ha anémetek felé most próbál békeajánlattal közeledni, azért nagy áratkell fizetnie, hiszen a német hadigépezet eredményei csúcsán áll.Ha pedig megpróbál kiosonni – feltéve, hogy ez egyáltalán sike-rül – a hátsó ajtón, akkor az amerikaiak és az oroszok nélküle ve-rik le a németeket. Ebben az esetben a hosszú éveken át gondosanelőkészített és kiprovokált háború gyümölcsét Roosevelt és Sztá-lin takarítják be. A háború utáni osztozkodásnál még csak az asz-talhoz sem invitálják. Az eddig elszenvedett tekintélyes háborúsveszteségeit sem tudja senkivel megfizettetni, annak minden költ-ségét az angol népből lesz kénytelen kisajtolni. Ilyen pedig mégnem volt, és ebből súlyos belső problémák keletkezhetnek.

Churchill helyzete kétségtelenül aggasztóvá vált, nincs máskiút, mint megadni magát Roosevelt feltételeinek. Népe előtt pe-dig mesterien alkalmazta az angol diplomáciának azt a hagyomá-nyát, ha a dolgok menetét nem tudjuk befolyásolni, legalább úgykell tennünk, mintha erre képesek lennénk.

Roosevelt feltételeit nemcsak elfogadta, hanem bizonygatnikezdte annak előnyeit Anglia számára. Szónoki képessége alkal-massá tette arra, hogy vereségét győzelemként fogadtassa el kon-zervatív gondolkodáshoz szokott környezetével.

Churchill szorult helyzetében 1941. augusztus 14-én végül isaláírta az Atlanti Charta-nak nevezett, Angliát világuralmi elő-nyeitől megfosztó megállapodást. Szövegét - már amennyit ElliottRoosevelt könyvéből ismerünk – érdemes idézni.

1. Országaik sem területi, sem másfajta növekedésre nemtörekednek.

2. Nem kívánnak semmi olyan területi változtatást, amelynem egyezik az érdekelt népek szabadon nyilvánított kí-vánságával.

3. Tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy magaválassza meg a kormányformát, amelyben élni akar, shelyreállítva kívánják látni azoknak szuverén jogait ésönkormányzatát, akiket erőszakkal fosztottak meg ettől.

4. Fennálló kötelezettségeik tiszteletben tartása mellettigyekezni fognak valamennyi államnak, kicsinek ésnagynak, győztesnek és legyőzöttnek egyaránt biztosíta-ni, éspedig egyenlő feltételek mellett, a világ kereske-delmében való részvételt és a hozzájutást azokhoz anyersanyagokhoz, amelyek az illető államok gazdaságiprosperitásához szükségesek.

5. A legteljesebb együttműködést óhajtják megvalósítanigazdasági téren minden nemzet között abból a célból,hogy mindenki számára biztosítsák a jobb munkaszínvo-nalat, gazdasági berendezkedést és szociális biztonságot.

6. A náci zsarnokság végleges leverése után olyan békelétrehozásában reménykednek, amely minden nemzetnekmegadja a módot, hogy biztonságban éljen saját határaiközött, s mely biztosítékot fog nyújtani arra, hogy min-denki minden országban szabadon, félelemtől és ínségtőlmentesen éljen.

7. Az ilyen béke minden embernek módot fog adni, hogyakadálytalanul közlekedjék a nagy tengereken és óceá-nokon.

8. Hisznek abban, hogy a világ minden nemzetének reá-lis és spirituális okokból fel kell hagynia az erőszak al-kalmazásával. Minthogy semmi jövendő béke nem lehetállandó, ha olyan nemzetek, akik határaikon túl táma-dással fenyegetnek, szárazföldi, tengeri, vagy légi fegy-vereket továbbra is használhatnak, úgy vélekednek, hogyamíg folyamatban van az általános biztonság, tágabb ésállandóbb rendszerének megteremtése az ilyen nemzeteklefegyverzése fontos. Hasonlóképpen segíteni és bátorí-tani fognak minden más gyakorlati rendszabályt, amelya békeszerető népeknek nyomasztó fegyverkezési terhénkönnyít.

Alig hisszük, hogy az Atlanti Charta szövege csupán ennyi-ből áll, hiszen konkrétum úgyszólván semmi sincs benne. Azegész csupán két álmodozásra hajlamos ember gondolatait vetítiaz olvasó elé. Kizárt dolog, hogy a nagy és kíméletlen organizátorRoosevelt egy ilyen "nesze semmi, fogd meg jól" ígéretre megin-dította volna a kölcsönbérleti szállításokat Anglia részére, meg-mentve azt a halálos veszedelemtől. Egyébként az egész szövegismerős. Kísértetiesen hasonlít az első világháború során Wilsonamerikai elnök által megfogalmazott 14 ponthoz. Az AtlantiCharta 7. pontja csaknem szó szerint megegyezik az előző 2.pontjával. Churchillnek, aki az első világháború utáni rendezés-ben is részt vett – érthető a háborgása. Míg Wilson elnök hasonlópróbálkozását úgy szólván kézlegyintéssel intézték el, ebben aszituációban Roosevelt már nem hagyja magát kihasználni. Sőt

úgy tűnik, megkésve még Wilsonért is kárpótolja magát. ÉppenWilson akkori kijátszása miatt nem hisszük, hogy Roosevelt ilyenrealizálhatatlan általánosságok fejében megnyitotta volna Ameri-ka gazdasági, majd később katonai zsilipjeit Anglia érdekében.

Az Atlanti Charta "nemes szólamai" közül aláírói – mintminden hasonló megállapodás esetében – csak azt tartották ma-gukra nézve kötelezőnek, amely később is jól szolgálta érdekei-ket. Itt is érvényes, hogy a szerződések betartása csak a gyengébbfél részére kötelező. Az erősebbet erre úgy sem kényszeríthetisenki. Amint tudjuk a második világháborúnak a főszereplők kö-zül két győztese van (Amerika és a Szovjetunió) és négy fő vesz-tese (Németország, Anglia - Franciaország és Japán). Ennélfogvaaz Atlanti Charta előírásai is a két győztes érdekeit szolgálják. Havalamely pontja ennek nem felel meg, azt egyszerűen "elfelejtik",hogy egyáltalán létezik. Jellemző példa erre a legelső pont. ASzovjetunió a tőle nem éppen megszokott gyorsasággal, már1941. szeptember 29-én csatlakozott. Semmi kétségünk nincs,hogy éppen Amerika érdekében. Amint később látni fogjuk, –mint Amerika hű eszköze – ő fogja propaganda és felforgató te-vékenységével a háború után Angliát rászorítani a ráeső kötele-zettségek teljesítésére. De erről később még szólunk.

Az első pont ugyanis a területi és egyéb növekedésről valólemondást tartalmazza. Vajon betartották ezt a háború után? Mára háború befejezése előtt úgyszólván elfeledkeztek róla. Sztálinmár a teheráni konferencián 1943. november 28 – december 2.igényt emelt a Japán fennhatóság alatt álló Kurili-szigetekre és aSzahalin déli felére, úgymond a Csendes-óceáni biztonsága érde-kében. A jaltai konferencián létrejött egyezmény titkos záradéká-ban (1945. február 4.) pedig már szerződésszerűen is odaítélik ré-szére "fizetségül" a majdani Japán elleni hitszegő támadásáért. Demegemlíthetnénk itt a Balti-államok bekebelezését, csakúgy, minta lengyelektől, románoktól s éppen tőlünk magyaroktól (Kárpát-alja) beolvasztott területeket is. Finnországról csak azért nemszóltunk, mert azt már az Atlanti Charta aláírása előtt megcson-kították az oroszok. Ugyan ki kérhetné számon tőlük ezt az olyfennen hirdetett paragrafus sárba tiprását?

Sztálin nyíltan beszél, amikor Eden angol külügyminisztert1941 decemberi moszkvai tartózkodása alatt a Balti-államok be-

kebelezésének elfogadására kapacitálja. Eden az Atlanti Charta epontjával védekezik. Sztálin az oroszoktól megszokott érvelésselkimondja az igazságot. Ő bizony úgy fogja fel az Atlanti Chartát,mint Németország elleni megállapodást.

A második és harmadik pont megcsúfolása még ennél is szé-gyenletesebb. Ebben nagyon rafinált megfogalmazásban a népekönrendelkezési jogát próbálták kifejezésre juttatni. Vigyázvaazonban, nehogy e téren túlságosan elkötelezzék magukat. Tulaj-donképpen nincs is benne semmiféle kötelezettségvállalás a mon-dat ugyanis úgy kezdődik, hogy "nem kívánnak". Nem kell túlsá-gosan bizonygatni, hogy ez mire kötelezi az aláírókat. Az érdekeltnépek szabadon nyilvánított kívánságával pedig ilyen aljas módonsoha a történelem során még nem éltek vissza. A népek akaratátígy soha meg nem csúfolták. Erre Hitler képtelen lett volna. Azoka népek, akik a Szovjetunió érdekterületének ítélt országokban azúgynevezett "népi demokráciákban" élnek, a harmadik pontbanérdekeltek. Az itt leírtak sárba tiprásáról mindenki másnál többettudnak mondani. De ez átok alatt nemcsak Európa népeinek nagyrésze, hanem Ázsia többsége is nyög ma is – A trianoni diktátumalapján elcsatolt nemzetiségek – joggal remélhették, az AtlantiCharta előírásai alapján végre visszakerülhetnek anyaországaik-hoz, annál is inkább bíztak benne, mert tulajdonképpen ez voltegyik fő oka a második világháború kitörésének. Mindegy, hogyki nyeri meg a háborút nem lehet érdeke ilyen háborút érlelő gó-cok további fenntartása. Logikailag ez igaz, de a népeknekcsalódniok kellett. Gondoljunk csak az idegen uralom alákényszerített szín német és magyar területekre, a modern kor leg-nagyobb igazságtalanságára, amelyet a két háború között mégamerikai és angol politikusok is igazságtalannak tartottak.

Kíméljük meg a korabeli francia politikusok jogutódait annakrészletezésétől, hogy elődeiket román politikusok milyen aljasmódon korrumpálták Erdély megszerzése érdekében.

De úgy látszik a mintegy ötmillió magyarra nem vonatkozottaz a passzus, hogy "helyreállítva kívánják látni azoknak szuverénjogait és önkormányzatát, akiket erőszakkal fosztottak meg ettől."Ha már Erdélyt valami megmagyarázhatatlan ok miatt vissza nemadhatták Magyarországnak, akkor legalább helyreállíthatták volnaönkormányzatát, hiszen ez a nép a történelem során hosszú ideig

önálló állam volt. Ugyan mit vétett ez a nép? Mi a bűne, hogyilyen hosszú kilátástalan rabságra és elnyomásra ítéltetett? Vajonaz Atlanti Charta szerzői mit tudnának felhozni bizonyítványukmegmagyarázására? Az erősebb jogánál egyebet aligha. Ez pedigminden idők legbrutálisabb joga volt és marad.

A negyedik pontot megkísérelték általánosságban betartani,de csak azért, mert első sorban a győztesek érdekeit szolgálta.Főleg Amerika biztosította ezzel hatalmassá fejlesztett iparánaknyersanyaggal való korlátlan ellátását. Kétségtelen, hogy egyideig éppen Anglia és Franciaország hátrányára ezeket a lehetősé-geket a legyőzött Németország és Japán részére is biztosította,csak addig, ameddig azok piacteréül szolgálhattak az amerikaiiparnak. Mihelyt termelésük versenyképessé vált, sőt bizonyos te-rületeken előnyre is szert tett, kirobbantva az energiaválságot,ügyesen kijátszotta, s immár saját monopóliumává emelte a ne-gyedik pont előírásait.

Az ötödik pont nem egyéb, mint minden alap nélküli sóhaj-tás. Akár egy kívánsághangversenyen is elmondhatták volna.Eredménye is ugyanaz, mint amivé tulajdonképpen vált. A hato-dik pontra még szót vesztegetni is kár. Az emberiség sokkal na-gyobb része él más népek elnyomása alatt, mint az úgynevezett"náci zsarnokság" alatt. Alig múlik el olyan hét, hogy a világ va-lamely pontján ne dúljon éppen az aláírók provokálásában – há-ború. Az emberiség nagyobb része pedig az ENSZ által bevallot-tan is éhezik.

A hetedik pontot, Anglia tengeri hatalmának korlátozását,amely kizárólag Amerika érdekeit szolgálja – betartották!

A nyolcadik pont előírásait az aláírók, azok közül is a kétgyőztes, jó lenne, ha végre magára is vonatkoztatná. Az aláírásutáni ötödik évtizedben éppen itt lenne a legfőbb ideje.

Azt mondják, minden mű hasonlít megalkotójára, magán vi-seli annak összes jegyeit. Úgy gondolom, ezt elmondhatjuk azAtlanti Chartáról is, de különösen az abban lefektetett elvekmegtartásáról. Ha ez utóbbit vizsgáljuk, tökéletes képet alkotha-tunk magunknak Rooseveltről és Sztálinról, nemkülönben a szo-rult helyzetben kihasznált Churchillről. Őt legalább nem sajnál-juk. Amit keresett magának, azt megkapta. Meg is érdemelte. An-nál is inkább, mert elkerülhette volna.

Mint már említettük, Hitler nyilvánosan két ízben, de kulisz-szák mögötti tárgyalások során több alkalommal is békét, meg-egyezést ajánlott fel Angliának. Felismerve az Egyesült Államokelnökének ravasz politikáját, amely Anglia birtokainak fondorla-tos megkaparintását tűzte ki egyik céljául. Még azt is felajánlotta,hogy segít Anglia érdekeit megvédeni. Úgynevezett garanciát kí-nált az angol határokra vonatkozóan. Itt természetesen nem azanyaország határaira gondolt, hanem a birodalom birtokainak ahatáraira. Később, a Szovjetunió megtámadása előtt, még sajáthelyettesét is feláldozza, hátha ez a módszer lehetőséget talál akét nép megbékélésére. De Churchill elvakult németgyűlölete azangol birodalom létérdeke ellenére kategorikusan elutasított min-den békeajánlatot. Úgy ítélte meg, Németország legyőzésével,földig való lerombolásával a németek európai konkurenciájátnemcsak letörik, hanem végleg kikapcsolják, a brit kereskedelemútjából.

Szerencsére tévedtek. Éppen az ellenkezője következett be, aháborút ugyan megnyerték. De valóban megnyerték? Vélemé-nyünk szerint elvesztették. Való igaz, hogy a tönkrevert Németor-szág javai és határai felett történt osztozkodásnál a győztesekasztalánál ült, de csak szerény morzsák jutottak neki. A nagy fa-latokat a Szovjetunió kapta. Amerika pedig fokozatosan átvette avilágkereskedelemben eddig Anglia által élvezett privilégiumo-kat, valamint az angol gyarmatbirodalomból származó gazdaságielőnyöket. Anglia csupán szerény jóvátételt kapott, amely messzenem fedezte a háborúban elszenvedett kárait és egyéb háborúsköltségeit. Meg hát részt vehet Németország egyik, számára ki-jelölt zónájának katonai megszállásában, többnyire természetesensaját költségén.

Churchill kárpótlásul azzal nyugtatta magát és híveit, hogy anémet ipar termelőbázisait teljesen megsemmisítették, míg Angliaipari üzemei többségükben épek maradtak, vagy gyorsan helyre-állítható kárt szenvedtek csak. Előnyük így vitathatatlan. A némettermelő kapacitásokat pedig úgyszólván a semmiből kell ismétlétrehozni, amely a népét és a gazdaságot oly mértékben terhelimeg, hogy Angliát már sohasem hozhatja be. Akárcsak a háborúvégső alakulását, Churchill ezt is tévesen ítélte meg. Churchillnekkeserűen kellett megtanulnia, hogy ami jó volt az első világhábo-

rúban, az nem jó a második világháború esetében. Rövidlátásáértnagyon nagy árat fizetett. Próbáljuk rekonstruálni, hogy alakultvolna Anglia helyzete, ha Franciaország legyőzése után békét kötNémetországgal. Kétségtelen, maradéktalanul vissza kellett volnaadniok az első világháború után más országokhoz csatolt németterületeket, így Elszász-Lotharingiát is. Ez bizonyára semmi ne-hézségbe nem ütközik, hiszen de facto ezek már német megszál-lás alá kerültek. Franciaország nyilván az adott helyzetben ezzel afeltétellel ugyancsak békét kötött volna a németekkel. A németgyarmatok visszaadása sem jelentett volna különösebb problémát,hiszen a volt német gyarmatok, mint nagyságukat, mint erőforrá-saikat tekintve messze elmaradtak az angol, vagy akár a franciagyarmatbirodalomtól. Ahhoz sem fér kétség, hogy az európai pia-cokat is meg kellett volna osztani Németországgal. Ez sem jelen-tett volna különösebb hátrányt az angol iparra és kereskedelemre,hiszen Európa az angol kereskedelemnek csak a kisebb részét ké-pezte és ez gyakorlatilag többé-kevésbé a két háború között a fe-lek nagyobb érdeksérelme nélkül már jól működött. Jellemző,hogy Roosevelt elnök az Atlanti Charta tárgyalása során így ér-velt, fia Elliott kételyei eloszlatására:

"Itt az angol birodalom forog kockán. Nem mindenki tudarról, de úgy áll a dolog, hogy angol meg német banká-rok már régen zsebre vágták Az egész világkereskedel-met, jóllehet Németország elvesztette az első háborút. Ezpedig ugyebár nem valami kellemes az amerikai keres-kedelemnek."

Eltekintve Roosevelt erős túlzásától, annyi bizonyos, a kétország kereskedelme jól megfért egymás mellett. Anglia gazdasá-gi és kereskedelmi köreit a németek nem zavarták. Ez nyilván egybékekötés után sem változott volna, sőt kapitalista nézőpontból etéren nagyobb és hatékonyabb munkamegosztásra számíthattak.A franciákat is bevonva könnyűszerrel megakadályozhatták volnaaz amerikaiak európai expanzióját. Az angolok nem ismerték fel,hogy nem a németek, hanem az amerikai gazdaság veszélyes ex-panziója fenyegeti az angol és európai ipart és kereskedelmet.

Anglia formálisan ugyan győztesen került ki a második vi-lágháborúból. Elvesztette azonban amit a legjobban féltett, a

gyarmatbirodalmát, és ezzel együtt a világkereskedelmi uralmátis. Helyét volt gyarmata: Amerika vette át. Mégpedig úgy győztele, hogy győzelemhez segítette. Kihasználva bajba jutását, ame-lyet rövidlátása okozott, csak legerősebb pozícióinak feladásávalsegítette ki abból. Mondanunk sem kell, hogy Churchill elvakultpolitikájának nemcsak Anglia, hanem Franciaország is megitta alevét.

Churchill rosszul jósolta meg a tönkrevert német ipar regene-rálódásának és fejlődésnek ütemét is. Míg Anglia és Franciaor-szág kénytelenek voltak meglévő gyáraikat bővíteni, korszerűsí-teni, addig Németország a porig rombolt üzemek helyén teljesenúj és a kor technikai színvonalának legkorszerűbb gépeit és tech-nológiáját létesítette. Míg a "győztesek" nem tudták magukat rá-szánni a korszerűtlen – de azon a szinten még termelésre képes –gyáraikat kivonják a forgalomból, hogy helyettük a legmoderneb-beket állítsák a termelésbe, addig a már nem a legkorszerűbb né-met gyárak szanálását elvégezte a háború, illetve a győztesek had-serege. Még a szanálás költségeit is megelőlegezték, amit a né-metek csak később, - jóvátétel címén - fizettek meg. Egyidejűleghosszúlejáratú kölcsönöket, hiteleket is folyósítottak számára, asajátjuknál modernebb termelő berendezések beszerzésére. Mon-danunk sem kell, hogy békés körülmények között, erre alighalettek volna hajlandóak.

Churchillnek ezúttal eszébe juthatott volna Barcza Györgymagyar követ útján tett üzenete Hitlerhez a londoni öreg és csú-nya épületek lebombázásának sürgetésére.

Az amerikaiak, angolok és franciák – ez csak természetes –megtiltották Japán és Nyugat-Németország részére katonai erőfelállítását. Ezzel a költséges fegyverkezés alól is felmentettékőket. Ők maguk néhány évig alig tettek mást, mint a háborúbanmegcsappant készleteiket pótolták. Ez előnyös volt a legyőzöttekgazdasági fejlődésére.

A győztesek maradi gondolkodásmódjának az lett a követ-kezménye, hogy a legyőzöttek észrevétlenül, de sokkal gyorsab-ban fejlődtek. Ezt, egyébként De Gaulle is felismerte. Ráébredtarra, hogy gyarmatai elvesztése után felesleges "győztes fegyver-társai" kegyeit keresni - a háború során azok módszereiről és jel-leméről különben is bőséges tapasztalatokat szerzett. A legyőzött

Nyugat-Németországgal létrehozták a Közös Piacot, minden tag-állam gazdaságának előnyére. Angliát is felkérték a csatlakozásra.De úgy látszik, balszerencséjük ezúttal sem hagyta el őket, ismétrosszul döntöttek nem csatlakoztak az európai gazdasági közös-séghez.

Ha meggondoljuk, hogy "győztes fegyvertárs" De Gaulle abrit kormány által egy évtized múlva előterjesztendő közös piacifelvételi kérelmét két ízben megvétózza, és az angolok többek kö-zött a nyugatnémet kormányt kérik, hogy segítse a makacs franciaálláspont feloldását kieszközölni, akkor aligha vehetjük komolyanAnglia második világháborús győzelmét. Németország felett.Amikor Churchill átvette az angol birodalom vezetését, az világ-hatalom volt. Amikor végleg átadta, birtokaitól megfosztva, har-madrendű hatalommá süllyedt. Az angol nép drágán fizetett né-metgyűlöletében elvakult miniszterelnöke hiúságáért. Az mond-ják Churchill annak idején kétszer is megbukott az érettségi vizs-gán. Lehet, hogy azoknak a tanároknak igazuk volt?

A kiprovokált német támadás ellenére az orosz csapatok el-képesztő gyorsasággal hátrálnak. Kétségtelen, hogy az erős németoperáció is kényszerítette erre, de úgy tűnik, ez az oroszoknál ha-gyományos taktika. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió európaiterülete a legkulturáltabb és talán a nép életszínvonala is maga-sabb az átlagnál, európai mércével még mindig nagyon elmara-dottnak és szegénynek tekinthető. A hadiipar bázisai innen mesz-sze, az Ural környékén helyezkednek el. Azt a néhány hadiüze-met, amely ezen a területen volt, már rég áttelepítették ezekre avédett helyekre. Ne feledjük Napóleon seregeit is az orosz télsemmisítette meg. Az első világháború során is veszélyesebb el-lenfélnek bizonyult, mint az orosz haderő. Sajnos a második vi-lágháború idején is az amerikai, angol hadfelszerelési szállításokés a szovjet csapatok mellett ugyancsak nagyon komoly tényezővolt. Nem véletlen, hogy Hitler már 1941. július 21-én így jellem-zi Kvatrnik tábornagy horvát hadügyminiszterrel folytatott tár-gyaláson a helyzetet:

"A szovjetek egyedüli szövetségesei a tágas tér és azorosz terror, amellyel saját embereiket harcra kénysze-rítik".

Majd elmondta, hogy a Moszkva-Minszk és Moszkva-Kijev-iautópályák építésénél annak idején a németek hiába kerestekmunkásszállásokat. Semmi egyebet nem találtak, mint 30 km-kéntegy-egy koncentrációs tábort. (86).

A német haderő rendkívüli teljesítményét igazolja az a tényis, hogy az oroszok a részben taktikai visszavonulásuk soránolyan nagymennyiségű ember és hadfelszerelési veszteségetszenvedtek, hogy már a háború első szakaszában kénytelen voltAmerika és Anglia utánpótlást szállítani részére. Churchill már anémet támadás után egy hónappal 200 Tomahawk repülőgépszállításáról értesíti Sztálint. Két-hárommillió pár csizma szállítá-sát pedig a közeljövőben ígéri, a nagymennyiségű nyersanyagok-ról nem szólva (nyersgumi, gyapjú, gyapjúruha, ólom, juta, sel-lak).

Teszi ezt annak ellenére, hogy Rooseveltet minden áronigyekszik rábírni, hogy a kölcsönbérleti-szerződés keretében első-sorban Anglia részére biztosítsa a hadianyag szállítást, egy esetle-ges német partraszállás elhárítására, s ne a Szovjetuniónak. Aminttudjuk, Roosevelt nem dőlt be Churchill szónoki fogásainak,szállításainak zöme a Szovjetunióba került.

Arról a bizonyos kölcsönbérleti szerződésről, amelynekalapján az Egyesült Államok hadfelszerelést szállított kezdetbenAngliának, majd többnyire a Szovjetuniónak, érdemes néhányszót szólnunk. Az amerikai kongresszus 1941. március 11-én el-fogadja a lend-lease – magyarul kölcsönbérleti-törvényt. Ez a tör-vény felhatalmazta az Egyesült Államok kormányát, hogy köl-csönbe vagy bérbe adjon más államok honvédelme szempontjábólszükséges árukat és anyagokat, ha az Egyesült Államok elnöké-nek megítélése szerint ezeknek az államoknak a védelme létfon-tosságú az USA szempontjából. Mind a gondolkodásmód, mind akörmönfont elnevezés jól jellemzi a korabeli Amerika vezetőit,különösen elnökét. Nehezen lehet elképzelni, hogy egy tisztessé-ges kölcsönzővállalat ilyesmit tartson készenlétben, s ha mégis,akkor iparbitorlásért nyugodtan be lehet vonni a működési enge-délyét, mivel ez a mód az értékesítésnek egy kijátszott formája.Érdekes lenne tudni, hogy Anglia és a Szovjetunió hány repülő-gépet, vagy ágyút, esetleg kézi puskát vagy harckocsit adott visz-sza a háború után, amelyet kölcsön, vagy bérbevett az Egyesült

Államoktól. A törvénynek és tartalmának ez a megfogalmazásaugyanazt a célt szolgálta, mint Roosevelt többi nyakatekert talál-mánya: a valóságos szándék elkendőzését, a kiszemelt ellenség(inkább áldozat) megtévesztését.

A kölcsönbérleti szerződést első alkalommal Angliának biz-tosítják, majd 1941. november 7-én, talán a Nagy Októberi Szoci-alista Forradalom évfordulójára szánt ajándékként kiterjesztettéka Szovjetunióra is.

Ez persze nem akadályozta meg Rooseveltet abban, hogy márezt megelőzően is szállítson az oroszok részére. Roosevelt ésChurchill már az Atlanti Charta tárgyalásai során közös üzenet-ben értesítette Sztálint, hogy "sok hajó megfelelő rakománnyalmár elhagyta partjainkat, más hajók a legközelebbi jövőben in-dulnak útnak."

A háborús erővonalak gyors kialakulásával, mindenki - aki apolitikában a legkisebb mértékben is jártas – kialakította a magakockázatmentes véleményét. Miszerint a második világháborút azamerikai- orosz-angol szövetség fogja megnyerni. Ennek felisme-rése egyáltalán nem volt nehéz. A németellenes szövetség 1200-1400 millió embert képviselt. Rendelkezett a világ kereskedelmiés hadihajóinak majdnem az egészével, a légierők háromnegyed-ével. Parancsnokságuk alatt húszmillió ember harcolt. A németszövetség, ha ilyen egyáltalán volt, még Japánnal együtt is enneka népességnek legfeljebb a húsz százalékát tette ki. A németekszövetségesei pedig alig voltak hasznára, sőt egyesek, kifejezettenkárára tevékenykedtek.

Erőforrásaikat tekintve pedig az arány még sokkal rosszabb.Az addig legyőzött európai országok erőforrásai csak korlátozottmértékben álltak Németország rendelkezésére. Haditermelésbe-vonásuk pedig erős német katonai igazgatást igényeltek. Mind-ezeken felűt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a háború terve-zője és legfőbb koordinátora, az Egyesült Államok területe mindNémetország, mind Japán számára elérhetetlen távolságban van.Haditermelése háborítatlanul – szinte békebeli feltételekkel mű-ködik.

Az összes feltételeket mérlegelve a szembenálló felek erővi-szonyai legfeljebb 10:1-hez összehasonlítást bírják el a németekés a japánok rovására.

A három ravasz róka most már egészen biztos lehetett a há-ború végkimenetelét illetően. Bár a két angolszász hatalom veze-tőit – különösen a német-orosz háború első évében – több ízbenkerítette hatalmába a félelem, mi lesz, ha az orosz tömegek eset-leg összeroppannak az erőteljes német katonai akciók és a sztáliniterror együttes és gyakran egy időben jelentkező nyomása alatt?Ilyen kétségüknek többször hangot is adnak. Daviestől több pél-dát is tudunk erről. Alig hagyták maguk mögött a háború első év-fordulóját, 1942 július közepén erőteljes német támadás indultSztálingrád térségében. Az oroszok sorra ürítették ki, Bogucsarit,Millerovot, Vorosilovgrádot, a doni Rosztovot, Novocserkaszkot.Súlyos harcok folytak Kletszk, Cimljanszk, Kotyelnyikovo, va-lamint Belajaglina körzetében, továbbá számos más ponton a Donalsó folyása mentén. Ezek a német sikerek nagy riadalmat keltet-tek az imperialista hatalmak körében, de különösen Angliában.Még a beavatott politikusok közül is egyre többen adtak hangotannak a véleményüknek, hogy az oroszok nem tudnak megállni aVolga-mentén. Sőt egyesek Majszkij szerint – tudni vélték, hogyaz oroszok máris tárgyalásokat kezdtek Németországgal a kü-lönbékéről. Ebbéli meggyőződésükben még azt is felhozták:

"Hiszen kötöttek különbékét a bolsevikok 1918-ban anémet császárral is!"

Majszkij 1942. július 24-én vette Sztálin július 23-i keltezésűChurchillnek szóló üzenetét. Nyomban lefordította, majd a cím-zetthez sietett vele. Sztálin ebben élesen felvetette a hajókaraván-ok, valamint a második front ügyét. Churchillt éppen a szokásos-nál ittasabb állapotban találta. Az üzenet hatását így írja leMajszkij, július 24-i naplóbejegyzésében:

"Sztálin üzenete erős hatást gyakorolt a miniszterelnök-re. Lesújtott és sértődött volt egyszerre (különösen Sztá-lin azon vádja miatt, hogy nem teljesítette vállalt kötele-zettségét) s mintha felvillant volna benne annak gondo-lata, hogy a Szovjetunió kiléphet a háborúból."

Majszkij ugyan nem írja, de biztosak lehetünk abban, hogyezek után Churchill rögtön ki is józanodott. Minden esetre a má-

sodik frontra vonatkozóan Sztálin nem a német-orosz háború ki-törése utáni szószegésre gondolt.

Való tény, hogy a szovjet katonák elcsigázottsága, harci mo-rálja, de felkészültsége is – az amerikai-angol szállítások ellenére– szánalmas állapotban volt. Sztálingrádnál harcolt szemtanúktóltudjuk, hogy az orosz védők kilátástalannak tartották a német tá-madás megállítását feladni készültek a várost. Számos katonaiegység megkezdte a visszavonulást. Mögöttük azonban a GPU-egységek helyezkedtek el, és sortűzzel kényszerítették őket aharcra. Sőt olyan szélsőséges becslést is lehetett hallani ugyan-csak szemtanúktól, hogy az oroszok Sztálingrádnál több oroszkatonát semmisítettek így meg, mint a németek. Csak ilyen mó-don tudták Sztálingrádot megtartani. Sztálin a háború első ta-pasztalatai után 1941. szeptember 12-én elrendeli, hogy mindenlövészhadosztály szervezzen egy zászlóaljnyi megbízható harco-sokból álló záró osztagot, amelynek feladata a pánikba esett kato-nák menekülésének megállítása, ha kell fegyverhasználat útján.Ezt később kibővítette: minden hadsereg kötelékében 3-5 jól fel-fegyverzett 200-200 fő záróosztagot szerveztetett a megbízhatat-lan hadosztályok hátába. Elrendelte: a pánikkeltőket és a gyávákata helyszínen végezzék ki. E célra minden hadsereg kötelékébenállítsanak fel 5-10 büntetőszázadot (150-200 fővel) (88) De mégvalami segítségükre sietett itt az oroszoknak; mégpedig Paulusnémet tábornok árulása, amely mindmáig, a második világháborúegyik különös rejtélye.

Ismerve az oroszok ideológiái és személyi kultuszra való fa-natizmusát – a "GPU biztatás" – nem elképzelhetetlen. Az oro-szoknak ilyesmiben kitűnő gyakorlatuk van. Az emberi életnek azorosz vezetés részére úgyszólván semmi értéke sincs. A II. világ-háború után Eisenhower tábornok elmondta Zsukovnak az ameri-kai hadsereg milyen különleges aknatapogató gépekkel végezte azelfoglalt ellenséges területek elaknásításának megszüntetését.Zsukov ismertette az orosz katonai "stratégiát": az aknamezőtúgy lehet a legjobban megtisztítani, hogy áthajtják rajta a gyalog-ságot. (87) Az 1917-es forradalomban pedig szinte a teljes értel-miségüket szó szerint kiirtották. De békeidőben sem pihentek.Avult ideológiájuk képzelt ellenségeit tűzzel-vassal irtották. Ol-vassuk csak el Szolzsenyicin: Gulág szigetcsoport című könyvét,

tapasztalni fogjuk, hogy a cári szigor a szibériai száműzetések ésmás megtorlások meg sem közelítették Sztálinék módszereit.

A JAPÁN TÁMADÁS KIPROVOKÁLÁSAA német-orosz fronton az események az amerikai elképzelé-

sek szerint kisebb-nagyobb zökkenőkkel bonyolódnak.Vessünk most egy pillantást Amerikára, közelről is. Milyen

problémákkal küzd ebben az időben az amerikai gazdaság? Az1929. évi nagy válságon már rég túljutottak. Időközben olyan ha-talmas termelési kapacitása alakult ki, amely jóval meghaladja azország szükségleteit. Előtérbe kerülnek az expanziós törekvések.A piaci gondok növekednek, de veszedelmes konkurens jelentke-zik Ázsiában: Japán.

A japán gazdaság jellemzői érdekes módon szinte pontrólpontra megegyezik a német gazdaságéval. Kis terület, nagy né-pesség, nyersanyag-, és energiahiány, rendkívül dinamikus iparifejlődés, kitűnően képzett és maximálisan fegyelmezett munka-erő. Egyszóval kicsi az élettér. Népének életszínvonal igényemindezek ellenére meg sem közelíti egyetlen más fejlett országlakosainak igényszintjét. Az olcsó munkaerő, valamint, annakmagas kvalitása biztosítja az amerikai színvonalú áruk rendkívüliversenyképességét. Ez pedig az amerikai expanzió komoly aka-dályát képezi.

Bizonyára a Kedves Olvasó csodálkozva olvassa e sorokat,esetleg azt hiszi, összetévesztettük a jelenlegi japán gazdasági éskereskedelmi állapotokat a második világháború előttivel. Nem,nem erről szó sincs. Sokan azt mondják, hogy a történelem nemismétli önmagát. Szilárdan hisszük, hogy igen. Ezen még az idő-közben bekövetkezett nagyarányú technikai fejlődés sem tudottváltoztatni.

Amerika és Japán érdekellentétei éppen természetüknél fogvanem új keletűek, messze az első világháborút megelőző időkrenyúlik vissza. Az Egyesült Államok és Japán kapcsolatairól Lenin1918-ban így nyilatkozik:

A két ország között érlelődő konfliktus esetében nincstámadó, sem védekező fél. A konfliktusért egyaránt fele-lős Tokió és Washington is.

Az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és amoszkvai szovjet együttes ülésén a külpolitikáról szóló előadóibeszédében 1918. május 14-én Lenin szó szerint ezeket mondja:

"Önök tudják, hogy Japán és Amerika háborúja mártény. Ezt a háborút évtizedeken át készítették elő, ez nemvéletlen jelenség, a taktika sem függ attól, hogy ki adjale az első lövést."

Ezt a bölcsességet Lenin utóda is elmondhatta volna a Szov-jetunió és Németország jövendő háborújáról. (Lehet, hogy el ismondta, csak mi nem tudunk róla?)

Mindezek után nem meglepő, ha Amerika szüntelen azt la-tolgatta, hogyan tudná elgáncsolni a japán gazdaságot. Egyre vi-lágosabbá válik, hogy ez békés úton nem megy. A kor politikai,társadalmi, gazdasági állapota – csakúgy, mint a németek eseté-ben – szükségszerűvé tette a japánok számára is az élettér keresé-sét. A gyarmattartó hatalmak makacssága a békés megoldást a ja-pánok számára sem tette lehetővé. Szomszédja a nagykiterjedésű,akkor még nem olyan nagy népsűrűségű Kína. Vele hagyományosbezárkózottsága miatt szó sem lehetett normális kereskedelmikapcsolatok kiépítéséről. A kor szokása szerint Japán is háborúvaligyekezett magának kínai területeket szerezni, amellyel az ipará-nak szükséges nyersanyagokat legalább részben biztosíthatta.

Amerika élén rendkívül nagy koncepciójú elnök áll: Roose-velt. Zsidó orientáltsága segíti abban, hogy ne csak a politikában,de gazdasági téren is képes legyen széleskörű koncepciók kidol-gozására és megvalósítására. Ez a sokdimenziójú egyéniség képesvolt az állam hatalmas termelési kapacitását ügyes politikai tranz-akcióval Amerikának nemcsak gazdaságilag, hanem politikailagis világtörténelemben páratlan méretű hasznára organizálni. El-képzeléseiben a kor morális felfogása egyáltalán nem zavarta. Anagy történelmi és kulturális múlttal rendelkező európai államokerkölcsi normáit egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Szabad fo-galmazásban úgy is mondhatnánk: felrúgta. Európában a feszült-

ség nőttön-nőtt. A németek az angol és francia gazdaság elevené-be vágtak, amelyet azok úgy sem tesznek zsebre. A kínálkozó al-kalmat Amerikának is ki kell használni. Jól tudják, hogy a leg-utóbbi 1905-ös japán-orosz háborúban az oroszok húzták a rövi-debbet. Azt is tudják, hogy az oroszok ezért bosszút esküdtek.Ezek a tények szinte tálcán kínálják az amerikai elnöknek a leg-különbözőbb kombinációkat. Él is velük. Titokban megállapodikSztálinnal. Európa és a világ nagy része a németek próbálkozásai-val van elfoglalva. Eközben a Szovjetunió Kína oldalán 1939-benhadüzenet nélkül megtámadja a japánokat. Amint tudjuk hasonlócselekményért a németeknek Anglia és Franciaország is, de Dél-Afrika, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is hadat üzent. Ezúttaltermészetesen ilyesmi még csak eszükbe sem jutott.

Az amerikai elnök és környezete nagy gazdasági erejének tu-datában kidolgozza a világuralomra törő terveit, amelynek meg-valósításához hatalmas ipari termelőkapacitása révén megfelelőbázis áll rendelkezésére. Belpolitikai helyzetéből adódóan ez atermelőkapacitás a hadviselés időszaka alatt is megóvható. Ah-hoz, hogy a háború utáni világkereskedelem és világgazdaság fel-osztása Amerika igényei szerint történjék, a háború megnyerésé-nek lehetőségét az amerikai akarattól kell függővé tenni. Nyil-vánvaló, hogy ennek érdekében Amerikának is be kell lépnie ahadviselők sorába. Ez pedig nem a legegyszerűbb feladat, deRooseveltnek nem okoz különösebb gondot. Ördögi tervéért ko-moly árat kell fizetnie, de végül is megtérül. Az üzletben pedig aza legfontosabb, hogy a befektetett tőke lehetőleg a legnagyobbhozadékot biztosítsa. Ehhez a jelenlegi előfeltételek, s így a kilá-tások is jók. A történészek hajlanak arra, hogy a japán támadáskiprovokálására Rooseveltnek azért volt szüksége, hogy a szená-tus megszavazza a támadó elleni háborúba való belépést. Amerikamegtámadásának hiányában ezt elutasítaná. Ez vitathatatlan, bármeg kell jegyeznünk: az a hatalmi szerv, amely egy olyan kör-mönfont törvényt, mint a lend-lease megszavaz, attól egyéb iskitelik.

Az amerikai kormány már 1936-ban tervezte a Japán elleniháborút. Ezt aligha tehette a szenátus teljes kikapcsolásával. 1937tavaszán szenzációs hír hozta lázba az amerikai közvéleményt,nem különben a repülés szakembereit. Amélia Erhardt, amerikai

asszony a világon első ízben az egyenlítő mentén földkörüli re-pülőútra készül. A Purde Egyetem Lockheed Elektra repülő labo-ratóriumot ajánlott fel neki. A Pan Am Légitársaság pedig Fred J.Noonan navigátort adta kölcsön Amélia mellé. Az indulás 1937június 2-án történt Miamiból, keleti irányba. A tervek szerint gé-pük baj nélkül szállt le az Új Guinea-i Lae-ban. A következő4100 km-es szakasz a Csendes-óceán felett volt kijelölve, az újleszállás helyéül Howland-Island egy kis szigetecskéje volt ter-vezve, amely teljesen lakatlan, mindössze 3 km hosszú és 1, 5 kmszéles volt. Az amerikai haditengerészet néhány emberét odave-zényelték, hogy leszállópályát építsen, majd olajat és üzemanya-got is a helyszínre szállítottak. A várható érkezés idejére az úszórádióállomássá alakított Istaca nevű hajót is a sziget partjaihozküldték.

Améliáék 1937. július 2-án indultak el Lae-ból, de sohasemérték el következő célpontjukat. Számtalan hajó és repülőgéppásztázta 16 napon át a Csendes-óceánt, hogy megtalálják a re-pülőgép roncsait, és személyzetét. A költségek 4 millió dollárrarúgtak, minden eredmény nélkül. Majd azzal a végkövetkeztetés-sel zárták le az ügyet, hogy a gép a tengerbe zuhant, megtalálásareménytelen.

Az élénk érdeklődésű amerikai közvéleményben különbözőlegendák születtek. Annál is inkább, mert az üggyel kapcsolatbana hivatalos körök mély hallgatásba burkolóztak. Két lelkes kutatómegkísérelte a titok feltárását. Paul L.Briand kapitány és FredGoerner rádió- és televízióriporter egymástól függetlenül egy-egykönyvben fejtette ki véleményét. Mindketten arra a következtetés-re jutottak, hogy a világkörüli út csak fedőnév volt. Az igazi fel-adatuk az volt, hogy figyeljék meg hány repülőtérrel és más hadi-flottát kiszolgáló létesítménnyel rendelkeznek a japánok a Turk(Karolina)-szigeteken lévő bázison, továbbá annak felderítése,hogy az Egyesült Államok birtokában lévő egyenlítői szigetek le-szállás szempontjából milyen előnyökkel és lehetőségekkel ren-delkeznek.

A kémrepülőt azonban személyzetével együtt a japánok el-fogták, de ezt nem hozták nyilvánosságra.

A háború után J. F. Dulles külügyminiszter környezetébőlszivárgott ki a hír, hogy a japán fegyverletétel után a szövetsége-

sek a japán császárt is a háborús bűnösök listájára akarták venni,de ezt éppen Amerika akadályozta meg. A császár ugyanis kö-zölte Truman elnökkel, amennyiben erre a perre sor kerül, nyilvá-nosságra hozzák a császári légierő főhadiszállásán őrzött Erhardt-dossziét. Sőt azt is közölték, Amrélia Erhardt még életben van, s afoglyuk. – Az eredményt ismerjük. (1)

A németekhez hasonlóan a japánok is megkísérlik Ameriká-val békés tárgyalások útján rendezni nyersanyag beszerzési ésegyéb nehézségeiket. Az amerikaiak konoksága azonban még azangolokén is túltesz. Roosevelt az Atlanti Charta tárgyalása soránmegígérte Churchillnek, hogy az amerikai japán tárgyalásokat il-letően még legalább három hónapig időt húznak, vagyis, "orruk-nál fogva vezetik a japánokat." Az amerikai kormány belpolitikaiokokból nem tartotta célszerűnek magára vállalni a háború kez-deményezését, ezért úgy döntött, hogy a támadást és időpontjánakkiválasztását szűk határokon belül átengedi a japánoknak. Az errealkalmas helyet azonban ők jelölték ki. Tehették ezt annál is in-kább, mert amerikai hírszerzők korábban, már 1940 nyarán meg-fejtették a japán katonai rejtjelzést és a diplomáciai kódot. Így ajapánok minden kártyájába idejében beleláttak.

Az információkat csak nagyon kevés emberrel közölték. Ki-zárólag az elnök, külügyminiszter, hadügyminiszter, haditengeré-szeti miniszter és a fegyveres erők parancsnoka volt beavatva.Még a kormány többi tagjának sem volt tudomása erről a rendkí-vül fontos forrásról.

Az amerikai külpolitikának egyébként is van egy jellemzőhagyománya, amelynek gyökerei még az óceánon túli köztársaság"alapító őseihez" nyúlnak vissza. Eszerint az Egyesült Államokhasznot húz az európai és ázsiai háborúkból. Voltaképpen ezennyugszik az USA jóléte. Kormánya nem igyekszik belépni a nagyfegyveres konfliktusokba, hanem megvárja amíg a harcoló felekelgyengülnek és akkor közbelép a maga döntő súlyával. Ezt Japánesetében is nagyon jól alkalmazta, hiszen az Egyesült Államokamerikai területét a japánok nem is veszélyeztették, csupán aCsendes-óceáni szigetbirtokait szállták meg egymás után. Ez vi-szont alig volt több ártatlan légycsípésnél.

Japán nyersanyagszükségletének biztosítása érdekében mégaz 1930-as évek elején elfoglalta Északkelet-Kínát. Ott tíz év alatt

jelentős beruházásokat eszközölt. Térnyerését azonban nem tudta"legalizálni". Kína nem volt hajlandó békét kötni. Meg kell itt je-gyeznünk, hogy ez a terület nem tudta megoldani a japán iparnyersanyag és energiaellátását. Nehézségei csak átmenetileg eny-hültek. Ipari fejlődése utolérte korábbi problémáinak mértékét. Atérség gondjai azonban megoldhatatlanok voltak az Egyesült Ál-lamok ellenére, aki már elég nagy súllyal nehezedett a népek nya-kára.

Hosszas huzavona után végre 1941 február közepén megin-dultak az amerikai japán tárgyalások. Roosevelt és Hull 1941 feb-ruár 14-én a Fehér Házban fogadta Nomura-t, Japán washingtoninagykövetét. A beszélgetés tárgyát később Roosevelt nagy hu-morérzékkel mesélte el baráti körében. Emlékeztetett rá, hogy an-nak idején

"McKinley amerikai elnök mindent elkövetett, hogy elke-rülje a háborút Spanyolországgal, de megtörtént egyolyan szörnyű eset, amit incidensnek neveznek. Senkinem tudja, hogy a spanyolok valóban elsüllyesztették-e aMaine-t, de MeKinley és John Nay nem állhattak ellen aháború megindítását követelő amerikai népnek (sóhaj).1898-ban, Havannában az egyik kikötőhelyen felrobbanta Maine amerikai cirkáló; az Amerikai Egyesült Államokennek ürügyén üzent hadat Spanyolországnak. Amikor ajapánok elsüllyesztették a Panay-t (amerikai ágyúna-szád, amelyet állítólag a japánok 1937-ben süllyesztettekel a Jangcen) a felháborodás hulláma söpört végig azországon. Én, és Hull úr (itt ül velem szemben) nagy ne-hezen lecsillapítottuk a felháborodás újabb hullámát, éshála Istennek, sikerült (sóhaj). Remélem, Nomura ten-gernagy továbbítja a kormányának, hogy itt mindent el-követtünk, hogy minden nyugodt legyen, ámde fogytánvan az amerikai nép türelme, és ha átszakad a gát (há-rom sóhaj) vége a civilizációnak."

Az idézet pedig Amerika legfőbb szövetségese, a Szovjetunióegyik történészétől származik. Jakovlev: Pearl Harbor rejtélyecímű könyvében került a kelet-európai olvasók elé. Az amerikai-japán tárgyalások természetesen folytatódtak Nomura vezetésé-

vel, az elnökkel és külügyminiszterrel. Roosevelték szándékosanolyan homályosan fogalmaztak, hogy a japánok úgy vélhették,van még értelme a tárgyalások folytatásának. Az amerikaiak pe-dig menetrend szerint húzták az időt és tárgyaltak. Hull emlék-irataiban világosan és félreérthetetlenül leírja:

"Kezdettől fogva jól tudtam, hogy a tárgyalások sikeré-nek esélye egy a húsz, az ötven, vagy száz ellenében."

Tulajdonképpen miféle javaslatokat terjesztettek elő a japá-nok? Elfogadhatatlanok voltak azok Amerika számára? Dehogy!Kérték, hogy járjanak közbe: Kína fogadja el Japán fennhatóságátÉszakkelet-Kína felett – amit mintegy tíz éven át de facto már el-ismertek ha ezt Kína nem fogadja el, az Egyesült Államok vonjameg tőle a segítséget, amelyet az éppen Japán ellen használ fel.Roosevelt és Konoje japán miniszterelnök folytasson tanácsko-zást Honoluluban. A tanácskozásnak tűzzék a napirendjére azEgyesült Államok és Japán kereskedelmi kapcsolatainak helyre-állítását, Japán szabad hozzájutását a nyersanyagforrásokhoz, Ja-pán részére történő hitelnyújtás lehetőségét. (Talán nem árt, hamegjegyezzük, hogy Japán problémái napjainkban is hasonlóak,kérdés, mikor lép fel az Egyesült Államok ugyanazokkal a mód-szerekkel?)

Az amerikai kormány stratégiája az idő múlásával tervszerű-en bonyolódnak. Már 1941. július 25-én megtiltotta a kőolaj ki-vitelét Japánba és befagyasztotta az Amerikával szemben fennál-ló, összesen 130 millió dolláros Japán követelést. "Javítás" ürü-gyén lezárták a Panama-csatornát a japán hajók előtt. Anglia ésHolland-India követte az Egyesült Államok példáját, ugyancsakbefagyasztotta a japán követeléseket, de a kereskedelmi kapcso-latokat is megszakította. Itt tehát Amerika vezette összehangoltakció folyik Japán ellen. Igaz, később az Egyesült Államok kül-ügyminisztériuma – még nem látta elérkezettnek a kenyértörésidejét – enyhített az embargón, újra engedélyezte a Japánnal valókereskedelmet, de csak oly mértékben, hogy az export értéke azo-nos legyen az importéval, minthogy a japán követeléseket zárol-ták.

A japán kormányban, a Szovjetunió történetírásával és mainapig tartó szüntelen propagandájával ellentétben, csupán

Matsuoka külügyminiszter hajlott Oroszország megtámadásáraegy német szövetség keretében. Igyekezete miatt le is váltották.Az 1941. július 16-án lemondott kormánnyal ő is távozott. Az újkormányban szinte csak ő nem kapott helyet, éppen német orien-tációja miatt. Japán nem akarta és nem is akarhatta megtámadni aSzovjetuniót. Ez ellentmondott volna minden józan megfontolás-nak. Tokió légvonalban nagyon közel van a szovjet Vlagyivosz-tokhoz, s így szovjet légitámadás ellen védhetetlen volt. Azon kí-vül egy Szovjetunió elleni hadjárat nem juttathatta volna hozzáJapánt az égetően szükséges nyersanyagokhoz és olajhoz, amely-nek forrásai a déli tengerek térségében vannak. Mindezeken felülaz Atlanti Charta tárgyalásairól 1941. augusztusban kiadottRoosevelt-Churchill deklarációban figyelmeztették, s egybenprovokálták Japánt; amennyiben egy harmadik hatalom válik Ja-pán agressziójának célpontjává, az Egyesült Államok segítségetnyújt neki. Ezt közölték Nomura japán nagykövettel is. De Né-metország Szovjetunió elleni preventív támadása után néhánynappal is színt vallott Amerika, az oroszok megsegítésének beje-lentésével. Japán számára értelmetlen lett volna egy ellenség he-lyett kettővel küzdeni.

A Szovjetunió ennek ellenére azt állítja, hogy az amerikaiuralkodó körök mindent elkövettek, hogy Japánt Oroszországnakugrasszák. Ennek pont az ellenkezője igaz! A Szovjetuniót igye-keztek Japánnak ugrasztani. Bizonyításért nem is kell túlságosanmessze menni. Daviest is idézhetjük: Brüsszelből 1939. január18-án kelt levelében, amelyet Harry Hopkinsnak írt, így véleke-dik: "közös érdeke a szovjetnek és kormányunknak, hogy – Japánmiatt – a két hatalom egymással jó viszonyban álljon." De koráb-bi esetet is említhetnénk. Davies maga írja le könyvében: amint1937. április 5-én a Szovjetunióból New Yorkba érkezett, elsőútja House ezredeshez, Wilson, első világháborús amerikai elnöktanácsadójához vezetett, aki hosszasan fejtegeti:

"Amerikai szempontból cseppet sem közömbös, a japánkérdés miatt is fontos, az orosz viszonyok megismeréseés értékelése."

Arról is tudunk, hogy Churchill a japán támadást követőenarra akarta rávenni Rooseveltet, hogy a Szovjetunióval indíttassa-

nak támadást Japán ellen. Meg kell mondanunk, Churchillnek eza terve nem a Szovjetunió tiltakozásán, vagy a támadás megtaga-dásán bukott meg. Ennek ellenére Anglia is egyetértett Ameriká-val abban, hogy nem szabad megengedni, hogy a tengelyhatalmakegenként verjék le ellenfeleiket. Éppen ezért a japánokat nem-csak, hogy nem ugrasztották a Szovjetunió ellen, hanem ennekbiztos elkerülése érdekében Amerika vállalta, sőt csábította őketegy saját maga elleni támadásra. A japánok ezt egy ideig igye-keztek elkerülni, de az amerikai kormány mindent elkövetett pro-vokálásukra.

Az amerikai embargóval természetesen megszakadtak a Ja-pánnal folyó tárgyalások is. Az Atlanti Charta-ügylet megkötésé-ről hazaérkező Roosevelt már 1941. augusztus 17-én javasoltaNomurának az amerikai japán tárgyalások felújítását. Konojekormánya kapva kapott Roosevelt ajánlatán. De az amerikaiak -amint arról Churchillt tájékoztatták - csak az időt húzták. Külön-böző elvi jegyzékeket váltottak, a Roosevelt-Konoje találkozóbólnem lett semmi. Grew, az Egyesült Államok nagykövete sem értikormánya magatartását. Szeptember 29-én figyelmezteti Wa-shingtont, ha nem kerül sor a találkozóra, a japán kormány meg-bukik és katonai diktatúra kerül hatalomra. Ez pedig az EgyesültÁllamokkal való összeütközéshez vezethet. (Roosevelt éppen eztvárta!)

A többszöri sikertelen japán kísérlet után Grew keserűen írjanaplójában:

"Az a körülmény, hogy Japán miniszterelnöke figyelmenkívül hagy minden példát és hagyományt – márpedig eb-ben az országban nagyon tisztelik őket – és hajlandókézben tartott kalappal megjelenni amerikai földön, hogytalálkozzék az Egyesült Államok elnökével, önmagábanis fokmérője a kormány elszántságának, hogy kiküsz-öböli azt az óriási kárt, amelyet nagy és potenciálisanfelbőszült országunk elidegenítése okozott. "

A japán kormány azonban hiába mozgatott meg mindent,eredménytelen maradt az a törekvése, hogy Roosevelt találkozzékKonoje-val. Így a japán kormány tekintélye rohamosan csökkent,majd miután Roosevelt október 2-án hivatalosan, de indokolás

nélkül elutasította a találkozóra tett javaslatot, október 16-án le ismondott. Amint Roosevelt tudomást szerzett róla, két órán át ta-nácskozott Hull, Stimson és Knox miniszterekkel, Marshall tá-bornokkal, Stark tengernagya) és Harry Hopkins-szal. A tanács-kozásról semmi sem szivárgott ki. Csupán az a bejegyzés isme-retes, amelyet Stimson írt naplójában:

"Kényes probléma áll előttünk, úgy kell irányítani adiplomáciai ügyeket, hogy Japánnak ne legyen igaza,hogy elsőnek ő kövesse el az ostobaságot - tegye meg azelső lépést."

Ez ugyan elég nehéznek látszik, mivel Japán igen alacsonyszinten tartotta haderejét. Már szóltunk Davies 1938. június 6-ánkelt, a Szovjetunióról szóló összefoglaló jelentésének idevonatko-zó adatairól. Davies szerint – neki pedig igazán elhihetjük – Japánkatonai létszáma az idézett időszakban csupán 248.000 fő. MégRománia is megelőzi a maga 266.000 főjével. A Szovjetunió1.500.000 főt számláló haderejéről nem is beszélve. Ez az állapot1941-ben sem változhatott lényegesen. Stanley Horubeck, azamerikai külügyminisztérium távolkeleti ügyekkel foglalkozó fő-tanácsosa 1941 tavaszán jelenti a kormánynak:

"Állandóan gondolni kell egy igen fontos tényre – Japánnincs felkészülve az Egyesült Államok elleni háborúra."

Az amerikai hírszerző hivatal ugyancsak október 16-án egymemorandumot juttatott el a kormányhoz, amelyben kifejtik, ajapán kormány bukása logikus következménye annak, hogyTojeda külügyminiszter nem tudta enyhíteni a Japánra nehezedőamerikai gazdasági nyomást.

A japán kormány lemondásával az események felgyorsultak.Két nap múlva 18-án Hideko Todzso tábornokot nevezik ki mi-niszterelnökké, aki a hadügyi és belügyi tárcát is magának tartjafenn. A japán koordinációs bizottság az amerikai kihívásra 1941októberében már csaknem szünet nélkül ülésezik. Október 23-ánarra a megállapításra jutottak, hogy a jelenlegi helyzetből nincsmás kiút, csak a háború. De azt is felmérték, hogy az EgyesültÁllamok katonai potenciálja 7-8-szorosa Japánénak. Ezért semmi-féle lehetőséget nem láttak arra, hogy az USA fölé kerekedjenek,

akaratukat e megváltozott eszközökkel rájuk kényszerítsék. Vég-következtetés: gyors hadjáratot kell indítani korlátozott célokkal.Ennek ellenére a császárnál 1941. november 5-én a titkos tanácsáltal megtartott ülésen úgy döntöttek, még egy utolsó kísérletetkell tenni, vagyis folytatni kell a tárgyalásokat az Egyesült Álla-mokkal. Erre a célra javaslataiknak két változatát dolgozták ki,amelyet "A" és "B" tervnek neveztek el. Ha az USA november 25-ig egyiket sem fogadja el, akkor a koordinációs bizottság konklú-ziója szerinti háborút meg kell indítani. "A" változat: Japán egyet-ért azzal az elvvel, hogy a Csendes-óceánon és Kínában a nem-zetközi kereskedelemben le kell mondani a megkülönböztetésről,ha ezt az elvet a világ többi részében is elismerik. A japán kor-mány hajlandó nem bővíteni az önvédelmi övezetét és szeretnéelkerülni az európai háború kiterjedését a Csenden- óceánra. Ja-pán és Kína békekötése után a japán csapatok 25 évig Észak-Kínában maradnak Mongólia határán és Hajnan-szigetén.

Ha az Egyesült Államok elutasítja az "A" tervet, akkor át kelinyújtani a "B" tervet, amely aztán Amerika részéről igazán elfo-gadható lett volna. Így hangzik:

"Japán kötelezi magát, hogy tartózkodik minden katonairendszabálytól annak fejében, hogy a vele folytatott ke-reskedelemben enyhítik az amerikai korlátozásokat."

Tulajdonképpen itt már a japánok úgyszólván semmit semkértek, csupán azt, hagyják békében őket. Hiszen a kereskedelmikorlátozások enyhítése – amelyről aligha lehet tagadni, jogosigény volt semmire sem kötelezte Amerikát, legfeljebb egy pilla-natnyi gesztusra, ami semmiféle tartalmi értéket sem biztosít. Deha ezt az őket semmire sem kötelező kérést elfogadják, akkor –lehetetlen Japánt háborúba vonni. Erre pedig az amerikai kor-mánynak okvetlenül szüksége volt.

A japán külügyminisztérium az "A" és "B" terv tárgyalásánakbefejezési határidejét 1941. november 25-ben állapította meg.Miután úgy tűnt, hogy a "B" tervvel Amerika esetleg egyetért, ajapánok bizakodóbbakká váltak és további négy napot engedé-lyeztek Nomura nagykövetnek a tárgyalások befejezésére. Termé-szetesen ezeket a rejtjeles táviratokat még a feladásuk napjánmegfejtették az amerikai hírszerző tisztek, majd Roosevelt és Hull

asztalára tették. Az elnök és külügyminisztérium újabb bizonyíté-kát kapta, hogy az amerikai választól függ, lesz-e, vagy nem leszháború a Csendes-óceánon és a Távol-Keleten.

Hull a japán "B" tervet némileg átdolgozta, de csupán néhánylényegtelen módosítással, amelyet Japán minden bizonnyal el isfogadott volna. (Az Indo-Kínában maradó japán csapatok meg-határozása.) Ezt a tervet november 22-én ismertette az angol,holland, kínai és ausztrál követtel. Mindannyian egyetértettekvele. Ezek után Hull lehetségesnek tartotta, hogy november 24-énválaszoljanak Japánnak.

Úgy tűnik Hull időzavarban volt, mert 24-ig nem tudta a ter-vezetet egyeztetni az illetékes amerikai miniszterekkel és az el-nökkel. Csak 25-én reggel került rá sor Hull, Stimson és Knoxegyeztetésére. Másfélórás tanácskozás után mindhárman egyetér-tettek abban, hogy az amerikai javaslatokat át kell adni Japánnak.Délelőtt 1 órakor mindhárman a Fehér Házba siettek, hogy az el-nök jóváhagyását is elnyerjék. Roosevelt véleménye és végső uta-sítása azonban minden bizonnyal hideg zuhanyként érte őket. Azelnöknél tartózkodott Marshall és Stark is. Újabb másfélórás ta-nácskozás folyt le, amelyről úgyszólván semmi sem került nyil-vánosságra. A későbbiekben sem jutottak a történészek egyébadathoz, mint Stimson kibogozhatatlan naplójegyzete, miszerintRoosevelt az európai háborúban való részvétel terve helyett csu-pán az amerikai japán viszonnyal foglalkozott. Kijelentette:

"valószínűleg megtámadnak bennünket a japánok, lehet-séges, hogy legkésőbb a következő hétfőig (november30.) Mit tegyünk? Az a kérdés, hogyan manőverezzünk,hogy az első lövést Japán adja le, de ne sodorjuk ma-gunkat nagy veszélybe. Ez nehéz feladat."

A naplóbejegyzés rövid szövege nagyon is ellentmondó. HaRoosevelt olyan biztos abban, hogy a japánok megtámadják,mégpedig várhatóan egy héten belül, ugyan miféle manőverezésszükséges ahhoz, hogy az első lövést a japánok adják le?

A délelőtti katonai vezetőkkel folytatott tárgyalás után né-hány órával Roosevelt és Hull meghozta a háborús döntést. Való-színű, hogy a tényleges döntést egyedül az elnök hozta. Az előz-mények ismeretében ez nyilvánvalónak látszik. Az általuk jelen-

téktelenül módosított japán "B" tervet elvetették. Helyette a kül-ügyminisztériumban nagy sietve egy tíz pontból álló terjedelmesprogramot állítottak össze. Az Egyesült Államok ebben a lényegetleszűrve azt javasolta, hogy Japán állítsa helyre az 1931. szep-tember 18-a előtti helyzetet, vagyis a japán katonai rendszabályokmeghozatala előtti állapotot. Mivel egyetlen korábbi amerikai-japán tárgyalás során, de főként az 1941. évi tárgyalások alatt azamerikai kormány ezt soha nem kérte, sőt korábbi feltételeik megsem közelítették a tíz pontból álló program szigorát - ez tulajdon-képpen ultimátum volt a japánok számára.

Japán tőrbecsalásánál is eredményesen alkalmazta AmerikaJapán önfelértékelésének elvét. Itt ugyan nem átmeneti szövetség-re léptették vele a Szovjetuniót, amint azt Németország esetébentették, hanem 1941. április 13-án öt évre szóló szovjet japánsemlegességi szerződést iratnak alá az oroszokkal. Azzal, hogy ajapánok biztosítva érezhették a hátukat a Szovjetunió felől, meg-növelték a japánok támadásba vetett bizalmát és bátorságát.Ugyanakkor a Szovjetunió hátát is biztosították egy német-oroszháború esetére, amelynek létrejöttét Amerika, de a rövidlátó Ang-lia és Franciaország is beleépítette Németország katonai legyőzé-sének tervébe.

Az amerikai elnök terve sikerrel járt. Japán 1941. december7-én megtámadta a csaléteknek feltálalt Hawaii-szigeteken lévőPearl Harbor-i amerikai támaszpontot. Roosevelt kézhez kapta azta hőn áhított ürügyet, amellyel az amerikai népet háborús áldo-zatokra kényszeríthette. A béke híveinek nem maradt semmi érveaz elnök háborús terveinek megakadályozására. Roosevelt és akormány javaslatára az amerikai szenátus és képviselőház másnap1941. december 8-án jóváhagyta a Japán elleni hadüzenetet. An-nak ellenére, hogy már korábban is követtek el háborús cselek-ményeket Németország ellen, neki nem üzentek hadat. CordellHull így emlékezik erről:

"Beszéltünk arról is (Roosevelt és a kormány néhánytagja december 7-én este 8 óra 30 perckor a Fehér Ház-ban), ne üzenjünk-e háborút a többi tengelyhatalomnakis. Biztosra vettük azonban, hogy Németország megüzenia háborút nekünk. Berlin és Tokió táviratváltásából

pontosan értesültünk róla, hogy megegyezés történt eb-ben a kérdésben a két kormány között. Elhatároztuk te-hát, hogy átengedjük a kezdeményezést a hadüzenet kül-désében Hitlernek és Mussolininak."

Íme ismét az a cinikus modor és magatartás, mint amikor ajapánokat "orruknál fogva" vezették és bevallottan húzták az időta japán-amerikai tárgyalások során. A Berlin és Tokió táviratvál-tásával kapcsolatos Hull visszaemlékezéssel kapcsolatban nagyonfurcsának tűnik, hogy Paul Schmidt, Hitler és a német külügymi-nisztérium vezető tolmácsa nem tud az idézett táviratváltásról, dea berlini japán nagykövettel történt esetleges ilyen irányú megál-lapodásról sem tesz említést.

MÉG EGY – EDDIG ALIG EMLÍTETT – OK, AMIÉRTNÉMETORSZÁGNAK PUSZTULNIA KELLETTEz a mellékhatás, de talán nem is olyan mellékes terület a

zsidókérdés. Érdekes módon a történészek kezében szinte meg-merevedik a toll, amikor a második világháború történetét írják ésa németek zsidóellenes lépéseit akarják megvilágítani. A mai na-pig képtelenek továbblépni a koncentrációs táborokban ecseteltnémet barbárság unalomig szajkózott leírásánál. Pedig a zsidóprobléma nem ilyen egyszerű. Távol álljon tőlünk, hogy mindenáron igazolni akarjuk a németek zsidóság elleni akcióit. Mi is el-ítéljük a korabeli német vezetést azért, amit ezzel a népcsoporttaltett. De vajon mit tett velük, és miért? Vajon tudunk-e mindent,amit ezzel kapcsolatban tudnunk kell, és ma már tudnunk lehet,hogy Hitler és a német kormány indítékait valamennyire is meg-értsük?

Természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy ezt a tabukéntkezelt területet mindenki meggyőzésére elégséges módon feltár-juk. Ahhoz, hogy legalább alapvető fogalmunk legyen a zsidóságés Németország viszonyára, nemkülönben a zsidóság másodikvilágháborúval kapcsolatos magatartásáról, a nemzetközi zsidó-probléma alapjainál kell kezdenünk.

Ismeretes, hogy a zsidó nép történelme során gyakran vívottháborút szomszédaival. Ha már más ellenfelet nem tudtak maguk-

ra erőltetni, akkor maguk szakadtak két vagy több pártra, és egy-mást sem kímélték. Ezt a többnyire időszámításunk előtti időszaktörténetét Flavius Josephus zsidó történész tollából nagyon jólismerjük. Az örökös ellenségeskedés az időszámításunk utáni 70.évben a Flavius Titus római császár seregeivel vívott háborúbantetőzött. A rómaiak győzelmével az addigi zsidó állam teljesenelvesztette önállóságát. Ezt később a teljes diaszpóra követte,amikor a még megmaradt zsidóság beletörődött a megváltoztat-hatatlan hazátlanság tudatába, az egész világon szétszóródott. Eza más, de tehetséges nép könnyen és jól beilleszkedett az őt befo-gadó államok társadalmába. Vallási szokásait megtartva, különö-sen a kereskedelmi szférákba ágyazódott be Ezzel lehetővé váltnemzetközi hálózatának kiépítése. Az első időkben tevékenysé-gükkel hasznára voltak új hazájuknak, később azonban anyagihatalmuk növekedésével nem egyszer kárt okoztak. Ebből fakadt,hogy az utolsó két-három évszázadban több európai állambankülönböző zsidó pogromok fékezték tevékenységüket. Ezek kö-zött nem egy igen drasztikus módon jutott kifejezésre. A zsidókgettóban való elkülönítését több országban alkalmazták.

Közismert, hogy a lengyelek is nem egyszer voltak kénytele-nek tevékenységüket korlátozni. A lengyel kormány sohasemnézte jó szemmel a zsidók káros tevékenységét. Ez jellemző volta két világháború közötti időszakra is. Lipski berlini lengyelnagykövet, amikor Hitler 1938-ban a zsidókérdés megoldásátLengyelországgal, Magyarországgal, esetleg Romániával egyet-értésben, azok valamely gyarmatra (Madagaszkár) való emigrálá-sával tervezi - örömében így fakad ki:

"ha ezt így megoldhatjuk, akkor egy csodaszép szobrotemelünk neki (Hitlernek - a szerző) Varsóban ".

Ez a rendkívül élelmes, találékony nép most már a nemzet-közi zsidóság összefogását is felhasználva azonban mindig talpra-esett. Így történhetett meg, hogy mindenütt az őket befogadó ál-lamokban a szellemi munkakörök, a kereskedelmi és pénzügyi te-rületek zömét később a sajtót megkaparintották. Hozzájárult eh-hez – amit minden kisebbség esetén tapasztalhatunk a többségellenében – hihetetlen összefogásuk, de kitűnő üzleti érzékük is.

Hasonlóan alakult a zsidók helyzete Németországban is.Különösen az első világháború utáni zűrzavarban kaparintottákmagukhoz az üzleti, pénzügyi területet, valamint a szellemi fog-lalkozások jelentékeny részét. Hitler hatalomra jutása után az újvezetés felé egyre többen panaszolták a németség fokozatos ki-szorulását saját országuk ezen területeiről. Hitler a panaszok mi-benlétének megvizsgálása érdekében felmérést végeztetett. Azeredmény igazolta, hogy a panaszolt területeken a zsidók szám-arányuknál jóval nagyobb mértékben találhatók. Hitler és kormá-nya felszólította a zsidókat, vonuljanak vissza számarányuknakmegfelelő mértékre.

A zsidók azonban ezt elszabotálták, majd a nemzetközi cio-nizmus ekkor még londoni központja a Cionista Végrehajtó Bi-zottság biztatására a német gazdaság fejlődését is fékezni próbál-ta, mintegy bizonyítva nélkülözhetetlenségüket.

Ehhez a svájci parlament is tálcán kínálta a lehetőséget. Ép-pen a zsidók német-szabotálása érdekében 1934 őszén megsza-vazta a híres 47. paragrafust (aligha az ott élő zsidó bankárokszorgalmazása nélkül), amely a legszigorúbb – addig egyedülálló– banktitkot szavatolta a betétek elhelyezésére. A Németország-ban tevékenykedő zsidó tőkések gyorsan a svájci bankokba me-nekítették a Németországban szerzett vagyonukat. A svájci ban-károk pedig az új törvénnyel takarózva minden információt meg-tagadtak a német hatóságoktól, függetlenül attól, hogy a zsidó tő-ke törvényes módon, vagy illegálisan jutott Svájcba.

Ezek a tranzakciók nyilván komoly károkat okoztak a világ-háború terheit cipelő és a világgazdasági válságból még éppencsak lábadozó német gazdaságnak.

Hitleréknek mindezek ellenére nem állt szándékukban a zsi-dók fizikai megsemmisítése, más úton akartak megszabadulni akellemetlenné vált emberektől. Tudták, hogy a cionisták régi dé-delgetett álma a palesztinai őshaza újbóli birtokba vétele. A cio-nisták és a nemzeti szocialisták is a fajt és nemzetet tekintették alegfőbb értékmérőnek, érthető, sőt törvényszerű, hogy kapcsolatottaláltak egymással. A cionisták éppen a németországi és Kelet-Európai zsidók Palesztinába zsúfolásával akarták a már ott lévőzsidó közösségeket túlsúlyba juttatni és ezzel olyan helyzetet ki-alakítani, amely igazolja egy zsidó állam létrehozásának szüksé-

gességét. Ilyen meggondolások alapján jött létre a haavra (átszál-lítási egyezmény a Hitler-kormány és a Zsidó Ügynökség között anémet és kelet-európai zsidók Németországon át történő kiván-dorlásának megkönnyítésére). Nem lehet tagadni, hogy ebben az anémet számítás is meghúzódott, hogy a tömeges zsidó bevándor-lás megnehezíti a gyarmattartó Anglia helyzetét a palesztinai arabnemzeti mozgalommal szemben, mivel akkor Palesztina és a kör-nyező arab területek is brit gyarmatok voltak. A haavra-egyezmény keretében több ízben is palesztinai küldöttek utaztakNémetországba, hogy a már begyűjtött zsidókat palesztinai "pio-nírok"-nak toborozzák.

A helyzetre jellemző a német külügyminisztérium 1937. jú-nius 22-i körtávirata a külföldi német követségekre:

"Ez a német intézkedés, amelyet belpolitikai megfontolá-sok diktáltak, lényegében hozzájárul a judaizmus meg-szilárdulásához Palesztinában, és gyorsítja a palesztinaizsidó állam kialakulását."

Érdemes itt megemlíteni, hogy Hjalmar Shacht a Reichsbankelnöke 1938-ban Londonba látogatott, ahol minden bizonnyal tár-gyalt a Cionista Végrehajtó Bizottság tagjaival is a zsidók áttele-pítéséről. Úgy tűnik ez a zsidó szövetség még pénzelte is a németkormányt, vagyis fedezte a kitelepítés költségeit. Mással ugyanisalig magyarázható Dirksen londoni német nagykövet 1938. de-cember 17-én kelt Wiehl-hez, a német külügyminisztérium gazda-ságpolitikai osztálya főnökéhez írt levelének alábbi mondata:

"A zsidók kitelepítésének finanszírozásáról légipostánküldtem sürgönyt." (3)

Hannah Arendt, a kérdés neves szakértője is rávilágított,hogy a cionista megbízottak és Adolf Eichmann közötti tárgyalá-sok alapján a német kormány átnevelő táborokat hozott létre,amelyeket éppen a cionisták szorgalmaztak. A táborokban a cio-nisták felkészítették a zsidókat a palesztinai kibucokba (szocia-lista mezőgazdasági üzem) való alkalmazásukra.

A haavra-egyezmény nyomán a németek nagymennyiségűárút is szállítottak a palesztinai zsidók részére. A harmincas évek-

ben azonban az amerikai zsidók komoly erőfeszítéseket tettek anémet áruk bojkottjának megszervezésére.

A cionisták az európai zsidók Palesztinába való titkos ki-csempészésére létrehozta a Hágana nevű szervezetet, emberei zsi-dók kitelepítésénél még az SS segítségét is igénybe vették. Azangol ellenkezésre tekintettel később a németek kikötötték, hogya cionisták nem hivatkozhatnak a zsidókat szállító hajók paleszti-nai úticéljára.

Ezzel kapcsolatban álljon itt egy jellemző eset. A Pátria nevűgőzös 1940. november 25-én 3800 fő németországi zsidó utassalHaifa kikötőjébe érkezett. A brit gyarmati hatóságok az 1939. éviFehér könyv-re hivatkozva, amely évente mindössze 15.000 zsidóbevándorlását engedélyezte, nem engedték partra szállni a zsidó-kat, közölték, hogy a hajónak utasaival együtt Mauritius szigetérekell mennie. Erre az utasok "Palesztina, vagy a halál" kiáltások-ban törtek ki. A Pátria nevű hajót a brit hadihajók végül is rommálőtték, amelynek következtében 2875 zsidó elégett. (Nem tudunkróla, hogy ezért az angolok közül bárkit is a nürnbergi bíróság eléállítottak volna.)

A kristályéjszakaként emlegetett zsidó pogrom idején, 1938novemberében Németországba érkezett a Hagana vezetői által lét-rehozott Masszada nevű zsidó szervezet két vezetője: Ginsburg ésMose Averbach azzal a céllal, hogy meggyorsítsák a Palesztinábaletelepedni akaró zsidók átszállításának programját. A zsidóügyeket Heydrich főhadiszállása intézte. Ginsburgék hivatalosanMexikó úticéllal több transzportot indítottak útnak, akik Bécsből,Susak jugoszláv kikötőbe utaztak, ahol hajóra szálltak és Palesz-tinába vitték őket. Minél keményebben léptek föl az angolok etranszportok ellen, Heydrich annál nagyobb segítséget nyújtott aszállítások fokozásához, sőt 1939 nyarán még arra is engedélytadott Ginsburgnak, hogy a hajókat Emdenbe és Hamburgba irá-nyítsa, hogy ezzel is lerövidítse a kitelepítés idejét. Természete-sen a Pátria útját is Ginsburg szervezte a német hatóságok haté-kony segítségével. De had idézzünk itt még egy nem kevésbé ér-dekes történetet: Adolf Eichmann 1944 május elején megbeszé-lést folytatott Joel Brand magyarországi cionista vezetővel. A tár-gyalás során Eichmann felajánlotta újabb transzportok Paleszti-nába való szállítását a németországi lágerekből, amennyiben a ci-

onisták 10000 db teherautót szereznek és juttatnak el a némethadsereg részére. Brand azonnal Isztambulba utazott és közölte azajánlatot az ott működő Zsidó Ügynökség és a Cionista Világ-szervezet vezetőjével, akik bele is egyeztek a teherautók keletifrontra való szállításába. A Cionista Világszervezet az ügylet le-bonyolításához Churchill brit miniszterelnök segítségét kérte.Churchill azonban némi köntörfalazás után kereken megtagadta akérés teljesítését. Kétségtelen ez az autó-ember csere nem éppen alegkorrektebb dolog, de nem felejtsük el, 1944 májusát írjuk,amikor a világháború már Németország teljes szétzúzásának be-fejezéséhez közeledett. A németek élet-halál harcukat vívják,mégpedig egy olyan galád mesterkedés következtében, amelybeakaratuk ellenére kerültek. Majszkij, – aki maga is zsidó – többízben előszeretettel írja emlékirataiban, hogy a különleges körül-mények, különleges eszközök igénybevételét teszik szükségessé,illetve igazolják. Ha Majszkij a Szovjetunió második világhábo-rús szereplése során országa részére igazolva látta azokat a kü-lönleges eszközöket, amelyekhez nyúlt, akkor úgy gondoljuk,azonos mércével való mérés mellett senkinek semmi oka sincsHitlert és a német kormányt a zsidópolitikája miatt elítélni. Hapedig a mérleg serpenyőivel Amerikát és Angliát is megmérjük,akkor alig lehet vitás, hogy az eredmény a harmadik birodalomvezetőinek erkölcsi fölénye lesz a velük szembenálló hatalmakvezetőivel szemben. Kétségtelen, hogy a világ népeinek nagy ré-sze előtt a mintegy négy évtizedes lankadatlan manipuláció kö-vetkeztében ez első hallásra kissé furcsának tűnik, de ez a való té-nyeken mit sem változtat.

Lássuk azonban, mi történt a németországi és kelet-európaizsidókkal a háború alatt. Fentiekből egyértelműen kiderül,Hitlerék nem tervezték a zsidók fizikai megsemmisítését, sőtmondhatni, kitűnően együttműködtek a cionista vezetőkkel a Pa-lesztinába való áttelepítést illetően. Amit feltétlenül hangsúlyoz-nunk kell, ezt nem a németek találták ki, és nem is ők kezdemé-nyezték. A zsidók táborba gyűjtését is a cionista vezetők kérték anémetektől az úgynevezett átnevelés céljára. Ebből az "átnevelés-ből" arra kell következtetnünk, hogy a zsidók nagy része nemakart kivándorolni Palesztinába. Ugyanakkor az is megállja a he-lyét, hogy az angolok, mint Palesztina gyarmattartói minden erő-

vel akadályozták a zsidók odatelepítését. Az igazsághoz termé-szetesen az is hozzátartozik, hogy a hitleri vezetés politikájába jólbeleillett a zsidók áttelepítése, amellyel a német szellemi elit jo-gos sérelmét tudta orvosolni.

Mint tudjuk 1938-39-ben már egyre élesebben kirajzolódtakaz angol-német ellentétek. Ebből fakadt, hogy az angolok min-denbe betartottak, ami Németországnak a legkisebb előnyöket isnyújtotta. Nem tudjuk ezek után szabad-e csodálkoznunk, ha anémetek is ehhez igazodtak, s ahol lehetett törlesztettek. Ezt tör-tént a zsidókérdés ügyében is. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk,hogy az angolok valamilyen módon kapcsolatot kerestek és talál-tak a gettókba gyűjtött zsidókkal, akiket igyekeztek lebeszélni apalesztinai kivándorlásról.

Az is biztosnak látszik, hogy erre éppen a más érzelmű zsi-dókat használták fel. Nehezen lehet érvelni azok ellen, akik aztállítják, hogy ezt a népcsoportot mindenre és mindennek az ellen-kezőjére is fel lehet használni. Erre a történelem valóban sok pél-dával szolgál. Elég, ha csak egy legutóbbi esetet; Kurt Waldheimosztrák köztársasági elnök megválasztását megelőző, majd az aztkövető időszak zsidó szervezetek amerikai megbízásból folytatottkampányát említjük. De erre még visszatérünk. Ennél azonbanmég furcsább történeteket is mondhatunk: Köztudott, hogy azAuschwitz-i tábor orvosát Dr. Mengele-t a zsidók és nem zsidókfáradtságot nem kímélve keresték. Nem túlzás, az egész világottűvé tették érte. Mengele halála után derült csak ki, hogy éppenmagyar származású zsidók rejtegették Dél- Amerikában.

Az alábbi eset sem nélkülözheti mosolyunkat: Rákosi Mátyás1957. február 15-én Kádár befeketítésére Hruscsovhoz írt levelé-ben zsidó létére a következőkre igyekszik a szovjet pártfőtitkárfigyelmét irányítani:

"Rá kell mutatni a zsidó káderek előtérbe kerülésére, el-sősorban a pártközpont apparátusában. Amennyire tu-dom az ideiglenes KB egyharmada és a szervezőbizott-ság nagy része, nyilván többsége, belőlük áll. Ugyanígya Népszabadság főszerkesztője, a kormány tájékoztatásiosztályának vezetője, Münnich belügyminisztériumi első

helyettese, a politikai rendőrség vezetője, az országosrendőrfőkapitány, a budapesti rendőrfőkapitány."

A német illetékesek észrevétlenül magukra maradtak a cio-nista vezetők kérésére gettókba, lágerekbe gyűjtött zsidókkal.Úgy tűnik, még ebben is tőrbe csalták őket. Az sem szorulna nagybizonyításra, hogy ezek az igazságérzetükben megbántott zsidókkezdetben a lehetőségükhöz képest tiltakoztak a sorsuk ellen. Anémetek célszerűségből munkatáborokká alakították a zsidógyűjtőhelyeket. Az is biztos, hogy élelmezésük fokozatos romlástszenvedett, hisz Németország nem agrárország, és a vásárolt éle-lem zömét a front igényelte. Ennek nyilvánvaló következményelett, hogy az öregek, gyermekek és nők a gyenge élelmezés és afokozott megterhelés alatt nagy létszámban pusztultak. Hogy anémetek gázkamrákban tömegesen irtották volna a zsidókat,amelyről annyi borzalmas leírás született, igaz-, vagy sem, hiteltérdemlően nyilatkozni nem tudunk. Minden esetre a hetvenesévek második felében akad már olyan "szélsőséges"-nek nevezettvélemény, amely tagadja ezt, sőt ami ennek egyenes következmé-nye, még a gázkamrák létezését is. Sőt szovjet szerzőktől is ol-vashatunk erre utaló, tőlük megszokott fogalmazást:

"A hitleristák, amint a szövetséges csapatok közeledtek,sorra megszüntették a táborokat, hogy eltüntessék bűneiknyomait. Már a táborok kiürítésekor megkezdődtek atömeges gyilkosságok; a fogolyszállítmányoknak csakjelentéktelen része érkezett meg rendeltetési helyére, afoglyok többsége meghalt útközben." (5)

Akárhogy is van, e tagadást több tény is alátámasztani lát-szik. Mivel Nagy-Britannia még a háború után is erősen korlá-tozta a zsidók bevándorlását, ugyanúgy Amerika is, 1947-benmég mindig 450.000 a munkatáborokból szélnek eresztett zsidóbolyongott Európában. Ezekből a "haláltáborokból" életben ma-radt zsidók az emberirtásnak olyan mérhetetlen kapacitásárólszámolnak be, amely lehetetlenné tenné ilyen nagy létszámú zsidóéletben maradását. A 450.000 főben természetesen nincs benne aza létszám, amely minden demonstráció nélkül visszament háborúelőtti tartózkodásának helyére. Pedig ha emlékezetünkbe idézzük

a háború utáni sztálini éra kelet-európai kópiáját (elég, ha csak amagyarországi Rákosit és "kollégáit" említem) ez a szám sem voltkevés.

Állítólag a reklámot zsidók találták ki, mint a vásárlásrakésztető pszichológiai terrort: A lélektani megdolgozás eredmé-nyét Georg Brandes egyetlen vulgáris megfogalmazású mondatá-val igazolja;

"A tömegek igaznak hisznek minden hazugságot, amelyetállandóan hangoztatnak előttük."

Úgy tűnik a zsidóság és a második világháború győzelménekhaszonélvezői is ezt a filozófiát lovagolták és lovagolják a mainapig, a hatmilliós elcsigázott zsidó áldozat szuggerálásával. AHunnia című folyóirat 34. számában: Egy mítosz összeomlik címűcikk keretében ismerteti Fred A.Leuc hter amerikai mérnök je-lentését Auschwitz. Birkenau és Majdanek zsidó táborai törvény-széki vizsgálatáról. A mérnök, aki maga is járatos a gázkamratechnológiában, hisz ilyeneket tervezett, megtámadhatatlan bizo-nyítási eljárással állapította meg, hogy a bemutatott (valóságbanlétező és a megsemmisítettek tervei) állítólagos gázkamrák ilyencélra való használhatósága kizárt. Ezek csupán hullakamrák vol-tak, amelyben a nagy fizikai megterhelés és gyenge tápláltság kö-vetkeztében természetes halállal elhalt zsidókat és más táborlakó-kat tároltak. A ciklon B-t nem gyilkolási célra, hanem fertőtlení-tésre használták a németek. A hamvasztó kemencék (krematóriu-mok) kapacitása pedig nevetségesen alacsony volt több millióember elhamvasztására. A feltárt hamvasztási pernye pedig erő-sen kevert volt homokkal. (Nyilván, nem minden cél nélkül)

Akkor, hát honnan vették a zsidók és amerikai gyámolítóik anémetek gázzal való kivégzés-teóriáját? A magyar közmondás azttartja: ki mint él, úgy ítél! A gázzal való kivégzési mód ugyanisamerikai találmány. Leuchter mérnök jelentéséből az is kitűnik,hogy az Egyesült Államok első kivégző gázkamráját 1920-banArizónában építették, amit aztán más amerikai államok is követ-tek. Leírja; egyes amerikai államban a mai napig is használnakgázkamrát kivégzési célra, bár magas költségére tekintettel többállamban már felhagytak vele.

Nehéz lenne megmagyarázni, hogy a második világháborúhatalmas anyagi terhe alatt nyögő Németország a zsidók kivégzé-sére miért éppen a legdrágább eljárást választotta volna.

Más tényekkel is igazolhatjuk, hogy emberek gázzal való ir-tása nem német, hanem amerikai gyakorlat volt. A második Vi-lágháború során arra hivatkozva, hogy Hitler állítólag elrendelte"szükség esetén" a nemzetközi megállapodással tiltott gázfegyverbevetését – az Egyesült Államok maga szállított kettőezer M7-A1egyenként százhúsz fontos mustárgázbombát az olaszországi Ba-riba. A John Harvey teherhajót és tizennégy testvérhajóját, amelyveszélyes terhét éjszaka igyekezett kirakni. Egy rémet felderítőrepülő osztag támadása következtében felrobbant és a mustárgáz-bombák megsemmisültek. A halottak száma kb. ezer főre tehető,amit még ezer fő sebesült is tetézett.(6)

Hadd idézzünk még egy amerikai gázos sztorit:Az amerikai katonai hírszerző hivatal az OSS (a CIA előde)

Hitler és Mussolini Brenner-hágói találkozója előtt Dr. Lovellterve alapján azt fontolgatta, hogy Hitler közvetlen környezetébenlévő megbízottai pincér szerepben egy már a biztonsági ellenőrzéssorán megvizsgált virágvázába olyan pirulát ejtene, amely egy új-fajta mérges gázt fejleszt, s néhány órán belül a szobában lévőkhalálát okozná!

Megkérjük a Kedves Olvasót, szíveskedjék korabeli naptár-ára tekinteni. 1940. március 18-át írnak. Amerika Európa ügyei-ben semleges. A londoni székhelyű Cionista Végrehajtó Bizottságkérésére Németországban létesített zsidó átnevelő táborokból ahaavra átszállítási egyezmény alapján palesztinai küldöttek agi-tálták a német zsidókat a palesztinai kibucokba. A zsidók önkén-tes kiutazása Heydrich és az SS legfelsőbb vezetésének segítsé-gével a londoni cionista központ költségén zavartalanul folyik. Azsidók gázzal történő kivégzése a német vezetőknek még legrosz-szabb álmukban sem merült fel.

Ugyanebben az időszakban Goebbels naplójának 1940. októ-ber 12-i bejegyzéséből tudjuk, hogy Berlin angol bombázása ide-jén a kevés óvóhely és a nagy légi veszély miatt Hitler magáhozvett néhány gyermeket. Kommunista "gáncsoskodók" olyan ha-zugságot terjesztettek, hogy rajtuk próbálja ki a gázt.

Úgy tűnik a németek gázzal való emberirtását már a háborúmegkezdése előtt beleszuggerálták a németellenes közvélemény-be. E pszichózis keltésének valószínű célja lehetett a majdani vi-lágháború során megakadályozni a német vezetést a gázfegyverekbevetésétől. Hitler és Kormánya becsületére legyen mondva, ettőlmég élet-halál harcának legutolsó időszakában is tartózkodott.Nem úgy a "kiváló erkölcsű" amerikaiak, akik az emberi történe-lem legveszélyesebb fegyverét az atombombát is bevetették,amelyhez képest a gázfegyver csupán gyerekjátéknak tekinthető.

Arra sem kaptunk eddig még kielégítő választ, hogy a Né-metországot oly szorgalmasan bombázó angol Liberátorok, ame-lyek százával repültek be a birodalom légterébe, ugyan miért nemszánták rá néhány gép bombaterhét, hiszen egyetlen bombatáma-dással megsemmisíthették volna az egész auschwitzi, vagy bár-mely másik úgynevezett "haláltábort". Ezzel legfeljebb az éppenott lévő zsidók egy része pusztult volna el, de meg lehetett volnamenteni a későbbieket. Talán nem tudtak volna ezekről a táborok-ról? Nem, az nem lehet, hisz különböző leírásokból tudjuk, hogyaz első kósza hírek már 1942-ben eljutottak a semleges külföldre,ahonnan nyilván még aznap az érdekelt hatalmak illetékeseihez.Szó esett már különböző publikációban arról is, hogy 1944. ápri-lis 7-én két szlovák fiatalember megszökött az auschwitzi tábor-ból, majd 30 oldalas jegyzőkönyvben rögzítették a táborban folyónépirtást. Ezeket állítólag szélhámosoknak tartották és nem hittékel az általuk előadottakat (lehet, hogy azok is voltak?). Júniuselején pedig a pozsonyi pápai nuncius számolt be ezekről az "ál-lapotokról". A jelentés természetesen Washingtonba is eljutott.

Előbb a Háborús Menekültügyi Hivatalhoz, aki az illetékesekfelé "térítette". A hadügyminisztériumot több ízben kérték, hogybombázások útján semmisítse meg a gázkamrákat és a krematóri-umokat. A válasz minden esetben az volt, hogy ezzel a frontrólvonnák el a hadianyagot. A frontot pedig mindennel szemben el-sőbbség illeti meg.

Amikor 1944 májusában Magyarországról is megindultak azelső zsidó szerelvények, már csak azt kérték a zsidó szervezetek,hogy bombázza az angol és amerikai légierő legalább a Kassa-Eperjes-i vasúti csomópontot, amelyen ezek a szerelvények átha-ladnak, mert ezzel meg lehetne akadályozni a magyarországi zsi-

dók deportálását. Az erre vonatkozó táviratot megküldték a Hábo-rús Menekültügyi Hivatal vezetőjének, aki nem volt más, mintMorgenthau amerikai pénzügyminiszter, mellesleg maga is zsidó.A lényegen azonban ez sem változtatott, így a vasúti csomópontbombázása is elmaradt.

Majd 1944. szeptember 16-án az amerikai és nemzetközi zsi-dó szervezetek azzal a kéréssel fordultak Stimson hadügyminisz-terhez, hogy európai, még megmaradt zsidók megmentése érde-kében figyelmeztessék a német kormányt

"a német nép megszállás alatt lévő vezető-személyiségeiéletükkel és szabadságukkal felelnek a további állati ke-gyetlenkedésekért és a nemzetközi jog megsértéséért."

A válasz önmagáért beszél:

"A hadügyminisztérium továbbra is mindent megtesz,ami hatalmában áll, hogy megmentse az üldözötteket éskönnyítsen Európában minden, az ellenség üldözésénekkitett áldozat sorsán. Mindazonáltal az a nézet alakult ki,hogy semmiféle eredményt nem lehet elérni a német ve-zetőkhöz intézett figyelmeztetések megismétlésével,amennyiben a megismétlést mint fenyegetést fogalmaz-nák meg, még károsan befolyásolhatja a német kormányőrizetében lévő amerikai hadifoglyok sorsát."

A "haláltáborok" bombázásának követelése elől a haderőmindenféle erőltetett magyarázkodással igyekezett kitérni, az ak-ció túl kockázatos útvonalon, 2000 mérföldön ellenséges területfölött repülve volna csak kivihető, stb. De így volt-e? A "meg-semmisítő" táboroktól 8-10 km-re építették föl 1941-től azLG.Farbenindustrie vegyészeti tröszt "Buna" üzemét amelybenelsősorban műbenzint állítottak elő. Az üzemet kizárólag – zsidómunkaerőre – alapozták. Érthetetlen, miért pusztították volna elazt a munkaerőt, amely a háború folytatásához elengedhetetlenülszükséges üzemanyag egy részét állította elő.

Az üzem éppen stratégiai fontosságánál fogva az angolszászlégierő bombázásainak célpontjává vált. Jelentős mennyiségbencsak 1944-ben tudtak itt a németek hajtóanyagot előállítani. Ek-kor pedig a szövetséges légierő olaszországi támaszpontjai 750,

míg az angliai bázis 700 mérföldre voltak a gyártól, vagyis a fel-derítő és bombázó repülőgépek akkori hatótávolságán belül.1944. július 7. és november 20. között tíz alkalommal bombáztákAuschwitz ipari részlegeit, de csak minimális veszteséggel. Pon-tosan meggyőződtek a német légelhárítás gyengeségéről. Például1944. augusztus 20-án 127 repülőerőd 100 Mustang vadászgépkíséretében hajtott végre bombatámadást és mindössze egyetlenbombázógép veszett oda. Ha most azt is figyelembe vesszük,hogy a "Buna"-üzem bombázásához keresztül kellett repülni azAuschwitzba vezető vasútvonalak fölött, a legfelsőbb hadvezetésmagatartása több, mint gyanús. Pedig azt sem szabad számításonkívül hagyni, hogy állítólag Roosevelt az Egyesült Államok El-nöké is zsidó volt. Felesége pedig biztosan az volt!

Ezeknek "haláltáborokat" ismertető emlékiratoknak egyet-len, de igen lényeges hibája van, amely a tárgyilagos Olvasó ké-telyeit óhatatlanul fokozza. Akik írták, ugyanis mind zsidók, vagyzsidók által fizetett szerzők voltak, illetve a korabeli német veze-tésnek olyan antagonisztikus ellenfelei, akiktől elfogulatlan véle-ményt kapni természetesen nem lehet, de azok a túlzások, ame-lyekkel az utókort igyekeztek manipulálni, nem kevésbémeghökkentőek, mint a valójában elkövetett német atrocitások.

Ezek a "tanúk" és "visszaemlékezők" a győztesek politikaivezetésétől kapott "információk" alapján a németek által kivégzettzsidók számát a nemzetközi közvéleménybe 6 millió főre szugge-rálták. E nagy számok alapján a mai napig nem győzik sajnáltatnimagukat. Talán mondanunk sem kell, a maguk által indukáltrészvétből már az ötödik évtizede tetemes hasznot húznak.

Bármilyen hihetetlennek tűnik, Németországban is voltakzsidók, akik nemcsak, hogy koncentrációs táborba nem kerültek,hanem a hatalmi apparátusban is megtartották állásaikat.Goebbels 1945. március 1-i naplóbejegyzésében a kölni zsidórendőrfőnök árulása miatt dohog. De idézhetjük 1942. május 30-iméltatlankodását is, amikor annak veszélyességéről ír, hogy a bi-rodalom fővárosában

"még mindig negyvenezer zsidó van szabadlábon."

Tulajdonképpen hány zsidót lehet a németek számlájára írni?A Nemzetközi Vöröskereszt 1956-ban kiadott jelentése szerint, –

s ez a szervezet aligha vádolható náci szimpátiával – mindössze300.000 főt, amelyben benne vannak a nem zsidó áldozatok is. Aháború során a közvéleménybe oltott 6 millió helyett 1.500.000 főzsidó pusztult el. Kétségtelen, hogy számarányához képest ez el-képesztően nagy szám. Nem lehet azonban szó nélkül hagyni,hogy ebből zsidó megállapítás szerint is (David Berkelman je-lentése) 1.200.000 fő a Szovjetuniót terheli. A helyzet tragikomi-kuma, hogy erről a zsidók alig, akkor is csak szemlesütve szól-nak. Ennek aligha lehet más oka, mint a Szovjetunió felelősségé-nek feszegetésével egyre inkább fény derül az Egyesült Államokfelelősségére is. Hiszen amit a Szovjetunió a háború alatt a zsidókkárára elkövetett, azt az Egyesült Államok szövetségeseként tette,s aligha az Egyesült Államok vezetésének tudta nélkül. A zsidógondolkodásban minden bizonnyal megtalálható az az érvelés is,hogy a Szovjetuniótól úgysem remélhetnek semminemű anyagikárpótlást. Az pedig egyenesen égbekiáltó, hogy a zsidók éppenennek a Szovjetuniónak a megbízásából tomboltak egész Kelet-Európában – de különösen Magyarországon – a hatmillió áldozat-ra méretezett visszatorlást.

A zsidók jellemének értékelésével talán nem lesz feleslegesnéhány szóval megemlíteni, hogy a zsidó állam katonái csaknemötven év múltán hogyan bánnak az általa megszállt arab területeklakosságával. Az 1988 első felében zajló gázai palesztin meg-mozdulások idején például négy palesztint hatalmas buldózerek-kel élve temettek a föld alá. Nem jár messze az igazságtól, aki ez-úttal is megkockáztatja a magyar közmondást: Ki mint él, úgy ítél.

Az elmondottak alapján levonható az a következtetés; ha azsidókat a második világháború során igazságtalanság érte – ésezt vitatni kár lenne – azért elsősorban nem a hitleri Németországa felelős. Első helyen kell Amerika felelősségét megállapítani.Amerika cselezte ki Németországnak azt az állapotát, amelybenezeket a tőle idegen módszereket volt kénytelen alkalmazni.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy feltételezzem: Azeurópai zsidóság megsemmisítése valószínű inkább állt érdekébenaz Amerika és Anglia meggazdagodott zsidóinak, mint a NémetBirodalomnak. Aki ebben az időben felnőttként élt; tudja a zsidókereskedők azért voltak versenyképesek a keresztény kereske-dőkkel szemben, mert áruikat olcsóbban adták. Ezt pedig azért te-

hették, mert a külföldi – főleg amerikai és angol – zsidó nagyke-reskedőktől bizonyos "szolidaritási" árengedménnyel kaptákáruikat. Mármost, ha ezeket a nagykereskedőket nézzük, számuk-ra hitsorstársaik vásárlásai nyilvánvaló profitveszteséggel jártak akeresztény vásárlókkal szemben. Aligha vitatható, számukra ép-pen előnyös volt e "szegény rokonok"-tól való megszabadulás.Hát nem bosszantó, hogy ennek felelősségét is a németek nyaká-ba varrták!

Ma már azt is tudjuk, hogy a zsidók elleni energikusabb fel-lépés a németek részéről 1942-től következett be. Az élethalálharcának vívásába kényszerített német vezetés ezzel is elsősorbanaz amerikai zsidó lobby által irányított kormányt kívánta befolyá-solni a háború befejezésére. A németek, miután Amerika színtvallott, tisztában voltak azzal, hogy a világháborút megnyerninem tudják. Folytak is titkos puhatolózások a háború valamilyenformában való befejezésére. Próbálkozásaik azonban elsősorbanAmerika, de Anglia makacsságán is eredménytelenek maradtak,sőt 1943 januárjában a Casablancában megtartott konferenciánRoosevelt Németország és Japán esetére kijelentette, hogy feltételnélküli kapitulációt akar. Ezzel sikerült is – meghosszabbítania aháborút, ami Németország végkimerítése céljából előnyös volt azimperialista hatalmaknak. De meg is nehezítette, sőt lehetetlennéis tette egy Hitler ellenes ellenzéki erő létrejöttét. Biztosak lehe-tünk abban, hogy Roosevelt iménti bejelentése mögött igen meg-alapozott számítás húzódott meg, amely elől a németek egyszerű-en nem tudtak kitérni.

Az amerikai elnök ördögi praktikájának következményei át-menetileg a zsidók hátán csattant. A zsidók második helyen azangol és orosz kormányt tarthatják ügyükben felelősnek, hiszAmerika nélkülük nem lett volna képes Németországot tőrbecsalni. A felelősség maradék – nyugodtan mondhatjuk elenyészőrésze esik csak a németekre.

Az imperialista szövetségesekben bízó zsidók – akiknek pe-dig sorsukat köszönhették – a győztes hatalmak "felszabadítása"után csalódtak a legjobban. Ekkor ébredtek rá, hogy tulajdonkép-pen nemcsak a németeknek, hanem Németország ellenségeineksem kellenek. A cionista Végrehajtó Bizottság hiába biztosítottamár 1939. szeptember 3-án a Németországnak lengyelországi ki-

provokált támadása miatt hadat üzenő brit kormányt, hogy a há-borúban támogatja Németországgal szemben. Az angol kormányennek ellenére a háború befejezése után is kitartott a zsidó beván-dorlás korlátozása mellett. Amint már érintettük, Európában még1947-ben is 450.000 zsidó kereste új hazáját, de sehol sem akar-ták befogadni őket.

Az angolok zsidógyűlöletére jellemző az alábbi példa: 1947-ben az ENSZ a palesztinai zsidó állam létrehozására UNSCOP(United Nations Special Committee of Palestine - Egyesült Nem-zetek Palesztinai Különbizottsága) néven egy külön szervezetethozott létre. A bizottság tagjai éppen Palesztinában tartózkodtak,amikor a franciaországi Seta kikötőjéből indított "Exodus 47" ne-vű bevándorlóhajó a fedélzetén 4554 fő német munkatáborbóláttelepülő zsidóval befutott. A hajót palesztinai vizekre érkeztekorhat angol hadihajó vette körül. Az angol tengerészek felmásztakaz Exodus 47 fedélzetére és a bevándorlókat agyba-főbe verték.Hárman meghaltak, százan megsebesültek. Ezután az UNSCOPtagjainak szeme láttára átszállították őket három kisebb hajóra.Visszavitték őket Franciaországba, ahol 130-an menedékjogotkértek, a többiek változatlanul Palesztinába akartak menni. Majdlondoni utasításra a hajók Hamburgban kötöttek ki. A zsidókatpedig visszahurcolták a "haláltáborba", ahonnan a franciák "ki-szabadították" őket. Brit magyarázat:

"Ez az egyetlen brit igazgatás alatt álló terület, aholilyen sok embert megfelelő módon és rövid idő alatt lehetelhelyezni és táplálni."

Nem hiszem, hogy ezt kommentálni kell, a történet önmagá-ért beszél.

A háború alatt Ben Gurion a Cionista Végrehajtó Bizottságtevékenységének súlypontját hiába helyezte át Amerikába, ahol azsidó diaszpóra nagyszámú és legbefolyásosabb elemei tömörül-tek. Az Egyesült Államok igyekezett kitérni a zsidó bevándorlókfogadásától. Érdemes megemlíteni, hogy a háború befejezése utá-ni egy év alatt alig ötezer hazátlan zsidót fogadtak be, de 1945-1948 közötti három év alatt is csupán 35.000 zsidó telepedhetettle Amerikában.

Mindenképpen méltánytalan dolog, ha Németországra rásütika zsidók elnyomásának és likvidálásának bélyegét. Németország-ban jóval a hitleri éra előtt a zsidók nyugodtan élhettek, hisz ép-pen ez tette lehetővé, hogy számarányuknál nagyobb mértékbenüljenek azok nyakára. Hogy állt ez a zsidókat most leghangosab-ban sirató Oroszország és Anglia esetében?

A magyar származású Theodor Herzl már a múlt század vé-gén küzdött egy zsidó állam létrehozásáért. A Dreyfus-per hatásá-ra könyvet is írt: "Der Judenstaat, Versuch einer modernenLösung der Judenfrage" (A zsidó állam, kísérlet a zsidó-kérdésmodern megoldására) címmel 1896-ban. Herzl 1903-ban tervemegvalósítása érdekében ellátogat Pétervárra is, ahol Pléve cáribelügyminiszterrel és Witte pénzügyminiszterrel tárgyal. Benyo-másait naplójából ismerjük. Íme egy érdekes részlet:

"Witte kijelentette: azt mondogattam a néhai boldogemlékezetű III. Sándor cárnak: ha a Fekete-tengerbe le-hetne fojtani hat-hétmilliót, teljesen meg lennék eléged-ve; mivel ez azonban lehetetlen, hát hagyjuk őket élni.Erre én megemlítettem, hogy aktív bátorítást várunk azorosz kormánytól. Witte így felelt: De hát bátorítjuk azsidókat az emigrálásra – rúgásokkal... Ha így nyilat-koztak az orosz miniszterek a nemzetközi zsidóság korá-nak legfőbb teoretikusa szemébe, képzeljük el, mi volt avéleményük egymás között."

Az angolok ebben az időben is éppen csak megtűrik orszá-gukban a zsidókat. Ezt is csak azért teszik, mert kevés számukmiatt megtehetik. Jól látja ezt Herzl is. Aligha lehet udvariasság-nak tekinteni 1900 augusztusában a londoni 4. cionista kongresz-szust megnyitó beszédének alábbi részletét:

"Az a tény, hogy a zsidók e csodálatos Angliában élvezikaz összes szabadságjogokat és polgárjogokat, nem sza-bad, hogy téves következtetésekre vezessen bennünket.Itteni testvéreink kiváltságos helyzetükkel csak reszketveélhetnek. Ha ez vonzerővé válik, a mi kétségbeesett zsi-dóink számára, egy ilyesfajta bevándorlás veszélyeztetnéaz itt letelepedett zsidókat és bevándorlókat egyaránt.

Szerény csomagjaikban kétségkívül magukkal hoznáképpen azt, amitől menekülnek - az antiszemitizmust."

Nézzük, mit mond Herzl a németekről? II. Vilmos császár1898-ban fogadja. Herzl felajánlja mozgalmát a forradalmi németmunkásmozgalommal szemben, amelyet a császár éppen azértutasít vissza, mert a zsidókkal való összefogás miatt nem akarjaélezni a német- angol, illetve a német-francia kapcsolatokat.Naplójában 1898. október 19-én ezt írja:

"Bülow (német külügyminiszter) azt mondta, hogy a zsi-dók az utóbbi időben hálátlanok a Hohenzollern házzalszemben, amelynek pedig oly sokat köszönhetnek... mertott vannak a zsidók az összes ellenzéki pártokban, sőt azantimonarchistákban is."

Lám Németországban még ezt is megtehették!Az amerikaiak és az oroszok második világháborús zsidóel-

lenes spekulációja húzódik meg Raul Wallenberg svéd diplomatamáig rejtélyes sorsában is. Ez a derék ember a háború alatt Svéd-ország budapesti követségén dolgozott. A háború vége felé azamerikai kormány megbízásából és annak költségén épületeketvásárolt Budapesten, amelyek a svéd tulajdonjogra tekintetteldiplomáciai védettséget élveztek. Ide gyűjtötte azokat a magyarzsidókat, akiket a deportálás közvetlen veszélye fenyegetett, majdhamis útlevelekkel külföldre juttatta őket. Körülbelül 30.000 zsi-dót sikerült ezzel a módszerrel védett külföldi területre juttatnia.

Ha igaznak fogadnánk el azokat a rémtörténeteket, amelyeketa zsidók németek általi "kiirtásról" publikáltak, akkor azt kellenehinnünk, hogy elsősorban Magyarországon, de Amerikában,Oroszországban, sőt Izraelben továbbá Svédországban is emeletnagyságú szobrot emeltek neki és a kivételes hősök kultusza ala-kult ki személye körül.

Lássuk mi történt vele? Az orosz hadsereg 1945-ben Buda-pesten – aligha véletlenül – letartóztatta és a Szovjetunióba de-portálta. Számos tiltakozás és kiadatási kérelem jutott el a szovjetkormányhoz Wallenberg szabadon bocsátása érdekében. Az oro-szok, a tőlük megszokott módon tagadták, hogy fogságukban len-ne. A szovjet börtönökből különböző módon nyugatra jutott sze-

mélyek pedig makacsul állították, hogy együtt raboskodtak vele.Tizennégy év múlva, 1959-ben a kormány nevében Gromikó kö-zölte, hogy egy szovjet börtönben 1947-ben meghalt. Bizonyáramegdöbbenti a Kedves Olvasót, hogy állítólagos halála után 12évvel – feladva korábbi tagadásukat – közlik ezt a rájuk nézvenem éppen dicséretes dolgot. Csakhogy Gromikó bejelentéseugyan olyan valótlannak látszik, mint korábbi tagadása. A hetve-nes években nyugatra került egykori szovjet börtönlakók továbbrais állítják, hogy Wallenberg még mindig él, pontos információkatszolgáltattak, hol és mikor találkoztak vele. Enyhülési korszakide, európai együttműködés oda, de Amerika még komoly pró-bálkozást sem tett Wallenberg kiszabadítására. Pedig titokban, desok egymás országában elfogott veszedelmes kémet és egyéb ér-demtelen embert cserélt ki 1945 óta! Úgy látszik azonban Wal-lenbergre valami oknál fogva sem Amerikának, sem a zsidóknaknincs szüksége. Ugyan mit véthetett? Mit csinált rosszul, talánnem azokat a zsidókat mentette meg, akikre megbízása kiterjedt?Vagy valami olyan dolgok tudója, ami még most is tabu, ami nemillik bele a második világháború történetének hivatalos verziójá-ba? Minden bizonnyal ez lehet a bűne, s ami ezt még súlyosbítja,valószínű, hogy ezt valahol el is kotyogta. Ilyen veszélyes ember-nek pedig – legyenek bármilyen érdemei is – nincs helye a napalatt.

Annyi bizonyos, az útból való félreállítását az amerikai kor-mány jó kezekre bízta.

Úgy tűnik azonban, a svéd kormány sem meri ezt az ügyetbolygatni. Wallenberg nevét már több alkalommal emlegették abéke Nobel-díj esélyesei között. Mivel a Nobel-díj odaítélés asvéd akadémiától, vagyis maguktól a svédektől függ, nehezen hi-hető, hogy ebben saját kormányuk akarata ellen döntenének.

Mivel Wallenberg mind a mai napig nem kapta meg a Nobel-díjat, ezt alig lehet másként értékelni, mint a svéd kormánynak azüggyel kapcsolatos elutasító véleményét. Nem lehet elfogadni,hogy Wallenberg kevésbé érdemelné meg a béke Nobel-díjat,mint például Anvar Szadat.

Vagy nézzük meg, hogyan becsülte meg az 1945 után Ma-gyarországon hatalomra került kormány Wallenberg emlékét?Amint tudjuk Rákosi vezetésével egy zsidó klikk ült 1956-ig

csaknem tíz éven át a magyar nép nyakára. Rákosi maga is zsidó,akinek 1953-ban még Hruscsov is szemébe mondja, hogy bizo-nyára a zsidók királyának érzi magát. Alaposan megkésve, csak-nem negyven év múlva a História című folyóirat 1984 VI. évfo-lyam 1. száma tudósítja olvasóit Wallenberg budapesti szobránakkálváriájáról.

Pátzai Pál minden bizonnyal zsidó és nem zsidó polgárokközadakozásából elkészíti szobrát, amelynek felállításához az ak-kori ugyancsak zsidó polgármester Vas Zoltán 1945. november17-én hozzájárul. Helyét a Szent István park és a Pozsonyi út kö-zé eső térre jelölik ki. Ezzel aztán elkezdődik a huza-vona, hogy aszobor a Dunára nézzen, majd aszimmetrikus elhelyezést javasol-nak. A közadakozásból a talpazatra már nem futja. A Wallenberg-Bizottság kéri a polgármestert, pótolja a költségeket. Nem tudnimi módon, de a pénz végül is összejött, és a szobor most, már1948 végére teljes egészében elkészült. A polgármester ugyanisközli, hogy a város évi költségvetéséből nem tud támogatást adni.

Úgy tűnik, a szobor felállításának egyéb akadálya is lehet,mert az időhúzás tovább folyik. Most a polgármesteri hivatal"szakvéleményt" kér a Fővárosi Képtártól. Pogány Ö. Gábor pedigpolitikailag unalmas, érdektelen, közepes műnek tartja. Állítólaga szobor felállítása 1949 áprilisában mégis megtörtént. Felavatá-sára azonban nem került sor, mert egyesek szerint a felavatástmegelőző éjjel "eltüntették", mások szerint ledöntötték. Akárhogy is volt, az emlékmű ihletője sorsára jutott: örökre eltűnt. Misem természetesebb, minthogy az 1949-56 közötti kizárólagoszsidó uralom alatt meg sem kísérelték újbóli felállítását és a há-lájukat leróni akaró megmenekült zsidók sem keresték a szobrot(bizonyára tudták, hogy hol van). A kígyóölő férfi szimbólumotvégül is 1953-ban a debreceni gyógyszertár mellett, egy kisebbmását "kígyóölő" címmel a budapesti radiológiai klinika előtt ál-lítják fel, megfosztva minden Wallenbergre való emlékezéstől,vagy akárcsak arra való legkisebb utalástól.

Állítólag Hitler végrendeletében leírta, hogy ő a háborút so-hasem akarta, abba Anglia és a mögötte álló nemzetközi zsidóságkényszerítette. Higgyük el neki! A titkos irattárak okmányai nél-kül is sok epizód látszik ezt igazolni. Majszkij, – aki a Szovjet-unió londoni nagykövete volt, Hitler hatalomra jutása után a há-

ború kellős közepéig – vaskos kötetben írta meg erről az időrőlszóló emlékiratait. Több olyan eseményt is leír, amely már súrol-ja, sőt egyesek bizonyítják is a Szovjetunió álnok politikáját Né-metországgal szemben (néhányat idézünk is belőle). Egyetlenszót sem ír azonban az ez időben Londonban székelő CionistaVégrehajtó Bizottsággal – a Cionista Világszervezet legfőbb ope-ratív szervével – folytatott tárgyalásairól. Talán szóba sem állt ez-zel a Hitler által is fontosnak tartott szervezettel? Azt hiszem eztsenki sem feltételezi, különösen ha figyelembe vesszük, hogyMajszkij maga is zsidó volt. Arról sem igen esik szó, hogy Sztálinlegfőbb tanácsadója Kaganovics Lázár Mojsevics ugyancsak zsi-dó volt. Ebben a minőségben pedig igen nagy, ha ugyan nemdöntő befolyása volt a második világháborúval kapcsolatos oroszpolitika alakulására. De zsidó volt Litvinov is valamint Molotovfelesége. Nem volt üres fecsegés, amikor Hitler azt mondta: akikuralkodnak Washingtonban, azok uralkodnak Moszkvában is.

Ne higgyük, hogy Hitler és kormánya csupán azért nem sze-rette a zsidókat, mert azok zsidók voltak. Nyilván ezt senki semhiszi. Hogy Hitlernek a zsidókkal kapcsolatos ellenszenvét meg-értsük, vissza kell nyúlnunk hatalomra kerülését megelőző idő-szakhoz, a nemzeti szocialista párt kezdeti szervező munkájához.Magától Hitlertől tudjuk, hogy a müncheni sörkocsmákban tartottgyűléseiket igen gyakran zavarták meg a "marxisták". Nem egy-szer verekedésre is sor került a két párt hívei között. Nem volt ti-tok, hogy a marxisták vezetése zsidó kezekben összpontosult, amiéppenséggel nem csodálható, hisz ideológiájuk zsidó gondolkodáseredménye.

Hitler gondolatvilágában ezek az epizódok hatalomra jutásaután már nem bírtak jelentőséggel. Annál inkább a zsidók érzés-világában. Úgy tűnik nem bocsátották meg neki, hogy hatalmiambícióikat meghiúsította. Gyűlöletüket tetézte, hogy a hitleri ve-zetés a német szellemi tevékenységek területéről visszavonulásraszólította fel őket. Felhasználva nemzetközi kapcsolataikat és be-folyásukat, ahol csak tudtak ártottak a német vezetésnek. Nemkímélték az övön aluli ütésektől sem. Napjainkban egyre többmásodik világháborús kém emlékiratait veheti kezébe az Olvasó.Ezekből nem kevesebb derül ki, minthogy a Németország ellenikémek nagy része zsidó volt már a háború kitörését megelőző

években is. A Németország elleni kémkedést Rockefeller ameri-kai zsidó bankár több millió dollárral támogatta. (9) Még a híres,vagy inkább hírhedt Albert Einstein is angol kém volt. A zsidókémszervezetek titkos okmányokat hamisítottak, amelyeket a né-met hírszerzők részére "megszerezhetővé" tettek. (!)

Manapság a zsidók tele torokkal tiltakoznak, ha a zsidók és akommunisták közé egyenlőségi jelet tesznek. Pedig akik ezt állít-ják, nem teszik alaptalanul. A kommunista Szovjetunióban aharmincas évek elején a zsidók – zsidó vélemény szerint is – nagykiváltságokat élveztek. A zsidó Leopold Trepper (ugyancsak hír-hedt kém) így vall erről:

"Azért lettem kommunista, mert zsidó vagyok." (13)

A zsidók nemzetközi összefogásának, még inkább az ameri-kai politikai vezetés zsidó befolyásának igen figyelemreméltópéldáját adja az amerikai képviselőház 1911 decemberében hozotthatározata. Zsidók nyomására egyetlen ellenszavazattal törölte azOroszországgal 1832 óta érvényben lévő kereskedelmi szerző-dést. Indok: ott nem bántak elég liberálisan a zsidókkal. (14)

Hitler véleményét a zsidóság sorsának második világháborúutáni alakulása és magatartása is igazolja. A sors iróniája; a hitlerivezetés elképzelése, hogy a zsidókat őshazájukba, Palesztinábakell áttelepíteni és állammá szervezni, hogy ezzel a közép-európainépek faji összetételét javítsa, a zsidók pedig élősködjenek egy-máson, ne pedig más népeken, Anglia makacs és fondorlatos gán-csoskodása ellenére megvalósult. Ez a tény is azt bizonyítja, hogyaz Egyesült Államok, a Szovjetunióval nemcsak Németországot,hanem angol szövetségesét és Franciaországot is legyőzte a má-sodik világháborúval. Amerika és a Szovjetunió a háború befeje-zése után létrehoznak egy Egyesült Nemzetek Szervezete nevűintézményt, amelynek működési szabályait eleve úgy alakítják ki,hogy az – csakúgy, mint annak idején a Népszövetség az angolokés franciák számára – biztosítsa a világ népeinek akaratuk szerintielnyomását és kizsákmányolását. Most már ennek a szervezetnekaz álarca mögé bújva kényszerítik rá akaratukat a világra. A világkét táborra való osztásával teszik ezt úgy, mintha a népek többsé-gének akarata lenne.

Az ENSZ 1947. november 29-i határozata alapján Palesztinabrit mandátum területének egy részén 1948. május 14-én létre-hozzák Izrael államot 14.000 km2 területtel. Mondanunk sem kell,hogy ez a lépés annyira nem vette figyelembe a két szuperhatalomazóta is unalomig szajkózott "népek önrendelkezési jogát", hogy atérség országai: Egyiptom, Irak, Libanon, Szaúd-Arábia, Szíria,Transzjordánia, már másnap, május 15-én háborút indított az új,kreált állam ellen, amelyben csupán 600.000 zsidó élt, a többsége,vagyis 859.000 fő arab volt. Ez azonban a nagyvonalú szervező-ket egyáltalán nem zavarta.

Amerikai közreműködés eredményeképpen az ENSZ közve-títésével 1949 tavaszán fegyverszünet jött létre. A háború soránIzrael a területét 20.6002 km2-re növelte, területéhez csatoltaNyugat-Galileát, Közép-Palesztinát és Jeruzsálem újvárosi részét.A megnagyobbodott Izrael területén a háború előtt 859.000 arabélt. A háború során 726.000 a szomszédos arab államokba mene-kült. Az ember joggal kérdezhetné, hogy engedhette ezt az Izraeltkörülvevő több, mint százmillió arab? Az amerikaiak itt jól al-kalmazták az "oszd meg és uralkodj" elvét. Az egykori 26.000km2 területű Palesztina Izraelen kívül részét most már alig több,mint 5.000 km2-t, az angolok nem kis bosszúságára, átjátszottákEgyiptom és Transzjordánia (jelenleg Jordánia) részére. Így aztána kedélyek átmenetileg, ha nem is tökéletesen, de lecsillapodtak.

A soron következő feladat igen nagy. Izraelt alaposan fel kellfegyverezni, hiszen már most biztosra vehető, hogy az arab or-szágok előbb-utóbb ismét háborút fognak indítani ellene. Ugyan-akkor a lázongásra hajlamos zsidóság életszínvonalát is az arabo-kénál magasabbra kell emelni. Ez pedig a még mindig kicsi Izraelesetében is igen sok pénzt igényel. Amerika ezt a problémát is rájellemző módon, de számára minden esetre nagyon praktikusanoldotta meg. Soha nem létezett új és bonyolult jogi kreációkkalarra kényszerítene Nyugat-Németországot 1952-ben, hogy úgy-nevezett "Jóvátételi egyezményt" kössön Izraellel. Hosszú évekigez képezte Izrael állam legfőbb bevételi forrását. A "jóvátétel" aHarmadik Birodalomnak a második világháború során zsidó val-lású személyek ellen elkövetett atrocitásait volt hivatvakártéríteni. Mint az amerikaiak több más nyakatekert okoskodása,ez is nélkülöz minden nemzetközileg elfogadott jogi alapot.

Az 1952. szeptember 10-én aláírt úgynevezett luxemburgiegyezmény szerint 3,45 milliárd márka jóvátétel, 3,4 milliárdmárka az elrabolt zsidó vagyonért illette meg Izraelt. Ezen felül aNyugat-Német állammal 23,3 milliárd márka egyéni kártérítést isfizettettek az egész világ zsidóinak. Szeretnénk tudni, hogy a hit-leri Németország hogyan követhetett el károkozást egy olyan ál-lammal szemben, amely az adott időszakban egyáltalán nem islétezett? Ugyanakkor nem tudunk arról, hogy Kelet-Németországis fizetett volna ilyen jóvátételt Izraelnek, pedig számarányánakmegfelelően ugyanolyan jogutódja a világháború előtti Németor-szágnak, mint Nyugat-Németország. Ez az egyszerű tény is jelzi,hogy csakúgy, mint a két világháború minden fontos eseményemesterséges, kiváltása az Egyesült Államok jól átgondolt cselszö-vésén alapszik.

Iránnal, aki ebben az időben köztudottan Amerika közel-keleti csendőre. Izrael 1961 decemberében katonai szerződést köt.Alig néhány ingatag békeév és az új zsidó állam 1967-ben újabbháborút robbant ki, az úgynevezett hatnapos arab-izraeli háborút.Érdemes itt egy pillanatra időznünk, és a háború kitörésénekmódját közelebbről is szemügyre venni, annál is inkább, mert azegész elv nagyon jellemző az amerikaiak módszerére.

Kétségtelen, boy Izrael szomszédai Egyiptom és Szíria nemszimpatizáltak újdonsült szomszédjukkal, mivel a területéről el-űzött palesztinok náluk kerestek menedéket.

Izrael pedig elérkezettnek látta az időt újabb országgyara-pításra. Amint már az 1947-49-es háború esetén is láttuk, azEgyesült Államok segítségével a helyzetét a lehető legügyesebbenhasználta ki. Ez a háború területnövekedést hozott, ugyanakkor azállam létezését – holott addig tudni sem akartak róla – már nem isvitatták a felbőszült szomszédok. Igaz ugyan, hogy a területnöve-kedést még de jure nem ismerték el, de egy új háború esetén aztmár meg sem kérdőjeleznék, hanem az új hódításokon vitatkoz-nának.

Izrael 1967 nyarára már teljesen felkészült az új háborúra,valósággal ugrásra készen állt, de az amerikai kormány még nemadott zöld utat a támadásnak. Ekkor nagyon érdekes eseményzajlik le. Washington biztatására Husszein jordániai király 1967május 31-én váratlanul Kairóba látogat és katonai egyezményt köt

Egyiptommal. Íme megszületett az ürügy a támadásra, illetve an-nak megindítására, mondván: "minden oldalról be vagyunk kerít-ve." A katonai egyezmény "hatására" aztán Johnson elnök el-küldte az izraeli kormánynak az akció megindítását engedélyezőtáviratot. A további események filmszerűen peregtek le, amelyetmindenkinek módjában állt megismerni. A Szovjetunió és vazal-lusai természetesen éles hangon tiltakoztak, sőt a diplomáciaikapcsolatokat is Románia kivételével megszakították Izraellel. Deez nem volt igazi tiltakozás, csupán azt volt hivatva illusztrálni,amit a két szuperhatalommá nőtt Amerika és a Szovjetunió a vi-lág népei előtt elkendőzi igyekezik. Nevezetesen a világpolitikakulisszái mögötti együtt működésük tényét.

Amerika és a Szovjetunió érdekképviselete – az ENSZ –1967. november 2-án az arab-izraeli háború "békés rendezésére"meghozta ugyan a híres, vagy inkább hírhedt 242. sz. határozatát,amely igen kitűnő lehetőségét nyújtja az akár több évtizedre is el-nyújtható vitának. A határozat ugyan elítéli az agresszor Izraelt,de ugyanakkor az izraeli Status quo-t is kimondja. Mondanunksem kell, hogy ezt a határozatot maradék nélkül a szembenállófelek egyike sem fogadta el. Izrael ezúttal is – minden eddiginélnagyobb – területeket foglal el. Nyugodtan teheti, hisz Amerikaés az általa inspirált NATO-szövetségesei a legmodernebb fegy-verekkel látta el, míg az ellenfelet aligha véletlenül – a Szovjet-unió szerelte fel – a "legkorszerűbb" fegyverekkel.

Hat év múlva újabb háború tör ki, ezúttal lehetővé tettékEgyiptomnak, hogy elkerülje a további megaláztatást, néhánymodernebb fegyvert is kapott az oroszoktól, így a hadműveletekkiegyenlítődtek, de a helyzet alapjában véve nem változott. Izraela megszállt területeken zsidó településeket hozott létre, ezzel isjelezve, hogy az amerikaiak által támogatott háborújával szerzettterületet állama szerves részének tekinti és nem hajlandó vissza-adni. Amerika ez ellen sem tesz semmit. A Szovjetunió is csak azthajtogatja, hogy a közel-keleti rendezés csak a saját közreműkö-désével valósítható meg, "igazságosan".

Egyiptom 1967 utáni új elnöke, Anvar Szadat a hetvenesévek vége felé felismeri a két szuperhatalom arabellenes manőve-reit. Rájön, hogy Izrael ellenére semmit sem tud elérni vele szem-ben. Igazságos háborít ide, vagy oda, (ezt a nyakatekert fogalmat

is az oroszok találták ki). Izraelt és a mögötte álló imperializmustsenki sem tudja a területek visszaadására kényszeríteni. Más le-hetőséget nem látva 1979-ben hajlandónak mutatkozik Izrael el-ismerésére, majd 1979. március 26-án J. Carter amerikai elnökközvetítésével különbékét köt a zsidó állammal.

Amerika azóta is állandóan ellátja Izraelt a legmodernebbfegyverekkel. Ezzel biztosítja az arab államok feletti hatalmánakérvényesülését.

Miután az 1967-es háborúval szerzett területei – az egyiptomiterületek kivételével már eléggé konzerválódtak – elérkezettneklátta az időt a palesztin mozgalom megsemmisítésére, de legalábbis egységének nagyarányú fellazítására. A cél elérése érdekében –ismét Amerika jóváhagyásával – 1982-ben a palesztin erők fő bá-zisa, Jordánia ellen támad, annak nagy részét elfoglalja. Amerikaiközvetítéssel a háborút csak akkor szünteti be, amikor a rosszulfelfegyverzett palesztin erők vállalják a Jordániából való szabadelvonulást. Ekkor azonban a világot komoly meglepetés éri. Azamerikai mesterkedésektől való félelem miatt egyetlen arab államsem mutatkozik hajlandónak befogadni őket. További közvetítőtárgyalások eredményeként több arab államban osztódnak szét,mivel azok csak kisebb csoportokat hajlandóak még ezek után isletelepíteni. Ezzel az egykor egységes, számarányához képest vi-szonylag erős palesztin katonai erő úgyszólván megsemmisül.

Amerika és a Szovjetunió elégedett lehet, Izrael étvágya leg-alább egy évtizedre ki van elégítve, addig tovább lehet konzervál-ni a megszállva tartott arab területeket.

A második világháború kitörése idején Magyarországonmintegy 700.000 zsidó él teljes jogú állampolgárként, mindenhátrányos megkülönböztetéstől mentesen. Nagy többségük itt is apénzügyi és kereskedelmi területen a sajtóban dolgozik. De meg-találhatók az állam alkotmányos intézményeiben is.

Hitler követelésére megalkotják ugyan a zsidóellenes törvé-nyeket, de nem élnek vele. A helyzetre jellemző: Hitler 1943. áp-rilis 22-én Tiso szlovák elnökkel folytatott tárgyalásán való kifa-kadása; ha a magyar külügyi bizottságba négy zsidót, a pénzügyibizottságba pedig két zsidót be lehetett választani, akkor Magyar-ország zsidópolitikája megállapíthatóan messze elmarad mindenmás államé mögött, még Franciaországot is beleértve. (15)

A Kleissheim-ben tartott 1943. április 16-i tárgyalás soránpedig Ribbentrop magának Horthynak mondta a szemébe, hogy amagyar felsőházba ismét beválasztottak két fajzsidót. (16)

Minden esetre a magyar kormány egészen az 1944. március19-i német megszállásig úgyszólván semmit sem tett az ország-ban élő zsidók ellen, sőt a hitleri megszállás alá került területekrőlis ide menekültek az ott lévő zsidók. Nem véletlen, hogy Hitlerezért Európa gettójának nevezte Magyarországot.

A Magyar kormány azt is megengedte, hogy német segéd-lettel a vagyonos zsidók nem csak magukat de értékeiket is kivi-gyék az országból. Újpéteri Elemér lisszaboni magyar követtőltudjuk, hogy 1944. június 26-án 30 gazdag magyarországi zsidó(Weis, Chorin, Kornfeld és Mauthner család) – miután magyaror-szági gyáraikat, bányáikat, bankjaikat eladták a németeknek – aLufthansa különgépén Lisszabonba érkeztek. Magukkal hoztaktöbb mint ezer kiló aranyat, amelynek vámdíját is kifizették aportugál hatóságok részére.

Tudott dolog, hogy az amerikai kormány nyílt németellenesmásodik világháborús színvallása után a magyar kormány egyreintenzívebben kereste annak lehetőségét; hogyan tudna a körül-ményekhez képest tisztességes módon kilépni a háborúból. Külö-nösen erőteljessé vált ez a törekvés 1942 áprilisától, amikor a mi-niszterelnöki hivatalt Kállai Miklós vette át. Az angol kormánytöbbszöri magyar próbálkozás ellenére – azonban semmiféle ér-deklődést nem mutatott a magyar készség iránt. Eleinte a németekelárulására biztatta, később pedig az oroszokhoz irányították amagyar vezetést. Tudván, ebben időben a Szovjetunió képtelenlett volna de facto a magyar kormányt segíteni.

Kállaiék értetlenül álltak az angol diplomácia köntörfalazásaielőtt, annál is inkább, mert a háború kitörése előtt a kormánynakis, de vezető politikusainknak is igen jó angol kapcsolatai voltak.

Máig tartó dilemmánkat segít feloldani Kovách G. István:Fasiszta nemzet? Antiszemita magyarság? című cikke, amelyet aHunnia című folyóirat 1991 évi 25. száma közöl. A szerző kutatá-sai során a londoni könyvtárban bukkant az 1943. október 14.keltezésű: C 12035 és 1943 október 15-i F.O. 371/34498 jelzetűokmányra, amelyek főbbek között Namier professzor (zsidó kép-viselet) aggodalmát fejezik ki a német szövetségből idő előtti

esetleges magyar kiugrás miatt. Szerinte Magyarországon a zsi-dók biztonságban élnek, de a háborúból való magyar kilépés,vagy annak kísérlete miatt Németország megszállná Magyaror-szágot, miáltal a zsidók biztonsága nem volna szavatolható.

Az F.O. 371 /34498 sz. irat, amely a zsidók helyzete Magyar-országon címet viseli, többek között az alábbi részletet tartalmaz-za:

"Randall úr azt mondta, hogy ezt már ajánlották, mintokot s amiért Magyarország ne álljon át a szövetségesekoldalára".

Íme a megoldott talány! A magyar zsidók biztonságáért kel-lett több százezer magyar katonának életét áldoznia az oroszfronton. Tulajdonképpen a zsidók védelmének számlájára írható a2. magyar hadsereg doni pusztulása is. A háború befejezése utánez a magyar vérrel megmentett zsidóság tíz éves irtóhadjáratot in-dított a kollektív bűnösség elve alapján az egész magyar nemzetellen. További csaknem negyven éven át pedig nemcsak kifosz-totta, hanem a külföldi kölcsönfelvételekkel úgy elzálogosította,amelyre történelme ezer évén át nem volt példa.

Magyarországnak a második világháborúba rángatásábansem maradt tétlen a hazai zsidóság. Marschalkó Lajostól tudjuk:

"Teleki öngyilkossága után kétségbe esetten rohantakHorthy Miklós kormányzóhoz, hogy ne maradjunk ki aháborúból, mert akkor a németek megszállták az orszá-got, elhurcolják az immár 800.000 főnyi zsidóságot. Ezta tényt 1946-ban megerősítette Ravasz László püspökis."

Ma még nincs kellően feltárva hogy a második világháborúsmagyar külpolitika milyen mértékben alapult magyar megfontolá-sokon, német nyomás kényszerén, illetve hazai és nemzetközizsidóság titkos tanácsán.

Megállapítható a zsidók hálátlanok a magyar nemzettelszemben. Horthy Miklós kormányzó csaknem életével fizetett azsidók mentéséért. Földi maradványainak 1993 évi hazahozatalaés újratemetése idején mégis olyan hisztériát keltettek, ami mégegyes zsidók szerint is méltatlan volt a kormányzó személyéhez.

Annál is inkább csodálható, hogy e a fontos tényeket nemcsakhogy nem írták a háború utáni Magyarország javára, hanem az őnyakára ültették a világ leggonoszabb zsidóklikkjét: Rákosit éstársait. (Lehet, hogy éppen zsidópártolásának megbüntetéséért?)Ez a maroknyi elvetemült zsidó a magyar nép és a magyar ke-reszténység ellen indított irtó hadjáratával igazolta Hitler ellenükfelhozott összes érveit. Csoda-e, ha 1956-ban népünk fegyveresharccal döntötte meg uralmukat?

A magyarországi zsidóságnak – bármilyen hisztériát keltenekis magyarság ellen – el kell számolnia a nemzet előtt az 1945 utáncsaknem félévszázados szenvedéséért megalázásért és kirablásá-ért. Minél előbb teszik ezt, annál inkább enyhíthetnek a megítélésszigorán. Politikai rövidlátásra vall, ha kivárják, amíg egy olyankormány kerül hatalomra, amely erre kötelezni fogja őket. Az or-szág lakossága tudni akarja, hogyan oszlik meg a felelősség a zsi-dóság és az őket felhasználó nagyhatalmak között. Ameddig eztnem tárják a nemzet elé, addig kénytelen kizárólagos felelősségü-ket megállapítani.

AZ EGÉSZ VILÁG IMPERIALISTÁI NÉMETORSZÁGELLEN

Miután Roosevelt cselszövései sorra bejöttek, sorolni lehetetta beugratott államok teljes szétzúzásának ütemét. Churchillt ter-mészetesen a legnagyobb örömmel töltötte el a Szovjetuniót értnémet preventív támadás. Joggal érezhette úgy, hogy ez a sajátdiplomáciai sikere, hiszen Stafford Cripps útján az eseményeketebbe az irányba terelgette. Ugyanakkor nem vette észre, hogy az őcselekményeit a nálánál is ravaszabb Roosevelt által kiépítettkényszerpálya irányítja. Mindamellett a német csapatok kezdetisikerei az oroszok ellen, egyben aggasztja is. Úgy érzi, még min-dig nem múlt el egy angliai német partraszállás veszélye. Bár amoszkvai csata után ezt írja:

"Országunk felől annyira távolodott az invázió veszélye,amennyire a német csapatok belekényszerültek egy élet-halál harcba keleten."

Aggodalma ennek ellenére alig csökken. Az 1941. december22-i washingtoni megbeszélése: erőteljesen sürgeti Rooseveltet,hogy kölcsönbérleti szállításoknál részesítse előnyben a Szovjet-unióval szemben. Ennek fejében még azt is felajánlja, hogy for-dítsák az orosz csapatok egy részét Japán ellen, hogy ezzel azamerikai haderőt kivonhassák a közvetlen harcokból. Inkábborosz vér folyjon, mint angolszász. Abban igaza van a háborúutáni orosz állításnak, miszerint Churchill ravasz politikájával - anémetek mellett- az oroszok maximális katonai és gazdasági le-gyengítésére törekedett. Roosevelt azonban átlátott a szitán. Nekinem állott érdekében az oroszok elgyengítése, sőt az állott feltét-len érdekében, hogy bizonyos katonai kondícióval a háború befe-jezésének pillanatában is rendelkezzen. Hosszútávú együttműkö-dést tervez az oroszokkal, felismerve, hogy ezzel háború után azegész világot katonailag és gazdaságilag ellenőrzése alá vonhatja.Sajnos Rooseveltnek ez a számítása is bejött.

A japán erők komolyabb mértékű lekötését a korábban oro-szokkal közösen pénzelt Kína végzi. Efelől Rooseveltnek mégkételyei sem lehetnek, hisz – feltehetően korábbi amerikai-kínaimegállapodást végrehajtva – már a Pearl-Harbor-i akció másnap-ján, december 8-án Kína hadat üzen Japánnak, s hogy ne legyenolyan feltűnő, mindjárt Németországnak és Olaszországnak is.Sőt – bizonyára Churchill unszolására – néhány nap múlva Indiais hadat üzen Japánnak. Amerika és Anglia kérésére pedig már1942. január 2-án kínai csapatok érkeznek Burmába a japánokellen.

Roosevelt minden célját elérte. A kongresszus 1941. decem-ber 17- én rendkívüli hatalommal ruházta fel. Most már nyílt si-sakkal űzheti játékait. Amint látni fogjuk élni is fog a lehetőség-gel.

Míg a kitűnően szervezett és rendkívül fegyelmezett németcsapatok iszonyú csapást mérnek a nagytömegű, de rosszul veze-tett orosz haderőre, Sztálin megkezdi szövetségesei zsarolását.Egyre idegesebben és egyre hangosabban követeli a másodikfront megnyitását Európában. Erről azonban sem Churchill, semRoosevelt nem akar hallani. Nem azért bérelték ki a Vörös Hadse-reget, hogy maguk harcoljanak. Erre majd akkor kerül sor, ha anémet erők ereje annyira megtört, hogy a kockázat minimálisra

csökken. Az osztozkodás idejére majd odaérnek. Ám Sztálint semtudják, de nem is merik teljesen elutasítani. Különösen Churchillfél attól, hogy kilátástalan helyzetbe kerülve esetleg békét kötNémetországgal. Hiába kötik meg a német támadást megelőzőenkidolgozott egyezményt már 1941. július 12-én, 1942 május 26-án kénytelen új kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötni azoroszokkal, nyilvánvalóan növelve ezzel a Szovjetuniónak nyúj-tott "segély"-t. Úgy látszik azonban Sztálint ez sem elégítette ki.Annak ellenére, hogy június 11-én Sztálin Amerikát is újabb se-gélynyújtási egyezmény megkötésére bírja, Anglia június 29-én,vagyis alig több mint egy hónap múlva, újabb szövetségi szerző-dést kénytelen kötni a Szovjetunióval. A hadfelszerelés tehátszinte korlátlan mennyiségben ömlik az orosz csapatok részére.Mindezek ellenére az oroszok nehezen tudják katonai fölényüketkivívni a németekkel szemben. Sztálingrádnál hatalmas oroszember és hadianyag veszteség után nagy nehezen meg tudják tör-ni a német haderő addigi fölényét. A német nép ellen összeeskü-dött országok örömujjongásba törnek ki.

Ezzel megkezdődik a német csapatok lassú visszaszorításaOroszországból, de ezért még igen nagy árat kénytelenek fizetni.A német csapatok még számos meglepetéssel szolgálnak, iszonyúveszteséget okozva ezzel orosz ellenfeleiknek. A tendencia azon-ban az oroszok lassú, de biztos felülkerekedése. Ezen aligha cso-dálkozhatunk.

Miközben az oroszok számára mértékegységben szinte kisem fejezhető mennyiségben érkezik a hadianyag és egyéb után-pótlás, addig az angol-amerikai légierő nap, mint nap bombázza anémet hadiipari létesítményeket, valamint közlekedési vonalaikat.A németek számára egyre nehezebbé válik a háború folytatásáhozszükséges eszközutánpótlás biztosítása.

A helyzet romlását még csak fokozni fogja az olasz szövetsé-ges közeli árulása, amelyre a németeknek számítaniuk kellett.Hisz nagyon jól ismerték az olaszok mentalitását. Hitler is többalkalommal fakadt ki ellenük, de vesztére Mussolinit nem azono-sította az olasz típussal, benne mindvégig megbízott, pedig isme-retes, hogy a Lengyelország ellen tervezett német lépések támo-gatása ügyében Mussolini negatív válasza miatt az olasz nagykö-vet eltávozása után Hitler szinte üvöltötte: "Az olaszok ugyanúgy

viselkednek, mint 1914-ben. Schmidt szerint órákig visszhangzotta kancellária a hűtlen tengely partnert elítélő megjegyzésektől.Úgy tűnik, az a dühe is lecsillapodott már, amelybe az anschlussidején gurul. A németek az osztrák külügyminisztérium irattárá-ban ugyanis kétségtelen bizonyítékot találtak, miszerint 1938,március 13-a előtt Mussolini ösztönözte Schuschniggot, hogy vé-dekezzék a németek ellen. Aligha lehet véletlen, amikor Rommeltmegkérdezték; kiket tart az olasz tisztek közül megbízhatónak,Rommel azt válaszolta: "olyan nincs."

Ilyen megváltozott körülmények között került sor 1943, ja-nuár 14-én a Casablanca-i konferenciára, amelyen Roosevelt ésChurchill is részt vesz. A konferencia résztvevői itt egyeztették aszicíliai invázió tervét, majd összebékítették De Gaulle-t Girandtábornokkal. Elliott Roosevelt, az elnök fia visszaemlékezésébenigen nagy teret szentel De Gaulle megszelídítésének. Rooseveltúgy vélte – és volt is némi igaza –, hogy Churchill bátorítja annakAmerika-ellenes magatartását. Az elnök úgy vélte, hogy Chur-chillt és De Gaulle-t közös érdek köti össze, nevezetesen, hogymindkettő szeretné a háború után is fenntartani uralmát a gyar-matokon. Ezért Churchill hajlandó De Gaulle segítségére lenniabban, hogy a maga gyarmatain megmaradjon korábbi hatalma.Ez valóban logikusan hangzik, de a valóságban ez nem egészenígy történt. De Gaulle emlékirataiból, de államfői megnyilvánulá-saiból is tudjuk, mindent elkövetett az angolok háború alatti fran-ciaellenes viselkedésének megtorlására. Gondoljunk csak arra,hányszor vétózta meg Közös Piachoz való csatlakozási kérelmét.

Az igazság az, hogy Anglia látván különösen az amerikai ésázsiai féltekén lévő gyarmatainak megtarthatatlanságát, úgy gon-dolta Afrikában esetleg a franciák kiszorulásával átveheti a fran-ciák addigi gyarmattartó szerepét. Ennek érdekében nem riadtvissza a fegyveres beavatkozástól sem, több esetről tudunk, hogyaz arabokat a franciák ellen fellázította. A De Gaulle által vezetettSzabad Franciaország csapatait pedig nem hogy segítette volna,hanem éppenséggel akadályozta gyarmatai felszabadításában. Ez-zel akaratán kívül nem saját, hanem az amerikaiak malmára haj-totta a vizet.

Ami pedig a Roosevelt által vélt Churchill-i szolidaritást ille-ti, De Gaulle mellett ezt semmi egyéb nem motiválta, mint a

Roosevelt által gyámolított Girand ellensúlyozása. Churchill úgygondolta,

"nem azért biztosította Londonban De Gaulle részéreFranciaország emigráns kormányzásának ilyen vagyolyan feltételeit, hogy a háború után Franciaország élé-re amerikai zsoldban álló személy kerüljön és Francia-ország .felszabadításából"

eredő minden hasznot Amerika zsebeljen be. Franciaországbukásának haszonélvezője ő akart lenni, s úgy gondolta - nem isegészen alaptalanul – De Gaulle hatalomra segítésével ez a lehe-tőség elsősorban Anglia számára nyílik meg. Churchill ezúttal isigen rövidlátónak bizonyult. Azt hitte, a szorult helyzetben lévőDe Gaulle nem figyel ravasz játékaira, amelyet a francia gyarma-tok átvétele körül űzött. Úgy gondolta Roosevelt és De Gaulletorzsalkodásának gyümölcse valami módon a saját ölébe hull.Akárcsak a háború eredményét illetően, ebben is csalódnia kellett.Amikor ugyanis 1944 őszén De Gaulle meghívására Churchill Pá-rizsba utazott, óvatos kísérletet tett arra, hogy a konok franciátmeggyőzze, a háború utáni osztozkodásnál a franciák bízzákügyük képviseletét rá. Csak természetes, hogy De Gaulle ilyesmi-ről hallani sem akart. A naiv Churchill még így építette fel ekkora kelet-európai államok jövőjére vonatkozó terveit:

"Romániában – mondotta Churchill – az oroszoknak 90%-os befolyása lesz, nekünk angoloknak 10 %-os. Bul-gáriában nekik 75 %-os lesz, nekünk 25 %-os. De Gö-rögországban nekünk lesz 90 %-os, nekik pedig 10 %-os.Magyarországon és Jugoszláviában egyenlő aránybanoszlik meg befolyásunk."

A később létrejött valóságot sajnos ismerjük. Ebből is lát-hatjuk Churchillt az amerikaiak nem igen kérdezték, de még ke-vésbé hallgatták meg.

A Casablanca-i konferencián még egy igen fontos döntés ismegszületett, amely a legnagyobb befolyással volt a háború és apusztítás idejének elhúzódásában. Ez pedig az ugyancsak Roose-velt által kitalált "feltétel nélküli megadás", vagyis Németországés Japán részéről semmiféle békeajánlatot nem fogadnak el, csak

a feltétel nélküli megadást. Ez pedig ebben az időpontban még túlszigorúnak tűnt. De Roosevelt elérte vele a célját. Gondolatme-nete világos; ha a németek felismerik az egyébként senki általsem vitatott tényt, hogy a háborút nem nyerhetik meg, bizonyárakeresnek valami megoldást – esetleg Hitler és kormánya meg-döntésével is – a háború lehető legkisebb veszteség árán való be-fejezésére. Ebben az esetben pedig törvényszerűen felbomlik aháromhatalmi egyezmény is. Nem lehet vitás, hogy a japánok isbékekötést kezdeményeznének, de mindenképpen leállítanák azamerikai birtokok ellen viselt háborújukat. Amerika pedig mégtávolról sem érte el célját; az egész világ kisebb nagyobb mértékűleigázását kizárólag a Szovjetunióval való szövetségben. Az sembiztos, hogy ebben az esetben érvényt tudna szerezni az AtlantiChartának. Nem valószínű, hogy az angolok szépszerével lemon-danának gyarmataikról, a franciákról nem is beszélve. Az érintetthatalmak még messze nem gyengültek meg oly mértékben, hogyfelettük Amerika kénye-kedve szerint rendelkezhetne, egyszóval,minden lehetőséget ki kell iktatni a háború esetleges befejezésére.Erre pedig ez a feltétel a legjobb garancia.

Paul Schmidt írja:

"Rövidesen kétségbeesetten fordítottam le a konferenci-án elhangzott, súlyos következményekkel járó nyilatko-zatot: a nyugati hatalmak Németország feltétel-nélkülikapitulációját követelték. Azonnal felismertem, hogy ez akörülmény rendkívül megerősíti Hitler pozícióját a né-met nép és szövetségesei körében, ugyanakkor gyengíti apolitikájával szembenálló ellenzéket, mint ezt Cianótólmár december vége felé is hallottam. Azzal is tisztábanvoltam, hogy a németek feltétel nélküli kapitulációjánakkövetelésével a legnagyobb csapás talán Hitler Német-országon belüli ellenzékét éri."

Nem kétséges, hogy a nyilatkozat után Németország és Japánháborúja élet-halál harccá alakult. A háború után sok történetíróelismeri a követelés helytelen voltát és igyekszik kizárólagRoosevelt nyakába varrni érte a felelősséget. Ezzel egyet is ért-hetünk. Indokolásukkal azonban nem.

Pau1 Schmidt idézi Cordell Hull emlékiratait:

"Bennünket éppúgy meglepett, mint Mr. Churchill-t,amikor az elnök (Roosevelt) a Casablancai konferencián1943-ban az angol miniszterelnök jelenlétében váratla-nul ezt a követelést állította fel egy sajtóértekezleten.

Az angol miniszterelnöknek egyszeriben elállt a szava -jelentették nekem."

Churchillt az angol alsóházban erősen támadták a nyilatko-zatért, mire ő így védekezett:

"- Ezt a formulát (a feltétel nélküli kapitulációt) első íz-ben akkor hallottam, amikor Roosevelt elnök a nyilatko-zatot tette. Roosevelt elnök anélkül nyilatkozott, hogyvelem azt előbb megtanácskozta volna. A legcsekélyebbkétségem sincs aziránt, hogy tanulmányozása esetén aformulát a brit kormány alkalmasint ellenezte volna, demivel egy nagy szövetségbe tömörülve az óceánon túlinagy lojális és hatalmas baráttal együttműködtünk, al-kalmazkodnunk kellett. "

Schmidt ugyancsak Hull feljegyzéseire utalva írja nemcsakaz amerikai külügyminiszter és külügyminisztérium, hanemChurchill és Eden is ellenezték a feltétel nélküli kapitulációra vo-natkozó követelést, de nem értett vele egyet tanácsadója,Eisenhower tábornok, sőt Sztálin sem. Utóbbi állítólag kijelen-tette a teheráni konferencián 1943 decemberében, hogy a feltételnélküli kapituláció követelése helytelen taktika Németországgalszemben.

Így próbálta magát utólag igazolni Churchill, de hogy történta valóságban? Mi az igazság a feltétel nélküli megadás dogmájá-nak kinyilatkoztatása körül? Lássuk mit ír erről Elliott Rooseveltaz elnök fia aki jelen volt a kinyilatkoztatás megszületésénél. Elő-adása forrásértékű még akkor is, ha Roosevelt fia, s így vita ese-tén érdekeltnek tekinthető. A történetet ugyanis oly jellemzőenírja le, amely már önmagában igazolni látszik hitelességét. Íme:

"A löncsnél délután csak Harry, Churchill, apám meg énvoltunk ott. Ennél a löncsasztalnál született meg ez a ki-fejezés feltétel nélküli megadás. Érdemes feljegyezni,

hogy apámnak a kifejezése volt, s hogy Harry rögtön éserősen megkedvelte, s hogy Churchill miközben teliszájjal lassan evett, a homlokát ráncolva töprengett raj-ta, míg végűt elmosolyodott s azután kijelentette, hogytökéletes. – Mintha máris hallanám Goebbels és bandájahogy üvölt majd fel, ha megtudja."

Az előadás hitelessége mellett szól az is, hogy Elliott nemköntörfalaz, mint Churchill az alsóházi vitában, sőt büszkén jegy-zi meg; a kifejezés az apjától származik. Elliott emlékiratai abbanaz időben jelentek meg, amikor apja már meghalt, de a negyedikrésztvevő még élt, így Harry kiigazíthatta volna, ha valótlant állít,hiszen az elnöktől való függése már nem állott fenn. Ilyenrőlazonban nem tudunk, de Churchill és Sztálin sem cáfolták.

Hull azt állítja, hogy Sztálin Teheránban egyet nem értésétnyilvánította ebben az ügyben. Ez nem bizonyítható, sőt azugyancsak Elliott által leírt ottani hangulat, továbbá az a tény,hogy Roosevelt Churchill rosszallása ellenére éppen a szovjet kö-vetségen szállt meg, valamint Roosevelt és Sztálin összefogásaChurchill ellen - ezt nem is teszi valószínűvé. Ha így lett volna er-ről Elliott biztosan említést tesz, amint a casablancai konferenciá-ról is idézi apjának Sztálin várható véleményét a kinyilatkoztatás-ra vonatkozóan.

"Az oroszoknak persze éppen megfelel. Jobbat nem is kí-vánhatnak. Feltétel nélküli kapituláció - ismételte elgon-dolkozva s fogát szívta – Olyan, mintha Józsi bácsi magacsinálta volna."

Churchill ártatlanságának tehát semmi alapja. Sőt Elliott aztis elmondja, hogy a sajtó részére kiadandó kommüniké első vál-tozatának többszöri átdolgozásában Churchill is részt vett. Avégleges szöveg megszerkesztése után éjfél után fél három óratájt köszöntőre emelte "mindig kész poharát."

"Feltétel nélküli megadás" – mondta, s valamennyien ittak.Éppen a casablancai konferenciával kapcsolatban kell megemlíte-ni egy igen fontos tényezőt, amely jellemző a három nagy csalómentalitására a történelmi hitelességet és a tőlük származó adato-kat illetően.

A már hivatkozott kommüniké többszöri átszövegezése 1943.január 23-án este vacsora után történt. Egyidejűleg szövegezték aSztálinnak küldendő kábeltáviratot is, amelyben részt vettMurphy és Mac Millan is. Elliott külön kiemeli, ők csak addigtartózkodtak, amíg ötleteiket közölték a kommüniké francia poli-tikai részleteivel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a francia poli-tikai helyzetről Sztálint is tájékoztatták a hivatkozott kábeltávirat-ban.

A Szovjetunió külügyminisztériuma a háború után okmány-gyűjteményt tett közzé: Sztálin üzenetváltása az Egyesült ÁllamokNagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 címmel. Ebben közlikaz 1943. január 27-i érkezéssel a hivatkozott kábeltávirat szövegét(már amit közölnek belőle). Ebben azonban egyetlen szó sem esika francia politikai helyzetről, de még a tervezett szicíliai invázió-ról sem, pedig ez alapvető fontosságú katonai döntés, holott sokmás, másod-, és harmadrendű katonai vonatkozású elhatározásokbőven szerepelnek benne. De meg kell mondani, mint mindenegyéb ez is csak általánosságban. A feltétel nélküli kapituláció el-véhez való csatlakozás kérése sem szerepel benne, pedig ha igazlenne Hull feltevése, vagy Churchill ellenvéleménye, ez alighamaradhatott volna ki. Ezek szerint Sztálin is csak a világ nyilvá-nossága elé tárt kommünikéből értesült volna róla? Nem elkép-zelhetetlen, bár igen hihetetlennek tűnik az üzenetváltásokról ké-szült két vaskos kötet láttán. Akárhogy is volt, nincs tudomásunkSztálin ezzel kapcsolatos ellenvéleményének valóságáról hiteltérdemlő forrásból.

A casablancai konferencia elképzeléseinek megfelelően1943. május 13-án az olaszok árulásának első lépéseként az I.olasz hadsereg Afrikában leteszi a szövetségesek előtt a fegyvert,akik 291.000 foglyot ejtenek. Ezzel be is fejeződik a tengelyha-talmak afrikai háborúja. Az olasz hitszegés második lépése, úgy-szólván ellenállás nélkül tűrik a szövetségesek szicíliai partra-szállását. Ezt a folyamatot tetőzi be Mussolini július 24-i meg-buktatása.

Az olaszok magatartására jellemző, hogy a fegyverszünetmegkötése előtt igyekeztek minél több német hadosztályt az or-szágba csalogatni, hogy kiszolgáltassák ellenségeinek. Megálla-podtak az angol-amerikai illetékesekkel, hogy ők maguk vágják

majd el a német utánpótlás vonalait az Alpok hágóin, s alkalmatadnak az angolszászoknak a Szicíliában álló német páncélos had-osztály elvágására. Hitler a Romániában beszerzett olaj tekinté-lyes részét átadta Olaszországnak a háború energia szükségleté-nek biztosítására. Ugyanakkor az olasz hadsereg - alig hihető,hogy Mussolini tudta nélkül- tartalékolta, s éppen az olaj hiányá-val igyekeztek a sikertelenségekért Hitler szemrehányásait kivé-deni. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy néhány hónapmúlva november 13-án a szövetségesek közös hadviselő félnekismerik el Olaszországot. A németek mindent elkövetnek hűtlenolasz szövetségesük visszaszerzésére, megszállják az ország egyrészét, kiszabadítják Mussolinit börtönéből, de már nem tudnakaz árulók fölé kerekedni.

Időközben Roosevelt és Churchill több alkalommal közöskonferencián irányítja Európa leigázását. 1943. május 11- én Wa-shingtonban, 1943. augusztus 17-24-ig Quebec-ben, 1943. no-vember 22-28-ig Kairóban. Itt a háború után csaknem kisemmi-zett Csang-Kajsek tábornagyot, Kína vezetőjét is bevonják. Majdaz amerikai angol és orosz külügyminiszter október 19-től 30-igtartó alapos előkészítése alapján 1943. november 28-december 1-ig terjedő napokban a három nagy kalóz megtartja első közös ér-tekezletét Teheránban. Roosevelt és Sztálin most találkozik elsőízben személyesen. A találkozás tovább rontja Churchill pozíció-ját a hármas szövetségben. Természetesen Sztálin előnye ezzelegyenes arányban nő. Nem véletlen, hogy Roosevelt így nyilatko-zik fia előtt egyik teheráni esti beszélgetés alkalmával:

"Baj, hogy Churchill túlságosan sokat gondol a háborúutánra s Anglia jövendő helyzetére. Fél, hogy az oroszokerősebbek lesznek, mint ő szeretné. Valóban meglehet,hogy az oroszok nagyon megerősödnek Európában.Hogy ez rossz-e, az sok tényezőtől függ".

Már a "sok tényező" – amelyet azonban Roosevelt nem rész-letez jelzi, hogy véleménye szerint az oroszok nagyarányú euró-pai megerősödése amerikai nézőpontból kívánatos. Ne felejtsük elRooseveltnek a maga szempontjából igaza volt, s a mindenkoriamerikai kormány pártállásra való tekintet nélkül a mai napig ér-vényes vezérfonalnak tartja Rooseveltnek ezt a gondolatmenetét.

Talán nem lesz felesleges itt megemlíteni, hogy Rooseveltnemcsak gyarmataitól való megfosztásával igyekezett Anglia po-zícióit gyengíteni, hanem a második világháború menetrendjét isúgy alakította ki Sztálinnal, hogy lehetetlenné tegye Anglia szá-mára a legkisebb befolyást is Európában a háború után. Churchillnem kis erőfeszítése ellenére Roosevelt mindvégig megtorpedóz-za azt a tervét, hogy a Dél-Franciaország elözönlésére szánt erők-kel a Balkánra vonuljanak be az Adria irányába, elfoglalva Bécsetés esetleg Budapestet is. Roosevelt tudta, hogy Churchill szeretnémegalapozni a későbbi Duna-medencei befolyását, ezért az oro-szok javára elhántotta minden próbálkozását.

Churchill számára a teheráni konferencia már a legelejénrosszul indul. Az amerikai követség elég távol volt az angol ésorosz követségtől, míg az utóbbiakat pedig csak egy keskeny utcaválasztotta el, Churchill meghívta Roosevelt-t lakjék a konferen-cia idején az angol követségen. Roosevelt ezt elhántotta azzal,hogy függetlenebb, ha nem vendége senkinek. De Sztálin meghí-vását némi tessék-lássék húzódozás után, megismételve termé-szetesen a Churchill-t elutasító érveket, szívesen elfogadta, hiszenmég Harriman az elnök moszkvai követe is ezt tanácsolta. Sztálinpedig egy kisebb melléképületben húzódott meg Rooseveltnekhagyva a központi szállást. Roosevelt fia emlékirataiban – érez-vén a helyzet fonákságát – indignálódva magyarázkodik:

"De a kényelem, és ami még fontosabb, a biztonság vé-gül mégis a meghívás elfogadására késztette."

Roosevelt a teheráni orosz követségen tehát nagyobb bizton-ságban érezte magát, mint az angol követségen. A helyzet értel-mezése, kommentálása teljesen felesleges.

Valószínű, hogy Roosevelt közvetlen munkatársai közül istöbben bírálhatták, amiért nem az angol, hanem az orosz követsé-gen szállt meg. Washingtonba való visszatérése után 1943. de-cember 17-én a sajtókonferencián is magyarázkodni kényszerült.Berezskov Sztálin tolmácsa így ír erről:

"Sztálin marsall tudomásomra hozta, hogy a németekvalószínűleg összeesküvést fognak szervezni azzal a cél-

lal, hogy merényletet kövessenek el a konferencia részt-vevői ellen."

Kijelentette továbbá, hogy Teherán körül valószínűleg mint-egy száz német kém tartózkodott. Állítólag Otto Skorzeny azt afeladatot kapta, hogy rabolja el Rooseveltet. Ezért az amerikai el-nök biztonsági őrizetét az oroszok látták el.

Már ez az előadás is egy sor ellentmondást hordoz magában.Az oroszok ugyanis ugyanúgy elláthatták volna ezt a biztonságiőrzést az angol követségen is, hiszen az angol küldöttség bizton-ságára is ők vigyáztak. Teheránt és környékét ugyanis szovjetcsapatok tartották megszállva ebben az időben. Aki pedig az oro-szokat ismeri, nehezen tudja elképzelni, hogy ott száz fő ellensé-ges kém bújhatott meg.

Az igazság egészen más. Az amerikaiak az Atlanti Chartaegyezmény Churchill, vagy az angolok által való háború utánivégrehajtását mindenképpen biztosítani akarták. Azt is tudták,hogy az angolok erre önként szerződésük ellenére nem lesznekhajlandók. A gyarmatok feladásának kikényszerítésére, mintmegbízható eszközt, a Szovjetuniót akarták felhasználni, termé-szetesen úgy, hogy ők a háttérben maradva irányítsák az oroszokezirányú munkáját. Éppen ezért az ebben való megállapodást nemlehet a diplomatákra bízni, ebben mindkét oldalon a legmagasabbszinten kell megállapodni. Ennek érdekében Roosevelt szüksé-gesnek tartotta a Sztálinnal való személyes kapcsolat felvételét,természetesen Churchill nélkül. Ez nem látszott a legegyszerűbbfeladatnak. Ezért személyes jó barátját és bizalmasát Daviest már1943 májusában Moszkvába küldte a találkozó előkészítésére.Davies magával vitte az elnök üzenetét, amelyet Berezskov jó-voltából – legalábbis részben – ismerünk. A rövid, ismert rész isnagyon tanulságos. Roosevelt maga leplezi le összeesküvésétSztálinnal az egész világ ellen. Érthető, hogy terveit még bizal-masai előtt is titokban tartja. Íme a levél ismert részlete:

"Ezt a személyes levelet régi barátommal, Joseph E.Davies-el küldöm Önnek. Csak egy kérdésről van benneszó, amelyről szerintem könnyebben tárgyalhatunk közösbarátunk közvetítésével... (vajon mi hiányzik innen, amita szovjet szerző nem akart, vagy nem mert közreadni?)

El akarom kerülni a népes konferenciákkal és diplomá-ciai tárgyalásokkal járó nehézségeket. Ezért az elképzel-hető legegyszerűbb és legcélravezetőbb módszer az vol-na, ha mi ketten néhány napra nem hivatalosan és min-den formaság nélkül találkozhatnánk."

Az idézet a továbbiakban az oroszok "történelmi jelentőségűvédelmi harcá"-nak várható eredményéről beszél általánosságban,majd így folytatja:

"A másik – a találkozás helye. Afrikáról nyáron alighalehet szó, emellett Khartoum brit terület. Izland nekemnem tetszik, mert Önnek is, nekem is meglehetősen fá-radságos repülőutat jelent, s mert - egészen őszinténszólva - ebben az esetben nehezen lehetne elkerülniChurchill miniszterelnök egyidejű meghívását."

Később így folytatja:

"Davies úr nem ismeri sem katonai helyzetünket, semkormányunknak a háború utáni időszakra vonatkozó ter-veit, s kizárólag azért küldöm Önhöz, hogy találkozónkatmegbeszélje... "

Mindenesetre a levél tartalmából megállapítható, nem elsőalkalommal merül fel közöttük a Churchill háta mögötti egyezke-dés amelyről pontos tudomása lehetett. Nem véletlenül dohogott,hogy az amerikai elnök "szerelmes pillantásokat vetett" az angoldomíniumokon található olajlelőhelyek némelyikére. (52)

Hull, az 1943 őszi moszkvai külügyminiszteri konferenciánügyesen igyekszik Eden gyanúját eloszlatni az amerikai-oroszegy-húron-pendülés felől:

"Nagyon fontos - mondta Hull Edennek -, hogy a szovjetfélnek ne legyen az a benyomása, mintha a brit és ameri-kai csoport összebeszélt volna, és egységfrontba lépnefel Oroszországgal szemben."

A nők azt mondják, némely ember büszkén viseli szarvát.Azt hiszem Edent is ide lehet sorolni, mert Hull érvelésével telje-sen egyetértett.

A amerikaiak ilyetén érvelése pedig nem lehetett egyedi eset.Churchill 1945. május 11-i levelében azt javasolja Trumannak,hívjanak össze háromhatalmi értekezletet Németország ügyében.Truman válasza szerint azt szeretné, ha erre Sztálin tenne javas-latot majd kijelentette: külön-külön kellene a találkozórautazniok, nehogy abba a gyanúba keveredjenek, hogy "összeszű-rik a levet". Ezen ugyan Churchill némileg megsértődött, de végülis kénytelen volt sajátmagát "meggyőzni" a dolgok ilyetén alaku-lásának helyességéről.

Az oroszokkal való tárgyalások a hivatalos diplomácia meg-kerülésével úgy látszik Amerikában elnöki szokás. WendellWillkee a Republikánus Párt vezére és elnökjelöltje Roosevelttelszemben 1942. szeptember 17-én ellátogatott a Szovjetunióba.Közölte Molotovval, hogy szeretne találkozni Sztálinnal. AmikorMolotov – a Sztálinnal történt egyeztetés után – közölte vele akedvező választ, Willkee nem tájékoztatta arról Standley nagykö-vetet. Standley valahogyan mégis tudomást szerzett róla, majdmegkérdezte Willkee-től, úgy értse-e, hogy nem kell elkísérnie őtSztálinhoz. Willkee kertelés nélkül azt felelte, pontosan úgy kellérteni.

Rooseveltet beköltözése után már délután felkereste Sztálin alakosztályában és titkos tárgyalást folytatott vele. Roosevelt mégtolmácsot sem vett magához, kiszolgáltatta magát Sztálin tolmá-csának. A megbeszélés tehát Sztálin tolmácsát leszámítva, négy-szemközt történt. Másnap Roosevelt fia – úgy látszik maga is fur-csának tartotta apja eljárását – megkérdezte, hogy CharlesBohlen, a külügyi hivatal orosz szakértője sem volt jelen a meg-beszélésen? Hallgassuk csak Rooseveltet:

"- Hát - mosolygott apa - ajánlották, hogy itt legyen. Deúgy éreztem, bizalmamnak és gyanakvásmentességemnekjele lesz, ha csak az ő tolmácsa lesz jelen."

Így is lehet mondani! Az igazság azonban merőben más.Roosevelt bizonyára meg akart győződni mennyiben számíthatSztálinra az angolok elleni közös fellépésében. Nem csalódott! Akalózok egymás ellen is összefogtak.

Minden esetre ez a találkozás rendkívüli fontossággal bírt akét államfő részéről. Roosevelt fia, amikor megkérdezte apját, mi-

ről beszéltek, Roosevelt csupán az udvarias ismerkedést említette.Ahogy ő mondta "udvarias szalmacséplés." Elliott azt írja, hogy abeszélgetés csupán néhány percig tartott, azután Molotov is belé-pett.

Vagy az egyik Roosevelt, vagy a másik (a fia) ezúttal semmondott igazat. Berezskov, Sztálin tolmácsa, aki kettőjükön kívüljelen volt, emlékirataiban azt írja, hogy a megbeszélés ebéd utántizennégy órakor kezdődött. Befejezésének időpontját ugyan nememlíti, de így ír:

"Roosevelt az órájára pillantott. Nem sok idő maradt akonferencia hivatalos megnyitásáig, amelyet 16 óráratűztek ki."

Elliott közlésével ellentétben Berezskov leírja, hogy a meg-beszélésen egész sor témát érintettek. A legtöbbjükről általános-ságban beszél, de némelyről külön is említést tesz. Így a háborúutáni együttműködésről, Indokína jövőjéről, sőt India jövőjéről is.Roosevelt sokat beszélt arról, hogy a háború után új módon kellközelíteni a gyarmati és függő országok problémáját.

Nemcsak az angol, hanem az európai kapitalista országokgyarmatbirodalmának helyzetét is érintette. Roosevelt figyelmez-tette Sztálint, hogy Churchill előtt jobb lesz hallgatni ezekről akérdésekről.

Fentiekből nemcsak a beszélgetések időtartamára lehet kö-vetkeztetni, hanem arra is, hogy itt esküdtek össze konkrétannemcsak Németország és kényszerszövetségesei ellen, hanemAnglia és Franciaország, valamint az egész világ népei ellen is.

Úgy látszik, már Hitler is jól sejtette, hogy az oroszok fi-gyelmét India felé kell fordítani. Ha pedig figyelembe vesszük,hogy a második világháború előtt India még angol gyarmat volt,de a háború után is a Brit Nemzetközösség tagja, s mindennekellenére jelenleg az oroszoknak nagyobb befolyásuk van az indiaipolitikára, mint az angoloknak, akkor az itteni beszélgetés lefo-lyását jó közelítéssel könnyen kikövetkeztethetjük. Volkogonov –igaz, csak 1989-ben megerősíti Indiával kapcsolatos gyanúnkat.Elmondja:

"Roosevelt váratlanul kijelentette, hogy Indiában inkábbvalamiféle szovjet rendszert kellene létrehozni, alulrólfölfelé építkezve, nem pedig föntről le. Talán ez volna aszovjet rendszer."

Ahhoz, hogy itt nagyon fontos megbeszélés volt, ma mársemmi kétség nem fér. Jellemzően árulkodik erről Berezskov,amikor a tárgyalást megelőző percek történetét írja le. Sztálin éstolmácsa néhány perccel korábban érkezett a találkozó színhelyé-re (szobájába) mint Roosevelt.

"Sztálin lassú léptekkel fel-alá járkált a szobában, s köz-ben rágyújtott egy cigarettára. Rám nézett, hunyorított aszemével, majd megkérdezte: Nem fáradt el nagyon azúton? Kész a tolmácsolásra? Rendkívül fontos beszélge-tésünk lesz. ... Sztálin újra járkálni kezdett a szobában,lassú léptekkel, s gondolataiba mélyedt. Pár perc múlvakinyílt az ajtó és a Fülöp-szigeti szolga kocsin betolta amosolygó Roosevelt-et ..." ( 11 )

A beszélgetés végig hat szem között folyt. BefejezésekorBerezskov ment át a szomszéd szobába, hogy behívja Rooseveltszolgáját, aki a lakosztályába tolta az elnököt. Sztálin pedig át-ment a másik szobába, ahol Molotov és Vorosilov várt rá. (l 2)

Roosevelt beszámol fiának a teheráni konferencia egyik va-csoráján történt megállapodásról is. A vacsora után a három poli-tikus ismét csak egy tolmácsot maguk mellett tartva este 11 óráigegyütt maradt. A tárgyalás témái – már amit Elliott közöl – igenérdekesek, annál is inkább, mert itt állapodtak meg azokban a há-ború után alapelvekben, amelyek világunkat a mai napig jellem-zik.

Amikor Elliott megkérdezte, milyen politikai kérdéseket tár-gyaltak meg, apja így válaszolt:

" – Mindent, ami csak eszünkbe jutott – Beszélt a háborúutáni békevilágról, a három nemzet struktúrájáról,amelynek a békét fenn kell tartani, arról, hogy kimondottmegállapodásuk értelmében a béke ettől a három nem-zettől függ, amelynek egységesen kell eljárnia - annyira,

hogy valamely fontos kérdésben egyikük vétója elég le-gyen ahhoz, hogy az indítványt levegyék a napirendről."

Magyarul, ők bármit tehetnek a világ népeivel, de azt azok amajdan felállítandó Egyesült Nemzetek Szervezetében – amelyállítólag azok érdekvédelmére is szolgál – még csak nem is észre-vételezhetik. Lehetetlen nem felismerni a sötét középkor"piacet—non piacet" (tetszik—nem tetszik) elvét. Ha ugyanis ahárom állam egyikének nem tetszik valamely határozati javaslat,– mindegy, hogy a többség egyetértésével találkozik vagy sem –megvétózhatja és máris leveszik a napirendről.

"- Fő célunk – mondotta Roosevelt – annak a megálla-pítása volt, hogy a háború utáni világban melyek képezikmajd az egyes országok számára a biztonsági övezete-ket."

Nem tudom Roosevelt miért beszélt itt többes számban, hi-szen biztonsági övezetet egyértelműen csak a Szovjetunió számá-ra adtak, mint ahogy területi gyarapodást is csak neki tették lehe-tővé. Egész sor szomszédállamát tették vazallusává. És ebbenmég arra sem voltak tekintettel, hogy az illető szomszéd szövet-ségese volt-e ellenfelének, vagy sem. Lengyelország esete ezt fé-nyesen bizonyítja. Igaz, Roosevelt könnyen adta azt, ami amúgysem volt az övé.

"- Megállapodtunk, hogy ha kell, erőszakkal is megóvjuka békét."

Így Roosevelt. Hogy aztán mit neveznek ők a béke megóvá-sának, azt nyilván saját maguk döntik el. A Szovjetunió élt is en-nek a megállapodásnak a lehetőségével Kelet-Berlinben, Magyar-ország ellen 1956-ban, majd Csehszlovákiában 1968-ban, ezúttalmég vazallusait is kényszerítette, mert a béke megvédése így in-ternacionalistábbnak "látszott". Ezt követően 1979 végén Afga-nisztánban. Pedig ez nem is viselt hadat a második világháború-ban a Szovjetunióval szemben. A béke nyilván veszélyben lehe-tett, mert Amerika is Anglia is (pedig neki egykor gyarmata volt)hagyták, hogy az oroszok "megóvják."

Roosevelt és Sztálin összefogásáról a teheráni konferenciánElliott még egy történetet ad közre, amely egyébként jellemző akét államfő lelkületére. Az egyik vacsorán, amelyet Sztálin rende-zett a tárgyaló küldöttségek részére, Sztálin a jellemének legin-kább megfelelő pohárköszöntőt mondott:

"Emelem poharamat arra, hogy a német háborús bűnö-sök minél gyorsabban az igazságszolgáltatás kezére és akivégző osztag elé kerüljenek. Ürítem poharamat arra,hogy egyetértésben küldjük őket a másvilágra, minéltöbbüket, de legalább ötvenezret."

Churchill, aki már nyilván jócskán a konyak hatása alatt volt,erre gyorsan talpra ugrott.

"Az ilyen magatartás – kiáltotta – ellenkezik a mi britigazságérzetünkkel! Az angol nép sohasem működnékközre az ilyen tömeggyilkosságnál. Felhasználom ezt azalkalmat, hogy megmondjam, senkit, akár náci, akárnem, nem lehet szabályos tárgyalás nélkül kivégző osz-tag elé állítani. akármilyen tények és bizonyítékok szól-nak is ellene!"

Azt mondják a részeg ember és a gyermek mondja ki az igaz-ságot. Ez azonban Churchillre nem áll. Nehezen hihető ugyanis,hogy ilyen hamar megfeledkezett volna az amerikai, angol ésorosz külügyminiszteri értekezlet befejezése után 1943. november2-án nyilvánosságra hozott "a háromhatalmi nyilatkozat a ke-gyetlenkedésekről" című kommünikéről, amelyen első helyenaláíróként éppen az ő neve állott, amelyet Roosevelt-é, majdSztáliné követett. Ebben pedig nemcsak az általuk háborús bű-nösnek nevezettek felelősségre vonásáról volt szó, hanem mindenatrocitást elkövető német katona, valamint náci párttag megbün-tetését is kilátásba helyezték. Karsai Elek pedig – nyilván nemminden alap nélkül – ezt írja:

"Dönitz flensburgi kormányát az angolok 1945. május23-án feloszlatták, s az egész társaságot az OKW fő-tisztjeivel együtt, szigorú őrizettel biztos helyre szállí-

tották, hogy az 1943-as londoni egyezmény értelmébenháborús bűnösökként majd feleljenek véres tetteikért."

Nehéz megállapítani miféle "1943-as londoni egyezményre"hivatkoznak, de ezek szerint nagy a valószínűsége, hogy a hábo-rús bűnösök elméletének Churchill egyáltalán nem lehetett ellen-zője sőt az sem kizárt, hogy éppen Rooseveltnek kedvében járan-dó, ő találta ki. Ha figyelembe veszők az e témával kapcsolatbana Jaltában történteket, akkor gyanúnk már be is igazolódott. Deerről később még részletesen beszámolunk.

Megerősít bennünket Churchill 1941. május 13-án kelt Ru-dolf Hess ügyében Eden külügyminiszter számára írt utasítása is

"...Ez az ember, akárcsak a többi náci vezető, potenciáli-san háborús bűnös, őt és bűntársait a háború végeztéveltörvényen kívül kell helyezni..."

Churchill a Hess-ügyről 1941. május 17-én Roosevelt-ethosszú levélben tájékoztatja. Ezúttal is nyomatékosan kifejti

"...Nem szabad elfelednünk, hogy osztoznia kell Hitlerminden bűnének felelősségében, hogy potenciális hábo-rús bűnös, akinek sorsát végső soron a szövetséges kor-mányoknak kell eldönteniök... " (13)

Amint látjuk a háborús bűnös teória már a Szovjetunió meg-támadása előtt készen állt. Churchill fentebb idézett levelébőlegyértelműen kitűnik, kettőjük között ez nem akkor került elsőízben szóba. Az időpontot érdemes megjegyezni. Még jóval azAtlanti Charta aláírása előtt vagyunk! Nem kizárt, ebben még avilágháború kitörése előtt megállapodtak.

Inkább hihető tehát, hogy Churchill az ital hatása alatt kalóztársainak az ő háta mögötti összejátszása feletti mérgében fakadtki ellenük.

A konferencia során Churchill fanatikus németgyűlölete ez-úttal is kifejezésre jutott. Már a konferencia megnyitásának nap-ján vacsora után Eden és Molotov jelenlétében bizalmas beszél-getést folytat Sztálinnal. A téma nem is lehet más, mint Németor-szág háború utáni élet-lehetőségeinek még a versaillesi békedik-tátumot is túllicitáló beszűkítése. Betegesen fél Németország há-

ború utáni talpraállásától és semmitől sem riad vissza, hogy eztmegakadályozza, vagy legalábbis minél távolabbi jövőbe tolja ki.Mivel a beszélgetést Churchill kezdeményezi, rögtön bele is vágaggályai közepébe. Megkérdezi Sztálint, mi a véleménye, mennyiidő kell Németországnak, hogy egy új háború megindításáhozelegendő erőt gyűjtsön? Sztálin válasza szerint tizenöt-húsz év. Őis kifejti, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megaka-dályozzák Németországot egy új háború kirobbantásában. Utal ar-ra, hogy a németek a versaillesi békeszerződés után igen gyorsanúj erőre kaptak. Churchill úgy érezte magát, mintha mézzel kene-getnék, befejezésül – lehet, hogy az elfogyasztott konyak mennyi-sége is segítségére volt – felülkerekedett benne igazi énje. Úgyfolyt belőle a németek megfojtásának gátlástalan terve, mint avízfolyás:

"Meg kell tiltani a németeknek mindenfajta repülést, ka-tonait és polgárit egyaránt, fel kell számolni a németnagyvezérkar szisztémát. Jelentős területi változtatások-kal, Németország lefegyverzésével, az újra felfegyverzésmegakadályozásával, a német gyáripar ellenőrzésévellegalább ötven évre biztonságot kell szerezni a világ-nak."

Hol vannak akkor még a nyolcvanas évek, amikor – igaz nemAnglia – Amerika éppen arra igyekszik mindenáron rákényszerí-teni az ellenőrzése alatt álló nyugat-német kormányt, hogy fokoz-za katonai kiadásait és növelje országa védelmi képességét.

A teheráni konferencián már elég sokat ittak a róka bőrére,bár ez úttal kétségtelen a biztos róka bőrére. Több esetben volt atárgyalásoknak olyan légköre, mintha háború vége már csupánnéhány hét múlva bekövetkezne. Churchill is, Sztálin is igyeke-zett a majdani koncból a maga számára minél többet biztosítani.Rooseveltnek ebben az volt az érdeke, hogy az oroszok malmárahajtsa a vizet. Sztálin alaposan ki is használta ezt. Amint a jaltaiés potsdami konferencia idején látni fogjuk, Churchillel szembenminden vitatott követelését biztosítani tudta Oroszország számára.Ebben nemcsak Roosevelt, hanem utódja – az oroszok mai beál-lítása ellenére – Truman elnök is támogatta. Churchill Németor-szág területének szétszaggatása érdekében azt javasolta, Porosz-

országot izolálni kell. Bajorországból, Ausztriából, Magyaror-szágból konföderációt kell létrehozni. Állítólag Roosevelt Né-metország öt részre való felosztását javasolta. De Sztálinnak máselképzelése volt, amely meg is valósult. Itt el kell mondanunk,Sztálin azzal utasította el Churchill tervét, hogy Ausztriát nemakarja belevonni semmiféle kombinációba, egyébként is vélemé-nye szerint Ausztriának is és Magyarországnak is függetlennekkell lennie. (Bizonyára hozzágondolta még: Angliától.) Mi ma-gyarok igazán nem panaszkodhatunk, mi valóban függetleneklettünk mindenkitől, kivéve természetesen a nagy Szovjetuniót.

A lengyel kérdés megtárgyalásánál Sztálin nem kertel, kere-ken megmondja: elhatárolják magukat a londoni emigráns kor-mánytól. Churchill, aki kiprovokáltatta a lengyelekkel a németekkatonai akcióját, hogy ennek ürügyén a franciákkal együtt hadatüzenhessen Németországnak, még csak nem is tiltakozik. Egyet-len szava sincs egykori védence érdekében. Csupán a sztálini ter-vek részleteiről kér tájékoztatást, de nem azért, hogy esetleg al-kudjék abból a lengyelek javára, hanem – és ezt érdemes szó sze-rint idézni: –

" Készek lennénk közölni a lengyelekkel, hogy ez jó terv,s hogy ennél jobbat nem várhatnak."

Megerősíti továbbá, hogy Lengyelországot mindenképpenNémetország rovására kell kielégíteni.

Churchill gondolkodására jellemző a következő idézet is:

"Miért ne szövegezzük meg úgy, hogy körülbelül eztmondhassam a lengyeleknek: Nem tudom hozzájárulnak-e az oroszok, de azt hiszem, ki tudom harcolni nektek.Láthatjátok, hogy szívünkön viseljük az érdekeiteket. Aztpersze sohasem érjük meg, hogy a lengyelek azt mond-ták, hogy meg vannak elégedve. A lengyeleknek semmisem elég."(14)

Sztálin nem rejti véka alá a részleteket sem:

"Arról van szó, hogy az ukrán területeknek Ukrajnához,a belorusz területeknek pedig Belorussziához kell kerül-niük, vagyis köztük és Lengyelország között a szovjet al-

kotmányban rögzített 1939-es határoknak kell fennállni-uk. A szovjet kormány e határok mellett foglal állást,mert ezt tartja helyesnek."

Ez magyarul annyit jelent, hogy a Szovjetunió sem ismeri elaz országától elcsatolt területek két háború közötti status quo-ját,ő is igazságtalannak tartotta az első világháború utáni imperialistarendezést a Szovjetunió számára, továbbá nem hajlandó eltérniazoktól a határoktól, amelyet éppen Hitlerrel közösen határoztakmeg Lengyelország rovására. Ezzel kapcsolatban Churchill így íremlékirataiban:

"az amerikaiakat és az angolokat rendkívül kellemesenérintette, hogy az adott pillanatban. 1943 végén a ha-talmas Szovjetunió milyen messzemenő megértést tanú-sított Európa jövendő határainak megvonásában."

Nem tudom akad-e valaki, aki Churchill iménti eljárását kor-rektnek és igazságosnak képes elfogadni.

Végül a teheráni konferencián határozzák meg az oroszokáltal e régen sürgetett második európai front megnyitását. 1944május elsejében állapodnak meg, hogy az amerikai-angol haderőmegkezdi az úgynevezett Overlord-terv végrehajtását, a norman-diai partraszállást. Jellemző, hogy még ezt a valóban elég távolihatáridőt sem képesek tartani, mert a partraszállásra végül is egyhónap késéssel, június 6-án kerül sor.

Az 1944-es év, már az első negyedében kellemetlen ese-ménnyel sújtja Magyarországot, amely baj után további bajt hozaz országra. Március 19-én a német csapatok megszállják az or-szágot.

A magyar kormány vezetői – ellentétben minden polgárjogotnyert állásponttal – Amerika hadbalépésével világosan látták,hogy a tengelyhatalmak a második világháborút nem nyerhetikmeg. Szinte állandó jelleggel keresték annak lehetőségét, hogyanlehetne békés és a körülményekhez képest korrekt módon kilépnia háborúból. Különösen felerősödtek ezek a kísérletek KállaiMiklós miniszterelnöksége idején. Horthyék titkos tárgyalásokatfolytattak angol és amerikai tényezőkkel. Sajnos azok az oroszokfelé terelgették a magyar megbízottakat.

Az oroszok véleménye pedig ismert volt a kormány előtt. Őkugyanis nemcsak azt követelték, hogy hagyjon fel MagyarországSzovjetunió elleni hadműveletekkel, amelyben amúgy sem ját-szott jelentős szerepet, hanem azt is, hogy egyidejűleg támadjameg a német csapatokat. A magyar alkat azonban sokkal korrek-tebb annál, hogy egyszerűen hátba támadja iménti barátját, szö-vetségesét Az ilyesmi alapvetően keleti jellemvonás. A magyarnépben pedig nyugat-európai kultúra gyökerei sokkal erősebbekannál, hogy ilyen galádságra képes legyen. Az ugyancsak a hábo-rúból való kilépési Isztambulban titokban tárgyaló Szent-GyörgyiAlbert professzornak az angolok azt ajánlották:

"adja őszinteségének tanúbizonyságát információk fo-lyamatos szolgáltatásával." (15)

A tapogatózó tárgyalások így annyira elnyúltak, hogy a né-met hírszerzés azokról óhatatlanul tudomást szerzett. Hitler éskormánya gyors döntést hozott, csapataival elözönlötte az orszá-got. Az akció végrehajtásának módja ugyan nem válik a németekdicsőségére, de ha figyelembe vesszük, hogy élet-halál harcukhoza magyar élelmiszer nem kevésbé volt fontos, mint a román olaj,háborús körülmények között talán megérthető. Nagyon változik anémet megszállás optikája akkor, ha magunk elé idézzük, hogybékeidőben, 1956-ban az oroszok milyen módszert alkalmaztakMagyarország katonai megszállásának kiterjesztéséhez, a magyarforradalmi tárgyalóküldöttség tőrbecsalásával. Ehhez hasonlótcsak a törökök követtek el a középkorban a magyarok ellen.

Mi magyarok nem hallgathatjuk el Hitler nagyfokú követke-zetlenségét sem, amellyel magyar szövetségesével szemben visel-kedett. Az első világháborúban, mint az Osztrák- Magyar Monar-chia társországa a magyarok Németország legmegbízhatóbb szö-vetségesének bizonyultak. Különösen kitűnik ez, ha figyelembevesszük, hogy a második világháborúban "kedvenc" Románia1917. augusztus 27-én üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchi-ának, s ezzel a szövetséges hatalmaknak. Az sem zavarta, hogyszövetséges egyezmény kötötte azokhoz. Pontosan akkor támadtahátba szövetségeseit, amikor azok a legnehezebb helyzetbe ke-rültek. Olaszország első világháborús hasonló magatartása ugyan-csak közismert.

Tudjuk, hogy Magyarországot az első világháború után méga németeknél is jobban megkárosították a háborúban győztes an-tant hatalmak.

Mindezek ellenére Hitler sem az első, sem a második bécsidöntés során – bár céljául a Versailles előtti állapotok visszaállítá-sát tűzte ki Magyarország részére nem adta vissza a versaillesirendezés során tőle igazságtalanul elcsatolt területeket. A Jugo-szláviához csatolt területeket pedig meg is ígérte, hogy a jugo-szláv árulás megtorlására megnyerje a magyar kormány részvé-telét. Ma már senki előtt sem titok, hogy ennek érdekében a ma-gyarok milyen erőszakot követtek el saját lelkiismeretük ellen.Ezúttal az olaszokra volt tekintettel Magyarország hátrányára. In-kább hozott létre egy önálló horvát államot, amelytől nemcsakhogy segítséget nem kapott, hanem folyamatos védelméről isgondoskodnia kellett.

Szlovákiában hasonló volt a helyzet. Itt sem adta vissza azelső világháború előtt Magyarországhoz tartozó területeket. Pedigitt még annyi oka sem volt rá, mint Jugoszlávia esetében. AmikorTiso és Durcansky szlovák politikusok 1939. március 13-án vo-nakodtak a német akarat elfogadásától, Hitler választás elé állí-totta őket: vagy kikiáltják Szlovákia függetlenségét, vagy Szlová-kia területét Magyarországnak engedi át.

Úgy látszik ez az egyedüli helyes lépés büntető szankciókéntkapott helyet elképzeléseiben. De a későbbiekben sem igazoltákTiso-ék Hitler várakozását. Az 1943. április 22-i tárgyalásukonmaga Tiso hozza szóba Hitlernek azt a gyanúját, hogy a szlovákcsapatok kapcsolatban álltak a partizánokkal. Tagadása ellenérema már éppen a partizánoktól tudjuk, hogy Hitler gyanúja nemvolt alaptalan. Sőt a szlovák nemzeti felkelés előkészületeiben aTiso kormány és a közigazgatás tagjai is részt vettek. (18)

Végül vessünk egy pillantást az annyi sóhajunkkal megszen-telt Erdélyre. Itt a háború olajszükségletének biztosítása érdeké-ben csalt meg bennünket. Pedig az innen kapott olaj biztosításá-nak más módja is lett volna, például ha a ploiesti olajvidéket köz-vetlen katonai igazgatása alá vonja. Ez esetben minden bizonnyaltöbb olajhoz is jut. Antonescu tábornok igen jól játszotta a hűszövetségest. Pedig aligha tudtán kívül – Gafencu volt moszkvairomán nagykövet, aki ez időben svájci emigrációban él, a háború

ideje alatt szinte naponként megfordul a berni román követségen.Helyesen állapítja meg Zismanov bolgár külügyminiszter 1943.november 5-i tárgyalásukon Hitler előtt, hogy Románia "két asz-talon játszik" (19) A román király 1943. január 1-én beszédébenmár fellelhetőek németellenes elemek. Hitler már 1943. április12-én kénytelen Antonescu előtt nyilatkozni a román kormánynémetellenes megnyilatkozásairól. Kezében ugyanis egyre gyűl-tek az erre vonatkozó jelentések.(20)

Talán megbocsátható, hogy ezzel kapcsolatban emlékezte-tünk Horthy kormányzó nyilatkozatára, amelyet 1943. április 16-itárgyaláson tett az őt hasonló vádakkal ostorozó Hitler előtt: Elő-rebocsátotta, nem áskálódni kíván Románia ellen, de felolvas egyrészletet Erdély román igazgatású területéről magyarországi címreérkezett levélből.

Eszerint a román király egy nyilatkozatában kijelentette,hogy mindaz, ami eddig történt, és ami még történni fog,Antonescu számlájára megy. A király a háttérben marad. De eljöna pillanat, amikor majd ő vezeti az országot természetes érzései-nek irányába.(21)

A levél tartalmát a történelem igazolta.Ha mindezeket mérlegre tesszük, Hitlernek nem volt oka má-

sodik világháború alatti magyar szövetséges magatartása ellen ki-fogást emelni. A történtek után dőreség volt az várni, hogy a ma-gyarok teljes erőbedobással fogják a német érdekeket szolgálni.Nem vitás, hogy a német-magyar szövetségben a magyarok töb-bet adtak, mint amennyit kaptak. Fájdalom, de a vesztett háborúkövetkezményeként is jobban károsodtak, mint maguk a németek.

Mindenesetre a magyar kormány szabad cselekvőképességemegszűnt. Mégis, amikor a világháború befejezésével a bécsidöntéssel visszacsatolt Erdélyt ismét Romániának adták, azzal in-dokolták, hogy a románok előbb léptek ki a háborúból, mint amagyarok, ezért Erdélyt visszakapják. Ez a magyarázkodás nemegyéb álszent csalásnál – ami az egész háború kirobbantását jel-lemzi – míg a magyarok 1944. március 19-től elvesztették mindenönállóságukat és minden lehetőségüket a háborúból való kilépés-hez, addig a románok ezzel mindvégig rendelkeztek, mégis csakmintegy félévvel később 1944. augusztus 24-én lépnek ki a hábo-rúból, annak ellenére, hogy a szovjet csapatok közelsége miatt

már korábban is sokkal védettebb helyzetben voltak egy németmegszállással szemben, mint Magyarország. Jelzi ezt az is, hogymár augusztus 31-én a szovjet csapatok be tudnak vonulni Buka-restbe. Ha pedig a magyar és a román csapatok orosz fronton ta-núsított szovjet nép iránti lojalitását tekintjük a kisebb atrocitásokellenére – a magyarok megközelítően sem okoztak annyi kárt,mint a románok. Talán helyénvaló itt arra is hivatkozni, hogy aromán csapatok a németekkel egy időben támadták meg Oroszor-szágot, míg a magyarok csak később, és kisebb mértékben kap-csolódtak be. Talán az sem véletlen, hogy – igazságtalanul – Hit-ler (Paul Schmidtől tudjuk) gyűlölte a magyarokat, ugyanakkor aromán Antonescu tábornok bizalmasa volt, néha még katonaiügyekben is kikérte tanácsát. Nem lehetetlen, hogy számos orosz-ellenes megtorló intézkedését éppen román sugallatra hozta meg.

Goebbels naplójából tudjuk; a Szovjetunió elleni német ké-szülődésről Antonescu többet tudott, mint Mussolini.

A 4. pont pedig kimondja azt a mindenki által tudott igazsá-got:

"A kommunista világmozgalom irányítása és ellenőrzéseegy idegen ország kommunista diktatúrája kezében van."

Ha hisszük, ha nem, ez a kommunistaellenes amerikai elnökmegvétózta ezt a törvényjavaslatot. A kongresszus azonbanTruman ellenére is törvényerőre emelte.

Végülis július 24-én a plenáris ülés után adódott alkalom,hogy Truman közölje a "jó hírt" Sztálinnal. Ennek lefolyásátpontosan ismerjük. Roberto Battaglia Churchill emlékiratait idézi,aki kb. öt lépésnyire állhatott a beszélgetőktől és hallgatózott:

"Úgy látszott, Sztálin örömmel fogadja a hírt. Egy újbomba! Rendkívül hatásos! Valószínűleg döntő az egészjapán elleni háború kimenetelében! Nagyszerű!

Ez volt a benyomásom akkor, és biztos voltam afelől, hogyfogalma sincs, annak a horderejéről, amit hallott."

Zsukov – bár emlékirataiból nem tűnik ki pontosan, hogyszemtanúja volt-e a beszélgetésnek – nem említi Sztálin szóbelireagálását, Churchill figyelőpontjáról való hallgatózását azonbanő is megerősíti. Elmondja viszont, hogy Sztálin az ülésről vissza-

térve tájékoztatta Molotovot a Trumannal folytatott beszélgetésüklényegéről. Molotov azonnal így válaszolt: "Felverik az árukat!"Sztálin elnevette magát, majd így szól:

"Had verjék. Beszélni kell Kurcsatovval, hogy gyorsítsameg munkánk ütemét."

Zsukov ebből értette meg, hogy az atombombáról van szó:Mit is lehet erre mondani? Egy biztos, ebben az időben labo-

ratóriumi szinten a Szovjetunióban még nem folyhatott atomkí-sérlet, hisz erre a költséges eljárásra az oroszoknak akkor pénzük,de a megfelelő anyagaik és anyag előállítási lehetőségük semvolt. Biztos azonban, hogy az Egyesült Államok által átadottadatok alapján elméleti kutatásokkal foglalkoztak. Ennek azonbanmég nagyon a kezdeténél tartottak. Erre következtethetünkMolotov reagálásából is. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az ame-rikai elméleti ismeretek átadása mellett is csak 1949. szeptember25-én tudták első atomszerkezetüket felrobbantani. Meg kellmondanunk, a be nem avatottakat így is meglepte az egyébkéntkorainak látszó orosz atomrobbantás. A Szovjetuniónak ezt a be-jelentését valósággal blöffnek tartották. A kétkedés és a megfejt-hetetlennek látszó dilemma olyan nagy volt, hogy az EgyesültÁllamok gyanúba került az atomtitok átadását illetően. Ugyanak-kor a mesterségesen szított, népeket félrevezető hidegháborúlángjai már elég magasan csapkodtak. Az amerikai kormány ké-nyelmetlen helyzetbe került. Kénytelen volt valamilyen magyará-zatot adni. Végülis a Rosenberg házaspár feláldozásával nyugtat-ták meg a gyanakvókat. Bizonyítékokat kreáltak miszerint el-árulta az atomtitkot a Szovjetuniónak. Nem lehetetlen, hogy elnö-ki utasításra valóban éppen ők végezték az oroszok informálását.Tudjuk, hogy gyermekei a mai napig tagadják szüleik árulását ésbűnösségét. Lehet, hogy igazuk van?

Nyilván ők is tudtak Byrnes moszkvai küldetéséről, ahol ahivatalos verzió szerint arról a lehetőségről tárgyalt, hogy azatombombát Amerika az Egyesült Nemzetek ellenőrzése alá he-lyezi. Márpedig, ha az atomtitok ebben az időben kizárólag ame-rikai monopólium, némi angol-elméleti ismeretek mellett, akkoraz oroszok hozzájárulására nincs szükség, sőt az ENSZ ellenőrzé-sére sem.

Truman utasította a hadvezetőséget, hogy az atombombátminél előbb dobják le Japánra, de erre a legkorábban csak akkorkerülhet sor, amikor ő már elhagyta Potsdamot. Valószínű az idő-pont ilyetén meghatározása bizonyos célt takar, mégpedig nem isakármilyent. Truman joggal tartott attól, hogy otthon szemére ve-tik a Szovjetunió részére tett, szinte megmagyarázhatatlan en-gedményeit. Különösen áll ez a Japán elleni támadásban valórészvétel lehetővé tételére. Való igaz, hogy a Fehér-Ház mérték-adó körei már Roosevelt idejében sem nézték jó szemmel aSzovjetunió felhasználásával az egész világgal való szembenál-lást. Az elnök személyében történt változást, az atombomba létre-hozását joggal tekintették olyan tényezőknek, amellyel ezt azamerikai nép előtt egyébként is ellenszenves együttműködést újalapokra helyezzék. Byrnes külügyminiszter ugyancsak szembe-nézett a washingtoni diplomatákkal, akiknek túlnyomó többségeaz egész világháború során ellenségesen viselkedett Roosevelt ésHull külügyminiszter feltétel nélküli szovjetbarátságával szem-ben.

Truman és külügyminisztere így azzal védekezhetett, hogy apuding próbája, hogy megeszik. Vagyis, igaz, hogy van atom-bombájuk, de az a bevetési próbának még nem lett alávetve. Ígyannak hatása csak elméleti. Elméleti hipotézisek alapján pedignem bölcs dolog megbízható, kipróbált szövetségesét mellőzni.

A legfelső hadvezetés eleget tett Truman utasításának és elsőízben augusztus 6-án dobtak le egy atombombát Hiroshimára. Azoroszok két nap múlva a Roosevelt-tel, majd Trumannal kötöttmegegyezéshez híven augusztus 8-án minden ok nélkül hadatüzennek Japánnak. Másnap azonnal meg is indítja csapatait ésmegtámadja a haláltusáját vívó szerencsétlen népet. Ugyanezen anapon dobják le az amerikaiak a második atombombájukat, ezút-tal Nagaszakira. Roosevelt ördögi feltételeit, miszerint ettől csaka feltétel nélküli kapitulációt fogadja el, Japánra is kiterjesztették.Csak természetes, hogy ezt Truman is magáévá tette, és köröm-szakadtáig ragaszkodott hozzá. Amikor a második atombomba iselvégezte hatalmas pusztítását, augusztus 10-én a japán kormánykábeltáviratban értesítve Stockholm és Bern útján az amerikaikormányt az ország megadásáról azzal, hogy a császár előjogaitnem korlátozzák. Az amerikaiak ezt a feltételt két nap múlva el is

fogadták, de kihangsúlyozták, hogy a "megadás" kifejezést "fel-tétlen megadássá" változtatják a trón meghagyásával.

E munkának nem célja, hogy a két atombomba által okozottpusztítás méreteit, embertelenségeit leírja, hisz ezt már sokanmegtették. Annyit azonban feltétlenül meg kell mondanunk, azatombomba bevetésének elrendelése a mai napig páratlan bűntettaz emberiség ellen, amelynek jóvátételétől az Egyesült Államoknem szabadulhat.

NÜRNBERGRoosevelt ördögi találmánya a feltétel nélküli kapituláció,

beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Lehetetlenné tette az egész-séges gondolkodású németek számára, hogy félreállítsák a háborúelvesztésének tudata, alatt, szellemileg egyre inkább leépülő Hit-lert, ennek következtében pedig a háborút ésszerű megállapodásalapján befejezzék. Meg kell ismételjük, hogy a Szovjetunió ellenindított preventív támadást követő angol-amerikai nyílt színvallásután a német vezetők többsége világosan látta és tudta – és eztnem is volt olyan nehéz kiszámítani, hogy Németország ezt a há-borút nem nyerheti meg. Ezt Hitler és kormánya éppúgy tudta,mint bárki más. Hogy miért folytatta mégis a háborút? Ennekokait már a preventív háború megindítása előtti döntés-elemzéssorán elmondtuk.

Hitlerék joggal bíztak abban, hogy a német hadsereg gyors ésátütő sikerei láttán az angolok – a franciákat már nem volt fontosszámításba venni – esetleg hajlandóak lesznek Versailles revízió-jára és az első világháború igazságtalanságait jóvátéve helyreál-lítják Németország 1914 előtti jogait. Nem is akartak mást. Céljukkizárólag ez volt. Az a világuralomra törésről szóló különbözőmese, amelyet most nem győznek bizonygatni a német vezetés-nek, propagandája ellenére nem volt célja. Nem is lehetett, hiszena németek számaránya a világ népeihez – s elég ha itt csak az ipa-rilag magához hasonló színvonalon álló országok népeit említjük– ezt egyáltalán nem tette volna lehetővé. Ezt pedig ők is nagyonjól tudták. Világuralomra törő tervei a második világháborúval

kapcsolatban csak két hatalomnak volt, sajnos elképzeléseik való-ra is váltak. Ezek pedig az Egyesült Államok és a Szovjetunió.

A háborút a németek – csakúgy, mint a japánok – az ameri-kai-szovjet összeesküvés következtében teljes megsemmisülésü-kig kénytelenek folytatni. Ez 1945. május 8-cal bekövetkezett.

A feltétel nélküli kapitulációval a Németország elleni háborúazonban nem fejeződött be, hanem más módszerekkel továbbfolyt, de ebben a győztesek már veszteség nélkül folytathattákgyilkosságaikat. Ellenállással, vagy ellentámadással nem kellettszámolniuk.

Ennek a háborúnak, a német nép vezetőinek a legyilkolásavolt az egyik célja, amelynek a "háborús bűnösök felelősségrevonása" tetszetős fedőnevet adták. Soha az emberiség történetesorán az ellenfelek vezetőinek ebben a formában való legyilkolá-sára még nem volt példa. Különböző történelmi korokból íratlanulis kialakultak a hadviselésnek bizonyos szabályai, amelyet a har-coló felek többé-kevésbé betartottak. Csak természetes, hogy azemberi kultúra fejlődésével ezekben egyre szabályosabb formákés talán humánusabb meghatározások nyilvánultak meg. Száza-dunkban az első világháborút megelőzően az 1907 évi HágaiKonvenció fektetett le háborúval kapcsolatos alapelveket. Az elsővilágháború tapasztalatait leszűrve az antant hatalmak 1929-benaz úgynevezett Genfi Egyezményben rögzítették a hadviselésszabályait. Aligha lehet kétséges már ezt is egy későbbi Németor-szággal vívandó háború esetére a saját előnyük biztosítására ké-szítették. Ha jogi alapon vizsgáljuk a háborús bűnöket, akkor amásodik világháború eseményeihez egyértelműen és vitathatatla-nul az 1907. évi Hágai Konvenció előírásai lehetnek irányadók,de még ha el is fogadjuk az angolok és franciák igénye szerint fo-galmazott Genfi Egyezményt háborús bűnök meghatározása, abűnösség megállapítása és a büntetés végrehajtása annak az or-szág bíróságainak feladata, amelynek állampolgára azt elkövette.Nyilvánvaló, hisz az ellenfél erkölcsi és anyagi kártérítéssel (jó-vátétel) az illető állam kormánya tartozik. Ám a második világhá-ború ötödik évében 1943. október 30-án Moszkvában az EgyesültÁllamok, Anglia, Szovjetunió és Kína kormányainak képviselőinyilatkozatot adnak ki, amelyben a világ tudomására hozzák,hogy minden eddigi szokást vagy egyezményt félretéve a Német

Birodalom és a Nemzeti Szocialista Párt vezetőinek felelősségrevonása a szövetséges kormányok közös döntése alapján fogmegtörténni. Innen "eredezteti" jogát 1945. augusztus 8-án azEgyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió képvi-selőiből Londonban összeülő bizottság az európai tengelyhatal-mak háborús bűnöseinek megbüntetésére vonatkozó egyezménylétrehozására. Hogy mit szólnak ehhez a németek, japánok ésezek szövetségesei, vagy akár a nem kevés, a második világhábo-rúban részt nem vevő állam közvéleménye?

Ez számukra teljesen közömbös. Maguk is átveszik Hitlernekaz annyit bírált szállóigéjét, miszerint a "győzteseket senki semvonhatja felelősségre."

A német és japán vezetők legyilkolására vonatkozó általukkreált jogot az ENSZ alapokmányába is beszerkesztik. Tehetik!Ez sem inkorrektebb, mint a győzteseknek a vétójog privilégiu-ma.

Ne gondoljuk azonban, hogy ezek a "humánus vívmányok",amelyek szerint az ellenfél vezetőit egy maguk kreálta bíróság eléállítják, azok pedig a parancsnak megfelelően halálra ítélik és ki-végzik őket.

Roosevelt, Churchill és Sztálin szemében természetesnektűntek. Ma már több visszaemlékezés és egyéb publikáció révéntudjuk (legalább is részben), hogy a három "Nagy" és közvetlenkörnyezete még ezt is feleslegesnek tartotta.

Berezskov írja, hogy Cordell Hull amerikai külügyminisztermár 1943-ban úgy vélekedett, hogy nem szabad egy büntetőeljá-rással alkalmat adni e vádlottaknak a védekezésre, hanem a hábo-rús bűnösöket minden eljárás nélkül fel kell akasztani. TervétRoosevelt, Churchill és Eden előtt is kifejti. Az 1943 októberébenMoszkvában megtartott külügyminiszteri értekezleten is így be-szél:

"Ha kedvem szerint tehetnék, akkor Hitlerrel,Mussolinivel, Tozsóval és fő cinkosaikkal nem sokat te-ketóriáznék, hanem rögtönítélő bíróság elé állítanámőket. És másnap virradatkor bekövetkezne egy történelmiközjáték."

Cordell Hull bizonyára tudta, hogy miért ellenzi az általukháborús bűnösöknek nevezett vezetők részére adandó lehetőségetegy bíróság (bármilyen is legyen) előtti védekezésre. Ma már miis tudjuk: nehogy a győztesek bűnei kiderülhessenek. Ha pedig agyőztesek a bűnösök (ma már semmi kétség nem fér hozzá) akkornyilván az általuk bűnösnek kikiáltott német és japán vezetők ár-tatlanok. Ebből iszonyú dolgok következhetnek be. A világ népeimeghasonlanak, elveszítik bizalmukat az "igazságos győztesek"iránt. Ez pedig nem tenné lehetővé a háborúval megszerzett elő-nyök hasznosítását.

Az ellenfél vezetőinek tehát pusztulniok kell, mielőtt mégmegszólalhatnának. Ha a dolog nem is egészen Hull kedve szerintbonyolódott le, arról mindenesetre gondoskodtak, hogy a "vád-lottak" védekezése ne kerüljön nyilvánosságra.

Talán nem lesz felesleges itt megemlíteni, hogy az 1945. no-vember 20-tól 1946. október 1-ig tartó "per"-ben a "NemzetköziKatonai Törvényszék" 218 ülést tartott, 240 tanút hallgatott ki,300 esküvel hitelesített írásbeli vallomást tanulmányozott. Avádlók 26530, a védők 2700 dokumentumot nyújtottak be. Ajegyzőkönyvek 16.000 oldalon 4 millió szót tartalmaznak. Demennyi lehet az, amely ugyan elhangzott, de nem jegyeztek fel?És a nyilvánosság mit ismer ebből? A propaganda szólamokonkívül nem sokat, úgyszólván semmit. Az amerikai biztonságiszolgálat emberei Andrus ezredes utasítására Nürnbergben még apapírkosarak tartalmát is kiválogatták, nehogy esetleg a legkisebbkellemetlen részlet is kiszivárogjon.

Az 1943. október 30-i Roosevelt, Churchill és Sztálin általaláírt nyilatkozat nem ad egyértelmű állásfoglalást a "helyhez kö-tött háborús bűncselekmények" feletti ítélkezés módjáról, hanemazt a szövetségesek egy későbbi közös döntésére bízza. Ez termé-szetesen még nem jelenti Hull külügyminiszter "megoldásának"elvetését. Bizonyítja ezt az a tény, hogy egy évvel később az ame-rikai kormány egy másik tagja, a zsidó vallású Morgenthau pénz-ügyminiszter hasonló javaslattal hozakodik elő. Ajánlata ígyhangzik:

"Össze kell állítani a német háborús főbűnösök listáját,amelyen azok szerepelnek, akinek nyilvánvaló bűnössé-

gét az Egyesült Nemzetek megállapította, és azonosítá-suk után nyomban agyon kell lőni ezeket."

Roosevelt is egyetért Morgenthauval. A katonák azonbanStimson akkori külügyminiszterrel együtt ellenzik ezt a barbármódszert. Az úgynevezett Németországgal foglalkozó Kormány-bizottság ki is szivárogtatja a német vezetők meggyilkolására vo-natkozó elképzelést, azt remélve, hogy közvélemény egyetértésé-vel találkozik. A nép felháborodva utasítja el a pénzügyminisztertervét.

A kilencvenes évek elején nyilvánosságra került, hogy anürnbergi per megrendezése a zsidók egyre erőteljesebb követelé-sére történt.

Mindezek ellenére 1945. február 4-én kezdődő jaltai konfe-rencián Morgenthau terve ismét terítékre került. Igaz ezúttalChurchill indítványként. Rendelkezésünkre áll a jaltai értekezlethatodik üléséről készített jegyzőkönyv egy idevonatkozó részlete.Olvassuk csak:

Churchill: (visszautalva az 1943-as moszkvai konferen-ciára) Az említett nyilatkozatban van egy utalás a hábo-rús főbűnösökre is, akiknek bűntetteik nincsenek földraj-zi helyhez kötve. Mi legyen ezekkel a főbűnösökkel?

Churchill véleménye szerint először is össze kellene ál-lítani az ilyen személyek névjegyzékét, fenntartva a ké-sőbbi kiegészítések jogát. (Nyilván aki a háború utánirendezés során német érdekre való hivatkozást mer meg-kockáztatni, azzal a "névjegyzék" kiegészíthető).

Ez elszigetelné őket népüktől. Churchill úgy véli, hogy afőbűnösöket legjobb lenne főbe lőni, mihelyt kézre kerítikőket. Sztálin: (félve a kiskapuktól, amelyen a német ve-zetők esetleg kicsúszhatnak) megkérdezi, hogy mi leszazokkal a bűnösökkel, akiket már elfogtak; mi lesz pél-dául Hess-szel? Ezeket is felveszik a Churchill által ja-vasolt névjegyzékre? Kerülhetnek-e háborús bűnösöklistájára hadifoglyok? Eddig az volt a felfogás, hogy ha-difoglyokat nem lehet bíróság elé állítani.

Churchill: (nagyon meglepődik Sztálin kérdésén, de nemjön zavarba) azt válaszolja, hogy azokat a hadifoglyokat,akik megszegték a törvényeket (de milyen törvényeket?)természetesen bíróság elé lehet állítani. Különben a há-borús bűnösök igyekeznek hadifogságba jutni, hogymegmeneküljenek a büntetéstől.

Ő, Churchill úgy értette Sztálin marsall szavait, hogy afőbűnösök ellen kivégzésük előtt bírósági eljárást kelllefolytatni. (Neki ez a színjáték estébe sem jutott, pedigtudja Sztálinról, hogy milyen kitűnő kirakat-per rendező)

Sztálin: megerősíti.

Churchill megkérdezi, milyen bírósági eljárásról lenneitt szó, jogi, vagy politikai jellegűről? (Churchill nehezenérti, hogyan lehet fából vaskarikát csinálni.)

Roosevelt: megállapítja, hogy az eljárásnak nem kell túl-ságosan jogi jellegűnek lennie. Minden esetre a bíróságitárgyalásra nem kell bebocsátani az újságírókat és afotoriportereket (nehogy kikotyogják a német vezetők le-leplezéseit az amerikai-orosz világméretű összeesküvés-ről.)

Churchill: véleménye szerint a háborús főbűnösök ellenibírósági eljárásnak politikai, nem pedig jogi aktusnakkell lennie. A három nagyhatalomnak tisztáznia kell anézeteit ebben a kérdésben. A dologról azonban nemszabad semmit nyilvánosságra hozni, nehogy a főbűnö-sök előre bosszút álljanak a szövetséges hadifoglyokon.

A javaslatot elfogadják.

Churchill utal arra a mindenki által tudott tényre, hogya német koncentrációs táborok, amelyekbe a zsidókatgyűjtötték be, tulajdonképpen az angol zsidóság Német-ország elleni háborús uszításának része volt. Különös te-

kintettel arra, hogy hatásukra Roosevelt amerikai elnökországa teljes súlyával és erejével a Németország elleniösszeesküvés élére állt, amellyel egyben el is döntötte avilágháború sorsát.

Úgy látszik Churchill lelkiismerete továbbra is zaklatott, merta jaltai megállapodás ellenére még 1945. április 23-án is küld azangol kormány egy szóbeli jegyzéket Washingtonba, amelybenismét azt javasolja, előnybe kell részesíteni a per nélküli kivég-zést. Hol vagyunk már attól, amikor Sztálin ötvenezer német ve-zető kivégzésére emelt pohara miatt Churchill "felhördült". Azamerikai és a szovjet kormány azzal is igyekszik megnyugtatniChurchillt, hogy Londont jelölik ki a "nemzetközi bírói testület"létrehozására. Úgy látszik még így sem lehetett ez egyszerű do-log, hiszen 1945. június 26-tól augusztus 8-ig elhúzódott. A bíró-ság létrehozásának indokolásánál valószínű, hogy a konzervati-vizmusukról híres angol jogászok több erőszakot is magukrakényszerítettek. Hivatkoznak az ENSZ alapokmányára is, amelyugyan a második világháború kitörésekor még nem is létezett. Ar-ról nem is beszélve, hogy az ENSZ alapokmányát a maguk vé-delmére tulajdonképpen saját maguk hozták létre. Ebben aztánegyoldalúan "megtiltották" az évszázadok óta fennálló, mindenkiáltal elfogadott és eladdig érvényesülő jus ad bellum, vagyis a há-borúhoz való jog alkalmazását. Jó szokásukhoz híven az érvényéttöbb évre visszamenően értelmezték. Az angol jogászok aggályaitRóbert H. Jackson az amerikai kormány nürnbergi fővádlója,kézlegyintéssel intézi el. Roosevelt halála utáni napon egy elő-adása keretében úgy nyilatkozott:

"Én nem csinálok magamnak nagy gondot, mint ahogyannémelyek csinálni látszanak, olyan problémákból, mint aháborús bűnösök fölötti bíráskodás illetékessége vagyolyan fennálló, vagy elismert jog keresése, amely mércé-ül szolgálhat bűneik megállapítására."

Ez legalább világos beszéd! Nincs szükség semmiféle jog-alapra, vagy annak hangsúlyozására, súlyozására, a német nép ve-zetőit közönségesen le lehet, sőt le kell gyilkolni. A jogi csűr-csavarás felesleges időpocsékolás.

Az egészre jellemző, hogy az ENSZ-szel is igazolni próbál-ják a nürnbergi gyilkosságokat, holott a háborús bűntettek általukkitalált frazeológiát az ENSZ közgyűlése, amely akkor még kizá-rólag a győztesekből állt, csak 1946. február 13-án kelt 3/I, majd1946. december 11- én kelt 95/I. számú határozataival fogadta el.Ekkor azonban a per javában folyt majd be is fejeződött.

Jól emlékezünk még, hogy Roosevelt a Pearl Harbor-i japántámadását követően 1942 februárjában 9066 szám alatt különrendeletet adott ki az Egyesült Államokban élő mintegy 120.000japán származású amerikai állampolgár deportálására. Ezeket azállamrenddel egyébként lojális embereket, megfosztották vagyo-nuktól, s csupán kézipoggyászaikat vihették magukkal Kalifornia,Arizóna, Idaho, Wayoming, Coloradó, Utah és Arkanzas isten-hátamögötti területekre. A táborok, amelyekbe kényszerítettékőket, a lehető legprimitívebbek voltak, s még az egészségügyi be-rendezések is hiányoztak belőlük.

Csak a hadiszerencse javukra fordultával engedték szabadonőket. Rooseveltnek erről a szégyenteljes lépéséről csak harminc-nyolc évvel a második világháború után hozott egy amerikai kor-mánybizottság olyan döntést, amely elismerte az internálás jog-talan voltát. Kártérítésük azonban a mai napig sem történt meg.Amit kaptak, alig éri el az elkobzott javak értékének tíz százalé-kát.

Az elszenvedett fizikai megpróbáltatásokról és a nagyon je-lentős erkölcsi kárról nem is beszélhetünk. Dewitt tábornok, akiannak idején Amerika Nyugati partjainak védelméért volt felelős,híven fejezte ki az amerikai kormány véleményét:

"a japán faj ellenséges faj, s az amerikai állampolgárjapánok, még azok is, akik másod, vagy harmadik gene-rációsok, megőrzik faji jegyeiket."

Bizony ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy a fajel-méletet Hitler tanulta-e az amerikaiaktól vagy az amerikaiak Hit-lertől. Minden esetre a módszereik annyira megegyeztek, hogynincs mit egymás szemére vetni.

A "háborús bűnösök"-nek nem is ez volt a "főbűnük". Eztcsak a legutolsó sorban említették. Igazolja ezt az a tény, hogy a

hadsereg vezetőit is kivégezték, pedig ők bizonyára nem ártottákbele magukat

A zsidók ügyeibe. Még Eisenhower tábornok Roosevelt el-nök jó barátja is háborog:

"Meg voltam döbbenve, amiért a bírák olyan könnyenlehetségesnek tartották a katonák elítélését."

Akkor hát mi volt a bűnük? Tulajdonképpen semmi egyéb,minthogy németek voltak. De nemcsak emberek felett ítélkeztekitt, hanem Németország szervezetei és intézményei, egyszóvalNémetország felett is.

Nézzük a "vádpontokat" (már amelyeket ismerünk)1. Összeesküvés... a Németország feletti totális hatalom meg-

szerzésére... A náci hatalom felhasználása idegen országok elleniagressziókra...

2. Bűncselekmények a béke ellen... nemzetközi szerződések,egyezmények és biztosítékok megsértése... támadó agresszív há-ború kezdeményezése.

3. Háborús bűncselekmények... a polgári lakosság, hadifog-lyok és túszok elleni gyilkosságok...

4. Az emberiség elleni bűntettek... gyilkosságok, népirtás,deportálások... politikai és faji alapon való üldözés...

Ezeket a vádakat Rooseveltre, Churchillre és Sztálinra isminden nehézség nélkül bizonyítani lehetett volna. Számtalanpéldát lehetne erre felhozni, de ez egy külön könyv feladata. Haddálljon azért itt néhány jellemző eset.

Közvetlenül 1945 után a magyar konszolidáció idején, ami-kor Rákosi Mátyás a magyar kommunista párt vezetője sehogysem tudta törvényes látszat fenntartásával a magyar társadalmat"szocializálni", a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg –aligha a szovjet vezetők tudta nélkül – a Szovjetunióba hurcoltaKovács Béla kisgazdapárti politikust, a magyar politikai élet ki-magasló vezetőjét, aki 1956-ig ott raboskodott. Az 1956-os ma-gyar szabadságharc leverése idején pedig vagonszámra szállítot-ták a hazájuk felszabadításáért harcoló fiatalokat a Szovjetunióba.Lehet, hogy aki él, még ma is ott szenved. Raul Wallenbergrőlmindenki tud, akit ugyancsak az orosz haderő fogott el Budapes-ten – mit sem törődve azzal, hogy egy semleges állam diploma-

tája – és deportált a Szovjetunióba, ahonnan sohasem szabadult.Az orosz haderő a Katyni erdőben egyetlen alkalommal több,mint tizenötezer lengyel tisztet mészárolt le az 1939 szeptember -1940 június közötti időszakban. Nem beszélve arról, hogy az oro-szok 1.680.000 lengyelt és ukránt szállítottak el Oroszország bel-sejébe. Ezt Göring a nürnbergi tárgyalás során szemére is vetetteRugyenko orosz főügyésznek, aki zavarában csak ennyit tudottválaszolni: "ne hivatkozzék itt szovjet akciókra." (Ha ők csináljákakkor "akció", ha a németek, akkor népellenes és háborús bűn-cselekmény.) 1988 októberében magában a Szovjetunióban hoz-tak nyilvánosságra egy megdöbbentő esetet; Belorussziában egy102.000 főt számláló tömegsírt találtak. Megállapították, hogy ahalottak a sztálini önkény áldozatai voltak. (Csoda, hagy ezt nema német hadseregre fogták.) Ezek csupán egy részét képezik an-nak, amit tudunk a győztesek dolgairól.

A győztesek, hogy a német népet oly mélységesen megalázógyilkosságsorozatot legalább saját népük előtt igazolni próbálják,azt a nyakatekert frazeológiát találják ki, hogy ezek az ítéletekelőkészítik az igazi nemzetközi együttműködést, kizárja a hábo-rúhoz való folyamodást. Az ítélet biztosítéka lesz a jövő békéjé-nek. Valóban? Az emberiségre ráköszöntött az örök béke? Alighahihető, hogy ezt a nevetséges idealizmust bárki osztotta volnavelük. Ma már elmondhatjuk a tények sem igazolták.

A második világháború óta 1980-ig több mint 120 helyi há-borút vívtak. A halottak száma meghaladja a 25 milliót. Csak azamerikai hírszerző hivatal az utóbbi 35 "béke év" alatt titkos akci-ói során egymillió ember haláláért felelős. Ezek a számok ugyan-csak nagy felelősséget sejtetnek, de vajon találtak-e? Vagy ke-restek-e háborús bűnösöket? Hitlerrel mondatják, pedig a sajátfelfogásuk, hogy a győzteseket senki sem vonhatja felelősségre.Nürnberg kizárólag a németek megalázásának gőgös megnyilvá-nulása volt melyet még azzal is fokoztak, hogy ezt a komédiátéppen Nürnbergben játszották el, ahol a német nemzeti szocialistapárt a német nép által oly lelkesen ünnepelt évenkénti pártnapjáttartotta. Talán még emlékezünk a Paul Schmidt által leírtakra:

"lenyűgöző volt, ahogy az, embertömeg Hitlert extázisbaesve ünnepelte. Újból és újból feltűnt nekem, hogy embe-

rek szinte vallásos odaadással, mint az őrültek és meg-igézettek bámultak Hitlerre. Mintha a hosszú úton végesvégig ezrek és tízezrek Hitler láttán tömeg kábulatba es-tek volna. Szinte önkívületi állapotban nyújtották karju-kat Hitler felé, hangosan kiáltozva és heil köszöntéseketüvöltve."

Semmi kétségünk sincs afelől, hogy ezek az öntudatos né-metek a nürnbergi gyilkosság idején, ha tömegkábulatba nem isestek, de ökölbe szorítva imádkoztak, hogy mielőbb megszaba-duljanak nemzetük megkínzóitól. El fog jönni ez az idő.

A győztesek is tisztában voltak a német nép érzelmeivel. Akivégzett vezetők tetemeit nem merték nyilvánosan eltemettetni.Helyette a legnagyobb titokban Münchenbe szállítják. Az ameri-kai katonai kormányzat erre az alkalomra saját kezelésébe veszi akrematóriumot, a német alkalmazottakat pedig esküvel kötelezi,hogy a látottakról hallgassanak. A hivatalos közleményben arróladnak csak számot hogy a

"kivégzett háborús főbűnösök hamvait valahol Németor-szágban egy folyóba szórták."

A helyet pedig örök időkre titokban fogják tartani, nehogy"egykor majd ezen a helyen emlékművet emelhessenek." Ez amódszer már önmagában sem tisztességes eljárásra, hanem kör-mönfont gyilkosokra vall.

Ne higgyük, hogy ezzel szadista hajlamuk kielégülést nyert,az amerikai katonai bíróságok Nürnbergben és Dachauban a há-ború utáni első években további 1814, főleg katonai személytítéltek el "háborús bűntettekért". A nyugati megszálló hatalmakmég 806 halálos ítéletet hoznak, amelyből 486-ot végre is hajta-nak. Minden esetre ennyit tudunk. Hogy valóságban hány németetgyilkoltak le, azt talán maguk sem tudják.

A német vezetők "perbe fogása" majd "elítélése" bármilyenhihetetlen – már ami az ítéleteket illeti – sok mindent elárul azutókornak. Nem véletlen, hogy Churchill és amerikai kollégái, aminden teketória nélküli kivégzést szorgalmazták.

Az elítélteket három csoportra oszthatjuk. Úgy, mint a halál-raítélteket és ide kell sorolni az életfogytiglani börtönre ítélt Hess-

t is. A következő csoportot a kitölthető börtönbüntetésre ítéltek,majd a harmadikat a felmentettek képviselik.

Az első csoportba azok kerültek, akik tagjai voltak a legbel-sőbb kabinetnek, akik ismerték a legfelsőbb vezetés cselekvései-nek minden indítékát. Köznyelven, betekintésük volt az országkülpolitikájának műhelyébe. Ezek tudtak azokról a még ma is tit-kolt tárgyalásokról, ígéretekről, áruló magatartásokról, cselszö-vésről, és minden egyébről, amellyel a német vezetést az angol ésamerikai kormány beleugratta a háborúba, vagyis amelyekkel ki-provokálták a német kormány akcióit, hogy többé ne szabadul-hasson a neki állított csapdából. Csak találgatni lehet, hogy a né-met vezetés a háború legutolsó időszakában miért nem fedte fel azellene folytatott üzelmeket. Ha pedig Hitlerék diszkréciója meg-kímélte őket a világ népei, s nem utolsósorban saját népük meg-vetésétől, a legegyszerűbb az erről tudókat kivégezni, ahol pedigez túlságosan átlátszó lenne, ott életfogytiglani börtönbüntetéstkell kiszabni. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében véve, hi-szen így sem lesz módja soha felfedni mindazt, ami a győztesekhitelét ronthatná.

Ha ez nem így volna, akkor teljességgel érthetetlenné válikaz agg Rudolf Hess több, mint negyvenéves, haláláig tartó fogvatartása s állítólagos meggyilkolása. Nyilván úgy okoskodtakfogvatartói, ez a ravasz német amnéziát színlel, hogy kiszabadul-hasson. Szabadlábon pedig egyszeriben visszatérne az emlékezőtehetsége, s kikürtölné mindazt, amit eddig olyan jól sikerült el-kendőzni.

Semmi kétség, a "törvénykezők" nem számítottak arra, hogyHess ilyen magas kort érhet meg, különben kicsit jobban meg-erőltetik magukat, hogy kimondhassák a halálos ítéletet.

A második csoportba a letölthető börtönbüntetésre kizárólagazokat ítélték, akikről meggyőződtek, hogy nem rendelkeznek aháborút kiváltó események részleteinek ismeretével, de a hitlerihierarchiában magas állásokat töltöttek be.

Van még egy harmadik csoport is, akiket felmentettek. EzekFranz von Papen, Hans Fritzsche és Hjalmar Schacht. Papen-ennincs mit csodálkozni. Ő Hitler előtt egy rövid ideig Németországkancellárja volt.

Helyét éppen Hitler részére kellett átadnia, s emiatt érthető,hogy nem válhatott az új vezetés megbízható emberévé. Csupánnagyköveti minőségben vették igénybe szolgálatait. Ezek utánigen nehéz lett volna ezt a "kifutó fiút" felelőssé tenni az áruházcsődjéért. A győztesek cselszövéseit nem ismerte, nem is ismer-hette. Felmentése pedig a bíróság "igazságos" eljárását bizonyít-hatta.

Hans Fritzsche rádiókommentátor volt, s csupán a propagan-daügyi minisztérium főmunkatársa, ugyancsak nagyon kis hal ah-hoz hogy a német birodalom komolyabb ügyeinek intézésébe be-vonják.

Nagyon ki is lógott a nagyok sorából. Felmentése ugyancsakmeggyőzően hatott.

A harmadik, akit nem találtak bűnösnek, már más fajta em-ber.

Hjalmar Schacht viszont tagja volt a legfelsőbb német veze-tés titkos tanácsának. Paradox, de ő éppen ennek köszönhetteéletét és szabadságát. Róla nem lehet elmondani, hogy nem is-merte a győztesek Németország elleni cselszövéseit, sőt a többi-eknél, még Hitlernél is jobban ismerte. Nagy a valószínűsége,hogy kisebb-nagyobb mértékben még irányította, de legalább istanácsolta azokat. Ő volt ugyanis e titkos tanácsnak a júdása.

Próbáljuk meg összefoglalni, mit is tudunk jelenleg a németnépnek e szemérmetlen árulójáról, és üzelmeiről.

Tagadhatatlan, hogy korának kitűnő közgazdásza volt, akit azüzelmeiről mit sem sejtők, Hitler pénzügyi varázslójának nevez-tek, bár lehet, hogy nem is ő volt a varázsló.

Schacht amerikai kapcsolatai igen koraiak. Még jóval a hábo-rú kitörése előtt egy ideig Németország washingtoni nagykövetevolt.

Ugyancsak a háború kitörése előtt Davies árulkodik gyanúskapcsolatukról. A német-orosz háború kellős közepén megjelentMoszkvai jelentés című könyvében leírja, hogy 1937. január kö-zepén, amikor Moszkvába utazott nagyköveti hivatalának elfog-lalására, Berlint is útba ejtette és néhány napot a berlini amerikainagykövetségen töltött.

Már az első 1937. január 16-án este a tiszteletére adott löncs-re is meghívták, ahol az orosz nagykövet, feleségével és a lengyel

nagykövet is hivatalos volt. Davies naplójában leírja, hogy meg-beszélte Schacht-tal, hogy fel fogja keresni hivatalában a Biro-dalmi Bankban, amelynek ebben az időben elnöke volt. Szintefeltűnően jegyzi meg, hogy Schacht úgy rendezte ezt a találkozót,hogy senki se zavarhassa meg beszélgetésüket, amely teljes kétórán át tartott. Elmondja, hogy Rooseveltről Schacht a legna-gyobb csodálattal nyilatkozott.

Davies 1937. január 20-án az államtitkárnak küldött jelenté-sébe még egyszer említést tesz a beszélgetésről:

"A beszélgetések tárgyáról már korábban beszámoltamegy rejtjeles levélben, amelyben dr. Schacht mondani-valóit is közöltem."

Davies 1937. június 20-án Washingtonból Moszkvába valóvisszautazása alkalmával magánbeszélgetés céljából ismét felke-resi Schacht-ot.

Ezek bizony – különösen ezekben a vészterhes időkben –eléggé gyanúsak. Ezeket a találkozókat Schacht az ellene Nürn-bergben lefolytatott eljárás során a Nemzetközi Katonai Bíróságelőtt is saját védelmére hozta fel. Annak ellenére, hogy Hitlert hí-zelgéseinek minden jelével elhalmozta, részt vett az ellene 1944-ben szőtt összeesküvésben. Részvételét azonban a rá jellemzőkétszínűséggel biztosította. Így ezúttal is megúszta. Freisler bíró-sága is csak börtönbüntetésre ítélte.

A nürnbergi tárgyalás során Gilbert szerint az összes vádlotttársa megállapította, hogy egy szó sem igaz abból, amit oly fen-nen hangoztatott: miszerint Hitlerrel már hatalomra jutása idejénszemben állt és nem értett egyet Németország újra felfegyverzé-sével. Még az igen óvatos Raeder vezértengernagyot is kihoztasodrából arcátlansága. Ma már tudjuk azonban, hogy Schacht iga-zat mondott, csak annak idején kitűnően tudta palástolni meggyő-ződését. Ahelyett, hogy véleményét, meggyőződését őszinténfeltárta volna, s akaratának amennyiben ez a németek vélemény-többségével megegyezik – szemtől szembe nyilvánosságot ad, hapedig kisebbségben marad, akkor félreáll, s nem vesz részt egyolyan organizációban, amelynek célkitűzéseivel nem ért egyet,inkább elárulta egész nemzetét és segédkezet nyújtott hazája el-lenségeink, hogy országát tönkrezúzzák, népét megalázzák.

Védekezésében elmondotta, – amiben nem is kételkedhetünk– semmiféle támogatást nem tudott szerezni a német értelmiségi-ek körében, a katonatisztek pedig az utolsó pillanatban mindigcserbenhagyták.

Az igazság az, hogy Schacht sértődött volt, amiért mindenigyekezete ellenére nem tudott a német hierarchiában Göring elékerülni. Schacht hiú ember volt. Az elfogott német vezetők leg-többje tudott arról, hogy nagyon szereteti volna államelnök lenni.Bántotta, hogy Hitler az érdekében tett erőfeszítéseit nem méltattakellő figyelemre. Mindent megtett, hogy Hitler figyelmét magáravonja.

Már a hatalomra segítésében is a kezére játszott. Von Papennürnbergi zárkájában bizalmasan elmondta Gilbertnek:

"Schacht, aki tevékenysége számára teret és alkalmat ke-reső üzletember volt, 1931- ben felkereste őt és közöltevele, le kell mondania a birodalmi kancellári tisztségé-ről, hogy átadja helyét Hitlernek"

Göring szerint két kézzel szorította meg Hitler kezét aReichstagban. A per során bizonyítékok kerültek elő arról is,hogy az arany pártjelvény megszerzése után évente ezer márkátfizetett be a párt pénztárába. Von Schirach zárkájában elmesélteGilbertnek:

"Emlékszem például egy fogadásra, amelyet a birodalmikancelláriában rendeztek, amelyen részt vett az én fele-ségem, továbbá Schacht felesége és sok más személyiség.Tudja kérem, mit viselt Schacht felesége? Egy hatalmas,gyémánttal kirakott horogkeresztet, amit a férjétől kapottajándékba. Nagyon stílszerűtlen dolog volt, senkinek semjutott volna eszébe, hogy ilyesmit viseljen egy hivatalosfogadáson. Még a náci funkcionáriusok sem használtákfel a feleségüket ilyen ízléstelen demonstrációra. Mind-annyian megmosolyogtuk - és szerfölött mulatságosnaktaláltuk, hogy Schacht, mint legnácibb szupernáci sze-retne kitűnni a tömegből."

Május 1-i kihallgatása során Schacht azt mondta, ha tudtavolna, hogy Hitler fegyverkezésre fogja felhasználni a pénzt, ak-

kor soha nem folyósította volna a szóban forgó összegeket.Göring hangos nevetésbe fakadt ki, Raeder pedig így szól:

"Ki hiszi ezt el?"

Úgy látszik a "Nemzetközi Katonai Törvényszék" bírái elhit-ték, hiszen felmentették, bár Jackson amerikai vádló megkérdezte,hogyan tudta összeegyeztetni Hitler iránti rajongó nyilatkozatait aFührerrel szemben táplált állítólagos ellenérzésével. Schacht nemjött zavarba, ártatlanul így válaszolt: magától értetődően álarcotkellett viselnie, hegy elvégezhesse feladatát!

Helyben vagyunk tehát! Nézzük csak meg, mi is volt az a"feladat", amelyet ilyen veszélyes álarc mögött kellett megolda-nia?

Donovan tábornok az amerikai Stratégiai Szolgálat Hivatalá-nak vezetője már a per elején 1945. október 15-én saját kezűlegírt feljegyzést juttat el Jackson amerikai fővádlóhoz, amelyben aztjavasolja Schacht-ot használják fel Göring elleni tanúvallomásra,s ennek fejében hozzanak számára felmentő ítéletet. Az agresszívJackson kezdetben hallani sem akar erről. Donovan azonban nemhagyja cserben az amerikai külügyminisztérium e fontos infor-mátorát. Az 1945. november 14-i levélben már nyíltan közliJacksonnal, hogy Schacht kapcsolatban állon Donald Heath, azEgyesült Államok berlini követségének első titkárával, akinekútján az amerikai külügy minisztériummal, az Oroszország ellenindítandó német támadásról Heath-en keresztül ő adott tájékozta-tást.

Ebben a példátlan aljasságban még Jackson is kételkedik,1946. március 29-én személyes találkozót beszél meg Heath-el,hogy e közlés mibenlétét ellenőrizze. Heath igazolja Donovan tá-bornokot, s közli, hogy Schacht 1941. június 6-a táján kb. kéthéttel korábban jelentette: Hitler elszánta magát, s várhatóan júni-us 20-a körül támadást indít a Szovjetunió ellen. Sőt a Hollandiá-ba történő német bevonulásról is egy héttel korábban tájékoztatta.Heath a kapott információkat természetesen nyomban továbbí-totta az amerikai külügyminisztériumba.

Semmi kétségünk Heath minden Schacht-tól kapott informá-cióról tájékoztatta Jacksont. Ezek nagy részét még nem hozták

nyilvánosságra, de bizonyos hogy az utókor előbb-utóbb megis-meri őket.

Nem lehetetlen, hogy Jacksont az amerikai titkosszolgálatszívóskodásáért meg is fenyegette. Bárhogy is volt Jacksont min-den esetre meggyőzték. A Nemzetközi Katonai Bíróság ügyészei-nek 1946. április 5-én megtartott értekezletén már valószínűnektartja Schacht felmentését. "Jóslata" valóban teljesült. Schacht-otfelmentették. Tették ezt annak ellenére, hogy utódát (vagy aláren-deltjét) a birodalmi bank elnöki tisztében Walter Funkot élet-fogytiglani szabadságvesztésre ítélik. Még Willy Brandt volt né-met kancellár is annak a véleményének adott kifejezést 1981-benegy budapesti interjú során, hogy akit különösen bűnösnek tartott,mint például Schacht-ot, végül is szabadon engedték.

Felmentése után egy német nácitlanító bíróság Schacht-otnyolcévi szabadságvesztésre ítéli, de – minden bizonnyal az ame-rikai titkosszolgálat beavatkozására – az ítéletet már 1949. június13-án érvénytelenítik. Mivel Schacht a német birodalom pénzügyiműveleteinek, a háborút megelőző időszaktól egészen a Hitler el-leni merényletig, a legfőbb irányítója, feltétlenül említést érdemela Schröder-féle bankház is. A bankház már a háború kitörésétmegelőzően New-York-i leányintézetet tartott fenn. Igazgatójapedig abban az időben Allen Dulles volt, az amerikai HírszerzőHivatal későbbi vezetője, valamint fivére John Foster Dulles-nekaz Egyesült Államok későbbi külügyminiszterének. Dulles a má-sodik világháború idején az amerikai titkosszolgálat svájci köz-pontjának volt a főnöke. Cselszövéseit pedig Roosevelt közvetlenutasításaival irányította. Ez a bank, hogy finoman fogalmazzunk,még a világháború kitörése után is messzemenően figyelembevette a Hitler-kormány érdekeit, és ebben erőteljesen segítettéksvájci és angliai képviseletei is. Lehet,

Hogy az Egyesült Államok olyan pokoli játszmát folytatott,hogy a Szovjetuniónak és Angliának biztosított lend-lease ellen-súlyozásaként a közös érdekeltségű bankok útján segítette finan-szírozni a németek háborúját is? Lehet, hogy Schacht így váltHitler pénzügyi varázslójává? Nincs kizárva egy olyan hatalom-tól, aki a második világháborút ilyen ördögi módon kitervelte,még ilyesmi is kitelik. Rossz üzletnek ez sem bizonyult, a bein-vesztált tőkét ha más módon nem, jóvátétel címén visszavehette.

Minden esetre a történtek igazolni látszanak Mónus Áron véle-ményét miszerint a szabadkőműves Hjalmar Schacht a NewYork-i szabadkőműves zsidó bankárok pénzét bocsátotta Hitlerrendelkezésére. Jó ha tudjuk, 1933 januárjában Kurt von Shröderbankár házában döntötték el Hitler hatalomra juttatását.

Japán legyőzése után, annak vezetőit az amerikaiak ugyan-csak háborús bűnösökké kiáltották ki, s ugyanolyan galádul gyil-kolták le, mint a németeket.

A Berlin—Róma—Tokió tengely harmadik tagjának vezetőiazonban megúszták. Mussolinit maguk az olasz partizánok gyil-kolták le, de a kormány többi vezetőjét nem állították a Nemzet-közi Katonai Törvényszék elé. Ugyan mi lehet ennek a magyará-zata? Már az is gyanúsnak tűnik, hogy tőlük elfogadtak egy nemegészen "feltétel nélküli kapitulációt", pedig amint Japán esetébentapasztalhattuk, kínosan ügyeltek a fogalomnak még a szó szerintikifejezésére is. Sőt a potsdami konferencia után már az ENSZ-beis felveszik. Hogy ehhez a Szovjetunió is "hozzájáruljon", cserébemegengedik, hogy uralma alá hajthassa a második világháborúkiprovokálásához eszközül felhasznált Lengyelországot. Nem ta-gadhatjuk az alku méltó volt a megállapodókhoz.

Az olaszok történelme már korábban is bővelkedett a kétku-lacsosságban. Az első világháború esetén például figyelmen kívülhagyta az 1882-ben megkötött Osztrák-Magyar Monarchia, Né-metország és Olaszország úgynevezett hármas szövetségét, 1915-ben egykori szövetségeseivel szemben lépett be a háborúba. PaulSchmidt-től tudjuk, hogy Mussolini már az 1940. január 4-én keltlevelében – feltételezhetően Anglia súgására – Hitler figyelmétOroszország felé irányította. "Élettérproblémájának megoldásátOroszországban keresse, sehol másutt." – írja a német-orosz szer-ződést akkor még nagyon is korrektül tartó Hitlernek. Aligha le-het véletlen, hogy a levélre Hitler csak két hónap múlva válaszolt.Sok egyéb tény is igazolni látszik, hogy az olasz királyi ház isrészt vett abban a cselszövés sorozatban, amely Németországotbelerángatta a háborúba. Erre a legalkalmasabb eszköznek Mus-solini bizonyult. Több jel arra mutat, hogy erről maga Mussoliniis tudott.

A németek második világháborúba való belerángatásában –amint már rámutattunk – a nemzetközi zsidóság Londonban szé-

kelő központi szerve, csakúgy mint a zsidóság soraiból kikerültNémetország ellen működő zsidó kémek özöne, eddig még kellő-en fel nem tárt, nagy szerepet játszott. Mussolini szerepét vizsgá-landó nem szabad megfeledkezni arról, hogy Edda leányánakanyja orosz származású zsidónő volt. De zsidó volt Guidó Jung,Mussolini egyik főtanácsadója is 1932-ben, aki később pénzügy-miniszter lett.

Litvinov már 1938-ban kijelentette Davies előtt:

"a történelem valószínűleg most is megismétlődik. Itáliaszorult helyzetében Németországgal barátkozik, azzal ahátsó gondolattal, hogy mihelyt opportunus lesz, majdcserbenhagyja – akárcsak a múlt világháborúban. Itáliaugyanis – tette hozzá – egyáltalán nincsen szilárdan be-ágyazva a Hitler-féle tengelybe."

Mussolini a megbuktatásával végződő 1943. július 24-i fa-siszta nagytanács ülésén kijelentette, sohasem kereste vagy kí-vánta a király megbízását a fegyveres erők főparancsnoki tisztére.Az intézkedést Badoglio tábornagy kezdeményezte. Bizonyítan-dó, felolvasta Badoglio 1940. május 3-án kelt 5372 sz. e tárgybanírt levelét. Ha figyelembe vesszük, hogy Mussolininek a fasisztanagytanács által történt megbuktatása után a király nem közülüknevezi ki utódját, hanem meglepetésükre éppen Badogliót, ahelyzet kezd gyanússá válni. De még gyanúsabb lesz, – s itt máraz angol-francia diplomácia is gyanúba kerül, ha figyelembevesszük Hitlernek azt az állítását, miszerint olyan dokumentumbirtokába jutott, amely bizonyítja, hogy a francia kormány már aháború kitörésekor Badogliót ötvenezer lírával megvesztegette.Mussolini kivégzésének körülményei még az oroszokat is gya-nússá teszi. Badoglio és az amerikai csapatok között megkötöttfegyverszüneti szerződés 29. szakasza előírja,

"Mussolinit, továbbá legfőbb fasiszta munkatársait ésminden háborús bűnnel gyanúsítható személyt azonnal lekell tartóztatni és az Egyesült Nemzetek erőinek kiszol-gáltatni."

Lássuk, ezek után mi történt? Az Olasz Nemzeti Felszabadí-tási Bizottság (akik Mussolinit elfogták) két kommunista javasla-

tára úgy döntött – miután utasítást kaptak elöljáró parancsnoksá-guktól, hogy az amerikai hatóságoknak való kiszolgáltatás céljá-ból Mussolinit Milánóba kell szállítani, – hogy Mussolinit holtankell Milánóba hozni. Másnap reggel az alábbi táviratot intézték aszövetséges főhadiszálláshoz:

"A Nemzeti Felszabadítási Bizottság sajnálja, hogy nincsmódjában kiszolgáltatni Mussolinit, akit egy népbíróságítélete alapján ugyanazon a helyen lőtték főbe, ahol a fa-siszták tizenöt hazafit kivégeztek."

Egy biztos, a Duce gyors kivégzése a kommunisták művevolt, s ne higgyük, hogy Moszkvától függetlenül. Togliatti, mi-niszterelnök helyettes az OKP főtitkára a Rómában megjelenőRisorgimentó Liberalé- ben

1947. március 14-én megjelent cikkében teljes mértékben akivégzést végrehajtó Valerió mellé állt. Érdemes ehelyütt ismétfelidézni Mussolini korai próbálkozását Hitler figyelménekOroszország felé fordítására.

Galbiati a milícia főnöke felajánlja:

"Duce, ha parancsot ad, azonnal letartóztatom ezeket azárulókat mind."

Mussolini azonban nem reagált. (Vajon miért nem?) Így iscsak a nagytanács ülésének másnapján a király fogadása utántartóztatták le. Ha Mussolini hű szövetségese lett volna Hitlernek,akkor a hozzá hű milíciával nemcsak a nagytanács tagjait, hanemakár a királyi ház tagjait is letartóztathatta volna.

A németek által történt kiszabadítása után 1943. szeptember14-én Münchenben fogadja a jelenlévő fasiszta vezetőket.Pavolini arra kérte álljon az újonnan megalakítandó fasiszta moz-galom élére.

Mussolini azonban nemet mond.Hitler pedig arról igyekszik meggyőzni, hogy a fasizmust

újjá teremheti, de ehhez elengedhetetlen az árulók elleni megtor-lás. Mussolini ettől is vonakodott. Hitlert alaposan kiábrándítottaa Duce magatartása. Tegyük hozzá, joggal. Hitler ugyanis pályájacsúcsán, nem egyszer saját meggyőződése ellenére és mások ro-

vására minden logikának ellentmondó engedményeket tett számá-ra.

Jól tudjuk, hogy a magyar délvidék visszacsatolásánál is ép-pen Mussolini kívánságára helyezte háttérbe a magyar érdekeketholott korábban egész Horvátország visszacsatolását kilátásbahelyezte.

Sőt még a történtek után is 1943. november 5-én Bozsilovbolgár miniszterelnök albániai határkiigazítási javaslatát éppenMussolinira való tekintettel utasítja el. De már a háború kezdeténa lengyel válság idején játszott szerepe sem a legtisztább. Szerző-déses kötelezettsége ellenére az utolsó pillanatban kijelentette,hogy nem vesz részt a közös akcióban. Két órával ezután kötimeg a brit kabinet a a segítségnyújtási egyezményt Lengyelor-szággal.

A későbbiek során Mussolini nemcsak Olaszországban, ha-nem az általa meg szállt területeken sem hajtotta végre a Hitleráltal sürgetett zsidókorlátozó intézkedéseket. Hitler ebben annak afeltevésének igazolását látta, hogy Edda lánya Mussolininek egyorosz zsidónővel való viszonyából származik.

Biztosak lehetünk abban, hogy akár Mussolini tudtával, vagyháta mögött, de komoly államtitkokat ismerő szervezetek kap-csolatban és szolgáltattak értékes információkat Németország el-lenségeinek, az egész olasz-német szövetség ideje alatt.

Az olaszoknak ez a nem éppen korrekt módszere a másodikvilágháború utáni években is uralkodó a saját országukban. Nehézelhinni, hogy a napjainkban működő olasz vörös brigádokkal nelenne meg az olasz hatóságoknak a kapcsolata. Ami az olaszoknálmegtörténhet, arra a világ más országaiban alig találunk példát,esetleg az Egyesült Államokban. Ha egy emberrel törvényes esz-közökkel már nem tudnak elbánni, de a hatalmon lévők különbö-ző csoportjainak érdekeit keresztezi, a maffiával tetetik el az út-ból. Ez a megoldás számára még jobb is, mert sokkal gyorsabb, ésmegbízhatóbb, mint az igazságszolgáltatás végeláthatatlan törvé-nyes huzavonája. Nagyon jellemző erre a második világháborúsorán Olaszország német megszállását követő a római BiztonságiRendőrség főnökének, Herbert Kapplernek az ügye. A háború be-fejezése előtt az olaszok elfogták és életfogytiglani börtönre ítél-ték. A hetvenes évek második felében már a súlyos beteg rab,

halálát érezve nagyon szeretett volna hazájában, Németországbanörök nyugalomra térni. Többször kérte az olasz hatóságokat be-tegségének súlyosságára tekintettel, tegyék lehetővé hazatérését.Kizárólag humanitárius elvektől vezérelve a Német SzövetségiKöztársaság vezető politikusai is szót emeltek Kappler szabadonbocsátása érdekében. 1976 júniusában a Bundestag 232 képvise-lője kérelmet juttat el Leone olasz államelnökhöz, hogy ajándé-kozza meg Kapplert a szabadsággal.

1976. november 13-án egy római katonai bíróság úgy hatá-roz, hogy egészségi állapotára tekintettel Kapplert szabadon bo-csátja. Két nap múlva a kommunisták és szocialisták nagy tiltako-zó tüntetést szerveznek a Celio katonai kórház előtt, ahol Kapplersúlyos betegen fekszik. Erre megkezdődik a bíróság huzavonája.Az ügyész fellebbezést jelent be, a döntést visszautalják az alsófokú bíróság elé, az idő pedig múlik. Mivel az olasz kormánynaknagy szüksége van a Nyugat-Német állammal való együttműkö-désre, valamit tenni kell. Kappler szabadonbocsátásának más ro-mantikusabb módját választja. Lehetővé teszi, hogy felesége1977. augusztus 14-ről 15-re virradó éjszakát Kappler betegszo-bájában töltse, és a már csont és bőrré aszott embert egy FIAT-132-es gépkocsiba csempéssze, és – bár kissé hihetetlen – illegá-lisan a Német Szövetségi Köztársaságba vigye.

Vajon akad-e olyan ember, aki elhiszi, hogy az olaszok köz-reműködése nélkül ez lehetséges?

Nem kevésbé érdekes Dozier amerikai tábornoknak a vörösbrigádok által történt elrablása és szabadságának visszaszerzésesem. A nyolcvanas évek elején a vörös brigádok – miután többmagasrangú politikust elraboltak és kivégeztek – elfogták azolaszországi szolgálatát teljesítő Dozier amerikai tábornokot.

Az olasz rendőrség intenzív nyomozásba kezdett, de hetekmúltak eredmény nélkül. Akkor ezen a közvélemény nem igencsodálkozott a vörös brigádok fogságából valamire való politikusélve még nem került ki.

Egy idő után szenzációs hír járta be a világot. Az olasz ható-ságok rábukkantak az amerikai tábornokot őrző rejtekhelyre és ki-szabadították. Alig lehet másképpen elképzelni az egész esetet,minthogy az amerikai kormány erélyesen figyelmeztethette azolasz kormányt a tábornok előkerítésére. Nyilván kioktatták őket,

Amerika mit sem törődik azzal, hogy az olaszok hogyan likvi-dálják az egyes hatalmi csoportoknak kellemetlenné vált saját po-litikusaikat, de amerikai hatalmi tényezők esetében még alacso-nyabb szinteken sem hajlandók ezt tudomásul venni. AmennyibenDozier meghatározott időn belül élve nem kerül elő, Olaszországa legkomolyabb következményekkel számolhat. Nyilvánvaló,hogy az a feltevés meg sem fordult az amerikaiak fejében, hogy avörös brigádokat kommunista vonalról irányítják.

A "HIDEGHÁBORÚ"A nürnbergi perek lezajlása után hazánk nagy költője ismét

elmondhatná; Európa megint csendes, újra csendes... – Németor-szágra és a Szovjetunió "biztonsági" övezetekként annak vazallu-saivá rendelt kelet-európai államokra ráborult a sötét középkor. Agyőztes államok – bár maguk is elismerik a versaillesi rendezésigazságtalanságait – az első világháború utáni balkezes rendezés-ből semmit sem tanultak. De Gaulle, aki jól látta, hogy Amerika amásodik világháború ürügyén az oroszokkal nemcsak Németor-szágot verette le Európában, hanem Angliát és Franciaországot iserősen visszavetette. Lassan, de biztosan megfosztja az anyaor-szágon kívüli birtokaitól. Ennek ellenére maga is megkísérli anémetek minél nagyobb mértékű kifosztását. Teszi mindezt annakellenére, hogy sejti, de talán tudja is, hogy Amerika és a Szovjet-unió hogyan játszotta ki a németeket. Erre Paul Schmidt is utal.Az internálótáborból 1945 augusztusában egy francia tiszt Párizs-ba kísérte, ahol tanúként akarták kihallgatni. Pétain perében, akiazonban időközben meghalt. Ettől függetlenül tíz napig ott tar-tották. Ez idő alatt nem hivatalos formában, több a második vi-lágháború során folytatott tárgyalásokról kérdezgették. Schmidtígy nyilatkozik erről:

"De Gaulle, Franciaország akkori kormányelnökénekmunkatársai viszont élénken érdeklődtek, más általamismert dolgok felől, mindenek előtt a Molotov és Hitlerközött lefolyt beszélgetésekről."

Majd minden átmenet nélkül – bizonyára nem minden kon-zekvencia nélkül – keserűen jegyzi meg:

"Azt hittem álmodom, amikor az elpusztított Németor-szág internálótáborából a majdnem tejesen érintetlenPárizsba kerültem, ahol egyetlen törött ablakot sem lát-tam."

De Gaulle mindezek ellenére 1944 december elején Moszk-vában Sztálin előtt az alábbiakban fejti ki hogyan képzeli el Né-metország sorsának háború utáni szabályozását. Íme:

"a Rajna bal partján megszűnik a német központi államszuverenitása; az ott elcsatolt területek megőrzik németjellegüket, de autonómiát kapnak és gazdaságilag a nyu-gati övezethez tartoznak; a Ruhr-vidék nemzetközi ellen-őrzés alá kerül, keleten az Odera és a Neisse vonala al-kotja a német határt. Sajnáljuk, hogy Oroszország e fel-tételek alapján jelenleg nem óhajt Franciaországgalmegállapodást kötni, amelyet azután Angliának és azEgyesült Államoknak is javasolni lehetne. Álláspontun-kat azonban emiatt nem fogjuk módosítani."

De Gaulle, Franciaország első világháború utáni rendezésbalfogásain is túl tesz, pontosabban tenne, ha rábíznák. Emlék-irataiban amelyből fenti állásfoglalását idéztük – szenvedélyesenostorozza Amerikát, Angliát és a Szovjetuniót, a franciákkalszemben a háború során tanúsított magatartásáért, már minthogynem tekintették őket az angolokkal egyenrangú szövetségesük-nek. Nem hívták meg őket a teheráni, jaltai, de a potsdami osz-tozkodásra sem. Lépten-nyomon szapulja Lengyelország eladásáta Szovjetuniónak, a Szovjetunió területszerzését stb. De amint afenti Sztálinnak tett javaslatából kitűnik, mindezeket maga is el-fogadta volna, csupán azért duzzog, hogy nem kérték a hozzájá-rulását. Igazolja ezt az is, hogy amikor felajánlották neki, tartsa őis megszállva Németország egyik zónáját, ahelyett, hogy a mél-tatlan szerepet elutasította volna, örömmel tett eleget annak.

De Gaulle végülis rájön arra, amire a franciáknak már az elsővilágháború előtt rá kellett volna jönniük. Mégpedig, hogy nekiknem az angolokkal kell összefogni, hanem a legfőbb ellenségének

tartott Németországgal. Ennek lett következménye az 1951-benmegkötött Európai Szén és Acélközösséget létrehozó szerződés,amely közös piaccá bővülve minden eddiginél nagyobb gazdaságifellendülést biztosított Franciaország és a közös piachoz csatlako-zó többi állam részére.

A háború befejezése a győztesek részére is felvetette a magaproblémáit. Hogyan tovább? Elképzelésekben nem volt hiány, hi-szen a háború utáni rendezésről már úgyszólván a háború kitöréseóta, sőt minden bizonnyal már korábban is elkezdtek egyezkedni.Jellemző erre az alábbi eset. Lord Beaverbrook és Harriman anémet preventív támadás után 1941 szeptember végén Moszkvábautazik, hogy az orosz vezetőkkel a háború folytatásához szüksé-ges anyagok szállításáról tárgyaljon. Tulajdonképpen ez volt azelső háromhatalmi konferencia az újdonsült szövetségesek között.Amint tudjuk Sztálin gyorsan felsorolta mire van szüksége, még-pedig minél előbb. Ezek után rátértek a háború utáni rendezésmegtárgyalására. Semmi kétség, hogy itt elsősorban a háború utá-ni területjuttatásokról esett szó. Sztálin már itt erősködött, hogy anémeteknek meg kell téríteniük a háborúval okozott károkat. MégBeaverbrook-ból is ellenérzést váltott ki ez a gátlástalan maga-biztosság, amellyel ebben a nagyon korai időszakban ittak a med-ve bőrére. Meg is jegyezte keserűen: "előbb meg kell nyerni a há-borút."

Úgy tűnik azonban, hogy a háború után olyan helyzet alakultki, hogy a világ népeinek "igazgatására" új, eddig nem elemzettmódszerek (vagy ki tudja) látszanak célszerűnek. Amerika és aSzovjetunió különös együttműködése során ugyanis a háború vé-gén csupán ők maradtak igazán erejük teljében. Nyilván az igazigyőzteseknek is őket lehet és kell tekinteni. Churchill amikorkényszeredetten aláírta az Atlanti Chartát, úgy gondolta – de azegész háború alatt ez lebegett szeme előtt – ki tudja, hogy alakul-nak a dolgok addig? Ugyan ki kényszerítheti a hatalmas Brit-Birodalmat, hogy feladja az évszázadok során megszerzett birto-kait és a világ kereskedelmében magának fenntartott privilégiu-mait'? Hisz egy világméretű háború nemcsak a veszteseket, ha-nem a győzteseket is kimeríti.

Bizony alaposan elszámította magát! Pedig eszébe juthatottvolna, s ha előbb nem, Jalta után egész biztosan rá is jött, hogy

aki ilyen kiváló eszköz a németek leverésére, azt Anglia ellen isfel lehet használni. Úgy látszik még nem ismerte eléggé az oroszalkatot. Ő mindig az erősebb szövetségese a gyengébb ellen. Eb-ben a szituációban – pedig Amerikával szemben Anglia a gyen-gébb. Ami Sztálint illeti, kétségtelen kitűnő gyakorlati érzékkelbír. Nagyon jól tudja, hogy a gyengébbel összefogni egy erős ha-talom ellen kockázatos vállalkozás. Sokkal egyszerűbb és bizton-ságosabb az erősebbel fellépni a gyengébb ellen.

A háború végén Churchill ráébred, hogy könnyelmű ígéretétbehajtják rajta, ez elől nem térhet ki. Az új amerikai elnökTruman mit sem változtat elődjének elképzelésén. Új cselhez fo-lyamodik, hogy legalább a látszatát fenntartsa Anglia egykorinagyságának. Hatalma, hivatala ugyan már nincs, de magánem-berként 1946. március elején az Egyesült Államokba utazik, aholháborús miniszterelnöki tekintélyének utolsó sugárfoszlányaivalsütteti magát. Trumannal is találkozott. Régi szokásához hívenismét igyekezett befeketíteni új riválisát a Szovjetuniót. Azzaltraktálta, hogy - egyébként egyetértésével – a Szovjetunióhozrendelt "biztonsági övezet" ütköző államai köré az oroszok vas-függönyt húztak. Ez a tény pedig indokolttá teszi, hogy Amerikaés Anglia, mint két hatalmas birodalom akinek egymással rokon atársadalmi rendszere, új szövetséget kössön és a közös biztonságérdekében továbbra is tartsák fenn a katonai együttműködésüket.Közösen használják országaik tengeri és légi támaszpontjait, avilág minden részében.

Úgy gondolta ez is egy módja, hogy egykori birtokain to-vábbra is saját csapatai állomásozzanak. Egy – akár mestersége-sen fenntartott – feszültséggel tele politikai légkör nem kedvezőalkalom a gyarmatok felszabadítására. A Szovjetunióval való ide-ológiai szembenállás időtartamát pedig akár több emberöltőre iski lehet terjeszteni. Ezzel a gyarmatok feladásának a határideje avégtelenbe nyújtható. Elképzeléseibe belekalkulálta az amerikainép természetes oroszellenességét is, s ezzel biztosra is vette tervesikerét. Úgy gondolta, ilyen érvet Truman és kormánya nem há-ríthat el kézlegyintéssel, mert akkor a közvélemény széles réte-geivel találná magát szembe.

Ilyen gondolatok jegyében vetette papírra a máig oly sokatemlegetett fultoni beszédének szövegét. A mai napig ezt, Chur-

chillnek 1946. március 5-én az amerikai Westminster főiskolájánelmondott beszédét tartják a hidegháború kiinduló pontjának, te-gyük hozzá, joggal. Valóban ez a beszéd volt az, amely a "nagyszövetséges" Szovjetuniót ismét a nevén nevezi és nyíltan szem-beszáll vele. Nyíltan bírálja világuralmi törekvéseit. Churchill be-széde valóban új színfoltot jelentett a világpolitikában. Mindenkielhűlve hallgatta, s alig hitt a fülének, hogy az eladdig agyon di-csért hős Szovjetunióból az egyik napról a másikra egy világura-lomra törő ateista, felforgató, minden emberi értéket sárba tiprózsarnoki hatalom lett. Az oroszok ócsárlásában Churchill semmi-vel sem maradt el Hitler mögött. Nagy aggodalommal tanulmá-nyozta Attlee miniszterelnök és Bevin külügyminiszter is a wa-shingtoni nagykövetségükről érkező rejtjeles táviratokat 1946.március 7-én. Már kútba esve láttak minden remélt amerikai se-gítséget, amely az ország rendkívüli nehéz helyzetén kellett volna,hogy enyhítsen, hiszen Angliában még szigorúan jegyre adagol-ták a kenyeret, húst és cigarettát. Éppen azon tanakodtak, hogyanhatárolja el magát az angol kormány volt miniszterelnökétől, akiaz utóbbi időben éppen a legnagyobb tétjeit veszíti el.

A két munkáspárti politikusnak azonban alkalma lesz egyikámulatból a másikba esnie. Rövidesen magától Churchilltől kap-nak táviratot, amelyből nem kevesebbet tudhatnak meg, minthogya fultoni beszéd nem érte váratlanul Trumant. Már az ünnepségreutaztában a vonaton elolvasta s kedvezően nyilatkozott róla:

"Azt mondta nekem, hogy véleménye szerint a gondolatcsodálatos, és nagyon jó hatása lesz, bár egy kis felfor-dulást fog okozni."

De lelkesedett érte Byrnes külügyminiszter és Leahy admirá-lis is. Aki ne feledjük el hosszú időn keresztül volt Roosevelt el-nök legközelebbi tanácsadója. Byrnes ugyancsak Roosevelt bi-zalmi emberei közé tartozott.

A háború utáni idők történelmét manipulálandó, igyekezneke két amerikai politikust úgy beállítani, mint megrögzött szovjet-ellenes személyeket. Valóban azok voltak? Éppen Elliott Roose-velttől tudjuk, hogy Byrnes külügyminiszter – amíg a félrevezetőszovjetellenes teóriát ki nem találták – személyesen utazottMoszkvába, hogy megállapodjon az oroszokkal az atomtitok

ENSZ hatáskörébe utalásáról. Arról az atomtitokról van szó,amelyet Amerika osztott meg az oroszokkal. Vagy talánLeahynak oroszellenes múltja van? Még jól emlékszünk aDumbarton Oaks-ban az ENSZ szervezeti felépítésére vonatkozóháromhatalmi tárgyalásokra. A szavazási rend elfogadása körülnézeteltérés merült fel. Az oroszok az angolszászokkal szembenazt kívánták, hogy az alapító nagyhatalmak akkor is részt vehes-senek a szavazásban és érvényesíthessék vétójogukat, amikor őkmaguk képezik a szavazás tárgyát. Az ezzel kapcsolatos huzavonasorán Leahy admirális levélben fordult Roosevelt elnökhöz. ép-pen az orosz érdekek védelmében. A levél egy részletét Berezs-kov révén ismerjük. Igen érdekes, érdemes idézni:

"Tökéletesen nyilvánvaló, hogy lehetetlen elképzelni ajövőben olyan világháborút, vagy egyáltalán olyan na-gyobb háborút, amelyben ne venne részt egy vagy többnagyhatalom ezen, vagy azon az oldalon. A most folyóháború befejeződése után csak három ilyen hatalom ma-rad belátható idő: belül: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország. Olyan körülmények között tá-mad majd minden világméretű konfliktus, hogy Nagy-Britannia és Oroszország az ellenséges táborba fog ke-rülni. Oroszország megmutatta, milyen hatalmas katonaiés gazdasági erőforrásai vannak. Ami Angliát illeti, úgytűnik, hogy az ország alaposan meggyengülve kerülmajd ki ebből a háborúból. Következésképpen, ha konf-liktus támad e között a két hatalom között, s figyelembevesszük az erők és a katonai lehetőségek közötti egyen-lőtlenséget, aligha leszünk képesek még mi is tenni va-lamit, ha belépünk az ügybe Nagy-Britannia oldalán. Ahadi tényezők, többek között a gazdasági és emberi erő-források, a földrajzi tényezők s különösen a mi lehetősé-geink figyelembevételével, hogy át tudunk dobni csapa-tokat az óceánon, természetesen elég sikeresen tudjukmajd védelmezni Angliát, de a fennálló körülmények kö-zött nem tudjuk legyőzni Oroszországot. Más szóval,olyan háborúba keveredünk majd, amelyet nem leszünkképesek megnyerni."

Ha figyelembe vesszük, hogy fenti levél kelte és a "Churchillterve" között alig több, mint másfél év telt el, semmiképpen semhihetjük, hogy Leahy elfelejtette volna egyébként helytálló – ok-fejtését. Következésképpen Leahy nem válhatott igazán szovjet-ellenessé. Ha ezt a látszatot keltette akkor azzal más – Amerikátólmár megszokott ravasz tervet fedezett. Ez pedig nem volt más,mint az Egyesült Államok háború utáni globális stratégiája a le-győzött államok, nem különben az egész világ népeinek félreve-zetése.

Truman nagyon jól tudta, hogy Amerika népének nagyobbrésze természeténél fogva szovjetellenes, ez a felfogása még a kö-zösen viselt háború időszakában sem változott meg.

A kormánytól lefelé a hivatali apparátus is osztja a szovjetellenesség nézetét. Ha Churchill békeidőben propaganda keresz-tes háborút hirdet meg a Szovjetunió ellen, azt az újságok többsé-ge felkapja, terjesztése megakadályozhatatlan. Ha a kormány,élen az elnökkel ezzel szemben foglal állást még a választásokelőtt nagy valószínűséggel megbukik. Truman pedig nemcsaköröklés útján, hanem megválasztása szerint is szeretett volna isszeretett volna Amerika elnöke lenni. Rókalelkű környezetévelrögtön felismerte Churchill dühöngésében rejlő lehetőségeket.Gyorsan hozzáláttak kiaknázásához. Elképzeléseiket késedelemnélkül egyeztették az oroszokkal – feltehetően Gromikó nagykö-vet útján – s kidolgozták elméletét. Ez a gyakorlat a mai napigtart. Voltak időszakok amikor "éle" kissé tompult (Hruscsov éra;Nixon-Kissinger éra) alapvető jellege azonban sohasem szűntmeg.

Azzal egy percig sem kellett számolni az amerikai tervezők-nek, hogy az oroszok esetleg elleneznének ilyen "különös együtt-működést", hisz mások félrevezetése az orosz alkat alapjelleme.

Draganov bolgár követ az 1940. november 23-án Hitlerrelfolytatott tárgyalása során – noha maga is szláv – figyelmezteti azakkor a német-orosz szövetségben bízó Hitler, hogy az orosz fon-dorlatos nép. De sokkal korábbi megállapításra is hivatkozhatunk.Helwald Frigyes több mint száz évvel ezelőtt, 1879-ben kiadott:A föld és népei című könyvében így ír az orosz ember természet-rajzáról:

"Az orosz előkelők élénk felfogásúak, de szeszélyesek, shirtelen fellobbannak; egy pillanatban rendkívül pazar-lók, máskor fösvények, s bizalmatlanok. Általában sze-retnek hazudni s ravaszkodni, idegenekhez simulnak snyelvüket könnyen megtanulják. Kalandos tervekre anagyorosz mindég hajlandó, de a komoly munkára mégeddig csak kivételképp."

Aki háború oltárán huszonhétmillió emberét képes volt felál-dozni, annak ez igazán kellemes szórakozás. Meg is indítjákegymás ellen a "hidegháborút". Mi más érvük lehetne, mint a kétideológiát – kapitalista— szocialista – szembeállítják egymással.Természetesen mindegyik a másikra fogja, hogy az a megsemmi-sítésére tör és világuralmat igyekszik megkaparintani.

Fájdalom, de a világ népeinek nagy része sajnos nem ismerifel ezt az ostoba trükköt. Pedig ennek legfőbb célja nemcsakChurchill vitorlájából kifogni a szelet, hanem sokkal több annál.Ezzel a praktikával sikerül a világ népeinek nagy részét két tábor-ra osztani, amely felett az Egyesült Államok gyakorolhat ellenőr-zést. A kapitalista oldalon közvetlenül a "szocialista tábor" felettpedig közvetetten a Szovjetunión keresztül. Ezzel képes megaka-dályozni, hogy a második világháború két legnagyobb haszonél-vezőjével szemben egységes erő foghasson össze, vagy egyáltalánlétre jöhessen. Erről Amerika más módon is gondoskodik. Mígkezdetben a háborúban legyőzött államoknak megtiltja a fegyver-kezést, addig a Szovjetunió erőltetett fegyverkezését módszeresensegíti- Talán egyszer megtudja a világ; a háború befejezése után,a hidegháborús időszak alatt mekkora összeggel segítette azEgyesült Államok a szovjet haditechnológia kifejlesztését: Titok-ban – igaz megfelelő késéssel – átadja részére az általa kifejlesz-tett modern fegyverkezési technológiákat. Ezáltal a Szovjetuniófegyveres erejét olyan szintre emeli, hogy azt bármikor egy eset-leges új háborúban ismét ütőképes eszközként felhasználhassa.Az oroszok a hosszú békeidőszak idején fenntartás nélkül vállal-ják megnövekedett országuk és szocialista vazallusaik erőforrá-sainak, a kapitalista érdekek védelme érdekében, fegyverkezésrevaló felhasználását.

Valljuk meg őszintén, az amerikai kormány többszörösennyert a szovjetellenes felállással. Nemcsak az amerikai nép, ha-nem a világ népeinek nagy része – ha ugyan nem a teljes egésze –jólesően hallgatta, valósággal megnyugtatta őket, az orosz hatalmiés népelnyomó módszerek kíméletlen ostorozása. Mindezekegyébként igazak voltak, nem volt azokban semmi túlzás. Az elsőés második világháború során nagyon sokan szenvedtek különbö-ző orosz hadifogolytáborokban, s így saját tapasztalataikból isigazolhatták a propaganda állításait. A leigázott népek titokbanhallgatták a nyugati rádióadásokat, amelyből úgy vélték az igaz-ságot hallhatják. Kevesen elmélkedtek azon, hogy tulajdonképpenrészigazságokat hallanak, mert a legnagyobb igazság az amerikai-orosz különös együttműködés ott is tabu mind a mai napig. Min-denki, még az elnyomott hatalmas orosz tömegek is Amerikábanreménykednek, mint új messiásban, aki rabságukból előbb-utóbbmeg fogja őket szabadítani.

Churchillnek keserűen kellett később rájönnie, hogy a hideg-háborús teóriával nem sikerült az Egyesült Államok kormányát azoroszok ellen hangolnia. Így hát nem lehet mást tenni, mint ehhezis jó képet mutatni. Jobb híján maga is rááll a játékra. Bár az ő hi-degháborús szitkozódásában bizonyára nem kevés őszinteség islehetett.

Ha nem így lett volna, akkor megmagyarázhatatlan lenne azangol kormány és személyesen Churchill magatartása a Katynitömegsír feltárása és a gyilkosság németekre való ráfogásában.Az angol sajtó és Churchill, de az angol kormány is átvette aSzovjetunió vádaskodásait a németek ellen.

1988 nyarán az angol sajtó bizonyítékokat tárt a nyilvánosságelé; miszerint Churchill már a Katyni tömegmészárlást követőentudott arról, hogy azt az oroszok követték el. Újdonsült szövetsé-gesére való tekintettel azonban ezt eltitkolta.

Egy kis erőszakot magunkra erőltetve afölött még csak el-siklanánk, hogy a háború idején erről hallgatott. De azt már nehézmegmagyarázni a hidegháborús években, amikor személyét azoroszok ország-világ előtt csak a vén háborús uszító jelzővel em-lítették, miért nem tárta fel az igazságot. Azaz csak nehéz lenne,ha valódi szembenállás lett volna közöttük, nem pedig más álla-mokat félrevezető manőver. Hogy egymást útszéli módon min-

denféle gengszternek elátkozták? Ez úgy látszik hozzátartozott azefféle úriemberek háború utáni etikájához.

A Szovjetunió vezetői élvezik az új helyzetet. Sztálin új le-hetőséget kap, hogy honfitársain kiélje szadista hajlamait. Akikételkedni mer, megtudja, hogy az amerikai imperializmus kémé-nek szegődött, mint ilyen még örülhet is, ha a büntetése csupánhalál. Ilyen vádak alapján gyorsan sikerül feltölteni a kényszer-munka táborokat.

De a világ népei előtt is – úgy gondolják – előkelőnek tűnikez a szerep. Akinek ugyanis nagy ellenségei vannak, az maga isnagy hatalom bármennyire is idegenkednek ezt tudomásul venniés elfogadni.

Mert, ha a világ minden olyan hatalma, aki valamit is számít,ellenségesen viseltetik iránta, az egyben azt is jelenti, hogy féltőle. Az ember csak azokra haragszik, akiktől fél. Aki nem képvi-sel vele szemben potenciális erőt, annak intrikáit kézlegyintésselintézi el. Vegyünk csak példát Albániáról. Mindenki megmoso-lyogja politikai hitvallásukat, pedig nem kevés az igazság abban,amit mondanak.

Az oroszok úgy érzik, végre erős nagyhatalommá léptek elő,akit már nem lehet a világ dolgainak intézése során mellőzni.Amerika a maga módszerével segíti ennek az elméletnek a ter-jesztését. Amint látni fogjuk, három-négy évtized során ügyestaktikájukkal ezt sikerült is elérni. Bizonyítja ezt Arbatov akadé-mikusnak 1990-ben a következő kijelentése is. Eszerint az ötve-nes évek elején az amerikai hírszerzés messze túlbecsülte a szov-jet atomerőt. Amikor az Egyesült Államoknak ezer atomfegyverevolt, a Szovjetuniónak csak 20- 30 hordozó eszköz nélkül. Nemtudom akad-e valaki, aki ezt a "túlbecsülést" akárcsak feltételeziis. Hisz jó közelítő számítással a korabeli ismeretek alapján iskönnyen feltárhatták a valóságot. De akkor az éppen Amerika ál-tal átadott atomtechnológiai ismeretek közrejátszásáról még nemis szóltunk. Ez alatt az idő alatt Amerika módszeres segédletévela Szovjetunió a világ legszegényebb államából a világ másodiklegerősebb katonai hatalmává növekszik.

Ha figyelembe vesszük, hogy mindez a fejletlen államkapita-lista gazdálkodás és a mindenki által jól ismert gyenge orosz

munkaszervezetlenség mellett következett be, akkor aligha kétel-kedünk abban, hogy itt ismét Amerika segítő kezeit kell keresni.

Helyénvaló itt egy fontos definíció rögzítése: Egy nemzetnagyságát nem száma és fegyveres ereje, hanem szorgalma és te-hetsége jellemzi.

Ugyan mi oka volna Amerikának, hogy a Szovjetunióvalkonfrontációra vigye a dolgot. A Szovjetunió termelése – figye-lemmel államkapitalista szervezetére – sohasem fogja veszélyez-tetni Amerika piacait. Vagy milyen okok miatt határozna el vala-ha is a Szovjetunió egy Amerika ellenes háborút mindaddig, amíga világ rajta kívüli részét uralma alá nem hajtotta? Nagyon jóltudja, hogy fejlett ipari technológiát saját szellemi és ipari esz-közállományából évszázadokig sem lesz képes létrehozni. Kato-nai vonatkozásban ezt éppen Amerikától készen kapja. Az oro-szoknak pedig köztudottan a fegyverkezés volt és lesz a jövőbenis a legfőbb életelemük. A békés termelés csak tizedrangú szere-pet játszik náluk. Az ehhez szükséges jelentéktelen technológia ahadiiparból adaptálható, vagy pedig a fejlettebb vazallusaitól(Kelet-Németország, Magyarország, Csehszlovákia) "baráti" mó-don átvehető.

Meg kell állapítanunk; a két ország természetes szövetségeseegymásnak. Ahogy a bűnügyi rendőrszakértők mondanák, "nincsindító ok", az egymással való szembenállásra.

Igazol ebben bennünket Kennan is. Megállapítja: "A szovjetvezetés szerint Amerika és a Szovjetunió eltérő politikai érdekei-ben nincs semmi olyan, amely a háborút egymás iránt szükséges-sé tenné, vagy igazolná

De hivatkozhatunk Hopkins véleményére is:

"Tudjuk, vagy legalábbis hisszük, hogy az oroszok belát-ható időn belül nem engedhetik meg maguknak, hogyvalamilyen külpolitikai kérdésben komoly nézeteltérésrekerüljön sor közöttük és közöttünk."

Igaza volt Hopkinsnak! Nem is került ilyesmire sor.A háború már nemcsak Európában, hanem Ázsiában is véget

ért. A két fő ipari konkurenstől hosszú időre sikerült megszaba-dulni. Itt az ideje, hogy meghatározzák Németország kifosztásá-nak ütemét is. A szerencsétlen országok képviselőit 1946. július

27-re Párizsba rendelték, hogy a "béketárgyalásokon" vegyenekrészt. Ezek a tárgyalások kegyetlenségükben egyáltalán nem ma-radtak el a versaillesi megoldásoktól, sőt amint látni fogjuk aSzovjetunió érdekeit onnan kiemelve, az új békeszerződésekalapelvévé tették. Boldizsár Iván, aki a magyar delegáció tagja -valamint a magyar információs szolgálat vezetőjeként részt vett apárizsi tárgyalásokon, leírja hogy az United Press európai főszer-kesztője, már a tárgyalások első napján barátilag közölte vele:"Egyetlen biztos dolog van, Trianon marad." Sajnos neki lett iga-za. Pedig Révai József közvetlenül a béketárgyalások előtt azzal ajó hírrel tért haza Moszkvából, hogy Erdély magyarlakta terüle-teinek egy részénél tekintetbe fogják venni a népességi elvet. Hi-ába küldte ki a magyar kormány Gerő Ernő közlekedési minisz-tert, hogy majd ő szót ért az "elvtársakkal". Boldizsár Iván kese-rűen jegyzi meg: ugyanazt a választ kapta Manuilszki-től, aszovjet delegáció harmadik emberétől, mint ő az egyszerű újság-író, pedig titkára volt a Kominternben. Az Atlanti Carta nemesszólamai a népek önrendelkezéséről? Boldizsár Iván szerint ez akizárólag magyar újságírók cikkeiben fordult elő.

Érdekes módon éppen a Párttörténeti Intézet igazgatójátólkell megtudnunk a Reform hírmagazin 1988. november 18-i szá-mában interjúból, hogy Sztálin már 1941-ben táviratilag közölteChurchillel; miszerint ő egész Erdélyt Romániának szánja. Érde-mes itt néhány mondat erejéig időzni. Balogh Sándor nem közli,hogy Sztálin ezt 1941. június 22 előtt, vagy után közölteChurchillel. Pedig ez lényeges. Ha a német preventív támadáselőtti közlésről van – mivel ezt nyilván Romániával is közölték –akkor Románia vette át a Szovjetunió szerepét a német szövetségirendszer önfelértékelésében. Ha pedig a támadás utánra datálódik,akkor Románia Németországnak nem szövetségese, még csaknem is látszatszövetségese, hanem egyenesen kéme. A románhadsereg vezetői folyamatos árulásával segítette az orosz haderő –így is nagy áldozatokat követelő – hadműveleteit.

Meg kell itt említenünk, hogy az oroszok a magyar kormány-nak is küldtek egy táviratot Molotov aláírásával, amelyben azthozzák a magyar kormány tudomására; ha nem vesz részt aSzovjetunió elleni hadműveletekben Németország oldalán, úgymegtarthatja a bécsi döntéssel Magyarországnak visszaadott er-

délyi részt. Itt fel sem merülhet az a feltételezés, hogy Sztálinnem tudott Molotov táviratáról, vagy fordítva. Ez a módszer jel-lemző a mindenkori orosz politikára. Nem lesz felesleges, ha el-mondjuk; a Kossuth Könyvkiadó és a Kárpáti Könyvkiadó közöskiadásában 1981-ben már második kiadásban megjelent: "ASzovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy Britannia kormányfői-nek üzenetváltása 1941-1945" című két kötetes kiadványában azidézett Churchillnek szóló üzenet nem szerepel.

A béketárgyalásokon, de inkább nevezhetjük a győztesek ér-tekezletének, tulajdonképpen nem sokat beszéltek a békéről. An-nál többet a háborúról. A hidegháborús teóriát, a legyőzött népekfélrevezetésére ide is magukkal hozták. Nagy a valószínűsége,hogy egyik-másik delegáció megfélemlítésére is szánták. Ez abeteges hisztéria Boldizsár Iván szerint is különösen a Luxem-burg-palota környékét (az értekezlet helye – a szerző) öntötte el.Preventív háborúról beszéltek.

Természetesnek tartották, hogy Amerika nem várhatja meg,amíg a Szovjetuniónak is lesz atombombája. A vidéki amerikailapok olyan hírverést rendeztek, hogy azt hihette a nyájas olvasó:

"az amerikai nép várja, és valósággal óhajtja a háborúsleszámolást tegnapi szövetségesével a Szovjetunióval."

Byrnes amerikai külügyminiszter stuttgarti beszéde nyílthadüzenet volt az oroszok felé. Wallace ugyancsak amerikai mi-niszter egy beszédében bírálta Byrnes Szovjetunió elleni kiroha-nását. Meg is fizetett érte! Lemondásra kényszerítették. De fi-gyeljük csak mi történt? Sztálin is nyilatkozik. Kijelenti: "Nemakarunk háborút!" Boldizsár Iván szerint ez a nyilatkozat fordu-lópontot jelentett. Molotov is beszédet mondott. Ezt követőenByrnes rádióbeszédet mondott a békekonferencia eredményéről.Többek között kijelentette:

"Az amerikai nép baráti kezet nyújt a szovjet népnek."

A mi Boldizsár Ivánunk is gyanút fog. Catroux tábornokszeptember 9-i beszéde közben keserűen állapítja meg:

"Oktalanság a nagyhatalmak közötti ellentétekről írni.Íme most milyen nagyfene egyetértés van közöttük.

Harriman után Bogomolov, Bogomolov után Jebb, Jebbután Catroux: mind-mind egyetértenek a trianoni ro-mán-magyar határ ügyében."

A párizsi tárgyalások során az alábbi megkülönböztetést tet-ték Németország volt szövetségesei között: Olaszország, Romá-nia, Bulgária "részt vett a németek elleni harcban." Finnországkitűnőn teljesítette a fegyverszüneti szerződést. Magyarországcsak fegyverszünetet kötött. Csehszlovákia, csakúgy mint Len-gyelország győztes állam. Lengyelország esetében ez rendbenvan, de Csehszlovákia? Maga ez a tény is igazolja, hogy Cseh-szlovákia nem Hitler nyomásának engedve rendelte az országotNémetország protektorátusává, hanem az angolok, franciák, s azoroszok trójai falova volt.

Minden esetre a csehek ki is használták "különleges" státu-szukat. Elérték, hogy újabb magyar földdarabbal bővítsék orszá-gukat. Kis híján sikerült rávenniük a döntőbírákat, hogy járulja-nak hozzá 200.000 magyar lakos áttelepítéséhez az ezeréves Ma-gyarország területéről a tovább csonkított országba. A csehekmagatartása miatt a magyar békeszerződés szövege még Párizsután is csak tervezet maradt. Csak a négy külügyminiszter no-vemberi találkozója után vált véglegessé. Érvényre pedig csakakkor emelkedett, amikor az Egyesült Államok a SzovjetunióAnglia és Franciaország parlamentje által megerősített szöveg aszovjet külügyminisztériumban letétbe kerül (Vajon miért éppenoda?). Az eredeti szöveget ma is ott őrzik. Az aláíró hatalmakcsak hiteles másolatot kaptak róla.

A győztesekre jellemző, a magyar békeszerződés érvényes-ségéhez a magyar kormány – akivel állítólag szerződést kötöttek– aláírása nem volt szükséges. Ezek után nehéz megérteni, hogy amagyar külügyminiszter miért írta alá 1947. február 10-én ezt améltatlan iratot, amely a magyar határon kívül élő nagyszámú ki-sebbség jogainak biztosítására a szükséges rendelkezéseket mégcsak formailag sem tartalmazza. Joggal jegyezte meg De Gasperiolasz fődelegátus, a nagyhatalmak nem a volt ellenséges államok-kal kötnek békét hanem egymással. Meg kell hagyni – mindenellenkező híreszteléssel szemben – ezen a téren valóban jó mun-kát végeztek. Bevin angol külügyminiszter Churchill hideghábo-

rúja ellenére elutazása percében így nyilatkozik a Queen Elisabethhajóhídján:

"A négy külügyminiszter nagyrészt eltakarította az útbóla meg nem értés és szenvedély törmelékeit, most áttér-hetünk a tartós béke alapjainak megvetésére."

Molotov is elégedett. Valóban nyoma sincs a szembenállás-nak. Így nyugtázza Párizst:

"A négy külügyminiszter által elért eredmények éppenolyan kielégítőek a szovjet delegáció számára, mint atöbbi delegáció számára. "

A háború befejezése után azonban Amerika kénytelen volt ahatalmas háborús termelési kapacitásra kifejlesztett hadiiparát át-szervezni. Nagy részét a békés termelési területekre kellett átállí-tani. Ennek az lett a következménye, hogy a hosszúra nyúlt má-sodik világháború során elszegényedett vesztes és győztes álla-mok piacait megszerezhette. Ennek ellenére már 1948-ban ko-moly értékesítési problémák jelentkeztek. Sem a legyőzött orszá-gok, de a győztesek sem bizonyultak fizetőképes vásárlóknak. ASzovjetunió csak háborúban bizonyult jó partnernek. Elnyomott,igénytelen népe számára szükségtelennek bizonyult az amerikaitermelés befogadása. De a fizetés felől sem lehetett az amerikaikereskedőknek vérmes reménye, hiszen nemcsak a kölcsönbérletiszállítások kiegyenlítését igyekeztek az oroszok kerülgetni, demég az első világháborús adósságok sem kerültek kifizetésre, pe-dig erre Sztálinék ígéretet tettek Daviesnek.

Meg kellett tehát keresni a hatalmas méretű termelés, nem-különben az amerikai tőke expanziójának a lehetséges formáját.Érdekes módon erre nem a bankárok és külkereskedők, haneméppen Marshall tábornok dolgozott ki egy segélytervet, amely amásodik világháborúban legyengült államok talpra állítását volthivatott megsegíteni. Legalábbis a propaganda szóhasználatában.A valóságban nem volt más, mint az amerikai tőke behatolása ésa felvevő piac biztosítása az érintett országokban, de legfőképpenezek gazdaságainak alávetése Amerika számára.

A megalázott országok népük szorgalma révén gyorsan talpraálltak. Ezt elősegítette az a tény is, hogy a fegyverkezéstől eltilt-

va, a teljes jövedelmüket iparuk fejlesztésére fordíthatták. A telje-sen letarolt német gyárak helyén új, az adott időben a legkorsze-rűbb termelő üzemek épültek. Nem csoda, hogy egy-kettőre ko-moly versenytársává váltak legyőzőiknek.

Japán is gyorsan visszanyerte ipari teljesítőképességét, sőtfejlődése úgyszólván robbanásszerű volt. Régi szövetségese, Ko-rea, kettészakítása ellenére is egyre jobban igyekezett a Japántermelési láncba bekapcsolódni. Érdekes módon még az orosz be-folyás alatt álló Észak-Korea is, mintha mi sem történt volna a ja-pán ipari kooperáció felé vonzódott. Pechjére! A titokban szövet-séges Amerika és Oroszország megtalálta a módját, hogy ennekútját állja. Ezt szolgálta az ötvenes évek első felében kirobbantottkoreai háború, ahol látszólag az amerikaiak és az oroszok egymásellen harcoltak; a valóságban azonban mindkét hatalom közvetle-nül a koreaiak, közvetetten pedig Japán ellen viselt háborút, még-pedig közös érdekképviseleti szervük az ENSZ égisze alatt.

A két atombomba bevetése következtében Japán feltétel nél-küli kapitulációja kissé váratlanul érte az amerikaiakat. A Japánelleni háborút is annak végkimerüléséig, országuk teljes rombadőléséig szerették volna folytatni. Mivel a japán császár ezt aszámításukat keresztülhúzta, Amerika új problémával találta ma-gát szembe. A Japán tönkrezúzásához legyártott hatalmas fegy-verkészletek feleslegesnek bizonyultak. A gazdaság minden terü-letén komoly problémát okoz a nagy árukészlet. Ennek közgazda-sági hátrányait itt felesleges bizonygatni. Úgy tűnik azonban, leszmég egy hely, ahol el lehet a megmaradt fegyvereket majd sózni,ez pedig Kína. Epstein is megjegyzi, 1946 áprilisában az ameri-kaiak olyan hadianyagot szállítottak Kínába, amelyet eredetilegJapán megostromlására tartalékoltak. Mandzsúria orosz megszál-lásával felerősödtek ezen a területen is a kommunista gerillák tér-hódításai.

Az orosz "marxista" magyarázat, amellyel az 1945 utániMandzsu ipar leszerelését és a Szovjetunióba telepítését indokol-ták:

"...a kínai nép érdekében történt, mert csak így tudtákmegakadályozni, hogy Csang Kaj-sek az ipari potenciálta polgárháborúban saját népe ellen bevesse."

Túl naiv azonban az, aki azt hiszi, hogy Sztálin felforgatómunkája ezzel vette kezdetét Kínában. Ha a cári vasútépítési be-hatolást nem vizsgáljuk, akkor is a világháború megkezdésénekidőpontja előtt kezdődött, amikor a Japán elleni háborújáhozfegyvereket szállított Kínának. Ezek a szállítások meglehetősennagyméretűek voltak, amíg a Szovjetunió maga is be nem lépettaz európai háborúba. Hiszen emlékezünk még a franciák nem tet-szésére, mivel attól féltek, hogy a Szovjetunió saját haderejénekfelszereltsége meggyengül. Arra intették az oroszokat, hogy fel-szerelésüket a majdani németek elleni háborúra tartalékolják. Ért-hető, hogy a kínai vezetésben, de az alsóbb néprétegekben is fo-kozatos orosz szimpátiát alakított ki az oroszok "segítőkészsége".A kínai japán háború során, amely hosszú ideje folyt, az amúgy isgyenge kínai gazdaság teljesen elszegényedett. Így az orosz szál-lítások még inkább felértékelődtek. Nem csoda, ha a kommunistapárt úgy megerősödött, hogy a hatalomból is előbb-utóbb résztkért. Csang-Kaj-sek azonban ezekre a törekvésekre eleinte ügyetsem vetett. Ennek az lett a következménye, hogy a kínai kommu-nisták gerillaharcba is bocsátkoztak a törvényes hatalommal.

Csang Kaj-sek csak akkor lepődött meg, amikor 1943 no-vember első kairói értekezleten Roosevelt segítségét kérte annakmegakadályozására, hogy az angolok a háború után területen kí-vüliségüket visszaszerezhessék. A háború előtt ugyanis Hong-kongban, Sanghaiban, Kantonban az angolok területen kívüli jo-gokat élveztek. Roosevelt erre csak annak fejében tett ígéretet, haCsang-Kaj-sek még a háború alatt új egységkormányt alakít,amelybe a yenani kommunistákat is bevonja. Csang keserűen éb-redt rá, hogy Amerika kijátszotta őt. Azt is átlátta, – és ez nem isvolt nehéz – hogy "barátainak " harapófogójából már nem szaba-dulhat. Mit tehetett, – talán még menthető valami – néhány felté-tel teljesítése mellett megígérte. Ezek közül a legfontosabb volt,hogy a Szovjetunió tiszteletben tartja Mandzsúria határait. Ennekfejében még azt az ígéretet is kicsikarta Roosevelt, hogy a háborúbefejezése után biztosítja a "demokratikus választásokat" Kíná-ban.

Roosevelt ezzel megnyitotta az utat Sztálin előtt Kínába. Ne-hezen hihető, hogy a teheráni konferencián – legalábbis azon ahírhedt négyszemközti megbeszélésen – nem állapodtak meg ab-

ban, hogy a háború után az oroszok egész Kínát érdekszférájukbavonhatják. Amint látni fogjuk, ennek érdekében milyen érdekesmódon segítették győzelemre az úgynevezett kínai forradalmat1949-ben.

Okkal merül fel a kérdés, mi oka lehetett Rooseveltnek, hogya gyenge kapitalista kínai vezetés helyett a kommunista kínai ge-rillákat támogassa? Roosevelt 1942-ben Stilwell tábornokotküldte Kínába, hogy Csang-Kaj-sek Japán elleni akcióit tanács-adói minőségben "segítse". Stilwell az elnök utasításait megvaló-sítandó, természetesen a Japán elleni harcot tartotta fő feladatá-nak. Hamarosan kénytelen volt tapasztalni, hogy Csang-Kaj-sekés a Kuomintang nem volt hajlandó harcolni a japánok ellen. Ők alegfontosabb feladatuknak a gerillák elleni harcot tartották. MaoCe-tung és a kínai viszont a legnagyobb hajlandóságot mutatták ajapánok elleni harchoz. Ez pedig kétségtelen nagyon is tetsződolog volt az amerikai vezetés számára. Így érthető, hogy az ame-rikai tanácsadók, különböző missziók (Wallace, Semic stb.), akikKínába érkeztek, érdemi tárgyalásokat már csak a yenani kom-munistákkal folytattak, akik azt is felajánlották; hogy Japán ellenhajlandók amerikai parancsnokság alatt harcolni. Csang-Kaj-sekerre sohasem volt hajlandó.

Az amerikai kongresszus hatalmas összegeket szavazott megCsang polgárháborúja számára. Négy és fél milliárd dollár érték-ben szállítottak részére fegyvert, lőszert, repülőgépet és egyébhadfelszerelést. Ez mintegy hatszor akkora volt, mint amit azegész második világháború alatt kapott. Ugyanakkor Csang-Kaj-sek hadügyminisztériumában és hadseregében sok ezer amerikaitanácsadó dolgozott. Számos történész és újságíró nem győzi bi-zonygatni, hogy nem találták nyomát annak, hogy az oroszokfegyverekkel látták volna el a kínai kommunista gerillákat. Bár-milyen hihetetlen Sztálinnak nem állott olyan mértékben érdeké-ben a kínai kommunista párt hatalomra jutása, mint az EgyesültÁllamoknak. Gondoljunk csak a Japán legyőzése fejében kialku-dott kedvezményekre, amelyek jelentős része Kína kárára történt.Sztálinnak az sem állt érdekében, hogy a kommunista világbanmagához mérhető riválisa legyen. Így érthető, hogy fegyverrelnem támogatta a kínai forradalom győzelmét. Ennek ellenére ez arendkívül jól felszerelt, amerikai tanácsadók által irányított kínai

hadsereg egyre-másra szenvedi el a vereségeket a csaknem fegy-vertelen gerilláktól.

Jensen írja a Kína győz című könyvében: a kínai vörös hadse-reg minden katonájának volt egy japán, vagy amerikai puskája,minden századnak voltak gépfegyverei és gránátvetői, nehéz éskönnyű tüzérséggel is rendelkeztek. A fegyverek a Kuomintangonkeresztül kerültek Washingtonból az új hadsereg kezébe. Epsteinpedig azt írja, hogy

"a felszabadított körzetekben (már 1946 végén) hatolyan hadosztály küzdött, amelyet tetőtől talpig az ellen-ségnek (Kuomintangnak – a szerző) küldött amerikaifegyverekkel szereltek fel."

Legfőbb koronatanúnk ebben éppen az amerikai Marshall tá-bornok, akit az amerikai kormány "békeközvetítőnek" küldött Kí-nába. A tábornok Washingtonban bevallotta, hogy egyedül 1948első három hónapjában a "néphadsereg" kétszázhetvenezer ame-rikai puskát, harmincnégyezer gépfegyvert, tizennégyezer auto-mata-fegyvert zsákmányolt. A.T. Steele a New York HeraldTribune tudósítója, aki szemtanúja volt a kínai vörös hadseregpekingi bevonulásának, 1949. február 3-án így ír:

"A felvonulásban sokszáz amerikai katonai teherautótláttam, amelyet a Kuamingtantól zsákmányoltak... Ezeketaz amerikai tüzérségi felszerelés egész özöne követte.Egész csomó amerikai légelhárító ágyú, nehéz géppuskaés automatafegyver következett..."

Epstein könyvében azt állítja, – bizonyára nem is alaptalanul– politikai álláspontjára való tekintet nélkül mindenki elismerte,hogy a " felszabadított területek" százharmincmillió lakosa olyanmértékben javította életszínvonalát és jövendő kilátásait, amiremég nem volt példa történelmében.

Feltétlenül idekívánkozik az a kérdés: ugyan miből? A kínainép nem termelt, hanem harcolt. De ha termelhetett volna erre,akkor a békeidőben sem volt képes a korszerűtlen mezőgazdaságtermelése a legutóbbi időkig Kína lakosságának maradéktalan el-látására. A Szovjetunió ebben egyáltalán nem segélyezhette,

Hiszen ő sem képes még békeidőben sem saját lakosságátellátni. Aligha jöhet tehát számításba más, mint Amerika.

A kínai kommunisták és az amerikai vezetők kapcsolatárólma európai történészek is elárulnak egyet-mást. Gömöri Endreírja:

"Mao-Ce-tung és a kínai kommunista mozgalom más ve-zetői már jóval korábban, 1941 és 1947 között is olyantípusú közvetlen kapcsolatba kerültek az amerikai politi-kával, amely mindmáig ismeretlen és egyedülálló a nem-zetközi kommunista mozgalom történetében. "

Ha közelebbről megvizsgáljuk Marshall tábornok kínai sze-repét, akit kormánya azzal a céllal küldött oda, hogy "közvetít-sen" a Kuomitang és a kommunisták között. Nem is titkolva azt ahivatalos amerikai felfogást, hogy a Kínának nyújtandó amerikaisegítség attól függ, hogy belépnek-e a kommunisták a kormány-ba, vagy sem – az amerikai tanácsadók tevékenysége több, mintgyanús!

A helyzet kulcsát azonban igen illetékes személytől, DeanAcheson államtitkár-helyettes, későbbi amerikai külügyminisz-tertől kapjuk. 1946. május 2-án:

"Amerikának az a szándéka, hogy előmozdítsa Korea ésKína egységét, és gazdasági fejlődését; ugyanakkor biz-tosítani akarjuk e két ország gazdasági függetlenségétJapántól."

Ha figyelembe vesszük, hogy az összetett mondat súlyos el-lentmondást takar, megállapíthatjuk a mondat első része nem áll-hat Amerika érdekében. Így nyilvánvaló, csak a mondat másodikrésze fejezi ki az amerikai politika igazi célját és érdekét. Egyéb-ként is nevetséges dolog komolyan venni, hogy a kommunistahatalomátvétel, ha úgy tetszik a forradalom győzelme, Amerikaellenére történt. Ennek pont az ellenkezője igaz. Amerikánakpontosan az volt és ma is az az érdeke, hogy a világ legnépesebbállama ne fejlődhessen, ipara és egész gazdasága elmaradott ésgyenge maradjon. Az elmaradottság konzerválására sőt még egyfejlett gazdasági színvonal visszafejlesztésére kizárólag a szocia-listának nevezett államkapitalista gazdasági struktúra alkalmas,

mégpedig annál jobban, minél inkább átveszi az orosz emberi éstársadalmi alkat jellegzetességét. Kína pedig – maga is keleti nép– ebben bebizonyította alkalmasságát. Elég, ha csak a kulturálisforradalmat említjük, ami önmagában nagyobb kárt okozott a kí-nai népnek, mint a több évre nyúló japán háború.

Képzeljük csak el, ha Kínában a háború után egy erősen ipa-rosodó, kapitalista társadalmú állam fejlődik, amely a feudálismezőgazdasági termelést is óhatatlanul modernizálja. Ez pedig a"szocializmusra" való áttérés nélkül kisebb-nagyobb mértékbenmindenképpen bekövetkezett volna. Ne feledjük el, minden nyu-gat-európai államban végbement egy ilyen folyamat. Mindez pe-dig egy robbanékony fejlődésű Japán szomszédságában.

Kína kapitalista fejlődése nem nélkülözhette volna a japániparral való kooperációt. Ennek érdekében korábbi ellenségeselőítéleteiket előbb-utóbb feladják. Elég, ha itt a nyugat-német ésa francia gazdasági összefogásra hivatkozunk. Ebben az esetbenpedig – nyilvánvaló, hogy Japán vezetésével – egy olyan hatal-mas és fejlett ipari termelési kapacitás, későbbi következménye-ként esetleg katonai erő jön létre, amellyel Amerika nagyon nehe-zen, esetleg egyáltalán nem tudott volna versenyben maradni. Haehhez még hozzászámítjuk, hogy esetleg a Szovjetunió és Nyu-gat-Németország között is létrejöhetett volna egy gazdasági integ-ráció, – amely egyébként az oroszoknak valódi érdeke lenne – azAmerika vezette angolszász gazdasági és katonai világhegemóniaki sem alakulhat.

E problémára figyelmeztet Hopkins is, még a japán kapitulá-ció előtt:

"Ha meg kellene jelölnöm azt az országot, amelynek sor-sában az Egyesült Államok politikai és gazdasági szem-pontból a leginkább érdekelt lesz az elkövetkező száz év-ben, habozás nélkül a Kínai Köztársaságot választanám.Ha Japánt legyőzzük, ezzel Kínából a világ egyik legna-gyobb szárazföldi hatalma lesz."

Érthető, hogy utódai mindent elkövettek ennek megakadá-lyozására, de legalább is minél hosszabb idejű késleltetésére.

A szovjet- nyugat-német gazdasági összefogás a háború utánpedig egész komoly formában felmerült, amelyet azonban Ame-

rikának sikerült megtorpedóznia. De erről Hruscsov politikájánaktárgyalásakor még szólunk.

Alig fejeződik be a kínai hatalomátvétel, a két nagyhatalomújabb mesterkedésbe kezd. Az oroszok Amerikával egyeztetettbiztatására az észak-koreai csapatok 1950. június 25-én megin-dultak dél-koreai testvéreik ellen azzal a céllal, hogy a két hata-lom által mesterségesen kettészakított országukat egyesítsék. Mi-vel az egyesítéssel a délkoreaiak is egyetértettek, az északiakszinte ellenállás nélkül nyomultak be az "amerikai zónába". Ame-rika és a Szovjetunió azonban a idegháború segítségével nevetsé-ges komédiába kezdett. Sürgősen összehívatták az ENSZ Bizton-sági Tanácsát, amelyben - amint tudjuk - a háborúban győztes ál-lamoknak, így a Szovjetuniónak is vétójoga van. A BiztonságiTanáccsal megszavaztatták, hogy az északkoreai csapatok ellen -mivel a déliek nem voltak hajlandók testvérháborút folytatni -ENSZ csapatokat vessenek be. Az ENSZ csapatok parancsnokatermészetesen amerikai tábornok Mac Artur. Joggal kérdezhetnébárki, ma már hosszú távon is ismerve a Szovjetunió ENSZ-belimagatartását, miért nem vétózták meg az oroszok a BiztonságiTanács idevonatkozó határozatát? Aki nem ismeri ennek az idő-szaknak a történetét, el sem fogja hinni. Az oroszok – amelyre azENSZ negyvenéves történetében még nem volt példa – "nem vet-tek részt" a szavazáson. Így elkerülhették a titkos szövetségesükelleni szavazást.

Nem tudom akad-e még valaki, aki elhiszi, hogy a Szovjet-unió távol marad a Biztonsági Tanács üléséről, különösen, ha asaját érdekszférájába tartozó területről történő "ellenséges" kato-nai rendszabályok megszavazásáról van szó!

Sajnos nem követte ezt a jó példát 1956-ban, amikor a ma-gyarországi beavatkozása értékeléséről döntött a Biztonsági Ta-nács. Pedig itt nem terveztek olyan határozatot hozni, – bár a tör-vényes magyar kormány kérte, hogy ENSZ csapatok állják útját aszovjet agressziónak.

Ha igaz volna, amit az orosz propaganda az ENSZ égiszealatt saját egyetértése nélküli amerikai agresszióról állított, akkornehéz lenne elképzelni, hogy a Szovjetunió a maga érdekterületénezt cselekvés nélkül eltűrje. Az oroszok ugyanis propagandahadjáratukon és az ájulásból éledező Kína beugratásán kívül

semmit sem tettek. Valódi hidegháború, nem pedig a népek hátamögötti összejátszás esetén a Szovjetuniónak hadat kellett volnaüzennie az ENSZ zászlaja alatt agressziót elkövető államoknak,majd saját katonai erejével meg kellett volna védenie Észak-Koreát. Kelet-Németországban, Magyarországon, Csehszlovákiá-ban, de még Afganisztánban is minden külföldi támadás nélkülbevetette saját katonai erejét.

A szovjet propaganda az amerikaiak borzalmasnál, borzalma-sabb kegyetlenkedéseiről igyekszik a népeket meggyőzni. Talánnem árt néhányat szó szerint is idézni.

"Ezeket az áldozatokat teherautón szállították el és aszomszéd hegyen ölték meg. A mészárlás öt napig tartott.A bekerített amerikaiak vonalaik elé asszonyokat ésgyermekeket kötöztek, hogy ezáltal megakadályozzák akoreai egységeket a tüzelésben... Tankokban, amelyeketa hóhérok elhagytak, mert a harc helyett a futást vá-lasztották, fiatal lányok holttestét találták, akik a bán-talmazásoktól pusztultak el."

Majd Kim Sza Rjan állítólagos íróval a következőket mon-datják:

"Szörnyű gaztetteket láttam. Az amerikaiak gyalázatosmódon megcsonkítják a koreai foglyokat kiszúrják aszemüket, levágják tagjaikat, felvágják hasukat, kitépiknyelvüket és a szétdarabolt hullákat otthagyják az utakmellett, hogy ezzel megrémítsék a néphadsereg harcosa-it."

A sort így fejezi be:

"A fasizmus arculata mindenütt egyforma. De állítjuk,hogy az amerikaiak Koreában – ha lehet – még gyalá-zatosabban viselkednek, mint a németek a Szovjetunió-ban vagy Lengyelországban... a haláltáborokról, ahováa hitleri táborokhoz hasonlóan több, mint 300.000 kore-ai hazafit zsúfoltak be az amerikaiak, a borzalmak - halehetséges – még túlszárnyalták Auschwitz vagy Dachau

borzalmait. Krematórium nincs, hanem villanyárammalfolyik a kivégzés."

Ezek után kézenfekvő lenne, hogy a Szovjetunió az ENSZ-ben javasolja egy új nemzetközi bíróság felállítását e háborús bű-nök kivizsgálására, majd a háborús bűnösök feletti ítélkezésre.Hiszen olyan " jó" határozatokat szavaztak meg erre a németekellen. Jogi alap immár van, mégpedig olyan, amelyet az agressziómegindítása előtt iktattak az ENSZ "törvényei" közé. Nem tudunkróla, hogy Sztálin ezúttal bárkivel is koccintott volna "legalábbötvenezer háborús bűnös kivégzésére". Churchill sem javasolta atárgyalás nélküli kivégzéseket. Pedig az orosz propaganda szerintezek a bűnök még a németekre összehordott hazugságokat is fe-lülmúlják.

Az oroszok azonban adósok maradtak egy ilyen határozatijavaslattal.

Az amerikai sajtó és propaganda természetesen ugyanilyennevetséges módon vádolta az oroszokat. A szenvedő alany azon-ban a koreai nép maradt, amelynek gazdasági bázisait a gyors ja-pán kapituláció következtében a második világháború többé-kevésbé megkímélte – valahogyan csak tönkre kell tenni!

A kínai "önkéntesek" részvétele miatt a Washington Post kö-vetelte, dobjanak le atombombát Kínára. A hadműveleteket irá-nyító Mac Arthur amerikai tábornok aki egyben a japán alcsászáris ugyancsak javasolta kormányának, hogy egyidejűleg végezze-nek a kínai kommunista rendszerrel is, mert erre kedvező az al-kalom. Hiába volt valamikor pártjának elnökjelöltje, az amerikaipolitika műhelytitkait nem ismerte. Különben ilyent nem javasol.Gyorsan le is váltották mielőtt még "elrontana" valamit.

A koreai háború, mindkét országrész területének alapos leta-rolása után befejeződött A végeredmény természetesen ugyanazmaradt, a 38. szélességi fok menti kettéosztottság.

A Szovjetunió és Amerika nem is akart ezen változtatni. Azoroszok csak hitegették az egyesítés lehetőségével az Észak- Ko-reai népet A háborúval mindkét nagyhatalom keményebb mód-szerekkel adta a koreaiak értésére, hogy a második világháborúután nem Japán, hanem amerikai és orosz befolyási övezetheztartoznak. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor azt kell

mondanunk, hogy Korea a háború előtti japán testvérnéppel valógazdasági integrációjából Amerika és a Szovjetunió gazdaságialávetettségé került, ugyanakkor elvesztette az ország független-ségét is.

JUGOSZLÁVIAA párizsi "békeszerződés" után több politikusban is felébredt

a gyanú Amerika és a Szovjetunió hidegháborús szembenállásafelől. Úgy tűnik, létét komolyabb érdekekkel kell bizonyítani.Ebben Jugoszlávia ismét komoly szerephez jut. Alkalmas is rá.Ehhez feltétlenül tudni kell, hogy a nagyhatalmak első verzióiszerint abban egyeztek meg, hogy Magyarország két övezetre leszosztva: egy nyugatira és egy keletire. Jugoszlávia ugyanígy nyu-gati és keleti övezetre bontandó. Az oroszok azonban Magyaror-szágban a legkisebb mértékben sem bíztak. Annál inkább régi, ki-próbált eszközükben a szláv többségű Jugoszláviában. Azt java-solták – amelyre Amerika áldását adta – Jugoszláviát teljes egé-szében "kiengedi" befolyási övezetéből, helyette Magyarországotteljes egészében adják át hatalmi övezetébe. Biztos volt ugyanisabban, hogy Jugoszlávia népei hivatalosan akár befolyási öveze-tébe tartoznak, akár nem – a Szovjetunió leghűbb szövetségesemarad. Ezt az első, majd a második világháborúban játszott sze-repe mindennél jobban bizonyítja.

Magyarország pedig – s ezt az Ausztriával való több évszá-zados viszonya ugyancsak meggyőzően igazolja – különleges ké-pességekkel rendelkezik leigázóinak kijátszására. Ezzel a lépé-sükkel az oroszok mind Jugoszlávia, mind Magyarország magukoldalára állítására a legjobb megoldást alkalmazták. Jugoszlávianépei ugyanis évszázadok óta nyíltan vagy titokban az orosz ha-talmi központ önkéntes vazallusai.

Sztálin Titóban teljes mértékben megbízott. Joggal tette, hi-szen már 1915-ben az oroszok fogságába "esik", s 1917 októberé-ben az elsők között lép be a vörös gárdába és Kolcsak hadai ellenharcol a bolsevik forradalom győzelméért. Az első világháborúután hazatér, de kommunista tevékenységéért 1928-tól 1934-igbörtönben ül. Szabadulása után emigrációba vonul. Bécsből ha-

marosan Moszkvába megy, ahol a Kommunista Internacionáléjugoszláv szekciójának politikai referense. Az oroszok azonbanoly tehetséges és megbízható kommunistának ismerik meg, hogymár 1936-ban mint a jugoszláv kommunista párt szervező titkárátküldik haza Jugoszláviába. Titó azonnal átveszi a párt irányítását,s 1937-ban már a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. E tisztsé-get egészen 1966-ig megtartotta. Sztálin hívására 1944 szeptem-ber második felében titokban egy orosz repülőgépen Moszkvábarepült, ahol minden bizonnyal megállapodtak a háború utániegyüttműködésről. Titó itt ismét tanújelét adta, hogy az orosz po-litika feltétlen híve, minden kísértéssel szemben is. Jutalma nemis maradt el, látogatását követően Sztálin Oroszország nagy szük-ségletei ellenére az amerikai "kölcsönbérletből" növelte Titóanyagi és katonai segélyezését.

Titó hírtelen "eltűnése" felébresztette a Vis szigetén lévő an-gol misszió gyanúját. Fitzroy MacLean amint tudomást szerzettróla, azonnal Titó főparancsnokságára sietett és egyenesen köve-telte, azonnal tájékoztassák, hova repült Titó. Úgy tűnik Titó tár-sai – bármivel vezették is félre – nem tudták kételyeit eloszlatni,mert Churchill egyik későbbi találkozásuk alkalmával még Sztá-lint is megkérdezte, hol volt az adott időpontban Titó. Itt állapod-nak meg a szovjet csapatok jugoszláv területen folytatandó né-metek elleni hadműveleteiről is. Az oroszok szinte azonnal –1944. szeptember 28-ára – jugoszláv területre lépnek. Alig egyhónap múlva Titó csapataival karöltve elfoglalják Belgrádot is.Csakúgy mint Lengyelországnak Jugoszláviának is emigránskormánya van Londonban. Nem lehet a véletlen számlájára írni,hogy sorsa is ugyanaz lesz, mint a lengyel emigráns kormányé.Az 1945 februárban megtartott krími konferencián a Szovjetuniókövetelésére Roosevelt és Churchill elfogadta Sztálin "ajánlását",melynek alapján a jugoszláv emigráns kormányt feloszlatták.

Titó a háború befejezése után is méltó maradt Sztálin és azoroszok bizalmára. Jugoszláviát – az orosz igényeknek megfele-lően 1945. november 29-én a Szovjetunió, Amerika és Angliaszinte azonnal elismeri. 1946-ban kivégezteti az angolok bizalmátis élvező egyébként ízig-vérig antifasiszta Mihajlovics táborno-kot, aki tulajdonképpen többet és jobban harcolt a németek ellen,mint ő maga. Vladimir Dedier Titó életrajzírója szerint még a

németekkel is tárgyalt, kérve azok segítségét Mihajlovics cset-nikjeinek leverésére. A volt londoni emigráns kormány tagjait pe-dig börtönbe záratta. Sztálin nem csalódott. Csapatait annakrendje szerint nyugodtan kivonhatja Jugoszláviából.

Még De Gaulle is megjegyzi háborús emlékirataiban, hogyMihajlovics igen becsületesen harcolt a németek ellen. Hiszennem is az volt a bűne – a mai szovjet és jugoszláv manipulációellenére – hogy németbarát árulóvá lett. Mi módon volna ez ösz-szeegyeztethető azzal, hogy az angolok a háború végéig fegyver-rel és hadianyaggal támogatták. Ha a hitleri erőkkel együtt harcolsaját honfitársai ellen, Churchill ezt aligha tette volna.

Tulajdonképpen Mihajlovics volt a "hidegháború" első áldo-zata, akit később számos kommunista is követ szerte a világon,köztük a magyar Rajk László. Ha durván akarunk fogalmazni,akkor az egész Mihajlovics-ügyet röviden így összegezhetjük:Titó orosz szimpatizáns, aki az eseményekből megsejti a háborúutáni európai erőviszonyok Anglia oldaláról az oroszok oldaláravaló nagyarányú eltolódását. Bizony jobb lóra tett. Mihajlovicsviszont angol hívő. Meg is fizetett érte. Szláv létére, németelle-nességének dacára az ősi rokonok, az oroszok helyett az angolok-ban bízni, csakugyan nagyfokú rövidlátásra vall.

Jugoszlávia vezetői, a "szocialista táboron" belül a leghűsé-gesebben hajtják végre Sztálin minden akaratát, 1945-48 közöttelkobozták a földbirtokot, az egyházi birtokokat, létrehozzák aszovjet mintájú félelmetes diktatúrát, egyszóval energikusan ülte-tik át a "kipróbált orosz módszereket" az állam és a párt tejes gé-pezetére. Elég az állam címerére nézni, amely akár a Szovjetuniócímere is lehetne. A sok nemzetiség ellenére egyetlen nemzetiszimbólum sem található benne. E téren is felülmúlta Moszkva-hűségében az összes "szocialista" országot.

Különösen szembeötlő volt ez a Szovjetunió felbomlását kö-vetően. A vazallus kelet-európai államok lakossága az első szabadtöbbpárti választások idején a kommunista-ellenes programmalinduló pártokra adta szavazatának többségét. A magát kommu-nistának mondott, de a szuperhatalmak attrakciója következtébena kommunista táborból látszólag kitaszított Jugoszlávia lesz azegyetlen, amelynek lakossága a magát szocialista pártra átkeresz-

telt kommunista pártra adja szavaztatnak jelentős többségét. Ezmég kétszer meg is ismétlődik.

Az 1993 decemberi választások során a szerb kormány általindított polgárháború harmadik évében még javuló tendenciát ismutat, pedig a lakosság mintegy 70-80 %-ának életszínvonala el-képesztő szintre csökkent. Jelentős hányada szószerint éhezik. Ahavi munkabér 15-30 német márka, a nyugdíjak 3-10 német már-ka vásárlóértékére zuhannak. A lakosság nagy többsége mégsemtagadja meg a kommunista hitvallását, pedig a nagy rokon Orosz-országban már a kommunista pártot is betiltották.

Éppen ezért érthetetlen nemcsak a nyugati világ, hanem méga "népi demokráciák" kommunistái számára is a kommunista ésmunkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948 júniusában hozott el-ítélő határozata a "jugoszláviai helyzetről", 1949-ben pedig a kap-csolatok is megszakadtak a szovjet kommunista párt és a jugo-szláv kommunista párt között.

Valóban megszakadtak? Nem, csak rendkívül zártkörű és na-gyon rejtett formában folytatódtak. Ha ugyanis az imperializmus"bérenceivé" válnak, amint azt a harsogó propaganda állította,egyszerűen értelmezhetetlen, hogy Titóék miért utasították el aMarshall-segélyt, annál is inkább, mert később – hidegháborússzerepének befejezése után – a szocialista országok közül ők vet-ték fel legkorábban a legnagyobb kapitalista kölcsönt. Az országlétszámarányát tekintve még Lengyelországot is megelőzték.Igénybe vették ezt, és Nyugat-Európában dolgozó magas létszá-mú vendégmunkásaik révén könnyebben és nagyobb mértékbenjutottak valutához mint bármely szocialistának nevezett ország. Akapitalisták biztatására adták a pénzt. Hiába az első és másodikvilágháborús szerepüket, amit a német nyelvterületű tömb elleneljátszottak meg kellett végre fizetni. Mivel az oroszoknak nemvolt miből, "megengedték", hogy a részükről esedékes számlát akapitalisták fizessék meg, ezzel biztosítva a háború utáni jugo-szláv jólétet és magas életszínvonalat. Ne fogadjuk el a sors iróni-ájaként, hogy e számla legnagyobb részét éppen a németek fizet-ték.

A magyarországi Rákosi-rendszer hivatalos propagandájaminden sztálini vazallust, sőt még az oroszokat is messze túlhar-

sogva szidalmazta az "imperialisták láncos kutyáját", amely alattTitót és társait kell érteni.

Mindennek ellenére egyetlen szóval sem vetette Titó és társaiszemére, hogy a háború befejezése után 40.000 magyart egysze-rűen legyilkoltak. Pedig erről nemcsak Rákosi, hanem az oroszokés a többi csatlós állam vezetői is tudtak. Ez önmagában is iga-zolja a Titóval szembeni acsarkodás hamis voltát.

A durva szidalmakat a jugoszláv hivatalos fórumok termé-szetesen viszonozták. A jámbor polgárok mindkét országban úgyérezték, a két kormány kibékíthetetlen ellensége egymásnak. Pe-dig nem volt az!

Szabó Miklós kisgazdapárti vezető 1949-ben Péter GáborÁVÓ-sai elől az őt rejtegető barátai segítségével sikeresen átszö-kött Titó birodalmába. Címet is kapott tőlük, akik ott segítségérelehetnek. A megadott címet Alsólendván meg is találta. Este 10óra körül ért oda és szándékában állt jelentkezni a jugoszláv ható-ságoknál, bízva az ellenséges állam segítségében. Azonban kínosmeglepetés érte. A háziasszony csak a sötét előszobába engedtebe. Közölte vele, hogy ott most minden magyar megbízhatatlan.Hiába érvelt, hogy ő jó barát aki harcolt a fasiszták és Rákosi el-len. Az asszony közölte, ez nem számít semmit. Elmondta, hogyBelső Gyula kisgazdapárti vezető is ott volt. Elvitték Mariborba,majd átadták a magyar hatóságoknak. Szabó Miklós gyorsan fel-mérte a helyzetet és visszaszökött Magyarországra. Amikor pedigRákosi rendszere 1956-ban megbukott, érdekes módon az oro-szok után éppen Titó tett a legtöbbet a megmentése érdekében.Ma már jól tudjuk, hogy a sietve odarepült Hruscsovot teljesmértékben támogatta a magyar szabadságharc leverésében. ÉppenHruscsov 1957. január 10-i Titóhoz írt leveléből tudjuk; Titó1956. november 18-án Brioniban a szovjet küldöttség előtt kije-lentette: ha szovjet egységeket nem használtak volna fel a felkeléselfojtására, akkor jugoszláv egységeket küldtek volna Magyaror-szágra. Ezek már abban az időben a jugoszláv-magyar határ felémeneteltek. Ne higgyük el, hogy azért tette, mert néhány felelőt-len, semmiképpen sem kompetens egyén – állítólag olyan jelszótis hangoztatott volna, mint "mindent vissza"! "Le Trianonnal"! Azigazsághoz tartozik, ilyen jelszót senki sem hangoztatott, ez csakutólagos kitaláció. Titónak a magyar ügyben tanúsított magatartá-

sa kizárólag a szláv szolidaritásából adódott. Ezúttal se felejtsükel, hogy ez a nép már évszázadok óta az oroszok önkéntes vazal-lusa.

A többnyire német kölcsönökből egész Jugoszlávia-szertehatalmas, még az idegenforgalmi célokra is felhasználandó, em-lékműveket emelnek, amellyel Jugoszlávia második világháborúsgyőzelmét dicsőítik. Egyes német "békeharcosok" bizonyára elér-zékenyülve tekintenek e monumentális "antifasiszta" kreációkra,melyet a saját pénzükön, s éppen ő ellenük, az ő meggyalázásukraállítottak fel. A nyugat-német kormány pedig – mi sem termé-szetesebb ennél – elfogadja a jugoszláv kormány által felajánlotttöbb tízezer vendégmunkást. Tűri, hogy az országot kényük- ked-vük szerint kikémleljék, amellyel értékes szolgálatot tehetnek anagy szláv testvéreknek a következő háborúhoz.

Titó halálával azonban Jugoszlávia második világháborús"érdemei" némileg halványulni látszanak a nyugat-európai hatal-mak előtt. Igaz, addig az adósságállomány is alaposan felgyü-lemlett. Az eddigi pénzkölcsönzők hirtelen kételkedni kezdtek ajugoszláv gazdaság teljesítőképességében. Meggyőződésükbenerősíti őket a világgazdaság válsághelyzete is. A valutakölcsönökelapadnak, s egyre több szó esik a törlesztések átütemezéséről. Akormány kénytelen drasztikus életszínvonal romboló intézkedé-seket tenni. 1983-84-ben már jegyre adják a magán gépkocsikhoza benzint, annak ellenére, hogy az energiaválságok ideje már amúlté. Kávét, mosóport és sok olyan árut, amelyben nyugatról be-szerzett alapanyagok találhatók, sokszor hónapokig sem lehetkapni.

A jugoszlávok magabiztossága – amely az 5-6 évvel ezelőtti– életszínvonaluk következtében csak úgy áradt belőlük, némilegalább hagyott. A bekövetkezett események ékesszólóan bizonyí-tották, hogy a korábbi nyugati nívójú életszínvonalat nem a jugo-szláv gazdaság teljesítményének eredményéből, hanem a nyugatikölcsönökből biztosították. A nagy szláv testvér nem tudta pótolnia nyugat-európai valutakölcsönöket, legalábbis messze nem olyanmértékben, mint amilyenre szükség lett volna. Nem szabad azon-ban figyelmen kívül hagyni az oroszok, ahol tudták erejükön felülis támogatták megbízható rokonaikat. A hetvenes évek olajválsá-gai idején a többi vazallusai rovására nagymennyiségű olajszál-

lítmányokkal segítette ezt az "ellenzéki szocialista országot", ko-rábbi szóhasználattal az "imperialisták láncos kutyáját". Szeren-csétlen Magyarország, akit éppen az energia béklyóval kötöttekaz oroszok magukhoz, ámulva tapasztalta hogy a barátság olajve-zetékben egyre vékonyabban csordogál. A magyarok méltatlan-kodását az oroszok sajátos, a rájuk jellemző intézték el – levál-tották Fock Jenő miniszterelnököt.

Az egymás ellenzékét megjátszó két szláv hatalom az 1956-os magyar szabadságharc idején a világtörténelemben páratlanmódon játszottak egymás kezére. A forradalom idején a jugoszlávkormány – óvatosan ugyan, – de egyetért a magyar nép felkelésé-vel elnyomói ellen. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában – minthogyellenzi az idegen csapatok beavatkozását – kommunista módramég sem a Szovjetuniót elítélő határozat mellett szavaz, hanemtartózkodik. Ezt követően Titó személyes levelében támogatja aforradalmat és sok sikert kíván Kádár János elvtárs vezette Ma-gyar Dolgozók Pártja elnökének és a Nagy Imre elvtárs vezettekormánynak erőfeszítéseihez. Ugyanakkor nem elhanyagolhatósegítséget nyújt az oroszoknak a magyar szabadságharc katonaileverésére. Ma már Micsunovics Jugoszlávia volt moszkvainagykövete emlékirataiból tudjuk, hogy Hruscsov és Malenkov1956. november 2-án titokban a többi csatlós állam után Jugo-szláviába repült. Titót tájékoztatták, hogy a magyarországi ese-ményeket katonai beavatkozással kívánják a moszkvai mederbevisszaterelni. Hruscsov közölte, hogy Kína és a többi szocialistaország is egyetért a katonai megoldással. Titót nemigen kellettmeggyőzni, ő is egyetértett a szovjet intervencióval, de bizonyospolitikai előkészítést javasolt. Hruscsov tájékoztatta a jugoszlávvezetőket, hogy ez már meg is történt, Münnich Ferenc és KádárJános útban vannak Moszkva felé. Münnich lesz a párt, Kádárpedig a kormány vezetője. Titó politikai szempontból Kádárt ja-vasolta pártvezetőnek. Véleménye szerint a magyarok jobban bíz-nának a Rákosi börtönét megjárt Kádárban, mint a volt moszkvainagykövetben. Hruscsov eleinte hallani sem akart az akkor 44éves Kádárról, túlságosan ifjoncnak tartotta. Úgy látszik Titó vé-gül is meggyőzte.

Az oroszok dolgát megkönnyítendő, Szabó Zoltánt, a kom-munista párt egyik vezetőjét – aki hajdan Moszkvában az egész

pártnak volt a vezetője – 1956. november 3-ról 4-re virradó éjsza-ka sürgősen behívják a budapesti jugoszláv nagykövetségre.Szoldatics nagykövet közölte vele: értesítést kapott Belgrádból,miszerint a szovjet csapatok újabb támadása Budapest ellen bár-mely percben bekövetkezhet. Ezért a jugoszláv kormány úgy ha-tározott, hogy menedékjogot biztosít Nagy Imrének, a pártvezető-ség tagjainak és mindazoknak, akiket a pártvezetőség erre méltó-nak tart. Mivel a szovjet tankok dübörgése már az országházba isbehallatszott, nem sok idő volt a mérlegelésre. Különben is NagyImre és társai nem voltak forradalmárok, a szocialista elveket egypillanatra sem vetették el. Kapitalista restaurációt nemcsak, hogynem ígértek, de mindvégig a leghatározottabban elutasították méga gondolatát is, mindenkit a szocialista vívmányok megőrzéséreés megvédésére hívott fel. A "szocialista vívmányok" pedig nemegyebek, mint Moszkva hatalmi bázisai. Nagy Imre okulva ko-rábbi csalódásain, a párt keretekben való mozgásra mindvégig kí-nosan ügyelt. A szovjet csapatok kivonásával, az országnak a var-sói szerződésből való kilépését, a többpártrendszer bevezetését,kihirdetése előtt a Budapesten tartózkodó Mikojannal ésSzuszlovval egyeztette, amit azok jóváhagytak. Jugoszlávia pedig"szocialista állam", hisz nemrég rendezték az oroszok velük ahosszú ideig "hűvösen" tartott kapcsolataikat.

Az ajánlat a legjobbkor jött. Nagy Imre és társai nem sokatvesztegették az időt, családjaikkal együtt elfogadták a "szíves in-vitálást". A legnehezebb időben vezetés nélkül magára hagyták aforradalom tüzében égő magyar népet. Nem tagadjuk, nem is ta-gadhatjuk, hogy a tízmilliós maroknyi magyar hős a legszilárdabbvezetés mellett sem tudott volna eredményesen megbirkózni akétszáznyolcvan-milliós hatalom haderejével. De azt alaposan ál-líthatjuk, hogy masszív és jó ellenállással az oroszok hadművele-tei hosszabb időre leköthetők lettek volna.

Ebben az esetben pedig könnyen előfordulhat, hogy azugyancsak forradalmi robbanás szélén álló több, mint harminc-milliós lengyel nép szilárdabb elhatározásra jut, és katonai felke-léssel megnehezíti az oroszok helyzetét. Nem kizárt, hogy ennekbekövetkezése a többi "szocialista" vazallus nép láncreakcióját iskiválthatja. Hiszen tudjuk, milyen jajveszékelve sürgették a ro-mán, bolgár, csehszlovák, de még a kelet-német vezetők is az

oroszokat a magyar forradalom sürgős elfojtására, ami nem meg-lepő, hiszen valamennyien egy szunnyadó vulkán tetején ültek,amelyből a halkan morajló láva könnyen kitörhet.

Ez pedig a Szovjetunióra beláthatatlan következményekkeljárhatott volna. Egy ilyen esetben az egyik óráról a másikra válto-zó kínai politikusok magatartását sem lehet teljes bizonyossággalkiszámítani. Minden bizonnyal nem elégednek meg az atomtitokátadásának ígérgetésével, hanem azonnal követelik azt. De az islehet, hogy megszerzésének más módja mellett döntenek. Ez pe-dig a Szovjetuniót katasztrofális helyzetbe hozhatta volna. Nehe-zebb helyzetbe jut, mint a második világháborúban. Neki nem álltvolna módjában egy erős idegen hadsereget kölcsönbérbe venni,mint ahogy Amerikának világháborúban ez a vörös hadseregszemélyében rendelkezésére állt.

Bárhogyan is alakult volna a kínaiak fondorlata az atomtech-nológia megszerzésére, – ismerve az akkori kínai vezetők világ-égető terveit – ez már a Szovjetunió titkos szövetségesét, Ameri-kát is érzékenyen érinti, s nincs kizárva, hogy más belátásra bírjaaz oroszokat. Mindezt végig gondolják a Kremlben is. Éppenezért gyorsan kiosztják a szerepet Titónak. A menedékjog felkí-nálásával bénítsa meg a magyar forradalom vezetését, így zökke-nő mentesebbé teheti annak gyors felszámolását. Ezzel ugyanazt a– korábbi gyakorlatban olyan jól bevált – látszatot keltheti, mint-ha a szovjet érdekek ellen lépne fel, ugyanakkor fel sem mérhetőértékű szolgálatot tesz a nagy szláv testvérnek. Titóék pedig –mint a jugoszlávok a történelem során bármikor – ezúttal is mél-tók maradnak Moszkva bizalmára.

Az első napokban a legteljesebb oltalmukról biztosítottákNagy Imrééket. Ámde Hruscsov már két nap múlva, november 6-án kiadatásukat követelte. A jugoszlávok élesen tiltakoztak.Mindennek ellenére Titó november 11-én (egy héttel a menedék-jog megadása után) Pulában nagyobb beszéd keretében úgy nyi-latkozott, hogy a magyar forradalom leveréséért Nagy Imre kor-mánya a felelős. Nem volt elég erélyes, nem lépett fel határozot-tan a zűrzavar ellen, eltűrte, hogy reakciósok kommunistákatgyilkoltak. Ha erélyesebben szembeszáll a reakcióval, nem kerültvolna sor az oroszok beavatkozására, amelynek következtébenNagy Imre megszökött, s új kormány alakult. A Kádár kormány-

nak pedig minden támogatást megígért. Nagyék keserűen ébred-tek rá, hogy "elvbarátaiknál" hosszú tartózkodásra nem rendez-kedhetnek be, s a legsoványabb ajánlatot is el kell fogadni a távo-zásra. Azt persze még nem tudhatták, hogy Titó beavatott cinkosaa kormányuk megdöntése érdekében indított szovjet intervenció-nak. Nem is tudhatták, hiszen a jugoszlávok Titó beszéde ellenéreis úgy tettek, mintha szívügyük volna Nagy Imréék oltalma. Mégaz utókor is csupán huszonegy év múlva értesült erről a hihetet-lennek tűnő galádságról, Jugoszlávia volt moszkvai nagykövet-ének, Vejko Micsunovnak Moszkvai évek 1956-1958 címen 1977-ben megjelent emlékirataiból. Micsunovics pedig kétségtelenülautentikus személy, hiszen részt vett azon az 1956. november 2-án Brioniban lefolytatott megbeszélésen, ahol Hruscsov,Malenkov és jugoszláv cinkosai: Titó, Kardelj és Rankovicsmegtárgyalták a Magyarország elleni intervenció menetrendjét.

Titóék az orosz érdekek védelmében súlyos bűnt követtek ela magyar nemzet ellen. A magyar nép ilyen galád eljárásra okotnem adott.

Ha valaki még ezek után is vitatná, hogy Jugoszlávia a hi-degháború idején az oroszokkal szemben csupán a Moszkva általosztott szerepet játszotta, az most igen kínos helyzetbe kerül. Hi-szen Hruscsov alig egy éve járt kanosszát Belgrádban (már ahogya be nem avatottak erről értesülhettek). Hét év durva mocskolódá-sát ezzel a látogatással vajon feledtetni lehet? Ilyen esetben min-den józan államférfi egyszerűen elhatárolta volna magát egy ilyenterv támogatásától, egyáltalán! Ezzel a cselekedetükkel Titóékletépték a kitűnően illesztett álarcukat. Pedig a szerepjátszás való-sághitele érdekében hány becsületesnek hitt – ha ilyenről egyál-talán beszélni lehet – kommunistát áldoztak fel a párt oltárán azegész "szocialista" táborban! A karma tanai szerint karakterévelmindenki meghatározza halálának módját. A senkinek sem ártó,jólelkű emberek könnyen, kínoktól mentesen halnak el. Akineklelkiismeretét életének sok bűnös cselekedete terheli, keservesentud megválni földi porhüvelyétől. Titó hosszú agóniája minden-esetre megerősíti e törvény igazát.

MAGYARORSZÁGA potsdami konferencián a "győztesek" felosztották a hábo-

rúba csalt országok maradék anyagi javait, nem különben államiszuverenitását. E kifosztottak közé tartozik Magyarország, Né-metország legkorrektebb szövetségese is. Előre kell bocsátanunk,Magyarország modern gyarmati sorba való kényszerítésében nemjátszott szerepet az a tény, hogy a német birodalom süllyedő ha-jójáról utolsónak menekült el. Ugyanez a sors jutott a Németor-szág tőrbecsalásához eszközként felhasznált Lengyelországnak ésCsehszlovákiának is.

Nem kerülték el sorsukat a ravasz románok, de az óvatosbolgárok sem. Az oroszok már a világháború megkezdése előtt"kialkudták" e független államok gyarmati státusát. Amerika ésAnglia némi látszólagos húzódozás után, s nevetséges formasá-gok mellett, rendelkezésére bocsátotta. A legfőbb formaságokegyike a szabad választások voltak. Nem kívánták ők, hogy ezeka választások makulátlanok legyenek, csupán azt a szerepet szán-ták neki, hogy elhitesse a világgal; ezek az országok nem ezértkerültek kommunista uralom alá, mintha Amerika többek közöttezzel fizette volna meg a vörös hadsereg kölcsönbérleti díját, ha-nem szabad akaratukból választották ezt a társadalmi formát.Nem vizsgálja, nem is érdekli, hogyan hamisítják meg a kommu-nisták az úgynevezett kékcédulákkal a választások eredményét,azzal sem törődik, hogy reakciósnak bélyegezve több mint kettő-százezer – a kommunistákkal nyilvánvalóan szembenálló – ál-lampolgárt egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Az ellensem lép fel, hogy a magyar nép nagy többségének bizalmát élvezőFüggetlen Kisgazda Párt főtitkárát; Kovács Bélát a Magyarorszá-gon állomásozó orosz haderő letartóztatja és a Szovjetunióba hur-colja. Értésére adva ezzel a magyarság pártjainak; értelmetlendolog a kommunista párt hatalomra jutása ellen bármit is tenniük.Itt szó sem lehet demokratikus pluralizmusról, vagy a magyarfüggetlenség megtartásáról. E cél érdekében kifejtett tevékenysé-gükkel csak személyes szabadságukat veszélyeztetik. Sajnos eztörténelmi tény, s ezen nem változtathat sem a korabeli, sem a ké-sőbbi nyakatekert érvelések özöne. Később Kovács Béla letar-tóztatását azzal indokolták, hogy az oroszok a négyhatalmi ellen-

őrző szerepükben jogosan jártak el ellene. Ha így történt, akkorAmerika felelőssége még nyilvánvalóbb, hisz az ilyen minőség-ben foganatosított eljárásról előre tudott, azt egyetértőleg jóvá-hagyta.

Tarthatatlan az amerikai vezetők demagógiája, miszerint őknem adták el a kelet-európai államokat az oroszoknak. A kom-munista párt – amelynek legfőbb vezetői a Szovjetunióból érkez-tek vissza ezekbe az országokba, s életük tekintélyes részét is ottélték le – valamennyi országban azonos menetrend szerint ragad-ták magukhoz a hatalmat. Ez pedig minden kétséget kizáróan bi-zonyítja, a forgatókönyvet Moszkvában írták.

Vajon tett-e ez ellen valamit is Amerika? Pedig ha az esemé-nyek akarata ellenére alakulnak, úgy azt módjában állt volnamegváltoztatni, mint ahogy Görögországban meg is tette.

Különösen nevetségessé válik az Egyesült Államok politikája1955. május 15-én. Ekkor kötik meg ugyanis az osztrák állam-szerződést. Egy nappal korábban pedig a Szovjetunió kelet-európai vazallusaival aláíratta az úgynevezett varsói szerződést,aligha az amerikai kormányzat tudta nélkül. Ha már most elő-vesszük a "Társult Hatalmakkal" – amelynek a Szovjetunió mel-lett természetesen az Egyesült Államok a legfontosabb tagja volt– "kötött" második világháború utáni magyar békeszerződést,meglepődve olvashatjuk a 11. rész 22. cikk 1. pontját:

"A jelen szerződés életbelépését követően minden szövet-séges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországbólvissza kell vonni mindazonáltal a Szovjetuniónak fenn-marad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartá-sára, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet had-seregnek az ausztriai szovjet megszállási övezetei valóközlekedési vonalait fenntartsa."

Ez a jog az osztrák államszerződés megkötésével – amelynekalapján a Szovjetunió kivonta csapatait Ausztriából – nyilvánva-lóan megszűnt. A szovjet csapatok magyarországi állomásoztatá-sára tehát más jogcímet kellett keresni. Erre szolgált a varsóiszerződés. Az amerikai politikusok vajon ilyen naivak lettek vol-na, hogy ez a nevetséges trükk elkerülte volna a figyelmüket? Akét időpont ilyen gyanús közelsége önmagában is igazolja; Ame-

rika hozzájárult a Szovjetunió e körmönfont megoldásához pediga "hidegháború" jege még korántsem olvadt meg ekkor! Sőt az isbiztosra vehető, hogy a forgatókönyv lehetséges alternatíváibanmár Potsdamban megállapodtak. Mással aligha magyarázható,hogy Amerika a helsinki egyezményben a kelet-európai szovjetcsapatok állomásoztatása ellen a legárnyaltabb kifogást sememelte. Ha mindez akarata ellen történik, érthetetlen a bekövetke-zett események szentesítése.

Meg kell még itt említeni; a május 14, illetve 15-i keltezés ishamis, amely csak az említett szerződések dátuma. A valóságbanmindkét szerződést május 14-én, vagy 15-én írták alá. Ki kellazonban hangsúlyozni, hogy a varsói szerződés került előbb alá-írásra, nem pedig fordítva. Hegedűs András Magyarország akkoriminiszterelnöke, aki hazánkat "képviselte" a következőket idéziSík Endre volt külügyminiszter Bem rakparti évek című életrajzikötetéből:

"délben született a varsói szerződés, ennek aláírása utánkikísértük Molotovot a repülőtérre aki aznap délutánaláírta Bécsben az államszerződést".

Mindenesetre a polgári pártok megfélemlítésével, a szociál-demokraták beolvasztásával a moszkovita Rákosi-klikk 1949-benformálisan is átveszi a hatalmat. Magyarországon úrrá lesz a kö-zépkori inkvizíció. Rákosiék a Moszkvából hazaszabadított ma-roknyi zsidó klikk kivételével, mindenkiben ellenséget kerestek.Még a kommunistákat kímélték. Rövid uralmuk alatt alig volt azországban olyan család amelynek valamely tagja ne szenvedettvolna valamilyen módon hatóságai önkényétől. A magyar nép el-len valóságos irtóhadjáratot indítottak. A török 150 éves uralmaalatt sem alázta meg úgy és úgy és annyit, mint ez a pokolbólszabadult gonosztevő társaság. A magyar nép ezúttal igazolvalátta mindazt a rosszat, amit a szovjet rendszerről addig hallott.Most már elhitte mindazokat a rémtetteket, amelyekben addigkételkedett. Most ismerte fel, nem demagógia az, amit Hitler azsidókról mondott. Rákosiék felülmúlták Hitler minden képzele-tét. Csoda-e, ha a magyar nép a gyűlölt rendszer legelső fellazulá-sát és zavarát kihasználva megpróbálta lerázni magáról ezeket avörösre festett gonosztevőket.

Alig szilárdították meg hatalmukat, máris megkezdték a sze-gényparasztság ezeréves földéhségét enyhítő földosztással jutta-tott földek visszavételét. Erőszakos kolhozosításba kezdtek. Azújdonsült gazdáknak még arra sem maradt idejük, hogy a kiosz-tott földet megköszönjék, meghálálják. Olyan begyűjtési kötele-zettséget akasztottak a nyakukba, hogy örültek, ha valami módonmegszabadulhattak földjüktől. Az újdonsült szocialista rendszerjobban kizsákmányolta munkaerejüket, mint a régi földbirtokos.Ha saját disznóját engedély nélkül levágta, udvarában vagy föld-jén sorvadásnak indult fáját kivágta, börtönbe zárták. Padlását le-söpörték. Az új gazdáknak még kenyerük is alig maradt.

Nem járt jobban az ipari munkásság sem. Az állandó norma-rendezéssel olyan feszített feladat elé állították, amelyet már telje-síteni sem tudtak. A nehézipar erőltetett fejlesztésével a Szovjet-unió és titkos szövetségese érdekében a nemzeti jövedelem 45-50%-át fegyverkezésre költötték. Az ipari munkás bére alig fedeztealapvető szükségleteit. A kolhozok szervezése kiváltotta a pa-rasztság ellenállását, ennek lett a következménye, hogy a szerve-zés módszerei egyre jobban eldurvultak. Nem ment ritkaság-számba a fizikai erőszak sem.

Úgy látszik nem ment ez másképp hajdan Oroszországbansem. Tudjuk Sztálin Churchillel való beszélgetése során elmond-ta; a kolhozosítás nagyobb küzdelmet igényelt, mint a Hitler elle-ni háború. Éppen ezért Sztálinék alaposan kiképezték – párt-zsargonnal mondva – ideológiailag felkészítették a magyarországihelytartótanácsot a nehéz szülés minden eshetőségére. "Népünkbölcs vezetői" csaknem két évtizedet töltöttek el a Szovjetunió-ban, tehát bőven volt idejük a felkészülésre. Akár százszor is ki-elemezhettek minden variációt. Bőven meríthettek a szovjet ta-pasztalatokból és megtanulhatták a kipróbált "élenjáró" módsze-reket is, amely a fizikai kínzástól az éhhalálig mindent magábanfoglalt. Úgy tűnik számbavették a nép erős ellenállása esetén egyidőhúzás céljára alkalmazott esetleges kormányválságot is.

Mégpedig egy praktikus kormányválságot. Nem olyant, mintamilyen a polgári demokráciákban van, hanem "szocialista kor-mányválságot". Már a moszkvai emigrációban kijelölik a hatalommegszilárdulása után létrehozandó párton belüli ellenzék vezető-jét. Nyilvánvaló ez csak olyan politikus lehet, aki látszólag a mér-

sékeltebb módszerek híve, aki a nép ellenállását tapasztalva finomideológiai árnyalatokkal némileg eltér a hivatalos irányvonal nép-szerűsítésétől, fokozatosan megszerezve ezzel az oppozícióba ke-rült nép szimpátiáját. Válság esetén a békés, vagy feldühödött el-lenzék nem a magyar politikát folytató és bebörtönzött más pártvezetőit, vagy vezetőjét követeli vezetőjének, hanem a mestersé-gesen és látszólag félreállított kommunistát fogják kérni. A hata-lom tehát házon belül marad, néhány évig az ellenzett politikaielemet félreteszik, a politikai légkör megnyugvásával, amint afeltételek kedvezőbbé válnak, ismét előveszik. Így a kivitele leg-feljebb csak késik, de nem marad el.

A magyar kommunista vezetők közül e feltételeknek legin-kább Nagy Imre felel meg. Tizenhat évet töltött el a Szovjetunió-ban, megúszta az 1937-38 évi nagy sztálini tisztogatási hadjáratot,ami önmagában is bizonyítja abszolút megbízhatóságát a szovjet,pontosabban az orosz politika számára. Megbízhatóságát és kitű-nő alkalmazkodóképességét igazolja, hogy az a maroknyi zsidócsoport amely már Moszkvában az élére verekedte magát azemigrációban működő Magyar Kommunista Pártnak, teljesmoszkvai tartózkodása alatt nem zsidó létére megtűrte maga kö-zött. Nehezen hihető el, hogy a politika miatt pont itthon, aholannak minden előnyt élvezheti, összekülönbözzön velük.

Az erőszakos kolhozosítás idején nagyon jól játssza kiosztottszerepét. Látszólag ellenzi Rákosi erőszakos módszereit. Ezért1949-ben leváltják politikai bizottsági tagságából. Helyénvaló itta kérdés: miért nem Nagy Imrét áldozta fel Rákosi 1949-ben Rajkhelyett a hidegháború oltárán? Hiszen köztudott, hogy Rajk soha-sem ellenkezett Rákosival. Vakon végrehajtotta Rákosi mindenutasítását. Azt is tudjuk, Rákosi és a "négyes fogat" nem tűrt el-lentmondást senkitől, még legközvetlenebb környezetétől sem.Jogos a következtetés: Nagy Imre nem is ellenezte az erőszakosszövetkezeti módszereket, csupán ilyen szerepet kapott. A hata-lomból eltávolítják, de gondoskodnak róla, hogy "tudományosmunkásságát" kifejthesse, s így anyagiakban nem kell azért szű-kölködnie. Tagja a Tudományos Akadémiának amelynek jöve-delme jólétét biztosítja. Pestiesen szólva talonba teszik. Ne. higy-gyük, hogy ezt a módszert csak a magyar elvtársakra alkalmazták.Ez minden hatalmon lévő kommunista pártban meg van szervez-

ve, hogy csak a fontosabbakat említsük, akiknek a talonból valóelőhúzására szükség volt: a lengyel Gomulka, a szlovák Husak.Mindketten hűek maradtak az orosz politika érdekeihez, s méltókvoltak Moszkva bizalmára.

Rákosiék már a hatalom megszerzése előtt – mögöttük az or-szágban állomásozó szovjet haderővel és titkosrendőrséggel –megkezdik potenciális ellenfeleik félreállítását, megsemmisítését.Nagy Ferenc, kisgazdapárti miniszterelnöknek svájci hivatalostárgyalására kiüzenik, ha hazajön letartóztatják. Ismerve koalícióspartnerét, annak számarányánál sokkal nagyobb hatalmát, de kü-lönösen eszközeit, az emigráció mellett döntött. Számos első ésmásodik vonalbeli vezetőt megfosztottak szabadságától. 1948-banbekövetkezik az úgynevezett "fordulat éve", s a hatalmat a szoci-áldemokraták beolvasztásával magukhoz ragadják. A Rákosi-klikk most már nyíltan megkezdi, s folytatja szadista hajlamainakteljes kiélését. Szeptember 6-án belügyminiszteri rendelet jelenikmeg arról a hírhedt Államvédelmi Hatóság felállításáról, amely-nek megszervezésével az ugyancsak zsidó Péter Gábort, a MagyarKommunista Párt 1945. január 19-i első legális központi vezető-ségi ülésén megbízták. Nem véletlen tehát, hogy ő lett az ÁVHelső vezetője. Hogy ő volt erre a posztra a "legalkalmasabb", azta következő három és félévi működésével alaposan bebizonyítot-ta.

Megkezdik a kirakatperek rendezését. Legelsőnek a vallásivezetőket veszik célba. Mindszenti József esztergomi, majd GrőszJózsef kalocsai érsek vallják magukat bűnösnek.

A világ népeinek gyanúját elterelendő, a hidegháborús szem-benállás bizonyítására a legmegbízhatóbb vazallusra, Jugoszláviá-ra kiosztják Júdás szerepét. Harsogó propaganda kíséretében ki-zárják a közös akolból. A kitalált mese hitelesebbé tételéhez ter-mészetesen bűnösökre is szükség van, mégpedig nem is akármi-lyenre! A kelet- európai kommunista pártvezérek Sztálin utasítá-sára első vonalbeli kommunista vezetőket áldoznak fel. Rákosiezt is praktikusan oldja meg. Lehetséges pártbeli ellenfelét, RajkLászlót teszi az ügy oltárára, – Rajk ugyanis a második világhá-ború idején, amíg Rákosi és klikkje háborítatlanul éltek Moszk-vában – Magyarországon illegalitásban volt a párt vezetője. En-nélfogva a legkisebb válság esetén őt választanák a párt főtitkárá-

vá, amelynek következtében a moszkvai emigrációs hatalmi cso-port nyilván a háttérbe szorulna az illegalitásban érdemeket szer-zett kommunistákkal szemben. Ezt pedig nem engedhetik meg.Nekik erre az eshetőségre megvan a maguk eszköze és jelöltje:Nagy Imre.

Hegedűs András, aki 1956 előtt Magyarország miniszterel-nöke is volt, 1985-ben interjú formájában írta meg – természete-sen nyugaton – Élet egy eszme árnyékában című könyvét. Ebbenelmondja, hogy, Sztálin 1949-ben az új "népi demokráciák" párt-főtitkárainak utasítást ad, egy párton belüli tisztogatásra a legfel-sőbb vezetők között. Bár Hegedűs nem említi, de az időpontból ésa Rajk-per vádjaiból világosan kiderül, hogy ezt Jugoszláv elleneséllel kell végrehajtani.

A párt tisztaságáért felelős bizottság, amelynek tagjai Rákosi,Gerő, Révai, Farkas erre Rajk Lászlót szemeli ki. A nyomozástRákosi, Péter Gábor és a szovjet titkosrendőrség délkelet-európaifőparancsnoka – akit Sztálin közvetlenül irányít – végzik.

Az nem jelent problémát, hogy a vádlott ország-világ előttmagára vállalja azokat a jugoszláv kommunista vezetőkkel terve-zett párt-, és szocializmus ellen elkövetett és elkövetni szánt bű-nöket, amelyek a Jugoszlávia elleni kampányba jól beleillenek.Rákosi magát Kádár Jánost, aki az illegalitásban Rajk letartózta-tásakor és börtönbüntetésének letöltése idején őt a párt élén he-lyettesíti, küldi be a börtönbe, hogy értesse meg Rajkkal, ez csaklátszat per, a pártnak most erre van szüksége, ne féljen semmit,vallja be amit tőle kérnek.

Az ítélet is csak formai lesz, amely a világ közvéleményénekmanipulálására kell. Őt magát nem fogják kivégezni, hanem ma-gas nyugdíjjal a világtól elvonulva anyagi bőségben élheti le éle-tét. Rajk nehezen ugyan, de kötélnek áll, belátva, hogy jobbat úgysem tehet. Rákosi ördögi módszereihez tartozik, hogy Rajk ésKádár erre vonatkozó beszélgetését a börtönben titokban elhelye-zett mikrofonok útján rögzíti, s ezzel Kádárt is kezében tartja, habármikor szükség lesz rá, az egész Rajk-ügyet a nyakába varrhat-ja. Élni is fog vele, a központi vezetőség előtt 1955-ben lejátszatjaa hanganyagot.

Rajk azonban csak kötéllel a nyakában eszmélt rá, hogy csú-nyán rászedték. A kivégzését Rákosi parancsára végignéző Kádárarcába kiáltotta: "János becsaptál!"

Kopácsi Sándor írja – aki maga is részt vett Rajk László 1956október 6-i, rehabilitációs újra temetésén

"Amikor a nagyrészt Rákosi-féle politikai bizottság tag-jai álltak a koporsó mellé (díszőrséget) tomboló szélvi-har tört ki. A drapériákat tépte a szél, a szónokok hang-ját elnyomta a vihar. Mindenki felfigyelt a rendkívüli tü-neményre."

Rajk letartóztatása felett a magyar nép kárörömöt érzettmondván, a kommunisták irtsák csak egymást, legalább korábbanelfogynak. A kommunisták azonban megijedtek, valamennyienúgy gondolták, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük méginkább megtörténhet. Egyikük sem érezte magát biztonságban.Személyi szabadsága megtartásáért bármilyen ördögi feladat el-végzésére is képesek. Nem egy közülük saját szüleit is ÁVO-skézre adta. A nép elleni terror ennek következtében olyan mérete-ket öltött, mint Magyarország ezeréves története során még soha.Ne higgyük, hogy államvédelmi hatóság embereinek mindencsaládban való befészkelődése kizárólag a "szocialista" állam-szervezés újdonsült eszköze. Ez jellegzetes orosz praktika. Már acári időkben is bevált módszerek. Hallgassuk csak meg JókaiMórt, aki jóval az 1917-es forradalom előtt meglepő pontossággaldefiniálja az orosz rendszert.

"Ez orosz rendszer: én elárullak téged, hogy te ne áruljel engem. A főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeik felőlés az altisztek elöljáróikról: egyik a másik kéme. Kémvan minden házban, ott ül a családok bizalmas tűzhelyé-nél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlaneset, hogy édesanya elárulja tulajdon gyermekét."

Az emberi indulatok népünk körében, hogy szabadulhattak elegymás ellen ilyen mértékben, az több tanulmányt is megérdemel.Népünkre ez a lelkület nem jellemző. Ezt nem lehet sem forra-dalmi ideológiával, sem osztályharccal igazolni. Ha durván akar-nánk fogalmazni, akkor azt mondhatnánk, ez a nemzetközi zsidó-

ság támadása volt a magyar kereszténység ellen, amelyben a hó-hérmunkát ideológiai hókuszpókusz keretében éppen az áldoza-tokkal végeztette el. Azok a misztikus hívők, akiknek fantáziája apokol titkait kutatta, most elevenen odakerültek. Személyes ta-pasztalatot szerezhetett annak összes borzalmairól. Ha valóbanvan pokol, akkor az ottani viszonyok bizonyára könnyebbek en-nél.

Istennek legyen hála, történelmi léptékkel mérve ezt a sze-rencsétlen időszakot, népünk múló rosszullétének tekinthetjük.

Öt év múlva már kezd magához térni, s újabb három év elégahhoz, hogy visszanyerje nemzeti öntudatát és elégtételt vegyenminden gyalázatért. De addig még sok minden történik.

A gyarmati igába kényszerített kelet-európai népek keserűpohara csordultig megtelt, amikor 1953 márciusában meghal avilágtörténelem legnagyobb hóhéra Sztálin. Az elnyomott népekfellélegeznek, sorsuk végre változás elé érkezett. A változás pedigmár rosszabbat nem hozhat, következésképp jobbnak kell jönnie.Az új szocialista gyarmatokra telepített nagykövetségek tekinté-lyes hírszerző apparátust irányítanak, amelynek útján a népekhangulatáról a valóságnak megfelelő információt kapnak. A ma-gyar nép háborgását aggasztónak találják. Úgy érzik, a magyarvezetésben történő változás nem tűr további halasztást. Már tettekcélzást Rákosinak, hogy célszerű lenne a miniszterelnöki teen-dőktől megválnia és más politikusnak átadni, de Rákosi nem rea-gál. Tehát kényszeríteni kell rá, mégpedig azonnal, hiszen Csepel-ről már korábban is érkeztek hírek vad sztrájkokról.

1953. június 12-én Moszkvába rendelik a magyar párt-, éskormányküldöttséget, amelynek tagjait is ők maguk jelölik ki. Ígykerül a küldöttség tagjai sorába Nagy Imre is, akit átmeneti mel-lőzés után már 1951 elején ismét bevontak a párt politikai bizott-ságába, és miniszterelnök helyettesnek is kinevezték. Ismerve alegszűkebb Rákosi—Gerő—Farkas—Révai zsidó-klikk legfelsővezetési monopóliumát, valószínű, hogy a legfontosabb döntésekmeghozatalában nem vett részt, de a tényleges legfelsőbb vezetőtestületnek a párt politikai bizottságának ismételt tagsága révénmindazokról tudott, s az is biztos, hogy jó kommunista létére tá-mogatta és egyet is értett e szervezetben hozott határozatokkal.

Formailag valóban a többé-kevésbé mellőzött vezető szerepét ját-szotta.

Most azonban elérkezett az idő, hogy elővegyék a talonbólmint "reformer kommunistát". Az egész Kelet-Európában kelle-metlen helyzetbe került kommunista pártok magyarországi szer-vezetének szüksége volt rá. Úgy tűnik, vele lehet leszerelni az el-gyötört lázongó parasztokat és munkásokat. Ami pedig legfonto-sabb, a hatalom a kommunista párt kezében marad, továbbra semkell abban osztozkodnia senkivel.

Rákosit Molotov, Hruscsov, Malenkov, Berija, Mikoján aszovjet párt prezídiumában durva kirohanásokkal rótta meg, ami-ért olyan buzgón végrehajtotta a korábban tőlük kapott utasításo-kat, s most már egyenesen utasították, hogy adja át a miniszterel-nöki széket Nagy Imrének. A független magyar nép tehát megvá-lasztotta új miniszterelnökét. Hiába a hűbérúr és hűbéres közöttiviszony módszerei ilyenek.

A szovjet pártideológusok által az ilyen esetre kidolgozotttervének magyarországi végrehajtása valóban meghozta a várteredményt. A parasztok most már nem a párt elleni elégedetlen-ségük fölött vitatkoztak, hanem az erőszakosan összetákolt ter-melőszövetkezetekből való gyors szabadulás foglalta le gondola-taikat. . Ugyanúgy a munkások is a feszített normák feloldásáértküzdöttek, s el is felejtették, hogy az azokat bevezető párt ellenkellene fellépniük. Mi sem természetesebb, amint a nép hangulatalecsillapodik, s látszólag a párttal is megbékélt, Rákosiék hamaro-san elérkezettnek látták az időt korábbi párt és hatalmi gyakorlatvisszaállítására. Nagy Imre rövid NEP-korszaka idején megszün-tetett kuláklistára célozva Rákosi már fennen hirdette: a kulákkulák marad akár listával, akár anélkül. Hogy mit szóltak ehhez amoszkvai prezídium elvtársai? Semmit, hagyták Rákosit, sőt aztis eltűrték, hogy Nagy Imrét ismét a talonba tegye. Mór megtettekötelességét, Mór elmehet. Majd ha megint politikai válság lesz,ismét előveszik.

Ha Nagy Imrének már a Magyar Kommunista Párt hatalomrajutásakor nem a biztonsági szelep szerepét szánták volna – még-pedig Moszkvában – nehezen lenne hihető, hogy megengedik Rá-kosinak, hogy őt ismét félreállítva visszatérjen a korábbi hatalmimódszereihez. Annál is inkább nem, mert a desztalinizáció még

távolról sem ért végett a Szovjetunióban, amelynek jegyében Rá-kosit utasították a hatalom Nagy Imrével való megosztására. BárRákosi nem vonta ismét magához a miniszterelnöki hivatalt, de -minden bizonnyal a szovjet vezetőkkel történt egyeztetés után -azt olyan jelentéktelen politikussal töltötte be, hogy gyakorlatilagő maga irányította a kormány munkáját is. Nem vitás, hogy aszovjet vezetők nagyon is egyetértettek Rákosi politikai és gazda-sági tevékenységével Nagy Imre 1953-as közbeiktatása előtt ésutána is. Csupán a felgyülemlett népharag lecsendesítésének ide-jére tartották szükségesnek módszerei felfüggesztését. Legjobbanbizonyítja az a tény, hogy 1956-os bukása után ahelyett, hogy azúj Kádár- féle hatalmi gépezetnek kiadja, békés emigrációt bizto-sít számára a Szovjetunióban, haláláig. Pedig a józan politikai lo-gika ezt nagyon is megkívánta. Rákosi kiadása és magyarországielítélése sokkal inkább csillapítólag hatott volna a feldühödötttömegre, mint bármi más. A forradalom utáni konszolidáció issokkal gyorsabb, következésképp sokkal olcsóbb is lett volna,mint ennek hiányában. Úgy látszik az oroszoknak így is megértehiszen Rákosi hosszú éveken át szinte elszámolás nélkül szállí-totta a magyar nép verejtékével megtermelt javait moszkvai gaz-dái számára.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa utánazonban a magyar nép átlátott az oroszok és magyarországi hely-tartóik mesterkedésein. Már nemcsak az agyonhajszolt és kifosz-tott néptömegek, hanem a rendszer kisebb-nagyobb előnyeit élve-ző értelmisége, de hadserege, sőt a párttagok nagy része is felis-merte, hogy a szocializmus magasztos eszméi nem egyebek, mintaz orosz területszerzés és gyarmatosítás új eszköze, olcsó trükkje.A marxizmus csupán az orosz imperializmus legújabb álarca. Ezjó lehet az elmaradt és igénytelen orosz tömegek nagy terrorralötvözött igazgatására, de fejlettebb szinten álló népünk nem kérbelőle. Neki nem kell a párt, amely nem egyéb, mint fejlődésünkfékje. Az események 1956 nyarán rendkívül felgyorsulnak. Ráko-sit Moszkvából utasítják Rajk László és társai rehabilitálására,amelyet az késlekedve és igen kelletlenül hajt végre. Népünk látjazsarnokai zavarát és határozatlanságát. Mindezt kihasználvafrontális támadást intéz ellene. Rákosi leváltása után helyére állí-tott Gerő cinikus modora és arroganciája nyomán a keserű pohár

kicsordul. A rendszer legfőbb támasza az ÁVH a tüntetők közélő, amelynek következtében kirobban a rendszer elleni fegyveresharc.

Az 1956 utáni politikai hatalom minden erővel igyekszik azelső lövés leadását a forradalmi népre hárítani. A vita mai napigtart, hogy ki, vagy kik adták le az első lövést. Annak ellenére,hogy nyugaton élő autentikus személyek ezt kellően feltárták, amagyarországi rendszer vezetői kitartanak valótlan állításuk mel-lett, hogy a forradalmárok lőttek először.

De vajon fontos-e ez? Egyáltalán nem! A lényeg az, hogynépünk a legteljesebb egységbe forrva fegyveres forradalommalmegdöntötte a gyűlölt rendszert, s annak minden intézményét.Népünk ilyen egységes ezeréves történelme során még sohasemvolt. Olyan egyedülálló forradalmi teljesítményt nyújtott, ami-lyenre egyetlen orosz elnyomás alatt lévő nép sem volt képes.

Tízmilliós magyar nép győztes forradalmára azonban kezetemelt a 280 milliós állig felfegyverzett Szovjetunió. Kezdetbenúgy tett, mintha teljesítené népünk követelését és ígéretet tetthaderejének kivonására. Meg is kezdődtek a tárgyalások a forra-dalmi honvédelmi miniszter által vezetett magyar delegáció és aMagyarországon állomásozó szovjet haderő vezetői között. 1956.november 3-án délelőtt az országházban kerül sor az első tárgya-lásra. Maléter Pál a magyar küldöttség vezetője elégedett volt atárgyalás eredményével. A kölcsönösség alapján a szovjet kül-döttség azonban estére Tököli főhadiszállására hívta meg a ma-gyar delegációt. Kérdésre válaszolva Maléter közölte indulásaelőtt, hogy a vitatott témák már csak jelentéktelen apróságok,mint a kivonulás időrendje, milyen katonazenét játszanak, milyenlegyen a búcsúbeszéd és egyéb formaságok. Úgy tűnik a fő kér-désben, hogy az oroszok kivonulnak-e Magyarországról, tulaj-donképpen már megállapodtak. Az eredmény olyan szép, hogyszebb nem is lehet. Éppen ezért nehéz megérteni Nagy Imre gya-núját. Utasította ugyanis Maléter Pált, hogy bizonyos időközön-ként telefonon jelentkezzen nála, hogy beszámoljon a tárgyalásokállásáról. Maléter két alkalommal jelentkezett is, de többszörnem. A kapcsolat helyreállítására egy tankot küldtek Tökölre, deamint beérkezett a főhadiszállásra, az ő rádiója is elnémult. Azoroszok tehát tőrbe csalták a magyar katonai küldöttséget. Ne

higyjük el, hogy a terembe lépő Szerov tábornok a szovjet kül-döttségvezető vezérezredes előzetes tudta nélkül váratlanul sza-kította félbe a tárgyalásokat, hogy a magyar küldöttséget letar-tóztassa. Az egész csak szereposztás volt.

Ilyen galádul magyar vezetőket csak a törökök csaltak a ka-litkájukba. De ez még a középkorban történt.

Úgy látszik náluk ez a divat. Hogy miért volt erre a módszer-re szükségük az oroszoknak, nehéz lenne megmondani, hiszenenélkül is félkézzel leverhették volna a magyar nemzetet. Csakkeleti szélsőséges alkatukkal magyarázható.

Okkal merül fel a kérdés, az oroszok kedvező hajlandóságaellenére, Nagy Imre hogy sejthette meg, hogy a magyar tárgyalóküldöttség veszélyes helyzetbe kerülhet a szovjet főhadiszállá-son? Különösen azután, hogy október 30-án Mikojántól való el-búcsúzása után kitűnő hangulatban Kopácsi és Kádár előtt úgyvélekedett:

"Talán fordulóponthoz érkeztünk. A Szovjetunió kétmegbízottja, Szuszlov és Mikoján magáévá tette a ma-gyarok fő követeléseit: a szovjet csapatok kivonását és arendszer demokratizálását."

A függetlenség megadásáról tehát szó sem volt.Nagy Imre tökéletesen együttműködött az oroszokkal, azt

Hegedűs András volt miniszterelnök is megerősíti. Elmondja,hogy 1956. október 28-án Nagy Imre Andropov nagykövettel kö-zösen azt javasolták Gerőnek, Piros Lászlónak, Bata Istvánnak, ésneki, hogy ideiglenesen emigráljanak a Szovjetunióba, ahol biz-tonságban átvészelhetik a forradalmi időszakot. Meg is fogadták ajó tanácsot.

Az orosz alkat tökéletes ismerete ehhez nem bizonyul ele-gendőnek. Inkább hihető, hogy ismerte a forradalom leverésénekforgatókönyvét, s gyanújának azért adott kifejezést, hogy össze-kuszálja szerepét az utókor előtt? Meglehet, sőt nagyon valószínű.Amint tudomást szerzett a küldöttség elfogatásáról, határozottanközölte Király Béla vezérőrnaggyal:

"Fegyveres ellenállásra nem vagyok hajlandó parancsotadni."

Ne higyjük, hogy a magyar katonák életének megmentése ér-dekében tette. Jól tudta, hogy a forradalom leverése után a fékte-len tenor következtében sem lesz kevesebb a magyar nép veszte-sége. Intézkedésével az oroszok kezére játszott. Ha ugyanis afegyveres harc ideje elhúzódik, ez forradalmi felkelésre bátorítja atöbbi vazallusállamot is. Ennek következményei pedig az oro-szokra nézve biztosan kedvezőtlenebbek lettek volna. Ennek esé-lyét pedig nem lehet kizárni, hiszen tudjuk, a lengyelek, a csehek,a kelet-németek az elkeseredésben alig voltak jobb helyzetbennálunk

Az országba a forradalom idején folyamatosan özönlő szovjethaderő 1956. november 4.-én kora hajnalban megindította táma-dását a törvényes magyar kormány és az ország intézményeinekmegdöntésére. Nem sokkal később a szolnoki rádió-adó bejelen-tette, hogy Kádár János vezetésével nyolctagú forradalmi Mun-kás-Paraszt kormány alakult, felkérte a Szovjetuniót, hogy a Vö-rös Hadsereg egységei nyújtsanak segítséget a szocialista vívmá-nyok megmentésére. Már ez az első bejelentés is valótlan. Ez akormány csupán két tagból alakult – valószínű azoknak sem sajátakaratából – Kádár Jánosból és Münnich Ferencből. Maga Kádártanúsítja:

"A kormánylistára olyan is felkerült, aki nem is tudottróla. Meg olyan is, akiről mi sem tudtuk pontosan, holtartózkodik. "

Eszerint ezek sem tudtak róla, hogy időközben miniszterréléptek elő.

Ha a szovjet beavatkozást e kormány kérése alapján vizsgál-juk, akkor nemcsak azért kell törvénytelennek tekinteni, mert nema parlament, nem is az államfő nevezte ki, hanem azért is, mert eza két fő a legszűkebb kabinet létszámával sem rendelkezett. Ezt akormányt Moszkvában nevezték ki.

A pártnak sem volt semmi bázisa. Hallgassuk meg magátKádár Jánost:

"A Szolnokon gyülekező vezetők november 6-ára éjjelindultak szovjet harckocsikon Budapestre. December 2-ára (csaknem egy hónap múlva!) ülésezett először a

Magyar Szocialista Munkás Párt 23 fős ideiglenes köz-ponti bizottsága. Ki választotta ezt a testületet? Nyilván-valóan önmaga. Más megoldás ebben a helyzetben nemvolt lehetséges. "

Kádár fenti ténykedése a mai napig is vitatott. Köztudott, kétnappal korábban a parlamentben Andropov nagykövet előtt hado-nászva indulatosan kijelentette; amennyiben a szovjet csapatokvisszajönnének Budapestre, lemegy az utcára és puszta kézzelszáll velük szembe. A politikában ugyan minden előfordulhat, deekkora pálfordulás párját ritkítja.

Akárhogy is volt, egészen biztos a három nap alatt egy alka-lommal súlyos erőszakot vett magán. Mindkét eset mellett és el-len súlyos érvek vonultathatók fel. Ha figyelembe vesszük, hogykésőbb Andropovhoz szívélyes jó barátság fűzte, amely megma-radt még akkor is, amikor Andropov a szovjet kommunista pártfőtitkára lett, s első ténykedésükként magas érdemrendekkel tün-tették ki egymást. A hruscsovi éra alatt hozzá is meghitt barátságkötötte, úgy tűnik november 1-jén a parlamentben színészkedett.Ez a kétarcúság azonban szláv jellegzetesség, a magyar karakter-től idegen. Inkább hihető; az oroszok a maguk módján megértet-ték vele, mi között választhat. Mivel módszereiket ismerte, in-kább a magával szembeni erőszakot választotta.

A nyomasztó körülmények kétségtelenül alaposan megnö-velték Kádár kompromisszumra való hajlamát. Meg kell azonbanmondjuk őszintén magatartásában keresve sem leljük fel a bátorés bölcs kommunista jellem ismérveit. Ha már ebbe a - feltehető-en neki sem szimpatikus - szituációba került, népünk joggal vár-hatta el tőle, szerepe eljátszásáért nagyobb politikai engedménye-ket kérjen. Ennek elmulasztását Titó is bizonyítja, aki biztatta:követeljen nagyobb engedményeket az oroszoktól.

Úgy tűnik Kádár az oroszok minden feltételét ellenvetés nél-kül elfogadta. Még az 1953 előtti törvénytelenségek feltárásátsem engedték meg neki. Azt is el kellett tűrnie, hogy az őt meg-alázó ÁVH-s vezetők országában "békés polgárokként" magas jö-vedelmű állásokban éljenek. Saját meghurcolását sem tárhatta anyilvánosság elé, pedig ezt az egész magyar nép várta.

A Nagy Imre per idején közbenjárt Hruscsovnál KopácsiSándor budapesti rendőrfőkapitány életének megmentése érdeké-ben, mivel az egy korábbi Rákosi támadás kivédésében annakidején segítséget nyújtott neki. Az életfogytiglani börtönre ítéltbarátot 1963-ban általános amnesztia keretében szabadlábra he-lyezte, majd a hetvenes évek elején Kanadába való kivándorlásátis engedélyezte. Kopácsi Kanadában kiadta emlékiratait az 1956-os eseményekről. Nehezen hihető, hogy Kádár előzetes tudta nél-kül, sőt nagyon valószínű egyes rejtett mondanivalóját konzultál-ták is. Kopácsi egyes finom utalásai, mintha még igazolni is lát-szanának Kádár szerepvállalására vonatkozó döntését. A voltrendőrfőnök leírja, hogy az ő kihallgatását elfogatása után a bu-dapesti szovjet nagykövetség épületének alagsorában Karliszovezredes kezdte meg. Ebben nem volt semmi különös, hisz az1956-os szabadságharc vezetőit egytől-egyig az oroszok fogták elés kihallatásukat is ők végezték, csak nem sokkal a tárgyalás előttadták át a "magyar igazságügyi szerveknek". Csakhogy Kopácsiazt is megírja, hogy ez a Karliszov már jóval korábban is az egyesSzovjetunióbeli népcsoportok tömeges deportálásával foglalko-zott. A nemzetiségi kérdések nagy szakértője nemrégiben szak-különítmény élén - érkezett Magyarországra. Ha ezt kiegészítjükazzal a közszájon forgó információval, miszerint Hruscsov állí-tólag annak idején kijelentette; Magyarország csupán vagonkér-dés, akkor nem nehéz felismerni Kádár hírhedt döntésének indo-kolását. Egészen biztos, hogy az esetleg vonakodó Kádár előtt azoroszok felvillanthattak egy ilyen alternatívát. Közvetett bizonyí-tékként értékelhetjük azt a tényt is, hogy Kádár a Gyurkó Lászlóáltal megírt életrajzában nemcsak hogy nem támadja Kopácsit ésemlékiratát, hanem jóindulattal emlékezik meg róla. Az emlék-irataiban leírtakkal nem száll vitába, hanem mindössze ennyivelintézi el: "...a legenyhébb kifejezés, hogy nem éppen tényszerű."

A Kopácsi-féle emlékirattal kapcsolatban egy fontos ténytnem szabad figyelmen kívül hagyni; csak Kádár halála után jelentmeg magyar nyelven! Előtte csak franciául és németül. Ennekokát pedig fordítási gondokkal nyilván nem lehet magyarázni. Aszerző egészen biztos, hogy a könyvet anyanyelvén írta meg. Ka-nadában pedig éppen kéznél volt a Vörösváry Könyvkiadó, akitöbbek között Horthy Miklós emlékiratait is kiadta magyar nyel-

ven. Akkor hát mi oka lehetett, hogy a nagyon fontos üzenet ép-pen a címzettjéhez, a magyar néphez nem juthatott el, még azon aszűk ösvényen sem, amelyen a magyarok útlevelük kockáztatásá-val hozhatnák be. Ennek csak egy magyarázata lehet; az üzenetnem neki szól, hanem a kapitalista tőke előtt kívánja Kádárt éshatalmi gépezetét szalonképessé tenni.

Hogy mi a teljes igazság, azt természetesen nem tudhatjuk.Ezt csak Kádár mondhatta volna meg, de ő hallgatni kényszerült.Nem lehet eléggé sajnálni, hogy életének utolsó évében, szellemiképessége gyors leépülésével még elvbarátai körében is olyan bi-zalmas barát nélkül maradt, akivel az 1956. november 1. utániesemények személyével kapcsolatos titkait megoszthatta volna.

Bár az 1989-es év második felében lezajlott kelet-európaicsendes és véres forradalmak valószínűtlenné teszik, hogy aszovjet csapatokat Kádár önszántából hívta be. Ő maga e verziómellett a nyilvánosság előtt mindvégig kitartott.

Újkori történelmünkben orosz haderő alig több mint százéven belül másodszor fojtja vérbe a magyar nép szabadságharcát.Könyvünk természeténél, alapvető szemléleténél fogva nem nél-külözhetjük, hogy röviden ne emlékezzünk meg az 1849-es forra-dalmunk orosz csizmák által történt eltiprásáról.

Az Európa Könyvkiadó (becsületére legyen mondva) 1984-ben adta a magyar nagyközönség kezébe: Scserbatov: PaszkevicsMagyarországon című könyvét, amely feketén-fehéren igazolja azorosz hadsereg bérharcos szerepét. Sztálin is megtartotta ezt anemzeti hagyományt,

Amint az osztrák hadsereg gyengeségének első jelei mutat-koztak, a magyar szabadságharc erőivel szemben, Miklós cárazonnal felajánlja csapatait az osztrák birodalom megmentésére.

Az osztrákok 1849 januárjában még elutasították az oroszhaderő "kölcsönbérbe" vételét. Március végén azonban nélkülöz-hetetlennek tartották az orosz segítséget. Az osztrák haderő vesz-tésre állt. A katonai helyzet megfordítására külső segítség nélkülmár esélye sem volt, Medem gróf, bécsi orosz nagykövetPaszkevics közvetítésével Pétervárra juttatja Schwarczenbergherceg miniszterelnök levelét, amelyben kéri, hogy orosz haderőszállja meg Erdélyt.

Paszkievics ellenzi a kérés teljesítését. Helytelennek tartja85.000 katona bevetését egy számukra idegen ügy érdekében. Az1849. április 13-án Paszkevicshez írt levelében még a cár is in-kább hajlik az elutasítására. Így ír:

"Más volna a helyzet, ha az osztrákok idejében kérnektőlünk segítséget, mert mi erre régóta készen állunk, s eztfel is ajánlottam Buol grófnak. Most, amikor már min-dent elrontottak, butaság volna, ha én orosz vér feláldo-zásával tenném jóvá a hibákat."

Később azonban mégsem engedte a "kitűnő alkalmat" ki-használatlanul hagyni. Alig három hét múlva, április 30-án márazt írja Paszkevicsnek:

"Minden esetre tudják meg (a magyarok - a szerző), hogya jogtalan háború kezdeményezőjének velem gyűlik mega baja."

(Pedig azt hittük, hogy az igazságos és igazságtalan háborúdefiníciója a "szocialista" orosz hatalom találmánya!)

A magyarok ebben az időben már Bécshez közelednek. Azosztrákoknak az orosz haderő kölcsönbérbe vétele élet-halál kér-désévé vált. Május elején Caboga gróf altábornagy zsebébenSchwarczenberg levelével Varsóba érkezett. Könnyezve térdeltPaszkevics elé, akinek kezét csókolgatva esedezett: mentse megAusztriát. Május 21-én maga Ferenc József osztrák császár isVarsóba érkezik, ahol Miklós cárnak ő is kezet csókol, majdmegállapodnak a kölcsönbérleti feltételekben, valamint a tervezettorosz hadjárat alapelveiben: Mint a bajbajutott, Ferenc József ismindent megígér, élelmet, takarmányt előfogatokat, lőszert.Paszkevics megbízásából Zalter orosz ezredes Galíciába utazik,hogy az osztrák hadtápraktárak készletéről személyesen meggyő-ződjön. Csalódottan tapasztalta, hogy tartalékraktárai az osztrá-koknak egyáltalán nincsenek, s aligha van remény gyors pótlásuk-ra. Paszkevics kénytelen volt saját tartalékraktárat magával vinni,amelyet 200.000 mérő gabonával és a legfontosabb orosz straté-giai eszközzel: 14.000 vödör pálinkával töltött fel. A hadművele-tek megkezdése előtt a tábornagy parancsba adta; hogy mindenalakulat vásároljon tíz napra elegendő pálinkát.

Azt a tényt, hogy a magyarok szabadságharcukkal ki akarjákvívni függetlenségüket, az orosz cár így értékeli:

"Magyarország pedig ostoba pimaszsággal kihasználva,s a végsőkig fokozva a birodalom helyzetét, úgy tűnik ateljes elszakadásra törekszik."

Az oroszok 180.000 fő jól kiképzett és felfegyverzett had-erővel rontottak a magyar szabadságharcosokra. További 60.000fő ugrásra készen állt. Másik oldalról 175.000 fő ugyancsak jó ki-képzésű és fegyverzetű osztrák haderő állt szemben a 150.000 főszinte kiképzetlen, alig felfegyverzett szabadságharcossal.

Úgy tűnik az osztrákok jól ismerték megmentőjük fondorla-tait, mert a szabadságharc leverése után nyomban javasolják, ejt-sék meg az elszámolást, pedig jól tudták, a birodalom aligha vanmost fizetőképes állapotban. A cár 1849 november 17-én kelt le-velében az alábbiakban tájékoztatja Paszkevics herceg táborna-gyot:

"Az osztrákok javaslata, hogy ejtsük meg az elszámolást,akármilyen titkos szándék húzódjon is meg e javaslatmögött, számunkra nagyon is hasznos, természetesen énis elfogadom. Azt akarom, hogy a későbbiekben semmi-féle utólagos követelésről után-, és visszafizetésről ne le-gyen szó, ezért megfelelőnek látszó kerek összeget hatá-roznék meg, például Lüders hadtestét is figyelembe vévenégy és félmillió ezüstöt."

Íme az orosz haderő kölcsönbérleti díja!A magyar nép 1956-os szabadságharcát a rövidlátó angol és

francia kormány is igyekszik a maga javára kihasználni. Úgygondolta, a felkorbácsolt világközvélemény az amerikai kormánydilemmája, az oroszok magyarországi intervenciója, alkalmas te-repet kínál elveszett szuezi kiváltságaik visszaszerzésére. Az ame-rikai kormány semlegesítése céljából Izraelt is bevonva, fegyverestámadást intéznek Egyiptom ellen.

A világ népeit azonban érdekes meglepetés éri. A politikábanjártasabbak megsejtik, hogy az Egyesült Államok esetleg a legkö-zömbösebb marad az oroszok magyarországi vérengzésévelszemben, mert a jaltai, potsdami egyezményekben Amerika - ta-

gadása ellenére Kelet-Európát mégiscsak az oroszok befolyásiövezetének adta. De Egyiptom az más, nem tartozik a szovjet be-folyás alá. Anglia és Franciaország Amerika NATO-szövetsége.Éppen ezért a "kommunistaellenes" Eisenhower elnök titokban azoroszok veszi ismét "kölcsönbérbe". Az orosz vezetők intéznekerélyes felszólítást az angol és francia kormányhoz a hadművele-tek azonnali beszüntetésére, ellenkező esetben kilátásba helyezveaz orosz katonai ellenlépést. A világ népei lélegzetvisszafojtvavárják Amerika közbelépését az oroszok megleckéztetésére. Deebből semmi sem lesz. Még csak szóban sem támogatja az akciót,hanem maga is azt javasolja szövetségeseinek; fogadják el az oro-szok intelmeit és vitájukra keressenek békés megoldást, különbenvilágháború törhet ki. Érdekes módon a magyar ügyet még má-sodízben is csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitték, ahol azoroszoknak vétójoguk van, addig a szuezi válság ügyét és egybőla közgyűlés elé terjesztették, nehogy az angolok és franciák meg-vétózhassák.

Az elnök választás után Eisenhower első beszédében ugyanelítéli a Magyarország elleni intervenciója miatt, de szükségesnektartja hozzátenni:

"mi sohasem biztattuk a rabságban élő népeket, hogyfegyveresen fellázadjanak."

A világ két csendőréről lehullik a hidegháborús álarc. Azúgynevezett "felszabadítási doktrína" apostolai lelepleződtek. Amaroknyi hős nép nyílt színvallásra kényszerítette őket. Az ese-ményeket követő 30 év múltán az 1956. november 4-i szovjetkatonai intervencióval kapcsolatban nyugaton publikálták a kétnagyhatalom diplomáciája közötti szóbeli megállapodást, misze-rint az Egyesült Államok nemcsak tudomásul vette, hanem szor-galmazta is a szovjet katonai intervenciót Magyarország ellen astatus quo megtartása érdekében. Ha ezt a tényt abból az aspek-tusból vizsgáljuk, hogy az Egyesült Államok akkori elnökeEisenhower ezt megelőzően alkotta meg a felszabadítási doktrínátés az amerikai kormány hozta létre és finanszírozta az AmerikaHangja és a Szabad Európa rádiót, amelyek biztatásukra valóság-gal uszították az általuk szovjet érdekszférába adott nemzeteket,köztük a magyar népet is igájuk levetésére, és az 1956-os magyar-

ügy éppen amerikai javaslatra került az ENSZ Biztonsági Tanácsaelé, akkor az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborúvalálcázott titkos szövetsége bizonyított tényként kezelhető.

Sajnos népünk ekkor még nem ismerhette a két hatalom ösz-szeesküvésének titkait. Talán még nem is pontosították teljesség-gel az oroszok igájába juttatott nemzetek és országok sorát, ami-kor a felállítandó ENSZ működési szabályzatába is belefoglaljákaz ilyen megoldáshoz való jogokat. Berezskov írja "Az ENSZ böl-csőjénél" című 1976-ban kiadott könyvében:

"Amikor a béke fenntartására irányuló akciók kerülteksorra, Gromikó megjegyezte: egyes esetekben fenn kelltartani a nagyhatalmak számára azt a lehetőséget, hogykizárólag saját erőik igénybevételével foganatosítsanakintézkedéseket. Ezzel valamennyien egyetértettek."

Amerika és az oroszok csak maguknak biztosították e lehető-séget. Angliától és Franciaországtól Szueznél megvonták. A ma-gyar nép – felismerve Amerika cinkosságát – józanul értékelvelátta, egyedül nem győzheti le harmincszoros túlerőben lévő el-lenségét. Nem is szólva arról, hogy többi vazallusával túlerejétmég tovább növelheti, hiszen az elrabolt magyar területek való-sággal vártak egy ilyen alkalomra. A románok elsőként és önkéntjelentkeztek. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a forradalomlegfőbb vezetőit is éppen Romániába deportálták. Nem lehetettmást tenni, mint némi engedmények fejében, visszavonulni. Né-pünk valódi érzelmeit több hónapos sztrájkjával fejezte ki.

A magyar szabadságharc vezetőit Titó kiszolgáltatja az oro-szoknak. Kádárék eleinte büntetlenséget ígértek mindenkinek.Azonban a konszolidációval egyenes arányban mind nagyobbhajszát indítanak a nemzet hősei ellen. Megtorlás elől rövid időnbelül több, mint kettőszázezer ember menekül el az országból,népünk ezeréves történetének legnagyobb exodusa. Hősi harcunkvértanúit pedig 1958 nyarán az oroszok utasítására kivégezték.Akik Nagy Imrét is mártírok közé sorolják bizony tévednek.

Ezúttal sem szabad elfelejteni: szerepét nem a magyar nép,hanem az oroszok kívánságára vállalta.

Ő nem szabad Magyarországot akart, hanem ú.n. marxistaszocializmust. Ma már tudjuk, hogy minden intézkedését az októ-

beri események során az orosz vezetők egyetértésével hozta.Mikojan és Szuszlov a kritikus napokban majdnem végig Buda-pesten tartózkodtak. Még október 30.-án is azzal búcsúzottMikojan Nagy Imrétől " Nagy elvtárs mentse, ami menthető"

Nem volt hajlandó visszahívni Magyarország szovjet állam-polgárságú ENSZ nagykövetét sem. Tűrte, hogy ez a LevKonduktorov Kós Péter néven képviselje a magyar érdekeket aSzovjetunió elleni panaszában.

Ha valamire, akkor erre igazán ráillik, hogy kutyára bízta ahájat. Amikor barátja és politikai tanácsadója Gimes Miklós aztjavasolta: engedélyezzék a nem kommunista pártok szabad szer-vezkedését, Nagy Imre így fakadt ki:

"Szó sem lehet róla, ameddig én vagyok a miniszterel-nök."

Halála órájáig nem magyar, hanem kommunista maradt. Azoktóberi magyar szabadságharc orosz vérbefojtása után ugyanis akettő együtt már nem képzelhető el. Még az utolsó szó jogán isállítólag így beszél:

"Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsü-letét a Duna völgyében... Ha most az én életemre vanszükség, azt bizonyítani, hogy a kommunisták nem minda nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom."

Szó sincs itt arról, hogy nemzetért, hazájáért küzdött és haltmeg.

Okkal merül fel a kérdés, ha még a legkritikusabb időben isvállalta menteni a menthetőt, az oroszok miért végezették ki?Hisz Rákosinak, akinek az egész válságot köszönhették, mene-dékjogot adtak, és háborítatlanul élhette le az orosz paradicsom-ban hátralévő éveit. Magyarországon tartja magát az a hír, hogyaz oroszok később kényszerítették Kádárt, hogy engedélyezzegyógykezelésre Magyarországra való beutazását is.

Akkor Nagy Imrétől miért tagadták meg azt a néhány évet,amelyet még megélhetett volna. Feláldozták volna a bolsevizmusoltárán, mint Rajk Lászlót? Lehet! Bár Nagy Imre Rajk Lászlóvalellentétben moszkovita volt. Ez pedig egy vezető kommunistaértékelésénél nagy súllyal esik latba. Lehet, hogy valójában ki

sem végezték, hanem a Szovjetunió valamely eldugott zugábanélte le utolsó éveit? Lehet, hogy neki megadták azt, amit RajkLászlónak Kádár útján csak megígértek? Annyi bizonyos, hogyjóval nagyobb és veszélyesebb szolgálatot tett az oroszoknak,mint Rajk. Nem lehetetlen! Hiteles fényképről, vagy filmfelvétel-ről nem tudunk, amely kivégzését bizonyíthatná. Feleségének akivégzése után hazaküldött ruhái közül két fontos használati tárgyhiányzott: a szemüvege és a karikagyűrűje. Ehelyett egy sárgarézmásolatot helyeztek a csomagba. Lehet, hogy ezzel próbálta fele-ségének megüzenni, hogy nem halt meg? Nem lehet kizárni.Tudjuk, hogy az oroszok milyen szélsőségesek. Hol nagylelkűek,hol pedig kegyetlenek.

Egy bizonyos, a szabadságharc vérbefojtása után néhány évigMagyarországot ismét hatalmába kerítette a sötét középkor. Aki aszabadságharcban bármilyen mértékben részt vett, vagy azzalakár csak gyanúsítható személyek ellen indított hajszához képesta spanyol inkvizíció csupán ártatlan szórakozás volt. Elég volt, havalakiről haragosa - akár minden alap nélkül - besúgta, hogy résztvett a forradalomban, arról már senki sem mosta le többé.

Személyesen találkoztam a későbbi amnesztia után olyanszeméllyel, akinek perét 11 fő szabadságharcossal együtt tárgyal-ták. Az ő fejére mint koronatanú egy, a megyei pártbizottságondolgozó nő olvasta a marxista zsargonnal megfogalmazott rágal-mak özönét. A vádakat természetesen nem volt szükség bizonyí-tani. A vádak valótlanságát pedig nemcsak hogy nem lehetett, dea védőügyvédeknek nem is igen volt tanácsos bizonygatni. Fentiesetben a védő nagyon ügyes módszert választott. Megkérte a ta-nút, szíveskedjék kiválasztani a 12 vádlott közül azt, akinek bű-nössége mellett oly meggyőzően tanúskodott. Ma már komikus-nak tűnik, de a tanú nem tudta a vádlott személyét azonosítani. Abíróságot azonban ez cseppet sem zavarta, a koronatanú vallomá-sa alapján a bűnösséget megállapította és ítéletet hozott.

Jellegzetes orosz módszer! Ismerjük a koncepciós perekből,nemkülönben az orosz fogságba esett hadifogoly tisztek ítéletei-ből. 1956 után Kádár kormánya rendkívül erős szovjet ellenőrzésalá került. Úgy tűnik azonban az oroszok minden erőszakos kö-vetelésével maga is egyetért. Különben megmagyarázhatatlannak

látszik az 1959-60-as, még a Rákosi módszereit is túllicitáló erő-szakos kolhozosítás.

Parasztságunk szolidáris volt az 1956-os szabadságharcban avárosi munkássággal és önzetlenül élelmezte a nehéz napokban.Magam is több élelmiszergyűjtésben vettem részt, amelyet ingyenadományoztak a hegyekben elrejtőzve még harcoló szabadsághar-cosoknak a novemberi orosz intervenciót követően is. A paraszt-ság e nemes önfeláldozásáról nem csak Kádár és "kormánya" tu-dott, de nem maradt rejtve az orosz vezetés előtt sem. Ezért uta-sították Kádárékat, hogy az orosz haderő és a – személyes érde-kükben mindenre kapható – maroknyi áruló félelmetes terrorjátkihasználva szó szerint tűzzel-vassal hajtsa bele a magyar paraszt-ságot a szovjet mintájú "termelőszövetkezetekbe." Fizikai erő-szakkal kényszerítsék, hogy egy évezred óta legdrágább kincsét, aföldet "önként" adja állami tulajdonba. Vajon csodálható-e, hogytöbben közülük nagy fájdalmukba beleőrültek. Saját előnyükértmindenre felhasználható pártagitátorok lepték el a falvakat, hogyösszehangolt cselvetéseikkel a párt által felkínált fejpénzért erő-szakkal e "szövetkezetekbe" tereljék öntudatos parasztságunkat.

A legtöbb kolhozban évekig jószerével ingyen dolgozott azegész család. Évközben csupán annyi előleget kaptak, ami azéhenhalástól éppen csak megmentette őket. Minden családbóllegalább egy fő kénytelen volt az iparban munkát vállalni, mertzárszámadáskor sok esetben az évközben felvett megélhetési elő-leg egy részét még vissza is kellett fizetni. A hatvanas évek vé-gétől hiába emelte a kormányzat a munkásság rovására, valaminta külföldi kölcsönök felhasználásával jelentősen a parasztság élet-színvonalát, a megelőző szenvedést és a nagyon jelentős erkölcsikárt nem tudta kiegyenlíteni. Az oroszok és a magyarországipártvezetés a termelőszövetkezetek szervezésével abban remény-kedtek, hogy az ország lakosságának élelmezését teljes egészébenkezükbe kaparintják, egy újabb politikai krízis esetén elég lesz azélelmiszerüzletek bezárása, vagy utánpótlásának megszüntetése.A városi lakosság élelmiszertartaléka legfeljebb egy-két hétreelegendő, így a gyomrán keresztül politikai ereje a legkönnyeb-ben megtörhető. Lehet, hogy az orosz tömegek esetében ez amódszer meghozza a kívánt eredményt, hisz tudjuk, a húszas-harmincas évékben Sztálinnak sikerült több millió alattvalóját szó

szerint éhhalálra kényszerítenie. De népünk esetében ezt a rövid-látó számítást nagyfokú naivitás jellemzi. A hatalomnak módjá-ban állt meggyőződnie 1956-ban, hogy a honvédség és a rendőr-ség is rövid idő alatt szolidárissá vált népünkkel és fegyvereit isátadta. A hatalomnak semmiféle támasza nem maradt. Uralmánakmegmentése nyilvánvaló csak idegen csapatok által volt biztosít-ható.

Kádár és elvtelen barátai minden probléma megoldását meg-ígérte népünknek a szocializmus további építésének fejében,amely tudva levő nem más, mint a párt egyeduralmának fenntar-tása. Az ország katonai megszállásának és a védőszárnyai alattmeghúzódó kíméletlen belső terror fizikai letörésére népünk nyil-ván nem vállalkozhatott. Eredményesen nyúlt azonban régi beváltfegyveréhez rezisztenciához. Látszólag azonosította magát a pártidegen jelszavaival, szervezte a "szocialista munkaversenyeket","kommunista szombatokat" – csak éppen nem dolgozott, csupánimitálta olyan mértékben, hogy kizsákmányolóit félrevezesse.Okosan nagy hozzáértéssel játszotta ki a nyakára erőltetett párt-oligarchákat.

Az életszínvonal emelését a hazai gazdaság teljesítményébőla totális hatalom ígérete ellenére a szabadságharc leverése utántöbb mint egy évtized múltán sem volt képes biztosítani. 1967-ben a párt új gazdaságirányítási módszerek bevezetéséhez kény-telen a szovjet vezetés hozzájárulását kérni. A NEP-korszak be-vezetésével ideológiai kötéltánc kezdődik. A moszkvai vezetés-ben úrrá lesz a gyanakvás. Mit akarnak már megint Budapesten?Miféle új trükk ez? Mi bajuk az élenjáró marxista gazdaság-filozófiával? Dohogják északon, keleten sőt még a távol-keletenis.

Az orosz vezetés csak nagyon nyakatekert retorikával –amelyet inkább lehet nem-nek, mint igennek értelmezni – járulhozzá a piacgazdaság felé való elmozduláshoz. A moszkvai ide-ológusok árgus szemekkel és egyre idegesebben figyelik a ma-gyar kormány minden intézkedését. Valósággal pánikba esnek, svízióikban egyre gyakrabban jelenik meg a magyar rekapitali-zálódás veszélye. Nem csoda, ha az eredményekkel kecsegtetőgazdaságirányítási reformot már az első ütem befejezése előtt ahetvenes évek legelején leállítják. Az oroszok ekkor még álmuk-

ban sem mernének arra gondolni, alig több mint egy évtized múl-va ők is a magyar reformok útjára kényszerülnek majd.

Mindenesetre a moszkvai pártvezetőség bizalma ezzel meg-ingott a Kádár-féle pártvezetés iránt. Kádárék kelepcébe kerültek.Hatalmuk megtartásához immár nem kevesebbre volt szükségük,mint az erősen lelassított gazdasági reform mellett is a gazdaságfejlettségi szintjének észrevehető emelésére, hogy a reform he-lyességéről a moszkvai ideológusok támadásait kivédhessék, új-szerű politikájukat igazolni tudják. Ugyanakkor a lakosság élet-színvonalát is emelni kell, hogy legalább semleges magatartásabiztosítható legyen. Ehhez pedig az oppozícióban lévő magyarnép gazdasági teljesítménye messze nem nyújtott fedezetet. Nincsmás kiút, mint külföldi források igénybevétele. Az oroszok min-den gyanakvásuk ellenére, ha lassítva is, kénytelenek hozzájárulnia gazdasági reformok folytatásához, különösképpen a "kapitalis-ta" kölcsönök felvételéhez. A magyar nép egyszer már fegyveresfelkelésével adta értésére gyarmattartóinak, elege van az ideológi-ai bűvészmutatványokból és az azt kísérő nyomorból. Romló élet-színvonala kiválthatja újabb forradalmát. Ezt pedig az oroszok isszeretnék elkerülni. A status quo-t pedig éppen Amerika érdeké-ben, annak kifejezett kívánságára, minden körülmények közöttfenn kell tartani. Így nem csoda, hogy a nyugat, az Egyesült Ál-lamok biztatására minden feltétel nélkül folyósítja is a status quoadóját álcázó kölcsönöket. Az oroszok pedig jó hűbérúr módjáramegfizettetik a maguk "tizedét". Úgy hírlik, a felvett kölcsönök25 %-át maguknak követelték, míg további 20-25 %-ot internaci-onalista segítségként az általuk megnevezett kommunista diktatú-ráknak adatták át. Jelentős része pedig a nyugati hitelezők tudtá-val a pénzügyi kormányzatban és a politika legfelsőbb vezetőré-tegeiben "ügyködő" szakértők külföldi magánszámláira került.Ezek után aligha csodálható, hogy a magyar ipar életbevágóanszükséges szerkezetváltására a hatalmas összegű kölcsönökbőlmár nem futotta. Népünk érdekes – bár egyáltalán nem új – jelen-ség kialakulását fogja tapasztalni a hetvenes és a nyolcvanasévekben. A pártvezetők és a gazdaság vezetői soha nem látottmódon összefonódnak. A gazdaság jelentős erőforrásait sajátgazdagodására fordítja. A korrupció olyan méreteket ölt, hogyMagyarország testközelbe került hagyományosan korrupt orszá-

gokkal. Az állam intézményei esetenként alkotmányos módonműködésképtelenné válnak. Egyesek – akiknek bizonyos hatalmicsoportokkal szemben ügyük adódott – egyenesen maffiáról be-szélnek. A párt pedig megnyilatkozásaiban továbbra is kergeti aszocialista délibábot, e botrányos állapotot elkereszteli "létezőszocializmus"-nak. Közben a külföldi adósságállomány nőttön nő.Hol vagyunk már az ötvenes évek gazdasági ideológiájától, ami-kor még azzal érvelt; Nem kell a kapitalista tőke! Nem adjuk elfüggetlenségünket az imperialistáknak. A hithű marxisták – havannak ilyenek egyáltalán – hogy felejthették el ilyen könnyen eztaz alapvető szocialista igazságot?

A nyolcvanas évek végére az "adósságszolgálat" ahogy di-vatos közgazdasági zsargonnal a hitel törlesztő részét és a tőkekamatát nevezik, olyan méreteket öltött, hogy a gazdaság össze-omlásával fenyeget. Ehhez a magyar pártarisztokrácia rövidlátó,hozzá nem értő gazdaságpolitikája mellett természetesen hozzájá-rult élén – szokás szerint – a Szovjetunióval, az egész szocialistablokk gazdasági válsága és a fejlett tőkés államok túltermelése is.

A nagy eladósodással olyan teher szakadt népünk nyakába,amely meghaladja a két vesztes világháború és a két forradalomveszteségét is. A magyar pártvezetés feladta minden korábbi szo-cialista fenntartásait.

Az állam vállalatait részben és egészben megvásárlásra kí-nálja a néhány évtizeddel korábban még hetedíziglen elátkozottimperialistáknak. Valósággal könyörög a működő tőkéért. A la-kosság utazási lehetőséget ad, már behozhatják nyugatról a ko-rábban vasszigorral tiltott szex-, és pornó újságokat, videó kazet-tákat, hanem a horrort is. A hatalom gyakorlását is hajlandó lennemár megosztani a maga által kreált ellenzékkel. Csakhogy a terv-be némi hiba csúszott.

1988 májusában úgynevezett országos értekezletet hívnak,össze. A párt addig leplezett birkózása önmagával, ettől kezdvemár nyíltan is folyik. A pártvezetés olyan erős bírálat tárgyává te-szi a csaknem harminckét éves Kádár-érát, hogy azt bármely el-lenzéki kritikus is megirigyelhetné. Kádárt is félreállítják.

Az új pártfőtitkár és követői nem kevesebbet állítanak, mint-hogy amit a mindenható párt irányításával 1948 óta végeztek, azbizony nem elégíti ki a szocializmus fogalmát. Az elért eredmé-

nyek – ha ugyan ilyenről beszélni lehet – nem tekinthetők szocia-lista vívmányoknak. A pártvezetők bírálatában nincs semmi túl-zás, kis szépítéssel ugyan, de a valóságos állapotokat tükrözi.

Ezek után úgy gondoljuk, jogos a kérdés: ha így van, akkormiféle vívmányok védelmére hívta be a párt 1956 novemberébena szovjet csapatokat? Azt már csak halkan kérdezzük, vajon be-hívta-e egyáltalán? A párt lélektani hangulata most alkalmas arra,hogy ezt tisztázza. Az események valódi feltárása azonban nemtörténik meg.

Magyar közmondás szerint a baj nem jár egyedül. Ez a "szo-cialista" magyar vezetésre is igaz. Nem elég, hogy 1987 másodikfelében mint a politika, mint a gazdaság csődbe jut, újabb teher-tétel is jelentkezik, amely ugyancsak a negyvenévi Moszkvára te-kintő rövidlátó internacionalista politika mondhatni természeteskövetkezménye. Ez pedig a romániai nemzeti kisebbség: az er-délyi magyarság helyzetének alakulása.

Ceausescu egyre növekvő szenilitása és ennek nyomán kiala-kult veszélyes hatalmi hóbortja, sajnos éppen ezekben az évekbentetőzött Ma még nem ítélhető meg egyértelműen, hogy cselekvé-seinek indítéka csupán szenilitásában és hatalmi túltengésébenrejlik-e vagy külső erők is "segítségére siettek". Mindenesetreszámos erre utaló tény ismert. Ez még akkor is igaz lehet, ha ép-pen ezek az erők megbuktatását is segítették. Az Egyesült Álla-mok és az általa vezetett nyugati hatalmi tömb módszereitől azilyen nyakatekert mesterkedések egyáltalán nem idegenek. Lát-hattuk ezt nemcsak Hitler háborúba csalogatásánál, de különösesete volt a gyarmattartó hatalmak gyarmataitól való megfosztása,noha a legtöbbjük amerikai szövetségben a második világháború-ból "győztesen" került ki. Szép példáját mutatja ennek az 1991 éviiraki-amerikai háború előkészítése is. Csak az amerikai CIA és aszovjet KGB által közösen szított 1989 decemberi romániai for-radalom után találtam meg annak magyarázatát, hogy a román tit-kos rendőrség által hermetikusan elzárt Tőkés László temesvárilelkész rádió és televízió nyilatkozatai hogyan juthattak ki olyanbiztonsággal az országból, vagy hogyan kerülhettek egyáltalán afennálló körülmények közepette, csodálatos módon éppen Ma-gyarországra. Hogyan lehet, hogy ezek az események, úgy ismondhatnánk, tények így elkerülték a kondukátor ravasz tanács-

adóinak figyelmét? Előttem nem kétséges, hogy az amerikai ésszovjet közös stratégiában ott szerepelt a romániai magyar nem-zetiség sérelme ürügyén Románia ellen indítandó magyar támadáskiprovokálása is. Nyugodtan állíthatjuk, a korabeli pártállam ve-zetését nem a szovjet és amerikai hatalom tartotta ettől vissza.

Mindenesetre a nagyszámú magyar nemzetiség első világhá-ború utáni Romániához csatolásával – hosszú – egyenlőre belát-hatatlan időre rendkívüli módon leszűkítették a mindenkori ma-gyar kormány külpolitikai mozgásterét. Ezen magabiztos propa-gandája ellenére társadalmi rendszerének változása sem tudottenyhíteni.

1944 márciusában Hitler közölte Horthy Miklós kormányzó-val; a tudomására jutott magyar kiugrási kísérlet megakadályozá-sára csapataival kénytelen megszállni Magyarországot, amelyhezmegértését és hozzájárulását kéri. Csak természetes, hogy Horthyezt kereken elutasította. Hitler nem jött zavarba. Közölte, ameny-nyiben a kormányzó kitart elutasító álláspontja mellett, engedélytad a román csapatoknak Magyarország megszállására, akik erreáhítattal várnak és biztonság kedvéért magyar határ mentén márfel is vonultak. Mivel a közös határ menti román csapatösszevo-násokról a katonai hírszerzés már az utazás előtt tájékoztatta akormányzót, a válasz aligha lehetett kétséges.

1948 után a "szocialista" magyar pártvezetés nem győzte bi-zonygatni; a nemzetiségi viszály kapitalista jelenség. A lenininemzetiségi politika biztosítja minden nemzetiség saját kultúrájá-hoz, nyelvhasználatához stb. való jogát. Így nemzetiségi kérdésegyszerűen fel sem merülhet. "Etették" ezt velünk magyarokkal.Közben a csehek is, de különösen a románok, ahol a legnagyobbszámú a magyar kisebbség lépésről-lépésre szűkítették ezeket ajogokat. A magyar párt-, és kormányvezetés a világtörténelembenpáratlan naivitással szemlélte ezeket a magyarság számára egyál-talán nem közömbös eseményeket. A román elvtársak kitűnőmarxista retorikája meggyőzte őket cselekvésük kizárólag inter-nacionalista jellegéről. Ha valakinek mégis gyanúja merült fel bi-zonyos román intézkedések jóhiszeműségét illetően, ezt a hata-lom kíméletlenül elhallgattatta. A magyar vezetők inkább elhitték,hogy ezek az erdélyi magyarságot sújtó intézkedések a románkormány iránti lojalitásuk hiánya miatt születtek, minthogy a ma-

gyar nemzetiség erőszakos és módszeres beolvasztását szolgálják.Negyven év, és főleg Gorbacsov glasznosztya kellett ahhoz, hogy1988-ban az évszázados magyar falvak román lerombolása ellen amagyar kormány és pártvezetés vérszegény észrevételt merjentenni. A világ közvéleménye felháborodással ítéli el a románkormány falurombolási tervét, kivéve a "testvéri szocialista or-szágokat". A csehek érthetően a románok pártjára állnak, hiszenők is hasonlóképpen nyomják el magyarjainkat, csak ők mellőzikennek látványos megnyilvánulását. A bolgárok inkább hallgatnak,minthogy mellettünk szólnának. A legmegdöbbentőbb a kelet-németek magatartása; helyeslik Ceausescu-ék magyarellenes po-litikáját. Még az sem fogja vissza őket, hogy a falurombolásnaknémet települések is áldozatul esnek. Ceausescu "elvtársat" mégmagas érdemrenddel is kitüntetik. És a Szovjetunió? Hiszen ő a"szocialista tábor" igazi gazdája; majd ő elintézi a románokat –gondolják a magyar vezetők.

Az oroszok szívesen osztanak igazságot ha abból valamihasznot remélnek. Meg-megújuló külpolitikai kampányaikbannem győzik hangoztatni, a közel-keleti probléma igazságos ren-dezése nem oldható meg a Szovjetunió nélkül. Ez pedig jóval kö-zelebb van hozzá, nyilván még inkább érdekében áll a békés szo-cialista rendezés. Minden bizonnyal így is van, csakhogy érdekeiezúttal is az "ellenzéki" Románia oldalára húzzák. Az év elejénGorbacsov Lenin-renddel és egy további "kísérő" érdemrenddel iskitünteti a hiú Ceausescut. Ez már elég figyelmeztetés lehetne amagyar vezetés számára, mégis reménykednek az ideológia pár-tatlanságában. Majd Jakovlevnek kellett némileg kijózanítaniőket. Ő ugyanis diplomatikusan közölte; az erdélyi kisebbségproblémája a két szocialista ország Románia és Magyarországügye. A Szovjetunió ebben nem akar közvetlenül beavatkozni.Meglepő az oroszok álláspontja (már akinek meglepő). Ezzel amegnyilatkozással máris Romániát részesítették előnyben.

A magyar vezetés mintha csodára várna, amely majd meg-oldja az erdélyi kisebbség ügyét. Véreink életük kockáztatásával,hátrahagyva feleségeiket, férjeiket, szüleiket és gyermekeiket me-nekülnek Magyarországra, de a hatalom birtokosai nem hajlandókaz ügyet nemzetközi fórumok elé vinni. Erre pedig több lehetőségis volna. A versaillesi békeszerződés 47. cikke kimondja; Romá-

nia kötelességét a többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakókérdekeinek védelmére. A II. világháborút lezáró békeszerződés-nek erre nem volt szükséges intézkedni, mivel a két ország közöttihatárokat a háború előtti, vagyis az I. világháború utáni békeszer-ződés szerint meghatározott módon állította vissza. De későbbinemzetközi megállapodás is kötelezi Romániát; a Helsinki Záró-okmány, amelynek VII. fejezete előírja az alapvető emberi jogo-kat.

Márpedig, ha egy szerződés betartását az egyik fél nem telje-síti és az erre való kötelezés ellehetetlenül, úgy a szerződéstsemmisnek kell tekinteni. A magyar vezetésnek azonban eszeágában sincs ilyen dimenziókban gondolkodni.

Mivel magyarázható tulajdonképpen a Szovjetunió magyar-ellenes magatartása az erdélyi ügyben? Már az is elég ok, hogymaga is birtokában tart ősmagyar területeket. De ezúttal nem csakerről van szó. A magyar kormány az utóbbi 10-15 évben a párt ésvezetőinek biztosítandó népszerűsége érdekében nagy összegűtőkés valuta felvételére kényszerült, amelyet kevésbé az ipar ésmezőgazdaság fejlesztésére, és egyre inkább életszínvonal javítá-sára fordítottak. Ennek természetszerű böjtje 1986 után egyreerőteljesebben jelentkezett. A hatalom birtokosai már maguk semláttak - még tűzoltó megoldásként sem - más módot a gazdaságiés most már politikai nyomás ellen, mint a katonai kiadásokcsökkentését. Ezt a varsói szerződés "teherelosztásánál" is el-mondták és megkísérelték elfogadtatni. Mondani sem kell, ilyes-miről a békeszerető Szovjetunió hallani sem akart. Úgy tűnik ez-úttal a magyarok nem voltak meggyőzhetőek marxista retoriká-val, így az oroszok is kijátszották az Erdély-kártyát. A módszeregyügyűbb már nem is lehetett volna. Grósz Károly balkezes ara-di tárgyalása után "meghívják" Romániába Magyarország vezér-kari főnökét, kinek bemutatják a román haderő legmodernebbfegyverzeteit, majd kiegészítendő közlik; a román tisztikart izraelikiképzők készítették fel egy megvívandó háború eredményes ve-zetésére. Folytatván a lélektani felkészítést közölték; az egyéb-ként koldusszegény Románia ipara olyan fejlett, hogy a legmo-dernebb fegyvereket, beleértve az atomfegyvereket is elő tudjaállítani, így Románia katonai ereje bármilyen ellenséggel képesleszámolni.

Még Szűrös Mátyás az MSZMP akkori titkára is megjegyzi;már az is aggasztó, hogy egy szocialista állam ilyen fenyegetésttehet. Csakugyan! a második világháború következményeit meg-határozó és garantáló nagyhatalmak, az Egyesült Államok és aSzovjetunió hogy vélekednek erről?

Minden bizonnyal egyetértenek a román fenyegetéssel, hi-szen a legkisebb mértékben sem ítélték el, pedig más esetekbenilyesmire a kelleténél is érzékenyebben reagálnak és egy új világ-háború hisztériáját keltik a vitatkozó felek lecsillapítására. Lehet,hogy éppen az fenyegetést megerősítendő az Egyesült Államok-ban Ceausescu diktátor bukását megelőzően néhány héttel nyilvá-nosságra hozták 16,4 kg magasan dúsított – atomfegyver előállí-tására – uránium Romániának való eladását.

Ezúttal is felesleges fennakadni azon, hogy hogyan tehetteezt az Egyesült Államok, hiszen a COCOM-lista tiltja a stratégiaianyagok és fejlett technológiák eladását kommunista irányításúországok részére. Az Egyesült Államok ezt csak konkurenseiszámára teszi kötelezővé, nem pedig saját magának.

A magyar és a kelet-európai gazdaságok siralmas állapotamég a nyolcvanas évek közepén sem képes az egypárti hatalmimonopóliumokat ráébreszteni a politikai változtatás szükségessé-gére. E pártok görcsös ragaszkodását a saját politikai vezető sze-repükhöz és egyáltalán az egypártrendszer hatalmi monopóliumá-hoz aligha lehet másként értékelni, miként a tipikusan ortodoxzsidó gondolkodásmód politikai lecsapódását. Nem kell ahhozantiszemitának lenni, hogy a gondolkodó ember felismerje bennea monoteista filozófia legfőbb elemeit. Ha a Biblia ószövetségirészét akárcsak felületesen olvassuk is el, semmi kétségünk semmarad afelől: "Izrael, Isten által kiválasztott nép", aki az erősebb,nagyobb létszámú népek korabeli szokás törvénye felett áll. Aztnemcsak, hogy magára nézve nem fogadja el kötelezőnek, de asaját "istentől ráruházott" hatalma is rá akarja kényszerít azokra.Ennek lett a következménye, hogy állandó háborúskodásával fo-kozatosan elvesztette teljes függetlenségét és diaszpórára szóró-dott szét

A keresztény etika szerint ugyanis elképzelhetetlen, hogy –ha csak a magyarországi vonatkozásait vizsgáljuk – egy 1956-osméreteiben példátlan nemzeti felkelés idegen haderővel történt

leverettetése, népünk verejtékével megtermelt javainak 40 évenkeresztül egyenlőtlen szerződések alapján idegen hatalom javáratörtént elherdálása, a hatalom további megtarthatósága érdekébenolyan nagy összegű külföldi eladósodás előidézése, amely hova-tovább világviszonylatban is egyedülálló lesz, a nemzet túlnyomótöbbségének oppozíciója ellenére bárki, aki ezekért felelős, igényttartson a hatalomra egyáltalán. Még ezek után is nyakatekert ide-ológiával próbálja igazolni hatalmának megtartását. Pedig ez ahatalom nem táplálkozik másból, mint hazánk hűbéri állapotából,az idegen hűbérúri hatalom fegyvereinek kegyéből.

A nagy példakép: Szovjetunió hatalmi monopóliumát az elsővilágháború utáni teljes értelmiség legyilkoltatása, több tízmillióállampolgár éhhalálba kergetése, embermilliók minden ok nélküliiparszerű kivégzése. a második világháború – amelyet önkéntvállalt – huszonhétmillió halottja, a lakosság életszínvonalánakmegdöbbentően alacsony volta fémjelzi.

Ne felejtsük el, az úgynevezett szocialista tanok ugyancsakzsidóktól erednek. Marx nagyapja rabbi volt. Ezek a tanok aztánjó szövetségesre találtak az orosz emberi egyenlőség víziójával,amelyhez az első világháború utolsó szakaszában az orosz államteljes kimerülése és a német nagyvezérkar tálcán kínálta fel amegvalósulás lehetőségét. A monoteista rend létrehozásábanmegszilárdításában – a háttérben működve – ugyancsak jelentősszerepet vittek a zsidók. Trockij, Buharin, Kaganovics, Litvinov,Majszkij és még számos első és második vonalbeli kommunistavezető zsidó, de családi vagy más szoros kapcsolat révén a többifelső vezető is csaknem kivétel nélkül zsidó befolyás alatt állott.

A zsidó gyökerű egypárti hatalmi monopóliumtól az oroszokés vazallusaik nehezen tudnak szabadulni, jóllehet maguk is rá-jöttek annak káros voltára. Ne könyveljük el az amerikai politikakizárólagos eredményének, hogy Gorbacsov 1989-től nagyszámúzsidó lakosnak teszi lehetővé a kivándorlást.

Az 1989-es év a világtörténelem, de legalábbis az európaitörténelem újabb fordulópontja. A fennállása óta hódításairól is-mert és jellemzett Oroszország alias Szovjetunió mintha hipnózishatása alatt állna, sorra adja fel vazallusai felett csaknem félszá-zada tűzzel-vassal gyakorolt hatalmát. Sőt, aki vonakodik nyakátkihúzni az igából, azt még kényszeríti is. Jól példázza ezt Kelet-

Németország esete. Itt érdekes módon a magyar diplomáciáthasználja fel a stabil politikai vezetés fellazítására. De olyan esetis előfordul, ahol a szovjet titkos szolgálat leleményessége nembizonyulván elegendőnek, igénybe veszi az amerikai CIA segít-ségét a kommunista diktatúra megdöntésére. Igen szép példájavolt ennek Románia. A "szocialista vívmányok" védelme immárnemcsak, hogy nem szent, hanem tisztesség ne essék káromoljákis, mégpedig éppen azok, akik addig istenítették. Szerencsétlenévtizedekig félemlített jámbor polgáraink, akik eddig kalaplevévemerték csak a "szent" fogalmat szájukra venni, nem tudván sike-rül-e a kívánt hangsúllyal és áhítattal kimondaniok, némaságotfogadnak. Képtelenek elhinni, hogy az igazságot, valódi gondo-lataikat szabadon elmondhatják. Nem, nem ez nem lehet igaz! Hi-szen ilyen már volt egyszer, de nagyon rövid ideig tartott és iszo-nyú árat kellett érte fizetni.

A magyar társadalomnak mégis van egy rétege, akik már né-hány éve hihetetlen bátorságról tesznek tanúbizonyságot. Szintehihetetlen, de kisebb incidenssel mindig megússzák. Maguk közévesznek néhány a rendszer uraival szembenálló nevet is, mintpéldául Kádár János keresztfiát: ifj. Rajk Lászlót. Így jóval hitele-sebbnek tűnnek népünk előtt. De hát kikből is áll ez a maroknyi"bátor" csapat? Bármilyen furcsa, jelentős részük zsidókból. Ők"valahonnan" időben tudomást szereznek a közeljövő világpoliti-kai eseményeinek változásáról, annak irányáról. Információik for-rását pedig könnyen be lehet határolni, azok első kézből jönnek.Nem titok, hogy az amerikai kormányzat jószerével az egész hu-szadik században cionista befolyás alatt áll. Azt pedig aligha kellbizonygatni, hogy a világpolitika rugóit- és ez alól a Szovjetuniósem kivétel az Egyesült Államok mindenkori kormánya mozgatja.Ezzel az "internacionalista" segítséggel a magyar zsidók a ke-zükhöz tapadó Rákosi- féle rémuralom ellenére társadalmunk"hiteles politikusaivá" válnak.

Az a "szocialista státus quo ", amelyet éppen az EgyesültÁllamok kívánságára népünk nyílt és burkolt ellenállásával szem-ben erőszakkal fenntartottak, nemcsak az ország erőforrásait me-rítette ki, hanem akkora külföldi forrást is igényelt, amely az or-szágot az összeomlás szélére sodorta. A rendszerváltás után ezeka súlyos gazdasági állapotok rendkívül paradox helyzetet hoztak

létre. A zsidók vezette ellenzék páratlan ügyességgel használja kia romló életszínvonal következtében törvényszerűen romló nép-hangulatot. Sajnos népünk tömegméretekben nem ismeri fel, hogyaz éppen általuk előidézett helyzetet – hisz az ország pénzügyivezetését a Kádár-érában is ők végezték – ismét a maguk javárafordítják. A politikai és gazdasági vezetésből való kiszorulásukata korábban általuk elfojtott vállalkozási szférába mentik át a nem-zeti vagyonnak tekintélyes részével együtt. Ebből a számukra jó-val kedvezőbb pozíciókból aztán könnyen lázítják a lakosságot azelszegényedés ellen.

Az első szabad választások eredményeként létrejött kor-mánykoalíció erős és rendkívül hangos ellenzéket kapott. Nemtitok, a Szabad Demokraták Szövetsége vezetőségébe nem kevészsidó származású állampolgárunk tömörült, akiknek vallási érzé-kenysége – hihetetlen túlzásokba esett. Ha már a zsidó szót meg-hallják, magukon kívül vannak. Azt a szöveget, amelyben ez el-hangzik – mivel a sajtót és a nemzeti médiákat is ők uralják – alegképtelenebb módon forgatják ki eredeti összefüggéseiből. Márott is "zsidó"-t hallanak, ahol csak vele rímelő szó hangzik el. Jópélda erre a parlamenti "hordó ügy". Nem szűnik a második vi-lágháború idején elszenvedett sérelmek örökös szajkózása sem. A45 évi kulturális kormányzat pénzügyi támogatásának zömét azsidóság önsajnáltatására fordította. Ha rajtuk kívül valaki tár-gyilagosan kimondja róluk a véleményét, esetleg utalva zsidó mi-voltukra, amire érdekes módon egyébként büszkék, akkor azt he-tedíziglen elátkozzák, sőt már jogi szankciókat is kierőszakoltak a"zsidózás" megtorlására. Pedig az általuk oly sokat emlegetettdemokrácia nem csak a más vallásúak, más nemzetiségűek, fajúaktárgyilagos, szabad megítélésének lehetőségét feltételezi, hanem –bármilyen furcsa – a zsidókét is.

Magyarországot két ízben kerítette hatalmába a zsidóság. El-ső alkalommal 1919-ben, amelynek következményeként hazánkelvesztette területének jelentős részét. Másodszor 1948-ban (denem tévedünk, ha 1945-re datáljuk) ez pedig hazánk szuverenitá-sának elvesztésével járt, hogy a mindkét esetbeli leírhatatlan ter-rort – ami uralmukat kísérte – ne is említsük. Vajon mi kerül áru-ba és népünk milyen szenvedésével jár, ha ismét hatalomra jut-

nak? Hiszen már nincs egyebünk nemzeti létünknél! A nemzetadóssághintába ültetéséért is súlyos felelősség terheli őket.

Hiába kerülgetjük a dolgok lényegét, ki kell mondjuk: a zsi-dóságnak el kell számolnia a magyar nép előtt a Rákosi-, és a Ká-dár- féle rémuralom által okozott testi, lelki és anyagi károkért.Ha Németországból ki tudták préselni a háború alatt nem létezettIzrael kárpótlására a jóvátételt, úgy e károk megfizettetésére ismeg kell találnia a ma már létező jogutódokat. Magyarországnegyvenöt évi hódoltságáért – és ezt tovább elhallgatni, bármilyenérdekek fűződjenek is hozzá, nem szabad! – a Szovjetunió mellettaz Egyesült Államok nem kevésbé felelős. Nem lennék túlságo-san meglepődve, ha kiderülne: Sztálin Roosevelt, vagy utódaegyenes kérésére ültette a magyar nép nyakára Rákosit és cionistaklikkjét. Ne tévesszen meg senkit, hogy Rákosi elég nagy számúzsidót is az üldözöttek közé sorolt. Ez tudatos politika. Ha ellen-zéki erő valamilyen oknál fogva a hatalom fölé kerekedik, a ta-lonból azonnal előhúzhatók az "üldözött" zsidók, akik ügyesmódszereikkel ismét népünk nyakára ülhetnek, hiszen az ilyenkorszükséges "múlttal" máris rendelkeznek.

Moszkva kelet-európai gyarmatai 1990 őszére éppen aSzovjetunió szorgalmazására, ahogy ma mondják békés forrada-lom útján végrehajtották a rendszerváltást. Vajon tényleg végre-hajtották? A politikai eredményeket – amelyhez szinte alig érthetőmódon jutottak – vajon végleg megtarthatják? A túlzott optimiz-mustól mindenesetre óvakodni kell. Félő, hogy az eddigi politikaierőszakot gazdasági kényszer váltja fel, amelyet negyvenöt évenát kellően megalapoztak. Ez akár vissza is kényszeríthet bennün-ket korábbi gyarmati státusunkba. Ennek veszélye nagyobb, mintbárki is gondolná.

A több évtizedes hódoltság alatt hazánkban új generáció nőttfel, akikből a marxista nevelés még a született hazaszeretetet iskiirtotta. Ne feledjük a Kádár korszak kultúrpolitikáját is zsidókezek igazgatták. Most dilemma előtt áll. Mechanikus gondolko-dása sokukat arra a következtetésre készteti, hogy kár volt a szo-cialista gazdálkodási módszereket feladni, mert annak idején azéletszínvonal kedvezőbb volt – s ezek nincsenek kevesen – mégaz orosz csapatok magyarországi megszállását is elfogadnák ko-rábbi – kapitalista kölcsönökből fedezett – életszínvonaluk bizto-

sítása mellett. Bizonyára kisebb könyv terjedelmét is kitenné akommunista pártoligarchia különböző kérelmei, amelyet az SZKPés a szovjet kormány címére eljuttattak a "szocialista vívmányok"fegyveres erővel való ismételt megvédése érdekében.

Elengedhetetlen, hogy népünk minden rétege felismerje, másnemzetek, sem nyugaton, keleten pedig még kevésbé - nem haj-landók viszonylatos jólétünket a maga verejtékéből megfizetni.Bármilyen fájdalmas, de korábbi – a "létező szocializmus" általhitelekből biztosított – életszínvonalunk számláját is nekünk kellkiizzadnunk. Ez pedig aligha lesz lehetséges békés úton. Félő,hogy népünk csak egy újabb belső polgárháború útján kényszerülerre a felismerésre, amellyel a kiegyenlítésre váró számla csak to-vább növekszik majd.

Alakuló közállapotaink egyre világosabban mutatják; a csak-nem fél évszázad alatt erőszakkal felépített totalitárius rendszertnem lehet békés, demokratikus módszerekkel egyik napról a má-sikra jó irányba fordítani. Ez csak egy jó gazdasági kondícióvalbíró országban volna lehetséges. A demokrácia ugyan kívánatos,de gyakorlása költséges. A valódi és gyors rendszerváltás – bár-milyen paradox csak azokkal a módszerekkel lehetséges, amellyela régi rendszert létrehozták. Népünk lelke háborog. Többségük-ben ugyanazok győzködik az új rendszer előnyeiről, akik a régit isistenítették. Ez a legfőbb oka, hogy passzivitásba vonul, s abbansem hisz, amiben pedig kellene.

AZ "ENYHÜLÉS"Az 1956-os magyarországi szabadságharc orosz vérbefojtása

után a népek kezdtek magukhoz térni a hidegháborús kábulatból.A szuperhatalmaknak – valódi céljuk palástolására – új módsze-rekhez kellett folyamodniok. Amint látni fogjuk ezt a célt szol-gálta az ún. enyhülési politika, amelyet, az oroszok indítanak el.A folyamat a Nixon—Kissinger érában éri el csúcspontját, amikora két szuperhatalom ismét lelepleződik.

Az enyhülési folyamat tulajdonképpen Sztálin halálával veszikezdetét. Sok politikus a mai napig vallja, hogy az új koncepcióérdekében áldozták föl magát Sztálint is. A nyugati országok ve-

zetői maguk is szentül meg voltak erről győződve. Mondanunksem kell az amerikai vezetés legfelső csúcsán nem örültek a má-sodik világháborút kiprovokált, Amerika számára elévülhetetlenérdemeket szerzett, halála napjáig a hidegháborúsdit kitűnőenalakító, megbízható partner: Sztálin halálának. A kialakult hideg-háborús állapotok, amelynek ürügyén az oroszok egymás után lá-zítják fel Anglia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország. Por-tugália gyarmatainak népeit, s azok sorra szakadnak le régi gyar-mattartóikról, Amerikának nagyon is kedvére való. Az AtlantiCharta ígéreteit az oroszok ebben a furcsa szereposztásban reali-zálják Amerika számára. Úgy tűnik, az amerikai legfelső vezetéstSztálin követői nem készítették fel a vezér közeli halálára. Azesemény váratlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint Amerikamoszkvai nagykövetének leváltása. Egy hónap elteltével 1953.április 11-től az amerikaiak az egykori Roosevelt-adminisztrációbizalmasát, orosz szakértőjét, Ch. Bohlen-t küldik Moszkvába.Ugyanebben az időben a háború alatt Washingtoni orosz nagykö-vet Gromikót – aki eddig londoni nagykövet volt – a külügymi-niszter első helyettesévé nevezik ki.

Amerika aggodalma tehát alaptalannak bizonyult.Az amerikai közvélemény gyanúját eloszlatandó, Hruscsov

később magát Sztálin lányát küldi ki Amerikába, hogy ott szov-jetellenes emlékirataiba ágyazva bizonyítsa apja természetes ha-lálát.

Akárhogy is volt, az azonban biztos, hogy Sztálin halálávalMoszkvában is hatalmi bizonytalanságok léptek fel. Az utódlásnem volt megfelelően előkészítve a diktátor titkára nem volt ké-pes oly erős kézzel tartani a gyeplőt, mint halott főnöke. Hruscsovrövid hatalmi harcban fölé kerekedett. Érdekes, hogy Hruscsoverőszakos feltörését sem az orosz, sem az amerikai legfelsőbb ve-zetés nem nézi jó szemmel. Hruscsov kénytelen legközvetlenebbmunkatársait a hadseregből toborozni, jól tudja: hatalmát azokbiztosíthatják a legszilárdabban. Békeidőben az államfő is, a mi-niszterelnök is második világháborús marsall a honvédelmi mi-niszter pedig Sztálin volt helyettese, Zsukov. Ez némileg meg-nyugtatja az amerikaiakat is. De az ő által sürgetett német kérdésmegoldása, mégsem tette Hruscsovot számára teljesen megbíz-

hatóvá. Amint látni fogjuk nem keveset nyom a latban Amerikaakarata Hruscsov megbuktatásában.

A különös kegyetlenséggel megalázott Kelet-berliniek Sztá-lin halála után elérkezettnek látták az időt, hogy a világ tudomásá-ra hozzák, ellenzik Németország keleti felének bolsevizálását.Nem sokat késlekednek. 1953. június 17-én felkelést szerveznek,amelyet az orosz katonai megszállók vérbe fojtanak. Az eseménytaz ismert amerikai módszerek kísérik. Nagy propaganda hadjárataz orosz önkény ellen, ugyanakkor a négyhatalmi megszálló ka-tonai parancsnokságok rendszeres konzultációkat folytatnak anémet nép elnyomására.

Az orosz legfelső vezetést az események pánikba ejtették. Aszocializmus történetében ismeretlen jelenséggel kerültek szembe.A kelet-európai sajtó csak két hét múlva tesz homályos említést adologról, és berlini provokációt emleget. Az orosz vezetésen akapkodás lesz úrrá.

De a németek felé lépni kell, a kelet-német nép figyelmét elkell vonni, nehogy egy nagyobb erejű felkelés törjön ki. A ma-gyarországi megoldás itt szóba sem jöhet! Ha itt elismernék a ko-rábbi hibákat a párt legfelsőbb vezetésében, hatalmi csonkításthajtanának végre, az csak olaj lenne a tűzre. Új módszereketagyalnak ki. A német nép nemzeti érzéseit lovagolják meg. Tud-ják, hogy a német nép legnagyobb fájdalma a kettéosztottság.Megcsillantják előttük az egyesítés lehetőségét, de ennek előfel-tétele egy Németországgal kötendő békeszerződés, amely lezárjaa második világháborút. Adenauer nyugatnémet kancellár azon-ban átlátott az oroszok szitáján, Azok ugyanis külön-külön akar-tak békeszerződést kötni mindkét német állammal. A kancelláralkut nem tűrő módon kijelentette: "egy Németországgal viseltekháborút, eggyel is kell békét kötniök." Vagyis előbb egyesítsenek,és azután jöhet a békekötés. Az egyesítés pedig sem az oroszok-nak, sem az amerikaiaknak komolyan meg sem fordult a fejében.A sajtóban hatalmas propaganda-hadjárat indult meg. Nyílt szov-jet jegyzékek a három nyugati nagyhatalomhoz, javasolja Német-ország egyesítését a német semlegesség alapján. Később Hrus-csov egy alkalommal kikotyogja, hogy Eisenhower amerikai el-nök közölte vele: ő nagyon tart egy egységes, erős Németország-tól. Nyilván mindent elkövetett megakadályozására, amelyet

ugyan az oroszok sem akartak komolyan. Az 1955-ös moszkvaimeghívás után Adenauer Amerikába utazik, hogy felmérje milyenmegoldást támogatna az amerikai kormány Németország újra-egyesítésével kapcsolatban. Eisenhower kereken kijelentiAdenauernek: "a semlegesség fogalma semmiképpen sem alkal-mazható Németországra." Adenauer ellen éles kelet-európai saj-tókampányba kezdenek, kikiáltják őt a német egység, az újra-egyesítés fő akadályának. Hatalmas erőfeszítést tesznek megbuk-tatására. A nyugat-német nép azonban határozottan állt kormányamögött, annak ellenére, hogy az orosz propaganda még a kor-mány egyes tagjait is megzavarta. Heinemann volt bonni belügy-miniszter például olyan következtetést vont le a potsdami egyez-ményről, hogy az kizárja Németország kettéosztottságát, mert azaláírók kötelezték magukat, hogy Németországot "Egészként" ke-zelik. Sajnos az idő nem őt igazolta. Lehet, hogy le is írták ezt, demegismerhettük a negyven év alatt a világ két szuperhatalmát,ahogy a népek félrevezetését művészi szintre emelték. Az egyez-mények titkos anyagát, amelyben a valódi megállapodásokat rög-zítették, hidegháború ellenére a mai napig nem hozták nyilvános-ságra. Közös politikájukat ez a tény a mindennél jobban bizo-nyítja.

A német újraegyesítés ügyében mindezek ellenére évekig ál-landó diplomáciai próbálkozások folynak. Az oroszok és az ame-rikaiak folyamatosan egyeztetik a szerepeiket.

Összehívják a genfi négyhatalmi értekezletet. 1954-ben újfogalommal lepik meg a világot, ez pedig nem más, mint a ké-sőbbi évtizedekben unalomig koptatott "békés egymás mellettélés", amelynek állítólag nincs alternatívája. Még dr. Ottó John-ta nyugat-német alkotmányvédelmi hivatal elnökét is az NDK-bólhallhatjuk, amint szapulja az NSZK-ban működő hitleri-tábornokokat. Az NDK szerint dr. Ottó John úgy menekült azNDK-ba, de olyan vélemény is közszájon forgott, hogy elrabol-ták. Minden esetre később visszakerült az NSZK-ba. Mint az oro-szok, mint az amerikaiak nem győzik egymást vádolni, hogy ők afelelősek Németország kettéosztottságáért. A Pravda például 1956január végén Történelemhamisítói a hidegháború szolgálatábancímen élesen bírálja az amerikaiakat, mivel azok közzétették ajaltai okmányok addig nem ismert okmányainak egy részét,

amelyben külön helyet foglalnak el Sztálin "Csiaturai emberé-nek" Harriman-nak a feljegyzései. Ezek azt hivatottak bizonyítani,hogy Németország kettéosztottságáért az oroszok a felelősek.Nem csodálkozhatunk azon, ha az oroszok ezeket koholmányok-nak, hamisítványoknak nevezik. Pedig Harrimanra az oroszoknakaztán igazán nem lehet panasza. A gyakran változó amerikai kor-mányok részére – szinte már gyanúsan – az oroszokkal valóegyüttműködést szorgalmazza. Andropov hatalomra jutása után1983 nyarán magas kora ellenére a Szovjetunióba utazik, hogyszemélyesen győződjék meg Andropov Amerikával kapcsolatoselképzeléseiről. Látszólag kereskedelmi kapcsolatok, amelyekHarriman ajánlásainak fő területei. Minden bizonnyal még mindigműkődnek Szovjetunió-beli gazdasági érdekeltségei. Éppen ezértnehezen hihető, hogy őszintén az oroszok kárára tegyen bármit is.

Hruscsov pragmatikusabb gondolkodó volt, mint Sztálin hí-vei. Nem volt nehéz felismernie, hogy a hidegháborús szerep aSzovjetunió számára nem járt gazdasági előnnyel. Amerika csakháborúban bizonyult jó partnernek. A szovjet ipar és mezőgazda-ság számára szükséges fejlett technológia ellenében az EgyesültÁllamok nem tudott mit vásárolni az oroszoktól. Nyersanyag ésenergiahordozók hazai területen is kitermelhetők voltak, s ígynem terhelte szállítási költség. Különben is éppen az oroszok köz-reműködésével önállóvá vált gyarmati területekről az olajat sok-kal olcsóban tudták beszerezni. Hruscsov vízióiban egyre gyak-rabban jelent meg a háború előtt Daviesben is felmerült egyszerűképlet: az orosz nyersanyag és a német technológia cseréje. Azötvenes évek második felében robbanásszerűen fejlődő nyugat-német ipar teljesítménye pedig egyre jobban irritálta az oroszpártfőtitkárt. Hruscsov felismerte, hogy a hidegháborús szemben-állás módszereivel a németekkel való gazdasági együttműködésnem jöhet létre. A német-orosz gazdasági együttműködés előnyeita húszas évekből maga is ismerte. Nem vitás, hogy új módszerek-hez kell folyamodni. Miután a második világháború révén területiés új gyarmati hódításaik a világ szemében a károsultak kivételé-vel elfogadottakká váltak, elérkezettnek látta az időt, egy kibékü-lési koncepció programba állítására, amely a Szovjetuniónak csakhasznára lehet. Ehhez pedig mindenek előtt a nyugat-németekkelkell szót érteni. Ha ez sikerül, utána Japán is könnyebben meg-

dolgozható lesz. Csakhogy a kétszer becsapott németeket ezúttalnem sikerült rászedni. Adenauer moszkvai látogatása során min-den bizonnyal szemébe mondta Hruscsovnak, hogy az oroszok anémeteket akaratuk ellenére amerikai érdekekért kényszerítettebele a második világháborúba. Ezért a német népnek legalább er-kölcsi jóvátétellel tartoznak. A győztes háború tudatában élőorosz vezetők a szokatlan érvelés hallatán először megsértődtek,de miután a száz fős nyugatnémet küldöttségben ez hatástalanmaradt, végülis a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása fejébenszabadon engedték a Szovjetunióban, a második világháború so-rán fogságukba esett német hadifoglyokat. Ez azonban még nemjelentett erkölcsi jóvátételt, hiszen ennek normális körülményekközött már régen meg kellett volna történnie. Nyílt erkölcsi jóvá-tételről természetesen szó sem lehetett, hisz azzal nemcsak aSzovjetunió korabeli magatartását kellett volna elítélni, hanemAmerikáét is. Ezt pedig annak hozzájárulása nélkül nem mertékaz oroszok megtenni. Ez már nem fért volna bele a hidegháborúkereteibe. Már pedig az oroszok világhatalmi státusza nem Né-metországtól, hanem az Egyesült Államoktól függött. Hruscsovéknehéz lecke előtt álltak. A problémát végül is a rájuk jellemzőmódon próbálták lerendezni.

A második világháború orosz részről leginkább Sztálin sze-mélyéhez kötődött. Megtették hát őt a bűnbaknak! Halála után ezmár jóval kisebb kockázattal járt. Természetesen Amerikát kímé-lendő, nem a második világháborús árulását vetették a szemére,hanem a személyi kultuszából fakadó törvénytelenségeket. Ebbe afogalomkörbe sok minden belefért. Mindenki a saját fantáziájaszerint fogalmazhatta a részleteket. Az első nagyszabású propa-gandatámadást az 1956. február 14-én megnyílt XX. pártkong-resszuson indították ellene. Később a személyétől való elkülönü-lést bizonyítandó, a holttestét is eltávolították a Mauzóleumból.1956. június 1-én Sztálin bizalmasát és legközelebbi munkatársát,Molotovot is felmentik a külügyminiszteri tisztéből.

A németek azonban nem elégednek meg az e-fajta szemfény-vesztéssel. Fő feltételnek a két német állam egyesítését tartották.Miután Hruscsov meggyőződött róla, hogy e-nélkül a legkisebberedményt sem érheti el, a nyugat-német kormánnyal való meg-egyezésben, a maga részéről hajlandónak mutatkozott Németor-

szág egyesítésére, a semleges Németország létrehozása fejében.Csakhogy ehhez a három nyugati nagyhatalom, de különösenAmerika hozzájárulására is szükség volt. Amint tapasztalhattukaz amerikai kormánytól pedig mi sem állott távolabb ennél. Aszovjet kormány, de különösen Hruscsov rendkívüli erőfeszítése-ket tesz az amerikai vezetés meggyőzésére. A különböző javas-latoknak se szeri, se száma. Mivel Eisenhower elnök már Hrus-csov erőszakos hatalomra jutását sem nézte jó szemmel, adesztalinizációról nem is beszélve, nem volt hajlandó tárgyalá-sokba bocsátkozni Hruscsov javaslatairól. Hruscsov a kontaktusfenntartásával Bulganyin miniszterelnököt bízza meg. Úgy gon-dolja a két második világháborús szövetséges tábornok bizonyárajobban megérti egymást. Hosszú levelezés kezdődik. Bulganyinárnyaltabb javaslatokkal próbálkozik. Úgy tűnik még abban ismegállapodnak, hogy országaik felett kölcsönös légi felderítése-ket végezhetnek. Legalább is a nyilvánosságra került részletekből,nem különben a később bekövetkező eseményekből erre lehet kö-vetkeztetni. Majd tapasztalni fogjuk az U-2 kémrepülőbotrányidején.

Hruscsov mindenáron csúcstalálkozón szeretné a német kér-dés megoldásának szükségességéről meggyőzni Eisenhowert

Különböző politikusokat kérnek fel a gondolat népszerűsíté-sére, még a Gallup intézet is kedvező prognózist tesz közzé.Hruscsov és főbb munkatársai sorra fogadják a legmagasabb ame-rikai közéleti személyiségeket. Hol szidja az amerikai reakcióskörök gáncsoskodásait, hol támogatja a az amerikai érdekeket anemzetközi porondon – de minden hiába. Amerika nem akar azeurópai status quo-n változtatni. Hogy ezt Hruscsovval is megér-tessék, végülis 1959. augusztus 16-ára meghívják az EgyesültÁllamokba. Nagy hírveréssel kísért útján szinte mindenkivel tár-gyal, aki csak valamit számít, szenátusi vezetőkkel, a külügyi bi-zottság tagjaival, beszédet mond az ENSZ-ben, teljes leszereléstés mindenfajta fegyver teljeskörű megsemmisítését javasolja,körutat tesz az államokban, de kézzelfogható eredmény semmi.

A német kérdés ennek ellenére nem kerül le a napirendről,hanem állandó diplomáciai próbálkozások tárgya marad. Közbengyakori éles hangú kirohanásokat intéznek a szovjet és kelet-

európai lapok Adenauer személye ellen, aki állítólag legnagyobbkerékkötője a német kérdés rendezésének.

Hruscsov 1960. május elejére újabb német kérdéssel foglako-zó értekezletet hívott össze, ezúttal Párizsba. Úgy tűnik azonban,az amerikai vezetésnek sikerült a szovjet haderő vezetőit Hrus-csov ellen hangolnia. Az orosz légelhárítás egységei a korábbimegállapodás alapján a Szovjetunió felett légi ellenőrzést végzőU-2-es amerikai felderítő repülőgépet közvetlenül az értekezletmegkezdése előtt lelőtték (ha ugyan lelőtték!), s ezzel sikerült eztaz Amerika ellenére összehívott értekezletet meghiúsítani.

Az U-2-es felderítőgép lelövésének módjáról, körülményeirőla szovjet és kelet-európai lapok nem írtak túlságosan sokat. Egyilyen szenzáció sokkal nagyobb hírverésre számíthatott volna.Amit írtak az is tele van ellentmondásokkal. Amint már utaltunkrá, ezek a felderítőgépek valószínűleg valamiféle államközi meg-állapodás alapján végeztek berepüléseket a Szovjetunió légterébe.A berepülések kezdete állítólag még Sztálin idejére nyúlnak visz-sza. Nixon alelnök az 1960. évi elnökválasztási kampány soránKennedy elnökjelölttel folytatott televíziós vitában kijelentette,hogy 72 ízben küldtek felderítőgépeket szovjet légtérbe. Nehézelhinni, hogy a többiről megállapodás hiányában hallgattak volna.Az a tény, hogy pontosan a csúcsértekezlet előtt rendezték meg akémrepülőgép lelövését, önmagáért beszél.

A Népszabadság című napilap 1960. augusztus 10-i számaközli, hogy közzétették a vádiratot Francis Powers, az U-2 piló-tája ellen. Szórakoztató olvasmány, érdemes elolvasni. Azt állítja20.000 m magasságban repült, s több mint 2.000 km-t repült azország légterében. A gép nem kapott telitalálatot, de a katapult be-rendezés nem működött, zuhanás közben Powers felemelte a fül-ke tetejét, kioldotta szíját és a tetőn keresztül mászva ugrott ki agépből. A gép részei 20 km2-en szóródtak szét. A magam részérőlnem lepődnék meg túlságosan, ha kiderülne, Powers, valamelymenetrendszerű repülőgéppel utazott a Szovjetunióba, szerepénekeljátszására.

Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen malőr után a két szuperha-talom az egymással való leszámolást latolgatja. (Képzeljük csakel, ha ezt Hitler tette volna!) Ettől azonban nincs mit félni. Alignéhány hónap múlva Hruscsov személyesen utazik New York-ba

az ENSZ 15. ülésszakára. Eisenhower elutasítja a Hruscsovvalvaló találkozásra tett javaslatot, úgy látszik megsértődött, pedignormális körülmények között erre éppen Hruscsovnak lett volnaoka. Az oroszok nem haragszanak az U-2 miatt. Zorin oroszENSZ küldött 1961. áprilisában bejelentette az ENSZ-ben: aszovjet kormány nem ragaszkodik az amerikai kémrepülésekügyének megvitatásához. Ezzel szemben elvárják a magyar és ti-beti kérdés napirendről való levételét. Praktikus megoldás! Az al-ku és tétjei méltóak a partnerekhez. A magyar kérdés valamivelkésőbb valóban lekerül az ENSZ napirendjéről.

Hruscsov már valóságos megszállottjává vált a német kérdésrendezésének. Az U-2-es fiaskó sem volt képes további próbálko-zásainak feladására bírni. Az 1962-es év októberében azonban újpolitikai esemény hozza lázba a politikusokat és a világsajtót – akubai válság.

Néhány évvel korábban a kubai kormány – úgy is mondhat-nánk kormányok – Amerika leghűbb kiszolgálói voltak. Kuba azEgyesült Államokhoz való közelsége miatt az amerikaiak szóra-kozóhelyévé vált. A diktátorok azonban elég gyakran váltogattákegymást az ország élén. A megbukott elnökök az államkincstárvagyonával a zsebükben Amerikában folytatták fényűző életüket.Kuba gazdasága egyre több amerikai pénzt igényelt. Úgy tűnik azEisenhower-kormány meg akart szabadulni ettől a tehertételtől, sehhez igénybe vette az oroszok segítségét. Mással aligha lehet aCastro-rendszer létrejöttét és mai napig való fennállását magya-rázni. Kuba nem vett részt a második világháborúban a vesztesekoldalán. Geopolitikai helyzete sem olyan, hogy a legkisebb oklenne arra, hogy a szovjet érdekszférába kerüljön. Ugyanakkorkitűnő elrettentő példa lesz a többi renitenskedő latin-amerikai or-szág számára. Az amerikaiak eredménnyel zsarolhatják őket akommunista forradalom veszélyével.

Ahogy a nyolcvanas évek elején Lengyelország nagy hitele-zői szinte áhították a Szovjetunió katonai beavatkozását, mert ígymintegy garanciát láttak pénzkölcsöneik és kamatai visszafizeté-sére, ugyanúgy a kubai bolsevizálást is kitűnő eszköznek tartot-ták, vesztett pénzük visszaszerzésére.

Nem valószínű, hogy ebből a szempontból a módszer ered-ményes is lett volna különben Anthony Sampson a lengyel válság

elhúzódásakor nem jegyezhette volna fel, hogy több bankár ma-gánemberként sokkal biztosabbnak érezte volna magát, ha azorosz tankok begördültek volna Lengyelországba.

1958 végén Fidel Castro vezetésével gerilla-csapatok a fővá-ros és a hatalom bevételéhez közeledtek, a soros diktátor Batistamenekülni kényszerült. A kubai forradalom győzelmét 1959. ja-nuár 1-el tartják nyílván.

Fidel Castro azonban csak január 10-én érkezik a már legyő-zött fővárosba. A megelőzően kinevezett új kormány - bár mi-niszterelnöke még nem Castro, hanem Miro Cardona - azonnalköveteli az Egyesült Államok nagykövetének visszahívását ésfeloszlatják a parlamentet. Castro is nyilatkozik:

"Nem adjuk el magunkat, nem fogadunk el parancsokataz amerikaiaktól".

A Szovjetunió pedig szinte megalakulása után elismerte az újkubai kormányt. A helyzet Amerikaellenes tendenciái a Szovjet-unió keze nyomával azonnal felismerhetők. Nehéz megérteni,hogy ezekben az amerikaiaknak nehéz hetekben miért fogadjákHruscsov legközelebbi munkatársát és bizalmasát Mikojánminiszterelnökhelyettest, aki 17 napig tartózkodik az EgyesültÁllamokban (január 3-20-ig), körutat tesz az országban. FogadjaNixon alelnök, majd Eisenhower elnök is. Ami mindeneknélfontosabb, behatóan tanácskozik Dulles külügyminiszterrel. Azelnökkel folytatott tanácskozás után Mikojan nem volt hajlandóaz újságírók kérdéseire válaszolni. Hagerty a Fehér-Ház sajtófő-nöke közölte: Berlinről, Németországról, leszerelésről, kereske-delmi kapcsolatok kiszélesítéséről és a két ország közötti szaba-dabb személyi forgalomról volt szó. Kubát nem is említette. Nemtűnik gyanúsnak, hogy ebben az időpontban Kubáról szót semejtenek? Március elején Eisenhower átfogó külpolitikai nyilatko-zatot tesz Kuba említése nélkül, pedig az új kubai vezetés egypercig sem rejti véka alá a társadalmi rend átalakítására vonatko-zó szándékait. Már április közepén közzéteszik, hogy Nixon alel-nök a július 25-i amerikai kiállítás megnyitására Moszkvába uta-zik. A nyár folyamán Harriman 40 napos utazást tesz a Szovjet-unióba. Hruscsov és Gromikó is fogadja. Úgy tűnik a két szuper-hatalom között a német kérdést leszámítva kitűnő az együttműkö-

dés. Egy Kuba miatti amerikai neheztelésnek nyomát sem találni.Az Egyesült Államok ugyan meg-meg fenyegeti a kubai vezetést,de óvakodik attól, hogy a Szovjetunió esetleges szerepét szóbaejtse. Sőt az 1903 óta Kuba területén fenntartott 117 négyzetki-lométernyi guantanamó-i katonai támaszpontjáról békésen figyeli,amint az oroszok kiépítik kubai rakéta-támaszpontjukat. Aztugyanis nehéz komolyan venni, hogy az oroszoknak ez észrevét-lenül sikerülhetett.

1961. január 20-án új fiatal elnök lép hivatalba Kennedyszemélyében. A közvélemény nyomására kissé nagyobb eréllyelpróbálja a kubai ügyet rendezni, de óvakodik attól, hogy olyanttegyen, ami az új kubai rendszer felszámolásához vezetne. Sőtamint látni fogjuk ő teremti meg azokat a jogi kereteket, amellyelKubában kialakulhat és megszilárdulhat a szovjet mintájú társa-dalmi rend. Olyan megállapodást köt Hruscsovval, amely hosz-szútávon biztosítja Kubának a szovjet érdekszférában tartását.Még utódai kezét is megkötötte a létrejött állapot más irányúmegoldását illetően. Igaz, életével fizetett érte.

Még be sem iktatták Kennedyt, amikor 1961. január elsőnapjaiban kiszivárogtatják a Kubába telepített szovjet rakéták hí-rét. Hruscsov, jó orosz politikushoz méltóan ezt rágalomnak ne-vezi. Sőt a Pravda január 7-én "El a kezekkel Kubától" című cik-kében meg is fenyegeti az Egyesült Államokat.

Bizonyára – még a politikában járatosabbak közül is – keve-sen hinnék ekkor még, hogy alig több mint harminc év múlva aSzovjetunió felbomlása idején 1992 nyarán az Egyesült Államokkormánya nyilvánosan vállalja majd Oroszország védelmét egyesetleges külső katonai támadás ellen.

Úgy látszik az amerikaiak elfogadták Hruscsov úri becsület-szavát, az első kubai válság nyugvópontra ért.

Az Egyesült Államokba emigrált kubaiak látva, hogy az ame-rikai vezetés nem igyekszik a kubai helyzetet megváltoztatni, ma-guk kiállította zsoldosokkal indítanak 1961 április közepén part-raszállási kísérletet Kubába. Hruscsov azonnal levélben fordulKennedyhez. A válasz nagyon érdekes, bár a gyanús jelző sokkalhelyénvalóbb. Íme Kennedy válaszának legfőbb mondanivalója:

"már korábban leszögeztem és most megismétlem, hogyaz Egyesült Államok nem szándékozik katonailag be-avatkozni Kubába."

Világos beszéd. Hruscsov és a szovjet kormány – ha eddigbizonytalankodtak – megérthették, nincs mit félniük Kubát illető-en az Egyesült Államok elnökétől.

Mi sem természetesebb a kubaiak leverték a zsoldosokat. Afogságba esett 1200 fő amerikai állampolgárt 500 jóvátételi trak-torért visszaadják Amerikának.

Az amerikai közvélemény az ügy láttán alaposan felpapriká-zódik.

Nixon volt elnök például közvetlen amerikai katonai beavat-kozást követel (fél évvel ezelőtt könnyebben megtehette volna,vajon miért mulasztotta el?)

Mintha mi sem történt volna, alig több, mint egy hónap múl-va június 3.-án Hruscsov és Kennedy csúcstalálkozót tart Bécs-ben. A közös közlemény szerint Kubával úgyszólván alig foglal-kozhattak. Középpontban a német-kérdés állott.

Úgy tűnik Hruscsov nem mondott le a németekkel való kibé-külésről, úgy véli az új amerikai kormány esetleg másként áll akérdéshez, mint Eisenhower. De ebben tévedett. Úgy látszik Ken-nedy már az első próbálkozását is elhárította, mert július 8-ánHruscsov a katonai iskolák végzős hallgatói előtt mondott beszé-dében ilyen nyilatkozatra kényszerült:

"Felhívjuk volt szövetségeseinket, tanúsítanak bölcsessé-get a német kérdésben."

Szinte alig múlik el nap nagyhangú nyilatkozat nélkül. Hrus-csov sorra fogadja a nagytekintélyű nyugati – főleg amerikai – új-ságok szerkesztőit. Győzködve őket a német békeszerződés meg-kötésének szükségességéről. Kérlel, fenyegetőzik, augusztus kö-zepén megépítteti a berlini falat, mérgében még az atomkísérlete-ket is felújítja. De minden hiába! Az új amerikai vezetés megkö-tötte magát.

Közben Hruscsov tovább szállítja rakétáit Kubába. Nem istitkolja, hogy jelentékeny gazdasági és katonai segítséget nyújtFidel Castronak Az amerikai kongresszusban pedig egyre hango-

sabban követelik Kennedytől katonai akció megindítását, sőtszeptember végére az amerikai törvényhozás mindkét háza felha-talmazza az elnököt nyílt katonai beavatkozásra.

Kennedynek azonban esze ágában sincs azt elrendelni. Ígynyugtatja a kongresszus képviselőit:

"A Szovjetunió kizárólag védelmi célokat szolgáló légel-hárító és tengerészeti rakétákat szállít Kubának."

A kongresszus gyanúját elkerülendő, október végén mégiskénytelen haditengerészeti blokádot elrendelni Kuba ellen. AzOroszok az egész világot tiltakozásra bírják. Kongresszusi nyo-másra Kennedy ultimátumot küld Hruscsovnak, hogy azonnalszerelje le és szállítsa el kubai rakétáit, mert azok veszélyeztetikaz Egyesült Államék biztonságát.

Gorbacsov érdekes választ küld Kennedyhez október 27-én.Felajánlja, hogy a korábban letagadott rakétáit hajlandó kivonni,ha az Egyesült Államok is kivonja Törökországból a saját rakétáités ami a lényeg biztosítja Kuba szuverenitását. Kennedy már 28-án éjjel közölte: elfogadja Hruscsov minden javaslatát. Pedig alevél hivatalos szövegét még meg sem kapta, csak a 27-i moszk-vai rádió adásából ismerte Hruscsov javaslatait. Azonnal intézke-dett a blokád feloldására, majd így válaszolt:

"Üdvözlöm Hruscsov miniszterelnök államférfiúi böl-csességéről tanúskodó döntését."

Mikoján november 2-án New Yorkba érkezik az ENSZ köz-gyűlésre, majd Kubába ment. Úgy látszik Fidel Castronak is gya-nússá vált a szuperhatalmak kubai politikája, mert Mikoján aligtudta meggyőzni az események ilyetén alakulásának szükségessé-géről. Még az időközben meghalt felesége temetésére sem tartottatanácsosnak hazautazni, csak a kíséretében lévő fiát küldte haza.Mintegy három hetet kénytelen a kubai vezetők megdolgozásáraáldozni. November 27- én visszaérkezik New Yorkba, majd 29-éntalálkozik Kennedyvel. Másnap ismét hosszú tanácskozást folytataz Egyesült Államok elnökével. Miután mindenben megállapod-tak, mindent lerendeztek, Mikoján december 2-án hazaindult.

Úgy látszik az alkuba a magyar ügy is szerepelt, mert a de-cember 22-én véget ért 17. ENSZ ülésszak másnapján már így ír aNépszabadság:

"Az úgynevezett magyar ügy befejeződött az ENSZ szá-mára."

Sőt a rendezés olyan korrekt, hogy már december 7-én beje-lentik a szovjet-amerikai megállapodást a világűr békés felhasz-nálására. Neheztelésnek, haragnak nyoma sincs a két "ellenfél"között.

Amerika kubai kudarca után az Egyesült Államok és aSzovjetunió közötti kapcsolatok romlására számítottak még sokana beavatottak közül is. Valódi krízis esetén ez törvényszerű, való-ban ennek kellett volna következnie. De pont az ellenkezője tör-tént. Hruscsov és Kennedy fokozatosan egyre közelebb kerültegymáshoz. Alig több, mint félév múlva már megállapodnak ahírhedt forró drót létrehozásában, amelynek igénybevételével avilág népei ellen indítandó tranzakciókat gyorsan egyeztethetik.Már nem is titkolják, hogy felosztották maguk között kelet ésnyugat népeit. A fejlett államok legnagyobb ámulatára Amerikaelismerte a Szovjetuniót egyenlő erejű globális hatalomnak. Avilág két hatalma valamilyen formában uralma alá hajtotta föl-dünk csaknem valamennyi országát. Akik még szerencséjükfolytán kívül maradhattak, csak idő kérdése, hogy mikor esnekáldozatául a két imperialista nagyhatalom provokációinak.

1962. augusztus 5-én megkötik az úgynevezett moszkvaiatomcsend egyezményt. Céljuk természetesen az, hogy a világállamait csatlakoztassák a szerződéshez és azok egyben le ismondanak az atomfegyver előállításáról. Biztosítva a nagyhatal-mak atomfegyver monopóliumát.

De ezt már a hagyományosan oroszellenes amerikai nép ismegsokallta. Nem folyamodott a jogi huzavonához, hanem a ren-delkezésére álló eszközökkel szerzett érvényt igazságérzetének.Összefogva a bankvilág és a hadiipar megcsalt vezetőivel 1963.november 22-én meggyilkoltatják Kennedyt.

Utóda Johnson természetesen kénytelen volt változtatni aSzovjetunióval való közös politikán. Pedig neki is kedvére valólett volna a Kennedy által megkezdett nyílt együttműködés. Jól

tudjuk, hogy Roosevelt kedvence volt, karrierjét is neki köszön-hette, nyilvánvaló, de csodálható, ha legfőbb politikai tételét, aSzovjetunió felhasználását mások leigázásában maga is vallotta.Csakhogy Kennedy sorsa számára is intő figyelmeztetés. Hogyoroszellenességét bizonyítsa, erőteljesen kiterjesztette a Szovjet-unió által támogatott Vietnam elleni háborút. A terep is a nép isalkalmas volt a különösen Ázsiában és Latin-Amerikában várhatógerilla-háborúk elleni tapasztalatok megszerzésére, főleg pedig azilyen hadviseléshez szükséges fegyverek kipróbálására és kifej-lesztésére. Akcióikat a "forródróton" könnyen összehangolhatták.Johnson már nem küldött ultimátumot a Szovjetuniónak a Viet-namba szállított rakétáinak hazaszállítására. Igaz, az oroszokügyeltek arra, nehogy az amerikai katonákban tegyenek kárt vele,inkább a dél-vietnámiakban. Ennélfogva sikerült a háborút csak-nem egy teljes évtizeden át úgy koordinálni, hogy még a több,mint félmillióra duzzasztott amerikai intervenciós hadsereg vesz-tesége is alatta maradt az amerikai közlekedési balesetek soránmeghaltak számánál. A mindkét oldalon bevetett modern hadi-technika mellett ehhez bizony jól összehangolt stratégiára voltszükség.

Johnson több alkalommal megkísérelte a vietnami háborúbabelerángatni nyugat-európai szövetségeseit is, de azok nemhagyták magukat provokálni. Úgy tűnik, Johnson már ebben azidőben is megállapodott a Szovjetunióval, hogy egész VietnámotLaoszt, Kambodzsát érdekszférájába vonhatja, nehogy valamifondorlat révén a franciák helyett a veszélyes Japán gazdaságivonzáskörébe kerüljön. A közvéleményt jó előre felkészítendő,megalkotja az ún. dominó-elméletet, miszerint ha egyik ázsiai or-szág a kommunisták hatalmába kerül, magával rántja a többit is.

Tulajdonképpen ez is történt, csak ennek realizálása márNixonra és Fordra várt.

Johnson kommunistaellenességét bizonyítandó 1965. április28-án katonai intervenciót hajtott végre Dominika ellen, azzal azindokkal, hogy az ország kommunista vezetésű hatalomátvételelőtt áll, s meg kell akadályozni egy újabb "Kuba" létrejöttét. Dehogy a valódi Kuba kommunista vezetését miért tűri meg, arrólnem szólt. Pedig ezzel az erővel az amerikai tengerész gyalogo-sok Kubát is megszállhatták volna.

Az inváziót és célját minden bizonnyal egyeztették az oro-szokkal, mivel itt az oroszok nem is fenyegetőztek az "ellenintéz-kedésekkel" pedig a kommunista lázadás szításában és támogatá-sában – csak úgy, mint minden más esetben – itt is részt vettek.

Térjünk azonban vissza a Kennedy meggyilkolása utáni idő-szakhoz. Kennedy halála váratlanul érte az orosz vezetést. Nemcsoda, ha átmenetileg bizonyos zavar lett úrrá, a párt, és a kor-mány vezetésében és működésében. Bár a két intézmény vezetéseez időben Hruscsov személyében azonos. Természetesen ugyan-ilyen bizonytalanság Washingtonban is tapasztalható, de itt ko-rábban leküzdötték. 1963 utolsó napján Hruscsov üzenetet intéz avilág országai, állam és kormányfőinek – amelynek tulajdonkép-peni címzettje az Egyesült Államok, egy nemzetközi egyezménymegkötésére, amelyben az összes nemzetközi problémákat meg-oldanák, úgymint:

- teljes leszerelés

- gyarmati rendszer felszámolása, – Amint látjuk Hrus-csov ezúttal is igyekszik az amerikai érdekeket támogat-ni.

- békés úton egyesíteni Németországot, Koreát és Viet-namot. Hruscsov ily módon igyekszik ebben a számárafontos kérdésben kipuhatolni az új amerikai elnök véle-ményét. .

- S végül: az államok mondjanak le a területi és ha-tárviták erőszakos megoldásáról.

Itt hangzik el a háború utáni status quo nemzetközi jogi elis-mertetésnek első komoly szorgalmazása, amely majdan 1975 au-gusztus elején be is következik, a Helsinki Európai BiztonságiÉrtekezlet befejezéseképpen, de akkor már a főszereplők mindkétoldalon mások lesznek.

Hruscsov üzenetére az újdonsült Johnson adminisztráció rea-gálása hűvös, természetesen nem elutasító. Nyugodtan mondhat-juk. Johnsonék csaknem mindenről hajlandók lettek volna tár-gyalni, kivéve a német egyesítést. Pedig úgy tűnik, Hruscsovnak

ez volt a legfontosabb. Elképzelésének népszerűsítésére 1964nyarán beutazza Kelet-, és Nyugat-Európa nagy részét, de Ameri-ka ezúttal sem mutat semmi hajlandóságot, sőt úgy tűnik, való-sággal terhes számára Hruscsov örökös próbálkozása, olyannyira,hogy még megbuktatását is számításba vették. Ehhez kapóra jöttaz a szeptember elején nyilvánosságra hozott hír, hogy Hruscso-vot meghívták a Német Szövetségi Köztársaságba. Az amerikaivezetés most nemcsak a Szovjetunió katonai vezetését, hanem apolitikusokat is meggyőzte; pártjuk első titkára nem a megfelelőpartner az Egyesült Államok kormányai számára.

Következésképpen az orosz legfelsőbb politikai vezetés1964. október 14.-én lemondásra kényszerítette. Majd haladékta-lanul átadták Johnson elnöknek az új szovjet kormány üzenetét akormányváltozásról, amelyben minden bizonnyal megnyugtatták,hogy az új szovjet vezetés az Egyesült Államok igényének meg-felelően nem kívánja megváltoztatni a két német állam közösenkialakított státuszát.

A szovjet kormányfő közeli bonni látogatása természetesenelmaradt, sőt az Erhard-kormány két hónap leforgása után megle-pődve tapasztalta, hogy egyre több amerikai cég létesít üzleti kap-csolatot Kelet- Németországgal.

A német kérdés lekerült a szovjet és a kelet-európai sajtó na-pirendjéről. A fő téma hosszú ideig a vietnami háború.

A vietnami háború fél évtizedes sajtókampányaiba belefáradtAmerika élére az 1968-as választás eredményeképpen új elnökkerül: Nixon.

Néhány szóval az előzményekről:Johnson elnöksége alatt Amerika és a Szovjetunió, – különös

tekintettel Kennedy sorsára –, kénytelen a hidegháborúnak az öt-venes éveknél valamivel szolidabb változatát mutatni. A vietnamiháború – amely kiszélesedve végigvonul Johnson teljes elnökiidőszakán ürügyén állandósul egymás szapulása.

Az úgynevezett béketábor polgárai, de úgy tűnik kormányaiis kezdik megelégelni alacsony életszínvonalukat és teljes ideoló-giai alávetettségüket. A lengyelek szinte évenként jelentkeznekapróbb megmozdulásokkal. A magyarok bátornak mondható gaz-dasági lépésre szánták el magukat. 1968. január 1-el új gazdaság-irányítási rendszert vezettek be, amely jelentős eltávolodást mu-

tatott az ortodox marxista tézisektől. Nem merték tovább konzer-válni az elmaradottságot és az alacsony életszínvonalat. A csehekis megelégelték a gazdaságban tehetetlen, politikailag brutálisuralmat. Az új legfelsőbb pártvezetés a korábbi pártvezetés általbevezetett önkényuralom megszüntetését, a demokrácia fejleszté-sét ígérte. Az oroszok gyanúját leszerelendő, emberarcú kommu-nizmus kialakításával akarják a kommunista eszméket vonzóvátenni.

A Csehszlovák pártvezetésnek nem sikerült elképzeléseihezaz oroszok hozzájárulását megszerezni, mert azok azonnal ellen-akcióba kezdtek. Pedig ideológiai szempontból Dubcekék re-formja jóval mérsékeltebb volt a magyarországi új gazdasági me-chanizmusnál. Csehszlovákia a második világháborúból "győztesállamként" került ki. Ez a korabeli gyakorlatban csupán annyielőnnyel járt számára, hogy területén nem állomásoztak szovjetcsapatok. A Szovjetuniónak jól jött a csehek újítása, mert ezzelalkalmat teremtett magának Csehszlovákia katonai megszállására.

Csehszlovákia ürügyén Brezsnyev megalkotta a szovjet ura-lom addig is mindenki által ismert törvényét: "A szocialista or-szágok korlátozott szuverenitását". Hogy mit szólt ehhez Ameri-ka, aki mind a mai napig tagadja, hogy a kelet-európai országokata Szovjetunió érdekszférájába adta volna? Elnevezte a fenti tételtBrezsnyev doktrínának. Amerika politikája pedig ezúttal sem ma-radt el az 1956-os magyar szabadságharc idején tapasztaltaktól. Akatonai beavatkozást megelőzően Brezsnyev értesítette Johnsonamerikai elnököt tervezett lépéséről.

Amerika elnöke, Eisenhowerhez hasonlóan levélben biztosí-totta a szovjet pártfőtitkárt az Egyesült Államok hű marad a jaltaimegállapodásokhoz.

Ezt a levelet Brezsnyev bemutatta a Moszkvába szállítottDubcek és társai részére.

A dolog pikantériája, hogy a történészek a mai napig sem ta-lálták nyomát, hogy Jaltában Csehszlovákiát is a szovjet érdek-szférába osztották volna, illetve az érdekszférába kerülő államokellen a Szovjetunió katonai intervenciót indíthat.

Ez az eset is igazolja, hogy a jaltai megállapodások egésze amai napig sem került nyilvánosságra.

Kívánkozik a kérdés: Esetleg Brezsnyev blöffölt a talán nemis létező Johnson-levéllel? Ez teljességgel kizárható. ZdenekMlynár az 1980-ban kiadott: Night Frost in Prague című könyvé-ben dokumentálta a tényt, de amerikai kormányzati tényezők nemcáfolták! A be nem avatott politikusok azt hitték, a Csehszlovákiaelleni agresszió miatt az amerikai-szovjet viszonyban ismét azeddiginél jóval hűvösebb időszak következik. – Tévedtek!

Mielőtt tovább mennénk, a Csehszlovákia elleni intervenciókapcsán vessünk egy pillantást a világpolitikai, ezen belül a kelet-európai helyzetre. Magyarország 1968 januártól – a piacgazdaságfelé mutató – új gazdaságirányítási reformot vezetett be, amellyela moszkvai ideológusok idegeit meglehetősen felborzolta. Romá-niában 1965-ban hatalomra került új pártfőtitkár: Ceausescu a lát-szat szerint Moszkvától független külpolitikájával "lógott ki" aszocialista táborból. A politikai elemzők biztosra vették, Cseh-szlovákia megszállása után a Szovjetunió egy füst alatt véget vetRománia külön utas politikájának is. A korabeli gondolkodásalapján ezen nem is igen lehetett csodálkozni, hiszen a Szovjet-unió a korlátozott szuverenitás elvének gyakorlati betartását min-dennél fontosabbnak tartotta. Ezt pedig leglátványosabban Romá-nia szabotálta. Nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izra-ellel, nem vett részt a Csehszlovákia ellen internacionalista "segít-ség" címén indított intervencióban, megtagadta a varsói szerző-désből fakadó fokozott fegyverkezést, hogy fontosabbakat említ-sük. Súlyos dolgok voltak ezek a maguk idejében! Ehhez képestaz óvatos magyar és csehszlovák próbálkozások – nagyon is szo-lidak voltak.

Úgy látták és hitték sokan még a beavatottak is.Ha azonban könyvünk alapkoncepciójából közelítjük az igaz-

ságot, csakhamar felmerül bennünk a gyanú; vajon tényleg ígyvan-e? Látványos önállóságával nem fedez-e valami rejtett célt eza kommunista fenegyerek? Hiszen a sokak által jósolt Romániaelleni agresszió érdekes módon nem következett be, pedig erre akínai vezetők is számítottak.

Gyanúnk csak erősödik, ha figyelmünket az első Reagankormány bukaresti nagykövetének; David Funderburk-nak a füg-getlen román külpolitikáról készített jelentései felé fordítjuk.Funderburk, külügyminisztériumába küldött jelentéseinek özöné-

vel hívta fel az illetékesek figyelmét; Románia csak imitálja aMoszkvától független külpolitikát. A valóságban minden kelet-európai országnál szovjetbarátabb együttműködést tart fenn azoroszokkal. A látszólag szovjetellenes politikája jutalmául meg-szerzett legmodernebb technológiákat és gyártmányokat, amelyeta COCOM-lista tilalma miatt a Szovjetuniótól látványosan meg-tagadtak. Ceausescu átjátszotta az oroszoknak. Reagan és csapatafigyelembe sem vette a nagykövet jelentéseit. Úgy tűnik diplo-matájuk nem mondott számukra újat. Kétségtelen, ez is egy meg-tévesztő módja volt titkos szövetségesük, a Szovjetunió technoló-giai segélyezésének. Igazolni látszik ezt, hogy 1989 karácsonyaelőtt – amikor a kondukátor növekvő szenilitása már túlságosanterhükre volt – a CIA és a KGB közös erőfeszítéssel provokálta kia már teljes apátiába roskadt lakosság forradalmát Ceausescumegbuktatására. A kivégzése után nyilvánosságra kerültCeausescu-klán rémtettei, ördögi praktikái és világviszonylatbanis egyedülálló harácsolása – amelyről az amerikai vezetésnek már1985-től pontos tudomása volt – az egész világ közvéleményétmegbotránkoztatta.

A soron következő amerikai választáson 1968 novemberelején a köztársaságpárti Nixont választották az Egyesült Államokelnökévé. Érdekes szereplésére tekintettel jellemezzük néhánymondatban az új elnököt. Annál is inkább, mert pontosan ő fogjabebizonyítani mégpedig látványosan! – hogy a Szovjetunió és azEgyesült Államok nem ellenségei, hanem legfontosabb szövetsé-gesei egymásnak. Elnökké választását megelőzően egyetlen hozzáhasonló kommunista gyűlölő polgára sem volt az Egyesült Álla-moknak talán a mai napig sem, mint Nixon.

Truman hidegháborús látszatpolitikájának lelkes támogatója,majd a köztudottan hidegháború elmélyítését szolgáló Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság tagja. Ebben a minősé-gében nyilvánul meg legvadabb kommunista ellenes tevékenysé-ge egész pályafutása alatt. Valószínű, ennek köszönheti, hogy már40 éves korában Eisenhower mellett alelnökké választják. Itt issokat beszél a vörösök elleni harc szükségességéről. Erősen kö-vetelte, hogy 1954-ben a franciák indokínai kivonulása után ve-zényeljenek amerikai csapatokat Vietnamba a kommunista hata-lomátvétel megakadályozására. (Ekkor még nehezen hitte volna

bárki is, hogy pontosan ő fogja feladni a kommunistáknak a mégmegmaradt Dél-Vietnamot). Talán mondani is felesleges 1968-ban ugyancsak kommunistaellenes programmal indult az elnök-választáson. A kelet-európai sajtó így háborog a választási hadjá-rat során elmondott beszédei felett: "Nixon hidegháborús kiroha-násokkal folytatja választási hadjáratait," vagy "Nixon nyílt fellé-pése az atomsorompó-egyezmény ellen."

Ilyen előzmények után az eredendően oroszellenes amerikaipolgárok megválasztották.

Elnöki beiktatása után Nixont mintha kicserélték volna. Egyhónap elteltével keresztülhajszolta a szenátus külügyi bizottságá-ban a választási programban oly erősen támadott atomsorompóegyezmény jóváhagyását. A következő évben megkezdődnek aSALT- tárgyalások, amelyet két év alatt tető alá hoznak. Nixon1972 május végén Moszkvában aláírja ezt a kizárólag orosz érde-keket tartalmazó megállapodást, valamint a szovjet-amerikai kap-csolatok alapelveiről szóló nyilatkozatot.

Közben a vietnami háború folyik. Ezzel kapcsolatban mind-két fél útszéli módon ócsárolja egymást, de úgy látszik, ezt nemszabad komolyan venni, hiszen amint látjuk a világméretű prob-lémákban nemcsak hogy megértik egymást, hanem az oroszokolyan előnyökhöz jutnak, amelyre Roosevelt idején még álmodnisem mertek.

A SALT-szerződésben a fegyverzetek szintjét úgy állapítot-ták meg, hogy a Szovjetunió utolérhette az Egyesült Államok ar-zenálját. Ezzel el is jutottunk Nixon hírhedt külügyminiszterénekglobális stratégiájához a katonai bipolaritáshoz. Sőt, amint látnifogjuk még ezen is túltesznek, elfogadják a két szövetségi rend-szer a NATO és a Varsói Szerződés erőegyensúlyának elméletét.Az Egyesült Államok a saját szövetségeseit az enyhülési koncep-ció révén leállította, fegyverzetük fejlesztésében.

Roppant érdekes, ahogy az amerikai közvéleményt manipu-lálták a Szovjetunióval való békés egymás mellett élést illetően.A hatvanas a évek végén a hadikiadások elérték az Egyesült Ál-lamok szövetségi költségvetésének negyven százalékát. A legna-gyobb amerikai monopóliumok a túlzott katonai kiadásokat tettékfelelőssé, hogy Amerika gazdasági pozíciói gyengülnek a nyugat-európai és japán cégekkel vívott konkurencia-harcban.

Nixon a hatvanas évek elején még úgy vélte, s vele együtt azösszes szakértő is, hogy az Egyesült Államok a Szovjetunióvalszemben legkevesebb 4:1, de lehet hogy 5:1 arányú katonai fö-lényben van.

Ugyanez a Nixon 1969-ben – alig fél éves elnöki működéseután így nyilatkozik: Ma a dolgok másképp állnak. A különbségvégleg megszűnt és soha többé nem alakul ki.

Nixon megdöntött minden eddigi matematikai attrakciót.Alig tíz év alatt a 4:1 esetleg 5:1 arányú katonai fölény nullárazsugorodott, annak ellenére, hogy olyan erőltetett fegyverkezéstfolytatott az Egyesült Államok, amellyel a Szovjetunió képtelenlépést tartani. Erre a vietnami operettháború – az orosz politikaiérvelés kedvenc témája – természetesen nem adhat magyarázatot.Ha figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió évi bruttó nemzetitermék előállítása csupán egyharmada az Egyesült Államokénak,akkor még a fegyveres erő arány-tartásához is a Szovjetuniónakaz amerikai költségvetés 120 százalékára lett volna szüksége, amimerő képtelenség.

Miután Vietnamban a kis népek leigázása során jelentkezőgerilla-háborúk eredményes megvívásához szükséges új vegyibakteriológiai és tűzfegyvereket kikísérletezték, kipróbáltákNixon fokozatosan visszavonja az intervencióban résztvevő szá-razföldi haderejét. A továbbiakban már úgyszólván kizárólag légitevékenységet, kisebb- nagyobb bombatámadásokat hajt végre. Acinkosságot álcázandó a szocialista tábor sajtója nap, mint napalaposan felnagyítja, élesen kel ki az amerikaiak embertelen há-borúja ellen.

Nixon és zsidó külügyminisztere azonban nem zavartatjákmagukat. Tudomásul veszik, hogy a Szovjetunióval való különösviszonyuk velejárói ezek a félrevezető acsarkodások. Az oroszokkívánságát mindettől függetlenül még népük ellenére is igyekez-nek maximálisan teljesíteni. Még első elnöki periódusának lejártaelőtt 1972. május 26-án aláírják a SALT-I. megállapodást, még-pedig Moszkvában. Nixon tudja - különösen alelnök korából -,hogy az oroszok, milyen fontosnak tartják a második világháborúsorán szerzett területi előnyük nemzetközi vonatkozású törvénye-sítését. Úgy tűnik a német ipar gyors fejlődésének a szovjet ipar-fejlesztésbe való bevonása titokban Hruscsov megbuktatása után

is célja maradt az orosz vezetésnek. A németekkel nem sikerültbékeszerződést kötniük, amellyel remélhetőleg ezek a problémákmegoldódnának.

A két német állam egyesítése nélkül a németek erről hallanisem akarnak. Titokban megállapodnak, hogy egy az eddigi nem-zetközi jogrendszerben ismeretlen formulával tévesztik meg az újnémet kormányt.

Az események azt bizonyítják ez volt a Nixon-adminisztrációés a szovjet kormány között titokban létrejött legelső megállapo-dás. Egymással történt egyeztetés után a szereposztás a követke-zőképpen alakult:

Fájdalom, de éppen Budapesten hangzott el a Varsói Szerző-dés felhívása az európai országokhoz egy összeurópai biztonságiértekezlet összehívására, 1969. március 7-én.

A forgatókönyv szerint az Egyesült Államok ezt kezdetbenellenezni fogja, majd jól hangzó propaganda feltételek megszabá-sával 1973. július 3-án már meg is kezdik a tárgyalásokat, 33 eu-rópai és 2 észak-amerikai állam részvételével. Az oroszok min-dent megígérnek, amit az amerikai vezetés kénytelen kikötni. Ígya sokat vitatott eszmék szabad áramlása, emberi jogok, szuvere-nitás, erőszakról való lemondás belügyekbe való be nem avatko-zás stb. Csakhogy a számukra legfontosabbat, a kialakult határoksérthetetlenségét felvegyék az egyezménybe. A szerencsétlen né-meteket és a kelet-európai vazallusokat, akik ennek a pontnakkárvallottjai, ismét a "békeasztalhoz" kényszerítették. Az enyhü-lési politika pszichózisával az oroszok a német fejlett technológi-ához is hozzájutottak.

Mondanunk sem kell a kis kelet-európai államok szuvereni-tásának helyreállításáról ebben a fennkölt okmányban egyetlenszó sem esik, annak ellenére, hogy a kialakult állapothoz a hoz-zájárulást minden amerikai kormány tagadta. Ez az egyezmény isbizonyítja, hogy az ún. szocialista országokat az Egyesült Álla-mok a Vörös Hadsereg második világháború megvívásának köl-csönbérleti díjaként a Szovjetuniónak egyszerűen eladta.

Az oroszoknak eszük ágában sem volt a megállapodás egyébpontjainak teljesítése. Nem is teljesítették. Ennek ellenére egyet-len amerikai kormány sem foglalkozott még gondolatban sem az-zal, hogy az egyezményt érvénytelennek nyilvánítsa.

Az Egyesült Államok Nixon és Ford elnöksége idején szakítazzal a korábbi gyakorlattal, miszerint a nyílt színen kommunista-ellenes, a színfalak mögött pedig kommunistabarát politikát foly-tat. Ezt az időszakot a leghelyesebb Nixon—Kissinger érának ne-vezni. Hiszen a Ford által parafált megállapodások még Nixon el-nöksége idején kerültek letárgyalásra. Befejezésében is azok elin-dítója, Kissinger viszi a főszerepet.

Az amerikai politika boszorkánykonyháját Carter megvá-lasztásáig ő irányítja. Ne higyjük azonban, hogy a nyílt szovjetba-rátság miatt mellőzték korábbi gyakorlatban oly jól bevált kulisz-szák mögötti akciókat. Dobrinyinnak, a Szovjetunió washingtoninagykövetének külön titkos feljáratot biztosítottak a külügymi-nisztériumba közvetlenül Kissinger hivatalába. Alig hihető, de akülügyminiszter és a nagykövet olyan szívélyes viszonyba kerülegymással, hogy tegeződnek.

Mindezek ellenére egymás sajtójában ugyanolyan útszélimódon ócsárolják egymást, mint a hidegháborús években.

Vegyük sorra e nyolc év külpolitikai eseményeit, amelyeknagymértékben szolgálták a Szovjetunió előnyét.

- Megkötik a SALT-I. egyezményt- Megindítják a SALT-II. tárgyalásokat- Rövid idő alatt letárgyalják, majd aláírják az Európai

Együttműködési és Biztonsági Egyezményt.- Az Egyesült Államok megállapodik a Szovjetunióval 20

millió köbméter jakutföldi földgáz átvételében, tízmilliárd dollárértékben.

- Közös űrkísérletet hajtanak végre a világűrben- Amerikai tudósok látogatást tesznek a Szovjetunió nukleá-

ris bázisaiban, minden bizonnyal technológiai ismereteket is ad-tak át szovjet kollégáiknak, miként az atomkísérletek kezdetén ismegtették.

- Modernizálják a hírhedt forró drótot. Ezután már mestersé-ges holdak segítségével tartják üzemben.

- Amerika fokozatosan megszünteti Dél-Vietnam katonai tá-mogatását, majd 1975. május 1-én teljes egészében kommunistauralom alá kerül. Ezután Kambodzsa és Laosz dominói egymásután omlanak össze.

Ezek a nyílt együttműködés főbb eredményei. De lássukmelyek a titokban összehangolt akciók következményei.

- 1973 július közepén Afganisztánban megdöntik a királysá-got. (A következményeit ma már ismerjük.)

- 1974 augusztus közepén Etiópiában megdöntik a császársá-got -

- A portugál válság előidézése- Angolában – Portugália frissen felszabadított gyarmatán –

megjelenik a kubai segítség.- Az amerikai kormány politikája és Kissingernek az olajter-

melő országokra gyakorolt biztatása kirobbantja az olajválságotJapán és Nyugat-Európa rovására.

- Az Egyesült Államok ugyancsak Japán és nyugat-európaipolitikai válság szítására hajánál fogva előráncigálja a Lockheed-botrányt.

A sort hosszan lehetne még folytatni.Nixon a dollár erős inflációja ellenére jó gazdasági eredmé-

nyeket tudott belpolitikájában felmutatni.Bizonyára ennek volt köszönhető, hogy második elnöki peri-

ódusára nagy többséggel újra választották. Nyílt orosz-barátságáért azonban meg kellett lakolnia. Az amerikai politikaielit megelégelte áldásos működését. A jelentéktelen Watergate-botrányt a sajtó útján oly mérhetetlenül felkorbácsolja, hogy el-nökségének félidejében 1974 augusztus elején lemondásra kény-szerűt.

Az Egyesült Államok külpolitikai irányvonala, ellentétbenKennedy meggyilkolása utáni időszakkal, nem váltott látványoskommunistaellenességre. Ebben nagy szerepet játszott Kissingerkülügyminiszter hivatalban maradása, aki még Nixonon is túltettoroszbarátságával.

A ravasz Kissinger biztosra vette, hogy a következő elnök-választáson bárki legyen is a republikánus párt elnökjelöltje, anyolcéves oroszbarát republikánus uralom miatt azt újra meg nemválasztják. Csaknem minden oroszérdekű, még Nixon alatt meg-kezdett tárgyalást befejezett és az oroszok nagy megelégedéséreszerződések aláírásával lezárta.

Ezek után nem igen lehet csodálkozni azon, hogy az 1976 évielnökválasztáson a kommunista ellenes programmal induló –

Cartert elnökké választják. Az amerikai választók előtt a lehető-ségek különben is nagyon szerények voltak. A két rossz közül azígéretesebbet választották ugyan, de így is rossz lóra tettek. Cartermegválasztása után még beiktatása előtt átváltozik és a külpoliti-ka folyamatosságát ígéri, kilátásba helyezi a SALT-II. tárgyalásokmeggyorsítását. A később vad kommunista gyűlöletéről ismert le-endő nemzetbiztonsági főtanácsadó a lengyel származásúBrzezinski, akinek a tudományos kutatásai – az oroszok szerint –fékeveszett szovjetellenességgel tűntek ki, már december közepénmaga is állást foglalt a SALT-II mellett. Ezek után nem tűnikalaptalannak az amerikai jobboldali körök azon véleménye, ame-lyet a John Birch Társaság által kiadott American Opinion címűfolyóirat 1977 decemberi száma így fogalmaz meg:

"Brzezinski marxista... azt akarja, hogy a kormány való-sítson meg mindent, ami kommunizmus."

Az enyhülésnek és a békés egymás mellett élésnek - amely-nek állítólag nincs alternatívája – előjönnek a negatív következ-ményei. Már az elnöki beiktatás után néhány héttel így fogalmaza szocialista sajtó "Érdekcsoportok az elnök ellen." Nem nehézkitalálni, hogy ezek az érdekcsoportok különösen a fegyvergyár-tás terén érdekeltek.

Ez az iparág pedig aligha húz nagy hasznot a világ enyhülésipolitikájából. Carter kénytelen valamit tenni az érdekükben. Ígyaztán a hogy, hogy nem, az amerikai külpolitika műhelyében fel-fedezik – amit eddig is mindenki tudott – hogy a Szovjetuniómegsérti a Helsinki-egyezményben vállalt emberi jogokat. Hiábatiltakozik Dobrinyin nagykövet, hogy az emberi jogok kiagyaltürügyével az Egyesült Államok beavatkozik a Szovjetunió bel-ügyeibe, ez a látszatkampány fogja jellemezni a következő négyév amerikai külpolitikáját, amelybe természetesen Carter is be-kapcsolódik. A hadiiparnak azonban nem retorikára van szüksége,hanem megrendelésekre. Megindul a neutronbomba körüli huza-vona és a fegyverkezés.

A szovjetbarát külpolitika ismét illegalitásba kényszerül, defolyamatossága fennmarad, sőt eredményei sem maradnak el. Ne-hogy az olajválság megoldódjon, fellázítják Iránt. Az oly hosszúideig amerikai támogatást élvező Sah magára marad, mígnem

menekülni kényszerül. Az iszlám átalakulás és az Irakkal folyta-tott hosszú háború a legjobb eszköz az iráni olajtermelés hosszútávú visszavetésére.

A titokban szervezett közös munkának igen szép példájátadják a nicaraguai fejlemények. Somoza rendszere ellen gerilla-akciókat szerveznek, amelyet Amerika megbízásából az oroszoklátnak el fegyverrel tanácsadókkal és ideológiai módszerekkel. Azeredmény nem marad el. Somoza már 1979 július közepén le-mondásra kényszerül és az Egyesült Államokba távozik. A forra-dalmi átalakulás rendkívül gyorsan megy végbe. Somoza távozá-sa után egy héttel a győztes sandinista front forradalmi párttá ala-kul, egy hónap múlva a földreform, és ami a lényeg - államosítjákaz angol olajérdekeltségeket.

Azt hiszem ezzel el is érkeztünk a nicaraguai eseményekcéljához, amely – amint látjuk – a látszat ellenére nem orosz ha-nem amerikai érdekeket szolgált.

Washington nem is haragszik. Diplomáciai kapcsolatait nem-csak fenntartja az új nicaraguai kormánnyal, hanem csaknem kétéven át segélyben részesíti, nehogy valami belső ellenzék elsö-pörhesse. Carter szeptember végén fogadja az Ortega vezette ni-caraguai küldöttséget.

Pedig az orosz forgatókönyv alapján lebonyolódott esemé-nyek nemigen hagytak kétséget aziránt, hogy Nicaragua szovjetbefolyás alá került. Az Egyesült Államok iménti reagálásábólkönnyen levonható a megfelelő következtetés. Ha még azt is fi-gyelembe vesszük, hogy a sandinisták győzelme előtt csupán egyhónappal írta alá Brezsnyev és Carter a SALT-II egyezményt, ak-kor a legkisebb kételyünk is eloszlik.

Az amerikaiak iráni bajkeverése viszont balul ütött ki. RezaPahlavi egy ideig Egyiptomban időzik, majd vesztére az EgyesültÁllamokba megy. Az iráni diákok - aligha Khomeiniék ellenére -tiltakozásul két hét múlva megszállják Amerika teheráni nagykö-vetségét. A személyzetet túszul ejtik. Ez bizony fájdalmasanérintette a Carter-kormányt. Irán elutasított minden közvetítést adiplomaták ügyében, a Sah kiadatását követelték. Úgy tűnik ez aza pont, ahol az Egyesült Államok kormánya nem tud engedményttenni. Elég, ha csak az ifjú Pahlavi második világháború soráneljátszott szerepére utalunk – de ezek régi dolgok. Az amerikai

kormány sah-ellenes magatartását jóval későbbi események vál-tották ki. Az Afrika Szarván folyó válság fegyverszállításávalkapcsolatos amerikai machináció felkeltette a Sah gyanúját azamerikai kormányzat szavahihetőségét illetően. Ezt a gyanút csakfokozta, hogy a Szovjetunió segítségével lezajlott afganisztániforradalom után a Carter-kormány a Taraki kormány támogatásá-ra szólította fel a sahot. Ezek után a Sah joggal hihette; az ameri-kai kormány szovjetellenes propagandája ellenére éppen segíti aSzovjetuniót Irán bekerítésében.

Az amerikai kormány az iráni magatartás megváltoztatásáramindeni elkövet. Befagyasztja az amerikai bankokban lévő ha-talmas iráni betéteket, újabb és újabb haditengerészeti egységeketvezényelnek az iráni partok közelébe. A sahot Panamába küldik,had vitatkozzon a két ország a kiadatásról. De az új iráni vezetőkhajthatatlanok.

Az amerikai vezetés más megoldásra kényszerül. A világhamarosan arról értesül, hogy a makkegészségesnek hitt sah sú-lyos beteg. Gyógykezelésre ismét az Egyesült Államokba viszik.Rákja van, meg kell operálni. Az iráni orvosokat még csak köze-lébe sem engedik. Talán mondani is felesleges, a Sah nemsokárameghal. Ha meggondoljuk, hogy a Kennedy merénylőjét piszto-lyával likvidáló Jack Ruby – akinek rákos megbetegedéséről sohasenki nem tudott – a börtönben ugyancsak rákban halt meg, nehézszabadulni a gondolattól, hogy itt egy új kivégzési módról vanszó.

Minden esetre teljesült az iráni iszlám vezetők kívánsága,Reza Pahlavi halott. Khomeiniék azonban nem honorálták aCarter-kormány előzékenységét, sőt a túszok további visszatartá-sával – elnökválasztási év lévén – megpecsételték a sorsát.

De addig még történik néhány érdekes esemény. Az Egyesí-tett Vietnám – még saját belpolitikai helyzetét sem konszolidálta– máris hódítólag lép fel. Katonai segítséget nyújt a kambodzsaifelszabadító erőknek. Megszállja Kambodzsát. A dominóelv rea-lizálódik.

Ezzel betelt a kínai vezetők pohara. Az eddiginél is nyíltab-ban lépnek fel szovjet elvbarátaik ellen. Az Egyesült Államokkormánya természetesen tűri Vietnam agresszióját. Teng Hsziao-Ping Kína erős embere 1979 február elején Washingtonba látogat,

s minden bizonnyal szorgalmazta az amerikai kormány beavatko-zását Kambodzsa függetlenségének helyreállítására. Teng kény-telen volt üres kézzel hazatérni. Carterék azonban nem ellenezték,hogy Kína maga intézzen támadást Vietnam ellen. A moszkvaiforró dróton egyeztetve az oroszokkal, együtt kíváncsian vártákmilyen katonai teljesítményre lesz képes ez a harcias egymilliárdlelket számláló kolosszus, aki Hruscsovot az Egyesült Államokellen közös háborúba akarta belevinni.

Két hét múlva a kínai haderő a határ tejes hosszában táma-dást indított Vietnam ellen. A világ lélegzetvisszafojtva várta afejleményeket. Az eddigiekhez képest meglepő fordulat követke-zik. Nemcsak az Egyesült Államok, de a Szovjetunió is tűri a ka-tonai akciót. Nem fenyegetőzik, hogy minden szükséges segítsé-get megad Vietnamnak a szocialista vívmányok megvédésére.Kuba után ez bizony hihetetlennek tűnik. Ezúttal a világháborúkitörésének rémképét sem használják fel ijesztgetésre, mint Ma-gyarország, Csehszlovákia, Egyiptom, Kuba stb. esetében. Pediga kínaiaknak ebben az időben már atombombájuk is van.

Kínának rá kellett ébrednie, nemcsak a papírtigrissel, hanemmég a nálánál jóval kisebb Vietnammal sem képes eredményesenmegbirkózni. Hiszen a vietnami hadsereg korszerű fegyverután-pótlását a Szovjetunió bármilyen mennyiségben képes ellátni, deha még ez sem lenne elég, akkor Vietnam akár az Egyesült Álla-mok utánpótlására is számíthat. Kína pedig magára marad.

Alig több, mint egy hónap múlva haderőit visszavonja, s pró-bálkozását büntető akciónak minősíti, amely állítólag már el isérte célját. Amerika és a Szovjetunió sajtójában állandósul egy-más durvábbnál durvább hangú szapulása. Ennek ellenére a kétszuperhatalom vezetése között titokban továbbra is a legnagyobbegyetértés tapasztalható. 1979. április 15-én Bécsben csúcstalál-kozó kezdődik, amelynek keretében Brezsnyev és Carter aláírja akizárólag Szovjetunió érdekeit szolgáló SALT-II szerződést. Azamerikai kormány jelentős hiteleket és a COCOM-lista ellenérefejlett technológiát juttatott a Szovjetunió részére, függetlenül at-tól, hogy a Carter-kormányzat "alaptörvényét", az emberi jogokata leglátványosabban éppen az oroszok sértették meg. Írjuk aCarter kormányzat javára, hogy 1978 január első napjaiban a ma-gyar nép legdrágább ereklyéjét a Szent Koronát.

Ne firtassuk most, hogy mi jogon tartotta egyáltalán eddig ismagánál.

Ha Carternek nem lengyel származású volna a nemzetbizton-sági főtanácsadója, talán szó nélkül mennénk el olyan eseményekmellett, amely során a Vatikán élére lengyel származású pápa ke-rült. Mégpedig nem is akárhogyan, s valószínű nem is minden célnélkül.

1978 augusztus első felében elhunyt VI. Pál pápa. Utódjáulcsaknem háromheti sokfordulós szavazással Luciani bíborost vá-lasztják meg I. János Pál néven. Egy hónap múlva jelentik, hogyaz új pápa szívinfarktusban meghalt. Helyére – az előbbi válasz-tástól eltérően – meglehetős gyorsasággal a lengyel származásúKarol Wojthyla-t választották meg. Már akkor sokan úgy vélték,hogy ezúttal a középkori gyakorlatnak megfelelően nem a bíboro-sok választották meg egyházuk fejét. A manipulációt alátámasztjaII. János Pál elődjének hirtelen halála is, aki – ha hihetünk DavidA. Yallop angol írónak, nem is szívrohamban halt meg, hanemmeggyilkolták. Ha ez így van, már pedig nagy a valószínűsége,hogy így van, akkor a lengyel pápa hatalomra juttatásának manő-vere messze meghaladja a Vatikán érdekeit.

Bátran megkockáztathatjuk ismét közös amerikai-orosz akci-óról van szó, amelynek egyik célja az NSZK, a német nép provo-kálása, de itt ennél sokkal többről van szó!

Még a Carter-kormányzat idején kiprovokálják az egyébkéntfolyamatos lengyel elégedetlenségi akciókat. Felfuttatják a szoli-daritás nevű párttól független szakszervezetet, majd a szükségál-lapot bevezetésével törvényen kívül helyezik. Ezzel a manőverrelaz amúgy is gyenge hatékonyságú lengyel gazdaságot néhány évalatt teljesen tönkreteszik. A hatalmas külföldi adósság törlesztéselehetetlenné válik. Ne lepődjünk meg, hogy itt is a legnagyobbhitelezők éppen a németek. A legválságosabb idők kellős közepéna nagyhatalmak ki is szivárogtatnak olyan híreket, miszerint azNSZK a II. világháború után Lengyelországnak ítélt német terü-letek visszaadása fejében elengedné a lengyel tartozásokat, s to-vábbi pénzbeni megváltást is ígért.

Ezzel el is jutottunk a pápaság körüli csűrés-csavarás, egyikcéljához. Talán mondanunk is felesleges, hogy a németek ilyen

ajánlatot nem tettek. Átlátva a csalók szitáján - nagyon helyesen -a lehető legjobban elhatárolták magukat a lengyel fejleményektől.

A különös vatikáni rejtély 1993 végén, 1994 elején megol-dódni látszik, annak ellenére, hogy a hatalmas szenzációt a Vati-kán, és a zsidóság által uralt nemzetközi sajtó alig publikálja. Iz-rael rávette a Pápát, s úgy tűnik a Vatikán vezetőit is, hogy a Jé-zus kivégzését eredményező pert csaknem 2000 év múltán újra-tárgyalják. Ennek az lett az eredménye, hogy a Pápaság elismerte,a Megváltó halálában a zsidóság vétlen.

Az alsóbb papság már ezt megelőzően is meghökkenve ta-pasztalta, a legutóbb kiadott egyházi tankönyvek nem tartalmaz-zák a zsidók szerepét Jézus korabeli elítéltetésében.

Egy római katolikus pap ismerősömmel folytatott beszélgeté-sem során fentiekre vonatkozóan megjegyeztem: Véleményemszerint év múlva nagy valószínűség szerint a Vatikán irányításaindirekt esetleg direkt módon a zsidóság kezébe fog kerülni. Aplébános lakonikusan csupán ennyit kérdezett: "Miért beszél jövőidőben?" Elmondta, hogy a külföld előtt a nemzetközi sajtó által"antiszemitává" deklarált Magyarországra tekintettel a vatikániegyház vezetéséből már minden magyar származású teológust"kihelyeztek." Váratlan események borzolják fel a kedélyeket1979 év utolsó napjaiban. December 28-án egy nem létező kabulikormány a Szovjetunió katonai segítségnyújtását kéri az afga-nisztáni nép ellen. Csak természetes, hogy az oroszok a kéréstteljesítik. Százezer fős hadsereggel megszállják az országot, meg-védendő a külső beavatkozástól. Az afgán nép ellen utóhadjáratotindítanak, amely csaknem tíz évig tart. Amerika tiltakozik, de el-lenlépéseket nem tesz. A gabonaszállítási szerződés feletti esetle-ges szovjet gabonavásárlási igény kielégítésének megtagadása,vagy a moszkvai olimpia bojkottja ugyanis nem tekinthető ellen-lépésnek. Ugyanúgy a SALT-II. amerikai szenátusi ratifikációsfolyamatának felfüggesztése is csak szemfényvesztés. Az ameri-kai kormány nem is csinált titkot abból, hogy a megállapodást ra-tifikálás nélkül is betartják. Így még az a veszély is elhárult, hogyeredeti formájában az amerikai törvényhozás megtagadja azegyezmény ratifikálását, amelyre egyébként komoly esély volt.Az amerikai kormány tiltakozásul kibővített embargó listát kény-szerít szövetségeseire. Természetesen olyan árukra, amelyet nem

ő, hanem mások szállítottak korábban is a Szovjetuniónak. Újabbalkalom a nyugat-európai konkurensek és Japán gazdaságánakkorlátozására.

Nyilván Amerikában akadtak, akik követelték: az EgyesültÁllamok nyújtson fegyveres védelmet az afganisztáni népnek aszovjet agresszió ellen. Brzezinski – az elnök nemzetbiztonságifőtanácsadója – választ ad:

"Afganisztán nem volt elérhető távolságban az amerikaierők számára."

Az afganisztáni események több érdekes tanulsággal szolgál-nak. Például India, aki a Brit nemzetközösség tagja, a nem kom-munista országok közül elsőként, de talán utolsóként is egyetért aszovjet agresszióval. Ez az epizód ismét arról győz meg bennün-ket, hogy Hitler nem minden alap nélkül próbálta az oroszok te-rületigényét India felé orientálni. Ismét beigazolódott, hogy a te-heráni konferencián Roosevelt is hozzájárult, hogy a SzovjetunióIndiát is a befolyási övezetébe vonja. A hosszabb póráz nem azértvan, mert az oroszok nem tudnák azt rövidre fogni, hanem egy-előre azért, mert ez esetben az oroszok magukra kellene hogyvállalják a hatalmas ország élelmezését is. Ez pedig messze meg-haladja lehetőségeiket. Minden esetre a helyzet inkább hasonlítahhoz, mintha India nem a Brit nemzetközösség, hanem a Köl-csönös Gazdasági Segítség Tanácsának lenne a tagja.

Amerikában is akadnak, akik védelmükbe veszik a Szovjet-unió afganisztáni agresszióját. Még pedig nem is akárki. Georg F.Kennan 1980. február 10-én így érvel a CBS televízió hálózatszámára adott nyilatkozatában:

"Eltúlzott volt a Szovjetunió afganisztáni szerepére valówashingtoni reagálás... Washingtonnak higgadt, mér-téktartó politikával kellene hozzájárulnia ahhoz, hogy azafganisztáni helyzet lecsillapodjék."

Majd arról igyekszik meggyőzni hallgatóit, hogy a Szovjet-unió afganisztáni szerepe nem támadó, hanem védekező jellegű.

Vajon ki ez a Kennan, egy külpolitikához mit sem értő ame-rikai állampolgár, akinek a gondolkodását az amerikai kommu-nista párt egyik propagandistája kissé összekuszálta? Ellenkező-

leg! Az ötvenes évek egyik moszkvai nagykövete, akinek aForgein Affairs-ban 1947 júliusában megjelent: A szovjet maga-tartás forrásai című cikkét, amelyet a rejtélyes X-el jelzett, Chur-chill fultoni beszéde mellett a hidegháború nyitányának tartják.Vajon hihető-e, hogy aki az oroszok egy független állam ellen el-követett agresszióját, amelyet az egész világ népei és kormányaielítéltek, amerikai politikus létére 1980-ban ilyen átlátszó módonvédelmébe vesz, valaha is ellenséges érzülettel viseltetett volna aSzovjetunió ellen? Nem! Ez nem lehet igaz. S valóban nem is voltigaz. Az ötvenes évek hidegháborúja az Egyesült Államok és aSzovjetunió között a valóságban sohasem létezett. A különös sze-reposztás csak a világ népeinek – köztük a győztes gyarmattartóországok – félrevezetését szolgálta.

Az 1980-as év amerikai elnökválasztás éve. A Carter-kormány szovjetellenes látszatkampánya nem fedi kormányzatiműködését. A hagyományosan oroszellenes amerikai nép nem bí-zik tovább politikájában. Nem csoda, ha a novemberi elnökvá-lasztáson a masszív szovjetellenes programmal induló RonaldReagan-t választják meg az Egyesült Államok elnökévé. Beikta-tása napján az iráni kormány szabadon engedi az amerikai túszo-kat.

A háború utáni amerikai elnökök a Szovjetunióval való vi-szonyukat illetően valamennyien szerepet játszottak. Mintha csakezeket a szükségleteket kielégítendő, ezúttal eredeti foglalkozásáttekintve is valódi színészt választottak az Egyesült Államok elnö-kévé. Hogy legújabb terepét is kitűnően alakítja, azt működéseegyértelműen bizonyítja Meghagyta a Szovjetunió minden a II.világháborúval és az azt követő békeévek alatt realizált térnyeré-sét. Elődjének még a formális emberi jogok kampányát is feladta.Helyette meghirdette a terrorizmus elleni harcot, amely szükségesugyan, de külpolitikai vonatkozásai nem képezhetik egy világha-talom külügyének alapjait.

A SALT-szerződések alapján a nyugati hatalmak szinte telje-sen leálltak fegyveres erejük fejlesztésével és korszerűsítésével.Addig a Szovjetunió lázasan fegyverkezett és erre kényszerítenevazallusait is. Ezalatt Nyugat-Európai és Japán gazdaságunkbanés ipari technológiájukban jelentős lépést tehettek előre. Az Egye-sült Államok és a Szovjetunió által kiprovokált olajválság ellené-

re – különösen Japán – térnyerésre tettek szert az amerikai gazda-ság rovására. Az új amerikai elnök kénytelen volt elődjénél hat-hatósabb lépést tenni az amerikai hadiipar termelésének újbóli fel-fejlesztésére, hogy rivális szövetségeseinek nemzeti jövedelmét ismegcsapolhassa, ezúttal a mindenki által tudott igazsággal érvel.Ez pedig nem más, mint hogy a Szovjetunió nem tartja be a fegy-verkorlátozási megállapodásokat és az évekig tartó intenzív fegy-verkezésével megbontva a hadászati egyensúlyt, erőfölényre tettszert. A mondat első része ugyan igaz, de a másodikban kételked-ni kell. Különös tekintettel az oroszok munkájának ismert gyengehatékonyságára. Az oroszok katonai és gazdasági erejével kap-csolatos bizonykodásait csak pillanatnyi érdekeik függvényébenszabad értékelni. Egyszer dicsekvőek, máskor tagadnak. Például1961 júliusában az Izvesztyija így ír:

"A Szovjetuniónak több atomtengeralattjárója van, mintaz Egyesült Államoknak és gyorsabbak is. "

Ezt Robert Kennedy igazságügyi miniszter is szóról szóra ál-lítja 1962 július végén. Malinovszkij honvédelmi miniszter 1962január végén így ír:

"A szocialista országok katonailag erősebbek mint aNyugat, s természetesen nem állnak meg ezen a színvo-nalon."

Hruscsov pedig így vélekedik 1961 március 18-án:

"Az Egyesült Államok képtelen utolérni a Szovjetunió ra-kétafölényét."

Vajon az igazat mondták? Akkor is, ma is mindenki tudja,csak blöfföltek. Ilyen nagyképűség után kissé furcsának tűnik,hogy a nyolcvanas évek első felében az oroszok a Reagan-i érve-lésre válaszul éppen azt igyekeznek kézzel-lábbal bizonyítani,hogy nincs erőfölényük, hanem hadászati erőegyensúly van.

Az a tény, hogy a Kennedy-kormány által elvben elismert,majd a Nixon- Kissinger kormányzás alatt a valóságban is kiala-kított bipoláris hadászati erőegyensúly szükségességét már nem,hanem csak az egyoldalú fölény létét vitatják, a Reagan-kormányvalódi szovjetellenességét eleve cáfolják. Ezzel olyan légkört te-

remtenek a nemzetközi politikában, hogy senkinek sem jut eszébemegkérdőjelezni, vajon indokolt-e a Szovjetuniónak olyan kato-nai erővel rendelkeznie, mint az Egyesült Államoknak, illetve aVarsói Szerződésnek, mint a NATO-nak? Vegyünk szemügyre alegfontosabb termelési és gazdasági mutatókat. Rendelkezésünkreállt a Világgazdasági Atlasz 1982. évi kötete. Előre kell bocsáta-ni, kelet-európai kiadásról lévén szó, a Szovjetunió adatai erősentúlzottak a legtöbb bevallott és becsléseken alapul.

A Szovjetunió 1978 évi egy főre jutó nemzeti terméke (GNP)3700 USA dollár. Az Egyesült Államoké 9700 USA dollár, va-gyis csaknem a háromszorosa! Nyilvánvaló, hogy e nemzeti ter-mék előállításához legalább ilyen mértékben értékesebb termelő-eszköz állományra van szükség. A Varsói Szerződés GNP átlaga3690 dollár, míg a NATO átlaga 9490 dollár. Az arányok tehátmegegyeznek. A Varsói Szerződés összesített bruttó nemzeti ter-méke 1384 milliárd dollár. Ugyanez a NATO-nál 4554 milliárddollár, vagyis több, mint a háromszorosa. Nehéz elhinni, hogyvalaki egy kettőszobás lakásra olyan értékű biztosítást kössön,mint egy hatszobás villára. Márpedig a hadászati erőegyensúlyhívei pontosan ezt teszik.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzem a fentikiadvány alapján a két szuperhatalom búzatermését: USA 283kg/fő, SZU 369 kg/fő. Nem Kedves Olvasó, nem tévedés, hogy aSzovjetunió termel több búzát, mint az Egyesült Államok, hogymiért vásárol mégis a Szovjetunió évente 12-20 millió tonna ga-bonát az Egyesült Államoktól? Erre több lehetséges válasz is van:

1. Az adatok valótlanok, hiszen a Szovjetunióban krónikus akenyérhiány, különösen vidéken, falvakban, kisebb városokban,ahol tulajdonképpen a búzát termelik.

2. A szocializmus népszerűsítése érdekében a koldusszegényafrikai, ázsiai, latin-amerikai népek élelmezésére használja fel.

3. Az Egyesült Államok farmereinek oroszellenes nézeteitszeretné megváltoztatni.

Elődeihez hasonlóan, Reagan elnök is kétségtelenül igen erősszovjetellenes programjának köszönhette megválasztását. Keve-sen hinnék ekkor még, hogy ő lesz az a II. világháború utáni ame-rikai elnök, aki második elnöki periódusában a legszívélyesebbviszonyt alakítja ki a Szovjetunió vezetőjével. A legtöbb közvet-

len csúcstalálkozón vesz részt. Amerikai újságírók megszámolták;külügyminisztere 28 alkalommal tartott megbeszélést szovjetkollégájával. Jó színészi képességeit bizonyítja, hogy a II. világ-háború utáni elnökök kisebb-nagyobb külsőleg is megnyilvánulótitkos oroszbarátságát elődeinél jobban tudja álcázni. A másodikvilágháborúban megalázott és térdre kényszerített Japán a nyolc-vanas évek kezdetén már egyre komolyabb ipari versenytárs lett.Olyan iparágakban hagyta maga mögött konszerneket, amelyek-ben hagyományosan a világ élvonalát képezték. Így az éppenamerikaiak által kirobbantott energiaválság idején hirtelen ütéssela földre terítette az autóipart. A híradástechnikai és számítógép-ipar ugyancsak több technológiai csodával bizonyította be elsőbb-ségét az amerikai konkurensekkel szemben. De hivatkozhatnánkaz acéliparra és más sok egyébre. A japán kereskedelem amerikaideficitje évről évre növekszik. Hiába kérik az önkéntes export-korlátozásra, a japánok mindig új termékekkel ejtik ámulatba avilágot, amelyek nélkülözése nagyobb kárt okozna az amerikai-aknak, mint a külkereskedelmi deficit további növekedése.

A világ értetlenül fogadta a hírt, miszerint 1985-ben az Egye-sült Államok és Japán az USA nyomására megállapodott abban,hogy Japán hajlandó szállítani azokat a hadiipari számítógépeket,amelyeket mindaddig megtagadott.

Ezúttal helyén való a bibliai hivatkozás. Máté evangéliumá-nak 26a- 52. pontjában így ír: "...akik fegyvert fognak, fegyverrelkell veszniök." Vagy idézhetjük János jelenések 13/ 10 jövendölé-sét is: "Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy, ha va-laki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni."

Íme a Karma könyörtelen törvényei. Ne feledjük el,, azEgyesült Államok éppen azt kihasználva csábította Japánt a PearlHarbour-i támadásra, későbbiekben pedig érzékeny veszteségetokozva Japán katonai erejének, hogy számítógépes úton megfej-tette a Japán legfelsőbb katonai vezetés rejtjeles kódjait. Valószí-nű, hogy az amerikaiak máris fizetik ezt a számlát. Nyugodtak le-hetünk, hogy a költséges kifejlesztésű amerikai mesterséges boly-gók földre irányított jelzéseit a japánok már rég ismerik, s esetlegnagyobb hasznát veszik, mint az amerikaiak.

Az éppen a 1945-ben Amerika által megtiltott fegyverkezésreis hiába próbálják kapacitálni, hogy ezáltal erőforrásának nagy ré-

szét elvonják a műszaki fejlesztéstől. Japán ügyesen kitér. Reaganis a Szovjetunióval próbálja ijesztgetni a japán kormányt.

Reagan szeretné megválasztatni magát a második négy évreis. Ehhez pedig vissza kell szereznie oroszellenes hírnevét. Nemis késlekedik sokat. A Washington-i képviselőház nem akar haj-lani az MX tíz-robbanófejes hadászati rakéták gyártásának és te-lepítésének megszavazására. Ennek keresztülvitelére igyekszik aszovjetellenes hangulatot a végsőkig felkorbácsolni.

Reagannak új szovjetellenes érvekre van szüksége. Szánal-mas lépéshez folyamodik. 1983 október végén csapatai mellékényszerítve a szomszédos operettállamok Antigua, Barbados,Jamaica, Santa Lucia St. Vincent és Dominika-sziget mintegy 300katonáját fegyveres agressziót hajt végre a Brit Nemzetközösség-hez tartozó 120 ezer lélekszámú Grenada ellen. Egy az egyarányban átvette titkos szövetségese a Szovjetunió 1968-banCsehszlovákia ellen végrehajtott agressziójának módszerét. Fel-tűnő az azonosság a szövetségesekkel való közös fellépésben. Azoroszok is arra hivatkoztak, hogy a Csehszlovák kormány és par-lament több tagja hívta be csapatait a szocialista vívmányok meg-védésére. Hosszú ideig azonban ezt a csehek közül senki semvállalta magára. Ebben is az oroszok módszerét követte Reagan.Azt állította, hogy Paul Scoon brit főkormányzó kérte a beavatko-zást. Nem sokkal később a Grenada elleni agresszióban résztvevőJamaica miniszterelnöke Edward Seaga a Karibi távirati irodánaktett nyilatkozatában elismerte, hogy grenadai részről nem kértekkülföldi segítséget. A brit kormányzót a partraszálló amerikaikatonák egy hadihajó fedélzetére vitték, s washingtoni utasításrautólag ott írta alá a segélykérést tartalmazó írásos üzenetet.

Ha élne, bizonyára még Churchill is háborogna, hogy hovájutott Nagy Britannia. Pedig Anglia amerikai alávetettsége csak-nem kizárólag neki köszönhető. A helyzet jogilag úgy is értékel-hető, hogy Amerika hadüzenet nélkül megtámadta Nagy-Britanniát. Grenadának ugyanis II. Erzsébet angol királynő ural-kodója. Az angolok cáfolják, hogy Scoon főkormányzó az ő uta-sításukra kérte volna az amerikai beavatkozást, sőt a külügymi-niszter nem titkolta, előzőleg még csak nem is tájékoztatta azamerikai kormány a készülő lépésről, szövetségesét. Az angolok -megérdemelten - odáig jutottak, hogy Amerika minden megalázá-

sát csaknem szó nélkül tűrni kénytelenek. Emlékezünk még, hogyamerikai külügyminiszter néhány évvel ezelőtt angol kollégáját"kétkulacsos fattyúnak" titulálta. Vagy nézzük azt a jó ízlést, dur-ván sértő módszert, amikor 1982, végén Amerikából olyan üd-vözlő képeslapokat küldtek, amely az angol trónörökös és felesé-ge Diána karján tartott gyermeküket majom és malacfejjel ábrá-zolja. New Yorkban egy dollárért árusítják ezeket az egész angolállamot sértő képeslapokat. Itt ugyanis a királyi családról van szó,akik Anglia legmagasabb közjogi méltóságát jelentik. De ki tudja,hány keserű pirulát lesznek még kénytelenek lenyelni egykori el-vakult németgyűlöletükért.

Lássuk azonban mit tesz a Szovjetunió a Grenada elleni ame-rikai agresszió következtében? Mint annyiszor, most is eláruljamagát. Szavakban sajtójában élesen tiltakozik, de semmi egyebet.Az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása természetesen eszeágában sincs. Ezt amerikai agresszióval naponta fenyegetett Nica-ragua kénytelen megtenni. Még csak határozati javaslatot semtesz az agresszió felszámolására, vagy Amerika megbélyegzésére.Végül is Guyana nyújt be egy határozat-tervezetet, amely követeliaz agressziós csapatok azonnali visszavonását. Mondanunk semkell ezt Amerika megvétózta. Érdemes megemlíteni, hogy a sza-vazáson az angol delegátus nem mer a határozati javaslat mellettszavazni, hanem tartózkodik.

Úgy látszik a jó színész kitűnően alakított. Az amerikai kép-viselőház 1983. november 2-án megszavazta az MX-programot.Ugyanezen a napon a szenátus is kedvező döntést hozott számára.58 szavazattal 40 ellenében elvette a nukleáris befagyasztási ja-vaslatot.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának élére 1985-ben új – azeddigiektől eltérő – fiatal főtitkár kerül, Gorbacsov. Nagy lendü-lettel veti magát a küzdelembe. Működését birodalmának belsőgazdasági bajainak feltárásával kezdi.

Éles kritikával ostorozza a gyenge munkaintenzitást és a márféktelen szeszfogyasztást. Külpolitikai téren pedig a békés koeg-zisztenciát hirdeti. Látszólag mindent elkövet a nyugati hatal-makkal, különösképpen Amerikával való békés együttműködéslétrehozásáért. Alig múlik el hét, hogy újabbnál újabb leszerelésijavaslatokkal ne állna elő. A figyelmes újságolvasó azonban egy-

kettőre rájön, hogy ezek a javaslatok cseppet sem újak. Hruscsovirattárából kölcsönözték őket. A két évtizedes por lesöprése utánGorbacsov ismét alkalmasnak találja őket a világ közvélemény-ének megdolgozására.

Az amerikai-szovjet titkos szövetség 1986. április végén is-mét lelepleződik. Április 25-én éjjel az oroszok csernobili atom-erőművének egyik blokkja felrobban. A szovjet hírközlő szervekcsak jó két nap múlva hozzák nyilvánosságra, de valószínű csakazért, mert a svédek erős nukleáris sugárzást észlelnek, amelyet alégáramlat a Szovjetunió felől vitt országuk fölé.

Mindenki által tudottan az Egyesült Államok mesterségeskémholdjai a föld teljes felszínét állandó megfigyelés alatt tartják.Technikájuk olyan kifinomult, hogy akár 20 cm nagyságú tárgyatis felismerhetően képes észlelni. Alig hihető, hogy éppen a Szov-jetuniót ne tartsák megfigyelés alatt. Az még kevésbé, hogy arobbanást azonnal ne észlelték volna. Mindennek ellenére az ame-rikai kormány nem jelezte az erőmű egyik blokkjának pusztulását.A tájékoztatási menetrendet minden bizonnyal egyeztették a forródróton.

Igen szép példáját volt alkalmunk tapasztalni az amerikai-szovjet együttműködésnek 1986 nyarán az osztrák köztársaságielnökválasztás alkalmából is.

Az osztrák Néppárt Kurt Waldheim-et jelölte a választásra.Waldheim hazájában igen népszerű, amelyhez nagymértékben já-rult hozzá tíz éves ENSZ-főtitkári működése is. E minőségénekutolsó időszakában úgy tűnik a szükségesnél jobban belelátott akét nagyhatalom lapjaiba, s valószínű igazságérzetének a velükbizalmasan folytatott tárgyalásai során jelét is adta.

Az amerikai kormány biztatására a mindenre kapható külön-féle zsidó szervezetek kampányt indítottak Waldheim megvá-lasztása ellen. Hajánál fogva ráncigáltak elő olyan "bizonyítékot"miszerint a második világháborúban főhadnagyként szolgálatotteljesítő Waldheim tudott bizonyos ki végzésekről, sőt azokbanesetleg részt is vett.

Az egykor irányítása alatt működő ENSZ a birtokában lévő"bizonyítékokat" megküldte a még hivatalban lévő Kirschlägerelnöknek, aki nyilvánosan kijelentette, hogy azok a vád bizonyí-tására - hogy finoman fogalmazzunk: elégtelenek. A választás

napjáig újabbnál újabb "bizonyító erejű" iratokat produkáltak. ASzabad Európa Rádió értesülése szerint egy görög állampolgárt,aki annak idején Waldheim szolgálati helyén élt, háromszázezerdollárral próbáltak korrumpálni, hogy Waldheim "háborús bű-nei"-ről valljon. Az amerikai kormányt cseppet sem zavarta, hogyközvetett módon ugyan, de durván beavatkozik Ausztria bel-ügyeibe. Érdekes módon – nyilván az előzetes szereposztás sze-rint – a Szovjetunió visszafogottabban viselkedett a Waldheimelleni kampányban. Az öntudatos osztrák nép azonban visszauta-sította Amerika mesterkedését. Waldheim-et elnökévé választotta.Beiktatását azonban – ezzel is bizonyítva mindenben közös cse-lekvésüket – mint az Egyesül Államok, mind Szovjetunió bécsinagykövete bojkottálta.

Úgy látszik azonban az Egyesült Államok vezetői nem akar-ják tudomásul venni az osztrák nép akaratát. Magukat ugyan amás népek belügyeibe való be nem avatkozás apostolainak tart-ják, de ez mit sem zavarja őket, hogy a legdurvább módon sem-mibe vegyék mások önrendelkezési jogát. 1987. április végén avilág népeinek modern kapcsolattörténetében példa nélkül állómódon igyekeznek a semleges Ausztriára nyomást gyakorolni. Azamerikai igazságügyi minisztérium olyan döntést hozott, hogyWaldheim elnök magánszemélyként nem kaphat beutazási enge-délyt az Egyesült Államokba. Néhány nap múlva – nehezen hi-hető, hogy saját elhatározásából – Kanada is csatlakozik az ame-rikai döntéshez.

Úgy tűnik Reagan másodszori megválasztása után már szük-ségtelen fenntartani a látszatra vad szovjetellenes politikát. Azamerikai külügyminisztérium – látván az új szovjet vezető nehéz-ségeit saját hazájában – segítségére siet.

Az ipari termelés növelése nem valósítható meg a hadsereg,és fegyverzetének állandó költséges fejlesztése mellett. A feladatkézenfekvő; ismét meg kell hirdetni a leszerelés, vagy legalábbisa fegyverzet csökkentés politikáját.

Bár a franciák, sőt az angolok is igyekeznek magukat elhatá-rolni a két nagyhatalomtól, de egy esetleges krízis idején maga-tartásuk elég nagy pontossággal kiszámítható. A németek politi-kája a lehetőségekhez igazodik, míg Japán levakarhatatlanul tapadaz amerikai politikára. A legjobb, amit az adott helyzetben tehet.

Politikája biztosítja a gazdaság töretlen fejlődést. E szorgalmasnép politikai és gazdasági ügyessége nem kis gondot okoz azamerikai vezetésnek.

Míg Nyugat-Európa a közös piac révén többnyire önellátásrarendezkedett be, addig Japán döntően az amerikai piacokat ost-romolja egyre nagyobb eredménnyel, ugyanakkor a világ más pi-acairól igyekszik kiszorítani az amerikai exportőröket.

Ezek után nyilván egyre nagyobb szüksége van Amerikánakegy minél stabilabb vezetésű, vele titokban, vagy nyíltan együtt-működő szovjet vezetésre. Gorbacsov kezdetben nem próbálkozika második világháború után kialakult status quo megváltoztatásá-val, így Amerika számára megfelelő partner. Zajos reformjaiazonban úgy tűnik magában a Szovjetunióban nem nyeri el sem atömegek, még kevésbé a vezető réteg osztatlan támogatását. Meg-megújuló leszerelési javaslatai érthető módon kiváltják az évszá-zadok óta legnagyobb befolyással rendelkező katonai vezetésrosszallását is. Brezsnyev és Nixon a SALT-I szerződésben nemleszerelésben, hanem a fegyverzeti szint magasabb fokában álla-podtak meg, amelyek nem csak a Szovjetunió katonai erejénekAmerikához való felzárkózását tette lehetővé, hanem bizonyos te-rületen - az amerikai érdekeket kiszolgáló szárazföldi csapatokhagyományos fegyverzetében – meg is haladta azt. A német kér-dés rendezési kényszere mellett Hruscsov bukását is főleg szélső-séges leszerelési javaslatai okozták. Igaz ugyan, hogy azóta ahelyzet lényegesen változott, Nixon idejében a Szovjetunió aSALT-I alapján még növelhette is a fegyverkezésének addigiütemét, míg Amerika csökkentette, hogy a felszabaduló pénzesz-közeit az ipari fejlesztésre fordíthassa. Szüksége is volt rá, hogy alassú, de biztos gazdasági és technológiai fölénybe jutó Japánkonkurenciát behozza vagy legalább is lemaradásának ütemétcsökkentse. Ma azonban a japán gazdaság teljesítménye az ame-rikai-szovjet mézeshetek, a mesterségesen kirobbantott olajválságellenére arányaiban meghaladja Amerikáét. A két ország közöttikereskedelmi egyensúly romlása Amerika kárára évről-évre nö-vekszik. Következésképp a leszerelés egyre inkább Amerikaszükségletévé válik, hacsak valami trükkel nem sikerül Japántvalamilyen háborús konfliktusba keverni. Erre pedig a Szovjet-

unió felhasználásán kívül még hosszútávon sem kínálkozik sem-miféle lehetőség.

A Brezsnyev-Nixon féle megoldás, hogy Amerika erősenmérsékli fegyverkezésének ütemét, a Szovjetunió pedig teljeserővel folytatja azt ma már Amerika érdekeit is veszélyeztetheti.Hiszen a Szovjetunió haderejét bár ennek valószínűsége kicsi, delehetőségét éppenséggel kizárni sem lehet esetleg Amerika poten-ciális ellenfele is "kölcsönbérbe" veheti. Az ilyesmi az orosz alkatetikai felfogásával nagyon is összeegyeztethető, történelmi példátis találunk rá. Ausztria megbízásából 1849-ben leverte a magyarszabadságharcot. Ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy angol-francia megbízásból ne csalja háborús kelepcébe majd teljesenmegtörje ugyanannak az Ausztriának katonai erejét 1914-ben.Hogy ennek gyümölcsét nem arathatta le, az kizárólag forradalmamiatt következett be. A második világháborúval Amerika megbí-zásából nem csak a német és japán népet és azok szövetségeseitsemmisítette meg katonailag, de – igaz más formában – első vi-lágháborús megbízóit Angliát és Franciaországot, ha lehet mégezeknél is jobban megkárosította gyarmatbirodalmuk fellázításá-val, majd "felszabadításával". Mindezt természetesen első sorbanAmerika érdekében. Nem lehet számításon kívül hagyni, hogyezúttal ismét változhat a megbízó személye. Ehhez természetesenJapánnak és Kínának szoros szövetségére, katonai erejéneknagymértékű megnövekedésére volna szükség. Ennek megaka-dályozására jelenleg még Amerikának megvannak az eszközei.

A Szovjetunióra tehát Amerikának most nagyobb szükségevan mint valaha. Az amerikai kormány Reagan újraválasztásaután lassú közeledést mutat az egyre erősebben kínálkozó Gorba-csov felé. Egy évvel újraválasztása után 1985 november másodikfelében már létre is jön közöttük Genfben az "előcsúcstalálkozó",ahol elviekben az igazi csúcstalálkozóban is megállapodnak, sőtGorbacsov amerikai útjáról is egy későbbi időpontban. A világközvéleménye felé természetesen bizonyos "meg nem értésről"nyilatkoztak, amely azonban messze nem fedi a valóságot. Egy-más nyilvános szapulása Genf után is tovább folyik. Az amerikaikormány egyre növekvő kampányt indít az úgynevezett "Csillag-háborús" (SDI) terv megvalósítása érdekében. A Szovjetunió bé-ke-propagandájából pedig úgy tűnik pontosan ez a megegyezés

legfőbb akadálya. Minden engedményt kilátásba helyez, ameny-nyiben Amerika lemond az űrfegyverkezés megvalósításáról.

Alig egy év múlva 1986. október 11-12-én Gorbacsov javas-latára Reykjavik-ban újabb találkozót tartanak. A csaknem hatéves nyilvános szovjetellenes amerikai propaganda után az emberazt hihetné, megegyezésre a legkevésbé sincs kilátás. A vadkommunista gyűlöletről híres Reagan megegyezési készségeazonban avatottakat is meglepte. Minden eddigi nyílt vagy titkosegyüttműködést felülmúlt.

Nem lehet véletlen, hogy Reagan – Roosevelt-et kivéve –minden idők legnagyobb oroszbarát: Nixont már 1986 júliusábanMoszkvába küldte álláspontjaik egyeztetésére. Gorbacsov lesze-relési csomag tervet ajánl Reagannak Reykjavikban az SDI elle-nében. Reagan pedig nem kevesebbet javasolt, minthogy a Szov-jetunió csatlakozzon az amerikai SDI-programhoz, vegyen résztabban. Amint Roosevelt, majd Truman megosztotta a Szovjetuni-óval az amerikai atomtitkot, a kommunista gyűlölő Reagan az űr-fegyverkezési technológia átadására vállalkozott. Úgy látszik Re-agant az sem zavarta, hogy a csúcs előtt egy héttel a Bermudaszigetekről mintegy ezer kilométerre kigyulladt majd elsüllyedtegy atomrakétákkal dugig megtömött szovjet atomtengeralattjáró.Hogy mit keresett ott, arról a közvéleményt nem tartották fontos-nak tájékoztatni. Úgy látszik Reagannék tudták.

Ezek után nem lehet véletlen, hogy az amerikai ellenzék ter-mészetes szovjetellenességénél fogva hajánál fogva előrángatta,majd botránnyá duzzasztotta az iráni titkos fegyverszállításokügyét. Reagant azonban jó színészi képességei megóvták Nixonsorsától. Igaz Gorbacsov is segítségére sietett, gyorsan felaján-lotta addig tabunak tartott reykjaviki csomagtervének felbontását,amelynek alapján a béke érdekű "bizalomerősítő" tárgyalások is-mét megindulhattak.

Schultz külügyminiszter 1987 április közepén már Moszkvá-ban tárgyalt.

Pedig az amerikai ellenzék, sőt maga a kormánypárt jelentősrésze mindent elkövetett Schultz moszkvai útjának megakadályo-zására. Az utazást megelőzően "felfedték" hogy Moszkvábanszovjet kivitelezésben épülő új amerikai nagykövetségi épület

szerkezeteit keresztül-kasul behálózták titkos lehallgató készülé-kekkel.

Az esetből megpróbált az amerikai sajtó botrányt előidézni.Az oroszok azonnal a rájuk jellemző – egyébként nevetséges mó-don – replikáztak. Washingtonban a Szovjetunió is új követségiépületet épített, bár az épületszerkezetek gyártását szovjet elhárí-tók ellenőrzik, észlelték, hogy a csaknem teljesen kész épület televan titkos mikrofonokkal, amelyek a szovjet követség lehallgatá-sát kívánta szolgálni. Reaganék nem zavartatták magukat, Schultzelutazott Moszkvába. Úgy tűnik ezért a kis "affér"-ért az oroszoksem haragudtak. Gorbacsov igazán nagylelkű ajánlatot tett: hasz-nálják egymás kísérleti atomrobbantásánál a másik fél kísérletitelepét. Az oroszok legközelebb Nevadában, az amerikaiak pediga Szovjetunió területén robbantsanak. Ezzel: úgymond meggyő-ződhetnek a robbantások ellenőrizhetőségéről.

1987 nyarán Gorbacsov még arról a bizonyos 100 robbanó-fejről is hajlandó lemondani, amelyért cserébe az NSZK telepíté-sű Pershing 1/A rakéták, illetve azok amerikai tulajdonúatomrobbanófejeinek megsemmisítését kéri. Gorbacsov leszerelé-si ajánlatainak német-, és japánellenes tendenciái oly kézenfekvő-ek, hogy még a politikában teljesen járatlanok félrevezetésére isalkalmatlanok.

A Szovjetunió szemében szálka: 72 db Pershing 1/A rakétáka Német Szövetségi Köztársaság tulajdonában vannak, atom rob-banófejei viszont az Egyesült Államoké. Az oroszok kívánságátkielégítendő az Egyesült Államok egyre erősebb nyomást gyako-rol a bonni kormányra, hogy úgymond: könnyítse meg a szovjet-amerikai rakétaegyezmény létrejöttét.

Közben nem csak a két szuperhatalom sajtója, hanem Reaganés Gorbacsov sem szűnik meg szinte nap, mint nap egymástbecsmérelni, mígnem 1987. december 10-én Gorbacsov Wa-shingtonban aláírja a rövid-, és közepes hatótávolságú rakétákmegsemmisítéséről szóló egyezményt. Ha az egyezményt azEgyesült Államok és a Szovjetunió immár nyílt szövetsége szem-pontjából vizsgáljuk, nem tévedünk, ha megállapítjuk, messzetúllicitálja Nixon és Brezsnyev vagy Ford és Brezsnyev teljesít-ményét is. A megsemmisítésre kerülő fegyverzet mennyisége pe-dig nem éppen nagy, e fegyverrendszereknek csupán 3-5 %-a.

Mégis történelmi jelzőkkel illetik e közös megállapodást. Magaaz aláírási ceremónia is sokkal többet sejtet. A televízió közvetí-tésében a nézők is láthatták, az aláírásra kerülő egyezmény egyvastag könyv méretét teszi ki. Az érdeklődők pedig csupán egyújságnyi, többnyire propagandafrázist ismerhetnek meg belőle. Akommunistagyűlölő Reagan öröme határtalan, még a tegeződéstis felajánlja Gorbacsovnak (úgy látszik Kissinger is ott volt a ta-nácsadók között!) Gorbacsov a Néva parti esték című dalt éneklijókedvében Washingtonban.

Az amerikai nép is örül. Végre rá tudták szorítani a Szovjet-uniót az egyezmény betartásának helyszíni ellenőrzésére is, ami-től ezideig pedig mindig elzárkózott.

A Szovjetuniónak kelet-európai vazallus államaiban is talál-hatók az egyezményben megsemmisítésre köteles rakétái. Gorba-csov Washingtonból egyenesen Berlinbe utazik, ahová a "szocia-lista" országok vezetőit már Washingtonból odarendelte, hogy"megállapodjon" velük az egyezménnyel összefüggő ellenőrzéselfogadásában. A NATO tagországokat pedig Schultz külügymi-niszter "győzte meg", hogy a Szovjetunió helyszíni ellenőrzésenem sérti országuk nemzeti szuverenitását. Az ellenőrzéssel kap-csolatos megállapodást természetesen a NATO tagállamok is, a"szocialista" országok is – úgy tűnik szinte gondolkodás nélkül –még aznap alá is írták.

Ennek a rakéta egyezménynek valóban csupán az emberiségbékéjének előmozdítása, a háborús félelemtől való megszabadítá-sa, a temérdek fegyverzet fokozatos megsemmisítése volna azigazi célja? Vajon nem húzódik meg e látszólag nemes törekvésmögött semmiféle ravaszság? Bár így lenne!

Mi azonban ismerve a megállapodókat ezúttal is gyanako-dunk. Gyanúnkat aligha oszlatja el az a közben nyilvánosságrakerült részlet; miszerint ennek a néhány rakétának a leszereléséretizenhárom éves határidőt szabtak. Ez idő alatt a "megállapodók"ellenőrizhetik a rakétákat befogadó országokat, hogy a rakéták le-szerelése "rendben folyik-e". A szovjet hírszerzés páratlan lehető-séget kapott a Német Szövetségi Köztársaság hadászatilag fontosterületeinek teljes felderítésére. Ennél többet igazán nem kíván-hatott. Minden egyéb csak porhintés.

Úgy tűnik azonban Gorbacsov felismeri országa elmaradott-ságának igazi okait. Világosan látja; az avult ideológia bilincsei-ből szabadulni kell mert, ahogy eddig sem, a jövőben még kevés-bé szolgálja népe felemelkedését. Érzi: az egy párt kereti között apártarisztokraták mérhetetlen károkkal járó összefonódása nemszüntethető meg. A kivételezettnek mondott munkásosztály egyreinkább az alkohol, sőt az ifjúság már a kábítószer felé fordul. Hi-ába próbálkozik egyébként helyénvaló - drasztikus intézkedések-kel a folyamatot megállítani, erőfeszítései eredménytelenek ma-radnak, sőt egy év múlva maga kénytelen saját alkoholizmus elle-ni rendelkezéseit enyhíteni.

A politikai bizottság tagjainak cseréje sem jár a várt ered-ménnyel, az újak sem azonosítják magukat maradéktalanul aka-ratával. Nem kétséges, a Szovjetunió hatalmas fegyverkezése ki-meríti az állam gazdasági erejét. Az erőforrások nemhogy bővül-nének, de az olajárak csökkenésével a termelékenység hanyatlá-sával, nemkülönben a nemzetiségi – feltehetően szított – mozgo-lódásokkal még gyengülnek is. A félreállított és mellőzött vagy amellőzés szélén álló pártarisztokraták alaposan "betartanak". Azéletszínvonal javítása – a tömegek legfőbb politikai fokmérője –egyre kilátástalanabb.

Az adott körülmények között a változtatáshoz két lehetőségkínálkozik. A hadi kiadások drasztikus csökkentése, vagy nagy-arányú külföldi – természetesen tőkés – hitelek felvétele.

A haderő fejlesztésének leállítása az amerikai kormány elle-nére nem lehetséges. Ehhez érdekes módon nem kizárólag aSzovjetunió legfelsőbb vezetését kell megnyernie, hanem az ame-rikai kormányzat hozzájárulását is.

A haderő fejlesztésének hiányában ezt sohasem fogadná el.Saját katonai vezetése az amerikaiak egyetértésének hiányábanezt sohasem fogadná el. Hruscsov bukása ezt a kelleténél is job-ban igazolja. Nem járunk messze az igazságtól, ha megkockáz-tatjuk a feltevést: Gorbacsov mozgástere meglehetősen szűk.Nemcsak a "szocialista" ideológia, de a pártoligarchia és sajáthaderejének is foglya. Világos egyszerű, logikus, a Szovjetunióérdekét szolgáló jó elképzeléseit egyelőre képtelen nemcsak meg-valósítani, de még elfogadtatni is. Bármilyen furcsán hangzik is: avilág egyik legerősebb hatalma nem rendelkezik szabadon saját

szuverenitásával. Hogy ez mennyire így van azt meggyőzően bi-zonyítja a Szovjetunióban 1990/91 -ben folyó hatalmi harc egyikérdekes epizódja. A szovjetbarátságért lemondatott exelnök:Nixon 1991 tavaszán a Szovjetunióban jár, minden valószínűségszerint a helyszínen kívánt tájékozódni a Szovjetunió belső hely-zetéről. Ott tartózkodása alatt a KGB egyik magasrangú vezetőjetájékoztatta őt a legfelső vezetés vetélkedésének állásáról. Gorba-csov hatalmi esélyeiről. Aligha lehet véletlen, hogy maga Gorba-csov is befejezetlen forradalomról beszél. Csak egy új forrada-lommal (vagy ha úgy jobban tetszik a régi forradalom folytatásá-val) látja megoldhatónak országa egyre súlyosbodó problémáit,amelynek okozója éppen a körömszakadtáig védett naiv ideológi-ájával igazolt társadalmi szerkezete.

Hruscsovhoz hasonlóan Gorbacsov is felismerte, neki nemNémetország ellen, hanem éppen annak érdekében kell politikaiés gazdasági tevékenységét kifejtenie. Valóságos csoda, hogy anémetek a több mint negyvenéves megalázás ellenére hajlandók-nak mutatkoznak az együtt működésre A külföldi kölcsönök fel-vétele az ismert ideológiai korlátok ellenére egyszerűbbnek tűnik.Ennek magyarázata kézenfekvő; a külföldi hiteleket ugyanis nemkizárólag beruházási javakra fordítják, hanem korszerű a Szovjet-unióban nem létező lakossági tartós fogyasztási cikkekre, de ese-tenként még közvetlen fogyasztási cikkek vásárlására is. Ennekmértéke ugyan nem akkora, hogy a hatalmas ország lakosságát iselláthatják vele, de a pártarisztokrácia mindenképpen részesülbelőle. Így hát érthető, hogy egyáltalán nem, vagy legfeljebb csakerős hangtompítókkal berzenkednek ellene.

Gorbacsov nagyon jól tudja, hogy annak idején Titó is, Kádáris kapitalista kölcsönökkel jelentősen emelni tudta lakosságukéletszínvonalát. Nem vitatható, ezzel személyi népszerűségük –ha átmeneti időre is – de megvalósult. Ennek negatív következ-ményei általában csak hosszú távon jelentkeznek. Titó példáulmeg sem érte. Hogy halála után hogy kerülnek ki a jugoszlávok anagy eladósodásból, az őt már aligha érdekli. Kádárnak nem voltilyen szerencséje. Hosszú életében még részleges bukását is megkellett érje.

De vajon Gorbacsov keresztül tudja vinni elképzeléseit asztálinista erők makacsságával szemben? A meggyőzés békés

eszközeivel aligha. Személyes véleményem szerint egy "hosszúkések éjszakája" nélkül ez kilátástalan. Ezúttal ne feledjük Hitler-nek ehhez csupán néhány napra volt szüksége, de Sztálinnak több,mint két évtizedre. Ha még azt is számba vesszük, hogy Hitleresetében hány ember esett ennek áldozatául a saját fajtájából, ésmennyit semmisített meg Sztálin "hosszú kések két évtizede", mégha le is számítjuk Sztálin született szadizmusát, akkor sem lehet-nek illúziónk Gorbacsov lehetőségeit illetően.

Gorbacsov békés megoldással próbálkozik. A dollárkölcsö-nök felvétele megindult. Nyugati becslések szerint 1988 októbe-rében a Szovjetunió tőkés adósságállománya 38 milliárd dollár.Ez a most induló nyugatnémet, olasz, angol, francia és japán köl-csönökkel rövid időn belül várhatóan eléri az 50 milliárd dollárt.A behozatalra kerülő és majdan működtetendő nyugati technikaés technológia szükségleteként ez folyamatosan növekedni fog.

A Szovjetunió lakosságának számarányát tekintve ez egyál-talán nem mondható magasnak. Ha a lengyel adósságállománybólindulunk ki, ahol egymillió lakosra alig több, mint egymilliárddollár, a magyaroknál pedig már meghaladja a kétmilliárd dollárt,akkor a Szovjetuniónak kétségtelenül elképesztő tartalékok állnaka rendelkezésére. A hasonló mértékű 450-500 milliárd dollár el-érése mintegy tizenöt-húsz évre elhúzható. Ennyi idő tulajdon-képpen Gorbacsovnak esetleg elegendő lehet. Nem nehéz viszontmegjósolni, hogy akkor a gazdasági és vele együtt a politikai krí-zis Lengyel-, és Magyarország, valamint Jugoszláviához hasonló-an ott is bekövetkezik majd. Kíváncsi lennék ezúttal a Sampsonáltal olyan szellemesen leírt pénzkölcsönzők kinek a tankjait lát-nák szívesen a Vörös téren, amely megnövelné pénzük megtérü-lésének reményét.

A nyolcvanas évek elején életbe léptetett lengyel szükségál-lapot nem bizonyult alkalmasnak a lengyel ellenzéki mozgalom aSzolidaritás Szakszervezet felszámolására. A gazdaság teljesszétzilálására azonban kétségtelenül megfelelt. Az 1988-ban ko-moly gazdasági krízishez érkezett magyar "szocializmus" meg-mentésére a fegyveres erő igénybevételét a lengyel példán okulvameg sem kísérelték. A gazdasági válság ezúttal olyan politikaiválságot idézett elő, amely következményeivel nemcsak a ma-gyar, de az összes kelet-európai vazallus államokat is megrenget-

te, sőt a Szovjetunióban folyó politikai és nemzetiségi birkózást isfelerősítette. Az 1989 októberi pártszakadást követően omlottössze a kelet-német, majd a csehszlovák végül karácsony idején aromán párturalom. Románia kivételével békés körülmények kö-zött olyan politikai állapotok jöttek létre, amilyenre "legreakció-sabb, legfasisztább" ellenségei még álmunkban sem mertek volnagondolni. A "diadalmas" szocializmus országaiban szégyen lettkommunistának lenni. Ami pedig a legérdekesebb, a Szovjetuniómindezt úgyszólván ellenvetés nélkül tűri, sőt kijelenti: nem kí-ván erőszakkal beavatkozni a kelet-európai országok belügyeibe,azok szabadon dönthetnek saját politikájuk alakulását illetően. Apolitikai helyzet tehát ezekben az országokban olyan szép, hogyaz már nem is lehet igaz! Félő, hogy tényleg nem igaz! A Szov-jetunió kezdetben kikötötte: a Varsói Szerződésnek fenn kell ma-radnia. A kialakult európai erőegyensúly nem módosulhat. Asemlegesség, vagy uram bocsá' a közös piac áhított tagság,amellyel a NATO-tagság vagy más európai katonai tömb tagságajárna – mindegy, hogy az érintett népek akarják vagy sem – ki-zárt.

Vajon mit szól a leigázott népek felszabadítását propagandá-jában állandóan hangoztató Egyesült Államok ehhez az új kön-tösbe bújtatott korlátozott szuverenitás kinyilatkoztatásához?

A válasz, azok számára, akik hittek Amerika és a Szovjetunió"hidegháborús szembenállásában" bizony kissé meglepő. A Rea-gan kormányzat is, de a Bush kormány is óva inti a vazallus álla-mok népeit; csak addig mehetnek el függetlenségi törekvéseik-ben, ameddig a Szovjetunió biztonságát nem veszélyeztetik. Enézetet osztják Kissinger és Brzezinski volt nemzetbiztonsági ta-nácsadók is. Szó, ami szó, az Egyesült Államok gyakori tagadónyilatkozatai után, miszerint nem adta hozzájárulását Litvánia,Lettország és Észtország szovjet bekebelezéséhez valamint a ke-let-európai államok szovjet érdekszférába kényszerítéséhez, ezeka nyilatkozatok kissé furcsán hangzanak.

A magam részéről ugyan képtelen vagyok felismerni a szov-jet selejt-fegyverekkel felszerelt tízmillió magyar miképpen ve-szélyeztetheti a legmodernebb fegyverekkel állig felszerelt két-száznyolcvanmilliós Szovjetuniót, mégis jólesik tudnom, hogy azEgyesült Államok hivatalban lévő és kiérdemesült vezetői népünk

képességeit ilyen nagyra értékeli. Kétségeim azonban ettől mégnem oldódnak. A lengyel és magyar reform folyamatok robbanás-szerű kibontakozása nem igényelt külső ösztönzést, sőt éppennyugatról nem győzték geopolitikai helyzetünk folytonos már-már misztikus emlegetésével késleltetni. A nálunk megfontoltabbkelet-németek és csehek azonban gyanakodva figyelték Gorba-csov peresztrojkáját. Különösnek tartották, hogy kommunistaelle-nes politikára éppen az oroszok unszolják őket, akik mindeddigaz ilyen próbálkozásaikat kegyetlenül megtorolták. Nem csoda,ha ugyanabba a dilemmába estek, mint annak idején Hitler a zsi-dókkal. Ha Gorbacsov kommunistaellenes átalakításra biztatjaőket, nem valószínű, hogy ezt őszintén akarja is, ha mégis ezt te-szi, valószínű más célt fedez vele, amely nyilván nem előnyére,hanem a hátrányára lesz majd a vazallus államoknak. Az ilyesmitpedig kerülni kell, ha mégoly csábító is.

Tulajdon kormányuk fokozódó elnyomása és a reformokiránti érzéketlensége végül is kiváltotta e népek nyílt oppozícióját.Akárhogy is volt és van, egy biztos: a kelet-európai "reformok"irányát és mértékét a Szovjetunió és az Egyesült Államok közö-sen sugallja. Ennélfogva alig lehet kétséges a rab népek mozgoló-dásaival kiváltandó események közös célt takarnak.

Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmak működésénekmozgatója nem a politika, hanem a gazdaság, amelynek a politikacsupán eszköze és az eseményeket ebből az aspektusból vizsgál-juk, csak hamar megfelelő következtetésre juthatunk.

Nyugat-Európa és Japán gazdasági teljesítménye folyamato-san és biztosan szorítja háttérbe az Egyesült Államok gazdaságát.Úgy tűnik ez pénzügyi, vagy más gazdasági tranzakciókkal márnem változtatható meg. Igénybe kell tehát venni a politika esz-köztárát, annak összes kellékeivel, ha kell, akár a háborút is bele-értve. Az Egyesült Államok bármilyen szépen beszél is a békéről,már rég meggyőződött: gazdasága csak egy nagy háború "tisztí-tótüzével" képes ismét korábbi előnyeit visszaszerezni. A XX.században kiprovokált két világháború mindennél jobban meg-győzte: ehhez számára a hatalmas embertartalékokkal rendelkezőSzovjetunión kívül alkalmasabb és megbízhatóbb partner nemlétezik. A Szovjetunió jelenlegi párt és nemzetiségi viszályokkalmesterségesen kiváltott hanyatlása nem szabad, hogy bárkit is

megtévesszen, mert a Szovjetunió gyengeségéből már vontak lerossz következtetést, csakúgy, mint az Egyesült Államok szovjet-ellenességéből.

Németek vigyázzatok!Európa, Ázsia, Afrika népei vigyázzatok!Ha mégis elfogadjuk: a kelet-európai államok szabadságának

visszaadását, a két német állam egyesítését a szuperhatalmak nemkívánják valamilyen rejtett cél fedezésére felhasználni, úgy két-ségtelenné válik, hogy minden eddigi titkolózásuk, tagadásuk el-lenére a háború után kialakított mesterséges állapotok status quo-ját mégis ötven évben határozták meg. Bár a két feltételezés nemzárja ki egymást, így a lehetséges veszélyek még nem minősíthe-tők kizártnak. Ha ugyanis az ötven éves lejáratot vesszük alapul,akkor a szuperhatalmak valamilyen oknál fogva ezt hat évvelmegrövidítették. Minden bizonnyal alapos okuk lehetett rá.

Melyek ezek?Aligha vitatható, a kelet-európai vazallus államok a szövet-

ség külső látszatánál egyéb hasznot már nem igen hajtottak aSzovjetunió részére. Ma már egyes szovjet elemzők olyan érve-léssel állnak elő, hogy ezek az országok gyarmatként használtákki a hatalmas ország gazdaságát. Állítólag áron alul vásárolták azolaját és a kapitalista piacokon eladhatatlan termékeik megvásár-lására kényszerítenék a Szovjetuniót. Annak ellenére, hogy ezenállításnak kétségtelenül van valóságtartalma, az minden esetrealaptalan, hogy az oroszok által diktált és alkalmazott árak ésegyéb feltételek hátrányukra váltak volna. Aki őket egy kicsit isismeri, abban ezek a gondolatok nyilván fel sem merülnek. Ami atermelési módszereket, termelőeszközök és termékek korszerűtlenvoltát illeti, ezért az oroszok kizárólag magukat okolhatják, hi-szen a magyar és kelet-európai népek akarata ellenére kényszerí-tene azokra saját módszereit. Nem szabad megfeledkezni arról;ezek a vazallus államok, mielőtt a világmegváltó ideológia kény-szerzubbonyát rájuk húzták, ipari termékeik minőségét. és tech-nológiai fejlettségét tekintve nem voltak elmaradva az európaiszínvonaltól most azonban jelentős mértékben el vannak attól ma-radva. Nem lehet kétséges ezért a kárért azok a hatalmak akik eztelőidézték, olyan mértékű jóvátétellel tartoznak, amelynek fel-

használásával a korábbival arányos fejlettségi színvonalukat ismételérhetik.

Egyik legfontosabb ok kétségtelenül a szovjet gazdaság si-ralmas állapota, amelybe az amerikai érdekek védelmében foly-tatott erején felüli fegyverkezés miatt került. Ezt azonban nemszabad az Egyesült Államok gazdasági válságától függetlenül ér-tékelni. Mivel az Egyesült Államok a maga erejéből ezt már nemtudja finanszírozni, kénytelen "megengedni" a német gazdaságmegcsapolását, amely egyébként a saját érdekét is szolgálja.

Annyit már tudunk: Németország tizenöt milliárd márkát fi-zet a két állam egyesítésének megváltásáért. A kelet-német iparszerkezetváltása és életszínvonal javítása, ami ugyancsak a nyu-gat-németek nyakába szakadt több-százmilliárdos nagyságrendű.De ki tudja, mi mindent találnak még ki a németek és a japánokmegsarcolására? A gazdasággal vívott konkurenciaharcban lecsú-szó pozícióba került amerikai gazdaság lélegzetvételnyi szünethezjut. Németország a fenti terhek miatt jelentős hátrányba kerül atechnológia fejlesztésében.

1990 szeptember első napjaiban ismét váratlan eseményekborzolták fel a kedélyeket. A két szuperhatalom által inspiráltIrak- iráni háború nyugvópontra jutásával a világ nyersolajellátásakiegyensúlyozódott.

Az amerikaiak világgazdasági pozíciói ezzel tovább gyen-gültek. Ennek ellensúlyozására ismét jól jönne egy kiadós válság,konkurensei gazdaságát megzavarhatná.

Az amerikai politika és gazdaság e szükségleteinek kielégíté-sét egy látszólag jelentéktelen, de alaposan előkészített, legapróbbrészletekig megtervezett epizód fogja elindítani. Ez pedig az Irak-Kuvaiti konfliktus.

Ennek megértéséhez szükség van néhány mondat erejéig egyrövid történelmi visszapillantásra.

A közel-keleti gyarmati és félgyarmati népek jogállását, ho-vatartozását, állami határainak kialakítását hosszú ideig hódítókés gyarmatosítók kreálgatták egymással szemben kialakuló erővi-szonyaik függvényében. Irak és Kuvait területe az első világhábo-rú előtt egységes etnikumként török birtok volt. Törökország azelső világháború elvesztése miatt kénytelen volt érdekeltségeirőlAnglia javára lemondani. Az iraki nép gyarmatellenes mozgalmai

hatására az angolok 1930-ban kénytelenek engedményeket tenni.Irak, mint a Népszövetség mandátum-területe 1932-ben vált sza-baddá és a Népszövetségbe is felvették. A brit uralomnak azon-ban csak a formája változott meg, de jellege nem. A második vi-lágháború után a portsmouthi szerződésben szabályozták a kétállam viszonyát. Az ország olajkincsének gátlástalan kiaknázásaaz iraki nép helyett az angol monopóliumokat gazdagította, s le-hetetlenné tette az ország fejlődését. Az angol tőke szorításábólvaló szabadulás reményében Irak 1972-ben a Szovjetunió felényitott. Ez alkalmat teremtett arra, hogy a Szovjetunió az AtlantiCharta realizálásaként segítsen az Egyesült Államoknak az angolérdekek felszámolásában. A második világháború után ugyanis azEgyesült Államok figyelme is egyre nagyobb mértékben fordult aközel-keleti olaj felé. Az itt élő népeket a Szovjetunió fellazításisegédletével fokozatosan "felszabadította".

Az új államok létrehozásában Amerikát két cél vezérelte:Minél több államalakulat létrehozása, az arabok erejének és

egységének nagyobb arányú megosztása, hogy ebben a környe-zetben az általa kreált Izrael állami konszolidálhatósága elérhetőlegyen.

E cél szolgálatában is, de különösen e terület gazdasági ki-szipolyozására a koncentrált olajlelőhelyek körül apró "szuverén"sejkségek létrehozása. Ezekben az operett-államokban a legol-csóbb áron elvett olaj jövedelméből is magas életszínvonal bizto-sítható a kis létszámú lakosság részére.

Mivel a lét határozza meg a tudatot, ezek a sejkségek nyilvánmesszemenően elégedettek lesznek politikai alávetettségükkel. Hapedig az arab föld kincseinek igazságosabb elosztása érdekébenbármely arab állam szót mer emelni, úgy az általuk kreált "jog"védelmében, maga mellé kényszerítve szövetségeseit, fegyvereserővel támadja meg a "békebontót".

Ilyen sejkséget kreáltak Kuvaitból is. Amikor földünk lakói-nak csaknem egyharmada éhezik, minden kuvaiti bennszülött,minden munka nélkül csupán a létezés jogán olyan jövedelembenrészesül, mint közepesen fejlett államokban egy mérnök. Vajonelképzelhető-e egy ilyen állampolgár egyáltalán szóvá tegye, vagyérzékelje hazája gazdasági kizsákmányolását? A szuperhatalmaknyílt és titkos aknamunkája eredményeként Nagy-Britannia 1961-

ben kénytelen feladni a kuvaiti protektorátust. Ezzel párhuzamo-san az amerikai, kismértékben a szovjet befolyás erősödött. Ku-vait bennszülött lakossága 325.000 főre tehető, szinte alig dolgo-zik. A sejkség területén kiépített ipari üzemeket más arab munká-sok üzemeltetik. Kuvaitban több mint egymillió iraki, palesztin ésegyiptomi él és dolgozik.

Az Irak- Kuvait-i vita egyébként úgyszólván Kuvaitnak Iraktestéről való leoperálása óta folyik. Kuvait önálló állammá kreálá-sával Irakot megfosztották olajának elszállítására alkalmas kikö-tőjétől. Így Irak olaj-exportja kezdetben Angliától, majd az Egye-sült Államoktól, végül amerikai mesterkedés eredményeként Izra-eltől függött. Az ilyen állapot mesterséges kialakítása már magánviseli a tervezők céljainak jegyeit. Ezúttal is ez történt. Irak gaz-dasági létérdeke tette szükségessé e tarthatatlan állapot megszün-tetését.

Az Egyesült Államok kezdetben a második világháború ki-provokálása idején produkált álsemlegességi magatartását mutat-ta. Bagdadi képviselete kijelentette Szaddam Huszein előtt; Ame-rikát nem érdekli Irak és Kuvait közötti területi és egyéb vita. Ezta két állam belügyének tekinti, amelynek megoldása is kizárólagrájuk tartozik. Ezzel párhuzamosan a kuvaitiakat a CIA szilárdellenállásra, az iraki követelések elutasítására biztatta. Álnok po-litikájával az iraki vezetést – aki maga mögött tudva az amerikaikormány biztató pillantásait – az egyedüli megoldás a katonairendszabályok alkalmazására kényszerítette. Ezt pedig az ameri-kai kormány ürügyül használva, akaratát az ENSZ-re kényszerít-ve, előzetes terveinek megfelelően Irak területét és népét "meleg"gyakorlótérré tette, a vietnami háború óta hadrendbe állított szá-mítógép vezérlésű fegyverrendszereinek kipróbálására. Miutánelképzelései sorra bejöttek, az amerikai kormány megkezdtebüntető egységeinek az Öbölbe való felvonultatását. Közben alátszat kedvéért még egyszer felszólítják Irakot Kuvaitból valófeltétel nélküli kivonulásra. A határidőt is megszabják. Ennek le-járatáig befejezi az egész Afrika elpusztítására alkalmas arzenálhelyszínre szállítását. Ez a lépés is igazolja, Amerika jogot formála világcsendőr szerepére. Elhitette a Szaud-Arábia-i uralkodóval;Irak országát "A szaudi vezetés, az arab világ megdöbbenéséremegengedte, hogy az amerikai haderő országát meghatározatlan

időre megszállja. A felvonultatott hatalmas flotta eltartási költsé-gét is magára vállalta. Amerika tökéletes győzelmet aratott. Azolajár minden eddigi rekordot megdöntött. Ez komoly előnyt je-lent az amerikai ipar számára, hisz egy kis takarékosság mellettenergiahordozókban akár önellátó is lehet. Japán és Németországipara pedig úgyszólván teljes importra szorul. A japán és németipar további megkárosítására azt javaslatot tette az amerikai kor-mány, hogy a magas olajár "letörésére" közösen dobják piacra ol-csó áron stratégiai olajkészleteiket. Szövetségesei azonban átlát-tak a szitán, ebben már nem voltak hajlandók azonosulni. Ezekután érdekes módon az amerikai kormánynak sem lett olyan sür-gős az ilyenfajta "olajárletörés"

A mindenkori amerikai kormány az alkalomnak megfelelőmaga által kreált szabályai alapján jogot formál a világ bármelynépének adás- vételére. Ha kell az ENSZ-t használja fel céljai el-érésére, de ha ez nem bizonyulna elegendőnek, szövetségeseit isrákényszeríti akaratára. Ezek után szinte definiálható: Az Egye-sült Államok világhatalmi "jogrendje" az eseményeket nem súlya,hanem szereplője szerint kénye-kedve alapján ítéli meg. SemDominika, Grenada, de még a csaknem tíz éves vietnami háborúmiatt nem talált háborús bűnöst saját vezetői között.

Az Egyesült Államok blokádpolitikája pontosan tükrözi amásodik Világháborút megelőző taktikáját. Ő a lehetőségekhezképest igyekszik elkerülni a támadást, a háború megindítását.Magatartásával azonban olyan feltételeket teremt, hogy kiszemeltáldozata kénytelen legyen az első ütést megadni. Ez pedig saját"erkölcse" szerint már bármilyen támadást indokolttá tesz. Aziraki vezetés nem ugrott be ennek a trükknek, így kénytelen voltmaga támadást indítani.

Irak kuvaiti rendezése az amerikaiak szerint jogtalan és ígyők jogosan vonnak blokádot az ország köré. Vajon miért nem éb-redt "erkölcsi" érzéke ilyen következtetésre Izrael állami léténekerőszakos kreálásakor? Ez vajon milyen erkölcsi alapon történt?Az Egyesült Államok kormányai magas erkölcsük ellenére soha-sem éreztek lelkiismeret furdalást, amiért a palesztin nép többezer éves hazáját és kultúráját erőszakkal néhány ezer fanatikuszsidó kezére adta, akik e "különleges joguknál" fogva ezeket azőslakosokat fondorlatos módon egyszerűen elűzték saját hazájuk-

ból? Honnan vette, vagy vindikálta magának az amerikai kor-mány és a vele szövetséges Szovjetunió a jogát ahhoz, hogy apalesztinok nyakára ültesse a zsidóság egy részét? Az a tény,hogy néhány ezer fanatikus zsidó megszállottan a zsidóság két-ezer év előtti őshazáját kívánta lakhelyéül, erre nem adhat kellőjogalapot. Hiszen a kizárólag vallási fanatizmusból ideáhítozózsidókat a palesztinok addig is befogadták. Mennyivel logikusabblett volna egy palesztin államon belüli autonóm ortodox zsidó te-rület, amely mindkét lakosság békés együttélését biztosíthattavolna. E fanatikus zsidók ősei csaknem kétezer éve önként hagy-ták el az őshazát.

Az elmúlt négy évtized bebizonyította; a zsidóság nagyobbrésze nem is kívánja hazájának Palesztinát. Ők sokkal szíveseb-ben élősködnek más népek nyakán, minthogy saját államukbanmunkájukból éljenek meg, Szerencsére ezektől az élősködőktől azEgyesült Államok sem mentes. Sőt eljutott odáig, hogy a hatal-mas birodalom mindenkori kormányzata az amerikai pénzvilágotkezében tartó zsidó lobby alávetettségébe került. Azok ellenéreegyetlen nagyobb horderejű ügyben – szolgálná az bármilyenmódon Amerika népeinek javát – sem mer döntést hozni. Elég, haa leszálló ágban lévő amerikai gazdaság évi több milliárd dollárnagyságrendű izraeli segélyezését említjük. Alig hihető, hogy ezrentábilis tranzakció lenne az Egyesült Államok számára. Nemtagadható, jelenleg a zsidók a legnagyobb anyagi és erkölcsi kártaz amerikaiaknak okozzák: Hiszek abban, hogy az amerikai népés vezetői jelenlegi kábulatából előbb-utóbb magához tér és ener-gikus lépéseket tesz a cionista befolyás visszaszorítására. Még azsem elképzelhetetlen, hogy a következő zsidók elleni pogrom azEgyesült Államokban következik majd be. Mindenesetre, haAmerika – aki mások háborújából mindig hasznot húzott – egy-két évtizeden belül nem lesz képes egy nagyobb méretű ismételtgyőzelmével befejezhető háború kiprovokálására, az amerikaigazdaság erőteljes romlásával ennek esélye nagyon megnő.

Az Egyesült Államok kormánya az Irak—Kuvait-i konfliktusürügyén a világ "új rendjét" kívánja megteremteni. Nem tudni,honnan veszi ennek jogalapját. Kertelés nélkül meg kell mondjuk,erre teljességgel alkalmatlan is. A második világháború után avilág újra felosztása igénye szerint történt. Ez azt eredményezte,

hogy nyugtalan világunk mindenütt igyekszik szabadulni a szu-perhatalmak közvetett bábáskodásától. Az Amerika által kialakí-tott "rend" nem megbékélést, hanem a világtörténelemben mindeneddiginél nagyobb békétlenséget eredményezett faji és etnikaivonatkozásban egyaránt. Az európai államhatárok erőszakos ki-alakítása milliókat fosztott meg nemzeti lététől. Háborús árulásukarányában jutalmazva egyes országokat hatalmas területekkel ésmás nemzetiségű lakossággal.

Vajon miféle erkölcsök alapján csatolták Lengyelországhoz atöbb, mint három millió német lakost lakóhelyével együtt, vagyerősítették meg az Első Világháború utáni maguk által is balke-zesnek ítélt rendezést, amellyel csaknem ötmillió magyart idegenuralom alá hajtottak? Moldávia, Besszarábia, Dobrudzsa, Koszo-vó, szudétanémetek, Balti-Államok, finnek, mongolok, japánok,arabok, palesztinok, horvátok, szlovének – a sort még hosszan le-hetne folytatni – mind nyögik az Atlanti Charta és megalkotói"nemes erkölcseit".

Vagy miféle igazság az, amikor a világ legtehetségesebb né-pe: Japán több mint százmilliós lakossága egy parányi szigetenkénytelen összezsúfolva élni, míg arra érdemtelen államalakulatsaját lakosságával soha fel nem tölthető hatalmas területek felettrendelkezik?

Hogyan lehetne igazságos rendezésként elfogadni, hogy azsidóság Izrael mellet szinte minden államot hazájának tekint, ad-dig a több ezer éves hazájából elűzött palesztinok kivert kutya-ként bolyonganak a világban? Nem csoda, ha ez a mérhetetlenigazságtalanság világra hozta a maga torzszülöttét a terrorizmust.

Igaza van Buschnak, új rendre valóban szükség van, de ennekmegtervezése és megvalósítása nem adható az Egyesült Államok,vagy a vazallusává tett ENSZ kezébe. Ennek kialakítását csak hi-teles semleges államok végezhetik el. A nehézségek ellenére ők amainál igazságosabb megoldást fognak hozni. Egy ilyen világér-tekezlet pedig nem várathat magára sokáig, mert a mikrofegy-verzetek gyors fejlődésével esetleg későnek, vagy akár szükség-telennek is bizonyulhat. A hazájukból elűzött és idegen hatalmakáltal elnyomott népek legjobb fiai életüket is feláldozva képeseklesznek a "saját barlangjában" megsemmisíteni ezúttal a kapita-lista, de a bolsevista fenevadat technikai bázisával együtt.

A szuperhatalmak megkésett bölcsességét igazolhatja, ha eztnem várják hozzájárulnak, sőt hozzásegítik az érintett népeketezen igazságtalanságok felszámolásához.

ÖSSZEFOGLALÁS

Az imperialista hatalmak a történelemben egyedülálló módonesküdtek össze a világ két legfejlődőképesebb országa: Németor-szág és Japán ellen. Nem engedhették, hogy rohamosan emelkedőtermelésük, de különösen rendkívül versenyképes, s még ugrás-szerűen fejlődő technikai és technológiai eredményeik veszé-lyeztesse az évszázadok során kialakult erő-, és termelési viszo-nyokat. Legalább is így gondolkodott. Anglia és Franciaország.Nem így az Egyesült Államok. Rendkívül nagy és fejlett termelé-se már erősen feszegette Amerika gazdasági méreteit. Az 1929-33évi nagy gazdasági válság jelezte, hogy lépni kell. Bármilyennagy ország is, de kinőtte az önellátás termelési méreteit. Az ex-panzió erőteljes megindulásához pedig megfelelő piactér szüksé-ges. Ez a kialakult és erősen konzervált viszonyok közepette há-ború nélkül – mégpedig nagy háború nélkül nem teremthető meg.Amerikának ugyanúgy a művelt Európa piacaira volt szüksége,mint az angoloknak és a németeknek, vagy akár a franciáknak.Nem vitatható, hogy ezek közül az angolok az erősebbek, s ezegyben azt is jelenti ő Amerika legnagyobb ellensége még akkoris, ha a látszat ennek pont az ellenkezőjét bizonyítja. Alig múltmásfél százada, hogy Amerika kivívta függetlenségét éppenAnglia gyarmataként. Újragyarmatosítástól ugyan nem kell félnie,de a gazdasági szférákban Anglia mindaddig olyan erős verseny-társ, hogy előbb-utóbb valami módon meg kell törni egyedural-mát. Az idő nagyon sürget, a feltörekvő Japán is egyre több bosz-szúságot okoz.

Az első világháború során addig óvatoskodott, amíg lekésett.Az osztozkodásnál – akkor még megtehették – az angolok, odasem figyeltek igényeire. Az amerikai politikusok előreláthatóakvoltak. Megjátszották a sértődöttet. Elnöküknek a béketárgyalás-okon fogadott tételeit a szenátus elvetette. A "haragszom" olyan

nagy lett, hogy az éppen Amerika által kezdeményezett Népszö-vetségbe be sem lépett.

Megmondva az igazat, hogy azt az első világháborúban le-győzött országok feletti elnyomó és kizsákmányoló szervezettéalacsonyították. Ezzel el is vetették a magvát egy elkövetkező újnagy háborúnak, az imént "megbékélt" országok között. Biztosaklehetünk abban, hogy az elkövetkező évtizedekben egyre többadat kerül nyilvánosságra, amely bizonyítani fogja, hogy azEgyesült Államok biztatta Németországot ne nyugodjék bele azelső világháború miatt rákényszerített igazságtalanságok vég nél-küli tűrésébe.

Ezek után megállapítható, hogy a második világháború kitö-résének szükségessége elsősorban az Egyesült Államok részérőlmerült fel s csak azt követte a gúzsba kötött Németország élettérkeresése. Az angolok és franciák mindent elkövettek, hogy a né-meteket háborúba provokálják. Biztosak lehetünk abban, hogy azEgyesült Államok ezek háborúra való biztatásában sem maradttétlen.

Anglia a francia diplomáciával együtt, később pedig nevébenis vállalta ezt a dicstelen szerepet. Csehszlovákia feláldozásávalfelkeltették a németek érdeklődését. Nem kétséges, hogy a kora-beli Csehszlovákiát Németország elleni provokációra a franciák –természetesen az angolokkal egyetértésben – biztatták fel. A len-gyelek provokációját a danzigi Korridorban pedig közismerten azangolok szították a franciák segítségével nemkülönben Amerikaközreműködésével mindaddig amíg "szövetségest" is adva nekik,a németek, meg nem támadták őket. Ezzel céljukat elérve - igazegyenlőre csak de jure- beléptek a háborúba. Hadat üzentek Né-metországnak. Most már csak az a fontos, hogy a német katonaierőt – természetesen másokon – minél jobban legyengítsék. Őkráérnek belépni de fakto akkor is, amikor a németek kifáradnak,legyőzésük nem ütközik túl nagy nehézségbe.

Amerika mint szigorúan "semleges hatalom" a nevető har-madik szerepére spekulál. Sajnos ördögi tervét teljes mértékbenmegvalósíthatja. A hiszékeny németeket és a kijátszott Japántteljesen szétzúzza, népeit nem csak leigázza, hanem porig alázza,vezetőit legyilkolja. Országaikat megszállja, s katonai jelenlététállandósítja.

Ma már semmi kétség sem fér ahhoz, hogy az első világhá-borúért az antant hatalmakat, a második világháború kirobbantá-sáért és a mai napig tartó elnyomó következményeiért pedig első-sorban Angliát, Franciaországot, Amerikát és annak hű kiszolgá-lóját és eszközét a Szovjetuniót terheli a felelősség. Ha az elsővilágháborúért nem a németek és Ausztria-Magyarország a fele-lős-, s ezt ma már a volt Antant hatalmak is elismerik - akkorbármit tettek is a németek és kényszeredett szövetségesei, a má-sodik világháborúért nem felelősek, hiszen mindenki előtt vilá-gos, hogy a második világháború az első

Világháború igazságtalanságainak törvényszerű következmé-nye. A második világháborút semmilyen vonatkozásban sem sza-bad vizsgálni első világháborútól elvonatkoztatva. Ha az igaz-ságtalan első világháborúba nem kényszerítik bele a veszteseket,akkor a második világháború létre sem jöhetett volna. Nem lehetvitás, hogy ebben az igazságtalan és a legyőzöttekre kényszerítettháborúkban elszenvedett mérhetetlen károkért, az emberáldozat-okról, a szenvedésekről szólva, a megverteknek elégtételt kell ad-ni. Mégpedig minél előbb, mert az csak enyhíti a felelősök bűnét.Anglia és Franciaország mint győztes, paradox módon többet ve-szített mint a legyőzöttek. Ők legalább megérdemlik, mert galádjátékaik nélkül Amerika nem, vagy sokkal nehezebben foszthattavolna meg őket gyarmataiktól. Ez azonban nem jelenthet kárpót-lást a leigázottaknak. Amerika és a Szovjetunió jelenleg az egészvilág feletti hatalommal rendelkezik. Amint kifejtettük pokolimódszerekkel a második világháború után magukhoz ragadták azegész művelt világ, nemkülönben a fejlődésben lévő, de az elma-radott népek feletti gazdasági és politikai ellenőrzést, s az ottaniesemények irányítását is. Teszik ezt úgy, hogy az egész világotazzal manipulálják, hogy Amerika és a Szovjetunió egymás meg-semmisítésére tör.

Ravasz frazeológiájukat - amelyet sajnos a világ népei kép-telenek felismerni – kiterjesztik a maguk alá vetett szövetségirendszerekre is.

Az 1953-as kelet-német, az 1956-os magyar, az 1968-ascsehszlovák megmozdulások idején az orosz katonai erő beavat-kozását a jaltai szerződéssel "igazolták" Roosevelt fia nem ok

nélkül írta le, hogy apja és Sztálin még Teheránban megállapod-tak, a háború utáni békét, ha kell fegyverrel is megvédik.

Az afganisztáni orosz agresszió azonban még ezen a vérszer-ződésen is kívül esik. Hitlernek ilyesmiért hadat üzentek. ASzovjetunió esetében megelégedtek a lármás álszent tiltakozások-kal, és a moszkvai olimpia bojkottjával, mely az oroszoknak mégjól is jött. Bizonyára összehangolták a tiltakozás módját a "forródróton".

A Szovjetunió – csakúgy mint a második világháborúban -ma is a kapitalizmus legfőbb megtestesítőjének, az amerikai im-perializmusnak a leghűbb eszköze. Bármilyen paradox, a kapita-lizmus fennmaradása és fejlődése érdekében felmerülő összespiszkos munkát a "szocialista" Szovjetunió végzi. De vajon meg-éri-e ez az oroszoknak? Határozott nemmel felelhetünk.

Az igaz, hogy Amerika megosztotta velük az atomkutatáseredményeit, sőt a rakéta-technikát és az űrhajózási ismereteit is.Sőt ezek megvalósítását bizonyos mértékig még finanszírozta isDe ez mind csak azt a célt szolgálta, hogy a világ más államainakfejlődése mellett az orosz katonai erő ütőképességét olyan szintreemelje, hogy utánpótlása mellett minden ellenük létrejöhető kato-nai szövetség támadását leverni képes legyen. Az állandó fegy-verkezés folyamatosan leköti az oroszok amúgy is rosszul szerve-zett gazdasági erőforrásait, s így nem kell félnie, hogy ez azegyébként nagy és gazdag természeti kincsekkel megáldott országa világ gazdasági szféráiban kénytelen legyen érdekei ellen fel-lépni.

Nézzük meg mi hasznot húzott a Szovjetunió területének nö-vekedése és a katonai technológiák megszerzésén kívül az ameri-kai szövetségből? Népe a nagyvárosokon kívül, s ez a létszám na-gyobb része, de a városi lakosság felét is ide számíthatjuk, alig éljobban mint egy évszázaddal korábban. Minden agyonpropagálteredményei ellenére ma a második világháború után négy évti-zeddel, amikor még az igájába hajtott kelet-európai államok kö-zött is akad olyan, amelynél túltermelési válság jelei mutatkoz-nak, addig ő a lakosságának nagy részét még kenyérrel sem képesmegfelelően ellátni. A világháborúban "győztes" népet nemcsak alegembertelenebb kapitalista módjára zsákmányolja ki, hanemvalósággal sanyargatja. Ha valami, akkor ez kimeríti azokat az

emberiség elleni bűntetteket, amelyet legyilkolásuk előtt Német-ország vezetőinek fejére olvastak Nürnbergben.

Ha az oroszok komoly szövetségre törekedtek volna HitlerNémetországával, nem pedig annak félrevezetését elősegítendőállt volna mellé 1939-ben, vagy nem teljesíti imperialista "tanács-adóinak" Németország elleni utasításait. Nem készül Németor-szág megtámadásra, nem követi el a Japán elleni agressziót, hacsak semleges marad az angol, amerikai illetve a német, olasz, ja-pán között kialakult háborúban, a szovjet kormány sokkal na-gyobb hasznára válik hazájának és népének. Németországtól bé-kés ipari technológiát és gyártóberendezéseket kaphatott volna,mint ahogy azt 1922 után tíz évi gyümölcsöző gazdasági együtt-működés idején meg is kapta.

Ne higgyük el, hogy Hitler legfőbb célja Oroszország katonaimegtámadása és keleti területeinek megkaparintása volt. Annakellenére, hogy Anglia valóban igyekezett Németországot az oro-szok ellen ingerelni. Hitler ennek mindaddig ellenállt, amíg megnem győződött, hogy a Szovjetunió Németország megtámadásárakészül. Ezt az oroszok is jól tudják. Nem véletlen, hogy Chur-chillt ők maguk nevezték el – egyébként találóan – háborús uszí-tónak.

Ma már senki előtt sem lehet vitás, hogy az 1941-45-ös né-met-orosz háború kizárólag Anglia és Amerika műve, akik az ak-kori orosz kormány kétszínűségét tervükbe építve kirobbantottáka világtörténelem legnagyobb emberi és anyagi áldozatát követelőkatasztrófáját. Hát nem égbekiáltó igazságtalansága a sorsnak,hogy ennek a háborúnak a bűnét éppen az aljas mesterkedés áldo-zatának, a német japán és magyar népnek és vezetőinek a nyakábavarrták!?

Amerika és a Szovjetunió utódállamai jól tennék, ha napja-inkban, amikor a világ feletti hatalmuk csúcsán állanak békésenmegpróbálnák azt utólag rendezni. Nyugodtak lehetnek, ezt aszámlát egyszer ki kell fizetniük. A Karma törvényei még a világ-egyetem méreteiben is kérlelhetetlenek. Ma ezt még megtehetik.Ahogy a világegyetemben a legparányibb részecskétől a legna-gyobb szervezetig, minden állandó mozgásban van, s ennek kö-vetkezményeképp állandóan változik is, így a szuperhatalmak iski vannak téve e törvényszerűségnek.

Ahogy a Sinus-görbének a periódikus vonalvezetésében asíkhoz képest minden felfelé tartó ívéhez ugyanakkora lefelémozgó ív tartozik, ugyanúgy a hatalmak is kialakulnak, majd fel-bomlanak. Erre a történelem igen sok példával szolgál. Mivé letta hatalmas kínai vagy az egyiptomi kultúra, vagy a maga korábanrendkívül fejlett római birodalom? Sorsát Amerika és a Szovjet-unió sem kerülheti el. Minél magasabbra mászik, annál nagyobbatfog zuhanni, hacsak megfelelő időben nem kezdi meg a csúcsrólvaló módszeres visszavonulást.

A németek és a japánok támadásától természetesen nem kelltartamok. Akit kétszer is sikerült becsapni, az harmadszor márnagyon óvatos. Ezt mindkét hatalomnak éppen napjainkban bő-ven van módja tapasztalni. Hiába szították fel az olajválságot, hi-ába próbálják ismét a lengyelekkel ingerelni Németországot, azoknagyon okosan kitérnek a provokáció elől. Hiába buktatta meg azamerikai kormány a szociáldemokrata Schmidt kormányt, a Kohl-kormány is átlát a szitán.

Csak bízni tudunk abban, bárki is lesz Németországban ésJapánban kormányon, ellenáll e két nagyhatalom minden mester-kedésének. Semmiféle provokáció nem fogja rábírni, hogy táma-dóként lépjen fel bárki ellen, mert biztosak lehetünk abban, hogymegtalálnák a módját, hogyan kerüljenek vele ismét szembe.

Amerikának és a Szovjetuniónak tisztába kell jönnie azzal,hogy amennyiben békés úton nem rendezi leigázott ellenfeleivel amásodik világháborúval nekik okozott anyagi-, és erkölcsi káro-kat,(az emberi életeket és szenvedéseket sajnos már úgy sem tud-ják kárpótolni) bármilyen egyetértés is van jelenleg közöttükelőbb-utóbb egymás ellen kell megvívniuk háborújukat.

Ma még rákényszerítheti egyik a másikat az első és másodikvilágháborúval orozott területek és javak visszaadására. Kikény-szerítheti Európa igazságos újjá-, pontosabban visszarendezését.A két világháborúért és a rabigába szorított hét évtizedért és an-nak minden káráért még kárpótlást adhat. Van miből és a káro-sultak ma még elfogadják, de nem biztos, hogy ezek a lehetősé-gek akkor is rendelkezésükre állanak, amikor kényszerűségükhatása alatt már megtennék.

A második világháború utáni időszak politikai életvitelénekrendezése Roosevelt és utódainak műve. Amerika a saját szük-

ségletéhez igazított mindent, bár propagandájában ezt a világ né-peinek felszabadításaként állította be. A politikai, de főleg a gaz-dasági feltételek Amerika-központú kialakítása a négy évtizedalatt mérhetetlen gazdasági előnyökhöz juttatta az Egyesült Álla-mokat. Maga az a tény, hogy saját pénz neme képezi a világgaz-daság kulcsvalutáját, egymagában olyan eszköz a kezében,amellyel az egész világ pénzügyi műveleteit saját előnyére befo-lyásolni tudja. Amerika ma még képes arra, hogy akár iparilagfejlett országok gazdaságát is megingassa. Nagyon jól tudják ezt afranciák és a németek is. Az amerikai központi bank egy nagyobbszabású tranzakciójával, amelynek a kormány intézkedései aláját-szanak, képes az átmenetileg negatív gazdasági hatásokat is Ame-rika hasznára fordítani, vagy a gazdaság hanyatlását előidézni.Csak természetes, hogy ennek árát a politikájának és gazdaságá-nak alávetett államok fizetik meg. Nagyon jó példa volt erre ahetvenes évek első felében az Amerika által előidézett energiaválság.

Újabban pedig az iraki háború, ahol az arabok és hajdani el-lenségei pénzén tudatosan próbálta ki számítógéprendszerekkelirányított haditechnikáját. Az Egyesült Államok mindenkori kor-mánya jól teszi, ha számol az arab népek kemény öklével, amelyaz iraki nép szenvedéseiért érzékeny pontjaira sújt le majd, még-pedig akkor, amikor az a legfájdalmasabb lesz.

Az egész világ népeit kizsákmányolandó; olyan hatalmaserőforrásokra tettek szert, amellyel tekintélyes tudományoselőnyhöz is jutottak. Az űrkutatás terén költséges kísérleteikkelolyan eredmények születtek melyet a többi iparilag fejlett állammár képtelen behozni. Mesterséges bolygóival állandó megfigye-lés alatt tartja a föld bármely pontját. A földre juttatott tökéleteslégifelvételek révén nem maradhat titokban volt és új ellenfeleilegkisebb mértékű esetleges katonai felkészülése sem. Katonaivonatkozású ismereteit – természetesen bizonyos késéssel – meg-osztja a Szovjetunióval, hogy annak felkészültségét és kondíciójátolyan szinten tartsa, amellyel Japánt vagy Nyugat-Európát le-gyűrheti. Mivel ezek a második világháború óta megszállt orszá-gok csak olyan mértékű és minőségű fegyverzetet és haderőt tart-hatnak, amely korszerűségben az oroszoké alatt marad, Amerikateljes biztonságban érezheti magát.

Ami az esetleges fegyveres támadást illeti, valóban így isvan. Nem szabad elfelejteni, hogy az amerikai nép, éppen a hosz-szú jólét következtében annyira elpuhult, hogy egy belső – akáregy jelentéktelen kisebbség által kirobbantott – lázadás ellen márjóval tehetetlenebb. A római birodalom is tökéletességének csú-csán omlott össze.

Amerika pénzügyi, gazdasági és politikai szféráit - s ezzel ahatalmat is- jelenleg a zsidók uralják. Nézzük meg, mit köszönheta világ csak az utóbbi fél évszázadban a zsidóknak?

1.) Gazdasági hatalmuk kiterjesztése érdekében kiprovokál-ták a második világháborút, amelyben több, mint ötvenmillió em-ber vesztette életét.

2.) Javaslatukra Amerika bevetette Japán ellen az emberi ci-vilizáció legveszedelmesebb fegyverét, az atombombát (Einstein).

3.) Tervet készítettek a tőrbecsalt, majd legyőzött Németor-szág és Japán teljes gazdasági kifosztásához és népeik hosszú tá-vú kizsákmányolásához (Morgenthau)

4.) A kiprovokált második világháború segítségével uralmukalá hajtották az egész világ gazdaságát. (Roosevelt tervei alapján)

5.) Kiprovokálták az energiaválságot, a nagy erőfeszítésekárán talpra állított gazdaságok visszavetésére. (Kiesinger)

6.) Magyarország esetében 1945 után egy olyan gonosz zsidóklikket erőltettek az ország élére, akik az egész magyar népetmegfosztották szuverenitásától, javaitól, majd az egész országotkoncentrációs táborrá változtatták. (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas)

A sort még sokáig lehetne folytatni. Szadista hajlamuk köz-ismert. Ilja Ehrenburg orosz író zsidó létére nem csak gondolta,vagy mondta, de le is írta:

"Egész Európát a föld színével kell egyenlővé tenni."

Ha mindezt mozaikszerűen összerakjuk, lehet, hogy mégHitler megértéséhez is közelebb jutunk.

Önként adódik a kérdés mi várható a közeli-, és távoli jövő-ben? A jóslás nagyon kockázatos dolog. Bármilyen furcsa, a kö-zeli jövőt nehezebb prognosztizálni, mint a távolit. Próbáljuk megmégis, előrebocsátva; bárcsak ne lenne igazunk.

Amerika és az Orosz birodalom egymás ócsárlását és a nem-zetközi helyzet feszítését - mint az elmúlt negyven éven át - a vi-

lág népeinek félrevezetésére váltakozó hevességgel tovább foly-tatja. Előfordulhatnak benne úgynevezett "enyhülési szakaszok",akár fel is függeszthetik, de azok nem válhatnak véglegessé.

Folytatják ezt mindaddig, amíg Amerika gazdasági hatalmameg nem rendül, a világpiacon leküzdhetetlen hátrányba nem ke-rül. Versenyképességét a világgazdaság élvonalában visszavon-hatatlanul el nem veszti. Ez pedig előbb-utóbb bekövetkezik.Mindenesetre, ha létrejöhetne egy japán-kínai gazdasági unió, úgyez az állapot sokkal korábban bekövetkezne mintsem gondolnánk.

Amerika gazdasági visszaszorulása békés úton megfordítha-tatlan folyamat, amelynek következtében Amerika kénytelen leszkiprovokálni egy újabb világégést. Ezzel fejlett versenytársai erő-forrásait, termelő bázisait meg tudja semmisíteni, miáltal az övéismét a legfejlettebbé lép elő. Azzal ugyan lehet számolni, hogyezt a háborút már

Amerika sem nézheti végig egy második világháborús pá-holyból, de haditechnikai fölénye olyan nagy, hogy azzal a hábo-rút ismét megnyerheti. Szovjetunió utódállamai ebben a háború-ban is Amerika szövetségese és megfelelő eszköze lesz. A meg-nyert háború után egész Nyugat-Európát uralma alá hajtja. Kivé-tel esetleg Anglia és Franciaország lehet. A szerencsétlen kelet-európai vazallus államok átmeneti függetlenségük után beolvad-nak az orosz birodalomba, úgy, hogy azt saját maguk fogják kér-ni. Kína és Japán megőrzi gazdasági önállóságát, de rendkívülerős amerikai ellenőrzés nehezedik majd rá, hogy iparának újra-fejlesztése minél hosszabb időt vegyen igénybe.

Látnunk kell az Egyesült Államok és az Orosz Birodalomegyüttes erőfeszítéssel – különösen Gorbacsov hatalomra jutásaóta – mindent elkövet a harmadik világháború kirobbantására.Eddig szerencsére sikertelenül, de eredménye előbb-utóbb vala-milyen formában sajnos realizálódni fog.

Már Brezsnyev idején az új fegyverrendszerek kipróbálásaérdekében indul az Afganisztán elleni szovjet agresszió. Cél: há-borúba rángatni – vallási szolidaritásból – a szomszédos Iránt, akiesetleg magával rántja az arab világot. A háborúval lefejhető leszazok hatalmas olajdollár-tartaléka. Legyőzésével pedig Oroszor-szág és Izrael segítségével megoldhatóvá válik Afrika olajterme-lésének, de különösen piacának szabályozása. Ezzel lehetővé vá-

lik majd Németország és Japán energiaszükségletének különbözőattrakciókkal a második világháborúhoz hasonló megvonása. Kö-vetkezésképp azok kénytelenek; lesznek mielőbb háborút indítani.

Az iráni sah azonban átlátott a szitán, nem volt hajlandó tá-mogatni a szovjet kivitelezésű háborút iszlám testvérei ellen –igaz életével fizetett miatta.

A következő arabellenes akció Irak ellen indult, ugyanazzal acéllal. Ezúttal az ENSZ nevével takarózva Amerika maga indítagresszív háborút. Az iraki gazdaság csaknem teljes elpusztítása,az iraki nép megtizedelése ellenére az Egyesült Államok valódicélját: az arab világ leigázását ezúttal sem tudta elérni.

Amerika kénytelen tehát provokációi számára új formát és te-rületet keresni. Legújabb tétje a már általa korábban is tervszerű-en felszított majd elszabadított Jugoszlávia népeinek nacionaliz-musa.

A gyorsan leszakadó horvátok és szlovének ellen indítottszerb katonai támadás alig titkolt célja Németország háborúbarángatása, hamar csődöt mondott. A németek, ezúttal még meg-úszták Genscher külügyminiszter lemondatásával. Hogy valóbankívül maradhatnak a "délszláv válságon" az ma még kérdés, min-denesetre egyelőre sikerült időt nyerniük.

A balkáni háború iránya – minő véletlen! – ismét a muzul-mánok ellen fordult. Cél: a régi. Az arab-világ háborúba provo-kálása a vallási szolidaritás jegyében. Amerikának ezúttal termé-szetesen esze ágában sincs az iraki szerepléséhez hasonlóan köz-vetlenül katonailag beavatkozni. Politikája ezúttal olyan átlátszó,hogy az már nevetségesebb nem is lehetne.

A volt Jugoszlávia népei ellen gazdasági embargót rendel elaz ENSZ égisze alatt, miáltal az egész térség gazdaságát szó sze-rint megbénítja, sok milliárdos kárt okozva Magyarországnak,Romániának, Ukrajnának, Csehországnak, Szlovákiának, Auszt-riának és más, a területen kereskedő az Adrián hajózó államok-nak. Talán mondanunk is felesleges; Amerikának a területen nin-csenek hátrányt szenvedő gazdasági érdekei.

A háborút titokban úgy koordinálja, hogy az minél hosszabbidőre elhúzható legyen, mindaddig amíg az események az általakívánt formát nem öltik. Közben a világ közvéleményét megté-vesztendő "humanitárius segélycsomagok" légi úton való eljutta-

tásával apasztja az ENSZ pénztárcáját. Állítólag a bosnyák lakos-ságnak szánt csomagok jelentős része a szerbek által ellenőrzöttterületekre hull.

Az amerikai zsidóság által irányított világsajtó a muzulmánlakosság valóban szörnyű szenvedéseiről tudósít, mintegy provo-kálva a gazdag muzulmán államokat hittestvéreik fegyveres meg-segítésére.

Az olajtermelő gazdag arab országok látványos katonai be-avatkozása azonban csak nem akar beindulni. A békés rendezéstszorgalmazó, az érintettek részvételével folytatott tárgyalásokgondosan, irányított meghiúsulásai közepette az amerikai kor-mány alattomos javaslattal hozakodik elő, melyet aztán mindenújabb tárgyalási forduló alkalmával igyekszik elsütni: oldják fel aBosznia-Hercegovina ellen az éppen általa elrendelt fegyverszál-lítási tilalmat. Ravasz csel! Bár úgy tűnik, a helyzet még nemérett meg rá.

Kitűnő alkalom lenne a gazdag arab államok dollártartalékai-nak megcsapolására elavult fegyver-készletének eladására. A há-ború minél nagyobb mértékben való kiszélesítésével "elérhetőlenne" Amerika közvetlen beavatkozása, s így az arab világra há-borús vereség mérhető. Ezzel megnyílna az út Afrika teljes olaj-kincsének totális megszerzésére.

Ezt követően a német és japán gazdaság tönkretétele márcsak gyerekjáték.

A harmadik világháború, semmi kétség nem férhet hozzá,ismét amerikai-orosz szövetségben fog lezajlani, természetesengyőzelmükkel ér majd véget. Minden mai jóslással ellentétben eza háború nem fog az emberiség megsemmisülésével végződni.

Az ókori birodalom Róma a több százéves világháborúba bu-kott bele, amelyben tevékenyen akkor is részt vettek a zsidók.

Róma bukását végül is a magyar ajkú népek több száz évesharca okozta, de ennek során iszonyatos népirtást végeztek kö-zöttük többek között a szemita népek.

Csak remélni merem, hogy a történelem nem ismétlődik meg.