a posztmodern állapot mint szkeptikus...
TRANSCRIPT
1
A posztmodern állapot mint szkeptikus filozófia
Lovász Ádám © Minden jog fenntartva!
Összegzés:
Tanulmányunk tárgyát képezi Jean-Francois Lyotard A posztmodern állapot című
tanulmányának elemzése, főbb megállapításainak összegzése. Ezzel párhuzamosan Lyotard
művét be kívánjuk kapcsolni egy szélesebb diskurzusba amelyet jellemezhetünk az emberi
megismerőképesség kritikájaként, vagy, más néven, ismerelméleti szkepticizmusként.
Igyekszünk kimutatni Lyotard gondolamenete, valamint az ókori és újabbkori szkepticizmus
közti párhuzamokat, a szövegből vett konkrét példák segítésével. Komparatív elemzésünknek
nem képezi tárgyát a szkepticizmus előnyeinek vagy hátrányainak, vagy egyáltalában a
szkepticizmusnak, a feyerabend-i értelembe vett ismeretelméleti anarchizmusnak
létjogosultsága. Erre vonatkozóan, személyes preferenciánkat illetően csupán utalásokat
tehetünK. Az ismeretelméleti anarchizmusnak mint irányzatnak a részletes bemutatását is
ezúttal kénytelenek vagyunk mellőzni, noha önmagában is érdekfeszítő filozófiatörténeti
téma. Sokkal inkább a Lyotard munkájában fellelhető szkeptikus érvelésmódokat és a
szkeptikus gondolatnak mint olyannak a meglétét kívánjuk megvizsgálni, valamint választ
keresni arra a kérdésre, mennyire tekinthető Lyotard, mint a posztmodernitás egyik
legfontosabb képviselője, újkori szkeptikusnak.
2
A POSZTMODERN MINT „KÉTELY”
Jean-Francois Lyotard a bevezetőben témájaként a tudás állapotának felmérését tűzi ki célul.
A tudás 1970-es évekbeli állapotát kívánja felmérni, ennek körét és a tudás társadalmi
meghatározódásának főbb irányvonalait, a tudással kapcsolatos társadalmi tendenciákat. A
posztmodern állapotnak a körvonalait kívánja egyben normatív és pozitív módon felvázolni,
alapvetően ez a mű főbb törekvése. A posztmodern állapot egyben objektív társadalmi tény
és mentalitás. Vizsgálatának kontextusát képezi az, amit a „narratívák kríziseként” említ. A
nagy metanarratívák válságba kerültek, és nagyon is úgy látszik, mintha lejárt volna a
szavatosságuk. Ez a politikai, etikai és ismeretelméleti, tudományelméleti síkon
tapasztalható válság átszínezi a mindennapokat, a társadalom minden szintjét, így a tudás
világában is meghatározó tendenciává vált Lyotard véleményében. Ennek a normátlanságnak
az eredetét a tudományban magában a tudományban véli felfedezni. A modern tudomány
narratívákat cáfol meg, viszont akarva-akaratlanul maga is narratíva, amely ugyanúgy
rászorul legitimációs diskurzusra (ezt a legitimációs diskurzust nevezi Lyotard „filozófiának”?
noha tudnunk kell, hogy a filozófia ebben e vonatkozásban elsősorban a főáramú
ismeretelméletet jelenti). A modern európai tudományok is nagy, azaz, univerzalizáló
narratívákra hivatkoztak történetük során, mivel a nagy narratívákból nyerték a múltban
társadalmi legitimitásukat (erről bővebben lesz alkalmunk szólni a későbbiekben). Ilyen nagy
narratívákból kettőt említ Lyotard: a Szellem kiteljesedésének hegeliánus diskurzusa, és a
munkásosztály emancipációjáról szóló marxista diskruzus. Ily módon legitimálódott, többek
között, a tudomány a tizenkilencedik századtól a huszadik század utolsó harmadáig. Minden
olyan metanarratíva, amely a tudománytól a társadalom bajainak orvoslását várta, és a
termelőerők fejlődésében bízott, a huszadik század folyamán megcáfolódott. Nemhogy sok
szempontból lassabbnak bizonyult a tudomány fejlődése, mint ahogyan a Belle Epoque
optimistái gondolták, hanem egyenesen lehetővé tette a barbárságnak eddig példátlan
formáit. Guenon értelmezésében a modern világ magában hordozza a barbárság és
rombolás újabb lehetőségeit, viszont ennek okaként a princípiumoktól való elidegenedést, az
igazság ismeretének hiányát okolja, vagyis éppenséggel ugyanazt amit Lyotard a „nagy
narratívák” válságaként értelmez. A különbség csupán abban rejlik, hogy míg mindkét szerző
a válság tényét állapítja meg, addig Guenon, tradicionalizmusából adódóan, szükségesnek
tart valamilyen szintézist amely túlhaladja a modernitást. Pontosan a szintézis, az egyesítő
nagy narratíva hiánya az, ami problematikus:
„Szemügyre véve a modern kort, a legfeltűnőbb a szakadatlan nyüzsgés, a loholás, a
nyughatatlanság, s általában a folytonos változás és az egyre rohamosabban növekvő
sebesség és az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel való versenyfutás;
szétaprózódás a sokféleségben, amelyet nem egyesít már többé egy magasabb princípium
ismerete. Analízis analízis hátán a hétköznapi életben, a tudományos elméletekben, az
emberi aktivitás szélsőséges, végnélküli elaprózódásához és menthetetlen széteséséhez
vezetetve minden olyan szinten, amelyben emberi aktivitás egyáltalán végbemehet.
3
Szintézisképtelenség, dekoncentráció, amely utóbbi ellentéte pedig oly feltűnő a keleti
szemekben; nos ezek a magától értetődő, elkerülhetetlen következményei az egyre fokozódó
materializálódásnak, tudniillik maga az anyag nem más, mint az osztás és a multiplicitás
alapelve; mellesleg ez az, amiért a materializmus a népek és emberek közt szigorúan csak
viszályt, háborút és számtalan súlyos emberi konfliktust képes szülni.” (Guénon 2000 [1927]:
38)
A szétesettség Guenon és a tradicionalizmus számára problematikus. Ebben a tudati
káoszban mint olyanban rejlik a nyílt, materiális területeken is megnyilvánuló káosz
lehetősége. A katasztrófát, amely egyébként a mű megírását követően megérkezett a
második világháború formájában, megelőzi a normátlanság és zavarodottság amely Guenon
szerint szükségszerű velejárója egy materialista civilizációnak. Ugyanígy, Lyotardnál is
problémát jelenti az a vákuum, amelyet a tudomány legitimációs deifictje hagyott maga
után. Noha Lyotard explicit módon nem említi, az ökológiai válságot is említhetjuk mint a
tudomány legitimitását aláásó, azt alapjaiban megrengető objektív és, irónikus módon,
tudományos eszközök által kimutatott folyamatot. (Beck 2003 [1992]) Cáfolatot nyert azon
Felvilágosodás-kori gondolat, mely szerint a nagyobb tudás automatikusan elvezet a
közösség és egyén nagyobb boldogságához. Kimondhatjuk, hogy a tudományba vetett vak
bizalom, amelyet többek között a pozitivista spekulatív tudományok és az ipari kapitalizmus
is tápláltak a tizenkilencedik század folyamán, Hirosima és Auschwitz révén cáfolatot nyert.
Ezek után majdhogynem bűnössé, de mindenképpen delegitimálttá vált a tudomány.
Különösen amiatt problematikus ez, mert a delegitimáció ténye nem tette a fennálló
társadalmi rendszert működésképtelenné. Lyotard a performativitás elvének vizsgálatánál
tér vissza ennek a furcsa anomikus helyzetnek az elemzéséhez. Elölrjáróban Lyotard
posztmodernitás-definícióját említhetjük. A posztmodernitás a metanarratívákkal szembeni
kételyként definiálja. Mivel szétestek a metanarratívák, lehetetlenné váltak a korábbi nyelvi
összekapcsolódások. Mintegy köddé váltak. E ponton emlékezhetünk A kommunista
kiáltvány azon mondatára, mely szerint „minden ami állandó, elpárolog” a kapitalista
viszonyok következtében. (Marx, Engels 1848)*. Hasonlóképpen Lyotard is hangsúlyozza a
modernitásnak ezt a meghatározó tendenciáját, amely a posztmodernitás társadalmi
viszonyai közepette válik nyilvánvalóvá. Lehetetlenné váltak a nagy narratívák, mert nem
felelnek meg kritikai értelemben sem egy olyan társadalmi valósághoz, amely folyton
változik. Az egyetlen logikailag megalapozott intellektuális stratégia ilyen viszonyok láttán, a
kétely. Erőteljes és mindenre, még a kritikai társadalomtudományra is kiterjedő szkepszisre
van szükség ahhoz, hogy szabadok maradhassunk, és ne kerüljünk valamely hamis diskurzus
hatalmába:
„Kissé leegyszerűsítve, a posztmodernt mint a metanarratívákkal szembeni kételyt
értelmezem. Ez a kétely egyrészt a tudományokban tapasztalható haladás eredménye,
ugyanakkor viszont a tudomány fejlődése is előfeltételezi a kétely meglétét. A legitimáció
metanarratív apparátusának idejétmúlt jellegéhez tartozik a metafizikai filozófia válsága és
4
az ahhoz kapcsolódó egyetemnek mint intézménynek a válsága. A narratív funkció
elvesztette funktorait, nagy hőseit, nagy veszélyeit, nagy utazásait, nagy céljait.
Szétszóródott a narratív nyelvi elemek felhőiben – narratív, ám azzal együtt denotatív,
preszkriptív, deszkriptív és stb. Minden egyes felhőben közvetítődnek pragmatikus valenciák
amelyek csupán helyi érvénnyel rendelkeznek. Mindannyian ilyen helyi érvényű pragmatikák
útkereszteződéseinél élünk. Azonban nem vagyunk többé képesek olyan stabil nyelvi
kapcsolódásokat létrehozni, és amelyeket létre is hozunk, nem feltétlenül
kommunikálhatóak.” (Lyotard 1984 [1979]: xxiv)
A posztmodernitásban egyetlen intellektuális stratégia maradt: a szkepszis. Többé nincs
olyan paradigma, amelyben hinni lehet, túl az egyetemes hitetlenségen és kételyen. A nagy
narratíváknak és az univerzalizálni kívánó nyelvi rendszerek, összekapcsolódásoknak még a
lehetősége sem áll fenn. Ehelyett nyelvi felhők maradtak, amelyeknek nincsen egyetemes
érvényük. A huszadik században tapasztalható delegitimációs folyamatok, amelyek
egyébként hosszabb múlttal rendelkeznek és a modern tudományból mint olyanból fakadnak
Lyotard és Guenon értelmezésében egyaránt, darabjaira szaggatták a nyelvet. Többről van itt
szó mint nyelvelmélet, hiszen a nyelv dialektikus kapcsolatban van a társadalommal. Amikor
a nyelvelméletről beszélünk, egyben társadalomelméletet is művelünk. Egzisztenciálisan
megahatározza a posztmodern embert a tudatlanság felhőibe, e pluralizált káoszba való
bezártság. Ismét hangsúlyoznunk kell e ponton, hogy Lyotard nyelvhasználata sem újdonság,
mivel a középkori misztikának egyik alapvető szövegében is előfordul a „felhő” mint
egzisztenciális és ismeretelméleti fogalom. A tudatlanság felhője című mű a
következőképpen írja le azt a tudatállapotot, amelyet az imént Lyotardnál olvashattunk:
„...eleinte csak sötétben találod majd magad, mintegy a tudatlanság felhőjében, amelyben
mit sem tudsz, csak azt érzed, hogy akaratod Isten puszta akarása. Bármit tegyél is, ez a
sötétség és ez a felhő megmarad most közötted és Isten között, mert az értelem fényében
sohasem láthatod tisztán, de még a szeretet édességében is csak ködösen erezheted. Azért
tökéld el magad, hogy erős leszel, és megmaradsz ebben a sötétben, szüntelen kiáltva
szeretőd után, mert ha valaha látni és érezni fogod, az csak itt lehet, s ezért úgy van jól, hogy
mindig e felhőben és sötétben legyél. Ha iparkodsz, hiszem, hogy Isten kegyelmével eléred
ezt.” – A tudatlanság felhője**
Több mint véletlen a hasonlóság. A negatív teológia talaján álló Tudatlanság felhőjében is
nagy hangsúlyt kap a tudatlanság mint az emberi állapottal együttjáró, attól
elválaszthatatlan jelenség. A fenti szöveg értelmében a földi élet keretein belül még a
misztikus sem képes egyesülni teljes mértékben Istennel. Továbbá, Istent, a szkolasztika
racionalizmusával határozottan ellentétes módon, nem ésszel megismerhető objektumként
értelmezi a szerző, hanem átélhető valóságként, amely túlmutat a puszta ész határain.
Lyotard ismeretelméleti álláspontja is ennyiben szkeptikus az olyen állításokkal vagy
ismeretelméleti paradigmákkal szemben, amelyek a mindenki számára elérhető, univerzális
5
és objektív tudás létét lehetségesnek tartják. Ez az ismeretelméleti pesszimizmus vagy
realizmus, kinek melyik fogalom tetszik jobban, fontos alkotóeleme mind a misztikának, a
szkepticizmusnak és, tézisünk szerint, a lyotard-i értelembe vett posztmodernnek. Hiába
igyekeznek a döntéshozók menedzselni ezt a darabjaira szakadt nyelvet, képtelenek többé
összerakni és koherens egésszé kovácsolni. Azt sugallja a hatalom, mintha lehetséges volna
olyan metanyelv, amely mintegy kilép a „tudatlanság felhőiből”, egy olyan metanarratíva
amely képes összeegyeztetni a nyelvi elemeket, holott Lyotard szerint egyáltalán nincs így.
Minden ilyen törekvéssel szemben szkeptikus, még az alternatív diskurzust kínáló
marxizmussal szemben is. A megvalósult szocializmus államainak példája ugyanis
bebizonyította, hogy az osztályviszonyok sem hordozzák magukban az emancipációnak, az
emberi boldogság kiteljesedésének lehetőségét:
„A maximális teljesítmény logikája inkonzisztens sok szempontból, különösen a társadalmi-
gzadasági viszonyok tekintetében: kevesebb munkát követel (a termelési költségek
csökkentése végett) és ugyanakkor többet (a munkanélküli tömegek társadalmi terhének
csökkentése végett). Mára oly mértékűvé vált kételyünk, hogy nem várhatjuk többé hogy
ezekből az inkonzisztenciákból megváltás származzon, amint Marx hitte.” (Lyotard 1984
[1979]: xxv)
Számos posztmodern vagy a posztmodernhez köthető szerzőnél láthatjuk a marxizmussal
való szakítást. Hogy mi állhat a marxizmus térvesztésének, intellektuális hitelvestésének
hátterében, arra vonatkozóan csak bizonyos korlátozott érvényű elképzeléseket
fogalmazhatunk meg, viszont teljes mértékben kimerítő oksági magyarázattal eddig nem
találkoztunk. Lyotard kritikája totális, sőt, mondhatnánk hogy totalizáló, mert a
szkeptikusokhoz hasonlóan, kritikája nem áll meg bizonyos irányzatok vagy tézisek
bírálatánál. Az igazi szkeptikus egyetlen irányvonalat vagy nézőpontot sem tartja
relevánsabbnak a másiknál, mivel minden tézist emberek alkotnak, így ugyanazon
egzisztenciális korlátok teszik lehetetlenné valamilyen „objektív”, szubjektív értékítéleteken
kívüli valóság igazi megismerését. Igazán egytelen, ember által megalkotott tézis vagy
gondolat sem írhatja le adekvát módon a valóságot. Ez alól a marxizmus sem alkothat
kivételt. Az intellektuális követekezetesség tipikusan szkeptikus követelményének tesz eleget
e ponton Lyotard, amikor a marxizmust is besorolja a kiüresedett, értelmüket vesztett
metanarratívák közé.
TUDÁS ÉS PERFORMATIVITÁS
A posztindustriális társadalmakban alapvető változásokon megy keresztül a tudás.
Alárendelődik a tautologikussá váló performativitással, és egyfajta új diskurzussá válik, ami
összefügg az új informatikai nyelv megjelenésével. Többé csak az számít társadalmilag
elfogadott tudásnak, ami kvantifikálható és lefordítható az informatika nyelvére. Ezen
kijelentés első pillantásra meglehetősen banálisnak tűnhet, hiszen korunkban a régi
klasszikus szépirodalmi művek is gond nélkül digitalizálhatóak. Lyotard azonban
6
nyilvánvalóan nem a fájlformátumokról értekezik, hanem arról, hogy az informatika és
számítástechnika mint olyan átformálja a tudásra szóló fogalmainkat. Mivel egyre gyorsul a
technológia, az emberekből elvész a lassan és gondosan elsajátított tudás iránti igény.
Mindennek ami a számítógépesített infokapitalizmusban „tudásnak”, „elsajátítandó
tudásnak” számít, lerövidíthetőnek és gyorsan elsajátíthatónak kell lennie. Lyotard szerint
rányomja a bélyegét a technológia a tudás világára. Kétséges, hogy vajon meg fognak-e
maradni azok a tudásformák, amelyek nem fordíthatók le adatmennyiségekké.
Meglehetősen pesszimista módon, Lyotard vizionálja az összes, adatokra nem redukálható
tudásformáknak a tudás világából való kirekesztődését. A tudományos kutatás jövőbeli
irányát a továbbiakban az fogja meghatározni, mennyie fordítható le a kutatás az informatika
nyelvére. Itt a lefordíthatóság követelménye egyértleműen mint a kirekesztésnek egy
megnyilvánulási formája jelenik meg. Hangsúlyos szerepet kap Lyotardnál a kirekesztés,
akárcsak Foucaultnál, aki szerint a diskurzusok mint olyanok, kirekesztési rendszerek,
legyenek bármennyire is „elfogulatlanok” vagy „értéksemlegesek”. (Foucault 1981 [1970]:
48-79) A számítógépek hegemóniája megváltoztatja azt, mi számít tudásnak, és mi
rekesztődik ki a tudás köréből. Olyanná válik a tudás a számítógépesített társadalom
keretein belül, mint amilyen az árucikk a munkásokkal szemben. Vagyis az elidegenedés
újabb formájával van dolgunk:
„A tudás előállítóinak és felhasználóinak viszonya a tudáshoz amelyet termelnek és
felhasználnak mostanában egyre inkább az árutermelőknek és árufogyasztóknak az általuk
előállított és elfogyasztott árucikkhez kapcsolódó viszonyának formáját ölti magára - tehát
az érték formájához. A tudást egyre inkább eladásra fogják termelni, és azért fogják
fogyasztani, hogy realizálódhasson az új termelésben: mindkét esetben, a csere a cél. A tudás
többé nem önérték, elveszíti használati értékét.” (Lyotard 1984 [1979]: 4-5)
Nincs szó arról, hogy a nagyobb információmennyiség felszabadítja az embert, mint Hegel
gondolta. A Szellem, avagy a tudomány szellemének fokozatos kiteljesedése csupán az
elidegenedés formáját változtatja meg. Az információ és a tudás ember által létehozott
konstrukciók, viszont az emberi munka végeredményeiként egy olyan társadalmi-gazdasági
rendszerbe kapcsolódnak bele, amelyben elidegenedik a munka gyümölcse a termelőtől. Sőt,
mi több, a tőke formájában halmozódik fel, és kerül szembe a termelőkkel és fogyasztókkal.
Ráadásul, a tudásként definiált ismeretek, információk távolról sem öncélúak: az
inforkapitalizmus viszonyai között a tudás termelése és fogyasztása a cserének mint
olyannak van alárendelve. Mind az információk előállítói, mind annak fogyasztói, a további
performativitás végett termelik és fogyasztják az információt. Ez, röviden, az elidegenedés új
formája. Lyotard megállapítja meglehetősen előrelátó módon, hogy a jövőben akár komoly
konfliktusok is elképzelhetőek országok között az információk birtoklásáért, mivel az
információ mint olyan alkotja a számítógépesített társadalom nyersanyagát. Ez a nyersanyag
komoly gazdasági értékkel rendelkezik, így nem véletlen hogy konfliktusok tárgyát képezi. A
tudás birtoklása nemcsak tudományos előnyökkel jár, hanem egyben hatalmi kérdés is. Nem
7
túlzás azt mondanunk, hogy az információ lehet a huszonegyedik században az a
kulcsfontosságú stratégiai „nyersanyag”, amelynek szerepét a huszadik századi
világgazdaságban a kőolaj töltötte be. *** Ezeknak a küzdelmeknek már ma lehetünk tanúi.
Ugyanakkor az „átláthatóság” ideológiája megköveteli a nemzeti hatáskörökkel felruházott
államok részéről a multiancionális szereplőkkel való „nyitottságot”, miközben fordított
esetben a multinacionális vállalatok hivatkozhatnak, néha jogosan, néha kevesebb joggal, az
„üzleti titokra” mint legitimációra saját titkolózásuk legitimációja végett. Míg az államok
kénytelenek egyre inkább nyitott módon eljárni, a zártságnak egyre több megnyilvánulásával
találkozhatunk a magánvállalkozások szintjén. Az információ szabad áramlása egyben
lehetővé teszi az információ szabad áramlását korlátozó eszközök és módszerek átvételét is.
Erős és rejtett hatalmi hálózatok is bújhatnak a „nyitottság” ideológiája mögé. Elképzelhető
az információk szabad áramlásának globális megvalósulása, miközben új egyenlőtlenségek
jönnek létre az adatokhoz való hozzáférés tekintetében (ez utóbbit csaknem teljesen
bizonyosnak tekinti Lyotard).
Mivel a tudás alapvetően hatalmi jelenség, valamennyi hatalmi jelenséghez hasonlóan
legitimációt igényel. Állítólag nincsen alternatívája a tudomány látszólagos „haladásának”,
azonban a tudomány magában hordozza ellentmondásai formájában a meghaladását
lehetővé tevő alternatívát, amelyet Lyotard „paralogizmusnak” nevez. A modern
tudományok haladása nagyon is kérdéses, méghozzá két oknál fogva: egyrészt a tudomány
nem egyenlő a létező tudásformák összességével. Létezik ugyanis a tudományos tudáson
kívül narratív tudás is, amely az előbbivel versenyez. Másrészt, a huszadik század fejleményei
következtében a tudósok demoralizálódtak, elvesztették legitimációjukat. Az olyan
jelenségek mint Hirosima (vagy említhetnénk Csernobilt is), a tudományt oly mértékben
lejáratták, hogy legitimációs vákuum keletkezett. Legyen bármennyire is megalapozott
„objektív értelemben” a tudomány mint intézmény vagy diskurzus, széles tömegek
egyszerűen képtelenek többé hinni a tudomány által lehetővé tett Szép Új Világban. Egyre
inkább azon benyomás uralkodott el, mely szerint a tudomány, kiváltképp a
természettudomány, fejlődése nemhogy utópiához vezet, hanem egy negatív utópiát
eredményezhet, amely akár még embertelenebb mint bármely valaha létezett társadalom. A
legitimációt Lyotard úgy értelmezi, mint a törvényhozó azon jogát, hogy narratív érvényt
szerezzen az általa hozott törvényeknek. A tudományban ez a relevancia kérdése, annak
kérdése, mi illik bele a „tudományosként” aposztrofált diskurzusba, és mi nem. (Lyotard
1984 [1979]: 7) A nyugati tudomány világában a politika és tudás szorosan összefonódnak
szinte a nyugati civilizáció kezdetei óta. Hatalmi kérdés, hogy mi illeszkedik a tudományos
diskurzusba, és mi nem. Ezen megállapítás magába hordozza az ismeretelméleti anarchizmus
lehetőségét. Ha ugyanis tisztán hatalmi kérdés, mi a tudományos és mi nem, elvész az
objektum. Kizárólag azon múlik a tudományosság, mit tartanak a tudósok igaznak és
hamisnak. Tökéletesen beleillik a szkepticizmusba ennek kimondása. Hatalmi kérdésként
definiálni a tudományt egyben a tudományos objektivizmus tagadását is magába jelenti.
Nincsen világ saját definícióinkon kívül. A definícióknak nincsen a diskurzusban résztvevőkén
8
kívüli relevanciája, mert a relevancia mint olyan a tudomány területére korlátozódik. A
diskurzusban résztvevők hatalmi helyzetétől függ, a valóságnak mely definíciója
győzedelmeskedik:
"A tudás és hatalom - egy kérdés két oldala: ki dönti el, hogy mi a tudás, és ki dönti el, hogy
mit kell eldönteni? A számítógép korszakában oly mértékben kormányzati kérdés ez, mint
korábban soha.” (Lyotard 1984 [1979]: 8)
Amennyiben a kormányzással függ össze a tudás, és a valóság definiálása, ebből az
következik, hogy a domináns valóság-definíciók nem attól fognak függeni, mi az igaz, hanem
attól, mi a hasznos a hatalmon-lévők szempontjából. De miként vált lehetővé egy diskurzus,
egyféle beszédmód uralma a többi felett? Erre válaszul Lyotard a wittgensteini értelembe
vett „nyelvjáték” fogalmát vezet be. Az uralomnak kortárs módszere ez. A hatalom olyan
nyelvi fordulatokkal és kijelentésekkel bombázza az alattvalókat, amelyek elkendőzik a valós
hatalmi viszonyokat, ugyanakkor az objektivitás és pártatlanság látszatát hordozzák
magukon, miközben nagyon is ideológiai telített kijelentések a dolgok léynegét tekintve.
Tipikusan ilyen kijelentés „az egyetem nyitott”. Lehet egyszerű tény, mely szerint az egyetem
megnyitotta kapuit, viszont lehet egyben értékítélet is. Az utóbbi értelemben implicite
módon benne van a mondatban egyfajta normatív telitettség, amely egyrészt előfeltételezi a
nyitottság kívánhatóságát, másrészt homályban marad, mit jelent voltaképpen a „nyitottság”
mint fogalom, és egyáltalában az, mire is vonatkozik, melyek azok az értékek amelyek
beleférnek a „nyitottságba”. Korunk nyilvános diskurzusai, különösen a hatalom képviselői
részéről, valósággal hemzsegnek az ilyen látszólag semleges, ám valójában nagyon is elfogult,
világnézeti premisszákon alapuló kijelentésektől. Egyre inkább hasonlít a hatalom működése,
működtetése Lyotard véleményében egy nagy és intézményesedett nyelvjátékra. A
nyelvjtáték keretein belül a szabályok módosíthatóak, így a szavak jelentése szinte vég nélkül
változtatható, manipulálható, igaz, a hatalom és az alattvalók részéről egyaránt.
Wittgenstein szerint három fontos összetevője van a nyelvjátékoknak:
a). A szabályok legitimációja a játékosok közti szerződésből ered, amely a játékon kívül
köttetik meg (ezeknek a szerződéseknek időtartama a posztmodernitás korszakában
számottevően lecsökkentek, gondolhatunk a házasságok vagy a munkaszerződések
rugalmasabbá és rövidtávúvá-válására).
b). Ha nincsenek szabályok, nincsen játék.
c). Minden nyelvi megnyilvánulás egy lépés a nyelvjátékban.
Különösen nagy hangsúlyt fektet Lyotard ezen utóbbi pontra, hiszen ez adja a magyarázatát
szerinte az osztályharc kudarcának. A kapitalizmus ugyanis alapvetően a cselekvésből él,
abból meríti erejét, így még az ellenlépések is valójában a nyelvjáték folytatását szolgálják;
még ha látszólag ellent is mondanak a domináns nyelvjátéknak, valójában megerősítik azt. A
fennálló társadalmi kötelékek zöme beágyazható egy nagy nyelvjátékba, annak ellenére hogy
9
a nagy narratíva már hiányzik. Valamennyi társadalmi cselekvés egy nyelvjátékon belüli
lépésként értelmezhető. A beszéd ebben a vonatkozásban egyenlő a cselekvéssel,
küzdelemmel. Ezt követően kétféle társadalomképet vesz szemügyre Lyotard: a
funkcionálisan meghatározott, integráns egészet képező struktúra és azzal szemben, a
dichotomális, konfliktusalapú társadalomképet. Vagyis, az álláspontok ütköztetésének
klasszikus szkeptikus technikájával semmisíti meg mindkét rivális nézőpontot. Sőt, Sextus
Empiricus értelmezésében a szkepticizmus voltaképpen a rivális nézőpontok
felszámolásából, a kijelentéstől mint olyantól való megszabadulás művészete:
„A szkepticizmus azon képesség, mellyel olyan dolgok között állítunk fel ellentéteket,
amelyekről gondolkodnak bármilyen értelemben, egy képesség amelyből, a vizsgált tárgyak
egyenértékűségéből, mintegy eljutunk először az ítélet felfüggesztéséig és, azt követően, a
lelki békéhez (ataraxia).” (Sextus Empiricus 2000: I. könyv, iv., 8.)
Lyotard mintegy megállapítja az ekvipollenciát a funkcionalista strukturalizmus és a
marxizmus között, és meg kívánja haladni Talcott Parsons és Karl Marx dichotómiáját. Ma a
társadalmi funkció az input-output optimalizálására korlátozódik; a mainstream
funkcionalista strukturalizmusban még a szubjektumok szükségletei is háttérbe szorulnak.
Egyedül a „struktúraként” felfogott társadalmi rendszer további működése számít. Öncélúvá
vált a performativitás, ez uralkodik el a társadalom egésze felett. A strukturalizmus egészét
áthatja egy technokrata vízió az „egyensúlyról”, amelyet emberáldozatok árán is fenn kell
tartani a rendszer stabilitása végett. Áldozatokat követel a stabilitás, mert ez az egyetlen
megmaradt „értéke” a strukturalista szemszögéből. Luhmannál a társadalom „unicitás”, és
ez a fajta gondolkodásmód tökéletesen beilleszkedik a funkcionalista-strukturalizmus
paradigmájába Lyotard szerint. Parsonsnál a rendszer vagy „működik” vagy sem, nincs a
struktúrán kívüli alternatíva, helyette csak entrópia, azaz, összeomlás és szétesés van. Nem
tud mit kezdeni a funkcionalista-strukturalista társadalomtudományi paradigma mit kezdeni
az olyan társadalmi jelenségekkel, amelyek kívül esnek az éppen aktuális társadalmi
struktúrán. Epokhét tanúsít Lyotard e ponton a strukturalizmussal szemben, azonban nem áll
meg, hanem tovább megy, és a kritikai társadalomtudományt is bírálat tárgyává teszi.
Horkheimer a funckionalista-strukturalizmust az ész paranoiájának nevezi, de csak annyiban
beszélhetünk „paranoiáról”, amennyiben birtokunkban van egy valós társadalmi alternatíva.
Ilyen alternatíva lehetőségét képviseletére lett volna hivatott az osztályelmélet, azonban ez
utóbbi is csődöt mondott Lyotard véleményében. Ily módon beszélhetünk a kétely
kiterjesztéséről, egyetemessé-tételéről Lyotard tanulmányában. Az integratív, hagyományos
társadalomtudományi elméletek mindegyike felhasználható, beépíthető az elit által
működtetett társadalmi rendszer tautologikus működésébe (a funkcionalista-strukturalizmus
kiszolgálja a kapitalista és szocialista rendszerek ideológiai szükségleteit egyaránt). A kritikai
elmélet elvileg mentes kéne hogy legyen ettől a tendenciától, viszont a marxizmus egészét
áthatja egyfajta skizofrénia. Noha alapvetően konfliktus-alapú megközelítés, a marxizmust is
sikeresen beépítették a fejlett, liberális menedzsment alatt álló társadalmak a rendszer
10
fenntartásába. Az osztálykonfliktusok konformmá lettek szelidítve a fejlett világban, tehát a
rendszer önszabályozásának alkotóelemeivé váltak. A marxista-leninista vezetés alatt álló
térségben viszont paradox módon a totalizáló, egységesítő strukturalizmust vette át a Párt,
és ezt, ötvözve a marxizmussal, felhasználja az osztályellentétek tagadására.
„Kénytelenek leszünk megelégedni a főbb tanulságok levonásával, most hogy tudhatjuk, mi
lett az osztályharcokból: a liberális vagy fejlett liberális menedzsment alatt álló
társadalmakban a küzdelmek és azok eszközei át lettek alakítva a rendszer szabályozó
elemeivé; a kommunista államokban a totalizáló modell és annak totalitárius hatásai
újjáledtek éppenséggel a marxizmus nevében, és a szóban forgó küzdelmeknek a puszta
létjogosultságát is kétségbe vonják. Mindenütt, a Politikai Gazdaságtan Kritikája és annak
párja, az elidegenedés társadalmának kritikája, ilyen vagy olyan módon felhasználásra
kerülnek az aktuális társadalmi rendszer programozásában.” (Lyotard 1984 [1979]: 13)
Ily módon, a konkrét politikatörténeti körülményekbő adódóan kicsúszott a talaj a
dichotómián alapuló társadalomkép alól is. Lyotard követekezetességére vall, hogy a kritikai
elméletet sem kíméli az epokhétól. Fontos észrevenni Lyotard álláspontja szerint a
kérdésfeltvéseknek általánosan relatív jellegét. Amennyiben valaki a tudást mint a
társadalom számára fontos alkotóelemként definiálja, ezzel azt is kimondja hogy a
társadalom egy nagy gép. Ha valaki a kritikai elméletből indul ki, és a kritika fejlődésétől,
annak kiteljesedésétől teszi függővé a társadalom átalakulását, ez máris feltételez egy olyan
társadalomképet, amely nem integráns egészként, hanem differenciaként értelmezi a
társadalmat. Viszont igencsak önkényes a kettő közti döntés, azaz, a döntés nincsen igazán
logikailag megalapozva. A döntéshozó kénye-kedvétől, politikai preferenciától függ, melyik
társadalomképet választja. Ezzel Lyotard azt sugallja, hoyg egyik sem különb vagy
kívánatosabb a másiknál. Kifejezetten szkeptikus, sőt, nihilista álláspont ez, hiszen extrém
módon tagadja a döntésnek még a puszta létjogosultságát is. Tetten érhető az álláspontok
ütköztetésének és kölcsönös megsemmisítésének mozzanata e ponton, akárcsak Sextus
Empiricusnál:
„Amikor kijelentem, hogy >>minden egyes állásponttal szemben van egy azzal egyenértékű
álláspont<<, implicit módon a következőt mondom: >>minden egyes álláspontot [ebben a
vonatkozásban] megvizsgáltam amely dogmatikus módon igyekszik kijelenteni valamit, és
számomra úgy tűnik, mintha létezne minden egyes dogmatikus állásponttal szemben egy
másik, azzal ellentétes álláspont, amely valamit dogmatikus módon igyekszik megalapozni,
és az előbbivel tökéletesen egyenértékű a meggyőzőerő vagy meggyőzőerő hiánya
tekintetében.<< Ezért az előbbi kijelentés nem dogmatikus, hanem egyszerűen egy emberi
érzés közlése amely annak számára aki kijelenti, nyilvánvalónak tűnik.” (Sextus Empiricus
2000: I. könyv, xvii., 203.)
11
Egyre inkább gépekhez kerülnek a társadalmi funkciók. Mostantól a társadalmi hierarchiában
betöltött helye az embereknek attól fog függni, kinek van a gépekbe kerülő információkhoz
hozzáférése, hogy kik és hogyan ellenőrzik az információáramlást. Az infokapitalizmus
paradigmájában mind a stukturalizmus, mind a marxizmus értelmüket veszti, és feloldódnak
a termelési erők felszabadulása révén keletkező performativitásban. Szakértők és
technokraták gyakorolják a hatalmat, ők ellenőrzik a legfontosabb informatikai
folyamatokat. Nincsenek többé nagy célkitűzések, egyedül az adatok bevitele és az
adatbevitelnek további zavartalan működésének biztosítására való, többé vagy kevésbé
sikeres törekvés. Nincs szó individualizálódásról, mert a társadalom zöme részét képezi a
hálózatoknak. Mostantól a nyelvjátékon belüli hely a meghatározó a társadalmi rétegződés
szempontjából. Azok rendelkeznek a legtöbb hatalommal, akik a nyelvjáték szabályait
képesek leginkább manipulálni. Minden mozgás, még a rendszernek egyébként
ellentmondani igyekvő mozgás is jó a rendszernek; az üzenetek, nyelvjátékon belüli lépések
teremtenek „értéket” ebben a társadalmi paradigmában. Szükség van bizonyos mennyiségű
társadalmi konfliktusra is, mivel a konfliktusok számos üzenetváltás eremdényeznek, ami
elősegíti a nyelvjáték folytatását. Ilyen szemszögből nézve, az aktivizmus, legyen
bármennyire is „antikapitalista”, minden más mozgással együtt rendszer-valorizáló tényező,
azt élteti, további működését segíti elő. Konkrétan nyomonkövethetjük a Lyotard által
vizionált gazdasági tendenciát a közösségi honlapok alakjában. A közösségi hálózatok
szempontjából lényegtelen az üzenetek tartalma. Az a fontos, hogy a felhasználóak
rendszeresen használják az általuk nyújtott felületeket. Legyen szó a fogyasztási szokásaikat
közszemlére tevő egyszerűbb állampolgárokról, vagy a legújabb forradalmat éltető
aktivistáról, a rendszergazdákat és tulajdonosokat hidegen hagyja az üzenetek témája.
Egyedül a belépések gyakorisága és a felhasználói adatbázis mérete a fontos, hiszen ezen
adatok konvertálhatóak reklámbevételekre. A mozgásból, az újabb és újabb üzenetek
szakadatlan áramlásából táplálkozik a rendszer. Az infokapitalizmus paradigmája során a
társadalmi kapcsolat mint olyan, egyfajta nyelvjáték a nyelvjátékon belül. Noha a gépek
rendeltetése lehet a társadalom fenntartásának elősegítése annak performativitásának
biztosítása, semmilyen garanciája sincs annak Lyotard véleményében, hogy a
számítógépesített társadalom kívánatosabb vagy célszerűbb az előbbi társadalmi formáknál.
Más szóval, egyáltalán nem biztos, hogy a termelőerők bővülése elvezet a Marx által
elképzelt posztkapitalista forradalmi Kánaánhoz. Minden látszólagos szabadsága ellenére, a
fennálló nyelvjátéknak is vannak határai, amelyek a diskurzus korlátozását szolgálják. Ennek
a lehatárolásnak szélsőséges formája a bürokratizáció, amely „ideális” esetben a teljes
szabályozottságot jelenti. Egy nyelvjáték határa a játék „tétje”. Akkor stabilizálódik a
nyelvjáték, amikor megszűnik az oppozíció.
NARRATIV ÉS TUDOMÁNYOS TUDÁS, AVAGY, A TUDÁS LEGITMÁCIÓJA
A tudás (savoir) nem redukálható sem tudományra, sem tanulásra (connaissance).
Sokkal tágabb a tudás a pusztán denotatív kijelentések halmazánál, mivel Lyotard szerint
túlmutat „igazon” és „hamison.” Sokkal inkább kompetencia kérdése. Kiterjed olyan
12
kritériumok megállapítására és operacionalizálására, mint a technikai minősítés, az etika és
az esztétika. A kultúra is, bizonyos fokig, minden társadalomban kirekesztési rendszer, amely
meghatározza azok körét, akik ismerik és akik nem ismerik az aktuális társadalom
igazságkritériumait. A legtöbb kultúrában találhatunk konszenzust, amely a kultúrában
található tudások összességéből áll össze. Nagyon fontos Lyotard részéről a tradicionális és
modern tudásformák megkülönböztetése, hiszen ez megóvja attól a végzetes hibától,
amelybe a tudományban és annak erényeiben dogmatikus módon hívők rendszeresen esnek.
Feltételezik ugyanis, hogy a hagyományos tudásformák valamilyen módon kevesebb
igazságtartalommal rendelkeznének, mint a modern tudomány által szentesített tudások. Ez
Lyotard szerint hamis diskurzus, mivel nem tudjuk megmondani, melyik tudásforma „jobb” a
másiknál. Nem foglal állást egyik mellett sem, ami ismét példázza szkepticizmusát:
„A >>fejlődés<< elve előfeltételez egy olyan fejletlen állapotot, ahol a különböző
kompetenciák nem választódtak el egymástól, és együtt léteznek egy tradíció keretein belül
és nincsenek minősítés vagy egyéb speciális szempontok szerint megkülönböztetve. Ez az
oppozíció [fejlettség és fejletlenség között] nem feltétlenül vonja maga után a >>primitív<<
és >>civilizált<< ember alapvető különbségét, azonban összeegyeztethető a >>vad elme<< és
a tudományos gondolkodás közti egyenlőségtétellel: sőt, még azon, látszólag ellentmondó
premisszával is összeegyeztethető, amely a tradicionális tudás felsőbbrendűségét hírdeti
szemben a tudás és kompetencia mai szétszóródásával.” (Lyotard 1984 [1979]: 19)
Tradicionális társadalmakban a tudás köre tágabb mint a modern világban, és nem
korlátozódik a tudomány által szentesített, azáltal jóváhagyott tudásformákra. Lyotard a
hagyományos tudásnak, amelyet „narratív tudásnak” nevez, öt jellegzetességét különbözteti
meg:
a). A narratívák történések, mítoszok, hősök sikereit és/vagy kudarcait mesélik el. Ezek a
sikerek és kudarcok adnak legitimációt a tradicionális társadalmi intézményeknek, amelyek a
mítoszoknak mintegy funkciói, konkrét megvalósulási formái. Ráadásul a narratívák
szolgáltatnak a közösség számára pozitív vagy negatív archetípusokat is. Mindez a normák
megszilárdulását eredményezi.
b). Mint diskurzív forma, a narratív, szemben a tudományos diskurzussal, nyitottabb a
nyelvjátékokkal és a nyelvjáték módosításával kapcsolatban. Egységes nézőpontot alkot
ugyan, ám többféle kompetenciás területre van kihatással egy bizonyos narratíva.
c). A narratívákat átszínezi transzmissziójuk módja, ugyanis a tradicionális narratívák
legitimációja a továbbvitelükből, továbbadásukból származik (azért kompetens az indián
mesemondó a történet elbeszélésére, mert maga is hallotta valakitől). Hagyományos
közegben, az elbeszélő legitimitása abból ered, hogy valaha maga is végighallgatta a
történetet olyan embertől, aki közelebb volt a fény emanációjának kezdőpontjához. A
tudásnak ezen formája meghatározza nemcsak a tartalmat (azaz, a narratíva tartalmát),
hanem azt, mit kell mondani és milyen tárgya legyen a mondanivalónak. Ráadásul annak aki
13
beszél, be kell töltenie egy meghatározott szerepet ahhoz, hogy legyen joga elmesélni a
történetet. Például valamilyen hőstettet kell magának is végrehajtania, vagy legalábbis
eljátszania a hős szerepét egy rituálé keretein belül. Röviden, a narratív tudás tartalmazza
azokat a pragmatikus szabályokat amelyek rendszerezik mindazt, amit tudni érdemes.
d). Az idővel való kapcsolata is más a narratív tudásnak. Egy bizonyos ritmust követnek a
rituálék zenéi, és számos esetben a zenéhez igazodik a narratíva. A beavatási szertartások
jellemzően mind valamilyen narratívának az újraélésén alapulnak. Az időt a modernitásban a
diskurzus végtelenné-válása felszámolja, viszont hagyományos társadalmakban a társadalmi
kötelékek, kapcsolatok nyersanyag az élő narratívákban keresendő, vagyis a múlt folyamatos
átélésében, abban amit Nietzsche az Örök Visszatérésnek nevezett. Ezen Örök Visszatérés
ritmusához igazodik valós időben a közösség, így nincs értelme a „múltról” beszélni
tradicionális társadalmakban, mert folyamatosan, újra és újra átélik azt:
„A tradicionális társadalmi kötelék nyersanyaga nemcsak az elbeszélt narratívák
jelentéstartalmában keresendő, hanem magában az elbeszélés aktusában. A narratívák
látszólag mindig a múltra hivatkoznak, azonban valójában mindig egykorúak az elbeszélés
aktusával.” (Lyotard 1984 [1979]: 22)
e). Nincs szükség a narratívák jóváhagyására. Az autoritás, legalábbis a „primitív”, orális
tradíciók esetében, a narratívából magából fakad, és nem az elbeszélő személyéhez mint
olyanhoz kötődik. Az emberek, a rituáléban, szertartásban résztvevők csupán aktualizálják a
narratívát. Egyaránt hozzájárul az elbeszélés és a hallgatás az aktualizálás folyamatához.
A továbbiakban megkülönböztet Lyotard kétfajta „játékot”, amely az általunk
„infokapitalizmusnak” nevezett társadalmi paradigmában hegemón szerepet töltenek be: a
kutatási játékot és az oktatási játékot. Itt is, mint annyi más helyütt, a bizonyíthatóság
tudományos előítéletét teszi bírálat tárgyává a szerző. Copernicus szerint „a bolygók útja
ellipszis-alakú”. Ezen mondatot elemzi kritikai módon Lyotard, és kimutatja dogmatikus
jellegét, hasonlóan ahhoz, ahogyan Galilei munkásságáról kimutatta Feyerabend annak
dogmatikusságát és logikai megalapozatlanságát. **** Magába foglalja Copernicusnak ezen
rövid mondata a kutatási játék valamennyi szabályát, azokat a szabályokat, amely a kutatási
és tudományos játékokat szabályozzák, korlátozzák. Ezek Lyotard értelmezésében a
következőek:
a). Az előadónak „igazat” kell mondania, azaz, bizonyítékot kell szolgáltatnia és a vele
ellentétes álláspontot cáfolnia kell.
b). Leheteségesnek kell lennie az ellenfél szémára az egyetértésnek vagy cáfolatnak
(verifikáció vagy falszifikáció követelménye). Ez azt is magába foglalja, hogy a befogadó
potenciális küldő is egyben, ráadásul Copernicussal egyenrangú személy. Vagyis,
„tudományos” diskurzust kizárólag tudósok folytathatnak egymással. (Itt ismét előtérbe
kerül a kirekesztés mozzanata.)
14
c). A tudományosként aposztrofált diskurzusnak „tényekre” kell vonatkoznia, viszont semmi
sem szavatolja a bizonyítás bizonyosságát, vagy a „tények” valódiságát. Tehát kizárólag a
tudósok közötti konszenzuson alapulnak a tények, a tények által definiált valóság szubjektív
valóság. E ponton kifejezetten hasonló gondolatmenetet találhatunk Sextus Empiricusnál, aki
Lyotarddal és Feyerabenddel megegyező módon a bizonyítás lehetetlenségére hívja fel a
figyelmet:
„A bizonyítékokról mindig vita van. Egyesek szerint nem léteznek (például akik azt állítják,
hogy az ég világon semmi sincs), míg mások szerint léteznek (ahogyan például a
Dogmatikusok állítják), míg mi pedig azt mondjuk, hogy nincsnek inkább, mint nem. A
bizonyítékok tartalmaznak meggyőződéseket, és mindig vita tárgyát képezik a
meggyőződések, tehát szükségképpen vita tárgyát kell hogy képezzék a bizonyítékok. Amikor
például úgy tartják, hogy egy bizonyíték amellett szól, hogy valahol van egy űr, és erről
megegyezés születik, akkor azt is gondolják, hogy van űr: így akik kétségbe vonják az űr létét,
kétségbe vonják az arról szóló bizonyítékot is. Ez a gondolatmenet érvényes minden olyan
meggyőződésre, amely bizonyítás tárgya. Ily módon minden bizonyítás egyben vita tárgya is.
Mivel a bizonyítékok valóságtartalma nem tiszta, a róluk szóló vita miatt (mivel a vitatott
tárgyak léte nem tisztázott), ezek nem maguktól-értetődőek, hanem bizonyítás révén kéne
hogy elfogadjuk. Mivel azonban a bizonyítás amely alapján a bizonyítékok alátámasztást
nyernek nem képezi egyetértés tárgyát és nem magától-értetődő (mivel most azt vizsgáljuk,
léteznek-e bizonyítékok), a bizonyítás újabb és újabb bizonyítékokat igényelne, és így ad
infinitum. Viszont lehetetlen végtelen sok dolgot bizonyítani. Tehát, lehetetlen végső soron
megállapítani azt, hogy léteznek-e bizonyítékok.” (Sextus Empiricus 2000: II. könyv, xiii., 180-
183.)
A tudományos és kutatási játék a kirekesztés révén „oldja meg” ezt a dilemmát. Egyszerűen
nem vesz tudomást azokról a kételyekről, amelyek megkérdőjelezik a fennálló tudományos
diskurzust, vagy az abban résztvevők által felhozott érveket cáfolják meg. Aki új
szempontokat kíván bevinni a tudományos életbe, kirekesztés és ignorálás tárgyává válik, és
nem reménykedhet abban, hogy egyáltalán foglalkoznak eredményeivel. A legtöbb nagy
tudós szembesült ezzel a kirekesztési folyamattal, ami nem egyszer a tudomány
történetében nagy mértékben késleltette az innovációt. Eredendően nihilista a tudományos
fejlődés, mert az innováció egyben a korábbi álláspontok lerombolását is igényli, a már
kialakult konszenzusok felszámolását. Csakhogy a tudomány fejlődése során egyik előítéletet
és meggyőződést helyettesíti a másik. Azaz, semmi sem szavatolja a tudósok konszenzusán
kívül, hogy az „új igazságok” jobban megfelelnek-e a valóságnak, mint az előbbiek.
Lehetetlen megmondanunk, hogy léteznek-e olyan bizonyítékok, amelyek valójában
megcáfolhatóak. Nincsen objektív, abszolút érvényük, érvényességük a konszenzusból
származik, ami vagy elfogadja valóságtartalmukat, vagy sem. A tudományos kirekesztési
folyamat intézményes válasz ezen dilemmára, amely Lyotard szerint két szabályt követ:
15
a). Addig kell igaznak venni egy állítást, amíg a beszélő felhoz érveket és bizonyítékot állításai
mellett (igaz, annak kérdése, mi számít bizonyítéknak, maga is társadalmilag meghatározott
konszenzus tárgya!)
b). Nem használhat a tudós önellentmondó érveket vagy bizonyítékokat.
Ráadásul a verifikáció és falszifikáció már ismertetett követelményének is eleget kell tennie a
„tudományosságra” törekvő szerzőnek. Előfeltételeződik, hogy az állítás igazsága
konszenzust teremthet, ami igencsak kérdéses. A tudósnak kell egy partner mindebben, és a
partner szolgáltatásának feladata a felsőoktatásban lejátszódó oktatási játék feladata. Azok
kiképzéséről szól az oktatási játék, akikből a későbbiekben lesznek a tudományos üzenetek
küldői. A kompetencia forrása mindkét játékban nem a hozzáértés vagy az igaz ismeretek
birtoklása, hanem sokkal inkább egy kollektíva helyeslése:
„Valakinek a kompetenciája sosem kész tény. Attól függ, hogy kijelentéseit társai
diszkusszióra méltónak tartják-e egy olyan sorozat részeként, amely magába foglalja a vitát
és a cáfolatot. A kijelentés igazságtartalma és küldőjének kompetenciája tehát alá van
rendelve embereknek egy bizonyos csoportjának a helyeslésének akik kompetensek, a
beszélővel való egyenrangúságukból adódóan. Egyenlő felek szükségeltetnek, és létre kell
hozni őket.” (Lyotard 1984 [1979]: 24)
A kollektíva, a helyeslő közönség megteremtése, avagy a konszenzus újratermelésének
követelményének tesz eleget a didaktika. A didaktika szabályszerűen a befogadó
tudatlanságának, a mesterrel való jövőbeni egyenlővé-válásának és a kijelentések
bizonyíthatóságának, bizonyítottságának előfeltételezésén alapul. Vannak a tudományos
nyelvjátéknak további szabályai. Először, a tudománynak mindig denotatív kijelentéssel kell
végződnie. Valaki akkor tudós, amennyiben verifikálható vagy falszifikálható kijelentéseket
képes tenni olyan tárgyakról, témákról amelyek hozzáférhetőek a szakértők számára és
elfogadottak a tudomány művelői szemében. Ily módon a „tudományos” tudás kiszakad a
társadalmi kötelékek szövedékéből. Szemben a narratív tudással, nem alkotja közvetlenül
hozzáférhető részét a társadalmi kötelékek rendszerének, hanem, ellenkezőleg, a társadalom
többi tudásformájától és játékától elidegenedve létezik egyfajta légüres térben. Lyotard
hasonlóan Husserlhez, problematikusként értelmezi a tudomány elidegenedését a szélesebb,
társadalmi értelembe vett „világtól”:
"A 19. század második felében a modern ember egész világszemléletét kizarolag a pozitiv
tudomanyok határozták meg; tekintetét az ezeknek köszönhető "prosperity" homályosította
el, ami azzal járt, hogy az emberek közömbösen fordultak el az igazi emberi létezés döntő
kérdéseitől. A puszta ténytudományok csupán tényembereket szülnek." (Husserl 1998
[1936]: 22)
16
Ennek a tudománykritikának a lényegéhez tartozik az elidegenedés bírálata, amely a
nyelvjátékok konkretizálódásában, intézményesedésében nem az emberi szabadság új
lehetőségeit és távlatait látja, hanem az elidegenedés új formáját. A tudomány fejlődése
egyre bonyolultabbá és életidegenné teszi azt, a tudóst pedig szinte menthetetlenül
elválasztja a többi embertől, sőt, egyáltalában az élettől mint olyantól. Az intézményekké
objektifikálódott tudományos nyelvjáték eluralkodik a tudósok felett is, akárcsak az árucikk a
proletárok felett. Ráadásul, a tudományos kirekesztés nemcsak lekorlátozaa az elfogadható
állítások körét, hanem a küldők személyének meghatározásáról is gondoskodik. Akkor
„tudományos” egy kijelentés, amennyiben a konszenzus „hitelesnek” nyilvánítja, és
amennyiben tudományos eszközökkel falszifikálható is. Utolsósorban, a tudomány feltételez
memóriát és projektet. Mindig van visszacsatolás korábbi tudományos állításokhoz,
valamilyen tudományos diskurzushoz, az aktív tudósok mindig egy korábbi tudományos
diskurzushoz viszonyulnak, vagy pozitívan, vagy negatívan. A projekt pedig a tudományos
diskurzusnak mint olyanak a folytatása, továbbvitele, akár a tudomány „haladásának” nagy
projektjeként is felfogható. Lyotard lényegében azt hangsúlyozza, hogy a tudományos tudás
elsőbbsége a többi tudásformával szemben távolról sem szükségszerű. A narratív és
tudományos „tudás” egyaránt nyelvjátékokon alapulnak, és nyelvjátékon belüli lépésekből
tevődnek össze. Megengedhetetlen a narratív tudás igazságtartalmának objektivista
helyeslése vagy cáfolata tudományos eszközökkel vagy érvekkel Lyotard szerint, mert
eltérőek a két tudásforma igazságkritériumai. Még azt is megengedi magának a szerző, hogy
toleránsabbnak tituálja a narratív, azaz, hagyományos tudást a tudományos tudásformánál,
mivel az előbbi nem követel meg a bizonyítást, és ennélfogva nem tagadja meg a legitimitást
a bizonyítás-nélküli állításoktól. Ellenben a tudomány sokkal kirekesztőbb Lyotard
vélekedése szerint a hagyományos tudásformánál, mert képtelen eltűrni bármit ami nem
argumentáción és bizonyításon alapul. Alaptalan előítéletnek tartja a modern tudomány a
narratív tudást, holott ez, lévén hogy az összes létező bizonyítás hitelessége ugyanúgy
megkérdőjelezhető, igencsak kérdéses intellektuális stratégia. Mivel a narratív tudáshoz
hasonlóan a tudomány is egy nyelvjáték, az előbbinek is szüksége van narratívákra amelyek
legitimációt kölcsönöznek számára. Ilyenek a nagy felfedezésekről szóló mítoszok és mesék,
valamint a tudományos felfedezésekről szóló, a köznépnek szánt történetek, beszámolók. A
tudományt is el kell adni, és erre szolgálnak a tudományos életet ábrázoló epikák, a
Newtonról és Einsteinről szóló anekdoták, a Curie-házaspár életrajza, és sorolhatnánk.
Ezekből az epikákból nyer legitimációt a tudományos nyelvjáték, és azon keresztül,
valamilyen szinten az állam is, mivel az állam legitimációja egyre inkább a tudomány epikus
elbeszéléséből származik. Lyotard álláspontja szerint már Platónnál megfigyelhető ez a
tendencia, vagyis a tudomány új nyelvjátékának kibontakozásának lehetünk tanúi a
Dialógusokban. Platónnál a vita célja mindig a konszenzus (homológia), tárgya mindig egy
valami, a résztvevők egyenlősége, egyenrangúsága feltételezve van, és ki vannak rekesztve a
párbeszédből azok, akik nem fogadják el a játékszabályokat. A tudomány legitimációja
jellemzően Platón óta is tudományon-kívüli narratívákkal történik. Ennek tipikus példája a
Barlanghasonlat, hogy csak egyet említsünk a számos mítosz közül amelyet találhatunk
17
Platónnál. ***** Annyiben tudománytalan valami a tudományos nyelvjátékban, amennyiben
legitimálni igyekszik önmagát. Ily módon megállapítja Lyotard, hogy a tudomány mint olyan
szükségképpen szuicid-hajlamú. Amennyiben nem legitimálja önmagát, a társadalom többi
területén nem kerül széleskörű elfogadásra, viszont a legitimációval önmaga objektivitását
ássa alá logikai csúsztatásokkal, tudománytalan állításokkal és dogmatikus kijelentésekkel.
Még Descartes-nál is metafizikai jellegű legitimációval rendelkezett a tudomány. A modern
világban viszont nincs a tudománynak egyéb legitimációja a szakemberek vagy tudósok
konszenzusán kívül. Kiiktatódik a metafizika, viszont a helyére semmi sem kerül. Igy a
tudomány legitimációs alapja rendkívül ingatag, és pillanatok alatt széteshet a konszenzus
eltűnése következtében. A Felvilágosodás óta a legitimáció a tömegből ered: a nép és a
hozzáértő tudósok tömege „hősként” értelmeződik. Elterjed azon nézet a tizennyolcadik
század folyamán, hogy a tudás köre egyre bővülhet, és ennek a mennyiségi bővülésnek a
következtében minden lényeges társadalmi probléma megoldható, kiiktatható. Csupán meg
kell nevelni a tömegeket, és ennek következtében öntudatra fognak ébredni, ami egy új
aranykor kezdetét hozhatja el a feudalizmus sötétségének eltűnését követően. Egymással
párhuzamosan kerül a középpontba a XVIII. század folyamán a szakértői konszenzus és a nép
konszenzusa mint kettős eszmény, kettős ideál a Felvilágosodásban. Ennek folyamán a
társadalom mint olyan egyre inkább tautologikussá válik, mivel eltűnik a metafizikai
legitimáció. Helyette felértékelődik az immanenssé-tett univerzalitás mint alternatív érték.
Mindez eddig példátlan mértékű kirekesztést tesz lehetővé. Bármi, ami partikuláris, nem
univerzális érvényű, így például a nemzettel szembenálló, annak ellentmondani merő kisebb
lokalitások, kiiktatásra, megsemmisítésre kerülnek, és addig nyomja el azokat az
államhatalom, míg meg nem szűnik a részükről az oppozíció (gondolunk itt a Franciaország
tartományainak a „nemzetbe” történő erőszakos úton történő asszimilációjára). Mostantól a
„nép” mint közjogi absztrakció törvénykezik, és magához ragadja azon előjogot, hogy magára
nézve érvényes normatív szabályokat alkosson. Sőt, a modern narratívában kizárólag azon
szabály lehet érvényes a népre nézve, amelyet maga alkotott meg. Egymással összefonódik a
modernitás narratívájában a tudomány hőse és a szabadság hőse. Mindketten, e
kargokultusz főszereplői, a nép hatalmának további kiterjesztéséért fáradoznak, míg el nem
jön a Kánaán, a haladás beteljesülése.
LEGITIMÁCIÓ ÉS DELEGITIMÁCIÓ
A következőkben Lyotard elemzi a tudás legitimációjának főbb narratíváit, valamint a
tudomány legitimációjának összeomlása következtében feltáruló új lehetőségeket. A
modern, azaz, a Felvilágosodástól körülbelül az 1970-es évekig, legitimációs paradigma
egyben politikai és filozófiai. Elsősorban, az emberiség egésze jelenik meg ebben mint a
szabadság hordozója, megvalósulási és kibontakozási lehetőségének zálogaként. Ezen
mentalitás formálta az oktatáspolitikát. A modernitás ideológiájában az oktatás mint az
emancipáció eszköze jelenik meg. Az állam, miközben a szabadságra hivatkozik,
monopolizálni és formálni igyekszik az oktatást, alárendelve azt a valós vagy vélt
18
emancipáció ideológiai szükségleteinek. Ez azonban még kevés a tudományos és oktatási
nyelvjátékok legitimációjához. Szükséges a filozófia, kiváltképp a spekulatív filozófia.
Példaként hozza fel Lyotard a Berlini Egyetem alapítását a XIX. század elején. Wilhelm von
Humboldt öncélúként definiálta a tudományt, ugyanakkor hangsúlyozta annak szerepét a
„nemzet szellemi és morális képzésében.” E ponton konfliktust figyelhetünk meg a
tudományos értelembe vett „igaz”, denotatív kijelentések és a végső igazságra igényt tartó
normatív kijelentések között. Humboldt szükségesnek tartotta a tudomány szubjektumának,
befogadójának, közönségének megteremtését. Ez a gondolkodó szubjektum, és csak
másodsorban „nép” vagy „nemzet”. Ez a gondolkodó szubjektum maga a spekulatív szellem,
még Schleiermachernél is. Lyotard meglehetősen cinikus ítélete szerint, a spekulatív szellem
kibontakozásáról szóló német idealista filozófiai narratíva nem szól egyébről, mint a
tudomány legitimációjáról. Az olyan gondolkodók mint Hegel a spekulatív szellem
kibontakozásától, „rendeltetésének” beteljesülésétől várják a megoldást. Itt is, mint számos
más esetben, nem egyébbel van dolgunk mint a tudomány metanarrációjával. Hegel a
tudományt, sőt, az egész történelmet a Szellem kibontakozásaként értelmezte.
Rendszerében a filozófia mint a tudomány legitimáló eszköze jelenik meg, például az
Enciklopédiájában. Joggal emeli ki Lyotard ennek a projektnek a totalizáló jellegét. Egyéni
létezők nem rendelkeznek önértékkel; egyedül attól függ a megítélésük, hogy elősegítik-e a
haladást vagy sem. A folyamat lényege a hegeliánus rendszerben a Szellem fokozatos
spekulatívvá-válása. Egyre inkább elszakad a létezőktől a Szellem, míg a történelem végén
tökéletesen éteri jelenséggé válik. Az igaz tudás ezen perspektíva szerint absztrakt. Újabbkori
formája ennek a metanarratívának a szubjektum önfelszabadításának epikája, vagyis a
marxizmus. A törvények legitimációja az öntörvényűségből, az önkormányzás és önigazgatás
feltételezett tényéből fakad (feltételezik a marxisták, hogy a forradalom lehetővé teheti az
önigazgatást a proletariátus számára). Itt a szubjektum mint törvényhozó jelenik meg. Újabb
nyelvjáték veszi kezdetét: az imperatív (preszkriptív) nyelvjáték. A legitimáció ebben a
paradigmában az igazságosságra vonatkozó preszkriptív állítások igazolására korlátozódik. Új
kritérium az igazságosság. Itt sincs azonban a tudásnak „végsőnek” mondható, legitim alapja
túl az immáron autonóm kollektíva érdekeinek szolgálatán. A kritikai tudás imperatívuszának
is hívhatjuk ezt a paradigmát Lyotard nyomán. A marxizmus ebben a kontextusban mint két
modern tudományos legitimáció között ingadozó skizofrén konstrukció jelenik meg. Az egyik
oldalon, metanarratíva, haladás a szocializmus/kommunizmus új valósága felé. Igy kiiktatásra
kerül mindaz, ami akadályát képezi ennek a haladásnak, így a kritika is, ezen első típusú
marxizmus szerint, kiiktatandó a jövő akadálytalan elérése szempontjából. A második típusú
marxizmus viszont a társadalomkritikai elemet emeli ki és annak ad prioritást, szemben
minden más elemmel. Az utóbbi típusú marxizmus az autonóm közösség szolgálatát, a
kritikai funkció betöltésére vállalkozik. Mindkét progresszív metanarratíva, a hegeliánus és a
marxista, elvesztette legitimitását a posztindusztriális/posztmodern társadalmakban.
Tautologikussá váltak, értelmüket vesztették maguk a normatív, univerzalizáló célkitűzések
is. A spekuláció és emancipáció nagy narratívái eltűntek vagy eltűnőfélben vannak. Ennek a
folyamatnak, amit Lyotard delegitimációnak nevez, voltak előzményei már a XIX. században
19
is. Már Nietzsche felfigyelt azon tendenciára, mely szerint a tudomány, éppen a
felfedezésekből és újabb tudományos paradigmák győzelméből adódóan, állandóan
lerombolja önmagát és újjáépíti, gyakran az alapoktól kezdve. A tudomány kritériumainak
önmaga ellen való fordítása Nietzsche szerint szükségképpen nihilizmushoz vezet. Ezért a
delegitimáció a tudomány legitimációs szükségletéből ered. Alapvetően hamis annak
feltételezése, hogy az igaz denotatív kijelentésből eredő preszkriptív kijelentés igaz lesz,
mivel kétféle, egymástól eltérő relevanciával rendelkezik két különböző kijelentés.
Ráébredtek az olyan gondolkodók mint Wittgenstein, Buber és Levinas, hogy a tudomány
képtelen legitimálni más nyelvjátékokat. Sőt, az igazság maga is kívül esik a mindenkori
nyelvjátékokon:
„Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül
felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell
hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja
helyesen a világot. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Wittgenstein 1989
[1919]: 6.54)
Wittgenstein és Lyotard egyaránt felszólítják az olvasót a nyelvi korlátoktól való
megszabadulásra. Nincsen univerzális metanyelv, és ezen felismerésre egyre több
gondolkodó kezd rádöbbenni amint közeledik a századvég. A megoldás nem a nyelvjátékon
belül keresendő, hanem az univerzalizáló szándék nyelvjátékból kilépve reménykedhetünk
abban, hogy megtaláljuk a praxison keresztül, méghozzá egy olyan alternatív praxis
formájában amely nem alapul a performativitáson. Egyre növekszik a tudományos bizonyítás
komplexitása. Szükséges a metanyelv egy logikai rendszer logikusságának biztosítása végett,
mivel külsődles elv bevitele nélkül bármely logikai rendszer tautológiává fajul. Gödel tétele
bebizonyította egy olyan aritmetikus prepozíció létét, amely se nem bizonyítható, se nem
cáfolható. Megdőlt ezzel Lyotard szerint a tudományos játékszabályok legitimációja. Úgy
tűnik, mintha sohasem fogjuk tudni kiiktatni a „kimondhatatlant” a tudás világából. Azaz,
nincs az ismeretlennek szélső határa. Ezen felismerés, amely a matematika tudományából
ered, alapjaiban kérdőjelezi meg az egész tudományos projekt értelmét. Nem meríti ki a
teljességet az aritmetikai rendszer, ezért nem remélhetjük, hogy valaha is megismerjük
annak teljességét, amit ismerni lehet. Újabb felfedezések bebizonyították a logika területén
is a paradoxonok lehetőségét:
„...Gödel bebizonyította, hogy az aritmetikai rendszerben leheteségesek olyan prepozíciók
amelyek sem bizonyíthatóak sem cáfolhatóak a rendszeren belül, és ez magába foglalja azon
tanulságot is, hogy az aritmetikai rendszer nem meríti ki a teljességet. Mivel ezen helyzetet
általánosíthatjuk, el kell fogadnunk hogy minden formális rendszernek vannak belső határai,
korlátozásai. Ez vontakozik a logikára is: a metanyelv amelyet használ egy mesterséges
(axiomatikus) nyelvre vonatkozik amely >>természetes<< vagy >>mindennapi<<; univerzális,
20
hiszen minden más nyelvre lefordítható, azonban a negációt illetően nem konzisztens –
megengedhetőek a belső paradoxonok.” (Lyotard 1984 [1979]: 42-3)
Immáron teljes mértékben a szakértői konszenzustól függ a tudomány és a logika metanyelve,
viszont a tudomány alakulása sosem volt oly kaotikus és zavaros mint jelenleg, különösen a
káoszelmélet és fraktálelemzés térhódításának köszönhetően. A tudomány alapvetően lelepleződött;
nem más, mint szerződés a benne résztvevők között. Manapság a formális és axiomatikus rendszerek
pluralitásával van dolgunk. Univerzális, ugyanakkor inkonzisztens, önellentmondó metanyelv
uralkodik, amely magában hordoz önellentmondó, paradox elemeket is. Ebbe a kaotikusságról szóló
értelmezési keretbe ágyazza be Lyotard a technológiai fejlődés diskurzusát. A technológia ebben a
vonatkozásban az embernek egy prosztetikus meghosszabításaként jelenik meg. Akkor „jó” a
technnológia, ha „jobban” csinál valamit. Ez új problémához vezet társadalmi szinten: a technológia
kiadásokat igényel, így azok kezében összpontosul akik megengedhetik maguknak a
technológiába való beruházást. A technológia, ahelyett hogy felszámolná az igazságtalan
viszonyokat, átalakítja azokat, és új privilégiumokat eredményez. Már Descartes is pénzt
követel:
"Alighogy befejezte az "Értekezés a módszerről" című művét, Descartes máris kutatási
forrásokat követelt. Új probléma jelenik meg: azok az eszközök amelyek az ember kognitív
képességeit megnövelik a bizonyíték-előállítás végett, több kiadást igényelnek. Ha nincs
pénz, nincs bizonyíték, nem lehetséges állításaink verifikációja, ezért igazság sincs. A
tudomány nyelvjátéka a gazdagok játékává válik, amelyben azoknak van nagyobb eséllyel
igazuk, akik gazdagabbak. Egyenlőségjel jön létre a gazdagság, hatékonyság és igazság
között." (Lyotard 1984 [1979]: 44-5)
A tudomány termelési tényezővé válik, egy pillanattá a tőke mozgásában. Azért vált oly
fontossá a kapitalizmus kibontakozásával a tudomány, különösen a természettudomány,
mert a társadalmat eleve áthatotta a performativitás. A bizonyítékok előállítása már a
tudomány nyelvjátékának irányítása alá kerül, amelynek célja a performativitás, a
tautologikussá-vált hatékonyság. A kutatók finanszírozásának diskurzusa egyben hatalmi
diskurzus is. Áthatva a performativitás által, a fejlett társadalmakban átformálódnak az
igazság-kritériumok is. Annak van igaza, aki bizonyítékokat állít elő, viszont a bizonyíték-
előállítás eleve feltételez anyagi erőforrásokat, azaz, végső soron performativitást. Luhmann
szerint az igazság helyett procedúrák jellemzik a fejlett társadalmakat. Minden más
szempontot felülmúl a teljesítmény-növelés, ez a legitimáció forrása de facto. A technológia
irányítása hatalmat ad, a valóság definiálását segíti elő, teszi lehetővé. A számítógépesített
társadalom performativitása megköveteli a felsőoktatástól középvezetők, informatikusok
tömeges képzését, mivel a rendszer számára olyan játékosok kellenek, akik az aktuálisan
létező társadalmi rend fennmaradását biztosítják. A performativitás mint elv ebből adódóan
áthatja a felsőoktatást, alárendelve azt a hatalomnak. Lyotard meglehetősen éles
megfogalmazásában, az egyetemi autonómia „semmit sem ér, mert a felsőoktatási
intézmények alá vannak rendelve a performatív elveket követő rendszernek, amely csupán
21
„skillek” átadását követeli meg azoktól. Mivel a nagy narratívák eltűntek és a történelem
szemétdombján rozsdásodnak, ironikus módon megjegyzi Lyotard hogy immáron nyugodtan
lehet gépekkel helyettesíteni egyetemi tanárokat, mert szükségtelenné vált a rendszer
szempontjából elvek, életfelfogások közvetítése. Kizárólag az anyagi érvényesülés, vagy
létfenntartás motiválja a legtöbb hallgatót. Nem az számít a kortárs felsőoktatásban, „ez
igaz?”, hanem „ez mennyire hasznos?”. Ilyen körülmények között a tudás
kommercializálódik, és eleve úgy termelődik hogy el lehessen adni. Az adattárolók a
posztmodern ember számára olyanok mint a „természet” korábbi embertípusoknak. Ezek
képezik az új Enciklopédiát. Továbbra is fontos szerepet tölthet be a képzelőerő, noha a
legtöbb területen még mindig már meglévő adatforrások operacionalizálása, annak
felügyelete a legmérvadóbb. Ugyanakkor az extra performativitás viszont függ a fantáziától,
ami eddig össze nem kapcsolt dolgok összekapcsolásának képességét jelenti Lyotard
szóhasználatában. Az igazság szempontjából értelmetlenek a számok, legyen szó emberekről
vagy kutatási eredményekről. A teamwork csak a performativitást növeli, igazságot nem
lehet ily módon hatékonyabban megtalálni, de az igazság keresése nem is cél manapság
(noha még a performativitást/hatékonyságot sem növeli egyértelműen). A professzoroknak
nincsen helyük ebben a paradigmában, végük van, és gépek fogják őket helyetesíteni, mivel
a performativités kizárólagosságára épülő posztmodern paradigmában nincs rájuk szükség.
Mégsem zárja értekezését pesszimista hangnemben Lyotard. Ezen folyamatok magukban
hordozzák a szabad, helyi kezdeményezésre épülő közösségek lehetőségét. Hangsúlyozza,
hogy a lokalizált tudásokra épülő, a kölcsönös tiszteletnek a mainál valamennyivel nagyobb
teret engedő társadalomkép nem szükségszerű, hanem egy lehetséges alternatíva a
központosított, szémítógépesített rémálommal szemben. A modern tudomány fejlődése a
rombolások és cáfolatok sorozatából eredt. Eddig úgy működött, amennyiben talált egy
tudós valamilyen eddig magyarázatlan paradoxont, addig dolgozott, amíg talált valamilyen
megoldást a paradoxonra. Feltételezték, hogy van ugyanis megoldása a paradoxonoknak.
Mára kiderült, hogy nincs. A performativitás mint elv feltételezi, a legtöbb esetben hamisan,
hogy létezik egy rendszer amely alapvetően stabil, és amely tökéletesen performatív lehet,
és egyben kívánatos dolog is növelni annak performativitását. Viszont egy rendszer
stabilitása Brillouin szerint épphogy csökkenti annak performativitását. Megbukott tehát a
funkcionalista-strukturalizmus, cáfolatot nyert. (Lyotard 1984 [1979]: 55) A társadalom
„javítása”, „megváltoztatása” előfeltételezi, hogy meg tudjuk mondani, mi az hogy
„társadalom”. Ez viszont tévedés Lyotard véleményében, nem lehet megmondani ugyanis
egészen pontosan mit is jelent a „társadalom”, mert alaptalan absztrakció. Viszont a
determinizmus még működik kisebb szinten, mikroközösségek elemzése során meg tudjuk
állapítani a legfontosabb összefüggéseket. Azonban még ennek is vannak határai. A
kvantumfizika kimutatta, hogy a pontosságra való törekvés ronthat a pontosságon. Kicsi
eltérések is számottevő torzítást okozhatnak egy bizonyos mérési szint alatt a levegő
sűrűségének vizsgálata alatt Jean Perrin szerint, így a mikroszinteken tapasztalható
determinizmussal szemben is kételyt kell tanúsítanunk. A mikrofizika szintjén lehetetlen egy
bizonyos információs mennyiségnél többet szerezni; ha túl kicsik a megmért összegek, akkor
22
a pontos mérés lehetetlenné válik elméletileg és gyakorlatilag. A matematikában is
lehetetlen a pontos mérés, még emberi szinten sem vagyunk képesek precízen mérni. A
derivatívátumok, függvények inkább kivételt alkotnak, semmint szabályt. Gyakorlatilag
lehetetlen pontosan definiálni vagy mérni bármit, amit nem hozott létre, formált, az ember
maga. Az olyan természeti jelenségek mint a felhők vagy a sziklák olyan formákat öletenek,
amelyekre nem létezik matematikai függvény, ezért a matematika nyelvén leírhatatlanok.
(Lyotard 1984 [1979]: 58) Az előrejelzések lehetetlenségére hívja fel a figyelmet a
katasztrófaelmélet. Még egy olyan banális, jelentéktelen eseményt mint egy kutya
viselkedése, hogy vajon támadni vagy ugatni fog-e, felvázolható mint egyfajta
előreláthatatlan, kaotikus katasztrófaesemény egy 3D-s matematikai modell segítségével.
Tökéletesen megjósolhatatlan matematikai úton a kutya viselkedése. A matematikai modell
a katasztrófát képes kimutatni, előrejelezni viszont nem. Igy bizonyosságot szerzett a késő
huszadik-századi tudomány Herakleitosz mondásának, mely szerint minden dolog forrása a
Káosz. A determináció maga is determinált, mivel az is determinált különböző természeti és
egyéb tényezők által, akinek feladata volna megállapítja az okságot. A posztmodern
tudomány felszabadulhat a modern tudomány korlátai alól, amennyiben a káosszal
foglalkozik, irányíthatatlan jelenségekkel (fraktálok, katasztrófák, és a paradoxonokat helyezi
figyelme középpontjába. Ez Lyotard szerint magában hordozza egy jövőbeni emancipáció
lehetőségét. Ha nincsnek nagy narratívák, akkor helyettük mi legyen? Habermas
kommunikatív racionalitása Lyotard véleményében nem hiteles alternatíva, mivel az abból
fakadó konszenzus hamis és valótlan. Előfeltételez ugyanis valamilyen nagy emancipációs
narratívát. Ráadásul a konszenzus mint olyan a létező társadalmi rendszernek és annak
intézményeinek az érdekeit szolgálja. Luhmann értelmezésében a rendszer adminisztratív
procedúráinak részét képezi. Viszont a paralógiát nem képes a társadalom irányítani vagy
kontroll alá venni. A felfedezések logikájából kiindulva, Lyotard szerint a káoszban található
az a paralógia, amely a fennálló univerzalizáló szabályok elleni lázadás forrása lehet, lázadás
amely akár lerázhatja a társadalomról a tudományos nyelvjáték korlátozásait. A
rendszerelméletek ideje lejárt, tudományos téren is megcáfolódtak. Mivel a rendszer
működésének kulcseleme a sebesség, ha ez lecsökkenne, a performativitás is csökkenne, ami
társadalmi változáshoz vezethet. A mostani társadalom lényegében azt éri el az emberek
körében, hogy tudatosan akarják azt, amit a társadalom akarja hogy akarjanak, interiorizálják
a kívülről jövő preferenciákat. Ennek egyik eszköze az informatika és az informatikán alapuló
adminsztratív procedúrák. A rendszer dehumanizálja az embereket azért, hogy egy másik
normatív szinten rehumanizálja őket. Nagyon jól tudják a döntéshozók, hogy a legtöbb
ember nem tudja, mit miért akar. Nem is ismerhetik szükségleteiket az új technológiák által
meghatározott viszonyok közepette. Ezért bizonyos esetekben a rendszer terrort gyakorol,
amikor mégis öntudatra ébrednek az alárendeltek, kirekesztéssel fenyegetve meg azokat
akik nem hajlandóak résztvenni a nyelvjátékban. Viszont bizonyos differenciális
tudományágak, tudományterületek magukban hordozzák a rendszer antimodalitását. A
Lyotard által „paralogikusként” értelemzett cselekvés célja a fennálló tudományos és egyéb,
nyelvjátékbeli szabályok megkérdőjelezése, és új szabályok felváltásának lehetőségére való
23
figyelemfelkeltés. A performativitás, és az azt kiszolgáló univerzális metanarratívák helyett
olyan diskurzust javasol, amely elismeri a különbségek létjogosultságát, és teret hagy sokféle
narratívának. Sokféle metanyelv békés egymás mellett való létezését javasolja mint
civilizációs alternatívát a performativitással szemben. Azon felismerés motiválja Lyotardot,
hogy nincsen egységes „emberiség”, amely valamilyen nagy cél felé törekedne. Ehelyett el
kell ismerni a különbségeket. A konszenzus gyanús és lejáratott értékké vált, amelynek
nincsen jövője:
„A konszenzus egy idejétmúlt és gyanús értékké vált. Azonban az igazság mint érték sem
idejétmúlt, sem gyanús. Az igazságosságnak egy olyan elvéhez és gyakorlatához kéne
eljutnunk, amely nem kapcsolódik a konszenzushoz.” (Lyotard (1984 [1979]: 66)
Lyotard konkrét javaslataival zárja tanulmányát, amelyek a következőek:
a). A nyelvjátékok heteromorf jellegének elismrése, és a totalizáló terroról való feltétlen
lemondás. Azaz, egyik nyelvjáték ne erőltesse rá magát a többire.
b). A nyelvjátékokban a szabályalkotásnak helyinek, lokálisnak kell lennie. A metanyelveknek
elsősorban helyi érvényük lehet.
A társadalmi kapcsolatok, kötődések egyre inkább átmenetiek és szerződés-alapúak. Ez
ugyan nem egyértelműen jó vagy helyes folyamat, számos ambiguitással rendelkezik, viszont
a szabadság lehetősége is benne rejlik. Nem lehetséges a kapitalizmussal szembeni „tiszta”
alternatíva, helyi szinten viszont lehetségesek alternatív életmódok. A komputerizáció
szolgálhatja a közérdeket, amennyiben lokális, információkkal bőven ellátott közösségek
léteznek, és a tudósok, valamint a társadalomirányító ambíciókkal rendelkező technokraták
lemondanak az univerzálisan érvényes tudára való igényükről. Mint igyekeztünk kimutatni,
Lyotard szkeptikus módon cáfolta meg a modern narratívákat, és általánosságban kimutatta
A posztmodern állapot során az emberi tudás korlátozottságának felismerésének
fontosságát. Egy olyan korban amely a gyakorlat szintjén még mindig úgy tesz, mintha az
emberi ész mindenható volna, mindnyájan tanulhatnánk Lyotard záró soraiból:
„Munkánk egy olyan politika kontúrjait igyekezett körvonalazni, amely tiszteletet tanúsítana
az igazságosságra és az ismeretlenre irányuló vágy felé egyaránt.” (Lyotard 1984 [1979]: 67)
24
MEGJEGYZÉSEK
* Marx, Karl és Engels, Friedrich: A Kommunista Párt Kiáltványa, I. (1848)
http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1
** Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője, 3. pont
*** Érdekes e vonatkozásban megfigyelnünk a Wikileaks és a Snowden-ügy körüli vitákat,
amelyek rámutatnak az információnak mint hatalmi és gazdasági nyersanyagnak a fontos
szerepét. Ilyen konfliktusok lehetőségére hívta fel a figyelmet Lyotard már 1979-ben. Ilyen
szempontból számunkra nem lehet meglepő, hogy az inforkapitalizmus társadalmi
paradigmája magában hordozza ezen konfliktusokat, hiszen az, hogy az információ az új
kőolaj, már szinte közhellyé vált az üzleti sajtóban az elmúlt években. Lyotardhoz képest
több évtizedes késéssel megindult egyfajta vita az adatok és a kőolaj hasonlóságáról és
különbözőségéről, pl. http://www.forbes.com/sites/perryrotella/2012/04/02/is-data-the-
new-oil/ és http://www.varonis.com/news-events/press-releases/2013/bring-your-own-
device.html. Az utóbbi cikkben különösen érdekfeszítő azon szófordulat, mely szerint az
információtárolás egyik legfőbb veszélye a „leakage”. Hasonló veszélyekkel járhat egy üzleti
vállalkozás számára az adatok „szivárgása”, mint egy olaj- vagy földgázvezetőkből történő
szivárgás.
**** Galilei számottevő csúsztatásait veszi górcső alá az említett szerző, és kimutatja hogy
nem képes logikailag bizonyítani, hogy a teleszkóp a valóságnak megfelelő képet ad az
égboltról, miközben Galilei tudományos téziseit nagyrészt a műszerei által nyert empirikus
adatokra alapozza. lsd (Feyerabend 1993 [1975]: 77-86)
***** Ezzel ellentétes példaként Platón mítoszai közül említhetjük az Atlantiszról szóló
beszámolót a Kritiasz és Timaiosz című dialógusából, amely sokkal inkább a narratív
tudásforma jellegzetességeit hordozza magán, hiszen az elbeszélő arra hivatkozik hogy
„valakitől hallotta” aki ismert egy személyt aki szintén továbbadta a történetet.
25
FELHASZNÁLT IRODALOM
- Beck, Ulrich (2003 [1992]): A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba (Budapest:
Századvég)
- Feyerabend, Paul (1993 [1975]: Against Method (London: Verso)
- Foucault, Michel: The Order of Discourse ebben: Young, Robert (1981 [1970]): Untying the
Text: A Post-Structuralist Reader (Boston: Routledge & Kegan Paul) 48-79 old.
- Guenon, Rene (2001 [1927]: The Crisis of the Modern World (New York: Sophia Perennis)
- Husserl, Edmund (1998 [1936]): Az europai tudomanyok valsaga (Budapest: Atlantisz)
- Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője
- Lyotard, Jean-Francois (1984 [1979]): The Postmodern Condition. A Report on Knowledge
Manchester: Manchester University Press)
- Marx, Karl és Engels, Friedrich: A Kommunista Párt Kiáltványa (1848)
- Sextus Empiricus (2000): Outlines of Scepticism (Cambridge University Press)
- Wittgenstein, Ludwig (1989 [1919]): Logikai-filozófiai értekezés (Budapest: Akadémiai
Kiadó)