a tökéletes gyilkos€¦ · sokszereplős, két cselekmény-szálat összefűző...

f i l m v i l á gf i l m v i l á g f i l m v i l á gf i l m v i l á g f i l m v i l á gf i l m v i l á g

m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i

56

keresni. A nyomozást azonban rendre eltereli valami megfe-lelési kényszer, amit nem elő-ször tapasztalhatunk a kortárs magyar krimikben: mindent be kell vetni, ami plusz nézőt hozhat. Autósüldözést, góti-kus kazamatákat (végül már apáca-múmiák között folyik a hajsza a gyilkos után). És per-sze szexet. Csakhogy a hősnő több mint „dögös csaj”, igazi femme fatale, rá és Kamenárra film noirt lehetne/kellene építeni. Pacskovszky azonban éppúgy cserbenhagyja ezt az erős szálat, ahogy a kemény zsaru megtartóztatja magát a végzet asszonyától. Lehetett volna egy film noirunk, de be kellett érnünk a félbe-szerbe hagyott előjátékkal.

SCHUBERT GUSZTÁV

zott. A kritikai siker és a néző egyaránt elmaradt. Egészen a legutóbbi időkig, tavaly már három perfekt bűnügyi film készült: a Félvilág, a Tiszta szív-vel, A martfűi rém. A tökéletes gyilkos könnyedén folytathatta volna a sort, számos adottsága megvolt hozzá: egy lélektani csapdákra, kettős játszmákra hangolt eredeti stílusú ren-dező, egy kitűnő noir-karak-ter, egy végzetes vonzerővel rendelkező fiatal színésznő (Hőrich Nóra Lili a Szabadesés folpack-szex jelenetével akadt be a magyar macsófantázi-ába), és még a krimiírásban való jártasság is adott volt (a Pacskovszky-testvérek izgal-mas bűnügyi regénye, a Nő ku-tyával és Holddal két éve jelent meg az Agavénál).

Az alapsztori is hatásos: egy magányos igazságosztó ve-szi magára a rendőrség és a bíróság feladatkörét, és sorra végez azokkal a gazfickókkal, akik megúszták a felelősség-re vonást. Kamenár, a kemény zsaru hamar rájön, hogy a nyomot sohasem hagyó „tö-kéletes gyilkost” alighanem a rendőrség kötelékében kell

Szívvel-lélekkel Réparer les vivants – francia, 2016.

Rendezte: Katell Quillévéré. Írta:

Maylis De Kerangal regéynéből Katell

Quillévéré. Kép: Tom Harari. Zene:

Alexandre Desplat. Szereplők: Tahar

Rahim (Thomas), Emmanuelle Seigner

(Marianne), Anna Dorval (Claire).

Gyártó: Les Filmes du Bélier, Les

Filmes Pelléas. Forgalmazó: Cirko Film.

Feliratos. 103 perc.

Az ifjú francia rendezőnő, Katell Quillévéré harmadik

nagyjátékfilmje, a Szívvel-lé-lekkel követi és kiszélesíti az eddigi munkáiban megkezdett mintázatot: tizenéves főhőst szerepeltet és az emberi (kivált a családon belüli) kapcsolatok-ra fókuszál. Míg a Gyilkos mé-regnél (2010) a hit, a Suzanne (2013) esetében pedig az anya-ság szolgált fő motívumként, a sokszereplős, két cselekmény-szálat összefűző Szívvel-lélek-kel a halált és az újjászületést helyezi a középpontba. Első-ként egy szörfözés után bal-esetet szenvedő tizenhét éves fiú történetét kísérhetjük figye-lemmel, amelyben a család és a kórházi stáb kap figyelmet, míg a mozi második fele egy közép-korú, kétgyermekes szívbeteg édesanya hétköznapi életét mutatja be – a cselekményszá-lak közötti kapcsolatot a szerv-átültetés tematikája biztosítja. Maylis de Kerangal azonos című bestseller-regényének adaptációja több szempontból is figyelemreméltó: vizuális vi-

A tökéletes gyilkos – magyar, 2017.

Rendezte: Pacskovszky József. Írta:

Pacskovszky József, Pacskovszky Zsolt.

Kép: Gózon Francisco. Zene: Bacsó

Kristóf. Producer: Hábermann Jenő.

Szereplők: László Zsolt (Kamenár),

Hőricz Nóra Lili (Petra), Szabó Győző,

Szabó Kimmel Tamás. Gyártó: Forum

Hungary. Forgalmazó: Forum Hungary.

98 perc.

Mi az oka, hogy Magyaror-szágon a bűnügyi film láb-

ra nem tud kapni? Az ötvenes években mindenki tudta a vá-laszt, bűnözni csak a sötét kapi-talizmusban szoktak, a szocia-lizmus tökéletes társadalmától alkatilag idegen a bűn, se so-rozatgyilkosok, se maffiózók, se korrupt zsaruk nincsenek. E hazugsághoz többé-kevésbé a puha diktatúra is ragaszkodott. A magyar vadkapitalizmus be-köszöntével aztán ránk zúdult a bűn: olajszőkítés, korrupció, szervezett bűnözés. De mint-ha a hiánygazdaság után a bőség zavara bénította volna meg a magyar krimiszerzőket. A magyar krimi vagy amerikai mintákat másolt (rosszul), vagy valami zavaros és ízetlen bűn-ügyi hungarikummal próbálko-

A tökéletes gyilkos

m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i

f i l m v i l á g 2017|05f i l m v i l á gf i l m v i l á gf i l m v i l á g f i l m v i l á g


57

Az utolsó család Ostatnia rodzina – lengyel, 2016.

Rendezte: Jan P. Matuszynski. Írta:

Robert Bolesto. Kép:. Zene: Atanas

Valkov. Szereplők: Andrzej Seweryn

(Zdzislaw), Dawid Ogrodnik (Tomasz),

Aleksandra Konieczna (Zofia),.

Gyártó: Aurum Film. Forgalmazó:

Mozinet. Feliratos. 120 perc.

Jan P. Matuszynski lengyel rendező epikus igényű mű-

ve két órába és egy lakótele-pi lakásba sűríti a 20. század végének (poszt)szocialista li-dércnyomását. Habár az 1984-es születésű rendező az áb-rázolt kornak egy részében még nem is élt, első filmjében lenyűgöző forgatókönyvírói és díszlettervezői közremű-ködéssel kísérteties hiteles-séggel idézi meg a kort, mely-ben a bordázott falambéria lassan mindent beborított. Az utolsó család Zdzislaw

A Raphaelson-Lubitsch álom-páros együttműködését indító bombasztikus pacifista me-lodrámát azonban Ozon nem csupán átírja, de át is tükrözi személyes feldolgozásában. Egy igen elegáns és termékeny forgatókönyvírói ötlettel előbb elmeséli az eredeti sztorit (egy első világháborús francia vete-rán a fegyverszünet után felke-resi egy elesett német katona gyászoló szüleit, akihez rejté-lyes és meglehetősen szemé-lyes kötődés fűzi), majd főhőst vált és a megözvegyült mátka látogatásával a párizsi ifjú csa-ládjánál a központi motívumok variációján keresztül ismét fel-mondja, egyúttal átértelmezi az alaptörténetet. A beszédes című Frantz így nem csupán a francia/német háborús tragé-dia és következményei közé helyez egyenlőségjelet (lásd a Kabaréból ismert sörkerti indu-ló-jelenet Marseilles-verzióját), de Lubitsch programfilmjét egy bonyolult érzelmi kapcsolat ár-nyalt és szívszorító krónikájává varázsolja – sőt egy bravúros el-lipszis segítségével még diszk-rét queer-olvasattal is felruház-za. Miközben Ozon kontrasztos fekete-fehér képsorain francia és fritz, férfi és nő, bűnös és áldozat olvad egyetlen komp-lex Tao-emblémába, időnként kiszínesedő jeleneteiben a fikciók és fantázia édenkertje éppen a szomorú valóság mű-vészi átformálását, gazdagítását kínálja gyógyírként a veszteség és vágy monokróm kínjaira.

VARRÓ ATTILA

Beksinski (jelentős festő, fo-tográfus, grafikus) és családja valós történetén alapul, nem szabad feldolgozás, hanem nagyon is valósághű megidé-zése a múltnak. Beksinskiék az egyik legalaposabban do-kumentált család a lengyel történelemben, a családfő ugyanis szinte megszállottan rögzítette a legkülönbözőbb formában (levelek, fotográfia, hang- és videofelvételek) a mindennapjaikat. A hatalmas anyag alapján a film az 1977 és 2005 közötti időszakból idéz fel epizódokat, megraj-zolva a korszak kelet-európai életérzésének tablóját. A cse-lekmény szintjén az abszurd mozaikot a fura életbölcse-lettel megáldott festő és ön-gyilkos hajlamú, neurotikus fiának (híres rádiós szemé-lyiség, zenekritikus, filmfor-dító) nem éppen hétközna-pi interakciói szolgáltatják. A vállalkozás dinamikáját több szinten is a grandiozi-tás és a kisszerűség paradox feszültsége teremti. Mintha a (volt) szocialista blokk három évtizedének epikus igényű freskóját – a korszak Andrej Rubljovját és Stalkerét – egy varsói panel sokadik emele-tén látnánk megelevenedni. A film szinte teljesen lakóte-lepi belsőkben játszódik – jel-lemző módon jóformán csak akkor látunk külsőket, amikor a kezdetben öt tagú család ki-halása kezdetét veszi, és a fil-

lága szembeszökően markáns (a dialóg nélküli, bravúros nyitó szekvencia szörfös reklámfilm-nek is elmenne), szerkezetét tekintve jól átgondolt, de leg-inkább talán a rendezőnő min-den apró rezdülés iránt érdek-lődő, együtt érző humanizmusa emeli ki. Quillévéré érzékeny-ségét példázza, hogy még a mellékszereplőket is leíró epi-zódokkal árnyalja, de közben elkerüli a szentimentalizmus és a mesterkéltség csapdáit. A francia direktorhölgy olyan kö-zel megy az emberhez, ameny-nyire csak lehet, még akkor is, amikor a szervátültetés intéz-ményi és műtéti hátterét szinte dokumentarista részletesség-gel tárgyalja. A hazai egészség-ügyi viszonyokhoz viszonyítva ez az idealista lekerekítettség idegenül hathat, a Szívvel-lé-lekkel azonban meggyőző és elegáns látlelete egy olyan gyógyítási infrastruktúrának, amelyben nem az ember van a rendszerért, hanem a rendszer az emberért.

TESZÁR DÁVID

FrantzFrantz – francia-német, 2016. Rendezte

és írta: Francois Ozon. Kép: Pascal Marti.

Zene: Philippe Rombi. Szereplők: Paula

Beer (Anna), Pierre Niney (Adrien),

Ernst Stötzer (Hoffmeister), Marie

Gruber (Magda). Gyártó: Mandarin

Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Feliratos. 113 perc.

Míg Fassbinder példáját követ-ve az amerikai queer cinema

élvonalában Todd Haynes haj- t ott végre egyfajta szerzői fa-zonváltást álomgyári melo-drámák remake-jeivel (Távol a mennyországtól, Mildred Pierce), a francia térfélen Francois Ozon szánta el hasonló lépésre ma-gát: a 8 nő Minnelli-stílusjátéka és az Angel kissé Cukor-mázas regényadaptációja után immár egy konkrét hollywoodi opusz, a pazar Ernst Lubitsch-életmű mélypontjának tekinthető Bro-ken Lullaby (1932) szolgál friss műve kiindulópontjául.

f i l m v i l á g


f i l m v i l á g f i l m v i l á gf i l m v i l á g f i l m v i l á gf i l m v i l á g


58

helyi turisztikai célpontot, és francia szókincse is bővült némileg. A bohém trió innen-től együtt folytatja útját, amíg lehet, Kanada viszont jó időre elfeledkezhet a könyvtáros nők nyakigláb gyöngyéről.

Az Amélie és Jacques Tati örökségéből inspirálódó laza komédia az előbbinél kevés-bé kifinomultan, az utóbbinál jóval szegényesebben oldja meg a néző szórakoztatását. Vibráló színei, széles gesztu-sai az alkotók sajátos kézje-gyének számítanak, bohózati megoldásai a sitcomok világát idézi. A rendezőpáros, Fiona Gordon és Dominique Abel, egyben írói és főszereplői is a mesének, akárcsak néhány évvel korábbi, de stílusukban nagyon hasonló A tündér és Rumba című közös filmjeik-nek. Fiona és Dom, a bolondos duó fiesztája lassan már so-rozattá terebélyesedik, mely-nek legutóbbi darabjában a nyugdíjas néni szerepében a csodálatos Emanuelle Riva és egy villanásnyi időre magát Pierre Richard is megjelenik. A két sztár jutalomjátéka a film egyik legkedvesebb része, még több talán még jobb lett volna belőle. Az Elveszve Pá-rizsban ugyan Riva és Richard közreműködésével együtt is messze van attól, hogy min-den idők legjobb romkomja legyen, de legalább nincs túl-gondolva és biztosan örömből készült.

BARKÓCZI JANKA

díjalapjuk és a bankjuk, úgy-hogy nagyon úgy fest, hogy becsületesen leélt és végigdol-gozott élet ide vagy oda, utolsó éveikre a szegénysorra jutnak. Így kezdik el kitervelni életük első és egyben utolsó bűntet-tét. Nagyjából az alapfelállás, az „öregek bevetésen” és a kisember-tematika, valamint egy központi gyerek-motívum maradt meg a melankolikus, a mainstreamtől jóval távolabb eső eredeti filmből – melyben ráadásul nem sokkal a bűntett után a három barát közül kettő meghal, a harmadik pedig ön-ként börtönbe vonul – , a Vén rókák ugyanis csupa komédia, némi önreflektív kikacsintással, nyugdíjas-burleszkkel és egy, már-már túlságosan is habos happy enddel. Zach Braff szí-nész-rendező (A régi környék, Bárcsak itt lennék) harma-dik nagyjátékfilmje klasz-szikus mesterember-munka, melyben az Oscar-birtokos vezető színészek ragyognak igazán. A vén rókák (Morgan Freeman, Michael Caine, Alan Arkin) és a hozzájuk csapott, parádés mellékszereplő-gár-da (Christopher Lloyd, Ann-Margret) a vérprofik meggyő-ző lazaságával fosztogatják a heist kincsestárát, és közben még olyan közhelyeket is ar-cátlan könnyedséggel adnak be nekünk, mint hogy a jó bankrabló egyetlen ismérve a rafináltság.

KOVÁCS KATA

met temetések egyre gyara-podó epizódjai kezdik tagolni. A képi megfogalmazás is a tágasság és szűkösség para-doxonjára épít: a szélesvász-nú (2.35 : 1 képarányú) film a látványvilágot igen gyakran, sokszoros belső keretezéssel a kép középső harmadába szorítja be. A fix kamerával kalitkaszerűre komponált tér beszorítottság-érzését egé-szítik ki a kameramozgások, amelyek szűkös és nyomasz-tó labirintusként rajzolják fel a lakás terét. A szélesvászon alkalmanként mégis képes a festő dolgozószobáját sa-játosan nagyszabású műte-remként érzékeltetni. A film izgalmas eredetisége éppen ebben áll: vizuális stílusra fordítja le az ábrázolt korszak atmoszféráját, drámáját.

VINCZE TERÉZ

Elveszve Párizsban Paris pieds nus – francia, 2016.

Rendezte: Dominique Abel és Fiona

Gordon. Írta: Dominique Abel. Kép:

Sandrine Deegen. Szereplők: Fiona

Gordon (Fiona), Dominique Abel

(Dom), Emmanuelle Riva (Martha),

Pierre Richard (Duncan) Gyártó:

Courage Mon Amour. Forgalmazó:

ADS Service. Feliratos. 83 perc.

Fiona, a kanadai könyvtáros kisasszony, két komolyabb

hófúvás között állandóan ar-ról fantáziál, hogy a hideg északról egyszer majd a ro-mantikus Párizsba költözik. Egy szép napon levelet kap rég nem látott nagynénjétől, aki a francia fővárosba hívja, hogy idős napjaira segítőként legyen mellette. Fiona elő-veszi kopott-piros csővázas hátizsákját, tétovázás nélkül kapkodja össze holmiját, egy szempillantás múlva pedig a párizsi metró labirintusában bolyong. Mire sok különös ka-land után végre megtalálja a rá váró Martha nénit, már megis-merkedett Dommal, a bájo-san kelekótya hajléktalannal, bejárta az összes fontosabb

Vén rókák

Going in Style – amerikai, 2017.

Rendezte: Zach Braff. Írta: Edward

Cannon történetéből Theodore Melfi.

Kép: Rodney Charters. Zene: Rob

Simonsen. Szereplők: Morgan Freeman

(Willie), Michael Caine (Joe), Alan Arkin

(Albert), Joey King (Brooklyn). Gyártó:

MGM, New Line Cinema. Forgalmazó:

InterCom. Szinkronizált. 96 perc.

Az 1979-es Öreg rókák, nem vén rókák remake-je, elődjé-

hez hasonlóan, kísérlet a heist műfaji dekonstrukciójára, ám míg a korábbi film a bankrab-lást csupán kiindulópontnak használta, a mostani verzió a teljes játékidőt a tökéletes bűntény előkészítésének és elkövetésének szenteli. Adott három nyugdíjas korú barát, akiket idős napjaikra jól ki-zsákmányol és átver mindenki: egykori munkahelyük, a nyug-



m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i

59

Az elmúlt években a Dis-ney sorra készíti el klasz-

szikus rajzfilmjei élőszereplős remake-jeit. Kérdés, hogy e- zek hozzáadnak-e a filmél-ményhez, azaz, hogy a bevé-telen túl fel tudnak-e mutatni bármit, ami az újrázás mellett szól. Bill Condon A szépség és a szörnyetegje ilyen szem-pontból a sikertelen próbálko-zások közé tartozik. Nem több egy jó beállításokkal felvett, de fantáziátlanul teátrális és mesterkélt Broadway-musi-calnél, amely mellőz minden potenciális önreflektív vagy játékos elemet. Nem is a dalok nyomják agyon a történetet, hanem a felszínes koncepció. A mese kulcsfeszültsége az, hogy a körülmények ellenére sikerül-e közel kerülnie egy-máshoz a két főszereplőnek annyira, hogy a lány belesze-ressen az elátkozott hercegbe.

csak ízléssel, a giccsveszélyt ügyesen elkerülve. Filmje már csak azért sem téveszthető össze egy Disney-féle kaland-vígjátékkal, mert a humora korhatárosabb (képes például azzal viccelődni, hogy a neve-lőapát gyerekmolesztálónak nézik), és a verbális, illetve képi gegjei is igényesebbek. Az egzotikumfaktor sem elha-nyagolható: a vadregényes új-zélandi táj kulisszából markáns mellékszereplővé lép elő, és a páros útjába kerülő különc fi-gurák is nyilván valamiféle torz keresztmetszetét adják a helyi társadalomnak. A Vademberek hajszája összességében olyan, mintha a Fel! szerzőinek forga-tókönyvéből a Holdfény király-ság Wes Andersonja rendezett volna komédiát Edgar Wright produceri közreműködésével. Igazán figyelemre méltóvá mégis a fiatal Julian Dennison és az új-zélandi nemzeti kincs, Sam Neill parádés összjátéka teszi.

BASKI SÁNDOR

A szépség és a szörnyeteg Beauty and the Beast – ameri-

kai, 2017. Rendezte: Bill Condon.

Írta: Evan Spiliotopoulos, Stephen

Chbosky. Kép: Tobias A. Schliessler.

Zene: Alan Menken. Szereplők: Emma

Watson (Belle), Luke Evans (Gaston),

Dan Stevensen (a Szörnyeteg) Ewan

McGregor (Lumiére), Ian McKellen

(Cogsworth). Gyártó: Mandeville Films,

Walt Disney Pictures. Forgalmazó:

Forum Hungary. Szinkronizált. 129 perc.

Valójában ennek a folyamat-nak a hiteles ábrázolásán áll vagy bukik minden feldolgo-zás sikere, és ezt a maga esz-közeivel a 1991-es rajzfilm egészen szépen meg is ug-rotta. Az élőszereplős válto-zat viszont visszavág ebből a fókuszból, hogy helyette se-kélyes vulgár-pszichológiával fejtegesse a szereplők élet-történetét, mintha ez ön-magában elég lenne ahhoz, hogy hipp-hopp egymás kar - jai közt találják magukat. Mindezen nem segít, hogy Emma Watson színészi esz-köztára sem sokat fejlődött a Harry Potter óta, még a raj-zolt Belle arcjátéka is több érzelmet fejez ki, mint az övé. Persze, ott a kikacsintás, hogy éppen a női jogi aktivista Wat-son játssza el a protofeminista Belle-t, de ezen kívül mást nem tud felmutatni. A ször-nyeteg hasonlóan járt, bár Dan Stevens mimikáját a steril CGI semmisíti meg. A show-t egyértelműen a bájgúnár Gastont alakító Luke Evans és a haverja lopják el, akik lubickolnak a szerepükben. A film súlytalanságát pedig jól illusztrálja, hogy a finálét leszámítva egyedül Evansék jelenetei azok, ahol érezhe-tő színészi jelenlét. A többi csupán szépséges, papírmasé díszletek és figurák sokasága a színpadon.

SÁNDOR ANNA

Vademberek hajszája Hunt for the Wilderpeople – új-zélandi,

2016. Rendezte és írta: Taika Waititi.

Kép: Lachlan Milne. Zene: Lukasz Pawel

Buda. Szereplők: Sam Neill (Hec), Rima

Te Wiata (Ricky), Oscar Kigthley (Andy),

Cohen Holloway (Hugh). Gyártó: Piki

Films / Defender Films / Curious Film.

Forgalmazó: Pannónia Entertainment.

Szinkronizált. 105 perc.

Mielőtt bebocsátást nyert volna a hollywoodi Val-

hal lába, hogy elfoglalja egy szuperhősfilm (Thor: Ragnarök) rendezői székét, az új-zé - landi Taika Waititi még forga-tott hazájában egy búcsúfil-met. A Vademberek hajszája első blikkre már maximálisan Hollywood-kompatibilisnek tűnik, története a 90-es évek ifjúsági matinéit idézi, ugyan-akkor hasonlít a rendező 2010-es apa-fiú filmjéhez, a Boyhoz is. A főszereplő Ricky, egy problémás kiskamasz, akit egy idősödő házaspár örökbe fogad. A mostohaanya hirtelen halálát követően a srác a bör-tönviselt nevelőapával (Sam Neill) együtt beveti magát az új-zélandi vadonba. Nyomuk-ban ott a gyámügy, a rendőr-ség, a bennszülöttek, ráadásul a természettel is meg kell küz-deniük.

A fegyelmezetlen városi su-hanc és a mizantróp, mogorva férfi összecsiszolódása, illetve a családbarát finálé borítékol-ható, Waititi meg is pendíti a szentimentális húrokat, de

f i l m v i l á g


f i l m v i l á g f i l m v i l á gf i l m v i l á g f i l m v i l á gf i l m v i l á g


60

mélyvízbe halat fogni – ám mivel a felnőttek épp a prak-tikus dolgokra nem tanították meg őket, a riadt ifjúság csak tehetetlenül pislog a parton. Pont úgy, mint a mai huszon-harmincéves generáció tagjai vágtató infotársadalmunk ká-oszában, a pályakezdés szaka-déka szélén. Luc Jaquet ezen-kívül sajnos nem tud többet hozzátenni a tíz évvel ezelőtti első részhez, ismeretet nem terjeszt, csupán ismétel: mű- ve kizá rólag keményvonalas pingvinrajongóknak ajánlott.

BENKE ATTILA

Power Rangers Power Rangers – amerikai-kana-

dai, 2017. Rendezte: Dean Israelite.

Írta: Matt Sazama története alapján

John Gatins. Kép: Matthew J. Lloyd.

Szereplők: Becky G. (Trini), Ludi Lin

(Zack), Dacre Montgomery (Jason),

Naomi Scott (Kimberly), RJ Cyler

(Billy). Gyártó: Lionsgate, Saban

Brands. Forgalmazó: Freeman Film.


A japán popkultúra igazán a nyolcvanas-kilencvenes

évek fordulóján tört be Nyu-gatra, egyként inspirálva já-tékgyárakat, filmstúdiókat és szépírókat. Bár az „inspiráció” kissé finomkodó kifejezés az ekkor induló Power Rangers tévésorozat és az 1975-től futó Himitsu Sentai Gorenger viszonyára, pontosabb volna szolgai másolatról beszélni. Az amerikai verzióból nem is lett soha fősodorbeli siker, az

nem ártott volna kicsit is érde-kessé tenni a hősök személyi-ségét vagy viszonyaik alakulá-sát, ám ettől messze vagyunk. Mind a fiatalok, mind a földön-kívüli hatalmasságok végtele-nül lapos és vértelen figurák, Elizabeth Banks főgonoszához képest az egykori Atomcsapat lilaképű, nyálkás Ivan Ooze-a Darth Vader kaliberű ellenfél-lé magasztosul. Nem hittük volna, hogy eljön ez a perc, de most érdemes leporolni a kilencvenes évekbeli Power Rangers-kazettákat, és műkö-dő videót keresni hozzájuk a pincében – szórakoztatóbb foglalatosság, mint az új vál-tozat megtekintése.

KRÁNICZ BENCE

Halálos iramban 8. The Fate of the Furious – amerikai,

2017. Rendezte: F. Gary Gray. Írta:

Chris Morgan, Gary Scott Thompso.

Kép: Stephen F. Windon. Zene:

Brian Tyler. Szereplők: Dwayne

Johnson (Hobbs), Charlize Theron

Pingvinek vándorlása 2. L’empereur – francia, 2016. Írta és

rendezte: Luc Jacquet. Operatőr: Luc

Jaquet, Jérôme Bouvier, Laruent

Chalet, Jérôme Maison, Yanick

Gentil. Zene: Cyrille Aufort. Narrátor:

Lambert Wilson. Gyártó: Bonne

Pioche. For galmazó: Vertigo Media

Kft. 82 perc.

A moziba szánt természet-filmeknél mindig adott a

kínos kérdés: miért éri meg a nézőnek felkelni plaz-matévéje elől, hogy jegyet váltson például a nemrég bemutatott Terrence Malick-szemfényvesztésre, Az Uni-verzum történetére, melyre amúgy köröket ver a BBC 4K-felbontásban élvezhető té- vésorozata, a Bolygónk, a Föld 2 a veterán David Atten-borough-val.

Hogy a Déli-sarkkutató Luc Jacquet filmje, a Pingvinek vándorlása 2 megéri-e a pén-zét? Annyi bizonyos, hogy a 2005-ös Oscar-díjjal jutal-mazott első rész meglepő módon sikeresen teljesített a pénztáraknál, és az Akadémia elismerését is elnyerte mö-göttes tartalma miatt, mivel a címszereplő antarktiszi ping-vinközösség felfogható volt az emberi társadalom modell-jeként.

A Pingvinek vándorlása 2- ben az Antarktisz hósivataga lenyűgöző, miként a jégpáncél alatti tengeri élővilág újfent gyönyörű, és ismét magunk-ra ismerhetünk a pingvinek kommunájában. Ezek a furcsa-mód antropomorf, vízben és szárazföldön egyaránt helyt-álló élőlények meghökkentő-en intelligens és szervezett közösségben élnek. Egymást melegítik, beavatási rituáléik és emberi hibáik vannak. A legjellemzőbb kapcsolat köz-tünk és a felcseperedő fiókák között, hogy bár a pingvinek tollpelyhét kifejlett kültakaró váltja fel, s az ifjaknak már be kellene ugrania a jeges

ütemesen érkező nagyjáték-filmek és szériák megmarad-tak a videótékák alsó polcain és a Fox Kids matinésávjában.

A friss rebootot a szu per-hősműfaj népszerűsége ma-gyarázza, ennek megfelelően civil diákok és szuperharcosok között is nagyobbak a különb-ségek: nem népszerű alfahí-mek és szupernőstények (a ’95-ös filmben egyenesen ex-trémsportolók) válnak boly-gónk védelmezőivé, hanem a Nulladik óra tinisémáiba il-leszkedő, maguk módján egy-formán kitaszított iskolások. Évezredek és fényévek távo-lából érkező természetfeletti képességeiket is vonakodva állítják a jó ügy szolgálatá-ba, sőt szuperharcossá csak a játékidő utolsó harmadá-ban válnak. Igazi feladatuk a rangerré váláshoz szükséges egymásra hangolódás, színes átalakulásuk az igaz barátság jutalma és metaforája lesz.

Ahhoz, hogy e szép gondo-latból jó film születhessen,



m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i m o z i

61

A paranoiát és pusztító lá-tomásokat terjesztő elme-

vírusokként működő újkori horrorszörnyek (Valami kö-vet, Körök) sorában a Bye Bye Man nyílt lapokkal játszik: a „ne mondd ki, ne gondolj rá” parancsolatai hamar le-leplezik, hogy a film hősei elsősorban egy mentális fer-tőzéssel küzdenek, ahol csak-nem mellékes a rém konkrét alakja. Ám a Kampókéz és a Pontypool szerelemgyereke- ként leírható Bye Bye Man já-tékideje során képtelen fel-érni a filmindító kertvárosi mészárszék intenzitásához. A kilencvenes években egye- di atmoszférájú függetlenfil-mekkel (mint a politikai po-pulizmus térnyerése kapcsán ma is frissnek ható Az utolsó vacsora) indult Stacy Title-nek mintha minden maradék stílusérzéke a nyitószekven-ciába sűrűsödött volna, ami

lált családért. Ahogyan Dom Toretto dörmögi: nem az szá-mít, mi van a motorház alatt, hanem az, hogy ki ül a volán-nál. Jelen esetben az autós-kártya-gyűjtő, színes match - boxokat egymásnak gurító énünk taposhat a gázba és amíg ez így marad, a széles vi-gyor és a színtiszta komolyta-lanság garantált.

HUBER ZOLTÁN

Bye Bye Man – A rettegés neve

The Bye Bye Man – amerikai,

2017. Rendezte: Stacy Title. Írta:

Robert Damon Schneck regényé-

ből Jonathan Penner. Kép: James

Kniest. Szereplők: Douglas Smith

(Elliot), Lucien Laviscount (John),

Cressida Bonas (Sasha), Doug Jones

(Bye Bye Man). Gyártó: Interpid

Pictures. Forgalmazó: Freeman Film.


után a megkísértett huszon-évesek őrületbe torkolló fél- tékenységi drámája kivite-lezésében és ötleteiben is lapos folytatás. Már Robert Damon Schneck a film alap-jául szolgáló novellája sem a „Bye Bye Man” lehengerlő eredetiségével tüntetett, az ujjgyakorlat gazdag kultúra-tudományi apparátussal szed- te ízekre a szerző által kreált városi legendát, a New Or-leans-i mumus kapcsán mód- szeresen összegyűjtve a hát-téranyagokat az Ouija-tábla feltalálásától az amerikai spi- ritizmus történetéig. Mivel a rendező lemondott az adap-tációhoz kézenfekvőnek tűnő áldokumentumfilmes formá-ról, így a címszereplő ere-dendő ürességét sem fedi el a ráhordott tudásanyag (mint a novellában): Bye Bye Man Kampókézzel ellentét-ben nélkülözi annak társa-dalomtörténeti áthallásait, a kortárs konkurensek közül pedig a Slenderman körüli médiahype és valós tragé-diák kárhoztatják Schneck rémét a másodhegedűs sze-repére. Stacy Title és állandó szerzőtársa, Jonathan Penner nem csupán abban vall ku-darcot, hogy a Bye Bye Mant beemelje az említésre méltó horrormonstrumok közé, de egy húsz éve ígéretesen in-dult alkotópáros visszatérése helyett is csak annak megfa-kulását szemlélteti.

SEPSI LÁSZLÓ

(Cipher), Scott Eastwood (Eric), Vin

Diesel (Toretto). Gyártó: Universal

Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film.


Hívhatjuk hetedik művészet-nek és csodálhatjuk száz-

húsz év alatt elért magasságait, a mozi alapvetően a bennünk élő gyermeken keresztül lép kapcsolatba velünk. A sötét-ben fénylő, mozgásba lendülő képek csodája minden filmben közös, de ha kizárólag a tizen-egy éves énünk szája marad tátva, ott vélhetően nem az in-tellektuális finomságokon volt a fő hangsúly. A vagány sofő-rökből, csillogó karosszériák-ból és szögegyenes benzin- filozófiai egysorosokból grün- dolt Halálos iramban-franchise pontosan azért dübörög még mindig, mert a naiv kiskamasz-fantáziánkat találja célba. A Diesel-meghajtású, magas for- dulatszámon pörgő széria so-hasem árul zsákbamacskát, így nemcsak napjaink legjobb no-brainer kikapcsolódása, de a hagyományos akciófilmes esztétika egyik utolsó nagy mohikánja is. A mindent el-viccelő vagy folyamatosan vívódó hősök, a nosztalgikus önparódiák és barokkos neo-trash idézőjelezgetések korá-ban külön öröm az olyan masz- kulin szappanoperával egyben tartott krómpornó, ami mérföldekre elkerüli agyunk legcsekélyebb igénybevéte-lét. Hét epizód és négymilliárd dollárnyi bevétel után szeren-csére már rég túl vagyunk az olyan földhözragadt dolgokon, mint a rigorózus fizikai-logikai-narratív törvényszerűségek. Csak az öröm-potenciál és a menőség-faktor számítanak, hogy minden és mindenki jól mutasson a vásznon. A sorozat nem véletlenül vonzza magá-hoz a műfaj legnagyobb neve-it, amolyan össznépi gálamű-sorrá varázsolva a filmet, ahol csupán annyi szabály van, hogy a kalandok után közös grillezésen kell köszönetet mondani az újonnan megta-

a tökéletes gyilkos€¦ · sokszereplős, két cselekmény-szálat összefűző...

Documents