a1 berto tűzvészkerthunlit.lett.ubbcluj.ro/data/andras/tantargyak/modernizmusok/al_berto... ·...
TRANSCRIPT
A fordítás az alábbi kiadás alapján készültA1 Berto: H orto d e Incéndío. Assírio & Alvim, Lisboa, 1997.
A fordítást tám ogatta
P REPÚBLICA PORTUGUESA
CULTURA DIRE<;AO G6RALOQUVRa,OOSílRaU VOS€DASBI8L^OT£a S
A kötet a Versum szakmai tám ogatásával jelent meg
www.versumonline.hu - a nemzetközi líra online fóruma
£
© Herdeiros de A1 Berto © Porto Editora, 2015Hungárián translation © Urbán Bálint, 2016 Utószó © Urbán Bálint, 2 0 16
üzenet(recado)
figyelj rámlegyen tiszta a napod éslegyen erőd minden fénysarkonelég táplálékot gyűjteni saját halálodhoz
oda menj ahol már senki sem ismer fel vagy beszél hozzád - menj át ezen a kihunyt krátermezőn - lépj át ezen a vizajtón ami széles mint az éjszaka
hagyd hogy beborítsanak a kassziopeiafák és a savmarta őrült mogyorók kiemelkedjenek a repülés szédületében - hagyd hogy az ősz elhozza a madarakat és a méheket hogy az éjszakátszűk szíved édesében töltsék - hagyd
legyen tiszta a napodés a bőrön túl építs egy sóboltívetörök menedéket - hol meghúzza magát a tengeraz éjszaka illanó látogatója
ne feledd a fénnyel rakott hajót a poros vágyakkal - ne feledd az aranyat az elefántcsontot - a hatvan halálos tablettát reggelire
[ 7 ]
nyomok(uestígios)
régenamikor még hittük hogy létezik a holdverseket is írhattunkés szájból szájba adtuktiltott nyállal az őrölt üveg mérgét - régenszétfolytak a napok mint a víz és kimostáka mocskos maszkok fekélyeit
mamár egy szót sem lehet leírni egy szótag sem marad meg a száraz kövek között vagy terjed szét az alkohol- és rézrozsdaszobában kiterített testen - ott éjszakázunk
ahol tudunk - egy korlátozott és rögeszmés szókincsben - amíg a villám át nem szúrja a nyelvet és semmit sem lehet már többé hallani
mindennek ellenérecsak ismételgetjük tovább a mozdulatokat és szelíd nedveket iszunk - a cédrusok lázára felkapaszkodunk amíg el nem érjük a titkokat tartó csillagfát és
a fény rejtélye zuhogó önkívületbe nem korbácsolja szemünk
[S]
egy másik nap(outro d ia)
bezuhan a keserű szív hajnalába a feketeposzáta aki az imént még itt énekelt mostaz arc bánata elérte a szájat hogy felégesse a test és a föld közelgő halálát
de ha eljön az éjszaka a fátylak érthetetlen fényeivel telve megállnak az órák - tárd ki szárnyad sértsd fel a fojtogató eget és ne mozdulj hadd lássam hogy töröd szét azt amit gondolok de már le sem írok - azt aminek már nincs neve és úgy isszák ki mint bürökpoharat a szakadék szélén tested szépségének szomszédságában
később majd hagyom hogy a nap tovatűnjön a felszálló hajóval ami a rossz híreket szállítja és az elfelejtett dolgok átható szagát - felteszem
l a szemüveget hogy lássam a láthatatlan tengert és a felparázsló ujjat ahogy a homokba rajzol egy aranyozott szélablakot
kert( h o r t o )
vak férfiak keresik a szerelem látványát ott ahol a napok felhúzták ezt az elbonthatatlan falat
görnyedten mennek a zúgó szélben felemelt kézzel - énekelnek
a horizont egy penge elvágja a meteoritok üstökét - elvágja az arcát azoknak akik belesnek a láthatatlan városok sötét színpadára
ezüstös nyirok folyik a vakok szívébe és az éjszaka üres álmokkal gyötri őket
mindig elalszanakmielőtt a szemek hamuja felégneés szétszóródna
a távol mélyén sötét sóhaj hallatszikahogy a hajnal újra felébred a tűzvészek kertjében
folytatják útjukat liliomkötéllel elszorítva hangjuk a vakoka lassú tűz teste - egy tüskebokor ami hirtelen belülről lángra kap
[ 1 0 ]
későn kelni(acord ar tarde)
minden hervadt virág a kezedben kötött ki amikor megállt a folyó és az éjszaka szikrázott mint a kanyarban kisikló motor és másnap a posta már nem kézbesített leveleket
hasztalan keresed azt amit még nemfalt fel a tengernyelved a bérgyilkosnyálára ragad egy használt bélyeghátoldalán - kezedben a késrajta pedig az alkalmi szeretőkfertőzött vérének könyörtelensége - nincs mit tenni
egyedül vágsz bele az életbe kitárt karokkal mintha vízbe gázolnál sóboltívvé feszülő tested pedig háznak hazudja magát ahová behúzódom a halálos déli verőfény elől
1
eufória(eu fória)
havazik a megigézett ember éber agyában - azt mondják hogy ezek a csodák csak rózsákból és tévedésekből tudnak kibomlani - abban a pillanatban amikor az
[ álmatlanság szívtrágyává érleli a fényes fémeket
azt is mondjákhogy egy démon táncol az akasztott ember felmeredő farkán - a mérgező sperma fénye szétfolyik a csillogó szemekben és feketére festett suttogás burjánzik az ajkakon ami felsérti a szájhoz közelítő jégkezet
fényhányadék csapódik ki a fojtott hangon kimondott szavakból
aztán eljön az álom és a megigézett ember belép a hattyúk ezüstös vonulásába a nap kifárada hangtól amely erőszakkal a falakhoz verdesi magát mély sebeket nyitva végig az erek és az inak felületén
alkonyaikor felébred a megigézett ember minket bámul és mosolyog átnyújt egy tőr alakú rózsát - becsukjuk szemünketbelátva hogy ez volt az örökkévalóság legnagyobb tévedése
[ 1 2 ]
pokol(inferno)
az ordítás törékeny szárnyán megcsillan az idő ehető fénye - polippá vált kéz rázza a száraz kórót a hajnal vérében
ez a gyógyíthatatlan sebek csodavilága a pokolmég álmodban is magányosan remegszaz üvegen kopogó esőés a zsalugáteren táncoló szél hangjára
sosem ismered fel saját átváltozásod illanó párduccá - megtiltom neked hogy átsétálja fájdalmak és a bútorok felett
és hogy bosszút állj az állatok ravasz csábítóján
[13]
repülő(nviáo)
egy mészkendöbe tekerve két villanás a nedves szemhéjon és egy lángnyelv átszúrja az éjszakát ott ahol egy híd átkel a folyón
a repülőút elhúzódikmegtudod végül hogy m ég isten sem örökkévaló darabokra törte magát a hübriszében és eltévedt a teremtés hibái és saját tökélye között
mosta repülő ablakából látod milyen kicsi a világ odalent - amikor az őrülettől keletre a tél még szürke tenyerében tartja az arcát azoknak akik holdkórosan utaznak a nyugalom apró sírkamrájában
ház(casa)
éjjela ház szűköl remeg felizzik és lehűl egy üres székben ülő árnyékod hideg szemtükrében
álmatlan ébrenlétben várod hogy a ház hőfoka igazodjon a külvilág ingadozó hőfokához majdleírod ezeket a szavakat: a napok rettenete rászáradt a fogakra - rekedten belegörnyedve saját sebzettséged gondolatábaátkelsz a vers áttetsző szótagjain
későn kelsz zavarodottan hogy el tudd oltania ház emlékezetéből táplált tüzet - mélyet lélegzel hogy olvadjon a jég és öntse el a közönséges világéjszakát
saját arcodat nézed a tükörbennevet testet és mozdulatokat adsz magadnaka szigeteknyállepte fáival alszol - a széllel ami ezt a foszforesőt hozza magával és a pihenő csontok előjeleit
szellemek(fan tasm as)
kopogtak az ajtón - nem nyitottad ki épp megidézted az elhajított dobókockák csontfehér röptét és mr. poe hollóját melville tengerének baljós sötétjét egy etióp vándor körkörös lábnyomait és a patagóniai nőket akik estefelékiismerhetetlen gleccserek lábánál ülnek
némán követted őt aki újságotdohányt és szuveníreket vett ésnézte hogy gyűlnek a vonatoka müncheni pályaudvaron - és az utcátahol megtalállak és elveszítelek - fiatal fiúakinek elfelejtették megmondanihogy papírtestét könnyen behorpasztják a fogak
egyébként - kopogtak az ajtón de nem tudtad kinyitniebben a házban csak ködös emléke marad meg a szeretett verseknek - senki más és semmi más a sárfalon és az értékes szótagokkal teli cipősdobozon kívül - és egy apró asztal egy kitömött albatrosszal hogy vigyázza lelked
a szoba egyik sarkában a kanapé mögött még ott ég az ujjaid közé szorított cigaretta elrejtett arcképeden amit a falnak fordítottak mint tégeda félelem és az unalom penészével borítva
akherón(aqueronte)
bevérzett az álmok forrása hunyd hát le szemed és lásd hogyan apad el a vágy - nézd hogy borítja be mocskos ezüst a szerelmeseket csillogó selymek tükrök és tüzek között hol az órák suttogása elvész a szenvedély végzetes loncában
nézdhogy védik egymást - hogy keresnek tiszta spermátés egyetlen szó sem marad el vagy lesz kimondva úgy mint azelőtt
nézdhogy folyik szájból szájbaa föld mint a selyemszomorú méregnektáraz ajkakon ahogy búcsúznak a háztólaz érzelmektőla barátoktóla jelentéktelen dolgoktólés az utcától amit nem látnak soha többé
távol a világtóla folyók sóvárgó tompaságában éjszakázva utaznak a súlyos hajó padlóján kiterülve - mint az éter lassan lépnek be a lerombolt városba a pestises idő hasadékában ami már nem tartozik hozzájuk
maktub(m ektoub)
a fény kifeszített cinklemez a sivatag egén
körülöttedcsak vibrál a végtelen homok a távolodásban osztódó kövek és kórók káoszával szemben
lovak zaklatott zihálása gyújtja be a váratlan ünnepek puskaporát
egy bagoly meghalegy datolyafa édeskés tetején
az imádságra hívó müezzin éles énekétől ostromolva mész előre
maktub
helyek ahonnan az élet kivonult és minden megíratott már évszázadok óta - helyek ahol a szív csak egy vándorló mészkőrózsa
a ritkuló vízlelőhelyek és a szikkadt átokverte föld határán - sétálsz a sík palaéjszakában a fohászok és a magány parcelláin ahol még ott rejtőzhet isten arcának finom lenyomata
[ 1 8 ]
bisédimo(bisédim u)
kóbor kutyák üldöznek a fejed felett kirobban a fény felfalja hitvány szőrüket - egy lándzsával nyisd fel az aranyheget amit oldaladon viselsz
minden sötét a dűnék pereménnők tűnnek fel a délibáb közepénmeztelen mellük mutatjákaz oázisba tartanakporba és tevenyálba takarózvaalszanak
éjjel egy sakál járja körbe a képek szegélyét - nyüszít a bőr alattlábnyomokat hagy a parázsló hajnalban
emeld fel szemed és hangod - nyisd ki szád ereszd ki a savanykás sáskahadat az antracitok zöldjének és kékjének zúzmaráján keresztül mosolyogjahogy becsukod az abesszin könyvet
ki jelenti be az eljövendő tájnak a fény csillogását a bisédimói erdő felett
Ti
asztm aherceg(senhor da asm a)
régóta az ágyban fekve - a cigaretta ég mint egy éjszakából érkezett tigris szeme odakintmég érezni a fréziák nedves izzásáta fojtott hangokat a kertből ahola virágzó almafa kirajzolódik a lüktető nyári égen
távolabba csalogány és a lonc a sűrű galagonyabokoregy láthatatlan tenger szele - borítja el szádat és mardossa szíved a sóval és vággyal teli tengerparti kaszinók iszapjának megdermedt emléke
de semmi sem tökéletes - sem mademoiselle noaillescsodálatos kalapja sem a cikcakkban eltűnőunalmas és monoton napoknincs időm arra hogy elinduljakaz eltűnt idő nyomábanés nem a gyerekkor emlékágyán fekszembevallomhogy utálok levelet írni vagy üzenetet küldeni
már egy hete csak könyveket pakolok - szomorúan épp most ráztam ki egy apró porcicát az asztmaherceg oldalai közül
mára ez minden-v
[ 2 0 ]
csábítás(engate)
veszélyes rád lelni az utcasarkokon a nagy tengermozik mellett mintha te lennél a hatalmas görbe tükör amiben elmerülök megtagadva önmagam
igenha felnézel a századvég gyászszínű egéreha úgy jelzel a cigarettáddal mint egy világítótoronyén - aki távolról figyelek - mindent látok majdde semmi sem lesz az enyémmert nem lehet beszélni a csábítás némaszellemével - és még a vágy sem ébred felhogy magához vonzza testét a távollevőnek
de még így is ismeremminden sarkát a mocskos városnak amit úgy imádokmég így is gyötör az álmatlanság - az éjjeli baglyot utánzómés az őrült részegeketúgy mozgok mint aki már nem vagyokés nem is leszek
állok és dohányzomebben a bizonytalanságsírbanahol keresztbe font karokkal várjukhogy egy apró változás elkeserítsenés rábírjon arra hogy elhasznált testünket eladjukaz ártatlannak tűnő verserőszakolóknak
aids(sida)
azok akiknek még van neve és időnként felhívnak egy nap majd lefogynak - elmennek otthagynak belegörnyedve a magány értelmetlen néma és mohó fájdalmába
az idő szakadékába mentjük a szerelmet és a bánat sötét bőrén túl érezzük hogy még élaz aki lángba borulva kel át a homokon - az utazó aki éjjeli ibolyák illatát árasztja
lángot gyújtunk az ujjainkkalremegve és zavarodottan ébredünk - megégett kézzel a szív felett
és már semmi sem mozdul a másodpercek örvényében - minden hiányzik
nem vigasztal már sem az élet sem ami belőle megmaradt felfénylik a hiány a pirkadatban és álomtól mocskos arccal hallgatjuk a test zaját ahogy megtelik fájdalommal
így őrizzük a rövid felhőket a mozdulatokat a telet a pihenést a fáradtságot a szeletmesszire vonszolva magunkkal homályos képeit azoknak akiket szerettünk és akik nem hívtak fel soha többé
[ 2 2 ]
tűzvész(incéndio)
ha bejutsz az otthonodba ésvalaki ott lángol az ágyadbanés egy város árnyéka jelenik meg a viaszos padlónés a plafonról folyton szikrázó eső csöpög -ne ijedj meg
ezek az őseid akik egy pillanatra felébredtek évszázados álmukból hogy meglátogassanak
mondd el nekik hogy a tenger mellett élsz ott ahol a világ végéről hozott félelmekkel megrakott hajók horgonyt bontanak - és mondd el nekik hogy felemésztődött egész életed hajléka és kérd meg őket hogy suttogjanak el egy utolsó dalt
[ a szemeknek majd aludj el könnyek nélkül - mellettük a földön
naplójegyzetek(notas p a ra o d iário)
istent minél előbb le kell cserélni versekre,[ sziszegő szótagokra,
izzó villanykörtékre, valódi, élő és tiszta testekre.
az üres utcák fájdalma.
úgy érzem végig tudok menni a csend éles nyelvén, egyszerűségén, tisztaságán és mélységén úgy érzem le tudok számolni ezzel az űrrel, és le tudok
[ számolni magammal is.
az üres utcák fájdalma.
de szeretem az éjszakát és a hamumosolyt.[ szeretem a sivatagot és az élet esetlegességeit,
szeretem a tévedéseket, a szerencsét és a váratlan [ találkozásokat.
az éjszakát majdnem mindig szívem szent[ tartományában töltöm, vagy ott ahol a félelem [ felveszi egy másik test bizonytalanságát.
az üres utcák fájdalma.
[ 2 4 ]
igen mário - tudjuk hogy az édenkert vitorlás [ hajón érkezik lisszabonba.
elég egy zaklatott holdat tűzni az árbocra és parancsot [ adni, hogy eresszék le a vitorlákat.
csak ezt kell kimondani: innen senki sem megy el [ anélkül, hogy nyilvántartásba ne lenne véve.
az üres utcák fájdalma.
vérrel mocskolom be szemem, zuhog az eső.[ a filmnek vége. sosem fogjuk megismerni [ egymást.
az üres utcák fájdalma.
a versek elszunnyadtak a kor szorongásában.[ egy napról napra eltűnő idő zavarában
ragyognak és néha hallom őket az éjszaka eksztázisában. [ felemésztenek a képek, széttépnek az alattomos, [ mocskos metaforák... és nem írok semmit.
az íráshoz való visszatérés lezárult, az élet [ elbaszódott - a lelket pedig szétlyuggatta
ennek a tengernek felmérhetetlen szomorúsága.
az üres utcák fájdalma.
lisszabon( l isb o a )
(1)
a városfalak mögött lisszabon alapjainak mélyén dobogó szeizmikus patakok agyagszívében - növekszik egy hang ami feltör és felhasitja a lágy falú házakat
a számtalan nép szövegéből szinte semmi sem marad - fáradtan dőlsz rá a pengeéles holdra és nem tudsz róla de a tejo szétmar és felemészt benned sok évszázadnyi európát
távolabb - a test határainál - még ott vannak a kompok köhögései a csavargók kifordult szemei - a mennyezet ahol egy hajó választ el minket az infúzión táplált ürességtől
fehér platánfák ragyogása emelkedik ki a tekintetéből annak aki minket néz egy reménytelen éggel szemközt
[ - íriszkert liliomok harmattal borított pálmák és a híd ami elvezet a déli mezőkhöz - lisszabon
utolsó helye a mosolynakami nem menthet meg többé az örömök temetőjétől
és meghalszszomorúsággal és titkokkal telve - meghalsz valaholegy aprócska kis téren - tekintetedet a madarak pokoltáncára szegezve a tenger felett
[ 2 6 ]
egy csendországot kívántál sós esőkből - utak és álmok nélkül
egy sötét országot kaptálahol a valóság felfalta az őrületet éslakatlanná vált - ez az éjszakaország ami a test magányaellen nyögve tiltakozik - azt kérdezed magadtól
milyen fényt köpnek ki magukból a kórók? belefér-e a tenger a hiányodba? és a fájdalom- csillapítók sötét szára ami kinő belőlem... milyen város épülhet fel apránként a homokszemekből? hány lisszabon van itt eltemetve? hány süllyedt el?
a szél elhozza neked a trópusok illatátaz utcákon virágzó tamarindfák és a tavaszi mezőköntenyésző szalma szagát - a szélmegvéd - elrepíta fagyok és a kétségeksavas szárnyán
őrültségeket mondasz majd - a lélek egy rózsabokor és a ködből kicsapódik a halál édeskés illata
lisszabon( l isb o a )
(2)
[ 2 7 ]
lisszabon( l isb o a )
(3)
elképzeltél egy mozdulatlan országot arait felfal a nap és vérpezsdítő énekszó árad szét az utcákon ott ahol az idő fehéren folyik egy önazonos idő irányába
az étterem mélyén szivarozó hölgy tekintete rád ragad - világ virága kávéház keresztút ahol elalszunk európa szélén és ahonnan a kontinens csak egy árnyék ami belemélyed a csavargók vénáiba
elképzelted hogy megmarad benned az elhagyott földrészek fémes zaja végül istegnap volt az utolsó naphogy magadra tudtad ölteni- ezt a háborútami hegedni hagyotta fejedben egy véres selyemalagutat
[ 2 8 ]
afrikából jöttél a messzi sivatagokbólutad során fekete gyermekeket és gyötrelmet nemzettél
most az idő égő szövetébe csavarod magad lisszabonba burkolózol - fájdalmas darabokra téped az álmot és zátonyos tengereken próbálsz hajózni
de még hiányoznak akik elindultak és most közelednek ehhez a hanghoz - látják az üres hajók birodalmát
és tea kegyetlen napfényben - tekintetből tekintetbe zuhanszéleted a halászhajók mocskos padlójára vetedés zsákutcákban bolyongszegy arcot keresve ami fel tudja idézniaz elvesztett hang boldogságát - vagy egy testethogy együtt hazudjatok álmot egymásnak éjszaka
de lisszabon vércsíkokból áll tartományokból kávézók előtti várakozásból lyukakból az ólomszürke égen ami a torzókkal teli kertekre borul
egy véget nem érő álom lebeg a levegőben bezárkózol egy hotelszobába és egész nap alszol - hogy lisszabon végleg elfelejtsen
lisszabon( l isboa)
(4)
émile levele(carta de ém ile)
a városomban volt egy folyó ahonnan most iszapszívek szaga szivárog kénfelhők és légyseregek szállnak fel körbezsongják az emberek fejét
a hidakamiket leomolva láttam az újságok fotóin még állnak valahol az emlékezetben
de nem hagyhattuk ott a városthogy beszéljünk és adjunk egymásnak bármit - amivel kibírjuk mert nem volt nálunk semmi adható csak a puszta éhség és a kérlelhetetlen élni akarás
se kenyér se töltények se remény - és mindannyian két lábon járó temetővé váltunk - mindannyian embertelen mennyiségű fájdalmat és halottat temettünk a lelkűnkbe
minden széthullik elrohada kezek az idő trágyájában turkálnak - így írok nekedtestem legszomorúbb tartományából kitölt az éjszakacsontokkal telik meg a szám - míg ránk nem tör a hajnal és újra hallatszanak a lövések és a cigarettahamu a földre hull és elkezd növekedni bennem egyfajta gonosz boldogság
válasz émile-nek (resposta a ém ile)
ez a háború nem öl csak sebeket ejt az idegeken - csak ennyit tudok mondani az országról ahová haldokolni jöttem
a város egy hatalmas szeméthalom fémhulladék-sövények és leomló házak a valóságtól elromlott a gyerekek szeme
a testem leghátsó zugában ahol meghúzom magamszétterjedt a sötétségbenne őrzöm hiányod kékes koronáját
egy éneklő tenger tiszta morajlását szeizmikus melegét egy szétcsókolt szájnak
nehezemre esik írni nekedami tönkretesz - tudom hogy elbasztamés már nem vagy az enyém
készen állok rá hogy felnyissan a szemem hogy átvonuljanak arcomon az olajos könnyek és a szomorúság görcsös rángásai
[ 3 1 ]
évszakváltás(m udanga de estagao)
hogy életben maradj - minden reggel kitakarítasz kirázod a szőnyeget letörlőd a port és ugyanígy teszel a lelkeddel is - kifényesíted megöntözöd a szívet és a nagy szemcsészöld páfrányt
hagyod hogy a nyár finoman rácsússzonaz ősz ragyogó rezére ésaz első esőkkel elkezdesz írnimintha egy termékeny talajt trágyáználamit már eleget pihentettek parlagon - egy földetami vízért hangokért és érzésekért kiálthogy fokozza égboltod fenséges sugárzását
elvonul az ablak előtt egy csapat sarlósfecske átrepülnek a tengerből kiemelkedő arc felett - alkony amiből kieresztették az emlékezet titokzatos méheit
csillogó tengeri lények a bőrön - halak amik felakasztják magukat a változó évszakok közé kifeszített világítóalga-kötélre
[ 3 2 ]
térkép(m apa)
kinyitod európa térképétés bejelölöd az elveszett helyet a tenger mellett - a nap felégeti röptében a szalonkát és a tudással teli anyatej plankton- és humuszízűvé alvad
egy tengerre néző ablakba rakott virágládában kiszáradtak a tengerészek ibolyái és egy bozontos sárga bogáncs fakadt ki a földből - az eső végigsöpör a szűk utcákon és nyálkás tengerpárával tölti meg a lelket - európa a vízdobok robajától kísérve minden hibájával együtt lassan eltávolodik
így emlékszel a nagy hidegek ajtajába vonszolt éjszakáraa nemzetiségét vesztett elszenesedett testrea névtelen városokra a balesetre az autópályáraa kávézóban hagyott üzenetre a kiöntött sörreaz éjszaka riasztására a menekülésreaz örök fagy országára a végtelen utazásra a késrea nyakon a vonatokra és a hídra amia sötétséget sötétséggel köti összeegyik országot a másik országgalahol a gyilkos dolgok amiket kimondunkacélnyomot hagynak minden szemhéjon
dea hazaút fáradtságában a világcsüggedésben európa térképe ott nyílt ki ahol eltűntél
hallom hogy üvölt elhagyatottságában az óceán mialatt ujjaim lassan elfáradnak ahogy lassan írom a naplót - aztán bezárom az atlaszt és nekivágok a kegyetlen és érzelemmentes évtizednek
[ 3 4 ]
láz(febre)
szél fúj át a matróz mellkasán - szürke szél ami eltörli az utolsó mozdulatokat és a bizonytalan lépéseket a rakparton
szélszél ami rángatja ereid és inaidrázza az izmokat és az árbocot - mint egy tengergyomrából kiszakadó fát
átfutátfut a szél ma a test hegein - rozsdás por szele vág sebeket az emlékezetbe ragadt állatokon ott ahol egy kígyó belemerült a vérbe és most hirtelen felragyog
szél fúj át a matróz mellkasánfelrázza az algák sápadt tengeri fényét - elsöpriaz éjszakát és lemossaa halálraítéltek kezéről a bűnt
átfut a szél maláz szele fúj - orchideák nyugtató remegése ahogy kiállsz a fénybe kitárod a szárnyad vibrálsz és felszállsz végre
[ 3 5 ]
ne énekelj (nao cantes)
nézd hogy haldokolnak az erdei ösvények a pusztító bányarobbanásban és halld hogy múlnak ki a tiszta hangok a versben
a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után
vésd a levegő szétmálló falába a gyerekkor finom ráncait - és beszélj róla gyere közelebbhogy lásd a képek szenvtelen borzalmát szemeim mélyén
a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után
feküdj ki az ellenség felé fordított teraszra ahol egy stukkóarc ég és a fém semmivé koptatta az emlékezetet
a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után
a lerombolt házak között az alkony féktelen fénye - és valaki átkel a sivatagon egy jádegyerekkel a kezében
nyögés(cAamor)
éjszakaminden előbújikamit kimondtunk és amitsosem mondunk majd ki -egy gyapotbokorra] a hajba tekeredveutazunkés a barázdák friss érzésével a bőrön
minden elöbújik - a farkasok a törpék a tündérek a kurvák a buzikés a megváltás a rossz pillanatokból - mialatt borotválkozol
egy férfit látsz a tükörbenakinek magánya átkelt öt évtizedenés most téged néz - a köhögésrepanaszkodik a fogfájásra és a sebreamit a lesikló penge ejtett az orrnyereg alatt
nem tudom ki ő - csak azt hogy majd belefullad abba a világos felületbe ha elszakad tőle és kinyitja az ajtót hogy elinduljon azt suttogva: minden előbújikaz éjszaka nyögésének mélyéről
lenyugodtak a madarak.a gyerekek lemásztak a fákról, elrakták a játékokat
[ és behúzódtak a házba.
az éjszaka közeleg.
felemelem a fejem és hagyom, hogy a hang bejárja [ ezt a víz- és csillagcsendet.
az éjszaka közeleg.
hagyom a testet csúszkálni a csillogó porban.rágyújtok, beszélgetni kezdek saját kísértetemmel.
messze innen a város neonbűnökbe és árulásokba [ öltözött.
hajócsavarok és motorok hangját hallom, amikor [ egy arc ellebeg karnyújtásnyira.
az az igazság, hogy egész életemben városról [ városra menekültem, egy metsző suttogással [ a számban.
átkeltem névtelen városokon és utcákon, utakon és[ hidakon, amik a sötétséget összekötik a sötétséggel.
úgy megyek előre, ahogy korábban, tájakat tépek[ fel magamban, tengereket szántok fel, képeket falok.
az abszint lehetővé tette, hogy a csillagok f mozgásával mérjem az időt.
és láttam az életet elsodródni, mint egy hajót.[ láttam, hogy ez a hajó vissza akar jutni a kikötőbe [ - de a kikötők hatalmas szemek, amik az óceánokat f vigyázzák, arra szolgálnak, hogy elvigyük hozzájuk [ a testet és ott hagyjuk meghalni.
az éjszaka közeleg.
látom, hogy felizzanak lebegő kezek, és felizzik egy [ kútnyi nomád szomorúság,
barázdát húzok a hátrahagyott városokat ostromló | homokba.
réseket ütök az emlékezeten, és az éjszaka alászáll1 a felégett és elhagyott városokkal - és a szél... a szél [ felragyog, ott, ahol felbukkan az álmaim körül f ólálkodó farkas,
kinyújtom a kezem a revolverért, de nem történik [ semmi.
nem lenne értelme újra felfedezni a nyelv folyóját,| nem lenne értelme megismerni a kristályok pontos | geometriáját, vagy újrarajzolni és tökéletesre ( csiszolni a testet,
itt maradok mozdulatlanul, az éjszaka partján...[ a vizet fröcskölő hold ragyogását nézem.
sosem lehetett visszatérni.aki igazán menekül, nem tér vissza, nem tud visszatérni,
( a földrészeket belső távolságokra redukálja, megtanulja más emberek nyelvét - és a feje fölött
| a csillagok kirajzolják az emberiség szenvedéssel teli f sorstörténetét.
érzem, hogy beborít egy árnyék, zenét hallok...[ a dallam spiráljai a lélek elővárosai felé kúsznak.[ felgyújtom a piramisokat, ott, ahol nem találták fel az | időt, és megtagadom a boldogságot,
nem szórom szét az úton bánatom, sem az árulásaim.
II.
nem tudok aludni, többé már sosem, fel-alá járkálok, fárasztom a testet, míg a nyelv
[ gyilkos nyálat választ ki.
odakint, az éjszakában, a sakálok és a hiénák[ körbeveszik a házat, de a legrosszabb ez a sakál,[ aki a beleimet marcangolja, és ez a hiéna, aki felfalja f álmaim.
az ablakból látom a dűnék alkonyvonalát, egy új test szabadul el a testemből, és kilép belőlem -
[ látom, hogy távolodik a ködbe merülő városok [ irányába,
tudom, hogy most semmilyen ölelés sem [ enyhítheti az elszakadás fájdalmát,
egymástól távol csak az marad nekünk, hogy f elkezdjük utánozni egymás életét.
amit kimondtunk, elvesztette ízét és értelmét, harar, áden, lisszabon, ez a csend... ami képes elrendezni
[ és darabjaira szedni a világot, a délibábok fenséges [ éneke.
de eljön a tél, és a napok szomorúsága elkezd majd zúgni [ a fejben.
[ 4 4 ]
a nap kiégeti az emlékeket, megtisztítja őket a múlt [ kegyetlenségétől,
az élet itt eltűnt lábnyomokká, süket nevetéssé és lassan [ párolgó gondolattá válik,
végül is a világ nem is olyan nagy...
az élet pedig végül olyan, mint az orchideák - nehezen f teremti újra és tartja fenn magát, de fáradt vagyok.
szemeim széteső érzések súlyával csukódnak rám. képek, a szemhéj belsejére ragadó képek - képek a hóról,
[ a szenvedésről, megszállott városokról, éhségről | és erőszakról, vérről, csatornahidakról, spermáról,[ hajókról, vonatokról, kiáltásokról... talán... talán l egy hang.
egy könyörtelen nap vágya, főleg az álmaimban.
és felszálltam egy teherhajóra, kitettek jáván, házat [ akartam építeni,
de nem lehetett.
látom a csillogó csontokkal borított fákat és a lángoló [ dűnét, a sivatagot, ahol folytathatom a világegyetem [ újraalkotását.
[ 4 5 ]
sókutat ások a szívembe, hogy megitassam az utazót, aki [ voltam.
hagyom, hogy a szél magával ragadja az illúziók végtelen [ karavánját.
és ezt mondom: fulladjon bele minden a reggelek zsírjába, [ némuljon el minden... és egy lángnyelv érje el meg [ nem írt könyveimet.
[ 4 6 ]
a napok tele vannak levelekkel, tanácsokkal, örökre l távozó vagy beteg barátokkal, üzenetekkel,[ áskálódásokkal, végtelen terhekkel, arannyal,[ testekkel, szerencsével és szerencsétlenségekkel,
halállal és a pusztulás kapujában szűkölő, sebhelyes [ kutyákkal.
fájdalom és büszkeség kavarog a testem mélyén, és [ talán a fájdalom és a büszkeség mérgező [ keverékében veszek majd el egyszer.
nem tudok már mit mondani, a versek elhaltak, rögeszmém lett a menekülés, vagy csak így tudom
{ kifejezni legjobban a reménytelenséget, szennyvizet ittam.láttam a kutak kávájára terített testet, a szabálytalanul
( verdeső szívet.
de a halál, amikor közeledik, egyszerű dolog... kieszi | a tenyérből a napok éneklő hamuját,
ezért tudom, ha alkonyodik, feltehetem a kérdéseket: hány afrika hervadt el a szerelem szájában? hány szétmarcangolt állatot faltak fel kora este? hány férfi tudta megszelídíteni a szenvedély villámát? hány vággyal teli testet hagytak magára a szobák
[ érintetlen sötétjében?
melyik démonnak adjam el magam? melyik mocskos vadat kell imádnom? milyen fertőzött vérbe mártom majd a nyelvem? milyen furcsa tűz ez? ami felfalja a dolgok belső
[ szépségét? milyen hazugság menthet meg?
csak egy korty méreg, és felizzik a tehetség, a szótagok finom surrogása. a sírás és a mosoly, a képek jeges csillogása.
meggyújtom hát a pipát, és elfüstölöm a jövőt,[ megigazítom az övemet, amiben az aranyat őrzöm [ és elindulok a bizonytalan, csalóka szavakon.
felfedezem a lázat, az örök utazó szorongását, kinyitom a kezem, eleresztem a pillangókat és a
[ madarakat - azt mondják, ők a holtak lelkei, egy tükör, amiben nem ismerem fel magam, de a
[ legrosszabb az, hogy sosem hittem abban, amit | mondtak, és eltörtem a tükröt.
a balsors nem engedett el többé, és az üzletben sem [ voltam túl sikeres,
megátkoztak, azt mondják.nyugalom, de nincs átok vágy nélkül - és én továbbra is
[ csak vágyakozom és sóvárgok... készen arra, hogy [ feláldozzam az életet és a józan észt.
készen arra, hogy öljek.
IV.
felszakad a fény a bőrön, a reggelek édes nedvében alszol, de tudod, hogy csak akkor jön gyógyír a szenvedésre,
[ ha belépsz a magány napjainak bűvkörébe, a fájdalom, az amputált láb, az élő seb, a lüktető vér -
l abesszínia térképe.
beássa magát a homokba a nap. mozdulatlanul fekszem a priccsen, és utazom, teret keresek a ragyogó némaságnak, a vers helyén megalvad a fagyok aranya, az állatok csak
[ arcomra ragadó, éteri formák, ami meghal, már nem is hiányzik...
régen hallottam a tengert... elég volt egymás mellkasára [ hajtani fejünket.
de az, akinek szívében összesűrűsödött az élet minden [ dühe, vajon boldog?
nem tudom, hogy akarhatok-e bármilyen [ örökkévalóságot... nem tudom...
amit látok, azt már nem lehet megénekelni.
vajon hány óra lehet a testemben? milyen vöröses ásvány fröcskölne ki, ha felvágnék egy
[ eret... nem tudom... nem tudom...
amit látok, azt már nem lehet megénekelni.
[ 4 9 ]
emlékszem egy lázadó fejre, ami az ablakban lebegett.de a ház tele van nyögésekkel, mindjárt hajnalodik,
[ és én nem emlékszem semmi másra.
amit látok, azt már nem lehet megénekelni.
újra menekülök, utoljára, ebbe halok majd bele nyitott [ szemmel, az apró zajokat, a legkisebb mozdulatokat l figyelve - és a test átváltozását, ami mindig [ megtagadta az unalmat.
amit látok, azt már nem lehet megénekelni.
felemelt kézzel megyek előre, és az ujjaimmal felgyújtom [ a lélek egét.
várom, hogy eljöjjön a szél... a lassú, a fekete, és én majd ( belelépek ragyogva és könnyedén... és eltűnök
[ 5 0 ]
U rbán B álin t
A1 B erto költészete
„Az éjszaka hideg lávájában tanítod a testnek / a türelm et a szerelm et a búcsúzást a szavaktól / a csendet / és a melankólía súlyos m űvészetét” - ezekkel a sorokkal zárja A1 Berto egyik jellegzetesen önmagába záródó verskompozícióját, egy a 8 0 -a s évek végén megjelent kötetében. A melan- kólia súlyos művészete. Keresve se találnánk lé nyegre törőbb és tömörebb összefoglalást A1 Berto költészetének pontos jellem zésére, hiszen, minden kétséget kizáróan, ő az 1974-ben bekövetkezett demokratikus fordulat után kibontakozó portugál posztmodern költészet nem csak legm arkánsabb hangú és legradikálisabb, hanem egyben legm e- lankolikusabb alkotója is. Hogy megértsük, mégis mivel sikerült kiérdemelnie, hogy mind költészetét, mind személyét ezzel a hosszú évszázadok súlyos jelentésrétegeit magában hordozó jelzővel illessék egy olyan országban, ahol a melankólia nemcsak az irodalmi hagyomány megalapozásáért volt felelős (a X III. század meghatározó költészeti diskurzusainak, az úgynevezett cantigáknak az érzelmi hangoltságát alapvetően a távol lévő vagy elérhetetlen szerelemtárgy utáni melankolikus sóvárgás és világfájdalom, portugálul a coita, határozta meg), hanem a sau d ad e tünetegyüttesében szinte nemzeti sporttá, hovatovább konkrétan nemzet- karakterológiai kultúrjelenséggé lett avatva, elég csak találomra fellapozni valahol egy A1 Berto-kö- tetet, és belemerülni jellegzetesen sötét, összetéveszthetetlenül tragikus költői világába.
[5 3 ]
A1 Berto, azaz eredeti nevén A lberto Raposo Pidwell Tavares 1948-ban született az egyetemi hagyományairól híres Coimbra városában, g y erekkorát és tinédzseréveit azonban Dél-Portugália Alentejo tartományának egyik festői szépségű halászvárosában, Sínesben töltötte. Az A tlanti-óceán partján lévő település ma már nem csak a rról híres, hogy a portugál irodalomtörténet egyik meghatározó figurája itt nőtt fel, hiszen az utóbbi évtizedekben, nyaranta egy népszerű könnyűzenei fesztivál helyszínéül is szolgál (FMM Sines - Festival Músicas do Mundo). A komoly művészambíciókkal felnövő, fiatal A1 Berto élettörténetében produktív módon csapódik le Portugália X X . századi történelmének visszavonhatatlan tragikuma. A 3 0 -a s évektől fennálló Salazar-rendszer egy sajátos nemzeti ideológiára épített diktatúrát működtetett, melynek mind külpolitikáját, mind kultúrpolitikáját a külvilágtól való teljes elfordulás, valamint az ország önmagába, saját mitikus fantáziáiba és történelemképébe való elzárkózása jelentette. Az ország pénzügyminisztereként hatalomra kerülő, coimbrai közgazdászprofesszor Salazar, a mindenkori status quo fenntartására törekedett. A lakosság jelentős hányadát szándékosan analfabetizm usban tartotta, az innovatív energiákat megmozgató értelmiséget és művészvilágot pedig ellehetetlenítette az olajozottan működő cenzúragépezet segítségével, amely olyan portugál alkotókat és gondolkodókat kényszerített em igrációba, mint a mai napig aktívan publikáló, immáron több mint kilencvenéves filozófust, Eduardo Lou- rengót, vagy éppen a portugál nemzeti eposz, a Lu- zíádák legavatottabb értelmezőjét, a lisszaboni irodalm árt és költőt, Jorge de Senát. Az 5 0 -e s évek
viszonylagos politikai stabilitását követően a rendszer a 6 0 -a s évek elején szembesült a politikai és a társadalmi állapotokat könyörtelenül bebetonozó ideológia megrendülésével. A második világháború utáni évtizedekben feltörő dekolonizációs hullám hatására a portugál gyarmatokon is elindult a harc az anyaországgal a függetlenedésért. Salazar azonban a lassú, politikailag irányított dekolonizáció helyett foggal-körömmel ragaszkodott a portugál kultúra mint történelmileg jelentős, évszázados hagyományokkal rendelkező gyarm atbirodalom szimbolikus eszményéhez, melyet a birodalmi pozícióból való kibillenés után már régóta csak a tengerentúli luzofón területek jelöltek, és egy tizenhárom éven keresztül elhúzódó, többfrontos (Angola, Mozambik, Guinea) gyarm ati háborúba kezdett a felszabadítási mozgalmak ellen. A 6 0 -a s évek vége felé egyértelm űen súlyosbodó gyarm ati konfliktus fenntartásához a rendszer válogatás nélkül sorozta be és küldte az afrikai harcvonalba az ország fiatalságát. A rendszerellenes, baloldali eszméket valló, képzőművésznek készülő A1 Berto nem akart egy kiüresedett nemzeti ideológia és egy értelmetlen birodalmi ábránd nevében gyilkolni Afrikában, ezért 1967-ben, m egtagadva a katonai szolgálatot, Belgiumba emigrált, és Brüsszelben beiratkozott az École Nationale Supérieure d’Architecture et des Árts Vísuels-be. A fiatal művész a brüsszeli emigrációban élte meg az új világrend lehetőségét felvillantó diáklázadások eufórikus hangulatát, majd a diákmozgalmak kudarca utáni letargia he- donisztikus, önmagába forduló, sötét nihilizmusát.
A m indössze tizenkilenc éves, festőnek k észülő A1 Berto csak egy portugál nyelvű könyvet vitt magával az em igrációba. Jellem ző és talán
szim bolikus módon Kerouac kultúrtörténetileg paradigmatikus művét, az Útont, melyet később, ahogy arra már a megjelenés idején szám ítani le hetett, betiltott a portugál diktatúra cenzúrabizottsága. A könyv nemcsak nagy hatással volt a fiatal művészre, hanem hosszú éveken át egyfajta jegyzetfüzetként, személyes telefonkönyvként is funkcionált, melynek oldalaira a nevek, címek és te lefonszám ok mellé rövid verskezdem ényeket és ötleteket jegyzett fel hol franciául, hol portugálul. A brüsszeli évek során A1 Berto belevetette magát a város művészeti szcénájába és undergroundjá- ba. Több ízben foglalt házakban élt, és a diktatúra fojtogató kulturális és társadalmi légköréből kiszabadulva gyorsan magáévá tette a beatgeneráció életfelfogását, mindennapjait pedig a kompromisz- szummentes alkotás, valamint a sex, drugs & rock an d roll maximái keretezték. A külvárosi művészkommunák m arginális és szubverzív világában A1 Berto éjszakánként a Velvet Underground sötét dallam aira festett, és barátaival megalapította a város radikális alkotóit tömörítő Montfaucon Research Center művészeti csoportot. Az em igrációban töltött évek intenzív tapasztalatainak hatására a képzőművészettől egyre inkább az írás felé fordult. Első verseit azonban ugyanúgy, mint a Dél-Afrikában felnőtt heteroním költő, a portugál modernizmus alapítófigurája, Fernando Pessoa, nem anyanyelvén írta. A mind nyelvi, mind egzisztenciális értelem ben artikulálódó idegenségnek, száműzetésnek, hazátlanságnak és nomadizmus- nak a tapasztalata, melyet a francia nyelven való írás és az első versek jelölnek, végigkíséri A1 Berto példátlanul gazdag életművét egészen az utolsó kötetig, a Tűzvészkertig (Horto de Incéndío).
A Salazar-rendszer és a gyarm ati háború végét eihozó 1974-es szegfűs forradalom után elhagyta Brüsszelt, és visszatért hazájába. Első, immáron portugál nyelvű verseskötete a „Szélkeresés egy augusztusi kertben - egy száműzetés töredékei 1 9 7 4 -1 9 7 5 ” (A procu ra do vento num jard im d ’agosto - fragm entos dum exíllo 1974-1975) pár évvel a demokratikus fordulat után jelent meg. Ez az első verseskötet, melynek oldalain transz- vesztiták, bőrkabátos tinédzserek és kiábrándult drogosok keresik hasztalan a felszabadulást és a m egváltást az elgyökértelenedésben, a folyam atos úton levésben, az alkoholban, a tudatmódosító szerekben, és a legkülönfélébb szexuális praxisokban, egyértelm űen a beatirodalom hatásait tükrözi. A sajátosan szubverzív-marginális szemléletmód, a mindent átszövő, féktelenül tobzódó queer-szexualitás, a rögeszmés utazások és a tipikusan underground helyszínek (kocsm ák, bárok, koncerttermek, foglalt házak) mellett a beat- generáció és irodalma, nagy ikonja és fenegyereke, W illiam S. Burroughs által is meg van idézve, a próza és a költészet határán egyensúlyozó, sodró lendületű szövegben. Egyfelől egy mottónak használt intertextus formájában, másfelől pedig közvetlenül, szereplőként (W illy B.).
A kötet címébe foglalt dátum (1974-1975) kifejezetten szimptomatikus a portugál kultúra és irodalom történetének perspektívájából, hiszen a páratlanul hosszú sa lazari diktatúra, valam int a rendszer által erőltetett gyarmati háború berekesz- tődését és ezáltal a politikai és a kulturális tér teljes átstrukturálódását jelöli. Az 1974. április 25-én bekövetkezett szegfűs forradalom azonban nem csak a tengerentúli konfliktus és az elnyomórendszer
végét jelentette, hiszen Portugália végre elszakította m agát a diktatúra ideológiájától, valam int azoktól az évszázadok óta fennálló identitásm o- dellektől és kulturális narratíváktól, amelyek az országot egy sajátos misszióval rendelkező, hősies gyarm ati entitásként tételezték, és amelyeket a Salazar-rendszer tulajdonképpen csak extrapolait egy egységes patrióta propaganda keretei között. A nagy földrajzi felfedezések és a humanista modellt követő kolonizáció közel ötszáz éves kalandja után, ahogy arra António Lobo Antunes paradig- matikus regényének címe is utal, a karavellák visz- szatérnek a gyarmatokról, és Portugália többé nem gondolható el azoknak a m itikus-hősies történeti elbeszéléseknek a segítségével, melyek identitását a XVI. századtól 1974-ig keretezték.
A nagy elbeszélésekkel és centralizáló narratí- vákkal való szakítás az irodalmat sem hagyhatta érintetlenül. A demokratikus fordulat alapvetően a posztmodern poétikák és gondolkodásmódok kiteljesedését hozta el, amihez nagyban hozzájárult az irodalmi tér dinamikáját több évtizede meghatározó cenzúra eltörlése. Mig a 6 0 -a s évek költészetét még a (késő) modernizmus logikája szerint alapvetően két költői csoportosulás, a P o es ia 61 és a P o es ia E xpérim en tal határozta meg, m arkáns esztétikai és ideológiai alapvetésekkel és a neoavantgárd pátoszának kiteljesítésével, addig az 1974 után szárba szökkenő posztmodern költészetben már nem emelkednek ki erős gravitációs erővel bíró irodalmi csoportok és folyóiratok, melyek képesek lennének maguk köré szervezni vagy rendezni a széttartó irodalmi teret. Az 1974 után kibontakozó költészet sokkal inkább egym ással párhuzamosan létező és egymástól radikálisan
különböző egyéni életművek és esztétikai világok burjánzását hozta m agával. Pár közös jellem zőt, amelyek egyébiránt Ai Berto költészetében is lecsapódnak, mindennek ellenére talán ki lehet mutatni a heterogén hangok és formák posztmodern izzásából, szóródásából. Míg az egyik ilyen jellegzetes tulajdonság, mely nagyon sok 1974 utáni portugál költő világában megjelenik, az a költői m egszólalásmód sajátosan vallomásos jellege és a vallomá- sos szólamokban kiteljesedő szubjektivitás, addig a második közös pontot a kiemelkedő életművek között a negativitás perspektívájának előretörése és dominanciája jelenti, mely egyfajta melankolikus világértés és egy sajátosan neodekadens pátosz form ájában kristályosodik ki. A negativitás és a tragikum modusm felől kibomló világlátás népszerűsége egyrészt az évszázados múlttal rendelkező, identitásszervező narratívák felfüggesztődésével, és az ebből fakadó hiánytapasztalattal, m ásrészt pedig a közelgő ezredforduló általános bizonytalanságérzetével, a felvilágosodásalapú moderni- tás progresszív ideológiájának kifulladásával és a „minden véget ér" fenyegető tragikumával hozható összefüggésbe.
M ielőtt rátérnénk a Tűzuészkert bem utatására, érdemes még pár gondolat erejéig visszatérni A1 Berto első kötetéhez, mivel már ebben a korai könyvben megfogalmazásra kerülnek olyan jelenség- és problémacsoportok, melyek az egész életművet végigkísérik. Rögtön a kötet első oldalán megjelenik A1 Berto költészetének egyik jellegzetes vonása, a referenciális horizontok egyértelmű beem elése a műbe, az erőteljesen autobiografi- kus alapállás, az emlegetett vallomásos jelleg, és mindennek furcsa, dialektikus játékba léptetése
sokszor akár az irodalom világából átemelt, fiktív költői énekkel, ami távolról talán a nagy költőóriás Fernando Pessoa heteroním költészetének örökségét, illetve annak meghaladását is v isszhangozza. „(...) és így születik meg az álmatlanságból az, aki életben tud maradni az é jszaka alagútjában. Alberto és A1 Berto testei belegörnyedve a városok öngyilkos párhuzamosságába.” Képzőművészként A1 Berto még teljes nevén, Alberto Raposo Pidwell Tavaresként írta alá műveit. A polgári név elhagyása és a művésznév felvétele egyfelől mediális váltást jelöl az életművön belül: búcsúzást a képzőművészettől és belépést az irodalomba, másfelől viszont azt feltételezi, hogy az irodalomba való belépéssel a szerző szétszakítja önmagát, és megsokszorozza identitását. Az Ai Berto fél-pszeudonim, mely a keresztnév megszakításából, a referenciális identitás és élettörténet felszakításából, felsebzéséből keletkezik, egy olyan sajátos költői ént jelöl, aki egyszerre mutatja meg, nyilvánítja ki és rejti el önmagát a szövegben, aki egyszerre vallomásos és metairodalmi, aki egyszerre referenciális és fiktív, aki egyszerre olvasható a szerző önéletrajza tükrében, illetve attól függetlenül, a jelölők és az identitások szabad játékaként. A saját és a másik negatív dialektikája, melyben a két fél közötti ellentét sosem oldódik fel, hanem sokkal inkább megmarad egy örök mozgásban, A1 Berto költészetének egyik legsajátabb vonása.
Egy második jellem ző aspektusa az A1 B erto- életm űnek, mely m ég csak csírá jáb an ugyan, de már ott van az első kötet oldalain, az a dekadens hangulatok és a posztrom antikus érz ésv ilág iránti m egkérd őjelezhetetlen vonzódás. „(...) az írás, ami a sötétségből jön”, olvashatjuk
szintén az említett kötet első oldalán. A sötétségből jön, és ahogy azt majd látni fogjuk az életművet lezáró utolsó kötetben, a Tűzuészkertben, a sötétségbe is tart. A sötétség, az elhagyatottság, a csend és a magány posztromantikus képei A1 Berto pályafutásának első szakaszában még együtt pulzál- nak a beatirodalom felforgató energiáival és lendületével, valam int a 8 0 -a s évek sötét, púnk és new wave világával, a The Cure és a Joy Division monokróm esztétikájával. W illiam S. Burroughs mellett lan Curtis szövegei és tragikus figurája is gyakran felbukkan az első kötetek látomásos-vallo- másos szöveghullámzásaiban. A beat, a púnk és az underground hatásaival hozható összefüggésbe a szexualitásnak és a szexuális praxisoknak az a sokszor talán sokkolóan közvetlen ábrázolása, mely nemcsak a legmelankolikusabb, hanem egyben az egyik legradikálisabb, legtranszgresszívebb költővé is teszi A1 Bertót a portugál irodalomban. A vállaltan meleg (és biszexuális) A1 Berto gyakorlatilag az első deklaráltan homoszexuális író Portugáliában, aki kendőzetlenül tem atizálja saját szexuális identitását, illetve a meleg szubkultúra kérdéseit. A diktatúra határozott és szigorú biopolitikája gyakorlatilag kiírta a szexualitást a közbeszédből, így nemcsak a homoszexualitás és egyéb, a hete- ronormatív rend logikájától eltérő szexuális g y a korlatok számítottak tabunak, hanem maga a szexualitás kérdésköre általában. A diktatúra alatt a melegek nem pusztán marginalizált, hanem egyszerűen láthatatlan elemként „nem voltak jelen” sem a társadalm i, sem az irodalmi diskurzusban. Tulajdonképpen A1 Berto az első portugál költő, aki szivbemarkoló nyíltsággal ábrázolja műveiben a melegek szubkultúráját és szexuális kultúráját.
Gazdag életműve az azóta jelentős corpusszál rendelkező portugál meleg- és queer-irodalom alapítószövegeként, megalapításaként is értelmezhető.
Elhagyva az első kötet(ek) íelforgató izzásának világát, egyfajta sajátos letisztulási folyamat figyelhető meg A1 Berto költészetében, mely a 8 0 -as évek közepétől búcsút int a beatirodalom örökségének, a szubkulturális pátosznak, és szinte kizárólagos módon a csend, a fájdalom, a magány és az elhagya- tottság sötét, melankolikus tapasztalatait kezdi el tematizálni. Ennek a folyamatnak és sajnálatos módon az egész életműnek is monumentálisán tragikus zárókövét képezi jelen kötet, a Tűzvészkert, mely A1 Berto utolsó, életében megjelent könyve. A Tűz- vészkert megjelentetése után pár hónappal, 1997. június 13-án a költő elhunyt egy AIDS-fertőzöttsé- ge miatt kialakult nyirokbetegségben.
Ennek fényében a Tűzvészkertbe elkerülhetetlenül beleiródik a halálra való készülődés, a halálhoz való közelítés sötét csillogású tragikuma. A kötet nemcsak egy hatalmas erejű életmű visszavonhatatlan berekesztését, lezárását, hovatovább leke- rekítését jelenti be, hanem egyben az életműben megnyilvánuló és kiteljesedő költői én A1 Berto, valamint a tulajdonképpeni szerző Alberto Raposo Pidwell Tavares haláldalaként is tételeződik. A kötet nyitóversét, így, olvashatjuk egy A1 Bertótól a haldokló Alberto Tavaresnek küldött üzenetként: „figyelj rám / legyen tiszta a napod és / legyen erőd minden fénysarkon / elég táplálékot gyűjteni saját halálodhoz”. A könyv első sorában megjelenő meg- szólitási alakzat, egyébiránt, talán A1 Berto legkedveltebb poétikai eljárása. Az aposztrofálás egyfelől értelmezhető a költői én és az empirikus szerzőfigura közötti, fentebb már vázolt, érdekes dialektika
[ 6 2 ]
kikristályosodásaként, másfelől viszont a versekben megszólított, örökké távol levő te, az elveszett másik, a feloldhatatlan hiány tapasztalatát retori- zálja. Többek között ezekben a sajátos megszólításalakzatokban is artikulálódik a költői én radikális magánya, teljes magárahagyatottsága. Ebből a szempontból a Tűzuészkertben felnyílik akár egy krisztológiai horizont is, hiszen a borzalmas kert, az önmagát felégető idilli hely, a locus am eonusból locus horrendusba váltó tér toposza a Getsemáne- kert narratíváját idézi. A mitikus kert az Olajfák hegyén Jézus szenvedéseinek kezdőpontja, az árulás helyszíne, ahonnan már nincs visszaút, ahol Isten fiát saját, legszeretettebb tanítványai is magára hagyják; itt kezdődik a fájdalom útja, melyen egyedül kell végigmennie a legnagyobb kínok között, és a végén csak egyetlen bizonyosság várja : a halál. A1 Berto utolsó kötete mintha ezen az úton menne végig, mintha ezen a rögös via dolo- ro sá n vezetné végig olvasóját: „oda menj ahol már senki sem ismer fel / vagy beszél hozzád - menj át ezen / a kihunyt kráíermezőn” - olvashatjuk a kötet már idézett, m egszólításalakzatokra épülő nyitóversében.
Az aposztrofálás mellett egyértelműen a sorát- hajlás képezi A1 Berto poétikájának második legkarakterisztikusabb vonását. A verssor sosem tekinthető befejezettnek, lezárt egységnek, hiszen a következő sor sokszor radikális formában módosítja az állítások szemantikai értékét. Az apodik- tikusnak tűnő, tömör, sokszor zártnak mutatkozó kijelentések a sorok dialektikájában felnyílnak, komplex képekre és képrendszerekre bomlanak. A központozás hiánya pedig csak erősíti a sorok között kialakuló érdekes összjáték lehetőségét.
Más szempontból viszont a Tűzvészkert k\ B erto költészetének, a verseiben sokszor obszesszív módon ismétlődő témáknak és sajátos poétikai eljárásoknak egyfajta letisztult szintézise, az életmű higgadt és lényegre törő összefoglalása és meghaladása is egyben. Az A1 Bertó-i költészet alapproblem atikája az alanyiság és az absztrakció, a versekben tematizált autobiográfia és a metairodalmi utalásháló párbeszéde tökéletesen rajzolódik ki a halálra való készülődés, az A ID S, a betegség és az öregedés könnyen referencializálható képeiben („egy férfit látsz a tükörben / akinek magánya átkelt öt évtizeden” - írja a negyvenkilenc éves költő), valam int ezeknek a képeknek és motívumoknak a játékba lépésében Arthur Rimbaud mitikus figurájával. Rimbaud kalandos életútja a kötet lapjain elválaszthatatlanul összefonódik a versekben megnyilvánuló költői én életútjával. Számos utalás egyértelműen a francia kalandorköltő életrajzát is mozgásba hozza. A Rimbaud-történetre vezethető vissza Harar, és Aden városa, ahol az öntörvényű zseni fegyverekkel kereskedett, a városokat körülvevő végtelen sivatag, maga a fegyverkereskedés ténye, a lábamputáció, az utazás Jáva szigetére, Abesszínia, valamint a bisédimói erdő - csak hogy párat említsünk a számtalan, elsősorban a költő leveleiből ismert életrajzi elemből, amelyek átszövik a Tűzuészkertvilágát. Emellett maga Rimbaud költészete és ars poeticája is sokszor meg van idézve a kötet oldalain.
A1 Berto költészetének jellegzetes témái és toposzai legsötétebb csillogásukban köszönnek vissza a T űzvészkert első részének tömör, sokszor szinte m inim alísta kompozícióiban, illetve a m ásodik rész hosszabb sorokból építkező egységeiben.
A mindenre rátelepedő melankólia, a lényegi magány, a radikális elhagyatottság, a sötétség, az é jszaka, a szóródó fájdalom, a szenvedés, az álmatlanság, a betegség, a halálhoz mért lét és a halálhoz történő előrefutás, a homoszexualitás, a test elkerülhetetlen eróziója, a feltartóztathatatlan ö regedés, az elérhetetlen szerelem, a tenger, a város (Lisszabon), a sivatag, és a lét elsivatagosodása. Mindezek a témák és motívumok, melyek A1 Berto költészetét a kezdetek óta a legváltozatosabb alakzatokban kísértik, ebben, a halál kapujában íródó kötetben, olyan letisztult formában kristályosodnak ki, mint a mészkőrózsaként vándorló magány a m aktub című versben, és arra szólítanak fel minket, hogy ismerjük meg és tegyük mi is magunkévá a melankólia súlyos művészetét.
Tartalom
i.
üzenet (recado) 7nyomok (vestíglos) 8egy másik nap (outro dia) 9kert (horto) 10későn kelni (acordar tarde) 11eufória (eufória) 12pokol (inferno) 13repülő (auiáo) 14ház (casa) 15szellemek (fantasm as) 16akherón (aqueronte) 17maktub (mektoub) 18bisédimo (bisédim o) 19asztmaherceg (senhor da asm a) 20csábítás (engate) 21aids (sida) 22tűzvész (incéndio) 23naplójegyzetek (notas p ara o diário) 24lisszabon (lisboa) (1) 26lisszabon (lisboa) (2) 27lisszabon (lisboa) (3) 28lisszabon (lisboa) (4) 29émile levele (carta de émile) 30válasz émile-nek (resposta a émile) 31évszakváltás (m udanqa de estaqáo) 32térkép (m apa) 33láz (febre) 35ne énekelj (náo cantes) 36nyögés (clamor) 38
U R B Á N B Á L IN T (1984) luzitanista irodalm ár, műfor
dító. A H orizontok világirodalmi sorozat és a Versum on
line folyóirat szerkesztője. Elsősorban újlatin nyelvekből
fordít. A Cielo Dive poszf-hardcore zenekar d alszerző
je és gitárosa.
i d ő m é r t é k : a Magvető Kiadó új sorozata.Időtálló, mértékadó verseskötetek a m agyar és
a világirodalomból. Versek úton lévőknek.
Megjelent;
Röhrig Géza: az em ber ak i a cipőjében hordta a gyökereitTamás Zsuzsa: Mit tud a kertIlma Rakusa: Lőve a ftér lőveJónás Tamás: TörzsHalasi Zoltán: B ella Italia
Előkészületbon:
W . G. Sebald: Term észet után Szálinger Balázs: 360°