hatvani kalendárium
Post on 28-Mar-2016
232 Views
Preview:
DESCRIPTION
TRANSCRIPT
V. FEJEZET
HATVANIAK ÍRTÁK – HATVANIAKRÓL ÍRTÁK
• Egy kis illemtan – nemcsak lányoknak…
• Scholz László versei
• Dr. Szelei Béla munkásságáról
• Folytassa, tizedes úr!
• Mondj egy mesét...
• Hajnik Lajos versei
• A Válóczi
• Hatvan város története
EGY KIS ILLEMTAN – NEMCSAK LÁNYOKNAK…
Hatvaniként a várossá nyilvánítás 60. évfordulóján több mint hatvan évvel
ezelőtt megjelent bölcsességet és jó tanácsot ajánlok a mai kor
embereinek Gergely Jolán: A művelt leány 1940-es években kiadott
könyvéből, melyek talán ma sem vesztették aktualitásukat…
A műveltség
Nem tudom, kedves Húgom, ki vagy, tanulsz-e még, vagy már elvégezted
tanulmányaidat, otthon dolgozol-e, vagy valami külső hivatásban. Csak
azt tudom, hogy „művelt” mindig és mindenütt lehetsz, ha igazán akarsz.
Mert a műveltség nem attól függ, hogy mennyit tanultál és mivel
foglalkozol, hanem attól, hogy milyen finom a lelked, és életedben
mennyi az erkölcsi tartalom. Az ember megműveli a földet, hogy így
táplálja a belévetett magot és termést hozó növénnyé fejlessze azt. De az
ember művelheti a lelkét is, hogy abból gazdag, értékes életet fejlesszen.
A tudás magában még nem műveltség, csak a lélekbe vetett mag. Hogy
mivé fejlődik, az a lélektől függ. A műveltség emberi méltóságunk
tudata, mely minden cselekvés előtt elsősorban arra gondol: Illik-e ez az
Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberhez, vagy sem?
A műveltség tehát voltaképpen nem más, mint illendőség.
A belső illendőség törvénye
Bizonyára csináltak már illemkódexeket az ókor kultúrnépei is. De csak
a külső illendőségről. A belső illem első és örök érvényű törvényét a
kereszténység kapta meg Krisztus parancsával: Szeresd felebarátodat,
mint önmagadat!
Ami más szóval annyit jelent, hogy tedd meg embertársaidnak mindazt,
amit szeretnél, ha neked is megtennének, s ne tégy semmi olyat, amit
nem szeretnél, ha veled tennék.
Külső illemszabályok
Az illendőségnek voltaképpen minden követelése belülről származik.
Nem más, mint figyelem az emberek iránt, akiknek a körében élünk, s
akik viszont nekünk is megadják ezt a figyelmet. A megszokás ugyan
törvényerőre emelt egyes olyan külsőségeket is, melyeknek mélyebb okát
talán nem tudjuk adni, de elég ok lehet számunkra az is, ha az érintkezést
szebbé, finomabbá teszik. Viszont bármilyen általánossá is vált bizonyos
szokás, sohase tegyük azt magunkévá, ha erkölcsi szempontból kifogás
alá esik, vagy csorbát ejt női méltóságunkon.
Viselkedés
De mikor az otthonunk és önmagunk iránti tiszteletről, vagyis
illendőségről beszélünk, viselkedésünkre is gondolnunk kell. Aki „végre
egyedül” felkiáltással ízléstelen helyzetben nyújtózik el a karosszékben,
keresztbe veti a lábát és nem vigyáz a ruhája esésére, hangosan ásít és
még csak a kezét sem teszi a szája elé, beleköhög vagy tüsszent a levegőbe
és trombitaszónak beillő zajjal fújja ki az orrát, vagy még a zsebkendőjét is
lusta elővenni, s inkább szipog, járás közben csoszog és tartásában
elhagyja magát, az ne csodálkozzék, ha nehezen bírja fegyelmezni magát
társaságban, s gyakorlat és megszokás hiányában súlyos hibákat követ el
az illendőség ellen.
Tiszta gondolatok
De az igazi belső illendőség nem áll meg a külsőségeknél. Még a testnél is
jobban vigyáz a lélekre, hogy azon folt ne essék, és mindig elbírja a
mindenütt jelenlévő Isten tekintetét.
Ez a lelki illendőség parancsolja, hogy amikor teljesen egyedül vagyunk,
akkor se nézzünk olyan képre, melyről mások előtt elfordítanók a
tekintetünket, hogy csukjuk be azonnal azt a könyvet vagy lapot,
amelyben olyasmire akadtunk, amit nem mernénk felolvasni bárkinek, és
hogy ne tegyünk, sőt még csak ne is gondoljunk titokban semmi olyat,
amiért mások előtt szégyenkeznünk kellene.
Öltözködés
Hanem azt már mégis jónak látom, kedves Húgom, kifejezetten
megmondani neked, hogy jól figyeld meg, kifogástalan-e az öltözeted?
Nem húzódik-e félre a ruhád mozgás közben úgy, hogy mások jóérzését
sértheti? Ruhád kivágása nem túlságosan mély-e és hozzád simul-e
előrehajlás közben is? Átlátszó csipkeblúzodhoz elég magas-e az
alsóruhád? S más hasonlók. Hónod alját nem árt öltözködés előtt egy kis
kölni vízzel (nem parfőmmel!) megnedvesíteni. Mert az izzadtság szaga
kellemetlenné teszi közelségedet. Mindez nem csupán az illendőség,
hanem az erkölcsi felelősség kérdése is. Hanyag vagy kacér öltözeted
helytelen érzéseket kelthet fiatalemberekben, s ezek az érzések, ez
esetben, elsősorban a te lelkiismeretedet terhelik. Vigyázz, mert az
evangélium kemény fenyegetése neked is szól: Jaj a
megbotránkoztatónak!
Mulatóhelyek
Az éjtszakai mulatók levegője és hangja sem testednek, sem lelkednek
nem válik javára. Már maga a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből
összeverődött, s fizetett táncosokkal és táncosnőkkel tarkított társaság is
rossz ajánlólevél. Talán ismered a közmondást: „Aki korpa közé
keveredik,…” De nem válik javadra maga az éjtszakázás sem. Testi
üdeséged, munkaképességed és lelki frissességed egyaránt kárát vallja. Az
éjszaka egészséges alvásra való.
Mozi
Figyeld meg magadat az előadás után, milyen gondolatok, milyen
érzelmek ébrednek benned. Ha vidám vagy és egy-egy jelenetre
visszagondolva újra elfog a kacagás, akkor nincs semmi baj. Örülhetsz
annak is, ha ismeretlen, gyönyörű vidékeket láttál, vagy a természeti erők
munkáját ismerted meg belőle. De ha észreveszed magadon, hogy
mozdulataidat, viselkedésedet a látott színésznők után igazítod, ha
ábrándok és vágyak ébrednek lelkedben a számodra elérhetetlen után, ha
a mozivászon fényében jelen sorsodat szomorúnak látod és a szíved
keserűséggel telik meg, akkor menekülj a mozinak még a közeléből is.
Nem éri meg, hogy a lelked nyugalmát és a fiatalságod tiszta örömeit
megrontasd vele.
Kiállítás
A kiállítás körülbelül az a szemnek, ami a hangverseny a fülnek. Aki
igazán szépet kereső és tanulni vágyó szemmel nézi, az értékesebbé válik
általa. De rosszabbá is válhat, ha a szépben nem a művészit látja, hanem
azt, ami az érzékeit fogja meg. Szól ez különösen a képkiállítások
mezítelen alakjaira. Ahhoz, hogy ezekben a forma tökéletességét, az
isteni elgondolás nagyszerűségét és a kivitel művészi szépségét lássuk,
fejlett művészi érzék kell, amivel te, kedves Húgom, még aligha
rendelkezel. Benned az ilyen kép a képzeletet mozgatja meg csupán és
azon keresztül a gondolataid tisztaságát zavarja meg.
Azért ne is állj meg előtte (kivéve, ha talán magad is művésznövendék
vagy és tanulmányod megköveteli), hanem szégyenkezés nélkül menj
tovább. Ha ezért némely társnőd, vagy néhány modern ifjú maradinak
tart, ne törődj vele. Annyi szépség van még a művészetben, hogy
megcsodálnivalód akad elég ezen kívül is.
Olvasóterem
Viselkedésedet a könyvtárak olvasótermében, a könyv iránt érzett
tisztelet szabja meg. Sohasem jutna eszedbe ugye, megzavarni egy kiváló
író vagy tudós előadását? A könyv pedig, ha igazán jó könyv, szintén egy-
egy kiváló tehetség megnyilatkozása, annak élvezetében tehát senkit
megzavarni nem szabad. A londoni British-múzeum négymillió könyvet
tartalmazó könyvtárának hatalmas olvasótermében, ahol állandóan
rengeteg ember olvas, tanul és ír, csak lábujjhegyen mer az ember járni,
mert olyan a csend, hogy meghallatszik, ha lapot fordítasz a könyvben.
De mutatkozzék meg tiszteleted a könyv iránt abban is, hogy vigyázol rá.
Füleket ne hajts be rajta, lapot be ne szakíts, megjegyzést ne írj bele és
tintás tollal a kezedben ne olvass, nehogy foltot ejts rajta. Magadat
becsülöd meg, ha a könyvet tiszteletben tartod.
A tánc
…Szeretném még nagyon, de nagyon lelkedre kötni, hogy társaságban és
táncmulatságon szeszes italt ne igyál. Ha koccintásra hívnak fel,
nedvesítsd meg a forma kedvéért az itallal az ajkadat, de ne igyál. Mulató
fiatalembereknek kedvenc, bár ízléstelen mókája a leitatás. Bárhogy
szereted, sőt azt hiszed, hogy bírod is az italt mindig meglátszik rajtad a
hatása. S rútabb látványt alig ismerek, mint a „spicces” leányt.
Boldog akarsz lenni?
Tudom, te is boldog akarsz lenni. De a boldogságot rossz helyen
keresed. Mindent meg akarsz szerezni, amit másoknál látsz. Mit érsz
vele? Minél többet sikerült megkapnod, annál többre vágyol. Teljes
szabadságot akarsz, hogy mindent megtehess. Közben a szokások ezer
fonállal kötöznek meg és minden szabadságodat elveszik. Minden
tetszést, minden szeretetet magadnak akarsz. De elviszik előled azok,
akik nem követelnek, hanem adnak szeretetet. Talán nincs igazam?
Gondolkozzál csak egy kicsit. Ilyen szemmel nézd, édes Húgom, a
társasélet szabályait.
Összeállította: Sisa Tamásné
SCHOLZ LÁSZLÓ* VERSEI
A kinyilatkoztatás misztériuma
Szentháromságnak hívjuk az egy Istent.
Hol, merre leljük odafönt vagy itt lent?
Hogy ne maradjon kérdezésünk rejtély:
Kisdedként jött. Ó, betlehemi szent Éj!
Hogy el ne nyeljen
„Hit által keltek át a tengeren.”
Tengerre szállás most az életem,
Csak víz, csak ár, föl sem tűnik sziget.
Most adj Uram, e tengeren hitet.
(Vö. Zsid. 11,29.)
Hosszas keresés után
Mint aki végleg letett róla,
Hogy rátaláljon valahára
Létének magyarázatára,
Várok – az örökkévalóra.
Istenkép
Bármilyennek képzeled el Őt,
Csöndben térdet hajts az Úr előtt.
Orcáját most bármint festik, vésik,
Színről színre látásunk még késik.
A lelkész legutolsó hatvani látogatása során
*A szerző két évtizedig az újhatvani evangélikus templom lelkésze volt.
2005-ben hunyt el, emléke előtt néhány „négysorosával” tisztelgünk.
DR. SZELEI BÉLA MUNKÁSSÁGÁRÓL
„Nékünk a vidékünk új Helikon lesz...”
(Csokonai Vitéz Mihály)
„Ismét reneszánszukat élik a helytörténeti kutatások. Sokadik reneszánsz
ez, hiszen az irodalmi élet múlt századbeli „kapitalizálódása” óta újra és
újra nekilendülnek a lokálpatriotizmustól elkötelezett kutatók egy-egy
kisebb, vagy nagyobb helység múltjának és jelenének a
feltérképezéséhez.” E sorokat 1993-ban írta a hatvani dr Szelei Béla.
A jeles lokálpatrióta 1944-ben született Hatvanban. Elemi iskolai
tanulmányait 1958-ban fejezte be a Kossuth téri általános iskola 8. b
fiúosztályában. 1962-ben érettségizett a hatvani Bajza József Gimnázium
IV. a. osztályában. Osztályfőnöke dr. Buday László magyar-angol szakos
tanár volt. A gimnáziumban kiváló tanulmányi előmenetelével hívta fel
magára a figyelmet, örökölve édesapjától, néhai Szelei Ferenctől a Szürke
emberek című regény szerzőjétől az epikus hajlamot. (Édesanyja Pásztor
Mária, míg Zsuzsa nevű testvére pedagógus.) A Nyíregyházi Főiskolán
1966-ban szerzett tanári diplomát. Az ELTE-n 1969-ben elvégezte a
kiegészítő szakot. Az 1960-as évek végén Selypen általános iskolában
tanított, majd kollégiumi nevelőtanár két éven át Budapesten. A
Vörösmajori Szakmunkásképző Intézetben dolgozott 1979-ig. 1979-ben
doktorált. 1979-től a hatvani Kastélykert utcában lakó író és
irodalomtörténész 2005. évi nyugdíjazásáig a hatvani Széchenyi István
Közgazdasági Szakközépiskola magyar nyelv- és irodalomszakos,
valamint orosz nyelvtanára.
Tanítványai rendszeres szereplői és nyertesei a helyi versmondó
versenyeknek. (Egykori tanítványai közé tartozik többek között Csintalan
Zsuzsanna és Vass Éva.) Ő maga számos megyei és országos irodalmi
pályázat díjazottja. A Heves megyei Napló és a Délsziget című folyóirat
munkatársa volt egy ideig. Több irodalmi és történeti írása jelent meg
Heves megyei folyóiratokban, a Hatvani Kalendáriumban, a Heves
Megyei Népújságban és a Szövetkezeti Hírlapban. Jelentősebb novelláit a
MINSZ (Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége) Antológiák közölték.
Kiadás előtt áll a Lojzi bácsi című színmű kötete. Hatvan
irodalomtörténetével foglalkozó műve és több más írása (e sorok
szerzőjének írásaihoz hasonlóan) megtalálható a göttingeni Georg August
Tudományegyetem könyvtára Hungaricum gyűjteményében. Részese
volt Egerben 1998-ban a Petőfiről tartott tudományos tanácskozásnak.
Nagy sikert aratott a helyi Hatvany Lajos Múzeum műhelyében 2005.
október 28-án tartott előadásával, melynek témája a 125 esztendeje
született Hatvany Lajos író és irodalomtörténész élete és munkássága
volt. 2005. november 25-én pedig ő tartotta a megemlékező beszédet a
hatvani Kossuth téri Őrszem szobornál az I. világháború hatvani
áldozatainak tiszteletére rendezett gyertyagyújtásnál.
A Hatvan irodalmi életéről szóló tanulmánykötetei, regényei,
elbeszéléskötetei és színművei címéből gyűjtöttünk össze egy csokorra
valót, melyet ezúttal nyújtunk át a kedves Olvasóknak.
Önálló szépirodalmi művek, kötetek:
– Hatvan város irodalmi emlékei. Hatvan, 1988. Hatvani füzetek 12.
OSZK jelz.: XD 73.023/R.
– Múlt és jelen Hatvan város irodalmi életében. Irodalmi almanach
középiskolásoknak és másoknak. Jászberény, 1993. OSZK jelz.: MB
147.037/R.
– Zagyvaladányi emberek. Regény. Hatvan, 1996. OSZK. jelz.: MB
157.071/R.
– Ahol szükség van rád. Színmű 2 részben, 12 képben. Hatvan, 1997.
OSZK. jelz.: MB 164.446 / Színháztörténeti Tárba kihelyezett raktári
példányok. SzSzT.95.
– Tegnap és tegnapelőtt. Portrék, monológok, életképek, novellák.
Hatvan, 1998. OSZK. jelz.: MB 164.086/R.
– Levelek az alagútból. Regény. Hatvan, 1999. OSZK. jelz.: MB
169.928/R.
– Szakközépiskolás tanulók könyvtárhasználati szokásai. Bp., é.n. Az
Oktatásügyi Minisztérium és az OSZK által kiadott közös antológia 67–
72. oldalai. OSZK. jelz.: MC 83.453/R.
Cikkek, tanulmányok a Délsziget című folyóiratban, a Ratkó József
Egyesület Híradójában és a Hatvani Kalendáriumban:
– Kezdetektől a sorsfordulóig: Fejezetek Hatvan sajtótörténetéből.
(Filológiai igényű összeállítás.) Délsziget, 1987. 8.sz. 41–44. p.
– A dráma utolsó felvonása: Radnóti és Hatvan. Délsziget, 1986. 4.sz.
23–27. p.
– „Nyughatatlan kor nyughatatlan gyermeke volt.” Baróti Dezső, Sík
Sándor kötetéről. Délsziget, 1989. 15.sz. 53–54. p.
– Püspöki Mihály ébresztése. Püspöki M.: Gúnár Péter. Délsziget, 1989.
13.sz. 18–19. p.
– „Eltéphetetlen gyökerek kapcsolnak Hatvan városához.” Portrévázlat
Baróti Dezső irodalomtörténészről. A Ratkó József Hatvani Közműv.
Egyesület Híradója, 1989. 7–9. p.
– Üzenet Gerelyesnek. Hatvani Kalendárium, 2001. 217. p.
– A Duna új vallomása. Hatvani Kalendárium, 2001. 218. p.
– A báró és a kőművessegéd. Hatvany Irén emlékére. Hatvani Kalend.,
2005. 162–164. p.
– A mindenség summáslegénye volt. 100 éve született József Attila.
Hatvani kalendárium, 2005. 165–167. p.
* A Délsziget című negyedévenként megjelenő helytörténeti, művészeti
folyóirat munkatársainak névsora 1989-ben: Főszerkesztő: Moldvay
Győző. Munkatársak: Almási István, Czine Mihály, Czinke Ferenc,
Demény-Dittel Lajos, Domonkos László, Dömötör János, Kocsári Péter,
Kristó Nagy István, Pogány Ö. Gábor, Szelei Béla, Takács Imréné, Tóth
Imre, Varjú István, Végvári Lajos.
Kéziratok:
– Múlt és jelen Hatvan város irodalmi életében. Irodalomtört. pályázat.
Hatvan, 1981.
– Irodalmi barangolások Heves megyében. Hatvan, 1984.
– Szelei Béla szakdolgozata 1969-ben: „Veres Péter parasztábrázolása a
felszabadulás utáni műveiben” Hatvan-Budapest, 1969. Bíráló tanár
Kispéter András.
– Szelei Béla doktori disszertációja 1979-ben: „Övé volt az egész falu”. A
parasztábrázolás Szabó Pál regényeiben. Hatvan-Budapest, 1976.
–Szelei Béla a Sulineten: wwww.szechenyi-hatvan.sulinet/hu/marc15.html
Kútfők, irodalom:
– Abasártól Zaránkig. Hírözön Heves megyéből. Hatvani megemlékezés
a 125 éve született Hatvany Lajosról. Heves Megyei Hírlap, 2005.
október 28. 2–3. p.
– A Délsziget almanach. Németh László emlékére. Hatvani Hírm., 1986.
május 29. 1. p.
–DEMÉNY-DITTEL LAJOS –KOVÁCS GÁBOR: Szemelvények
Hatvan történetéből. Hatvan, 1993. 200. p.
–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Hatvan múltja elpusztult történeti forrásai
nyomában. Hatvani Exkluzív, 1.1994.3. 5. p.
–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Helytörténeti tanulmányok Hatvan
múltjából. Hatvan, 1995. 6. p.
–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Portré Szelei Ferenc kalauzról, íróról, a
hatvani Nemzeti Bizottság 1945/46. évi elnökéről. Pályaőr, 1998. február
4. p.
–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Adalékok a hatvani vasutasság
történetéhez. Bp., 1999. 71. p.
–BACSA TIBOR: Hatvan a XXI. század kapujában. Hatvan, 2003. 63.
és 112. p.
–KOVÁCS JÁNOS ISTVÁN –SOÓS ÁDÁM: Elfelejtett évtizedek.
Pálhidy Mihály emlékkönyv. Hatvan, 2001. 157. p.
– HEGEDŰS MÁRIA: A Délsziget repertórima 1986–1996. Bp., 2001.
43., 84., 120. és 130. p.
–/IRONOM/: Eredményhirdetés. (Versmondó verseny a Költészet Hete
alkalmából.) Hatvani Hírmondó, 2.1994. 7. április 29. 4. p.
– Megjelenik Hatvanban a Délsziget című folyóirat. Könyvvilág, 1989.
január. Kaleidoszkóp rovat
–NÉMETI GÁBOR: „A boldog békeidők”. Hatvan a dualizmus
időszakában 1867–1914.
Hatvani Füzetek. Dolgozatok Hatvan múltjából. Hatvan, 1999. 44. p.
–NÉMETI GÁBOR: A hatvani zsidóság krónikája. Hatvan, 2004. 99. p.
–NÉMETI GÁBOR: Hatvan város története. Hatvan,2005.104. és 241.
p.
–SZELEI FERENC: Veres Péter Hatvanban. (Kilencven esztendeje
született Veres Péter.) Honismeret, 15.1987.1. 9–13.p. Szelei Béla: 13. p.
– A hatvani Bajza József Gimnázium Öregdiákjainak Aranykönyve.
Hatvan, 1986. 398. p.
– A hatvani gimnázium öregdiákjainak második aranykönyve. Hatvan,
1990. 121–122. p.
– A hatvani Kossuth Lajos Általános Iskola Centenáriumi évkönyve
1874–1994. Hatvan, 1994. 472. p.
– Hatvani lexikon. Összeáll.: Fazakas Zsigmondné, Dr. Kocsári Istvánné,
Dr. Petheő Károly. Hatvan, 1996. 197. és 466. p.
– Képes irodalmi lexikon. Összeáll. Varga László. MINSZ Kvt. 66. Eger,
é.n. 66–67. p.
– Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk.: Péter László. 1. A-FGy. Bp.,
1994. Akadémiai Kiadó. 423. p. Demény-Dittel Lajos
Megjegyzés: A korántsem teljes összeállítást lektorálta Demény Szilvia
tanár, és Demény László mérnök.
Támogató a Hatvany Lajos Múzeum Barátainak Tájak-Korok-
Múzeumok Klubja és a MÁV ZRt. Ügykezelési és Dokumentációs
Szolgáltató Szervezet Levéltári Osztálya.
FOLYTASSA, TIZEDES ÚR!*
Lassan végleg elgörbül előttem az idő, és hamarosan eljön az a nap is,
amikor az én képembe is belevigyorog a Kaszás: „Készülj, barátom, nincs
több dobásod, eleget éltél már. Te már túlléptél a nyolcadik ikszen, az
pedig nálatok, magyaroknál túl nagy luxus egy férfi életében. Hetvenen
túl nálatok minden férfi számára ajándékok a már meglévő esztendők, te,
barátom, ezt az ajándékot már tíznél több esetben is megkaptad. Most
azonban nincs több halasztás, velem kell jönnöd!” Mivel a tisztelt Kaszás
úrnak csak a mesében lehet nemet mondani, nekem is vele kell
mennem, és nem lesz több haladék, ezen még az sem segít, hogy
világéletemben agyafúrt fickónak tartott mindenki. Annak tartott az apám
és az anyám, bár ok ezt az agyafúrtságot most se megerősíteni, se cáfolni
nem tudják, lévén, hogy mindannyian kiköltöztek már az emberi élet
békebeli legvégső lakhelyére, a temetőbe. Azért békebelit mondtam,
mert ki tudja, kinek hol rágta szét a sebtében összedrótozott sírkeresztjét
a szél és az eső, a hóvihar és a fagy... Most is mi lehet abban a
szerencsétlen Boszniában... hogy mennyi ártatlan emberi életet oltott ki
ottan a harmadik balkáni háború... No de nem kalandozok el most már
másfelé, nem akarom, hogy ez a visszaemlékezés átváltozzon afféle
vénemberes fecsegéssé. Mert... én kimondom akkor is, ha a tisztelt
olvasó kinevet érte, hogy... hát ne is mondjam... szellemileg is, fizikailag is
épnek tartom még magamat, és vénember létemre is eszembe jutnak még
a menyecskék. .
Évek óta egyedül élek, csak egy gyereket adott az Isten, az is disszidált
még kezdő diplomás korában, szegény feleségem pedig már több, mint
nyolc esztendeje meghalt, magam vagyok tehát, egyszál magam.
Rokonaim ugyan vannak a faluban, de hát manapság csak a vastag
pénztárca az igazi rokon, a pénzt, a gyarapodási lehetőséget hajszolja
mindenki, a magamfajta öreggel nem törődik senki. A fiatalja azért nem,
mert nem ér rá, az öregje meg azért nem, mert maga is segítségre
szorulna, ki várhatja el akkor tőle, hogy maga járjon el a rokona
küszöbeit koptatni. Mióta megözvegyültem, egy-két esztendő elteltével
kikezdtem ugyan néhány magamnál jóval fiatalabb menyecskével, de hát
öreglegénynek nem való a május, no meg ha való lenne is, akkor is csak a
vagyon kellene, azért meg ugyebár, ne nősüljön meg az ember. Látok
elég sok olyan vén trottyos öreget itt a faluban, aki elunta az özvegységet,
és odavitt a házához valamelyik másik faluból egy magánál jóval fiatalabb
menyecskét. Meg is voltak azok két-három évig, de közben felélték a
vagyont, és mindjárt vége lett az öregkori másodvirágzásnak... Az ilyen
vén szatyrok aztán most vagy úgy élnek, mint a kutya a kútban, vagy
gyorsan kivitték őket a temetőbe: azt mondom én, hogy még ők jártak jól,
nem azok, akik a második asszony örökös károgása miatt kussolhatnak
egész nap, csontra-bőrre lefogynak, és haláluk előtt úgy kiszáradnak, mint
a karóba húzott varjú...
Hát nekem ilyen sorsot ne adjon az Isten, és voltam is olyan okos, hogy
ne a magam kárán tanuljak... No de megint messze elkalandoztam az
eredeti tervemtől, ismét csak fecsegek szaros vénemberek módjára, pedig
azzal a szándékkal ültem le ide az asztalhoz, hogy most, halálom órájának
közeledtével, visszapergessem az utóbbi, majdnem ötven esztendő, lassan
összegubancolódott szálait. Ezt most nekem kell megtennem, nem él
már Dobozy Imre, hogy életem eme nagyobbik szakaszát regény
formájába öntse, nekem kell megtennem helyette.
*A novella alapjául szolgáló A tizedes meg a többiek című remekmű a
magyar filmtörténet legmaradandóbb alkotásai közé tartozik. 1965-ben
rendezte Keleti Márton, Dobozy Imre azonos című regényéből. Szelei
Béla novelláját a filmből vett képekkel illusztráltuk.
Regényt természetesen nem írok, nincs énnekem ahhoz meg a
tehetségem, én regényt még akkor se írnék, ha jól tudom, kedvenc
újságomból, a Szabad Földből, hogy ebben az országban, már hosszú
évek óta tízezrével vannak a mániákusan írogatni szándékozók, az is ír
itten, aki tud, meg az is, aki nem. Ez még nem lenne baj, az ocsú mindig
könnyen elválik a búzától, de az már baj, hogy valóban tehetséges fiatalok
nem jutnak publikálási lehetőséghez. Itt, kérem szépen, ha a
könyvtárunkba bemenve kezembe veszem bármelyik szépirodalmi
folyóiratot, kinek a nevét olvashatom benne: Eszterházy Péterét, Tandori
Dezsőét, Zalán Tiborét, Veress Miklósét. Jó, jó tudom, hogy nagy nevek
ők, nekem, a szépirodalomhoz keveset értőnek is tetszenek az írásaik, de
tessék mondani, ha mindenhol ezeket a nagy neveket futtatják, akkor
hogyan futhat be manapság a kezdő? Talán valamiféle pályázaton? Ott
aztán nem, mert ott is vagy ők, vagy a hozzájuk hasonló nagy nevek a
nyerők. Szerencsére az én számomra ez nem életbevágóan fontos kérdés,
nekem igazán mindegy, hogy melyik pályázatot ki nyeri. Mindez csak
azért jutott most eszembe, mert éppen tegnap láttam a könyvtárunkban
egy újabb szépirodalmi pályázatot...
Nem vagyok meggyőződve, hogy énrólam írta-e Dobozy Imre annak
idején a nagy sikert arató könyvét, mert ilyet teljes bizonyossággal csak
olyasvalaki állíthat magáról, mint az ormánsági pap, akit oly nagy
élvezettel hallgatott végig az én legkedvesebb regényemnek, a Talpalatnyi
földnek az írója, Szabó Pál.
Az a pap rögtön tudta, hogy kiről mintázódott a Papok, vasárnapok
főhőse, hiszen Szabó Pál bácsi a beszélgetésük végén azzal köszönt el
tőle, hogy „Pajtás, én téged megírlak. Engedd meg, hogy megírjalak.”
Dobozy Imre nekem nem mondott efféléket, de a filmet látva tüstént az
a benyomásom támadt, hogy a főhős én vagyok. Ez persze nem biztos,
számos ilyen agyafúrt katona próbálta az életét a lehető legváltozatosabb
módszerekkel a németeket és a nyilasok által az orruknál fogva vezetett
magyar tiszteket átverve, megmenteni, de én is akkor magamra vettem az
egész mesét, és örültem is neki meg nem is. Örültem azért, mert legalább
ez a történet is bebizonyította a magyar ember életrevalóságát, és mérges
voltam azért, mert nemigen gondoltam én arra, hogy az én akkori
cselekedetem bárki számára is érdekes lehet, nem kellett volna azt
megírni. De ez még nem bosszantott nagyon, ez még csak hagyján. A film
levetítése után azonban sorra átjöttek hozzám az akkor még élő, velem
egyívású öregek, és le nem szálltak rólam hosszú időn keresztül, mindig
meséltettek, mindig ugrattak valami miatt, a legtöbbször azért, hogy
semmiféle nőügyről nem esett szó a filmben, ez pedig nem igaz, mert ok
mindig is tudták rólam, hogy nagy kanfuter vagyok. Lehetetlen, hogy
valami szoknyába ne botlottam volna bele a viszontagságos menekülésem
közben, és hogy amit az író nem mondott el rólam, azt legalább most
mondjam el én... Képzelhetik, hogy az asszony előtt milyen kínos lett
volna ez a dolog, mert így még akkor is tagadni kellett volna, ha tényleg
ágyba bújtam volna valakivel, de hát sajnos azokban a nehéz napokban
nem volt időm ilyesmire...
Nehéz napok... jó, hogy eszembe jutott ez a kifejezés, mert így most már
tényleg vissza tudom a gondolataimat terelni azokhoz a tényleg
emberpróbáló napokhoz. Ha az emlékezetem nem csal, az író ott hagyta
abba a regényét – a film megtekintése után azt is elolvastam –, hogy
rohanok a társaim után: várjatok meg, fiúk, éppen az eszeteket hagynátok
itt? Már pedig itt hagyták az eszüket, mivelhogy a derékig érő hóban nem
tudtam utolérni őket. Többé nem hallottam róluk semmit, így csak
elképzeléseim lehetnek arról, hogy mi lett azóta belőlük... Az inas
bizonyára keresett magának egy valamilyen oknál fogva még itt maradt
arisztokrata családnál egy komornyiki állást, és aztán, amikor az elvtársi
világ végleg az arisztokrácia nyaka köré hurkolta a kötelet, a gazdáival
együtt disszidált valahová. Nem tudom, hogy hová disszidálhattak, de
valami azt súgja nekem, hogy Amerikába biztosan nem...
A kommunista katonaszökevény bizonyára megtalálta a helyét a mi új,
demokratikus hadseregünkben, és bizonyára gyorsan karriert csinált.
Ebben a karrier-csinálásban teljesen biztos vagyok, abban viszont nem,
hogy ez a karrier maradhatott Rákosi személyi kultusza idején is. Ez a
fiatalember túlságosan is becsületes volt ahhoz, hogy szembeköpje azokat
az eszméket, amikben a háború alatt olyan nagy fanatizmussal hitt...
Nem, ezt nem tudom elképzelni róla, így azt gondolom a további
sorsáról, hogy vagy időben kirúgták a hadseregből és sikerült neki egy
másik foglalkozásra átnyergelni, vagy... vagy a nagy tisztogatások során ot
is kinyírták, mint a magyar nép ellenségét.
A másik két katonaszökevény ügyét tiszta sornak vélem: ok hazamentek a
falujukba és gazdálkodni kezdtek. Földet kaptak, mint sok százezer
sorstársuk, és tőlük is visszavették a földet, mint szinte minden
sorstársuktól. Ám azt nem hinném, hogy a kolhozba is beléptek, nem: ok
inkább azok létszámát gyarapították, akik az iparban kezdtek új életet.
Hogy milyen lett az az „új élet”, azt minden harmincon túli ember tudja
ebben az országban, munkásszállásokon nyomorgó vagy a fekete
vonatokon bumlizó, családokat szétzüllesztő új élet...
Grisa ügye tiszta sor: ő, ha túlélte a háborút, hazament és hivatásos
katona lett, mint több millió társa. Piros könyvet váltott, és eljutott a
tiszthelyettesi karrier végső határáig. Ő nem nyomorgott, abban az
országban mindig is nimbusza volt a katonáknak, őnekik nem kellett
nyomorogniuk, ok mindig megkapták a maguk nagy karéj kenyerét. Nem
tudom, ide vezényelték-e ötvenhatban... Nem valószínű, mert úgy
emlékszem, szibériai orosznak mondta magát, ide azokból nemigen
küldtek Hruscsovék egyetlen orosz katonát sem. De ha mégis lett volna,
akkor nemigen tudott volna lelkiismeret furdalás nélkül a pesti utcákon a
rosszul felfegyverzett, igazságtalanul nyomorított lelkű, független országot
akaró emberekre lövöldözni... A prágai bevonuláskor lehet, hogy ott volt
Grisa, oda úgy hallottam, az ország minden részéből vezényeltek
csapatokat. A prágai bevonulás ügye a Grisához hasonlókat nemigen
izgatta: ok biztosra vették, hogy ott a szocializmus ügyét kell rendbe
hozni, honnan is tudták volna, ezek a despotizmusban felnőtt emberek,
hogy éppen egy emberarcú, még alig csírájában lévő ügyet taposnak el?
Az afganisztáni bevonulást Grisa már mint nyugdíjas érhette meg.
Szerencséje volt ezzel: semmi biztosíték nincs arra, hogy olyan vakmerő
katonát, mint ő, nem a sok ezer sebtében összetákolt koporsó egyikében
hozták volna haza. . .
Nem tudom, él-e még ez a melegszívű, csupa lélek orosz ember. Ha él is,
elborzadva. Sinkovics Imre a film főszereplője nézheti, mi lett a hajdani
dicsőségből. Elborzadva és éhezve várhatja a halála óráját, mert arra
semmi reménye nem lehet, hogy az ő életében ott rendes
kerékvágásukba térjenek a dolgok...
A báró úrról a legnehezebb beszélnem. A báró úr – aki ott a
hadseregben csak zászlósi rangban szolgált – olyan kacifántos névvel
rendelkezett, hogy azt már az utolsó találkozás után egy-két hónappal
elfelejtettem / elfelejtettem a többiekét is, de azokét csak mostanában, a
vénemberkor küszöbét elhagyva/. Nos, igazán nem tudom, mi is lehetett
a báró úr sorsa ebben az új rendszerben. Lehet, hogy nem várta be a még
rövid életű koalíciós korszak megszületését sem, és sok hozzá hasonló
arisztokrata társaságában kiszökött először Németországba, majd onnan
valamelyik dél-amerikai országba. De az is lehet, hogy Ausztráliába vagy
Új-Zélandba ment, azt azonban biztosra veszem, ok se igen választották a
főnemesi előjogokat oly semmibe vevő Egyesült Államokat. Ha így
történt, akkor ez az én báróm biztosan nagy karriert csinált ott
újságszerkesztéssel, pártvezetéssel, könyvek kiadásával.
Valami ilyesfélét csinálhatott ha disszidált, mert igen nagy dumája volt, és
a dumával a magyar emigránsok között mindig jól lehetett érvényesülni.
Lehet az is, hogy él még valahol, hiszen csak egy-két évvel lehetett
idősebb nálam.
A báró úr esetében a másik lehetőség az lehet, hogy sok hasonszőrű
társával ellentétben ő itthon maradt, és jogászi végzettsége lévén vagy az
igazságügyi vagy a földművelésügyi minisztériumban kapott valami
osztályvezetői állást. Azt ugyanis száz százalékig biztosra veszem, hogy ha
ő itthon maradt, akkor gyorsan besorolt a kisgazdapárt tagjai közé, és
annak vezetői így hálálták meg neki a nagy igyekezetét. Ez az időszak
persze csak három-négy évet jelentett az én báró barátom életében,
fogalmam sincs, hogy aztán mi történhetett vele. Egy biztos: ő nem várta
meg a hortobágyi kitelepítéseket, volt ő olyan rafinált, hogy időben
megpattanjon a vagyonvesztés, a kitelepítés elől. Így hát csak azt vehetem
biztosra az én volt báró barátomról, hogy vagy előbb, vagy később, de
disszidált az országból.
De most már végleg itt az ideje, hogy azt is elmondjam, hogy mi történt
velem az elmúlt jó negyven-ötvenöt esztendőben. Következzen tehát az
egykori Molnár II. Ferenc tizedes, mostan már csak roggyant lábú öreg
szivar története. Ennek az elmondása igen nehéz feladat egy magamhoz
hasonló vénember számára, hiszen ide-oda csámpázgatnak a
gondolataim, nehéz a mondókámban logikát tartani, nem is emlékszem
már pontosan mindenre. Talán ha jó tíz esztendővel ezelőtt fogok hozzá
az életem utolsó néhány évtizedének az elmondásához, akkor nem
sikeredett volna homályosra, seszínűre a mondókám, de hát ki a fene
volt akkor kíváncsi az én véleményemre... most viszont oly sokan
emlékeznek vissza az életük megtörtént vagy meg nem történt
eseményeire, hogy ebbe az emlékirat-özönbe talán én is jó szívvel
betuszkolhatom a nem túl érdekes életem háború utáni legfontosabb
csomópontjait. Nem biztos, hogy érdekesek lesznek ezek a
csomópontok, az se biztos, hogy izgalmasak, de hogy az igazságot
mondom, abban mindenki biztos lehet.
Amikor hiába kiabáltam az egyre kisebb ponttá összezsugorodó
kivénhedt dzsip után, valami nagy-nagy szomorúság és fáradtság fogott el:
mi lesz most velem? Hogy érek haza ilyen fáradtan és ennyire támasz
nélkül? Hogyan tudom átvészelni a háborúnak a még hátralévő
haláltusáját úgy, hogy most Grisa nélkül, a báró nélkül és a kommunista
katonaszökevény nélkül végleg maga alá ne temessen? Elindultam torony
iránt a késő téli szürkületben, azt tudtam, hogy a szülőfalum, Zalahídvég,
mely irányba esik, és azt is tudtam, hogy ebben a félderékig érő hóban
igen nehéz lesz megtenni azt a bő száz kilométert, amennyire a mostani
téblábolásom színhelyétől, a tapolcai-medencétől az én szülőfalum
madártávlatban lehet. Mégis nekivágtam a hómezőnek, caplattam benne,
amíg az erőmből futotta. Aztán a szürkület feketeséggé változott a
szemem előtt, összecsuklottam, és belevágódtam a hóba. Akár végleg is
ott maradhattam volna, hiszen hamar kihűl a kifáradt test, és a fagyhalál
beállhat mínusz tíz fokban is, ha nem vezérel arra egy szánkós atyafit a
gondviselés. Az atyafi, aki fát vitt haza a szánkóján a közeli erdőből, nagy
nehezen felmarkolt engem, és bevitt a faluszéli házába, és ott el is rejtett
addig, amíg az utolsó puskalövés zaja is el nem ült Magyarországon. Ő
elrejtett, a lánya meg kiápolt a hóban támadt tüdőgyulladásomból, bele is
szerelmesedtünk egymásba, de néhány csókon kívül más nem eshetett
meg vele, mert ő a vőlegényét várta vissza a frontról, és semmiképpen
nem kívánt ahhoz hűtlen lenni.
Így amikor elváltunk, csak azt kívánhattam neki, hogy legyen nagyon
boldog, térjen vissza épségben és egészségben a vőlegénye. Többé nem
hallottam róla, de valószínűleg visszatérhetett a vőlegénye, mert írtam
neki a hazatérésem után két vagy három levelet, amelyben azt
tudakoltam, hogy megjött-e már a vőlegénye, és ha csak a halálhíre jött
meg, akkor a gyász idejének letelte után hajlik-e majd arra, hogy énvelem
csinálja meg az eljegyzését, de nem válaszolt egyikre sem, így aztán arra
gondolok, hogy rendes kerékvágásba fordult vagy fordulhatott az én egyik
megmentőm élete. Akárhogyan is volt, az isten áldja meg érte őt is, és az
apját is, és ha él még ez az asszony, akkor hosszú és szép öregkort
kívánok neki.
A szüleim már halottnak hittek, hiszen megkapták ők is annak a sok száz
levelezőlapnak az egyikét, amely a fiú, férj, vő stb…. eltűntté nyilvánítását
tartalmazza. Egy szem gyerek voltam, így hát főleg elképzelheti bárki,
hogy mekkora tragédiát okozott ennek a levelezőlapnak a kézbesítése. Az
anyám ágynak esett a szívével, és nagy szerencséje volt, hogy a falu másik
végében lakó húga mellette tudott lenni ezekben a nehéz napokban. Ez a
sok mindenhez értő, ritka nagy olvasottsággal és igen éles ésszel
rendelkező asszony úgy kikúrálta a nővérét a különböző gyógyfüvekből
főzött teákkal, hogy szakképzett ápolónő sem kúrálhatta volna ki jobban.
Ez a betegség azonban annyira megviselte a gyönyörű szép és jóságos
anyám szervezetét, hogy bizony sokat betegeskedett ő ezután is, és el is
ment szegény hamarosan, nem érve meg a hatvanötödik születésnapját
sem...
A hazatérésem után azonnal elvezényeltek robotra: szemetet, romokat
takarítottunk, de engem még a tűzszerészek is magukkal vittek néha,
mert azt találtam egyszer mondani a policáj előtt, hogy értek én
mindenhez, megtanultam én még ott kint a fronton az aknák
hatástalanítását is. Másnap már magukkal is vittek a tűzszerészek, de a
parancsnokuk, egy nagy bajuszú, mérges tekintetű kunsági gyerek, látva
az ijedséget és halálfélelmet az arcomon, nagyon megsajnált, és odavett
maga mellé, ő maga mutogatott meg nekem mindent, így sikerült
épségben megúsznom ezt a nagyon is meggondolatlan kijelentésemet.
Tanult mesterségemet, a géplakatos szakmát jó ideig nem folytathattam,
mert egyrészt a mesterem, Kákonyi úr még a háború ideérése előtt
elköltözött a környékről, másrészt ipar a mi vidékünkön végképp nem
volt. Így néhány évig gazdálkodtunk az apámmal, a munkámra otthon is
nagy szükség volt, hiszen az apámnak az akkori öt holdjához a
földosztáskor hozzácsaptak még másik hármat. Dolgoztunk is
szorgalmasan, szerencsére volt mivel, mert az anyám az itt kószáló beteg
katonalovak közül az egyik sodrott farkú, félmura heréltet magához
édesgette és szépen kiápolta.
Ötvenben aztán felénk is megkezdődött az iparosítás, téglagyár is,
tejüzem is, bútorgyár is épült errefelé, de én az olajosokat választottam,
mert azoknál lehetett keresni, másrészt szerelőkocsira beosztva lehetett
ide-oda szaladgálni, világot látni, nőket felszedni, mit mondjak, kedvemre
való volt az a kötetlen élet... Pedig az apám csak nagyon nehezen
engedett el maga mellől, mert bízott abban, hogy ebben az új
rendszerben soha nem látott jó világ lesz Jelenet A tizedes meg a többiek
című filmből az egyéni gazdálkodás számára, nekem viszont valami azt
súgta, hogy a negyvenkilencben megkezdett kolhozosítás nem játék,
visszaveszik még az elvtársak a földeket a parasztoktól, hiszen az
oroszoknál is ezt tették, már pedig ha ott úgy volt, akkor itt is így lesz.
Rákosi elvtárs nem hiába töltött el annyi értékes esztendőt a
Szovjetunióban és a Horthy-rendszer börtönében... Be is indult a
kolhozosítás mifelénk is, de ezen a dimbes-dombos vidéken egyrészt
kevés volt az igazán jó föld, másrészt a sebtében beszerzett, illetve
összeszerelt traktorokkal ezen a tájon nemigen lehetett volna
eredményesen gazdálkodni.
Így akkor, 1949-50-ben megúszták a zalahídvégiek, de jó tíz esztendővel
később az ő számukra is beköszöntött a mezőgazdaság szocialista
átszervezésének paraszti önérzetet sárba tipró esztendeje.
Mi, olajipari melósok jöttünk-mentünk a szerelőkocsival, jártuk a Dél-
Dunántúlt, szórtuk a pénzt, szeretőket tartottunk itt is, ott is. Ketten
voltunk egy kocsira beosztva egy magamhoz minden tekintetben
hasonszőrű falubeli gyerekkel, ő sokkal fiatalabb volt nálam, őt csak
leventeként akarták elhurcolni a nyilasok, de meg tudott bújni előlük a
nagyapja tanyáján. Vagány egy gyerek volt az, mindenben passzolt
hozzám, nagy dumája is volt, a nők legalább annyira odavoltak érte, mint
értem. A keresetét se neki, se nekem nem kellett hazaadni, ő is egy szem
gyerek volt, az ő szülei is eredményesen gazdálkodtak, sok jószágot
tartottak, még abban a beszolgáltatásos világban sem szorultak rá a
keresetére. Némi pénzt azért én félreraktam, és abból a falunkban
legelsőnek vettem egy Trabantot, na de sokan megcsodálták azt akkor,
ötvenkilencben!
Öreglegényként értük meg az ötvenhatot, így nem csoda, hogy a szüleink
minden siránkozása ellenére is mi, a két kalandvágyó, már hosszú évek
óta hol itt, hol ott kiküldetésben melózgató szerelő, meg szerettük volna
nézni, mi is történik nálunk magyaroknál ezekben a furcsa napokban.
Először Egerszegre mentünk, de ott síri csend és nyugalom volt.
Aztán elkocsiztunk Kanizsára, de ott is csak néhány karszalagos
nemzetőrt láttunk. Ekkor határoztuk el, hogy felmegyünk Pestre.
Október 30-án neki akartunk indulni, de az én akkor már nagybeteg
édesanyám addig siránkozott, amíg otthon maradtunk a halottak napja
idejére. Így csak harmadikára tudtunk Pestre érni, és rövid keresgélés
után jelentkeztünk is a budai nemzetőröknél szolgálattételre. A
parancsnok, egy negyven körüli, mérges tekintetű százados azonban
elzavart bennünket. „Mit képzelnek? Ez itt nem operettkatonaság!
Maguk már azt is elfelejtették, hogy mi az a géppisztoly! És különben is:
maguknak ott vidéken kellene tenniük valamit, ne mi, pestiek kaparjuk ki
maguknak is a sültgesztenyét!”
Nem akartunk vitatkozni a századossal. Egyrészt azért nem, mert féltünk
tőle, másrészt azért nem, mert beláttuk: igaza van. Nekünk csakugyan
otthon kellene csinálni valamit. Ehhez azonban semmi kedvünk nem
volt, mert ismertük a földijeinket, tudtuk róluk, hogy bármilyen
közügyről szívesen beszélnek ugyan, de azonnal bezárkóznak, ha
tettekről van szó. Ezért a Tűzoltó utcába hajtottunk, de onnan meg egy
nagydarab, ballonkabátos, micisapkás civil zavart el bennünket, aki a
nagyobb hatás kedvéért még a gitárját is ránk fogta: „Addig húzzatok
innen, amíg belétek nem eresztek egy sorozatot. Most akartok már
közénk beállni, amikor béke van és az oroszok is elmentek?” „Egy frászt
mentek el”– akartuk mondani, de hang nem jött ki a szánkon. Nem
hittük el, hogy ez a nagydarab ember ne hallgatná az angol rádiót vagy a
Szabad Európát, és ne tudná, hogy egymás után dübörögnek befelé az
orosz határon a szovjetek vörös csillagos tankjai?”
„Hallod-e barátom – mondta hazafelé a fiatal haver – ne menjünk mi
haza, hanem csússzunk át a határon. Jobb lesz ott kinn, meglásd, itt
Magyarországon már a büdös életben nem lesz jó világ.” Ö ki is ment, én
is vele mentem a határig, onnan azonban visszafordultam, mert megjelent
előttem anyám fáradt, szomorú arca, betegségektől égő, szomorú fekete
szeme...
A haver sokáig írogatott, először az ausztriai táborból küldött levelet,
majd választott új hazájából, Kanadából. Hébe-hóba én is válaszolgattam
neki, aztán valahogy abbamaradt az egész levelezgetés. A forradalom
utáni esztendőben megnősültem, feleségül vettem azt a kehidaszőlősi
lányt, akit a legalkalmasabbnak találtam az eddigi szívem hölgyei közül a
házasságra. Nagyon jól éltünk, pedig hej de sokat kellett kötény alá
rejtenie ennek a szegény asszonynak: indulatos természetem volt,
szoknyabolond voltam, egy időben nem vetettem meg az italt sem –
mégis tisztességgel megöregedtünk együtt. Egyetlen gyerekünk született,
egy fiú, aki kitanulta a mérnökséget, és aztán faképnél hagyott minket, az
asszony ebbe úgy belebetegedett, hogy talán ez vitte el szegénykémet idő
előtt... Röviddel a kolhozosítás után eltemettük az én drága jó
édesanyámat is, és mi, fiatalok jó ideig otthon laktunk az apám portáján.
Még a házasságom utáni esztendőben építeni kezdtük a saját házunkat is,
de bizony beletelt abba tíz esztendő is, mire át tudtunk oda költözni. . .
Az olajosoknál maradtam, onnét is mentem nyugdíjba. Nyugdíjba
mentem, de nem megpihenni: tovább kellett gürcölni az apám
háztájijában ahhoz, hogy valahogy megéljünk. Apám magas kort megélve
halt meg, ha jól emlékszem, 91 esztendős volt. Nem bánnám, ha nekem
is ilyen magas kort adna az isten, mert egészségem van és élni még így
öregen is jó...
Szelei Béla
MONDJ EGY MESÉT...
A Hatvani Környezetvédő Egyesület 2004–2005-ben meseíró versenyt
hirdetett pedagógusok számára.
„Szándékunk szerint egy olyan kis gyűjteményt szerettünk volna
létrehozni, ahol a pedagógusok, mint a gyermekek „szakavatott”
formálói, mondják el, írják le gondolataikat, rövidebb-hosszabb
történeteiket, meséiket gyermekeink okulására. Bízunk abban, hogy ez a
kis füzetecske nem csupán a polcok „tölteléke” lesz, hanem hasznos
segítője azon pedagógusoknak, akik felelősséget éreznek környezetünk
állapota iránt.
Reméljük, hogy a történetek, mesék megismerése során az óvodás,
kisiskolás korú gyermekek megértik, hogy a környezet, természet
romlása, pusztulása „nem természetes”. Mi emberek tehetünk róla, és mi
emberek vagyunk azok, akik meg is változtathatjuk ezeket a
folyamatokat. Hisszük, hogy a felnövő nemzedékek (és akár rajtuk
keresztül szüleik, nagyszüleik, tehát mi magunk is), megszerzett
tudásunkat, ismereteinket, elővigyázatosan, megfontoltan fogjuk
használni. Szeretnénk, ha ez a kis gyűjtemény ezt a célt szolgálná, és
gyermekeink, unokáink nem csupán anyagiakban, hanem
gondolkodásban, életmódváltozásban is felülmúlnának minket.”
Ezekkel a gondolatokkal vezeti be Füzér Zsolt az egyesület elnöke a
legjobb írásokból összeállított könyvet. A meseíró verseny és az
Összefogás címmel megjelent kiadvány a KvVM „Zöld forrás” pályázat
támogatásával jött létre. Ezúttal két alkotó írását adjuk közre a nyertes
pályamunkák közül.
Patak Apó története
A Rengetegben élő állatgyerekek gyorsan megkedvelték az Öreg Bagoly
meséit. Egy tavaszi reggelen, amikor éppen gyülekeztek Bagoly bácsi
köré, ő így szólt: Ma nem én fogok nektek mesélni, hanem egy nagyon jó
barátom, a közeli falucskában élő patak. Kirándulni megyünk,
készüljetek fel!
Nem telt bele sok idő, s a kis csapat vidáman nekivágott az erdei
gyalogösvénynek. Két domboldalt kellett megmászni mire megérkeztek.
A patak már várta őket, messziről integetett nekik. Vidáman csörgedezve
köszöntötte őket. Kristálytiszta vizében parányi élőlények, kicsi
halacskák, vízinövények éltek. A gyerekek futásnak eredtek, Bagoly bácsi
öreg szárnyaival alig tudta utolérni őket. Telepedjetek le a partomra! –
suttogta a patak. A két öreg örömmel üdvözölte egymást, s a gyerekek is
illendően köszöntek. Az én nevem Ágói patak, de mostanában csak
Patak apónak hív mindenki – kezdte mondandóját az apó.
Hajdanában réges-régen tört magának utat a nagyapám a túlsó domb
kövei között. Akkoriban itt még sűrű erdő nőtt, legalább akkora fákkal,
amilyenben most ti laktok. Sok állatnak adott búvóhelyet a vadon. Még
én is kisgyerek voltam, amikor a nagyapám mesélt nekem a szarvasokról.
Itt éltek a parton. A bokrok között laktak. Ha megéheztek, adott nekik
élelmet a vadon, ha megszomjaztak, édes vízzel kínálta meg őket a
nagyapám. Szerették is őt nagyon. Tavasszal, mikor megszülettek a
kisgidák, elsőként a nagyapámnak mutatták be az újszülötteket. A gidák
itt álltak először lábra, itt játszadoztak, ugrándoztak. Itt élték meg a
felnőttkort. A szarvasok, mikor elhullatták agancsaikat a nagyapám
medrébe kerültek. Ezért is nevezték a nagyapámat Szarv-ágy pataknak.
Így éldegélt a nagyapám, majd az apám, a szarvasokkal békében.
Amikor megszülettem, éppen csak csörgedezni kezdtem, jött az
EMBER! Először csak kevesen voltak. Sátrat vertek a partomon,
berendezkedtek a vadonba. Jól megfértek a szarvasokkal, aztán többen-
többen és még többen lettek, elfoglalták a vadont, kivágták a fákat,
kiirtották a bokrokat, házakat építettek a helyükre. A szarvasokat
kiszorították az otthonukból, menekülniük kellett. Lassacskán eltűntek a
mederből az agancsok is.
Az élet először az emberekkel is nagyon vidám volt. Az embergyerekek
sokat játszottak a partomon, fogócskáztak, bújócskáztak, a lányok
koszorút fontak. A meleg nyári napokon jókat lubickoltak bennem. Az
asszonyok itt mosták ki a ruhákat, szerettem hallgatni az éneküket,
beszélgetéseiket. A tavaszünnep mindig itt zajlott. A kiszebábút elégették,
vizembe dobták és estig táncoltak, énekeltek. A házi állatok a partomra
jártak inni. A lányok korsóban vitték házukba a vizemet.
A baj csak akkor kezdődött, amikor az ember hosszú csöveket vezetett ki
a házából egyenesen a medrembe. A csövekből rossz szagú, kellemetlen
ízű folyadék ömlött. Fuldokolni kezdtem, úgy éreztem, elájulok. Napról
napra gyengébbnek éreztem magamat. Már senki nem látogatott meg,
mindenki messzire elkerült. A halak, rákok, rovarok máshová költöztek.
A vízinövények elpusztultak. Nehezen, vánszorogva folyattam vizemet.
Víztükröm zöld, homályos lett. Aztán éreztem, hogy elsötétül minden.
Azt hiszem elájultam. Nem tudom, meddig feküdtem így, de mire
magamhoz tértem csodálatos kép fogadott. A vizem újból tiszta volt,
visszaköltöztek az élőlények, feléledtek a vízinövények. Vajon mi
történhetett? Kitaláljátok?
A gyerekek tanácstalanul néztek össze. Csak valami csoda történhetett! –
suttogta Mókus Misi. Talán a tündérhalak segítettek, vagy az öreg cet a
tengerből? – találgatta Róka Rudi. Nem, nem! – huhogta Bagoly bácsi.
Sosem fogjátok kitalálni, hogy ki mentette meg Patak apót. Maga az
EMBER! Hiányzott neki a víz csobogása, szeretett volna újból fürödni a
hűs habokban. Zavarta a bűzös fuvallat, ami a patak felől jött. Szerette
volna, ha szomját olthatja a patak friss vizéből.
Összefogtak, elzárták a házakból kijövő csöveket, lépésről lépésre
kitisztították a medremet – vette át a szót Patak apó. Azóta ismét itt
ünneplik a tavaszt, táncolnak, énekelnek a partomon, s ha
megszomjaznak, hát isznak a vizemből – fejezi be történetét.
Közben eljárt az idő, az állatgyerekek megéheztek. Tudjátok mit? –
kiáltott Nyúl Béla. Rendezzünk futóversenyt. Az győz, aki előbb hazaér a
Rengetegbe! Az állatgyerekek örültek a jó ötletnek, Bagoly bácsi se bánta,
hogy vége a látogatásnak. Megköszönték Patak apó meséjét, illendően
elköszöntek, és nekiiramodtak a hegyoldalnak.
Így volt, mese volt, aki nem hiszi, jöjjön el Ecsédre!
Juhász Edit
Gólya mese
Ott, ahol a Mátra alján sebesen futnak a patakok, Ahol a madárdal a szív
zenéje, ott van egy kicsiny falu. Ebben a faluban régi, évszázados házak
állnak. A fehérre meszelt falak között az idő és ősi bölcsesség ontja
illatát,Ha itt jársz, hallhatod a szél dalát, ahogy a kémények között dúdol.
Ezt a mesét én is a széltől hallottam, hallgassátok meg ti is!
Száll a gólya, száll sietve,
Várja fészke, kis hazája,
Magyarország falucskája.
Száll a gólya, száll sietve,
Fárad szárnya, zsibbad lába.
Földre húzza fáradtsága.
Száll a gólya, száll sietve,
Újra indul fáradt kedve,
Szárnya lendül: messze, messze…
Száll a gólya, száll sietve,
Át a tengert, átrepülve,
Mezőn-völgyön túllendülve.
Száll a gólya, száll sietve,
Nyílik tolla, fékez szárnya,
De otthonát nem találja.
Jóemberek, ha látjátok,
Üres fészkét ne bántsátok!
Mert hazájába visszatérve,
Hajtja ösztön, hajtja vére.
Ő jól tudja, hogy hova,
Mert itt van az otthona.
S akkor száll a gólya száll sietve,
Hisz’ ha megóvod, várja fészke!
Hát ne feledd!
A gólya száll hazánkba,
Száll sietve!
Ambruzs Tímea
HAJNIK LAJOS VERSEI
Tüdőbeteg őszi ködben Anyám
Megy, megáll, Csillag száll az égen
Liheg, köhög A felhőkkel szembe,
Mélyről hörög S ha Nap jár a réten,
Testét átjárják Ő tűnik szemembe.
Fojtó köddögök.
A földre köp, Anyám. Egy délután
S amit eldobott Elaludt a réten,
Dália piroslik ott És álmok támadtak
A vére. Megfáradt szívében.
Keserű élet
Szomorú bére. Aratódal szállott
Kocsi ment csörögve,
Mondóka Úgy tetszett, hogy szinte
Elaludt örökre.
Havas táj
Hideg táj Hogy örökre ő is.
Havas tájon Hogyha elment volna
Hideg tájon Emléke fölé most
Csak az én Csak a csend hajolna.
Szerelmes
Szívem fáj. De álmodott akkor.
Múl a tél, Keze kinyílt lassan
Jő a nyár Fáradt teste mellett,
A szíven S úgy tartotta hosszan.
Egyre fáj
Érted, hogy És kimondhatatlan
Érted- é, Gyötrő szépet látott.
S jössz-e már? Az alábukó Nap
Kezében felejtett
Az élet ingáján Egy álomvirágot.
Fák közt hosszú ingán lengni. Sárgaház
Az élet tudod, nem több, ennyi.
„Bolondok”, mondják,
Körötted vaskos durva törzsek. ha látják a rácson át.
Tudod, hogy végül összetörnek. Bent mégis néma csend van,
Száz sebből vérzik tested de kint üvölt a nagyvilág.
Az ingát el mégsem ereszted.
S ha sebeidből bírnád ég majd
Az inga vagy megáll, vagy elszakad.
A VÁLÓCZI
A hatvani gyógyító története
Rák. A rettegett diagnózis. Sok esetben egyenlő a halálos ítélettel. Igaz
sok esetben csak azért, mert önbeteljesítő jóslatként a hitet, a harcolni
akarást, tudást veszi el attól, aki arra a leginkább rászorulna. Balogh
Györgynek is megjósolták a halálát. Az onkológus kerek perec
menthetetlennek nyilvánította, és nem jósolt többet egy évnél. Ez három
éve volt. Történetesen ez alkalommal a hír nem letörte az érintettet,
hanem még dacosabb küzdelemre sarkallta. Keresni kezdte az összes
szóbajöhető megoldást, és egy ismerős tanácsára így került Hatvanba,
Válóczi Józsefhez. Aki az első találkozáskor megmondta, a vizsgálat után
tud nyilatkozni az esélyekről, és az első vizsgálat után mondta azt, hogy
tud segíteni. De nem akarta dicsérni magát. Csak mutatott egy
paksamétát a korábbi páciensek köszönőleveleiből. Több kötetet kitévő
tanulságos olvasmányt lehetne összeállítani a beszámolókból, illetve már
felesleges a feltételes mód. Ha nem is többkötetnyi válogatásra de egy
kisebb könyvecske megszerkesztésére éppen Balogh György vállalkozott.
Munkája során a segítségnyújtás és a reményadás szándéka vezette.
Ugyanis mindig azt hallotta ő is Válóczi Józseftől, hogy a tapasztalat a
legmeggyőzőbb segítség a gyógyuláshoz vezető úton. Az sem mellékes,
hogy sok csodatévőtől eltérően senkit nem akar lebeszélni a klinikai
orvoslás kínálta lehetőségekről. Balogh György ugyan azt írja mennyire
fontos a hit, a bizalom a gyógyításban. De ő is elfogadta a kiskaput,
kapott kemoterápiás kezelést, vállalkozott a műtétre is. De, miként azt
Válóczi József előre prognosztizálta neki, nem keletkezett áttét, és amit
senki nem tudhatott előre, a kemoterápiát irányító onkológus egy idő
után azt mondta, már nincs szükség a drasztikus kezelés folytatására.
Egyébként Válóczi József történetének érdekes momentuma, hogy ő is
rendre kételkedik. Gyógyító tevékenysége kezdeti időszakában egyre azt
mondogatta, a betegek csak hisznek abban, hogy meggyógyulhatnak, és
ezzel a hittel magukat gyógyítják, miközben a betegek őt győzködték,
hogy higgyen saját képességeiben és gyógyító tudományában. Holott ezt
az adományt mások régen felismerték benne. Azok, akikkel együtt
tanulta a természetgyógyászatot, illetve a holisztikus gyógyítás elismert
hazai és nemzetközi művelői.
Balogh György kötetéhez Török Szilveszter professzor írta az ajánló
sorokat. Amiből feltétlenül érdemes néhány gondolatot kiemelni. Ha a
betegek aktívabban részt vennének a gyógyítóval a betegségük
legyőzésében, ha a gyógyultak a kontrollvizsgálatra visszatérnének, és ha
áttérnének a természetes életmódra, (pl. dr. Oláh Andor rendszerére),
akkor teljesedne ki Válóczi József áldozatos, gyógyító tevékenysége teljes
mértékben. Talán a hatvani gyógyítóról szóló kötet olvasói között
akadnak olyanok, akik nem csupán a csodára kíváncsiak, hanem azt is
megértik, mennyit kell magunknak is tenni egészségünkért.
Szabó Z. Levente
Szabó Z. Levente a Természetgyógyász Magazin munkatársa. A magazin
2005. 6. számában jelent meg ez a cikke, amit a szerző beleegyezésével
közlünk. **** A könyv postai utánvéttel megrendelhető a szerzőnél:
Balogh György 6100 Kiskunfélegyháza Damjanich u. 39. Tel.: 06-30-978–4972
HATVAN VÁROS TÖRTÉNETE
Ezzel a címmel jelent meg 2005-ben egy helytörténeti monográfia
Németi Gábor ny. gimnáziumi tanár tollából, mely hiánypótló
kiadványként településünk történetét mutatja be a kezdetektől a
rendszerváltásig.
A 376 oldalas, gazdagon illusztrált összeállítás a mellékletekkel együtt tíz
fejezetből áll. A mű részletesen foglalkozik Hatvan feudalizmus kori
történetével, a tőkés rendszer kifejlődésének időszakával, a két
világháború, és a közöttük történt hatvani eseményekkel. Szemléletesen
bemutatja a II. világháború utáni éveket (1944-1948), a pártállami
korszak első szakaszát (1949-1963), és a rendszerváltás előzményeinek
korszakát (1963-1989). Ezen rövid ismertetésben nincs terünk
részletesen bemutatni a kötet fejezeteinek témáit, csupán a figyelmet
szeretném felhívni a műre, melynek elolvasása során nem mindennapi
időutazásban részesül az Olvasó. (A kiadvány néhány részletével
korábban már találkozhattunk a Hatvani Füzetek hasábjain is.)
A mellékletek az I. és II. világháborúk során elesett hatvani katonák,
illetve a II. világháború hatvani áldozatainak névsorát valamint adattárát,
és a holocaust hatvani zsidó áldozatainak listáját tartalmazzák. A szerző
érzékletesen szól az I. és II. világháborús hatvani katonák harctéri
élményeiről, hadifogságukról, mely részek önálló füzetként is megállnák
a helyüket, de e kiadvány színvonalát is jelentősen emelik. Az itt közölt
sorstragédiák túlmutatnak a helyi eseményeken, megismertetve az
Olvasóval a nagy világégések történetét.
A kötet fejezeteiben helyet kapnak a településünkön talált régészeti
leletek, a helyi néprajzi kincsek, de megismertet a város ipari,
kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi, sport és kulturális központtá
válásának folyamatával. Különösen nagy értékűek a fejezetek végén
található jegyzetek, melyek a szerző könyvtári, levéltári, anyakönyvi
kutatásokra és visszaemlékezésekre támaszkodó hatalmas munkásságára
utalnak. A szerző természetesen felhasználta a korábban megjelent
hatvani helytörténeti jellegű kiadványokat is. A könyvet Hatvan Város
Napja (június 24-én) alkalmából rendezett ünnepségsorozat keretében
mutatták be a könyvtárban.
A monográfiát az érdeklődők megtalálhatják a város könyvtáraiban és
közintézményeiben. A könyv szerzője Németi Gábor, szerkesztője Bacsa
Tibor, lektora Dr. Nagy József kandidátus, ny. főiskolai tanár, fotósa
Csintalan Andrea és a nyomdászok (Grafika Press Rt. dolgozói) mind
remek munkát végeztek. Köszönet jár a kiadó tisztét betöltő
önkormányzatnak, Érsek Zsolt Polgármester Úrnak, hogy jóvoltukból a
Bacsa Tibor által jegyzett Hatvan a XXI. század kapujában című értékes
városismertető album után ismét egy kiváló kiállítású és egyedülálló
helytörténeti művet forgathatunk a kezünkben. A kötet szerzőjének
tisztelettel és köszönettel tartozunk, hogy az általa összegyűjtött kincseket
megosztotta Olvasóival. További kutatásaihoz ezúttal is jó munkát, és
hozzá jó egészséget kívánok.
Demény-Dittel Lajos
Literátus Könyvesház
(Hatvan, Kossuth tér 23.)
2005. márciusában nyitotta meg kapuját Hatvan és környéke
könyvszerető lakossága előtt a Literátus Könyvesház Hatvan főterén, a
megszépült korzó mentén. A nagy alapterületű, rendkívül széles
választékot egyedi elrendezésben felvonultató könyv- és zeneműboltot
hamar megkedvelték a vásárlók. Néhány hónapos fennállása alatt már
két illusztris vendég fordult meg a falai között: a 76. Ünnepi Könyvhéten
Karinthy Márton dedikálta családregényét, szeptemberben pedig Leslie
L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László találkozott lelkes olvasótáborával.
VI. FEJEZET
HATVANI ALKOTÓK
• Versek és tanulmányok: – Szelei Béla versei
– Kepes Károly versei
– Ladys Lex versei
– Farmosi László versei
– Vincze Anna versei
– Heltai Bálint tanulmánya
• Képzőművészek: – Czibolya Erzsébet
– Kedei V. Zoltán
– Komjáti Géza
– Maldrik Gábor
– Nádasdi József
– Pádár Sándor
– Szpisják Pál
• A Grassalkovich Alapítványi Szakiskola
és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény
művészeti tevékenysége
SZELEI BÉLA VERSEI
Széchenyi gróf, a Lánchíd meg én
Széchenyi István grófot a legnagyobb magyarnak nevezte el pályatársa és
politikai nézeteinek nagy bírálója, Kossuth Lajos. Hozzá, a kivételesen
nagytehetségű grófhoz, hazafihoz fordulok én most, a névtelen, rossz
korban született utód.
Gróf úr, ön, aki fényes katonai karriert
félbe hagyva, önmagával meghasonulva,
érzelmi zűrzavarból, lelki válságból
kiutat keresve jutott el népe
sanyarú sorsa okainak a
felismeréséhez, a magyar
haza csúnya szeplőinek
a gyors eltüntetését tekintve ezek után
élete legfontosabb céljának, azonnal
hozzálátott e nagyszerű eszmék, célok
megvalósításához. Mindenféle
akadályok tornyosultak ezután az ön
és néhány nagyszerű társa
által megteremtett úton,
ám ön és az újítások létrehozásában
önnel együttműködő szakemberek és jó
barátok gyorsan lerombolták ezeket a gonosz,
reakciós erők durva kezei
által megépített sorompókat.
Hogy még mostanra sem jött létre
a béke, a boldogság és a
jólét Magyarországa, azt leginkább mostohán
alakuló történelmünknek köszönhetjük.
Ám az sem vált javára a mindenkori
közállapotoknak, hogy önsajnáló,
önpusztító, széthúzásra mindig
hajlamos népként emlegettek
bennünket a szomszédaink.
Ez a név: gróf Széchenyi István mindaddig ismert
marad, míg egyetlen magyar ember is él e
Földnek nevezett kicsinyke – parányi égitesten,
az ön örökbecsű tetteinek még
a felsorolása is több oldalt
tenne ki egy képzeletbeli,
de valamikor tán mégis
elkészítendő (elkészíthető?) almanachban.
Sok mindent önnek köszönhetünk, de engedje
meg, hogy én az ön örökbecsű tettei
közül most csak szépséges Lánchidunkat,
a múlt századi magyar hazafiság
egyik hőstettét emeljem ki.
Clark úr oroszlánjainak
ugyan nincs nyelvük, ok mégis komor tekintetű
palota – testőrként, az állatok nagybecsű
királyaként néznek alá az ott sorjázó
autócsodákra. Hatalmas sebet
ütött ez a híd a feudális
rendszert az idők végeztéig
fenntartani szándékozó,
a változásoknak még a gondolatától is
irtózó nemesuraink kiváltságaiban.
Gróf úr, ön egy rendkívüli tehetség volt
s igaz hazafi, én csak egy névtelen,
jól – rosszul verselgető, írásra
időt szakítani nehezen,
szabadidő – csonkítással
tudó „szellemi dolgozó” vagyok az anyagi
javak elosztásakor többször is háttérbe
szorítottak mindig túlságosan népes
táborából, kiknek csak múltjuk van,
jelenük nincs, nem lesz tán jövőjük sem,
ok mégis kitartóan fogják
ápolni az ön emlékét.
Tanár barátomnak
„Megtébolyodtak a harangok is”
Negyven éves lettél te Nagy László emlékére
Ki most egy nagyváros közelébe’
Éled küzdelmes életed. Versben bújdosó haramia voltál
Csodálója szépséges magyar nyelvnek
Negyven éved elszelelt Kései kínzottja sok méla vágynak
De tisztességes béred sose lett Fordítója délszláv népköltészetnek
Jól van ez így, szép hazánk? Szülőatyja számos szép magyar szónak
Kiátkozója hamis prófétáknak
Lehettél volna jogász Méltó társa költő – feleségednek
Állatorvos, mérnök, mezőgazdász Dicső előde mai költőinknek.
Jól kereső közgazdász.
Nagyon rég elmentél már közülünk
Te mégis tanár lettél Három évtizede nem vagy itt velünk
És úgy gondolod: rossz lóra tettél Halálod nagy űrt támasztott, de azt
Nagyon nagyot hibáztál. Nem is gondoltuk volna, hogy már téged is
Ily gyorsan el lehet feledni. Műveid
Ne keseregj, ne töprengj A legteljesebb közönnyel kezelik azok is,
Azon, hogy nehéz kenyérkereset Kik egykoron az egekig magasztaltak és
Nevelni s ta – ní – ta – ni! Azzal dicsekedtek: jó barátjuk vagy.
A tanítás: hivatás
És ha mást mond erről valaki más
Ő csak ellenség – féleség.
Üresfejű emberek
Gyakran megkeserítik életed
Rossz dumájuk felejtsd el!
A pályádat ne hagyd el
Te csak így élhetsz teljes életet
Jó tanár vagy, hidd már el!
Negyven éves jó barátom
Tudhatod jól: ezen a tájon
Bőven terem rosszindulat.
Könyörtelen ez az idő
Elmúlt az ifjúságod, de jövőd
Még boldogságot hozhat.
KEPES KÁROLY VERSEI*
(Ha mégis..)
Ha mégis rászánnád magad,
és meglátogatsz
légváramban keress, barátom,
Felhő út 7. szám alatt.
Versvég
.....................................
mit is mondhatnék még
, én voltam a lepke
. ki föl akart szállni
a Mount Everestre
Az emberré válás hiteles története
– Hosszas elméleti és gyakorlati vizsgálódás
után közkinccsé teszi Kepes Károly –
Vala pedig, hogy egy igen terebélyes és gazdagon termő gyümölcsfán
népes majomcsapat élte vidám, gondtalan életét elégedetten. Így volt ez
az idők kezdetétől, és az idők végezetéig így is látszott lenni. Eme
paradicsomi állapotú közösségben lőn pedig egy, aki restségével tűnt ki a
boldog többiek közül. Szinte vakarózni is rühellt, mozdulni is lusta volt
megátalkodott renyheségében, hiába dobálták és cibálták meg gyakran a
társai.
Történt pedig egy rossz emlékű napon, hogy kiváló majmunk
lepottyant a Fáról. (Szeles idő volt-e, vagy sem, az a tudomány mai állása
miatt kideríthetetlen.) Tunyán heverészve szundikált sokáig, mígnem
mardosó éhség lett úrrá rajta. Ennek okáért evett a Fa alá bőven hullott,
megcefrésedett gyümölcsből, és igen-igen megvidámodott tőle.
Látván pedig a többiek az ő állapotját, sürgősen lemásztak hozzá, és
belakmározták ama gyümölcsöket az utolsóig. Ezért újabb és újabb fákat
kellett keresniük, megszerzésükért két lábra állva fortélyos eszközöket,
módszereket kellett kitalálniuk a bunkósbottól kezdve a pálinkafőzőig.
Így történt. Azóta is hol két lábon, hol négykézláb jár az ember, és ha
már kenyere javát megitta, megtérvén őseihez, a Nagy Égi Eszpresszóban
mulathatja idejét velük.
*A költő Imatöredékek a XX. századból című kötetét december 28-án
mutatták be a könyvtárban.
LADYS LEX VERSEI
Álomkút
Ha a kutyám költő volna
babérsildes holdat hordna
vizslatinul vaugatna
csillagokat ropogtatna
ködrongyokat húzna-vonna
hátrafelé gyalogolna
s csak a Tejúton loholna
éjszaka ha elaludna
üstökösként hullna-hullna
le a gyerekek álmába
kutyaköltő-világába
Art
Útra kelt az Artúr
elfelejtett retúrjegyet
venni haza
azóta lett laza
Úgy csúfolják: Art úr
Bor
Kis slukkú a Bori
annál inkább borivásában
nagy Tódor
szegről-végről sógor
Különben: Tábori
Sas
Aszongya a Gréti:
nem parlagi – réti
sas csórja a barmot
kattintva rá karmot
S csak pamlagon tépi
Col/tán-nak
Szíved leláncol:
jó srácnak láccoll
bár szájad száz coll
míg elméd tán/col
Főtér/d
Nincs
irg
alom
csak
forg
alom
csak
forg
alom
Etűd
Lobban a hajnal
s szárnysuhogással
sóhaj oson
Ladys Lex itt és most közölt versei részben az „Istenke állatkái”, részben
a „Bök-bök-bök” sorozatából valók. „Álomkút” című versének képverssé
formálása – számítógépes program híján – egyelőre megoldandó feladat marad. Ámde: szabad a gazda.
FARMOSI LÁSZLÓ VERSEI
In memoriam Szabó Magda
Amit tollforgató elérhet, elérted. Talán csak az igaztalanul visszavont
Baumgarten-díj …, de már az se … Földi síkon túl csodád járnám körül.
Miről írtál? Mivel és mire?
Alkotásaidban az örökkévalóság elmozdulása.
Állócsillagok magasrendű geometriája. Áta-bota Nap ábrák fel Északnak
arany-kaligrammák.
Velük minden megírható a Mindenható a fény gyökere galaxis-napláb az
ember szívbe.
Láthatatlan születés, ős-átlényegülés álommá, csönddé.
Lám libbent gyertyalángnál lóduló sziluett óriás, Gaiát elhagyó mesebeli
Szabó! Koronákra mutató, áldott fényutazó …angyal. Lehet kilencven
évesen is gyermek az ember. Tiszta szeretet.
Áldó, teremtő, foganó gyönyörű asszonyi tudás – testet, szellemet
egybeölelő anyaság!
Most mikor Enyészet hava Álom havára vált a Karácsony kapujában
állunk mind egyaránt.
Légzésünk angyalok vonulása. Noé bárkája ezüst csillanású Óperenciás.
Uszonyok, szárnyak, léptek gyalázhatatlan szavak ember fölötti lények
jósága. Fehérnél – fehérebb vakító Himalája halk mennybéli hó!
Mondják aki sokáig él tündér korba ér.
Hogy fér el egy angyal egy kislány testében? Láthatatlan erről írsz: sors –
sugallat szövődik a sorokban, mint kenyérbe a szentség.
Ó Te kilencven évet élő, jóságos megbékélő szeretetből vagy velünk –
hitünk, igenünk, ahogy Illyés látomása tudatta – a három szín alatt
áldozás fölmutatta!
Áldás ilyen kis népnek ennyi óriás. Ennyi legenda Ókút forrás.
Délibábban kettőződött tizenegyezer éves timpanon – jelenés.
Amihez hozzáértél csillagba mártódott, mint Szent István jobbja: nem fog
rajta a halál, kimondja áldó igazát. Ravatalok Ré-hajó „aki benne hisz él
örökké” bátorságú voltál-e szűk három dimenzióban. Kezed nyoma
asszony – Aranyé. Gyolcs gyógyítású az Úr galambja.
Szíriusz – sziporka a szikből!
Magda rácsodálkoztál-e a fekete táltosra? Nekem réz-szérűt adtál a
Régimódi történettel. József Attila a hun mítosszal én veled emelkedtem.
Füzesgyarmat szüleim szülői rejtett szereplőid.
Szelíd intésed oda vonz. Hej álom – varázskör tudója leomolhatott Trója,
ami gyűlölettel nem fogható fel a csönd Isten küszöbére emel, s leszel
árvák szószólója, szent.
Gertrudistól visszaveheted, mit elrabolt.
„Adsz nyugalmat, békességet az életen való gyönyörködést, testi – lelki
megelégedést.
Kalász-szagú napfonatot ágyainkba – tündérek haját menny – magast,
álom tisztát.”
Soraid szívmelengető ereje növekszik, mint a vetés, ha rá süt a Nap.
Lángnyelvű ágacskák szelíd-vén szarvasagancsa a parázs különös lihegése,
a zsarát bíbor elevensége űzi a magányt. A korsós lány ókor legendás
látomás s Árkád erődtemploma dönthetetlen sánc, zsoltár szárnyalás.
„S a nép meglátja a hegyeken
A béke áldását
A halmokon meglátja minden igazság hasznait
Erőszaktól megoltalmazza a szegény közösséget
És nagy hatalmával megrontja
A kegyetleneket…”
Dobbanó belső szív körök besenyő, tatár, kun, török ellen oltalmas
gyermeki derű, latin zsoltár idejűsége az Atya a Fiú jelenléte. Lélek, titok!
„Tündérnek emberen nincs hatalma
Csakhogy az emberek is tündérek” Írod, mondod.
A fényt nem lehet megvilágítani… Fejet hajtunk előtted:
„Kezed alatt elkészül az étel
Tiszta lesz a járda
Célhoz ér a küldemény
Gyógyszerhez jut a beteg
Méltó végtisztességhez a halott
Köszöntéshez az újszülött.”
Békülünk jövőnkkel.
Kimondjuk a szavakat. Tudjuk, mikor kell hallgatni.
Mikor kötelező adni és mikor nem szabad elfogadni Mert erről írtál!
Koporsó – ajtó résznyire immár…
Kikukucskál a Világmindenség utánad.
Hatvan, 2007. november 27.
Álom hava
Fagyöngy gyapjas égi fenyves
Köd kolompos jászol csendes
Sóhaj sudár lomb hullámú
Áldott lélek vonulású
Fűbe hevert mohos óriás
Hóka homlok harang kongás
Néma nyelvű mégse fájó
Halálon túl elcsodáló
Halpénzeken avarkincsen
Elsuhanó fényív Isten
Csillagtisztás tejút fátyol
Pitypang-pólya hóba bájol
Kálvária keresztága
A Föld földöntúlisága
VINCZE ANNA VERSEI
Egy márciusi éjszakán…
Gyümölcsfák között a tél, De hiába minden, Szaladtam rokonhoz,
Ágyában az anyám-, Az idejük lejárt. Szaladtam baráthoz,
Elmenni készült halkan, Télre jött a tavasz, Míg megleltem az utat
Észrevétlen, némán. Anyámra a halál! Isten Fiához!
Hangja volt a csendnek, Vádoltam az Istent, Türelemmel intett,
Fénye a sötétnek, Patakzott a könnyem, Vigasztalt, gyógyított!
Minden visszhangozta: Jézus keresztjéig Lelkem legmélyébe
Vége a reménynek! Nem ment semmi könnyen! Reménységet oltott!
Csatákat nyert a tél; Hosszú évek teltek, Hitem szerint élek.
Jéggel, hóval, faggyal. Kerestem a választ, S gondolok anyámra,
Az anyám pedig sok Hit nélkül forgattam Az örök életre,
Don Quijote-harccal! Könyveket – de hányat?! A nagy találkozásra!
1986. március 10–11.
Milyen szép az Isten Napja Kicsiny utca, apró házak,
Reggel mikor feljő! Mégis milyen szép,
De ki tudja merre szállt Mikor lelked objektívén
Kék égről a felhő? Elkészül a kép!
Harangvirág kinn a mezőn. Fürtös gyermek kacagása,
De holnapra hol van…? Idős ember ránca,
Pataknak a kristályvize Tovatűnő pillanatnak
Most csak Neked csobban! Sajátos varázsa!
Kis szerkezet a kezedben,
Lencserendszer benne-,
De a legérzékenyebb része,
Lelkedbe van rejtve!
2006. augusztus 8.
Hajnal
Foszlik a sötét ég Meghasadt ruháját Kék selyem ruhája
Bársonyának alja, Most lassan leveszi, Rózsaszínben játszik,
Ibolyaszín selyem Estélyi ruháját Hajnali napsugár
Meg-meglebben rajta! Hajnalivá teszi! A felhőkkel játszik.
2007. március
HELTAI BÁLINT TANULMÁNYA
Messziről jön és messzire megy ez élet
Ady Endre Hatvany Lajosnak ajánlott műveiről
Ez az eszmefuttatás azért íródott, hogy Ady Endre költészetéről
gondolkodjunk. Apropója Hatvany Lajos és Ady Endre barátsága. Az
irodalmi helytörténetnek bőven van még adóssága ennek kutatásában, s
egyszer ezt is fel kell majd vállalnia. A két irodalmi nagyság bensőséges
kapcsolata azonban közismert, s ez helytől és időtől független ható
tényező. Megvan a lenyomata az életműben akkor is, ha az adatok
nagyrésze feldolgozatlan. Vagy már csak keveset lehet utolérni belőlük. A
Minden-Titkok verseinek kötetajánlása jellemző:
„HATVANY LAJOSNAK, aki hideg szeretetével is több volt hozzám
bárkinél, hívóbb és jobb, adom s ajánlom ezt a talán utolsó verses
könyvemet. Érmindszent, 1910. november 30.
Ady Endre”
Adynak nem volt-e éppen András napi vendége Hatvany Lajos 1910.
november 30-án? Az ünnepélyes ajánlás a jeles napon erre utal.
Korrektúrát is javítottak? Utána lehet nézni.
Bajvívás volt itt: az ifju Minden
Keresztüldöfte Titok-dárdával
Az én szívemben a Halál szívét,
Ám él a szívem és él az Isten.
Ez A Minden-Titkok verseinek kötet bevezetője
Ady gyakran megír valamit, és ugyanazon versen belül az ellenkezőjét
(Ruth és Delila) Vagy két egymást követő versben teszi ezt: Elbocsátó
szép üzenet, s rögtön utána: Valaki útra vált belőlünk. Ez a négysoros az
előző kötet (Szeretném, ha szeretnének) záróversének antonímája,
ellenpontja. A Most pedig elnémulunk (a Szeretném, ha szeretnének
utolsó költeménye) iskolapéldája az önmegszólító verstípusnak, melyről
tudjuk, hogy többnyire válságvers.
Most pedig elnémulunk
Csókolj szájon, szép húgom: Este. Bús vétók és víg vallomások,
Némíts el és hordd szét a hírt, Nótás nyögések, mély sebek,
Hogy bátyád, a hangos szavú, Miattatok zengő kutat
Dalait daccal befejezte. Lelkembe már többé nem ások.
S most mondja el utólszor másnak, Minden vér-forrás betemetve
Milyen kevés öröme volt S a szent mindent-elhallgatás
Ennek a bolond dalolásnak. Sírján ülnek, némán, keresztbe
Csókolj szájon, szép húgom: Este. Bús vétók és víg vallomások.
Most már minden, mindenki éljen, Elnémulunk, szép húgom Este:
Éljenek az ékes szavak, Egy nagy csókkal elnémulunk
De Ady Endre nem beszél, S nézzük a süket Éjszakát
De Ady Endre ne beszéljen. Halottaként, húrt megeresztve.
Bujdosson el, ha tudja merre, Fogunk talán még csöndbe törni,
Felejtse el, hogy mit akart, De szavunk nem lesz szent titok:
Piros szíve kék-holtra verve: Magunkat és mást meggyötörni.
Most már minden, mindenki éljen. Elnémulunk, szép húgom: Este.
Lezárult a „vívódás”. Az elnémulásra és elhallgatásra készülő költő újból
hitelesen megszólal. Hogy miképp zajlott le ez a lelki folyamat az
elkeseredéstől, a kiábrándultságtól sőt kétségbeeséstől indulva a sötét
árnyak bukásáig, lelke újabb hirtelen megéledéséig – az Titok. De
valóság. Nem is olyan mérsékelt csoda. A Köszönöm, köszönöm,
köszönöm néhány sora jut eszembe: „Zavart lelkem tegnap mindent
bevallott, / Te voltál mindig, mindenben minden…” Nem nagybetűs
mindenek. De jelzi, hogy a lélek elmozdulását, keserves bénulásból való
szabadulását – valahol az indítja el, hogy mihelyt nem magát tartja
kisbetűs vagy nagybetűs mindennek, (mert ez gyakran megesik vele)
rögtön „napsugarak zúgását hallja”, s „él a szíve”. De a Titok, az Titok
marad.
A kötetcím, a röviden kommentált bevezető-vers felvillant valamit az
Ady–Hatvany kontaktus lényegéből, amelyből a burkolt vagy nyílt vita
sem hiányzott: Titok vagyok magam számára is, a költészetem is az. Ti
pedig mindent jobban tudtok, már értitek, már minősítitek, magabiztosan
félre értitek – legyetek óvatosabbak. Az Istennek, a szerelemnek, a
szomorúságnak, a magyarságnak, a dicsőségnek, az Élet-Halál relációnak
vannak és maradnak titkai bőven.
Kötetajánlás: Adytól Hatvany Lajoson kívül csak ketten kaptak: Móricz
Zsigmond (A magunk szerelme, 1913.) és Ignotus Pál (Ki látott engem?,
1914.) Az első kötetajánlás azonban Hatvany Lajosé (A Minden-Titkok
versei, 1910.). A kötetajánlásokról (Hatvany, Móricz, Ignotus) el lehet
mondani mind a háromról, hogy jelentős személyeknek szólnak.
Ciklusajánlás: Húsz található az életműben. (Köztük Léda-asszony, a
Nyugat, Édesanyja, Horváth János, Szilágyi Sándor, Kincs Gyula, Ady
Lajos, Lesznai Anna, Jászi Oszkár, Hatvany Lajos.) A ciklus-ajánlások is
jelentőséggel bírnak – a húsz közül legalább tizenhatról el lehet mondani,
hogy most már országszerte ismert személyek, „intézmények”. Kettő
ciklust kap Léda-asszony, a Nyugat, a költő Édesanyja, Ady Lajos, Jászi
Oszkár és Hatvany Lajos.
Hatvany Lajos „ciklusai”: Imádság a csalásért (A magunk szerelme,
1913.) és a Kényszerűség fája (A Ki látott engem című kötetben – 1914.).
Ebben az utóbbiban található a nevezetes Hunn, új legenda is, melyről
később bővebben is szó esik. A ciklus címadó versének (A kényszerűség
fája) ajánlása Schöpflin Aladáré. Ez különben jellemző Ady ajánlásaira. –
A ciklus kap egy ajánlást önmagában. A ciklus címadó verse is esetleg, s
ez nem egyezik meg a ciklusajánlás címzettjével.
Imádság a csalásért: „Hatvany Lajosnak, régibb jó barátomnak ajánlom e
tétova, de nagy és igaz sírásokat.” – szól az ajánlás. Tizenhárom, kizárólag
szerelemről szóló verset tartalmaz – köztük olyan jelentős költeményeket,
mint az Elbocsátó szép üzenet, a Valaki útra vált belőlünk, és a
Beszélgetés egy boszorkánnyal. A tizenhármas szám itt nem véletlen. A
három szóból álló verscímek titkát Dénes Zsófia visszaemlékezéseiből
tudjuk. Ady tehát egy kis szolíd számmisztikát is belevisz a költészetébe,
vagy inkább jelképeinek megfejtési kísérleteiben a számok bizonyos
jelentőséggel bírnak. A tizenhárom – babonás szám – szerencsétlenséget
jelez. A ciklus két legismertebb verse az Elbocsátó szép üzenet és a
Valaki útra vált belőlünk, a Léda-szerelem lezárásának és
búcsúztatásának (kudarcának?) két nagy verse. A többi költemény új
tájékozódásokról, igazi perspektívát nem jelentő új élményekről,
helyzetekről szól. „Hívő csalások, csalt hitek” (Imádság a csalásért)
költeményei. És szerelmi érzéseinek, az azt kísérő érzékiségnek és lelki
folyamatoknak olyan mélységű őszinte kibeszélése, amely ifjúkori
barátságokban szokás, lehetséges. Mind az életében történt nagy változást
(a Léda-kapcsolat felszámolása), mind az azt követő lelkében, érzékeiben
végbemenő kavargást az ajánlás által jelképesen Hatvany Lajossal osztja
meg. Hatvany eszerint is nagyon közeli jóbarát.
Ady nem tartotta szerencsésnek a Lédával való szakítást, noha meglépte.
Tizenhárom vers szól erről, és akkor 1913-at írunk.
A kényszerűség fája: „Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a
régi barátságommal szeretek s fogok szeretni.” Pedig keserves és igaztalan
kritikát kellett feldolgoznia, mely barátaitól eredt, s Hatvany Lajos is
beleegyesült, sőt neki kellett összefoglalnia, s Adyhoz eljuttatnia. A költő
így ismételten önmeghatározási kényszerbe került. A cikluscím azt
sugallja: nem jókedvéből teszi – kényszerűségből. Ő már ezen túl van,
csak az övéi nem ismerték fel. De ez az élethelyzet egy ciklusnyi ars-
poétika-szerű verset termett – köztük talán a legkiemelkedőbb a Hunn, új
legenda. De többet kéne beszélni A bölcsesség áldozása című
költeményéről, s magáról a címadó versről, A kényszerűség fájáról, (az
ajánlás Schöpflin Aladáré), amely verscímként egészen mást jelent, mint
cikluscímként. Teljesebb lenne a költői önarckép. A kényszerűség fája
mélyen magába néző, szertelenségének és eleve-elrendeltségének a
kettősségét kifejező vers. Szükségesek számunkra ezek a sorok:
„Gyöngülnek ágaim,/ Húzza a sok gyümölcs” – Dialektikus és talányos
válasz arra a kritikára, hogy gyöngülne költői kifejezőereje. Lázadásból
indulva megmutatkozik igazi helye „A nagy Életkertben”. „Szőlő-termő
tövis, Fügélő bojtorján: Teremni lázadón / Nem lehet, nem lehet… Füge
a fügefán, / Szőlőtőkén szőlő,” Méltán írta mottóul önmeghatározó
költeménye elé, hogy: „…Vajjon szednék-é a tövisről szőlőt, vagy a
bojtorjánról figét?”(Máté evangéliuma VII. 16.)
A versajánlások: Ezek a leggyakoriabbak az életműben. Összesen
nyolcvanöt van belőlük. Az első három kötetére egyáltalán nem
jellemzőek. A Szeretném, ha szeretnének-től (l909.) jelennek meg, és
válnak gyakorivá. Innentől kezdve megfigyelhető, hogy vannak
„ajánlásos” kötetek, melyekben a költő két kézzel szórja az ajánlásokat,
(„Ma királyi kedvem van, / Ma az élet meghatott,/ Ma szeretek, ma
szánok, / Ma sajnálok, ma adok.”), és vannak olyanok, amelyekbe
egyáltalán nem ír ilyet.
Kötetenkénti megoszlásuk: Szeretném, ha szeretnének: 5; A Minden-
Titkok versei: 9; A menekülő élet, 1912.: 0; A magunk szerelme, 1913.:
22; Ki látott engem, 1914.: 45; A halottak élén, 1918.: 4; Az utolsó hajók,
1923: 0.
Versajánlást sokan kapnak. Baráti köre: Medvéék, Zuboly, Fenyő
Gyurka – és többségük neve ismeretlen a nagyközönség előtt, többen
pedig nagyon is ismertek: Révész Béla, Reinitz Béla és még sokan
mások. Valóban, nagyon szubjektíven megbecsülve, hozzávetőlegesen, a
közolvasó előtt ismeretlen – 31 fő, ismert lehet 54 fő. Még egyszer
hangsúlyozom: ez korántsem egzakt adat. Bőven jut belőle személyes
jóbarátainak, olyanoknak, akik felé gesztust akart tenni, és azoknak,
akikkel a közéletben együtt vesz részt, kollégái, családtagjai. Vannak
köztük olyanok is, akik általa lettek nevezetes emberré, de olyanok is,
akik saját jogon jegyzett személyek. Az átfedés nagy, mert ezek között is
sok az őszinte jóbarát. Fel kell figyelnünk rá, hogy Hatvany Lajos mind
kötetet, mind ciklust, mind versajánlást is kap. Más ilyen személy nincs.
Ez viszont egzakt adat. Az első Hatvany Lajosnak ajánlott verse:
Sappho szerelmes éneke
(Hatvany Lajosnak,
igaz, ösztönzo, jó barátomnak)
Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes, kacajos közeleddel,
Kacajoddal, mely szíven-vágva
Fogja a mellem.
Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak
Szememben sötét vad árnyékok,
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.
A vers a Szeretném, ha szeretnének (1909) című kötetben található,
amikor még ritkák az ajánlások. Miért pont akkor? Csak találgatni lehet.
Arról van szó, amit a kötetcím és a bevezető vers is sugall, hogy szeretne
jobban tartozni valakihez vagy valakikhez, és ez ebben is megnyilvánul?
Vagy arra gondol, hogy halála közeli lehetőség, és elindul benne az a
folyamat, hogy barátainak, jó embereinek ezáltal is személyes emléket
hagyjon? Felteszem a kérdést, mert hátha tartalmaz legalább
részigazságokat: Miért épp a Sappho szerelmes éneke Hatvany Lajosé?
Később – Imádság a csalásért (A magunk szerelme) versciklusában
jelképesen Hatvany Lajossal osztja meg a Léda-szerelem
megszakadásának, és az utána jövő időknek szerelmi gondjait. Az
ajánlások tükrében is talán ő a legbizalmasabb barátja. Ő az egyes számú
címzett. Fel kell figyelnünk arra, hogy ez is szerelmi tárgyú vers.
Közismert, költemény, de nem biztos, hogy Ady Endre okán. A
középiskolás tananyagban évtizedek óta az ókor irodalmában szerepel
Sappho verseként, Ady Endre fordításában. Parafrázis jellege miatt (Ady
„műfordításai” ilyenek – Három Baudelaire szonett, Jean Rictus
strófáiból) szerves része az életműnek. Az Ady-kötetek
tartalomjegyzékeinek nincs olyan külön része, hogy: Műfordítások –
Érdemes Ady-versként olvasnunk a Sappho szerelmes énekét.
A költő egyik nagy lírai témája kétségkívül a szerelem. A „szüzetlen és
bűnös kálvinista” Ady ír a pócsi Máriáról, a legendák szűzéről, fehér
Margitról, és szent Cecíliáról, aki a lelkére hajol álmatagon. Ezek iránt az
eszményi nőalakok iránti vágyakozásai a legmagasabb rendűek ebben a
sorozatban. Közelít ehhez, amikor leírja ezt a sort: „Lyánykóm, tested
úrasztali kenyér.” Más tónusúak a visszanyert önbecsülést tükröző
Csinszka-versek, melyeknek a magyar hitvesi költészet legszebb darabjai
között a helye. Nem kell jellemezni az ambivalens-szerelmet tükröző
Léda-verseket sem, mely férfi és nő kapcsolatának megint más
vonatkozásait fejezi ki, illetve a Léda-szerelmet követő űrt és kavargást,
melyet éppen a már emlegetett Imádság a csalásért című ciklusban ír
meg. A kis női csukák ismét olyan dolog, melyek egyéb árnyalatot
jelentenek, mint az eddigiek. Végig tekintve ilyen tárgyú költeményein –
valahogy a szerelem teljességét igyekszik megragadni. Ennek a teljességre
való törekvésnek a része, hogy körüljárja a deviáns szerelmet is. Ebbe
illeszkedik a Sappho szerelmes éneke. Mellé tehetjük A Léda
aranyszobrát, A tízéves Évát, A Hágár oltárát. Ez utóbbi cikluscím is,
melynek utolsó darabja a Sappho szerelmes éneke. A cikluscím jelentős
többletet tesz hozzá a vers értelmezési lehetőségeihez. A Hágár történet a
Bibliában a ki nem várt ígéretről szól. Ebből az következik, hogy Ady
költői világában a deviancia a ki nem várt, siettetett ígéret. „Amely
örökséget kezdetben siettetnek, annak vége meg nem áldatik.” – írja a
Példabeszédek. Pál apostol is a Galátziabeliekhez írt levelében (Galata
4.21–31.) a Hágár útját test szerinti útnak, a Sára útját ígéret szerinti,
Lélek szerinti útnak tekinti.
Hunn, új legenda
Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.
Messziről jön és messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg ne szakadott.
S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerekített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és
hálával azért, mert szeret, bánt és félt.
Bennem a szándék, sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék,
S lelkem példázat, dac-fajok úri daca.
Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.
Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Külön alkuja lehet a Halállal, A tolakodó Gráciát ellöktem, Akit, amikor
milliókat vállal, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, Nem bámított
az Élet sok, új kapuja. A Minden kellett s megillet a Semmisem.
Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
(Ki látott engem? 1914. c. kötetből)
A ciklus címe, amelybe ezt a költő helyezte: A kényszerűség fája. Baráti
körének Hatvany Lajos által közvetített kritikája kényszerítette ki a
választ. Ő már túl volt az ars-poétikákon, s most egy ciklus erejéig ismét
azzal foglalkozik, hogy ki ő, mi az ő költészetének a természete, feladata,
s helye a nap alatt. Gazdagabbak lettünk ezáltal, s többek között
megszületett életének legnagyobb, legjelentősebb ars-poétikája, a Hunn új
legenda, melyet Hatvany Lajosnak ajánlott. Azonosítja életét, költészetét
a magyar élettel. Magasabb rendűnek, de sokkal inkább szuverénnek
tartja ezt a hármas egységet. „Minek a tanács, a jóslat, aggodalmak?”
Éltek, boldogan, míg meg nem haltak – így végződik sok (magyar)
népmese, s itt az a fontos, hogy ez térben és időben egy más dimenzió.
Velem az életműben való gondolkodás magyaráztatja ezt meg. Egy
második világháborús anekdota szerint, amikor még nem értek
bennünket nagyobb vereségek, a honvédek foglyul ejtettek egy kirgiz
katonát, aki valamiért szimpatikussá vált a számukra. Az ügyeletes
őrmester elé vitték, és menteni akarták: ez egy rokon! – Árpád apánk!
Hunyadi János! Kossuth Lajos! – kurjantotta el magát háromszor az
őrmester, várva, hogy majd valamit reagál rá a fogoly. Bizony az némán
állt, semmit sem értve az egészből. Vigyétek el, hát rokon ez? Az az
érdekes ebben az anekdotában, hogy ez az altiszt ösztönösen a magyar
történelem három fontos csomópontját ragadja meg: honfoglalás,
Hunyadi, aki a töröktől védte meg „a megszerzett hont,” és Kossuth
Lajos, aki először tudta elképzelni a németek nélkül az életünket. Ady
Endre is megragadja azokat az időbeli mozzanatokat, amelyek fontosak
számára a magyar élet szempontjából. (Azokat emelem ki, amelyeket a
történelem is jegyez, hiszen ez az „idő tudománya”. Kossuth Lajos –
mondja o is – hiszen egyik korai verse, melyet kezdünk ismét felfedezni,
Kossuth halálának évfordulóján címet viseli. (Versek, 1899.) A Hunn új
legendában éppen említődik Petőfi, de más összefüggésben (Mit bánom
én… Petőfi hogy istenül.) Viszont tudjuk azt, hogy Petőfi nem alkuszik.
Ez a cikk nem költészetére, hanem politikai felfogására vonatkozik.
Rákóczi!
– mondja ő is, és sorolhatnánk kuruc-tárgyú verseit. („Rákóczi akárki /
Jöjjön valahára / Kígyóinknak Esze komám lépjünk a nyakára..., Dózsa
György! – akinek „unokája”. A Dózsamotívum kiemelten fontos
költészetében. (Dózsa György lakomáján, Egyszer volt itt lakodalom stb).
Megemlékezik Mátyás bolond deákjáról is, noha érintőlegesen, s olyan
összefüggésben, amikor a magyar vers, a magyarságunk idegen formák
közt vergődött, de mégiscsak nagy idők voltak. Ő Ond vezér unokája,
Gyáva Barla deák is, aki elmaradt Tuhutum seregétől egy kopottas
őszön. Árpáddal jött, magyarul élt nyílt megfogalmazásban is az ő őse. A
hunnmagyar mondakört érzelmi igazságként íróink-költőink sokáig
elfogadták. Ady Endre is. „Vörös jelek a Hadak Útján / Hunniában
valami készül.” Vagy éppen a Hunn új legenda is példázhatja ezt. „Góg és
Magóg fia vagyok én” – vallja öntudatosan. És a legvégső stáció: az Ádám
hol vagy? Végső soron EMBER (az embertelenségben is). A
honfoglalástól kezdve olyan korszakokat emel ki (Dózsa-Rákóczi-
Kossuth), amelyet a régi terminológia progresszívnek nevezett, s mi most
talán úgy mondanánk, olyan személyeket nevez meg, akikben valamilyen
magasabb rendű igazságunk öltött testet. A honfoglalás előtti korszakok,
pedig már kiesnek a történettudomány hatóköréből, s a hagyomány, a
legendák és a mitológia világában mozognak. Minden esetre itt is
minden, valami konkrétumon alapul, olyan eseményen, amely monda
vagy apokrif formájában nyomot hagyott a világ életében. Ádámra ezt
nem vonatkoztatom, hiszen ez már megint egy másik vonatkozás: hit vagy
elutasítás dolga. „Csúfoltam az igent / S igeneket rólam / Téphet minden
silány”(A kényszerűség fája) Az Ádám hol vagy? különben éppen a
bűnbe esett ember újbóli Istenre találásának a verse.
Nemcsak időben hanem térben is messziről jövünk: „Mi mindig
Mindenről elkésünk, / Mi biztos messziről jövünk. Fáradt, szomorú a
nézésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk.”(Akik mindig elkésnek).
Hol van az a messzi? Biztos hogy Keleten. „Szent Kelet vesztett
boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / A kicifrált köd-jövendő / Táncol egy
boros asztalon. / Ős Kaján birkózik velem.” Kérdés hogy a Távol-
Keletről vagy a – Közép-Keletről van-e szó? „Jöttem a Gangesz partjairól”
(A Tisza parton) India a mesék, a költészet őshazája, de Kőrösi Csoma
Sándor is arrafelé keresett bennünket. „Ó-Babylon ideje óta, / Az ős
Kaján harcol velem / Ott járhatott egy céda ősöm, / S nekem azóta
cimborám, / Apám, császárom, Istenem.” Ez a Közép-Kelet, akárcsak az
„Irán-szagú szittya sereg, ahonnan Ádám is a sejtések szerint származik.
No, és Északi ember is, aki útját zord gonddal rója. „…Ha én szólok,
Észak beszél / Fagy és fátum fogja a számat: / Ember beszél, kinek a sors,
/ Az élet, évek és napok, / Szívének gyökeréig fájnak.” Eszembe jut a
Régi magyar ráolvasások című kötetből egy „varázslatosan” szép darab:
„Adjon Isten jó éveket, / Jó években jó hónapokat, jó hónapokban jó
heteket, / Jó hetekben jó napokat, / Jó napokban jó szempillanatokat!”
Tér-problémákkal kapcsolatban került látókörbe az Északi ember, hogy
Ady Endre számolt a finnugor rokonsággal, amely a századfordulón és a
huszadik század elején még mindenféleképpen új axiómának számított,
és hogy ez a vers bevonható a honnan jöttünk, hova tartunk
gondolatkörbe. Viszont időszemlélete is archaikus: ezért a mellé tett
idézet. Perc-emberkékről olvasunk egyik versében – Élet helyett: órák –
olvassuk a másikban. Sorsban, életben gondolkodik, ha „időről” van szó,
abból válnak le az emberalkotta kisebb egységek (Sors – élet – évek és
napok; – írja), Évek>hónapok>hetek>szempillanatok olvashatjuk a régi
magyar, pogány ráolvasásban. „Visszafele” mondja az időt Ady, azaz
tagadja? És egy lényegében oszthatatlan, nagy egészben gondolkodik
ebben a dologban? Vagy titkos erőket rejt a versbe? Mindenképpen a
transzcendencia felé mutat a vers időszemlélete. Az Ádám hol vagy?-ban
találkoznak ilyen szépen a tér-idő problémák („Hallom, ahogy lelkemben
lépked,…”). Színhely és idő így is kikerül a mérhető kategóriák világából,
csak egy keresztyén ős-szemlélet alapján. S ha messziről jött ez az élet,
bizonyára messzire is megy, hiszen annyira tiszteli a magyar és egyetemes
emberi múltat, hogy ez a záloga a költői örökkévalóságnak.
Meddig is tart a magyar élet illetékessége? Ha jól tudom éppen jelenleg
hat lappangó, le nem zárult határ-pörünk van. Magyar etnográfiai
tulajdonság különben, hogy szeretünk pereskedni: ezt Jókai Mór nagyon
szépen leírja Az új földesúr első lapjain, amikor a passzív rezisztenciát
jellemzi. A magyar ember részéről nagy sor, ha kimondja: nem iszom,
nem kártyázom, nem pipázok, nem utazom, a szomszédaimat nem
látogatom (mert mindhez idegen hatóság közbe jötte kell) de ha
kimondja, hogy nem pereskedem (osztrák illetékbélyeg kell hozzá),
akkor tényleg összedőlt a világ. Szuverenitása, aktív és passzív ereje
tartoznak a vers által fölvetett problémák közé. A megidézett Dózsával és
Jacques Bonhomme-mal kifejezett viharos és hősi aktivitásánál nagyobb
erő az ütést, vihart álló passzivitása, a magyar bevárás.
Örökké fiatal lelke és örök ellenzékisége is hozzátartozik a költői és
nemzeti önarcképhez. Küldetése több mint költői feladat – súlyosabb –
és ehhez nem illik költői virtuozitás. „Én voltam az Úr, a Vers csak cifra
szolga, / Hulltommal hullni: ez a szolga dolga / Ha a Nagyúr sírja
szolgákat követel.” Az utolsó versszak középső sora ugyancsak cifra
szolga: alliteráció, figura-etimologika, belső rím – amely tiszta rím. A
szolga-dolga ezen kívül kissé „Féjjás” hangzású is: „turgu-dorgod-mirgit-
forgo-gargad-tárgál” (Arany: A Jóka ördöge.) Archaikus, kifinomult és
rejtett költői eszközök egy soron belül. De fogadjuk el a költő
gondolatmenetét. Látjuk, ezek a „cifra szolgák”, „hős, régi szavai: vitézei”
egyenlőre még nem hullottak el. Akkor Ő sem. Ádám, hol vagy?
Rövid összegzés
Több mint föltűnő, hogy Ady életművében sok az ajánlás. Ez a korai
gyűjteményes köteteiben még megtalálható. Átnézve ezeket, három fő
típus bontakozik ki: 1.) A kötet-ajánlás. – 3 db. 2.) A ciklusajánlás. – 20
db. 3.) A versajánlás. – 85 db. Ez összesen 108. Ez a tekintélyes
mennyiség önmagában is indokolja ennek a dolognak az újragondolását,
ugyanis az újabb kiadásokban csak három maradt meg: a Rengj csak Föld
1913. (Tisza Istvánnak küldöm) A mezőhegyesi háború 1913.
(Vezérkarunk főnökének küldöm) és Hunn új legenda 1914. (Hatvany
Lajosnak). Érdekes az utókor ítélete, mert a három közül kettő
ellenfélnek szól, hogy azok félre ne értsék, hogy róluk van szó, és kell az
aktualitás ismerete a vers megértéséhez. Egy jóbarátnak, Hatvany
Lajosnak, aki lehet, hogy a közvetített és felvállalt bírálata miatt az adott
pillanatban éppen ellenfél. No, de százöt Ady-szöveget kidobni az
ablakon! A kritikai kiadás hamar megszakadt, nem ér el a Szeretném, ha
szeretnének-ig, amikor az ajánlások elkezdődnek. Bizonyára nem mind a
százöt alkalmi, ad hoc ajánlás.
Kötetajánlást csak a „legnagyobbak” kapnak: Hatvany Lajos, Móricz
Zsigmond és Ignotus. Ciklusajánlást többnyire ismert vagy ismertté vált
személyeknek címez Ady. Versajánlás „magán személyeknek”
jóbarátoknak, kisebb részben pedig saját jogon ismert személyeknek jut.
Hatvany Lajosnak mind kötetajánlása, mind ciklusajánlása, mind
versajánlása van. Ezzel kiemelkedik Ady baráti és ismeretségi köréből.
A Hatvany Lajosnak ajánlott művek: A Minden-Titkok verse (1910.)
kötet; Imádság a csalásért (1913.) ciklus; A kényszerűség fája (1914.)
ciklus; Sappho szerelmes éneke (1909.) vers; Hunn, új legenda (1914.)
vers. Azok is kevesen vannak, akik két ciklust kapnak. Csak a szűkebb,
belső kör. Hatvany Lajos köztük van. Műfaji meghatározásuk szinte
állandó eleme a hangnem. Az óda patetikus, az elégia melankolikus, az
epigramma csipkelődő. A Sappho szerelmes énekét (vers) és az Imádság
a csalásért, szerelmi tárgyú (ciklus) költeményeit összeköti a hangnem.
Én baráti hangnemnek nevezném ezt. Csak a barátjával tudja így
megosztani valaki az intimitásait. És közben észrevétlenül az olvasót is
magához emeli, barátjául fogadja.
A Hunn, új legenda elemzése lényegében csak egy sorra koncentrál:
„Messziről jön és messzire megy ez élet”. Először végiggondolva időben
(Kossuth Lajos, Petőfi, Rákóczi, Dózsa György, Mátyás, Ond vezér–
Tuhutum–Árpád, Csaba új népe–Hunn, új legenda, Góg és Magóg, no
és Ádám). Azután térben: Messziről jövünk, A Gangesz partjairól? Ó-
Babylonból? Iránból? Északról? Szükséges a gondolatmenet ismételt
felidézése, nehogy eltévedjünk benne. Mindezt a gondolatmenetet és a
többiét is az életműben való gondolkodás teszi lehetővé, sőt a világlíra
tágabb kontextusai.
A hatvaniak és akik szeretik Hatvan városát méltán lehetnek büszkék
arra, hogy több közük, nagyobb jussuk van ADY ENDRÉHEZ mint
másnak. És ez a szellemi örökség nem partiális jellegű, hanem átfogó
jelentőségű.
VI. FEJEZET
HATVANI ALKOTÓK
• Litya László elbeszélése
• Monori Szabolcs elbeszélése
• Jónás Péter verse
• Juhász Flórián verse
• Vincze Anna verse
• Kepes Károly versei
• Ladys Lex verstornya
• Hatvani fejek – kritika
a Hatvani arcképcsarnok című könyvről
• Hatvan katolikus egyháztörténetéről – kritika
A hatvani prépostság története című könyvről
• Kritika Az állomásfőnök megkísértése című könyvről
LITYA LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSE
Főtéri szívzörejek – fényárnyékban
Fiam, édes fiam, hogy tehetted meg: nem szóltál, még csak nem is
üzentél?! Lám: így kinyúltatok!
És én nem is tudtam róla…
(Első szívzörej)
Édesapám, szóltam volna én, hogyne szóltam volna. Csak hát, hogyan
szóljak? Hová üzenjek utánad? Lásd be: nem minden bonyodalom
nélkül való kapcsolatba lépni teveled. Mostanában legalábbis nem.
Ugyan már fiam, ne magyarázkodj! Előttem ne! Nagyon jól tudod, hogy
engem mindig elérhetsz. Még most is. Te különben is ismered a
módját… Tudjuk mindketten.
(Második szívzörej)
Igazad van, édesapám, nem vitatkozom veled. De egy mentséggel
mégiscsak előhozakodnék: bár a főtér ki lett stafírozva, a mi lakásunk
még most is gyászos képet mutat. Hogy nézett volna ki: elámulsz odalent
– megrémülsz idefent?! Lásd be, kérlek, nem tehettelek ki ilyen
megrázkódtatásnak.
Most már elég volt, fiam! Mielőtt engem is elkábítanál, vágj a közepébe!
Milyen lett a főtér? Mesélj, hadd képzeljem magam elé!
(Harmadik szívzörej)
Hát hol kezdjem, édesapám? Talán ott kezdem, hogy este szebb, mint
nappal. A díszkivilágítás teszi. Tudhatod: a bíróság eddig is ki volt
világítva. Mostantól a templom is körbe van reflektorozva. Legfényesebb
a főhomlokzat, de oldalt és hátul a földlámpák is megteszik a magukét.
Szerintem mégsem a fények a leglenyűgözőbbek, hanem az árnyak. Ezt
együtt állapítottuk meg a főépítésszel. Egyúttal azt is, hogy az ábrázoló
geometria műegyetemi professzorának – Czigány doktornak – igaza volt:
az ő tantárgyát csak a Jóisten tudhatja ötösre. Mi mást állapíthattunk
volna meg, amikor szemügyre vettük az oltárt ölelő fal külső felületére
rávetülő árnyékot. A hátsó kerengő íves ereszvonala két fényforrásból vet
árnyat a felette lévő íves falra – vakablakokkal nehezítve a szerkesztési
feladatot. Az ember beleizzadna a megoldásba, a Jóistennek azonban
semmiség az egész. Csak egy mozdulat: egy kapcsolás, és kész az árnyék.
Erről jut eszembe, fiam: mikor léped már át a saját árnyékodat? Látod, te
is lehettél volna főépítész… És mi lett belőled?!
(Negyedik szívzörej)
Esti fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a
függőfolyosó, a szoba meg a konyha – sötétségben – Fotó: Tari Ottó)
Főépítészből talán egy is elég volt a családban. Nemde, édesapám? Most
ki írna-beszélne hozzád ilyen rébuszokkal nehezített szívzörejekkel? Ki
tudósítana róla, hogy az OTP feletti lakásunk ablakából hajnalhasadáskor
különös árnyékot látni. A templomoltár feletti cserepeken három
kémény vonul északnak, aztán eltűnik. Kiszámítható, hogy a három
kémény a mi házunkat szellőzteti, még ha odalentről egyik sem látható.
Ugyancsak virradatig játszadoznak az isteni szerkesztésű árnyak a szobánk
meg a konyhánk plafonján. A lenti kandeláberlámpák pedig két irányból
mutatják meg titkos szövésű függönyeink mintázatát – és ráadásul:
reggelig diszkrét világítással szolgálnak.
Fiam, édes fiam, ha kérhetnélek, beszélnél nekem arról, amit nappal
látsz? Tudhatod, hogy magam is árnyakkal vagyok most körülvéve.
Valahogy jobban izgat, amire a napfény világít rá.
(Ötödik szívzörej)
Idefentről – a mi függőfolyosónkról – kopárabb a tájkép, mint
odalentről. Talán, mert kevesebb lett a fa, több a beton. Eső után
ugyanakkor valamicskét szelídül a látkép: a templom mögé leterített
gyepszőnyeg zöldje kifényesedik, a bokrok közé szórt faforgács pedig
szinte kivörösödik. Odalentről nézve viszont a szegélykövek valósággal
csillogó tükörfüzéreknek látszanak. Csak hát a fák! Talán te nem is
láthattad azt a fát – hárs lehetett –, amelyikre esténként zöld fényhálót
terített az OTP neonja. Napnyugta után te már nemigen jártál
mihozzánk, édesapám. Nos, ha nem láttad, immár nem is láthatod
többé: neon sincs már, hársfa sincs már.
Fiam, csak nem azt akarod mondani, hogy egyetlen fa sem maradt a
főtéren, amelyiket még én is ismerhettem?! Ugye, nem!
(Hatodik szívzörej)
Hát… egy maradt: a buszmegálló utasellátós falába fúródva, egyenesen
bele az attika lőrésébe. Talán emlékszel rá: kegyelmet kértem ennek az
aprólevelű hársnak az építési naplóban. Jelentem neked, édesapám: a
hársfa ma is áll és még él. Ferdén és kérgesen, de még él. Ha alatta visz el
az utam, körbesimogatom.
És a többi öreg fával mi lett, fiam?
(Hetedik szívzörej)
Majdnem mind kivágták. Egyet-kettőt hagytak csak meg, mutatóba,
édesapám. Fiatalocska fákat ugyan ültettek a helyükbe, de nem eleget.
Előneveltek, mégis sok-sok évgyűrűnek kell majd egymásra ölelkeznie,
hogy a jelenlétük észrevehető legyen. S hogy egy-egy kiadósabb havazás
után újra úgy érezhessem magam, mint régen: patyolatfehér
álomerdőben vagyok.
Fiam, neked semmi sem jó?
(Nyolcadik szívzörej)
Ami nem jó, az nem jó, édesapám. A bíróság három zászlótartó oszlopát
nem helyezték át – útban vannak. A főtérre keletről irányuló
gyalogosforgalom valósággal beléjük ütközik. A templom főbejárata előtti
térburkolat három mintázatából a középsőt kirakhatták volna kereszt
formájúra. Egyetértesz velem? Gondolom, azzal sem vitatkoznál, hogy a
templom és az áruház közötti zebra lejtésén lenne mit korrigálni. Neked
ugyan már nem kell a lábad alá nézned, de képzeld csak el: épp
édesanyám akarna átmenni az ecsédi buszhoz, és juj!: teljesen átázna a
lábbelije. Igaz, ami igaz, már ő sem jár hozzánk. Talán tudod, hogy
nehezére esik kimozdulnia otthonról – még bottal is.
Fiam, ne is mondd! Öregségemre már én is bottal jártam-keltem. Mégis
mennem kellett, ha élni akartam. Tudod, hányszor bandukoltam át a
hatvani főtéren, hogy Takács doktor rendelésére odaérjek?
(Kilencedik szívzörej)
Csak sejtem, édesapám. Mint ahogy azt is, hogy Bércesékhez is be-
benéztél: van-e jóféle házikolbászuk. Nekik pedig mindig volt. Hergács
nagyapámnak viszont nem volt savanyú káposztája, amikor nagyon kellett
volna, hogy legyen. A kastély egyik emeleti kórtermében feküdt,
tüdőgyulladással. Megkívánta a káposztát, és én is ezeken a köveken át
siettem-vittem, hogy lennék mielőbb a betegágyánál.
Látod, fiam, milyen vaskos a családi legendárium?! Írhatsz te
akármennyit, tele sose írhatod, mert egyszerűen nem telik be. Tudod,
nincs és nem is lesz utolsó lapja…
(Tizedik szívzörej)
Tudom, édesapám, tudom. Hát még úgy, ha nem is csak a családról írok.
Ha mondjuk, azokról is lépten-nyomon megemlékezem, akik ezen a
felszentelt barokk főtéren csak megfordultak. Akik nekem fontosak és
pótolhatatlanok, de már szintén nincsenek köztünk a földi valójukban:
Petőfitől József Attiláig, Ratkótól Nagy Gáspárig. No, és persze,
pótolhatatlanok a mi négylábújaink is: Döbrögi és a társai. Nem is
hinnéd, milyen kutyabarát lett belőlem. Naponta pendlizek két tér – a
Kossuth meg a Petőfi – között, csakhogy őket megérintsem-
körbematassam, szintúgy a földi valójukban.
Fiam, te tudod, hogy minekünk sohasem volt kutyánk-macskánk. Én és
az édesanyád arra neveltünk téged, hogy emberbarát legyél. Remélem,
ezt nem tévesztetted szem elől?!
(Tizenegyedik szívzörej)
Hát persze, hogy emberbarát lettem. Az vagyok, az is maradok,
édesapám. Nem gyűlölködöm, nincsenek is haragosaim. Nyugodt szívvel
mondhatom: szeretem az embereket. Szeretem például, ahogy kiülnek a
főtér padjaira, ahogy belakják ezt az újdonatúj hatvani szegletet. Szeretem
és tisztelem még a kővé merevedett embereket is – az itteni szobrokat: a
kiglancolt Szent Imre herceget és a restaurált Szent Sebestyén
eszményített alakjait. Majd nézd meg, ha elmégy mellettük: az egyik
szoboralak lábánál is egy hűséges kutya fekszik.
Jól van, fiam, megnézem. Mindent megnézek, csak időben szólj vagy
üzenj. Tudod, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Csak hát az
árnyékvilágból nem akkor szabadulok ki, amikor én akarok. De majd
jövök, édes fiam, meglátod, hogy jövök…
(Tizenkettedik szívzörej)
Nappali fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a
függőfolyosó, a szoba meg a konyha – jól látszik – Fotó: Csintalan
Andrea)
MONORI SZABOLCS ELBESZÉLÉSE
Búcsú egy sportklubtól
Szomorúan nézett végig a pályán, mielőtt leoltotta a villanyokat. Büszke
volt birodalmára, harmincöt éve élt benne. Most azonban letelt az ideje.
Nyugdíjazták. Költözés várt rá. Remélte ugyan, hogy szerződéssel még
maradhat egy-két évig, de úgy tűnt, az új vezetőségnek meg sem fordult
ilyesmi a fejében Egy fiatal házaspár érkezik majd a helyükre, a három
szobás gondnoki házba. Kicsit irigyelte őket. No, nem a körülmények
miatt, mert azok a harmincöt év alatt csak romlottak! Sokkal inkább
fiatalságukért, azért, mert előttük állt az élet, nekik még nem kellett
megvívniuk mindennapi csatáikat a legyőzhetetlen, felsőbb hatalmakkal.
Persze, ugyanez lehet a hátrányuk is vele és odaadó, mellette mindig,
mindenben kitartó feleségével, Zsófikával szemben. Tapasztalatlanok,
nem járatosak a helyi ügyekben, nem ismerik a viszonyokat itt, a J-i
Futball Clubnál.
„Nekünk még könnyebb volt” – ismerte el magában az öreg, miközben a
gyepet simogatta tekintetével. És valóban: 1970-ben, amikor a klubhoz
került – akkor még a J-i Dózsa Sport Egyesület nevet használták, és a
labdarúgón kívül volt kézi-, kosár-, röplabda-, tenisz és asztalitenisz
szakosztályuk is –, minden a legnagyobb rendben ment. A helyi tanács
támogatásával évente végeztek el kisebb-nagyobb fejlesztéseket, ’72-ben
például háromezer fő befogadó képességűvé építették át az ezerötszáz fos
stadiont, egy évre rá, amikor osztályozót nyerve feljutottak a
másodvonalba, játékos kifutót „húztak fel”, ’74-ben pedig az öltözőket
bővítették. A párt intézett mindent, működött is rendesen az egyesület.
Nemhogy tartozásai lettek volna, de az országban egyedülálló
prémiumokat juttattak a játékosoknak és a szakvezetőknek egy-egy
győzelem után. Amikor a Magyar Kupában – két élvonalbeli csapatot is
kiütve – a negyeddöntőig verekedték magukat, hetedhét országra szóló
fiesztát rendezett a vezetőség. Igaz, ennek megvolt a böjtje. Egyrészt, mert
a két nappal későbbi bajnokit 4:0-ra elvesztették hazai pályán a
kiesőjelölttel szemben, bundagyanúba keverve ezzel magukat, másrészt,
mert az ünnepségen egyes játékosok olyannyira szabadjára engedték
rosszabbik, a külvilág számára addig ismeretlen énjüket, hogy még egy
hónappal utóbb is arról cikkeztek a lapok, mit műveltek a részeg
„aranylábúak”. És bizony, kivételesen nem túloztak. Ő is ott volt, amikor
a Kovács-testvérek pisilő-versenyt rendeztek a templomtoronyból, és saját
– szintén vérben forgó – szemével látta, ahogy a csatár-sztár, Birinyi Jóska
üres kőbányais üvegekkel megdobálta a téesz-elnök házát, azt kiabálva:
„Elvetted a földeket, adjál helyette mezeket!”. Birinyi bizonyult az
egyetlennek, aki képtelen volt megemészteni nagyszülei földjének – a
téesz-elnök vezetésével végzett – államosítását. Mivel Szabó elvtárs
időközben ruhagyári igazgató lett, a futballista öntudatlan alkohol-
mámorában tőle próbálta kikövetelni a régóta ígérgetett, egy garnitúrányi
új mezt. Erőszakos módszere nem bizonyult célravezetőnek, az elvtárs
megmakacsolta magát, s később mindenféle kifogással bújt ki a
kívánalmak alól. Birinyit pedig még azon az őszön eligazoltatták a
községből.
A gondnok – utólag – jót mosolygott a történeten. Kedvet is kapott
hozzá, hogy elővegye régi naplóit. Ugyan már minden bedobozolva várta
a költöztető furgont, a füzetekhez könnyen hozzáfért. Zsófika tévét
nézett, neki meg nem akadt jobb dolga, nosztalgiázott hát egy kicsit. A
’75-ös és a ’76-os év volt a kedvence. Előbbi két okból is: ekkor született
kisebbik fia, András, míg a tíz éves nagyobbikat leigazolta az egyesület
serdülő futballcsapata, mellyel a következő évben NB II-es bajnokságot
nyertek úgy, hogy az o Antija lett a korosztályos gólkirály. Ekkor már
tudta, ha sérülés nem jön közbe, a gyerek komoly karriert futhat be, ami
azt jelenti, néhány éven belül elhagyja a családi fészket, hogy egy híresebb
csapatnál folytassa pályafutását.
Így is történt. A fiú 1980-ban egy fővárosi elit-klubhoz igazolt.
Ugyanebben az évben tizenhárom éves lányát, Andreát a J-i kézi-csapat
igazolta le. Persze feleségét – a történtek tükrében talán érthető okból –
ez sem tette igazán boldoggá. Félt, ugyanaz a sors vár rá, mint idősebb
fiára, aki két évvel később olyan súlyos sérülést szenvedett egy
kupameccsen, hogy kis híján eltört a gerince. Ezzel pályafutása véget ért,
bánatát alkoholba fojtotta, húsz éves korára függővé vált, és kétszer
lecsukták, mint közveszélyes munkakerülőt. Nőkből, barátokból élt, csak
karácsonykor járt haza, a futballstadionoknak a környékét is elkerülte. Az
igazat megvallva, a család szeme fényéből a család szégyene lett... Aztán
1997-ben halálra gázolta egy autó. „Véletlenül összehozott”, akkor két
éves kisfiát ex-neje – futballista kifejezéssel élve – „lepasszolta” a
nagyszülőknek, mondván, ő nem áll úgy anyagilag, hogy képes legyen
felnevelni. Igaz, ok addig mindössze egyszer látták Tamáskát, mégis
örömmel vállalták, hogy gondoskodnak róla. Így eshetett meg, hogy 2005
őszén újabb családtag neve került be a klub futball-történelmének
könyvébe.
Természetesen nem csupán szerettei okoztak neki örömöt az elmúlt
harmincöt év során. 1976 az egyesületnek is jelentős éve volt. A serdülők
mellett az ifisták is megnyerték saját bajnokságukat, s a felnőttek is
felkapaszkodtak a dobogóra, hogy a rá következő tavaszon már
osztályozós helyig jussanak. A gondnok minden év kezdő tizenegyét
kívülről tudta, de ezt az ezüstcsapatot különösen az emlékezetébe véste.
Országh–Jobbik K., Horváth, Jobbik I.– Drabos, Lakatos, Fényes,
Oszcsik–Kántor, Tóth, Pál. Élvezet volt őket nézni, egytől egyig briliáns
labdarúgók, mesterségük igazi virtuózai voltak. A balszélső Pál Tamást el
is nevezte az akkoriban egyre gyarapodó számú közönség „a foci
Paganinijének”, de még nála is tehetségesebbnek bizonyult a tizennyolc
éves center, Tóth Dani, akinél nagyszerűbb játékost sem addig, sem azóta
nem látott. Pedig o aztán sok futballistát figyelhetett meg élete során! A
betonvédő Jobbiktestvérek, az „áthatolhatatlan” és lefuthatatlan
söprögető, Horváth Gyuszi, a vastüdejű Drabos Dezső, a fürge Oszcsik
Sanyika, a harminc méteres bombáiról elhíresült Lakatos Ferkó, Kelet-
Magyarország legjobb irányítója, a sasszemű, a pálya minden szegletét
egyszerre belátó, és minden társára egyformán odafigyelő csapatkapitány,
Fényes Oszi, a labdarúgást társas-tánccá, a gyepet fenséges táncparketté
varázsoló, lábait Fred Astairként kapkodó Kántor Kálmán, mind-mind
hozzájárultak a nagy sikerhez. Nem is beszélve a saját nevelésű Országh
Janiról, aki tizenöt éven keresztül védte a csapat hálóját, olykor négy-öt
meccsen át bevehetetlenül! A szurkolóknak az volt vele az egyetlen
problémájuk, nem tudták eldönteni, hogyan repked a gólvonal előtt –
félelmetes ragadozóként, mint egy párduc, vagy inkább olyan könnyeden,
akár egy pillangó. Végül megtalálták a köztes megoldást, s elkeresztelték
„Párducpillangónak”.
A gondnok továbbra sem tudott aludni, hiába bújt be mellé imádott
felesége. Őt ölelve azon tűnődött, mikor kezdett hanyatlani az egyesület,
és mikor kerültek végleg abba a leszálló ágba, amiből azóta sem voltak
képesek visszakanyarodni a csúcs felé. „Az első rossz lépés minden
bizonnyal a csapat szélnek eresztése volt – vélekedett. – Nem lett volna
szabad a vezetőknek az osztályozó elvesztése után olyan gyorsan
eladogatni a játékosokat! Persze féltek, hogy néhány év múlva nem
kereshetnek rajtuk annyit.” Azt még csak-csak értette, az olyan fiatalokat,
mint Oszcsik és Tóth miért engedték elmenni első osztályú klubokhoz,
ám hogy az idősebbekről is lemondtak, ráadásul rivális csapatok javára,
azt képtelen volt felfogni. „No, de még ez is hagyján! – gondolta. – A fő
baj az volt, hogy a bevételt a vezetők ahelyett, hogy csapatépítésre
fordították volna, szépen, csendben lenyúlták. Villákat, nyaralókat
építtettek és hatalmas Volgákat, Moszkvicsokat vásároltak belőle.” Ezt
már végképp nem tudta megbocsátani az akkori főnökségnek, noha
tisztában volt vele, ezután a párt még jó ideig biztosította a sportegyesület
zavartalan működést. Mindenesetre az addig szépen suhanó hajó léket
kapott a futballvilág végtelen óceánján, s az elkövetkező öt év alatt olyan
gyorsan süllyedt el, mint még soha egyetlen csapat sem. 1982 tavaszán
„egyenes ágon” kiestek az NB II-ből, egy évre rá pedig osztályozóval az
NB III-ból.
A gondnok ezt tartotta élete legpocsékabb időszakának. A futballisták
tömlöcbe vetett ragadozókként vergődtek az egyesületnél, a tenisz és az
asztalitenisz szakosztály megszűnt, idősebb fia lesérült és inni kezdett,
Zsófival egyre többet veszekedtek Andi és Andriska jövője miatt, mígnem
felesége megcsalta egy fiatal, heves vérmérsékletű játékossal, akit fél évre
– kényszerből – náluk szállásolt el az egyesület. A gondnok ekkor olyat
tett, ami nagyon nem volt rá jellemző: kirúgatta a labdarúgót a klubtól,
mondván, a férfi mérhetetlenül szemtelen és tiszteletlen, nem csupán
vele, de nejével is, aki pedig mos, főz és takarít rá. Ultimátumot adott a
békítő szándékkal fellépő elnöknek, hogy vagy a focista távozik a
városból, vagy ő. Szerencséjére az ifjú szélsővel mások sem voltak
kibékülve, így aztán ok maradtak, az ment, miután a gondnok –
szigorúan négyszemközt – életveszélyesen megfenyegette, hogy eltöri
pénzkereső lábait, ha nem hallgat a történtekről. Zsófikára persze, már
rég nem haragudott. Ezt az egy ballépését leszámítva ugyanis valóban
odaadó, kedves párja volt, segítette mindig mindenben, türelmesen tűrte,
ha olykor – nem is kevésszer – a klubot, a csapatot részesítette előnyben
vele szemben. S persze, ezt az egy baklövést is őszintén megbánta, hisz
szerette gyermekei apját, büszke volt kivívott tekintélyére, s a tiszteletre,
ami körülvette mindkettejüket. Maga a gondnok is szívesen tetszelgett a
klub „elmaradhatatlan embere” szerepében, úgy érezte, nélküle ez az
egyesület nem létezhet. Épp ezért esett neki rosszul, hogy nem kínáltak
szerződést nyugdíjba vonulása hallatán, s ezért nem tudott aludni már
napok óta…
Már majdnem éjfél volt, amikor zoknit és kabátot véve kiment a teraszra,
hogy friss levegőt szívjon. A kora-tavaszi este hűvös volt, s enyhe szellő
sustorgott a holdvilágos éjszakában. Emlékek sokasága repült felé a
távolból, ahogy ott állt magányosan szeretett házuk előtt, ám ezúttal nem
tudta őket végiggondolni, mert hirtelen furcsa látvány tárult a szeme elé.
Az általa „öreg szomszédoknak” nevezett gesztenyefák irányába tekintve
egy sötét alakot látott surranni a pályán túlra. Úgy látszott egyik kezében
egy nagy ládát, másikban egy rövidke kötelet visz. Az öregnek sejtelme
sem volt róla, mit akarhat velük az idegen, mígnem az megállt az egyik fa
alatt, felállította a ládát, s áthajította a kötelet a legalacsonyabb ágon. „No,
ennek fele sem tréfa”, gondolta a gondnok. Érezte, percig sem
késlekedhet, azonnal cselekednie kell! Volt annyi lélekjelenléte, hogy
beszaladjon a konyhába egy késért, amivel majd kiszabadítja a fuldoklót.
Aztán már rohant is, hevesen dobogó szívvel, torkában hatalmas
gombóccal. Vagy háromszáz métert kellett megtennie a tetthelyig. Végig
az járt a fejében, odaér-e időben. Bízott magában, mert bár nem volt
fiatal, jó kondival büszkélkedhetett. Ráadásul a vészhelyzet
megkétszerezte az erejét.
Persze, így is örökkévalóságnak tűnt, míg közelebb ért a férfihez, akiben
felismerte a J-i Futball Club csapatkapitányát, a közönség legnagyobb
kedvencét, a huszonöt éve, tíz éves korától az egyesületnél futballozó, s
ezzel minden addigi rekordot megdöntő Gárdos Gézát. Jó barátok
voltak, a fiatalember egy időben lányának, Andikának udvarolt, úgyhogy
nagyon nem szerette volna halva látni. Ötven méternyire volt tőle, amikor
rákiáltott: „Géza, az anyád úristenit, mit csinálsz ott?!”. A futballista nem
tudta eldönteni, örüljön-e az öregnek, vagy bánja, hogy rajtakapta
végzetesnek szánt tettén. Mindenesetre a láda már nem volt a lábai alatt,
ezért a gondnoknak az első dolga volt, amint odaért hozzá, hogy
visszacsúsztassa azt a helyére. Aztán fürgén felpattant rá, s elnyiszálta a
kötelet a hörgő-vonagló férfi feje fölött. A 190 centis, 90 kilós test úgy
csuklott össze, mint egy rongybaba, s egy percig meg sem mozdult. „Na,
jó életmentő vagyok én is! Levágom a kötélről, aztán hagyom, hogy a
nyakát törje!” – villant át a vén szertáros agyán. Hamarosan azonban
megnyugodhatott, a hasára fordított áldozat kiköhögte magából a bent
rekedt levegőt, s nem sokkal később bánatát is.
Mint elmondta, azért keseredett neki annyira, mert az új vezetőség –
szerződése lejártával – lapátra tette. Igaz, harmincöt éves volt, öreg
játékosnak számított, de úgy érezte, van még a lábaiban és a szívében egy-
két jó év, s „ezen a szinten”, ahogy fogalmazott, nyugodtan játszhatott
volna még. Ám nem tartottak igényt szolgálataira. S ez még hagyján! De
amikor felajánlotta, hogy szívesen átveszi a megüresedett serdülő-edzői
posztot, a „messzi idegenből” érkezett elnökségi tagok azt mondták,
inkább felkérnek egy szintén „messzi idegenből” érkező edzőt a munka
„rendes” elvégzésére. „Mintha én nem tudnék rendesen – ezt a szót igen
erősen és gúnyos hangon megnyomta – felkészíteni egy csapatot!
Huszonöt éve futballozok, ne mondja nekem senki, hogy nincs elég
tapasztalatom, hogy nem értek hozzá annyira, mint bármelyik edző-
uraság!” Hőbörgését a szertáros megértette, cselekedetét annál kevésbé.
Mert bár o sem volt örök-optimista, ilyesmi soha nem jutott volna az
eszébe. Gárdos hosszú időn át ecsetelte lelki problémáit, s az öreg
türelmesen hallgatta. Mikor azonban már mindketten úgy fáztak, hogy
kezük-lábuk szabálytalan ütemű táncot járt, becsületszavát vette, hogy
többé nem kísérel meg „efféle őrültséget”, majd jó éjszakát kívánt, s
visszatért a házba. A fáradtság úgy nyomta el, mint az egész nap virágport
gyujtő méhet a bódító illat, s az éjszaka sötéten szakadt lecsukódó
szemeire.
Az óra kíméletlen vészcsengőként verte fel kora reggel. Zsófikája rég
talpon volt, épp a fürdőszobát rakta rendbe. „A pályán voltál az éjjel?” –
kérdezte tőle szelíd megértéssel, amikor meglátta gyermekien álmatag
ábrázatát. „Ott” – ásította a szertáros, mire felesége gyengéden, a
beavatottak mosolyával végigsimította redőzött arcát. Többet nem
kérdezett, az öregnek pedig egyelőre nem volt kedve mesélni a
történtekről. Még a reggelijét ette, amikor megérkeztek a költöztetők a
furgonnal.
Tomikát előző délelőtt átvitték Andreához, aki vállalta, saját két gyereke
mellett őrá is vigyáz, hogy ne legyen nagyszüleinek láb alatt. A
szertárosnak most eszébe jutott a fiúcska.
„Jó neki, ő ezentúl is kijöhet minden nap” – dörmögte nem létező bajsza
alatt. Neje jobbnak látta, ha nem reagál. Inkább kivitt egy
emléktárgyakkal telepakolt dobozt a kocsira. A férfi figyelte tipegését,
karcsú termetét, s elszégyellte magát. „Mit nyavalygok én itt, hát nem ott
van-e az otthona az embernek, ahol a családja van? Mit számít a
megszokott helyszín, mit a szülőföld, a haza, ha magányos valaki?! De, ha
van kihez odabújjon és vacsorázzon…” Megfogott hát ő is egy súlyos
dobozt, s az asszony után vitte. Az már jött vissza a következőért. Az
ajtóban összetalálkoztak. Megálltak, egymásra néztek és
összemosolyogtak.
Mire megérkeztek az új lakásba, a szertáros már tudta, ugyanolyan jó
helyük lesz, mint a sportpályán volt, hisz emlékeit hűen őrizheti bárhová
vetődik a világon, s ezekkel az emlékekkel boldogabb lehet, mintha
meghosszabbított munkaszerződéssel lenézett öregemberként dolgozik
tovább. Abban ugyan biztos volt, egy darabig nem néz a pálya felé,
viszont azt is tudta, kisunokája révén a múlt összekapcsolódik a jövővel, s
amíg él, nem szakad el szeretett egyesületétől.
Monori Szabolcs
JÓNÁS PÉTER VERSE
Mindennapi Attilánk
Szeretném hinni, hogy
Attilája itt mindenkinek van.
Bor alá nőtt kopott kabát,
retinába égett guruló kalap.
A munkába vivo buszon meleg lesz
a bal tenyerünk. Valaki a bal oldalunkon
könnyeken át bámul ki a maszatos ablakon.
Hangos kocsmaasztalunkba állított penge
lesz a csönd, és befejezetlen gondolat
rezeg a levegőben. Félig ivott pohár:
tehetetlenségünk. Iszunk: üresség.
Nem iszunk: szomj. Szerettünk: rosszul.
Nem szerettek: fáj. Az üresség Attila,
a szomj Attila, a félig ivott pohár Attila.
Soha nem mosott buszablak,
eltörött cigaretta,
elveszett kabátgomb.
Sosem voltunk jók, amikor
jók lehettünk volna.
Legyen szép nekünk bárki meztelen teste.
Húzzuk szemünkbe kalapunkat, ha gyűlik
májunkban az idegen anyag,
ne együnk három napig és
nőjön szemünkben virág,
mint a kutyatej az elhagyott
gyárudvarokon, ha idegenné
öregszik bennünk édesanyánk.
Nekem is van Attilám.
Nem barátkozik, nem szól semmit: teszi
a dolgát. De mindenki az ő véleményére
kíváncsi, mindenki az ő barátja akar lenni.
Ha nincs itt, róla beszélünk,
ha itt van, hallgatjuk,
mit hallgat rólunk.
Az én Attilám ok nélkül könnyezik.
Nem sír, nem zokog, nem ad ki hangot,
csak folynak a könnyei. Faágon ül, diófán,
egy iskolaudvaron. Várja a gyerekeket
kicsöngetés után, és néz. Évmilliókon
keresztül. Folynak a könnyei.
A kalapját soha nem veszi le, nem szólal
már meg soha többé, néz őzeket, olajos
hullámon úszó konzervdobozt, szeretőjükhöz
bűntudattal siető kedves nőket, akik könnyű
bokával lépnek át a verebeken. Néz. Fényes
nappal is csillagokat kocsmák ajtajából, háttal,
kezében késsel. Árnyéka rezgő csönd a félig
ivott poharak között. Hazafelé visszarúg
egy utcára tévedt labdát a srácoknak,
kalapjába kap a szél, Attila megáll, a
kalap visszagurul a lábához a lejtőről,
lassan felteszi, majd ballagva indul
egy kis hegyi utcácskán felfelé.
Csak a hátát látjuk. De én tudom:
folynak a könnyei.
Az állomásfőnök Szárszón letépte a
Nagymagyarország-térképet a falról,
azzal takarta be a véres csonkokat.
Attila is betakarja Nagymagyarországot.
Ott az árnyék minden félig ivott poháron.
Mert Attilája ezen a vidéken mindenkinek
van. Hulláma a Dunának, öngyilkosa a
vonatsíneknek, bűne
az ártatlanoknak,
anyanyelve a
csecsemőknek.
Kalap, könny, árnyék.
Szomjenyhítő szándék.
Bal tenyérben csonka kis hazánkat,
mindennapi néma Attilánkat
add meg Uram nékünk,
és bocsásd meg a
tehetetlenségünk –
(Irgalom, Istenem, Attila, nézd, jaj kész ez a vers is...)
JUHÁSZ FLÓRIÁN VERSE
Népdal
Elmegyek, mert úgy kívánom
Törvényem lett kívánságom
Tudva tudván elfelejtem
Szép hazámat anyaföldem.
Az erdőkbe majd kijárok
Mohás fákkal parolázok
Kikericset csókolgatok
Harmatcseppet szólongatok.
Fényes Nap lesz élő apám
Sejtelmes Hold édesanyám
Éteri Ur hu szeretőm;
Japáni föld zord temetőm.
Chopin etűd íveléssel
Könnyűzenés mímeléssel
Úti poggyász fészkelődik
Búcsúbélbe ékelődik.
Elmegyek, mert úgy kívánom
Törvényem lett kívánságom
Tudva tudván elfelejtem
Szép hazámat anyaföldem.
VINCZE ANNA VERSE
Patak
A Víz és a Meder
Mondd csak mivé lenne?
Bizony egymagában
Egyik sem élhetne!
Lehetne a Meder
Moha lepte lanka-,
De a lelke mindig
Vízért sóvárogna!
Meder nélkül a Víz
Szerte széjjel folyna,
Az erdő fái között
Sohasem dalolna!
Gyönyörű Mederben
Kristály Vize csobog!
Patakká egyesülve
Lettek csak boldogok!
Mindig egymás felé
Keresték az utat;
S egymásra találva
Dicsérik az Urat!
Pataknak örömdalát
Mindenki hallja-,
Mert Medrében a Víz
Folyton ezt dalolja!
Hatvan, 2006. december 9.
KEPES KÁROLY VERSEI
Fogyatkozások
konok emberiség-hívő
béke-fogyatkozáskor
darazsat szelídítek
egy kisgyerek kezén
kifosztom magam
rigó-fogyatkozáskor
hószín sírba fekszem
ünneplő feketén
Tükör és Hold
boldog vándor utadban e
tócsa tenyérnyi sekély de
tudd zivatar maradéka ezért
ne zavard a nyugalmát
sőt engedd hogy a végtelen
ég így mérje meg éjjel
mérlege fénylő tálkájában
az árdeli Holdat
Ajánlott levél Reykjavíkba
űzzük ki szótárainkból
az ártás és hiány szavait
mert napfényes éjszaka
kell majd lélegeznünk
a bomlott idő
kártékony vegyületeiből
feledkezzünk meg hatalmunkról
mert halott fákkal
nem lehet megtanítani
a lombozás geometriáját
ne feledkezzünk meg hatalmunkról
mert a jövő lakását
boldog ítélkezők lakják
Virágok lázadása
törékenyen ágál
lilán két virágszál
nem tudom tánc-e harc-e
messze szálló madarak-e
vagy két híven hajló
ívelő levél
konok hittel tagadván
a közös tövet
Szerelmünk
legjobban az éjszakát szerettem
mikor közel kellett hajolni a dolgokhoz
mint arcodhoz kedves találkozáskor
lángarcú szerelmünk gyermekünk
békénk nyugtalan madár
tapintván a kövek érverését
bölcsek gyöngye perdül homlokunkról
egyetlen széles mozdulattal
a mozdulatlanság mozdulatával
tüzek kegyelmét könyörögjük
szerelmünk nyugtalan madár
szárnya alól bölcsek gyöngye perdül
küzdve áradó időnk szelével
Légy medre
légy medre kedvesem
zajló életemnek
folyóm biztos ágya
tisztítsd vezesd vizét
a háborgó hatalmas
emberóceánba
*** LADYS LEX VERSTORNYA
abc
arc
ars
art
írt
ért
éra
ára
óra
óda
óta
éta
éva
dva
dia
dió
kió
kio
kié
ksé
zsé
zoé
noé
noa
nos
mos
kos
kis
kín
kun
kán
ken
kex
lex
*** Ladys Lex itt és most megjelenített harminchárom plusz három
szintes verstornyába titokban kettévágott rébuszok lettek belerejtve. Megfejtéseket az égi kiadóba küldhet minden egyes furmányos olvasó – légi drótpostán, jégi drótródlin, cégi drótmasinán vagy régi drótszamáron.
HATVANI FEJEK
avagy ki kicsoda városunkban?
Ismét jelentős könyvvel – Hatvani arcképcsarnok – gyarapodott a
lakóhelyünkről szóló kiadványok sorozata, amely régóta érzett hiányt
pótol. A kötet 1900-tól 2006-ig tárgyalja településünk életét. Tartalmas ez
a könyv! Tartalma hordozza értékét, mely két nagyobb, és ezeken belül
több, kisebb részre osztható. Az első részben részletesen tárgyalja a
hatvani képviselőket, a közigazgatást, a közfeladatokat ellátó testületeket,
a településen működő történelmi egyházakat, az oktatási és művelődési
életet, Hatvan tradicionális iparát és az egészségügyet. A második részben
pedig a település jelentősebb személyiségeiről olvashatunk, mintegy Ki
kicsoda Hatvanban? – fejezetrészt.
Az ügyes, képzett szerkesztő és munkatársai „nagyot merítettek”, és
feladatukat alapjában jól oldották meg. A szerkesztő – Bacsa Tibor – jól
látta a megoldandó feladat nagyságát, a velejáró nehézségeket, és ezt már
az előszavában is jelezte: „Közös munka … a könyv, ezért nem csak a
dicséret felemelő érzését, de a bírálat felelősségét is közösen viseljük, bár
értelemszerűen a szerkesztő nagyobb részt vállal mindebből. Mert, hogy
lesznek jogos, vagy éppen megkérdőjelezhető kritikák, az szinte biztos.
Biztos lesznek jónéhányan, akik majd felteszik a kérdést: ez és ez a
személy miért szerepel a könyvben, míg ő és mások kimaradtak belőle?
Miközben az is a történethez tartozik, hogy a megjelenteken kívül mások
is kaptak felkérést és adatlapot. Sokan azonban nem kívánták megosztani
velünk személyes adataikat, és ezt mi tiszteletben is tartottuk, így nevük
sem lett sehol megemlítve. Más a helyzet a választott közszereplők, a
közhivatalt viselők, a közfunkciókat ellátókkal, akik mint a köz szolgálói,
nem vonhatták ki magukat a tájékoztatás spektrumából. Hiszen ok éppen
emiatt lehetnek érdekesek az Olvasó számára. Amennyiben tőlük
többszöri kérés ellenére sem sikerült információt kapnunk, akkor egyéb
forrásokat – újságcikkek, internetes adatbázis, választási
plakátok,szórólapok, stb. – felhasználva igyekeztünk róluk hiteles
adatokkal szolgálni a teljességre törekvés reményében. Ha szándékaink
ellenére eközben mégis becsúszott valami tévedés, ezúton követem meg
őket, és kérek bocsánatot mindannyiunk nevében! Egyszóval így alakult
ki ez a több mint 300 oldalt számláló könyv, ami minden sutasága,
esetleges tévedése és hibája ellenére is jó szándékkal íródott. Reméljük,
aki forgatja, használja, kiérzi majd mindezt a szövegből. Aki szeretné az
itt-ott tévedésnek hitt információkat kiegészíteni, avagy hozzáfűznivalója
van egy-egy részhez, netán az érintettség okán úgy véli, hogy meg kell
szólalnia, tegye meg bátran. Mindehhez segítséget jelenthet a könyvtárban
található helytörténeti gyűjtemény, és annak vezetője, Sisa Tamásné,
akinél leadhatja írásos formában a kiegészítendőket….” Az így összegyűlt
észrevételek, pótlások a jövőben bizonyára felhasználhatók lesznek egy
kiegészítő pótkötetben, vagy a könyv második kiadásában.
A terjedelem nem megy a tartalom rovására. A szerkesztő és munkatársai
igyekeztek a tárgyalt területeken, szektorokban – lehetőségeikhez képest
– pontos munkát végezni. Reméljük, hogy ez jórészt sikerült. Le nem írt
célkitűzésük a lokálpatriotizmus további erősítése, azt hiszem a
legmesszebbmenőkig megvalósult.
Természetes, hogy ilyen széles spektrumú munkánál „minden” nem
kerülhetett tárgyalásra, de törekvésük hiányt pótló. Az esetleges
hiányosságokat menti célkitűzésük és igyekezetük: a „teljességet”, a
„tökéletességet” mindnyájan csak megközelíteni tudjuk. A munka, amit
elvégeztek, így is figyelemre és elismerésre méltó.
Színes ez a könyv! Már tetszetős, stílusos, elegáns borítója is felkelti az
olvasó érdeklődését, „étvágyát”! Fényképek, arcképek, szöveg közötti
ábrák, szemléltető rajzok nemcsak a múlt felidézését, az események
megörökítését jelentik, hanem a „csendes nosztalgiázást” is megengedik,
sőt a könyv albumszerű jellegét is erősítik. Természetes, hogy minden
tárgyalt személy mellé – különböző okokból – nem kerülhetett fénykép,
azonban így is számtalan hatvani és a településhez kötődő személy
fotójával találkozhatunk a könyv lapozgatása során.
Emellett részletes tartalomjegyzék és névmutató könnyíti meg a könyv
használatát. Tanító ez a könyv! Segít felidézni a múltat, amelyet a
lakosság egyik része személyesen átélt, másik részének pedig mindez már
történelem. Információkat, ismereteket frissít fel, pontosít, kiegészít.
Megtanít még jobban megbecsülni a múltat, és felelősen munkálni a
jelent! Minden hatvani – a maga módján – „írja” a város történelmét a
jelenben is!
Röviden meg kell említenünk a könyv alkotóit is. Csapatmunkával
készült, Bacsa Tibor vezetésével. A közös munkát nagymértékben
segítették Németi Gábor kitűnő helytörténészünk előmunkálatai, eddigi
kutatásainak részletei. Mellettük Barcza Béla dr., Hatvani Márk, Kovács
János és Nagy Nándor alkották a munkacsoportot, mindegyikük sajátos
szakterületével. A fotókat Csintalan Andrea és Vörösné Endrei Erzsébet
készítette. Több fénykép a könyvtár helytörténeti gyűjteményéből
származik. A lektorálás nehéz és felelősségteljes munkáját Demény-Dittel
Lajos és Heutschy Csaba végezte, akiknek ezért kiemelt dicséret jár. A
korrektúra egyszemélyi felelőse Lakatos Zoltán volt. A tördelés,
képfeldolgozás, tipográfia és a borítóterv Kozma Adrienne, Vajda Imre
és Bacsa Tibor munkája.
A helybeli Visual Print Nyomda dolgozói, Hernádi Zsolt vezetésével
dicséretes, szép munkát végeztek, tudásuk legjavát nyújtották. Az
említettek összefogásának és figyelmének köszönhetően, a könyv szinte
sajtóhibák nélkül jelent meg.
Dicséret illeti a szerkesztőt, munkatársait, az önkormányzatot Érsek Zsolt
polgármesterünkkel az élen, a Polgármesteri Hivatal dolgozóit a
megjelenés előkészítéséért, az önkormányzatot a szükséges kiadások
fedezetének biztosításáért, és a nyomda dolgozóit a szép album
kivitelezéséért.
Kívánjuk, hogy sokan, örömmel, tanulságokkal, haszonnal olvasgassák!
Barcza Béla
HATVAN KATOLIKUS EGYHÁZTÖRTÉNETÉRŐL
A település nyolcszáz éves katolikus egyháztörténete van belesűrítve A
hatvani prépostság története című könyvbe. A szerző, Kovács János a
programadó apologetikai (hitvédelmi) művével, több évtizedes
fáradozásával, egy új egyháztörténeti szakágat hozott létre, s ez az
egyházközség-történet. Célkitűzése kettős irányú.
1. Az elmúlt időszakok világi- és szerzetes papjai élettörténeteinek
bemutatása a jelen és utánunk következő nemzedékeknek, ezzel
nemcsak az egyházközség tagjai számára példát adni. 2. Amennyiben, – a
honismerethez társulva – egyházközségük történetét megismerik, ezáltal
jobban megbecsülik és megszeretik szűkebb hazájuknak ezt a darabját, és
cselekvő módon tesznek is érte valamit. Ez az önzetlen egymás felé
fordulás nagyban növeli és erősíti a bennlakók tettekben megnyilvánuló
összetartozás (kötődés) érzését, élményét. Így, az egyházra alkalmazva
valósítják meg a manapság hangoztatott elvet és szemléletet: „Gondolkodj
globálisan (=világegyházban), cselekedj lokálisan (szülőfölded helyi
egyházközségében).” A könyvből megláthatjuk, hogy a közöttünk élő
lelkipásztorok, legfőbb példaképük a juhaiért életét adó Jó Pásztor, Jézus
(János 10:11) életpéldáját követve, a lelkekért önfeláldozó életükkel,
huszonnégy órás készenléti emberszolgálatukkal, erkölcsileg nemesítenek
bennünket. Valamint megtudhatjuk azt is, hogy a helyi közösségünkkel
együtt élték meg és szenvedték át a legnehezebb esztendeinket, de
napjainkban sem állnak be az Istentől, Anyaszentegyházból, Anyaföldből,
Családból „csúfot űzök” (Zsoltár 1:1) soraiba. A keresztény világképet –
és értékeket képviselő áldozópapoknak, a Krisztus hit hősiesen helytálló
– és küzdő hőseinek életművét megörökítve követendő emlékművet állít
elénk Kovács János égi pártfogóinak támogatásával. Reméljük, hogy az
egyházközségi élet e kézikönyve nem marad egyedüli teljesítmény,
hanem példáján fellelkesedve országszerte lesznek olyan hívo és
elkötelezett személyek, akik kedvet kapnak és belekezdenek, avagy
tovább folytatják szűkebb pátriájuk egyházközségi múltjának feltárását.
Ezáltal a példaadó múltunkat összekötik jelenkori életünkkel.
Révász György
AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK MEGKÍSÉRTÉSE
Tompa Z. Mihály Hatvanban élő újságíró nemcsak a pillanat
művészetének elkötelezettje, hanem az örökkévalóságnak is dolgozó
alkotó, aki már több regényt is írt. Egy bűnügyi történetet feldolgozó
könyvét – Futva is szeress – folytatásokban közölte a 6van7 magazin, sőt
A játék című művét a nagyváradi színházban is előadták. 2007-ben a
Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium közös pályázatán a
Batthyány Lajosról írt színművét Miniszteri Díjjal jutalmazták. A
Barankovics Alapítvány és KDNP által meghirdetett kisregény-pályázaton
134 mű közül az előkelő 2. helyet érdemelte ki Az állomás című
munkája. 2008-ban az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló országos
pályázatán különdíjat kapott Az állomásfőnök megkísértése című mai
tárgyú regényével, melyet 2008. december 8-án mutattak be a hatvani
könyvtárban. A kötet méltatására Kocsis István ny. könyvtárigazgató
vállalkozott, míg közreműködött Aba Szőcs László grafikus, aki a kötet
borítóját tervezte, Hargitai Géza fagottművész, míg Monori Zoltán, Déry
Károly és Rudas Helga részleteket adtak elő a műből. Ennek nyomán az
asztalról fogytak, míg a szerző előtt szaporodtak a dedikálandó kötetek,
aki bőszen állta rajongói rohamát.
Sőt az első méltatások is napvilágot láttak a műről, nézzük mit írt
Horváth Kornélia irodalomtörténész, egyetemi oktató a díjnyertes műről:
Az állomásfőnök megkísértése című regény egy vidéki vasútállomás
bezárása körüli eseményeket, az ennek előzményeiként és
következményeként változó emberi viszonylatokat és cselekvéseket tárja
elénk, ugyancsak eredeti narratív megoldásokkal élve. Vincze István
állomásfőnök munkájának, házasságának, későbbi képviselőségének és új
szerelmének történetével, s ezen keresztül az állomás bezárásához, majd
a vonatok újraindításához vezető eseményekkel egy többnyire semleges
hangvételű, néhol azonban szentimentalizmusra is hajló harmadik
személyű narrátor elbeszélése nyomán ismerkedhet meg az olvasó. Ebbe
a nem kronologikus rendű elbeszélésbe illeszkednek azok a fejezetek,
amelyek a regényben egy jegyzőkönyv leírt szövegeként azonosítódnak, s
ily módon a dráma szituációs szövegműködésével helyettesítik a prózai
elbeszélésformát.
E fejezetek kivétel nélkül a „Jegyzőkönyv. Készült ekkor és ekkor. A
rögzítés módja: kamerák.” kijelentésekkel kezdődnek, ezt követi a
helyszín megjelölése, néha rövid leírása szerzői utasítások formájában,
majd a szereplők drámában szokásos dialógusai. Figyelemreméltó, hogy
a drámai szövegrészek is két jellemző formában váltakoznak: Algyergyói
Eszter színésznő története a színésznő monológjain keresztül bontakozik
ki, míg a megfigyelőkkel és a megfigyeléssel kapcsolatos eseményekről
mindig dialógusos formában „tudósít” a regény. Algyergyói monológjai
mindig a színházi próbateremben hangzanak el, míg a párbeszédek a
megfigyelőtisztek irodájában vagy a kiskocsmában, ahol a beszervezett
ügynökök találkoznak egymással és a tartótisztjükkel, később a
pártirodában, illetve két alkalommal egy hálószobában. A helyszínek
skálája önmagában is jelzi, hogy a megfigyelés az élet és a privát szféra
minden területére kiterjed. Az a tény pedig, hogy az első jegyzőkönyv
2007. március 16-án kelt, míg az utolsó dátuma 2008. október 16., azt
sugallja az olvasónak, hogy a megfigyelési háló a mai napig is működik, s
az o nyilvános és intim cselekvései potenciálisan éppúgy megfigyelés és
adatgyűjtés tárgyát képezhetik, mint a regény szereplőinek életeseményei.
A regény különlegessége tehát, hogy a megfigyelés beépül az irodalmi
reprezentációba és az iseri értelemben vett színrevitel része lesz. Másik
érdekessége a központi vasút-téma metaforizálása, néhol kissé didaktikus
allegorizálása: a szövegben sűrűn feltűnnek a vasút és az emberi test
analógiáját, az emberi sorsok és a sínek metaforikus párhuzamát kibontó
szereplői vagy narrátori fejtegetések.
A regényszöveg kiegyensúlyozottságát a dialógusok, a monologikus és
elbeszélő részek kiegyenlített aránya biztosítja, míg az eleven
párbeszédek, a változó szituációk és szereplők, a regényi elbeszélés és a
színpadi szöveg dinamikus együtthatása, s végül a néhol keserű, néhol
szentimentális, összességében sokszor groteszkbe hajló humor izgalmas,
érdekfeszítő olvasmánnyá teszik.
Horváth Kornélia
top related