magyarorszag tortenete 09 a harom reszre szakadt orszag
Post on 24-Jul-2015
161 Views
Preview:
TRANSCRIPT
9
MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E
A H Á R O M R É S Z R E S Z A K A D T O R S Z Á G 1526-1606
Pálffy Géza
P Á L F F Y G É Z A
A három részre szakadt ország
1526-1606 F ő s z e r k e s z t ő R o m s í c s I g n á c
K O S S U T H K I A D Ó
Írta: Pálffy Géza
Főszerkesztő: Romsics Ignác
Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla A kötetet tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla
Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.
Egyéb források: Civertan, Cultiris, ELTE Egyetemi Könyvtár (Budapest), Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg), Janus Pannonius Múzeum (Pécs), Magyar Képek Archívum, Magyar Nemzeti Galéria, MTA Könyvtára, MTI, PWN Archívuma, Soproni Múzeum, Szépművészeti Múzeum
Fotók: Bakos Ágnes, Benda Iván, Czikkelyné Nagy Erika, Dabasi András, Farkas Árpád, Hapák József, Képessy Bence, Kocsis András Sándor, Legeza László, Mester Tibor, Mudrák Attila, Sebestyén József, Soós Ferenc, Szabó Tibor, Szacsvay Péter, Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Tihanyi Bence
Külföldi intézmények: Kunsthistorisches Museum
ISBN 978-963-09-5687-1
Minden jog fenntartva
© Kossuth Kiadó 2009 © Pál ffy Géza 2009
Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona
Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató
www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu
Tartalom
KÉT NAGYHATALOM HATÁRVIDÉKÉN
„Útkeresések" a mohács i tragédia u t á n • 8
Az o s z m á n o k útja Magyarországra • 10
A H a b s b u r g o k útja Magyarországra • 12
T ö r ö k utak Bécs felé: az o s z m á n o k Magyarországon • 14
RÖGÖS MAGYAR ÚT BÉCSBE: A HABSBURGOK ÉS A MAGYAR RENDEK
Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet? • 26
Az E u r ó p á b a n m a r a d á s ára • 31
A m o n a r c h i a védőbástyája és meghatározó jövedelemforrása • 33
SZAPOLYAI JÁNOS KIRÁLYSÁGA ÉS AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG
A Sztambulba vezető út: János király és fia állama • 38
Igen szűk ösvényen: az Erdélyi Fejedelemség • 44
MOHÁCS UTÁNI TÁRSADALMUNK ÉS GAZDASÁGUNK ÚTKERESÉSEI
A királyság sokszínű társadalma • 54
Közép-Európa éléskamrája • 65
HON-, HIT- ÉS NYELVKERESŐK: ETNIKAI, VALLÁSI ÉS KULTURÁLIS VÁLTOZÁSOK
Demográfiai és etnikai változások • 76
Katolikusból protestáns ország • 82
A magyar nyelv első virágkora • 90
Gyarapodó iskolák és értelmiség • 97
HIÁBAVALÓ KIÚTKERESÉS: A TIZENÖT ÉVES HÁBORÚ (1591-1606)
Magyarország első m o d e r n háborúja • 102
Felkelés, rendi bel-és országos polgárháború (1604-1606) • 106
A magyar történelem sorsfordító másfél évtizede • 110
Ajánlott irodalom • 112
Két nagyhatalom határvidékén
„Útkeresések" a mohácsi tragédia után • 8
Az oszmánok útja Magyarországra • 10
A Habsburgok útja Magyarországra • 12
Török utak Bécs felé: az oszmánok Magyarországon •
„Útkeresések" a mohácsi tragédia után
Török lovas katona ábrázolása a mohácsi csatáról tudósító röplapról, 1526
A mohácsi csata ábrázolása Lázár deák térképén, 1528
Az 1526. évi mohácsi csata mind a Szent István alapította Magyar Királyság,
mind Közép-Európa történetében fordulópontot hozott. Míg a 11-15. században Szent István birodalma folyamatosan a régió meghatározó középhatalma volt, amelynek trónjáért Európa előkelő dinasztiái versengtek, ez a szerepkör a vereségkövetkeztében alapvetően megváltozott. Magyarország történelme egyik legnehezebb időszakába lépett: komoly kihívások és útkeresések előtt állt, miközben mindennap meg kellett tapasztalnia az állandó háborúskodás óriási pusztulással járó következményeit. A Szent István-i ország területe negyedszázad alatt három részre szakadt: középső régiói tartós oszmántörök megszállás alá kerültek, miközben
a megmaradt királyság az éppen születőben lévő, közép-európai Habsburg Monarchia részévé vált, keleti területeiből pedig a török vazallus Erdélyi Fejedelemség jött létre. Mindezek ráadásul nem csupán átmeneti jelenségek voltak.
Magyarország 1526 után közel két évszázadra két nagyhatalom, az Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia határvidékévé és hadszínterévé vált. Amíg azonban az előbbinek mindvégig csupán legészakibb szárazföldi frontvidéke, mondhatnánk az iszlám erős védőgátja maradt, az utóbbinak fél évszázad alatt egyik legfontosabb és legféltettebb, ám emiatt gondosan ellenőrzött része lett. Ez a helyzet óriási veszteségek, nehézségek és kényszerpályák közepette jött létre. Mindezek súlyos és maradandó nyomot hagytak az ország település- és intézményhálózatán, alapjaiban formálták át etnikai viszonyait, döntően befolyásolták gazdasága és társadalma fejlődését; miközben a középkorban erősen korlátozott önállóságú Erdély csaknem végleges elszakadását hozták az „anyaországtól". A politikai viszonyokat tekintve pedig a Habsburg Monarchiában különleges státust élvező Magyar Királyság szuverenitását is évszázadokra korlátozták; még ha megmaradásának egyetlen útja a Habsburg birodalmi integráció is volt. A kor vezető politikusainak keserűen kellett tudomásul venniük, hogy az egykor egységes Szent István-i állam három részének sorsát ettől kezdve jelentős mértékben Isztambulból és Bécsből határozzák meg.
A teljesen új körülmények közepette a Mohács utáni korszakváltó, „rövid" 16. században (1526-1606) mindenki új utakat próbált keresni. Ez igaz mind politikai, mind társadalmi, de még vallási, nyel-
Magyarország vértanúságának allegorikus ábrázolása. Johann Nel fametszete, 1582
vi és művelődési szempontból is. Az útkeresések a nehézségek ellenére igen számottevő eredményeket hoztak. A „kereszténység védőbástyájává" váló Magyar Királyság - óriási területi veszteségei dacára - a Habsburg Monarchiával való különleges uniójának köszönhetően politikai-katonai téren sokkal szorosabb szálakkal kötődöt t nyugati szomszédaihoz, mint a békés középkor végi évtizedekben. A kor kedvező lehetőségei következtében ugyanakkor a szétszakadt ország gazdaságilag továbbra is számos szállal kötődött egymáshoz, sőt alapvető szerepet töltött be Európa kereskedelmi kapcsolatrendszerében. A h u m a n i z m u s , a reneszánsz és a reformáció révén pedig Magyarország, sőt még a török vazallus Erdély is, az „öreg kont inens" szellemi vérkeringésében is meghatározó helyet foglalt el, a századvég pedig egyenesen a magyar művelődés aranykora lett. Nyelvünk első virágzását élte, az írásbeliségben és a könyvkiadásban való fokozatos térnyerése pedig meghozta prózairodalmunk és költészetünk első gyöngyszemeit.
Mindezen folyamatok ismeretében a m o hácsi vereség utáni évszázadot - a köztudatban élő elképzelésekkel ellentétben - n e m találó sem törökkornak, sem Habsburguralomnak, és különösen nem „két pogány" szorításában átélt periódusnak nevezni. A Magyar Királyság ugyanis területe mintegy 60 százalékának kisebb-nagyobb oszmán befolyás alá kerülése és a Habsburg Monarchiához való csatlakozása ellenére is fennmaradt, sőt szerepe Közép-Európában több szempontból még növekedett is. Mindeközben rendisége a legerősebb maradt a régióban. A politikai szétszakadás pedig szerencsére nem vagy csak kis mértékben járt kulturális szakadással. A területileg három részre darabolódott, ám kulturálisan többé-kevésbé egységet alkotó Magyarország 1526 utáni történetét tehát sokkal helyesebb a két nagyhatalom keretében és határán, a nemzetközi folyamatok és az említett alapvető kihívások, kényszerpályák, pozitív-negatív változások együttes ismeretében vizsgálni. A magyar történelem egyik legkritikusabb időszakát csak így érthetjük és ítélhetjük meg a korábbiaknál reálisabban.
Az oszmánok útja Magyarországra
Szinte pontosan hat esztendővel a mohácsi csata után, 1532 nyarán, majdnem megvalósult egy nagy találko
zás. A zenitjéhez közeledő két birodalom, az Oszmán és a Habsburg uralkodójának,
I. Szülejmán (magyarosabban Szulej-mán) szultánnak és V. Károly császárnak - valamint I. Ferdinánd magyar királynak - a hadai Kőszeg és Bécsújhely alatt táborozva vártak a korabeli
világ két legjelentősebb urának fegyveres találkozójára. Az összecsapás azonban
elmaradt. A különös patthelyzet mégis jelképes volt. Végérvényesen jelezte, hogy a Kárpát-medence teljes területét felölelő Szent István-i magyar állam már a múlté, és végleg két nagyhatalom határvidékére került. A Duna medencéjében történő ösz-szeütközésig azonban mindkettő hosszú utat tett meg.
Az I. Oszmán szultán (1280 k.-l324/26) alapította Oszmán-dinasztia birodalma a világtörténelem egyik leggyorsabban felemelkedett és leghosszabb ideig (egészen 1918-ig) fennálló állama volt. A hagyomány szerint az oszmán-török fejedelemség az 1280-as években a mai északnyugat-törökországi Burszától délkeletre pusztán 400 sátornyi, a mongol hódítók elől Közép-Ázsiából menekült türkmén népcsoportból született meg. A kis fejedelemség azután egy évszázad alatt jelentősebb állammá érett, két évszázad múlva nagyhatalommá, végül a 16. század elejére a világ egyik legjelentősebb birodalmává vált.
Az oszmánok gyors felemelkedésüket szerencséjük mellett elsősorban ügyes alkalmazkodóképességüknek és házassági politikájuknak, valamint az uralkodóház és az államhatalom túlsúlyát biztosító, olykor kegyetlen újításaiknak (testvérgyilkosság;
rabszolga származású katonai-hivatali elit; janicsárság; a muszlim vallási vezetők állami hivatalnokká tétele stb.) köszönhették. De rendkívül hatékonyan vették át és fejlesztették tovább ellenfeleik, elsősorban a szeldzsuk-törökök és a bizánciak államberendezkedésének azon elemeit (adórendszer, közigazgatás stb.), amelyek birodalmuk gyarapítására válhattak. Emellett felismerték, hogy Kis-Ázsia helyett előnyö-sebb a megosztott Balkán-félszigeten terjeszkedniük, amelyen 1354-ben vetették meg lábukat. 1369-től már Drinápolyban székeltek Oszmán utódai, és kerültek először összeütközésbe a délszláv államok konfliktusaiba beavatkozó Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond magyar királyok seregeivel.
A feltörekvő államból a 15. század eleji trónviszályt (1402-1413) követően Konstantinápoly 1453. évi elfoglalásával lett helyi nagyhatalom. Innen a Balkán megszerzését követően (1459: Szerbia, 1464: részben Bosznia stb.) már csak egy lépcsőfok vezetett a világbirodalmi státushoz. Ezt a lépést az 1510-es években a közel-keleti iszlám világ jelentős részének (1514: Irán, 1516: Szíria, 1517: Egyiptom) meghódításával I. Szelim szultán tette meg. Így
1520-ban fia, I. Szülejmán egy 1,5 millió k m 2 területű, mintegy 12-13 milliós lakosságszámú, 4-5 millió forint éves jövedelemmel és a világ egyetlen (mintegy 100-120 000 fős) állandó hadseregével rendelkező birodalmat örökölt, mely utóbbinak - az európai hadakkal ellentétben -utánpótlási alakulatai is voltak. Emellett egyre növekvő földközi-tengeri flottával is rendelkezett, azaz birodalma ekkorra az európai politika döntő tényezőjévé vált.
I. Szülejmán török szultán arcképe. Rézmetszet
Janicsárok
Az oszmán-török „je
ni cseri", azaz „új se
reg" szókapcsolatból
összevont, az európai
nyelvekben megho
nosodott kifejezés.
A janicsárság az osz
mán hadsereg 15.
század elejétől létre
jött legfontosabb
gyalogos, utóbb pus
kákkal is felszerelt
zsoldos alakulata
volt, amelynek tagjai
többesztendős ki
képzésüket követően
mind a szultáni se
regben, mind a biro
dalom váraiban telje
síthettek szolgálatot.
Így amikor 1521-ben az ázsiai és tengeri háború hívei a szultáni udvarban alulmaradtak az európai hadakozást követelőkkel szemben, rövid idő alatt kiderült, hogy az északi terjeszkedés vonalában fekvő Magyar Királyság a következő áldozatok egyike lesz. Az utóbbi területe ugyanis „csupán" 320 000 km 2 volt, lakossága 3,3 milliót számlált, jövedelmei pedig csak mintegy 250 000 forintra rúgtak. Nándorfehérvár és a déli végvárrendszer eleste tehát valójában idő kérdése volt. Magyarország önmagában a nála ötször nagyobb területű, négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szembeni tartós ellenállásra igen szerény lehetőséggel rendelkezett. Szü-
lejmán serege ráadásul minőségileg nem volt összemérhető II. Lajos király fegyveres erejével, hiszen egy állandó, jól kiképzett és foglalkoztatott zsoldos haderő nézett szembe egy rendi hadkiegészítésre épülő sereggel. Egy későbbi nagyvezír frappáns mondása így az 1520-as évek Magyarországára is találó volt: „egy légy egy elefántnak nem tud ártani". A mohácsi vereség hosszabb távon sajnos elkerülhetetlen volt. Magyarország sorsa ezután nagyobbrészt már külső tényezők függvényévé vált: az oszmán hadvezetés döntéseitől, kisebb részben a magyar belpolitikai viszonyoktól, illetve a Magyar Királyság nyugati szomszédja, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg politikai-katonai vezetésének lépéseitől függött.
Az Oszmán Birodalom, 1280-1520
Testvérgyilkosság az oszmánoknál
Az oszmán-törökök e különleges szokása szerint az államhatalom megerősítése érdekében a birodalom trónjára kerülő szul-tánfinak végeznie kellett testvéreivel.
A Habsburgok útja Magyarországra
Landsknecht-katonaság
Az I. Miksa császár (1493-1519) által megszervezett, már kézi lőfegyverekkel felszerelt, többnyire zsoldosként szolgáló gyalogos katonaság. A német szó jelentése gyalogos katona.
Emlékérem Habsburg Ferdinánd és Jagelló Anna házasságkötésére, 1523
A Szent István-i magyar államnak a válságos szituációban mégis nagy sze
rencséje volt, hogy hamarosan két nagyhatalom határára, nem pedig a hódító oszmánok teljes fennhatósága alá került. Ferdinánd főherceg ugyanis - ha nem is jótékonyságból, hanem déli tartományai érdekében - már 1521-től komolyabb anyagi-katonai támogatást nyújtott sógorának, II. Lajosnak a horvát-szlavón területek védelméhez. A segítség persze összhangban állt a Habsburg-dinasztia azon régi törekvésével, amely a magyar korona megszerzésére irányult. A Habsburgok ugyanis közép-európai birodalomépítésük kezdetei óta nagy figyelmet fordítottak a Lajtától keletre fekvő, tekintélyes súlyú magyar területekre.
A svájci Aargau tartományban található Habichtsburgból (Héjavár) származó Habsburgok birodalma a világtörténelem szintén egyik leggyorsabban felemelkedett és igen hosszú ideig (egészen 1918-ig) fennmaradt állama volt. Bár ősi területeiket már a 14. század elején (1315: morgarteni csata) elvesztették, időközben magyar segítséggel (1278: morvamezei csata) megszerezték a kihalt Babenberg-dinasztia örökségét, Ausztriát és Stájerországot. Noha további emelkedésüket többször a szerencse segítette, tartományaik fokozatosan
gyarapodtak (1335: Karintia és Krajna, 1363: Tirol, Friaul, Görz), ami már egy közép-európai középhatalom alapjait körvonalazta.
Ez a magyar trónt I. Albert néven elsőként betöltő (1437-1439) Habsburg, (II.) Albert német király hatalom
ra kerülésével végül 1437-1438-ban született meg. Ettől kezdve a Habsbur
gok 1805-ig megszakítás nélkül irányítot
ták a Német-római Birodalmat, és kormányozták növekvő számú tartományaikat. Még egy évszázadnak sem kellett azután eltelnie ahhoz, hogy V. Károly trónra léptével (1519) már a világ egyik legtekintélyesebb birodalmát igazgassák - miként a nevezetes mondás tartotta: azt, „ahol sohasem nyugszik le a nap". S bár Károly császár 1556. évi lemondásával a világhatalom spanyol és osztrák részre szakadt, a Habsburgok Magyarországot is magában foglaló közép-európai monarchiája évszázadokon át meghatározó európai politikai tényező maradt.
A nagyhatalom megalapozásában elsősorban III. Frigyes és I. Miksa császár játszottak elévülhetetlen szerepet. Míg az előbbi szívós politizálásával, fösvénységével és minden ellenfele túlélésével tűnt ki, az utóbbi hadügyi reformjai (a Lands¬ knecht-katonaság megszervezése, hadszertárak kiépítése) mellett megkezdte a Habsburgok fantasztikus házasságainak sorozatát, amely tartományok sorát hozta a dinasztiának. Joggal vált szállóigévé a mondás: „Te csak házasodj, boldog Ausztria!" Miksának Merész Károly burgundiai herceg leányával, Máriával kötött frigye ugyanis 1477-ben a Habsburgok számára örökségként biztosította Nyugat-Európa egyik gazdaságilag legfejlettebb tartománya, a Burgund Hercegség jelentős részét (beleértve Németalföldet is). Még nagyobb hozománynyal járt Miksa fiának, Szép Fülöpnek 1496-ban Johannával, Kasztíliai Izabella és Aragóniái Ferdinánd leányával való házassága, hiszen ez a spanyol trónörökösök elhunyta után 1516-ra Spanyolországot, Szardíniát, Szicíliát és a nápolyi államot, valamint az Újvilág felfedezésével óriási gyarmatokat is biztosított a dinasztiának.
A magyar trón megszerzését több sikertelen próbálkozás (1463, 1491, 1506) után végül az 1515 nyarán a bécsi Stephans-domban kötött kettős házassági szerződés segítette elő, amely 1521-ben vált valóra. Ekkor Ferdinánd főherceg elvette a magyar király, Ulászló leányát, Jagelló Annát, Ulászló fia, Lajos pedig Miksa leányunokáját, Habsburg Máriát. II. Lajos 1526. évi halála után így Ferdinánd benyújthatta igényét a magyar trónra. Azt azonban a magyar szokások értelmében ténylegesen csakis választás útján nyerhette el, amire végül 1526. december 16-án a pozsonyi ferences kolostorban került sor. Bár az események rendjén már nem változtat, érde
mes megjegyezni: ha Habsburg Miksa 1491-ben vagy 1506-ban megszerzi a magyar trónt, az ország újkori története valószínűleg sokkal kedvezőbben alakul, hiszen ekkor akár egy Buda központú Habsburg Monarchia is létrejöhetett volna. 1526 legvégén Ferdinándnak ugyanis hatalmas nehézségek között kellett hozzáfognia új országa berendezéséhez, miközben osztrák tartományaiban is komoly belső problémái voltak. Hogy a Magyar Királyság mégsem esett áldozatául az erőfölényben lévő oszmánok hódításának, az elsősorban a szultáni hadvezetés hibáinak és Közép-Európa nehezen, de végül megvalósuló összefogásának volt köszönhető.
Európa a 16. szazad közepén
Török utak Bécs felé: az oszmánok Magyarországon
Török hadjáratok és a hódoltság kialakulása, 1521-1574
Az oszmánok Magyarországgal szem-ben is a Kis-Ázsiában és a Balkánon
általában bevált hódítási gyakorlatukat alkalmazták. Ennek megfelelően az 1460-as évekre nagyjából megszállták a korábban Magyarországot védelmező szerb és bosnyák ütközőállamokat, ezt követően a dél-magyarországi és a horvát-szlavón területekre vezetett állandó portyákkal meggyengítették, majd az 1521 utáni esztendőkben felmorzsolták a déli határvédelmet. Jóllehet Szülejmán szultánt 1526-ban ismét birodalma belső helyzete és politikai vezetése kényszerítette
Magyarország lerohanására, a mohácsi csatában döntő vereséget mért a Magyar Királyság haderejére.
A jelentős győzelem dacára a szultán a magyar fővárost, Budát csupán ideiglenesen foglalta el, és 1526 végén csak a Dráva-Száva közi Szerémségben hagyott megszálló alakulatokat. Fő célja ugyanis nem egy országrész, hanem Magyarország teljes elfoglalása volt! Bár a magyar hadtörténetírás egyik irányzata úgy vélekedik, hogy Szülejmán Magyarországot nem kívánta meghódítani, pusztán szultáni ajánlatokkal kívánta vazallussá tenni, mert ra-
cionálisan gondolkodva felismerte, hogy kívül esik hadserege hódítási hatósugarán, e nézetet az újabb kutatások cáfolták.
Bécsen át Budára 1527-től kezdve az oszmánok számára tehát már nem Magyarország, hanem a trónját elnyert Habsburg-dinasztia lett az igazi ellenfél. A korábbi magyar-török konfliktus tehát a Habsburg és az Oszmán Birodalom összecsapásává alakult át, melynek szárazföldi hadszínterévé a következő másfél évszázadban a Duna-völgyi magyar területek váltak. Ezeket az oszmán hadvezetés azonban - miként 1459-ben Szerbiát - egyszerre kívánta bekebelezni, nevezetesen úgy, hogy fő riválisára, Habsburg Ferdinándra mér pusztító csapást, új célpontja, a nevezetes „aranyalma", azaz a bécsi székváros elfoglalásával. Ennek megvalósításához hamarosan Magyarországon is komoly segítőre talált, hiszen a Mohács után elsőként megkoronázott Szapolyai János király 1527 őszén kilátás-talanságában a szultánhoz fordult segítségért, majd akarva-akaratlanul hamar vazallusává és magyarországi uralmának tragikus sorsú előkészítőjévé vált. A szultán világuralmi törekvései azonban 1529-ben Bécs, 1532-ben pedig a kis Kőszeg vára alatt kudarcot vallottak. Ellenkező esetben Magyarország túlnyomó részére valószínűleg gyors oszmán megszállás és a birodalomba való tartós betagolás várt volna, ami a magyar történelmet a balkáni országok szomorú históriájával kapcsolta volna össze.
Bár az oszmánok útjai ezt követően még többször vezettek Bécs irányába, az osztrák főváros közelében elszenvedett kudarcok Magyarországon új hódítási stratégiára kényszerítették a szultánt. Ennek hátterében persze más nemzetközi és hazai tényezők is álltak. Az oszmán hadvezetésnek rá kellett döbbennie, hogy katonai erőfölénye dacára a korábbi ellenfeleinél jóval erő-sebb Habsburgokat egy csapással nem ké
pes térdre kényszeríteni. De Isztambulban azzal sem voltak kellően tisztában, hogy a Balkántól északra más kultúrájú és társadalmi berendezkedésű államokkal kell megküzdeniük: olyanokkal, amelyek évszázados történeti fejlődésüknek, egykori hatalmi szerepüknek és elsősorban társadalmaik szilárdságának köszönhetően nehezen roppannak össze, sőt a keresztény kultúrkörben való megmaradásukért akár az utolsókig küzdenek. Szent István birodalma szerencsére ezek közé tartozott . Végül az európai szárazföldi t á m a d ó koncepció megváltoztatását támogatta az Oszmán Birodalom 1530-as évekbeli keleti (1534-1535: Perzsia, 1538: Dél-Arábia) és földközi-tengeri lekötöttsége is. Mindeközben az V. Károly császár által nyitott mediterráneumi front is számottevően korlátozta az oszmán hadvezetés magyarországi mozgásterét.
Az 1530-as évek közepére tehát kiderült: Szülejmán birodalma számára egy csapásra Magyarország teljes elfoglalása túl nehéz feladat. Mindezek miatt az oszmánok ezt követően megfordították a Habsburg-székváros megszerzésének és Magyarország bekebelezésének menetet. Míg Mohács után két alkalommal is Becsen át próbáltak a Magyar Királvsag birtokába jutni, ekkor úgy döntöttek, célravezetőbb, ha az út Buda elfoglalásán át. fokozatosan vezet el az osztrák főváros ala. A magvar székváros bevételére végül mégis egv konk-
Bécs ostroma, 1529. Rézmetszet
Aranyalma (törökül kizil elma)
Az oszmán-törökök hódító ideológiájában a vörös vagy aranyalma a világuralom, a folyamatos és sikeres hódítás szimbóluma volt. Ezt a 15. században eredetileg Konstantinápolyra, majd annak megszállása (1453) után mindig az éppen aktuális katonai célpontokra (főként uralkodói székhelyekre) vonatkoztatták. A Magyar Királyság esetében az aranyalma 1526-ig Buda, majd utána a magyar uralkodó új rezidenciája, a Habsburg Monarchia fővárosa. Bécs lett.
rét esemény késztette a szultánt: I. Ferdinánd hadainak 1540 őszi kísérlete a júliusban elhunyt János király székhelye, Buda bevételére. Ezzel ugyanis ők a két király között 1538-ban kötött és Ferdinándnak kedvező váradi békeszerződés határozatainak kívántak fegyverrel érvényt szerezni.
A magyar fővároson át Bécsbe Budának a törökök szerencsenapján (augusztus 29.), Gárdonyi Géza Egri csillagok¬ jából is jól ismert, csellel történt bevétele nemcsak a Magyar Királyság középső területeinek tartós megszállását és ezzel az ország végleges három részre daraboló-dását hozta, de véget vetett Szapolyai János török vazallus királyságának is. A szultán némi habozás után úgy döntött, magyar „szálláscsinálója" szerepe lejárt, csecsemő gyermeke, János Zsigmond pedig a jövőben csupán „játékszer" lesz a Habsburgokkal szembeni politikájában. A vazallus magyar ki
rályságot felszámolta, János Zsigmondot Erdély „szandzsákbégjévé" tette, miközben a Temesköz a temesi ispán Petrovics Péternek, a Tiszántúl többi része pedig hasonló módon a váradi püspöknek, György barátnak jutott. Ez oszmán értelmezésben azt jelentette, hogy ezután János király egykori közép- és kelet-magyarországi területei már az Oszmán Birodalom részei voltak. Noha ezek valójában csak virtuális részei lettek a világhatalomnak, Szülejmán mégis nagyot szorított a vazallusság gyeplőjén. A mondott tartományokért ugyanis a királyfi és hívei évente tízezer forintnyi adót voltak kötelesek Isztambulban befizetni.
A szultán Buda elfoglalásával magyarországi uralma alapjait rakta le. Mivel a következő esztendőben a Német-római Birodalomból és az osztrák tartományokból érkező közel félszázezres haderőnek a vár visszavétele nem sikerült, a kortársak számára is világossá vált, a hódítók tartósan rendezkedhetnek be Magyarországon. Az 1541-ben az országba még csak beékelődő hódoltság azután a nagy cél, a Habsburg székváros irányában a következő esztendőkben tovább bővült. 1543-ban maga a szultáni fősereg terjeszkedett nyugat felé Siklós, Pécs, Székesfehérvár és Esztergom megszállásával, amit 1545-ig a tekintélyes számú megszálló csapatok minden irányban tovább növeltek: északon és keleten Visegrád, Nógrád és Hatvan, a dunántúli végeken pedig Simontornya, Ozora és Tamási elfoglalásával. Így Budát sikerült igen szilárd védőgyűrűvel körülvenni, ami az oszmán hatalom stabilizálását jelentette. Szent István birodalma ezzel végleg három részre szakadt: a török hódoltságra, az egyre fogyó Magyar Királyságra (s nem királyi Magyarországra) és az ekkor még bizonytalan sorsú három virtuális szandzsákra.
A megregulázott vazallus perifériára helyezésével és az első török tartomány, a budai vilajet megalapításával Szülejmán új stratégiájának kezdetét nyitotta meg. A következő negyedszázadot joggal nevezzük a várháborúk korszakának, hiszen
Buda elfoglalása, 1541. Török miniatura
Dobó István képmása síremlékének fedőlapján, 1572
a török várvívások 1566-ig csaknem töretlenül folytatódtak. Rövid fellélegzést pusztán azok az időszakok jelentettek, amikor a Porta ismét keleten kényszerült hadakozásra (1547: jemeni konfliktus, 1548-1550: újabb perzsa háború). Azaz ismét a birodalom keleti területén kiújuló válságok segítettek Magyarország helyzetén. A szultán 1547-ben Drinápolyban ráadásul öt évre szóló békességre lépett V. Károly császárral. Bécs elleni terveiről persze nem m o n d o t t le, mégis be kellett ismernie, hogy nem képes Magyarország gyors és teljes elfoglalására. Ferdinánd király ugyanakkor szintén kénytelen volt belenyugodni az ország felosztásába, sőt a birtokában lévő magyar területek „nyugodt" birtoklásáért még évi 30 000 forintnyi adó fizetésébe is. A „tisztességes ajándékra" keresztelt adót utódai egészen 1606-ig fizették a Portának.
1547 után még le sem telt az öteszten-dőnyi béke, amikor Szokollu Mehmed ru-méliai beglerbég ismét Magyarország ellen vonult. Az újabb oszmán expedíciót a különleges hintapolitikát folytató Fráter György és I. Ferdinánd megegyezése váltotta ki, mely János Zsigmond török vazallus területeinek a királysági országrészszel való egyesítésére irányult. A szultán ugyanis nem hagyta, hogy renitens hűbérese veszélybe sodorja addigi hódításait. A beglerbég 1551 szeptemberében megszállta Becse, Becskerek és Csanád várait, sőt a következő esztendőben elesett Lúgos, Karánsebes, Temesvár, Lippa és Szolnok is. A korábbi névleges temesközi török tartomány az oszmánok második magyarországi vilajetje lett. S noha Eger védői 1552 őszén a magyarságnak hosszú időre muníciót adtak vitézségből, a felső-magyarországi végek kulcsának megtartása valójában kevéssé gyengítette az oszmán seregek pozícióit. Még az Eger elleni támadás előtt, 1552 nyarán ugyanis Ali budai pasa Veszprém és Várpalota elfoglalásával a Dunántúlon tovább terjeszkedett, sőt északon Drégely, Szécsény, Hollókő, Bu
ják, Ság és Gyarmat várait is a szultán bi- Egervára rodalmához csatolta, miközben a Dráva-Száva közi Szlavónia egy része is oszmán fennhatóság alá került. E foglalások alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy az eredetileg megszállásra ítélt Erdély szerencsére elkerülte a birodalomba való betagolást. A temesközi hódítás ugyanakkor lényegében eldöntötte Erdély végleges török vazallussá válását, hiszen a Királyhágón túli területeket az oszmánok onnan könnyűszerrel ellenőrizhették. Az ország középső területén pedig már létrejött a várakkal körülvett török hódoltság. Augusztus 9-én ráadásul a palásti csatában (Hont megye) Ali pasa az ellene vonuló keresztény csapatokat is szétverte, tovább növelve az oszmánok nyílt csatákban aratott győzelmeinek számát.
Hódoltság
A török terjeszkedés jogtalanságát és törvénytelenségét valló korabeli magyar felfogás az oszmán-törökök által ténylegesen megszállt és a magyar várak mögött fekvő, ám a törököknek is adózó magyar területeket egyaránt a hódoltság fogalmával írta le. Történetírásunk ugyanakkor többnyire a török várak által közrefogott és általuk ellenőrzött területeket nevezi hódoltságnak, a törököknek is adózó magyar területsávot pedig „hódoltsági peremvidékként" emlegeti.
Zrínyi Miklós, a szigetvári hős képmása. Rézmetszet, 17. század közepe
Szigetvárostroma,1566. Mathias Zündt rézkarca
1552-től - a szultáni főerők újabb keleti lekötöttsége ellenére (1553-1555: perzsa háború, 1556: Líbia meghódítása, 1565: Málta sikertelen ostroma) - a helyi török csapatok újabb várháborúkkal araszoltak tovább nagy céljuk megvalósítása érdekében. 1554 őszén Tojgun budai pasa Fülek várát szállta meg, ahol az Oszmán Birodalom legészakibb magyar szandzsákközpontját hívták életre. Egy esztendővel később a Dél-Dunántúlon már Kaposvár és Babócsa várait is megkaparintotta, ezzel Szigetvárt hozva szorongatott helyzetbe. Szerény vigaszt pusztán az jelentett, hogy 1556-ban Ali budai pasát sikerült az ostromlott Sziget alól elvonni, sőt 1526 óta első ízben az osztrákmagyar csapatok - Nádasdy Tamás nádor és Sforza Pallavicini főhadbiztos vezetése alatt - a Somogy megyei Rinya folyó mellett vereséget mértek a budai pasa seregére.
A várháborúk korszakát végül az 1566. évi szultáni hadjárat zárta. Szülejmán szigetvári táborában összességében sikeres hódítóként hunyta le szemét. Gyula és a Zrínyi Miklós által utolsó csepp vérig oltalmazott Szigetvár meghódításával Magyarország területének már 40 százaléka tényleges birtokában volt; méghozzá azok a legfontosabb központi területek, amelyek a továbbiakban bázisul szolgálhattak az oszmán hadvezetés újabb, Bécs elleni próbálkozásaihoz. A II. Szelim szultán és II. Miksa császár között 1568-ban kötött drinápolyi-isztambuli béke mégis tartós megállást jelentett a magyarországi területszerzés útján. Az oszmánok újabb keleti és tengeri háborúi (1570: Tunisz elfoglalása, 1570-1571: Ciprus meghódítása, 1571: lepantói vereség, 1578-1590: perzsa háború, 1585: Azerbajdzsán megszállása) idején közel negyedszázadig béke, pontosabban zajos portyákkal teli „háborús békeévek" köszöntöttek a két nagyhatalom határára.
Török berendezkedés Magyarországon
A békésebb időszak az oszmánok számára lehetőséget kínált arra, hogy megszervezzék magyarországi berendezkedésüket. Eredeti céljaikkal ellentétben ez is felemásra sikerült. Bár a magyarországi török tartományok kétségtelenül az iszlám előretolt bástyái voltak, mégsem váltak olyan részeivé a birodalomnak, mint a balkáni vagy az anatóliai vilajetek. Ezt a különleges helyzetet kiválóan jellemzik Balassi János 1555. évi szavai: „A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak háta mögött hagyta, mint meghódította. Hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, s kénytelen eltűrni, hogy azok a részek a maguk szervezetében maradjanak, s hogy a maguk statútumaival éljenek. " Ez a helyzet a hódoltsági területek északi részén másfél évszázad alatt keveset változott.
A Balkánon bevált, már tartós berendezkedés módszereiből az oszmánok a hódoltságban csak keveset tudtak a tényleges gyakorlatba átültetni. A katonai megszállás persze megvalósult, hiszen a birodalom fegyveres erejének egy jelentős része állandó jelleggel a magyar végeken állomásozott. A l6. század második felében pusztán a budai és a temesvári vilajet katonasága minimum 25 000 főnyi (18 000 várvédő zsoldos, valamint 7000 javadalombirtokos szpáhi) volt. Figyelemre méltó, hogy az ezzel szemben húzódó királysági végvárvonalban ugyanekkor „csak" 17 000 katona teljesített szolgálatot.
A katonai megszállás során az oszmánok az Adriai-tengertől a temesvári végekig fokozatosan hozták létre saját várrendszerüket. Ennek számos feladata volt. Buda védelme és a dunai hadiút biztosítása mellett kulcsvárai egyrészt támadó bázisul szolgáltak az újabb nyugati területszerzésekhez; másrészt a kiépülő katonai-polgári közigazgatás központjai lettek, melyekből a környező területeket ellenőrizni, igazgatni és adóztatni tudták. Ez a török várvonal összesen mintegy 100-130 erősségből állt.
A többrétegű várláncolat pillérét néhány komolyabb erőd (Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Temesvár) alkotta, melyekben 1000-2000 főnyi katona szolgált. E kulcsvárak mellett a határt 400-600 katonával további nagyobb várak (Szigetvár, Fülek, Hatvan, Jenő, Lippa) oltalmazták. A várrendszer harmadik szintjét a 100-300 katonával megerősített kisebb végházak, végül a negyedik vonalat a palánkerődíté-sű, részben újonnan emelt párkányok alkották.
A vilajeteket (másként beglerbégsége-ket), illetve az ezeket alkotó szandzsákokat a törökök nagyobb váraik köré szervezték. Az 1541-ben létrejött budai és az 1552-ben alapított temesvári mellett a századvégen további négy tartományt hoztak létre. Ebből három azért a Dunántúlon született, hogy azt katonákkal még jobban megrakhassák, s így készíthessék elő a további nyugati előrenyomulást. 1594-ben hívták életre a győri és a pápai beglerbégséget, melyek azonban csak e várak visszavételéig (1597-1598) álltak fenn.
Az oszmán-török közigazgatás a 16. század második felében
Török Írókészlet
Az 1596-ban kialakított egri és az 1600-ban megszervezett kanizsai tartományt viszont egészen a 17. század végéig megtartották.
Az utóbbitól délre jelentős területen feküdt a boszniai beglerbégség, melyet 1580-ban alapítottak.
A Rudas fürdő felújított török medencéje
Szpáhi. Miniatura, 16. századeleje
Malkocs bég dzsámija Siklóson
A vilajetek és a szandzsákok vezetői (a beglerbégek és a szandzsákbégek) egyszerre voltak a katonai, a köz- és a pénzügyigazgatás irányítói, valamint a közrend őrei. Parancsnokságuk alá tartoztak a szolgálati birtokkal (tímár-birtok) fizetett lovas szpáhik és azok birtokaik jövedelme alapján kiállított fegyveres kísérői is. Katonai funkcióik mellett rigorózusan beszedették az adókat, koordinálták a birtokigazgatást, ellenőrizték a jogszolgáltatást. Gazdasági szempontból ügyeltek az adók megfelelő beszolgáltatására, melyeket a népesség gondos számbavétele és a termelési feltételek alapján határoztak meg. Nyilvánvaló elemi érdekük volt, hogy a megszállt területek termelőképességét megőrizzék, hiszen ez biztosíthatta berendezkedésük jövedelmezhetőségét. Nem állja meg tehát a helyét az a vélekedés, miszerint az oszmánok Magyarországon rablógazdálkodást folytattak volna. Sőt, a defterdárok irányította adóztatási rendszerük több szempontból a királysági viszonyokhoz igazo
dott, működését tekintve pedig igen hatékony volt.
A katonai megszállás ellenére a területenként meglehetősen sokszínű hódoltság magyar lakossága mindennapjaiban kevesebb változást érzékelt, mint Szerbia lakói a török bekebelezést követően. Mivel az oszmánok nem tudták Magyarországot teljesen meghódítani, berendezkedésük után a politikai vezető réteget nem számolhatták fel. A magyar nemesség ugyanis a királyságban menedékre talált, és azt re-
Beglerbég
A török szó a „bégek bégjét" jelenti. A beglerbégek az Oszmán
Birodalom legnagyobb közigazgatási egységei, a vilajetek élen álló
főméltóságok voltak, akik a tartományok haderejét és hivatalnoki ka
rát is vezették. Magyarországon beglerbég állott a budai, a temesvári,
a rövid életű győri és pápai, az egri. a kanizsai, a varadi es az érsekúj
vári vilajetek élén. Általában pasa rangot is viseltek, ezért beszélünk
budai, temesvári, boszniai stb. pasáról.
A török Temesvár. 1596. Rézmetszet
Kádi. Miniatura, 17. század
mélte, hogy a törökök uralma csak ideiglenes lesz. Ennek érdekében igyekezett minden kapcsolatát megtartani a hódoltság peremterületeivel, elsősorban ottani birtokaival, melyeket továbbra is sajátjának tekintett, és ahol birtokjogát megőrizte, alattvalóitól az adót behajtotta. Ehhez hasonlóan ugyanakkor a törökök is „felosztották" és adóztatták a királyság határ menti részeit. Ennek köszönhetően a szembenálló felek várláncolatának széles vidéke kettős adóztatás és birtoklás alá került, melyet kondomímumnak (kettős uralomnak) nevezünk. E területek emellett alapvető szerepet töltöttek be a nagyobb királyi végvárak (1566-ig Szigetvár és Gyula, utána főként Eger) élelemellátásában
Muszlim „bíró", az oszmán-török helyi közigazgatás kulcsfigurája, aki igazságszolgáltatási és közjegyzői feladatain túl az adóztatás, a pénzügyi és katonai ellenőrzés területén is fontos feladatot játszott. Magyarországon a kádik általában csak az itteni muszlim népesség, illetve muszlimok és keresztények közös ügyeiben ítélkeztek. A magyar népesség felett többségében továbbra is a korábbi bírói fórumok (falusi bíró, úriszék, városi bíróság) bíráskodtak.
is. Ezzel magyarázható, hogy noha katonai megfontolásokból indokolt lett volna, a hódoltság területén a felperzselt föld taktikáját szinte sohasem alkalmazták.
Végül a hódoltsági birtokok megtartása azért is előnyös volt, mert így a korábbi magyar intézmények tovább működhettek a török területeken. Jóllehet az elfoglalt vármegyék igazgatási központjaikat egy-egy királyi végvárba tették át, szolgabíráik és esküdtjeik révén ezután is ellátták egykori területeiken feladataikat. A menekült vármegyék közül elsősorban Pest—Pilis—Solt és Heves-Külső-Szolnok tevékenysége volt jelentős, a dunántúli vármegyék viszont alig tudták a hódoltságban érvényesíteni befolyásukat. A Bécsben székelő magyar uralkodók ennek jelentőségét felismerve a Koronára szállt hódoltsági birtokokat nagy számban adományozták olyan végvári tiszteknek, akik azután gőzerővel jártak-keltek, intézkedtek az ellenséges területeken.
A hódoltságban nem szűnt meg teljesen a katolikus egyház szervezete sem. A püspöki címeket folyamatosan betöltötték, ami jól jelezte, hogy a világi földesurakhoz hasonlóan az egyház is igényt tartott egykori birtokaira. De a protestantizmus különféle irányzatainak gyökeret verése és egyházszervezetük megteremtése sem jelentett mást, mint hogy a törökök a polgári berendezkedés területén vereséget szenvedtek. E téren a kádik révén lett volna lehetőségüktérnyerésre. Ők ugyanis bírósági körzeteikben ellátott igazságszolgáltatási funkcióik mellett az állami közigazgatás helyi mindenesei lettek volna. Magyarországon viszont a tömegek mindennapi életére jóval kevesebb befolyást gyakoroltak, mint a Balkánon. A komoly múlttal rendelkező városi önkormányzatoknak és a menekült vármegyék hódoltsági apparátusának csak részben voltak vetélytársaik. Az előbbiek (például az alföldi mezővárosok) ráadásul keményen harcoltak - ha kellett kérelmekkel, de akár megvesztegetéssel is - önigazgatásuk megmaradásáért. S mivel a megszálló katonasággal betele-
Kádi
Gázi Kászim pasa dzsámija Pécsett
pülő polgári lakosság lélekszáma nem volt igazán jelentős, az évszázados gyökerekkel rendelkező magyar társadalmat ez a réteg szétverni egyáltalán nem, de még meggyengíteni is csak részlegesen tudta.
Magyarország tehát az oszmánok számára mindvégig az iszlám erős nyugati védőgátja maradt, ahol a valódi hétköznapi polgári berendezkedés kiépítésének ideje szinte sohasem jött el. Kivételt pusztán néhány nagyobb katonai centrum (Buda, Temesvár, Pécs), valamint azok a déli területek jelentettek, melyek végleg elvesztették magyar lakosságukat. A hódoltság talapzata (a Szerémség, a Temesköz és a Duna-Tisza köze déli fele) új, főként szerb, vlach és bosnyák lakosságának polgári élete viszont a 16. század második fe
lében már alig különbözött a Balkánon másutt megfigyelhetőtől. A török hódítás tehát a Balkánt valamelyest feltolta Magyarországra. Erre szemléletes bizonyítékul szolgál, hogy ezeken a területe ken a magyar katolikus egyház szinte teljesen elvesztette po zícióit. Helyét az 1570-es évektől a Szentszék Balkánról indított apostoli vizi-tációi (elsősorban bosnyák ferencesek, valamint raguzai bencések, ferencesek és domonkosok), majd a 17. század második évtizedétől a jezsuita missziók vették át, és értek el jelentősebb sikereket.
Török fajansztál Pécsről
Rögös magyar út Bécsbe: a Habsburgok és a magyar rendek
Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet? • 26
Az Európában maradás ára 31
A monarchia védőbástyája és meghatározó jövedelemforrása • 33
Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet?
Miközben az oszmánok fő célja a 16-17. században végig Bécs elfoglalása maradt, a magyar
rendek kevésbé vágytak az osztrák fővárosba. 1526 után mégis a korszak egyik legfőbb kérdése volt, hogy új uralkodójuk, Habsburg Ferdinánd magyar és cseh király, valamint 1556-tól egyúttal németrómai császár bécsi udvarában, amelyet ő - s ez a leglényegesebb - az ország határain kívül tartott, miként tudják érvényesíteni érdekeiket. Másként fogalmazva: a fogyatkozó területű Magyar Királyság milyen formában válik részévé az éppen születőben lévő közép-európai Habsburg Monarchiának, a különféle országokból és tartományokból összeálló új államkonglomerátumnak.
Az új uralkodó és a magyar politikai elit számára egyaránt rendkívül szokatlan helyzetben a megfelelő kapcsolatok kiépítése előtt óriási nehézségek emelkedtek. Hang-
I. Ferdinánd király arcképe. Olajfestmény
súlyozni szükséges azonban, hogy Ferdinánd teljesen legitim körülmények között, azaz nem az említett 1515. évi házassági szerződés révén lett Magyarország uralkodója. Királlyá a magyar rendek szabad akaratukból választották (1526. december 16., Pozsony), majd koronázták meg (1527. november 3., Székesfehérvár). Mivel ez hasonló módon történt 1526. november elején Szapolyai János esetében is, ettől kezdve - történelmünkben páratlan m ó d o n - közel másfél évtizeden át két törvényes uralkodója volt az országnak. A másodikként trónra került Ferdinándnak viszont nem volt más választása, minthogy fegyverrel szerezze meg a közben a törökök szövetségesévé váló János királytól országát. Ez pusztító polgárháborút eredményezett.
Bár Ferdinánd - még bátyja, V. Károly császár árnyékában is - sokkal nagyobb katonai-anyagi erőforrásokkal rendelkezett, mint magyarországi vetélytársa, és az utóbbi önmagában nem lett volna komoly ellenfele, a világhódító Szülejmán által támogatott Szapolyaival szemben már csak korlátozott lehetőségei voltak. Károly császár mediterráneumi lekötöttsége miatt évente „csupán" egy-két ezer spanyol zsoldossal tudta segíteni, hiszen - Észak-Afrika és az itáliai Habsburg területek után - neki Toledóból a magyarországi frontvonal csak harmadik hadszíntérnek számított. Buda eleste előtt ugyanakkor még a közeli osztrák rendek sem ismerték fel a török veszély tényleges voltát, miközben keményen próbáltak ellenállni uralkodójuk elmaradhatatlan központosító törekvéseinek. Ferdinánd
- állandó hadserege és utánpótlási alakulatai nem lévén - komolyabb haderőt mégis csak rájuk támaszkodva állíthatott ki. A helyzetet 1525-ben tovább nehezítette egy egész
A budai királyi palota látképe nyugatról, 1541
Ausztriára kiterjedő nagy parasztfelkelés, valamint a reformáció gyors terjedése is.
Az új magyar uralkodó katonai mozgásterét mindezek alapvetően korlátozták. Királlyá kiáltását követően mégis kényszerhelyzetbe került: vagy fegyverrel fog hozzá új országa megszerzéséhez és berendezéséhez, vagy esetleg lemond róla, és az osztrák határokon rendezkedik be az oszmánokkal szemben; bár ez utóbbi valószínűleg fel sem merülhetett. Osztrák tartományai és a birtokában lévő magyar területek védelme érdekében így Magyar Királyságából próbált meg minél nagyobb területet biztosítani, majd ott új határvédelmet kiépíteni.
Ehhez a hadszíntérré vált országban azonban a feltételek egyáltalán nem voltak adottak. Politikai támogatottsága kezdetben csekély volt, még ha táborához gyorsan csatlakoztak is a legjelentősebb magyar politikusok, mint Báthory István nádor, Szalaházy Tamás kancellár, Thurzó Elek országbíró, majd később Várday Pál esztergomi érsek és Nádasdy Tamás. Bécsi vezetése viszont nem rendelkezett sem elegendő magyarországi helyismerettel, sem a törökök szokásait ismerő diplomatákkal, sőt egy új védelmi rendszer kiépítésére alkalmas apparátussal sem. Céljai megvalósításának az ország természetföldrajzi adottsá
gai sem kedveztek, mivel az alföldi sík területeken nem lehetett várrendszert létrehozni. Mindezek ismeretében a Ferdinándot mulasztások sorával elmarasztaló vélemények elhamarkodott megállapításoknak tűnnek, hiszen jóval kedvezőbb feltételek között még Hunyadi Mátyásnak is hosszú időbe telt a 15. század második felében egy hatékony határvédelem megszervezése.
Nádasdy Tamás (1498-1562)
A 16. század közepének legnagyobb formátumú magyar politikusa és legbőkezűbb főúri mecénása (meghalt: 1562. június 2-án, Egerváron). Kisnemesi családból származott. Itáliában, Bolognában és Rómában tanult, majd II. Lajos király (1516-1526) titkáraként szolgált. E tisztéből emelkedett tehetségének, kiváló diplomáciai érzékének és remek házasságának köszönhetően a legmagasabb magyar rendi méltóságokba, és tett szert óriási birtokokra: feleségével, Kanizsay Orsolyával együtt a kanizsai, sárvári és kapuvári uradalmakat is megkapta. Előbb tárnokmester (1536-1542) és horvát-szlavón bán (1537-1542), azután dunántúli főkapitány (1542-1546, illetve 1548-1552) és országbíró (1542-1554), majd 1554-től haláláig Magyarország első embere, azaz nádora volt. Rövid ideig ugyan Szapolyai János király pártján is szolgált, ám 1535-től haláláig I. Ferdinánd legbefolyásosabb híveinek egyike volt. Azon kevés magyar politikus közé tartozott, akinek még Bécsben is adtak a szavára. Mindemellett nagy pártfogója volt a reformációnak és a könyvnyomtatásnak is. A magyar erazmisták legnagyobb támogatói közé tartozott.
A magyar országgyűlés 1547. évi 16. törvénycikke a végvárak számára szükséges külföldi segítségről
„Hogy azok a várak és erősségek, amelyek le nem bontandók,
és őrség nélkül vannak, a szükséghez képest megerősíthetek
és fönntarthatok legyenek, mindenesetre szükség van a Szent
Császári és Királyi Felségek, meg a birodalmi fejedelmek pénzbeli
és katonai segélyére [...], mert mindezekre a magyar hadiadó egy
magában semmi szín alatt nem lesz elégséges."
Magyar tőrvénytár. 1526-1608. évi törvényczikkek. Magyarázó jegyz. MárkusDezsö. Bp.. 1899. 199. old. (Kolosvén Sándor és Óvári Kelemen fordítása)
Thurzó Elek páncélos alakja lőcsei síremlékének középső részén
Hasonlóan n e m illethetők a királysági főurak és rendek olyan elítélő jelzőkkel (megalkuvó, tunya stb.), mint amilyenekkel őket gyakran jellemzik. Ők nem a végzetes, Sztambulba vezető, hanem a Bécsbe vivő, rögös út mellett döntöttek - még ha ez számukra az ország irányításában igen komoly lemondásokkal is járt. Egyre többen ismerték fel ugyanis, hogy megmaradásuk csakis Ferdinánd király közép-euró
pai tartományainak segítségével lehetséges - miként ezt 1539 nyarán Nádasdy Tamás horvát-szlavón bán találóan megfogalmazta: „Ha Szentséges Felségtek valahonnan más országaiból nem gondoskodik ezen országról, akkor bizonyosan bekövetkezik, hogy ezen ország elvesztése miatt Szentséges Felségtek más országai is elvesznek."
A magyar politikai elit állandó segélykérelmei ellenére az ország irányításában betöltött, alapvető szerepéből érthetően semmiről sem kívánt lemondani. Az egyre komolyabb katonai-anyagi támogatást nyújtó szomszédos osztrák tartományok vezetői viszont - segélyeik fejében - beleszólást kívántak a saját védelmüket is garantáló csapatok magyarországi irányításába. Mindez növekvő hatásköri konfliktusokhoz vezetett a Magyarországra érkező idegen csapatok főhadparancsnokai (Oberstfeld-hauptmann) és a magyar rendek legfőbb vezetői, előbb a nádor (palatínus, 1526-1530: Báthory István), majd a távollévő Ferdinándot helyettesítő új tisztségviselő, a helytartó (locumtenens; 1532-1542: T h u r z ó Elek, 1542-1549: Várday Pál) között.
Hasonló problémák jelentkeztek az éppen modernizálás alatt álló pénz- és külügyek területén is. Ferdinánd trónra kerülésével és az osztrák, cseh és magyar területek közös kormányzásával, valamint az oszmán veszély fokozódásával ezek már nem magyar(országi), h a n e m az új Habsburg állam legfontosabb közös vagy - miként a korban fogalmaztak - vegyes ügyeivé (negotia mixta) váltak. A kialakult „ördögi körből" a magyar rendek számára nem volt igazi kiút. Hiába szorgalmazták, hogy Ferdinánd lakjon Magyarországon, hiszen ennek a török előrenyomulás miatt semmiféle realitása nem volt. De eredménytelenül sürgették azt is, hogy „méltóztassék Őfelsége a magyar dolgokban és ügyekben magyar tanáccsal élni", hiszen színtiszta magyar ügyek - a belpolitikát és az igazságszolgáltatást leszámítva - már nem léteztek. Mindazonáltal ez mégsem volt a régióban egyedi jelenség. Az 1102-től fennálló
magyar-horvát közös államban sem léteztek önálló horvát ügyek, miként Ferdinánd trónra kerülésével hasonló problémákkal kellett szembesülnie a cseh, de még az osztrák főnemeseknek is. Legkedvezőbb helyzetben mégis az utóbbiak voltak, hiszen Ferdinánd udvara a tartományokból ösz-szekovácsolódó monarchiában 1526 után is Bécsben maradt.
Ez a különleges szituáció a magyar rendeket történelmük egyik legnagyobb kihívása elé állította. Jóllehet hasonló példa alkalmilag már a középkorban is előfordult, Ferdinánd 1528 tavaszán Magyarországról távoztával az önálló magyar királyi udvar megszűnt. Bár történetírásunkban még elevenen él az a nézet, miszerint a Habsburg uralkodóknak Bécsben az egész 16-17. században maradt önálló magyar udvartartásuk, ez nem több, mint a 19. századi romantikus történelemszemlélet napjainkig élő, ám forrásokkal alá nem támasztott illúziója.
A Habsburg Monarchia és Magyar Királyság közös kormányzásának köszönhetően a magyar király udvara ugyanis egyesült az osztrák tartományok és a cseh király, sőt 1556 után egyúttal a császár Bécsben székelő udvarával, azaz egy közös Habsburg-udvar alakult ki. Valójában nagyon hasonló helyzet jött létre, mint a középkorban a Magyar és a Horvát Királyság uniójában, melyben külön horvát királyi udvar nem, csak egyetlen közös udvar létezett. A kényszerű udvarváltás és az ottani lassú integráció a magyar politikai elit számára viszont összességében a Mohács utáni átmeneti évtizedekben tekintélyes pozícióvesztéssel járt.
A megkésett bécsi magyar beilleszkedés hátterében azonban egyáltalán nem valamiféle konok makacsság vagy különleges magyar virtus, hanem a korszak páratlan nehézségei álltak. A magyar nemesség gyors és sikeres udvari beilleszkedését az oszmánok és a Szapolyai elleni állandó harcok nagyon megnehezítették, hiszen ezek közepette birtokaik komoly veszélybe
Magyar főurak a király előtt. Fametszet, J536
kerültek, így szívesebben maradtak védelmükre odahaza. A magyar főnemesek csupán szerény kapcsolatokkal rendelkeztek Ferdinánd bécsi udvarának vezetőivel. De az idegen miliő, a többségében idegen származású (osztrák, német, spanyol, németalföldi) udvarnokokkal teli udvartartás, valamint a kommunikációs, nyelvi nehézségek, az eltérő udvari szokások mellett a magyarok alkalmazkodását nehezítette a Habsburgokkal kötött, említett örökösödési szerződések (1463,1491,1506) miatt elevenen élő németellenesség is. Emellett a rezidenciává kiépülő Bécsben az élet egyre drágábbá vált, miközben Szapolyai és a törökök miatt a magyarokkal szemben megfigyelhető volt egyfajta,
Oláh Miklós magyar udvari kancellár levele Perényi Gáborhoz a bécsi Habsburg-udvarbeli szolgálat előnyeiről, 1550. július 16., Köln
„Hogy a fejedelmek udvara a nemes ifjaknak milyen hasznos, nem kell magyaráznunk; ott ugyanis jó erkölcsöket sajátítanak el és igen sok hasznos dolognak az ismeretét szívják magukba a szabad lelkek. Ha otthon nevelik őket, mivel nem látnak, nem hallanak, nem tapasztalnak mást, mint otthonit, azon túl nem tudnak semmit. Ezért igen hasznos lenne, ha Nagyságod a fejedelem [I. Ferdinánd] udvarába jönne egy bizonyos időre. Vannak itt már más előkelő ifjak Magyarországról, kikkel el lehet űzni az unalmat, ha netalán elfogná lelkét. Ezeknek, mint látjuk, az udvari társalgás sok tekintetben hasznos. [...]"
Eckhardt Sándor: Az ismeretlen Balassi Bálint. Bp.. 1943. 53. old. (Eckhardt Sándor fordítása)
Pálffy Miklós (1552-1600)
A 1 6 . század végi Magyarország egyik legnagyobb formátumú és befolyású magyar politikusa és hadvezére (meghalt: 1600. április 23-án, Vöröskőn). Elismertségét elsősorban annak köszönhette, hogy egyrészt a Habsburg-udvarban nevelkedett, másrészt felesége a kor egyik legjelentősebb bankárcsaládjából származó Fugger Mária volt. Pozsony megyei köznemesi család sarjaként emelkedett fel páratlan gyorsasággal az ország bárói, majd legbefolyásosabb és leggazdagabb méltóságai közé. Előbb magyar királyi főkamarás (1581 -1600), majd komáromi (1584-1589), érsekújvári (1589-1600), végül esztergomi főkapitány (1595-1600) volt. 1593-1594 telén a Nógrád megyei török várak általa vezetett visszafoglalása a tizenöt éves háború (1591-1606) egyik legnagyobb keresztény sikere volt. Európai hírnevet Győr visszavétele hozott számára, amelyet 1598. március 29-én Adolf von Schwarzenberg gróffal rajtaütésszerűén hajtottak végre. Az egyetlen olyan magyar főnemes volt a 16-17. században, akit az alsó-ausztriai és a cseh rendek is „állampolgárukká" fogadtak. Pálffy Miklós arcképe, 1600 körül. Rézmetszet
nem is csekély bizalmatlanság, amit „érthetetlen" nyelvünk és keleties öltözködési szokásaink tovább fokozhattak. Végül a fontosabb udvari tisztségeket gyorsan megszerző osztrák és német nemesség egyáltalán nem volt érdekelt a kedvező pozíciók átengedésében, ám maga Ferdinánd király sem lépett 1528 és 1542 között egyetlen alkalommal sem a Magyar Királyság területére!
A magyar politikai elit tagjai mindezek következtében nem voltak, de valójában nem is lehettek képesek az 1526 utáni évtizedekben a bécsi udvarban hatékony beilleszkedésre. I. Ferdinánd és utódai közös (bécsi, majd 1583-tól prágai) udvarában a megkapaszkodás tehát nagyon nehéz és költséges vállalkozás volt. Ennek a befektetésnek az igazi előnyeit kezdetben csak kevesen ismerték fel. Akik azonban jelentőségét felmérték, és képesek voltak élni vele, miként a 16. században elsősorban a Balassi, a Báthory, a Batthyány, a Draskovics, az Erdődy, a Homonnai Drugeth, a Mérey, a Nyáry, a Perényi, a Pálffy, a Ré-vay, a Thurzó és a Zrínyi családok tagjai, ők a bécsi „befektetést" később kiválóan kamatoztatták. Az udvari neveltetés, az is
meretségekből származó előnyök, illetve a kapcsolatépítés alapjaiban határozhatta meg egy fiatal főnemes karrierjét. Csaknem minden, az udvarban szolgált főnemesi ifjú vagy gyermeke előbb-utóbb fontosabb magyarországi tisztséghez (magyar királyi főméltóság, főkapitányság vagy magyar tanácsosság) jutott. Sőt egyesek - mint például az udvarban nevelkedett Pálffy Miklós vagy Thurzó György - egykori bécsi kapcsolataikat kihasználva akár a legmagasabb magyar katonai és politikai méltóságokat is elnyerhették, és megalapozhatták vagy megerősíthették családjuk helyét a magyar főnemesség legfelső rétegében. Mindez összességében azt jelentette, hogy az udvari integráció kezdetektől fogva egyik legjobb lehetősége volt a magyar nemesség magyarországi karrierjének. A császári udvar Prágába költözése (1583) a hatalmas földrajzi távolságok miatt ugyanakkor tovább nehezítette a beilleszkedést, így a magyar főnemesek (például a Dobó, Dóczy, Forgách, Liszthy, Pethő, Révay, Thurzó famíliák) a századvégen stratégiát váltottak, és inkább a Bécsben székelő Ernő, majd Mátyás főhercegek udvarába küldték fiaikat.
Az Európában maradás ára
Az 1530-as évektől a Magyar Királyság I. Ferdinánd központosító és „ m o -
dernizációs" programjában sokkal előkelőbb helyet kapott, mint a cseh vagy a stájer területek: mind katonai, mind gazdasági szempontból égetően fontos, de az oszmán előretörés miatt mindvégig veszélyes ország maradt. Mindennek a század második felére igen komoly eredményei lettek, noha ezek alapjaiban változtatták meg az ország irányításának rendszerét, és a magyar rendek szempontjából - a közös udvarhoz hasonlóan - ugyancsak kényszerű lemondásokkal jártak.
Ferdinánd és utódai jelentős központosító reformjai (elsősorban az adott székhelyen rendszeresen ülésező, új központi szakhivatalok felállítása) ellenére - az oszmán megszállással ellentétben - a Magyar Királyság esetében Habsburg-elnyomásról nem beszélhetünk! Magyarország a Habsburg Monarchiához történő szoros kapcsolódá
sával az 1526 utáni fél évszázadban ugyan elvesztette korábbi közép-európai középhatalmi szerepét, más út nyugati és északi területei számára nem létezett. Az oszmán hódítás fő csapásvonalában fekvő Magyar Királyság megvédelmezésének és a magyarság keresztény kultúrkörben való megmaradásának egyetlen reális lehetősége a Habsburg Monarchiába való integráció volt, noha ez éppen a legfőbb államigazgatási területeken (a had-, a kül- és a pénzügyek terén) korlátozott szuverenitást eredményezett. A legfontosabb magyarországi kérdésekről egészen 1848-ig a Ferdinánd által felállított új kormányszervekben (Titkos Tanács, Haditanács, kamarák) döntöttek, amelyeknek viszont magyar tagjai csak kivételesen voltak - mint például a remek udvari és osztrák-cseh családi kapcsolatokkal rendelkező Thurzó Ferenc, aki 1556-tól néhány éven át az Udvari Kamara elnöke, azaz a monarchia „pénzügyminisztere" volt.
I. Ferdinánd tallérja, 1554
A Magyar Királyság dualisztikus igazgatása a 16-17. században
Magyar huszársisak, 16. század
Mindez tehát azt eredményezte, hogy példának okáért az Udvari Hadita
nács 1556. évi megalapításától kezdve a 16-17. században önálló magyar
hadügyről vagy önálló nemzeti hadseregről - a nemesi felkelést leszá
mítva - teljesen indokolatlan beszélni. Az irodalomban gyakran
felbukkanó ilyen elképzelések -akár a költő és hadvezér Zrínyi
Miklós kapcsán - történelmietlenek, hiszen egy olyan or
szágnak, amelynek központi hadügyi kérdéseit a külföldi
uralkodói udvarból idegen főtisztek határozták meg, önálló hadügye és hadserege nem lehetett.
Jóllehet a neves végvári főkapitány, For-gách Simon 1588-ban jogosan sérelmezte, hogy „contra rerum series [a dolgok rendje ellen] vagyon az, hogy valamely ország más idegenek tanácsával tartassék meg", a Magyar Királyság állami szuverenitása ennek ellenére mégsem kérdőjeleződött meg.
Sőt, noha ezt elsősorban érzelmi okokból elfeledjük, helyzete a szuverenitás kér-
Török segély (németül Türkenhilfe)
A Német-római Birodalom, az osztrák örökös tartományok, Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia rendjei által a 16-17. században a törökellenes magyarországi határvédelem fenntartására fizetett segély. Miután Magyarország védelmezte országaikat az oszmánok ellen, ezekkel a rendszeresen megajánlott segélyekkel vállaltak szerepet annak megoltalmazásában. Az örökös tartományok évente rendszeres török adói mellett a német birodalmi török segély emelkedett ki, amelynek alapegysége az úgynevezett római hónap (Römermonat) volt. Az elnevezés a császárok korábbi római koronázásával állt ösz¬ szefüggésben, akiket itáliai útjukra a rendek által fizetett 4000 lovas és 20 000 gyalogos kísérte el. Ezek havi zsoldja 128 000 rajnai forint volt. A birodalmi gyűléseken a rendek a török veszély nagyságától függően évekre előre ennek az összegnek mintegy 20-80-szorosát ajánlották meg. Noha az adó sohasem folyt be teljességgel, e segélyek óriási segítséget jelentettek a végvári katonaság fizetésének biztosításában és a védelmi rendszer fenntartásában, különösen a 16. században. Összességében meghatározó részük volt abban, hogy Magyarország sohasem került teljességgel török megszállás alá.
désében az osztrák örökös tartományokkal vagy a Cseh Királysággal összehasonlításban sokkal kedvezőbb volt! Minden ellentétes elképzeléssel szemben kijelenthető: a bécsi politikai vezetés a 16. században nem kívánta Magyarországot az osztrák örökös tartományok közé kényszeríteni, és a számára idegen magyar intézményeket osztrák mintára átalakítani, de erre a magyar rendek ereje, és az ország hely-, nyelv-és jogismeretében való hiányosságai miatt nem is lett volna semmi esélye. Sőt a Habsburg-államkonglomerátumban a Magyar Királyságban volt a legerősebb rendiség!
Az említett negatívumok ellenére a Magyar Királyság a Habsburg Monarchiáhozvaló csatlakozással Közép-Európa legerősebb katonai szövetségének és a régió pénzügyigazgatási rendszerének is előkelő, szerves részévé vált. Ez a háborús állapotok közepette óriási eredmény volt, hiszen az ország teljes török megszállása csakis ily m ó d o n volt elkerülhető. Míg tehát Magyarország ellátta a „kereszténység védőbástyája" szerepét, addig ezért a monarchia tartományai is hatalmas áldozatot hoztak. Nádasdy Tamás 1539. évi - a 28. oldalon - idézett állítása ugyanis megfelelt a valóságnak.
Magyarország az 1570-es évekre kiépülő határvédelmi rendszer költségeit (a végvári katonaságnak zsoldját, a hadianyag-ellátás, az itáliai hadiépítészek vezette várerődítés, a hadiflotta, a hírszerzés és a katonai adminisztráció kiadásait) önerejéből tehát csak kis részben, még legkedvezőbb esetben is csupán mintegy 25-35 százalékban tudta fedezni. A Magyar Királyság tehát alapvetően rászorult Közép-Európa tartományainak rendszeres éves pénzügyi segélyeire, miközben saját védelme érdekében a Habsburg Monarchia is döntő mértékben volt ráutalva Magyarországra. A jelentős hazai hiányt tehát hosszú évtizedeken át rendszeres évi támogatásokkal elsősorban Karintia, Krajna, Stájerország, Alsó-Ausztria, Morvaország és a Német-római Birodalom rendjeinek török segélyeiből és adóiból fedezték.
A monarchia védőbástyája és meghatározó jövedelemforrása
Magyarország 16. századbeli meghatározó fontosságára utal egy másik fontos arányszám is. N o
ha 1566-ra középkori területének 40 százalékát az oszmánok szállták meg, keleti csücskében pedig a vazallus Erdélyi Fejedelemség jött létre, megfogyatkozott területe ellenére a Habsburg Monarchia egészén belül is tetemes anyagi és gazdasági erőt képviselt. A háborúk sújtotta területeiről befolyó bevételek nélkülözhetetlenek voltak nemcsak a törökellenes védelem, de az egész monarchia pénzügyi rendszere szempontjából is. Az újabb vizsgálatok ismeretében ezek már az 1550-es évek első felétől évtizedeken át körülbelül 750 000 (maximum 800 000-850 000) raj
nai forintra rúgtak. Ez azt jelentette, hogy a 16. század második felében összességében a Habsburgok magyar frontországa adta a monarchia jövedelmeinek megközelítőleg 30 százalékát. Noha az adózás megmaradt rendi keretekben, az átfogó pénzügy-igazgatási reformoknak (kamarák, vámrendszer átszervezése, számviteli-számadási rendszer bevezetése) nagy jelentőségük volt.
Hasonlóan komoly eredményt hozott a magyarországi hadügy átszervezése. Az 1570-es évekre Magyarországon Európa egyik leghosszabb és legjobban m ű k ö d ő határvédelmi rendszere épült ki. Ez a Haditanács és a vele nehézségek árán is, de együttműködő magyar rendek közös sike-
A Magyar Királyság határvédelmi rendszere 1590 körül
Érsekújvár látképe a várral. Rézkarc, 1595 körül
re volt. Sőt az utóbbiak nélkülözhetetlen szerepét és erejét jelzi, hogy a Hofburgnak azt is el kellett fogadnia, hogy a rendek kezében a határvédelem igazgatásának egy kisebb és kevésbé jelentős része, nevezetesen az úgynevezett kerületi főkapitányságok intézménye mindvégig megmaradhasson. Ennek köszönhetően a magyarországi határvédelem - az úgynevezett kormányzati (rendi) dualizmus jellegének megfelelve -kétarcúvá vált. A határvédelem pilléreit, az összesen mintegy 100-120 végvár egyes övezeteit (a végvidékeket) igazgató végvidéki főkapitányságok (az Adriai-tengertől az erdélyi határig 1: a legkorábban kialakult Bihács, majd Károlyváros központú horvát-tengermelléki, 2: a Várasd központú szlavóniai vagy másként vend,
Erődváros
Olyan modern, általában olasz típusú fülesbástyákkal megerősített
erődítmény, amelyben nagyszámú katonaság és polgári lakosság él
együtt, a polgárság megmaradó kiváltságai dacára a katonaságot
vezető főkapitány igazgatása vagy legalábbis ellenőrzése alatt.
A 1 6 - 1 7 . századi magyarországi törökellenes hadszíntéren
elsősorban Károlyváros, Győr, Érsekújvár és Szatmár tartozott
e kategóriába. Ezek közül Károlyváros és Érsekújvár az 1580-as
évekre teljesen újonnan, modern hatszög alaprajzú erődként
épült fel.
3: a kanizsai, 4: a győri, 5: az új erődváros, Érsekújvár köré szervezett bányavidéki, végül 6: a Kassa központú felső-magyarországi) alkották, amelyeket az Udvari Haditanács (ill. 1578-tól az első kettőt a grazi Belső-ausztriai Haditanács) irányított. Velük azonos területen léteztek a határvédelem kiegészítő elemei, a vármegyék hadügyét és a nemesi felkelést vezető kerületi generalátusok (1 : a horvátszlavón, 2: a dunántúl i , 3: a Pozsonytól Gömör megyéig terjedő, úgynevezett dunáninneni és 4: a felső-magyarországi), amelyek a rendek irányítása alatt álltak, és ezért ezek tisztét csakis magyar főnemesek tölthették be.
A Habsburg Monarchiához való csatlakozás és a sikeres központosítás következtében a magyar rendek szerepköre tehát az 1526 előtti központi igazgatási szintről alacsonyabbra, a katonai és a pénzügyigazgatás helyi szintjére szorult, de ott továbbra is igen meghatározó és nélkülözhetetlen maradt. Míg Magyarország az idegen segélyekre volt ráutalva, Bécs egyértelműen rászorult a törökellenes harcokban edzett, a végekhez közel nagybirtokokkal és komoly befolyással rendelkező magyar és horvát főnemesek állandó tanácsaira. Ezek az aulikus főurak és főpapok voltak ráadásul a bécsi udvar központosító törekvéseinek korlátozói, a magyar bel-
A magyar országgyűlés 1536. évi 49. törvénycikke az ország új igazgatási székhelyéről
politika és igazságszolgáltatás teljes körű irányítói, az országgyűléseken pedig a rendi ellenállás vezetői, összességében tehát a Szent István-i állam Habsburg M o n a r -chia-beli különleges szuverenitásának legfőbb „őrei".
Az udvarral való együttműködés és szembenállás, azaz a lojalitás és a hazafiság tehát összeegyeztethető volt, noha történetírásunk ezt többnyire feloldhatatlan ellentétként mutatja be. A lényeg az egyensúly megtalálása volt, melynek létrejöttében az egymással szembenálló, különböző magyar főúri csoportok vagy udvari lobbik törekvései gyakran meghatározóbb szerepet játszottak, m i n t az országos vagy birodalmi érdekek. Végül a magyar politikai elit erejének jelentőségére utal az is, hogy az országgyűlések szerepe meghatározó maradt, de a nagyurak megőrizték pozícióikat a vármegyék életében is. A Habsburg Monarchiában így egyértel-
„Az ország igazgatásának székhelye pedig (addig, amíg az ország
Isten segítségével vissza nem foglaltatik) Pozsony legyen."
Magyar tőrvénytár. 1526-1608. évi törvényczikkek. Magyarázó jegyz. MárkusDezső. Bp, 1899.35. old. (Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen fordítása)
műen a Magyar Királyság rendelkezett a legerősebb rendiséggel és befolyásos p o litikai elittel. Sőt elsősorban a királysági nemességnek volt érdeme a magyarlakta hódoltság északi területének mintegy Magyarország részeként tör ténő megtartása is. Emellett pedig - miként erről még szó lesz - a magyar nyelv és i rodalom, valamint a protestantizmus támogatásában és a katolicizmus megújításában is óriási érdemeik voltak.
Pozsony, a királyság „belpolitikai fővárosa". Színezett rézkarc, 1588
Szapolyai János királysága és az Erdélyi Fejedelemség
A Sztambulba vezető út:
János király és fia állama • 38
Igen szűk ösvényen:
az Erdélyi Fejedelemség • 44
a19-20. századi magyar történetírás Szapolyai János királyságát ugyan
többségében a középkori magyar állam folytatásának vagy úgymond „nemzeti királyságnak" tekintette, az újabb kutatások ezt a megállapítást számottevően árnyalták. Ma már tudjuk, hogy a korban „nemzeti királyságok" egyáltalán nem, csupán dinasztikus államok léteztek, János király önálló magyar állama pedig már az idő tájt megbukott, amikor Ferdinánd osztrák főherceg fejére került a Szent Korona. Bár 1526. november 11-ei koronázása után Szapolyai egy hónap alatt szinte korlátlan hatalomra tett szert, Ferdinánd december közepi megválasztásával nyilvánvalóvá vált számára: megegyezés révén vagy fegyveres úton, de a nála még korlátozott helyzete ellenére is erő-sebb királytársával kell az országért megküzdenie. Maga az előbbi lehetőségben reménykedett.
Szapolyai útja a törökhöz János király majd minden téren illúziókat kergetett. Abban bízott, hogy a franciákkal való itáliai harcok és az osztrák tartományok belső problémái megakadályozzák riválisát, hogy sereggel vonuljon ellene Magyarországra. Emellett azt remélte, sikerül királyságát Európa-szerte elismertetnie, nemzetközi szövetségeket kötnie, majd megerősödve mind Ferdinánddal, mind a szultánnal békességre lépnie. Helyzete azonban 1527 tavaszától rohamosan romlott. A Ferdinánddal való békés megegyezés - a mindkét királlyal rokon lengyel uralkodó, III. Zsigmond közvetítésével -1527 júniusában Olmützben nem járt eredménnyel. Ferdinándnak ugyanis nem volt más választása, mint ellenfele fegyve
res visszaszorítása. Ám a nemzetközi elfogadtatás sem járt sikerrel. János királyt a Habsburg-dinasztia ellenségei, elsősorban a magát legkeresztényibbnek tituláló I. Ferenc francia király ugyanarra a sorsra szánta, mint Szülejmán szultán: felhasználható eszközként a nagy európai riválissal, a Habsburgokkal szemben. A lengyel uralkodó viszont igyekezett semleges maradni rokonai viszályában, miközben VIII. Henrik angol királytól, de a bajor választófejedelemtől sem érkezett semmiféle segítség; bár ez utóbbiaknak nem is nagyon volt realitása. Szapolyai így nemzetközileg elszigetelődött, magyar tábora egyre fogyott, Ferdinánd júliustól előrenyomuló csapatai pedig fokozatosan szorították vissza, sőt szeptember 27-én Tokaj mellett döntő vereséget mértek seregére. Országlását 1527 őszén így csaknem teljes összeomlás fenyegette.
Az évtizedek óta uralkodói ambíciók vezérelte Szapolyaiban mindezek ellenére sem merült fel a trónról való lemondás lehetősége. Bár nem tudjuk, hogy ez esetben miként alakult volna országa sorsa, szorult helyzetében kiutat kereső döntése katasztrofális következményekkel járt. Még ellenfele királlyá koronázása előtt, október 18-án útnak indította segélykérő követét (a lengyel Hieronim Laskit) a Portára. Ezzel elfogadta a szultán szövetségajánlatát és a török orientáció mellett döntött. A végül 1528. február 28-án megkötött isztambuli szerződés azt jelentette, hogy a magyar uralkodó a szultán vazallusává vált, noha a függési viszony ekkor még egészen laza volt. Hamarosan viszont kiderült, hogy János király végzetes útra lépett. A szultáni „szövetségből" ugyanis már sohasem volt visszaút az általa vágyott füg-
A Sztambulba vezető út: János király és fia állama
Szapolyai János Szülejmán szultán előtt. Török miniatura részlete
getlen Magyar Királyság, de az egységes Magyarország felé sem. Szülejmán politikai elképzeléseiben hosszú távon n e m szerepelt egy önálló magyarországi fejedelemség. Ő pusztán hódításai bevett koreográfiája szerint keresett magának olyan magyar támogatót, akivel megoszthatja Ferdinánd erejét, és aki hadseregét t á m o gatja az utóbbi ellen vezetett hadjáratok során. János király ezzel önkéntelenül is az oszmánok magyarországi „szálláscsináló-jának" szerepkörébe lépett.
Döntése hosszú távon is tragikus volt Magyarország fejlődése szempontjából. A Sztambulba vezető úttal János király új politikai irányvonalat nyitott. 1526-ig ugyanis a magyar politikusok határozottan elutasítottak b á r m i n e m ű együttműködést a törökökkel. Szapolyai illúziókkal teli szövetségkeresésével ez az egységes törökel-lenesség megszűnt. Sőt őt követve egyre többen voltak, akik - részben németelle-nességtől fűtve, részben őszintén, részben magánérdekből - úgy vélték, a török függőség vállalása jelenti a remélt kiutat; noha a balkáni államok példáján láthatták, hogy az oszmán nagyhatalom árnyékában a Duna menti hadfelvonulási út vidékén a legcsekélyebb esély sincs az önálló államiságra. Így általában gyorsan csalódniuk kellett, hiszen többnyire hamar kiderült, hogy az események legfőbb irányítója, a szultáni hadvezetés csak ideig-óráig számol a „törökös" magyarokkal.
Szapolyai az isztambuli egyezség hírét már nem Magyarországon, hanem önként vállalt lengyelországi száműzetésében (Tar-nówban) élte meg. Ferdinánd újabb hadjárata kisöpörte őt az országból. A Hans Ka-tzianer főhadparancsnok vezette sereg 1528. március 8-án Szina mellett (Abaúj megye) ismét a Habsburg uralkodó számára hozott győzelmet. János király májusban végleg menekülni kényszerült, és csak akkor térhetett vissza, amikor már mind Bécsben, mind Budán mindenki tudta, Szülejmán újabb nagy hadjáratra indul a Habsburgok ellen. 1529 augusztusában Szapolyai nem is késle-
Szapolyai János képmása. Rézmetszet a Nádasdy-Mausoleumbó/, 7664
kedett mielőbb a szultán elé sietni. A m o hácsi csatamezőn hódolt „szövetségesének". A nagyúr hálája nem is maradt el. János király szeptember közepén visszakapta a Ferdinándtól elfoglalt Budát, ahol - bár gyakran elfeledik - vazallusa hűségének biztosítására néhány ezer főnyi török katonaságot hagyott. Az idegen megszálló csapatokkal Szapolyai önálló magyar királysága végleg illúzióvá vált.
János király kormányzata Szorult helyzete ellenére Szapolyai folytatta országa 1526 végén megkezdett kormányzatának kiépítését. Ez a békésebb 1530-as évek közepére komolyabb eredményekkel járt. A Mohács előtti hagyományokat követve János király megszervezte udvartartását, amelyet ez idő tájt részben Váradon, részben Budán tartott. Az 1526 előtti két évtized rendi küzdelmeiben felemelkedett köznemesi rétegre, szép számú familiárisára és néhány tekintélyes, de valójában saját érdekeiket szem előtt tartó nagyúrra támaszkodva pedig, a középkori struktúrát folytatva, mind az állam- és közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást sikerült kiépítenie. Hatalma a háborús viszonyok miatt
Szapolyai János pecsétje, 1537
azonban igen központosított volt, azaz a centralizáció szükségességét Szapolyai
is felismerte. Királyi tanácsa elvileg ugyan létezett, valójában elvesztette a Jagellók alatti jelentőségét. Komolyabb ellenállástól országgyűlésein sem
kellett tartania, hiszen azok résztvevői majdnem mind neki köszönhették fel
emelkedésüket. Emiatt János király páratlanul erős hatalommal bírt, melyet majd az erdélyi fejedelmek is örököltek. Egyedül ő döntött minden fontosabb kérdésben, és pusztán kancellárját, Werbőczy Istvánt vonta be az államügyek intézésébe. A pénzügyeket kevéssé korszerűsítette, azokat továbbra is főként kincstartói (Tornallyai Jakab, majd Fráter György) és részben budai udvarbírái irányították. A többi főméltó-ságot és fontosabb tisztséget nagyrészt nemrég felemelkedett hívei kapták. Kormánygépezete tehát - úgy szerkezetét és személyzetét, mint működését tekintve -összességében egyenes, ám leegyszerűsített folytatása volt a korszerűsítésre szoruló Jagelló-korinak. Egyedül diplomáciája jelentett kivételt, több nyelven beszélő, gyakran humanista műveltségű, bár főként idegen tagjaival (Hieronim -Laski, Tranquillus Andronicus és Giovanni Statileo).
A túlságosan erős királyi hatalomnak azonban volt egy óriási hátulütője. Ha az uralkodót valakinek sikerült „kézben tartania", gyakorlatilag egész országának irányi-
Partium
Az Erdélyhez tartozó, a 16-17. században változó területű magyar
országi Részek (latinul partes Hungariae), főként tiszántúli megyék
(elsősorban Máramaros, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar és Zaránd).
E Részeknek (innen az elnevezés: Partium) az erdélyi fejedelmek
az 1570. évi speyeri szerződéstől kezdve hivatalosan is uralkodóik
voltak (latinul princeps Transilvaniae Partiumque regni Hungáriáé
dominus). Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a késő közép
korban e területek egyáltalán nem kötődtek az erdélyi vajdasághoz,
azaz Erdélyhez való kényszerű csatlakozásuk elsősorban az oszmán
hódítás következménye volt.
tását átvehette. Az 1530 utáni két évtized ezt tökéletesen igazolta. Ez ugyanis előbb a Szülejmán szultán által János király nyakára ültetett, gátlástalan velencei kalandornak, Lodovico Grittinek, majd utóbb az ügyes hintapolitikát folytató és még a Portát is megtéveszteni képes Fráter (eredetileg Utyesenovics) Györgynek sikerült. Míg az előbbi 1530-tól 1534. évi medgyesi meggyilkolásáig Szapolyai, az utóbbi János király fia, a csecsemő János Zsigmond kincstartója (1534-1551) és kormányzója (1541-1551), azaz a „keleti" magyar állam gazdaság- és belpolitikájának szinte korlátlan hatalmú irányítója volt. Fráter Györgynek ugyanakkor az 1530-as évek közepétől másfél évtizeden át elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az 1539 elején a lengyel király leányát (Izabellát) oltár elé vezető János király, majd fia országa nem semmisült meg. Sőt, bár eredetileg sem Szülejmán szultán, sem Ferdinánd, de még György barát sem akart a Királyhágón túl új országot teremteni, végül mindannyian alapvető szerepet játszottak abban, hogy Szapolyai török szövetséges királyságából megszülethetett az oszmánok különleges vazallusállama, az Erdélyi Fejedelemség.
György barát kormányzása sok tekintetben hasonlított Grittiéhez. Míg azonban a velencei kalandor saját szakállára mesterkedett, Fráter Györgyöt ennél sokkal nemesebb célok vezérelték. A vazallus királyság pénzügyeit rendbe hozta, az uralkodói hatalmat megerősítette, majd a szultáni hadak gyakori távollétében megtette a kezdő lépéseket a Habsburgokkal történő kiegyezés felé. Gritti példáját ismerve viszont tudatában volt annak, hogy minden meggondolatlan lépéssel az oszmánoknak szolgáltatja ki országát. Ezzel magyarázható, hogy szinte már követhetetlen diplomáciai fortélysorozattal igyekezett megvalósítani országegyesítő törekvéseit. Ennek első fontos állomása az 1538. február 24-én kötött titkos váradi békeszerződés volt. Ebben a két uralkodó követei megegyeztek, hogy Szapolyai és Ferdinánd
megtartják a kezükön lévő területeket, valamint kölcsönösen segítik egymást a t ö rök ellen. János király halála u tán viszont - még ha fiúgyermeke születne is - országrésze a Habsburg-házra száll. Szapolyai örökösének a Felső-Magyarországon kialakítandó szepesi hercegség járt volna cserébe.
Magyar Királyságból
vazallus fejedelemség
A békeszerződésből azonban semmi sem valósult meg, hiszen János király 1540. júliusi halála u tán maga György barát állt el a megállapodás megvalósításától. Az időt még nem látta elérkezettnek az országegyesítésre. Visszalépése felgyorsította az események menetét . Ferdinánd két sikertelen hadjáratban próbálkozott Buda bevételével, melyet az 1541. évi büntetőhadjáratban a janicsárok végül egyetlen ágyúlövés nélkül szálltak meg. Szülejmán ezúttal még Fráter György eszén is túljárt. Nem véletlenül tartotta az eseményt maga a kincstartó is élete egyik legnagyobb hibájának: „Én idáig cselekedeteimben nem tévedtem, hacsak nem Budának török kézre adásában, de annak sem én voltam egyedül az oka."
A szultán Buda megszerzését követően felszámolta Szapolyai királyságát és három virtuális szandzsákbégségre osztotta fel területét. Ez ugyan arról tanúskodott, hogy hosszú távon nem szán önállóságot e régióknak, döntésével alapvető lépést tett a majdani fejedelemség kialakításához. A Partium fejlődése ugyanis ettől kezdve egyre szorosabban összefonódott a Királyhágón túli területekével. A tiszántúli vármegyék vezetői ugyanis hamar felismerték, hogy György barát „szandzsákjából" a Habsburg-uralkodóval egyre nehezebben tarthatják meg kapcsolataikat. Az 1544. évi tordai országgyűlés ennek a folyamatnak meghatározó állomása volt: a vármegyék követei ezen kijelentették, elfogadják János Zsigmond uralmát és ezentúl az erdélyi rendek gyűlésein vesznek részt. Mindeköz
ben Fráter György újabb egyesítési kísérle
tekkel próbálkozott. Buda török megszállása ellenére m i n d
a királysági és az erdélyi nemesség, m i n d a Habsburg politikai vezetés, m i n d György barát még mindig bízott az egységes Magyar Királyság, azaz a Szent István-i állam helyreállításában. Ügy látszott, a magyar főváros eleste okozta sokkhatás újra egyesíti az erőket. Erről tanúskodott az 1541. december 29-én Gyalu várában (Kolozs megye) kötött egyezség, amelyben a váradi szerződést újították meg. Izabella királyné megfogadta, hogy fia országrészét és a nála lévő Szent Koronát a szepességi birtokokért Ferdinándnak adja. Az utóbbi hadainak Buda alatti, 1542. szeptemberi kudarcára azonban Fráter György ismét „visszavonulót fújt". Erre az erdélyi rendek az év végi tordai diétán érvénytelenítették a gyalui egyezményt, és János Zsigmond választott magyar királyt uralkodójuknak ismerték el. A gyanakvó Portára pedig -hűségük jelképeként - 1543 közepén tízezer forintnyi adót küldtek. Ez jól mutatta,
A csecsemő János Zsigmond Szülejmán szultán előtt. Török miniatura
Izabella királyné alakja síremlékének fedőlapján
a gyulafehérvári székesegyházban
hogy az országegyesítő törekvések ellenére a keleti területek török függősége szorosabbá vált. Mindezek dacára valószínű, hogy a kormányzó 1542 végi pálfordulásá
val a teljes elfoglalástól mentette meg János Zsigmond országát. A szultáni hadvezetés ugyanis legalább annyira viszolygott egy
„keleti" magyar állam létrejöttétől, mint Habsburg ellenfele.
Az egyesítés kérdése a Porta habozása miatt ezért továbbra is napirenden maradhatott, hiszen Ferdinánd törvényes magyar királyként de jure egész Magyarország urának tekintette magát. Az újabb kísérlet lehetősége végül az 1547. évi oszmán-Habsburg békét és V. Károly császárnak a schmalkaldeni szövetség felett aratott mühlbergi győzelmét (1547. április 24.) követően jött el. Fráter György újra próbálkozott. A Duna vidékén már berendez-kett törökök miatt azonban óvatosnak kellett lennie. A titkos egyeztetések Ferdinánd követeivel tehát tovább folytatódtak, de közben a budai pasát is igyekezett meggyőzni hűségéről. Az eredmény az 1549. szeptemberi nyírbátori szerződés lett. Ez kimondta, hogy János Zsigmond és anyja - 100 000 forint kárpótlás, valamint Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek fejében - lemond országáról.
György barát bámulatos, ám veszélyes diplomáciai sakkjátszmája így tovább tartott. Izabella királyné ellenállása, majd a szerződés általa történt isztambuli beáru-lása azonban veszedelmes helyzetbe sodor-
Fráter György meggyilkolása. Rézkarc
ta a kormányzót. A követhetetlen politikai játszma egyre inkább Szülejmán terhére volt, ezért 1550 augusztusában arra szólította fel az erdélyi rendeket, hogy „fejét vegyétek vagy elevenen a király fia kezébe adjátok, hogy ilyen latorért az ország el ne vesszen." N o h a a szultáni parancsot teljesíteni igyekvőknek a kormányzó sikerrel állt ellen, mégis bukásra volt ítélve. Miután két-kulacsos játszmáját Bécsben sem értették meg, 1551. december 17-ének éjszakáján az Erdély megszállására igyekvő Gianbattista Castaldo generális katonái gyilkolták meg. Az országegyesítést viszont a királyi csapatok sem tudták megvalósítani, noha Izabellát és fiát 1552 elején sikerült Magyarország elhagyására és a Szent Korona visszaadására bírniuk. Az események végső menetét ugyanis ezúttal is a szultáni hadak szabták meg. 1551-1552. évi hadjáratukban eldöntötték a keleti magyar területek sorsát, hiszen a Temesköz és Szolnok megszállásával Erdély és a Partium földrajzilag végleg elszakadt a maradék királyságtól és az oszmánok által könnyen ellenőrizhető tar tománnyá vált.
A királyi hadak erdélyi kudarcából tanulva a szultáni hadvezetés ráadásul felismerte, hogy a Habsburgok magyarországi erőit sokkal jobban megoszthatja, ha Erdély megszállásától eltekint, és azt továbbra is megtartja vazallusának. Izabella és János Zsigmond 1556. októberi visszatértét követően így születhetett meg az eredetileg „senki által sem akart" magyar országrészből a török vazallus Erdélyi Fejedelemség avagy - ahogy az oszmánok nevezték -„Szülejmán szultán műve". Azt azonban senki sem gondolhatta, hogy Fráter György országegyesítési terve csak évszázadokkal később, 1867-ben válhat valóra. De a sors különös igazságtalansága volt az is, hogy a kemény eszközökkel, ám nemes célokért küzdő György barátot a nagyhatalmak végül ugyanúgy iktatták ki Magyarország történetéből, miként több, királyi hatalomra önjelöltként vágyó, gátlástalan n a g y u r a t . Így járt példának okáért a saját
fiát a szultánnál túszként feláldozó, a birtokszerzési és hatalomvágytól megszállott Perényi Péter, vagy a Gárdonyi által tévesen nagyra értékelt kalandor főúr, Török Bálint. Míg az 1542. őszi királyi hadjárat alatt a budai pasával kapcsolatot tartó Perényit I. Ferdinánd, Törököt Buda bevételekor Szülejmán juttatta örök rabságra.
A Porta 1550-es évekbeli döntései tehát hosszú távra megszabták Szent István birodalma keleti tartományának, az erdélyi vajdaságnak a sorsát. A Szent Korona visszaadásával, a vazallusság erősödésével, majd a királyi cím elvesztésével ráadásul a Szapolyai János által még továbbörökített Magyar Királyság jogfolytonossága is végleg a múlté lett. Erdély ettől kezdve jogilag és államiságát tekintve már nem volt az egykori magyar állam örököse, még ha az igazgatás és a kultúra területén szerencsére sok mindent hagyományozott is onnan sikerrel tovább.
János Zsigmond arcképe. Niccolo Nelli rézmetszete
Castaldo erdélyi hadjáratának emlékérme
A korábban mindenáron egyesítendő tartomány az 1556 utáni két évtized-
ben a megmaradó szoros kulturális-vallási kapcsolatok ellenére politikaikatonai szempontból a Magyar Királyság ellenségévé is vált. A két, többségében magyarok lakta állam politikai érdekei ekkortól kényszerűségből hosszú időre alapvetően eltértek. Ez annak ismeretében persze, hogy az egyik a Habsburg Monarchia fontos része, a másik pedig az Oszmán Birodalom éppen a Habsburgokkal szemben létrehozott vazallusa lett, teljességgel érthető. Ráadásul a fejedelemség a két nagyhatalom perifériájára szorult, gyakran azok egymás elleni küzdelmének játékszerévé vált, így uralkodói óriási nehézségek között, mondhatnánk igen szűk ösvényen kényszerültek politizálásra - miként ezt 1585-ben Gyulay Pál fejedelmi tanácsos találóan megfogalmazta: Erdély „török és német közt vagyon. Ennek egyike igen hatalmas, a másik igen praktikás nemzetség. Úgy viselni az embernek magát ezekhez, hogy egyik miatt se valljon kárt, nem kicsiny okosság."
Hans Rueber kassai főkapitány jelentése az Udvari Haditanácshoz a Felső-Magyarországot a hódoltság, Erdély és Lengyelország irányából fenyegető veszélyről. 1576. november 18., Bécs
„Mivel jelenleg Felső-Magyarország egyrészt a törökök és az erdélyiek felől - akik ez ideig velünk szemben nem kevesebb ellenségeskedést tanúsítottak, mint a törökök -, másrészt Lengyelország felől, mintegy háromszögben, teljesen körbe van véve, s mivel magán az országrészen is számos nehézséggel kell szembenézni, igen szükséges, hogy irt megfelelő számú katonaságot tartsanak."
Pálffy Géza: A felső-magyarországi főkapitányság és Erdély Báthory István uralkodása ideién (1571-1586/ (A Báthory-kutatás egy feldolgozatlan kérdésköréről). Medlaevalla Transilvanica 1. (1997) 1-2. sz. 119. old. (Pálffy Géza fordítása)
A „praktikás nemzetség", azaz a magyar trónt betöltő Habsburgok elviekben ugyan sohasem mondtak le a királyság és a fejedelemség egyesítéséről, vele szemben egyúttal védelemre kényszerültek. Erdély megtartása ugyanis - mint ez az 1550-es években kiderült - katonailag megoldhatatlan volt, így a császárvárosban időlegesen kénytelenek voltak félretenni az illúziókkal teli elképzeléseket. A monarchia anyagi-katonai erőforrásait inkább az oszmánok elleni királysági határvédelmi rendszer (lásd 33. old.) kiépítésére kellett fordítani - miként erre a bécsi hadvezetés figyelmét a magyar politikai elit egyik vezetője, az Erdély szomszédságában lakó nagyúr, Báthory András már 1555-ben felhívta. Felismerte, hogy ennek elmaradása esetén már sohasem lesz lehetőség a királyság és a fejedelemség továbbra is vágyott egyesítésére, a török vazallus Erdély sorsa ugyanis elsősorban nem a magyar uralkodók, hanem a Porta döntéseitől függ.
Egyesítendő országrészből ellenség A következő évtizedekben Erdély új helyet kapott a bécsi udvar politikájában. A török szövetséges ellenséggé válását kiválóan jelezte, hogy a királyság északkeleti területein az 1550-es évek végétől hasonló végvárvonal épült ki, mint az oszmánokkal szemben. Ez Szatmár 1565. évi elfoglalását követően a felső-magyarországi generalá-tuson belül - az európai hírű hadvezér és hadtudós, Lazarus von Schwendí generális vezetésével - a tiszántúli főkapitányi körzet megszületését hozta. Ennek várai már nem a kereszténység „örök ellenségei", hanem a velük vazallust viszonyban álló fejedelmek hadainak feltartóztatására voltak
Igen szűk ösvényen: az Erdélyi Fejedelemség
Az Erdélyi Fejedelemség kialakulása, 1541-1571
hivatottak. De rögtön hozzáteendő: a királysággal szemben János Zsigmond is kiépítette saját várláncolatát, sőt hamarosan határvámok sorakoztak a kényszerűségből önálló utakra ítélt és államjogilag különvált két magyar országrész között. Ezért ábrázolta a század második felétől számos nyomtatott térkép a vazallus fejedelemséget már külön államként.
Mindezen az 1570. évi speyeri egyezmény sem változtatott. Hiába egyeztek meg ugyanis a német birodalmi városban János Zsigmond és Miksa király követei arról, hogy az előbbi halála után az általa már fejedelemként (princeps Transilvciniae Par-tiumque regni Hungáriáé) kormányzott Erdély és a Részek a Habsburgokra szállnak. Az ifjú uralkodó halála után, 1571. május 25-én a rendek somlyói Báthory Istvánt
választották fejedelmükké, akinek hamarosan az igen szűk ösvényről is sikerült kitörnie. Bár a bécsi hadvezetés 1571 és 1575 között Bekes Gáspár támogatásával fegyveres úton is megpróbálkozott Báthory gyengítésével, sőt letételével, Bekes 1575. július 8-án Kerelőszentpálnál (Kü-küllő megye) elszenvedett veresége az utolsó próbálkozásoknak is véget vetett. Báthory hatalma a riválisát támogató mintegy negyven személy kivégeztetésével meg szilárdult - jóllehet adóját III. Murád szultán a korábbi tízezer forintról tizenötezerre emelte. A Porta hamarosan Báthory lengyel királyságába is beleegyezett, különösen, hogy azt a fejedelem Habsburg Ernő főherceggel szemben nyerte el. Sőt, Isztambul számára kiválóan jött, hogy föld
János Zsigmond dénárja, 1551
közi-tengeri és perzsiai hadakozása idején az erdélyiek, majd a lengyel gondoskodással erőre kapott fejedelemség a Habsbur-
gok komoly anyagi és katonai erőforrásait kötötte le. 1576-ban például a kassai főkapitányság 13 várában szolgáló mintegy 6100 főnyi katonaság zsoldjának összege a Magyar Királyság éves bevételeinek körülbelül 70 százalékára rúgott. Szülejmán számítása tehát bevált: a fejedelemség „önálló" pályára állításával a magyarság erőit sikerült megosztania, Erdélyt pedig a Habsburgok elleni küzdelmében kijátszania. Báthory erdélyi-lengyel uralkodása ráadásul még a magyar főnemesség néhány tagját is megingásra késztette, akik az ország északkeleti részeiben abban az illúzióban kezdtek hinni, hogy Erdélyből vagy Lengyelországból kiindulva egy kelet-magyarországi (akár török vazallus) királyság létrehozásával lehetséges a két magyar országrész egyesítése. Az oszmánok által kijelölt igen szűk ösvényről azonban csak időlegesen lehetett letérni.
A „hatalmas nemzetség", az oszmánok Báthory lengyel királyságát más irányú lekötöttségeik miatt n e m ellenezték. Sőt, a lengyel pártfogással megerősödött erdélyi államot még inkább kijátszható adunak tartották Bécs irányában való hódításaik elősegítéséhez - miként maguk hangoztatták: Báthory „vajda tartozik a lengyelek és az erdélyiek segélyével a törököknek abban segítségükre lenni, hogy Magyarország maradék részét elfoglalhassák". Ennek a célnak
- a fejedelemség lakóinak szerencséiére -a lazább vazallusi státus is megfelelt. Ez azt jelentette, hogy önálló külpolitikát a fejedelmek csak szultáni jóváhagyással folytathattak, a belpolitika irányításában viszont teljesen szabad kezük volt. Hűségük fejében adót fizettek a Portának, melynek ösz-szege az első alkalommal (1543) beszolgál -tátott tízezer forintról a század végére húszezerre növekedett, ami összességében - a számos kötelező ajándékkal együtt -nem csekély megterhelést jelentett az országnak, hiszen éves bevételei mintegy tíz százalékát tehette ki. A fejedelmet ugyan elvileg a rendek választották, de csak akkor nyerte el trónját, ha a szultán kinevező ün-
Báthory István lengyel király. Olajfestmény 1583
Báthory István erdélyi fejedelem országa világbirodalmak közötti helyzetéről, 1575. augusztus 6., Kolozsvár
„Megfontolván, hogy ezt a földkerekség két legnagyobb uralkodója között, vagyis azok sarkpontjában elhelyeztetett, az emberi erőtől és támogatástól teljesen magára hagyott tartományt másként megőrizni és kormányozni nem lehet, csakis a mindkét császártól nekünk adott kedvezésből, ezért minden időben hivatalom szerint teljes erőmmel arra fordítottam igyekezetemet, s a tartomány jövedelmeit és lehetőségeit, hogy az egyik császár felé engedelmességgel, a másik felé pedig ajándékokkal és magunk alávetésével kedvezzek, hogy a tartomány a külső ellenségtől minden veszély esetén nyugalomban, teljes egészében megőriztessék [...]."
Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I. köt. 7556-1575. Hazai és külföldi levéltárakban gyűjt., közrebocs. Veress Endre. Kolozsvár, 1944. 344-345. old. (latinul) ós Ágoston Gábor-Oborni Teréz: A tizenhetedik század története. Bp., 2000. 38. old. (magyarul, Obornl Teréz fordítása)
nepélyes szerződéslevelét (ahdnáme) és a török beiktatási jelvényeket (aranyos zászló és bot) is megkapta.
Bár mindezek kötöttséget jelentettek, Erdély vazallussága mégis az egyik legkedvezőbb kapcsolat volt a Porta és hűbéresei viszonyában. A szomszédos két r o m á n vajdaságban, Havasalföldön és Moldvában a külügyek mellett a belügyek is a szultáni udvar akaratának megfelelően alakultak, a vajdákat a Porta jelölte ki, adóik jóval tetemesebbek voltak az erdélyieknél, és valójában Isztambul húsellátása és a D u n a vonalának biztosítása volt feladatuk. Erdély belpolitikai és mindennapi életében ugyanakkor a vazallusság szerencsére kevés n y o m o t hagyott: pusztán a keletről érkező szőnyegek, takarók, hímzett párnák és díszes fegyverek révén gyakorolt a kézművességre és a művészetekre különleges hatást.
A fejedelmi politizálás lehetőségei Míg az önálló külpolitika terén a fejedelmek lehetőségei behatároltak voltak, a belpolitikában m á r - m á r korlátlan hatalmuk volt. A rendek - királysági társaikkal ellentétben - szerény erőt képviseltek. A fejedelmek hatalmával csak háborús időkben és vagy az oszmánok, vagy a Habsburgok támogatásával szállhatott szembe egy-egy trónkövetelő nagyúr. Gazdasági erejüket az erdélyi viszonylatban tekintélyes „állami" uradalmak (például Szamosújvár, Somlyó, Várad, Déva, Gyulafehérvár, Kővár), valamint part iumi, sőt n e m ritkán királysági nagybirtokaik garantálták, hiszen az erdélyi uralkodók egy része (János Zsigmond, Bocskai, a Rákócziak) onnan származott.
Mindezek kiváló lehetőséget teremtettek a fejedelmek számára, hogy csaknem teljes főhatalommal bírjanak. Ennek köszönhetően egy-két befolyásosabb tanácsossal maguk döntöttek majd minden fontos kérdésben, a bel-, a pénz- és a hadügyekben egyaránt. Az uralkodói hatalomnak ezért a 16. században pusztán a ti
zenöt éves h á b o r ú zavaros időszakaiban lehetett egy a Porta által is támogatott t rónkövetelő (például 1603-ban Székely Mózes) esetén komolyabb ellenlábasa. Sőt, a fejedelem azt is megtehette, hogy elkobozza az akaratának ellenszegülők birtokait, vagy végezzen legfőbb tanácsosaival. Báthory Zsigmond például 1592-ben így tett Gyulay Pál tanácsossal, a következő esztendőben Gálffy János főudvarmesterrel, majd 1594 kora őszén szinte a teljes ellenzéki táborral. Az ekkor kivégzett Ko-vacsóczy Farkas kancellár utóda, Jósika István négy esztendő múlva hasonlóan vérpadon végezte. Ilyen események a Magyar Királyságban ekkor elképzelhetetlenek voltak. Mindez elsősorban a fejedelemség különleges berendezkedésének volt a következménye.
Erdély berendezkedésének jellegzetességei János Zsigmond és legbefolyásosabb tanácsosai a „keleti" magyar állam kormányzatának kialakításakor 1556 után két „örök-
Báthory István pecsétje
Követfogadó terem a krakkói Wawelban
Oklevél János Zsigmond választott magyar király
(electus rex) és Csáky Mihály kancellár aláírásával,
1562
ségre" támaszkodhattak. Részben építettek Szapolyai királyságának erősen központosított hatalmi struktúrájára, részben pedig a késő középkori erdélyi vajdaság igazgatására. Mivel új központi kormányszervek létrehozására nem került sor, a fejedelemség igazgatása és működése jellegzetes vonásaiban középkorias maradt, annak is a vajdaság sajátosságaihoz illesztett változatával. János király udvarából pusztán a kancellár és a kincstartó posztja, valamint a gyenge uralkodói tanács maradt meg. A többi rendi főméltóság (nádor, országbíró, személynök, tárnokmester) viszont Erdélyben nem létezett, ezek a királysággal való jogfolytonosság elvesztésével nem működhettek. Bár az uralkodói propaganda a fejedelemséget gyakran a középkori magyar állam legitim örökösének próbálta bemutatni (még arra is apellálva, hogy Erdélyt a Habsburg-uralkodók is a Magyar Korona országaihoz tartozandónak tekintették), ez még az „önálló" államiság, a rengeteg átmenekített késő középkori hagyomány és a magyar kultúra jelentős fejlődése ellenére sem volt több illúziónál. Az alapvető változást jól összegezte a neves francia utazó, Pierre Lescalopier 1574-ben: „Min
denki az ország eredeti nyelvén, magyarul beszél - ugyanis Erdély korábban Magyarország tartománya volt."
A Magyar Királyságtól elvált fejedelemség legfontosabb irányító és végrehajtó szerve a kancellária lett, amelyet az 1560-as évekre Izabella királyné tanácsosa, Csáky Mihály szervezett meg. Alapnak nem az 1526 előtti erdélyi vajdák kancelláriáját, hanem János királyét tekintette, amely viszont főleg a középkori királyi kancellária sajátosságait vitte tovább. Így lett a kormányszerv a teljes állami közigazgatás letéteményese. Két szekciója közül a nagyobb kancellária a Porta beleegyezésével a külügyi kérdéseket irányította, valamint utasításaival a belügyeket intézte; miközben a kisebb kancellária elsősorban igazságszolgáltatási kérdésekben volt illetékes, a fejedelmi tábla ítéleteit foglalta írásba. Noha a pénz- és hadügyigazgatásban továbbélt vagy megszületett még néhány tisztség (kincstartó, főadószedő, tizedfőárendátor, illetve mezei hadak generálisa, udvari főkapitány), ezek a kancelláriának a pénz- és hadügyek területén is meghatározó szerepét mégsem korlátozták, hiszen betöltőik általában vagy rokonságban, vagy familiárisi viszonyban álltak az
uralkodóval, sőt gyakran tanácsának is tagjai v o l t a k . Így e posztok szintén a központi hatalmat erősítették.
A királysággal ellentétben az országgyűlés sem jelentett komoly korlátozó erőt a fejedelmek számára. Ez - országgyűlési funkciókat (adókivetés, törvényhozás stb.) felvéve - nem János király magyar országgyűléséből, hanem az erdélyi vajdaság tartományi gyűléséből alakult ki; miként a 16. század második felére hasonlóan született meg a horvát-szlavón sabor is a késő középkori szlavóniai tartományi gyűlésekből. Az erdélyi diéta ugyan évente több alkalommal is ülésezhetett, a fejedelem hatalmát csak a legritkább esetben korlátozta. Főrendi tábla ugyanis nem létezett, azaz nem volt olyan politikai és gazdasági hatalommal rendelkező világi és egyházi nagy
birtokos réteg, amely meggátolhatta volna a fejedelmek törekvéseit, ők emellett ügyesen használhatták ki a rendi képviselettel rendelkező három népcsoport (nacio), az 1437. évi kápolnai uniótól Erdély rendjeit alkotó magyarok, székelyek és szászok egymással gyakran ellenkező érdekeit. Annak ismeretében viszont, hogy a román vajdaságokban rendiség sem létezett, a va-zallusi viszony közepette az erdélyi rendi állam megszervezése komoly eredmény volt.
A rendiséghez hasonlóan a 16. században Erdély gazdasági és társadalmi berendezkedése is kezdetlegesebb maradt. A Mohács előtti örökségen nehéz volt változtatni, hiszen a vajdaság - gazdag természeti adottságai ellenére is - a Szent István-i állam egyik legfejletlenebb tartománya volt. Az „önálló" államiság a nagyhatalmak szorításában ezen
Az Erdélyi Fejedelemség kincstári bevételei a 16. század végén
keveset javíthatott. Ilyen pozitív időszak volt Báthory István uralkodása. Ekkor a békésebb viszonyok közepette Erdély egyrészt - a kolozsvári, váradi, szebeni és brassói kereskedők révén - jelentősebben bekapcsolódott a Magyarországon fellendült vagy az Oszmán Birodalom felé irányuló távolsági kereskedelembe, másrészt a gazdag nemesfém- (Abrud-, Offen-, Körös-, Nagybánya és Zalatna) és sólelőhelyei (Dés, Torda, Kolozs, Szék, Vízakna) újjáélesztésével jövedelmeit számottevően tudta gyarapítani (körülbelül 220 000 forint évente).
A rendiség gyengesége és a gazdaság nehézségei nem csekély mértékben az em
lített három nációra (magyar, székely és szász) épülő társadalom sajátosságaival, megosztottságával és éppen végbemenő átalakulásával álltak összefüggésben. A magyar nemességen belül a nagybirtokos réteg hiánya mindvégig komoly problémát jelentett, miközben a katonáskodásuk fejében különféle kiváltságokkal bíró székelyek tömegei a 16. században elkeseredett harcot folytattak privilégiumaik (elsősorban adómentességük) megtartásáért. A fejedelmi hadak által levert felkeléseik többször (1562, 1595-1596) komolyabb belpolitikai válságba sodorták az országot, sőt a tizenöt éves háború alatt 1599. november elején egyenesen ők végeztek a pusztán fél évig uralkodó Báthory András fejedelemmel. Helyzetüket 1601 legvégén Báthory Zsigmond rendezte, amikor újra biztosította a közszékelyek ősi szabadságát és visszaállította széki önkormányzatukat.
Az elszakadás előnyei és hátrányai Erdély kényszerű önállóságának - török vazallussága és elmaradottabb fejlődése ellenére - számottevő pozitívumai is voltak. Persze nem az a gyakran emlegetett, ám a 16. század vonatkozásában történelmietlen megállapítás, miszerint a fejedelemség jelentette a „nemzeti királyság" vagy a „magyar nemzeti állam" továbbvitelét, hiszen egyrészt nemzetállamok ebben az időben Európában sehol sem léteztek, másrészt nem a fejedelemség, hanem a Magyar Királyság volt a Szent István-i állam legitim jogutódja. A legfőbb eredménynek e területek magyar kultúrájának megmaradása, sőt számottevő továbbfejlődése tekinthető, amelynek a kényszerű elszakadás és bezártság sok szempontból kedvezett.
Bár e fejlődési tendenciák nagy része a királyságban is nyomon követhető, az utóbbi területen az uralkodói udvar Bécsbe kerülésével a magyar kultúra, nyelv és irodalom támogatását nagyrészt a magyarországi főnemesi udvarok, a nagyszombati
A gyulafehérvári fejedelmi palota bejárata
és pozsonyi főpapi irodalmi-művészeti társaságok vették át. Erdélyben ugyanakkor ezt a feladatot tovább folytathatta a fejedelmi udvar, amely János Zsigmond uralkodásától Báthory Zsigmond kormányzásáig országosan is jelentős szerepet töltött be a magyar kultúra és irodalom támogatásában. Sőt Szapolyai fia - késő reneszánsz udvara kiépítése mellett - kitűnt a protestantizmus támogatásával is. Ez alapvető szerepet játszott abban, hogy -a királysághoz hasonlóan - a 16. században Erdély is „vallást" váltott, sőt itt a radikálisabb áramlatok is pártfogásra találtak. Az általános elképzelésekkel ellentétben az 1568. évi tordai országgyűlés határozatával kapcsolatban viszont még nem beszélhetünk négy szabad vallás (katolikus, evangélikus, református és unitárius) intézményesüléséről és elfogadásáról, pusztán az evangélium szabad prédikálásáról. Ezek ugyanis erre az időre még n e m rendelkeztek lezárt dogmatika mentén megszervezett egyházi intézményrendszerrel. Az 1595. áprilisi gyulafehérvári diétán ugyanakkor már egyenként felsorolva, valóban bevett vallásnak nevezték őket: „végeztük országul, hogy az recepta religiók, tudniillik catholica sive romana, lutherana, calvinistica et ariana libere [értsd: a katolikus vagy római, az evangélikus, a református és az unitárius szabadon] mindenütt megtartassanak." Persze erre is joggal lehet büszke a magyar egyháztörténelem.
A vitathatatlan pozitív jelenségek ellenére az oszmánok által kijelölt önállósodás Erdély egész fejlődésére hosszú távon számos káros következménnyel, végső soron csaknem kiúttalan kényszerpályára kerüléssel járt. Már a korabeli magyarság is nehezen tudta elfogadni, hogy országa egy tekintélyes területű tartománya kü-lönváltan éli életét, illetve több kísérlet ellenére sem tudják végrehajtani az óhajtott országegyesítést. Az „anyaországtól" való elszakadás következtében ráadásul a már korábban is fejletlenebb országrész berendezkedése felemás módon, nagyrészt kö
zépkorias szinten alakulhatott tovább. Bár a 16. században „a hatalmas és a praktikás nemzetség" közötti szűk ösvényen elsősorban Báthory István ügyesen politizált, jelentősen tágítva még külpolitikai mozgásterét is, mindez alapjaiban keveset változtatott azon, hogy a Királyhágón túli területek lemaradása az 1526 utáni évszázadban gazdasági, társadalmi és igazgatási szempontból tovább nőtt a Magyar Királyságétól. Mindezeket akkor is rögzítenünk szükséges, ha tudjuk, hogy a keleti magyar területek számára a két nagyhatalom szorításában más út sajnos nem létezett. Joggal mondta utóbb Pázmány Péter: „Átkozott ember volna, ki titeket [ti. az erdélyieket] arra kísztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugol-dozzatok, míg Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok."
Protestáns lelkész szolgálat közben. Vízfestmény egy 17. századi viseletkódexböl
Az erdélyi szász egyházak evangélikus reformációja latin nyelven, 1547
Mohács utáni társadalmunk és gazdaságunk útkeresései
A királyság sokszínű társadalma • 54
Közép-Európa éléskamrája 65
A királyság sokszínű társadalma
Lovas és gyalogos vitéz a szentgyörgyvölgyi Bakács
család címerén, 1532
Az 1526 utáni fél évszázad gyökeres vál¬ tozásai a magyar társadalom min¬
den rétegét komoly nehézségek elé állították. A kettős királyválasztás, a törökök berendezkedése és az állandósult háborús viszonyok számottevő hatást gyakoroltak a társadalom mindennapjaira. Az új körülményekhez való alkalmazkodóképességtől ezért nagyon sok függött. A magyar társadalmat a 16. század végéig azonban hallatlan megújulási erő és túlélési képesség jellemezte. A nehézségek között újra meg újra „talpra állt", mígnem a századvég hosszú török háborúja a tragikus romlás útjára nem állította. De addig is lezajlott benne több markáns változás: a nemesség történelme egyik legnagyobb (ki)vándorlását élte át, miközben még sokszínűbbé vált, az arisztokrácia jelentősen átalakult, sőt időközben még egy új társadalmi csoport is született.
A köznemesség tarkasága
A magyar társadalom legmeghatározóbb rétege Mohács után továbbra is az ország belpolitikai életét irányító nemesség maradt. Sőt, a korabeli értelmezés szerint csak a nemesek és a szabad királyi városok polgárai tartoztak az országlakók, modern kifejezéssel élve a „teljes jogú állampolgárok" közé. A nemesség a lakosság körülbelül 2,5-3 százalékát alkotta: létszáma a század közepén a királyságban megközelítette a 10 000 főt, Szlavóniával és Erdéllyel együtt pedig a 16 000 főt is elérhette. Családtagjaikkal együtt az egykori középkori királyság területén a nemesek számát tehát mintegy 80 000-100 000 főre becsülhetjük, ami a körülbelül 3,3 milliós népességszámhoz viszonyítva még európai összehasonlításban is igen tekintélyes arány volt. A század
utolsó negyedétől ráadásul a nemesítés egy¬ re gyakoribbá, néhány évtizeddel később pedig tömegessé vált. Ezt a folyamatot „nemesi inflációnak" nevezzük. A Bécsben, majd Prágában székelő magyar uralkodók szolgálatuknak köszönhetően ugyanis egyre több végvári katonát vagy kalmárkodásban meggazdagodott városi polgárt vettek fel a nemesség soraiba. Ám ez idő tájt már arra is volt példa, hogy valaki pénzért vásároljon nemeslevelet.
A magyar nemesség fokozatos létszám növekedése és az ország irányításában megőrzött alapvető szerepe ellenére a 16. szᬠzadban történelme egyik legválságosabb időszakát élte át. Az oszmánok által megszállt területekről ugyanis az 1540-es évektől menekülni kényszerült, és csupán annak határhoz közeli területein, valamint egy-egy nagyobb mezővárosban vagy egytelkes nemesek lakta hódoltsági nemesi községben maradt meg népesebb számban. A hódoltság belsőbb részeiből azonban összessége
ben nagy tömegekben kényszerült tragikus körülmények közötti menekülésre vagy a királyságba, vagy Erdélybe. Jelentősebb kivándorlás zajlott például Buda 1541. évi eleste után a tőle délre fekvő területekről az ország északi, Szigetvár és Gyula 1566. évi eleste idején Baranya és Somogy, illetve a Tisza-Maros vidéki megyékből az ország nyugati és északi vidékeire, de horvát és szlavón nemesek már az 1540-es években tömegesen vándoroltak a Dunántúlra, sőt még osztrák területekre is. Északon ugyanakkor Abaúj és Nógrád megyét szállták meg nagy számban hódoltságból érkezett, földjüket vesztett kisnemesek. A magyar és horvát nemesség 16. század közepi „exodusa" még közép-európai mértékben is egyedülállónak nevezhető. Mégis különös társadalmi önszerveződésről tanúskodott, hogy a kitelepült nemesség a királyságból vagy a Par-tiumból birtokjogát igyekezett megtartani egykori hódoltsági birtokain is.
A hódoltsági nemesek kényszerű kivándorlása és a „nemesi infláció" miatt összességében a nemesség legszegényebb rétege gyarapodott leginkább. Sopron megyében például ez a réteg a század közepéről annak végére négy-ötszörösére sokasodott. A nemesség legnépesebb csoportját alkotó, közép- és kisbirtokkal (1-100 porta) rendelkező köznemesség legfőbb jellemzője így a sokszínűség maradt. A Werbőczy István Hármaskönyvében megfogalmazott sarkalatos kiváltságok (az 1. rész 9. címe) értelmében ugyan elvileg minden nemes „egy és ugyanazon nemességgel" (una eademque nobilitas) bírt, a köznemesség rétegei jelentősen elkülönültek. Elsősorban vagyonuk nagyságától, a vármegyei igazgatásban betöltött szerepüktől, a nagybirtokosokkal való kapcsolataiktól és rokonságuktól függött, melyik csoportban foglalnak helyet.
A köznemesség tekintélyes számából csak mintegy 2500-3000 volt a birtokos nemes, a többiek a szegények kategóriájába tartoztak. Az előbbiek élén a több faluval (50-100 porta) rendelkező jómódú középbirtokos nemesek (bene possessionati) áll
tak (néhány száz fő), akik familiárisként gyakran egy-egy nagybirtokos szolgálatába szegődtek. Mivel Magyarországon a hűbéri lánc nem alakult ki, a familiaritás rendszerének már a középkorban komoly jelentősége volt. A közép- és kisbirtokosok egy része egy-egy úr famíliájához (családjához) tartozott (innen ered az elnevezés), p o n t o sabban a vele kötött szerződés értelmében szolgálta urát. A módosabb nemesek a nagyurak udvari familiárisai, különféle méltóságaikban helyetteseik, valamint katonai, gazdasági és igazgatási feladatokat ellátó tisztségviselői (várnagy, udvarbíró stb.) vagy magánkatonaságuk tisztjei voltak. Egy-egy arisztokratának sok száz szolgálója volt, de Oláh Miklós és Verancsics Antal esztergomi érsekek is mintegy százszáz familiárist tartottak. Mivel egy-egy tehetősebb középbirtokosnak is lehetett néhány szolgálója, a rendszer lépcsőzetes hálózattá terebélyesedett. A familiaritás intézménye a nagybirtokosok politikai-katonai befolyását így egy-egy országrészben tetemesen növelte. A vármegyék vezető rétegét, fontosabb tisztségviselőit és országgyűlési követeit - akik az alsótáblán foglaltak helyet - részben ez a módosabb középbirtokosság adta.
A birtokos nemesség túlnyomó részét (bő 90 százalékát) ugyanakkor a kisbirtokosság alkotta. Ezen belül is az a réteg volt a legnépesebb, amelynek birtoknagysága
Familiáris
Jelentősebb nagybirtokos főurak famíliájához, azaz családjához tartozónak tekintett köznemesek, akik pénzért és természetbeni juttatásokért (ruha, gabona, bor, fegyver) vállaltak különféle (katonai, igazgatási, uradalmi) szolgálatot. Mivel Magyarországon a hűbéri függés nem alakult ki, a nemességet a familiaritás rendszere kötötte össze. A nagybirtokosnál szolgáló köznemesnek is lehetett ugyanis kisebb famíliája, azaz még kisebb vagyonú nemesekből álló szolgálórétege. A törökök magyarországi berendezkedésével a familiárisok katonai szolgálata került előtérbe. Ők voltak a földesúr magánhadseregének tisztjei. A familiárisi kapcsolat ekként sokak számára lehetőséget teremtett a felemelkedésre.
Werbőczy István Hármaskönyvének magyar nyelvű kolozsvári kiadása, 1571
még a 10 portát sem érte el. Egy részük szintén földesúri várakban és uradalmakban vállalt familiárisi szolgálatot. Ennek és házassági kapcsolataiknak köszönhetően még a csekély birtokkal rendelkezők is tölthettek be vármegyei tisztségeket (szolgabíró, esküdt, jegyző, országgyűlési követ). Azaz a kora újkorban már nem feltétlenül a birtok nagyságától, hanem a familiárisi és rokoni kapcsolatrendszertől vagy akár az iskolázottságtól függött, ki milyen szerephez jutott vármegyéje politikai életében, így fordulhatott elő, hogy a 16. század vége felé már a legszegényebb vagy birtokkal egyáltalán nem rendelkező családok tagjai
is vármegyei szolgabírák vagy tanulmányaiknak köszönhetően ügyvédek lettek.
A köznemesség e legalsó rétegét az egy-telkes nemesek és az úgynevezett kurialis-ták, valamint az armalisták alkották. Ez a több ezer fős csoport gyakran ugyanolyan életszínvonalon tengette életét, mint a jobbágyok, amelyektől őket csupán nemesi telkük vagy nemesi jogállású lakóházuk (kúriájuk), illetve armálisuk és az ezzel járó kiváltságok különböztették meg - noha sokszor még „hét szilvafájuk" sem volt. E nemesek gyakran külön községekben (nemesi falvakban) éltek, például Zala, Vas, Sopron és Pozsony, északon pedig Borsod, Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Szat-már, Ung és Bereg megyékben, de még a hódoltságban is. Felemelkedésre ugyanakkor nekik is volt lehetőségük, bár csekélyebb mértékben, mint középbirtokos társaiknak. A szegénységből kivezető legfontosabb utat számukra is vagy a végvári katonáskodás kínálta (a tehetségesebbek akár egy-egy vár kapitányi posztjára is eljuthattak), vagy egy-egy nagybirtokos mellett annak seregében vagy uradalmának irányításában való szolgálat. Végül e korban az előmenetel egyik új útja az értelmiségi-hivatali pálya lett. A Sopron megyei
Armális (litterae armales)
Címeres nemeslevél, amelyet az uralkodók adományoztak híveiknek. Armális nemeseknek azokat az igen szegény kisnemeseket nevezték, akik földbirtokkal nem, pusztán nemesi adománylevéllel, azaz armális-sal vagy népiesen kutyabőrrel rendelkeztek. A kutyabőr valójában kecske-, bárány- vagy borjúbőrből készített hártya, azaz pergamen volt. A címeres nemességet adományozó oklevélen (másképpen címereslevélen) általában az adományozott címerét is lefestették, mégpedig Magyarországon az oklevél szövegének élén. A címereslevelek festett díszét a megadományozott fizette, így ezek a sokszor rendkívül igényesen kidolgozott miniatúrák a megrendelő ízlését is tükrözik.
Oláh Miklós (1493-1568)
Oláh Miklós képmása. Rézmetszet, 1740 körül
Havasalföldi származású magyarországi humanista, főpap és politikus
(meghalt: 1568. január 16-án, Pozsonyban). Előbb II. Ulászló király (1490-1516)
apródja, majd II. Lajos (1516-1526) titkára volt, miközben papi pályára lépett.
A mohácsi csatavesztést követően elkísérte az özvegy Mária királynét Német
alföldre, ahol kapcsolatba került Európa legnevesebb humanistáival, köztük
Erasmusszal. Itt jelentősebb irodalmi tevékenységet is folytatott. 1542. évi
hazatérte után I. Ferdinánd legbizalmasabb magyar híveinek egyike, a korszak
egyik legbefolyásosabb politikusa és legbőkezűbb mecénása lett. Előbb alkan-
cellár (1543-1545) és zágrábi püspök (1543-1548), majd kancellár (1545-1553)
és egri püspök (1548-1553), végül esztergomi érsek (1553-1568) és királyi hely
tartó (1562-1568) volt. E tisztségeiben alapvető szerepet játszott a szinte telje
sen szétzilált katolikus egyház intézményrendszerének újjászervezésében.
Bécsi és pozsonyi udvara a humanizmus és a művészetek egyik legfonto
sabb központja volt.
Nádasdy Tamás képmása. Olajfestmény, 16. szazad vége
kisbirtokos Cziráky Mózes például egyszerű vármegyei szolgabíróból emelkedett fel két évtized alatt - elsősorban kiváló ügyvédi, majd ítélőmesteri munkájának köszönhetően - az ország egyik főbírói tisztébe, a személynökségbe.
A politizáló nagybirtokosság A nemesség legmeghatározóbb rétegét a 300-nál több jobbágyportával rendelkező világi és egyházi nagybirtokosok (körülbelül 30 család), illetve a nagy- és középbirtok határán álló, 100-300 portán gazdálkodó nemesek (mintegy 40 család) alkották. Bár a mohácsi csatában az ország vezető rétege óriási vérveszteséget szenvedett (hiszen egy tucatnyi báró és hét főpap esett el), abban csupán egy neves família (a Pálóczy) halt ki. A társadalom legfelső rétege a családok számát tekintve a 16. században változatlan maradt (mintegy 50-70 família). A főnemességet valójában az 1526 utáni korszakváltás formálta át számottevő mértékben. A századforduló arisztokrata családjainak túl
nyomó része ugyanis az 1570-es évekre vagy kicserélődött, vagy vesztett korábbi szerepéből.
Az 1526 utáni két évtizedben a Páló-czyak sorsára még négy jelentősebb család (a Kanizsay, az Ernuszt, a Szentgyörgyi-Bazini és a Korlátkövy) jutott, miközben a Jagelló-kor leghatalmasabb nagyura, Szapolyai János is eltűnt a legnagyobb birtokokkal rendelkezők közül. Az 1560-as évekre azután a Bebek, az Országh, a Lo-sonczy és a Drágffy família is fiágon örökre sírba szállt. A kihalt családok helyére viszont tüstént újak (a Nádasdyak, a Serédyek, az idegen Salmok, a Nyáryak, a Choronok, illetve Szlavóniában a Draskovicsok, az Er-dődyek és a Zrínyiek) léptek. Ők valameny-nyien Ferdinánd királynak köszönhették felemelkedésüket, midőn házasságaiknak, tehetségüknek, kapcsolataiknak, katonai szolgálatuknak vagy akár erőszakosságuknak köszönhetően a királyság védettebb területein birtokokat szereztek.
Nádasdy Tamás egykori királyi titkár 1535-ben a század első felének legkiválóbb
Nádasdy Tamásné, Kanizsay Orsolya képmása. Olajfestmény, 16. század vége
Pálffy Miklós aranyserlege, 1600 körül
házasságával alapozta meg vagyonát: a fiúsítás révén öröklésre képes Kanizsay Orsolya eljegyzésével hatalmas uradalmak (a kanizsai, kapuvári, sárvári, lékai) birtokába jutott, méghozzá a védett Dunántúlon. Az évszázad második felének legnagyobb hatású párválasztása viszont Pálffy Miklós házassága volt, aki 1583-ban a neves német bankárcsaládból származó Fug-ger Máriát vette el, és szilárdította meg ezzel német birodalmi és bécsi udvarbeli kapcsolati tőkéjét. Nádasdy és Pálffy évszázadokra lerakták családjuk anyagi alapjait, de a politika és a hadvezetés területén is utat mutattak utódaiknak. Az egri hős Dobó István vagy Forgách Simon ugyanakkor elsősorban az új határvédelmi rendszer irányításában való kiemelkedő szolgálata miatt emelkedett tovább, miközben Révay Ferenc és Mérey Mihály a hivatali-értelmiségi pályának köszönhették, hogy egyszerű hivatalnokokból az ország főbírái (személy-nökök, majd nádori helytartók) lehettek. A régi jelentős családok közül viszont a Pe-rényiek, a Bánffyak, a Báthoryak, a Batthyá-nyak, a Thurzók, a Homonnai Drugethek és a horvát területen birtokos Frangepánok meg tudták őrizni pozícióikat, elsősorban a török támadásoktól védettebb helyen fekvő birtokaik és országos főméltóságaik
Thurzó György megújított címere, 1607
révén. De ők sem maradtak ki a magvaszakadt családok birtokain való osztozkodásból.
A század első felében felemelkedő családok közül nem mindegyiknek sikerült az ország elitjében való megkapaszkodás. Néhány kevésbé előkelő család (például a Macedóniai és a Tarnóczy) jelentősége csak egy, a Choron, a Dobó, a Mágochy vagy a Serédy virágzása különböző okokból (főként gyors kihalásuk miatt) pusztán két generációig tartott. Az Erdődyek, a Drasko-vicsok, a Nádasdyak és a Nyáryak viszont évszázadokra megalapozták hatalmukat. Melléjük a Mohács utáni harmadik generációban ismét új családok (az Alaghy, az Illésházy, az Istvánffy, a Pálffy, a Rákóczi és a Thököly) nőttek fel, részben ismét a kihalt famíliák birtokainak elnyerésével. Ekkor azonban olyan nagy birtokszerzésekre, mint az 1526-ot követő évtizedekben, már kevésbé, főként házasság révén volt lehetőség. Hosszabb távon történelmünkben közülük az Illésházy, a Rákóczi, a Pálffy és a Thököly jutott igazán jelentős szerephez.
A magyar főnemességen a Habsburg Monarchiához való csatlakozás és főként a közös magyar-osztrák hadügy is alapvető nyomot hagyott. Míg a magyar arisztokratáknak a közös Habsburg-udvarban kellett új kapcsolatokat kiépíteniük, addig Magyarországon megjelent egy idegen származású nemesi réteg, amely eleinte főként katonai szolgálata fejében és házasságai révén jutott birtokokhoz. Egy részük magyar nemességet (indigenatus) is kapott, különösen a monarchia egészének vezetésében ez időben meghatározó szerepet játszó alsó-ausztriai nemesek közül: 1542-ben például Eras-mus Teufel lovaskapitány, 1563-ban Eck Graf zu Salm und Neuburg győri főkapitány és testvérei (Niklas és Julius), vagy ugyanekkor Leonhard von Harrach és 1583-ban Adam von Dietrichstein bécsi fő-udvarmesterek, 1572-ben pedig a kassai generális, Hans Rueber, hogy csak néhány meghatározóbb példát említsünk. A cseh Jirí Pruskovsky (1563) és Ladislav Popel z Lobkovic (1572) ugyanakkor az északnyu-
gati határ mentén kiépített kapcsolataik révén nyitotta meg a nem Ausztriából érkezők sorát. Ekkor azonban még időlegesen is csak kevesen vertek tartósan gyökeret és szereztek komolyabb birtokokat a Habsburg Monarchia elitje számára a török háborúk miatt veszélyesnek t ű n ő Magyarországon.
Ezzel párhuzamosan magyar főnemesek is szerezhettek idegenben „állampolgárságot". A már ismert nehézségek miatt azonban ez valamivel kisebb számban történt, mint az idegenek magyarországi térnyerése. Eddigi ismereteink szerint az alsóausztriai rendek legfelső rétegébe (a Her-renstandba) a l ó . században heten kerültek be: Thurzó Bernát (1550), Forgách Simon (1568) és Dóczy András (1593) elsősorban osztrák rokonságának, a bécsi házzal bíró
Pethő János (1563) törökellenes szolgálatának és második feleségének, az osztrák Elisabeth von Sinzendorfnak köszönhetően, miközben Majláth István erdélyi vajda fiát, Gábort (1567) és a sokat emlegetett Pálffy Miklóst (1589) elsősorban udvari szolgálata, végül Liszthy III. Jánost és Istvánt (1599) rokonuk, Liszthy János magyar kancellár eredményes bécsi tevékenysége és ugyancsak idegen rokonsága juttatta az osztrák nemesség soraiba. Egyszerre osztrák és cseh nemességgel viszont a században csupán egyetlen magyar főnemes, az udvarban nevelkedett remek katona, Pálffy Miklós rendelkezett.
A magyar főnemesség még jelentős átalakulása és az idegenek megjelenése ellenére sem hígult fel. A bő félszáz arisztokrata család és néhány gazdag egyházfő birtokolta az összes adózó porta mintegy 45-50 százalékát. Emiatt továbbra is a főnemesek és a főpapok határozták meg az ország belpolitikai életének irányítását. Ők töltötték be az országos főméltóságokat, ők ültek ,i Ma
lllésházy István (1541-1609)
A 1 6 - 1 7 . század fordulójának egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb magyar politikusa (meghalt: 1609. május 5-én, Bécsben). 1587 és 1608 között királyi udvarmester, majd 1608-tól haláláig az 1562-től betöltetlen nádori tisztség viselője (egyúttal az első protestáns palatínus). Kisnemesi családból, Pozsony vármegye alispánságából emelkedett az ország legtekintélyesebb bárói közé. Felemelkedésében katonai és kincstári szolgálata mellett házassága és udvari kapcsolatai játszottak meghatározó szerepet. Szolgálataiért jelentős birtokadományokban részesült. Ezeket azonban 1601-1603-ban udvari és magyar ellenfelei felségsértési perben kívánták elvenni tőle, hogy ezzel is enyhítsék a kincstár kimerültségét, lllésházy az elfogatás elől Lengyelországba menekült, majd 1605 nyarától Bocskai István mozgalmának oldalára állt. S noha a fejedelem egyik legmeghatározóbb tanácsadója lett, kezdetektől fogva a mielőbbi béke legfőbb szorgalmazója volt. Bocskai tárgyalódelegációjának vezetőjeként a bécsi békét végül oly módon hozta létre, hogy azzal mind a magyar rendek, mind az udvar elégedett lehettek. Humanista gondolkodású, a művészeteket és az irodalmat támogató főúr volt, aki a tizenöt éves háborúról (1591-1606) magyar nyelvű naplót vezetett, emellett pedig több kisebb latin nyelvű munkát is írt.
Hans Rueber von Pűchsendorf(megh. 1584) felső-magyarországi főkapitány kassai síremlékének főfigurája
A sárvári Nádasdy-várkastély. Rézkarc,
16. század
gyar Tanácsban és a legfőbb bíróságok elnöki tisztében. Emellett ők alkották az országgyűlés felsőházát, ahová az uralkodótól személyes meghívót kaptak. Váraiknak, nagybirtokaiknak és magánhadseregeiknek köszönhetően pedig egyes országrészekben olyan tekintélyes hatalommal rendelkeztek (például a Zrínyiek a Muraközben vagy a Nádasdyak és Batthyányak a Dunántúlon), hogy azt sok osztrák, cseh vagy német arisztokrata megirigyelhette
volna. Mivel pedig képesek voltak alkalmazkodni a magyar gazdaság kedvező változásaihoz is, egyszerre voltak a politikai és gazdasági hatalom irányítói, ám egyúttal a magyar kultúra és a művészetek legfőbb támogatói is.
A végvári katonaság
A nemességben bekövetkező változások ellenére az 1526 utáni magyar társadalomtörténet egyik legkülönlegesebb fejleménye a királyi végházakban szolgáló végvári katonaság kialakulása volt. Az új társadalmi réteg ugyanis 16. század közepi megszületését követően csupán átmenetileg, másfél évszázadon át létezett, de addig kiváltságainak (földesúri joghatóság alá nem tartozás, adómentesség, önálló igazságszolgáltatás, kocsma- és mészárszéktartás joga, szabad vallásgyakorlat) köszönhetően a társadalomban a nemesség és a jobbágyság között úgynevezett köztes réteget alkotott, az előbbihez állva jóval közelebb. A végvári katonáskodás így sokak számára „ugródeszkaként" szolgált, hogy a fegyverforgatás révén emelkedhessenek ki az alávetettek rétegéből a kiváltságoltak közé.
Végvári katonák. Részlet Esztergom látképéről. Színezett rézmetszet, 1597-1598
Mivel a végváriak száma a 16. században mintegy 18 000-22 000 (családtagjaikkal együtt mintegy 100 000) főre rúgott, a korabeli forrásokban „vitézlő népként (rendként) " is emlegetett társadalmi csoport a Magyar Királyság lakosságának mintegy öt százalékát alkotta. Létrejötte a társadalom m i n d e n rétegére, a fő- és köznemességre éppúgy, m i n t a jobbágyságra, de még a városi polgárságra is hatással volt.
A túlnyomórészt magyar, kisebb részben horvát, szerb és n e m utolsósorban német végvári h a d i n é p önálló társadalmi réteggé válásában - többségében magyar etnikuma mellett - származás szerinti tagozódása játszott alapvető szerepet. T ö m e geit jobbágyok és földjüket vesztett kisne-mesek alkották, alacsonyabb rangú tisztikarát (vajdák, hadnagyok, várnagyok stb.) kisnemesek, a magasabb posztokat (várkapitányok és helyetteseik) viszont általában középbirtokosok látták el, végül a főkapitányságokat magyar és idegen főnemesek töltötték be. A nemességgel való keveredés jelentősen elősegítette, hogy a társadalom legmeghatározóbb rétege - bizonyos ellenállás után - tudomásul vette az új társadalmi csoport különleges, kiváltságolt státusát.
Bár a végváriak önálló hadiszabályzatának országgyűlési törvénycikkel tör ténő megerősítését sikerült megakadályoznia, ez -külön a lovas huszárok és külön a gyalogos hajdúk számára - mégis megszületett. Kidolgozásukban az a Lazarus von Schwen-di felső-magyarországi főkapitány játszott meghatározó szerepet, aki a magyarországi példát követve a német lovasság és gyalogság általános hadiszabályzatát is elkészítette, majd azt az 1570. évi speyeri b i rodalmi gyűlésen a német rendek törvénybe is iktatták. Kollektív jogainak köszönhetően azután a „vitézlő n é p " tudatilag is fokozatosan egységesedett, így a magyar társadalom önálló és meghatározó rétegévé vált.
I. Miksa császár, Lazarus von Schwendi főkapitány és Thury György lovas képe. Fametszet, 1561-1571
Fülek vára
Polgárok és parasztok
A l6. századi magyar társadalom legkisebb kiváltságolt rétegét a szabad királyi és bányavárosok polgárai alkották, összlétszám u k a 16. század második felében mintegy bő 50 000 fő lehetett, noha a török hódoltságból menekülők révén jelentős utánpótlást kaptak. Az oszmán hódítás miatt Pest és Buda erős és tekintélyes német polgársága nagyrészt Bécsbe és Pozsonyba menekült, miközben nagyobb csoportok érkeztek Nagyszombatba, Kassára, Váradra, de még Kolozsvárra is. A hódoltság területének egykori meghatározó városi központjai a század folyamán fokozatosan elvesztették jelentőségüket és magyar-német lakosságukat.
A városi polgárság számára komoly kihívást jelentett a falaik közé települő nemesség is. A frontvonaltól távolabb fekvő hivatali-egyházi központokba (például Pozsonyba és Nagyszombatba) elsősorban főurak és tisztségviselők, a határvédelemben is szerepet játszó szabad királyi (Kassa) és mezővárosokba (Győr, Komár o m ) viszont főként katonáskodó nemesek költöztek be. Az utóbbi városokba ko
molyabb helyőrség is került, ami szintén hatott a polgárság fejlődésére és életmódjára. A nemesség és a katonaság korlátozta a polgárok korábbi pozícióit, hiszen adót nem fizetett, ami gyakran komoly ellentétekhez vezetett. A város nyújtotta kedvező gazdasági lehetőségeket viszont mindkét társadalmi csoport igyekezett kihasználni, azaz a kereskedelem hasznából ők is részesedni kívántak. A nemesek szerényebb vagyonú rétege házasságok útján hamarosan keveredni kezdett a polgárság elitjével, miközben Kassán az idegen gyalogosok a német polgárcsaládokkal kerültek rokonságba. A városokba betelepült nemesség életmódja így egyre inkább minta lett a polgárság vezető rétege számára - miként Magyari István írta: „Az polgári rend az nemes öltö
zetre, az nemesség az urakéra, az urak az
fejedelmekére űznek ugyanannyira, hogy
majd alig tehess immár választást közöttök."
A városi elit tagjainak egyik legfőbb célja ezt követően hosszú időn át a föld- és ar-málisszerzés lett. Bár ez a korban Európa-szerte megfigyelhető jelenség volt, összességében mégis számottevő hatást gyakorolt a magyar polgári fejlődésre.
Győr erődvárosának látképe, az előtérben
nemesek, városi polgárok és végvári katonák.
Rézkarc, 1597-1598
Fontos megjegyezni, hogy várostörténetünk általában - jogi szempontból csoportosítva a településeket - pusztán a peres ügyeiket a tárnokmester és a személynök székeire fellebbező tárnoki, illetve személy-nöki városok (a század második felében: Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Eperjes, Bártfa, Szakolca, Trencsén; illetve Lőcse és Kisszeben) lakóit tekinti „valódi" városi polgároknak. Ennek ellenére korszakunkban néhány jelentősebb földesúri mezőváros is komoly kiváltságokkal (vám-és adófizetési mentességek, árumegállító jog, borkimérési privilégium) rendelkezett. Ezeknek köszönhetően - gazdasági szerepét és városi feladatkörét tekintve -meghatározóbb helyet foglalt el az ország gazdasági életében és városhálózatában, mint egy-egy kevésbé fejlődő szabad királyi vagy hanyatló bányaváros. Sőt e mezővárosok lakói vagyonukat és életszínvonalukat tekintve is gyakorta megelőzték a „valódi" polgárokat. Ebből a szempontból a Rába-parti erődváros, Győr, valamint a marhatenyésztésben és az állatkereskedelemben jeleskedő cívisváros, Debrecen szolgál kiváló példaként. A frontvonal közvetlen közelsége ellenére e kiváltságolt mezővárosok még gyarapítani is tudták privilégiumaikat, és így megtették az első lépéseket a törökök kiverése után elnyert szabad királyi városi rang megszerzéséhez.
A magyar nemesség viszonylag tekintélyes száma ellenére az ország társadalmának legszélesebb rétegét a kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyság alkotta. Bár a Dózsa György vezette parasztfelkelés (1514) után kimondott röghöz kötésükre a század folyamán az ország egyes területein történtek kísérletek, ez szinte sehol sem valósult meg. Sőt a török háborúk, a végvári katonaság emberigénye, valamint a nagybirtokosok majorságaik növelésére irányuló törekvései és általában a hódoltság határának bizonytalan volta elősegítette a jobbágyok költözését. Uraihoz hasonlóan persze ez a réteg sem volt egységes. Ahol a földesúr hatalma erősebb volt, ott
a nagybirtokokon gazdálkodó jobbágyok számtalan adóval és robottal tartoztak. A hódoltsági és azon kívüli mezővárosoknak - még említendő - parasztpolgárai vagy egyes gazdagparasztok viszont egyenesen tehetősnek számítottak. A marhatenyésztésben és -kereskedelemben való részvételüknek köszönhetően módosabb csoportjuk (a tőzsérgazdák) általában magasabb színvonalon élt, mint például a nemesi falvakban lakó egytelkes nemesek. De még a kevésbé tehetősebb, pusztán állattenyésztésből élők is gyakran tartottak napszámosokat és cselédeket. Anyagi gyarapodásuk lakóhelyük önkormányzataiban is fontos szerephez juttatta őket.
Hasonlóan kedvezett a jobbágyok gyarapodásának a szőlőtermesztésben való részvétel, s nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb és rosszabbul vagy gyengébb minőségben termő borvidékeken is. A napszámosokat foglalkoztató szőlősgazdáknak még külön önkormányzatuk is volt: úgynevezett hegyközségekbe tömörültek, évente több alkalommal hegygyűléseket tartottak, ahol maguk választották szőlőhegyük első em-
Lakner Kristóf soproni polgármester arcképe, 1602
Reneszánsz polgárházak Szepesszombaton
Fedeles kupa Prock Mihály Selmecbányái camerarius mellképével, 16. század vége
bérét, a hegymestert és a munkáját segítő 6-12 esküdtet. A hegyközségek életét szabályozó hegytörvényeket is ugyanitt hozták meg.
A rendkívüli sokszínűség a magyar társadalom legszegényebbnek tartott rétegére, a zsellérekre (inquilinus) is igaz volt. Számuk a középkor végéhez képest a 16. században főként a hódoltság peremterületein gyarapodott tovább, így száz jobbágyra or
szágos átlagban már mintegy 25-30 zsellér jutott. Jóllehet nagy hányaduk szerény színvonalon tengette
életét, egy részük még jobbágytelek hiányában sem szá
mított szegénynek. Azok ugyanis, akik bérelt legelőkön, irtásföldeken vagy szőlőhegyeken bekapcsolódtak az állattenyésztés
be és a szőlőtermesztésbe, gyakran módosabbak vol
tak, mint a telkes jobbágyok. A legszegényebbeknek
viszont még házuk sem volt őket nevezték hazátlan zsellé
reknek -, így általában a gazdagparasztok mellett laktak, és azok napszámosaiként dolgoztak.
A legnagyobb áldozatot a 16. században mégis a társadalom legnépesebb és legszegényebb rétegének kellett elszenvednie. Az ellenséges betörések főként őket sújtották, soraikban szedte legtöbb áldozatát a szultáni vagy a királyi csapatok pusztítása, illetve a seregekkel gyakran együtt járó gyújtogatás, éhínség és járvány. A jobbágyokra várt a végvárak erődítéseinek ingyenmunkájukkal történő megerősítése is, ami a robottal együtt állataik erejét is gyakran fölemésztette, eszközeiket pedig tönkretette. Mindeközben a rendszeressé váló állami hadiadó és földesuraik kilencede mellett az egyháznak még tizeddel is tartoztak. De a településhálózat pusztulása is őket érintette legsúlyosabban. Elszegényedésük mindezek következtében tovább tartott. Ennek ellenére hosszú ideig páratlan rege-nerálódási képességről tettek tanúbizonyságot, hiszen egy-egy pusztító portya után visszatértek felégetett és kirabolt falvaikba, és újrakezdték a termelőmunkát.
Közép-Európa éléskamrája
Az 1526 utáni szultáni hadjáratok, majd a várháborúk és az állandó t ö r ö k -
magyar portyák mérhetetlen pusztítást hoztak Magyarországra. A termelőerőket és anyagi javakat hatalmas károk érték, az ország h á r o m részre szakadása pedig azzal fenyegetett, hogy gazdasága hanyatlásnak indul. Az elkövetkező évtizedek azonban éppen ennek ellenkezőjét hozták. A politikai széttagoltság és a háborúskodás dacára a gazdasági élet komoly fejlődésen ment keresztül. A külpolitikai viszonyokkal ellentétben az európai gazdaság kora újkori átalakulása kedvező lehetőségeket kínált a gyarapodásra. Ezekkel mindhárom országrész lakói élni tudtak.
A magyar gazdaság szempontjából legfontosabb osztrák, német, itáliai, cseh és lengyel területek lakosságszáma - az általános európai trendnek megfelelően - a 16. században 20-25 százalékkal növekedett. Különösen a német birodalmi városok lakóinak száma gyarapodott, de a rezidenciává és császárvárossá váló Bécs, valamint a növekvő hadseregek is egyre több élelmet igényeltek. A mezőgazdasági termékek iránti kereslet gyorsan növelte az árakat, így a kialakult agrárkonjunktúra Magyar- és Lengyelország számára óriási lehetőséget teremtett. Az előbbi esetében ráadásul kedvező volt, hogy nyugati és északi területei a Habsburg Monarchiához csatlakoztak. Hamar kiderült ugyanis, hogy a monarchia nemcsak katonai szempontból, hanem gazdaságilag is erősen rá van utalva a magyar területekre. A 16. század második felére így Magyarország nemcsak védőbástyájává, hanem éléskamrájává is vált a közép-európai nagyhatalomnak. A korábbi feltevésekkel ellentétben ez nem az ország „Habsburg gyarmatosítását", hanem a magyar gazda-
Sarióval arató férfi az Adorján család címerén, 1587
ság meghatározó európai szerepvállalását hozta. A közös uralkodói központ egyik negyede (a Stubentor és a Rotenturmstrasse közötti terület) ugyanis már a középkortól fogva a német és itáliai kereskedőházak lerakatainak központja volt, ahol a magyar kereskedők ezentúl még szorosabb kapcsolatokat építhettek ki. Az 1563. évi bécsi
Magyar paraszt és parasztasszony. Fametszet, 1600
Mezőgazdasági területek, legelésző csorda. Részlet Esztergom látképéről. Rézkarc
Marhát terelő pásztor. Csesznek látképének részlete. Rézkarc Birckenstein Geometria-könyvébőI. 1686
szálláshely-nyilvántartás szerint egy-egy magyar kereskedő a legnevesebb bécsi, nürnbergi, augsburgi, regenshurgi és itáliai kalmárok házainak szomszédságában rendelkezett állandó szállással.
A nyugati piacoknak elsősorban élő állatra, gabonára és mezőgazdasági nyersanyagokra volt igényük. Ennek köszönhetően a 16. század második felére Lengyel- és Magyarország „felosztotta" egymás között a cseh, német, osztrák és itáliai területek el
látását. Míg az előbbi három legfontosabb tömegárujával (marha, gabona, prém) és egyéb exportcikkeivel (fa, hamuzsír, kender) a Prágától északra fekvő cseh-né-met területeket látta el, addig Magyarország az ettől délre húzódó német, osztrák és észak-itáliai tartományokba szállított. Legfőbb kiviteli cikkeink a marha, a juh és a ló, valamint a bőr, a faggyú és a méz voltak. Ezek közül is kiemelkedett a szarvasmarha, amelyből a század második felében az osztrák-német területekre évente mintegy 100 000, Itáliába pedig 40 000 marhát hajtottak ki, de juhból is több tízezret aduk el nyugaton. Joggal írhatta Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek 1536-ban, hogy nálunk „annyi a marhacsorda, kecske- és juhnyáj, akkora a bőség mindenféle vadban, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, de a vele szomszédos tartományok is részesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékérc eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb hercegséget és Németország népeit egész széltében a Rajnáig ellátják élelemmel" Ennek köszönhetően Magyar-ország vált a korabeli Európa egyik legnagyobb hús- és borexportőrévé. Amennyiben a marhaexport akadozott, Bécsben és a német területeken súlyos ellátási zavarok
mutatkoztak.
A kontinens gazdasági vérkeringésében
A legfontosabb kereskedelmi utak a középkori rendszert követték. Északnyugati irányban Sziléziába, a cseh-morva területekre, de Nürnberg felé is Auspitzon, Bécs és a délnémet városok többsége felé pedig a Duna mentén, Pozsonyon vagy Magyaróváron át vezetett az út. Míg azonban a késő középkorban az utóbbiak közül még az északabbra fekvő volt a jelentősebb, az 1540-es évektől a Tata-Győr-Óvár-Bécs útvonal vált egyre meghatározóbbá. A délnyugati kereskedelem szempontjából a század hatvanas éveiig a Velence és Itália felé vezető kanizsai-légrádi útvonal volt a legfontosabb. Ez a Muraközben fekvő nedelici harmincadhely után három irányban futott tovább. A legészakibb Pettaun és Laibachon keresztül ért Velencébe; a középső Zágrábon át vezetett
Fiumébe, illetve Triesztbe; végül a legdélibb szintén a mai horvát fővároson, majd Modruson keresztül vitt ki a tengerparti Zenggig. A királyság északi területeiről kereskedőink Kassán át fuvarozták áruikat Krakkó irányába. Az Oszmán Birodalom felé vezető Duna menti eszék-belgrádi és szeged-temesvári utak közül az előbbi jelentősége a levantei árukkal való kereskedés miatt növekedett. Ezeken a 16. században főként raguzai, rác és zsidó kalmárok szállították áruikat. A nemzetközi kereskedelemből nem hiányoztak az erdélyi és a partiumi kalmárok sem, a Porta alkalmi tilalmai ellenére ugyanis Kolozsvárról Nagyszebenen és Brassón át áruik eljutottak Havasalföldre, Besztercén keresztül Moldvába, Váradon és Debrecenen át pedig Lengyelországba és az osztrák-német területekre is.
Magyarország külkereskedelme a 16. század második felében
A távolsági kereskedelemben a marha mellett az általában jól szállítható és ezért exportálható magyar bornak volt még kiemelkedő szerepe. Ennek termelésében komolyabb változás következett be a késő középkorhoz képest. 1526 előtt Magyarország legjobb borát a Száva és a Duna között fekvő Szerémségben készítették. Szülejmán szultán hadainak többszöri pusztító
felvonulása miatt azonban a szerémségi borvidék szerepét előbb a somogyi
baranyai-tolnai régió, majd a 16. század második felétől egyre inkább Tokaj-Hegyalja vette át. A századvé
gen így már számottevő mennyiségű bor „döcögött ki" a Krakkó felé haladó kereskedők szekerein, sőt egy évszázad múlva a tokaji borfajták már Európa-szerte komoly hírnévnek örvendtek. Gabonát ugyanakkor elsősorban a Csallóközből tudtak a Dunán osztrák területekre szállítani.
Végül tekintélyes maradt a Garam vidéki bányákból kitermelt nyersréz exportja is, amelyet az 1530-as évekig az 1495-ben alapított Thurzó-Fugger cég irányított. A Besztercebánya környékén bányászott.
ezüstben gazdag réz délen eljutott Velencéig, északon Gdanskig, nyugaton pedig az utóbbi városból tengeri úton a németalföldi Antwerpenig is. Bár az egyre mélyebb és ezért elvizesedő, nehezen szellőztethető aknák kitermelése egyre költségesebb volt, a réztermelés a legfontosabb gazdasági ágazatok egyike maradt. A hadiipar és a pénzverés számára nélkülözhetetlen, de egyúttal Európa ezüsttermelésének is jelentős részét biztosító magyar bányászat jövedelmezőségét mutatja, hogy a rézbányákat a század második felében olyan elismert nagyvállalkozók bérelték, mint 1569-ig az augsburgi Manlichok, majd a Palerek, Weissek, Wagnerek és Herbstek konzorciuma, végül a Paler-Castell érdekcsoport, 1602-től pedig a Palerek és id. Lazarus Henckel, aki a tizenöt éves háború egyik meghatározó finanszírozója volt.
A külföldről behozott áruk összetétele a l ó . században alig változott. Továbbra is óriási mennyiségben textilfélék sokasága (posztó, vászon, selyem stb.), valamint különféle ipar- és luxuscikkek (kések, sarlók, óntálak, szerszámok, nürnbergi aprófémáruk, süvegek, velencei üvegtárgyak, órák, illetve narancs, füge, citrom) és fűszerek (sáfrány, bors, gyömbér) érkeztek az országba. Ezek eljutottak a főúri udvarokba, a városok polgári otthonaiba és a végvári katonaság lakásaiba egyaránt - miként ezt az újabb régészeti feltárások is bizonyítják.
Mindez összességében azt jelentette, hogy Mohács után a gazdasági kapcsolatok fejlődését még a kedvezőtlenné vált politikai-katonai viszonyok sem tudták meggátolni. A virágzó kereskedelemnek köszönhetően a 16. században Magyarország megosztottsága ellenére is meghatározó része maradt Európa gazdasági vérkeringésének.
Szétdarabolódott ország -szoros gazdasági kapcsolatok A három részre szakadt Szent István-i állam többé-kevésbé meg tudta őrizni gazdasági egységét is. Ennek a kedvező helyzetnek a kialakulásában - bár furcsának
Nürnbergi zsebnapóra a bajcsavári régészeti ásatásokból, 1573
Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek leírása Magyarország bortermeléséről, 1536
„Borból oly sok van, hogy Magyarország csaknem minden vidéke (kivé
ve azokat a sík vidékeket, melyek a Tiszán innen és túl Várad felé van
nak, illetve Bács vidékét és néhány más helyet) terem nemes borokat,
édeset és savanykásat, a kettő köztit, erősét, könnyűt, mérsékelten ha
tót, de fehéret jóval többet, mint vöröset. A sört a borbőség miatt csak
az ország kis részén ismerik. [...] Megesik többször, hogy a kedvező
időjárás és a jó évszak akkora mennyiségű bort ad, hogy alig lehet a bor
tárolásához szükséges hordókat találni, hanem más házi használatra
készült edényeket kell a bor felfogására felhasználni, és üres edényért
más, borral teli edénnyel kell fizetni. Ezt én Baranya megyében, mikor
Pécsett voltam, saját szememmel láttam. A borok közül a többinél elő
ször is az jobb és nemesebb, melyet a Szerémségben, majd amelyet
Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Abaúj, Veszprém,
Zala megyékben, végül Erdélyben és Szlavóniában termelnek."
Oláh Miklós: Hungária. Athila. Szerk. Kulcsár Péter. Bp.. 2000. 46-47. old. (Németh Béla fordítása)
tűnhet - a háborús viszonyok is szerepet játszottak. A veszélyes közállapotok miatt a német és az itáliai kalmárok (a középkori gyakorlattól eltérően) m á r n e m merészkedtek a hadszíntérré vált Magyarország területére. Így megnőtt magyar üzletfeleik szerepe, akik m i n t ágenseik, faktoraik és beszállítóik tevékenykedtek. A bécsi hadvezetéshez hasonlóan tehát a külföldi kereskedők is rá voltak szorulva a magyarokra, miközben e kapcsolatok az utóbbiaknak komoly segítséget jelentettek, hiszen vállalkozásaikat tekintélyesebb tőkével bíró külföldi üzlettársaik áruhitelekkel támogatták. Az idegen és a magyar kalmárok által közösen irányított távolsági kereskedelem és a magyarországi bányászat tehát a gazdaság húzóágazatai voltak. Az ország „állami" bevételeinek ezért adták több mint 60 százalékát a harmincad- és bányajövedelmek; pedig a korabeli források telis-tele vannak marha- és fegyvercsempészetre utaló adatokkal.
A h á r o m részre darabolódott Magyarország egyes területeinek lakói - függetlenül attól, hogy ellenséges viszonyban álltak egymással - h a m a r felismerték, hogy a gazdasági kapcsolatok fenntartása mindany-nyiuk számára igen előnyös. A török hódoltságban tenyésztett marhára és juhra a Habsburg Monarchiában égető szükség volt, ám oda csakis a királyságon keresztül juthatott el. De igaz volt ez az Oszmán Birodalomból érkező úgynevezett „török árukra" (gyapjú- és pamutszövetek, finom vásznak, szőnyegek, vánkosok, bőrkészítmények) is, amelyek iránt nyugaton szintén nőtt a kereslet. Az európai ipar- és luxuscikkekre viszont úgy a királyság lakói, mint a törökök, de az erdélyi fejedelmek alattvalói is igényt tartottak. Azaz a szembenálló feleknek a kereskedelmi kapcsolatok fenntartása alapvető érdekük volt, hiszen megszakításuk súlyos anyagi veszteségeket okozott volna.
Ezt a helyzetet jól példázza 1589-ből a kakati (párkányi) vásárok kijelölésének esete. Az esztendő tavaszán Szokolovics
Merni esztergomi szandzsákbég ellenfeléhez, a komáromi végvár főkapitányához, Pálffy Miklóshoz az alábbi kéréssel fordult, hogy biztosíthassa a jól jövedelmező vásárok további fenntartását: „Mi azt gondoltuk, hogy a földnek épületére jobb lészen, hogy itt Kakaton minden héten vásár legyen és ismét fősokadalmak is legyenek, kire mindenfelől bízvást jöhessenek és mehessenek, és amiből pénzt teremthetnek, mindenüket áruljanak és vegyenek. Tinagyságtok gondolja el, a sokadalmak mely alkalmatos napokon legyenek esztendő által, és a heti vásárok is mely na pókon legyenek. Ezt Tinagyságtok elgondolván és minekünk megírván, ím mi azt elfogadjuk a mi hitünk-re, tisztességünkre, emberségünkre, hogy az sokadalmakra és az vásárokra ide Kakatra mind hódolt és hódolatlanok bízvást jöhetnek és méheinek, senkitől semmi hántások nem lészen, sem útjukban, sem az vá-
Részletek az 1545. évi magyarországi harmincadnaplóból
„1545. február 27-én Deák Pál Óvárról az óvári harmincadon kivitt
6 tehénbőrt és 21 juhbőrt. Ezek után fizetett 40 dénárt. [...]
1545. május 23-án az óvári harmincadon Miklós Balázs Sűlyről kivitt
80 ökröt. Ezek után fizetett 19 forint 80 dénárt. [....]
1545. április 1-jén a pozsonyi harmincadon Benedikt Schötz beho
zott 24 vég karasia posztót, 1 bála hosszú szálú nürnbergi posztót,
1 bála werdi posztót, 1 bála iglaui posztót, 1 bála butzbachi posztót.
18250 darab kést, 1500 süveget, 95 forint értékben szatócsárut,
500 kendőt, 4 láda narancsot, 4 légelynyi malváziai bort, 3 mázsa
mandulát, 2 mázsa berzsenyi [festékanyag] és 1000 kaszát.
Mindezek után fizetett 62 forint vámot."
Magyar Országos Levéltár, Budapest; Magyar Kamara Archívuma, E 554, Városi és kamarai iratok Fol. Lat. 923. 1545. évi harmincadnapló tol. 66, tol. 171. és tol. 73. (Pálffy Géza fordítása)
Török csésze, 16. század
Török korsó, 7560-7565
sárhelyen, akár Lévából, Újvárból, Komáromból, Nagyszombatból, Pozsonyból, Bécsből, Prágából, akárhonnét jöjjenek, semmit ne féljenek, hanem bízvást
jöhetnek és mehetnek minden marhájukkal, és áruljanak, vegyenek, az mint soka
dalmakban szoktak."
Szakály Ferenc az 1568. évi drinápolyi békét követő nyugalmasabb negyedszázadot joggal nevezi a magyarországi vállalkozás kora újkori virágkorának. A nagy nyereséggel járó élőállat-tenyésztésbe és -kereskedelembe ugyanis
a társadalom széles rétegei kapcsolódtak be. E vállalkozó csoport derékhadát a hódoltságban és peremén fekvő mezővárosok úgynevezett parasztpolgár-lakói alkották. Szegényebb rétegük a tenyésztésben,
Török kaftán, 16. század, Isztambul
módosabb csoportjuk magában a kereskedésben vállalt fontos szerepet. A szerencsével járó tőzsérek egyre nagyobb vagyonra tettek szert, a legtehetősebbek pedig a királyság vagy a fejedelemség városaiba (Nagyszombat, Kassa, illetve Várad, Kolozsvár, Debrecen) költöztek ki, ahol hamar meghatározó pozíciókhoz jutottak.
Az 1560-as évek elején például az egyik legismertebb kereskedőkompánia a debreceni Szabó Máté vállalkozása volt, aki már mintegy 50 000 magyar forintot meghaladó készpénzzel és áruval rendelkezett. Ez az összeg az Erdélyi Fejedelemség egy esztendőnyi török adójának többszöröse, a királyság éves bevételeinek pedig mintegy 6 százaléka volt. A későbbi évtizedekből Thököly Imre őse (Sebestyén) emelkedett ki. Ő egyszerű alföldi tőzsérből lett - kiterjedt hódoltsági kapcsolatainak kö
szönhetően - az ország egyik leg-módosabb, évente szintén több
tízezer forintos marhavásárlási akciókat és iparcikk-, sőt olykor til
tott fegyverszállításokat lebonyolító vállalkozója, majd nyert 1593-ban
bárói címet. Ezzel a magyar nemesség legfelső rétegébe, az arisztokráciába emelkedett.
Bár egyes régebbi történetírók a főnemeseket a gazdasági vállalkozásoktól ide-genkedők közé sorolták, egy elfogulatlan osztrák kortárs (Wolfgang Puchheim) 1550. évi kijelentése eloszlatja ez irányú kételyeinket: „A magyar urak kereskedést űznek, kereskedőket is fogadnak maguk mellé legényeknek, s marhával, posztóval, ólommal, rézzel és mindenféle más dologgal kereskednek." A magyar arisztokraták (például a Nádasdyak, Perényiek, Zrínyiek, Thurzók, Dobók, Forgáchok, Homonnai Drugethek, Erdődyekés Mágochyak) a kedvező lehetőségeket felismerve, mind a távolsági, mind az országon belüli kereskedelemben tekintélyes részt vállaltak. De ez igaz volt a magyar és idegen fő- és várkapitányokra is.
A városhálózat fejlődésének
jellegzetességei
Az ország h á r o m részre szakadása és a kereskedelem szerepének megerősödése városhálózatunk fejlődésén is alapvető nyomot hagyott. A középkor végén Magyarországon (Erdéllyel együtt) 30 királyi város és 150 jelentősebb földesúri város vagy városi feladatkört ellátó mezőváros volt. Ezekben élt az ország össznépességének körülbelül 8 százaléka, ami a németországi 10-15 százalékhoz képest m á r akkor is lemaradást jelentett. Ez a 16. században tovább növekedett. A középkori hét regionális központ (Buda és Pest, Pozsony és alközpontja Sopron, Körmöcbánya, Kassa, Várad, Szeged és Pécs) közül h á r o m (Buda, Pécs és Szeged) török fennhatóság alá került, Várad pedig az Erdélyi Fejedelemség kulcsvára lett. Emiatt a városhálózat szerkezete átalakult.
A legnagyobb veszteséget Buda kiesése okozta. A magyar főváros gazdasági szerepét a H a b s b u r g M o n a r c h i á b a n a „második magyar főváros" Bécs, az Oszmán Bi-
Felső-magyarországi városszövetség
Kassa és az északkelet-magyarországi régió szabad királyi városai
(Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, majd a 17. század második felétől
Késmárk) a 15. század közepe óta városszövetséget alkottak, amely
nek segítségével képviselték közös érdekeiket.
rodalomban pedig Belgrád vette igen hosz-szú időre át. A földrajzi s z e m p o n t b ó l periferikusabb Pozsonyra és Kassára pedig a korábbinál jóval nagyobb feladatok hárultak. Ezeket a királyság új „belpolitikai fővárosa" és Felső-Magyarország központja azonban jól ellátták. Mindkettő jük fejlődésének kedvezett, hogy politikai és pénzügyi központokká váltak, polgáraik pedig bekapcsolódtak a virágzó kereskedelembe. Sőt az úgynevezett felső-magyarországi városszövetség számára még a népes kassai helyőrség és a végvárak ellátása is komoly üzletet kínált. Mindezek következtében Kassa a korábbinál jelen
A bártfai városháza
Az Orbán-torony Kassán szabad királyi, valamint a Garam menti bányavárosok (Körmöc-, Beszterce-, Sel-mec-, Új-, Baka-, Libet- és Bélabánya) is tovább haladtak a városiasodás útján. Ez megmutatkozott például új egészségügyi, köztisztasági és tűzrendészeti intézkedéseikben.
Miközben a török fennhatóság alá került szabad királyi városok vesztettek jelentőségükből, a különleges katonai és gazdasági helyzetnek köszönhetően más városok szerepe felértékelődött. E szempontból kiemelendő Nagyszombat szabad királyi város és Győr kiváltságolt káptalani mezőváros példája. Előbbi fejlődését elősegítette, hogy Esztergom 1543. évi elestével az érsekek itt telepedtek le. Mivel a század második felében ők töltötték be a helytartók tisztét, ezért a város Pozsony után a királysági belpolitikai élet második központja lett. Magyar polgársága pedig gyorsan reagált a marhakereskedelem nyújtotta lehetőségekre.
Győr hasonlóan a korszak legjövedelmezőbb ágazatának köszönhette gyarapodását. A káptalani mezőváros Buda eleste után Bécs előretolt bástyája lett, ezért az 1560-as évekre m o d e r n erődvárossá építették ki. Ez azt jelentette, hogy hatalmas védművekkel erősítették meg, utcahálózatát szabályossá formálták és bő ezerfős (magyar és német) katonasággal látták el. A katonai célok messze megelőzték a polgárság érdekeit, így a főkapitány számos területen korlátozta a polgárok szabadságát és gazdasági tevékenységét. Ezen intézkedések ellenére a frontvonal közelsége komoly előnyöket hozott a város lakóinak. Egyrészt a katonaság ellátása piacot teremtett a városi kereskedők és mesteremberek számára; másrészt a győri kalmárok is kihasználták, hogy a legfontosabb marhahajtó-út városuk mellett haladt el. A távolsági kereskedelembe közvetítőként aktívan bekapcsolódtak, ami komoly gyarapodást hozott számukra. Ennek köszönhetően megőrizték, sőt bővítették kiváltságaikat. Győr így nemcsak a határ-
tősebb, országos szerepkörhöz jutott. Sopron és Lőcse viszont valamelyest vesztettek egykori jelentőségükből, ám a többi
A győri védművek egy megmaradt része. Légi felvétel
Wathay Ferenc költeménye a 16. század gazdasági lehetőségeiről
„Sok szép gazdagságval ez föld rakva vala,
Rajta sok szép váras s roppant falu vala,
Ezt sok szép vénember s polgár lakja vala,
Ifjú népe erős medve módra vala. [...]
Vége-széle az sok baromnak nem vala,
Szegény ember köztük, ha száz barma vala,
Néhány országokat hússal tartanak vala,
Nálok az baromnak már bocsi nem vala."
védelem egyik alappillérévé, h a n e m a magyar gazdasági élet meghatározó színterévé is vált.
A hódoltsági mezővárosok egy része számára hasonló felemelkedést hozott az 1541 utáni időszak. Bár vitathatatlanul az o s z m á n o k alattvalói voltak, a marha, juh és ló tenyésztésében, valamint az állatok nyugatra hajtásában elévülhetetlen szerepük volt. A „ h á r o m város" (Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét) mellett olyan mezővárosok (például Kálmáncsehi, Mezőtúr, Nagymaros , Ráckeve, Tolna, Simánd, Nyírbátor) ju tot tak gazdaságilag fontos szerephez, amelyek egykori jelentőségéről ma m á r alig t u d u n k . Míg az előbbi három város parasztpolgár-lakói településeik határában bérelt pusztákon foglalkoztak a marhatenyésztéssel, az utóbbiak a közvetítő kereskedelemben vállaltak meghatározó szerepet. Mivel mind az állattartás, m i n d a hajtás néhány százas csordákban történt, ez több tízezer parasztgazdaságot tett az előállításban és a forgalmazásban érdekeltté, majd biztosított számukra anyagi gyarapodást. A három országrész határán fekvő Debrecen tőzsérei hasonlóan használták ki a város melletti óriási legelőket. A kalmárkodásból ugyanakkor több hódoltságon kívüli (Komárom, Pápa, Nyírbátor, Sárospatak), sőt
erdélyi mezőváros (például Nagyenyed) is erőre kapott.
A magyar gazdaság sajátos 16. századi lehetőségei a lemaradásban lévő céhes ipar fejlődésének kevésbé kedveztek. A kereskedésből származó hasznot a városi polgárok nem ipari vállalkozásokba, hanem főként szőlőbirtok- és földvásárlásra fordították; hiszen az utóbbi segíthette elő felemelkedésüket a nemesség soraiba. A városi ipar ezért továbbra is megmaradt a céhes keretek között. De a nyugatról beözönlő olcsó iparcikkek a kézművesipar fejlődésének is akadályát képezték. Iparunk lemaradása összességében így tovább nőtt a nyugateurópaihoz képest. Jelentősebb eredményeket egyedül a szabóipar ért el, miután céheik száma az olcsó nyugati textíliáknak köszönhetően szaporodott. Ezen kívül csupán az ötvösipar emelkedett ki, különösen az ásványkincsekkel bíró Erdélyben. Mesterei a vagyonosabb magyar és szász polgárok közül verbuválódtak, miközben a felvevőpiacot az értékesebb tárgyaknál a fejedelmek és a magyar nemesség, hétköznapibb termékeiknél viszont a társadalom szinte minden rétege jelentette. A hadjárásokkal teli században ugyanis az emberek szívesebben fektették be pénzüket köny-nyen elrejthető és menekíthető vagyontárgyakba.
Hiba lenne persze a 16. század gazdaságáról a török hódítás miatt élő erősen negatív képet egyenesen mesebelien gyönyörűre festeni. A kor embere a háborúkkal járó tetemes pusztítások ellenére sem élt azonban világvége hangulatban. Sőt felismerve korának gazdasági lehetőségeit, azokat a lehető legnagyobb mértékben igyekezett kiaknázni - függetlenül attól, hogy tekintélyes királysági nagybirtokosként, idegen végvári főkapitányként, az erdélyi fejedelem alattvalójaként, szabad királyi városi polgárként vagy török hódoltsági cívisként kereste boldogulását.
Ikerserleg fele Nagyszebenből, 1600 körül
Hon-, hit- és nyelvkeresők: etnikai, vallási és kulturális változások
Demográfiai és etnikai változások • 76
Katolikusból protestáns ország • 82
A magyar nyelv első virágkora • 90
Gyarapodó iskolák és értelmiség • 97
Demográfiai és etnikai változások
Törökök keresztény foglyokat kínoznak. Német röplap, 16. század első fele
Mivel Magyarországon az első átfogó népszámlálást II. József uralkodása alatt tartották, a 16. szá
zadi lakosságlétszámot - elsősorban a fennmaradt magyar és török adóösszeírások, valamint a jobbágyok szolgáltatásait számba vevő urbáriumok segítségével - csupán becsülni tudjuk. Ezzel magyarázható, hogy az elmúlt évszázadban a középkor végi Magyar Királyság össznépességéről eltérő számítások láttak napvilágot: a 2,3 milliótól egészen a 4,5 millióig. Az újabb kutatások szerint ezt mintegy 3,3 millióra, a 17. század elején pedig 3,5-3,7 millióra tehetjük. Mindez azt jelenti, hogy a korábbi vélemények többségével szemben a török megszállás első évszázadában összességében nem csökkent, hanem szerényen növekedett a lakosságszám.
Az ország népességének alakulása Az ország három részre szakadása után a mintegy 3,5 milliónyi összlakosság nagyobb része a legsűrűbben (15 fő/km2) betelepült, megmaradó Magyar Királyságban
élt. Az 1598. évi házösszeírás szerint itt körülbelül 1,8 millió ember lakott. A királysággal nagyjából azonos területű hódoltságban a népsűrűség jóval kisebb, csak mintegy 7 fő/km2 volt, így az itteni lakosság száma 900 000 főre tehető. Végül Erdély lakossága a Partiummal együtt körülbelül 800 000 főt számlált (13 fő/km2), akiknek többsége magyar és román (összesen mintegy 550 000 fő), illetve székely (150 000 fő) és szász (100 000 fő) volt. A lakosság túlnyomó része országos szinten 20-25 házból álló aprófalvakban élt. A hódoltságban körülbelül 140 lélek lakott egy átlagos faluban - ezek egymástól nagy távolságban feküdtek -, míg a sűrűbben benépesült királyságban egy-egy faluban mintegy 150-170 fő élt. A magyarországi népsűrűség ugyanakkor messze elmaradt az itáliai 50-120, a németalföldi 40, de még a szomszédos ausztriai 18 fő/km2-es értéktől is.
Az egy évszázad alatt feltételezett 6-10 százalékos növekedés azonban csak látszólagos eredmény volt. A korabeli Európában ez időben ugyanis országszerte igen jelentős (15-80 százalékos) gyarapodást regisztrálhatunk. A demográfiai robbanás Közép-Európát sem kerülte el, hiszen Ausztriában és Csehországban mintegy 20, Lengyelországban pedig 36 százalékkal emelkedett a lakosságlétszám, miközben a Német-római Császárság népessége mintegy háromnegyedével gyarapodott. A népességrobbanás persze Magyarországon is jelentkezett, miként ezt a hadjárásoktól védett területen fekvő rohonc-szalonaki (Vas megye) Batthyány-uradalmakban megfigyelhetjük. A szomszédos osztrák és cseh területek lakosságnövekedésének arányával számolva a 3,3 milliónyi népességnek a 17. század elején éppen 4 millióra kellett volna gyarapodnia.
A felégetett Törökszentmiklós látképe. Színezett rézkarc, 1617
M i n d e z azt jelenti, hogy a mintegy 300 000-500 000 fős abszolút népességcsökkenés volt az ország hadszíntérré válásának egyik legsúlyosabb következménye. Az egy évszázad alatt bekövetkező szaporulat nagy részét az állandó háborúskodás és káros velejárói (gyújtogatás, éhínségek és járványok) csapolták le. Azonban e folyamaton belül különbséget kell t e n n ü n k a várháborúk (1552-1566) és a „háborús békeévek" (1568-1591) nyugalmasabb időszakai, illetve a legnagyobb szultáni hadjáratok (1521-1543) és a századvég másfél évtizednyi hosszú hadakozása (1591-1606) között. Az általános vélekedéssel ellentétben az oszmánok berendezkedése ugyanis nem járt mindenütt olyan katasztrofális pusztulással, mint azt történetírásunk korábban vélte. A településhálózat a várháborúk idején még nem szenvedett visszafordíthatatlan károkat, így lakói sem ítéltettek megsemmisülésre vagy menekülésre. De a frontvonal széles sávjának lakossága még a török-magyar portyákat is sokáig átvészelte, a feldúlt házakat újjáépítette, földjeit ismét művel
ni kezdte. Különösen a templomos helyek megtartó ereje volt a határvidéken jelentős. A 16. század végéig a magyar társadalom egészen hihetetlen ellenálló és alkalmazkodóképességről, valamint újjáéledési erőről tett tanúbizonyságot. A valódi csapást - mint látni fogjuk - a tizenöt éves háború hozta meg, amely valóban megtizedelte Magyarország lakosságát.
Mind a nagy hadjáratok pusztításai és a velük járó járványok, mind a „békeévek" betörései leginkább a magyar lakosságban tettek kárt. A nagy seregek és a portyák általában a folyók, patakok és a fontosabb útvonalak mentén haladtak előre, melyek vidékét a Kárpát-medencebeli megtelepedéstől kezdve elsősorban magyarok lakták. A több százezres abszolút népességcsökkenésből tehát a síkvidéken élő magyarság részesedett leginkább, miközben a védettebb hegyvidéki területek román, szlovák és ruszin lakossága kisebb veszteségekkel vészelte át a hadjárásokat. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország etnikai viszonyai a 16. században a magyarság szempontjából kedvezőtlenül kezdtek megváltozni,
Istvánffy Miklós beszámolója történetírói munkájában a Szatmár vidékén állomásozó német katonaság vérhasjárványáról, 1565 ősze
„Az Svendy [Lazarus von Schwendi főkapitány] népében a német vitézeknek nagyobb része vérhasban és más közbetegségekben az őszi gyümölcsöknek nagy étele miatt, melyek a Szamos vize mellett felette nagy bőségesen teremnek, mindennap veszne,rész szerint pedig elerőtlenedések miatt az hadbéli tisztekben való eljárásra haszontalanokká tétetni látszatnék."
Istvánffy Miklós magyarok dolgairól irt históná/a Táltyai Pál XVII. századi fordításában. 2. köt Sajtó alá rend. Benits Péter. Bp.. 2003. 388. old.
Rác férfi. Vízfestmény egy 17. századi viseletkódexből
Délszláv bevándorlók tömegei Magyarországon
A század legmarkánsabb etnikai átalakulását a szerbség igen számottevő magyarországi térnyerése jelentette. Bár a szerbek (másként rácok) az Al-Duna és a Száva mentén már a késő középkor végén is komoly (200 000 fős) kisebbségnek számítottak, az 1526 utáni évtizedekben a török betörések és a szultáni hadjáratok által elpusztított Duna vidéki és temesközi területeket nagy tömegekben szállták meg. Megtelepedésüknek kedvezett, hogy e régiókban a század közepéig a településhálózatban, emberben és anyagi javakban mérhetetlen, 70-90 százalékhoz közeli pusztulás ment végbe. De tartós gyökeret verésüket elősegítette az is, hogy fegyverforgatáshoz értő csoportjaik Csemi Jován 1527. évi felkelése során, a két magyar király küzdelmében felmorzsolódtak, maradékaik pedig többségében az oszmánok oldalára kényszerültek. Csak egy-egy kisebb csoportjuk maradt Radic Bosic, illetve az utolsó szerb despota, az 1537. évi törökellenes eszéki hadjáratban elesett Pavle Bakic (magyarosan Bakics Pál) vezetésével Szapolyai János, illetve I. Ferdinánd szolgálatában. Az utóbbiak soraiból kerültek ki a Komáromban és Győrben szolgáló dunai
királyi flotta katonái, a fokozatosan elmagyarosodó, de ortodoxnak megmaradó rác naszádosok.
Bár a szerbek betelepülése az elpusztult délvidéki területek újjáéledése és gazdasági talpra állása szempontjából meghatározó volt, ezen országrészek etnikai viszonyai visszafordíthatatlan mértékben kezdtek átalakulni. Az 1526 előtt csaknem színmagyar lakosságú Temesvár például 1552 Után két évtized alatt teljesen elszerbese-dett. Egy 1577-ben Antwerpenben megjelent térképen a Temesközre már rákerült a rácok (Rasci) felirat. A Szerémség ugyanakkor már egy 1564-ben készült velencei mappán Rácországként (Rascia) szerepelt. De a század második felében már a Dunántúlon is népesebb szerbség élt, elsősorban Baranya és Tolna, kisebb részben Somogy és Fejér megyékben. Velük együtt az Észak-Balkánról jelentős számban érkeztek a több délszláv népcsoport keveredéséből létrejött állattenyésztő etnikum, a vlachok képviselői is, akiket a korabeli magyar források oláhoknak neveztek. (Ők nem keverendők a szintén oláhoknak hívott románokkal.) A Duna vidéki ortodox délszlávok száma oly jelentős volt, hogy 1585-ben a Szekszárd melletti Grábócon lelki életük gondozására már monostor is
Naszádos flotta. Komárom látképének
részlete. Színezett rézkarc,
1597-1598
létesült. A magyar lakosságtól eltérő vallá
suk és szokásrendszerük viszont szinte tel
jesen gátat szabott beolvadásuknak. Mind
ezek összességében kiválóan jelezték, hogy
a legdélibb magyarországi területek etnikai
viszonyai alapjaiban kezdtek megváltozni.
Míg a szerbek felhasználása a törökellenes határvédelemben Mohács után n e m járt számottevő eredménnyel, Szent István birodalmának volt egy olyan régiója, ahol a menekült délszláv lakosság nem vált a két magyar király 1526 utáni küzdelmének áldozatává. A dalmát tengerparton és a vele szomszédos horvát területeken az úgynevezett uszkokok (jelentése menekültek), a Dráva-Száva közi Szlavóniában pedig a vlachok más csoportjainak letelepítése és zsoldba fogadása szép eredményeket hozott. Bár történetírásunk e két népcsoportról gyakran megfeledkezik, a magyar végvári katonasághoz hasonlóan nekik is fontos szerep jutott az oszmánok elleni védekezésben, még ha a mellékhadszíntérnek tekinthető horvát-szlavón területeken is.
Ezen országrészen a magyar állam 1526. évi bukása után északnyugati irányba hatalmas népvándorlás indult meg. A törökök szokásait ismerő és kardforgatáshoz értő észak-balkáni menekültek tömegei érkeztek az ez időben a Drávától délre kényszerűen egybeolvadó horvát-szlavón területekre. Fegyveres alkalmazásuk anyagi, katonai és politikai megfontolásokból egyaránt igen ajánlatos volt, amivel a bécsi hadvezetés az 1530-as évektől elsősorban Krajna, Karintia és Stájerország védelme érdekében sikerrel élt. A Boszniából és Hercegovinából érkező uszkokokat hamarosan vagy letelepítették, vagy végvári szolgálatba fogadták. Az előbbire a Kulpa felső folyásának északi partján fekvő Sichelberg, Novo Mesto, Möttling és Tschernembel (ma mind Szlovéniában található, egykor Krajna déli része volt) környékén több hullámban került sor. 1535-ben az uszkokok katonai szolgálatuk fejében külön kiváltságlevélben nyerték el szabadságaikat (előbb húsz esztendőre, majd örökös adómentes
séget kaptak). Az elkövetkező évtizedekben a szomszédos területeken újabb menekült családok kapták meg a privilégiumokat. A század közepére így jött létre a sichelbergi kerület, melynek élén egy a katonai és a civil életet egyaránt irányító kapitány állt. ő a horvát generálisok alárendeltségébe tartozott, így körzete a 16. század második felétől a károlyvárosi főkapitányság különleges része lett.
Az uszkokok nagyobb csoportjainak letelepíté sére földhiány miatt persze nem volt lehetőség, őket ezért részben a horvát főkapitányság várainak (főleg Zengg, Karlobag, Szlunj, Cetin és Ogulin) katonaságába, részben az adriaitengeri flotta hajóira fogadták fel. Akiknek itt sem jutott hely, azok vagy tovább vándoroltak Krajnába és Stájerországba, vagy az oszmánok szolgálatába álltak, vagy az Adriai-tengeren kalózkodásra adták fejüket. Ebből a század végére komoly politikai bo-
A grábóci monostor
Festett fakereszt a ráckevei ortodox ikonosztázról
nyodalmak támadtak, hiszen az uszkokok a török bárkák mellett a velencei gályákat sem kímélték. A századfordulóra Bécs és Velence között emiatt az ellentétek pattanásig feszültek.
A Szlavóniában előrenyomuló vlachok-kal szerencsésebben járt a Habsburg-hadvezetés. Hasonlóan privilégiumok fejében történő letelepítésük jelentette az egyetlen megoldást, hogy ne vándoroljanak tovább Krajnába és Stájerországba. A 16. század
ban ez még viszonylag kevés problémát okozott, hiszen ezen országrész lakosságának jelentős része elmenekült vagy elpusztult. Katonáskodásuk fejében a szlavón főkapitányság területén a vlachok is földet és különféle kiváltságokat kaptak. A fontosabb utak és átkelők mentén teljesített őrszolgálatuk jól egészítette ki a végvárak német és délszláv katonaságának tevékenységét. Katonai szerepük ellenére előjogaik sértették az országrész megmaradt horvát és magyar nemeseinek érdekeit, mely problémák még privilégiumaik általános rendezésével (1630) sem oldódtak meg.
Az uszkokok és a vlachok Horvátországban és Szlavóniában való megtelepedését egy másik nagy vándormozgalom tette lehetővé. A Drávától délre fekvő területek horvát lakossága a Mohács előtti és utáni évtizedek aktív török portyái és a végvári katonák fosztogatásai miatt az 1530-1540-es években nagy tömegekben adta fejét menekülésre. Mivel - miként Batthyány Ferenc bán felesége fogalmazott - „minden bokorban félni lehetett az ellenségtől", aki csak tehette, elköltözött az egyre nyugatabbra tolódó török frontvonal közvetlen közeléből. A legelőször megfutó horvát és magyar nemességet az 1532. évi szultáni hadjárat okozta hatalmas pusztítások után a jobbágyság tömegei követték. Jóllehet a kivándorlás eleinte önkéntes volt, hamarosan komoly és néha erőszakos telepítési akciók is kezdődtek. A horvát-szlavón területeken és Magyarországon egyaránt birtokos főnemesek (a Batthyányak, Nádasdyak, Erdődyek, Keglevicsek és Zrínyiek) ugyanis felismerték, hogy miután délvidéki uradalmaik pusztulását nem akadályozhatják meg, ezek lakosságát érdemes a Drávától északra fekvő nyugat-magyarországi uradalmaikba áttelepíteniük. Mivel az utóbbiakban bőven volt még műveletlen és irtásra alkalmas terület, a menekülő horvát jobbágyok befogadása nem jelentett nagy problémát, sőt komoly gazdasági érdek volt. Az áttelepítés során ugyanakkor nagy fi-
Ogulin vára
Zengg vára
gyeimet fordítottak a műveltebb réteg (pa
pok, írástudók) és a mesteremberek kime
nekítésére.
Az 1530-1540-es évek nagy hul lámai után, az Una-part i Kosztajnica várának elestét (1556) követően újabb jelentős horvát tömegek keltek útra Magyar- és Stájerországba, akiknek helyét részben vlachok népesítették be. A század második feléig így összességében t ö b b tízezer horvát-szlavón nemes és jobbágy hagyta el ősi lakóhelyét. Ennek köszönhetően a Muraköztől egészen Morvamezőig a Magyar Királyság, illetve az osztrák és morva tar tományok határán egy viszonylag széles, horvátok által (is) lakott sáv alakult ki. Különösen szép számban telepedtek le „krabótok" Németújvár, Körmend, Rohonc, Szalonak, Kismarton, Sopron, Bécs és Pozsony vidékén, főként az említett főúri családok uradalmaiban. Számuk az 1570-es évek elejére már annyira megszaporodott, hogy az alsó-ausztriai rendek ekkor további bevándorlásuk titkos megtiltását kérték az uralkodótól.
Bár a szerbekkel ellentétben a horvátok katolikusok voltak, tömegesen ők sem olvadtak be a Nyugat-Dunántúl magyarságába. Ez főként azzal volt magyarázható, hogy meghatározott időre szóló kiváltságok (adómentesség és különféle engedmények) fejében általában önálló településeket, irtásfalvakat hoztak létre, vagy egy-egy elpusztult falu területén vertek gyökeret. A Körmend melletti Nádaljából ekkor lett Magyar- és Horvátnádalja, miközben Rohonc mezővárosa magyar, német és horvát városrészre oszlott. Nyelvük és azonosságtudatuk szívós megőrzésének köszönhető, hogy a horvátok száma az osztrák-magyar határ mentén mind a mai napig tekintélyesnek nevezhető. A 20. század elején létrejött osztrák tartomány, Burgenland lakosságának körülbelül tíz százalékát alkotják. Pusztán a vezető horvát nemesi családok magyarosodtak el, nekik ugyanis a magyar nagybirtokosok udvaraiban, uradalmaiban vagy magánhadseregeiben a fel
emelkedésre csak a magyar nyelv ismeretében volt lehetőség.
Összességében Magyarország etnikai képe a 16. században tehát nagyot változott. A háborúk következtében fogyatkozó magyarság a honkereső délszláv (szerb, vlach, uszkok és horvát) lakossággal szemben megindult a kisebbségbe kerülés hosz-szú útján. Mindez Magyarország hosszú távú fejlődése szempontjából tragikus következményekkel járt, a 17. században e negatív tendencia ugyanis tovább folytatódott.
Menekülő parasztok. Végles látképe. Rézkarc Birckenstein Geometria-könyvéből, 1686
Lovas törökök. Vizfestntény, 1568
Katolikusból protestáns ország
Luther Márton arcképe. Lucas Cranach olajfestménye
Magyarország történetében a 16. század nemcsak politikai, gazdasági és etnikai szempontból ho
zott évszázadokra ható változásokat. Az Európában lezajló óriási vallási átrendeződés alapvető következményekkel járt a felekezeti viszonyok területén is. Az 1517-ben Wittenbergben Luther Márton fellépésével elinduló protestantizmus a Mohács utáni bő fél évszázadban a három részre szakadt ország minden területén elsöprő győzelmet aratott. Magyarország katolikusból többségében protestáns ország lett. Noha a lakosság az oszmán megszállás ellenére csaknem teljességgel keresztény maradt, a század végén már több mint a fele református, negyede evangélikus, a többi pedig antitrinitárius, katolikus és ortodox volt - összességében tehát a lakosság mintegy 80-90 százaléka vált a protestantizmus követőjévé. Az új hit iránt ugyan nagy tömegek mutattak hallatlan nyitottságot, a hitkeresés korántsem volt egyszerű folyamat.
Bár eléggé általános az a nézet, miszerint a vallási „átváltozásban" - legalábbis a hódoltság területén - a törökök engedékenységének óriási szerepe volt, ez kevéssé felel meg a valóságnak. A szomszédos Alsó-Ausztriában a század második felében a protestánsok a lakosság közel hasonló arányát (75-80 százalék) tették ki, de még a vallásháborúk dúlta Német-római Császárság katolikusainak is mintegy fele a protestantizmus valamelyik irányzatára tért át. Ez azt bizonyítja, hogy Közép-Európa lakóiban majd mindenütt megvolt a fogékonyság az új hit iránt, függetlenül attól, mely államban éltek. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az oszmánok a megszállt területeken ritkán állítottak akadályokat a reformáció terjedése elé, rendesen adózó alattvalóikkal vallási kérdésekben ugyanis általában közömbösek - nem pedig türelmesek - voltak.
A protestantizmus gyors elterjedését valójában a katolikus egyház középkor végi válsága, a megreformálására irányuló törekvések, valamint a lakosságnak az új hit
Hordozható házioltár Kassáról, 16. századeleje
„választása iránti igénye" segítette elő. A földrajzi felfedezések kitágították a világ határait, a reneszánsz megrendítette a középkori ember világképét, miközben Európa-szerte nőtt az érdeklődés a vallásosság iránt. A meglehetősen konzervatív katolikus egyház nehezen tudott ezekhez az igényekhez igazodni. A papság egy részének visszaéléseivel és műveletlenségével szemben ráadásul fokozódott az elégedetlenség, míg a főpapok többnyire politizáltak, és magas országos méltóságokat töltöttek be. A hívek megfelelő lelki gondozására és az egyház belső megújulására tehát nagy szükség volt. Az erre irányuló, alulról induló reformkísérletek (a szerzetesrendek átszervezése, laikus vallásos társulatok létrehozása, az új igényeket kielégítő vallásos irodalom terjesztése) kezdetben csak szerény eredményeket hoztak. A katolikus egyházat átalakítani (latinul reformare) kívánó reformáció eközben komoly tért nyert, így a katolicizmus megújuló törekvései csak a tridenti (trienti, trentói) zsinat (1545-1563) eredményeit követően válhattak valódi egyházi reformprogrammá.
A két király közötti és a törökellenes hadakozás paradox m ó d o n mégis elősegítette a reformáció terjedését. A katolikus egyház ezekben a küzdelmekben hatalmas károkat szenvedett: Mohácsnál az ország 12 püspökéből hét (köztük a két érsek) maradt holtan a csatatéren, a két király által kinevezet -teket a pápák csak vonakodva erősítették meg, a polgárháború alatt az egyházfők alig tudtak egyházmegyéjük vallásos ügyeivel foglalkozni, miközben az oszmánok előrenyomulásával ezek egy jelentős része idegen megszállás alá került. 1541-ben a kalocsai, 1543-ban az esztergomi érsek és a pécsi, majd 1544-ben a váci püspök székhelye török vár lett, de 1552-ben erre a sorsra jutott Csanád és Veszprém is. A csanádi, majd 1560 után a váradi és a gyulafehérvári püspökség hosszú időre megszűnt, ennek ellenére a magyar királyok a hódoltsági és erdélyi püspöki székekre továbbra is neveztek ki főpapokat.
Még nagyobb tragédiát jelentett, hogy az egyházi struktúrák alsó szinten is megroppantak. A polgárháborúban a gazdag egyházi (püspöki, káptalani és kolostori) birtokokra gyakran szinte „rácsaptak" a környék nemesei, egyes országrészeken visszafordíthatatlan károkat okozva. A végvárvonal kialakulásával ugyanakkor az uralkodók a megmaradt jelentősebb egyházi javadalmakat a védelmi rendszer ellátására rendelték. Az esztergomi érseki széket például főként emiatt nem töltötték be 1573 és 1596 között. A török előrenyomulás következtében ugyanakkor az 1540-1560-as években az ország közepén azok a kolostorok és plébániák is elpusztultak, amelyek addig átvészelték a szultáni hadjáratok évtizedeit. A veszprémi egyházmegye mintegy 100 középkori kolostora például mind egy szálig eltűnt, miközben 600 plébániájából pusztán néhány tucat maradt meg a század végére. Erre az időre országosan csupán a ferencesek (például Jászberényben, Szegeden, Gyöngyösön és az erdélyi Csíksomlyón) és a horvát-szlavón területeken a pálosok, valamint a Pozsonyba és Nagyszombatba menekült apácarendek tudták megőrizni vagy átmenteni néhány kolostorukat. A törökök a katolikus egyház pozícióinak hódításuk révén történő meggyengítésével tehát önkéntelenül is elősegítették a reformáció 16. századi magyarországi diadalát.
A protestantizmus különféle irányzatai nagyjából európai elterjedésüknek megfelelően vertek gyökeret Magyarországon is. A folyton megújuló, majd radikalizálódó tanok megismerése állandó kapcsolatot igényelt a reformáció legfontosabb központjai (Luther Wittenbergje és más német városok) és a török „torkában" hányódó Magyarország között. Az állandó összeköttetést a német egyetemeken egyre nagyobb
Fedeles kupa a kőszegi evangélikus egyházközség tulajdonából, 16. század
Biblikus érem, 1537
Melius Juhász Péter: Magyar prédikációk.
Debrecen, 1563
számban tanuló magyarországi és erdélyi diákok, valamint az egyre nagyobb meny-nyiségű, már nyomtatott, új vallási irodalom biztosította. Mindezeknek köszönhetően a h á r o m részre szakadt ország képes volt megmaradni Európa szellemi vérkeringésében. Ez mind rövid, mind hosszú távon igen fontos eredmény volt.
Európa szellemi vérkeringésében A lutheri reformáció tanait először 1521-ben a budai főiskola néhány tanára fogad
ta el. Kezdeti terjedését a Wittenbergbe járó diákok mellett a budai német polgárság és az uralkodói udvartartás néhány tagjának fogékonysága segítette. Hamarosan a nyugat-magyarországi,
a szepességi és az erdélyi városok német polgárai is megismerkedtek az új feleke
zettel, amelynek hitvallását már Philipp Melanchthon fogalmazta meg. Mivel ezt 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen fogadták el, a város nevéből származott a lutheri egyház régi elnevezése: ágostai hitvallású evangélikus egyház. A Kárpátmedencében azonban még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a felekezet kiformálódott tanrendszerrel (dogmatikával) és kialakult egyházi struktúrával rendelkezzen. Ebben az irányban az erdélyi szászok körében az első lépéseket a brassói lelkész és térképmetsző, Johannes Honte-rus, a felső-magyarországi német polgárok között pedig a Wittenbergben tanult bártfai rektor, Leonhard Stöckel tette meg. Az utóbbi szerkesztette meg 1546-ban a magyarországi reformáció első hitvallását, amellyel az öt szabad királyi város (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben) védekezett I. Ferdinánd előtt az eretnekség vádjával szemben.
A lutheri reformáció hamarosan magyarlakta területekre is átterjedt. Első nagy terjesztői közül Dévai Bíró Mátyás, Ozorai Imre és Gálszécsi András emelkedtek ki. Munkájukat a várháborúk korszakában, majd az 1568-ban beköszöntő „békesség" idején újabb generáció folytatta. Elsősor
ban Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátor, Sztárai Mihály hódoltsági reformátor és Huszár Gál prédikátor-vándornyomdász érdeme volt, hogy az ágostai egyház országszerte gyökeret vert. Irodalmi műveikkel (gyülekezeti énekek, zsoltárok, hitvitázó drámák, verses históriák) és térítőmunkájukkal ők juttatták el Melanchthon eszméit a magyar falvakba, mezővárosokba és néhány nagy tekintélyű főúr (Perényi Péter, Thurzó Elek, Nádasdy Tamás, Pet-rovics Péter stb.) birtokára.
A reformáció befogadásának bő fél évszázada alatt azonban az egyes tanítások igen képlékenyek voltak. A különböző felekezetek kiformálódása, majd társadalmi és intézményi szintű kiteljesedése (az úgynevezett konfesszionalizáció) idején a hívek eleinte igényeiknek megfelelően válogattak a különféle irányzatok elemeiből: gyakran tértek át egy régebbi tanításról az újabbra, vagy fogadták el mind az egyik, mind a másik bizonyos elemeit. A század végéig ezért valódi sokszínűség jellemezte az utókor által egységesnek tartott áramlatokat is. Ezt a helyzetet kiválóan jelzi a század közepétől tartott hitviták és zsinatok sokasága, melyek során az egyes irányzatok fokozatosan tisztultak le. Ennek eredményeként kezdő-
dött meg hitvallások szerkesztése és egyházszervezetek alapjainak lerakása.
A felső-magyarországi öt város hitvallását 1559-ben a szintén német lakosságú, Garam ment i hét bányaváros, majd a 14 szepességi város hitvallása követte. Időközben megindult az egyházszervezet kiépítése is. 1545-ben Báthory Anna támogatásával a Szatmár megyei E r d ő d ö n megtartották az első protestáns zsinatot. Egy évtized sem telt el ezután, és m á r létrejött az első evangélikus egyházkerület is: 1553-ban az erdélyi szász Berethalmon. A Dunántúlon ugyanakkor csupán 1595-ben született meg a Sopron-Vas megyei, a Dunától északra pedig csak 1610-ben Zsolnán a d u n á n i n n e n i egyházkerület, főleg a szlovák nyelvű evangélikusok számára. Mindez főként azzal állt összefüggésben, hogy a 16. század végére n e m a lutheri, hanem az Ulrich Zwingli, majd Kálvin, végül leginkább a Heinrich Bullinger és Théodore de Béze tanításait követő helvét irányú reformáció vált Magyarországon a legmeghatározóbb protestáns felekezetté.
A református irányzat 1550-es évektől kezdődő gyors terjedésében tiszántúli munkájával és erőszakos képrombolásával az egykori gyulafehérvári kanonok, Kálmáncsehi Sánta M á r t o n , majd a mezővárosi polgárság, a parasztság és a végvári katonaság tömegeire hatni képes Szegedi Kis István és tanítványa, Melius Juhász Péter szereztek elévülhetetlen érdemeket. Az előbbi Gyulától Baranyáig a török hódoltságot „prédikálta be", de számottevő írói munkássága mellett alapvető szerepe volt az alsó-dunamelléki egyházkerület létrehozásában is. Melius Debrecen lelkészeként a keleti területeken szilárdította meg az irányzatot, és hívta életre 1557-ben a tiszántúli egyházkerületet, majd dolgozta ki a debreceni hitvallást (1562). Tanait mind a katolikusokkal, mind a lutheránusokkal szemben erősen védelmezte, sőt 1565-től a radikalizálódó Dávid Ferenccel is kemény hitvitákra kényszerült. Noha az utóbbi 1564-ben Nagyenyed szék
hellyel még maga alapította meg az erdélyi református egyházkerületet, János Zsigmond fejedelem olasz udvari orvosa (Giorgio Blandrata) nyomán hamarosan már a Szentháromság-tagadók mozgalmát vezette. Végül: az evangélikushoz hasonlóan a dunántúli református egyházkerület is későn (1595) és annak eredményeként jött létre, hogy az ország nyugati felében élő lutheránusok és kálvinisták végleg szakítottak egymással.
A reformáció egyházzá szerveződött legradikálisabb ága az antitr initáriusok irányzata lett. Ők nevüknek megfelelően nem fogadták el Jézus isteni mivoltát, és tagadták a Szentháromságot. Egyházuk (az unitárius) csak a 16. század végére öltött szilárd szervezeti kereteket. A fejedelemségben a zseniális szónok és félelmetes hitvitázó Dávid Ferencnek köszönhetően Kolozsvár lakosságának tetemes része hamar csatlakozott az új tanításhoz, a század nyolcvanas éveire pedig Erdély magyar lakosságának már mintegy fele antitrinitárius nézeteket vallott. Sőt a kolozsvári unitárius kollégium az 1560-as évektől hosszú ideig menedéket nyújtott a vallási nézeteik miatt még a protestáns országokban is üldözött radikálisabb sza-badgondolkodóknak.
Erdély első nyomtatott térképe Honterus műhelyéből
Johannes Honterus szobra Brassóban
Szentháromság-érem előlapja, 1544
Felekezeti és kulturális viszonyoka 16. század végén
A magyarországi reformáció sokszínűségével kiemelkedett az európai fejlődés
ből. Mivel egyik felekezet sem tudott abszolút túlsúlyba kerülni, olyan protestáns nemzeti egyház nem alakulhatott ki, mint például Skóciában vagy a skandináv országokban. A különféle
irányzatok egyszerre járták át a társadalom rétegeit, és ugyanazon területeken
egyidejűleg építették ki egyházszervezetüket. A még katolikusnak született Dávid Ferenc pályája kiválóan jelképezte a hazai protestantizmus 16. századi képlékenységét: 1557-ben még az erdélyi evangélikusok püspöke volt, az 1564. évi váradi zsinaton e méltóságra már a reformátusok választották, 1576-ban ugyanakkor már a Szentháromság-tagadók püspöke lett. De ezt követően is képes volt tovább „sodródni", immáron Krisztus imádásának taga
dása felé, amiért életével fizetett. A dévai börtönben halt meg 1579 novemberében.
A 16-17. század fordulójára az egyes irányzatok végül letisztultak. A legnépesebb református egyház hívei elsősorban a magyar nemességből, a mezővárosi polgárságból, a parasztságból és a végvári katonaságból toborzódtak, főként a három részre szakadt ország középső és keleti területein. Az evangélikusok a királyság peremvidékeire szorultak, főként néhány dunántúli és észak-magyarországi főnemes birtokára, de a német városi polgárok, a szlovák parasztok és a német végváriak is ezen irányzat követői voltak. Az utóbbiak hitének erősítését segítette, hogy a határvédelmet irányító osztrák elit több tagja (például Dávid Ungnad, a Haditanács elnöke, vagy Andreas Teufel győri, Andreas Kielman komáromi és Hans Rue-
Felekezeti sokszínűség: a Forgách család ber kassai főkapitány) politikai-katonai kapcsolatait is gyakran megmozgatta az egyházszervezet, az iskoláztatás és a könyvkiadás támogatása érdekében - ami a mag á r protes tant izmus egyetemességének is szép bizonyítéka. Az antitr initáriusok ugyanakkor elsősorban Erdélyben értek el sikereket, ot t viszont meghatározó erőt képviseltek. Mindezek ellenére a katolikus egyház sem szűnt meg, noha pusztán néhány nagyvárosban (Pozsony, Nagyszombat) és egy-egy mindvégig katolikus nemes bir tokán, valamint a Székelyföld ö n m a r a d t túlsúlyban. A Drávától délre a horvátok körében a reformáció n e m hatot t je lentősebben, d ö n t ő többségük katolikus m a r a d t . A hódoltságban megszaporodott szerbek az ipeki (peci) pátriárka fennhatósága alatt szintén megőrizték (ortodox) vallásukat, miként az Erdélyben gyarapodó r o m á n o k is.
A katolikus egyház megújulásának első csírái N o h a a n é m e t történelemhez hasonlóan a 16. század vallási szempontból Magyarországon is a „reformáció évszázada" volt, ifj. Forgách Ferenc pályája már jelezte, hogy a katolicizmus megújulása is elkezd ő d ö t t : elsősorban a tridenti zsinaton elfogadott reformok (egyházfegyelem megerősítése, lelkipásztori m u n k a előtérbe helyezése, papképzés fellendítése stb.) és az 1540-ben Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend segítségével. Ugyanezt mutatta, hogy az első rekatolizációkra - hangsúlyozandó - már jóval Pázmány Péter tevékenysége előtt sor került. Az első kon-vertiták (1582-ben maga Pázmány vagy 1586-ban Balassi Bálint) után a századfordulón oly neves személyiségek tértek át, mint a későbbi nádor, Esterházy Miklós vagy a felső-magyarországi nagyúr, H o -monnai Drugeth György. A reformációhoz hasonlóan a katolikus megújulás kezdetben békés volt, és csupán a századforduló nagy háborúja alatt váltott erőszakos fellépésre.
A vallási megosztottság a 16. században még egyes családokon
belül is megfigyelhető volt. A protestantizmust követő Forgách Zsig
mond fiainak egyike például az ország egyik legismertebb végvári fő
tisztje, az aulikus, de protestáns Simon volt, aki neves prédikátorokat
(Huszár Gál és Bornemisza Péter) támogatott. Az utóbbiak igazi pat
rónusa mégsem ő, hanem öccse (Imre) lett, aki Európa több jeles
humanistájával (Hugó Blotius, Dudith András) való levelezése révén
meghatározó tagja volt a kontinens szellemi vérkeringésének. Ferenc
testvérük viszont a 16. századi magyar katolicizmus egyik legismer
tebb alakja lett. Miután Oláh Miklós esztergomi érsek hatására kato
lizált, a középkori humanisták hagyományait követve Padovában
tanult, majd jelentős egyházi karriert futott be. 1565 nyarán a bécsi
Szent István-dómban ő tartotta I. Ferdinánd halotti miséjét. Később
Erdélybe távozott, és a katolikus Báthory István fejedelem kancellárja
lett. De Simon fiai, Mihály és Ferenc is megtartották a család vallási
megosztottságának hagyományát. Az előbbi a strassburgi, majd
a wittenbergi egyetemen tanult, és ő volt az eddig ismert első
magyar, akinek levelére a késő humanizmus talán legismertebb
alakja, a leideni egyetem neves professzora, Justus Lipsius
válaszolt. Ifjabb Ferenc viszont - névrokon nagybátyját követve -
1584-ben katolizált, majd előbb veszprémi, később nyitrai püspök,
végül esztergomi érsek lett, és a 17. század elején ő volt a militáns,
majd békés katolikus reform vezéralakja.
A napjainkra elavuló hagyományos vélekedéssel ellentétben a katolicizmus megújulása korántsem csupán a reformációra adott válasz, azaz „ellenreformáció" volt. A középkor végi, alulról induló reformkísérletek után a pápaság vezetésével intézményes keretek között megindult egy felülről vezérelt reformmozgalom is. A két jelenség a tridenti zsinatot követően vált fokozatosan egymás kiegészítőjévé. Ez tette lehetővé, hogy a katolikus egyház megtalálta a kiutat történelme egyik legsúlyosabb v á l s á g á b ó l . Így volt ez Magyarországon is, ahol azonban az újítások megvalósulása előtt az egyház említett tetemes veszteségei miatt óriási nehézségek emelkedtek. Egyedül az jelentett előnyt, hogy a királyság fontosabb világi méltóságait (helytartó, kancellár, Magyar Kamara elnöke) ezekben az évtizedekben főpapok adták.
Szerzetes. Jost Amman fametszete
A katolikus újjáéledés bölcsője az esztergomi érsekség új székhelye, Nagyszombat városa lett. A reformmozgalom a korszak legkiválóbb főpap-politikusa, Oláh Miklós (lásd 56. old.) vezetésével már a tridenti zsinattal egyidejűleg megindult. Ez európai szempontból is figyelemre méltó. A humanista érsek nemcsak a világi elittel szemben volt képes erősíteni egyháza pozícióit (például azzal, hogy az első pozsonyi koronázáson, 1563-ban egyedül tette Miksa király fejére a Szent Koronát), hanem megkezdte a szétzilált katolikus intézményrendszer újjászervezését és a hívek megfelelő lelki gondozásának előkészítését. Az utóbbi érdekében 1554-ben egyesítette a nagyszombati városi és káptalani iskolát, majd egyházmegyei szemináriumot (1558) alapított. Emellett 1559 és 1562 között főegyházmegyéje plébániáin egyházlátogatást végeztetett, 1560 és 1566 között pedig öt zsinaton hozott törvényeket a hiányosságok orvoslására. 156l-re székhelyén a jezsuitákat is sikerült letelepítenie, akikre a megreformált nagyszombati iskola vezetését bízta.
Miseruha, 16. század
Bár c kísérlet - főleg anyagi okokból -csak átmeneti eredménnyel járt, az 1567-ben távozó páterek két évtized múlva újra megjelentek Magyarországon. 1586-tól Draskovics György kalocsai érsek egy új kollégium alapításában segítette őket, amely végül a Turóc megyei Znióváralján nyílt meg 1591-ben, ahonnan Győr visszafoglalása után (1598) a kedvezőbb fekvésű Vágsellyére költözőt!. A rendház itt a háborús viszonyok ellenére egészen Bocskai István csapatainak pusztító bevonulásáig (1605) működött . Noha az újabb jezsuita kísérlet is csupán helyi jelentőségű volt, a rend későbbi szereplése szempontjából mégis meghatározóvá vált. Ekkor ugyanis a jezsuiták megkezdték a magyar viszonyok megismerését. Sőt Znióváralján és Sellyén több későbbi neves képviselőjük (Dobokay Sándor, Forró György, a bibliafordító Szántó Arator István, valamint maga Pázmány is) dolgozott vagy kezdte meg pályafutását. A két kis kollégium így lett a királysági katolikus megújulás bölcsője.
Az engedelmességükről és szívósságukról ismert páterek a század második felében az európai protestantizmus legkeletibb fellegvárában, Erdélyben is gyökeret vertek. A fejedelmi hatalom erejét jól mutatta, hogy az antitrinitárius János Zsigmond uralma után a katolikus Báthory István 1579-ben az egykori kolozsmonostori bencés apátságban képes volt a jezsuiták letelepítésére. Ők politikai okokból és a nagy távolság miatt nem az osztrák provinciából, hanem Lengyelországból érkeztek. Tevékenységük hamar ígéretes eredményeket hozott. 1581 -ben már betelepedhettek Kolozsvárra, az egykori ferences kolostorba, majd Gyulafehérváron is létrehozták rendházukat, miközben egy kisebb missziójuk működött Váradon is. Kolozsvári iskolájuk az évtized közepén már népszerűbb volt az unitárius kollégiumnál. A kezdeti sikerek azonban a fejedelemségben is hamar véget értek. 1586-ban előbb pestis ragadta el a 45 rendtag több mint felét, majd Báthory fejedelem halála nyitott új korsza-
kot tör ténetükben. 1588-ban a protestáns rendeknek sikerült elérniük, hogy a fiatal Báthory Zs igmond aláírja a jezsuiták kitiltásáról rendelkező t ö r v é n y t . Í g y távozniuk kellett, az ellenzék felszámolása után viszont az általuk nevelt fejedelem 1595-ben biztosította visszatérésüket. Ekkor ismét M o n o s t o r o n , Kolozsváron és Gyulafehérváron telepedtek le, ahol a hosszú török háború nehézségei dacára egészen 1607. évi újbóli kitiltásukig maradtak.
A megújuló katolicizmus helyzete a hódoltságban alakult legsajátosabban, hiszen az egyházat a legnagyobb károk ezen az országrészen érték. Bár az egykori püspöki tisztségeket a magyar királyok továbbra is betöltötték, valójában csak ott lehetett komolyabb szerepük, ahol a ferences kolostorok (Jászberényben, Szegeden és Gyöngyösön) megmaradtak. Más vidéken (például Baranyában) úgynevezett licenciátusok tartották meg a falvak egy részének katolikus hitét. A betelepülő ortodox szerbek és vlachok, valamint a református magyarok között a katolikus szigetek megmaradásában - főként a Duna menti és a délvidéki területeken - döntő szerepet játszottak a levantei kereskedelmet irányító raguzai és bosnyák kalmárok. A bennük rejlő lehetőségeket a Szentszék is felismerte, és 1572-
ben a Balkán északi felén megkezdte misz-sziószervező tevékenységét, amelynek első fázisa 1607-ig tartott. Ebben az időszakban a Pápaság úgynevezett apostoli vizitátorok küldésével térképezte fel a hódoltság ez időben nagyobbrészt már délszlávok lakta dél-magyarországi vidékeinek vallási viszonyait. Erre azért volt szükség, mert ezekre a területekre a királysági püspökök hatásköre már nem terjedt ki.
A Balkánon és Dél-Magyarországon az első már egységes szempontok alapján végrehajtott vizitációkat XIII. Gergely pápasága (1572-1585) idején folytatták. A következő évtizedekben e felmérések eredményeire (katolikus közösségek felfedezése, az óriási paphiány felismerése stb.) építve kezdődhetett meg a missziószervezés. A hódoltság déli része a balkáni szervezőmunka legészakibb részét jelentette, vagyis azt a területet, ahová a missziószervezőknek még el kellett jutniuk. Ebben az időben a hódolt Dél-Magyarországon főként bosnyák ferencesek, raguzai bencések, ferencesek és domonkosok, de már néhány jezsuita is működött pápai felhatalmazással. Az 1570-es évektől a század végéig azonban valójában csak terepfelmérés zajlott. Az igazi missziószervezés majd csak 1612 után a jezsuiták szervezett bekapcsolódásával indult meg.
Nagyszombat látképe. Rézkarc Birckenstein Geometriakönyvéből, 1686
A magyar nyelv első virágkora
A háborúk és súlyos következményeik a 16. században ugyan jelentősen át-
formálták Magyarország politikai, katonai és etnikai viszonyait, a két nagyhatalom határán a múzsák mégsem hallgattak. Sőt a viszonylagos békességet és gazdasági virágzást hozó 1570-1580-as években egyenesen a művelődés aranykoráról beszélhetünk: anyanyelvünk első virágzását élte, megszülettek irodalmunk első gyöngyszemei, a nagyot fejlődő könyvnyomtatás az emberek egyre szélesebb rétegeihezjuttatta el az irodalmat, sőt minden etnikum nyelvén jelentek meg nyomtatványok. Mindeközben sok száz nemes-, polgár- és parasztgyerek jutott el európai egyetemekre, a királyság és Erdély egy-egy szellemi központjában pedig európai színvonalú humanista tudóskörök működtek. Sőt az értelmiségi pálya karrierlehetőséggé
Nyomda a késő középkorban
vált, ami jól jelezte, hogy az írásbeliség a késő középkori nagyon alacsony szintről jelentőset lépett előre. A gazdasághoz hasonlóan persze a magyar kultúrtörténet egyik legnagyobb átalakulásának hátterében is évtizedek fejlődése és etnikumától, felekezetétől függetlenül sok-sok ember szívós igyekezete állt.
Bár 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv Magyarországon, és így a korban a politika, a közigazgatás, a bíráskodás és a tudomány nyelve maradt, ennek ellenére a középkor végétől a magyar nyelv egyre élénkülő szerepet töltött be mind az írásbeliségben, mind a művelődésben. A 16. század első felétől a hétköznapi levelezésben fokozatosan meghatározóvá vált, sőt az Erdélyi Fejedelemségben az 1550-es évektől már a törvényalkotás hivatalos nyelve is a magyar lett. Bár eleinte, helyesírás nem lévén, még sokan „döcögősen" használták, nehezen formálták a latinban ismeretlen mellékjeles magán- vagy a kétjegyű mássalhangzókat (például az ó'-t, az ú'-t vagy a gy-l), mégis minden leírt vagy kinyomtatott magyar sornak szerepe volt abban, hogy anyanyelvünk egyre nagyobb jelentőséghez jutott. De rögtön hozzáteendő: a közfelfogással ellentétben ez nem csupán a Luther által szorgalmazott anyanyelvi bibliafordítással állt összefüggésben. A már korábban megindult folyamaton ugyanakkor a reformáció óriásit lendített, sőt - az ország felekezeti átalakulásának megfelelően - a század végére a magyar nyelvű irodalom túlnyomó részét protestáns szerzők adták. Az alapokat azonban a századelő szerzetesei és apácái tették le, akik tucatszám fordítottak és másoltak magyar nyelvű kódexeket. Őket követték a már ízes magyarsággal levelező katolikus
főurak és köznemesek, mely folyamatot az 1530-as évektől a korszak humanistái, majd a protestáns prédikátorok és iskolamesterek teljesítették ki.
N o h a a korban m o d e r n értelemben vett nemzettudatról n e m beszélhetünk - ez csak a 19. századra született meg a magyar nyelvhez való kötődés egyre szorosabbá vált: megkezdődött a nyelv tudatos művelése és rendszerezése, sőt felfedezése is. A humanis ták ezért jelentették meg az első szótárakat és szójegyzékeket, illetve az első magyar nyelvtanokat, miközben idegenben is nőt t az érdeklődés nyelvünk iránt. A bécsi Magyar Udvari Kancellárián dolgozó Pesti Gábornak 1538-ban az osztrák fővárosban kiadott hatnyelvű útiszótárát a századvégen Szikszai Fabricius Balázs (1590) és Verancsics Faustus szójegyzékei (1595) követték. Az utóbbi etimológiai szótár módjára már felsorolta nyelvünk szláv jövevényszavait is. A korszak nyelvfejlődésének eredményeit 1604-ben kiemelkedően összegezte Szenei Molnár Albert Nürnbergben kiadott latin-magyar és magyar-latin szótára, melyben már a magyar nyelv is kiindulási pont volt. A grammatikák közül ugyanakkor kiemelkedett Sylvester János még latin nyelven írott lat in-magyar nyelvtana, amely 1539-ben Nádasdy Tamás sárvár-újszigeti nyomdájában látott napvilágot. Utószavában Sylvester valódi programot adott a magyar nyelv művelésére: „ha hazai nyelvünkkel, e kinccsel - mely eddig előlünk rejtve volt, és most először megtaláltunk, feltártunk és napfényre hoztunk - élni nem vonakodunk, hamarosan (amint remélem és óhajtom) szegényekhői dúsgazdagokká leszünk." Törekvése gyorsan követőkre talált: Dévai Bíró Mátyás 1549-ben már második kiadását megélt, magyar nyelvű grammatikája első „helyesírási szabályzatunk" volt, a marosvásárhelyi Baranyai Decsi János protestáns történetíró 1598-ban pedig egy szólásgyűjteménnyel gazdagította nyelvünket.
A tudatosan dolgozó humanisták mellett a nyelvművelésben a reformátoroknak el-
évülhetetlen érdemeik voltak, még ha számukra a nyelv elsősorban eszközként szolgált is vallási céljaik eléréséhez. A protestantizmus valódi szellemi pezsgést hozott: képviselői anyanyelven szóltak, a vallásos és szépirodalom magyar nyelvű olvasását szorgalmazták, igy tevékenységük meghatározóan gazdagította a magyar nyelvet és iro-
Pesti Gábor hatnyelvű szótára. Bécs, 1538
Sylvester János: Grammatica Hungarolatina. Sárvár-Újsziget, 1539
Tinódi Sebestyén Króniká/a. Kolozsvár, 1554
dalmát. Különösen a biblia- és zsoltárfordítások szerepe volt számottevő. Az előbbiek közül a Wittenbergben tanult Károlyi Gáspár Vizsolyi Bibliája, az első teljes magyar protestáns bibliafordítás (lásd még 96. old.)
Philipp Melanchthon levele Nádasdy Tamáshoz, 1537. október 7., Lipcse
„Úgy értesülök, hogy Te nagy költséggel iskolát alapítasz és felszítod
az érdeklődést a tudományok művelése iránt, amely dolog ámbár ön
magában is nagy dicséretre érdemes, mégis különösen mostanában,
amikora háború csapásai következtében a szomszédos országokban
pusztul a tudomány, sokkal nagyobb elismerésre méltó. Úgy tűnik
ugyanis, hogy gondolsz az utókorral, hogy noha másutt kivesztek a tu
dományok, a Te buzgalmaddal megőrzött csírái mégis fennmaradtak,
amelyekből ismét elterjedhet Pannóniában az élet hasznos tudománya.
Tehát e tekintetben mind akaratodat, hogy kiváló dologban óhajtasz ér
demet szerezni hazád szolgálatában, mind pedig páratlan okosságo
dat, méltán megbizonyítottad. Én pedig ebben jó előjelként gyönyörkö
döm, mert hogy ily körülmények között gondolsz a tudományokkal,
azt bizonyítod, hogy bízol a békében és Pannónia jobb jövőjében. [...]"
Magyar történeti szöveggyűjtemény. 11/1. köt. 1526-1790. Szerk. Slnkovlcs István. Sp„ 1968. 32. old. (Komjáthy Miklós fordítása)
fejtette ki a legnagyobb hatást. A zsoltárfordítások közül Székely István (Zsoltárkönyv, 1548), majd Heltai Gáspár (Zsoltár, 1560) még prózai formában kiadott alkotásai, valamint az antitrinitárius Bogáti Fazakas Miklós kéziratos verses zsoltárkönyve emelkedtek ki. Az első teljes zsoltárkönyvet 1607-ben szintén Szenei Molnár Albert jelentette meg. De a szép számmal közzétett prédikációgyűjtemények és gyülekezeti énekeskönyvek hatása is jelentős, miközben a törökellenes védelem miatt megerősödő hazaszeretet is lendített nyelvünk fejlődésén, az eseményeket ugyanis már szinte kizárólag magyarul énekelték meg. A várháborúk korát a legendás Tinódi Sebestyén Krónikájában (1554), a Szikszó melletti 1588. évi diadalt pedig Tardi György foglalta históriás énekbe.
Mindezeknek köszönhetően a l ó . század második felében a magyar nyelv első virágkorát élte. Bár rendszere alapvetően nem változott, színesebbé és rugalmasabbá vált, szókészlete gyarapodott, létrejött a napjainkig megőrzött magázás, miközben a törököknek is köszönhettünk egy új hangot (a dzs-t). Mivel pedig a humanisták és a reformátorok, azaz a nyelvfejlesztők egyúttal az irodalom művelői is voltak, a századvégre a magyar irodalmi nyelv is megszületett. Noha a művelődés legfőbb színterei a budai királyi udvar mellett már Mohács előtt is elsősorban a főpapi-főúri központok, illetve a különféle kolostorok voltak, a török hódítással és az udvar Bécsbe kerülésével a királyságban - az új főváros (Pozsony) és az esztergomi érsekség székhelye (Nagyszombat) mellett - ennek legfőbb központjaivá végleg a nagyúri rezidenciák (például a Nádasdyak sárvári, a Perényiek sárospataki, a Batthyányak németújvári udvara), Erdélyben pedig a fejedelmi udvar vált. A hódoltságban a protestáns mezővárosi iskolák működtek parányi kulturális „műhelyekként", de számottevő volt a „második magyar fővárosban", Bécsben működő Magyar Udvari Kancellária humanista értelmiségi csoportjának szerepe is.
Anyanyelvű irodalmunk első sikerei Az 1526 utáni magyar irodalom első m ű velői az úgynevezett magyar erazmisták (Komjáti Benedek, Pesti Gábor és Sylvester János) voltak. Nyelvművelő tevékenységüket átgondolt irodalmi koncepció jegyében valósították meg, amiről jól tanúskodnak Sylvesternek patrónusához, Nádasdy Tamáshoz írott szavai: „Néhány
évvel ezelőtt gúnyoltak minket a többi nem
zetek, hogy amikor már az oroszoknak is
van saját nyelvükön evangéliumuk, a ma
gyaroknak még nincsen. Pedig ez egy dolgot
kivéve másban aztán nemcsak, hogy nem
gúnyolhatnak minket a keresztény nemze
tek, hanem még irigyelhetnek is, ti. nyel
vünk kiválósága miatt, mert azt még csak
utánozni sem tudják. Melyik idegen nemzet
ne csodálkoznék azon, hogy akad valaki, aki
a latin és görög nyelv mintájára magyar
nyelven is tud bármiféle verset írni?" Sylvester mindezek szellemében jelentette meg 1541-ben ura költségén Újszövetség-fordítását, b e n n e az első magyar időmértékes v e r s s e l . Így méltán tarthatjuk őt egyszerre a magyar nyelv- és i rodalomtudomány alapítójának. Rajta kívül Pesti Gábor szintén átültette magyar nyelvre az Újszövetség egy részét, 1536-ban megjelent Esopus fa
bulái c ímű fordítása pedig már valódi irodalmi alkotás volt.
Az erazmisták munkáját a reformátorok és a mecenatúrában jeleskedő humanista főpapok folytatták. Ezen egymást átfedő csoportok tevékenysége együtt alkotott szerves egészet. Ezt kiválóan jelzi, hogy a protestáns Bornemisza Péter és Telegdy Miklós pécsi püspök az 1570-1580-as évek fordulóján heves teológiai vitáikat már magyar remekművekben folytatták. Bornemisza és társai több évtized szívós munkájával megteremtették a reformáció irodalmának jellegzetes egyházi műfajait (biblia- és zsoltárfordítások, prédikációgyűjtemények, gyülekezeti énekek és bibliai históriák), a jeles hódoltsági reformátor, Sztárai Mihály pedig már színvonalas hitvitázó drámákat is írt.
A 16. század legnagyobb protestáns íróegyéniségei a prédikátorként és nyomdászként tevékenykedő Heltai Gáspár és Bornemisza Péter voltak. Bár az erdélyi szász családból származó Heltai (eredeti nevén Kaspar Helth) anyanyelve a német volt, oly kiválóan megtanult magyarul, hogy m u n kái többsége m á r e nyelven jelent meg. Műveinek sokoldalúsága és nyelvének szellemes h u m o r a külön figyelemreméltó. Legismertebb munkáján, az Aiszóposz meséiből készült Száz fabulán (1566) kívül külön könyvecskét írt A részegségnek és
tobzódásnak veszedelmes voltáról (1552), de historikusként sem volt jelentéktelen. 1565-ben - a humanista Zsámboky Jánost megelőzve - először ő találta meg, majd adta ki Antonio Bonfini latin történeti munkájának Mátyás királyra vonatkozó részét, amelyet nevezetes történeti összefoglalója (Chronica az magyaroknak dol
gairól, 1575) elkészítéséhez is felhasznált. A Siralmas énnéköm kezdetű búcsúverséről híres Bornemisza Péter életművét hasonlóan inkább a prózai alkotások fémjelzik. Eleinte őt is Nádasdy Tamás támogatta, így még bécsi diákként jelentethette meg
Fametszet Sylvester János Új Testamentumából. Sárvár-Újsziget, 1541
Balassi Bálint arcképe. Olajfestmény, 17. szazad
második fele
Heltai Gáspár: Chronica az magyaroknak dolgairól. Kolozsvár, 1575
1558-ban Szophoklész Elektra című művének magyarított változatát, amely az első magyar reneszánsz tragédia. Majd 1573-ban vándornyomdát alapított, amely folyamatosan tette közzé élvezetes munkáit. Legnagyobb hatást kifejtett műve az Ördö
gi kísértetek (1578) volt, mely érdekfeszítő témájával és lebilincselő stílusával szinte lenyűgözte olvasóit; de ötkötetes könyvével (Postilla) kiemelkedett a prédikációírásban is.
A 16. század végére a magas színvonalú reneszánsz irodalmi nyelvet Bornemisza tanítványa, Balassi Bálint teremtette meg. A végváriak szabad életét imádó, de főkapitánynak, gazdálkodó nagyúrnak vagy politikusnak alkalmatlan Balassinak a „múzsák mezején" hallatlan tehetség adatott. Verseinek témáira ugyan hatottak kalandos élete élményei (főként szenvedélyes szerelmei) és kora élénk vallásossága, költeményeiben mégsem pusztán ezeket adta vissza, ő már nem eszközként használta a nyelvet (például vallási célok elérésére), hanem tudatosan formálta költészetté, és mutatta be egészen modern módon korának érzés- és szokásvilágát. Különösen figyelemreméltóak reneszánsz szerelmes költészetének tiszta versciklusai (Anna-,
Júlia- és Célia-versek), amelyek saját sze-relemvilágáról adnak érzékletes, napjaink embere állal is átérezhető képet. Hasonlóan különleges egyéni hangú, összességében felekezetek felett álló vallásos költészete. Balassi mindezekhez kiválóan használt antik mintákat, alkalmazta a neolatin költészet fogásait, miközben még a versforma megújítására (Balassi-strófa) és egy új műfaj (az udvari dráma: Szép magyar comoc-
dia, 1588) megteremtésére is képes volt. A magyar irodalomban nála vált el végleg egymástól a dallam és a szöveg, bár korai verseit még ellátta nótajelzésekkel. De úttörő volt a tekintetben is, hogy tudatosan nagyobb egységekbe (ciklusokba) szerkesztette költeményeit.
Míg szerelmes verseivel Balassi a magyar nyelvű szerelmi lírát teremtette meg, istenes versei a vallásos költészet első nagy alakjává tették - noha életében nyomtatásban egyetlen költeménye sem jelent meg. A végek dicséretéről írott Egy kato
naénekében mesterien arányos szerkesztésben a végvári katonaság hősi életeszményét ódai jelleggel fogalmazta meg. Óriási tehetségének köszönhetően sikerrel megvalósított i rodalmi céljait - azaz hogy egyszerre gyönyörködtesse olvasóját és tudatosan fejlessze legféltettebb kincsét (anyanyelvét) - komédiája első lapjain így összegezte: „Mennyivel éntőlem
ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez
komédiát [...] Én is azért az magyar nyel
vet ezzel akartam meggazdagítani, hog)1
megesmérjék mindenek, hogy magyar nyel
ven is meg lehetne ez, azmi egyéb nyelven
meglehet."
Balassi „nyolc ifjú legénye-Vént emlegetett költői körének - melyhez az első magyar költőnő, Telegdy Kata is csatlakozott - szerepe volt abban is, hogy a század vége felé divatba jöttek a szerelmi, néha erotikus tárgyú verses történetek, a széphistóriák is. Általában füzet formában ponyvanyomtatványként látlak napvilágot, hogy olvasóik szinte „ronggyá" forgassák őket. Ezek legszebbike Gergei Albert tündér-
meséje (História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról) volt, amely a 19. században Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének forrását adta. Még hétköznapibb stílusban születtek a közköltészet alkotásai (históriás, hazafias és rabénekek, verses krónikák), amelyek felekezeti, társadalmi és műveltségi szempontoktó l nagyrészt függetlenül a szélesebb közönség számára egészen közérthető nyelven íródtak. Ilosvai Selymes Pétert Toldi Miklósról írott munkája (Arany János a Toldi írásakor főként erre támaszkodot t ) , Tinódit dallamra írott, könnyen megjegyezhető és emiatt szájhagyomány útján is terjedő végvári énekei, Wathay Ferencet pedig egy konstantinápolyi fogságában összeállított énekeskönyve tette utóbb híressé.
A 16. század utolsó évtizedeire a középkor végének még éppen csak formálódó magyar nyelve - tudatos fejlesztésének, a reformáció szolgálatába állításának és irodalmunk első sikereinek köszönhetően - kiművelt irodalmi nyelvvé vált. A sikeres „nyelvkeresést" legfrappánsabban talán Balassi tanítványa, Rimay János fogalmaz
ta meg: a magyar nyelv „savanyít fekete kökényből [...] szép pirossággal gyönyörködtető, teljes magyarságú megért édes cseresznyévé" változott. Ráadásul a fejlődés gyümölcsét már a társadalom egyre szélesebb rétegei élvezhették. A könyvnyomtatás fejlődése ugyanis szintén elősegítette, hogy a század utolsó harmada a magyarországi kultúra aranykora lehessen.
Könyvkiadás magyarul
Gutenberg találmánya egyszerre játszott szerepet mind az irodalmi nyelv megteremtésében, mind az anyanyelvű olvasás-és íráskultúra fejlődésében. Az újonnan alapított nyomdák (elsőként Nádasdy Tamás 1536-ban felállított sárvári műhelye) már nemcsak latin és német nyelvű köteteket, hanem magyar munkákat is megjelentettek. Az első magyar nyelvű nyomtatott könyv viszont még ezt megelőzően külföldön látott napvilágot: Erasmus magyar követőinek egyike, Komjáti Benedek 1533-ban a nagyhatalmú Perényi Péter támogatásával Krakkóban tette közzé Szent Pál leveleinek magyar fordítását. Ezt Buda elestének esztendejében a Magyarországon
Komjáti Benedek: Szent Pál levelei magyar nyelven. Krakkó. 1533
Wathay Ferenc énekeskônyve, 1604-1605
A Vizsolyi Biblia elkészítése (1590)
Az első teljes, magyar nyelvű biblia 1590-ben készült el. A fordítást Károlyi Gáspár - ezért Károlyi-bibliának is nevezik -gönci református lelkész vezetésével egy kisebb csoport végezte. A munka az 1570-es években kezdődhetett, 1586-tól egységesítették a szövegeket, Károlyi lapszéli jegyzeteket írt hozzájuk, és a fejezetek elé tartalmi összefoglalókat készített. A nyomdai munkálatokat végül Vizsolyban a környékbeli nagyúr, Rákóczi Zsigmond támogatásával Mantskovit Bálint irányította. A 603 nyomdai ív terjedelmű anyag 700-800 példányban történt kinyomtatása mintegy másfél évig tartott.
A Vizsolyi Biblia, 1590
(Sárváron) készült első magyar nyelvű könyv, Sylvester János említett Újtesta-m e n t u m a követte (lásd 93. old.). Az utóbbit nyomtató Abádi Benedeknek pedig szép számmal akadtak nyomdászutódai: Erdélyben és Debrecenben Georg Hoffgreff és Heltai Gáspár, a királyságban Huszár Gál, Bornemisza Péter, Raphael és Rudolf Hoff-halter, majd a századvégen a Vizsolyi Biblia készítője, Mantskovit Bálint és Joannes Manlius. Közülük többen (Heltai, Huszár és Bornemisza) a magyar nyelv művelői és a kor jeles íróegyéniségei is voltak, így beavatkoztak a nyomtatott művek nyelvébe, tovább csinosítva azt.
A patrónusaik változása miatt gyakran vándorlásra kényszerült nyomdászoknak elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy mind a Habsburg Monarchiához tartozó
Magyar Királyság, mind a török vazallus Erdélyi Fejedelemség lakói egyre nagyobb érdeklődést mutattak a magyar nyelvű, világi témájú irodalom és általában az írottnyomtatott magyar szó iránt. A könyvnyomtatás a század második felére emellett már komolyabb üzleti vállalkozásnak is számított. Ezt egyrészt jól jelzi a ponyvának nevezhető, egyre olcsóbb és kis formátumú „népkönyvek" (bibliai, történeti és szerelmi, sőt néha pajzán históriák) terjedése, másrészt az is, hogy minden etnikum nyelvén és minden társadalmi rétegszámára jelentek meg könyvek a Kárpát-medencében.
A 16. században kiadott körülbelül 900 kiadvány között ott találjuk a szepességi szászok főként Bártfán megjelent német nyomtatványait, Werbőczy Hármaskönyvének horvát nyelvű kiadását (Nedelic, 1574), sőt cirill betűs egyházi szláv és román nyelvű könyveket is. 1565-ben Debrecenben ugyanakkor megjelent a Hármaskönyv magyar fordítása is, Kolozsvárott 1578-ban napvilágot látott az első magyar botanikai könyv, Melius Juhász Péter Herbáriuma, sőt a krajnai származású Manlius az első magyar orvosi nyomtatványt, Fran-kovith Gergely Hasznos és felette szükséges könyvét is (1582-1585) kiadta. Ez volt egyúttal az első rézmetszetekkel díszített magyarországi könyv.
A század legszebb magyar könyvének Bornemisza Péter Detrekőn 1584-ben megjelent egykötetes prédikációs könyvét (Fo-liopostilla), legnagyobb nyomdászati teljesítményének pedig az 1590 nyarára elkészült Vizsolyi Bibliát tartják. Végül a könyvek iránti érdeklődést bizonyította a könyvkultúra fejlődése is: több komoly könyvgyűjtemény jött létre. A humanista főpapok (Du-dith András, Oláh Miklós, Telegdy Miklós, Náprágyi Demeter) gyűjteményei mellett elegendő például a francia szépirodalmat kedvelő nagyúr, Batthyány Boldizsár vagy Erdélyből Báthory István itáliai történetírója, Giovanni Michaele Bruto bibliotékájára gondolnunk.
Gyarapodó iskolák és értelmiség
Bár mindezek ellenére a parasztság és a szegényebb nemesség körében még évszázadokon át jelentős tömegek
nem értettek a betűvetéshez, az olvasás és az írás elsajátítása iránt a társadalom minden rétegében nőtt az igény. Sőt, a 17. század eleji Magyarország már eljutott arra a fejlődési szintre, hogy akinek nagy szüksége és valódi igénye volt az olvasás- és írástudásra, ezt alapszinten már viszonylag könnyen elsajátíthatta. Mindezt a reformációval szépen gyarapodó magyar iskolahálózat is alapvetően elősegítette (falusi és mezővárosi kisiskolák mellett Debrecen, Sárospatak, Pápa, Eperjes, Várad, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Brassó protestáns kollégiumai). Ezekből azután egy-egy patrónus segítségével a diákok a korabeli Európa legkiválóbb német (Wittenberg, Strassburg, Heidelberg, Tübin-gen, Jéna stb.), itáliai (Padova, Bologna, Róma), ausztriai (Bécs, Graz), lengyelországi (Krakkó) vagy angliai (Oxford, Cambridge) egyetemeire is eljuthattak - ez volt a peregrináció. A kontinens szellemi műhelyeiben „feltöltődött" diákok azután első kézből hozták haza az új tudományos eredményeket, majd gyakran egy-egy napjainkban már alig ismert királysági, erdélyi vagy akár hódoltsági település iskolájában adták át ismereteiket, és művelték tovább tudományukat.
Hogy a 16. században a szétdarabolódott Magyarország a kontinens kulturális vérkeringésének szerves része maradhatott, abban több királysági és erdélyi humanista szellemi műhely is döntő szerepet játszott. Az Európa szellemi vérkeringését átható és Magyarországon már a 15. század közepén jelentkező humanizmusnak a Mohács utáni sorozatos hadjárások kö
zepette is számos követője maradt. Sőt a humanisták nemzetek feletti „nagy családja" a protestantizmus térnyerésével tovább gazdagodott, hiszen kialakult egy, főként Melanchthon tanainak szellemében gondolkodó protestáns ága. A protestáns humanisták (Szikszai Fabricius Balázs, Gyalui Torda Zsigmond vagy Baranyai Decsi János) a latin nyelv ápolása mellett a magyar nyelvű irodalom terén is jelentőset alkottak. Velük ellentétben a főpapok a korábbi hagyományoknak megfelelően munkálkodtak a latin és görög kultúra terjesztésén, valamint a humanizmus első magyarországi virágkora, Hunyadi Mátyás uralkodása örökségének folytatásán. Bár a katolikus megújulás atyja, Oláh Miklós érsek elégettette Melanchthon tankönyveit, a néha eldurvuló felekezeti konfliktusok ellenére a humanizmus vallások feletti egyetemes szellemi mozgalom maradt.
A század közepén Oláh Miklós udvara a humanizmus fellegvára volt. A Mária királynéval Németalföldre került egykori királyi titkár a távoli nyugaton Erasmusszal is megismerkedett, majd hazatérve (1542) egyszerre lett az ország egyik első politiku-
Magyar diákcímerek a bolognai egyetem folyosóin
Zsámboky János arcképe. Rézmetszet
Oláh Miklós esztergomi érsek nagyszombati síremléke
sa (esztergomi érsek és helytartó) és vezető intellektuelje. Az általa fel
nevelt, egyháziakból és világiakból álló politikusi-hivatalnoki
„gárda" a század végéig azután nemcsak a királyság belpolitikáját és igazságszolgáltatását határozta meg, hanem a humanista kultúra művelése és támogatása terén is folytatta
mestere tevékenységét. Az utódoknak volt mit követniük: Oláh
még Németalföldön megírta idézett Hungária című munkáját, ösz-
szeállította leveleskönyvét, de néhány latin és görög verset is papírra vetett. Itt
hon elsősorban művészet- és irodalompártolásával tűnt ki: bécsi, nagyszombati és pozsonyi palotái a régiségek és könyvek tárházai, valamint kulturális centrumok voltak. Nagyszombati iskolájában pedig Európa egyik leghíresebb Arisztotelészszakértője, a flandriai származású Nicasius Ellebodius tanította a görög nyelvet.
Oláh Miklós érsek szellemi örökségével az utódok méltón gazdálkodtak. A helytartó utód (1568-1572), Bornemisza (Abstemius) Pál veszprémi, erdélyi, majd nyitrai püspök viszont még nem a tanítványok, hanem - az Isztambulban korvinákat is szerző tudós diplomata egri püspökkel, Ve-rancsics Antallal együtt - az azonos szellemben gondolkodó barátok közé tartozott. Oláhhoz hasonlóan Bornemisza egyszerre volt megbízható politikus, a jezsuiták lelkes támogatója, nagy tudású humanista, történetíró és iskolaalapító, de kiemelkedett mű- és könyvgyűjtő tevékenységével is. Az ország különböző területeit Ferdinánd király megbízásából bejárva a polgárháború és a török előrenyomulás következ
tében szétszóródott egyházi kincsekből minél többet igyekezett megmenteni, sőt restauráltatni.
A valódi Oláh-tanítványok közül a művelődés felvirágoztatása terén Radéczy István egri püspök és helytartó (1573-1586) emelkedett ki. A régiséggyűjtő humanista főpap a század második felének legfontosabb szellemi műhelyét hozta létre Pozsonyban: palotájának kertje a tudományok és az irodalom központja volt. A Múzsák kertjének (hortus Musarum) közepén álló hársfa oltalmában a kor szellemi elitjének képviselői gyakran megfordultak. Itt olvasták fel egymásnak legújabb verseiket, itt számoltak be külföldi barátaikkal való levélváltásaikról vagy újabban vett könyvekről és műtárgyakról. Az ösz-szejöveteleken gyakran vett részt a Pado-vában és Bolognában tanult Istvánffy Miklós, aki utóbb a 16. századi magyar történelem legalaposabb összefoglalását készítette el, és lett az egyre növekvő számú világi humanista értelmiség egyik kiemelkedő képviselője.
A költőként is számon tartott Istvánffy padovai tanítója, Zsámboky János ugyancsak a pozsonyi tudóskör tagjai közé tartozott. Az európai kultúrtörténetben Johannes Sambucusként ismert nagyszombati születésű humanis ta a kor egyik neves reneszánsz polihisztora (költő, filológus, orvos és történetíró) volt. Wittenbergtől Párizson át Padováig több mint két évtizeden át folytatta tanulmányait, majd Bécsben letelepedve udvari történetíróként és orvosként dolgozott. Mivel bécsi háza a nemzetközi tudósvilág találkozóhelye volt, a magyarországi humanisták európai kötelékeit tovább erősítette. Munkássága mind az európai, mind a magyar művelődéstörténet szempontjából felbecsülhetetlen értékű. Számos ókori görög és latin szerző munkáját adta ki, szép számmal írt verseket és episztolákat, melyek Európa szellemi központjaiban (Pa-dova, Basel, Antwerpen, Bécs) láttak napvilágot. 1568-ban ő adta ki először teljes
terjedelemben Hunyadi Mátyás történetírója, Antonio Bonfini nevezetes latin művét, a magyar történelem 1496-ig terjedő összefoglalóját. Egy esztendővel később nagy elődje, Janus Pannonius verseit jelentette meg, 1566-ban pedig Magyarország eddig ismert legkorábbi nyomtatott térképét, Lázár deák mappáját (1528) adta ki újra. Könyv- és kéziratgyűjteménye képezte később a császári könyvtár alapját.
A Pozsonyban összegyűlt értelmiségiek valódi humanis ta kört alkottak. Az irodalom, a t u d o m á n y o k és a képzőművészetek iránti közös érdeklődésüket a vallási különbségek sem akadályozták. Radéczy püspök kertjében barátságban megfért egymással a buzgó katolikus Istvánffy, a jogt u d ó s főpap Mossóczy Zakariás, a magyar törvények első kiadója (1584), a költőként is termékeny pozsonyi orvos, Georg Pur-kircher vagy a híres németalföldi botanikus, Carolus Clusius, az utóbbiak mindketten a protestant izmus lelkes követői. De felbukkant itt a németalföldi természettudós és költő, Elias Corvinus, a bécsi udvari könyvtár tudós gondozója, Hugó Blotius, sőt a jelenlévők még az angol költő és diplomata, Sir Philip Sidney látogatásait is üdvözölhették.
Bár a t u d ó s kör résztvevői érdeklődésükben és ízlésükben a bécsi és prágai Habsburg-udvarhoz álltak közel, tevékenységük n e m a politika jegyében, han e m a h u m a n i z m u s és a tudományok egyetemes szellemiségében zajlott. Ezért ápoltak jó kapcsolatokat a németújvári különc nagyúrral, Batthyány Boldizsárral (Clusius patrónusával), de egykori pado-vai tanulmányaik őket még a különvált Erdélyi Fejedelemség ugyanott végzett és emiatt „padovásoknak" keresztelt gyulafehérvári humanis ta körének tagjaival (Kovacsóczy Farkas és Berzeviczy Márton kancellárokkal, Gyulay Pállal) is összekötötték. Az utóbbiak szerepe a kultúra pat-ronálásában különösen Báthory István uralkodásának második felében, majd Báthory Zsigmond itáliai mintájú, kiváló
Istvánffy Miklós arcképe. Martino Rota rézmetszete, 1575
olasz mestereket (főként zenészeket) befogadó reneszánsz udvarában volt kiemelt jelentőségű. A művelődés századvégi virágkorát ezért tarthatjuk egyúttal a királysági és erdélyi h u m a n i z m u s második fénykorának is. Minderről frappánsan tanúskodnak a neves filológus, Nicasius Ellebodius 1570-es évekbeli elismerő szavai: „ha Isten békét ad ennek az országnak, akkor ez a legalkalmasabb hely tudományos tervek megvalósítására".
Verancsics Antal arcképe Martino Rota rézmetszete. 1571
Hiábavaló kiútkeresés: a tizenöt éves háború (1591-1606)
Magyarország első modern háborúja • 102
Felkelés, rendi bel- és országos polgárháború (1604-1606) •
A magyar történelem sorsfordító másfél évtizede • 110
Magyarország első modern háborúja
Agazdaság és művelődés virágkorának a századvégen egy újabb nagy hada-
kozás vetett véget, amely 1591-től 1606-ig kereken másfél évtizedre lángba borí tot ta a Kárpát-medence szinte minden régióját. A tizenöt éves vagy hosszú t ö r ö k háború Magyarország első modern hadakozása volt. Az Oszmán és a Habsburg nagyhatalom ekkor már nem egy-egy hadjáratban, h a n e m a hadszíntérre évről évre vezetett, hatalmas hadigépezeteket megmozgató hadjáratok sorában mérte össze erejét. Bár sokadszorra fordult elő a történelemben, hogy egy nagyhatalom háborúban keres kiutat, gyorsan kiderült, hogy a kísérlet hiábavalónak bizonyult.
1591-ben ismét a keleti világhatalom szabta meg Magyarország sorsát. Az oszm á n o k birodalmuk válságából belemenekültek a háborúba, amely a horvátszlavón és a dél-dunántúli végeken indult helyi konfliktusból 1593-ra országos hadakozássá vált. (A háború kezdőévének ezért tartja a kutatás egy része az 1593-as esztendőt.) Bár az oszmán államhatalom teljes ellenőrzés alatt tartotta a gazdaságot és a társadalmat, az újabb és újabb problém á k o n nehezen tudott úrrá lenni. Egyre
nagyobb gondot jelentett a túlméretezett hadsereg fizetése, az adó- és pénzrendszer összeomlása, a népességnövekedés, a gabonatermelés válsága, de még a természeti katasztrófák és a szép számú felkelés is. Mindeközben az államhatalom minden rétege fokozatosan megvesztegethető vállalkozó lett. A perzsákkal vívott hosszú háború (1578-1590) pedig kimerítette a birodalom még jelentős erőforrásait is. Isztambulban ugyan kongott az államkincstár, a szultáni hadvezetés mégis a háború mellett döntöt t .
A boszniai és a magyarországi török alakulatok m á r évek óta éhesen vártak a zsákmánnyal kecsegtető expedíciókra. Sőt az agresszív Haszan boszniai pasa támogatásával mindent megtettek, hogy a hadakozás mielőbb és minél nagyobb területekre terjedjen ki. 1591-ben előbb a kanizsai végek egyik kulcsát (Kiskomáromot), 1592-ben pedig a horvát főkapitányság előretolt bástyáját (Bihácsot) vették be. Ez jól jelezte: innen a békéhez aligha van visszaút. A törökök váratlan sziszeki veresége (1593. június 22.) azután a szerájban végleg az európai katonai „lobbi" sikerét hozta; noha a sokmilliós adósságokat felhalmozó
Palota (ma Várpalota) látképe a török időkben.
Rézkarc, 1640 körül
bécsi udvar nem kívánt háborúba bocsátkozni. Az oszmán hadvezetés a teljes mozgósítás mellett döntött, így az elkövetkező esztendőkben vagy a nagyvezír, vagy maga a szultán vezette a birodalom hadait Magyarország ellen. Az oszmán stratégia viszont nem változott: a fő cél továbbra is Bécs elfoglalása maradt. Ehhez persze nélkülözhetetlen volt a Duna menti hadiút közelében fekvő várak bekebelezése.
1593-1594-ben az oszmánok nagy céljuk megvalósításához Szinán nagyvezír vezetésével két hadjáratban hatalmasat léptek előre. A már Szapolyai kapcsán is bevált stratégiájukat alkalmazva előbb
a hódításuk fő csapásvonalától távolabb eső országrészek nagybirtokosait (Nádasdy Ferencet, Báthory István országbírót és Dobó Ferencet) ajánlatokkal igyekeztek adófizető vazallusnak megnyerni. A megosztás taktikájával született felhívásokra azonban ekkor nem találtak jelentkezőket. Ennek ellenére a több tízezres oszmán hadak 1593 októberében előbb Veszprémet és Palotát, 1594 őszén pedig - a Habsburg Monarchia nagy riadalmára - Győrt és vele az egész Észak-Dunántúlt elfoglalták. A császárváros közvetlen veszélybe került, hiszen egyedül Komárom maradt keresztény kézen.
A tizenöt éves háború, 1591/93-1606
Báthory Zsigmond képmása. Színezett
fametszet, 1595
Az oszmánok a következő esztendőkben mégsem tudtak élni a páratlan lehetőséggel. Hiába szerveztek - hódítási szándékukat jól kifejezve - mind Győrben, mind Pápán egy-
egy kis területű, ám katonákkal telepakolt beglerbégséget, 1595-ben a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem és Rudolf császárkirály között kötött szerződés (január 28.), majd Esztergom visszavétele (szeptember 3.) nehéz helyzetbe hozta őket. A török vazallus Erdély és általa a két román fejedelemség (Havasalföld és Moldva) bevonása a háborúba keleten új frontvonalat nyitott (október 29.: keresztény győzelem Gyurgye-vónál), Esztergom bevételével pedig a török Győr került szorított helyzetbe. Az éppen trónra lépő III. Mehmed szultánnak így komoly erőfeszítésébe került, hogy 1596-ban Eger elfoglalása után a mezőkeresztesi csatában (október 26-28.) pusztán szerencsével aratott, szerény győzelemmel Erdélyen keresztül biztosítsa a Havasalföld és Moldva felett megingott és Isztambul számára nélkülözhetetlen fennhatóságot. A Kárpát-medence teljes területére kiterjedő háború elhúzódása viszont azt jelezte, a két nagyhatalom nem bír egymással.
A kialakult háborús patthelyzet - Magyarország szerencsétlenségére - azonban
Esztergom ostroma, 1595. Rézkarc
még tízesztendőnyi hatalmas pusztítást hozott. Miközben az oszmánok képtelenek voltak hadseregük létszámának és kiváló utánpótlásuknak köszönhető erőfölényüket érvényesíteni, addig a császári-királyi hadak a kor legmodernebb tűzfegyvereivel felszerelve és némi harcászati fölényük ellenére sem érhettek el átütő sikereket. Hadkiegészítésük és logisztikájuk ugyanis a Habsburg-országok rendjei által megszavazott pénzsegélyekre, illetve szekerekre és igavonó állatokra épült. Ezek biztosításának lassúsága miatt viszont a keresztény seregek gyakran mozgásképtelenné váltak, így az oszmán csapatok többször előbb értek Drinápolyból Buda alá, mint a császáriak a magyaróvári táborba.
A századfordulóra mindkét hatalmat kimerítő háború egészét tekintve összességében végül az 1603 óta a perzsákkal újra hadba lépő oszmánok valamivel több sikernek örvendhettek. Az 1596-ban megszervezett egri vilajet után 1600-ban Kanizsa elfoglalásával ismét egy új tartomány alapkövét tették le, 1597-ben ugyanakkor pápai, majd 1598-ban győri vilajetjükről -e várak elvesztésével - le kellett mondaniuk. A hódoltság területét tehát Horvátország mellett a Délnyugat-Dunántúlon sikerült bővíteniük, sőt 1605. október elején (Bocskai segítségével) Esztergomot is visszafoglalták. Komolyabb területveszteség csupán Budától északra érte őket. Pálffy Miklós téli hadjáratában, 1593-1594 fordulóján visszavette az 1554-ben elesett Füleket és még több kisebb közeli véghelyet. A tiszántúli végeken viszont az oszmánok Lippát, Sólymost és Jenőt vesztették el, melyek az erdélyi fejedelmek kezébe kerültek. Mindezek a nyereségek azonban nem voltak összemérhetők azokkal az óriási pusztításokkal, amelyek a Magyar Királyság és a fejedelemség egyesítésére indított újabb fegyveres kísérlettel Erdélyben együtt jártak.
A trónjáról négy alkalommal távozó Báthory Zsigmond határozatlanságát mind a havasalföldi Vitéz Mihály vajda, mind
a Habsburg hadvezetés - olykor közösen, olykor egymással szemben - megpróbálták felhasználni Erdély megszerzésére. A Bécs által támogatott, de később önállósulni vágyó Mihály vajda azonban ugyanarra a sorsra jutott, mint a Mohács utáni évtizedek uralkodói trónra vágyó önjelöltjei. 1601 augusztusában Giorgio Basta generális ölette meg. Az európai hírű hadvezér kemény kezű erdélyi kormányzóságát (1602-1604) az éhínségek sújtotta, kimerülő fejedelemség lakói mégis inkább érezték pusztító megszállásnak (mint mondták „Basta-járásnak" mintsem országegyesítési kísérlet¬ nek. Bár erre a 17. század végéig talán ekkor kínálkozott a legkedvezőbbnek tűnő alkalom, az oszmánok erő fölénye és az ország közepébe beékelődő török hódoltság miatt ennek tartós fenntar tása mégsem volt több illúziónál.
Giorgio Basta katonáinak kegyetlenkedései 1604-ben. Wilhelm Péter Zimmermann rézkarca, 1606
Pálffy Miklós felvertje
Felkelés, rendi bel- és országos polgárháború (1604-1606)
A Bocskai-felkelés, 1604-1606
Hasonlóan semmiféle realitása nem volt az országegyesítésre az 1604 októberében Bocskai István veze
tésével kirobbant felkelésnek sem. Bocskai mozgalma 1604 szeptemberétől ugyanis eredetileg nem volt más, mint egyrészt a fejedelemség Habsburg-megszállását elutasító, törökbarát nemesek kísérlete Erdély korábbi vazallusi státusának visszaállítására, másrészt a nagy háború közepette zsold nélkül maradt hajdúk kilátástalanságból kiutat kereső lázadása. A Bethlen Gábor vezette törökpárti nemesek egyálta
lán nem törekedtek semmiféle független magyar államra, ám erre a hajdúk sem vágyhattak, hiszen ez I magyar politikai elit (elsősorban az arisztokrácia és a nemesség) komoly támogatása nélkül nem volt lehetséges. A mozgalom ugyan novembertől a felső-magyarországi rendek kiváltságaikért folyó felkelésévé is vált, a Budán tartózkodó nagyvezír gyors közbelépése miatt ugyanekkortól Bocskai már az oszmánok erdélyi és magyarországi vazallusa is volt. A török beiktatási jelvényeket november végén a nagyúr nem utasította visz-
sza, sőt néhány hónap múlva maga kért koronát a szultántól. Az átmeneti katonai sikerein fellelkesülő Bocskai tehát - mint egykor Szapolyai - kezdett hinni abban az illúzióban, hogy török pártfogással egyfajta „önálló" magyar államot hozhat létre.
Bár a török vazallus Bocskait 1605. február 21-én a székelyek Marosszeredán, majd a hozzá csatlakozó felső-magyarországi rendek, azaz a Magyar Királyság elitjének egy része, április 20-án Szerencsen Magyarország fejedelmévé választották, ő november 11-én - a gyakran felbukkanó állításokkal szemben - nem utasította visz-sza a Lala Mehmed nagyvezír által számára hozott török koronát; azt a Rákos-patak mezején ténylegesen a fejére helyezték. Ezt csupán Bocskai propagandája mutatta be ekként, hogy mielőbb véget vethessen az ekkor már több mint egy esztendeje folyó országos polgár- és rendi belháborúnak. Mindennek hátterében a kor egyik legtehetségesebb, már bemutatott (lásd 59. old.) politikusa, Illésházy István éleslátása állt. Ő ugyanis helyesen ismerte fel azt, amit történetírásunk ez ideig többnyire elhallgatott: a magyar rendiség nagyobb része még komoly sérelmei dacára sem (vagy csak ideiglenesen és kényszerből) támogatta a török vazallus fejedelmet és felkelővezért. Sőt egy jelentős részük fegyverrel szállt szembe Bocskai tekintélyes számú török-tatár hadak támogatta csapataival. Ez hamarosan rendi bel- és országos polgárháborút eredményezett.
Illésházy viszont tisztában volt azzal, hogy mindez a hosszú hadakozásban kimerült országot végső pusztulásba döntheti. Sőt még a hajdúk sikerei közepette, 1605 júniusában is úgy látta, hogy a Magyar Királyság csak a Habsburg Monarchia segítségével érheti el megmaradását az oszmánokkal szemben: „Nekem fejemben nem fér: ha ma kivönné is az császár kezét Magyarországból, mint köllene az tótországi [vagyis szlavóniai], Dunán túl és innen való végházakat eltartani." Illésházyt pedig nem lehetett a Bécshez való kötődéssel vádolni. A háború
alatt a szinte az államcsőd szélére jutott bécsi udvar sorozatos baklövéseinek ugyanis ő volt az egyik legfőbb áldozata. A kincstár - a magyar politikai elit egy részének támogatásával - ugyanis a háború közepette koncepciós és kincstári pereket indított több, részben udvarhű nagybirtokos ellen, hogy a nekik zálogba adott birtokok visszaszerzésével enyhítsen szorult anyagi helyzetén. A legelhíresültebb per 1603-ban Illésházy ellen folyt. Ő fej- és jószágvesztése miatt végül Lengyelországba menekült.
A fiskális perek miatti országos elégedetlenséget tetemesen fokozta, hogy a magyar katolikus egyház vezetői (egyúttal a Magyar és a Szepesi Kamara elnökei) a háborút kihasználva a császári-királyi hadak segítségével igyekeztek a századvégre meggyengült pozícióikon javítani. Ez a protestánssá vált országban komoly ellenállást szült. A legnagyobb felháborodást 1604 elején a kassai Szent Erzsébet evangélikus templom elfoglalása váltotta ki (január 6.), amit tetézett egy súlyos törvénytelenség. Rudolf király az 1604 tavaszán tartott pozsonyi országgyűlés határozataihoz ugyanis Prágában önkénye-
Bocskai István arcképe. Rézmetszet
Bocskai István törők koronája, 1605
I. Rudolf magyar király (II. Rudolf néven németrómai császár) arcképe.
Rézmetszet, 1609
sen egy külön (22.) törvénycikket fűzött, amely megerősítette a protestánsok ellen hozott határozatokat, és kimondta, hogy a diétákon a vallás ügye nem tárgyalható.
Ez a többségében protestáns rendek, elsősorban a köznemesség körében óriási elégedetlenséget keltett. 1604 szeptemberében a Zemplén megyei Gálszécsen összegyűlt felső-magyarországi rendek ezért kimondták, hogy amennyiben a törvény-
A magyar országgyűlés 1598. évi 29. törvénycikke a szabad hajdúk kiirtásának módjáról
„A szabad hajdúk kiirtására nézve az előző évek végzéseihez tartják
magukat.
1 .§ Egyszersmind szigorúan elrendelik, hogy ilyeneket ne csak
a magyar, hanem a német kapitányok se merészeljenek tartani;
akik ellenkezőleg cselekszenek, a hűtlenség bűnébe essenek.
2.§ És ezeket a bármely név alatt bujdokló hajdúkat, ha akárhol
fogságba ejtették, minden embernek szabadságában álljon,
úgy a magyar, mint a német területen, büntetlenül megölnie.
3.§ A jövő hadjáratra azonban szabadságukban álljon, hogy
magukat a mezei hadsereg katonái közé fölvétessék, és zsoldért
szolgálhassanak."
Magyar törvénytár. 1526-1608. évi törvényczikkek. Magyarázó jegyz. Márkus Dezső. Bp.. 1899. 845. old. (Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen fordítása)
cikket nem vonják vissza, akár fegyverbe is szállhatnak. Bocskai ezért találhatott bennük hamarosan pártfogókra. Az Erdély va-zallusi állapotának visszaállításáért indult mozgalom és a tiszántúli hajdúfelkelés így vált a magyar rendek egy részének első Habsburg-ellenes fegyveres küzdelmévé is. Bocskai és hívei sokrétű és többcélú mozgalma viszont nemzeti függetlenségi küzdelem vagy szabadságharc sohasem lett! A bihari nagyúr 1604. novemberi török vazallussá válása, az oszmánok tekintélyes katonai támogatása és a királysági rendiség többségének fegyveres ellenállása miatt nem is lehetett.
A portyázó hadviseléshez szokott hajdúk tartós katonai sikereket a reguláris hadviselésben megedződött császári-királyi zsoldosokkal szemben azonban még a több ezer fős török-tatár támogatás dacára is csak időlegesen érhettek el. Mozgalmuk mégis több komoly eredményt hozott. Bocskai felismerte társadalmi problémáikat, ezért 1605. december 12-én mintegy 10 000, majd 1606-ban újabb 1000 hajdút -főként az úgynevezett öreg hajdúvárosokban - jelentős kiváltságokkal (örökös adómentesség, bíráskodási és önkormányzati privilégiumok) jutalmazott meg, azaz katonáskodásuk fejében kollektív nemességgel telepítette le őket. Bár ezzel a társadalomból kiszakadtak problémáját csak részben oldhatta meg, a hajdúk kiváltságolása nagy jelentőségű, mintaadó történelmi lépés volt.
Bocskai mozgalmának igazi nyertesei -az újra vazallussá váló Erdélyben nyugalmat kívánók mellett - a függetlenségre nem, csupán a rendi kiváltságok és a vallásszabadság megerősítésére váró magyar rendek, különösen a nagyurak és a köznemesek voltak. Az lllésházy István és Mátyás főherceg gyámkodásával, több hónapnyi egyeztetés után Rudolf király és Bocskai képviselői között 1606. június 23-án létrejött új kiegyezés, a bécsi béke pozícióikat számottevően megerősítette. Biztosította a szabad vallásgyakorlatot (törölve az 1604.
Bocskai István a hajdúi között. Wilhelm Peter Zimmermann rézmetszete, 17. századeleje
évi 22. tc.-et); kimondta, hogy a rendek a következő országgyűlésen fél évszázad után ismét nádort választhatnak, a legfontosabb tisztségeket magyaroknak, mégpedig világi nagyuraknak adományozzák; garantálta a Szent Korona Prágából való hazahozatalát stb. Maga Bocskai ugyanakkor - Erdély és a Partium mellett - életére megkapta a királyságból Ugocsa, Bereg és Szatmár megyéket is. A fejedelem 1606. december 29-ei halála miatt mindez azonban csupán néhány hónapig tartott.
A szerződés előírta a törökökkel való békesség megkötését is. Erre végül november 11-én a Zsitva folyó torkolatában kerül sor. A húsz esztendőre szóló zsit-vatoroki békesség a kialakult határokkal garantálta a békeállapotot, továbbá a háború alatt az ellenség fogságába esett rabok kölcsönös szabadon bocsátását. Rudolf császárnak ugyanakkor egyszeri 200 000 forintot kellett I. Ahmed szultánnak küldenie, aminek fejében viszont már nem volt köteles évi 30 000 forintot „ajándék" címén az oszmánoknak fizetni. A szultán ezzel magával egyenrangú uralkodónak (császárnak) ismerte el a középeurópai Habsburg Monarchia vezetőjét; Erdély
viszont - Bocskai és Bethlen Gábor törekvéseinek, illetve a nagyhatalmi realitásoknak megfelelően megmaradt a Porta egyik legszabadabb vazallusának. Az 1591 óta tartó nagy háborút lezáró bécsi-zsitva-toroki kettős békemű a teljesen kimerült két nagyhatalom számára óriási fellélegzést hozott.
Csákányfokos, 16. század vége
Muskéta, 1600 körül
A magyar történelem sorsfordító másfél évtizede
Emlékérem Győr és Tergovistye visszafoglalására, 1603 körül
A török Buda és Pest. Színezett rézkarc, 1617
A békére leginkább mégis a Kárpát-me-dence lakói vártak. A másfél évtize-
den át tartó hadakozás, majd polgárháború teljesen felborította korábbi életüket. Az 1590-es évekig ugyanis a török
magyar portyák ellenére a magyarországi társadalom komoly alkalmazkodó- és túlélési képességgel, sőt újjáéledési erővel rendelkezett. Az évről évre ismétlődő nagy hadjáratok idején, valamint
a tatár és a vallon hadak hadszíntéren való telelése és a hajdúk pusztítása közepette azonban egy idő után már nem volt lehetőség újrakezdésre. A több tízezer fős seregeket évente megmozgató hadakozá
sok egészen más jelleggel pusztítottak, mint a mindennapos betörések. A Bocskai hajdúival együtt a magyar területek mellett Alsó-Ausztria és Stájerország nyugati részét is többször felprédáló török-tatár segédcsapatok maguk is elismerték, hogy „ilyen dúlás és pusztításnak, ilyen vitézi hírnévnek s ilyen gazdag zsákmánynak, minőt ekkor tapasztaltunk, csupán a hódító Szülejmán kora volt a tanúja". A sorozatos megrendítő csapásokat a legellenállóbb lakosság sem heverhette k i . Í g y volt e z mindenütt Európában, ahol sokezres hadak vonultak végig vagy évekre elhúzódott a hadakozás.
A tizenöt éves háború ezért jelent valódi vízválasztót m i n d a magyarországi településhálózat, m i n d a magyar népesség pusztulása szempontjából. A széles sávban évente újra meg újra előrenyomuló hadak pusztítása és a velük járó gyújtogatások, éhínségek, állatokat és embereket tizedelő járványok (pestis, vérhas, tífusz, malária és ezek keveréke, az úgynevezett morbus Hun-gariais) elől már nem volt menekvés. S ez függeden volt attól, hogy az oszmán sereg fosztogatásban élenjáró bajnokairól (a tatárokról) vagy a császári-királyi hadak rabló vallon zsoldosairól, esetleg a gyakran még a törököknél is elvetemültebben kegyetlenkedő hajdúkról volt szó. Néhány esztendő alatt a hadszíntér teljesen kimerült, így azután m á r csak az volt a kérdés, hány újabb település pusztul el a következő hadműveletek során.
A pusztítás nagyságát jól jelzi, hogy az adózás alá fogható házak száma 1598 és 1604 között a királyság minden területén 65-75 százalékkal csökkent, de voltak olyan hódoltsági megyék, ahol a települések közel 70 százaléka pusztult el. Mindeközben az ország Duna ment i hadi útvonalának vidéke 1593 és 1595 között, azaz csupán három esztendő alatt, Győr és Esztergom török és keresztény ostromai idején szinte teljesen elnéptelenedett. Esztergom visszafoglalása (1595) után ezért a vár új főkapitányának, Pálffy Miklósnak fegyveres erővel kellett a hódoltságból (például Buda környékéről, de még Tolna és Baranya megyékből is) éveken át egész magyar és vlach falvakat áttelepítenie, hogy a környék termelését részben helyreállíthassa.
Egyes országrészek településhálózatában, lakosságában és anyagi javaiban összességében tehát már olyan hatalmas sérülések keletkeztek, amelyeket vagy sohasem, vagy pusztán évtizedek múltán lehetett volna helyreállítani. A pusztítások ráadásul ismét a magyar lakosságot érintették leginkább, ami összességében a szerbek és vlachok újabb hódoltsági, Erdélyben pedig a románok főként mezőségi térnyerését hozta.
De a háború alatt még a rendkívül jövedelmező távolsági kereskedelem is megbénult. A Magyar Kamara 1603-ban így kénytelen volt megállapítani, hogy azok a magyar kereskedők, akik azelőtt sok marhát tartottak, elhagyták lakóhelyeiket és a hadjárások által kevésbé sújtott Nagyszombatban, Pozsonyban vagy Bécsben telepedtek le. A sorsfordító másfél évtizednyi hadakozás után a legfőbb kérdés így az volt, lesz-e a jövőben néhány békés évtized a tartós regenerálódásra.
Wathay Ferenc neves költő és végvári tiszt leírása önéletrajzában a tizenöt éves háború dunántúli pusztításairól, 1605. február
„Győr [1594-ben] elveszvén, ós Pápát is pusztán hagyván az magya
rok és németek is, kik benne lévén [...], az én vági jószágom is mind
elpusztulván Rábaközzel, de égéstűi mégis az Vág falu megmarad
ván, maradtanak meg az kastélyban mégis meg az én ispánom,
szolgáim, és futott szegénység, mely föld akkoriban minemű
szörnyűségben volt, és mind az egész Rábabelső fel mind Bécsig,
és rémülésben - nincs, azt ki megírhatná."
Wathay Ferenc énekes könyve. (Hasonmás kiadás.) Sajtó alá rend. Nagy Lajos. II. kőt. Bp., 1976. 145. old.
A mezőkeresztesi csata allegóriája. Hans von Aachen olajfestménye
Ajánlott irodalom
Forrásközlések Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez
1-37. köL Szeged, 1965-2004. Balassi Bálint összes művei. I—II. köt. összeállította: Eckhardt Sándor,
Budapest, 1951-1955. Báthory István emlékezete. Szerkesztette: Nagy László. Budapest, é. n. Bethlen Farkas: Erdély története. I-IV. köt. Szerkesztette: Jankovics
József. Jegyzetek: Pálffy Géza-Kruppa Tamás. Budapest, 2000-2006.
Erdély öröksége. Erdélyi Emlékírók Erdélyről. [-VI. köt. 154 l-l 703. Budapest, 1942. Reprint: Budapest, 1993-1994.
Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerkesztette: Szilágyi Sándor. I-XXI. köt. 1540-1699. Budapest, 1875-1898.
Humanista történetírók. Szerkesztette: Kulcsár Péter. Budapest, 1977.
Iratok Bocskai István és kora történetéhez. Szerkesztette: Nagy László. Debrecen, 2005.
Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. 1-3. köt. Sajtó alá rendezte: Benits Péter. Budapest, 2001-2009.
Magyar országgyűlési emlékek történeti bevezetésekkel. Szerkesztette: Fraknói Vilmos-Károlyi Árpád. I—XII. köt. 1526-1606. Budapest, 1874-1917.
Magyar Történelmi Emlékek. I.: Okmánytárak. I-XLII. köt. Pest-Budapest, 1857-1915., 1943., 1948., illetve II.: írók. I-XXXVIII. köt. Pest-Budapest, 1857-1906.
Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/l. köt. 1526-1790. Szerkesztette: Sinkovics István. Budapest, 1968.
Magyar törvénytár. 1526-1608. törvényczikkek. Magyarázó jegyzetek: Márkus Dezső. Budapest, 1899.
Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. 1-2. köt. Szerkesztette: Maksay Ferenc. Budapest, 1990.
Mohács emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás. 3. bővített kiadás. Budapest, 1987.
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. I-III. köt. Budapest, 1879., Reprint: Budapest, 1986.
Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény. E—II. köt. Szerkeszlette: Ács Pál és mások. Budapest, 1998-2000.
Régi Magyar Költők Tára. XVI. századbeli magyar költők művei. Budapest, 1877-2005.
Régi Magyar Nyomtatványok. I—III. köt. 1473-1655. Szerkesztette: Borsa Gedeon és mások. Budapest, 1971-2000.
Tinódi Sebestyén: Krónika. Sajtó alá rendezte: Sugár István. Budapest, 1984.
Szakirodalmi feldolgozások Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Budapest, 1992. Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526-1528). Budapest, 1983. Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. 2. kiadás. Budapest,
1984. Benda Kálmán: Bocskai István. 2. kiadás. Budapest, 1993. Ember GySző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól
a török kiűzéséig. Budapest, 1946.
Erdély története. I. köt. Főszerkesztő: Köpeczi Béla. 3. kiadás. Budapest, 1988.
FodorPál: Magyarország és a török hódítás. Budapest, 1991. G. Etényi Nóra-Horn Ildikó-Szabó Péter; Koronás fejedelem. Bocskai
István és kora. Budapest, 2006. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995. Honi Ildikó: Tündérország útvesztői. Tanulmányok Erdély
történelméhez. Budapest, 2005. Horváth János: A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad
magyar irodalomtörténete. 2. kiadás. Budapest, 1957. Kenyeres István: Uradalmak és végvárak. A kamarai birtokok
és a törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Budapest, 2008.
Madas Edit-Monok István: A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig. 2. javított, bővített kiadás. Budapest, 2003.
Magyar művelődéstörténet. III—IV. köt. Főszerkesztő: Domanovszky Sándor. 2. kiadás. Szekszárd, 1993.
Magyarország története 1526-1686. Főszerkesztő: Pach Zsigmond Pál. Szerkesztette: R. Várkonyi Ágnes. I. köt. 2. kiadás. Budapest, 1987.
Németh István, H.: Várospolitika és gazdaságpolitika a 16-17. századi Magyarországon. (A felső-magyarországi városszövetség) 1-2. Budapest, 2004.
Oborni Teréz: Erdély fejedelmei. Budapest, 2002. Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri főkapitányság
története 1526-1598. Győr, 1999. Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Budapest, 2000. Pálffy Géza: Győztes szabadságharc vagy egy sokféle sikert hozó
felkelés! A magyar királysági rendek és Bocskai István mozgalma (1604-1608). Budapest, 2009.
Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? Budapest, 2004. Péter Katalin: Házasság a régi Magyarországon. 16-17. század.
Budapest, 2008. Szabó János, B.: A mohácsi csata. Budapest, 2006. Szakály Ferenc: A mohácsi csata. 3. kiadás. Budapest, 1981. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. 2. kiadás. Budapest.
2006. Szckfíí Gyula: Magyar történet. III. köt. 2. bővített kiadás. Budapest,
1935. Szultán és császár birodalmában. Magyarország művelődéstörténete
1526-1790. Főszerkesztő: Szentpéteri József. Budapest, 2000. Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború.
Szeged, 2000. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540-1690. Budapest,
1980. Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi
dunántúli nagybirtokon. Budapest, 1981. Várkonyi Ágnes, R.: A Királyi Magyarország 1541-1686. Rudapest,
1999. Várkonyi Ágnes, R.: Három évszázad Magyarország történetében
1526-1790.1. köt. A megosztottság évszázada 1526-1606. Budapest, 1999.
Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977. Reprint: Budapest, 2004.
MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E
Főszerkesztő Romsics Ignác
1. Őstörténet és honfoglalás
2. Államalapítás 970-1038
3. Válság és megerősödés 1038-1196
4. Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században
5. Az Anjouk birodalma 1301-1387
6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437
7. A Hunyadiak kora 1437-1490
8. Mohács felé 1490-1526
9. A három részre szakadt ország 1526-1606
10. Romlás és megújulás 1606-1703
11. A Rákóczi-szabadságharc 1703-1711
12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790
13. A nemzeti ébredés kora 1790-1848
14. Forradalom és szabadságharc 1848-1849
15. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867
16. A dualizmus kora 1867-1914
17. Világháború és forradalmak 1914-1919
18. A Horthy-korszak 1920-1941
19. Magyarország a második világháborúban
2 0 . Demokráciából a diktatúrába 1945-1956
21. Az 1956-os forradalom és szabadságharc
22. A Kádár-korszak 1956-1989
23. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-2009
24. Időrendi áttekintés
KOSSUTH KIADÓ www.kossulh.hu
top related