anne herries - szerelmi törvényszék

8/15/2019 Anne Herries - Szerelmi Törvényszék

http://slidepdf.com/reader/full/anne-herries-szerelmi-toervenyszek 1/332



Anne Herries

zerelmi

törvényszék

Harlequin

www.harlequin.hu

http://www.harlequin.hu/




3

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises IIB. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek.Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merővéletlen műve.

© Anne Herries, 2005 – Harlequin Magyarország Kft., 2008

A mű eredeti címe: A Perfect Knight(Harlequin Mills & Boon, Historical Romance)Magyarra fordította: Szalontai Éva

Kép: Harlequin Books S.A. Borító: Majoros Árpád

ISBN 978-963-537-878-4

ISSN 1588 6700

A Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa. • Felelős kiadó: Holger Martens

• Főszerkesztő : Dr. Téglásy Imre • Műszaki vezető : Sárai Szabó Mária • Szerkesztőség : 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. • Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762.• Távbeszélő : 488-5569; Fax: 488-5584;• E-mail : [email protected]• Terjesztés: 488-5588

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon istájékozódhat: www.harlequin.hu

Árusítás ban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek.

Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., DebrecenFelelős vezető: György Géza vezérigazgató






4

Alayne a füves patakpartonült, és elmerülten hallgatta a

meder gömbölydedre csiszolódottkövei közt tovasiető erecske halk

csobogását. A víz olyan tisztavolt, hogy még a meder homokosalján cikázó parányi élőlényeket

is láthatta. Háta mögött fel-felhangzott az udvari emberek

vidám nevetése és tréfálkozása. Egy hölgy lanton játszott, atöbbiek hol ide, hol oda futottak, és önfeledt kacagás

közepette mindenféle dőreségekkel mulattatták egymást. Túl nagy a hőség ahhoz, hogy az ember valami értelmesdolgot csináljon, gondolta Alayne. Sóhajtva a hűs habokba

mártotta ujjait. Lehet, hogy már elege van a cour d’amour , aszerelmi törvényszék nyújtotta szinte vég nélkülimulatságokból és szórakozásokból? Pedig az itt élő hölgyekszívesen ítélkeztek szerelmi ügyekben, különféle apró, elmés

büntetésekkel sújtva a lovagi illem ellen vétőket, vagy éppenigyekezve összeboronálni a szerető szíveket.

A poitiers-i udvart gyakran nevezték a szerelem fejedelmiudvarának, nem utolsósorban a trubadúrok miatt, akikmegénekelték az emelkedett udvari szerelmet, melyről sokanábrándoztak, de amely csak keveseknek jutott osztályrészül.

Alayne olykor arra gondolt, hogy a lovagi szerelem csupánmítosz, költői kitaláció. Az idők folyamán alkalma nyíltmegtapasztalni az udvari élet más oldalait is, acselszövényeket, az ármánykodást. A csevegést felületesnek,a szórakozásokat sekélyesnek találta, és halálosan unta. Dehát hová menjen? Nem volt más hely, ahol nagyobb

biztonságban lehetett volna, mint itt.



5

Enyhe borzongás futott végig a testén, amikor arra gondolt,minő sors várna rá, ha el kellene hagynia az udvart. Nagyon

jól tudta, hogy inkább ráérősen, mindenféle kellemesszórakozással eltöltött napokra vágyik, mint hogy azoknak az

embereknek legyen kiszolgáltatva, akik megpróbáltakrendelkezni az élete fölött. Mély szomorúság árnyékolta be

bájos arcát, amikor eszébe jutott, miképpen szökött meghazulról.

– Alayne! Jöjj és csatlakozz hozzánk! – kiáltotta pajkosanaz egyik hölgy, és végigfutott a patak mellett kanyargó

ösvényen, egy nemesif júval a nyomában. Az ifjú egy ígértcsókot akart behajtani rajta, a pajzán hölgynek azonban eszeágában sem volt teljesíteni ígéretét. – Kérlek, ments meg ádázüldözőmtől!

A fiatal pár enyelgése láttán Alayne elmosolyodott, demegrázta a fejét; pillanatnyilag nem volt kedve részt venni agáláns játékban. Különben is biztosra vette: a leányzó semmit

sem óhajt jobban, mint hogy elcsípjék a kert egy arraalkalmatos zugában. Kellemes lehet egy jóképű férfivalcsókolózni, gondolta Alayne. Bárcsak ő is olyan gondtalan ésfelszabadult lehetne, mint ez a fiatal nemeshölgy!

Noha igyekezett eltitkolni kedvetlenségét, a jelen levő urakközül többen is észrevették nyomott kedélyállapotát, Alayne

ugyanis azon nők közé tartozott, akik akaratlanul is magukravonják a férfiak figyelmét. E pillanatban gondolatai messzire kalandoztak az udvar

eseményeitől, és újra meg újra visszatértek a még nem is olytúl régen elmúlt sötét évekhez. Immár majdnem tizenkéthónapja annak, hogy kétségbeesésében anyja távolirokonának, Aquitániai Eleonóra királynénak a védelméért



6

folyamodott. Alayne mindig is csodálta a királynét, aki mostmár Anjou Henrik, Anglia jelenlegi uralkodójának a feleségevolt. Siralmas helyzetében senki máshoz nem fordulhatott.

– Miért oly elgondolkozó, madame?

Pierre de Froissart báró hangját hallva Alayne felnézett, éselmosolyodott. A hölgyek többsége kedvelte ezt a vonzó,

jóképű, kellemes énekhangú és kifogástalan modorúúriembert.

– Nem szívesen engedek betekintést a gondolataimba,monsieur – mondta Alayne az ajkát biggyesztve, ám

önkéntelenül kacér pillantása lángra lobbantotta a lovagszívét. – Megengedi, hogy leüljek ön mellé, madame?

– Hogyne, monsieur. Én már úgyis unom magamat. Pierre de Froissart felkacagott, és fesztelenül Alayne mellé

telepedett a száraz fűbe. Noha szinte mindennap találkozottvele, eddig még nem próbált udvarolni neki. Alayne tudta,hogy az udvarbéli hölgyek között nem egy akad, aki rajong alovagért, s ő valószínűleg többnek is csapta már a szelet. Ámezek a históriák mindig titokban zajlottak.

Az udvari szerelem íratlan szabályai szerint a széptevésnektapintatosan és a nyilvánosságtól távol kellett lejátszódnia. Aszerelmes lovag titokban látogatta meg imádottját, és

versekkel, balladákkal vagy apró ajándékokkal fejezte kitiszteletét. A hölgy vagy engedett a lovag kérésének, vagynem, amint kedve tartotta. Sokak számára éppen az udvarláse titkolt módja jelentette a lovagi szerelem különlegesvarázsát.

– Úgy tűnik, ön szándékosan különült el a többiektől,madame. Biztosra veszem, hogy sok férfi van, aki szívesen



7

kifejezné hódolatát, ha alkalma nyílna rá. Szabadjonmegjegyeznem, hogy ön távol tartja magától a csodálóit.

A báró túl jó megfigyelő, gondolta Alayne. Kisséelfordította a fejét, és a patakra függesztette a tekintetét, a

szíve azonban sebesebben dobogott. Könnyű pír lepte be azarcát, és nem válaszolt mindjárt, mert nem tagadhatta, hogyma délután valóban egyedül kíván lenni.

A fiatal udvarhölgy rendkívül vonzó jelenség volt a rövidfátyol alól kibukkanó sötét hajával és csodálatos kékszemével. Hosszú, sötét szempillái bársonyos keretbe

foglalták ragyogó szemét, és rebbenésük szinte elbűvölte aférfiakat. Szépségéről és varázslatos pillantásáról ódákat írtaka lovagi költők. Ő volt az a nő, akit a férfiak megálmodnakmaguknak, és vágyálmaikban csókra sóvárgó csábítótündérként képzelik maguk elé. A lényéből sugárzóártatlanság még inkább felszította a férfiak kéjvágyát.

Néhány hete egy titkos imádó verseket és kis

virágcsokrokat küldözgetett Alayne-nek. Csodálója még nemvallotta be nyíltan érzelmeit, apró figyelmességeit ügyesenolyan helyekre tette le, ahol imádottjának feltétlenül megkellett találnia. Olykor egy apród adta át az ajándékokat, ak üldő kilétét azonban nem fedte fel.

– Nyugalomra vágytam, hogy... hogy összeszedjem a

gondolataimat... – mondta végül, és nyíltan Pierre deFroissart szemébe nézett. – Zálogot adok, ha kitalálom, mire gondol – ajánlotta de

Froissart –, mert fáj, hogy ilyen szomorúnak látom. – Nem kell zálogot adnia – válaszolta Alayne. A zálogosdi

nagy kedveltségnek örvendő társasjáték volt az udvarban, ésa fiatalemberek ily módon próbáltak csókokat és más



8

kedvezményeket kicsalni imádottjaiktól. – Nem gondoltam

semmi különösre. Csupán arra, hogy jó itt üldögélni a napon,és mégis...

Sóhaj lebbent el Alayne ajkáról, és ismét elhallgatott.

– Lehetséges, hogy valami másra vágyik, MadameAlayne? Valami nemesre és tökéletesre, olyan meghittségre,amely csupán ritkán jut osztályrészül az embernek, ésúgyszólván sohasem lelhető fel a házasságban...

Froissart egy hosszú fűszállal játszadozott, s közben azasszony arcára függesztette a tekintetét. Alayne zavarában

megnyalta az ajkát, és nem vette észre, hogy ez az önkéntelencselekedet még inkább fokozta a lovag vágyát. – Nem kívánok újra férjhez menni – ismerte be, és kecses,

rugalmas mozdulatokkal felkelt a fűből. Minden házassággalkapcsolatos megjegyzés nyugtalanítóan hatott rá. Ennekfőként az volt az oka, hogy atyja, Francois de Robspierre

báró, megpróbálta másodszor is házasságra kényszeríteni.

Ezért folyamodott Alayne védelemért Eleonóra királynéhoz. – A házasság voltaképpen két család érdekszövetsége avagyon megtartása, gyarapítása érdekében. Az igaz szerelemazonban egészen más.

– Valóban! – helyeselt lelkesen Froissart, s mint oly sokan

az udvarnál, arra gondolt, milyen is volna, ha a csodálatos

Alayne-t a szeretőjének tudhatná. – Én is ilyen meghittközelségre, lelki rokonságra vágyom. Ha az általam tisztelthölgyet távolról csodálhatom, már az is több, mint amit

remélni merek. Ám ha valóban ismerhetném és feltárhatnámelőtte mély érzelmeimet, az már maga volna a mennyország!

Alayne érezte, hogy forró pír lepi be az arcát. TalánFroissart báró a titkos imádója? Szavai arra engednek



9

következtetni, hogy őszinte érzelmeket táplál iránta. Alayneazonban éppen a saját érzelmeiben nem volt egészen biztos.Az udvarbeli hölgyektől már sokat hallott erről a tökéletesszerelemről. Valóban kész egy efféle kapcsolatba belemenni?

Lényének egyik része vágyott megismerni a trubadúrokmegénekelte igaz szerelmet, ám szíve legmélyén visszarettentmindennemű testi érintkezéstől.

– Alayne! Nem énekelnél nekünk? Királynénk szeretné, hacsatlakoznál hozzánk!

Egy bájos fiatal hölgy szavai riasztották fel Alayne-t

gondolataiból. Marguerite de Valois az udvar egyikkörülrajongott tagja volt. Imádói elárasztották hódolatukkülönféle jeleivel, ő azonban senkit sem részesítettkegyeiben. Sok ifjú lovag őrült dolgokra ragadtatta magát,hogy elnyerje Marguerite szívét, ám a leány mindigtartózkodó maradt, és csupán udvarias bólintással fogadta a

férfiak hódolatát, bármennyire is igyekeztek azok a kedvében

járni. – Nagyon szívesen! – válaszolta Alayne, és követte a

leányt. Hálás volt, hogy Marguerite a megjelenésévelmegzavarta beszélgetésüket, mert a báró szavainyugtalanságot ébresztettek benne. Bár jó barátjaként tartottaszámon, a bensőségesebb kapcsolatra tett célzásai

megriasztották. Marguerite a társnője feltűnően kipirult arcára pillantott. – Nincs jogom tanácsokat adni neked, de a helyedben

óvakodnék Froissart-tól. – Nem szívleled a bárót? Azt hittem, közkedveltségnek

örvend. – Nos, ami azt illeti...



1

Marguerite megvonta a vállát. Hosszú, szőke haját ezüstösfátyol fedte, és zöld szeme elgondolkozva pihent meg Alaynearcán.

– Te nagyon szép vagy, Alayne, és gazdag. Vannak férfiak,

akik mindent megtennének, hogy egy ilyen zsákmánytmegkaparinthassanak. Természetesen nem tagadom, hogyFroissart vonzó férfi. Csupán azt mondom, hogy én nem

bíznék benne. – Hiszen tudod, hogy nem szándékozom újra férjhez

menni!

– Hallottam, hogy a házasságod nem volt túl szerencsés... – Még gondolni sem szeretek rá! – felelte Alayne, és arcaelborult, miközben igyekezett emlékezetéből kiűzni a

nyomasztó emlékeket. – Atyám szeretné, ha ismét férjhezmennék. A királyné azonban megígérte, hogy nem kellakaratom ellenére házasságot kötnöm.

– Szerencsésnek mondhatod magad – jegyezte meg

Marguerite felsóhajtva. – Engem férjhez adnak, mihelyttizenhét éves leszek, akár akarom, akár nem.

– Ez a sorsa a legtöbb nemeskisasszonynak – felelte

Alayne. – Atyám magánkívül volt a dühtől, amikor a királynévédelmét kértem. A tulajdonának tekint engem, mellyel

tetszése szerint rendelkezhet. Én azonban nem hagyom még

egyszer eladni magam!Könnyek csillantak meg szép szemében, de sikerültmegakadályoznia, hogy kicsorduljanak. Nem akart beszélniiszonyú nászéjszakájáról. Csupán jóval idősebb férje hirtelenhalála mentette meg a további megaláztatásoktól.

Marguerite bátorítóan rámosolygott társnőjére, ésmegszorította a kezét. Sok, szerencsétlen házasságba



11

kényszerített nemesi származású fiatal sorsát pecsételte meg aszülők akaratából kötött házasság, nem meglepő tehát, hogyAquitániában és a meleg délfrancia vidékeken olyközkedveltségnek örvendett az udvari szerelem. Mennyivel

gyönyörtelibb volt egy ifjú imádó titkos csókja, mint azérzéketlen férj nyers ölelése!

A társaság izgatottan várta Alayne énekét. A régensnőaranyozott trónja melletti díszhelyre vezették. Alayne mélyudvari bókba ereszkedett, és rámosolygott pártfogónőjére.

– Énekelj nekünk, Alayne! – szólította fel a királyné. –

Szép és kedves dolgokról szeretnénk hallani, melyekkönnyeket csalnak a szemünkbe és megörvendeztetik aszívünket.

– Boldogan, felséges asszony! – válaszolta Alayne, azzalátvette az egyik udvarhölgytől a lantot, és elbűvölő dallamotkezdett játszani rajta. Tisztán csengő hangja mindazokfigyelmét magára vonta, akik az 1167. esztendő e meleg

délutánján a patak közelében elterülő tisztáson tartózkodtak. A dal szövege egy ifjú lovag viszonzatlan vonzalmáról

szólt, aki nem fojtotta el érzelmeit, és bánatában megszakadta szíve. Egy szerelemről, mely oly tiszta és gyengéd volt,hogy a hallgatóság minden tagja elérzékenyült. A tökéleteslovagról, aki inkább meghal, mint hogy bánatot okozzon

imádottjának. Vajon ő találkozik -e valaha is egy ilyen feddhetetlen

lovaggal? Alayne úgy vélte, hogy efféle lovagok csupán akölteményekben léteznek.

– Henrik király arra kért, hogy látogassam meg a feleségét poitiers-i udvarában – magyarázta Sir Ralph de Banewulf



12

unokafivérének, Harald of Wottennak, amikor a két férfi azona délutánon Banewulf várának nagy csarnokában

beszélgetett. Hódító Vilmos idejében a Banewulfok lakhelyekizárólag erődítményként szolgált, később azonban a vár

lakótornya mellé palotát építettek, hogy kényelmesebbétegyék a zord építményt. – Nem tagadhatom meg Henrik

kérését, noha, mint azt te is jól tudod, jelenleg nem túl nagykedvem van az udvarba látogatni.

– Mindazonáltal jót fog tenni, ha elhagyod ezt a helyet, éskikapcsolódást keresel – válaszolta Harald elgondolkodva.

Unokafivére, Ralph már elég régóta gyászolta a feleségét,akit tizennégy éves korában vezetett oltárhoz, s alig egy évvelkésőbb örökre elveszített. Berenice gyilkos láz áldozata lett,miután fiúgyermekkel ajándékozta meg a férjét. Azóta öt évtelt el, és Stefan erős fiúcskává fejlődött. – Egyébként is idejeátengedned nekem a fiadat, hogy bevezessem a nemesi apródkötelességeibe. A legtöbb fiú ebben a korban már oktatásban

részesül. Nem válik javára, ha túl sokáig asszonyokfelügyeletére bízod.

A vár ura egy pillanatig hallgatott, és arcvonásai inkábbelutasítást tükröztek, mint beleegyezést. Olyan férfiú volt,akit tiszteltek és féltek, szigorú elveket valló hatalmasföldesúr, s ezen elveket nem mindenki volt hajlandó

elfogadni. Ám amikor megenyhült, és mosolygott, elbűvölőtudott lenni a maga sajátos módján. Sok nő csodálta, de

megközelíthetetlennek tartották. Azt beszélték, hogy fiatalfeleségével az ő szíve is meghalt. Amikor végre megszólalt,szavai megfontoltan csengtek:

– Igazad van, Harald. Tudom, hogy túlságosan hanyagvoltam Stefan neveltetését illetően. A dajka lassan már nem



13

tud bánni vele. Ezért mostantól állandó oktatásban kellrészesülnie, különben hogyan lehetne belőle majdan lovag?Még ma délután magaddal viheted, barátom! Csak arrakérlek, hogy te magad törődj vele, az édesanyja kedvéért.

– Természetesen szívesen megteszem Berenice emlékéért.Én is nagyon kedveltem őt. – Harald kissé vonakodva

folytatta: – Bizonyára nem szívesen hallod, de...gondolkodnod kellene azon, hogy újra megházasodj. Egy

férfinak szüksége van asszonyra, aki fiakkal ajándékozzameg.

– Erről ne beszéljünk! – Ralph tiltakozóan emelte fel akezét. Mélységes szomorúság töltötte el a szívét, ésarcvonásai megmerevedtek. – A birtokom megfelel az

igényeimnek, és van egy fiam, aki majd az örökömbe lép. Mitakarhatnék még?

Harald nagy bölcsen nem válaszolt a kérdésre, tudván,hogy úgyis csak bosszúságot okozna vele az unokafivérének.

A gyermekek azonban túlságosan is gyakran estek áldozatulkülönféle lázas betegségeknek vagy baleseteknek. Neki öt fiaés két leánya volt, és alig hat hónappal első felesége halálaután újra megházasodott. Az asszonyok szültek, ésnemegyszer elvitte őket a gyermekágyi láz – ez volt a világrendje, mi haszna lett volna perlekedni a sorssal? Az életnek

mennie kellett tovább, és Harald tapasztalatai szerint egyikasszony olyan, mint a másik. – Tudom, hogy szeretted Berenice-t, de...

– Harald, ne bolygassuk ezt tovább! – Ralph kérése inkább parancsként hangzott, és állkapcsán láthatóan megfeszültekaz izmok. – Beszéljünk más dolgokról! Hogyan vélekedsz akirály és Sir Thomas Becket között kialakult ellentétről?



14

Amikor Harald indulatos fejtegetésekbe bocsátkozott azuralkodó és érseke közötti viszály okait illetően, Ralphmegkönnyebbülten fellélegzett. El kellett terelnie unokafivérefigyelmét, mert nem akart beszélni törékeny fiatal

feleségéről, aki nem volt elég erős ahhoz, hogy világrahozzon egy gyermeket. Kezét tehetetlenül ökölbe szorítottaaz oldala mellett; megint érezte a jól ismert kínt amellkasában. Régóta gyászolta a fölöslegesen eltékozolt ifjúéletet. Hogyan gondolhatna valaha is újra házasságra, amikoraz ő ridegsége és meggondolatlan vágya Berenice életébe

került? Ezenkívül még a rossz lelkiismeret is bántotta, mert mintminden fiatal férfi, kívánta a szép és bájos teremtést,valójában azonban sosem szerette igazán. Berenice túl fiatalés gyermekded volt ahhoz, hogy elnyerhesse a vonzalmát. Ésmost gyötörte a gondolat, hogy tartózkodó, szinte elutasítómagatartása gyengítette a fiatal Berenice életkedvét. A

fiatalasszony nyilvánvalóan sejtette, hogy a férje nem becsülisokra, és ezért meghalt. Ralph lelkét súlyos bűn nyomta,

melyért az elmúlt években folyamatosan vezekelt.Mivel fia állandóan Berenice tragikus halálára

emlékeztette, hagyta, hogy a szolgálók elkényeztessékStefant. Ám ez a hanyagság hátrányos hatással lehet a fiúra.

Oktatásban kell részesülnie, hogy elsajátíthassa mindazokat akészségeket, amelyekre egy lovagnak majdan szüksége lesz,hogy apródból fegyverhordozóvá emelkedhessék, mígnemméltónak bizonyul arra, hogy lovaggá üssék. Harald ofWotten jó és derék ember volt, aki törődik majd Stefannal,vállalja nevelését, és a nagy ünnepekre mindig hazaküldi. Újszakasz kezdődik mindkettőjük életében. Ralph tisztában volt



15

azzal, hogy nem kötheti továbbra is Banewulfhoz a fiút. Mosta jövőre kell gondolnia.

A becsület azt kívánta, hogy eleget tegyen a királyk érésének. Tehát az aquitániai udvarba kell utaznia, hogy

tisztelegjen Eleonóra királyné előtt, mert egykor Henrikkirály ütötte lovaggá őt.

Ralph úgy vélte, hogy II. Henrik személyében méltókirálya van Angliának. Ő szabadította meg az országot attól a

belső zűrzavartól, amelybe István régenssége alatt került, ésszámos reformot vezetett be. Elfoglalta Walest, és

visszaszerezte a Skóciához csatolt területeket. Az ő nevéhezfűződött annak a törvénynek a kibocsátása, mely az egyháziszemélyeket is a világi bíráskodás, azaz a Koronaigazságszolgáltatásának hatálya alá rendelte. Az intézkedésellen számos befolyásos személyiség tiltakozott. Alegjelentősebb és legharcosabb ellenfélnek Sir ThomasBecket, a nagy tekintélynek örvendő és fölöttébb makacscanterburyi érsek bizonyult, aki nem volt hajlandó tudomásulvenni a jogtalannak ítélt rendelkezést.

Ralph pillanatnyilag nem érezte szükségét, hogy állástfoglaljon ebben a viszályban. Véleménye szerint ez az ügycsupán a királyra és az érsekre tartozott. Hűbéri hűségazonban királyához kötötte, és ezért haladéktalanul útnak

indul Eleonóra királyné udvarába. II. Henrik és Eleonóra kezdetben szenvedélyes és ígéretesházassága az utóbbi években megromlott. A feleségérőlterjengő hírek Henrik fülébe is eljutottak, és cseppet sem

voltak ínyére. Bizalmasai azt állították, hogy Eleonóra olyankormányzati ügyekbe is beleavatkozik, amelyekhez semmiköze. Sőt mi több, suttogták a gonosz nyelvek, saját atyjuk



16

elleni árulásra ösztökéli a fiait. Eleonóra egy veszekedésbetorkolló vita után hátat fordított Angliának, és Poitiers-ba

utazott. Ezért kellett Ralphnek a postás szerepét vállalnia,vinni-hozni a felséges pár leveleit Anglia és Poitiers között.

Egyébként pillanatnyilag semmi sem bírt különösebb jelentőséggel a számára. Szeretett volna végre megszabadulni belső nyugtalanságától, az üresség kínzó érzésétől. Ralpheddig a fia és a birtokán élő jobbágyok jólétéről valógondoskodásban látta létezésének értelmét. Most azonban újéletcélt kellett maga elé tűznie. Hajdan, amikor még nagyon

fiatal volt, nemes eszmények fűtötték, és komolyanfoglalkozott a gondolattal, hogy beáll keresztesnek, s aSzentföldre megy. De ez még azelőtt volt, mielőtt kíméletlenviselkedésével a halálba kergette Berenice-t... Most mártudta: nem méltó arr a, hogy felvegye a keresztet. Nem voltfeddhetetlen lovag.

Ezen a napon solymászatot rendeztek az udvar tagjaiszámára az erdő túloldalán elterülő lápvidéken. Alaynevándorsólyma pompásan repült, és gyorsaságával,kitartásával sok dicséretet aratott. Többen is megvásároltákvolna a remek állatot, Alayne azonban nem akart megválnitőle.

– Szeretem az én szépséges Perlitámat – mondotta egynemesúrnak, aki nem szűnt meg ostromolni vételiajánlataival. – Sohasem adnám oda sem aranyért, semsemmiféle kincsért. Túlságosan értékes számomra.

Néhány hölgy és udvaronc elég közel lovagolt Alayne-hez,

hogy hallhassa a válaszát. Egy nemesúr megkérdezte,



17

miképpen lehet megszerezni az állatot, ha aranyért nemkapható.

– Sehogyan, monsieur – felelte Alayne, és azúrkék szeme

felvillant. – Perlita sohasem fog elhagyni engem, legfeljebb

akkor, ha úgy határozok, hogy elajándékozom. – Fogadjunk! Fogadjunk! – kiáltották többen a jelen levő

urak közül. – Azt hiszem, Madame Alayne hamarább ajándékozná oda

a szívét valakinek, mint a madarát – jegyezte meg az egyik

hölgy kacagva.

– Szégyelljék magukat! – mondta egy másik úr. – Az őszívét nem lehet meghódítani. Bár sokan próbálkoztak, még amosolyát sem sikerült elnyerni.

– Ön elhamarkodottan ítél, Monsieur de Malmont – mondta Alayne, és barátságos pillantást vetett a báróra. – Megajándékozom egy mosollyal, ha megkér rá. Ám annak aférfinak, aki mindkettőnket, engem és Perlitát is el akar

nyerni, annak először a szívemet kell meghódítania. – Adjon fel nekem egy feladatot, és én teljesíteni fogom! –

tréfálkozott Malmont báró, és drámai mozdulattal a szívéretette a kezét, miközben szeme ragyogott a gyönyörűségtől. – Mert önt és a sólymot is elnyerni – ez valóban kecsegtető!

– Ön gúnyolódik rajtam, báró. Úgy látom, többre becsüli a

madarat, mint a hölgyet – válaszolta Alayne, és tréfásanelfintorította az arcát. Végül is tudta, hogy a báró egy másiknemeshölgy hódolója. – Azt hiszem, én sosem fogok szeretni.Az én szívem kőből van. Egy férfit sem tudok szerelemmelszeretni.



18

– Ezt nevezem kihívásnak! – kiáltotta Froissart báró. – Avonakodást nem szabad annyiban hagyni. Rajta, urak,küzdjünk meg e hölgy szívéért!

Néhányan helyeslően mormogtak. Mindannyian vidáman

és nevetve lovagoltak vissza a várba az erdőn át. A várudvaron az urak majd a nyakukat törték, hogy kinek

jusson a megtiszteltetés lesegíteni Alayne-t a nyeregből.Buzgalmuk azonban nem hatotta meg a hölgyet, huncut

mosollyal odaintett egy fiatal apródot, mire a lovagokkelletlen képet vágtak, hogy egy fiatal fickót részesített

előnyben velük szemben. – Ilyen egyszerűen nem lehet elnyerni engem, tisztelturaim! – jegyezte meg mosolyogva Alayne, miközben átadtaa sólymot egy szolgának, és a lelkére kötötte, hogy vigyázzonrá. – Aki meg akar hódítani, annak sok akadályt kelllegyőznie.

Rögvest ostromolni kezdték, hogy szabjon feltételeket,

jelöljön ki feladatokat, ám Alayne csak mosolygott, éstalányosan csóválta meg a fejét, mielőtt belépett volna a

palotába. A vastag kőfalak között hűvös levegő csapta meg, sdélutáni hőségben felhevült testén borzongás futott végig.Valamely érthetetlen okból rossz érzése támadt. Nem tudtamegmagyarázni magának, voltaképpen miért. Aligha az

udvaroncok fecsegése volt az oka, hiszen effélét majdnemmindennap hallott, noha általában nem ő állt a középpontban.Más hölgyek inkább kaphatók voltak az ilyenfajtaévődésekre, és lelkesen törték a fejüket különféle nehézfeladatokon, melyeket buzgó imádóiknak teljesíteniük kellett.

Alayne bosszankodott, hogy érthetetlen nyugtalansága nemcsillapodott, sőt még valami különös bizsergés is úrrá lett



19

rajta. Amikor megfordult, egy férfit vett észre. Nem túlmessze tőle, egyedül állt, félig eltakarta a nagy csarnok

boltozatát tartó vastag oszlopok egyike. Alayne

megállapította, hogy az ismeretlen magas termetű, erőteljes

alkatú és széles vállú. A vonzó külsejű férfi az angol divatnakmegfelelő fekete és ezüstszínű öltözéket viselt. Sötét,majdnem fekete haja éppen tunikája gallérjáig ért. Élesvonású arca erőről, kissé lefelé görbülő ajka azonbanmegvetésről, rosszallásról tanúskodott.

Alayne biztos volt benne, hogy e nemesurat még sohasem

látta az udvarban. Amikor tekintetük találkozott, furcsaizgalmat érzett. Az idegennek feltűnően éber, sötétszürkeszeme volt, melyben ezüstös fénypontok villantak fel – vagy

csupán a magas ablakon ferdén beeső napfény miatt tűnt úgy?

Könnyű borzongás futott végig a tagjain, amint szintemegbűvölten továbbra is belenézett a tekintetét magáhozvonzó szempárba, és megérezte a férfi lényéből sugárzó

különös varázst. Vajon ki lehet ez az újonnan érkezettvendég, és miért lett még erősebb a bizsergés anyakszirtjében? Vajon egy benső hang talán óvni akarjavalamitől? Miért néz rá ez a férfi olyan sajátságosan?

Ugyanakkor olybá tűnt, mintha nem is igazán észlelné az ő jelenlétét, és inkább a gondolataiba merülne. Mintha

töprengene valamin, mintha valami titkos bánat emésztené. Amint az udvari emberek vidám hangzavara betöltötte a

nagy csarnokot, Alayne is megszabadult a különös,nyomasztó érzéstől. Pironkodva korholta magátnyugtalansága miatt, hiszen itt valóban nem volt mitől félnie.A királyné megígérte neki, hogy senki sem fogja házasságra



2

kényszeríteni. Amíg Eleonóra védelme alatt áll, biztonságbanvan.

– Ó, hát itt van, Madame Alayne! – kiáltotta Froissart,amikor felfedezte az asszonyt. – Már azt gondoltuk, hogy

elűztük a tréfáinkkal. – Minden rendben, ne aggódjék, uram! – felelte Alayne

mosolyogva.

– Mivel ön nem óhajt feltételeket szabni, elhatároztuk,hogy az udvart kérjük fel döntőbírónak. A legjobbak fogjákösszemérni fegyvereiket egy lovagi tornán, hogy

megküzdjenek az ön kegyeiért – jelentette ki Froissartragyogó szemmel. – A győztes elnyeri a jogot, hogyudvarolhasson önnek.

– Efféle versengéssel nem lehet elnyerni ahajlandóságomat – felelte Alayne a szája sarkában bujkálómosollyal.

A báró évődő pillantása meggyorsította érverését. Froissart

valóban megnyerő férfi volt. Alayne az összes udvaroncközül őt kedvelte a leginkább, noha egy pillanatig semgondolta, hogy a báró vagy egy másik férfi elnyerhetnészerelmét. Sőt néha meg volt győződve arról, hogy mindenérzelem kihűlt benne – kihalt belőle annak a férfinak adurvasága miatt, akihez feleségül kellett mennie, amikor még

alig nőtt ki a gyermekkorból. – Felajánlok valamit a győztesnek, a szívemet azonbannem lehet olyan könnyen meghódítani.

– Akkor mivel lehet elnyerni a szívét?

– Nem tudom – ismerte be Alayne. – Ha valaha is

odaadnám a szívem valakinek, akkor egy jólelkű,



21

feddhetetlen lovagnak. Egy erős, becsületes és hűséges bajnoknak, aki magasztos célokért küzd.

Pillantása önkéntelenül visszatért ahhoz az oszlophoz, aholaz idegen állt. A férfi azonban már eltűnt. Alayne

csalódottságot érzett, noha maga sem tudta igazán, miért. Dehamarosan túltette magát rajta, és folytatta:

– Ez azonban csak üres fecsegés, báró! Ki tudnámegmondani, honnan ered a bensőséges vonzalom? Egyszercsak felfedezzük magunkban, amikor a legkevésbé számítunkrá. Nem azt dalolják -e a költők, hogy elérhetetlen szerelem

után sóvárogni a legnagyobb élvezet? – Ön kegyetlen, hölgyem! – kiáltotta Froissart megjátszottelkeseredéssel, és színpadias mozdulattal a mellére ütött. – Mindegyikünk arra törekszik, hogy ő legyen a szerencséslovag, aki vágyakozva az ön lábához térdelhet, és mégsemremélheti, hogy kegyben részesül.

Alayne elfordult a bárótól; nem akarta elárulni, hogy

mulattatja a férfival folytatott párbeszéd. Froissart valóbanelbűvölő, és fölöttébb szórakoztató férfi volt, mindazonáltal őnem foglalkozott vele tovább. Már rég arra a meggyőződésre

jutott, hogy nem a báró az, aki titkon verseket ésvirágcsokrocskákat küld neki. Inkább egy fiatal apródragyanakodott, aki egyszer olyan rajongással nézett rá, hogy

egészen elérzékenyült. – Önnek kell tudnia, mit tesz – felelte részvétlenül, ésfaképnél hagyta a bárót.

– Kegyetlen varázslónő! – jelentette ki Froissart hangosan.

– Összetöri a szívemet, drágám!



22

A báró várta a választ, de hiába, Alayne már nem ishallotta, mit mondott, gondolatai ba merülve atoronyszobájához vezető csigalépcső felé tartott.

Magányos sétái alkalmával a várkertben sok mindent

látott. Gyakran volt akaratlanul tanúja egy-egy lopott csóknakvagy egy udvarhölgy és lovagja titkos találkájának, ám ezeketa felfedezéseket megtartotta magának. Az ilyesmi mindigtitokban zajlott, és illett tiszteletben tartani.

Elgondolkozva lépegetett fel a magas lépcsőfokokon anyugati toronyban levő kis lakrészéig. Valószínűleg nem

Froissart az, aki apró ajándékokkal kedveskedik neki. De úgyérezte, tetszik a férfinak. Nem igazán tudta, miképpenviselkedjék, ha a báró netán udvarlóként közeledne hozzá.Egy-két csók ellen semmi kifogása, vagy ha a szokásosmódon fejezi ki hódolatát – de mi lesz, ha többet kíván?

Rövid ideig tartó házassága megtanította arra, milyenkíméletlenek tudnak lenni a férfiak, különösen ha nem

elégíthették ki vágyaikat. Alayne hallotta, hogy a hölgyeknémelyike a fennkölt szerelem örömeiről beszélt. De vajonvalóban olyan csodálatos tudott lenni ez a szerelem, amint azt

a trubadúrok megénekelték? Alayne tapasztalatai egészenmások voltak. Iszonyodva és undorodva gondolt aházasságára, mely voltaképpen nem is volt igazi házasság.

Alayne Marguerite de Valois-val osztozott a toronyszobán,és nem lepte meg, hogy a fiatal nő már ott volt. Éppenlevetette köpenyét és súlyos gyapjúkelméből varrott tunikáját,amelyet a szabadban szokott viselni, hogy egy könnyebb,ezüstszínű ruhát öltsön, mely fölött mindig bő ujjú, sötétkékfelsőruhát hordott.



23

– Nem találkoztál véletlenül a nagy csarnokban Sir Ralph

de Banewulffal? – érdeklődött Marguerite, amikor Alaynekibontotta fényes, sötétbarna haját. – Atyám említette, hogymára várja Sir Ralph érkezését. Leveleket hoz Eleonóra

királynénak az angol királytól. – Láttam egy újonnan érkezett lovagot – felelte Alayne. –

Magas, sötét hajú férfi, meglehetősen komor benyomástkeltett...

Alayne elhallgatott, és a szürke szempárra gondolt. Ésakárcsak akkor, most is úgy vélte, hogy a férfi pillantásában

volt valami különös, amikor szinte rezzenéstelenül meredt rá. – Igen, biztosan ő volt az. Az édesanyja atyám unokahúga.Sir Ralph öt éve özvegy. Felesége néhány héttel azt követően,hogy világra hozott egy fiúcskát, lázas betegségben elhunyt.Azt mondják, nagyon szép volt. És hogy Sir Ralph mégmindig gyászolja ifjú feleségét.

– Milyen szörnyű! – mondta Alayne, és megjelent lelki

szemei előtt az idegen töprengő, szinte gyötrődőarckifejezése. – Ilyen hűséges, odaadó ragaszkodás egyfeleség emlékéhez nem túl gyakori.

– Valóban, a legtöbb férfi igyekszik újra megnősülni,amilyen gyorsan csak lehet, hogy további örököseiszülessenek. Azt hiszem, Sir Ralph nagyon szerethette a

feleségét. Milyen regényes! Síron túl is tartó szerelem, mint atrubadúrok költeményeiben! – Igen, szerintem is – vélekedett Alayne, és megint csak az

angol nemes szemére kellett gondolnia. Talán ez amagyarázat a férfi komor arckifejezésére: megpróbáljaelrejteni bánatát. – Nem gondoltam volna, hogy a férfiakszerelemből házasodnak. Az én esetemben ez másként



24

történt. A férjem birtokai határosak voltak az apáméival.Ezért határozták el a házasságot, amelytől mindkettenelőnyöket reméltek. Atyám úgy vélte, csak együtt képesekmegvédeni a birtokaikat az ellenséges támadásoktól. Azt

remélte, hogy majd a fiam örököl mindent, és igen csalódottvolt, amiért nem ajándékoztam meg unokával.

– Hiszen csak alig néhány hétig voltál férjnél! – Az esküvőnket követő napon a férjemet baleset érte.

Részeg volt, és lezuhant a lépcsőn. – Alayne-nek könnybelábadt a szeme, de elpillogta a könnyeket, mert nem akart

sírni. – Eltört a gerince, de nem halt meg azonnal. Hetekigápoltam, mégsem épült fel többé a sérüléséből. Elfordult; a nyomasztó emlékek ismét feltolultak a

lelkében. A férje, Humbolt báró elátkozta, és őt marasztalta elazért, hogy nem tudott igazi fér je lenni. A fiatal teremtésnehezen viselte a báró féktelen gyűlöletét, a durva és vadszidalmakat, amelyeket az arcába vágott, a bordélyházak

ocsmány kifejezéseit. Majdnem ugyanilyen megalázó volt aza mód, ahogyan a nászéjszakán nekiesett.

De Alayne nem akart többé erre gondolni! Megfogadta:soha többé nem engedi, hogy egy férfi ilyen gyalázatosmódon megalázza.

– Sajnálom – mondta Marguerite együtt érzőn. – Nem

csodálom, hogy nem akarsz újra férjhez menni. Atyám aztmondja, hogy ideje előkészíteni a házasságomat... – Marguerite elhallgatott, majd hangosan felsóhajtott. – Remélem, hogy egy rokonszenves embert választ számomra,olyasvalakit, akit kedvelek.

– Hát még egyáltalán nem is beszélt arról, kit szántférjedül?



25

– Eddig még nem, bár... feltételezem, hogy már választottis valakit, de persze ebben nem lehetek biztos...

Alayne kitalálta Marguerite gondolatait. – Gondolod, hogy a rokonánál tapogatózik? Sir Ralph de

Banewulfnál? – Talán, de ebből nem szabad kiindulnom – mondta

Marguerite pirulva. – Ezek a dolgok hosszas tárgyalásokatigényelnek, és mire megegyeznek... Lehetséges, hogy SirRalph nem is óhajt többé ilyenfajta kapcsolatot...

– Hát nincs itt valaki, aki tetszene neked? Valaki, akihez

szívesen hozzámennél, ha választhatnál? Marguerite erre még jobban elpirult. Egy pillanatighabozott, mert látta, hogy Alayne figyeli. Végül bevallotta:

– Van, de sajnos azt a valakit még nem ütötték lovaggá.Atyám sosem engedné, hogy egy egyszerűfegyverhordozónak nyújtsam a kezem.

– Szeret téged? – kérdezte Alayne izgatottan. Nem lehetett

benne biztos, de feltételezte, hogy barátnője nem mondott elneki mindent. Valóban csupán egy fegyverhordozóról vanszó, akinek még bizonyítania kell? – És te szereted őt? – faggatózott tovább.

– Dőreség volna, ha neki ajándékoznám a szívemet – felelte Marguerite kitérően, és egy röpke pillanatra

szomorúság árnya borult bájos arcára. – Tudom, hogy ahhoza férfihoz kell nőül mennem, akit atyám választ számomra.

– Igen, sajnos ez így van. Alayne tudta, hogy barátnőjének nincs más választása,

mint engedelmeskedni az apjának. Mivel ő özvegy volt, ésegyedül rendelkezett egy nem túl nagy, mindazonáltaltekintélyesnek mondható vagyon fölött, abban a helyzetben



26

volt, hogy a királynéhoz fordulhatott védelemért.Margueritenek erre nem volt lehetősége.

– Talán megtalálod a boldogságodat – mondta, hogy

bátorítsa barátnőjét, noha ő maga is kételkedett benne. – Jöjj,

Marguerite, azt hiszem, már le kellene mennünk. Akirálynénak talán szüksége van ránk.

Marguerite bólintott, és mosolyt erőltetett az arcára, minthaígy sikerülhetne leküzdenie félelmét.

– Remélem, hogy a férfi, akit láttál, Sir Ralph – mondta. – Már előre örülök, hogy megismerhetem!

Alayne gondolatai visszatértek az idegenhez. Olyanelutasítónak, szinte haragosnak tűnt. Vajon mi lehet az oka?Valóban rosszallás volt a tekintetében, amikor ránézett, vagycsupán mélységes szomorúság, egy olyan férfié, aki mégmindig elvesztett feleségét gyászolja?



27

Ezen az estén fölöttébb vidámvolt a társaság. Az udvaroncokmost is évődtek Alayne-nel, a

lovagok pedig máris a hölgy

tiszteletére megvívandó vakmerőtornákon törték a fejüket. Alaynenem állta meg, hogy ne mulasson

ezeken a bolondságokon, amellett azonban kitartott, hogy a

torna győztesének csupán valami csekélységet ad jutalmul, ésismét hangsúlyozta, hogy a szívét nem lehet ily könnyen

elnyerni. – Nézze el nekik e bolondos fecsegést! – mondotta a

királyné, miközben intett Alayne-nek, hogy foglaljon helyet a

balján, és megkérdezte, voltaképpen hogyan vetődött fel atorna gondolata. A királyné mellett ülni nagy kiváltság volt,nem mindenki részesülhetett ebben a megtiszteltetésben. – Az

urak nyugtalanná válnak az udvarban, és szükségük van az

efféle versengésekre, hogy levezessék túltengő harcikedvüket. Többségükre igencsak ráférne, hogy csatlakozzékegy hadjárathoz.

– Miért szeretnek a férfiak harcolni, felséges asszony? – kérdezte Alayne őszinte csodálkozással. – Atyám állandóanhadakozik a szomszédaival, és az alattvalói is gyakran hajba

kapnak egymással. – Ennek oka az erősebb nem természetében rejlik – válaszolta a királyné. – Egy igazi lovag a csatában bizonyítja

bátorságát. A legtöbb férfi azonban hűtlen, és jól tesszük, haerről nem feledkezünk meg, Alayne. A boldogság ezért nem aszerelemben van, hanem a hatalomban, különösen, ha azember királyné.



28

Alayne érezte, hogy a királyné rosszkedvű, de mielőtt mégmegkérdezhette volna, mi kedvetlenségének oka, észrevettegy férfit, amint a trónhoz közeledett. Az az idegen volt, akit

a solymászatról visszatérve a nagy csarnok egyik oszlopa

mellett látott félig az árnyékba húzódva. A férfi mélyenmeghajolt a királyné előtt, majd a tisztelet és az őszintecsodálat kifejezésével arcán Eleonórára emelte tekintetét.

Aquitániai Eleonóra igézően szép nő volt, dús,mogyoróbarna haja és sötéten ragyogó szeme mindenkitmegragadott. Ám nemcsak szép volt, hanem okos és büszke

is, szikrázóan szellemes, és duzzadt az életerőtől. Talánalkalmasabb volt az uralkodásra, mint nem egy férfi. Alayne

fülébe jutott, hogy Eleonóra nagy érdeklődést tanúsít akormányzati ügyek iránt. Pillanatnyilag haragtól lángolt afelséges asszony szeme, és a mód, ahogyan végigmérte alátogatót, arra engedett következtetni, hogy rosszkedveösszefüggésben van az újonnan érkezettel.

– Sir Ralph – mondta méltóságteljesen – , remélem, aszolgáim már gondoskodtak kényelméről! Megfelelő szobát

jelöltek ki önnek?

– Igen, felséges asszony – válaszolta a férfi. – Nem kellett

volna ennyit fáradozni miattam. Megtette volna egy hálóhelyis a nagy csarnok kandallója mellett. Valószínűleg csupán

néhány napot töltök itt. – A király súlyos problémákat vet fel a leveleiben – felelte

Eleonóra kissé éles hangon. – Beletelhet néhány hétbe, mígidőt szakíthatok, hogy érdemben válaszoljak rájuk. Addig iskötelességemnek tartom, hogy férjem küldöttjét szívélyesfogadtatásban részesítsem udvaromban. Érezze magát otthon,Sir Ralph! Kellemes életet folytatunk, mint azt ön is



29

hamarosan tapasztalni fogja. Ételnek és szórakozásnak bővében vagyunk. A lovagjaim éppen tornát kívánnakrendezni ennek a hölgynek a tiszteletére. Madame Alayneegy napig királynő lesz, és ezalatt minden őt megillető

tiszteletben részesül. Volna kedve önnek is részt venni ebbena versengésben? Így eltöltheti az időt, míg a válaszomra vár.

Sir Ralph némán meghajtotta a fejét. Kissé összehúzott

szemmel fürkésző pillantást vetett Alayne arcára. Egyelőrehallgatott, és Alayne érezte, hogy lángba borul az arca a férfiátható, szinte lenéző tekintetétől. Vajon könnyen kaphatónak

tartja? Elutasító modora legalábbis erre engedettkövetkeztetni. Alayne-nek cseppet sem volt ínyére ez anyilvánvalóan lekicsinylő viselkedés, ezért büszkén felszegteaz állát. Ennek a férfinak nincs joga így vizsgálgatni őt!

– Már sokat hallottam a hölgyről – mondta a férfi mély,kellemesen csengő hangon, mely jóleső borzongást váltott kiAlayne- ből. – Úgy hírlik, hogy kőből van a szíve, és nem

nyerhető el egy lovagi torna díjaként. Alayne egyenesen az idegen szemébe nézett, mert sejtette,

hogy kihallgatta a Froissart báróval folytatott fesztelentársalgását. Semmi kétség: megvetés tükröződik a férfiszemében, és nem most először. Vajon hiú, szívtelen és kacérnőnek tartja őt, aki élvezi, ha a lovagok teljesen hiábavalóan

kockáztatják miatta az életüket? Bár az efféle viadaloknálnem életre-halálra folyt a küzdelem, fennállt a veszély, hogya résztvevők súlyos sérülést szenvednek.

– Én csupán egy jelképes díjat ajánlottam fel – jelentette ki

Alayne magabiztos arccal. Nem sejtette, milyen tűzben ég aszeme, s hogy bosszúsága még szebbé teszi. Amint arról semvolt fogalma, hogy milyen hatást gyakorol a másik nemre.



3

Nem volt tudatában igéző lénye természetes kisugárzásának,mely még inkább fokozta a férfiak vágyát. – Ez a torna

badarság, értelmetlen dolog, és nem én találtam ki. Sohasemkívánnám, hogy valaki megküzdjön miattam vagy értem.

Ezért azt ajánlom önnek, tisztelt lovag, hogy a továbbiakbanne vegye figyelembe a kihívást.

– Köszönöm a tanácsot, madame – mondta a férfitiszteletteljes hangon.

Alayne azonban gúnynak tekintette a szavait kísérőmeghajlást, és nem sejthette, hogy már az idegen lovagot is

rabul ejtette érzéki szépsége. Ralph érezte, hogy teste azutóbbi években merőben szokatlan módon válaszol ennek azépphogy megismert nőnek a vonzására. Megvetőarckifejezése egyáltalán nem a hölgynek szólt, hanemtulajdon gyengeségének.

– Már évek óta nem vettem részt lovagi tornán, és attóltartok, nem lennék méltó kihívó. És most remélem,

megbocsátanak... Másodszor is meghajolt a királyné előtt, majd távozott.

Alayne sértve érezte magát. Hogyan merészelt így viselkednivele? Úgy érezte, mintha arcul csapták volna.Megbántottságában elhatározta, hogy a jövőben nem állszóba ezzel a férfival.

– Angol modor – jegyezte meg a királyné szárazon, amikora férfi távozott. – Ne törődjék vele, Alayne! Az angolokgyakran fenn hordják az orrukat, és túlságosan el vannaktelve maguktól. Amikor Angliában éltem, sok olyan embertmegismertem, mint a Banewulfok. Olyan hidegek, mint az

ottani éghajlat... bár kiváló férfiak is vannak köztük. Haszívvel-lélekkel elkötelezik magukat valami mellett, akkor



31

becsületesen kitartanak, ám nem feltétlenül hűségesek ahölgyeikhez.

Henrik király hűtlensége volt az oka annak, hogy Eleonóraösszeveszett a férjével, és elhagyta Angliát.

– Hallottam, hogy Sir Ralph még mindig gyászolja afeleségét, akit öt évvel ezelőtt vesztett el – jegyezte meg

elgondolkozva Alayne.

– Igen, én is hallottam – mondta a királyné. – Azt hiszem,

még Berenice-re is emlékszem. Az édesapja hozta el azudvarba. Félénk és törékeny kis teremtés volt. Valószínűleg

jobb helye lett volna egy kolostorban, mint egy ilyen férfimellett.

– Hogy érti ezt, felség? – kérdezte Alayne. – Sir Ralph

talán érzéketlen és rideg?

– Azt éppen nem mondanám – válaszolta Eleonóra. – Ne

tévessze meg Sir Ralph tartózkodó, elutasító modora! A jégpáncél alatt szenvedély lobog. Sir Ralph tetterős férfi, aki

mellé lényét tekintve egyenrangú feleség illik. Véleményemszerint a szegény kis Berenice túlságosan engedékeny ésalázatos volt. Alig töltötte be a tizennegyedik évét, amikorférjhez adták, és a tizenötödiket, amikor megszülte a kisfiát.Túlságosan törékeny alkatú volt, és sohasem heverte ki aszülés megpróbáltatásait. Úgy hallottam, valami

rosszindulatú lázas betegség támadta meg, és szörnyű kínokközött halt meg. – Milyen szomorú! – suttogta Alayne, és keresztet vetett. –

Attól tartok, felség, hogy nem kevesen vannak, akik ilyenkörülmények között halnak meg. Sok asszony számáraveszéllyel jár életet adni egy gyermeknek, és túlságosan issokat r agad el a gyermekágyi láz.



32

– Valóban, különösen, ha az asszonynak túl keskeny acsípője és törékeny alkatú. Egy erős, egészséges asszonynakegyáltalán nem olyan borzasztó dolog. Nézzen meg engem,több fiút is szültem, és még mindig élek! Biztos vagyok

benne, hogy ön is túlélné. Vagy talán ez az oka, hogyviszolyog a házasságtól?

Alayne megrázta a fejét. Sötét pír lepte be az arcát. – Nem, felség. Már mindent elmondtam önnek. Szívesen

megajándékoztam volna a férjemet egy fiúgyermekkel, ha...ha más lett volna, mint amilyen volt.

– Semmi baj, kedvesem, nem szeretném zavarba hozni – mondta Eleonóra, és megpaskolta Alayne arcát. – Tudja,

hiszen megígértem, hogy nem engedem házasságbakényszeríteni. De talán egyszer meggondolja magát. És akkorörömmel adom oda annak a férfinak, akivel házasságra kívánlépni.

– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, felség.

– Hát senki sincs itt, akihez vonzódna? – Senki, akihez feleségül mennék. – Ó, de attól még akadhat valaki, akit elfogad szeretőjéül,

nemde? – Eleonóra figyelmét nem kerülte el Alayne zavara,és hamiskásan mosolygott. – Ne értsen félre, nem akaromkigúnyolni. Most elmehet. Csatlakozzék a többiekhez, és

küldje hozzám Marguerite-et!Alayne mély udvari bókkal elköszönt, és barátnőjekeresésére indult. Átadta neki a királyné üzenetét, majdkörülnézett a nagy csarnokban, ahol már sok udvarhölgy ésudvaronc gyűlt össze. Egy trubadúr lantkísérettel szerelmidalt adott elő, mely mélységesen meghatotta a hölgyeket.

Néhányan a párnázott padokon foglaltak helyet, mások



33

derekukat kihúzva, merev tartással kemény falócákon vagymagas hátú székeken ülve hallgatták a csevegést. Eleonórakirályné udvarában nagyra becsülték a szellemes társalgásművészetét.

Alayne egy röpke pillanatig gondolkodott, melyikcsoporthoz csatlakozzék, ám aztán a magányos séta mellettdöntött. Szeretett egyedül sétálni esténként. Ebben azévszakban sokáig világos volt, és a levegő kellemesen enyhe.

Amint belépett a számos védett belső udvar egyikébe,érzékeit szinte elkábította a virágok esti illata. Egy sziklákat

utánzó, mesterségesen kialakított kőrakásról kis patak ömlöttaz alatta elterülő tavacskába, melyben apró halak úszkáltak.Alayne már egy ideig elmerülten nézte az állatkákat, amikorvalami zajra lett figyelmes, és megfordult. A patakocskatúloldalán megpillantotta az idegen lovagot, aki tekintetétkomolyan reá függesztve, mozdulatlanul állt. Alayne érezte,hogy szíve hevesebben kezd verni, noha az angol nem keltett

benne félelmet, mint a poitiers-i lovagok némelyike. – Már kicsit késő a magányos sétához, Madame Alayne. – Gyakran sétálok egyedül, még este is. Nincs mitől

félnem, amíg a királyné oltalma alatt állok, uram. – Vannak férfiak, akik egy ilyen védettséget sem tartanak

tiszteletben – válaszolta Sir Ralph. – Legyen bár a hölgy

ártatlan, némelyek képesek erőszakot elkövetni ra jta, haalkalom kínálkozik rá. Ma láttam efféle embereket. És bár önazt hiszi, hogy senkit sem bátorít fel tréfálkozásával, fogadjael a jó tanácsot, és ne adjon alkalmat a férfiaknak, hogyelragadtassák magukat önnel szemben!

– Hogy érti ezt? – kérdezte Alayne, és szíve mindhevesebben dobogott. Egyszerre félelem fogta el a férfi



34

átható pillantásától. Úgy tűnt, azzal vádolja, hogyszándékosan biztatja udvarlásra a hódolóit. Vajon mit akarezzel a tudtára adni? – Csak nem...? – Nem tudta folytatni,

amikor látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul.

– Nem, Madame Alayne – mondta a férfi csillapítóan – ,nincs oka félni tőlem, mert én sohasem erőszakoskodnék egynővel, még akkor sem, ha a világ legelvetemültebb teremtéselenne.

Volt valami Sir Ralph tekintetében, amiből Alayne arrakövetkeztetett, hogy a férfi lenézi őt. Ezért büszkén felszegte

az állát, és kihívó hangon mondta: – Úgy látom, ön helytelen viselkedéssel vádol, mylord.Könnyűvérű nőnek tart, mert nevetek, ha az udvaroncok akegyeimért versengenek?

Alayne ezúttal sem sejtette, milyen vonzó látványt nyújt,amint ott áll büszkén felemelt fővel és kihívóan villogószemmel. Ha fiatal és gondtalan volnék, gondolta a férfi,

feltehetően nem tudnék ellenállni a kísértésnek, hogymagamhoz vonjam ezt a hölgyet, és megmondjam neki, hogyő a legkívánatosabb nő, akit valaha láttam. De tudatábanvagyok annak, hogy ez csak szomorúsághoz és fájdalomhozvezetne, és én egyszer már megégettem magamat.

– Hogyan vélekedhetnék így önről, ha egyáltalán nem

ismerem? – Tudom, hogy ma délután véletlenül hallotta, amikorFroissart báró azt kérdezte tőlem, miképpen lehet elnyerni a

szívemet. Nem keltettem benne reményeket, mint ahogyan atöbbieket sem bátorítottam. Az udvari érintkezésbenmegengedett az efféle incselkedő hangnem.



35

Sir Ralph könnyedén meghajolt. Lehetséges, hogy a hölgyennyire naiv? Ralph ezt nem tartotta valószínűnek. Végül ismár volt férjnél, és tudnia kellett, milyen hatalomnak van a

birtokában. Megint ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy

karjába zárja a fiatal nőt, és megcsókolja. De uralkodottvágyán. Elment az eszem, gondolta bosszúsan. Ezt a nőt nemnekem szánták.

– Bocsánatot kérek, ha tévesen ítéltem meg, MadameAlayne – mondta kissé érdes hangon. – Idegen vagyok, nem

ismerem az önök szokásait.

– Valóban, és ezért nem kellene elhamarkodottan ítélnie – jelentette ki Alayne. Szeme dacosan villogott, amint tekintete

a férfi elutasító pillantásával találkozott. Nem szokott hozzáilyen nyers modorhoz, a lovagok mindig édes szavakkal ésérzelmes dalokkal igyekeztek elnyerni hajlandóságát.

– Ez igaz – ismerte el Ralph, és szinte alázatosan hajtottale a fejét. A szája sarkában bujkáló kis, bűnbánó mosoly egy

árnyalattal lágyabbá tette vonásait, és Alayne-t hirtelenvalami esztelen vágy fogta el, hogy megcsókolják. Determészetesen nem ez a férfi! – Valóban megsértettem önt,

pedig nem állt szándékomban. Csupán annyit szeretnékmegjegyezni, hogy tanácsom megfelel a valóságnak. Egyolyan fiatal és szép hölgynek, mint ön, nem ajánlatos egyedül

járkálnia, sem nappal, sem éjszaka. Sir Ralph ismét meghajolt, majd sarkon fordult és távozott.Alayne bosszúsan bámult utána. Elutasítónak ésfennhéjázónak találta, noha magabiztos fellépése meggyőzővolt, és egyáltalán nem tűnt gőgösnek. Olyan férfi volt, akitisztában van egyéniségének erőt és hatalmat érzékeltetőkisugárzásával. Alayne érezte, hogy a hűvös modor mögött



36

szenvedély izzik, mely a veszély érzetét keltette benne, ésolyasvalamit érintett meg lénye legmélyén, amit eddigelérhetetlennek tartott.

Nem, ez dőreség! Ő csupán érdekesnek találta Sir Ralphet.

Nem tudott olyan könnyen olvasni a gondolataiban, mint atöbbi lovagéiban, akik nyíltan feltárták érzelmeiket. Vajonmit próbál eltitkolni? Egyáltalán miért figyelmeztette, hogytalán veszélyben forog? Valóban így lenne? Lehetséges, hogymég itt, az udvarban sincs biztonságban?

Borzongás futott végig a testén, és hirtelen fázni kezdett.

Nem volt kissé túlzó Sir Ralph aggodalma? Senki semmerészelne szembeszegülni a királyné akaratával. Eleonórakeményen megbüntetné, különösen, ha viselkedésévelmegcsúfolja a lovagi becsület szabályait.

Azóta, hogy a királyné udvarához tartozott, Alayne mindig

biztonságban érezte magát. Most azonban fenyegető árnyakatvélt felfedezni a sarkokban. Visszasietett a nagy csarnokba,

ahol friss fáklyák égtek, és barátai vidám szórakozássalmúlatták az időt.

– Ó, hát itt van! – kiáltotta Froissart báró, amikorcsatlakozott egy hölgycsoporthoz. – Már hiányoltuk,

Madame Alayne! Jonquil ódát szerzett az ön tiszteletére.Kívánja hallani?

– Igen, igen! Meg kell hallgatnia! – sürgették többen. – Halljuk a költeményt! Alayne mosolygott. A megszokott, gondtalan légkörben

visszanyerte önbizalmát. Milyen balga is volt, amikor hagyta,hogy az idegen angol lovag aggodalmaskodásanyugtalanságot keltsen benne!



37

Miután Sir Ralph elköszönt Alayne-től, nem tért visszarögtön a nagy csarnokba. Megnyugodva látta, hogy azasszony sietve elhagyja a kihalt belső udvart. Önkéntelenülösszevonta a szemöldökét, amikor feltette magának a kérdést,

miért beszélt így a hölggyel. Végül is semmi köze hozzá, haMadame Alayne egyedül szeret sétálni. És ugyan miértérdekelné, ha elítélendő módon, könnyelműen kacérkodik aférfiakkal? A hölgy férjnél volt, és tisztában kellett lennie aveszélyekkel, melyeket viselkedésével felidéz.

Az a nő, aki így viselkedik, semmiképpen sem lehet

ártatlan, noha ezt a benyomást óhajtja kelteni. Volt valami,ami vonzotta őt a lényében, valami titokzatos varázs, amelymeggyorsította érverését. Alayne azt állította, hogy nem látsemmi rosszat a magányos sétákban, és nem tart semmitől, őt

pedig egy pillanatra szinte lenyűgözte az asszony büszkénrászegeződő szeme. De már megtanulta, hogy ne higgyen anők könnyeinek vagy szemrehányó tekintetének. Berenice túl

fiatal és gyermekded volt, teljes ellentéte ennek azasszonynak. Az a férfi, aki elég ostoba ahhoz, hogy ahálójába kerüljön, bizonyára még a megismerkedésük napjátis elátkozná!

Ralph már nagyon sokat hallott a legendás poitiers-i cour

d’amour ról, a szerelmi törvényszék és a fennkölt udvari

szerelem sza bályairól. Az efféle bolondságok nagy hatássallehettek védelemre szoruló ifjú hölgyekre, akik abban leltékkedvüket, hogy a kacérkodás legkülönfélébb módozataitalkalmazva évődjenek hódolóikkal, s játékos jogszolgáltatáskeretében ítéljenek el mondjuk egy csókrablót. Ralphazonban nagyon jól tudta, milyen aljasak tudnak lenni aférfiak. Veszélyes volt negédes játékot űzni az urakkal, akiket



38

a felszín alatt leküzdhetetlen vágyak irányítottak. Még ő iskísértésbe jött, hogy megkóstolja azt az édességet, amelyet

Alayne ajka ígért. És nem nemes lelkülete tartotta vissza,csupán a kínos emlék. Ha ebben a pillanatban nem jutott

volna eszébe felesége könnyes szeme... Halk, az udvar árnyékos sarkából érkező hangok

rezzentették fel gondolataiból. Ketten beszélgettek a

közvetlen közelében. – Froissart nagyon megkívánta. Ha megkapja, amit akar, a

szeretőjévé teszi, sőt talán még egy lépéssel tovább is megy...

– Froissart kedveli az efféle játékot. De ilyen könnyen nemlehet a hölgy szívét elnyerni. Ő semmibe veszi afigyelmességeimet csakúgy, mint a személyemet.

Nyilvánvalóan nem óhajt férjhez menni, és elérhetetlen. A két férfihang hevesen és bosszúsan csengett. Ralph

érezte, hogy Alayne-ről beszélnek. – De ha most megváltoztatja a véleményét? – vetette közbe

az egyik. – Ez a tiszteletére rendezett versengés kedvezőbbvéleményre hangolhatja. Hiszen tudod, milyen szívesen

jelennek meg a hölgyek egy-egy pompás tornán, és ő lesz anap királynője! Talán már az izgalom is megszédíti a fejét.Froissart már volt győztes. Kevés olyan lovag van, akik

megállná a helyét a viadalban ellene. Ki fogja vívni magának

a jogot, hogy ő udvarolhasson a szépséges Alayne-nek. És haa hölgy elfogadja az udvarlását, akkor előbb-utóbb a szeretőjelesz...

– Gondolod, hogy az apja a leánya becsületének árakéntragaszkodna a házasságkötéshez, ha megtudná, mi a viadaltárgya?



4

Alayne valószínűleg nem volt tudatában a lényéből sugárzómeleg, érzéki varázsnak és kék szeme titkos örömöket ígérő,csábos pillantásának.

Figyelmeztető szavaival, melyeket Ralph pillanatnyi

rosszkedvében mondott – jól tudva, hogy csak saját magáraharagszik, és nem a hölgyre – , arra szerette volna felhívniAlayne figyelmét, hogy visszaélhetnek a bizalmával.Időközben azonban úgy tűnt, hogy az asszonyt még nagyobb

veszély fenyegeti: elveszítheti szabadságát, sőt talán az életétis. Mert azok a férfiak, akiknek a beszélgetését az imént

kihallgatta, kíméletlen fickók voltak, és az asszony csupántehetetlen báb lenne aljas cselszövényeikben. A lelke mélyén hirtelen megszólalt egy hang, és szinte

parancsolóan azt mondta, hogy ilyen fordulatra nem kerülhetsor. Ezt nem engedheti! Senki sem okozhat szenvedést ahölgynek! Nem, amíg ő él! De már a következő pillanatbannevetnie kellett felbuzdulásán. Mi köze van neki ehhez?

Madame Alayne nem titkolta érzelmeit: nem kedveli őt. Jószándékú tanácsaival csupán megsértette és elriasztotta. Hamost óvni akarná ettől az összeesküvéstől, feltehetően nemhinne neki. És ráadásul nem is tud semmi bizonyosat.

Két férfi beszélgetését hallgatta ki, akiknek az arcát nemlátta. Jócskán lehetnek lovagok az udvarban, akik hasonló

módon latolgatják az esélyeiket, és párviadalban szeretnékelnyerni a hölgy kegyét. A kihallgatottak egyikének magára ahölgyre fáj a foga, valószínűleg atyjának jövedelmező

birtokai és elhunyt férje vagyona miatt. Az a tény, hogy Alayne-nek nem volt gyermeke, még

kívánatosabb zsákmánnyá tette lelkiismeretlen férfiakszámára. A házasságkötés pillanatától fogva a férje



41

rendelkezne minden birtokával, és ha azután Robspierre báróis hamarosan búcsút venne az árnyékvilágtól, Alayne férjetetemes vagyont mondhatna magáénak. A hölgy pedig nemvolna egyéb, mint férje bármely más birtoktárgya, amellyel

tetszése szerint bánhat. Ralphnek már e gondolattól isfelfordult a gyomra. Komor arccal meredt a sötétségbe.

Mindig megvetette az efféle embereket sarkallókapzsiságot, jól tudva, hogy azok a vagyonszerzésre valótörekvést úgyszólván természetesnek tekintik amenyasszonyválasztásnál. Ő egészen más okból házasodott.

Mégis csupán fájdalmat okozott Berenice-nek, aki miatta haltkínos halált. És most meggondolatlansága miatt kellszenvednie.

Egyszerűen nem nézheti tétlenül, hogy Alayne-t veszélyfenyegeti. Akkor éppúgy vétkes lenne a sorsában, mintBerenice halálában. Bárcsak azon a napon máskéntviselkedett volna... Ha vette volna magának a fáradságot,

hogy megértse a feleségét... De az efféle töprengésekbeelőbb-utóbb belebolondul az ember. Berenice halálát márnem tudja meg nem történtté tenni, Alayne-nek azonban

segíthet. Mondja el a királynénak, amit hallott? Ralph tudta, hogy

Henrik leveleinek hangneme és a férje hűtlenségéről keringő

pletykák mennyire lehangolják Eleonórát. Ezért nemvalószínű, hogy hajlandó meghallgatni férje küldöttét,különösen ha az nem tud bizonyítékokkal szolgálni.

Botorság volna a királynéhoz fordulni. Ralph nem tudott

dönteni. Ő nem felelős Madame Alayne biztonságáért! Ahölgy nem jelent neki semmit, és a jövőben sem lesz fontos aszámára. Igaz, van benne valami, ami rég elsorvadtnak hitt



42

érzéseket ébresztett benne. Olyan érzelmeket, amelyeket

mélyen maga alá temetett a bánat és a gyötrelmes emlékek. Arra kérték, maradjon addig Poitiers- ban, amíg a királyné

hajlandó lesz válaszolni férje levelére. Ez lehet néhány nap,

de akár hetekbe vagy hónapokba is telhet. Hosszúra nyúlhat akényszerű várakozás ideje. De majd kihasználja, hogykifürkéssze, kik azok a cselszövők, akik alantas céljaikraakarják felhasználni Alayne-t.

Ralphnek korábban, mielőtt a titkos beszélgetés fültanújalett volna, az volt a benyomása, hogy a lovagok között

Froissart báró jelenti a legnagyobb veszélyt Alayne számára.Láthatóan nagyon el volt ragadtatva a hölgytől, ésmegpróbálta hízelgő szavakkal meg bátor tettekkelelcsábítani. Ám azok az ismeretlen cselszövők sokkalveszélyesebbnek tűntek. Ők azt tervezték, hogy elveszik azt,

amit a hölgy nem akar jószántából odaadni. Egy igazi lovagazonban nem tűrhet el efféle gazságot. Amikor lovaggá

ütötték, esküt tett, hogy védelmezni fogja az ártatlanokat, ésküzdeni fog a gonosz ellen.

Ezért elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogya fiatal nőt megóvja a fenyegető veszélytől, még akkor is, haezért csupán Alayne megvetése lesz a jutalma. Azzal, hogysegít egy feddhetetlen hölgyön, talán valamicskét

levezekelhet Berenice ellen elkövetett vétkéből.

– Sir Ralph beszélgetett velem – újságolta Marguerite, és boldogan elmosolyodott, miközben levette Alayneterjedelmes fejfedőjét, és a keskeny, csúcsíves ablak alatt állótölgyfa ládára tette. Odakinn hirtelen sötét lett, mert felhőtakarta el a holdat. Marguerite izgatottan folytatta: – Úgy



43

látom, tökéletes lovag, gáláns és előzékeny. Találkoztál márvele?

– A királyné bemutatott minket egymásnak – felelte

Alayne, és elhatározta, hogy egy szót sem szól az angol

lovaggal folytatott csevegéséről. – Nem sokat beszéltazonkívül, hogy nem óhajt részt venni a tornán.

– Az angol király ütötte lovaggá – mondta Marguerite

szinte áhítattal. – Azt hiszem, a házassága előtt kegyben álltaz udvarnál. Mint hallottam, királyát szolgálta a lázadó

bárókkal vívott csatákban. Korántsem tartom gyávának, még

akkor sem, ha nem kíván részt venni a bajvívásban. – Valószínűleg igazad van – mondta Alayne

elgondolkodva. Eszébe jutott, milyen nyers hangonfigyelmeztette a lovag, hogy este ne sétáljon egyedül azudvaron. – Azt hiszem, lenézi, és dőreségnek tartja az efféleidőtöltést. Ha harcol, akkor bizonyára igaz ügyért állsorompóba.

Időközben Alayne is levette barátnője fejdíszét, lehúztamagáról tunikáját, és most mezítláb, ingben az ágyhoz ment.Már alig várta, hogy bebújhasson a takaró alá. A vastagkőfalak még nyáron sem engedték át a meleget, télen pedigolyan hidegek voltak a hálókamrák, hogy a hölgyek prémeketterítettek selyempaplanjaikra.

Mindketten levetkőztek az olajmécses fényénél, majdMarguerite eloltotta a füstölgő kanócot, és Alayne mellé bújtaz ágyba.

– A Mindenható áldjon és óvjon meg bennünket éjszaka! – imádkozott Marguerite, és keresztet vetett magára. – Azt

hiszem, kedvelem Sir Ralphet – suttogta halkan, miközben befészkelte magát a takarók közé.



44

Alayne elmosolyodott a sötétben. Marguerite

nyilvánvalóan azt hitte, apja mindent elkövet majd annakérdekében, hogy házasság jöjjön létre a leánya és az angolnemesúr között. Úgy tűnt, Marguerite-nek nem lenne ellenére

a dolog, noha bevallotta, hogy mást szeret. Persze Marguerite-nek nem volt más választása.

Engedelmeskednie kellett atyja akaratának, mint ahogyanannak idején neki is. Alayne nem fázott, de borzongás futottvégig a testén, mert eszébe jutott, milyen rémület fogta el,amikor az apja közölte vele, hogy a férfi, akihez feleségül

k ell mennie, annyi idős, mint ő maga. Szörnyű félelem lettúrrá rajta, amikor magán érezte jövendőbeli férjének különös pillantását. Később, a nászéjszakán, miután minden bátorságát összeszedte, hogy át tudja engedni magát a báróvágyainak, tapasztalnia kellett, hogy az egyáltalán nem képeselhálni a házasságot.

Nyers közeledésére és szégyenletes viselkedésére gondolva

könny csordult ki a szeméből. Amikor a férfi végül belátta,hogy minden hiába, arcul ütötte úgy, hogy Alayne-nek

vérzett az ajka. Miután férje ocsmány szidalmak ésszemrehányások közepette elhagyta az ágyát – tehetetlenségéért ugyanis Alayne-t vádolta – , a szegényteremtés arcát párnájába temetve, keservesen zokogott. Azon

az éjszakán még nem sejtette, hogy a báró erős borba fojtjadühét. Másnap reggel részegen ismét nekiesett. Megintsértegette, gyalázta, s amikor végül kirohant Alaynehálószobájából, ittasan lezuhant a lakótorony lépcsőjén. Talán

jobban járt volna, ha azonnal meghal, mert eltört a gerince, ésszörnyű kínokat szenvedett, míg a halál végre megkönyörültrajta.



45

Alayne-t bűntudat gyötörte, attól tartott, hogy tényleg van benne valami, ami megakadályozta a férfit, hogy valóban aférje legyen. Önfeláldozóan ápolta, ám ura ezenközben ishideg, érzéketlen nőszemélynek szidalmazta, és azzal

vádolta, hogy nem igazi nő. Az állandó vádaskodás éskáromkodás nyomasztóan hatott Alayne lelkületére. A báróaztán egy éjszaka álmában meghalt. Alayne hálát adott aMindenhatónak, hiszen ez valóban mindkettőjük számáramegváltás volt. Ám az apja már másnap közölte vele, hogyhat hónapon belül ismét férjhez adja.

Alayne elhessegette magától e kellemetlen gondolatokat;már rég biztonságban érezte magát ezektől az emlékektől. Azangol lovag figyelmeztetése azonban megint felbolygatta amúltat. Tulajdonképpen már tisztában kellett lennie a férfiakaljas természetével, eléggé megismerhette az apja és a férjeáltal. Az apja megütötte, és azzal fenyegette, hogyengedelmességre kényszeríti. Ő azonban túljárt az eszén, és

azóta biztonságban élt a poitiers-i udvarban. Mindazonáltalvalójában sosem nyugodott meg, mert tudta, hogy az apjacsökönyös ember, és nem mond le egykönnyen dédelgetettterveiről.

Lehunyta a szemét, és megpróbált nem gondolkodni, hogyvégre álom jöjjön a szemére. De így is állandóan maga előtt

látta az angol lovag arcát. Úgy érezte, hogy a férfi szemébenégő tűz megperzselte a lelkét. Halkan felsóhajtott, és azajkába harapott. Eddig egyetlen férfi, még Froissart semváltott ki belőle ilyen benső nyugtalanságot. Valami furcsavágy, ismeretlen sóvárgás töltötte el, amelyet nem tudottnéven nevezni. Csak azt tudta, hogy akkor észlelte először,amikor Sir Ralph olyan különösen nézett rá az udvaron.



46

– Miért kínoz engem? – kérdezte gondolatban újra megújra a lovagot. Itt, Eleonóra udvarában végre meglelte belső

békéjét, és így élt Sir Ralph megjelenéséig. Azóta valamimegváltozott benne. Arra azonban nem talált magyarázatot,

hogy miért zaklatja fel ennyire az idegen lovag.



47

Alayne kötelességei közétartozott a királyné mellettiszolgálat a reggeli órákban. Őnyújtotta át Eleonórának az édes

borral telt kelyhet, a királynékedvenc reggeli italát. Ezenkívülaz öltözködésben is a segítségére

volt.

– Engedélyt adtam a torna megtartására – közölte akirályné Alayne-nel, miután nagyot kortyolt a nemes

nedűből, amelyet előzőleg megízlelt az előkóstoló. – A jövőhéten kerül rá sor. A heroldok kihirdetik a felhívást, ésellovagolnak a falvakba is, hogy az emberek vidékről iseljöhessenek megtekinteni a látványosságot. Azt a napot azünneplés és az örvendezés napjává nyilvánítjuk.

– Gondolom, a lovagok már fenik a fogukat a viadalra – mondta Alayne. – Még ki kell találnom valami megfelelő

díjat, amelyet átnyújthatok a győztesnek. – Elég egy fátyol vagy valami apró emlék – válaszolta a

királyné. – Bár azt hiszem, az urak többet várnak. – Akkor hiába reménykednek – mondta Alayne a homlokát

ráncolva. – De nem lehet csupán a fátylam egy darabjávalkifizetni őket. Valami értékes dologért kell küzdeniük. Úgy

gondoltam, felajánlom arany karperecemet, amelyet atyámtólka ptam az esküvőmre. – Arra a szőlőlevéllel díszített, római stílusú karperecre

gondol?

– Igen, arra! – válaszolta Alayne, és örült, hogy akirálynénak feltűnt az ékszer. – Megfelelőnek találjafelséged?



48

– Nagyon szép munka, és igen értékes darab – vélekedettEleonóra. – Biztos benne, hogy meg akar válni tőle?

– Ó igen – jelentette ki Alayne. A karperec nem volt olyan

személyes holmi, mint egy fátyol. Ő is szépnek találta az

ékszert, de mindig azt a napot juttatta eszébe, amelyet alegszívesebben kitörölt volna az emlékezetéből. – Van olyan

ékszerem, amely többet jelent számomra. – Akkor hát legyen a karperec a győztes díja! – mondta

Eleonóra, és bólintott. Felsóhajtott, és összevonta aszemöldökét, mintha valami felbosszantotta volna. –

Izgalmas lenne, ha új győztest üdvözölhetnénk. RendszerintFroissart báró arat diadalt. Hovatovább már unalmassá válikvégignézni, hogyan győzi le minden küzdőtársát. Különösnektalálom, hogy a báró nem csatlakozik a keresztes lovagokhoz,hogy egy méltó ügyért harcoljon.

– Azt hallottam, hogy Froissart báró ifjúkorában részt vetta keresztes hadjáratban, felség.

– Valóban – mondta Eleonóra, és mosolygott. – Jómagamis ott voltam, és tanúja lettem, miképpen vívta ki első férjemkegyét. Froissart tizennégy éves korában fegyverhordozókéntszolgált, és máris oly bátran harcolt, akár egy lovag. Mégcsak tizenhét esztendős volt, amikor lovaggá ütötték. Senkisem nevezheti tehát gyávának, és ha úgy döntött, hogy

udvarunkban időzik, ezt el kell fogadnunk. Mégisszégyenletesnek tartom, hogy efféle játék okra pazarolja

képességeit. Magasztosabb ügynek kellene elkötelezniemagát.

Alayne nem válaszolt semmit, csak mosolygott. A királynékedvelte, ha erős és bátor férfiak voltak a közelében, ezértvalójában nem lett volna ínyére, ha Froissart elhagyja az



49

udvart. Valami más nyomaszthatja a büszke hölgyet. Alaynefeltételezte, hogy a királyné rosszkedve összefüggésben vanférje leveleivel. Az a hír járta, hogy II. Henrik, Anglia királyatöbb ízben is hűtlen volt a feleségéhez, és Eleonóra ezérthagyta el.

Aquitániai Eleonóra jelentős személyiség és gazdagörökösnő volt. Sokan szemet vetettek a birtokaira, ő azonbantudott vigyázni rájuk. És inkább összeveszett a férjével, minthogy a feleségtől elvárt alázattal engedelmeskedjék neki.

Amint a királyné felöltözött, felkérte néhány udvarhölgyét,

hogy kísérjék el sétájára a várban. Alayne is a kiválasztottakközé tartozott. Miközben a társaság a napsütötte udvaronsétált, Alayne Froissart-ra gondolt. Az utolsó három tornánegyfolytában győzött, ezért újabb párviadalt javasolt. Alaynesejtette, hogy a férfi valami mást remélt a győzelemtől, mint afelajánlott arany karperecét. Ő azonban nem volt tisztábansaját magával, voltaképpen mit is érez a báró iránt.

Tény, hogy amikor a férfi évődött vele, sebesebbendobogott a szíve. A báró néha látszólag véletlenül hozzáért akezéhez, és a minap vadászatról visszatérve kétszer islesegítette a lóról. Alayne érezte, hogy szeretné megcsókolni,s amikor a fennkölt szerelemről beszélt, tudta, hogy atrubadúrok által megénekelt módon kíván szerelmet vallani

neki. Szép szavakkal, vágyakozó pillantásokkal, néha egygyengéd érintéssel, egy lopott csókkal – de vajon meddig

elégszik meg ennyivel?

Nem nyújthatja neki azt a bensőséges közelséget, amelyrea férfi vágyik. Az udvari szerelem szabályai szerint a döntésmindig a nő kezében volt. Egy szerelmi kapcsolatban a hölgy

joga volt eldönteni, mit és mennyit enged meg hódolójának.



5

Alayne-nek sem lett volna kifogása egy csók, egytiszteletteljes érintés ellen, hogy kívánatos kincsnek

tekintsék, melyet szentesített szabályok szerint csodálnak éstisztelnek – ó igen, egy ilyen szerelem még tetszene is neki!

Sőt örömmel fogadná... A szíve mélyén azonban tudta, hogyaz efféle udvarlás nem tart sokáig. Ha egy hódoló már kivívtaezeket a jogokat, többet fog kívánni. Alayne pedig nemóhajtott többet nyújtani senkinek. Nem, erről szó sem lehet!

– Mi bántja, drága hölgy?

Alayne összerezzent, amikor meghallotta annak a férfinak

a hangját, akire épp az imént gondolt. Froissart a lépéseihezigazította lépteit, és lassan haladt mellette. Alayne csak mostvette észre, hogy Eleonóra időközben visszatérőben vanudvarhölgyeivel a palotába.

– Elgondolkodtam – felelte, és kis mosollyal ajándékoztameg hódolóját, amikor a báró gálánsán megfogta a kezét,ajkához emelte, és csókot lehelt rá.

A férfi gyengédséget sugárzó pillantása melegséggeltöltötte el a szívét. Kellemes bizsergés futott végig a testén,miután a báró megint elengedte a kezét. Froissart odaadóan ésudvariasan viselkedett, és kellemes volt ilyen tiszteletteljes

hódolat tárgyának lenni. Ha nem tapasztalta volna meg férjealjasságát, feltehetően szívesen fogadná a báró udvarlását.

– Úgy tűnik, uram, a torna az ön kívánsága szerint foglezajlani. Most elégedett?

– Ez pusztán időtöltés – vonta meg a vállát a férfi. Samikor pillantásuk futólag találkozott, Alayne az örömsemmi jelét nem fedezte fel Froissart szemében. – De nem

kell félnie. Én elégedett vagyok azzal, amit hajlandó nyújtaninekem, madame. Ön csodaszép, és már eddig is sejtenie



52

még nincs itt az idő. Bocsásson meg, madame! Tudom, hogyezek a szavak nem tetszenek önnek.

E váratlan célzás után Alayne csodálkozva meredt a báróra. Ő mindig azt hitte, hogy a férfi csupán az udvarlója

akar lenni. De úgy tűnik, mélyebbek az érzelmei. Végülelköszönt tőle, és a királyné meg az udvarhölgyek utánsietett, akik éppen akkor léptek be a palotába.

– Hol voltál? – kérdezte Marguerite. – A királyné aztmondta, hogy a délutánt a kertben fogja tölteni, afaliszőnyegen kíván dolgozni. Szeretné, ha kiválasztanád neki

a selyemfonalakat, mert jó érzéked van a színekhez. Alayne bólintott. Örült, hogy valami foglalatossággalelterelheti a figyelmét. A Froissart-ral folytatott fesztelen

csevegés közepette mindig biztonságban érezte magát. De hanőül akarja venni... Alayne megrázta a fejét. Nem, szó semlehet róla, hogy hozzámenjen! Többé semmiféle kötöttségetnem akar vállalni!

– Elábrándoztam, és Froissart is feltartott – felelte barátnőjének. – Észre sem vettem, hogy visszafordultatok.

A palotába belépve Alayne még egyszer körülpillantott.Froissart bárót már nem látta sehol. Ellenben megpillantotta

az angol lovagot, aki összevont szemöldökkel nézett rá.Vajon miért néz rá mindig ilyen rosszallóan? Mit tett, ami

ennyire nincs ínyére? Alayne szívverése egy pillanatra kihagyott, majd

eszeveszett dobogásba fogott. Egyszerre fájdalmassá vált alélegzetvétel. Úgy érezte, a férfi olvas a gondolataiban, ésnyilvánvalóan nem tetszik neki, amit kiolvas belőlük. Miért isnem képes kiverni a fejéből ezt az idegent?!



53

Miután Alayne az udvarhölgyekkel belépett a kastélyba,Ralph követte Froissart-t. Nem állt szándékában kihallgatni a

beszélgetést, ám abból, amit véletlenül megtudott,megbizonyosodhatott afelől, hogy a hölgynek nem kell

túlzottan tartania a bárótól. És minden arra vallott, hogytévesen ítélte meg Froissart-t. A báró feleségül szándékozottvenni Alayne-t, és kétségtelenül a házasság volt a legjobb az

asszony számára. Ha férjhez megy, biztonságban érezhetimagát, nem lesz többé kiszolgáltatva azoknak a kíméletlengazfickóknak, akik csupán a vagyonára pályáznak. Froissart

szerette Alayne-t, és ő maga is tekintélyes birtokokkalrendelkezett.

Nem vitás, hogy ez a házasság eszményi megoldást jelentene Alayne-nek. Vaskéz bársonykesztyűben – csakis

így lehet megfékezni ezt az öntörvényű teremtést. Nohailledelmes szerénységgel viselkedett, a külszín alatt tűzlobogott benne. A báró szerette Alayne-t, és ezért alkalmas

volt rá, hogy a biztonságáról gondoskodjék. Ralph avéletlenül kihallgatott éjszakai beszélgetés alapjánfeltételezte, hogy az a személy, aki fel akarta vétetni magát atorna résztvevőinek jegyzékére, rosszban sántikál. Valakinekfigyelmeztetnie kell a bárót a fenyegető veszélyre.

Nemsokára maga mögött hagyta a palotát, és elérte az erdő

szélét, amikor segélykiáltásokra és ütlegelés félreérthetetlenzajára figyelt fel. Valaki bajban volt! Ralph csupán udvariöltözéket viselt, fegyverzetet nem, a kardját azonban ezúttalis felkötötte. Okosabbnak tartotta, ha a palotán kívül mindigkardot hord.

A verekedés helyszínére érve beigazolódni láttalegrosszabb sejtelmeit. Froissart-t felbérelt gazfickók



54

támadták meg. Nem lovagok voltak, hanem hat tagbaszakadt

legény, akik furkósbottal estek neki a bárónak. Kétségetkizáróan az életére törtek. Ralph az aljas támadás láttánkardot rántott, és felháborodott kiáltással a gazemberekre

rohant. Amikor a fickók meghallották Ralph vészjósló harcikiáltását, megfordultak, rémülettől tátott szájjal a lovagrameredtek, aztán hanyatt-homlok berohantak az erdőbe.

Ralph nem vette magának a fáradságot, hogy üldözze a bandát. Amikor meghallotta a földön fekvő Froissart halknyöszörgését, már tudta, hogy elkésett, a sérülésektől nem

sikerült megmentenie a bárót. Gyorsan letérdelt mellé, ahátára fordította, és komor redők mélyültek a homlokába,amikor szemügyre vette Froissart fejsérüléseit. A lovag egyik

karján vörösre színeződött a ruha ujja. – Sajnálom, hamarább kellett volna jönnöm! – mondta,

miközben ülő helyzetbe segítette a bárót. Froissart felnyögött,és ajkát fojtott jajkiáltás hagyta el. – Mit tettek önnel ezek a

gazfickók, uram? Vérzik a karja, és a fején ismegsebesítették.

– Jókora ütés ért a fejemen, de attól tartok, a jobb karomsérülése rosszabb. Azt hiszem, eltört. – Ismét feljajdult, deösszeszorított foggal tűrte, hogy Ralph megvizsgálja.

Ralph óvatosan felhúzta a zeke ujját a báró karján, és

szemügyre vette a sebet. Végül bólintott. – Valóban komoly a sérülése, de azt hiszem, nem tört el akarja. Visszaviszem a palotába, és egy seborvos gondjaira

bízom. Remélem, hamarosan felépül, barátom, már ennélrosszabb sérüléseket is láttam!



56

– Hiszen éppen ez volt azoknak az aljas haramiáknak aszándéka! – sziszegte Froissart, és megvonaglott az arca,amikor mozdítani próbálta a karját. – Ha nem veszek részt atornán, valamelyik másik bolond megragadja az alkalmat,

hogy udvaroljon a hölgynek – valószínűleg Renaldo, deBracey báró fia. Tudom, hogy az öreg báró Alayne birtokairaáhítozik, a fia pedig az asszonyt akarja. Apa és fia szép kis

páros, igazi zsiványok, és a fiatal Bracey talán mégocsmányabb, mint az apja. Nem csodálkoznék, ha kiderülne,

hogy ők ketten eszelték ki ezt a cselszövényt!

– Valóban két férfit hallottam beszélgetni – mondta Ralph. – Az egyik kissé habozónak tűnt, a másik viszont nagyon ishatározottnak. Lehet, hogy igaza van, és valóban a kétBraceyt hallottam. Én sem az egyiket, sem a másikat nemismerem. De ha az ön fegyverhordozója megmutatja nekemőket, akkor szemmel tudom tartani az urakat.

– Ennél sokkal többet kell tennie, barátom – mondta

Froissart, és meglassította fájdalomtól amúgy is vontatottlépteit. Átható pillantást vetett Ralphre. – Fel kell vétetniemagát a tornára jelentkezők jegyzékébe, és le kell győznieBraceyt. Ha ugyanis ő győz, akkor Madame Alayne-nek

legalábbis néhány órára a hősévé kell nyilvánítania, és énnem bízom ebben a nyomorult csirkefogóban. Megleli a

módját, hogy visszaéljen a helyzetével! – Tehát ön is érdeklődik a hölgy iránt? – kérdezte Ralph. – Mi köze hozzá, az ördögbe is? – dörmögte Froissart. –

Nos, ha mindenképpen tudni akarja, szívesen feleségülvenném, ha ő is hajlandó volna hozzám jönni. De az apja máralkalmatlanná tette a házasságra. Kényszerítette, hogy egyolyan férfihoz menjen nőül, aki a nagyapja lehetett volna.



57

Feltételezem, hogy rosszul bánt vele, bár ő sohasem beszél aházasságáról. A királyné tudatta velem, hogy a hölgyházassága szerencsétlen volt, emiatt minden férfitól irtózik.Én ezért fölöttébb óvatosan kezdtem udvarolni neki. Nemtudom, viszonozza-e érzelmeimet, de én mindent megtennékérte.

– Megvédelmezné, és a hölgynek szüksége is van asegítségre. Meg kell akadályoznunk, hogy a fiatal Braceynek

joga legyen Madame Alayne-nek udvarolni. Hát nincs senkirajtam kívül, aki ön helyett harcolhatna?

– Hallottam, hogy ön kitűnő vívó, Banewulf lovag.Harcoljon helyettem, és védje meg a hölgyet ezektől agazfickóktól, mert az én karom egy ideig még nem leszhasználható állapotban.

– Már évek óta nem vettem részt kopjatörés ben – felelteRalph habozva. Nem k edvelte különösebben a tornajátékokat,túl sokan szereztek súlyos sérüléseket a jelentéktelen célokért

vívott küzdelmekben. – Nem mintha kijöttem volna agyakorlatból, harcoltam eleget, a bajvívás azonban nincsínyemre. A legutóbbi alkalommal megöltem egy férfit, aki a

barátom volt. Dühtől elvakultan harcoltam, és későbbmegfogadtam, hogy ezentúl csupán királyomért és hazámértfogok fegyvert.

– Mindannyian tettünk olyan dolgokat, amelyeket szívesenelfelejtenénk – mondta Froissart. Ralph meggondolatlan

vallomása azonban felkeltette az érdeklődését. – Meg akarta

ölni az ellenfelét?

– Nem. Mondott nekem valamit, amit én hallani semakartam – ismerte be Ralph. – Méregbe jöttem, és márisösszecsaptunk. Az istállók előtt küzdöttünk, a kovácsműhely



58

közvetlen közelében. Földhöz vágtam, ő pedig olyanszerencsétlenül esett el, hogy beleverte a fejét egykovácsüllőbe, és betört a koponyája. Mindent megtettünk,hogy megmentsük az életét, de hiába. Haldokolva bevallotta

nekem, hogy csak azért hazudott, hogy haragra gerjesszen.Fel akart rázni búskomorságomból. Miután ezt elmondta,mosolygott, és meghalt.

– És mi volt az a hazugság, ami úgy felbőszítette?

– Azt mondta, hogy a gyermek, akinek a születése afeleségem életébe került, nem az enyém, hanem az övé. –

Ralph arca elsötétedett a bánattól. – De hazudott. Tudtam,hogy nem mond igazat. Magamra éppúgy haragudtam, mintrá. Elutasító, rideg viselkedésemmel a halálba kergettem afeleségemet, és dühömben megöltem a barátomat. Egy ideigarra gondoltam, hogy a bűnbánat jeleként felveszem a

keresztet, de tudtam, hogy méltatlan vagyok rá. Istenharcosának feddhetetlen embernek kell lennie, ha a

Mindenható jelét akarja viselni. – Tudom, mit akar mondani – mondta Froissart, s mintegy

megerősítésül bólintott. – Én is öltem dühömben. Ezért nemveszem fel újra a keresztet. De ön igazságtalan saját magávalszemben, Banewulf lovag. Semmi olyasmit nem tett, amit

mások már ne tettek volna, és az ön vétke nem olyan súllyal

esik latba, mint másoké. – De nem tudok megbocsátani magamnak! – Akk or lépjen sorompóba ezen a tornán a megbánás

jeleként! – unszolta Froissart. – Amennyiben úgy érzi, hogytartozik valamivel a feleségének és a barátjának, akkor fogjonkardot az ő nevükben, és az én nevemben is! Ha nem teszimeg, aggódni fogok a hölgy biztonságáért.



59

Ralph sokáig némán nézett a báróra, majd lehajtotta a fejét.Arra kényszerül, hogy megszegje fogadalmát. Csak egy pap

oldozhatja fel fogadalma alól. – Megteszem, amire kér. De azt nem ígérhetem meg, hogy

kivívom a győzelmet. Bár gyakoroltam az embereimmel, aszerencsétlen nap óta, amikor megöltem Christian Paytont,többé nem léptem sorompóba.

– Gondoskodjék róla, hogy az orvos mielőbb talpraállítson, hogy gyakorolhassak önnel! – válaszolta Froissart. – Aztán majd meglátjuk...

– Ágyba kellene feküdnie, barátom! – Nem vagyok beteg – mordult fel a lovag, és elfojtott egy jajkiáltást. – Legfeljebb beköttetem a karomat a seborvossal,

és iszom egy kupa jó erős bort, mielőtt megnézem aküzdelmét a páston. Minden bizonnyal én fogok aleghangosabban ujjongani, ha ön legyőzi azokat agazfickókat!

Ralph elmosolyodott; kezdte megkedvelni a bárót. – Engedelmeskedem kérésének, és imádkozom, hogy

méltó legyek a bizalmára.

Alayne a nagy csarnokban ült, és az udvaroncokcsevegését hallgatta. Természetesen a Froissart báró elleni

aljas támadásról folyt a szó. A legtöbben felháborodottantaglalták az esetet, és megegyeztek abban, hogy a támadásértfelelős cselszövő nyilvánvalóan azt remélte, sikerültharcképtelenné tenni a bárót.

– Micsoda gaztett! – mondta Marguerite Alaynenek. – Ki

képes ilyen szörnyűségre?



6

– Fogalmam sincs – felelte Alayne a homlokát ráncolva.Hirtelen borzongás futott végig rajta, akárcsak avadászkirándulás napján, amikor a tornát elhatározták.

A királyné is hangot adott felháborodásának, és azt

fontolgatta, hogy lemondja a tornát. Az udvaroncok azonbankönyörögtek, hogy ne fossza meg őket az élvezettől. Amikoreste Froissart némi késéssel megjelent a vacsoránál, ő iscsatlakozott a bajvívás megtartása mellett szólókhoz.

– Felség, nagyon kérem, ne mondja le a tornát! – mondta

emelt hangon, hogy mindenki hallhassa. – Bárki követte is el

ezt a gaztettet, abban a hitben, hogy becstelen eszközökkelgyőzhet, a lovagom meg fogja akadályozni ebben. – Az ön lovagja?

Mindannyian kíváncsiak voltak, kiről beszél a báró. Azudvaroncok összedugták a fejüket, és suttogva próbáltákkitalálni, vajon ki lehet a lovag, aki Froissart nevébensorompóba lép.

– De kit szándékozik felkérni, báró? Talán egy idegent? – kérdezte a királyné.

– Még csak néhány napja tartózkodik felséged udvarában – felelte Froissart fölényes mosolyt kényszerítve ajkára, nohanagy fájdalmai voltak, mert eddig csak borral kábítottamagát, és vonakodott bevenni a gyógyitalt, amelyet az orvos

készített számára. – Sir Ralph de Banewulfról beszélek. A báró oldalt lépett, és ezzel szabaddá tette a rálátástRalphre, aki egész idő alatt a háttérben tartózkodott. Morajfutott végig a nagy csarnokban összegyűlt udvaroncokcsoportjain. Froissart felemelt kézzel csendet intett.

– Sir Ralph megmentette az életemet, amikor botor módonfegyvertelenül túl közel mentem az erdőhöz, és aljas



61

gazemberek megtámadtak. Ha nem érkezett volna idejében, agazfickók valószínűleg megölnek. De mint láthatják, mégélek!

Froissart szavait hallva Alayne-nek egy pillanatra

kihagyott a szívverése. Az angol lovag nem akart részt vennia tornán, miért döntött most mégis másként?!

– Valóban így van, Sir Ralph? – kérdezte a királyné alovagra fordítva tekintetét. – Froissart báró nevében fogküzdeni?

– Igen, felség. A báró megkért rá, és a lovagi becsület azt

kívánja, hogy eleget tegyek kérésének. A királyné bólintott. Kis fény villant fel a szemében. – Nos, mindazonáltal a párviadal fölöttébb érdekfeszítőnek

ígérkezik. Mivel becsületbeli ügynek nevezte, engedélyezema torna megtartását, egy csekély változtatással. Ön egy aranykarperecért és azért az előjogért fog küzdeni, hogy a tornátkövető lakomán Madame Alayne mellett ülhessen az

emelvényen. Az én fülembe is eljutott az ostoba pletyka,miszerint a viadal győztese díjként elnyeri a jogot, hogy ahölgynek udvarolhasson, ezt azonban megtiltom. A győztescsupán a karperecét nyeri el, és este a lakománálszórakoztathatja a hölgyet, ez minden! – Eleonórakörüljáratta tekintetét a vendégseregen. – Egyetértenek ezzel,

tisztelt urak?Mindenünnen egyetértő mormogás hallatszott. Ralphnekfeltűnt két lovag, akik fölöttébb komor képet vágtak.Megfigyelését sürgősen közölte Froissart-ral, aki a két férfiirányába pillantott. Minden bizonnyal apa és fia lehettek,mert nagyon hasonlítottak egymásra, noha az idősebbnemesúr igencsak testes, sajátságosan duzzadt képű férfiú



62

volt. A fiatalabb erősebbnek és egészségesebbnek látszott, ámarcvonásai gonoszságról tanúskodtak. Froissart kétségetkizáróan felismerte bennük Bracey bárót és fiát. Nem, aMindenhatóra esküszöm, ezek sosem fogják megkaparintani

a hölgyet, gondolta felbőszülve Ralph. – Nagyon sajnálom, hogy megsérült, uram!

Ralph a lágy, fiatal hang felé fordította a fejét, ésmegpillantotta Marguerite-et, aki csatlakozott hozzájuk, ésmegszólította Froissart-t.

– Ugyan, csak egy karcolás! – jelentette ki a báró vitézül,

habár nem túl meggyőzően. – Pihennie kellene! Hála az égnek, hogy Sir Ralph aközelben volt, és segíthetett önnek!

– Valóban hálával tartozom neki – felelte Froissart.

Ralph nem kapcsolódott be a beszélgetésbe; Alayne-t

kereste a tömegben. Végül felfedezte: kissé távolabb állt ahölgyektől, arcán elgondolkozó kifejezéssel. Ralphre különös

hatással volt ez az arckifejezés. Vajon miért ilyen szomorú?Vidám, incselkedésre hajlamos nőnek tartotta, sőtéppenséggel kacér csábítónak is, aki élvezte, hogykörülrajongják az udvaroncok. Ám most, amikor úgy vélte, senki sem figyel rá, egészen másnak tűnt, és Ralphrádöbbent, hogy több rejlik benne, mint gondolta volna.

– Bocsássanak meg egy pillanatra... – mondta Froissart-hoz fordulva, de nem tudta folytatni, mert a királyné szólásraemelkedett.

– Nem tudom, vajon a Froissart báró elleni gyalázatostámadást csupán útonállók követték -e el – mondta erélyeshangon – , de ha megbizonyosodom róla, hogy így akartákmegakadályozni a tiszteletre méltó lovag részvételét a tornán,



63

akkor a gonosztevőket élethossziglani száműzetéssel és javaik elkobzásával büntetem.

Csodálkozó felkiáltások hangzottak fel, mert a kilátásbahelyezett büntetés igen súlyos volt. Az udvaroncok ritkán

hallottak ilyen kemény szavakat uralkodónőjük szájából. Nyilvánvaló volt, hogy a királyné nagyon haragszik, éskétségtelenül nem vonakodik beváltani fenyegetését. Azudvarból való száműzés és az összes javak elkobzása olyan

büntetés volt, amelyet egyetlen nemes sem akartmegkockáztatni. A fegyverzet elvesztése a tornában

elszenvedett vereség következtében semmiség volt ehhez azítélethez képest. – Valaki megpróbálta önt harcképtelenné tenni a párviadal

miatt? – kérdezte Marguerite, és aggodalmasan nézett a báróra. – Ez szörnyű gaztett volt, uram!

– Alighanem sosem fogjuk megtudni a támadás igazi okát – mondta kitérően a lovag. – Fogadja köszönetemet

együttérzéséért, de azt hiszem, most valóban meg kellfogadnom a tanácsát, és le kell feküdnöm.

– Nagyon helyes! Nincs szüksége segítségre? – érdeklődöttMarguerite továbbra is aggodalmas arccal.

– A barátom majd segítségemre lesz. Attól tartok, túl nagymegterhelést jelentenék önnek, szép hölgy. – Mereven

meghajolt, és odasúgta Ralphnek: – Vigyen el innen! – Bolondos fickó! – korholta Ralph a bárót, amikor látta,hogy a lovag majdnem megtántorodott. Miért ragaszkodott

hozzá, hogy a nagy csarnokba jöjjön? Ralph megfeledkezettszándékáról, hogy Alayne-nel beszéljen, ehelyett igyekezett ateljesen kimerült lovagot támogatni. – Jöjjön, elkísérem aszállására, aztán végre beveszi az orvosságot, attól majd el



64

tud aludni. Holnap még szükségem lesz a segítségére, hogyfelelevenítsem a készségeimet, különben vereségetszenvedünk. A királyné kijelentése ellenére merem állítani,hogy a győztes valószínűleg élni fog a véleménye szerint őt

megillető joggal. – Éppen ezért kell önnek győznie! – bizonygatta Froissart,

és komor pillantást vetett barátjára. A fájdalom márelviselhetetlenné fokozódott sérült karjában, ám a vita, SirRalph szándékának megfelelően, kissé elterelte a gondolatait.

– Ön elég jól harcol, Banewulf lovag, de szívvel-lélekkel kell

részt vennie a viadalban. Lovagomként nem hozhat szégyenta fejemre, vagy felelnie kell vereségéért, ha megintegészséges leszek.

Ralph vidáman felkacagott. Máris baráti vonzalmat érzettFroissart iránt. A báró igazi lovag volt, és bizonyára jó férjelenne Madame Alayne-nek. Mindazonáltal a lelke mélyénmegszólaló hang már a puszta lehetőség ellen is tiltakozott,

hogy a hölgyet más férfinak engedje át, bárki legyen is az. Deazonnal el is hallgattatta a kísértő hangot. Alayne-t nem neki

szánták. És ő sosem venné el más férfi menyasszonyát. Alayne látta, amint a két lovag elhagyja a csarnokot.

Elszörnyedve értesült a báró elleni aljas támadásról. Ámkülönösen az a feltevés nyugtalanította, hogy a bárót miatta

támadták meg. Vajon ki követhetett el ilyen tettet? Azudvaroncok közül bizonyára senki sem volt olyan aljas, hogyefféle tisztességtelen eszközökkel próbáljon előnyt szerezni.Ennek ellenére voltak az udvarban nemesemberek, akik irántgyanakvással viseltetett, és mások, akiket lehetőleg elkerült.

Amikor körülpillantott a csarnokban, az udvaroncok közöttfelfedezte az öreg Bracey bárót és fiát, Renaldót.



65

Megborzongott, és valami megmagyarázhatatlan félelemkerítette hatalmába. Nem tudta volna megmondani, a kétBracey közül melyiktől viszolyog inkább. Az öreg báróvisszataszító volt, a fia azonban ezen túlmenően még gonoszis.

Ez volna az a család, amellyel apja össze akarja házasítaniőt? Alayne tudta, hogy az apja nem érez túl nagy szeretetetiránta, de hogyan gondolhatott egy ilyen házasságra? ABracey bárókat csak hébe-hóba lehetett az udvarban látni.

Nem örvendtek közszeretetnek, és ritkábban mutatkoztak,

mint mások. Miért jelentek meg most? Talán rendeződött aviszály Bracey báró és az ő apja között? Alayne azzal istisztában volt, hogy az apja képes őt minden, hatalmának ésvagyonának gyarapításával kecsegtető házasságba

belekényszeríteni. Ő azonban inkább meghal, mint hogy nőülmenjen valamelyik Braceyhez!

Elfordította pillantását, és igyekezett leplezni a két férfi

iránt érzett ellenszenvét. Ekkor észrevette, hogy a királynémagához inti. Sietve keresztülvágott a nagy csarnokon,meghajolt, fogott egy lantot, és énekelni kezdett atársaságnak.

Tulajdonképpen oda kellett volna mennem Froissart-hoz,

mint Marguerite-nek, gondolta sajnálkozva. Úgy illett volna,

hogy én is érdeklődést tanúsítsak, és néhány udvarias szóvalkifejezzem együttérzésemet, amit a többiek már megtettek.De ma reggeli vallomása után kicsit félek tőle. Udvarlónakkellemes, de férjnek... Nem, ez elképzelhetetlen!

Alayne felsóhajtott. Kétségbe vonta, hogy valaha is találnaolyan férfit, aki megfelelne ebben a tekintetben. Azemlékezet hirtelen lelki szemei elé varázsolta az angol lovag



66

arcvonásait. Eszébe jutott, hogy a férfi előző este majdelnyelte különös tekintetével. Szemében harag és még valamimás is tükröződött – de vajon mi? Lehetséges, hogy vágy?Alayne nem volt benne biztos. Csak azt tudta, hogy nem

érezte azt a félelmet, amely mindig elfogta, ha más férfiak így bámulták.

Volt valami Ralph de Banewulf lényében, amiellenállhatatlanul vonzotta, noha magának sem akarta

bevallani. Beleszeretett volna az idegen lovagba?!

Nem, nem, biztos benne, hogy ő sohasem lenne képes

mély vonzalmat érezni egyetlen férfi iránt sem. De akkor miaz, ami kiváltotta benne ezt a nyugtalanságot, és éjszaka nemhagyja aludni? Miért vannak lázas álmai? Miért látogatjákolyan álomképek, amelyekben az angol nemesúr a karjábaveszi őt, és oly gyengéden csókolja, hogy egész teste

beléremeg?

A vasárnapot az ájtatosságnak szentelte az udvar. Alaynenégyszer hallgatott szentmisét a királyi kápolnában. Azösszes többi napokon ünnepi lakomákat, zeneesteket éstáncestélyeket tartottak, az Úr napján azonban józannak ésájtatosnak kellett lenniük az udvaroncoknak.

A hölgyek imádkozással vagy kézimunkázással töltötték a

vasárnapot, az urak pedig többnyire kilovagoltak. Alaynefeltételezte, hogy ilyenkor ellátogatnak a falusi kocsmákba,hogy zavartalanul ihassanak és dévajkodhassanak acsaposlányokkal. De természetesen akadtak más lovagok is,akik valóban ájtatosak voltak, és mindenfajta szórakozásróllemondtak.



67

Alayne nem sokkal vacsora után tudta meg az újságotMarguerite-től.

– Azt mondják, Sir Ralph kéréssel fordult a királynéhoz,hogy virraszthasson a kápolnában – mesélte Marguerite,

amikor együtt mentek a szobájukba. A palota lakóinak koránkellett nyugovóra térniük, hogy másnap reggel idejébenmegjelenhessenek a bajvívótéren. – Úgy látszik, megfogadta,hogy többé nem vesz részt bajvívásban, de a pap feloldozta

fogadalma alól. Vezeklésül azonban egész éjjel hasmánt kellfeküdnie a padozaton a feszület előtt.

– Vajon miért tett ilyen fogadalmat? – töprengett Alayne,és elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. – Gondolod,

hogy valami súlyos bűnt követett el?

– Atyám kiváló férfiúnak tartja – felelte Marguerite. – Persze róla is beszélnek ezt-azt, de nem hiszem, hogy

becstelen dolgokat művelne. A felesége emlékétmindenesetre tiszteletben tartja. Azt hallottam, hirtelen hunyt

el szegény, valami lázas betegségben. – Azt hittem, még gyermekágyban halt meg – jegyezte

meg Alayne.

– Atyám szerint a szülésből felépült. Később állítólagváratlanul visszatért a betegség. Sir Ralph bizonyára azt hitte,hogy a felesége már megint jobban van. Feltételezik, hogy

magát vádolja, amiért elhanyagolta a fiatalasszonyt. Delehetetlen, hogy bármiféle mulasztás terhelné. Sir Ralph jóember, neked nem ez a véleményed?

– Lehet, de én nem ismerem. Annyi bizonyos, hogygonosznak nem tartom – felelte Alayne, és kerülte Margueritetekintetét. Az angol lovag megzavarta a lelki egyensúlyát;nem akart tovább beszélni róla. – Hallottál valamit Froissart



68

báróról? Tegnap este óta nem láttam, és már kérdeztemAngelicát, van-e valami újság. Azt válaszolta, hogy a lovagdélután az ágyat őrizte.

– Ez érdekes! – mondta Marguerite. – Atyám mesélte,hogy a báró ma reggel három óra hosszat jelen volt, amikorSir Ralph a kardvívást gyakorolta.

Alayne bólintott, és kíváncsi pillantást vetett barátnőjére. – Atyád többet is mondott a házasságodról?

– Nem... csak megemlítette, hogy valószínűleg hamarosanmagával visz az angol udvarba.

– Akkor talán még nem döntötte el, kihez kell nőül menned – mondta Alayne. – Remélhetőleg idejében lovaggá ütik afegyverhordozódat!

– Ó az... az csak afféle ábránd volt – mondta Marguerite

kitérően, és félrefordította lángba borult arcát. Alayne érezte, hogy barátnőjét kínosan érinti előbbi

megjegyzése, és nem kíván a fiatal fegyverhordozó iránt

táplált érzelmeiről beszélni. – Csupán balga ábránd, hiszen ő túl fiatal ahhoz, hogy

megnősülhessen, és azt hiszem, egy idősebb férfiból talán jobb férj válna.

– Talán igen – helyeselt Alayne – , de azért túl öregnek semszabad lennie. Az meg neked nem tetszene, hidd el! Úgy

vélem, Sir Ralph és Froissart körülbelül egyidősek... – Froissart báró mintegy három évvel idősebb – mondta

Marguerite, és ismét elpirult, amikor Alayne kérdőn nézett rá. – Apám azt mondta, hogy Sir Ralph annyi idős, mint afivérem, Eduardo, és én... én tudom, hogy Froissart idősebb,mint a fivérem, mert egykor barátok voltak.



69

– Erről nem is beszéltél – mondta Alayne. Talán Sir Ralphkomor arckifejezése volt az oka, hogy idősebbnek tartotta aférfit. – Azt hittem, nem túlzottan kedveled Froissart-t.

– Nos, nem arról van szó, hogy nem kedvelem... –

Marguerite arcán zavar tükröződött. – Tulajdonképpen nemvolna szabad elmesélnem neked mindezt. Még a fegyvernökikiképzésük idején veszekedés tört ki Eduardo és Pierre de

Froissart között. Összekaptak, mert Eduardót valami csekélyvétség miatt megfenyítette a lovag, akit akkoriban szolgált,noha a vétséget Pierre követte el. A fivérem éppen

tizenhárom éves volt, amikor Pierre csatlakozott akeresztesekhez, és bosszantotta, hogy túl fiatal lévén, nemkísérhette el a barátját a Szentföldre.

– Értem – válaszolta Alayne, és érezte, hogy barátnőjétkínosan érinti ez a dolog, ráadásul több ízben is akeresztnevén emlegette a bárót. – Eszerint tehát úgy véled,hogy Froissart- ban meg lehet bízni?

– Nem kevésbé, mint más férfiakban – felelte Marguerite,és elfordult. Bementek hálókamrájukba, és Margueriteásítozva levetkőzött. Nyilvánvalóan témát akart váltani. – Fáradt vagyok. Holnap korán kell kelnünk, ha idejében meg

akarunk jelenni a tornán. – Igazad van, igyekezzünk aludni! – mondta Alayne.

Lassacskán arra a meggyőződésre jutott, hogy barátnőjének jobban tetszik Froissart, mint azt hajlandó volna beismerni. Lehetséges, hogy a fiatal fegyverhordozótörténetét is csak kitalálta. De miért titkolta érzelmeit mégőelőtte is? Talán attól fél, hogy ő is érdeklődik a báró iránt?

Netán egy kissé féltékeny?



7

– Jó éjszakát, a Mindenható áldjon és óvjon meg bennünket!

Marguerite már befészkelte magát a takarók alá, és becsukta a szemét. Alayne bebújt mellé az ágyba, és ő is

megpróbált elaludni. De olyan zaklatott volt, hogy nem jöttálom a szemére. Úgy tűnt, Marguerite éppúgy nincs tisztábanaz érzelmeivel, akárcsak ő, és ráadásul barátnője jobbanismeri a bárót, mint sejtette.

Ám pillanatnyilag ez nem számított, sokkal fontosabb volta másnapi bajvívás, és a kérdés, ki lesz a győztes. Amikor

Alayne végre elszunnyadt, egy férfi ragyogó arcát látta magaelőtt, amint átnyújtja neki a díjat.

A palota előtti rétre özönlött a nép. Ott kerül sor ma reggela tornára. A különféle korosztályokat képviselő férfiak, nőkés gyerekek izgatottan beszélgettek. Az aprónép játékoskölyökkutya módjára összevissza futkosott, vagy az anyjuk

szoknyáját ráncigálva a cukrászsátorban kaphatóédességekért rimánkodott. Mire a királyné kíséretévelmegjelent a küzdőtéren, már nagy tömeg gyűlt össze. A

kereskedők és feleségeik alaposan kicsípték magukat azünnepi alkalomra, és erre a napra az egyszerű földművesek éskézművesek is letették a szerszámot. A koldusok

alamizsnában reménykedtek, az olcsó árujukat nyakukbaakasztott fatálcáról kínáló vándorárusok sikeres

üzletkötésben, a mutatványosok pedig bőségesen hullógarasokban. Mindenütt vidám, várakozásteli hangulaturalkodott.

– Hát nem izgalmas? – suttogta Marguerite Alayne-nek. – Jaj, nézd csak azt a tűznyelőt ott! Vajon nem fáj neki?



71

– Gyanítom, hogy valami fortély van a mutatvány mögött – mondta Alayne. – A dajkám azt mondta, hogy amutatványosok és csepűrágók mindig becsapnak bennünket.

– Marguerite kétkedő arcát látva mosolyogva hozzáfűzte: –

De azért izgalmas nézni őket, ebben igazad van! Alayne maga is fölöttébb izgatott volt. Harsonaszó

közepette vezették az emelvényre, ahol dúsan redőzöttselyemmennyezet alatt várt rá a díszhely. Az udvarhölgyekélénken csevegve figyelték, amint Alayne-t a torna

királynőjévé nyilvánítják. A nemeshölgyek némelyike kissé

irigykedett, míg mások egyszerűen csak örültek, hogy résztvehetnek ezen az izgalmas ünnepségen. Alayne szíve viharosan dobogott, mialatt a kíváncsiskodók

ujjongása közepette helyet foglalt. Erre az egy napra törvényvolt a szava, legalábbis a viadal eseményeire és azonlovagokra vonatkozóan, akik azért a megtiszteltetésértszállnak sorompóba, hogy este mellette ülhessenek a

díszlakomán. A szokásoknak megfelelően az ifjúság és aszépség királynőjeként ünnepelték, és ezen a napon rangbanmegelőzte az igazi királynőt.

Különös érzés volt a királynénál magasabban ülni. Ámamikor habozott elfoglalni a mennyezet alatti helyet,

bizalmasa és védelmezője bátorítóan rámosolygott.

– Joga van hozzá – mondotta Eleonóra. – Legyenkörültekintő, Madame Alayne, ne feledje el, hogy ma

mindenki köteles engedelmeskedni önnek! – Imádkozom, hogy méltónak bizonyuljak a kitüntetésre,

felség. Alayne körüljártatta szemét az előtte elterülő térségen.

Távolabb, a háttérben állították fel a tornán részt vevő



72

lovagok sátrait. A fegyvernökök még éjjel is dolgoztak, hogymindent előkészítsenek uraiknak. A becsvágyó fiatalemberekszámára becsületbeli kérdés volt, hogy mindenkori uraik alegjobb fegyverzetet viseljék és a legpompásabb csatalovat

lovagolják. – Figyeljen, Alayne – mondta a királyné – , kezdődik a

torna!

Miután a színpompás formaruhát viselő heroldok

megfújták a harsonákat, hangosan és jól érthetően felsoroltákazoknak a nemesuraknak a nevét, akik felvétették magukat a

küzdők jegyzékébe. Valahányszor a nézők meghallották egy-egy kedvelt bajnokuk nevét, örömujjongásban törtek ki.Amikor a lovagok lassan elügettek az udvar népe előtt, látnilehetett a fel-felhorkantó csatalovak lélegzetének páráját ahűvös reggeli levegőben. Végül minden résztvevőmegállította lovát a díszpáholy előtt, és meghajolt a napkirálynője és Eleonóra előtt. A lovagok üdvözlésül

meghajtották lándzsáikat, és megerősítették abbéliszándékukat, hogy küzdeni akarnak.

Némelyik dalia az általa tisztelt hölgytől kapott szalagotviselte a karján. A résztvevők közül többen reménykedvenéztek Alayne-re, ő azonban csak mosolygott. A világért semrészesítene senkit sem előnyben, pedig váratlanul nagyot

dobbant a szíve, amikor Sir Ralph de Banewulf tisztelegvemeghajtotta előtte a lándzsáját. Alayne-nek feltűnt, hogy a

lovag címerének színein, a feketén és az ezüstön kívül nemviselt más szalagot vagy jelvényt, e kettő együttese azonbanhatásosabb volt, mint a többiek színpompásabb lovagi díszei.Büszke lovag volt, szigorú és zárkózott arcvonásai mit semárultak el abból, hogy milyen érzelmekkel lép a küzdőtérre.



73

– Imádkozni fogok, hogy Sir Ralph legyen a győztes – suttogta Marguerite, amikor a lovag elrúgtatott. – De ez most

nagy kihívás lesz számára. Azt mondják, pillanatnyilag nincsformában, régóta nem vett részt párviadalban. Ezért

valószínűleg nem állja ki az első menetet sem. – Remélem, sértetlen marad – mondta Alayne, és

észrevette, hogy valamely megmagyarázhatatlan okbólmegnyirkosodott a tenyere. De végül is mit érdekli őt, hogymi lesz a sorsa ennek a Sir Ralphnek?

– Meggyőződésem, hogy mindnyájunkat meg fog lepni! –

jelentette ki a királyné, és láthatóan már előre örült avárhatóan izgalmas párviadalnak. Az angol lovag fellépésekétségtelenül új ízt kölcsönzött a tornának.

– Imádkozzunk, hogy senki ne hal jon meg! – mondta

Alayne olyan halkan, hogy csak a közvetlen közelében levőhölgyek hallhatták. Tisztában volt a párviadal veszélyeivel.Olykor előfordult, hogy egy lovag, akit ellenfele lándzsájával

kiemelt a nyeregből, a földre zuhanva oly súlyosanmegsérült, hogy később belehalt. A lovagok hű apródjaira ésfegyvernökeire hárult a kötelesség, hogy kivigyék urukat a

bajvívótérről. Alayne elviselhetetlennek találta a gondolatot,hogy az angol nemes talán nemcsak a fegyverzetét, hanem azéletét is elveszítheti a párviadalban.

Ezen a napon a lovagok egymást követő menetekbenkerültek szembe egymással. Annak, akit már az elsőmenetben kiemeltek a nyeregből, töröltetnie kellett magát alistáról. A herold máris kihirdette az első menetben mérkőzőlovagok nevét. Alayne figyelmesen hallgatta a kihirdetést.



75

már megint lábra állt! – A legyőzött lovagfegyverhordozójára és apródjára támaszkodva, bicegvehagyta el a porondot. A tömeg kiabált. Seigneur Jonquilközkedveltségnek örvendett, a legyőzője viszont nem. – Azt

hiszem, estefelé már nagy fájdalmai lesznek. – Nemcsak a teste, a hiúsága is szenved a kudarctól –

mondta nevetve Marguerite. Láthatóan élvezte a tornát,akárcsak a többi hölgy, akik az emelvényen ülve üdvözöltékés biztatták lovagjaikat. – Megalázó tapasztalat egy lovagnak,ha ilyen hamar kiesik a versenyből.

A következő összecsapás elkeseredettebben folyt. Azellenfelek kétszer is nekirontottak egymásnak, mielőtt azegyik elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Nem isállt fel mindjárt, fegyvernöke és apródja vitte el a bajvívótérről.

– Gondolod, hogy súlyosan megsérült? – kérdezte Alayneaggodalmasan.

– Azt hiszem, a lándzsa az oldalát érte – vélekedettMarguerite. – A zuhanástól pedig elállt a lélegzete. A

páncélja azonban biztosan megvédte a lándzsa hegyétől. Minden lovag páncélinget és bőrzubbonyt viselt a tunikája

alatt, a f ején a vállát és a nyakát is védő sodronycsuklyát,rajta kis, kerekded csöbörsisakot.

Ezután még öt menet következett, majd az a párviadal,melyet Alayne oly kíváncsian és mégis oly rettegve várt.Több lovagot az emberei vittek le a bajvívótérről.Szerencsére hamar elterjedt a hír, hogy senki sem sérült megkomolyabban. Alayne szorongása egy kissé enyhült. Mostkell majd Sir Ralphnek megrohamoznia ellenfelét.



76

Alayne mély lélegzetet vett. Tenyere ismét nyirkossá váltaz izgalomtól. Be akarta csukni a szemét, hogymegmeneküljön a rettegett látványtól, de képtelen voltlevenni szemét az angol lovagról. Valami ellenállhatatlanul

vonzotta hozzá. A lovag fehér tunikájának mellrészétágaskodó fekete oroszlán díszítette. A fekete és ezüstszínű

pajzson ugyanolyan címer volt, ám a felső peremét még egykis medve is ékesítette.

– Miért van a pajzsán más díszítés, mint a lándzsájalobogóján és a tunikáján? – kérdezte súgva barátnőjétől.

– A medve a lovag személyes jelvénye – válaszoltaMarguerite, és előrehajolt, hogy biztató szavakkal lelkesítseSir Ralphet. – Azt jelzi, hogy a csatában nagy bátorságról tetttanúbizonyságot. Ilyen kitüntetés csupán keveseket illet meg.

Alayne látta, hogy az angol lovag már készül nekirontaniellenfelének. De nem tudta olyan ujjongva biztatni, mintMarguerite: érezte, hogy egyetlen hang sem képes elhagyni a

torkát. – Isten legyen önnel, uram! – suttogta, és szíve mind

hevesebben dobogott, amikor a két dalia teljes vágtábanegymásnak fordította lándzsáját. Mindkettő eltalálta célját.Ám míg az egyik lovag nyeregben maradt, a másik nagyívben a földre zuhant. Alayne megkönnyebbülten sóhajtott

fel, amikor látta, hogy Banewulf ebből a viadalból győztesenkerült ki. Szerencsére a zuhanás csupán rövid időre vonta ki aviadalból az ellenfelet. Barátai néhány perccel később mársátrába kísérték.

– Úgy látszik, Sir Ralph ügyesebb, mint feltételezték – mondta Marguerite kis, diadalmas mosollyal az ajkán. – Ezt

jól csinálta, uram! Bátran küzdött, lovag úr!



77

A hölgykoszorúból többen lelkes szavakkal köszöntötték agyőztest, a tornában részt nem vevő urak azonban komorképet vágtak. Froissart lovagja valóban pompás alkatú férfivolt, és méltán vonta magára a hölgyek csodáló pillantásait.

De mi történt most? Sir Ralph az emelvény elékormányozta lovát, ahol Alayne és az udvarhölgyek ültek.Meghajtotta lándzsáját, és hangos szóval mondta:

– Ezennel mindenkit párviadalra hívok, aki mérkőzni kívánvelem. Froissart báró, a tiszteletre méltó Madame Alayne éselhunyt nőm, a nemes Lady Berenice emlékezetére állok ki

minden ellenfelemmel szemben. Ha valaki földre zuhan,gyalogosan folytatjuk a küzdelmet, amíg ellenfelemlegyőzöttnek nem nyilvánítja magát.

Alayne segítségkérőn nézett a királynéra, szíve viharosandobogott.

– Megteheti ezt a lovag? – kérdezte. Ilyenfajta kihívásróleddig még nem hallott. Az első menetek legjobbjai

rendszerint még kétszer vagy háromszor pástra léptek, mielőttkihirdethették a végső menet győztesének a nevét.

– A döntés az ön kezében van, asszonyom! – hangsúlyoztaa királyné, és rámosolygott Alayne-re. – Önnek kellmeghoznia az ítéletet. Ez azt jelenti, hogy némelyik lovagnaknem kell újból megjelennie a bajvívótéren, ugyanis csak azok

folytatják, akik küzdeni kívánnak az új feltételek között. Atöbbiek tisztességgel visszavonulhatnak, és megtarthatják:fegyverzetüket.

– Igen, felség – mondta Alayne.

Rögtön megértette, hogy a torna lefolyásának ezen újmódja fölösleges fájdalmaktól és sérülésektől kímélne megnémelyeket. Minthogy számos nemesúr egy sikeres menettel



78

már bebizonyította a rátermettségét, most hát nyugodtanvisszavonulhat anélkül, hogy elvesztené a becsületét. Azangol lovag meglepő ajánlata bátor és nagyvonalú volt,következésképpen Alayne jóváhagyhatta. Mosolyogva állt

fel, fogta a fátyolát, és Sir Ralphnek nyújtotta. A lovagfelemelte a lándzsáját, hogy a hölgy ráköthesse a könnyűselyemkelmét.

– E jellel bajvívó lovagommá nevezem ki önt. Annak, aki etornában diadalmaskodni akar, le kell győznie az angol

lovagot, Sir Ralph de Banewulfot.

– Megtiszteltetés számomra, madame! – mondta a lovag,még egyszer üdvözlésre emelte lándzsáját, és ellovagolt.

Alayne szíve hevesen dobogott. A kihívással Sir Ralphszenvedéstől és megalázástól kímélte meg küzdőtársait. Demit jelentett mindez az ő számára? Azt, hogy mindenvetélytársával meg kell küzdenie, aki elfogadta a kihívását.Vajon meddig marad veretlen? Alayne azt kívánta, bárcsak

tagadta volna meg a beleegyezését. De valami azt súgta neki,hogy Sir Ralphnek nyomós oka volt e kihívás közzétételére.

– Milyen derék és bátor vitéz! – rajongott Marguerite. – Nem hiszem, hogy sokan elfogadnák a kihívást.

– Remélem – mondta Alayne kissé elfogódottan. A nézőközönség felmorajlott, mert a torna váratlan

fordulatot vett. Mostanáig pontosan úgy folyt le, mintkorábban tucatnyi alkalommal. Ezúttal azonban szokatlanvolt a mód és a célkitűzés is, s ez megragadta anézőközönséget. Az angol nemes valóban bátor daliának tűnt,noha már jó ideje nem vett részt lovagi tornán. Nyilván csaka legbátrabb francia lovagok kockáztatják meg, hogykiálljanak ellene.



79

Néhány perc múlva a heroldok megfújták a harsonákat, éskihirdették, hogy két lovag elfogadta a kihívást. Az egyik

Malmont báró volt, a másik Seigneur Renaldo de Bracey. A lovagok vad elszántsággal rontottak egymásnak. Az

összecsapáskor Malmont báró lándzsája szilánkokra tört azangol nemes pajzsán, Sir Ralph azonban nyeregben maradt.A báró megfordította a lovát, új lándzsát kapott afegyverhordozójától, és újfent megrohamozta ellenfelét.Ezúttal még nagyobb erővel döfött, ám a döfés lendülete őtmagát vetette ki a nyeregből. A földre zuhant, és egy

pillanatig mozdulatlanul feküdt, mielőtt fáradságosan megintlábra tudott állni. – Folytatni szándékozik a küzdelmet, uram? – kérdezte Sir

Ralph.

Malmont elhárítóan emelte fel a kezét, és megrázta a fejét. – Nem, barátom. Ön győzött, megadom magam... –

mondta nagy nehezen, majd egy halk sóhajjal

megtántorodott, és ismét a földre zuhant. Fegyverhordozójarögvest ura segítségére sietett.

– A lovagja valóban kitűnően harcol! – mondta a királynéAlayne-hez fordulva. – Attól tartok, hogy tévedtünk. SirRalph méltóbb ellenfél, mint gondoltuk.

– Banewulf csak azt mondta, hogy nem kíván küzdeni,

felség – mondta Alayne. Különös módon úgy érezte, hogymeg kell védenie a lovag becsületét. – Sosem állította, hogynem képes teljesíteni a kötelességét, ha a szükségmegköveteli.

– Jól teszi, ha szót emel a lovagja érdekében – felelte a

királyné kis mosollyal a szája sarkában. Ez a párviadal

szórakoztatóbbnak bizonyult, mint várta.



8

Rövid szünet után a heroldok bejelentették Renaldo deBracey érkezését. A két lovag egymással szembenhelyezkedett el a hosszú bajvívótéren. A nézők feszültvárakozással tekintettek a párviadal elé. Minden eddigi

kopjatörés jó bajtársak között ment végbe, ám ez a párviadalmásnak ígérkezett. Volt valami Renaldo de Braceyben, ami a

bátor angol lovagra veszélyes lehetett. A többi nemesuraknem kedvelték Braceyt, de ettől függetlenül mindenkielismerte ügyességét a lándzsatörésben és a kardforgatásban.Ez az ember nem adja meg magát egykönnyen!

– Bracey következik... – Eleonóra várakozásteljesen hajoltelőre. – Most majd meglátjuk, milyen fából faragták azangolt!

Alayne visszafojtotta a lélegzetét. Képtelen volt válaszolni.Torka teljesen kiszáradt az izgalomtól. Istenhez fohászkodott,hogy óvja meg bátor lovagját a szerencsétlenségtől.Mindazonáltal nem tudta, hogy voltaképpen Sir Ralphért

vagy inkább saját magáért imádkozik, mert elviselhetetlennekérezte a gondolatot, hogy az estét talán egy olyanellenszenves ember oldalán kell eltöltenie, mint Bracey.

A lovagok megsarkantyúzták hatalmas lovaikat. Alándzsák tompa döndüléssel csapódtak neki a pajzsoknak, deegyik küzdőfél sem veszítette el az egyensúlyát.

Megfordították lovaikat, és ismét egymásnak rontottak. Alevegő szinte sistergett, amikor a fegyverek megint a páncélzatot súrolták. Sir Ralph lándzsájának a hegyemeghasadt. A fegyvernöke újat nyújtott oda neki, ő gyorsanelvette, és máris kezdődött a harmadik menet. Sir Ralphlándzsája ezúttal pontosan a közepén találta el Bracey pajzsát,úgyhogy a lovag megingott nyergében.



81

Egy hosszú pillanatig síri csend uralkodott az egésztérségen. A nézők lélegzet-visszafojtva várták, mi történik.

Nemigen fordult elő, hogy a lovagok három menetnél továbbnyeregben maradtak volna, ám ekkor Bracey megszólalt:

– Folytassuk karddal a küzdelmet, Banewulf! – Ahogy óhajtja, uram! – válaszolta Sir Ralph.

Alayne érezte, hogy a tenyere nyirkos az izzadságtól. Mitörténik itt? A küzdelem komolyra fordult. Érezhető volt,hogy az ellenfelek nem rokonszenveznek egymással, sőt úgytűnt, Bracey kifejezetten gyűlöli az angol lovagot.

– Mi történik itt? – kérdezte suttogva a királynétól. – Szerencsétlenségtől tartok. Eleonóra izgatottságában egészen előrehajolt.

– Igazi bajvívásnak vagyunk tanúi! A győztes elnyeri a jogot, hogy az ön lovagja legyen, kedvesem.

Alayne egészen belebetegedett az izgalomba. Egyszerre

megváltozott a bajvívótér légköre. Az asszonyt lopakodó

félelem kerítette hatalmába, valami rossz érzés, hogy az angollovag halálos sebet kaphat.

Sir Ralph visszalovagolt fegyverhordozójához, aki segítetturának leszállni a lóról. Időközben már Bracey is leszállt. Atömeg néma csendben figyelte, amint a két férfi a küzdőtérközepére ment. Lelkesítő kiáltások hangzottak fel, a nézők

hangosan biztatták a lovagokat. Feltűnő volt, hogy jóformánalig akadt valaki, aki Bracey nevét kiáltotta volna. A lovagok egy ideig csak kerülgették egymást, hogy

felmérjék az ellenfél erejét. Aztán Bracey hirtelenelőreszökkent, és hatalmas csapást mért Sir Ralphre. Azangol hátratántorodott, ám amikor Bracey ismét csapásraemelte kardját, megelőzte, és ezúttal az ő csapása lendítette ki



82

egyensúlyából Braceyt. Majd ragadozó állatok módjára ismétlopakodó léptekkel kerülgették egymást, mígnem a küzdelemveszélyes szakaszba ment át, és egymást követték a lovagokheves kardcsapásai, melyeknek erejétől megremegtek a

pajzsok. – Nagyszerű, uram! Pompás küzdelem! A királyné lelkesítő szavai nem tudták megnyugtatni

Alayne-t. Szinte megdermedt a félelemtől. Még sosem látottilyen párviadalt. Nehezen viselte az elkeseredetten küzdőellenfelek látványát. Halk fohászt rebegett az egek Urához,

hogy oltalmazza meg az angol lovagot: – Istenem, ne engedd, hogy meghaljon!

Bár a lehelethalkan elsuttogott szavakat senki sem hallotta,a nap királynőjének feszült arckifejezését látva, mindenkikitalálhatta, mi játszódik le benne.

Csapás és hárítás, támadás és ellentámadás követteegymást. Egy pillanatig úgy látszott, hogy Bracey van

előnyben, mert találatai mindinkább védekezésre ésvisszahúzódásra kényszerítették Sir Ralphet. Ám amikor egyerőteljes csapás elől ügyesen kitért és elhajolt, Bracey kardja

a levegőt érte. Az angol lovag ügyessége és rugalmasságameglepte Braceyt. Dühében felordított, és még hevesebbentámadott ellenfelére. És Sir Ralph mintha egyszerre

megváltozott volna, fürgébbé és éberebbé vált. Kitűnt, hogyügyesség és tudás szempontjából jócskán fölényben vanellenfelével szemben. Bracey ugyanis darabosan és olykornehézkesen mozgott, amikor támadásba lendült, és csapásaimind gyakrabban tévesztettek célt. Sir Ralph az ellentámadássorán oly erőteljes ütéseket mért rá, hogy Bracey ismételtenmegingott.



83

– Ez az! – kiáltotta a királyné. – Pompás, lovag úr! Mostmár elkapja! Használja ki az előnyét, uram! Ne hagyjaelmenekülni!

Alayne halálsápadt lett, és közel volt az ájuláshoz. Egy pillanatig azt hitte, hogy Sir Ralph alulmarad a küzdelemben,sőt talán megsebesül! Ez rosszabb lett volna mindennél, amitBracey társaságában el kellene szenvednie.

– Átkozott! – üvöltötte Renaldo, amikor az angol lovagmegpördült, egymás után osztogatta a csapásokat, majdéppoly gyorsan kitért ellenfele elől úgy, hogy Bracey ismét

elvétette a támadást. Sir Ralph fürgén, szinte tánclépésbenmozgott, miközben erőteljes csapásokat zúdított ellenfelére,de sohasem maradt annyi ideig egy helyen, hogy őt is csapásérhesse. – Álljon meg, és küzdjön férfimódra!

Bracey már rég hátrányba került. Ezt hetvenkedése ésgyengülő csapásai is elárulták, melyek eredménytelenülsiklottak le Sir Ralph pajzsán. A küzdő felek közül Bracey

volt a súlyosabb, és miközben igyekezett lépést tartanimozgékonyabb ellenfelével, mindinkább elfáradt. Sir Ralphellenben könnyedén táncolta körül ellenfelét, rugalmasanfélrehajolt, és mindig a kellő pillanatban tért ki Bracey elől,hogy aztán váratlanul lesújtson rá, és kilendítse egyensúlyihelyzetéből.

Végül egy újabb könyörtelen csapás következtében afrancia elvesztette fegyverét, és tehetetlenül kellett néznie,amint pajzsa kettéhasad Sir Ralph nyomban lezúdulókardcsapása alatt. Immár védelem nélkül állt, ésnyilvánvalóan képtelenül a párviadal folytatására.

– Most véget vethet a viadalnak – súgta oda a királynéAlayne-nek. – Nyilvánítsa győztessé Sir Ralphet!



84

Alayne rögvest felállt. A harsonák hangjára mindentekintet rátapadt.

– A mai napra rám ruházott méltóságnál fogva, a tornakirálynőjeként ezennel befejezettnek nyilvánítom a viadalt, és

a győztesnek kijáró díjat Sir Ralph de Banewulfnak adom át.Mindazok a lovagok, akik ma részt vettek a tornában, pompásszórakozásban részesítettek bennünket. Most azonbanünnepelni és táncolni akarunk, ne legyen több harc!

Sir Ralph az emelvény felé fordult, meghajtotta a fejétAlayne, ma jd a királyné előtt. Alayne mosolygott, és éppen át

akarta adni a megérdemelt díjat az angol lovagnak, amikor atömeg figyelmeztetően felmorajlott. Bracey felkapott egytörött lándzsát a bajvívótér széléről, és rárontott Sir Ralphre,hogy hátba támadja. Amikor döfésre emelte a lándzsát, SirRalph megpördült, és egy villámgyors kardcsapássalvédekezett, mely a karján találta Braceyt. Az éles pengeátvágta a páncélinget, és a francia felordított fájdalmában.

Kezét a sebre szorítva, kíntól eltorzult arccal hátratántorodott, páncélinge ujja lassan vörösre színeződött. Eleonóra királynéfelháborodottan és haragosan ugrott fel a helyéről.

– Mostantól fogva száműzöm az udvarból, Renaldo deBracey! A torna rég lezajlott, ön azonban tisztességtelenmódszerrel próbált előnyhöz jutni! – kiáltotta haragtól

villámló szemmel. – Bracey báró, ön vétett a lovagiasságtörvényei ellen, és ezért megbüntetjük. Takarodjék, és sohatöbbé ne mutatkozzék! Ha mégis merészelne megjelenni azudvarban, bakó kezére kerül!

Úgy látszott, a tömeg elégedett az ítélettel, mert a nézőkhangos kiáltozással fejezték ki egyetértésüket, és különféletárgyakkal kezdték dobálni a kegyvesztett lovagot. Lerágott



86

hogy így tekint rá? Úgy érezte, mintha jeges vízzel öntöttékvolna nyakon. Hát ilyen kevéssé állhatja őt Sir Ralph?

– Való igaz, ön Froissart báró nevében állt sorompóba – ismerte el. Büszkesége berzenkedett, előreszegezte az állát, és

állta a férfi pillantását. Miközben átadta neki a karperecét, SirRalph megragadta a kezét. Azzal az ügyességgel, melynekmár a küzdelemben is bizonyságát adta, a legcsekélyebbkényszerítés nélkül sikerült magához vonnia Alayne-t.

Egy röpke pillanatig oly közel voltak egymáshoz, hogy

Alayne azt hitte, a lovag még a szívdobogását is hallhatja.

Amikor aztán tekintetük találkozott, valami félelemhezhasonló érzés fogta el, és ugyanakkor furcsa bizsergés futottvégig a bőrén. A férfi érintése nyomán sajátságosan

könnyűnek érezte a testét. Sir Ralph ajkához emelte a kezét,és gyengéd csókot nyomott az ujjai hegyére.

– Mylord... – suttogta Alayne. Rajtuk kívül senki semhallhatta a lehelethalkan kiejtett szót.

– Ez volt az én saját díjam – mormolta a férfi éppolyhalkan. – Többet nem kívánok öntől, drága hölgy.

S miután ismét elbocsátotta Alayne kezét, meghajolt, és anézők éljenzése közepette távozott. Vajon mit jelentsenmindez? Alayne fejében egymást kergették a gondolatok.Sehogy sem értette Sir Ralph viselkedését. Egy pillanatig úgy

tűnt, hogy nem kedveli őt, ám aztán hirtelen... Valóban nemtévedett? Egy futó pillanatra mintha vágy villant volna fel aférfi szemében...

Alayne látta, amint a fegyverhordozók és apródok urukhoz

sietnek, hogy gratuláljanak neki, miközben a tömegszüntelenül ünnepelte. Végül néhány lovag, aki szintén résztvett a tornán, megjelent a sátrak előtt, és szívélyesen



87

köszöntötte a győztest. Az urak láthatóan örültek annak, hogyvalaki megleckéztette Renaldo de Braceyt. A heroldokmegfújták a harsonákat, jelezve, hogy ételt osztanak ki anézők között. A tömeg figyelme rögvest a kilátásba helyezett

ünnepi lakomára irányult. A szakácsok már kora reggeltől szorgoskodtak a vár előtti

térségen. Lassú tűzön nyársra húzott fél ökröket sütöttek. Afriss pecsenye illatára Alayne-nek összefutott a nyál aszájában. Ám az udvar népének vissza kellett térnie a királyi

palotába, ahol gazdagon terített asztal és további

szórakozások vártak az előkelő társaságra. Vajon mi lesz ezután? – tette fel magának a kérdéstAlayne. Sir Ralph minden résztvevőt kihívott, hogy az őlovagja legyen, aztán díjként csupán egy kézcsókra tartottigényt. Lehet, hogy egyszer majd többet is kíván tőle?



88

A nap királynőjeként Alayne-t

megillette a hordszékhasználatának joga is.Ünnepelték, és mindenütt

lovagok vették körül, akik azért akitüntetésért esedeztek, hogy

szolgálatára lehessenek. Alayne-

nek hatalmában állt, hogy kisebb kegyekben részesítsennémelyeket. Így például megengedhette egy udvarhölgynek,hogy megnevezzen egy lovagot, aki majd a lakomán mellette

ülhet. Néhány nemeshölgy arra használta ki Alayne röviduralkodását, hogy gonoszkodjon vagy éppenséggel gúnytűzzön a társaság más tagjaiból. Alayne azonban nem élt a

jogával, és csupán annyit mondott, hogy az udvar minden

tagja szórakozhat a jelenlétében. A ragyogó napsütés után a nagy csarnok a kandallóban

lobogó hatalmas tűz ellenére komornak és sötétnek tűnt. Az

asztalokon nagy kancsókban állt a bor, s mire a lakomamegkezdődött, az urak közül némelyek már meglehetősenkapatosak voltak.

Alayne elfoglalta a helyét az emelvényen. Kissémeglepődött, amikor Froissart báró leült mellé, és hiába

jártatta körül a tekintetét Sir Ralphet keresve, sehol sem látta.

Valamiképpen arra számított, hogy őmellette fog ülni, alovag azonban nem jött! A csalódottságtól összeszorult aszíve. Ám a következő pillanatban észrevette, hogy azangolnak valamelyest lejjebb jelöltek ki helyet: jobbján akirályné ült, balján pedig Marguerite. Alayne elpirult, amikora lovag szürke szemének átható tekintete egy pillanatra



89

megpihent rajta. Nyugtalanságát leplezve Froissart-rafordította figyelmét.

– Elég jól érzi magát, hogy már ilyen hamar csatlakozikhozzánk? – kérdezte a bárót. A torna alatt ugyanis nem látta

őt sehol, s ebből arra következtetett, hogy az ágyat őrzi. – Köszönöm, már sokkal jobban vagyok – felelte Froissart.

– Barátaim kitűnően gondoskodtak rólam, és a sebem végülis jelentéktelennek bizonyult. Csak azt sajnálom, hogy énnem vehettem részt a tornán.

– De az ön lovagja vitézül küzdött, s fényes győzelmet

aratott. – Így igaz, magam is meggyőződhettem rátermettségérőlés harcművészetéről.

– Ön tehát jelen volt? – kérdezte Alayne csodálkozva. – Sehol sem láttam.

– A legtöbb időt Sir Ralph sátrában töltöttem, csupán az őés Bracey párviadalát néztem végig.

– Ó... Miért néz rám ilyen különösen? – gondolta Alayne, és a

férfi udvarias viselkedése hirtelen szorongást keltett benne.Az utolsó összecsapás alatt nyíltan Sir Ralphre nézett.Reszketett a biztonságáért, és most attól tartott, hogymindenki leolvashatta arcéiról, mit érez.

– Akkor bizonyára tudja, hogy Renaldo de Braceytszáműzték az udvarból – mondta gyorsan, aztán az asztalközepére helyezett nagy szeletelődeszkán pompázó

pecsenyére pillantott. A báró szája sarkában megjelenő mosoly áruló pírt

kergetett az arcába.



9

Froissart hallgatott, és amikor Alayne ismét fel mert nézni,látta, hogy a báró töprengő ráncokba vonta a homlokát.

– A királyné parancsa nem terjed ki mindenkire, csupán azifjabb Braceyt sújtotta száműzetéssel. Attól tartok, hogy az

öreg báró továbbra is itt marad Poitiers-ban. ŐrizkedjékRenaldótól, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy nem

nyugszik bele a vereségébe. – Nem szükséges figyelmeztetnie erre a családra, uram –

felelte Alayne. E pillanatban a muzsikusok játszani kezdték anyitótánc első ütemeit, és Alayne más témára váltott: – A

torna királynőjeként és győztes lovagjaként nekünk kellmegnyitnunk a táncot, Froissart báró! – Sajnos ma este még nem vagyok abban a helyzetben,

hogy táncba vigyem önt, asszonyom. Lovagom azonbanátveszi a helyemet, amint azt a bajvívótéren is tette. – A férfifelállt, és Sir Ralphre nézett, aki éppen Marguerite egymegjegyzésén nevetett, és magához intette a győztest. –

Jöjjön, Sir Ralph, legyen továbbra is a lovagom, és nyissameg a táncot, mert ezt kívánja a szokás. Ehhez még nem

érzem elég erősnek magamat. Sir Ralph habozni látszott, ám aztán felemelkedett, és

Alayne-hez ment, akinek egy pillanatra kihagyott a

szívverése, amikor az angol udvariasan meghajolt előtte.

Micsoda lenyűgöző jelenség! A szorosan lábszárához simulóhar isnyanadrág alatt kemény izmok feszültek, sehová nemkellett vattatöltelék. Bár arcvonásai nem voltak olyanszabályosak és lágyak, mint más lovagokéi, ha mosolygott,meggyorsult Alayne szívdobogása. Markáns arca,határozottságról tanúskodó álla szigort és keménységetsugárzott. S hogy a szürke szempár tekintete mily hideg tud



91

lenni, azt Alayne már tapasztalta. Most azonban barátságosan, sőt vidáman szegeződött az arcára, s pillantásától melegség áradt széjjel a testében. Valamikülönös remegés fogta el, mely a hajszálai tövétől a lábujjai

hegyéig megborzongatta. – Madame, megtisztel azzal, hogy a báró helyett velem

táncol? – kérdezte Ralph, miközben ismét meghajolt. – Ön a torna méltó győztese – felelte Alayne, és igyekezett

az angol tiszteletet parancsoló f ellépése ellenére is megőrizniméltóságát. – Megtisztelve érzem magam, hogy önnel

nyithatom meg a táncot, Sir Ralph. Amikor a lovag lekísérte az emelvényről, Alayne ujjaiérezhetően remegtek a férfi nagy kezében. Ralph kérdőnnézett rá, és kis mosollyal próbálta megnyugtatni.

– Nem kell semmitől sem tartania – biztosította. – Ha az

utóbbi napokban nyersen bántam önnel, kérem, bocsássameg. Azon az estén figyelmeztetni akartam intő szavaimmal,

és nem korholni. – Nem kell mentegetőznie, Sir Ralph. Azt hiszem, igaza

volt. Amíg Bracey báró Poitiers- ban időzik, nem ajánlatosegyedül lennem.

A férfi bólintott. Ünnepélyes arccal álltak be a sorba azudvari tánchoz. Ez a lassúdad, szigorúan meghatározott

figurákból és lépésekből álló körtánc sok meghajlást kívántaz uraktól, és ugyanannyi térdhajtást, bókot a hölgyektől.Alayne bámulattal szemlélte, milyen kecsesen mozgott SirRalph tánc közben. Olyan könnyed eleganciával tett eleget azelőírásoknak, mint aki állandóan testgyakorlatokat végez.

– Sir Ralph, ön a táncban ugyanolyan önuralomról tesztanúbizonyságot, mint a bajvívótéren – mondta elismerően,



92

amikor nyitótáncuk véget ért, és a többi vendég a tánctérreözönlött, hogy egy sokkal vidámabb és gyorsabb lejtésűtáncba kezdjen. A hölgyek és urak kört alkotva megfogtákegymás kezét. – Mondja, uram, minden tekintetben ilyen

kiváló? Alayne nem kapott választ, mert valaki megragadta a

kezét, és behúzta az ellentétes irányban futó körök egyikébe.Látta, hogy Sir Ralph ismét elhagyja a táncteret, és visszatéraz emelvényre, ahol beszélgetésbe merül Froissart báróval.Amikor Alayne-t is magával sodorta a vidám forgatag, szem

elől tévesztette az angol lovagot, és többé már nem is látta. Valószínűleg visszavonult, gondolta kicsit csalódottan,amiért ezen az estén már nem lesz alkalmuk beszélgetni. Amiegyébként is nehéz lett volna, mert minden fiatalember veleakart táncolni. Némelyek már kissé ittasak voltak, ésegyszerre többen is könyörögtek a kegyért, hogyudvarolhassanak neki. Alayne azonban mindig barátságosan

elutasította a hódolókat. Froissart báró elnézést kért, és távozott, mielőtt az

ünnepség véget ért volna, de Alayne még nem hagyhatta el anagy csarnokot, hiszen végül is ő volt a nap királynője, sezért késő éjszakáig mindenki az ő társaságát kereste. Végreő is visszavonulhatott. Már előre örült szobácskája jóleső

csendjének. Kereste Marguerite-et, ám barátnőjét sehol sem találta.Aztán észrevette, hogy már csak kevés udvarhölgytartózkodik a teremben. Így hát ő is távozott, és atoronyszobájukhoz vezető csigalépcsőhöz igyekezett. A

keskeny, huzatos folyosókon nyirkos homály borongott.Amikor felfedezte, hogy teljesen egyedül van, riadtan



93

megsza porázta lépteit. Mögötte még mindig fel-felhangzott a

férfiak nevetése, akik továbbra is az ünnep örömeinek

hódoltak, a közelében azonban senkit sem látott. A falitartókvasgyűrűibe szorított, füstölgő fáklyák csupán gyengén

világították meg a folyosó előtte levő szakaszát. Alayne szívehevesen dobogott a félelemtől. Minden porcikájában érezte asötétségben rá leselkedő veszélyt.

Végül elbizonytalanodva megállt, körülnézett, és hangosszóval kérdezte:

– Ki van ott? Van ott valaki?

Senki sem válaszolt. Alayne megpróbálta leküzdenifélelmét. Ugyan, nincs mitől tartania! Itt senki sem merné bántani! Képzelőtehetségből kétségtelenül több szorult belé,mint józan észből. Az utolsó fokokat már majdnem futva tettemeg felfelé a lépcsőn, amikor hirtelen egy árny vált ki előtte afélhomályból. Alayne a veszély tudatában azonnal megállt,majd sarkon fordult, hogy visszafusson a nagy csarnokba.

Ám ekkor egy második árny lépett elő a sötétségből. Alaynetudta, hogy csapdába esett.

– Segítség! – kiáltotta torkaszakadtából. – Segítség! Ebben a pillanatban nagy ütés érte a fejét, és a mögötte álló

férfi karjába roskadt, aki elkapta, mielőtt a földre zuhantvolna.

– Imádkozz, hogy ne bizonyuljon túl nagynak ez az ütés! – mondta egy nyers hang, de Alayne már rég nem hallottsemmit abból, ami körülötte történt. – Aligha fog örülniurunk, ha megölted a nőt.

– Nem hagyhattam, hogy tovább kiabáljon – védekezett amásik. – Egyébként pedig semmi kedvem urunk miattakasztófára kerülni!



95

az udvarhölgyek. Vajon csak egy hölgy és hódolója közöttfordult komolyabbra az enyelgés? Ralph habozott, hogymegnézze-e, mi történt odafenn, amikor hirtelen két alakotvett észre a belső udvar félhomályában, amint éppen

kiosontak egy oldalajtón. Valami nagyobbfajta, takaróbacsavart tárgyat cipeltek. A csomag terjedelmes volt, ésalkalmasint súlyos is, láthatóan nehézséget okozott a kétférfinak, akik többször lopva körülnéztek. Ralph számára egy

pillanatig sem volt kétséges, hogy egy embert hurcolnak el aszeme láttára. Valószínűleg egy nőt, akit el akarnak rabolni!

Tétovázás nélkül az ismeretlenek felé sietett. Az effélealjas tettek mindig féktelen haragra gerjesztették. A belsőudvar néptelen volt, még napközben sem igen használták. Hamost nem szándékosan jött volna ide, hogy élvezze az esticsendet, akkor a gazemberek észrevétlenül kijutottak volna akertbe, onnan pedig a közeli erdőbe, és könnyen

megszökhettek volna. A gaztettet pedig talán csak másnap

fedezték volna fel, amikor már túl késő. – Állj! Maradjatok, ahol vagytok, gazfickók! – ordított

rájuk dühösen. A férfiak menten megálltak, és elszörnyedtenmeredtek a lovagra, aki kivont karddal állt elébük, és a pengehegyét rájuk irányította. – Azonnal tegyétek le azt acsomagot, vagy felnyársallak benneteket, csirkefogók!

Ralph felbukkanása megrémítette a gonosztevőket. Csakálltak, és ostobán bámultak, mígnem egyikük, aki reggel ottvolt a nézők között, felismerte, és felkiáltott:

– Ő az a lovag, aki győzött a párviadalban! – ordítottafélelemtől kitágult szemmel. – Gyere, Petre, tűnjünk el innen!Miért lyukasszák ki a bőrünket miatta?



96

E szavakkal elengedte a magukkal cipelt csomagot és berohant a sötétségbe. A takaró alól kivillant egy ezüstszínűruha szegélye és egy női cipellő sarka. A másik fickótovábbra is fogta a takaró végét, és láthatóan nem tudta

eldönteni, mitévő legyen, noha nyilvánvaló volt, hogyegyedül nem hajthatta végre a tettet. Ő nem látszott olyangyávának, mint a társa, és habozva nézett Ralphre.

– Nem én fundáltam ki a dolgot – mondta végül akadozva. – Nem én ütöttem le őt, hanem Jean. Ő tervelte ki azegészet... vele. Én csak segítettem Jeannak, mert szüksége

volt rám, és jó pénzt ajánlott. Engedjen el, uram, és akkormindent elmondok önnek, amit tudok! – Óvatosan fektesd le a hölgyet a földre! – parancsolta

Ralph. – Vedd le a takarót! Gyorsan! Igyekezz, különbenmegismerkedsz a kardommal!

Ralph arca megmerevedett, amikor beigazolódva láttafélelmét. Alayne feküdt előtte, csukott szemmel,

mozdulatlanul. A csillagok gyenge fényében halálsápadtnaktűnt az arca.

– Ha megöltétek őt, az életeddel fizetsz érte! Ralphet olyan féktelen düh fogta el, hogy alig tudott

uralkodni magán, szíve szerint ott helyben megölte volna agazembert.

– Nem én ütöttem le! – bizonygatta kétségbeesetten azútonálló. – Jean tette! Azt hiszem, a hölgy még él, uram! – E pillanatban halk nyöszörgés hangzott fel Alayne ajkáról,mintegy igazolva a gonosztevő állítását. – Hagyjon elmenni,

uram, és megmondom, ki akarta elrabolni a hölgyet! – Ne is próbáld a bolondját járatni velem! – ri pakodott rá a

fickóra Ralph. – Egy szikrányi sajnálat sem volt benned e



97

hölgy iránt, amikor megtámadtad! Mondd meg a nevét annak

a férfinak, aki lefizetett, és akkor talán megkímélem azéletedet!

A gonosztevő térdre rogyott, amikor Ralph fenyegetően

közelebb lépett hozzá. Nyilvánvalóan felfogta, milyen dühregerjesztette ezt a hajthatatlan lovagot. Most már valóbanféltette az életét.

– Bocsánatáért esedezem, uram! Nem akartam bántani őt.De beteg a feleségem, és szükségem van a pénzre, amitBracey báró ígért a munkánkért. Megesküdött Jeannak, a

cimborámnak, hogy a hölgyet nem éri bántódás. Sőttisztességgel oltárhoz akarja vezetni...

– Elég! Ralph kardot tartó kezének mozdulatával jelezte a férfinak,

hogy sürgősen tűnjön el. Ledöfhette volna a gazfickót, desosem ragadtatta magát elhamarkodott bosszútettekre. Annális inkább, mivel most már tudta, ki eszelte ki ezt az ördögigonoszságot. És főleg azért, mert e pillanatban Alaynemegmozdult. Ralph tisztában volt azzal, hogy nem tudjaőrizni a gazfickót, és ugyanakkor ellátni a sérültet.

– Állj fel, és fuss, mentsd az életedet, te gazember! Ha mégegyszer meglátlak ennek a hölgynek a közelében, megöllek!

A férfi felállt, és elfutott, ahogy csak a lába bírta. Egy

szempillantás múlva már el is tűnt a sötétben. Ralph várt egy percig, hogy megbizonyosodjék, a támadó társa nemleselkedik-e valahol a közelben, aztán visszadugta a kardját a

hüvelybe, és letérdelt Alayne mellé. Gyengéden igyekezett

megtenni minden tőle telhetőt, míg Alayne végre kinyitotta aszemét.



98

– Ne nyúljanak hozzám! – mormolta Alayne, és riadtanhőkölt vissza, amikor Ralph föléje hajolt, és két ujjalvégigsimított hideg orcáján. – Mi történt? Hol vagyok?

– Ne féljen, asszonyom! Jókora ütés érte a fejét, és

feltehetően fájdalmai vannak. De azt hiszem, nem súlyos asérülése. A gazemberek el akarták rabolni önt, és sikerrel is

jártak volna, ha nem hallom meg a segélykiáltását.Szerencsére időben érkeztem ahhoz, hogy a nagyobb bajnakelejét vegyem.

Alayne felnézett a hangra, és csak most, miután a látása

kitisztult, ismerte fel, kit lát maga előtt. Eleinte zavart ésingerült volt, de csakhamar nyugodtabb lett, és hagyta, hogy

a férfi felsegítse. Ám amikor ismét talpon volt, szédülés fogtael, és megingott. Ralph magához vonta, és átkarolva tartotta,míg elmúlt a szédülés. Óvatosan végigsimított Alaynefejének hátsó részén, és megkereste azt a helyet, ahol az ütésérte. Ó, milyen szívesen kisírta volna most magát Alayne a

férfi erős vállán! Mégis visszafojtotta könnyeit, erőt vettgyengeségén, hiszen hogyan is kereshetett volna vigaszt egyolyan férfinál, akit alig ismer!

– Egy kis dudor van a fején – mondta Ralph, ésmosolygott, amikor Alayne kérdőn felnézett rá. – Félő, hogyerős fejfájása lesz, de semmi komolyabb baja nem esett.

– Köszönettel tartozom önnek – mondta Alayne, és ismétmegrándult az arca, mert elsötétült előtte a világ. Magábanátkozta a gyengeségét, és ugyanakkor megint úrrá lett rajta avágy, hogy a férfi melléhez simuljon, és szabad folyástengedjen érzelmeinek. De ezúttal is sikerült visszafojtania amegszégyenítő könnyeket. Tett egy lépést, de újfent



99

megingott, és minden bizonnyal összeesett volna, ha Ralphnem fogja fel karjában.

– Alighanem ostobának tart, de kétlem, hogy segítségnélkül tudnék menni.

– Egyáltalán nem fog menni, asszonyom – válaszoltaRalph. – Megengedi, hogy vigyem?

– Azt hiszem, élnem kell szíves ajánlatával, uram – suttogta Alayne, és lehunyta a szemét. – Olyan furcsán érzemmagam...

Halkan felsóhajtott, miközben Sir Ralph óvatosan

felemelte, a folyosóra vitte, és a toronyszobáikhoz vezetőlépcső felé tartott vele. A falba erősített vasgyűr űkben mármajdnem kialudtak az inkább csak kormozó, mint világítófáklyák.

– A vendégek sokáig nem engedtek el körükből, s amikorvégül távozhattam, egyedül indultam a szobámba. Márútközben éreztem, hogy követ valaki, és aztán... – Alayne

sóhajtott, és a férfi vállába temette az arcát. Bármennyire isigyekezett elfojtani könnyeit, felzokogott. – Ki tette ezt

velem? És miért?

Ralph magához szorította a zokogó asszonyt. A hangjábóláradó szomorúság és félelem gyengéd vonzalmat ébresztett

benne. Gyanította, hogy nem először szenvedett el erőszakos

bánásmódot. Tekintete már korábban elárulta, hogy boldogtalan volt. Éppen ez emlékeztette Berenice-re. A kétnő semmiben sem hasonlított egymásra, de mindkettőjüknekszenvedés jutott osztályrészül.

– Nem vagyok biztos benne – mondta Ralph, miközbenfelvitte Alayne-t a lépcsőn – , de lehetséges, hogy így

próbálják házasságra kényszeríteni önt.



1

– Bracey báróval vagy a fiával! – mondta Alayne, és arémülettől elakadt a lélegzete.

Ralph érezte, hogy reszket, és rettegésében beléjekapaszkodik. Megint fellángolt benne a düh és a harag, hogy

a hölgy ennyire veszélyben érzi magát. – Ha ez megtörténne, én... én inkább a halált választanám,

mint hogy olyan emberhez menjek nőül, akit nem tudokszeretni vagy csodálni. Megesküdtem, hogy inkább végetvetek az életemnek, mint hogy még egyszer elviseljem azt amegaláztatást.

Az asszony hangja olyan fájdalmasan csengett, hogyRalphnek immár semmi kétsége nem volt: az első férjerosszul bánt Alayne-nel. A haragtól keskeny vonallá szorultössze az ajka, és magában elátkozta azt az őrültet, aki ígyviselkedett vele. Törte a fejét, miképpen tudnámegvigasztalni, de nem talált alkalmas szavakat, melyekkelenyhíthette volna lelki kínjait. Közben felérkeztek a

toronyszoba ajtajához, amely szinte azonnal kinyílt előttük,és megjelent Alayne ijedt arcú komornája.

– Ó, asszonyom! – kiáltotta a fiatal nő. – Éppen akeresésére akartam indulni, mert féltünk, hogy feltartóztatták!

– Úrnődet megtámadták – mondta Ralph a komornának. – Mutasd meg, hol alszik, hogy lefektethessem. De neked

mellette kell maradnod, hogy szükség esetén tanúsíthassad,semmi nem történt, ami rossz hírbe hozhatná a hölgyet. – Ó, szegény úrnőm! Micsoda gaztett! – sopánkodott a

leány, miközben izgatottan toporgott Ralph körül. – Istennek

legyen hála, hogy önt hozzánk vezérelte, mylord! Ralph óvatosan lefektette Alayne-t az ágyra, és

rámosolygott.



1 2

– Kérem, hallgasson a történtekről, míg nem beszéltem akirálynéval. Azt hiszem, tudom, ki a felelős ezért a gaztettért,de még nincs bizonyítékom. Reggel kihallgatást kell kérnema királynétól, és megfontolom, mit lehet tenni Madame

Alayne biztonsága érdekében. A lovag halkan és higgadtan beszélt, csupán ajkának meg-

megránduló szöglete jelezte belső feszültségét ésfelindultságát. Ezért a gaztettért felelni fog valaki!

– Nem tudom, ki képes ily szörnyűséget elkövetni! – mondta Marguerite. – Fogadja köszönetemet segítségéért, Sir

Ralph! – Éltem kivívott előjogommal, hogy a hölgy segítségérelehessek – válaszolta a lovag, és meghajolt Marguerite előtt.

– Most azonban bocsásson meg, távozom, különben rosszhírét költhetik. Legyen óvatos, és soha ne járjon egyedül, míga Sátán minden sarjadékát ki nem pusztítjuk ebből a

palotából!

– Én sohasem járkálok kíséret nélkül a kertben – válaszoltaMarguerite. – Tudom, hogy Alayne szeret magányosansétálni. Én azonban nem szoktam sötétben kinn tartózkodni avár külső részeiben, mert azt beszélik, hogy éjszaka gonoszlelkek kísértenek ott.

– Alayne a palotában tartózkodott, amikor megtámadták.

– A palotában? – Marguerite elsápadt. – Hogyan lehetünkezután bárhol is biztonságban?

– Bízzon bennem! – felelte Ralph. – Nem nyugszom addig,

amíg el nem kapom azt a szörnyeteget! Most pedig jóéjszakát kívánok!

Alayne halkan felsóhajtott, amikor Ralph elhagyta aszobát. Hallotta, amit az ágyánál beszéltek, de túlságosan



1 3

gyenge volt, hogy megszólaljon. Amikor Marguerite föléjehajolt, kinyitotta a szemét.

– Ki kellene mosnom a sebedet. Kibírod?

– Ha óvatosan csinálod – mondta Alayne. Egy könnycsepp

gördült ki a szeméből. Sir Ralph jelenlétében bátor volt, mostazonban elhagyatottnak érezte magát. – Nagyon fáj! –

panaszkodott.

– Kitisztítom a sebet és hűsítő kötést teszek rá, aztán adokvalamit, amitől el tudsz aludni – mondta Marguerite, ésr ámosolygott barátnőjére. – Milyen remek ember ez a Sir

Ralph! Azt hiszem, sokkal tartozol neki!Marguerite-nek hideg futott végig a hátán, amikor arra

gondolt, mi történhetett volna a barátnőjével, ha a lovag nemérkezik idejében, hogy megakadályozza az elrablást.

– Ha nem mentett volna meg, a saját kezemmel vetek végetaz életemnek – suttogta Alayne. – Semmi sem bírhatna rá,hogy nőül menjek Bracey báróhoz vagy akár a fiához!

– Gondolod, hogy valamelyik Bracey rejtőzik az esetmögött? – Marguerite keresztet vetett magára. – Ennyire

gonoszak volnának? Igaz, ami igaz, nem kedvelem őket, de

ilyen arcátlanul elraboltatni téged! Ez meghaladja afantáziámat. Nem csodálom, hogy félsz tőlük. De arragondolnod sem szabad, hogy megölöd magad! Az nagy bűn

lenne! – Ink ább meghalnék, mint hogy olyan férfihoz menjeknőül, akit gyűlölök! – jelentette ki határozottan Alayne.

– Talán igazad van – ismerte el Marguerite, mégismegborzongott. – De nekem nem volna hozzá bátorságom. – Miután kellőképpen kitisztította a sebet, megkönnyebbülten



1 4

felsóhajtott. – Azt hiszem, Sir Ralphnek igaza van, a

sérülésed, hála az égnek, nem komoly. Alayne némán bólintott. Megitta a barátnője által készített

álomitalt, becsukta a szemét, és tudta, hogy csakis Sir Ralph

bátor közbelépése mentette meg. Gondolni sem mert rá, mitörténhetett volna vele, ha elrablói valóban a Bracey bárókvárába hurcolják.

Az árpalé nyugtató hatásának köszönhetően Alayne végreálomba szenderült. Másnap reggel bágyadtnak és gyengénekérezte magát. És újra rátört a rémület, amikor arra gondolt,

minő borzalmas sorstól menekült meg. Vajon biztonságban érezheti-e magát valaha is? Nem voltszükség rábeszélésre, hogy egyelőre maradjon a szobájában,mert a büszkeségét is súlyos csapás érte.

A feje már alig fájt, ezért később mégis kimerészkedett aszobájából, és lement a nagy csarnokba.

– Még nem kellett volna elhagynia az ágyat, kedvesAlayne-em! – korholta a királyné szelíden. – Tájékoztattak asérüléséről. Természetesen nem kívánom, hogy máris ellássakötelességeit.

– Nem hagyom, hogy ez az eset ágyhoz kössön, vagyrémült kis cselédként a szobámba száműzzön!

Alayne hangja szilárdan csengett, és eltökélten szegezte

előre az állát. Senki sem veheti észre rajta, hogy fél! Azzalugyanis a gonosztevők elérnék céljukat. – És még nem fejeztem ki köszönetemet illő formában Sir

Ralphnek a segítségéért. Ezt szeretném pótolni. – Sir Ralph pillanatnyilag nincs itt – válaszolta a királyné.

– El kellett intéznie valamit, de feltehetően hamarosanvisszatér.



1 5

Alayne ajka alig észrevehetően megrándult acsalódottságtól. Nem számított rá, hogy az angol elutazik, denem háborodhatott fel a távozásán. Tény, hogy nagyon sokattett érte, ámde ezzel még nem kötelezte el magát semmire.

Mégis sokért nem adta volna, ha ismét láthatja feltűnniszálas, erőteljes alakját az udvarban.

– Akkor remélhetőleg gyorsan visszatér, hogykifejezhessem neki hálámat – mondta Alayne.

– Igen, reménykedjünk mielőbbi visszatérésében – válaszolta a királyné mosolyogva. Már régóta foglalkoztatta

az egyik kedvenc udvarhölgyét fenyegető veszély, és egyideje úgy vélte, megnyugtató megoldást sikerült találnia a problémára. – Mi, nők azonban gyakorta értetlenül állunkszemben a férfiak szeszélyeivel. Egyik nap udvariasak és

barátságosak, a következő napon pedig bömbölő ragadozóválik belőlük, s széttépik a szívünket. Ki tudhatnámegmondani, hogy Sir Ralph egyáltalán visszatér -e

körünkbe? Alayne sem a királyné huncut mosolyát, sem hangjának

incselkedő mellékzöngéjét nem vette észre, ezért egyrenehezebb lett a szíve, és nyomasztó érzés lett úrrá rajta.Lehetséges, hogy Sir Ralph örökre elhagyta az udvart?Elképzelni sem tudta, mit érezne, ha soha többé nem látná ezt

a derék lovagot...

– Nagyon ügyesen és okosan bonyolította le a nyomozást,uram – dicsérte meg a királyné Sir Ralphet, az udvarba valóvisszatérése után. – Most már tudjuk, hogy valóban Bracey

báró tervelte ki a nőrablást, mivel fia a torna utánkegyvesztetté vált. Amikor a kísérlet nem sikerült, apa és fia



1 6

a várukba menekültek. Elküldhetném a lovagjaimat, hogyzárják körül a várat, de ezt időpazarlásnak tartom.Maradjanak csak ott, a falaik mögött, mint patkányok acsapdában! De ha kimerészkednek, elfogjuk őket, és bíróság

előtt kell felelniük tetteikért. – Azt hiszem, Braceyék várát nem lehet egykönnyen

bevenni, hacsak nem nagy hadsereggel fogjuk ostrom alá. Azostrom azonban sok ember életébe és egy egész vagyonbakerülne – adott igazat a királynénak Sir Ralph. – Véleményem szerint a gazfickók hosszú ideig tarthatják

magukat az erődített falak mögött. De vannak mások is, akikhasonló gaztettet szándékoznak elkövetni. – Mások is tervezik a hölgy elrablását? – kérdezte

csodálkozva Eleonóra. – Nem így értettem, felség – mondta Ralph. – Madame

Alayne azonban sebezhető, amíg nincs férjnél. A hölgynemcsak szép, hanem gazdag is, és ez a legtöbb férfi számára

nagy kihívást jelent. Nem volna jobb, ha férjhez menne? – Talán arra kér, Sir Ralph, hogy segítsek házasságot

létrehozni Madame Alayne és ön között? – A királynéfürkésző pillantást vetett a lovag arcára, de csupán egy mély,függőleges redőt fedezett fel a szemöldökei között. Eleonóranői ösztöne azonban olyasmit is megsúgott, amiről a lovag

azt hitte, hogy mindenki számára titok. – Én nem vagyok méltó rá – válaszolta Ralph mereven. – De úgy vélem, Froissart báró nagyra becsüli a hölgyet, ésnőül venné, ha engedélyt kapna rá.

– Valóban? – Eleonóra felvonta szépen ívelt szemöldökét. – A báró kérte fel önt, hogy tolmácsolja kérését? Elég bátor



1 7

vitéznek tartom ahhoz, hogy személyesen kérje meg a hölgykezét.

– Nem állt szándékomban Froissart báró helyett beszélni – válaszolta Ralph, és tekintete ezúttal megint elárult valamit

igazi érzelmeiből. Csupán egy alig észrevehető felvillanásvolt, melyet nem tudott eltitkolni. – Becsületes embernektartom a bárót, és nem szeretném, ha a hölgyet egygazemberhez adnák feleségül.

A királyné arcáról semmit sem lehetett leolvasni, a szeme

azonban elárulta, hogy kedvére van, amit hallott. Ha

szerelemről volt szó, ritkán csaltak a megérzései. Ezúttal is biztos volt benne, hogy helyesen ítélte meg a dolgot.Valószínűleg csak egy kicsit kell segítenie, és máris rendbenlesz minden.

Felemelkedett, és egy kis királynői mosollyal ajándékoztameg a lovagot.

– Ám legyen! Meghallgattam, amit mondani kívánt nekem,

Sir Ralph. Most pedig én mondom el, amit kigondoltam...

– Angliába menjek veled és atyáddal? – Alayne elképedtenmeredt a barátnőjére. – A királyné engedélyt adott rá anélkül,hogy engem megkérdezett volna? Hogyan lehetséges ez?Megígérte, hogy addig maradhatok itt, ameddig csak akarok!

– Azóta, hogy megtámadtak, aggódik miattad, úgy véli,nem vagy biztonságban Poitiers-ban – magyaráztaMarguerite. – Sir Ralph felajánlotta, hogy elkísér bennünket.Az ő kíséretével és atyám embereivel együtt elég erősekleszünk, hogy minden támadás ellen megvédhessükmagunkat. Néhány hétig Sir Ralphnél maradunk, utána



1 8

ellátogatunk az angol udvarba meg az unokatestvéreinkhez,és aztán megint hazatérünk.

Alayne hirtelenjében nem is tudott mit mondani erre. Aszíve majd kiugrott a melléből a váratlan örömtől. Az angol

lovag várában lakhatnak! Bizonytalanul nézett barátnőjére,fejében kavarogtak a gondolatok. Mit jelent ez? Vajon

megállapodás jött létre Marguerite apja és az angol között?

– És aztán... mi lesz velem, ha férjhez mégy? – kérdezte,amikor végre meg tudott szólalni.

– Nem gondolom, hogy olyan gyorsan férjhez mennék –

mondta Marguerite, és kissé elpirult. – Azt hiszem, atyámreményeket táplál bizonyos irányban, de... szerintem SirRalph jobban kedvel téged, mint engem. És az a hír járja,hogy nem szándékozik újra megnősülni.

– Valószínűleg azért, mert még mindig a feleségét szereti – mondta Alayne. Eleinte regényesnek találta, hogy az angollovag hű maradt elhunyt felesége emlékéhez, az utóbbi

időben azonban valami különös szomorúság fogta el, ha erregondolt. – Nagyon magányos lehet... – fűzte hozzá aztán.

– Azt mondják, éppenséggel keresi a magányt,keményebben dolgozik, mint az emberei, és olyanvisszavonultan él, mint egy szerzetes. – Marguerite

felsóhajtott. – Csodálatos lehet, ha ilyen odaadóan szeretnek

valakit, nem gondolod? Ha olyan férje van az embernek, akiegy életen át szereti, és hű hozzá... Barátnője ábrándos arckifejezését látva Alayne

elmosolyodott.

– Azt hiszem, az efféle szerelem csupán a trubadúrokdalaiban létezik... De kétségtelenül kellemes lehet, ha



1 9

udvarolnak az embernek, elhalmozzák ajándékokkal megversekkel, és megcsókolja egy hódolója...

– Előfordult már, hogy megcsókoltad egy hódolódat? – kérdezte Marguerite, és kíváncsian nézett Alayne-re. – Úgy

tűnik, mintha téged nem érdekelnének ezek a dolgok. – Volt egyszer egy fiatal apród, aki atyámat szolgálta,

amikor tizenkét éves voltam – ismerte be Alayne, és elnevettemagát. – Ő megcsókolt... És bevallom, fölöttébb kellemesérzés volt... – Alayne tekintete hirtelen elborult. – Atyámazonnal elküldte. Egy ideig hiányzott, aztán megismertem a

férfitermészet aljasságát, és elfelejtettem a fiatal fiút. – Alayne megborzongott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Téged nagy sérelem ért – mondta Marguerite együtt

érzően. – De nem hiszem, hogy minden férfi olyan, mint aférjed volt. Sir Ralph igazi lovag és nemes gondolkodásúférfi, és Froissart bárót is derék, becsületes embernek tartom.

– Ebben egyetértünk. Szerintem is mindketten jó emberek

a maguk módján – ismerte el Alayne.Elfordult, hogy barátnője ne vegye észre zaklatottságát.

Valami még mindig riadtan tiltakozott benne, ha felvetődött agondolat, hogy újra férjhez menjen. Szívének egy csücskeazonban mind erősebben vonzódott az angol lovaghoz – s

úgy, ahogyan azt mindmáig egyszerűen lehetetlennek tartotta

volna. Már öt napja nem látta őt. Sir Ralph egy szolga általérdeklődött a hogyléte felől. És mielőbbi jobbulást kívánvaküldött egy csokrocskát is. Megtudta, hogy a lovag csak makorán reggel érkezett vissza. És most Angliába fogja kísérniMarguerite-et meg őt. A várában fognak lakni. Alayne nemtudta, mit gondoljon erről az egészről. De engedelmeskednie



11

kellett, ha az volt a királyné parancsa, hogy védence egyidőre elhagyja Poitiers-t.

Ha Marguerite és az apja Angliába utaznak, neki is velükkell tartania. Nem marad más választása, még akkor sem, ha

fél a jövőtől. Vajon mi vár rá annak a férfinak a kastélyában,akit alig ismer? Egy csalhatatlan megérzés azt sugallta: ezt alovagot szemelte ki a sors arra, hogy megváltoztassa az életét.

Alayne és Marguerite hátasaikon, női nyeregbenlovagoltak, mert jobban szerették maguk irányítani az

állatokat, mintsem tétlenül ülni egy szolga mögött.Mindketten kitűnően lovagoltak. Az utazás fárasztónak, deelviselhetőnek bizonyult, habár az átkelés a Csatornánegyáltalán nem volt kellemesnek nevezhető.

– Már azt hittem, mindnyájan meghalunk – ismerte beMarguerite, amikor megérkeztek Dover ba. – Nem tudom,

hajlandó leszek -e még egyszer hajóra szállni!

Alayne együtt érzően mosolygott barátnőjére. Marguerite jobban szenvedett a hajó mozgásától, mint ő. Ha csak tehette,Alayne a fedélzeten tartózkodott, és élvezte a friss tengerilevegőt.

– Most, hogy már szárazföld van a talpunk alatt, meglátod,mindjárt jobban fogod érezni magadat! – biztatta a leányt. –

És ki tudja, talán vissza sem kell térned Franciaországba... – Lehetséges – mormolta Marguerite, arca azonban

kételyekről tanúskodott. Alayne Ralph tiszteletet parancsoló alakját kereste a

fedélzeten. Eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikorfutólag találkoztak a fedélzeten, az utazás egész ideje alattalig látta. Mindig túlságosan elfoglalt volt; beszélt az



111

embereivel, hol a csapat élén haladt, hol a végén, minthatámadástól tartana. Ha véletlenül találkoztak – rendszerint

egy út menti fogadóban vagy kocsmában, ahol megálltak,hogy harapjanak valamit vagy pihenjenek – , mindig udvarias

volt hozzá, de szófukar és tartózkodó. Alayne-nek az volt azérzése, hogy szándékosan ilyen távolságtartó vele szemben.Ezt bántónak találta. Nem sikerült rájönnie, mikedvetlenítette el a lovagot, ezért megkérdezte Marguerite-et,

feltűnt-e neki valami különös az angol lovag viselkedésében. – Azt hiszem, nagyon elfoglalt. Fontos leveleket bízott rá a

királyné – mondta a barátnője. – Tudom, hogy egy időre elfog hagyni bennünket. Néhány embere majd elkísér bennünket a várához, ő azonban felkeresi a királyt a londoniWhite Towerban. Mi a várban várjuk be visszatérését, aztánnéhány hét múlva mindannyian az udvarba megyünk, hogymegünnepeljük uralkodónk születésnapját.

Alayne bólintott. Tudomásul vette a magyarázatot, ám az

egyáltalán nem nyugtatta meg. Sir Ralph oly segítőkész ésmegértő volt, amikor megmentette. Vajon miért húzódottvissza megint? Sejtette, hogy még valami más is rejtőzik efurcsa tartózkodás mögött, ám az okát sehogy sem tudtamegfejteni.

Mielőtt a királyhoz indult volna, Sir Ralph elbúcsúzott a

hölgyektől. – Előreküldtem egy szolgát, hogy a tiszttartóm idejébenértesüljön az önök érkezéséről – mondta mosolyogva. – Kérem, érezzék magukat otthon a váramban! Igyekszemvisszatérni, amilyen gyorsan csak lehet, és remélem, hogy

távollétem idején semmiben sem fognak hiányt szenvedni!



112

– Ön igazán nagyon szívélyes, uram! – mondta Marguerite.

– Biztonságos utazást kívánunk önnek! Alayne mosolygott, de nem szólt semmit, és követte

barátnőjét. Sir Ralph azonban megragadta a karját. Uj jai az

asszony finom bőrébe mélyedtek. Alayne testén enyhe borzongás futott végig, amikor felpillantott a férfira, és látta,hogy a szürke szempár komolyan, sőt szigorúan néz rá,mintha csak át akarta volna szúrni tekintetével. Ennek aférfinak olyan kisugárzása volt, lényéből annyi erő éseltökéltség áradt, hogy előzékeny modora ellenére olykor

félelmet ébresztett Alayne-ben. – Egy szóra, asszonyom, engedelmével – mondta

határozott hangon. Haragszik talán? Alayne félénken nézett fel rá. Haragosnak

látszott. Vagy csak valami összetűzés váltott ki belőle hevesérzelmeket?

– Beszélni óhajt velem, uram?

– Igen.A férfi habozott, és az imént még hideg tekintetű szemében

meleg, ezüstös fény jelent meg. Alayne visszafojtotta alélegzetét, megszeppenve és mégis megbűvölten a lovagférfias kisugárzásától és erejétől. Ralph kivett valamit egy kis

bőrzacskóból, amely a derekát átfogó keskeny övön függött.

– Ezt a királyné bízta rám, asszonyom. Arra kért, hogyadjam át önnek, mihelyt Angliába érünk. Alayne meglepődött. Most úgy tűnt, mintha a férfi

máskülönben meleg hangjába valami feszültség lopózottvolna. Átvette tőle az összehajtott pergamenlapot, s amikorujjai véletlenül érintették a férfi kezét, forróság árasztotta el a

belsejét. Mi lehet az oka, hogy ez az ember olyan érzéseket



114

neki is alkalma volt megpillantani Sir Ralph e rejtett,

szeretetre méltó oldalát. Ezért biztos volt benne, hogy a lovagnyájas azokhoz, akiknek a sorsát a szívén viseli. Olyanérzéseket ébresztett benne, amelyeket mindmáig

elképzelhetetlennek tartott, s amelyek most megzavarták ésfelzaklatták. Félt tőlük, és ugyanakkor örült nekik.

A vér hevesen lüktetett az ereiben, amikor látta nyeregbeszállni Sir Ralphet. Milyen különös ember, gondolta, csupaellentmondás! Mindazonáltal Berenice-nek szerencséje volt,hogy megismerhette egy ilyen férfi szerelmét.

De mit jelenthet ez a titkolózás a királyné levelével?Biztosan nem azt, ami e pillanatban átvillant az agyán. Mégakkor is reszketett egy kicsit, amikor barátaihoz csatlakozott,akik már türelmetlenül vártak rá. Nem, biztosan téved! SirR alph biztosan nem arra célozott...

A királyné levele szinte égette a kezét a kis erszény puha

bőrén át. Alig várta, hogy elolvashassa. És valahogy mégis

félt megismerni a tartalmát.

Az utazás Banewulfba mintegy két óra hosszat tartókellemes lovaglás volt, s a lovascsapat termékeny, üde zöldtájon haladt keresztül. Aztán egy ideig a part menti útonlovagoltak, melyet egyfelől a szelíden lankás táj, másfelől a

tenger fogott közre. Alayne örült, hogy a Banewulfok lakhelye nemcsak egy büszke erődítményből állt, hanem a belső várkerületbenmagasodó, négy toronnyal ékesített, tetszetős lakóépületbőlis. Noha a várat vastag falak és vizesárok vette körül, kapuját

pedig felvonóhíd és csapórostély is védte, az erődítményelőtti réten és a külső várkerületben élénk tevékenység folyt.



115

Közvetlenül a magaslaton álló régi vár alatt egy falu húzódottmeg a völgy mélyén, viskóinak falát rőzséból fonták, ésvályoggal tapasztották be. Nyugat felé kiterjedt erdőségekszegélyezték a tájat, kelet felé pedig nyílt, lankás dombvidék

húzódott egészen a parti sziklákig. Banewulf szerencséshelyen, védetten feküdt, úgyhogy Alayne még ezen az őszinapon is érezhette a nap melegét. Természetesen nem voltolyan meleg, mint szeretett Franciaországában, de olyanhideg sem, amilyenre számított.

A lópaták robaja megremegtette a felvonóhidat, és

visszaverődött a kaputorony faláról, melynek vasbólkovácsolt csapórácsát támadás esetén gyorsan le lehetettengedni. A macskakővel burkolt belső udvaron márösszegyűlt a háznép, hogy üdvözölje az érkezőket éssegédkezzen a leszállásnál. Egy fehér hajú férfi lépett elő, éstiszteletteljesen üdvözölte Marguerite apját, majd Valois báró

bemutatta a hölgyeket az öregembernek.

– A leányom, Lady Marguerite, és Lady Alayne, Humbolt báró özvegye.

– Legyenek üdvözölve, tisztelt hölgyek! Én John Greyvagyok, Sir Ralph de Banewulf háznagya. Uram megbízásátteljesítem, amikor arra kérem önöket, hogy érezzék otthonmagukat Banewulfban. Helyezzék kényelembe magukat, s ha

valamire szükségük van, csak szóljanak! A hölgyek köszönetet mondtak, és a háznagy odaintett egymosolygós, rózsás képű fiatal nőt, aki alig lehetett idősebbAlayne-nél, és aki Morna Grey néven, a tiszttartó leányakéntmutatkozott be. Elmondta, hogy az ő kötelessége leszgondoskodni a vendégekről, és mindenkor örömmel állszolgálatukra.



116

– Röviddel ezelőtt még uram kisfiát gondoztam – mesélteMorna, amikor a vendégeket bevezette a palotába, s a nagycsarnokon át a következő szintre vezető széles lépcsőhözkísérte. A mintegy száz évvel régebbi öregtoronyhoz

hasonlóan, a főépületet is kőből emelték, ám már az újabbépítészeti ízlés szerint, és az emelet ablakait fatáblákkal láttákel. Következésképpen a palotának már nem voltak lőrései,mint a tornyoknak. – De most már Sir Ralph unokafivéreneveli a kis Stefant, az otthonától távol. Ezért nem soktennivalóm van, és örülök, hogy ismét hölgyek hangját

hallom a házban. Űrnőm halála óta ugyanis csak szolgálókvoltak itt.

És Morna asszony jó keresztényhez illően, keresztet vetett. Alayne hallgatta az asszony elbeszélését, és udvariasan

mosolygott, miközben érdeklődéssel szemlélte az újkörnyezetet. A falakon vastag faliszőnyegek és kárpitokfüggtek, melyek melegséget és színt kölcsönöztek a

lakóhelyiségeknek. A felső szint tölgyfa ládákkal ésfalipolcokkal volt berendezve.

Alayne meglepődött, hogy a rendelkezésére bocsátottszobában számos olyan dolgot látott, amelyek kétségtelenülegy választékos ízlésű hölgy igényeinek kielégítésétszolgálták: finom mívű asztalt, szépen kidolgozott ágyat,

faragott ládákat és egy pompásan hímzett brokátterítővelletakart asztalkát, melyen ezüstből meg aranyból valódísztárgyak és csecsebecsék álltak. A kandalló közelébenfából készült hímzőráma állt, mellette dús faragványokkalékesített pulpitus, rajta kinyitva díszes biblia.

Alayne szinte áhítattal érintette meg a remekművet – egy

ilyen könyvön évekig dolgoztak a szerzetesek. Egyáltalán



118

– Uram a lelkünkre kötötte, hogy jól gondoskodjunk önről,mylady. Kérem, ne habozzék hozzám fordulni, ha netánvalamiben hiányt szenvedne.

– Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk érezni magunkatitt.

Alayne megvárta, míg a szolgák behordják az egészmálhát, ám amikor a komornái hozzá akartak fogni a ládákkicsomagolásához, mindkettőt elküldte.

– Louise, Bethel, bizonyára ti is fáradtak vagytok!Pihenjetek egy kicsit! Majd később jöjjetek vissza!

Miután a komornák elhagyták a szobát, Alayne levetettenehéz útiköpenyét, és letette fátylát. Dús, fényes haja lágyanhullott keskeny vállára. Fáradtan felsóhajtott, és az asztalhozlépett, melynek lapját gazdagon hímzett terítő díszítette.Vajon Sir Ralph anyja készítette ezt a kézimunkát? Ha igen,akkor valóban mestere volt a tűnek és a selyemfonálnak!Alayne éppoly szépnek tartotta e hímzést, mint a bayeux-i

falikárpitot, melyen egykor nők sokasága dolgozott, hogymegörökítse a hastingsi csatát. Az asztalon fedelesezüstedénykék álltak, valószínűleg illatszereket és kenőcsökettartottak bennük. Mellettük fésű és ezüstből való tükörfeküdt. Egy apró aranyfiola még őrzött néhány cseppnyit akellemes illatot árasztó parfümből. Az ezüsttükör simára

csiszolt felülete kékesre színeződött az idők folyamán, samikor Alayne belenézett, csupán elmosódottan adta visszaarcvonásait.

Felvette a drágakövekkel ékesített ezüstfésűt, ésvégighúzta a haján. Majd mély sóhajjal ismét letette. Tudta,hogy csupán elodázza a rettegett pillanatot. Végül leült a

padra, elővette Eleonóra királyné levelét, és olvasni kezdte.



119

Égő arccal futotta át a sorokat. Örült, hogy megtanultolvasni, és nem kellett igénybe vennie egy íródeák segítségét.A levél teljesen magánjellegű volt. Megtudta belőle, hogy akirályné házasságot tervezett számára.

Azt hiszem, Si r Ralphnek igaza van, amikor azt mondja, hogy önseb ezhető, kedves Alayne. Egy egyedülálló nő ki van szolgáltatva acsupán saját hasznukat néző aljas férfiaknak. Az ön vagyonára sokanáhítoznak. Tudom, fél a házasságtól, és ezért rábírtam Sir Ralphet,hogy biztosítson védelmet az ön számára. Sir Ralph nem óhajt újra

megházasodni, ám kész felajánlani önnek a nevét. Az ön iránt tápláltbaráti érzelmeim arra indítanak, hogy megkérjem, fontolja megőlordsága ajánlatát.

Alayne hitetlenkedve bámult a cikornyás aláírásra. Hogyanírhatott a királyné ilyen levelet?! És miért nem szóltak nekierről semmit mostanáig? Elfogta a düh, úgy érezte, csapdába

csalták, és éppen az az asszony árulta el, akiben a legjobbanmegbízott. Ha a levél nem a királyné saját pecsétjével lettvolna lezárva, akkor hamisítványnak tartja. Vagy akárvalamiféle rosszindulatú cselszövényt is feltételezhetettvolna. Még most sem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogyaz imént olvasott sorok nem Aquitániai Eleonórától

származnak. Biztosan rosszul értelmezte a levél tartalmát.Mindazonáltal tudta, hogy nem csalásnak esett áldozatul. Adolog nagyon is érthető. A királyné beleegyezését adta ehheza házassághoz. Eleonóra, az ő védelmezője, akire számított,visszaélt a bizalmával. A királynénak nem volt joga egy ilyenfontos ügyben udvarhölgye beleegyezése nélkül dönteni.

Nem lehet, nem szabad, hogy ez a házasság megvalósuljon!



12

Ó, hogyan tehetett ilyet az az asszony, akit ő annyiratisztelt, és akit hű barátnőjének tekintett? Minő kegyetlenárulás! Vajon ez a szerelmi törvényszék ítélete?

Alayne úgy járkált fel-alá a szobában, mint valami

nyughatatlan, ketrecbe zárt állat. Lehetetlen, hogy ezmegtörténjék vele! Sir Ralph biztosan nem egyezett bele ebbea gyalázatos javaslatba! Miért is tette volna? Hiszen nemszereti őt. Az angol lovag tiszteletben tartja elhunyt feleségeemlékét. És utazás közben is mindvégig nagyon tartózkodóvolt. Nem viselkedett elutasítóan, de nem is úgy, mint egy

udvarló. Poitiers- ban sokan csapták Alayne-nek a szelet, ezértmosolygó arcokhoz és szép szavakhoz szokott, nem pedigkomor ábrázatokhoz és szigorú pillantásokhoz. De miértakarná a királyné, hogy ő hozzámenjen Sir Ralphhez? Ez azember idegen a számára – noha a halálnál is rosszabb sorstólmentette meg.

Egy pillanatig ismét érezni vélte a meleget, amely átjárta a

testét, amikor a férfi a karjában tartotta. És ez az emlékmélyen felkavarta. Kedvelte a lovagot, de nem akarta, hogy aférje legyen!

Alayne felemelte a tekintetét; a büszkesége segítségéresietett. Nem egyezik bele, hogy hozzámenjen ehhez aférfihoz! Eleonóra királyné levele csupán tanács, és nem

parancs. A látogatás végén majd visszatér Poitiers- ba, és... Ésvalóban, mi lesz azután? Mi lesz vele élete hátralevőrészében? Nem vágyik arra, hogy férjhez menjen, dekolostorba sem óhajt menni, ahogy a nők többsége teszi, akiknem akarnak másodszor is házasságot kötni. Milyen út marad

még nyitva számára?



121

Semmiféle megoldást nem látott. Gondolatai túlságosan iszavarosak voltak, hogysem gondolkozni tudott volna a jövőjefelől. A szíve mélyén tudta, hogy valójában már nem is érzi

jól magát az udvarban, unja az ott folyó felszínes életet – de

hát hová menjen? Haza semmiképpen sem, mert az apja bezárná, és olyan házasságba kényszerítené, amely csak neki

jelentene előnyt, Alaynenek nem. Mitévő legyen? Úgylátszik, nincs más kiút, kolostorba kell vonulnia.

Csakhogy ő nem akarja élete hátralevő részét a világtólelzártan, egy kolostor falai mögött eltölteni! Már maga sem

tudta, voltaképpen mit akar. Szomorúság fogta el, amikorrájött, milyen zaklatott és tanácstalan. – Alayne...

Marguerite hangja rezzentette fel gondolataiból. Azajtóhoz ment, hogy bebocsássa barátnőjét, de előbb mégsietve visszadugta a levelet a kis bőrerszénybe, és mosolyterőltetett az arcára.

– Valami baj van? – érdeklődött Marguerite, miközben belépett a szobába. Rögtön észrevette, hogy Alayneviselkedése megváltozott. – Nem tetszik a szobád?Valamicskével kisebb, mint az enyém, de innen pompáskilátás nyílik a kertre. Az én szobámból az erdőre látni, ami atágasság ellenére kicsit sötétebbé teszi a helyiséget. Azt

hiszem, az előbb farkasüvöltést hallottam. De persze itt avárban biztonságban vagyunk. – Szó sincs róla, miért ne felelne meg? – mondta Alayne,

aki időközben visszanyerte önuralmát. Sikerült meggyőznie magát, hogy idegessége teljesen

indokolatlan. Sir Ralph nem fogja kényszeríteni, hogy afelesége legyen. Ő igazi lovag, bátor és becsületes. Azonkívül



122

a szavát adta neki. Így nem marad más hátra, mint bízni benne.

– Semmiben sem szenvedek hiányt. De a kilátásban mégnem is gyönyörködtem!

Ezzel Marguerite mellé lépett a kis ablakhoz, és kinézett. Anap már rég lement. A felkelő hold gyenge fényében avirágágyások és bokrok között kirajzolódtak egy kerti útkörvonalai. Jó időben bizonyára nagyon kellemes lehet ottsétálni, gondolta Alayne, majd hangosan ezt mondta:

– Szép lehet a kert! És azt hiszem, gyakran

kilovagolhatunk majd a környező dombokra. – Nem gondoltam volna, hogy Sir Ralph lakhelye ilyen

pompásan be van rendezve – jegyezte meg Marguerite.

– Ez a vár valóban barátságos benyomást kelt – mondta

Alayne. – Atyám házában sohasem volt ennyi falikárpit, aférjem pedig mindig elítélően nyilatkozott az effélecifraságokról.

– A faliszőnyegek egyenesen gyönyörűek, különösenebben a szobában! – áradozott Marguerite. – Annyi

melegséget kölcsönöznek a helyiségeknek! Azt hiszem, alegtöbb nő minden évszakban szívesen lakna ebben a házban.Itt biztosan melegebb van, mint a poitiers-i palotában!

– Biztosan – bólogatott Alayne – , de el tudom képzelni,

hogy tél derekán viszont sokkal hidegebb lehet ez a vidék. – Lehet, hogy igazad van, mégis... Egy szolgálólány kopogtatott az ajtón, és jelentette, hogy a

vacsorát feltálalták Marguerite szobájában. – Jöjj, Alayne, szeretném megmutatni neked a szobámat!

– kiáltotta vidáman Marguerite. – Morna mondta, hogy

egykor Sir Ralph felesége lakott benne.



124

tudott megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amelyhirtelen elfogta. Mintha valami meghatározhatatlanszomorúság lappangana itt, mely mindent átjárt, még afalikárpitok kelméjét is. Alayne megborzongott. Pedig nincs

is hideg, gondolta, és Marguerite-re pillantott, aki láthatóansemmit sem vett észre mindebből. Alayne ezért nem osztottameg vele nyomasztó gondolatait.

Bizonyára a hely hangulata hatott a fantáziájára, deélénken el tudta képzelni, hogy Lady Berenice árnyéka mégmindig itt lebeg e szobában. Ostobaság, mondta magának, és

igyekezett mihamarább megszabadulni a borongóshangulattól, immár a vacsorára fordítva figyelmét. – Az egyik ládában megkezdett faliszőnyeget találtam –

mondta Marguerite, miután befejezték az étkezést. Odamentaz egyik tölgyfa ládához, felemelte a tetejét, és elővett egyösszehajtogatott selyemkelmét. – Nézd csak, Alayne, hát nem

pompás?

Alayne megszemlélte a kelmét, és megcsodálta a finomkézimunkát. Valaki színes fonállal, apró öltésekkel madarakés virágok körvonalait hímezte elő a sűrű selyemszövetre. S

bár csak a majdani kárpit egyik sarka készült el, így is látnilehetett, milyen szépséges lenne a falikép végső formájában.

– Hát nem szégyen ilyen darabot befejezetlenül hagyni? –

kérdezte Marguerite. – Gyönyörű faliszőnyeg lenne belőle, hafolytatnák. – Igazad van – bólintott Alayne. Aki a mintát kigondolta,

bizonyára szerette az életet és a természetet, és gondosanhozzá is látott a terv megvalósításához. – Nem hálálhatnánkmeg azzal Sir Ralph vendégszeretetét, hogy együtt dolgozunkrajta?



125

– Nem tudnánk befejezni olyan rövid idő alatt, amíg ittvagyunk – mondta Marguerite – , de legalábbmegpróbálhatnánk. És a folytatást talán rábízhatnánkMornára, ha megint elhagyjuk Banewulfot.

– Helyes, holnap mindjárt fogjunk is hozzá! – javasoltaAlayne lelkesen, bár saját magának sem tudta volna

megmagyarázni, miért bűvölte el úgy a faliszőnyeg. – Ma

este túl fáradt vagyok. Bocsáss meg, de szeretnék lefeküdni. – Megértem – felelte mosolyogva Marguerite. – De furcsa

lesz most egyedül aludni, nem? Már hónapok óta együtt

vagyunk, azóta, hogy az udvarba jöttél. – Igen. De előbb-utóbb amúgy is el kell válnunk, ha

férjhez mégy. – Igen... – Marguerite elpirult. – Ha férjhez megyek...

Vagy ha te kötsz új házasságot. – Én nem megyek férjhez. – Talán egyszer mégis megváltoztatod a véleményedet.

– Nem hiszem – jelentette ki Alayne. – De nem beszélhetnénk valami másról?

– Nem akartalak megbántani – védekezett Marguerite – , de

bizonyára nem akarsz örökké Poitiers-ban maradni...

– Valóban nem... – Alayne ásított. – Ne haragudj,

elálmosodtam. Azt hiszem, ideje visszavonulnom.

– Igazad van, én is fáradt vagyok. Elnézésedet kérem, hanetán felbosszantottalak! – Erről szó sincs! Alayne elköszönt barátnőjétől, és visszament a szobájába.

Számára is különös volt, hogy nem Marguerite-tel osztja meg

a szobát. A poitiers-i palotában helyszűke miatt mindig kétudvarhölgy aludt egy szobában. Itt bőven volt hely, hölgyek



126

viszont kevesen. Igaza volt Marguerite-nek, amikor azt

mondta, hogy minden nő jól érezné magát Banewulfban. Miután a komorna segített neki a vetkőzésnél, Alayne

hosszan, elgondolkozva kefélte a haját. Időközben minden

személyes holmiját felhozták a szobájába, már semmit semnélkülözött. Elégedetten nézett körül, mert úgy érezte, hogy ahelyiség szívesen fogadja falai közé. A másik szobátóleltérően, itt meleg és barátságos volt a légkör. Alayne arragondolt, hogy Sir Ralph édesanyja bizonyára jól érezte magát

e falak között. A palota talán egykor nászajándék volt, és

évekkel később átépítették, kényelmesebbé tették, amikor SirRalph hazahozta ifjú hitvesét. Alayne gondolatai egy darabig megint Lady Berenice-nél

időztek. Vajon mi lehet az oka, hogy a nagyobbik helyiségolyan különös, megmagyarázhatatlan szomorúságot áraszt?Hiszen Berenice-nek nagyon boldognak kellett lennie, ha

ennyi szeretet jutott osztályrészül neki! Nyomasztó légkör?!

Ezt bizonyára csak ő érzi így, a túlságosan is élénkfantáziájával. Berenice-t szerették és féltették.

Egy röpke pillanatra eszébe jutottak menyegzőjének és azazt követő időszaknak az emlékei. Megborzongott, amikorarra gondolt, milyen nyersen bánt vele a férje, hogy gyűlölteőt, aki ápolta betegségében. Tehetetlenül, deréktól lefelé

bénultan feküdt az ágyban, ám ez nem tartotta vissza attól,hogy belécsípjen vagy megüsse, amikor csak tehette. Alaynea végén már egyszerre iszonyodott és rettegett tőle.

Még egyszer nem lenne képes ilyen megaláztatástelviselni! Nem, soha többé! Ha egy nő férjhez megy, akkor aházasságkötése pillanatától a férje tulajdonává válik úgy,mint az állatai és a birtoka, az udvarháza. Hát nem jobb akkor



127

egyedül maradni, és megőrizni azt a szabadságot, amelyetmost élvez?

Ugyanakkor érezte, hogy lényének egy része érthetetlenmódon vonzódik az angol lovaghoz. Voltak pillanatok,

amikor jelenléte megörvendeztette a szívét. Valamely okbólazt hitte, hogy Sir Ralph egészen másképp bánna egyhölggyel, mint az a goromba fickó, aki egykor az ő férje volt.Megint elővette a királyné levelét, figyelmesen elolvasta, éstöprengve ráncolta össze a homlokát, amikor ahhoz a részhezért, amelyben a királyné tudtára adta: rávette Sir Ralphet,

hogy ajánlja fel neki a nevét. Ezt csakis úgy lehet értelmezni,hogy ő nem jelent semmit a férfinak. Tehát csupán azértvenné nőül, mert a királyné megparancsolta neki.

Alayne sértve érezte magát a büszkeségében. Sohasemmenne hozzá olyan férfihoz, akit nem szeret. Ha valamikorrászánja magát, hogy újra férjhez megy, akkor olyan férfinak

nyújtja a kezét, akit ő maga választ.

A királyné aggódik érte a nőrablási kísérlet miatt, de biztosan nem kényszerítené bele egy házasságba – vagy talánmégis?

Nagyot sóhajtott, bebújt a takaró alá, és elfújta a gyertyát.Meg kell próbálnia elaludni, és kiűzni ezeket a nyugtalanítógondolatokat az agyából. Sir Ralph néhány napig még úton

lesz. Mire visszatér, remélhetőleg sikerül valami megoldásttalálnia.



128

A következő napokban Alayneés Marguerite a Lady Bereniceszobájában talált megkezdettfalikárpiton dolgozott. Egyesült

erővel sikerült két sarkat befejezni. A hímzés kellemesidőtöltésnek bizonyult. A hölgyek

kedvüket lelték a színek kiválasztásában ésösszehangolásában, és arra törekedtek, hogy a falikárpitegységes egészet alkosson.

– Nem hiszem, hogy az egész munkával elkészülünk – mondta Alayne sajnálkozva, miközben feszesre húzta ahímzőfonalat, és az övláncáról lefüggő kis késsel elvágta. – Sir Ralph azt mondta, hogy tíz napon belül visszatér. Holnaplesz tizenegy napja, hogy elment. Biztosan nemsokáramegérkezik. És akkor már hamarosan útnak indulunk azudvarba.

– Igen... – sóhajtott Marguerite. – Én olyan jól érzemmagam itt, hogy egyáltalán nincs kedvem elmenni. – Megborzongott, és a kandallóban lobogó tűzre nézett. – Az

éjszakák egyre hűvösebbek. Ha a londoni udvar is olyan

hideg, mint a poitiers-i, akkor vissza fogunk kívánkozniBanewulfba.

– Osztom a véleményedet – mondta Alayne.Felállt, és az ablakhoz ment, melynek fatáblái még nemvoltak becsukva éjszakára. A hold sápadt fénye bevilágította

a tájat. Alayne elgondolkodva jártatta végig tekintetét akörnyéken. Hirtelen egy kis lovascsapatot pillantott meg,mely egyenesen a vár felé tartott. Enyhe bizsergést érzett anyakszirtjében, amint a közeledőket figyelte.



129

Keresztüllovagoltak a felvonóhídon, majd áthaladtak akapurostély alatt. Külsejükből ítélve ketten lovagok voltak, atöbbiek szolgák és csatlósok. A hold gyenge fényében Alaynenem látta jól a magasabbik lovag arcát, mégis tudta, ki az.

– Azt hiszem, Sir Ralph visszatért, Marguerite. Barátnője az ablakhoz sietett, és lábujjhegyre állva

kikandikált. – Nincs egyedül – mondta, és töprengve ráncolta össze a

homlokát. – Vajon kit hozott magával?

– Holnap megtudjuk – válaszolta Alayne. Szíve

sebesebben dobogott, mint még néhány pillanattal ezelőtt.Várva várta Sir Ralph visszatérését, és ugyanakkor félt istőle. Mert csak most fogja megtudni, mi megy végbe az angol

fejében... és most magyarázhatja meg neki, hogy szó semlehet házasságkötésről. – Fáradt vagyok, Marguerite,szeretnék lefeküdni.

– Természetesen – felelte barátnője, noha még nem volt

késő. – Azt hiszem, én is lefekszem. Holnap korán kellfelkelnünk, hogy üdvözölhessük Sir Ralphet.

Alayne csókot nyomott Marguerite arcára, és visszament aszobájába. Amikor ki akarta nyitni az ajtót, valaki kilépett atöbbnyire csak cselédek által használt hátsó lépcsőárnyékából. Alayne lélegzete elállt az izgalomtól. A

házigazdája volt az. – Lady Alayne! – mondta a férfi, és úgy tűnt, éppúgymegrettent a váratlan találkozástól, mint az asszony. – Morna

Grey említette, hogy ilyenkor rendszerint Lady Margueriteszobájában tartózkodik.

– Igen, az estéket általában az ő szobájában töltöttük – felelte Alayne kissé mereven, belül azonban remegett. A



13

szíve olyan hangosan vert, hogy már azt hitte, a férfi ishallhatja. – Éppen most akartam visszavonulni.

– Nem túl korai még az idő a lefekvéshez? – kérdezteRalph.

Szeme kissé összeszűkült, amikor észrevette a szorongástaz asszony arcán. Bizonyára azt remélte, hogy elkerülheti atalálkozást, és azóta, hogy elolvasta a levelet, feszültségbentöltötte napjait. Ralph magában átkozta a királynét jószándékú, ámde tapintatlan közvetítési kísérlete miatt.

– Bocsásson meg, Lady Alayne, nappal szerettem volna

megérkezni, de feltartottak bennünket. – Egy nappal sem volt el tovább az induláskor bejelentettidőnél.

– A lehető leghamarabb itt akartam lenni! – jelentette ki

Sir Ralph nyomatékosan.

Pillantása Alayne bájos arcára tapadt. Büszke és szép voltez az arc, ám a félelem, mely elrablása óta eluralkodott rajta,

még mindig árnyat borított rá. Pedig Ralph azt remélte, hogyidőközben megszabadult félelmétől.

– Bizonyára elolvasta már a királyné levelét. Mély pír borította el Alayne arcát, és néhány pillanatig

hallgatott.

– Csodálkoztam rajta – ismerte be aztán. – A királyné

tudja, hogy nem szándékozom újra férjhez menni. Ezértelfogadhatatlannak tartom, hogy ilyen méltánytalankívánsággal lep meg. És azt is, hogy ilyen lépésre akarjarábeszélni önt. Gondolom, nem vágyik arra, hogy éppenvelem lépjen házasságra.

– Én fordultam a királynéhoz – közölte Sir Ralphszenvtelen hangon. Szigorú és elutasító arckifejezése nem



131

árulta el, mit érez valójában. – Arra a megállapításra jutottam,hogy ladységed kíméletlen férfiaknak van kiszolgáltatva, akikaz önnel kötendő házasság révén akarnak meggazdagodni.Egyébként van egy másik lovag is, aki megítélésem szerint

méltó lenne rá, hogy ön a kezét nyújtsa neki, a királynéazonban nem értett egyet ezzel a javaslattal. A felségesasszony tudta, hogy én nem akarok megnősülni, és úgygondolta, önnek jobban megfelelne egy névházasság. Így

teljes védelmemet élvezhetné, és elkerülhetné a... a házasságmeghittebb kötelezettségeit.

Alayne-nek most már valósággal lángolt az arca. A férfi,tekintete áthatóan és éberen szegeződött rá. Alayne nem merta szemébe nézni, amikor végül erőt vett magán, és igyekezettminél higgadtabban válaszolni:

– Mi a véleménye a Szent József -házasságról, uram?Elképzelhetetlennek tartom, hogy önnek megfelelne egyilyenfajta együttélés. Egyetlen férfi sem elégedne meg efféle

kapcsolattal, hiszen ez ellenkezik a házasság természetével. – Alayne valóban úgy gondolta, hogy Sir Ralph kijelentése,miszerint minden ellenszolgáltatás nélkül kiterjeszti rávédelmét, túlságosan is nemes lelkű, semhogy igaz lehessen.

– Szeretném, ha megértené a gondolataimat, mylady – mondta Ralph, és elővett egy levelet az övén függő

bőrzacskóból. – Ezt a szobájában akartam hagyni. Meg kellértenie az érzéseimet, mielőtt a részletekről beszélünk. – Ésszinte félszeg mozdulattal átnyújtotta az asszonynak azösszehajtogatott pergament. – Ha elolvassa, jobban meg fog

érteni bizonyos dolgokat. Alayne elfogadta a levelet, noha ezen maga is

csodálkozott. Nem kétséges, hogy jobb volna itt és most



132

visszautasítani, és egyszer s mindenkorra véget vetni ennek akínos helyzetnek.

– El fogom olvasni a levelét, Sir Ralph – ígérte – , ám hogysorai befolyásolják -e válaszomat, azt természetesen nem

tudom megmondani. Angliai látogatásunk befejeztével visszaakarok térni Franciaországba.

– Ehhez joga van, mylady, egyedül ön dönt ebben akérdésben – válaszolta a férfi. – De szeretném, ha alaposanmegfontolná, mielőtt végleges döntést hoz. A királyi udvarbateendő látogatásunk előtt nem várok választ öntől. Azt

szeretném, ha lassan hozzászokna az ajánlatomhoz éshozzám. Váratlanul elmosolyodott, és Alayne testén megint

végigfutott a már jól ismert borzongás. Milyen vonzó, ha nemvág olyan komor képet...

– Azt hiszem, mind önnek, mind Lady Mar guerite-nek

örömére szolgál majd találkozni a magammal hozott

látogatóval. Froissart báró ottlétem alatt érkezett az udvarba,és most Henrik király küldetését teljesíti. Egy napra és egyéjszakára megszakítja utazását, hogy lásson bennünket,mielőtt ismét folytatja útját. Gondoltam, szívesen találkozik a

báróval, mylady! – Froissart báró jó barátom, akivel mindig szívesen

találkozom – felelte Alayne udvariasan. – Örülök, hogyláthatom, és köszönöm önnek, hogy meghívta. Ralph helyeslően bólintott, szürke szeme azonban éberen

fürkészte az asszony arcát. Lady Alayne viselkedéséből nemlehetett az érzelmeire következtetni. Talán tévedett, amik or

azt hitte, hogy az asszony vonzódik a francia lovaghoz?Biztos volt benne, hogy elveszíti a hölgyet, ha Alayne



133

választhat közte és Froissart között. De mivel nem akarttisztességtelen előnyhöz jutni, mindenbe beavatta a bárót. Afrancia becsületére vált, hogy beleegyezett, engedjék át adöntést Lady Alayne-nek. Mindkét lovag egyetértett abban,

hogy a hölgynek saját biztonsága érdekében férjhez kellmennie. Ralph azonban megfogadta, hogy nem fogja

kikényszeríteni a házasságot, amelyet a királyné eltervezett

udvarhölgyének. Lady Alayne maga döntse el, kit választ! – Jó éjszakát, mylady! – mondta Ralph, és meghajolt. –

Aludjon jól, és ne engedje, hogy rút álmok megzavarják

éjszakai nyugodalmát! Tudom, hogy sokat kellett szenvednieszerencsétlen házassága miatt, de ha az én oltalmamra bízzamagát, megígérem, hogy soha többé nem történik meg

ilyesmi önnel. Ha a férje nem volna rég halott, megölném,hogy megszabadítsam tőle. Egy ilyen szörnyeteg nemérdemli meg, hogy éljen!

A férfi szavait átfűtő indulat megrémítette Alayne-t. Sir

Ralph egyik pillanatról a másikra képes volt teljesenmegváltozni. Az egyik pillanatban barátságos és előzékenyvolt, a másikban rideg és tartózkodó, vagy éppen haragos.Alayne szíve viharosan dobogott, miközben a távozó utánnézett. Egyrészt szörnyen félt tőle, másrészt a védettségérzése töltötte el a jelenlétében, olyannyira, hogy hajlamos

volt biztonságot keresni a férfi erős karjában. Amikor belépett a szobájába, könnyek szöktek a szemébe.Bárcsak soha ne kényszerítették volna házasságra! Hasohasem kellett volna átélnie azokat a megaláztatásokat,amelyekkel kegyetlen férje gyötörte, akkor talán mélyérzelmeket táplálhatna Sir Ralph iránt.



134

Egy benső hang és a szíve mélyén rejtőző titkos vágyazonban azt súgta, hogy már rég szereti a férfit, akár akarja,akár nem.

Alayne keze remegett, miközben Sir Ralph sorait olvasta.A levél rövid volt, és kifejezte írójának Lady Alayne irántinagyrabecsülését és csodálatát. Sir Ralph azt írta,megtisztelve érezné magát, ha a hölgy a kezét nyújtaná neki.

Nem áll szándékában újra megnősülni, mert van örököse, éselégedett az életével. Ám egy ideje arra a megállapításra

jutott, hogy Banewulf várából hiányzik az úrnő. Ezértszerencsésnek tartaná magát, ha Lady Alayne elfogadnáajánlatát és védelmét.

M egígérem, hogy sohasem fogok önnek olyan szenvedést okozni,mint amilyet előző férjétől el kellett viselnie. Ön dönti el, hogy aházasságunk csupán névleges lesz - e, avagy igazi házastársi

kapcsolattá válik. Nem kérek többet, mint barátságot és rokonszenvet ,és ugyanazt ajánlom fel viszonzásul.

Ezt a levelet egy becsületes és művelt ember fogalmazta – efelől Alayne-nek semmi kétsége sem volt. Az aláírás bátorés lendületes vonásai is megerősítették benne e benyomást.

Szíve már akkor sebesebben vert, amikor feltörte a levelet, éselőször látta a kézírását. Sir Ralph szenvedélyes és határozottférfi. Hogyan higgye el, hogy nem kívánna többet tőlemosolynál és barátságnál? Lehet, hogy ma tiszta szívbőlmegígéri, hogy távol tartja magát az ágyától, de vajon meddig

tudja betartani az ígéretét, majd ha már a felesége lesz?



135

Alayne lehunyta a szemét. Megint megrohanták a szörnyűemlékek. Még mindig hallotta férje gyűlölködő és diadalmashangját, amikor azt mondta neki, hogy örökre az övé, éppúgya tulajdona, akár egy kutya vagy ló. Még most is bele-

borzongott, ha arra gondolt, mi lett volna vele, ha a férje nemzuhan le a torony csigalépcsőjén.

Egy ismerős hang azt súgta a lelke mélyén, hogy Sir Ralphsosem bánna vele kegyetlenül, és olyan életet tudna

biztosítani neki, amilyet ő el sem tud képzelni. És azt is, hogymáris szereti a lovagot. Alayne ennek ellenére nem volt

hajlandó megérzésének engedni. Lényének egyik része talánvágyott az általa megtestesített védelemre és biztonságra, sőta teste is válaszolt a férfi mosolyára vagy mégoly csekélyérintésére. Az értelme azonban állhatatosan tiltakozott agondolat ellen, hogy bárkinek a birtoka legyen. Minden

bizonnyal az volna a legokosabb, ha rögtön közölné döntésétSir Ralphfel. Ám amikor kézbe vette az írótollat, egyetlen

szót sem sikerült a pergamenre vetnie. Nem, mondta magában Alayne, és megrázta a fejét,

miközben dolgavégezetlenül letette a lúdtollat. Most nem

viselkedhet lobbanékonyan vagy udvariatlanul. Sir Ralphlovagiasan és barátságosan bánt vele. Örökké hálás lesz neki,hogy megmentette a rá váró szörnyű sorstól. És azt sem

felejtheti el, milyen biztonságban érezte magát a karjábanazon az éjszakán. A házassággal kapcsolatos véleményétugyan nem változtatja meg, de ezt nem kell feltétlenülnyomban a tudtára adnia. Majd kivárja az alkalmas pillanatot,amikor elhatározását a lehető legtapintatosabban közölhetivele, anélkül hogy megsértené.



136

Sir Ralph visszatérése megváltoztatta a vár lakóinakeleddig kényelmesen folydogáló életét. A palota megélénkült,a cselédség új lendülettel látott napi munkájához. A ház uramásnap este ünnepi lakomát kívánt rendezni a nagycsarnokban, melyre néhány barátját is meghívta. Rokona, SirHarald of Wotten feleségével és legidősebb fiával érkezett.Sir Harald később elmesélte Alayne-nek, hogy a vár urának afia nála apródoskodik.

– Időnként majd meglátogatja az apját. De ilyen hamarmég nem akartam magammal hozni, mert a viszontlátás

felzaklathatta volna a fiút. Karácsonykor is elég korán lesz. – Nehéz lehetett Stefan számára, hogy ilyen korán elkellett hagynia otthonát – mondta Alayne, és átérezte a fiúfájdalmát, akit kiszakítottak megszokott környezetéből. – De

tudom, hogy ez a szokás. Azt hiszem, Marguerite fivére isátélte ezt. Marguerite mondta, hogy sírt, amikor elküldték.Amikor aztán látogatóba jött, kiderült, hogy jól érzi magát új

barátai között. – Stefannak is vannak barátai: a két legfiatalabb fiam –

mondta Sir Harald. – Csendes fiú, kész mindent megtanulni,és hamarosan megszokja az új körülményeket. – A lovag

Alayne-re nézett. – Önnek nincs fivére, mylady?

– Sajnos mindegyik fivérem meghalt még

kisgyermekkorában. Atyám kétszer nősült, de mindkétfeleségét elvitte a gyermekágyi láz. Én vagyok az egyetlengyermeke.

– Akkor bizonyára annál inkább becsben tartja önt! – mondta Sir Harald, és barátságosan rámosolygott az

asszonyra.



137

Alayne adós maradt a válasszal. Tudta, hogy apja gyűlölteőt, mert nem fiúnak született. És azért is, mert vonakodottmásodszor is férjhez menni. Lopva felsóhajtott. Egy énekesszerelmi dalba fogott, és egy szemfényvesztő nagyszerű

bűvészmutatványokat adott elő. Egy ilyen házban, mintBanewulf vára, senki sem szomorkodott sokáig. Alaynemindenütt vidám arcokat látott, és segítőkész embereket.

Amikor aztán körülpillantott a csarnokban, észrevette,hogy egy ismeretlen férfi figyeli őt. Nyugtalanító volt, ahogynézte, ezért elfordította róla a tekintetét. Bizonyára Sir Ralph

egyik szolgája, akivel nem kell törődnie. Mihelyt megnyitották a táncot, Froissart báró felkérte azelső táncra. Melegen rámosolygott, és a vidám táncolok közévezette.

– Elszomorodtam, amikor megtudtam, hogy ön néhányhónapra Angliába utazik – vallotta be Froissart. – De ezzel újirányt adtam az életemnek, és ami a sorsomat illeti, nem

panaszkodhatom. Henrik király megbízott, hogy járjak el azészakon garázdálkodó törvényen kívüliek ellen, akik bandábaverődve lopnak -rabolnak, és nyugtalanítják a környéket. Énveszem át a nottinghami vár parancsnokságát, és három évigmaradok ott.

– És ez kedvére van, báró? – Alayne látva az

elégedettséget a férfi arcán, máris hozzáfűzte: – Fölöslegesvolt kérdeznem, látom, hogy örül a megbízatásnak. Bizonyára unatkozott Poitiers-ban.

– A nyugalmas udvari élet egy ideig kellemes lehet – válaszolta a báró – , de a semmittevést nem nekem találták ki.Amikor meggyógyult a karom, már nem volt türelmem



138

maradni, sürgősen új ösztönzésekre, új feladatokra voltszükségem.

– Örülök, hogy begyógyult a sebe! Aljas gaztett volt! – mondta Alayne. – Meggyőződésem, hogy ön mint katona,

elégedett lesz új feladatával. Bizonyos tekintetben én isnagyon felszínesnek találtam az udvari életet. Idővel még alegvonzóbb szórakozások is unalmassá válnak, ha nincssemmiféle érdemleges céljuk.

– Lehet, hogy az udvari élet kellemes, ön azonban másrarendeltetett – mondta Froissart, és átható tekintetét az asszony

arcára függesztette. Alayne megremegett, amikor magánérezte a lovag meleg pillantását. – Ön elutasítja a házasságot,mylady, én azonban azt gondolom, hogy a házasság betöltenészívének titkos vágyát. A nőknek szükségük van a házasságnyújtotta biztonságra és gyermekeik szeretetére.

Alayne elfordította a fejét, arca lángban égett. Froissarttúlságosan is belelátott a lelkébe. Semmit sem tudott

mondani. Saját szíve idegenné vált számára. És amellett nemakarta megbántani azt az embert, akit a barátjának tartott.

– Az ön kedvéért Poitiers-ban maradtam volna – folytatta a

báró, amikor az asszony nem válaszolt. – Mindent megtettem

volna önért. De most már tisztábban látok. Ön nem az énszámomra rendeltetett, kedves Alayne. Csak egy más

természetű lovag képes enyhíteni az ön bánatát. Énakaratlanul is megbántanám az ügyetlenségemmel. Ezértdöntöttem egy másfajta élet mellett.

– Nem tudom, mit válaszoljak erre, uram. Nem szeretnémmegbántani. De pillanatnyilag nem kívánok férjhez menni.

A muzsika elhallgatott. A báró megfogta Alayne kezét, ésa nagy csarnoknak arra az oldalára vezette, ahol Marguerite



139

Sir Harald feleségével beszélgetett. Rámosolygott azasszonyra, és megszorította a kezét, amikor érezte, hogyAlayne milyen kényelmetlenül érzi magát.

– Ne mondjon most semmit, mylady! Nem szükséges

válaszolnia arra, amit mondtam. Ön még nincs tisztában azérzéseivel, és nekem nincs jogom egy másik emberérzelmeiről beszélni. Azt azonban érzem, hogy nem szeret.Boldoggá tenne, ha a kedvesem vagy a feleségem lenne, éshűségesen szolgálnám önt. De tudom, hogy ez reménytelen.Mindazonáltal barátként mindig a szolgálatára állok, ha

segítségre van szüksége. – Köszönöm baráti szavait – mondta Alayne fátyoloshangon. Meghatódott, amikor ráébredt, milyen komoly volt alovag szándéka. De tudta, hogy visszautasította volna, haFroissart megkéri a kezét.

Miután Alayne helyet foglalt a terem fala mellettelhelyezett padok egyikén, Froissart táncra kérte Marguerite-

et. A leány készségesen tette kezét a lovag kezére, és elpirult,amikor a táncolok közé vezette. Minél tovább szemlélteAlayne a táncoló párt, annál inkább megbizonyosodott arról,amit eddig csak sejtett: Marguerite szerette a bárót. Barátnőjeannak idején valószínűleg féltékenységből óvta a francialovagtól, de az is lehet, hogy még most sincs tisztában a saját

érzelmeivel. Alayne azonban tudta, mit érez a barátnője – nevetése és elragadtatott tekintete elárulta. Hirtelen szomorúság vett erőt rajta, mert tudta, hogy

Froissart a katonáskodást választotta, mivel nem viszonoztákaz érzelmeit. Miért nem szereti Marguerite-et? Miért kellmindenkinek boldogtalannak lennie, akinek köze van az őéletéhez?



14

– Mi bántja, mylady?

Sir Ralph hangját hallva, Alayne megfordult. Ismét éreztea különös bizsergést a nyakszirtjé ben. Milyen figyelmesen

néz rá ez a nagy, erős férfi! Tekintete egy hosszú, önfeledt

pillanatig az ajkán időzött. Ha Sir Ralph nem voltrosszkedvű, alig észrevehető, érzéki mosoly jelent meg aszája sarkában, ami mélységesen felzaklatta Alayne-t. Vajon

milyen lehet ettől a férfitól csókot kapni?

– Vagy talán rosszkedvű?

– Nem, miért volnék az, uram? Hiszen pompás lakomában

és remek szórakozásban részesített bennünket! – Azt akartam, hogy ön és Marguerite jól érezzék magukat.Hozzászoktak az udvari élet élvezeteihez, és a távollétemben

bizonyára nagyon csendesen teltek a napjaik. – Talán egy kicsit – ismerte el Alayne – , mindazonáltal

kellemesen. Nem henyéltünk, és nem éreztükszerencsétlennek magunkat, erről biztosíthatom.

– Két héten belül meg kell jelennünk a királyi udvarban – mondta Sir Ralph. – Azt hiszem, Lady Marguerite és azédesapja újévre visszautaznak északra, a birtokukra. Én akarácsonyi ünnepek után ismét hazatérek Banewulfba.

A férfi szavait kísérő sokatmondó pillantás megremegtetteAlayne szívét. Valami ismeretlen forróság öntötte el teste

titkos mélyét, szétterjedt benne, lángba borította az arcát, éselbizonytalanította, mert nem tudta, mit szándékozik mondaniezután Sir Ralph. Sejtette, hogy azon töpreng, vajon őhajlandó lenne-e feleségeként visszatérni Banewulfba.

Lesütötte a szemét, és kétségbeesetten törte a fejét valamiveszélytelenebb beszédtémán.



141

– Marguerite felfedezett egy megkezdett faliszőnyeget – mondta aztán, hogy zavarát leplezze. – Folytattuk rajta a

munkát, de tartok tőle, hogy elutazásunk előtt nem fogjuktudni befejezni.

– Virágok és madarak... – mondta elrévedve, sajátságoshangsúllyal Sir Ralph. – Emlékszem, Berenice nem sokkal arosszullétét megelőzően kezdte el hímezni. Aztán abbahagytaa munkát, mert már nem tudott eléggé odafigyelni, és nemakarta elrontani a hímzést.

Alayne felfigyelt a szinte rideg, idegenül csengő hangra, és

megérzett valamit a férfi lelkében uralkodó feszültségből.Amikor a szemébe nézett, látta, hogy szomorú és sötét atekintete, mint aki a számára gyötrelmes múltba nézett.

– Hallottam, hogy meghalt a felesége – mondta, és akövetkező pillanatban összeszorult a torka, amikor látta aférfi arcán eluralkodó szenvedést.

Milyen fájdalmasan érintették az ő meggondolatlan szavai!

– Bocsásson meg! Nem kellett volna beszélnem róla. – Lázas betegségben halt meg a fiunk születése után.

Túlságosan gyenge volt, hogy életet adjon egy gyermeknek...Sohasem lett volna szabad férjhez mennie, túlságosan jó...túlságosan... szelíd volt. – A szavak akadozva hagyták el aférfi ajkát, a feltoluló érzelmek újra meg újra elfojtották a

hangját. – Ez nagyon szomorú, mylord – suttogta Alayne alig

hallhatóan. A férfi arcán tükröződő mélységes fájdalomszíven ütötte. – Hitvese halála bizonyára nagy bánatotokozott önnek.

– Valóban.



142

Alayne látta, hogy a férfi állkapcsa megfeszül, mint akinagy erőfeszítéssel igyekszik uralkodni magán. Ám aztán akezét nyújtotta, és kissé meghajolt.

– Táncoljunk, mylady! Mélabús hangulat vett erőt rajtunk, pedig a mai estének éppen az ön felvidítása lett volna a célja.

Alayne bólintott, és a kezét nyújtotta a lovagnak. Sajnálta,hogy meggondolatlan szavaival régi sebeket szakított fel.

Nyilvánvaló volt, hogy Sir Ralph az őt ért súlyos veszteségetmáig sem heverte ki. Bizonyára rajongott Berenice-ért,gondolta, és ekkor éles fájdalom nyilallt a szívébe. Ha egy

férfit ilyen mélységes szerelem fűzött a hitveséhez, akkornem meglepő, hogy nem akar újra megházasodni. Nem azért ajánlotta fel a nevét, mert vonzódik hozzá,

csupán védelmet kíván nyújtani egy kiszolgáltatottasszonynak. Alayne szemében Sir Ralph volt a tökéleteslovag, a lovagiasság eszményének megtestesülése.Megtisztelve érezte magát, amiért a nevét akarta adni neki.

Talán ő is társra vágyott, egy kis melegségre és rokonszenvre.Beszélt is ilyen dolgokról. Alayne lehetségesnek tartotta,hiszen olykor őt is hasonló érzések töltötték el. Voltak

pillanatok, amikor többre vágyott – sokkal többre. Férje viselkedése mély nyomokat hagyott a lelkében.

Vajon sikerül-e valaha elfelejtenie a rajta esett

megaláztatásokat? Megadatik -e neki valaha is, hogy megleljea boldogságát egy jóságos férj szerelmében?

Nem tartotta becsületes dolognak elfogadni Sir Ralphajánlatát anélkül, hogy valamivel ne viszonozná. Hogyanköthetne házasságot vele, amikor ez a kötelék talán sohasemlenne egyéb üres hazugságnál? Ennél azért a lovag jobbat



143

érdemel! És lehet, hogy idővel többet kívánna, sőt talán élniakarna a jogaival.

Ralph de Banewulf azt állította, hogy nem kíván újramegházasodni. Alayne ezt is meg tudta érteni. Ralph szeretteBerenice-t, és bizonyára soha senki nem foglalhatja el aszívében néhai felesége helyét.

A zenészek a tánc utolsó taktusait játszották. Alaynemosolygott, és megköszönte Sir Ralphnek a táncot, amikor alovag továbbadta az unokafivérének, ő pedig felkérte SirHarald feleségét a következő, gyorsabb ütemű táncra.

– Kissé felhevültnek látszik, Lady Alayne! – jegyezte megSir Harald, és aggodalmasan nézett az asszonyra. – Talán jobb volna, ha kihagyná ezt a kört!

– Nem mehetnénk ki egy kicsit a friss levegőre? – kérdezteAlayne. – Csak egy pillanatra ide a várudvarra?

– Örömömre szolgál, ha elkísérhetem önt – felelte Sir

Harald. – De ne időzzünk túl sokáig, mert megfázhat.

Odakinn hidegebb van, mint gondolná. Tartok tőle, hogyhamarosan havat kapunk.

– Csak egy percre van szükségem, hogy kitisztuljon afejem – mondta Alayne. Megpróbált úrrá lenni a lelkétfelbolygató zűrzavaron. Annyira biztos volt magában, hogysohasem lenne képes még egyszer férjhez menni, és ennek

ellenére vonzódott Sir Ralphhez. Mintha láthatatlan kötelékekfonódnának a szívére, melyek egy bizonyos irányba húznák... – Valami kellemetlenség érte? – kérdezte Sir Harald,

amikor elhagyták a nagy csarnokot, és kisétáltak az udvarra.A hold tiszta fényénél jól látta a gond redőit Alayne szépfiatal arcán. – Tehetek valamit önért?



144

– Ó nem! – sietett Alayne megnyugtatni udvarias kísérőjét. – Csak Sir Ralph az elhunyt feleségéről beszélt, és engemmélyen megindított a lovag bánata.

– Ó igen... – Sir Harald megértően bólintott. – Engem is

gyakran nyomasztott Ralph szomorúsága. Önmagát okoltaBerenice haláláért, és nem fogadott el vigasztalást.Mindnyájan attól féltünk, hogy belehal a bánatba... különösena barátjával, Sir Christian Paytonnal vívott párviadala után.Sosem tudtuk meg, voltaképpen miért küzdöttek megegymással. Barátja olyan szerencsétlenül esett el, hogy betört

a koponyája, és nemsokára meg is halt Ralph karjában. Az eztkövető hetekben és hónapokban Ralph mindinkábbvisszahúzódott. Már azt hittem, remetének áll. Annál inkábbörültem, amikor láttam, hogy fokozatosan visszatér az életbe.Meglepődtem, és természetesen megkönnyebbültem, amikormeghívást kaptam erre a lakomára, s két ilyen elbűvölő, ifjúhölgyet találtam itt. Remélem, unokafivérem megszívleli a

tanácsomat, és feleséget keres magának. Nem jó egy férfinakegyedül élni.

– Mikor adta ön Sir Ralphnek a tanácsot?

– Röviddel azelőtt, hogy Poitiers-ba ment – felelte Sir

Harald, és aggodalommal állapította meg, hogy Alayneelsápad, és reszketni kezd. – Ön fázik, mylady. Vissza

kellene mennünk a nagy csarnokba. – Igen, azt hiszem, jobb volna, ha bemennénk – mondta

Alayne.

Nem kétséges, hogy Sir Ralph megfogadta rokonatanácsát, gondolta, és csodálkozott, miért fáj úgy neki ez afelismerés. Hiszen mindig tudta, hogy a lovag valójában nemakar megnősülni. Miért érezné hát sértve magát?



145

– Köszönöm a kedvességét, uram! Alighogy Alayne belépett a nagy csarnokba, táncra kérte a

várúr egyik fegyverhordozója, s ő örömmel elfogadta afelkérést. Táncosa jókedvű ifjú volt, R obert Greavesnek

hívták. Kedvelte az élénk színeket, ezúttal kék tunikát éssárga lábravalót viselt, és rajongva Alayne-re tapadó szemeolyan sugárzóan kék volt, mint a nyári égbolt. Udvariasan éstermészetesen viselkedett, s fáradozása, hogy hölgyétszórakoztassa, sikerrel járt, mert tánc közben többször ismegnevettette tréfáival.

Ralph összeráncolt homlokkal figyelte Alayne-t és a fiatalfegyverhordozót; méltatlan gondolatok gyötörték, míg el nemhagyta a termet. Tiszttartójának, mint oly gyakran, ezúttal isszüksége volt ura figyelmére egy halasztást nem tűrő ügylebonyolításánál.

A tánc után Alayne úgy vélte, itt az ideje jó éjszakátkívánni vendéglátójának, és visszavonulni. Későre járt, a

nagy kandallóban elhamvadtak a fahasábok. Alaynekimerültnek érezte magát, ám hiába kereste Sir Ralphet, seholsem találta. Eltűnt, akárcsak Marguerite és Sir Haraldfelesége.

Hir telen eszébe jutott a szörnyű támadás éjszakája, amikora lovagi tornán a nap királynője volt. Itt biztonságban

érezhette magát, de a nyomasztó emlék még mindig üldözte. Elhagyta a csarnokot, és felsietett a szobájához vezetőlépcsőn. Komornái már várták. Miután segítettek nekilevetkőzni, elküldte őket. Leült egy zsámolyra, és kefélnikezdte hosszú haját, mely lágy, selymes hullámokban omlotta vállára. Néhány pillanat múlva kopogtattak. Mivel ily késői órán legfeljebb Marguerite-re számított, nyomban kinyitotta



146

az ajtót, és igencsak meglepődött, amikor Sir Ralphet látta afolyosón állni.

– Unokafivérem említette, hogy ön nem érezte jól magát azeste folyamán – kezdte, és aggodalmas pillantása Alayne

arcát fürkészte. Alayne szívverése kihagyott egy pillanatra, és ismét érezte

bensejében azt a teste mélyéről feltoluló, különös forróságot. – Szüksége van valamire? Küldjem ide az orvosomat?

– Jól vagyok – felelte Alayne, és rámosolygott a férfira. – Melegem volt a zsúfolt teremben, ezért kimentem friss

levegőt szívni. Nem kell miattam aggódnia, uram, nemvagyok beteg.

Valamely megmagyarázhatatlan okból Ralph felé nyújtottaa kezét. A férfi nyomban megragadta, és hirtelen az arcáhozérintette. Ám a következő pillanatban már el is engedte. Avégtelenül gyengéd mozdulat meghatotta Alayne-t, és jóleső

borzongást váltott ki belőle.

– Mylord... – Alayne szeme kitágult a csodálkozástól.Valami eleddig ismeretlen, megmagyarázhatatlan vágynakengedve, önkéntelenül megnyílt az ajka.

– Bocsásson meg! – mondta a férfi rekedtes hangon. Máraz asszony lágy vonalú, ígéretes ajkának látványa is perzselővágyat ébresztett benne. – Nem kellett volna idejönnöm, de

aggódtam, hogy talán megfázott. – El akartam köszönni öntől, de sehol sem találtam – mondta Alayne. – Igazán nagyon figyelmes öntől, Sir Ralph,hogy érdeklődik a hogylétem felől.

– Egy sürgős ügy miatt távoznom kellett az ünnepségről, samikor visszatértem, ön már elment. Akkor arra gondoltam,hogy talán rosszul érzi magát. De most már látom, hogy



147

minden rendben, nyugodtan távozhatom – mondta a férfinyájasan. – Nyugodalmas éjszakát, mylady!

Szeme szinte izzott, amikor az asszonyra nézett. Alayneúgy érezte, ellenállhatatlanul vonzza valami a férfihoz. Kérniakarta, hogy maradjon, de tudta, hagynia kell elmenni. Havalaki meglátná itt a vár urát, vége volna az ő jó hírének.

– Jó éjszakát, Sir Ralph! – mondta mosolyogva.

– Önnek is! – felelte a férfi, kinyújtotta a kezét, és ujjaihegyével megcirógatta az asszony arcát. – Ön csodaszép,Alayne! Remélem, szükség esetén szolgálatára lehetek.

Alayne reszketve lépett be a szobájába, és szinte kábultancsukta be az ajtót. E viselkedést az udvarban egészen máskéntértékelte volna: felhívásnak egy könnyed viszonyra. SirRalph magatartása azonban azt a benyomást keltette benne,hogy a f érfi komolyan aggódott érte, és önzetlenül ajánlottafel segítségét.

Alayne úgyszólván bemenekült az ágyba, és egészen az

álláig húzta magára a takarót, mert a tűz kialudt akandallóban, és cudar hideg lett a szobában. Eloltotta az ágymelletti asztalkán álló gyertyát, becsukta a szemét, ésmegpróbálta megfejteni azokat az érzelmeket, amelyeket SirRalph érintése ébresztett benne.

Nem, gondolta, miközben mélyebben fészkelte be magát a

prémek közé, nekem nem szabad ezt a férfit szeretnem. Nemkíván engem, ezért csak csalódásban és fájdalomban volnarészem, ha bevallanám, hogy vonzódom hozzá. De biztosannem volna olyan gyötrelem, mint amilyet egykor a férjemokozott. Mindazonáltal valami azt súgja, hogy ez az új,másfajta szívfájdalom még sokkal kínzóbb lehet az átélteknél.



148

Alayne szépeket álmodott. Ám mihelyt felébredt,szertefoszlottak az álomképek, és semmire sem emlékezett.Amikor prémmel bélelt, meleg köntösébe burkolózva azablakhoz ment, látta, hogy éjszaka hó esett. Mindent

megragadóan szép, fehér lepel borított. Miközben a pompáslátványban gyönyörködött, nevetést hallott a várudvarról, ésmegpillantott néhány fiatalembert, akik a hóban hancúroztak.Hógolyókkal dobálták és kergették egymást a keményrefagyott földön.

Alayne megfordult, amikor Marguerite rövid kopogtatás

után belépett a szobába. Az időjáráshoz alkalmazkodva melegszoknyát, ujjast és prémmel szegélyezett körgallért viselt. – Ejnye, még fel sem vagy öltözve egy ilyen reggelen? –

kiáltotta nevetve, amikor Alayne ellépett az ablaktól. – A

báró már egy órával ezelőtt ellovagolt. Sir Ralph elkíséri amegfelelő útkereszteződésig. Hideg van az utazáshoz, de afagy megkönnyíti az előrehaladást.

– Így igaz – bólintott Alayne. – Az ösvények feláztak azesőzések után, és sok helyütt járhatatlanná váltak. A báróebben a kemény időben valóban hamarább célhoz ér.

– Egy-két hétnél hamarább nem indulunk el – vélekedettMarguerite. – De mi déli irányban fogunk lovagolni. Azthallottam, hogy arrafelé kissé jobbak az utak, mint északon.

– Lehet, hogy igazad van – helyeselt Alayne. Érezte, hogy barátnője aggódik, bár igyekezett eltitkolni szorongását. – Aggódsz a báró miatt?

– Olyan vidéken át vezet az útja, ahol bármi megeshet,törvényen kívüliek bandái fosztogatják és gyilkolják azutasokat. Félek, hogy talán soha többé nem látom viszont,



149

noha azt mondta, hogy találkozunk, ha meglátogatom azunokatestvéreimet Nottinghamben.

– Örülnél neki? – kérdezte Alayne, és elmosolyodott,amikor Marguerite habozott a válasszal. – Előttem nem kell

tagadnod, tudom, hogy kedveled a bárót. – Szeretem Pierre-t – ismerte be Marguerite, és szeme

megtelt könnyel. – Egyszer elutasítottam, még mielőtt te azudvarba jöttél, mert rossz hírét költötték, és én elhittem a

pletykákat. Megneheztelt rám. Aztán megérkeztél Poitiers-ba,

és attól fogva már csak veled törődött. Az a história a

fegyverhordozóval, akit szerettem, hazugság volt. Tudom,hogy Pierre semmit sem érez irántam. – Nos, ha egyáltalán érzett valamit irántam, akkor az

csupán barátság volt – mondta Alayne. – Az udvar többilovagjához hasonlóan ő is buzgón udvarolt nekem, leginkábbazért, mert egyetlen férfit sem tüntettem ki a kegyeimmel.Marguerite, hidd el, Pierre nagyon jól tudja, hogy sohasem

megyek feleségül hozzá! Őszintén megmondtam neki, és őtudomásul vette.

– Igen, elmondta nekem – mondta Marguerite, és lopva

megtörölte a szemét. – Azt hittem, már nincs semmireményem, de most...

Alayne odament a barátnőjéhez, és gyengéd csókot

nyomott az arcára. – Atyád tudja, hogy szereted Froissart bárót?

Marguerite megrázta a fejét. – Miért nem mondod meg neki? Lehetséges, hogy máris

tárgyalásokat folytat a házasságodat illetően. – Atyám azzal a gondolattal kacérkodik, hogy Sir

Ralphhez ad nőül – magyarázta Marguerite. – De attól tartok,



15

hogy én nem érdeklem az angol lovagot. Ha egyáltalánmegnősül... – Elhallgatott, majd Alayne-re nézve folytatta: – Te boldog lehetnél vele, ha hajlandó lennél megpróbálni. Azthiszem, Sir Ralph valóban jó ember.

– Talán – felelte Alayne halkan, és elfordult, hogy elrejtseérzelmeit. Úgy érezte, mintha a lelkében dúló ellentétesérzelmek kettészakítanák. – Kétségkívül derék ember. Énazonban nem vagyok biztos benne, hogy valaha is újraférjhez akarok menni.

– Vissza akarsz térni Poitiers-ba? – kérdezte Marguerite. –

Gondold meg, mit hoz számodra ott a jövő, és mi történtvolna, ha Sir Ralph nem védelmez meg téged azon azéjszakán!

– Igen, tudom. Gyakran gondolkoztam ezen – felelte

Alayne. Odak intről ismét felhangzott a férfiak harsánykacagása, és Alayne kinézett az ablakon. – Nézd csak,Marguerite! Azt hiszem, Sir Ralph is részt vesz a játékban.

Barátnője is az ablakhoz lépett, és mosolyogva nézett le azudvarra.

– Olyan vidáman mulatnak, akár a gyerekek – mondta. – Öltözz fel gyorsan, Alayne! Ennyi havat talán még sosemláttam. Szeretnék belemarkolni, a bőrömön érezni!



151

Noha a hó három hétigmegmaradt, nem kényszerítetteszobafogságra Banewulf váránaklakóit. A tájat gyönyörűségesen

beborító, fehér takaró ugyanis ahideg, valamint a megismétlődőhavazás ellenére nem volt vastag.

– Ezen a vidéken január vagy február előtt nemigen fordulelő nagy hó – magyarázta Sir Ralph a vendégeinek. – A

könnyű havazás azonban az ég ajándéka, a föld megfagy, és

ismét járhatóvá válnak az utak. Alayne csakhamar megállapította, hogy a hideg időjárás jobban megf elel neki, mint gondolta. Kellemes volt sétálni atengerpart felé lejtő lankás dombokon. Sőt egy alkalommal aszír tekig is elmerészkedett, és lenézett a háborgó tengerre. Atenger szürke és haragos volt. Túlságosan fázott, hogysemtovább maradjon, ezért visszatért szobája melegébe.

Robert Greaves gyakran elkísérte sétáin. Rokonszenvesfiatalember volt, s bár leplezetlen rajongással övezte Alayne-

t, mindig rangját megillető tisztelettel bánt vele. Alayne tudta,hogy Sir Ralph háznépe úgy tekinti őt, mint gazdája

jövendőbeli feleségét. Az utóbbi napokban ő maga is gyakrangondolt arra, hogy talán mégis a házasság jelentené a

megoldást nehéz helyzetére. Banewulf várában különös módon elégedettnek éreztemagát; ezt az érzést azelőtt nem ismerte. Élvezte Sir Ralph

társaságát, ha a házigazdának lehetősége nyílott némi időt avendégeivel tölteni, bár a birtokok ügyei gyakran nagyonlefoglalták őt is meg a tiszttartóját is.



153

földterületek, falvak voltak a birtokában, ezért gyakranérkeztek futárok a várba, többnyire halasztást nem tűrő, ahűbérúr teljes figyelmét kívánó ügyekkel.

– Tavasszal meglátogatom északon fekvő birtokaimat – mondta egyszer Sir Ralph. – Télen nem szívesen laknék ott,mert sokkal hidegebb van, mint itt, de tavasszal márkellemes.

Sir Ralph de Banewulf kétségtelenül jómódú ember volt.Alayne tudta, hogy ha hozzámenne, kényelmes és gondtalanélete lenne. De ő maga is tekintélyes vagyonnal rendelkezett,

tehát nem kényszerült rá, hogy anyagi okokból nyújtsa akezét Sir Ralphnek. Mindamellett egyre biztosabb volt benne, hogy kedveli a

lovagot. Minden más érzés, amelyet a férfi közelségekiváltott belőle, kifürkészhetetlen maradt. Lehetséges, hogyszerelem volt, ám efféle érzelmekről ő nem akart tudomástvenni. Mégis napról napra jobban becsülte, és mind

megnyerőbbnek találta a lovagot. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy nagyon jól együtt tudna élni vele, ha betartja a

szavát, és nem kíván túl sokat tőle. Szerfölött nehezére esett végleges elhatározásra jutni. Ha

visszautasítja Banewulf ajánlatát, akkor tavasszal vissza kelltérnie Poitiers- ba. És mi várja ott? A királyné valószínűleg

egy másik házasságot igyekezne nyélbe ütni, s ha ő nem,akkor az apja. Az apja egy pillanatig sem habozna

összeházasítani a leányát a gazfickó Braceyvel, ha megint afennhatósága alá kerülne.

Nem, gondolta Alayne, ebben a házban sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, és sokkal boldogabb vagyok,



154

mint ezelőtt bármikor. Mindazonáltal addig nem kötelezem elmagam, amíg az udvarba nem érünk.

Ugyanakkor egyre inkább úgy érezte, hogy voltaképpennincs semmi kifogása a Sir Ralphfel való házasság ellen.

A fagyos időjárás még tartott, amikor felkerekedtek CastleHardacre- be, a várba, ahol Henrik király az udvarát tartotta akarácsonyi ünnepekben. A keményre fagyott talajba nemsüllyedtek bele a lópaták, így meglehetősen gyorsanhaladhattak. A Banewulf- birtokot elhagyó csapat harmincöt

férfiból és két hölgyből állt, továbbá számos málhás lóból,szek érből és szolgákból. Jómódú emberek utazásaikrarendszerint magukkal vitték háztartási felszerelésüket arra azeshetőségre, ha a várban már nem jutna számukra hely, ésarra kényszerülnének, hogy a legközelebbi településenkeressenek szállást.

Miután napokon át utaztak, és az éjszakákat kolostorok

vagy nagyobb apátságok vendégházaiban töltötték, melyek jobban fel voltak szerelve, mint a kocsmák többsége,megérkeztek a várhoz. A tiszteletet parancsoló, négyszegletűtornyokból és vastag falakból álló építmény egy domb tetejénemelkedett. Mivel a normann hódítás idejéből származó,nagyon régi erődítmények közé tartozott, Castle Hardacre

nem túl sok kényelemmel kecsegtette a vendégeket, nem úgy,mint Sir Ralph várkastélya. A magas, komor falakat látvaAlayne megborzongott. Az egész erődítmény nyomasztóan éselutasítóan hatott. Alayne-t valami megnevezhetetlen rossz

érzés fogta el, amikor a felvonóhídon át belovagoltak azegyenetlen várudvarra.



156

nyugtalanító, rossz érzésnek, amely hatalmába kerítette attóla pillanattól fogva, hogy belépett William Foulton várába. A

báró rámosolygott, és üdvözlésül feléje nyújtotta a karját.Kezének érintése nyirkos és élettelenül merev volt. Alayne

legszívesebben menten megtörölte volna a kezét, de jól nevelthölgy létére természetesen nem tehetett ilyet. Udvariasmosolyt erőltetve az arcára viszonozta az üdvözlést, ésköszönetet mondott a báró vendégszeretetéért.

– Az én szerény lakóhelyemet nem fogja olyankényelmesnek találni, mint Sir Ralph palotáját – mondta

Foulton mentegetőzve. – Hardacre csupán erőd, melyet akirály nevében én védelmezek. Ezért nem tudom önnek azt afényűzést biztosítani, amelyet Banewulf várában megismert.

– Ön túl szigorú saját magával szemben – vetette közbeRalph, és alig észrevehetően összeráncolta a homlokát. – Amikor legutóbb itt időztem, igazán jónak találtam azelhelyezést.

– Amikor nőül vette szegény húgomat – mondta WilliamFoulton mély sóhajjal. – Isten irgalmazzon neki! Olyan

elbűvölő teremtés volt! Tudom, hogy ön szerette őt, mintahogyan én is.

Van valami furcsa a fiatal báró viselkedésében, gondoltaAlayne. Nem kétséges, hogy titkol valamit. De vajon mit?

Sir Ralph komoly arccal válaszolta: – Berenice gyakran beszélt önről. A levelei mindennéltöbbet jelentettek a számára, különösen, amikor már rosszulérezte magát.

Alayne-nek úgy tűnt, mintha valami baljós fényt látottvolna felvillanni Foulton szeme mélyén. Nem tudta mirevélni, mert a báró a legnagyobb szívélyességgel fogadta



157

sógorát. Alayne azonban képtelen volt szabadulni attól a benyomástól, hogy e barátságos magatartás nem őszinte. Hamegérzése nem csal, William Foulton gyűlöli a sógorát. Vagycsak ő képzeli így?

A férfiak fesztelenül csevegve mentek be a nagycsarnokba. Alayne már a belépéskor ér ezte, hogy a terem

falaiból sugárzó hideg a csontjáig hatol. Csupán néhányfaliszőnyeg függött a durván faragott kövekből rakottfalakon, és a hideg téli levegő benyomult a réseken. Néhányhelyen nedves volt a fal, s bár a hatalmas kandallóban nagy

tűz lobogott, a csarnok levegője kellemetlenül hideg maradt,még akkor is, ha az ember közvetlenül a tűzhely előtt állt.Alayne örült bélelt körgallérjának, és észrevette, hogyMarguerite is fázik.

A hölgyeket a nyugati toronyban helyezték el. Egyszolgáló nyomban a szobájukba kísérte őket. Mivel a királyés az udvar jelenléte máris erősen igénybe vette a vár

szálláslehetőségeit, Alayne-nek és barátnőjének be kellettérnie egy szerényen berendezett hálókamrával.

Marguerite elhúzta a száját, amikor körülnézett a szűkhelyiségben.

– Nem szívesen lennék ennek a várnak az úrnője. Ittminden nyirkos, hideg és komor.

A barátnője nyíltan kimondta, amit Alayne gondolt. A vártúlságosan is emlékeztetett elhunyt férje lakóhelyére, és rosszemlékeket elevenített fel benne.

– Van valami kellemetlen a házigazdánkban – mondta

Marguerite, és megint elfintorította az arcát. – Te nem találodfurcsának? Nem tetszik, ahogy néz!



158

– Igen, valóban kissé különös – ismerte el Alayne. – Nem

tudom, bíznék -e benne. De szerencsére csak karácsonyig

maradunk itt, és addig a lehető legkellemesebbé kell tennünkitt-tartózkodásunkat.

Az este folyamán, még a lakoma előtt, bemutatták Alayne-

t és Marguerite-et Henrik királynak. A zömök termetű,markáns arcú férfi nyájasan üdvözölte a hölgyeket. Úgy tűnt,

Alayne jobban megnyerte a tetszését, mint Marguerite.Amikor kifejezte reményét, hogy a jövőben gyakrabban

láthatja őt és Sir Ralphet az udvarnál, Alayne tudta, hogyRalph beszélt az uralkodónak a házassági ajánlatról. A királynyilvánvalóan abból indult ki, hogy a házasságnak immársemmi sem áll az útjában. Ami egyáltalán nem volt meglepő,hiszen Eleonóra királyné javaslatának nemigen mertellentmondani senki.

Alayne-t egy pillanatra rémület fogta el. A szíve mélyén

régóta tudta, hogy már nem térhet ki sokáig a házasságkötéselől. Ennek ellenére csupán egy udvarias mosollyal vettetudomásul a király által mondottakat. Sir Ralph biztosította,hogy senki sem fogja döntésre kényszeríteni, s ő őszinténremélte, hogy a lovag derék, szavatartó férfiú.

A Hardacre Castle- ban töltött első este hasonló volt a

poitiers-i estékhez. Az ünnepi lakoma fogásai közöttkülönféle húsok szerepeltek, továbbá ponty a birtokhalastavából, sült galamb borban, nyárson sült vaddisznó éshattyú fűszeres mártásban. A vendégek szórakoztatásáról iskellőképpen gondoskodtak: lehetett táncolni, lantmuzsikávalkísért balladákat és szerelmes dalokat hallgatni, éstermészetesen felléptek mutatványosok, szemfényvesztők,



159

udvari bolondok, akik tréfáikkal megnevettették avendégeket. Az uralkodó születésnapjának tiszteletéreelőadtak egy vallásos tartalmú drámát, melynek szereplőikülönféle emberi tulajdonságokat testesítettek meg a Jó és a

Rossz küzdelmében.

A szentestére fenyőágakkal ékesítették fel a nagycsarnokot. A lemetszett ágak erős, fűszeres illata elvegyült aleterített kákagyékényekre hintett szárított füvek szagával ésa falikarok vasgyűrűiben égő fáklyák füstjével. Az udvarokat

és a vidéket frissen hullott hó borította. A levegő olyan hidegvolt, hogy még a lélegzet is megfagyni látszott.

Alayne épp csak megízlelte a feltálalt ételeket. Azemelvény bal oldalán ült, néhány hellyel távolabb Henrikkirálytól. Jobbján Foulton báró foglalt helyet.

– Nagyon keveset eszik, Lady Alayne – jegyezte meg a

házigazda, és kérdően felvonta a szemöldökét. – Nem ízlenek

az ételek? – Nagyon tartalmasak, uram. Nem akarok túl sokat

fogyasztani ebből a fűszeres mártásból, mert félő, hogyéjszaka gyomorgörcsöt okoz. Majd eszem egy keveset a

birstortából, az nem nehéz, és édes. A báró helyeslően nézett rá.

– Ön igen mértéktartó, Lady Alayne. Azt hiszem, SirRalph szerencsésen választott házastársat. – A házasság még nem nyert megerősítést – válaszolta

Alayne, és könnyedén elpirult. – De már megegyeztek, nem? – Különös fény villant fel

Foulton szemében. – Henrik király beszélt nekem erről. Vagyfélreértettem volna?



16

– Eddig még nem adtam beleegyezésemet Sir Ralphnek – mondta Alayne kitérően; kissé megzavarta a báróviselkedése. Az volt az érzése, hogy Foulton megpróbálvalamit kicsalni belőle. De vajon mit? – A királyné unszolt,

hogy fogadjam el férjemül Sir Ralphet. Mindazonáltal mégnem jutottunk egyezségre.

– Jól fontoljon meg mindent, Lady Alayne! A sógoromnehéz ember – mondta William Foulton. Az asszony szinte

megijedt furcsa pillantásától. Most már biztos volt benne,

hogy Foulton rosszindulattal viseltetik Sir Ralph iránt. –

Némelyek úgy vélik, komorságra, töprengésre hajlamostermészet. A testvérem azonban szeretetteljes embernek írtale. Legalábbis a házasságuk kezdetén. Azt hiszem, Bereniceföldi létének utolsó napjaiban igen boldogtalan volt.

Alayne megborzongott. Vajon mit akart ezzel mondani a

báró? Azt próbálta a tudomására hozni, hogy ne ajándékozzameg bizalmával Sir Ralphet?

– Úgy hallottam, Lady Berenice beteg volt. – Alayneszeme kitágult, amikor Foultonra nézett, és felfedezte aszemében lángoló indulatot. Nem kétséges, a báróelkeseredetten gyűlölte elhunyt testvére férjét. És őthibáztatta a haláláért! – Talán azt hiszi, hogy Sir Ralph

boldogtalanná tette a feleségét? Mindenki azt mondja, hogy

rajongott érte! – És Berenice is érte. – William Foulton maga elé bámult,ujjait szórakozottan jártatta körbe-körbe boroskupája talpán.Színtelen pillái elrejtették a szemét és a gondolatait.

Alayne várta, hogy tovább beszéljen, a báró azonban mélyhallgatásba merült. Az asszony nem tudta, mit gondoljon.Kezdettől fogva érezte, hogy vendéglátójuk szívélyessége



161

nem őszinte. És most már nem tudott szabadulni agondolattól, hogy a Foulton szívében táplált gyűlöletmélyebbről fakad, mint feltételezte. De miért ilyen ellenségesa sógorával? Mi oka volna rá, hacsak nem Sir Ralphet vádolja

Berenice haláláért! De hát ez lehetetlen! Felesége halála nagyon megviselte

Sir Ralphet. Alayne maga is meggyőződhetett bánatáról,mely még annyi év után is változatlan volt. Talán Sir Williamlényében rejlik a magyarázat féktelen gyűlöletére. Alattomosa tekintete, gondolta Alayne, és ismét megborzongott.

Valamelyest később, amikor a lakoma már véget ért, egyszolga értesítette Alayne-t, hogy a király beszélni kíván vele.Az asszony dobogó szívvel követte a szolgát, aki egy szobábavezette. A király éppen megbeszélést folytatott nemeseivel.Amikor Alayne belépett a szobába, Henrik hanyagkézmozdulattal elbocsátotta beszélgetőtársait, és magáhozintette az asszonyt.

– Lépjen közelebb, mylady!

Alayne mély bókkal üdvözölte a királyt, majdnyugtalanságát leplezve, közelebb ment.

– Szokásomhoz híven ezekben a napokban igyekszemhűséges híveim kívánságait teljesíteni – mondta Henrik

nyájas mosollyal. – Az ön atyja is kéréssel fordult hozzám.Azt óhajtja, hogy küldjem önt vissza hozzá, szeretné mielőbbférjhez adni az általa választott férfihoz. Ön is ezt kívánja?

Alayne-nek kifutott a vér az arcából. Úgy érezte, forogvele a szoba, s egy pillanatig azt hitte, elájul. Sohasem leszegyik Bracey felesége sem, inkább meghal!



162

– Nem, felség – válaszolta, és megpróbálta leküzdeni ahirtelen rátörő rosszullétet. – Kérem felségedet, ne teljesítseatyám kívánságát! Olyan emberhez akar nőül adni, akit semszeretni, sem tisztelni nem tudok.

– Erről már hallottam. Ráadásul olyasvalakiről van szó,akit száműztünk az udvarból, mert vétett a lovagi renderkölcsei és szabályai ellen. – A király összehúzta a szemét,és pillantása hosszan, elgondolkozva pihent Alayne bájosarcán. A hölgy valóban igazi szépség, aki minden férfinakdíszére válna, és méltó arra, hogy arája legyen annak a

lovagnak, akit meg akar jutalmazni. – És az jobbanmegfelelne az elképzeléseinek, hogy Sir Ralph deBanewulfhoz menjen nőül?

Alayne mély lélegzetet vett. Tudta, hogy most válaszolnia

kell, s hogy mit kell válaszolnia. Nem marad más választása,mint férjhez menni, ez nyilvánvaló. És az is biztos, hogy azapja nem hagyja addig békén, amíg az ő házassága által

előnyökhöz remél jutni. S mivel férjhez kell mennie, csupánegyvalaki van, akit hajlandó férjéül elfogadni. Azt a férfit, akiaz elmúlt hetekben oly nyájasan bánt vele.

A dolgokon immár nem lehetett változtatni. És Alayne aszíve mélyén tudta, hogy helyesen döntött. Ezért

belenyugodott sorsába.

– Felség, ha Sir Ralph nőül kíván venni engem, akkormegtiszteltetésnek tekintem, hogy a felesége lehetek. A király elégedetten mosolygott. Bár Sir Ralph nem kérte

tőle ezt a kegyet, Eleonóra királyné válaszlevelében ezzel azüggyel kapcsolatban kifejtette véleményét, miszerint aBanewulf-házzal kötendő frigy a legjobb a védence számára.A fiatál nőnek férjre van szüksége, aki megvédelmezi kapzsi



163

apja és cinkostársai fondorlataitól. Amellett Sir Ralphvonzódott Lady Alayne-hez. Ezt elárulta a mód, ahogyan ahölgyre nézett, és az, hogy minden mozdulatát éberfigyelemmel követte, ha belépett valahová. Ugyanakkor

semmi jelét nem adta annak, hogy törekszik erre aházasságra. Sőt arra kérte a királyt, hogy ne avatkozzék bele.Ám ha magára hagynák Sir Ralphet, menthetetlenülvisszavonulna komor magányába, amint azt Lady Berenicehalála után tette. Ez viszont ellenkezne Henrik terveivel. Akirály tudott az országában uralkodó nyugtalanságról. A

felszín alatt forrt valami, a nép elégedetlenkedett, és a levegőa nyílt lázadás gondolatától volt terhes. S ez nem

utolsósorban annak a gazembernek a bűne volt, akit magasméltóságra emelt, s aki most szembefordult vele: ThomasBecket volt az. Ha felkelések törnének ki az országban, akirálynak minden hűséges nemesére szüksége lesz.

– Ez igazán nagyszerű, mylady! – mondta a király. –

Közölni fogom Sir Ralphfel, hogy az esküvőt egy nappalkarácsony után tartjuk. Az ünnepség megrendezését örömmelvállaljuk. Most menjen, és érezze jól magát! Úgy látom, maeste nem ér véget a kérelmezők áradata... – És egy udvarias

kézmozdulattal elbocsátotta az asszonyt. Amikor Alayne felegyenesedett a meghajlásból, több

nemesurat pillantott meg az ajtó közelében. Nyilvánvalóancsak az alkalomra vártak, hogy ezen a szentestén ők isrészesülhessenek az uralkodó kegyében.

Alayne távozott. Szíve sebesebben kezdett dobogni,amikor meglátta, hogy Sir Ralph feléje tart. Megállt, éscsodálkozva állapította meg, hogy a lovag milyen nyíltanmosolyog rá. A kocka el volt vetve. Alayne tudta, hogy



164

immár nincs menekvés a sorsa elől. Két nap múlva Sir Ralphfelesége lesz, és utána visszatér vele Banewulfba. Ralphmegígérte, hogy csupán Szent József -házasságban fognakegyütt élni, tehát ő csak a nevét viseli majd. Vajon bízhat-e

benne? Betartja-e adott szavát, ha már a felesége lesz? – Alayne – mondta a férfi, és a szemében fellobbanó érzéki

lángtól szinte elállt az asszony lélegzete – , már mindenüttkerestem önt! Szeretném megajándékozni valamivel.

– Én egy hímzést készítettem önnek, hogy kifejezzemhálámat irántam tanúsított szívélyességéért – mondta Alayne

kissé félénken – , de a kézimunka még fenn van a szobámban.Holnap reggel akartam átadni önnek. – Bőrövet készített alovagnak, melyre aranyfonállal és gyönggyel hímezte rá aBanewulfok címerállatait, a farkast és a medvét.

– Örömmel fogadom az ajándékot – mondta Ralph. – De

ezt már ma át akartam adni önnek, mielőtt a misére megyünk. – Incselkedő pillantást vetett Alayne-re, s e pillantás

megdobogtatta az asszony szívét. Majd a mennyezetet tartóhatalmas kőpillérek árnyékába vonta, belenyúlt az övén függő

bőrerszénybe, kivett belőle egy selyembe burkolt, kiscsomagocskát, és átnyújtotta Alayne-nek. – Ez hitem jelképe.Önnek ajándékozom, s annak rendje és módja szerintmegkérdezem, akar -e a feleségem lenni.

Alayne remegő kézzel vette át az ajándékot. Most már biztos volt benne, hogy Sir Ralphnek tudnia kellett a királyszándékáról. Egy benső hang arra figyelmeztette, hogy nem

így szólt a megállapodás. De elfojtotta magában a kételyt. Nincs más választása. Szavát adta a királynak, már nincsvisszaút. Amikor kibontotta a csomagocskát, egy súlyos,



165

rubinokkal és igazgyöngyökkel kirakott aranykeresztet pillantott meg. A csodaszép ékszert a nyakában viselhette.

– Ez gyönyörű! – mondta őszinte örömmel. – Mindig nagy

becsben fogom tartani, mylord!

Odanyújtotta a kezét, és a férfi egy pillanatig fogvatartotta, majd megfordította, és csókot lehelt a tenyerére.Alayne testén borzongás futott végig. Ám ez kellemes érzés

volt, és nem az undor jele. Amikor felemelte a tekintetét,látta, hogy a férfi habozik. Aztán hirtelen közelebb vontamagához, és hosszan a szemébe nézett. Majd föléje hajolt, és

leheletkönnyű csókkal érintette az ajkát, amitől szinte elálltAlayne lélegzete. S mielőtt elbocsátotta volna az asszonyt,ujjai hegyével megcirógatta az arcát. Érintésétől szédülésfogta el Alayne-t, és szeme kitágult a csodálkozástól,miközben a férfi tekintetét kereste. Miért dobog olyanviharosan a szíve, és milyen különös vágy kerítettehatalmába? Úgy érezte, elemészti a tűz, amelyet Ralph

lobbantott lángra benne. – Nos, Alayne, elfogad férjéül?

– Igen – felelte elfulladó hangon Alayne, és már cseppnyi

kétely sem volt benne. – A felesége akarok lenni... és a királyis akarja.

– A király kívánsága? – Ralph látható megdöbbenéssel

összeráncolta a homlokát. – Mit jelentsen ez? Erről nemtudok semmit!

Amikor Alayne látta, hogy Ralph tekintete egyszerre hidegés elutasító lett, azt kívánta, bárcsak ne ejtette volna ki azutolsó szavakat. Egy pillanatig azt hitte, boldog lehet ezzel a

férfival, de most úgy látszik, a lovag megharagudott, ésmegint eltávolodott tőle.



166

– Henrik király elmondása szerint atyám arra kérte őt,hogy küldjön haza engem, mert új házasságot tervez aszámomra. Amikor könyörögtem a királynak, hogy ne tegyeneleget atyám kívánságának, megkérdezte, hajlandó volnék -e

ehelyett önnek nyújtani a kezemet... – És ön természetesen beleegyezett – folytatta Ralph

szomorúan a mondatot. – Mi mást tehetett volna? Nem öndöntött, a döntést kívülről kényszerítették rá önre. Bocsássonmeg, Alayne! Távol állt tőlem ily méltánytalan kívánság vagyszándék.

– Kérem, ne haragudjék rám! – mondta Alayne, ésfélénken megérintette a férfi karját. – Az idők folyamán arraa meggyőződésre jutottam, hogy ez az egyetlen út maradtszámomra: a legjobb lehetőség, hogy kezdjek valamit azéletemmel. Nem akarok visszatérni Poitiers- ba, és folytatni azudvarbeliek üres életét. Az ön várában boldog voltam, és eltudom képzelni, hogy mindig ott lakjam.

– Ez az igazság? – kérdezte Ralph, és kutató pillantásávalmintha Alayne lelke mélyére akart volna nézni. Egy röpke

pillanatra ő is betekintést engedett mély érzelmeibe, ámrögvest felöltötte, vagy inkább magára kényszerítette hűvösenudvarias modorát. – Tehát ön már azelőtt eldöntötte, hogyelfogadja az ajánlatomat, mielőtt a királlyal beszélt?

– Igen...Alayne hangjából leheletnyi bizonytalanság csendült ki,ami nem kerülte el a férfi figyelmét. Összevont szemöldökkelfürkészte az asszony arcát, majd lassacskán megenyhültek avonásai.

– Így igaz, valóban már rég eldöntöttem, mit válaszolok,amikor ön megkérdez – bizonygatta Alayne.



167

– Akkor éljünk az alkalommal, és tartsuk meg az esküvőt,mielőtt megint útnak kell indulnunk! Az ünnepek után alehető leghamar ab b haza akarok térni. Ezért az volna alegjobb, ha még az utazás előtt összeházasodnánk.

– A királynak is az a kívánsága, hogy itt legyen aszertartás.

– Akkor tegyünk eleget a kívánságának! – felelte Ralph, ésajka ismét keskeny vonallá szorult össze. – Mindazonáltalállom a szavamat, Alayne. Az a csók, amelyet az iméntadtam, nem változtat semmin. Csak névházasságot kötünk. –

Homlokán elsimultak a redők. Kis meghajlással a karjátnyújtotta Alayne-nek. – Azt hiszem, az udvar már elindult akápolnába. Elérkezett a szentmise ideje. Megengedi

ladységed, hogy odakísérjem?

– Természetesen, mylord – válaszolta Alayne. – Így volna

illendő. Remegett a keze, amikor megérintette a férfi karját.

Hamarosan házastársak lesznek, ez a feddhetetlen lovag és ő.Minden tekintetben szívesen lenne a felesége, kivéve egydolgot, amelytől olyannyira fél. De az előbb, amikor Ralpholyan gyengéden megcsókolta, egy pillanatig valami sokkalcsodálatosabb dolog előérzete fogta el. Egy boldog és áldottéleté, amilyen eleddig csak az álmaiban létezett.

Késő este, amikor visszavonult a szobájába, Ralph végrekiadhatta a mérgét. Pokolba Henrik jó szándékú

beavatkozásával! Ő azt remélte, hogy elnyerheti Alayne bizalmát, hogy az asszony szabad akaratából lesz a felesége,és egyszer majd mindent kívánni fog, ami a házassághozhozzátartozik.



168

Megígérte neki, hogy akarata ellenére nem fogjaérvényesíteni férji jogait. És ezt meg is akarta tartani, jóltudván, milyen nehéz terhet vállalt ezzel magára. HiszenAlayne oly bájos volt, és a mosolya oly csábító! Az ajka

hívogatóan lágynak tűnt, és a szemében olyan szenvedélycsillogott, amely nem sejtett gyönyöröket ígért.

Nyilvánvalóan nem volt tudatában annak, hogy lényénekkisugárzása milyen heves vágyat ébreszt a férfiakban.Poitiers- ban Ralph még elképzelhetetlennek tartotta, hogyAlayne nincs tisztában azzal a hatással, amelyet szépsége és

varázslatos egyénisége a férfiakra gyakorol. Az azóta eltelthetekben azonban jobban megismerte a nőt. Szépsége sokkaltöbb volt annál, mint amennyit a szem felfoghatott, és alényénél, viselkedésénél elbűvölőbbet egyetlen férfi semkívánhatott volna. De szörnyű dolgokat kellett elviselnie, ésRalph tudta, hogy nagy türelemre lesz szüksége, míg Alayneképes lesz leküzdeni a hitvesi ágytól való irtózását.

Isten engem úgy segéljen, fogadta meg magában, inkábbmeghalok, mint hogy fájdalmat okozzak neki! Szavamatadtam, és türelmet kell tanúsítanom iránta. Csábító volt azajka, nagyon csábító... De igazi boldogságban csak akkorlehet részünk, ha Alayne önként közeledik hozzám, hogymegcsókoljam. Azt hittem, már megbízik bennem, és talán

érez is valamit irántam. Most már tudom, hogy kényszernekengedett, amikor elfogadta az ajánlatomat. Többé már nemlehetek biztos a vonzalmában, legfeljebb abban, hogy a velemkötött házasságot jobbnak tartja, mint azt a méltatlan sorsot,amely Bracey mellett jutott volna osztályrészéül.



169

Beleegyezett, hogy házasságra lépjen velem, Ralph deBanewulf báróval, ez azonban még nem jelenti azt, hogyszeret.



17

– Csodálatosan festesz! – lelkendezett Marguerite,

miközben még egyszereligazgatta barátnője ünnepi

öltözékének redőit. Alayne egyszerű fehér

selyemtunikát és ezüsttelszegélyezett kék selyem felsőruhát választott az esküvőre,színben hozzá illő köpennyel. A köpeny vállát is befedővilágos prémgallért Sir Ralph ajándékozta neki aznap reggel.

A finom, puha prém csupán egy volt a sok ajándék közül,melyekkel Ralph az ünnepekben elhalmozta, de kétségtelenüla leghasznosabb a vár hideg falai között.

– Mindenképpen jól választottál – bizonygatta barátnője. – Sir Ralph jószívű és előzékeny férfi.

– Akinek eszményei vannak – fűzte hozzá Alayne, és kismosoly bujkált a szája szögletében. – Kedvelem és tisztelem

őt. És ha már férjhez kell mennem, akkor ő az, akit férjemülkívánok.

– Atyám csalódott, mert azt remélte, sikerül engemösszeházasítania Sir Ralphfel – vallotta be Marguerite. – De

most talán jobban hallgat rám, ha Froissart báró megkéri akezemet, amikor legközelebb találkozunk.

Marguerite hangja szomorkásán csengett, tekintete elárulta,hogy egy pillanatra ábrándjai világába képzelte magát. – Remélem, így lesz! – mondta Alayne, és szeretetteljes

csókot nyomott barátnője arcára. – Marguerite, úgyszeretnélek boldognak látni, és tudom, hogy szereted a bárót.Fel kell ismernie, milyen értékek rejlenek benned.



171

– Sajnos nekem az az érzésem, hogy közömbös irántam – mondta Marguerite, és sírásra hajlóan legörbült az ajka. – De

ha értesül róla, hogy férjhez mentél, talán engem is elfogadhelyetted – tette hozzá reménykedve.

– Ó, Marguerite, ne gyötörd magad így! Biztos vagyok benne, hogy Pierre de Froissart a maga módján vonzódikhozzád. Hiszen te mondtad, hogy régebben udvarolt neked, éste elutasítottad. Lehetséges, hogy ezért fordult az érdeklődésefelém. Ha megtudja, hogy megváltoztattad a véleményedet,

bizonyára rájön, hogy mindig is téged szeretett.

– Talán igazad van – mondta Marguerite, és megpróbáltmosolyogni. – Mindenesetre elfogadnám az ajánlatát, mégakkor is, ha nem szeret. Ha szerelemről van szó, akkor nálamháttérbe szorul a büszkeség...

Marguerite nem fejezte be a mondatot, mert kopogtattak az

ajtón. Kinyitotta, és egy apródot látott a folyosón állni. – Levelet hoztam Lady Alayne-nek – mondta a fiú.

– Add ide nekem! – A hölgy saját kezébe kell átadnom. Alayne az ajtóhoz ment, átvette a fiútól a levelet, és

megköszönte. Az apród elpirult, gyorsan megfordult, ésleszaladt a lépcsőn.

– Bizonyára Sir Ralph küldte – mondta Marguerite.

Amikor látta, hogy barátnője elsápad olvasás közben,aggodalmasan kérdezte: – Mi áll benne? Talán csak nem azesküvőt akarja lemondani?

– Nem tőle származik – suttogta Alayne. – És nincs rajtaaláírás.



172

Remegő ajakkal nyújtotta oda a pergament Marguerite-

nek, aki gyorsan és fokozódó rossz érzéssel futotta át a rövidés nehezen olvasható levelet.

– Micsoda aljasság! Ilyen levelet küldeni neked az esküvőd

napján! Hogy lehet valaki ilyen alávaló? Alayne értetlenül ingatta a fejét. Lassacskán már sikerült

túltennie magát a gyűlölettel teli sorok hatásán, melyek elsőfelesége meggyilkolásával vádolták Sir Ralphet. Ám a levélkiváltotta borzadályt nem tudta elűzni.

– Akárki írta is ezt, valamiért nagyon gyűlöli Sir Ralphet –

suttogta, és érezte, hogy mindinkább úrrá lesz rajta a félelem. – Ugye, szerinted is egy beteg lelkű ember műve?

– Fertelmes hazugság! – válaszolta Margueritefelháborodottan. – Meg kell mutatnod Sir Ralph-nek, hogy

utánajárhasson a dolognak! Az efféle arcátlanság nemmaradhat büntetlenül.

– Valóban értesülnie kell róla – mondta Alayne, és ismét

magához vette a levelet. Összehajtotta, és beletette abba aládikába, amelyben a leveleit és egyéb irományait őrizte. – De nem ma. Nyomasztóan hatna a hangulatra. Nem akarom,

hogy bármi is elrontsa a mai napot. – Igazad van – bólintott Marguerite helyeslően. – Jól

teszed, ha nem hagyod felzaklatni magadat ezzel az ocsmány

rágalommal. Te tudod, hogy ezek a vádaskodások nemegyebek szemenszedett hazugságoknál, melyekkel téged próbálnak megsérteni. Ne engedd, hogy a tervük sikerüljön,mutasd meg a világnak, milyen boldog vagy, amiért SirRalph felesége leszel! Ezzel értésükre adod, hogy egyáltalánnem törődsz a levélben foglaltakkal.



173

Alayne is osztotta barátnője véleményét, és büszkénfelszegte az állát: nem engedi tönkretenni az esküvőjét! Egyilyen mocskos hazugság semmi figyelmet nem érdemel.Marguerite-nek igaza van. Meg kell mutatnia a levelet Sir

Ralphnek, mert tudni véli, ki a levél írója. Jövendőbeliférjének meg kell tudnia, hogy valaki aljas mesterkedésselakarja ellene fordítani eljegyzett aráját. De csak néhány napmúlva fog beszámolni neki a történtekről – akkor, amikor

már ismét Banewulf várában lesznek.

Mosolyogva ment le a lépcsőn a nagy csarnokba, ahol márvárt rá a ceremóniára összegyűlt udvari társaság. A szertartásta király udvari papja fogja végezni. Henrik megígérte, hogy ővezeti oltárhoz a menyasszonyt.

Az uralkodó fölöttébb nagyvonalú volt: egy súlyos,ékkövekkel kirakott aranyláncot ajándékozott Alayne-nek. A

drágakövekről azt tartották, hogy védnek a szemmel verés és

a nyavalyatörés ellen. Sir Ralphnek jól jövedelmező állástajánlott az udvarnál, mely néhány száz arany nyugdíjat ismagában foglalt.

Alayne tagjain enyhe remegés futott végig, amikormegpillantotta a rá várakozó ünneplő gyülekezetet, a

kíváncsian feléje forduló arcokat. Az alsó lépcsőpihenőn állt

a király nemeseivel; mindannyian pompás, prémmel szegettköpenyt és hosszú, aranyszállal átszőtt tunikát viseltek.Mellettük a hölgyek kis csoportja. Távolabb, a háttérbehúzódva Alayne felfedezett egy sovány ábrázatot, melynekvonásaiból csupán aljasságot vélt kiolvasni. Vajon valóbanarra számított ez a gonosz ember, hogy ő a levél miattvisszalép a házasságtól?



174

Emelt fővel, mosolyogva fordult Sir Ralphhez, aki feléjenyújtotta a kezét. Kecses mozdulattal a férfi kezébe tette akezét, és jövendőbeli férje mellé lépett.

Miközben Alayne a szertartás ünnepélyes latin szavait

hallgatta, olyan különös érzése támadt, mintha nem csupánrészvevőként volna jelen, hanem egyúttal kívülről isszemlélné a saját esküvőjét. Még mindig nem győzte leteljesen a félelmét. Ezért kicsit remegett a keze, amikor SirRalph az ujjára húzta a vastag aranygyűrűt. Ám amikor a férfiszemébe nézett, és pillantása a szürke szempár jóságot

sugárzó tekintetével találkozott, nyugodtabb lett.Ez a férfi egészen más, mint goromba férje volt, akimegismertette vele a félelmet. Valami eleddig ismeretlen

benső béke töltötte el a lelkét. Végre biztonságban éreztemagát. Ez a lovag minden bizonnyal megvédelmezi azoktól aférfiaktól, akik megpróbálták kihasználni őt, és egyszer talánszeretni is fogja...

A lakodalmi ünnepség nem ért véget a menyasszony és avőlegény távozásával; a vendégek jól érezték magukat, ésmég órákon át együtt maradtak. Sir Ralph a hirtelen

időváltozásra hivatkozott mentségül, mondván, nem akarja,hogy a hófúvás Hardacre-ben marasztalja. Alayne azonban

sejtette, hogy férje a lehető leghamarább el akarja hagyni avárat, főként a feleségére való tekintettel. A vendégek vaskos

tréfái és trágár megjegyzései nemegyszer Alayne arcábakergették a vért. Hálás volt Ralphnek a gyors távozásért: ígynem kell alávetnie magát a kínos szokásnak, hogy mindenkiszeme láttára fektessék a nászágyba. És minthogy már volt



175

férjnél, másnap reggel nem kell bemutatnia szüzessége véréta nászágy lepedőjén.

Sötétedésig utaztak, és éjszakára egy apátságvendégházában kerestek szállást. Mivel a férfiakat és a nőket

külön helyezték el, fel sem merült, hogy egy ágybanaludjanak. Alayne örült, hogy komornáival egy szűkhálókamrában térhetett nyugovóra, noha a fiatal nők nemgyőztek sajnálkozni úrnőjük helyzetén.

Foulton báró egy ón boroskupát nyújtott át neki

nászajándékul. Alayne legszívesebben visszautasította volnaaz ajándékot, de tudta, hogy ezt nem teheti, így hát fagyosudvariassággal megköszönte. Amikor felnézett a férfira,észrevette, hogy a várúr tekintete ellenségesen szegeződik rá.Figyelmeztetése ellenére házasságot kötött Sir Ralphfel. Ezt alépést alighanem sosem bocsátja meg neki a báró.

– Jó egészséget kívánok, mylady! – mondta Foulton. – Túl

sok előkelő hölgy hal meg gyermekágyban. Remélhetőlegönre más sors vár, Lady de Banewulf.

Milyen álságos! – gondolta Alayne. Nem kétséges, hogy azellenkezőjét gondolja annak, amit mond. Azt akarja, hogy

engem ugyanolyan szerencsétlenség érjen, mint szegénytestvérét, s így teljesedjen be bosszúja Sir Ralphen, akit

gyűlöl. – Köszönöm a jókívánságait, mylord – felelte némiiróniával – , hiszen szívből jövők és őszinték, nemde?

Amikor a férfi szemhéja megrebbent, és ritkás pillái egymásodpercre eltakarták a szemét, Alayne tudta, hogymegértette az üzenetet. A báró mindent elkövetett, hogyvisszatartsa őt a házasságtól. Őt utálta, Sir Ralphet pedig



176

megvetette. Figyelmeztetnie kell a férjét sógora

alattomosságára. De ez még várhat, míg megérkeznekBanewulf várába.

A hazafelé való utazás során Sir Ralph sok időt töltött azembereivel, és Alayne-t a komornái társaságára hagyta.Mindamellett figyelmes és udvarias volt, időnként mellettelovagolt, megmutatta neki a tájat, és elmagyarázta, milyen

falvakon haladnak át. – Késő tavasszal Londonba utazunk – mondta. – Alkalma

lesz felkeresni a selyemkereskedőket, hogy új ruhákatrendeljen magának. Addig is forduljon hozzám, ha valamibenhiányt szenved! Mindent elküldetek Banewulfba, amire csakszüksége van.

– Csupán a holmim egy részét hoztam magammalAngliába – mondta Alayne. – Úgy örülnék, ha az én kedvesPerlitám velem lehetne! Tudom, hogy távollétemben jól

gondoskodnak róla, de ennek ellenére hiányzom nek i. Talántavasszal, amikor a tenger már nyugodtabb, és az utakon

jobban lehet közlekedni, elhozathatnánk a holmim hátralevőrészét.

– Tehát ön nem is akar visszatérni Poitiers-ba? – kérdeztecsodálkozva Ralph.

– Nem, nem kívánok a szerelmi törvényszékben résztvenni. Untat már az a butácska játék. És noha elhunyt férjem birtokai jog szerint megilletnek, sohasem tartottam igénytrájuk.

– Én majd eljárok ön helyett – mondta Ralph. – Ha nem

akarja látogatni a birtokait, talán jobb lenne, ha megfelelő



177

összegért eladná, s a pénzen itt, Angliában vásárolna újföldeket.

Alayne tudta, hogy ez fölöttébb nagyvonalú ajánlat. Atörvény ugyanis lehetővé tette, hogy a férj egyedül

rendelkezzék felesége minden birtokával. De úgy látszott,Ralphnek nem áll szándékában így tenni.

– Ön a férjem – felelte Alayne. – Tegye azt, amit

helyesnek tart. Megbízom önben, mylord, és ha... Épp a Banewulfba való visszatérésükről akart beszélni, a

szavak azonban elhaltak az ajkán, amikor a szeme sarkából

valami mozgást vett észre az erdőszélen. Valaki állt ott, ésfigyelte őket. Egy íjász, aki már felajzotta az íját! – Vigyázzon, mylord! – kiáltotta. Ám abban a pillanatban, amikor elhangzottak a

figyelmeztető szavak, elröppent a nyílvessző, és épphogyeltévesztette az ifjú párt. Ha Alayne nem fogja vissza a lovát,és Ralph nem fordul vissza hirtelen a nyeregben, a nyíl

eltalálta volna célját. – Utána! – parancsolta Sir Ralph, de erre nem is volt

szükség, mert négy katonája, akik látták a történteket, ekkormár üldözőbe vette a támadót. – Hozzátok ide, lehetőleg élve!

– Alayne sápadt arcát látva, elkáromkodta magát: – Átkozottgazfickó! Lógni fog, ha az embereim elkapják!

– Megölhette volna önt... – Alayne megborzongott. – Demiért lőtt önre? Én ugyan csak egy embert láttam, delehetséges, hogy még többen is ólálkodnak az erdőben. Vajonmit jelent ez a támadás?

– Rabló lehetett, aki azt hitte, meglephet bennünket – vélekedett Ralph. – Ezekben az erdőségekben mindenfélegyülevész népség tanyázik. Elejtik a király vadjait, és



178

gyanútlan utazókat támadnak meg. Nem hiszem, hogy többenvolnának. Ne aggódjék, az embereim meg fogják találni!

– Nem vagyok benne biztos, hogy ki akart rabolni

bennünket – mondta Alayne, és aggodalmasan nézett a

férjére. Érezte, hogy mindketten csupán hajszál híjánmenekültek meg a haláltól, hiszen a nyilat vagy neki, vagy aférjének szánták. Mindazonáltal valami azt súgta neki, hogy atámadó Ralphre célzott. És sejtését hangosan ki is mondta: – Hogyan remélheti egy magányos csavargó, hogy kifoszthategy fegyveres kísérettel utazó csapatot, mint amilyen a

miénk? Meggyőződésem, hogy az az ember önt akartamegölni! – Fölöslegesen aggódik ladységed! – bizonygatta Ralph,

amikor látta, hogy feleségét mennyire nyugtalanítják atörténtek. Alayne nagyon sápadt volt, arcán feszültségtükröződött. – Mint mondottam, ezekben az erdőségekbenrablók és törvényen kívüliek kóborolnak. Mi az imént egy

kicsit lemaradtunk a többiektől, nyilván ezért gondolta agazember, hogy legyűr bennünket, még mielőtt az embereimészrevennék a támadást.

Alayne azonban továbbra is valószínűtlennek tartotta, hogyegy magányos fickó meg merjen támadni ilyen sokfegyverest. Nem, a gazember tudatosan akart halálos lövést

leadni célpontjára, s aztán bemenekülni az erdőbe. Semmikétség: gyáva gyilkosságot akart elkövetni!

– Azt hiszem, határozott céllal küldték ide, hogy ölje megönt – folytatta, és végigfutott a hátán a hideg, amikor mégvalami eszébe jutott. – Meggyőződésem, hogy valakiellenséges érzülettel van ön iránt. A ládámban van egy levél,amelyet feltétlenül látnia kell, mylord. Egy apród adta át



179

nekem, még a menyegzőnk napján. A levél aljas bűntettelvádolja lordságodat, és olyasvalaki írta, aki gyűlöli önt.

Nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy megakadályozza azesküvőnket, én azonban vonakodtam hitelt adni a levélben

foglalt hazugságoknak. A rágalmazó csalódottságábannyilvánvalóan ehhez az aljas tetthez folyamodott.

Ralph komoly tekintete sokáig pihent az asszony széparcán.

– Köszönöm, hogy bizalommal volt irántam. De miért nemszólt hamarább a levélről?

– Nem tartottam fontosnak. Ezért csak Banewulfbanszándékoztam megmutatni önnek. Nem akartam elrontaniünnepnapunk örömét és vidám hangulatát, és attól féltem,hogy a galád szavak árnyékot vetnek az ünnepségre.

Ralph bólintott, és a feleségére nézett. Olyan riadtnak

látszott. A lovag magánkívül volt a dühtől, amiért meglepteegy idegen, és a veszély miatt, melyben Alayne forgott.

– Ön tehát ismerni véli e levél íróját? – Szerintem Foulton báró volt – jelentette ki Alayne

nyíltan. – A karácsonyi mise előtti estén rosszat mondottönről. Egyébként mosolygása és nyájassága ellenére márkezdettől fogva alattomosnak tartottam, Marguerite pedigszintén így vélekedett.

– Nekem is ez a véleményem – mondta Ralph, ésönkéntelenül felsóhajtott. Arcára megint sötét árnyék

telepedett. – Félek, hogy William engem okol testvérehaláláért.

– Sajnos sok asszony hal meg gyermekágyban – mondta

Alayne. – Senki sem tehet szemrehányást önnek.



18

– Talán valóban nem – mondta tűnődve a férfi. Feszültarcán heves érzelmi hullámzás tükröződött, a tekinteteazonban merev volt, mint aki magába mélyedve nyomasztóemlékekkel viaskodik. – De Berenice boldogtalan volt. És

félő, hogy ennek valóban én voltam az oka. – Elmondja nekem, miért gondolja ezt?

Ralph összeráncolta a homlokát, és végül csupán megráztaa fejét válaszul.

– Majd egyszer, talán – mondta. – Majd ha jobban

ismer jük egymást. Pillanatnyilag úgy vélem, sietnünk kell, ha

még sötétedés előtt szállást akarunk találni. Nem szeretnékmég egyszer kelepcébe kerülni, ez a környék veszélyessé válta mindenfelé kóborló törvényen kívüliek miatt.

Sir Ralph emberei védelmezően körülvették urukat ésAlayne-t, így lovagoltak tovább. Hosszabb négyszemközti

beszélgetésre tehát egy ideig nem nyílt alkalmuk. Gyorsanfolytatták útjukat, hogy még napszállat előtt elérjék a

legközelebbi kolostort.

Mintegy két órával később Alayne lefekvéshez készülődöttegy szerényen berendezett kolostori cellában. A veszély és asietség miatt még nem volt alkalma gondolkozni azon, amit aférje az első feleségéről mondott. Ám most, miközben

komornája levetkőztette, és kibontotta, kifésülte a haját,elgondolkozott a hallottakon.

Sokáig ébren feküdt a kemény ágyon, és felidézte magábana nap eseményeit. Komornái már rég az igazak álmát aludtáka szalmazsákjukon, amikor ő még mindig töprengett.

Miért akarta valaki megölni Ralphet? Miért volt állítólagolyan boldogtalan Lady Berenice? Szerető, bőkezű férje volt,



181

és született egy kisfia. Vajon mi nyomaszthatta? Csupánnehéz szülésének következményei miatt szenvedett? Vagytalán egészen más oka volt levertségének?

Úgy tűnt, Ralph saját magát hibáztatja Berenice

szomorúsága miatt. Alayne gondolatai egyre csakvisszatértek e két ember kapcsolatához, mely már évekkelezelőtt véget ért Berenice halálával. Miért érezte Ralphfelelősnek magát felesége boldogtalanságáért? Bármennyireis igyekezett védekezni ellene, a kétségek lassacskán

belopóztak a lelkébe. Vajon az a vészterhes levél, amelyet az

esküvője reggelén kapott, valóban csak hazugság volt?Berenice félt a férjétől, mert az rosszul bánt vele?

Nem, nem, mondogatta makacsul magának, és pillanatnyilag sikerült is kiűznie a gyalázatos gyanút aszívéből. Nem engedhette, hogy rossz gondolatok ébredjenek

benne, mert akkor a levél írója elérné célját.

Nagy kő esett le Alayne szívéről, amikor a távolbanmegpillantotta Banewulf magasba törő tornyait. Az utazás atervezettnél tovább tartott, pedig fölöslegesen sehol semidőztek. De észrevehetően hidegebb lett, és éjszaka sok hóesett. Az utolsó mérföldek voltak a legkeservesebbek, a lovakgyakran megbotlottak a hóbuckákban, vagy mellső lábaikkal

beszakadtak a felszín alatt lappangó mélyedésekbe. A közelierdőből olykor éh farkasok rekedtes üvöltése hallatszott,amitől Alayne hátán végigfutott a hideg.

Amikor a lovasok könnyű ügetéssel elérték a várudvart,Ralph a feleségére pillantott. Aggodalmasan fürkészte azarcát, miközben lesegítette a nyeregből, és óvatosan lábraállította. Kezei egy röpke pillanatig átfogva tartották az



182

asszony karcsú derekát. Alayne fáradtnak, kimerültnek éselégedetlenebbnek tűnt, mint a támadás előtt.

– Fáradságos utazás volt – mondta a lovag, és igyekezettúrrá lenni haragján, mely a támadás óta változatlanul forrott

benne. Az a nyíl éppúgy eltalálhatta volna Alayne-t is! – Tavasz előtt nem hagyjuk el a várat. Siessen a szobájába, ésmielőbb pihenjen le!

– Valóban elfáradtam egy kicsit – ismerte be az asszony – ,és egészen átfáztam. De hamarosan jobban fogom éreznimagam, mihelyt felmelegedtem a tűz mellett. – És hálásan a

gondoskodásáért, gyengesége ellenére rámosolygott a férjére. – Ladységed nincs hozzászokva a szigorú telekhez – mondta Ralph. – Franciaországban sokkal enyhébb azéghajlat. Gondoskodnunk kell róla, hogy ne fázzon meg.

– Nem fázom meg olyan gyorsan – válaszoltamagabiztosan Alayne – , de köszönöm a figyelmességét,mylord. – Még soha senki nem törődött velem így, gondolta,

talán csak az édesanyám, sok évvel ezelőtt. – A szobáját hamarosan elkészítik, mylady. De szeretném,

ha ma este együtt vacsoráznánk. A lakomát, amellyelvisszatérésünket kívánjuk megünnepelni, majd egy másiknapon rendezzük meg.

– Örömömre szolgálna, mylord – mondta Alayne, majd

pillanatnyi habozás után hozzáfűzte: – Az én szobámbanköltsük el a vacsorát?

– Ilyen célra az nem alkalmas – felelte Ralph. – Ön azanyám egykori szobáját foglalja el. Van ott még egy helyiségaz ön szobája és a között a szoba között, amelyben énlakom... Berenice halála óta. Ott rendezkedtem be, miután



183

megbetegedett. Azóta nem használom az épület másikszárnyát.

Tehát nem Berenice szobáit kapom. Alayne-ben

felvetődött a gondolat, hogy vajon Berenice holmiját már

eltávolították -e egykori lakrészéből. De nyilvánvalóan nemtörtént semmi ilyesmi.

Egyrészt örült, hogy a dolog így alakult, mertnyomasztónak találta Berenice szobájának légkörét, mintha ahajdani várúrnő szomorúsága még mindig ott lebegne alevegőben. Másrészt észrevette, hogy Ralph nem tudja

elviselni, ha első feleségére emlékeztetik. De akkor mirecélozhatott, amikor egy, az ő és a saját szobája között levőszobáról beszélt?

– Hol van az a helyiség, mylord? – kérdezte Alayneleplezetlen csodálkozással. – Nem láttam ajtót.

– A falburkolat egy része eltolható, a mögött rejtőzik atitkos szoba bejárata – magyarázta Ralph. – A nyitható

falburkolatot egy bizonyos kárpit takarja, majd megmutatomönnek a mozgatószerkezetet. Nagyon egyszerűen működik,ha az ember ismeri. Ne aggódjon, a bejáratot csak az önszobája felől lehet kinyitni. Senki sem osonhat beészrevétlenül a szobájába, mialatt alszik.

Alayne elpirult, mert valóban az jutott az eszébe, hogy a

férfi ily módon bármikor beléphet a szobájába. Hiszen végülis most már a férje. – Az ön szülei lakták ezeket a helyiségeket, mylord?

– Ezek a vár legjobb szobái – mondta Ralph. – Atyámmagának építtette, amikor a régi várat kibővítették.Házasságkötésem után az átellenes épületszárny szobáibaköltöztem. Néhány év óta az ön szobája melletti két



184

helyiséget használom. Külön lépcső vezet hozzájuk. Anyámaz egyszerűség kedvéért gyakran nyitva hagyta a titkos ajtót,hogy apám a másik bejárat használata nélkül mehessen

hozzá.

– Értem... – suttogta Alayne, és nyelnie kellett. MinthaRalph azt akarta volna a tudtára adni, hogy ezt ő is megteheti.Hirtelen elbizonytalanodott. Szívverése meggyorsult. Mit vártőle Ralph? Megesküdött, hogy a házasság teljesen az őkívánságéinak megfelelően fog alakulni. És az is nyilvánvaló,hogy első felesége halála még mindig nyomasztja. Erre épp

elég bizonyíték a tény, hogy nem akart továbbra is a Bereniceszobája melletti helyiségben aludni. Vajon szerelembőlgyászolta Berenice-t, vagy bűntudatból? – Talán majdegyszer... – folytatta hosszabb szünet után.

– Csak ha önnek úgy tetszik – mondta Ralph, ésszemöldökei között ismét megjelent a mély redő. – Remélem,

barátok és élettársak leszünk, Alayne. Kellemes lenne, ha így

jöhetnék önhöz, de a döntés öntől függ. Alayne lassacskán megint megnyugodott. Hogyan is

kételkedhetne Ralph becsületességében, amikor a lovag olysok figyelmet és tapintatot tanúsított iránta? Egyetlen férfisem várt volna ilyen sokáig, hogy éljen férji jogaival.Dőreség volna hitelt adni azoknak a rosszindulatú

rágalmaknak, amelyek esküvője napjától fogva üldözik. – Én is óhajtom, hogy jó barátok legyünk – válaszolta. Felnézett a férfira, s úgy érezte, mindjárt elájul. Különös

sóvárgás lett úrrá rajta, és elgyengítette a lábát.Ellenállhatatlanul vonzódott ehhez az erős férfihoz, éslenyűgözte a lelke mélyéig hatoló tekintet, melyből oly sokatvélt kiolvasni. Ajka alig észrevehetően megnyílt, s miközben



185

szíve egyre viharosabban dobogott, belefeledkezett asötétszürke szempárba. Olyan csodálatos és idegenszerűérzések töltötték el, hogy szinte beleszédült. Odalépett aférfihoz, és azt kívánta, bárcsak átölelné úgy, ahogyan egy

vagy két alkalommal tette, és gyengéden megcsókolná. Ámegy figyelmeztető belső hang visszatartotta. Lelke mélyérőlismét felszínre tört valami meghatározhatatlan félelem, hogymegint durván bánhatnak vele, és elfojtotta benne a vágyat.Ezért kissé elhúzódott.

– Visszavonulhatok, mylord?

– Nem kell engedélyt kérnie, mylady, ha csinálni akarvalamit – felelte Ralph. – Immár ön a vár úrnője, és azt tehet,amit akar. Már évek teltek el azóta, hogy Banewulfotfelújítottuk, s önnek szabadságában áll változtatásokat

javasolni, más berendezési tárgyakat rendelni vagy újfaliszőnyegeket készíttetni a szobáiba.

– Nem lehetnének olyan szépek és finomak, mint azok,

amelyeket az ön anyja hímezett – válaszolta Alayne. – Igyekszem követni a példáját, és remélem, újabbkézimunkákkal egészíthetem ki az ön házának szépségeit.Szeretnék selyemkelméket és fonalakat beszerezni, hogy

további kényelemről gondoskodhassam, de nem állszándékomban nagyobb változtatásokat végrehajtani. Úgy

szeretem Banewulfot, ahogy van, mylord. – Örömmel tölt el, hogy jól érzi magát családiszékhelyemen – mondta Ralph. Kinyújtotta a kezét, éskönnyedén végigsimított Alayne arcán és nyakán. – Bárcsakmindig így maradna!

– Elképzelni sem tudom, miért lenne valaha is másként – jelentette ki Alayne. – Úgy érzem, mintha végre



188

Miután a komornák távoztak, Alayne még sokáiggondolkozott az eltűnt levélen. Rossz előérzete támadt.

Nyilvánvalóan nem ez volt a báró utolsó kísérlete, hogy éketverjen a házastársak közé. Csak azt remélte, hogy másik

gyanúja indokolatlannak bizonyul. Talán az az ember, akikilőtte a nyilat, valóban csupán közönséges útonálló volt,amint azt a férje feltételezte. De alapjában véve nem hitte,hogy Ralph valóban rablótámadásnak tartotta a merényletet.Vajon tudatában van annak, hogy a báró ellenséges indulattalviseltetik iránta? Mi okozta köztük a viszályt? Miféle titok

rejtőzhet William Foulton féktelen gyűlölete mögött? Ésmiért a sógorát vádolja Berenice haláláért?

Alayne finom, kék gyapjúkelméből varrott ruhát választottaznapra, s hozzá ezüstszínű ujjast. A komornákat márelküldte, s most a kandalló mellett ülve mindennapifeljegyzéseit írta, amikor Ralph kopogtatott az ajtaján, majd

felszólítására belépett a szobába. – Munkálkodott? – kérdezte, és a bőrbe kötött

pergamenlapokra pillantott, melyek Alayne könyöke mellettfeküdtek az asztalon. – Számadásokkal foglalkozik?

– Nem, pillanatnyilag nincsenek ilyenek – felelte Alayne. – De remélem, rám bízza a háztartás vezetését, mylord. A

számok világa mindig is bizonyos vonzóerőt gyakorolt rám.Szeretem, ha a számadások rendben vannak. Ön nagyonelfoglalt ember, nem kellene még ilyen közönségeshétköznapi dolgokkal is foglalkoznia. Pillanatnyilag csak anaplómba jegyeztem fel egyet s mást. Még néhány levelet iskell írnom, s így rögzítem a gondolataimat.



189

– Örömömre szolgálna, ha rám bízná levelei továbbítását – mondta udvariasan Ralph. – Ha nem túl fárasztó, szívesenátengedem önnek a háztartás számadásainak ellenőrzését. Atiszttartóm majd átadja önnek, vagy akár én magam, ha nincs

ellene kifogása. – Mr. Grey bizonyára segítségemre lesz majd ebben a

munkában – válaszolta Alayne. – A napokban szeretnémmegbeszélni vele a dolgokat. Az első feladatom azonban azlesz, hogy számba veszek mindent, ami a háztartásban van, ésleltárt csinálok a készletekről. E célból már be is jegyeztem

az egyes tételeket a naplómba. Úgy fordította a pergament, hogy a férfi láthassa a sorokat.Ralph helyeslően bólintott.

– Szép kézírása van, Alayne, de ne dolgozzék túl sokat!Attól tartok, hogy Berenice nem tudott megbirkózni aszámadásokkal, s a pénzügyek sem érdekelték, miért isgyakran korholtam. Ez tapintatlanság volt tőlem, tekintettel

kellett volna lennem fiatal korára. Hozzá volt szokva, hogy afivére mindenben segített neki, és nem tudott önállóandolgozni.

– Szívesen vállalom ezeket a kötelességeket – mondta

Alayne. – Mielőtt a királyi udvarba utaztunk, számos kisebb-

nagyobb dolog feltűnt, amelyeken szeretnék változtatni. Az

ön személyzete nagyon jó, mylord, de egy háznak úrnőre vanszüksége, ha megfelelőképpen akarják vezetni. – Ön okosabb, mint Berenice volt – mondta elismerően

Ralph, és a feleségére mosolygott. – Úgy vélem, amindennapos elfoglaltság kitölti az ember napját, nemgondolja?



19

– Azt hiszem, igaza van, mylord – válaszoltaelgondolkodva Alayne. – Poitiers- ban gyakran túl hosszúnakéreztem a napokat az egymást követő szórakozások ellenére.Amikor férjem háztartását vezettem, az éléskamrámban és a

számviteli könyveimben kerestem kikapcsolódást. – Remélem, itt nem kell majd ilyesmivel vigasztalódnia –

mondta Ralph, és Alayne arcát fürkészte, mert régeltemetettnek hitt szomorúságot vélt felfedezni a szemében.

– Ó nem! Itt örömmel töltöm a napjaimat az önlakhelyének gondozásával, mylord!

– És talán olykor el is kísér majd, ha kilovagolok, vagyeltölt egy kis időt a társaságomban, nemde?

– Szívesen! – felelte mosolyogva Alayne, s egy pillanatra

kihagyott a szívdobogása, olyan melegség áradt feléje a férfitekintetéből. Ha így nézett rá, szinte késztetést érzett, hogy akarjába simuljon! – De nem várhatom el, hogy mindig velemlegyen, mylord. Tudom, milyen nagy felelősség nehezedik

önre, és milyen sokrétűek a kötelességei. Ralph hallgatásba merült, és a régi időkre gondolt.

Berenice duzzogott, ha azt hitte, hogy elhanyagolja őt amunkája miatt. Akaratlanul is összehasonlította a két nőt, ésmegállapította, hogy nagyon különböznek egymástól.Kezdetben némi tréfálkozással sikerült jobb kedvre deríteni a

szeszélyes Berenice-t, végül azonban megunta állandózsörtölődését, és mind gyakrabban civakodtak. Egyszer Berenice fivére látogatóba jött Banewulf várába.

A testvérek elmentek sétálni az erdőbe, de sokáig elmaradtak,és csak alkonyatkor tértek vissza. Aznap meglehetősen hűvösvolt, és Ralph aggódott törékeny feleségéért, aki könnyenmegfázott. Akkor is így történt, ám ennek ellenére Berenice



191

további sétákat tett a fivérével. Csak miután William elment,maradt ágyban a betegsége miatt, amelyet a fivére egyébkéntsem vett komolyan. Ralph haragudott, és azzal vádolta a

sógorát, hogy túl sokat követel a húgától. Berenice azonban

megsértődött, könnyeket ontott, és Ralph szemére vetette,hogy nem szereti őt.

– Ne beszélj badarságokat! – mondta Ralph. – A feleségemvagy, tudnod kell, hogy fontos vagy nekem!

– Én szeretetről beszéltem! – kiáltotta Berenice. – William

szeret, de te lenézel engem. Sosem szerettél igazán!

Ralph csak ekkor jött rá, hogy hibát követett el. Berenicekivételes szépség volt, Ralph ezért kívánta. Idő múltávalazonban kénytelen volt megállapítani, hogy túlságosan rest ésnehéz felfogású ahhoz, hogy megértse azokat a dolgokat,amelyek a háztartás irányításához szükségesek. Lassacskáneltávolodtak egymástól. Berenice egyre több időt töltöttChristiannel, Ralph legjobb barátjával.

Ralph ismét a jelenre összpontosította figyelmét. Helytelenvolt rosszat gondolnia Berenice-ről! És megint megrohanta anyomasztó érzés, hogy felelős a felesége haláláért. Emiattészre sem vette a mostani Lady Banewulf szépségét...

– Megmutatom önnek a titkos falburkolatot – mondta,

hogy úrrá legyen a lelkében tomboló érzelmi zűrzavaron.

Felemelte az egyik faliszőnyeget. Az alatta levő kőfalonelső pillantásra semmi szokatlant nem lehetett észrevenni.Ám amikor Ralph egy bizonyos helyre mutatott, Alayne-nek

feltűnt, hogy az egyik kövön kis mélyedés van. Ralph belenyúlt a mutatóujjával, és működésbe hozta a benneelhelyezett fém emelőkart. Alayne meglepődve látta, hogy afal egy része félrecsúszik, és mögötte láthatóvá válik egy kis



192

helyiség, melyben gazdagon terített asztal áll. Számosgyertya meleg fénye világította be a szobácskát.

– Itt nincs kandalló – mondta Ralph, amikor megfogta

Alayne kezét, és átvezette a falnyíláson – , de ha elegendő

gyertya ég, kellemes meleg van, mert a helyiség kicsi, éssehol sem határos a külső fallal.

– Ahhoz elég nagy, hogy megfeleljen a céljának – mondta

Alayne, és mosolyogva bólintott, amikor Ralph kihúztaszámára az asztal mellett álló székek egyikét. Ugyanolyantámlás szék volt, mint amilyenen ő meg Marguerite ültek az

étkezéseknél. – Kellemes ez a meleg és a meghitt környezet,mylord.

– A vár ura évszázadok óta együtt étkezik a nagycsarnokban hű embereivel és háznépével – mondta Ralph – ,de vannak pillanatok, amikor jólesik magunkban lenni, és határsaság nélkül akarunk együtt lenni, akkor itt étkezünk.

– Ó, ez valóban igen szép elképzelés!

– Lelkére kötöttem a személyzetnek, hogy ma estezavartalanul óhajtunk vacsorázni. Végül is úgymond ez anászéjszakáink.

– Igen...

Alayne egy kicsit ideges lett, ám szorongása hamarosanmegszűnt, amikor Ralph borral és étellel kínálta.

Viselkedésében semmi aggodalomkeltő nem volt. Nem, SirRalph nem az a fajta férfi, aki egy váratlan pillanatban rámvetné magát, gondolta Alayne. Azóta, hogy az elsőfeleségéről beszéltek, a lovag észrevehetően visszahúzódott.

– Köszönöm, hideg szárnyast eszem, és egy kis kenyeret. Belekortyolt a borába, és nézte, amint a férfi szeleteket

vágott magának a sültből, és letört egy darabot a frissen sült



193

cipóból. Lassacskán jobb lett a hangulata, már nem tűnt olyanzárkózottnak. Amikor Ralph a földbirtokosként rá hárulókötelességekről kezdett beszélni, hamarosan élénkcsevegésbe merültek. A férfi aggódott a jobbágyaiért, mert a

múlt nyáron számos környező településen járvány tört ki, éssokan meghaltak.

– Túl sok özvegy és apátlan árva van – mondta

elgondolkozva. – A férfiak többsége vándorkereskedő volt,távolabbi grófságokban kínálták áruikat. Nekünk szerencsénkvolt, mert a mi falunkat megkímélte a járvány, de a város

elnéptelenedett. A nekem dolgozó kézművesek közül issokan meghaltak.

– Szörnyű csapás, ha valahol járvány tör ki – mondta

Alayne. – Kislány koromban egyszer az apám vára mellettifaluban dühöngött valami ragályos betegség, mely rengetegáldozatot szedett. Öreg dajkám és több cselédünk is áldozatulesett az alattomos kórnak. Engem különös módon megkímélt.

Egy bölcs javasasszony, aki a betegeket ápolta, azt mondta,hogy egyes embereken nem fog a ragály. Szerinte én azonszerencsések közé tartozom.

– Én is hallottam, hogy vannak emberek, akik felkereshetika betegeket, és foglalkozhatnak velük anélkül, hogymegbetegednének – mondta Ralph. – De talán ön nem került

közvetlen érintkezésbe a betegekkel. – Dehogynem, többször is! – felelte Alayne. – A járványkésőbb ismét felütötte a fejét, körülbelül egy évvel azelőtt,hogy férjhez mentem. Akkor segítettem ápolni a betegeket avárban és a faluban. A legtöbb esetben már nem volt mittenni. De megtanultam, hogyan lehet enyhíteni a tüneteket.Olykor megszűnt a láz, és a beteg megmenekült a haláltól.



194

Ralph csodálattal telve nézett Alayne-re. Berenice sohasem

tette volna kockára az életét, hogy segítsen egy ragályos betegen – a legtöbb emberhez hasonlóan félt, hogy ő ismegkapja a szörnyű nyavalyát. És valóban: majdnem

mindenki meghalt, aki a járványban szenvedőkkelérintkezésbe került.

– Hogyan lehet enyhíteni e betegek szenvedésein, és holszerezte a tudását, mylady?

– A betegeket egy bizonyos kenőccsel kell kezelni.Összetételének titkát egy arab orvostól tanultam, aki azért jött

Franciaországba, hogy egy gazdag embert gyógyítson, akit aSzentföldön ismert meg. Én segédkeztem az orvosnak, és őmegmutatta nekem, hogyan kell elkészíteni a különfélegyógynövénykivonatokat és kenőcsöket.

– Ezek nagyon örvendetes hírek, Alayne! Csodálatosadottság, ha valaki képes másokon segíteni.

– Valóban, mylord. Azóta kezeltem néhány barátomat, de

ezeket a dolgokat titokban kell végezni, mert az emberekgyanakszanak, ha nem értik, mit miért csinálunk. Sőtnémelyek mindjárt boszorkányságról beszélnek.

Ralph komoly arccal csóválta meg a fejét. – Őrültség és rágalmazás olyasvalaki ellen fordulni, aki

életet akar menteni.

– Ha a kezelés sikeres, a család hálálkodik, és angyalnaknevezi a segítőt, de ha meghal a beteg... szemmel verésrőlkezdenek suttogni az emberek.

– Talán azzal vádolta valaki, hogy fekete mágiát űz?

– A férjem gyakran a szememre vetette, amikor haldoklott

– mondta Alayne. Bánat és szánalom tükröződött aszemében. – Engem vádolt, amiért lezuhant a toronylépcsőn,



195

és amikor segíteni akartam neki, azt mondta, hogy megakartam ölni. Szerencsére senki sem hallotta, mert a cselédekaz utolsó időben már nem mertek a közelébe menni. Avéletlenül a keze ügyébe kerülő tárgyakat a szolgálókhoz

vágta, és átkokat szórt rájuk, ha csak megérintették. Azthiszem, elviselhetetlen fájdalmak gyötörték, és végülmegbomlott az elméje. Már nem tudta, mit beszél.

– Önt is szidalmazta? – kérdezte Ralph óvatosan, aztánmeglátta a fájdalmat az asszony szemében. – Bocsásson meg!

Nem kellett volna ezt kérdeznem. Bizonyos dolgok

túlságosan fájdalmasak, semhogy felelevenítsük őket. – Az emlékezés valóban fájdalmas – vallotta be Alayne. – De azt hiszem, beszélni akarok róla, mylord. Szeretném, hamegértené, miért... miért tiltakoztam a házasság ellen.

Ralph rezzenéstelen arccal hallgatta végig az asszonyszenvedéseinek történetét. Alayne semmit sem hagyott ki,noha égett az arca, amikor elismételt néhányat azok közül a

szitokszavak közül, amelyekkel a férje szüntelenülelárasztotta. Amikor befejezte, Ralph némán, szinte kábultannézett rá. Alayne úgy érezte, egész benső je remeg a

feszültségtől. Talán túl sokat árult el? Egyetlen tisztességesférfi sem szívesen hall ilyen mocskos szavakat. Lehet, hogyRalph most arcátlannak és szégyentelennek tartja őt, mert

elismételte a trágár szitkokat. – Hihetetlen, hogy egy férfi ilyen dolgokat képes mondania feleségének – mondta végül a lovag. – Hogy önt vádoltaazért, mert nem tudott igazi férje lenni, ami már önmagábanis elég rossz. De az elmondottak után, vagyis hogy az ön

jelenlétében ilyen mosdatlan kifejezéseket használt ésnemegyszer megalázta, visszaélt a helyzetével, már



196

egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem akart újra férjhezmenni.

– Haragszik rám, mert nem beszéltem erről hamarább?Reménytelenül romlottnak tart?

– Az a csodálatos, hogy ön megőrizte az ártatlanságát és atisztaságát – mondta Ralph. – Az összes férfi nevében

bocsánatot kérek öntől. Felejtse el, hogy milyen alávalómódon bánt önnel az a vadember, aki férfinak és lovagnaktartotta magát, és aki szégyent hozott az egész férfinemre.

– Valóban szörnyeteg volt – f elelte Alayne szomorú

mosollyal – , de én nem marasztalom el az egész férfinemetegykori férjem kegyetlensége miatt. Önt olyan embernektartom, aki a legmagasabb eszmények szerint él. Margueriteazt mondta, hogy ön tökéletes lovag, Sir Ralph. Azt hiszem,igaza van.

A férfi szemében vidám szikra villant, mindazonáltalkomoly arccal mondta:

– Messze vagyok attól az ideálképtől, amelyet LadyMarguerite rajzolt rólam. Igyekszem céljaimhoz éseszményeimhez hű maradni, és olyan bánásmódot tanúsítanimások iránt, amilyet a magam számára elvárnék. De attóltartok, nem vagyok hibátlan, tökéletes pedig végképp nem.

– Lovag kis hibával?

Alayne nevetett, amikor látta, hogy a férfi csak incselkedikvele. Végül Ralph is elnevette magát, és eltűnt az előbbinyomasztó téma miatt rájuk nehezedő feszültség. Ralphfelállt, és megfogta Alayne kezét.

– Hová akar vinni lordságod?

– Még nem látta a szobámat – felelte a férfi. – Szeretnémmegmutatni, mert van ott néhány olyan dolog, amely méltó



197

az ön figyelmére. Ön ismeretekkel rendelkezik az orvoslásterén. Nos, egy kicsit én is értek hozzá.

A hallottak felkeltették Alayne érdeklődését; háttérbeszorult a szorongás, amely egyedüllétük első pillanatától

fogva munkált benne. Ugyanakkor tudta: ha valaha igazánférj és feleség lesznek, az csakis az ő beleegyezésétől függ. Smivel nem félt attól, hogy olyasvalamire kényszerítik, amitnem akar, bizalommal követte a férjét.

Ralph szobája nagyobb volt, mint az övé, és több láda állt benne, némelyik kettős zárral és vasveretekkel volt ellátva.

Az egyik láda súlyos fatalapzaton állt. Amikor Alayneközelebb lépett, felfedezte, hogy a szokásos fedél helyett kétajtó van rajta. Ralph kinyitotta őket, és fiókok meg polcszerűrekeszek sokasága vált láthatóvá, az utóbbiak faládikókat, ón-

és cserépedényeket tartalmaztak, és néhány értékes üvegcsét. – Itt különféle porokat és gyógynövénykivonatokat láthat,

melyeket gyógyitalokhoz, orvosságokhoz és kenőcsökhöz

használunk – magyarázta büszkén. – Ezeket itt tartom aszobámban elzárva, mert némelyik orvosság éppúgy lehetgyógyító hatású, mint halált hozó. Udvari orvosom hozzám

fordul, ha valamire szüksége van, és akkor kiadom neki aszükséges mennyiséget. Ez a legjobb módja annak, hogyelkerüljük a tévedéseket. Minthogy most már házasok

vagyunk, önre fogom bízni a kulcsot, ha elutazom. – Megtisztel bizalmával, mylord – mondta Alayne, ésvalóban megtisztelve érezte magát – , de én nem tudom, mirevalók ezek a szerek. Az én tudásom és ismereteimkorlátozottak. Az arab orvos hamarosan visszatért a hazájába,és azok a dolgok, amelyeket a bölcs javasasszonytóltanultam, egyszerű gyógymódok voltak, melyeket minden



198

asszonynak ismernie kellene. Az ő gyógyitalai növényekbőlés vadon termő bogyókból álltak.

– Van egy könyvem, egy tudós paptól kaptam, akivelegykor jó barátságban voltam. Abban megtalálhatja

mindazon orvosságok neveit, amelyeket itt tartok, továbbá azalkalmazás módjára és a beteg gyógyulásához szükségesadagolásra vonatkozó utasításokat is – folytatta Ralph a

magyarázatot. – Nem várom el, hogy ön alkalmazza az

orvosságokat, csupán azt, hogy kiadja az orvosomnak, haszüksége van valamelyikre. Közölni fogom vele, hogy

távollétemben önhöz forduljon. Alayne kíváncsian nézegette a cserépedényekbe belekarcolt feliratokat, és rájött, hogy az az írás, amelyet nemtudott elolvasni, arab nyelven van, míg más feliratokfranciául vagy angolul.

– Ezek az orvosságok nyilván nagyon drágák – mondta

csodálkozva, és meglepetten nézett Ralphre. – Az ön udvari

orvosa mindjárt ezeket alkalmazza, ha valaki megbetegszik avárban?

– Segítünk, ahol tudunk – felelte Ralph. – De mint

ismeretes, olykor lehetetlen minden betegen segíteni. Élet éshalál Isten kezében van. És hallottam már olyan véleményt is,hogy nem kellene beleavatkoznunk a Mindenható dolgába.

– Igen, tudom – felelte Alayne, és hirtelen borzongás jártaát a testét. – Köszönöm, hogy bizalommal van irántam,mylord!

– Ön feltárta előttem a szívét – mondta Ralph – , én isviszonozni akartam az őszinteségét és a bizalmát. Hamegtanuljuk, hogy számíthatunk egymásra, akkor a



199

következő lépés a kölcsönös tisztelet és a barátság... amibőlidővel talán még több is lehet.

– Igen – suttogta Alayne, és érezte, hogy összeszorul atorka.

E pillanatban volt valami a férfi tekintetében, ami vágyatébresztett benne, hogy bárcsak a karjába kapná és az ágyábavinné. Most, hogy végre kibeszélte magából nyomasztóélményeit, könnyebben el tudta viselni az oly régóta magávalhurcolt szégyent. Bár gyanakvása még nem szűnt meg, afélelemérzés már nem volt oly erős benne. Sőt kezdett hinni

abban, hogy félelmét végleg elfeledheti Ralph mellett – feltéve, hogy a férfi őszintén szereti őt. – Ha megengedi, mylord, most szeretnék elköszönni, mert

egy kissé fáradt vagyok. – Természetesen – felelte Ralph. – Menjen csak, Alayne!

Sosem fogom arra kényszeríteni, hogy elviselje a

társaságomat, de az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt. Jöjjön

hozzám, ha boldogtalannak érzi magát, vagy ha bántjavalami, és én igyekszem eloszlatni a gondjait. Szívemenviselem az ön hogylétét.

– Ön nagyon jóságos, mylord – mondta Alayne, ésönkéntelenül tett egy lépést a férfi felé. Könnyű csókot leheltaz arcára, majd ismét visszahúzódott. – Jó éjszakát!

– Önnek is, mylady! – válaszolta Ralph, és az asszony utánnézett, amint az a titkos kis szobán át a saját szobájába ment.Hallotta az átjárót lezáró szerkezet nyikorgását, ésfelsóhajtott. – Remélem, nyugodt éjszakája lesz, mylady!

Nekem annál kevésbé. Ralph bezárta orvosságos szekrényének ajtaját, a kulcsot

az övén függő bőrerszénybe rejtette, majd bort töltött



2

magának. Alayne szobájából egyetlen hang sem szűrődött át,mert a fal vastag volt. De élénken el tudta képzelni, amint azasszony lefekvéshez készülődik. És amikor pompás hajalegyezőként szétterül a párnákon...

Alayne csodaszép volt, és ő mindennél jobban szeretettvolna szerelmeskedni vele. Bármennyire is igyekezettelfojtani vágyát, az erősebbnek bizonyult a józanságra intőgondolatoknál. Lassan érett meg benne, és kezdetben nemvolt több futó kívánságnál, hangulatnál, amelyet könnyen eltudott űzni, ám az még Franciaországban volt, mielőtt az

igazi Lady Alayne-t megismerte volna.Ebben a nőben minden megvolt, amit egy feleségnél Ralphkívánatosnak tartott; éppoly eszes és gondoskodó volt, mintamilyen szép. Bárcsak sokkal hamarább találkozott volnavele! Akkor mind neki, mind saját magának sokszomorúságot és fájdalmat megtakaríthatott volna. Alayne-t

tűrhetetlen módon megsértették és megalázták, és ő... őt

pedig nagy bűn terheli. Most, hogy teljes egészében ismeri az asszony

szenvedésének történetét, sohasem közeledhet hozzá úgy,

mint férj a feleségéhez. Eddig titokban reménykedett, hogyAlayne idővel talán érez majd iránta valamit. De ugyanmiképpen következhetne be ez, amikor az a szörnyeteg azt

sulykolta bele szegény teremtésbe, hogy a házasság romlottés bűnös dolog?! Úgy látszik, továbbra is csak sóvárognia kell Alayne

vonzalmára. Noha természetesen odamehetne hozzá, akarjába zárhatná és megcsókolhatná, mint karácsony estéjén.Talán megint átengedné magát az ölelésének. De mi lenne, harémülten és iszonyodva elfordulna tőle?



2 1

Berenice fokozatosan eltávolodott tőle, elhúzódott, sőtösszerázkódott, ha megérintette, pedig kezdetben kívánta acsókjait. Nem sokkal a halála előtt már szemmel láthatóanfélt tőle, bár ő sohasem bántotta, annak ellenére, hogyBerenice gyakorta kihozta a sodrából. Türelmetlensége miattkellett vezekelnie.

Képtelen lenne elviselni, hogy Alayne-t is elveszítse.Megszakadna a szíve, ha bizalmatlanságot, félelmet vélnefelfedezni a szemében.

Nem, sohasem kényszerítené, bármennyire is szereti és

kívánja! Alayne a felesége, és ő megtartja neki tett ígéretét. Hiszen megfogadta: minden tőle telhetőt elkövet, hogy boldoggá tegye. Ha Alayne azt akarja, hogy házasságukvalóban igazi házastársi kapcsolattá váljon, akkor neki kell

jelt adnia, hogy kívánja őt. Minő bolond is volt! Hogyan is várhatta, hogy Alayne

vonzalmat érezzen iránta, amikor oly sokat kellett szenvednie

első fér je megalázó viselkedése és kíméletlensége miatt! Megkell elégednie azzal, hogy kedveli őt, és bízik benne, többetnem várhat tőle. És hibái ellenére, melyekkel ő maga istisztában volt, igyekeznie kell, hogy megfeleljen annak aképnek, amelyet Alayne alkotott róla – a tökéletes,feddhetetlen lovagról...



2 2

Másnap még alig pitymallott,

amikor Alayne felkelt.

Elfogyasztotta könnyű reggelijéta szobájában, aztán pedigmagához hívatta Morna Greyt.Örömmel állapította meg, hogy agazdasszony készségesen áll az új

úrnő rendelkezésére az elvégzendő feladatok megoldásában. – Azt hiszem, a vászonneművel kellene kezdenünk –

mondta Alayne. – Az első, amivel a ház úrnőjének tisztában

kell lennie, a fehérneműs ládák állapota. Azután az ón- ésezüstedényekkel és egyéb háztartási eszközökkelfoglalkozunk. Végül sorra járjuk a lakóhelyiségeket, ésleltárba vesszük a bútorokat és más felszerelési tárgyakat. Afegyverkamrába természetesen nem megyünk, az a férjemnekés a várnagynak a dolga, míg minden háztartással kapcsolatosteendő az én hatáskörömbe tartozik.

– Igen, mylady! – mondta Morna Grey. Nyilvánvaló volt, hogy az új asszony az egész várkastélyt a

feje tetejére akarja állítani. Morna véleménye szerint ez márrég esedékes volt. Lady Berenice halála óta ő megtette ugyan,ami tőle telt, de végül is nem rendelkezhetett úgy, mintBanewulf úrnője.

– És hátravan még az éléstár. De azt hiszem, ott mindentrendben fog találni, mylady, és megelégedésére szolgál majd,amit lát. – Morna Grey arckifejezése elárulta, hogy azéléskamra a gazdasszony büszkesége.

Alayne- ben buzgott a tettvágy, és türelmetlenül várta, hogymegkezdhesse új életét, mely kétségtelenül ki fogja elégíteni.Mindig is ilyen háztartást szeretett volna vezetni. Ami az



2 3

életének a másik oldalát illeti – nos, a nyugodtan eltöltöttéjszaka után frissen és vidáman ébredt. A férjétől nem kellettfélnie, és talán... valamikor... többet is elérhet.

Egyelőre csak azt mutathatja meg neki, hogy kész hűséges

társa lenni. És reménykedhet, hogy Ralph egyszer majd úgyfogja szeretni őt, mint ahogyan ő már egy ideje szeretni véli.

Egy héttel Banewulfba való visszatérésük után cudarhidegre fordult az idő. Alayne melegen felöltözve lement avárudvarra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Lélegzetének

párája fehér felhőként gomolygott a jeges levegőben. Miutánnéhányszor körüljárta az udvart, úgy határozott, bemegy anagy csarnokba, hogy felmelegítse elgémberedett tagjait a

kandallóban lobogó tűznél. – Lady Alayne...

Alayne megfordult az ismeretlen hangra, és megállt, hogy bevárja a férfit, aki megszólította. Az elmúlt napokban

néhányszor látta, és nem felejtette el fürkésző szemét. És arrais emlékezett, hogy az első banewulfi látogatása alkalmábólrendezett lakomán milyen különösen meredt rá. MegkérdezteRalphet, kicsoda az illető, és azt a választ kapta, hogy a várorvosa.

– Jó reggelt, Brendon mester – mondta barátságosan. –

Éppen a tűzhöz igyekszem melegedni. – Igen, ma nagyon hideg van – válaszolta az orvos. – Önnem szokott hozzá az angol időjáráshoz.

– Valóban – mondta Alayne. – A férjem azonban úgy véli,hamarosan megint melegebb lesz. Már annyira várom atavaszt! Az a legjobb évszak, nem gondolja?



2 4

– A tavasz a féktelenség és a kicsapongás időszaka – válaszolta Brendon, és különös fény villant fel a szemében. – A nyulak megbolondulnak, és valami efféle történik aférfiakkal meg a nőkkel is. Aki enged az erkölcsből, enged az

ördögnek, az ördög pedig bűnbe viszi. Isten azonban mindentlát, és megbünteti a vétkeseket.

– Olyan elítélendő, ha egy szerelmespár tavasszal

csókolózik? – kérdezte Alayne, és derűs mosoly ragyogta be bájos arcát. – Én természetesnek tartom, uram, és hiszem,

hogy a Mindenható jóakaratúan tekint le a szerelmesekre.

Csak a papok nézik rosszallóan ezeket az ártatlan bolondságokat. – Jobban kellene ügyelnie arra, hogy mit mond, mylady –

mormolta az orvos. – Vannak emberek, akik

istenkáromlásnak tartanák a szavait. Alayne hallgatott, és valami megfelelő válaszon törte a

fejét. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy bár igyekszik

titkolni, az orvos rosszindulattal van iránta. Ekkor észrevette,hogy Ralph megjelent az udvaron. Kurtán biccentettBrendonnak, majd vidáman üdvözölte férjét.

– Ladységed orra már egészen vörös a hidegtől – incselkedett Ralph, és megfogta Alayne kezét. – Jöjjön,menjünk be a kandallóhoz, és igyunk meleg sört!

– Nem tagadom, tényleg fázom – válaszolta Alayne, ésrámosolygott a férjére. – Már alig várom, hogy megváltozzékaz idő!

Amint beléptek a várkastélyba, igyekezett megfeledkezniaz orvosról. Brendon furcsán és elutasítóan viselkedett vele.De ennek voltaképpen nem volt semmi jelentősége. Alayne



2 5

boldognak érezte magát Banewulfban, és nem hagyta, hogy avár egyik lakójának ellenséges magatartása nyugtalanítsa.

Elhatározta, hogy egyszerűen száműzi gondolataiból a kisepizódot. Ám a következő hetekben mind gyakrabban tűnt fel

neki az orvos mogorva és töprengő arckifejezése. Egy kicsitaggódott. De mindennapi tevékenysége maradéktalanul

kitöltötte az életét, és napjai többnyire boldogan,kiegyensúlyozottan teltek, olyannyira, hogy idővel úgyérezte, mintha mindig is Banewulfban élt volna.

Végre beköszöntött a tavasz! A grófság, amelybenBanewulf vára állt, kemény telet élt át. A hó hetekig

megmaradt, kezdetben frissen és fehéren csillogott, későbbazonban szürke és szennyes lett. Amikor megkezdődött azolvadás, az utak járhatatlanná váltak, és nagyon megcsappanta látogatók száma a várban. Csupán egy bátor hírvivő dacoltaz időjárással, hogy átadjon Sir Ralphnek néhány levelet és

üzenetet. Alayne ezen a reggelen vadászsólymával, Perlitával

foglalkozott. Ralph a többi holmijával egyetemben a madaratis elhozatta Franciaországból. Akárcsak úrnője, a madár ishamarosan megszokta és megkedvelte új otthonát.

– Köszönöm, hogy mindenemet elhozatta Angliába! –

mondta Alayne, amikor férje csatlakozott hozzá, ésmegszemlélte a madarat. – Hiszen tudja, hogy semmit sem tudok megtagadni öntől,

mylady! – felelte Ralph. Megfogta Alayne kezét, éselmerengve játszadozott az asszony ujjaival.

Alayne-t ismét elfogta az a különös érzés, amely mindigúrrá lett rajta, ha a férfi megérintette. Minden akaraterejére



2 6

szüksége volt, hogy visszafojtson egy jóleső sóhajt. Azutóbbi hónapok meggyőzték arról, hogy nincs mitől félnie,sőt inkább nagy előnye származik a házasságból. Már nem afélelem volt az oka tartózkodó viselkedésének, hanem a

büszkeség. Nem koldulhatott szerelmet Ralphtől, és azt hitte,hogy a férfit még mindig Berenice-hez kötik érzelmei.

– Itt senki sem fogja bántani önt – ígérte Ralph. – Amígélek, minden férfi és nő az önt megillető tisztelettel fogjaövezni.

Olyan meleg, olyan szeretetteljes volt a mosolya... Alayne

mindennél jobban vágyott rá, hogy a karjába vegye.Bizonyára Ralph is vonzódott hozzá, mert máskülönben nemtudott volna így ránézni.

– Ebben bizonyos vagyok – felelte Alayne. – Megbízomönben, mylord.

– Megtisztelő, mylady – válaszolta Ralph, és a szemébenfelvillanó huncut kis fény elárulta, hogy mint az utóbbi

időben oly gyakran, ezúttal is incselkedik Alayne-nel. – Mylord...

Vajon nagy illetlenség lenne, gondolta Alayne, ha azt javasolná, hogy lassacskán fontolóra vehetnék a házastársikapcsolat valóra váltását a szokványos értelemben? Habozottmegszólalni, s aztán elmúlt a kedvező pillanat: egy apród

lépett be az istállóba, ahol Alayne madarát elhelyezték. – Bocsánatot kérek – mondta az apród mentegetőzve,amikor meglátta a vár urát és úrnőjét – , nem akartam zavarni,

mylord, de hír érkezett a faluból. Sokan megbetegedtek, sőttöbben már meg is haltak valami újfajta betegségben.

Ralph elgondolkozva ráncolta össze a homlokát.



2 7

– Nem hiszem, hogy járványról volna szó, a ragályos betegségek rendszerint akkor törnek ki, amikor a legforróbb anyár. Mit mondtak, miféle kór ez?

– Csak annyit tudok, hogy magas lázzal jár. Az ön egyikembere is megkapta, mylord. Ma reggel lett rosszul. Csakakkor értesültünk a faluban terjedő betegségről.

– Tehát azt mondod, hogy egyik emberem is elkapta alázat?

Ralph nem töprengett rajta, miképpen kaphatta meg egyik

csatlósa a nyavalyát. Tudta, hogy ha embereinek véget ér a

szolgálata, gyakran lemennek a faluba, hogy az ottanifehércselédekkel szórakozzanak. – Magam nézek utána. Az orvos addig is foglalkozzék

vele!

– Az ön orvosa küldött engem ide – mondta az apród. – Kéri, hogy sürgősen keresse fel őt, mylord!

Alayne Ralph karjára tette a kezét, amikor a férfi

megfordult, hogy kövesse a fiút. – Megengedi lordságod, hogy én is önnel tartsak?

– Ezúttal nem – válaszolta Ralph, és barátságosanrámosolygott az asszonyra. – Lehetséges, hogy szükség leszaz ön segítségére, ha a betegség a palotában is elterjed, denem akarom, hogy fölöslegesen veszélynek tegye ki magát.

– Ön is kockáztatja az életét! – tört ki Alayne- ből. – Egyik emberem beteg – mondta Ralph. – Kötelességem,hogy megnézzem, mi van vele, de kockázatos dologba nem

bocsátkozom. Egyébként pedig nem félek a láztól. Járványnálmás a helyzet. De ezek a szokásos lázas betegségek évrőlévre felütik a fejüket.



2 8

Alayne bólintott, és visszahúzta a kezét. Most nemtar thatta vissza Ralphet, mert a vár uraként eleget kelletttennie kötelességének. Ha a megbetegedett személy egyiknőcselédje lett volna, természetesen ragaszkodna hozzá, hogy

gondoskodhasson róla. Ismét vadászsólymára fordította figyelmét, ám Ralph

távozása után egyre fokozódott a nyugtalansága. Mindigaggasztó volt, ha emberek megbetegedtek, mert az esetektöbbségében nemigen lehetett segíteni rajtuk. Gyakran kellettlátnia, hogy az orvos által rendelt kezelés pusztítóbbnak

bizonyult, mint maga a betegség. Ezért meg volt győződvearról, hogy az emberek sokszor nem is annyira a betegségbe,mint inkább az alkalmazott gyógymódokba haltak bele.Mindazonáltal bölcsebb volt nem beleavatkozni, mert azorvosok céhe féltékenyen őrködött a jogai fölött. Agyógyítással foglalkozó asszonyokat bármikormegvádolhatták boszorkánysággal, és egyházi bíróság elé

állíthatták. Ezekben az esetekben a vádlottakat rendszerint bűnösnek találták, és halállal büntették.

Kisvártatva Alayne kiment a várudvarra, hogy egy kicsitsétáljon a kertben. Az első tavaszi virágok üde zöld hajtásaimár kibújtak a sötét földből, noha nem volt olyan meleg, mint

az előző napon. Alayne fázott, és elhatározta, hogyvisszamegy a házba. – Ma észrevehetően hűvösebb van, nemde?

Meghallva Ralph csatlósának hangját, az asszony

megfordult.

– Valóban – mondta, és rámosolygott a fiatalemberre.Ritkán volt hosszabb ideig egyedül, mert Robert szívesen



2 9

csatlakozott hozzá, ha ideje engedte. – Már ilyen koránelvégezte a mai gyakorlatokat, Master Greaves?

– Természetesen, mylady – válaszolta Robert lelkesen. – Az oktatóm azt mondja, hogy most már hamarosan lovaggá

ütnek. – Ezt nevezem dicséretnek! – mondta Alayne elismerően. –

Sir Ralph fegyvermestere nem osztogatja egykönnyen adicséreteket! Bizonyára derekasan harcolt!

– Igen, feltehetően elégedett volt velem – mondta Robert, a

mosoly azonban lehervadt az arcáról. – Persze ezek után majd

el kell mennem, hogy valami nagyot vigyek véghez. SirRalph beszélt rólam a királlyal, és talán az udvarbarendelnek.

– Ez nagy megtiszteltetés lenne az ön számára. – Igen... de el kellene hagynom Banewulfot...

– Ó... Alayne tudta, mi az, amit a fiatalember nem mondhat ki

hangosan. Sokszor zavarta, hogy Robert valószínűlegtúlságosan is a szívébe zárta őt. Ám ezen nem tudottváltoztatni. Az pedig igazságtalanság lett volna, hamegtagadja tőle a társaságát.

– Minden fiatalembernek érdemeket kell szereznie. Biztosvagyok benne, hogy jól fogja érezni magát az udvarnál.

Aztán egyszer talán visszatér ide. Gondoljon arra, hogy ha akirály parancsolja, engedelmeskednie kell! Nincs másválasztása.

– Hiányozni fog, mylady. – És a többi barátai szintúgy – fűzte hozzá Alayne. – De új

ismeretségeket fog kötni, és hamarosan elfelejt bennünket. – Soha!



21

– Kérem, ne beszéljen ilyen meggondolatlanul! – figyelmeztette Alayne a fiatalembert komoly arccal. – Ön a

barátom, Robert, de sohasem lehet több a számomra. Robert elpirult, és lesütötte a szemét.

– Bocsásson meg, mylady! Túl sokat mondtam. Bizonyáramegneheztelt rám, és ezentúl látni sem kíván.

– Err ől szó sincs – mondta nevetve Alayne. – De meg kell

ígérnie, hogy többé nem fog így beszélni velem. – Szavamat adom – felelte Robert, majd hozzáfűzte: – Ott

jön a férje, mylady!

– Ralph... – Alayne a férjéhez sietett. – Hogy van a beteg?Látta őt?

– A legjobb embereim egyike – mondta Ralph, és arcaaggodalomról tanúskodott. – Erősen verítékezik, és lázas. Ésnem tetszik az a furcsa kifejezés a szemében... Félek, hogymeg fog halni, Alayne.

– Imádkozzunk, hogy az orvosa meg tudja menteni őt,mylord!

– Brendon azt mondja, hogy hűséges emberem sorsa Istenkezében van – mondta Ralph. – Adott neki orvosságot, a lázátazonban nem sikerült lenyomni vele. Éppen eret készültvágni rajta, amikor elmentem.

– Okos dolog további vérveszteséggel gyöngíteni a

beteget, amik or már egyébként is erőtlen? – Nem tudom – dörmögte komoran Ralph. – De én bízomaz orvosomban – járatos az orvosi tudományokban, ésminden bizonnyal többet tud, mint mi.

– Talán igen – válaszolta Alayne, a szíve mélyén azonbannem értett egyet a férjével. Ám ugyanakkor azt is tudta, hogynem szabad beleavatkoznia. Az orvosok céhe nem fogadott



211

be nőket, és azt sem helyeselte, ha nők orvosságokatkészítettek. – Igen, biztos vagyok benne, hogy Brendon

mester érti a dolgát – mondta, és alázatosan lesütötte aszemét. – Imádkozzunk, hogy a betegség ne terjedjen el az

egész várban! – Isten legyen velünk! – mondta Ralph, majd mosolyogva

a fiatal csatlóshoz fordult. – Jó híreim vannak az ön számára,Robert. Legalább ön megmenekül a betegségtől, ugyanisazonnal a kir ályi udvarba kell mennie.

– Azonnal? – Robert szeme nagyra tágult az izgalomtól. –

Már ilyen hamar hírt kapott az udvarból? – A híre megelőzte önt – mondta Ralph elismerően. – Áldásommal indul útnak. Egy lovat ajándékozok önnek, ésazt a felszerelést, páncélzatot meg fegyverzetet, amelyet ittviselt. Dolgozzon keményen, éljen a lovagi szabályok szerint,és akkor nem fog szégyent hozni a fejemre.

Robert letérdelt Ralph elé.

– Ön mindig nagylelkű uram volt, mylord. Igyekeznifogok, hogy megbecsülést szerezzek mind az ön, mind amagam nevének.

– Mostantól Henriket kell szolgálnia – mondta Ralph. – Örülni fogok, ha hírt hallok a sikereiről, és talán egy naponmajd visszatér hozzánk. Ha a király elérkezettnek látja az

időt, hogy elbocsássa. Robert ismét felemelkedett. Epedő tekintete egy röpke pillanatra megpihent Alayne arcán, aztán kurta, merev biccentéssel elköszönt, és távozott.

– Azt hiszem, jó, hogy Robert a király szolgálatába lép – mondta Ralph, miközben elgondolkozva nézett a fiatalemberután. – Szerelmes önbe, Alayne.



212

– Én is ettől tartottam – mondta az asszony, éselmosolyodott, amikor Ralph feléje fordult. – Ó, nem úgy,ahogy ön gondolja, mylord! Robert olyan, mint ön, éssohasem bántaná meg semmivel a hölgyet, akit tisztel. Deegy ilyen szerelem csak f ájdalmat okozna neki.

– Mert ön nem tudná viszonozni? – Ralph arcvonásaifeszültségről árulkodtak, a szája sarka meg-megrándult. – Hiszen végül is soha egyetlen férfinak sem sikerültmeghódítania az ön szívét, nemde, Alayne?

Alayne döbbenten meredt a férfira, és képtelen volt bármit

is válaszolni. Ralph azonmód sarkon fordult és gyorsléptekkel távozott. Megharagudott volna? És mi oka lettvolna megharagudni? Volt valami a hangjában, ami arraengedett következtetni, hogy féltékeny vagy haragszik – de

hát ez képtelenség! Sir Ralph az első feleségét szereti.Máskülönben miért búsulna még mindig Berenice miatt?Alayne tudta, hogy emészti a bánat, mert valahányszor a

szerencsétlen teremtésről beszélt, mindig árnyék suhant át azarcán, és visszahúzódott.

Az asszony utána akart menni, aztán mégsem tette. Attóltartott, hogy bolondot csinál magából. Mert hát mi lenne, hafelajánlaná neki a szerelmét, és a férfi visszautasítaná? Nem,azt a fájdalmat nem tudná elviselni!

Addig tépelődött, míg végül elkésett, mert időközben atiszttartó csatlakozott Ralphhez, és a két férfi élénk beszélgetésbe merülve elhagyta a várudvart.

Amikor visszatért a házba, Alayne nem tudott szabadulni a benyomástól, hogy férje megjegyzésében sokkal több rejlett,mint kezdetben hitte.



213

Bár abban továbbra is biztos volt, hogy Sir Ralph most iséppúgy szereti az első feleségét, mint korábban, egyregyakrabban vetődött fel benne a gyanú, miszerint talánmégsem volt igazán boldog az a házasság. És Ralph valamely

okból saját magát hibáztatja Berenice haláláért. Bárcsak volna benne annyi bátorság, hogy megkérdezze!

De sajnos túlságosan is félt az elutasító választól. Végül isnehéz iskolát járt, és nem akarta kihívni férje nemtetszését.Ha Ralph elfordulna tőle, elbúcsúzhatna a boldogságtól,amelyben az utolsó hónapokban része volt.

Ennek ellenére kell legyen valamilyen mód arra, hogykipuhatolja, valójában milyen érzelmekkel viseltetik Ralph azelhunyt felesége iránt. Miközben a lehetőségeken töprengett,hirtelen támadt egy ötlete. Mostanra a kastély egész

berendezését és felszerelését leltárba vette, már csak Bereniceszobája volt hátra. Morna Grey felajánlotta, hogy magáravállalja a kényes feladatot, ő azonban köszönettel

visszautasította, mondván, hogy maga kívánja elvégezni.Eleddig azonban vonakodott belépni a szobába, sőt még arrasem vállalkozott, hogy elhozza a befejezetlen faliszőnyeget,amelyen Marguerite-tel együtt dolgozott.

Elhatározta, hogy nem vár tovább. Badarság félni aBerenice szobájában levő dolgoktól. Ugyan mit fedezhetne

fel ott, ami aggaszthatná? Majd leltárba veszi a fontosdolgokat, aztán körülnéz, hátha talál valamit, ami segíthet azigazság felderítésében.

Alayne szorongással telve indult a szoba felé, melybenakkor járt utoljára, amikor Marguerite itt volt. Az ajtó előttmegállt, mély lélegzetet vett, és elfordította a kallantyút.



214

Remegő lábbal lépte át a küszöböt. A helyiség nyomasztóhangulatot árasztott. Valami furcsa, dohos szag érződött alevegőben, mert a téli hónapokban nedvesség hatolt be akülső falon át. Alayne arra gondolt, alkalomadtán majd

gondoskodik róla, hogy befűtsenek a kandallóba. Bejárta aszobát, feljegyezte a bútorok és faliszőnyegek, továbbá azónból és ezüstből való eszközök, tárgyak számát. Amikorkinyitotta az egyik ládát, amely még mindig Bereniceholmiját tartalmazta, egy kis, vasveretes ládikót pillantottmeg benne. Domború fedele volt, és oldalfalait pompás

faragványok díszítették. Nyilvánvalóan ez volt Berenicelegdrágább értéktárgyainak egyike. Máskülönben miértrejtette volna el?

Alayne kivette a ládából, és fel akarta nyitni, de hiába, azár nyelve nem engedett, bárhogy feszegette. Vagy késtkellett volna keresnie, hogy felfeszítse, amivel kétségtelenültönkretette volna a szép fát és a díszítményeket, vagy

megtalálni a zárba illő kulcsot. Ám mindeddig nyomát sem látta semmiféle kulcsnak.

Letette a ládikót, és még egyszer végigkutatta a szobát, olyanhelyeket keresve, ahová egy nő elrejtene egy kis kulcsot. De

bármily buzgón kutakodott, semmit sem talált. Végül feladta. Úgy döntött, magával viszi a dobozt, hogy

felfedezze a zár titkát. Talán a saját ékszeres ládikójának akulcsa illik bele. Magához vette a megkezdett faliszőnyegetis, és visszatért a szobájába.

Mennyivel melegebb volt itt! Örült, hogy nem Bereniceszobáját adták neki, ott bizonyára nem érezte volna jól magát.Letette a ládikót, és rá a faliszőnyeget, hogy majd később



215

elrakja. Éppen hívni akarta a komornáját, hogy segítsen nekiátöltözni, amikor kopogtattak az ajtón.

– Tessék! – mondta, és elmosolyodott, amikor Ralph belépett a szobába. – Örülök, hogy látom, mylord!

– Beszélnem kell önnel, Alayne. – A férfi megpillantotta afaliszőnyeget, felvette, és a homlokát ráncolva nézegette amintát. – Ezen dolgozott Lady Marguerite-tel. Berenice

kezdte el...

– Igen...

Alayne felnézett a férfira, és elhallgatott. Ralph ismét

összeszorította az ajkát, szeme hidegen és elutasítóanszegeződött az asszonyra. – Be akartam fejezni. Marguerite fedezte fel a kézimunkát,

és úgy vélte, kár elpazarolni ezt a finom selymet. – Igen, valóban drága kelme volt – felelte Ralph színtelen

hangon. – Én is osztom Lady Marguerite véleményét, hogykár volna nem használni ezt a szép faliszőnyeget. Fejezze be,

ha akarja, mylady, de nem akarom ebben a szobában látni. – Akkor nem folytatom – mondta Alayne. Úgy érezte,

mintha fejbe kólintották volna. – Nem sejthettem, hogy

bosszúságot okozok önnek. – Egyáltalán nem zavar, ha be akarja fejezni a hímzést –

mondta Ralph nyomatékosan – , csupán arra kértem, hogy ne

díszítse vele a szobáját. Ez a kézimunka olyasvalamireemlékeztet, amit szeretnék elfelejteni. – Bocsásson meg... Ralph azonban már nem figyelt rá, mert pillantása a

ládikóra siklott. Kezébe vette, és megpróbálta kinyitni, demegállapította, hogy be van zárva.

– Önnél van a kulcs? Tudja, hogy mi van benne?



216

– Gondolom, levelek vagy effélék – felelte Alayne égőarccal.

A férfi tekintete hidegen, fürkészően szegeződött az arcára.Alayne már tudta, mit jelent ez: Ralph valóban haragszik.

Franciaországi találkozásuk óta egyszer sem látta ilyenharagosnak.

– Nem nyitottam ki – mondta mentegetőzve. – Nagyon helyes, mert a levél magánügy, nem tartozik

senki másra – mondta a férfi kioktató hangon. – Nem volt

joga magához venni ezt a holmit, Alayne. Meg kellett volna

mutatnia nekem. – Nem akartam megharagítani... – Alayne elhallgatott. – Szépnek találtam a dobozt, és gondoltam, talánhasználhatnám...

Hangja elhalt, amikor meglátta a férfi szemében a bizalmatlanságot.

– Kíváncsi volt, Alayne – felelte Ralph – , és először

fordult elő, hogy nem mondott igazat. Nem áll jól önnek ahazugság. – Ezzel magához vette a ládikót, és sarkon fordult,hogy távozzon.

– Bocsásson meg! – kiáltotta Alayne, miközben a férfikészült elhagyni a szobát.

– Nemcsak hogy magához vette ezt a holmit, hanem

ráadásul be is csapott – jegyezte meg Ralph hidegen. Ajkaszeglete keserűen legörbült. – Azt hittem, barátok vagyunk.Ha valamit meg akar tudni Berenice-ről, forduljon hozzám!

Alayne lehajtotta a fejét. Túlságosan is szégyellte magát,hogysem szólni tudott volna. Könnyek gördültek alá az arcán,amikor a férfi határozott mozdulattal behúzta maga után azajtót. Miért nem szóltam semmit, miért nem beszéltem



217

őszintén az érzelmeimről? – tette fel magának a kérdést. De aválasszal adós maradt.

Morna Grey később közölte Alayne-nel, hogy Sir Ralph

sürgős elfoglaltsága miatt nem tud este vele vacsorázni.Továbbá a nagy csarnokban nem szolgálnak fel étkeket, mertsok férfi megbetegedett, mindannyiuknak magas láza van.

– Tehetek valamit? – kérdezte Alayne, miután értesült atörténtekről. – Ápolhatnám a betegeket.

– Sir Ralph elrendelte, hogy az ön szolgálói nem mehetnek

a betegekhez – magyarázta Morna. – És arra kéri önt, hogymaradjon a szobájában, néhány napig ne menjen le a nagycsarnokba, nehogy elkapja a nyavalyát.

– Sir Ralph nagyon figyelmes – válaszolta Alayne, ám a

lelke mélyén inkább büntetésként fogta fel férjegondoskodását. Nyilvánvalóan sejtette, hogy ő majd segíteniakar, és ezt kívánta megelőzni rendelkezésével. –

Természetesen megteszem, amit kér, de önnek tájékoztatniakell engem, ha nők betegednének meg. Nem fogom tétlenülnézni a szenvedésüket. Kötelességem és jogom, hogygondoskodjam a vár lakóinak jólétéről.

Az úrnőjénél néhány évvel idősebb Morna Grey nemsietett válaszolni. Végül azonban mosolyogva bólintott.

– Tudtam, hogy ezt fogja tenni – mondta. – Van egyszolgáló, aki valószínűleg ugyanebben a ragályban betegedettmeg. Uramnak még nem szóltam róla, de ha ön...

– Vezessen hozzá! – vágott közbe Alayne. – Ne aggódjon,Morna, Sir Ralph nem fogja megtudni! Ez a mi titkunk

marad.



219

– Azt hiszem, valamilyen betegség okozza ezt a lázat. – Alayne undorodva pillantott a szúrós szagú epeváladékr a,

amely még mindig ott éktelenkedett a leány fekvőhelyemelletti gyékényen. – Ezt el kell takarítani innen! Terjesztheti

a betegséget! Most elhozom az orvosságot, amelyről beszéltem.

– Addig én hűteni fogom a beteg homlokát úgy, ahogyanön javasolta – mondta Morna. – Visszatalál ide ladységed?

– Biztosan. Mindjárt visszajövök! Morna rögtön elkezdte hideg vizes borogatással hűteni a

beteg homlokát, Alayne pedig végigsietett a keskenyfolyosón. Ezúttal is a főépületet a cselédség lakrészévelösszekötő kis, rejtett lépcsőt használta. A háznak ez a részeolyan, mint valami útvesztő, gondolta, mert némelyik lépcsőlátszólag sehová sem vezetett. Ha idefelé jövet nem figyeltevolna meg jól az útvonalat, most biztosan eltévedne.Könnyen el lehet véteni az irányt, elég, ha valaki rossz

irányba fordul egy elágazásnál, amely egy lakatlantoronyszobához visz.

Alayne azonban kerülő utak nélkül ért vissza a sajátszobájához. Az orvosságot tartalmazó üvegcsét ékszeresládikójának titkos rekeszében helyezte el, melyet még fiatalleány korában fedezett fel, amikor a szép dobozt ajándékba

kapta. Az ékszerdoboz egyik sarkában parányi szerkezetetrejtett el ügyes kezű készítője, működésének titkát csupánAlayne ismerte. Gyorsan kinyitotta a rekeszt, kivette az

üvegfiolát, majd az övén függő puha bőrzacskóba csúsztatta.Sietve ment vissza ugyanazon az úton, és szerencséjéresenkivel sem találkozott. Csupán a cselédszobák előtt futott össze két szolgálóval. A fiatal nők sietős kis meghajlással,



22

mosolyogva, és látható csodálkozással üdvözölték. Nyilvánvalóan meglepte őket, hogy az épületnek ebben aszárnyában találkoznak a vár úrnőjével.

A beteghez visszaérve Alayne megállapította, hogy már

valamelyest nyugodtabban alszik. Elővette az orvosságosüvegcsét, és a folyadékból Morna segítségével két cseppetcsepegtetett a leány szájába.

– Ez a szer meglehetősen erős – mondta Mor nának. – Itthagyom az üvegcsét, de ügyeljen a gondos adagolásra!Csupán két cseppet kaphat egyszerre, nappal és éjszaka

legfeljebb négy alkalommal. – A leány homlokára tette akezét, és érezte, hogy már nem olyan forró. – Azt hiszem, a

hideg borogatás máris használt. Lehet, hogy ismét fellángol aláz, de addig is kipihenheti magát szegény teremtés.

– Majd én törődöm vele – ígérte Morna. – Hálásanköszönöm a segítségét, mylady! Megszakadna a szívem, haGreta meghalna. Az unokahúgom, és nagyon kedves, jógyermek.

– Imádkozni fogok érte – mondta Alayne. – De most vissza

kell mennem, lehet, hogy máris keresnek. Ha Greta állapotarosszabbodna, feltétlenül szóljon nekem!

– Igen, mylady. Egy szolgáló majd tálcán felviszi avacsoráját. Ő nem volt Greta közelében, és pillanatnyilag

máshol alszik. Alayne bólintott, mert látta, hogy Morna igyekszik a lehetőlegjobban eleget tenni ura parancsainak.

– Senkinek nem beszélünk arról, hogy itt jártam – mondta.

– Ha tudok, ismét átjövök, és további orvosságokat hozok.



221

Visszatérőben a szobájába, Alayne a Ralph gyógyszeresládájába elzárt drága fakéregre gondolt, melynek kulcsát alovag mindig magánál tartotta. Bizonyára haragudna, ha mégkérne a fakéregből. Talán sejtené, hogy nem csak saját

magának kéri az orvosságot. Alayne töprengve rágta az ajkaszélét. Ha elmondaná neki, miért van szüksége a szerre, azzalengedetlenségét is leleplezné. És az is kiderülne, hogy valakitájékoztatta őt a kis szolgáló betegségéről. És Mór na Greytminden bizonnyal megbüntetnék.

Alayne őszintén sajnálta a Berenice ládikójával

kapcsolatos esetet. Ha nem vette volna el azt a holmit, mostgondolkodás nélkül kérhetne az orvosságból. Ralphkétségtelenül nem lenne különösebben elragadtatva, devalószínűleg megértené, hogy csak segíteni akar. Csakhogymost már túlságosan is fél, semhogy valamit is elmondjon atörténtekből. Ralph elutasító viselkedése mélyen érintette – nem akarta, hogy a férfi még egyszer azzal a hideg tekintettel

nézzen rá.



222

Alayne három napig nemtalálkozott a férjével. Ralphmegüzente Bethellel, hogy

továbbra is nagyon elfoglalt.

Alayne érezte, hogy mindinkábbeltávolodnak egymástól.Kétségtelenül igaz volt, hogy

sokan megbetegedtek, ami Ralph aggályait nagyon isindokolttá tette, Alayne mégis szívesen megosztotta volnavele a gondokat.

E három nap alatt még háromszor látogatta meg a betegGretát. Utolsó látogatásakor a leány már lényegesen jobbanérezte magát. Lejjebb ment a láza, s bár sápadtan éskimerülten, de már szalmazsákján ülve fogadta az úrnőt.

– Ó, mylady! – mondta, és aggodalmasan nézett felAlayne-re. – Önnek nem lenne szabad itt tartózkodnia!Morna Grey elmondta, hogy ön mennyire a szívén viselte a...

– Nem tettem többet, mint amit mások is megtettek volna ahelyemben – nyugtatta meg Alayne a leányt egy mosollyal. – Örülök, hogy meggyógyultál. De ne erőltesd meg magad!

Néhány napig még biztosan gyenge leszel, és csak akkorkezdj el dolgozni, ha ismét erőre kaptál!

– De időközben még két szolgáló betegedett meg – mondta

Greta. – Morna Greynek szüksége van a segítségemre. – Hol vannak?

Greta félénken egy fából készült spanyolfalra mutatott.Alayne halk, fájdalmas nyöszörgést hallott mögüle. Éppenoda akart menni a betegekhez, amikor Morna besietett a

szobába. – Greta azt mondja, hogy két újabb betegünk van.



223

– Igen, mylady – felelte Morna. – Van még valamennyiabból az orvosságból, amelyet ladységed Gretának adott, deazt hiszem, már nem lesz elég.

– Gondolja, hogy a cseppek használtak az unokahúgának?

– Egészen biztos vagyok benne. A szer csillapította afájdalmait, és a verítékezés is megszűnt, miután néhányszorhideg vizes ruhával lemostam.

– Folytassa a hideg borogatásokat! – mondta Alayne. – Megpróbálok szerezni egy keveset a fakéregből.

– Nem szabad túl sokat kockáztatnia, mylady.

– Majd azt mondom a férjemnek, hogy fáj a fejem – válaszolta Alayne.

Sietve visszatért a szobájába, s mivel ismerte a mozgathatófalburkolat titkát, kinyitotta az átjárót, és a közbenső kishelyiségen át bement a férje szobájába. Remélte, hogy otttalálja Ralphet. A férfi azonban nem volt ott.

Alayne tekintetét az olyannyira szükséges fakérget rejtő

ládára függesztette. A szárnyas ajtók azonban ezúttal is jól bevoltak zárva. Tudta, hogy Ralph mindig magánál hordja akulcsot. Más lehetőség nem volt a láda kinyitására, kivéve, haerőszakkal feltöri a zárat. Tehetetlenül húzta-cibálta azárószerkezetet, és kétségbeesetten sóhajtozott. Elkeserítettea gondolat, hogy nem tud segíteni a betegeken, mert képtelen

hozzáférni az orvossághoz. Amikor végül visszatért a szobájába, és nem zárta be atitkos ajtót maga után, rájött, hogy nem marad más hátra,mint kérni a szerből a férjétől. Ralph talán átjön hozzá, hameglátja a nyitott ajtót. Talán megbánta az értelmetlencivakodást, és meghallgatja kérését.



224

Hangos, dübörgő zaj riasztotta fel Alayne-t álmából. Aszobában sötét volt. Az asszony rémülten ült fel, és azontöprengett, mi történhetett. Aztán meghallotta a panaszos,rekedtes nyöszörgést. Sietve meggyújtotta az ágya mellett

álló gyertyát, visszadobta a takarókat, kiugrott az ágyból,fogta a gyertyatartót, és elindult, hogy felkutassa az ijesztőhangok okát.

A gyertya fényköre egy fekvő férfialakot világított meg aszobája padlóján. A férje nyilván bejött a titkos ajtón, és méga küszöbön összeesett. Alayne-nek a rémülettől majdnem

megállít a szíve. Letérdelt Ralph mellé, és látta, hogy csukvavan a szeme. A gyertya fényében nagyon sápadt volt az arca.Amikor megérintette, érezte, hogy forró, és ugyanakkorveríték borítja – a magas láz biztos jele!

Azonnal az ágyába kell vinni. Egyedül azonban nem voltképes odacipelni, a cselédséget pedig nem akarta az éjszakakellős közepén felkelteni. Már csak azért sem, mert ha

segítségül hívna valakit, jönne az orvos is. És akkor Ralph iskénytelen lenne alávetni magát annak a kínosgyógykezelésnek, amelyet az embereinek is el kellettviselnie. Alayne már hallott egyet s mást a Brendon mesteráltal alkalmazott módszerekről, így a piócákról is. Azérvágásnak ezt a módját visszataszítónak találta, és meg volt

győződve arról, hogy a vérszívó állatok még jobbanlegyengítették első férjét betegsége utolsó szakaszában. De a báró nem engedte, hogy felesége segítsen rajta, sőt ellöktemagától, és állandóan szidalmazta. Alayne eleget tudott avárban elterjedt betegségről ahhoz, hogy megítélhesse,miszerint az ő kezelési módszere sikeresebb, mint Brendon



225

kúrái. Ezért elhatározta, hogy saját maga fogja gyógyítani ésápolni a férjét.

Egy halk sóhaj elárulta, hogy Ralph megmozdult. Alayneföléje hajolt, és megpróbálta kissé felemelni. A férfi ekkor

felnyitotta a szemét, és ránézett. Tekintete ködös volt, de úgytűnt, felismeri Alayne-t. Ajka megmozdult, mintha a nevétakarná formálni.

– Ne beszéljen – mondta mosolyogva az asszony, ésmegsimogatta férje arcát. – Ágyba szeretném fektetni, desajnos túl nehéz nekem. Tudna egy kicsit segíteni? Ily késői

órán nem akarom felkelteni a cselédeket. – Alayne, én... – kezdte rekedtes hangon a férfi, de nemtudta befejezni a mondatot. Alayne egy pillanatig azt hitte,

hogy ismét elvesztette az eszméletét, ám aztán halknyögdécselés közepette ülő helyzetbe tornászta fel magát. – Szédülök... minden forog körülöttem...

– Igen, tudom, milyen gyengének érzi magát – mondta

Alayne. – Segíteni fogok önön. Kérem, próbáljon megfelállni! Biztosan sikerül, kedvesem!

Ralph kimerülten kapaszkodott belé, mialatt Alayneminden erejét összeszedve igyekezett lábra állítani. Többkísérlet után, amikor már azt hitte, összeroskad a tehetetlentest súlya alatt, végre sikerült felsegítenie. Egyik karjával

átölelte a derekát, és az ágya felé húzta. Már majdnem elértéka fekvőhelyet, amikor Ralph ismét elszédült. Alayne maradékerejével az ágy irányába fordította, de mielőtt lefektethettevolna, a férfi kimerülten az ágyra zuhant. Ez már túl soklehetett számára. A láz megint hatalmába kerítette, snyilvánvalóan mit sem tudott Alayne jelenlétéről, vagy arról,hogy mit csinál vele.



226

Az asszony fáradságosan kinyújtóztatta férjét az ágyon, ésegy vánkost tolt a feje alá. Csak úgy tüzelt az arca!Gyengéden kisimította verítéktől nyirkos haját a homlokából,majd vizet töltött egy tálba, belemártott egy vászondarabot,

kicsavarta, és leitatta vele a homlokát. Aztán benyúlt atunikája alá, hogy a testét is hűsítse. De nem tudta elérni amellkasát. Így nem maradt más választása, mint levetkőztetnia férfit. A tunikát azonban nem lehetett a szokásos módon, afején át lehúzni, kénytelen volt felvágni a késével.

Úgyszólván fel kellett darabolnia a drága kelmét, hogy

teljesen le tudja mezteleníteni a testet. Akkor több vizethozott, és tetőtől talpig ledörzsölte a beteget. Keze remegett,amint végigsiklott a kidomborodó izmokon, a keménykörvonalakon. Ralph katona volt, ifjú korától fogva harcrakészítették fel, és azóta is nap mint nap gyakorlatozott azembereivel. Izmai rugalmasan feszültek Alayne-énál kissésötétebb árnyalatú bőre alatt. Mellkasát finom, pihés szőrzet

borította, lábszára hosszú, combja erőteljes volt, akárcsak aválla és a nyaka. Alayne lemosás közben szemérmesenletakarta Ralph ágyékát, úgy vélte, nem illendő testéneklegférfiasabb részét bámulni, miközben öntudatlanul fekszik.

Még így, csuk ott szemmel, láztól remegő tagokkal is

szépnek találta. És mennyivel szebb lenne, ha megint jó

egészségnek örvendene! Pironkodva képzelte el, amintruhátlanul fekszik mellette, és valami furcsa remegést érzett a belsejében. Sürgősen elhessegette az illetlen gondolatokat,

megtörölte, majd egy vékony lepedővel betakarta a beteget. Ralph most nyugodtabbnak tűnt, de Alayne tudta, hogy a

láz ismét emelkedni fog. A szervezetnek szüksége vanvalamire, hogy felvehesse a küzdelmet a kór ellen – a



227

fakéregre az orvosságos ládából. A kulcsot rejtő bőrzacskó akettévágott tunika mellett hevert a padlón. Alayne egy

pillanatig habozott, majd gyorsan lehajolt, és elővette akulcsot.

Vadul dobogó szívvel sietett át a titkos ajtón férjeszobájába. Csupán egy pillanatig tartott, míg meglelte afakérget, és letört belőle annyit, amennyi a férje és a két betegorvosságának elkészítéséhez kellett. Szinte tolvajnak éreztemagát, amikor megint gondosan becsukta a szárnyas ajtókat,és visszament a szobájába, ahol a kulcsot a szokott helyére

tette.A fakérget súlyos mozsártörővel apróra törte egykőmozsárban. Amikor már elég finomnak találta, kevés vizetadott hozzá, és várt, míg a darabkák magukba szívták anedvességet. Az orvosság csak egy vagy két óra múlva fejtiki teljes gyógyhatását. Amikor az ágyhoz ment, észrevette,hogy Ralph megint nyöszörög.

Az orvosság még nem volt készen – mitévő legyen most?Mit adjon neki? Végül mégiscsak az orvosért kell küldenie?Brendon betegei közül azonban úgyszólván egy sem gyógyultmeg. Alayne egy pillanatig feszülten gondolkozott, és akkorhirtelen eszébe jutott a fehér por, amelyet egykor arabismerőse adott neki. Az arab orvos elmagyarázta neki, hogy

az orvosságot ragályban megbetegedett embereknél lehetalkalmazni, de egyúttal a lelkére kötötte, hogy óvatosan bánjon vele, mert nagyon erős.

Alayne ismerte saját szereinek fájdalomcsillapító hatását,de vajon ez a por használ a láz ellen is? Nem tudta.Lehetséges, hogy gyógyító hatást fejt ki, ha egy rendkívül



228

csekély mennyiséget vízben felold, és Ralph szájábacsepegteti.

Gyorsan elővette a kis bőrtasakot ékszeres ládikója titkosrekeszéből. Csupán késhegynyit vett a drága porból, és

beleszórta egy serleg vízbe. A finom, fehér por felkavarodotta folyadékban, majd tejszerű bevonatot képezett a serleg

falán. Alayne az ágyhoz vitte a serleget, belemerített egykanalat a folyadékba, és férje ajkához tartotta.

Ralph ajka szorosan zárva volt, ám amikor Alayne akanállal enyhe nyomást gyakorolt rá, valamelyest kinyitotta, s

így sikerült legalább néhány cseppnyit a nyelvére csepegtetni.Ralph nem mozdult, de Alayne tudta, hogy az orvosságnakfertelmes íze van. Félretette az ivóedényt, és letakarta egykendővel. Szándékosan csak egy kis mennyiséget oldott fel a

porból, mert nem volt biztos benne, hogy a szer egyáltalánalkalmas-e a láz csillapítására. Ha Ralphnek több orvosságravolna szüksége, addigra már az ő saját fakéregkeveréke is

elkészül. Az arab orvos gyógyszerét át fogja tölteni együvegcsébe. Hasznát vehetik a jövőben is.

Leült a padra, és várt, mikor mutatkozik valami jele a lázcsillapulásának. Az éjszaka elmúlt, s az ablakon már a

pirkadat halvány fénye szivárgott be a szobába. Ralph mégsokáig nyugtalanul hánykolódott, egy idő múlva azonban

elcsendesedett, nem nyöszörgött többé, és nem vetette magátegyik oldaláról a másikra. Alayne felállt, és a beteg homlokára tette a kezét. Még

most is forró volt, de már nem olyan tűzforró, mint órákkalezelőtt. Az arab orvos fehér pora nyilvánvalóan ugyanolyanhatást váltott ki, mint az ő orvossága. Sőt valószínűlegerősebb lehetett. Eddig abból indult ki, hogy az orvosságok



229

különböző eredetűek és összetételűek, most azonbanfelvetődött benne a kérdés, nem lehetséges, hogy a finom portvalami különleges eljárással fakéregből állították elő?

Ó, mennyire szeretett volna többet tudni! Még sohasem

érezte magát ennyire levertnek. Úgy tűnt, Ralph valamivel jobban van – de hátha megint visszatér a láz? Most nemtudott egyebet tenni, mint virrasztani a férje mellett, ésimádkozni a gyógyulásáért.

Reggel Alayne már fel volt öltözve, amikor a komornája

bevitte neki a reggelit és egy kevés sört. Az asszony ajkáratette az ujját, amikor Louise mosolyogva belépett. – A férjem nem érzi túl jól magát – suttogta. – Én ápolom,

és nem akarom, hogy értesüljenek a betegségéről. Kéretem

Morna Greyt, jöjjön fel hozzám. De senkinek ne szólj egyszót sem! Értetted, Louise? Az a legjobb, ha senki sem tudja,hogy Sir Ralph is megkapta a lázat.

– Ó, mylady! – mondta Louise. – Ha urunk meghal, nemfogják azzal vádolni önt, hogy elmulasztotta igénybe venniBrendon mester szolgálatait?

– Nem fog meghalni – válaszolta Alayne. – Tedd, amit

mondtam!

– Igen, mylady.

Louise-nak láthatóan voltak kételyei. Alayne csupánremélhette, hogy megőrzi a titkot. Ő ugyanis szilárdanelhatározta, hogy nem engedi át a kezelést Brendonnak, akikotyvalékaival és piócáival többet ártana, mint használna a

betegnek. Annyi bizonyos, hogy Ralph szervezetére márishatással van az orvossága, noha még mindig eszméletlen.



23

Amikor Morna Grey belépett a szobába, rögtön látta, hogy

ura milyen állapotban van. A lovag immár a betegségmásodik szakaszába jutott, akárcsak Greta, miután ő adottneki Alayne orvosságából. Helyeslően bólintott.

– Okosan tette, asszonyom, hogy nem közölte urunk betegségét a vár népével – mondta – , noha nem lesz könnyű

megőrizni a titkot, mert Brendon mester alighanem

hamarosan beszélni kíván vele. – Azt kell mondania neki, hogy a férjem pillanatnyilag

nagyon elfoglalt – mondta Alayne. – Többet készítettem az

orvosságból, jut belőle a két beteg szolgálónak is. Greta hogyvan ma reggel?

– Egy kissé még gyenge, de sokkal jobban érzi magát – felelte Morna. – Ragaszkodik hozzá, hogy ápolja a másik kétszolgálót. Szerintem is jobb, hogy velük foglalkozik, mintha

folytatná megszokott munkáját. Ezért megengedtem neki,

hogy hideg vizes borogatásokat rakjon a betegekre. Ezt

azonban magamnál tartom – mondta, amikor átvette úrnőjétőlaz orvosságot tartalmazó üvegcsét. – Rajtam kívül senki semtudhat róla, mylady.

E pillanatban halk nyöszörgést hallottak az ágy felől, és

megfordultak. Ralph kinyitotta a szemét, és fáradtan nézett akét nőre.

– Hamarább magához tért, mint a többiek – jegyezte megMorna. – Hiszen erős, edzett férfi. – Odalépett az ágyhoz, ésura homlokára tette a kezét. – Azt hiszem, lejjebb ment a

láza, mylord.

– Rosszul érzem magam – nyögte ki Ralph nagy nehezen,és csodálkozva nézett körül a szobában. – Hogy kerültemide?



231

– Elszédült, és összeesett. Én fektettem ide – magyaráztaAlayne. – Magas láza volt.

– Olyan kimerült vagyok... – suttogta Ralph. – Ez az önágya, Alayne...

– Könnyebb volt idehozni – mondta Alayne mosolyogva,és gyengéden végigsimított a férfi homlokán. Szeméből többgyengédség áradt, mintsem gondolta volna. – Már későéjszaka volt, nem akartam felkelteni a szolgálókat.

Ralph felnézett rá, és mondani akart valamit. Devisszahanyatlott párnáira, és lehunyta a szemét. A láz

alaposan legyengítette a szervezetét, noha a többiekhezképest gyorsabban magához tért. – Én most elmegyek, mylady – mondta Morna, és elhagyta

a szobát. Alayne visszament az ágyhoz, és Ralph fölé hajolt.

Megtapintotta a homlokát, és megállapította, hogy mégmindig elég meleg. Éppen elfordult, hogy friss vizet hozzon,

amikor a férfi megragadta a karját. – Ne hagyjon egyedül! – mondta alig hallhatóan. –

Beszélni akartam önnel... bocsánatot kérni azért, amit néhánynappal ezelőtt mondtam. Nagyon nyers voltam önhöz. Nemlett volna szabad úgy viselkednem.

– Ennek most már nincs jelentősége, mylord – válaszolta

Alayne szelíden. – Ön haragudott rám, és joggal. Bocsássa ela karomat, borogatást kell tennem a homlokára, és azorvosságot is be kell adnom.

– Nem vagyok hajlandó bevenni azt a kotyvalékot, amit

Brendon az embereimbe erőltetett – dörmögte Ralph. – Nem

használ semmit, sőt lehet, hogy inkább árt.



232

– Ezt az orvosságot az ön gyógyszeres ládájában találhatófakéregből készítettem – magyarázta Alayne. – Rájöttem,hogy láz esetén ugyanolyan hatásos, mint fejfájás ellen.

Ralph elengedte az asszony karját. Gyenge volt, minden

porcikájában érezte a betegség utóhatását, mely előző é jszakaleterítette. Alayne vizet hozott, belemártotta a kendőt,kicsavarta, és megtörölte vele a férfi arcát, majd a homlokárahelyezte.

– Ez jólesik – jegyezte meg Ralph. Amikor Alayne a

szájába csepegtette az orvosságot, vonakodás nélkül lenyelte.

– Fertelmes íze van – mondta aztán, és elfintorította az arcát. – Tudom, de bízom benne, hogy hozzásegíti agyógyuláshoz. Önnek szerencséje van, mylord, Greta állapotacsak három nap múlva kezdett javulni.

– Tehát mégis ápolta a beteg nőket! – mondta Ralph, ésharagosan nézett Alayne-re. – Pedig szigorúan meghagytam,hogy tartsa távol magát a lázbetegektől!

– A járvány nem az ön tetszése szerint viselkedik, uram – felelte határozottan Alayne. – Kérem, ne haragudjon rám!Tény és való, hogy nem engedelmeskedtem önnek. De

rosszulesett, hogy kiakar zárni a munkából. Én csak segíteniakartam.

– Nem állt szándékomban kizárni – mondta rekedtes

hangon Ralph. – Féltem, hogy megkaphatja a betegséget, ésmeghal. Nem akarom önt elveszíteni! Csupán óvni próbáltam.

– Ha ön meghalt volna, nem kívántam volna, hogymegóvjanak – ismerte be Alayne. – Ha nem segítek Gretán,nem jövök rá, milyen orvosságot adjak önnek.



233

– Greta felépült? – Ralph különös pillantást vetett Alayne-

re. – Múlt éjszaka azt hittem, meg fogok halni, mert már öt emberem elhunyt. Egyáltalán hogyan talált rám?

– Nyitva hagytam a szobáink közötti ajtót, és így

meghallottam, amikor ön összeesett – magyarázta Alaynedobogó szívvel. – Titkon reméltem, hogy átjön hozzám.Egyrészt azért, mert szerettem volna elsimítani a közöttünktámadt nézeteltérést. Másrészt mert szükségem volt mégvalamennyi fakéregre az ön gyógyszeres ládájából. Egykeveset már vettem belőle, hogy elkészítsem az orvosságot

önnek és a nőcselédeknek. Remélem, megbocsátja, mylord! – Nekem kell bocsánatot kérnem – mondta Ralph. – Amikor azt hittem, halálomon vagyok, rájöttem, hogy önsohasem tudja meg, hogy... – Mély sóhaj tört fel az ajkáról,és kimerültén elhallgatott. – Olyan gyengének érzemmagam...

– Mi az, ami rejtve maradt volna előttem? – kérdezte

Alayne. – Hogy szeretem önt... Alayne elkerekedett szemmel bámult a férfira, aki hirtelen

mély álomba merült. Alayne mozdulatlanul állt, és hallgattaaz alvó halk, egyenletes lélegzését. Vajon komolyangondolta, amit mondott, vagy csak lázálmában beszélt?

Ralph gyorsan felépült. Estére már képes volt felkelni azágyból, és néhány lépést tenni Alayne segítségével. Azasszony átkarolta a derekát, és támogatta, miközben lassanátment a saját szobájába. Közelségétől egyre sebesebbenkezdett dobogni Alayne szíve, és sejtette, hogy Ralphkimerültsége ellenére valami hasonlót érez.



234

– Nálam kellene maradnia, hogy továbbra is szemmeltudjam tartani – ajánlotta, amikor Ralph kijelentette, hogyszeretne a saját ágyába menni. – Ha visszaesés következik bea betegségében, talán nem is hallom meg.

– Nyitva hagyhatja a titkos ajtót, és átjöhet hozzám, haakar – válaszolta Ralph, és a tekintetéből sugárzó melegségmegint csak megdobogtatta Alayne szívét. – De ki kell

pihennie magát, és ha visszatérek az ön ágyába, akkor nem

gyámoltalan kismacskaként akarok ott feküdni... – Most aludnia kell, hogy erőre kapjon! – mondta Alayne,

és félénken elmosolyodott; még mindig bizonytalan volt azelhangzott szerelmi vallomást illetően, noha a férfi tekintetemáris boldoggá tette. – Az é jszaka folyamán azonban

ellenőrizni fogom, hogy nem ment-e fel újból a láza. – Nem fogok visszaesni! – jelentette ki Ralph. – Bár még

gyengének érzem magam, a betegség lezajlott. – Valószínűleg már napok óta magában hordta – jegyezte

meg Alayne elgondolkozva. – A szervezete egy ideig küzdötta kór ellen, míg a többieket már hamarább ágynak döntötte.Úgy látom, a voltaképpeni láz két-három napig tart, aztánfokozatosan javulni kezd a beteg állapota. Legalábbis Gretaesetében így történt.

– Vagy meghal – mondta komor arccal Ralph. – Öt

emberem nem gyógyult meg, őket már eltemettük. Miképpenlehetséges, hogy az erős férfiak belehaltak, míg Greta, akiúgyszólván még gyermek, túlélte?

– Nem tudom, mylord – válaszolta Alayne, kerülve férjefürkésző tekintetét. Besegítette az ágyába, és Ralph azerőfeszítéstől kimerülve, párnáira hanyatlott. De tekintete

továbbra is kutatóan szegeződött Alayne-re. – A betegségek



235

lefolyása kiszámíthatatlan – felelte az asszony kitérően. – Vannak, akik meg sem kapják a ragályt, másokkigyógyulnak, megint mások belehalnak. Erre nincsmagyarázat.

– Mindazonáltal úgy vélem, hogy Brendon mestermódszerei valószínűleg mit sem érnek – jelentette ki Ralph,

és nagyon komoly volt az arca. – Ezt én nem tudom megítélni, mylord, mert az efféle

dolgokhoz nem értek. – Őszintén beszélhet velem, mylady – mondta Ralph, és

megfogta Alayne kezét, amikor az már félig elfordult. – Hiszen tudja, hogy sohasem okoznék bajt önnek. Alayne habozott, ám aztán felismerte, hogy ki kell

használnia a kedvező alkalmat. – Nem hiszem, hogy a piócák használnának ennél a

betegségnél, mylord. Valószínűleg inkább legyengítik a lázas beteget, ha túl gyakran alkalmazzák őket.

– Brendon azt állítja, hogy kiszívják a gonosz lelket azembereim véréből – mondta Ralph. – Én is szükségtelennekés értelmetlennek tartom, hogy köpölyözzenek valakit, akitmár amúgy is legyengített a láz. De én bíztam az orvosban.Lehet, hogy rosszul tettem. Egyetlen orvossága vagygyógymódja sem volt hatásos. Sőt inkább ártott, amikor a

lázas betegeket izzasztókúrával kezelte. Ön ellenben hidegvizes borogatásokkal, lemosásokkal hűsített engem, ami

enyhítette szenvedéseimet. – Talán én is tévedtem. Talán saját magától is legyőzte

volna a lázat, mylord. Vannak emberek, akik képesek erre, haelég erősek.

– Találkozott már valaha ezzel a nyavalyával?



236

– Láttam hasonló megbetegedést, de nem mernékmegesküdni rá, hogy ugyanez a láz volt. Végül is nemrendelkezem kellő tudással, hogy megítélhessem ezeket adolgokat. Csupán azt tudom, hogy az arab orvos, akit egyszer

már említettem lordságodnak, megmutatta, miképpen kell afakéregből orvosságot készíteni, és alkalmazni. Követtem azutasításait, és úgy tűnik, a szer mind önnek, mind Gretánakhasznált.

– Meggyőződésem, hogy az ön ápolása segített rajtam – mondta Ralph, és nyíltan Alayne szemébe nézett. – Készítene

még valamennyit ebből az orvosságból? Holnap beadomazoknak az embereknek, akik még nem gyógyultak meg, hamegmondja, mit kell tennem.

– Én majd Morna Greyjel együtt gondoskodom a betegekről – felelte Alayne. – De legelőször is szükségemvan az ön ládájának a kulcsára.

– Már rég akartam adni önnek egy kulcsot – mondta Ralph.

– Most vegye az enyémet, és mihelyt jobban leszek,csináltatok egy másodikat, hogy a jövőben kivehesse, amireszüksége van.

– Természetesen csak az általam ismert gyógyszereket

fogom alkalmazni. De biztos benne, mylord, hogy valóbanrám akarja bízni a kulcsot?

Ralph megszorította Alayne kezét, majd az ajkához emelte,és csókot lehelt a tenyerére. – Teljes szívemből megbízom önben! Ez a kulcs csupán

jelentéktelen limlom. Alayne-nek égett az arca. Kényszerítette magát, hogy férje

szemébe nézzen, keze remegett Ralph kezében. Szíve



237

hevesen dobogott. Úgy érezte, mintha el kellene olvadnia aférfi szemében lángoló vágy forróságától.

– Valóban szeret engem, mylord?

– Azt hittem, már rég tudja.

– Nem... – Alayne nehezen tudta folytatni, mert tudatábanvolt annak, hogy most őszintén kell beszélnie. – Nem voltam

benne biztos... – Egy pillanatra elhagyta a bátorsága, de erőtvett magán, és folytatta: – Még mindig bánkódik Berenicemiatt?

– Ó, tehát Berenice...

Úgy tűnt, Ralph gondolatai a múltba kalandoznak. Alayneazt hitte, hogy a férje eltávolodott tőle, de amikor megintránézett, látta, hogy Ralph csakis őt nézi, vele törődik. Kétkezébe vette Alayne kezét, és szorosan fogta.

– Igen, elszomorít a halála, mert fiatal és ártatlan volt.Magamat vádolom a haláláért.

– De miért? Úgy tudom, gyermekágyi lázban halt meg.

Alayne lélegzetét visszafojtva várta a választ. Vajonválaszol-e neki Ralph? Vagy ismét visszahúzódik lelkénekazon távoli vidékeire, ahová ő nem követheti?

A férfi kis ideig hallgatott, majd fátyolos hangon beszélnikezdett:

– Stefan születése után Berenice néhány hétig beteg volt.

Már azt hittük, meg fog halni. Szerencsére lassacskán megint visszanyerte az egészségét. Az életkedvét azonban nem.Kedvetlen és szomorú volt, sőt vonakodott elhagyni aszobáját és friss levegőre menni. Pedig én azt gondoltam,hogy már jobban érzi magát. Az orvosok is megerősítettekebbéli vélekedésemben, mert azokban a hetekben több orvostanácsát is kikértem. Egy napon megharagudtam Berenice-re.



238

Azt tanácsoltam neki, hogy menjen ki végre a levegőre,élvezze a jó meleg napsütést, és a szemére vetettem, hogyegészen elcsenevészesedik a négy fal között. Errekönnyekben tört ki, és ridegséggel vádolt. Mindjárt másnap

felvette a legszebb ruháját, és sétára indult. Ralph elhallgatott. Arcán megjelent az a sötét, komor

kifejezés, amelytől Alayne annyira félt. Tekintetében oly sok bánat és rémület tükröződött, hogy Alayne beleborzongott.

Félénken megfogta a férfi kezét. Ralph erőtlenülelmosolyodott, és nem vonta el a kezét.

– Mi van önnel, mylord? Mi fáj annyira, hogy méggondolni sem bír rá?

Ralph habozott. Sötétszürke szeme még sötétebbre, szinte

feketére vált, amikor alakot öltöttek előtte annak a nyomasztóidőszaknak az emlékei.

– Berenice tehát sétálni ment, amint azt nyomatékosanajánlottam neki, de azon a reggelen hideg volt, egyáltalán

nem olyan meleg, mint az előző napon. Én csupán azttanácsoltam neki, hogy menjen ki egy kicsit a friss levegőre,hogy rózsás színt kapjon az arca, és visszatérjen rá a mosoly.Ő azonban messze elment, és... – Ralph hangja elcsuklott.

Arcán meg-megrándult egy izom. – Berenice egész nap távolmaradt, de ezt csak késő délután vettük észr e. Amikor keresni

kezdtük, már besötétedett. Végül megtaláltuk, de akkor márkéső volt. A földön feküdt, a teste jéghideg volt. Sohasemfogjuk teljes bizonyossággal tudni, ám némelyek úgy vélték,hogy talán bevett valamit, hogy véget vessen az életének.

– Azt akarja mondani, hogy szándékosan dobta el azéletét? – kérdezte Alayne elszörnyedve. – Milyen borzasztó...



239

Az öngyilkosság súlyos bűnnek számított, és az egyházgyakran megtagadta, hogy megszentelt földbe temessékazokat, aki önkezükkel vetettek véget az életüknek.

– Tudom, mit gondol. Mindenkit meghagytunk abban a

hitben, hogy korábbi, hirtelen ismét fellángolt betegségébenhunyt el – nyugtatta meg Ralph Alayne-t. – De én mindig

biztosra vettem, hogy Berenice már nem akart tovább élni, shogy ennek én voltam az oka. Boldogtalanná tettem őt. Ahalált választotta, mert megbántottam.

– Ezt nem szabad bebeszélnie magának! Miért gyötri

magát ilyen agyrémekkel? Nem verte, nem tagadta meg tőle avár úrnőjét megillető jogokat. – Berenice tudta, hogy nem szeretem. És ez

kimondhatatlanul fájt neki. – Nem szerette?

Alayne csodálkozva meredt a férfira. Erre az eshetőségresohasem gondolt. Mindig abból indult ki, hogy Ralph azért

bánatos, mert olyan mélységesen szerette a feleségét.Mindenesetre a legtöbb ember ezt gondolta... Marguerite

éppúgy, mint Eleonóra királyné. – Berenice elbűvölő volt. Attól a pillanattól fogva, amikor

először találkoztam vele, kívántam őt. – Ralph végre beszéltaz érzelmeiről. A szavak csak vontatottan jöttek az ajkára. –

Még soha senkinek nem beszéltem arról, amit most önnekelmondok. Házasságkötésemkor még nagyon fiatal voltam, ésnem tudtam, hogy a szerelem és a vágy két különböző dolog.Berenice fiatal volt, és bolondos, szinte még gyermek,túlságosan is törékeny és éretlen a házasságra. Hamarosan

észrevettem, hogy a kapcsolatunk nem tökéletes. Berenicefélt tőlem. Ha nagyon ostromoltam, zokogásban tört ki, és



24

könyörgött, hogy hagyjam békén. Sosem kényszerítettemengedelmességre. Még ha gyengédségeim kedvére voltak is,az ágyát nem akarta megosztani velem. Igyekeztem kedves

lenni hozzá, hogy ne rémítsem meg túlságosan. De olykor

elvesztettem a türelmemet. Elvártam volna, hogy vezesse aszámviteli könyvet, és törődjön a háztartással. Bereniceazonban nem tudott bánni a cselédséggel, és nehézségeivoltak az írással. Rosszalló megjegyzéseim elkeserítették.Amikor kiderült, hogy gyermeket vár, még inkábbvisszahúzódott tőlem, és több időt töltött Christian

barátommal, mint velem. Ostoba viselkedése felbőszített, ésmeggondolatlan kijelentésre ragadtattam magamat. Attólfogva Berenice félt, hogy azt hiszem, a gyermek nem tőlemvaló...

– Valóban azt gondolta, hogy Berenice megcsalta önt a barátjával? – kérdezte Alayne Ralph arcára függesztvetekintetét.

– Nem... azaz igen, talán... – ismerte be végül Ralph. – Voltak pillanatok, amikor feltettem magamnak ezt a kérdést.De sohasem akartam házasságtöréssel vádolni. Némelykorkerek perec kimondom, amit gondolok. Csípős nyelvemről önis bizonyságot szerezhetett. Kérem, bocsássa meg nekem!

Néha indulatosan viselkedem, noha igazán nem szeretném

megbántani önt. Némi szünet után folytatta: – Tudtam, hogy Christian szereti Berenice-t. Kiolvastam a

szeméből, ahogy ránézett. A barátom azonban feddhetetlenlovag volt, Berenice pedig megesküdött, hogy csak engemszeret. Halála után összevesztem Christiannel, mert azt akartaelhitetni velem, hogy a gyermek tőle van. Dühös és



241

elkeseredett volt Berenice halála miatt, s elvakultságábanengem vádolt a szerencsétlen teremtés szomorú sorsáért.Felindultságomban leütöttem, és úgy esett hanyatt, hogy

beleverte a fejét egy vasba. A sérülése halálos volt. Amikor

haldokolva a karomban feküdt, visszavonta vádoló szavait, éskijelentette, hogy Berenice sosem volt az övé. Hittem neki.

– Valószínűleg az volt az igazság, amit a halála előttmondott.

– Igen, tudom, de ennek a két embernek a halála még ma isnyomaszt.

– Lehet, hogy ön saját magában keresi a hibát, de Christianés Berenice éppúgy felelősek azért, ami velük történt. Hafelelősségről lehet beszélni ebben a szomorú esetben, akkor

az több személy között oszlik meg. Ralph arcán ismét megrándult egy izom.

– Alayne, ön tökéletes lovagnak nevezett engem, de nemfelelek meg a rólam alkotott képnek. Méltatlannak tartom

magam, és nem érdemlem meg az ön szerelmét, mégisvágyom rá. Imádkoztam, hogy egyszer majd tudjon szeretniengem.

– Ó, Ralph – mondta Alayne, és a meghatottságtólösszeszorult a torka. Könnyek égtek a szemében, amikormegkérdezte: – Hát nem tudod, hogy már rég szeretlek, és

bízom benned? Ralph úgy nézett rá, mintha hirtelen megnyílt volna előttea mennyország kapuja.

– Lehetséges, hogy ez igaz? Úgy tűnt, hogy akkor este,

amikor olyan magas lázam volt, mondtál valamit, de aztán azthittem, hogy csak álmodtam.



242

– Szerelmemnek neveztelek téged – válaszolta Alayne, éshalk an elnevette magát. Tekintetében huncut szikra villantfel. – De azt gondoltam, túlságosan beteg vagy, semhogymeghallhatnád. Mert máskülönben nem merészeltem volnailyesmit mondani.

Ralph döbbenten meredt rá. – Valóban úgy érzed, hogy szeretsz engem?

– Igen, férjuram, egészen biztos vagyok benne. – Alayne

ezzel előrehajolt, és ajkával végigsimított Ralph ajkán. – Tiszta szívből szeretlek. Első házasságom után féltem a mély

érzelmektől, de már rég nem tudom tagadni irántad érzettvonzalmamat. Szerelmem napr ól napra növekszik. Amikor azéletedért aggódtam, meg akartam halni veled. A férjem vagy,Ralph, és én nem tudom elképzelni az életemet egy olyanvilágban, amelyben te nem vagy jelen. Legyen bár jó vagyrossz, a kocka rég el van vetve, a tiéd vagyok. Tehetsz velem,

amit akarsz.

– Esküszöm, sohasem fogok fájdalmat okozni neked,szeretett feleségem! Ha rideg voltam Berenice-hez, nem

szándékosan történt. Sohasem akartam fájdalmat okozni nekisem, és inkább kitépném a szívemet, mint hogy megbántsalaktéged, kedvesem! Mindig meg kell mondanod, ha egy

meggondolatlan kijelentésem miatt megbántva érzed magad.

– Tudom, hogy sohasem bántanál meg szándékosan.Kezdetben, amikor Poitiers- ban találkoztunk, zordnak ésharagosnak tűntél. Féltem tőled, de most már ismerlek.

Nagyon szemérmetlen dolog volna, ha azt kívánnám, hogyigazi feleséged lehessek? – kérdezte Alayne, és szégyenlősenlesütötte hosszú, selymes pilláit.



243

– Tökéletesnek tartanálak – válaszolta Ralph. Alayneérezte a hangján, hogy megint incselkedik vele. Ezt mindig

nagyon szerette! Így hát ő is nevetett, és évek óta nem érezteilyen boldognak magát. – Elárulom, hogy jobban

vágyakoztam utánad, mint amennyire hajlandó voltamelismerni – folytatta Ralph – , de féltem, hogy visszahúzódsz,ha megsejted érzelmeimet.

– Reméltem, hogy egyszer talán érzel majd valamitirántam – mondta Alayne. – De aztán nagyon megharagudtálrám, amiért magamhoz vettem a ládikót. Ezért gondoltam,

hogy még mindig szereted Berenice-t. – Csak azért voltam dühös, mert nem bíztál bennemeléggé, hogy megkérdezz olyan dolgok felől, amelyeket tudniszerettél volna.

– Levelek voltak a ládikóban?

– Igen, a fivérétől. Semmi olyasmi, amit ne olvashatottvolna el bárki. – Ralph megcirógatta Alayne arcát. – De miért

beszélünk Berenice-ről? Most már végr e magunkra kellenegondolnunk! Elhatároztam, hogy többé nem bolygatom amúltat, és nem gyötrődöm olyasmi miatt, amin már úgysemlehet változtatni. Szeretném, ha egészen a feleségem lennél!Szeretnélek boldoggá tenni!

– Mindenre meg kell tanítanod, amit tudnom kell – mondta

Alayne, és most már megint a férjére mert nézni. Egy pillanatra megállt a szívverése, amikor észrevette a Ralphszemében felvillanó vágyat. – Nem tudom, mit kell tennem,

hogy jó feleség lehessek. Félek, hogy csalódást fogok okoznineked.

– Te sosem tudnál csalódást okozni, kedvesem.



244

– Akkor hát türelmes leszel hozzám, és bevezetsz afennkölt szerelembe, amelyről azt hallottam, hogy rendkívüliérzés? Poitiers- ban ennek örömeiről daloltak a trubadúrok, ésennek szépségeiről suttogtak az udvaroncok az árkádokalatt... – Alayne elpirult, mert Ralph hátravetette a fejét, ésvidáman felkacagott. – Kéjsóvárnak tartasz, amiért eztmondtam?

– Éppen arra gondoltam, milyen élvezet lenne számomraaz oktatásod – válaszolta Ralph sokatmondó mosollyal. – Legszívesebben máris elkezdeném, de attól tartok, hogy bár a

szellemem éber, a testem még túl gyenge. Mihelyt felépültema betegségből, keresni fogom a kegyeit, asszonyom.

– Udvarolni fogsz nekem...? – Alayne észrevette ahamiskás csillogást a férfi szemében, amitől hevesebbenkezdett lüktetni ereiben a vér, és perzselő vágy árasztotta el atestét. Forró pír öntötte el az arcát. – A trubadúrom, aszerelmesem és a férjem leszel. Ó igen, azt hiszem, ez

kedvemre való lenne! De azt megígérhetem, hogy nem leszk önnyű dolgod, megnehezítem az életedet, mielőttmeghódítasz!

– Igaz ez, Alayne? Semmi kifogásom ellene, amígostromolhatlak, s végül is bevehetem a várat. Sóvárogtam rá,hogy csókolhassalak, és elmondhassam neked mindazt, ami a

szívemben van. De féltem, hogy talán nyugtalanítlak avallomásommal. Valóban az enyém akarsz lenni?

– Igen, de előbb meg kell hódítanod – felelte Alayne

évődve. Csodaszép volt e pillanatban, oly kívánatos, és mégis oly

ártatlan! Ralph sajnálta pillanatnyi gyengeségét, amely



245

megakadályozta abban, hogy ott helyben a feleségévé tegyeAlayne-t.

– Sokan próbálták elnyerni kegyeimet, és mind kudarcotvallottak. Gondolja, hogy ön sikerrel fog járni, mylord?

– Élvezni fogom a kihívást – válaszolta Ralph, és érezte,hogy ébredezik benne a vágy, de ugyanakkor tudatában voltgyengeségének is. – Ám ha megint teljesen erőre akarokkapni, akkor ki kell pihennem magamat. Bevallom, sokkal

kimerültebb vagyok, mint gondoltam. Most menj, kedvesem!

– Megfogta Alayne kezét, és belecsókolt a tenyerébe. –

Elfoglalod a helyemet, és azt teszed, amit helyesnek tartasz,míg ismét teljesíteni tudom a kötelességeimet. Alayne mosolygott, és csókot nyomott a férje homlokára.

Fogta a kulcsot, odament a gyógyszeres ládához, megkerestea fakérget, és kivette az edényből, ami még megmaradt adrága orvosságból.

– Ha majd jobban érzed magad, többet kell rendelned

ebből az orvosságból, Ralph. Azt hiszem, sokoldalúanalkalmazható, és hatásosabb, mint gondoltam volna. Márcsak ennyi maradt belőle, de ha egyébként is múlóban van a

láz, talán elég lesz. – Imádkozzunk, hogy igazad legyen! Ralph ezzel visszahanyatlott a párnáira. Bizonyára az is

megviselte, hogy Berenice-ről beszélt, gondolta Alayne. Delegalább már nincsenek többé titkok kettőjük között. Mostmár mindent tudott. Tisztán látta, hogy senki semhibáztathatja Ralphet a szerencsétlen események miatt. Talánolykor heves és türelmetlen volt a feleségével, ám aházasságban bekövetkezett törést Berenice idézte elő.Túlságosan fiatal volt a házassághoz, és a családjának



246

egyáltalán nem lett volna szabad férjhez adnia. Most, hogykimondták az igazságot, már semmi sem állt Alayne útjában,hogy boldog lehessen Ralphfel.

Magára hagyta alvó férjét, és visszatért a szobájába, hogy

elkészítse az orvosságot a fakéregből.

Amikor az orvosság már készen volt, Alayne hívattaMornát.

– Sir Ralph megengedte, hogy ápoljam a betegeket – mondta örömmel. – A nőkkel fogjuk kezdeni, aztán a

férfiakat látjuk el, hiszen még van néhány férfi beteg, igaz? – Ketten még nagyon betegek, a harmadik azon ban

javulóban van – mondta Morna. – Sir Ralph után ő azegyetlen, aki túlélte a betegséget.

– Hamarosan több áll majd rendelkezésünkre ebből azorvosságból – mondta Alayne. – De van a birtokomban mégvalami más is, ami segíthet. – Odament az ékszeres

ládikójához, és kivette belőle az üvegfiolát, amelyben az araborvostól kapott porból készített folyadékot tartotta. Azüvegcsét az övén függő bőrzacskóba rejtette. – Mindegyik

beteget meglátogatjuk – mondta. – Saját szememmel akaromlátni, milyen állapotban vannak.

– Legyen óvatos, mylady! – figyelmeztette Morna. – Nem

szabad alkalmat adnia Brendonnak, hogy irigykedjen önre. – Természetesen megfogadjuk az orvos tanácsát – válaszolta Alayne cinkos hunyorítással – , legalábbis akkor,amikor a körmünkre néz.

A cselédszobákba érve Alayne megállapította, hogy a kétnőbeteg már a javulás útjára lépett, egy másik szolgálóellenben megbetegedett. Alayne adott neki két cseppet az



247

üvegcséjéből, és megkérte Gretát, hogy rakjon rá hideg vizes borogatást.

A férfiak szobájában az eddigi betegeken kívül még kétújabb lázas beteget talált. Mindazoknak, akiknek véleménye

szerint szükségük volt rá, adott két-két cseppet azorvosságból, úgyhogy az üvegfiola hamarosan kiürült.Mornával együtt hűsítő borogatást tett a fejükre és a vál luk

tájára, mással azonban nem próbálkoztak, az nem lett volnaillendő. A férfiakat gondozó fiatal apródnak pedig a lelkérekötötte, hogy ne szítsa fel a kandallóban a tüzet. Éppen el

akarta hagyni a helyiséget, amikor Brendon belépett. Alayne-nek nehezére esett elviselni a férfi közelségét, mertteste kellemetlen, savanyú szagot árasztott, amit ő fölöttébbundorítónak talált. Brendon nyilvánvalóan nem szokotttisztálkodni, és a ruházatát sem mosatta. Bizonyára másokhozhasonlóan úgy vélekedett, hogy a testet legyengíti a tisztítófürdő.

– Meglep, hogy itt találom, mylady – mondta Brendon, ésa hangjában volt valami különös. Alayne érezte, hogy a férfiellenszenvvel viseltetik iránta, és szerette volna tudni, miértnem kedveli őt. Az első naptól fogva tapasztalta ellenségesmagatartását. – Úgy hallottam, Sir Ralph megtiltotta önnek,hogy ide jöjjön.

– A férjem fáradt volt, és most pihen – válaszolta Alaynedacosan előreszegett állal, és bátran Brendon szemébe nézett. – Megkért, hogy foglaljam el a helyét. Tehát beadtam a betegeknek az ön által rendelt orvosságot, uram.

Az utolsó mondat tiszta hazugság volt, de Alayne-nek a

szeme sem rebbent, remélte, hogy sikerült Brendon hiúságárahatnia.



249

Mindkét asszony hallgatott, amikor az orvos kivánszorgotta szobából, és megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mihelyt

becsukódott mögötte az ajtó. – Nem kívánok rosszat neki – súgta oda Morna az

úrnőjének – , de remélem, hogy néhány napig az ágyat kellőriznie.

– Imádkozzunk, hogy így legyen! – mondta Alayne

komoly hangon, a szemében azonban huncut szikra villant. Az orvosból szinte tapinthatóan áradt a gyűlölet, és olyan

fojtogatóan nehezedett rá, hogy Alayne úgy érezte, mintha

Brendon még a levegőt is megmérgezte volna maga körül.Fogalma sem volt, miért gyűlöli őt ennyire ez az ember,hiszen semmit sem követett el ellene. Mindazonáltal már aházasságkötés előtt érezte, hogy Brendon ellenségesindulattal van iránta. Vajon mi az benne, ami ilyen

ellenszenvet váltott ki az orvosból?



25

Morna Grey titkos kívánságavalóban teljesült. Másnap reggel,amikor az apród fel akarta kelteniaz orvost, Brendont az ágyán

elnyúlva találta; ugyanabban alázas betegségben szenvedett,mint a férfiak, akiket kezelt.

– Majd én ápolom – jelentette ki Morna. – Így jobb lesz,

mylady. Tartok tőle, hogy önt elutasítaná. És egyszer még bajt okozhat önnek, ha rájön, hogy asszonyom gyógyszerei

segítettek a betegeken. – Talán igaza van, Morna – mondta Alayne

elgondolkodva. Brendon megmagyarázhatatlan gyűlölködésenagyon bántotta. – De addig is örüljünk, mert beleegyezett,hogy mi ápoljuk a betegeket.

A következő három napban Alayne megkönnyebbülten

állapíthatta meg, hogy azok a férfiak és nők, akiket ő kezelt,mind meggyógyultak. Az általa készített orvosságcsillapította a betegek fájdalmait, a hideg vizes borogatásokés lemosások pedig csökkentették a lázat és az izzadást. Anők hamarább felépültek, de lassacskán a férfiak is erőrekaptak . A negyedik napon már mindannyian túl voltak a

nehezén, noha alaposan legyengültek. Ú j esetek pedigszerencsére nem fordultak elő. – Azt hiszem, a járvány lezajlott – mondta Morna Grey,

amikor Alayne közölte vele, hogy az orvosság az utolsócseppig elfogyott. – Remélhetőleg egyhamar nem leszszükség rá.

– És mi újság a faluban?



251

– Semmi jó – válaszolta Morna szomorúan. – Azt

hallottam, hogy három férfi, öt nő és hat gyermek halt meg aragályban. Mások ugyan megbetegedtek, de kigyógyultak anyavalyából.

– Ó, szegény gyerekek! – kiáltotta Alayne szánakozva. – Bárcsak segíthettünk volna rajtuk!

– A gyerekek és az öregek esnek leggyakrabban áldozatula betegségeknek – felelte Morna. – De nem tűnt fel önnek,hogy itt öt férfi halt meg? A faluban másként volt. A férfiaknem halnak meg olyan gyorsan. Nálunk a nők túlélték a lázat,

a katonák pedig belehaltak. – Tudom, mire gondol – felelte Alayne. – De errőlsenkinek nem szabad beszélnie. Brendon mester mindenfeltételezést határozottan visszautasítana, miszerint az őkezelése kevésbé hatékony, mint a miénk.

– Azt hiszem, tudatlanságból megölte a betegeit – mondta

a gazdasszony komor arccal: – Szerintem egyáltalán nem ért

a gyógyításhoz. Még egy egyszerű füvesasszony is többettud, mint ő.

– Csitt! – Alayne megrettent e vádak hallatán. – Brendon

kemény ellenfél lenne, Morna. Ha meghallaná, hogy így beszél, biztos meglelné a módját, hogy ártson önnek.

– Ha saját magát is ő kezeli, már rég halott volna –

jelentette ki Morna megvető hangsúllyal. – Talán jobb is lettvolna, ha hagyjuk egyedül elpatkolni. – Nem! Ilyet még gondolnia sem szabad, Mor na! A végén

még olyan asszonynak tarthatná valaki, aki csak rosszat kíván

– mondta Alayne, és aggodalmasan nézett bizalmasára. – Elég, ha valaki elkezdi terjeszteni, hogy ért a szemmelveréshez, és ugye tudja, hogy akkor mi történne!



252

Morna elsápadt. – Boszorkánysággal vádolnának, kínpadra vonnának, és a

végén megégetnének. – A férjem ezt biztosan nem engedné – nyugtatta meg

Alayne rögtön a gazdasszonyt – , de jobb, ha óvatos az ember. – Majd ügyelek a nyelvemre. De tudom, hogy az ön

jelenlétében, mylady, nyugodtan kimondhatom, amitgondolok.

– Így igaz! – mondta Alayne, és rámosolygott Mornára. – E tekintetben nagyon hasonlítunk egymásra. Most egy kicsit

lepihenek, mert elfáradtam. És mosakodni is akarok, megruhát váltani. – De azért nem beteg? – kérdezte Morna aggódva. Morna megrázta a fejét.

– Nem, teljesen jól vagyok, köszönöm. Nem tudom, milehet az oka, de ritkán leszek lázas, és nemigen voltam mégnáthás vagy köhögős.

Alayne tudta, hogy ezúttal mindkettőjüknek nagyszerencséjük volt, hogy nem kapták meg a lázat. Mostazonban bágyadtnak és elcsigázottnak érezte magát, hiszen a

betegápolás teljes embert kívánt. Visszatért a szobájába,levetette beszennyeződött vászon fehérneműjét, és alaposanmegmosakodott hideg vízben, drága, pompásan illatozó

szappanával. Mintha újjászülettem volna, gondolta, ésfelfrissülve bebújt az ágyába. Lehunyta a szemét, és pillanatokon belül elszunnyadt.

Így talált rá Ralph, amikor nem sokkal később belépett aszobájába. Néhány pillanatig nézte a békésen alvót, aztánföléje hajolt, szelíd csókot nyomott a homlokára, és egy kiscsokor ibolyát helyezett melléje a párnára.



253

Alayne felébredve megtalálta az ajándékot, éselmosolyodott. Felvette a csokrocskát, és beszívta a virágokédes illatát. Örült ennek a romantikus megnyilatkozásnak, afigyelmességnek, amelyet úgy szeretett a férjében. Ó,

mennyire különbözött attól a férfitól, akihez feleségül kellettmennie, amikor még szinte gyermek volt! Ralph valóbantökéletes, jószívű lovag, még akkor is, ha tagadja ezeket azerényeket.

Biztos volt benne, hogy azóta már sokkal jobban érzimagát, és majdnem visszanyerte régi erejét. Hálát adott

Istennek, amiért megóvta férje életét. Az ő ápolása meg azarab orvos szere és a tőle tanult gyógymód bizonyárahozzásegítette a gyors gyógyuláshoz. De olykor a betegségmagától is elmúlt. A faluban voltak, akik belehaltak, ésolyanok is, akik kigyógyultak a lázból. Talán igaza vanMornának, és Brendon inkább ártott a betegeinek, minthasznált. Bárhogyan volt is, ő továbbra is barátságosan akart

viselkedni vele, mert úgy vélte, ostobaság lenne ellenségévétenni.

Miután komornái segítségével felöltözött, férje kereséséreindult. A szobájában talált rá, ahol estére készülődveátöltözött. Aranyszállal átszőtt fekete bársonyból készült,rövid tunikát viselt, hozzá fekete kelméből varrt

harisnyanadrágot. A tunikát ékkövekkel díszített aranyos övfogta össze a derekán. Megjelenése mindenben kifejezésre juttatta előkelő

társadalmi helyzetét. Alayne tudta, hogy Ralph különlegesalkalom kedvéért öltözött így. Elragadtatással állapította meg,milyen jól áll neki a választott öltözék. A szorosanlábszárához simuló harisnyanadrág kiemelte erőteljes



254

combját, és eszébe juttatta férfias szépségét, melyet ő márakkor is megcsodált, amikor ruhátlanul feküdt az ágyán.Várakozásteli borzongás futott végig a testén. Amikor Ralphmegpillantotta, rámosolygott, megfogta a kezét, és

megcsókolta. – Elbűvölően festesz! Remélem, nem dolgoztál túl sokat,

kedvesem.

– Morna Grey végezte az ápolás oroszlánrészét – válaszolta Alayne. – Köszönet illeti azért, amit tett, s hogynem haltak meg többen az embereid közül.

– Túlságosan szerény vagy – mondta Ralph, és atekintetéből áradó melegség szinte átjárta Alayne egészlényét. – Mindkettőtöknek köszönettel tartozom. Majd haLondonban leszünk, együtt kiválasztunk valami szép kelmétMornának egy új ruhára.

– Ó igen, biztos vagyok benne, hogy annak nagyon örülne! – helyeselt Alayne. – De meg kell kérdeznünk, milyen színt

kedvel. Én egy ünnepi alkalmakra való, különleges ruháragondoltam.

– Tedd azt, amit jónak gondolsz! És te nem akarsz egy újruhát, kedvesem? Annyi mindent szeretnék ajándékoznineked, és alig várom, hogy Londonba utazhassam veled!Felkeressük a selyemkereskedőket meg az aranyműveseket,

és a legszebb, a legfinomabb holmikat fogjuk megvásárolni. – Hát nem utazunk az északi birtokaidra?

– Előbb megállunk Londonban, hogy feltöltsük akészleteinket. Hónapok óta nem adtam neked semmit, pedigneked köszönhetem az életemet.

Alayne úgy érezte, mintha a férfi szemének mélyén izzóérzelmek láthatatlan lángként perzselnék a bőrét.



255

– Ibolyát hoztál nekem, mialatt aludtam. Miért nemkeltettél fel?

Alayne felnézett Ralphre, és egész testében megremegett aférfi mindent betöltő jelenlététől. De nem félelem volt, amit

érzett. Szíve vadul dobogott. Amikor Ralph rámosolygott,önkéntelenül megnyílt az ajka. A férfi odalépett hozzá, éstekintetével szinte magához béklyózta. Alayne érezni vélte a

belőle sugárzó erőt. Izmos kezeivel könnyedénösszeroppanthatná a nyakát, de mindig olyan gyengéden,olyan szeretetteljesen érinti meg. Valami egészen különös, a

szívgödörből kiinduló érzés kerítette hatalmába, amelyetimmár a nevén tudott nevezni: vágyakozott Ralphközelségére, érintésére, és még többre... Már alig tudottlélegzeni. Ralph ajka e pillanatban olyan lágynak ésérzékinek tűnt. Nyelve hegyével Alayne önkéntelenül

benedvesítette az ajkát. – Olyan elbűvölően szép voltál, mialatt aludtál! – mondta

Ralph vágytól fátyolos hangon. – Fel akartalak kelteni, addigcsókolni, míg felébredsz, megér inteni és cirógatni, hogy

becézgetésekre ébredj. Elképzeltem, amint kitárod a karodat,annak jeléül, hogy elfogadod és kívánod a szerelmemet...Hogy az enyém akarsz lenni...

Ralph szavai emésztő vágyat ébresztettek Alayne-ben,

mely folyékony tűzként áradt szét az egész testében. Azajkába harapott, és torkából kéjes sóhaj tört fel. Úgy érezte, elkell olvadnia ettől a forróságtól, mely teljesen rabul ejtette,olyannyira, hogy még a lélegzete is akadozott. Borzongásfutott végig a bőrén, mellbimbói megkeményedtek a finom

szövésű tunika alatt. Ralph mutatóujja hegyével végigsimított



256

az ajkán, és ő mintegy engedelmeskedve, kissé kinyitotta aszáját.

– Bárcsak felébresztettél volna! – suttogta.

Ralph megfogott egy hajfürtöt, és úgy siklatta át az ujjai

között, akár valami finom, drága selymet. Lassanvégigjártatta ujjait Alayne arcán, majd hosszasabban időzött anyakába mélyedő kis gödröcskénél. A gyengéd becézés kéjeskis hangot csalt ki Alayne- ből. Ralph lehajolt, megcsókoltaaz érzékeny helyet a nyakán, és tovább becézgette,körülrajzolgatta a nyelve hegyével. Alayne a melléhez simult,

lélegzete el-elfulladt, miközben a különös forróság mármindkettőjük testét hatalmába kerítette. – Szeretlek – suttogta Alayne, és várakozásteljesen

megnyílt az ajka. – Férjem... szerelmesem...

– Benned testet öltött az az ábrándkép, amelyet jövendőbeli feleségemről alkottam magamnak – mondta

Ralph. – Jószívű vagy, okos és csodaszép. Nagyon kívánlak...

– Vigyél az ágyadba! – suttogta Alayne. Ez a furcsa vágy,amely erőt vett rajta, számára eleddig ismeretlen édes kínokatokozott neki. – A tiéd akarok lenni. Egészen a tiéd.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ralph. Már nem istagadhatta volna, mennyire kívánja Alayne-t, de még mindigtürtőztette magát. – Megígértem, hogy udvarolni fogok

neked, te pedig azt mondtad, hogy meg kell hódítanom téged. – A szívem mindig is a tiéd volt. Te vagy az a lovag, akiremindig vágytam, a férfi, akiről reméltem, hogy egyszer majdmegszeret. Azt hiszem, te voltaképpen már aházasságkötésünk napjától fogva udvaroltál nekem. Éselnyerted a vonzalmamat. A tiéd vagyok. Tégy velem, amitakarsz!



257

– Mindig szeretni foglak – mondta Ralph, és erős karjábavette Alayne-t. Bevitte a szobájába, leállította, és letérdelteléje. – Nem vagyok méltó a szerelmedre, de igazán, teljesszívemből szeretlek.

Gyengéd csókok közepette vetkőztetni kezdte Alayne-t. Afején át lehúzta róla a tunikát, s amikor kioldotta az alsóruhanyakát összefogó zsinórt, hagyta, hogy a ruha a padozatrahulljon. Közben Alayne, merészebben, mint valaha is

képzelte volna, segített kikapcsolni Ralph széles bőrövét, ésmegszabadulnia a rövid tunikától. Megérintette szerelmese

hűvös és selymes tapintású, mégis oly erőteljesen formáltmellkasát. – Már akkor szépnek találtalak, amikor hideg vízbe mártott

kendőkkel hűsítettelek – vallotta be pironkodva. – De nem

mertelek így megérinteni. – Tedd meg most! – bátorította Ralph. – Meg akartad

ismerni az igazi szerelmet. Nos, szelíd enyelgéssel és lopott

csókokkal kezdődik, mielőtt a szerelmesek megérintikegymást. S ha már ezzel megajándékoztuk magunkat, nagyonlassan haladunk a legfőbb gyönyörök felé, és olyanszenvedélyben, olyan édes gyötrelmekben lesz részünk,

amelyeket némelyek mindennél többre becsülnek. Ezzel két keze közé fogta Alayne arcát, és kedveskedő,

leheletkönnyű csókokat nyomott az ajkára, majd nyelvehegyével addig becézgette, míg az asszony végre megnyitottaaz ajkát, és megengedte, hogy megízlelje szájának édességét.

– Bor- és mézíze van a szádnak – suttogta rekedtes hangon

Ralph.

Csókjai hol olyan gyengéden érték Alayne ajkát, akár egyvirágszirom vagy tollpihe érintése, úgyhogy az asszony



258

vonakodás nélkül, nevetve viszonozta őket, hol pedig olyanszenvedélyesen és követelően, hogy Alayne megborzongott

belé. Ralph csábító csókokkal hintette be a nyakát és a keblétis, majd hol az egyik, hol a másik rózsaszín mellbimbót

becézgette. Gyengéd szavakat suttogva letérdelt elé, ésnyelve hegyével forró, bizsergető nyomot húzott a hasán aköldökétől lefelé, és még az ölét fedő pihéknél sem állt meg.

Amikor Alayne már szinte szédült az érzékeit felkavaró,merőben újszerű becézgetésektől, Ralph felemelte, az ágyhozvitte, és szelíden lefektette, majd óvatosan ő is melléfeküdt.

Alayne újra fellobbanó vággyal simult hozzá. Ralph most akezével kezdte becézgetni, simogatva-cirógatva kereste azutat Alayne testének legtitkosabb rejtekéig. Csókjaivaltovábbra sem fukarkodott, Alayne egész testét meghódítottavelük, hosszabban időzött a combjai között, ajkával ésnyelvével kényeztetve az érzékeny területet.

– Ralph... – suttogta Alayne elragadtatva, és teste meg-

megvonaglott, amikor a kéj szinte elviselhetetlenné vált. – Ez... ez olyan jó...

– Igazán, kedvesem? – mormolta Ralph, és mintha egyárnyalatnyi ingerkedés csendült volna ki a hangjából. Dediadal is lehetett, mert ilyen gyönyörrel ajándékozta meg. – Azt szeretném, ha boldog lennél. Azt szeretném, ha úgy

kívánnál engem, mint ahogyan én téged. – Elepedek érted – lehelte Alayne. – Kéjsóvár vagyok?Bűnös dolog, ha beismerem, hogy többre vágyom?

– Szerelmem – suttogta Ralph, és hangja elfulladt a beteljesedéshez közeledő szenvedélytől. Alayne combjai közésiklott, és ő készségesen feléje tárulkozott, átengedve magát acirógatásnak és becézgetésnek. Halkan fel-felnyögött a kéjtől,



259

sóvárgott szerelmesére, és már az egyesülés pillanata isgyönyörrel töltötte el. Ezúttal semmit sem érzett abból aviszolygásból, amely az első férjével való együttlétekkorelfogta; megnyílt, mint rózsa a meleg napfényben, mialatt a

férfi egyre mélyebben hatolt belé. Alayne magába fogadta, éskörülvette selymes asszonyiságával, melynek odaadóforrósága boldog sóhajt csalt Ralph ajkára.

– Szerelmesem... ó, én szerelmesem... A szenvedély hulláma olyan csodálatos tájakra ragadta

Alayne-t, amelyeknek létezéséről eddig csupán hallott. Az

elragadtatás hangjai egyre hangosabban törtek fel belőle,amikor magára talált az érzékek viharában, és mindentartózkodását feladta. Hagyta, hogy Ralph szenvedélyemagával sodorja azokra a paradicsomi vidékekre, melyekrőlsosem hitte, hogy valaha is megismerheti. A gyönyörhullámai újra és újra elárasztották, mígnem bekövetkezett a

pillanat, amikor megfeszült a teste, és már csak szerelmese

nevét kiáltotta. Aztán megpihent Ralph karjában, csendesenés elégedetten. Könnyek gördültek le az arcán.

– Miért sírsz? Fájdalmat okoztam neked, kedvesem?

– Nem, csak olyan boldog vagyok – suttogta Alayne

ragyogó szemmel. – Szeretném, ha mindig az lennél – mondta Ralph, és

szorosan magához vonta. – Csak a tiéd leszek, és mindentelkövetek, hogy boldoggá tegyelek, imádott hitvesem!

Alayne boldogan mosolygott, és átfonta karjaival. Attólfélt, hogy Ralph sosem fogja szeretni őt, ám most olyantájakra vezette, amelyeket csupán az egymást igazán szeretőklelhetnek meg valaha is. Most már tudta, hogy Ralph milyenodaadóan szereti, és mélységes elégedettség töltötte el.



26

– Vajon mindig ennyire vonzódni fogunk egymáshoz? – kérdezte, amikor Ralph gyengéden megcirógatta az arcát. – Mindig kívánni fogsz engem?

– Amíg csak élek – ígérte a férfi.

Ralph nem tudott betelni bűbájos feleségével. Úgy érezte,mintha a saját magára rótt önmegtartóztatás hónapjai olyantüzet lobbantottak volna lángra benne, melyet többé már nemlehet eloltani. Azon az éjszakán még háromszor szeretkeztek.Csak azután aludtak el, szorosan összeölelkezve, kimerülten

és kielégülten, miután lecsillapodott forró szenvedélyük,mely féktelen vággyal vetette őket egymás karjaiba. Amikor Alayne végre felébredt, a nap már magasan állt az

égen. A szokásosnál tovább aludt. Ralph már elhagyta azágyat. Alayne megérintette a párnát, amelyen férje feje

pihent, és ismét érezte, hogy egész lényét betölti a boldogság.Minden olyan volt, mint egy álom. Vajon valóban olyan

szenvedélyesen szerették egymást a múlt éjszaka? Nemkétséges, mert a féktelen szerelmi játék következményeitminden porcikájában érezte. Arca szégyenpírban égett,amikor eszébe jutott, milyen dolgokat művelt. Gyorsanmegtanulta, hogyan szerezhet élvezetet társának, és sajátmagának is. A természet adta szerelemben azonban nincsen

semmi szégyenletes. Ralph feltárta előtte az édenkert kapuját,és együtt léptek be rajta. Létezik ilyen boldogság? Ez több, mint amiről valaha is

álmodni merészelt! Alayne halkan dúdolt magában,miközben jókedvűen felkelt, és köntösét a vállára terítve,átment a szobájába.



261

S mintha csak erre a jelre várt volna, megjelent Louise, akomornája. Tálcán egy pohár bort, friss kenyeret és mézethozott.

– Sir Ralph azt mondta, hogy ne zavarjuk önt, mylady.

Nagyon kimerítették az elmúlt napok fáradalmai. Nem iscsoda, hiszen olyan sokat tett mindnyájunkér t!

– Valójában nem is tettem olyan sokat – mondta Alayne.

Enyhe mosoly játszott az ajka körül. Gondolatai egy pillanatra ábrándosan a távolba kalandoztak. – Kézenfekvővolt, hogy a felhevült testet hűteni kell, a lázcsillapító

orvosságot pedig már régóta használják a hazámban. Ez ugyan nem felelt meg teljesen a valóságnak, Alayneazonban úgy vélte, helyesebb meghagyni a szolgálót abban ahitben, miszerint az orvosságot gyakran alkalmazzákFranciaországban.

– Mindenkinek az a véleménye, hogy több halottunk lett

volna, ha ön és Morna Grey nincsenek.

Alayne visszatért az ábrándok világából a valóságba, éskomolyan nézett a komornára.

– Jobb volna, ha nem beszélnétek ezekről a dolgokról! – figyelmeztette Louise-t. – Biztos vagyok benne, hogy

Brendon mester is hozzájárult Sir Ralph és a többiekgyógyulásához.

– Az emberek nem így vélekednek – folytatta Louisezavartalanul, mintha nem hallotta volna úrnőjefigyelmeztetését. – Azt mondják, hogy Brendon kuruzsló, ésel kellene küldeni. Nem akarják, hogy ezentúl is ő kezelje

őket. – Ezeket a dolgokat inkább bízzuk a férjemre! – jelentette

ki Alayne, és összevonta a szemöldökét. – Nem kell ilyen



262

kijelentéseket tenni, Louise. Brendon mester megharagudhat,és erre meg is van minden oka. Tapasztalt orvos, hosszúévekig tanulta a mesterségét.

– Anyám mindig azt mondta, hogy az orvosok mind

sarlatánok – mondta Louise, amikor odavitte úrnőjének azaznapra kiválasztott ruhát.

– Nos, akkor igyekezz kordában tartani a nyelvedet! – mondta nyomatékosan Alayne, mialatt Louise ráadta a

sötétkék ruhát. A mélyen kivágott derék szorosan simult acsípőre, és puha bőröv tartozott hozzá. – A gondolataink

szabadok, de veszélyes dolog mindent kimondani, amit azember gondol.

– Majd ehhez tartom magam, mylady – válaszolta Louise.Megértette, mit akart ezzel mondani úrnője. Mindazonáltaltudta, hogy a várban mindenki azt beszéli, milyen sokanmeghaltak addig, amíg Lady Alayne és Morna Greyfoglalkozni nem kezdett a betegekkel. Mindenkinek feltűnt,

hogy az összes nőbeteg túlélte a lázat.

Ralph emberei nem győzték eléggé dicsérni úrnőjüket. Nem minden magas rangú úrhölgy lett volna hajlandókockára tenni az életét, hogy másokat megmentsen. Sokmindent suttogtak róla. Hirtelen elterjedt a hír, hogy

valamiféle varázslat védi, rajta nem fog semmilyen betegség.Ragályos betegek között járkált Franciaországban, és nem lett beteg. Azt is rebesgették, hogy gyógyító keze van. Sőt a várlakói közül némelyek egyenesen hittek abban, hogy képescsodákat véghezvinni, míg mások az efféle feltételezéseket

badarságnak nevezték.



263

Az emberek hálásak voltak neki. A boszorkányság szótsoha senki nem ejtette ki hangosan, noha bizonyára sokaknakmegfordult a fejében. Természetesen azoknak a férfiaknak ésnőknek a szemében, akiken segített, földre szállt angyal volt,

és mindannyian tisztelték. A vár lakói között azonban volt egy ember, akinek ritkán

kerülte el valami a figyelmét, és akinek az ilyesféleszóbeszédek mindig a fülébe jutottak. Álságos szívétrosszakarat és irigység marcangolta, míg odvában rejtőzködőáspiskígyóként az alkalomra várt, hogy halálos sebet

ejthessen azon az asszonyon, aki még álmában is üldözte, ésmegkeserítette a napjait.

Végre megérkezett a tavasz, gondolta Alayne, amikorreggel harangvirágot és kankalint szedett a várkertben, és

beszívta enyhe, kissé fanyar illatukat. Úgy tervezték, hogymásnap indulnak északra, és egy ideig Londonban maradnak,

hogy új készletekkel és holmikkal lássák el magukat. Most, a kert csendes magányában, Alayne elgondolkozott

az utóbbi napok tennivalóiról. Ő és Morna Grey már jó idejeazzal foglalkoztak, hogy számba vegyék a készleteket, ésfeljegyezzék azokat a dolgokat, amelyeket feltétlenül be kellszerezni az éléskamra és a raktár feltöltéséhez. A hosszú tél

alatt úgyszólván mindent feléltek. Az éléskamra polcain és a falak mellett már alig maradt valami a tartósítottélelmiszerekből meg az egyszerű, gyógyfüvekből és vadontermő bogyókból készített orvosságokból. Újakat kellettvásárolni a városi kereskedőktől, hogy megint megtölthessékaz éléskamrát.



264

– Annyira el vagy foglalva, hogy egész nap alig látlak – panaszolta Ralph előző este, szavait azonban elismerőmosollyal kísérte. Minden estét és minden éjszakát együtttöltöttek. Olykor a nagy csarnokban üldögéltek a kandalló

mellett Ralph embereivel és barátaival. De még gyakrabbanvonultak vissza szobáik meghitt csendjébe. Az együttélésnagyszerűen működött, az éjszakáik szenvedélyesek voltak,és a barátságuk napról napra mélyült, olyannyira, hogygyakran már szavakra sem volt szükség, kitalálták egymásgondolatát.

– Szerencsések vagyunk, kedvesem – mondotta Ralph,amikor egy alkalommal felkereste a feleségét a hímzőrámájamellett, és gyengéd csókot nyomott a nyakszirtjére. – Ritka

az ilyen boldogság házasfelek között. – Tudom – felelte Alayne, és felemelte a fejét, hogy tovább

élvezhesse férje gyengédségeit. – Korábban mindkettőnknekszomorú házasélet jutott osztályrészül, ezért annál becsesebb

számunkra az az elégedettség, amelyet most együtt élvezünk.Imádkozom, hogy boldogságunkat semmi se veszélyeztesse.

– Miért, mi történhetne velünk? – kérdezte Ralph szintecsibészes mosollyal. – Szeretjük egymást, és bízunkegymásban. Ugyan mi zavarhatná meg a boldogságunkat?

– Lehet, hogy nem rajtunk múlik – mondta Alayne. –

Valahogy nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogytúlságosan jó dolgunk van. Vajon meddig tarthat ez atökéletes elégedettség?

– Nem szabad ilyen bolondos gondolatokkal terhelned

magadat! – mondta Ralph a homlokát ráncolva. – Ez csak

babona, feltéve... ha nem én tettem olyasvalamit, aminyugtalanít.



265

– Nem, biztosan nem! – sietett kijelenteni Alayne. – Te

minden tekintetben valóra váltottad legmerészebb álmaimat. – Hát akkor mi aggaszt, kedvesem? Nem, ne is tagadd,

tudom, hogy nyomaszt valami!

Alayne egy pillanatig habozott, aztán mély lélegzetet vett,és beszélni kezdett:

– Brendon mester az oka, Ralph. Gyűlöl engem, azóta,hogy az a járvány kitört a várban. Nyilvánvalóan a fülébe

jutottak azok az ostoba szóbeszédek, miszerint gyógyító erővan a kezemben, és más effélék. Érzem, hogy ellenséges

irántam, látom, ahogy rám néz. – Attól tartok, hogy az embereim már nem bíznak benne.Barátságtalan volt hozzád? Eddig egyetlen emberem semviselkedett tiszteletlenül veled – mondta Ralph, éselkomorodott az arca.

– Nem, nem viselkedett tiszteletlenül – válaszolta Alayne.

– De érzem, hogy nem kedvel engem.

– Nem kell félned tőle – mondta Ralph megnyugtatóan. – Nem árthat neked, kedvesem. Azonnal elbocsátanám, haarcátlanul vagy dölyfösen viselkedne veled.

– Egyáltalán nem kívánom, hogy elbocsásd – mondta

Alayne, de hideg borzongás járta át a testét. – Ha azonban

egyszer megbetegednék, nem akarom, hogy ő kezeljen.

– Majd gondolkozom rajta, hogy másik orvost alkalmazzak – ígérte Ralph. – Mindazonáltal azt hiszem, fölöslegesen

aggódsz, kedvesem. Brendon tudja, meddig mehet el.

– Igen, bizonyára – felelte Alayne mosolyogva. – Nem

fogok tovább töprengeni rajta. Bár amennyire csak lehetett, igyekezett kitérni Brendon

útjából, ezen a reggelen, amikor csokrával éppen vissza akart



266

térni a házba, megpillantotta az orvost, aki egyenesen feléjetartott.

– Mint látom, virágokat szedett, mylady – mondta

ellenséges hangon. – A gyógyitalaihoz van szüksége rájuk?

– A növényeket sokféleképpen lehet felhasználni – válaszolta Alayne óvatosan. – Minden jó várúrnő tudja ezt.Én csupán gyógyteákat és bőrápoló folyadékokat készítek

belőlük a magam számára. Brendon résnyire összehúzott szeme hidegen, vádolón

pillantott Alayne-re.

– Én egészen más dolgokat hallottam ezzel kapcsolatban,mylady.

– Talán hitelt adott az ostoba fecsegéseknek, uram? – vágott vissza bátran Alayne.

– Vannak falvak , ahol boszorkánynak neveznék. Gyűlölködő hangjától végigfutott a hideg Alayne hátán. De

gyorsan visszanyerte önuralmát.

– Már sok nőt illettek hamis vádakkal efféle dolgok miatt – mondta szenvtelen hangon. – De ehhez bizonyítékokkellenek. Netán valaki azt állította önnek, hogy bajt okoztama vár valamelyik lakójának?

Alayne látta a dühöt Brendon arcán, és tudta, hogy azorvos irigy rá, s csak azért beszél ilyen gyűlölettel, mert őt

szeretik és tisztelik az emberek. Boszorkánysággalgyanúsította, mert mint oly sokan az orvosi mesterséget űzőkközül, Brendon is előítéletek rabja volt. Bizonyítékokazonban nem voltak a kezében.

– Lehet, hogy ön nagyon okosnak tartja magát, mylady – mormolta – , de egy napon majd hibát követ el, és akkor...



267

– Fenyegetni akar, uram? – vágott közbe Alayne bátran, és büszkén előreszegte az állát. – Azt hiszem, emlékeztetnemkell rá, kivel beszél. Itt Sir Ralph az úr, és én a feleségevagyok. Aligha tetszene neki, ha megtudná, hogy ön megak art félemlíteni engem.

Brendonnak hamuszínűre vált az arca, aztán vérvörösre,amikor megpróbált úrrá lenni haragján. Alayne olyancsodálatosan szép volt, és mindig valami enyhe illat lengtekörül. Most is érezte ezt az illatot, amely megérintette azérzékeit, és tiltott vágyakat ébresztett benne. Az első

pillanattól fogva vágyott erre a nőre, aki a számáraelérhetetlen volt. Nem csupán azért, mert urának hitveselévén ő sohasem birtokolhatta, sohasem ízlelhette meg ölénekédességét, hanem azért is, mert tudta, hogy az asszony

megveti.

Ha nem volnék ráutalva erre az állásra, leteperném ésmegerőszakolnám, gondolta dühtől tajtékozva. A gyűlölet és

az emésztő vágy egyazon hévvel lobogott benne. Ez a nő boszorkány! Annak kell lennie, mert még soha, egyetlen nősem tudott ilyen vágyat kelteni benne.

Hirtelen elfordult az asszonytól; megrettent rajta pihenőtekintetétől, attól tartott, hogy megigézheti. Hát nem elég,hogy állandóan gyötri a vágy érte, most már teljesen tönkre

akarja tenni őt? Amikor Brendon se szó, se beszéd, sarkon fordult éstávozott, Alayne fejcsóválva nézett utána. Bár ezt a csatátmegnyerte, sejtette, hogy a kettőjük között dúlóháborúságnak koránt sincs vége. Brendon féltékeny rá, ésmeg fogja lelni a módját, hogy ártson neki.



268

Alayne tudta, hogy meg kellene kérnie Ralphet, küldje elaz orvost. És azzal is tisztában volt, hogy férje haladéktalanuleleget tenne kérésének. Ugyanakkor világosan látta, hogy elépés messzemenő következményekkel járhatna. Amíg

Brendon Banewulf várában tartózkodik, gyűlöletétszükségszerűen kordában tartja az urától való függőség. Devajon mi mindenre lehet képes ez az ember, ha már nemdolgozik a várban?

A meleg napsütés ellenére Alayne fázni kezdett. Gyorsanvisszatért a házba. Brendon mester nem fogja elkísérni őket

az utazásra. így legalább néhány hónapra megszabadul tőle.Mély lélegzetet vett, és igyekezett meggyőzni magát, hogy azorvos nem jelenthet veszélyt a boldogságára.

Nem, határozta el, ennek az embernek nincs helye agondolataiban. Ralph szereti őt. És ez minden, amire vágyik.

Néhány napot Londonban töltöttek, és számos kereskedőt

felkerestek a folyópart mentén sorakozó boltokban. Afűszerkereskedőkhöz hosszú listákkal érkeztek. A nyárihőségben a friss húst legfeljebb néhány napig lehetetteltartani, ezért sóval és fűszerekkel kellett elkészíteni, hogyízletes legyen.

Alayne selyemszöveteket és kelméket is vásárolt

hímzéshez; ruhaanyagokat végszámra, saját magának és anőcselédeknek, akik mind kapnak majd egy-egy teljes öltözetruhát. Férje bőkezűségében rábízta az erszényét, ésmegengedte, hogy tetszése szerint vásároljon.

A selyemárushoz azonban Ralph is elkísérte. Úgy vélte,hogy ha nem tart vele, valószínűleg nem vásárol eleget. És őmaga választott ki néhány kiváló minőségű gyapjúszövetet,



269

továbbá damasztokat és ragyogó színekben pompázóselymeket, melyek méltó keretbe foglalják Alayne szépségét.

Ezután lábbeliket rendeltek London legnevesebbcipészeinél. A csizmákat már további útjukon viselni

szándékoztak, a cipőket és egyéb árukat elkészültük után Sir Ralph kocsijára rakatták, hogy majd később Banewulfbaszállíttassák. Mindazonáltal Alayne számára azaranyművesnél tett látogatásuk jelentette a legmaradandóbbélményt.

A kőből épített kis házban meglehetősen sötét volt, mert a

tulajdonos az ablakokra szerelt fatáblákat nappal is csukvatartotta. Bizonyára attól félt, hogy ellophatják értékes áruját.Szolgálatkésznek, szinte alázatosnak tűnt Alayne számára,ám amikor az asszony szemügyre vette az eléje rakottékszereket, rögtön megértette, miért volt olyan készséges azemberke.

A sötétkék bársonnyal leterített tálcán különféle színű

drágakövek szikráztak a gyertyák fényében. Egy másikonAlayne súlyos aranyláncokat pillantott meg, melyeknekszépségétől szinte elállt a lélegzete, továbbá páratlanulértékes gyűrűket, melyekhez fogható pompás darabokat mégsosem látott.

– Válassz, amit csak akarsz! – biztatta Ralph, és Alayne

habozó arcát látva, elégedetten elmosolyodott. Alayne-nekfogalma sem volt az ékszerek áráról, és semmiképpen semakarta, hogy férje túl sok pénzt adjon ki efféle drágaságokra.

– A gyöngyöket szeretem legjobban – mondta végül. – Ez

a gyöngyökkel és türkizekkel kirakott függő nagyon szép. Eztetszene.



27

– Jó, akkor vegyük azt! – mondta Ralph, a kereskedőazonban csalódottnak tűnt, az ékszer ugyanis az olcsóbb árukközé tartozott. – De még ezt a gyöngy karkötőt, ezt azaranyláncot és ezt a gyönggyel-türkizzel díszített gyűrűt is

megvásároljuk, az jól illik a függődhöz. A kereskedő ragyogó arccal szolgálta ki őket. Ralph

bizonyára a legértékesebb ékszereket választotta. Alayneszerette volna kifejezni aggályait, de tudta, hogy úgysemsikerülne férjét eltántorítani szándékától. Ralph már eddig iselhalmozta drága ajándékokkal, s ő nem tehetett mást, mint

hogy hálásan mosolygott. – Később megfelelő módon viszonzást nyújthatsz – súgtaAlayne fülébe a férfi, amikor a kereskedő megint biztonságbahelyezte áruját. – Ma éjjel várom az ajándékomat, kedvesem.

Alayne-nek lángba borult az arca Ralph izzó pillantásától,testén azonban végigfutott a jól ismert bizsergés, amikoréppoly halkan odasúgta, hogy az, amire most gondol,

nemcsak a férjének lesz ajándék, hanem neki is. Ralphelmosolyodott, láthatóan tetszett neki a kétértelmű válasz.

És így a legnagyobb egyetértésben hagyták el azaranyműves házát.

Alayne ezen az estén valóban emlékezetes módon adott

kifejezést hálájának. Ralph elnyújtózott az ágyon, ő pedigcsókokkal kényeztette a testét, és az izgató becézgetésbőlférjének legkisebb porcikáját sem hagyta ki. Amikor Ralphmár képtelen volt tovább elviselni az érzékeit felkorbácsológyönyört, a derékaljra fektette Alayne-t. Ezen az éjszakángyorsan és féktelenül szeretkezett vele, és mindkettőjüketolyan csúcsra juttatta, amely Alayne-t a beteljesülés



271

pillanatában szinte önkívületbe sodorta. De miután kipihentékmagukat, ismét szeretkeztek, ezúttal hosszan és gyengéden,míg végül összeölelkezve elszunnyadtak.

Később, amikor Alayne már megbizonyosodott róla, hogy

várandós, gyakran feltette magának a kérdést, vajon éppen aleghevesebb elragadtatás pillanatában fogant-e a gyermeke.



272

Kényelmes ütemben haladtakészak felé, a Ralph anyjánakcsaládjától örökölt birtokra. Azidőjárás olyan szép volt, hogy

útközben, valahányszor csakkedvük tartotta, meg-megálltak

pihenni. Nottinghamben Ralph

unokafivéreinél laktak, akik ezenfelül még Marguerite-tel ésaz apjával is rokonságban álltak. Alayne ott értesült barátnőjeküszöbönálló eljegyzéséről Pierre de Froissart báróval.

– Reméltem, hogy találkozunk – mondta Marguerite – ,mert szerettem volna személyesen közölni veled az örömhírt. – El sem tudod képzelni, mennyire örülök! – felelte

Alayne, amikor átölelték egymást. – Kedvedre való, hogykatona lesz a férjed?

– Én mindenütt boldog lennék Pierre-rel – válaszoltaMarguerite, és elpirult. – Azt hiszem, kedvel egy kicsit. Már

megtanult téged elfelejteni. – Azt hiszem, mindig is közel álltál a szívéhez – vélekedett

Alayne. – Egyszer talán meglátogathatnátok bennünketBanewulfban!

– Boldogan – felelte Marguerite mosolyogva. – Azt nem

kérdezem, neked jó dolgod van-e, mert kiolvasom a

szemedből, hogy igen. – Valóban nagyon boldog vagyok – mondta Alayne. – És biztos vagyok benne, hogy te is az leszel!

Marguerite bólintott, de gondterhelt kifejezés jelent meg azarcán.



273

– Nem tudom, van-e ennek most jelentősége – mondta

habozva. – De Pierre mesélte, mintha Braceyt látta volna anottinghami piactéren.

– Micsoda? – kiáltott fel meglepetten Alayne. – Vajon mit

keres itt? Nem tudtam, hogy Angliában is vannak birtokai! – Pierre úgy véli, hogy Bracey a király jóindulatát reméli

elnyerni, minthogy Poitiers- ból száműzték. – Lehetséges – felelte Alayne töprengve. – De gondolod,

hogy a király elfogadja hívének, miután Braceyszégyenletesen és nem lovaghoz méltóan viselkedett?

– Nem tudom – felelte Marguerite, és megvonta a vállát. – Csak pazaroljuk az időnket, ha róla beszélünk! Engem nemérdekel Bracey, és az sem, mit szeretne elérni. Csupán azértmondtam el neked, mert Pierre úgy vélte, hogyfigyelmeztetnünk kell benneteket.

– Tehát a báró pillanatnyilag nincs is itt?

– Sok a tennivalója – mondta Marguerite. – Már majdnem

teljesen sikerült megtisztítani ezt a vidéket a törvényenkívüliektől. Nyáron több időt tud velem tölteni. Akkorszeretnénk megtartani az esküvőt.

Alayne bólintott, és arra a napra gondolt, amikor egy nyilatlőttek ki rájuk. És a támadó valószínűleg nem útonálló volt, snem is olyan bérgyilkos, akit Berenice fivére fogadott volna

fel a megölésükre. Talán maga Bracey követte el az orgyilkosmerényletet, hogy bosszút álljon azon a férfin, akit felelőssétett szégyenletes száműzetéséért? Alayne megremegett,amikor tudatosodott benne, milyen veszély fenyegeti Ralphet.Mielőbb el kell mondania neki, mit hallott Marguerite-től!



274

Mint az várható volt, Ralph csak nevetett Alayneaggodalmain.

– Sem Braceytől, sem mástól nem félek, aki egy bolondot

küld előre, mert nem akarja bepiszkítani a kezét – mormolta,

mialatt az ágyban szorosan magához ölelte Alayne-t, ésgyengéden simogatta bársonypuha bőrét. – Még ha mostAngliában tartózkodik is, kétlem, hogy már a támadás idejénitt volt. Hónapokba telhetett, míg felépült a sebéből.

Alayne nem folytatta a témát. Végül is sohasem utaztaknagy kíséret nélkül. Ezért valószínűtlen volt, hogy kelepcébe

tudnák csalni őket. A gyilkossági kísérlet óta Ralph mégéberebb volt, mint valaha, és az emberei is állandóan résenvoltak.

Néhány napig Marguerite-nél maradtak, aztántovábbutaztak Ralph birtokára, mely innen mintegyhúszmérföldnyire feküdt, északi irányban. Az időjárás már

nem volt olyan meleg, mint Banewulfban, a vidéket azonbancsodaszépnek találták. A dombok üde zöld színben

pompáztak, és teljes virágzásban álltak a gyümölcsfák. Aréteken juhnyájak legeltek. A juhtenyésztésből sokkörnyékbeli nemesember meggazdagodott, mert a kiválóminőségű angol gyapjú messze földön híres és keresett cikk

volt.Alayne-t mély elégedettség töltötte el. Noha már a thane-i

birtokon eltöltött hetek óta tudta, hogy áldott állapotban van,nem akarta túl korán megmondani Ralphnek. Tudta, hogyférje nagyon vágyik egy második gyermekre, de ugyanakkoraggodalommal töltik el a szülés körülményei. Egy gyermekmég boldogabbá tette volna a házasságukat, ám az efféle



275

gondolatok mindig megrémítették Ralphet. Még nagyon is jólemlékezett Berenice félelmére a szüléstől, és a szülés előttihetekre, amikor a fiatalasszony mindinkább eltávolodott tőle.

Éppen egy vásárból tértek vissza, amikor Alayne úgy

határozott, hogy ideje közölni férjével az örömhírt. Ralphszalagokat és egy ezüstfüggőt vásárolt neki egyvándorkereskedőtől. Vidáman nevetve tartottak hazafelé aréten. A thane-i bir tok nem volt nagy, és olyan védhető vársem állt rajta, mint Banewulf, csupán egy egyszerű udvarház.

– Nekem tetszik az édesanyád háza – mondta Alayne,

amikor kicsit megpihentek a napon.Ralph egy kis csokor gólyahírt szedett neki, azzalcsiklandozta incselkedve az állát. Alayne felkacagott, éselszaladt előle, de nem futott elég gyorsan, és Ralphhamarosan utolérte.

– Olyan szép napokat töltöttünk itt, nem szívesen utazomel megint – mondta ábrándosan az asszony.

– Télen nem éreznéd túl jól magad itt – mondta Ralph, ésmagához vonta, hogy megcsókolja. – De ha akarod,

kedvesem, maradhatunk egy kicsit tovább. – Talán mégis jobb volna, ha elindulnánk, mint ahogy

tervezted – felelte Alayne, és elpirult. – Azt hiszem, néhányhónap múlva már kissé kényelmetlen volna számomra

lóháton utazni. És bizonyára te is azt szeretnéd, ha a fiadotthon születne meg, nem?

– A fiam... – Ralph egy pillanatig dermedten bámultAlayne-re, ám aztán elmosolyodott, és megragadta a kezét. – Igaz ez, kedvesem? A gyermekemet hordod a szíved alatt?

– Igen – felelte Alayne kissé félénken, mert a férfiszeméből feléje áradó melegség zavarba hozta. – Már egy



276

ideje sejtettem, de meg akartam bizonyosodni róla, mielőttelmondom neked. Két hónapja kimaradt a havi vérzésem, éstanácsot kértem Harding atyától, aki azt mondta, hogyminden jel szerint áldott állapotban vagyok.

– És nem aggódsz? – Ralph szinte félénken nézett Alayne-re. – Nem félsz a következményektől?

– Nem, Ralph, nem félek. Csak arra kérlek, ne engeddmeg, hogy Brendon jelen legyen a szülésnél.

– Szavamat adom! – mondta Ralph, majd hozzáfűzte: – Beszéltem Harding atyával. Hajlandó egy időre Banewulfba

jönni. Gondolom, ez megnyugtatna. – Benne megbízom – mondta Alayne. – Egyszerű, barátságos ember, aki nem állítja, hogy minden bajra tud

gyógyszert. Évek óta dolgozik az apátság gyógyszertárában,de kizárólag azokat a szereket használja, amelyeket te és én isismerünk. Amellett szerény, és tartózkodik avéleménynyilvánítástól.

– Akkor jöjjön mindjárt velünk, és ha szükséges, szóval éstettel legyen segítségére a nőcselédeidnek! – jelentette kiRalph. – Neked pedig meg kell ígérned, hogy vigyázolmagadra. Ezentúl többet kell pihenned.

– Ne csinálj ilyen nagy gondot az állapotomból, kedvesem!

– felelte Alayne. – Harding atya azt mondta, hogy jót tesz

nekem, ha sokat mozgok, és elvégzem azokat a dolgokat,amelyekre képes vagyok. – Netán Harding atya is áldozatul esett a varázsodnak, és

csak azt mondja, amit hallani akarsz? – évődött Ralph, ésszeretettel nézett a feleségére. – Tudom, hogy mindenki

rajong érted, kedvesem. Már ott tartunk, hogy azt sem tudom,engem szolgálnak -e vagy téged!



277

Alayne kacagott a megjátszott szemrehányáson, hiszenRalph nagyon jól tudhatta, hogy a felesége szíve csakis azövé. Ha kötelességeik engedték, minden szabad percüketegyütt töltötték. Alayne gyakran lovagolt ki férjével, amikor

Ralph ellenőrizte a birtokait, és meglátogatta vesszőfonatos,vert falú kunyhókban élő jobbágyait. A Thane- ben ésBanewulfban élő jobbágyoknak nap mint naprobotkötelezettséget kellett teljesíteniük uruknak. Sir Ralphhűbérúrként korlátlan hatalommal rendelkezett alattvalóifölött, de nem minden előjoga volt vitathatatlan. Ralph

azonban nagyon komolyan vette kötelességeit, és igazságosura volt jobbágyainak. Számos jogával, melyeketkegyetlennek és igazságtalannak tartott, sohasem élt.

– Engedelmességet és hűséget várok a jobbágyaimtól – magyarázta Ralph a feleségének, amikor az asszonymegjegyezte, hogy a föld népe milyen elégedettnek látszik.Az is feltűnt neki, hogy férfiak és nők egyaránt gyakran

énekelnek munka közben, akár uruk földjein, akár a jobbágytelkükön dolgoznak. – De amit másoktól elvár azember, azt neki is nyújtania kell. A jobbágyaim tudják, hogynehéz időkben gondoskodom róluk, és ha van tartalék acsűrjeimben, s kemény a tél, megosztom velük, amim van.

– Tehát úr és jobbágy hűséggel viseltetik egymás iránt –

mondta Alayne – , és mindig így kell lennie a házasságban is. Alayne-t boldoggá tette, hogy Ralph így gondoskodott azalattvalóiról. Látta, hogy körülötte mindenki elégedett. Azelső férje várában egészen más volt minden. Ott a parasztokmogorvák és zárkózottak voltak, és csak kelletlenülszolgáltak uruknak. Alayne-nek úgy tűnt, mintha mindenüttcsupa melegség és szeretet venné körül az életét. Voltak



278

azonban pillanatok, amikor attól félt, hogy ez a boldogságnem tarthat sokáig, és majd hirtelen véget ér.

Nyár derekán indultak vissza Banewulf várába. Három

napot még Londonban töltöttek, hogy Alayne bevásárolhassaaz elsőszülöttje kelengyéjéhez szükséges dolgokat. Ralph

elment az első látogatásuk idején rendelt orvosságokért éscipőkért. Továbbá megfogadta Harding atya tanácsát, és

bőségesen vásárolt a láz elleni orvossághoz szükségesfakéregből meg más gyógynövényekből, melyek hasznosak

lehetnek Alayne-nek a szülés előtti időszakban. Noha Alayne nyomatékosan kérte, hogy ne vigye túlzásbaa gondoskodást, Ralph mégis állandóan rajta tartotta aszemét. Attól félt, hogy a szomorúság vagy éppenséggel afélelem jelét pillantja meg az asszony szemében. Holottennek az ellenkezője állt fenn. Alayne mindig vidám volt,ragyogott a szeme, és majd kicsattant az egészségtől. A nap

aranyos zománccal vonta be üde arcának rózsáit, amikor aThane körül elterülő réteken kószált. Csengő kacagása

jókedvre derítette Ralphet, ha erőt vett rajta az aggodalom. A

lelke mélyén szüntelenül attól rettegett, hogy elveszítheti afeleségét. Alayne olyan szép, olyan elbűvölő volt, hogynélküle már el sem tudta képzelni az életét.

– Bűn, ha az ember ennyire boldog egy asszonnyal? – kérdezte egyik este Harding atyától. Kedvelte és tisztelte anyájas szerzetest, aki már évek óta gyógyította a Thanekörnyékén élőket.

– Ó, ezt a kérdést időtlen idők óta felteszik maguknak aférfiak, és alighanem mindig is fel fogják tenni, mylord – válaszolta a pap mosolyogva. – Ha lordságod az én



279

helyemben volna, és Istent szolgálná, akkor beszélhetnénkvétségről. Az ön esete azonban más. Lordságod a hölgy férje,és Lady Alayne nemcsak bájos, hanem tiszta szívű is. Sokanszívesen cserélnének önnel, Sir Ralph!

Ralph mosolygott. Tudta, hogy a szerzetes bizonyosértelemben vonzódik Alayne-hez, de azzal is tisztában volt,hogy Harding atya nem tartozik azok közé, akik zaklatnánakegy hölgyet. Barátságos, jámbor ember volt, aki a betegekgyógyításának szentelte magát, és egyike azon keveseknek,

akikben Ralph megbízott. Több oka is volt tehát annak, hogy

megkérje: tartson velük Banewulfba.

Alayne nem mindig tudta, mi megy végbe a férje fejében.De érezte, milyen szeretetteljesen gondoskodik róla, s ezmelegséggel töltötte el. Örült a hazatérésnek, mert az elmúlthónapokban alábbhagyott Brendontól való félelme. Sőt márarra is gondolt, hogy csupán képzelődött, amikor fenyegetést

vélt kiolvasni az orvos tekintetéből és szavaiból. Nem sejthette, hogy Harding atya megjelenése, aki nyájas

viselkedése és megfontolt beszédmódja ellenére lelke mélyénnagyon is hajthatatlan férfiú volt, még több keserűséget váltki ellenségéből.

Valahányszor csak látta, hogy a szerzetes rámosolyog a vár

úrnőjére, vagy tanúja volt, hogy az asszony felkacag Hardingatya egy-egy szellemes megjegyzésén, Brendonban fellángolta gyűlölet.

Alayne-t szerencsére lefoglalta tulajdon boldogsága, ésnem vette észre az orvos fenyegető és gonosz pillantásait.Ahogy múltak a hetek, Alayne egyre inkább érezte a gyermeknövekedését. Gondolatait semmi sem háborította, állandóan



28

mosolygott, szívélyesen üdvözölte a cselédeket, s örült a jókívánságoknak és apró figyelmességeknek, melyekkelkedveskedtek neki.

Mindenkit megérintett az a boldogság, amely szinte

sugárzott belőle. A lényéből áradó melegség a környezetébenlevőkre is átterjedt, és mindnyájan részesülhettek örömében.Alayne csodaszép volt, ifjú és elbűvölő. A Ralphszolgálatában álló férfiak legtöbbje az életét is feláldoztavolna érte.

Alayne és Morna Grey kellemes órákat töltöttek együtt, ésfinom hímzéssel díszítették a parányi ruhadarabokat,melyekre hamarosan szükség lesz.

– Ez a babakendő az ön férjéé volt – mondta Morna,

amikor egy hideg decemberi napon kis ruhagöngyöleget vitt be úrnője szobájába. A gyapjú olyan puha és finom volt, minta fátyolszövet, és nagyon meleg. – Már jó ideje félretehették,

és azt hiszem, nem jegyeztük fel, amikor a leltárt készítettük. – Valóban nem – mondta Alayne, és tűnődve végigsimított

a finom kelmén. – Köszönöm, hogy mindjárt rám gondolt,Morna! Szükségem van egy ruhácskára a fiam keresztelőjére.

Nem talált véletlenül valamit, ami illene ehhez a kendőhöz?

– Még más holmik is vannak abban a ládában, ahol ezt

találtam – válaszolta Morna. – Az egyik toronyszobasarkában áll, azért nem vettük eddig észre. De nem kellfáradoznia azzal, hogy maga nézzen utána. Majdmegmondom egy szolgának, hogy hozza le a ládát. Hiszenmég bőven van ideje, mylady!

Rámosolygott úrnőjére, arról azonban hallgatott, hogymost még senki sem tudhatja, fiú avagy leány lesz-e az



281

újszülött. Alayne bizonyára első fiúgyermekének szeretnéfélretenni a keresztelői ruhát.

Miután Morna távozott, Alayne nagyot sóhajtott. Már nemesett jól hosszabb ideig egy helyben ülnie. Mindenki azt

hangoztatta, hogy többet kellene pihennie, ő azonban jobbanszeretett tevékenykedni. Ezért félretette varrását, éselhatározta, hogy keres egy megfelelő keresztelői ruhácskát.Tudta, hol kell keresnie, mert Morna pontosan elmagyarázta aláda helyét.

Felkapaszkodott a toronyszobába vezető csigalépcsőn.

Kényelmesen lépegetett felfelé, nehogy túlságosankifáradjon, és nyugtalanságot okozzon a férjének. Tudta,hogy Ralph mennyire aggódik érte. Valószínűleg azért, mertBerenice a gyermeke születése után olyan beteg lett. Őazonban egyáltalán nem érezte betegnek magát, sőt mégfáradt sem volt. Voltaképpen csak megszokott napitevékenységét nélkülözte, hogy már nem csinálhatta mindazt,amit akart.

A csupán egyetlen keskeny ablakkal megvilágított kishelyiséget lomtárnak használták. Egy szűk lépcső végérőlnyílt, az épületnek az öregtoronnyal egybeépített régirészében. A szobácskába belépve dohos és hideg levegőcsapta meg Alayne arcát. Megborzongott, és máris fázni

kezdett. A helyiségben több régi láda állt. A súlyos fedeleket borító porréteg elárulta, hogy a kamrát már régóta nemhasználják. Alayne úgy érezte, hogy a toronyszoba komorlégköre nyomasztóan nehezedik rá. Ezekről a ládákról

bizonyára megfeledkeztek, mert senki sem vette a fáradságot,hogy felkapaszkodjék ebbe a toronyszobába.



282

Sorra felnyitotta a ládák tetejét, és hamarosanmegállapította, hogy túlnyomórészt ruhadarabokattartalmaznak, melyek sok évvel ezelőtt a vár úrnőjéé lehettek.A molyok már nagy pusztítást végeztek bennük. Ezeket már

nem kell tovább őrizgetnünk, gondolta Alayne az orrátfintorítva.

Az utolsó ládában, mely elé letérdelt, végül megtalálta akeresett ruhadarabot. Gondosan selyembe volt burkolva, éslevendulát tettek bele, hogy megóvják a molyoktól. Alayneegy csodaszép ruhácskát tartott a kezében. Amikor meglátta a

pompás hímzést, rögtön tudta, hogy éppen ilyet képzelt el.Ralph anyja valóban különleges tehetséggel bírt a kézimunkaterén. Az ő hímzései sokkal finomabbak, mint az enyéimek,állapította meg Alayne. Mosolyogva felemelte a ruhácskát, ésszemügyre vette a gyenge fényben. A többi ruhadarabbalellentétben a kis ruha kelméje teljesen hibátlan volt. Érdemesvolt megkeresni, gondolta Alayne, és felállt, hogy

visszatérjen a szobájába. A lépcső legfelső fokán azonban kissé megszédült, és

nekitámaszkodott a falnak. Az utóbbi időben olykor hirtelengyengeség fogta el, de tudta, hogy a szédülés rendszerint nemtart sokáig.

Néhány pillanattal később ismét magához tért. Lassan

lement a lépcsőn, és befordult a palotához vezető folyosóra.Odakinn időközben leszállt az alkonyat, a fáklyákat azonbanmég nem gyújtották meg a falikarokban. A homályos folyosóvégén meg kellett állnia egy pillanatra, hogy eligazodjék azelágazó folyosók és átjárók között. Hirtelen zajt hallott magamögött. Amikor rémülten megfordult, erőteljes ütés érte af ejét, és a földre zuhant.



283

– A fejem... – mormolta Alayne erőtlen hangon, ésmegpróbálta kinyitni a szemét. Amikor végre sikerültfelemelni a pilláit, látta, hogy valaki gyertyával a kezébenföléje hajol. – Ütés érte a fejemet...

– Elszédült, mylady, és összeesett – mondta Morna, ésletette a gyertyát az ágy melletti zsámolyra. – Milyen

szerencse, hogy a keresésére indultam! Máskülönbenvalószínűleg egész éjszaka ott feküdt volna.

– Nem így történt – válaszolta Alayne, miután a ködfátyolfeltisztult a szeméről – , nem ájultam el, leütöttek. Való igaz,

kissé elszédültem, de teljesen jól voltam, mielőtt a földreestem. Valaki leütött. – A toronylépcső alján találtam rá önre – mondta Morna,

és töprengve ráncolta össze a homlokát. – Sir Ralph aggódott,amikor sehol sem találták úrnőmet. Akk or eszembe jutott,

hogy ladységed a keresztelői ruhácska felől érdeklődött. – Meg is találtam – felelte Alayne. – De nem a lépcső alján

estem össze. Már elhagytam az épület régi részét, amikor azütés a fejemet érte.

Morna értetlenül csóválta a fejét. – De miért tett volna valaki ilyesmit? Miért cipelte volna

valaki ladységedet a lépcső aljához, hogy aztán ott hagyjafeküdni?

– Hogy balesetnek tűnjön – felelte Alayne, ésfelemelkedett az ágyban. Megtapogatta a feje hátsó részét, és

érezte, hogy megsérült. – Vérzett a fejem?

– Igen, Harding atya ellátta a sebet. Azt mondta, ladységedszerencsétlenül esett el.

– Akkor pedig valaki azt a látszatot akarta kelteni, mert énnem estem el csak úgy!



284

Alayne szavai olyan meggyőzően hangzottak , hogy Morna

aggodalmasan kérdezte: – De hát ki tenne ilyesmit, úrnőm?

– Csupán egyetlen személy van, aki gyűlöl engem – mondta Alayne. – Azt hiszem, Brendon volt az. Noha fel nemfoghatom, hogyan merészelt bántani engem.

– Ha nem találtuk volna meg ladységedet... – Morna

megborzongott. – Gondolni sem akarok arra, mi minden

történhetett volna, mylady! Az épület régi részében nagyonhideg van. Megfagyhatott volna, ha egész éjszaka ott fekszik.

– De minden balesetre utalt volna – vélekedett Alayne. – Még ha nem haltam volna meg, a magzatomat akkor is

elveszthettem volna... – Fokozódó rémülettel ragadta megMorna karját, és görcsösen kapaszkodott belé. – Kérem,mondja, hogy nem így van! Nem lehet, hogy... – Alayne nemmerte befejezni a mondatot.

– Nem, nem, mylady, nyugodjék meg! Sir Ralph is nagyon

megrémült, hogy történhetett valami a gyermekkel – magyarázta Morna. – Ő azonban elsősorban önért aggódott.De nem jelentkezett vérzés, és Harding atya úgy véli, hogysem önnek, sem a gyermeknek nem történt komolyabb baja.

– Akkor adjunk hálát a Mindenhatónak! – mondta Alayne,

és keresztet vetett.

– El kellene mondania a férjének, kire gyanakszik – jegyezte meg Morna, és aggodalmasan pillantott hátra a vállafölött, mintha attól tartana, hogy kihallgatják a

beszélgetésüket. – Ha Brendon mester ütötte le önt... – Annyi bizonyos, hogy valaki fejbe vágott – mondta

Alayne a homlokát ráncolva. – De arra nincs bizonyítékom,hogy Brendon volt az. Ha azt mondom a férjemnek, hogy



285

képesnek tartom Brendont egy ilyen tettre, haragra gerjed, ésazonnal elküldi azt az embert. Ez azonban veszélyesnek

bizonyulhat.

Brendon nagy bajt okozhat azzal, ha a grófságban aljas

hazugságokat terjeszt a vár úrnőjéről, fűzte hozzágondolatban Alayne.

– De ha itt marad, az is kockázatos! A következő

alkalommal talán megöli önt! – Azt nem merészelné – mondta Alayne. – Addig nem,

amíg a férjem bíráskodik fölötte. Azt hiszem, balesetnek

akarta feltüntetni a dolgot. Bizonyára azt remélte, nememlékszem majd, pontosan mi történt. Vagy talánfigyelmeztetésnek szánta. Azt hiszem, okosabb, ha agyanúmról egyelőre nem beszélünk senkinek!

– Ahogy kívánja, úrnőm! – mondta Morna, de a kételymég mindig nem tűnt el az arcáról.

– Pillanatnyilag nem tehetünk mást. Bizonyítékokat kell

szereznem, mielőtt megvádolom. – Alayne rámosolygott bizalmasára. – Megkérné a férjemet, hogy jöjjön át hozzám?

Morna elhagyta a helyiséget, és Alayne lehunyta a szemét.Sajgott a feje, de minden részletet fel tudott idézni magában.Mielőtt leütötték, és elvesztette az eszméletét, zajt hallott. Ésvalami sajátságos, kellemetlen szagot érzett, amelyet már

ismert valahonnan. Majdnem biztos volt benne, hogyBrendon támadta meg. De mi volt a célja a támadással? Megakarta ölni, vagy csak megfélemlíteni?

– Alayne! Borzasztóan megijesztettél mindnyájunkat, temeggondolatlan kislány!



286

Alayne kinyitotta a szemét, és elmosolyodott, amikor férje belépett a szobába. Ralph odament hozzá, leült az ágyszélére, megfogta a kezét, és erősen megszorította.

– Biztosan figyelmetlen voltam, ennyi az egész – mondta

Alayne. – Nem kell ennyit aggódnod miattam. Nagyon erősvagyok.

– De meghalhattál volna, és a gyermek is! – Igen... – Ralph arckifejezése megijesztette az asszonyt.

Látható volt, mennyire megrémítette férjét a gondolat, hogy

elveszítheti a gyermekét. – Bocsáss meg, Ralph! Nem

akartam bosszúságot okozni neked! – Hát nem mondtam, hogy vigyáznod kell magadra? – Ralph szigorúan nézett a feleségére. Korholása egymás irántérzett szerelmük ellenére mélyen érintette Alayne-t. – Ostobaság volt egyedül abba az épületrészbe menned. A régilépcső már kikopott, és korhadt is. Nem csoda, hogylezuhantál. Miért kell mindig veszélynek kitenned magad? Ez

esztelenség a te állapotodban! – Kérlek, bocsáss meg! Szerencsére sem a gyermekkel,

sem velem nem történt baj. – Nem erről van szó! – kezdte Ralph, ám amikor meglátta

Alayne riadt arcát, nem folytatta. – Nem, kedvesem, nem

haragszom rád, csak aggódom! Nem akarlak elveszíteni,

szerelmem! – Hiszen nem veszítettél el! – mondta mosolyogva Alayne,

a szidás azonban még mindig bántotta. Vajon a gyermekvalóban olyan fontos neki? Fontosabb, mint ő? Néhány heteRalph már nem látogatta meg az ágyában. Ez talán azt jelenti,hogy már nem szereti? Vagy csak elbizonytalanította, hogy őáldott állapotban van?



287

– Megígéred, hogy a jövőben jobban fogsz ügyelnimagadra? – kérdezte Ralph. – Éppen most kaptam hírt Henrikkirálytól. Arra kér, hogy menjek az udvarba. Tehát néhányhétig távol leszek. – Lenézett Alayne-re, és mély, függőleges

redő jelent meg a szemöldökei között. – Nem szívesenhagylak magadra, de a király felszólításának eleget kelltennem. Nagyon sajnálom, Alayne! Kérlek, hidd el nekem, ha

választhatnék, most a világért sem mennék el hazulról! – Természetesen el kell menned! – felelte Alayne, de

rosszul érintette, hogy a férjének éppen most kell elmennie. –

Tudom, hogy engedelmességgel tartozol Henrik királynak.Egyébként pedig itt teljes biztonságban vagyok. – Tehát nem lesz több kirándulás a toronyszobába?

– Nem lesz, megígérem! Ügyelni fogok rá, hogy ne essemel megint.

– Ne nézz így rám, Alayne! Én éppoly szomorú vagyok,mint te, hogy most el kell válnunk.

– Igen, kedvesem. – Alayne csókra nyújtotta az ajkát, ámaz az ostoba fájdalom a szívében csak nem akart elmúlni. – Imádkozom, hogy mihamarább megint itthon légy.

– A gyermek születésére itt leszek – ígérte Ralph, és felállt.Még mindig aggodalmasan nézett Alayne-re. – Ígérd meg,hogy kímélni fogod magad, kedvesem, és ne habozz értem

küldeni, ha megbetegszel! Azonnal jövök, ebben biztoslehetsz!

– Nem leszek beteg! Harding atya és az asszonyoktörődnek velem. Te pedig vigyázz magadra az úton, és neaggódj miattam!

– Tudod, hogy gondolatban mindig veled vagyok – mondta

Ralph, és szelíden homlokon csókolta a feleségét. – Még



288

napkelte előtt el kell indulnom. De nem foglak felébreszteni,

mert Harding atya azt tanácsolta, hogy hagyjalak aludni.

Szerinte az effajta izgalmakra a pihenés a legjobb gyógyszer. – Gondolatban én is veled leszek – súgta Alayne férje

fülébe, és mosolygott, amikor Ralph távozóban még egyszervisszafordult a szobáik közötti átjáróban.

– Reggel zárd be a titkos ajtót! – ajánlotta Ralph. – Jobb,

ha senki más nem juthat be a szobádba ezen az úton, és nemlephet meg.

– Így fogok tenni – mondta Alayne. – Isten legyen veled!

– És veled, kedvesem! Miután Ralph elment, Alayne lehunyta a szemét. Milyen balga is volt, hogy felizgatta magát férje korholása miatt!Hiszen nyilvánvaló, hogy Ralph mennyire szereti, és jogavolt megszidni őt, amiért kockáztatta meg nem született

gyermekének az életét. Talán meg kellett volna mondania az igazat. Nem kétséges,

Ralph azonnal elbocsátotta volna Brendont, és alighanem jobb lett volna, ha megszabadulnak tőle. De ha Brendonvalóban az ellensége, akkor mégis jobb, ha itt van szem előtt,és nem titokban tevékenykedik.

Harding atya szelíden figyelmeztette Alayne-t, hogy

maradjon ágyban, és pihenjen néhány napig, ő pedigmegfogadta a jó szándékú tanácsot. Nem a szerzetes volt azegyetlen a várban, aki úgy vélte, hogy az úrnőt szédülés fogtael a lépcsőn, és csupán a szerencsének köszönhette, hogy nem

sérült meg súlyosabban. Morna Grey naponta meglátogatta, és néhány óra hosszat

szórakoztatta, Bethel és Louise szintúgy. Beszámoltak a vár



289

életéről, történeteket meséltek, és segítettek neki kiválasztania fonalat a gyermekruha finom hímzéséhez. Az idő ennekellenére nehezen múlt. Alayne ezért igencsakmegkönnyebbült, amikor Harding atya végre megengedteneki, hogy felkeljen.

Az első alkalommal, amikor Alayne kiment sétálni, hideg,fagyos időjárás volt. Ralph már több mint egy hete elindultLondonba. Az asszony jó meleg öltözékkel védekezett acsikorgó hideg ellen. Éppen sóvárogva nézte a dombokat, és

arra gondolt, milyen jó volna Ralph társaságában kilovagolni,amikor patkócsattogást hallott. Dobogó szívvel fordult meg,mert azt remélte, hogy talán már a férje tért vissza. Ralphnagyon hiányzott neki, szüksége volt a bizonyosságra, hogyott van a közelében.

Kis lovascsapat ügetett be a várudvarra, és az emberekrögvest leszálltak a nyeregből. Alayne növekvő

nyugtalansággal ismerte fel a csapat vezetőjében WilliamFoultont. Vajon mi indította arra Berenice fivérét, hogy

bejelentés nélkül érkezzen látogatóba? Biztos volt benne,hogy Ralph nem tudott sógora szándékáról, különben jeleztevolna neki.

Vonakodva indult el, hogy üdvözölje a látogatókat. A vár

úrnőjeként az ő kötelessége volt, hogy férje távollétébenfogadja a vendégeket. Ám a váratlan látogatás gyanút keltett benne.

– Félő, hogy hiába jöttek, uram. A férjem nincs itthon – közölte a báróval, miután kölcsönösen üdvözölték egymást. – Mostanság korán térünk nyugovóra Banewulfban, ezértaligha tudunk önnek szórakozást nyújtani.



29

– Én ön miatt vagyok itt – felelte William, és szemébenkülönös fény égett, amikor Alayne-re nézett. – Nem fogok

sokáig időzni ezen az átkozott helyen. Hallottam, hogygyermeket vár, és nemrégiben baleset érte... Ezért

kötelességemnek tartottam felkeresni. – Nem egészen értem... – Alayne valami furcsa

izgatottságot észlelt a báró viselkedésében, aminyugtalanította. – Ha aggódott az egészségi állapotom miatt,úgy megnyugtathatom, uram. Amint látja, jól vagyok. Eléglett volna, ha futár útján érdeklődik. Fölösleges volt

ideutaznia, ha csak ezért jött. – Félreértett, mylady – válaszolta William. MegfogtaAlayne kezét, és a várudvar egy csendes sarkába vezette, aholzavartalanul beszélgethettek. – Nem akarom, hogy önt ismegöljék, mint szegény húgomat. Csakis ezért jöttem ide.

Tudtam, hogy ő elment... – A férjemről beszél, uram? – Alayne megborzongott.

Hideg futott végig a hátán. – Voltaképpen miről van szó? – Hiszem, hogy Ber enice húgomat megölték: vagy a férje,

vagy valaki, akit Sir Ralph felbujtott erre az ocsmány tettre! – Hazugság! – kiáltotta Alayne, és érezte, hogy rosszullét

környékezi. Egy pillanatra elszédült, és gyengeség fogta el. – Hogy merészel ilyen aljasságot állítani Sir Ralphről?

– Berenice nem sokkal a halála előtt levelet írt nekem – mondta William, és megint felvillant az a különös fény aszemében. – Azt írta, hogy a férje nem szereti őt, és örülne,ha már nem élne. Három levelet kaptam tőle, melyekben

beszámol szörnyű félelméről. Könyörgött, hogy jöjjek elhozzá, mielőtt késő lenne. Én azonban nem voltam otthon, ésamikor a leveleket kézhez vettem, a húgom már meghalt.



291

– Nem! Berenice beteg volt... és búskomor. – Ő ezt akarja elhitetni önnel! – mondta Foulton fojtott

hangon. – Megunta Berenice-t, és olyan boldogtalanná tette,hogy szegénykém belebetegedett. Végül már mindent bevett,amit adtak neki, és meghalt.

– Mit akar ezzel mondani?

– Brendon adta neki az orvosságokat – mondta Foulton. – Berenice gyakran mondta, hogy az orvosságok nem tesznek

jót neki. Azoktól halt meg. Gondolom, méreg volt bennük.Brendon Ralph utasítására adhatta.

– Nem! Hogy mondhat ilyet? – kiáltotta Alayne, és szintemegrettent a báró elkeseredése láttán. – Ralph jó ember, ésfeddhetetlen lovag. Mélyen gyászolta Berenice-t, és sohasemtett volna ilyet. Ön téved, ha azt hiszi, hogy tudott a dologról.

– Bőkezűnek és előzékenynek tűnik – mondta WilliamFoulton fojtott hangon. – A barátságos külszín mögöttazonban hideg szív rejtőzik. Nem sokáig tudja elviselni az

ártatlan és tapasztalatlan embereket. Szegény húgom túl fiatalés túl hiszékeny volt. Megunta őt, és szabad akart lenni, hogyújra megházasodhasson.

Alayne egész testében reszketett. Úgy érezte, minthavalami jeges kéz szorítaná össze a szívét. Nem tudta, és nemis akarta elhinni, hogy Ralph megölte az első feleségét, vagy

akár csak a halálát kívánta volna. Ahhoz azonban nem férhetkétség, hogy valaki ártani akart neki, Alayne-nek.

Elképzelhető, hogy Ralph meg akart szabadulni tőle? Egy

pillanatra lehunyta a szemét, és küzdött a lelkében feltámadókételyek ellen. Nem, nem engedheti, hogy a báróelkeseredése és gyűlölete a szeretett férfi ellen fordítsa! NemRalph volt az, aki hátulról leütötte. Ralph szereti őt, noha



292

haragudott rá, amiért meggondolatlansága miatt lezuhant ator onylépcsőn. És ő tudja, hogy Ralph nem az a gonosz

szörnyeteg, akinek Sir William tartja. Ralph sohasem kívántavolna Berenice halálát!

Felszegte a fejét, és büszkén a báró szemébe nézett. – Ha ön azt hiszi, hogy Sir Ralph meg akart szabadulni

Berenice-től, akkor vajon miért nem nősült meg olyansokáig?

– Mert vagyonos feleségre pályázott – mondta William – ,és attól félt, hogy kiderül az igazság Berenice haláláról, ha

túlságosan hamar újra megnősül. Ön gazdag örökösnő volt,aki mindenben megfelelt az ő fennhéjázó igényeinek. Csakisezért vette nőül! De még ön sem jelent semmit a számára,mert hideg és érzéketlen, amint azt szegény testvéremnekkeservesen tapasztalnia kellett.

– Hamis a nyelve, báró! – csattant fel Alayne haragra

lobbanva. – A húga beteg volt, és ön még mindig gyászolja

őt. Elvakítja a fájdalom. Nem kellene ilyen rosszindulatúhazugságokat terjesztenie. Ha Sir Ralph tudná...

– Engem is megölne – fejezte be a mondatot különösmosollyal Foulton. – Mintha számítana az nekem valamit,most, hogy az én kedves Berenice-em már nincs köztünk.Csak azért éltem, hogy bosszút álljak rajta. És immár

elközelgett a leszámolás órája! – Hogy érti ezt? – Iszonyú félelem szállta meg Alayne-t. – Talán készül valamire ellene?

– Minél hamarább meghal, annál jobb az ön számára,mylady – mondta Foulton, és megfordult, hogy távozzon.Alayne azonban megragadta a karját. – Mindent megtettem,

ami tőlem telt, hogy figyelmeztessem, Lady Alayne. Most a



294

– Nincs semmi baj, Harding atya – bizonygatta Alayne – ,csupán múló szédülés. Mindjárt elmúlik!

S amikor a pap továbbra sem vette le róla a szemét, mégegy halvány kis mosolyt is sikerült az arcára kényszerítenie.

– Már régebben is előfordult efféle rosszullét? – kérdezteHarding. – Bevett valami orvosságot a panaszaicsillapítására?

– Csak azokat az orvosságokat szedem, amelyeket önkészít nekem.

– Talán nem azt a hatást fejtik ki, amelyet elvárunk tőlük –

mondta Harding atya. – Adja vissza nekem mindet! Majdkészítek valami mást, amitől jobban fogja érezni magát. Alayne egy pillanatig dermedten bámult a szerzetesre.

Ismét hallani vélte a báró szavait. Foulton figyelmeztette,hogy ne bízzon senkiben, és azt állította, hogy Berenice egyorvosságtól halt meg, amelyet Ralph utasítására adtak neki.

Nem, annak a rágalmazónak a hazugságai nem fordíthatjákazok ellen, akiket szeret! Ralph szereti őt. Semmi oka, hogymeg akarjon szabadulni tőle, ahogy arra sem volt, hogy megakarjon szabadulni Berenice-től. Valószínűbb, hogy WilliamFoultont annyira mardosta a féltékenység és a gyűlölet, hogymegbomlott a lelki egyensúlya. Ő azonban semmiképpen semad hitelt zavaros fecsegésének.

– Biztos vagyok benne, hogy nem az ön orvossága okozta – mondta Alayne, és rámosolygott a szerzetesre. – Nincs ok

aggodalomra. Egy kis szédülés, ez minden! – Mégis lezuhant a lépcsőn, Lady Alayne!

– Nem így történt – jelentette ki Alayne nyomatékkal, ésszilárdan Harding atya szemébe nézett. Most márajánlatosnak látta nyíltan beszélni, hogy legalább az atya



295

megtudja az igazságot. – Hátulról leütöttek, és mialatteszméletlen voltam, a lépcső aljára vittek, hogy balesetnektűnjön.

– Az Isten szerelmére, Lady Alayne, ki tett volna ilyet? –

kérdezte Harding atya, és összehúzta a szemét. – És miértnem beszélt erről eddig ladységed? Sir Ralph nem tud errőlsemmit!

– Nem akartam, hogy elutazása előtt aggódjon – mondta

Alayne, és arra gondolt, egyáltalán helyes volt-e nyíltan beszélni gyanújáról. – A férjemet magához rendelte a király,

és ha értesült volna a történtekről, talán kísértésbe esik, hogyne tegyen eleget a felszólításnak. És az is lehetséges, hogytévedek, mégis leestem a lépcsőn...

– Nem, azt hiszem, nem téved – válaszolta a szerzetes. – Vigyázzon magára, mylady! Én minden tőlem telhetőtelkövetek, hogy oltalmazzam önt, de amíg uram távol van...

– Nem megyek sehová egyedül – ígérte Alayne. –

Mindazonáltal elképzelhetetlennek tartom, hogy veszélybenforogna az életem. Hiszen az, aki megtámadott, meg isölhetett volna, ha szándékában áll!

– Gyanakszik valakire, mylady?

Alayne habozott, de aztán megrázta a fejét. – Nincsenek bizonyítékaim, és ezért nem akarok senki

ellen vádaskodni, atyám. – Bölcs dolog, ha nem ítél elhamarkodottan. De azthiszem, nem szükséges óvnom önt egy bizonyos személytől avárban.

Alayne Harding atyára meredt. Jeges hideg járta át a testét. – Mit akar ezzel mondani, atyám?



296

– Csupán azt, mylady, hogy legyen óvatos az orvosságokatilletően! Az én gyógyszereim egyszerűek, és nem okozhatnak

bajt önnek, de... – Ön azt hiszi, hogy... – Alayne elsápadt, amikor látta,

milyen komolyan és figyelmeztetően néz rá a szerzetes. – Csak azt veszem be, amit ön készít nekem.

– Mostantól fogva csak egy napra készítek gyógyszertönnek – válaszolta Harding atya – , mert még az általamkészített orvosságba is bele lehet keverni valamit. Nemtetszik nekem ez a szédülés, mylady! Úgy hallottam, állítólag

Lady Berenice betegsége is éppen ilyen rosszullétekkelkezdődött. Alayne egy pillanatra lehunyta a szemét. Lehetséges, hogy

William Foulton mégsem hazudott, hogy a húgát valóbanorvosságokkal mérgezték meg?

– Csak az ön kezéből veszem be az orvosságaimat – ismételte Alayne. – Köszönöm a fáradozását, Harding atya!

Most visszavonulok a szobámba, és lepihenek.

Alayne fejében kavarogtak a gondolatok, miközben lassana szobája felé tartott. Lehetséges, hogy Berenice féltette azéletét? Azért nem akarta elhagyni a szobáját a gyermekszületése után? Vajon kitől félt?

A férjétől, mint azt William Foulton feltételezte, vagyvalaki mástól? Egy féltékeny, gonosz embertől, aki ártaniakart neki? Lehet, hogy az igazság még ennél isnyilvánvalóbb? Nem lehetséges, hogy Berenice Brendonorvosságaitól betegedett meg, és azok idézték elő a halálát?

Igen, nyilvánvaló, hogy a vár orvosának köze volt Ralphelső feleségének halálához. De hogyan bizonyítsa be? Ralph



297

magához vette a Berenice leveleit rejtő ládikát, és azt mondta,

a levelek semmi különöset nem tartalmaznak. Ennek ellenére a ládikát eltüntette szem elől. Biztosan oka

volt rá, gondolta Alayne, amikor belépett a lakóépületbe.

Talán nem vett észre valami fontosat? Ó, hol lehet most?Miért nem ad hírt magáról? Napok óta vár üzenetre vagylevélre Londonból, de mindhiába. Vajon még mindigharagszik rá? Ez lehet az oka, hogy nem ír neki?



299

– Kérem, azonnal vezessen királyunk színe elé! – Henrik majd fogadja önt, amikor jónak látja. – A

kapitány embereihez fordulva kiadta az utasítást: – Vigyétekabba a helyiségbe, amelyet kijelöltek a számára! Ott kell

maradnia, és senkivel sem beszélhet, míg érte nem jönnek! Ralph tudta, hogy hasztalan volna minden tiltakozás.

Kísérőinek a szeme kérdőn szegeződött rá, kezük akardmarkolaton. Láthatóan készen álltak, hogy erőszakkal iskiszabadítsák urukat és saját magukat ebből a kelepcéből.Ralph azonban megrázta a fejét, jelezve, hogy tartózkodjanak

a tettlegességtől. – Ha ez az uralkodó parancsa, akkor engedelmeskedem,mert nem emelem fel kardomat királyom ellen – mondta az

embereinek. – De egyiküknek vissza kell térnie Banewulfvárába, hogy beszámoljon a történtekről. – Majd a

kapitányhoz fordult: – Engedélyezi, hogy egyik hívemvisszalovagoljon, és tiszttartóm tudomására hozza e váratlanfordulatot?

– A király elrendelte, hogy senki sem hagyhatja el azudvart. Sajnálom, uram, de az embereit is le kelltartóztatnom.

Ralph bólintott. Belátta, hogy nemigen tehet semmit.

Felségsértésnek minősülne, ha szembeszegülne legfőbb

hübérurával. – Engedelmeskedni fogunk – mondta. – Remélem, Henrikkirály hajlandó lesz meghallgatni.

– Joga van meghallgatást kérni, uram – mondta a

parancsnok. – Még Foulton báró érkezését várjuk, aztánmegkezdődik az ön ügyének tárgyalása.



3

Ralph összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. Már jó ideje tudta, hogy a sógora gyűlöli, és őt hibáztatja Berenicehaláláért. Bizonyos értelemben valóban felelősnek éreztemagát felesége elhunytáért. Úgy vélte, elhanyagolta és

boldogtalanná tette ifjú asszonyát. Ha sógora hamarább állelő vádaskodásával, valószínűleg nem is védekezik aszemrehányás ellen. De most már oly sok minden van azéletében, amiért érdemes küzdenie.

Összeszorult a torka, amikor hirtelen rádöbbent, hogy azifjú báró miért éppen most akart rámérni megsemmisítő

csapást. William Berenice iránt érzett szeretete több volt pusztán testvéri szeretetnél. A bánat bizonyára megzavarta azelméjét. Sógora természetesen értesült róla, hogy ő immáregy másik nővel él boldog házasságban, és éppen ezt azt idilltakarta bosszúból elpusztítani.

Ralph igazságos uralkodónak ismerte Henriket, aki bizonyára mindkét felet meghallgatja. Nem volt bizonyítéka,

hogy vétlen, ámde William Foultonnak sem volt semmi a kezében, amellyel sógora vétkességét alátámaszthatta volna.Ralph számára csupán egyetlen lehetőség nyílt, hogyártatlanságát a lovagi törvényeknek megfelelően

bizonyíthassa: a bajvívás. Párviadalra kell kiállnia, s a viadalkimenetelét istenítélet dönti el.

Egy efféle erőpróbán az ifjú William nem vehette volna fela versenyt Ralphfel, ám joga volt egy lovagot választani, aki

kiáll helyette az életre-halálra szóló párviadalra. Vajon ki leszhajlandó elfogadni egy ilyen kihívást? Feltehetőenolyasvalaki, aki mérhetetlenül gyűlöli Ralph de Banewulfot...



3 1

Miért nem ír neki Ralph? Alayne zaklatottan járkált fel-aláa szobájában. Hovatovább már három hete, hogy a férjeelment Londonba, és még mindig nem adott hírt magáról.Hűséges tiszttartója, Grey is hangot adott aggodalmának.

– Nem vall Sir Ralphre, hogy ilyen sokáig sem levelet, semüzenetet nem küld – mondotta a leányának. – Nem teszik ez

nekem, Morna! Éppen most nem maradna el ilyen hosszúideig... hacsak nem külső körülmények kényszerítik rá.

– Kérlek, apám, hallgass a félelmeidről! – könyörgöttMorna. – Lady Alayne már amúgy is nagyon aggódik!

Alayne-t nem csupán férje bizonytalan sorsa nyomasztotta.Brendon az utóbbi időben olyan különösen mustrálgatta, ésijesztő tekintete őt mindinkább nyugtalanította. Lehetséges,hogy azért, mert Ralph nem volt itt, de Brendonfenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. Néha olyan áthatóanfüggesztette rá sötét tekintetét, hogy Alayne-t rémület fogtael. Mi lesz, ha megszületik a gyermeke, mielőtt Ralph

visszatér? Akkor sebezhetővé válna, és... Nem, semmiképpensem engedheti, hogy ez az ember megfélemlítse!

Idővel egyre erősebb lett az a meggyőződése, hogyBerenice betegségét Brendon idézte elő valami módon. És afiatal nő tudott erről. Feltehetően szándékában állt leleplezniaz orvost, aki megölte, hogy ne vallhasson ellene.

Talán túl merészek ezek a következtetések? Alayne lassanmár tulajdon józan eszében is kételkedett. Következtetéseiolykor saját maga számára is erőltetetteknek ésmegalapozatlanoknak tűntek, mindazonáltal érezte, hogy

igaza van. De hogyan tudná rábizonyítani Brendonra a bűntettet?



3 2

Kell lennie valami bizonyítéknak Brendon ellen Bereniceékszeres ládikójában. Egyelőre nem kutatott tovább, úgyvélte, jobb, ha megvárja Ralph visszatérését, mivel az elsőalkalommal úgy megharagudott rá. De mi történne, ha túl

későn érkezne? Ha igaz a sejtése, akkor Brendon megúszottegy gyilkosságot. Ugyan mi tartaná vissza, hogy egymásodikat is elkövessen?

Talán ha megtalálná a kulcsot, és ki tudná nyitni aládikót... Megint csak visszarettent a gondolattól, mert nemakarta magára vonni férje haragját. Azonkívül nem találta

illendőnek egy idegen hölgy leveleit elolvasni. De ha aládikóban van valami utalás... valami, ami elárulná, miért haltmeg Berenice, akkor minden bizonnyal az ő kötelessége eztkideríteni.

Alayne felemelte a fejét, és a rettenthetetlen bátorságkifejezése jelent meg a szemében, amikor elhatározta, hogynem vár tovább. Ha Ralph elé tudná tárni Brendon

bűnösségének bizonyítékát, a férje biztosan azonnalelbocsátaná.

– Ó, hát itt van, mylady! – mondta Morna, aki éppen abbana pillanatban lépett be a szobába, amikor úrnője ki akartanyitni a titkos ajtót. – Fáradtnak látszik, asszonyom! Miértnem próbál egy kicsit aludni? Uram megkért, távollétében

ügyeljek arra, hogy Lady Alayne eleget pihenjen. Nemszabad túlbecsülnie az erejét! Ha nem pihen eleget, túl koránszülethet meg a kicsi!

– Köszönöm, hogy aggódik értem! – mondta Alayne, éstitkon remélte, hogy Morna hamarosan elköszön. – Jó tudni,hogy önben bizalmas barátra leltem. Kérem, most hagyjonmagamra. Megpróbálok egy kicsit aludni.



3 3

Miután Morna távozott, Alayne ismét a válaszfalhoz ment,és megkereste a titkos gépezetet mozgásba hozó emelőkart.Szíve hevesen dobogott, tenyere megnyirkosodott. Ám rosszlelkiismerete ellenére szilárdan elhatározta, hogy véget vet a

bizonytalanságnak, amely egy ideje sötét felhőként lebegettfölötte.

– Bárcsak itt volnál most, Ralph! – sóhajtotta. – Bárcsakelmondhatnám, mi az, ami nyomaszt...

Bűntudat és kíváncsiság elegyedett benne, amikor belépettférje szobájába. Milyen dühös volt rá Ralph, amikor múltkor

magához vette az ékszeres ládikót! Ha most látná, mit csinál, bizonyára szégyenletesnek nevezné eljárását. De máregyetlen nyugodt pillanata sem volt. A félelem, hogyBrendon elk övethet valamit ellene, túlságosan is mélyenfészkelt benne, és többé már nem tudott megszabadulni tőle.

Berenice kis ládikója a vastag fal egyik mélyedésében állt,több kisebb tárgy mögött. Ralph bizonyára nem óhajtotta,

hogy szem előtt legyen. Alayne remegő kézzel vitte azágyhoz a díszes ládikót. Nem volt joga Lady Bereniceholmijai között kutakodni, de ha nem próbál bizonyítékotszerezni Brendon árulására, sohasem tud megszabadulni

félelmeitől. Amint megérintette a ládikó domború fedelét, rögtön

megállapította, hogy minden további nélkül fel lehet nyitni. Azár fel volt törve, ami hátrányt jelentett kutatásaszempontjából. Ralph nyilvánvalóan át akarta nézni atartalmát. A ládikóban több levél volt, ezeket Alayne kivette.Ralph bizonyára már rég elolvasta őket, így aligha fog

bennük használhatót találni. Ő azonban valami olyasmitkeresett, amit tudatosan rejtettek el. Felemelte a ládikót, és



3 4

megrázta. Zörgött, noha voltaképpen üres volt – pontosan

úgy, amint azt Alayne sejtette. Volt benne egy titkos rekesz,

akárcsak a saját ékszeres dobozában. Ralphnek biztosaneszébe sem jutott további levelek után kutatni, különben

megtalálta volna a titkos rekeszt. Alayne hozzáfogott, hogy módszeresen végigtapogassa a

fából készült doboz belsejét. És valóban tapintott is valamit,

ami csupán csekély egyenetlenségnek tűnt a máskülönbensimára csiszolt felületen. Mély lélegzetet vett, és megnyomtaazt a helyet. És máris felpattant egy kis rekesz a doboz alján...

Ugyanolyan kis üreg volt, mint amilyet ő találtgyermekkorában az ajándékba kapott ládikóban. Remegőkézzel vette ki belőle az elrejtett tárgyakat: egy sötétfolyadékot tartalmazó üvegcsét meg egy William Foultonnakcímzett levelet.

Most, hogy már ismerte Berenice titkát, Alayne habozott.Szíve tompán lüktetett mellkasában, szája hirtelen kiszáradt.

Egyáltalán szabad-e elolvasnia ezeket a sorokat? Nemkellene-e inkább várnia, és elmondani Ralphnek gyanúját? Deha Brendon valóban olyan gonosz, akkor minden késlekedésveszélyes lehet.

Ismét becsukta a titkos rekeszt, és a ládikót visszatette afalmélyedésbe. Aztán visszatért a szobájába. Miközben

gondosan bezárta az átjárót, azon töprengett, mihez kezdjenfelfedezésével. Ralph valószínűleg nagyon haragszik majd rá,de végére kell járnia ennek a dolognak.

Most nem szabad meginognom, szilárdnak kell maradnom, biztatta magát. Óvatosan kinyitotta az üvegcsét, ésmegszagolta. Kellemetlen, szúrós szag csapta meg az orrát,de nem tűnt ismerősnek. Ezért megint gondosan bedugaszolta



3 5

az üvegcsét. Aztán mély lélegzetet vett, feltörte a levél pecsétjét, és olvasni kezdte Berenice sorait.

William, már beszéltem neked arról, hogy Ralph immár nem szeret

engem. Most minden okom megvan feltételezni, hogy a halálomatkívánja. Gyanakszik, hogy a gyermek nem az övé, noha biztosítottamártatlanságomról. Nem követtem el házasságtörést, Ralph mégiselfordult tőlem. Ma felkeresett udvari orvosa, és megint hozottvalamit fertelmes kotyvalékaiból, mondván, ha jobban akarom éreznimagam, rendszeresen szednem kell. Megígértem, hogy beveszem azorvos ságot, de nem vettem be. Később adtam az egyik macskának egydarabka húst, amelyet átitattam a folyadékkal. A szolgálóm mesélte,hogy a szegény állat megbetegedett, és szörnyű kínok között kimúlt:William, kérlek, jöjj ide, mert féltem az életemet!

A levél kihullott Alayne kezéből. Remegett, rémületszorította össze a szívét. Úgy érezte, fenyegető árnyak veszik

körül. Alig kapott levegőt. Berenice valóban azzal vádolta aférjét, hogy a halálát kívánja! És valóban félt, rettegett azéletéért. Nem sokkal azután, hogy ezt a levelet megírta,meghalt, látszólag önkezével vetett véget az életének. De mivan, ha egészen más okból halt meg? Nem, ez egyszerűenlehetetlen! Alayne egy pillanatig úgy érezte, mintha forognikezdene vele a szoba. Ájulás környékezte. De most nem

szabad elgyengülnie! Gondolkoznia kell! Ha Berenice máskor is küldött hasonló tartalmú leveleket a

fivérének, akkor nem csoda, hogy William Foultongyilkosnak tartotta Ralphet. Ám amikor Alaynekényszerítette magát, hogy újra elolvassa a levelet,megvilágosodott előtte, hogy Berenice mindaddig nem



3 6

gondolt gyilkosságra, amíg az utolsó gyógyszert kézhez nemvette. Azelőtt csupán azért tett szemrehányást a férjének,hogy nem szereti, és lenézően bánik vele.

Alayne izgatottan járkált fel-alá a szobájában. Olyan

döbbent és zavarodott volt, hogy alig tudott értelmesengondolkodni. E levelet sokan Ralph bűnös voltát igazoló

bizonyítéknak tekintenék. A lovag nem szerette a feleségét,és meggyanúsította, hogy házasságtörő viszonyt folytatott

barátjával, Christiannel. Tehát kézenfekvőnek tűnt afeltételezés, hogy meg akart szabadulni tőle. Ralph ellenben

azt hitte, hogy Berenice bevett valamit, hogy véget vessen azéletének, mert ő boldogtalanná tette. Ezért érez még ma islelkiismeret-furdalást. Vétkes azonban nem viselkedik így – vagy mégis?

Nem, ez elképzelhetetlen! Alayne máris elvetette ezt a méltatlan gondolatot. Lehet,

hogy Ralph olykor türelmetlen, sőt nyers, de nem gyilkos.

Mindazonáltal még voltak tisztázatlan kérdések, melyek úgynyomasztották, hogy a lélegzés is nehezére esett.

Vajon Berenice önszántából vette be az orvosságot? Alevélből ítélve nem bízott az orvosban, és szándékosan nemvette be az általa készített orvosságot. Erre csak egy okalehetett. Azt kellett hinnie, hogy más orvosságoktól

betegedett meg, sőt talán a szülés után bekövetkezett betegségét is Brendon gyógyszerei okozták. És ha valaki kényszerítette, hogy megigya a mérget? De

miért akarhatta valaki megölni őt? Ki rendelkezhetett azehhez szükséges ismeretekkel? A gyanú árnyéka nyom ban

Brendonra vetődött. Csak hát miért kívánta volna az orvosura feleségének halálát? Alayne fejében kavarogtak a



3 7

gondolatok. Mi előnye származott volna a férfinak Berenicehalálából, hacsak nem...

– Isten bocsássa meg neki! Fojtott kiáltás hagyta el Alayne ajkát, amikor hirtelen

nyilvánvalóvá vált előtte az igazság. Egyszerre minden olyanvilágos lett! Brendon nem az volt, akinek kiadta magát.Állítólagos orvosságai nem tudtak segíteni a ragályos lázbanmegbetegedett férfiakon, sőt inkább még rontottak az

állapotukon. Ezt kellett tapasztalnia Lady Berenice-nek is. A

neki készített cseppektől lett még csak igazán beteg.

Valószínűleg túl erősre készítette Brendon. Alayne tudta arabismerősétől, hogy elengedhetetlenül fontos betartani azorvosság egyes alkotórészeinek helyes arányát. Helytelenadagolás folytán számos gyógyszer halálos méregként hat.Hányszor, de hányszor feltette magának a kérdést, miértakarhatta Brendon az úrnő halálát! Nos, most már tudja!

– Biztosan így történt! – kiáltotta. – Brendon hi bát követett

el, mert nem tudta, mit csinál. Kuruzsló, nem orvos! Feltehetően nem szándékosan mérgezte a fiatal úrnőt –

legalábbis kezdetben nem – , csak attól fogva, hogy Berenice panaszkodott: az orvosságoktól még betegebbnek érzi magát.Amikor kiderült, hogy az utolsó gyógyital milyen hatássalvolt a macskára, és a fiatalasszony azzal fenyegetőzött, hogy

mindent elmond a férjének, az orvos megrémült. Féltette azállását, sőt az életét is. Ha kitudódik, mit művelt,szégyenszemre elkergetik, talán meg is büntetik vagy

börtönbe zárják. Ki tudja, hány ember halálát okoztakuruzslásával és kotyvalékaival?

– Görcsösen ragaszkodik az állásához! – mormolta Alayne.



3 8

Hogyhogy nem jött rá már hamarább? Bár nem sokat értettaz orvosláshoz, az ő egyszerű gyógymódjai segítettek a

ragályos lázban szenvedőkön, Brendon betegei pedigmeghaltak.

– Igen, minden összevág... – mondta Alayne magának, éshirtelen megállt. – Most már tudom, miért gyűlöl engem.Megölte Berenice-t, hogy megmeneküljön a felelősségrevonástól. És most fél, hogy leleplezhetem!

Alayne elképzelte a végzetes napot, Berenice életénekutolsó napját, és borzongás járta át a testét. Berenice hosszú

idő után aznap hagyta el először a várat, feltehetően azért,hogy rendezze gondolatait. Brendon titokban utána osont, meglepte a gyanútlan fiatalasszonyt, és kényszerítette, hogy

vegye be a mérget. Később úgy tűnt, mintha Berenice önkéntvált volna meg az életétől.

Ettől kezdve a gyilkos állandó félelemben élt, hogy bűneegyszer napvilágra kerül. Brendon csaló! Tudta, miként kell

azt a látszatot keltenie, hogy ért az orvosláshoz, valójábanazonban szélhámos, csaló, aki azt hazudta, hogy Rómában ésVeronában tanulta az orvostudományt.

Biztos lévén benne, hogy felfedte a titkot, Alayne elrejtetteaz üvegcsét és a levelet az ékszeres ládikójába. Most, hogyrájött, kicsoda is valójában Brendon, nem engedheti, hogy

továbbra is kezelje a vár népét. Mihelyt Ralph visszatér,mindent elmond neki. Bárcsak mielőbb jönne! Hamarosan ittlesz a szülés ideje.

Alayne elhatározta, hogy felkeresi Harding atyát, ésfeltárja előtte gyanúját. Az atya tudni fogja, mit kell tenni.Talán ajánlatos volna megkérni Mr. Greyt, a tiszttartót, hogymég aznap bocsássa el a kuruzslót. Ám amint az ajtóhoz



3 9

ment, éles fájdalom nyilallott az altestébe. Rémülten

szorította kezét a hasára. Úristen, jön a gyerek! – Nem... – nyöszörögte, és valami ismeretlen félelem lett

úrrá rajta. – Még túl korai. Jaj, még ne...

Összegörnyedt a fájdalomtól. Annyira szenvedett, hogynem tudta, hogy fogja tovább bírni. Tántorogva jutott el az

ajtóig, felrántotta, és segítségért kiáltott. – Mylady... – Mor na meghallva úrnője hangját, gyorsan

közelebb jött. – Éppen el akartam mondani önnek, hogy... Ó,asszonyom, csak nem a gyerek...?!

– Segítsen... – zihálta Alayne. – Gyorsan, Morna!Iszonyúan szenvedek! – Mert mindig túlerőlteti magát! – korholta Morna, és

átkarolva úrnője derekát, az ágyhoz vezette. – De az is lehet,

hogy már meg akar születni a kicsi, és elszámoltuk magunkat. Alayne megrázta a fejét. Egészen biztos volt benne, mikor

történt a fogamzás. Ezért tudta, hogy a gyermek a kelleténél

körülbelül három héttel korábban érkezik. Valószínűleg aBrendonnal kapcsolatos ijesztő leleplezések okozták, hogyidő előtt megkezdődtek a fájások. Miért is nem vártam megRalphet? – kérdezte magától bűntudatosan. Az én hibám. Haelveszítem a gyermeket, Ralph rettenetesen haragszik majdrám, és talán már nem is szeret többé.

– Az én hibám volt – suttogta. – Ha most meghal agyermek...

– Badarság! – jelentette ki Morna. – A gyermek nem fog

meghalni, és ön sem, mylady! Nem most fordul elő először,hogy egy baba hamarább jön, és olykor jobb is így.



31

Alayne mosolyogni akart, de jött az újabb fájás, ésösszegörnyedt az ágyon. Elfojtott jajkiáltással nézett felMornára.

– Kérem, értesítse a férjemet! Értesülnie kell a szülésről.

– Mihelyt hazatér, megtudja – felelte Morna. Úgy vélte, jobb, ha Sir Ralph egyelőre távol marad. Ilyenkor a férfiakatnem szívesen látják a házban. Morna a belépő Bethelhezfordult: – Szaladj le, és közöld apámmal, hogy Lady Alayne

hamarosan szül! És mondd meg a szolgálóknak, hogy forróvízre és vászonkendőkre van szükségem!

Majd visszafordult az ágyhoz, Alayne fölé hajolt, ésgyengéden megsimogatta a homlokát. – Ne próbáljon afájdalom ellen küzdeni, mylady! Segíteni fogok önnek . Nem

ez az első gyermek, akit világra segítek. Ha már rövidebbidőközökben jelentkeznek a fájások, nyomnia kell, a fájásokszünetében pedig mélyeket lélegzeni, hogy pihenjen.Kiabáljon csak nyugodtan, ha az segít!

– Be kell mennem hozzá! – mondta Ralph, amikor

meghallotta az Alayne szobájából kihallatszó rémisztőfájdalomkiáltásokat. Hazafelé tartva valami baljós sejtelemvett erőt rajta. Attól félt, hogy valami baj érte a feleségét. Ésmost nagyon aggódott az életéért. – Vele kell lennem, ha így

szenved! – Nem, mylord! – Tiszttartója visszahúzta a karjánál fogva. – Ez nem illik. A leányom és a többi nőcseléd nála vannak.Ön csak útban volna ott.

– De mi lesz, ha meghal... – Félelem és bánat marcangoltaRalph szívét. – Nem tudnám elviselni, hogy elveszítsem.



311

Felnézett, amikor valaki belépett abba a helyiségbe,amelyben várakoztak. Amikor megpillantotta Harding atyát,felugrott a helyéről.

– Mi újság?

– Óráról órára gyengébb, mylord – mondta a szerzetesnagyon komolyan. – Azt hiszem, meg kell indítanom aszülést. Ez azt jelenti, hogy a gyermekkel történhet valami.Önnek kell döntenie, Sir Ralph.

– A feleségem az első... – mondta Ralph, amikor nyersen

közbevágott Brendon, aki a szerzetes nyomában lépett be a

szobába. – Ha fogyasztotta volna azokat a gyógyitalokat, amelyeket

készítettem neki, erre nem került volna sor – morogta, ésgyűlölködő pillantást vetett az atyára. – Ha alkalmazza azokat

az eszközöket, összeroppantja a gyermek koponyáját, mylord.Engedje, hogy adjak valamit Lady Alayne-nek, hogy ezek

nélkül az eszközök nélkül világra hozhassa gyermekét!

Ralph habozva nézett a férfira. Nem igazán bízottBrendonban. És Alayne is arra kérte, hogy ne engedje azorvost a közelébe.

– Azt hiszem... – kezdte, amikor egy újabb velőkig hatolókiáltás hallatszott ki a szobából. Ralph az Alayne szobájáhozvezető lépcsőhöz futott. – Kövessenek! – mondta a férfiakhoz

fordulva. – Alayne-t mindenképpen meg kell menteni... – Mylord... – tiltakozott a tiszttartó, Ralph azonban márnem hagyta megállítani magát.

Felrohant a lépcsőn, nyomában Harding atyával ésBrendonnal. Adja Isten, hogy még ne legyen késő! De mielőttAlayne szobájához ért volna, kinyílt az ajtó, és könnyesszemmel Bethel jelent meg a küszöbön.



312

– A feleségem... – Ralph szívverése kihagyott egy pillanatra, amikor meglátta a síró komornát. – Csak nem... – Hangja elcsuklott a feszültségtől. Hogyan lesz képes valaha iskiheverni Alayne halálát?

– Lady Alayne sokat szenvedett, de él, és fel fog épülni – mondta Bethel mosolyogva, és Ralph ekkor fogta fel, hogy afiatal szolgáló örömében sír. – Fia született, mylord! Nem túlnagy legény, de lélegzik. – S mintegy szavait bizonyítandó,erőteljes csecsemősírás hangzott fel. – No lám, máris hallatjaa hangját!

– Látni szeretném – mondta Ralph. – És a feleségemet... – Lady Alayne még túl gyenge, mylord – mondta Morna

Grey, és elállta az utat ura előtt. – Bethel mindjárt kihozzaönnek a fiát. Kérem, hagyja pihenni úrnőmet. Túlságosanfelzaklatná, ha meglátná önt, pedig most aludnia kell.

– Akkor majd később fogom meglátogatni – mondta

Ralph, és bátortalanul mosolygott. Alayne túlélte a kínokat.

Az ő kedvéért uralkodnia kell a türelmetlenségén. – Mondjameg neki, hogy szeretem, és hálás vagyok, amiértfiúgyermekkel ajándékozott meg!

E szavakkal megfordult, és fogadta tiszttartója s Harding

atya szerencsekívánatait. Határtalan örömében nem tűnt fel

neki, hogy Brendon arca elkomorodott, és az általános

örvendezés közepette észrevétlenül elosont.

– Valamivel jobban érzi magát? – kérdezte Bethel, amikorAlayne felébredt, és bágyadtan rámosolygott. – Órákon átaludt. Nem akartam felkelteni, de a kicsi éhes. Márelküldtünk a dajkáért, de még nem érkezett meg.



313

– Magam fogom szoptatni a gyermekemet – felelte Alayne.

Kissé felemelkedett, és hátradőlt a párnákon, hogy átvegye akisbabáját. Szeretettel nézett le a csöppségre, és gyengédenmegcirógatta a kis fejecskét borító sötét pihéket. – Fiam van

– suttogta túláradó örömmel. – Az édesapja elégedett lesz. – Sir Ralph kimondhatatlanul örül a fiának – mondta

Bethel. – Odavittem hozzá a kicsit, mialatt ön aludt. Urunkma estére ünnepi lakomát rendelt. Fia születésének örömére afalubelieket is megajándékozza étellel-itallal.

– A férjem ünnepi lakomát rendelt? – Alayne csodálkozva

nézett a komornára. – Mikor érkezett vissza Banewulfba? – Tegnap este – felelte Bethel. – Körülbelül egy órávalazután, hogy megkezdődtek a fájások.

Tehát itt volt, amikor úgy szenvedtem, de nem jött behozzám.

Alayne fájdalmas nyilallást érzett a szívében, és lehunyta aszemét. Nehezen tudta visszafojtani kitörni készülő könnyeit.

Ralph örült a fiának, de nem akarta látni őt. Ez csakis azt jelentheti, hogy nem szereti igaz szívből.

– Nem érzi jól magát, mylady? – kérdezte Bethel, amikorlátta, hogy egy könnycsepp gördül le úrnője arcán. – HívjamMornát?

– Nem szükséges. Jól vagyok, csak elfáradtam – felelte

Alayne. Gyengéd csókot nyomott fiacskája fejére, miközbena kicsi buzgón szopott. Ez a fájdalom nem homályosíthatja ela gyermeke születésén érzett örömét. Természetes, hogy egyférfi örül a gyermekének, csak hát ő azt remélte, hogy afelesége számára is lesz egy kis ideje.

Amikor a kicsi egy idő múlva elaludt, Bethel a bölcsőbefektette. Alayne hátradőlt a párnáin, és becsukta a szemét.



314

Még mindig halálosan fáradt volt, és vágyott Ralphközelségére. De túlságosan is büszke volt ahhoz, hogy érteküldjön. Ha valóban szeretné őt, ahogyan hitte, akkor már régitt volna nála.

– Most hagyj magamra, Bethel! – mondta a komornának. – Szeretnék egy kicsit pihenni. Gyere vissza egy óra múlva!

– Igen, mylady! – Bethel gyorsan meghajolt, és elhagyta aszobát. Amikor lement a lépcsőn, urával találkozott, akivárakozás teljesen nézett rá.

– Ébren van az úrnőd?

– Mostanáig ébren volt, mylord. Megszoptatta a kisbabát.Aztán azt mondta, hogy fáradt, és szeretne egy kicsit aludni. – Nem érzi jól magát? – kérdezte Ralph, és hirtelen félelem

fogta el. Megragadta a komorna karját. – Elhallgatsz előlemvalamit?

– Nem, mylord. Lady Alayne csupán gyenge. A szülésnagyon fájdalmas volt.

Ralph önkéntelenül még erősebben szorította a leánykarját, ám amikor az összerándult, elengedte, és bocsánatotkért.

– Rólam nem is érdeklődött az úrnőd?

– Csak azt mondta, hogy lordságod bizonyára büszke afiára. Amikor elmondtam neki, hogy ön ünnepi lakomát

rendelt, meglepettnek látszott... – Az ura homlokángyülekező redőket látva Bethel elhallgatott. – Azt hiszem,

Lady Alayne túlságosan kimerült, uram. – Akkor hagyom pihenni – mondta halkan Ralph, és

visszavonult a lakosztályába. Merev arccal lépett be a hálószobájába. Az utolsó hetekben

úgy tűnt, hogy Alayne mindinkább visszahúzódik tőle. Most



315

pedig túlságosan kimerült volt, hogy találkozzék vele.Szörnyű félelem lett úrrá rajta. Vajon ő is elfordul tőle,akárcsak Berenice? És mit gondol majd, amikor megtudja,hogy első felesége meggyilkolásával vádolták őt, és arra

kényszerült, hogy ártatlanságát bizonyítandó, megöljön egyembert?

Csak vonakodva emlékezett arra a pillanatra, amikor ahalált hozó csapást mérte a Foulton báró helyett bajvívásrakiálló lovagra. Az igazság bizonyításának ez a módja keserűmellékízt hagyott maga után. Amikor a nézők győztessé

nyilvánították, nem diadalt, hanem megvetést érzett önmagairánt. Nem volt más választása, de nem tudott napirendre

térni afölött, hogy szándékosan kioltott egy emberi életet.Alayne talán azért fordult el tőle, mert már nem felelt megannak a képnek, amelyet felesége a tökéletes lovagról alkotottmagának.

Adja Isten, hogy ne veszítse el Alayne-t...



316

Alayne késő este ébredt fel.Amikor kinyitotta a szemét, látta,hogy Ralph az ágya mellett áll.Arca zárkózottnak tűnt. ÉsAlayne ismét érezte a jól ismertnyilallást a szívében; Ralph eljötthozzá, de úgy látszik, valami

kettőjük közé állt. Mosolyogva felült, és párnáinak dőlt. Nem akarta, hogy a

férfi észrevegye megbántottságát. Talán túl nagy jelentőséget

tulajdonít e késői látogatásnak. Bizonyára azért is olyanérzékeny, mert még gyenge. – Kipihented magad, Alayne? – érdeklődött udvariasan

Ralph.

Arca olyan szenvtelen volt, akárha kőből faragták volna.Szeme szigorúan, mozdulatlanul szegeződött az asszonyra.Mintha az, amit az elmúlt hónapokban együtt átéltek, a

szerelem és az önfeledt boldogság, nem is létezett volna.Megint kapcsolatuk kezdetén álltak. De vajon miért haragszikrá?

– Azt mondták, nagyon fáradt vagy, és ezért nem akartalakzavarni. Ne haragudj, ha felébresztettelek!

– Nem ébresztettél fel – mondta Alayne, és férje felé

nyújtotta a kezét. – Gyenge és kimerült voltam a szülés után,de most már jobban érzem magam. Már láttad a fiadat.Milyen nevet adjunk neki?

– Amit te akarsz.

A férfi arca megrándult. Láthatóan igyekezett leplezni a bensejében dúló érzelmi vihart, arcvonásain azonban nemtudott maradéktalanul uralkodni.



317

– Azt gondoltam, hogy az édesapja után Ralphnek

nevezhetnénk. – Miért nem Alainnek, az édesanyja után? – A gyermek

nem viselheti egy bemocskolódott lovag nevét, fűzte hozzá

gondolatban Ralph keserűen. – Nem, azt nem akarom, mert akkor a barátai csúfolhatnák

– mondta Alayne. – Mi volt a neve az édesapádnak?

– Sir Guy de Banewulf.

– Igen, az tetszene nekem – mondta Alayne. – Guynak

fogjuk nevezni a fiunkat, ha nincs ellenedre.

– A második neve lehet Guy, de az édesanyja nevét is megkell kapnia. Alain de Banewulf. Azt hiszem, büszke lehet rá,hogy ilyen nevet viselhet, kedvesem!

Alayne észrevette, hogy Ralph már határozott, éselmosolyodott.

– Ebben tehát megállapodtunk – mondta. – És mi volt akirályi udvarban?

– Még túl gyenge vagy ahhoz, hogy efféle dolgokkalfoglalkozz.

– Kérlek, mondj el mindent! Annyira aggódtam. Éreztem,hogy valami bánt téged... És mindig azon töprengtem, milehet veled.

– Észrevetted rajtam? – Ralph összevonta a szemöldökét,

és leült az ágy szélére. – A király hívatott, hogy adjak számotBerenice haláláról – ismerte be Ralph, és Alayne-re

függesztette a tekintetét. – A fivére gyilkossággal vádolt,noha semmi más bizonyítékot nem tudott felmutatni ellenem,csupán húgának egy levelét, melyben Berenice rideg

bánásmódom miatt panaszkodott neki. Én azonban nemtudtam bizonyítani, hogy a Foulton által felhozott vád hazug



318

koholmány. Henrik király ezért úgy határozott, hogy az

ügyben istenítélettel kell igazságot szolgáltatni... – Istenítélettel! – Alayne tágra nyílt szemmel meredt a

férjére, szíve a torkában dobogott. – Küzdened kellett, hogy

ártatlanságodat bizonyítsd? – Ralph komor arccal bólintott. – De hát ki ellen küzdöttél? Foulton báró sohasem tudott volnalegyőzni téged!

– Így igaz – felelte Ralph, és összeszorította az ajkát, hogyúrrá legyen felindulásán. – Hogy a bajvívás igazságos legyen,William választhatott maga helyett egy lovagot.

– Kit...?! – Alayne testén borzongás futott végig. – Ralph,tudnod kell, hogy William eljött ide, mert meg akart óvniengem egy lehetséges veszélytől. Elmondta, hogy a királyelőtt testvére megölésével fog vádolni téged.

– Tudom. Ezt mondta, miután legyőztem az általaválasztott lovagot. William természetesen felbőszült, mert alovag vesztett, és engem ártatlannak nyilvánítottak. Dühében

megpróbált hátba döfni egy tőrrel, amikor elfordultam tőle. Akirály testőrei lefogták, s mialatt elhurcolták, átkokat szórtrám. Most börtönben kell sínylődnie, míg Henrik ismétszabadon nem bocsátja.

– Szegény fiú! – mondta Alayne. – Azt hiszem, márfogalma sem volt róla, mit csinál. A szerelem és a bánat

elvette az eszét. – Igazad van – mondta Ralph. – Nem haragszom rá, sőtkértem a királyt, hogy legyen elnéző iránta. Henrik azonbanharagra gerjedt, mert William nem fogadta el az udvar

ítéletét. – Legyőzted az ellenfeledet, de nem mondtad meg, ki volt

az. – Alayne tekintete a férje arcára tapadt, mintha máris



319

sejtené a választ, amelyet kiolvasni vélt Ralph szeméből. – Renaldo de Bracey? Marguerite-től tudom, hogy Angliábanvan. Igen, ennek így kellett lennie! Ő legalább annyiragyűlölt téged, mint William Foulton. Együtt ármánykodtak

ellened, cselszövényeket szőttek, hogy elpusztítsanak. Ezértválasztotta Berenice fivére éppen ezt a pillanatot, hogyfellépjen ellened. Egy ilyen kihívást csak az fogadhatott el,aki engesztelhetetlenül gyűlöl téged. Vajon ezt az utolsótervet is együtt agyalták ki? Hogy ha Bracey vesztesenmaradna a bajvívótéren, William hátulról ledöf téged?

Bár Ralph megrázta a fejét, Alayne érezte, hogy férje isugyanerre gondolt.

– Bármit főztek is ki azok ketten, Bracey már nem fog többösszeesküvést szőni! – jelentette ki Ralph, és szemevészjóslóan összeszűkült. – Életre-halálra folyt a küzdelem.

Nem volt más választásom. Meg kellett ölnöm, különben őölt volna meg engem. És nem tudtam volna lemosni a

nevemen esett foltot, hogy aljas módon meggyilkoltam azelső feleségemet!

– Nem te akartad ezt a párviadalt – próbálta Alaynemegnyugtatni a férjét, és megfogta a kezét. Immár meglelte amagyarázatot Ralph komorságára. Nem rá haragudott, hanema hamis vád és a rákényszerített istenítélet- párviadal miatt

szenvedett. – Ne hibáztasd magad Bracey halála vagyFoulton bebörtönzése miatt! Nem te vagy a felelős azért,hogy a dolgok így alakultak!

– Tehát nem fordulsz el irtózattal tőlem?

– Miért tenném? Tudom, milyen terhet vettél magadraezzel. De csak azt tetted, amit megkívántak tőled. Nem



32

követtél el bűntettet, és az ártatlanságod kétséget kizáróan bebizonyosodott.

– Elmúlt, és mielőbb el kell felejteni – mondta Ralph, majd

ajkához emelte Alayne kezét, és megcsókolta. S ahogy

szeretetteljesen a feleségére nézett, tekintetében már nyomasem volt a hideg szigornak. – Csak az szomorít el, hogy nem

lehettem itt veled. Mi történt, hogy korábban indult meg aszülés? Megint elestél?

– Nem – felelte Alayne, és mély lélegzetet vett. Elérkezettaz idő, hogy szóba kerüljön valami kettőjük között. – De el

kell mondanom valami fontosat... Nem folytathatta, mert Morna lépett be a szobába, karjában

a hangosan síró csecsemővel. – Bocsásson meg, mylord! – mondta Morna, amikor

megpillantotta urát az ágy mellett. – De a kicsi már megintéhes.

– Akkor csak teljesítsd a kötelességedet, kedvesem! –

mondta Ralph, és rámosolygott a feleségére. Aztán lehajolt,és gyengéden homlokon csókolta. – A kicsi igényeinekkielégítése mindennél fontosabb.

E szavaknál szinte sugárzott az arca. Alayne boldoganvette át a gyermekét, és tette-a mellére. Természetesnekérezte, hogy Ralph olyan nagy fontosságot tulajdonít a

fiának. Egy férfinak fiúörökösre, nemzetségfenntartóra vanszüksége, hogy biztosítsa birtokait az utódainak. Sőt mostmár két fia van. Nyilvánvalóan mindkettőjükre nagyfigyelmet fog fordítani. Balgaság volt tőle, amikor úgy érezte,hogy a férje elhanyagolja, hiszen változatlanul ragaszkodotthozzá.



321

Megkönnyebbülés árasztotta el Alayne lelkét. Most márminden rendben lesz. Róla és a gyermekről is a legnagyobbelővigyázattal gondoskodnak. Már Brendon jelenlétét semérezte olyan fenyegetőnek, hiszen az ő szobájába nem

léphetett be a férfi. Harding atyára is csupán egyetlenalkalommal volt szükség. Berenice leveléről azonban – kedvező alkalom híján – még nem tudott beszélni a férjével.De Alayne e tekintetben is bizakodó volt.

Három hét telt el, mire Alayne annyira felépült, hogy ismét

elhagyhatta szobáját. Tiszta, napsütéses januári reggel volt,amikor kilépett a várudvar keményre fagyott talajára.Fiacskáját azóta már egy falubeli asszony szoptatta, aki éppenakkor választotta el a saját gyermekét. Alayne teje már nem

volt elegendő a jó étvágyú kisbabának. Noha olykor ő magais megszoptatta, a kis Alaint már dajka gondozta, és szépenfejlődött.

Alayne gondolataiba merülten nem vette észre, hogyfigyelik. Csak akkor állt meg és fordult vissza, amikor valaki

köszöntötte. – Robert! – kiáltott fel örömmel, megpillantva a feléje

siető fiatalembert. – Úgy örülök, hogy viszontlátom! – Ésmindkét kezét kinyújtotta üdvözlésül. – Mikor érkezett? És

mi hozta Banewulf várába? – Közölni szeretném Sir Ralphfel, hogy időközben lovaggáavattak – válaszolta a fiatalember, és szeme büszkeségtőlragyogott, amikor megfogta Alayne kezeit. Voltaképpen útonvagyok Walesbe, királyunk azonban megengedte, hogymeglátogassam előző uramat... és természetesen önt – fűztehozzá kedves mosollyal. – Hallottam, hogy kisfia született.



323

– Isten óvja önt, uram! – mormolta Alayne, amikor a

fiatalember távozott. Az ifjú lovag bizonytalan jövő elénézett, mert a walesiek nem örvendtek túl jó hírnek, ésfélelmetes harcosok voltak.

Amint Alayne ismét a ház felé fordult, elfogódottanmegállt, mert Brendont látta közeledni. Rossz sejtelmei támadtak. Legszívesebben sarkon fordult és elmenekültvolna, ám erre már nem volt lehetőség. Nem tehetett mást,mint hogy bátran a férfi szemébe nézett.

– Látom, ladységed elhagyta a szobáját – mondta az orvos

metsző hangon. Szeme nem titkolt rosszindulattalszegeződött Alayne arcára. – Sir Robert nyilvánvalóangyorsan megtalálta önt. Szeretném, ha tudná, hogy a lovag agyermek felől érdeklődött...

Brendon hangjában volt valami fenyegető, és Alayneösszerezzent, mert érezte, hogy az orvos tudatosan válogattameg a szavait. Leplezetlenül utalt arra, hogy a várúrnőnekviszonya volt Robert Greavesszel, mielőtt az udvarbarendelték volna.

– Megfeledkezik magáról, uram! – vetette oda élesen azasszony, és el akart menni Brendon mellett. Az azonbanmegragadta a k arját, és illetlenül közel húzta magához. – Azonnal engedjen el!

– Addig nem, amíg nem végeztem veled, te szajha! – sziszegte gyűlölettől égő szemmel Brendon. – Tudom, ki

vagy! Varázslónő, aki eszét veszi a férfiaknak, és engedelmesrabszolgájává teszi őket...

– Megőrült, Brendon mester? Nem tudom, miről beszél!

– Megbabonáztad ezt a fiatal bolondot, akárcsak SirRalphet – mondta fenyegetően Brendon. – Minden férfit



324

megigézel, de én átlátok rajtad. Vajon mit szól majd SirRalph, ha megtudja, hogy a gyermek, akit világra hoztál, nemaz övé, hanem...

– Hogy merészel...?! – Alayne kiszabadította magát

Brendon szorításából, s amikor az újra meg akarta ragadni,ütésre lendülő keze a fején találta a férfit. – Aljas rágalmazó!Minden, amit mond vagy csinál, hazugság és csalás!Orvosnak adja ki magát, pedig csak nyomorult kuruzsló!Megölte a megbetegedett férfiakat, mert nem tudta helyesenkezelni őket. Lady Berenice betegségét is ön okozta, mert

azok az orvosságok, amelyeket adott neki, túlságosan erősekvoltak. Olyannyira, hogy még egy macska is belepusztult.Lady Berenice le akarta leplezni. Vagy talán nem így volt?Meg is mondta önnek a halála napján...

Brendon arca hamuszürkére vált. Alayne beigazolódni láttalegsötétebb aggályait. Most már biztos volt benne, hogy nem

csupán beképzelte ennek a férfinak a gonoszságát. Elszántanfolytatta:

– Aztán megölte őt! Megleste, amikor egyedül volt, éskényszerítette, hogy bevegye a mérget!

– Átkozott boszorkány! – ordította Brendon magánkívül adühtől és a félelemtől. – Ezt nem tudhatod! Hacsak nem űzölfekete mágiát, és nem idézed meg a sötétség gonosz

szellemeit... – Holtsápadtan, tajtékozva Alayne-re vetettemagát. Jéghideg kezei karmokként szorultak az asszonynyakára. – Nem fogsz elárulni! – ordította, és összeszorította

Alayne torkát. – Gonosz varázslónő, most meglakolsz avétkeidért!

Alayne az életéért küzdött. Kétségbeesetten próbáltaeltaszítani magától a férfit, az azonban túl erős volt hozzá



325

képest. Nem sikerült kiszabadítania magát a fojtogatószorításból. Levegő után kapkodott. Ereje fogyott, ájuláskörnyékezte, aztán elsötétült körülötte a világ. Úgy érezte,mintha feltartóztathatatlanul zuhanna alá valami mély, fekete

szakadékba. Már senki és semmi nem tud megmenteni,gondolta. Végül is Brendon diadalmaskodik...

Ám amikor már azt hitte, hogy elszakadt a földi élettől, éscsupán a fájdalmas nyomást érzékelte a gégéjén, az agyát

borító ködön hangok zűrzavara és sok ember lábdobogásaszűrődött át. Látni nem látott semmit, mert a fájdalom

könnyei elhomályosították a szemét, de a hangok mindinkábbfelerősödve végül eljutottak a tudatáig. Aztán a torkátszorongató kezek hirtelen elengedték, ő pedighátratántorodott, és a földre zuhant.

– Ölje meg! – kiáltotta egy bősz hang. – Vágja le, SirRobert!

– Nem! – avatkozott közbe egy másik, parancsoló

férfihang. – Bíróság elé kell állnia, és megkapja megérdemelt büntetését.

– Ez a nő boszorkány! – rikácsolta Brendon. – Mindnyájunkat megbabonázott. Alá kell vetnie magát a

próbának... Megigézett, és kényszerített, hogy támadjammeg!

– Vigyétek el! Vele majd később foglalkozom. Alayne érezte, hogy valaki segítőkészen föléje hajol.

Szemhéjai meg-megrebbentek, és lassan magához tért. VégülRalph arca sejlett át a szeme előtt lebegő ködfátyolon. Férjegyengéden megérintette a homlokát, megsimogatta a haját.Alayne könnyeket vélt látni a szemében, majd Ralph a karjáravette. Az asszony még mindig kábultan simult erős mellére.



326

Nem tudta, mi történik körülötte, de érezte, hogy végre biztonságban van.

– Bocsáss meg nekem! – suttogta Ralph, miközben bevittea házba. – Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tűrtem ezt az

őrültet a váramban! Alayne nem tudott válaszolni. A nyaka szörnyen fájt, a feje

szédült és zsongott. – Ralph... – mondta volna, ám a hangja csupán rekedtes

krákogásnak hangzott. – Most nem szabad beszélned, kedvesem – mondta Ralph

komor arccal. – Sosem tudom megbocsátani magamnak, amitveled tettek. Soha...

Alayne lehunyta a szemét. Könnyek nedvesítették be pilláit, amikor bevitték a szobájába, és óvatosan az ágyrafektették.

– Hozok neked egy kis mézes bort és vizet, kedvesem – mondta Ralph. – Az jót tesz majd fájó torkodnak.

Alayne nagy nehezen elfordította a fejét, és látta, amintRalph eltűnik a titkos ajtón át, majd hamarosan visszatér egyónkehellyel a kezében.

– Igyál egy kortyot, drágám! Alayne engedelmeskedett, aztán visszahanyatlott a

párnáira, és felnézett a férjére. Ralph föléje hajolt, kisimította

a haját a homlokából, és amikor észrevette, hogy Alayneszólni akar, mutatóujja hegyével lezárta az ajkát. – Csitt, kedvesem! – suttogta. – Most még nem szabad

beszélned! Hamarosan jobban leszel. Alayne mosolygott, és férje felé nyújtotta a kezét. Ralph

megfogta, és olyan gyengéd csókot lehelt rá, hogy az asszonyegy pillanatra megfeledkezett fájdalmáról.



327

– Már rég el kellett volna bocsátanom azt a fickót – mondta Ralph sötét arccal. – Az én hibám volt, hogy mégmindig itt rontotta a levegőt. Bocsáss meg...

Alayne megrázta a fejét, és az ékszeres ládikójára mutatott.

– Kérlek... – suttogta.Ralph felállt, és odavitte neki a ládikót.

– Minek most ez a doboz, Alayne? – kérdezte értetlenül.Az asszony nyilvánvaló szomorúsága megzavarta. – Mit

akarsz ezzel mondani?

Alayne felült, kinyitotta a ládikó titkos rekeszét, és kivette

belőle az üvegcsét meg Berenice levelét. – Azt akarod, hogy elolvassam?

Alayne bólintott. Ralph széthajtotta a pergamenlapot, ésgyorsan átfutotta a sorokat. Szemöldökei között megjelent avészjósló függőleges redő. Némi hallgatás után feleségéreemelte a tekintetét.

– Mikor találtad meg ezt a levelet?

– Nem voltál itthon... – suttogta Alayne, és ivott még egykorty mézes bort. – Már rég... el akartam mondani neked.

– Igen, gondolom, közvetlenül a szülés után akartál beszélni róla. De akkor abbamaradt a beszélgetés, mert afiacskánk megéhezett. De később is elmondhattad volna,

nem? – Ralph homlokán elmélyültek a redők. – Nem tudtad

rávenni magad? Ne, hadd találjam ki! – folytatta, amikorAlayne szóra akarta nyitni a száját. – Nem úgy történt, hogyén egy kissé elutasítóan viselkedtem? – Alayne bólintott, és

pírban égett az arca. – Akkor én vagyok a hibás. Afölöttiaggodalmamban, hogy az átélt fájdalmak után talán még nemtudod elviselni vonzalmamat, nem mertem őszintén feltárniérzelmeimet. Féltem, hogy te is úgy megriadsz, mint



328

Berenice. Nem akartam, hogy nyomasztónak érezd afigyelmességemet.

– Nem... – suttogta Alayne, és ajka még mindig nehezenformálta a szavakat. – Nem félek a szerelmedtől. Berenice

beteg volt. De ő sem félt tőled. Brendon orvosságai betegítették meg.

– Igen, most már én is látom – válaszolta Ralph

elgondolkodva. – Feltételezte, hogy Brendon az énutasításomra készítette neki a gyógyitalokat, melyekártalmára voltak. Nyilvánvalóan attól tartott, hogy a halálát

kívánom. – Balga volt, és beteg. Meg kell bocsátanod neki. – Igen, valóban az volt. De mégis engem terhel a

felelősség, mert helytelenül ítéltem meg az állapotát.Mindazonáltal a halála egy másik férfi lelkén szárad – mondta Ralph. – Nem is tudod, mennyire megnyugtattad a

lelkiismeretemet. De hagyjuk a múltat! – Lehajolt, és

gyengéden szájon csókolta Alayne-t. – E levél után sokan bűnösnek tartottak volna engem... te miért nem?

– Nem! – Alayne megragadta férje kezét. – Senki sem

gondolna bűnösnek, aki... aki téged... – Szeret? – fejezte be Ralph a mondatot, és bátortalan

mosoly jelent meg az arcán. – Még mindig szeretsz? Egy

ideje úgy éreztem, mintha megbántad volna, hogy afeleségem lettél. – Nem! – kiáltotta Alayne hangosan. – Bosszús voltál,

mert leestem a lépcsőn, mielőtt el kellett menned. Akkor azthittem... – Elhallgatott, és ivott egy kortyot a mézes borból,mert izgatottságában elfulladt a hangja. Ralph lehajolt hozzá,és csókkal zárta le a száját.



329

– Ezért gondoltad, hogy már nem foglak szeretni? – Ralph

mosolygott, és megrázta a fejét. – Hát nem tudod, mennyiretisztellek? Amikor Harding atya közölte velem, hogy fogóvalkell kivenni a gyermekünket, féltettem a fiunkat. De amikor

felkiáltottál a fájdalomtól, azt mondtam neki, hogy mentsenmeg téged. Hála Istennek, mégis megbirkóztál vele egyedülis, én bátor szépségem! Azonnal hozzád akartam menni, de

az asszonyok azt mondták, hogy túlságosan kimerült vagy. – Nem lehetek sosem túl fáradt ahhoz, hogy téged lássalak

– suttogta rekedt hangon Alayne, és kénytelen volt többször

nyelni. – Fáj... – Most ki kell pihenned magad, drágám! Később majdfolytatjuk a beszélgetést. Csukd be a szemedet, és aludj! Nemmozdulok mellőled.

– Feküdj mellém, kérlek! – rebegte Alayne.

Ralph eleget tett felesége kérésének, elnyújtózott melletteaz ágyon, a karjába vette, és Alayne a mellére hajtotta a fejét.

– Most már biztonságban vagy, kedvesem. Többé senkisem okozhat fájdalmat neked.

Alayne lehunyta a szemét. A bor, amelyet Ralph adottneki, erős volt, és lassacskán feloldódott benne a feszültség.A férfi testének melege körülvette, amint álomba szenderült.Ralph átölelve tartotta, s amikor meggyőződött róla, hogy

mélyen alszik, kibújt az ágyból, és egy prémtakarót terítettAlayne-re.

– Isten óvjon, drágám! – lehelte, és halkan kiment aszobából. – Még el kell intéznem valamit... Aztán majdvisszajövök.



33

A nap már felkelt, amikor Alayne felébredt. Érezte magamellett Ralph testét, és olyan szorosan hozzásimult, hogy aférfi meleg lélegzete az arcát cirógatta.

– Ébren vagy, szerelmem? – suttogta Ralph, és

rámosolygott. Gyengéd csókot nyomott a homlokára, amikorAlayne álomittasan felnézett rá.

– Igen, és már sokkal jobban érzem magam – felelte az

asszony. Ralph a könyökére támaszkodott, és aggodalmas pillantással fürkészte felesége arcát. – A mézes bor jót tett atorkomnak, és egészen elbágyasztott.

– A borban volt valami, ami nyugtatóan hatott rád – mondta Ralph. – Berenice halála óta mind jobban érdekelt azorvoslás. Szerettem volna minél többet elsajátítani amindennapos kezelési módszerekből. Noha nem tartommagam orvosnak, nem vagyok egészen ügyetlen ebben amesterségben. Harding atyával hosszasan beszélgettünk

bizonyos betegségekkel kapcsolatos tennivalókról. Azt

hiszem, a jövőben le kell mondanunk egy várorvosszolgálatairól. Harding atya megint visszatér a kolostorba. Deazt mondja, ismer egy jóravaló felcsert, aki elszegődnehozzánk.

– Eszerint Brendon elment?

– Igen, el – felelte Ralph. Hangja keményen csengett,

tekintete hideg és könyörtelen volt. – Többé már nem leszterhünkre.

– Hála Istennek! – mondta Alayne, és férje vállába temetteaz arcát. – Tudtam, hogy gyűlöl. Boszorkánynak tartott, és harajta múlt volna, máglyára juttat. Szörnyű dolgokat mondottnekem, és akkor megütöttem. Ezért vetette rám magát.



331

– Tudomásomra jutott, hogy mások előtt is hangoztattarágalmait – válaszolta Ralph. Szája keskeny, kemény vonallászorult össze, amikor a Brendonra kirótt büntetésre gondolt.A vár összehívott bírósága szigorú ítéletet hozott. A vétkes

várorvost megfenyítették, aztán egy szál ruhában a sötéterdőbe űzték, ahol valószínűleg áldozatul esik az éhesfarkasoknak. – Nem fog több hazugságot terjeszteni!

– Beszéljünk vidámabb dolgokról, Ralph! – suttogta

Alayne. – Mikor lesz a fiunk keresztelője?

– Néhány hét múlva, ha már ismét jobban érzed magad,

kedvesem. – Már jól vagyok – bizonygatta Alayne halkan, ésközelebb simult a férfi meleg testéhez. – Hiányoztál, Ralph! – Elfordította a fejét, hogy megcsókolhassa a férjét. – Egészörökkévalóság telt el azóta, hogy együtt voltunk... azágyunkban...

Ralph halkan felkacagott, és szenvedélyes csókkal zárta le

felesége ajkát. – Te aztán értesz a csábításhoz, angyalom! Nagyon jól

tudod, miért nem mertem az ágyadban aludni. Nagyonmegszenvedted a szülést, és időre volt szükséged, mígfelépülsz. Nem volt könnyű távol tartanom magamat tőled,édes varázslónőm. Mert mihelyt megpillantalak, máris

fellobban bennem a vágy. – Nincsenek fájdalmaim – mondta Alayne pírban égőarccal – , és az áldást is megkaptam. Már nincs semmi, amielválaszthatna bennünket.

– Valóban kész vagy a szerelemre? – kérdezte Ralph, éscsodálkozva nézett rá. Megcirógatta az arcát, és félénk csókot

lehelt az ajkára, mintha kételkedne benne, hogy Alayne



332

valóban szeretkezni akar vele. – Az átélt szenvedések utánnem félsz odaadni magad nekem?

– Valóban sokat szenvedtem – ismerte el Alayne, de

mosolygott. Megsimogatta f érje arcát, és mutatóujja hegyét

végighúzta arcának körvonalain. Milyen kemény és szigorútudott lenni ez az arc, de most ismét lágyak és jóságosakvoltak a vonásai. – Azt hiszem, az első gyereknél többnyireígy van ez. A következőnél talán nem lesz ennyire fájdalmas,és ha akkor is szenvednem kellene, hát gyorsan túlesem rajta.De most felejtsünk el mindent! Nem akarom, hogy félj

közeledni hozzám. Erős vagyok, és egészséges, és ha Isten isúgy akarja, még több fiúgyermekkel is megajándékozlak. – Bár már van két egészséges fiam, de legyen! – mondta

mosolyogva Ralph, és Alayne ajkára hajolt. Apró, gyengédcsókokkal becézgette, és a lepkekönnyű érintés kéjes

borzongást váltott ki az asszonyból. – Te vagy az én szeretettfeleségem, és elsősorban te vagy fontos nekem. Nélküled

nem volna értelme az életemnek. – Mint ahogyan én sem volnék semmi nélküled –

válaszolta Alayne. – Te vagy életem szerelme, az én tökéleteslovagom... Nálad jobbat nem is választhatott volna számomraa királyné és a szerelmi törvényszék...

Ralph halkan elnevette magát, miközben magához vonta

Alayne-t. Mindkettőjükben ébredezett, és hamarosan mármagasan lángolt a szenvedély. – Édes varázslónőm – suttogta Ralph rekedtes hangon. –

Bár fölöttébb tökéletlen lovag vagyok, igyekszem mindenkívánságodat teljesíteni. Valószínűleg nem leszünk mindigazonos véleményen. Lehet, hogy olykor szigorúnak vagynyersnek tartasz majd, mert néha elvesztem a türelmemet. De

anne herries - szerelmi törvényszék

Documents