Fordította BAYER ANTAL

Az Assassin’s Creed-sorozat megjelent kötetei

Reneszánsz Testvériség

Titkos keresztes háború Jelenések

Árulás Fekete lobogó

Assassin’s CreedEgység

O L I V E R B O W D E N

B U D A P E S T , 201 5

Copyright © 2014 Penguin Books Ltd. All Rights Reserved.

A magyar változat az alábbi kiadás alapján készült:

Oliver Bowden: Assassin’s Creed - Unity

First published in Great Britain in the English language by

Penguin Books Ltd.

Copyright © Ubisoft Entertainment. All Rights Reserved.

Assassin’s Creed, Ubisoft, Ubi.com and the Ubisoft logo are trademarks o f

Ubisoft Entertainment in the U.S. and/or other countries.

E lső magyar kiadás: Fumax K ft., 2015

Hungarian translation © Fumax K ft. és Bayer Antal, 2015

Szerkesztő: Németh Vladimir

Korrektor: Kótai Kata

Tördelő: Blasits Katalin és Benes Attila

Műszaki szerkesztő: Benes Attila

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és

kedvezményes vásárlási lehetőségek: www.fumax.hu

Facebook-oldalunk:

www.facebook.com /fumaxkiado

Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli

engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét

sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.

i s b n : 978-615-5514-13-5

Egység

Részlet A rno Dorian naplójából

1794* szeptember 12.

Az íróasztalomon fekszik az első oldalnál kinyitott naplója. Csak ennyit tudtam elolvasni, mielőtt az érzelmek mindent elsöprő hulláma elállította a lélegzetemet, és a szöveget dara­bokra törték a szemembe toluló kristályok. Az arcomon köny- nyek csordultak végig, ahogy rám támadtak a hozzá fűződő emlékek: a huncut bújócskázó kislány, a tűzről pattant me­nyecske, akit felnőtten megismertem és megszerettem, a vál­lán átvetett vörös haj fonatok, a sötét, ragyogó szempillák mögött fénylő szemek. Mozgását a képzett táncos és a mes­teri kardvívó egyensúlyérzéke jellemezte. Ugyanolyan magától értetődő nyugalommal siklott végig a palota parkettjén a vá­gyakozó férfiszemek előtt, mint ahogyan harcolt.

Ám a szeme titkokat rejtett. Titkokat, amelyeket most meg­ismerhetek. Ismét felemelem a naplóját, a tenyeremmel és az ujjhegyemmel akarom simogatni a lapjait, a szavait, érezni lelke egy részét az oldalakon.

Olvasni kezdek.

9

R é s z l e t e k

É li se de la Serre naplójából

1778- április 9.

1.

A nevem Elise de la Serre. Tízéves vagyok. Az apám neve François, az anyámé Julie, és Versailles-ban élünk, a csillogó, csodás Versailles-ban, ahol gyönyörű épületek és előkelő kas­télyok húzódnak a hatalmas palota árnyékában, a citrusfákkal övezett utak, a csillámló tavak és szökőkutak és a különös műgonddal ápolt kertek között.

Nemesemberek vagyunk. Szerencsések. Kiváltságosak. Ha bizonyságot akarunk efelől, elegendő elindulnunk a Párizsba vezető tizenöt mérföldes úton. Lógó olajlámpák világítják meg, mert Versailles-ban ilyeneket használunk, ám Párizsban a szegények faggyúgyertyával világítanak, és a faggyúgyárak füstje halálos lepelként temed be a várost, bekoszolja az em­berek bőrét, és eltömíd a tüdejüket. Párizs rongyokba öltözött szegényei, akiknek a vállát nehéz testi munka vagy lelki bánat rogyasztja meg, szinte állandóan sötét utcákon kúsznak végig. Az utcákat elárasztják a nyílt kanálisok, amelyekben szabadon csurog az iszapos víz és az emberi ürülék. Még a minket gya- loghíntón hordozó szolgák lábát is ellepi, amikor tágra nyílt szemmel bámulunk ki az ablakon.

13

Később díszes kocsikba szállva indulunk vissza Versailles felé, és szellemként ködbe burkolózott alakok mellett hala­dunk el. Ezek a mezítlábas parasztok művelik meg a nemes földet, és éheznek, ha rossz a termés. Gyakorlatilag rabszolgái a földesuraknak. Otthon meghallgatom szüleim történeteit arról, hogy a parasztoknak azért kell fennmaradniuk az éjjel, hogy botokat suhogtatva elűzzék a földesúr álmát brekegéssel megzavaró békákat, és hogy füvet kell enniük, nehogy éhen haljanak. A nemesernberek közben jó módban élnek, nem fizetnek adót, nem kell bevonulniuk katonának, és még a corvée, az utakon végzett megalázó ingyenmunka alól is mentesülnek. A szüleim azt mondják, hogy Marié Antoinette királyné a palota folyosóin, báltermeiben és előszobáiban bolyongva álmodja meg, milyen új öltözékekre költhetné a ruhapénzét, míg férje, X V L Lajos király a litdejustice-én heverészve hozza a nemeseket a szegények és éhezők kárára tovább gazdagító törvényeit. Szüleim komoran emlegetik, hogy az ilyen csele­kedetek könnyen forradalmi hangulatot szíthatnak.

II.

Van egy kifejezés annak a pillanatnak a leírására, amikor hir­telen megértesz valamit. Amikor „leesik a húszfilléres” .

Kisgyerekként sosem gondolkodtam el azon, hogy miért tanulok történelmet, nem pedig illemtant, jó modort és kecses testtartást. Nem csodálkoztam el azon, hogy anya miért csat­lakozik apához és a Varjakhoz vacsora után, a hangját felemel­ve, amikor a heves vitában nem ért egyet valamivel. Mint

14

ahogy azon sem, hogy miért nem női nyerget tesznek fel a lovára, miért nincs szüksége istállóinasra, hogy felszálljon rá, és miért nincs ideje a divatról vagy az udvari pletykákról be­szélgetni. Egyetlenegyszer sem kérdeztem meg, hogy miért más az én anyám, mint a többi anya.

Amíg le nem esett a húszfilléres.

III.

Gyönyörű volt, természetesen, és mindig jól öltözött, bár nem az udvari hölgyek kifinomult módján, akikről az ajkát lebigy- gyesztve, rosszallóan beszélt. Az ilyen nőknek szerinte a ki­nézetük és a rangjuk volt a rögeszméjük. A dolgok.

— Fel sem ismernének egy eredeti gondolatot, még ha egye­nesen szembejönne is velük. Élise, ígérd meg, hogy te sose leszel olyan, mint ők!

Kíváncsiságból, mert tudni akartam, hogy milyen ne legyek soha, anyám szoknyája mogul meglestem azokat a gyűlölt nőket. Túlpúderezett pletykafészkeket láttam, akik odaadást tettettek férjeik iránt, miközben szemük a legyezőjük széle felett mit sem gyanító szerető jelöltekre vadászott. Észrevét­lenül pillantottam be a rizsporálarcok mögé, amikor ajkukon elhalt a megvető nevetés, amikor szemükben kihunyt a gúnyos tekintet. Láttam valódi mivoltukat. A félelmet. A rettegést, hogy kegyvesztetté válnak. Hogy lecsúsznak a társadalmi rang­létrán.

Anya nem ilyen volt. Először is, a pletykákkal mit sem tö­rődött. Sosem láttam a kezében legyezőt, gyűlölte a púdert,

15

nem érdekelte a szénfekete szépségflastrom és az alabástrom bőr. Az egyetlen kivételt a divat vonatkozásában a cipői je­lentették. Ettől eltekintve a viselkedésében egyetlenegy do­logra ügyelt: hogy mindig méltóságos legyen.

És teljes odaadással viseltetett apám iránt. Mellette állt — de mindig az oldalán, sosem mögötte —, támogatta, rendíthetet­lenül hűséges volt iránta. Apámnak voltak tanácsadói: Chrétien Lafreniére, Louis-Michel Le Peletier és Charles Gábriel Sivert urak, valamint Madame Levesque. Hosszú fekete kabátjuk, sötét nemezkalapjuk és sosem mosolygó szemük miatt „Var­jaknak” neveztem őket, és gyakran hallottam, hogy anya apa pártját fogja velük szemben, mindig támogatja, bármit is mond­jon neki zárt ajtók mögött.

De már régen nem hallottam vitatkozni apával.Azt mondják, ma éjjel meghalhat.

1778- április 10.

1.

Túlélte az éjszakát.Ott ültem az ágyánál, fogtam a kezét, és beszéltem hozzá.

Eigy ideig abban a tévhitben ringattam magamat, hogy én nyújtok vigaszt neki, egészen addig, amíg felém nem fordí­totta a fejét, és zavaros, ám a lelkembe fúródó szemével rám nem nézett, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy ennek éppen a fordítottja igaz.

Az éjjel voltak pillanatok, amikor az ablakon kibámulva láttam Arnót lent az udvaron. Irigykedve néztem, hogy mit sem sejt arról a szívfájdalomról, amelytől alig pár lépésnyi távolság választja el. Azt persze tudja, hogy anyám beteg, de a tüdőbaj hétköznapi dolog, bármikor holtan eshet össze az ember az orvos szeme láttára, még itt Versailles-ban is. És ő nem de la Serre. Szüleim fogadott fia, nem részese legmélyebb, legsötétebb titkainknak, legszemélyesebb gyötrelmeinknek. Meg hát nem is nagyon ismerte anyámat más állapotában. Arno számára anya olyan valaki csupán, akit valahol távol, a kastély felső emeletein ápolnak, akit csak a betegsége határoz meg a számára.

17

Apám és én ellenben rejtett pillantásokkal osztozunk egy­mással a kínzó bánatban. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a külvilág mit se sejtsen, gyászunkat tompítja a két éve ismert rettenetes diagnózis. Fájdalmunk egy újabb titok, ame­lyet elrejtünk a fogadott fiú elől.

II.

Egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor leesett a húszfilléres. És ha felidézem az első incidenst, az első alkal­mat, amikor ténylegesen elgondolkodtam a szüléimén, és különösen anyán, a sorsom felé vezető út egyik jelzőoszlopát látom benne.

A kolostorban történt. Ötéves voltam, amikor bevonultam, erről korántsem tiszták az emlékeim. Inkább csak benyomá­sok: ágyak egymás mellett, hosszú sorban, egy világos, bár kissé széteső emlék arról, ahogy kinézek egy zúzmara koro­názta ablakon, és meglátom a hullámzó ködszoknyák fölé nyúló fák csúcsát, é s ... a Tisztelendő Anyát.

A görnyedt és zord Tisztelendő Anya hírhedten kíméletlen volt. Úgy sétált végig a kolostor folyosóin, botját a tenyerén hordozva, mintha egy banketten készülne felszolgálni. Az irodájában mindig az íróasztalára fektette. Akkoriban csak úgy mondtuk egymás közt, hogy „most te vagy soron” , és egy ideig nekem szólt ez a figyelmeztetés, amikor gyűlölte, hogy próbáltam boldognak lenni, irigyelte tőlem, hogy könnyen nevetésre fakadtam, és a mosolyomat mindig gunyorosnak vélte. Majd letörli az arcomról azt a vigyort a bot, mondta.

18

Ebben igaza is volt a Tisztelendő Anyának. Valóban letö­rölte. Egy időre.

Aztán egy nap megérkezett anya és apa. A Tisztelendő Anyá­hoz jöttek, fogalmam sincs, milyen ügyben, majd kérésükre behívtak az irodába. Szüleim a széken ülve hátrafordultak, hogy üdvözöljenek, míg a Tisztelendő Anya az íróasztala mögött állt, arcán a szokásos leplezetlen megvetéssel, ajkait alig hagyhatták el az utolsó szavak, amelyekkel kertelés nélkül felsorolta számos hibámat.

Ha csak anya lett volna ott, nem viselkedem annyira for­málisan. Odaszaladtam volna hozzá, abban a reményben, hogy el tudok bújni ruhái redőiben, egy másik világba, el, távol attól a szörnyűséges helytől. De mindketten eljöttek, és nekem az apám a királyom volt. Ő írta elő a követendő udvariassági szabályokat, ő ragaszkodott eleve ahhoz, hogy kolostorban tanítsanak. így hát közelebb léptem, térdhajlítással bókoltam, és vártam, hogy megszólítsanak.

Anyám elkapta és felemelte a kezemet. E l sem tudom kép­zelni, hogyan vette észre egyáltalán, hisz lelógattam oldalt, de valahogy mégis meglátta a bot által hagyott nyomokat.

— Mi ez? — kérdezte követelőző hangon a Tisztelendő Anyá­tól, felé emelve a kezemet.

Sosem láttam a Tisztelendő Anyát akár csak egy kicsit is veszíteni a higgadtságából. Ám most úgy tűnt, hogy elsápad. Anyám egy másodperc alatt átalakuláson ment át, a Tiszte­lendő Anya vendégeként elvárt udvariasság helyett a kitörni készülő harag lett rajta úrrá. Mindannyian megéreztük. A Tisztelendő Anya a leginkább. Egy kicsit hebegett.

19

— Ahogy az imént mondtam, Élise akaratos és bomlasztó természetű lány.

— Ezért megpálcázzák? — Anyám felemelte a hangját, ahogy gyűlt benne a düh.

A Tisztelendő Anya megvonta a vállát.— Mi más módon várhatnák el tőlem, hogy fenntartsam a

rendet?Anya felkapta a botot.— Én azt várom el magától, hogy képes legyen fenntartani a

rendet. Azt képzeli, hogy ez ad magának erőt? — Lecsapott az asztalra a bottal. A Tisztelendő Anya megugrott és nagyot nyelt, szemével apámat kereste, akinek a tekintetéből a vilá­gon semmit sem olvashatott ki. Mintha a fejlemények egyál­talán nem igényelték volna a közbeavatkozását. — Nos, akkor csúnyán téved — tette hozzá anya. — Ez éppen hogy a gyen­geség jele!

Felállt, a Tisztelendő Anyára meredt, és megint megugrasz- totta, ahogy másodszor is rácsapott az asztalra a bottal. Majd kézen fogott.

— Gyere, Élise!Elmentünk, és onnantól kezdve otthon végeztem az isko­

lai munkát, magántanítók mellett.Ahogy kisiettünk a kolostorból, és felszálltunk a kocsiba,

amely csendben hazavitt minket, egy dolgot biztosan tudtam. Noha anya és apa számos kimondatlan dolgot hagyott siste­regni a levegőben, azt az egyet biztosan tudtam, hogy a höl­gyek nem viselkednek úgy, ahogy anyám az imént. Legalább­is a rendes hölgyek nem.

20

Egy másik jel. Körülbelül egy évvel később történt, egy elkényeztetett lány születésnapján, egy szomszédos kastély­ban. A többi, korombéli lány babákkal játszott, megteáztatta őket, persze csak babateával, hisz nem volt ott igazi tea vagy sütemény. A kislányok úgy tettek, mintha teát itatnának és süteményt etetnének a babáikkal, ami nekem már akkor is ostobaságnak tűnt.

Nem messze tőlünk a fiúk ólomkatonákkal játszottak, így hát felálltam, és odamentem hozzájuk, észre sem véve a tár­saságra leereszkedő döbbent csendet.

Ruth, a dajkám elhúzott tőlük.— Maga babákkal játszik, Elise — mondta határozottan, de

idegesen. A szeme villámlott, ahogy elsüllyedt a többi dajka rosszalló tekintetét látván. Engedelmeskedtem, leültem, és úgy tettem, mintha érdekelne a tea és a sütemény. A kínos közjáték befejeztével az udvar visszatért természetes állapo­tába: a fiúk ólomkatonákkal játszottak, a lányok babákkal, a dajkák figyelték őket is, minket is, nem messze tőlünk pedig az anyukák, azok a nemes hölgyek, fecsegve üldögéltek a kovácsoltvas kerti székeken.

A pletykálkodó hölgyekre nézve anya szemével láttam őket. Láttam, hogyan lesz belőlem fűben ülő kislányból pletykál­kodó asszony, és hirtelen tökéletes bizonyossággal tört rám a felismerés, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok olyan len­ni, mint azok az anyukák. Olyan akartam lenni, mint az én anyám, aki kivonta magát a tyúkketrecből, és a távolban, egyedül állt a vízparton, ahol mindenki tisztán láthatta, meny­nyire elüt a többiektől.

21

Hl.

Üzenetet kaptam Weatherall úrtól. Anyanyelvén, angolul írja, hogy szeretne találkozni anyával, és kéri, éjfélkor legyek a könyvtárban, én vezessem majd a szobájához. Apának ne szóljak.

Egy újabb titok, amit meg kell tartanom. Néha úgy érzem magamat, mint azoknak a szegény nyomorultaknak az egyike, akiket Párizsban látunk, a rájuk kényszerített elvárások alatt görnyedezve.

Még csak tízéves vagyok.

1778. április 11.

1.

Éjfélkor felkaptam egy köpenyt, magamhoz vettem egy gyer­tyát, és felosontam a könyvtárba, hogy ott várjam Weatherall urat.

Titokba burkolózva jutott be a kastélyba, még a kutyákat sem ébresztette fel. Olyan csendesen lépett a könyvtárba, hogy alig hallottam az ajtó nyitódását és csukódását. Pár lépéssel átszelte a termet, lekapta a fejéről a parókát — gyűlölte visel­ni —, és megragadta a vállamat.

— Azt mondják, gyorsan romlik az állapota — mondta abban reménykedve, hogy szóbeszéd csupán.

— Igen — válaszoltam a fejemet lehajtva.Weatherall lecsukta a szemét, és bár igazán nem volt öreg

— a negyvenes évei közepén járhatott, alig valamivel idősebb anyánál és apánál —, az esztendők belevésődtek az arcvo­násaiba.

— Weatherall úr és én valamikor közel álltunk egymáshoz — mondta egyszer anya. És elmosolyodott. Mintha talán el is pirult volna.

23

II.

Weatherall úrral egy fagyos februári napon találkoztam elő­ször. Több igazán kegyetlen tél sorában ez volt az első, de míg Párizsban kiáradt és befagyott a Szajna, és a szegények tömegesen haltak meg az utcán, Versailles-ban egészen más volt a helyzet. Mire felébredtünk, a személyzet megrakta a tüzet a rostélyon, majd meleg bundákba burkolózva fogyasz­tottuk el a füstölgő reggelit, amikor meg délelőtt és délután sétára indultunk az udvaron, kezünket m uff melengette.

Azon a napon sütött a nap, bár semmit sem enyhített a csontjainkat is átjáró hidegen. A vastag hórétegen jégkéreg csillant szépen. Olyan kemény volt, hogy Fickó, az ír farkas­kutyánk úgy sétált rajta, hogy be sem süppedtek a mancsai. Előbb óvatosan indult el, majd amikor rájött a nagy szeren­cséjére, vidáman felvakkantott, és előreszaladt, míg anya és én az udvaron át a déli tisztás mentén húzódó fák felé ha­ladtunk.

A kezét fogva séta közben visszapillantottam a vállam felett. A kastélyunk a távolban csillogott a nap és a hó tükrében, az ablakok kacsintottak felénk. Majd ahogy a napsütötte részről beértünk a fák közé, a ház elhomályosodott, mintha ceruzával színezték volna át. Ekkor ébredtem rá, hogy a szokásosnál jobban eltávolodtunk, kiléptünk a kastély védelméből.

— Ne ijedj meg, ha egy úriembert látsz az árnyékok közt — hajolt le kicsit hozzám anya. Halkan beszélt, én pedig már a gondolat hallatán egy kicsit erősebben szorítottam a kezét, mire ő felnevetett. — Nem véletlenül jöttünk ide.

24

Hatéves voltam akkor, és nem is sejtettem, hogy egy hölgy és egy férfi találkozásának ilyen körülmények között „követ­kezményei” lehetnek. Nekem ez csak annyit jelentett, hogy anyám találkozik egy férfival, ami semmivel sem különösebb, mint ha Emanuellel, a kertészünkkel vagy Jeannal, a kocsi­sunkkal váltana pár szót.

A zúzmara megdermesztette a világot. A fákon meg éle­sebben érződött a csend, mint a hó takarta gyepen, és ahogy befordultunk egy szűk, az erdő sűrűjébe vezető ösvényre, valami tökéletes nyugalom szívott minket magába.

— Weatherall úr szeret játszani — mondta az anyám, hangját a békés táj tiszteletére suttogóra fogva. — Lehet, hogy meg akar lepni minket, és amúgy is mindig ügyelni kell, hogy mi­lyen meglepetések leselkedhetnek ránk. Figyelnünk kell a környezetünkre, és ahhoz igazítani a várakozásainkat. Látsz lábnyomokat?

Körülöttünk érintetlen volt a hó.— Nem, mama.— Helyes. Akkor legalább a közvetlen környezetünkben

megbízhatunk. N o és hol tudna elrejtőzni egy ember ilyen körülmények között?

— Egy fa mögé?— Jó , de ... mit szólsz ahhoz? — A fejünk fölé mutatott.

A nyakamat nyújtogatva próbáltam belesni az ágkoszorúba, amelyen át szilánkokban csillantotta be a napfény a zúzmarát.

— Mindig figyelj, minden irányba — mosolyodott el anya.— Használd a szemedet, hogy láss, és lehetőleg ne döntsd meg a fejedet. N e mutasd ki másoknak, hogy merre irányul a fi­

25

gyelmed. Az életben lesznek ellenfeleid, akik megpróbálják kiolvasni a mozdulataidból a szándékaidat. Előnyöd szárma­zik abból, ha találgatniuk kell.

— Fent, egy fa tetején lesz a látogatónk, mama? — kérdeztem.Anyám kuncogott.— Nem. Valójában már észre is vettem. Te is látod, Élise?Megálltunk. Az előttünk emelkedő fákat bámultam.— Nem, mama.— Jöjjön elő, Freddie! — kiáltotta anya, és valóban, pár lé­

pésre tőlünk egy szürkeszakállú férfi bújt ki egy fa mögül. Lekapta fejéről háromszögletű kalapját, és látványosan meg­hajolt előttünk.

A versailles-i férfiaknak volt egy sajátos modoruk. Minden­kit lenéznek, aki nem olyan, mint ők. A „versailles-i mosoly” , ahogy azt magamban elneveztem, valahol félúton helyezkedik el a szórakozás és az unatkozás jelzése között, mintha bármi­kor készen állnának egy csípősen szellemes megjegyzésre, amely mércének tűnt az udvaroncok megítélésében.

Ez a férfi nem versailles-i volt, ez már a szakállából is lát­szott. És bár mosolygott, nem versailles-i módon tette. Olyan férfinak a finom, de komoly arcát mutatta, aki előbb gondol­kodik, csak utána beszél, és minden szavának súlya van.

— Árnyékot vetett, Freddie — mosolyodott el anya, ahogy a férfi előrelépett, megcsókolta a felkínált kezet, majd ugyanezt tette az enyémmel, és ismét meghajolt.

— Árnyékot? — A hangja melegen, de kifinomultság nélkül morgott, mint egy tengerészé vagy katonáé. — O, a fenébe, kijöttem a gyakorlatból.

2 6

— Remélem, nem így van — nevetett anya. — Élise, bemuta­tom neked Weatherall urat, aki Angliából jött. A munkatársam. Freddie, ez itt Élise.

Munkatárs? Mint a Varjak? Nem, egyáltalán nem hasonlított rájuk. Ahelyett, hogy csak bámult volna rám, megfogta a ke­zemet, lehajolt, és megcsókolta.

— Örvendek a szerencsének, mademoiselle — mondta csi­korgó hangon, angol akcentusa úgy ferdítette el a „mademoi­selle” szót, hogy azt nem lehetett nem bájosnak találni.

Anya komoly arckifejezéssel nézett rám.— Weatherall úr a bizalmasunk és a védelmezőnk, Élise.

Olyan ember, akihez bármikor fordulhatsz, ha segítségre van szükséged.

Kissé meghökkenten néztem fel rá.— És apa?— Apa mindkettőnket imád, és az életét áldozná értünk, de

az olyan fontos embereket, mint apád, mentesíteni kell a hétköznapi teendők alól. Ezért van itt nekünk Weatherall úr, Élise. így apádnak nem kell izgulnia a fehérnépei miatt. — Még a korábbinál is jelentőségteljesebben nézett rám. — Apádat nem szabad megzavarni, Élise, ugye érted?

— Igen, mama.Weatherall úr biccentett.— Szolgálatára, mademoiselle — mondta.Térdet hajtottam előtte.— Köszönöm, monsieur.Fickó megérkezett, és izgatottan üdvözölte Weatherall urat.

Nyilvánvalóan régi barátok voltak.

27

— Beszélhetnénk, Julié? — kérdezte a védelmezőnk, vissza­helyezve fejére a trikornját, és kezével jelezve, hogy merre tehetnének együtt pár lépést.

Én kicsit lemaradtam mögöttük, így csak rövid, összefüg­géstelen foszlányokat kaptam el az elfojtott beszélgetésből. Hallottam a „Nagymester” és „Király” szavakat, de ezek csak szavak voltak, hasonlók azokhoz, amelyek a kastély ajtaján át is eljutottak hozzám. Csupán azóta nyertek jóval nagyobb súlyt.

És akkor történt valami.Visszatekintve nem tudom felidézni az események pontos

sorát. Emlékszem, hogy anya és Weatherall úr megdermedtek, és ugyanabban a pillanatban Fickó felborzolta a szőrét és morgott. Aztán anyám megperdült. Szemmel követtem tekin­tetének az irányát, és megláttam, amit ő is: egy farkast a bo­zótban, tőlem balra. Egy fekete-szürke, a fák között teljes csendben álló farkast, aki éhes szemeket vetett rám.

Valami előugrott anya kézmelegítőjéből. Egy ezüst penge. Anya két gyors lépéssel ott termett mellettem, felkapott, és letett maga mögé. A szoknyájába kapaszkodtam, miközben ő előrenyújtott pengével a kezében szembenézett a farkassal.

Az ösvény túlsó oldalán Weatherall úr a tarkójánál fogva tartotta vissza a dühös Fickót, és észrevettem, hogy másik kezével az oldalán lógó kard markolata felé nyúl.

— Várjon! — parancsolta anya, felemelt kezével megtorpa­násra késztetve Weatherall urat. — Nem hiszem, hogy ez a farkas ránk támadna.

— Én ebben nem vagyok olyan biztos — figyelmeztette Weatherall úr. — Ez itt egy különösen éhesnek látszó farkas.

28

A farkas anyámra meredt, aki viszonozta a nézését, és köz­ben hozzánk beszélt.

— A dombok közt nincs mit ennie, a kétségbeesés hajtotta az udvarunkra. De azt hiszem, ez a farkas tudja jól, hogy ha ránk támad, ellenségeket szerez magának. Jobban teszi, ha az engesztelhetetlen erő láttán visszavonul, és máshol keres zsákmányt.

Weatherall úr rövid nevetést hallatott.— Miért érzem úgy, mintha ez egy tanmese lenne?— Azért, Freddie, mert ez egy tanmese — válaszolt anya mo­

solyogva.A farkas még pár pillanatig fixírozott minket, le nem vette

a szemét anyáról, míg aztán lehajtotta fejét, megfordult, és lassan elkocogott. Néztük, ahogy eltűnik a fák között. Anyám megnyugodva helyezte vissza pengéjét a kézmelegítőbe.

Weatherall úrra néztem. A zekéje ismét be volt gombolva, a kardnak nyoma sem látszott.

Egy újabb lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy leessen a húszfilléres.

III.

Anyám szobájához vezettem Weatherall urat. Kérte, hogy egye­dül mehessen be hozzá. Biztosított arról, hogy segítség nélkül is kitalál majd. A kíváncsiságtól hajtva bekukucskáltam a kulcslyukon, és láttam, hogy leül egy székre anya mellett, a keze után nyúl, és lehajtja a fejét. Pár pillanattal később mint­ha sírás hangját hallottam volna.

29

1778. április 12.

I.

Kinézek az ablakomon, és megjelenik előttem a tavalyi nyár, amikor Amóval játszadozva kibújtam a gondjaim alól, és él­veztem az áldott napokat, hogy megint kislány lehetek. Együtt futottam vele a palota kertjében, a sövények útvesztőjében, összekaptunk a desszerten, mit sem sejtve, mennyire átme­neti ez a kikapcsolódás az aggodalmakból.

Minden reggel belevésem a körmeimet a tenyerembe, mi­előtt megkérdezem:

— Ébren van már? — Mire Ruth, aki pontosan tudja, hogy valójában azt kérdem, él-e még, megnyugtat, hogy anya túl­élte az éjszakát.

De már nem lesz sokáig így.

II.

Nos. Amikor leesett a húszfilléres. Már közelítünk ahhoz a pillanathoz. De előbb még egy jelzés jött.

Carrollék annak az évnek a tavaszán érkeztek, amikor először találkoztam Weatherall úrral. Micsoda gyönyörű egy tavasz volt az! A hó elolvadván felfedte a rövidre nyírt gyep szőnyeget, s

30

Versailles visszatért az érintetlen tökéletesség természetes álla­potába. A csodálatosan megnyesett kerti növényzet közepén hallottuk a város moraját, míg jobbra a távolban a palota lejtői látsződtak, a hatalmas homlokzat oszlopaihoz vezető széles kőlépcsők. Megfelelő pompa a londoni Mayfairből érkező Carrollék fogadására. Carroll úr és apa órákat töltöttek a sza­lonban, szemmel láthatóan mélyen elmerülve a tanácskozásban, ahol időként felkeresték őket a Varjak, míg anyának és nekem Mrs. Carroll és May lánya szórakozásáról kellett gondoskod­nunk. May első dolga volt közölni velem, hogy mivel már tíz­éves, én meg még csak hat, sokkal többre való nálam.

Sétára invitáltuk cíket, miután jól beburkolóztunk az enyhén csípős reggel miatt, amelyet rövidesen felperzselt a nap. Anya és én, Mrs. Carroll és May. A felnőttek pár lépéssel előttünk haladtak. Észrevettem, hogy anya viseli a kézmelegítőjét. Vajon most is megbújik benne az a penge? Természetesen korábban, a farkasos eset után már rákérdeztem.

— Anya, miért tartasz kést a kézmelegítődben?— Hát az esetleges kóborló farkasok miatt, Élise, természe­

tesen. — Majd kissé keseredett mosollyal hozzátette: — Legye­nek azok akár négy-, akár kétlábúak. Meg aztán a tőr tartást is ad a muffnak.

Ám aztán — ahogy abból rövidesen szokásává vált — meg- ígértette velem, hogy ez is vérité cachée, rejtett igazság legyen közöttünk.

Weatherall úr is egy vérité cachée volt. Ami azt jelentette, hogy amikor Weatherall kardforgató leckét tartott nekem, az is vérité cachée-vá vált.

3i

Másképp szólva titok.May és én tisztes távolságra lemaradva követtük anyáinkat.

A szoknyánk ráncai végigsöpörték a gyepet, így távolról úgy látszhatott, mintha csak csúsznánk az udvaron, mint tökéletes hölgyek.

— Hány éves vagy, Büdöske? - suttogta May, noha mint az imént említettem, már tisztázta a korunk közti különbséget. Kétszer is.

— Ne nevezz Büdöskének! — mondtam kimérten.— Bocsáss meg, Büdöske, de mondd meg nekem még egy­

szer, hogy hány éves is vagy!— Hat — válaszoltam.Kuncogott, annak a jelzésére, hogy hatévesnek lenni meny­

nyire kínos dolog, mintha ő maga sosem lett volna annyi.— Nos, én meg tíz vagyok — jelentette ki gőgösen. (Melles­

leg May Carroll mindent „gőgösen” jelentett ki. Olyannyira, hogy amennyiben nem jelzem külön, vedd adottnak, hogy gőgösen mondta.)

— Tudom, hogy tízéves vagy — sziszegtem, miközben kéje­sen elképzeltem, hogy kinyújtom elé a lábamat, aztán nézem elterülni a kocsifeljáró kavicsán.

— Csak hogy el ne feledd — vágta rá. Elképzeltem, ahogy apró kavicsdarabkák ragadnak a rikoltozó arcához, miközben feltápászkodik. Hogy is mondta Weatherall úr? Minél nagyobb valaki, annál nagyobbat esik.

(És most, hogy én is elértem a tizedik évemet, vajon én is ugyanolyan beképzelt vagyok, mint ő? Ugyanolyan gúnyosan beszélek a nálam íiatalabbakkal vagy rangomon aluliakkal?

32

Weatherall úr szerint túl nagy az önbizalmam, ami, gondolom, egy enyhébb kifejezés a „beképzeltére. Talán azért is csaptunk össze ilyen hevesen May-jel, mert legbelül nagyon is hasonlók voltunk.)

Ahogy jártunk körbe az udvaron, a fülünket megcsapták az előttünk haladó hölgyek szavai. Éppen Mrs. Carroll beszélt.

— Tudnia kell, hogy aggódunk az önök Rendje által meg­célzott irány miatt.

— Aggódnak? — kérdezte anya.— így van. Aggodalmaink vannak férje társainak a szándé­

kai miatt. Márpedig mindketten tudjuk, hogy kötelességünk biztosítani, hogy férjeink helyesen cselekedjenek. Talán nem neheztel, ha kimondom: az ön férje átengedi bizonyos cso­portoknak a politikai irányvonal diktálását.

— Valóban vannak olyan magas rangú tagok, akik... hogy úgy mondjam szélsőségesebb véleményüknek adnak hangot a régi Rend megváltoztatásának kérdésében.

— Ez aggaszt minket Angliában.Anyám kuncogott.— Hát persze. Maguk, angolok a változás bármilyen fajtáját

elutasítják.Mrs. Carroll felhúzta az orrát.— Ez egyáltalán nem igaz. Igencsak egyoldalúan ítéli meg

nemzeti jellegünket. De kezdem megérteni, Madame de la Ser­re, hogy önt merre húzza a lojalitása. Ön is a változás híve?

— Ha a változás javulást hoz.— Tehát akkor azt kell jelentenem, hogy férje tanácsadóival

ért egyet? Hiábavaló volt hát a küldetésem?

33

— Nem éppen, madame. Megnyugtató a számomra tudni, hogy a drasztikus lépések ellenzésében számíthatok angol társaim támogatására. Ugyanakkor nem állíthatom, hogy osz­tozom a fő céljukban. Noha egyes erők valóban a hatalom erőszakos megdöntésére ösztönöznek, és az is igaz, hogy a férjem hisz az Isten által felkent király intézményében (sőt az ő jövőképe semmilyen változást nem feltételez), én magam egy középső utat választottam. Ha úgy tetszik, egy harmadik utat. Talán nem hat meglepetésként, hogy véleményem szerint az én világnézetem a legmérsékeltebb a három közül.

Tettek pár lépést, majd Mrs. Carroll merengve biccentett. Anyám törte meg a csendet.

— Sajnálom, Mrs. Carroll, ha úgy érzi, hogy a céljaink nin­csenek egymással összhangban. Elnézését kérem, amennyiben emiatt nem tart megbízható bizalmasának.

A másik bólintott.— Értem. Nos, Madame de la Serre, én az ön helyében arra

használnám a befolyásomat, hogy mindkét félnek a figyelmé­be ajánljam azt a középső utat.

— Erről nem óhajtok beszélni, de afelől megnyugodhat, hogy utazása nem volt hiábavaló. Megbecsülésem ön és a Rend ön által képviselt ága iránt változatlan szilárdságú, és remélem, hogy ez fordítva is így van. Ami engem illet, két dologra szá­míthat: egyrészt a saját elveimet fogom követni, másrészt nem fogom engedni, hogy a férjemet tévútra vigyék a tanácsadói.

— Akkor megadta nekem azt, amit akarok.— Örülök. Remélem, ez némi vigaszt jelent.A hátuk mögött May felém hajtotta a fejét.

34

— Beszéltek már neked a szüleid a sorsodról?— Nem. Mit értesz „sors” alatt?May a szája elé kapta a kezét, azt tettetve, hogy máris túl

sokat mondott.— Talán akkor mondják el, amikor elmúlsz tízéves. Ahogy

nekem is elmondták az én szüleim. Hány éves is vagy?Sóhajtottam.— Hat.— Nos, talán akkor mondják el neked, amikor betöltőd a

tízet. Mint nekem.Végül persze a szüleim kénytelenek voltak jóval korábban

beszélni a „sorsomról” , mert két évvel később, 1775 őszén, amikor alig múltam nyolcéves, anya és én elmentünk cipőt vásárolni.

III.

A versailles-i kastélyon kívül volt egy nagy villánk is a város­ban, és akárhányszor ott szálltunk meg, anya szeretett elmen­ni bevásárolni.

Ahogy már említettem, bár a divatcikkek nagy részét meg­vetette, különös tekintettel a gyűlölt legyezőkre és a parókák­ra, és a ruhái tekintetében csak a minimális díszítettséget vi­selte el, egy dologra nagyon is kényes volt.

A cipőjére. Imádta a cipőket. Párizsban, Christiannál vásá­rolt selyemcipőt, és óraműpontossággal minden második héten felkerestük a boltot. Ez volt az egyetlen mániája, és az enyém is, hiszen mindig vettünk nekem is egy párat.

3 5

A Christian Párizs egyik egészségesebb utcájában helyez­kedett el, messze a Szent Lajos-szigeten fekvő házunktól. De minden relatív, így azon kaptam magamat, hogy visszafojtom a lélegzetemet, miközben lesegítenek minket a kényelmes és illatos kocsinkból, és kilépünk a zajos, hullámzó utcára, ahol kiabálás, lópaták dobogása és szekérkerekek folyamatos zö- römbölése keveredett. Párizs hangjai.

Felettünk asszonyok hajoltak ki keresztbe tett karral az ablakon, és figyelték, hogy zajlik a világ. Az utca mentén gyümölcsöt és szövetet árusító bódék és árutól roskadozó talicskák álltak. Nem egy ordibáló kötényes férfi és nő azon­nal felénk fordította a figyelmét. „Madame! Mademoiselle”— kiáltozták.

A szememet az utca szélének árnyékai vonzották maguk­hoz, ahol üres, komor arcokat láttam. Úgy éreztem, nehezte­lő tekintetükben látom az éhezést és a kétségbeesést.

— Gyere, Elise — szólított anya, mire felemeltem a szoknyám szélét, ahogy ő is, és óvatosan átlépdeltünk a sáron és az ürü­léken, majd a tulajdonos betessékelt minket a Christianba.

Ahogy becsapódott mögöttünk az ajtó, a külvilág kizáró­dott. Egy segéd törlőronggyal térdepelt le a lábunk elé, és a cipőnk pillanatokon belül már úgy nézett ki, mintha meg sem történt volna az a veszedelmes átkelés, mintha nem kellett volna megtennünk azt a pár lépést a kocsink és Párizs egyik legelőkelőbb cipőboltjának a bejárata között.

Christian hátul fekete szalaggal átkötött fehér parókát, császárkabátot és fehér nadrágot viselt. Tökéletes képét adta a félig nemesnek, félig inasnak, annak megfelelően, ahol ön­

36

magát elhelyezte a társadalmi ranglétrán. Szívesen hangoztat­ta, hogy hatalmában áll elérni, hogy a nők szebbnek érezzék magukat, márpedig ez a legnagyobb hatalom, amivel egy férfi rendelkezhet. Ám anya még az ő számára is megfejthe­tetlen rejtélyt jelentett, mintha ő lenne az egyetlen ügyfele, akin nem igazán fog a hatalma. Én meg azt is tudtam, hogy miért nem. Azért, mert más nők a saját hiúságuknak szóló hódolatnak tekintették a cipőket, míg anya a szépséget imád­ta bennük.

Christian azonban nem jutott erre a következtetésre, így hát minden egyes látogatásunk alkalmából hiába próbálkozott a bókolással.

— Ezt nézze, madame — kínált egy csattal díszített posztó­cipőt. — Minden asszonynak, aki belép ezen az ajtón, megre­meg a térde, ha megpillantja eme csodálatos új kreálmányt, ám csakis Madame de la Serre bokája méltó hozzá.

— Túlságosan hivalkodó, Christian — mosolyodott el anyám. Ellentmondást nem tűrő módon intett, majd ellépett mellet­te, a polcok felé. A segédre pillantottam, aki visszanézett, de nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mit gondol. Követtem anyámat.

Anyám gyorsan választott. Oly magabiztossággal döntött, hogy Christian zavarodottan állt mellette. Állandó társaként én azonnal megláttam anyámon a változást, amikor kiválasztott egy cipőt. Az apró örömet. A mosolyt, amelyet felém küldött, miközben bebújt a cipőbe, és megcsodálta gyönyörű bokáját a tükörben, Christian mekegésétől kísérve. Minden egyes cipő félkész remekmű volt, anyám lába tette tökéletessé.

37

Miután választottunk, anya elintézte a fizetés és a szállítás kérdését, és amikor távoztunk, Christian kisegített minket az utcára, ahol...

Ahol nyoma sem volt Jeannak, a kocsisunknak. De még a hintónknak sem.

— Madame? — Christian arcát barázdálta az aggodalom. Ereztem, hogy anyám megmerevedik, láttam, hogy megeme­li az állát, miközben az utcát pásztázza körbe.

— Semmi ok az aggodalomra, Christian — nyugtatta meg élénken a boltost. — A kocsink késik egy kicsit, ennyi az egész. Amíg várjuk, élvezzük Párizs látványát és hangjait.

Kezdett sötétedni, az esti ködtől sűrűsödő levegő is lehűlt.— Arról szó sem lehet, madame, nem várhat itt az utcán —

mondta Christian riadtan.— Meg akarja kímélni az érzékenységemet, Christian? — né­

zett rá anyám félig mosolyogva.— Veszélyes! — tiltakozott a boltos, majd előrehajolt, hogy

enyhe undort jelző arckifejezéssel suttogjon. — És ezek az emberek...

— Igen, Christian — mondta anyám, mintha titkot árulna el neki. — Ezek emberek. Most pedig kérem, menjen be. A kö­vetkező vevőjének a számára ugyanolyan drága az idő Párizs legfigyelmesebb cipőboltosával, mint nekem, és minden bi­zonnyal fel lenne háborodva, ha a feledékeny kocsisára váró két kóborlóval kellene rajta osztoznia.

Tudván, hogy anyám az a fajta nő, akinek nem szokása meggondolni magát, és hogy igaza van a következő vevőt illetően, Christian beleegyezően bólintott, au revoir-t mondott

38

nekünk, és visszatért a boltba. Ott maradtunk magunkra az utcán, ahol már bontották a hordóhegyeket, az emberek pedig bizonytalan alakokká fakultak a sötét ködben.

Megragadtam a kezét.— Mama?— Ne izgulj, Elise — emelte fel az állát. — Bériünk egy kocsit,

az majd hazavisz minket Versailles-ba.— Nem a párizsi villába, mama?— Nem — gondolkodott el, finoman az ajkát harapdálva.

— Azt hiszem, jobb, ha visszatérünk Versailles-ba.Feszülten és óvatosan vezetett minket az utcán. Hosszú

szoknyánkkal és kalapunkkal erősen elütöttünk a környeze­tünktől. Anya elővett egy kis tükröt az erszényéből, hogy ellenőrizze az ajakfestését, majd egy bolt kirakata előtt meg­álltunk nézelődni.

Még útközben is tanításra használta ki az alkalmat.— Vágj rezzenéstelen arcot, Élise. Ne mutasd ki a valós

érzelmeidet, főleg, ha ideges vagy. Ne tűnjön úgy, mintha sietnél. Külsőleg látszódj mindig nyugodtnak. Ne veszítsd el az önuralmadat.

Most már kezdett ritkulni a tömeg.— A téren állnak bérkocsik, és pillanatokon belül oda is

érünk. Előbb azonban mondanom kell neked valamit — foly­tatta. — De amikor kimondom, nem szabad reagálnod, nem szabad elfordítanod a fejedet. Megértetted?

— Igen, anya.— Helyes. Követnek minket. Azóta, hogy eljöttünk a Chris-

tiantól. Egy férfi, nagy nemezkalapban és köpenyben.

39

— Miért? Miért követ minket?— Nos, Elise, ez egy nagyon jó kérdés, és szándékomban is

áll megtudni rá a választ. De menjünk csak tovább.Megint megálltunk nézelődni egy kirakatnál.— Azt hiszem, eltűnt a követőnk — jegyezte meg anya el­

gondolkodva.— Az jó, ugye? — kérdeztem rá a gondtalan nyolcévesek nai­

vitásával.Anyám gondterhelten nézett rám.— Nem, drágám, az nem jó. jobb volt, amíg láttam, hogy

hol van. Most nem tudjuk, hogy valóban elment-e, vagy pedig, ami valószínűbbnek tűnik, elénk vágott, hogy hamarabb érjen a térre. Azt feltételezi, hogy a főutcán megyünk. De túljárunk az eszén, Elise, és más utat választunk.

Szorosan fogta a kezemet, miközben letértünk az útról, előbb egy keskenyebb utcára, majd egy hosszú sikátorba, amely a két végére kihelyezett lámpástól eltekintve teljesen sötét volt.

Félúton járhattunk, amikor elénk lépett egy alak a ködből. A szűk sikátor mindkét oldalán hullámzott a felkavart köd- fátyol. És ekkor már tudtam, hogy anya hibát követett el.

IV.

Vékony arcát szinte tiszta fehér hajfürtök foglalták keretbe, és hosszú fekete köpenyével és kopottas kalapjával úgy nézett ki, mint egy hajdan piperkőc, ám mostanra lecsúszott doktor. A nyakánál kilátszott egy ingfodor. A kezében tartott orvosi

40

táskát a földre helyezte, és fél kézzel kinyitotta, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét rólunk. Kivett belőle valamit, egy hosszú és görbe tárgyat.

Aztán elmosolyodott, ahogy kihúzta a hüvelyéből a tőrt. A penge ijesztően villant a sötétben.

— Maradj mellettem, Élise — súgta oda anya. — Nem lesz semmi baj.

Hittem neki, mert nyolcéves voltam, és természetesen hit­tem az anyámnak. De azért is, mert miután láttam a farkassal, minden okom megvolt rá.

D e még így is rágcsált belülről a félelem.— Mit óhajt, monsieur? — szólította meg anya higgadtan az

idegent.A férfi nem válaszolt.— Hát jó. Akkor visszamegyünk arra, amerről jöttünk —

mondta anya hangosan, és a kezemet fogva készült elindulni.A sikátor bejáratánál megmozdult egy árnyék, majd egy

másik alak jelent meg a lámpa narancssárga fényében. IBgy lámpagyújtogató volt, látszott a kezében a rúd. Anya mégis megtorpant.

— Monsieur! — kiáltott oda óvatosan a lámpagyúj tóga tónak.— Megtenné, hogy elküldi ezt az urat, aki zaklat minket?

A lámpagyújtogató nem szólt semmit, hanem odalépett az égő lámpához, és felemelte a botját. Anya készült ismét meg­szólítani. „M onsieur...” Én meg azon gondolkodtam, hogy miért próbálja ez az ember meggyújtani a már égő lámpát. Későn vettem észre, hogy a rúd végén kampó van, amit a gyertya lángjának az elfojtására használnak.

4 i

— Monsieur...Az utca bejáratára sötétség hullt. Hallottuk, ahogy csöröm­

pölve leesik a lámpagyújtogató botja, és mihelyst a szemünk hozzászokott a félhomályhoz, láttuk, hogy a férfi benyúl a kabátjába, és elővesz valamit. Egy másik tőrt. És most ő is előbbre lépett.

Anya feje a lámpagyújtogató tói az orvos felé fordult.— Mit akar, monsieur? — kérdezte.Az orvos válasz helyett felemelte a másik karját. Egy kat­

tanás, és egy második penge ugrott elő a csuklójánál.— Orgyilkos — mosolyodott el anyám, ahogy a férfi rátá­

madt. Most már a lámpagyújtogató is közelebb ért hozzánk, ezáltal jól kivehető volt hiányos fogazata és összeszűkült szeme. Anya a másik irányba vetette a fejét, és látta, hogy az orvos mindkét pengéjét leereszti oldalt. És mosolyog. Élvez­te a helyzetet, vagy legalábbis igyekezett úgy tenni, mintha élvezné.

Akárhogy is legyen, anyára pont oly kevés hatást gyakorolt a rosszindulata, mint Christian hízelgése. A következő moz­dulata kecsességben felért egy tánclépéssel. Cipőjének a sarka kettőt koppant a kövön, miközben előrerúgott az egyik lábá­val, lehajolt, és kirántott egy tőrt a csizmájából, mindezt egyet­len szemvillanás alatt. Az egyik másodpercben egy védtelen nő és gyermeke csapdába szorulva állt egy sötét sikátorban, a következőben viszont már egy gyermekét felemelt késsel védelmező asszonyt láthattak. Méghozzá abból, ahogy elő­rántotta a fegyverét, és ahogy felvette a támadópózt, bárki megérthette, hogy tud is bánni azzal a tőrrel.

42

Az orvos pislantott. A lámpagyújtogató megállt. Mindket­ten gondolkodóba eshettek.

Anya jobb kezében tartotta a tőrt, amiből rögtön tudtam, hogy valami furcsa történik, hiszen balkezes volt. Vállal for­dult az orvos felé.

Az orvos előrelendült. Anyám ugyanebben a pillanatban átvette a tőrt a jobb kezéből a balba, a szoknyája fodrozódott, ahogy elhajolt, és miközben kinyújtott jobb kezével egyensú­lyozott, a ballal végighasította az orvost, akinek a császárka­bátja olyan szépen nyílt szét, mintha egy szabó vágta volna ketté. A szövetet azonnal elöntötte a vér.

A férfi megsebesült, de nem mélyen. A szeme kikerekedett, hátratántorodott, nyilvánvalóan sokkolta anya szabályos tá­madása. Baljós külseje dacára riadtnak látszott, és a saját fé­lelmem immár büszkeséggel és bámulattal vegyült. Még sosem éreztem ennyire védettnek magam.

Ám noha megrogyott, nem futott el, és ahogy a tekintete mögénk pillantott, anya túl későn fordult hátra. A lámpagyúj­togató karja addigra már a nyakamat fojtogatta.

— Dobja el a kést, vagy... — kezdett bele a lámpagyújtogató.Ám a mondatot már nem fejezhette be, mert fél másod­

perccel később meghalt.Anya gyorsasága meglepte. Nemcsak az, hogy milyen se­

besen mozdult, hanem hogy villámgyorsan eldöntötte, ha hagyja, hogy a lámpagyújtogató túszul ejtsen engem, minden elveszett. A meglepetést kihasználva csapott le rá, megtalálta a rést a férfi teste és énköztem, nagyot kiáltva könyökkel tor­kon vágta.

43

A férfi valami nyekkenésféle hangot adott ki magából, és éreztem, hogy ernyed a szorítása, majd láttam egy penge villa­nását, ahogy anya továbbvitte a támadást, és mélyen a hasába mártotta a csizmából elővett tőrt. A sikátor falához szegezte ellenfelét, kicsit nyögve felnyomta benne a pengét, majd hir­telen hátralépett. A férfi ingét ellepte a vér, kibuggyantak a belei, és lecsúszott a földre.

Anya kihúzta magát, felkészült az orvos újabb támadására, de már csak a köpenyét láttuk, ahogy sarkon fordult és elro­hant, ki a sikátorból, az utca felé.

Anya karon fogott.— Gyere, Elise, nehogy összevéreződjön a cipőd.

v.

Anya kabátján vérfoltok voltak, ám ettől eltekintve semmi jele nem volt rajta az iménti harcnak.

Nem sokkal hazaérkeztünk után üzenetek mentek ki, és a Varjak sűrű sétapálca-csattogás közepette siettek hozzánk. Felháborodottan hangoskodva követelték „a tettesek fele­lősségre vonását” . A személyzet sürgölődött, sopánkodott, a folyosók sarkán pletykálkodott. Apa arca falfehérre váltott, és újra meg újra magához ölelt minket, egy kicsit túl szoro­san és túl sokáig, majd könnyektől csillogó szemekkel eresz­tett el.

Úgy tűnt, anya az egyetlen, aki megőrzi a higgadtságát. Úgy viselkedett, olyan tekintélyt parancsoló tartást vett fel, mint aki rendesen végezte a dolgát. Jogosan. Neki köszönhettük,

44

hogy megúsztak élve a támadást. Vajon titokban ő is annyira izgatott volt, mint én?

Még a kastély felé hajtó bérkocsiban figyelmeztetett arra, hogy ki fognak kérdezni az eseményekkel kapcsolatban. K ö ­vessem mindenben az útmutatását, erősítsem meg a kijelen­téseit, és ne mondjak ellene semmiben.

így hát végighallgattam, ahogy elmesélte a saját verzióját a történtekről, előbb Olivier-nak, a főkomornyikunknak, aztán apámnak, amikor hazaért, végül a berohanó Varjaknak. És bár a történet részletessége egyre csak duzzadt, és minden neki­szegezett kérdésre válaszolt, valamennyi változatból hiányzott egy nagyon fontos tényező. Az orvos.

— Rejtett pengét nem látott? — kérdezték tőle.— Nem láttam semmit, ami arra utalna, hogy Orgyilkosok

lettek volna a támadóim — válaszolta. — így nem tudok arra következtetni, hogy az Orgyilkosok műve lett volna.

— Közönséges utcai útonállók nem olyan szervezettek, mint amilyennek ez az ember látszott. Nem tekintheti véletlennek a kocsija eltűnését. Lehet, hogy Jean előkerül részegen, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy már csak a holtteste kerül elő. Nem, madame, ebben semmi sem utal arra, hogy az elkövető csupán az alkalmat ragadta volna meg. Ezt a támadást ön ellen szervezték, ez az agresszió az ellenségeinktől származik.

Néha rám villantak a szemek, majd egy idő után felkértek, hogy hagyjam el a termet. Leültem odakint a folyosón, és hallgattam a márványpadlóról visszaverődő hangokat.

— Nagymester, nyilvánvalóan ön is látja, hogy ez az Orgyil­kosok műve.

45

(Ezt én ugyan úgy hallottam, hogy „orgyilkosok műve” , és azt mondtam magamban, persze hogy orgyilkosok műve, maga idióta. Vagy legalábbis orgyilkosságra készülőké.)

— Ahogyan a feleségem, úgy én sem szeretnék túlságosan hirtelen esedeges téves következtetéseket levonni — válaszol­ta apa.

— Ám mégis megerősítette az őrséget.— Természetesen. Az ember nem lehet elég óvatos.— Én úgy gondolom, hogy a lelke mélyén maga is tudja,

Nagymester.Apám felemelte a hangját.— És ha így lenne? Mit akar, mit tegyek?— Hát cselekedjen azonnal, természetesen.— És ez a cselekvés a nejem elleni támadás megbosszulá-

sára, vagy a királyi hatalom megdöntésére irányulna?— Mindkettővel üzennénk ellenségeinknek.Később megjött a hír, hogy Jeanra rátaláltak, elvágott to­

rokkal. Átjárt a hideg, mintha valaki rám nyitott volna egy ablakot. Sírtam. Nemcsak Jean miatt, hanem szégyenemre saját magam miatt is. És tovább figyeltem és tovább hallga­tóztam, miközben a döbbenet megszállta a házunkat, a sze­mélyzet sírt, a Varjak pedig ismét felemelték a hangjukat, ezúttal bosszútól is fűtve.

Apa megint elhallgattatta őket. Ahogy kinéztem az ablakon, az udvaron muskétás alakokat láttam. Mindenki ideges volt körülöttünk. Apa újra meg újra odajött hozzám, hogy átölel­jen — míg végül rá nem untam, és ki nem fejtettem magamat a karjaiból.

4 6

VI.

— Élise, el kell mondanunk neked valamit.És ekkor jött el a pillanat, amire vártál, naplóm kedves ol­

vasója, akárki légy is — a pillanat, amikor leesett a húszfilléres, amikor végre megértettem, miért kell magamban tartanom annyi vérité cachée-1, amikor megtudtam, miért nevezik apámat a társai Nagymesternek, és amikor megértettem, mit jelent a „Templomos” , és miért „Orgyilkos” valójában az „orgyilkos” .

Behívtak apám irodájába, és székeket állíttattak a kandalló mellé, mielőtt távozásra kérték a személyzet valamennyi tag­ját. Apa állt, anya előredőlve ült, kezét a térdére helyezve, szemével engem nyugtatgatva. Eszembe jutott erről, hogy egyszer szálka ment az ujjamba és anya átölelt, csitítgatott, miközben apa egy gyors mozdulattal kirántotta a szálkát.

— Élise — kezdett bele apám —, amit most elmondunk neked, azzal eredetileg meg kellett volna várnunk a tizedik születés­napodat. De a mai események miatt minden bizonnyal számos kérdés merült fel benned, és mivel anyád úgy érzi, hogy készen állsz... nos, hát most jött el az idő.

Anyára néztem. Megfogta a kezemet, és megnyugtatóan mosolygott rám.

Apa a torkát köszörülte.Hát itt volnánk. A jövőmet illető halovány elképzeléseim

nemsokára megváltoznak.— Élise — mondta apám —, egy napon te leszel egy több

évszázados titkos nemzetközi rend franciaországi vezetője. Élise de la Serre, Templomos Nagymester lesz belőled.

47

— Templomos Nagymester? — Előbb apára, majd anyára néztem.

- Jgen-— Franciaországé? — kérdeztem.— Igen. Jelen pillanatban én töltöm be ezt a tisztet. Anyád

is magas rangot visel a Renden belül. Azok az urak és Madame Levesque, akik gyakran járnak hozzánk, szintén a Rend lo­vagjai, és ahogy mi is, elkötelezettek tanaink megőrzése iránt.

Hallottam, amit mond, de nem igazán értettem. Ha ezek a lovagok mind ugyanaz iránt kötelezték el magukat, vajon miért kiabálnak egymással minden találkozás alkalmából?

De inkább mást kérdeztem.— Mik azok a Templomosok?Apa saját magára és anyára mutatott, majd a kezét kinyújt­

va engem is belefoglalt a körbe.— Mi vagyunk azok. Templomosok vagyunk. Elköteleztük

magunkat arra, hogy jobbá tesszük a világot.Ez tetszett. Tetszett, hogy jobbá tesszük a világot.— És azt hogy csinálod, Papa?Elmosolyodott.— Nos, ez egy nagyon jó kérdés, Élise. Mint bármely más

nagy és régi szervezetnél, nálunk is különböző nézetek létez­nek céljaink elérésének tekintetben. Egyesek szerint erővel kell szembeszállnunk azokkal, akik ellenünk vannak. Mások abban hisznek, hogy békés eszközökkel kell terjesztenünk a hitünket.

— És az miből áll, Papa?Megvonta a vállát.

48

— A mottónk: „Vezessen minket a megértés atyja” . Tudod, mi Templomosok tisztában vagyunk azzal, hogy minden más irányú állítás ellenére az emberek nem akarnak valóban sza­badok lenni, nem akarnak valódi felelősséget vállalni, mert az túl nagy teher lenne a számukra, amelynek a viselésére csak a legerősebb elmék képesek. Szilárd meggyőződésünk, hogy az emberek jók, ám könnyen el lehet őket téríteni a gonoszság, a lustaság és a romlottság irányába, és ezért jó vezetőkre van szükségük, akiket követhetnek. Olyan veze­tőkre, akik nem élnek vissza rossz jellemvonásaikkal, hanem a jókat akarják kidomborítani. Mi hiszünk abban, hogy ez a béke útja.

Szinte szó szerint éreztem, hogy tágul előttem a világ a szavaitól.

— Azt remélitek, hogy ebbe az irányba vezethetitek Francia- ország népét, apa? — kérdeztem.

— Igen, Élise.— És hogyan?— Hadd kérdezzek vissza. Szerinted hogyan kellene?Kiüresedett az elmém. Szerintem hogy kellene? Úgy érez­

tem, ennél nehezebb kérdést még sosem kaptam. Fogalmam sem volt róla. Apám kedvesen nézett rám, de tudtam, hogy választ vár tőlem. Anyára néztem, aki biztatóan szorította meg a kezemet, és kérlelőn tekintett rám. Ettől rátaláltam a hitem­re azokban a szavakban, amelyeket tőle halottam. Amelyeket Weatherall úrnak és Mrs. Carrollnak mondott.

— Úgy gondolom, uram, hogy jelenlegi uralkodónk ment­hetetlenül romlott, hogy az uralkodása megmérgezte Francia­

49

ország lelkét, és hogy a nép hitének helyreállításához a mo­narchiában félre kell állítani Lajos királyt.

A válaszom váratlanul érte. Döbbenten nézett, majd kérdőn anyára pillantott, aki megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy nekem ehhe% semmi kö%öm, noha éppen az ő szavait szajkóztam.

— Értem — mondta apa. — Nos, anyád minden bizonnyal örömmel hallja, hogy ilyen nézetet vallasz, Élise, mert ebben a tekintetben mi ketten nem értünk teljesen egyet. Ahogy te, ő is hisz a változásban. Én viszont tudom, hogy az uralkodó Isten felkent választottja, és meggyőződésem, hogy egy rom­lott uralkodót meggyőzéssel le lehet téríteni a téves útról.

Újabb kérdő tekintet, újabb vállvonogatás. Gyorsan tovább­léptem.

— De vannak más Templomosok is, Papa?— Szerte a világon, igen — bólintott. — Akik szolgálják a

Rendet. Meg akik rokonszenveznek a céljainkkal. Ám ahogy azt anyáddal együtt ma te is megtudhattad, vannak ellensége­ink is. A mi ősi rendünk a saját képére reméli átalakítani a világot, de létezik egy velünk ellentétes rend is, amelynek szintén sok tagja van, és szintén a saját céljait akarja megva­lósítani. Míg mi arra törekszünk, hogy a helyesen gondolko­dó emberek válláról levegyük a választás felelősségének terhét, és irányítsuk őket, ez az ellenkező rend a káoszt kívánja, és anarchiát teremtene azzal, hogy minden embernek legyenek önálló gondolatai. E l akarják söpörni a hagyományos gon­dolkodásmódot, amely több ezer éven át oly hasznosan ve­zette az emberiséget, és a szabadságnak egy másik formájával

50

kívánják helyettesíteni. Ezeket az embereket Orgyilkosoknak hívják. Úgy véljük, ma Orgyilkosok támadtak rátok.

— De apa, hallottam, amikor azt mondtad, hogy...— Kizárólag azért, hogy lelohasszam Rendünk némelyik

hangosabb tagjának a harci kedvét. Csakis Orgyilkosok lehet­tek a támadóitok, Élise. Csak ők merészkedhettek odáig, hogy megöljék Jeant, és a Nagymester feleségének életére törjenek. Kétségkívül arra törekszenek, hogy megingassanak minket. Most kudarcot vallottak. Gondoskodnunk kell arról, hogy amennyiben megint próbálkoznának, ismét kudarcot valljanak.

Bólintottam.— Igen, apa.Anyára pillantott.— Gondolom, anyád védekező képessége meglepett.Nem lepett meg. A „titkos” találkozás a farkassal felkészí­

tett rá.— Igen, uram — válaszoltam, ahogy elkaptam anya tekintetét.— Ezekre a képességekre valamennyi Templomosnak szert

kell tennie. Egy napon te fogsz vezetni minket. Ám ezt meg­előzően beavatást kell nyerned a Templomosok közé, és ahhoz meg kell tanulnod a Rend szabályait. Holnaptól leckéket veszel a harcból.

Ismét összenéztünk anyával. Már elkezdtem a harc tanulá­sát. Már egy éve tanultam harcolni.

— Tudom, hogy ez így egyszerre nagyon sok, Élise — foly­tatta apa, miközben anya enyhén elpirult. — Talán eddig úgy gondoltad, hogy a te életed is hasonló a veled egykorú lányo­kéhoz. Remélem, az a tény, hogy mennyire más lesz, nem

5i

okoz majd aggodalmat a számodra. Remélem, képes leszel magadévá tenni mindazt, amivel beteljesítheted a sorsodat.

Mindig úgy gondoltam, hogy más vagyok, mint a többi lány. Most pedig már biztosan tudtam.

Vll.

Másnap reggel Ruth udvari sétához öltöztetett fel. Nagy ügyet csinált belőle, és mindvégig azt motyogta, hogy nem lenne szabad ilyen kockázatot vállalnom az előző nap történtek után, hiszen alig sikerült élve megmenekülnünk a gonosz táma­dónktól, meg hogy anya és én holtan feküdnénk abban a si­kátorban, ha egy titokzatos arra járó úriember el nem kerge­ti a rablót.

Tehát ezt mondták a személyzetnek. Rengeteg hazugság, rengeteg titok. Izgalmasnak éreztem, hogy az előző nap tör­téntekről csak ketten tudjuk a teljes igazságot — illetve való­jában hárman, az orvost is beszámítva —, és hogy én vagyok a kiválasztottak egyike. Csak mi tudjuk, hogy anya intézte el a támadónkat, nem valami rejtélyes idegen. És azon kevés kiválasztott egyike is vagyok, aki mindent tud családunk ügye­iről, a rám vonatkozó részről nem is beszélve.

Aznap reggel ébredéskor napfény ragyogta be az életemet. Végre értelmet nyert az a sok vérité cachée, amelynek a titkát meg kellett tartanom. Végre tudtam, miért látszik annyira másnak a mi családunk, és miért nem voltam képes sosem beilleszkedni a többi gyerek közé. Azért, mert az én sorsom egészen más útra vezetett, és ez mindig is így volt.

52-

És ami az egészben a legjobb volt:— Mindenben anyád lesz a tanítómestered — mondta apa,

melegen anyára mosolyogva, aki pedig rám vetítette ezt a szeretetet. Aztán hirtelen meggondolta magát. — Nos, talán mégsem mindenben. Lehet, hogy világnézeti kérdésekben jobb, ha apád, a Nagymester szavára hallgatsz.

— François — szólt közbe anya —, a gyermek majd eldönti. Saját maga fogja levonni a következtetéseit.

— Szerelmem, miért van most olyan érzésem, hogy Élise számára a mai események nem okoznak akkora meglepetést, mint kellene?

— Mit gondolsz, François, miről beszélgetnek a hölgyek séta közben?

— Cipőkről?— Nos igen — ismerte el —, valóban szoktunk cipőkről is

beszélni. De mi másról?Apa megértette. A fejét ingatva csodálkozott, hogy lehetett

ilyen vak, hogy nem vette észre azt, ami az orra előtt történt.— Volt már tudomása a Rendről a mai nap előtt? — kérdez­

te anyától.— Nem igazán, ám annyit lehet mondani, hogy fel volt ké­

szülve erre a felfedezésre.— És mi a helyzet a fegyverekkel?— Igen, részesült már némi képzésben.Apa intett, hogy álljak fel.— Lássuk, hogy tanultad meg az en garde-ot, Élise. — Azzal

ő maga is felvette a készen állást, jobb karját kinyújtva, a pengét a mutatóujjával jelezve.

53

Engedelmeskedtem. Apa elismerően pillantott anyámra, majd körbejárt a pózt tanulmányozva, én meg ragyogtam a büszkeségtől.

—Jobbkezes, mint az apja — kuncogott apám —, nem balos, mint az anyja.

Enyhén rugóztam a térdemmel, hogy ellenőrizzem az egyensúlyomat, amitől apám megint elmosolyodott.

— Jó l látom, Julie, hogy egy bizonyos angol úr részt vett a lányunk oktatásában?

— Igen, Weatherall úr segített kitölteni Élise szabadidejét — ismerte be anya fesztelenül.

— Értem. Fel is tűnt, hogy a szokásosnál gyakrabban látjuk a kastélyban. Mondd, még mindig vágyakozik utánad?

— François, zavarba hozol — tette helyre anya.(Akkoriban persze fogalmam sem volt, hogy miről beszél­

nek. De most már igen. Miután a minap láttam Weatherall urat úgy összetörve. O igen, most már tudom.)

Apa arcára komolyság ült ki.— Julie, tudod, hogy mindenben bírod a bizalmamat, és ha

tanítottad a gyermeket, akkor ebben is támogatlak téged. Mi több, amennyiben ez segített Élise-nek megőrizni a hidegvé­rét a tegnapi támadás alatt, nagyon is indokoltnak tartom. Azonban Élise egy nap Nagymester lesz, és a nyomdokomba lép. A harci és taktikai kérdésekben lehet a te tanítványod, viszont a világnézet tekintetében az enyémnek kell lennie. Megértetted?

— Igen, François — mosolygott anya édesen. — Megértettem.Anya és én összenéztünk. Egy kimondatlan vérité cachée.

54

vin.

Miután tehát sikerült elmenekülnöm Ruth felesleges aggodal­maskodása elől, beléptem a nagyterembe, hogy sétára indul­jak anyával.

—Julie, légy szíves, vigyétek magatokkal Fickót és az őrö­ket! — mondta apa ellentmondást nem tűrő hangon.

— Természetesen — válaszolta, és a nagyterem árnyai közt álló férfiak egyike felé intett. Hirtelen az egész ház egy kissé zsúfoltnak tűnt ennyi embertől.

A férfi előrelépett. Weatherall úr volt az. Apával egy má­sodpercig óvatosan méregették egymást, majd Weatherall úr mélyen meghajolt, és kezet fogtak.

— François és én tudattuk Élise-zel, hogy mi vár rá — mond­ta anyám.

Weatherall úr tekintete apám arcáról az enyémre siklott át, és bólintott, mielőtt ismét meghajolt. Előrenyújtotta a tenye­rét, hogy megcsókolhassa a kezemet, amitől hercegnőnek éreztem magamat.

— És milyen érzés tudni, ifjú hölgy, hogy egy napon ön vezeti majd a Templomosokat?

— Nagyon felemelő — válaszoltam.— Meghiszem azt — mondta Weatherall úr.— François rájött, hogy Élise már részesült némi harci kép­

zésben — mondta anya.Weatherall úr ismét apa felé irányította a figyelmét.— Értem. Remélem, tanításom nincs ellenére a Nagymes­

ternek.

55

— Ahogy azt tegnap este elmondtam a feleségemnek, töké­letes a bizalmam iránta ezekben az ügyekben. Tudom, Freddie, hogy magánál jó kézben van.

Éppen ebben a pillanatban közelített hozzánk Olivier, betartva a tisztes távolságot, amíg ura oda nem intette, hogy a fülébe súghasson valamit. Apa bólintott, majd pedig anyá­hoz szólt.

— Búcsúznom kell, drágám. Megérkeztek látogatóba a „ba­rátaink” .

Természetesen a Varjakról volt szó. Megint jöttek egy jót ordibálni. És furcsa érzés volt, mennyire új megvilágításba helyezi apámat mindaz, amit immár tudtam. Már nem csak egyszerűen az apám volt. Nem csak az anyám férje. Hanem egy elfoglalt ember. Egy felelős pozíciót betöltő ember, akinek állandóan igényt tartottak a figyelmére. Olyan ember, akinek a döntései megváltoztatják sokak életét. Ahogy távoztunk, beléptek a Varjak. Udvariasan köszöntötték anyát és Weatherall urat, és bezsúfolódtak a nagyterembe, amely hirtelen élénken felpezsdült. A téma megint az előző napi támadás megbosz- szulása volt, úgy mondták, nem hagyhatjuk, hogy Jean halála értelmetlen maradjon.

Aztán kiléptünk az udvarra hármasban. Jó pár lépést meg­tettünk, mielőtt Weatherall úr megszólalt.

— Nos, Élise, mit érez valójában most, hogy megismerte a sorsát?

— Amit apának is mondtam.— Egy kicsit sem aggódik, kisvirág? A hatalmas felelősség

miatt sem?

5<S

— Weatherall úr úgy véli, túl fiatal vagy ahhoz, hogy átlásd a sorsodat — magyarázta anya.

— Egyáltalán nem, monsieur. Alig várom, hogy megtudjam, mit hoz a jövő — válaszoltam.

Weatherall bólintott, mintha ez a válasz kielégítené.— Az is tetszik, hogy többet kardozhatok, monsieur — tettem

hozzá. — És most már titkolózás nélkül.— Pontosan! Dolgoznunk kell a riposte-on és az enveloppement-

on, aztán megmutathatja a készségeit édesapjának. Meg fog lepődni, azt hiszem, ha látja, milyen ügyes kardforgató máris. Talán egy napon túltesz még anyján és apján is, Élise.

— O, azt nem hinném, monsieur.— Kérem szépen, Freddie, ne adjon ilyen furcsa ötleteket a

lányomnak!Anya bizalmasan megbökött, és a fülembe súgta:— Bár köztünk legyen szólva, lehet, hogy igaza van, Élise.Weatherall úr komolyra váltott.— Nos, fogunk egyáltalán beszélni a tegnap történtekről?— Az életünkre törtek.— Bárcsak ott lettem volna!— Nem kell ezen bánkódnia, Freddie. Sértetlenek vagyunk

mindketten, és még lelkileg is alig viselt meg minket az eset. Élise tökéletesen helytállt, é s ...

— Ön pedig anyaoroszlánként védte a kicsinyét, mi?— Azt tettem, amit tennem kellett. Sajnálatos, hogy az egyi­

kük elmenekült.Weatherall úr megtorpant.— Az egyikük? Micsoda? Nem egyedül volt a támadója?

57

Anya jelentőségteljesen nézett rá.— Nem ám. Volt még egy férfi, az volt a veszélyesebb ket­

tőjük közül. Rejtett pengét használt.Weatherall szája kikerekedett.— Tehát akkor valóban az Orgyilkosok műve volt?— Kétségeim vannak.— És vajon miért?— Elfutott, Freddie. Látott valaha elfutni egy Orgyilkost?— Ok is csak emberek, és ön igen erős ellenfél. Azt hiszem,

az ő helyében bennem is meg lett volna a késztetés a mene­külésre. Ördögien bánik azzal a csizmatőrrel. — Azzal rám ka­csintott.

Anya ragyogott.— Biztosíthatom, hogy értékelem a bókját, Freddie. D e...

volt valami abban a férfiban... ami nem teljesen stimmelt. Mintha csak látszatot akart volna kelteni. Orgyilkos volt, erre bizonyíték a rejtett penge. De vajon valódi Orgyilkos volt-e?

— Meg kell találnunk, és ki kell kérdeznünk.— így van.— Hogy nézett ki?Anya megadta neki az orvos leírását.— És aztán van még valami.-M i?Anya a sövényhez vezetett minket. Amikor az este elme­

nekültünk a sikátorból, felkapta az orvos táskáját, és magunk­kal hoztuk. Mielőtt azonban a kocsi a kastélyhoz ért volna, megkért, hogy szaladjak el vele és rejtsem el. Most pedig át­nyújtotta Weatherall úrnak.

58

— Szóval ezt hagyta maga után?— így van. Volt benne egy tőr, de semmi más.— Semmi, ami a személyazonosságára utalna.— Valami azért van ... Nyissa ki. Látja benne a címkét?— Angliában készült — mondta meglepődve Weatherall úr.

— Egy angol Orgyilkos?Anya bólintott.— Lehetséges. Nagyon is lehetséges. Nem tartja hihetőnek,

hogy az angolok el akarnának tenni láb alól? Nyilvánvalóvá tettem Mrs. Carroll előtt, hogy a királyváltás pártján állok.

— De azt is, hogy ellenzi a vérontást.— Igen. Es úgy tűnt, Mrs. Carroll szerint ez elegendő a

Rendjének. De talán mégsem.Weatherall úr a fejét ingatta.— Nem hinném. Félretéve a honfitársaim iránti lojalitást,

nem látom, hogy mi előnyük származna belőle. Önben a Rendet józanságra intő erőt látják, megölésével destabilizálnák a helyzetet.

— Talán vállalnák ennek a kockázatát. Akárhogy is legyen, az Orgyilkos személyazonosságát illetően egy Angliában ké­szített orvosi táska az egyetlen nyomunk.

Weatherall úr bólintott.— Meg fogjuk találni, madame — mondta. — Ezt biztosra

veheti.Mindez persze három évvel ezelőtt történt. És az orvosról

azóta sem hallottunk semmit. Az ellenünk elkövetett merény­letet elnyelte a múlt, ahogy a párizsi köd is elnyeli a nyomo­rultakat.

59

1yyS. április 13.

I.

Azt akarom, hogy jobban legyen. Azt akarom, hogy legyen egy olyan nap, amikor kisüt a nap, és amikor a szobalányok belépnek hozzá és elhúzzák a függönyt, felülve, „felfrissülve” találják az ágyon. Azt akarom, hogy a függönyökön átsütő nap elárassza sötét otthonunk folyosóit, és elüldözze az ott leselkedő gyászos árnyakat, megérintsék apát, felélesszék, és visszahozzák hozzám. Újra éneklést és nevetést akarok hal­lani a konyhából. Azt akarom, hogy legyen vége ennek a bezárt bánatnak, azt akarom, hogy a mosolyom valódi lehes­sen, ne csak a belsőmet rágó fájdalom álcája.

És mindenekfelett vissza akarom kapni az anyámat. Anyá­mat, tanítómat, mesteremet. Nem egyszerűen csak akarom, hanem szükségem is van rá. Minden egyes nap minden egyes pillanatában az a gondolat foglalkoztat, hogy milyen lenne az élet nélküle, és nem tudom elképzelni, nem tudom felfogni sem.

Azt akarom, hogy jobban legyen.

II.

Aztán később, még ebben az évben, találkoztam Arnóval.

60

K é s z l e t

Arno Donan naplójából

1794* szeptember 12.

Kapcsolatunkat a halál tüze kovácsolta — apám haláláé.Mennyi ideig is volt normális, hagyományos a kapcsolatunk?

Fél óráig? A versailles-i palotában jártam apámmal, akit oda szólítottak az ügyei. Megkérte, hogy várjam meg, amíg elin­tézi, amit kell, és ahogy ott ültem, a lábamat lógatva, nézeget­ve a fel-alá járkáló udvari nagyságokat, megpillantottam Élise de la Serre-t.

A mosolyát csak később szerettem meg, a vörös haja akkor még nem jelentett semmit a számomra, és az a szépség, ame­lyen felnőtt szemeim oly sokszor elidőztek, ifjú szemem előtt még láthatatlan volt. Elvégre még csak nyolc, nyolc és fél éves kisfiú voltam, mit sem törődtem a nyolcéves lányokkal, hacsak nem nagyon különleges az a nyolcéves lány. Márpedig Élise az volt. Valahogy más volt. Lány volt ugyan, de az első pilla­nattól kezdve tudtam, hogy nem olyan, mint a többi lány, akivel addig találkoztam.

Fogócska. A kedvenc játéka. Hányszor játszottuk gyerekként és felnőttként! Bizonyos szempontból sosem hagytuk abba.

A palota márványpadlóinak tükröződő felületén rohangál­tunk a lábak között, a folyosókon, az oszlopok mellett. Még ma is hatalmasnak tűnik nekem a palota a lehetetlenül magas

63

plafonjaival, a szemmel szinte beláthatatlan távolságba nyúló termeivel, a kőlépcsőkre és a tengernyi udvarra nyíló hatalmas íves ablakaival.

De akkor? Akkor felfoghatatlanul nagy volt. Ám bármeny­nyire is furcsa volt ez a hatalmas hely, bármilyen messze is kerültem minden egyes lépéssel attól a ponttól, ahol apámat az utasítása szerint várnom kellett, képtelen voltam ellenállni új játszótársam csábításának. A többi lány, akit ismertem, nem ilyen volt. Ok minden fiús dolog láttán szorosan összezárták a sarkukat, és lebiggyesztették az ajkukat, az egymásba rak­ható orosz babák mintájára pár lépéssel követték anyjukat. Nem rohantak végig kuncogva a versailles-i palota termein a sok tiltakozás közepette, nem futottak csak azért, hogy élvez­zék a futást és a játékot. Vajon már akkor szerelmes lettem?

És amikor már azon kezdtem aggódni, hogy soha többé nem találok vissza apához, ez a félelmem okafogyottá vált. Valaki kiáltott. Aztán rohanó lábak dobogását hallottam. K a ­tonákat láttam muskétákkal fel fegyverezve, és aztán teljesen véletlenül értem pont oda, ahol apám találkozott a gyilkosával, letérdelt előtte, és kilehelte a lelkét.

Amikor végül felemeltem a tekintetemet apám élettelen tes­téről, megláttam a megmentőmet, új oltalmazómat: François de la Serre-t.

Készletek Elise de la Serre naplójából

1778- április 14.

1.

Ma eljött hozzám.— Élise, itt van édesapád — mondta Ruth. Mint mindenkié,

az ő viselkedése is megváltozott apám jelenlétében. Térdet hajtott, és visszavonult, magunkra hagyva minket.

—Jó napot, Élise — mondta mereven az ajtóban állva. Eszem­be jutott az az este, évekkel ezelőtt, amikor anya és én vissza­tértünk Párizsból, miután túléltünk egy szörnyű támadást egy sikátorban. Akkor szinte képtelen volt megállni, hogy ne öleljen át újra meg újra minket. Olyan sokszor szorított ma­gához, hogy a végén már úgy kellett lefejtenem magamról a karját, hogy levegőhöz jussak. Most viszont, ahogy ott állt, inkább emlékeztetett gazdára, mint apára, és én bármit meg­adtam volna egyetlenegy olyan ölelésért.

Megfordult, fel-alá járkált, kezét a háta mögött összekul­csolva. Megállt, kinézett az ablakon, de nem is vette észre valójában az udvart odakint. Láttam az üvegen elmosódva visszatükrözött arcát, amikor úgy szólított meg, hogy hátra sem fordult.

— Látni akartam, hogy vagy.— Jól, apa, köszönöm.

67

Rövid csend állt be köztünk. Ujjaimmal a köpenyem szö­vetét babráltam. Apám megköszörülte a torkát.

— Remekül titkolod el az érzelmeidet, Élise. Az ilyen képes­ségekre szükséged lesz egy napon, Nagymesterként. Ahogy az erőd most a házunkat védelmezi, úgy lesz majd egyszer a Rendünk hasznára is.

— Igen, apa.Ismét a torkát köszörülte.— Azonban tudnod kell, hogy magunk között, ha nincs más

a közelünkben... olyankor teljesen elfogadható kimondani, hogy nem vagy jól.

— Ebben az esetben elismerem, hogy szenvedek, apa.Lehajtotta a fejét. A szeme két fekete körként verődött

vissza az ablaküvegen. Tudtam, hogy miért esik annyira a nehezére rám nézni. Mert rá emlékeztettem. A haldokló fe­leségére.

— Én is szenvedek, Élise. Anyád mindkettőnk számára a mindenséget jelenti.

(És ez lehetett volna az a pillanat, amikor megfordul, ellép az ablaktól, hozzám siet, két karjával átölet, és engedi, hogy osztozzunk a fájdalomban. De nem tette meg.)

(És ez lehetett volna az a pillanat, amikor megkérdezhettem volna tőle, hogy amennyiben tudja, mennyire fáj, miért Ar- nóval tölt oly sok időt, nem pedig velem. De végül nem tet­tem meg.)

Nem sok hangzott már el köztünk, mielőtt távozott. Vala­mivel később hallottam, hogy vadászni ment — Arnóval.

Nemsokára jön az orvos. Sosem jó híreket hoz.

68

II.

Lelki szemeim előtt megjelenik egy másik találkozás, két évvel korábbról, amikor behívtak apa dolgozószobájába. Anyával kettesben fogadtak, aki tőle szokadan módon gondterheltnek tűnt. Már abból tudtam, hogy komoly dolgokról akarnak velem értekezni, hogy Olivier-1 távozásra kérték, az ajtót becsukták, és apa hellyel kínált.

— Anyád azt mondja, jól halad a képzésed, Élise — mondta.Lelkesen bólogatva hol egyikre, hol másikra néztem.— Igen, apa. Weatherall úr szerint átkozottul jó kardforgató

lesz belőlem.Apa meghökkenni látszott.— Értem. Ez minden bizonnyal egy olyan brites szavajárá-

sa Weatherall úrnak. Mindenesetre örömmel hallom. Nyilván­való, hogy anyádra ütsz.

— Te sem bánsz éppenséggel kétbalkezes módon a pengével, François — jegyezte meg anya, enyhén elmosolyodva.

— Erről jut eszembe, milyen rég nem párbajoztunk.— Akkor ezt most tekintsem kihívásnak?Apám anyámra nézett, és egy pillanatra el volt feledve min­

den komoly ügy. Én is el voltam feledve. Abban a másodperc­ben nem létezett más a teremben, csak apa és anya, ahogy játékosan flörtöltek egymással.

Aztán ugyanolyan gyorsan véget is ért ez a pillanat, és ismét rám irányult a figyelmük.

— Élise, jó úton haladsz ahhoz, hogy Templomos legyen belőled.

6 9

— Mikor avatnak be, Papa? — kérdeztem.— A tanításod a Saint-Cyr-i Maison Royale-ban fog befeje­

ződni. Ezt követően a Rend teljes jogú tagjává válsz, majd elkezdődik a képzésed arra, hogy átvedd a helyemet.

Bólintottam.— Előbb azonban el kell mondanunk neked valamit. — Ösz-

szenézett anyával, mindkettőjüknek elkomolyodott az arca.— Arnóról van szó ...

III.

Akkor már Arno volt a legjobb barátom, és valószínűleg őt szerettem a legjobban a szüléimén kívül. Szegény Ruth. Le kellett mondania minden esetleges reményéről, hogy egyszer majd kibékülök a lányságommal, és elkezdek a többi korom­beli lány által annyira kedvelt dolog iránt érdeklődni. Ám amióta Arno a birtokon volt, nemcsak hogy mindig kéznél volt egy játszótársam, hanem ez a játszótárs egy fiú volt. Ruth minden álma szertefoszlott.

Ahogy visszagondolok, azt hiszem, eléggé kihasználtam Arnót. Árva gyerekként került hozzánk, irányításra volt szük­sége, és én — mint leendő Templomos és mint önző kislány— a „sajátomnak” tekintettem.

Barátok voltunk, egyidősek, de még így is egy idősebb testvér szerepét töltöttem be, és nagy örömmel játszottam a nővérét. Imádtam legyőzni tettetett kardpárbajainkban. Weatherall úr edzésein gyáva kezdőnek számítottam, aki gyak­ran hibázott, és — ahogy arra tanítóm nemegyszer rámutatott

70

— akit a szíve vitt előre, nem az esze, ám az Arnóval folytatott játékos küzdelmeinkben tanoncként szerzett készségeim csil­logó mesterré tettek. Más játékokban, legyen az ugrókötelezés, ugróiskola vagy tollaslabda, egyenlő ellenfelek voltunk. D e a vívásban mindig én nyertem.

Szép időben a birtokot jártuk, kikémleltük, mit csinál Lau- rent vagy a személyzet valamelyik más tagja, lapos kövekkel kacsáztunk a tavon. Ha esett az eső, odabent maradtunk, backgammont játszottunk, golyóztunk vagy kockáztunk. At- karikáztunk a földszinti hosszú folyosókon, felosontunk az emeletre, elbújtunk a szobalányok elől, és kuncogva szalad­tunk, ha elhessegettek minket.

így teltek a napjaim: délelőtt tanulás, felkészítés leendő felnőtt életemre, amikor majd vezetem a francia Templomosokat, délután viszont felmentés a kötelességek alól. Ilyenkor nem majdani felnőttként, hanem megint gyerekként viselkedhettem. Bár sosem fogalmazódott meg bennem így, már akkor is tud­tam, hogy Arno jelképezi számomra a menekülés lehetőségét.

Es persze senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen közel kerültünk egymáshoz Arnóval.

— Hát, ilyen boldognak még sosem láttam — jegyezte meg Ruth beletörődve.

— Nagyon kedveled az új játszótársadat, ugye, Élise? — kér­dezte anyám.

(Most, ahogy nézem Arnót apámmal vívni az udvaron, és hallom, hogy vadászni indulnak, eszembe jut: nem lehetett anyám egy kicsikét féltékeny, amiért van valaki más is az éle­temben? Most már tudom, mit érezhetett.)

7 i

Ám sosem gondoltam volna, hogy az Arnóhoz fűződő barátságom aggodalomra adhatna okot. Egészen addig a pillanatig, amikor ott álltam velük a dolgozószobában, és azt mondták, hogy közölni akarnak róla valamit.

IV.

— Arno Orgyilkos családból származik — mondta apám.Ettől egy kicsit megrendült a világom.— D e ... — A hangom elakadt, ahogyan próbáltam össze­

egyeztetni egymással két képet az elmémben. Az egyiken Arno a fényes csatos cipőjében és elegáns felöltőjében sza­ladgált a kastély folyosóin, és karikát terelt egy bottal. A má­sikon az Orgyilkos orvos állt a sikátorban, magas kalapja a ködbe veszett.

— Az Orgyilkosok az ellenségeink.Anya és apa összenézett.— A céljaik ellentétes a mieinkkel, ez igaz — mondta apám.Az elmémben cikáztak a gondolatok.— D e ... akkor ez azt jelenti, hogy Arno egyszer majd meg

akar engem ölni?Anya odalépett hozzám, hogy vigasztaljon.— Nem, drágám, egyáltalán nem jelenti ezt. Arno még min­

dig a barátod. Noha az apja, Charles Dorian Orgyilkos volt, Arno mit sem tudott a sorsáról. Kétségtelen, hogy idővel elmondták volna neki. Talán a tizedik születésnapján, ahogy mi is terveztük veled. De úgy lépett be ebbe a házba, hogy nem is sejtette, mit tartogat számára a jövő.

72

— Tehát nem Orgyilkos. Hanem csak egy Orgyilkos fia.Ismét összenéztek.— Minden bizonnyal vannak veleszületett tulajdonságai,

Élise. Számos tekintetben Arno Orgyilkos, az volt, és az lesz mindig. Csak ezt még nem tudja.

— De ha nem tudja, akkor sosem leszünk ellenségek.— így igaz — bólintott apa. — Valójában hisszük, hogy a ter­

mészetén felülkerekedhet a nevelés.— François — szólt közbe anya figyelmeztetve.— Hogy érted ezt, apa? — kérdeztem. A tekintetem anyára

ugrott, megérezve, hogy mennyire kényelmeden számára ez a helyzet.

— Úgy, hogy te rendelkezel felette némi befolyással, ugye?— kérdezett vissza apa.

Éreztem, hogy elpirulok. Ennyire látszott volna?— Talán igen, apa...— Felnéz rád, Élise. Es miért is ne tenné? Jó ezt látni. Na­

gyon biztató.— François — szólalt meg ismét anya, de apa felemelte a

kezét, hogy félbeszakítsa.— Kérlek, drágám, ezt most bízd rám.Óvatosan emeltem fel rájuk a tekintetemet.— Semmi okot nem látok arra, hogy te mint Arno barátja

és játszótársa, ne kezdhetnéd el bevezetni a látásmódunkba.— Azért, hogy átnevelje, François? — Anyám hangja dühö­

sen villant.— Hogy utat mutasson neki, drágám.— Olyan irányba, amely ellenkezik a természetével?

73

— Honnan tudhatjuk, hogy ez így van? Talán Élise-nek van igaza, és nem Orgyilkos, csak akkor lesz az, ha azzá teszik. Talán ki tudjuk menekíteni rendjének karmai közül.

— Az Orgyilkosok nem tudják, hogy itt van? — kérdeztem.— Nem hinném.— Akkor nem is kell megtudniuk.— így van, Elise.— Akkor nem is kell, hogy... bármivé is váljon.Apám arcán értetlenség futott át.— Elnézést, kislányom, nem igazán tudlak követni.Azt akartam mondani, hogy hagyják ki ebből az egészből.

Hagyják meg Arnót nekem. Ne legyen semmi köze a világ­nézetünkhöz, ahhoz, amilyenné alakítani akarjuk a világot. Hadd ne keveredjen bele ebbe életemnek az az apró szeglete, amelyen Arnóval osztozom.

— Úgy vélem, Elise talán azt akarja mondani, hogy — tárta szét a kezét anya — „hová ez a sietség?”

Apa lebiggyesztette az ajkát, nem nagyon tetszett neki az ellenállás, amelyet a fehérnép tanúsított vele szemben.

— Arnónak én vagyok a gyámja. Ebben a házban nő fel, ennek a háznak az elvei alapján kapja a neveltetését. Nyerseb­ben fogalmazva: a magunk oldalára kell állítanunk, még mie­lőtt eljutnának hozzá az Orgyilkosok.

— Nincs okunk attól tartani, hogy az Orgyilkosok valaha is értesülnek a létezéséről — próbálkozott ismét anya.

— Ezt nem tudhatjuk biztosan. Ha az Orgyilkosok elérnek hozzá, vissza fogják vinni a Rendbe. Nem lesz képes ellenáll­ni nekik.

74

— Ha nem lenne képes ellenállni, nem lenne helytelen dolog más irányba vezetni? — könyörögtem, bár az indokaim sokkal inkább voltak személyesek, mint világnézetiek. — Nem lenne helytelen cselekedet tőlünk, hogy a sorsa ellen fordítjuk?

Apa keményen nézett rám.— Azt akarod, hogy Arno az ellenséged legyen?— Nem! — mondtam szenvedélyesen.— Akkor ezt úgy tudjuk a legjobban biztosítani, ha a saját

látásmódunkra neveljük, é s ...— Igen, François, de ne most — vágott közbe anya. — Még

ne. Ne akkor, amikor még ilyen fiatalok a gyerekek.Apám tekintete ide-oda járt a két tiltakozó arc között, és

mintha ellágyult volna.— Ti ketten — mosolyodott el. — Hát jó. Egyelőre tegyetek

belátásotok szerint. Majd később visszatérünk erre az ügyre.Hálásan néztem anyámra.Mihez kezdek majd nélküle?

V.

Nem sokkal ezt követően megbetegedett, és nem tudta el­hagyni a lakosztályát, amelyet nappal és éjjel egyaránt elsöté­títve tartottak. A háznak abba a részébe nem tehette be más a lábát, csak Justine, a komornája, apa és én, valamint a három ápolónő, akiket a gondozására felvettünk. Mindháromnak Marie volt a neve.

A ház többi része a számára anya megszűnt létezni. A dél­előtti beosztásom ennek ellenére változatlan maradt — előbb

75

a nevelőmmel töltöttem az időt, majd az udvar szélén húzódó erdőben, ahol Weatherall úrral gyakoroltam a vívást. Délutá­nonként azonban már nem Arnóval voltam, hanem anyám betegágya mellett, a kezét szorítva, miközben a három Marié körülöttünk nyüzsgött.

Láttam, hogy Arno kezd apám körül forogni. Láttam, hogy apám abban lel némi megnyugvást az anya betegsége által okozott stressz alól, hogy vele foglalatoskodik. Apám és én próbáltuk feldolgozni anya fokozatos elveszítését, mindketten a magunk különböző módján. Az életemből kihalt a nevetés.

VI

Volt egy visszatérő álmom. De nem is álom volt, mert ébren voltam közben. Talán képzelődésnek lehet nevezni. Egy tró­non ültem. Tudom, hogy hangzik ez, de kinek vallhatja be az ember az ilyesmit, ha nem a saját naplójának? Egy trónon ültem alattvalóim előtt, akikről nem lehetett tudni, hogy ki­csodák, de feltehetően Templomosok voltak. Előttem, a Nagymester előtt gyűltek össze. Onnan lehetett tudni, hogy ez nem valami különösen komoly álmodozás, hogy tízéves kislányként ültem a számomra túl nagy trónon, a lábam a levegőben lógott, a kezem el sem érte a karfát. A lehető leg­kevésbé hihető uralkodóféle voltam, de a képzelődésekben már csak előfordul az ilyesmi. De ebben a képzelődésben nem az a fontos, hogy királlyá változom, és nem is az, hogy évti­zedekkel előbbre hozom magamban a Nagymesterré való előlépésemet. Számomra az bír jelentőséggel ebben, és ez az,

76

amibe belekapaszkodom, hogy kétoldalt anyám és apám ül mellettem.

Anyám napról napra gyengébb, és egyre közelebb kerül a halálhoz, apám pedig napról napra közelebb kerül Arnóhoz. És napról napra tompul a mellettem ülő képük.

1778. április 15.

— Élise, mielőtt eltávozom, el kell mondanom neked valamit.Ahogy megfogta a kezemet, alig lehetett érezni a szorítását.

Rázkódott a vállam, elsírtam magamat.— Ne, anya, kérlek, ne...— Csitt, gyermekem, légy erős. Erősnek kell lenned, az én

kedvemért. Elragadnak tőled, és ezt próbatételként kell meg­élned. Erősnek kell lenned, nemcsak saját magadért, hanem apádért is. Távozásom sebezhetővé teszi a Rend hangosko- dóival szemben. Neked kell súgnod a másik fülébe, Élise. Neked kell erőltetned a harmadik utat.

— Nem tudom.— De igen. És egy napon te leszel a Nagymester, neked kell

majd vezetned a Rendet, a saját elveidhez igazodva. Azokhoz az elvekhez, amelyekben hiszel.

— Az én elveim a te elveid, anya.Eleresztette a kezemet, hogy megsimogassa az arcomat.

A szeme fátyolos volt, mosoly lebegett az arcán.— Ezek az elvek a könyörületből erednek, Élise, és benned

annyira erős az együttérzés. Nagyon erős. Tudod, annyira büszke vagyok rád, remélni sem mertem volna csodálatosabb lányt. Benned látom mindazt, ami a legjobb apádban és ön-

78

magamban. Veled mindent megkaptam, amit csak kérhettem, Elise, és boldogan halok m eg... Boldogan, hogy megismer­hettelek téged, és abban a megtisztelésben részesültem, hogy tanúja lehettem nagyságod születésének.

— Ne, anya, kérlek, ne!A testemet földrengésként rázó zokogás közepette ejtettem

ki ezeket a szavakat. A lepedőn keresztül fogtam a felső kar­ját, azt a vékony felső karját. Mintha ezzel meg tudnám aka­dályozni, hogy elszálljon belőle a lélek.

Vörös haja szétterült a párnán. A szeme remegett.— Kérlek, hívd ide apádat. - A hangja gyenge és halk volt,

mintha már elhagyná az élet. Az ajtóhoz siettem, feltéptem, kiáltottam az egyik Marie-nak, hogy azonnal kerítse elő apát, bevágtam megint az ajtót, és visszaültem anya mellé, de mint­ha már gyorsan közelített volna a vég. Ahogy kezdett rátele­pedni a halál, nedves szemekkel nézett fel rám, és olyan ked­vesen mosolygott, amilyennek még soha nem láttam.

— Kérlek, vigyázzatok egymásra — mondta. — Annyira sze­retlek mindkettőtöket.

1778- április 18.

1.

És azóta megdermedtem. Kóválygok a termekben, beszívom azt a dohos levegőt, amely a fejemben anyám betegségéhez kapcsolódik. Tudom, hogy el fogjuk húzni a függönyöket, és a friss levegő majd száműzi a szagot, de nem akarom, hogy ez megtörténjen, mert azt jelentené, hogy végleg elment, amit képtelen vagyok elfogadni.

Amikor beteg volt, azt akartam, hogy felgyógyuljon. Most, hogy meghalt, már csak azt akarom, hogy itt legyen. Azt akarom, hogy itt legyen a házban.

Ma reggel az ablakomból három kocsit láttam megérkezni a ház előtti kavicsos felhajtóra. A cselédek lehajtották a lép­csőiket, és elkezdték felpakolni az utazóládákat. Nem sokkal később előkerült a három Marié, és búcsúcsókokat adtak egymásnak. Fekete ruhát viseltek, a szemüket törölgették, és természetesen gyászolták anyát, de az ő gyászuk átmeneti volt, szükségszerű, hiszen a munkájuk véget ért, megkapták a fi­zetségüket. Mennek tovább más haldokló asszonyokat gon­dozni, és amikor a következő megbízatásuk is véget ér, ugyan­ezt az átmeneti szomorúságot fogják érezni.

80

Próbáltam nem azt gondolni, hogy illetlenül gyorsan távoz­lak. Próbáltam nem haragudni rájuk, amiért egyedül hagynak engem a gyászommal. Aligha ők voltak az egyetlenek, akik nem tudhatták, mennyire mélyek az érzéseim. Anya megígér- tette apával, hogy nem tartatja be a szokásos gyászrítusokat, így az alsó szinteken nem húzták össze a függönyöket, és a bútorokat sem öltöztették feketébe. A személyzetnek voltak újabb tagjai, akik alig ismerték anyát, vagy nem is találkoztak vele soha. Az én emlékemben élő anya szép, elegáns és védel­mező volt, az ő számukra viszont csak egy távoli lény. Nem igazán élő személy. Egy gyenge, ágyban fekvő nő, márpedig ilyen sok háztartásban akadt. Az ő gyászuk még rövidebb volt, mint a három Marie-é, alig több pillanatnyi búnál.

így hát a személyzet szinte ugyanúgy folytatta a munkáját, mint azelőtt. Csak néhányan gyászoltunk igazán, azok, akik valóban ismertük és szerettük anyát. Amikor elkaptam Justine tekintetét, láttam a szemében saját mély fájdalmam tükörké­pét. O volt az egyetlen cseléd, aki beléphetett anya lakosztá­lyába betegsége idején.

— O, mademoiselle! — kiáltotta. A válla rázkódni kezdett, amikor megfogtam a kezét, és megköszöntem neki mindazt, amit tett. Biztosítottam arról, hogy anya nagyon hálás volt a gondoskodásáért. Térdet hajtott, megköszönte a vigasztalá­somat, és távozott.

Olyanok voltunk, mint egy nagy csata túlélői, elég volt összenéznünk, hogy megosztozzunk az emlékeinken. Apa, ő és én — csak mi hárman maradtunk a kastélyban, akik ápoltuk anyát halálos ágyán.

Már két nap eltelt, s bár anya halálának éjszakáján apa ott állt mellettem az ágynál, és magához ölelve tartott, azóta nem láttam egyszer sem. Ruth azt mondta, hogy ki sem teszi a lábát a lakosztályából és sír, azonban nemsokára összeszedi az erejét, és elő fog kerülni, ne izguljak miatta, én csak saját magammal törődjek. Ruth magához ölelt, a kebléhez szorított, miközben a hátamat simogatta, mintha egy szerkezetet akar­na felhúzni.

— Engedd ki a bánatot, gyermekem — súgta a fülembe. — Ne hagyd, hogy megszoruljon benned.

De én kibontottam magamat a karjából, megköszöntem neki, és tudattam vele, hogy másra már nincs szükségem — kicsit dölyfösen, ahogy, gondolom, May Carroll szokott be­szélni a szobalányával.

Az a probléma, hogy nincsen mit kiengedni. Nem érzek semmit.

Mivel képtelen voltam elviselni a felső emeleteket, lejöttem, és fel-alá kóboroltam a kastélyban, kísérteiként járva a fo­lyosókon.

— Elise... — Arno felbukkant az egyik folyosó végében, kezében a kalapjával, kipirult arccal, mint aki futott. — Hallot­tam a hírt anyádról. Őszinte részvétem.

— Köszönöm, Arno — válaszoltam. A folyosó túl hosszúnak tűnt kettőnk között. Arno egyik lábáról a másikra állt. — Vár­ható volt, nem ért megrázkódtatásként, de persze gyászolok, és hálás vagyok a sorsnak, hogy végig mellette lehettem.

Együtt érzőn bólintott, de látszott, hogy nem igazán érti. Hiszen az ő világában nem változott semmi. Az ő szempont-

jából csak annyi történt, hogy meghalt egy hölgy, akit alig ismert, és aki a háznak egy olyan részén lakott, ahová ő nem mehetett be, és hogy számára kedves emberek emiatt szomor- kodnak. De semmi több.

— Később talán játszhatnánk — folytattam. — Tanulás után.Ettől felvidult.Valószínűleg apa hiányzik neki, gondoltam, miközben néz­

tem elmenni.

ll.

A délelőttöt a tanítómmal töltöttem, majd ismét összefutottam Arnóval, amikor ő is belépett a terembe a saját leckéi miatt. Úgy rendezték az óráinkat, hogy Arno mindig a tanítóval legyen, amíg én Weatherall úrral gyakoriok. Ezért hát sosem látott vívni. (Talán ő éppen arról ír majd a naplójában, hogy milyen jelzések vezettek el odáig, amíg leesett neki a húszfil­léres. „Sosem gondolkodtam el azon, hogy lehet ennyire ügyes a kardvívásban.. . ” ) Aztán kimentem a hátsó ajtón, végigmen­tem a kerten, majd a fák közé érve rátértem az ösvényre. Weatherall úr egy farönkön ülve már várt rám.

Mindig keresztbe tette a lábát, kabátjának a szárnyát ele­gánsan elhelyezte a rönkön, ám míg máskor felugrott az üd­vözlésemre, a szemében fény csillogott, és már készült is mosolyogni, ezúttal olyan mélyre hajtotta a fejét, mintha a világ minden terhe az ő vállát nyomná. Egy másfél láb hosszú és tenyérnyi széles doboz feküdt mellette.

— Már ön is tudja — állapítottam meg.

83

Nehezen nyitotta rám a szemét. Az alsó ajka remegett egy kicsit, és egy borzalmas pillanatig azon kellett elgondolkod­nom, hogy mihez kezdek, ha Weatherall úr elsírja magát.

— Hogy tudja elviselni, Élise?— Várható volt — feleltem. — Nem ért megrázkódtatásként,

de persze gyászolok, és hálás vagyok a sorsnak, hogy végig mellette lehettem.

Átnyújtotta a dobozt.— Nehéz szívvel adom ezt önnek, Elise. — A hangja mogor­

ván hatott. — Édesanyja azt remélte, egy napon tőle veheti át személyesen.

Átvettem a dobozt. A sötét fa súlyából már tudtam, mi van benne. És valóban, egy rövid kard feküdt az alján. Finom barna bőr hüvelyén oldalt fehér varrás, az övön bőrcsatok. A kard pengéjén megcsillant a fény. Újonnan kovácsolt acél, a nyelét foltos bőrrel kötötték át. A markolaton felirat: „Ve­zessen a megértés atyja. Szeretettel, anya.”

— Mindig is magának szánta, ha elválnának az útjaik — mondta Weatherall tompa hangon. Az erdő felé fordította a tekintetét, miközben hüvelykujját diszkréten a szeméhez nyomta. — Ezt fogja használni a gyakorláshoz.

— Köszönöm — mondtam. Megvonta a vállát. Arra gondol­tam, bár előrepergethetném az időt egy olyan pillanatra, ami­kor izgalomba hozna a kard. Egyelőre nem éreztem semmit.

Hosszú csend állt be. Megértettem, hogy ma nem lesz edzés. Egyikünk sem érezte helyénvalónak.

Egy idő után megszólalt.— Mondott valamit rólam? Mármint a végén.

84

Alig sikerült elrejtenem a döbbenetemet, ahogy a tekinte­tében felismertem a kétségbeesés és a remény sajátos keve­rékét. Tudtam, hogy erős érzéseket táplál anyám irányában, azonban eddig a pillanatig nem fogtam fel, hogy mennyire erőseket.

— Megkért, hogy tudassam önnel, szívből szerette önt, és örökké hálás mindazért, amit tett érte.

Weatherall úr bólintott.— Köszönöm, Elise, ez nagy vigasz a számomra. — Azzal

elfordult, és kitörölte a könnyeket a szeméből.

Hl.

Később apa hívatott. Leültünk egy sezlonra az elsötétített dolgozószobájában. Átkarolt, szorosan magához ölelt. Meg­borotválkozott, és külsőleg ugyanúgy nézett ki, mint mindig, de a szavai lassan és erőltetetten jöttek elő, a leheletén pedig érződött a brandy.

— Látom, hogy erős vagy, Elise - kezdte. - Erősebb, mint én.Mindkettőnkben fájdalmas üresség tátongott. Azon kaptam

magamat, szinte irigylem tőle, hogy képes megérinteni fájdal­ma forrását.

— Várható volt... — kezdtem bele, de képtelen voltam be­fejezni, mert rázkódni kezdett a vállam, és reszkető kézzel belékapaszkodtam, hagytam, hogy teljesen magába öleljen.

— Engedd ki, Elise — súgta apám, és simogatni kezdte a hajamat.

Kiengedtem. Végre kiengedtem, és sírni kezdtem.

85

Részlet Arno Dorian naplójából

1794- szeptember 12.

A bűntudattól mardosva tettem le a naplóját, lesújtott az ol­dalakról sugárzó fájdalom. Szörnyű volt érezni, hogy én ma­gam is hozzájárultam a bánatához.

Elise-nek igaza van. Madame halálán alig gondolkodtam el. Annak az önző kisfiúnak, aki akkor voltam, ez nem volt több egy olyan eseménynél, amely megakadályozta, hogy François és Élise játsszon velem. Egy kellemetlenség, ami azt jelentet­te, hogy amíg a dolgok vissza nem térnek normális medrük­be — és Élise-nek ebben is igaza volt, hisz mivel a ház nem öltözött gyászba, a dolgok elég hamar visszatérni látszottak a normális medrükbe —, nekem kell gondoskodnom a saját szórakoztatásomról.

Szégyellem, hogy Madame halála csupán ennyit jelentett nekem.

De kicsi voltam még, alig tízéves.Persze Élise is annyi volt, tíz. És mégis mennyivel előttem

járt intelligenciában! ír arról, hogy mennyi időt töltöttünk a tanítónkkal, de arról nem, hogy az mennyit moroghatott, amikor rám kellett sort kerítenie. Biztos nagyokat sóhajtozva tette el Élise tankönyveit és vette elő a nekem szánt, jóval egyszerűbb változatokat.

89

Ám mivel ilyen gyorsan kellett felnőnie — és most már lá­tom, hogy mindig is ebbe az irányba terelték —, Élise nagy teherrel kényszerült együtt élni. Legalábbis ezeket az oldalakat olvasván így tűnik nekem. Az a kislány, akit ismertem, nem volt más, csak egy vidám és komisz kislány, és igen, olyan volt nekem, mint egy nővér, mindig ő találta ki a legjobb játéka­inkat, mindig készen állt remek kifogásokkal, ha tiltott helyen kaptak el minket, ha elcsentünk valamit a konyhából, vagy bármi más, az adott napra tervezett csínytevést követtünk el.

Nem csoda hát, hogy Élise bajba került, amikor Saint- Cyrbe, a Maison Royale de Saint-Louis iskolába küldték ta­nulmányai befejezésére. Egyénisége két ellentétes oldalának egyike sem volt alkalmas az iskolai életre, és ahogy az megjó­solható volt, gyűlölte Maison Royale-t. Gyűlölte. Bár alig húsz mérföldre volt Versailles-tól, akár egy másik országba is ke­rülhetett volna, akkora távolságot érzett régi és új élete között. Leveleiben Le Palais de la M isére-nek, a nyomor palotájának nevezte. Nyáron három hétre és karácsonykor mindössze pár napra látogathatott haza, az év többi részét Maison Royale rendjének nyomása alatt kellett elszenvednie. Élise nem ked­velte a rendet. Hacsak nem felelt meg neki. A Weatherall úrral folytatott vívóleckék rendje nagyon „Élise-szerű” rend volt, az iskola rendje ellenben nagyon „nem Élise-szerű” rend. Gyűlölte az iskolai élet korlátozásait. Gyűlölte, hogy a „sok­oldalú képzés” keretében hímzést és zenét is kellett tanulnia. Ezért aztán a naplójában egymást követik a bejegyzések arról, hogy Élise megint bajba került az iskolában. Újra meg újra. Több évi boldogtalanság és frusztráltság.

90

Az iskola rendje szerint a lányokat csoportokba osztották, és mindegyiknek volt egy vezető tanulója. Természetesen ellentét alakult ki Élise és a csoportját vezető Valérie között, és a két lány össze is csapott. Szó szerint. Olvasás közben néha a szám elé kellett emelnem a kezemet. Nem igazán tud­tam eldönteni, hogy Elise vakmerősége mulatságos vagy meg­döbbentő.

Elise-t újra meg újra a gyűlölt igazgatónő, Madame Levéne elé idézték. Magyarázkodnia kellett, aztán végül büntetést szabtak ki rá.

Ő pedig újra meg újra szemtelenül válaszolt, amitől csak tovább rosszabbodott a helyzete, a büntetések meg egyre súlyosbodtak. És minél súlyosabb büntetést szabtak ki rá, Élise annál erősebben lázadozott, és minél erősebben láza­dozott, annál gyakrabban kellett megjelennie az igazgatónő előtt, ahol megint szemtelenül viselkedett, még súlyosabb büntetéseket kapott...

Természetesen tudtam róla, hogy gyakran bajba kerül, mert bármennyire is ritkán láttuk egymást ebben az időben — egy- egy elkapott pillantás a tanító ablakából túlságosan is rövid szünidejében, egy-egy sajnálkozó integetés —, rendszeresen leveleztünk. Árva fiúként azelőtt sosem kaptam levelet, és az Élise-től érkező küldemények élménye sosem kopott meg.

Es ő természetesen megírta, mennyire gyűlöli az iskolát, bár a levelezésben nem részletezte annyira, mint a naplójában, amely csak úgy lüktetett a többi diák, a tanárok és Madame Levéne iránt érzett haragtól és megvetéstől. Még az 1786-ban az iskola százéves fennállását ünneplő hatalmas tűzijáték sem

91

javított a hangulatán. Azt mondják, a király versailles-i teraszán állt, onnan élvezte a csodás látványt, de Elise-t még ez sem vidította fel. Ehelyett az igazságtalanság érzete és a világ ellen folytatott harca itatta át a naplóját, oldalról oldalra, évről év­re. Szerelmem képtelen volt észrevenni, milyen ördögi körbe zárta önmagát. Minden egyes oldal arról árulkodott, hogy nem veszi észre, valójában nem lázad. Hanem gyászol.

Ahogy pedig továbbolvastam, kezdtem rájönni, hogy vala­mi mást is eltitkolt előlem...

Készletek Eli se de la Serre naplójából

1787. szeptember 8.

Ma eljött hozzám apám. Hívattak Madame Levéne irodájába, hogy a színe elé járulhassak. Alig vártam, hogy találkozzunk, de persze az a vén boszorkány ott maradt csacsogni a terem­ben, a Palais de la Misére előírásainak megfelelően, így a láto­gatás valóban audiencia jellegét öltötte. Az igazgatónő háta mögötti ablakon át az iskola egész udvarát lehetett látni, amiről még nekem is el kellett ismernem, hogy csodálatos látvány. Ott ült szokott helyén, kezét összefonta az íróasztalán, és halvány mosollyal az arcán nézett minket az asztal túlsó oldalán. A félszeg apukát és bajkeverő lányát.

— Azt reméltem, Elise, hogy taníttatásod utolsó szakasza inkább hasonlít kecses szökelléshez, mint bukdácsoláshoz — sóhajtott fel apám.

Öregnek és fáradtnak látszott. Elképzeltem, ahogy a Varjak vartyognak a vállánál, folyton csak zaklatják, csinálja ezt, csi­nálja azt, és gondjait csak tetézi, hogy tékozló lányáról ingerült hangvételű levelekkel bombázzák, amelyekben Madame Le­véne hosszasan ecseteli a hibáimat.

— Franciaországban még mindig nehéz az élet, Elise — ma­gyarázta. — Két évvel ezelőtt a szárazság miatt időtlen idők

95

óta a legrosszabb volt a termés. A király engedélyezte egy fal felhúzását Párizs körül. Megpróbálta emelni az adókat, de a párizsi parlament a vele szembeszálló nemeseket támogatta. Erős és elszánt királyunk pánikba esett, visszavonta az adókat, és ünneplő tüntetésekre került sor. Amikor parancsot kaptak arra, hogy lőjenek a tömegbe, a katonák megtagadták az en­gedelmességet. ..

— A nemesek szembeszálltak a királlyal? — húztam fel a szemöldökömet.

Apa bólintott.— így van. Ki hitte volna? Talán azt remélik, hogy az utca

népe hálás lesz nekik, megszavazzák, hogy köszönetét mon­danak, és visszatérnek otthonaikba.

— Te nem így látod?— Attól tartok, hogy nem így lesz, Elise. Attól tartok, hogy

mihelyst a dolgozó emberek nyeregben érzik magukat, mi­helyst rákapnak a hatalom ízére, a tömeg potenciális erejére, nem fogják beérni néhány új adótörvény visszavonásával. Azt hiszem, egész életük frusztráltsága fel fog törni belőlük, Elise. Amikor petárdákat és köveket dobáltak a Palais de Jus- tice-re, nem hinném, hogy a nemességet akarták volna támo­gatni ezzel. És amikor elégették De Calonne algróf képmását, akkor sem a nemességet akarták támogatni.

— Elégették? A pénzügyek legfőbb ellenőrének képmását?Apa bólintott.— Úgy van. Kénytelen volt elmenekülni az országból. Más

miniszterek is követték a példáját. Zavargások fognak kitörni, Elise, meglátod, hogy így lesz.

96

Nem szóltam semmit.— És ezzel el is jutottunk az iskolai viselkedésed ügyéhez.

Most már végzős vagy. Igazi hölgy. Illendő lenne ennek meg­felelően viselkedned.

Ezen elgondolkodtam. Maison Royale végzős egyenruhá­jának viselésétől egyáltalán nem éreztem magamat nőnek. Csak olyan valakinek, aki hölgynek adja ki magát. Igazi nőnek iskola után éreztem magamat, amikor levetettem a gyűlölt csontkemény ruhát, kibontottam a hajamat, és leeresztettem frissen kidomborodott kebleimre. Amikor a tükörbe néztem, anyám nézett vissza rám.

— Levelezel Arnóval — mondta apám, mintha más irányból akarna közelíteni.

— Csak nem olvasod el a leveleimet?Az égre meresztette a szemét.— Nem, Élise, nem olvasom el a leveleidet. Az Isten szerel­

mére, kinek képzelsz te engem?Lehajtottam a fejemet.— Bocsáss meg, apa.— Annyira lekötött a lázadás a tekintély bármely formája

ellen, hogy elfelejtetted az igazi barátaidat?Madame Levéne bölcsen és önelégülten bólogatott az író­

asztalánál.— Bocsáss meg, apa — mondtam ismét, ügyet sem vetve az

igazgatónőre.— Ettől még tény, hogy rendszeresen írsz Arnónak, és abból

ítélve, amit ő megoszt velem, semmit sem tettél megállapo­dásunk betartásáért.

97

Sokatmondó tekintetet vetett az igazgatónőre, a szemöldö­két enyhén felvonva.

— Milyen megállapodásra gondolsz, apa? — kérdezte ártat­lanul a belém bújt kisördög.

Újabb rövid biccentés a közönségünk felé, mielőtt folytatta.— Arra a megállapodásra, amelyet akkor kötöttünk, mielőtt

elindultál Saint-Cyrbe, Elise, és amelyben megfogadtad, hogy minden tőled telhetőt megteszel annak érdekében, hogy meg­győzd Arnót a családunkhoz történő csatlakozásról.

— Sajnálom, apa, de még mindig nem igazán értem, hogy mit akarsz mondani.

A homlokát ráncolta, vett egy nagy levegőt, és az igazga­tónő felé fordult.

— Madame, lehetséges lenne, hogy négyszemközt beszéljek a lányommal?

— Attól tartok, ez az intézmény szabályzatába ütközik, monsieur — mosolygott az igazgatónő negédesen. — Ha egy szülő vagy gyám szükségét érzi annak, hogy négyszemközt találkozzon egy diákunkkal, írásbeli kérelmet kell benyújtania.

— Tudom, d e ...— Sajnálom, monsieur — szögezte le.Apám a nadrágja szárán dobolt az ujjaival.— Kérlek, Elise, ne add az értetlent. Egészen pontosan tu­

dod, hogy mire gondolok. Mielőtt eljöttél ide, az iskolába, megállapodtunk, hogy elérkezett az idő arra, hogy befogadjuk Arnót a családunkba. — Jelentőségteljesen nézett rám.

— De hát ő egy másik család tagja — mondtam ma született bárányi ártatlansággal.

98

— Kérlek, Élise, ne játszadozz velem.Madame Levéne a torkát köszörülte.— Mi ezt már jól megszoktuk tőle Maison Royale-ban, uram.— Köszönöm, Madame Levéne — mondta apa ingerülten.

De amikor ismét felém fordította a figyelmét, és találkozott a tekintetünk, a fagyossága részben elpárolgott Madame Le­véne kéretlen jelenléte miatt, a szája sarka még kicsit meg is rándult, mintha vigyázna, nehogy elmosolyodjon. Válaszként a lehető legüdvözültebben, legártatlanabbul néztem rá. A meg­osztott pillanattól gyengédség ült a szemébe.

Amikor megszólalt, már kimértebb volt.— Élise, biztos vagyok benne, hogy nem kell emlékeztetnem

téged megállapodásunk feltételeire. Amennyiben továbbra sem tartod magadat ezekhez, kénytelen leszek a saját kezem­be venni a dolgot.

Mindketten gyorsan Madame Levéne-re pillantottunk, aki még mindig összefont kézzel ült az íróasztalánál. Igyekezett nem zavarodottnak látszani, de ebben teljes kudarcot vallott. Ez volt az a pillanat, amikor már alig tudtam magamban visz- szafojtani a nevetést.

— Úgy érted, hogy majd te próbálod meggyőzni, apa?Komoran tekintett rám.— Igen.— Akkor is, ha emiatt elveszítem Arno bizalmát?— Kénytelen lennék vállalni ezt a kockázatot, Élise — vála­

szolta apa. — Hacsak nem cselekedsz az ígéreted szerint.Márpedig én azt ígértem meg, hogy beavatom Arnót a ta­

nainkba. Behajtom a karámba. A szívem összeszorult a gon­

99

dolattól — attól a gondolattól, hogy valahogy elveszthetem Ar- nót. De vagy én teszem meg, vagy apa. Elképzeltem magam előtt, ahogy a dühös Arno valamikor, a jövő egy még nem látható pontján nekem esik azzal, hogy „M iért nem mondtad el nekem?” — és ezt képtelen voltam elviselni.

— Megteszem, amiben megállapodtunk, apa.— Köszönöm.Madame Levéne felé fordultunk, aki savanyú ábrázattal

nézett apára.— És leszel szíves javítani a viselkedéseden — tette hozzá

apa gyorsan, mielőtt a combjára csapott az egyik kezével, amiről sok évnyi tapasztalat alapján tudtam, hogy a találkozó végét jelzi.

Az igazgatónő ábrázata még tovább savanyodott, amikor ahelyett, hogy tovább szidalmazott volna, apa felállt és ma­gához ölelt. Érzelmeinek hevessége szinte meglepett.

Ott és akkor eldöntöttem, hogy az ő kedvéért megjavulok. Jó leszek. Az a lány leszek, akit megérdemel.

1788. január 8.

Amikor visszalapozok az 1787. szeptember 8-i naplóbejegy­zésre, megrándul az arcom a szégyentől, hogy miután leírtam: „Jó leszek. Az a lány leszek, akit megérdemel” . ..

.. .abszolút nem így tettem.Nemcsak hogy meg sem próbáltam meggyőzni Arnót arról,

milyen nagy örömök forrása lenne a számára áttérni a Temp­lomosok eszméire (amit legalábbis részben támasztott alá az a tény, hogy hűtlen módon már magam sem voltam biztos ilyen nagy örömök létezésben), de Maison Royale-beli visel­kedésem sem javult.

Egyáltalán nem javult.Súlyosan rosszabbodott.Éppen tegnap történt, hogy Madame Levéne az irodájába

hívatott, három hét alatt már harmadszor. Hányszor, de hányszor tettem meg ezt az utat az évek során? Több száz­szor? Pimaszkodásért, verekedésért, éjszakai kisurranásért (ó, mennyire szerettem kisurranni az éjszaka, hogy egyedül legyek a harmatcseppekkel!), ivásért, romboló magatartásért, bomlasztásért, vagy a kedvencemért, a „folyamatos rossz viselkedésért” .

101

Senki sem ismerte jobban nálam a Madame Levéne irodá­jához vezető utat. Nincs az a koldus, aki többször tartotta előre a tenyerét, mint én. És már megtanultam felkészülni a pálca suhintására. Már örömmel vártam is. Szemem sem rebbent, amikor a pálca nyomot hagyott a bőrömön.

Ezúttal pont az történt, amire vártam. Újabb folyományai egy Valérie-vel folytatott összeveszésnek. Nem elég, hogy a csoportunk vezetője volt, hanem a főszerepet is mindig őrá osztották drámaórán a Racine- és Corneille-darabokban. Fo­gadd meg a tanácsomat, kedves olvasó: sose válassz ellenség­nek színésznőt. Mindenből szörnyű tragédiát csinálnak. Vagy ahogy Weatherall úr mondaná: „Hülye hisztérikák!”

Tény, hogy ez a bizonyos nézeteltérés Valérie számára egy monoklival és egy orrvérzéssel zárult. Elvileg éppen próbára voltam bocsátva az egy hónappal korábbi vacsoránál elköve­tett kisebb lázadás miatt, amibe nem is érdemes itt belemen­ni. A lényeg, hogy az igazgatónő állítása szerint betelt a pohár. „Most már nagyon is elegem van magából, Élise de la Serre! Elegem van magából, kisasszony!”

És természetesen a szokásnak megfelelően felmerült a kicsapás lehetősége. Kivéve, hogy ezúttal eléggé biztosan éreztem, hogy most viszont nem csak beszélnek róla. Amikor Madame Levéne azt állította, hogy határozott szavakban megfogalmazott levelet készül küldeni apámnak, amelyben megkéri, hogy beszéljenek a jövőmről a Maison Royale-ban, biztos voltam benne, hogy ez most nemcsak egy az üres fenyegetések végtelen sorában, hanem valóban betelt nála a pohár.

102

De még ez sem érdekelt.Úgy értem, most sem érdekel. Rajta, Levéne, rajta, apa!

Nincs az a pokoli bugyor, ahová űzhetnétek engem, amely rosszabb lenne a mostaninál.

— Levelet kaptam Versailles-ból — mondta Madame Levéne.— Apja egy megbízottat küld, hogy elbánjon magával.

Addig csak bámultam ki az ablakon, a tekintetem messze Maison Royale falain kívülre kalandozott, oda, ahová vágytam. Ettől azonban hirtelen az igazgatónőre néztem, a beesett po­fájára, a szemüvege mögött a kőkemény szemére.

— Megbízottat?— Igen. És ha jól olvasom a levelet, ez a megbízott felha­

talmazást kapott arra, hogy kemény eszközökkel térítse észre.Elgondolkodtam. Megbízott? Apám megbízottat küld. Még csak

nem is személyesen jön. Talán el akar szigetelni. Ennek a gondo­latától hirtelen elborzadtam. Apám annak a három embernek az egyike ezen a világon, akit igazán szeretek, akiben igazán bízni tudok, egyszerűen kizár engem. Tévedtem. Létezik még olyan bugyra a pokolnak, ahová letaszíthatnak.

Madame Levéne kárörvendően nézett.— Nos, úgy tűnik, édesapja túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy

személyesen intézze ezt az ügyet. Kénytelen megbízottat küldeni maga helyett. Talán nem olyan fontos a számára, mint gondolja, Elise.

Szúrósan néztem az igazgatónőre, és egy röpke pillanatig elképzeltem, ahogy átvetem magamat az íróasztalán, és letör­löm az arcáról azt a pimasz vigyort, viszont már más terveket szőttem.

103

— A megbízott egyedül óhajt találkozni önnel — mondta. Mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Büntetést. Mármint fizikai értelemben.

— Feltételezem, igazgatónő majd odakint hallgatózik. Összeszűkült a szája, kőkemény szeme felcsillant.— Biztosíthatom afelől, Mademoiselle de la Serre, élvezni

fogom azt a tudatot, hogy végre megfizet a szemtelenségéért.

1788. január 21.

Eljött hát a megbízott érkezésének napja. Egész héten sikerült elkerülnöm az újabb bajokat, a többi lány szerint a szokásos­nál csendesebb voltam. Egyesek már azt kérdezgették, mikor tér vissza „a régi Elise” , állandó jellegű ellenségeim meg azt károgták, hogy végre megtörtek. Majd meglátjuk.

Valójában az időt a felkészüléssel töltöttem, mentális és fizikai értelemben egyaránt. A megbízott meghunyászkodást fog várni tőlem. Azt várja, hogy egy megszeppent tizenéves lányt talál, áld retteg a kizárástól, és örömmel elfogad bármi más büntetést. A megbízott könnyeket és bűnbánatot vár. Hát nem kapja meg.

Hívattak az irodába, azt mondták, hogy várjak, és én vár­tam. Két kézzel szorongattam az erszényemet, amelybe elrej­tettem a szomszédos hálóterem felől „kölcsönvett” lópatkót. Még sosem hozott szerencsét. De majd most.

Az előszobából két hangot hallottam. Madame Levéne nyájasan, alázatosan üdvözölte apám küldöttét, épp azt mond­ta neki, hogy „az a semmirekellő az irodámban várja a mó- resre tanítását, monsieur” . Aztán a megbízott mély, morgó válaszát. „Köszönöm, madame” .

105

Meglepetten ismertem fel a hangot, és még mindig a szám elé tett kézzel álltam, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Weatherall úr.

Becsukta maga után az ajtót, mire én rávetettem magamat, érzelmeim erejétől a lélegzete is elállt. A zokogástól reszketett a vállam, képtelen voltam visszatartani. Ahogy könnyeim a mellkasára záporoztak, a vállam fel-alá ugrált, és állítom, ab­ban a pillanatban úgy éreztem, soha senkinek sem örültem ennyire.

Egy ideig így maradtunk, csendesen sírtam védelmezőm­nek, amíg aztán végre össze tudtam szedni magamat. Ekkor eltolt magától, mélyen a szemembe nézett, majd mutatóujját az ajkaihoz emelte, kigombolta a felöltőjét, és felakasztotta az ajtón lévő fogasra, amivel részben elfedte a kulcslyukat.

A válla felett hátraszólt.— Sírjon is csak, mademoiselle, mert édesapja túl mérges

ahhoz, hogy saját maga foglalkozzon az ügyével. Annyira felkorbácsolódtak az érzelmei, hogy engem, a tanítóját — itt kacsintott egyet — kért meg arra, hogy kiszabjam a nevében az ön büntetését. De először is most leül, és ír neki egy alá­zatos bocsánatot kérő levelet. Amikor ez megtörtént, kisza­bom a büntetését, és készüljön fel arra, hogy soha ilyen szi­gorú bánásmódban nem volt része.

Az iroda egyik sarkában álló iskolapadhoz terelt, ahová leültem papírral és tollal, arra az esetre, ha az igazgatónő valamilyen ürüggyel ránk nyitná az ajtót. Aztán odahúzott magának egy széket, rákönyökölt a padra, és suttogva beszél­getni kezdtünk.

106

— Örülök, hogy látom — mondtam.Halkan kuncogott.— Nem mondhatnám, hogy ezt meglepetéssel hallom. E l­

végre azt várta, hogy kiverik magából még a szart is.— Valójában pont az ellenkezőjére készültem — mondtam,

s azzal megmutattam az erszényemben a patkót.Összeráncolta a homlokát. Nem igazán ezt szerettem vol­

na látni tőle.— És aztán mi lett volna, Élise? — suttogta mérgesen, nyo­

matékként a padot bökdösve az ujjbegyével. — Kirúgták vol­na Maison Royale-ból. Elhalasztódott volna tanulmányainak befejezése. Elhalasztódott volna a beavatása. Elhalasztódott volna a nagymesteri rangra emelése. Mondja, egészen ponto­san mire jutott volna ezzel, mi?

— Egyáltalán nem érdekel — mondtam.— Nem érdekli, mi? Nem is törődik már az apjával, mi?— Rohadt jól tudja, hogy igenis törődöm az apámmal.Grimaszolt trágár beszédem miatt.— Ahogy azt is rohadt jól tudom, hogy törődik az anyjával

is. És még a család jó hírével is. Akkor miért akarja minden­áron besározni? Miért törekszik arra, hogy sose váljon magá­ból Nagymester?

— A sorsom diktálja, hogy Nagymester legyek — válaszoltam. Kellemetlenül szúrt belém a tudat, hogy ez pont úgy hangzott, mintha May Carroll mondta volna.

— A sorsunk változhat, gyermekem.— Már nem vagyok gyerek — emlékeztettem. — Húszéves

vagyok.

107

Elszomorodott az arca.— Élise, maga nekem mindig gyermek marad. Ne feledje,

hogy én még emlékszem arra a kislányra, aki az erdőben tanulta a kardvívást. A valaha volt legjobb tanítványom, vi­szont egyben a leglobbanékonyabb is. Egy kissé túlságosan is öntelt. — Lapos pillantást vetett felém. — Szinten tartotta a tudását?

Kényszeredetten nevettem.— Itt? Hogy tudtam volna ezt megoldani?Szarkasztikusan tettette, hogy elgondolkodik.— Ó, lássuk csak. Hmm. Példáűl úgy, hogy kerüli a feltűnést,

és akkor nem figyelik minden egyes lépését? Hogy bármikor kiosonhasson, ahelyett, hogy mindig a figyelem középpont­jában álljon? Az édesanyjától kapott kard pont ezt a célt szol­gálta volna.

Bűntudatom támadt.— Hát nem. Ahogy azt ön is tudja, nem így cselekedtem.— Aminek következtében elhanyagolta képességeit.— Akkor miért küldtek egy olyan iskolába, ahol ez óhatat­

lanul megtörténik?— Épp az a lényeg, hogy ez nem volt óhatatlan. Nem lett

volna szabad hagynia, hogy ez megtörténjen. Maga Nagymes­ternek készül.

— Márpedig ez ön szerint változhat — vágtam vissza, úgy érezve, hogy ezt a pontot én nyertem meg.

Azonnal visszavágott ő is.— És változni is fog, ha nem szedi össze magát, és nem

változtat a magatartásán. Azok a népek, akiket maga Varjak­

108

nak nevez (Lafreniére, Le Peletier és Sivert urak, meg Madame Levesque), alig várják, hogy elkövessen valami nagy baklövést. Maga azt hiszi, hogy minden szépen halad a Rendben? Hogy ezek virágszirommal szórják fel az útját, és alig várják, hogy „jogos királynőjükként” megkoronázzák, ahogy az a történe­lemkönyvekben le van írva? Hát nagyot téved. Mindegyikük a legnagyobb örömmel vetne véget a La Serre-ek uralkodá­sának, és a saját neve mellett szeretné látni a Nagymester cí­met. Mindegyikük lesi, hogy találhatna valami indokot az apja lemondatására, és a saját előlépésére. Más politikát kép­viselnek, mint az apja, erre emlékszik, ugye? Egyetlen szálon függ az iránta táplált bizalmuk. Átkozottul nincs most szük­sége tévelygő lányra. Meg aztán...

— Meg aztán?Az ajtó felé pillantott. Madame Levesque minden bizony­

nyal keményen rászorította a fülét, nyilván az ő kedvéért mond­ta jó hangosan:

— Aztán a legszebb kézírását vegye elő, mademoiselle!Elhallgatott, és közelebb húzódott hozzám.— Minden bizonnyal emlékszik a két férfira, aki magukra

támadt.— Hogy is felejthetném el őket?— Nos — folytatta Weatherall úr - , megígértem édesanyjának,

hogy megtalálom azt a fickót, aki orvosi gúnyát viselt, és azt hiszem, sikerült.

Rámeredtem.—Jó , hát eltartott egy ideig — ismerte el. — De megtaláltam,

és ez a fontos.

109

Az arcunk majdnem összeért. Éreztem a borszagot a le­heletén.

— Hogy hívják? — kérdeztem.— Ruddocknak, és valóban Orgyilkos, legalábbis az volt.

Úgy tűnik, kiközösítették a Rendből — folytatta. — Azóta is próbál visszajutni.

— Miért közösítették ki?— Rossz hírét keltette a Rendnek. Úgy hallom, kedveli a

fogadásokat, csak éppen hadilábon áll a szerencsével. Minden forrás szerint gatyáig el van adósodva.

— Lehet, hogy anya megölésével remélte visszanyerni a Rend kegyét?

Weatherall úr elismerő pillantást vetett felém.— Könnyen lehet, bár a magam részéről úgy vélem, ez elég

ostoba ödet lett volna. Lehet, hogy édesanyja megölésével még mélyebbre süllyedt volna a szemükben. Nem tudhatjuk. — A fejét ingatta. — Esetleg kivárta volna, hogy kedvező fényben látják-e a gyilkosságot, és csak utólag vállalta volna érte a felelősséget. De nem, nem tudom elképzelni. Sokkal inkább hajlok arra, hogy a legtöbbet ígérőnek kínálta fel a szolgála­tait, hogy megszabadulhasson a játékadósságától. Úgy vélem, Ruddock barátunk szabad zsoldosként dolgozott.

— Tehát nem az Orgyilkosok álltak a merénylet mögött?— Nem feltétlenül.— Elmondta ezt a Varjaknak?Nemet intett a fejével.— És miért nem?Most kicsit óvatoskodónak tűnt.

n o

— Édesanyjának voltak... gyanúi a Varjak tekintetében.— Milyen gyanúi?— Emlékszik egy bizonyos François Thomas Germainre?— Nem igazán.— Ijesztő külsejű alak. Akkoriban járhatott a kastélyban,

amikor maga még a szöcskének is csak a térdéig ért.— Hogy minek értem a térdéig?— Nem érdekes. A lényeg, hogy ez a François Thomas Ger­

main apjának az egyik helyettese volt. De támadt pár trükkös ötlete, ami miatt édesapja kizárta a Rendből. Ma már halott. De édesanyja mindig arra gyanakodott, hogy a Varjak rokon­szenvezhettek vele.

Hitetlenkedve hallgattam.— Csak nem gondolja, hogy apám tanácsadói összeesküvést

szőttek anya meggyilkolására?Igaz, hogy mindig is utáltam a Varjakat, viszont utáltam

én Madame Levéne-t is, és sehogy sem tudtam elképzelni, hogy anyám életére tört volna. Túlságosan erőltetettnek tűnt a gondolat.

De Weatherall úr folytatta.— Anyjának a halála jól jött volna a céljaik tekintetében.

Hivatalosan a Varjak voltak ugyan édesapja tanácsadói, de Germain kiebrudalása után leginkább édesanyjára hallgatott, jobban, mint rájuk. Ha ő nem állt volna az útjukba...

— D e most már „nincs az útjukban” . Meghalt, és apám hűséges maradt az elveihez.

— Lehetetlen megállapítani, hogy mi történik, Élise. Talán kevésbé befolyásolhatónak bizonyult, mint várták.

n i

— Nem, ez még mindig nem áll össze nekem — ráztam a fejemet.

— Nem mindig áll össze a kép, szívem. Látszólag annak sem volt értelme, hogy az Orgyilkosok meg akarják ölni az édes­anyját, ám mégis mindenki el akarta hinni. Nem, egyelőre továbbra is élek a gyanúperrel, amíg nem jutok ellenkező elő­jelű bizonyítékhoz, és ha nem haragszik, addig nem vállalok semmilyen kockázatot.

Valami furcsa ürességet éreztem, mintha elhúztak volna egy függönyt, amely mögül csupa bizonytalanság került elő. Lehet, hogy a szervezetünk egyes tagjai rosszat akarnak nekünk. Meg kellett tudnom... Bizonyosságot kellett szereznem.

— És mi a helyzet apával?— Hogy érti ezt?— Neki elmondta, mire gyanakszik?Szemét az asztalra szegezve nemet intett a fejével.— Miért nem?— Nos, először is azért, mert ez nem több gyanúnál, ráadá­

sul ahogy maga is rámutatott, vad találgatásnak tűnhet. Amennyiben nem igaz (márpedig valószínű, hogy így van), vadbaromnak néznének, amennyiben viszont igen, csak fel­hívnám a figyelmüket, és miközben kiröhögnének a bizonyí­tékok hiánya miatt, akár engem is eltehetnének láb alól. Meg aztán...

— Nos?— Nem viselkedtem valami fényesen édesanyja halála óta,

Élise — ismerte be. — Mondhatni, visszatértem régi szokása­imhoz, és ezáltal felégettem azt a kevés hidat, amelyet kiépí­

112

tettem Templomos társaimhoz. Bizonyos hasonlóságok mu­tatkoznak Ruddock úr és énközöttem.

— Értem. Tehát ezért érzem a bor szagát a leheletén?— Mindenki úgy birkózik meg az életével, ahogy tud, gyer­

mekem.— Már közel tíz éve, hogy anya elment, Weatherall úr.Rövid, jókedvet nélkülöző nevetést hallatott.— Túl hosszúra nyúlik a gyászom maga szerint, mi? Hát,

ugyanezt el lehet mondani magáról is. Magasról tesz a nevel­tetésére, ellenségekre tesz szert, amikor kapcsolatokat kellene teremtenie. Nincs joga lenézni a magamfajtát, Élise. Addig nem, amíg nem söpört a saját háza táján.

Felvontam a szemöldökömet.— Meg kell tudnunk, ki állt a merénylet mögött.— Éppen ezen dolgozom.— Mi módon?— Az a Ruddock nevű fickó Londonban bujkál. Vannak ott

kapcsolataink. Carrollék, talán emlékszik rájuk. Már üzentem, hogy odamegyek.

Sosem érzett bizonyosság fogott el.— Magával tartok.Ingerülten nézett rám.— Egy fészkes fenét tart velem. Itt marad, és szépen befejezi

az iskolát. Az Istenért, kislány, mit szcjlna ehhez az édesapja?— Mi lenne, ha azt mondanánk neki, hogy tanulmányi ki­

rándulást teszek Londonban, angol nyelvtudásom fejleszté­sének érdekében?

Védelmezőm ujjával bökdöste az asztalomat.

113

— Nem. Mi lenne, ha semmi ilyesmiben nem törnénk a fejünket, és maga itt maradna?

Hevesen ráztam a fejemet.— Nem. Magával megyek. Weatherall úr. Az az ember éve­

ken át kísértett a rémálmaimban. — A legőszintébb kérlelő arcomat vettem fel. — Meg kell szabadulnom a lidérceimtől.

A szemét forgatta.— Na, ne ugrasson már! Elfelejti, milyen jól ismerem. Azt

sokkal inkább elhiszem, hogy izgalomra vágyik, és ki akar szabadulni erről a helyről.

— Hát jó — ismertem el. — De lássa be, milyen a helyzetem itt, Weatherall úr. Tudja, milyen nehéz elviselni az ilyen Valérie- hez hasonlók gúnyolódását, és nem beszólni neki, hogy ami­kor ő majd egy részeges márki fiának szüli egymás után a porontyokat, én a Templomosok vezetője leszek? Életemnek ez a szakasza nem érhet véget elég gyorsan, kétségbeesetten várom a következő kezdetét.

— K i kell várnia.— Már csak egy évem van hátra.— A végzős év. Nem véletlenül hívják végzősnek.— Nem is leszek távol olyan sokáig.— Nem. És ha netán — netán — én bele is mennék, az ott kint

sose adná a beleegyezését.— Leveleket hamisíthatnánk — kérleltem. — Maga elfoghatna

bármit, amit apának ír. Feltételezem, hogy már meg is tette.— Hát persze. Mit gondol, miért én vagyok itt, és nem az

apja? De előbb vagy utóbb rá fog jönni. Akárhogy is alakul­janak a dolgok, Élise, ki fognak derülni a hazugságai.

1x4

— De akkor már túl késő lesz.Ismét felgyülemlett benne a méreg, fehér pofaszakálla mel­

lett vörösre váltott a bőrszíne.— E z ... pontosan ez az, amiről beszélek! Annyira el van

telve saját magával, hogy megfeledkezik a kötelességéről! Vakmerő módon viselkedik, és minél vakmerőbb, annál na­gyobb veszélybe sodorja családja helyzetét. A fenébe, bár ne is mondtam volna el magának! Azt hittem, észre tudom té­ríteni.

Ahogy hallgattam, kezdett megfoganni a fejemben egy ötlet. Valérie-t is lenyűgözte volna a színészi teljesítményem, amellyel ekkor előrukkoltam. Megjátszottam, hogy igazat adok neki, és hogy sajnálom, mindazokat az érzelmeket előadtam, amelyeket az arcomon akart látni.

Biccentett, és az ajtó felé fordulva felemelte a hangját.— Szóval végre befejezte. Ezt a levelet most hazaviszem az

apjának, azzal a hírrel együtt, hogy hat pálcaütést osztottam ki magának.

A fejemet rázva felemeltem az ujjamat.Weatherall úr elfehéredett.— Mármint tizenkét pálcaütést.Veszettül ráztam a fejemet. Megint felemeltem az ujjamat.— Mármint tíz pálcaütést.Felkiáltottam, miközben úgy tettem, mint aki a homlokát

törölgeti.— Jaj, ne, monsieur, kérem, csak a pálcaütést ne!— Nos, ezzel a pálcával szokták megbüntetni a magafajta

lányokat?

115

Átsétált Madame Levéne íróasztalához, amelyre rá lehetett látni a kulcslyukon át, és felkapta a pálcát előkelő helyéről. Közben azonban úgy állt, hogy ne Játszódjon, amint leveszi a párnát az igazgatónő székéről, és átcsúsztatja hozzám a padlón.

Tökéletesen összedolgoztunk, mintha mindennap ezt csi­nálnánk. Micsoda egy csapat voltunk! Felkaptam a párnát, és a padra helyeztem, miközben Weatherall úr pálcával a kezé­ben visszajött oda, ahová nem lehetett látni a kulcslyukon keresztül.

- Helyes — jelentette ki hangosan Madame Levéne kedvéért. Rám kacsintott, mire én félreálltam, amíg ő tíz keményet húzott a párnára, és minden egyes ütésnél kiadtam a megfe­lelő hangot. Elvégre senki sem tudta jobban nálam, hogy hangzik egy fájdalmas kiáltás. Képzeltem, Madame Levéne azon füstölög, hogy nem láthatta az eseményeket, és minden bizonnyal már azt tervezi, hogy az első adandó alkalommal átrendezi a szobáját.

Amikor véget ért a színjáték, tudatosan anyára gondoltam, hogy könnyek toluljanak a szemembe. Aztán visszahelyeztük a párnát meg a pálcát, és kinyitottuk az ajtót. Madame Levéne néhány lépésnyire állt az előszobában. Pont olyan arcot vág­tam, mint aki kemény büntetésben részesült, vöröslő sze­mekkel és baljósan néztem rá, lehajtottam a fejemet, és el­lenálltam a kísértésnek, hogy búcsúzóul kacsintsak egyet Weatherall úrnak. Elszaladtam, mint aki elmegy nyalogatni a sebeit.

Ami azt illeti, valóban volt min elgondolkodnom.

i i 6

1788. január 23.

Lássuk csak. Hogy is kezdődött? Megvan. Azzal, hogy Judith Poulou azt mondta, Madame Levéne-nek szeretője van.

Ennyit mondott csak Judith egyik este villanyoltás után. Hogy Madame Levéne-nek van egy „erdei szeretője” , amin a többi lány inkább csak gúnyolódott. De én nem. Eszembe jutott, hogy egyszer, nem sokkal azelőtt, pont vacsora után, a hálóterem ablakán kinézve megpillantottam a rettegett igaz­gatónőt, ahogy egy kendőbe burkolózva lesiet a lépcsőn, el­hagyja az iskola épületét, majd beleolvad az árnyékba.

Volt valami a viselkedésében, ami arra utalt, hogy nem egyszerűen levegőzni megy. Ahogy balra és jobbra lesett. Ahogy elindult azon az ösvényen, amely a sportpályák sötét­sége és igen, talán, a körülöttük húzódó erdő felé vezetett.

Egymás után két éjjel virrasztva figyeltem, de tegnap végre ismét megláttam. Ahogy akkor, most is elhagyta az iskola épületét, ugyanolyan fürkésző tekintettel nézett körbe, de nem elég alaposan, így nem vette észre, hogy felül kinyílik egy ablak, én kimászom rajta, lekúszom a rácsokon, és a nyomá­ba eredek.

Végre hasznát vettem a kiképzésemnek. Éjszakai szellem­ként követtem, éppen csak látótávolságon belül maradva.

117

Madame Levéne a holdvilágot figyelve tapogatta ki az utat a pázsit és a sportpályák mentén.

Itt nyílt terepen haladtunk, és egy pillanatra összeráncol­tam a homlokomat, majd azt tettem, amire anyám és Weathe- rall úr mindig is tanított. Felmértem a helyzetet. Madame Levéne háttal volt a holdfénynek, idősebb volt és szemüveget viselt, az én fiatal szemem viszont kitűnő. Úgy döntöttem, egy kicsit lemaradok, alig láttam belőle többet, mint egy ár­nyékot. Ahogy megfordult, hogy ellenőrizze, nem követi-e valaki, megcsillant a pápaszemén a holdfény. Megdermedtem, beleolvadtam az éjbe, és imádkoztam, hogy beváljon a szá­mításom.

Bevált. A boszorkány továbbhaladt, majd amikor elért a fák széléhez, elnyelték a fatörzsek és az aljnövényzet éles árnyai. Felgyorsítottam, megtaláltam az ösvényt, amelyet követett, át az erdőn, és szellemmé váltam. Eszembe jutott, hányszor kellett évekkel azelőtt hasonló utat bejárnom, hogy Weatherall úrral találkozzam. A csapás végén védelmezőm mindig ott várt a farönkön, mosolyogva, akkor még nem nyomta anyám halálának a súlya.

Akkor még sosem éreztem borszagot a leheletén.Elhessegettem az emléket, és ekkor megláttam magunk

előtt egy kis kerti lakot. Azonnal rájöttem, hogy ide tart. Megtorpantam, behúzódtam egy fa mögé, onnan figyeltem, hogy halkan bekopog, majd kinyílik az ajtó. Hallottam, ahogy megszólal: „Már alig vártam, hogy eljöhessek hozzád” , majd jól kivehetően elcsattant egy csók — egy csoki—, mielőtt eltűnt odabent, és bezárult mögötte az ajtó.

118

Tehát <5 volt az erdei szeretője. Jacques, a kertész, akiről nem sokat tudtam, csak nemegyszer láttam távolról munkál­kodni. Azt az egyet azonban biztosan tudtam, hogy sokkal fiatalabb Madame Levéne-nél. Miből lesz a cserebogár...

Abban a tudatban tértem vissza a házba, hogy a pletyka igaz. És Madame Levéne balszerencséjére nemcsak hogy az én birtokomban volt ez az információ, hanem képes is voltam felhasználni ellene, hogy megkapjam, amit akarok. És ponto­san ez állt a szándékomban.

1788. január 25.

Ebéd után odajött hozzám Judith. Ugyanaz a Judith, akitől a Madame Levéne szeretőjére vonatkozó pletykát hallottam. Nem volt sem az ellenségem, sem a tisztelőm, így szenvtelen arccal közölte velem a hírt, hogy az igazgatónő azonnal látni kíván az irodájában, a hálóterem ajtaja feletti patkó eltűnésé­nek ügyében.

Komor arcot vágtam, mintha azt akarnám mondani, hogy „O , Istenem, már megint! Mikor lesz már vége ennek a tor­túrának?” , pedig jobban nem is élvezhettem volna a helyzetet. Madame Levéne a kezemre játszott. Tálcán kínálta a lehető­séget, hogy tudassam vele a jó hírt, miszerint mindent tudok a szeretőjéről, Jacques-ról. Mert bár ő azt hiszi, el fog náspán- golni a hálóterem kabalájának ellopásáért, valójában nem sajgó tenyérrel és az engem ért igazságtalanság érzetével fogok távozni tőle, hanem egy levéllel, amely az apámnak szól. Amely­ben Madame Levéne arról értesíti, hogy Elise lányát angol nyelvtudásának tökéletesítésére elküldi... na hová?

Mármint, ha minden terv szerint történik.Az ajtajához érve határozottan kopogtam, beléptem, majd

a vállamat hátrahúzva, az államat lehajtva odamentem hozzá, ahol az ablak előtt ült, és leejtettem a patkót az íróasztalára.

120

Egy pillanatra megdermedt a levegő. Gyöngyszerű szeme a nemkívánatos rozsdás vasdarabra ragadt, majd rám emelte a tekintetét, de a szokásos megvetés és alig leplezett gyűlölet helyett valami más tükröződött benne — valami megfejthetet­len érzelem, amelyet még sosem láttam nála.

— A — mondta némileg remegő hangon —, nagyon helyes. Visszahozta az ellopott patkót.

— Ezért hívatott, nem? — mondtam óvatosan. Hirtelen nem voltam már olyan biztos a dolgomban.

— Valóban ezt üzentem Judithtál, igen. — Benyúlt az íróasz­tala alá, és hallottam egy nyíló hók reccsenését. — De egy másik okból is látni akartam.

Végigfutott rajtam a hideg. Alig mertem megszólalni.— És mi volna az, madame?— Ez — mondta, s azzal lehelyezett valamit maga elé az

asztalra.A naplómat. Éreztem, hogy kikerekedik a szemem, elfogy

a levegőm, és ökölbe szorul a kezem.— M aga... — kezdtem bele, de képtelen voltam befejezni a

mondatot. — M aga...Reszkető csontos ujjával rám mutatott, a szeme szikrákat

szórt felém, a hangja megemelkedett, a dühe vetekedett az enyémmel.

— Ne adja itt nekem az áldozatot, kisasszony! Azok után, amiket ebben olvastam, ne merészkedjen ilyesmire! — A mu­tatóujja megbökte a naplóm borítóját. Benne a legszemélye­sebb gondolataimmal. Valaki kivette a matracom alatti rejtek­helyéről, és kiadta gyűlölt ellenségemnek.

1 2 1

Kezdett felmenni bennem a pumpa. Igyekeztem rendbe szedni a lélegzetemet, a vállam mozgását, a hol ökölbe szo­ruló, hol elernyedő kezemet.

— M e... mennyit olvasott el belőle? — préseltem ki magamból.— Ahhoz eleget, hogy tudjam, meg akar zsarolni engem —

vágta rá tömören. — Se többet, se kevesebbet.Haragom hevessége dacára nem kerülte el figyelmemet a

helyzet iróniája. Mindketten kelepcébe kerültünk, félúton meg­ragadva a tetteink miatt érzett szégyen és a minket ért sérelem között. Ami engem illet, a düh, a bűntudat és a tiszta gyűlölet mérgezett elegye forrt bennem, és lelki szemem elképzelte, ahogy átvetem magam az asztalán, kezem a torkára ragasztom, és a szemgolyója kiduzzad a kerek pápaszeme mögött...

De ehelyett csak meredten néztem, alig voltam képes fel­fogni a történteket. Hogy tehette ezt?

— Mert láttam magát, Klisé de la Serre. Láttam aznap éjjel lopakodni a ház körül. Láttam, hogy megles engem és Jacques- ot. Es arra gondoltam, nem minden alap nélkül, hogy a nap­lója felvilágosíthat a szándékai felől. Tagadja, hogy meg akart zsarolni, De la Serre? — Elvörösödött. — Meg akarta tarolni az iskola igazgatónőjét?

De a felháborodás kölcsönös volt.— Megbocsáthatatlan, hogy beleolvasott a naplómba! — őr­

jöngtem.O is felemelte a hangját.— Az a megbocsáthatatlan, amit maga tervezett! Zsarolás. —

Szinte kiköpte a szót, mintha el sem tudná hinni. Mintha maga a fogalom is idegen lenne a számára.

122

Visszavettem a dühkitörésből.— Nem akartam ártani önnek. Ez csak egy eszköz lett vol­

na egy cél elérésében.— Szerintem nagy örömet okozott volna magának, Élise de

la Serre! — Felkapta a naplómat. — Elolvastam, pontosan tu­dom, hogy mit gondol rólam. Az irántam táplált gyűlölete... nem is, ami még rosszabb, a megvetése csak úgy árad minden egyes oldalról!

Megvontam a vállamat.— És ezen valóban meg van lepve? Talán maga nem gyűlöl

engem?— O, maga ostoba lány — vágta rá dühösen —, hát persze

hogy nem gyűlölöm magát. Az igazgatónője vagyok, csak a legjobbat akarom magának. Es ha tudni akarja, nem is hall- gatózom az ajtón.

Kételkedve néztem rá.— Azért eléggé kéjes gondolatnak tűnt az ön számára, hogy

meg fognak büntetni.Lesütötte a szemét.— A pillanat hevében mindnyájunkkal előfordul, hogy olyas­

mit mondunk, amit nem lenne szabad, és megbántam ezt a megjegyzésemet. De akkor is fennáll, hogy bár maga messze nem a kedvencem ezen a világon, az igazgatónője vagyok. A gondviselője. Es maga különösen sérülten került hozzám, nem sokkal édesanyja elveszítése után. Magának különösen nagy szüksége volt a figyelmemre. O, persze, próbálkozásaim arra, hogy segítsek magán, kettőnk akaratának összeütközé­sébe fajultak, ami, gondolom, aligha meglepő, és gondolom,

123

az sem volt váratlan, hogy azt hitte, gyűlölöm magát. Illetve nem volt az, amikor fiatalon idejött. Csakhogy most már ifjú hölgy, Élise, és megjöhetett volna az esze. Nem olvastam el többet a naplójából, mint ami a bűnösségének a megállapítá­sához kellett, de eleget ahhoz, hogy tudjam, a jövője egész más irányba vezeti majd, mint diákjaink többségét, és ennek nagyon örülök. Egy olyan erős léleknek, mint maga, nem szabad beérnie az otthon üléssel.

Meghökkentem. Alig mertem elhinni, amit hallok. És még folytatta tovább, immár halkabban.

— Most pedig nehéz helyzetben vagyunk, mivel mindketten borzasztó dolgokat követtünk el, és mindketten kapni aka­runk valamit a másiktól. Én a hallgatását akarom arról, amit látott, maga meg azt akarja, hogy levelet írjak az apjának. — Áttolta hozzám a naplót az íróasztalon. — Megkapja azt a levelet. Hazudok magáért. Azt írom az apjának, hogy a vég­zős tanév egy részét Londonban fogja tölteni. így meg tudja tenni, amit akar, és miután kiűzte magából azokat a démo­nokat, amelyek erre hajtják, bízom benne, hogy egy megvál­tozott Élise de la Serre tér vissza hozzám. Egy olyan Elise, aki megőrizte a kislány spirituszát, de megszabadult a forró­fejű rebellistől.

Délutánra kész lesz a levél, mondta. Felálltam, lecsillapod­va, csak a fejemet húzta le a szégyen érzete. Ahogy az ajtóhoz értem, megállított.

— Még valami, Elise. Jacques nem a szeretőm. Hanem a fiam.

Azt hiszem, anya most nem lenne valami büszke rám.

124

1788. február 7.

1.

Most távol vagyok Saint-Cyrtől. És az elmúlt két nap megle­hetősen rázós eseményei után ezt a bejegyzést...

Nem, egyelőre nem mondom el, honnan írom. Térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor a kocsim elhajtott a rettegett Palais de la Misére-tői. Nem pillantottam hátra, nem álltak ott barátok, hogy jó utat kívánjanak, és Madame Levéne pláne nem integetett a zsebkendőjével az ablakából. Csak én ültem a kocsiban, amelynek a tetejére felszíjazták az utazóládámat.

— Itt vagyunk — mondta a kocsis, ahogy a calais-i dokkokhoz értünk. Későre járt, és a tenger sötéten, reszketve hullámzott a kikötő kockakövein és a lehorgonyzott hajók bólogató ár­bocain túl. Felettünk sirályok rikoltoztak, körülöttünk a dok­kok népe tántorgott kocsmából kocsmába, az éjszakai élet a tetőfokára hágott, a lárma jelezte, hogy bármikor kitörhet egy verekedés. A kocsisom rosszalló pillantásokat vetett balra és jobbra, majd a fellépőre állva kiszabadította a ládámat, és a kövezetre fektette. Ahogy kinyitotta a fülke ajtaját, kigúvadt a szeme. Nem azt a lányt látta, mint aki beült.

Miért? Mert az úton átöltöztem. Lehúztam magamról azt az átkozott ruhát, és most nadrágot, inget, mellényt és csá-

125

szárkabátot viseltem. Elhajítottam a gyűlölt főkötőt, kibon­tottam és hátratűztem a hajamat. Most pedig, ahogy kiléptem a kocsiból, fejemre csaptam a háromszögletű kalapomat, le­hajoltam az utazóládámhoz, és a kocsis értetlenkedő szeme láttára felnyitottam. A láda tele volt olyan ruhadarabokkal, amelyeket utáltam, és olyan csecsebecsékkel, amelyeket amúgy is ki akartam dobni. Minden, amire szükségem volt, elfért egy táskában. No meg ott volt még a rövid kardom, amelyet elő­húztam a láda legmélyéről, és az övemre kötöttem, majd úgy rendeztem el magamon a táskát, hogy az eltakarja.

— A ládát megtarthatja, ha akarja — mondtam. A mellé­nyemből elővettem egy kis bőrerszényt, és néhány érmét nyúj­tottam felé.

— K i lesz a kísérője? — kérdezte, miközben zsebre vágta a pénzt, és a homlokát ráncolva körbenézett. A dokkok mentén éjszakai mulatozók ténferegtek.

— Senki.Kérdőn nézett rám.— Ez valami tréfa?— Nem. Miért lenne az?— Nem mászkálhat egyedül a dokkoknál ilyen késői órán!Még egy pénzérmét ejtettem a tenyerébe. Ránézett.— Nem — jelentette ki határozottan. — Sajnálom, de ezt nem

engedhetem.Még egy érme ütötte a markát.— Hát jó — egyezett bele. — A maga felelőssége. Csak tartsa

távol magát a kocsmáktól, és maradjon mindig a lámpás fé­nyének közelében. A dokkoknál vigyázzon, magasan vannak

126

és egyenetlenek, nem egy szerencsétlen esett már be a vízbe, mert túl közelről akart bepillantani a szélénél. Es kerülje mások tekintetét. O, és mindenképpen tartsa rejtve azt az erszényt.

Kedves mosollyal válaszoltam, abban a tudatban, hogy va­lamennyi tanácsát szándékomban áll megfogadni, kivéve a kocsmákkal kapcsolatosat, mivel éppen azokat akartam fel­keresni. Néztem, ahogy elhúz a kocsi, aztán egyenesen a legközelebbi felé vettem az utamat.

Az elsőnek, amely elém került, nem volt neve, de az ablakai felett egy fatábla lógott, rajta egy kezdetlegesen megrajzolt aganccsal, úgyhogy legyen az Agancs. Ahogy álldogáltam a kockaköveken, és próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy bemenjek, kinyílt az ajtó, kiáradt rajta a meleg léghuzat, egy vadul csapkodott zongora hangja és a sör bűze, valamint kilépett egy kipirult arcú, bizonytalanul botladozó, egymást támogató férfi és nő. A kinyílt ajtón át a kocsma belseje úgy hatott, mintha egy forró kemencébe néznék bele. De már be is csapódott az ajtó, és a dokkon ismét a nyugalom honolt, az Agancs zaja háttérgagyogássá csendesült.

Megacéloztam magamat. Jó l van, Elise. E l akartál jönni abból a rendes iskolából, magad mögött akartad hagyni a gyűlölt rendszabá­lyokat. Annak az ajtónak a túloldalán az iskola szöges ellentéte vár. A kérdés a következő'- valóban olyan kemény vagy, mint gondolod?

(A válasz pedig — ahogy az rövidesen kiderült — az volt, hogy nem.)

Olyan volt belépni ide, mintha egy kizárólag füstből és zajból álló új világot fedeznék fel. Rekedt kacagás, madárri­

127

koltás, zongoraszó és részeges éneklés támadta meg a dob­hártyámat.

Kicsi volt a terem, az egyik végében balkonnal, a gerendák­ról madárkalitkák lógtak, és mindenki ivott. Az asztalok zsú­foltak voltak, de a padlón is sokan ácsorogtak, az emeleti balkon meg mintha hullámzott volna az alattuk ivókat hecce- lő férfiak súlyától. Az ajtó mellett maradtam, meghúzódtam a félhomályban. A közelemben állók érdeklődve pillantottak felém, és egy hangos füttyszó is átszelte a lármát, majd elkap­tam az egyik kötényes felszolgálónő tekintetét, aki éppen le­helyezett két korsó sört az egyik asztalra. Szerencsére a sör le is kötötte az ott ülők figyelmét.

— Egy olyan hajó kapitányát keresem, amely reggel Lon­donba indul — mondtam neki hangosan.

A nő megtörölte a kezét a kötényébe, és az égre nézett.— Melyik kapitányt? Melyik hajóét?A fejemet ingattam. Mindegy volt.Biccentett, és végigmért.— Látja azt az asztalt ott hátul? — Hunyorogva a füstkötegek

és az ugrándozó testek között megláttam egy asztalt a túlsó sarokban. — Menjen oda, és beszéljen azzal, akit Közvetítőnek szólítanak. Mondja neki, hogy Clémence küldte.

A szememet kissé megerőltetve három férfit láttam, hátukat a falnak vetve a füstfüggönyben úgy néztek ki, mint megany- nyi szellem. Mintha régi iszákosok kísértete tért volna vissza a kocsmába, hogy kérjen még egy kört.

— Melyikük a Közvetítő? — kérdeztem Clémence-tói.Vigyorogva lépett arrébb.

128

— Az, amelyik középen ül.Sebezhetőnek éreztem magamat, elindulván a Közvetítő és

két társa felé. Ahogy áthámoztam magamat az asztalok között, egymás után fordultak felém a férfiarcok.

— Egy ilyen elragadó kis teremtés vajon mit keres egy ilyen helyen? — Ezt és néhány pajzánabb beszólást is hallottam, amelyeket a jó ízlés tiltja, hogy részletezzek. Hála Istennek a helyen uralkodó füstért, félhomályért, lármáért és általános részegségért, ezeknek köszönhetem, hogy csak azok mutattak irántam érdeklődést, akikhez a legközelebb jártam.

Odaértem a három szellememberhez, és megálltam az asz­taluknál, ahonnan korsójukkal a kezük ügyében szemlélték a termet, illetve most engem. Míg mások a nyálukat csorgatták, pofákat vágtak vagy buja ajánlatokat tettek, ők csak vizsgá­lódva végigmértek. A Közvetítő, aki alacsonyabb volt két társánál, elnézett mellettem. Hátrafordulva még éppen meg­pillantottam a vigyorgó felszolgálónőt, mielőtt elillant.

Hoppá. Hirtelen ráébredtem, milyen távol kerültem az aj­tótól. Itt, a kocsma mélyén, még sötétebb volt. Mintha kör­bezártak volna a mögöttem iszogató vendégek. A tűz láng­nyelvei táncoltak a falon és a három engem figyelő férfi arcán. Eszembe jutott anyám tanácsa, és azon merengtem, vajon mit mondana Weatherall úr. Maradj rezzenéstelen, de légy résen. Mérd fel a helyzetet. (És ne is törődj azzal a kellemetlen ér­zéssel, hogy mindezt azelőtt kellett volna megtenned, hogy beléptél a kocsmába.)

— Vajon mit keres egy ilyen helyen egy szépen felöltözött ifjú hölgy, egymagában? — kérdezte a középső férfi. Mosoly-

129

talanul halászott elő egy hosszú szárú pipát az ingzsebéből, és elhelyezte a görbe, fekete fogai között tátongó résben, majd rózsaszín foghúsával rágcsálni kezdte.

— Azt mondták, maga segíthet megtalálni egy hajó kapitányát.— És minek kéne magának az a kapitány?— Hogy eljussak Londonba.— Londonba?— Igen — válaszoltam.— Mármint Doverbe?Éreztem, hogy elvörösödöm saját butaságomon.— Hát persze — mondtam. A Közvetítő szemében kuncogás

táncolt.— És ehhez az úthoz kapitányra van szüksége, mi?— Úgy van.— Hát akkor miért nem száll fel egyszerűen a postahajóra?Ismét visszatért az érzés, hogy ismeretlen terepre tévedtem.— Postahajóra?A Közvetítő megállta, hogy ne vigyorodjon el.— Nem érdekes, kislány. Honnan jött?Valaki durván meglökött hátulról. Hátravágtam a könyö­

kömet, és hallottam, hogy egy részeg visszapattan az egyik közeli asztalról, feldöntve néhány italt, és kiváltva néhány szit- kozódást, majd összeesik a földön.

— Párizsból — válaszoltam a Közvetítőnek.— Párizsból, mi? — Kivette a pipát a szájából, és ahogy felém

bökött vele, jó adag nyál csörgött az asztalra. — Gondolom, a város egyik takarosabb környékéről, ahogy elnézem magát.

Nem válaszoltam.

130

A pipa visszakerült a helyére, a rózsaszín foghús ismét rágni kezdett.

— Hogy hívják magát, kislány?— Élise-nek — válaszoltam.— Családneve nincs?Igyekeztem semleges ábrázatot vágni.— Netán attól tart, hogy felismerném azt a nevet?— Ez csak rám tartozik, ennyi az egész.Megint biccentett.— Nos — mondta —, azt hiszem, tudok magának egy kapi­

tányt. Ami azt illeti, a barátaim és én éppen készültünk csat­lakozni ehhez a bizonyos úriemberhez egy vagy két sör ere­jéig. Mi lenne, ha velünk tartana?

Úgy tett, mint aki felállni készül...Itt valami nagyon nincs rendben. Megfeszültem, hallottam

a lármát magam körül, éreztem az iszákosok lökdösődését, és mégis valahogy teljesen elszigetelődtem. Röviden megha­joltam anélkül, hogy levettem volna róluk a szememet.

— Köszönöm, hogy időt szenteltek rám, uraim, de meggon­doltam magamat.

A Közvetítő meghökkent, ajka mosolyra görbült, amitől újabb fogroncsok villantak elő. Ez a látvány fogadhatta az apróhalat, mielőtt szétmarcangolja a cápa.

— Meggondolta magát, mi? — Laposan jobbra, majd balra pillantott két nagydarab társára. — Hogy értsem ezt? Úgy, hogy már nem is akar eljutni Londonba? Vagy úgy, hogy én és a barátaim nem tűnünk eléggé megbízható tengerésznek a maga számára?

131

— Valahogy úgy — válaszoltam, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy a baloldalt ülő társa hátratolja a székét, mint aki készül felállni, a másik pedig szinte érzékel­hetetlenül előredől.

— Gyanakszik ránk, mi?— Meglehet — válaszoltam, és felszegtem az államat. Két

karomat összefontam a mellemen, kihasználva az alkalmat, hogy a jobb kezem közelebb kerüljön kardom markolatához.

— És vajon miért? — kérdezte.— Nos, először is, nem kérdezte meg, hogy mennyit tudnék

szánni az útra.A Közvetítő ismét elmosolyodott.— O, egészen biztosan meg fog fizetni a londoni útért.Úgy tettem, mintha nem érteném, hogy mit akar mondani.— Minden bizonnyal, de köszönöm, hogy rám szánta az

idejét. Majd én magam gondoskodom az utazásomról.Most már nevetett.— Gondoskodunk arról mi.Ezt is hagytam leperegni.— Búcsúzom, messieurs — hajoltam meg enyhén. Készültem

elfordulni, és átlökdösődni a tömegen.— De nem ám — mondta a Közvetítő, és egy intéssel rám

uszította a két őrzőkutyáját.A férfiak felálltak, kezüket az övükre csatolt kardra he­

lyezve.Hátra és kissé oldalra léptem, előhúztam a saját kardomat,

és a közelebb álló felé lendítettem, amitől mindketten meg­dermedtek.

132

— Ó — mondta az egyikük, és mindketten nevetni kezdtek. Ez megzavart. Egy pillanatig fogalmam sem volt, mitévő le­gyek, ahogy a Közvetítő a zekéjébe nyúlva előhúzott egy görbe tőrt, a második embere pedig letörölte a mosolyt az arcáról, és előrelépett.

Próbáltam elijeszteni a kardommal, de sajnos nem voltam eléggé határozott, azonkívül túl sokan is álltak körülöttünk. A mozdulatom magabiztos suhintásnak indult, ám hatásta­lannak bizonyult.

Gyakorolnia kell vele.De nem gyakoroltam. Az iskolában töltött tíz év alatt alig

gyakoroltam a vívást, és bár néha, amikor elcsendesedett körülöttem a hálóterem, elővettem rejtekhelyéről a díszdo­bozt, felnyitottam, ellenőriztem az acélpengét, és végighúztam az ujjaimat a feliraton, csak elvétve vettem magamhoz, hogy egy nyugodt helyen végigvegyem az alapokat. Éppen csak hogy nem meszesedtek el teljesen a készségeim, ám rendesen berozsdásodtam.

Vagy ez volt az oka, vagy a tapasztalatlanságom, vagy még inkább a kettő együtt, hogy szánalmasan felkészületlen voltam a három férfi elleni harcra. De mégsem valami elkápráztató vívóteljesítmény küldött le a kocsma nedves és büdös, fűrész­poros padlójára, hanem az első gazember lökése. 0 ugyanis meglátta azt, amit én nem. Ott feküdt ugyanis még mögöttem az a részeg, aki az imént lepattant rólam, és ahogy a kétkezes lökéstől megtántorodtam, megakadt benne a bokám, elvesz­tettem az egyensúlyomat, és a következő pillanatban már rajta is feküdtem.

133

— Monsieur — mondtam abban a reményben, hogy a két­ségbeesésem valahogy átüti az alkoholfátylat, azonban a te­kintete üveges volt, az arcán pedig csurgóit az ital. A követ­kező pillanatban fájdalmasan felkiáltottam, ahogy egy csizma sarka a kézfejemhez vágódott, beledarálta a húsomat a pad­lóba, majd arra kényszerített, hogy engedjem el a kardomat, amelyet egy másik láb arrébb is rúgott. Megperdültem a földön, próbáltam talpra állni, de pár idegen kéz megragadott és felrántott. Kétségbeesetten néztem a tömeget, azonban mindenki visszahúzódott, többen nevetve élvezték az elő­adást, aztán a fekvő részegre, majd az asztal alá, biztos helyre lökött rövid kardomra vetődött a tekintetem. Rugdalóztam és vonaglottam. A Közvetítő előttem állt, felemelte görbe tőrét, és lelketlenül vigyorgott, fogaival még mindig a pipa­szárát rágcsálta. Hallottam, hogy mögöttem kinyílik egy ajtó, aztán éreztem a fagyos levegő hirtelen szelét, és kirángattak az éjszakába.

Olyan gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban még a zsúfolt kocsmában voltam, a következőben meg már a majdnem üres udvaron, egyedül a Közvetítővel és a két cin­kosával. Lelöktek a földre. Egy pillanatig ott is maradtam, vicsorogva próbáltam levegőhöz jutni. Igyekeztem bátornak mutatkozni, de legbelül csak ezt gondoltam: buta, ostoba, ta­pasztalatlan, beképzelt kislány!

Mi a fenét képzeltem?Az udvar az Agancs előtt a dokkokra nyílt, ahol a járókelők

vagy észre sem vették szorult helyzetemet, vagy inkább tudo­mást sem vettek róla. A közelben állt egy kisebb kocsi, amely­

134

re a Közvetítő most felugrott. Az egyik embere durván vállon ragadott, a másik meg felrántotta a kocsi ajtaját. Megpillan­tottam odabent egy másik, nálam fiatalabb lányt. Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, hosszú szőke haja a villáig ért, és pa­rasztlány módjára rongyos, barna rövid ruhát viselt. Tágra nyílt szemében rettegés csillogott, a száját könyörgésre tátot- ta, bár a saját sikoltozásomtól és üvöltözésemtől nem hallot­tam a hangját. A martalóc könnyedén cipelt, de amikor meg­próbált behajítani a kocsiba, a lábam megtalált egy támpontot az oldalán. A térdemet behajlítva elrúgtam magamat, amitől a férfi visszahőkölt az udvar felé. Miközben hangosan szitko­zódott, a lendületet kihasználva ismét megperdültem, amitől ellenfelem elvesztette az egyensúlyát, és mindketten a porba zuhantunk.

Sajátos táncunkat röhögés fogadta. A Közvetítő a kocsi tetejéről nézett le ránk, társa még mindig az ajtót tartotta. Hangos szórakozásuk hátterében hallottam a lány zokogását, és tudtam, ha sikerül begyömöszölniük a kocsiba, mindketten el vagyunk veszve.

És ekkor kinyílt a kocsma hátsó ajtaja. A kiáramló lárma, meleg és füst megszakította a kacagást, ahogy kitántorgott egy férfi, aki már nyúlt is be a nadrágjába.

Már megint ugyanaz a részeg. Szétvetette a lábát, készült könnyíteni magán a kocsma falánál, és közben a válla felett hátrafelé nyújtogatta a nyakát.

— Minden rendben? — kérdezte rekedtes hangon. A feje lefelé konyult, hogy ellenőrizze a nadrág kigombolásának nehézkes műveletét.

135

— Nem, monsieur — kezdtem bele, csakhogy az első gaz­ember megragadott, és a szájamat befogva elfojtotta a kiáltá­somat. Tekeregtem, harapni próbáltam, de hiába. A Közvetí­tő, aki még mindig a kocsisülésen ült, végigmérte a látványt: engem, ahogy a földhöz szögezve feküdtem, az első cinkosa markában, a nadrágjával ügyedenkedő részeget, és a kérdőn ránéző másik emberét. A Közvetítő áthúzta a torka előtt az egyik ujját.

Még erőteljesebben próbáltam szabadulni, beleüvöltöttem a szájamra tapasztott kézbe, nem vettem tudomást az olda­lamba fúródó könyökökről és térdekről, vonaglottam minden irányba, reméltem, hogy valahogy ki tudok tekeredni a fog­ságból, vagy legalább elég nagy zajt csapok ahhoz, hogy fel­hívjam magamra a részeg figyelmét.

A második csirkefogó az udvar bejárata felé pillantott, majd halkan előhúzta a kardját, és a mit sem sejtő részeg felé indult. Láttam a lányt a kocsiban, ahogy átlépett az ülésen, és most kifelé bámult. Üvölts, figyelmeztesd! Kiáltani akartam, de képte­len voltam rá, így csak a fogamat csikorgatva próbáltam le­tépni a húst a szájamat lefogó izzadt kézfejről. Egy pillanatra találkozott a tekintetem a lányéval. Próbáltam pusztán az akaratom erejével cselekvésre késztetni, veszettül pislogtam, majd a még mindig a nadrágjára összpontosító részeg férfi felé forgattam a szememet, akit már csak két lépés választott el a haláltól.

De képtelen volt bármit is tenni. Túlságosan félt. Túlságo­san félt ahhoz, hogy kiáltson vagy megmozduljon, és a részeg mindjárt meghal, és a gazemberek mindjárt behajítanak a

136

kocsiba, aztán felvisznek egy hajóra, és aztán... Nos, ha így nézzük a dolgot, már azt kívántam, bárcsak az iskolában le­hetnék.

Felemelkedett a kard pengéje. Ám ekkor történt valami. A részeg megperdült, gyorsabban, mint amit lehetségesnek hittem volna, és a kezében ott villant az én rövid kardom, amely most először fakasztott vért. Hirtelen átvágta a támadó torkát, amelyből bársonyszínű köd szitált ki az udvarra.

Egy pillanatig mindenkit megdermesztett a döbbenet, és nem hallatszott semmi más, csak a gazembert elhagyó élet nedves hörgése. Aztán a másik gazfickó egy dühödt üvöltés­sel levette a térdét a nyakamról, és a részegnek ugrott.

Próbáltam elhitetni magammal, hogy a férfi csak tetteti az ittasságot, és valójában kiváló bajvívó. Ám ahogy csak állt és dülöngélt, és igyekezett a felé rontó támadójára összpontosí­tani, meg kellett állapítanom, hogy ha mestere is a kardnak, valóban be van rúgva. Az első gazember dühösen hadonászott a kardjával, ám részegség ide vagy oda, megmentőm látszólag könnyedén elhajolt a csapásai elől, majd visszakézről lesújtott rá a kardommal. A karja alatt találta el ellenfelét, aki fájdal­masan felkiáltott.

Felülről „gyite” kiáltást hallottam, és még pont időben néztem fel ahhoz, hogy lássam, ahogy a Közvetítő megránt­ja a gyeplőt. Úgy döntött, a maga részéről befejezettnek te­kinti a harcot, és nem akart üres kézzel távozni. Ahogy a kocsi az udvar kijárata felé zötyögött, felpattantam, utána­rohantam, és benyúltam a szabadon lengő ajtaján.

Egyetlenegy esélyem volt.

137

— Fogd meg a kezemet! — kiáltottam a lánynak, és hála Is­tennek ezúttal határozottabbnak bizonyult, mint korábban. Kétségbeesett, rémült szemekkel átvetette magát az üléseken, torokhangon kiáltott, és megragadta a kinyújtott kezemet. Hátravetettem magamat, és pont akkor rántottam ki a lányt a kocsi ajtaján, amikor az kiért az udvarról, és már el is csat­togott a dokk kockakövén. Bal felől kiáltást hallottam. A Köz­vetítő másik embere. Leesett az álla a döbbenettől, hogy a sorsára hagyták.

A részeg drágán megfizettette vele, hogy egy pillanatra átad­ta magát a sértettségnek. Egyenesen átdöfte, és a kardom immár másodszor is megérezhette a vér ízét. Weatherall úr egyszer megígértette velem, hogy sosem adok nevet a kardomnak. Most, ahogy néztem a gazembert lecsúszni a véráztatta pengéről és holtan összeesni a porban, megértettem, hogy miért.

II.

— Köszönöm, monsieur! — kiáltottam bele a csata végeztével az udvart ellepő csendbe.

A részeg bajvívó rám nézett. Hosszú haját hátrafogva vi­selte, kiugró pofacsontjai voltak, tekintete a távolba meredt.

— Megtudhatnánk a nevét, monsieur? — kiáltottam. Akár egy társasági eseményen is találkozhattunk volna, ha nem fekszik köztünk a porban a két hulla, no meg ha nem tart a kezében egy vérfoltos kardot.

Felém mozdult, mintha vissza akarná adni nekem, ám rá­ébredt, hogy meg kellene tisztítani, körbenézett, hogy mibe

138

törölhetné, és mert nem talált semmit, beérte a hozzá közelebb eső holttest ruházatával. Miután végzett, felemelte az ujját.

— Elnézést — mondta, azzal megfordult, és lehányta az Agancs falát.

Összenéztünk a szőke lánnyal. A részeg ujja még mindig a magasba nyúlt, miközben kiköhögte a hányás maradékát, köpött egy szaftosat, majd visszafordult felénk, és megigazí­totta a ruházatát. Ezután megemelte képzeletbeli kalapját, teátrálisan meghajolt, és bemutatkozott.

— Byron Jackson kapitány vagyok, a szolgálatára.— Kapitány?— Igen. Ezt próbáltam is elmondani önnek a kocsmában,

mielőtt olyan durván ellökött.Összeráncoltam a homlokomat.— Én ugyan nem. Ön roppant gorombán viselkedett. N e­

kem tántorodott. Részeg volt.— Pontosítok, részeg vagyok. És talán goromba is. Ám ez

mit sem változtat a tényen, hogy minden részegségem és gorombaságom ellenére próbáltam segíteni önnek. Vagy leg­alábbis megvédeni ezektől az elvetemült alakoktól.

— Nos, az nem sikerült.— Dehogynem — mondta kissé sértődötten, majd elmeren­

gett. — Végül azért csak sikerült. És ha már itt tartunk, talán jobb lenne távoznunk, mielőtt a katonák felfedezik a hullákat. Doverbe óhajt átkelni, ha nem tévedek?

Látta, hogy tétovázok. A két tetem felé intett.— Gondolom, már bizonyítottam alkalmasságomat arra,

hogy a kísérőjéül szegődjek. Higgye el, mademoiselle, hogy

139

minden ellenkező látszat, a részegségem és egy kissé talán nyers modorom dacára az angyalok oldalán állok. Csak éppen megpörkölődtek a szárnyaim.

— Miért bíznék meg önben?— Nem kell megbíznia bennem — vonta meg a vállát. — N e­

kem aztán édes mindegy, hogy kiben bízik. Menjen csak vissza, és szálljon a postahajóra.

— Postahajóra? — kérdeztem vissza ingerülten. — Mi az a postahajó?

— A postahajók leveleket vagy csomagokat szállítanak Doverbe. Szinte minden ember odabent postahajón szolgál, és nemsokára végezniük kell az ivással, mert ma éjjel alkal­mas a dagály és a szél a kihajózásra. Úgyhogy persze, feltét­lenül menjen vissza, villantsa meg a pénzét, és minden bizony­nyal helyet kap egy hajón. K i tudja, talán még olyan szeren­cséje is lesz, h o g y magához hasonló előkelő hölgyek társasá­gában utazhat. — Vágott egy fintort. -- De persze az is lehet, hogy nem ...

— És mi előnye származik önnek abból, ha magával tartok?A kapitány mosolyogva vakargatta a tarkóját.— Egy magányos kalmárnak jól jön a társaság az útra.— Feltéve, hogy a magányos kalmárnak nem kalandozik el

a képzelete.— Milyen értelemben?— Hát abban, hogy mivel tölthetné az idejét az úton.Megbántottan nézett rám.— Biztosíthatom afelől, hogy ilyen gondolat meg sem fogant

az elmémben.

140

— És természetesen sosem állítana semmi igaztalant? — kér­deztem.

— Természetesen.— Például nem adná ki magát kereskedőnek, amikor való­

jában csempész?A kapitány felemelte a kezét.— O, de hisz ez nagyszerű. A hölgy még sosem hallott a

postahajóról, azt hiszi, hogy el lehet hajózni egyenesen Lon­donig, de énrajtam látja, hogy csempész vagyok.

— Tehát az?— Nézze, át akar kelni, igen vagy nem?Ezen elgondolkodtam egy pillanatig.— Igen. — Előreléptem, hogy átvegyem a kardot.— Mondja, mi az a felirat a markolatnál? — kérdezte a kapi­

tány, ahogy átnyújtotta. — Természetesen magam is el tudnám olvasni, ha nem lennék részeg.

— Biztos nem azért képtelen rá, mert nem tud olvasni? — kérdeztem csípősen.

— O, Istenem. A hölgyet nyilvánvalóan megtéveszti a rossz modorom. Mivel tudnám meggyőzni, hogy valóban úriember vagyok?

— Nos, kezdetnek megpróbálhatna úgy is viselkedni — vá­laszoltam.

Átvettem a felkínált kardot, és lazán a tenyeremre fektetve felolvastam neki a szöveget. „Vezessen a megértés atyja. Sze­retettel, anya.”

Még mielőtt bármit mondhatott volna, a kard hegyét a nyakának szegeztem.

141

— És anyám életére esküszöm, hogy ha ártani próbál nekem, ezzel fogom leszúrni! — csattantam fel.

A kapitány megdermedt, széttárta a karját, és a penge men­tén úgy nézett rám, hogy a szeméből túlságosan is nagy vi­dámságot olvastam ki.

— ígérem, hogy úriember leszek, mademoiselle. Bármeny­nyire is csábító gondolat megérinteni egy ilyen gyönyörű te­remtést, biztosíthatom, hogy nem hagyom elkóborolni a kezemet. De mi a helyzet a barátnőjével? — kérdezte a vállam felett elnézve.

— A nevem Hélène — mondta a szőke lány, ahogy előrelépett. A hangja reszketett. — Az életemet köszönhetem a kisasszony­nak. Mostantól az övé vagyok.

— Micsoda?Leeresztettem a kardomat, és a lány felé fordultam.— Dehogyis! Ugyan már! Vissza kell menned a családodhoz!— Nekem nincsen családom, mademoiselle. A magáé va­

gyok — mondta. Még sosem láttam ennyire őszinte tekintetet.— Azt hiszem, ezzel el is dőlt a kérdés — jegyezte meg Byron

Jackson a hátam mögül. Visszanéztem rá, majd megint a lányra. Nem találtam szavakat.

így jutottam egyszerre komornához és hajóskapitányhoz.

III.

Mint kiderült, Byron Jackson valóban csempész volt. Angol, aki franciának adta ki magát. Kis hajóját, a Granny Smith-X. alaposan megpakolta teával, cukorral és mindenféle mással,

142

amit a saját kormánya keményen megadóztatott, majd Anglia keleti partjához vitorlázott, aztán saját szavaival élve „varázs­latos módon” csempészte át az árut a vámhivatalokon.

Hélène ezzel szemben parasztlány volt, akinek a szeme előtt halt meg anyja és apja, és abban a reményben utazott Calais- ba, hogy ott megtalálja egyeden élő rokonát, Jean nagybátyját. Új életet szeretett volna kezdeni nála, ám a nagybácsi eladta a Közvetítőnek. És persze a Közvetítő most vissza akarja majd kapni a pénzét, amit azonban Jean bácsi minden bi­zonnyal már másnap elköltött, így Hélène komoly bajba ke­rülhet, ha ottmarad. Ezért hát megengedtem, hogy az adó­somnak tekintse magát, és hármasban hajóztunk ki Calais-ből. A Granny Smith egy kétárbocos szkúner — rajtunk kívül nem is volt legénysége —, ám robusztus, egyszerű hajó.

Most pedig hallom, hogy vacsorához terítenek. Bőkezű vendéglátónk kiadós étkezést ígért. Mint mondta, van elegen­dő étel a hajón a kétnapos átkelésre.

1788. február 8.

1.

— Ha tényleg komorna lesz, meg kell tanulnia a jó modort — jegyezte meg Byron Jackson a tegnap esti vacsoránál.

Figyelembe véve, hogy a kapitány folyamatosan ivott a bo­ros flaskájából, nyitott szájjal és az asztalra könyökölve evett, ez a kijelentés egészen elképesztő álszentségről tanúskodott.

Héléne-re néztem. Letört egy darabot a kenyér kérgéből, belemártotta a levesébe, és már készült benyomni a szájába a hatalmas csöpögő falatot, ám megállt a keze a levegőben, és most a haja alól úgy pislantott ránk, mintha valami furcsa, idegen nyelven társalognánk.

— Nekem megfelel így is — feleltem, miközben gondolatban fityiszt mutattam Madame Levéne-nek, apámnak, a Varjaknak és versailles-i házunk valamennyi szolgálójának, akiket egytől egyig felháborítottak volna új barátnőm étkezési szokásai.

— Egy csempészhajó fedélzetén elfogyasztott vacsorához valóban megfelel — mondta Byron jókedvűen —, de aligha fog sikerülni a komornájának kiadnia magát a „titkos londoni küldetése” során.

Ingerült pillantást vetettem rá.— Nem titkos küldetés.

144

Byron vigyorgott.— Nem mondja. Akárhogy is legyen, muszáj lesz megtaní­

tania neki, hogyan viselkedjen társaságban. Először is, meg kell szoknia, hogy „mademoiselle” -nek szólítsa magát. Leg­alább az illem és az eükett alapjait el kell sajátítania.

— Köszönöm, Byron — válaszoltam hűvösen. — Nem magá­hoz fogunk tanácsért fordulni a megfelelő étkezési szokások tekintetében. Majd én megtanítom.

— Ahogy gondolja, mademoiselle — vigyorgott megint. Sok­szor vigyorgott. És sokszor szólított gunyorosan „made- moiselle” -nek.

Vacsora után Byron fogta a flaskáját, magához vett néhány állatbőrt, és felment a fedélzetre, magunkra hagyva minket, hogy készülődhessünk a lefekvésre. Vajon mit csinálhatott oda­fent, és mit gondolhatott?

Másnap egész nap hajóztunk. Byron egy kötéllel rögzítette a kormányt, amíg gyakoroltuk a bajvívást. Elhanyagolt képes­ségeim lassan visszatértek, ahogy kardcsörtetve táncoltunk a deszkákon. Láttam rajta, hogy lenyűgözi a tudásom. Nevetett, mosolygott, biztatott. Jóképűbb gyakorlótárs volt, mint Wea- therall úr, bár talán valamivel kevésbé fegyelmezett.

Aznap este vacsora után Hélène visszavonult a priccsére a fedélzet alatti, kabinnak gúnyolt tákolmányba, miközben By­ron a kormánynál tartózkodott. Ám ezúttal én is magamhoz vettem egy állatbőrt.

— Használta már valaha haragból a kardját? — kérdezte, ami­kor csatlakoztam hozzá a fedélzeten. Ült, a lábával kormány­zott, és a bőrflaskájából borozgatott.

145

— Mit ért haragon?— Nos, először is, ölt már embert?— Nem.— Tehát én lennék az első, mi? Ha a beleegyezése nélkül

érinteném meg.— Pontosan.— Nos, akkor gondoskodnom kell arról, hogy megkapjam

a beleegyezését, ugyebár?— Márpedig azt nem kapja meg soha, uram. Jegyben járok.

Kérem, fordítsa a figyelmét más irányba.Ami persze nem volt igaz. Arno és én nem jártunk jegyben.

Ám ahogy ott álltam a fedélzeten, a holdfénytől tarka tenger a hajó törzsét nyalogatta, és az éjszaka szinte teljesen meg­dermedt körülöttem, hirtelen hullámként árasztott el az érzés, hogy túl messze vagyok az otthonomtól, és hogy leginkább Arno hiányzik. Most először értettem meg, hogy az iránta érzett szeretetem túlmutat a gyerekkori barátságon. Nem csak kedveltem Arnót. Hanem igazán szerettem.

Byron velem szemben bólintott, mintha olvasni tudna a gondolataimban, és látván, hogy immár komolyan beszélek, megértette, hogy nem formálhat rám jogot.

— Értem — mondta. — Szerencsés flótás az illető.Felhúztam az orromat.— Ahogy mondja.Elkomolyodott, és felemelte a pengéje hegyét.— Hát akkor kezdjük. Szóval sosem vívott még ellenféllel?— Dehogynem.— Mármint olyannal, aki ártani akart magának.

146

— Olyannal nem — ismertem be.— Nyilván nem. Rántott már valaha kardot azért, hogy meg­

védje magát?— Igen.— Hányszor?— Egyszer.— Akkor, ugye? Ott a kocsmában?Lebiggyesztettem az ajkamat.— Igen.— Nem sikerült valami jól, mi?— Nem.— És mit gondol, miért nem?— Tudom, hogy miért, köszönöm szépen — csattantam fel.

— Nincs szükségem arra, hogy egy magafajta világosítson fel.— Kérem, mondja el.— Mert tétováztam.Elmerengve bólintott, húzott egyet a ílaskából, majd felém

nyújtotta. Nyeltem belőle egy nagyot, és éreztem, ahogy az alkohol forrón árad szét a testemben. Nem voltam ostoba. Tudtam, hogy a leitatás az első lépés ahhoz, hogy ágyba vi­gyenek egy hölgyet. De hideg volt, a kapitány kellemes társa­ságnak bizonyult, még ha kicsit bosszantónak is, és... És semmi. Ittam, és kész.

— Úgy van. És mit kellett volna tennie?— Nézze, nincs arra szükségem, hogy...— Biztosan nincs? Kevés híján elrabolták. Tudja jól, mit

csináltak volna magával, ha sikerül kivinniük az udvarból. Nem kortyolgatna békésen a kapitánnyal a fedélzeten. Hanem

147

a fedélközben utazott volna, egész úton hanyatt fekve, úgy szórakoztatta volna a legénységet. A legénység minden egyes tagját. És amikor megérkezett volna Doverbe, testben és lé­lekben összetörve, eladták volna, mint egy tehenet. Mindket­tőjüket, Héléne-t is, magát is. Ez lett volna, ha nem vagyok ott a kocsmában. Még mindig úgy gondolja, hogy nincs jogom elmondani, hol rontotta el?

— Ott rontottam el, hogy bementem abba a rohadt kocs­mába — válaszoltam.

Felhúzta a szemöldökét.— Járt már valaha Angliában? — kérdezte.— Nem, de egy angoltól tanultam vívni.Byron kuncogott.— És ha itt lenne, most azt mondaná magának, hogy a té­

továzása kevés híján az életébe került. A rövid kard nem el­rettentésre szolgáló fegyver. Hanem arra való, hogy használ­ják. Ha már egyszer kirántotta, használja, ne csak hadonásszon vele. — Lehajtotta a fejét, elmerengve húzott egy nagyot a flaskából, és megint átadta nekem. — Számos okból ölhetünk embert. Kötelességből, becsületből, bosszúból. Mindegyiken érdemes előre elgondolkodni. És mindegyik bűntudatot ger­jeszt utólag. De ha önvédelemből vagy valaki másnak a vé­delme okán öl, amiatt sosem szabad aggódnia.

ll.

Másnap Hélène és én elbúcsúztunk Byron Jacksontól a do- veri parton. Mint mondta, rengeteg a teendője, ha el akarja

148

kerülni a vámházakat, így Héléne-nel kénytelenek leszünk egyedül boldogulni. Kecses meghajlással fogadta el tőlem a pénzt, és már mentünk is.

Amint a parttól befelé vezető ösvényre léptünk, megfor­dulva láttam, hogy néz minket. Integettem, és örültem, hogy ő is visszaint. Aztán elfordult, és már nem láttam többé. Egy lépcsőn indultunk fel a dombtető felé, a doveri világítótorony mutatta nekünk az utat.

Bár figyelmeztettek, hogy az útonállók miatt veszélyes lehet a kocsizás London felé, minden gond nélkül megérkeztünk a városba. London nagyon hasonlatosnak bizonyult ahhoz a Párizshoz, amelyet nemrég hagytam magam mögött. Sötét ködpaplan lebegett a háztetők felett, a vészjósló Temze pedig hemzsegett a hajóforgalomtól. Amúgy meg ugyanazt a füst­ből, ürülékből és nedves lószőrből összeálló bűzt éreztem.

Ahogy beültünk a bérkocsiba, tökéletes angolsággal for­dultam a kocsishoz.

— Kérem, kedves uram, lenne olyan szíves elszállítani engem és társamat Carrollék házába Mayfairben?

- Miacsudátbeszélmaga? - A kocsis döbbenten bámult ránk a nyitott tolóablakon át. Inkább nem is próbálkoztam még egyszer, csak átnyújtottam neki a papírra írt címet. Amikor aztán elindult velünk a kocsi, Hélène és én elhúztuk az elsö­tétítő függönyt, és felváltva tartottuk zárva a tolóablakot, amíg átöltöztünk. Előkapartam a táskám aljáról a mostanra már alaposan összegyűrődött ruhámat, és azonnal megbántam, hogy nem hajtogattam össze finomabban. Hélène közben levetette magáról a parasztruháját, és magára kapta az én

149

nadrágomat, ingemet és mellényemet. Amitől nem lett sokkal elegánsabb, tekintettel az elmúlt három nap alatt rárakódott koszra, de nem volt más választásunk.

Végül megálltunk Mayfairben Carrollék házánál, ahol a kocsis kinyitotta az ajtót, és megint szembesülhettem a két másképp öltözött lány előkerülése miatt kikerekedett szemek­kel. Felajánlotta, hogy majd ő bekopog, és bemutat minket, de a markába nyomtam egy aranypénzt, és elküldtem.

Aztán ott álltunk a két oszlopsortól övezett bejáratnál, én és a vadonatúj komornám. Vettünk egy mély levegőt, ahogy hallottuk a közelgő lépteket, mielőtt felnyitotta az ajtót egy kerekképű, frakkot viselő férfi, akin enyhén érződött az ezüst­fényező paszta szaga.

Bemutatkoztam. Az inas bólintott, szemmel láthatóan fel­ismerte a nevemet. Aztán egy gazdagon díszített előcsarnokon át egy szőnyeggel borított folyosóra vezetett minket, és meg­kért, hogy várjunk odakint. Feltehetően egy ebédlő elé érhet­tünk, mivel udvarias csevegés és az evőeszközök civilizált csattogása hallatszott bentről.

A félig nyitva hagyott ajtón át hallottam a hangját.— Úrnőm, látogatója érkezett. Bizonyos Mademoiselle de

la Serre keresi önt Versailles-ból.Döbbent csend állt be. Ahogy elkaptam Hélène tekintetét,

azon gondolkodtam, hogy vajon én is olyan idegesnek lát­szom-e, mint ő.

Az inas visszatért, és kérte, hogy kövessük. Miután belép­tünk, láttuk, hogy az ebédlőasztalt körbeülő társaság éppen most fejezhetett be egy bőséges étkezést. Mr. és Mrs. Carroll

150

álla éppen készült leesni. May Carroll gúnyos örömmel tap­sikolt. „Ó , de hisz ez Büdöske” , károgta. Amilyen kedvemben talált, legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy jól pofán vágjam. És ott volt Weatherall úr is, aki már állt is fel a szé­kéről, és elvörösödve üvöltött.

— Hát maga meg mi a fészkes fenét keres itt?

1788. február 11.

Védelmezőm engedélyezett pár napot, amíg összeszedem magamat, mielőtt ma reggel felkeresett. Közben kölcsönkap­tam néhány ruhát May Carrolltól, aki fontosnak tartotta meg­jegyezni, hogy ezek mennyire „régiek” és „divatjamúltak” , meg hogy nem az a fajta viselet, amit az idén még felvenne, de „neked, Büdöske, megfelel” .

— Ha még egyszer így szólítasz, megöllek — sziszegtem.— Tessék? — kérdezte.— A, semmi. Köszönöm a ruhákat. — És ezt komolyan is

gondoltam. Szerencsére örököltem anyám divat iránti meg­vetését, így bármennyire is bosszantani akart a divatjamúlt ruhákkal, ez teljesen lepergett rólam.

Aki bosszant, az maga May Carroll.Hélène közben bátran ismerkedett a személyzet életével,

megtudta, hogy a szolgálók még arisztokrata uraiknál is be- képzeltebbek, és be kell vallani, hogy nem valami jól komé- diázott a komornám szerepében, furcsa, váratlan pukedliket hajtott végre, miközben állandóan rettegve pillantott felém. Kétségtelen, hogy lesz még mit dolgoznunk rajta. Szerencsé­re Carrollék annyira arrogánsak és önteltek voltak, hogy azt hitték, Hélène „nagyon francia” , ennek tudták be a naivitását.

152

Es ekkor kopogott be hozzám Weatherall úr.— Tud fogadni engem? — hallottam odakintről.— Igen, monsieur — válaszoltam, mire védelmezőm belépett.

És azonnal eltakarta a szemét.— A fenébe is, kislány, azt mondta, hogy tud fogadni engem!

— rikácsolta.— És tudom is — tiltakoztam.— Micsoda? Hiszen hálóinget visel.— De tudom fogadni.A kézfeje mögött láttam, hogy rázza a fejét.— Nem, nem. Nézze, Angliában, ha azt kérdezzük, hogy

„tud-e fogadni” , az azt jelenti, hogy „fel van-e öltözve” .May Carroll hálóinge ugyan nem fedett fel valami sokat

bájaimból, de mivel nem kívántam megbotránkoztatni Wea­therall urat, elhagyta a szobát, és kicsivel később megpróbál­tuk újra. Bejött, húzott magának egy széket, míg én az ágy végébe ültem. Legutóbb érkezésünk estéjén láttam, amikor céklavörösre pirult, ahogy Hélène és én beléptünk az ebéd­lőbe. Mindketten úgy néztünk ki — milyen kifejezést is használt erre Mrs. Carroll? —, mint akiket a kutya szájából húztak ki. Gyorsan rögtönöztem is egy történetet arról, hogy Dover és London között útonállók támadtak ránk.

Körbenézve olyan arcokat láttam az asztalnál, amelyeket több mint tíz évvel korábban ismertem meg. Mrs. Carroll ugyanolyannak tűnt, mint azelőtt, ahogyan a férje is. Mind­kettőjük ábrázatán az angol felsőosztály által előszeretettel alkalmazott szórakozott mosoly játszott. May Carroll viszont megnőtt — és ha lehet mondani, még fárasztóbban gőgös

153

arckifejezést vágott, mint amikor először találkoztunk Ver- sailles-ban.

Weatherall úr azonban kénytelen volt úgy tenni, mintha tudott volna várható érkezésemről, és nyilvánvaló meghök­kenését a jólétem iránti aggodalomnak igyekezett álcázni. Carrollék egyik érteden arckifejezésről a másikra váltottak, és feltettek jó néhány firtató kérdést, de védelmezőm és én elégséges önbizalommal vezettük félre őket ahhoz, hogy ne dobjanak ki minket azonnal.

Hogy őszinte legyek, úgy éreztem, hogy remekül összeját­szottunk.

— Mondja, mi a fészkes fenét keres itt? — ugrott nekem most.Meredten néztem rá.— Tudja jól, hogy mit keresek.— Az ég szerelmére, Élise, az apja megöl ezért engem. így

sem tartozom éppenséggel a kedvencei közé. Egyik nap arra fogok ébredni, hogy penge feszül a torkomnak.

— Apával mindent elsimítottam — válaszoltam.— És Madame Levéne-nel?Nyeltem egyet. Nem igazán akartam felidézni magamban

Madame Levéne-t.— Vele is.Laposan pillantott rám.— Jobb, ha nem tudok róla, mi?— így van — biccentettem. — Jobb, ha nem tudja.Összeráncolta a homlokát.— Nos, most, hogy már itt van, muszáj lesz...— Pia haza akar küldeni, azt azonnal felejtse is el.

154

— Ó, nagy örömmel hazaküldeném, ha nem lennék róla meggyőződve, hogy ebben az esetben édesapja tudni akarná, miért tettem, és akkor még nagyobb bajba kerülnék. Ráadásul Carrollék szerepet szánnak magának a terveikben...

Felszegtem az orromat.— Mi az, hogy szerepet szánnak nekem a terveikben? Nem

vagyok az alattvalójuk! Élise de la Serre vagyok, a Nagymes­ter lánya, magam is leendő Nagymester. Nekem ők nem pa­rancsolnak!

Weatherall úr a szemét forgatta.— O, gyermekem, szedje már össze magát! Itt, Londonban,

az ő vendégük. Ráadásul azt reméli, hogy használni tudja a kapcsolatrendszerüket Ruddock megtalálásához. Ha nem akarja, hogy parancsoljanak magának, akkor talán jobb lett volna, ha nem hozza magát ilyen helyzetbe. — Tiltakozni pró­báltam, de Weatherall úr felemelte a kezét. — Nézze, Nagy­mesternek lenni nem csak a kardozásról és a nagyzolásról szól. Hanem a diplomáciáról, a vezetői képességekről is. Az édesanyja tudta ezt. Az édesapja is tudja, és éppen ideje, hogy maga is megtanulja.

Sóhajtottam.— Hát akkor mi legyen? Mit kell tennem?— Azt akarják, hogy férkőzzön be egy családhoz itt, Lon­

donban. A szobalányával együtt.— H ogy.. .mit csináljak?— Férkőzzön be. Épüljön be.— Azt akarják, hogy kémkedjek?Kelletlenül vakarta meg hófehér szakállát.

155

— Bizonyos értelemben. Azt akarják, hogy valaki másnak adja ki magát annak az érdekében, hogy bejusson abba a házba.

— Ami kémkedés.— H át... igen.Elgondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy minden körül­

mény ellenére tetszik az ötlet.— Veszélyes?— Örülne, ha az lenne, mi?— Még mindig jobb, mint Maison Royale. Mikor tudom meg

a küldetés részleteit?— Ezeket ismerve akkor, amikor teljesen felkészültek. Addig

is azt javasolom, hogy szánjon rá némi időt, és hozza rendbe az úgynevezett komornáját. Jelen pillanatban még dísznek sem alkalmas. — Rám nézett. — Gondolom, sosem fogom meg­tudni, mivel érdemelte ki az odaadását.

— Talán jobb is, ha nem tudja meg — válaszoltam.— Jut is eszembe, ha már itt tartunk. Még valami.— Mi lenne az, monsieur?A torkát köszörülte, a cipőjét bámulta és a körmét pisz­

kálgatta.— Nos, az átkelésről lenne szó. Arról a kapitányról, aki át­

hozta magát.Éreztem, hogy vér tolul az arcomba.— Mi van vele?— Milyen nemzetiségű?— Angol, monsieur, mint ön.— Világos — bólintott —, világos. — Ismét megköszörülte a

torkát, vett egy mély levegőt, felemelte a fejét, és a szemembe

156

nézett. — Calais-ból Doverbe eljutni nem telik két napba, Élise. Inkább csak pár órába, ha szerencséje van, legfeljebb kilenc­be vagy tízbe, ha nem. Mit gondol, miért tartotta magát a vízen két napon át?

— Fogalmam sincs róla, monsieur — mondtam sértetten.Weatherall úr bólintott.— Maga gyönyörű lány, Élise. Istenemre, ugyanolyan szép,

mint az anyja a maga korában, és elmondhatom, hogy amikor ő belépett valahová, mindenki megfordult utána. Jó néhány zsivánnyal lesz dolga magának is.

— Tisztában vagyok ezzel, monsieur.— Gondolom, Arno visszavárja Versailles-ban.— így van, monsieur.Legalábbis reméltem.Felállt, távozni készült.— Nos, akkor mit csináltak két napon át a csatornán, Élise?— Vívtunk, monsieur — válaszoltam. — A kardvívást gyako­

roltuk.

1788. március 20.

Carrollék megígérték, hogy segítenek felkutatni Ruddockot, és ha lehet hinni Weatherall úrnak, ennek köszönhetően ké­mek és informátorok teljes hálózata áll a rendelkezésünkre.

— Ha még Londonban tartózkodik, meg fogják találni, Élise, ebben az egyben biztos lehet — mondta.

De persze azt akarják, hogy én meg hajtsam végre nekik azt a küldetést.

Ami miatt idegeskednem kéne, de idegeskedett helyettem szegény Weatherall úr, állandóan a bajuszát húzogatta, és lépten-nyomon hangot adott aggodalmainak. Így nekem nem is jutott a szorongásból.

Meg aztán helyesen feltételezte, hogy izgalmasnak találom az ötletet. Hiába is tagadnám, így van. És miért is ne lenne így? Tíz évet húztam le abban az unalmas és utálatos isko­lában. Tíz éven át reméltem, hogy megragadhatom a sorso­mat, amely mindig karnyújtásnyi távolságon túl esett. Tíz év tehát, amit bosszúság és várakozás töltött ki. Készen álltam.

Már több mint egy hónap eltelt. írnom kellett egy levelet, amelyet megküldték Carrollék társainak Franciaországba. Ők aztán lepecsételték, és továbbították egy londoni címre. Amíg

158

a válaszra vártunk, segítettem Héléne-nek az olvasásban és az angol nyelv elsajátításában, amivel a saját készségeimet is fejlesztettem.

— Veszélyes lesz? — kérdezte tőlem Hélène egy délután, ahogy tettünk egy kört az udvaron. Angolul beszélt, hogy gyakoroljuk.

— Igen, Hélène. Itt kell maradnod, amíg visszatérek. Talán érdemes lenne egy másik háznál munkát keresned.

— Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem, mademoiselle— válaszolta félénken, franciára váltva.

— Nem arról van szó, hogy meg akarnék szabadulni tőled, Hélène. Remek társaság vagy a számomra, és ki ne akarna olyan barátnőt, aki ennyire melegszívű és nagylelkű? Ám úgy érzem, már letörlesztetted az adósságot. Nincs szükségem szobalányra, és nem is akarok felelősséget vállalni szolgálóért.

— Es barátnőre nincs szüksége, mademoiselle? Lehetnék a barátnője?

Hélène a szöges ellentétem volt. Míg engem gyakran sodort bajba a nyelvem, ő jóval ritkábban szólalt meg, előfordult, hogy napokig alig hagyta el a száját pár mondat. Míg én min­dig kimutattam, milyen a hangulatom, és ugyanolyan könnyen nevettem, mint amennyire felkaptam a vizet, ő megtartotta magának az érzelmeit. Tudom, most mit gondolsz, kedves naplóm. Ugyanazt, amit Weatherall úr. Hogy lenne mit tanul­nom Héléne-től. Talán éppen ezért engedtem neki, úgy az első találkozásunkkor, mint később jó néhány alkalommal. Hagytam, hogy velem maradjon, és nem is értettem, miért áldott meg Isten egy ilyen angyallal.

159

Túl azon, hogy Héléne-nel töltöttem az időt, és igyekeztem elkerülni az öntelt Carroll-hölgyek társaságát, rendszeresen gyakoroltam a vívást Weatherall úrral, aki...

Nos, nincs mit kertelni — Weatherall úr lelassult. Már nem az a kardforgató, aki volt. Nem olyan gyors, mint volt. Nem olyan éles a szeme. A kor tenné? Elvégre már tizennégy év telt el azóta, hogy először találkoztunk, így hát ezt is kétség­kívül figyelembe kell venni. D e ... Az étkezéseknél mindig látom, ahogy a boroskancsóért nyúl, még mielőtt a személy­zet odaérne, ami bizony feltűnik vendéglátóinknak is, leg­alábbis erre utalnak May Carroll lapos pillantásai felé. Carrollék undorodásától csak még inkább a védelmembe venném. Azt mondogatom magamnak, hogy még mindig anyát gyászolja.

— Talán jobb lenne ma este valamivel kevesebb bort innia, Weatherall úr — ugrattam az egyik edzésünk során, ahogy le­hajolt felemelni a fűről a fakardját.

— O, nem a pia miatt tűnök ilyen ügyetlennek. Hanem maga miatt. Alábecsüli a saját képességeit, Elise.

Talán igen. Talán nem.Szakítottam időt arra is, hogy levelet írjak apának, amely­

ben megnyugtattam, hogy folytatom a tanulmányaimat, és hogy „lehiggadtam” . Amikor meg arra került sor, hogy Ar- nónak írjak, egy pillanatig tétováztam.

Aztán megírtam neki, hogy szeretem.Még sosem írtam neki ilyen érzelmekkel teli levelet, és

amikor azzal zártam soraimat, hogy remélem, rövidesen — talán pár hónap múlva — viszontláthatom, még sosem gon­doltam ennyire komolyan leírt szavakat.

160

És miért baj az, hogy önző okokból akartam viszontlátni? Miért baj, hogy benne látom a menekülést a mindennapos kötelességek elől, hogy napsugárnak tartom sötét sorsom ellenében? Számít ez bármit is, ha az egyetlen vágyam, hogy boldoggá tegyem őt?

Hívnak. Hélène mondja, hogy levél érkezett, ami azt jelen­ti, hogy ideje beszuszakolnom magamat egy ruhába, lemenni és megtudni, hogy mi vár rám.

1788. április 2.

1.

A nap pánikrohammal kezdődött.— Úgy gondoljuk, nincs szüksége komornára — mondta

Carroll úr.A gonosz trió mayfairi házának előcsarnokában állva mé­

ricskélt engem és Héléne-t, ahogy készültünk elindulni titkos küldetésünkre.

— Részemről rendben — mondtam, és bár persze átfutott rajtam egy kis idegesség attól a gondolattól, hogy egyedül kelljen mennem, annak is láttam az előnyét, hogy legalább miatta nem kell aggódnom.

— Nem! — lépett elő Weatherall úr, és határozottan rázta a fejét. — Kitalálhat valami történetet arról, hogy szerencsésre fordult a család élete. Nem akarom, hogy egyedül menjen. Elég nagy baj már az is, hogy én nem tarthatok vele.

Mrs. Carroll kételkedett.— Akkor eggyel több dolgot kell fejben tartania. Eggyel

több dologgal kell törődnie.— Mrs. Carroll — mordult fel Weatherall úr —, minden tisz­

teletem az öné, de ez egyszerűen ostobaság. Az ifjú Eiise

162

egész életében a nemes hölgy szerepét játszotta. Nem lesz vele semmi gond.

Hélène és én türelmesen vártuk, hogy döntsenek a jövőnk- ről. Bár minden más tekintetben különböztünk, abban az egyben egyeztünk, hogy mások döntettek helyettünk a sor­sunk felől. Már megszoktuk.

Miután megtették, a holminkat felszíjazták egy kocsi te­tejére, és a Carrollék által megbízhatónak mondott kocsis át­hajtott velünk a városon Bloomsburybe, egy Queen Square-i házhoz.

II.

— Azelőtt Queen Anne’s Square-nek hívták — mondta a kocsis.— Most már egyszerűen csak Queen Square.

Felkísért minket a lépcsőn, és megrántotta a csengőt. Vá­rakozás közben körbepillantottam a téren, ahol két szépen rendezett sornyi fehér, nagyon angol palotát láttam. Északra mezők terültek el, és egy templom is állt a közelben. Az úton gyerekek játszottak, átrohangáltak a kézikocsik és a hintók között, az egész utca nyüzsgött az élettől.

Lépteket hallottunk, majd reteszek csikorgását. Igyekeztem magabiztosnak látszani. Igyekeztem annak az embernek mu­tatkozni, akinek kiadtam magamat.

És vajon ki volt az?— Yvonne Albertine kisasszony és a komornája, Hélène —

jelentett be minket a kocsis az ajtót kinyitó inasnak. —Jennifer Scott kisasszonyhoz jött.

163

A mögöttünk zajló élettel és lármával ellentétben a ház sötétnek és vészjóslónak tűnt. Elfogott egy erős érzés, hogy nem akarok oda bemenni, de leküzdöttem.

— Scott kisasszony már várja, mademoiselle — mondta az inas rezzenéstelen arccal.

Beléptünk egy nagy előcsarnokba, amelyet elsötétített a faburkolat és a zárt oldalajtók. Az egyetlen fény egy felső lépcsőforduló ablakaiból áradt, és az egész ház csendes volt, szinte halálosan csendes. Pár pillanatig azon tűnődtem, hogy mire is emlékeztet ez a hangulat, majd rájöttem: olyan volt, mint a versailles-i kastélyunk, az anya halálát követő napokban. Mintha itt is megállt volna az idő, mintha csak suttogásokkal és halk lépésekkel folytatódna az élet.

Erre előre figyelmeztettek. Mademoiselle Jennifer Scott, a hetvenes évei közepén járó vénkisasszony kissé... furcsa. Azt mondták, idegenkedik az emberektől, méghozzá nemcsak az ismeretlenektől vagy bizonyos fajta emberektől, hanem min­denkitől. Minimális személyzetet tartott fent Queen Square-i házában, és valamilyen oknál fogva — amely okot Carrollék még nem fedtek fel előttem — nagyon fontos volt az angol Templomosok számára.

A kocsisunkat elküldték, majd Héléne-t is elragadták, talán a konyhába ment, ahol esetlenül állhatott a sarokban, és sze­génykét jól megbámulhatta a ház személyzete. Miután ma­gamra maradtam az inassal, átvezetett a szalonba.

A nagy szobában be voltak húzva függönyök, és minden ablak elé hatalmas cserepes növényeket állítottak, gondolom, szándékosan, hogy ne lehessen se bekukkantani, se kilátni.

164

Amúgy meg a szoba sötét és sivár volt. A halkan pattogó tűz előtt a ház úrnője, Jennifer Scott kisasszony ült.

— Albertine kisasszony úrnőmhöz jött — mondta az inas, majd válasz nélkül távozott, halkan becsukta maga után az ajtót, és egyedül hagyott ezzel a furcsa hölggyel, aki nem szereti az embereket.

Mi mást tudtam még róla? Hogy az apja Edward Kenway kalóz és Orgyilkos volt, a testvére pedig Haytham Kenway, a híres Templomos Nagymester. Feltételeztem, hogy az ő port­réjukat látom az egyik falon, két egymásra hasonlító úriem­bert, akik közül az egyik Orgyilkos-öltözéket viselt, a másik pedig katonai egyenruhát — az lehetett Haytham. Jennifer Scott éveket töltött a csatornán túl, az Orgyilkosok és a Templo­mosok közötti viszály áldozataként. Bár úgy tűnt, senki sem tudja pontosan, hogy mi történt vele, az élmények kétségte­lenül sebeket hagytak rajta.

Egyedül voltunk a szobában. Egy kis ideig csak álltam és néztem, ahogy Jennifer a lángokra mered, állát egyik kezével megtámasztva, a gondolataiba belefeledkezve. Már azon tűnődtem, hogy esetleg meg kellene köszörülnöm a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet, netán egyszerűen oda­lépnem hozzá, hogy bemutatkozzam, amikor a tűz a segítsé­gemre sietett. Sistergett és nagyot pattant, amitől a hölgy felriadt, felfogta, hogy hol is van. Lassan felemelte az állát a kezéről, majd szemüvegének a kerete felett átnézve szem­ügyre vett.

Azt mondták, valamikor igazi szépség volt, és ennek a szépségnek a kísértete valóban ott lengett még körülötte.

165

A finom arcvonásai, a kicsit gondozatlan fekete haja, amelyben vastag szürke sáv húzódott, akár egy boszorkánynak. A te­kintete kemény volt, a szeme okosan fürkésző. Engedelmesen álltam tovább, hagytam, hogy végigmérjen.

— Jöjjön közelebb, gyermekem — szólalt meg végül, és a vele szemben álló székre mutatott.

Miután helyet foglaltam, egy ideig ismét csak nézett.— A neve Yvonne Albertine?— Igen, Scott kisasszony.— Szólíthat Jennifernek.— Köszönöm, Jennifer kisasszony.Lebiggyesztette az ajkát.— Nem, egyszerűen csak Jennifernek.— Ahogy óhajtja.— Ismertem a nagyanyját és az édesapját — mondta, majd

legyintett. — Nos, valójában nem igazán ismertem őket, csak találkoztunk egyszer egy kastélyban, Troyes mellett, az ön hazájában.

Bólintottam. Carrollék figyelmeztettek, hogy Jennifer Scott valószínűleg gyanakodni fog, és próbára tesz. Aminek minden bizonnyal most jött el az ideje.

— Hogy is hívják édesapját? — kérdezte Scott kisasszony, mint aki nem tudja hirtelen felidézni.

— Luciónak — mondtam.— Igaz, igaz — emelte fel az ujját. — És nagyanyját?— Monicának.— Hát persze, persze. Jó emberek. És hogy vannak mos­

tanság?

166

— Elhunytak, sajnos. Nagymama már pár évvel ezelőtt, apa tavaly, év közben. Egyik utolsó kívánsága az volt, hogy keres­sem fel önt, ezért vagyok most itt.

— Valóban?— Attól tartok, asszonyom, hogy apám és Kenway úr között

rosszul végződtek a dolgok.Jennifer arca rezzenéstelen maradt.— Frissítse fel az emlékezetemet, gyermekem.— Apám megsebesítette az ön testvérét.— Hát persze, persze — bólintott. — Beledöfte a kardját Hay-

thambe, ugyebár? Hogy is felejthettem el?Dehogy felejtette el.Szomorúan mosolyogtam.— Talán ezt sajnálta legjobban. Elmondta, hogy nem sokkal

azelőtt, hogy az ön testvére elvesztette az eszméletét, ragasz­kodott hozzá, hogy ő és nagymama kegyelmet kapjon.

jennifer maga elé nézve, a kezét szorongatva bólogatott.— Emlékszem, emlékszem. Borzasztó ügy volt.— Apám őszintén sajnálta, még a halálos ágyán is.Jennifer elmosolyodott.— Milyen kár, hogy nem volt képes megtenni ezt az utat, és

személyesen is elmondani nekem. Biztosíthattam volna afelől, hogy nincs miért aggódnia. Nemegyszer én magam is a leg­szívesebben leszúrtam volna Haythamet.

Az ugráló lángokba nézett, a hangja elcsúszott, mintha az emlékeivel társalogna.

— A kis varangy. Még gyerekkorunkban meg kellett volna ölnöm.

167

— Ezt nem gondolhatja...Keserűen kuncogott.— Nem, nyilván nem. És nem hinném, hogy Haytham te­

hetett volna a történtekről. Legalábbis nem mindenről.Felsóhajtott, a szék karján nyugvó botjáért nyúlt, és felállt.— Jöjjön, biztos fáradt a doveri úttól. Megmutatom a szo­

báját. Sajnos, nem élek valami nagy társasági életet, vacsoráz­ni különösen nem szoktam, így kénytelen lesz egyedül étkez­ni ma este. De talán holnap sétálhatunk egyet az udvaron, hogy jobban megismerkedjünk.

Felálltam, és térdet hajtottam.— Annak nagyon örülnék — mondtam.Amíg felmentünk az emeletre a hálószobák felé, ismét

végigmért.— Tudja, nagyon hasonlít az apjára — mondta.Lucióra gondolt. Ezen elmerengtem. Vajon tényleg hason­

lítok rá? Hiszen azt az egyet már megértettem, hogy Jenni­fer Scott nem hagyja magát könnyen becsapni.

— Köszönöm, asszonyom.

ill.

Később, miután elfogyasztottam a vacsorámat — egyedül, Hélène szolgált ki —, visszavonultam a hálószobámba, és ké­szültem lefeküdni.

Igazság szerint utáltam, hogy Hélène sürgölődik körülöt­tem. Azt már régen leszögeztem, hogy semmi szükségem segítségre az öltözéshez és a vetkőzéshez, de azt mondta,

168

valamit mégis kell csinálnia, már csak azért is, hogy legyen értelme a személyzeti helyiségekben unalmas pletykákkal töl­tött óráknak, így hát annyit megengedtem neki, hogy előké­szítse a ruháimat, és hozzon nekem egy tál forró vizet a mosakodáshoz. Esténként pedig hagytam, hogy kifésülje a hajamat, amit idővel meg is kedveltem.

— Hogy haladnak a dolgok, asszonyom? — kérdezte fésülés közben, franciául, de a biztonság kedvéért igen halkan.

— Remekül, azt hiszem. Te beszéltél egyáltalán Scott kis­asszonnyal?

— Nem, asszonyom, csak futólag láttam.— Nos, nem maradtál ki semmiből. Fura egy szerzet, annyi

biztos.— Igazi csudabogár?Ez Weatherall úr egyik kedvenc fordulata volt. Osszemo-

solyogtunk a tükörben.— Igen. A hölgy egy igazi csudabogár.— Szabad tudnom, hogy mit akar tőle Mr. és Mrs. Carroll?Sóhajtottam.— Még ha én tudnám is, jobb lenne, ha nem osztanám meg

veled.— Hát nem tudja?— Még nem. Jut is eszembe, mennyi az idő?— Mindjárt tíz, mademoiselle Elise.Szúrósan néztem rá.— Mademoiselle Yvonne — sziszegtem.Elvörösödött.— Bocsánat, mademoiselle Yvonne.

169

— Ne forduljon elő még egyszer.— Bocsánat, mademoiselle Yvonne.— És most kérlek, hagyj magamra.

IV.

Miután Hélène távozott, benyúltam az ágy alá, kihúztam az ott tárolt utazóládámat, leguggoltam, és felpattintottam a zárat. Hélène kipakolt ugyan belőle, de nem volt tudomása a láda kettős fenekéről. A szövetszegély alatt volt egy apró rejtett fogantyú, amit megnyomtam, mire a burkolat felpattant, és felfedte a tartalmát.

Többek közt egy távcsövet és egy kis jeladó szerkezetet. Utóbbihoz hozzárögzítettem egy gyertyát, fogtam a távcsövet, és az ablakhoz lépve éppen csak annyira húztam el a függönyt, hogy kilássak a Queen Square-re.

Az út túloldalán volt. Mindenki azt hihette róla, hogy fu­varra váró bérkocsis. Weatherall úr egy kétkerekes kocsin ült, az arcát alul sál fedte. Megadtam az előre megbeszélt jelet. Kezével eltakarta a kocsi lámpáját, amivel nyugtázta a jelzé­semet. Előbb balra, majd jobbra pillantott, és letekerte az arcáról a sálat. A távcsövet a szememhez emelve tisztán láttam az arcát, és le tudtam olvasni a szájáról, hogy „Helló, Élise” . Majd ő is a szeméhez helyezett egy távcsövet.

— Helló — tátogtam én is válaszul.Egyetlen hang nélkül beszélgettünk.— Hogy megy?— Bejutottam.

170

— Helyes.— Kérem, Élise, legyen óvatos — mondta, és bármennyire

nehéz is elképzelni, Weatherall úr képes volt valódi aggodal­mat és meghatódottságot vetíteni a sötétben folytatott néma beszélgetésünkbe.

— Az leszek — válaszoltam. Majd visszavonultam aludni és elmerengeni azon, hogy mi célból vagyok is én ezen a furcsa helyen.

1788. április 6.

1.

Gyorsan telik az idő, és sok mindent kell elmondanom az elmúlt pár nap eseményeiről. A kardom másodszor is meg­érezte a vér ízét, csakhogy ezúttal én tartottam a kezemben. És felfedeztem valamit — amit, ahogy visszaolvasom a napló­mat, valójában mindig is tudhattam volna.

De kezdjük az elején.— Lesz szerencsém Scott kisasszony társaságához reggeli­

nél? — kérdeztem az egyik szolgától az első teljes ott töltött napunk reggelén. Az inas szeme villant egyet, majd szó nélkül távozott, magamra hagyott az ebédlő dohos levegőjében és a reggelente rendszeresen háborgó gyomrommal. Előttem üre­sen terült el a hosszú reggelizőasztal.

Az inas helyén hirtelen megjelent Mr. Smith, a komornyik, becsukta maga után az ajtót, majd odasiklott hozzám, ahol a reggelimmel ültem.

— Sajnálom, mademoiselle — mondta kurtán meghajolva —, de Scott kisasszony a szobájában reggelizik, ahogy alkalom- adtán szokása, különösen olyankor, amikor nincs jó erőben.

— Erőben?

172

Halványan elmosolyodott.— Úgy értem, nem érzi magát teljesen egészségesnek. Üze­

ni a kisasszonynak, hogy érezze otthon magát. Reméli, később majd csatlakozhat hozzá, és folytatni tudják az ismerkedést.

— Ennek nagyon örülnék — mondtam.Vártam, Héléne-nel együtt. Egész délelőtt a palotában ba­

rangoltunk, mintha szokatlanul alaposan szemügyre vennénk egy házat, mielőtt megvásárolnánk. Scott kisasszonynak nyo­ma sem volt. Később visszavonultunk a szalonba, ahol a Maison Royale-ban varrással töltött éveknek végre gyakor­lati hasznát vettem. Vendéglátónk azonban még mindig nem mutatkozott.

Mi több, délután sem hallottunk egy hangot sem, amikor Hélène társaságában jártam egyet az udvaron. Este sem tette tiszteletét, így megint egyedül kellett elfogyasztanom a va­csorát.

Bosszúságom egyre nőtt. Belegondoltam, mennyi kocká­zatot vállaltam azért, hogy eljussak idáig — felidéztem a kelle­metlen jeleneteket Madame Levéne-nel, valamint apám és Arno megtévesztését. Azért jöttem Londonba, hogy megta­láljam Ruddockot, nem pedig azért, hogy naphosszat bizony­gassam, milyen ügyesen varrók, és gyakorlatilag vendéglátóm fogságában töltsem az időt. Miközben semmivel sem tudtam többet arról, hogy mit is kéne itt tennem.

Visszavonultam, és tizenegy órakor ismét jelt adtam Wea- therall úrnak.

Ezúttal azt tátogtam el neki, hogy „kimegyek” , és láttam, ahogy kiül az arcára a páni félelem, miközben nemet integet,

173

de addigra már eltűntem az ablakból. És persze védelmezőm tökéletesen ismert. Tudta, ha azt mondom, hogy kimegyek, akkor kimegyek.

Hálóingemre kabátot húztam, belebújtam egy papucsba, majd leosontam a bejárati ajtóhoz. Nagyon, nagyon halkan húztam el a reteszt, majd kiléptem, és átszaladtam az úton a kocsijához.

— Nagy kockázatot vállalt, gyermekem — mondta mérgesen, de nem tudta leplezni, mennyire örül, hogy láthat.

— Egész nap híre-hamva sem volt Scott kisasszonynak — hadartam el.

— Valóban?— Nem, és egész nap fel-alá ténferegtem, akár egy unatko­

zó páva. Talán ha tudnám, hogy mit kéne tennem odabent, hozzáláthatnék, végrehajthatnám a küldetésemet, és itt hagy­hatnám ezt a szörnyű házat. — A szemébe néztem. — Átkozott tortúra ez nekem odabent, Weatherall úr.

Biccentett, és elfojtott egy mosolyt a szitokszó hallatán.— Hát jó, Élise. Nos, az a helyzet, hogy épp ma mondták el

nekem is. Bizonyos leveleket kell megszereznie.— Miféle leveleket?— Személyes jellegűeket. Haytham Kenway leveleit, amelye­

ket Jennifer Scottnak írt a halála előtt.Rámeredtem.— Ennyi az egész?— Nem elég? Jennifer Scott egy Orgyilkos lánya. A leveleket

egy magas rangú Templomos írta neki. Carrollék meg akarják ismerni a tartalmukat.

174

— Eléggé erőltetettnek tűnik ez a módszer.— Korábban a személyzet tagjai közé építettek be egy ügy­

nököt, ám az nem járt sikerrel. Csak annyit tudtak meg, hogy a leveleket nem valami könnyen megközelíthető helyen tárol­ja Scott kisasszony. Nem szépen, szalaggal átkötve az íróasz­tala egyik fiókjában. Hanem elrejtve.

— Amúgy meg mi a helyzet?— Mármint Ruddock ügyében? Carrollék azt mondják, hogy

az embereik kérdezősködnek.— Erről már hetekkel ezelőtt is biztosítottak.— Az ilyesmi nem megy gyorsan.— Nincs kedvemre ez a lassú haladás.— E lise ... — figyelmeztetett.— Jó l van, nem csinálok semmiféle ostobaságot.— Helyes — bólintott. — Már így is elég veszélyes a helyzete.

Ne rontson rajta.Megpusziltam az arcát, kiszálltam a kocsiból, és visszasza­

ladtam az úton át. Ahogy beléptem, egy pillanatra megálltam szuszogni — és rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül.

A félhomályból lépett elő, az arca alig látszott. Mr. Smith, a komornyik.

— Albertine kisasszony? — kérdezte döbbenten, a fejét kissé megdöntve. A szeme megvillant a sötétben, és egy kellemet­len pillanatig elfelejtettem, hogy elvileg Yvonne Albertine vagyok, Troyes-ból.

— O, Smith úr — dadogtam, miközben összehúztam maga­mon a kabátomat. — Megijesztett. Én csak...

— Smith — javított ki. — Nem Smith úr.

1 7 5

— Sajnálom, Smith, én csak — megfordultam, és az ajtó felé intettem — csak levegőztem.

— Nem elég az ablak, kisasszony? — kérdezte kedves hangon, bár az arca még mindig a sötétben maradt.

Elhessegettem egy bosszús gondolatot. A bennem mélyen lapuló May Carroll felháborodását, hogy egy egyszerű komor­nyik kérdőre vonjon.

— Több levegőre volt szükségem — mondtam kissé bénán.— Nos, ez teljesen rendben is van. De tudja, amikor Scott

kisasszony még kislány volt, ezt a házat lerohanták, és a harc során megölték az édesapját.

Ezt már tudtam, de azért bólintottam, hogy folytassa a történetet.

— A család katonákkal és kutyákkal őriztette a házat, de a támadóknak mégis sikerült behatolniuk. Le is égett a palota. Amióta úrnőm visszaköltözött ide, ragaszkodik ahhoz, hogy az ajtókat állandóan bereteszelve tartsuk. Noha ön természe­tesen bármikor elhagyhatja a házat — itt megengedett magának egy kis szomorú mosolyt —, kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz, hogy a személyzet valamelyik tagja jelen legyen ilyen­kor, és biztosítsa, hogy minden retesz visszakerüljön a helyé­re távozásakor és visszatértekor.

Elmosolyodtam.— Persze. Tökéletesen megértem. Nem fordul elő többé.— Hálásan köszönöm. — Tekintete végigmérte a ruházato­

mat, kétséget sem hagyva felőle, hogy némileg szokatlannak tartja, majd oldalra lépett, és egyik kezével a lépcső felé mu­tatott.

176

Miközben visszamentem a szobába, átkoztam a saját osto­baságomat. Weatherall úrnak igaza volt. Nem lett volna szabad ekkora kockázatot vállalnom.

II.

A következő nap ugyanúgy telt el. Na jó, nem pontosan ugyanúgy, de őrjítően hasonló módon. Ismét egymagam reg­geliztem, ismét tudatták velem, hogy Scott kisasszony a nap folyamán valamikor szívesen látna, és megkértek, hogy ma­radjak a ház környékén. Megint a folyosókat róttuk, megint próbára tettem suta varrótudásomat, megint elcsevegtünk, az udvaron tett izgalmas sétáról nem is beszélve.

Egy tekintetben azonban legalább jobbra fordult a helyzet, mivel barangolásaim most már nem voltak annyira céltalanok. Azon töprengtem, hogy vajon hol rejtegetheti Jennifer a le­veleket. Az előszobából az egyik ajtó egy játékterembe veze­tett, és kihasználva az alkalmat gyorsan átvizsgáltam a szoba faburkolatát, hátha valamelyik tábla félrecsúsztatható, és egy titkos rekeszt rejt maga mögött. Őszintén szólva az egész házat alaposabban át kellett volna néznem, csak hát olyan hatalmas volt. A levelek a két tucat szoba bármelyikében lehettek, és az előző esti ijedség után nem volt nagy kedvem sötétedés után lopakodni. Nem, a legjobb esélyem a levelek megszerzésére abban rejlett, hogy jobban megismerkedem jenniferrcl.

De hogyan tudom én ezt elérni, ha még ki sem jön a szo­bájából?

177

Hl.

A harmadik napon ugyanaz történt. Nem részletezem. Var­rás, csevegés, és aztán, „O, Hélène, mi lenne, ha levegőznénk egyet, hát nem jó ötlet?”

— Nem tetszik ez nekem — tátogta Weatherall úr, amikor este felvettük megint a kapcsolatot.

Jelzésekkel és szájról olvasással nehezen ment a kommuni­káció, de muszáj volt beérnünk ennyivel. Nem akarta, hogy megint kiosonjak, és a komornyikkal való találkozásom óta én sem.

— Hogy érti ezt?— Lehet, hogy most ellenőrzik a fedősztoriját.Vajon megáll a lábán? Ezt csak Carrollék tudhatták. Ugyan­

annyira ki voltam szolgáltatva nekik, mint Jennifer Scottnak.Aztán a negyedik napon Jennifer Scott előjött a szobájá­

ból. Végre! Az istállónál találkozunk, üzente. Kisétálunk ket­tesben a Rotten Row-ra a Hyde Parkban.

Megérkezvén csatlakoztunk a többi délelőtti sétálóhoz. Férfiak és nők, kissé feleslegesnek tűnő napernyővel, jól fel­öltözve a csípős levegő ellen. A sétálók integettek a kocsiban ülőknek, akik nagy kegyesen visszaintegettek, a lovasok inte­gettek a gyalogosoknak és a kocsizóknak, és mindenki, legyen az férfi, nő vagy gyermek, a legszebb ruhájában tündökölt, integetett, sétálgatott, mosolygott, megint integetett...

Kivéve Jennifer Scottot, aki felöl tözött ugyan elegánsan az alkalomra, ám undorodva nézett a Hyde Parkra ősz csíkos hajának fátyla mögül.

178

— Ilyen látványra számított, amikor Londonban érkezett, Yvonne? — kérdezte, miközben legyintett az integetőkre, a mosolygókra és az állig begombolt kisgyerekekre. — Ilyen idi­ótákra, akik alig látnak bármit, ami a park területén kívül esik?

Visszafojtottam egy mosolyt. Jó l megértették volna egy­mást anyámmal.

— Azért jöttem, hogy magával találkozzam, Scott kisasszony.— És miért is?— Apám miatt. Az utolsó kívánsága miatt, nem emlékszik?Lebiggyesztette az ajkát.— Lehet, hogy öregnek látszom a maga szemében, Alber-

tine kisasszony, de biztosíthatom, annyira nem vagyok öreg, hogy ilyesmit elfelejtsek.

— Bocsánat, nem akartam megsérteni.Megint legyintett.— Nem vettem sértésnek. Sőt hacsak nem mondok mást,

mindig vegye olybá, hogy nem sértődtem meg. Engem nem könnyű megsérteni, Albertine kisasszony, erről biztosíthatom.

Ezt el is tudtam hinni.— Mondja, mi történt édesapjával és nagyanyjával, miután

aznap elhagytak minket? — kérdezte.Keményen összpontosítottam, és elmondtam a betanult

történetet.— Miután az ön testvére olyan irgalmas volt velük, apám és

nagyanyám letelepedtek Troyes mellett. Tőlük tanultam meg angolul, spanyolul és olaszul. Nyelvi és fordítói készségeiknek köszönhetően sokan keresték a szolgálataikat, amiből szépen meg is éltek.

179

Megálltam, és az arcát fürkésztem, hogy nem látom-e rajta a hitetlenkedés bármi jelét. A Maison Royale-ban töltött gyöt- relmes éveknek köszönhetően éppen hogy képes lettem volna átmenni a vizsgán, ha próbára akarná tenni a nyelvtudásomat.

— Elég jól ahhoz, hogy szolgálókat is megengedhessenek maguknak?

— Ebben a tekintetben szerencsések voltunk — válaszoltam, és próbáltam lelki szemeimmel összeegyeztetni a két „nyelvi szakértő” képét a személyzetet fenntartó házzal, de nem si­került.

Ám ha voltak is kétségei, szürke, félig nyitott szeme nem árult el semmit.

— Es az édesanyja?— Helybéli lány volt. Sajnos, nem ismertem. Nem sokkal az

esküvőjük után adott életet nekem, de belehalt a szülésbe.— És most hogy állnak a dolgai? Most, hogy a nagyanyja és

az édesapja is meghalt, mihez kezd, ha majd elmegy innen?— Visszatérek Troyes-ba, és folytatom a munkájukat.Hosszú ideig nem szólalt meg egyikünk sem. Integettem a

sétálóknak.— Kapcsolatban voltak Kenway úrral a halála előtt? - kér­

deztem végül. — Esetleg írt magának?Jennifer kibámult a kocsi ablakából, de rájöttem, hogy a

saját tükörképét nézi. Visszafojtottam a lélegzetemet.— Tudja, a saját fia döfte le — mondta kissé révedezve.— Értem.— Haytham mestere volt a kardnak, akár az apja. Tudja, ho­

gyan halt meg az apánk?

180

— Smith megemlítette — válaszoltam, majd miután rám nézett, gyorsan folytattam —, amikor elmagyarázta, miért annyira fontos a biztonság a házban.

— Valóban. Nos, Edw ardot... édesapánkat a támadóink ölték meg. Persze az első vesztes harc az, amelyben megha­lunk, és senki sem nyerhet meg minden harcot, ő pedig akkor már idős volt. Mindazonáltal a képességei és a tapasztalata alapján még mindig el tudott bánni két ellenféllel. Úgy vélem, azt a harcot egy évekkel korábban szerzett seb miatt veszítet­te el. Amely lelassította. Haytham is hasonlóképpen vesztett el egy harcot a saját fiával szemben, és sokszor elgondolkod­tam azon, hogy miért. Lehetséges, hogy őt is hátráltatta egy seb? Talán az a seb, amelyet az ön apjának a kardja ejtett rajta? Vagy talán más hátráltatta Haythamet? Meglehet, Hay­tham egyszerűen csak elhatározta, hogy eljött az ideje, és hogy a fia keze általi halál nemes dolog. Tudja, Haytham Templo­mos volt. Méghozzá a Tizenhárom Gyarmat Nagymestere. D e én tudok valamit Haythamről, amit nagyon kevesen. Talán csak azok, akik elolvasták a naplóját, akik olvasták a leveleit...

A leveleit. Éreztem, hogy a szívem kalapácsként ver. A ló­paták csattogása és a sétálók szakadatlan fecsegése a háttérbe olvadt, ahogy összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem.

— Mire gondol, Jennifer? Mit tudott róla?— A kétségeire, gyermekem. A kétségeire. Haj^thamet a

mentora, Reginaid Birch vezette be a Templomos tanokba, és minden bizonnyal mély hatással volt rá a tanítás. Elvégre Templomosként halt meg. Ám nem tudta megállni, hogy ne

181

kérdőjelezze meg az ismereteit. Ilyen volt a természete. És bár valószínűleg sosem talált választ a kérdéseire, már az is elegendő, hogy egyáltalán megfogalmazódtak benne. Magának van hite, Yvonne?

— Minden bizonnyal örököltem szüleim értékrendjét — vá­laszoltam.

— Gondolom, tökéletes a modora, és törődik embertársai sorsával...

— Arra törekszem.— És mi a helyzet az univerzálisabb kérdésekkel, Yvonne?

Vegyük a hazája helyzetét. Melyik oldallal rokonszenvez?— Úgy vélem, a helyzet bonyolultabb annál, hogy rokon-

szenvi alapon lehessen állást foglalni, Scott kisasszony.Érdeklődve vonta fel a szemöldökét.— Ez egy roppant értelmes válasz, kedvesem. Úgy látom,

maga nem az a fajta, aki vakon követ másokat.— Szeretem azt gondolni magamról, hogy tisztában vagyok

a saját meggyőződésemmel.— Efelől nincs is kétségem. De mégis, kérem, fejtse ki kicsit

részletesebben, hogy mi a véleménye hazája helyzetéről.— Sosem gondolkodtam el ezen különösebben, kisasszony

— óvatoskodtam, próbáltam nem kiadni magamat.— Akkor kérem, járjon a kedvemben, és tegye meg most.Otthonra gondoltam. Apámra, aki oly buzgón hitt az Isten

által felkent királyban, és abban, hogy mindenkinek tudnia kell, hol a helye. A Varjakra, akik egyszerűen meg akarták fosztani a királyt a hatalmától. És anyára, áld úgy vélte, létezik harmadik út.

182

— Úgy gondolom, hogy szükség van valamilyen reformra — mondtam Jennifernek.

— Valóban?— Azt hiszem, igen — válaszoltam kis tétovázás után.Jennifer bólintott.— Helyes, helyes. Kételkedni jó dolog. Az öcsémnek is vol­

tak kétségei. Le is írta ezeket a leveleiben.Már megint a levelek. Mivel nem igazán tudtam, mire megy

ki ez az egész, megint óvatosan fogalmaztam.— Ezek szerint nemcsak irgalmas, de bölcs ember is volt.Scott kisasszony ezen kuncogott.— O, azért voltak neki hibái is. De igen, úgy gondolom, a

szíve legmélyén bölcs és jó ember volt. No, de most már térjünk vissza. — Botja fogantyújával megkocogtatta a hintó plafonját. — Már majdnem itt az ebédidő.

Ahogy visszaindultunk a Queen Square felé, úgy éreztem, hogy közel járok.

— Mutatnék magának valamit még ebéd előtt — mondta.Vajon a levelekre utalt?A palotához érve a kocsis lesegített minket, ám ahelyett,

hogy felkísért volna minket a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, visz- szaült a bakra, megrántotta a gyeplőt, és elkattogott a kocsi kerekei körül örvénylő finom ködfüggönyben.

Ahogy az ajtóhoz értünk, Jennifer előbb egyszer, majd egymás után kétszer gyorsan rántotta meg a csengő zsinórját. Talán üldözési mániám volt, d e ...

Ahogy a kocsis elment. Ahogyjennifer meghúzta a csengőt. Gondterheltségem dacára igyekeztem mosolyogni, ahogy

í83

belülről elhúzták a reteszeket, az ajtó kinyílt, és Jennifer alig észlelhető biccentéssel üdvözölte Smith-t, mielőtt belépett.

A bejárati ajtó becsukódott, kizárva a Queen Square halk moraját. Elfogott a rabság immár ismerős érzése, ám a félelem ezúttal valódi volt. Mintha valami nem lenne rendben. És hol lehet Hélène?

— Lenne olyan kedves tudatni Héléne-nel, hogy visszatér­tem, Smith? — kérdeztem a komornyiktól.

Smith válaszként a szokott módon megdöntötte kicsit a fejét, és elmosolyodott.

— Természetesen, mademoiselle. — De meg sem mozdult.Kérdőn néztem Jenniferre. Azt akartam, hogy a dolgok a

normális mederben folyjanak. Hogy letolja a komornyikot. De nem tette meg, hanem rám nézett.

— Jöjjön. Meg akarom mutatni magának a játéktermet, ahol az apám meghalt.

— Hát persze, mademoiselle — válaszoltam, laposan Smith felé pillantva, ahogy a szokás szerint zárva tartott faburkola­tú ajtóhoz mentünk.

— Bár úgy vélem, maga már látta is a játéktermet, nem igaz?— kérdezte.

— Az elmúlt négy nap során bőségesen volt alkalmam kö­rülnézni az ön csodálatos palotájában, Scott kisasszony — mondtam.

Jennifer megállt, kezét a kilincsen tartva. És rám nézett.— Négy nap alatt mi is el tudtuk intézni, amit kellett, Yvonne...Nem tetszett, ahogy ezt a nevet hangsúlyozta. Nagyon nem

tetszett.

184

Kinyitotta az ajtót, és betessékelt.A függönyök be voltak húzva. Csak a szegélylécekre és a

kandallópárkányra helyezett gyertyák világítottak, amitől a szo­ba narancssárga színben pislákolt, mintha valami vészjósló vallásos szertartás előkészületeit jelezné. A biliárdasztalt lefed­ték és oldalra tolták, így nem is volt más bútor a szobában, csak két konyha szék, amelyet a terem közepére helyeztek, egymással szemben. Valamint ott állt egy inas, kesztyűs kezét maga előtt összefogva. Azt hiszem, Mills volt a neve. Mills általában mo­solygott, hajlongott, és kifogástalan udvariassággal és tisztelet­tel viseltetett irántam, ahogy az megillet egy Franciaországból érkező nemes hölgyet. Most azonban egyszerűen csak bámult maga elé, kifejezéstelen arccal. Sőt inkább kegyetlenül.

Jennifer folytatta.— Négy nap elégséges volt arra, hogy elküldjünk valakit

Franciaországba ellenőrizni a történetet, amelyet előadott nekünk.

Smith belépett mögöttünk, és megállt az ajtó mellett. K e­lepcébe estem. Milyen ironikus. Az elmúlt pár napban azon panaszkodtam, hogy csapdában érzem magamat, és ez most be is következett.

— Mademoiselle — mondtam nagyobb felháborodással a hangomban, mint akartam —, őszintén szólva roppant kelle­metlennek és érthetetlennek tartom ezt a helyzetet. Ameny- nyiben ez valami tréfa vagy számomra ismeretlen angol szo­kás, kérem, adjon rá magyarázatot!

Mills, a lakáj kemény arcára néztem, majd a két székre, majd megint Jennifer re. A vonásai meg sem rezzentek. Bár ott lett

185

volna Weatherall úr. Vagy az apám. Vagy az anyám. Vagy Arno. Azt hiszem, még sosem éreztem magamat ennyire magányos­nak és kiszolgáltatottnak, mint abban a pillanatban.

— Szeretné tudni, hogy mit fedezett fel az emberünk? — kérdezte Jennifer, ügyet sem vetve az én kérdésemre.

— Asszonyom... — próbálkoztam megint, de rám sem he­derített.

— Azt, hogy Monica és Lucio Albertine valóban a nyelvi készségeiből élt, de korántsem elég jól ahhoz, hogy személy­zetet tartsanak. Nem volt semmilyen helybéli lány sem. Nem volt feleség, nem volt házasság, nem volt gyerek sem. És természetesen Yvonne Albertine sem létezik. Anya és fia szerény körülmények között élt Troyes városának a szélén. Egészen addig a napig, amikor négy héttel ezelőtt meggyil­kolták őket.

IV.

Megállt bennem a levegő.— Nem! — A szó kiszaladt a számon, még mielőtt vissza­

foghattam volna.— De igen, sajnos. Templomos barátai álmukban vágták el

a torkukat.— Nem! — kiáltottam ismét. Nemcsak a saját lelepleződésem

miatti kínból, hanem szegény Monica és Lucio Albertine végzete okán is.

— Bocsásson meg egy percre — mondta Jennifer, és azzal távozott, Smith és Mills éber felvigyázása alatt hagyva engem.

186

Hamar visszatért.— A leveleket akarja, ugye? A Rotten Row-n majdnem ki is

bökte. Vajon miért kíváncsiak Templomos gazdái öcsém le­veleire?

A gondolataim összevissza cikáztak, az elmémben villám­ként hasítottak a lehetőségek: valljam be, vágjak vissza, ro­hanjak el, háborodjak fel, törjek meg és fakadjak sírva...

— Igazán nem tudom, hogy miről beszél, kisasszony — pró­bálkoztam.

— O, márpedig szerintem tudja, Élise de la Serre.Uramisten. Hát e%t meg honnan tudja ?A választ hamarosan megkaptam. Jennifer intésére Smith

kinyitotta az ajtót, és belépett egy másik inas, Héléne-t taszi- gálva maga előtt.

A lányt lelökték az egyik faszékre, ahonnan kimerült, ese­dező szemmel nézett fel rám.

— Sajnálom. Azt mondták, veszélyben van — könyörgött.— Valóban — szólt Jennifer. — És igazat is mondtunk. Mind­

ketten veszélyben vannak.

v.

— És most mondja el, mit akar a Rendjük a levelekkel?Előbb Scott kisasszonyra, majd a szolgáira néztem. Tudtam,

hogy a helyzet reménytelen.— Sajnálom, Jennifer — kezdtem bele. — Őszintén sajnálom.

Igaza van, imposztorként jöttem a házába, és valóban azt reméltem, hogy megszerezhetem öccse leveleit...

187

— Hogy ellophatja tőlem a leveleket — pontosított szigorúan.Lehajtottam a fejemet.— Igen. Hogy ellopjam öntől a leveleket.Jennifer mindkét kezét botja markolatára helyezte, és felém

hajtotta a fejét. A haja a szemüvegére hullott, így csak az egyik szemét láttam, de az sistergett a dühtől.

— Az apám, Edward Kenway, Orgyilkos volt, Élise de la Serre. A Templomosok emberei lerohanták a házunkat, és pont ebben a szobában ölték meg. Engem elraboltak, és egy olyan életet erőltettek rám, amelyet legborzalmasabb rémál­maimban sem tudtam volna elképzelni. Egy hosszú éveken át tartó, folyamatos rémálmot. Őszinte leszek magával, Élise de la Serre. Nem viseltetem jóindulattal a Templomosok iránt, a Templomosok kémei iránt pedig különösen nem. Mit gon­dol, Élise de la Serre, milyen büntetést szabnak ki az Orgyil­kosok a kémekre?

— Nem tudom, kisasszony, de nagyon kérem, Héléne-t ne bántsa — könyörögtem. — Velem tegyen belátása szerint, de őt ne büntesse meg. Nem csinált semmit. Ártatlan ebben az egészben.

De Jennifer erre hangosan, szinte csaholva nevetett fel.— Ártatlan? Nos, akkor teljesen együtt érzek vele, hiszen

valamikor én is ártatlan voltam. Maga szerint megérdemeltem bármit is abból, ami velem történt? Hogy elraboltak, és fogva tartottak? Hogy szajhának használtak? Maga szerint én, az ártadan teremtés, megérdemeltem ezt a bánásmódot? Meg­érdemeltem, hogy hátralevő éveimet magányban és sötétség­ben töltsem, az éjszaka előtörő démonoktól rettegve?

188

— Nem, biztos nem gondolja így — folytatta. — De tudja, az ártatlanság nem védőpajzs, a Templomosok és az Orgyilkosok közötti örökös harcban biztosan nem az. Ártatlanok sora hal meg ebben a harcban, amelybe, úgy látom, nagy örömmel vetné bele magát, Elise de la Serre. Meghal az ártatlanság, meghalnak az ártatlanok. A háborúban megtörténik az ilyes­mi, Elise, és a Templomosok és az Orgyilkosok közötti konf­liktusban úgyszintén.

— Maga nem ilyen — nyögtem ki végre.— Hogy érti ezt, gyermekem?— Maga nem fog megölni minket.Savanyúan nézett rám.— Miért ne tenném? Szemet szemért. A maga társai lemé­

szárolták Monicát és Luciót, és elvégre ők is ártatlanok vol­tak, nem?

Bólintottam.Felegyenesedett. Az ökle elfehéredett, ahogy az ujjai a bot

elefántcsont markolatát szorongatták. Eszembe jutott az a pillanat, amikor először találkoztunk, és merengve nézett a tűzbe. Belém hasított a fájdalmas érzés, hogy a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk, megkedveltem Jennifer Scottot, és felnéztem rá. Nem akartam, hogy képes legyen bántani min­ket. Úgy gondoltam, ő jobb ember ennél.

Es az is volt.— Az a nagy igazság, hogy én végtelenül utálom ezt az

egész bandát — szólalt meg végül, mintha évek óta benne ragadt szavakat eresztene ki magából egy hosszú sóhajjal.— Az egész társaságot. Mondja el a Templomos barátainak,

189

amikor visszamegy hozzájuk a komornájával... — itt elhall­gatott, és botjával Hélène felé bökött. — Valójában ön nem is komorna, ugye?

— Nem, kisasszony — ismertem be, és Héléne-re néztem.— Úgy gondolja, hogy hálával tartozik nekem.

Jennifer az égre emelte a tekintetét.— Most viszont maga lehet hálás neki.— Igen. Tudom — bólintottam komoran.jennifer rám nézett.— Tudja, Elise, én látom magában a jót. Látom a kétségeket

és a kérdéseket, márpedig ez szerintem pozitív jellemvonás, és ezt vettem figyelembe a döntésemnél. Odaadom magának a leveleket, amikért jött.

— Már nem akarom megkapni a leveleket, kisasszony — mond­tam a könnyeimmel küszködve. — Semmi áron.

— Miből gondolja, hogy van választási lehetősége? — kér­dezte. — Templomos társai akarják ezeket a leveleket, és meg is kapják őket. De feltételeim vannak. Az első az, hogy hagy­janak ki engem minden jövőbeli csatájukból. Hagyjanak engem békén. A második pedig az, hogy olvassák el a leveleket. Ol­vassák el, mit mond az öcsém arról, hogy a Templomosok és az Orgyilkosok együttműködhetnének egymással. És talán, talán, cselekedjenek is ennek a szellemében.

Intett Smithnek, aki biccentett, majd a falba ágyazott fatáb­lákhoz lépett.

Jennifer rám mosolygott.— Már elgondolkodott ezekről a táblákról, ugye? Tudom,

hogy igen.

190

Kerültem a tekintetét. Mills közben megérintett egy kap­csolót, amitől az egyik fatábla hátracsúszott, és egy rekeszből kiemelt két szivardobozt. Visszament úrnőjéhez, megállt mel­lette, és felnyitotta a felső dobozt, hogy megmutassa a tartal­mát: egy fekete szalaggal átkötött levélcsomagot.

Jennifer a levelekre bökött, de nem nézett feléjük.— Itt van Haytham összes Amerikából küldött irománya.

Azt akarom, hogy olvassa el a leveleket. Ne aggódjon, nem fogja bizalmas családi ügyekbe ütni az orrát, az öcsém és én sosem álltunk közel egymáshoz. Haytham személyes világ­nézetét fejti ki bennük. És ha jól ítélem meg magát, Élise de la Serre, talán valami olyasmit fog kiolvasni belőlük, ami megváltoztathatja a gondolkodását. Talán ez a gondolkodás- mód elkíséri majd, amikor a Templomosok Nagymesterükké avatják.

Visszanyújtotta az első dobozt Millsnek, majd felnyitotta a másodikat, amely egy ezüst nyakláncot tartalmazott, rajta egy beékelt függővel. A csillogó vörös ékszer egy Templomos kereszt alakját képezte.

— Ezt is nekem küldte — magyarázta Jennifer. — Ajándékba. De én nem vágyom megtartani. Ez egy Templomost illet. Talán egy olyat, mint maga.

— Nem fogadhatom el.— Nincs más választása — mondta megint. — Vegye át. Ezt

is, a leveleket is. És tegyen meg minden öntől telhetőt ennek a kilátástalan háborúnak a lezárásáért.

Ránéztem, és bár nem akartam megtörni a varázst, sem azt, hogy meggondolja magát, muszáj volt feltennem a kérdést.

191

— Miért teszi ezt?-- Mert elég volt a vérontásból — válaszolta. Hirtelen elfor­

dult, mintha már nem bírna elviselni. Mintha szégyellne a szívébe költözött irgalmat, és azt kívánná, bár elég erős lenne ahhoz, hogy megölessen.

Aztán egy intéssel kiküldte az embereit Héléne-nel együtt. Mivel úgy tűnhetett neki, hogy tiltakozni készülök, megnyug­tatott.

— Gondját fogják viselni.Majd így folytatta:— Hélène nem akart beszélni, mert védte magát. Büszkének

kellene lennie arra, hogy ilyen hűséget kelt a követőiben, Elise. Talán képes lesz ezt az adottságát arra használni, hogy más irányba terelje Templomos társait. Majd meglátjuk. Nem könnyen válók meg ezektől a levelektől. Csak remélni tudom, hogy el fogja olvasni, és hogy figyelembe fogja venni a tartal­mukat.

Két órán át hagyott magamra a levelekkel. Hz elegendő volt arra, hogy elolvassam mindet, és hogy új kérdések fogalma­zódjanak meg bennem. Hogy megértsem, létezik másik út. Egy harmadik út.

VI.

Jennifer nem köszönt el tőlünk. Egyszerűen kivezettek min­ket egy hátsó bejáraton az istálló udvarára, ahol egy kocsi már várt ránk. Mills felsegített minket, és egyetlen szó nélkül tá­voztunk.

192

A kocsi zötyögött és rázkódott. A lovak horkantottak, a kantárjuk csattogott, ahogy átszeltük Londont, és haladtunk Mayfair felé. A dobozt az ölemben tartottam, benne Haytham leveleivel és a Jennifertől kapott nyaklánccal. Szorosan fogtam, abban a tudatban, hogy ezek jelentik eljövendő béketerveim kulcsát. Tartoztam annyival Jennifernek, hogy megfelelő ke­zekbe helyezem ezeket.

Hélène csendben ült mellettem. A kezéért nyúltam, ujjaim hegyével nyugtatgatva simogattam a csuklóját.

— Sajnálom, hogy belekevertelek.— Nem maga kevert bele, mademoiselle, hát nem emlékszik?

Mindvégig próbált lebeszélni, hogy magával tartsak.Szárazon felnevettem.— Gondolom, most azt kívánod, bár hallgattál volna rám.Felnézett a kocsi ablakából, ahogy elzakatoltak mellettünk

az utcák.— Nem, mademoiselle, ez egy pillanatig sem jutott az eszem­

be. Bármilyen sors várjon is rám, csak jobb lehet annál, amit azok az emberek szántak nekem ott Calais-ban. Akiktől maga mentett meg engem.

— Ebben az esetben, Hélène, törlesztetted az adósságodat. Amikor visszaérünk Franciaországba, szabadon mehetsz, amerre csak akarsz.

Egy mosoly nyoma rajzolódott ki az ajkaira.— Meglátjuk, hogy lesz, mademoiselle — mondta. — Majd

meglátjuk.Ahogy a kocsi begördült a fák övezte mayfairi térre, vagy

ötven yardról sürgés-forgást láttam Carrollék háza előtt.

193

A felső csapóajtót ütögetve jeleztem a kocsisnak, hogy álljon meg, és miközben a lovak panaszosan dobogtak, kinyi­tottam a fülke ajtaját, kiálltam a fellépőre, és kezemet a sze­memhez emeltem, hogy megnézzem, mi történik. Két kocsit és a Carroll család tüsténkedő szolgáit láttam. Carroll úr a házhoz felvezető lépcsőn állt, éppen a kesztyűjét húzta fel, Weatherall pedig éppen lefelé sietve a felöltőjét gombolta be. Az oldalán a kardja lógott.

Érdekes. Az inasok is fegyvert viseltek, ahogy Carroll úr is.— Várjon itt! — kiáltottam a kocsisnak, majd halkan Héléne-

hez szóltam. — Mindjárt visszajövök.Felkaptam a szoknyám szélét, és egy kettős korláthoz siet­

tem, ahonnan közelebbről lehetett látni a kocsikat. Weatherall úr háttal állt nekem. A két kezemet tölcsérben a szám elé fogva szokásos huhogásunkat hallattam, és megkönnyebbülten lát­tam, hogy egyedül ő fordult meg. Mindenki mást túlságosan is elfoglalt a teendője ahhoz, hogy elcsodálkozzon, miért huhog egy bagoly ilyen kora estén.

Weatherall úr szeme végigpásztázta a teret, míg végre meg­talált. Lazán felém fordult, a lehető legtermészetesebb módon, majd egyik kezével félig eltakarva a száját és az arcát, azt tá- togta felém, hogy „mi a fenét keres maga itt?”

Még jó, hogy begyakoroltuk a szájról olvasós beszélgetést. „Az most nem érdekes. Hová mennek?”„Megtalálták Ruddockot. A Vadkan Fejéhez címzett foga­

dóban lakik a Fleet Streeten.”„Szükségem van a holmimra. Az utazóládámra.” Weatherall úr bólintott.

194

„Lehozom, és leteszem hátul az egyik istállóban. Ne vesz­tegesse az időt, bármelyik pillanatban indulhatunk.”

Egész életemben azt mondták, hogy szép vagyok, de azt hiszem, addig még egyszer sem használtam ki igazán ezt az előnyömet. Amikor visszatértem a kocsihoz, olyan kedvesen pislogtam a kocsisra, hogy rávettem, hozza el a ládámat a mellékutcából.

Miután visszaért, megkértem, hogy üljön fel megint a bak­ra, és mint aki rég nem látott barátját üdvözli, elmerültem az utazóládámban. A saját utazóládámban. Élise de la Serre bőröndjében, nem pedig Yvonne Albertine-ében. A már meg­szokott módon változtam át a kocsifülkében. Le azzal az át­kozott ruhával! Elhessegettem Hélène kezét, amikor segíteni próbált, felhúztam a nadrágot és az inget, helyrepofoztam háromszögletű kalapomat, és felcsatoltam a kardomat. Fel­markoltam pár levelet, és bedugtam az ingembe. Minden mást a kocsiban hagytam.

— Menj el a kocsival Doverbe! — mondtam neki, miközben már nyitottam is az ajtót. — Menj át, használd ki a dagályt! Szállj fel az első Franciaországba induló hajóra! Ha Isten is úgy akarja, ott majd találkozunk.

Most a kocsishoz fordultam.— Vigye el ezt a lányt Doverbe!— Calai s-ba utazik? — kérdezte, miután túltette magát az

átalakulásom feletti döbbenetén.— Ahogy én is. Ott várjon meg.— Akkor még elérheti a dagályt. Most is tele van kocsikkal

a doveri út.

1 9 5

— Remek — mondtam, s azzal a kezébe hajítottam egy érmét.— Viselje jól a hölgy gondját, és vésse az eszébe, hogy ha bármi baj éri, megtalálom!

A kardomra pillantott.— E l is hiszem — mondta. — Ne aggódjon.— Helyes — vigyorogtam. — Akkor értjük egymást.— Úgy látszik.Helyes.Felsóhajtottam.Nálam voltak a levelek. Nálam volt a kardom, és magamhoz

vettem egy pénzzel teli erszényt. Minden mást magával vitt Hélène.

A kocsis talált nekem egy másik járgányt, és ahogy beszáll­tam, néztem Héléne-t elhajtani. Csendben imádkoztam, hogy biztonságban célhoz érjen.

— Vigyen a Fleet Streethez, monsieur, és ne kímélje a lova­it! — kiáltottam a kocsisomnak, aki mosolyogva biccentett, és már indultunk is. Lehúztam az ablakot, hogy hátranézzek. Carrollék épp ekkor fejezték be a beszállást a kocsikba, osto­rok hasítottak a levegőbe. Fölindultak.

Kiszóltam a tetőablakon.— Monsieur, két kocsi követ minket nem messze. Hamarabb

kell odaérnünk a Fleet Streetre!— Igenis, mademoiselle — mondta a kocsisom rezzenéstele ­

nül. Megrántotta a gyeplőt. A lovak nyerítettek, a patáik se­besebben dobogtak a kockaköveken, én meg hátradőltem, kezemmel a kardom markolatát szorongatva. Hát elkezdődött az üldözés.

196

V l l .

Nemsokára már be is hajtottunk a Vadkan Fejébe a Fleet Streeten. Pár érmét odadobtam a kocsisnak, köszönetét in­tettem neki, majd még mielőtt kinyithatta volna az ajtót, le­ugrottam az udvarra.

Az udvar tele volt kocsikkal és lovakkal és a csomagok és ládák súlya alatt lihegő szolgákat dirigáló hölgyekkel és urak­kal. A bejárat felé pillantottam. Carrolléknak még nyomuk sem volt. Ez jó. így esélyem nyílt megtalálni Ruddockot. Beosontam egy hátsó ajtón, majd egy félhomályos átjáró be­vezetett az alacsony gerendák miatt sötét fogadóba. Ahogy a calais-i Agancsban, itt is pezsgett az élet, a szomjas utazók rekedten kacagtak, a levegőt megtöltötte a füst.

Találtam egy csapost, akinek a szájára ránőtt a tokája, fél­álomban egy ónedényt törölgetett révedező tekintettel, mint aki gondolatban egy jobb helyen jár.

— Hahó! Monsieur?Még mindig csak bámult maga elé. Csettintettem az ujja-

immal, és még hangosabban kiáltottam, míg végül a lárma dacára tudomást vett rólam.

— Mi van? — mordult rám.— E gy férfit keresek, aki itt szállt meg. A neve Ruddock.Az egész tokája rengett, ahogy nemet intett a fejével.— Nincs itt senki ezen a nevén.— Talán álnevet használ — mondtam reménykedve. — Kérem,

monsieur, fontos, hogy megtaláljam.Megújult érdeklődéssel pislantott rám.

197

— És hogy néz ki ez a maga Ruddockja? — kérdezte.— Orvosi öltözéket visel, monsieur, legalábbis amikor leg­

utóbb láttam. De a haja különleges színét nem tudja elvál­toztatni.

— Szinte teljesen fehér?— így van.— Nem, nem láttam.A terem lármáján át is meghallottam, hogy valami történik

az udvaron. Kocsik hajtottak be. Carrollék.A csapos meglátta, hogy felfigyeltem a zajra. Megcsillant a

szeme.— Szóval látta — jelentettem ki határozottan.— Lehetséges — válaszolta, és rezzenéstelen arccal kinyúj­

totta a tenyerét. Két ezüstérmét pottyantottam bele.— Az emeleten. Az első szoba lesz balra. A Mowles nevet

használja. Gerald Mowles úr. Úgy hallom, hogy jobb lesz, ha siet.

Kintről felerősödött a moraj, de reméltem, eltart egy ideig, mire összeszedik magukat, lesegítik a kocsiból Mrs. Carrollt és az ocsmány lányát, és fennhéjázva bevonulnak a Vadkan Fejébe, mialatt é n ...

Felmentem az emeletre. Első ajtó balra. Visszafojtottam a lélegzetemet. A tetőtérben voltam, a ferde gerendák majdnem leverték a fejemről a kalapomat. A lenti lárma háttérzajjá csendesült, semmi jelét nem lehetett hallani a küszöbönálló inváziónak.

A vihar előtti nyugalom pillanatait kihasználva összeszed­tem magamat, felemeltem a kezemet, és már készültem be­

198

kopogni, ám meggondoltam magamat, és lekuporodva be­kukkantottam a kulcslyukon.

A férfi az ágyon ült, egyik lábát maga alá húzva. Nadrágot és kibontott inget viselt, amely alól kilátszott a csontos, szőrös mellkasa. Habár most nem emlékeztetett orvosra, a fehér haja egyértelműen elárulta. O volt az, ehhez kétség sem férhetett. Rémálmaim állandó szereplője. Különös, hogy gyermekkorom rettegett alakja most mennyire veszélytelen­nek tűnt.

Lentről kisebb felzúdulás hallatszott, ahogy Carrollék be­törtek. Egyesek felemelték a hangjukat, fenyegetőztek, aztán barátom, a korcsmáros tiltakozott a behatolás miatt. Már csak pillanatok kérdése, mielőtt Ruddock ráeszmél, hogy mi tör­ténik, és akkor elmúlik a meglepetés hatása.

Bekopogtam.— Szabad — kiáltotta, amin meglepődtem.Ahogy beléptem a szobába, felállt, egyik kezét a derekára

helyezte. Rádöbbentem, hogy ezt a pózt kihívónak szánja. Egy pillanatig egyikünk sem tudott mit kezdeni a másik lát­ványával: a csípőre tett kézzel álló férfi, a berontó nő.

Aztán végre megszólalt. Meglepődtem, hogy milyen művelt a hanghordozása.

— Elnézést, de maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy prostituált. Ne vegye sértésnek, és roppant vonzónak tartom, csak nem olyan, mint... egy prostituált.

Felhúztam a szemöldökömet.— Nem, monsieur, nem vagyok prostituált. Elise de la Ser­

re vagyok, Julié de la Serre lánya.

199

Üres és érteden tekintetet vetett rám.— Maga megpróbált megölni minket — magyaráztam.A szája O alakúra kerekedett.

Vili.

— Értem — mondta. — És most, hogy a lány felnőtt, bosszút akar állni?

A kezem a kardom markolatán nyugodott. A hátam mögül csizmák csattogását hallottam a falépcsőn, ahogy Carrollék emberei felmásztak az emeletre. Becsaptam az ajtót, és elhúz­tam a reteszt.

— Nem. Azért jöttem, hogy megmentsem az életét.— O, valóban? Váratlan fordulat.— Köszönje a szerencséjének — mondtam. A léptek már az

ajtó előtt hallatszottak. — Távozzon!— De hisz nem is vagyok rendesen felöltözve.— Menjen! — kiáltottam rá, az ablakra mutatva. Valaki dö­

römbölt az ajtón, amely megremegett a keretében, és Rud- docknak nem kellett háromszor szólni. Az egyik lábát átve­tette a párkányon, és már el is tűnt, erős, pállott izzadságsza­got hagyva maga után. Hallottam, ahogy lecsúszik a ferde tetőn. Ebben a pillanatban az ajtó széthasadt és felpattant, és betódultak rajta Carrollék emberei.

Hárman voltak. Kirántottam a kardomat, és ők is követték a példámat. Mögöttük Weatherall úr és a három Carroll.

— Állj! — kiáltotta Mr. Carroll. — Az Isten szerelmére, ez Mademoiselle de la Serre!

200

Az ablaknak háttal álltam, a szoba megtelt kivont kardokat lóbáló emberekkel. Hátulról zörgést hallottam. Ruddock biz­tonságosan leért.

— Hol van? — kérdezte Mr. Carroll, bár nem olyan sürgető hangon, mint vártam volna.

— Nem tudom — válaszoltam. — Én is őt keresem.Mr. Carroll intésére a három fegyveres leeresztette a kard­

ját. Carroll zavarodottnak látszott.— Értem. Szóval Ruddockot kereste. De én úgy tudtam, a

mi dolgunk Ruddock urat megkeresni. Mi több, úgy tudtam, hogy miközben ezt tesszük, maga Jennifer Scottnál intézi az ügyeinket. A Templomosok számára nagyon fontos ügyet, nemdebár?

— És meg is tettem — válaszoltam.— Értem. Hát akkor lenne kedves először is eltenni a kard­

ját, mint egy jó kislány?— Éppen a Jennifer Scott-tól szerzett értesüléseim miatt

nem kerül vissza a kardom a hüvelyébe.Felvonta a szemöldökét. Mrs. Carroll lebiggyesztette az

ajkát, May Carroll gúnyosan nézett rám. Mr. Weatherall tekin­tetével óvatosságra intett.

— Értem. Mondott magának valamit Jennifer Scott, az Orgyilkos Edward Kenway lánya?

— Igen — feleltem. Éreztem, kezd kipirosodni az arcom.— És meg óhajtja osztani velünk, hogy mit mondott rólunk

ez a nő, a Templomosok ellensége?— Azt mondta, hogy maguk ölették meg Monicát és Luciót.Carroll röviden, szomorúan vonta meg a vállát.

201

— Nos, hát ez igaz, sajnos. Kényszerű elővigyázatosság, hogy ne lepleződjön le könnyen a fortélyunk.

— Ha ezt tudom, sosem vállaltam volna el a feladatot.Carroll széttárta a kezét, mintha a válaszom igazolná a

cselekedetüket. Rövid kardom hegye meg sem rezzent. At- döfhettem volna. Egyetlen pillanat műve lett volna.

De ha ezt teszem, meghalok, még mielőtt Carroll holtteste padlót ér.

— Honnan tudta, hogy ide kell jönnie? — kérdezte Carroll, és Weatherall úrra pillantva minden bizonnyal már meg is értette az igazságot. Láttam, hogy Weatherall úr ujjai a kard­jáért nyújtóznak.

— Ez nem számít — válaszoltam. — Az a fontos, hogy maguk betartották az ígéretüket.

— így igaz — bólintott. — És maga?— Arra kértek, hogy szerezzek meg bizonyos leveleket

Jennifer Scottól. Nagy árat fizettem érte, ahogy a komornám, Hélène is, de sikerrel jártam.

Mr. Carroll összenézett a feleségével és a lányával.— Valóban?— Mi több, el is olvastam a leveleket.Carroll szája lekonyult, mintha azt kérdezné, hogy „és?”— Elolvastam a leveleket, és megértettem Haytham Kenway

mondanivalóját. Amit arról írt, hogy az Orgyilkosok és a Templomosok világainak fel kell hagyniuk az ellenségeske­déssel. Haytham Kenway, akinek a híre legendás a Templo­mosok körében, egy olyan jövőről álmodott, amelyben a két rend együtt munkálkodik.

202

— Értem - bólintott Carroll —, és ez megérintette magát, ugye?— Igen — válaszoltam, immár teljes bizonyossággal. — A z ő

szavai megérintettek.Carroll ismét biccentett.— Valóban. Valóban. Haytham Kenway nagyon... bátor volt,

hogy papírra fektette ezeket a gondolatait. Ha ez kitudódik, a Rend valószínűleg ítélőszék elé állítja árulásért.

— De könnyen lehet, hogy igaza volt. Sokat tanulhatunk az írásaiból.

— Meglehet, kedvesem — értett egyet Carroll. — Meglehet. Nagyon érdekelne is, hogy miket írt. Mondja, nincsenek ma­gánál teljesen véletlenül ezek a levelek?

— De igen — válaszoltam óvatosan.— O, ez remek. Remek. Megnézhetném őket, kérem?Felém nyújtotta a tenyerét, és mosolygott, bár a szemében

egészen más látszódott.Benyúltam az ingembe, elővettem a keblemhez szorított

levélcsomót, és átnyújtottam neki.— Köszönöm — mondta még mindig mosolyogva, egy pil­

lanatra sem véve le rólam a szemét, miközben továbbadta a leveleket a lányának, akinek az arcára széles mosoly ült ki.

Tudtam, hogy mi fog történni. Felkészültem rá.És valóban, May Carroll bedobta a leveleket a tűzbe.— N em !— kiáltottam, és előrelendültem, de nem a kandalló

felé, ahogy várták, hanem Weatherall úr mellé, könyökömmel félrelökve Carrollék egyik fogdmegét. A szolga fájdalmasan felkiáltott, felemelte a kardját, és az apró fogadószobában hirtelen süketítő lármaként csengett pengéink összecsapása.

203

Közben Weatherall úr is előrántotta a kardját, és ügyesen elhárította Carrollék egy másik emberének támadását.

— Á llj! — kiáltotta Carroll úr, és a csetepaté véget ért. Weatherall úr és én az ablaknak háttal állva néztünk farkas­szemet Carrollék három fegyveresével. Mind az öten liheg­tünk, a tekintetünk csak úgy szikrázott.

— Kérem, uraim, ne feledjék, hogy Mademoiselle de la Serre és Weatherall úr továbbra is a vendégeink — jelentette ki Carroll úr határozottan.

Nem igazán éreztem magamat vendégnek. Mellettem a lángok fellobbantak, majd elhaltak, a levelekből már csak szürke, hamvadó lapok maradtak. Ellenőriztem a pozíciómat: széttárt lábak, a felsőtest egyensúlyban, a légzésem stabil. A könyökömet behajlítva, testközelben tartottam. A hozzám legközelebb álló fegyverest sakkban tartottam, nem vettem le róla a szememet egy pillanatra sem, míg Weatherall úr egy másikat fedezett. Es a harmadik? Nos, őrá már nem jutott emberünk.

— Miért? — kérdeztem Carrolltól, miközben a tekintetemet továbbra is a fegyveresen, várható táncpartneremen tartottam.— Miért égették el a leveleket?

— Mert nem lehetséges a fegyverszünet az Orgyilkosokkal, Élise.

— Miért nem?Carroll enyhén oldalra döntötte a fejét, a kezét összefogta

maga előtt, és leereszkedőn mosolygott.— Maga ezt nem érti, kedvesem. A Rendünk évszázadok

óta háborúban áll az Orgyilkosokkal...

204

— Pontosan — vágtam rá —, és épp ezért kellene véget vetni ennek!

— Csitt, kedvesem. — Lekezelő hangjától már csikorgott a fogam. — A két rend közötti nézeteltérések túl nagyok, a szem­benállás túl mélyen rögzült. Ezzel az erővel megkérhetne egy kígyót és egy mongúzt, hogy üljenek le teázni. Bármilyen fegyverszüneti tárgyalás kölcsönös bizalmatlanság jegyében zajlana, és mindkét fél felsorolná a régi sérelmeit. Mindkét oldal arra gyanakodna, hogy a másik a vesztére tör. Ez nem történhet meg. És igen, minden törekvést megakadályozunk, amely ilyen gondolatokat terjeszt — itt a kandalló felé intett —, legyenek azok akár Haytham Kenway levelei, akár egy naiv kislány elképzelései, akit francia Nagymesternek szánnak.

Szavainak teljes súlya ütésként ért.— Rólam beszél? Meg akar ölni?Megdöntött fejjel, szomorúan nézett rám.— Ez szolgálja mindannyiunk javát.Felháborodtam.— De hiszen Templomos vagyok!Carroll grimaszolt egyet.— Nos, még nem teljesen az, de persze értem, mire gondol,

és elismerem, hogy ez bonyolítja a helyzetet. De nem nagyon. Nem változtat azon az egyszerű tényen, hogy a dolgoknak úgy kell maradniuk, ahogyan most vannak. Hát nem emlékszik erre a legelső találkozásunkról?

A tekintetem átvándorolt May Carrollra. Kesztyűs kezét az erszényén táncoltatta, úgy nézett minket, mintha egy színhá­zi előadást élvezne.

205

— Ó, én tökéletesen emlékszem az első találkozásunkra — válaszoltam Carroll úrnak. — Arra is, ahogy anyám a helyükre tette magukat.

— Valóban. Édesanyja haladó gondolatai nem egyeztek a miénkkel.

— Az ember még azt hihetné, hogy szívesen vették volna, ha meghal.

Carroll úr zavarodottan nézett rám.— Tessék?— Talán még fel is béreltek egy embert a megölésére. Netán

egy kirúgott Orgyilkost?Összecsapta a tenyerét, mint áld végre felfogta.— Ó, értem már. Az imént távozott úriemberre, Ruddockra

gondol?— Pontosan.— Es azt hiszi, mi béreltük fel? Azt hiszi, mi álltunk a me­

rénylet hátterében? Gondolom, ezért segítette Ruddockot a szökésben.

Éreztem, hogy elpirulok. Elárultam magamat. Carroll úr megint összecsapta a kezét.

— Miért, nem így történt? — kérdeztem.— Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, kedvesem, de ehhez

az égvilágon semmi közünk sem volt.Káromkodtam egyet magamban. Ha most igazat mond,

akkor hiba volt elengedni Ruddockot. Nem volt okuk rá, hogy megöljék.

— Szóval látja, mi a gondunk, Élise — folytatta Carroll. — Ma­ga most még csak alsórendű Templomos lovag, akinek furcsa

206

gondolatai támadtak. De egy napon Nagymester lesz, és nem is egy, hanem két kulcskérdésben vall ellentétes nézeteket a miénkkel. Attól tartok, nem engedhetjük meg, hogy elhagyja Angliát.

Kezét kardja markolatára helyezte. Megdermedtem, pró­báltam mérlegelni az esélyeinket. Weatherall úr és én ketten, Carrollék három fogdmegje, meg természetesen maguk Car- rollék ellen.

Borzasztóan rosszak voltak az esélyeink.— May, volna kedved elbánni vele? Most végre vért fakaszt­

hat a kardod.May alázatosan mosolygott az apjára, amiből megértettem,

hogy ugyanabban a cipőben járt, mint én. Kapott kiképzést kardforgatásból, de még nem ölt embert. Én lennék az első. Minő megtiszteltetés.

A háta mögül Mrs. Carroll előhúzott egy kardot. Ugyan­olyan rövid kard volt, mint az enyém, testre szabott kivitelben. A díszes, görbe markolaton megcsillant a fény. Úgy nyújtották át May-nek, mintha valami vallási jelkép lenne. Megfordult, hogy átvegye.

— Készen állsz, Büdöske? — kérdezte.Ó, hát persze hogy készen álltam. Weatherall úr is, anyám

is mindig azt mondta, hogy a bajvívás az agyban kezdődik, és hogy a párharcok többsége az első csapással véget is ér. Arról szól az egész, hogy ki teszi meg az első lépést.

Ezért hát megtettem én. Előretáncoltam, aztán hátulról átdöftem a kardomat May Carroll torkán, úgy, hogy a száján jött ki.

207

Enyém volt az első vér. Nem éppen a legdicsőségesebb győzelem, de abban a pillanatban nem éppen a becsület járt a fejemben. Hanem az, hogy életben akarok maradni.

IX.

Egy cseppet sem számítottak arra, hogy a lányukat a szemük láttára fúrja át a kardom. Mrs. Carroll szeme hitetlenkedve nagyra tágult, mielőtt kitört belőle a döbbent, rettentő sikoltás.

Én közben a lendületet kihasználva vállal meglöktem Carroll urat, kirántottam a kardomat May nyakából, és olyan erővel csapódtam neki az apjának, hogy az elveszítette az egyensú­lyát, és hátrabukfencezett az ajtóba. May Carroll összeesett, már meghalt, mielőtt földet ért, és vörösre festette a padlót. Mrs. Carroll az erszényében keresgélt valamit, de vele nem foglalkoztam, hanem talpra álltam, majd védekező állásba perdülve vártam egy esetleges hátulról érkező támadást.

Amely nem is késlekedett. A felém dülöngélő fegyveres arcára döbbent hitetlenkedés ült ki, mintha képtelen lenne felfogni az eseményeket. Nem egyenesedtem ki, pengém felfogta és elhárította a támadást, miközben már meg is for­dultam a sarkamon, és a lábamat kinyújtva elkaszáltam az ellenfelemet, aki arccal előre zuhant a földre.

Nem volt idő, hogy végezzek vele. Az ablaknál Weatherall úr keményen küzdött, de bajban volt. Láttam az arcán a kö­zelgő vereség gondolatát, meg a zavarodottságot. Mintha nem értené, hogy lehet, hogy két ellenfele még mindig áll. Mintha ilyesmi még sosem fordult volna elő.

208

Átdöftem az egyik támadóját. A másik férfi meglepődötten húzódott hátra, felismerve hirtelen, hogy immár két ellenfél­lel került szembe, de mivel az első fegyveres kezdett felállni, Carroll úr már talpon volt, és a kardjáért nyúlt, a felesége pedig végre előhúzott valamit az erszényéből, amiről kiderült, hogy egy apró háromcsövű pisztoly, úgy határoztam, hogy nem teszem további próbára a szerencsémet.

Ideje volt követni Ruddock barátom példáját.— Az ablak! — kiáltottam. Weatherall úr úgy nézett rám, mint­

ha azt mondaná, most biztos viccelek. Két kézzel mellkason löktem, így a fenekével előre repült ki az ablakon és esett rá a ferde tetőre.

Ebben a pillanatban csattanás hallatszott, mintha egy golyó valami puha felülettel találkozna, és az ablakra vér fröccsent. Mintha hirtelen vörös csipkét varrtak volna rá. Miközben azon tűnődtem, hogy engem talált-e el a golyó, és az én vérem spriccelt-e az ablakra, átvetettem magamat a nyíláson, lecsa­pódtam a cserepekre, és a hasamon csúszva Weatherall úr mellé értem, akinek a zuhanását megállította a tető pereme.

Most már láttam, hogy a lövés az ő lábát érte, a vér sötétre festette a nadrágszárát. Csizmája rugdalózva elmozdított pár cserepet, amely az udvarra hullott. Odalentről kiáltások és rohanva dobogó léptek hallatszottak. Felettünk valaki kiáltott. Egy fej jelent meg az ablakban. Mrs. Carroll arcát eltorzította a borzalom és a düh, minden más gondolatát elnyomta a vágy, hogy végezzen lánya gyilkosával — így azt a gondolatot is, hogy ha félreállna az ablakból, az emberei utánunk vethetnék magukat.

209

Ehelyett felénk hadonászott a forgópisztolyával. Vicsorítva célba vett, és el sem téveszthetett, hacsak meg nem lökik hátulról...

Márpedig pontosan ez történt, s így a golyó ártalmatlanul pattant meg mellettünk a tetőcserepeken.

Később, amikor már Dover felé vágtattunk egy bricskán, Weatherall úr elmondta, hogy a forgópisztoly egyik csöve könnyen felhevítheti a többit, és akkor „csúnya dolgok tör­ténnek” azzal, aki elsütötte.

És ez be is következett Mrs. Carroll esetében. Előbb sister­gést hallottam, aztán pukkanást, majd a pisztoly lecsúszott felénk a tetőn, míg odafent Mrs. Carroll fejhangon sikoltott, keze helyén egy vörös-fekete masszával.

Kihasználtam az alkalmat, hogy átvessem Weatherall úr ép lábát a tető peremén. Ujjheggyel kapaszkodott, az arcát eltor­zította a fájdalom, de nem volt hajlandó felkiáltani, miközben én bocsánatot kérve átemeltem a másik lábát, majd átmásztam rajta, és némi himbálózás után levetettük magunkat az ud­varra, szétugrasztva a bámészkodókat.

Nem volt nagy ugrás, de így is levegő után kapkodtunk, Weatherall úr fejét pedig elborította a veríték, ahogy elfojtot­ta a sebesült lábában lüktető fájdalmat. Amíg lábra állt, elkö­töttem egy bricskát, majd felmászott mellém a bakra.

Egy szemvillanás alatt történt az egész. Kirobogtunk az udvarból a Fleet Streetre. Felpillantva láttam ellenségeink arcát a fogadó ablakában. Tudtam, hogy rövidesen a nyomunkba erednek, ezért keményen hajtottam a lovakat, magamban nagy adag ízletes abrakot ígértem nekik, amint Doverbe érünk.

zio

Az út végül hat órába telt, és hálát adhattam Istennek, hogy közben nem láttuk jelét sem Carrolléknak. Olyannyira, hogy csak akkor bukkantak fel, amikor mi már elhagytuk Dover partját egy csónakban, egy postahajó felé evezve, amelyről megtudtuk, hogy rövidesen felhúzza a horgonyt.

Evezősünk nagyokat morgott, ahogy közelebb vitt minket a hajóhoz, én meg láttam, hogy két kocsi érkezik a tengerpart szélén húzódó úton. Mi azonban ekkorra már rendesen eltá­volodtunk, és mivel nem volt lámpásunk, csónakunk beleol­vadt a tintafekete tengerbe. Fuvarozónk a postahajó fényét követte, így Carrollék nem láthattak minket a partról. Mi viszont láttuk őket, elmosódottan, himbálózó lámpásaik fé­nyében, ahogy keresték a prédájukat.

Nem tudtam kivenni Mrs. Carroll arcát, de el tudtam kép­zelni, milyen maszkot rajzol ki rajta a gyűlölet és a gyász elegye. Weatherall úr alig volt eszméleténél, sebesült lábát pokrócok alá rejtettük. Látta, ahogy jobb karomat felemelve és behajlítva a ballal finoman ráütök.

— Még ha látnák is, nem értenék, hogy ez mit jelent — mond­ta. — Az ilyen beintés csak Franciaországban számít sértésnek. Itt így kell — azzal felmutatta két elfordított ujját. Követtem a példáját.

Már nem voltunk messze a postahajó törzsétől, az éjszaká­ban már éreztem masszív közelségét.

— Üldözőbe fogják venni, abban biztos lehet — mondta, állát a mellén nyugtatva. — Megölte a lányukat.

— Mi több, még mindig nálam vannak a levelek.— Hát csak csalétek volt, amit elégettek?

211

— Pár levél, amit én írtam Arnónak.— Ezt talán sosem tudják meg. De akkor is üldözőbe fogják

venni.Már elnyelte őket az éjszaka. Anglia nem volt több egy

földtömbnél, szikláin holdfény táncolt, ha balra néztünk.— Tudom — válaszoltam. — De én meg készen állok majd a

fogadásukra.

— Úgy legyen.

1788. április 9.

— A segítségéért esedezem.Esett az eső. Abból a fajtából, amely késként hasít bele az

ember bőrébe, dobverőként csapkodja a szemhéját és gör- nyedtre dögönyözi a hátát. A hajamat a fejemhez ragasztotta, és amikor megszólaltam, víz fröccsent ki a számból, de ez legalább elfedte a könnyeimet és az orromból folyó taknyot. Ott álltam Saint-Cyrben, Maison Royale lépcsőjén, próbáltam nem összeesni a kimerültségtől. Madame Levéne sápadtan, döbbenten nézett, mintha egy kísértet jelent volna meg az iskola küszöbén az éjszaka kellős közepén.

És ahogy ott álltam a zuhogó esőben, a hátam mögött a kocsival, benne az alvó vagy ájult Weatherall úrral és az abla­kon át aggódva kileső Héléne-nel, azon tűnődtem, hogy he­lyesen cselekszem-e.

É s egy pillanatig, amíg Madame Levéne méregetett, azt gondoltam, egyszerűen elküld a pokolra, mert annyi gondot okoztam neki, és becsapja az orrom előtt az ajtót. Nem is hi­báztathatná érte senki.

— Nincs hová mennem — mondtam. — Kérem, segítsen!Nem csapta be az orrom előtt az ajtót. Hanem azt mondta:— Hát persze, kedvesem.És akkor az elcsigázottságtól félholtan a karjába zuhantam.

213

1788. április 10.

Hát élt egyáltalán valaha bátrabb ember Weatherall úrnál? Egyetlenegyszer sem jajdult fel a fájdalomtól a doveri úton, de mire felszálltunk a postahajóra, rengeteg vért veszített. A fedélzeten megtaláltam Héléne-t. Dover sziklái már zsugo­rodtak a távolban, a Londonban töltött idő emlékké foszlott, mire lefektettük Weatherall urat a fedélzet egyik csücskében, ahol valamennyire magunkra maradhattunk.

Hélène mellette térdelt, hideg kezével h ütötte a homlokát.— Maga egy angyal — mosolygott Weatherall úr a lány felé,

majd elvesztette az eszméletét.Bekötöztük a sebét, amennyire csak tudtuk, és mire Calais

partjaihoz értünk, az arca már valamennyire visszanyerte a természetes színét. De még mindig fájdalmai voltak, és tudo­másunk szerint a golyó még a lábában volt. Amikor kicserél­tük rajta a kötést, a seb tátogva csillogott, a gyógyulásnak jelét sem mutatva.

Az iskolában volt egy ápolónő, de Madame Levène Chá- teaufort-ba küldetett orvosért, egy háborús sebek ellátásában tapasztalt doktorért.

— Le kell vágni, ugye? — kérdezte tőle Weatherall úr az ágyon fekve. Öten zsúfolódtunk be a szobájába.

214

Az orvos bólintott. Éreztem, hogy könnyek tolulnak a szemembe.

— Ne is bánkódjon miatta — mondta Weatherall úr. — Tud­tam, h o g y le kell vágni, abban a pillanatban tudtam, hogy az az átkozott nő eltalált. Ahogy lecsúsztam azon a rohadt tetőn, a saját véremben ázva, a lábamban a pisztolygolyóval, már az járt a fejemben, hogy „ennek annyi” . És így is lett.

Az orvosra nézett, nyelt egyet, és most már végre látszott az arcán némi félelem.

— Gyorsan dolgozik?Az orvos bólintott, és némi büszkeséggel szólalt meg.— Negyvennégy másodperc alatt megvagyok egy lábbal.Weatherall úr le volt nyűgözve.— Fogazott pengét használ?— Borotvaéleset.Weatherall úr vett egy mély, sajnálkozó levegőt.— Hát akkor mire várunk? — kérdezte. — Essünk túl rajta.Jacques, az igazgatónő törvénytelen fia és én fogtuk le Wea­

therall urat, és az orvos állta a szavát. Gyors és alapos munkát végzett, noha Weatherall úr elájult a fájdalomtól. Miután végzett, egy barna papírdarabba csomagolta Weatherall úr lábát, és magával vitte. Másnap egy pár mankóval tért vissza.

1788. május 2.

Hogy fenntartsuk a látszatot, visszatértem az iskolába. Az osztálytársaim számára rejtély volt, hogy merre jártam — azt mondták nekik, fegyelmi okokból zártak el tőlük. A még hátralévő pár hónapban én leszek a fő beszédtéma az iskolá­ban, több pletykát és szóbeszédet fogok hallani, mint ameny- nyire valaha is kíváncsi lennék. A szájról szájra terjedő hírek szerint egy rossz hírű úriemberrel léptem le (nem igaz), te­herbe estem (nem igaz), és rendszeresen hazárdjátékokat űzök tengerparti kocsmákban (nos, ez igaz, egyszer vagy kétszer legalábbis megtörtént).

Azt senki sem találta ki, hogy egy olyan férfi után nyomoz­tam, akit egykor felbéreltek, hogy megöljön engem és anyá­mat, hogy a sebesült Weatherall úr és az odaadó Hélène tár­saságában tértem vissza, és hogy immár mind a hárman a kerti lakban élünk, Jacques-kal együtt.

Nem, erre senki sem jött rá.Még egyszer elolvastam Haytham Kenway leveleit, és egy

nap fogtam magamat, és írtam Jennifer Scottnak. Elmondtam neki, mennyire sajnálom. „Bemutatkoztam” neki, meséltem neki az otthoni életemről, Arnóról, a szerelmemről, és arról,

zi6

hogy el kellene térítenem őt a saját hitvallásától, és meg kel­lene győznöm a Templomosok igazságáról.

És persze hosszasan írtam Haytham leveleiről. Hogy milyen nagy hatást gyakoroltak rám a szavai. Elmondtam Jennifer- nek, hogy mindent megteszek a két fél közötti béke megte­remtéséért, mert igaza van, és Haythamnek is igaza volt. Túl sok embert gyilkoltak meg, és ennek véget kell vetni.

1788. december 6 .

Ma este Weatherall úrral bekocsikáztunk Cháteaufort-ba, és felkerestük a „postaládáját” .

— Maga kellemesebb társaság kocsisnak, mint az ifjú Jacques, azt meg kell hagyni — mondta, ahogy leült mellém. - Bár azt el kell ismerni, hogy kiválóan bánik a lovakkal. Sosem kell az ostorért nyúlni, és még a gyeplőhöz is alig ér hozzá. Csak ül a bakon, felteszi a lábát, és így fütyörészik...

Nekiállt fütyülni, szokásos fuvarozóját utánozva. Hát, én messze nem voltam olyan, mint Jacques, és a kezem ráfagyott a gyeplőre, de legalább élveztem a tájat. A tél már kezdett ke­ményen harapni, és a városba vezető út mindkét oldalán jég csipkézte a földeket a kora esti ködben. Újabb nehéz tél várt ránk, annyi biztos. Vajon mit éreznek a parasztok, akik a föl­dön dolgoznak, és most néznek ki az ablakon? Kiváltságos helyzetemnek köszönhetően én a táj szépségeit láttam, ők viszont csak a bajt.

— Mi az a „postaláda” ? — kérdeztem.— Haha — nevetett fel, kesztyűs kezét összecsapva. Hideg

lehelete felhőként lebegett felhajtott gallérja körül. — Látott valaha is küldeményt érkezni a kerti lakba? Nem, ugye? Mert­hogy mindig ide jönnek. — Az országút felé mutatott. — A pos-

218

taládának köszönhetően úgy intézem az ügyeimet, hogy nem adom ki, hol tartózkodom pontosan. A hivatalos változat szerint maga a tanulmányait folytatja, az én hollétem pedig nem ismeretes. Egyelőre maradjon is ez így. Ehhez pedig a kapcsolatrendszeremen keresztül közvetítik a levelezésemet.

— És kit akar ezzel megtéveszteni? A Varjakat?— Lehetséges. Még nem tudjuk, ugyebár? Még mindig nem

tudjuk, ki bérelte fel Ruddockot.Kényelmetlen hallgatás állt be közöttünk. Szinte semmit

sem beszéltünk meg a londoni úttal kapcsolatban, de főleg arról nem esett szó, hogy milyen kevés való eredménnyel jár­tunk. Igen, persze, nálam voltak a levelek, és más, felvilágo­sultabb nőként tértem vissza, de eredetileg azért mentünk át, hogy előkerítsük Ruddockot, és ebben nem értünk el haladást.

Illetve, igen, előkerítettük. Csakhogy elengedtem. És mind­ebből nem származott több információ, mint hogy Ruddock már nem álcázta magát orvosnak, valamint hogy néha a Gerald Mowles nevet használja.

— Többé nem használja ezt az álnevet, ugye? Ostobaság lenne tőle — morogta Weatherall úr, ami tovább csökkentette az értesüléseink számát.

Meg hát persze megöltem May Carrollt.A kerti lak konyhaasztalánál megtanácskoztuk, mi lehet

Carrollék válaszlépése. Weatherall úr egy hónapon keresztül figyelte a küldeményeket, de egyikben sem talált említést az incidensről.

— Gondoltam is, hogy nem fogják hivatalosan elismerni - mondta Weatherall úr. — Az a helyzet, hogy a Nagymester

219

lányát, a leendő Nagymestert készültek elintézni. Ezt nehéz lenne megmagyarázni. Nem, Carrollék bosszút akarnak ugyan állni, de ennek egy titkos módját fogják választani. Holtan akarják látni magát, engem, és talán még Héléne-t is. Előbb vagy utóbb valaki fel fog keresni minket. Valószínűleg akkor, amikor a legkevésbé várjuk.

— Jöjjenek csak, fel leszünk készülve — jelentettem ki. De eszembe jutott a Vadkan Fejéhez címzett fogadó, ahol Wea­therall úr régi önmagának csak az árnyéka volt a harcban. Az ital, a kor, az önbizalom elpárolgása... akármi is legyen az oka, már nem volt az a rendítheteden harcos, mint egykor. És persze elvesztette az egyik lábát. Folytattam vele a gyakorlást, és bár továbbra is adott nekem vívóleckéket, a maga részéről egyre inkább a tőrhajítási képességeire összpontosított.

Köszöntött minket Cháteaufort három kastélyának látvá­nya, majd a térre leszálltam a kocsiról, fogtam Weatherall úr mankóit, és lesegítettem őt is. Egy bolthoz irányított a tér egyik sarkában.

— Egy sajtbolt? — húztam fel a szemöldökömet csodálkozva.— Szegényjacques a szagát sem bírja, idekint kell hagynom.

Bejön?Elmosolyodtam, és beléptünk a boltba. Le kellett hajtania

a fejét, majd a kalapját is lekapta. A pult mögött egy fiatal lány köszöntötte, aztán hátramentünk. Ahogy követtem, ellenáll­tam a késztetésnek, hogy a szájam elé tartsam a kezemet. A fapolcokon hatalmas sajtkorongok sorakoztak. Weatherall úr úgy emelte fel az orrát, mint aki élvezi az átható sajtbűzt.

— Érzi ezt? — kérdezte.

220

Még szép.— Ez a postaládája?— Az bizony. Ha benéz oda, a sajtok mögé, nekünk szóló

leveleket fog látni.Egyetlenegy levél volt, amit át is nyújtottam neki. Vártam,

amíg elolvassa.— Helyes — mondta, miután befejezte, összehajtotta a leve­

let, és bedugta a kabátjába. — Emlékszik, hogy azt mondtam, átkozott nagy ostobaság lenne Ruddock barátunktól, ha megint a Gerald Mowles álnevet használná?

— Igen — válaszoltam visszafogottan, miközben némi bi- zsergető izgalmat is éreztem.

— Nos, hát valóban átkozottul ostoba.

1789- január 12.

A Lemészárolt Tehén sötét volt és füstös, ahogy feltehetően máskor is, és a lárma dacára nyomasztó volt a félhomály. Tudod, naplóm, mi jutott eszembe róla? Az Agancs, Calais- ban. Csak éppen Rouen még keményebb életkörülményei közé áttelepítve.

Igazam volt korábban. Keményen harapott a tél. Kem é­nyebben, mint valaha.

A nyirkos gerendákon harmatként telepedett meg a sör szaga, átjárta a falakat és a faburkolatokat, a vendégek aszta­lai is attól bűzlöttek, bár ez őket egyáltalán nem zavarta. Egyesek úgy görnyedtek a korsójuk fölé, hogy a kalapjuk leért az asztalig, halkan beszélgettek, morgással és pletykál­kodással töltötték az estét. Máshol csoportok alakultak ki, kockákat ráztak poharaikban, nevetgéltek vagy tréfálkoztak. Üres korsóikkal az asztalt csapkodták, és utántöltést követel­tek, amiről a teremben fellelhető egyetlen nő gondoskodott, egy mosolygó felszolgálólány, áld ugyanolyan gyakorlottnak bizonyult a sör csapolásában, mint a fogdosódó férfikezek elől eltáncolásban.

Ebbe a fogadóba mentem be, a körülöttem fütyülő és for­gó jéghideg szél elől. Miután behúztam magam után az ajtót,

222

egy másodpercre megálltam a küszöbön, és ledobogtam a csizmámról a havat.

Majdnem földig érő köntöst viseltem, az arcomat elfedte a csuklyám. A kocsma hangos karattyolása hirtelen elcsendesült, halk mormogássá szelídülve. A kalapok pereme még mélyebb­re süllyedt. Nézték, ahogy megfordulok, becsukom az ajtót, és egy ideig csak állok az árnyékban.

Átszeltem a termet. Csizmám csattogott a deszkákon. A pult­hoz léptem, ahol a kocsmáros, a csapos lány és két sörös korsót szorongató törzsvendég állt, az egyikük a padlót nézegette, a másik szúrós szemmel, összeszorított szájjal nézett rám.

Ahogy a pulthoz értem, hátrahúztam a csuklyámat, és meg­ráztam a vörös hajamat. A csapos lány lebiggyesztette kicsit az ajkát, és szinte automatikusan csípőre tette a kezét, a mel­lei meg táncolni kezdtek.

Alaposan végigmértem a termet, éreztetve velük, hogy nem ijedek meg a környezettől. A férfiak fürkészve néztek vissza rám, immár nem mélyedtek el az asztallap tanulmányozásában, lenyűgözte és elbűvölte őket az újonnan érkező. Egyesek a szájuk szélét nyaldosták, oldalba bökdösték egymást, páran vihogtak. Pajzán megjegyzések hallatszottak.

Tudomást sem vettem róluk, majd hátat fordítottam a te­remnek. Az egyik törzsvendég helyet csinált nekem a pultnál. A másik azonban meg sem moccant, így közvetlen közel állt hozzám, és most feltűnően méregetett.

—Jó estét — szólítottam meg a kocsmárost. — Remélem, tud nekem segíteni. Egy férfit keresek. — Elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy az egész kocsma hallja.

223

— Hát akkor jó helyen jár — recsegte mellettem a krumpli­orrú vendég, bár nem hozzám, hanem a terem felé intézte a szavait, amelyeket hangos nevetés fogadott.

Elmosolyodtam, és nem törődtem vele.— Bernardnak hívják — folytattam. — Számomra fontos ér­

tesülésekkel rendelkezik. Azt mondták, hogy itt talán meg­találom.

Minden szem a fogadó egyik sarka felé fordult, ahol Ber- nard ült, a szeme tágra nyitva.

— Köszönöm — mondtam. — Bemard, ha volna kedves ki­jönni velem egy pillanatra, hogy nyugodtan beszélhessünk.

Bemard rám bámult, de meg sem mozdult.— Ugyan már, Bemard, nem harapok.Ekkor Krumpliorr ellépett a pulttól, és most már szemben

állt velem. Még szúrósabban nézett, ha ez egyáltalán lehetsé­ges volt, de az arcára bizonytalan vigyor ült ki, és egy kicsit tántorgott is.

— Álljunk csak meg egy percre, kislány — mondta gúnyolód­va. — Bemard nem megy itten sehová, addig meg főleg nem, amíg el nem mondta szépen, hogy mit akar tőle.

Összeráncoltam a homlokomat, és végigmértem.— Es ön milyen rokonsági kapcsolatban áll Bernarddal? —

kérdeztem udvariasan.— Nos, úgy tűnik, éppen ebben a pillanatban neveztem ki

magamat a gyámjának — vágta rá Krumpliorr. — Megvédem egy vörös bigétől, aki egy kicsit túl nagyra tartja magát, ha meg nem sértem.

Kuncogás gördült végig a kocsmában.

224

— A nevem Élise de la Serre, Versailles-ból — válaszoltam mosolyogva. — Őszintén szólva, és ha meg nem sértem, inkább ön az, aki kicsit túl nagyra tartja magát.

Horkantott egyet.— Hát aligha. Én bizony úgy látom, hogy a magafajta rövi­

desen eléri az út végét. — Az utolsó szavait már csak a válla felett vetette oda. Kicsit akadozott is a nyelve.

— Érnék még magát meglepetések — mondtam szenvtelenül.— Mi, vörös hajú bigék elvégezzük, amire vállalkoztunk. Jelen esetben azt, hogy beszéljek Bernarddal. Ez feltett szándékom, így hát ajánlom, hogy térjen vissza a söréhez, és hagyja, hogy elvégezzem a dolgomat.

— A dolgát? Én bizony úgy látom, kocsmában nőnek egyet­len dolga lehet, mégpedig az, hogy sört szolgáljon fel. És ezt már van, aki elvégezze.

Újabb kuncogás, ezúttal a csapos lány vezérletével.— Vagy azért jött, hogy szórakoztasson minket? így van,

Bemard? Felbéreltél egy énekesnőt ma estére? — Krumpliorr megnyalogatta a már eddig is nedves szája szélét. — Netán valami másfajta szórakozást biztosít nekünk?

— Nézze, maga be van rúgva, megfeledkezik a jó modorról. Hajlandó vagyok elfelejteni, amit most mondott, amennyiben eláll az utamból.

A hangom kőkemény volt, és ezt a fogadó vendégei is megérezték.

Kivéve Krumpliorrt, aki nem vette észre, hogy megvál­tozott körülötte a hangulat. O ugyanis túlságosan élvezte a helyzetet.

225

— Talán tánccal szórakoztatna minket? — kérdezte hango­san. — Mit rejteget ott? — Azzal kinyújtotta a kezét, és meg­huzigálta a köntösömet.

Megdermedt. Lefogtam a kezét, összeszűkült a szemem. Krumpliorr hátralépett, és az övéből kihúzott egy tőrt.

— Nocsak, nocsak — mondta. — A vörös hajú bige kardot visel. — Hadonászni kezdett a késével. — Minek magának az a kard, mademoiselle?

Sóhajtottam.— O, hát nem is tudom. Esedeg sajtot vágni? De mit számít

az magának?— Ezt elveszem, ha nem bánja — mondta. — És aztán már

el is mehet.A többi vendég hátul nagyra nyílt szemekkel figyelt minket.

Egyesek kezdtek óvatosan elhúzódni, érezték, hogy a vendég aligha fogja önként átadni a fegyverét.

Úgy tettem, mintha egy pillanatig elgondolkodnék, majd benyúltam a köntösöm alá. Krumpliorr fenyegetőleg döfköd- te a levegőt a tőrével, de kitártam a tenyeremet, és lassan húztam hátra a köntöst.

Alatta bőrzekét viseltem, a derekamon a kardom markolata. Odanyúltam, miközben egy pillanatra sem vettem le a szeme­met Krumpliorról.

— A másik kezével — mondta Krumpliorr. Vigyorgott, hogy milyen okos, és a késsel adott nyomatékot a szavainak.

Engedelmeskedtem. A másik kezem két ujjával óvatosan megfogtam a kard markolatát. Lassan kihúztam a hüvelyéből. Mindenkinek elállt a lélegzete.

226

Aztán egy hirtelen csuklómozdulattal felrántottam a kardot, ki a hüvelyéből. Az egyik pillanatban még az ujjaim között volt, aztán eltűnt.

Az egész egy szemvillanás alatt történt. A másodperc tört­részéig Krumpliorr azt a pontot bámulta, ahol a kardnak lennie kellett volna, majd felnézett, és így még látta lesújtani a kést tartó keze felé. Elrántotta előle, és a kard egy csatta- nással belefúródott a padlóba, enyhén remegve.

Krumpliorr szája már diadalittas mosolyra készült fakadni, ám ekkor rádöbbent, hogy a kése rossz irányba fordul, így kitette magát egy támadásnak. Léptem egyet előre, és az al­sókarommal orron vágtam.

Szökőkútként kezdett ömleni a vér az orrából, a szeme az égnek meredt. Ahogy előrezuhant, a térde a padlódeszkákba ütközött, és készült összeesni. Odaléptem hozzá, csizmámat a mellkasára helyeztem, és már majdnem hanyatt löktem, ami­kor meggondoltam magamat, hátraléptem, és arcon rúgtam.

Arccal előre zuhant a földre, és ott is maradt. Még lélegzett, de eszméletét vesztette.

Csend szállt le a fogadóra. Intettem Bernardnak, és kihúz­tam a padlóból a kardomat. Bemard már engedelmesen sietett is felém, mire visszahelyeztem a hüvelyébe.

— Nem kell aggódnia — mondtam neki, ahogy megállt előt­tem, remegő ádámcsutkával —, nem forog veszélyben. Hacsak nem akar vörös hajú bigének szólítani. — A szemébe néztem.— Nem akar vörös hajú bigének szólítani?

Akármennyire is fiatalabb, magasabb és nyurgább volt Krumpliorrnál, Bemard hevesen rázta a fejét.

227

— Helyes. Akkor menjünk ki.Körbepillantottam, hátha újabb próbatétel fenyeget, de a

vendégek, a kocsmáros és a csapos lány mind egyszerre gon­dolták úgy, hogy valami érdekes tanulmányoznivaló akad a cipőjük orránál. Kitessékeltem Bernardot a fogadóból.

— Nos, úgy hallottam, maga tudja, merre találhatom az egyik barátomat. Mowles néven ismeretes.

1789. január 14.

1.

Egy Rouen melletti falura néző domb tetején három bőrmel- lényes munkás nevetgélt és tréfálkozott, majd háromig szá­molva felemelt egy akasztófát egy alacsony faemelvényre.

Az egyik férfi egy háromlábú széket helyezett az akasztófa alá, majd lehajolt, hogy segítsen a társainak bekalapálni az akasztófát rögzítő támasztógerendákat. A ritmusos dobogást elhozta hozzám a szél oda, ahol a lovamon ültem, egy gyö­nyörű, nyugodt ménen, amelynek a Fickó nevet adtam, imá­dott és régen elhunyt farkaskutyánk emlékére.

A domb alján egy falu terült el. Apró helység, inkább csak rozoga kalibák és egy fogadó, amelyek egy barna, sáros tér körül helyezkedtek el szabálytalan alakzatban, de mégis falu.

A jéghideg eső jéghideg szitálássá szelídült, és feltámadt a csontig ható, vad szél. A téren álldogáló falusiak szorosan magukra tekerték kendőiket, összefogták a nyakuknál az in­güket, így várták a mára beharangozott mulatságot — egy akasztást. Kell ennél jobb szórakozás? Nincs is jobb egy remek kis akasztásnál a hangulat javítására, ha már egyszer a fagy megölte a termést, a helyi uraság emelte a bérleti díjakat, a király pedig új adókat jelentett be.

229

Zaj hallatszott az egyik épületből, amelyről feltételeztem, hogy a börtön lehetett, és a fagyoskodó bámészkodók oda­fordulva láttak kilépni egy fekete kalapot és köpenyt viselő papot, aki ünnepélyes hangon olvasott a Bibliából. Öt egy börtönőr követte, kezében kötéllel, amelynek a másik vége egy csuklyát viselő férfi kezére volt kötve. A rab vakon tán­torgott és csúszkált a sárban, és tiltakozva kiáltozott minden­kinek és senkinek.

— Attól tartok, hogy itt valami tévedés történt — kiáltotta, csakhogy angolul, mielőtt még eszébe jutott volna, hogy franciára váltson. A falubeliek nézték, ahogy felvezetik a dombra. Egyesek keresztet vetettek, mások gúnyolódtak. Csendőrnek nyoma sem volt. Sem bírónak, vagy a törvény bármely más képviselőjének. Úgy tűnik, itt vidéken ez számí­tott igazságszolgáltatásnak. És még azt mondták, Párizs civi­lizálatlan.

A férfi természetesen Ruddock volt, és ahogy most lenéz­tem rá a dombról, nehéz volt elhinni, hogy ez az ember, akit most azért ráncigáinak egy kötéllel, hogy aztán majd egy másikra fellógassák, valaha is Orgyilkos volt. Nem csoda, hogy a rendje levette róla a kezét.

Hátratoltam a köpenyem csuklyáját, megráztam a hajamat, és lepillantottam Bernardra, aki csodáló szemekkel bámult fel rám.

— Ott jönnek, mademoiselle. Ahogy megígértem.Leeresztettem egy erszényt a tenyerébe, de elrántottam,

amikor készült megragadni.— És biztos, hogy ő az? — kérdeztem.

230

— Ö az, mademoiselle, nekem elhiheti. Monsieur Gerald Mowles, így hívatja magát. Azt mondják, hogy ki akarta csal­ni egy idős hölgy minden pénzét, de elkapták, mielőtt lelép­hetett volna.

— És halálra ítélték.— így van, mademoiselle, a falubeliek halálra ítélték.Kurtán felnevettem, és visszanéztem a komor menetre,

amely már elérte a domb lábát, és elkezdett felmászni az akasztófához. A fejemet csóváltam, azon gondolkodva, hogy ha már egyszer ilyen mélyre süllyedt Ruddock, nem járna-e jobban a világ, ha hagyom felkötni. Elvégre egy olyan em­berről beszélünk, aki meg akart ölni, engem és az anyámat.

Újra meg újra eszembe jutottak Weatherall úr szavai, ame­lyeket indulás előtt mondott.

— Ha megtalálja, legyen olyan kedves, hogy nem hozza ide.Szúrósan néztem rá.— És miért ne, Weatherall úr?— Nos, kettő okom is van rá. Az egyik, hogy ez a mi rejtek­

helyünk, és egyáltalán nem akarom kockára tenni egy olyan rohadék miatt, aki a legnagyobb árat kínálónak adja el a szol­gálatait.

— És a másik?Feszengett, és megvakarta a lábcsonkját, ahogy az immár

szokásává vált.— A másik okom az, hogy sokat gondolkodtam ezen a mi

Ruddock urunkon. Talán többet is, mint kellene a saját lelki nyugalmam szempontjából nézve. És odajutottam, hogy őt tartom felelősnek ezért — bökött rá a lábára. — Meg hát azért

23I

is, persze, hogy megpróbálta megölni magát és Julie-t. Ezen sosem tettem túl magamat igazán.

A torkomat köszörültem.— Volt valaha valami maga és az anyám között, Weathe-

rall úr?Elmosolyodott, és megütögette az orrát.— Úriember ilyesmiről nem beszél, kislány, ezt már igazán

tudhatná.De igaza volt. Az az ember az életünkre tört. Természe­

tesen szándékomban állt megmenteni a bitófától, de csak azért, mert meg akartam tudni bizonyos dolgokat. És utána mi lesz? Bosszút állok rajta?

A vesztőhely felé most nők egy csoportja tolakodott ren­dezetlen sorban, miközben a még mindig az ártatlanságát bizonygató Ruddockot a szürke téli égen kirajzolódó akasz­tófához rángatták.

— Hát azok meg mit csinálnak? — kérdeztem Bernardot.— Azok meddő asszonyok, mademoiselle. Azt remélik, hogy

a halálra ítélt kezének a megérintésétől terhesek lesznek.— Babonás egy ember maga, Bemard.— Nem babona az, ha tudjuk, hogy igaz, mademoiselle.Csodálkozva bámultam rá. Vajon mi járhat a fejében? Hogy

lehetnek a Bernardhoz hasonlók ennyire középkori gondol­kodásúak?

— Meg akarja menteni Mowles úr életét, mademoiselle? — kérdezte.

— Hát igen.— Nos, akkor jobb lesz sietni, mert elkezdték.

232

M i? Megperdültem a nyeregben. Még épp időben, hogy lássam az egyik bőrmellényest kirántani a sámlit Ruddock lába alól, akinek teste lezuhant, és csattanva megakadt a hurokban.

— Mon Dieul — kiáltottam, és a nyeregben mélyen lehajolva vágtatni kezdtem, a hajam csak úgy lobogott utánam.

Ruddock tekergett és vonaglott a kötélen.— Gyia! — biztattam a lovamat. — Rajta, Fickó! — Szélsebesen

érkeztem az akasztófához. Ruddock még rugdalózott. Kirán­tottam a kardomat.

Elengedtem a kantárt, és kiegyenesedtem a nyeregben, már csak pár yardnyira az akasztófától. Átdobtam a kardot a jobb kezemből a balba, átnyúltam vele, majd kinyújtottam a jobbo­mat. Jobbra kidőltem a nyeregből, már veszedelmesen mélyre.

Ruddock már az utolsókat rúgta.Egy széles kardmozdulattal elnyestem a kötelet, miközben

Ruddock rángatózó testét jobb kezemmel Fickó nyakára húz­tam, abban a reményben, hogy lovam elbírja ezt a hirtelen tehernövekedést, és hogy Isten segítségével, meg talán egy kis szerencsével valahogy sikerül neki lábon maradnia.

Gyerünk, Fickó.De a súly túl soknak bizonyult. Fickó lába megbicsaklott,

és mindannyian a földre zuhantunk.Egyeden pillanat alatt talpra ugrottam, kezemben a kivont

karddal. Egy dühös falubeli, aki megfosztva érezte magát a napi akasztástól, felém imbolygott a kisebb tömegből, de én megperdültem, és nagy erővel megrúgtam. Csak kiütni akar­tam, nem megsebesíteni. Visszazuhant a falusiak közé, akik most már jobban meggondolták, hogy meg akarnak-e állítani.

233

Inkább úgy döntöttek, hogy csak egy helyben állnak és mo­tyognak. A nők hadonásztak felém, azt kiáltozva, hogy „Hé, ezt nem teheti” , az embereiket noszogatták, hogy csináljanak már valamit, és mindannyian szúrós tekintettel méregették a papot, ám az egyszerűen csak aggodalmaskodva nézett.

Fickó közben talpra állt, ahogy Ruddock is, aki azonnal futásnak eredt. Még mindig rajta volt a fején a csuklya, így páni félelmében rossz irányba indult el, vissza az akasztófa felé, megkötött kézzel, a levágott hurok táncolt a hátán.

— Vigyázzon! — próbáltam figyelmeztetni, de egy kemény csattanással nekirohant az emelvénynek, lepattant róla, fáj­dalmasan felkiáltott, a földre zuhant, és aztán köhögve fet- rengett, nyilvánvalóan nagyon megütötte magát.

A köpenyemet hátrahúzva visszahelyeztem a kardomat a hüvelyébe, és megfordultam, hogy magamhoz húzzam Fickót. Aztán kinéztem magamnak egy fiatal parasztot a tömeg első sorában.

— Te ott, jó erős fickónak nézel ki! — szólítottam meg. - Most segítesz nekem egy kicsit emelgetni. a félig eszméletlen embert tesszük fel erre a lóra. Szépen kérem.

— Hé, azt nem lehet... — kezdte volna mellette egy idősebb asszony, de egy másodperc, és a kardom már a torkának sze- geződött. A nő megvetőn nézett rám a penge mentén. — Ma­guk azt hiszik, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak? — mond­ta gúnyosan.

— Valóban? Hát akkor maga meg azt árulja el nekem, milyen hatóság ítélte halálra ezt az embert? Örüljenek, hogy nem jelentem a tetteiket a csendőröknek!

234

Megszégyenültek, páran a torkukat köszörülték, és a nő el­fordította a tekintetét a pengémről.

— Nem kell más, csak egy kis segítség felemelni ezt az embert.A segítőm azonnal engedelmeskedett.Miután meggyőződtem róla, hogy Ruddock biztonságosan

van elhelyezve a lovon, nyeregbe szálltam, és ahogy elindultam Fickóval, elkaptam a fiatal fickó tekintetét. Kacsintottam neki egyet — és már mentem is.

Mérföldeken át lovagoltam. Rengetegen jártak az utakon, többségükben hazasiettek, mielőtt leszáll az éj, de egyik sem törődött velem. Talán úgy gondolták, egy türelmes asszony viszi haza részeg férjét a kocsmából. És ha ezt gondolták, hát volt is ebben igazság, elvégre Ruddock rendesen próbára tette a türelmemet.

Az előttem fekvő test hörgést hallatott, így hát megálltam, leszálltam, a földre fektettem a foglyomat, elővettem egy üveg vizet, és lekuporodtam mellé. A Ruddockból áradó bűz való­ságos támadást intézett az orrom ellen.

— Hát ismét találkozunk — mondtam, amikor kinyitotta a szemét, és üvegesen rám nézett. — Élise de la Serre vagyok.

Felmordult.

il.

Ruddock próbált felkönyökölni, de nem volt hozzá elég ere- je, így guggoló pozícióból is könnyedén lenyomtam az ujjam hegyével, amíg a másik kezemet a kardom markolatára he­lyeztem.

2-35

Egy ideig szánalmasan vonaglott, mint egy hisztis óriásbébi, de esélye sem volt a menekülésre.

Miután feladta a próbálkozást, sértetten nézett rám.— Mondja, mit akar tőlem? Az nyilvánvaló, hogy nem akar

megölni, különben már megtette volna...Hirtelen eszébe jutott valami.— Na ne. Csak nem azért mentette meg az életemet, hogy

saját magának tartogassa azt az élvezetet, hogy végez velem? Ez szokadanul kegyetlen dolog lenne. Ugye, nem ezt akarja?

— Nem — válaszoltam. — Legalábbis még nem.— Hát akkor mit akar?— Tudni akarom, ki bérelte fel magát 75-ben, hogy megöljön

engem és az anyámat.Hitetlenkedve horkantott.— És ha elmondom, utána megöl.— Mondjuk inkább így: ha nem mondja el, megölöm.Elfordította a fejét.— És ha nem tudom?— Nos, akkor addig kínzom, amíg el nem mondja.— Nos, akkor mondok egy akármilyen nevet, hogy elen­

gedjen.— És aztán ha megtudom, hogy hazudott, megint üldözőbe

veszem. Már kétszer megtaláltam, monsieur Ruddock. Meg­találnám újra, meg újra, akárhányszor csak szükséges. Sosem szabadul meg tőlem, amíg meg nem kapom, amit akarok.

— O, az Isten szerelmére! — fakadt ki. — Mit követtem el, hogy ezt érdemiem?

— Meg akart ölni engem és az anyámat.

236

— Hát ez igaz — ismerte be. — De nem sikerült, ugye?— K i bérelte fel magát?— Nem tudom.Fél térdre ereszkedtem, kivontam a kardomat, és az arcá­

hoz tartottam, a hegye éppen a szemgolyója alatt érintette a bőrét.

— Hacsak nem egy szellem bérelte fel, tudnia kell, hogy ki volt az. K i volt az?

Ruddock vadul meresztette a szemét, mintha tisztán akarná látni a kardom hegyét.

— Nem tudom — esedezett. — Esküszöm, hogy nem tudom!Enyhén megnyomtam a pengét.— Férfi volt! — nyöszörögte. — Egy férfi, egy párizsi kávé­

házban!— Melyik kávéházban?— A Café Procope-ban.— És a neve?— Azt nem mondta meg.Meglegyintettem a kardommal a jobb orcáját. A vágástól

felkiáltott, és bár lelkem mélyén megrezzentem, az arcom kifejezéstelen maradt, talán még kegyetlen is. Olyan arcot vágtam, mint aki eltökélte, hogy megkapja, amit akar. Leg- belül azonban meg kellett küzdenem azzal az émelyítő érzés­sel, hogy a tíz éve tartó üldözésnek itt vége szakad.

— Esküszöm, esküszöm! Nem ismerem. Nem mondta meg a nevét, és én nem is kérdeztem. Átvettem a pénz felét, és a dolgom végeztével kellett volna megkapnom a többit. De persze nem mentem vissza.

237

Szomorúan megértettem, hogy igazat mond. Tizennégy évvel ezelőtt egy névtelen ember felbérelt egy másik névtelen embert. Ennyi az egész, itt a vége.

Még egy utolsó blöffel megpróbálkoztam. Felálltam, de a pengémet az arcán tartottam.

— Akkor már nincs más hátra, mint bosszút állni azért, amit 75-ben elkövetett.

Tágra kerekítette a szemét.— Úristen, maga tényleg meg akar ölni!— Igen — válaszoltam.— K i tudom deríteni! — hadarta gyorsan. — K i tudom derí­

teni, hogy ki volt! Engedje meg, hogy kiderítsem!Alaposan végigmértem, mintha elgondolkodnék az ajánla­

tán, bár igazság szerint egyáltalán nem állt szándékomban megölni. így nem. Hidegvérből nem.

Aztán megszólaltam.— Megkímélem az életét, de csak azért, hogy teljesíthesse

az ígéretét. És most hallgasson ide, Ruddock. Hat hónapot kap. Fiat hónapon belül hallani akarok magáról. Párizsban megtalál a La Serre család birtokán, Szent Lajos szigetén. Akár megtudott valamit, akár nem, maga eljön hozzám, különben élete végéig bármikor előléphetek az árnyékból, és elvághatom a torkát. Világos, amit mondok?

Visszadugtam a kardomat a hüvelyébe, aztán felpattantam Fickóra.

— Arra talál egy várost, körülbelül két mérföldnyire van innen — mutattam neki az irányt. — Találkozunk hat hónap múlva, Ruddock.

238

Elügettem a lovamon. És amikor Ruddock már nem látha­tott, megrogyasztottam a vállamat.

Hiába volt az egész. Csak annyit tudtam meg, hogy nincs mit megtudni.

Látom még valaha Ruddockot? Nem hinném. Még azt sem tudtam, nem volt-e üres fenyegetés, hogy utánamegyek, akár­hol is legyen, de azt igen, hogy - mint annyi mindent az életben — könnyebb ezt mondani, mint megcsinálni.

1789. május 4.

Ma reggel korán ébredtem, felöltöztem, és a kerti lak bejára­tánál várakozó utazóládámhoz indultam. Reméltem, hogy sikerül csendben kiosonnom, de amikor átlopakodtam az előszobán, ott álltak mind: Madame Levéne és Jacques, Hé­lène és Weatherall úr. Weatherall úr kinyújtotta a kezét. Fel­néztem rá.

— A rövid kardja — kérte. — Hagyja itt. Majd vigyázok rá.— De akkor nem lesz...Előhúzott egy másik kardot. Begyúrta a mankóit a hóna

alá, és átnyújtotta nekem.— Ez egy szablya — állapítottam meg. Megforgattam a ke­

zemben.— Az bizony — mondta Weatherall úr. — Kiváló harci fegyver.

Könnyű, és egyszerűen kezelhető. Remekül használható a közelharcban.

— Gyönyörű.— Már hogy a rohadt életbe ne lenne gyönyörű! És az is

marad, ha vigyáz rá. És nem ad neki nevet, világos?— Megígérem. — Lábujjhegyre álltam, hogy arcon csókol­

hassam. — Köszönöm, Weatherall úr.Elpirult.

240

— Tudja, Élise, maga most már egy felnőtt nő. Egy felnőtt nő, aki megmentette az életemet. Most már nem kell Weathe- rall úrnak szólítania. Hívjon Freddie-nek.

— Nekem ön mindig Weatherall úr lesz.— Ó, a fenébe, hát legyen úgy, ahogy akarja! — Bosszúságot

tettetett, és kihasználta az alkalmat, hogy elforduljon, és kitö­röljön egy könnycseppet a szeméből.

Megcsókoltam Madame Levéne-t, és köszönetét mondtam neki mindenért. Csillogott a szeme, és kartávolságban tartott, mintha meg akarná vizsgálni az arcomat.

— Azt kértem, hogy más emberként térjen vissza London­ból. Büszke vagyok magára. Dühös kislányként ment el, és fiatal nőként tért vissza. Jó hírét kelti Maison Royale-nak.

Jacques a kezét nyújtotta, de félretoltam, átöleltem és meg­csókoltam, amitől elpirult. Elég volt egy lapos pillantás Hé- léne-re, hogy azonnal megértsem, megtetszettek egymásnak.

— Remek egy fickó — súgtam Hélène fülébe, miközben el­búcsúztam tőle. Megeszem a kalapomat, ha ezek nem jönnek össze, mire legközelebb eljövök.

Feltettem a kalapomat, és megfogtam a bőröndömet. Jacques előreugrott, hogy átvegye tőlem, de intettem neki, hogy ne.

— Nagyon kedves, Jacques, de egyedül akarok lenni, amikor értem jön a kocsi.

így is történt. Elcipeltem a bőröndöt a Maison Royale ka­puja mellett húzódó mellékútig. A dombról lenézett rám az iskola épülete, és míg egykor rosszindulatot tulajdonítottam volna neki, immár kényelmet és védelmet láttam benne. És ezt hagytam most el.

241

Maison Royale nem volt messze az otthonomtól. Alig he­lyeztem magamat kényelembe a kocsiban, és máris elértünk a kastély fák övezte feljárójához. A ház valóságos várnak tűnt a sok tornyával, amely a minden irányban elterülő kertet őrizte.

Olivier fogadott, és amint beléptem, üdvözölt a személyzet is. Egyeseket jól ismertem közülük — elég volt meglátnom Justinc-t, hogy anya emlékei elárasszanak —, míg másoknak az arca nem mondott semmit. Miután felvitték a ládámat a szobámba, körbejártam a házat. Persze, többször is voltam itt az iskolai szünetekben, nem volt ez valami nagy visszatérés. De mégis annak éreztem. És évek óta most először felmász­tam az anya lakosztályához vezető lépcsőn, és bementem a szobájába.

Rendszeresen takarították, de minden tekintetben érintet­lenül hagyták. Ettől olyan erősen, szinte mindent elsöprő m ó­don éreztem a jelenlétét, mintha bármelyik pillanatban belép­hetne, leülne mellém az ágy szélére, és átkarolná a vállamat.

És azt mondaná:— Nagyon büszke vagyok rád, Elise. Mindketten büszkék

vagyunk.Egy ideig csak ültem, anyám szellemkarjával a vállamon.

Csak akkor észleltem, hogy sírok, amikor már az arcomon gördültek le a könnyek.

1789- május 5.

1.

A versailles-i Hőtel des Menus-Plaisirs udvarán az 1614 küldött jelenlétében a király megnyitotta a Rendi Gyűlést, az elsőt 1614 óta, amelyen mindhárom rend — a papság, a nemesség és a harmadik rendet jelentő polgárság és parasztság — képviselői hivatalosan találkoztak. A hatalmas, íves boltozató ülésterem­be bezsúfolódott franciák azt remélték, hogy a király mond valamit, ami segít kirántani az országot a mocsárból. Hogy mond valamit, amivel irányt mutat.

A király beszéde alatt apám mellett ültem. Mielőtt megszó­lalt, mindketten szinte remegtünk a reménytől, ám ez az érzés hamarosan szertefoszlott, amikor szeretett uralkodónk el­kezdte halmozni a semmitmondó közhelyeket. Nem mondott semmi lényegeset, nem kínált semmi megnyugtatót az elnyo­mott harmadik rend számára.

Velünk szemben egy kupacban ültek a Varjak. Lafreniére, Le Peletier és Sivert urak, csakúgy, mint Levesque asszony­ság fekete ruházatukhoz tökéletesen illő sötét ábrázatot visel­tek. Ahogy elfoglaltam a helyemet, elkaptam a tekintetüket. Udvariasan meghajtottam kicsit a fejemet, tettetett mosollyal álcázva valódi érzéseimet. Viszonzásképp ugyanolyan tettetett

243

mosollyal biccentettek ők is, és még azután is éreztem mé­ricskélő szemüket, hogy leültem.

Úgy tettem, mintha a lábamnál nézegetnék valamit, de közben hajfürtjeim alól lopva rájuk pillantottam. Madame Levesque valamit Sivert fülébe súgott, mire az bólintott.

Amint véget ért az unalmas beszéd, a rendek elkezdtek kiabálni egymással. Apa és én elhagytuk az Hőtel des Menus- Plaisirs-t, elküldtük a hintónkat, és végigsétáltunk az Avenue de Paris-n, majd rátértünk a kastélyunk hátsó kertjén át veze­tő ösvényre.

Útközben elcsevegtünk. Apa a Maison Royale-ban töltött utolsó évemről kérdezgetett, de én eltereltem a beszélgetést kevésbé veszélyes vizekre, nehogy hazudnom kelljen. így aztán inkább azt az időt idéztük fel, amikor anya még élt, és amikor Arno bekerült a házba. Amikor aztán már magunk mögött hagytuk a tömeget, és egyik oldalon nyílt mezők, a másikon a palota vigyázó épülete között jártunk, felhozta a témát. Mármint azt, hogy nem mutattam meg a helyes utat Arnónak.

— Mármint nem neveltem át — mondtam.Apa sóhajtott. Kedvenc kalapját viselte, egy fekete prémes

kalapot, amelyet most levett. Megvakarta parókáját, mert visz­ketett a fejbőre, majd végigsimította a homlokát, és a tenyerét nézte, mintha azt várta volna, hogy tocsogni fog a verítéktől.

— Muszáj emlékeztetnem téged annak a veszélyére, Elise, hogy az Orgyilkosok rátalálnak Arnóra? Elfelejted, milyen hosszú időt töltöttem már el vele. Tisztában vagyok a képes­ségeivel. Azt kell mondanom, hogy... tehetséges fiú. Csak idő kérdése, mikor szimatolják ki ezt az Orgyilkosok is.

244

— Apa, ha be tudnám vonni Arnót a Rendbe...Szárazon nevetett.— Nos, ennek már nagyon ideje lenne.De én nem értem be ennyivel.— Azt mondod, tehetséges. Mi van akkor, ha Arno valahogy

képes lenne összeegyeztetni egymással a két rend hitvallását? Mi van, ha ő az az ember, akinek ez sikerülhet?

— A leveleid — gondolkodott el apa. — Beszéltél erről a le­veleidben.

— Sokat gondolkodtam ezen.— Azt látom. Az elképzeléseid fiatalos idealizmusra valla­

nak, ám van bennük ném i... érettség is.Magamban köszönetét mondtam ezért Haytham Kenway-

nek (miközben elnézést is kértem tőle).— Talán érdekes lehet számodra az a hír, hogy találkozót

beszéltem meg Mirabeau gróffal, az Orgyilkosok Nagymes­terével — folytatta apa.

— Valóban?— Igen, valóban. — Egy ujját a szája elé helyezte.— Mert azt akarod, hogy a két rend tárgyalni kezdjen egy­

mással? — kérdeztem, immár suttogva.— Mert lehetségesnek tartom, hogy közös nevezőre tudunk

jutni hazánk jövőjét illetően.Kedves naplóm, most talán azon gondolkodsz, hogy az Or­

gyilkos-Templomos egység iránti megtérésemnek köze lehet ahhoz, hogy én Templomos voltam, Arno pedig Orgyilkos.

De a kérdésedre nemmel kell válaszolnom. A jövőt illető elképzeléseim mindenkinek a javát szolgálták. Persze, ha ez

2-45

azt jelentette, hogy Arno és én minden tettetés és hazugság nélkül lehetünk együtt, annak is nagyon örültem. Mint kelle­mes mellékhatásnak. Esküszöm.

ll.

Később szertartás zajlott le a palotában — a beavatásom a Rendbe. Apám a Nagymesterek ceremoniális ruházatát visel­te: hosszú, hermelingalléros köpenyt, a nyaka körül selyem- stólát, a mellénye be volt gombolva, a cipőjén a csatjai fényes­re tisztítva.

Ahogy rám tűzte a Templomosok beavatási jelvényét, mo­solygó szemébe néztem. Annyira szépnek, annyira büszkének láttam.

Fogalmam sem volt róla, hogy ekkor látom utoljára élve.A beavatás során egyetlen jel sem utalt az egyet nem érté­

sünkre. Fáradtság helyett csak büszkeség látszott a szemében. Természetesen mások is jelen voltak, a rettegett Varjak és a Rend más lovagjai is. Gyér mosollyal és őszintéden gratuláci­óval köszöntöttek, de a szertartás a La Serre családé volt. Ereztem, hogy anyám szelleme őriz, miközben végre Temp­lomos lovaggá avatnak, és megfogadtam, hogy dicsőséget hozok a La Serre névre.

III.

Még később, a beavatásom alkalmából tartott „privát estélyen” úgy jártam-keltem a vendégek körében, mint aki teljesen

246

megváltozott. Talán azt hitték, nem hallom a legyezők mö­götti pletykálkodásukat arról, hogy ivászattal és szerencsejá­tékkal töltöm a napjaimat. Az apámon sajnálkozó suttogáso­kat. A ruházatomra tett becsmérlő megjegyzéseket.

De a szavaik leperegtek rólam. Anyám gyűlölte ezeket a talpnyalókat, és úgy nevelt, hogy ügyet se vessek arra, amit mondanak. Jó hasznát veszem most ezeknek a leckéknek. Nem tudnak olyat mondani ezek a nők, amivel megsérthetnének.

És akkor megláttam. Megláttam Arnót.

tv.

Természetesen rendesen megfuttattam. Részben a régi szép idők emlékére, részben azért, hogy összeszedjem magamat, mielőtt ismét találkozunk.

Aha. Szóval Arno jelenléte az estélyen nem volt hivatalosan engedélyezve. Vagy pedig szokásához híven szerzett magának egy ellenséget. Öt ismerve egy kicsit ez is, az is lehetett az ok. Ahogy gyorsan végigszaladtam a folyosón, felkapva a szok­nyám szélét, és átgyűrűzve a vendégek között, ő pedig a nyo­momban, nem hétköznapi látványt nyújthattunk.

Persze a Nagymester újonnan beavatott lánya nem tanú­síthatott ilyen viselkedést, és főleg nem lehetett a kezdemé­nyezője. (Látja, Weatherall úr? Látod, apa? Érettebbé váltam. Kezdtem felnőni.) így hát úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek a fogócskának, beugrottam egy oldalsó szobába, meg­vártam, amíg Arno is odaér, berántottam magam után, és végre szemtől szembe nézhettünk egymásra.

247

— Nem akármilyen felfordulást okoztál - mondtam neki, sugározva az örömtől.

— Most mit mondjak? Mindig is rossz hatással voltál rám ...— Te még rosszabbat énrám — vágtam vissza.És ekkor megcsókoltuk egymást. Nem tudnám megmon­

dani, hogy történt. Az egyik pillanatban rég nem látott bará­tok voltunk egymásnak, a másikban már rég nem látott sze­relmesek.

Hosszú és szenvedélyes volt a csók, és amikor végül szét­váltunk, perceken át csak néztük egymást.

— Csak nem apám egyik öltönye van rajtad? — kérdeztem pajkosan.

— Csak nem szoknya van rajtad? — vágott vissza, amiért játékosan meglegyintettem.

— Ne is mondd. Ügy érzem magamat ebben, mint egy be­bugyolált múmia.

— Nem semmi alkalom lehet, hogy így kicsípted magadat — mondta mosolyogva.

— Ne gondold. Igazság szerint az egész olyan szertartásos és méltóságteljes. Rohadtul unalmas.

Arno vigyorgott. A régi Arno. Visszatért az életembe a régi öröm. Mintha eddig zuhogott volna az eső, és őt látván előbújt volna a nap — mintha a messzi távolból tértem volna vissza, és végre megpillantottam volna a házunk ajtaját. Ismét meg­csókoltuk és átöleltük egymást.

— Hát, ha nem hívsz meg az estélyedre, azt mindenki meg­szenvedi — tréfálkozott.

— Én megpróbáltam, de apám hajthatatlan volt.

248

— Az apád?Az ajtó túloldaláról a zenekar tompa hangja, a folyosón

járókelő vendégek nevetése és rohanó lábak dobogása hallat­szott — a még mindig Arnót kereső őröké. Aztán hirtelen megrázkódott az ajtó. A túlsó oldaláról dörömböltek rajta, és a goromba hang felordított.

— K i van odabent?Arno és én összenéztük. Gyerekek voltunk megint. Gyere­

kek, akiket almalopáson vagy a vacsorára szánt pite elcsené- sén kaptak. Bár eltehetném magamnak örökre ezt a pillanatot.

Valami azt súgja, hogy soha többé nem fogom ilyen bol­dognak érezni magamat.

v.

Kitessékeltem Arnót az ablakon, felkaptam egy kelyhet, és kipattantam az ajtón, tántorgást színlelve.

— O, jaj. Ez nem is a biliárdterem, ugye? — kérdeztem vígan. A katonák feszengve néztek rám. Nagyon helyes. Elvégre

ezt a „privát estélyt” az én tiszteletemre rendezték...— Egy gyanús egyént üldözünk, Mademoiselle de la Serre.

Nem látta véletlenül?Szándékosan fátyolos tekintetet vetettem rájuk.— Gyanús edényt? És hogy jött fel a lépcsőn? Valakinek

csak fel kellett hoznia a konyhából, nem?A katonák értetlenül néztek össze.— N em edényt, egyént. Egy betolakodót. Látott erre bárkit,

aki gyanúsan viselkedett?

249

Az őrök már szemmel láthatóan idegesek voltak. Érezték, hogy közel járnak a prédájukhoz, az időhúzásom bosszantot­ta őket.

— Ó, hát erre járt Madame de Polignac! - fogtam suttogóra a hangomat. — Volt a hajában egy madár. Szerintem biztos a királyi állatkertből lopta.

Az egyik őr már nem bírta tovább tartóztatni magát, és előrelépett.

— Kérem, mademoiselle, álljon félre, hogy átkutathassuk ezt a szobát.

Részegesen és reményeim szerint talán egy kicsit kacéron dülöngéltem.

— Attól tartok, itt csak engem találnak — mosolyogtam rá bájosan, és jó rálátást biztosítottam közben a dekoltázsomra.— Én meg már közel egy órája keresem a biliárdtermet.

Az őrnek majdnem kiesett a szeme.— Elvezetjük oda, mademoiselle — hajolt meg kurtán —, ezt

az ajtót pedig bezárjuk minden további félreértés megelőzése végett.

Miközben az őrök elkísértek, egyrészt azt reméltem, hogy Arnónak sikerül leugrania az udvarra, másrészt meg azt, hogy hirtelen tckténik valami, ami elvonja a katonák figyelmét, és nem visznek el egészen a biliárdteremig.

Tudod, hogy szól a mondás: gondold meg jól, hogy mit kívánsz...

Kiáltás hallatszott:— Úristen, megölte La Serre urat!És az egész világ megváltozott.

250

1789. július I.

Mintha összedőlne körülöttem Franciaország. A felmagasz­talt Rendi Gyűlés már születése pillanatában borzalomba fordult, hála a király altatónak is beillő beszédének. Aztán az egész színjáték gyorsan civódásba és belharcokba ment át, nem hozott semmilyen eredményt.

Miért? Mert a Harmadik Rend már az összejövetel előtt dühös volt: a legszegényebbekre rótták ki a legtöbb adót, és noha nekik volt a legtöbb képviselőjük a Rendi Gyűlésben, a szavazatuk kevesebbet ért, mint a nemességé és a papságé.

A gyűlés után pedig még dühösebbek lettek, mert a király egyetlen aggodalmukkal sem foglalkozott. Muszáj volt tenniük valamit. Az idiótákon és a tudatlanságuk mellett konokul ki­tartókon kívül az egész ország tudta, hogy történni fog valami.

De ez engem nem érdekelt.Június 17-én a Harmadik Rend megszavazta, hogy átkeresz­

teli magát Nemzetgyűlésnek, a népet képviselők gyűlésének. A két másik rendből is kaptak némi támogatást, de itt valóban a nép találta meg a hangját.

De ez engem nem érdekelt.A király megpróbált gáncsot vetni nekik azzal, hogy bezá­

ratta a Salle des Etats-t, de ez olyan volt, mintha azután zárná

251

be az istálló ajtaját, hogy a ló kiszökött. Nem hagyták magu­kat eltéríteni a szándékuktól, és áthelyezték üléseiket egy fedett teniszpályára, és június 20-án a Nemzetgyűlés letette az esküt. Labdaházi eskünek nevezték, ami komikusnak hangzik, de egyáltalán nem volt az.

Nem volt abban semmi vicces, hogy új alkotmányt akartak Franciaországban.

Nem volt abban semmi vicces, hogy véget akartak vetni a királyságnak.

De ez engem nem érdekelt.Június 27-re a király idegessége tovább fokozódott. Miköz­

ben Párizsból és más francia városokból tömegesen futottak be a Nemzetgyűlést támogató üzenetek, Párizsba és Versailles- ba katonai csapatok vonultak be. A feszültség tapintható volt.

De engem még ez sem érdekelt.Persze kellett volna, hogy érdekeljen, lilég erős jellemnek

kellett volna lennem ahhoz, hogy a háttérbe szorítsam a sze­mélyes gondjaimat. De nem voltam rá képes.

Nem voltam rá képes, mert az apám meghalt, és a gyász sötét, eleven masszaként tért vissza az életembe. Erre ébredek minden reggel, ez kísér végig a napomon, és ez tart ébren az éjjel nagy részében, emiatt kerül el az álom, ez táplálja a bűn­tudatomat és a bánatomat.

Oly sok éven át okoztam neki csalódást. És most elragad­ták tőlem az esélyt, hogy olyan lánynak bizonyuljak, amilyet megérdemelt volna.

Igen, tisztában vagyok azzal is, hogy elhanyagolom ver- sailles-i és párizsi házunkat, amelyeknek az állapota a lelkemét

252

tükrözi. Párizsban tartózkodom, de hetente kétszer érkeznek levelek Olivier-től, versailles-i komornyikunktól, amelyekben egyre erősebben ad hangot az aggodalmainak, és egyre rész­letesebben számol be a távozó szolgálókról, akiket nem tud helyettesíteni. De ez engem nem érdekel.

Itt, Párizsban kitiltottam a személyzetet a lakosztályomból, csak éjszaka lopakodom le az alsó szintekre, mert egy lélekkel sem akarok találkozni. A leveleket és a tálcán az ételt az ajtóm előtt hagyják, és néha hallom a szobalányt suttogni a komor- nával. Képzelem, miket mondanak rólam. De nem érdekel.

Kaptam leveleket Weatherall úrtól. Többek közt azt kér­dezi, hogy felkerestem-e Arnót a Bastille-ban, ahol apám meggyilkolásának gyanújával tartják fogva, illetve tettem-e egyáltalán lépéseket ártatlanságának bizonyítására.

Meg kellene írnom Weatherall úrnak, hogy a válaszom nem, mert nem sokkal apa meggyilkolása után visszatértem a ver­sailles-i birtokra, bementem a dolgozószobájába, és találtam egy levelet, amelyet az ajtó alatt csúsztattak be. Apámnak volt címezve, és ez állt rajta:

L m Serre Nagymester!

Ügynökeim révén megtudtam, hogy Rendünk egy tagja összeesküvést s^ít ön ellen. Kérem, legyen résen a ma esti beavatás alkalmából. N e bízzon meg senkiben! Még azokban sem, akihet barátainak nevez

Vezesse önt a megértés atyja.L

253

írtam egy levelet Arnónak. Azzal vádoltam, hogy ő tehet apám haláláról. Közöltem vele, hogy soha többé nem akarom látni. De nem küldtem el.

Ám az iránta táplált érzelmeim teljesen megfordultak. Gyer­mekkori barátom, későbbi szerelmesem betolakodóvá vált. Szánalmas árvává, aki előbb elrabolta tőlem apám szeretetét, majd részt vállalt a meggyilkolásában.

Arno a Bastille-ban van. Helyes. Remélem, ott is rohad meg.

1789. július 4.

Weatherall úrnak fájdalmas volt a hosszú séta. Ráadásul Maison Royale-nak azt a részét, ahol lakott, távol az iskolától, és elzárva a diákoktól, nem éppen a legjobban gondozták, nehéz volt ott mankóval járni.

Ennek dacára szeretett velem sétálni, amikor felkerestem. Kettesben, ő meg én. Vajon azért, mert ilyenkor néha meg­pillantottunk egy szemlélődő szarvast a fák között, vagy mert amikor egy napfénytől tarkított tisztásra érve leültünk egy fatörzsre, és felidéztük a vívás gyakorlásával töltött éveket?

Ma reggel is odamentünk, és Weatherall úr hálásan sóhajt­va vette le a súlyt az ép lábáról. És hát bizony, azonnal meg­rohant a nosztalgia érzése a régi életem iránt, amikor nem is volt más dolgom, mint gyakorolni vele és játszani Arnóval. Amikor anya még élt.

Hiányoztak. Annyira hiányoztak mind a ketten.— Arnónak kellett volna kézbesítenie a levelet? — kérdezte

egy idő után.— Nem. Át kellett volna adnia apának. Olivier látta, kezében

egy levéllel.— Tehát Arnónak ezt kellett volna tennie, és nem tette meg.

Most mit érez?

255

— Azt, hogy elárult — jelentettem ki halkan.— Úgy gondolja, hogy ez a levél megmenthette volna apja

életét?— Azt hiszem, igen.— Akkor ezért hallgat ilyen mélyen arról az apróságról, hogy

a barátja jelenleg a Bastille vendégszeretetét élvezi?Nem mondtam semmit. Nem mintha lett volna mit mon­

danom. Weatherall úr egy ideig egy napsugárban fürösztötte az arcát, amely áttört: a fakoronákon. A fény táncolt a bajuszán és a csukott szeme redöin. Szinte megüdvözölt mosollyal szívta magába a napot. Aztán biccentve megköszönte, hogy nem törtem meg a csendet, és kinyújtotta a kezét.

— Hadd nézzem meg még egyszer azt a levelet.Benyúltam a zubbonyomba, és átnyújtottam neki.— K i lehet maga szerint az az „L ” ?Weatherall úr felhúzta az egyik szemöldökét, és visszaadta

a levelet.— Maga szerint kicsoda lehet az az „L ” ? — ismételtem meg

a kérdést.— Az egyeden „L ” , aki az eszembe jut, jó barátunk, monsieur

Chrétien Lafreniére.— De hát ő az egyik Varjú.— És ez felborítaná az elméletét, miszerint a Varjak anyja

és apja ellen szervezkedtek?Végiggondoltam a felvetést.— Nem, ez csak azt jelentené, hogy egyesek közülük anyám

és apám ellen szervezkedtek.Kuncogott, majd megvakarta a fejét.

256

— Igaz. A Rend „egy tagja” a levél szerint. Márpedig tudo­másunk szerint még senki sem jelentette be az igényét a Nagy­mesterségre.

— Nem — mondtam halkan.— Nos, a helyzet az, hogy most már ön a Nagymester, Élise.— Ezzel tisztában vannak.— Valóban? K i hitte volna. Mondja, hányszor találkozott a

tanácsadóival?Szúrósan néztem rá.— Mindenkinek tiszteletben kell tartania a gyászomat.— Senki sem állította ennek az ellenkezőjét. Csakhogy már

eltelt két hónap, Élise. Két hónap, ami alatt egyetlen Temp­lomos-ügyet sem intézett. Egyetlenegyet sem. A Rend tudja, hogy névben maga a Nagymester, de nem tett semmit annak bizonyítására, hogy a vezetés jó kezekben van. Ha most be­jelentkezne valaki... Ha egy másik lovag előlépne azzal, hogy mostantól ő a Nagymester, nem nagyon lenne mitől tartania, ugye?

— Az egy dolog, hogy gyászolja az édesapját — folytatta —, de tiszteletben kell tartatnia az emlékét. Maga a La Serre-ek utolsó sarja. Franciaország első női Nagymestere. Elő kell lépnie, be kell bizonyítania, hogy méltó a tisztségre. Nem otthon lebzselve búslakodnia.

— De hát apámat megölték. Milyen példát mutatnék azzal, ha nem állok bosszút ezért a gyilkosságért?

Weatherall úr rövid nevetést hallatott.— Nos, javítson ki, ha tévedek, de most éppen nem csinál

semmit. A legjobb, amit tehet: átveszi a Rend irányítását, és

257

átvezeti a rá leselkedő nehéz időn. A második legjobb: tanú- bizonyságot ad a La Serre-ek spirituszáról, és mindenkinek tudtára adja, hogy le fogja vadászni apja gyilkosát. Amivel talán elő is tudja ugrasztani az illetőt. A legrosszabb, amit tehet: itt ül a seggén, és anyja és apja elvesztése miatt búslakodik.

Bólintottam.— Hát akkor mit tegyek?— Az első dolog megkeresni Lafreniére-t. Ne említse meg

neki a levelet, de közölje vele, hogy kész átvenni a Rend ve­zetését. Ha Lafreniére lojális a családjával szemben, remélhe­tőleg színt fog vallani. A második: válasszon magának egy helyettest. Olyan valakit, akiben megbízhat. A harmadik pedig, hogy el kell gondolkodnia Arnón. Ne feledje, hogy nem Arno ölte meg az apját. Hanem az a személy, aki megölte.

1789. július 8.

Kaptam egy levelet.

Drága E lise!

Először is bocsánatát kérem, amiért eddig nem válaszoltam a leveleire. Bevallom, főként azért nem tettem eleget az elemi udvariasságnak, mert dühös voltam, amiért csalással férkőzött a közelembe, de jobban belegondolva sok a közös bennünk. Olyannyira, hogy hálás vagyok, amiért a bizalmába fogad, és szeretném biztosítani arról, hogy elfogadom a bocsánatkérését.

Különösen hálás vagyok azért, hogy megszívlelte öcsém írásait. Nemcsak azért, mert ezgel igazolja a döntésemet, hogy magá­nak adtam a leveleit, hanem azért, mert hiszek abban, hogy ha nem ragadja el a halál, megvalósította volna céljai némelyikét, és remélem, most ezt ön fogja megtenni helyette.

Eátom, hogy szíve választottja, Arno Orgyilkos felmenőkkel rendelkezik, és ez a tény jó előjel egyjövőbeli egyetértéshez■ Ügy vélem, helyesen tesz}, h°gy ellenérzéseket táplál apjának Arno áttérítésére irányuló terveivel szemben, és bár egyetértek önnel abban, hogy ez az ellenérzés önzp forrásból is eredhet, ettől még nem lesz helytelen. A z is igaz, h°gy ha az Orgyilkosok rátalál­

259

nának A rnóra, képesek lehetnének a megtérítésére, ami által a szerelméből könnyen ellenség válhat.

E zZ fl kapcsolatban rendelkezem bizonyos értesülésekkel, amelyek a hasznára válhatnak. Olvastam valamit az Orgyilko­sok egyik közleményféléjében. M int sejtheti, általában nem

foglalkozom ilyen ügyekkel, és a Kend tevékenységével kapcsola­tos információkat nem adom tovább, részben azért, mert nem tanúsítok irántuk semmilyen érdeklődést, részben pedig nem tartom illendőnek. A m ez az apróság magának fontos lehet.Egy Pierre Bellec nevű, magas rangú Orgyilkost érint, aki

jelenleg a Bastille-ban raboskodik. Bellec arról ír, hogy felfede­zett egy fiatalembert, aki kitűnő, Orgyilkosokra valló képessé­gekkel rendelkezik. A közleményben ezt az ifjú rabot „A rnaud” néven említik, ám nyilván el tudja képzelni, hogy a hasonlóságot nem a véletlennek tulajdonítom. Talán érdemes ennek utánanéznie.

Őszinte barátsággal,jennifer Scott

1789. július 14.

I.

Párizs felbolydult méhkasra emlékeztetett, ahogy átszeltem az utcáit. Ez az állapot már két hete tartott, amióta a király húszezer embere a városba érkezett a zavargások leverésére, valamint Mirabeau grófnak és a Harmadik Rend képviselőinek a megfélemlítésére. Amikor aztán a király elbocsátotta pénz­ügyminiszterét, Jacques Neckert, akiben sokak a francia nép megmentőjét látták, új erőre kapott a háborgás.

Pár nappal ezelőtt megrohamozták az Abbaye börtönt, hogy kiszabadítsák azokat a testőröket, akik nem voltak haj­landók a tüntetőkre lőni. Azt mondják, a közkatonák immár a népnek tartoznak hűséggel, nem pedig a királynak. Már most úgy érződik, hogy a Nemzetgyűlés — amely az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nevet vette fel — gyakorolja a hatalmat. Saját zászlót is csináltak maguknak: a trikolort, amely már minden­hol látható. Egyértelműen jelképezve a Nemzetgyűlés gyorsan növekvő uralmát.

Az Abbaye börtönbeli lázadás óta Párizs utcáin hemzsegnek a fegyveresek. Tizenháromezren álltak be a nemzetőrségbe, fegyvereket keresve járják a kerületeket, egyre hangosabban kiáltozva. Mára a hangerő elérte a tetőfokot.

261

A kora reggeli órákban a nemzetőrség megrohamozta az Invalidusok épületegyüttesét, ahol muskétákhoz jutottak — a különböző beszámolók egységes állítása szerint több tízezer­hez. De puskaporuk nem volt, így hát most arra volt szüksé­gük. És hol volt puskapor?

A Bastille-ban. Ahová éppen tartottam. Kora reggel, az elfojtott dühtől és bosszúvágytól forrongó Párizsban. Nem éppen a legjobb hely, ahol lehetnék.

l l .

Ahogy az utcákon átsietve körülnéztem, először egyáltalán nem vettem észre, hogy bár a tömeg egységesen rohanó és tolakodó masszának tűnik, valójában két üsztán elkülöníthe­tő csoportra oszlik: azokra, akik felkészülnek a várható bajra, védik magukat, a családjukat és a tulajdonukat, menekülnek a zavargás elől, mert el akarják kerülni az összecsapást, vagy mint én, attól tartanak, hogy célpontjává válhatnak a zavar­gásnak.

És azokra, akik keresik a lehetőséget a bajokozásra.Vajon mi különböztette meg egymástól a két csoportot?

A fegyverek. A fegyverek viselése — láttam felemelt vasvil­lákat, fejszéket és botokat — és a fegyverek keresése. A sutto­gásból kiáltás, a kiáltásból lárma lett.

Hol vannak a muskéták? Hol vannak a pisztolyok? Hol van a puskapor? Párizs puskaporos hordóvá vált.

E l lehetett volna mindezt kerülni? Képesek lettünk volna megakadályozni mi, Templomosok, hogy szeretett országunk

262

ilyen borzalmas zsákutcába fusson, hogy egy korábban el­képzelhetetlen változás szakadékának a szélére sodródjon?

Kiáltások hallatszottak. A „Szabadság!” kiáltás elvegyült a zavarodottan fel-alá rohangáló állatok nyerítésével és bő- gésével.

Lovak horkantottak, ahogy rémült kocsisok hajtottak át veszedelmes sebességgel a zsúfolt utcákon. Pásztorok pró­bálták biztonságba terelni rettegő jószágaikat. A friss trágya bűze súlyosan járta át a levegőt, de ma még ezt is elnyomta Párizsban egy másik szag. A lázadás illata. Nem is a lázadásé. A forradalomé.

És miért mászkáltam én az utcán, ahelyett, hogy a La Serre- házban segítenék a személyzetnek bedeszkázni az ablakokat? Arno miatt. Mert bármennyire is gyűlöltem Arnót, nem ma­radhattam tétlen, ha veszélyben forog. Az az igazság, hogy Jennifer Scott levelének kézhezvétele óta nem tettem semmit. Mit szólt volna ehhez Weatherall úr, anya vagy apa? Hogy egy Templomos - mi több, egy Templomos Nagymester - tudván, hogy az egyikünket felfedezhetik az Orgyilkosok, nem tesz ellene semmit? Hogy párizsi otthonának üres termeiben bo- lyong, akár egy magányos öreg különc özvegyasszony?

Meg kell hagyni, kevés dolog képes annyira cselekvésre bírni az embert, mint egy lázadás, és bár az Arno iránti érzé­seim mit sem változtak — nem gyűlöltem hirtelen kevésbé, amiért nem adta át a levelet —, mindenképpen a tömeg előtt akartam elérni hozzá.

Reméltem, hogy én érek oda hamarabb, de már a Rue Saint- Antoine felé rohanva nyilvánvalóvá vált, hogy nem járok az

263

ugyanebbe az irányba hömpölygő tömeg előtt, legfeljebb része vagyok annak. Csatlakoztam a legkülönfélébb fanatiku­sokhoz, milicistákhoz és kereskedőkhöz, akik fegyvereket és zászlókat lóbálva haladtak a királyi zsarnokság hatalmas jel­képe, a Bastille felé.

Szitkozódtam magamban, hogy így elkéstem, és igyekeztem a tömeget áttörve elébük vágni. Amikor a Bastille tornyai és bástyái a távolban elénk emelkedtek, a tömeg hirtelen lelassult, és egy kiáltás hallatszott. Az utca közepén egy muskétáktól roskadozó kocsi állt. Valószínűleg a fegyvertárból tulajdonít­hatták el, és most férfiak és nők osztogatták a puskákat a nyúlkáló kezek tengerének. A hangulat vidám, sőt ünnepi volt. Olyan könnyűnek látszott az egész.

Áttolakodtam a tömött sorokon, mit sem törődve a nekem címzett szitkokkal. A túloldalon kevésbé sűrű volt a tömeg, de az út mentén egy ágyút toltak. Gyalogosok voltak, néhá- nyan egyenruhát viseltek, mások a lázadók jellemző öltözetét, és egy ideig nem is értettem, hogy mi történik. Ekkor valaki felkiáltott: „A királyi gárda átállt!” Korábban is hallottam már, hogy egyes katonák a parancsnokaik ellen fordultak, még olyat is beszéltek, hogy néhánynak a fejét lándzsavégre húzták.

Nem messze megpillantottam egy jól öltözött úriembert, aki szintén hallotta a kiáltást. Gyorsan összenéztünk, és félel­met láttam a szemében. Ugyanazt gondolhatta, mint én: biz­tonságban van itt egyáltalán? Meddig mennek el ezek a for­radalmárok? Elvégre számos nemesember és a többi rend tagja is támogatta az ügyüket, és maga Mirabeau is arisztok­

264

rata volt. D e számít ez valamit a forrongásban? Ha a tömeg bosszúért liheg, mennyire fog válogatni?

Mire odaértem, a Bastille ostroma már elkezdődött. A bör­tönhöz közeledve hallottam, hogy a Nemzetgyűlés küldött­ségét behívták De Launay kormányzóhoz tárgyalni a feltéte­lekről. Ám immár három órája bent tartózkodtak, meg is reggeliztek, a tömeg viszont egyre türelmetlenebbül várt. Az egyik tüntető egy illatszerbolt tetejéről felmászott a felhúzott felvonóhíd láncához, és nekilátott, hogy elvágja. Pont amikor befordultam a sarkon, és előttem tornyosult a Bastille, a láza­dó végzett a munkával, a felvonóhíd hatalmas, az egész kör­nyéket megrázó, visszhangzó csattanással zuhant alá.

Mindannyian láttuk, hogy egy bámészkodóra csapódott. A szerencsétlen rossz helyen volt rossz időben. Az egyik pillanatban még a sáncárok szélén hadonászott a muskétá­jával, és a felvonóhíd lerántásán munkálkodókat biztatgatta, a következőben pedig eltűnt egy vérfelhőben, a végtagjai rettenetes szögekben álltak ki a híd alól.

Hatalmas üdvrivalgás tört ki. Ez az egyetlen szerencsétlen haláleset eltörpült a felvonóhíd megnyitása feletti diadalmá­mor mellett. A csőcselék már be is tódult a hídon át a Bastille külső udvarába.

H l .

A válasz nem sokáig váratott magára. A várfalak felől kiáltást hallottam, majd muskétasorozat dübörgése hallatszott, amit a bástyák felett felemelkedő füstfelhő követett.

265

Lent valamennyien fedezékbe ugrottunk, miközben a pus­kagolyók az utcaköveken és a falakon csattantak. Többen fel- sikoltottak, ám ez nem volt elég a tömegoszlatáshoz. Sőt olyan hatással volt a sortűz, mint amikor bottal piszkálnak egy da­rázsfészket: a tüntetők még dühösebbek, elszántabbak lettek.

Meg hát persze voltak ágyúik is.— Tűz! — hallatszott a közelből, és láttam, hogy az ágyúk

hatalmas füstöt okádva hőkölnek hátra, majd a golyók nagy darabokat tépnek ki a Bastille falából. További fegyveresek lendültek előre, a fejük felett forgatott muskéták olyan benyo­mást keltettek, mint egy sündisznó tüskéi.

A nemzetőrség átvette az irányítást a környező épületekben, csak úgy dőlt a füst az ablakokból. Úgy hírlett, a kormányzó háza kigyulladt. A puskapor szaga a füst bűzével keveredett. A Bastille-ból újabb kiáltás hallatszott, majd egy második sortűz is eldördült. Egy alacsony kőfal mögé buktam le, kö­rülöttem megint többen sikoltoztak.

Időközben a tömeg átjutott egy második felvonóhídon is, és próbált átkelni egy sáncárkon. Hátulról deszkákat toltak előre, amelyekből pallót tákoltak a börtön belső része felé. Már csak percek kérdése volt, hogy behatoljanak.

Újabb lövések hallatszottak, megint a lázadók ágyúi szol­gáltak válasszal, körülöttünk potyogtak a kőtömbök.

Arno odabent volt valahol. Kirántottam a kardomat, és csatlakoztam a börtön belseje felé özönlő tüntetőkhöz.

Felettünk elhallgattak a muskéták, a csata eldőlt. Megpil­lantottam De Launay kormányzót, akit őrizetbe vettek, és arról beszéltek, hogy a városházára viszik.

2 66

Egy pillanatra megkönnyebbülten kiengedtem. A forrada­lom nem vesztette el a fejét, nem lesz vérontás.

De tévedtem. Kiáltás hallatszott. De Launay ostoba módon megrúgott valakit a tömegben, mire a felháborodott férfi előugrott, és belemártott egy tőrt. A De Launay-t védelmez­ni próbáló katonákat visszatolta a tömeg, és a kormányzó teste eltűnt szem elől. Pengék cikáztak fel-alá, szivárványként szökött a levegőbe a vér, és egy hosszú, fülsüketítő sikoltás hallatszott, mint egy sebzett állaté.

Aztán hirtelen üdvrivalgás tört ki, és egy lándzsát a tömeg fölé emeltek, a hegyén De Launay fejével. A levágott nyakánál szaggatott, véres seb, a szeme kigúvadt.

A tömeg ujjongott, hurrázott, és boldog, vérfoltos arccal nézett fel a trófeára, amely fel-alá hajolt a lándzsahegyen. Végighurcolták a pallók és a felvonóhidak között, az egyik felvonóhíd által agyonnyomott, megnyomorított és elfelejtett tüntető teteme mellett, egészen ki Párizs utcáira, ahol a látvá­nya újabb vérszomjas és barbár cselekedeteket ihletett.

Ott és akkor tudtam, hogy számunkra eljött a vég. Minden francia nemes férfi és asszony számára eljött a vég, akármelyek voltak is a nézeteink. Mindegy, hogy szükségesnek tartottuk-e a változást, mindegy, hogy egyetértettünk azzal, hogy Marié Antoinette túlzott igényei undort keltenek, és hogy a király egyszerre kapzsi és alkalmatlan, hogy támogattuk-e a Harma­dik Rendet és a Nemzetgyűlést. Mindez most már nem szá­mított, mert ettől a pillanattól kezdve egyikünk sem volt biztonságban. A csőcselék szemében kollaboránsok vagy el­nyomók voltunk, és immár az ő kezükben volt a hatalom.

267

Üvöltéseket hallottam. A Bastille több őrét is felkoncolták. Megpillantottam egy rabot, egy törékeny öregembert, akit egy cella ajtajához vezető lépcsőn hoztak le, kézről kézre adva a testét. Aztán egyszerre csak vegyes érzelmek rohantak meg— hála, szeretet és gyűlölet keveréke —, amikor megpillantottam Arnót a magasban, az egyik bástyafalon. Egy másik öregem­berrel együtt futott az erőd túlsó oldala felé.

— Arno! — kiáltottam, de nem hallotta meg. Túl nagy volt a zaj, ő meg túl messze tőlem.

Megint kiáltottam.—A rn o!— Ezúttal a közelemben állók felém fordultak, gya­

nakvón méregettek, kezdhettek túl elegánsnak tartani.Tehetedenül néztem, ahogy az első férfi a bástyafal széléhez

ért, és leugrott.Hűségugrást hajtott végre. Az Orgyilkosok hűségugrását.

Tehát ő volt Pierre Bellec. És bizony, némi habozás után, Arno követte a példáját. Ö is végrehajtotta az Orgyilkosok hű­ségugrását.

Immár közéjük tartozott.

tv.

Megfordultam és futni kezdtem. Gyorsan haza kellett mennem, hogy elküldjem a személyzetet, még mielőtt bajba kerülnek.

A tömeg a Bastille-tól a városháza felé tartott. Már híre ment, hogy Jacques de Flesselles-t, a párizsi kereskedők elöl­járóját lemészárolták az Hőtel de Vilié lépcsőjén, a fejét le­csapták, és most az utcákon parádéztak vele.

268

Émelygett a gyomrom. Boltok és házak égtek. Hallottam, ahogy betörik a kirakatok üvegét, láttam, hogy emberek a lopott holmik súlya alatt roskadozva rohangálnak. Párizs már hetek óta éhezett. Mi természetesen a kastélyainkban és a városi házainkban rendesen ettünk, viszont a köznép már az éhhalál szélére sodródott, és bár a nemzetőrség eddig meg­akadályozta a tömeges fosztogatást, immár képtelen volt el­lenállni.

A Rue Saint-Antoine-tól eltávolodva ritkult a tömeg, az utcán számos hintót és kézikocsit láttam. A városiak menekül­tek a zavargások elől. Sietve bepakolták a cókmókjukat, ami­be csak tudták, és kétségbeesetten keresték a kiutat. A tömeg többnyire ügyet sem vetett rájuk, de még nekem is elállt a lélegzetem egy nagy kétlovas hintó láttán. Még libériás inas is állt rajta. Lassan próbáltak átjutni az utcákon.

Azonnal tudtam, hogy akárki legyen is, keresi magának a bajt. Ez bizony nem tudta elkerülni a feltűnést. És mintha a pompás hintó látványa nem lett volna elegendő a csőcselék fel tüzelésére, az inas kiabálni kezdett a járókelőknek, hogy tegyék szabaddá az utat. Úgy hadonászott a pálcájával, mint­ha egy rovarfelhőt akarna elhessegetni, miközben vörös arcú úrnője, aki az ablakon kinézve egy csipkés zsebkendőt tartott az arca elé, megállás nélkül ösztökélte.

Elképesztő fennhéjázás és ostobaság. Még engem is, akinek arisztokrata vér csordogál az ereiben, némi elégedettséggel töltött el, hogy a tömegnek eszébe sem jutott tágítani.

Ám egyszerre csak ellenük fordult a csőcselék. A helyzet elmérgesedett. Megfogták a hintót, és elkezdték hintáztatni.

269

Felmerült bennem, hogy a segítségükre siessek, de tudtam, ezzel csak a saját halálos ítéletemet írnám alá. így hát tehetet­lenül néztem, ahogy az inast leráncigálták a trónusáról, és ütlegelni kezdték.

Nem érdemelte meg. Senki sem érdemli meg, hogy egy csőcselék ütlegelje, mert a tömeg nem válogat, gonosz, és a vér szaga hajtja. Viszont ez a szolga nem tett semmit annak érdekében, hogy elkerülje a sorsát. Egész Párizs tudta már, hogy elesett a Bastille. Az Ancien Régime jó ideje roskado­zott, de mostanra már össze is omlott. Az ellenkezőjét gon­dolni egyenlő az őrültséggel. Illetve az ő esetében az öngyil­kossággal.

A kocsis elszaladt. Páran felmásztak a hintó tetejére, feltép­ték az utazóládákat, ruhadarabokat dobáltak a földre, és ér­tékeket kerestek. Felrántották a hintó ajtaját is, és egy tiltako­zó asszonyt kiráncigáltak rajta. A tömeg felnevetett, amikor az egyik lázadó a hátsó felére helyezte a lábát, majd ellökte, hogy arccal a földre zuhant.

A hintóból egy férfi tiltakozó kiáltása hallatszott.— Mit jelentsen ez?Ettől az ismerős arisztokratikus felháborodástól még job­

ban elszorult a szívem. Valóban ennyire ostoba lenne? Hát ez az idióta tényleg képtelen felfogni, hogy az ő fajtájának már nincs joga ehhez a hangvételhez? Már nem az ő fajtájáé a hatalom.

Hallottam, hogy megtépik a ruházatát, majd kihúzzák a hintóból. A feleségét sorozatos fenékbe rúgásokkal elzavarták. Vajon mire jut egymagában egy olyan Párizsban, amely csep­

270

pet sem hasonlít ahhoz a városhoz, amit egész életében is­mert? Kételkedtem abban, hogy akár csak estéig kihúzza.

Továbbhaladva kezdtem elveszteni a reményt. Mintha az út mindkét oldaláról fosztogatók özönlöttek volna a házakból. Muskéták ropogása, üvegtörés, diadalmas üvöltés a tolvajok­tól, kétségbeesett rikoltozás a meglopottaktól.

Most már futottam, még mindig kivont kardommal a ke­zemben, készen megvívni bárkivel, aki közém és a kastélyom közé áll. A szívem a fülemben dobogott. Imádkoztam, hogy a személyzetnek sikerüljön eliszkolnia, és hogy a csőcselék ne érjen még el a birtokunkig. Csak az utazóládám járt az eszem­ben. Abban voltak többek közt Haytham Kenway levelei és a Jennifer Scott-tól kapott nyaklánc. Meg apró kacatok, ame­lyeket az évek során gyűjtöttem, és amelyek sokat jelentettek a számomra.

A kapuhoz érve megláttam Pierre-t, a komornyikot. Mellé­hez szorította a táskáját, a tekintete jobbra-balra ugrált.

— Hála Istennek, mademoiselle! — kiáltotta, ahogy észrevett. Elnéztem mellette, az udvart és a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt kerestem a tekintetemmel.

A holmim az udvaron feküdt szétszórva. A kastély ajtaja feltárva, látszott, hogy mekkora pusztítást végeztek odabent. Kifosztották a házamat.

— A csőcselék egy perc alatt bejutott, és már el is rohantak— számolt be Pierre levegő után kapkodva. — Bedeszkáztuk az ablakokat, és elhúztuk a reteszeket, de elfogták Henrit, a kertészt, és azzal fenyegetőztek, hogy megölik, ha nem nyitjuk ki az ajtót. Nem volt más választásunk, mademoiselle.

271

Bólintottam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra a ládára a hálószobámban. Legszívesebben azonnal fel­rohantam volna, de előbb ezt is el akartam rendezni.

— Teljesen helyesen jártak el — nyugtattam meg Pierre-t.— Mi van a személyes holmijával?

Felemelte a táskáját.— Minden ebben van.— így is rettenetes élmény lehetett. E l kell mennie. Mosta­

nában nem jó, ha valaki nemesemberekkel van kapcsolatban. Menjen el Versailles-ba. Majd gondoskodunk róla, hogy meg­felelő fájdalomdíjban részesüljön.

— És ön, mademoiselle? Maga nem jön?A villa felé néztem. Megacéloztam a lelkemet. A családom

minden tulajdonát szemétként szórták szét. Felismertem anyám egyik régi ruháját. Tehát feljutottak az emeletre is, és kirabolták a hálószobákat. Kinyújtottam a kardomat a ház irányába.

— Bemegyek oda.— Nem, mademoiselle, ezt nem engedhetem! — rémüldözött

Pierre. — Még mindig vannak bent banditák, leitták magukat, akár az urak, és válogatnak, mit lophatnának még el.

— Éppen azért megyek be, hogy megakadályozzam őket ebben.

— De hát fegyver van náluk, mademoiselle!— Nálam is.— Részegek és vadak.— Nos, én meg mérges vagyok és vad. Az többet ér. Most

menjen, kérem.

272

V.

Pierre egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy maradna. Jó ember volt, de az ő hűségének is megvolt a határa. Ellen­állt volna a fosztogatóknak — de csak bizonyos fokig. Talán jobb is, hogy nem tartózkodtam otthon a támadók érkezése­kor. Vér folyt volna. Ártatlanok haltak volna meg.

A bejárati ajtóhoz érve elővettem a pisztolyomat. Könyök­kel szélesebbre löktem az ajtót, majd beosontam az előcsar­nokba.

Szörnyű pusztítás látványa fogadott. Feldöntött asztalok. Összetört vázák. Félrelökött tárgyak, amelyeket nem tartottak érdemesnek az elrablásra. Egy férfi hason fekve részeg álmá­ban horkolt. A túlsó sarokban egy másiknak a mellére csúszott az álla, kezében egy üres borosüveget szorongatott. A bor­pince ajtaja nyitva volt. Óvatosan közelítettem meg, a piszto­lyomat felemelve. Hegyeztem a fülemet, de nem hallottam semmit. A lábujjammal megpiszkáltam a hozzám közelebb eső részeget, aki ettől még hangosabban horkolt. Részeg, ez igaz. De vadnak nem mondanám. És ugyanez állt a társára is az ajtónál.

A horkolástól eltekintve a földszinten csend honolt. Az alagsorhoz vezető lépcsőhöz léptem, ott is hallgatóztam egy kicsit. Semmi.

Pierre-nek igaza volt, percek alatt végeztek a házzal. Kira­bolták a borospincét és a kamrát, és minden bizonnyal az ezüstöt is elvitték a tálalóból. A házam csak egy volt a sok állomásuk között.

273

Lássuk az emeletet. Visszamentem az előcsarnokba, majd fel a lépcsőn, egyenesen a hálószobámba, amelyet ugyanúgy feldúltak, mint a ház többi részét. Megtalálták ugyan a ládámat, de a jelek szerint úgy döntöttek, hogy nincs benne semmi értékes, így beérték azzal, hogy a tartalmát szétszórták a pad­lón. Visszadugtam a hüvelyébe a szablyámat, eltettem a pisz­tolyomat, és letérdelve magamhoz húztam, szétválogattam, és visszahelyeztem a ládába a leveleket. Hála Istennek a nyak­lánc az alján volt, és észre sem vették. A leveleket óvatosan a bizsukra tettem, kiegyenesítve az összegyűrt lapokat. Miután végeztem, lelakatoltam a ládát. Biztonságba kell helyeznem Maison Royale-ban, mihelyt lezártam a házat.

Kábán felálltam, majd leültem az ágy szélére, hogy össze­szedjem a gondolataimat. Semmi másra nem tudtam gondol­ni, mint hogy most becsukom az ajtót, bekúszom egy sarok­ba, és kerülöm az emberi társaságot. Talán ezért küldtem el valójában Pierre-t. Mert a házam kifosztása újabb okot adott a gyászra, és egyedül akartam gyászolni.

Felálltam, kimentem a lépcsőfordulóra, és a korláton át lenéztem az előcsarnokra. Nem hallatszott más, csak a zavar­gások távoli hangja az utcáról, de a fény halványulni kezdett. Sötétedett odakint, gyertyát kell gyújtanom. De mindenekelőtt meg kell szabadulnom a nemkívánatos vendégektől.

Az ajtónál alvó mintha kicsit megmozdult volna, ahogy leértem a lépcsőn.

— Ha eszméleténél van, ajánlom, hogy távozzon. — A han­gom erősen visszhangzott a teremben. — Ha pedig nincs magánál, addig rugdosom a tökeit, amíg fel nem ébred.

274

Megpróbálta felemelni a fejét, pislákolt, mintha most nyer­né vissza az eszméletét, és azon mereng, hol van, és hogy került ide. Az egyik keze a teste alá szorult. Felmordult, ahogy gurulva kiszabadította.

Aztán felállt, és becsukta az ajtót.Egyszerűen csak felállt, és becsukta az ajtót.

VI.

Eltartott egy teljes másodpercig, mire megtaláltam a választ a kérdésre. Amely kérdés így szólt: hogyan lehetséges, hogy egy ember, aki eddig részegen feküdt az előcsarnok padlóján, hirtelen feláll, és a tántorgás, a dülöngélés vagy a botorkálás legkisebb jele nélkül becsukja az ajtót? Hogy tudta ezt meg­csinálni?

A válasz pedig az, hogy nem részeg. Nem is volt az. És hogy nem a karja szorult a teste alá, hanem egy pisztoly, ame­lyet most szinte magától értetődően emelt rám.

A. fenébe.Megperdültem, és még pont láttam, hogy a másik részeg is

csodával határos módon kijózanodott, és talpra állt. O is pisztolyt szegezett rám. Kelepcébe estem.

— Carrollék az üdvözletüket küldik Londonból — mondta az első részeg. Ő volt az idősebb és a testesebb kettejük közül, minden bizonnyal a vezető. Ekkor döbbentem rá a sors el­kerülhetetlenségére. Tudtuk, hogy Carrollék előbb vagy utóbb megkeresnek minket. Legyünk készen, mondogattuk magunk­nak, és talán el is hittük, hogy fel vagyunk készülve.

2 75

— Hát akkor most mire várnak? — kérdeztem.— Az utasítás úgy szólt, hogy szenvednie kell, mielőtt meg­

hal — mondta a vezető szemrebbenés és minden gonoszság nélkül. — Ráadásul a jutalom hármukért jár. Magáért, egy bizo­nyos Frederick Weatherallért és Hélène nevű komornájáért. Úgy gondolkodtunk, hogy utóbbi kettő hollétének a kicsika­rása elegendő szenvedést okoz majd magának, és ezzel mint­egy két legyet üthetünk egy csapásra.

Visszamosolyogtam rá.— Annyit kínozhat, amennyit csak akar, a világ minden fáj­

dalmát okozhatja nekem, de akkor sem szedi ki belőlem.A hátam mögött a társa egy „ó ” hangot hallatott. Amilyet

akkor szokott az ember, amikor egy különösen aranyos kis- kutyust lát labdázni.

A főnök oldalt döntötte a fejét.— Azért nevet, mert mind ezt mondják. Mindenki, akit

valaha is megkínoztunk. Aztán amikor behozzuk az éhes patkányokat, már kezdenek kételkedni korábbi állításuk böl­csességében.

Teátrálisan körbenéztem, majd visszafordultam felé, és elmosolyodtam.

— Nem látok semmilyen éhes patkányt.— Hát azért, mert még el sem kezdtük. FIosszú folyamatot

tervezünk. Mrs. Car roll egészen konkrét utasítást adott ebben a tekintetben.

— Még mindig haragszik May miatt, ugye?— Valóban megemlítette, hogy emlékeztessük néhányszor

May-re. Gondolom, a lánya lehet.

276

— Az volt.— Maga ölte meg?

— I g e n -— Rászolgált?— Meglehetősen. Épp meg akart ölni.— Akkor önvédelem volt?— Úgy is mondhatnánk. Számít bármit is, hogy ezt most

tudja?Vigyorgott, és a pisztoly meg sem remegett a kezében.— Nem. De most már tudom, hogy vigyázni kell magával.

Hát akkor kezdjük a karddal és a pisztollyal. Legyen kedves ledobni a földre mindkettőt.

Engedelmeskedtem.— Most lépjen egyet hátra. Forduljon meg, szemben a kor­

láttal, tegye a kezét a fejére, és ne feledje, amíg Hook úr meg­motozza, hátha van magánál rejtett fegyver, én végig magára fogom a pisztolyomat. Hook úr és én tisztában vagyunk a képességeivel, La Serre kisasszony. Nem követjük el azt a hibát, hogy alábecsüljük, csak azért, mert fiatal és hölgy. így van, Hook úr?

— így van, Harvey úr — válaszolta Hook.— Ezt igazán jó tudni — mondtam, és kurtán Hook felé

fordulva engedelmeskedtem, a korláthoz léptem, és a fejem­re tettem a kezemet.

Az előcsarnokban félhomály uralkodott, amivel ugyan biz­tos számolt a két zseniális gyilkos, de mégis az előnyömre válhatott.

És volt még egy előnyöm. Nem volt vesztenivalóm.

277

Hook most már mögöttem ált. Fogta és elvitte a fegyvere­imet a terem közepére, pár lépés távolságra.

— Vegye le a zubbonyát! — parancsolta.— Tessék?— Jó l hallotta — mondta Harvey. — Vegye le a zubbonyát.— Ahhoz le kell vennem a kezemet a fejemről.— Vegye már le!Kigomboltam, és a földre ejtettem. Feszült csend állt be.

Hook fürkész tekintettel vizsgálgatott.— Húzza ki az ingét — mondta Harvey.— Csak nem fognak...— Húzza ki az ingét, és emelje fel a derekáig, hogy lássuk

az övét!Megtettem.— Most vegye le a csizmáját!Letérdeltem. Rögtön az jutott az eszembe, hogy a csizmát

fegyverként használhatnám. D e nem. Abban a pillanatban, hogy Hookra támadok, Harvey belém ereszt egy pisztoly­golyót. Más taktikát kell választanom.

Csizmátlanul, harisnyás lábbal, kibontott inggel álltam, átvizsgálásra várva.

— Helyes — mondta Harvey. — Forduljon meg. A kezét tegye vissza a fejére. Ne feledje, hogy magára célzok.

Újra a korlát felé néztem, Hook pedig mögém lépett. Le­térdelt, a keze lenyúlt a lábamhoz, és éreztem, ahogy a lábujj­hegyemtől kezdve elkezd tapogatózni a nadrágomban. Ami­kor felért, megállt...

— H ook... — figyelmeztette Harvey.

278

— Alaposnak kell lenni — válaszolta Hook, és a hangjából ítélve úgy sejtettem, éppen Harvey felé fordul, amivel adott nekem egy esélyt. Egy egészen apró esélyt.

Amelyet ki is használtam.Felugrottam, megkapaszkodtam a korlát egyik rúdjában,

ugyanazzal a mozdulattal Hook nyakát a combom közé szo­rítottam, és megrántottam. Keményen húztam, próbáltam kitörni a nyakát, de ez a feladat nem szerepelt előkelő helyen a Weatherall úrtól kapott kiképzésben, és nem is voltam elég erős ahhoz, hogy kicsavarjam a fejét. Ám így is a pisztoly elé került, és ez volt a fő célom. Az arca paprikavörös lett, két kezével próbálta kiszabadítani magát a lábam közül, miközben én meg csak szorítottam, abban a reményben, hogy a nyo­mástól elveszíti az eszméletét.

Nem jártam szerencsével. Vonaglott, tekergeti, én meg ke­ményen kapaszkodtam a rúdba. Ereztem, hogy feszül a testem, a fa pedig kezd engedni. Harvey közben káromkodott, eltet­te a pisztolyát, és előhúzott egy rövid kardot.

Az erőfeszítéstől nagyot kiáltva még keményebben szorí­tottam össze a combomat, és közben felfelé is rántottam. A korlát összetört a kezemben, miközben felfelé dobtam magamat, és egy pillanatig úgy lovagoltam meg Hookot, mini egy kislány az apukája vállát. Lenéztem a döbbenten bámuló 1 larvey ra, és magasra emeltem a kitört rudat.

Aztán lesújtottam vele, bele Harvey arcába.Nem tudnám megmondani, hogy a korlátrúd mely darabkái

fúródtak bele Harvey arcának mely részeibe, de ez nem is különösebben érdekel.

279

Csak annyit mondhatok, hogy az egyik szemét céloztam, és bár a rúd túl vastag volt ahhoz, hogy beférjen a szemgo­lyójába, mégis elértem vele a kívánt hatást, mert az egyik pillanatban még kivont karddal támadt rám, a következőben pedig hátratántorodott, kezével az arcát fogva, és élete utolsó másodperceit vérfagyasztó sikoltással töltötte ki.

E gy csípőmozdulattal a földre rántottam magamat és Hookot. Nagyot estünk, de nekem sikerült úgy irányítanom magamat, hogy a terem közepén fekvő kardom és pisztolyom közelébe kerüljek. A pisztolyom kakasa fel volt húzva, de Hooké is. A pisztolyra vetettem magamat, és reméltem, ha­marabb érem el, mint ő az övét.

A hátamra fordulva két kézzel ráemeltem a pisztolyomat— ugyanabban a pillanatban, amikor neki is sikerült. Egy má­sodpercig bármelyikünk lelőhette volna a másikat.

És ekkor kinyílt az ajtó, és valaki megszólalt.— Élise!Hook a hang irányába nézett. Én meg lőttem.Elsőre azt hittem, el sem találtam, de aztán dőlni kezdett a

vér az ajkaiból, és lehanyadott a feje. Ekkor értettem meg, hogy a száján át fúródott belé a golyó.

vu.

— Úgy látom, pont időben érkeztem — mondta Ruddock va­lamivel később, amikor már kicipeltük Hook és Harvey holt­testét a hátsó udvaron át az utcára, ahol elhelyeztük őket a törött rekeszek és hordók és a felfordított kézikocsik között.

280

A házba visszatérve a kamrában találtunk egy üveg bort. Gyertyát gyújtottunk, és leültünk a házfelügyelő irodájában, ahonnan ráláttunk a hátsó lépcsőre, hátha valaki megint be­jönne.

Töltöttem magunknak egy-egy pohárral. Odatoltam elé az egyiket. Mondanom sem kell, hogy sokkal jobb egészségnek örvendett, mint amikor utoljára találkoztunk, hiszen akkor egy kötél végén himbálózott, de ettől függetlenül is összekap­ta magát. Higgadtabbnak tűnt. A 75-ös találkozásunk óta most először tudtam elképzelni Ruddockot Orgyilkosként.

— Mit akartak a kedves barátai? — kérdezte.— Bosszút állni egy harmadik fél megbízásából.— Értem. Hát felborzolta valakinek a kedélyét?— Nyilván.— Világos. Gondolom, elég gyakran előfordul magával, hogy

felbosszant valakit. Mindenesetre úgy tűnik, szerencsére pont időben érkeztem.

— N e legyen ennyire büszke magára. Ura voltam a helyzet­nek — kortyoltam egyet a borból.

— Hát ezt nagy örömmel hallom. Nekem ugyan úgy tűnt, hogy bármelyikük felülkerekedhet, és az én belépésem bizto­sította magának a meglepetés erejét.

— N e feszítse túl a húrt, Ruddock.Igazság szerint már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán

itt látom. Akár komolyan vette a fenyegetést, hogy bárhová utánamegyek, akár egyszerűen csak becsületesebb ember volt, mint hittem, tény, hogy eljött. Mi több, mondhatni, hogy híre­ket is hozott magával.

281

— Talált valamit?— Találtam bizony.— Annak az embernek a nevét, aki felbérelte, hogy megöl­

jön engem és anyámat?Zavarba jött, és megköszörülte a torkát.—Az az igazság, hogy csak az anyját kellett volna megölnöm.

Magát nem.A helyzet teljesen valószínűtlennek hatott. Ott ültem a

feldúlt családi villában, és együtt iszogattam azzal az emberrel, aki beismerte, hogy meg akarta ölni az anyámat, és aki — ha minden terv szerint haladt volna — minden bizonnyal engem ott hagyott volna sírni anyám holtteste mellett.

Öntöttem még egy kis bort. Inkább iszom, mint gondol­kodom, mert ha nekiállok gondolkodni, talán azon is elme­rengek, hogy vagyok képes együtt inni ezzel az emberrel, hogy vagyok képes nem érezni semmit Arno iránt, hogy vagyok képes felvenni a harcot a halállal, és nem érezni semmit.

Ruddock folytatta.— Nem tudom pontosan, ki bérelt fel, de azt igen, hogy

kinek a szolgálatában állt.— És ki lenne az?— Hallott valaha a Koldusok Királyáról?— Én aztán nem. Ő lenne az, akinek az az illető a szolgála­

tában áll?— Amennyire ki tudtam nyomozni, a Koldusok Királya

adta az utasítást anyja megöletésére.Megint ez a furcsa valószerűtlenség-érzés. Hogy ezt épp

attól hallom, akit felbéreltek a feladat elvégzésére.

282

— D e vajon miért? - kortyoltam megint egyet.— Csak módjával — szólt rám, és kinyújtotta a kezét, hogy

megérintse a karomat. Megállt a kezemben a pohár. Szúrós szemmel meredtem a kezére, mire visszahúzta.

— Soha ne próbáljon hozzám érni. Soha.— Bocsánat — sütötte le a szemét. — Nem akartam megsér­

teni. Csak... egy kicsit gyorsan iszik, ennyi az egész.— Nem hallotta a pletykákat? — ironizáltam. — Azt mondják,

hírhedten részeges vagyok. És bírom a bort, ne aggódjon.— Csak segíteni akarok, mademoiselle. Ez igazán a legkeve­

sebb, amit megtehetek. Azzal, hogy megmentette az életemet, felnyitotta a szemem. Igyekszem kezdeni valamit magammal.

— Ennek igazán örülök. De ha tudtam volna, hogy ki fog oktatni arról, hogy mennyi bort iszom, inkább nem mentem meg az életét.

Biccentett.— Még egyszer elnézést.Húztam még egyet a pohárból, már csak dacból is.— Most akkor mondjon el mindent, amit a Koldusok Kirá­

lyáról tud.— Olyan valaki, akit nehéz megtalálni. Az Orgyilkosok már

próbáltak végezni vele.A homlokomat ráncoltam.— Az Orgyilkosok esküdt ellenségének dolgozott? Gondo­

lom, ezt a tényt nem fogja nagydobra verni.Szégyenkezve nézett.— Hát nem. Akkoriban más idők jártak rám, asszonyom.

Kétségbeesett idők.

283

Türelmetlenül intettem, hogy ez nem érdekel.— Tehát az Orgyilkosok megpróbálták eltenni láb alól. És

miért?— Kegyetlen ember. A város koldusai felett uralkodik, akik­

nek sarcot kell fizetniük neki. Azt mondják, ha nem fizetnek eleget, a Koldusok Királya egy La Touche nevű emberrel levá­gatja a végtagjaikat, mert Párizs jó népe bőségesebben ada­kozik a megcsonkított koldusoknak.

Hányingerszerűen fogott el az undor.— Ezért nyilván mind az Orgyilkosok, mind a Templomo­

sok a halálát kívánnák, nem? Az ilyen senkinek sem a barátja.— Lebiggyesztettem az ajkamat. — Vagy azt akarja mondani, hogy csak a jószívű Orgyilkosok akarták megölni, míg mi, sötét lelkű Templomosok, szemet hunytunk a ténykedése felett?

— Aligha vagyok abban a helyzetben, hogy erkölcsi ítéletet hozzak bárki felett, hölgyem — mondta tettetett szomorúság­gal. — Azonban azt tényként tudom, hogy a Templomosok azért hunynak szemet a ténykedése felett, mert ő is közéjük tartozik.

— Ez teljes képtelenség. Semmi közünk egy ilyen undorító alakhoz. Az apám nem engedte volna, hogy tagja legyen a Rendnek.

Ruddock megvonta a vállát, és széttárta a kezét.— Szörnyen sajnálom, ha sokkot okoz önnek a hír, hölgyem.

Talán nem kéne az egész Rendre vonatkoztatnia, hanem csak néhány elfajzott tagjára. Mondja ezt egy másik „elfajzott rendtag” . ..

284

Elfajzott rendtagok. Akik az anyám életére törtek. Ugyanezek ölték volna meg az apámat is? Ha ez igaz, én következem a listájukon.

— Szeretne visszakerülni az Orgyilkosok közé? — kérdez­tem, és megint töltöttem.

Bólintott.Elmosolyodtam.— Nos, elnézést a gorombaságomért, de maga mégiscsak

az életemre tört egyszer, úgyhogy azt hiszem, ennyi jár nekem. Szóval ha vissza szeretne kerülni az Orgyilkosok kegyébe, meg kell szabadulnia ettől a bűztől.

— A bűztől?— Igen, Ruddock, a bűztől. Maga bűzlik. Bűzlött London­

ban, bűzlött Rouenban, és bűzlik most is. Talán ideje lenne megfürdeni, nem gondolja? Egy kis illatszer? Nos, elég go­romba voltam?

Most ő mosolyodott el.— Nem, mademoiselle, értékelem az őszinteségét.— Eleve fel nem foghatom, miért akar újra beállni az Or­

gyilkosok közé.— Hogy érti ezt, mademoiselle?Előrehajoltam, Ruddockra kacsintottam, miközben a bo­

rospohárral hadonásztam.— Hát úgy, hogy a maga helyében ezt alaposan átgondolnám.— Amennyiben?— Úgy értem ... maga kiszállt ebből. Teljesen kiszállt, meg­

szabadult mindettől a... - megint hadonásztam - ettől az egész igétől. Orgyilkosok. Templomosok. Fúj. Annyi dogmát

285

vallanak, mint tízezer vallási felekezet, és tévhitek tömege terheli őket. Évszázadok óta mást sem csinálnak, csak egy­mással civakodnak. És miért? Az emberiség megy tovább a maga útján. Vegyük csak Franciaországot. Az apám és a ta­nácsadói éveket töltöttek azzal, hogy az ország számára „leg­jobb” irányon vitatkozzanak, a végén meg a forradalom nél­külük is kitört. Hahaha! Hol volt Mirabeau a Bastille ostro­mának idején? Még mindig szavazgatott a teniszpályán? Az Orgyilkos és a Templomos Rend olyan, mint két bolha, amely azon veszekszik, hogy melyikük irányítja a macskát. Micsoda gőg, micsoda hiábavalóság!

— De hát mademoiselle, akármi legyen is a végkifejlet, hin­nünk kell abban, hogy képesek vagyunk elérni pozitív irányú változásokat!

— Ez csak önáltatás, Ruddock — feleltem. — Merő önáltatás.

vm .

Miután elküldtem Ruddockot, elhatároztam, hogy felkészülök bárkinek az eljövetelére, legyen az fosztogató forradalmár, Carrollék ügynöke vagy a saját Rendem elárulója. Készen fogok állni.

Szerencsére bőven akadt bor a házban szíverősítőnek a várakozás idejére.

1789. július 25.

Nappal volt, amikor jöttek. Belopakodtak az udvarra. Hallot­tam a lépteiket, ahogy vártam őket az elsötétített, bedeszkázott előcsarnokban, pisztollyal a kezemben.

Felkészülten vártam őket. És ahogy feljöttek a szokás sze­rint szándékosan félig nyitva hagyott ajtóhoz vezető lépcsőn, a pisztolyomért nyúltam, felhúztam a kakast, és felemeltem a fegyvert.

Megreccsent az ajtó. A parkettán elnyúló napfényes négy­szögbe árnyék vetődött, ahogy egy alak átlépte a küszöböt, és behatolt komor házamba.

— Élise — szólalt meg, amitől tompán ráeszméltem, hogy milyen régen hallottam emberi hangot, és hogy milyen édes érzés is ez. És hogy ez a gyönyörűséges hang éppen az övé.

Aztán eszembe jutott, hogy megmenthette volna az apámat, és hogy beállt az Orgyilkosok közé. És most, hogy belegon­doltam. .. lehet, hogy a kettő között összefüggés van? De még ha nincs is . ..

Lámpát gyújtottam, de még mindig rajta tartottam a pisz­tolyomat. Örömmel láttam, hogy megrázkódik a láng fellob- banásától.

287

Pár percig egyszerűen csak bámultuk egymást. Egyikünk arca sem árult el semmit. Míg végül bólintott, és a pisztolyra mutatott.

— Ezt nevezem szíves fogadtatásnak.Egy kicsit megenyhültem az arcától. Csak egy kicsit.— Az ember nem lehet eléggé óvatos. A történtek után.— Elise, é n ...— Hát nem háláltad még meg eléggé apám kedvességét? —

mondtam durván.— Elise, kérlek. Nem gondolhatod komolyan, hogy én öltem

meg Monsieur de la Serre-t. Az apád... nem az volt, akinek hitted. Ahogy az enyém sem.

Titkok. Mennyire gyűlöltem az ízüket. A vérité cachée-kát. Egész életemben.

— Egészen pontosan tudom, ki volt az apám, Arno. És azt is, hogy ki volt a te apád. Gondolom, ez elkerülhetetlen volt. Te Orgyilkos vagy, én Templomos.

Láttam az arcán, hogy lassan kezd eljutni hozzá a felis­merés.

— T e ... ? — elakadt a hangja.Bólintottam.— Megdöbbent? Apám szándéka mindig is az volt, hogy a

nyomdokába lépjek. De most már nem tehetek mást, mint hogy bosszút állok érte.

— Esküszöm, hogy semmi közöm a halálához!— Már hogyne lenne.— Nem, nem! Az életemre esküszöm, hogy...Kéznél volt a levél. Felemeltem.

288

— Mi ez ...? — kérdezte hunyorogva.— Egy apámnak címzett levél, arról a napról, amikor meg­

ölték. A szobájában találtam, a padlón. Felnyitatlanul.Szinte megsajnáltam Arnót, ahogy kifutott a vér az arcából,

és rádöbbent, hogy mit tett. Elvégre ő is szerette apát. Igen, szinte megsajnáltam. De csak szinte.

Rángatóztak az ajkai, és tágra nyílt szemekkel bámult.— Nem tudtam — nyögte ki végül.— Apám sem tudta — mondtam egyszerűen.— Honnan tudhattam volna?— Most menj el — mondtam. Gyűlöltem magamat, hogy a

hangomon hallatszik az elfojtott zokogás. Gyűlöltem Arnót.— Menj el.

És el is ment. Bereteszeltem utána az ajtót, majd lementem, vissza a házfelügyelő dolgozószobájába, ahol felütöttem a tanyámat. Kinyitottam egy üveg bort. Hogy jobban aludjak.

1789. augusztus 20.

1

Felráztak. Véres szemmel pislogva próbáltam fókuszálni az ágyam mellett álló, mankókra támaszkodó férfira. Úgy nézett ki, mint Weatherall úr, de nem lehetett az, hiszen védelmezőm Versailles-ban volt, és a lába miatt képtelen utazni. Márpedig én nem Versailles-ban voltam, hanem a párizsi Szent Lajos- szigeten, és vártam — vártam valamire.

— Gyerünk már — mondta a férfi. — Látom, fel van öltözve. Ideje kimászni az ágyból. Velünk jön.

Mellette egy másik férfi állt feszengve a házfelügyelő szo­bájának ajtajában. Egy pillanatra azt hittem, Jacques az, Maison Royale-ból, de nem, ez fiatalabb volt nála.

És tényleg ő volt az, mármint Weatherall úr. Felültem, el­kaptam a nyakánál fogva, és magamhoz húztam. Hálásan zo­kogtam az arcába, és jól megszorongattam.

— Álljon már le — mondta fuldokló hangon. — Leránt az átkozott mankómról. Várjon már egy percet, jó?

Eleresztettem, és feltérdeltem.— De hát nem mehetünk el — jelentettem ki határozottan.

— Készen kell állnom, amikor értem jönnek.

290

— K i jön magáért és mikor?Megragadtam a gallérjánál, felnéztem rá, bele abba a sza­

kállas, aggodalmas arcába, és nem akartam soha többé el­engedni.

— Carrollék gyilkosokat küldtek rám, Weatherall úr. K ét embert küldtek, hogy öljenek meg azért, amit May Caroll-lal tettem.

Weatherall úr válla a mankóira rogyott, ahogy átkarolt.— Úristen, gyermekem. Mikor volt ez?— Megöltem őket — hadartam. — Megöltem mindkettőt. Az

egyikbe beledöftem egy karót — kuncogtam.Elhúzódott, és rosszallóan mélyen a szemembe nézett.— És aztán ezt pár száz üveg borral ünnepelte meg, ahogy

elnézem.A fejemet ingattam.— Nem. Csak azért ittam, hogy jobban aludjak, hogy el

tudjam felejteni... azt, hogy elvesztettem Arnót és az apámat, meg hogy mit tettem May Caroll-lal, és a két embert, aki meg akart ölni. — Most már egyenesen zokogtam. Hol kuncogtam, hol zokogtam, és valahol éreztem, hogy ez nem éppen ter­mészetes viselkedés, de képtelen voltam megállni. — Az egyi­küket átdöftem egy karóval.

— Értem — mondta Weatherall úr, és a másik férfihoz fordult.— Kísérje ki a kocsihoz, cipelje is, ha kell. Nincs magánál.

— Jó l vagyok — tiltakoztam.— Idővel jól lesz, valóban. Ez a fiatalember Jean Burnel.

Újonnan beavatott Templomos, akár maga, de magával ellen­tétben nem Nagymester, és nem is részeg Viszont hűséges a

291

La Serre névhez, és a segítségünkre lesz. De csak akkor tud segíteni, ha maga talpra áll.

— A ládám — motyogtam. — Szükségem van a ládámra...

ll.

Ennek m ár... Igazság szerint nem tudom, mennyi ideje, és szégyellem is megkérdezni. Csak annyit tudok, hogy azóta a kerti lakban fekszem, ágyhoz szegezve. Az első pár napban bőségesen izzadtam, állandóan azt hajtogattam, hogy jól va­gyok, dühbe gurultam, amikor nem akartak bort adni, aztán rengeteget aludtam, és kitisztult annyira a fejem, hogy meg­értsem, valami sötét helyre menekültem. „Az idegeivel volt baj” — mondta Weatherall úr.

III.

Végre már elég jól voltam ahhoz, hogy kikeljek az ágyból és felvegyem az Hélène által frissen mosott ruhát. Az a lány valóságos angyal, és ahogy az várható volt, valóban erős kap­csolatot alakított ki Jacques-kal a távollétemben. Aztán egyik reggel Weatherall úr és én kiléptünk a lakból, szinte egyeden szót sem váltva mentünk a szokásos helyünkre, ahol megáll­tunk a tisztáson. A napfény vízesésként zuhant ránk az ágak között, megfürödtünk benne.

— Köszönöm — mondtam, amikor végre leültünk, Weatherall úr a farönkre, én a puha csalitra. Szórakozottan piszkáltam a gyepet, és pislogva néztem fel rá.

292

— Mit? — kérdezte azon a morgós hangján, amit annyira szeretek.

— Köszönöm, hogy megmentette az életemet.— Mármint, hogy megmentettem saját magától, ugye? Elmosolyodtam.— Akárkitől is mentett meg, a lényeg, hogy megmentett.— Ha maga mondja. Nekem is megvolt a magam baja, ami­

kor az édesanyja meghalt. Ittam rendesen.Emlékeztem rá. Emlékeztem a borszagra a leheletén, ami­

kor Maison Royale-ba jött.— Van egy áruló a Renden belül — mondtam.— Ezt mi is sejtettük. Lafreniére leveléből...— De most már biztosat tudok. A neve a Koldusok Királya.— A Koldusok Királya?— Maga ismeri?Biccentett,— Hallottam róla. Nem Templomos.— Ezt mondtam én is. De Ruddock váltig állítja, hogy az. Weatherall úr szeme szikrázott egyet Ruddock nevének

hallatán.— Teljességgel elképzelhetetlen. Az apja sosem engedte

volna be a Rendbe.— Pontosan ezt mondtam én is Ruddocknak. De hátha apa

nem tudott róla?— Édesapja mindenről tudott.— Lehetséges, hogy a Koldusok Királyát utána avatták be?— Édesapja meggyilkolása után?Bólintottam.

293

— Vagy talán éppen apám meggyilkolása okán. Fizetségként. Jutalomként.

— Ebben lehet valami — ismerte be Weatherall úr. — Azt mondja, Ruddockot azért bérelte fel a Koldusok Királya, hogy megölje az édesanyját? Esedeg a Varjak kegyét keresve ezzel?

— így van.— De kudarcot vallott, nem? Talán kivárt, kereste az újabb

alkalmat a bizonyításra. Megöli az édesapját, és végre meg­kapja, amit akart. A beavatást.

Ezen elgondolkodtam.— Talán igen, de nem igazán látom, hogy mi értelme lenne

ennek, ahogy azt sem értem, miért akarhatták a Varjak meg­öletni anyát. Hiszen az ő nézetei egyfajta hidat képeztek a kétféle vélemény között.

— Túl erős volt, Elise. Túlságosan nagy veszélyt jelentett a számukra.

— Kinek a számára, Weatherall úr? Ki áll mindennek a hát­terében?

Összenéztünk.— Nézze, Elise — mondta felém bcikve a mutatóujjával —,

meg kell szilárdítania a hatalmát. Össze kell hívnia egy külön­leges találkozót, hogy nyomatékot adjon a vezetői képessége­inek. Tudja meg az az átkozott Rend, hogy kinek a kezében van a kasszakulcs, és pörkölje ki azokat, akik maga ellen dolgoznak.

Meghűlt bennem a vér.— Azt akarja mondani, hogy nemcsak egyetlen tagról van

szó, hanem egy frakcióról?

294

— Miért is ne? Az elmúlt hónapban láttuk, hogyan buktatott meg a forradalom egy eltávolodott és érdektelenséget mutató királyt.

Összeráncoltam a homlokomat.— És azt mondja, én is ilyen lennék? Egy „eltávolodott és

érdektelenséget mutató” vezető?— Én nem. De mások talán igen.— Igaza van — ismertem be. — Össze kell hívnom a támo­

gatóimat. A versailles-i kastélyban rendezem meg a találkozót, anyám és apám portréja előtt.

Felhúzta a szemöldökét.— Persze, persze. De haladjunk szépen sorjában. Először

arról kell megbizonyosodnunk, hogy valóban el is jönnek. Az ifjú Jean Burnelre bízhatjuk a tagok értesítését.

— És tapogatózzon Lafreniére-nél is. Amit megtudtam, az alapján még nagyobb hitelt tulajdonítok a levelének.

— Igen, persze. Csak legyen óvatos.— Hogy talált rá Jean Burnelre?Weatherall úr enyhén elpirult.— Hát, csak úgy, egyszerűen.— Weatherall ú r... — kérleltem.Megvonta a vállát.— Jó , hát, tudja, hogy van egy kapcsolati rendszerem, és

feltételeztem, hogy az ifjú Burnel kapva kapna a lehetőségen, hogy együtt dolgozzon a szépséges Élise de la Serre-rel.

Kissé kínosan éreztem magamat, mintha némileg elárultak volna. De azért mosolyogtam.

— Szóval belém van esve?

295

— Fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez édesíti meg számára az ön családja iránti hűségét. De hát igen, gondolom.

— Értem. Talán alkalmas lenne társamnak.Weatherall úr felkacagott.— O, gyermekem, önmagát sem tudja ezzel becsapni. Maga

Am ót szereti.— Tényleg?— Hát nem?— Sok fájdalmat okozott.— Lehet, hogy ő is ugyanazt érzi. Elvégre igen nagy titkokat

nem osztott meg vele. Talán neki is ugyanúgy van joga sértett félnek tekinteni önmagát. — Flőrebajolt. — Ideje azon gondol­kodni, hogy mi a közös magukban, és nem azon, hogy mi választja el magukat egymástól. Meglehet, hogy az előbbi többet nyom a latban, mint az utóbbi.

— Nem tudom — fordultam el tőle. — Már nem tudom.

1789- október 5.

i.

Már írtam, hogy a Bastille eleste a király uralmának végét jelezte, és bár ez részben igaz — olyan az értelemben, hogy megkérdőjelezték és próbára tették az uralmát, amely meg is bukott a próbán —, névlegesen még az övé maradt a hatalom.

Ahogy a Bastille bevételének híre elkezdte bejárni Francia- országot, ugyanúgy terjedt a hír, hogy a király hadserege rettenetes bosszút fog állni minden forradalmáron. Hírnök érkezett a faluba azzal a rémisztő hírrel, hogy a hadsereg épp most szeli át a szomszédos mezőt. A lenyugvó napban a tá­volban lángoló falut véltek felfedezni. A parasztok felfegy­verkeztek, ám a hadsereg nem érkezett meg. Adóhivatalokat gyújtottak fel. Szembeszálltak a kedélyek megnyugtatására küldött helyi nemzetőrökkel.

Mi több, a Nemzetgyűlés törvénybe iktatta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek értelmében a nemesek nem követelhettek többé adót, tizedet és ingyenmunkát a parasztoktól. A törvény megszövegezése Lafayette márkira hárult, aki korábban részt vett az amerikai alkotmány kidol­gozásában is. Megszüntették a nemesi kiváltságokat, és min­den embert egyenlővé tettek a törvény előtt.

297

Valamint megtették a guiliotine-t a halál hivatalos eszkö­zévé Franciaországban.

ll.

De mihez kezdjenek a királlyal? Hivatalosan még rendelkezett vétójoggal. Mirabeau, aki oly közel állt ahhoz, hogy szövet­ségre lépjen apámmal, amellett érvelt, hogy szűnjön meg a tiltakozás, és a király folytassa az uralkodását.

Ebben a céljában minden bizonnyal támogatta volna apám is, ha még él, és amikor azon gondolkodtam, vajon az Orgyil­kosok és a Templomosok közös fellépése megváltoztatta volna-e a dolgok folyását, arra a meggyőződésre jutottam, hogy igen, és hogy éppen ezért ölték meg apámat.

Mások viszont — elsők közt az orvos és tudós Jean-Paul Marat, aki nem volt ugyan tagja a Nemzetgyűlésnek, de még­is meghallgatásra talált — úgy gondolták, hogy a királyt meg kell fosztani minden hatalmától, fel kell szólítani arra, hogy költözzön át Versailles-ból Párizsba, és a szerepe ezentúl ta­nácsadásra korlátozódjon.

Marat nézetei voltak a legradikálisabbak. Ezt azért is tar­tottam fontosnak, mert senki sem beszélt a király trónfosz­tásáról — kivéve azt az esetet, amit még gyerekkoromban hallottam.

Nézzük a dolgot egy másik oldalról. Még Párizs legszenve­délyesebb forradalmárai sem álltak elő olyan radikális javas­lattal, mint apám tanácsadói a versailles-i kastélyunkban, még 1778-ban.

298

Ettől a felismeréstől kirázott a hideg, ahogy közeledett a Templomos tanács napja. Természetesen a Varjak is hivata­losak voltak erre, bár Nagymesterként nem nevezhetem töb­bé őket így. Azt kell mondanom, hogy apám tizenegy közeli társát és tanácsadóját meghívtuk a tanácskozásra, csakúgy, mint más magas rangú Templomos családok képviselőit.

Ha mind összegyűltek, közlöm velük, hogy mostantól én vagyok a főnök. Figyelmeztetem őket arra, hogy nem fogom megtűrni az árulókat, és ha apám gyilkosa közülük való, le fogom leplezni, és meg fogom büntetni.

Ez lett volna a terv. És meghitt pillanataimban elképzeltem, hogy így is fog történni. Elképzeltem a találkozót versailles-i kastélyunkban, ahogy azt Weatherall úrnak mondtam azon a napon Maison Royale-ban.

Végül azonban úgy döntöttünk, hogy jobb lesz egy semle­gesebb helyen találkozni, és a választásunk a Szent Lajos-szi- geten található Hőtel de Lauzunre esett, amelynek tulajdono­sa a Rend egyik lovagja, a közismerten a La Serre család pártján álló Pimódan márki volt. Vagyis azért nem teljesen semleges helyen. Csak semlegesebben.

Weatherall úr kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy kerüljük a feltűnést. Visszatekintve az eseményekre, hálásnak kell len­nem ezért.

III .

Aznap történt valami. Akkoriban úgy éreztük, hogy minden­nap történik valami, de aznap — pontosabban tegnap és ma —

299

a szokásosnál nagyobb dolog történt, egy olyan esemény, amelynek az okai néhány nappal korábbra vezethetők vissza, amikor is Lajos király és Marie Antoinette túl sok bort ivott a flandriai regiment tiszteletére rendezett ünnepségen.

Úgy mondják, hogy a királyi pár mulatozás közben szertar­tásosan megtaposott egy forradalmi kokárdát, míg mások megfordították a kokárdát, hogy a fehér oldala látszódjon, amit forradalomellenes kiállásnak tekintettek.

Micsoda gőg. Micsoda ostobaság A király és a királyné cse­lekedete azt a nemes asszonyt és a szolgáját juttatta eszembe, akik a Bastille bukásának napján még mindig ragaszkodtak a régi szokásokhoz. A mérsékeltek, mint Mirabeau és Lafayette, minden bizonnyal hitetlenkedve és bosszúsan kaptak a fejük­höz az uralkodó meggondolatlanságától, hiszen a király ezzel a radikálisok kezére játszott. Az emberek éheztek, miközben a király bankettet tartott. És megtaposta a forradalom jelképét.

A forradalom vezetői tiltakozó menetet hirdettek Versailles- ba, és több ezren, főleg nők, el is gyalogoltak Párizsból Ver- sailles-ba. A tiltakozókra tüzet nyitó testőröket lefejezték, a fejüket pedig szokás szerint lándzsahegyre tűzték.

Lafayette márki rávette a királyt, hogy szóljon a néphez, és ezt követően Marie Antoinette bátorsága, hogy képes volt kiállni a tömeg elé, nagy mértékben hozzájárult a dühük csil­lapításához.

Ezután a királyt és a királynét Versailles-ból Párizsba vitték. Az út kilenc órát vett igénybe, és Párizsba érkezve a Tuilériák palotájában szállásolták el őket. Az eseménytől ugyanannyira felbolydult a város, mint három hónappal korábban a Bastille

300

ostromától, és az utcák csak úgy nyüzsögtek a katonáktól és a sans-culottes-októl, férfiaktól, asszonyoktól és gyerekektől. Teljesen megtöltötték a Marie-hidat, amikor Jean Burnellel éppen átkeltünk rajta, miután kiszálltunk a kocsinkból, és gyalog indultunk el az Hőtel de Lauzun felé.

— Nem aggódik valamelyest, Élise? — kérdezte az izgalom­tól és a büszkeségtől csillogó arccal.

— Megkérném, hogy szólítson Nagymesternek.— Bocsánat.— És nem, nincsen bennem aggodalom. Születésemtől fog­

va az volt a sorsom, hogy egy napon én vezessem a Rendet. A résztvevő tagok tapasztalni fogják, hogy újult szenvedél­lyel viseltetek a feladatom iránt. Lehet, hogy fiatal vagyok, lehet, hogy nő vagyok, de feltett szándékom olyan Nagymes­ternek bizonyulni, amelyet a Rend megérdemel.

Éreztem, hogy }ean keble helyettem is dagad a büszkeség­től, miközben harapdáltam az ajkamat, amit olyankor szoktam csinálni, amikor aggódom.

Mindannak dacára, amit az imént mondtam a túlságosan is engedelmes és fülig szerelmes Jeannak, Weatherall úr szavai­val élve úgy reszkettem, „mint kutya szarás közben” .

— Bár én is ott lehetnék — sajnálkozott Weatherall úr, noha egyetértettünk, jobb, ha nem kísér el. Amint elé álltam must­rára, azonnal belekezdett a hegyi beszédbe.

— N e várjon csodákat — mondta. — Ha a tanácsadók és a Rend öt-hat tagja kiáll maga mellett, az már elég lesz ahhoz, hogy az irányítása alá vonja őket. És ne feledje, milyen soká­ra jutott el odáig, hogy követelni kezdje a magát születésétől

301

megillető jogot. Feltétlenül emelje ki apja halálát, mint a ké­sedelem okát, de ne gondolja, hogy ezzel mindent megold. Bocsánatkéréssel tartozik a Rendnek, így az lesz a legjobb, ha bűnbánattal kezd, és készüljön fel a kemény küzdelemre. Tisztelettel fognak bánni magával, de fiatal, nő, és eddig el­hanyagolta a kötelességét. Ha valaki felvetné, hogy ezért fe­lelősségre kéne vonni, nem fogják komolyan venni, de kine­vetni sem.

Tágra nyílt szemmel bámultam rá.— Felelősségre vonni?— Nem azt mondtam az imént, hogy nem fogják komolyan

venni az ilyeneket?— Igen, de aztán azt is mondta...— Tudom, mit mondtam ezután — vágta rá ingerlékenyen.

— De észben kell tartania, hogy hónapokon át hagyta határo­zott vezetés nélkül a Rendet, ráadásul egy forradalom kellős közepén. A La Serre név és születésétől való jog ide vagy oda, ez nem veszi ki jól magát. A legtöbb, amit tehetünk, hogy reménykedünk.

Készültem indulni.— No, akkor minden világos? — A mankóján előredőlve

lepiszkált egy pelyhet a zubbonyom válláról. Ellenőriztem a kardomat és a pisztolyomat, magamra rántottam egy császár­kabátot, amely elrejtette a fegyvereimet és a Templomos öl­tözékemet, majd hátrafogtam a hajamat, és feltettem a há­romszögletű kalapomat.

— Azt hiszem — sóhajtottam nagyot idegesen, de mosolyog­va. — Tanúsítsak bűnbánatot, ne legyek túlzottan magabiztos,

302

mutassak hálát mindenki iránt, aki a támogatásáról biztosít...I lányán jelezték biztosra a jelenlétüket?

— Az ifjú Burnel tizenkét „igen” -ről számolt be, beleértve Varjú barátainkat is. Tudomásom szerint ez az első alkalom, hogy egy Nagymester ilyen módon hív vissza tanácskozást, így hát számíthat arra, hogy néhányan már csak a kíváncsiság kedvéért is eljönnek, de ez még akár az előnyére is fordulhat.

Lábujjhegyre ágaskodva megpusziltam, majd kiléptem az éjszakába, és átfutottam a kocsihoz, amelyen Jean már várt a bakon. Weatherall úrnak igaza volt Jeant illetően. Igen, egy­értelműen belém esett, de lojálisnak bizonyult, és fáradhatat­lanul dolgozott a tanácskozás támogatásának érdekében. Ter­mészetesen az a cél vezérelte, hogy a bizalmamba férkőzzön, és tanácsadóim közé fogadjam, ám ezzel aligha volt egyedül. Eszembe jutottak a Varjak, ahogyan mosolyogtak és sugdo- lóztak, amikor visszatértem a beavatásra. Meg ennek a K o l­dusok Királyának a jelenléte.

— Elise — kiáltott utánam Weatherall úr az ajtóból. Megfor­dultam. Türelmedenül intett magához, mire jeleztem Jeannak, hogy várjon egy kicsit, és odafutottam hozzá.

— Igen?Kom or volt az arca.— Nézzen rám, gyermekem, nézzen bele a szemembe, és

ne feledje, hogy maga érdemes a tisztségre. A legjobb harcos, akivel valaha is foglalkoztam. Ötvöződik magában anyja és apja elméje és bája. Megvan magában az adottság. Képes lesz vezetni a Rendet.

Ezt újabb puszival háláltam meg, mielőtt ismét elsiettem.

303

Visszapillantottam a házra, hogy még egyszer, utoljára in­tegessek, és megláttam Héléne-t és Jacques-ot az egyik ablak­ban. A kocsi ajtajában megfordultam, lekaptam a fejemről a kalapomat, és színpadiasan meghajoltam előttük.

Jó l éreztem magamat. Idegesnek, de jól. Ideje volt helyre­hozni a dolgokat.

IV.

És most Jean Burnellel a sötét, ám a tömeg imbolygó fáklyái által megvilágított Marié hídon át a Szent Lajos-szigetre ér­keztünk. Eszembe jutott a közeli családi villa, amely most üresen és elhanyagoltan állt, de elhessegettem a gondolatot. Jean mindvégig mellettem jött, kezét a köpenye alatt tartva, hogy bármikor előránthassa a kardját, ha valaki belénk akar­na kötni. Ami engem illet, reménykedve figyeltem a tömeget, hátha megpillantom a Rend más lovagjait is, amint a Lauzun felé haladnak.

Utólag vicces — ezt most ironikusan mondom —, hogy a helyszínhez közelítve az egyik énem nagy számú részvételben reménykedett, a La Serre név hatalmas, történelmi jelentősé­gű támogatásában. És bár már tudom, hogy csak szabadjára engedtem a képzeletemet, akkor még úgy éreztem, hogy... miért is ne? Apám szeretett vezető volt. A La Serre-dinasztia tiszteletnek örvendett. Talán sokan eljönnek a Rendből, hogy lássanak engem, hogy megadják a tiszteletet apám nevének.

A sziget többi részéhez hasonlóan a Lauzun előtt tömeg nyüzsgött. Magas, belső udvart körbefogó, borostyánnal be­

304

futott fal, benne egy nagy fekete kapu, amelybe beleékelődött egy kisebb rácsajtó. Jobbra is, balra is végignéztem az utcán, és bár több tucat járókelőt láttam, egyikük sem viselt hozzánk hasonló öltözéket.

Jean rám nézett. Amióta leteremtettem, meg sem szólalt, ami miatt most kellemetlenül éreztem magam. Különösen mert láttam, mennyire ideges, és tudtam, hogy miattam izgul.

— Készen áll, Nagymester? — kérdezte.— Igen, Jean, köszönöm — válaszoltam.— Akkor, ha megengedi, bekopogok.Egy elegáns, mellényt és fehér kesztyűt viselő szolga nyitott

ajtót. Ahogy megláttam a derekán a hímzett szertartási se- lyemövet, megkönnyebbültem. Végre jó helyen voltam, és felkészülten vártak rám.

A szolga biccentett, és félrehúzódott, hogy beengedjen minket az udvarba. Körbenéztem. Becsukott ablaktáblákat és teraszokat láttam az elhanyagolt belső tér körül, amelyet szá­raz falevelek, felborított virágcserepek és repedt ládák borí­tottak el.

Máskor finoman csilingelt volna egy szökőkút, és az esti madárcsicsergés a szokás szerint békében és civilizált körül­mények között töltött nap végét jelezte volna az Hőtel de Lauzunban. De ezeknek az időknek már vége.

Most nem volt ott más, csak Jean, én, a szolga és Pimődan márki, aki oldalt állt, díszes köntösében, kezét elöl összefon­va, és most előrelépett a köszöntésünkre.

— Pimődan — szólítottam meg meleg hangon. Megöleltük egymást, arcon csókoltam, és hogy a házigazdát és szolgáját

305

Templomos díszruhában láttam, kezdtem elhinni, felesleges volt aggódnom a találkozó előtt. Minden rendben lesz, a lát­szólagos csend is csak a Rend szokását tükrözi.

Ám Pimődan üdvözlő szavai — „N agy megtiszteltetés ez a számomra, Nagymester” — üresen csengtek, és gyorsan sarkon fordult, hogy átvezessen minket az udvaron. A találkozó előtti aggodalmam tízszeres erővel tért vissza.

Jeanra néztem, és a grimaszából láttam, hogy felkavarja a helyzet.

— A többiek már összegyűltek, Pimődan? — kérdeztem, ahogy beléptünk a főépülethez vezető szárnyas ajtón, amelyet a szolga kinyitott nekünk.

— A terem készen várja, Nagymester — válaszolta Pimődan kitérő módon. A küszöbön átlépve egy sötét ebédlőben talál­tuk magunkat. Az ablaktáblák be voltak csukva, a bútorok le voltak takarva.

Az inas becsukta a szárnyas ajtót, és megállt előtte, hagyta, hogy Pimődan maga vezessen át minket a túlsó falhoz, egy vastag, szinte csak díszítésnek látszó ajtóhoz.

— Értem, de mely tagok vannak jelen? — kérdeztem. A han­gom száraz krákogásnak tűnt.

A márki nem válaszolt, hanem megragadott egy nagy vas­gyűrűt az ajtón, és elfordította. A csattanás pisztolydördülés- ként hatott.

— Pimődan ú r... — erősködtem.Az ajtó egy lefelé vezető kőlépcsőre nyílt, az utat a falakra

rögzített, pislákoló fáklyák világították meg. A lángok narancs­színben táncoltak a nyers kőfalakon.

306

— Jöjjenek — szólt Pimödan, még mindig ügyet sem vetve rám. Észrevettem, hogy szorongat valamit. Egy feszületet.

Ebben a pillanatban lett elegem.— Á lljon meg!— parancsoltam.Pimődan tett még egy lépést, mintha meg sem hallott vol­

na, de hátrahúzva a kabátomat kivontam a kardomat, és a hegyét hátulról a nyakának szegeztem. Ettől megállt. Mögöt­tem Jean Burnel is előhúzta a kardját.

— K i van odalent, Pimődan? — kérdeztem követelő hangon.— Barát vagy ellenség?

Semmi válasz.— N e tegye próbára a türelmemet, Pimődan — mordultam

rá, a nyakát bökdösve. — Ha tévednék, mélységes elnézését fogom kérni, ám van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon nincs rendben, és tudni akarom, hogy mi az.

Pimődan válla felemelkedett, ahogy felsóhajtott, mint aki készül ledobni magáról egy hatalmas titok igáját.

— Az, hogy nincs senki odalent, mademoiselle.Elállt a lélegzetem. Valami furcsa nyöszörgést hallottam

belülről, ahogy próbáltam felfogni.— Micsoda? Senki?— Senki.Félig Jean Burnel felé fordultam, aki maga elé bámult, és

nem hitt a fülének.— Hol van Kilmister márki? — kérdeztem. — Jean-Jacques

Calvert és az apja? Simonon márki?Pimődan a pengém elől oldalra húzódott, és lassan ingatni

kezdte a fejét.

307

- Pimődan! - böktem meg ismét. — H ol vannak a támogatóm?Széttárta a kezét.— Én csak annyit tudok, hogy ma reggel a sans-culotte-ok

megtámadták a Calvert-kastélyt. Jean-Jacques és az apja oda­veszett a tűzvészben. A többiekről nincs hírem.

Meghűlt bennem a vér.- Ez egy tisztogatás! Kiirtják a támogatóimat — szóltam

hátra Burnelnek. Majd megint Pimődanhoz fordultam. — És odalent? Gyilkosok várnak rám?

A márki félig hátrafordult a lépcsőn.— Nem, mademoiselle — válaszolta. — Odalent nincs semmi,

csupán néhány irat, amelyet meg kell ismernie.Ám miközben ezt kimondta, és tágra nyílt, gyáva szemek­

kel nézett rám, biccentett egyet. Gondolom, apró vigasz, hogy a lojalitásnak egy morzsája megmaradt ebben a nyúlszívű féregben, és legalább azt nem hagyta, hogy lesétáljak egy gyilkosokkal teli verembe.

Megperdültem, visszatoltam Jean Burnelt a lépcsőn, majd becsaptam magunk után az ajtót, és eltoltam a reteszt. Az inas az ebédlőben maradt, a szárnyas ajtónál, és látszott rajta az értetlenség a váratlan fordulat miatt. Miközben Jean és én átfutottunk a termen, előhúztam a pisztolyomat, és célba vettem a fejét. Legszívesebben szétlőttem volna az önelégült pofáját, de csak intettem neki, hogy nyissa ki az ajtót.

Az inas azonnal engedelmeskedett. Kiléptünk a házból a sötét udvarra.

Mögöttünk bezáródott az ajtó. Valami hatodik érzékféle azonnal azt súgta, hogy valami nincs rendben, és a következő

308

pillanatban vad szorítást éreztem a nyakam körül. Pontosan tudtam, hogy mi az.

Macskabélhúr, amelyet tökéletes pontossággal dobtak le a balkonról. Illetve az én esetemben nem tökéletes pontosság­gal, mert beleakadt a kabátom gallérjába, így a hurok nem szorult meg azonnal, aminek köszönhetően akadt néhány értékes másodpercem a reagálásra. Ám mellettem Jean Burnel Orgyilkosa tökéletes munkát végzett, és a bélhúr egy szem- villanás alatt a nyakába vágott.

Burnelt elfogta a pánik, és leejtette a kardját. K ét kezével a nyaka körül szoruló hurkot kereste, orrlyukából horkan- tásszerű hang hallatszott, az arca lassan kezdett elszíneződni, a szeme meg kigúvadni. Ahogy a nyakánál fogva felemelték, az egész teste megnyúlt, csizmája hegye pedig a földet kar- colgatta.

Kardommal Burnel kötele felé csaptam, de ebben a pilla­natban támadóm erősen oldalra rántott, és magatehetedenül eltávolodtam tőle. Láttam, hogy a nyelve kilövell a szájából, szemgolyói pedig lehetedenül nagyra duzzadnak, ahogy még magasabbra emelték. A saját kötelemet visszahúzva felnéztem, és sötét árnyakat láttam felettünk a balkonon. Úgy rángattak minket, mint két bábjátékos.

De szerencsém volt — szerencsés kislány ez az Elise —, mert bár fuldokoltam, a hurok még mindig bele volt akadva a gal­léromba, és így képes voltam végiggondolni, hogy mit tegyek. Megint lecsaptam a kardommal, ám ezúttal nem Jean Burnel felé, mert ő túl messze volt, és haláltusáját vívta, hanem a saját kötelemre.

309

Sikerült elvágnom, és négykézláb a földre estem. Levegőért kapkodva lendületből átgurultam a hátamra, a pisztolyomért nyúltam, felhúztam a kakast, két kézzel a balkonra céloztam, és elsütöttem a fegyvert.

A lövés visszhangzott az udvaron, és azzal az azonnali hatással járt, hogy Jean Burnel teste zsákként zuhant le a föld­re, mert elengedték a kötelét. Az arca szörnyű halotti maszk­ká torzult, támadóink pedig eltűntek szem elől — egyelőre.

A házon belülről kiáltásokat és futó léptek dobogását hal­lottam. A szárnyas ajtó üvegén át esküdni mernék, hogy láttam a félhomályba behúzódó inast, aki nézte, ahogy feltápász- kodom. Próbáltam kitalálni, hogy hányán lehetnek, beleszá­mítva a két gyilkost a balkonon és két vagy három másikat, aki a pincében rejtőzhetett. Ekkor tőlem balra felpattant egy másik ajtó, és hirtelen két sans-culotte-nak öltözött martalóc rohant ki rajta.

0 . Tehát volt még kettő a ház egy másik részében is.Lövés dördült, egy pisztolygolyó süvöltött el a levegőben

a fejem mellett. Nem volt időm újra tölteni. Nem volt idő semmi másra, mint elfutni.

Az egyik oldalsó falhoz szaladtam, ahol egy nagy fa árnyé­kában be volt építve egy pad. Nekifutásból felpattantam a padra, onnan meg ugrottam egy nagyot, elkaptam egy alsó ágat, és csúnyán nekicsapódtam a fa törzsének.

Hátulról kiáltást és egy újabb pisztolylövést hallottam, mi­közben átöleltem a fatörzset. A golyó két széttárt ujjam között vágódott a fába. Micsoda szerencséje van ennek a% Elise-nek! Mász­ni kezdtem. Kezek kaparásztak a csizmám után, de vakon

310

hátrarúgtam egyet, és másztam tovább, abban a reményben, hogy felérek a fal csúcsára.

Sikerült. Átléptem a fáról, de amikor lenéztem, egyenesen belebámultam két férfi vigyorgó pofájába. Kimentek a kapun, és már vártak. „M ost megvagy” , lehetett kiolvasni a széles mosolyukból.

Úgy gondolkodtak, hogy alattam állnak, a többiek jönnek utánam, így kelepcébe estem. Azt hitték, vége az üldözésnek.

így hát azt csináltam, amit a legkevésbé vártak. Leugrottam rájuk. Nem vagyok valami nagy, de súlyos csizmát viseltem, kard volt nálam, és a meglepetés erejére is számíthattam. Az egyiküket esés közben döftem le. Felnyársaltam az arcán át, majd anélkül, hogy kihúztam volna a pengémet, megperdül­tem, és keményen torkon rúgtam a másikat, aki térdre esett. Önkéntelenül is mindkét kezével a máris liluló torkához nyúlt, miközben én kirántottam a kardomat a társa arcából — és belemártottam a mellkasába.

Mögöttem még mindig ordibáltak. Felettem arcok jelentek meg a fal peremén. Nekiiramodtam, áttolakodtam a tömegen. Ketten vettek üldözőbe, és követték a példámat. Én meg csak lökdösődtem tovább, ügyet sem vetve a fejemre szórt szidal­mazásokra, csak mentem, mentem. A hídhoz érve megálltam egy alacsony falnál.

Ekkor meghallottam a kiáltást.— Áruló! A forradalom elárulója! Ne hagyjátok megszökni

azt a vörös hajú nőt!A másik üldözőm vette át a szót.— Kapjátok el! Kapjátok el a vörös hajú szajhát!

311

— A forradalom elárulója!— Leköpte a trikolort!Egy perc alatt az egész tömeg átvette az üzenetet, és láttam,

hogy fokozatosan egyre többen fordulnak felém, észreveszik a finom öltözékemet, és szúrósan tekintenek a hajamra. A vörös hajamra.

— Maga az! — mondta egy férfi, és kiáltozni kezdett. — Meg­van! Elkaptuk az árulót!

Lenéztem. Épp egy bárka húzott el komótosan a híd alatt, az előfedélzeten zsákokkal takarták le az árut. Hogy mit szál­líthatott, fogalmam sem volt, és csak remélhettem, hogy va­lami puha holmi, ami felfogja az ütést, ha az ember leugrik rá a hídról.

Ám végül nem számított, hogy puha-e vagy kemény. Ami­kor éppen elrugaszkodtam, egy feldühödött polgártárs bele­kapott a ruházatomba, amitől az ugrás kitérő mozdulatba ment át, és irányt változtattam. A karommal cséphadaróként csapkodva estem le a bárkára, de nem a jó oldalra, hanem a külsejére, méghozzá akkora erővel vágódtam neki a hajótest­nek, hogy elállt tőle a lélegzetem.

Homályosan felfogtam, hogy az a reccsenés, amit hallok, a bordáim törése, ahogy belezuhantam a tintafekete Szajnába.

v.

Természetesen megúsztam. Partot érve a király Párizsba ér­kezése által okozott zűrzavart kihasználva „felszabadítottam” egy lovat. A tömeggel ellentétes irányba indultam a hulladék­

312

kai teli úton, ki Párizsból, Versailles felé. Igyekeztem a lehető legkevesebbet mozogni a nyeregben, és megkímélni a törött bordáimat.

A ruhám csuromvíz volt, és a fogam vacogott, mire haza­értem. Lekúsztam a nyeregből, elvonszoltam magamat vala- hogy a kertészlak küszöbéig, de minden bajom dacára csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy csalódást okoztam. Csalódást okoztam apámnak.

Részlet Am o Donan naplójából

1794* szeptember 12.

Olvasás közben azon kapom magamat, hogy eláll a lélegzetem. Nemcsak azért, mert csodálom Élise elszántságát és bátorsá­gát, hanem mert rádöbbenek, mennyire tükrözi az ő útja az enyémet. Weatherall úrnak igaza volt (köszönöm, nagyon köszönöm, Weatherall úr, hogy segített ezt beláttatni vele): nagyon sokban hasonlítottunk egymáshoz.

A fő különbség természetesen abból állt, hogy ő jutott el idáig hamarabb. Élise-t korábban képezték ki annak a Rend­nek a szokásaira, amelyet... Ide majdnem azt írtam, hogy „amelyet választott” , de Élise esetében nem volt szerepe ebben a választásnak. Templomosnak született. Vezetőnek nevelték, és eleinte minden bizonnyal el is fogadta a sorsát, de csak azért, mert menekülési utat jelentett számára a Ver- sailles-ban tapasztalt pletykálkodás és legyezőbillegetés elől. Amikor pedig később megrendült iránta a bizalma, megkér­dőjelezte az Orgyilkosok és a Templomosok közötti örök ellentét létjogosultságát is. Megkérdőjelezte, hogy van-e, volt-e ennek bármi értelme — hogy a sok gyilkolás járt-e, járhat-e valaha bármilyen eredménnyel.

Jó l tudta, az a férfi, akinek a társaságában látott, valóban Bellec volt. Mondhatjuk úgy, hogy beálltam hozzá — hogy

317

felnyitotta a szememet, és tudatosította bennem, hogy milyen képességekkel rendelkezem. Vagyis Bellec tett Orgyilkossá, ő volt a mentorom, amikor beavattak a Rendbe, és ő indított el azon az úton, hogy felkutassam fogadott apám gyilkosát.

Hát igen, Elise. Nem te voltál az egyetlen, aki meggyászolta François de la Serre-t. Nem te voltál az egyeden, aki nyomo­zott a halála miatt. És ebben a vállalkozásban rendelkeztem bizonyos előnyökkel: a Rendem ismereteivel, a Bellec tanítá­sa alatt kifejlesztett „képességeimmel” , no meg azzal a ténnyel, hogy jelen voltam azon az éjjelen, amikor leszúrták François de la Serre-t.

Talán várnom kellett volna, és át kellett volna engednem neked a lehetőséget. Talán én is ugyanolyan lobbanékony vol­tam, mint te. Talán.

Készletek Élise de la Serre naplójából

1790. április 25.

I.

Fél év telt el azóta, hogy utoljára írtam a naplómba. Fél év, hogy azon a fagyos októberi éjjelen leugrottam a Marie hídról.

Egy darabig természetesen az ágyat nyomtam. Pár nappal a Szajnába ugrás után kitört rajtam a láz, miközben próbáltam kiheverni a bordatörést is. Szegény legyengült szervezetem számára a kettő együtt komoly nehézséget jelentett, és — leg­alábbis Hélène szerint — egy ideig élet és halál között lebegtem.

Ha ő mondja, biztos így volt, mert ami engem illet, az el­mém nem volt jelen ebben az időben. Lázban égtem, látomá­saim voltak, éjszaka furcsa dolgokat hadartam, felkiáltottam, lesoványodott testem hideg verítékben úszott.

Egyetlen emlékem, hogy egy reggel felébredtem, és meg­láttam három aggódó arcot az ágyam mellett: Héléne-ét, Jacques-ét és Weatherall úrét. „Elmúlt a láza” , mondta Hélène, és kiült az arcukra megkönnyebbülés.

II.

Pár nappal később Weatherall úr belépett a szobámba, és leült az ágyam végébe. A kerti lakban nem sokat adtunk az illem-

321

szabályokra. Ezt volt az egyik dolog, amit a legjobban szeret­tem ebben a helyben. Ez tette egy kicsit elviselhetőbbé a tényt, hogy ott kellett lennem, hogy rejtőzködnöm kellett az ellen­ségeim elől.

Pár percig csak ültünk csendben, mint régi barátok, amikor a csend nem rejt veszélyt. Kintről hallottuk Hélène és Jacques csipkelődését, szaladó léptek kopogását az ablak mellől, Hé­lène levegő után kapkodó kacagását. Összenéztünk és össze­mosolyogtunk, majd Weatherall úr álla visszaesett a mellka­sára, és folytatta szakálla piszkálását, ahogy újabban szokta.

Aztán egy idő után megkérdeztem.— Weatherall úr, apám mit tett volna?Meglepő módon kuncogni kezdett.— Segítséget hívott volna külhonból, gyermekem. Valószí­

nűleg Angliából. Mondja, hogy áll a kapcsolata az angol Temp­lomosokkal?

Megsemmisítő tekintetet vetettem rá.— Valami mást?— Nos, megpróbált volna támogatókat szerezni. És még

mielőtt bármit is mondana, mit gondol, mivel töltöttem az időt, amíg maga itt ordibált és verejtékezett? Megpróbáltam támogatókat szerezni.

- É s ?Sóhajtott.— Nem sok jelentenivalóm van. A kapcsolati rendszerem

apránként elhallgat.Átöleltem a térdemet, és éreztem, hogy belém nyilall a fáj­

dalom a még mindig nem teljesen begyógyult bordáimnál.

322

— Ezt meg hogy érti?— Úgy, hogy miután hónapokon keresztül írogattam, és csak

kitérő válaszokat kaptam, kialakult egy olyan érzésem, hogy nem érdekeljük őket. Senki sem áll szóba velem - velünk — még titokban sem. Azt mondják, most már van egy új Nagymester, és a La Serre-kor véget ért. Levelezőtársaim már alá sem merik írni üzeneteiket, és könyörögnek, hogy elolvasás után azonnal égessem el a levelüket. Akárki legyen is az új vezető, rettegésben tartja őket.

— „A La Serre-kor véget ért.” Ezt mondják?— Ezt mondják, gyermekem. Igen, ez a dolog lényege.Szárazon felnevettem.— Nem is tudom, Weatherall úr, hogy megsértődjek-e, ha

alábecsülnek, vagy inkább hálás legyek érte. A La Serre-kor nem ért véget. Mondja ezt el nekik! Mondja el nekik, hogy a La Serre-kor nem ér véget addig, amíg levegőt tudok venni! Ezek az összeesküvők azt képzelik, hogy megúszhatják? Hogy megölhetik az apámat, és megfoszthatják a családomat a Rend vezetésétől? Tényleg ezt hiszik? Hát akkor megérdemlik, hogy ostobaságukért az életükkel fizessenek!

Weatherall úr gondterhelten nézett rám.— Tudja, hogy mit mondott most? Csak a bosszúvágy be­

szél magából.Megvontam a vállamat.— Maga szerint a bosszúvágy. Szerintem a visszavágás. Akár­

hogy is legyen, nem fogok itt ülni, „a fenekemen” , ahogy maga szokta mondani. Nem fogok egy lányiskola területén bujkálni, lopakodva mászkálni, és abban reménykedni, hogy

323

majdcsak ír valaki a titkos postaládánknak. Feltett szándékom visszavágni, Weatherall úr. Mondja ezt meg a kapcsolatainak!

De Weatherall úr meggyőzőnek mutatkozott. Meg hát ké­pességeim berozsdásodtak, az erőm kimerült — a bordám is fájt még, hogy csak egyet mondjak —, így hát a kerti lakban maradtam, amíg ő folytatta a munkáját, írta tovább a leveleket, és leplezve próbált támogatókat nyerni az ügyemnek.

Hírt kaptam. A személyzet utolsó tagja is elhagyta a Ver- sailles-i kastélyt. Visszavágyom oda, de persze nem mehetek, mert nem biztonságos, így hát el kell tűrnöm, hogy szeretett családi otthonunk a fosztogatók prédájává váljon.

Megígértem Weatherall úrnak, hogy türelmes leszek, így hát türelmes vagyok. Egyelőre.

1790- november 16.

Hét hónapon át tartó levelezés után egyetlenegy dolgot tu­dunk: szövetségeseinket és barátainkat immár csak egykori szövetségeseinknek és barátainknak nevezhetjük.

A tisztogatás kiteljesült. Voltak, akik átálltak, voltak, akiket megvesztegettek, és voltak, akikkel — azokkal, akik kitartóbb­nak bizonyultak, és megpróbáltak támogatni, mint például Monsieur Le Fanu — nos, hát más módon bántak el. Egy nap Le Fanut átvágott torokkal, pucéron cipelték ki egy párizsi bordélyházhoz, majd egyszerűen az utcán hagyták, kitéve a járókelők bámészkodásának. Ezen becstelenség miatt utólag megfosztották a Rendben betöltött rangjától, így Claire, a felesége és a gyermekei, akik egyébiránt számíthattak volna a pénzügyi segítségünkre, egy garas nélkül maradtak.

Márpedig Le Fanu imádta a családját, nem ismerek férfit, aki nagyobb hűséggel viseltetett volna a felesége iránt. Nem­csak hogy sosem keresett volna fel bordélyházat, de még abban is kételkedem, hogy tudta volna, mit is kell ott csinálni. Nincs ember, aki nála kevésbé érdemelte volna meg ezt a sorsot.

Ezt az árat fizette a La Serre név iránti hűségéért. Mindent elveszített: az életét, a hírnevét és a becsületét. Mindent.

325

Tudtam, hogy ezek után a Rend minden olyan tagja is be fog állni a sorba, aki eddig nem tette meg, látván, milyen szörnyű következménnyel járhat a tétovázás. És így is történt.

— Azt akarom, hogy Monsieur Le Fanu feleségének és gyermekeinek gondját viseljék — mondtam Weatherall úrnak.

— Madame Le Fanu önkezével vetett véget saját és gyerme­kei életének — válaszolta Weatherall úr. — Nem tudott együtt élni a szégyennel.

Lehunytam a szememet, nagyokat lélegeztem, úgy próbál­tam visszafojtani a kitöréssel fenyegető dühömet. Újabb éle­tekkel nőtt a lista.

— K i ez az ember, Weatherall úr? — kérdeztem. — K i képes ilyesmit elkövetni?

— Meg fogjuk tudni — sóhajtotta. — Ebben az egyben biztos lehet.

De nem tettünk semmit. Ellenségeim minden bizonnyal azt gondolták, hogy a hatalomátvétel beteljesedett, és hogy nem jelentek többé veszélyt. Ebben tévedtek.

1791- január 12.

Visszanyertem teljes vívótudásomat, és még jobb is vagyok, mint valaha, a pisztollyal is mesterlövészként bánok. Rend­szeresen figyelmeztettem Weatherall urat, hogy nemsokára eljön az idő — az az idő, amikor elmegyek, mert itt nem jutok semmire, mert minden egyes nap, amit bujkálással töltök, egy nappal késlelteti a visszavágást. O meg ilyenkor mindig meg­próbált rávenni, hogy maradjak még. Mindig vár egy válaszra. Mindig van egy út, amit ki akar próbálni.

Amikor pedig már nem akartam hallani a kifogásait, meg­fenyegetett. Próbáljak csak elmenni, és majd megtudom, mi­lyen érzés, ha keményen fejbe vágnak egy mankó összeizzadt végével. Próbáljam csak meg.

A türelmem — fogytán.

I791- március 26.

1.

Ma reggel Weatherall úr és Jacques több órával később tért vissza a cháteaufort-i titkos postaládától, mint kellett volna— annyival később, hogy már kezdtem aggódni.

Egy ideje már tanakodtunk arról, hogy meg kellene vál­toztatni a postaláda helyét. Előbb vagy utóbb valaki felfe­dezi. Legalábbis Weatherall úr így vélekedett. A költöztetés kérdése újabb frontot nyitott a kettőnk között dúló háború­ban, a maradjak (szerinte igen) vagy menjek (szerintem igen) ügyében. Most már teljesen felépültem. Visszanyertem a korábbi erőmet, és magamban néha füstölögtem a tédenség okozta bosszúságtól. Lelki szemeimmel láttam arctalan el­lenségeim diadalmas vigyorát, ironikus koccintását és pohár­köszöntőjét.

— A régi Élise beszél magából — figyelmeztetett Weatherall úr. — Mármint a fiatal Élise. Az az Élise, aki átszáguld Lon­donba, és akkora kalamajkát kavar, hogy a mai napig isszuk a levét.

Természetesen igaza volt. Érettebb, higgadtabb Élise akar­tam lenni, olyan, aki érdemes a vezetésre. Apám sosem sie­tett el semmit.

328

Ugyanakkor folyton visszatért a gondolat, hogy csinálnom kellene valamit. Hiszen míg egy bölcsebb elme kivárta volna taníttatása befejezését, mint egy rendes kis bábu, az ifjú Élise akcióba lépett, felszállt egy Calais-ba tartó kocsiba, és elkez­dődött az élete. Attól, hogy csak ülök egy helyben, folyton elfogott az ingerültség és a düh. Még dühösebbnek éreztem magamat. Márpedig eleve nagyon dühös voltam.

Végül aztán a ma reggeli események kényszerítették ki a lépéseinket, amikor nagy aggodalmamra Weatherall úr későn tért vissza a postaládájától. Kirohantam elé az udvarra, mi­közben Jacques a helyére húzta a szekeret.

— Mi történt? — kérdeztem, miközben lesegítettem Wea- therall urat.

— Tudja, milyen rohadt nagy szerencse, hogy ez a kölyök ki nem állhatja a sajtszagot? — kérdezte összeráncolt homlokkal és Jacques felé biccentve.

— Hát ezt meg hogy érti?— Úgy, hogy akkor történt valami furcsa, amikor Jacques

odakint várt rám, a jromagerie előtt. Vagy inkább látott valami furcsát. Egy lézengő fiút.

Félúton jártunk a kerti lak felé, ahol le akartam ültetni Weatherall urat, hogy egy csésze kávé mellett mesélhesse el a történetet, de most megtorpantam.

— Tessék?— Ahogy mondom. Egy kis gézengúz lődörgött ott.Mint kiderült, az a gézengúz valóban csak lődörgött. Nagy

ügy, mondtam, hogy egy kis gézengúz a város főterén lézeng­jen, de Weatherall úr egy durcás morgással leintett.

329

— Nem egy akármilyen gézengúz volt az, hanem egy külö­nösen kíváncsi kölyök. Odament Jacques-hoz, ahogy az kint várt. És elkezdte kikérdezni. Látott-e bemenni egy mankós férfit a fromagerie-biL? jacques okos fiú. Azt mondta a kölyök- nek, hogy nem látott mankós embert, de majd odafigyel. „Remek” , válaszolta erre a kis gazfickó. „Itt leszek a környé­ken. Kereshet is rajta egy keveset, ha esedeg tud valami hasz­nosat mondani.” E gy alig tízéves tökmag, ahogy Jacques mondja! Mégis mit gondol, honnan van egy ilyennek pénze besúgókra?

Megvontam a vállamat.— Hát attól, aki lefizeti! Ez a kölyök ugyanazoknak a Temp­

lomosoknak dolgozik, mint akik összeesküvést szítottak elle­nünk, vagy ne legyen a nevem Freddie Weatherall! A titkos postaládát keresik, Élise! Magát keresik, és úgy gondolkodnak, ha megtalálják a postaládát, figyelni fogják, hátha egyszer előkerül.

— Beszélt azzal a fiúval?— Természetesen nem! Minek néz, hülyének? Mihelyt

Jacques bejött a sajtboltba, és elmondta, mit látott, kimentünk a hátsó bejáraton, és hosszú kerülővel indultunk haza, végig figyelve, hogy nem követnek-e minket.

— És követték?A fejét rázta.— De csak idő kérdése.— Miből gondolja? — vitatkoztam vele. — Oly sok ebben a

„ha” . Ha az a kölyök a Templomosoknak dolgozik, és nem valami egyszerű rablóknak, akik a pénzére utaztak, vagy csak

330

merő szórakozásból ki akarták rúgni maga alól a mankót. H a a kölyök úgy ítélte meg a látottak alapján, hogy érdemes je­lenteni a gyanúját. Ha a megbízói úgy gondolják, hogy a titkos postaláda a miénk...

— Szerintem máris úgy gondolják — mondta halkan.— Ezt meg honnan veszi?— Innen — nyúlt be gondterhelt arccal a zubbonyába, és

elővett egy levelet.

II.

Nagymester kisasszony!

Biztosítom hűségemről ön és apja iránt. Találkoznunk kell,hogy elmondjam önnek az igazat apja haláláról és az azótabekövetkezett eseményekről. Írjon nekem azonnal.

Tafreniére

A szívem hevesen dobogott.— Válaszolnom kell! — kiáltottam.Weatherall úr bosszúsan csóválta a fejét.— Nem követhet el ekkora marhaságot! — csattant fel. — Ez

egy csapda! Elő akarnak ugrasztani minket. Azt várják, hogy válaszoljunk. Kutya legyek, ha ezt Lafreniére írta. Ez egy kelepce, és ha válaszolunk, egyenesen belesétálunk!

— Mármint, ha innen küldünk választ.A fejét rázta.

331

— Nem megy el innen!— Tudnom kell — lengettem meg a levelet.Megvakarta a fejét, próbálta összeszedni a gondolatait.— Egyedül nem mehet innen sehová.Felkacagtam.— És ki kísérne el engem? Maga?Hirtelen észbe kaptam, mert láttam, hogy szomorúan le­

hajtja a fejét.— Uramisten — mondtam halkan. — Uramisten, Weatherall

úr, annyira sajnálom! Nem akartam...Szomorúan ingatta a fejét.— Nem, nem, igaza van, Élise. Olyan védelmező vagyok,

aki nem képes védelmezni.Odaléptem a székéhez, letérdeltem előtte, és átkaroltam.Sokáig hallgattunk, egy ideig nem hallatszott semmi a ker­

ti lak nagyszobájából, csak Weatherall úr szipogása.— Nem akarom, hogy elmenjen — bökte ki végül.— Muszáj — válaszoltam.— Nem veheti fel velük a harcot, Élise — törölte ki a köny-

nyeket a szeméből dühösen. — Túl erősek, túl nagy a hatalmuk. Nem állhat ki ellenük egyedül.

Magamhoz szorítottam.— De nem is menekülhetek örökké. Maga is tudja, hogy ha

megtalálták a postaládánkat, azt gondolják, hogy a közelben vagyunk. Felrajzolnak egy kört a térképre a postaláda körül, és keresgélnek. Márpedig Maison Royale, ahol Élise de la Serre az iskoláit végezte, kiváló hely a kutatás elkezdéséhez. Maga is tudja, hogy el kell mennünk innen. Mindkettőnknek.

332

El kell mennünk máshová, ahonnan további eredménytelen kísérleteket végzünk támogatók felhajtására, és ahol megint azon izgulunk, mikor találják meg az újabb titkos postalá­dánkat. És aztán megint el kell költöznünk. Nem választás kérdése, hogy mennünk kell.

A fejét rázta.— Nem, Élise. K i fogok találni valamit. Hallgasson rám.

A tanácsadója vagyok, és most azt tanácsolom, hogy marad­junk itt addig, amíg ki nem találjuk a megfelelő választ erre a legújabb kellemetlen fejleményre. Mit szól hozzá? Elég jó tanács ahhoz, hogy kitanácsolja az előbbi gondolatot a fejéből?

Gyűlöltem a hazugság ízét a szájam szélén, amikor meg­ígértem neki, hogy maradok. Vajon sejtette, hogy míg a ház népe alszik, én úgyis kilopózom?

Mert hát amint megszárad a tinta ezen az oldalon, bezsá­kolom a naplómat, és kiosonok. Tudom, ezzel összetöröm a szívét. Őszintén sajnálom, Weatherall úr.

I791 - március 27.

1.

Ahogy halkan a bejárati ajtó felé mentem, egy kísértet libbent át az előszobán. Megköszörültem a torkomat, mire a kísértet megállt, megfordult, és a szája elé kapta a kezét. Hélène volt az. Rajtakaptam, hogy épp most tér vissza Jacques szobájából a saját ágyába.

— Elnézést, hogy megijesztettelek — suttogtam.— Ó, mademoiselle!— Valóban szükséges ez a lopakodás? — kérdeztem, mire ő

elpirult.— Nem akarom, hogy Weatherall úr megtudja.Már nyitottam volna a számat, hogy vitába szálljak vele, de

inkább indultam tovább az ajtó felé.— Nos, hát viszlát egy időre.— Hová megy, mademoiselle?— Párizsba. E l kell intéznem ott valamit.— Az éjszaka közepén, búcsú nélkül?— Muszáj. Weatherall ú r... Nem akarja, hogy...Hélène lábujjhegyen odatipegett hozzám, magához húzta

az arcomat, és mindkét oldalról megcsókolt.— Kérem, Élise, legyen óvatos. Jöjjön vissza hozzánk!

334

Furcsa érzés. Azért indulok útnak, hogy bosszút álljak a családomért, de most már valójában a kerti lak a családom. E gy pillanatra átfutott az agyamon, hogy maradnom kéne. Nem jobb számkivetve élni a szeretteinkkel együtt, mint bosszúért lihegve meghalni?

D e nem. A gyomromban ott fészkelt a gyűlölet, és meg kellett szabadulnom ettől a tehertől.

— Visszajövök — válaszoltam. — Köszönöm, Hélène. Tu­dod. .. Tudod, hogy milyen hálás vagyok neked.

Elmosolyodott.— Tudom.Azzal sarkon fordultam, és kimentem a lakból.

ll.

Nem pontosan boldogságként írható le, amit éreztem, ahogy ellovagoltam a kerti laktól, hanem inkább a tettek mezejére lépés és a céltudatosság örömteli izgalma. Megsarkantyúztam Fickót, és elindultunk Châteaufort felé.

Amikor a késői órán megérkeztem, és elszállásoltam ma­gamat, az első dolgom volt felkutatni egy még nyitva tartó kocsmát, ahol mindenkinek elmondtam, aki csak kíváncsi volt rá, hogy a nevem Elise de la Serre, hogy Versailles-ban lakom, ám most Párizsba tartok.

A következő reggel megérkeztem Párizsba, a Marie hídon át belovagoltam a Szent Lajos-szigetre, hogy felkeressem... az otthonomat? Talán mondhatjuk így is. D e legalábbis a villámat.

335

Milyen állapotban fogom találni? Már arra sem emlékeztem, mennyire rendesen viseltem gondját, amikor legutóbb ott jártam. Hamarosan megkaptam a kérdésre a választ. Nem, nem viselkedtem rendes gazdaként, hanem inkább szomjas­ként, a szétszórt borosüvegek számából ítélve. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy visszagondoltam a házban töltött sötét órákra.

Érintetlenül hagytam a múlt romjait, majd levelet írtam Monsieur Lafreniére-nek, amelyben arra kérem, hogy holnap­után keressen fel az Hőtel Voysinben. Miután személyesen kikézbesítettem a kapott címre, visszatértem a villába, felállí­tottam néhány botlódrótos csapdát, hátha valaki itt keresne, és elfoglaltam a házmester dolgozószobáját az éjszakára.

I79i- március 29.

1.

Felkerestem a Marais negyedben az Hőtel Voysint, ahová Lafreniére-t hívtam. K i fog eljönni? Ez volt itt a kérdés. Lafreniére, a jó barát? Lafreniére, az áruló? Vagy valaki egész más? És mi van, ha ez egy csapda, és én egyszerűen belesé­táltam? Vagy rátaláltam az egyeden lehetséges megoldásra, ha nem akarok mindörökké az életemre törő emberek elől buj­kálni?

Az Hőtel Voysin udvara alkonyatszürke volt. Minden ol­dalán az egykoron előkelő épület szárnyai emelkedtek. Nem­rég még ugyanolyan arisztokratikus volt a jellege, mint láto­gatóié, ám ahogy az arisztokratákra lesújtott a forradalom— a Nemzetgyűlés napról napra nyirbálta meg kiváltságaikat —, ugyanúgy hagytak nyomot az elmúlt két év eseményei a Voysinen is. Az ablakok csillogás helyett sötéten tátogtak, némelyik betört vagy betáblázták. Az udvar, ahol korábban kalapot emelő kertészek sürögtek-forogtak, immár teljesen kihalt. A falakra szabadon futott fel a borostyán, tekergő csápjai már az emeleti ablakok felé nyúlkáltak. Gaz nőtt ki a kockakövek között is, amelyeken most a csizmám kopogása visszhangzott.

337

Elhessegettem magamtól a nyugtalanság érzetét, amelyet a régen nyüzsgő udvarra üregesen bámuló elsötétített ablakok látványa keltett. Bármelyik mögött rejtőzhetett egy támadó.

— Hahó! — kiáltottam. — Hahó, Monsieur Lafreniére?A lélegzetemet visszatartva felötlött bennem, hogy itt va­

lami nincs rendben. Itt valami nagyon nincsen rendben. Micsoda ostobaság volt ide szervezni a találkozót, gondoltam. Meg azt is, hogy kelepcét sejteni aligha ugyanaz, mint felkészülten várni a csapdára.

Weatherall úrnak igaza volt. Hát persze hogy igaza volt, és ezt én magam is tudtam a kezdetektől fogva.

Valóban csapda volt.Hátulról zajt hallottam, és megfordulva láttam egy férfit

előlépni az árnyak közül.Hunyorogtam, és az ujjaimat hajlítgattam, tettre készen.— K i van ott? — kérdeztem.A férfi előrelendült, és ugyanabban a pillanatban, amikor

megértettem, hogy nem Lafreniére az, már láttam is az övéről kirántott pengén megvillanó holdsugarat.

És talán még időben kardot rántottam volna én is. Elvégre gyors vagyok.

De talán nem rántottam volna időben kardot. Elvégre ő is gyors volt.

Azonban ez mit sem számított, mert a kérdést egy harma­dik fél pengéje döntötte el. Mintha csak a semmiből lépett volna elő. Tudtam, hogy amit látok, ami átszeli a sötétséget, egy rejtett penge. Merénylőm a földre zuhant, és mögötte ott állt Arno.

338

Egy másodpercig csak meghökkenten álltam, mert ez egy olyan Arno volt, akit még sosem láttam. Nemcsak hogy az Orgyilkosok köpenyét és rejtett pengéjét viselte, hanem már nem volt fiú többé. Férfi lett belőle.

Eltartott egy pillanatig, amíg összeszedtem magamat, és éppen akkor, amikor ráeszméltem, hogy aligha küldtek volna ellenem egy magányos merénylőt, és hogy biztosan többen is vannak, megláttam egy férfit Arno mögé lopakodni. A kerti laknál folytatott lőgyakorlatok meghozták a gyümölcsüket, mivel egyeden lövéssel Arno válla felett harmadik szemet nyitottam a gyilkos homlokán, aki holtan zuhant az udvar kövezetére.

ll.

Újratöltés közben kérdőre vontam Arnót.— Mi folyik itt? Hol van Monsieur Lafreniére?— Halott — válaszolta Arno.Nem tetszett a hanghordozása, amelyből kicsengett, hogy

jóval többet tud ennél. Szúrósan néztem rá.— Micsoda?De még mielőtt Arno válaszolhatott volna, valami csattant,

és egy muskétagolyó fúródott egy közeli falba, kőszilánkot szórva a fejünkre. Orvlövészeket helyeztek el az ablakokban.

Arno megfogta a karomat. Az az énem, amely még mindig gyűlölte, ki akarta tépni magát a kezéből, a fejéhez akarta vágni, hogy köszönöm szépen, boldogulok egyedül is, ám Weatherall úr szavai bevillantak az agyamba — az a tudat, hogy

339

Arno mindig mellettem lesz, és hogy voltaképpen semmi más nem számít. így hát hagytam, hogy magával húzzon.

— Majd később elmagyarázom — mondta. — Menjünk!És miközben fentről, az ablakokból újabb muskétalövések

sorozatát zúdították ránk, az udvar kapujához rohantunk, majd ki a kertbe.

Előttünk a labirintusszerű, benőtt és gondozatlan sövény húzódott. Arno köntöse repült mögötte futás közben, a csuk­lyája hátralökődött. Ahogy néztem szép vonásait, lélekben visszatértem abba a boldogabb időbe, amikor még nem fe­nyegetett minket a titkok súlya.

— Emlékszel arra a nyárra, Versailles-ban, tízéves korunk­ban? — kiáltottam neki futás közben.

— Arra emlékszem, hogy eltévedtem abban az átkozott la­birintusban, és hat órán át nem találtam ki, miközben te megetted az én desszertemet is — válaszolta.

— Hát, akkor most igyekezz jobban! — Azzal előreszaladtam, és a körülmények dacára nem tudtam nem észrevenni az örömet a hangomban. Erre csak Arno képes. Csak Arno tud ilyen fényt hozni az életembe. És ha meg lehetne határozni azt a pillanatot, amikor „megbocsátottam” neki, szívből és lélekből, hát akkor ez volt az.

Hl.

Elértük az útvesztő közepét. Jutalmunk egy újabb, ránk lesel­kedő gyilkos képében várt ránk. Idegesen nézett egyikünkről a másikra, és nyilván az a boldog tudat öntötte el, hogy szö­

340

vetségre léptem az Orgyilkosokkal. Igaz emberként állhat majd teremtője elé. Az én felfogásom szerint gonosz volt. Az övé szerint hős.

Hátraléptem, engedtem, hogy Arno vívjon meg vele, és kihasználtam az alkalmat, hogy megcsodáljam a képességeit. Annak idején, amikor én a bajvívást tanultam, ő leginkább algebrából jeleskedett, kettőnk közül messze én bírtam na­gyobb tapasztalattal a kardforgatás terén.

De mostanra sokat fejlődött. Méghozzá igen gyorsan.Látta az arcomon, hogy mekkora benyomást tett rám, és

úgy mosolygott felém, hogy attól teljesen elolvadtam volna. Mármint, ha még nem olvadtam volna el korábban.

Kiléptünk az útvesztőből az éjszakai élettől nyüzsgő su- gárútra. Felfigyeltem egy érdekes tényre: a forradalom más­napjától az emberek sokkal gyakrabban ünnepeltek, mint azelőtt, úgy éltek meg minden egyes napot, mintha az lenne az utolsó.

Ezért volt hát, hogy az utca nyüzsgött a színjátszóktól, az akrobatáktól, a zsonglőröktől és a bábjátékosoktól, a széles úttesten lépni sem lehetett a bámészkodóktól, akik közül sokan már be voltak rúgva, mások még csak jó úton haladtak arrafelé, és többségükben boldogan vigyorogtak. Számtalan sörtől és bortól csillogó szakállt és bajuszt láttam — a férfiak dús szőrzetet növesztve mutatták ki a forradalom iránti elkö­telezettségüket —, no meg vörös, a szabadságot jelképező sapkát.

Ezért is ütött el annyira az általános látványtól az a három férfi, aki felénk tartott. Arno észrevette rajtam a hirtelen fe-

3 4 i

szükséget, érezte, hogy már készülök a kardomért nyúlni, de finoman megszorította a karomat, hogy visszafogjon. Bárki másnak egy vagy két ujja bánta volna ezt a mozdulatot. De Arnónak hajlandó voltam megbocsátani.

— Holnap találkozzunk egy kávéra. Akkor mindent elma­gyarázok.

1791 - április i.

A Piacé des Vosges, a város legrégibb, legcsodásabb tere nem messze volt attól a helytől, ahol elváltam Arnótól, és az ott­hon töltött éjszaka után másnap reggel idegességtől, kíván­csiságtól és alig leplezett izgalomtól telve tértem vissza. Majd szétvetett az az érzés, hogy a szerencsétlen kimenetelű Lafreniére-ügy dacára végre előbbre jutottam. Végre történik valami.

A teret körbefogó vörös téglás épületek egyikének a hatal­mas, boltíves árkádsora alatt léptem be. Önkéntelenül meg­torpantam, és egy ideig értetlenül nézelődtem, nem fogtam fel azonnal, hogy mi változott. Elvégre az épületek ugyan­olyanok voltak, és a díszes oszlop is állt. De valami hiányzott.

És akkor rádöbbentem. A szobor a tér közepén — X III. Lajos lovas bronzmása. Nem volt ott. Hallottam, hogy a for­radalmárok beolvasztják a szobrokat. Itt láttam ennek a bizo­nyítékát.

Arno Orgyilkos köntösében érkezett. A hideg fényben is­mét végigmértem, próbáltam felfedezni, mitől érett férfivá a fiú: talán az állkapocs határozottabb tartása? A válla négy­szögletesebbé vált, az állát magasan hordozta, gránit szeme elszánt és gyönyörű egyszerre. Arno mindig szép fiú volt,

343

amint azt Versailles-ban rendesen meg is jegyezték a nők. A fiatalabb lányok elpirultak és a kesztyűjükbe vihogtak, amerre csak járt, már a kinézetétől is szertefoszlott minden gyanú, amit a család gyámságába fogadott fiú társadalmi po­zíciójával kapcsolatban táplálhattak. Szerettem azt a meleg, felsőbbrendűségi tudatot, hogy „ő az enyém” .

De most — most volt benne valami szinte hősies. Belém hasított a bűntudat. Származásának eltitkolásával nem fosz­tottuk meg őt attól, hogy már hamarabb is kiteljesedjen az egyénisége?

Majd egy másik irányból is belém nyilallt a bűntudat, ezút­tal apa miatt. Ha nem vagyok annyira önző, és bevonom a köreinkbe Arnót, ahogy egykoron megfogadtam neki, talán ez a frissen felnőtt férfi most a mi ügyünk érdekében munkál­kodna, nem pedig az ellenségeinkért.

Ám aztán amikor már leültünk kávézni, és körülöttünk a szokásosra valamelyest emlékeztető módon hömpölygött a párizsi élet, nem sokat számított, hogy én Templomos va­gyok, ő pedig Orgyilkos. Ha nem viselte volna rendje ruhá­zatát, akár egy reggeli italt közösen elfogyasztó szerelmes­párnak is tűnhettünk volna, és amikor elmosolyodott, az a régi Arno mosolya volt, azé a fiúé, akivel együtt nőttem fel, akibe beleszerettem. Néhány pillanatra elfogott a kísértés, hogy felejtsünk el mindent, fürödjünk meg a melegítő nosz­talgiában, hagyjuk, hogy tűnjön tova minden konfliktus és kötelesség.

— Nos — mondtam végül.— Nos.

344

— Szóval sokat serénykedsz.— Azon, hogy megtaláljam apád gyilkosát. — Elfordította a

tekintetét, amiből megint azt gyanítottam, hogy van valami, amit nem oszt meg velem.

— Sok sikert hozzá — mondtam. — Megölte a szövetségese­im többségét, a megmaradtakat pedig megfélemlítette. Való­ságos szellem.

— Én láttam.— Micsoda? Mikor?— Tegnap este. Mielőtt rád találtam. — Felállt. — Gyere, el­

mondom.Séta közben unszoltam, hogy beszéljen még, mire Arno

elmesélte az előző este eseményeit. Valójában egy titokzatos, köpenyt viselő alakot látott. Nem tudott nevet adni a jelenés­nek. Ám még így is elképesztett, hogy mennyit volt képes kideríteni.

— Hogy az ördögbe csináltad? — kérdeztem.— A felfedezés sajátos útjai nyílnak meg előttem — válaszol­

ta rejtélyesen.Lapos pillantást vetettem rá. Eszembe jutott, amit apám

mondott egyszer Arno feltételezett „adottságairól” . Akkor azt hittem, a képességeire gondol, de talán mégsem erről volt szó. Talán valami másról. Valami annyira egyedi dologról, aminek köszönhetően kiszimatolták az Orgyilkosok.

— Hát jó, tartsd meg magadnak a titkaidat. Csak annyit árulj el, hogy hol találom.

— Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.— Nem bízol meg bennem?

345

— Te magad mondtad az előbb. Végzett a szövetségeseiddel, és átvette az irányítást a Rended felett. Meg akar ölni, Elise.

Felhorkantottam.— És akkor mi van? Meg akarsz védeni? Erről van szó?— Segíteni akarok. — Láttam, komolyan beszél. — A Testvé­

riségnek rendelkezésére állnak erőforrások, emberek...— A könyörület nem erény, Arno — vágtam rá élesen. — És

nem bízom meg az Orgyilkosokban.— Nem bízol meg bennem? — kérdezte fürkész szemekkel.Elfordultam, nem igazán tudtam a választ. Illetve nem is.

Tudtam, hogy akarok bízni Arnóban, teljes erővel erre vágy­tam, de tudtam azt is, hogy most már Orgyilkos.

— Nem változtam annyit, Élise — kérlelt. — Ugyanaz a fiú vagyok, mint aki elterelte a szakácsnő figyelmét, amíg te el­emelted a lekvárt... Mint aki átsegített a falon abba a kutyák­kal teli gyümölcsösbe...

De volt itt valami más is, amit figyelembe kellett vennem. Ahogy arra Weatherall úr rámutatott, gyakorlatilag egyedül voltam, egymagamnak kellett szembeszállnom az ellensége­immel. És ha számíthatnék az Orgyilkosok támogatásra? Nem kellett elgondolkodnom azon, hogy mit tett volna apám. Tudtam, hogy már készen állt fegyvernyugvást kötni az Or­gyilkosokkal.

Bólintottam.— Vezess el a Testvériségedhez. Készen állok meghallgatni

az ajánlatukat.Furcsán nézett rám.— Az ajánlat talán kissé erős kifejezés...

346

I791 - április 2.

i.

Mint kiderült, az Orgyilkosok Tanácsa az Ile de la Citén, egy szalonban ült össze, a Notre Dame árnyékában.

— Biztos, hogy ez egy jó ötlet? — kérdeztem Arnótól, amikor beléptünk egy boltíves terembe. Az egyik sarokban egy nagy faajtót láttam, acélkarikás kilinccsel, mellette egy hatalmas szakállas Orgyilkos állt, akinek a szeme kivilágított csuklyája sötétségéből. Szó nélkül biccentett Arnónak, az meg viszo­nozta. Teljesen irreális élmény volt így látni Arnót: a felnőtt férfit, az Orgyilkost.

— Közös az ellenségünk —válaszolta Arno, miközben kinyílt előttünk az ajtó, és egy égő fáklyákkal megvilágított folyosón haladtunk át. — Ezt meg fogja érteni a Tanács. Ráadásul Mirabeau és édesapád barátok voltak, nem?

Bólintottam.— Ha nem is épp barátok, de apám megbízott benne. Vezess.Előbb azonban Arno elővett a zsebéből egy kendőt, és

ragaszkodott hozzá, hogy azzal kössem be a szememet. Már csak dacból is megszámoltam a lépcsőket és a fordulókat, így biztos voltam benne, hogy szükség esetén kitalálnék a labi­rintusból.

347

Amikor végre odaértünk, próbáltam felmérni a környezetet. Éreztem, hogy valami nyirkos föld alatti kamrában vagyunk, ami hasonló lehetett a fentihez, csakhogy itt emberek voltak. Hangokat hallottam minden irányból. Eleinte nehéz volt meghatározni, hogy honnan jönnek, és azt hittem, talán va­lami függőfolyosóról, majd rájöttem, hogy a Tanács összegyűlt tagjai a fal mentén helyezkedtek el, a hangjuk pedig szinte a kőbe szivárgott, ahogy gyanakodva mocorogtak és suttogtak.

— Ez lenne a ...?— Mégis, mit képzel?Éreztem, hogy megáll előttünk valaki, aki Weatherall úréhoz

hasonló nyers és csikorgó hangon szól hozzánk, csak éppen franciául.

— Hát most meg mi az ördögöt csináltál, zöldfülű? — kér­dezte.

A szívem hangosan vert, kapkodva vettem a levegőt. Mi van, ha ezzel túlságosan is áthágtuk a határokat? Ha túl mesz- szire merészkedtünk? Miket fogok itt hallani? Megint azt fogják kiáltozni, hogy „Öljétek meg a vörös hajú szajhát?” Bár Arno hagyta, hogy magamnál tartsam a pisztolyomat és a kardomat, nem sokra mennék velük, ha be van kötve a szemem, és több ellenféllel kellene felvennem a harcot. Rá­adásul több Orgyilkossal

De nem. Arno egy csapdától már megmentett, kizárt, hogy most egy másikba vezessen. Megbíztam benne. Ugyanannyi­ra bíztam benne, mint amennyire szerettem. És amikor vála­szolt az utunkba álló férfinak, a hangja megnyugtatóan higgadt volt, balzsamként simogatta az idegeimet.

348

— A Templomosok kimondták rá a halálos ítéletet.— Ezért hoztad ide? — kérdezte kételkedve a parancsoló

hang. Biztos ez volt az a Bellec.De Arnónak nem volt ideje válaszolni, mert egy újonnan

érkező lépett be a tanácsterembe.— Mi történik itt? — kérdezte az új hang.— A nevem ... — kezdtem volna bele, de az újonnan érkező

a szavamba vágott.— O, a csudába is, vegye le azt a szemkötőt. Nevetséges.Levettem, és szembenéztem velük, az Orgyilkos Tanács

tagjaival. Ahogy feltételeztem, a mély és sötét belső kamra kőfala mentén helyezkedtek el, a fáklyák lángja vörösen tán­colt a köntösükön, arcukat teljesen elfedte a csuklya.

A szemem Bellecen pihent meg. A sasorrú férfi gyanakod­va és leplezetlen megvetéssel nézett rám, testbeszéde jelezte, hogy védelmezni akarja Arnót.

A másik férfiról feltételeztem, hogy a Nagymester lehet, Honoré-Gabriel Riqueti, Mirabeau grófja. A Nemzetgyűlés elnökeként a forradalom hőse volt, ám manapság már mér­sékeltnek számított a radikálisabb változásokat követelőkhöz képest.

Hallottam róla, hogy gúny tárgyává teszik a kinézete miatt, de noha zömök és kerekképű volt, az arca pedig látványosan rücskös, a szeme kedves és bizalomgerjesztő. Azonnal meg­kedveltem.

Kihúztam magamat.— A nevem Elise de la Serre — jelentettem ki mindenkinek

címezve. — Apám François de la Serre, a Templomos Rend

349

Nagymestere volt. Azért jöttem önökhöz, hogy a segítségüket kérjem.

Egyesek ingatták a fejüket, ahogy a Tanács tagjai halkan összesúgtak, míg aztán a férfi, aki csak Mirabeau lehetett, felemelt ujjával csendet intett.

— Folytassa — biztatott.Néhányan tiltakoztak.— Muszáj megint felmelegíteni ezt a vitát?De Mirabeau megint elhallgattatta őket.— Muszáj — válaszolta —, és meg is tesszük. Ha önök nem

látják, milyen előnyünk származhat abból, hogy François de la Serre lánya tartozik nekünk egy szívességgel, akkor előre siratom a ránk váró jövőt. Folytassa, mademoiselle.

— Na tessék — vetette oda az, akit Bellecnek gondoltam. Következő szavaimat őhozzá intéztem.

— Rendes körülmények között nem tárgyalnék a maguk- fajtával, monsieur, de meghalt az apám, ahogy a Renden be­lüli szövetségeseim is. Ha a bosszúm érdekében az Orgyilko­sokhoz kell fordulnom, hát megteszem.

Bellec felhorkant.— Tárgyalni? Egy fenét. Ez csak egy trükk, hogy elaltassa

az éberségünket. Legjobb lenne azonnal megölni, és vissza­küldeni nekik a fejét figyelmeztetés gyanánt.

— Bellec... — figyelmeztette Arno.— Elég! — kiáltotta Mirabeau. — Nyilvánvaló, hogy ezt a

vitát magunk közt kell lefolytatnunk. Ha megbocsát, Made­moiselle de la Serre...

Kurtán fejet hajtottam.

350

— Természetesen.— Arno, talán jó lenne, ha elkísérné a hölgyet. Biztos van

bőven miről beszélniük.

ll.

Elmentünk. Visszatértünk a hídon és a sűrű utcákon át, míg aztán ismét a Place des Vosges-on találtuk magunkat.

— Nos — mondtam —, ez nagyjából olyan rosszul alakult, ahogy vártam.

— Adj nekik egy kis időt. Mirabeau meg fogja győzni őket. Ahogy sétáltunk, a gondolataim átterelődtek Mirabeau-ról,

az Orgyilkosok Nagymesteréről arra az emberre, aki meg­döntötte a hatalmamat a Rendünk felett.

— Szerinted tényleg megtaláljuk? — kérdeztem.— Nem tarthat ki örökké a szerencséje. François Thomas

Germain szerint Lafrenière...A szavába vágtam.— François Thomas Germain?— Igen — válaszolta Arno. — Az ezüstműves, áld elvezetett

Lafreniére-hez.Jeges izgalom lett úrra rajtam.— Arno — lihegtem —, François Thomas Germain apám

helyettese volt!— Templomos?— Az volt. Kivetették a Rendből, amikor még fiatal voltam.

Valami eretnek nézetekről volt szó, meg Jacques de Molay-ről. Nem igazán tudom. De ő már halott. Evekkel ezelőtt meghalt.

351

Germain. Jacques de Molay. Félretettem ezeket a gondola­tokat, hogy majd később visszatérjek rájuk, talán majd Wea- therall úr segítségével.

— Hullához képest feltűnően tevékeny ez a Germain — je­gyezte meg Arno.

Bólintottam.— Nagyon szívesen feltennék neki néhány kérdést.— Én is. A műhelye a Rue Saint-Antoine-ban van, nem

messze innen.Újjáéledt céltudatossággal siettünk végig egy fáktól övezett

utcácskán, amely egy térre nyílt. A fejünk felett zászlófüzérek lógtak, a boltok és a kávézók vászontetejét meglibbentette a finom nyári szellő.

Az utca még mindig magán viselte a zavargások sebeit: itt egy felborított szekér, ott egy kisebb kupacban széttört hor­dók, a kockaköveken égéscsíkok, és persze mindenhol triko­lorok lobogtak, némelyiken látszottak a csata nyomai.

Ezektől eltekintve azonban ugyanolyan békésnek tűnt a város, mint azelőtt, emberek járkáltak, folytatták hétköznapi életüket, és nehéz volt elképzelni, milyen felforgató, az egész országunkat megváltoztató események helyszínéül szolgált.

Arno átvezetett minket a macskaköves utcákon, míg aztán eljutottunk egy udvarba vezető kapuhoz. Az udvarra elegáns ház nézett le, amelyről azt mondta, ebben vannak a műhelyek, itt találjuk majd Germaint, az ezüstművest. Azt az embert, aki kiadta a parancsot apám megöletésére.

— Amikor legutóbb itt jártam, őrök álltak a ház előtt — mondta Arno megtorpanva, aggodalmas tekintettel.

3 5 2 .

— Most egy sincs — jegyeztem meg.— Valóban. De sok minden történt az előző látogatásom

óta. Talán úgy döntöttek, már nincs szükség őrökre.— Vagy valami más történt.Egyszerre csak suttogóra fogtuk a beszédünket, és óvatosan

haladtunk tovább. Kezemet a kardom markolatára helyeztem, és jóleső érzés volt pisztolyomat az övemben tudni.

— Van itthon valaki? — kiáltotta Arno az üres udvarnak.Nem jött válasz. Bár mögöttünk morajlott az utca, a vész­

jósló épület csendben nézett le ránk, az ablakai sem pislogtak.Ahogy Arno hozzáért az ajtóhoz, az magától kinyílt. Rám

nézett, majd beléptünk, ám az előteret üresen találtok. Fel­mentünk az emeletre, Arno tudta, merre kell keresni a mű­helyt. A szétszórt tárgyakból ítélve nemrég hagyhatták el. Odabent többnyire az ezüstműves mesterségre utaló eszkö­zöket találtuk — legalábbis amennyire meg tudtam ítélni —, de magának az ezüstművesnek nyomát sem.

Körbenéztünk, eleinte csak óvatosan emelgettük meg a papírokat, helyeztünk arrébb tárgyakat a polcokon, nem is igazán tudtuk, hogy mit keresünk. Csak reméltük, hogy talá­lunk valamit, ami megerősítené a feltételezésünket, miszerint ez a látszólag ártalmatlan ezüstműves valójában a magas Templomos tisztséget viselő Germain lenne.

Mert ha így van, az azt jelenti, hogy ez a látszólag ártalmat­lan ezüstműves ölte meg apámat, és minden tőle telhetőt meg­tesz, hogy romba döntse az életem összes többi vetületét is.

A gondolattól ökölbe szorult a kezem. Megkeményedett a szívem, ha felidéztem, milyen fájdalmat okozott ez az ember

353

a La Serre családnak. Sosem érződött ennyire valóságosnak a bosszú gondolata, mint ebben a pillanatban.

Az ajtóból zaj hallatszott. Egészen aprócska zaj — szövet finom suhogása —, ám mégis elég hangos ahhoz, hogy riassza kifinomult érzékszerveinket. Arno is meghallotta, és egyszer­re fordultunk a bejárat felé.

— Ugye, most azt fogod mondani, hogy ez egy csapda — sóhajtott.

— Igen. Ez egy csapda — válaszoltam.

III.

Arnóval összenéztünk és kardot rántottunk, ahogy négy mar­cona alak sorolt be az ajtón. Úgy helyezkedtek, hogy elállják előlünk a kijáratot, és most baljósan méregettek minket. Ütött- kopott kalapjukkal és koszos csizmájukkal igyekeztek ijesztő forradalmárnak kinézni, akikbe nemigen mernek belekötni az utcán, csakhogy az ő gondolataik nem a szabadságjogok kiharcolása körül forogtak, hanem...

Nos, hát ők bizony gyilkolni jöttek. Szétváltak, kettő felém tartott, kettő Arno felé. Az egyik ellenfelem szeme mélyen ült a magas homloka alatt, torkára vörös sálat tekert. Az egyik kezében kést tartott, míg a másikkal kardot húzott elő a háta mögül, megpörgette nyolcas alakban, ügyességét fitogtatva, majd rám fogta a fegyverét. Társa követte a példáját, kézfejét valamivel magasabban tartotta, mint a kard lapos pengéjét. Ha forradalmárok lettek volna, akik csak ki akarnak rabolni vagy más módon rám támadni, most kacagtak volna, a gyors

354

végük előtti pillanatokban kiélvezték volna, hogy milyen könnyű prédával találkoztak. De ezek nem becsültek alá. Nem forradalmárok voltak, hanem Templomos gyilkosok. Eljutott hozzájuk a hír, hogy Elise de la Serre nem könnyű préda, hogy kemény csatára számíthatnak, ha vele gyűlik meg a bajuk.

Elsőként az lendült támadásba, amelyik magasan tartotta a kardját. Taktikusan cikcakkozott vele egyet a derekam felé, miközben testsúlyát az első lábára helyezte át.

Csengett az acél, ahogy félreütöttem a pengéjét, és kicsit balra táncoltam, jól mérve fel, hogy Vörös Sál ezzel egy idő­ben fog rám törni.

Úgy is tett, és a kardommal lefelé csapva eltaláltam az ő pengéjét, így még egy pillanatig sikerült távol tartanom ma­gamtól mindkettőjüket. Volt idejük elgondolkodni azon, hogy a hír igaz: a célpont kiváló képzésben részesült. És most még erősebb is voltam, mint valaha.

Jobb oldalról hallottam Arno és két ellenfele kardjának csörrenését, majd egy kiáltást, amely nem Arnótól származott.

A lapos kardos ekkor követte el az első hibát. Szeme oldal­ra villant, hogy megnézze, mi történt a társával, és bár csak fél másodpercig lanyhult a koncentrálása, durván megfizet­tettem vele.

Előrenyújtott pengével betáncoltam a védekező állásába, felfelé döftem a kardomat, és egy csuklómozdulattal felnyi­tottam a torkát.

Vörös Sál tapasztalt ellenfél volt. Tudta, hogy társa halála ad neki egy esélyt. Előrelendült, laposan vágott egyet a kard­jával, és ha eltalál, legalábbis elveszítem az egyensúlyomat.

355

Csakhogy nem talált el. Egy kicsit elsiette a dolgát, egy kicsit túlságosan ki akarta használni a kínálkozó lehetőséget, én pedig vártam, hogy arról az oldalról fog támadni. Fél térdre ereszkedtem, előrenyújtottam a kardomat, amelyen még min­dig csillogott a lapos kardos friss vére, és amely máris behatolt Vörös Sál hónaljába, két vastag rétegnyi bőrpáncél közé.

Ugyanebben a pillanatban balról megint sikoltást hallottam, majd egy puffanást, és egy negyedik test is a földre zuhant. A csata véget ért. Csak Arno és én maradtunk állva.

Ziháltunk, a vállunk rázkódott, miközben merénylőink utolsó gurgulázása száraz halálhörgéssé csendesült.

Végigmértük a hullákat, majd egymásra néztünk, és úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a műhely átkutatását.

IV.

— Nincs itt semmi — jelentettem ki egy idő után.— Sejthette, hogy nem sokáig tud megtéveszteni minket —

állapította meg Arno.— Tehát akkor ismét veszítettünk.— Talán nem. Nézzük, mit találunk még.Megpróbált kinyitni egy ajtót, de az nem engedett. Úgy

láttam, feladta, de rámosolyogtam, és egyetlen rúgással elin­téztem. Odabent egy kisebb szobát találtunk, csakhogy ez tele volt ismerős jelképekkel: Templomos ezüstkeresztekkel, gyö­nyörűen megmunkált kelyhekkel és kancsókkal.

Semmi kétség, ez egy Templomos találkozóhely volt. A terem egyik végében egy díszemelvényen egy bonyolult mintákkal

356

faragott szék állt, amelyben a Nagymester ülhetett, mindkét oldalán pedig egyszerűbb székek a helyetteseinek.

A terem közepén egy talapzat állt, kereszt formájú beraká­sokkal, a rajta nyugvó pulton pedig irathalmaz. Odamentem, és felkaptam a papírokat. Ismerős, de egyben furcsa érzés is volt, mintha ezek nem jó helyen lennének egy ezüstműves műhelye melletti kamrában, amikor valójában a La Serre család kastélyában kellene lenniük.

Az iratok egy része utasítás volt. Természetesen láttam már hasonlókat, amelyet apám írt alá, ám ezeket... ezeket Germain írta alá, és a viaszon a Templomos kereszt pecsétje díszelgett.

— O az. Germain most a Nagymester. Hogy lehet ez?Arno a fejét ingatta, és mialatt megszólalt, az ablakhoz ment.— A rohadék. Meg kell mondanunk Mirabeau-nak. Am int...Nem fejezte be a mondatot. Kintről lövések dördültek,

majd üvegcsörömpölés hallatszott, ahogy a muskétagolyók bevágódtak az ablakokon át a plafonba, és vakolatesőt zúdí­tottak ránk. Fedezékbe húzódtunk — Arno az egyik ablaknál, én az ajtó mellett. Pont időben, mert újabb lövések csattantak.

— Menj! — kiáltotta Arno. — Értesítsd Mirabeau-t! Ezt én elintézem.

Bólintottam, és elsiettem megkeresni Mirabeau-t, az Or­gyilkosok Nagymesterét.

v.

Besötétedett, mire elértem Mirabeau villájához. Azonnal fel­tűnt, hogy milyen kevés a személyzet. Valami furcsa, csendes

357

érzés fogott el a háznál — kis gondolkodás után felismertem, hogy ugyanaz, mint ami otthon uralkodott el rajtam közvet­lenül anya halála után.

A második dolog, ami feltűnt — és persze most már tudom, hogy a kettő összefüggött —, Mirabeau komornyikjának szo- kadan viselkedése volt. Furcsa volt az arckifejezése, mintha nem tudnának elrendeződni a vonásai, és azon is csodálkoz­tam, hogy nem kísért el Mirabeau szobájához. Eszembe jutott a Vadkanhoz címzett fogadó a Fleet Streeten — nem ez volt az első alkalom, hogy kéjnőnek néztek, de nem hittem volna még erről a petyhüdt arcú komornyikról sem, hogy ennyire ostoba legyen.

Itt valami nem volt rendben. Kivontam a kardomat, és csendesen beosontam a szobába. Sötét volt, a függönyök elhúzva. A gyertyák már készültek lecsöpögni, a rácson csak pislákolt a tűz, az asztalon minden bizonnyal a vacsora ma­radéka látszott, az ágyban pedig a feltehetően alvó Mirabeau.

— Monsieur? — szólítottam meg.Nem jött válasz. Mrabeau nem szólt semmit. Széles mell­

kasa az egyenletes lélegzés helyett mozduladan maradt. Oda­léptem hozzá.

Hát persze. Halott volt.— Elise, mi történt itt? - Arnónak az ajtóból hallatszó hang­

jától megriadtam, és hátraperdültem. Kimerültnek tűnt a minden bizonnyal rövid küzdelemtől, de egyébiránt semmi baja.

Hirtelen vétlen bűntudat tört fel belőlem.— így találtam... Nem én ...

3 5 8

Egy másodperccel tovább tartotta rajtam a tekintetét, mint szükséges lett volna.

— Persze hogy nem. De jelentenem kell a Tanácsnak. Ok is tudni fogják, hogy...

— Nem! — csattantam fel. — Eddig sem bíztak meg bennem. Én leszek az első és egyeden gyanúsított a szemükben.

— Igazad van — bólintott Arno. — Igazad van.— Most mit csináljunk?— Derítsük ki, hogy történt — jelentette ki határozottan.

Aztán megfordult, és megvizsgálta a faburkolatot az ajtó mel­lett. — Nem úgy néz ki, mintha betörték volna — jegyezte meg.

— Vagyis olyan valaki ölte meg, akit várt?— Esetleg egy vendég? Vagy egy szolga?A komornyikra gondoltam. De ha ő tette, miért volt még

mindig itt? Úgy véltem, a komornyik még a boldog tudatlan­ság állapotában leledzik.

Valamin megakadt Arno szeme. Felemelte, hogy közelről megvizsgálja. Először valami dísztűnek tűnt, de Arno komo­ran és jelentőségteljesen tartotta maga előtt.

— Mi az? — kérdeztem, de már természetesen tudtam, hogy mi az. Én is kaptam ilyet a beavatásomkor.

VI.

Átnyújtotta.— E z . .. ugyanez a fegyver végzett apáddal is.Megvizsgáltam. Láttam a minta közepén az ismerős jel­

vényt, majd szemügyre vettem magát a tűt. Apró barázda futott

359

rajta végig, hogy a méreg végigfolyjon a penge mentén, majd lejjebb két kisebb nyíláson át távozzon. Leleményes. Halálos.

És Templomosok tervezték. Aki megtalálja — például Mira­beau Orgyilkos társainak az egyike —, azt feltételezné, hogy a Nagymestert egy Templomos ölte meg.

Talán még azt is, hogy én öltem meg Mirabeau-t.— Ez egy Templomos rendjel — erősítettem meg Arno

gyanúját.Bólintott.— Nem láttál senkit, amikor ideértél?— Csak a komornyikot. Beengedett, de nem jött fel velem

az emeletre.Arno most a szobát kutatta át, tekintete úgy fürkészett vé­

gig mindent, mintha valami rendszert követne. Halkan felki­áltott, és egy kisebb szekrényhez ugrott, letérdelt, benyúlt alá, és kiemelt egy borospoharat, amelybe beleszáradt az üledék.

Megszagolta, és visszahőkölt.— Méreg!— Hadd nézzem meg én is! — Az orromhoz tartottam. Az­

tán Mirabeau holttestére fordítottam a figyelmemet. Ujjhegy­gyei felfeszítettem a szemét, hogy ellenőrizzem a pupilláját, kinyitottam a száját, hogy megnézzem a nyelvét, kicsit lenyom­va a bőrt.

— Sisakvirág— állapítottam meg. — Nehéz felismerni, hacsak nem tudod, hogy mit keresel.

— A Templomosok előszeretettel használják, ugye?— Bárki használhatja, aki meg akar úszni egy gyilkosságot —

válaszoltam, kikerülve a célzást. — Szinte lehetetlen felfedezni,

360

a szag és a tünetek természetes okokra hasonlítanak. Hasznos, ha úgy akarsz megszabadulni valakitől, hogy nem akarod bevárni a halál beálltát.

— És hogy lehet beszerezni?— Könnyen termeszthető kertben is, de ahhoz, hogy ilyen

hirtelen jöjjenek elő a tünetek, meg kellett valakinek mun­kálnia.

— Vagy egy patikustól megvennie.— Templomos méreg, Templomos jelvény... minden bizo­

nyíték megvan. — Jelentőségteljesen nézett rám, amit egy haragos tekintettel viszonoztam.

— Gratuláltok, ezt jól kiderítetted — mondtam szárazon.— Abból állt a zseniális tervem, hogy megölöm az egyetlen Orgyilkost, aki nem akarja a halálomat, aztán meg ott mara­dok mellette, amíg rám nem találnak.

— Nem ő az egyeden.— Igazad van. Elnézést kérek. De tudod, hogy ez nem az

én művem.— Én hiszek neked. De ami a Testvériség többi tagját illeti...— Hát akkor találjuk meg az igazi gyilkost, még mielőtt eljut

hozzájuk a hír.

Vll.

Furcsa fordulat történt. Arno megtudta a patikustól, hogy a mérget vásárló férfi Orgyilkos köntöst viselt. Követte a nyo­mot, amely ide vezetett minket, a Sainte-Chapelle-templomba, az Ile de la Citén.

361

Mire a gyönyörű templomhoz értünk, vihar készülődött, nem is egy értelemben. Láttam Arnón, mennyire megrázza a gondolat, hogy áruló lehet az Orgyilkosok soraiban.

M ajd te is megszokod, gondoltam szomorúan.— A nyomok csak idáig vezetnek — mondta merengve.— Biztos vagy benne?Felnézett a magasba, ahol a nagy templom tornyai között

egy sötét alak állt. Az égen körvonalazódó köpenyét megle­begtette a szél, ahogy ő is lenézett ránk.

— Igen, sajnos — válaszolta.Felkészültem, hogy újból harcba induljak az oldalán, de

Arno megfogta a kezemet.— Nem — mondta —, ezt egyedül kell megtennem.— Ne nevettess! — bosszankodtam. — Nem hagylak egyedül!— Elise, kérlek... Miután apád meghalt, az Orgyilkosok...

célt adtak az életemnek. Hitet. Hogy ezt valaki képes legyen elárulni... Nekem kell helyrehozni. Meg kell tudnom, hogy következhetett ez be.

Megértettem. Bárkinél jobban meg tudtam érteni. Megcsó­koltam, és útjára bocsátottam.

— Gyere vissza hozzám — mondtam neki.

vili.

A nyakamat nyújtogatva próbáltam felnézni a templom tete­jére, de csak köveket és a háborgó eget láttam, az alak eltűnt. De azért csak figyeltem tovább, és pár perccel később meg­láttam két embert tusakodni egy szegélyen.

362

A szájam elé kaptam a kezemet, elfojtottam a kiáltást Ar- nóért, amely amúgy is felesleges lett volna. A következő pil­lanatban a két alak lezuhant a templomról, az épület elé estek, amelyet szinte teljesen elhomályosított a sűrű eső.

Először azt hittem, hogy a földre esnek, és a szemem lát­tára halnak meg, de a zuhanásukat megállította egy kinyúló párkány.

Lentről hallottam testük puffanását és fájdalmas kiáltásu­kat. Még mielőtt feltehettem volna magamban a kérdést, hogy túl lehet-e élni egy ilyen esést, már meg is kaptam a választ, mert lassan, fájdalmasan felkászálódtak, és folytatták a vias- kodást, eleinte csak óvatosan, aztán egyre vadabbul, rejtett pengéik villámcsapásként szakították szét a sötétséget.

Most már azt is hallottam, hogy mit kiabálnak egymásnak.— Az ég szerelmére, Bellec, elérkezett az új kor — szólt Arno.

— Nem nőttünk ki már végre ebből a végtelen konfliktusból?Hát persze hogy Bellec volt az, az Orgyilkosok második

embere. Tehát ő állt Mirabeau megölése mögött.— Hát minden tanításom lepergett arról a páncélozott ko­

ponyádról? — üvöltötte Bellec. — Mi az emberi lélek szabad­ságáért harcolunk! Mi vezetjük a forradalmat a Templomosok zsarnoksága ellen!

— Furcsa, milyen rövid úton el lehet jutni a zsarnokságel­lenes forradalomtól az elvakult gyilkosságokig, nem? — ordí­totta Arno.

— Makacs egy kis seggfej vagy, tudod-e?— Mondták már — vágott vissza Arno, majd előreugrott,

pengéjével egy nyolcas alakot leírva.

363

Bellec eltáncolt előle.— Nyisd ki a szemedet! — kiáltotta. — A Templomosok csak

azért akarnak békét, hogy közel férkőzzenek hozzád, és kést szegezzenek a torkodnak!

— Tévedsz!— Nem láttad azt, amit én. Láttam, ahogy Templomosok

egész falvakat mészárolnak le csak azért, hogy esélyük legyen megölni egyeden Orgyilkost! Mondd el, kölyök, meddig ter­jed a te hatalmas élettapasztalatod? Mit láttál te?

— Láttam, hogy a Templomos Rend Nagymestere befogad egy riadt árvát, és saját fiaként neveli fel.

— Nagy reményeket fűztem hozzád — üvöltötte Bellec, aki már majdnem felrobbant a dühtől. — Azt hittem, képes leszel a saját fejeddel gondolkodni!

— Képes is vagyok, Bellec. Csak éppen nem azt gondolom, amit te!

A két összekapaszkodott férfi alakját magasan felettem keretbe foglalta egy nagy festett üvegablak. Az eső verdeste a hátulról megvilágított és tarkára színezett figurákat. Aho­gyan dulakodtak, teljesen olyan érzésem volt, mintha egy szakadék szélén táncolnának, és bármelyik pillanatban lezu­hanhatnának akár az udvar nedves kövezetére, akár befelé, a templomba.

Csak az volt a kérdés, hogy melyik irányba fognak esni.Hatalmas csattanás hallatszott, ripityára tört a színes üveg,

a köpenyek verdestek és elrepedtek a szilánkon, és a két férfi megint lezuhant, ezúttal a templomba. Átrohantam az udva­ron, ahol egy zárt kapun keresztül beláttam az épületbe.

364

— Arno! — kiáltottam. Felállt, megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani, amivel apró üvegszilánkokat szórt szét a templom kövezetén. Bellecnek nyoma sem volt.

— Jól vagyok! — válaszolt, amikor meghallotta, hogy ismét megrázom a kaput, és próbálok bejutni. — Maradj ott!

Még mielőtt tiltakozhattam volna, elszaladt. Erősen fülel­tem, de csak annyit hallottam, hogy mélyen behatol a templom sötétjébe.

Ezután Bellec hangja hallatszott. Nem láttam, honnan, de közelről jött.

— Hagynom kellett volna, hogy ott rohadj meg a Bastille- ban! — A kiáltás suttogássá halkult a nyirkos köveken. — Hittél valaha az elveinkben, vagy már kezdettől fogva Templomos­bérenc áruló voltál?

Hergelte Arnót. Hergelte, az árnyékból.— Nem kell, hogy így legyen, Bellec — kiáltotta Arno. Hu­

nyorogva nézett körbe, a sötét falmélyedésekbe és nyílásokba.A válasz irányát megint nehéz volt meghatározni. Mintha

maguk a kövek sugározták volna a hangot.— Te vagy az oka. Ha jobb belátásra térnél, kétszáz éve nem

látott magasságokba juttathatnánk el a Testvériséget!Arno a fejét ingatta, a hangját átitatta az irónia.— Hát igen, az, hogy mindenkit megölsz, akinek a vélemé­

nye nem egyezik a tiéddel, kiváló mód a felemelkedésre.Valahol elöl zajt hallottam, és egy másodperccel hamarabb

pillantottam meg Beliecet, mint Arno.— Vigyázz! — kiáltottam, ahogy az idősebb Orgyilkos elő­

renyújtott rejtett pengével robbant ki az árnyékok közül.

365

Arno megfordult, meglátta, és oldalra perdült. Megvetette a lábát, felkészült a támadásra, és egy pillanatig a két harcos csak állt, szemben egymással. Mindketten magukon viselték a csata sebeit, a ruházatuk rongyokban, de még mindig készen álltak a folytatásra. Mindketten eltökélték, hogy itt és most véget kell vetni ennek.

Bellec meglátott a kapunál. Ereztem, hogy szemügyre vesz, mielőtt a tekintete visszatér Arnóra.

— Aha, most már látom, miről van szó — mondta gúnyos, megvetéstől csepegő hangon. — Nem Mirabeau mérgezett meg téged. Hanem ő!

Bellec szoros köteléket alakított ki Arnóval, de fogalma sem volt arról, hogy milyen kötelék fűz engem tanítványához, amelynek köszönhetően nem kételkedtem Arnóban.

— Bellec... — figyelmeztette Arno.— Mirabeau halott. Ez a nő az utolsó részlete ennek az őrü­

letnek. Egy napon még hálás leszel nekem ezért.Engem akart megölni? Vagy Arnót? Vagy netán mindket­

tőnket?Nem tudhattam. Csak annyit tudtam, hogy a templom

visszhangzik az acélcsattogástól, ahogy a két rejtett penge ismét összecsapott, és a két harcos körbetáncolta egymást. Igaz volt az, amit Weatherall úr oly sok évvel ezelőtt mondott: a párharcok többsége az első néhány másodpercben dől el. Csakhogy ezek a küzdők nem ádagos harcosok voltak, hanem magasan képzett Orgyilkosok. Mester és tanítvány. És a harc folytatódott, acél acél ellen, a köpenyeik repdestek támadás és védekezés közben. Szúrtak és védtek, elhajoltak és meg­

366

perdültek, míg végül leeresztett vállal, kimerültén ziháltak. Arno képes volt előhívni egy rejtett erőtartalékot, vad kiáltás­sal győzte le ellenfelét, rejtett pengéjét mentorának hasába mártotta.

Ekkor Bellec végre lecsúszott a kikövezett padlóra, két kézzel a hasát fogva. Arnóra nézett.

— Rajta — könyörgőtt a halál kapujában. — Ha lakozik benned akár csak cseppnyi meggyőződés, és nem vagy egy szerelem­től elvakított anyámasszony katonája, ölj meg most. Mert én nem adom fel. Meg fogom ölni. Ha a Testvériség sorsa múlik rajta, egész Párizst is felégetném.

— Tudom — mondta Arno, és azzal megadta neki a kegye­lemdöfést.

IX.

Arno később elmesélte, hogy mit látott. Valami látomást, amikor megölte Beliecet. Ezt egy oldalsó pillantással nyoma- tékosította, mintha ellenőrizné, hogy komolyan veszem-e. Ekkor ugrott be, amit apám mondott Arnóról. Hogy szerin­te különleges... nem igazán szokványos adottságokkal ren­delkezik.

És ez az adottság most megnyilvánult a valóságban. Egy látomásban, amelyben Arno két férfit látott — az egyiküket Orgyilkos köpenyben, a másikat Templomos öltözékben —, ahogy egy utcán dulakodtak. Úgy látszott, a Templomos fog felülkerekedni, ám ekkor csatlakozott a küzdelemhez egy másik Orgyilkos is, és megölte a Templomost.

367

Az első Orgyilkos Charles Dorian volt, Arno apja. A má­sodik Bellec.

Bellec megmentette Arno apjának életét. Ekkor pillantott meg Bellec egy zsebórát, amelyet aztán Arno hordott magánál, ezért a Bastille-ban egészen pontosan tudta, hogy kivel talál­kozik.

Arno mást is látott. Egy második látomás jelent meg előtte, feltehetően egy másik gyilkossággal kapcsolatban. Mirabeau és Bellec beszélgetett valamikor a múltban.

Mirabeau így szólt Bellechez:— Élise de la Serre egy napon Nagymester lesz. Komoly

előnyünk származhat abból, ha adósunkká válik.Mire Bellec ezt válaszolta:— Abból még nagyobb, ha megöljük, mielőtt nagyobb ve­

szélyt jelent a számunkra.— A védence szavatol érte. Megbízik benne? — kérdezte

Mirabeau.— Az életemet is rábíznám. A lányban viszont nem bízom.

Nem tudom semmivel sem meggyőzni, hogy igazam van?— Nem hinném.Mire Bellec — vonakodva, mondta Arno, látván, hogy men­

tora nem lelte ebben örömét, nem érzett semmilyen machia- velliánus elégedettséget Nagymestere megölésében, az ő el­méjében csupán szükséges rossz volt, amit elkövet — mérget cseppentett egy pohárba, amelyet átnyújtott Mirabeau-nak.

— Egészségére.Micsoda irónia, hogy egymás egészségére koccintottak.

Aztán Mirabeau már holtan feküdt, Bellec pedig elhelyezte a

368

megtévesztő Templomos jelvényt, és távozott. Én meg nem sokkal ezután léptem színre.

Megtaláltuk a tettest, és ezáltal megakadályoztuk, hogy engem vádoljanak a bűn elkövetésével. Elegendő volt ez ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmukat? Nem hinném.

K é s z le t

A.rno Dorian naplójából

1794* szeptember 12.

1.

Tudom, hogy ezután mi történt, bár ez nem szerepel a nap­lójában.

Előrelapoztam, de nem találtam semmit — csak hiányzó, talán később kitépett lapokat, netán hirtelen... Megbánásból? Dühből? Valami más okból?

Azt a pillanatot, amikor megvallottam neki az igazat, Elise kitépte a naplójából.

Tudtam, persze, hogy nehéz lesz, hiszen ugyanolyan jól ismertem, mint saját magamat. Nem egy tekintetben a tükör­képem volt, és tudtam, mit éreztem volna fordított helyzetben. Nem lehet a szememre hányni, hogy mindig csak halasztgat- tam. Aztán egy este, amikor jót vacsoráztunk, és majdnem egy egész üveg bort kiürítettünk, csak kiböktem.

— Tudom, ki ölte meg apádat.— Honnan?— A látomásokból.Fürkésző pillantást vetettem rá, hogy komolyan veszi-e,

amit mondok. Mint azelőtt, most is zavartan nézett rám. Nem igazán tudta eldönteni, hogy higgyen-e nekem vagy sem.

— Es a név, amit találtál, a Koldusok Királya? — kérdezte.

3 7 3

A szemébe néztem. Tehát ő is nyomozott. Persze hogy nyomozott.

Gondterhelten bólintottam.— Mit tudsz róla? — kérdeztem.— Azt, hogy a Koldusok Királya állt az anyám elleni me­

rénylet mögött még 75-ben, és hogy a szüleim halála után avatták be a Rendbe. Mindebből arra következtetek, hogy a beavatása egyfajta jutalom volt apám meggyilkolásáért.

— És azt tudod, hogy miért tették?— Puccs történt, Arno. Az az ember, aki Nagymesternek

kiáltotta ki magát, azért ölette meg apámat, mert a helyére tört. Afelől sincs kétségem, hogy apámnak az Orgyilkosokkal való fegyvernyugvásra irányuló törekvését használta fel arra, hogy támogatókat szerezzen. Talán ez az utolsó darabja a kirakónak. Talán ez döntötte el a javára a hatalmi viszonyokat. Semmi kétség, a Koldusok Királya az ő parancsait követte.

— Nem ő volt az egyetlen. Volt valaki más is.Furcsa, hálás mosollyal bólintott.— Ennek nagyon örülök, Arno. Annak, hogy két ember

kellett apám megöléséhez. Minden bizonnyal valóságos tigris­ként küzdött.

— Egy Sivert nevű férfi.Lehunyta a szemét.— Igen, az érthető — mondta rövid hallgatás után. — Minden

bizonnyal valamennyien benne voltak. A Varjak.— Kicsodák? — kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy kiket

ért ezen.— Ezt a nevet adtam magamban apám tanácsadóinak.

374

— Ez a Sivert... ő is apád egyik tanácsadója volt?— Ó, igen.— François kiszúrta az egyik szemét, mielőtt meghalt.Élise kuncogott.— Szép volt, apa.— Sivert már halott.Elborult a tekintete.— Értem. Reméltem, én magam végezhetek majd vele.— A Koldusok Királya úgyszintén — tettem hozzá nagyot

nyelve.Most már teljesen felém fordult.— Mit mondasz, Arno?Meg akartam fogni a kezét.— Szerettem, Élise. Úgy szerettem, mintha a saját apám

lenne.De Élise elhúzódott, felállt, és keresztbe fonta a karját. Az

arca elvörösödött.— Te ölted meg őket?— Igen. És nem mentegetőzöm emiatt, Élise.Ismét megpróbáltam megfogni a kezét, mire ő megint für­

gén arrébb ugrott, és a karjával távol tartott magától. Egy pil­lanatra — csak egyeden pillanatra — azt hittem, a kardjáért nyúl, de ha így is volt, meggondolta magát, úrrá lett a haragján.

— Megölted őket.— Meg kellett tennem. - Nem mentem bele a részletekbe,

de őt a miértek nem is érdekelték. Úgy járkált körülöttem, mint aki nem is tudja, mihez kezdjen magával.

— Eloroztad előlem a bosszúmat!

375

— Ők csupán hitvány szolgák voltak, Élise. A valódi tettes még él.

Dühösen állt meg mellettem.— Mondd, hogy hosszasan szenvedtek a haláluk előtt! — ki­

áltotta.— Kérlek, Élise. Te nem ilyen vagy!— Arno, engem árvává tettek, megvertek, megtévesztettek

és elárultak! Megillet a bosszú, bármi legyen is az ára! — mond­ta lihegve, kipirulva.

— Nos, nem, nem szenvedtek hosszasan. Az Orgyilkosok­nál ez nem szokás. Nem leljük örömünket az emberölésben.

— Ó, tényleg? Szóval most, hogy Orgyilkos vagy, úgy gon­dolod, erkölcsi kioktatásban részesíthetsz engem, mi? Hát tudd meg, Arno, hogy én sem lelem örömömet az emberölés­ben. Nekem az igazságszolgáltatás ad örömet.

— Ezt tettem én is. Igazságot szolgáltattam. Megvolt rá az esélyem, megragadtam.

Ez látszólag megnyugtatta. Elgondolkodott és bólintott.— De Germaint meghagyod nekem — jelentette ki. Nem

kérés volt, hanem parancs.— Ezt nem ígérhetem meg, Élise. Ha nyílik rá egy esély, én ...Csak félig mosolygott, amikor válaszolt.— Akkor velem gyűlik meg a bajod.

II.

Ezt követően egy ideig nem találkoztunk, bár írtunk egymás­nak, és amikor végre értesülésekkel szolgálhattam, el tudtam

376

vinni magammal a Szent Lajos-szigetről, hogy felkutassuk Madame Levesque-et, akivel az én pengém végzett. A kaland váradanul Montgolfier urak hőlégballonján folytatódott, ám úriember lévén nem fedhetem fel, hogy mi történt a repülés során.

Legyen elég annyi, hogy az út végén Elise és én minden korábbinál közelebb kerültünk egymáshoz.

D e nem elég közel ahhoz, hogy észrevegyem, mi megy végbe a lelkében, és hogy apja tanácsadóinak a halála mellékes a számára. Hogy csak a Germainnel való leszámolás érdekli, talán el is emészti.

Részletek Élise de la Serre naplójából

1793- január 20.

1.

A versaiUes-i utcában egy ismerős kocsi állt. Elébe fogva egy ismerős ló. Leszálltam a nyeregből, hozzákötöttem Fickót a kocsihoz, meglazítottam a nyerget, megitattam, és a fejéhez dörgöltem az orromat.

Részben azért törődtem ilyen hosszasan Fickóval, mert imádom, és minden gondoskodást megérdemel, részben pe­dig azért, mert tétováztam, a lehető legkésőbbre akartam halasztani az elkerülhetetlen pillanatot.

A külső falon meglátszott az elhanyagoltság. Vajon a sze­mélyzet melyik tagjának jutott ki a feladat, hogy gondozza, amikor még mindannyian itt éltünk? A kertészeknek, gondo­lom. Hogy elmentek, a falakra vastagon rátelepedett a moha, a borostyán erezete pedig kígyózó csápként nyúlt fel a kövek tetejéig.

A falba volt építve egy boltíves kapu, amelyet jól ismertem, ám mégis idegennek tűnt. A természeti elemeknek kiszolgál­tatva foltokban lekopott a festék a fáról. Egykoron elegánsnak nézett ki, most szánalmasnak.

Kinyitottam a kaput, és beléptem gyermekkori otthonom udvarára.

381

A párizsi villa pusztulásának emléke lelkileg felkészített arra, ami itt várt. Ám mégis elnyomtam a sírást, amikor meg­láttam, hogy a virágágyások tele vannak nagyra nőtt gazzal, a padokat meg befonta a növényzet. A zsanérjáról lelógó zsa­lutábla mellett egy lépcsőn ott ült Jacques. Felderült az arca, amikor meglátott. Nem volt a szavak embere, a legelevenebb, amit láttam tőle, a sugdolózás Héléne-nel, most pedig nem kellett megszólalnia. Elég volt a háta mögött a házra mutatnia.

Odabent az ablakok be voltak deszkázva, a bútorok több­nyire fel voltak fordítva, ugyanaz a szomorú történet, mint mostanában oly sok helyen, csak az tette még szomorúbbá, hogy ebben a házban nőttem fel, és minden egyes összetört virágcserép és széthasadt szék megannyi emléket idézett meg. Ahogy lerombolt otthonomban lépdeltem, meghallottam az öreg ingaóra hangját, ezt az annyira ismerős, a gyermekko­romra emlékeztető zajt, hogy szinte pofonként ért, és egy másodpercig csak dermedten álltam az üres előszobában, ahol a csizmám alatt recsegett a hajdan tökéletesen csillogóra csi­szolt parketta. Lenyeltem a könnyeimet.

A bánat és a nosztalgia könnyeit. És talán egy kicsit a bűn­tudat könnyeit is.

II.

Kiléptem a teraszra, hogy megnézzem a hatalmas, egykor mesterien gondozott, immár buja és rendezetlen kertet. Vagy kétszáz lépésnyire Weatherall úr a domboldalon ült, két man­kója mellette feküdt.

382

— Mit csinál? — kérdeztem, miután lesiettem hozzá. Egy kicsit megdöbbent, amikor leültem mellé, de hamar össze­szedte magát, és hosszasan végigmért.

— Az alsó kert aljához tartottam, ahol annak idején a vívó­edzéseket végeztük. Csakhogy amikor úgy képzeltem, el tudok menni odáig és vissza, a kert régi rendjét láttam magam előtt, de ahogy ideértem, és ebben az állapotban találtam, már nem is olyan könnyű a séta.

— De azért szép hely.— Attól függ, hogy kivel jön ide az ember — mondta kese­

rűen mosolyogva.Hallgattunk.— Lopva távozott tőlünk...— Elnézését kérem.— Én nagyon jól tudtam, hogy erre készül. Nem véletlenül

ismerem régóta... még abból az időből, amikor egy szöcské­nek is a térdéig ért... azonnal megértettem, amikor megláttam azt a szikrát a szemében. Nos, a lényeg az, hogy életben van. Mégis mit csinált azóta?

— Hőlégballonon utaztam Arnóval.— Tényleg? És milyen volt?Látta, hogy elpirulok.— Nagyon jó, köszönöm szépen.— Tehát akkor ő és maga...— Hát igen.— Nos, az legalább valami. Nem szabad szerelmi bánatban

élni. És mi van — tárta szét a kezét — a többi üggyel? Megtudott valamit?

383

— Rengeteget. Az összeesküvők közül, akik apám életére törtek, sokat már felelősségre vontunk a bűneikért. Valamint tudom, ki adta parancsba a megöletését.

— Kérem, mondja meg, hogy ki az!— Az új Nagymester, a lázadás szervezője. François Thomas

Germain.Weatherall úr felszisszent.— Hát persze.— De maga azt mondta, hogy Germaint kiközösítették a

rendből...— így is volt. Germain barátunk Jacques de Molay, a legel­

ső Nagymester követője volt. De Molay 1314-ben a máglyán halt meg, szitkokat szórva mindenkire, aki csak a közelében állt. Olyan figura volt, aki felett senki sem ítélkezhet, de erről a témáról csak magánbeszélgetésekben lehetett vitatkozni, mert azokat, akik rokonszenveztek az elképzeléseivel, eret­neknek tekintették. Es hát Germain eretnek volt. Eretnek, miközben tanácsokat adott a Nagymesternek. A viszály fel­oldása érdekében kitagadták a Rendből. Az édesapja kérlel­te Germaint, hogy álljon be a sorba, és nehéz szívvel zárta ki, d e ...

— De kizárta.— Igen, és értésére adta a Rendnek, hogy aki a pártját fogja,

szintén kiközösíttetik. Jóval később híre jött, hogy meghalt, ám addigra már úgyis csak egy rossz emlék volt.

— De mégsem így történt, mi? Germain a háttérben szer­vezte a támogatóit és irányította őket, fokozatosan átírva a forgatókönyvet. Mostanra átvette a hatalmat, a Rend pedig

384

csak vakargatja a fejét, nem érti, hogy jutottunk el a király tántoríthatatlan támogatásától a halála követeléséig. A válasz az, hogy azért történt így, mert nem volt senki, aki ellenezné. Sakk és matt.

Weatherall úr elmosolyodott.— E l kell ismerni, alapos munkát végzett.— Tőlem egy hasba szúrást kaphat elismerés gyanánt.— És hogy tervezi ezt megtenni?— Arno megtudta, hogy Germainnek feltett szándéka jelen

lenni holnap a király kivégzésén.Weatherall úr meglepetten nézett rám.— A király kivégzésén? Tehát a Nemzetgyűlés máris meg­

hozta az ítéletet?— Meg hát. És az ítélet halál.Weatherall úr hitetlenkedve rázta a fejét. A király kivégzése.

Hogy jutottunk el idáig? Gondolom, az út utolsó szakasza tavaly nyáron kezdődött, amikor húszezer párizsi írt alá egy petíciót, amelyben a királyi család uralmának helyreállítását kérték. Míg korábban a forradalomról beszéltek, most az el­lenforradalomról.

A forradalom természetesen hallani sem akart erről, így hát augusztus io-én a Nemzetgyűlés úgy határozott, hogy a Tuilériákhoz vonul, ahol a király és Marié Antoinette három évvel korábbi szégyenteljes száműzetése óta tartózkodott, amikor el kellett hagyniuk Versailles-t.

A királyt utolsó bástyaként védelmező svájci gárdájának hatszáz katonája vesztette életét a csatában. Hat héttel később kimondták a királyság megszűnését.

385

Közben felkelések törtek ki Bretagne-ban és Vendée-ban, szeptember 2-án pedig a poroszok bevették Verdunt, ami miatt eluralkodott a pánik Párizsban. Elterjedt az a szóbe­széd, hogy kiszabadulnak a királypárti foglyok, akik véres bosszút állnak majd a forradalmárokon. Gondolom, hogy az ezt követő mészárlások tekinthetők megelőző csapásnak, viszont attól még mészárlások voltak, több ezer foglyot öltek meg.

Aztán bíróság elé állították a királyt, és ma bejelentették, hogy holnap lenyakazzák.

— Ha Germain elmegy a kivégzésre, nekem is ott a helyem— mondtam Weatherall úrnak.

— És miért, ha kérdezhetem?— Hogy megöljem.Weatherall úr hunyorgott.— Nem hinném, hogy ez lenne a megfelelő módja, Élise.— Tudom — mondtam neki gyengéden —, de nyilván belátja,

hogy nincs más választásom.— És mi a fontosabb magának? — kérdezte ingerlékenyen.

— A bosszú vagy a Rend?Megvontam a vállamat.— Ha bevégzem az előbbit, az utóbbi ügye is nyugvópont­

ra kerül.— Ügy gondolja? Biztos ebben?

— Igen-— Miért? Hiszen megöli a jelenlegi Nagymestert. Ugyanak­

kora az esélye, hogy árulásért elítélik, mint hogy visszafogad­ják a soraik közé. Segélykérő leveleket küldtem mindenhová.

386

Spanyolországba, Olaszországba, még Amerikába is. Halkan rokonszenvező suttogásokat kaptam válaszul, de egyetlen határozott ígéretet sem a támogatásra. Mit gondol, miért? Mert úgy vélekednek, a Francia Rend rendezett működése mellett az ön félreállítása mellékes ügy.

— Meg aztán biztos lehet abban, hogy Germain is mozgó­sította a saját hálózatát — folytatta. — Biztosította külföldi testvéreinket az ön megbuktatásának szükségességéről, va­lamint meggyőzően érvelt amellett, hogy a Francia Rend jó kezekben van. Feltételezhetjük továbbá, hogy Carrollék min­denhol maga ellen lázítanak, ahol csak tisztelik a nevüket. Nem megy semmire támogatók nélkül, Élise, márpedig az tény, hogy nincsenek támogatói, és maga ennek a tudatában is kivitelezné a tervét. Ebből arra következtetek, hogy ma­gának nem is a Rend számít, hanem a bosszú. Ebből pedig arra következtetek, hogy egy öngyilkosjelölt bolond ül itt mellettem.

— Lesznek támogatóim — erősködtem.— És kik lesznek azok, Élise?— Azt reméltem, hogy szövetségre léphetek az Orgyilko­

sokkal.Meghökkent, majd szomorúan csóválta a fejét.— Az Orgyilkosokkal békét kötni vágyálom csupán, gyer­

mekem. Ez sosem következhet be, akármit mondjon is Haytham Kenway a leveleiben. Carroll úrnak ebben igaza volt. Mintha arra kérné a mongúzt, hogy hívja meg ötórai teára a kígyót.

— Ezt maga sem gondolhatja komolyan.

387

— Nemcsak hogy komolyan gondolom, hanem tudom, gyermekem. Nagyon szeretem magát, amiért képes másképp gondolkodni erről, de téved.

— Apám nem így gondolta.Sóhajtott.— Apja csak ideiglenes fegyvernyugvást érhetett el. Ezt ő

is tudta, ahogy mindenki más is. Sosem lesz köztünk béke.

1793- január 21.

1.

Hideg volt. Harapós hideg. Leheletünk megfagyott előttünk a levegőben, ahogy várakoztunk a Concorde téren, a király kivégzésének helyszínén.

A tér színültig megtelt. Mintha egész Párizs, mitöbb egész Franciaország összegyűlt volna végignézni a király halálát. Amerre csak a szem ellátott, olyan emberek álltak, akik egy évvel azelőtt még hűséget esküdtek volna az uralkodónak, most azonban készek voltak megmártani a zsebkendőjüket a vérében. Szekerekre másztak fel, hogy jobban lássanak, apák vállukra vették a gyereküket, fiatal asszonyokat is felemeltek férjeik vagy szeretőjük.

A tér mentén kereskedők pultjai sorakoztak, és nem szé­gyelljék portékájukat „kivégzési akció” keretében kínálni. A közhangulatot csak ünnepélyes vérszomjként tudnám jel­lemezni. Kérdés, hogy ennyi vér elegendő lesz ezeknek az embereknek, Franciaország népének. Ahogy körbenéztem, biztosra vettem, hogy nem.

Közben a hóhér már szólította az elítélteket, akik kiáltozva tiltakoztak, ahogy a guillotine emelvényére rángatták őket.

389

A tömeg a vérüket követelte. Egy pillanatra elhallgatott, mi­előtt lesújtott a nyaktiló, majd üdvrivalgásban tört ki, amikor a vér felspriccelt a jeges januári napon.

l l

— Biztos itt lesz Germain? — kérdeztem Arnótól, amikor meg­érkeztünk.

— Biztos — válaszolta. Kettéváltunk. Bár az volt a terv, hogy nekiállunk felkutatni Germaint, végül apám egykori álnok bizalmasa magától is előkerült. Felmászott egy emelvényre, hogy jobban lásson, és körbevetette magát az embereivel.

O volt az, gondoltam, ahogy észrevettem, amikor a tömeg egy pillanatra szétnyílt.

François Thomas Germain.Felismertem. Őszülő haját fekete szalaggal kötötte hátra,

és a Nagymester köpenyét viselte. Vajon mit gondolnak a járókelők ennek a köpenyes alaknak a láttán egy ilyen feltűnő kilátóhelyen? A forradalom ellenségét látják benne? Vagy annak a barátját?

Vagy — látván, hogy gyorsan elfordítják a fejüket, mintha nem szeretnék elkapni Germain tekintetét — egyszerűen csak egy olyan embert, akitől nem árt tartani? Félelmetesnek lát­szott, annyi biztos. A szája kegyetlen grimaszban biggyedt lefelé, a szeme pedig távolról is sötét és lélekdermesztő. Volt valami nyugtalanító a tekintetében.

Füstölögtem. Ezt a köpenyt láttam hajdanán apámon. Sem­mi keresnivalója egy ilyen imposztor vállán.

390

Természetesen Arno is meglátta, és sikerült sokkal közelebb jutnia az emelvényhez. Láttam, hogy odamegy a lépcső aljánál álló őrökhöz, akiknek az is volt a dolguk, hogy távol tartsák a hömpölygő embertömeget. Megszólította az egyiküket. Kiáltások hallatszottak. Germainre néztem, aki lehajolt, hogy meglássa Arnót, majd intett az őröknek, hogy engedjék fel.

Időközben olyan közel mentem az emelvényhez, amennyi­re csak mertem. Fogalmam sem volt, hogy Germain tudná-e, ki vagyok, de voltak ott más ismerős arcok is. Nem kockáz­tathattam meg, hogy észrevegyenek.

Arno felért az emelvényre, és megállt Germain mellett. Mindketten elnéztek a tömeg felett, a guillotine felé, amely felemelkedett és lezuhant, felemelkedett és lezuhant...

— Hát itt van maga is, Arno — mondta Germain. Alig hal­lottam a hangját, így megreszkíroztam, hogy kicsit megeme­lem a fejemet, és felnézek az emelvényre abban a reményben, hogy szájról olvasással meg a jó irányba fújó szél segítségével követni tudom a beszélgetésüket.

— Germain — mondta Arno.Germain széles mozdulattal körbeintett.— Helyénvaló is, hogy jelen legyen a Templomos Rend új­

jászületésekor. Elvégre ott volt akkor is, amikor elvetettük a magot.

Arno bólintott.— Monsieur de la Serre — jelentette ki egyszerűen.— Próbáltam beláttatni vele — vonta meg a vállát Germain.

— A Rend rossz útra tért, mindenáron ragaszkodott a hata­lomhoz és a kiváltságokhoz. Elfelejtettük De Molay tanítását

391

és a küldetésünket, hogy mi vezessük be az emberiséget a rend és a béke korába.

Most vitték fel a királyt a vesztőhelyre. Meg kell adni, büsz­kén szállt szembe gyötrelmei okozóival. Kihúzta magát, fel­emelte az állát. Belekezdett egy szónoklatba, amelyet minden bizonnyal begyakorolt a szörnyű fogságban, ahol a guillotine­hoz vezető út előtt őrizték. Ám amikor az utolsó mondathoz ért, hirtelen dobszó pergett, és elfedte a szavait. Bátor volt, valóban. De az utolsó perceiben sem volt képes elérni semmit.

Felettem Arno és Germain folytatta a beszélgetést. Hallot­tam, hogy Arno próbálja megérteni a történteket.

— É s maga úgy gondolta, hogy helyreállíthatja a rendet, egyszerűen azáltal, hogy megöli a vezetőt?

A „vezetőt” . Apámat. A Germain megpillantásakor fellob­banó gyűlölet tovább erősödött bennem, és leghőbb vágyam volt bedöfni a kardomat a bordái közé. Aztán meg kivárni, ahogy elvérzik a hideg kövön, mint apám.

— La Serre halála csak az első lépés volt — felelte Germain.— Ez itt a terv beteljesülése. Az egyház bukása, a rezsim vé­g e ... egy király halála.

— És mit ártott magának a király? — gúnyolódott Arno. — E l­vesztette miatta az állását? Vagy a szajhájává tette a feleségét?

Germain a fejét csóválta, mint akinek csalódást okozott egy tanítványa.

— A király nem több jelképnél. A jelkép félelmet gerjeszt, a félelem hatalmat adhat. Viszont elkerülhetetlen, hogy idő­vel az emberekben megszűnik a félelem a jelképektől. Ahogy láthatja.

392

A korlátra támaszkodva a bitófa felé gesztikulált, ahol a királyt — miután megakadályozták abban, hogy visszanyerje uralkodói büszkeségének legalább egy részét — térdre kény­szerítettek. Allát a fa bevágásába illesztették, a nyaka csupa­szon várta a bárdot.

— Ez az az igazság, amelyért De Molay meghalt! — mondta lelkesen Germain. — A királyok Istentől származó kiváltsága nem több, mint a napfény visszaverődése az aranytömbön. És miután porrá őröltük a koronát és az egyházat, a jövő a mi kezünkbe kerül. Azokéba, akik birtokában vannak az aranynak.

A tömegen végighullámozott az izgalom, majd hirtelen elcsitult mindenki. Eljött a pillanat, amire vártak. Odanéztem én is, és láttam, hogy a guillotine bárdja megremeg, majd halk toppanással lezuhan, mielőtt a király feje beesett a deszka alá helyezett kosárba.

Egy pillanatig csend uralkodott a téren, majd egy olyan hang hallatszott, amelyet eleinte nem tudtam beazonosítani. Aztán rájöttem, mihez hasonlít. Mint amikor Maison Royale-ban az osztályteremben a diákok felismerik, hogy túl messzire me­részkedtek, és egyszerre vesznek egy hatalmas levegőt. Ekkor döbbennek rá, hogy nincs visszaút, és hogy „ebből oltári nagy baj lesz” .

— Jacques de Molay, megbosszultunk téged — mormolta szinte maga elé Germain. Ekkor értettem csak meg, hogy egy szélsőséges fanatikussal, egy őrülttel van dolgom. Olyan valakivel, akinek a számára az emberi élet csak annyit ér, amennyivel előbbre viheti a saját elképzeléseit. Márpedig a

393

Templomos Rend vezetőjeként ezáltal a legveszedelmesebb emberré vált Franciaországban.

Olyan valakivé, akit meg kell állítani.Az emelvényen Germain Arnóhoz fordult.— És most távoznom kell — mondta. — Búcsúzom.A testőreire pillantott, és egy parancsoló kézmozdulattal

Arno után küldte őket.— Öljétek meg — mondta ki az egyszerű, hátborzongató

szavakat.És azzal elment.Nekiiramodtam, szinte felugrottam a lépcsőn. A két testőr

már Arnóhoz ért, aki feléjük fordította a felsőtestét, miközben egyik kezével a kardjáért nyúlt.

Még ki sem tudta húzni a pengét a hüvelyéből, mielőtt az én kardom lesújtott — egyszer, kétszer, végzetesen elvágva Germain embereinek az ütőerét. A két őr kigúvadt szemmel dőlt előre, homlokuk nekivágódott az emelvénynek.

Gyors voltam, és elértem a célomat, hiszen megöltem a két őrt. Csakhogy mindez vérontással járt, és egy cseppet sem volt feltűnésmentes. És hát a közelből valóban már fel is hallatszott egy sikoltás, ami ahhoz nem volt elegendő, hogy a kivégzés okozta zűrzavarban pánikot keltsen a tömegben, ám ahhoz igen, hogy felkeltse további testőrök figyelmét, akik már rohantak is fel az emelvény lépcsőjén. Arno és én készen álltunk a fogadásukra.

Előrelendültem, kétségbeesetten próbáltam utolérni Ger- maint. Az első támadót egyszerűen átdöftem, majd ugyanaz­zal a mozdulattal, amellyel kirántottam belőle a kardomat,

394

megperdültem, és visszakézből lecsaptam egy másodikra is. Ez az a fajta mozdulat volt, amely rosszallást váltott volna ki Weatherall úrból, hiszen inkább az a vágy irányította, hogy gyorsan végezzek az ellenféllel, mint a biztonságos védekezés fenntartása, és ez sebezhetővé tett ellentámadás esetén. Már­pedig Weatherall úr mélységesen megvetette a látványos, ám óvadan támadásokat.

De hát Arno ott állt mögöttem, és épp elintézett egy har­madik őrt — így talán Weatherall úr megbocsátott volna nekem.

Alig telt el pár másodperc, és máris három hulla hevert kupacban a lábunk előtt. De újabb őrök érkeztek, és láttam, hogy Germain már kezd eltávolodni. Felismerte, hogy a csa­ta kimenetele rossz irányba fordul, és a térbe torkolló egyik széles utcán várakozó hintó felé menekült.

Én túl messze voltam, hogy elérjem, de A rn o ...— Mire vársz? — Sürgetve kiáltottam rá, hogy menjen már

Germain után. Elhárítottam egy támadó szúrását, és láttam, hogy Germain meg fog lépni.

— Én nem hagylak egyedül meghalni! — válaszolta Arno, aztán a lépcsőn felfelé igyekvő testőrök felé fordította a fi­gyelmét.

De nekem nem is állt szándékomban meghalni. Felismer­tem a kivezető utat. Láttam, hogy Germain hintójának kitárul az ajtaja, és készül beszállni. Kaszáló mozdulatot tettem a kardommal, majd átugrottam a korláton. Csúnyán estem le a porba, de annyira nem szerencsétlenül, hogy a kínálkozó esélyt megragadni próbáló testőr meg tudjon ölni. Tévedésé­ért az életével fizetett, mivel hasba szúrtam.

395

Fél füllel hallottam Arno kiáltását.— Nem éri meg! — figyelmeztetett. O már látta, hogy egész

kupacnyi őr veszi körbe az emelvényt, és ezzel akadályt képez köztem és Germain között.

Aki időközben már beszállt a hintóba, és becsapta maga után az ajtót. Láttam, hogy a kocsis megrántja a gyeplőt, a lovak sörénye felborzolódik a szélben, az orruk megemelke­dik, és meghúzzák a hintót.

A fenébe.Nekigyürkőztem, hogy elbánjak az őrökkel, ám ekkor érez­

tem, hogy Arno mellém lép, és megragadja a karomat.— Élise, ne!Bosszús kiáltással ráztam le magamról. A támadók csapata

közelített, kivont karddal, leejtett vállal, szemükben a szám­beli fölény adta magabiztossággal. Vicsorítottam. A francba vele. A francba Arnóval.

De ekkor megragadta a kezemet, behúzott a tömeg által biztosított névtelenségbe, és a bámészkodók között tolakod­va elindult a csőcselék kellős közepébe, magunk mögött hagy­va Germain embereit.

Csak akkor álltunk meg, amikor már elhagytuk a vesztőhe­lyet, és nem volt mellettünk senki.

Nekiestem.— Elmenekült, a fene egye meg, oda az egyetlen esélyünk!— Ezzel még nincs vége — ellenkezett.Látván, hogy muszáj valamivel megnyugtatnia, hozzátette:— Majd találunk másik nyomot.Felforrt bennem a vér.

396

— Nem találunk másik nyomot! Azt hiszed, elkövet még egy ilyen óvatlanságot, most, hogy tudja, mennyire közel járunk hozzá? Itt volt a kiváló alkalom, hogy véget vess az életének, és te nem voltál hajlandó élni vele!

Arno a fejét ingatta, egyáltalán nem értett egyet velem.— Azért, hogy megmentsem az életedet!— Az nem a te dolgod!— Miket beszélsz?— Azt, hogy készen állok akár meghalni is, hogy végezzek

Germainnel! Ha nem veszi be a gyomrod a bosszút... akkor megleszek a segítséged nélkül is!

És ezt komolyan is gondoltam, kedves naplóm. Ahogy itt ülök, és újra átrágom magamban dühös szóváltásunkat, egé­szen biztos vagyok benne, hogy komolyan így gondoltam akkor, és így gondolom most is.

Talán mégsem volt olyan erős apám iránti hűsége, mint állította.

És ha nem, akkor megleszek a segítsége nélkül.

1793- november 10.

Terrornak nevezték ezt a korszakot.„A forradalom ellenségeit” tucatjával küldték guillotine alá.

A forradalom ellenzéséért, gabona visszatartásáért, ellenséges hadseregek segítéséért. A guillotine-t, amelyet „a nemzet borotvájának” neveztek, kemény munkára fogták, csak a Piacé de la Révolutionon napi két-három fej esett áldozatául. Egész Franciaország rettegett a lesújtó penge fenyegetésétől.

Tudomásomra jutott egy hozzám közelebb álló esemény is. Arnót kitagadták a Rendjéből.

— Száműzték — olvasta fel Weatherall úr a levélből, amelyet egykoron kiterjedt hálózata utolsó maradványának egyik tag­jától kapott végre.

— Kit? — kérdeztem.— Arnót.— Értem.Elmosolyodott.— Most úgy tesz, mint akit ez nem is érdekel.— Nincs ebben semmi tettetés, Weatherall úr.— Még mindig nem bocsátott meg neki, mi?— Megfogadta, ha meglátja az esélyt, élni fog vele. Megvolt

az esélye, és mégsem élt vele.

398

— Helyesen tette — mondta Weatherall úr a minap. Úgy ve­tette oda, mintha ez már régóta nyomta volna a lelkét.

— Tessék? — kérdeztem.Valójában nem is annyira „kérdeztem” , mint inkább „or­

dítottam” . Igazság szerint Weatherall úr és én már hetek, talán már hónapok óta ingerülten beszéltünk egymással. Az éle­tünket egyetlenegy dolog töltötte ki: a meghú^ódás. A fruszt­ráltságtól üvöltenem kellett. Minden egyes nap aggodalmas­kodással telt el: vajon sikerül-e megtalálnunk Germaint, még mielőtt ő talál meg minket, minden egyes nap vártuk, hogy befusson egy levél az állandóan változtatott postaládák egyi­kébe. Abban a tudatban, hogy vesztésre állunk a harcban.

És hát igen, háborogtam, hiszen oly közel álltam ahhoz, hogy Germain megismerje a pengémet. Weatherall úr is há­borgott, ám kicsit más okokból. Kimondatlan maradt közöt­tünk, hogy Weatherall úr szerint túlságosan meggondolatlan és forrófejű vagyok, hogy ki kellett volna várnom a megfele­lő pillanatot a Germain elleni fellépésre, ugyanúgy, ahogy maga Germain is megtette, amikor átvette az uralmat a Ren­dünk felett. Weatherall úr azt mondta, hogy én a kardommal gondolkodom. Próbálta beláttatni velem, hogy a szüleim nem cselekedtek volna ennyire elhamarkodottan. Bevetette az ösz- szes szokásos trükkjét, és most Arnót használta fel ellenem.

— Arnónak igaza volt — mondta Weatherall úr. — Egyszerű­en levágták volna. Ezzel az erővel akár a saját torkát is elnyes- hette volna.

Elkeseredetten morogtam, és sértődötten néztem körül a szobában, ahol ültünk. Meleg és meghitt volt, kellemesnek

399

kellett volna lennie, de én kicsinek és zsúfoltnak éreztem. Ez a szoba és a kerti lak jelképezték immár a tédenségemet.

— Hát akkor maga szerint mit csináljak? — kérdeztem.— Ha valóban szereti a Rendet, a legjobb, amit megtehet,

hogy békét kínál. Felajánlja szolgálatait a Rendnek.Leesett az állam.— Adjam fel?— Nem. Kössön békét. Tárgyaljon.— De ezek az ellenségeim! Nem tárgyalhatok az ellensége­

immel!— Nézze egy másik szemszögből, Élise — ellenkezett Wea-

therall úr, hátha sikerül megértetni velem a mondanivalóját.— Békét kötne az Orgyilkosokkal, de a sajátjaival nem akar tárgyalni. Kívülről így néz ki a dolog.

— Nem az Orgyilkosok ölték meg az apámat — sisteregtem.— Komolyan azt hiszi, hogy képes lennék fegyverszünetet kötni apám gyilkosaival?

Megadóan tette fel a kezét.— Jézusom, és még azt hiszi, hogy a Templomosok és az

Orgyilkosok egyszerűen csak összeborulhatnak. Arra nem gondolt, hogy más is olyan lehet, mint maga? „Bosszút akarok, a fenébe a következményekkel!”

— Idő kell hozzá — ismertem be.Erre lecsapott.— Pontosan. Ez az, amit megtehet. Kivár. Sokkal többre jut

belülről, mint kívülről.— És ezt ők is tudni fogják. Mosolyognak, de közben kést

szorongatnak a hátuk mögött.

400

— Aki békejobbot nyújt, nem gyilkolják meg. A Rend ezt becstelenségnek tekintené, márpedig leginkább arra van szük­ségük, hogy a Renden belül összhang uralkodjon. Nem. Ha diplomatikusan közeledik, diplomatikus választ fog kapni.

— Ezt nem tudhatja biztosra.Enyhén megvonta a vállát.— Valóban nem, de meggyőződésem, hogy ennek a kocká­

zata még mindig kisebb, mint amit maga erőltet.Felálltam, és meredten néztem erre a mankóira görnyedt

öregemberre.— Tehát ez a maga tanácsa, Weatherall úr? Béküljek ki apám

gyilkosaival?Szomorúan tekintett fel rám, mert mindketten tudtuk, hogy

ez csak egyféleképpen érhet véget.— Igen, Elise — válaszolta. — Tanácsadójaként ezt tanácsolom

magának.— Akkor tekintse úgy, hogy elbocsátottam.Bólintott.— Akarja, hogy elmenjek?Nemet intettem a fejemmel.— Azt akarom, hogy maradjon.Én mentem el.

1794- április 2.

Szinte elviselhetetlenül fájdalmas volt visszatérni ide, a ver- sailles-i kastélyba, de mivel Arno itt tartózkodott, hát meg kellett tennem.

Eleinte azt hittem, téves a kapott értesülés, mert a kastély legalább ugyanolyan rossz állapotban volt, mint amikor leg­utóbb itt jártam.

Ám arról is értesültem, hogy Arno rosszul viseli az Orgyil­kosoktól kapott büntetést, és száműzetésében jelentős hír­névre tett szert, mint a környék iszákosa.

— Pokolian nézel ki — mondtam neki, amikor végre rátalál­tam apám dolgozószobájában, ahová bevette magát.

Fáradtan nézett rám, majd elfordult a tekintete.— Te meg úgy nézel ki, mint aki akart tőlem valamit.— Igazán kedves fogadtatás, miután egyszerűen eltűntél a

színről.Keserűen kacagott.— Eléggé egyértelműen hoztad a tudomásomra, hogy a

továbbiakban nem tartasz igényt a szolgálatomra.Éreztem, hogy elfog a méreg.

402

— Ne. Ne merészelj így beszélni velem.— Most mit mondjak, Élise? „Sajnálom, hogy nem hagyta­

lak meghalni?” „Elnézést, hogy fontosabb nekem a te életed, mint Germain halála?”

Hát igen. Azt hiszem, hogy megolvadt a szívem. Csak egy kicsit.

— Azt hittem, mi ketten ugyanazt akarjuk.— Én téged akarlak. Belepusztulok a tudatba, hogy apád az

én gondadanságom miatt halt meg. Minden, amit azóta tettem, ennek a hibának a jóvátételére irányul, és nem hagyom, hogy még egyszer előforduljon. — Lehajtotta a fejét. — Gondolom, célod volt azzal, hogy idejöttél. Miről van szó?

— Párizs darabokra szakad — válaszoltam. — Germain a rom­lottság csúcsára vezeti a forradalmat. A nyaktiló szinte a nap huszonnégy órájában működik.

— És mit tehetnék én ez ellen?— Annak az Arnónak, akit szeretek, fel sem kellene tennie

ezt a kérdést — mondtam.Apám egykori imádott dolgozószobájában uralkodó ren­

detlenségre mutattam. Itt ismertem meg Templomos külde­tésemet, itt tudtam meg, hogy Arno Orgyilkosok leszárma­zottja. Most pedig nyomortanya volt.

— Többre vagy hivatott ennél — mondtam Arnónak. — Visz- szamegyek Párizsba. Velem tartasz?

Berogyott a válla, és egy percig azt hittem, itt van a vég kettőnk számára. Annyi htok mérgezi kapcsolatunkat, hogyan is térhetnénk vissza régi önmagunkhoz? Szerelmünket mások által nekünk szőtt tervek akadályozták.

403

De felállt, mintha döntésre jutott volna. Felemelte a fejét. Zavaros, másnapos, ám megújult céltudatosságot tükröző szemekkel nézett rám.

— Még nem — válaszolta. — Addig nem mehetek el innen, amíg el nem intéztem La Touche-t.

Aha. Aloys La Touche. Legújabb tagja a Rendünknek — il­letve úgy kéne mondanom, „az ő Rendjüknek” , Germain embere, aki levágja a koldusok végtagjait. Felőlem aztán meg is ölheti Arno.

De mégis...— Valóban szükséges ez most? — kérdeztem. — Minél tovább

késlekedünk, annál valószínűbb, hogy Germain kicsúszik a markunkból.

— Hónapok óta tartja Versailles-t elnyomás alatt. Már régen közbe kellett volna lépnem.

Ebben volt valami.— Rendben. Addig én elintézem, hogy legyen min utaznunk.

Ne kerülj bajba.Rám nézett. Elmosolyodtam, és kijavítottam magamat.— N e kapjanak rajta.

1794- április 3.

— Sok minden változott, amióta eljöttél Párizsból — mondtam Arnónak másnap, amikor elhelyezkedtünk a városba tartó kocsin.

Bólintott.— Sok mindent kell helyrehoznunk.— És semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy megta­

láljuk Germaint.— Ez nem teljesen igaz. Tudok egy nevet.Ránéztem.— K i az?— Robespierre.Maximilien de Robespierre. Ez aztán a nagy név egy ösz-

szeesküvéshez. A „Megvesztegetheteden” , a Jakobinusok el­nöke, valódi uralkodó vagy vezető híján Franciaország első embere napjainkban. Vagyis óriási hatalom birtokosa.

— Talán elmondhatnád, hogy mit tudsz, nem gondolod?— Mindent láttam, Élise - válaszolta. Az arca gondterhelten

gyúródott, mintha képtelen lenne feldolgozni az emlékeket.— Hogyhogy „mindent” ? — kérdeztem tőle tapogatózva.— Tudod... látok dolgokat. Emlékszel, amikor megöltem

Bellecet? Akkor láttam dolgokat. Onnan tudtam, hogy mi a következő teendőm.

405

— Folytasd — kérleltem. Azt akartam, hogy nyíljon meg, mi­közben másrészt nem akartam beszélni vele.

— Arra emlékszel, hogy megöltem Sivert-t?Lebiggyesztettem az ajkamat, igyekeztem elnyomni ma­

gamban a bosszúságot, amiért őt sem hagyta meg nekem.— Akkor is volt egy látomásom. Mindegyikkel kapcsolatban

volt látomásom, Élise. Minden célponttal kapcsolatban... azokkal, akikhez van személyes kötődésem. Láttam, hogy apád nem engedte be Sivert-t egy Templomos tanácskozásra, ekkor kezdődött az iránta táplált neheztelése. Láttam, hogy felkeresi a Koldusok Királyát. Láttam, ahogy mindketten rátámadnak apádra.

— Ketten — mondtam megvetőn.— O, apád derekasan harcolt, és ahogy már mondtam, si­

került kiszúrna Sivert egyik szemét, sőt feltédenül felülkere­kedett volna, ha nem lép közbe a Koldusok Királya...

— Te ezt láttad?— A látomásomban, igen.— Innen tudtad, hogy egy beavatási jelvényt használtak?— Igen.Odahajoltam hozzá.— E z . .. amit csinálsz... Hogy csinálod?— Bellec azt mondta, hogy egyeseknek ez veleszületett ké­

pességük, mások pedig idővel el tudják sajátítani.— És te egyike vagy azoknak, akiknek ez veleszületett tu­

lajdonságuk.— Úgy tűnik.— Mit tudsz még?

406

— A Koldusok Királyától megtudtam, hogy apád visszauta­sította a közeledését. Láttam, hogy Sivert átadja neki a jelvényt, és azt mondja, a „gazdája” segíteni tud.

— A „gazdája” ? Mármint Germain?— Pontosan. Bár ezt akkor még nem tudtam. Csak egy kö­

penyes alakot láttam, aki befogadja a Koldusok Királyát a ti Rendetekbe.

Belém hasított a bánat, amiért oly rossz viszonyban váltunk el Weatherall úrral. Bárcsak megoszthattam volna vele, hogy az elképzelésünk igaznak bizonyult.

— A Koldusok Királyát megjutalmazták apám meggyilko­lásáért? — kérdeztem.

— Úgy tűnik, igen. Amikor megöltem Madame Levesque- et, beleláttam a Templomosok gabonaárak felemelésére irá­nyuló tervébe. Láttam azt is, ahogy apád kiűzi Germaint a Rendből. Miközben elhurcolták, Germain De Molay nevét emlegette. Láttam, hogy Germain később felkeresi Madame Levesque-et. Láttam Templomosokat a királynak ártó értesü­lések kiszivárogtatásáról tanakodni. Germain azt mondta, majd amikor kivégzik a királyt, mint egy közönséges bűnözőt, bebizonyítja a világnak Jacques de Molay igazságát.

— És azt is láttam — folytatta Arno —, amikor Germain nem másnak mutatta be Templomos társait, mint magának Maxi- milien de Robespierre-nek.

1794- június 8.

i.

Már alig emlékeztem olyan időre, amikor Párizs utcái nem nyüzsögtek a tömegtől. Oly sok lázadást és kivégzést láttam, oly sok vér folyt már az utcákon. Most megint összegyűlt a város népe, ezúttal a Mars-mezőre. De most valami más érzés lógott a levegőben.

Azelőtt a párizsiak harcra készen tódultak az utcára, készen álltak ölni vagy halni, ha kell. Azelőtt azért jöttek, hogy be­szívják a guillotine-ról áradó vér szagát. Most viszont ünne­peltek.

Oszlopokba rendeződtek, a férfiak az egyik, a nők a másik oldalon. Sokan hoztak virágot, csokrokat és tölgyfaágakat, a többiek zászlókat lobogtattak. Megtöltötték a Mars-mezőt, ezt a hatalmas parkot, és a közepére emelt domb felé fordul­tak, ahol remélték, hogy megpillanthatják új vezetőjüket.

Ez volt tehát a Robespierre-től származó ödet, a Legfőbb Lény ünnepe. Míg más forradalmi frakciók teljesen el akarták törölni a vallást, Robespierre megértette az erejét. Tudta, hogy a közemberek ragaszkodnak a hithez. Akarnak hinni valamiben.

408

Miközben számos köztársaságpárti a „kereszténytelenítést” támogatta, Robespierre-nek támadt egy ötlete. Egy új hit létrehozása. Felvetette egy új, nem keresztény istenség, a Legfőbb Lény gondolatát. Múlt hónapban bejelentette egy új államvallás születését. A rendelet szövege így kezdődött: „a francia nép elismeri a Legfőbb Lény létezését és a lélek hal- hatatlanságát” .

Az ödet nagyszerűségének alátámasztására kitalálta a fesz­tiválokat, amelyek majd meggyőzik a népet. A sorban ez volt az első, a Legfőbb Lény ünnepe.

A valódi indítékairól fogalmam sem volt. Csupán annyit tudtam, hogy Arno kiderített valamit. Azt, hogy Robespierre Germain bábja. A mai történéseknek sokkal kevesebb köze volt a nép kívánságaihoz, mint egykori Templomos társaim céljainak előreviteléhez.

— Ebben a tömegben képtelenség a közelébe férkőzni — állapította meg Arno. — Inkább maradjunk a háttérben, és keressünk egy jobb alkalmat.

— Még mindig Orgyilkosként gondolkodsz — olvastam a fejére. — Ezúttal van egy tervem.

Felhúzta a szemöldökét, de én mit sem törődtem a színlelt játékos hitetlenkedésével.

— Ó, igen? És milyen terv lenne az?— Gondolkozzunk Templomosként.A távolból ágyúdörgés zaja hallatszott. A tömeg moraja

elhalt, majd ismét felerősödött, ahogy az emberek felkészül­tek, azután pedig a két oszlop ünnepélyesen elindult a domb irányába.

409

Több ezren voltak. Dalokat énekeltek és Robespierre-t éltették. Minden irányból trikolort emeltek a magasba, az enyhe szél meglobogtatta a zászlókat.

Ahogy közeledtünk, egyre több fehér nadrágot és dupla gombsoros kabátot láttam, a Nemzetőrség uniformisát. Min­den katona oldalán kard, a legtöbbnél bajonettes muskéta is volt. Sorompót képeztek a tömeg és a domb között, amelyről Robespierre szólni fog a néphez. Pont előttük álltunk meg mi is, vártuk a nagy beszéd kezdetét.

— És most mi lesz? — kérdezte Arno, ahogy mellém ért.— Robespierre megközelíthetetlen, a fél Nemzetőrség fel­

vonult — mutattam a katonákra. — Kizárt, hogy hozzáférjünk.Arno sokatmondóan nézett rám.— Erről beszéltem.Nem messze onnan, ahol álltunk, egy nagy sátor emelke­

dett, körülötte ébernek látszó nemzetőrök. Minden bizonnyal odabent készülődik Robespierre.

Fellépésre váró színészként a nagy szónoklat előadása előtt, nyilván tekintélyt parancsolónak akar majd látszani. É s való­ban, senki sem kételkedett abban, hogy kire is utal a Legfőbb Lény fogalma, többen is elmormolták maguk előtt, miközben behatoltunk az arénába. Persze, ünnepélyes volt a hangulat a dalolásnak, a nevetésnek és a csokroknak köszönhetően, de bőségesen akadtak ellentmondó hangok, még ha jóval hal­kabbak is. Ettől támadt egy ötletem...

— Már nem olyan népszerű, mint korábban — mondtam Arnónak. — A tisztogatás, ez a Legfőbb Lény kultusz... Csak annyit kell tennünk, hogy elhiteltelenítjük.

410

Arno egyetértett.— És ehhez tökéletes helyszín egy nyilvános tömegren­

dezvény.— Pontosan. Ha veszélyes őrült képében tüntetjük fel, a

hatalma úgy elolvad, mint az áprilisi hó. Csak néhány meg­győző bizonyítékra van szükségünk.

U.

Robespierre belekezdett a beszédébe a domb tetején.— Elérkezett ez a mindörökké boldog nap, amelyet a francia

nép a Legfőbb Lénynek szentel... — A tömeg csak úgy leste a szavait, és ahogy engem is magával sodort a csődület, úgy éreztem, hogy tényleg sikerül neki. Tényleg kitalált egy új isten­séget, és azt akarja, hogy mindannyian azt imádjuk.

— Nem teremtett királyokat, akik felfalják az emberiséget — folytatta Robespierre. — Nem teremtett papokat, akik ostoba állatként kötnek minket a királyok igája elé...

Igen, ez az új isten a forradalom istene volt.Mire befejezte, a tömeg tombolva ünnepelte, és talán még

az ellenkezőket is magával sodorta a közös öröm hangulata. E l kellett ismerni Robespierre-nek, hogy a megosztott ország ebben a percben egyetlen hangon kiáltott felé.

Arno közben beosont Robespierre sátrába, hátha talál va­lamit, amit felhasználhatunk legfőbb vezetőnk ellen. Ajándé­kokkal a kezében tért vissza mellém. Az első egy levél volt, amely minden kétséget kizáró módon igazolta Robespierre és Germain kapcsolatát.

411

Monsieur Robespierre!

Vigyázzon, nehogy személyes ambíciója elhomályosítsa ön előtt a Nagy Művet. A m it mi testünk, nem saját dicsőségünkre tesszük, hanem altért, hogy De Molay képére form áljuk át a világot.

G

A másik egy lista.— Nevek. Vagy ötven küldött neve a Nemzetgyűlésből —

állapította meg Arno. — Robespierre kézírásával. Valamennyi az ellenzékéhez tartozik.

Kuncogtam.— Gondolom, ezek az urak örömmel vennék, ha megtud­

nák, hogy szerepelnek ezen a listán. De előbb... — Pár boros­hordóra mutattam, nem messze tőlünk. — Robespierre úr gondoskodott a saját ellátásáról. Tereld el az őrök figyelmét. Támadt egy ötletem.

H l.

Mindketten jól végeztük a feladatunkat. Arno gondoskodott arról, hogy a lista felkeltse Robespierre néhány legádázabb kritikusának figyelmét, én pedig közben megbolondítottam a borát.

— Mit is tettél valójában a borába? — kérdezte Arno, amikor már ismét egymás mellett állva vártuk a műsor kezdetét,

412

Robespierre-nek az italába kevert szer hatása alatt tartott beszédét.

— Porított anyarozst. Kis adagban tébolyt és beszédzavart okoz, akár érzéki csalódásokat is.

Arno vigyorgott.— Hát akkor ez érdekesnek ígérkezik.Az is volt. Robespierre összevissza beszélt és hebegett,

amikor pedig az ellenlábasai kérdőre vonták a listával kapcso­latban, nem volt képes értelmesen válaszolni.

Amikor távoztunk, Robespierre éppen letántorgott a domb­ról a tömeg fújolásától és csúfolódásától kísérve. Valószínűleg képtelen volt felfogni, hogyan érhetett ilyen katasztrofális véget a remekül kezdődő ünnepély.

Vajon megérezte az eseményeket a háttérből manipuláló kezek jelenlétét? Ha tagja a Templomos Rendnek, hozzá lehet szokva. Akárhogy is legyen, a hiteltelenítése megkezdődött. Már csak várni kellett egy kicsit.

1794- július 27.

1.

Újra elolvastam az előző bejegyzést. „Már csak várni kellett egy kicsit.” A ragya essen bele a várakozásba, ahogy Weatherall úr mondaná. Mert hát épp ez az, ami az őrületbe kerget.

Az üres villa csupasz termeiben pörögtem, kezemben kard­dal, a vívómozdulatokat gyakorolva, és azon kaptam magamat, hogy Weatherall urat keresem, akinek most ott kellene ülnie, keze ügyében a mankójával, és rám kellene szólnia, hogy rossz az alapállásom, hogy túl bonyolult a lábmunkám. „É s hagyja már abba ezt a rohadt hencegést!” Csakhogy nem volt ott. Egyedül voltam. Elég baj, hisz ismertem már magamat, tud­hattam volna, hogy az egyedüllét nem tesz jót nekem. Ha egyedül vagyok, nekiállok agyalni. Túl sok szabad időm volt arra, hogy elmerüljek a saját gondolataimban, és elmerengjek mindenféle dolgokon.

Magányomban elrohadtam, mint egy fertőzött seb.Mindez hozzájárult ahhoz, hogy ma megfeledkeztem ma­

gamról.

414

II .

Az egész egy hírrel kezdődött, amely cselekvésre késztetett. Aztán következett a találkozás Arnóval.

— Letartóztatták Robespierre-t — mondtam neki. — Állítólag homályos utalásokat tett „az állam ellenségeinek a szükséges eltávolítására” . Ma reggel fogják kivégezni.

Nekünk természetesen találkoznunk kellett vele még ezt megelőzően, ám a For-l’Evéque börtönben vérfürdő látvá­nya fogadott minket. Mindenhol hullák, Robespierre kísérete lemészárolva, ám magának Robespierre-nek nyoma sem volt. Az egyik sarokból fájdalmas nyögés hallatszott. Arno odasi­etett, és letérdelt a falnál felülni próbáló őr mellé, akinek a mellkasa ragadt a vértől. Meglazította a katona ruházatát, meg­kereste a sebet, és igyekezett elállítani a vérzést.

— Mi történt itt? — kérdezte tőle.Közelebb léptem, és a nyakamat nyújtogatva próbáltam

meghallani a választ. Miközben Arno azon küzdött, hogy élet­ben tartsa a katonát, én átléptem a vértócsát, amely kicsorgott belőle, hogy fülemet a szája elé tartsam.

— Az igazgató nem volt hajlandó átvenni a foglyokat — kö­högte a haldokló. — Amíg parancsra vártunk, a párizsi köz­ségtanács csapatai lecsaptak ránk, és elvitték Robespierre-t és a többi rabot.

— Hová?— Arra mentek — mutatta. — Nem juthattak messzire. A fél

város üldözi Robespierre-t.— Köszönöm.

4 i 5

Persze hogy segítenem kellett volna ellátni a katona sebeit. Nem lett volna szabad elsietnem Robespierre után. Helytele­nül cselekedtem. Rosszul tettem.

De ez még mindig nem volt olyan rossz, mint ami utána következett.

III.

Robespierre próbált megszökni, ám a legutóbbi tervei nagy részéhez hasonlóan ebben is Arno és én akadályoztuk meg. A városházánál értük utol, csak pillanatokkal azelőtt, hogy a Konvent csapatai betörjenek az ajtón.

— Hol van Germain? — kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon.

— Belőlem nem szednek ki semmit.É s ekkor megtettem. Megtettem azt a borzalmat. Azt a

borzalmat, ami bizonyítja, hogy végképp elvesztettem a feje­met, hogy képtelen vagyok leállni, hogy túl messze mentem.

Előhúztam a pisztolyomat az övemből, és még mielőtt Arno felemelhette volna a kezét, hogy megakadályozzon benne, Robespierre-re fogtam a fegyveremet. A gyűlölet ködként szállt a tekintetemre, és meghúztam a ravaszt.

A lövés úgy hatott a teremben, mint egy ágyú dördülése. A golyó az állkapcsába vágódott, amely eltört és leesett, mi­közben fröcsögni kezdett a vér az ajkából és az ínyéből.

Üvöltött és fetrengett, a szeme kikerekedett a rémülettől és a fájdalomtól, szétszakadt és vérző szájához kapott a kezével.

— írja le! — parancsoltam.

416

Próbált megszólalni, de képtelen volt rá. Lefirkált valamit egy darab papírra, miközben dőlt a vér a pofájából.

— A templomban — olvastam a kezéből kivett papírról, ügyet sem vetve Arno rémült arckifejezésére. — Sejthettem volna.

A Konvent katonáinak csizmája már a közelben csattogott.Megvetőn néztem Robespierre-re.— Remélem, monsieur, hogy élvezni fogja a forradalmi

igazságszolgáltatást.Azzal távoztunk, magunk mögött hagyva a nyöszörgő,

sérült Robespierre-t, aki véres kézzel próbálta egyben tartani a száját. Valamint az emberségem egy részét.

IV.

Ez az egész, ami történt... Mintha kívülről látnám, hogy valaki más követi el ezeket a cselekedeteket. Egy „másik én” , aki felett nincs uralmam, akinek a tetteit csak felületes érdek­lődéssel tudom szemlélni.

Gondolom, mindez nemcsak annak a bizonyítéka, hogy nem hallgattam Weatherall úr intő szavaira, és minden kép­zeletet felülmúló módon figyelmen kívül hagytam anyám és apám tanítását, hanem annak is, hogy eljutottam az elmeza­varnak egy olyan szintjére, amelyről már nincs visszatérés. Nincs más lehetőség, mint kivágni a fertőzött részt, és remél­ni, hogy megtisztult emberként élem túl az amputálást.

De ha nem élem túl...Itt most lezárom a naplómat, legalábbis mára. Meg kell

írnom pár levelet.

417

Részlet A.rno Donan naplójából

1794* szeptember 12.

1.

Hát, gondolom, innen nekem kell folytatnom a történetet. Azon a ponton, amikor másnap találkoztam vele a templom­nál, sápadtnak és kimerültnek látszott — és most már tudom is, hogy miért.

A Temple du Marais-t száz évvel ezelőtt építették, a római Pantheon mintájára. A híres dómot utánzó boltíves homlok­zata mögött magas falak emelkedtek. Mozgást nem láttunk, csak egy-egy szénával megrakott szekér hajtott ki vagy be egy hátsó kapun.

Élise azt akarta, hogy azonnal váljunk külön, de ezt nem éreztem jó ödetnek. Volt valami a tekintetében, illetve hiány­zott valami belőle — mintha nem lenne teljesen jelen.

És gondolom, ez bizonyos értelemben így is volt. Akkor ezt elszántságnak és összpontosításnak véltem, és nem talál­tam semmit a naplójában, ami arra utalna, hogy mást takart volna. Élise el volt tökélve arra, hogy megtalálja Germaint, de nem hiszem, hogy a halált kereste volna. Csak arra készült, hogy vagy megöli Germaint, vagy ő maga hal meg.

Talán ez a lelki derű fedte el benne a félelmet, ez felejtette el vele, hogy bármennyire is erős legyen bennünk a határo-

421

zottság és bármennyire képzettek is legyünk a harcban, a félelem az, ami életben tart minket.

Miután végül valóban különváltunk, hogy megkeressük a bejáratot a templom belső szentélyébe, sokatmondóan tekin­tett rám.

— Ha esélyed nyílik arra, hogy végezz Germainnel — mond­ta —, ragadd meg.

II.

Meg is ragadtam. Megtaláltam a templomban, ahol a nyirkos szürke kőoszlopok közt sötét, magányos alakként húzta meg magát.

Ekkor megnyílt előttem az esély.De Germain túl gyorsnak bizonyult. Előkapott egy hihe­

tetlen tulajdonságokkal rendelkező kardot. Egykoron kine­vettem volna, ha ilyen kardot mutatnak nekem, és váltig állí­tottam volna, hogy valami turpisság áll a háttérben. De a mostani eszemmel már nem mulattam az olyan dolgokon, amelyeket nem fogtam fel ésszel. Germain valami furcsa, csillogó tárgyat emelt fel, amely látszólag a levegőből kapott energialöketeket bocsátott ki magából. Ragyogott és villám- lott. Nem, ezen a kardon nem volt semmi nevetnivaló.

Ismét szikrázott a kard, és egy energianyaláb felém teker- gett, mintha képes lenne tudatosan keresni.

— Szóval visszatért a tékozló Orgyilkos — kiáltotta Germain.— Már sejtettem, amikor La Touche-tól nem futott be többé adó. Komoly szálka lettél a szememben, tudod?

422

Az egyik oszlop mögött húztam meg magamat, de most előugrottam. Rejtett pengémet kiugrasztottam, és tompán világított a félhomályban.

— Feltételezem, hogy Robespierre-rel is te bántál el? — kérdezte, ahogy összecsaptunk.

Egy vigyorral jeleztem, hogy eltalálta.— Nem számít — mosolygott Germain. — A Terrorja elérte

a célját. A fémet felforrósítottuk és megmunkáltuk, a lehűlés­től elnyeri végleges alakját.

Előpattantam, és lesújtottam a kardjára. Nem eltéríteni akartam, hanem kárt okozni benne, abban a reményben, hogy ha lefegyverzem Germaint, előnyre tehetek szert a harcban.

— Miért ez az elszántság? — hecceit. — Bosszúból? Hát olyan mélyen hatott Bellec tanítása, hogy még most is az ő utasítá­sait követed? Vagy szerelemből? La Serre lánya elcsavarta volna a fejedet?

Rejtett pengém keményen sújtott le Germain kardjának szárára, amitől a fegyver fájdalmasan és dühösen villant, mint­ha megsebesült volna.

Azonban a menekülő Germain még így is képes volt elő­hívni a kard erejét, méghozzá olyan módon, amit még nekem is nehezemre esik elhinni. Az energiarobbanás hátralökött, a padlón égésnyom keletkezett, a Nagymester pedig egyszerű­en eltűnt.

A templom legmélyéről visszhangzott robbanás hullám­szerűen rázta meg a kőfalakat. Feltápászkodtam, és a hang irányába siettem, le egy nyirkos lépcsősoron, egyenesen a kriptába.

423

Élise balról ugrott elő, a katakombák sötétségéből. Ügyes. Ha csak pár pillanattal hamarabb érkezik, mindkét irányból lezárjuk az utat Germain elől.

(Ezek a pillanatok... pár másodperc itt, pár másodperc ott. Most már tudom, hogy ezek az apró, szívszorító késések döntöttek Élise sorsa felől.)

— Mi történt itt? — kérdezte az egykor a kripta felé nyíló kaput vizsgálva, amely koromfeketén, görbén tátongott.

Értedenül ingattam a fejemet.— Germainnek van egy fegyvere... Még sosem láttam ha­

sonlót. Meglépett előlem!Élise szinte rám se nézett.— Nem ment el mellettem. Odalent kell lennie.Kételkedő pillantást vetettem rá, de azért kivont karddal

megtettük az utolsó pár lépést a kriptához.Üres volt. Kellett ott lennie egy titkos ajtónak. Tapogatóz­

ni kezdtem, és az ujjam hegyével megtaláltam egy fogantyút a kőben. Meghúztam és hátraléptem. Egy ajtó csúszott félre moraj ló, csikorgó hanggal, és egy széles, boltíves pince nyílt meg, tele oszlopokkal és Templomos szarkofágokkal.

Germain odabent állt. Hátat fordított nekünk. Rádöbben­tem, hogy a kardja visszanyerte az erejét, és minket vár, ám ekkor Élise dühös kiáltással ugrott előre.

— É lise!És valóban, ahogy Élise rátámadt, Germain megperdült,

felemelte a csillogó, ragyogó kardot, és egy kígyóként tekergő energianyalábbal fedezékbe kényszerített minket.

Nevetett.

424

— Á, hát Mademoiselle de la Serre is eljött. Micsoda meg­tiszteltetés.

— Húzódj meg — súgtam oda Élise-nek. — Beszéltesd!Biccentett, és lekuporodott egy szarkofág mögé, majd intett,

hogy mehetek, miközben Germainnek kiáltott.— Azt hitte, sosem jön el ez a nap? — kérdezte. — Azt hitte,

csak azért, mert François de la Serre-nek nincs fia, aki bosszút állna érte, nem kell egyszer felelnie a bűneiért?

— Szóval bosszú, ennyi az egész? — nevetett. — Maga ugyan­olyan kicsinyes, mint az apja.

— Még maga beszél? — vágott vissza Elise. — A hatalom megragadása talán nem volt kicsinyes?

— A hatalom? Ugyan már, több esze van magának ennél. Nem a hatalom számít. Hanem az irányítás. Hát nem tanult semmit az apjától? A Rend elkényelmesedett. Évszázadokon át a hatalom külső díszeire koncentráltunk. A nemesi címek­re, az egyházi és állami hivatalokra. Ugyanannak a hazugság­nak a kelepcéjébe estünk, mint amellyel csapdába csaltuk a tömegeket.

— Megölöm! — kiáltotta Élise.— Meg sem hallotta, amit mondtam. Nem ér el semmit

azzal, hogy megöl. Ha Templomos testvéreink látják a régi intézmények pusztulását, alkalmazkodni fognak. Visszavo­nulnak az árnyékba, és végre Titkos Mesterek leszünk, ami­nek rendeltettünk. Úgyhogy jöjjön csak, öljön meg, ha tud. De ha nem képes valami csoda révén előteremteni egy új királyt, és leállítani a forradalmat, ennek nincs semmi jelen­tősége.

425

Ekkorra sikerült megkerülnöm és hátba támadnom Ger- maint, ám sajnos, a pengém nem tudott végezni vele. A kard­ja haragosan sistergett, egy kék-fehér energiagömb lövellt ki belőle egy ágyúgolyó sebességével, és annak az erejével felérő pusztítást végzett körülöttünk a pincében. Egy pillanat alatt ellepett a kőpor, ahogy ledőltek a falak, majd rám esett egy oszlop.

— A rno! — kiáltotta Élise.— Nem tudok megmozdulni!Fogalmam sincs, mi lehetett ez az energiagömb, de Ger-

main nem volt képes teljesen uralni. Most összeszedte magát, köhögve pislákolt a kavargó porban, és ahogy próbált felállni, megbodott a földre szóródott törmelékben.

Görnyedten állt, és láthatólag azon gondolkodott, hogy végezzen-e velünk, ám végül sarkon fordult és befutott a pince mélyébe, miközben kardja mérges szikrákat szórt körbe.

Láttam, hogy Élise kétségbeesetten fordítja el tőlem a te­kintetét, ahogy ott fekszem, átmenetileg mozgásképtelenül, és a menekülő Germain után néz, majd vissza rám.

— Megszökik! — kiáltotta. A szeme tűzben égett a bosszú­ságtól, és ahogy végigmérte teheteden helyzetemet, leolvastam az arcáról, hogy képtelen dönteni. Két választási lehetősége van. Velem marad, segít, és hagyja Germaint elmenekülni, vagy üldözőbe veszi.

Valójában egy pillanatnyi kétség sem fért ahhoz, hogy mit fog határozni.

— El tudom kapni! — döntötte el.— Nem! — kiáltottam. — Egyedül nem! Várj meg! É lise!

42 6

De már el is tűnt. Üvöltve az erőfeszítéstől kiszabadultam a kőtömb alól, feltápászkodtam, és a nyomába vetettem magam.

És ha csak pár másodperccel gyorsabb vagyok (ahogy már mondtam, az Élise halálához vezető lépések mindegyike csak pár másodpercen múlott), megfordíthattam volna a párharc kimenetelét, mert Germain vadul csapkodva védekezett. K e­gyeden arcvonásain látszott az erőlködés, és talán a kardja — ez a szinte saját akarattal rendelkező, eleven lény — valahogy megérezhette, hogy tulajdonosa vesztésre áll, mert egy hatal­mas hang- és fényrobbanással és irányíthatadan energialob- banással összetört.

A löket ereje ledöntött a lábamról, de az első gondolatom Élise-é volt, hisz Germainnel együtt a robbanás kellős köze­pében állt.

A sűrű porban megláttam a vörös haját. Ott feküdt egy oszlop alá gyűrve. Hozzászaladtam, térdre rogytam, és ma­gamhoz öleltem a fejét.

Szemében élénk fény gyúlt. Azt hiszem, a halála előtti utol­só pillanatban meglátott. Meglátott, még egyszer kigyúlt a fény a szemében — és aztán örökre kialudt.

III .

E gy ideig ügyet sem vetettem Germain köhögésére, aztán gyengéden visszaeresztettem Élise fejét a kőre, lezártam a szemét, és felálltam. A törmeléken át odalépdeltem Germain- hez. A földön feküdt, szájából bugyborékolt a vér, félig holtan nézett rám.

427

Letérdeltem. Miközben végig mélyen a szemébe néztem, lesújtottam a pengémmel. Ezzel megadtam neki a kegyelem­döfést.

Amikor Germain meghalt, látomás jelent meg előttem.(Itt most eszembe jut Elise furcsa tekintete, amikor mesél­

tem neki a látomásaimról. Nem teljesen hitt nekem, de nem is kételkedett.)

Ez a látomás más volt, mint a többi. Valahogy én is jelen voltam benne, ellentétben a korábbiakkal.

Germain műhelyében találtam magamat, és néztem, ahogy Germain még ezüstművesi öltözékét viselve ült az asztalánál, és egy jelvényen dolgozott.

Miközben bámultam, a halántékához kapott, és motyogni kezdett, mintha valami az agyára támadt volna.

Mi lehet ez, kérdeztem önmagámtól, ám ekkor a hátam mögül megszólalt egy hang. Megugrottam.

— Bravó. Leszúrtad a gonoszt. így tervezted meg előre az elmédben ezt a kis moralitásjátékot, ugye?

A látomásomban megfordultam, hogy megkeressem a hang forrását, és egy másik Germaint láttam meg — egy jóval idő­sebb Germaint, azt, akit ismertem.

— O, nem vagyok igazán itt — magyarázta —, és nem vagyok igazán ott sem. Jelenleg éppen a Templomban fekszem és elvérzem. Ám úgy tűnik, a megértés atyja azt látta helyesnek, ha ad nekünk egy kis időt elbeszélgetni.

Hirtelen változott a szín, és a templom alatti titkos pincében voltunk, ahol az imént harcoltunk, csakhogy a pince még ép volt, Elise pedig sehol. Egy korábbi idő idéződött fel előttem,

428

amikor a fiatalabb Germain egy oltárhoz lépett, amelyen De Molay írásai voltak kiterítve.

— A — szólalt meg mögöttem a vezetőm. — Az egyik nagy kedvencem. Tudod, addig nem értettem meg az elmémet kísértő látomásokat. Hatalmas aranytornyok, ezüstfehéren csillogó városok. Azt hittem, megőrültem. Aztán rátaláltam erre a helyre. Jacques de Molay kriptájára. Az ő írásaiból meg­értettem.

— Mit értett meg?— Megértettem, hogy az évszázadokon átívelő kapcsolatban

állok De Molay Nagymesterrel. Megértettem, hogy az én küldetésem megtisztítani a Rendet mindattól a dekadenciától és korrupciótól, amely romlásnak indította. Az én feladatom tisztára mosni a világot, és helyreállítani azt az igazságot, amelyet a megértés atyja szánt a számára.

És megint változott a helyszín. Ezúttal egy teremben álltam, ahol magas rangú Templomosok éppen ítéletet hoztak Ger­main ügyében, és száműzték a Rendből.

— A prófétákat nem szokták elismerni saját korukban — magyarázta Germain a hátam mögül. — A száműzetés és a megaláztatás rákényszerített, hogy átértékeljem a stratégiá­mat, és új utat keressek céljaim megvalósítására.

Újabb helyszínváltozás. A Terror, az óra megállíthatatlan ketyegéseként felemelkedő és lesújtó guillotine képei támad­tak rám.

— Bármi áron? — kérdeztem.— Az új rend sosem köszönhet be a régi pusztulása nélkül.

Ha pedig az embereket megtanítjuk rettegni a féktelen sza­

429

badságtól, annál jobb. A káosz rövid megízlelése emlékezteti őket arra, hogy miért vágynak az engedelmeskedésre.

És megint átváltott a szín, megint a pincében voltunk. E z­úttal pillanatokkal az Élise életét követelő robbanás előtt. Láttam Élise arcán az erőfeszítést, amellyel bevitte a harcot eldöntő végső csapást. Remélem, tudta, hogy bosszút állt apjáért. Remélem, megkapta a lelki békét.

— Úgy látom, itt elválnak útjaink — mondta Germain. — Gon­dolj bele: a haladás lassú, ám elkerúlheteden, mint egy lavina. Csak annyit értetek el, hogy valamivel későbbre halasztottátok az elkerúlhetedent. Egyeden ember halála nem állíthatja meg a hullámokat. Ha nem az én kezem tereli vissza az emberisé­get a helyére, majd megteszi másé. Gondolkozz el ezen, ami­kor felidézed a lány emlékét.

Meg fogom tenni.

Az Élise halálát követő hetekben valamit nem értettem. Hogy lehet az, hogy Élise-t bárki másnál jobban ismertem, hogy több időt töltöttem vele, mint bárki mással, ám mindhiába, mert mégsem ismertem igazán?

A lányt jól ismertem, igen, de azt a nőt nem, akivé vált. Noha láttam felnőni, sosem kaptam meg az esélyt, hogy meg­csodáljam kiteljesedett szépségét.

És most már nem is fogom. A jövőnk véget ért. Fáj érte a szívem. Nehéz a teher. Elsiratom elvesztett szerelmemet, az elmúlt tegnapokat, a soha el nem jövő holnapokat.

Elsiratom Élise-t, aki minden hibája ellenére a legjobb ember volt, akit ismertem.

430

Nem sokkal Élise halála után felkeresett Versailles-ban egy Ruddock nevű ember. Csak úgy bűzlött a parfümtől, amely alig bírta elfedni szinte elviselhetetlen testszagát. Kezében egy levél, amelyen ez állt: h a l á l o m e s e t é n f e l n y i t n i .

A pecsét fel volt törve.— Elolvasta? — kérdeztem.— El, uram. Nehéz szívvel követtem az utasítást.— A halála esetén kellett felnyitni — mondtam. Hangom

remegéséből úgy éreztem, elárulnak az érzelmeim.— így van, uram. Amikor kézhez kaptam a levelet, egy

szekrénybe tettem, abban a reményben, hogy sosem kell újra látnom, megvallom magának őszintén.

Meredten néztem rá.— Mondja el az igazat! Még a halála előtt elolvasta? Mert ha

igen, tehetett volna valamit annak az érdekében, hogy ne kelljen meghalnia.

Ruddock szomorúan, fesztelenül mosolygott.— Úgy gondolja, Dorian úr? Nem hinném. Ilyen levelet

katonák írnak a csata előtt. Maga a tény, hogy elgondolkod­nak a halálukon, nem elegendő a halasztás elérésére.

Elolvasta, láttam rajta. Még a halála előtt elolvasta.Összeráncoltam a homlokomat, kihajtottam a levelet, és

elkezdtem olvasni Élise szavait.

Ruddock!

Elnézést, hogy mellőzöm illedelmeskedést, ám mostanratisztáztam a maga iránti érméseimet, és arra jutottam, hogy nem

4 3 1

igazán kedvelem magát. Sajnálom, hogy ez így van, és tudomá­sul vessem, ha maga szerint udvariatlanság ilyesmit kijelenteni, ám ha e%t elolvassa, vagy figyelmen kívül hagyta az utasításo­mat, vagy pedig már halott vagyok, márpedig mindkét esetben

felesleges végigárnunk az etikett tiszteletköreit.Dacára a magáról alkotott véleményemnek, értékelem, hogy

megpróbálta jóvátenni korábbi cselekedeteit, ésjólesett a lojalitá­sa. Ezért kérem, hogy mutassa meg ezt a levelet sérelmemnek, Arno Doriannak, aki szintén Orgyilkos, és aki ebből bizo­nyosságot fog szerezni afelől, hogy maga valóban megváltozott. Am mivel erősen kétlem, hogy egy elhunyt Templomos szava megkedveltetné magát a Testvériséggel, adok magának valami mást is.

Arno, kérlek, add át monsieur Ruddocknak azokat a leveleket, amelyekről rövidesen írni fogok, és amelyeknek a felhasználásával könnyebben remélheti visszafogadtatását a Kendbe. Monsieur Ruddock értékelni fogja, hogy mennyire bízpm benne. Ahogy abban is hiszek, hogy küldetését igen gyorsan fogja teljesíteni, és nem lesz szükség ennek az ellenőrzésére.

Arno, a levelem folytatása neked szpl. Remélem, visszatérek a Germainnel várható összecsapásból, elveszem ezt a levelet Ruddocktól, széttépem, és soha többé nem gondolok a tartalmá­ra. Am ha elolvasod ezt a levelet, az egyfelől azt jelenti, hogy Ruddock rászolgált a bizalmamra, másfelőlpedig azt, hogy már nem élek.

Sok mindent el kell mondanom a síron túlról. Ezért hagyom rád a naplóimat, amelyek közül a legfrissebbet a táskámban

432

találod, a korábbiakat pedig ugyanazon a rejtekhelyen, mint a% említett leveleket. Amennyiben az utazóláda áttekintése során arra a szomorú következtetésre juts% hogy nem őriztem meg at( általad nekem küldött leveleket, kérlek, vedd tudomásul, hogy ennek az oka a naplóm sorai köpött olvasható. Találsz ott egy nyakláncot is, amelyet Jennifer Scott ajándékozott nekem.

A következő oldal hiányzott.— Hol van a többi? — kérdeztem követelően. Ruddock a

kezét kinyújtva intett nyugalomra.— Hát ez az. A második oldalon egy különleges üzenet ta­

lálható ama levelek helyét illetően, amelyek a kisasszony állí­tása szerint segítenek visszaszerezni a helyemet a Testvéri­ségben. És hát, hmm, elnézést, ha udvariadannak látszom, de úgy érzem, amennyiben átadom magának a levelet, nem ma­rad kártya a kezemben. Semmi sem garantálja számomra, hogy nem ragadja magához a leveleket, és nem használja fel azokat saját érdekeinek előreviteléhez a Testvériségben.

A szemébe néztem, és intettem, kezemben a levéllel.— Élise azt kéri, hogy bízzam magában. Cserébe én is ugyan­

ezt kérem magától. Becsületszavamat adom, hogy megkapja a leveleket.

— Ebben az esetben ez elegendő is a számomra. — Megha­jolt, és átnyújtotta a második oldalt. Elolvastam, és amikor eljutottam a végéhez...

.. .most már természetesen azÁrtatlanok Temetőjében nyugszom, szüleimmel együtt, szeretteim közelében.

433

Am szeretteim közül te vagy az első, Arno. Remélem, megérted, mennyire szeretlek. É s remélem, te is szeretsz engem. Köszönöm, hogy megtiszteltél az^al, hogy megismerhessem ez} a csodálatos érzést.

Szeretett Élise-ed

— Megírja benne a levelek helyét? — kérdezte Ruddock remény­kedve.

— Igen — válaszoltam.— És hol vannak, uram?Végigmértem. Élise szemével láttam, és tudtam, vannak

dolgok, amelyek túl fontosak ahhoz, hogy egy újonnan szer­zett bizalomra hagyjuk őket.

— Maga is elolvasta, már tudja.— Úgy nevezte a helyet, hogy Lx Palais de la Misére. Mond

ez magának valamit?— Igen, Ruddock. Tudom, hogy hová kell menni értük.

Kérem, hagyja meg a címét. Amint nálam vannak a levelek, fel fogom keresni. Hálából azért, amit tett, támogatni fogom abban, hogy visszanyerje az Orgyilkosok bizalmát.

Kicsit kihúzta magát, és kiegyenesítette a vállát.— Köszönöm ... testvér.

IV.

Az út szélén egy fiatalember ült egy szekéren. Az egyik lábát feltette, a karját összefonta, úgy pislogott ki széles karimájú,

434

a lombok között átsütő napsugártól foltos szalmakalapja alól. Várt. Mint kiderült, engem.

— Ön Arno Dorian, monsieur? — kérdezte feltápászkodva.

— Igen-A szeme villant egyet.— Visel rejtett pengét?— Orgyilkosnak tart?— Az lenne?Egy csuklómozdulat, és előugrott, megvillant a napfényben,

és ugyanolyan gyorsan vissza is rántottam.A fiatalember biccentett.— A nevem jacques. Elise a barátom volt, jó gazdasszonya

a feleségemnek, Héléne-nek, és közeli bizalmasa... egy másik férfinak, aki szintén velünk él.

— Olasz az illető? — tettem próbára.— Nem, uram — mosolygott. — Angol az úriember, a Wea-

therall nevet viseli.Viszonoztam a mosolyt.— Akkor talán lenne szíves elvezetni hozzá?Jacques elindult a kocsival. Utunk egy folyó partján vezetett.

A túlsó parton szépen gondozott pázsit terült cl Maison Royale egyik szárnya mentén. Egyszerre szomorúan és meg- lepődötten néztem a házra. Szomorú voltam, mert eszembe juttatta Élise-t. És közben szórakoztam is rajta, mert egyálta­lán nem emlékeztetett arra az ördögi látványra, amelyet festett róla régi leveleiben.

Haladtunk tovább, mintha el akarnánk kerülni az iskolát. Gondoltam, ez is lehet a cél. Élise említést tett egy kerti lakról.

435

És valóban, rövidesen megpillantottunk egy széles, de lapos házat egy tisztás közepén, valamint nem messze néhány kisebb rozoga melléképületet. A tornác lépcsőjén egy idősebb férfi állt, mankókra támaszkodva.

A mankó persze új volt a számomra, de a fehér szakállt többé-kevésbé felismertem a kastélyból, gyerekkoromból. Olyan valaki volt, aki Élise másik életéhez tartozott, amikor még élt François és Julie. Én akkoriban nem törődtem vele, ahogy ő sem velem.

Ám most, amikor ezt írom, már elolvastam Élise naplóját, és tisztában vagyok ennek az embernek az életében betöltött szerepéről. Megint elcsodálkozom, milyen kevéssé ismertem valójában, és gyászolom, hogy nem volt lehetőségem megis­merni az „igazi” Élise-t, a titkoktól és a beteljesítendő sorsá­tól mentes Élise-t. Néha úgy érzem, az a hatalmas teher, amit a vállán hordott, eleve esélytelenné tette kettőnk kapcsolatát.

— Helló, fiú — mordult felém Weatherall úr a tornácról. — Rég nem láttam. Nézze meg az ember. Alig ismerek magára.

—Jó napot, Weatherall úr — köszöntöttem én is. Leszálltam a nyeregből, és kipányváztam a lovamat. Odaléptem hozzá, és ha már akkor tudtam volna azt, amit most, francia szokás szerint átöleltem volna, és osztozunk a közös gyászban. Mi ketten, akik a legközelebb álltunk Élise-hez. Csakhogy akkor nem volt még több a számomra, mint egy arc a múltból.

A kerti lak berendezése egyszerű volt, a bútorok spártaiak. Weatherall úr a mankójára támaszkodva egy asztalhoz intett. Kávét kért egy lánytól, akiről feltételeztem, hogy Hélène lehet. Rámosolyogtam, ő válaszként térdet hajlított.

436

Neki is kevesebb figyelmet szenteltem, mint tettem volna, ha akkorra már elolvasom Élise naplóját. Ám még csak az első lépéseket tettem meg Élise másik életébe. Betolakodónak éreztem magamat, mint akinek nincs itt semmi keresnivalója.

Jacques is belépett, megemelte képzeletbeli kalapját, és Héléne-t csókkal köszöntötte. A konyhában eleven és termé­szetes hangulat uralkodott. Nem csoda, hogy Élise szívesen élt itt.

— Vártak? — kérdeztem Jacques felé biccentve.Weatherall úr helyet foglalt, mielőtt elmerengve bólintott.— Élise megírta, hogy Arno Dorian eljöhet az utazóládájá­

ért. Aztán pár napja hozta meg Madame Levéne a halála hírét.Felhúztam a szemöldökömet.— Levelet írt magának? És nem gyanította, hogy valami baj

lehet?— Fiam, attól, hogy hiányzik a fél lábam, ne higgye, hogy a

fejemmel is baj van. Azt gyanítottam, hogy még mindig mér­ges rám, de azt nem, hogy milyen tervei vannak.

— Mérges volt magára?— Szóváltásba keveredtünk. Rossz viszonyban váltunk el

egymástól. Már nem beszéltünk egymással.— Értem. Ami azt illeti, nekem is volt már alkalmam meg­

tapasztalni Élise haragját. Nem egy kellemes élmény.Egymásra néztünk, és egy idő után elmosolyodtunk. Wea­

therall úr lehajtotta az állát, keserédesen bólogatva emléke­zett vissza.

— Ó igen. Akaratos volt, annyi biztos. — Rám emelte a te­kintetét. — Gondolom, ez okozta a halálát is?

437

— Mit hallott róla?— Azt, hogy a nemes Elise de la Serre valami összetűzésbe

került François Thomas Germain ismert ezüstművessel, hogy kardot rántottak, és a párbaj során kölcsönösen megölték egymást. Maga is így látta?

Bólintottam.— Üldözőbe vette. Lehetett volna óvatosabb.Weatherall úr a fejét ingatta.— Az óvatosság sosem volt az erőssége. Keményen meg­

harcolt, ugye?— Mint egy tigris, Weatherall úr. Büszke lehet a tanítványára.Az idős férfi szárazon nevetett.— Tudja, volt idő, amikor François Thomas Germainnek is

adtam vívóleckéket. Jogosan néz most rám így. Az áruló Germain a Freddie Weatherall által tartott fakard ellen töké­letesítette a tudását. Akkoriban elképzelhetedennek tűnt, hogy egy Templomos egy másik Templomos ellen forduljon.

— Elképzelheteden? Miért? Fiatalabb korában kevésbé voltak ambiciózusak a Templomosok? Ritkábban fordult elő, hogy az előmenetel reményében hátba szúrjanak valakit?

— Nem — mosolygott Weatherall úr. — Egyszerűen csak fi­atalabbak voltunk, és valamivel idealistábbak embertársaink tekintetében.

v.

Talán többet is mondhatunk egymásnak, ha találkozunk még valaha. Akkor azonban nem sok közös volt abban a két fér­

438

fiban, aki a legközelebb állt Élise-hez, és amikor a beszélge­tés elhalt, akár egy őszi levél, kértem, hogy mutassa meg a ládát.

Miután odavezetett, megfogtam és a konyhaasztalra vittem a ládát. Végighúztam a kezemet az ED LS monogramon, majd kinyitottam. Ahogy azt Élise írta, leveleket, naplókat és egy nyakláncot tartalmazott.

— Van itt még valami — mondta Weatherall úr. Egy pillanat­ra magamra hagyott, majd egy rövid karddal tért vissza. — Az első kardja — magyarázta. Megvető tekintettel tette bele a lá­dába, mintha magamtól is tudnom kellett volna. Mivel még sok mindent meg kell tudnom Élise-ről.

Amiben természetesen igaza volt. És most már megértem, hogy látogatásom során kissé beképzeltnek tarthattak. Mint­ha azt gondoltam volna, hogy ezek az emberek nem méltók Élise-hez — miközben a valóságban az ellenkezője volt igaz.

Kimentem, hogy belepakoljam a nyeregtáskámba Élise hagyatékát, és visszavigyem magammal az egészet Versailles- ba. Ahogy kiléptem a tiszta és csendes, holdfényes éjszakába, megálltam, kezemben az egyik zsákkal, és valami illatot érez­tem. Egy összetévesztheteden illatot. Parfümöt.

VI.

Hátasom azt hitte, hogy mindjárt indulok, horkantott és a földet kaparta a patájával, de megnyugtattam, a nyakát simo­gatva, közben pedig beleszimatolva a levegőbe. Megnyaltam és felemeltem az egyik ujjam hegyét, hogy ellenőrizzem, me­

439

lyik irányból fúj a szél. Átvizsgáltam a tisztás hátam mögötti szélét. Talán az iskolából jött le valamelyik lány, ki tudja, mi­lyen okból. Talán Jacques anyja...

Vagy talán felismertem a parfümöt, és egészen pontosan tudtam, kit keresek.

Egy fa mögé rejtőzve találtam rá, fehér haja szinte világított a holdfényben.

— Maga meg mit keres itt? — kérdeztem Ruddocktól. Gri­maszt vágott.

— Hát, tudja... nos, mondjuk, hogy szeretnék én magam vigyázni a jutalmamra.

Ingerülten ingattam a fejemet.— Tehát mégsem bízik meg bennem?— Miért, maga talán bízik énbennem? Élise megbízott ben­

nem? Bízik egyáltalán bárkiben is a magunkfajta, aki titkos társaságokban éli az életét?

— Jöjjön — unszoltam. — Be a házba.

Vl l .

— Ez meg ki?A kerti ház lakói, akik alig pár perce tértek nyugovóra, mind

előkerültek: Hélène hálóingben, Jacques egy szál nadrágban, Weatherall úr még felöltözve.

— A neve Ruddock.Azt hiszem, sosem láttam olyan hirtelen átváltozást, mint

amin Weatherall akkor átment. Az arca elvörösödött, elöntöt­te a méreg, és haragosan bámult Ruddockra.

440

— Ruddock úr elvinné a leveleit, és aztán már megy is az útjára — tettem hozzá.

— Azt eddig nem mondta, hogy ő kapja meg a leveleket — mordult Weatherall.

Végigmértem. Úgy éreztem, kezd kissé elegem lenni belő­le, és minél hamarabb végzek ezzel az üggyel, annál jobb.

— Ha jól sejtem, akkor maguknak van elszámolnivalójuk egymással.

Weatherall úr füstölgött, Ruddock mesterkélten vigyorgott.— Élise jótállt érte — mondtam Weatherall úrnak. — Minden

tekintetben megváltozott, és megbocsátást nyert korábbi vét­ségeiért.

— Kérem — könyörgött Ruddock pislogva. Látszott rajta, milyen idegesítő hatást gyakorol rá a Weatherall úr arcán ke­letkezett villámló vihar. — Adja ide a leveleket, és már itt sem vagyok.

— Megkapja a leveleket, ha ezt akarja — lépett oda Weatherall úr a ládához —, de ha nem ez lenne Élise kívánsága, lenyom­nám valamennyit a torkán, aztán próbálhatja kihalászni őket.

— A magam módján én is szerettem — tiltakozott Ruddock.— Kétszer is megmentette az életemet.

Weatherall úr megállt a láda mellett.— Megmentette az életét? Kétszer? Valóban?Ruddock a kezét tördelte.— így van. Megmentett a hóhér kötelétől, előtte pedig Car-

rolléktól.Weatherall úr nem mozdult a láda mellől. Gondterhelten

bólintott.

441

— Igen, arra emlékszem, hogy megmentette a kivégzéstől. De ami Carrollékat illeti...

A bűntudat árnyéka illant át Ruddock arcán.— Nos, ő szólt, hogy Carrollék el akarnak kapni.— Ismerte Carrollékat, ugye? — kérdezte Weatherall úr ár­

tatlan hangon.Ruddock nyelt egy nagyot.— Hát, tudtam, hogy kicsodák, persze.— És elfutott előlük?— Ahogy azt bárki más is tette volna a helyzetemben — vág­

ta rá Ruddock sértődötten.— Pontosan — bólintott Weatherall úr. — Helyesen cseleke­

dett, és ezzel kimaradt a mókából. Csak hát attól még az a helyzet, hogy nem ölték volna meg magát.

— Akkor mondjuk, Élise egyszer mentette meg az életemet. Nem hinném, hogy ez annyira fontos lenne, elég az egy is.

— Kivéve, ha valóban meg akarták ölni.Ruddock ideges nevetést hallatott, szemével a szobát für­

készte körbe.— Hát, maga épp most mondta, hogy nem.— És mi van, ha mégis? — akadékoskodott Weatherall úr. El

nem tudtam képzelni, hová akar kilyukadni.— Nem akartak megölni — válaszolta Ruddock mesterkélt

kedéllyel.— Honnan tudja?— Tessék?Ruddock homlokán veríték gyöngyözött, miközben kény­

szeredetten mosolygott. Tekintetével a szememet kereste, mint­

442

ha támogatásért esedezne, de nem kapott tőlem semmit. Én csak figyeltem. Jó l figyeltem.

— Tudja — folytatta Weatherall úr —, szerintem maga akko­riban Carrolléknak dolgozott, és azt hitte, azért mennek, hogy elhallgattassák. Ami könnyen elő is fordulhatott volna. Azt hiszem, vagy maga adott nekünk hamis információt a Kol­dusok Királyával kapcsolatban, vagy pedig az Carrolléknak dolgozott, ők béreltették fel vele magát, hogy ölje meg Julié de la Serre-t. Azt hiszem, így volt.

Ruddock a fejét ingatta. Megpróbálkozott egy hanyag mo­sollyal, majd egy „de hisz ez felháborító” nézéssel, majd végül eljutott a páni félelemig.

— Nem — jelentette ki. — Most már elég volt ebből. A saját kontómra dolgozom.

— De az ambicionálja, hogy visszatérhessen az Orgyilkosok soraiba? — kérdeztem rá.

Ruddock vadul rázta a fejét.— Nem, én már kigyógyultam ebből az egész őrületből. És

tudja, ki gyógyított ki belőle? Hát az a drága Élise. Gyűlölte mindkét rendet, tudták maguk ezt? Két bolha, amely összevesz azon, hogy melyikük irányítja a macskát, ezt mondta maguk­ról. A hiábavalóság és a nagyzási hóbort jellemzi magukat. És igaza volt. Azt mondta, jobb lesz nekem maguk nélkül, és igaza volt — sziszegte felénk. — Templomosok? Orgyilkosok? Egy rakás szerencsétlen vénasszony, akik valami ősrégi dog­mán perlekednek.

— Tehát akkor nem szándékozik visszatérni az Orgyilkosok közé, s így nem is érdeklik a levelek? — kérdeztem tőle.

443

— Egyáltalán nem! — jelentette ki.— Akkor mit keres itt?Az arcán átvillant a felismerés, hogy túl mély verembe ásta

be saját magát, majd megperdült, és egyeden mozdulattal előrántott két pisztolyt. Mielőtt még bármit tehettem volna, megragadta Héléne-t, az egyik pisztolyt a fejének szegezte, a másikat pedig felénk irányította.

— Carrollék az üdvözletüket küldik — mondta.

Vili.

Újfajta feszültség lett úrrá a szobában. Hélène nyöszörgött, a halántékán elfehéredett a bőr, ahol a pisztoly csöve benyo­módott. Könyörögve nézett Ruddock alkarja felett Jacques-ra, aki ugrásra készen próbálta eldönteni, hogy ki tudja-e szaba­dítani Héléne-t és meg tudja-e ölni Ruddockot, mielőtt az ijedtében lelövi a feleségét.

— Esetleg elmondhatná nekem valaki, hogy kik is ezek a Carrollék — törtem meg a csendet.

— Egy londoni család — válaszolta Ruddock, egyik szemét a dühtől alig látó, feszült Jacques-on tartva. — Eleinte csak befolyásolni akarták a francia Templomosok által választott irányt, de Élise feldühítette őket azzal, hogy megölte a lányu­kat, és ezáltal személyesebb vetületet kapott a dolog.

— És hát természetesen azt tették, amit minden szerető szülő, akinek dugig van pénze, és egy egész hálózatnyi gyilkos áll a rendelkezésére — folytatta. — Bosszút esküdtek. Nemcsak Élise-t, hanem a védelmezőjét is meg akarják öletni. De per­

444

sze biztos vagyok benne, hogy szép summát fognak fizetni a levelekért is.

— Élise-nek igaza volt — mondta Weatherall úr szinte ön­magának. - Ő sosem hitte el, hogy a Varjak próbálták volna megölni az anyját. Igaza volt.

— Igaza volt - ismételte el Ruddock szinte szomorúan, mintha azt kívánná, hogy Élise is ott lenne, és értékelni tudná a helyzetet. Én is azt kívántam, bárcsak itt lenne Élise. Élvez­tem volna, ahogy ízekre tépi Ruddockot.

— Akkor vége — közöltem Ruddockkal egyszerűen. — Ugyan­olyan jól tudja, mint mi, hogy nem hagyhatja el élve ezt a házat, ha megöli Weatherall urat.

— Majd meglátjuk — vágta rá Ruddock. — Most nyissa ki az ajtót, és lépjen félre az útból.

Nem mozdultam. Fenyegetőn nézett rám, és ezzel párhu­zamosan kicsikart egy fájdalomkiáltást Héléne-ből a pisztoly csövével. Ekkor kinyitottam az ajtót, és oldalra léptem párat.

— Fel tudok ajánlani egy cserét — húzta magával Ruddock Héléne-t a bejárat fekete négyszöge felé hátrálva.

Jacques még mindig feszülten, ugrásra készen leste, hogy rávethesse magát Ruddockra; Weatherall úr dühös volt, de veszettül gondolkodott, gondolkodott; én pedig figyeltem és vártam, ujjaimat a rejtett pengémre csúsztatva.

— Életet életért — mutatott rá Ruddock Weatherall úrra.— Hagyják, hogy megöljem, és akkor elengedem a lányt, mi­helyt egérutat nyertem.

Weatherall úr arca koromsötét volt, mintha hullámokban gördült volna rajta végig a düh.

445

— Inkább ölöm meg magamat saját kezemmel, mint hogy megengedjem, hogy maga végezzen velem.

— Nekem úgy is megfelel. A lényeg, hogy hullaként feküd­jön a földön, amikor távozom.

— És mi lesz a lánnyal?— Meghagyom az életét — válaszolta Ruddock. — Magam­

mal viszem, aztán eleresztem, mihelyt kijutottam a szabad­ba, valamint meggyőződtem arról, hogy nem próbálnak átverni.

— Mi a biztosítékunk arra, hogy nem öli meg?— Miért tenném?— Weatherall úr — szóltam közbe. — Kizárt, hogy hagyjuk

magával vinni Héléne-t. Mi nem ...Weatherall úr leintett.— Elnézését kérem, hadd halljuk ezt magától Ruddocktól.

Hadd halljuk a hazugságot az ő szájából. Merthogy a jutalom nem csak Élise védelmezőjéért jár, ugye, Ruddock? Hanem a védelmezőjéért és a komornájáért, ugye, Ruddock? Esze ágá­ban sincs elengedni Héléne-t, ugye?

Ruddock egyre erősebben zihált, ahogy fogytak a választá­si lehetőségei.

— Nem megyek el innen üres kézzel — jelentette ki. — Hogy aztán utánam jöjjenek, és megöljenek!

— Mi mást tehetne? Vagy meghal pár ember, és az egyikük biztosan maga lesz, vagy elmegy, és az élete hátralevő részét megbélyegzettként tölti.

— Elviszem a leveleket — mondta végül. — Adják ide a leve­leket, és elengedem a lányt, mihelyt kijutottam innen!

446

— Nem viszi magával Héléne-t — szögezem le. — A leveleket viheti, de Hélène nem hagyja el ezt a házat.

Nem tudom, hogy felfogta-e az ironikus helyzetét. Ha nem követ engem, és megvár Versailles-ban, elvittem volna neki a leveleket.

— Követni fog — mondta bizonytalanul. — Mihelyt elengedem a lányt, a nyomomba ered!

— Nem. A becsületszavamat adom. Szabadon távozhat a levelekkel.

Úgy tűnt, hogy döntésre jutott.— A leveleket! — követelte.Weatherall úr benyúlt a ládába, kivette és felemelte a levél-

köteget.— Te, szépfiú — parancsolt rá Ruddock Jacques-ra. — Tedd

rá a leveleket a lovamra, és hozd közelebb, aztán meg kergesd el az Orgyilkosét. Igyekezz vissza, különben a nő meghal!

Jacques előbb rám, majd Weatherall úrra nézett. Mindket­ten biccentettünk, mire kirohant a holdfényre.

Teltek a másodpercek. Vártunk. Hélène most már nyu- godtabban nézett ránk Ruddock alkarja felett, aki rám sze­gezte a pisztolyát. Egyedül engem nézett, Weatherall úrra nemigen ügyelt, abban a hiszemben, hogy nem jelent a szá­mára veszélyt.

Jacques visszatért, óvatosan oldalazva, Héléne-re nézve, alig várva, hogy magához szoríthassa.

— Nos, akkor minden rendben? — kérdezte Ruddock.Láttam, ahogy bevillan a terve a szemébe. Ugyanolyan tisztán

láttam, mintha hangosan elmondta volna. Azt tervezte, hogy

447

az első lövéssel engem terít le, a másodikkal Jacques-ot, aztán meg leszúrja Héléne-t és Weatherallt.

Talán Weatherall úr is meglátta. Vagy már korábban elké­szült a saját tervével. Nem tudom, mi az igazság, de ugyan­abban a pillanatban, hogy Ruddock ellökte magától Héléne-t, és rám emelte a pisztolyát, Weatherall úr keze kiemelkedett az utazóládából, Elise rövid kardjának hüvelye lerepült, maga a kard pedig hirtelen megjelent az ujjai között.

A kard sokkal nagyobb volt, mint egy dobótőr, így nem hittem volna, hogy eltalálhatja vele a célját, de Weatherall úr tökélyre fejlesztette a hajítótechnikáját. A kard elrepült, én meg lebuktam. Egyetlen hangba olvadt a lövés és a golyó fütyü­lése a fülem mellett. Talpra álltam, és előugrasztottam a rejtett pengémet, hogy rávessem magamat Ruddockra, és belemárt­sam, mielőtt ideje lenne a második lövésre.

De Ruddock arcából egy kard állt ki, két szeme két külön­böző irányba guvadt, a feje hátracsuklott. Tántorgott, máso­dik lövése a plafonba vágódott. Aztán megdermedt, majd hátrafelé zuhant. Meghalt, mielőtt földet ért volna.

Weatherall úr arcára komor elégedettség ült ki, mintha a lelkét kísértő szellem nyugovóra tért volna.

Hélène odarohant jacques-hoz. Egy ideig csak álltunk ott négyen, néztük egymást és Ruddock földön fekvő testét. Alig tudtuk elhinni, hogy vége, és hogy megúsztuk élve.

Miután kivittük Ruddockot, hogy másnap eltemethessék, visszahívtam a lovamat, és folytattam a pakolást a nyeregtás­kákba. Egyszerre csak éreztem Hélène kezét a karomon. Bele­néztem véresre sírt, de attól még teljesen őszinte szemébe.

448

— Dorian úr, szeretnénk, ha itt maradna — mondta. — El alhatna Élise szobájában.

Azóta is itt vagyok, távol a világ szemétől, az Orgyilkosok véleménye szerint talán tébolyodottan.

Természetesen most már elolvastam Élise naplóját, és rá­jöttem, hogy noha felnőttként nem eléggé ismertük egymást, még mindig jobban ismertem bárki másnál, mert egyek vol­tunk, rokon lelkek, közös élményekkel, gyakorlatilag azonos életű tat jártunk be.

Kivéve, hogy — amint már mondtam — Élise volt az első, és ő jutott arra a következtetésre, hogy az Orgyilkosok és a Templomosok egységet alkothatnának.

Kicsúszott egy levél a naplójából. Ez állt benne:

Drága A rnol

H a e%t elolvasod\ jelentheti azt is, hogy Ruddock iránti bizalmam beigazolódott, de aqf is, hogy felülkerekedett benne a kapzsiság. Akárhogy is legyen, a naplóm nálad van.Gondolom, miután elolvastad, valamiveljobban megértess és nagyobb elnézéssel viseltetsz bizonyos döntéseim irányában. Remélem, most már látod, hogy osztoztam az Orgyilkosok és a Templomosok közötti fegyverszünet iránti vágyadban.Épp ezért fordulok hozzad egy utolsó kéréssel, szerelmem.Kérlek, juttasd el ezeket az elveket rendbéli testvéreidhez és próbáld meggyőzni őket a helyességükről. H a pedig a%t mondanák neked, hogy ezek a gondolatok naivak és minden valóságot nélkülöznek, emlékeztesd őket arra, hogy a mi

449

példánk bizonyítja, je lü l lehet kerekedni a doktrínák közötti különbségeken.

Kérlek, Arno, tedd ezt meg nekem. É s gondolj rám. Ahogy én is gondolok rád, amíg újra találkozhatunk.

Szeretett Elise-ed

„Kérlek, Arno, tedd ezt meg nekem.”Ahogy most itt ülök, nem tudom megmondani, hogy lesz-e

ehhez erőm. Vajon lehetek-e valaha is olyan erős, mint ő volt? Remélem, hogy igen.

Szereplők

Pierre Bellec: OrgyilkosJean Burnel: Templomos, Weatherall úr munkatársa May Carroll: angol Templomos Mr. Carroll: angol Templomos, May apja Mrs. Carroll: angol Templomos, May anyja Arno Dorian: a La Serre család által befogadott árva fiú,

később Orgyilkos Charles Dorian: Orgyilkos, Arno apjaFrançois Thomas Germain: kiközösített Templomos, később

NagymesterHélène: Elise komornája, később Jacques felesége Byron Jackson kapitány: csempészJacques: Madame Levéne törvénytelen fia, később Hélène férje A Koldusok Királya: Germain cinkosa, később Templomos Chrétien Lafrenière: a Varjak egyike, La Serre Nagymester

tanácsosaÉlise de la Serre: Templomos, leendő Nagymester Julie de la Serre: Templomos, Élise anyja François de la Serre: Templomos Nagymester, Élise apja Aloys la Touche: a Koldusok Királya cinkosa, Templomos Louis-Michel Le Peletier: a Varjak egyike, La Serre Nagymester

tanácsosa

453

Madame Levéne: a Maison Royale iskola igazgatója Madame Levesque: a Varjak egyike, La Serre Nagymester

tanácsosaHonoré Gábriel Riqueti, Mirabeau grófja: Orgyilkos Nagymester Maximilien de Robespierre: a Legfőbb Lény kultuszának

megalapítója, Germain szövetségese Bemard Ruddock: kiközösített Orgyilkos Jennifer Scott: angol Templomos, Haytham Kenway nővére Charles Gábriel Sivert: a Varjak egyike, La Serre Nagymester

tanácsosa, később Germain szövetségese Freddie Weatherall: angol Templomos, Élise de la Serre

védelmezője

KöszönetnyilvánításKülön köszönet illeti a% alábbiakat:

Yves Guillemot Aymar Azaizia

Anouk Bachman Travis Stout

Valamint:

Alain Corre Laurent Detoc Sébastien Puel

Geoffroy Sardin Xavier Guilbert

Tommy François Christopher Dormoy

Mark Kinkelin Ceri Young Russell Lees

James Nadiger Alexandre Amancio Mohamed Gambouz

Gilles Beloeil Vincent Pontbriand

Cecile Russeil Joshua Meyer

Az Ubisoft jogi osztálya Etienne Allonier

Antoine Ceszynski Clément Prevosto Damien Guillotin Gwenn Berhault

Alex Clarke Hana Osman

Andrew Holmes Chris Marcus

Virginie Sergent Clémence Deleuze

455