TAKÁCS PÉTER

„... az én csekélységem is befolyást gyakorolt..." (Krasznay Péter visszaemlékezései 1848-1849-re)

A történelem időről időre ritmust vált, s felgyorsult eseményeivel, változásaival annyi élményt rak egy-egy generáció vállára, amennyi elegendő ahhoz, hogy nemzedékek sorsát, jövőjét meghatározó módon befolyásolja, s az élmény hordozóiból — különösen ha maguk is része­sei, formálói voltak az eseményeknek — gyakorta feltör a vágy, hogy az utókor okulására vagy csak az emlék ébrentartása okán megírják emlékeiket. Ilyen ritmust váltó periódusa volt a ma­gyar történelemnek 1848-1849. Soha korábban nem kényszerített esemény, változás, háború annyi embert élményei, tettei rögzítésére Magyarországon, mint a polgári átalakulásunknak ez a rövid, forradalmi és honvédelmi eseménysora. Feljegyzések, naplók, memoárok, elbeszélé­sek, publicisztikai cikkek, visszaemlékezések máig felmérhetetlen sora idézi ennek az alig több mint másfél esztendőnek a rendkívüli sodrását, embereket, jellemeket próbára tevő ritmu­sát. Ezeknek az emlékeknek, feljegyzéseknek a bő áradatában is külön figyelmet érdemel Krasznay Péter kemecsei illetékességű honvédhadnagy maga által naplónak nevezett, valójá­ban azonban memoárnak, visszaemlékezésnek minősíthető kézirata, melynek hét vaskos füze­téből kettőt Forrai Ibolya és Árva Judit gondozásában, Benda Gyula bevezetésével, Forrai Ibo­lya szerkesztésében 1998-ban a Néprajzi Múzeum jelentetett meg.1 Öt füzet azonban máig ki­adóra várva porosodik, kopik a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban.2

A kézirat szerző által választott címe: Napló jegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak, melyeket az alább kifejtendő czélból [családtagijai részére emlékezetül hagyni kívánt, a fel­jegyzéseiket] az 1858-ik évben kezdvén el azon elhatározással, hogy [azokajt élete fogytáig folytatni fogja...3

Nincs most terünk az emlékirat teljes bemutatására. Keletkezésének körülményeiről, tartal­máról, a megírt évek soráról is csak annyit jegyezhetünk meg, hogy — háromszori nekirugasz­kodással — rövid felvezetés, családismertetés után 1830-tól 1916-ig évrendes osztásban írta meg Krasznay Péter saját életének menetét, egyéni sorsának, családi közösségének, rokonsá­gának hétköznapi létét. E nyolcvanhat évnyi „mikrotörténelem" legizgalmasabb periódusa — terjedelemben is a leghosszabb, közérdeklődésre is a leginkább számot tartó fejezete — az 1848-1849-es eseményekkel foglalkozó rész.4 A fejezet izgalmát és egyben hitelét az növeli

1 Krasznay Péter naplója nem ismeretlen a történészek előtt. Az 1830-1861. évek közötti feljegyzések 1998-ban könyv alakban megjelentek: „Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." Szerk. Forrai Ibolya, a szöveget gondozta: Forrai Ibolya és Árva Judit. A bevezetőt írta és a névmutatót ösz-szeállította: Benda Gyula. Néprajzi Múzeum. Bp., 1998. (a továbbiakban Forrai, 1998.)

2 A hét füzetből álló emlékirat 1-2. füzetét már korábban megkísérelte kiadni Nyárády Mihály nép­rajzkutató, de valamilyen oknál fogva ez elmaradt, s az első két füzet 1998-ig lappangott, mígnem egy kutatói hagyatékban Forrai Ibolya és munkatársai megtalálták. A 2-7. füzetet Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának Levéltára őrzi XIII. 9. jelzet alatt. A napló itt őrzött füzeteivel fog­lalkozott Takács Péter: Adalékok a nemesi polgárosodás útvesztőihez (Egy szolgabíró politikai port­réja a dualizmus korában). In: Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. szü­letésnapjára. Szerk. Somogyi Éva. Bp., 1991. 57-69. (a továbbiakban Takács, 1991.)

3 Forrai, 1998. 25. 4 Uo. 56-146.

történelmi értékűvé, hogy a túlzásokat elkerülő, mértéktartó visszaemlékező 1848 júniusától 1849. október 5-ig, a komáromi vár feladásáig — előbb a 10. honvédzászlóalj közlegényeként, majd a 25. honvédzászlóalj „baka-káplár"-jaként, Buda bevételétől pedig a 48. honvédzász­lóalj hadnagyaként — néhány hétig Rakovszky Sámuel őrnagy segédtisztjeként maga is aktív részese volt a szabadságharc fegyveres küzdelmének, egy napra sem távozván el a zászlóalj kötelékéből.

A „napló", de ezt követően nevezzük következetesen emlékiratnak, a történelemben cse­lekvőknek azt a „rétegét" állítja az utókor elé, amelyik szervezetten tevékenykedik, többnyire önkéntes vállalása következtében célirányos, és tudatosan azonosul az elérendő céllal, de a nagy döntésektől, a célmegjelölésektől távol maradt. Végrehajtója a politikai akaratnak, de mérföldnyivel közelebb van a föld népéhez, mint a politikai és katonai döntéshozókhoz. A tör­ténelmet azonosulása ellenére is inkább cselekvően elszenvedi, semmint irányítja. A közép­gimnáziumi végzettséggel jogi tanulmányokat kezdő, honoráciori pályára készülő, a 18. élet­évét még be nem töltő fiatal altiszt szemén, eszén, szívén és élményein átrezegtetett forrada­lom és szabadságharc varázsolódik elénk. Olyan altiszt élményei, aki önerejéből akar tisztté emelkedni, de 1848 júniusától 1849 júniusáig meg kell elégednie a káplársággal, és ami ezzel együtt jár, a besorozott vagy önkéntes honvédek sorsánál, életénél legfeljebb egy árnyalatnyi­val jobb élettel. A beszállásolások során, a téli vonulások, az őrállások, a rohamok, a felderí­tések idején, a porcióosztáskor, az egyenruhák megválasztásakor ott a helyük a közlegények között. Kunyhó, szabad ég, szalmakazal, szénaboglya, paraszti viskó, juhhodály, istálló volt a fekhelye, s a rendre visszatérő gulyás a menüje. A tisztek szidalma őket érte előbb, s a csatában nekik illett a közhonvédek előtt menetelni. Az emlékirat az ebben a pozícióban szerezhető honvédélményeket, írhatnám: a honvédhétköznapokat idézi, zokszó, panasz nélkül, némi de­rűvel, jószívű azonosulással, bölcs epikai áradatban.

Krasznay Péter 1830. szeptember 15-én született,5 tehát a forradalom és szabadságharc ide­jén 18-19 éves. A közfeladatokkal magát már generációk óta elkötelező középnemesi család­ból származik. A családnak ősi jogon Gömör, Szatmár és Szabolcs megyében vannak birtokai, de ahhoz nem elegendő mennyiségben, hogy jobb sorsban lévőnek tudhassa magát. Hosszabb távon kiemelkedést vagy egyszerűen csak a paraszti sorba süllyedéstől való menekvést a köz­hivatalok ellátásához szükséges — főleg jogi — ismeretek megszerzése, és a középnemesség­hez illő közhivatal vállalása jelent a Krasznay család férfitagjai számára. Krasznay Péter ezt nem tudatosította magában. Annál inkább az apja, aki kemény kézzel irányítja fiai tanulását. Krasznay Péter élete 1848-ig ebben a szellemben formálódik, s ez a szellemiség határozza meg 1848-1849-es létét is. Megélt honvédélményeit is ezen a szinten dolgozza fel önmagában. Ahol e fölé a közeg fölé emelkedik, vagy a történelem ezen szférája fölötti dolgokról elmélke­dik, azt részben hallomásból, az események lezárulta utáni szóbeszédből, publicisztikai írások­ból, mások visszaemlékezéseiből, az eseményekkel, történésekkel kapcsolatos publicisztikai-, legfeljebb „szakirodalomból" merítette, vagy spekulatív okoskodással következtette ki. A spe­kuláció terén azonban már kevésbé otthonosan mozog, s az emlékirat ezen „ kiszólásaiban ", „elmélkedéseiben" könnyen tetten érhető a „másodkezűség", a másoktól kölcsönzött gondo­lat. Nem elhanyagolhatók azonban a visszaemlékezésnek ezek a passzusai sem, mert éppen ezek a részek világítanak rá a társadalom egy viszonylag szűk — esetünkben a formálódó ma­gyar értelmiség, honoráciori réteg, a dualizmus kori dzsentri — rétegének a történelmi tudatot formáló gondolkodásának belső mechanizmusára. Szociológiai, társadalom-pszichológiai fo­lyamatokat érünk tetten e részletekben. Tetten érjük a megtörtént '48-49-nek az emlékeknek

az egyidejű és a későbbi történelmi valóság által formálódó históriai diskurzusát, a későbbi ak-tuálpolitikai szférán és hétköznapi sors alakulásán átrezegtetett magánértelmezését. Önmagá­ban már ez a kettősség — megélt, egy szinten „ megcsinált" történelem lenyomata, majd annak értelmezésbeli alakulása és rögzítése is megérdemli a szakma eddigieknél aktívabb figyelmét Krasznay Péter emlékiratai iránt.

Krasznay visszaemlékezéseinek figyelmet érdemlő értékét az említett kettős szempont mellett növeli az a ritka őszinteség, amellyel ösztönösen megrajzolja a középnemességből az 1830-as évektől kényszerűen „toborzódó" honoráciori réteg formálódását, e réteg társadalmi, politikai és értékrendbeli nézeteinek és mentalitásának, jövőt illető elvárásainak és igényeinek alakulását, ami a dualizmus korában átvezet a vidéki dzsentrilét természetes közegének és vi­lágának megteremtődéséhez. E téren — bizonyára nem tévedünk állításunkkal — Krasznay Péter tipikus folyamatot tár elénk.6 Krasznay Péter írásos hagyatékának értékeiről, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc társadalmi hátterének feltárását, a dualizmus kori társadalmi folyamatok értelmezését és elemzését segítő tartalmáról még sok-sok pozitívumot elmondhatnánk, de azt szerencsésebb a visszaemlékezések egészének publikálása idejére ha-lasztanunk. Ezúttal csak az 1848-1849-es fejezettel kapcsolatban irányítanánk az érdeklődők figyelmét néhány fontosabbnak vélt szempontra.

A Krasznay família a XIX. század első felének abból a középnemesi rétegéből való, ame­lyik kiterjedt rokonsága révén az ország keleti és északi vármegyéiben szerteszóródott — ősi­ségi jogon bírt — nemesi javakkal rendelkezett, de a család már elsődlegesen a közszolgálatra építette jövőjét, s a rendi értékrend szerinti folytonosság fenntartását a férfi utódokra alapoz­ta. Ezt az értékrendet követte Krasznay Péter apja is, aki nagyszámú gyermeke kapcsán gondo­san ügyelt a lányok rangjukhoz illő kiházasítására, de nevelésüket a család nőtagjaira hagyta. Fiainak jövendő útját azonban a legnagyobb szigorral határozta meg. Lévén három élő fia — születési sorrendben: Gábor, Péter, Ádám —, mindhármat iskoláztatni akarta, s közülük egyből papot akart nevelni. A szigor mellett odafigyelt fiai hajlamaira és tehetségére is. Ez az odafigyelés eredményezte már-már görcsösségig merev és kemény akaratának időközbeni mó­dosulását. A három fiú közül kettőnek — Gábor, Péter — élénk felfogása, jó memóriája volt, a harmadik — Ádám — viszont alkalmatlannak bizonyult a magasabb szintű iskoláztatásra. Ezért megengedte, hogy Ádám — a legkisebb fiú — az iskola helyett a családi gazdálkodást válassza, Gábornak viszont jogi végzettséget kellett szereznie, Pétert pedig papnak szánta. A Nagykárolyban, Máriapócson, Lőcsén, Szatmárban megfinanszírozott iskolai kurzus éppen ezt a papi pályát egyengette Karsznay Péter esetében. Bár az 1858-tól visszaemlékezéseket író Pé­ter tehetséges tanulónak bizonyult, de az iskolai előmenetelét gyakran kellett a nemesség által lebecsült, a jelek szerint meg is vetett kemény fizikai munka végeztetésével, egyéb büntetés­sel serkenteni. Ebben a szándékában Krasznay Péter atyja megingathatatlannak bizonyult, mint abban is, hogy középső fiából római katolikus papot nevel. Ha nem maga mentésének, hanem a haldokló atya engedékenységének igazolására iktatta visszaemlékezései sorába Krasznay Péter, atyja csak a halálos ágyán bízta Gábor fivérére azon engedelmét, hogy ha nincs vonzalma középső fiának a reverendához, folytathatja tanulmányait jogon is. A vissza­emlékezés hitelességét erőtleníti, hogy a két testvér — Gábor és Péter — a család többi tagjá­nak tudta nélkül megsemmisítették elhunyt apjuk végrendeletét, melyben egyik leánytestvérü­ket — mert az kedve ellenére ment férjhez —- kitagadta az örökségből. Nem bizonyítható, de nem is cáfolható, hogy ennek a végrendeletnek a megsemmisítése járulhatott hozzá, hogy

6 Takács, 1991. 57-69.

Krasznay Péter a szatmári papneveldéből kilépve, 1847 őszén az egri jogakadémián folytassa tanulmányait.7

1848 február végén, március elején itt, Egerben — a farsangi táncmulatságok közepette — érte a párizsi, bécsi és pesti forradalom híre Krasznay Pétert és jogakadémiai társait. Mint ál­talában korabeli városainkban, Egerben is romantikus lelkesedéssel, tüntetéssel, a kétfejű sa­sok, egyéb osztrák szimbólumok leverésével, a kivilágítatlan ablakok beverésével reagáltak a jogászhallgatók és diákok a hírre, majd előrehozott vizsgákkal tették lehetővé a május második felétől szerveződő 10., illetve 12. honvéd zászlóaljhoz való jelentkezéseket.8 Krasznay Péter — lelkesülten, hogy le ne maradjon az eseményekről — a 10. honvéd zászlóaljhoz jelentke­zett. Ezt Debrecenben képezték ki, és július hónap közepe táján indították a délvidéki harcok színhelyére.9 A Délvidéken harcoló 10. honvéd zászlóaljtól 1848 októberében nyolcadmagá­val Krasznay Pétert átvezényelték a 25. honvéd zászlóaljhoz. Október 10-én indult társaival Nagybecskerekről Pestre új alakulatához, azzal az ígérettel, hogy őrmesteri beosztásban alkal­mazzák őket, de a Komáromnál utolért zászlóaljukhoz megérkezve Mihályi István őrnagy csak „másodrendű tizedesnek" alkalmazta „a tanult fiúkat", élete végéig tartó sérelmet okozva ez­zel Krasznay Péternek.10

A 25. zászlóaljnál — mint „bajusztalan baka-káplár" — Buda bevételéig harcolt Krasz­nay Péter. Itt, a vár ostromakor hívta fel magára Rakovszky Sámuel őrnagy figyelmét, aki az ostrom során elesett tisztjei pótlására több jeles vitézt — közöttük Krasznay Pétert is — meg­hívott alakulatához tisztnek. A vágyai beteljesülését megélő Krasznay örömmel lépett a 48. zászlóalj kötelékébe, ahol bátyja, Gábor is szolgált, s ahol végre 1849. június 8-án tiszti egyen­ruhába öltözhetett, s megkapta hadnagyi kinevezését, sőt mindjárt Rakovszky Sámuel őrnagy altisztje lehetett." Ezt követően részt vett a Komárom körüli harcokban, majd a nagy dicsőség­re emelkedett 48. zászlóaljjal együtt — az oroszok támadása és Görgei12 hadseregének Aradra történő levonulása után — visszamaradtak Komárom védelmére. Klapka irányításával itt tet­ték le a fegyvert 1849. október 2-án, s nyertek menleveles elbocsátást október 5-én.13 Ezzel vé­get ért a honvédélet, már csak a Szabolcs megyei Kemecséig vezető út viszontagságait kellett átélnie, hogy 18 hónap távollét után ismét családi körben tölthesse napjait.

A Krasznay Péter életének meghatározó 18 hónapját érintő vázlat csak a nagy fordulatok sarokpontjait jelölte ki. Ezt a keretet dúsította életté az az élményhalmaz, amiben nap mint nap része volt a mi 18 éves hősünknek. Ez alatt a 18 hónap alatt az otthoni és iskolai évek egymás után gördülő, legfeljebb egy-egy táncmulatsággal, egy-egy lopott csókkal, diákcsínnyel tarkí­tott, de ezrek, tízezrek által ismételt szürke hétköznapjait a történelmi létezés szférájába emel­te az önakaratból honvéddé szegődés ténye. Amikor a toborzótisztek tenyerébe csaptak Krasz­nay Péter és társai, egy — az eddigiektől minőségében különböző — új életformát, a maga­sabb szintre emelt történelmi létezés módozatát választották, még akkor is, ha ennek ideoló­giai, politikai és társadalmi vetületével, következményeivel nem voltak tisztában. Krasznay Péter visszaemlékezésének tartalmi és történelmi értékét csak növeli, hogy ezt a tudatosságot

7 Forrai, 1998. 50-51. 8 Uo. 57. 9 Uo. 58.

1 0 Uo.65. 1 1 Uo. 105. 1 2 Görgei Artúr a szabadságharc idején saját elhatározásából lemondott a nevében szereplő y haszná­

latáról, ezért úgy ítéltük meg, hogy akkor járunk el helyesen, ha az 1848-49-es eseményekkel kap­csolatban nevének í-s változatát szerepeltetjük dolgozatunkban, kivéve a forrásidézeteket.

1 3 Uo. 130.

utólag sem kívánta tettükbe belemagyarázni. Megelégszik azzal, hogy a rendkívüli idők termé­szetes sodrását ábrázolja önmaga léte vetületében, ami ezáltal hordoz több históriai igazságot, mintha erőltetett okoskodásba, a magyarázkodó céltudatosság csapdájába bonyolódna. A ter­mészetes őszinteségnek ez az áradása bizonyára összefügg azzal, hogy Krasznay Péter család­ja okulására szánta emlékeit, s nem a nyilvánosságnak. Másrészt nem történelmet akart írni, csak önmaga életét akarta megörökíteni. Mindez nem az elemző utólagos belemagyarázása a kéziratba, hanem Krasznay Péter tudatos vállalása: 1848-1849 történelmi bemutatása, értéke­lése — szögezte le éppen az 1848-as események kapcsán — „e feljegyzések keretében nem

foglalhatók, mindezeket már mások alaposabb tudomásokkal és különösen avatottabb tollal rendelkezők, már edfdjig is egész terjedelmükben és kellő felvilágosítással előadták... így én kitűzött célomhoz képest csak arra szorítkozom, hogy ezen átalakulását a Magyar alkotmány­nak, és az ab[bjól kifolyólag, illetőleg az azon nemzeti szabadságnak megvédelmezése céljá­ból vívott szabadság harcnak csak azon részeit, s oly terjedelemben írjam meg, amennyiben az engem közvetlenül érintett, s amely részeiben az én csekélységem is befolyást gyakorolt...

Mivel a részvétel 18 hónapig tartott, s három honvédzászlóalj történetéhez kapcsolódik, az „érintettség" nem tekinthető elhanyagolhatónak. Időben, kronológiailag szinte teljesnek mondható. Térben a délvidéki harcokat éppúgy átfogta, mint a schwechati csatát, a Dunántúl feladását, Pest-Buda kiürítését, a Szolnok körüli téli harcokat, a tavaszi hadjáratot, Buda visz-szavívását, a Komárom környéki utóvédharcokat, s végül Komárom feladását. Az élmény fan­táziát mozgató gazdagságát, a tapasztalatok felhalmozódásának térbeli kereteit leginkább úgy érzékeltethetjük, ha időrendben felsoroljuk azokat a településeket, ahol Krasznay Péter 1848-1849 folyamán honvédként harcolva vagy futárként megfordult az 1848-as júliusi debreceni kiindulás után: Debrecen - Hajdúszoboszló - Nádudvar - Karcag - Kisújszállás - Törökszent­miklós - Szolnok - Törökbecse - Melence - Ecska - Periasz - Lukácsfalva - Tomasovác - Jár-kovác - Uzdin - Orlovát - Botos - Szárcsa - Neuzina - Ernesztháza - Zsigmondfalva - Nagy­becskerek - Temesvár - Ujpécs - Katarinfeld - Beodra - Nagykikinda - Szeged - Kistelek -Kecskemét - Nagykőrös - Cegléd - Pest - Komárom - Gönyű - Pozsony - Parendorf - Bruck - Rorau - Heinburg - Lajtaújfalu - Engerau - Gattendorf - Köpcsény - Rajka - Gyár - Győr - Mocsa - Tata - Zsámbék - Bia - Sóskút - Tétény - Buda - Pest - Szolnok - Albertirsa -Cegléd - Nagykőrös - Kisújszállás - Kenderes - Szanda - Nagyabony - Törökszentmiklós -Tiszaörs - Igar - Tiszafüred - Karcag - Nagyiván - Poroszló - Mezőkövesd - Egerfarmos -Maklár - Kál - Kápolna - Kompolt - Füzesabony - Mezőkövesd - Poroszló - Tiszafüred-Ci­bakháza - Kecskemét - Mezőtúr - Tiszafüred - Szihalom - Eger - Visonta - Adács - Árokszál­lás - Jászberény - Tápiószele - Nagykáta - Tóalmás - Kóka - Dány - Isaszeg - Cinkota - Főt - Veresegyház - Oroszi - Ipolyság - Léva - Nagysalló - Ipolyság - Vác - Cinkota - Fót - Rá­kospalota - Pest - Taksony - Szigetszentmiklós - Ercsi - Buda ostroma - Pest - Buda - Pilis­csaba - Dorog - Esztergom - Érsekújvár - Tótmegyer - Szelőce - Soók - Tótmegyer - Szimő - Kamocsa - Guta - Negyed - Farkasa - Pered - Zsigárd - Királyrév - Tótmegyer - Eszter­gom - Komárom - Naszály - Mocsa - Kisigmánd - Csem - Ács - Újszőny - Oszőny - Rácal­más - Neszmély - Györgyszentmárton - Mezőörs - Komárom.

íme a komáromi várba szorulásig felsorolt megjárt vagy „megharcolt" települések listája, ahol vagy csatázva, vagy pihenőre szállásolva, vagy katonai futárként, vagy koleragyanús be­tegségét ápolandó, avagy beteg honvédeket kórházba szállítandó, „baka-káplárunk", majd hadnagyunk megfordult a 18 hónapnyi szolgálat alatt. A Komáromból hazafelé vezető út is tar­togatott még számára egy-két ismeretlen települést és több szempontból figyelemre érdemes

ellenséget vagy barátot, de ezek már a „történelem peremére húzódott" napok, hetek voltak, melyek a gyötrődés, a bánat, a reményvesztés jegyében vánszorogtak a 19. életévét éppen csak betöltő hősünk fölött. A szabadságharc lezárult. Krasznay Péter és bátyja, Gábor számára vi­szonylag szerencsésen. Mindketten menlevelet kaptak, az osztrák katonai és megszálló hatósá­gok nem zaklathatták őket. A Világosnál és máshol magukat megadó, fegyvert gúlába rakó, az osztrákok által besorozott, vagy szerte az országban bujdosó bajtársakról eleinte alig-alig hal­lottak híreket. Az emlékirat — tudatosan személyi sorsra hangolva — nem is nagyon foglal­kozik velük, csak azokkal, akik Szabolcs megyei illetőségűek voltak, s valamiképpen kapcso­latba kerültek bujdosásaik vagy hétköznapi létük során Krasznay Péterrel.

Az emlékirat keletkezését is figyelembe véve — 1858-as kezdés, majd megszakítás jegy­zetek készítése, 1905-ös átdolgozás és az 1916-ig történő folytatás — nehéz különválasztani azokat a társadalom-politikai és ideológiai, etnikai és vallási szempontokat, értékítéleteket, amelyek Krasznay Péterre, a 18-19 éves közlegényre, káplárra, majd hadnagyra, illetve pozí­cióban a szolgabíróságig emelkedő, népes családja körében tisztes kort megélt vidéki dzsentri vármegyei hivatalnokra jellemző. Talán nem is lehet, és nem is érdemes. Eszmeiségében, vi­lágfelfogásában, társadalomképében olyan folytonos szemléletű ez a hagyaték, mint amilyen folytonos volt a magyar nemesség látszólagos szerepe a politikai hatalomgyakorlásban a dua­lizmus korában. Krasznay Péter — emlékirata tanúsága szerint — igazából észre sem vette a táblabíró-világ letűntét, a patriarchális uram-bátyámos, hasonszőrűeket tegező, rokoni össze-szövődésre építő „sógor-komaságos" kapcsolatok enyhe korrupcióba hajlását. 0 maga kara­kánul csak 1848-ban vonta ki magát ebből a közegből, amikor megérkezve Komáromba a 25. zászlóaljhoz, összeszólalkozott Mihályi István őrnaggyal, amiért az — az áthelyezési ígéret el­lenére — nem nevezte ki őrmesterré, s azt javasolta neki, hogy forduljon rokoni patrónushoz, hátha más zászlóaljnál tiszti beosztást kap. Az őrnagy — szól a bejegyzés — „ ajánlotta... fo­lyamodjak valami pápista Püspökhöz, hátha sikerül innét elszabadulnom, mire én őt magam iránt jobb hangulatba kívánván terelni, azt válaszoltam, hogy aligha nem volna módom ez úton előmenetelhez jutni, minthogy a Szatmári Püspök boldogult atyámnak iskolatársa és jó barátja volt, de reményem van, hogy itt is sikerül arra jó magam viselésével érdemet szerezni, s az jobban fog nekem esni, mintha protectió útján jutnék hozzá... "'5

A fiatalság radikalizmusa, megfontolásoktól mentes és elhamarkodott deklarációi, elméle-tieskedő igazságérzete, az eszmei és kulturális divatokat kritikátlanul átvevő hevessége hiány­zik a visszaemlékezések 1848—1849-et megidéző oldalairól is. Atlengi az emlékiratnak az 1848-1849-es szövetét is egyfajta kiegyensúlyozott megfontoltság, az érett kor dicsekvéstől és kérkedéstől mentes nyugalma. A győztes ütközetek okán felfakadt szelíd örömök elcsitítják a tapasztalt vagy vélt, esetleg utólag kreált hibák miatti bosszankodást. Az élménygazdag fiatal­ság fakasztotta elégedettség száműzte Krasznay lelkéből és érzelmeiből a nemzeti és társadal­mi kudarc miatti keserűséget. Olyan típusú tevékeny ember lép elénk az emlékirat lapjairól, aki a legapróbb mindennapi dolgoknak is természetes medret formál élete folyása során, s a vereségek, kudarcok nem fakasztanak átkot szívéből, lelkéből. Épp ezért távol tartja magától a romantikus pátoszt, lendületet és képalkotást, mint ahogyan a környezetében élő emberek — talán bátyja, Krasznay Gábor és Rakovszky Sámuel kivételével — romantikus indíttatású rajongó felnagyítását is. Itt-ott bukkanunk csak egy-egy mozaikra a több száz oldalas „ napló " szövegében, ahol mai szemmel talán túlzónak érezzük a rajongást. Az egyik ilyen pillanatot érdemes talán saját szavaival is megidéznünk, mert talán egyedüliségével leginkább jellemzi lelkesültségének, élményvilágának, társadalmi felfogásának lélektani hátterét. Már a tavaszi

hadjárat lendülete sodorja magával a honvédséget, s bizakodással, lelkesedéssel teli az ország. Krasznay Péter szívesen meglátogatná egykori iskolavárosát, Egert: „Aldebrőröl önként ajánl­koztam öt betegnek az egri kórházba szállítására azért, hogy ott legalább egy estét tölthessek, ahová oly szerencsés időben érkeztem, hogy az aznap estére oda érkezett kormányzó Kossuth Lajosnak bevonulásán, és estére a tiszteletére rendezett fáklyás zene ünnepélyen jelen lehet­tem, és hallhattam az ő lélekemelő szónoklatát, mellyel az Alexy városi főjegyző üdvözlő be­szédjére válaszolt, mellyel az összes jelenvoltokat a legnagyobb lelkesülésre ragadta, reám pe­dig oly hatással volt, hogy szerettem volna lábaihoz borulni, és mint egy Istent imádni, és ami­dőn a beszéd után az érseki lak erkélyéről leszállva a tisztelgők sorai közt végigvonult, s engem egy sereg szépleány között honvéd altiszti öltözetemben meglátott, s megszólított, hogy talán egri fiú vagyok, s én jelentettem, hogy szabolcsi vagyok, de az elmúlt évben itt voltam jogász, vállamra tette kezét, és kísérőihez fordulva azt mondotta, hogy ezek a müveit tanulókból lett altisztek képezik a vitéz magyar hadsereg lelkét, ezeknek köszönheti a haza megmentését leg­nagyobb részben. Csakis a karomba fogódzott Elek Lilla és Talabér Tilda szépleányokfigyelme mentett meg, hogy a kormányzó lábai elé ne boruljak, de azért meg nem állhattam, hogy válla­mon nyugvó kezét meg ne csókoljam, mire arcomat megsimítva azt mondta: »kedves jó fiam«, és tovább ment. Úgy szerettem volna ott szeme láttára meghalni a hazáért! "'6

Az egyetlen elérzékenyült pillanat, amibe bizonyára belejátszott a sorok rögzítésekor az a mély tisztelet is, amit a függetlenségi elkötelezettségű szolgabíró öregedő korában érzett Kos­suth iránt. Krasznay Péter ugyanis nemcsak a Honvédegylet szervezéséből vette ki tevékenyen a részét a kiegyezés után, hanem egyike volt azon veterán honvédtiszteknek, akik megakadá­lyozták Görgei rehabilitását. „Én Aschermannt és Klapkát sem rehabilitálom!" — üzente a Görgeit honvédaláírásokkal az árulás vádja alól mentesíteni akaró bajtársainak az 1870-es években.17 Pedig Görgeit az emlékirat 1848-1849 eseményeivel foglalkozó fejezetei nem tün­tetik fel szörnyetegnek. A személye iránt egyetlen kétséget támasztó jelző a „hírhedt". Futár­ként kellett eljuttatnia Aulich Lajos Pest alatti jelentését Görgeihez Nagysallóra, s erre a fela­datra azért vállalkozott, hogy megismerhesse a neves tábornokot. „Én igen megörvendtem a megbízásnak, leginkább azért, hogy így alkalmam lesz a hirhedt Görgeyt közelről is meg­láthatni... " Görgei kifejezetten megörült a Krasznay közvetítette üzenetnek, mert az győze­lemről tudósított. Futárunkat Bayer ezredeshez utasította, aki pihenőre küldte, míg a tábornok meg nem érkezik a főhadiszállásra. A Görgei megérkezése utáni élmény egy katonának nem lehetett közömbös. Görgei és Bayer a nagysallói csatát elemezték németül, s Krasznay beval­lotta a tábornoknak, hogy ő is érti s beszéli a nyelvet. A tábornok nem zavartatta magát. Reg­geli indulást parancsolt a káplárnak. Viszontüzenetet kellett vinnie Aulichhoz. A tábornok tá­vozása után Bayer vacsorára invitálta hősünket, majd pihenni engedte, hogy reggel frissen in­dulhasson.18 Az esetre és a találkozásra vonatkozó emlékezés részletező, már-már aprólékos, de teljesen érzelemmentes. Visszafelé Lenkey Károllyal utazott egy kocsin, s találkoztak 4 hu­szártiszttel, akik Görgei hadtestéhez tartoztak, de elmaradtak a nagysallói csatából. Ennek ürü­gyén töprengenek el útitársával Görgei szigoráról, s Krasznay ellentmondás nélkül elfogadta Lenkey Károly — frissen kinevezett huszárezredes — véleményét, mely szerint Görgei szigo­rú, de igazságos.1 9 Az indulatok és felgyülemlett haragok tehát majd csak öregedő korában ke­rítik hatalmukba Krasznayt Görgeivel, Klapkával és Aschermannal szemben. Pedig Komárom

Uo. 82. Takács Péter: „Én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom!" História, 1986. 1. sz. 32-33. Forrai, 1998. 88-91. Uo. 92-93.

feladása előtt lenne oka felháborodni. Maga is elhiszi, hogy Klapka azért adta fel Komáromot, hogy gróf Károlyi Györgynével külföldre távozhasson. Másrészt társaival együtt végig kell néznie — Klapka parancsából —• egy tizedelést. Történt ugyanis, hogy a vár alatt táborozó 60. zászlóaljból egy fél század legénység tizedeseik vezetésével egy éjszaka megszöktek, de a hu­szárokkal visszakísértettek, majd a Bocskai huszárok egyik szakasza, akik 1 évre szegődtek, s letelvén éves szolgálatuk, távozni akartak a várból. Klapka előbb szép szóval akart hatni rájuk. Mivel ez sikertelen volt, a szökevényeket és távozni akarókat haditörvényszék elé állíttatta, s büntetésük a megtizedelés volt. Krasznay szenvtelen tárgyilagossággal számolt be az esetről: „ mindkét csapat élén lévő altisztek golyó általi kivégeztetésre, a közlegények pedig megtize-deltetésre ítéltettek, és az ítélet rajtuk az egész hadsereg minden csapatjából kivezényelt egyes szakaszok jelenlétében végre is hajtatott. Bizony nekünk katonáknak is, akik anfnjyi csatában már megszokhattuk az emberek gyilkolását látni, megható látvány volt ez a végrehajtás. "20

Ezzel a rezignációval viselte el Krasznay Péter a harcterek viszontagságait, ezzel a nyuga­lommal kúszott fel az ostrom létrára, ezzel pihent meg a juhakolban, vagy ázott éjszakákon át az előőrsön. Ezzel a rezignációval fogadta el a menyecskék, kurtizánok kegyét, ezzel majszol­ta a fekete kenyeret s ette a legénységnek és az altiszteknek gyakran kijáró gulyást, ezzel fo­gyasztotta a legénye által szalonna és kenyér helyett vásárolt tálnyi káposztát. Megszokott ke­délyéből alig néhányszor zökkent ki. Mindannyiszor, ha fondorlattal, ügyeskedéssel, otthonról kapott pénzzel, az altiszteknek járó napidíjból vagy egyéb pénzforrásból magának és altiszt társainak jó vacsorát tudott szerezni. Ország-gyaloglása, egységének vonulása mentén számon tartott minden csárdát, kocsmát, minden családot, ahol kedvére lakmározhatott. Debrecenben az „Aranyinő féle vendéglőt", Szolnok tájáról „a Szanda korcsmát" és a városi vendéglőt — ahová a szabolcsi „qualifikált ifjúságot" búcsúlakomára invitálta Bónis Sámuel, Somossy Ignác és Szunyogh Rudolf képviselő —, a temesvári kuplerájt, a frissen besorozott legények kenyérdobálását Gönyűnél, a győrszigeti halász szerény, de vendégszerető házát, a zsámbéki bámészkodó gyerektől elragadott fekete kenyeret, Perczel Mórné „leereszkedőkegyességgel" kínált teáját Nagykőrösön, a Perczel Mórtól kapott pénzen Törökszentmiklóson a diákfiúknak szervezett disznótoros vacsorát, és újra a Szanda korcsmát, az abonyi zsidó kereskedő kemen­cébe falazott sült libáját, a szolnoki szerzetesek feltört éléskamráját és pincéjét, a Kunhegyesre invitáló vacsorameghívót, atiszaörsi özvegy és 16 éves lánya felszolgálta kellemes vacsorát és éjszakát, a tiszafüredi juhtúrós galuskát, a mezőtúri „szamárkötélnek" nevezett sült tésztát, a cinkotai „Nagy itze vendéglőt", a pesti Vadászkürt szállodát, Mernyák órásné ebédjeit és dé-vajkodásait, a pesti bordélyházat, a soóki református lelkész vendégszeretetét, a peredi rántott csirkét.21 Ezek sorra mind olyan élményei voltak Krasznay Péternek, amelyek feledtették a sár­ban poroszkálást, a napokig való éhezést, a zuhogó esőben való előőrsözést, a testüket hóval fedő éjszakázásokat, s gyakorta fölébe nőttek a csaták okozta élményeknek is. Ezekkel legfel­jebb csak az altisztekből toborzott dalárda szereplései,22 a soóki táncmulatság2 3 és a 48. zászló­alj zászlóünneplése ért fel. Ez utóbbit érdemes részleteiben is felidéznünk.

A Komárom körüli csaták során 1849. július 2-án a 48. honvéd zászlóalj az ellenséges túl­erővel szemben hősies küzdelemben visszafoglalta a monostori hegyet és az ellenséget az ácsi erdőkig visszanyomta, amiért Görgei napiparancsban dicsérte meg az egységet, Rakovszky Sá­muelnek második rendű vitézi érdemrendet adományozott és alezredessé léptette elő. A

2 0 Uo. 125. 2 1 Uo. 58., 59., 63., 67., 68., 73., 74., 76., 80., 82., 84., 88., 94., 102., 104., 106. 2 2 Uo. 72., 86. 2 3 Uo. 104.

zászlóalj zászlaját pedig harmadik rendű vitézi érdemjellel ékesítette fel. Mindez történt a 25., az 52. és az 56. zászlóalj jelenlétében. A kitüntetést méltányló ujjongás közepette érkezett meg a 3. és 9. zászlóalj 10 tagú küldöttsége, hogy Kiss Ferenc főhadnagy vezetésével köszöntsék és testvérükül fogadják a 48. zászlóaljat. De adjuk át a szót Krasznay Péternek: „Eljöttek tehát — külável a két zászlóaly nevében •— szívükre ölelni ezen ifjabb testvérüket és szerencsét kí­vánni nekiek továbfbjra is ezen a honfiúi erényük és vitézségük haza és szabadság szeretettel párosult gyakorlatában és elhozták zászlóikat, hogy azt meghajtva a páratlan hős vezérük tisz­teletére, és összeérintsék az új testvér, a 48-ik zászlóalj zászlójával... A 48-ikzászlóaly részéről Böszörményi százados mondott köszönetet a rendkívüli megtiszteltetésért, ígérve a zászlóaly nevében, hogy minden alkalommal igyekezni fognak ezen nem várt és még talán nem érdemelt szokatlanul nagy megtiszteltetést további harci vitézség és haza szeretettel tényleg megérde­melni. Ezek végeztével a három zászlót összetámasztva, az azok körül csoportosult fiatalság zeneszó mellett táncolt és mulatott az Isten szabad ege alatt hajnali felkelő dobolásig... " u

A 48. honvéd zászlóalj — a visszaemlékezések tanúsága szerint — megalakulásától odafi­gyelésre késztette Krasznay Pétert. Ebben a zászlóalj hősiessége mellett elsődleges szerepet játszott az a tény, hogy a joghallgatói, honoráciori létére feltűnően büszke ifjú e zászlóaljban nyert tiszti rangot, másrészt az, hogy e zászlóaljban emelkedett századosi rangra bátyja, Gábor, s nem utolsósorban az a tény, hogy a szabadságharc múltával is szoros kapcsolatban maradt Rakovszky Sámuellel, a zászlóalj igen kedvelt és népszerű őrnagyával, majd alezredesével. A vonzalmat fokozta, hogy a zászlóalj szabolcsi illetékességű volt, földijei soroztattak bele, s szinte az egész tiszti állománya hasonló társadalmi rangú ismerősei közül, a szabolcsi nemesi ifjakból került ki. Bizonyára olyan apróbb motívumok is emelték az emlékezés fényét, hogy gróf Dégenfeldnének Krasznay Péterrel küldette vissza a Komáromból megmentett zászlót Ra­kovszky Baktalórántházára. Az elragadtatott azonosulást természetesen növelte hősünkben az a tény is, hogy az alakulat a legvitézebb zászlóaljak között írta be nevét az 1848-1849-es sza­badságharcba.

Tény, hogy Krasznay Péter még a 10. zászlóaljnál szolgált a Délvidéken, amikor már hosz-szasan értekezett a szeretett szabolcsi zászlóalj megalakulásáról, amelynek első őrnagya Patay István volt, aki Szabolcs megye reformkori tisztikarában is fontos szerepet játszott. Nemcsak a zászlóalj megalakulását idézi fel aprólékos részletességgel, nemcsak a tisztikarát sorolja fel — nem feledkezve meg egyetlen rangot viselőről sem —, hanem aprólékos részletességgel írja le egyenruhájukat is. A „ legénységet és altiszteket — emlékezett Krasznay Péter — az ügy sür­gős voltánál fogva a megye területén dívott paraszt ruhákkal ellátván, fövegül az úgynevezett Thuri süveget alkalmazták, mely egy közönséges magyar mintájú föveg volt, melynek karimá­

ja közvetlenül a kobakjához simulva nyúlt fel a tetejéig, melynek elejére egy nemzeti színű ko­kárdára fűzött fehér lemezből készült Magyar ország címere jött. Ezt azután szintén közönsé­ges paraszt csizma egészítette ki. Annyi bizonyos, hogy nem volt a forradalmi magyar hadse­regben több ilyen különleges öltözetű csapat, de mint utóbb bebizonyult, hősiesebb sem sok volt annál. Majd el is felejtettem még megjegyezni, hogy e seregnek fekete köpenyege és rojtos magyar nyakravalója volt. A tisztek a nemzetőrségi kék atillát s szürke nadrágot, előbbit ezüst sinórral viselték, mit maguk költségén állítottak elő. "2S Ilyet csináltatott magának Krasznay Pé­ter is egy lelkes pesti szabóval, amikor Buda bevétele után Rakovszky meghívta hadnagynak a zászlóaljhoz.26

Uo. 114. Uo. 65. Uo. 101.

A valóság tényeire és a kuriozitásokra egyformán fogékony emlékező élményeinek áradása és időrendbe szedése közben akaratlanul is elárulja Krasznay Péter labilis, kiforratlan politikai nézetrendszerét és köznemesi társadalom látását. Amint láttuk, már-már isteni imádatban részesíti Kossuth Lajost, de korábbi és későbbi elszólásai arról árulkodnak, hogy nem értette az ország polgári átalakulásának megcélzott lényegét, sem az 1849-es államformaváltás mi­benlétét. Apró dátumbeli tévedéseit2 7 kár lenne felsorolni, de a gazdasági, társadalmi és politi­kai átalakulással kapcsolatos nézetének rendies, tipikusan köznemesi töltetét érdemes idézni. Az 1848-as áprilisi törvények által — minősítette a forradalmi vívmányokat — „az eddigi al­kotmány nem eltöröltetett, hanem annak sánczai közzé az őszes nemzet bevétetett, s a szabad­ság, egyenlőség és testvériség eszméje ténnyé vált és testet öltött. "2" Hasonló nézeteket az or­szággyűlés népképviselői is hangoztattak, s valószínűleg így gondolkozott a középnemesség többsége, mikor elkötelezte magát a forradalom és szabadságharc mellett. A küzdelem elvi alapjainak tisztázása, a radikálisabb politikai eszmék jelenléte nem foglalkoztatta szerzőnket. Bizonyítja ezt annak a jelenetnek szándékos felidézése az emlékiratban, amikor a 26. zászló­aljban szolgáló hajdani egri tanulótársaival találkozott, s azok magyarázni kezdték neki, hogy „ ők azért hordanak veres tollat, pántlikát, mert ők, t. i. a Klapka serege republikánusok, a Gör­gey serege pedig monárhista, azok fejér tollat viselnek. Hát mi ilyenről nem tudtunk semmit — vallja be önmagának is Krasznay —, csak azt tudtuk, hogy a kutya Német megtámadta a Hazánkat, azt védenünk kell, el akarja rabolni nemzetünk szabadságát, azt nem szabad enged­nünk utolsó leheletünkig. "29

Ez az elvi tisztázatlanság, görcsös merevség és hagyománytisztelet hatja át Krasznay Péter társadalomszemléletét is. A 86 esztendőt átfogó emlékirat 1848-1859-es fejezeteiben egyetlen szó sem esik jobbágyokról, zsellérekről, s feltűnően ritkán ejt szót a közkatonákról. Tiszti legé­nyét meg sem említi. Az őt szolgáló altiszti legényéről — nevét meg sem jegyezve — is csak egyszer tesz említést, amikor szalonnát, kenyeret vásárolni küldi el, de az csak egy tálnyi ká­posztával tér vissza a bevásárlásról.30 A kis és nagy események sodrában név szerint megem­líti minden diáktársát, a szabolcsi nemesek mindegyikét, a táborozások, menetelések, harcok során idegent és barátot, mindenkit, aki tiszti rangot visel, a közlegények közül két embert em­lít mindössze név szerint, Jászay Miklóst, aki „közlegény cimborája" volt a délvidéki harcok során,31 a másik egy kemecsei legény. Már a Szabolcsban szerveződött 48-as zászlóalj had­nagya volt, amikor Neszmély felé kellett támadást indítania, s a mellé beosztott századból alig 8-10 legényt talált maga körül. Segítségért küldött, amikor megszólalt mellette „ egy L . Márton Mihály nevű kemecsei legény, hogy ténsúrfi hadnagy uram, itt vagyunk mi kemecsiek, mehetünk. Hátra nézek, hát örömmel látom, hogy a velem lévő fiuk mind azok, akikkel 7-8 éve előbb Kemecsén a Kolerás dombon mint gyermekek ürgét öntöttünk... "32 Ennyi jutott odafigye­lésből, megbecsülésből a közlegényeknek, még akkor is, ha azok földiek, adj' Isten, éppen ke-mecseiek voltak. Pedig kedvelt zászlóaljánál, a „48-iknál még a markotányos nők is Szabol­csiak voltak. "3i Legfeljebb még annyi, hogy a 25. zászlóalj legénységét „jó szellemű, jóra va­ló" ceglédi és kecskeméti illetőségűeknek titulálta.

27 Uo. 56-57. 2K Uo. 57. 29 Uo. 78. 30 Uo. 84. 31 Uo. 78. 32 Uo. 120. 33 Uo. 120.

Ha az emlékirat tanúsága szerint enyhe közöny jellemezte Krasznayt a saját megyéjéből származó közlegényekkel szemben, némi gőg és megvetés sugárzott belőle a hazai nemzetisé­giek köréből toborzott honvédek irányába. Egyik szolnoki beszállásolási konfliktus alkalmá­val indulatos szócsatába, majd tettlegességig menő huzayonába keveredik az egyik tizedessel, akit haragjában korholva, nagyon meg akarván sérteni, „egy kicsit megemlegette... a tót fika Istenét. "u Csak amikor kiderült, hogy bajtársa nemcsak hogy nem „tót", hanem éppenséggel szabolcsi fiú, szegröl-végről rokona is és papi ivadék, akkor békélt meg vele. A „tótok" elleni kifakadását még csak-csak betudhatjuk a hirtelen harag keltette indulatos elszólásnak, de a be­sorozott román legények Komárom alatti kiképzéséről írott hosszas beszámoló már az emberi méltóságot is érintő gúnyolódás.3 5

Nem bűne mindez Krasznaynak, inkább őszintesége. Valós bemutatása annak a történelmi pillanatnak, amikor a régi világ találkozik a megvalósítandó új világgal, de még nem tisztázód­tak az értékrendek. Amikor a századokon keresztül beidegződött régi szokásokat még nem szo­rította ki az új követelményrendszer, s maguk a történelmet formáló emberek is csak botladoz­nak valahol a kettő határvidékein, cselekedeteikkel szolgálva az újat, beidegződésekkel pedig mormolják a megszokottat. E kettősségről bőven lehetne még szólni, de a terjedelem korlátot szab a mondanivalónak. Ezért hát nem befejezve, csak megszakítva ezúttal mondanivalónkat, szeretnénk figyelmébe ajánlani Krasznay Péter emlékiratát mindazoknak, akik érdeklődnek az iránt, hogy egy korszakváltó történelmi periódus miként teszi próbára az embereket, s milyen hétköznapi élményeken és eseményeken keresztül valósult meg Magyarország polgárosodása a XIX. század derekától az első világháborúig. Ritka értékű emlékiratot vesz kezébe, aki Krasznay Péter naplóját tanulmányozza. Itt lenne az ideje, hogy az emlékirat egésze minél előbb kiadásra kerüljön, mai generációk okulására.

Uo. 74. Uo. 116-117.

Krasznay Péter (1830-1916)