Az oboa

A oboa, franciául hautbois („erős hangú fát”/„hangos fát” jelent), a nádnyelves fafúvós hangszerek családjába tartozik, melynek egyik legjelentősebb és legrégebbi tagja. A francia eredetű hangszer fából készült, kónikus, azaz kúpos furatú, billentyűzettel ellá-tott teste van, mely kb. 60-70 cm hosszú. Hangterjedelme majdnem három oktáv (1. ábra), b-a’’’-ig terjed. Hangszíne kissé nazális, kissé talán szomorkás, élesebb és erősebb hangja van, mint a klarinétnek. Legközelebbi rokonai a mezzoszoprán fekvésű oboa d’amore, az angolkürt és a basszusoboa.

Az oboa ókori előfutára a görög aulosz, melynek kettős fúvókája lehetett, de az oboáéval ellentétben teste hengeres volt. A középkori Európában az arabok zurna (2. ábra) nevű kettős nádfúvókás hangszere hatására alakult ki a schlamei (3.ábra), majd később a pommer (4. ábra), mely az oboa közvetlen elődje.

A XVII. század elején, a barokk korban találkozunk először a diszkantpommerből (d’-a’’) kifejlődött oboával, melyet nagy valószínűséggel a francia udvarnál szolgáló muzsikus, Jean Hotterere és zenésztársai alakítottak ki, s a hangszer akkor forradalmi újításnak számított. Az oboa ekkor még csak két billentyűvel rendelkezett, ám mivel rendkívül virtuóz módon lehetett kezelni, alig néhány év leforgása alatt igen elterjedt. Hangterjedelme még jelentősen kisebb volt: c’-esz’’’-ig terjedt. A barokk oboán (5. ábra) még nem volt oktávbillentyű sem, a magasabb hangokat átfújással lehetett képezni.

A XVIII. század elején a hangszer már 8 billentyűvel rendelkezett (6. ábra), meg-jelent rajta az első oktávbillentyű is, mely igencsak megkönnyítette a magas hangok képzését. Hangterjedelme is nőtt, immár c’-f’’’’-ig terjedt.

Napjainkban az oboa már több mint 20 billentyűs, bonyolult mechanikával ren-delkezik, s hangterjedelme majdnem 3 oktávra bővült.

Az oboa csövét a francia Guillaume Triébert és fia, Frédérik fejlesztette tovább, akik a korabeli zene követelményeihez igazítva tervezték meg a billentyűrendszert, s az újabb átalakítások után már csak kisebb változtatások váltak szükségessé. Ebben az időben kezdtek el keményebb fát használni a hangszer elkészítéséhez, az eddigi puszpáng helyett (mely törésre hajlamos), például az amerikai trópusi ébent, fekete ébent és a nap-jainkban leginkább elterjedt rózsafát.

Az oboát kezdetben csupán a vonósegyüttesek hangzásának gazdagítására alka-lmazták, ám rövid idő alatt önálló szerephez jutott. A késő barokk és a bécsi klassziciz-mus szinte teljes időszakában az oboa dominált a fúvós hangszerek között.

Konstrukcióját a XVIII. század éveiben tökéletesítették, így egyre több zene-sz-erző kedvelte meg. Például Händel és Vivaldi számos versenyművet írt oboára. A barokk kori népszerűség után viszont Mozart 1778-as műveitől kezdődően Richard Strauss 1945-ös alkotásáig (Versenymű oboára és kiszenekarra) alig akadt nemzetközileg ismert mű, amelyben fontos szerepet kap az oboa.

Az oboa három fő részből áll, ezek neve felső rész, középső rész és tölcsér. Ezenkívül hozzátartozik még a nád. Légoszlopának rezonanciái a teljes felhangsort tartal-mazzák. Ennek köszönheti lágy, mégis átható, jellegzetes hangszínét is. Sokan vélik úgy, hogy az oboa hangja áll az összes hangszer közül a legközelebb az emberi hanghoz.

A legtöbb fafúvós hangszerhez hasonlóan a különböző hangmagasságok előál-lítására hanglyukak szolgálnak, amelyek a rezonáló légoszlop hosszúságát szabályozzák a hangszertestben. Ezeket ezüstözött billentyűk takarják, a tiszta játékot a sok ún. hangoló-

lyuk segíti, melyek a billentyűkhöz kapcsolt áttételes mechanikával nyi-tódnak-csukód-nak. A hangolás a nád pozicionálásával történik, a cső meghosszabbításával (nád ki-húzása) mélyebb frekvenciát, rövidítésével (betolás) magasabbat érhetünk el. Az oboa c-hangolású.

Az oboa fúvókája egy fémcsövecskére cérnával felkötözött két, egymással szem-befordított nádlapocskából áll (7. és 8. ábrák). A két nád olyan módon van egymáshoz szorítva, hogy felső nyílásuk lapított lencseformát képez. Csőszerű másik vége parafából készült toldalékkal a hangszer felső részének furatába illeszkedik. A két, kissé homorú keskeny nádlapocska külső vége laposra van csiszolva, és kis rés választja el őket egymástól. A másik (keskenyebb, homorú) vég – gyűrűbe foglalva és jól megerősítve – a hangszer csövéhez csatlakozik. A nád formai kialakítása az ajkakhoz illeszkedik. Érdekesség, hogy a legtöbb oboista saját nádját maga készíti el, kereskedelmi forgalom-ban (hangszerboltokban) pedig nem is kapható.

A hangszer megszólaltatása úgy történik, hogy a megnedvesített, beáztatott nád-fúvókát a zenész szorosan megfeszített, kissé befelé fordított, széthúzott ajkai közé veszi, és levegőt présel át rajta. A kettős nádsíp nyelvsípként működik, vagyis a hangszer csőre-zonanciája olyan módon hat vissza a nádakra, hogy azok a zenész ajkaival együtt az adott rezgési módusznak megfelelően folyamatos rezgésbe jönnek, periodikus nyomásin-gadozást, hangot keltve. A két finoman metszett nádnyelv közötti résbe befúvott levegő szívóhatására a nádnyelvek összezáródnak. Ezzel megszűnik a levegőáramlás, egyúttal a szívóhatás is, aminek következtében a nyelvek nyugalmi állapotuk felé törekszenek. A levegőbefúvás során periodikusan ismétlődő folyamat hozza rezgésbe a hangszer által határolt légoszlopot.  A hangképzés nagyon kevés levegőmennyiséget, de nagy lég-ny-omást igényel, ezért az oboajáték hosszú távon igen fárasztó lehet. Ahhoz, hogy rendesen megszólaljon a hangszer, a levegőt a tüdő alsó felébe kell venni.

Az oboa dinamikai lehetőségei korlátozottak, fényes és tiszta hangszíne azonban átható erejű. Dallamos zene esetén mindig előszeretettel veszik elő, csakúgy, mint gyors futamokhoz és staccato előadására.

Amikor a zenekar hangol, az A alaphangot (a legtöbb zenekarban) az első oboás adja meg. Ez a szokás Händel idejében alakult ki, akkoriban ugyanis az oboa hangolását nem lehetett megváltoztatni, ezért a többi hangszert kellett hozzá igazítani. Egyébként is könnyű hozzá hangolni, mivel hangja felhangokban gazdag.

Az oboa egy megismerésre méltó hangszer, hisz varázslatos hangjával könnyen elvarázsol bárkit.

Könyvészet:John Burrows: A klasszikus zene: [zeneművek, művészek, hangszerek, fő művek], Mérték Kiadó, Budapest, 2006Tarnóczy Tamás: Zenei akusztika, Zeneműkiadó, Budapest, 1982Szabolcsi Bence és Tóth Aladár, szerk.: Zenei lexikon, Győző Andor kiadása, Budapest, 1931http://hu.wikipedia.org/wiki/Oboahttp://en.wikipedia.org/wiki/Oboehttp://hu.wikipedia.org/wiki/Pommerhttp://www.zeneiskola.nokiamk.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=59&Itemid=82

Képek forrása: www.google.comwww.deviantart.comwww.wikipedia.com