BÁLINT ÁGNES

Hajónapló

REGÉNY

MÓRA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1978

SAJDIK FERENC RAJZAIVAL

Második kiadás

©Bálint Ágnes,

Február 19.Megbeszéltük Radóval, hogy vagy állatorvosok leszünk,

vagy hajószakácsok. Már rajzoltam is egy szép táblát:

DR. FARAGÓ LÁSZLÓ ÁLLAT- ÉS EMBERORVOS

Sajnos a bátyám, a Feri megtalálta, és azóta folyton egyetemes ürgedoktornak csúfol. Úgyhogy az ember szót már le is radíroztam. Majd bolond leszek a Ferinket gyógyítani! A kutyák, azok majd hálásak lesznek! És mikor már híres orvos leszek, a Ferink könyörögni fog, hogy rakjam helyre a kificamodott ujját. Aki annyiszor megsérül a kosarazásnál, mint ő, az jobban megbecsülhetne egy jövendő orvost.

Persze lehet, hogy csak az állatorvosi egyetemet végzem el. Sőt ha úgy döntünk Radóval, hogy hajószakácsok leszünk, akkor azt sem. Csak az a baj, hogy sajnálom a beteg kutyákat. Nagymamánál meg mindig szoktak lenni beteg tyúkok.

Február 20.Radó azt mondja, hajószakácsok legyünk! A nagynénjétől

ugyanis kapott egy régi receptkönyvet. Az eleje meg a vége hiányzik, de így is sok finom recept van benne: csokoládémártás, narancsmártás, mákos torta, indián fánk meg ilyenek. Kértünk is anyutól csokoládét, de olyan keveset adott, hogy nem volt érdemes mártásnak megfőzni, így csak megettük úgy, ahogy volt. Holnap majd veszünk egy csomó kiflit – az olcsó –, és sütünk kiflifelfújtat. Tojás is kell hozzá, de az van itthon.

Február 22.

3

Kiflifelfújtat nagyon könnyű készíteni, csak kiborítani nehéz a formából. Sehogyan sem akart kijönni, mert az alja odaégett. Közben összetörött a szép kék virágos, aranyszélű tál, amire rá akartuk borítani. Borzasztóan megijedtünk a Radóval, hogy most mi lesz. Nem lett semmi, ugyanis anyu kapott valakitől egy könyvet, ami arról szól, hogyan lehet házilag mozaikot készíteni. Gyönyörű színes képek vannak benne, csak anyunak nincsenek olyan színes kövecskéi, amilyenekből ki lehetne rakni a szép képeket. Azért örült meg úgy a törött tálnak. Még jobban össze is törte, egészen apró darabokra. Segítettem neki az aranyszínűeket a kéktől meg a fehérektől szétválogatni, hálából viszont a kiflifelfújthoz elhasználhattunk minden tojást, amit a hűtőszekrényben találtunk.

Február 25.A tálból meg egy sörösüvegből, amit apu tört el, anyu

nagyon szép naplementét rakott ki a tengeren. A bátyám. Feri most nyugodtan kosárlabdázik a szobában – csinált magának egy régi szatyorból kosarat, abba dobál –, és azt mondja, ha valami eltörik, jó lesz anyunak.

Mi Radóval dicsértük a naplementét a tengeren, anyu meg adott diót és csokoládét. Vajat nem kértünk, azt úgyis találtunk a hűtőszekrényben. A „csokoládés apróságok” című receptet akarjuk megcsinálni.

Február 27.Megbeszéltük Radóval, hogy mégis inkább állatorvosok

leszünk. Majd ha a Szenteckinek megbetegszik a bokszerja, és mi meggyógyítjuk, azt sem tudja, hogyan köszönje meg. Bezzeg a szakácskodás nem hálás mesterség! A csokoládés apróságok olyan jól sikerültek, hogy sajnáltuk is megenni. Megkínáltuk anyuékat, Ferit és Picurkát – még a bátyám is azt mondta, hogy nagyon finom –, Radó vitt belőle haza a

4

szüleinek, a többit meg elvittük az iskolába. Persze egy pillanat alatt felfalták, és senki sem hitte el, hogy mi sütöttük.

Február 29.Feri bátyám kapott a Nováktól egy hullámos papagájt. Jó

lesz Picurkának, úgyis folyton nyafogott, hogy vegyünk neki madarat. Most van madara, csak az a baj, hogy nagyon mogorva. Picurka meg szeretné, ha csicseregne neki vagy beszélne. De ez se nem beszél, se nem csicsereg. Mi a Radóval másfél óra hosszat mondogattuk neki, hogy: „Lórika, Lórika”, de a papagáj azt sem mondta, hogy bikkmakk. Még tovább is mondogattuk volna neki, de apu átjött a másik szobából, és ránk kiáltott, hogy ha még egyszer azt mondjuk a papagájnak, hogy Lórika, papagájostul repülünk a lakásból.

Nem is foglalkozunk többet a papagájjal. Foglalkozzék vele a húgom, elvégre az övé!

Március 3.

5

Novák mondta Ferinek, hogy csak az egész fiatal papagájokat lehet megtanítani beszélni. Akkor kell elkezdeni mondani nekik, hogy „Lórika, Lórika”, mikor még repülni sem tudnak. De ő nekünk nem egészen fiatal papagájt adott. Apu szerint a papagáj olyan vén, mint az országút. És azért is olyan mogorva. Anyu meg azt mondja, azért rosszkedvű, mert nincs párja. Majd vesznek neki párt.

Március 6.Radóéknál leesett a szekrény tetejéről egy gyönyörű régi

váza, és anyunak most egész halom lila üvegcserepe van meg egy kisebb halom aranya. Apu azt ajánlotta neki, hogy rakjon ki mozaikból egy püspököt. Radó pedig megmagyarázta otthon, hogy a váza nem vész kárba, mert szép mozaikcsendélet lesz belőle. Anyu már el is kezdte rakosgatni a csendéletet. Lesz rajta egy lila váza is, aranydíszítéssel meg egy sárgadinnye.

Március 8.Picurka elnevezte a papagáját Arnoldnak, pedig

Novákéknál csak Pityu volt a neve. Folyton nyafog, hogy vegyenek Arnold mellé még egy papagájt. Nem is bánom: ha több papagájunk lesz, biztosan megbetegszik hol az egyik, hol a másik, és akkor lesz kit gyógyítanunk a Radóval.

A mi őrsünkben mindenki tart valamilyen állatot. Menczel Jancsinak szép fekete macskája van, de a mamája mindig szidja, mert leeszi a szobanövények hajtásait. Radó nagynénje szerint vitaminhiánya van a macskának. Radó ajánlotta is Menczel Jancsinak, hogy apróra vágott hagymát keverjen májkrémbe, és azt adja a macskájának. Kíváncsi vagyok, megeszi-e. Arnold nagyon szereti a reszelt almát és a reszelt sárgarépát.

A sárgarépát én is szeretem, de nem reszelve, csak úgy rágva.

6

Március 9.Arnold mellé vettünk egy másik papagájt, úgy hívják,

hogy Mariska. Arnold nem örül neki, mert most folyton ketten tolonganak az előtt a kis tükör előtt, amit Picurka a kalitka rácsára akasztott. A végén mindig össze is vesznek.

Március 12.Menczel Jancsi macskája eszi a hagymával és reszelt

sárgarépával kevert májkrémet, sőt a parajfőzeléket is. Menczeléknél most mindig parajt főznek a macska kedvéért, pedig Jancsi ki nem állhatja.

Március 14.Radóval elmentünk Novákékhoz megnézni a nemrégen

kikelt kispapagájokat. Azt hiszem, mégis inkább hajószakácsok leszünk. Borzasztó, hogy milyen csúnya az ilyen csupasz kis papagáj!

Erről jut eszembe, hogy a csendélet, amit anyu rakott ki mozaikból, szintén nagyon csúnya lett. Anyu maga is azt mondja, hogy a sárgadinnye olyan, mint egy halálfej.

Március 17.Feri kosárlabdázás közben kitörte a szobánk ablakát.

Anyu mérges volt, mert az ablaküveg nem sokat ér a mozaik szempontjából, meg különben is: ilyen fehér üveghez könnyen hozzájuthat, csak össze kell törni egy üveget, amiben zöldbab vagy zöldborsó volt.

Ferinek kellett üveget hoznia. Azután apu kipróbálta azt az üvegvágót, amit egyik kollégája hozott neki külföldről. Egész jól lehetett vele az üveget vágni, csak egyetlen helyen repedt be. A gittelés sem lett olyan sima, mint kellett volna,

7

de nem baj. Most legalább van egy darab gittem. Gyúrok belőle állatokat Picurkának.

8

Március 20.Annyi állatunk van! Mikor a gitt elfogyott, akkor

kenyérbélből gyúrtam kis gyíkokat, teknősöket, egereket, madarakat, és mikor megszáradtak, be is festettem őket szép tarkár a. Hol állatkertet játszunk Picurkával, hol állatkórházat.

Március 23.Nagymama írt, megültetett egy kotlóst kacsatojásokra.

Lehet, hogy mire a tavaszi szünetben lemegyünk hozzájuk, már lesznek pici kacsák! Csak Gombóc kutya meg ne egye őket! Gombócot tavaly nyár végén lent hagytuk nagymamáéknál, mert nagyon jól érezte magát. Bárcsak mi is vele maradhattunk volna! Vagy legalább tudna Gombóc írni, hogy levelezhetnénk vele!

Március 26.Ahol Novákék laknak, a földszinten, a Dávidéknál van

egy vizsla. Már fél éve a fotelhoz kötve tartják! Laci látta is, mikor egyszer kosárlabdaedzés után fölment Novákékhoz. Azt mondja, egészen sovány a kutya, a körmei meg olyan hosszúak, hogy rossz nézni. Minthogy soha nem

9

szaladgálhat, nem tudja lekoptatni. Úgy sajnálom szegény kutyát! Mi igazán tudjuk, mennyit szeret egy kutya futkosni, ugrálni! Azért is adtuk oda Gombóckát nagymamáéknak.

Március 28.Apu nem engedi elhozni hozzánk a vizslát, azt mondja,

egyelőre elég a két papagáj, azok után is anyunak kell takarítania. Radóékhoz sem mehet, mert pont most vettek új szőnyeget. Pedig Dávidék odaadnák valami jó helyre, mert nem érnek rá sétáltatni.

Március 31.Megnéztük a vizslát. Kópénak hívják. Rettenetesen

sovány, és folyton rázza a fejét, csak úgy csattog a füle. A póráza egy nagy fotel karfájára van csomózva. Felülhet a fotelbe, és fel is ül, már csupa rongy a huzal. A második fotelban meg egy nagyon öreg néni ül, a Dédike. Nem tud járni. Talán beszélni sem tud. Míg ott voltunk, nem szólt egy szót sem. Volt ott egy másik öreg néni is, a Dédike lánya. Meg annak a lánya is ott volt, az nem öreg, csak beteg, akkor is feküdt, mikor mi ott voltunk náluk. Novák azt mondja, azért beteg folyton, mert a férje világgá ment, itthagyta a gyerekkel. A gyerek, az Alizka még kicsi, alig tud járni. Azért van Kópé is megkötve, hogy ne lökje fel Alizkát. Alizkának olyan fehér az arca, mint a cirkuszi bohócoké.

Április 2.Radó nagynénje elment a kozmetikushoz, és ott

összeismerkedett egy nővel, aki nagyon szeretne kutyát. Mondta is neki, hogy van egy vizsla, amit ajándékba akárkinek odaadnának. A néni azt mondta, előbb megkérdezi a férjét.

A Fazekas, aki a legjobb tornász az osztályunkban, szintén szeretne kutyát, de a szülei nem engedik.

10

Április 5.Segítettünk a néninek hazavinni a vizslát. Nagyon csúnya

néni, úgy látszik, a kozmetikus sem tudott rajta segíteni. De amúgy kedves. Vitt Alizkának csokoládét. Alizka nagypapája is otthon volt, éppen a lábát áztatta egy lavórban. Nováktól tudom, hogy Dávid bácsi postás, és egy idő óta nagyon fáj a lába, azért nem tudta a kutyát sem sétáltatni. Szegény kutya annyira örült, mikor az ajtó felé vezettük, mintha tudta volna, hogy egy szép kertes házba viszik. De az a szegény öreg néni, a Dédike sírt. Nem hangosan, csak úgy csöndben. Mindenki mondta neki, hogy ne sírjon, hiszen Kópénak most sokkal jobb dolga lesz, szaladgálhat, sütkérezhet, játszhat a néni fiával, de Dédike csak sírt. Nagyon rossz volt látni. Azóta mindig magam előtt látom, ahogyan sírt.

Április 6.Érdekes, Radó is úgy van, mint én, ő is folyton Dédikére

gondol, hogy mennyire sírt szegény. Nagyon szerethette Kópét. Rossz lehet most neki ott ülni egész nap a fotelban, és látni azt a másik rongyos karosszéket, amelyikben azelőtt mindig Kópé terpeszkedett. Radó azt mondja, biztosan Kópé volt az egyetlen, akinek Dédike nem volt az útjában. Mert Dédike már nyolcvannégy éves, és nagyon sok gond meg baj van vele, úgy kell pátyolgatni, mint egy kisbabát.

Április 16.Kár, hogy már vége a tavaszi szünetnek! Lent voltunk

nagymamáéknál, és olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy egészen lebarnultunk. Nagymama arca is olyan piros, mint az alma. És már voltak legyek is, nagyapa föl is szerelte a konyha elé a légyajtót. A kiskacsák nagyon aranyosak, mondtam is, hogy kettőt hozzunk fel Pestre, a papagájokat

11

meg ajándékozzuk el. Olyan kiállhatatlanok, folyton veszekszenek. Nagymama adott volna kiskacsát Picurkának, de nagyapa nem engedte, azt mondta, a kiskacsák nem bírnák a városi életet.

Az egyik kiskacsát meg akartam tanítani beszélni, egyik nap egész délelőtt mondogattam neki, hogy „Lórika, Lórika”, de csak a legyeket figyelte.

Mondtam Radónak, hogy mégis inkább állatorvos leszek, és majd olyan gazdaságban fogok dolgozni, ahol százezer kiskacsa van. Radó viszont azt mondja, annyi kacsa már nem érdekes, inkább menjünk mégis hajószakácsnak, mert a hajószakács vihet magával a hajóra mindenféle állatot, még majmot és teknőst is. Kacsát meg különösen. Ott totyog majd körülöttünk, és kapkodja az apró halat, amit hajigálunk neki.

Gombócka nagyon örült nekünk. Jó húsban van, nagyapa szerint kövér, mint egy disznó, nagymama szerint izmos. Rengeteget rohangáltunk vele a holtág partján, és át akartuk vinni ladikkal a szigetre, de nagyapa éppen akkor kátrányozta a ladikot, úgyhogy nem lehetett még vele vízre menni. Nagymama mondta is neki, hogy mindig pont a tavaszi szünetben kátrányozza a ladikot.

Mikor Gombócka olyan boldogan ugrált meg hempergett a fűben, nagyon örültem, hogy az a szegény vizsla is ugyanígy ugrálhat meg hempereghet, mint Gombóc. Csak a vizsláról mindig eszembe jutott, hogyan sírt Dédike, mikor Kópét elhoztuk tőle.

12

Ejnye, most jut eszembe, hogy azt az ibolyát, amit tegnap délután szedtünk odalent, és ami miatt majdnem lekéstünk a buszról, el lehetne vinni Dédikének. Szegényke úgyis csak akkor láthat virágokat, ha valaki visz neki. Van ugyan a közelükben park, de oda őt nem tudják kivinni. A néni, aki a kutyát elhozta tőlük, ajánlotta, hogy szerez nekik tolókocsit, de megmutatták, hogy az udvarból úgysem tudják kitolni a lépcsők miatt. Olyan mélyen van az udvar, hogy egy csomó lépcsőt kell az embernek megmásznia, ha ki akar jutni az utcára.

Mindenesetre most mindjárt felhívom Radót, hátha kedve lesz velem jönni Dédikéhez. Csak előbb megnézem, van-e még a tegnapi aranygaluskából…

Április 18.Ma nagyon elestem a szobánkban, és lehorzsoltam a

térdemet, mert egy helyen kiáll egy parketta. És még valami három kijár. Pedig apuék nemrég javíttatták meg. Apu már

13

akkor mérgelődött, hogy egészen nyers, vizes fából készült parkettát raktak a régi helyére. Igaza lett, mert mindjárt fel is púposodott. Mindig egy szék szokott azon a helyen állni, csak Feri odahúzta a szekrényhez, és nem rakta vissza. Azért estem el.

Annyi mindenféle bajom van! Elvesztettem a villamosbérletemet, másikat kellett váltani. Számtanból alighanem csak kettesem lesz. A nagy szoba asztaláról levertem a herendi hamutartót, és anyu nem is örült neki, mert már nem mozaikot csinál, hanem kis keresztöltéses térítőket. Aztán meg az a kutya is! Tegnap Radóval elmentünk ahhoz a nénihez, aki most a Kópé gazdája, és kértük, hogy vigye vissza Kópét Dávidokhoz, mert mindenki siratja. A néni azonban nem hajlandó visszaadni. Azt mondja, már egy csomó pénzt költött Kópéra. Fülgyulladása volt, mikor elhozta onnan, azóta is kezelik. Nagyon régóta beteg lehetett a füle, és sokat szenvedhetett szegény Kópé. A néni nagyon megszidott bennünket, hogy olyan helyre akarjuk Kópét visszavinni, ahol egész nap csak a fotel lábához van kötve, és azt sem veszik észre, ha beteg.

Igen, csak amikor ibolyát vittünk Dédikének, megint sírt, és Dávid néni is sírt, a lánya meg az a kis fehérarcú gyerek is, az Alizka. A mamája meg a nagypapája nem volt otthon. Ha otthon lettek volna, biztosan azok is sírtak volna. Dédike folyton azt kérdezte tőlünk, mikor jön haza Kópé. Úgyhogy a Radó is meg én is azt mondtuk neki: nemsokára. Akkor megnyugodott, még nevetett is.

Úgy szeretném tudni, hogy Kópé emlékszik-e még Dédikére. Vagyis hogy gondol-e rá?

Nekem van huszonnégy forintom, Radónak meg nyolcvanhét. Jó volna még valahonnan pénzt szerezni, azt odaadnánk a néninek az orvosi költségek fejében, Kópét pedig visszavinnénk. Legfeljebb majd mi sétáltatnánk Radóval felváltva.

14

Csak akkor reggel nagyon korán kellene kelnünk, mert elég messze laknak tőlünk.

Hol lehet a villamosbérletem? Már két napja lógok.Most jut eszembe, hogy ha sütnénk valami finomat, azt a

suliban eladhatnánk, és lenne pénzünk. Szólok is Radónak.

Április 20.Mondtam én Radónak, hogy nálunk süssünk, ne őnáluk!

De lusta volt átjönni, vagyis félt, hogy összetörik a tojás, ha áthozza, ezért aztán én mentem át őhozzájuk. Igaz, az ő villanytűzhelyük szebben süt, mint a mi ócska gáztűzhelyünk, és nagyon szép is lett a csokoládés piténk, de mit értünk vele? Míg mi örömünkben elmentünk moziba, hazajött a Radó mamája egy csomó vendéggel, és megették a csokoládés pitét. Azt hitték, hogy a Radó nagynénje sütötte, mert az nagyon jókat tud sütni-főzni, és szokott is vinni nekik belőle. De ez két tál volt – egy vagyont kaptunk volna érte, ha eladjuk darabját két forintért! És nem is ettünk belőle, hogy több pénzünk legyen!

Április 22.Rémes, mennyit ettem! Radó nagynénje elvitt bennünket

cukrászdába, mert hallotta, hogyan jártunk a csokoládés pitével. Mondtuk ugyan neki, hogy mi azt a pitét nem megenni akartuk, hanem eladni, és inkább adja ide a pénzt, amit a cukrászdára szánt, de nem adta. Azt mondta, együnk csak, ami jólesik. Míg ettünk, elment telefonálni, felhívta azt a nénit – Kubickiné vagy Kopeckiné? Mindig elfelejtem a nevét. Szóval felhívta azt a nénit, Kópé mostani gazdáját, és vagy egy negyedóráig beszélt vele. Már rá is szóltak, mert mások is akartak volna telefonálni.

Nem tudom, mit magyarázott a néninek, de az kijelentette, hogy nem érdeklik a kórházi költségek, visszaadja a kutyát.

15

Így hát Kópé megint otthon van, de már nem kötik a fotel lábához, inkább díványpárnákat raktak le a földre, hogy ha Alizkát föllöki a kutya, puhára essen. Alizka mamája közben kórházba került, és így Dávid néninek nagyon sok dolga van Alizkával és Dédikével meg a fájós lábú férjével, aki ha hazaér, csak ül egy helyben.

Most mi a Radóval felváltva fogjuk Kópét sétáltatni. Ezen a héten én vagyok reggeles. Álmos is vagyok nagyon, mert reggel fél hatkor keltem. Vagyis anyu fél hatkor kezdett kelteni, de csak úgy hat óra tájban ébredtem föl. Így is egy jó félórát tudtam Kópéval futkosni a parkban. Vittem labdát is, olyan jót fociztunk!

A villamosbérletem Feri történelemkönyvében volt. Csak tudnám, ki tette oda!

Kár, hogy Dédikét nem lehet kivinni az utcára azok miatt a vacak lépcsők miatt. Pedig láthatná, milyen ügyes kutya a Kópé. Nem lehet neki gólt rúgni.

Lefekszem.

Április 24.Ma elaludtam. Vagyis anyu aludt el, és nem ébresztett föl.

Éppen csak hogy odaértem az iskolába, nem volt időm Kópét megsétáltatni. Ez annyira bosszantott, nem is tudtam másra gondolni, és mikor Annus néni fölhívott, hogy segítsek Szekeresnek, fogalmam sem volt, miről van szó. Kaptam egy egyest, pedig Radó szerint tudtam volna felelni, ha ott lett volna az eszem.

Délután Radó volt soros a sétáltatásban, de én is elmentem vele. megmondani, hogy elaludtam. Különben ezt kitalálták maguktól is. Reggel, mikor hiába vártak, Dávid néni vitte Kópét sétálni, de azalatt meg Dédike lecsúszott a foteljából, és szegényke nem tudott visszamászni. A földön ült, míg Dávid néni haza nem ért. Az a baj hogy Dávid néniék mindenkivel rosszban vannak ott a házban. A

16

házfelügyelő nénivel egy kávédaráló miatt vesztek össze, amivel a házfelügyelő néni állítólag mákot darált. A daráló nem romlott el, de azóta nem beszélnek egymással, pedig egymás mellett laknak. És mióta rosszban vannak, a házfelügyelő néni nem megy be hozzájuk, akkor sem, ha Dávid néninek el kell hazulról mennie, és jó volna, ha valaki vigyázna Dédikére.

Van a házban egy fiú, annyi idős, mint a mi Ferink, van egy ír szetterje, háromszor is viszi sétálni egy nap. Azelőtt, mikor még jóban volt Dávid néniékkel. Kópét is vitte sétálni, de most már egy fél éve nem viszi. Kérdeztük Dávid nénit, miért nem. Valami franciakulcsról mesélt, amit a Dávid bácsi nem talált, és azzal a fiúval veszekedett, hogy adja vissza, mert azt hitte, az lopta el. Később eszébe jutott, hogy kölcsönadta egy harmadik emeleti lakónak, de akkor már a fiú megsértődött, és többet nem is vitte Kópét sétálni.

Radó azt mondja, meg kellene ismerkednünk azzal a fiúval. De hogyan?

Április 28.Radónak micsoda mázlija van! Most ő a reggeles, de neki

egész héten csak egyszer kell korán kelnie, mert most már az egész őrs sétáltatja Kópét. A múlt héten ugyanis Radó bejelentette, hogy nem ér rá eljönni a foglalkozásra Kópé miatt. Persze mindenki tudni akarta, ki az a Kópé, és mikor megtudták, mindenki rögtön sétáltatni akarta. Így most miénk a pénteki nap. Reggel én viszem, délután meg Radó. A Firhauzernek meg kell keresnünk egy másik kutyát, mert neki már nem jutott a hétből nap, viszont ő is akar kutyát sétáltatni.

Április 29.Picurka egyik papagája úgy letépte a másik nyakáról a

tollat, hogy az most olyan, akár egy barátkeselyű. A csőre is

17

ugyanolyan görbe. Apu szeretné, ha nem volna egy papagájunk sem. Picurka is unja már.

Április 30.Micsoda szerencse! A házfelügyelő néninek – annak, aki

összeveszett Dávid nénivel – elpusztult a kedves papagája, a Gyurika! Onnan tudtuk meg, hogy mi mindig szépen szoktunk neki köszönni, és Radó tegnap megkérdezte, miért olyan szomorú. Erre mindjárt sírva fakadt, és mondta, hogy a Gyurika neki azóta megvolt, mióta itt házfelügyelő, pedig annak már tizenkét éve. Radónak rögtön eszébe jutottak Picurka papagájai, és mondta, hogy majd ő hoz Gyurika helyett másikat. A házfelügyelő néni erre megint sírva fakadt, és kijelentette, hogy ő nem engedi bántani a mai fiatalokat.

Radó nagyon büszke, hogy ő mai fiatal.

Május 2.Tegnap nem kellett Kópét sétáltatnunk, mert Dávid bácsi

azt mondta, akármennyire fáj is a lába, ő május elsején sört akar inni a Hatlábú kertjében, mert ott május elsején mindig nagyon jó sört mérnek, és ha már oda elmegy, akkor Kópét is viszi magával. A Hatlábút azért hívják úgy, mert három kiszolgálója van, és a három kiszolgálónak összesen hat lába. Dávid bácsi azt mondja, volt már egyszer négy kiszolgáló is, de akkor is csak Hatlábú maradt a Hatlábú.

És ha nem is kellett Kópét sétáltatni, azért délután mi elmentünk oda a Radóval, mert elvittük a házfelügyelő néninek a papagájokat. Eredetileg csak a szebbiket akartuk vinni, amelyiknek van toll a nyakán, de apu azt mondta, ha a másikat otthon hagyjuk, ő szélnek ereszti. Ezért inkább elvittük azt is. Kicsit megnyírtuk körös-körül a tollat a nyakán.

18

Így most már nem olyan, mint egy keselyű, hanem mint egy kígyó. Féltünk, hogy a házfelügyelő néni megijed tőle, körülcsavargattuk hát a nyakát gézzel, a gézt bekentük ragasztóval, és ami tollat levágtunk, azt visszaragasztottuk a gézre. Jól szórakoztunk, de a papagáj ettől olyan ijesztő lett, hogy mégiscsak leszedtük róla a tollas gézt. Picurka adott egy darab prémet – a babái ilyenkor már nem hordanak téli holmit –, és végül is azt tekertük a papagáj nyakára. Apu annyira örült, hogy a papagájok – illetve ahogyan ő szokta mondani, a szörnyetegek – elkerülnek a háztól, hogy adott harminc forintot taxira. Persze mi nem taxival mentünk, hanem villamossal, a pénzt meg megfeleztük.

A villamoson megtanácskoztuk, hogy mit mondunk a házfelügyelő néninek a papagáj nyakát illetően. Radó először azt ajánlotta, mondjuk azt, hogy fázékony, azért csavartuk be prémmel. De én féltem, hogy a házfelügyelő néninek ilyen kényes papagáj nem kell. Végül is elhatároztuk, hogy megmondjuk az igazat. Annál jobbat ugyanis sehogyan sem tudtunk kitalálni.

Azt hiszem, jól tettük, hogy az igazat mondtuk el a papagáj nyakával kapcsolatban, mert ezzel sikerült megkacagtatnunk a házfelügyelő nénit. Most már nem siratja

19

a Gyurikáját. Fogadkozik, hogy őnála nem fognak verekedni a papagájok. És azt is mondta, hogy mi nagyon helyes fiúk vagyunk, és nem érti, hogyan barátkozhatunk olyan népekkel, mint Dávidék. Én erre nem tudtam, mint mondjak, de Radó rögtön tudta. Mondta a házfelügyelő néninek, hogy nagyon szeretjük az állatokat, és nem bírtuk elviselni, hogy az a szegény vizsla egész nap egy fotelhoz legyen kötve. A i házfelügyelő néni bólogatott, hogy ez csakugyan olyan borzasztóság, amilyen nincs is több az egész városban. Azután mondta a Radó, hogy szegény Alizka is olyan, mint egy penészvirág, mert soha nincs levegőn. Erre is bólogatott a házfelügyelő néni, hogy bizony, rossz nézni azt a gyereket. Radó a végén még azt is mondta, hogy szegény Dédikének milyen szomorú öregsége van, egész nap csak ül a fotelban, és mindig ugyanazokat látja, akiket mindig lát. A napot meg sohasem. Erre a házfelügyelő néni sírva fakadt, és kijelentette, hogy neki sincs kőből a szíve, és akármit is mondott neki az a nagyszájú Dávidné, azért ő igenis be fog járni szegény öreg Dédikéhez, és egy kicsit beszélget vele erről-arról. Dédike ugyan nemigen beszél, de szereti hallgatni, ha őhozzá beszélnek. És ha majd melegebb lesz, és a nap magasabban jár, akkor délelőttönként a porolóhoz oda fog sütni egy órácskát. Majd ő akkor mindig segít kihozni Dédikét a napra.

Az a baj, hogy ha majd anyuék megjönnek keresztmamáéktól, kérdezni fogják, örült-e a házfelügyelő néni a papagájoknak, és mit mondott. És én akkor már unni fogom ugyanezt elmondani, amit itt leírtam, és biztosan csak azt mondom, hogy „semmit”.

Május 7.Nagymama írt, hogy egy csókapár fészkel abban a

ládában, amit még tavalyelőtt mi vittünk fel a Ferivel a legmagasabbik öreg szilvafára, élelmiszer-raktárnak. Azon a

20

nyáron mindig azt játszottuk, hogy körös-körül árvíz van, és csak az öreg szilvafa áll ki a vízből. Mindenféle jó falatokat hordtunk fel a ládába, de aztán az almás pite teli lett hangyával, és lehajigáltuk a tyúkoknak. Jaj, csak már mehetnénk nagymamáékhoz! Megtanulok tőle igazi jó rácpontyot főzni, mert most már biztos, hogy hajószakács leszek. Már itt a pesti Dunán is járnak a kishajók, Radóval mentünk is rajtuk egypárszor. Ami pénzt a múltkor megtakarítottunk a taxin, azt nagyjából elhajókáztuk. Jó volna nekünk is egy ilyen kishajó! Radóék az idén Jugoszláviába mennek.

Beszéltük a Radóval, hogy ha volna ilyen kishajónk, akkor magunkkal vinnénk egy al-dunai útra Dédikét is, Alizkát is, Kópét is. Egész úton sütkérezhetnének a napon. Vasárnap délelőtt meglátogattuk őket Radóval, mert kíváncsiak voltunk, meddig süt oda a nap a porolóhoz. Segítettünk kihozni Dédikét a karosszékkel. A karosszék lábán vannak olyan kis vaskerekek, igaz, nem nagyon forognak, de Dávid bácsi összeszegelt egypár régi deszkát, azt ráfektetik a küszöbre meg a lépcsőre, és akkor a karosszéket ki lehet tolni az udvarra. Meg vissza. De nem nagyon éri meg ezt a nagy hűhót, mert a nap csak fél tíztől háromnegyed tizenkettőig süt be az udvarba, és abból is tízig az egyik falon van egy folt, tizenegytől meg a másikon. Ami közte van, abba bele is lehet ülni. Alizka mindig kiszaladgál ebből a napfoltocskából, hiába kiabál neki Dávid néni a konyhából, hogy: ,,Alizka, maradj a napon!”

Kópé bezzeg odafekszik a napra, elnyújtózkodik, élvezi. Borzasztóan élvezi a napsütést. Szegény Dédike nem tud a nap után menni, őt vagy odébb tolja valaki, vagy nem. Ha a házfelügyelő néni fent van az emeleten, és Dávid néni nagyon siet a főzéssel, akkor elég hamar elmegy róla a nap. Pedig ő is annyira élvezi! Láttuk a Radóval, hogyan

21

nyújtogatta a nyakát a nap után. Persze mi mindjárt odébb toltuk.

Május 11.Az ismétlésnél Jugoszlávia tengeri kikötőiből feleltem. Jó

Radónak, hogy oda mehet nyaralni! Bár ő azt mondja, hogy Jugoszlávia összes tengeri kikötőjét odaadná egy kis dunai hajóért. Mert azon hordhatná a régi, kifakult zöld tréningruháját, amit a mamája már többször kidobott, és Radónak legutóbb is a kukából kellett visszahoznia. Nagyapától meg kölcsönkérnénk azt a jó kis vastűzhelyet, amit ő spórherdnek hív. Kátrányt meg bitument szokott melegíteni rajta, mikor a ladikokat javítja. Mi azon sütnénk a paprikás lisztbe forgatott keszegeket…

Radó el van keseredve, mert már vettek neki új sötétkék tréningruhát, a nagynénjétől meg, aki most jött haza Jugoszláviából, kapott egy fehér tengerészsapkát, aranyhorgonnyal.

Május 12.

22

Kár, hogy nincs arany tintával író golyóstollam! Színarany tintával kellene ezt a napot felírni! Meg azt a nevet, hogy R A M Ó N A! Ramóna! Ramóna! Ramóna!

Ez a hajónk neve. Annak a hajónak a neve, amin nyaralni fogunk a Radóval! Illetve először csak én nyaralok rajta egyedül, egészen egyes-egyedül, azután ha Radó megjön Jugoszláviából, ő is.

Milyen szerencse, hogy tegnap este a vacsoránál anyunak eszébe jutott a Ramóna! És az is óriási szerencse, hogy Feri még nem ért haza az edzésből, és így a Ramóna az enyém, egyes-egyedül az enyém! És mostantól fogva hajónaplót fogok írni.

Vagy hajónaplót csak hajón lehet írni?Nem baj, addig is, míg oda nem kerülünk, és el nem

kezdhetem a hajónaplót, megírom a Ramóna történetét úgy, ahogyan anyu tegnap este elmesélte. Meg ahogyan én emlékszem a Ramónára. Csak még előbb eszem egy kis körözöttes kenyeret.

Most már jóllaktam, most már elkezdem.Mikor anyu még kislány volt, nagyon félt egy bácsitól,

aki szintén ott lakott Szigetiben. Mi is volt a bácsi? Nyugdíjas valami. És nagyon edzett volt. Télen is fürdött a Dunában, mikor anyuék ott korcsolyáztak. Nyáron meg mindig csónakázott. A csónakjait egy szigeti ácsmesterrel csináltatta. Anyu azt mondja, nem is csónakok voltak azok, hanem bárkák. Jól lehetett ugrálni bennük. De ha a bácsi észrevette, hogy gyerekek ugrálnak valamelyik csónakjában, akkor a parton levő kabinból előhozott egy nagy rozsdás kardot, és azzal fenyegette őket. Nagy fehér bajusza volt a bácsinak, a haja is fehér volt, és úgy állt, mint a kefe.

Anyu azt mondja, ez a bácsi – úgy hívták, hogy Stefáni István – valamikor biztosan tengerész volt. Azért volt úgy oda a csónakokért meg a hajókért. Mert hajót is csínáltatott magának, jó erős hajót, keményfából, réz- meg

23

vaspántokkal. A Ramónát. Anyu azt mondja, lehet, hogy tölgyfából volt. Stefáni bácsi motort is vett bele, de az egyik télen, mikor jeges árvíz volt, eltűnt belőle. Motor nélkül pedig senki sem bírta azt a hajót többet megmozdítani. Az árvíz után megfeneklett a szigeti holtágban, vagyis a csókamajori holtág bejáratánál, ahol elzátonyosodott a víz. Nagymamáéktól elég messze van, én is csak egyszer jártam arra nagyapával. Már akkor néztem, hogy milyen jó volna nekünk az a hajó játszani, csak ne volna olyan messze. De most örülök, hogy messze van, mert így biztos, hogy csak mi leszünk rajta a Radóval. Picurkát anyu nem fogja olyan messzire elengedni. Ferinek meg nem szólok.

Mikor az a bácsi hatvannyolc éves lett, megnősült, és a felesége nem engedte többet a Dunára. Féltette, hogy reumát kap. És a Ramónán most mi fogunk nyaralni a Radóval! Még tegnap este kilenckor rögtön felhívtam a Radót – azért olyan későn, mert anyu olyan későig mesélt a Ramónáról –, de a papája vette föl a kagylót, és kérdezte, mit akarok, mert a Radó fürdik. Ő nem Radónak hívja a Radót, hanem Jencikének. Őnáluk engem sem Lacinak hívnak, mint itthon nálunk, hanem Faragónak. A Novákot otthon – minek is hívják a Novákot? Mindegy, a Feri osztálytársa, nem az enyém.

A lényeg az, hogy ma egész délelőtt, az órák alatt meg a tízpercekben, régi tengerészdalokon törtük a fejünket a Radóval. A mi idei könyvünkben egyetlenegy sincs – bányászdal bezzeg van, meg juhászoknak, kanászoknak, katonáknak való –, Annus néni viszont mindkettőnk ellenőrzőjébe beírta, hogy az órán dúdoltunk, és ezzel zavartuk a tanítást. Pedig mi csak egész halkan próbálgattunk dallamot találni arra a két sorra, ami igazi régi tengerésznóta, Radó emlékszik rá A kincses sziget című könyvből, és így szól:

24

Heten a halott ládáján-Yo-ho-hó, meg egy üveg rum!

A többivel végzett a rum s a sátán-Yo-ho-hó, meg egy üveg rum!

Lehet, hogy ezt a johohót valamivel hangosabban énekeltük, és ez zavarta Annus nénit. Mindegy, ilyenkor év végén már teljesen jól tudjuk utánozni az öregeink aláírását. Apu nem bánja, mert tudja, hogy ha ötöst kapok, azt úgyis megmutatom neki, és olyankor – ahogy ő szokta mondani – módjában van végigélvezni az egész tanügyi irodalmat. Kíváncsi vagyok, mit szólnak Radó szülei, ha megtudják, hogy a fiuk nélkül utaznak Jugoszláviába. Legalábbis Radó azt mondta, ma közli velük, rögtön vacsora után. Külön elmentünk a csarnokba friss juhtúrót és ugyanolyan friss retket venni, mert Radó elhatározta, hogy hidegtálat készít vacsorára. Ha a mamájának nem kell főznie, sokkal jobb kedvű.

Juj de kíváncsi vagyok, mit szóltak! Fel is hívnám, de Radó azt mondta, ne telefonáljak, mert hátha azzal csak elrontok mindent. Egyébként Radó kijelentette, hogy ha nem engedik, ő akkor is itthon marad, és elszökik velem a Ramónára. Majd bolond lesz Jugoszláviába menni, mikor a Ramónán csak mi ketten leszünk. És Kópét is magunkkal vihetjük!

Május 13.Gyáva kukac ez a Radó! Nem mert szólni! Én már reggel

ötkor fölkeltem, és olyan korán odaértem Dávidékhoz, hogy Kópé még aludt. Akkor ébredt föl, mikor becsöngettem. Akkorákat ásított! Fél nyolcra már a suliban voltam, Radó meg csak öt perccel nyolc előtt vánszorgott be. Rögtön láttam rajta, hogy baj van. Ő ugyan azt mondja, nincs baj, csak a papájának fájt este a foga. Nem is evett a

25

szendvicsekből, pedig Radó mirelit parajjal kevert zöld körözöttel kente be a kenyereket, és vékony sajtszeletekből csupa kis vitorlás hajót rakott rájuk. Szebb lett volna kék körözöttel, de azt nem tudott csinálni. Tízóraira is ilyen szendvicset hozott. Csak fájdította vele a szívemet. Én már kiloptam apu íróasztalfiókjából azt a régi őzlábnyelű vadászkést, amit apu egy nagybátyjától örökölt, és amit mindig Feri szokott kilopni. Most megelőztem.

Radó egyébként kérdezte, hogy én már szóltam-e az öregeimnek. Mondtam neki, hogy még nem, de nálunk merőben más a helyzet. Ha túl korán szólok, akkor van idejük gondolkozni a dolgon, és az sosem jó. Abban viszont Radónak van igaza, hogy hivatalosan is be kellene jelentenem igényemet a Ramónára. Nehogy Ferinek is eszébe jusson. Illetve, hogy mire esetleg eszébe jut, már mindenki tudja, hogy a Ramóna nekem jutott előbb eszembe.

Most halálfejeket rajzolok, mert a zászlónkat már meg akarjuk varrni. Csak még egyelőre nem döntöttük el, hogy a Radó régi tornanadrágjából vagy abból a piros rongyból, amit Picurkával cseréltem állatképekért.

26

Május 14.Azért borzasztó, hogy a tanulás mennyire tönkreteszi az

embert! Roncsot csinál belőle. Élőhalottat. Ma, amikor átöltöztünk tornaórához, Radó a Dobos szandáljába tette a szemüvegét, mert annak is olyan szandálja van, mint neki. Tornaóra után, amikor a Dobos belelépett a cipőbe, a szemüveg összetörött, és Radó attól kezdve csak pacnikat látott. Azok voltunk mi.

Most elvitték a szemorvoshoz. Egy olyan szemorvoshoz, aki a Radó papájának iskolatársa volt. Úgy, mint nekem a Radó.

Május 17.Radó nem megy Jugoszláviába, velem fog nyaralni a

Ramónán. Legalábbis remélem, hogy a Ramónán fogunk nyaralni. Egyelőre csak az biztos, hogy Radó itthon maradhat. A doktor bácsi ugyanis, aki megvizsgálta a szemét, és új szemüveget írt föl neki, azt mondta, a legjobb volna, ha egész nyáron lehunyva tartaná a szemét, de még jobb volna, ha egész nyáron át csak zöld lombokat nézne a szemével, betűket pedig nem. Se televíziót.

27

A mamája borzasztóan megijedt, hogy a Radó meg fog vakulni. Mert az új szemüvege, amit felírtak neki, sokkal erősebb, mint a régi volt. Csak még nincsen készen, és most azt a rengeteg ismétlést mind nekem kell felolvasnom a Radónak, mert szemüveg nélkül nem lát olvasni.

Ha előbb törött volna el a szemüvege, még jeles is lehettem volna, életemben először. De nem ez a fontos, hanem az, hogy Radó már a szemorvosnál kijelentette, hogy ha nem kell Jugoszláviába mennie, akkor olyan helyen fog nyaralni, ahol körös-körül csak zöld lombok lesznek meg zöld víz meg én.

A mamája annyira megijedt, hogy azt mondta, jó. Még örülnek is, hogy Radó egy hajón fog nyaralni. Persze nem tudják, milyen hajóról van szó. Azt hiszik, olyan szép fehér, amilyeneket itt látni a rakpart mellett. De gondolom, ha megtudják, hogy a Ramónán sok szép zöld moszat van, az megnyugtatja őket. Hát még ha megtudják, hogy van egy zöld trikóm is.

Most már csak azt volna jó tudni, hogy anyuék elengednek-e Radóval a Ramónára… Radó azt hiszi, hogy

28

már tudják. Szégyelltem neki megmondani, hogy még nem szóltam. De nem tudom, hogyan kezdjem el. Tegnap, mikor anyu a körmömet vágta – a jobb kezemről nem tudom magam levágni –, majdnem elkezdtem, de mielőtt megszólalhattam volna, arról kezdett beszélni, hogy már nagyfiú vagyok, és többet kellene adnom magamra.

Így visszagondolva már tudom, hogy erre azt kellett volna mondanom: „Ha nagyfiú vagyok, akkor engedjetek a Ramónán nyaralni Radóval.”

De kár, hogy ez csak most, utólag jutott eszembe! Már túl volnék az egészen!

Május 18.Már túl vagyok rajta, de nincs kedvem írni erről az

egészről.

Május 21.Az őzlábnyelű kés miatt tört ki a botrány. Apuhoz eljött

egy barátja, aki vadászik, és apu meg akarta mutatni neki a kést. Mikor nem találta a helyén, rögtön kérdezte a Ferit, és a Feri azt mondta, biztosan én loptam el a fiókból, mert mire ő ment, hogy kilopja, hűlt helye volt.

Én akkor éppen Kópét sétáltattam, és elég későn értem haza, mert Dédikének a Ramónáról meséltem. Úgy hallgatta! Még meg is szólalt közben, pedig nem szokott beszélni. Azt mondta: „Szépek a hajók.” Alizka is hallgatta, amit Dédikének meséltem, azután kellett neki csinálni papírvitorlást. A mamája még mindig kórházban van.

Mit is akartam írni? Tudom már. Mire hazaértem, Feri kikutatta a fiókjaimat, és megtalálta a kést, belegöngyölve a halálfejes zászlóba, ami fekete, mert végül is a Radó tornanadrágjából varrtuk meg. A zászlóra rávarrtuk a halálfej alá fehér betűkből azt is, hogy Ramóna. És két májkrémkonzervet is talált Feri abban a fiókban, meg egy

29

doboz olajos halat. Anyuék azt hitték, hogy az övék. Mikor este hazaértem, nekem estek, hogy ők talán éheztetnek engem, miért kell nekem, mint valami hörcsögnek, élelmiszert gyűjtenem a fiókomban? Magyaráztam nekik, hogy azt nem a kamrából vettem el, hanem a zsebpénzemen vásároltam, mikor lehetett leértékelt konzerveket venni. Ez megint nem tetszett nekik: hogy miért vásárolok én konzerveket, mikor itthon is megvan a betevő falatom, ha meg lemegyünk nyaralni nagymamáékhoz, ott is, de még mennyire!

Addig-addig nyaggattak, míg ki nem böktem, hogy az idén mi a Radóval külön akarunk nyaralni. Az a kiállhatatlan húgom persze azonnal elkezdte a nyafogást, hogy ő nélkülem unatkozik nagymamáéknál, mert Feri már nem játszik vele. Mondtam neki, hogy én sem fogok vele játszani, mert én már nagyfiú vagyok. Erre anyu – pedig naplóm a tanúm, hogy ő nevezett engem nagyfiúnak nem is olyan régen kinevetett, hogy miért képzelem én nagyfiúnak magamat, mikor még a körmömet sem tudom levágni.

Most közben ettem egy kis vajas-mézes kenyeret, mert egészen elszomorodtam attól, amit leírtam.

De miért is voltam szomorú? Ha valami jót eszem, utána erőltetnem kell az agyamat, hogy vissza tudjak emlékezni rá, mi bosszantott evés előtt.

Azért voltam nagyon mérges, mert a Feri mindig mindenbe beleszól. Mikor Picurka nyafogott, hogy ő nem nyaral nagymamáéknál nélkülem, akkor apu azt mondta, vigyük magunkkal Picurkát is a Ramónára, és mindenki nagyon elégedett lesz. Nekem még a szívverésem is elállt erre. Annál is inkább, mert Picurkának mindjárt holdvilágképe lett az örömtől. Szerencsére anyu kijelentette, hogy ilyesmibe ő nem egyezik bele, és hogyan képzeli apu, hogy majd ő elengedi oda Picurkát! Volna apunak egy nyugodt pillanata? Mert neki nem volna. Már éppen akartam

30

szólni, hogy nekem sem volna, és a Ramóna nem óvodásoknak való hely, mikor Ferink, akit senki sem kérdezett, azt mondta, hogy szerezzek Picurkának játszótársat magam helyett. Hát nem égbekiáltó szemtelenség ez? Miért én szerezzek? Szerezzen ő, ha olyan nagyon tetszik neki ez az ötlet. Vagy szerezzenek anyuék. Végre is ha a húgomnak nem volnának testvérei, akkor is nekik kellene játszótársról gondoskodniuk!

Az a baj, hogy mikor mérges vagyok, semmi sem jut eszembe. Meg az igazat megvallva, a legszívesebben bőgtem volna. Így aztán apuék abban maradtak, hogy vagy szerzek, Picurkának játszótársat magam helyett, vagy pedig nekem is ott kell maradnom vele egész nyáron nagymamáéknál.

Csak egyszer tudnék valami olyat kitalálni, amitől a Feri is olyan mérges lenne, mint amilyen mérges én leszek az ő ötleteitől!

Május 22.Most már Radó sem mondja azt, amit az elején, hogy ez

gyerekjáték. Én tudtam, mert Dunaszigetiben rajtunk kívül nemigen szokott senki sem nyaralni. Legalábbis ott, ahol nagymamáék laknak. A faluban lehet, hogy sokan nyaralnak, de az nagymamáéktól messze van. Különben az egészben az a legszebb, hogy nagymamáék nem a faluban laknak, mint mások, hanem kint a holtág partján, a horgásztanyánál.

A horgásztanyára csak öreg horgászok járnak, akiknek a feleségük is öreg, és ugyanolyan mogorva, mint a Picurka papagája volt.

Erről jut eszembe, hogy a házfelügyelő néni valami hajnövesztő szerrel kenegeti Arnold nyakát, de még nem nőtt ki rajta a toll. Egyébként tőle is kérdeztem, nem tud-e olyanokat, akik Dunaszigetin szeretnének nyaralni, és van egy hatévesforma gyerekük, lehetőleg lány. Azt mondta, majd érdeklődik, de eddig még nem szólt, hogy talált volna

31

valakit. Dávid bácsinak is mondtuk, hogy ahová csak levelet visz, mindenütt kérdezősködjön. Sajnos ő nemigen találkozik azokkal, akiknek levelet visz, mert csak bedobja a levélszekrénybe.

Május 24.Az osztályban mindenkinek szóltunk, meg a Feriék

osztályában is kértük a Novákot, hogy akinek tud, szóljon, de még eddig semmi eredmény. Radó azt mondja, adjunk fel hirdetést. Csakhogy az expresszhirdetés nagyon drága, a másikra meg hetekig kell várni. Van ugyan nyolcvan forintom, de ha sikerül a Ramónán nyaralnunk, akkor minden fillérre szükségünk lesz.

Radónak elkészült az új szemüvege. A látszerészüzletben egy helyes szőke lány szolgált ki bennünket, kérdeztük, nincsen-e hatévesforma gyereke, és mielőtt megmagyarázhattuk volna, miért érdeklődünk, ránk rivallt, hogy nincs, és többel nem is állt velünk szóba. A szemüveget valósággal odalökte szegény Radónak.

Május 26.Radó papája minden kollégájának szólt már, de hiába.

Mindenki a Balatonon akar nyaralni meg a Velencei-tavon, a Dunára azt mondják, hideg. Pedig a holtágakban nem is folyik a víz, és majdnem olyan meleg, mint a Balaton. Viszont nem olyan hínáros! Moszat, az van rengeteg! A ladikok alján végig meg nagyapa kikötőjének a gerendáin. Hát még a Ramóna alján mennyi moszat lehet! Milyen jót tesz majd a Radó szemének, ha nézi azokat a szép zöld moszatokat. Igaz, azt csak akkor fogja látni, ha a víz alá merül, és nem tudom, nyitva tudja-e tartani a szemét a víz alatt.

Május 30.

32

Radó azt mondja, mikor az uszodában úszni tanították, először be se mehetett a medencébe, hanem egy lavór vízbe kellett az arcát belemerítenie, és akkor az edző beleejtett egy forintot a vízbe. Radónak ki kellett nyitnia a szemét, és megmondania, milyen pénzt lát a lavórban. Radó ugyan nem tudta kinyitni a szemét – félt, hogy belemegy a víz-, de azért nyugodtan azt mondta, hogy egy forintot lát. Így azután nem kellett tovább pislognia, mert elhitték neki, hogy látta a pénzt. Pedig csak ráhibázott.

Most megyek Kópét sétáltatni. Szegény Dédike úgy izgul miattunk! A beszéd nagyon nehezére esik, de ahogy belépek, már látom a szemén, hogy mit akar kérdezni. Szép sötét, csillogó szeme van Dédikének. Fiatalkorában szép lehetett. Ha most mar biztosan nem él senki olyan, aki arra még emlékszik.

Június 2.Úgy látszik, számtanból mégis megkapom a hármast.

Magyarból pedig az ötöst. Radónak számtanból is ötöse lesz, és torna kivételével mindenből, de hát tönkre is ment a szeme. Mondtam is apunak, mikor fölemlegette nekem a ketteseket meg a hármasokat. Persze ö azt tartja, hogy Radó nem a tanulástól rövidlátó, hanem attól, hogy a papájának is meg a mamájának is gyenge a szeme, és ez öröklődik. Én meg őtőlük sasszemet örököltem, úgyhogy nyugodtan tanulhatok.

Június 4.Azért az nem igazság, hogy én akármit szeretnék, meg

kell szenvednem érte! A Feri persze mehet csónaktúrára a Novákkal, pedig hát ő is testvére a húgomnak. Arról én nem tehetek, hogy ő már évek óta nem játszik vele! Igen, mert nem is tud játékokat kitalálni! Én meg tudok. A téglagyárat is én találtam ki tavaly nyáron. De jó játék volt! Üres

33

gyufaskatulyákba tömködtük a vizes agyagot, a napon megszárogattuk, azután kiborogattuk szép sorjában, és tovább szárítottuk. Olyan kemények lettek a mi kis tégláink, akár az igaziak! Házat is építettem belőle Picurkának, folyós agyagpéppel ragasztottam egymáshoz a kis téglákat, meg is kötött olyan jól, akár a cementes malter.

Bezzeg, mikor már álltak a falak, jött a Feri, hogy ő csinálja meg a nádfödelet. Össze is vesztünk. A nádazás a legnagyobb élvezet az egészben. Meg a bebútorozás. Bodzabeléből vágtam szép, egyforma rudakat, egymáshoz ragasztottam, lett belőle mindenféle bútor.

Nem tehetek róla, hogy Picurka velem tud jobban játszani, Ferivel meg mindig csak veszekedtek.

Június 6.Borzasztó, milyen nehezen ér véget az iskolaév! Még két

teljes nap! Nem értem, miért nem hagyják el az utolsó hetet, hiszen ilyenkor már senkinek sincs ott az esze. Most azon gondolkozom, hogy ha az iskolaév két héttel rövidebb volna, akkor már a rövidebb vége előtt két héttel nem figyelne senki a tanításra.

Radó azt mondja, ha az iskolaév csak két hónapig tartana, és a vakáció tíz hónapig, úgy várnánk a tanévnyitót, mint a vakáció kezdetét. Úgy szeretném kipróbálni, hogy így van-e!

Egyébként apu ma bizalmasan megkérdezte tőlem, mit érzek, milyen lesz a bizonyítványom. Mondtam, ő nagyon meg lesz vele elégedve, mert ő szokta mindig az arany középutat emlegetni.

34

Erre megjegyezte, hogy ő azt mindig megvető és gunyoros hangsúllyal szokta emlegetni. Mire én azt mondtam, ne várja tőlem az ilyen finom árnyalatok megfigyelését. Mire ő méregbe gurult, és azt mondta, majd ad nekem Ramónát.Most nem tudom, ezt hogyan értsem. Lehet, hogy anyuval

megbeszélték: mindenképpen elengednek a Ramónára, akár szerzek játszótársat, akár nem? És apu most elszólta magát?

A bal térdemen van egy gyönyörű nagy horzsolás, amit foci közben szereztem. Majd este, ha anyu szörnyülködik rajta, megkérdem tőle, mi van Ramóna-ügyben.

Június 8.Miénk az élet! Szabadok vagyunk! Nem is írok tovább,

megyek krimit nézni. Holnap addig alhatunk, ameddig jólesik! Illetve amíg Picurka föl nem nyafog bennünket. Mert őneki még nincs szünet az óvodában.

Június 10.Jaj, úgy ég a hátam! Radónak meg az orra égett le.

Minden nyáron leég neki az orra, és egész nyáron hámlik.Tegnap strandon voltunk Radóval. Majdnem odalett az új

szemüvege, mikor beugrott vele a medencébe. Azután már nem is ugráltunk, hanem átmentünk a kis medencéhez, amire azelőtt rá sem szoktunk nézni, mert csupa kis vacak lány ficánkol benne. És folyton visítoznak. Most azonban érdekelnek bennünket az olyan Picurka formájú lányok.

35

Anyut ugyan nem kérdeztem meg − vendégek jöttek, és nem törődött a horzsolásommal, de úgy megsajnáltam Picurkát tegnap, mikor mi még Ferivel ott heverésztünk az ágyban, neki meg már föl kellett kelnie. Igaz, ami igaz, nélkülem csakugyan unatkozni fog szegény ott egyedül. Megitatja a kiscsirkéket, salátát vág a kiskacsáknak, és ha nem vágja el az ujját, akkor azzal is egykettőre elkészül, azután segíthet nagymamának meggyet magvalni vagy zöldbabot tisztítani. Hát ezért inkább megpróbálunk neki nyárra játszópajtást szerezni. Radó kitalálta, hogy hallgatóddzunk az olyan plédek körül, amelyeken Picurka formájú kisleányok szülei vagy nagyszülei ülnek. És ha találunk olyan felnőtteket, akik horgászásról beszélgetnek, akkor előbb megismerkedünk a hozzájuk tartozó kislánnyal, azután ővelük is, és – ahogy Radó mondta – megcsillogtatjuk előttük egy élményszámba menő és rendkívül olcsó nyaralás lehetőségeit.

Mielőtt elkezdtük volna a hallgatódzást, előbb egy fél óráig vitatkoztam Radóval azon, hogy kisfiúk is szóba jöhetnek-e. Elvégre én is fiú vagyok, és Picurka mégis nagyon jól el tud velem játszani. Erre Radó azt mondta, hogy az más. Az természetes, hogy az ember a testvérével jól eljátszik.

A Radó ezt azért hiszi, mert neki nincs testvére, aki elhordja az ember színes ceruzáit, és mindig csal a társasjátékokban. Meg a dominózásban is.

Egyébként mindegy volt, mert horgászásról semmilyen gyerekek szülei sem beszéltek. De hallgatódzni nagyon mulatságos volt. Hagy Radó mit hallott, azt nem tudom, de én hallottam egy néniről, aki arckrémet lopott egy önkiszolgáló boltban, meg egy pizsamáról, ami minden mosás után szélesebb és rövidebb lesz. Azt is hallottam, hogy egy lány a villamoson hagyta a kis unokaöccsét, egy másik lány meg olyan diós süteményt evett, amibe dióhéjat is daráltak. Mit is hallottam még? Tudom már: hogy egy

36

Rózsika néni folyton szimatolt, minek lehet olyan égett szaga, és csak órák múlva jött rá, hogy a lámpaernyő égett ki. Meséltek egy kisfiúról is, aki komondort kért a jeles bizonyítványért, és csak szájharmonikát vesznek neki.

Most egy félóráig azon töprengtem, én mit kérnék, ha jeles bizonyítványom volna. Talán egy mikroszkópot. Arra nagyon vágyom. Legjobban azon mulattam, hogy egy néni, aki ki nem állhatja a bajuszos férfiakat, majdnem elvált a férjétől, mikor az elkezdett bajuszt növeszteni, fis mikor már majdnem elváltak, a bácsi hirtelen leborotváltatta a bajuszát. Kiderült, hogy csak azért növesztette, mert gondolta, milyen nagy születésnapi öröm és meglepetés lesz, ha leborotváltatja azt a csúf csüngő bajszot.

Irtó jó volt hallgatódzni, de egyszer csak jött egy bácsi, és azt mondta, menjek be vele az irodába. Nagy csodálkozásomra Radó már ott ült, és nagyon morcos volt. Láttam ott még két másik bácsit is, nem tudom, mikor kezdték a napozást, de olyan barnák voltak, mint más a nyár végén. Azt mondták, hogy mi valami sorozatos tolvajlások gyanúsítottjai vagyunk. Táskarádiók meg nem tudom, mik szoktak eltűnni ott a strandon. Hiába mondtam, hogy másról

37

van szó, csak egyre jobban kiabáltak velünk. Radó lökdösött, hogy hallgassak, mert ezt úgysem lehet megmagyarázni. Így azután kilökdöstek bennünket az utcára. Ott olyan hőség volt, mint egy katlanban. És mi még nem is fürödtünk!

Nem baj. de legalább tudom, mivel fogom anyut meglepni, ha már nagyobb leszek, és nő a szakállam. Anyu ki nem állhatja a szakállas férfiakat. Kár, hogy nekem csak olyan sokára fog szakállam nőni. Lehet, hogy eladom apunak az ötletet.

Június 12.Más években ilyenkor már réges-régen lent nyaraltunk

nagymamáéknál. Feri már lement, mert azután edzőtáborba utazik, később pedig csónaktúrára mennek Novákkal. Anyuék szerették volna, ha Picurkát is leviszi magával, de Picurka nem akart nélkülem menni. Én meg nem tudom, mit csináljak. Játszótársat még nem találtunk, és úgy sajnálom Picurkát. Kópét is sajnálom. Már nemigen sétáltatja senki rajtam kívül, mert az őrsünkből majdnem mindenkinek van vidéken rokona. Igaz, hogy Dávid néniék nem bánják, ha nyárra magunkkal visszük, de előbb lakhatóvá kell tennünk a Ramónát, hogy Kópét egyenesen oda vihessük, és ne kelljen nagymamáéknál megszállnia. Félek, hogy játszana a kiscsirkékkel meg a kiskacsákkal, és nagymama nem örülne neki. Mikor Gombócka még kisebb volt, ő is szeretett a pipikékkel játszani, és a pipikék mind megsántultak.

Dédikét is sajnálom. Szegénnyel nemigen beszélget ám senki! Dávid néni nem ér rá, a többiek dolgoznak, fáradtak, nincs kedvük beszélgetni.

Az igazat megvallva, sokszor nekem sincs. De Dédike annyira várja, hogy odaüljek mellé, és meséljek neki a Ramónáról meg a Dunáról, hogy kénytelen az ember mesélni. Nagymamáékról is szoktam mesélgetni neki.

38

Néha Alizkát is kiviszem, ha Kópéval megyünk, csak az a baj, hogy ott, ahol Alizka játszani szeretne a homokozóban, nem szabad kutyával sétálni, ahol meg Kópé futkározhat kedvére, ott Alizka nem talál semmit, amivel játszhatna. Bár én a múltkor adtam neki dugókat a zsebemből meg ceruzákat, de nem kellettek neki. Hintázni szeretett volna.

Már Radó is nagyon türelmetlen. A szülei július elején indulnak Jugoszláviába. Érdekes, apuék is éppen akkor veszik ki a szabadságukat. Addigra már szépen be kellene rendezkednünk a Ramónán, mert majd biztosan meg akarnak bennünket látogatni. Sőt Radó azt mondja, az ő szülei is akkor tudnának igazán nyugodtan elutazni, ha előbb láthatnák, hogy ő hol nyaral. Én azért ezt nem hiszem.

Június 13.Mindenki szidja a dugókat – a közlekedési dugókat –,

pedig milyen hasznosak! Tegnap strandról jövet Radóval megálltunk nézni, milyen mérgesek az autósok, akik már húsz perce ott álltak besorolva a Múzeum körúton. Nevettünk is. Egyszer csak az egyik ócska Skodából kidugódott egy fej, és ránk kiabált, hogy inkább sírnánk, mint nevetnénk. Radó rögtön bocsánatot kért, mondta, hogy az ő mosolya nem kárörömből ered, hanem a helyzet humorából. Ezt mondta? Nem biztos, de valami ilyesfélét. Erre a fej visszabújt, és csak mérges morgást lehetett hallani, hogy ő is inkább horgászna, mint itt főne ebben a forróságban. Mikor azt a szót hallottuk, hogy horgászás, egyszerre, mintha összebeszéltünk volna Radóval, bedugtuk a fejünket a kocsi ablakán, és kérdeztük, van-e gyereke. Nagyon elcsodálkozott, és mondta, hogy van egy hétéves lánya. Erre elkezdtünk ugrálni, mint a bolondok, és Radó mondta neki, hogy tudunk egy szenzációs helyet, ahol horgászni is lehet meg egészen olcsón nyaralni.

39

A Zsiga – mert azután kiderült, hogy Zsigának hívják, és teherautó-vezető – erre már csak kiabálni tudott, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, majd visszajön értünk. Mert akkor már megindult a kocsisor.

Majdnem egy félórát vártunk ott a napon, ugyanis közben megint lett egy dugó, de akkor már nem tudtunk gyönyörködni benne, mert idegeskedtünk, hogy visszajön-e a Zsiga. És éppen amikor már Radó elővett egy forintot feldobni, hogy maradjunk-e, vágy menjünk haza, valaki tülkölt, persze csak egészen röviden. És már jött is az a nagy Skoda Combi, rettenetesen zörögve, és a Zsiga nyitotta az ajtót, hogy ugorjunk be. Csak akkor még nem tudtuk, hogy ő a Zsiga. És hogy teherautón jár. Elmentünk egy helyre, ahol parkolni lehetett, és akkor megbeszéltük a dolgot. Azaz jó hosszú ideig csak a Radó beszélt. Még előbb a Zsiga elmondta, hogy ő kicsoda, meg hogy született egy pici fiuk, és most valami nyugodt helyet keresnek, ahol víz is van, meg a gyerekekkel sem volna sok baj. Kiderült, hogy Zsiga még sohasem horgászott életében, csak mindig szeretett volna. Igen. Itt kezdte el a Radó a magáét mondani: hogy a dunaszigeti horgásztanyánál nyugodtabb hely nincs az egész világon, mert tavaly nem sikerült az ivadéktelepítés, a holtágakban nagyon kevés a hal, és a horgászok most inkább másfelé mennek. Erre a Zsiga kezdte lebiggyeszteni a száját, de akkor mar a Radó arról beszélt, hogy olyannak, aki még soha nem is horgászott, ez maga a paradicsom. Legalább nyugodtan gyakorolhat. Senki nem fogja kinevetni a rossz dobásait, meg hogyha a horga fűzfagyökérbe akad bele. És nem kell hallgatnia más horgászok hosszú előadásait arról, hogyan kell halat fogni.

40

Azt hiszem, a mi Zsigánkra ez tette a legnagyobb hatást. Azért mondom, hogy a mi Zsigánk, mert nagyon összebarátkoztunk. A Zsiga olyan, mint egy bokszoló, ha este találkoznék vele a sötét utcában, megijednék tőle. Pedig az arca szelíd, olyan, mint a kisfiúké. Csak a nyaka! Meg a válla! Meg az öklei! Radóval el is kezdtünk bokszolni, hogy mi is ilyen nagyok és erősek legyünk.

Hol is hagytam abba? Persze, Zsigánál. Borzasztóan megörült ennek az egész horgásztanyaötletnek, mert kiderült, hogy a felesége meg a lánya, akit mi Picurka játszótársának szánunk, már hetek óta rágja a fülét a nyaralás miatt. Így aztán, ahogy voltunk, kezünkben a vizes fürdőnadrággal, akkor rögtön levitt bennünket Dunaszigetibe, mert meg akarta nézni a horgásztanyát. Útközben záport kaptunk, és akkor tudtuk meg, hogy az ablaktörlőt spárgával kell rángatni. Úgy kellett Radónak, miért akart mindenáron ő elöl ülni? Rángathatta a spárgát, ahogy Zsiga számolt, hogy: „egy-kettő, egy-kettő”!

Nagymamáék nem tudtak hová lenni a csodálkozástól, hogy jön egy nagy zörgés, csörömpölés, és mi kászálódunk ki belőle a Radóval. Azt hitték, ott is maradunk. Nagyon csalódtak, mikor mondtuk, hogy csak egy órára hozott le bennünket a Zsiga. Nagymama mindenfélét kérdezett, hogy

41

mi van anyuékkal, Picurka hogy van, nem penészedett-e meg az eperlekvár, amit küldött, meg ilyeneket. Mondtam, hogy mindenki jól van, és semmi sem penészedik, azután rohantunk Radóval fürdeni. Ha tudtuk volna, hogy a Dunába fürödhetünk, nem dobtuk volna ki délelőtt a pénzt azért, hogy megmártsuk magunkat egy zsúfolt medencében. És itt nem kell előtte zuhanyozni sem, az ember a ladikból rögtön fejest ugorhat.

Zsiga is jött velünk fürdeni, csak előbb megnézte a horgásztanyát. Nagyon tetszett neki, mert olyan kihalt. Talán csak két szobában laktak, a többi mind üres. Zsiga majd a feleségének is kiváltja a horgászjegyet, és akkor kapnak egy jó kis szobát, emeletes ágyakkal. Radó mondta, hogy a Ramónán nekünk is emeletes ágyban kellene aludnunk, de én nem hiszen, hogy van ott emeletes ágy. Meg akkor mikor használjam a gyönyörű új hálózsákomat, amit karácsonyra kaptam? Feri szerette volna elkérni az edzőtábor előtt, de nem adtam oda neki. Még egyszer sem aludtam benne!

Most már nem is írok tovább, mert iszonyú sok dolgom van!

Június 15.Kedves naplóm, már nem sokáig leszel szárazföldi napló!

A hét végén Zsiga teherautón levisz bennünket Szigetibe Kópéval együtt, Radó papája is levitt volna bennünket, de egyrészt Kópé hátha összeugrálná az üléseket, másrészt pedig akkor látszana, hogy Radó csak a tizedrészét viszi le annak, amit a mamája összekészített neki. A fölösleges pizsamákat, ingeket meg törülközőket meg mit tudom én, miket, majd nálunk dugjuk el.

A bizonyítványomért majd anyu megy el, mint rendesen. Azért nem lesz olyan rossz, mint más években, hála Radó törött szemüvegének. Az apró betűket például még soha életemben nem olvastam el, csak az idén, az ő kedvéért.

42

A legközelebbi sorokat már a Ramónán fogom hajóra vetni. Most csak próbaképpen leírom: „Kelt a Ramónán…”

De gyönyörű!

Június 18.Jaj, elfelejtettem leírni, hogy kelt a Ramónán. No

mindegy, akkor is hajónaplót írok!És legalább nem kell mindennap azzal kezdenem, hogy:

„Kelt a Ramónán.” Az unalmas volna.Most nem tudom, hol kezdjem. Ott, hogy „itt, ahol e

sorokat írom, a fűzfalombok vetnek árnyékot a papírra”, vagy ott, hogy „mikor elindultunk Pestről…”

Hol is kezdjem? Azt hiszem, Pesttel. Mert ott is annyi minden volt. Tulajdonképpen kétszer indultunk. Zsiga olyan rendes volt, hogy mikor a feleségét levitte Szigetibe, megmutatni neki, hol fognak nyaralni, bennünket is levitt Radóval. Így egy teljes napunk maradt arra, hogy fölkészüljünk Kópé elhelyezésére a Ramónán. Igaz, mikor először megpillantottuk a Ramónát, nem gondoltuk, hogy ott egy kutya ellakhat. Emberekről, azaz rólunk nem is szólva. A Ramóna olyan öregnek és korhadtnak látszott, hogy alig mertünk fölmenni rá. Radót küldtem előre, mert ő könnyebb, mint én. Miután a fedélzet nem szakadt be alatta, én is fölmásztam.

Tulajdonképpen először nem is látszott hajónak. Csak sok-sok rücsköt láttunk mindenfelé meg rozsdát. Igaz, az orrát, ami nekinyomódott a partnak, teljesen benőtték a földiszeder indái. Mondta is a Radó, milyen jó dolgunk lesz, ha már érik a szeder.

43

Sajnos az még soká lesz!Most először le kell rajzolnom, tulajdonképpen hol is van

a Ramóna. A hely nagyon szép. Radónak a szeme-szája elállt, pedig ő már járt a Tátrában is. Ott, a Zuhogónál – úgy hívják azt a helyet, majd mindjárt leírom, hogy miért – akkora fűzfák állnak a parton, mint egy-egy templom. Az ágaik leérnek egészen a földig, és ha az ember alámegy egy ilyen fűzfa alá, és fölnéz, egy darabig nem is tud szólni. Radó elnevezte őket Fenséges Fűzfáknak.

Nagyon öregek lehetnek.A Zuhogó egy olyan kőgát, ami csak egymásra dobált

kövekből van. Áradáskor átfolyik rajta a víz. Vagyis inkább átzuhog. Azért is hívják Zuhogónak. Olyankor az ember egymás szavát sem érti ott. A közepe táján a halászok szétrakták a köveket, úgyhogy alacsony vízállásnál is át lehet vergődni rajta ladikkal.

A Zuhogó alatt rettenetes mély lehet a meder, mert a lezuhogó víz kimosta. Ezt nagyapa mondta nekünk, és azt is mondta, hogy ott ne ugráljunk.

44

A Zuhogó fölött nem mély a víz, ott jól lehet fürdeni. Mikor nincs árvíz, akkor a holtágak vize mozdulatlan. Akárcsak a tükör. És teljesen zöld. Mondtam is Radónak, hogy a vizet nézze, de ő folyton csak a Ramónára bámult, pedig azon igazán nem volt más látnivaló, mint amit már írtam: a sok rücsök meg a rozsda.

Azért mikor körülnéztünk, sok érdekeset találtunk rajta. Először is az orrán – igaz, hogy teljesen beborítva földiszederindákkal – a kormányzói kabin. Ezen mindjárt össze is vesztünk, mert mind a ketten ott akartunk aludni, de abban a pici, háromszögletű kabinban csak egy hálózsáknak – vagy inkább egy háromnegyed hálózsáknak volt hely. Radó azzal érvelt, hogy ő a rövidebb, meg különben is a Ramóna kedvéért maradt itthon Jugoszláviából, hát igazán választhat ő. Erre kénytelen voltam megengedni neki, hogy válasszon. Később nagyon örültem, hogy azt a pici kabint választotta, mert a Ramóna végében találtunk egy kétszer akkor kabint, amiben nemcsak hogy a hálózsákom fér el kényelmesen, de még a Kópé is.

Nagyon örültünk, hogy a Kópénak is találtunk helyet. Ajtaja ugyan egyik kabinnak sem volt, és az enyémnek a petéjéről hiányzott egy csomó deszka. Lehet, hogy a Radóéról is, de az a földiszeder miatt nem látszott.

Tovább aztán nem is nézelődtünk, mert nagyapának megígértük, hogy hamar visszavisszük neki a ladikot, csak éppen a hajófenékbe másztunk le. Az eleje, ami a parton feküdt, száraz volt, de a másik fele teli volt fekete vízzel meg békákkal.

Nagymamáéknak akkor még nem szóltunk, hogy nem náluk fogunk nyaralni. És milyen jó, hogy nem szóltunk! Nagymama kétségbeesett volna, hogy nekünk már nem jó az ő kis háza meg az ő egyszerű főztje – mindig ezt szokta mondani, ha anyuék az üzemi üdülőbe szeretnének beutalót kérni. Pedig anyuék igazán nem azért, mintha nem éreznék

45

magukat nagyon is jól nagymamáéknál, hanem csak egyszer már szeretnének kicsit a Balatonon is nyaralni. Anyu azt mondja, hogy akkor talán még táncolnának is esténként apuval, de én nem hiszem, hogy apunak kedve volna táncolni menni.

Mindenesetre vétek lett volna nagymamáéknak akkor szólnunk. Másnap ugyanis beállított hozzájuk nagymama keresztlánya a férjével, aki szenvedélyes horgász. Most ők alszanak a padláson, ahol – ha nincs a Ramóna – mi aludnánk. És nagymama most örül, hogy elférnek.

De jó, hogy van a Ramóna! Hogy hogyan rendezkedtünk be rajta, azt csak holnap írom le, most fürdeni megyünk!

Június 19.Milyen jó, hogy tegnap inkább fürdeni mentem! Ma egész

nap esik az eső, és úgysem tudnék mást csinálni, mint írni. Olvasnivalót Radóra való tekintettel nem hoztunk. Az igazat megvallva, amúgy sem szoktam nyáron sokat olvasni. Inkább csak amikor esik. Mikor hosszan esik. Mert a zápor hamar elmúlik, és rögtön lehet megint fürdeni.

Most hosszan esik. Már éjjel rákezdte. Onnan tudjuk, hogy beáztunk. Előbb én, Radó csak jóval később, mert őt a földiszeder is védi – ahogy ő mondja – az elemi csapásoktól.

Tehát az esőt már leírtam. Most akkor megint visszapillantok a múltba. Egészen odáig, amikor Zsiga értünk jött a Skodájával. Úgy beszéltük meg, hogy Radóéknál kezdjük. Én is odamentem, és segítettem neki azt a sok bőröndöt meg sporttáskát lecipelni a kocsiba. És mikor már mindent levittünk, a mamája még adott egy szatyrot meg egy dobozt. A szatyorban papírzsebkendők, szappan, mosószer meg mindenféle más volt, amit az ember csak Pesten használ. A dobozban különféle orvosságok voltak; olyan, amivel gargalizálni kell, ha az embernek fáj a torka, meg jód meg géz meg mindenféle sebhintőpor. Ezt sem

46

hoztuk magunkkal, mert Radó, mikor még szabad volt olvasnia, olvasta valahol, hogy a napfénynek fertőtlenítő hatása van. Majd ha fáj a torkunk, jól kitátjuk a szánkat, hogy belesüssön a nap. De eddig még nem fájt.

Most nem írom le, hogy a Radó csomagjaiból mi mindent nem hoztunk magunkkal, mert az nagyon hosszú volna, csak azt írom le, amit végül is magunkkal hoztunk: egy vállra akasztható sporttáskát, amibe belegyömöszöltük a Radó tréningruháját, tornacipőjét, egy pár meleg zoknit, egy jó sötét színű törülközőt és a Radónak egy régi meleg pulóverét, aminek nem árt, ha vizes vagy kátrányos lesz. Meg még a hálózsákját is beraktuk a kocsiba. A többi holmit az én ágyamba temettük bele, letakartuk, olyan lett, mintha egy nagyon kövér hulla feküdne ott.

Szegény Radó mama, pedig milyen szép új pulóvert vett a nyaraláshoz! Meg mindenféle kempingnadrágot és -inget.

Most jut eszembe, hogy elhoztuk az aranyzsinóros tengerészsapkát is. Mindig az viseli, aki a kapitány. Ma én, holnap pedig Radó. Ma ő a hajószakács. Az ám, konzerveket hoztunk egy csomót, pedig azt nem is csomagolt a mamája. Mikor kértünk tőle, csodálkozott, és kérdezte, hogy hát azon a hajón nem főznek? Mondtuk, hogy akár főznek, akár nem, mi vinnénk konzerveket.

Hoztunk is. Lent van a hajófenéken, ugyanis ott rendeztük be a raktárunkat.

Anyu nekem is adott konzerveket, és sütött egy nagy tepsi pogácsát. Olyan finom! Most is azt eszem. Sajnos már csak három darab van belőle. Azt el kell osztanunk igazságosan háromfelé. (Kópé a harmadik.)

Elhoztam az őzlábnyelű vadászkést is. Kár, hogy nincs tokja. Pedig milyen jó volna az övemen hordani! Igaz, övem sincs. Tulajdonképpen nem is baj, hogy nincs tokja. Radó kitalálta, hogy döfjük bele a kabinom falába, és az olyan jó

47

félelmetes lesz. Bele is vágtuk, de olyan pudvás volt éppen ott a fa, hogy most a kabinom falán van egy nagy lyuk.

Jaj, már úgy szeretnék a kabinomról írni, de még csak ott tartok, hogy mitőlünk elmentünk Dávidékhoz a Kópéért. Erre nem is szeretek visszagondolni, mert szegény Dédike úgy sírt, de úgy! Pedig mindenki mondta neki, milyen jó sora lesz most Kópénak, annyit fekhet a napon, amennyi jólesik neki, szaladgálhat, még fürödhet is, ha kedve tartja. Dédike bólogatott, hogy érti, de csak hullottak a könnyei szegénynek. Olyan rossz volt! Még most is rossz, ha visszagondolok rá. Bárcsak őt is elhozhattuk volna! Meg Alizkát. Alizka nem sírt Kópé miatt, de olyan sápadt még mindig, mintha tél volna.

Szegény Dédike! Eddig legalább, ha senki sem ért rá beszélgetni vele. Kópé odament hozzá, a térdére fektette a fejét, és szépen nézett rá.

Ha az állatkórházban nem mondták volna azt, hogy Kópénak sokat kell a napon lennie, nehogy kiújuljon a fülgyulladása, akkor talán nem is hoztuk volna el Kópét. De Dávid bácsi is annyira kérte, hogy nyaraltassuk őkelmét! Odaadták a labdáját is, most végre kedvére játszhat. Nagyon szereti, ha rugdossuk neki a labdát. Most is itt ül a lábamnál, és nyüszít, hogy rúgjak már bele a labdába. De ha egyszer esik az eső! A parton is minden csupa víz.

Radó mérges, mert ma nagy főzést akart csapni a parton, a nagy – azaz bocsánat! – Fenséges Fűzfák alatt. Nagymamától kaptunk szakácskönyvet, és Radó valami Ramóna-tál nevű ételt talált ki tegnap elalvás előtt, azt akarta volna ma elkészíteni.

Azt hiszem, csak hideget eszünk. Elállhatna már az eső! Igaz, hogy akkor már unnám az írást. Pedig még annyi mindenről kell írnom, hogy borzasztó! Először is Kópé rettenetesen félt az autótól. Alig bírtuk beráncigálni. Egész

48

úton rajtunk taposott meg ugrált, és belelihegett szegény Zsiga fülébe.

Mikor meg kiengedtük a Duna-parton a kocsiból, majdnem megbolondult örömében. Körbeszáguldozott, hempergett a fűben, azután a vízparton, ahol egy döglött hal éppen oszlásnak indult. Azóta is olyan halszaga van, hogy már megbántam, hogy Radónak engedtem át a pici, egyszemélyes kabint. Jaj, még mindig esik az eső! Pedig már úgy mennék fürdeni! No, nem baj, legalább még azt is leírom, hogy miutánunk Zsiga lehozta a családját is a horgásztanyára, és mindjárt Picurkát is lehozta nagymamához.

Most megnézem, Radó mit csinál ebben az esőben.Megnéztem. Semmit.

Június 21.Rengeteg dolgunk van: gyönyörűen ki akarjuk díszíteni a

Ramónát, hogy mire lejönnek Radó szülei – meg majd az én szüleim is –, ne ijedjenek meg tőle. Radó azt mondja, a papájának egyik barátja most vásárolt a Balatonnál egy omlatag, öreg pincét, aminek már a teteje is beszakadt. És valami nagyon sok pénzt adott érte. És a szülei megnézték, és el voltak ragadtatva tőle, hogy milyen vadregényes.

A mi Ramónánk még sokkalta vadregényesebb! Különösen most, hogy elállt az eső, és felvontuk

49

kalózlobogónkat a halálfejjel. Sajnos, mikor nincs szél, a halálfej nem látszik, csak a tornanadrág.

Tegnap hazagyalogoltunk nagymamáékhoz – jó messze van! –, és Kópét is magunkkal vittük. Régi holmiért mentünk, ami még található a padláson. Nagymama éppen mosott, és a tiszta ruhát teregette a kötélre. Kópé megtalálta Picurka labdáját, előbb beleejtette a kacsák itatóedényébe, azután játszott vele, mikor pedig látta, hogy mi felmásztunk a létrán a padlásra, és az udvaron nincs más, aki focizhatna vele, csak nagymama, akkor szépen odapottyantotta a sáros labdát a frissen mosott ruhára a kosárba.

Azt hiszem, nagyapa nagyon örül annak, hogy a Ramónán nyaralunk Kópéval, és nem náluk. Gombóckát már megszokták, az is megszokta őket, tudja, mit szabad, mit nem, de hát Kópé talán életében először látott ilyen falusi udvart.

Nagyapa nem mondta, hogy örül, viszont ideadta nekünk a régi ladikot, amit Feri tavaly kért tőle, és neki nem adta oda. Szerencse, hogy megkaptuk a ladikot, mert most nem kell mindig ki-meg beúszkálnunk. Meg annyi mindent hoztunk le a padlásról, hogy gyalog úgysem bírtuk volna elcipelni. Azonkívül nagymama is adott egy nagy bödön tavalyi szilvalekvárt, ikrás mézet, egy bögre málnát, sok tojást és olyan száraztésztát, amiből lebbencslevest lehet főzni. És egy oldal szalonnát meg házikolbászt is kaptunk! Azonkívül megettünk ketten összesen – azaz hárman, mert mikor nem figyeltek. Kópénak is dobáltunk – 32 barackos gombócot. Nagymama igen boldog volt. Hoztunk magunkkal barackot is, de már elfogyott. Nagyapától pedig valóságos kincseket kaptunk: egy tekercs drótot, szögeket, kalapácsot, még a kisebbik baltáját is nekünk adta! Így már gyerekjáték lesz megjavítani a fedélzetet. Kópé lába mindig belecsúszik a nagy hézagokba. Holnap megyünk a ladikkal uszadékfáért! Nagyapa egész disznóólat épített már uszadékfából. És

50

polcnak való deszkát is jó volna kihalásznunk a vízből, mert egyelőre madzagon lóg a zacskó a száraztésztával meg a szatyor a tojásokkal. Szögre akasztottuk a szalonnát és a kolbászt is, ami meg üvegben van, azt csak leállítottuk a fenékdeszkára. A békákat már kitelepítettük a hajófenékből. Kosárba szedtük őket össze, de mindig kiugráltak. Akkor a fazekunkba vizet merítettünk, és azzal mentünk a békákat összeszedni. A vízben meg is maradtak, csak most Radó gondolkozik, hogy miben főzze meg a nagymamától kapott zöldbabot. Mondtam neki, hogy a békacomb is étel, és azért, mert ezek a combok nem voltak külön a békáktól, hanem összefüggtek velük, azért ugyanolyan békacombok voltak a fazekunkban, mint amilyeneket a nagycsarnokban drága pénzért árulnak. És különben is: ki lehet azt a fazekat mosni!

Június 23.Beleszakadunk a munkába! Jövő héten megrohannak

bennünket a vendégek, és még nincs kikötőnk. Pedig az kell, hogy a vendég ladikoknak legyen helyük, és a kiszállóknak ne kelljen iszapba lépniük. Azután meg akarjuk nagyobbítani a motorházat – amiből annak idején eltűnt a motor –, és akkor lesz társalgónk. Rengeteg fát találtunk a sziget túlsó partján az öblökben. Még egy politúros szekrényoldalt is! És nagyon jó kis deszkákat. Azokat nagyrészt a fedélzet hézagaira szögeltük rá. Kópénak most nem csúszkál be a résekbe a lába, mi viszont folyton megbotlunk. Még nem szoktuk meg a fedélzet egyenetlenségeit.

A társalgóra azért van szükség, mert nagymamáék padlásáról hoztunk egy aranykeretes tükröt, aminek az üvege ugyan csupa pötty, de azért mégiscsak tükör! És egy régi díványpárnát is hoztunk, rettentő poros volt. Miután kiporoltuk, láttuk, hogy egy páva van ráhímezve. Ezt is a társalgóba szánjuk.

51

Kópéval most elmegyünk vízért, mert ma én főzök. A kút messze van. A felső holtág mentén kel fölfelé menni jó darabig, és ott, ahol a halastavak csatornája beletorkollik a holtágba, a zsilipnél van egy gémeskút.

Kópé nagyon szeret vízért járni velünk, mert egész úton focizunk. Mindig az megy vízért, aki soros a főzésnél. Ma én főzök: teát és székelygulyáskonzervet.

Június 24.Zsigáék már meg is látogattak bennünket! Picurkát is

elhozták. Nagyon helyesek a Zsiga gyerekei. És milyen barnák! Milyen kár, hogy szegény Alizka nem lehet itt! És Dédike. Vajon mi van szegénykével? Zsiga azt mondta, ő igazán szívesen lehozná Dédikét, de hát lássuk be, a Ramóna mégsem öreg néniknek való hely.

Ámbár ha az ember tudná, hogy ilyen meleg marad az idő… Zsiga azt is mondta, hogy az ő teherautójának a motorja vinné a Ramónát is. De hát az állami motor.

52

Olyan rendes ez a Zsiga! Segített nekünk a társalgót megépíteni. Igaz, kívülről olyan, mint egy nagy láda, de ha félrehúzzuk a függönyt – nagymamának egy régi ruháját vágtuk szét –, akkor bent a homályban sejtelmesen megcsillan a tükör aranykerete. A tükör nem csillan meg, az vak.

A tükör alatt ott a pávás párna, arra lehet leülni. Többnyire Kópé ül, azaz fekszik rajta. Pedig már annyiszor kizavartuk! Bizony baj, hogy nincsen ajtó! Ha volna, már éjszakára kizárnám őkelmét a kabinomból. Hiába hoztunk nagymamától egy szép kis rongyszőnyeget neki, ő azért is mindig az én hálózsákomra fekszik. Nem érdekli, hogy én is benne vagyok a hálózsákban. És olyan nehéz! Meghízott itt a jó levegőn. Nem csoda, annyit eszik! Dávidék mindig panaszkodtak, hogy nem akar enni. Még jó, hogy ránk erőltettek egy papírzsákot tele kutyatáppal. Nem akartuk elhozni, és most milyen jó! Nem tudom, mit adnánk Kópénak.

Zsiga is azzal etette be a halakat, mindjárt a Ramóna mellett. Majd a Ramónán fog horgászni. Legalább lesz még egy pár láb, amelyik elé Kópé odahordhatja a labdáját.

Nekünk is megengedte, hogy tartsuk az ő botjait. Az még nem orvhorgászat. Végre is neki van engedélye, és azért, mert az ő botjai a mi kezünkben lesznek, azért azok az ő botjai. Legföljebb ha halat fogunk, és ő véletlenül épp nem lesz ott, akkor megesszük helyette.

Június 25.Ma én vagyok a kapitány. Felkeltem hajnali öt óra

huszonnyolc perckor, fogat mostam, megmosakodtam. (Ez nem igaz, csak úgy érzem, igazi hajónaplókat így szokás kezdeni.) Meg még úgy:

Létszám: – a kapitány (ez én vagyok),a hajószakács (ez Radó),

53

az őr (vagyis Kópé). Olyan jó, hogy csak hárman vagyunk! Radó is nem győzi

élvezni. Senki sem szól bele a dolgainkba, akkor kelünk, akkor fekszünk, amikor jólesik… Például ha akarnék, alhatnék tizenegyig is mindennap. De ilyenkor a legszebb itt a Dunán! A víz is mozdulatlan, a levegő is, az a boltozatos fűzfalomb a Ramóna fölött mintha zöld márványból volna kifaragva.

Kár, hogy Radó még alszik. Nézhetné a vizet, olyan gyönyörű zöld! Bár azt hiszem, az is használ a szemének, ha semmit sem néz vele, hanem behunyva tartja.

Esténként is, ha kedvünk tartaná, akár éjfélig is fennmaradhatnánk. De ki az ördög akar éjfélig fennmaradni; mikor már nyolc órakor alig látunk az álmosságtól?

A szigeten szól a kakukk. Az is korán kel. Meg a többi madár is mind. Érdekes, megfigyeltük Radóval, hogy a madarak napközben sokkal kevesebbet csicseregnek, mint hajnalban vagy estefelé. Alkonyatkor rákezdenek, és olyankor annyiféle madár szól, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Tegnap inni láttunk egy barázdabillegetőt! Olyan érdekes volt! A Zuhogó egyik kövére szállt le, illegett-billegett, és egymás után többször is ivott a vízből. Meg se mertünk moccanni. Az a buta Kópé meg hozta a labdáját, lerakta a lábunk elé, és nyüszített, hogy rúgjunk bele. Persze a barázdabillegető erre elszállt. Holnap még korábban kelek föl, mikor Kópé még alszik – szerencsére sokáig szeret aludni –, és akkor hátha megint látom a madaramat inni. Az az igazság, hogy csak én neveztem el barázdabillegetőnek, mert olyan hosszú, egyenes farktolla van. De nem biztos, hogy az. Meg is beszéltük Radóval, hogy karácsonyra ő állathatározót kér, én meg növényhatározót. Olyan rossz, hogy itt ez a sok fa, itt ez a sok madár, és alig egypárat ismerünk. A fák közül például ismerem a fűzfát, a nyárfát, a

54

tölgyfát, de nagyon szeretném első látásra megismerni a szilfát, a bükkfát, a cserfát, az égerfát, a kőrisfát is.

Ma Dédikéről álmodtam. Azt kérdezte: „Visszahoztad Kópét?” És mikor mondtam, hogy nem, akkor sírva fakadt.

Június 26.Ma Radó a kapitány, de ahelyett hogy a messzeségbe

kémlelne, kint a parton agyagot gyúr. Sütőharangot akar készíteni. A papájának sok könyve van arról, hogy régen az emberek milyen edényeket, ruhákat meg bútorokat készítettek. Ilyen könyvben olvasta Radó, hogy régen sütőharanggal takarták le, amit meg akartak sütni, azután a sütőharangot körülrakták parázzsal.

Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki. A tűzhelyet együtt csináltuk, azt is agyagból, és egy rozsdás tűzhelylap van a tetején, amit az árokban találtunk, mikor vízért mentünk. Volt ott kályhacső is, feneketlen vödör meg ilyesmi, de azokat nem tudjuk semmire sem használni. Ez a tűzhelylap viszont kitűnő. Úgy lehet sütni-főzni rajta, hogy csuda! Különösen mióta rájöttünk, hogy a füst merre akar menni.

Június 27.Tegnap két nagyfiú jött erre csúzlival! Kérdeztük tőlük,

mit akarnak csúzlizni. Mondták, hogy verebet. Erre mi mondtuk nekik, hogy itt nincsenek verebek, meg különben is, a verebek is szeretik az életüket. Ugyanúgy nem szeretnek meghalni, mint mi. Akkor elkezdtek gorombáskodni. Meg célba vettek bennünket a csúzlijukkal. Én nagyon megijedtem, hogy mi lesz, ha feljönnek a Ramónára, és megvernek bennünket, talán vízbe is dobnak, vagy összekötözve a hajófenékre löknek, és birtokukba veszik a hajót. Igaz, fel voltak öltözve, nem olyanoknak látszottak, akik úszni tudnak, de mégis féltem tőlük. Az a szerencse, hogy mikor az első kavics koppant a fedélzeten, Kópé

55

kirohant a kabinomból, és olyan mennydörgő hangon kezdett el ugatni, hogy csak úgy visszhangozta az egész sziget.

Ilyen mérgesnek még sohasem láttam. Radó meg hívta Kópét a ladikba, és engem is hívott, hogy evezzünk ki a partra, és lássuk el a csúzlisok baját. Nem mondhattam, hogy nem megyek, de nagyon megörültem, mikor láttam, hogy a két fiú elszalad. Nem várták meg, míg Kópé kiér a partra.Egész nap lestük őket, de nem jöttek vissza. Kópét nagyon megdicsér-tük, felbontottunk neki egy olajoshalkonzervet is. Csak azután beszéltük Radóval, hogy innen ugyan elmentek, de ahová azután mentek, ott biztosan lődözik a madarakat.

Csak tudnám, mit kezdenek egy döglött kismadárral. Mikor az se nem énekel, se nem jár a kövekre inni, meg nem is fürdik… mi a Radóval szoktuk látni, hogyan fürdenek a gerlék abban a csöndes sarokban a Zuhogó és a nagy sziget között. Ott a parton, a vízililiomok között van egy kis mélyedés, teli vízzel. Este úgy pancsolnak benne, mint Picurka a kis kádban. Csapkodják a vizet a szárnyukkal,

56

beledugják a fejüket a vízbe, azután a csőrükkel szétborzolják a tollúkat… Órákig lehet figyelni őket.

Radó szólt, hogy jó volna, ha abbahagynám az írást, és inkább a Ramónát csinosítgatnám. Szó, ami szó, hét végére a Ramónának tündökölnie kell. Jönnek a szülők.

A következő munkákat kell tehát elvégeznem:

– a fedélzetet lemosni úgy, hogy azért a korhadt deszkák ne menjenek szét;

– megnyesni a Radó kabinjára boruló eperinda függönyt, hogy a látogatók nyakát ne horzsolja véresre a sok tüske (Radó nyaka lejjebb van, azt nem horzsolják);

– a társalgóban megrendezni madártoll-, kagyló-, csigahéj- és fakéreggyűjteményünk kiállítását. Sajnos még nem volt időnk sokat gyűjteni, mert mindig annyi dolgunk van!

Radó most kiabál, hogy összeomlott a sütőharangja. Nem is lehet olyan könnyű agyagból köcsögöket meg ilyesmit csinálni!

Június 28.Lezajlott. Túl vagyunk ezen is. Radó szülei csak félig

megnyugodva utaznak el Jugoszláviába, mert látták a Ramónát. Ami megnyugtatta őket, az az, hogy Radót is látták. Barna, mint a csokoládé, és izmos is, mert folyton úszunk, fát vágunk, bokszolunk, agyagot hordunk, focizunk Kópéval, és javítjuk a Ramónát. És az az érdekes, hogy Radó, aki mindenhol kiütéseket szokott kapni a víztől, itt csak a szúnyogoktól vakaródzik. De most már attól sem, mert a papája hozott három doboz sprayt (így kell írni?), ami szúnyog ellen is jó meg bolha ellen is. Csak szúnyog ellen használjuk, mert Kópénak nincs bolhája.

57

Különben nagy sikerünk volt. Szombat reggel a Ramónát telihordtuk vadvirággal, hogy minél kevesebb látszódjék a rücskökből meg a rozsdából.

Még előző nap fogtunk Zsiga botjával egy csomó keszeget és compót – jaj de soká tartott, mire megtisztítottuk őket! –, és azokból Radó készített egy csodálatos Ramóna-

58

tálat. Tálunk ugyan nem volt, de még mikor a kikötőnket csináltuk, ki kellett vágnunk egy csomó fűzfavesszőt, és mikor esett az eső, unalmunkban lehajaztuk. Ezekből a szép fehér vesszőkből Radó font egy olyan tálcafélét – először kerekre szánta, azután négyzet alakúra, végül, azt hiszem, ötszögű lett. Nem baj, mert leveleket raktunk rá, és arra jöttek a sült keszegek, szép csillag alakban. Paradicsom meg paprika is volt a tálon, de más, úgy emlékszem, nem. Azért így is nagyon tetszett mindenkinek, még nagymamának is, pedig az nagy szó! Tudniillik nagymamáék is eljöttek. Jaj annyian voltunk, hogy borzasztó! Három ladikon érkeztek. Anyuék és nagyapáék a holtágon eveztek föl, és át kellett vonszolni a ladikjukat a Zuhogó kapuján, Zsigáék pedig a Nagy-Duna felől eveztek be a holtágba. De majdnem egyszerre értek a Ramónához. Picurka annyira összebarátkozott Zsigáék lányával, Olgival, hogy az ő ladikjukon jött, nem is anyuékkal. Radóék meg kocsin jöttek. Őértük mi mentünk ki ladikkal.

Anyuval megbeszéltük, hogy a Szedres-öbölben levő vén fűzfa odva lesz a postaládánk. Ha én akarok küldeni neki, mondjuk, egy szép kagylót, akkor oda teszem. És ha ő akar küldeni nekem, mondjuk, süteményt vagy ilyesmit, ő is oda teszi. A Szedres-öböl úgy a közepe táján van a nagy szigetnek, a Nagy-Duna felőli oldalon.

Apu nagyon irigyelt bennünket a Ramónáért. Otthon, vagyis nagymamáéknál mindig rászólnak, hogy ha horgászni megy, ne vegye magára azt a lilára fakult régi ballont, amivel mi szoktunk rablósdit játszani a Ferivel, mikor még kisebbek voltunk. Meg elefántot is játszottunk vele, emlékszem, alábújtunk, és mindig én voltam az elefánt hátulja.

Itt nyugodtan hordhatna apu akármit. Hívtuk, hogy maradjon itt, legalább lesz, aki focizik Kópéval, mikor mi már meguntuk. Azt mondta, nagyon megható ajánlat, de nem akarja anyut magára hagyni. Mondtuk, hogy anyu is jöhet, és

59

talán jött is volna, mert neki is nagyon tetszett a Ramóna, de nagymama felháborodott, hogy az ő szerény kis otthona meg egyszerű főztje már senkinek sem kell, és persze erre mindenki mondta, hogy jaj, dehogyisnem!

Nagyapa külön megdicsért bennünket a kikötőért. Azt mondta, ez nagy munka lehetett. Azt elhiszem, hogy nagy munka volt! Mire kinyűttük azt a sok szívós fűzfabokrot, és mire a mólót megépítettük! Majd megszakadtunk az agyaghordásban! Emlékszem, aznap csak este jutottunk hozzá, hogy ússzunk.

Elhozták Gombóckát is, és a két kutya egész nap egymással fogócskázott. Kópénak eszébe sem jutott a labdája. Olyan boldog volt szegény… milyen rémes lesz neki, ha majd megint visszakerül abba a sötét lakásba!

Kár, hogy Dédike nem lehetett itt tegnap. Nagymama nagyon tud az ilyen öreg nénikékkel beszélgetni. És hogy ízlett volna Dédikének az a finom meggyes pite, amit nagymama hozott! Mert hoztak ám rengeteg ennivalót! Persze azért elfogyott a Ramóna-tál is, Radó nagy örömére. Csak éppen nem lehetett volna ennyi embert azzal az egy tállal jóllakatni. Volt rántott csirke meg tejfölös uborkasaláta, Radóék meg fagylaltot hoztak termosztáskában. Annyit ettünk! Zsigáék is velünk ebédeltek, és Radó külön megsütötte azt az egy keszeget, amit Zsiga fogott. Elég szép volt. Zsiga felesége, a Magdika azt mondta, még soha életében nem nyaraltak ilyen jól. A kisfiúk, a Balázs egész nap alszik, csak enni ébred föl. A Ramónán is aludt, a Radó kabinjában, a hálózsákon. Nagyapa hozott szúnyoghálót a kabinokhoz. Majd délután ácsolunk keretet neki, és lesz szúnyogajtónk! Csak még nem tudom, hogyan fogjuk nyitni-csukni.

Anyu legjobban azon csodálkozott, hogy olyan tiszták voltunk. Mert még egymás hátát is lesúroltuk a Radóval. A talpunkat meg kővel dörgöltük, hogy ne legyen olyan

60

cserzett. Az iszapot is lemostuk a hajunkról, külön hoztunk a gémeskútról vizet, és Radó meg is melegítette. Szóval nagyon sokat fáradoztunk, és most anyuék azt hiszik, mindig ilyenek vagyunk.

Annyi mindent zsákmányoltunk a vendégektől! Szalámit, tojást, sonkakonzervet, zöldpaprikát, paradicsomot, uborkát és annyi kenyeret, hogy ránk fog száradni. Nem baj. Majd megeszik a halak, Zsiga meg kifogja őket.

Június 29.Tegnap, mikor fölkeltünk, és kieveztünk a partra, hogy

reggelire tojást főzzünk magunknak, a tűzhelyünkben már égett a tűz. Egy öreg bácsi guggolt a tűzhely előtt, egy nagy barna tyúk meg ott kapirgált körülötte. Persze Kópé rögtön nekiugrott a tyúknak, az rettenetes sivalkodásba kezdett, a bácsi a tyúkot csitította, mi Kópét, olyan lármát csaptunk, hogy talán még nagymamáékhoz is elhallatszott. Nagyapa mindig mondja, hogy a víz nagyon viszi a hangot.

Mikor a bácsi már megfogta a tyúkot – akit különben Bertának hívnak –, akkor láttuk, hogy egy kicsit odébb egy lakókocsi áll. Olyan, amilyenben a vándorcirkuszosok meg az útépítőmunkások laknak. Még muskátli is virít az ablakában. És a lakókocsi alatt egy olyan kutyaház formájú valami: a tyúkól. A bácsi bele is tette a tyúkot. Mi is megmondtuk Kópénak, hogy a pipikét nem szabad bántani, azután összeismerkedtünk a bácsival.

Nagyon kedves bácsi! Rezsőnek hívják. Annyi idős lehet, mint nagyapa. Az arca is ugyanolyan ráncos, barna. Mondta, hogy ő tulajdonképpen gátőr, de most ide küldték, mert a Zuhogó helyére rendes kőgátat fognak építeni zsilippel, és majd rengeteg sok sódert meg betonoszlopot meg nem tudom, még mit fognak ide szállítani, és azt neki kell őriznie.

Most már Kópé is összebarátkozott Bertuskával. Rezső bácsi elmesélte, hogy Bertuskát pelyhes csirke kora óta

61

neveli. A menye hozta neki. A menye ugyanis egy kutatóintézetben dolgozik, ahol csirkeembriókkal kísérleteznek. Százszámra keltetik a tojásokat, de még mielőtt kikelnének a csirkék, a félig fejlett embriókat beoltják, nem tudom, mi mindennel, és azt sem, hogy miért. Rezső bácsi sem tudja, csak rémlik neki, hogy valami oltóanyagot vagy gyógyszert kísérleteznek így ki. Mindenesetre az egyik tojásból kikelt egy kis fehér csirke, amelyik frissebb volt a többinél, és nem várta meg, hogy tojás korában beoltsák. A kutatóintézetben nem tudtak mit kezdeni vele, mert az nem baromfinevelő, odaadták valakinek. Történetesen Rezső bácsi menye sajnálta meg a legjobban, de ő sem tarthatott otthon csirkét, odaadta hát Rezső bácsinak, aki akkor valahol a Rábánál volt gátőr. Rezső bácsi óránként etetgette a kiscsirkét. Eleinte még enni sem tudott szegényke, Rezső bácsi kihegyezett gyufaszállal rakta a torkába az apróra vagdalt kemény tojást. Azután megtanult a pipike enni, meg is nőtt, és most már második éve kísérgeti Rezső bácsit mindenfelé az országban.

Cserébe mi meg Kópé történetét mondtuk el Rezső bácsinak. Azt, hogy egy fél évig a fotelhoz kötve élt, és fülgyulladása volt, meg azt is, mennyire sírt szegény Dédike, mikor elhoztuk. Sokat meséltünk, és Rezső bácsi nagyon örült neki. Pedig van rádiója; de azt mondja, emberi beszédre van kiéhezve. Rengeteget van egyedül, magányosan. Bertuskával szokott beszélgetni, de hát mégiscsak más, ha az embernek válaszolnak is a kérdéseire.

Rezső bácsi megmutatta a lakókocsiját. Két emeletes ágy van benne, vagyis összesen négy hálóhely. Rezső bácsi csak egy ágyat használ, de azt mondja, ha megkezdődik a gátépítés, akkor többen is laknak a kocsiban.

Asztal is van ott, meg két szék is. És szőnyeg. Az ablakon fehér függöny. A szőnyeg zöld, fehér pöttyökkel. Bertuska

62

ugyanis szeret beszökdösni a kocsiba, ha Rezső bácsi olykor-olykor nyitva felejti az ajtót.

Mi is meghívtuk Rezső bácsit, hogy tekintse meg a Ramónát. Egészen odáig volt tőle, azt mondta, hogy „em-mán döfi”! És hogy egy ilyen hajón biztosan hűvösebb az éjszaka, mint a lakókocsiban. Mert neki ott ilyenkor melege van, nem is szokott bent aludni, hanem kiterít egy pokrócot a fűbe.

Mondtuk Rezső bácsinak, hogy egyszer jöttek ide csúzlis fiúk. Radó azt is elkotyogta, hogy én féltem. Rezső bácsi h meg azt mondta, hogy csak jöjjenek, majd ő elbánik velük. Rezső bácsi is haragszik a csúzlisokra, mert egy fiú egyszer megcsúzlizta szegény Bertuskát úgy, hogy az két hétig nem ; tudott lábra állni. Rezső bácsi még sírt is akkor. Hány héten át bajlódott a pici, magatehetetlen, árva csibével, és mikor már felnőtt, nincs vele gond, sőt inkább társaságot nyújt Rezső bácsinak, akkor jön egy senkiházi, és le akarja lőni!

Július 2.Zsiga eljött búcsúzni, mert már lejárt a szabadsága.

Magdika meg a gyerekek itt maradnak egészen a nyár végéig. Picurka és Olgi most folyton Ramónát játszanak. Találtak a parton egy félig elkorhadt ladikot, kisöpörték, odahordták a babáikat, a babaruhákat, párnákat, mindenféle ringy-rongyot, és ha nagymama süteményt vagy vajas kenyeret ad nekik, azt is ott eszik meg. Nagyapától meg kaptak egy óriási nagy esernyőt. Igaz, hogy csupa lyuk, de így most födele is van az ő Ramónájuknak.

63

Az az esernyő egyébként nekünk is jó volna!Zsiga hívott bennünket, hogy menjünk vele Pestre, hét

végén majd visszahoz, mikor lejön. Eszünk ágában sem volt ilyen jó időben Pestre menni! Viszont megígértettük vele, hogy elmegy Dávidékhoz, és elmondja Dédikének, milyen jól érzi magát Kópé. És hogy csókoltatjuk. Egy szép nagy kagylót is küldtünk neki. Radó szeretett volna keszegeket küldeni, de éppen nem tudtunk egy darabot sem fogni. És miután Zsiga elment, Rezső bácsi, aki szintén horgászik, fogott vagy tizenöt darabot!

Meg is hívott bennünket ebédre. Mostanában hol ő hív meg bennünket, hol mi őt. Szeretnénk átcsábítani a Ramónára, és akkor már volna egy fedélzetmesterünk is.

Július 4.Csak tegnap jutott eszembe, hogy mit beszéltünk meg

anyuval. Nem csoda, mindig annyi dolgunk van: jött egy kis árhullám, és elöntötte a mólónkat, amit annyi vesződséggel építettünk. Meg kellett magasítanunk, bár igaz, hogy Rezső bácsi is segített. Mondhatni, hogy övé volt a munka oroszlánrésze.

Szerencsére tegnap találtam egy gyönyörű nagy lepkebábot. Radó ugyan azt mondja, hogy az hernyóbáb, mert egy hernyó szőtte magának a majdnem galambtojás nagyságú, kemény selyemburkot. Én viszont azt mondom, hogy a burokból egy lepke fog előjönni, tehát lepkebáb. Ezt meg egy kosárka szép, hamvaskék földiszedret vittem tegnap délután a Szedres-öbölbe. Meg egy rajzot, amin rajta van Rezső bácsi és Bertuska is. Természetesen Radóval együtt mentem, mert őt is nagyon érdekelte, mit találunk a fűzfa odvában.

Sok mindent találtunk: egy zacskó körtét – már eléggé szotykos volt, úgy látszik, régóta hevert ott –, egy másik zacskóban pogácsát, nagyon finomat, biztosan nagymama

64

sütötte, egy gombolyag spárgát, egy csípőfogót – ezt nem tudom, hogyan tudta anyu nagyapától megszerezni, mert nekem még sohasem sikerült –, egy vadonatúj zseblámpát és egy levelet, amelyben anyu panaszkodik, hogy hiába látogatja az odút, nem talál benne semmit.

Remélem, azóta már megtalálta a földiszedret. Ragadós fűből fontam a kosárkát, nagyon szép lett.

Tegnap a homokparton szedtünk rengeteg apró csigát. Mozaikot készítek belőle anyunak. Igaz, nekem itt nincs se palám, se cementem, de Radó, aki még mindig nem tett le a sütőharangról, egészen finomra gyúrt agyagot adott. Majd valamilyen állatfigurát formálok belőle, és az egészet telinyomkodom apró csigával.

Július 6.Végül is mozaikteknőst készítettem anyunak, olyan

teknőst, aminek be van húzva a feje, mind a négy lába és a farka is. Radó ugyan azt mondja, hogy így nincs semmi teknős formája, olyan, mint egy kis domb, tele csigával, de én levelet is mellékeltem a teknőshöz, amiben megírtam, hogy az teknős.

Rezső bácsi olyan ügyes! Tud sípot faragni fűzfából, olyat, ami szól is. Azóta folyton sípokat faragunk Radóval. Tettünk két sípot az odúba is, a teknősöm mellé, jó lesz Picurkának meg Olginak. Érdekes, hogy nagyapa soha nem faragott nekünk ilyen sípokat! Pedig milyen jól szól!

Július 9.Nahát, milyen mozgalmas volt megint a hét vége! Itt

voltak anyuék és Feri is, mert ő most jött meg a táborból, de nem marad sokáig. Meg annyi mindent hoztak, pedig még szalámink is van, lekvárunk is, konzervünk is. Hoztak szalonnát, mert azt kértem levélben. Rezső bácsi a múltkor meghívott bennünket parázson pirított szalonnára, és most

65

mi is meg akarjuk hívni őt. Rezső bácsi összeismerkedett anyuékkal és Zsigáékkal, mert azok is meglátogattak bennünket. Mindenkinek nagyon tetszett Bertuska és a lakókocsi. Rezső bácsi is nagyon tetszett. És Zsiga olyan jót talált ki! Hogy Dédike milyen finoman ellakhatna egy ilyen lakókocsiban! Rezső bácsi, aki már úgy ismeri rajtunk keresztül Dédikét, mintha igazán ismerné, azt mondta, semmi akadálya. Ő szívesen átköltözik a Ramónára, ha mi megengedjük. Erre mi akkorát ugrottunk a Radóval, mint egy szöcske, még meg is csókoltuk az öreget! Mondtuk, hogy berendezzük neki a társalgónkat.

Jaj, de csodálatos volna, ha Dédike lejöhetne, ha igazán lejöhetne! A lakókocsi neki pont jó volna, mert ő fázékony, és szereti a meleget. Igaz, hogy nemsokára eljön Rezső bácsi unokája is, egy fiú, de hát az is ellakhat velünk nyugodtan a Ramónán! Majd Radó átköltözik az én kabinomba, az a fiú meg az övébe. Csak még azt nem tudom, Kópé hol fog aludni.

Zsiga azt mondta, ha Dávid néniék belemennek a dologba, ő akár már holnap leszállítja őket. Mert természetesen Dávid néninek is le kell akkor jönnie, Dédike egymaga talán még enni sem tud szegény. Borzasztóan reszket a keze.

Kár, hogy nagymamáék tegnap nem tudtak eljönni. Rezső bácsi nekik is nagyon tetszett volna. Meg Bertuska. De nagymamának megint vendégei voltak Pestről. Most már annyi rokonnak van autója, és ha szép idő van, mind leszaladnak nagymamát meglátogatni meg fürdeni. Jaj, de várom a holnapi napot! Mindenesetre most átrendezzük a társalgót, kicsit lakályosabbá tesszük. Készítek csigamozaikot a falra. Persze ha Rezső bácsi igazán átköltözik, majd lesz a falon horgászbot, merítőháló meg mindenféle iszák. Rezső bácsinak van egy nagy szalmakalapja is. De jó lesz, ha az is átkerül vele a

66

Ramónára. Biztosan megengedi majd, hogy néha mi is a fejünkre tegyük!

Most jut eszembe, hogy Radónak küldtek a szülei egy gyönyörű képeslapot – anyuék hozták el –, azt is felrakjuk a társalgó falára. Meg azt a levedlett vízisiklóbőrt, amit Radó talált, mikor lement a partra elmosni a kormos fazekat. Olyan szép hosszú!

Rezső bácsinak különben biciklije is van, az is a lakókocsin érkezett. Egyszer eszünkbe jutott megkérdezni, hogyan került ide a lakókocsi a Duna-partra. Azt mondta, éjszaka három fekete ló húzta ide. Mi Radóval megtaláltuk a teherautó nyomait, ahogy fordult.

Radó azt mondja, délután menjünk el ladikkal a felső öbölbe, ott nagyon szép vadvirágok vannak, szedjünk egy nagy csokrot Dédikének. De jó ötlet!

Július 12.

67

Tulajdonképpen nem ért bennünket csalódás. Igaz, hogy Dédike nem jött – pedig mikor Zsiga tülkölt, Radóval mind a ketten egyszerre fejest ugrottunk, és úsztunk ki a partra – viszont Dávid néni jött le megnézni, hogy hová is hívják Dédikét. Zsiga ugyan magyarázta neki, de Dávid néni szerint egy nyolcvannégy éves asszonyt nem lehet csak úgy vaktában kimozdítani a megszokott helyéről. A lakókocsi neki is nagyon tetszett. És kérdezte Rezső bácsitól, hogy mibe kerülne, ha ők ketten Dédikével, mondjuk, két hétig csakugyan itt laknának. Rezső bácsi sokáig nem szólt semmit, csak csóválta a fejét, én már egészen megijedtem, hogy mit fog mondani. Eddig arról nem volt szó, hogy fizetni kell, Zsigával is azt üzentük, hogy meghívjuk Dédikét mihozzánk, nem volt szó pénzről. Persze kár volt megijednem, mert Rezső bácsi végül is azt mondta, hogy majd fizet az asszonyság jó szóval, szíves beszéddel. Merthogy a lakókocsiban ő is, ugyebár, ingyen lakik. Az más kérdés, hogy a vállalat már igazán szállíttathatna ide valami anyagot, vagyis őriznivalót; de az is igaz, hogy sokfelé építkeznek, sokfelé kell szállítani. Majd csak megérkezik ide az a sóder, és szeptemberben talán a munka is elkezdődik. Addig pedig ő azt láthat vendégül a lakókocsiban, akit akar.

Dávid néni azt sem tudta, mit mondjon. Folyton összecsapkodta a kezét, hol Bertuskát nézte, hol a szabad tűzhelyünket, amin akkor éppen krumplipaprikás rotyogott újburgonyából. Rezső bácsi hozta a faluból még reggel, de mi tisztítottuk meg.

Mondtuk Dávid néninek, nézze meg a Ramónát is. Azt mondta, tetszik neki, meg hogy nagyon szép, de mi Radóval összenevettünk a háta mögött, mert tudtuk, hogy csak udvariasságból mondja. Neki igazából a lakókocsi tetszett, mert annak fehér csipkefüggöny van az ablakán. Ráadásul a lakókocsi ablaka nem sötét udvarra nyílik, hanem a Dunára, mert Rezső bácsi úgy állítatta be. Az ablakon a reggeli nap

68

süt be, az ajtón a délelőtti. Jaj, de fog csodálkozni Dédike, hogy besüt a nap az ablakon! Mert végül persze megegyeztek. Dávid néni mindent nagyon köszönt nekünk is, azután Rezső bácsinak meg Zsigának, aki a szabad idejét őrá áldozta. Zsiga mindjárt mondta, hogy ő azért egyúttal a családját is megnézi. Addig Dávid néni élvezte a jó levegőt, és játszott Kópéval. Még a labdát is rúgta neki, nagymama létére! De kénytelen volt, mert Kópé folyton odavitte neki a labdát, és nyüszített, hogy rúgjon már bele. Persze Dávid néni nem tudott Kópénak gólt rúgni. Még mi is csak nehezen tudjuk kicselezni. Annyira figyeli az ember lábát, úgy jár a szeme ide-oda, mint a villám, és akármerre rúgjuk is el a labdát, legtöbbször rá tud vetődni. Hát még mikor Dávid néni focizott vele! A végén ott is hagyta Dávid nénit, és hozta a labdát nekünk, mintha mondta volna, hogy Dávid néni neki nem partner.

Hát most várjuk Dédikét. Zsiga nem tudta megmondani, mikor lesz megint szabadnapos. Most süttői márványt szállít egy építkezéshez, rengeteget dolgozik, rakják föl-le azt a nehéz márványt. De olyan is a Zsiga keze, hogy a lakókocsit is odébb tudja lökni vele.

69

Július 14.Kirándulni voltunk anyuékkal. Feri nem jött, mert

Novákot várta. Holnap indulnak kajaktúrára. Ha most nem itt, a Ramónán nyaralnánk, megszakadna a szívem. Persze majd mi is megyünk túrázni Radóval, csak még erősödnünk kell. Zsiga hívott bennünket márványt rakodni, azt mondta, attól igencsak megerősödnénk. Én is azt hiszem, sőt Radó is úgy hiszi, de azért nem mentünk. Olyan jó idő van! Majd ha Pesten leszünk, elmegyünk vele rakodni, de most inkább anyuékkal mentünk. Leeveztünk a Nagy-Dunán egészen a kanyarig, ahol a parton hegyek vannak, a hegyeken pedig fenyőerdők. A hegyek tövében van egy kis kavicsos part, ott szálltunk ki. A víznek ott nagy sodra van, úgy levitt bennünket, mikor beúsztunk, hogy utána alig győztünk visszagyalogolni. Nagyon érdekes vörös agyagot találtunk. Radó rögtön nekiállt edényeket gyúrni belőle. Én csak egy kis hamutartót csináltam, és telinyomkodtam az oldalát apró színes kavicsokkal. Igaz, hogy sem apu, sem anyu nem dohányzik, de a vendégek szoktak. Most a napon szárítom. Radó is ott szárogatja a csempetálait meg roggyant bödöneit. Azt mondja, milyen jó lesz, ha majd megszáradnak és megkeményednek, mindenfélét tarthatunk bennük.

Gyönyörű kavicsokat is találtunk ott, hoztunk belőlük egy szatyorral. Itt, a Ramónán senki sem zsörtölődik miattuk. Bezzeg otthon nagyapa, ha megérkeztünk egy rakás kaviccsal, rögtön elkezdte mondani, hogy ebből csak szemét lesz, idecipeltük, de nem fogjuk tudni, mit csináljunk vele, és majd őneki kell kidobnia.

Egyébként minden évben neki lett igaza. A nyár végén annyi mindent kellett Pestre cipelnünk, és akkor meg anyu kezdett sopánkodni, hogy már így is olyan a lakás, mint egy szeméttelep, hát azután inkább otthagytuk a kavicsainkat fájó szívvel. Nem tudom, nagyapa hova szokta őket elrakni. Visszahordta a Duna-partra?

70

A kavicsokról jut eszembe, milyen jó vizet ittunk a kiránduláson! Két hegy között, a réten, vagyis a hegy tövében, ahol a fenyőerdő kezdődik, van egy kút. Vagyis forrás, de kővel körül van rakva, az alján pedig kavics. Olyan tiszta a vize, hogy minden kavicsot látni lehet. Anyu szerint török kútnak hívják, és nagyon régi.

Radó azt mondja, nekünk is kellene valamit az utókorra hagynunk, amiért az utókor áldani fog bennünket. Csak tudnám, mi legyen az! Neki sem jutott még eszébe semmi.

Július 16.Megérkeztek! Tegnap megint anyuékkal voltunk fürdeni a

Nagy-Dunán, és mikor hazaeveztünk Radóval a Ramónán, már ahogy a holtágba befordultunk, nagyon finom gulyás-illat csapta meg az orrunkat. Csodálkoztunk, hogy Rezső bácsi húst vett, és nekünk nem is szólt. De mikor közelebb értünk, akkor már láttuk, a parton, a Legfenségesebb Fűzfa alatt van egy fotel, és abban ül Dédike! Olyan nagyot kiáltottunk! Kópé meg kiugrott a ladikból, mielőtt még kikötöttünk volna, a hátsó lába a vízbe csúszott, és azon sárosan, vizesen rohant Dédikéhez.

A gulyást persze Dávid néni főzte, és már egészen más színe volt az arcának, mint legutóbb. Igaz, izgatott is volt, még sohasem főzött szabad tűzhelyen. És mikor elmeséltük neki, hogy a tűzhely lapját az árokból szedtük ki, nagyon meg is döbbent. Szerencse, hogy Rezső bácsi ott volt, és mindjárt megnyugtatta, hogy a tűz már minden piszkot leégetett arról a vaslapról.

Dédike sírt, mikor odamentünk hozzá, de érdekes, erre a sírására szeretek visszagondolni. Nem úgy, mint arra a másikra. És mindjárt beszélt is hozzánk, mondta, hogy: „Szép itt! Szép zöld!” Rezső bácsira meg azt mondta: „Kedves ember.” Még Zsigához is beszélt, azt mondják. Mondta neki, hogy: „Maga jó ember.” Kár, hogy nem

71

hallottuk, de Zsiga akkorra elrobogott a családjához, mire megjöttünk.

Vasárnap nagy bankettet rendezünk Dédike tiszteletére. Rezső bácsi ígéri, hogy ő biztosan fog halat, és akkor Dávid néni halászlét főz. Dávid néni nagyon izgatott, hogyan fog ő ezen a szabad tűzhelyen mindenfélét főzni, ami Dédikének kell. Igaz, hogy Dédike, mikor hallotta, miről van szó, megszólalt: „Szeretem a halászlét.”

Dávid néni azt mondja, otthon egy hét alatt nem beszélt Dédike ennyit, mint itt egy óra alatt!

Estefelé ünnepélyesen befújtuk Dédikét azzal a szúnyog és bolhairtó szerrel, amit Radó a szüleitől kapott. Dávid néni is hozott valami légyirtót, amivel majd mindennap befújják az egész lakókocsit.

Dédike tegnap gulyást vacsorázott, pedig Dávid néni még Pesten elkészítette neki a tejbegrízt. Azt mi ettük meg Radóval. Nagyon megkívántuk, már régen nem ettünk ilyet.

Este nagyon féltünk, hogyan fog Dédike aludni. Dávid néni előkészített mindenféle altatót, de. azután vissza is rakta mindet, mert mire be akarta adni Dédike már aludt. Mi is bementünk Radóval lábujjhegyen, megnézni, milyen szép nyugodtan alszik. Kópé meg berohant utánunk, egyáltalán nem lábujjhegyen,

72

hangos lihegéssel, és Dédike arra sem ébredt föl. Dávid néni azt mondja, aludt reggelig. Ő meg azt hitte, az izgalomtól, a szokatlan hely miatt egy órát sem fog aludni, és ahogy a fejét letette, már aludt, mint akit agyoncsaptak. Reggel Bertuska kotkodálására ébredt csak föl. Bertuska nem azért kotkodált, mintha tojást tojt volna – most nem tojik, mert vedlik –, hanem mert megijedt Kópétól.

Radóval megyünk a ladikon fáért. A vízparton mindig lehet egész fatörzseket, jó száraz ágakat, karókat, deszkákat találni, az a legjobb tűzrevaló. Rezső bácsinak fűrésze is van. Vasárnapra sok fa kell, mert nagy főzést csapunk. És még meghívót is kell vinnünk az odúba. A meghívást egy szép nagy kagyló belsejére írtam golyóstollal. Csak nagymama is eljöjjön! Meg nagyapa, ők mindig együtt járnak mindenhová, és ha nagymama otthon marad, nagyapa sem jön el. Megírom anyunak, hogy korán reggel induljanak el, mielőtt még befuthat egy autós vendég.

Július 18.Most mi járunk bevásárolni Rezső bácsi biciklijén,

patikában is voltunk valami teáért, ami Dédikének kell. Azaz csak Dávid néni hiszi, hogy kell, mert Dédike nem issza. A Rezső bácsi söréből kért. Olyan jókedvű most Dédike, mindig mosolyog. És rendesen beszél. Nemcsak olyan rövid mondatokat, mint azelőtt, hanem például elmondta, hogy ő gyerekkorában a Duna mellett élt, Mohácson. A nagyapja halász volt. És nagyon szereti a Dunát.

Mi is nagyon szeretjük Radóval. Radó olyan boldog, hogy nem ment el Jugoszláviába! Mióta lent vagyunk, még a farmer sem volt rajtunk, mert ha fázunk, melegítőbe bújunk, ha meg süt a nap, kibújunk a melegítőből, és csak fürdőnadrág marad rajtunk. Bevásárolni is fürdőnadrágban járunk, csak olyankor trikót is húzunk. Dávid néninek nem mondtuk meg, hogy vasárnap vendégek is lesznek, mert

73

akkor enni sem tudna az izgalomtól. Csodálkozik, hogy miért fűrészelünk annyi fát. Radó kérdezte tőle, hogy túrós gombócot lehet-e szabad tűzhelyen főzni. Dávid néni azt mondta, lehet. Most nem tudom, mennyi túrót vegyünk ahhoz, hogy mindenkinek jusson gombóc, aki majd jön. Tőle nem akarjuk megkérdezni. No, majd a boltban!

Rezső bácsi már fogott egy csomó halat. Bárkában tartja őket. A bárkát mi szereztük neki, igaz, hogy akkor nem volt teteje, meg az orra is le volt törve. Radó nevetett, hogy milyen furcsa kis csónak ez, csupa lyuk. El akarta tüzelni, de én mondtam neki, hogy ez haltartó bárka, és adjuk oda Rezső bácsinak, hátha ki tudja javítani. Ki is javította. Még kis ajtót is szerelt a tetejére, amin át ki-be lehet rakosgatni a halakat. Rezső bácsinak van egy jó ládikája, tele kisebb-nagyobb rekeszekkel, a láda födelén meg bőrdarabokból fülek vannak, és abba dugja bele Rezső bácsi a fogót, a kalapácsot, a csavarhúzót meg az efféle szerszámot.

Nagyapának nincs ilyen ládikája, de neki meg a kamrában a falon lógnak a szerszámai, egy deszkalapon.

Mi is szépen elrendeztük a szerszámainkat a társalgó külső falán – azazhogy az most Rezső bácsi lakosztálya. Ő is vasárnapra várja az unokáját. Azért tettük fel a baltát jó magasra, mert Rezső bácsi mondta, hogy a kis Zsolt mindjárt megtalálja azt, amivel elvághatja kezét-lábát.

Lisztet is kell vennünk meg porcukrot. És zsemlemorzsát. Tojásunk van. Milyen jó, hogy nagymama szakácskönyve velünk van! De azért én nagyon félek a túrós gombóctól.

Július 21.Óriási mulatság volt! Még most is azt a túrós gombócot

esszük, amit akkor főztünk. Azaz igazából Dávid néni főzte, mert Radó attól félt, hátha szétmegy a forró vízben az a rengeteg tészta, és akkor kiönthetjük az egészet, és nem lesz mit adni a vendégeknek. Így azután vasárnap reggel

74

elárultuk Dávid néninek, hogy vendégek jönnek. De csak azután mondtuk meg neki, miután jó étvággyal bereggelizett Dédikével együtt. Dédikének olyan étvágya van, hogy – mint Rezső bácsi szokta mondani – a vasat is megenné.

Dávid néni megijedt a vendégektől, de teli gyomorral azért már nem ijedt meg annyira, mint éhgyomorra, inkább csak nevetett; hogy milyen bolondság „bankettet” rendezni a Duna partján, a fűzfák alatt.

A bankett tiszteletére addig turkáltunk Radóval az árokban, míg meg nem találtuk a főzőlapunk másik felét. Persze hogy az is ott volt, hiszen egy egész tűzhelyt dobtak ki, csak szétesett darabokra, és a másik főzőlapot betakarták a lapulevelek. De mi megtaláltuk, lesúroltuk róla homokkal a sok rozsdát, és olyan kétlyukú tűzhelyt eszkábáltunk – persze Rezső bácsi segítségével, vagyis felügyeletével –, hogy Dávid néni egyszerre két edényben is főzhetett.

Jaj, mennyi halat pucoltunk! És mikor már javában főtt a halászlé, akkor jutott eszünkbe, hogy miből fognak a vendégek halászlét meg túrós gombócot enni. Mert nekünk összesen öt tányérunk volt, vagyis pont annyi, ahányan vagyunk. Dávid néni ugyan lapostányért is hozott Pestről, így öt leveses és két lapostányérunk volt, de hát az is semmi.

Szerencsére Zsiga autón hozta fel a családját a horgásztanyáról, és mindjárt vissza is küldtük a tányérokért meg kanalakért. Nagymamáék és anyuék addigra persze már eljöttek hazulról, mire ő visszaért, így azután a horgásztanyáról kért kölcsön tányérokat, kanalakat meg még villát is, pedig azt elfelejtettük neki mondani.

Nagymama sült kacsát hozott meg mákos és almás rétest, mert azt hitte, hogy a bankett megint csak pár sült keszeg lesz, mint a múltkor. De hát a múltkor ők leptek meg bennünket a látogatásukkal, most pedig külön meghívót küldtünk nekik.

75

Tulajdonképpen nem volt baj, hogy ők is hoztak ennivalót, mert közben megérkezett Rezső bácsi lánya is a férjével meg a kisfiával, Zsoltival, motorkerékpáron. Igaz, hogy ők is hoztak magukkal ételt – mindent összeraktunk egy nagy térítőre, amit Dávid néni terített le a fűre, azután körülültük. Eredetileg a Ramónán akartuk a bankettet tartani, csak Dédike karosszéke miatt gondoltuk meg. És milyen szerencse! A Ramóna talán el is süllyedt volna ennyi nép alatt!

Kópé ellopott egy kacsacombot, Gombócka pedig megevett három szardíniás szendvicset abból, amit Rezső bácsi lánya rakott ki a térítőre. Ahelyett hogy túrós gombócot loptak volna! Az ugyanis olyan rengeteg lett, hogy akármennyit ettek belőle, nem akart elfogyni. Úgy látszik, öt kiló túró azért sok. Mert annyit vettünk.

Nem baj, most hidegen eszegetjük. És Kópé is azt kap ebédre.

Jaj, olyan jó nap volt! Pedig fáradtak voltunk Radóval nagyon, mert előzőleg rengeteget lótottunk-futottunk, rendezgettünk, vizet hordtunk, fűrészeltünk, a fehér pöttyös zöld szőnyeget is kimostuk a Dunában, lemostuk róla a pöttyöket. Dávid néninek segítettünk felmosni a lakókocsit, meg az a sok haltisztítás – no de fő, hogy jól sikerült, és mindenki nagyon jól érezte magát. A legjobban talán Dédike. Még énekelt is. Mi a Radóval először nem akartunk

76

hinni a fülünknek, de azután láttuk, hogy Dédike egészen kipirulva énekli, hogy:

A Dunában úszik egy hal,az összes fiaival…

Mást nem énekelt, csak mindig ezt. De Dávid néni ettől is annyira meghatódott, hogy még sírt is.

Apu is meg Zsiga is lefényképezte az egész társaságot. Olyan sokan voltunk! Nem is tudom, hányan, de alig fértünk el a fényképen. A Rezső bácsi unokája sáros lábbal rálépett a szép fehér térítőre, amin az ételek voltak, Kópé meg képen nyalta a kis Balázst, a Zsigáék fiát.

Dédikét külön is lefényképezték. Nagymama azon csodálkozott, hogyan kerül fotel a fűzfák alá. Mondtuk neki, hogy Zsiga hozta le a teherautón. Nagymama különben nagyon összebarátkozott Dédikével is, Dávid nénivel is, Rezső bácsival is, mindenkivel. Csak azt sajnálta, hogy ez a nagy vendégség nem őnála van. Kezdte mondani, hogy az ő szerény kis háza meg szegényes főztje, de Dédike olyan hangosan énekelte a halat a fiaival, hogy nagymamára senki sem tudott figyelni. Dávid néni majd elmegy meglátogatni nagymamáékat, és akkor mi vigyázunk Dédikére.

Mikor Zsiga meglátta Dédikét, azt mondta, kicseréltük. Ez nem ugyanaz, akit ő lehozott Pestről. Az fehér volt, mint a gyertyaviasz, és magába roskadt, nem is beszélt. És hogy most milyen gyönyörű egészséges színe van.

Azt mondja Zsiga, ő Alizkát is szívesen lehozta volna, mert rossz volt látni azt a sápadt kisgyereket ott a sötét lakásban, de az anyja nem merte elengedni, félt, hogy Dávid néni Dédike mellett nem fog tudni még Alizkával is törődni itt, ahol minden más, mint otthon.

Ha fölébrednek, megkérdem Dávid nénitől, miért nem jöhet le a lánya is az unokájával. De most alszanak,

77

Dédikével együtt. Minden ebéd után lepihennek. Rezső bácsi ilyenkor sétálni megy Bertuskával, hogy az ne kárálja fel őket. Bertuska úgy jár Rezső bácsi után, mint egy kutya. És ezt a kedves tyúkocskát akarta valaki lecsúzlizni!

Július 22.Megkérdeztem Dávid nénit, lehozhatja-e Zsiga Alizkát a

mamájával. Azt mondja, nem, mert akkor ki gondoskodik Dávid bácsiról? Az sem maradhat, szegény, teljesen magára. Beteges, fáradt, jólesik neki, ha otthon meleg étel várja, és ha az egész napi szaladgálás után nem kell még mosogatnia is meg ilyesmit.

Kár. Alizka pont jó volna Zsolti mellé játszótársnak. Mert Zsolti azért unatkozik néha. Igaz, elvisszük csónakázni, de nem messzire, mert úszni még nem tud. Úszni is tanítjuk, csak nincs türelme tanulni. Rezső bácsi szép kis malomkereket faragott neki fűzfából, vízzel lehet forgatni, és azzal is csak pár percig játszott. Zsoltinak olyan szép barnapiros az arca! Ha ránézek, mindjárt Alizka falfehér arca jut eszembe, és olyankor mérges vagyok, még fürdeni sincs igazán kedvem.

Július 25.Kár, hogy anyuék már visszamentek Pestre. Hétvégeken

ugyan lejárnak, de az odú most már mindig üres. Pedig most találtam egy gyönyörű bogárpáncélt, úgy csillog, mint egy drágakő. És megírhatnám anyunak, hogy majdnem erdőtüzet okoztunk. Jaj de borzasztó volt! Radó azt mondta, ne is írjam be a naplóba, mert hajónaplókban nem szokás erdőtüzekről írni, de megmagyaráztam neki, hogy a tengerészek is csak partra szállnak néhol, és a szárazföldi kalandjaikat ugyanúgy beleírják a hajónaplóba, mint a vízieket. Sőt még inkább. Végre is a szárazföldön sokkal több kalandba bonyolódhat az ember, mint a hajón, ahol körös-körül csak víz van. Ugye, mi

78

is?! A Ramónán még semmi különös kalandunk nem volt azonkívül, hogy Rezső bácsi pipáját Zsolti beledobta a vízbe. A szárazföldön meg olyan kalandunk volt, amit még leírni is rossz. Úgy kezdődött, hogy Dávid néni megint takarított a lakókocsiban. Mondta is Rezső bácsi, mennyivel jobban érzi magát a Ramónán, ahol az egész; takarítás abból áll, hogy néha kicsit kirázzuk a hálózsákokat. Nem mondom, ha vendégeket várunk, akkor a fedélzetet is lemossuk, de különben minek? Néha úgyis szokott esni az eső.

Dávid néni sokat takarít, mert azt akarja, hogy Dédike körül minden rettenetesen tiszta legyen. Mi hordtuk neki a vizet a Dunából, azután felajánlottuk, hogy eltüzeljük a szemetet. Mert mindenféle gyűrött papír, újság, ez-az volt ott egy nagy papírzacskóban. Mondta, hogy majd ő eltüzelgeti apránként a szabad tűzhelyben, de mi nagyon akartunk neki segíteni, elvittük a sok papírt kicsit odébb a parton, ledobtuk a fűbe, és meggyújtottuk. Nem tudom, miért nem a víz szélén gyújtottuk meg a száraz iszapon, miért a fűben. Azt hiszem, nem nagyon figyelhettünk oda, mert azon vitatkoztunk Radóval, hogy amikor Dávid néni elmegy nagymamáékhoz látogatóba, ő szolgálja-e ki Dédikét vagy én. És míg vitatkoztunk, a papír körül égni kezdett a fű. Először nem nagyon törődtünk vele, úgy gondoltuk, hogy a zöld fűben a tűz nem terjedhet tovább. De bizony továbbterjedt, olyan gyorsan, hogy mire észbe kaptunk, már egész hosszan lobogott. Most már tudom, hogy ahol nem kaszálnak, a zöld fű alatt ott marad a régi száraz fű, és az nagyon könnyen meggyullad. Persze akkor erre még nem gondoltam, csak rettenetesen megijedtem. Nem is tudtam, mit csináljak, csak álltam ott, és néztem, hogyan harapódzik el a tűz iszonyú sebességgel. Nem tudom, mi lett volna, ha Rezső bácsi nem rohan oda a ladikevezővel, és Dávid néni nem önti a tűz útjába a felmosóvizet. A víz egy percre megállította a lángokat, és akkor Dávid néni odadobta

79

nekünk az üres vödröt, hogy hozzunk vizet, Rezső bácsi meg a lapáttal csapkodni kezdte az égő füvet. Én kaptam el a vödröt, és valósággal repültem a vízért. A saru lemaradt a lábamról, tüskébe léptem, de érdekes, akkor nem is éreztem, csak később, mikor a tűz már elaludt. Radó is hordta a vizet egy fazékkal.

Rémes volt! Rezső bácsi azt mondja, az volt a szerencsénk, hogy a tűznek egyik oldalon útját állta az a keményre taposott ösvény, ami a holtág mentén vezet a gémeskút felé. Meg az, hogy a víz olyan közei volt. És azt is mondta Rezső bácsi, hogy az egész nem tartott másfél-két percnél tovább.

Érdekes, az ember ilyen rövid idő alatt is mennyi mindent végig tud gondolni! Például azt, hogy ha elég a lakókocsi, Dédike hol fog nyaralni? És hogy majd benne leszünk az újságban, mint játszadozó gyermekek, akik egy szál gyufával sok ezer forintos kárt okoztak.

És talán a Fenséges Fűzfáink is megégtek volna! Azt pedig még megfizetni sem lehet. Hiába fizet valaki, nem tudom, milyen sok pénzt, egy elpusztult nagy fa helyébe nem tud ugyanakkorát növeszteni.

80

Érdekes, Dédike nem ijedt meg. Nekem meg még most is úgy ver a szívem, mint a kalapács. A visszaemlékezéstől.

Kértük Dávid nénit, ha elmegy nagymamáékhoz, ne mondjon semmit a tűzről. Azt mondta, dehogy árulkodik ő ránk, hiszen olyan hálás nekünk, hogy ki sem mondhatja. Dédike tíz évet fiatalodott, mióta itt van.

Július 27.Óriási esemény! Óriási öröm! Dédike jár! Tegnap, mikor

Dávid nénit Rezső bácsi ladikon levitte nagymamáékhoz látogatóba, előzőleg hússzor is elmondták nekünk, hogy nagyon vigyázzunk Dédikére, maradjunk a közelében, mert ha elbóbiskol, esetleg kiesik a karosszékből. És Bertuskára is vigyázzunk! Ne engedjük a bozótos felé. mert hátha lakik ott egy menyét, és az megeszi. Mondtuk nekik, csak menjenek nyugodtan, és vigyázzanak Zsoltikára, ki ne essen a ladikból útközben. Mert Zsoltika folyton mozog. Mikor már nem láttuk őket. odaterítettünk egy pokrócot Dédike fotelja mellé, ráfeküdtünk, és mondtuk, hogy bóbiskoljon csak nyugodtan, nem fogjuk hagyni kiesni a fotelból. Radó még azt is megkérdezte tőle, nem akar-e esetleg ágyba feküdni, mert akkor megpróbáljuk bevinni a kocsiba. Szerencsére Dédike rázta a fejét. Nem tudom, Radó mit képzelt, hogyan tudtuk volna mi Dédikét becipelni a kocsiba és ágyba fektetni, mikor ezt Dávid néni is alig bírja esténként, pedig ő nagy és kövér, és még Rezső bácsi is szokott neki segíteni. Nem mintha Dédike nehéz volna-olyan vékony szegényke, mintha csak ruhából volna. De a kocsinak két lépcsője van, és mégsem lehet úgy vinni Dédikét, mint mikor mi a Ferivel kivisszük a nagyszobából az összecsavart szőnyeget.

81

Tulajdonképpen kosarat akartunk fonni. Már hetek óta szedtük a fűzfavesszőt, mert Rezső bácsi megígérte, hogy megtanít bennünket a kosárfonásra. Csak készítsük el a vesszőt szépen kötegekbe, lehajazva. De mi gondoltuk, hátha magunktól is rájövünk a kosárfonás fortélyára. A kocsiból kihoztuk Dávid néni karra akasztható kosarát, és elkezdtük tanulmányozni. Első ránézésre egyszerűnek látszott, de mikor jobban megvizsgáltuk, elhatároztuk, hogy mégis megvárjuk Rezső bácsit. Mérgesek voltunk, mert jó lett volna ott a pokrócon ülve fonogatni és közben beszélgetni Dédikével. Éppen elkezdtünk tanakodni, milyen játékot találjunk ki – Radó azt ajánlotta, törjünk szét néhány különleges kavicsot, és tanulmányozzuk a törésfelületüket. Én azonban lusta voltam beevezni a Ramónára a kavicsokért. És akkor Dédike váratlanul megszólalt, hogy segítsünk neki. Mind a ketten talpra ugrottunk, kérdeztük, mit segítsünk. Azt mondta: felállni. Nem értettük, hiszen Dávid néni mindig azt mondta, hogy Dédike már egy fél éve nem tud lábra állni, és mi is mindig csak ülve vagy fekve láttuk. De Dédike újra mondta, hogy fel akar állni, segítsünk

82

neki. Az igazat megvallva, fogalmunk sem volt, hogyan kell segíteni ilyenkor. Dédike görcsösen fogta a fotel karfáját. Végül is Radó azt mondta, nyúljunk a hóna alá, és próbáljuk kicsit emelni. Legföljebb nem sikerül. Igen ám, de alig nyúltunk Dédike hóna alá, már talpon is volt. Igaz, hajlottan, görnyedten, de állt. És nevetett. Mi meg csak néztük, mint borjú az új kaput. Dédike meg lépegetni kezdett. Majdnem hanyatt estem ijedtemben! De nem eshettem el, mert Dédikét erősen kellett jobbról-balról tartanunk, nehogy elessen. Nagyon büszkék vagyunk rá a Radóval, hogy nem esett el, pedig vagy tíz lépést mentünk vele. Akkor azt mondta, le akar ülni. Visszavezettük a foteljához, és leültettük. Nem mondom, az ültetés kicsit gyorsan ment. Inkább huppant szegényke, mint leült, de nem szólt semmit. Mi meg a Radóval annyira megizzadtunk, hogy el kellett mennünk fölváltva egyet úszni.

Kópé is nagyon szereti a vizet. Belegázol hasig, és fújja, csapkodja, néha bele is fekszik. Míg én úszni voltam, Bertuska eltűnt. Radó kiabált, hogy menjünk keresni. Nagyon megijedtünk, rohantunk egyenesen a bozótos felé, és reszkettünk, hátha már csak tépett tollakat találunk. Szerencsére Kópénak is mondtuk, hogy keresd a pipit, és ő hamar meg is találta. Bertuska ott fürdött, ahol mi kiégettük a füvet. Olyan élvezettel fürdött a hamuban, mint mi a Dunában. Szétborzolta a tollait, kiterjesztette a szárnyát, és elégedetten kotyogott.

Radó mindig mondja, hogy minden rosszban van valami jó. Vagyis mindig van valaki, akinek a rossz – jó. Kérdeztem már tőle, mi jó van abban – illetve kinek jó az, ha például én egyest kapok nyelvtanból? Azt mondta, nekem jó, mert legalább rájövök, melyik a gyenge pontom, és ki tudom javítani.

Van az osztályunkban, aki azt mondja, hogy Radó stréber, pedig azért nem az. Csak tényleg nagyon okos.

83

De nem is a Radóról akartam írni, hanem Dédikéről. Vagyis Dávid néniről. Elég későn értek vissza nagymamáéktól, persze jól felpakolva gyümölccsel meg mindenféle zöldséggel, ami a kertben terem, és Dávid néni izgatott volt, mert Dédike olyankor már ágyban szokott lenni. Hívta Rezső bácsit, hogy segítsen Dédikét bevinni a kocsiba, de mikor odamentek hozzá, Dédike elhessegette őket, bennünket meg odahívott, hogy mi segítsünk. Rögtön tudtuk, miről van szó, feltámogattuk, azután karon fogtuk, és elindultunk vele a kocsi felé. Dávid néni kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül is nem mondott semmit. Rezső bácsi meg azt mondta: „Emmán döfi!” Jobb lett volna, ha nem mond semmit, mert úgy elkezdtünk Radóval nevetni, hogy majdnem felborultunk Dédikével együtt. Különben sem vigyáztunk már olyan nagyon, mint délután, mikor először kelt föl a karosszékéből. Azt hittük, most már éppen úgy jön-megy, mint mi. Azóta persze tudjuk, hogy szaladni meg ugrálni sosem fog, de Dávid néni ettől a kis járkálástól is olyan boldog volt, hogy összecsókolt bennünket, és azt mondta, legszívesebben mindkettőnket aranyba foglaltatna. Mintha mi tehetnénk arról, hogy Dédike lábra állt! Rezső bácsi is mondta, azért állt talpra Dédike, mert megjött neki megint a kedve az élethez, itt a szép fák alatt, ahol kelni is, lenyugodni is látja a napot. Így van, ahogy Rezső bácsi mondta! Én láttam azt a sötét szobát, amiben Dédike évek óta üldögélt. Biztosan úgy érezte, hogy ő már a sírban van. Brrr!

Július 29.Itt voltak Zsigáék. Zsigának szabadnapja volt, lejött

horgászni, és az egész családot felhozta ide a ladikkal. Itt most csakugyan jó a fogás, mióta Kópé kutyatápjával etetjük a halakat. Kópé mostanában folyton Dávid nénit lesi, hogy

84

mit főz. Dávid néni mégolyan boldog Dédikével, hogy örömében agyoneteti Kópét mindenféle jó falattal.

A kutyatáp olyan kis kemény, barna hurkácskák tömege. Míg Dávid néni nem volt itt. Kópé is nagyon szerette.

Zsiga nem akart hinni a szemének, mikor látta Dédikét a kocsi lépcsőjén lelépkedni – no persze, Dávid néni meg Rezső bácsi támogatásával. Azt mondta, ez olyan esemény, amit az egész famíliának látnia kell. Megígérte, hogy a hét végén lehozza Dávid bácsit, a lányukat és Alizkát is. De jó lesz! Akkor már Picurkának egész nagy társasága lesz. Most azt játszották, hogy ő meg Olgi az óvó nénik, és Zsolti meg Balázska az óvodások.

A Zsiga felesége, a Magdika meg Dédikével beszélgetett sokat. Dédikének most mindig van társasága. Már úgy beszél, mintha nem is ő lett volna az, aki hétszámra egy kukkot sem szólt. Most már Zsoltival is pöröl, ha az Bertuskát dobálja.

Zsolti nem szeret óvodást játszani, tegnap is állandóan elszökött a lányoktól. Nem csodálom, hiszen ő minálunk hajósinas, sőt Radó arany-zsinóros tengerészsapkáját is ő szokta hordani. Igaz, nagy neki, amikor a fejére teszi, csak az álla látszik ki alóla, de azért nagyon boldog, ha viselheti.

Radó azt mondja, nyár végén nekiajándékozza.

85

Ki nem állhatom, mikor Radó a nyár végét emlegeti. Rezső bácsi meg tegnap, mikor napnyugtakor hűvös lett, . ugyanúgy rákezdte, mint  nagyapa szokta: „Mikor már a zabtarlóról fúj a szél, itt az ősz.” Ki nem állhatom ezt a kuvikolást! Hol van még az ősz?

Augusztus 2.Radóval mi most a

hajófenékben alszunk, mert a kabinunkat átengedtük Dávid bácsinak. Egyúttal kormá-nyosnak is kineveztük. Zsolti a pici kabinban alszik, Alizka meg a mamájával a lakókocsiban. Olyan rendes ez a Zsiga! Mikor fölment Dávid bácsiékért, és megtudta, hogy Dávid bácsi már szabadságon van, azt mondta, csomagoljanak mindent össze, legalább két hétre való holmit. Még az Alizka babakocsiját is lehozta, mert Alizka anélkül nem akart lejönni. Pedig itt nemigen fog azzal játszani. Szobába való játék az! Rezső bácsi már csinált neki pici halbárkát fakéregből. Igaz, hogy Zsolti meg már össze is törte, de nem baj, Rezső bácsi majd csinál másikat. Most jó, hogy ketten vannak. Egész nap ott guggolnak a víz szélén a kis vödrükkel meg a kis kannájukkal, és méricskélik a vizet. Dávid bácsi nagyon meglepődött, mikor meglátta Dédikét. Már attól is egészen odáig volt, hogy milyen szép piros az arca. Hát még mikor látta járni! Azt mondta, két hét múlva Dédike táncolni fog. Bezzeg neki nagyon fáj a lába. Egész nap ott ül a mólónkon, és áztatja a vízben. Mondtuk is

86

Radóval, hogy érdemes volt a sok agyagot hordani meg a cövekeket kalapálni, már nem is emlékszem, hány napon át.

Lehet, hogy ezt a mólót, vagyis a ladikkikötőt hagyjuk az utókorra. Ámbár Radó attól tart – és azt hiszem, joggal –, hogy az első nagyobb árvíz el fogja mosni.

A Dávidék lánya, vagyis az Alizka mamája, a Kis Ilus kicsit fölégett tegnap. Ma ki sem jött a lakókocsiból, fájt szegénynek a háta. Nem csoda, egész nyáron át ki sem mozdult Pestről, és a lakásból is csak orvoshoz ment, vagy Alizkához a játszótérre. De oda csak ritkán jutottak el, mert a közelükben nincs játszótér, messzire meg nem szerettek elmenni.

Dávid néni pulóvert köt Zsigának. Kis Ilus meg Balázskának köt kék-fehér csíkos tengerésztrikót. Ugyanolyat fog kötni Zsoltinak is. Olyan ügyesen kötnek mind a ketten! Már nézegettük Radóval, hogy jó volna megtanulni. Csak ne kellene közben számolni! Jó volna átmenni a Nagy-Dunára, de megígértük Rezső bácsinak, hogy ma mi megyünk be a tahiba kenyérért meg tejért. Most mindennap kell tejért menni Alizka meg Zsolti miatt. Nem baj, mi is iszunk legalább a Radóval.

Dávid bácsi azt mondta, holnap ő megy be a biciklin. Kamaszkora óta nem ült kerékpáron.

Augusztus 5.Itt volt Feri meg a Novák. Már visszajöttek a kajaktúráról.

Csodálkoztak, hogy milyen sok embert találtak itt. Csupa dudor a lábuk, mert egy helyen, ahol sátoroztak, valami egészen picike muslincák összecsipkedték őket, ennek már egy hete, és a helye még mindig dagadt és viszket.

Pocskondiázták a kikötőnket, de szerencsére Dávid bácsi hallotta, és mondta, hogy azóta nem fáj a lába, mióta a mi mólónkról áztatja a lábát. Feri erre azt mondta, hogy ha az ember egy lapos kőre ül a víz szélén, ugyanolyan jól tudja a

87

lábát áztatni. Pedig nincs igaza, mert a kő keményebb! Dávid bácsi is mondta!

Novák kérdezte, miért nem járunk ki a Nagy-Dunára. A homokparton rengetegen strandolnak. Mondtuk neki, hogy itt is sokan strandolunk. Most már Kis Ilus is ki mer feküdni a napra. És ha nem fekszik a napon, folyton köt. Már Zsolti tengerésztrikója is elkészült, hordja is, ha hűvös van, az aranyzsinóros sapkával együtt. És Ilus még mindig köt valami kék-fehér csíkosat, nem tudom, az mi lesz.

Augusztus 9.Mióta Dávid bácsinak nem fáj annyira a lába, mindig ő

biciklizik be a faluba tejért, kenyérért meg ami kell. Nagyon szeret bemenni. Már összeismerkedett nagypapával is a bojtban, meg is látogatta őket. Nagyon ízlett neki nagymama almás pitéje. Nagymama küldött vele egy egész tepsire valót, mert tudja, hogy most sokan vagyunk itt gyerekek, Dávid néni pedig nem tud itt sütni.

Dávid bácsi azóta folyton emlegeti, hogy milyen szép nagypapáék kertje, és milyen boldogok lehetnek, hogy öregségükre ott a kert, abban elkapálgatnak, egyelgetnek, leszedik a termést.

Szegény Dávid bácsi! Milyen rossz lesz majd neki visszamenni abba a sötét lakásba, ahol még egy cserép virágot sem nevelhet! Dávid néni mesélte, hogy már mindenféle szobanövénnyel próbálkoztak, de valamennyi elpusztult.

Dávid bácsi horkol. Mi ott lent, a hajófenékben néha föl is ébredünk rá, úgy visszhangzik a horkolás. Persze lehet, hogy Rezső bácsi is horkol, azért hallatszik olyan hangosan.

Augusztus 10.Dédike szólt Radónak, hogy szeretne fölmenni a

Ramónára. Most azon gondolkozunk, hogyan csináljuk.

88

Radó szerint a fotelt bele kell állítani a ladikba, azután valamiből fahidat kell építeni a fotelig, és Dédikét azon bevezetni. A Ramónára pedig fotelestül kell átemelni. Csak azt nem tudta meg- mondani, hogy az a fahíd miből legyen. Már nincsen semmi fánk. A főzéshez minden elfogy. Átjárunk a szigetre rőzséért, de rőzséből nem lehet fahidat építeni.

Én azt ajánlottam neki, hogy várjuk meg Zsigát. Az majd kitalálja, hogyan vigyük be Dédikét a Ramónára. Viszont abban igaza van Radónak, hogy a karosszéket is be kell vinni. Milyen gyönyörű lesz a Ramóna, ha majd ott áll a fedélzetén az a piros huzatú, nagy karosszék! Kópé olyan szemtelen, hogy valahányszor Dédike fölkel a karosszékből járkálni, azonnal felugrik, és olyan képpel fekszik ott, mintha a karosszék az övé volna, és Dédike csak bitorolná. Pedig szereti ám Dédikét nagyon! Sokszor látjuk Radóval, hogy ott áll Dédike előtt, az orrát odafekteti Dédike szoknyájára, és alig észrevehetően csóválja a farkát. Ilyenkor szoktak beszélgetni. Dédike csak akkor beszél Kópéval, ha nincs körülötte senki. Mi is a Ramónáról figyeltük. Csak tudnám, mit beszél Kópéval!

Az is szemtelenség azért Kópétól, hogy ha lezavarják a karosszékből, akkor szájába kapja a labdát, és rohan Dédike után. A múltkor majdnem elesett Dávid néni és Dédike is, mert ahogy szép lassan mentek, beszélgettek, egyszer csak Kópé eléjük gurította a labdát, és Dédike rálépett.

Remélem, hét végén jönnek Zsigáék. Nagyon szeretném már Dédikét a Ramónán látni! Radó különben azt mondja, hogy hidegbüfét kellene a Ramónán berendeznünk, mire Dédike átjön. Feltétlenül meg kell valamivel kínálnunk, valami olyannal, ami a Ramónán készült, ami a Ramónára jellemző, de nem tudja, mi legyen az. Mert szalámink ugyan van, de az Dávidéknak is van. Pedig csak hidegbüfé jöhet számításba, mert a Ramónán főzni nem lehet.

89

Én nem tudom, Radó nem békacombra gondolt-e, mert olyan elgondolkozva nézett közben egy békát, amelyik ott sütkérezett a Ramóna alsó peremén. De hát azt is csak meg kellene főznünk. Kint a parton. És kérdés, hogy Dédike szereti-e.

Mi a csoda lehet még a Ramónára jellemző étel? Ha legalább gomba teremne a hajófenéken! Radó mesélte, hogy a papája ismer egy bácsit, aki mindenen tud gombát termeszteni: fatönkön, kukoricacsutkán, fűrészporon, tejberizsen, cirokseprűn, még parketten is, ha a parkett vizes. Milyen jó volna megkérdezni tőle: korhadt hajódeszkán hogyan lehetne gombát termeszteni? Meg vizes parketten. Mert nekünk az is van odahaza.

Lehet, hogy hét végén már Radó szülei is lejönnek. Biztos hoznak tintahal- vagy osztrigakonzervet. Szólok Radónak, hogy addig halogassuk a fogadást.

Augusztus 11.Rezső bácsi csukát fogott! Szép nagy csuka, 70 cm

hosszú. Radó annyira megkívánta a Ramónán rendezendő hidegbüféhez, hogy beavatta Rezső bácsit a titkunkba, és elkérte tőle a csukát. Rezső bácsi természetesen odaadta, hiszen mondtuk neki, hogy a fogadáson ő is részt fog venni, és mint fedélzetmester, ő fogja a vendégeket a büféhez kalauzolni.

Radó most hazabiciklizett nagymamához, mert eszébe jutott, hogy tavaly nyáron nagymamánál nagyon finom citromos csukát evett. Citrom van a raktárunkban, de a csukát mégiscsak a parton kell majd megfőzni.

90

Augusztus 14.Radó igazán elmehetne hajószakácsnak! Egész jól tud

főzni. Van türelme hozzá, meg ahhoz is, hogy úgy feldíszítse a dolgokat.

A csukát végül is a parton főztük meg, de nem a szabad tűzhelyen, hanem a füzesen túl, ahol Rezső bácsi és Dávidék már nem láttak bennünket. Szolgafára akasztottuk a bográcsunkat, és ott főztünk. Előzőleg persze alaposan körülárkoltuk azt a helyet, ahol a tüzet raktuk, mert nem akartunk még egyszer olyan ijedséget, mint a múltkor. És azt sem akartuk, hogy észrevegyék, hogy főzünk valamit.

Minden mást Radó a Ramónán készített el. Ő ment el bevásárolni, hozott mustárt, tejfölt, tojást, fűszereket, és az egészet egy napig a hajófenéken tartotta. Így mikor a főtt hallal belopakodtunk a Ramónára, igazán minden hozzávalót már a raktárból vettünk elő. Még a tálat is, amire Radó a csukát rakta. Igaz, nem tál volt, csak egy darab szép fehér deszka, a múlt héten halásztuk ki a vízből, és Radó azóta farigcsálta, súrolta, napon szárította, így azután szépen

91

meggörbült a deszka, és majdhogynem tál formája lett. Különösen miután beborította nagy tormalevelekkel. Tormát a gémeskútnál találtunk.

Mikor Radó a hidegbüfét készítette, mindenkit lezavart a Ramónáról, még engem is. Azt mondta, kimenőt ad a legénységnek. Mondtam, hogy ehhez nincs joga, mert aznap ő csak hajószakács volt, a kapitány pedig én voltam, de azt mondta, ha fent maradok a hajón, nem lesz hidegbüfé. Meg különben is: valakinek virágot is kellett szednie, hogy Dédike tiszteletére felvirágozzuk a Ramónát. Az a valaki én voltam. Ott a mi környékünkön csak lila virág nyílik – azt hiszem, rétifüzenynek hívják, olyan, mint a gyertyatartó –, ezért ladikkal kimentem a Nagy-Dunára, mert emlékszem rá, hogy a Nagy-Duna túlsó partján egy öbölben nagyon finom illatú virágokat szoktunk látni, ha anyuékkal oda föleveztünk. Gondoltam, attól a virágtól az egész Ramónának mézillata lesz, és az pont jó lesz a hidegbüféhez. Csak arra nem gondoltam, hogy egyedül vagyok, és végig nekem kell eveznem. Ha anyuékkal mentünk, akkor ár ellenében mindig ők eveztek, én meg csak lefelé.

Nagyon fárasztó volt, de megérte, mert rengeteg nagy, mézillatú fehér virágot szedtem. Mindegyik virág sok, apró virágból állt, és olyan finom mézszaga volt, hogy elhatároztam, másnap bebiciklizem a faluba, és veszek mézet. Azután beljebb, az erdőben találtam piros bogyós ágakat, abból rengeteget szedtem.

Mire hazaértem, kész volt a hidegbüfé. Radó kölcsönvette a kisasztalt a lakókocsiból, terítővel együtt, arra tette a halas tálat. Olyan szépen bekente a halat azzal a hideg mártással, amit mindenféléből kevert, hogy olyan volt, mintha egészben volna, pedig tudtam, hogy darabokban főztük meg. A tálat meg földíszítette citromszeletekkel, kemény tojással és olyan kis kunkorokkal, amit a mustárostubusból nyomott ki.

92

Keksz is volt, és ami nekem legjobban tetszett, az üdítő ital. Még a nyár elején kaptunk nagymamától mindenféle régi lekvárt. Az egyik üvegre az volt ráírva, hogy: Vegyes gyümölcsíz, de a gyümölcsíz olyan kemény volt, akár a sajt. Radó vizet öntött az üvegbe, hagyta állni, és mikor a beszáradt lekvár felolvadt, a víznek olyan íze lett, mint amilyen a szörpöknek szokott lenni. Radó, mikor a receptért hazament nagymamáékhoz, a padlásról lehozott egy rakás kis üveget, alig nagyobbakat, mint egy pohár. Szépen kimosta őket, és azokba töltötte a szörpöt. Abból mindjárt meg is lehetett inni. Mire én hazaértem, Radó meg is mosakodott. Mérges volt rám, hogy én meg csupa kátrány vagyok, és a hajam is összeragadt az iszapos víztől. Hajat mosni már nem volt idő, mert még a virágokat is el kellett rendeznünk. Visszavettem hát Zsoltitól az aranyzsinóros fehér sapkát. Igaz, hogy nem akarta odaadni, sírt, de mikor kapott egy csokoládés kekszet, elhallgatott.

A virágdíszítés legalább olyan szép lett, mint Radó hidegbüféje! A piros bogyós ágakkal jóformán az egész Ramónát be lehetett volna borítani, de én inkább körös-körül füzért raktam belőlük, és helyenként az ágak közé dugtam a mézillatú virágokból is párat. Ilyen virágfüzér került a kabinokra és a társalgóra is.

Radónak érdemes volt olyan szépen megmosakodnia, mert megérkeztek a szülei. Tényleg hoztak

93

tintahalkonzervet meg mindenféle mást is, úgyhogy azt is odaraktuk a hidegbüfébe. Meg a csokoládét is, amit hoztak.

Tőlünk csak Feri jött – anyuékat ezen a hétvégen meghívták a Balatonra –, Dédikét pedig Zsiga hozta fel a Ramónára. Igazam volt, amikor mondtam, hogy várjuk meg a Zsigát! Először a karosszéket hozta fel, azután visszament a ladikba, ahol Dédike Dávid nénivel együtt ült az ülésen, megfogta Dédikét, mint egy gyereket, és már fent is voltak a hajón. Mire Dédike felocsúdott, ott ült a karosszékben, pontosan a hidegbüfé előtt. Zsiga meg visszament Dávid néniért, és az akárhogyan tiltakozott, őt is ölben hozta fel. Annyit nevettünk! A többiek mind maguk másztak fel a ladikból, elsőnek persze Zsoltika. Igaz, Zsiga a feleségét is úgy emelte be, mint a gyerekeit. Azt hiszem, én is teherautósofőr leszek, mert szeretnék olyan erős lenni, mint Zsiga.

Radóék hosszú ideig szólni sem tudtak, annyira meg voltak lepve. Nemcsak a fogadástól meg a hidegbüfétől, hanem attól is, hogy olyan sokan vagyunk. Mondták is, ha ezt tudták volna, sokkal nyugodtabban nyaraltak volna. Radó mamája álmában mindig kis hajótörötteknek látott bennünket lelki szemeivel, hiába mondta neki az öreg Radó (nem öreg ám, csak mi hívjuk így, mert kopasz!), hogy anyuék meg nagymamáék nem fognak magunkra hagyni bennünket.

Dávidék lánya meg előszedett egy csomó kék-fehér csíkos matróztrikót: egyet én kaptam, egyet Radó, egyet Rezső bácsi és egyet, a legnagyobbat Dávid papa, mert ő a legkövérebb. Zsoltinak meg a Zsiga gyerekeinek már régebben kötött, így csak egyedül Picurkának nem volt csíkos matróztrikója. Mikor láttam, hogy legörbül a szája, gyorsan odaadtam neki az enyémet. Ilus mindjárt mondta, hogy majd köt még nekem is.

Tulajdonképpen Dédikének is köthetne. Mindig csak feketében jár. Igaz, a Ramónán inkább csak ült, mert nagyon

94

meg volt hatva. De ha trikó nem is, egy szép, körül rojtos szalmakalap jutott neki. Azt is Radóék hozták. Nagyon jól állt Dédikének.

Kár, hogy anyuék nem voltak itt! Se nagymamáék, mert nekik meg pont tegnap kellett temetésre menniük. Igaz, a Ramóna így is megroggyant kicsit. Ma néztük Radóval, hogy sokkal mélyebbre került a vízbe, vagyis az iszapba, mint eddig. Víz is szivárgott a hajófenékbe, az a szerencse, hogy a hálózsákunk vízhatlan, így nem áztunk át. Mindegy, akkor is nagyszerűen sikerült a fogadás. De a mézillatú virágokért kár volt olyan bolond messzire föleveznem. Annyi darázs jött rajuk, hogy a gyerekek elkezdtek visítozni, azután Rezső bácsival gyorsan kiszedtük a füzérekből, és a vízbe dobáltuk valamennyit. Tulajdonképpen az is szép volt! Ott lebegtek a vízen a nagy fehér virágok, mintha csupa tavirózsa lett volna. Az ám. miért nincs itt tavirózsa? Ha nyár elején jutott volna eszünkbe, talán telepíthettünk volna egy tövet a Ramóna mellé.

Augusztus 16.Feri elmondta nagymamáéknak. milyen nagy fogadás volt

a Ramónán, és nagymama tegnap elküldte nagyapát ide. hogy hívja meg Dédikét meg mindenkit őhozzájuk huszadikára. Ez most nekünk soron kívüli nagymosdást jelent a Radóval. Éppen megbeszéltük, hogy majd csak az évnyitóra mosdunk már meg rendesen. Úgyis a papája visz bennünket haza kocsin.

Majd fog csodálkozni, milyen kevés csomagja lesz a Radónak… Azért nem bánom a mosdást, mert anyuék is ott lesznek. Már olyan régen nem láttam őket!

Tegnap rengeteg sódert hoztak. Állítólag majd kő is jön. De jó volna, ha a Zsiga hozná! Különben nem kívánom szegénynek, hogy pont követ rakodjon. Így is éppen eleget töri magát.

95

A kőről jut eszembe, mondtam Radónak. hogy ha már lesz itt kő, pár darabból rakhatnánk egy szép emlékművet

Stefáni bácsinak, a Ramóna egykori tulajdonosának. És akkor legalább hagyunk valamit az utókorra. Ő viszont azt mondja, hogy ha összehordunk egypár követ, abból az utánunk jövőknek a világon semmi hasznuk nem lesz. Bezzeg ha kutat tudnánk fúrni, olyat, mint a törökök!…

Mindig az a kút van az eszében. De ha itt nincsen forrás! Ha volna, kikövezhetnénk, csinálhatnánk neki vízgyűjtőt. De nincsen. Rezső bácsi kérdezte a sóderszállítókat, hogy mikor kezdődik itt a munka, de nem tudják. Dédikéék nyugodtan maradhatnak még. Szegény Dávid bácsinak azonban nemsokára lejár a szabadsága. Folyton sóhajtozik, milyen rossz lesz visszamenni a sötét lakásba. A Ramónán megszokta, hogy mindig látta a napot. Bertuska is fog neki hiányozni. Teljesen magához szelídítette, mindig dugott neki valami jó falatot, és még kotyogott is neki, ahogyan a kakas szokott. Kópéval meg focizik. Most egyáltalán nem fáj a lába. Tegnap még Dédike is belerúgott Kópé labdájába. Nem nagyot, a labda csak megpöccent, de Dédike majdnem hasra esett, Dávid bácsi kapta el.

Rezső bácsi vigasztalta Dédikét, hogy a focit is tanulni kell. És azt mondja, Dédike egyszer nem vette észre, hogy ő ott van a közelben, és beszélgetett Kópéval, ahogy szokott. Rezső bácsi nagyon hegyezte a fülét, mert ő is már régóta kíváncsi, vajon mit beszélhet Dédike Kópéval. Hát azt mondta neki: „Ne félj, kis kutyám, majd rúgom én neked a labdát, ne félj!”

96

Jó is volna, ha Dédike belejönne a fociba. Ő igazán ráérne egész nap rugdosni a labdát. Bár lehet, hogy most ő is elkezd kötni. Már próbálgatja. Azt mondja, már nem érzi olyan merevnek az ujjait, mint azelőtt. Ő is valami kék-fehér csíkosat kezdett kötni, de olyan nagy lyukak vannak a kötésében, amin az ember ujja is átfér. Nem tudom, ki fogja fölvenni, amit szegény Dédike köt!

Feri és Novák most valami építkezésen dolgozik. Vadfeldolgozó vagy micsoda épül a faluban. Azt mondják, már nyaraltak eleget, egy kis pénzt is akarnak keresni. Novákék heten vannak otthon, és Novák, akárhonnét megy is haza, mind a hat testvérének visz valamit.

Kár, hogy mi mind egyszerre érünk majd haza. Picurkát ugyan anyuék mindig szeretnék már előbb hazavinni, de Picurka addig nem hajlandó Pestre menni, míg mi lent vagyunk. Mi meg nem szoktunk előbb felmenni, csak mikor már nagyon-nagyon kell. Harmincegyedikén este. Olyankor azután kitör a verekedés a fürdőszobáért.

De erre most nem akarok gondolni.Jó volna, ha a Ramónát lehetne fűteni. Akkor télen is ide

járhatnánk! Úgy emlékszem, nagyapáéknál, a fészerben áll

97

egy régi rozsdás kis kályha. Nagyapa dobkályhának hívja, pedig nem is dob formájú. Inkább cső alakja van. Ha azt elhoznánk – de hová állítanánk? A kabinok picik, oda kályhát nem lehet betenni, mert a száraz deszkafal egy szikrától is meggyullad. A hajófenékbe? Ott éppen elférne. De a sok hézagon mind kiszökne a meleg.

Azért mégis jó volna! Mi a Radóval korcsolyáznánk a középső holtág sok apró szigetecskéje között, a varjak kárognának, a Ramóna fedélzete fehér volna a hótól, de valahol oldalt kiállna egy kályhacső, és abból füst gomolyogna.

Itt télen is nagyon szép. Különösen ha zúzmara van. Kár, hogy Dédikéék télen nem lehetnek itt. Dédikét beleültetnénk a karosszékébe, jól bebugyolálva, azután a Radóval tolnánk a jégen. Valósággal repülnénk!

Alizka meg Dédike ölébe ülhetne. Alizka nagyon ügyes kislány, már megtanult halat tisztítani. Pedig Rezső bácsi csak egy fakést adott neki hozzá. És még azzal is le tudta vakarni a pikkelyeket a keszegekről!

Érdekes, mostanában, ha naplót írok, megjelenik egy vörös-tarka lepke, és leszáll a papírra. Egyáltalán nem fél tőlem.

Most abba is hagyom az írást, mert megint itt ül a lap sarkán. Nem akarom zavarni.

Augusztus 19.Kópénak is van kék-fehér csíkos tengerésztrikója!

Kitűnően áll neki! Dédike kötötte. Görbék lettek rajta a csíkok, meg az egyik oldala hosszabb, mint a másik, túlságosan lyukacsos is, ezért aztán Rezső bácsi kitalálta, hogy adjuk rá Kópéra. És Kópénak tetszett. Dédikének meg a könnyei potyogtak a nevetéstől. Boldog, hogy Kópé hordja az ő trikóját. Igaz, nem mindig hordja, csak felpróbáltuk, és legközelebb akkor adjuk rá, ha nagymamáékhoz megyünk.

98

Délután fölmegyünk a faluba, hátha kapunk a papír- és játékboltban lampiont. Radó lampionos felvonulást akar rendezni. Mikor lefelé evezünk, még sütni fog a nap, de hazafelé már sötét lesz, és gyönyörűen fog érvényesülni a lampion. Ha kapunk.

Dávid néni abban a hitben van, hogy Dédikét majd Zsiga hozza-viszi a Skodán, de mi Dédikével már megbeszéltük, hogy velünk jön ladikon. Csak kell még egy ladik, mert Dávid néni, mióta itt van, még kövérebb lett, Dávid bácsinak is megvan a maga súlya, nekik külön ladik kell. Majd megkérjük Zsigát, hogy ladikkal jöjjön fel.

Kis Ilus azt mondta, egy kicsit megnyírja a hajunkat, mert már olyanok vagyunk, mint az ősemberek. Dédikének pedig ünnepi frizurát csinál. Valami papírcsíkokkal van szegény Dédike haja becsavarva, mi a Radóval nem tudunk nevetés nélkül ránézni, de Dédike boldog, hogy milyen szép lesz.

Augusztus 22.Tegnap Radóval egész nap csak fürödtünk, sütkéreztünk,

és az emlékeken rágódtunk. Nagyon jól sikerült a vendégség nagymamáéknál, a többiek is egyre csak azt emlegetik azóta.

Kis Ilust kineveztük fegyvernöknek. Más fegyver ugyan nincs a Ramónán, mint a megrágott nyelű vadászkés, a Radó bicskája, amin dugóhúzó, kisolló, körömpiszkáló és konzervnyitó is van, meg a Zsolti íja és a nyilai. Azokat persze mind Rezső bácsi fabrikálta neki. Nem is a fegyverek miatt neveztük ki fegyvernöknek, hanem azért, mert olyan ügyes, és kellett neki valami tisztséget adni a Ramónán. Nekünk olyan jó hajat nyírt, hogy Radó azóta folyton tükörben nézegeti magát, ha azt hiszi, hogy én nem látom. Tudniillik tegnap, mikor tejért ment a faluba, vett egy botorválkozótükröt is. Most ott lóg a kabinunkban. Én nem szeretek belenézni, mert az egyik szememet kisebbnek mutatja, mint a másikat, de Radó ezzel nem törődik. Folyton

99

fésülködik, mióta Kis Ilus megnyírta, és megmosta a haját samponnal. Meleg vízben mostunk hajat, a gémeskútról hoztuk, mert Kis Ilus azt mondta, a holtág vize iszapos. Más években meleg víz csak Pesten ért a bőrünkhöz. Radó most egyszerre azt mondja, hogy ez igen helytelen, mert a tengerésztisztek mindig is híresek voltak jól ápoltságukról, és hogy fehéren vakított az egyenruhájuk. Hiába magyaráztam neki, hogy a Ramóna nem tengerjáró hajó. Addig nem hagyott békén, míg Kis Ilus az én hajamat is meg nem mosta meleg vízzel és samponnal. Csakugyan nagyon szép fényes lett! Most már megint szürke, mert tegnap egész nap fejest ugráltunk a Ramóna végéből, de mikor nagymamáékhoz mentünk, akkor még szép volt.

Ladikkal mentünk, mert Zsiga ugyan először a Skodával jött fel Dédikéért, de mikor meghallotta, hogy Dédike ladikon szeretne menni, rögtön visszafordult, és egy félóra múlva már megjelent a ladikkal. Sőt Feri is eljött nagyapa ladikján, mert Zsiga mondta neki, hogy két ladikban sem igen férünk el.

Nem is fértünk volna el. Dédikét nagyapa ladikjába ültettük, mert az van legjobban karbantartva, egy csöppet sem szivárog. A karosszéket is be akartuk rakni a ladikba, de Dédike azt mondta, már elege van a karosszékből. Leterítettük hát pokróccal a ladik ülését, és oda ültettük. Zsiga hátraült kormányozni, én középre evezni, Radó pedig Dédike mellett ült, és egész úton fogta a kezét, nehogy kiessen a ladikból.

A lampionhoz való cövekeket Rezső bácsi szögezte föl mindegyik ladik orrára és farára. A két cövek között madzag lógott, arra akasztottuk a lampionokat. Gyönyörűeket kaptunk a boltban! Szerencsénkre augusztus huszadikán a faluban is mindenféle kerti ünnepélyeket szoktak rendezni, és a boltos rengeteg lampiont hozatott.

100

Virágot is raktunk mindegyik ladikba. Rezső bácsi indult elsőnek, ő vitte Dávid bácsiékat. Utánuk következett Feri a horgásztanya ladikján, amit Zsiga hozott. Vele Kis Ilus ment Zsoltival és Alizkával. Ez a ladik volt a legkevésbé megterhelve, mégis ezt féltettük a legjobban, mert a gyerekek egy pillanatig sem maradtak nyugton, és Kis Ilus folyton sikoltozott.

Mi Dédikével utolsónak maradtunk. Kópé is velünk jött, ő sem maradt nyugton, hol a ladik orrán állt, hol hátrafutott a farához, pontosan úgy, mint a kicsik. Kópé is a csíkos tengerésztrikóját viselte, mint mi valamennyien. Érdekes, Gombócka nem tűrne magán ilyesmit. Kópét viszont egyáltalán nem izgatja, akármit adunk rá. Dédikének a rojtos szalmakalapot is a fejére szerettük volna tenni, de nem engedte, félt, hogy összekuszálódik a frizurája. Ami igaz, az igaz: Kis Ilus úgy megfésülte Dédikét, hogy még Rezső bácsi is mondta: „Emmán döfi!” Pedig Rezső bácsi jól meggondolja mindig, hogy mire mondja ezt.

Mi is tiszták voltunk. Kis Ilus indulás előtt megnézte a fülünket és a nyakunkat, és azt mondta: csodálatos!

101

Egész úton énekeltünk. Zsigának nagyon szép hangja van, és ha kiereszti, olyan messzire elhallatszik, akár a déli harangszó. Nagymama csak akkor vette föl a szép ruháját, és kezdett fésülködni, mikor a Zsiga énekét hallották.

Zsiga azt énekelte, hogy: „Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonbaha-raha-rahaha…”

Feri a Vejnemöjnen dalát énekelte, azt, hogy: „Játszott Vejnemöjnen ujja, reszketett a hárfa húrja.”

Rezső bácsiék meg végig azt fújták, hogy: „Szeretnék május éjszakákon letépni minden orgonát.” Pedig most augusztus van. Dávid bácsinak is erős hangja van, de azért én Zsigát jobban szeretem hallgatni.

Dédike is énekelt velünk. A fekete ruhája meg csupa vörös szőr lett. Kópé most vedlik.

Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy Bertuska is velünk jött. Azaz Rezső bácsiékkal. Rezső bácsi már előre készített fűzfavesszőből valami borítókasfélét, hogy ha megérkezünk, és Gombóc esetleg meg akarná támadni Bertuskát, legyen mivel letakarni. És Bertuska azért láthassa a társaságot.

Azt mondják, Bertuska egész úton a halpikkelyeket csipkedte, amik a ladik deszkájára voltak száradva.

Azelőtt, ha vendégségbe mentünk, csak annak örültem, hogy mennyit fogunk enni. Mióta azonban azt a fogadást adtuk a Ramónán a hidegbüfével, már tudom, mennyi munkával jár az ilyen vendégség. Feri is mesélte, hogy anyut a nagymama befogta csirkét kopasztani, habot verni, apunak meg segítenie kellett a favágásban, udvarsöprésben, meg egy láda szódáért is ő ment a révvendéglőbe. Sőt nagymama addig célozgatott rá, hogy jó volna a tornácot felmosni, míg apu végül is elértette a célzást. Ferit tízpercenként zavarták fel a faluba a boltba, hol vaníliáért, hol tortapapírért, úgyhogy nagyon örült, mikor Zsiga elhívta a ladikkal.

Most nem tudom, azért-e, mert Zsiga hangja jó előre jelezte jöttünket, vagy mert már egyébként is elkészültek

102

mindennel, de mikor a középső holtágból befordultunk a szélsőbe, már mindenki ott tolongott nagyapa ladikkikötőjén: nagymama új zöld ruhájában, amit még nem is láttam rajta, nagypapa a hófehér vászonöltönyében – csak nagyon ritkán szokta fölvenni, mert hamar összepiszkolódik –, és anyu is ott volt, ruhában, pedig még soha nem láttam őt nyáron a Duna partján felöltözve. Hidegben is csak melegítőbe szokott bújni. És ott volt Magdika meg a lányok, Olgi és Picurka Balázskával, aki úgy meregette ránk a szemét, mint egy bagoly. Radó szülei is éppen akkor érkeztek meg autón, mikor mi a vízen Csodálkoztunk, hogyan tudtak éppen velünk egy időben érkezni, de Zsiga elárulta, hogy ő előzőleg, még Pesten telefonált nekik, és mindent megbeszéltek.

Mikor ez a sok ember meglátott bennünket, rögtön elkezdtek integetni és kiabálni, hogy hurrá, hurrá! Mi is integettünk az evezőkkel, mi is hurráztunk, és akkora zajt csaptunk, hogy Rezső bácsi később azt mondta, a halak biztosan elúsztak ijedtükben Mohácsig.

Nagyon mulatságos volt a kiszállás, mert Dávid néni félt, hogy a vízbe esik, és sikítozott; Zsolti ugyan belecsúszott a vízbe, de csak nyakig. Rezső bácsi nagyon mérges volt, pedig mi mind nevettünk. Magdika bevitte Zsoltit a horgásztanyára, és ráadta Olgi farmerjét meg pulóverét. Jó, hogy a lányok is nadrágban járnak. Nagymama mondta, hogy az ő korában egy kisfiú föl nem vette volna egy kislány ruháját, mert a lányok akkor mindenféle bidres-bodros szoknyákat hordtak.

Dédikét itt is Zsiga emelte ki a ladikból. De a kikötőről saját lábán ment le – Zsiga karjába kapaszkodva –, és hiába akarták a férfiak fölvinni a házhoz, nem ült bele abba a gyaloghintóba, amit nagyapa eszkábált neki egy fonott kerti karosszékből és rudakból, hanem saját lábán ment föl oda is. Pedig az az út elég meredek; mikor Duna-vizet cipelünk föl a

103

kannában, mindig gondolom, hogy lehetne kevésbé meredek is.

Nagymama a diófa alatt terített, egy olyan hosszú asztalt, amilyet még sohasem láttam nála. A horgásztanyáról kaptak kölcsön asztalokat, azokat tolták össze. Dédikét az asztalfőre ültették, a többiek mindenki, ahová akart. Padok voltak, nagyapa külön erre az alkalomra készített padokat.

Radó már nagyon kíváncsi volt, hogy nagymama milyen hidegtálakkal várja a vendégeket. Belesápadt az irigységbe, mikor meglátta nagymama hidegtálait! Volt kacsasült, csirke, húspástétom és gömböc. Nekünk Radóval a gömböc ízlett a legjobban. Szemre olyan – legalábbis a színe –, mint a paprikás szalámié. Az alakja meg mint a disznósajté. Az íze pedig – hát én talán semmit a világon nem szeretek úgy, mint a gömböcöt!

Radó is mondta, hogy ha ő hajószakács lesz, akkor egész falka disznót visz majd magával a hajón, és minden hétvégén

104

levág egyet-egyet, és rengeteg gömböcöt készít. Csak azt nem tudom, hogy hol fogja ott a hajón a gömböcöket megfüstölni. Pedig azoknak hosszú, lassú füstölés kell, hogy meg ne romoljanak, és egészen szüretig elálljanak. Ezt onnan tudom, mert én nagypapa mellett ültem, nagypapával szemben meg Dávid Józsi bácsi ült, és a gömböcfüstölésről beszélgettek. Meg arról, hogy Dávid bácsi öt évet odaadna az életéből, ha lehetne egy kis szőlője, ahol kapálgathatna, permetezgethetne, szüretelgethetne. Nagypapa kérdezte tőle, miért nem cserél valaki fiatallal. A fiatalok szeretnek Pestre menni, azokat a szórakozás érdekli.

Dávid bácsi akkor fölkelt a helyéről, átjött a mi oldalunkra, és megölelte nagypapát. Meg is csókolta jobbról-balról. Mert – azt mondta – ő már régóta spekulál azon, hogy el kellene cserélni a lakást. Alizkának is jobbat tenne a vidéki levegő. Kis Ilus is, ugye, nincsen semmi baja, mióta itt sütkérezik a Duna mellett, meg úszik jó nagyokat. Pesten meg folyton orvoshoz járt. Dédikéről nem is szólva – Dédike húsz évet fiatalodott, igaz, nemcsak a levegőtől, hanem attól, hogy mindig csupa jókedvű ember van körülötte. Egy szó, mint száz, az egész családnak jobb lenne itt falun, Kópét is beleértve. És minthogy falun is vannak postahivatalok, falun is kell a postásember, Dávid bácsi ott mindjárt kijelentette, ha Pestre megy, első dolga lesz beszélni erről a főnökeivel.

Mikor Dédike meghallotta, miről van szó, örömében sírva fakadt. Erre Rezső bácsi mindjárt rákezdte azon az öreg, recsegő hangján, hogy:

A Dunában úszik egy hal,az összes fiaival,

hullári-hullári-hullári hopp!

Mindenki énekelt, még a Radó papája is, pedig Radó nem emlékszik, hogy az örege szokott volna énekelni. De ott

105

nagymamáéknál rengeteget énekelt. Még táncolt is Radó nagy csodálkozására. Ugyanis anyu bekapcsolta a magnót, és erre többeknek kedve kerekedett táncolni, így például nekem is. Radóval ugráltunk a zenére, nagyon jól mulattunk. És mikor javában ugrándoztunk, vagyis táncoltunk meg énekeltünk, egyszer csak láttuk ám, hogy Rezső bácsi felkéri Dédikét. Erre megálltunk Radóval, és figyeltük, mi lesz. Az lett, hogy Dédike fölállt, odanyújtotta a kezét Rezső bácsinak, és a zenére elkezdett tipegni. Persze Rezső bácsi is csak totyogott ide egy kicsit, oda egy kicsit, de mi mind tapsoltunk, és annyira nevettünk, hogy Radóval a füvön hemperegtünk.

Dédikét azután sorban fölkérték mind: Dávid bácsi, nagypapa, Radó papája, apu, utoljára pedig Zsiga is. Zsiga úgy táncoltatta meg Dédikét, hogy fölemelte, mint a pelyhet, és körbeforgott vele. Olyan jó volt nézni, hogyan repül Dédike a Zsiga karján, és a frizurája egészen felborzolódott.

Nagyon sokat táncoltunk még, de Dédike már többet nem táncolt, hanem legyezgette magát egy szalvétával, és folyton nevetett. Még sohasem láttam ilyen jókedvűnek, pedig az utóbbi időben mindig csak mosolygott, ha meglátott bennünket.

A Feri egészen jól táncol, csak néztük a Radóval. Fölkérte anyut is meg Kis Ilust is.

Anyu velem is táncolt. Mutatta, hogyan lépjek. Radóval meg a mamája táncolt, csak az volt a baj, hogy valahányszor tánc közben egymásra néztünk, kitört belőlünk a nevetés, még lépni sem bírtunk.

Jaj de jól éreztük magunkat! És annyit ettünk! Mert torta is volt ám, kétféle torta, mogyorós és csokoládés. Zsolti fülig összekente magát a csokoládétortával, de mikor később odanéztem, már nem volt csokoládés, Radó azt mondja, ő látta Kópét Zsolti közelében, és azt is látta, hogy később Kópé elégedetten nyalogatta a szája szélét.

106

Már jól besötétedett, mikor visszaindultunk. Nagymama megint elkezdett siránkozni, hogy hova megyünk mi vissza, egy hajóroncsra, mikor nála is elférnénk egy kis jóakarattal. Még jó, hogy Rezső bácsi mondta neki, mennyire jól érzi magát ő is a Ramónán, milyen jó hely az, takarítani sem kell.

Mielőtt elindultunk volna, meggyújtottuk a lampionokat mind a három ladikban. Zsolti és Alizka már álmosak voltak, őket lefektették a középső ladik aljába, a nagypapa régi vidraprémes télikabátjára, amit már úgy megettek a molyok, hogy csak aludni szoktunk rajta. Be is takarták őket, és egész úton aludtak. Így valahogyan több lett a hely. A mi csónakunkba beszállhatott anyu és apu is, Zsiga meg átment az egész családjával Kis Ilusékhoz. Vagy Picurkáék Dávid nénivel egy csónakban mentek? Már nem is tudom. Olyan sokan voltunk, és mindenki egyszerre beszélt, Zsiga meg énekelt. Kint a vízen mi is mind énekeltünk.

Anyu kérdezte Dédikét, jól érezte-e magát. Dédike azt mondta, nem hitte volna, hogy még ilyen boldog napokat fog megérni. És most éppen olyan jól érzi magát, mint gyerekkorában, mikor az apja vasárnaponként magával vitte a halászladikon, és ők is énekeltek. Radó szülei meg beültették nagymamáékat a kocsijukba, és szép lassan kísérték a mi lampionos ladikjainkat egészen odáig, ahol a műút eltért a holtágtól. Gondolom, milyen szépek lehettek onnan nézve a lampionok! A ladikból nézve is igen szépek voltak! Bertuska Rezső bácsi ölében aludt egy vasárnapi újságon, és a lampionok piros meg kék-zöld fényében olyan volt, mint egy nagy, kövér papagáj.

Most elmegyünk Radóval a Nagy-Dunára. Már úgysem sokáig strandolhatunk!

Augusztus 25.A nagy sziget csúcsánál kikötöttek egy uszályt, és követ

rakodnak ki belőle. Rezső bácsi örül, hogy lesz mit őriznie.

107

Mi ugyan a Radóval azt hisszük, hogy követ senki sem lop, Rezső bácsi azonban úgy véli, hogy aki házat épít, és sehol sem talál az alapba való követ, az boldogan vinne innen is.

Most egy félóráig nem írtam, csak néztem a lepkét. Elneveztem Lajosnak. Ha az ember papírt vesz elő, azonnal megjelenik és rászáll. Ma van a neve napja. Mindjárt hozok neki egy kis lekvárt. Csak még előbb leírom, hogy Rezső bácsi este befűtött Dédikének a lakó-kocsiban. Egy kis olajkályhával. Olyan jó meleg volt odabent. A Ramónán viszont jó hideg volt!

Úgy szeretném tudni, hogy Lajos hol alszik ilyen hideg éjszakákon.

Augusztus 27.A hét végén búcsúzunk a nyártól és a Ramónától. Meg

egymástól is, mert ki tudja, leszünk-e még így együtt valamennyien. Csak zártkörű búcsúestet rendezünk, bár lehet, hogy Rezső bácsi lánya meg veje is lejön. Szeptembertől Zsolti óvodába fog járni. Bár már most is oda járna! Tegnap úgy ráijesztett szegény Lajosra! Lábujjhegyen a hátam mögé lopódzott, mikor írtam – vagyis mikor éppen nem írtam Lajosra való tekintettel –, és a matrózsapkával le akarta borítani. Lajos persze elszállt, de képzelem, mennyire megrémülhetett!

Zsolti már régen leszedte a sapkáról az aranyzsinórt. Nem baj, úgyis nekiadtuk, azt csinál vele, amit akar!

108

Most Rezső bácsinak segít a ponyvát kifeszíteni. Rezső bácsi kitalálta, hogy ha a mi kabinunk és a társalgó között ponyvát feszít ki, akkor lesz hol aludnia a lányának meg a vejének.

Augusztus 31.Vége a nyárnak. És a Ramónának is. Most már igazán

csak hajóroncs szegény! Lajosnak pedig csupa rongy a szárnya, összevissza van hasadozva, és hiányzik a vége.

Szegény biztosan csak egy falevélen aludt, mikor az a nagy éjszakai vihar volt tegnapelőtt! Pedig nyugodtan alhatott volna a kabinunkban is. Ha tudjuk, hol szokott aludni, megkerestük volna Radóval, és csináltunk volna neki a kabinban egy kis alvóhelyet. De nem tudtuk kilesni, hova tűnik el mindig már délután. Mikor még fent van a nap, akkor itt szállong, de amint a nap lefelé hajlik, ő is eltűnik.

Úgy fáj a szívem! Az íráshoz sincs kedvem, de Radó azt mondja, amíg a hajónapló létezik, addig hűségesen bele kell írni minden fontos eseményt. Mert ha már a hajó egész legénysége elpusztult, abból a naplóból lehet megállapítani, mi történt.

Mi is majdnem elpusztultunk! Illetve azt hittük, hogy végünk van. Tegnapelőtt éjszaka – pont, mikor Zsolti szülei is itt voltak – olyan szörnyűséges vihar tört ki, amilyet még nem éltünk itt a Dunán. Voltak viharok eddig is, még jég is, de föl se vettük. Hanem ez most sokkal viharosabb vihar volt, mint az előzők. És már délután az a fülledtség! Dédikét le is fektették, nem érezte jól magát. Tulajdonképpen senki sem érezte jól magát. A legyek csíptek, Dávid néninek és Kis Ilusnak fájt a feje, Zsolti a bögölyökre panaszkodott, Alizka meg Zsoltira. Kópé sem találta a helyét, pedig háromszor is megmártotta magát a vízben. Ha öt percig aludt egy bokor alatt, akkor már fölébresztették a legyek. Átment egy másik

109

bokor tövébe, de ott sem bírta tovább öt percnél. Így vándorolt körbe.

Zsolti szülei meg Dávid bácsi, akit Zsiga hozott le Pestről, mesélték, hogy a városban már szinte kibírhatatlan volt a hőség. Sajnáltuk is magunkat rettenetesen Radóval, hogy most kell iskolába mennünk, mikor visszajött a kánikula.

Mi a Radóval jóformán egész nap a vízben ültünk. Az az érdekes, hogy estefelé sem lett hűvösebb. Pár napja Dédi-kénél fűteni kellett, most meg Dávid bácsi a sötétben is ott ült a mólon, és áztatta a lábát. Közben elmondta, hogy már beszélt a főnökével. Nem örülnek, hogy el akar onnét jönni, de mind megértik őt, és ígérték, hogy segítenek neki. Mindenesetre Dávid bácsi már hirdeti az újságban a lakást. A szomszédjukban van egy javító-szerelő szövetkezet, onnan már voltak is megnézni. Nagyon tetszett nekik, hogy három nagy szoba van. Azt nem bánják, hogy sötét, mert a mostani helyükön is, egy pincében, villanynál dolgoznak, ráadásul olyan zsúfoltan, hogy semminek sincs helye.

Közben nagyapáék keresnek Dávidéknak a faluban lakást. Lent a Duna-parton, közel nagypapáékhoz, már tavaly óta üresen áll egy ház, csak nagyon régi; háznak olyan, mint amilyen a Ramóna volt hajónak. Viszont szép nagy kert van hozzá, a ház előtt meg olyan öreg japán akácfák, hogy Radóval és Picurkával éppen csak hogy körülértük a törzsüket.

Rezső bácsi szerint azt az öreg házat még nagyon jól rendbe lehetne hozni. Rezső bácsi ért az ilyesmihez. A vihar előtti este olyan jó helyet csinált a lányának meg a vejének a Ramónán, hogy csak néztük! A ponyvát oldalt leengedte, olyan lett, mint valami sátor. Zsolti is ott aludt, nagyapa vidraprémes kabátján, ami még a múltkorról maradt nálunk.

Radó azt mondja, egyem jól tele magamat, mielőtt tovább írnék. Teli gyomorral derűsebbnek fogom látni a dolgokat. Radó már régen megfigyelte, hogy az emberek evés előtt

110

ingerlékenyebbek, mint utána. Sőt önmagán is megfigyelte ugyanezt. Egyszer például világgá akart menni, mert azt mondták neki, hogy ebéd után szépen fel kell öltöznie, és majd elmennek felköszönteni a nagynénjét. Nem azt, akitől az aranyzsinóros sapkát kapta, hanem egy másikat, aki mindig meg szokta csavargatni az orrát.

Ebédre nagyon sokat evett, mert karamelles felfújt is volt, amit nagyon szeret. És csodálkozva észlelte, hogy ebéd után már egyáltalán nem akart világgá menni. Azon meg már csak nevetett, hogy a nagynéni majd biztosan megint csavar egyet az orrán, és akkor ő bele fog harapni az ujjába.

Azért sem eszem most semmit! Helyzetünket a maga komorságában akarom leírni! Meg azután nincs is mit ennem. Legalábbis itt a roncson nincs. Ahhoz meg lusta vagyok, hogy kievezzek Rezső bácsihoz ennivalóért.

Inkább leírom, hogyan tört ki a vihar. Vagyis hogy hogyan tört ki, azt nem tudom, mert én akkor még aludtam. Akkor ébredtem csak föl, mikor Dávid bácsi alatt beszakadt a fedélzet, és ő egy csomó korhadt, vizes deszkával együtt a nyakunkba pottyant. Csoda, hogy meg nem haltunk ijedtünkben! Radó azt mondja, ő még percekig azt hitte, álmodik. És alig várta, hogy fölébredjen abból a rémes álomból. Mert az volt: rémes. Dörgött az ég, egyik villámlás a másikat követte, úgyhogy perceken át nappali világosság volt. Még oda a hajófenékbe is bevakított a villám!

111

Akkor láttuk, hogy elönt bennünket a víz. Dávid bácsi súlyától a hajófenék is beszakadt. Alig volt annyi időnk, hogy kikászálódjunk a hálózsákokból, már nyakig úsztunk a vízben. Kópé vonított, mint akit nyúznak, őt kellett elsőnek fölraknunk a fedélzetre. Azalatt meg elúszott az egész élelmiszer-raktárunk. A konzerveket később kihalásztuk, azaz előbúvárkodtuk, de például a tojásokra mind rátapostunk a vízben, és a finom házikolbászunknak is mindörökre nyoma veszett. Radó szerint a léken át távozott szerető körünkből, és a halak nagyon megörülhettek neki.

És Kópé milyen nehéz volt! Alig bírtuk felnyomni a fedélzetre! És hogy ott mi volt! A ponyvaépítményt a vihar belesodorta a vízbe, Zsolti cipőjével, a mamája ruhájával, a társalgóval és a hátsó kabinnal együtt. Zsolti torkaszakadtából ordított, a mamája sírt, a papája próbálta elhallgattatni őket, Rezső bácsi meg vissza akarta húzni a ponyvát a vízből, hogy legyen, ami megvédi őket az esőtől. A vizes ponyva azonban olyan nehéz volt, hogy Rezső bácsit

112

is lerántotta a Ramónáról. Szerencse, hogy ott, ahol a vízbe esett, csak derékig érő víz van, mert Rezső bácsi nem tud úszni. Pedig gyerekkora óta járja a vizet.

Zsoltit betuszkoltuk a kis kabinba, Kópé is odabújt melléje, így legalább ők nem áztak. Vagy legalábbis: nem nagyon áztak. Mert a szél mindenhová beverte az esőt. És ami a legrosszabb: az arcunkba verte. Jóformán a szemünket sem bírtuk kinyitni. A fedélzet meg úgy töredezett be alattunk, mintha nápolyiból lett volna. Persze, mert általában ki szoktuk kerülni a korhadt részeket, és csak a megerősített helyekre léptünk. De ott abban a felhőszakadásban ki nézte, hova lép?

Már nem is tudom, hogyan jutottunk ki a szárazföldre! A legtöbb bajunk Kópéval volt, mert az a nagy ijedségtől teljesen megbolondult: nem akarta hagyni, hogy leemeljük a hajóról, a lába mindig belecsúszott a résekbe, vonított.

Dávid néni és Kis Ilus a parton siránkoztak, ők is bőrig áztak. Rezső bácsi szidta is őket, hogy miért nem maradtak bent a kocsiban. Éppen elég vizes ember tódult be oda egyszeriben, Kópéról nem is szólva. Az úgy megrázta magát, hogy ami száraz hely még volt a lakókocsiban, az is mind vizes lett. Még jó, hogy Dédike a villámlás miatt elbújt a takaró alá, így legalább ő nem kapott a hideg zuhanyból.

Már nem is tudom, meddig tartott a vihar, mert mi Radóval és Kópéval elfoglaltuk Alizka ágyát. Minden ágy – Dédikéét kivéve – olyan lett, mint egy-egy sziget, telve hajótöröttekkel. Mi el is aludtunk a magunk szigetén. Mire fölébredtem, már itt volt nagypapa. Ők sem aludtak éjszaka a miattunk való aggodalomtól. Nagymama ki akart rohanni a viharba egy esernyővel, hogy elhozza nekünk. Nagyapa alig tudta visszatartani. Így is már reggel öt órakor föl kellett kelnie. Nagymama nem hagyta tovább az ágyban. „Képes volnál aludni, mikor azok, szegények, ki tudja, hogyan élték

113

át ezt az éjszakát?” Ezt kérdezte nagymama nagypapától reggel öt órakor. Pedig nagypapa képes lett volna aludni.

Azért jó, hogy végül is eljött. Hozott friss kenyeret, vajat, a nagy tejeskannájukban pedig meleg kávét. De jólesett! Mert az eső még reggel is szemerkélt. Teljesen ősziesre fordult az idő. Mikor kimentünk a partra megnézni, hogy mi van a Ramónával, még dideregtünk is attól a gondolattól, hogy ott laktunk a vízen. Most nagyon nagy itt a csend. Dédikét és Alizkát nagyapa még akkor reggel hazavitte őhozzájuk a ladikon. Dédikét úgy bebugyolálták, hogy az orra sem látszott ki. Szegényke sírt. Nekem is kedvem lett volna sírni, pedig tudtam, hogy jó helyre kerül. Nagyapa mondta, hogy ő fog a konyhában aludni, Dédike pedig majd az ő rézágyában. Az a legjobb ágy nagymamáéknál. Hátha nemsokára elintéződik a lakáscsere. Kár volna szegény Dédikét most Pestre vinni. Nagymamával nagyon jól ellesznek.

A vihar utáni napon Zsiga is befutott a Skodával. Mesélte, micsoda nagy vihar volt Pesten is. Mikor a mennydörgésre felébredt, azonnal ránk gondolt. Alig várta, hogy elszabaduljon a munkából, és jöhessen megnézni, mi van velünk.

Még aznap délután hazafuvarozta a családját, Dávid bácsiékkal és Kis Ilussal együtt. Azt mondják, Picurka nagyon nehezen vált meg Olgitól. Olgi is jól tud játszani. Mikor ott voltunk nagymamáéknál huszadikán, mutatták nekem, micsoda babastrandot csinált billegős hintával meg medencével. A medence az a tepsi volt, amiből a kacsák ittak kiskorukban.

Így most már csak mi maradtunk Rezső bácsival. Kópé majdnem elment a ladikon Dédikével, de végül mégis inkább velünk maradt.

Nagyapa bennünket is haza akart vinni. Mondta, hogy nagymama szilvás gombócot főz.

114

Nem is tudom, miért maradtunk mégis. Az idő inkább őszies. A vizet nem kívánjuk. Különösen azóta, hogy órák hosszat búvárkodtunk a vízbe esett holmik miatt. És nagyapa csípőfogója, ami ott lógott a társalgó falán, nem is lett meg többé. Nem baj, úgyis mindig annyit törjük a fejünket, mit vegyünk nagyapának karácsonyra.

Nemsokára értünk jön a Radó papája, és még mindig nem tudjuk, mit hagyjunk az utókorra. Hacsak a fogót nem. Itt van valahol a víz alatt, az iszapban. Ha olyan valaki találja meg, aki éppen drótot akar hajlítani vagy elcsípni, az áldani fog érte bennünket.

Radó a parton focizik Kópéval. Nem tudom, nagymamáéknál ki fog vele focizni. Bár ott majd kénytelen lesz ráfanyalodni Dédikére. Azt hiszem, ha Kópé ott lesz, nagypapa igen hamar találni fog Dédikééknek lakást. Örülnék, ha abba a régi házba költözhetnének be! Akkor ahányszor meglátogatjuk nagymamáékat, hozzájuk is átszaladhatunk.

Csak azt sajnálom nagyon, hogy anyuval már nem táborozhatok soha többé a Ramónán. Pedig mikor hazafelé eveztünk a lampionokkal, megbeszéltük, hogy szeptemberben vagy október elején, mikor olyan szép idő szokott lenni, lejövünk egy hétvégen, és mi ketten fogunk tanyázni a Ramónán, és a szabad tűzhelyen főzünk magunknak. Ebből most már nem lesz semmi. A Ramóna – roncs. Radó azt mondja, ha nem is volt a Ramónának, motorja, azért mégis annyi embert ismertünk meg, így álltunkban is, mintha hajóztunk volna.

Most már befejezem a hajónaplót, mert a nyaralásunknak is vége, meg nemsokára értünk jön a Radó papája autón.

Lajos még utoljára ideült a papír szélére. Érdekes, egyáltalán nem zavarja, hogy mozog a kezem! Olyan csapzott szegény! Most látom csak, hogy a lepkeszárnynak is

115

ugyanúgy váza van, mint egy esernyőnek. Lajos szárnyának is jóformán csak a váza maradt meg.

Hagyok neki egy darab papírt. Kővel lerögzítettem. Hogyha holnap visszaszáll ide, legyen mire ülnie.

Ő lesz az én utókorom.

116

BÁLINT ÁGNES

Hajónapló

Hajónaplót nem írhat akárki! És nem is akárhol. Ehhez a ténykedéshez hajóra van szükség. Faragó Laci, aki él-hal azért, hogy hajónaplót vezethessen, kiharcol a sorstól egy hajót a napló alá. Hogy a hajó félig romos, korhadt, rozoga alkotmány? Hát aztán? Utóvégre nem utazni akar vele az ember – elég, ha két jó fantáziájú ötödikes diák elhajózhat rajta a hétköznapok világából egy vidám, színes, felejthetetlen nyaralásba. Sikerül is nekik! Hogy hogyan, azt olvassa el mindenki, aki erre illetékes – aki maga is szeretett volna már elhajózni a hétköznapokból… A népszerű gyermekkönyvíró regénye második kiadásban, Sajdik Ferenc humoros rajzaival jelenik meg.

MÓRA KÖNYVKIADÓ

117

Kilenc éven felülieknek

ISBN 963 11 1454 6

Móra Ferenc Ifjúsági KönyvkiadóFelelős kiadó: Szilvásy György igazgatóDabasi Nyomda (78-1338), Budapest-Dabas, 1978Felelős vezető: Szalay Kálmán mb. igazgatóFelelős szerkesztő: Simonits MáriaMűszaki szerkesztő: Maczó PéternéKépszerkesztő: Gáspár ImreTerjedelem 6,4 (A5) ív. IF 3308 – e – 7880

118