III. BENNSZÜLÖTTEK LÁTOGATÓBAN

1. Az egzotikus furcsaság

a) Az első látogatók a tengerentúlról

Az európaiak mellett, akik a világ minden tájára kirajzottak, hogy ott üzleti ügyeiket intézzék vagy letelepedjenek, voltak bennszülöttek is - természetesen jóval kisebb számban -, akiket a sors szeszélye Európába vezetett. Lisszabonban a fekete rab­szolga már a 15. században sem volt szokatlan látvány; az Euró­pába hozott négerek gyakran olyan társadalmi funkciókba ke­rültek, amelyek betöltésére nem volt már elég ember otthon -tekintettel a kis ország széles körü expanziós politikájára. Házi­rabszolgaként - mint már említettük - viszonylag könnyen és gyorsan integrálódtak a portugál társadalomba, bár - ahogya krónikás Azurara együttérzéssel megállapítja - a kíméletlensé­get, mindenekelőtt a családok elválasztásánál, nem mindig lehe­tett elkerülni.! Az afrikaiakkal szembeni faji előítéletek igen cse­kély szerepet játszottak, és szinte kizárólag a pogányság vádjára támaszkodtak; ha a néger már megkeresztelkedett, és sikerült az ájtatos igyekezet benyomását keltenie, akkor az egyházi és ál­lami hatalmasságoktól kevésbé kellett tartania, mint a zsidók­nak vagy a nem ortodox keresztényeknek. A fehér rasszal való keveredés révén az afrikai mindezek mellett még bőre színét és külsejét tekintve is egyre jobban hasonult az országban megszo­kott típushoz.

Nagy volt azonban Lisszabonban és Sevillában a csodálkozás, amikor Kolumbusz első útjáról hét arauak indiánt hozott Euró­pába, hiszen addigi szük körü tapasztalataik alapján azt hitték, hogy a fehér rasszon kívül minden nép a mór vagy negroid tí­pushoz hasonlít. Az Európába érkezett első amerikai látogatók az udvari társaság fogadásainak szenzációivá váltak; felvonulá-

232

sokon mutatták be őket egy hitetlenkedve bámuló tömegnek; festők és tudósok az elsőbbségi jogért vetélkedtek, hogy lefest­hessék vagy kikérdezhessék őket. Mindenekelőtt az indiánok tolldiszén, bőrük színén és festésén csodálkoztak, sima fekete hajukon, amely a lovak sörényére emlékeztetett, és testük izmos hajlékonyságán. 2

Már Amerigo Vespucci is kétszáznál több amerikai őslakos t hozott magával négy útjáról, akik Spanyolországban és másutt: vásári látványossággá váltak. 1500-ban a tengeri utazó Gaspar Corte-Real, aki eljutott egészen Új- Fundlandíg, ötven észak­amerikai bennszülöttet vett fel a hajóra, akik közül néhányat Mamlel királynak adott ajándékba Lisszabonban. "Láttam eze­ket a bennsziilötteket írja Cantino udvari krónikás -, megérln­tettem és megvizsgáltam őket, és megállapítottam, hogy - ami a testalkatukat illeti - általában nagyobbak honfitársain1l1ál, ter­metük arányos I és tagjaik formásak. Ezeknek az embereknek hosszú a hajuk ... orcájukra nagy jelek vannak festve ... Beszé­dük érthetetlen, de semmiképp sem kellemetlen hangzás ú, in­kább meglehetősen emberi. Viselkedésük és mozdulataik fölöt­tébb kellemesek."3

Rövidesen kiderült azonban, hogy az indiánok képtelenek asz­szimilálódni Európában; többségiik néhány hónapon belül meg­halt tiidőgyulladásban vagy kedélybetegségben, ahogya diag­nózis megállapította, ha egyáltalán túlélték a megerőltető at­lanti-óceáni utazást. Nincsenek indián kézből származó adata­ink, amelyek tájékoztatnának arról, hogyan vélekedtek ezek a sajnálatra méltó emberek az európai fejedelmi udvarok merev ceremóniáiról és a tolongó tömegről, ami közszemlére á1lításu­kat kísérte; sejthetjük azonban, milyen végtelenül furcsán érez­hették magukat ebben a környezetben ezek az egzotikus embe­rek, akiket kiszakítottak életük természetes teré ből, és akiknek tiszteletre méltó szokásait látványossággá alacsonyították. N é­hány európai szemlélő csodálta az indiánok higgadtságát és büsz­keségét mint távolságtartó fölényük jelét; amit azonban szép és különös arcuk mozdulatlansága kifejezett, az bizonyára nem volt egyéb elkeseredésnél, de ezt a kor európai emberei egyálta­lán nem vehették észre.

Néhány szemtanúban aZOnban bizonyára felrémlett az impor-

233

tált vademberek szerencsétlen sorsának sejtelme. Így például egy magas rangú spanyol hivatalnok, a Haitin élő Vasquez de .Axll~n minden erejével támogatta a felfedező utakat az Atlantl-.ocean partja mentén, Plorida északi részén, ám kifejezetten megtlltot.ta a hajósoknak, hogy indiánokat fogjanak el, és azokat ,az ~ntll­lák szigeteire hurcolják. Ha ez mégis megtörtént, Ayllon kozbe­lépett annak érdekében, hogy az indiánokat visszavigyék l:~~á~ jukba. Az egyik indiánt közülük Ayllón személyes szolg~J~va tette, spanyolul tanította és megkereszteltette; ez a bennszulot:, keresztény nevén Francisco de Chicora, elkísérte spanyol urat egyik útján az anyaországba, ahol urával egyiitt síkra sz~ll~ ~n­nak érdekében, hogy Amerika keleti partvidékének feltarasara nagyobb erőfeszítéseket tegyenek. 4

•

Ú gy tünik, Angliába elsőként Sebastian Cabot hurcolt ~e 111-

dián őslakosokat 1500 körül. Ismeretes, hogy VII. Hennknek bemutattak három bennszülöttet, akik azzal keltettek feltünést, hogy érthetetlen nyelven beszéltek, nyers húst ettek és állatbő­rökbe öltöztek. 5 Nem sokkal később, valószínüleg I534-ben meg­érkeztek az első indiánok Franciaországba is, Cartier hajós kísé­retében. A 16. század közepe táj án Rouenban és Bordeaux-ban a rézbőrüek voltak a színházi előadások és az ünnepi menetek legfőbb látványosságai; díszletek és egyéb építmények felhaszná­lásával igyekeztek valamelyes képet adni a bámuló közönségnek az idegen népek életéről, igazi vagy beöltöztetett perzsák, ara­bok, törökök és afrikaiak tették színes ebbé a földkerekséget be­mutató panoptikumot. Montaigne, a nagy francia író Esszéiben beszámol egy beszélgetésről, amelyet IX. Károly folytatott Rouenban három brazíliai indiánnal : "A király hosszasan be­szélgetett velük - írja Montaígne -, megmutatták nekik életün­ket, a pompát, egy szép város terveit. Azután megkérdezte va­laki véleményüket, és tudní akarta, mit találtak a leginkább fur­csának: három dolgot említettek, amelyek közül a harmadikat elfelejtettem, és ezért meglehetős en mérges is vagyok; de kett.őt megjegyeztem. Azt mondták, hogy eleinte igen külön~snek ~a~al­ták, hogya sok szakállas, erős és fegyveres ember, akik a klralyt körülvették (valószínüleg a király svájci testőrségéről beszéltek), hajlandó engedelmeskedni egy gyermeknek, és nem leune-e jobb közülük választani egyet, aki parancsolna; másodszor (van nyel-

234

vükben egy olyan kífejezésmód, amely az embereket két össze­tartozó félként nevezi meg) megfigyelték, hogy vannak közöt­tünk kövér, minden kényelemmel ellátott emberek, és ugyan­akkor ott van a másík felük, szegénységtől és éhségtől elkínzot­tan, akik koldulva állnak az előbbiek ajtaja előtt; és furcsának tartják, hogyan türik a szükséget szenvedő embel'ek ezt az igaz­ságtalanságot, és miért nem ragadják torkon a kövéreket, vagy miért nem gyújtják föl a házaikat."ü

Montaigne-nek a bennszülöttek iránt tanúsított érdeklődése, azok a fejtegetések, amelyekre őt egy ilyen találkozás késztette, már messze túljutottak a szenzáció éhséggel vegyes kíváncsiságon. Montaigne számára a tengerentúliak első megjelenése Európá­ban elsőrangú világtörténelmi esemény volt, amelynek intellek­tuális feldolgozása a legizgalmasabb távlatokat nyitotta meg. A francia író, ahogy az "Essais" (Esszék) egyes fejezeteiből ki­tünik, a közvetlen kérdezés módszerével próbált többet megtudni a bennszülöttek hazájáról és életmódjáról, és elkeserítette, hogy a tolmács, aki a beszélgetésnél rendelkezésére állt, nyilvánvalóan képtelen volt szabatos kérdéseinek tolmácsolására. Érdekes mó­don Montaigne nem is kételkedett abban, hogy az indián képes lett volna szabatos válaszokat adni kérdéseire. 7

b) Az idegenség varázsa

Azt az élénk, ám alapjában véve felszínes figyelmet, amellyel az európaiak a bennszülöttek felé fordultak, a kérdésen jobban el­gondolkodó megfigyelők, különöse n a 18. században, már finom iróniával bíráltálc. Ezek a szerzők észrevették azt is, hogya tö­megeknek elég maga a kuriózum, amely nem vezet huzamos tu­dományos vizsgálatokhoz, és felismerték, hogy a bennszülöttek bekapcsolása a színházi szerzők és a képzőmüvészek tematikus arzenáljába, amiről később még szólunk, mindenekelőtt a szó­rakoztató érdekesség iránti divatos igényt elégíti ki. "Párizs lakói - mondatja Montesquieu I72I-ben a perzsa Rikával a távoli Szmirnába küldött levélben - egészen a különcködésig kíván­csiak. Amikor megérkeztem, úgy néztek rám, mintha égből pot y­tyantam volna: öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek mind látni

235

akartak. Ha kiléptem az utcára, mindenki az abla~?~b~ tódult; ha a Tuileriákban jártam, rögtön kört formáltak korulottem ... Mosolyognom kellett olykor, ha hallottam:. hog~ olyan embe-

rek akik j'óformán soha ki sem léptek szoba)ukbol, azt mondo-, < I "8 I I

gatták: » Meg kell adni, határozottan perzsa képe van. « - ?gy 'lyesfaj'ta terhessé váló bámészkodóktól megszabadul)on,

az 1 , k d "1 .. k" d . Rika végül is úgy dönt, hogy francia mó~ra ez ? t~z o 111,

aminek az lesz a következménye, hogy senk! sem veSZ1 mar észre. "Ám ha véletlenül valaki - folytatja Montesquieu - tud:uk~a adta [a társaságnak], hogy perzsa vagyok, nyomba~ suso~a~ t~­madt körülöttem: »Ah! Ah! Ez az úr perzsa? Valoban kulonos dolog. Hogyan is lehet valaki perzsa ?«"g . ,

Oliver Goldsmith "The Citizen of the World" (Egy vtlagpo~~ gál' levelei) címü levélregényében, amelyben a ,,~et,tres persan~s (Perzsa levelek) mintáját követve egy tengerentulrol érkeze:t fik­tív látogató mond kritikus szemmel véleményt ~z a~gol m:é~­ményekről, szokásokról és erkölcsökről, hasonlo ~nodon vah~ nevetségessé az angolok ostoba kíváncsisága." "B~r a gya~on meghívások, amelyeket ebben az országban: elok~lo személy1sé­gektől kapok - írja a kínai Lien Chi Altangl Pekmgbe -, ném~­lyek hiúságának hízelegne, m~~alázva érzem ,n:agamat, ha sza­mot vetek azzal, mi indította oket erre abaratt gesztus ra. Nem azért küldenek értem, hogy barátként fogadjanak, hanem azért, hogy kíváncsiságukat kielégítsék; nem beszélgetni akarnak, ~~­nem bámulni engem; ugyanilyen igyekvő figyelmességet tanuS1-tanának egy rinocérosz iránt iS."lO , " .,

A tengerentúli látogatók iránt tanúsított tolakodo klV,an~slsag, amelyet ezek az irodalmi müvek a perzsákkal és a kmalakkal való találkozás kapcsán bemutatnak és bírá~nak, ,:er~é.szetesen ritkán vezetett többre felszínes kapcsolatoknal. Eloszor lS a.z eg:, zotikus emberek iránti érdeklődés függött attól, hogy az 11leto emberfajta Európa érintett területein mennyire volt ritka, és. füg~ gütt bizonyos divatos szellemi áramlatoktól is. Míg.a 16. szazadt Portugáliában a fekete afrikai ember megszokott. Jelensé~ v~lt, aki után az utcán már senki sem fordult meg, addlg az afnkat.~k Alsó-Szászországban például ritkaságnak számítottak:, a got­tingai antropológus, Johann Friedrich Blumenbach példaul még 1790-ben is elutazott Yverdonba, hogy ott szemügyre vegyen egy

236

négert, akinek svájci tartózkodásáról értesült. Ezzel szemben Angliában a 18. században az afrikaiak a kikötőváros ok meg­szokott képéhez tartoztak: 1750-ben mintegy 10 OOO néger élt a szigetországban. Az 1772-es mansíieldi döntés minden, Angliá­hoz tartozó területen lakó négert felszabadított; néhányan kö­zülük felmondták szolgálati viszonyukat, elkeveredtek a kikötő­városok vészesen növekvő létszámú proletariátusában, és mi­után hamarosan elveszítették ritkaságértékiiket - társadalmi problémává váltak, amit az abolicionisták és az emberbarát ok segélyakcióival hosszú távon nem lehetett megoldani. A fekete kisebbség szociális lesüllyedése Angliában, amelyet paradox mó­don éppen az váltott ki, hogy jogi egyenlőséget adtak a négerek­nek, felerősítette különösen a kispolgárság köreinek diszkrimi-náló reakcióit. l1 .

Ellenben Franciaországban, ahol ugyanekkor alig néhány ezer afrikai élt, a kezdeti kíváncsiság tovább kitartott. Meglehetősen gyakran kísérte fekete szolgaszemélyzet az urat az anyaországba tett utazásán; a francia jog szerint szabadnak számítottak, de nem tudunk olyanról, hogy ezzel a joggal éltek volna. Néhány l1éger, mindenekelőtt szenegáliak, nagyra becsült háziszolgaként dolgozott Faubourg Saint-Germain előkelő környezetében: a fe­kete lakáj egyfajta dekorációs tárgy volt, többek között eszté­tikai szereppel, a metropoliszokban adott nagy fogadásokon. A magasabb körökhöz tartozó hölgyek vásárIásaiknál - ame­lyekre esetleg csak azért indultak, hogy észrevegyék őket - szi­vesen kísértették el magukat a fekete szolgával. Néger fiúk időn­ként magas rangú gyarmati tisztviselők ajándékaként is kerültek nemes hölgyek szolgálatába; így Chevalier de Boufflers, akit a sors véletlenje Szenegálba vezetett, küldött Marie Antoinette­nek egy fiatal feketét, akit Marie Antoinette megkereszteltetett, és egy királyi preceptor nevelésére bízott. Úgy látszik, a fekete rabszolgák Francíaországban meglehetősen jól érezték magukat - erre a következtetésre jutott mindenesetre McCloy is, aki a 18. századi Franciaország faji kérdését vizsgálta. "Feltétlenül ál­líthatjuk - írja a szerző -, hogya négerek elégedettek voltak franciaországi tartózkodásukkal .. , és sokan azon fáradoztak, hogy ott is maradhassanak. "12

A 16. század végétől kezdve még ritkán jöttek indiánok Euró-

237

pába. Nyilvánvalóan annyira boldogtalanna~ érezt~k magu~at kontinensünkön, és annyira könnyen estek nl1ndenfele betegseg­be, hogy belátóbb szemtanúk szót emeltek amellett, hogy korlá­tozzák az indián bevándorlók számát. Champlain, a nagy fran­cia felfedező még a 17. század elején néhány algonkin indiánt hozott magával a Szent Lőrinc-folyó mellől Franciaországba, és azt remélte, hogy látogatásnk kedvező hatással lesz majd arra a propaganda-hadjáratra, amelyet ő annak érdekében; folytatott, hogy Franciaország tegyen nagyobb erőfeszítéseket E~z~k-Ame­dka gyarmatosítás a érdekében. Tudunk egy huronrol IS, fran­ciás nevén Savignonról, egy tekintélyes törzsfőnök fiáról, aki 1610 körül egy évig Párizsban volt, és ez idő alatt sem lett hüt­len hazája szokásaihoz: a nagy és erős növésü ifjú például to­vábbra is a hagyományos bőröltözékben járt, és ügyelt arra, bár a skalpolás veszélye már nem fenyegette, högy koponyája gon­dosan tisztára legyen borotválva. l3 A párizsiak rajta csodálkoz­tak, ő meg a párizsiakon; Lescarbot-nak, a felfedezőI~ek, aki a jelenlevők csodálkozására anyanyelvén beszélgetett Savlgnonnal, elárulta a huron ifjú, hogyafranciákból hiányzik a bátorság és a határozottság, úgy viselkednek, mint az asszonyok, és vitat­koznak, ahelyett hogy harcolnának.H

AngÚában az indián hercegnő Pocahontas alakja foglalkoz­tatta a 17. század elején az udvari társaság kíváncsiságát és a tö­megek szenzációéhségét. Pocahontas 1613-ban esküdött örök hü­séget a jamestowni templomban a dohányültetvényes J ohn ~~lfe­nak; Rolfe röviddel később magával hozta feleségét Europaba. liA kis hercegnő története - írja egy mai történész - az angol ködbe vész. Férje Angliába hozta, ahol ő volt 1619 telének szen­zációja, és a krónikák beszámolnak arról, hogy bájával és szelle­mével elbüvölte az udvart. Rolfe-nak viszont tudomására hoz­ták, hogy 1. Jakab kegyét elvesztette azzal, hogy házasságot kö­tött egy királyi vérből származó asszonnyal. A ~tua.rt. megk~r­de zte a koronatanácsot, hogy nem lehet-e felségarulasl pert m­dítani, és J ohn Rolfe-nak meg kellett ígérnie, hogy nem tart igényt Virginia trónjára fia számára, akivel Pocahontas meg­ajándékozta őt. Felmentették, de mélységesen megrendülve igye­kezett visszavinni feleségét Amerikába. A házaspár Gravesend-

238

ben várt egy kifutó hajóra. Akkor a szeaény kicsi Pocahontas köhögni kezdett, vért köpött, és néhány n~pon belül meghalt."15

Alkalmanként hittérítők is vittek kanadai bennszülötteket az anya~rs,zág,~a, ahol - a régi ibériai hagyományt követve - meg­probaltak oket keresztény szellemben nevelni, azzal a szándék­kal, hogy később rájuk bízzák a hittérítést. A rekollektus szer­zetesek indián családok fiait küldték a keresztség felvételének e}őkészítésére, hitújoncokként, Párizs környéki kolostoraikba. Am a remények, amelyekre a tanulásban tanúsított szorgalmuk és tehetségük a szerzeteseket feljogosította, szétfoszlottak rövid­del azután, hogy az ifjak visszatértek hazájukba; a bennszülött hi~térítöket - írja Pierre Biard jezsuita páter - Franciaországban sajnos nem képezik ki kellőképpen, honfitársaik között Kana­dában kevés megértésre találnak, és hamarosan visszatérnek ko­rábbi szokásaikhoz, hagyományaikhoz.16

A 18. században az indiánok Európában már csak egzotikus regényekben, filozófiai és politikai vitairatokban és - európai' sZ,ínészek megjelenítésében - a színházak és az operák színpa­dan fordultak elő; itt persze annál gondtalanabbul nyüzsöghet­tek, mert semmiképp sem reális alakokként jelentek meg. A "ne­~es. v~~embernek" költői-átszellemített idolumként kultúrpoli.­tlkm Jatldetése és bámulatos vonzereje volt - erről egy későbbi fejezetben szólunk még.

c) A déltengeri szigetlakó megjelenése

A 18. század vége felé, a Csendes-óceán térségébe irányuló fel­fedezö utak megindulása idején megjelent a szinen még egyigen nagy hatás ú alak: a szigetlakó. l769-ben Louis Antoine de Bou­gainville egy Aotourou nevü fiatal bennszülöttet hozott magával Franciaországba Tahiti szigetéről. La Condamine, a híres Dél­Amerika-utazó a következőképpen jellemezte a szigetlakót: "Az ifjú szigetlakó harmincéves férfi, közepes termetíí, mintegy öt láb és két coli magas, bőrének színe barna, hasonlít az indus ok és az afrikai mórok bőrének színéhez. Haja, szeme és szemöl­döke fekete. " Bougainville úr készittetett számára egy öltözet ruhát aranysujtá'ssal. "17 Párizsi tartózkodásának első napjait

239

Aotourou, meghülése miatt, visszavonultan és gondos európai barátok társaságában töltötte; később rövidebb sétákra vitték, megmutatták neki a városfalakat és a Tuileriák kertjét, ahol gyönyörködött a kötéltáncosok mutatványában; végül, mivel ki­ttinően tudott tájékozódni, kíséret nélkül is engedték sétálni. A fővárosban töltött tizenegy hónap alatt Aotourou, bárhol is járt, mindenlitt a kiváncsi érdeklődés középpontjában volt, az utcákon és a tereken, ahol bámészkodók egész serege gyült köré, a fogadásokon az udvarnál és társaságban, ahol ajándékokkal és minden egyéb módon hízelegtek neki, valamint a dolgozószo­bákban és a tudósok előadótermeiben.

Ám Bougainville azzal, hogyaszigetlakót magával hozta és ellátását a fővárosban saját zsebéből fedezte, nemcsak a minden ilyesfajta látványosságra éhes lakosság köszönetét vívta ~i, az entellektüelek egy kicsiny köréből bírálatok is érték. Nem volt-e felelőtlenség egy fiatal embert, aki abban a szerencsés helyzetben volt, hogy paradicsomi környezetben nőhetett fel, gondtalanul, szabadon és boldogan, elszakítani szülőhazájától, és kitenni őt egy európai nagyváros megrontó erkölcsi hatásának? Megen­gedhető volt-e, hogy széles tömegek szórakoztatásáért kockára tették a természet ártatlan gyennekének boldogságát? Ezeket a kérdéseket, amelyekben már Rousseau kultúrabírálata kevere­dett az abolicionisták és a korai antikolonialisták eszméivel, Európában addig nem tették fel ilyen határozottan. BougaiIlVille nem térhetett ki a szembesítés elől. "Ú gy érzem, meg kell véde­nem magamat a vád ellen - írja -, hogy Aotourounak abból a szándékából, hogy visszautunkon elkísér bennünket, hasznot húztam, annak ellenére, hogy ez a bennszülött kétségtelenül nem tudhatta fölmérni az utazás tartamát. Ám a szigetlakónak az a szándéka, hogy el akar kísérni bennünket, félreérthetetlen volt. Már a megérkezésünk utáni első napokban is nyomatékosan ki­fejezte ezt a szándékát, és úgy tünt, hogy honfitársai egyetérte­nek tervével. "18

Hasonló bíráló hangok jelentkeztek Angliában, amikor 1775-ben J ames Cook a világ körül tett második útjáról magával hozta Angliába Aotourou egyik földijét, Omait; a nagyközönség kíváncsiságát az ilyen megfontolások ebben az esetben is aligha csökkentették. Omai esetében is a bennszülöttől származott az

240

ötlet" ho,gX elkísé~i a hajót Európába; egyébként Cook és kísérői ~lhatarozt.ak azt IS, hogy mindent megtesznek annak érdekében ~?: a sZIgetlakót az első adandó alkalommal visszavigyék Ta~

hltna., A, svéd ,~olander" a kapitány egyik legközelebbi tudomá­nyos tanacs~doJa, levélben számolt be egyik kollégájának Omai-1'01. "Semm1képp sem csinos de J' , f lé ' , "O . , ' .. ' o e pitesu. na klcsit túl szé-lesre Slker~lt, és azt hiszem, széles orrlyukainak köszönhetjük ~o~y l~eglatogatott bennünket, hiszen, ezt ő maga mondta h ~ fitarsat or' ' b" 'é k" , c, on

< ,:~ es o~ l~e' sotét szme miatt kinevették, és reméli, hogy haz~Jaba vala vIsszatérése után annyi érdekes dologro'l _ sélhet majd h l k " me . " ag? azza omol y tekl11télyt fog szerezni. "19

. ?l~al, europat fogalmakkal mérve, fejedelmi módon töltötte az ~~ot LO~ldonban, J oseph Banks, a "Royal Society" tapasztalt elnol~e, ,akl Cookot annak idején elkísérte első útjára, és akit Oma1 ?amul~tos l~ódon azonnal felismert, magához vette a szi­getlakot, majd tudosok és arisztokraták köreibe vezette be G d t l . " . on-os~n e c,lcomaztak, felöltőbe bújtatták, kardot kötöttek az 01-

dalara" sZl11há,zba kí~érté~(, megmutatták neki a Lordok Házát é~ a :ar,os m~zeumalt, pIhenésiil pedig elvitték a felső réte ek vldékl bll'tokalIa. Szövegírókat és k"lt "k t 'hl' g d J h '1' o o e 1 etett meg, ebédelt

r. o. nsonna , aki ,a "vadakat" általában ugyan nem tartotta ~#aml .. sokra: ,Omalt azonban vonzónak találta, fogadta őt

: Gyor,gy klra1y, és Reyno1ds lefestette egzotikus öltözékben 20

~hn~enkl azon fáradozott, hogy kedvező benyomásokat kelts~n homaiban ,Ang1i~ról, abban a meglehetősen naiv reményben,

gy Oma1 a sz~getre való visszatérése után a másik félnél szö-vetség~sként tekl11té1yt szerez majd az angol koronának. 21

Ú AmIkor Cook ha:~adik utazása során alkalom adódott, Omai gy. hagyta el Angh~t, hogy az egyik szeme sírt, a másik neve­

tett, .. egyrészt, mondja Cook naplójában, a vadember igencsak ~ec~ul~1 ,tudta a tekintélyes angol személyiségek támogatását és k~r,~tsagat, és ,hálás szívvel emlékezett rájuk; ugyanakkor rend-

blVU~ boldogga tette az a kilátás, hogy viszontlátja hazáját és eszamo1hat földijeinek. 22 '

241

2. A bennszülött látogató mint a tanulmányozás tárgya

a) A tudósok érdeklődése

Ha a bennszülött látogatókkal szembeni viselkedés Európában szinte kizárólag a hitetlenkedő és ostoba csodálkozásra, a szen­zációéhségre és a kissé leereszkedő kíváncsiságra korláto:ódott is, mégpedig mind az udvari körökben, mind az egyszeru ~ép­nél, a felvilágosodás korában mégis történtek kezdemény~zesek arra, hogy komolyan és eredményesen foglalkozzanak a~ Idegen országokból jött vendégekkel. Már maga. az a t~~y IS, l~ogy Aotourou és Omai Franciaországba, valammt Anghaba valo ér­kezésekor Montaigne gondolataihoz visszanyúlva fölmerült a vád, hogy jogtalanul cselekszik, aki elszakítja a benn~zül.öttet hazájától, arra utal, hogy jelentősen megváltoz,ott az euro?~l~k.at a tengerentúli világhoz fúző kapcsolatok megItélése. ~ c1vIhzalt nemzetek feltétel nélküli igényét a vHághatalomra, amit a tenge­részek és gyarmati hivatalnokok az óceá? túlsó p~rtj~n szint~ változatlanul fenntartottak, az anyaorszag értelmIségI rétegel

, már régen megkérdőjelezték: a spanyol hittérítők m.e?fontolásai, az európai tengeri hatalmak rivalizálás a, a mer~ant1hs:a, ~z~bad kereskedelmi és fiziokrata gazdaságelméletekrol folyo vItak, a rabszolaaság ellenzőinek keresztény emberbaráti eszméi - mind­ezek valamelyest megrendítették az európai dominancia gondo­latát és hozzájárultak ahhoz, hogy azt egy újfajta felelősség posz~ulátumával kezdték összekapcsolni. A találk,ozás a ~~n~i kultúrával és az észak-amerikai területek elszakadasa Anghatol megmutatta továbbá a kritikus szellemű emberekn~~(, hogy ni~­csen semmiféle törvény, ami arra utalna, hogyaFoldnek euro-pai központ körül kellene forognia. ., .,' '

A benpszülött látogatók számára a vllagpohttkal gondolko~as-nak ezek az eltolódásai, még akkor is, ha ezeket csak néhany európai vitte végig következetesen, elsősorban azzal a követ,k~z­ménnyel jártak, hogy az értelmiségiek szűk elit je jóindulatu e~­deklődéssel vagy inkább érdeklődő tapintattal közeledet~ h~z~a~ juk. Ezekben a körökben az afrikaiak, az indiaiak ,é~ az ocea~l,al szigetlakók nem puszta kuriózumok, vonzó vásan attrakclOk

242

v~lta.k l~~r, ~l~nem ,sokkal inkább egy másfajta, sajátos létforma kepvrselOl. Utrbeszamolók olvasása révén tudomásul vették a le~különbö:őbb furcsasá:gokat az idegen népek életéről, és a tu­das nak errol a horizont járól nézve különös súlyt kapott az a tény" ~lOgy a bennszülötteket a tudósok most már saját dolgozó­szobmkban tanu~mán~~zhatták, és ha mód volt egymás megér­t,é~ére, ,a dolg,~~oszob~jukb~n ,kér~ezgethették őket. Az addigi ut1beSz~l~:-oló-lIas legfobb hatranyat persze, azt, hogy ezeknek a b;nnszul~tteknek. ,a~ egyéni létét ritkán tudták egy önmagában ~art kultura szoClalIs, gazdasági és jogi összefüggés-rendszerébe rllesztve.megérteni, ezúttal sem lehetett kiküszöbölni. A bennszü­lött lá~ogató Európában teljesen elszigetelt lényként jelent meg, el~zakrtva l~el?z~ts.é,gétől és k,örnyezetétől, védtelenül kitéve egy fejlettebb Clvrhzacro meglep ó benyomásainak. Leírhatták őket m~nt egzoti~u~ növényt a herbáriumban, megállapíthatták kül­sejét, nagysagat~ :ermetét, különleges jegyeit, színét, de képtele­nek voltak elemr eletfeltételeivel és képzeletvilágával együtt meg­ragadni a benl1szülötteket.

b) Anatómiai vizsgálatok

~~ :uró~ai ,~udósok dicséretére elmondhatjuk, hogy gondosan és korultekmtoen tették azt, amit ilyen körülmények között tehet­tek, anélkül persze, hogy minduntalan számot vetettek volna az­zal, mennyi minden maradt szükségszerúen rejtve előttük. Ahol csak feltúnt ~gy bennszülött, a természettudományok képviselői azonnal megjelentek, hogy feljegyezzék, amit látnak. Az akkori ~zik~i ,a~tropológia lehetőségein belül megkezdték a tények meg­a~lap~ta~at, ~ondo~an lemérték a,z idegen látogató testét, meg­vrzsgaltak bore szmének árnyalatát, haja göndörségét, a szeme metszését, feljegyezték testi sajátosságait. Rajzolókat és rézmet­szőket bíztak meg, hogy portrét készítsenek a bennszülöttekről, és ennek során első ízben fordultak el tudatosan az útibeszámo­lók ~dd,igi illusztrá~i~ina~ esztétikai szempontból ugyan igényes, d~ tulsa~o~an ~~ntazladus világától, és a valóság lehetőleg hú vlsszaadasara torekedtek. Az ilyen metszetek, mint ma a fény­képek, az antropológus ok legfontosabb munkaeszközei közé tar-

243

toztak. Néhány személyes megfigyelésből származó mérési adat­tal együtt ez volt az alapja a rasszokat o~.ztályozó elméletek 18. század végén tapasztalt, hatalmas fellendulésének.

A természettudós tudásvágya és igyekezete, amellyel az em­beri rasszok tanulmányozása felé fordult, még egy olyan kor­szakban is, amikor a legkülönbözőbb területeken folyt élénk ku­tatói tevékenység, rendkívülinek számított. Még azokban az or­szágokban is tanulmányozni kezdték a bennszülötteket, amelye~­nek csak igen csekély gyarmatpolitikai tapasztalatuk volt" sot úgy vélték, hogy éppen ezekbe:l az orszá,~okban~~dnak ~alob,ar: előítéletektől mentes en kutatm. Ezenfelul a hatarokon atnyulo tudományos kapcsolatok - miként a töb~i szakterül~~e.~ .~s -olyannyira szorosak voltak, hogy az emben nem egy ku~o~osen érdekes példányának megjelenését egy időben komment~lta~ az európai akadémiák különböző tudo~ányo~ közleményel. .Ll11né rendszerének továbbfejlesztéseként, mlvel Ll11nének csak blzony­talan anyag állt rendelkezésére, olyan specialisták, n;int Holla~­diában Peter Camper vagy Blumenbach, N émetorszagban pedlg Meiners és Sömmering, a rasszok sajátosságainak külső jegyei­ről szóló tudást jelentősen gazdagították és differenciálták. 23

•

Olyan fontos, megkülönböztető kritériumokat dolgoz:~k ~~ akkoriban, amelyek - természetesen a vércsoportelemzés uJszeru módszereivel kiegészítve - azóta is érvényesek. Peter Ca~per a fiziognómiai típustan rajzos rögzítésén fáradozott, é~ kl~o~go­zott egy mérési módszert az arcél szögének meghatarozasara, melynek során felfigyelt a prognathia* j~~enségér~. Bl~menbach elsősorban a bőrszín árnyalatát tartotta Jol hasznalhato adatnak ahhoz, hogy megkülönböztesse az öt fő rassz további felosztá­sát, amelynek során érdekes megfontolásokat. szente~t ~, keveré~ rasszoknak és az albinizmusnak is, noha a plgmentaclOt orVOSl szempontból nem tudta kellőképpen ~e?ma~ya:~zni.. ,Chri~toph Meiners különös figyelmet szentelt a fizlOgnomlal saJatossagok­nak bár a kisértésnek nem tudott mindig ellenállni, hogy az arc­kifeíezésből jellembeli tulajdonságokra következtessen. Sömme­ring az anatómiai-összehasonlító koponyatan felé fordult, és re-

* A felső állcsont előretolódása, görögből képzett antropológiai müszó. -A szerk.

244

konstruált egy fejlődési vonalat, természetesen anélkül, hogy gondolatmenetének horderejét teljességgel felfogta volna, amely a főemlősöktől egészen a különböző emberfajtákig vezetett.

Ezeknek a vizsgálatoknak természetesen még mindig az volt a hibájuk, hogy túlságosan kevés anyagot tudtak megfigyelni, még akkor is, ha - mint Blumenbach esetében - valóságos gyüj­tőfanatizmus próbált megbirkózni a problémával. A környezeti adottságoknak és oksági befolyásoknak az ember külső megjele­nésére tett hatását is túlbecsülték, és általában véve igen kevéssé vették figyelembe a fejlődéstörténeti szempontot; erről a későb­biekben még szólunk. Kétségtelen azonban a tudósok becsületes törekvése, hogy szigorúan ragaszkodjanak az empirikusan meg­állapítható tényekhez, kizárólag mérésekkel ragadják meg a benn­szülöttek külső sajátosságait, és kerülj ék az erkölcsről, a jellem­ről vagy a müveltségi fokról mondott ítéleteket. Továbbra is fennállt azohban a kísértés, hogy külső jellemzőkből kiindulva következtessenek más rasszok jellembeli vagy kulturálisan ala­csonyabb rendü értékére; így például már pusztán azzal is el­ámIták etnocentrikus álláspontjukat, hogy az európai ember át­lagos testmagasságát vették alapul, és előszeretettel neveztek minden mást eltérésnek. A tulajdonképpen faji ideológiák azon­ban - a biológiai alkalmasságról és a kulturális fölényről alko­tott elképzelésekkel - a 18. század tudósaitól még teljesen idege­nek voltak.

c) Kísérletek a bennszülöttek beillesztésére

Az igyekezet, hogy tárgyilagosan írják le a tengerentúlról jött látogatókat, és ezzel lehetőleg egyértelmüen állapítsák meg a rassz sajátosságait, mindazonáltal meglehetős en különös ellen­tétben állt azzal a hallgatólagos igénnyel, amelyet a bennszülöt­tekkel szemben támasztottak, hogy európai tartózkodásuk alatt lehetőleg minél hamarabb elsajátítsák az európai készségeket és viselkedésmódokat. Nem mintha olyan messzire mentek volna, hogy az idegen vendégre rá akarták volna kényszeriteni saját ci­vilizációjuk "áldásait": az ilyen túlkapásoktól megóvta őket már a természeti állapot Rousseau-tól képviselt magasztalása is.

245

Mégis feszülten figyelték, képes-e a bennszülött látogató alkal­mazkodni, és ha igen, mennyire. Alkalmazkodóképességét bizo­nyítéknak tekintették az emberi nem egysége és az értelmes fel­ismerések átadhatósága mellett.

Már maga az a tény, hogyabennszülötteket rendszerint meg­érkezésük után azonnal európai ruhákba öltöztették, azt a célt szolgálta, hogy megkönnyítsék beilleszkedésüket a társadalom­ba. Ezt az eljárást nem magyarázhatjuk pusztán emberbaráti ér­zülettel, amellyel az egzotikus vendéget meg akarták óvni vala­mennyire az időjárás viszontagságaitól és a nagyközönség kíván­csiskodásától; a szándék inkább az volt, hogy mesterségesen lét­rehozzák az európaiak és a bennszülöttek közötti külsődleges egyenlőséget, ami azután kedvező hatással lesz az utóbbi belső hasonulására. A bennszülöttől - aki hozzászokott, hogy szűkre szabott felöltőben, nadrágban és csatos cipőben járjon - azt re­mélték, hamarosan megtanulja majd a tartózkodó és előkelő vi­selkedést, és innen már az udvarképes viselkedésig és a szellemes társalgásig sem hosszú az út.

Ehhez hasonló szándék vezérelte az európaiakat akkor is, ami­kor valamelyes külső összhangot próbáltak teremteni azzal, hogy a bennszülött vendégnek arisztokrata származást tulajdonítot­tak, így csökkentették a társasági érintkezés során az európaiak­tól való távolságot, és a bennszülöttel való találkozásnak mint­egy diplomáciai súlyt kölcsönöztek. Szinte minden tengerentúl­ról jött, Európában utazgató látogatóról elterjedt a szóbeszéd, hogy országa legtekintélyesebb családjából származik, az ural­kodó törzsfőnök legközelebbi rokonai közé tartozik, és utazásá­val a törzsfőnöknek azt a kívánságát akarja teljesíteni, hogy Európában képezze tovább magát. Ez a megállapítás legföljebb néhány meglehetősen ritka esetben volt helytálló, amikor az európai hajósoknak vagy gyarmatositóknak sikerült egy bizo­nyos bennszülött uralkodóval kissé tartósabb, bizalmas kapcso­latba kerülni. Ilyen esetben lehetséges volt például, hogy a fe­kete-afrikai törzsfőnök az európai civilizáció hatalmi potenciálja láttán elküldte néhány rokonát európai továbbképzésre, amit különösen a hittérítők igen üdvözlendőnek tartottak és támogat­tak. Így történt, hogy már 1520 körül felkereste Lisszabont a kongói Alfonz király mintegy húsz rokona tanulmányok foly ta-

246

tása céljából; egyikük később püspök lett, egy másik pedig ta­nár a portugál főváros egyik giml1áziumában. 24

Rendszerint azonban az történt, hogy az európai hajósok, hogy ne hívják ki valamely idegen törzsfőnök rosszallását, a ten­gerparton lakók közül néhányat, mindegy, milyen származásút, összefogdostak, Európába szállítottak, és ott olyan szerepet ját­~za~:ak el velük, ami egyáltalán nem illette meg őket. Szegény mdlanoknak gazdag tolldiszbe öltözve és színes harci festéssel díszítve, a méltóságteljes törzsfőnököt kellett mimelniük, akkor is, ha minden erejükkel tiltakozt:ak ez ellen, annak tudatában, hogy tabut sértenek meg. Az afrikaiak látszólag kevesebb ellen-

/állással, gyakran valamiféle joviális készséggel és spontán öröm­mel vállalták az alakoskodás t, a bennszülött herceg szerepét, amelyet kitalá1tak nekilc. Néhányan nagyon hamar megtanulták a méltóságteljes, kimért viselkedést, amire azért volt szükség, hogy származásukat nyilvánvalóvá tegye, és cselekedeteiknek va­lamelyes állampolitikai súlyt kölcsönözzön.

1~70 körül a dahomeyi király egyik követe, Matteo Lopez, tulajdonképpen egy meglehetősen tisztázatlan származású mu­latt, akinek érdemei is ellenőrizhetetlenek, meglehetős tekintélyre tett szert XIV. Lajos udvarában. Lopezt három asszonya, há­rom fia, több fekete szolga, kamarás és egy trombitás kísérte, és Versailles-ban kíséretével, ha nem is a szokásos udvari ceremó­nia szabályai szerint, mégis kellő méltósággal és merev tartóz­kodással közlekedett, hogyelkerülje a nevetségesség veszélyét. 25

Különös feltűnést keltett egy nyolcéves afrikai rabszolga, állító­lag az abesszin négus fiának életútja, akit 1700-ban vásárolt meg egy orosz arisztokrata az isztambuli rabszolgapiacon. Abraham Hannibalnak hivták, Nagy Péter udvarában nevelkedett, és a cári családot elkísérte utazásaira. Hadmérnöki iskolára küldték továbbtanulni Párizsba, ahol tisztként szolgált a francia hadse­regben, s azután visszatért Pétervárra annak ellenére, hogy rend­kivüli barátságot tanúsítottak iránta a párizsi társaságok, külö­nösen pedig az orIéans-i herceg. Nagy Péter halála után Hanni­bal kegyvesztett lett, és Szibériába száműzték, ám a cárevna köz­b,enjárására újból visszahívták. Ezután feleségül vett egy német lanyt, és a legelőkelőbb körökben forgott; egyik unokája Alek­szandr Puskin, az orosz költő volt. 26

247

A kontinensünkön járt két déltengeri látogatót, Aotourout és Omait is általában régi nemesi családok utódainak tekintették. Egyik esetben sem volt azonban jogos az előkelő származás fel­tételezése. Cook egy kísérőjének közlése szerint Omai csupán egy törzsi harcokban elesett földbirtokos fia volt, akit elűztek birtokáról; semmiképpen sem tarthatott igényt politikai hata­lomra. 27 A szóbeszéd és költői kitalálás azonban mesebeli herce­get csinált belőle. J ohn O' Keefe egy régen elfeledett: színdarab­jában, amelyet 1785 karácsonyán mutattak be a királyi színház­ban, a Covent Gardenban "Omai: or a Trip Round the World" (Omai, avagy a világ körüli utazás) címmel, a címszereplő a ta­hiti uralkodóház tagjaként és a trón jogos várományosaként je­lenik meg. E látványosság fényüző és igen hangulatos zárójele­netében, amelyben - Philip de Loutherbourg díszlettervező mun­kájaként - a déltengeri sziget nagy öblét láthatjuk naplemente­kor, Omai úgy jelent meg, amint éppen a trónra lép, körülvéve a szomszédos szigetek számtalan követétől, akiknek hódolatát fogadja. 28

Hogy a valóság egészen más volt, azt Cook akkor tudta meg, amikor harmadik útja során Omait visszavitte hazájába. Kide­rült, hogy Omai honfitársai semmiképp sem voltak hajlandók arra, hogy Omainak bármiféle öröklött jogát elismerjék, és az a nagyvilági tapasztalat sem hatott senkire, amelyet utazása során a szigetlakó gyűjtött. Még az ajándékok sem szereztek Om ainak tartósan barátokat, amelyeket Omai európai barátaitól kapott, és nagyvonalúan, de válogatás nélkül osztott szét honfitársai között, és Cooknak rövidesen fel kellett ismernie, hogy fölöttébb nehéz Omait visszahelyezni szülőföldje lakosságának közösségé­be, nem lehet számolni azzal, hogy ennek következtében jobbá válnak az anyaországgal való kapcsolatok. 20 .

Útibeszámolójában Georg Forster sajnálkozik amiatt, hogy Angliában elmulasztották Omait valamilyen hasznos foglalko­zásra, például az ács- vagyasztalosmesterségre megtanítani, ami­vel visszatérte után kivívhatta volna földijei tiszteletét; "szomorú tény - állapítja meg Forster -, hogyaszigetlakó közel kétéves angliai tartózkodása alatt nem tanult meg mást, csak annyit, hogy a szigetlakók előtt valamilyen zenét csaljon ki kintornájá­ból, vagy bábszínházat rendezzen nekik". 30 A német utazó ugyan-

248

15. Job ben Salamonnak, "Banda főpapjának" arcképe, Blllett, Th. "Some Memoirs of the Life of Job" (Néhány emlék Job életéről) címü könyvéből (London, 1734).

akkor örömmel nyugtázza, hogy egy másik szigetlakót, aki Cook második utazása sor,án akart eljutni velük Európába, le tudtak beszélni tervéről: "Es valóban, ha arra gondolunk, mit tanult földije, Omai nálunk, romlatlan barátunk szíve és erkölcsei szempontjából bizonyára az volt a legjobb, hogy otthon maradt. Az igaz, hogy London pompáját nem ismerhette meg, de isme­retlenek maradtak előtte az erkölcstelenségnek mindazok az utá-

249

tatai is, amelyeket Európa legnagyobb fővárosaiban szinte min­denütt ugyanúgy megtalálhatunk. ":n

A bennszülött vendégek előkelő származásáról szóló szó be­szédhez gyakran kapcsolódtak még kalandos életút jukról szóló, csodálatos történetek Is. A 18. század olvasóinak érdeklődése, amellyel a viharos életsorsok leírását követte, arra késztette az írókat, de még a természettudósokat is, hogya bennsziilött ven­dégek bizonytalan előéletében változatos események után kutas­sanak. A bennszülöttek némelyike színes, kitalált mesékkel bá­torította az ilyen irány ú kíváncsiságot. Így lett a többé-kevésbé véletlenül idecsöppent bennszü1öuekből csupa kegyvesztett her­ceg, eltaszított szerető, birtokától megfosztott földbirtokos, aki _ hála a jóindulatú fehér hajósoknak - rabszolgaság, hajótörés és kegyetlen bánásmód ellenére is végül megtalálta az Európába vezető utat. Az ilyen fantáziadús életrajz mintapéldájául szolgál a maga korában rendkívül sikeres regény, az "Oroonoko", amelynek cselekményét 1750 körül megzenésitették és színpadra alkalmazták. 32 A történet központi alakja és címszereplője egy előkelő származású nyugat-afrikai néger. Anyja eladja fehér rab­szolga-kereskedőknek; Suriname-on kegyetlenülrobotolnia kell. Az elbeszélésnek az a motívuma, hogy a sors kegyetlensége szol­gává alacsonyít ja a herceget, Aphra Behnnek, az írónőnek al­kalmat ad a legérzelgősebb kommentárokra. Oroonoko szülő­földjének és származásának leírása, változatos kalandjainak be­mutatása, a szerelmi románc, melybe belebonyolódik - mindez nem hagy kétséget afelől, hogya hős nemes, érzékeny lelkű és mélységesen sajnalatra méltó. Oroonoko ugyan soha nem uta­zott el Európába, és egy divatos, kiagyalt történet papírízű me­sealakja maradt; de néhány, Angliába került honfitársát, hacsak nem voltak teljesen bárdolatlanok, hozzá hasonlították, és ezek hasznot is húztak irodalmi előképükből.

Elvétve persze a bennszülött látogatók valóban meglehetősen mozgalmas életútról számolhattak be. A Bonduból származó Ayuba Suleiman Diallo esetében is ez volt a helyzet, ő a felvilá­gosodás korának egyik leghíresebb afrikai látogatója volt Eur~­pában. J ob ben Solomon, ahogy az angolok nevezték, semmI­képp sem volt a fekete bőrü "Pontifex maximus"-ok közül való, akinek a legtöbben tartották. Közönséges mohamedán keres-

250

kedő volt, aki a Gambia folyó felső folyásáról származott; sorsa azonban bővelkedett szokatlan és meglepő fordulatokban,33 Job afrikai hazájától nem messze esett ellenséges néger törzsek fog­ságába, és egy rabszolgahajó fehér kapitányának gondjaira biz­ták; fárasztó tengeri út után egy marylandi dohányültetvényre került. Mivel járatos volt az arab írástudók munkáiban, ele al­kalmatlan volt a nehéz fizikai munkára, J ob eleinte a mindennapi imában keresett menedéket, azután a szökésben; újból elfogták, de egy angol emberbarát megvásárolta számára a szabadságot, és véglil Angliába hozta. Londonban J ob ben Solomon szigoni erkölcseivel és tanulékonyságával befolyásos barátokra tett szert a társaság magasabb köreiben: az iszlámkutatók keresték társa­ságát, és bemu.t:atták a királynak. Egyik biográfus a, Thomas Bluett így írja le első találkozását az udvarral: "Egy nap, ami­kor Sir Hans Sloane-nál tartózkodott, annak a sürgető kíván­ságnak adott hangot, hogy bemutassák a királyi családnak. Sir Hans megígérte, hogy bevezeti, amint megfelelő ruházatot szerez magának. J ob ez ügyben segítséget kért egyik barátjától, s ka­pott egy szokásos szabású pompás selyemöltözéket, mire bemu­tatták a királyi párnak és a királyi család többi tagjának. A ki­rálynő kegyesen drága aranyórát ajándékozott neki; Job még aznap abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Montagu her­cegével és a nemesség más képviselőivel étkezhetett; itt is átnyúj­tottak neki egy kedves ajándékot. A herceg gyakran magával vitte vidékre, megmutatta neki a kertészkedéshez szükséges szer­számokat, és megmagyaráztatta azok használatát is ..... 34 Több mint egyéves angliai tartózkodás után J ob ben Solomon vissza­tért szülőföldjére, es ezzel ő lett az első afrikai rabszolga, aki hírt vihetett hazájába az amerikai kontinensről is. Apját persze nem találta már életben, és felesége is máshoz ment közben férj­hez; de volt elég régi barátja, akit üdvözölhetett, s akik éppoly rendkívülinek tarthatták Ayuba Suleiman Diallo sorsát, mint korá b ban angol pártfo góL 35

251

d) Problémál?- egymás megértésében

Feszült figyelemmel követték az európai tudósok a tengerentúli vendégek intellektuális fejlődését európai tartózkodásuk idején. Még ha az európai ruházat és az idegenség ebből adódó varázsa, valamint az előkelő származásról szóló szóbeszéd jelentősen hoz­zájárult is ahhoz, hogya bennszülöttek társaságképesek legye­nek Párizsban vagy Londonban, a tengerentúlról érkezett láto­gató a szellemi vita magasabb élvezetében csak akkor részesül­hetett, ha ki tudta fejezni magát európai beszélgetőtársa nyelvén. Az természetesen föl sem merült, hogy az európai megtanulhatná a huron vagy a polinéz nyelvet; ezen a területen is hallgatólago­san eleve feltételezték, hogy a bennszülötteknek kell alkalmaz­kodniuk, legalábbis Európában. Mindazonáltal az európai tudó­sok talán ekkor ismerték fel először egybehangzóan, hogy fel­tétlenül meg kell teremteni egymás szóbeli megértésének alap­jait, ha azt akarják, hogyakultúrák találkozása Európában több legyen puszta szórakozásnál és a fizikai-antropológiai állapot felmérésénél. '

Az ilyen várakozásokat persze szinte mindig csalódás követte. Egyes utazókra, mindenekelőtt az indiánokra, a civilizált kör­nyezet, amelybe váratlanul belecsöppentek, annyi terhet rótt, és annyira összezavarodtak, hogy inkább hallgatásba burkolódz­tak; egyébként éppen az indiánoknak olyannyira kellett küzde­niük pusztán fizikai túlélésükért is, hogy igen távol álltak tőlük a szellemes megjegyzések. Más tengerentúlról érkezett látogatók­nál is azt tapasztalták az európaiak, hogy rendkívül nehezükre esik mind az európai nyelvek megértése, mind az e nyelveken való beszéd. Kissé csalódottan állapították meg, hogy például egy déltengeri szigetlakónak nyilvánvalóan nehezebb volt elsa­játítania valamennyire az angol nyelvet, mint egy angolnak meg­tanulni valamilyen, számára ismeretlen európai nyelvet. Türel­metlen francia megfigyelők például, ha sikertelenül próbáltak beszédbe elegyedni Aotourouval, nem tudták leplezni kelletlen­ségüket; néhányan kimutatták amiatt érzett haragjukat, hogy Tahitin nem franciául beszélnek, és ezzel tanúságot tettek arról a kultúrsovinizmusról, amelyet Voltaire igen találó módon osto-

252

ro~ott, a~ikor a:t írta, honfitársai azt hiszik, hogy Bábel 1:01'­

nyanak épltése elott az egész világon franciául beszéltek. Más szeI,ntanúk persze, akiknek Aotourout bemutatták, tudó­

sokna~, mmt La ~ondamine, Buffon, de Brosses, d' Alembert, He!v<;tlUs vagy DIderot, körültekintőbb és megértőbb módon probaltak az idegenből jött vendéggel beszélgetni, nem erősza­kosko,dtak, ,ha a vendégből hiányzott a hajlandóság, és abba­h,agytak ~,tarsalgásra irányuló kísérleteket, ha a partner fáradni latszott: o~et nen; a:1l1y!ra ,az érdekelte, hogy megállapítsák a tehe:ség ~lanyoSsa?alt, lI1kabb a kifejezési nehézségek okaira akartak rabukkanm. Ezek a tudósok nemcsak abban hittek ko­rukra jel~~r::zö módoI~, hogy mindennek anyagi oka van,s hogy a bennszulottek nyelv1 problémái beszélőszerveik másféle felé í­tésér,e .vezethetők .vissz~; l:elyesen állapították meg azt is, ho~y a" SZOklI~~S é~ a ~zl~takt~ka1 ~onstrukció rokonsága, amely a leg­tobb ~ut~paI szamara h1dat Jelent a többi nyelvhez, az indiánok, a~ afnkarak és a csendes-óceáni szigetlakók számára nem jelent ,k~nnyebbséget. Ezekben a körökben igen jól megértették azt is, " mIlyen. nehezen igazodhatott el a bennszülött vendég egy olyan f~gal,m~ nyelv~en, amely az övétől teljesen különböző képzetvi­lagboi lI1dul kl, és tudtak azokról az idevágó nehézségekről is, amelyekkel a ka~,adai, ~ittéri~ők találkoztak, amikor megkísé­relték értelemszeruen atultetm a katekizmus szövegét az i d" b "l" k n lan enns zu otte nyelvére.

Ami~or például Bougainville Aotourout védte a vád ellen, hogy mncs nyelvtehetsége, egyáltalán nem hiányoztak ehhez a szeml.éle:es érvek. "Ez az ember - írja Bougainville - legalább harmmceves volt; emlékezetét soha semmiféle tanulással sem gyakorolhatta, és semmiféle szellemi erőfeszitést sem kellett ten­me soha. Ezzel szemben egy olasz, egy angol vagy német való­b~n képes arra, hogy egyéves előkészület után kielégítő en fejezze kl magát franciául, hiszen ezek a külföldiek a mienkhez hasonló gr~mmatikát használnak, ugyanolyan erkölcsi, természettudo­manyos, politikai és szociális képzeteik vannak, amelyeket ha­sonlo s~avakkal fejeznek ki, mint a franciák, és így gyermek­k?~uk ~:~ szerzett tapasztalataikat csak le kell fordítaniuk. Ta­h111 lakoJanak azonban, akinek csak kevés fogalom áll rendelke­zésére, amelyek egyrészt igen egyszerű és szűk körü társadalmi

253

létre, másrészt minimális szükségleteire vonatkoznak, szellemi és testi tunyaságra való hajlama mellett az alapfogalmak világát először még újonnan meg kell teremtenie, mielőtt azokat nyelvük szavaira lefordíthatná."3

!1 Bougainville azonban maga is bizo­nyára alábecsUlte azokat a nehézségeke t, amelyek az Aotourou­val való beszélgetés útjában álltale "Ha a szigetlakó, aki ben­nünket elkísér - írta visszafelé hajózva a Csendes-óceán vizein a hajónaplóba -, túléli az utazást, és sikerül eljutnunk odáig, hogy megértsük egymást, olyan ismeretekhez jutunk szülőföld­jéről, amelyek az egész emberiség számára érdekesek lesznek."3? Ezek a remények nem teljesülhettek.

Még ha Aotourou francia nyelvismerete párizsi tartózkodása alatt nem haladta is meg a néhány leggyakrabban használt szót, az őt megfigyelő tudósok nem kételkedtek abban, hogy képes lenne tanulni. Bougainville felháborodott, ha szigetlakójáról mint "vademberről" beszéltek, ez a fogalom egyébként egészen a 19. századig használatos maradt minden nyugat-európai nyelv­ben; újra meg újra hangsúlyozta, hogy csak a bennszülöttlét kü­lönleges körülményei akadályozták meg Aotourout abban, hogy megfelelő képzettségre tegyen szert. Végül is vitathatatlan volt, hogyaszigetlakó a francia környezetnek számára újszerű inge­reire éber szellemmel reagált, örömöt és gyászt, kedvet és ked­vetlenséget, várakozást és csalódást - a gyermekekhez hason­lóan - igen spontán módon tudott kifejezni; mint már említet­tük, megállapították azt is, hogy ami a tájékozódóképességet, de a látás és a hallás érzékenységét is illeti, messze az európaiak fölött állt. A francia tudósok Aotourou érzékelés éről és felfogó­képességéről végzett megfigyelései sajnos nem maradtak ránk; valószínű azonban, hogyaszigetlakót ilyen vonatkozásban is behatóan tanulmányozták. Mindenesetre megvolt az érdeklődés, hogy az emberiség feltételezett természeti állapotához közel álló "tárgyon" vizsgálják a civilizáció hatását, és az érdeklődés a ké­sőbbi évtizedekben szemmel láthatóan fokozódott. Így például azok az igen részletes megfigyelések, amelyeket Itard, párizsi or­vos és pszichológus, Condillac egyik tanítványa, egy 1800 körül, Toulouse közelében fellelt "erdei emberen" végzett, mindenkép-

254

pen szoros szellemtörténeti kapcsolatban állnak azokkal a meg­fontolás okkal, amelyeket Aotourou látogatása Európában a szakemberek körében kiváltott. 38

e) Nevelési problémák.

A bennszülött látogatók szellemi továbbfejlődése terén valóban örvendetes eredményekről csak azon vendégek esetében számol­hattak be a tudósok, akik vagy gyennekkorukban kerültek Euró­pába, vagy esetleg még a tengerentúlon szereztek bizonyos alap­képzettséget, vagy már korábban kapcsolatban álltak más, írá­sos kultúrával rendelkező kultúrkörökkel, például az iszlámmal.

E vendégek közül egyik leghíresebb az afrikai Anton Wilhelm Amo volt, aki négyéves korában került Németországba, és a braunschweigi hercegnő védenceként kiváló nevelésben részesült. Amo a hallei egyetemen tanult, Wittenbergben doktorált, és vé­gül porosz államtanácsosi rangig emelkedett; amikor azonban pártfogója elhunyt, kedélybetegségbe esett, és visszatért Afriká­ba, ahol élete további részét állítólag meditatív elzárkózottság­ban töltötte. 3D

Sierra Leone egyik lakójáról, akit J ohn Henry Naimbannának hívtak, és állítólag az ottani bennszülött király fia volt, azt írják, hogy fékezhetetlen tudásvágya hajtotta Angliába, ahol tanító­mesterét minduntalan arra kérte, hogy szenteljen több időt taní­tására. "Ismereteinek fejlődése minden tekintetben jelentős volt - írja egy korabeli megfigyelő. - Bár megérkezésekor rosszul be­szélt angolul, ott-tartózkodásának tizennyolc hónapja alatt igen folyékonyan megtanult olvasni, és könnyedén írt angol nyelven levelet is. Amikor megérkezett, megvolt benne mindaz a tulaj­donság, amelyekről úgy tartjuk, hogya legtöbb afrikainál meg­találhatók: hitt a boszorkányságban és képtelen volt megbocsá­tani, ha valaki megbántotta. .. Mire elhagyta Angliát, egészen megvetendővé vált szemében a büszkeség és a bosszúvágy, bo­szorkányhite teljesen megszünt, és gondosan ügyelt viselkedésére. Tiszta erkölcsű volt; már Sierra Leonéban is tartózkodott az ita­lozástól, és Angliában erős ellenérzést tanúsított a közönséges­séggel és mindenfajta bünnel szemben ... Nagy tiszteletet tanú-

255

sított a keresztény vallás tanítói iránt, akiket meghívott, hogy látogassanak el szülőföldjére, a legmesszebbmenően t,is~telt:e a Szentírást, amelyet meglehetősen jól megismert, és vallasl kérdé­sekrőlnagy nyíltsággal és egyszerűséggel beszélt ... "40

Egy másik afrikai, Olaudah Equiano, egy fiatal ibo, akit Euró­pában Gustavus Vassának hívtak, 1760-ban került. rabszolga­ként Angliába, egy kvéker szolgálatába állt, átmenetlleg borbély lett, majd kereskedő, és saját ügyeit intézve utazott Levantéba, Közép-Amerikába és Grönlandra. 1786-ban Vassa is részt vett egy terv kidolgozásában, amely az amerikai négereket akarta visszavezetni Afrikába, és a Freetown-kolónia megalapítását ter­vezte; később megbecsült nevet szerzett magának a rabszolgasá­got ellenző angliai mozgalom tagjaként. "The Interesting Nar­rative of the Life of Olaudah Equiano" COlaudah Equiano életé­nek érdekes története) című könyvében Vassaröviden bemutatta hazáját, Nigériát, leírta rabszolgaságba esésének körülményeit, majd együttérzésre szólító felkiáltással zártGl könyvét, hogy szün­tessék be a méltatlan emberkereskedelmet, a,mit ő nem tud össze­egyeztetni az európaiak keresztény gondolkodásmódjá v~l. 4~ A könyvet a brit alsóház tagjainak ajánlotta, és ahogy az eloszo tudatta, szerzője remélte, hogya magas gyülek;ezetben felkelti az együttérzést a rabszolgák szenvedése iránt. Elettörténetén~k elolvasása állítólag J ohn Wesleyt is arra késztette, hogy egy W1I­berforce-nak írott levélben hangot adjon az abolicíonisták köve­telés eivel való egyetértésének. 42

Equiano tizenegy éves korában került a fehérek fogságaba; földije, Philip Quaque tizenhárom éves korában az Arany-part­ról, egy Afrikában működő hittéritő társaság támogatásával uta­zott Angliába. Quaque volt az első afrikai, akit az anglikán egy­ház papjává szenteltek; 1766-ban hittérítőké~t ~isszatért Af.rika nyugati partvidékére. Az angoloknak az afnkat tengerpart! te­rülethez fűződő kapcsolataik szempontjából egy olyan ember, mint Quaque, felbecsülhetetlen értékű volt. Mivel egyaránt jár­tas volt a Szentírásban és a kereskedelmi ügyletekben, egyszerre volt közvetítő és lelkiatya; rendkívüli igyekezettel próbálta afri­kai honfitársainak műveltségét is gyarapítani, különösen a mu­lattokét, és ezzel megteremtette a tanítókból, jogászokból és hi­vatalnokokból álló korai vezető réteget. Quaque, aki Angliában

256

tizenegy évet töltött, Afrikában angol életmódot folytatott, köny­vekkel és mahagóni bútorokkal vette körül magát, és érezhetően mind rosszabbul beszélte a bennszülött nyelveket. 43

Az Afrikából Európába érkező látogatók közül az egyik leg­kiemelkedőbb alak végül Ignatius Sancho volt. Rabszolgahajón jött a világra, és kétéves korában hozták Angliába. Tudjuk róla, hogya Montagu család komornyikjává lépett elő, végül pedig gyarmatáru-kereskedése volt Londonban. Emellett állandó kap­csolatban állt művelt körökkel; barátai közé tartozott Garrick, a színész, és Lawrence Steme. Írt néhány verset és egy érteke­zést a zene elméletéről, és amikor 1788-ban meghalt, összegyűj­tött, posztumusz levelezése nagy közönségsikert aratott:14

Külön-külön ma már aligha állapíthat juk meg, valójában mi­lyen mélyen hatott az európai műveltség azoknak a tengerentúl­ról érkezett látogatóknak a személyiségére, akik fiatal koruk vagy származásuk következtében különösen alkalmasnak lát­szottak arra, hogy elsajátítsák az európai kultúrát. Bizonyos, hogy az angol és francía tudósok, ha mégoly kevés érdeklődést találtak is a bennszülöttben az európai szellemi élet iránt, köny­nye n készen voltak már magát az érdeklődést is intellektuális tel­jesítményként értékelni. Mindent megtettek annak érdekében, hogy megkönnyítsék a látogatók tanulmányi előmenetelét, és nem fukarkodtak a jóindulatú bátodtással, elhamarkodott di­csérettel: a bennszülött vendég társaságban elejtett véletlen meg­jegyzése már rendkívül szellemesnek találtatott, és egy rneglehe­tősen átlagos színvonalú teológiai vagy politikai értekezést, ame­lyet valamelyik barátja segítségével szerkesztett, már mint rend­kívül eredetit dicsérték meg. A papi kollégiumokban és az egye­temeken a Kanadából vagy Afrikából érkezett diák a tanár tá­mogatását élvezhette, és ezért néhány európai diák irigyelt e is. S már pusztán azt is, hogy néhány tengerentúlról érkezett ven­dég készséggel alávetette magát az orvosi vizsgálatoknak és a tudományos kikérdezés nek, úgy vélték, a tudomány iránti kü­lönleges nyitottság jeleként, dicsérőleg könyvelhetik el.

Különösen azoknak az afrikai látogatóknak volt a felvilágo­sodás korában az értelmiségiek körében nagy kelet jük, akik a mohamedán hitet vallották, de kedveltségük nem mindig állt arányban személyes érdemeikkel. Európában tudták, hogy az

257

iszlám tudomány messze a Szahara természetes határain túl is elterjedt; a berberek földjéről időnként érkező hírek úgy beszél­tek Timbukturól, mint intellektuális találkozóhelyről, továbbá Afrika nyugati és keleti partjairól azt írták egyes utazók, hogy ott titokzatos arab könyveket tanulmányozó bennszülöttekre ta­láltak. 1632 után az angol egyetemeken mód volt az iszlám ta­nok tanulmányozására, és a 18. század elején két jelentős pub­likáció, Ockley "I-üstory of the Saracens" CA szaracénok törté­nete) cimü munkája, valamint George Sale Korán-fordítása je­lentősen növelte az iszlám kultúra ismeretét Európában. Rész­ben az iszlám világ iránti fokozott érdeklődéssel, amely hama­rosan átterjedt a párizsi és a göttingai egyetemre is, magyaráz­ható az érzelmes jóakarat, amelyet egyes iszlám kultúrájú afri­kaiakkal szemben tanúsítottak: igy például elég volt a már em­lített J ob ben Solomontól egy arab nyelven írott levél ahhoz, hogy fölhívja magára a szakemberek figyelmét.

Annak ellenére, hogy néhány, tengerentúlról érkezett látogató igen sokszor nagy szorgalomról tett tanúságot, az Európában el­sajátított tudás a legtőbb esetben mégis igen felületes lehetett. Eltekintve a nyilvánvaló nehézségektől, a nyelv és az illendő vi­selkedés megtanulásától, problémát jelentett számukra az is, hogy miként lehet értelmesen összekapcsolni hagyományos kul­túrájuk értékdt egy keresztény-európai kultúra. lehetőségeivel. Egy másik magasan fejlett kultúrkörhöz tartozó ember, mondjuk egy arab vagy egy kínai esetében a nehézségek csökkentek azál­tal, hogy mind az iszlám, mind a konfuciánus müveltség világát, logikai struktúráját, valamint állampolitikai és erkölcsi impera­tivusait tekintve is össze lehetett hasonlítani az európai kultúrá­val: mindezek a kul túrák kifelé meglehetősen nyitottnak bizo­nyultak, és valamelyest elősegítették vagy lehetővé tették a szel­lemi termékek cseréjét a szomszédos idegen kultúrákkal. A ke­resztény és zsidó kisebbségek meglehetősen szoros kapcsolatai egymással, és ugyanezen körök kapcsolatai a mohamedánokkal a Közel-Keleten, vagy a francia jezsuiták és a kínai császári hi­vatalnokok kapcsolatai bizonyítják - számtalan más példa mel­lett - az ilyesfajta termékeny, kölcsönös kapcsolatok lehetőségét.

Ezzel szemben az archaikus kultúrák fölöttébb befelé fordul­tak; az általuk kimunkált gondolkodási vagy rendező elvek az

258

önmagában zárt világ- és társadalomképen belül teljesen értel­mesnek bizonyultak ugyan, de nem voltak elég rugalmasak, és a külső hatások számára is igen nehezen voltak megközelíthe­tőek. Ez határozta meg a bennszülöttek intellektuális viselkedé­sét is Európában. Az indiai, afrikai vagy a csendes-óceáni szige­ten lakó bennszülött egyes emberként -- váratlanul irdatlan kul­turális ingerek nek és befolyásoknak kitéve nem volt képes eze­ket ellenőriz ve befogadni és hagyományos müveltségi horizont­jába integl'álni - a kultúrák összefonódása, amelyre etnikai cso­portok között bizonyos feltételek esetén volt lehetőség, az egyén esetében sokkal nehezebb volt. Mivel úgy tűnt, hogy közvetitő út nincsen, a bennszülött szélsőséges megoldásokra hajlott: vagy megpróbált nlinden addigit elfelejteni és visszaszorítani, és fel­tétel nélkül alkalma21kodott, vagy elhatározta, hogy megszokott kulturális hagyományait nem adja fel. Ebben a döntésben, bár­hogyan esett is, volt valami visszavonhatatlan: ez mindenekelőtt azokban az esetekben mutatkozott meg, amikor a tengeren túl lakó, aki Európa mellett döntött, visszatért hazájába, és ott meg kellett állapítania, mennyire idegenné vált honfitársai számára.

A jelenből vett példa talán segíthet abban, hogy megértsük ezt a problematikát, amelyet fentebb már "akkulturációnak" és "ellenakkulturációnak" neveztünk. Ismerjük a "négritude" af­rikai szellemi mozgalmat, melynek alapgondolata a fekete em­bernek és sajátos erkölcsi, szociális és müvészi értékeinek reha­bilitálása.45 Az eszme útjának egyengetői, az Antillákról szár­mazó Aimé Césaire, a dél-amerikai Léon Damas, a szenegáli Leopold Sedar Senghor, kivétel nélkül Európában tanultak, ideo­lógiájuk - Európa-ellenes elemeiben és éppen azokban - hajszál­pontosan megfelel bizonyos antikolonialista, kultúrsoviniszta és nacionalista szellemi áramlatoknak, amelyek Európában a fran­cia forradalom idején kezdtek megjelenni. Kétségtelenül téves lenne ezek után azt hinni, hogya "négritude" fekete szószólói egyszerüen csak elsajátították az európai gondolkodás elemeit annak tudatában, hogy azok használhatók, és ezeket az eleme­ket hazájuk szellemi állapotának megváltoztatására használták fel - ezt megtehette volna egy kínai' vagy egy japán, és valóban ezt tették az ázsiaiak a két világháború között. A "fiégritude ideológia" megalapítóinál valójában az történt, hogy mielőtt egy

259

eszmét kidolgozhattak volna, érzelmi és intellektuális képessé­geiket, valamint logikai következtetési és érvelési módszereiket szükségképpen európai mintán _kellett iskolázniuk, ami - Roger Bastide megállapítása szerint - ahhoz a paradoxonhoz vezetett, hogya "négritude" végül is olyan kísérletté vált, amely egy de­afrikanizált tudati tartás ból kiindulva próbálta nyilvánvalóbbá tenni Afrikának mint jelenségnek friss keletű eredetiségét. 46 Eb­ből szükségszerűen következett, hogy a "négritude"-nek éppen a legmeggyőzőbb harcosait, ha visszatértek eredeti törzsi közös­ségükbe, amely per definitiol1em a legközelebb állt egzisztenciá­lisan a "négritude" értékeihez, alig értették meg igazán.

Nyilvánvaló, hogya 18. század művelt európai embere szá­mára még tökéletesen idegen volt a bennszülöttek művelődés é­nek problematikája. Megelégedtek azzal, hogy figyelemmel ld­sérték az egzotikus vendég műveltségbeli előrehaladását; gond­talan naivitással örültek, ha a "vadember" el tudta sajátítani a "civilizáltak" néhány viselkedésfonnáját, és őszintén csalódtak, ha ez nem sikerült.

Megfigyelték azonban már akkoriban is, hogy a tengerentúli ember, midőn visszatért hazájába, alig tudott otthon bármiféle megbecsülést szerezni időközben megszerzett műveltségével, és elismerték, hogy mind egyházi, mind politikai téren igen nehéz lenne a kultúrák közötti senki földjén Európában kiképzett benn­szülötteket alkalmazni. Csalódottan számoltak be francia és an­gol utazó k például arról, milyen kevés információt adott át a huron Savignon, aszigetlakó Omai vagy az afrikai Anton Wil­helm Amo az otthoniaknak Európáról, és valójában milyen ke­véssé voltak átadható k a messzi földön járt bennszülöttek ta­pasztalatai.

Különösen világosan meg lehetett figyelni ezt - mint már utal­tunk rá - Omai Tahitira való visszatérésekor. Az európai cso­dálókkal és tudósokkal tartott kapcsolatoktól elkényeztetve és önbecsülésében igen megerősítve, ezenkívül néhány elképesztő, ám igen összefüggéstelen ismerettel felvértezve Omai a?:t hitte, hogy könnyedén megszerzi majd az otthoniak megbecsülését, sőt tiszteletét. Omai és az angolok is azt hitték, hogy azt a ke­véssé előkelő életet, amelyet Angliába utazása előtt az övéi kö­rében élt, továbbá a külseje és félresikerült orra miatti gúnyoló-

260

d~sokat, adc~igra rnál' tökéletesen elfeledik. A figyelem egy röpke p~llan2.ta utan, amelyet Omai mégiscsak kiváltott, földijei me­gmt elfordultak tőle, sőt nagyobb ellenérzésre talált, mint ko­rábban. Omai így Idegenné vált a maga nemzetségében, és Cook úgy látta, át kell költöztetnie Omait egy másik szigetre, védel­mére szilárd házat kell építtetni, és még lőfegyver t is kell adni neki saját védelmére:!7

A l~azájukba visszatért bennszülöttek előtt alapjában véve két­féle ~lselkedés.mód lehetősége állt: vagy a lehető leggyorsabban elfe::J~.ettek lmndent, amit Enrópában elsajátítottak; vagy - ahol a korulmények ezt lehetővé tették - az európai gyarmatosítás árnyékában európai stílusú életet folytattak, aminek az lett a ~~ve:~ezmé~1~e, hogy teljesen elveszítettek minden kapcsolatot t~rzs,~lk tagjalval, .. és a félvérekből álló lcözépréteggel együtt a f~gg?ség és a gyokértelenség, az elismerés és akivetettség kö­zott mgadoztak.

Többnyire az előbbi történt: a bennsziilöttek enrópai emlékei hamar elhalványultak, és számtalanszor panaszkodnak arról az enrópai gyarmatosítók, milyen könnyen levett a bennszülött vé­denc minden műveltséget és finomabb életstílust, mint valami divatjamúlt ruhát. "Miután visszavitték hazájába - írja Le Jeune páter a Franciaországban iskolázott huron Pastechouanról _, ú!.ra törzsének tag!ai közé vitték, hogy megint elsajátíthassa nyel­vuk~t, amelyet szmte már elfelejtett; a szegény ördög azonban megl11t barbárrá lett, akár a többiek, és azóta is megmaradt bar­bárságában, "48

A második viselkedésmódról is több beszámolót ismerünk' illuszt:ác~óként említsünk meg itt egy különösen jellemző példát; ~z afnka1 Jacobus Elisa Capitain teológiát tanult Leidenben, és lr.~ egy, .a rabs~ol~a-kereskedelmet dicsőítő írást, amely széles korben lsmertte valt. Protestáns hittérítőként visszatért a hol­land kereskedelmi telepre, El- Minára, eleinte lelkesen dolgozott a ~.elkészi hivatalban, és ő volt az elsők egyike, aki evangéliumi szovegeket fordított le bennszülött nyelvre. Szívesen feleségül vett. volna egy néger nőt, ám egyházi elöljárói vonakodtak meg­adm a beleegyez~st, mivel választottja nem volt keresztény módra megkere~ztelve. Igy Capitain európai nőt vett feleségül, aki a je­lek szennt csak szerencsétlenséget hozott rá. "Nyilvánvalóan

261

kedvét szegték Isten szőlejében végzett munkája szerény eredmé­nyei - írja egy angol gyarmattörténész -, s Mammon kedvéért elhanyagolta Isten szolgálatát, végül néhány szerencsétlen keres­kedelmi ügylet után teljesen elszegényedve halt meg az 1747. év februárjának l-én."49

A tengerentúliak és az európaiak találkozásának áttekintését meglehetősen kellemetlen érzésekkel zárjuk. Európában ugyan nem került sor a más rasszokhoz tartozó emberekkel szemben oly mérvű és egyáltalában azokkal összevethető brutalitásokra, mint amilyenek az első pOltugál és spanyol felfedező utak óta a tengerentúli területeken napirenden voltak, de aligha mondhat­juk, hogya bennszi:ilöttekkel itt lényegesen nagyobb megértéssel bántak volna, mint ott. A tengerentúlról jött vendéghez fűződő kapcsolat problémája egészen a 20. századig meglehetősen mel­lékes kérdés maradt: az archaikus kttltúrák képviselőinek láto­gatásai Európában soha nem voltak gyakoriak, és a demográ­fiai, társadalmi, gazdasági fejlődést csak azokban a kikötőváro­sokban befolyásolták, amelyek élénk kapcsolatban álltak a ten­gerentúli területekkel. Hozzászoktak ahhoz, hogya tengerentú­liak jelenlétét a széles körü gyarmati tevékenység egyszerü kö­vetkezményének és a nemzeti világhatalom puszta jelének tekint­sék; a kérdéseket, amelyeket jelenlétük minden esetben felvetett, csak az értelmiségiek kis része vette észre. Eleinte a tömegek szenzációéhségétől körülvéve, azután közömbösen vagy megve­téssel kezeIve, a felsőbb rétegek exkluzív szórakoztatóeszköze­ként futólag tudomásul véve vagy a tudósok meglehetős en kor­látozott vizsgálódásainak tárgyaként - a bennszülött Európábfl-n idegen maradt. Az újságok hasábjain, a röpiratok felszólalásai­ban, a tudós vizsgálatokban, a kézikönyvekben és a regények­ben a bennszülött természetesen határozott nyomot hagyott: ezt szeretnénk szemügyre venni könyvünk második részében.

Második. rész

AZ EURÓPAI SZÍN'rÉR

I~en jelentős dolog egy ilyen hatalmas terület [Brazília) felfede­z~se. Nem szívesen jósolgatnék a jövő nagy kutatásairól, mert nalam sokkal különb emberek is nagyot csalódtak már. Félő h?gy.~zeJ11ünk jóval m?hób? a gyoml"Unknál, kíváncsiságunk pe~ ~lg turelmetlenebb, mmt vagyunk teherbírása. Viláaot ölelnénk at, s csak il levegőt szorongat juk. "

MOlltaigne, "Essais" (1582)

Altalu~ [az útibeszámolók által) megismerjük a világot, és vala­men~ylre pót~ljuk ,saját utazásaink és tapasztalataink hiányát. Ezer hasznos 19azsaggal gazdagodunk, levetkőzzük előítéletein­ket, élvezzük az életveszély és más emberek kitartó fáradozásai­nak gyümölcsét, akik a különböző korokban és különbözŐ he­lyeken értünk dolgoztak.

. Albrecht VOll Haller, "Vorrede zur Sammlul1g neuer und merkwiirdiger Reisen" (1750)

A v!lág végezetéig hordozzuk uralkodni vágyó szellemünk előíté­letelt.

Voltaire, "Essais sur les moeurs" (1756)

A fel,fedezések~ amelyeket európai tengerészeink a távoli tengere­ken es ~ m~s~~l partoko~ tettek, tanulságos és ugyanakkor szóra­koztato sZ1l1Jatekok. Nepeket mutatnak nekünk, akik a müvelt­ség .~~?kü.~ö~böző?b fokain helyezkednek el körülötti.ink, ahogy ~ kulonbozo koru gyermekek állják körül a felnőttet, és példá­!ukkal emlékezetébe idézik, mi is volt ő korábban, és honnan is l11dult.

Friedrich Schiller, "WC/s heijJt und zu we1chem Ende studiert man UniJlersal­

geschichte 2" (1789)

263