beth revis 1 túl a végtelenen

8/20/2019 Beth Revis 1 Túl a Végtelenen

http://slidepdf.com/reader/full/beth-revis-1-tul-a-vegtelenen 1/552



Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014



Írta: Beth RevisA mű eredeti címe: Across the Universe (Book 1)

A művet eredetileg kiadta:Razorbill, an imprint of Penguin Young Readers Group.

Fordította: Varga Csaba BélaA szöveget gondozta: Egyed Erika

Copyright © 2012 Beth Revis, All right reserved.Cover photograph © Shutterstock

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzeneta borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769

ISBN 978 963 373 586 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: [email protected]

www. konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor



Korrektorok: Korom Pál, Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidítekiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak

része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve afénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.



SZÜLEIMNEK,

AKIK MEGLELTÉK A TUDOMÁNYT A TERMÉSZETBEN,és

FÉRJEMNEK,AKI MEGLELTE A TUDOMÁNYT A TECHNIKA VILÁGÁBAN,

mert ŐK NAGYON SZERETNEK ENGEM,

AKI MEGLELTEM A TUDOMÁNYT A FANTASZTIKUMBAN.

Dei gratia.



A tört fény képei úgy táncolnak előttem, mint millió szem

Ez hív engem át oda, túl a világegyetemen......semmi sem változtatja meg a világomat.

Lennon/McCartney



1. AMY

HADD MENJEN ELŐSZÖR ANYU! – szólalt meg apu.Anyu azonban azt akarta, hogy én menjek először. Azt hiszem

nnek az lehetett az oka, hogy félt. Attól tartott, hogy egyszerűisétálok onnan, vissza az életbe, ahelyett, hogy átadnám magam

a hideg, átlátszó doboznak, miután ők belefeküdtek efagyasztanák magukat. Apu azonban ragaszkodott a döntéséhez – Amynek látnia kell, hogyan zajlik. Te mész először, a gyere

edig végignézi. Utána jön ő, én pedig majd itt leszek mellette. Émegyek utolsónak.

– Legyél te az első! – ellenkezett anyu. – És én az utolsó.Igazából azért volt ez az egész nagy felhajtás, mert a fagyaszt

lőtt mindenkinek le kellett vetkőznie. A szüleim nem akarták, hog

meztelenül lássam őket. (Nem mintha a legcsekélyebb vágyreztem volna arra, hogy szembesüljek a csupasz testükkel. Pfujigyelembe véve a lehetőségeket, mégiscsak az tűnt a legjob

megoldásnak, ha először anyu fekszik be az üvegdobozba, hiszminket kettőnket legalább ugyanazokból az alkatrészekből rakt

ssze. Bizony.Levetkőzött. Nagyon véznának látszott. Feltűnt, hogy mennyiiemelkedik a kulcscsontja. Rizspapír vékonyságú bőre pontoslyan dehidratáltnak látszott, amilyen az öregembereké szokoenni. A hasán egészen megereszkedett a bőr. Emiatt mé

ebezhetőbbnek és gyengébbnek tűnt. Nem csoda, hogy mindig gyekezett ruhák mögé rejteni a hasát.



A laboratóriumban dolgozó férfiakat szemmel láthatóan egcsekélyebb mértékben sem izgatta anyukám meztelenségUgyanígy hidegen hagyta őket az, hogy én is, meg apukám is ooltunk. Segítettek anyunak beszállni az átlátszó fagyasztóládáb

Az leginkább koporsóra emlékeztetett, bár az is igaz, hogy

oporsókba párnát szoktak rakni, és emiatt jóval kényelmesebbnűntek, mint ez a fagyasztó. Anyu mintha egy jókora cipősdobozbeküdt volna be. – Nagyon hideg – panaszkodott.Sápadt, fehér bőre nekinyomódott a láda aljának.

– Nem fogja érezni! – mordult rá az első asszisztens.A névtáblája szerint Ednek hívták. A társa felé fordultam

Hassan. Ő az infúzió tűjével átdöfte anyu bőrét. Egyet a bal karjábzúrt, s belekötötte a belső könyökhajlatába. A másikat anyu jobézfejére csatlakoztatta. Közvetlenül a bütykei mögül, abból a na

énából állt ki. – Nyugalom! – folytatta Ed.Parancsot adott, nem udvariaskodott.Anyu ráharapott az alsó ajkára.Az infúziós zacskóban lévő folyadék nem úgy folyt, mint a v

nkább csöppent, mint a méz. Hassan összeszorította a zacskóogy a sűrű zselé gyorsabban lecsússzon az infúziós vezetéken. olyadék pont olyan színű volt, mint az égbolt. Vagyis inkább olya

mint a búzavirágok, amiket Jasontől kaptam a ballagási bálon.Anyu felszisszent a fájdalomtól. Ed leszedte a könyökébe vezet

res vezetéket elzáró sárga, műanyag csipeszt. Élénkvörös vér áraifelé. Belefolyt a zacskóba. Anyu szeme megtelt könnyekkel.



másik zacskóból lefelé folyó kék trutymó valósággal ragyogott rős fényben. Az ég kékes fénye átszüremlett anyukám vékonőrén, ahogy a sűrű folyadék a vénáiban elindult felfelé a karjában – Meg kell várnunk, hogy elérjen a szívéhez – magyarázta felén

andítva Ed.

Apu ökölbe szorította a kezét, és a tekintetét egy pillanatra seette le anyukám szeméről. Anyu becsukta a szemét. A szempilláét, forró könnycsepp csüngött. Hassan ismét megnyomta a sűék anyaggal teli zacskót. Anyu szája szélén vékony vércsík jele

meg, olyan erővel harapott rá az alsó ajkára.

– Na, ettől a cucctól megy rendben a fagyasztás – folytatyugodt hangon Ed. Pont úgy beszélt, mint egy pék, aki tudakarja veled, mennyire fontos az élesztő ahhoz, hogy a keny

megdagadjon. – Nélküle ugyanis parányi jégkristályok alakulnáni a sejtekben, és felszakítanák a sejtfalat. Ettől viszont erősebb

esznek a sejtek falai. Értik, ugye? A jég így nem szakítja fel őket.Anyura pillantott. – Csak hát, rohadtul fájdalmas, amíg a helyéerül.Anyukám holtsápadt arccal feküdt a dobozban. Mozdulatlan

merevedett, mint aki attól tart, hogy a legcsekélyebb mozdulattól

arabokra törhet. Már most úgy tűnt, mintha meghalt volna. – Azt akartam, hogy lásd – suttogta apu. Nem nézett rám, még mindig anyut bámulta. Még csak nemislogott. – De miért? – Mert így tudhatod, mi vár rád.Hassan tovább masszírozta a kék trutymó zacskóját. Any



inyitotta a szemét. Úgy tűnt, hogy valósággal fennakadt a szemgy hosszú percen át azt hittem, hogy el fog ájulni, de szméleténél maradt. – Már majdnem készen vagyunk – biztatott Ed, és az anérével teli zacskóra pillantott.

A vörös folyadék már jóval lassabban áramlott. A néma csendsupán Hassan ziháló légzése törte meg. Tovább nyomkodta utymós műanyag zacskó oldalát. Aztán anyu halkan vinnyogezdett. A haldokló kiscicának ilyen a hangja. A könyökébivezető infúziós vezetékben valami halványkék fénny

elragyogott. – Jól van, megállunk – szólalt meg Ed. – Most már mindenhan a vérében.Hassan kihúzta az infúziókat. Anyu hörögve felsóhajtott.Apu odahúzott maga mellé. Ahogy lenéztem anyura, az juto

szembe, hogy tavaly a templomban pontosan ugyanígy pillantottae nagymamára. Mindannyian elbúcsúztunk tőle, és anyu arreszélt, hogy nagymamának most már sokkal jobb. Valójábaersze, ezzel csak annyit akart mondani, hogy a nagyi már nem él. – Milyen érzés? – kérdeztem.

– Nem túl rossz – hazudta anyu.Legalább még tudott beszélni. – Megérinthetem? – tudakoltam Edtől.A fickó megvonta a vállát, mire én közelebb hajoltam,

megragadtam anyukám bal kezének az ujjait. Már most jéghidolt. Megszorítottam, de ő nem viszonozta a szorítást. – Na, akkor folytathatnánk a dolgot? – szólt rám Ed.



Megrázta a kezében tartott jókora szemcseppentőt. Apuvgyütt

kissé hátrább léptünk, de nem annyira, hogy anyu azt gondolhaolna, egyedül hagytuk abban a jéghideg koporsóban. Ed felhúznyu szemhéját. Ormótlan, bőrkeményedésekkel borított ujj

oltak. Mintha csak fából durván kifaragott rudak tapadtak volnnyukám papírvékonyságú szemhéjára. Egy-egy sárga csepp hullozöld szemébe. Ed nagyon gyors volt – csöpp, csöpp –, és utá

gy határozott mozdulattal lezárta anyukám szemét. Anyu többmár nem is nyitotta ki.

Azt hiszem, holtsápadt lehettem, mert amikor Ed felpillantozúttal hajlandó volt rövid szünetet tartani. Megnyugtatóan rá

mosolygott. – Így nem fog megvakulni – magyarázta. – Semmi bajom – szólalt meg anyu cipősdobozra emlékezte

oporsója mélyéről.Bár leragasztották a szemét, jól hallottam a hangjából, hogyönnyeivel küszködik. – A csöveket! – folytatta Ed, Hassan pedig a kezébe nyomoárom átlátszó műanyag vezetéket. Ed közelebb hajolt anyuhoz.

Kérem, figyeljen! A vezetékeket most ledugom a torkába. Neesz jó érzés. Próbálja meg lenyelni őket!Anyu bólintott, és kinyitotta a száját. Ed lenyomta a csöveket

aratján. Anyukám öklendezni kezdett. A görcsös rángatózás asában kezdődött, és nemsokára már az egész felsőtesonaglott. A rángatózás elérte kiszáradt, felrepedezett ajkát is.Apura pillantottam. Kemény, hűvös tekintettel követte



seményeket.Anyu csak hosszú idő után vált mozdulatlanná és csendess

Megpróbálta lenyelni a vezetékeket, és a nyakán kicsit elmozdultz izmok, hogy jusson hely a csöveknek. Ed keresztülhúzta őketoporsó tetején kialakított nyíláson. Ez a lyuk ott volt nem mess

nyu fejétől. Hassan kihúzott egy fiókot, és nagy adag elektromezetéket vett ki belőle. Egy kötegnyi, ragyogó színű drótot dugoz első csövecskébe. A másodikba egyetlen, hosszú fekete káberült, aminek a végére parányi dobozkát szereltek. Az utolsőbe egészen apró, téglalap alakú, fekete műanyagdarabk

rőltetett le. Ez leginkább egy üvegszálas optikai vezetékre erősítegészen aprócska napelemre hasonlított. Hassan valamennezetéket bekötötte abba a kisméretű, fehér dobozba, amelyet Eözben már ráerősített a koporsófedél nyílására. Mostanra kezdteájönni, hogy a fagyasztóláda valójában nem más, mint e

endkívül jó minőségű tárolódoboz. – Búcsúzzanak el tőle!Felkaptam a fejemet, mert meglepett Hassan kedves hangja. E

áttal állt nekünk. Valamit éppen begépelt egy számítógépbe. ollégája figyelmeztetett minket. Bátorítóan odabiccentett felém.

Apu kénytelen volt a karomnál fogva közelebb húzni, hodamenjek anyuhoz. Nem így... nem akartam, hogy ilyennek lássatoljára. Sárga kristályok telepedtek a szemére, a torka pedidagadt a lenyomott, elektromos kábelekkel telezsúfolt műanysövek miatt. A vénáiban jól látszott az égszínkék váladék las

mozgása. Apu megpuszilta, anyu pedig halványan elmosolyodottezetékek körül. Vállon veregettem. Annyira hideg volt. Hörögv



mondott valamit, ezért aztán még közelebb hajoltam. Három hangallottam. Három fuldokló hördülést. Ez volt minde

Megszorítottam a karját. Tudtam, hogy a torkába nyomott csövellenére mit mondott nekem. Azt, hogy „szeretlek”. – Mami – suttogtam, és megsimogattam száraz arcbőrét.

Hétéves korom óta nem szólítottam így. Azóta anyunak hívtam. – Na, ezzel megvolnánk – szólalt meg Ed.Apu óvatosan megfogta a könyökömet, és próbált hátrébb húzn

Kirántottam a kezemet a szorításából. Ekkor taktikát változtatoMegragadta a vállamat, megfordított, és szorosan magához öle

zúttal nem álltam ellen. Hozzásimultam kemény, izmmellkasához.

Ed és Hassan ekkor előszedett valamit, ami leginkább a tűzoltóömlőjének kórházi verziójára emlékeztetett. Égszínkseppecskékkel keveredő víz ömlött a cipősdobozba. Any

uldokolni és köpködni kezdett, amikor a víz elérte az orrát. – Egyszerűen lélegezze be! – próbálta meg Ed túlbömbölnioporsóba áradó vízsugár hangját. – Nyugodjon meg!A kavargó kék vízben rengeteg buborék támadt. Eltakartá

nyukám arcát. A holtsápadt alak megrázta a fejét. Úgy tűnt, minth

vízbefulladás ellen küzdene. A következő pillanatban azonban mel is adta a harcot. A folyadék összezáródott a teste fölött. Elzárta a tömlőt, és elcsitult a hullámzás. A víz mozdulatlanná vá

Anyukám is.Ed és Hassan ekkor rátette a koporsófedelet an

ipősdobozára. A ládát odatolták a hátsó falhoz. Csak akkgyeltem fel a falat elborító, rengeteg apró ajtóra, amikor any



oporsója eltűnt az egyik mögött. Pont olyan volt, mint ullaházban. Lenyomtak egy kart. Az ajtócskán keresztül is jallottam a gőz sziszegését. Ennyi ideig tartott a villámgyoagyasztás. Az egyik pillanatban anyu még itt volt velünk, övetkező pillanatban pedig mozdulatlanná dermedt mindaz, ami

efagyasztott alakot valójában az anyukámmá tette. Jó hárovszázadon keresztül akár halott is lehetne. Annak szám

mindaddig, míg valaki ki nem nyitja ezt az ajtót, hogy felébressze. – Most a lány jön? – kérdezte Ed.Előbbre léptem. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy

emegjen. – Nem – szólalt meg apu.Ed és Hassan igazából nem várta meg apu válaszát, azonn

ozzáláttak a következő cipősdoboz előkészítéséhez. egcsekélyebb mértékben sem érdekelte őket, hogy kettőnk köz

i fekszik az új koporsóba. A két fickó csupán a munkáját végezt – Tessék? – kérdeztem döbbenten aputól. – Én leszek a következő. Anyád nem egyezett volna bele ebb

Azt gondolta, hogy esetleg meghátrálsz, úgy döntesz, hogy neössz velünk. Hát, én a magam részéről hagyok neked egy kiskapu

n következem. Te pedig, ha esetleg úgy döntesz, hogy inkábisétálsz innen, mert nem akarod, hogy lefagyasszanak, akkor azzem lesz semmi baj. Figyelmeztettem a nagynénédet és agybátyádat. Odakint várakoznak. Egészen öt óráig kint leszne

Miután engem lefagyasztottak, te egész egyszerűen kisétálhatnnen. Anyu meg én nem fogjuk tudni. Évszázadokon át. Csakkor tudjuk meg, ha majd felébresztenek minket. Szóval, ha ú



öntesz, hogy inkább élni akarsz ahelyett, hogy lefagyasztanának, llen nem lesz semmi kifogásunk. – De apu! Én... – Nem. Nem volt tisztességes tőlünk, hogy lelkiismeret-furdaláeltve benned belekényszerítettünk ebbe. Sokkal egyszerűbb le

szintén dönteni, ha közben nem kell farkasszemet nézned velünk. – De hát, megígértem neked! Megígértem anyunak – ellenkezte

lhaló hangon.Égni kezdett a szemem. Gyorsan becsuktam. Két for

önnycsík indult el lefelé az arcomon.

– Nem számít. Nem kényszeríthetünk arra, hogy betarts egy ilyúlyos ígéretet. A saját sorsodról csak te dönthetsz. Megértem a, ha itt akarsz maradni. Nyitva hagyom neked ezt a kiutat. – De rád sincs szükségük! Itt maradhatnál te is velem! Hiszen

em is vagy fontos az expedíció számára! Nem katona vagy, az

zerelmére? Mégis, mi a csudát keresne egy harctéri elemző azon j bolygón? Itt maradhatnál, és akkor...Apu megcsóválta a fejét.

– ...mellettem lehetnél – suttogtam, pedig tudtam, semmi értelmzt kérni tőle.

Apu már eldöntötte, mit tesz. Egyébként sem volt igaz, amit lőbb mondtam. Apu hatodik volt a rangsorban. Nem ő volt xpedíció főparancsnoka, de azért ez akkor is előkelő hely voltanglétrán. Anyu is rendkívül fontos résztvevőnek számított. Náobban senki nem értett a genetikai fejlesztéshez. Kellett a segítségŐ fejleszti majd ki az új gabonát, ami életképes lesz azon a távolygón.



Én voltam az egyetlen, akire valóban nem volt szükség.Apu bement a függöny mögé, és levetkőzött. Amikor kijö

dtől és Hassantól kapott egy kézi törülközőt, hogy eltakarhasmagát, amíg odasétált a fagyasztóegységhez. Amint belefeküdt oporsóba, elvették a törülközőt. Az arcát néztem, mert ne

kartam, hogy a helyzet még kellemetlenebb legyen mind a kettőnzámára. Apu tekintetéből fájdalom sugárzott. Sohasem láttayennek. A félelem és a rám törő kétség miatt még jobban görcsbándult a belsőm. Néztem, ahogy belenyomták a két infúziós csöv

Ahogy lepecsételték a szemét. Megpróbáltam önmagam

menekülni. El akartam hallgattatni az elmémben visszhangétségbeesett sikolyt. Szálegyenesen álltam, mintha vasbovácsolták volna a gerincemet. Az arcom pedig akár kőből ehetett volna. Utána apu megszorította a kezemet. Erősebbemikor lenyomták a csöveket a torkán. Valóságg

sszeroppantam. Kívül is, belül is.Mielőtt megtöltötték a dobozát azzal a kékesen ragyogolyadékkal, apu felemelte a jobb kezét, és eltartotta a kisujj

Beleakasztottam a saját kisujjamat. Tudtam, hogy ezzel az utolesztussal azt ígérte, hogy minden rendben lesz. Csak egész

evés hiányzott ahhoz, hogy higgyek is neki.Valósággal rázkódtam a zokogástól, mialatt teletöltötték agyasztóládát. Nem láttam az arcát, amikor eltűnt a folyadékrétlatt. Aztán a helyére került a láda fedele, betolták a kis ajtó mögs a réseken át ismét kiszökött egy kevés, sziszegő fehér gőz. – Megnézhetem? – kérdeztem.A két asszisztens összenézett. Hassan megvonta a vállát. E



lfordította a parányi ajtó zárókarját, és kihúzta az átlátsoporsót. Ott volt benne apu. Az áttetsző folyadék tömbbé fagyoudtam, hogy apu is megfagyott. Az üvegre szorítottam

enyeremet, és azt kívántam, hogy bárcsak megérezhetnéalahogy a jégrétegen át a teste melegét. Azonnal elrántottam

ezemet. Az üveg olyan hideg volt, hogy szinte sütött. Apagyasztókamrájának a tetején zöld fények villogtak az aplektronikus szerkezeten, amit Hassan az előbb odaszerelt.

A jégben fekvő alak cseppet sem hasonlított az apukámra. – Na, most akkor mi lesz? – kérdezte Ed. – Befekszel hozzáju

agy lelépsz a buliból?Betolta apu koporsóját a falban tátongó, szűk nyíláson.Amikor felnéztem Edre, alig láttam valamit a könnyeimtől. Mint

megolvadt volna a férfi arca. Kicsit egy küklopszra hasonlított. – Én...

A tekintetem megállapodott a kijáraton, ami pont szemben voltülönféle fagyasztóberendezésekkel. Az ajtón túl ott várt rám agynéném és a nagybátyám. Szerettem őket. Boldogan élhetteolna velük. Ráadásul odakint volt Jason is. Meg Rebecca

Heather, meg Robyn és az összes többi barátom. Meg a hegyek,

irágok és az égbolt. A Föld. Igen, az ajtó túloldalán ott volt a Föls az élet.Ám a tekintetem visszatért a szemközti falat elborító, apró ajtó

elé. Az ajtókon túl ott feküdt az anyukám és az apukám.Vetkőzés közben zokogtam. Eddig kizárólag egy fiú láto

meztelenül. Egyetlen alkalommal. Jason azon az éjszakán pillantomeg így, amikor megtudtam, hogy mindent hátra kell hagynom. A



gész Földet. A mindenbe ő is beletartozott. Cseppet sem tetszez a felismerés, hogy ezen a bolygón utoljára Ed és Hassan

meztelenül. Hanyatt feküdtem, és igyekeztem eltakarni magamatarommal és a kezemmel, a két segítőm azonban félrehúzta aromat, hogy be tudják szúrni az infúziós csöveket.

Édes istenem! Sokkal szörnyűbb volt annál, amilyennek akkűnt, amikor anyu feküdt ugyanitt. O, édes istenem! Ó, istenemszonyúan fáztam, közben pedig, mintha perzseltek volna. Éreztemhogy megfeszültek az izmaim, amikor a kék trutymó behatoltzervezetembe. A szívem majd’ kiugrott a mellkasombó

Dübörögni akart. Ütni akarta a bordáimat, ahogy a szerető püfz ajtót. A kék váladék azonban pontosan az ellentétes hatááltotta ki. Lelassultam tőle. Leeelasssultaaam. Ahelyett, hogy zívem azt mondta volna, hogy dob-dob-dob-dob-dob, szépeomótosan csak erre volt képes: dob...dob...

dob...…...dob...Ed durván felhúzta a szemhéjamat. Csepp! Hideg, sárga folyad

öltötte ki a szememet. Mintha csak leragasztották volna. Csöpp!Most már vak voltam.Az egyikőjük, talán Hassan megütögette az állam

ngedelmesen kinyitottam a számat. Úgy tűnt, nem eléggé. ezetékek a fogamhoz csapódtak. Még szélesebbre tártam zámat. A tömlőket kemény mozdulattal legyömöszölték orkomba. Nem voltak olyan rugalmasak, mint amilyenn



átszottak. Úgy éreztem, mintha bezsírozott seprűnyelet erőltettolna le a számon. Öklendezni kezdtem. Görcsösen öklendeztem

A vezetékek műanyaga körül a torkomat elöntötte a mayomorsav és valamilyen rézízű váladék. – Nyeld le! – üvöltött Ed a fülembe. – Próbálj ellazulni!

Könnyű azt mondani. Néhány pillanattal később remegni kezdett a hasam. Éreztemogy a testem belsejében mozognak a drótok meg a vezetéke

miközben Hassan rácsatlakoztatta őket a koporsófedőmre erősítpró, fekete dobozra. A saját cipősdobozomban feküdtem.

Valamit végighúztak a földön. A vizestömlőt. – El nem tudom képzelni, hogy miért vállalkoznak ilyesmire

öprengett Hassan.Csend.Fémes hangot hallottam. Ömleni kezdett a víz. Hide

ermesztően hideg folyadék fröccsent a combomra. Szeretteolna felemelni a kezemet, hogy eltakarjam magamat ott, de estem nem engedelmeskedett. – Hát nem is tudom – válaszolta Ed. – Mert, ugye, ha ú

ézzük, mifelénk sem túl rózsás a helyzet. Az első válság minde

urván hazavágott. A második meg csak még rátett egy lapáttaalán nem azért döntöttek a Pénzügyi Menedék Szolgáltateindítása mellett, hogy több munkahely legyen az embereknek

Aztán mire jutottunk? Ilyen rövid távú melók akadnak csak. Enne örülhetünk túl sokáig. Kiraknak, ha mindenkit lefagyasztottunk.

Ismét csend támadt. A fagyasztófolyadék közben elérte érdemet. Fokozatosan megdermedtek azok a testrészeim



melyek eddig még őriztek valami kis meleget. Átfagyott érdhajlatom, az alkarom és a mellem alatt a bőr is. – Nem érdemes eldobni az életedet. Legalábbis azért nem, am

ínálnak.Ed felmordult.

– Miért? Mit kínálnak? Egy összegben megkapod a fizetésedmégpedig életed végéig.

– Aztán mire mész azzal a sok pénzzel egy olyan hajón, ami csaáromszázegy év múlva köt ki valahol?

Megdermedt a szívem. Háromszáz... és egy év? Nem... ez ne

gy van. Kereken háromszáz esztendőről volt szó. Neáromszáz és egyről. – Annyi pénzzel ki lehet ám segíteni a családodat. Egyből mind

endbe jöhet. Ez a nagy különbség! – Milyen különbség? – tudakolta Hassan.

– Aközött, hogy életben maradsz vagy megdöglesz. Már nelyan a világ, amilyen kölyökkorunkban volt. Rohadtul nem érdekmit vartyog az elnök. Az a híres Pénzügyi Törvény baromira neudja elsikálni ezt a hatalmas adósságot. Ezek meg mégis miről vinnyognak itt? Ki a fenét érdekel

llamadósság meg a munkapiaci helyzet? Inkább arról luszévről beszélnének! – Mondjuk, nem kell elkapkodni a döntést – folytatta Ed. – Va

dő megfontolni a lehetőségeket. Miért halasztották el már megint ndulást?

A fagyasztófolyadék már a fülemet nyaldosta. Kezdett megtelnioporsóm. Megemeltem a fejemet.



Elhalasztották? Mi az, hogy elhalasztották? Torkomban ezetékekkel próbáltam megszólalni, de túlságosan tele volt a szám

Nem mozgott a nyelvem, és a torkomon akadtak a szavak. – Fogalmam sincs róla. Valamit az üzemanyagról hablatyolta

meg a kiküldött szondák eredményeiről. De akkor meg mié

karják, hogy mindenkit az eredetileg tervezett időpontbagyasszunk le?

Gyorsan emelkedett a folyadék szintje. Oldalra fordítottam ejemet, hogy legalább a jobb fülemmel követhessem árbeszédüket.

– Mégis, kit érdekel? – méltatlankodott Ed. – Ők aztán fütyülná. Simán átalusznak mindent. Azt mondják, a hajónak úgyáromszáz év kell ahhoz, hogy eljusson arra a másik bolygór

Akkor mit számít az a plusz egy év?Próbáltam felülni. Lemerevedett izmaim csak lass

ngedelmeskedtek. Elszántan küzdöttem. Újra beszéddróbálkoztam. Mondani akartam valamit, vagy legalább hangot adi a számon. A fagyasztófolyadék közben elérte az arcomat. – Engedd... el... magadat... – hallatszott igen erősen Ed hangja

ülem mellett.

Megráztam a fejemet. Édes istenem, hát, tényleg nem értik? Az egy év eget és földet jelent! Azt az egy évet Jasonnel tölthetnémgy esztendővel tovább élhetnék! Kereken háromszáz évzegődtem el... nem háromszáz és egyre.

Két gyengéd kéz – Hassan keze? – nyomott le űtőfolyadékba. Visszatartottam a lélegzetemet. Igyekezteiemelkedni. Nekem kell az az év! Hiszen az enyém! Az utol



vem... Még egy esztendő! – Lélegezd be a folyadékot! – hallottam Ed elmosódott, tompangját.Alig lehetett érteni a fagyasztófolyadék mélyéről. Próbálta

megrázni a fejemet, de ahogy megfeszültek a nyakizmaim, a tüdő

ellázadt, és a hideg, dermesztően hideg fagyasztófolyadék beömlöz orromon, végigfolyt a csövek mellett, és elárasztotta a testemet

Hófehérke érezhette magát így az üvegkoporsóban, mint émikor rám zárult a láda fedele. Örökre csapdába kerültem.

Éreztem, amikor megmozdítottak. Tolni kezdtek a kis ajtó fel

lképzeltem, hogy a mesebeli herceg a túloldalon vár rám. Mindjádejön, megcsókol, én pedig felébredek. És akkor egy teljes évgymással lehetünk.

Valami kattogni és zúgni kezdett. Beindult a berendezés. Tudtammár csak néhány pillanat, és egyetlen másodperc al

efagyasztanak. Az életemből nem maradt semmi más, mint émajtó alatt kiszivárgó kevéske, fehér gőz.Az járt az eszemben, hogy most legalább aludni fogok. Minde

lfelejtek háromszáz és egy esztendőre. Minden mást.Utána meg az jutott az eszembe, hogy ez milyen jó lesz.

Aztán meghallottam a hussanó hangot! A parányi kamrábaminden jéggé dermedt. Jég fogott körbe. Jéggé fagytam.

Jégből vagyok.

De ha jégből vagyok, akkor hogyan tudok gondolkozn

Arra számítottam, hogy aludni fogok. Arra készültem, hog



lfelejtkezem Jasonről, meg az életről és a Földről. Háromszáz gy évre kikapcsolok. Előttem már másokat is lefagyasztottgyanezzel a módszerrel, és közülük senki nem őrizte meg a tudat

Ha az agyam megfagyott, akkor nem gondolkozhatok. Neehetek magamnál.

Azelőtt olvastam olyan kómás áldozatokról, akikről aondolták, hogy az altatóorvos teljesen érzéketlenné tette őket

műtét előtt, valójában azonban nagyon is maguknál voltak, mindent éreztek. Nagyon reméltem, hogy velem semmi ilyesmi neörténik. Imádkozni kezdtem, nehogy így járjak. Nem lehet

bren háromszáz és egy esztendőn keresztül. Képtelenség volnúlélni.

Lehet, hogy csak álmodom. Csupán lefeküdtem fél órázunyókálni, és álmodtam egy életet magamnak. Lehet, hogy msak félúton járok a fagyasztás felé. Még nem dermedtem meg,

z az egész csupán egy álom. Lehet, hogy még el sem jöttünköldről. Talán még mindig tart az az átmeneti esztendő, és aárjuk, hogy végre elinduljon a hajó. Én pedig elakadtam

Csapdába estem egy álomban, amiből nincs ébredés.Lehetséges, hogy valahogy el kell viselnem az előttem tornyosu

áromszáz és egy évet.Talán igazából még el sem aludtam. Nem teljesen.Talán, talán, talán.Egy dologban azonban nagyon is biztos vagyok.

…

Vissza akarom kapni azt az egy évet.



2. KOROS

AZ AJTÓ ZÁRVA VOLT.

– Na, ez aztán tényleg érdekes – adtam az üres szoba tudtárMert hát, az űrhajókon aligha lehet zárt ajtókat találni. Nincs zükség. Az Isten Áldása távolról sem egy apró jármű. Amikor ks fél évszázaddal ezelőtt útjára bocsátották, a Földön ez számítoleghatalmasabb hajónak. Persze, ahhoz nem elég nagy, hogy n

rezné mindenki a ránk nehezedő fémfalak iszonyatos súlyát. A

ntim szféránál drágább kincsünk nem létezik. Éppen ezért senki, ényleg senki nem merészkedne be a többiek zárt kis világába.

Ezért lepett meg annyira ez a bezárt ajtó. Minek kell bezárni tót, ha egyszer senki sem nyitna be rajta?Amúgy, én vagyok a hülye, hogy ezen meglepődöm. Ez a bezá

tó ezer szónál többet mond Ősfőről.Összeszorítottam az ajkamat. Hogy mi az egészben egszörnyűbb? Hát csak az, hogy pontosan tudom, az ajtót miattaárták be. Nincs rá más magyarázat. Itt, a Megtartó-szinten csupét fő tartózkodhat, Ősfő és én. Az űrhajó jelenlegi és a majda

ezetője. – Cseszd meg! – kiáltottam, és ököllel behúztam egyet tónak.Azért gurultam dühbe, mert tudtam – nagyon is tudtam –, ho

z ajtó túloldalán a nagy esély vár rám. Amikor Ősfőt lehívták rányító-szintre, hogy ellenőrizze a hajtóművet, berohant zobájába egy dobozért. Odament vele egészen a fedélzeti lejárati



majd megfordult, és visszahozta a dobozkát ide, a szobájábMielőtt lement, bezárta az ajtót. Egyértelműnek tűnt, hogy bármapuljon is abban a dobozban, az nagyon fontos, és köze van rhajóhoz. Ha pedig ez így van, akkor nekem, a csillaghaiképzés alatt álló vezetőjének, igenis tudnom kéne róla.

Ősfő rengeteg dolgot eltitkolt előlem. Nehogy már véletlenül csgy megtanítson valami hasznosra ahelyett, hogy értelmetleckékkel és jelentésekkel tömné a fejemet!

Ha megszerezném azt a dobozkát, bebizonyíthatnám neki, hoépes vagyok... Mire is? Igazából nem tudom, hogy mi van benn

Azt viszont nagyon is tudom, hogy valami miatt a hajó vezetőénytelen egyre több időt tölteni odalent, az Irányító-szinte

Komoly gondjaink lehetnek. Korábban Ősfő nem foglalkozott ilyokat ezekkel a nehézségekkel. Én legalábbis nem láttam.

Ha adnának egy rohadt lehetőséget, akkor esetleg tudn

egíteni nekik!Belerúgtam az ajtóba, aztán megfordultam, és leültem elé. Hárovvel ezelőtt, amikor eljött az ideje annak, hogy megkezdődjöniképzésem, magas ívben tettem arra, hogy Ősfő helyes vaelytelen módszerekkel akar-e kiképezni. Végtelenül bold

oltam, hogy elhozott a Tápláló-szintről. Hiába hívnak Korosnaz egész űrhajón én vagyok a legfiatalabb. Mindig is tudtam, hogy napon majd én – aki egyedüli vagyok a korosztályomból eszek az utánam következő nemzedék Ősfője. Sohasem érezteól magam

a táplálók társaságában. Kikészített, hogy megszállottsak a mezőgazdasággal foglalkoztak. Valóságos megváltáelentett, amikor felköltözhettem Ősfőhöz.



Csakhogy most már tizenhat éves vagyok. És elegem van magolásból, a sok leckéből. Itt az ideje, hogy igazi vezető váljelőlem, akár tetszik Ősfőnek, akár nem! Csak hát nem tudo

megbirkózni egy bezárt ajtóval sem! Nem csoda, hogy Ősfő fütyüiképzésemre.

A fejemet nekinyomtam a falnak. Nekicsapódott egy kiállégyszögletes fémdarabnak, a biometrikus érzékelőnek. Mindig gy véltem, hogy ez a műszer irányítja a Nagycsarnok fényeit. egtöbb biometrikus érzékelő a hajó hatékony üzemeltetészolgálja. Felkapcsolják a lámpákat, beindítják az elektronik

erendezéseket... vagy éppenséggel kinyitják az ajtókat.Megfordultam, és a hüvelykujjamat végighúztam a biometrik

rzékelő felületén. – Parancsolj Ősfő/Koros! – csicseregte egy vidám

zámítógéppel generált női hang.

Korosként ugyanaz a biztonsági besorolásom, mint Ősfőé. – Mi a parancsod? – kérdezte a számítógép.Hát, ez furcsa. Az ajtó általában magától kinyílt, ha végighúztam

üvelykujjamat az érzékelőn. Mégis, milyen parancsra volzüksége egy ajtónak?

– Hát, izé, nyílj ki?Ősfő lakosztályának ajtaja azonban a várakozásom ellenére seklott oldalra. Ehelyett mozgást észleltem a fejem fölö

Megpördültem. A mellkasomban vadul dübörögni kezdett a szívemA fejem fölött hajszálvékony, hosszú rés jelent meg émmennyezetben. A két rész lassan süllyedni kezdett, és a résbeeltűnt egy...



Feltűnt egy ablak.Amin a kinti világ látszott.És a csillagok.A hajónak természetesen jól záródó, kerek ablakai volta

udtam, hogy léteznek, de Ősfő sosem mutatta meg őket nekem

Ahogy az űrhajót üzemeltető, hatalmas hajtóművet sem. A Járválőtti feljegyzések egyetlen részletét sem nézhettem meg sohogalmam sem volt arról, hogy a Nagycsarnok fémmennyeze

mögött ablak nyílik a vilire.Sohasem láttam azelőtt a csillagokat.

El sem tudtam képzelni, hogy ennyire gyönyörűek.Feltárult előttem az egész vili. Nagy volt ám, eszelősen nagy.

zemem megtelt a csillagok fényével. Hogy milyen nagyon, agyon sok van belőlük! A csillagok apró, fehér vonásokna

űnnek a világűr halvány, színes csíkjai előtt. Ezek a foltok többnyi

örösek vagy sárgák, de akad közöttük kék meg zöld is. Moogy megpillanthattam a csillagokat, úgy éreztem, mindorábbinál közelebb kerültem ahhoz, hogy leszálljunk arra olygóra. Lelki szemeimmel magam előtt láttam, ahogy először

egénység elhagyja a hajót. Éjszaka lesz. Nem világít a hold, ne

akarják el felhők az eget. Mielőtt megtennénk az első kapavágáogy felépítsük új világunkat, mindannyian megállunk egy pillanatrogy megbámuljuk a magasban a csillagokat. – A parancs végrehajtása megkezdődött – hallottam

zámítógép még mindig rendkívül barátságos hangját. – Leengedemennyezetet. Leengedi a mennyezetet? Miről beszél ez?



A fejem fölött valósággal ragyogtak a csillagok.És ebben a pillanatban a világűrre nyíló ablak kettétört, s

özepén vékony vonal jelent meg. Egyre jobban kitágult. A szélávolodtak egymástól.

Cseszd meg! Cseszd meg!

A Nagycsarnok valósággal megtelt a dübörgő zajjal. Balra obbra kaptam a fejemet. Utána ismét balra és jobbra. Kerestealamit, amiben megkapaszkodhatnék. Persze semmi sem vdabent. A Nagycsarnok csupán egy hatalmas, ormótlan hodál

Miért nem figyeltem fel korábban, hogy mennyire értelmetlen az

elyiség, ahol nincs miben megkapaszkodni? Irdatlanul nagy ezerem, az már biztos, csak hát nincsen idebent semmi. Csupánégtelenbe nyúló padlót, a falakat meg az ajtókat láttam. Semmem menthet meg, amikor a törött ablakon keresztül kiszippantilágűr. És akkor mi lesz majd? Darabokra hasad a hajó? Velem m

örténik? Felrobbanok, vagy éppenséggel kifacsar a vákuum? Nemlékszem, hogy mit tanultam az ilyesmiről, de most rohadtul nezámítottak a leckék. A dolog csupán egyetlen következménnyárhat. Az ingem ólomsúllyal nehezedett a vállamra. Azonnláztatta az izzadságom. Nekem meg közben csak az járt

szemben, hogy a vékony vászon a legcsekélyebb védelmet seyújtja a világűr szörnyűségei ellen.Meg fogok halni.Mindjárt kiszippant a világűr.Összepréselődöm.Meghalok.

Na, és ez volt az a pillanat, amikor valósággal belém hasított



érdés: mi lesz a hajóval? Ha rés támad a Megtartó-szinten, akkz űr nem csupán engem szippant ki, de szétfeszíti a Megtartzintet,

és a pusztítás nem áll meg az Irányító-szint és alatta, ápláló-szint előtt sem. Mindenki meg fog halni. Kivétel nélkü

Mindenki, aki csak itt él az űrhajó fedélzetén.

A talpam megcsúszott a csempéken, ahogy keresztülrohantamsarnokon. Egy rövid pillanatig a lábam a kivezető ajtó felé fordu

Annak a túloldalán az élet és a szabadság vár rám. Nem törődtemábam javaslatával. A buta végtagjaim csupán életben akartaartani. A legcsekélyebb mértékben sem érdekelte őket, hogy m

esz a hajó többi részével. Odaugrottam az ablak melletti nagörös vészlezáró gombhoz. Valósággal rávetettem magam. A padl

megremegett, amikor a Megtartó-szint elszigetelte magát a haöbbi részétől. Innen már nincs visszaút.

A mennyezet felé fordultam, ami mögött feltárult a világegyetem

És a közelgő halál.



3. AMY

AZ ELNÖK AZT SZAJKÓZTA, hogy amire készülünk, az az ameriklom megvalósulásának legfennköltebb példája.

Apu arról beszélt, hogy a kormányzat igencsak baljós módepaktált az üzleti világgal. Valójában viszont arról volt szó, hogAmerika feladta a küzdelmet. Meghátráltunk, mert ez kellett ahhoogy a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás részesei lehessünk. Eztemzetközi szövetséget csupán egyetlen dolog érdekelte: a prof

ámogatták a Föld lakosságának egészségügyi ellátását, homonopóliumot szerezzenek a védőoltások terén. Elősegítették gységes világpénz létrehozását, és attól kezdve az egész bolygekik fizette a kamatot.A nemzetközi szövetség szerezte meg a nagy vállalkoz

lindításához szükséges pénzt is. Tudósok és katonák válogatosoportja kelhetett útra, hogy átjusson a világegyetemen túlra. Axpedíció célja az volt, hogy új természetes nyersanyaglelőhelyekaláljunk. Ami persze egyet jelentett a profittal.

Erről az utazásról álmodoztak a szüleim.

És erről szólt az én rémálmom.Sokat tudok a rémálmokról. Jóval hosszabb ideje alszom annmennyit valaha éltem.

Reménykedem. Mi van akkor, ha ez az egész csupán eglhúzódó álom része? Akkor álmodom mindezt, miután Eecsukta a fagyasztókamra kis ajtaját, de még mielőtt Hassa



enyomta volna a berendezés indítókarját. Mi van, ha ez elyzet?

Nagyon különös így aludni. Igazából egy pillanatra sem ébredteel, ám nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a mozdulatlanság

ermedt testemben magamnál vagyok.

Álmaimban emlékek kavarognak.A rémálmok csupán azért nem tudnak letaglózni, mert él benneremény, hogy nem kell még további száz éven kereszt

árakoznom, mielőtt felébredek.

Nem akarok száz évet várni. Sem háromszáz éveHáromszáz és egyet pedig végképp nem. Könyörgök, édstenem! Ne tedd ezt velem!

Néha úgy tűnik, mintha már ezer év telt volna el. Néha meg, hosupán pár pillanattal korábban merültem álomba. Többnyire mégz tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az alvás és az álom határebegek, egy nagyon különös állapotban. Olyankor éltem asonlót, amikor még délben sem keltem fel, pedig nagyon sztában voltam azzal, hogy ideje lenne kikászálódni az ágybólmémben a legkülönfélébb gondolatok merülnek fel. Biztoseszem, hogy soha többé nem tudok már elaludni. Csukott szemmöbbnyire

még akkor is ébren vagyok, ha néha néhány pillanatkerül elmerülnöm az álmok közé.

Hát, bizony. Ilyen, ha valakit mélyfagyasztanak.



Néha arra gondolok, hogy valami nincs rendben. Nem lenzabad ennyire a tudatomnál lennem. Utána viszont rájövök, ho

tudatos állapot csupán egy pillanatig tartott. És miközben eealizálom, elmerülök egy másik álomban.

…

Többnyire a Földről álmodom. Azt hiszem, ennek az az okogy nem akartam eljönni onnan.

Virágok ragyognak a mezőn. Érzem a termőföld és az eslatát. A lágy szellőt... De nem, az nem a szellő volt, csupán

mléke. Az emlék valahogy álommá változott, és megpróbált kijutagyott elmémből.A Föld. Próbálok a Földre összpontosítani. Nem szerete

lmodozni. Álmodozni majdnem olyan, mint meghalni. Az álmosupán álmok, de ha túlságosan beléjük feledkezem, akkor el

eszhetek bennük. Mostanra már túl sok mindent elveszítettehhoz, hogy bármit is átengedhetnék nekik.…

Érzem, ahogy apu megszorítja a kisujjamat. Suttogvmegígéri, hogy ott maradhatok ám a nagynénémnél és

agybátyámnál. Mennyire elnehezedett a mellkasomElgondolkoztam az ajánlaton. Komolyan megfontoltam.

Félretolom magamtól az álom-emléket. Apukám évszázadokkorábban szólt hozzám. Most már túl késő bármit is megbánni. züleim mindennél jobban vágytak arra, hogy az első csillagkö

elfedezőexpedíció legénységének tagjai lehessenek. Én pedmindennél jobban szerettem volna velük maradni.



Azt hiszem, nem számít, hogy valamikor a Földön éltem. Semmelentősége sincs annak, hogy szerettem a Földet, mivel mostanraarátaim kivétel nélkül leélték az életüket. Megöregedtek

meghaltak, miközben én dermedten aludtam. Nem számít, hoason leélte az életét és megöregedett. Az sem, hogy esetl

megnősült, és gyermekei születtek. Nem bizony, mert mostanra malott. Édes istenem! Jasonnek az ükunokái olyan idősek, mint én

…

Esőcsepp hullik a bőrömre, az égbolt azonban továbbra

agyogóan kék marad, és gyönyörűen süt a nap. Jason itt vamellettem, és majdnem megcsókoljuk egymást, de aztáirtelen minden megváltozik, és újra abban a buliban vagyunhol először találkoztunk, mert az álmok már csak ilyeneönnek és mennek, változnak. Az emlékeinkből építkeznek. Az át

elenetek azonban sosem valódiak. Soha bizony! És pontosan ez ka annak, ho ann ira űlölöm az álmokat.



4. KOROS

EGY RECCSENÉS ZAJÁRA

a fejem a törött ablak irányábordítottam, amiben az üveg két szabályos részre vált szét. Dkkor, miért nem haltam már meg?

Az üveg nem így törik össze. A törésvonal nem lehet ilyeökéletesen egyenes.

És... az üveg mögött nem szénfekete üresség vár rám.Ez fém. Fémmennyezet húzódik az ablak mögött?

Az ablak két félgömbje tovább süllyedt lefelé, s velük a csillago. De hát, az... lehetetlen. A csillagoknak a helyükön kellett voln

maradniuk. Nem mozoghatnak az ablakkal.Várjunk csak... de hiszen... Ez nem is ablak! Ez egy... fogalma

ncs róla, micsoda. A Nagycsarnok fölé boltíves kupola borult.

émborítás oldalt, nagyjából mellmagasságban összecsúszott a mentén. Az ablak pedig – vagyis az a valami, amiről azt gondoltamogy ablak – valójában nem más, mint ragyogó fényekkelehintett, elképesztő nagyságú üveg- és fémernyő két fele, amitörülöttem sziszegő és nyöszörgő hidraulikus karok tartottak

magasban. A szabályos redőkben felgyűrődő két rész nagyjábállmagasságban pihent a kupolás csarnok két oldalán. Fölömegpillantottam a Megtartó-szint valódi mennyezetét. Fémbészült az is. Újra üres, tompa fényű fémet láthattam. Nem voltaajta csillagok.

Mert a csillagok, ezek a gyönyörű, ragyogó égi tünemények neazok voltak, aminek látszottak. Az ernyőre csupán üvegeket



illanykörtéket szereltek. Úgy viliództak, mint az égbolt csillagHamis csillagokat erősítettek a két fémmennyezet közé szorítoatalmas ernyőre. De miért?Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a világegyete

özelebbi felét. A parányi villanykörték nem voltak perzselőeorróak, de a hőmérsékletük éppen elég magas volt ahhoz, hoisszarántsam az ujjamat. Észrevettem egy pókháló megvis

maradványait. Az egyik csillagkörte és az üvegtábla aljára erősítearányi fémdarabka között feszült. Ezt vésték a fémbe:

Navigációs nyomkövető térkép

Szabadalmi szám: 7329035PMSZ-I.sz. 2036

Egy navigációs térkép? Itt? Tekintetem végigsiklott az ernyegközelebbi részén. És valóban, egészen közel a legaljához, nemesszire a kis fémtáblától, meg is pillantottam egy parányi, villogénypontot. Két egymás mellett elhelyezett csillag villanykörtéje előagyogott. A háromszögletű vörös fény a csillagok irányáb

mutatott. Észrevettem, hogy nem ugyanúgy rögzítették, mint sillagokat jelképező villanykörtéket. A kis vörös fényt hosszeskeny sínre szerelték. Már majdnem elérte a pályája végét.A hajóm. Egészen közel az új bolygójához, az új hazájához.

– Koros? Koros! Mi történt? – kiabálta Ősfő a Megtartó-szintz Irányító-szinttel összekötő ajtó felől. Elképzeltem, ahogy ott áll

úloldalon: dühtől eltorzult arccal, lángoló szemekkel, vállait súro



osszú, fehér hajával, amint az öklével újra és újra rácsap a vastémajtóra.

Hátat fordítottam az álablak darabjainak. Hazugságot láttamem a csillagokat. Egy pillanatra az enyémek voltak, aztán kiderüogy nem is léteznek.

Csip, csip-csip, hallatszott a bal fülemben. Működésbe lépettezeték nélküli kommunikációs egységem. A tele-gyöngy audatta velem, hogy valaki beszélni akar velem. Mindenkineépítettek egy ilyen tele-gyöngyöt a bal füle mögé a születéillanatában. Ennek a segítségével tudunk egymással, valamint

ajóval is kommunikálni. – A hívó fél: Ősfő – szólalt meg a számítógép hangja közvetlenbal fülemben. – Elutasítva – vágtam rá, és megnyomtam a bőröm alaombocskát.

Hazudtak a csillagokról. Vajon még miről?Csip, csip-csip. – Ősfő felülírta az elutasítást – hallatszott a tele-gyöngy vidá

angja. – A hívó fél: Ősfő. – Koros! – hallottam Ősfő halk vicsorgását. – Mi történt? Mié

ártad le légmentesen a Megtartó-szintet? – A csillagok nem igaziak – feleltem tompán. – Hogy mi? Mi történt? Valami baj van?Baj van itt mindennel.

– Semmi baj – nyögtem ki. – Feloldom a szint lezárását – csattant fel Ősfő, és kilépett

onalból.



A következő pillanatban remegni kezdett a padló, és kinyílt égmentesen záródó ajtó. Ősfő felmászott a Megtartó-szintrBecsapta maga után az ajtót.

– Mi történt? – förmedt rám.Felpillantottam az ajtaja melletti biometrikus érzékelőre.

– Bejelentkeztem az érzékelőn, aztán pedig...Elhallgattam, és az állítólagos „ablak” két továbbra is lent pihen

elére mutattam. – Miért álltál le szarakodni vele? – bömbölte Ősfő.Dühösen keresztülcsörtetett a csarnokon. Annyira ingerültté vá

ogy elfeledkezett a sérült lábáról. Még azelőtt sebesült meg, hon megszülettem volna, és a sérülése igazából sohasem gyógyu

meg. Ahogy öregedett, egyre jobban bicegett. A fémpadlón jallatszott, milyen sután halad: puf, lépés, puf, lépés, puf. Későb

majd mindene sajogni fog, és persze, azért is engem tesz felelőssé.

Amikor Ősfő odaért a biometrikus érzékelőhöz, végighúzta rajhüvelykujját. Először az üvegréteg emelkedett a magasbMagával vitte a csillagokat, fel a mennyezet irányába. A hidraulikuarok megkönnyebbülten felsóhajtottak. A vájatokból kiemelkedsszehajtogatott fémborítás eltakarta őket. Eltűnt a villanykört

amis fénye. – Elment az eszed? Emiatt zártad el a Megtartó-szintet az űrhaöbbi részétől? – vicsorogta Ősfő.

Kis híján sikerült rám ijesztenie. Kis híján. – Azt hittem, igazi, amit látok! Azt hittem, rés támadt az űrhajorításán! – De hát ezek csak villanykörték!



– Honnan a francból tudhattam volna? Azt hittem, a csillagoalóban léteznek! Ezek az égők mit keresnek itt? – Nem neked rakták ide őket! – bömbölte Ősfő. – Akkor kinek? – vágtam a képébe. – Ezen a szinten csupán metten élünk!

Ősfő összeszorította a száját. Jókora gombóc támadt orkomban, de lenyeltem. Nem szeretném, hogy a mesterem aondolja, egy ostoba kisfiú áll előtte, aki hisztizni kezd, amikájön, hogy a csillagok nem léteznek. – Nem viselkedhetsz így, Koros! Halálra rémíthetted volna

gész hajót! – Az idős férfi egyszerre tűnt dühösnek megviseltnek. – Hát, nem érted? Te vagy a Koros. Ha majtveszed a helyemet, és te leszel az Ősfő, a teljes életedet egyetlszmének kell alárendelned. Te felelsz ezen a hajón minden egymberért. Felelős vagy értük. Rád tartoznak. Sohasem látszódhat

yengének előttük. Te adsz nekik erőt. Nem tudhatják meg, halami kétségbe ejt. Te vagy az ő egyetlen reménységülengedhetetlen, hogy te legyél mindenkinek a mindene a fedélzeteMélyen beszívta a levegőt.

– Ebbe az is beletartozik, hogy ne ess pánikba, és ne zárd

égmentesen a hajó egyik szintjét. – Azt hittem, hogy megsérült a hajó burkolata – nyögtem ki.Az idős férfi rám meredt.

– És utána légmentesen lezártad ezt a szintet?Miért kell állandóan ezt emlegetnie? Elcseszett idióta vagyo

udom. – Lezártad, miközben még itt voltál – folytatta.



Most egészen más hangnemben beszélt. Sokkal nyugodtabbnűnt. Amikor pedig a szemébe pillantottam, olyasvalamit láttam menne, amit soha korábban.Büszke volt rám.

– Fel akartad áldozni magadat azért, hogy megmentsd a hajót

elentette ki.Megvontam a vállamat.

– Ostobaság volt, bocsánat! – Dehogyis – válaszolta töprengve Ősfő. – Vagyis hát, ige

ényleg ostobaság volt. Ugyanakkor nemes cselekedet. A

yesmihez nagy bátorság kell, te fiú. Csak egy igazi vezér döntöolna így. Szóval, hajlandó vagy feláldozni magad, ha ezz

megmentheted a többieket a hajón? Látszik, hogy szokondolkozni. Nem feledkeztél el arról, hogy a Megtartó-szint vegfelül, igaz? Azt is tudtad, hogy ha kiszakad a Megtartó-szi

urkolata, akkor a robbanásszerűen kiáramló levegő és yomáscsökkenés miatt súlyosan károsodna az alatta lévő szinmeg még lejjebb is a fedélzet. Mindezt végiggondoltad, mielselekedtél. Eszedbe jutott az a rengeteg ember odalent.

Másfele néztem. Lehet, hogy nagyon nemes lelkűen cselekedtem

e most már kizárólag arra tudtam gondolni, hogy ezek a csillagoem igaziak. – Bocsánatot kérek! – szólalt meg Ősfő. Amikor zavart

ánéztem, így folytatta: – Nem törődtem veled. Ez hiba voNagyon is arra a másik Korosra emlékeztettél, akivel... nem jöttei valami jól. A kiképzése során túl sok mindent elmondtam nek

mégpedig túl korán. Utána ostoba, önző módon viselkedett. T



iszont más vagy. Elfelejtettem, hogy nem vagytok egyformáedig ez a helyzet.Most már nagyon is odafigyeltem Ősfőre. Tisztában vagyo

zzal, hogy valamikor volt egy másik Koros is. Valaki, aki közöttes Ősfő között helyezkedett el. Még a születésem előtt halt meg, á

Ősfő korábban sohasem beszélt ilyen sokat róla. – Egyszer már kiképeztem egy Korost. Az ő feladata lett volnogy kiképezzen téged, mert akkor én a hajóra összpontosíthattaolna. Aztán meghalt, nekem meg téged is ki kellett volna képezneljesen váratlanul ért, hogy még egy Korost meg kell tanítano

mindenre. Elhanyagoltam a veled kapcsolatos kötelességeimet.Mélyen a szemébe néztem. Odalent a Tápláló-szinten Ősfő ú

iselkedik, mint egy jóságos nagyapa. Ha az Irányító-szinten járunkkor a szigorú, de érdeklődő öreg király szerepét ölti magár

Amikor azonban kettesben marad velem, kimutatja a foga fehérj

Azt hiszem, ilyenkor nem titkolja a valódi személyiségét. Ősfő talényleg nagyon öreg, de cseppet sem jószívű, és gyengének seevezném éppen.

Ahogy ott hallgattunk, rájöttem, hogy Ősfő csak és kizárólekem engedi meg, hogy ilyennek lássam. Éppen ezért hajland

oltam megbocsátani a mulasztásait. Azt, hogy elhanyagolt. – Ez akkor most azt jelenti, hogy végre tisztességesen kiképzekérdeztem követelőzve.Ősfő némán bólintott, majd intett, hogy kövessem az Oktatá

Központba. A szokásosnál sokkal jobban látszott a sántasága. ábában hasogató fájdalom miatt alighanem már meg is bánta orábbi őrjöngését.



A Megtartó-szinten csupán négy helyiséget alakítottak ki. Ott vz én szobám meg Ősfő lakosztálya. Az Oktatási Központ és

Nagycsarnok. Mindegyik közül az Oktatási Központ a legkisebA szobácskábán csupán egyetlen asztal áll, meg persze ide nyílikravi-cső torkolata. A Nagycsarnok a leghatalmasabb. O

mindenki elfért volna, feltéve persze, ha a hajó utasai szorosgymás mellé állnak. Arra a szintre azonban kizárólag Ősfő és uthattam fel. Ez a szabály még a Járvány előtti korból maradt ránmielőtt

kialakult az Ősfők rendszere. Azokban a régi időkbodák működtek a szobámban meg Ősfő lakosztályában, de

Oktatási Központban is. A fémfüggöny mögé rejtett, ragyogsillagtérképből arra következtettem, hogy a legénység számagja dolgozhatott idefent. A Nagycsarnok a hajó irányítászolgálta.

Amikor hosszú évtizedekkel ezelőtt kitört a Járvány, az egé

ajó megváltozott. Ez elkerülhetetlen volt. A vészkorszak Ősfőtnevezte a fedélzeteket, és ezt a szintet lefoglalta magának megyomdokaiban járó későbbi Ősfőknek.Én is közéjük tartozom.Ősfő leült az Oktatási Központ asztala mellé. Letelepedtem

másik oldalra. Ez a bútordarab igazi, ritka antikvitás. Valódi fábólNap-Föld fájából – készítették még azelőtt, hogy a havszázadokkal korábban útra kelt. Sokat töprengtem a faanyagbejtőzködő életről. Ez a növény belélegezte a Nap-Föld levegőjét

Nap-Föld termőtalajában gyökeredzett, aztán kivágták és asztészítettek belőle. Végezetül felrakták az Isten Áldása fedélzetérs kihajították a világűrbe.



– Vannak dolgok, amelyekről tudnod kell – szólalt meg az időérfi.

Felemelt egy liffyt. Ezeket a rugalmas, digitális képernyőket azívták így, mert ha az ember legyező mozdulatot tett velük, akkffi-liffi-liffegő hangokat adtak ki. Ősfő végighúzta az ujját

épernyőn. Bekapcsolta. Amikor felragyogott a képernyő, az ujjászorította az azonosító négyzetre. – Ősfő/Koros belépése engedélyezve – csipogta a liffy.Mesterem néhányszor megérintette a képernyőt, ma

dacsúsztatta az orrom elé. A vékony, áttetsző anyagon kereszt

is híján látszott az asztal faanyagának a szerkezete. A következillanatban

azonban már nem is azt bámultam, mert a figyelmemekötötte mindaz, amit Ősfő mutatott.

Az Irányító-szint alaprajzát láttam. Felismertem a közpoolyosót, ahonnan elérhetőek a tudományos kísérletek és az ip

ermelés számára fenntartott hatalmas helyiségek. Ott gyártanzámos dolgot, és ott folyik a kutatómunka. A térképet minthmeghintették volna apró, ragyogó pontocskákkal. Ezek egy résislogva mozgott az alaprajzon. – Tudod, hogy ez micsoda? – kérdezte Ősfő, és visszahúz

maga elé a képernyőt. – A telekommunikációs rendszer helyzetjelző térképe álaszoltam.

A bal fülünk mögé beültetett tele-gyöngyök nem csupán aeszik lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk egymással meg a hajóve a segítségükkel meg lehet állapítani mindenki pontos helyét is.

Az asztal fölé hajoltam, hogy jobban lássam a térképet. Ős



osszú, ősz haja végigsimította az arcomat, mikor a hosszú tincsátrahúzta a füle mögé. Szappan illatát éreztem, meg valamilyrősebb, orrfacsaró bűzt. – Látod azokat a pontokat? Mindegyik egy-egy irányítótis

Valamennyinek megvan a maga sajátos feladata. Ők gondoskodn

rról, hogy a hajó zökkenőmentesen működjön. A legfontosabányítók itt vannak fent.Ősfő ujjával az energiaközpontra mutatott, majd a ke

mozgásba lendült, és a központon túl a gépházban állapodott meOtt még sohasem voltam. Mozdulata ezen a helyen nem ért vég

Ujja továbbcsúszott a következő helyiségre. – Ez itt a parancsnoki központ. Bár a hajó önműködően halaa bármi elromlana, akkor... – Akkor te irányítod a hajót? – kérdeztem lenyűgözve.Magam előtt láttam Ősfőt, a bátor parancsnokot, aki abban

illanatban leginkább a Nap-Föld ősi kapitányaira emlékezteteersze, azok a férfiak a vizeken hajóztak, nem pedig a végtelenjén. Utána azt képzeltem el, hogy a kezembe veszemormánykereket.Ősfő nevetni kezdett.

– Még hogy én? Nem. Micsoda ostobaság. Az Ősfőket neépezték ki arra, hogy elvezessenek egy hajót. Nem a haányítása a feladatunk. Az Ősfő az embereket irányítja. Aányítók kapnak olyan különleges szakképzést, amely

ámaszkodva még vészhelyzetben is működtetni tudják a hajót magyarázta, és a villogó pontok felé mutatott.

Felemelte a fejét. Bár magas kora miatt fehér hártya borult



zemére, úgy éreztem, bármikor képes keresztüldöfni a tekintetév – Ugye, érted, miről beszélek? Az irányítók vezérlik a hajót, ne

mi.Semmivé foszlott a lelki szemeim előtt lebegő kép. Pedig szin

már láttam magam előtt, ahogy az ünneplő tömeg szeme láttá

lvezetem a hajót a Centauri-Földre. – A hajózó tisztek feladata gondoskodni a hajóról, ami nem má

mint rengeteg hideg fém. Te vagy viszont az a valaki, akinek mberekről kell gondoskodnia.

Megérintette a nagyító négyzetet. Egy pillanatra felvillant a ha

mindhárom szintje. Kis híján elszédültem az egymást metsonalak zavarba ejtő útvesztője miatt. A hajó belseje többnyierek alaprajzú. A legfelül található parányi szeletke a Megtartózint. Alatta helyezkedik el a valamivel tágasabb Irányító-szint, amodák és laboratóriumok alkotnak. Az űrjármű egyértelmű

egnagyobb

része a Tápláló-szint. A Megtartó-szinten csupán kénypont vibrált. A jelzés engem és Ősfőt mutatta. Az Irányítózinten ötvennél is több fénypontocska mozgott. Ősfő megérinteTápláló-szint rajzát. A körszelet jobb oldalán több tucat emb

átszott a Kórházban. A Feljegyzések Csarnokában viszont sen

em volt. Középen több tucat fénypötty látszott szétszóródva. Őkülönféle tanyák lakóit mutatták. Az idős férfi megérintette épernyő bal szegletét. Ott feküdt a Város. Azon a területen olyaok pötty volt kis helyen, hogy képtelen lettem volna megszámoket. Nem mintha erre bármi szükség lenne. Mindenkit ismerekedélzeten. Mind a 2312 űrutast.

A 2312 aprócska, villodzó piros pötty iszonyatos súlly



ehezedett a vállamra. Kivétel nélkül mindegyik lejjebb nyomott eicsit. Hiszen ők valamennyien az én védenceim. Felelősséggartozom irántuk.

Ősfő ismét előhozta az Irányító-szintet. Ujjai megpihentek a szieghatalmasabb termén. Ott működött a hajó központi erőforrása.

– Figyelembe véve a gépházat, a számítógépeket, a navigáciendszert és persze, minden mást is, megállapíthatjuk, hogy a hajengeteg hibaforrás létezik. Az utunk pedig... nagyon hosszú.

Ezt olyan hanglejtéssel mondta, mintha a saját vállán érezné tazás kétszázötven évének minden nyűgét.

– A hajó építői nagyon is tisztában voltak mindezzel. Éppen ezédták neki az Isten Áldása nevet. Némán elismételtem magamban az elnevezést. Mintha e

émdarabhoz ért volna a nyelvem. – Régen, a Nap-Földön úgy vélték, hogy jó szerencse vár arr

ki az isteni gondviselés áldásával halad – mordult fel Ősfő. Kilőtték az őseinket a világűrbe, a gondviselés oltalmába ajánlottket, aztán megfeledkeztek róluk. A Járvány idején megszakadt sszeköttetésünk a Nap-Földdel. Azóta képtelenek vagyunelyreállítani. Nem térhetünk vissza. A Föld már nem segíth

ekünk. A Nap-Föld lakóitól csupán az Isten Áldását kaptuk. Nem igazán értettem, hogy mire is gondol a mesterem. öldlakók nekünk adták a hajót, vagy inkább csak isteni szerencsívántak az utazáshoz? Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy egyehetőség sem teljesen kielégítő. – Nem érhetjük be azonban a puszta szerencsével. A hajóna

züksége van valakire, aki az embereket is védi, nem csupán mag



járművet. S utánam te leszel ez a vezető – folytatta Ősfő, mamélyen beszívta a levegőt. – Itt az ideje, hogy megtanuld a széthúzárom okát.Közelebb húztam a székemet. Ez új. Végre – végre-valahára

Ősfő komolyan hozzálát ahhoz, hogy vezetőt faragjon belőlem

Olyat, aki majd a nyomdokaiba léphet. – Az Isten Áldásán mindenki azonos nyelvet beszél? – Természetesen – válaszoltam zavartan. – Akadnak köztünk faji különbségek? – Tessék? Mi az, hogy faji?

– A bőrünk színére gondolok. – Dehogyis.A fedélzeten mindenkinek egyforma, olajbarna bőre, sötétbarn

aja és szeme van. – Áttanulmányoztad a Nap-Föld mítoszait. Ismered

uddhizmust, a kereszténységet, a hinduizmust és az iszlámot. Akaz Isten Áldásán egyetlen hívő is?Az utolsó két szót maró gúnnyal ejtette ki.

– Dehogyis! – kacagtam fel.Amikor felköltöztem a Megtartó-szintre, Ősfő elsők között

Nap-Föld vallásairól tartott előadást. Beszámolt a varázslatörténetekről, a tündérmesékről, és én nagyon is jól emlékezterra, hogy fetrengtem a nevetéstől, amikor megtudtam, hogy a Naöldön élő emberek hajlandóak voltak meghalni vagy éppyilkolni a meséik kitalált szereplőinek kedvéért.Ősfő bólintott.

– A széthúzás első oka a különbözőség. Az Isten Áldásán ne



lnek hívők. Mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanahhnéphez tartozunk. Mivel pedig a legcsekélyebb különbség sin

özöttünk, nem harcolunk egymással. Emlékszel, mit tanítottameresztes hadjáratokról? És a népirtásokról? Nekünk aztán neell attól tartanunk, hogy ilyen iszonyatos dolgok történhetnek

sten Áldása fedélzetén.A székem peremén ültem. Lelkesen bólogattam, és reméltem

ogy Ősfő nem veszi észre, hogy momentán milyen pofátlagyok. Jól emlékeztem ezekre a leckékre. Tizenhárom évehettem akkoriban, és nemrég költöztem fel a Megtartó-szintr

ogy Ősfő mellett éljek. A legelső óráimon hallottam minderről. sillagokra mondom, igazi ostoba kiskölyök voltam akkoribamlékszem, hogy a liffyken a legkülönfélébb bőrszínű és hambereket láthattam. Némelyik hosszú kaftánt, míg mások csupgyékkötőt viseltek. Felidéztem magamban azoknak a nyelveknek

zavait, amelyekből semmit sem értettem. Akkor régen valamiégy éreztem, hogy hihetetlenül izgi, amit mutatott nekem.Meggörnyedtem a felismerés súlya alatt. Nem csoda, ho

Ősfőnek esze ágában sem volt belevágni a kiképzésembNyilvánvaló volt, hogy a tanításainak éppen csak a lényegét ne

ogtam fel. – A széthúzás második oka az erős vezéregyéniség hiánya olytatta Ősfő.

Előrehajolt, és rám mutatott bütykös, ráncokkal borított kezéve – Fel tudod fogni, hogy ez mennyire fontos? – kérdezte, és

zemében nedvesen csillant valami.Talán az öregség, de az is lehet, hogy valami más miatt.



Bólintottam. – De komolyan? – kérdezte újra feszült hangon.Olyan erővel ragadta meg a kezemet, hogy megreccsentek

ütykei.Ismét bólintottam. Képtelen voltam a pillantásomat levenni

zeméről. – Mi jelenti a legnagyobb veszélyt a hajó számára? – kérdez

gész halkan.Igazából most már csupán érdesen suttogott.Hoppá. Lehet, hogy most nem értem. Ősfő feszülten meredt rám

gyetlen választ akart hallani. Visszanéztem rá. – A zendülés. A zendülésről beszélek, Koros. Erre a hajóra

ázadás jelenti a legnagyobb veszélyt, nem pedig valamelyik gépezmeghibásodása, vagy az, hogy elromlik a csillaghajó, de az sem, ívülről fenyeget minket valami. A Járvány után tehát létrehozták

Ősfők rendszerét. Az vezet mindenkit, aki korábban született öbbieknél, atyaként és parancsnokként irányítja mindazokat, akatalabbak nála. Minden nemzedéknek megvolt a maga Ősfője. legidősebb. Egy napon te leszel az Ősfő. Te leszel az az er

ezető személyiség, aki megakadályozza a széthúzást. Te fogo

megőrizni a hajón utazók életét. Mindenkiét.



5. AMY

NÉMA VAGYOK, MINT A HALÁL.

Tedd ezt: Menj be a hálószobádba! A barátságos, biztonságomeleg hálószobádba, ami még véletlenül sem egy üvegkoporsóullaház fémajtaja mögött. Heveredj le az ágyadra, ami egyáltalem jégből van! Dugd bele az ujjadat a füleidbe! Hallod má

Ahogy a szíved az élet ritmusára lüktet? Ahogy a tüdőd szabálydőnként megtelik levegővel. Még ha csendben maradsz, még ha

zársz minden zajt, a testedben akkor is zeng az élet hangzavarNem úgy az enyémben. Ez a csend megőrjít. A csend miatt találnameg a rémálmok.

Mert hát, mi van akkor, ha már meghaltam? Hogy a pokolblhetne valaki, akinek nem dobog a szíve, akinek nem mozog

üdeje? Mert velem ez a helyzet. Alighanem meghaltam! Elmondoeked, mitől félek a legjobban. Eltelik háromszázegy esztendő, őmeg kihúzzák az üvegkoporsómat ebből a fagyasztóból. Hagyjáogy a testem úgy olvadjon ki, mint a csirkehús a konyhapultoontosan olyan leszek, amilyen most vagyok. Az idők végezeté

ogságban

tart a holttestem. Ezen kívül semmi nincs. Örökké eszek zárva önmagamba.Sikítani akarok. Ki akarom nyitni a szememet, hogy felébredje

s ne legyek egyedül önmagammal, de képtelen vagyok rKéptelen.



6. KOROS

ES AKKOR, MI A SZÉTHÚZÁS HARMADIK OKA? – kérdeztem dős férfitól, amikor már túlságosan is régóta tartott körülöttünksend az Oktatási Központban.

Hosszú, töprengő pillantást vetett rám. Amikor megpillantottamakó szemében felvillanó dühöt, azt hittem, mindjárt megüt. Nagyislogtam, és már tova is foszlott az őrült ötlet. Ősfő mindkenyerét a térdére fektette, és a nehezen mozgó ízületeiv

elegyenesedett. Az Oktatási Központ rendkívül szűk. Most, hogymesterem itt tornyosult előttem, a helyiség valósággal fojtogaezdett. Hátralökött széke nekicsapódott a falnak. A kettőnözött álló asztal mély szakadéknak tűnt. Háta mögött a Nap-Föifakult gömbje egészen parányinak látszott. Még nálam

isebbnek és jelentéktelenebbnek. – Éppen eleget mondtam már – mordult rám, és elindult az aj

elé. – Sok a dolgom. Menj le a Feljegyzések Csarnokába, rád fgy kis kutatómunka. Kíváncsi vagyok, rájössz-e arra, hogy a Naöldön mi minden okozott széthúzást. Már két okát is tudod, amié

tt háború tombolt, és ömlött a vér. Rá kell jönnöd a harmadikra. Nem olyan nehéz, főleg ha alaposan tanulmányozod a Nap-Föörténetét.

Egyből rájöttem, hogy próbatétel elé állított. Ősfő tudni akarjogy alkalmas vagyok-e vezérnek. Próbára tesz, hogy kép

eszek-e a nyomdokaiban haladni. Alkalmas vagyok-e arra, hogy egyek a következő Ősfő. Távolról sem ritka az ilyen erőprób



Ősfő cseppet sem kedvelte azt a Korost, akinek közötte özöttem kellett volna állnia. Ez a hiányzó láncszem már rég

meghalt. Mesterem legtöbbször akkor beszélt róla, sszehasonlította velem. Amikor így tett, az sosem volt hízelgő ráézve.

– Olyan tohonya vagy, mint ő – szidott időnként. – Ez akkostobaság, hogy akár ő is mondhatta volna.Miután felköltöztem a Megtartó-szintre, nagyon ham

megtanultam befogni a számat, meg azt, hogy a gondolataimmegtartsam magamnak. Ősfő állandóan próbára tette

épességeimet. Biztos akart lenni abban, hogy bennem nesalódik akkorát, mint a másik Korosban. Próbálta

magabiztosnak és rámenősnek látszani. Feleslegesen pocsékoltaz erőmet. Ősfő még csak vissza sem nézett rám.

Lényem egy része szerette volna visszahívni a mesterem

Veszekedni akartam vele, meg figyelmeztetni, hogy azt ígértmindent elmond nekem. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, holárulja a széthúzás harmadik okát is.

Lényem másik része viszont valósággal tűzbe jött, hogy éppen efeladatot kaptam Ősfőtől. Imádtam a liffyken felbukkan

lmbejátszásokat és képeket nézegetni. Egész nap elbámultaolna a Nap-Föld emlékeit. És most ez a feladatom.Az Oktatási Központ túlsó végében nyílt annak a gravi-csőnek

ejárata, amit mi ketten használtunk. Csak mi. Közvetlenejuthattunk rajta a Tápláló-szintre. Volt egy másik, hasonló felvonAz

Irányító-szintről lehetett lejutni benne a Tápláló-szinten ál



árosba. Mindenki más azt használta.Megnyomtam a bal fülem mögött a tele-gyöngy gombocskáját.

– Mi a parancsod? – kérdezte a kellemes női hang. – Kapcsold a gravi-cső irányítását! – feleltem.Csip, csip-csip, zendült fel a fülemben, amikor a tele-gyön

sszekötött a gravitációs felvonó irányítórészlegével. Végighúztamüvelykujjamat az Oktatási Központ másik falára felszeriometrikus érzékelőn, mire a padlón feltárult egy kör alakú nyílá

Nem volt alatta semmi, csupán az üresség.A gyomrom szokás szerint görcsbe rándult, amikor ráléptem

ravi-csövet kitöltő ürességre. A tele-gyöngy azonban mákapcsolódott a hajó gravitációs rendszerére és a felvonóra. Íztán lassan lebegve süllyedni kezdtem. Így száll alá a szökők

medencéjébe dobott pénzérme is. Körbevett a sötétség, ahogysőben keresztüllebegtem az Irányító-szint fémrétegén. Utá

iszont vakító fény tört rám. Pislogni kezdtem. Feltárult alattamápláló-szint. A gravi-cső átlátszó fala kissé eltorzította a látványt.A Város a hatalmas csarnok túlsó végében magasodik. Közép

ágas farmok sorakoznak egymás mellett. A széles, zöld mezőköól látszódnak a szalmabálák, a tehenek, a birkák és a kecské

nnen nézve a Tápláló-szint hatalmasnak látszik. Mintha egy önálilág lenne. A hatezer-négyszáz hektáros területet úgy alakították kogy több mint háromezer embert el tudjon látni táplálékkal.

magasból lenézve olyan, mintha a termőföldek az örökkévalóságúzódnának. Amikor azonban ott állsz odalent, kint a mezőn vagy

Városban, és körbevesz az a rengeteg ember, akik egy pillanatem vennék le a tekintetüket rólad, akkor ez az egész már sokk



súfoltabbnak tűnik.A gravi-cső jó kétméternyire a Tápláló-szint talaja fölött ér vég

gy pillanatig remegve lebegtem a cső végében a levegőben. Aztfülemben ismét felhangzott a csip, csip-csip, ahogy a tel

yöngyöm megint kapcsolatba lépett a hajó gravitáci

endszerével. Lehuppantam a cső alatt kialakított kerémemelvényre. Leugrottam róla, és elindultam a Tápláló-szinteresztül vezető négy főútvonal egyikén. Néhány méterrel arrébb Feljegyzések Csarnokának magas téglaépülete. Azon túl pedig

Kórház.

Miközben a Feljegyzések Csarnoka felé haladtam, az járt szemben, hogy milyen gyökeresen átalakult az életem az elmúárom év során. Tizenhárom éves koromig itt éltem ezen a szinte

A családok továbbadtak egymás között. Már egészen koromban rájöttem arra, hogy sosem leszek olyan, mint ő

gyrészt mindenki nagyon is tisztában volt azzal, hogy én vagyokKoros. Talán, mert az előző Koros váratlanul az életét vesztette,áplálók kivétel nélkül túlzásba vitték a gondoskodást és édelmemet. Ennél is sokkal többet nyomott a latban azonban azény, hogy annyira különböztünk egymástól. A táplálók egé

gyszerűen nem úgy gondolkoznak, mint én. Boldlégedettséggel művelik a földjeiket, és ugyanígy mennek birkyírni. Úgy tűnik, fel sem merül bennük az, hogy a hajó falai milyojtogatóan nehezednek ránk. Nem ingerültek a lassan haladó id

miatt sem. Boldogtalan voltam közöttük. Ez akkor változott memikor tizenharmadik életévemben beköltöztem a Kórházbalálkoztam Harley-val, beszéltem Dokival, majd felköltözhettem



Megtartó-szintre, ahol elkezdődött a kiképzésem. Így lettem boldz Isten Áldásán. Azóta élvezem az életemet.

Gyakran nem értek egyet Ősfővel, és néha bizony halálémítenek a dühkitörései, melyeknek a Megtartó-szinten csakis ehetek

szemtanúja. Ennek ellenére tudom, hogy mindig szere

ogom, amiért kiemelt a földművesek elmesorvasztó világából.Felrohantam a lépcsőn a széles, barna ajtók felé. Festésük azt

átszatot keltette, mintha fából készültek volna. A FeljegyzéseCsarnoka mindig is túl nagynak tűnt a szememben. Ősfő viszortésemre adta, hogy az Isten Áldása legtöbb lakója szerint ez

elyiség inkább szűk. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy én mindgyedül vagy Ősfő társaságában látogatok el ide. Mindenki miszont a szüleményeivel együtt jött, amikor még mind fiatalabboltak és iskolába jártak. Amióta viszont senki sem olyan fiatalajón, mint én, nincs értelme nyitva tartani egy iskolát. Be k

rnem Ősfővel.Idős mesterem feszülten figyelte, ahogy felvágtattam eljegyzések Csarnokába vezető lépcsőkön. Persze valójában nefigyelt. A portréját még azelőtt készítették, hogy megszülettem

Ősfő akkoriban olyan idős lehetett, mint ma Doki. A festmén

atalmas, majdnem fele akkora, mint az ajtó. A bejárat mellett, églafal egyik beugrójába akasztották fel.Eljön persze a nap, amikor leveszik Ősfő képét innen, ho

ltüntessék valahol a Feljegyzések Csarnokának egyik hátaktárában, azon a poros helyen, ahol az összes többi Ősfő arcképlóg.És akkor majd az én képmásomat helyezik ide. Onnan fogo



ámulni parányi birodalmamat.A festett Ősfő elnéz mellettem. Nem törődik a Feljegyzése

Csarnokának verandájával sem, hanem a mezőket bámulja, mzon túl, a messzeségben a várost, a színesre festett fémládeltornyosuló összevisszaságát. A legtöbb tápláló és irányító ilye

onténerekben él. A festő barátságosabb tekintetet pingámesteremnek annál, mint amilyet valaha is láttam ráncos arcábaAjka lágy ívelése mintha

arra utalna, Hogy ez a férfi felettébíváncsi, és talán még a csínytevésektől sem riad vissza. Persehet, hogy tévedek, és túlságosan is sokat belemagyarázok ebbe

estménybe. A vásznon megörökített férfi nem azonos azzal Ősfővel, akit én ismerek. A festményről olyan valaki néz le rám, akagyon is könnyedén el tudnék fogadni vezetőmnek. Nem esarnok, akinek a megfélemlítésen alapszik az uralma. Olyan valaekint le rám, aki meghallgatja a mások gondjait. Fontos neki

öbbiek véleménye, és ha úgy alakul, lehetőséget nyújt nekik izonyításra. Egyforma keskeny orrunk, kiálló pofacsontunk gyanolyan olajbarna bőrünk van. Csakhogy ebből az Ősfőbalósággal sugárzik a tekintély. Magabiztosan előreszegi az állát, testtartásából olyan erő érződik, amilyenről én még csak nem

lmodhatok. Az igazi Ősfő ugyanúgy csiszolta élesre vezetépességeit, ahogy a vadász is gondosan karban tartja a kését.Hátrafordultam, hogy én is azt lássam, amit a megfestett Ős

ámul. Egyértelmű, hogy nem tudom ugyanolyan nézőpontbgyelni az Isten Áldását, mint ő. A festményen ábrázolt féroldoggá teszi, hogy itt ő uralkodik. Az olaj festék színei ezt nagyovisszaadják. Elképzeltem magamban, hogyan készült a festmén



e merném fogadni, hogy Ősfő pontosan azon a helyen állt, ahmost én. Elnézett a korlát fölött. A festő lent állt a gyepeValamivel Ősfő alatt. Még szép, hogy lejjebb, mint az első számezető. A művész széles, erőteljes ecsetvonásokkal formálta meg lakot. Amikor Ősfő végignézett az Isten Áldásán, pontosan úg

hogy én is tettem ebben a pillanatban, ugyanazokat a dolgokátta, mint én. A csillaghajó belsejét úgy alakították ki, hogy a Napöld egyik országára, az amerikai vidékre emlékeztesseekicsinyítették a tájat. Világunkat foglyul ejtette a hajófalak kereuborékja. Az egyik végében város emelkedik a magasb

Gondosan megtervezett minta

szerint alakították ki az egyeneszta utcákat. Mindegyik tömb középpontjában konténerek tömbalmozódik. Ezekben laknak az emberek, és ugyanilyen hatalmobozok szolgálnak munkahelyükül is. Az egyik tömbben zövőmunkások laknak. Közéjük tartoznak Harley barátom szü

. Egy másik tömbben a kelmefestők, a harmadikban a takácsogy másikban a szabók. Három háztömb az élelmiszer-ipmunkások otthonául szolgál. Ott élnek a dobozolok, a szárítók ésagyasztók. Két tömböt kaptak a mészárosok. Négy tömbbelyezték el a tudósokat és az egy szinttel feljebb dolgoz

ányítókat. Az egymást követő nemzedékek minden családja zületett, élt és dolgozott halála pillanatáig. Ugyanabban a hajóbagyanabban a városban, ugyanabban a lakótömbben.Mialatt Ősfő modellt állt itt a festőnek, vajon neki is ezek

ondolatok jártak az eszében? Amikor a Városra nézett, lenyűgözz ottani élet gördülékeny hatékonysága, a gondosan megtervezzerkezete és az, hogy a település annyira kiegyensúlyozott



működik?Vagy ő is azt látta, amit én? Embereket konténerekbe zárv

miket lakótömbök vesznek körbe? Amiket pedig a városrészezorítanak dobozba, majd ezt mind a hajó fémfalai fojtogatják.

Hát, nem. Ősfő sohasem gondolná, hogy az Isten Áldá

alamiféle doboz. Nem tekinti kalitkának a Várost sem. Mindgyértelmű, ha csak egyetlen pillantást vetünk a festett szemér

Mind a mai napig úgy vonul végig a Város utcáin, mintha az egéz övé volna. Ennek persze az az oka, hogy itt valóban minden vé.

Még itt sem lehet kiszabadulni a dobozok közül, ezen a helyem, ahol a messzeségbe nyúló szántóföldek, legelők és tanyeszik körbe a Feljegyzések Csarnokának verandáját.

mezőgazdasági terület egészen a túlsó falig folytatódik. Mindgyes szántóföldet és legelőt, de a tanyákat is gondos

arbantartott kerítés vesz körbe.Ezek helyét évszázadokkal ezelőtt jelölték ki a Nap-Földömielőtt a hajó útra kelt. A földdarabok nem egyformiterjedésűek, ám valamennyi szögletes és szabályos alakú.

magaslati legelők dombjait úgy alakították ki, hogy egyen

ávolságban legyenek egymástól. A füves halmokon legelészárányok és kecskék sosem fognak rájönni, hogy a dombjaalójában csupán nagy odafigyeléssel kialakított, szabályos alakúormált föld- és komposzthalmok.

A filmeken és a térképeken megnéztem magamnak a Nap-Föülönféle tájait. Ott bezzeg nem osztották fel takaros, apégyzetekre a tájat. Még a sakktáblára emlékeztető alapraj



agyvárosokban is akadtak sikátorok és tekergőző utcácskák. öldeket ugyan kerítés vette körbe, ám ezeket nem vonalzóvúzták meg. Néha megkerülték a fákat, máskor meg furcsa szögbrtek véget, hogy kikerüljenek egy patakot. Előfordult, hogy eggy tavacskát is bekebeleztek. A hegyek pedig a legcsekélyeb

mértékben sem hasonlítottak szabályos huppanok sorára.Amikor végignézek a tájon, nagyon jól látom, mennyire művi

minden. Meglehetősen ügyetlenül utánoztuk le a Nap-Földbrázoló képeken látható termőföldeket.

Le merem fogadni, hogy a festő előtt pózoló Ősfőt boldogságg

öltötte el az, amit én ki nem állhatok. Emiatt olyan elviselhetetlzámomra az élet a fedélzeten. Itt ugyanis minden tökéletesgyforma.

És ez az oka annak, hogy belőlem sosem lesz olyan kiváló Ősfmint belőle.

Mert én szeretem, ha kicsit zavarosabbak a dolgok.Belöktem a Feljegyzések Csarnokának hatalmas ajtaját, ámosolyogtam a tágas előcsarnok mennyezetéről lelógó, jóko

modellekre. A hátam mögötti nyitott ajtón keresztül beáradó fénlóriát

vont a Nap-Föld vastag porréteggel borított, hatalm

makettjére. Mellette ott van az Isten Áldása méretaránymodellje. Ezzel akarták megörökíteni a hajó egykori indulásOtthonom aprónak és jelentéktelennek tűnik a közeli bolygómellett. Leginkább egy hegyes orrú, szárnyas labdára emlékeztBeljebb mentem az előcsarnokba, és felnéztem a magasbKözvetlenül a fejem fölött ott lógott az úti célunk makettje: Centauri-Föld jókora kerek gömbje. Lényegesen nagyobb a más



ét modellnél. Az előcsarnok középpontja fölé akasztották. Neagyok biztos abban, hogy a tervezők ezt szántszándékkal tették-e a bejárati ajtón keresztül betörő fényoszlop telibe kapja

Centauri-Föld modelljét, és a bolygót ragyogó glória veszi körül.Továbbhaladva felemeltem a kezemet, hogy a Nap-Fö

ömbjén az ujjam hegyével megérintsem Ausztráliát. A Nap-Fömodelljét mindig is jobban szerettem a másiknál. Sokkészletesebb, kitapinthatom rajta a hegyeket, és jól láthatom ceánok girbegurba partvonalát. Ezzel szemben a Centauri-Föelszíne teljesen sima, egyedül a viszonylagos nagyságában lehetün

iztosak. És nem tudhatjuk bizonyosan, hogy mit találunk majdélba érkezés után. Talán hegyek és óceánok várnak ránk, de az ehet, hogy valami teljesen más dolog. Csak azt tudhatjuk, hogy lőttünk kiküldött szonda szerint a Centauri-Föld „lakható” bolygégkörét oxigén uralja, a felszínén pedig jelentős mennyisé

desvíz található. A talajminták szerint földje alkalmas mezőgazdasági megművelésre. Ez minden, amiben biztosehetünk.

Azért őt is szerettem volna megérinteni, csak hát túl magasógatták fel.

Mindig is úgy éreztem, hogy képtelen leszek elérni a Centauröldet.Ősfő szavai most is ott visszhangzottak az elmémben. Nem az

eladatom, hogy elvigyem a hajót a Centauri-Földre, hanem, hoz embereket elvezessem oda. – Segíthetek?Ijedtemben majd kiugrottam a bőrömből.



– Ó, hát te vagy az? – kiáltottam, és nevetni kezdtem a sajgyügyűségem miatt.

Orion a feljegyzők közé tartozik. Ha valaki feltalál valamit, valyan dolgot ír, esetleg tesz, ami lenyűgözőnek tűnik, akkor eljegyzők megörökítik, és ezen a helyen vigyáznak rá. Utoljá

zért voltam itt, hogy segítsek legjobb barátomnak, Harley-nrrébb rakni pár festővásznat. Mert a cimborám festő. eljegyzések Csarnokának második emeletén egy egész szob

megtöltenek az alkotásai. Ma azonban nem miatta jöttem ide. – Tudnál segíteni abban, hogy megtaláljak bizony

nformációkat a Nap-Földről? – kérdeztem a férfit.Orion elvigyorodott. Összerezzentem. A feljegyző fog

oszosak és sárgák voltak. – Hát, persze. – Többet kéne megtudnom...

Elakadtam, mert nem tudtam, hogyan is önthetném szavakbaeladatomat. Csak nem kérdezhetem meg tőle, hogy mit tud zéthúzás harmadik okáról. Valószínűleg fogalma sem lenne arró

miről is beszélek. – A Nap-Föld háborúiról – nyögtem ki a végén. –

onfliktusokról. Meg csatákról. Az ilyen dolgokról. – Gondoltál valami közelebbire? – kérdezte lelkesen Orion.Sietve elindult felém. Az arca valósággal ragyogott. Azt hiszem

mivel már régen véget ért az iskola, csak a legritkább esetben jötteátogatók a Feljegyzések Csarnokába. Jobban belegondolvÓdonnal még egyetlen alkalommal sem találkoztam a csarnok falaívül. Alighanem magányosan tölti a napjait.



– Meg akarom ismerni a Nap-Föld problémáinak forrásait. – Hoppá! – Tessék?Orion egy darabig némán bámult rám. Mintha én lettem volna e

irakósjáték utolsó, hiányzó darabkája.

– Meglehetősen szokatlan témával foglalkozol. Ez hökkentmeg. Kicsit komor.

– Ősfő azt akarja, hogy derítsek ki valamit – válaszoltaállvonogatva. – Vagy úgy! Ősfő megbízásából kutatsz. Akkor talán az lesz

egegyszerűbb, ha megnézzük az óriásliffyket.Fejével az előcsarnok falait óriási szőnyegként borító né

osszú képernyő felé biccentett. Minden falra kettő ilykasztottak. Orion odalépett a legközelebbihez, és megütögetteelületét. Mind a négy képernyő bekapcsolódott. Az előcsarno

ehér fényárba borult.A falakon a legkülönfélébb képek villantak fel. Megpillantottagy ólomhűtésű gyorsreaktor diagramját, a Tápláló-szint vízelvezesatornáinak térképét, Harley és a fedélzeten élő más művészestményeit, valamint a Centauri-Föld domborzatának néhá

ehetséges digitális modelljét. – Neked is be kell lépned – figyelmeztetett Orion. Elfordultamaliszőnyegektől. Kérdő tekintetemet látva így folytatta. – A táplálóem láthatják a Nap-Földről származó képeket.Ó, erről el is feledkeztem. Számos képet bárki megtekinthet, á

Ősfő olyan tudás kiderítésével bízott meg, amely csak kevesekartozik. Odaléptem a falra szerelt biometrikus kijelző elé,



égighúztam a hüvelykujjamat az érzékelő felületen. – Ősfő/Koros. Belépés engedélyezve – hallatszott a számítógői hangjának csicsergése.Megváltoztak a képek. Most már a Nap-Föld remekműveit

áthattam, és nem csupán azt, ami itt készült az Isten Áldásán.

öldi emberek nagyon is különböztek egymástól. Eltérően Centauri-Föld modelljeitől, a Nap-Föld látványát nem valamilyművész örökítette meg. Hátrébb állva némán bámultam egy napírfehérségű arcát. Beporzott haja valósággal hegyet alkotottején. Olyan széles ruhát viselt, hogy kis híján lelógott

épernyőről. Töprengeni kezdtem. Vajon mikor és hol élhetetMilyen ember lehetett? Farkasszemet néztem egy másik világg

gy olyannal, amelyik legalább annyira elérhetetlen számomra, miCentauri-Föld. – Talán Ősfő azt akarja, hogy többet tudj meg Dzsingisz k

adjáratairól? – töprengett Orion. Megérintette a képernyőt, ésehérre festett arcú nő helyét átvette egy mandulavágású szemmocskos, zsíros hajú, üvöltő, barna bőrű férfi képe. – Vagy rmények kiirtásáról?A félelmetes külsejű férfi helyére a Nap-Föld egyik térkép

erült. Felvillantak egy parányi ország körvonalai. A kép arsábított, hogy megérintve többet is megtudjak róla.Mielőtt azonban hozzányúltam volna a képernyőhöz, Ori

alami mást csinált vele. A térkép elhalványult, és a helyét egy ábette át. Bandzsítva próbáltam kivenni a parányi szavak irbegurba vonalak útvesztőjét. Családfák rendszerét láttam

Vonalak kötötték össze a szülőket a gyermekeikkel. A tekintetem



yorsan végigsiklott az ábrán. Névről névre ugráltam. Csak akkaptam észbe, amikor Orion halkan mormogni kezdett. – Bocsánat! – suttogta, és a képernyőn máris újabb térk

agyogott fel.Közben rájöttem, hogy a családfák között a saját nevem

eresem. Tudtam, hogy ez ostobaság. Ez az ábra sokkal régebbészült annál, hogy én is rajta legyek.Mélyen beszívtam a levegőt. Nem törődtem azzal, hogy Ori

bban a pillanatban milyen háborút vagy népirtást akar megmutaképernyőn.

Egyetlen Koros sem ismerheti a szüleit. Ha tudnám, hogy kik őészrehajlóvá és elfogulttá válhatnék. Olyan érzelmeámadhatnának, amelyek alááshatnák a vezetői pártatlanságomat, Ősfőként nem a legjobb döntéseket hoznám. Ezzel nagyon sztában voltam. Sőt, egyet is értettem a szabállyal.

De akkor is.Szerettem volna tudni, kik voltak a szüleim. – Koros? – kérdezte aggódva Orion. – Valami baj van?Megráztam a fejemet.

– Semmi.

Orion fürkésző tekintettel nézett rám. Nem tudhattam, hogy miíváncsi.Azon kaptam magamat, hogy én viszont az ő arcát néze

eszülten. És azt pontosan tudtam, hogy én mire vagyok kíváncMintha a saját orromat látnám viszont az arcán. Ugyanolyan zemünk? Az ajkunk? Korábban meg sem néztem magamnagazán Oriont. Mindig a háttérben állt. Valósággal összeolvadt az



árolt feljegyzésekkel. Viszont most, ahogy alaposabban szemügyettem...Lehet, hogy ő az apám? Alig kaptam levegőt. Kénytelen volta

jra megrázni a fejemet, mire sikerült nagy nehezen összeszedmagamat. Hát persze, Orion tényleg hasonlít rám. Csakhogy

ajón mindannyian hasonlítunk egymásra. Cseppet sem nehzonos vonásokat felfedezni. A saját arcvonásaimat ugyanolyaönnyedén felfedezhetném Ősfő arcán, mint Orionén.

Bárcsak saját magamat is megtalálnám önmagámban.Orion rám mosolygott. Talán megértette, hogy abban

illanatban min mentem keresztül? Lehetetlen. – Szóval, akkor Ősfő azt akarja, hogy kezdjél kutatni?

érdezte olyan atyai hangon, hogy önkéntelenül is összerezzentemÚgy tűnik, végre tényleg komolyan veszi a kiképzésedet. – Hát, igen.

– Levitt már az alsó szintre is? A Tápláló-szint alá? – tudakollőbbre hajolva, izgatottan csillogó tekintettel. – Mi az, hogy alulra? A Tápláló-szint alatt nincs semmi.Orion arca kifejezéstelenné vált.

– Ó! – nyögte ki, és hátrébb húzódott. Legörbülő szája szé

gyértelművé tette a csalódottságát. – Na, akkor kezdjük aztutatást!Visszafordult a képernyő felé.

– Várj csak! Úgy érted, van még egy szint ez alatt?Orion habozott. Hosszú haját a füle mögé simította, és ekk

gyeltem fel arra, hogy a nyaka bal oldalát különös, pókhálómlékeztető sebhely borítja.



– Nem vagyok egészen biztos benne – felelte végül. – Nemrégeljegyzéseket rendezgettem, és láttam valamit...

Megütögette az egyik liffyt, mire a képernyőn valósággzáguldani kezdtek a képek. – Akkor találtam meg az Isten Áldása keresztmetszeti rajza

gazából nem lett volna szabad megnéznem őket. Ezenfelül biztoseszem, hogy Ősfő a kiképzésed során átveszi veled ezt az egész

Ha majd eljön az ideje annak, hogy ilyen dolgokkal is foglalkozzn meg csak kíváncsi voltam.Még szép, hogy az volt. Feljegyzőként a Tápláló-szinten k

lnie és dolgoznia. Ezt a szintet csakis az irányítótisztek hagyhatjl, akik felmehetnek az Irányító-szintre. Meg mi ketten Ősfővel. Meljuthatunk a Megtartó-szintre is. Orion azonban valószínűleg egéletét ezen a fedélzeten töltötte. – Láthatom azt az ábrát?

A férfi keze már mozdult volna a képernyő irányába, de mégsert hozzá. – Ősfő valószínűleg nem örülne neki, ha...Elhalkult a hangja. Látszott, hogy teljesen elbizonytalanodo

Rámosolyogtam.

– Akkor majd én – jelentettem ki. – Ebben az esetben senki seádolhat téged.Orion leheletnyit bűntudatosnak látszott, de az arcára kiült

zgalom és a kíváncsiság is, amikor félrelöktem a kezét, és erintésemmel a képernyőre hívtam az Isten Áldása keresztmetszázlatát.Kép helyett azonban szöveg jelent meg. Két lehetőség. K



ltérő ábra.

A JÁRVÁNY ELŐTT

A JÁRVÁNY UTÁN

– Hát, ez meg mit jelentsen? – lepődtem meg. – Hogyan változomeg a hajó a Járvány után?

Tudtam, hogy az akkori Ősfő új nevet adott a fedélzetekneBizonyos helyiségeket máshova költöztetett, és a Megtartó-szinefoglalta az Ősfő és a Korosok számára. De ez volt minden. Vag

egalábbis eddig azt gondoltam, hogy ez minden. Nem véletlz sem, hogy eldugták azt a csillagtérképet...Orion közelebb hajolt.

– Na, látod? Engem is éppen ez érdekelt. Nézd csak!Felemelte a kezét, és megérintette „a Járvány után” feliratot. A

bra azonnal felragyogott a képernyőn. A hajó keresztmetszeti rajzzeletekre osztott, jókora kört ábrázolt. Semmi szokatlant needeztem fel rajta. Legfelül világosan látszott a Megtartó-szint felir

A rajz egyszerű volt, és nem túl részletes. Csupán a fenti helyiségeörvonalát láttam. Alatta lényegesen összetettebbnek tűnt rányító-szint. Jól elkülönült a hajtómű és a parancsnoki közpon

Könnyű volt megtalálni a tudósok kutatólaboratóriumait is. apjainkban Tápláló-szintnek nevezett rész töltötte ki az ábra töb

mint kétharmadát. Elég régen készíthették. Jól látszódtak rajta azoz épületek, melyeket még a hajó építésekor alakítottak ki. Aredeti építmények közé tartozik a Kórház és a Feljegyzés

Csarnoka is, ahol most álltunk. Ugyanakkor viszont nyoma sem vo



mindazoknak a dolgoknak, amelyeket a felszállás óta alakítottuni. Nem látom például a gravi-csöveket, melyeket a kemzedékkel ezelőtt élő Ősfő fejlesztett ki. A helyükön lépcsőötik össze a Táplálószintet az Irányító-szinttel. Ezeket annak idejebontották, amikor megépítették a gravi-csöveket. A tekintete

lindult lefelé. – Erről beszéltél? Erről itt? – kérdeztem, és a vázlatrajz al

észe felé mutattam. A Tápláló-szint alatt nem látszott szöveg. ehetséges, hogy ott csupán mindenféle vezetékek húzódna

Villamosság, vagy csövek, vagy valami.

– Én is így gondoltam – biccentett Orion. – De nézd csak!Megérintette a képernyőt. A felbukkanó főmenü „a Járván

lőtt” lehetőséget választotta.Ugyanaz az ábra tűnt fel előttünk, ám az egyes részek mo

eljesen eltérő címkéket viseltek. A Megtartó-szintet úgy hívtá

ogy „Navigáció”. Erre utaló feliratot láttam a mennyezet alejtőzködő ernyőre erősített parányi fémtáblán is. Az Irányítzintet ekkor még három részre osztották. Az egykori Technológi

Kutatórészlegben vannak mostanában is a laboratóriumok. Ott vojól ismert gépház és a „Hídnak” nevezett valami is. Az a rész nin

nagyon messze attól a helytől, ahol álltunk. A megszokoolgokat egyszerűen csak más néven nevezték. Különbségeklőször a Tápláló-szintnél találtam. Baloldalt, a Város helyén eáttam: „Szálláshely (személyzeti)”. A szint többi részét „BiológiKutatóállomásnak” hívták. Mi az, hogy biológiai kutatóállomáRégen netán így hívták a birkanyírást és a kecskepásztorkodást?

A Tápláló-szint alatt aztán lenyűgöző látvány tárult elém. Ahol



másik ábrán csupán a nagy semmi volt, ott most rengetrdekességet láttam. Nagyon úgy tűnt, hogy a talpunk alatt oejtőzködik még egy teljes szint. Soha nem hallottam róla. eliratok alapján kialakítottak odalent egy genetikai kutatóállomágy második vízvezetéket, és ott volt még egy rendkívül na

iterjedésű szektor is. Ez a „Raktár – fontos” elnevezést viselte. mögötte rejtőzködő kisebb helyiségre pedig egyszerűen csak eták: „Óvóhely”. – Hát ez meg mi a csuda? – töprengtem a képet bámulva.udom, hogy megváltoztatták a szintek nevét, és pár dolg

thelyeztek a Járvány után, de ez akkor is meglepő. Jóval töbnnál, mintha pár dolgot átraktak volna. Hiszen az ott egy teljzint.

Volt valami, amit nem mondhattam ki: Hogy a csudába neudtam én erről korábban? Miért nem tanított meg rá Ősfő

Mindkét kérdésemre tudtam a választ. Azért, mert úgy vélte, mem állok készen. Van persze egy ennél lényegesen rosszabehetőség is.

Ősfő esetleg nem gondolja, hogy méltó vagyok megismerniajó titkait.

– A Járvány után nagyon sok dolgot megváltoztattak magyarázta Orion. – Akkoriban még nem vezették be az Ősfőendszerét.

Ezzel legalább tisztában voltam. Mondjuk, mindenki tudott róMiután a Járvány elpusztította a hajón élő emberek közáromnegyed részét, a lélekszámunk több mint háromezerről aalamivel hétszáz fölé csökkent. A dolgok irányítását ekkor vette



ezébe az első Ősfő. Megváltoztatta a társadalmunk felépítését, zóta élhetünk ilyen békés, alkotó munkával teli körülményözött. Az egymást követő szülemények során a népességünk ismlérte a kétezer főt. Új technológiai megoldásokat fejlesztettünk keltaláltuk például a gravi-csöveket. Sikerült megtartanunk azt

ékés társadalmat, amelyről egykor a Járvány Ősfője álmodott.Azt azonban nem tudtam, hogy milyen mértékben változtatta mhajót. Sejtelmem sem volt arról, mit is jelentenek ezek

áltozások. – Nem akarod tudni, mi van odalent? – kérdezte Orio

miközben a tekintetét nem vette le a harmadik szintről. Mintha cssaját gondolataimat öntötte volna szavakba. Bizony ám. De m

mennyire, hogy tudni akarom. – Nézzük meg itt ezt a részt!Félretoltam Oriont az utamból, és megérintettem a falon lóg

épernyőt. Keresgélni kezdtem. Csupán pár percet vett igénybe, megtaláltam azt, amire kíváncsi voltam. – Nézzük csak, mit raktak ide a tervezők – jelentettem ki, iadalittasan elvigyorodtam.Ismét megjelent egy műszaki rajz a képernyőn. Ez lényeges

sszetettebb volt annál, mint amilyenek az előbb a hajó szintjbrázolták. Összehúzott szemöldökkel igyekeztemegkülönböztetni egymástól a vonalakat. Végigkövettem a csövs az elektromos vezetékek útját. Nehéz volt elkülöníteni őketalaktól és az ajtóktól. Az ábra elképesztően nagynak bizonyu

Vagy felnagyítom, és oldalra mozgatom, vagy lekicsinyítem, kkor meg a szememet meresztgethetem.



– Egy szót sem értek az egészből – csattantam fel végül égnmelt kézzel. – Én a felvonókkal kezdtem – figyelmeztetett Orion. E

rintéssel arrébb húzta a tervrajzot. Hirtelen rájöttem, melypületet látom magam előtt. Hiszen ez a Kórház! A férfi a harmad

meletre mutatott. – Ott van a második lift. – Nem is létezik második lift! – nevettem.Igencsak hosszú időt töltöttem a Kórházban, és ott bizon

supán egyetlen lift létezik. – Az előcsarnok végében ott van a másik felvonó. A tervrajzo

em hazudnak. – Azon a szinten az összes ajtót lezárták – vágtam rá.Ezt tapasztalatból tudtam. Kivétel nélkül mindegyik

megpróbáltam kinyitni. És ezeket a bejáratokat nem ám iometrikus érzékelők segítségével zárták be! Hiszen akkor

üvelykujjam egyetlen érintésével kinyithattam volna őket. De nem. A fenti ajtókat régimódi fémből készült nap-földi zárakkal láttl. Harley-val egyszer egy egész héten át próbáltuk feltörni ők

Csak a végén Doki fülön csípett bennünket.Orion megcsóválta a fejét.

– Az utolsó ajtó nincs bezárva. Az bizony nyitva van. Omegtalálhatod a második felvonót.Újra elnevettem magam.Az egyszerűen lehetetlen. Ha létezne a hajó titkos szintjére veze

lrejtett felvonó, arról én igenis tudnék.Orion töprengve nézett rám. Némaságában ott csengett a vá

Hogy a csudába lehetek ebben ennyire biztos?



Már többször kiderült, hogy Ősfő bizonyos dolgokat eltitklőlem. Lehet, hogy mégiscsak létezik egy másik szint.



7. AMY

HALLOTTAM VALAMIT.

Egy reccsenés. Nyílik az ajtó. A hullaházi fiókom apjtaját kinyitották, és idebent sokkal világosabb leepecsételt, szorosan lezárt szemhéjamon keresztül rzékelem a halvány fényt, valaki kihúzza az üvegkoporsómat Felemelkedem. Fagyott gyomromban olyan érzés táma

mintha felültettek volna egy hintára. Megpróbálo

megragadni ezt az érzést, elhitetni magammal, hogy tényletéltem. Felnyitották a koporsóm fedelét? Hangokat halloizony, hangokat! A jégen keresztül csak egész halkan jutnal hozzám a szavak. De aztán egyre hangosabb a beszéd! Nesupán a jég rezeg körülöttem, hanem hangokat hallo

Emberek beszélgetnek a közelemben! – Csak még egy kicsit – mondja valaki, akinek a hangjEdre emlékeztetett.

– A jég gyorsan megolvad. – Az ott a...

Nem értem a szavait. Hangos sustorgás támad körülöttem. És elönt a meleg. Háromszázegy esztendő elteltével molőször érzek meleget. Ez bizony nem a jég. Különös, bizsergerzés. Végigkaristolja bőrömön az idegvégződéseke

Valósággal rám zúdul az az érzés, amiről azt gondoltamrökre elvesztettem. Meleg! – Miért nem mozdul már meg? – kérdezi újra az első hang.



Most már nem a durva, nemtörődöm Edre emlékezteteanem a barátságosabb Hassanra. – Adj hozzá több zselét!Valamit beledörzsölnek a bőrömbe. Azon kapom magam

ogy három évszázad elteltével valaki megérint. Lágy kez

masszírozzák hideg bőrömet. A krém leginkább az Icy Hájdalomcsillapító kenőcsre emlékeztet. Akkor kenték be veleérdemet, amikor gólya koromban kificamítottam egy terepfuersenyen. Olyan boldog voltam, hogy majd’felrobbantam. Na, és ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem tudo

mosolyogni. – Nem működik – hallatszik a barátságosabb hanzomorúnak tűnik. Levertnek. – Próbáld meg... – Nem. Nézd! Nem is lélegzik.

Csend. Próbálom rávenni a tüdőmet, hogy szívja be a levegőt, mellkasomat, hogy az élet ritmusának engedve fel és mozogjon.

Hideg dolgot szorítanak a bal mellemre. Soha többé ne

karok fázni. – Nem ver a szíve.Minden akaraterőmmel a szívemre összpontosítok. Dobogj

már, a rohadt életbe! Dobog! De hát, hogyan parancsolhatnámeg a szívednek, hogy dobogjon? Mielőtt lefagyasztottagyanennyi erővel várhattam volna azt tőle, hogy ne dobogjo – Várjunk még.?



Igen! IGEN! Várjatok, mindjárt jövök. Csak adjatok mgy kis időt, hogy felolvadjak! Akkor majd kiszállok a jég alós újra élni fogok. Én leszek a ti fagyott főnixetek. Csadjatok esélyt nekem! – Á, dehogy.

Meg kell szólalnom! Mindenemmel a számra összpontosítoGyerünk ajkak, megmozdulni! Beszélj, kiabálj... sikolts!

– Tegyük vissza! Az asztal meggörbül, ahogy ismét felkerül rám a tető súly gyomrom megrándul, ahogy visszatolnak a hullaházba.

Az ajtó egy kattanással bezáródik.Sikítani akarok, de nem tudok.Mert ez az egész nem is igaz.

Csak egy újabb rémálom.



8. KOROS

DOKI A KÓRHÁZ ELŐCSARNOKÁBAN SEGÍTETT

az egyik nővérngy idős férfit a fogadópulthoz támogatni, ahol egy másik nővelvette az adatait. Amikor Doki észrevett, elindult felém. – Láttad Harley-t? – kérdezte. – Nem – feleltem.Önkéntelenül elmosolyodtam. Harley sportot űz abból, ho

elépjen Doki elől, valahányszor be kell venni a gyógyszereit.

Az idősebb férfi beletúrt sűrű hajába. Savanyú képet vágomikor észrevette, hogy vigyorgok. – Ezen nincs semmi nevetnivaló. Harley-nak rendszeresen b

éne vennie a gyógyszerét.Igyekeztem komoly arcot vágni. Harley néha tényl

lkomorodik, és olyankor elég zabolátlanul viselkedik. Én azonbgy véltem, hogy a hangulatingadozásai elsősorban a művéehetségével álltak kapcsolatban és nem azzal, hogy bolond, bárm

gondoljon Doki erről. Ezenfelül pedig Harley a legjobb barátomszem ágában sincs beköpni Dokinak.

– Nem akarok felmenni! – kiabálta a pult előtt álló idős férDoki megpördült. A vénség lerázta magáról a segítőkész nővezét, és közelebb hajolt a recepciós irányába. – Neínyszeríthettök rá! Én aztán nem fogok befekünni a Kó’hgyába. Nem vagyok én betög!

A váratlan érzelmi kitörés miatt erős köhögési roham tört rá. zájából kifröccsenő nyállal beborította a padlót.



– Ugyan már, tessék megnyugodni – szólt rá Doki, és odasietez öreghez.

A hályogos szemű vénség az orvos felé fordult. – Hol van a feleségem? Itt van bent? – Steela asszony nincs idebent – válaszolta Doki, és a kezét

reg karjára tette. – Ő nem beteg. Te vagy az. – Nem vagyok beteg – bömbölte a vénség, ám alighoimondta ezeket a szavakat, valósággal üvegessé vált a tekintete.Megnyugodott a légzése, és megroggyant a lába, mintha ne

írná a ruhája súlyát. Amikor Doki arrébb lépett, egybelfedeztem a furcsa viselkedés okát. Az előbb az öreg karjáyomott egy meditapaszt. A levendulaillatú ragadós szövetdarabkzonnal kifejtette a hatását. Az idős férfi meghunyászkodott

megnyugodott.

Doki diadalittasan rám vigyorgott, miközben segített a betegneülni egy kerekes székbe. Az ápolónő eltolta a felvonó feNagyot nyeltem. Doki amúgy tisztességes fickó, de valamiért aiszi, hogy gyógyszerekkel mindent meg lehet oldani. Nagyon nezereti az érzelmeket. Utálja mindet. Azt szereti, ha az él

sendben, rendezetten megy a maga útján.Ez az oka annak, hogy olyan rohadt közel áll Ősfőhöz. Tögyformán gondolkodnak. – Na és, mi szél hozott erre? – kérdezte tőlem, miután a vénségkeresen bezsuppolták a liftbe, és útra kelt, hogy megkezdődjönezelése.Zavartan toporogtam a sima, csempével borított padlón. Esze



gában sem volt az orrára kötni, hogy meg akarom nézni armadik emeleti titkos liftet. Igazából magam sem voltam biztoszándékomban. Hiszek annyira Orionnak, hogy utánanézzek? – Azért jöttem, hogy bekukkantsak Harley-hoz – nyögtem

égül.

Doki savanyú képpel nézett rám. – Ha megtalálod, egyből küldd ide hozzám! Már rég be kell

olna vennie a gyógyszereit.A recepciós pulton álló órára pillantott.

– Ami azt illeti, te bevetted már a tieidet?

Elpirultam. Cseppet sem vagyok büszke arra, hogy egy évig ellett élnem a második emeleten, a Kóterban. Ott tartják lmebajjal küszködő betegeket. Azt hiszem, attól készültem kogy a táplálók között éltem. Kicsi koromban nem okozott gondközelségük, ám ahogy cseperedtem, egyre inkább éreztem, ho

menynyire eltérek a többiektől. Egyszerűen nem bírtam rávenmagamat arra, hogy annyira érdekeljen a termés vagy a sok tehémint őket.

(Emlékszem, amikor Doki először adta be az elmémre haülönféle gyógyszereket, megkérdeztem tőle, hogy ezekkel együ

ehet-e belőlem Koros. Hiszen nyugtatókat kellett szednem! Evet töltöttem a Kóterban! Készen álltam arra, hogy lemondjakagy megtiszteltetésről. Csak hát, Doki meg Ősfő nem engedte.) – Reggel bevettem – dadogtam vörös arccal.Erősen reméltem, hogy a pult mögött ülő nővér nem hallotta

angomat. Mit gondolhatna arról, hogy az emberek majdaezetőjének nyugtatókat kell szednie?



Doki szúrós szemmel nézett végig rajtam. – Van valami baj? – kérdezte.Ősfő hazudott nekem a csillagokkal kapcsolatban, és lehet, ho

hajónak van még egy titkos szintje is. Még magamnak sem mereeismerni, hogy Orion mennyire hasonlít rám, de persze nem

incsen semmi baj. Ha ugyanis Doki azt gondolná, hogy akárcsakegcsekélyebb nehézség is jelentkezik, még több orvosságyomna belém. Megráztam a fejemet. Nem igazán hitt nekem. – Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. Más vagy, mint

öbbiek. – Annyira azért nem. – Dehogynem. És ezzel te is épp eléggé tisztában vagy.Megvontam a vállamat. Az üres lift ekkor ért vissza

lőcsarnokba. Elindultam felé. Doki szerencsére hagyta, ho

elépjek.A felvonóban a kezem megdermedt a négyes számú gomb fölöeengedtem, és megérintettem a hármast. Ha Harley tényllsunnyogta a gyógyszereit, akkor lehet, hogy be kéne nézneozzá, mielőtt elindulok, hogy megkeressem azt a titokzat

második liftet.Amint a lift mozgásba lendült, egyből jobb kedvem leltekintve Dokitól, a Kóter az egyik kedvenc helyem. Ott van sszes barátom. A felvonó remegve megállt, az ajtó szétnyílt, eltárult előttem a második emelet társalkodója. Fülig érő szájjigyorogtam. Kevés olyan hely van ezen a hajón, ahol annyitthon érezném magamat, mint a Kóterban. Akkor is, ha



mindenki bolond.Festék fröccsent az ingem ujjára. Felemeltem a fejemet,

áttam, hogy Harley nekitámadt egy vászonnak. Akkora lendületmozgatta az ecsetet, hogy az túlszaladt a vászon szélén. Ahol ümindent összefröcskölt piros és kék festékkel.

– Helló, Harley! – köszöntöttem. – Doki már keres. – Nem volt még időm rá – vetett rám egy gyors pillantást k

csetvonás között. – Amúgy meg 49 és 267.Visszafordult a vászon irányába, és ismét vadul mozgatta

csetjét. Savanyúan elmosolyodtam. Ha valaki, Harley egész

ontosan meg tudja mondani, hogy mikor ér célba az űrhajónk. egtöbb ember – vagyis a Kóter legtöbb lakója – nagyon is fejbartja, hogy mennyi ideig tart még az utazás, ám én le mereogadni, hogy Harley nem csupán az évek számát (49), meg apokat (267) tudja pontosan, hanem a hátra lévő perceket

másodperceket is.Ügyesen elkerülve a festékzáport, mögé kerültem, homeglessem, mit fest. A ragyogóan kék tengerben egy díszponebegett. A hal pikkelyein villodzó fény összefolyt a vízfelszündöklésével, mintha az állat a víz része lenne, a víz pedig a ha

Harley egészen elképesztő színeket használt. Másnak ezek eszéem jutnának. A ponty szeme ragyogóan zöld volt. Szinte sárgáMintha a jádéban arany örvény támadt volna. A pikkelyei ündökölve ragyogtak, ám mindegyiket vérvörös vonal szegélyezmiről azt hinném, hogy élesen elkülönül majd a világosabzínektől. Hát, nem ez volt a helyzet. A vöröstől az egész mélethűbbnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy a víz mindjá



iömlik a vászonról, és a hal elúszik a lábunk mellett. – Nagyon klassz – mondtam Harley-nak egy hosszú pillanat utáDe komolyan. Rohadt jó.A barátom felmordult. Most éppen rájött a festési mánia,

yenkor nincs sok értelme beszélgetéssel próbálkozni. Dokira kut

emény feladat vár, ha be akarja adni a gyógyszereit, amikor malkerülhetetlen módon megtalálja.

Körülöttem visszafogottan ugyan, de a káosz uralkodott. ársalgót majd szétvetette az alkotóerő és a művészi képzelNagyon

kellemes ám itt lógni egy darabig. Kivéve olyankor, amik

mindenkit leköt a saját művészete. Kezdtem úgy érezni, hoofátlan vagyok, amiért ott bénázok közöttük, miközbalamennyi jelenlevő nyakig merült a munkájába. – Na, szia! – kiáltottam, de Harley nem is figyelt rám.Éreztem, ahogy a gyomromba belemar a lelkiismeret-furdalá

mikor visszaszálltam a felvonóba, és elindultam a harmadik emeelé. Ősfő azt akarta, hogy kiderítsem a széthúzás harmadik okgyértelműnek tűnt, hogy egészen máson dolgozom. De hát, a hazugság is széthúzáshoz vezethet, gondolta

omoran, miközben kinyílt az ajtó.

Csend fogadott a harmadikon. Elsétáltam a kétoldalt sorakotók között. A helyiség túlsó vége felé tartottam. A kilincsre tettemkezemet. Biztos voltam benne, hogy zárva lesz. A harmad

meleten zárva tartották az összes ajtót. Jártam már itt korábban s kipróbáltam valamennyit. A kilincs azonban elfordult ezemben. Pontosan úgy, ahogy Orion megjósolta. A paránamrában csupán egy íróasztalt, egy fémdobozt és a túloldalon...



...egy másik liftet láttam.A hívógomb fölött ott volt a biometrikus érzékelő. Félig-medd

rra számítottam, hogy zárolták a hozzáférésemet. Ősfő nengedte meg, hogy bemenjek a lakosztályába vagy a hajtómsarnokába az Irányító-szinten. Igaz ugyan, hogy a hajó töb

észéhez szabad hozzáférésem volt. Önkéntelenül is arra gondoltamogy Ősfő innen is kitiltana, ha tudná, hogy itt járok. Amikzonban végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelőn, a któszárny azonnal oldalra siklott.Öt nyomógombot vettem észre. Minden emeletnek volt egy,

z utolsóra egy nagy Ó betűt írtak. Ó betűt? Minek lehet övidítése

az Ó? Felidéztem magam előtt a vázlatot, amit Orimutatott. Volt azon egy „Óvóhely” nevű rész is. A lift azonban nemda ment. A túlsó vége a „Raktár – fontos” jelzéssel ellátoelyiségben volt. A hüvelykujjammal megérintettem a legals

ombot. Nem nyomtam meg, csak kitapintottam a kerek betűHogy a csudában lehet itt egy titkos lift? Miként létezhet még ezint a hajón?

Előrehajoltam. Teljes testsúlyommal ránehezedtem a gombra. Atószárnyak bezáródtak.

Fölöttük az apró lámpa minden emeletnél megvillant. A másodiAz első. A földszint.Kialudt a fény. Már a földszint alatt jártam. És egyre süllyedtem

zámolni kezdtem a másodperceket. Az ajtó melleyomógombok felé fordultam, de az Ó betűvel jelzett még neillant fel, a lift meg csak süllyedt. Kétszer olyan sokáig tartott, mimikor a Kórház egyik emeletéről mentem a következőre



Háromszor olyan sokáig. Végül már egy egész perc elteulajdonképpen, milyen nagy is az Isten Áldása? A felvonó enyhöccenéssel megállt.Széthúzódtak az ajtószárnyak.Vettem egy mély lélegzetet, azután kiléptem arra a szintr

melyik igazából nem is létezhetne. Körbeölelt a sötétség. – Világítás – szóltam, és megnyomtam a tele-gyöngyöm.Semmi nem történt.A hátam mögött bezáródott a lift ajtaja. Elzárta előlem a felvon

alvány ragyogását. A kezemmel kitapogattam a falat, mert ne

kartam elveszni. Ujjaim ekkor érintették meg a kiálműanyagdarabot.

Először egy remegve világító égő gyulladt fel, aztán még egy, még egy és még rengeteg. Mintha dominók hosszú sora dőlt volnl a mennyezeten. Hűha! Lámpakapcsoló. Eddig ilyesmit csak

ffyken és a Nap-Földet bemutató képfelvételeken láttam. A hajem sokkal a Járvány előtt állították át a tele-gyöngyös irányításraHú, jókora hodályba kerültem! Szokatlanul nagy. Igazából

megtartók szintjére emlékeztetett. Az is ilyen üres terem, ahol senncs, és ez is elég nagy ahhoz, hogy mindenki elférjen benne, ha

mberek közvetlenül egymás mellé állnának. Pont olyan, mint Nagycsarnok. Bal kéz felől egy zárt ajtót találtam, jobbra pedig eolyosó ágazott el. Mindent fém borított. Semmi sem enyhítettezögletes sarkokat. Eltekintve attól, hogy milyen hatalmas ez sarnok, az alakját igen különösnek találtam. A falak enyhe ívbeörtek felfelé. Mintha egy hatalmas tojásban lennék. A mennyezvelt kupolára emlékeztetett. El sem tudtam képzelni, mié



álasztottak boltíves megoldást. Fölötte a Tápláló-szint alapízszintes volt. Utána viszont felfedeztem az ívelő falból kibukkanastag vascsöveket is.A hatalmas csarnok falait számtalan parányi fémajtócska fedte.

égi nap-földi könyvespolcokra emlékeztetett, amelyeket

eljegyzések Csarnokának hátsó, a táplálók elől elzárt részébáttam. Világosan felismertem a sorokat. Mintha azt akarták volnogy végigsétáljak előttük. Nem tudhattam viszont, hogy mi rejtőzz erős zsanérokra szerelt parányi, négyszögletes ajtók mögödelent hidegebb volt a levegő, és a falakból nyugalom árad

Mintha ezen a helyen csupán suttogva lenne szabad beszélnHelytelen lett volna sok embert leengedni ide.

Elindultam a legközelebbi folyosón. Két oldalról parányi ajtóettek körül. Számok voltak rajtuk. Ügyetlenül, fehér festékkel írtda őket. Minden ajtó alsó részében aprócska, fekvő téglalapok

edeztem fel. Hunyorogva megnéztem őket magamnak. Ezek bizoászlók. Legalább féltucatnyi nap-földi ország zászlaja. A zászlóorának legvégén négy betűt metszettek a fémbe: PMSZ. Ugyanefeliratot láttam a csillagokat ábrázoló ernyőn is. Nagyon régi

minden. Még a hajó építésekor alakították ki ezt a szint

Megérintettem az egyik ajtót. A 34-est. El akartam fordítani astag fogantyút, amikor hirtelen a szemem sarkából felfigyeltealami vörösre.

Az egyik ajtó már nyitva állt. Akár egy nyelv, jókora fémállvánógott ki belőle. Az állványon keskeny, átlátszó láda feküdt. Fagyoíz volt benne. Az egész kékesen csillogott. A jég ölelésében pedgyanolyan némán és mozdulatlanul, mint amilyen ez az egé



sarnok volt, egy lány lebegett.A haja látványa miatt lendültem mozgásba. Annyira vörös vo

ddig csupán a képeken láttam vörös hajú embereket. eljegyzések nem tudták visszaadni a jégben tekergőző, ragyogürtök elevenségét. Harley annak idején ellopott egy könyvet

eljegyzések Csarnokából. A festészetről szólt. Volt benne egorozat, ami szalmakazlakat ábrázolt. A képek különbözapszakokban készültek. A barátom megmutatta az utolszalmakazlat. Hó borította és valósággal ragyogott rajta a napnyugénye. Harley szinte megkergült tőle. Azt mondta, hogy a művé

enyűgözően adta vissza ecsetjével a különböző fényviszonyokat. Érre azt feleltem, hogy micsoda ostobaság, hiszen a fény az vaan, vagy nincs. Mire a cimborám rávágta, hogy én vagyok ostob

mivel a Nap-Földön olyan dolgok is léteztek, mint a napkelte megapnyugta. A Nap ugyanis úgy mozgott, mint valami élőlény. Mé

sak nem is hasonlított erre a túlértékelt keltető lámpára itt, magasban.A lány haja sokkal jobban ragyogott, mint annak a művésznek

épén a Nap-Föld napsugarai, pedig Harley szerint az az embminden idők legzseniálisabb alkotója lehetett.

Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a lányt fogva tarveget. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hideg van. A lélegzetepró párafelhővé változott. Az ujjam hegye odatapadt az üveghez.

A lebegő alakot bámultam. Soha életemben nem láttam még ilyyönyörűséget. Ugyanakkor nagyon különösnek tűnt. Sápadt bőzinte már áttetszőén fehér volt. Nem hittem, hogy ennek csupánég érintése lenne az oka. A szíve fölött az üvegláda tetejére tette



tenyerem. A bőröm sötét árnyékként élesen elütött a lánagyogásától.

Az ismeretlen egész más fajtához tartozott, mint én. Az IstÁldása egyetlen utasára sem hasonlított. Más volt a bőre, a haja z életkora... pont olyan idős volt, mint én!Ami pedig az alakj

leti... A fekvő alak alacsony, de karcsú volt. Lenyűgözve bámultakeble és a csípője igézőén gömbölyded vonalait.Hogyan illeszkedhetne be egy ilyen lány a tökéletesen bék

gyformaság világába? Hiszen Ősfő szerint az egyformasiztosítja a békét.

Valósággal faltam a tekintetemmel. Pillantásom visszatért eblére. Azon a helyen kicsit párás lett az üveg. Mintha csaúnyolódna velem a jég. De így is elég jól láttam, hogy tudjam

milyen gyönyörű az a domborulat. Nem számított, hogy megfagyolképzeltem, milyen lenne, ha felmelegedne...

– Koros!Elugrottam az átlátszó ládától. Legalább annyira megijedtemmintha a benne fekvő szépség váratlanul felébredt volna.

Csak Doki volt az. – Te meg mit művelsz idelent? És hogy a csudába jöttél le?

iáltott, aztán elhallgatott. – Honnan a pokolból tudsz arról, hoétezik ez a hely? – A lifttel jöttem – válaszoltam.Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem vadul dobogott.

– Nem lett volna szabad lejönnöd ide – mérgelődöMegérintette a bal füle mögött a tele-gyöngy gombját. – HíváŐsfő.



– Ne! Ne hívd Ősfőt! Már megyek is! – kiáltottam, pedig nekartam elmenni innen.

Tovább akartam bámulni a lányt, akinek a hajában a napnyugagyogott. Doki azonban megrázta a fejét. – Veszélyes ám idelent. Ha megérinted azokat a gombokat, ak

el is ébresztheted – biccentett a fagyott lány feje fölé szerelt aprekete dobozka felé.

A kapcsolókra néztem. A doboz egészen egyszerűnek tűnegfelül három gombot láttam: ELEKTROMOS IMPULZU

ADATOK ELLENŐRZÉSE és egy átlátszó műanyag fedő ala

melyik mellé ujjlenyomat-érzékelőt szereltek, észrevettem a sárombot is. Ehhez ezt írták: ÉBRESZTÉS. A dobozból kábeleezettek az üvegládába. Tekintetem végigsiklott az ismeretlökéletes alakú, cseresznyepiros szájában eltűnő csöveken. – Nem nyúlok hozzá – bizonygattam, de Doki már elford

őlem. – Koros itt van lent – jelentette, és én tudtam, hogy azokatzavakat nem nekem szánja, hanem Ősfőnek, akit felhívott a telyönggyel. – Igen – folytatta Doki, aztán elhallgatott. Felcsattant. – Honn

francból tudhatnám?Ismét felém fordult. Utoljára akkor nézett rám ilyen jéghideapogatózó pillantással, amikor még a betege voltam. Megérintetteyöngyöt, és Ősfő kilépett a vonalból. Tisztában voltam vele, hoghajó ura nemsokára felbukkan idelent, hogy visszarángasson

Oktatási Központba. – Ki ez a lány? – kérdeztem.



Mindent tudni akartam róla. Gyorsan, amíg módomban áérdezősködni. Doki összevonta a szemöldökét, majd komrccal lehajolt és megnézte a fémajtót. – A42-es. Ma a negyveneseket vizsgáltam meg. Csupán ráju

éztem, hogy minden rendben van-e.

Megrázta a fejét. – Csak akkor kellett volna felmennem a kórterembe, miután

ent mindennel elkészültem – mormogta halkan. – A negyveneseket? – Mindenkinek száma van – nézett rám az orvos.

– Világos, azt én is látom – vágtam rá, miközben igyekezteem kimutatni az ingerültségemet. – De ez mit jelent? Miért vanndelent beszámozott ajtók és lefagyasztott emberek?

Doki a ragyogó hajú lányt nézte. – Ezt inkább Ősfőtől kérdezd!

– De én tőled kérdezem. – Ha megmondod, hogy jöttél le ide, akkor válaszolok – fordelém az orvos. – Ahhoz a lifthez több ajtó is vezet, de mindegyárva van. – Kivéve a harmadikon – feleltem. – Az nyitva volt.

– Te pedig teljesen véletlenül észrevetted, hogy a harmadmeleten nem zárták be az ajtót – nézett rám résnyire szűküzemmel.

Csak rövid ideig haboztam. – A Feljegyzések Csarnokában rábukkantam a hajó néhán

ervrajzára. Akkor vettem észre a második felvonót.Eszem ágában sem volt beköpni Oriont. Nem az ő hibája, ho



ebuktam.Láttam, hogy a Dokinak nagyon jár az agya. Az arca teljes

ifejezéstelenné vált. – Szóval, akkor ki ő valójában? – kérdeztem, és újra a lán

éztem.

Doki elfordult az ismeretlen üvegládájától, hogy odamenjen úlsó fal mellett álló íróasztalhoz, ahonnan magához vett egy liffyVégighúzta az ujját az érzékelőn, és megnyitott egy programBeírta a jelszót, majd a mutatóujját rányomta egy leolvaégyszögre. Utána egy ujjal számokat ütögetett be.

– A 42-es. Igen, a 42-es. Ó! Nem lényeges. – Hogy mi van? – méltatlankodtam, miközben leguggoltam, ho

z arcom egy szintre kerüljön a lány arcával. Olyan volt a hajmintha valaki sárga, narancssárga és piros tintát öntött volna eohár vízbe. A hajszálak minden irányba lebegtek. Mintha szín

ény ömlött volna ki a fejéből. Ahol elérték az üvegfalat, ott göndsigákban elindultak felfelé. Hogy a csudába lehet azt mondaalakiről, akinek olyan a haja, mint a napnyugta, hogy neényeges? – Úgy tűnik, hogy a szülei rendkívüli kérelmet nyújtottak be azé

ogy ő is itt lehessen – folytatta az orvos, miközben továbbgörgez információt. – Meglehetősen fontos személyiségek. Az anyezető beosztású biomérnök, az apja pedig igen magas pozíciót töe a katonai rangsorban. Szerencsés lányka. Nagyon kev

ényegtelen személyt engedtek a fedélzetre. Kicsi a rakterületünk.Pislogva néztem rá. Ez a lány csomagnak számít? Nem lényeg

zállítmánynak?



– De mit keres itt? És egyáltalán, miért van itt ez a rengetmber? Miért van ez a szint tele lefagyasztott testekkel?

Doki letette a liffyt. – Ezt majd Ősfőtől kérdezd! – Nem igazán hiszem, hogy bízhatok benne – suttogtam

apsugár hajú lánynak.Doki nem is hallotta meg.Vajon milyen lehet a szeme színe? Hunyorogva igyekezte

eresztüllátni a jégen. Láttam ám, hogy a szempillái hosszúak örösessárga színűek. Basszus! Nem is tudtam, hogy létezik ily

zínű szempilla! A lány szeme zárva volt. Nekem meg csak az jáz eszemben, hogy ha egy lány bőre ennyire sápadt, a haja mnnyire vörös és a szempilláján a napsugár ragyog, akkor ki tudn

megmondani, hogy milyen színű a szeme? – Koros!

Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Ősfő szólítomeg. Ennek ellenére megfordultam. Egyik kezem továbbra is a láádájára simult, mintha így meg tudnám védeni Ősfő figyelmétől. – Hogy jöttél le ide? – förmedt rám az ősz hajú férfi.Dühös volt, de talán nem rám. Mielőtt megszólalhattam voln

Doki válaszolt: – Azt hiszem, nyitva felejtettem az ajtót. Elterelte a figyelmememikor az egyik nővér nem találta meg a gyógyszeres kezelésáró betegeink egyikét. Óvatlan voltam.Ez ám a kicseszett nagy hazugság! Pontosan tudtam, hogy Do

em hagyta nyitva a harmadikon az ajtót. Hiszen fogalma sem vrról, hogy azon jöttem le ide. Ennek ellenére lélekben fej



ajtottam előtte. Igen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki hazudmerjen Ősfőnek.

– Gyere! – szólt rám a mesterem. – Tudni akarom, miért van itt a lány. Meg az a rengete

agyasztott ember – válaszoltam. – Mi ennek az értelme? Ho

erültek ide? És ő miért annyira más, mint a többiek?Ősfő jéghideg tekintete megállapodott a napnyugta hajú lányo

Utána lassan visszafordult felém. – Azért tűnik annyira különösnek, mert a Nap-Földön születettálaszolta végül. – Mindenki, aki itt van. Most pedig gyere!

– De hát... – Gyere!Elfordult, és határozottan elindult a felvonó felé. Gyors léptekk

aladt, ökölbe szorított kezét rászorította a sérült lába oldalán sípőjére.

Mint mindig, most is engedelmesen a nyomába eredtem.



9. AMY

AZTÁN OTT VANNAK MÉG AZ ÁLMOK.

Csodálatos álmok. Gyönyörű álmok. Egy új világról álmodtam. Nem tudtam, hogy milyen lesz majd ott. Senki nem tudta. De

émálmok csak a legritkább esetben érintették az új világot, így lmémben az a hely mindig is igazi paradicsom volt.

Érdemes volt feladni érte a Földet.

Meleg. Először mindig a melegre figyeltem fel.

Álmaimban, amikor felébredtem, otthon voltam.

A nagyanyám palacsintát sütött a konyhában. Soseeledkezett meg arról, hogy néhány csepp édes szirupeverjen a tésztába, így a konyhát azonnal belengte az otthoagadós, édes illata. Nagymama felnézett, és rám mosolygott...Ezen a ponton néha kizökkentem az álomból. Nem akadt oly

átomásom, amelyik nehezebben hihető lenne annál, hogy újra itt velem a nagymamám... Elmosolyodott, amitől eltűnt az összes ránc az arcán. – Induljunk! – kiáltotta apu.Tréningruhát viselt. Kis ideig helyben futott, miközbe

dzőcipője halkan nyikorgott a linóleumon. Aztán anyu



daszaladt hozzá. Rövidnadrág és sportmelltartó volt rajta...

Néha ezen a ponton foszlott semmivé az álom, mivel anohasem kísért el futni. Mindig csak apuval mentünk...

És akkor jutni kezdtünk. Futás közben feltárult előttünk az új világ. Mindlakommal gyönyörűnek láttam. Mintha csak az otthonunegszebb részeiből rakták volna össze. A homokkal borítoartvidéken az apró szemcsék egyáltalán nem csúsztak m

ohanó lábunk alatt. A víz nem kék, hanem aranyszínű volt. űvös erdők felől citrom és méz illatát hozta a szél. Puhzörméjű, különös külsejű erdei állatkák akartak játszadozelünk. A sivatag dűnéi között rejtőző homokkő szobrok édeízzel enyhítették a szomjúságunkat.

Álmomban az új világ mindig gyönyörű, mindig tökéletolt.

Ha szerencsés vagyok, az álom csak eddig tart.

De nem vagyok mindig szerencsés.

Futás közben kanyargós szakaszhoz értünVisszakanyarodott velünk hazafelé. Már láttam a házunkat. Apület mintha csak az

addigi otthonaink keveréke lett volnKicsit a floridai házunkra emlékeztetett, ahol kiskoromba

ltem, de ugyanakkor téglából építették, mint a colorad



ázunkat. Ráadásul nagymama is ott állt a verandántegetett és kiabált, hogy menjünk már haza. Anyu lekanyarodott az ösvényről, és odafutott a házhoz. – Gyere te is! – szólt apu, és könnyedén felszaladt erandára vezető lépcsőn.

Én azonban nem tudtam abbahagyni a futást. A lábam egégyszerűen nem volt hajlandó a ház felé fordulni. Nem tudtam megállni. Rohannom kellett. Egymás után tettem meg az újab

öröket abban a világban, amelyik annyira gyönyörű, békés

ökéletes volt. Próbáltam megállni. Ismét a háznál jártam. Anyagymama és apu mind ott voltak. Palacsintát ettek. Néhasont is láttam. Meg a gyerekkori kiskutyámat. És ott voltabarátaim a középiskolából.

Én pedig nem tudtam megállni.…

Mivel néha az új világról szőtt álmok is rémálommá változnak.



10. KOROS

ŐSFŐ ÚGY DÖNTÖTT, hogy rengeteg feladattal büntet meCsendben maradt, amíg a felvonó a magasba emelkedett velünk, supán egyszer mordult fel ingerülten, amikor próbáltam megtudalamit a lányról. A Kórházból a gravi-cső felé vezetett. Most

Oktatási Központban durván belelökött a Nap-Földet ábrázoakó gömb melletti kemény, kék műanyag székbe.

Már nyitottam volna a számat, hogy újra rákérdezzek a lányr

e az ősz férfi valósággal belerogyott a szemközti székbRosszkedvűen igyekezett kényelmes testhelyzetet felvenn

lvigyorodott, és a lábát feltette a gömbre. A cipője beborítotAusztráliát.

– Na, szóval – mordult rám.

– Tessék? – kérdeztem enyhe vinnyogással a hangomban. – Akkor sikerült rájönnöd a széthúzás harmadik okára? – Nem – válaszoltam, miközben a tekintetem megtapadt a göm

pró hegyein. – Ó, tehát arra jutott időd, hogy olyan helyeken kutakodj, ah

emmi dolgod, ám arra sajnálatos módon nem értél rá, holvégezd az egyetlen dolgot, amire kértelek? – kérdezte a fémaró gúnnyal.

Valósággal köpködte a szavakat. – Miért nem szóltál arról, hogy van egy titkos szint, te

mélyfagyasztott emberekkel? – vágtam a képébe. – Én vagyonnek a hajónak a következő kicseszett vezetője! Mindent tudno



éne róla! – Szóval, mindent tudni akarsz, igaz? Akkor miért nem mondo

meg végre a széthúzás harmadik okát? – Azért, mert nem tudom! – bömböltem. – Akkor maradj itt, és tanulj! – harsogta Ősfő, és odavágo

lém egy bekapcsolt lifíyt.A képernyőn ott ragyogott a Nap-Föld történelme. Mielő

elkaphattam volna, hogy visszahajítsam az öreg felé, mesterem mi is rohant a szobából. Kifele menet fellökte a gömböt. A Napöld pörögve utánagördült. A kékeszöld semmi nekicsattant

sztal lábának.Mesterem azért annyira dühös, mert a haragját mindaddig ne

mutathatta ki, míg négyszemközt nem maradtunk. Nagyon sztában voltam azzal, ha nem egyedül lettünk volna itt fent

Megtartó-szinten, akkor fel sem merült volna benne, hogy í

eszéljen.Amikor kirohant, nyitva hagyta az Oktatási Központ ajtajAhogy utánanéztem, tekintetem végigsiklott a fémborításon, amelymögött ott rejtőztek a pislákoló villanykörték. Azt hittem róluogy azok a csillagok.

Miért hazudott az ernyőről és a hajó titkos szintjéről?Milyen más hazugságokkal etetett eddig?Dobolni kezdtem az ujjammal a Nap-Föld igazi fájából farago

sztalon. Addig akartam dobolni, amíg ki nem találok egy új terveHa a mesterem nem hajlandó elmondani, hogy mi történik itt, akkgyedül is rájövök. Tekintetem a szoba sarkában kialakított kereedélen állapodott meg. Az a fémlap takarja el a gravi-cső végét.



Elmenekülhetnék innen, a csövön lejuthatnék a Tápláló-szintrhol ki tudja, mire bukkannék. Talán Orion valamivel többet tu

Képtelenségnek tűnt ebben a parányi szobában gondolkodnAnnyira jó lenne sétálni egyet a mezőn. Megnézni a birkalegelőks minden különösebb cél nélkül járni egyet a hajóban, melyn

svényeit évszázadokkal korábban tervezték meg. Séta közblrendezhetném a gondolataimat. Ha gondolkodom, utána jobbudom, hogy mit kell tennem.

De hát, hogyan vehetném semmibe Ősfő határozott parancsát?Ennyire még én sem vagyok vakmerő.



11. AMY

AZ ÓRA KETYEGÉSE még a saját szívdobogásom hangjánál obban hiányzott.

Az idő persze haladt. Nem tehetett mást. Én azonban ugyanolyevéssé bizonyosodhattam meg arról, hogy mozgok az időben, mirról, hogy a térben száguldok. Ezért a magam módján nem zomorkodtam. Elképzelhetőnek tartottam, hogy már el is táromszáz év és háromszázhatvannégy nap. Lehet, hogy holn

elkelhetek. Annak idején egy kimerítő terepfutó verseny vagy egmegerőltető iskolai nap után felöltözve zuhantam be az ágyamba, mire moccanhattam volna, már el is aludtam. Amikor utáninyitottam a szememet, úgy éreztem, mintha csak egy percsuktam volna be. Valójában pedig elszállt a nap hátralévő része

z éjszaka fele is.Csakhogy...Máskor elterültem a lepedőn, becsuktam a szememet,

lmodozni kezdtem. Olyan volt, mintha az álmom során leélteolna egy egész emberöltőt. Utána viszont felébredtem, és csup

ár perc telt el.Mi van akkor, ha még csak egy év telt el? Ha még el sendultunk?

Ettől féltem a legjobban. – Amikor odaértek, gondoljál rám, ha felnézel a csillagok

mondta Jason. – Nem csak akkor gondolok rád, amikor a csillagokat néze



válaszoltam neki. Hűvös szél támadt, mint azon a napon, amikor...

Ez meg mi volt?

... találkoztunk. Olyan hangosan bömbölt a buli zenéje, hogtalpunk alatt remegett a parketta. Magas sarkú cipőbe

magasabb voltam Jasonnél, ám most nem volt rajtam cipő. űvös fű valósággal felüdítette fáradt talpamat, és felemeejjel belenéztem a fiú szemébe.

Megmozdultam?

Az álom elhalványult. Eltűnt Jason, a fű és a szellő ötétség. Gyülekezni kezdtek körülöttem a rémálmok.

Valami történik.

Nem, nem, nem. Semmi sem történik. Soha semmi neörténik. Ez már megint csak az a rémálom. Ugyanaz, miorábban. Ed és Hassan mindjárt felolvaszt. Én pedig olya

eszek, mint most. Ők viszont visszadobnak a jég közé. Vagezuhan az űrhajó. Én pedig örökre a koporsóm foglya leszeohasem fognak felolvasztani. Persze lehet, hogy most az émálom jön, amelyikben...

Pufff.



... elfelejtenek felolvasztani. A hajó földet ér, és mindennnyira boldog meg izgatott, hogy engem csak úgy elejtenek és...

Valami igenis történik.

De nem. Csak a rémálmok egyre valószerübbnek tűnneMiattuk sokkal rosszabb. Mintha valamit hallottam volna. Dát képtelenség, hogy bármit is halljak. Az egész csak lmémben játszódott le. Semmi sem volt igazi. Valami másr

obbra kéne gondolnom. Jasonre. Gondolj anyura, vagy apuragy...

Klikk.

Nem. Egyáltalán nem hallottam, hogy klikk. Egyáltalán neemegett mega jég a csattanástól. Semmi ilyesmi nem történCsak a rémálmok... Újabb rémálom. Ilyen egyszerű az egész.

Ha képes volnék rá, most szarosan bezárnám a szememeEhelyett megpróbálok összpontosítani. Pontosan ugyanazt módszert követem, mint amikor alaposabban is meg akartaézni magamnak valamit, amit közvetlenül az orrom eartottak. Az emlékeimre akarok összpontosítani. Az emlékemindig elpusztították a rémálmokat.

Lelki szemeim előtt képek villannak fel. Egymást követik mlékek. Itt mosta Grand Canyonban túrázunk. Most meg

özépiskolai osztályommal elmentünk a tengerpartra. K



ölyökként tornázom. Életemben először autót vezetek. Utánött az a rész, ahol csúnyán megkarcoltam a kocsit (ez a ketgyanazon a napon történt). Apu kiabálni kezdett velem, dztán kaptam jégkrémet, és a kisujjunkat összeakasztv

megígértük egymásnak, hogy a balesetről nem mesélün

nyunak. Anyuval és nagymamával karácsonykor süteménészítünk. Nagymama egy évvel később beköltözött az öregetthonába. Itt meg éppen kint futok a szabadban. Mo

maratoni edzésre készülök.

Érzek valamit. Igenis, érzek valamit. Meleget a gyomrombaHallom... egy elektromos berendezés zümmögését. Rájöttem, hozért hallom, mert a hang végigfutott a torkomba lenyomezetékeken.A testem elcsúszott. Csupán hajszálnyival, de akkor is.

Olvad a jég.

Ó, istenem!

Bummm.

A szívem.

Bummm-bummm.

Víz szivárog a bal szemhéjam alá. Önkéntelenül

megmoccanok. A szemeimet ki tudja, milyen régóta lepecséte



árga réteg megrepedt. Első alkalommal azóta, hoefagyasztottak... Megmoccanok.

Ó istenem, ó istenem, ó istenem!



12. KOROS

TE MEG MIT CSINÁLSZ ITT?

Összerezzentem, aztán elvigyorodtam, ennél jobban semmivem tehettem volna egyértelművé, hogy rosszban sántikálok. – Mindjárt itt a sötét – méltatlankodott Doki. – Tudja Ősfő, ho

t vagy? – Ne hívd! – kiáltottam, amikor a férfi felemelte a kezét, ho

megnyomja a tele-gyöngy gombját. – Figyelj csak... Lelépte

icsit. Majd’ kifojt a szemem az olvasástól. – Na, ne már! – tettem hozzá sietve, amikor az orvos még mindem engedte le a kezét. – Egyszerűen csak... mozgásra vozükségem. Nehogy már beköpjél! Szükségem van egy kzünetre.

Doki savanyú mosolya elárulta, hogy nem igazán örül nekem, egalább nem hívta fel Ősfőt. Némiképpen megkönnyebbülellélegeztem.

Egy pillanatig mind a ketten mozdulatlanul bámultuk egymást. ÉKórház mögötti kertbe vezető ösvényen álltam, az orvos

épcsőn. Imádtam ezt a kertet. Amikor Ősfő egy évre leküldöttKóterba, a szabadidőm nagy részét a növények között töltöttemteela,

az idős nő már jóval azelőtt is ott élt a kórteremben, hogy eköltöztem oda. Azelőtt csupán egy sövénnyel körbevett gyeúzódott itt. Steela szorgalmának köszönhetően a virágok és öldségek, az indák és a fák valóságos őserdeje uralkodott el

Kórház mögött.



– Példamutatás kell? – kérdezte Doki, és fejével a kert közepmagasodó szobor felé biccentett.

A Járvány Ősfője a magasba emelte betonarcát, és szélesre tárkarját. Ő volt a kert jóindulatú őrzője. Az idő és a gondosa

zabályozott eső elsimította az arcát és a tenyerét. Elmosódt

egjelentősebb uralkodónk arcvonásai. – Ó! Izé... Pontosan – ragadtam meg a szalmaszálat. – Tudo

Ősfő azt akarja, hogy kiváló vezető legyen belőlem. Na most, gy vélem, hogy a Járvány korának Ősfője volt egkiemelkedőbb...

Ez a férfi volt a legelső és a legnagyobb Ősfő. Tudtam, hogymesterem kizárólag őt csodálja. A Járvány korának gyermekmindegyikünknél nagyszerűbb vezető volt, és senki nem fog eljutnzintjére. – Csak azért jöttél ide, hogy megnézd a szobrot?

Hatalmasat sóhajtottam. – Látni akartam a lányt. – Nehogy már a megszállottja legyél, te gyerek! Nem lenne az jenkinek sem! Le van fagyasztva. Ez a nagy helyzet. – Tudom, de hát, akkor is...

– Nincs akkor is! Verd ki végre a fejedből!A felhangzó sziréna valósággal belemart a levegőbe. Urk. Ur

Urk. Arra figyelmeztetett mindenkit, hogy mindjárt itt a napnyugtA szemem sarkából zöld mozgásra figyeltem fel. A hajó túloldaláz irányítók beszálltak a gravi-csőbe, hogy az irodáikból és rányító-szint laboratóriumaiból visszatérjenek a Tápláló-szárosába, oda, ahol laknak. Innen nézve csupán parányi, szín



ntacseppeknek tűntek, ahogy keresztülsüvítettek a csövön. Barnehér, fekete és zöld pontokat láttam. Doki az égbolt közepe feordult. Ott nem a Nap ragyogott, hanem egy mozdulatlaondosan rögzített fúziós egység. Ez a naplámpa látta el fénnyel

meleggel a Tápláló-szintet, és a berendezés biztosította

zemanyagot a hajó működéséhez. Csupán egyszer villant fel. Ezzelezte, hogy itt az éjszaka. Utána elé csúszott az elsötétítédőpajzs. Sötétbe borult a világ. Napnyugtának hívtuk. Ezt a sz

Nap-Földről hoztuk magunkkal, ám valójában olyasvalamelöltünk vele, mint amikor lekapcsoljuk a világítást. Ebből

apnyugtából teljes mértékben hiányzott a vörösessárga, arancssárga és az aranyszínű ragyogás. – Ugyan már, te fiú – folytatta Doki, és egyik karjával átölelte

államat. Elindult velem lefelé a kerti ösvényen. – Vissza kmenned a gravi-csőhöz, mielőtt Ősfő észreveszi, hogy eltűntél.

– De hát... – Minden ajtó zárva van. Még az is, ott fent a harmadikon. Nyere már! Semmi értelme ezen rágódni megszállottan.

Elfordultam a napnyugtától, és hagytam, hogy Doki szavltereljék a figyelmemet a lányról, akinek a haja pont olyan, amily

lenyugvó Nap tündöklése. Ősfő mellett tanultam azokról az őallásokról, melyek a Napot imádták. Eddig képtelen voltaelfogni ennek az okát. Hiszen a Nap nem más, mint egy meleget ényt adó gömb. Ha azonban a Nap-Föld napja olyan színekbompázik, olyan ragyogó, mint ennek a lánynak a haja, akkizony nagyon is el tudom képzelni, hogy az ősi emberek miééztek rá imádattal.



A Kórházból kivezető ösvény igencsak fenyegetőnek tűnt a sötdő árnyékaiba borulva. Doki karja hirtelen megfeszült a vállamoUjjai belemélyedtek a karomba.

– Ki az ott? – kérdezte sziszegve.A szememet meresztgetve bámultam a sötétet. Nem mess

lőttünk egy férfi haladt az ösvényen. Amikor elérte a FeljegyzéseCsarnokába vezető lépcsőt, vidám jókedvvel valósággal felszalaajta. Valamit fütyörészett. Egy nap-földi gyermekdalocska néhánoszlányát hozta felénk a szél. – Alighanem Orion – töprengtem. Csupán egy feljegyző ismerh

Nap-Föld dalait. Doki azonban ugyanolyan erővel szorítottaállamat, mint az előbb. – Egy feljegyző. – Ugyanaz, aki megmutatta neked a hajó tervrajzait?Az orvos felé néztem. Doki még mindig Oriont bámulta.

eljegyző szemmel láthatóan észre sem vett minket. Még most is

llt a Feljegyzések Csarnokának verandáján. Kitéptem a kezeDoki szorításából. – Honnan tudod, hogy egy feljegyző mutatta meg nekem

erveket?Az orvos felmordult, de a tekintete továbbra is rezzenéstelen

Orionra tapadt. – Magadtól nem találtad volna meg őket. – Hahó! – kiáltotta a verandán álló alak, amikor az ösvényözelebb értünk a Feljegyzések Csarnokához.Mély hangja egyértelművé tette, hogy Orion van ott.

– Szia! – kiáltottam vissza. – Kicsit hideg van ma este, igaz? – kérdezte a férfi.



Nem tudtam mire vélni ezt a megjegyzését. A hőmérséklet tokkal szinte mindennap csökkent a sötét idő kezdete után. Moiszont még nem telt el annyi idő, hogy megéreznénk a hűvöset.

Doki viszont egyszerűen megtorpant. Az arca fehér lett, mintal.

– Biztos vagy abban, hogy ő csak egy feljegyző? – Persze – vágtam rá. – Orion az.Az orvos valósággal megroggyant a megkönnyebbüléstől.

– A hangja miatt eszembe jutott valaki, akit régen ismertem. Mem is emlékszem arra, mikor jártam utoljára a Feljegyzés

Csarnokában.Rövid szünet után kiabálni kezdett:

– Hé, Orion! Mit gondolsz, bemehetnénk most a csarnokba?Orion azonban nem lépett ki az árnyékok közül. Aruu! Aruu!

– Ez a Fagyasztó-szint riasztása – hördült fel Doki, megpördülve a Kórház felé fordult. A sötétbe valósággal belemagy sziréna sikításának figyelmeztető, mély hangja. – Valami ninendben!

Futásnak eredtem az ösvényen, mintha csak a világűr üressé

ett volna üldözőbe. Megcsúsztam az ösvényt szegélyezműanyagból készült, talajt karbantartó zúzalékon. Káromkodássísért lábdobogás jelezte, hogy Doki is ott rohan mögöttem. Alőcsarnokban dolgozó ápolónők halálra váltan forgatták a fejük

Nem tudták, hol hangzott fel a riasztás. Mi ketten viszont semmibettük izgatott kérdezősködésüket, és valósággal belevetettü

magunkat a liftbe.



Doki hangosan zihált, miközben a felvonó lassan a magasbmelkedett. Amikor felcsendült a második emeletet jelzsengőhang, az orvos a bal füléhez emelte a kezét. – Várj csak! – szóltam rá, és elhúztam a kezét a tele-gyöng

yomógombjától. – Nézzük meg, mi történt, mielőtt felhívjuk Ősfő

ehet, hogy nem is komoly a dolog.Szavaimat feszült némaság követte. Kettőnk hallgatását csupán

asztás tompa zaja törte meg. Ahogy emelkedtünk, a sziréna minthgyre hangosabban szólt volna.

A Doki lerázta a karjáról a kezemet. A lift hangosan csilingelt, é

inyílt az ajtó.A helyiség túloldalán tárva-nyitva állt a másik ajtó.Doki azonnal futásnak eredt. Keresztülrohant az előszobá

eugrott a szobába, és csak az íróasztal mellett állt meHüvelykujját gyorsan végighúzta az asztal tetején elhelyez

émdoboz biometrikus érzékelőjén. Semmi sem történt. – A francba! – vicsorogta. Felém fordult, és odalökte émdobozt elém. – Jelentkezz be! – De hát... – A doboz csak akkor lesz hozzáférhető, ha Ősfő vagy Koro

iztonsági kódjával lépünk be. Ha nem kapcsoljuk ki a riasztáégmentesen lezáródik a Kórház. Jelentkezz! Be!Végighúztam a hüvelykujjamat a biometrikus érzékelőn. A dobo

eteje felemelkedett és összehajtódott. Feltűnt egy irányító panzámozott gombokat és egy villogó vörös lámpát láttam rajta. Doeütötte a kódot, mire azonnal elhallgatott az aruu! aruu!

Az orvos odalépett a lifthez. Az érzékelőn bejelentkezett, maj



alósággal beugrott. Még azelőtt megnyomta a Fagyasztó-sziombját, hogy utánacsusszantam. Valósággal zihálva kapkodoevegő után. Miközben lassan süllyedtünk a mélybe, végig a talpávobogott a lift padlóján. Útközben lefelé egyetlen szót sem szólt. ezét hol ökölbe szorította, hol elernyesztette. Mintha

zívdobogása adta volna hozzá a ritmust. Az arcából csak úgy árafeszültség.A lift megállt és megremegett, mielőtt megpihent volna

agyasztó-szinten. A két ajtószárny oldalra siklott. Egy pillanatmind a ketten megdermedtünk, mert vártuk, hogy ki vagy m

ukkan fel a túloldalon.Mindenütt égtek a lámpák. Feszült arckifejezéssel Doki lépett

lőször a liftből. Ökölbe szorította mindkét kezét. – Nemnemnem – tört elő a szájából a kiáltás.Még egyet lépett, aztán megtorpant, majd rohanni kezde

Azonnal a nyomába eredtem. Csúszva megállt a negyvenes számagyasztóládák sora előtt.A 42-es számú fagyasztót kihúzták a fali tartályból. Üvegládája

olyosó közepén, egy asztalon feküdt.A napnyugtára emlékeztető hajú lány volt a belsejében. Nyito

zeméből halálos rémület áradt. A szemének pont olyan világoszöényben ragyogó színe volt, mint a friss fűszálaknak. Vadapálódzott a kék kristályokkal teli vízben. A láda túlságosan kicett neki, miután felébredt, és mozogni próbált. A térdével és önyökével többször is eltalálta a tetőt. A teste megfeszült. ívbe

meggörbülve a hasa nekinyomódott a tároló fedőlapjának. A feje talpa az aljának csattant. Mindkét kezét az arcához kapta. E



illanatig azt hittem, belemart a saját húsába, de aztán láttam, hosöveket rángat ki a szájából. Közben vadul öklendezett, és aldoklás ellen küzdött. – Igyekezz! – förmedt rám Doki. – Le kell szednünk a lá

etejét, mielőtt kihúzza azokat a csöveket!

Nem pocsékoltam kérdezősködéssel az időmet. Odaugrottamároló másik oldalára, és segítettem felemelni a súlyos üvegtetőOdabent, a lében a csövek már körbevették a lány fejét és nyakŐ azonban továbbra is rángatta őket. Egy jókora darab még minddalent volt a torkában. Öklendezni kezdett. Az arca körül sárg

pe és híg, vörös vér felhői keveredtek a vízbe.Már csak egyetlen mozdulat hiányzott, hogy Dokival leemeljük

áda tetejét. Az orvos hátralendült, és kitépte az üveglapot ezemből. Félig mintha dobta, félig mintha ejtette volna ementpadlóra.

A jókora csillogó lap két szabálytalan darabra repedt a földöúl vastag és nehéz anyagból készítették ahhoz, hogy szilánkokasadjon.A kék kristályokkal elkevert víz mélyén a lánynak végre sikerücsövek maradékát is kirángatni a szájából. Felfigyeltem

ezetékek végére erősített apró, elektronikus berendezésekre. meztelen alak tágra nyitotta a szemét, és ránk bámult. A szájávökéletes kört formázott, és elkezdte beszívni a vizet. – Ez meg mit művel? Ki akarja inni az egészet? – kérdezte Dok

miközben benyúlt a kavargó váladékba, hogy kiemelje a lányt.Halálra váltan, mozdulatlanul bámultam.

– Nem – suttogtam. – Sikít.



13. AMY

KÍN.Olyan dermesztő, hogy szinte éget. De ez nem az a fajta lángolá

mi kiégeti a sebet. Nem ám, az ilyen perzselés mindent elemésmindent megtizedel.

Nagyon fáj.Perzselő,

rángató,

dermesztő,marcangoló,

vérfakasztó,szétzúzó

fájdalom.

A gyomromban begörcsöltek az izmok. Nem tudok hányni, meeljesen kiürültem.

A szemem használhatatlan, csak foltokat látok. Némelyik ragyoémelyik nem. Nem tudok fókuszálni.

Az orromból váladék szivárgott a számba. Lefolyt vissza

orkomba. Fuldoklom. Öklendezem. Köhögök.Víz csobog a füleimben. Elfojtja a közelemben beszélő férfimély hangját.

Kezek ragadnak meg az üvegkoporsómat kitöltő sűrű lében, n úgy érzem, mintha éppen a folyóhomok csapdájából mentenén

i. A fagyasztófolyadék azonban rám tapadt, próbál visszahúzízzel teli síromba. Dermesztő ujjal simogatja a bőrömet.



Hideg, kemény, lapos dologra fektetnek. Tölcsérszerű maszklesztenek az orromra. A levegő olyan meleg, hogy az orrlyukai

megfájdulnak tőle, amikor beszívom. A légáramlat arra figyelmeztetüdőmet, hogy dolgoznia kéne. Valami ragacsot szorítanak

őrömre. Nem sokkal utána az izmaim görcsbe rándultak.

Nagyon fáj.Aztán két gyengéd kéz tartotta oldalról a fejemet, miközben k

urva ujj feltépte a szememet. Nem, gondoltam, nem kérek töb

zemcseppet! Mégis csak jött a csöpp! csöpp! A hideg folyadéseppjei a szemembe hullottak. A pislogás nagy fájdalommal járt.

önnyeim összekeveredtek a szemembe folyatott ragaccsal.Az érdes kezek most a számat vették célba. Először nem tudtam

mi történik, ezért ellenállás nélkül kitátottam a számat. Aztán egybájöttem, hogy valaki csinál velem valamit, és hideg folyadseppjei csurogtak le a torkomon. Mivel nem tudtam, mit itatn

elem, összeszorítottam a fogamat és megráztam a fejemet. Vagygazából csak meg akartam rázni, mert a nyakam már teljeslszokott a mozgástól. A fejem végül csak ingadozott kicsit.

A két gyengéd kéz megigazította a fejem. Egy arc hajolt közozzám. A srác nagyjából egykorú lehet Jasonnel. Magasab

rőteljesebb felépítésű és jóval izmosabb, mint a régi barátomOlajbarna

bőre remekül illik tejcsokoládé színű szeméhemelyben fahéj színű szikrácskák úszkálnak. Mandulavágású zeme. Jóképű fiúnak tűnik. Olyannak, akiben könnyed

megbíznék. Ahogy rámeredtem, éles fájdalom hasított a fejembNagyon régen elszoktam attól, hogy bármire is fókuszáljak ekintetemmel.



A fiú beszélni kezdett. A fülem még tele volt valamivel, ezért neallottam igazán jól, hogy mit mond. A hangja azonban nagyon edvesen csengett. Barátságosan megütögette az állam

Kinyitottam a számat. A fiú bólogatni kezdett. Meleg, ragadózirup csöppent a nyelvemre. Olyan volt az íze, mint az őszibarack

m ugyanakkor úgy mart a nyelvembe, mintha alkoholt tartalmaznBeborította a torkomat is. Némiképp csökkent a fájdalom.

A fiú feszülten figyelte az arcomat. – Mozsdan bel foglag emel – mondta.Rájöttem, hogy képtelen vagyok megérteni, amit mon

Odabiccentett felém, mintha csak arról akart volna meggyőzni, hominden rendben lesz. Tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Semmi seesz rendben. Hogy a csudában lehetne bármi is újra rendben?

A fiú megragadta a jobb kezemet. A két érdes kéz pedig a baromat. Mielőtt azonban akárcsak a nyakamat megmoccanthatta

olna –jaj ne! – , egy rántással felültettek.Úgy éreztem, mindjárt kettészakadok.Valamikor jégből voltam.Most viszont mindent elöntött a fájdalom.



14. KOROS

ANYU? – VINNYOGTA A LÁNY ÉRDES HANGON , mintha elszokolna a beszédtől. – Apu?Ismét becsukta ragyogóan zöld szemét. A napnyugtát

megszégyenítő ragyogású haja kócos, összeragadt, nedvncsekben borította a fém vizsgálóasztalt. – Mennyi ideig marad ebben az állapotban? – kérdezte

Dokitól.

– Egy napig. Talán még tovább. Nem úgy ébresztették fel, ahoellett volna. Az alvókat ki kell emelni a kriogenikuagyasztóládáikból, mielőtt kezdetét veszi a felélesztés folyamata. övetkező lépésben élesztő fürdőben melegítik fel a testüket. Nezabad senkit sem csak úgy kint hagyni az asztalon, ho

iolvadjon. Valóságos csoda, hogy életben maradt. Nagyot nyeltem. Úgy éreztem, mintha egy jókora szikladar

ndult volna el lefelé a torkomban.Doki felkapta a lány torkán letuszkolt vezetékek végére szer

obozkát.

– Valaki megnyomta az ébresztőgombot – jelentette ki. gészen addig nem lett volna szabad megnyomni, míg a testet em készítik az élesztésre. Hiszen ezzel kikapcsolták nergiaellátást.

Az orvos a szemembe nézett.

– A lányt lekapcsolták a rendszerről. Ha nem érünk ide időbenA remegő test felé fordult.



– ... meghalt volna.A rohadt életbe! A gyomrom nem egyszerűen görcsbe rándu

e lesüllyedt egészen a bokámig, és jelezte, hogy onnan már nem kar visszajönni. – Csak úgy meghalt volna? Tényleg?

Doki bólintott. – Fel kell hívnom Ősfőt. – Ne, hiszen... – Nem lesz semmi bajod. Nem te követted el ezt a dolgot. Am

zt illeti, még örülök is, hogy itt vagy. Ősfő elmondta, hogy elkezd

anulni az erőskezű központi irányítókról. Ez pedig itt pontoslyan helyzet, ami megtanít arra, mit is kell tennie egy vezetőnek.

A lány mellkasa fel és le mozgott. Ennél több életjelet azonbem adott ki magából. Mulatságosnak találtam, hogy mennyi

másként nézett ki a teste most, hogy kikerült a jég alól. Mint

isebb, gyengébb és sebezhetőbb lenne. A jég páncélként vetörbe. Szerettem volna megoltalmazni. Eszembe sem jutott, hogy jjaimmal végigsimítsam gömbölyded idomait, inkább be akartaakarni valamivel.

A vállára tettem az egyik kezemet, mivel nagyon meglepett, hog

nnyire eltér egymástól a bőrünk színe. Kinyitotta a szemét. – Hideg van – suttogta. – Micsoda kicseszett rémálom – mérgelődött Doki, miközben

ányt bámulta.Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy a csudáb

ehetne ez rémálom, amikor itt van velünk ez a csodálat

eremtmény? A lány ekkor vinnyogni kezdett. Olyan fájdalomm



eli, kétségbeesett bégetés tört fel a torkán, ahogy annak idejgykori kis kedvencem, a bárányka jajveszékelt. A kődarab egybisszakerült a torkomba.Doki kórházi köntöst adott a lányra. Azt a fajtát, aminek nin

átulja. Az ismeretlen sírva fakadt, amikor felemeltük a karját, hog

eresztülhúzzuk a ruhaujj nyílásain. Az orvos betakarta egokróccal. A lány továbbra sem nyitotta ki a szemét, már aittem, elaludt. Azonban hörgő, egyenetlen lélegzetét hallgatvájöttem, hogy ébren van. Nem akart elszunnyadni, hallgatta, ho

miről beszélünk.

Hát, nem voltunk éppen szószátyárok.Amikor Ősfő valósággal berobbant a Fagyasztó-szintre, magáv

ozta minden félelmemet. A fekvő alakra nézett, majd rámégezetül az orvosra. – Ő volt az?

– Nem! – tiltakoztam azonnal. – Dehogyis! – kiáltotta Doki, utána viszont a szemembe nézett.Ősfő nem rólad beszélt.

Visszafordult a mesterem felé. – Te is nagyon jól tudod, hogy az lehetetlen. Úgy viselkeds

mintha üldözési mániád lenne. – Ti meg kiről... – kezdtem, de láttam, hogy egyikőjük sem figyám. – Egyszerű meghibásodás történt – folytatta Doki. – Megszakadoboza energiaellátása.Felemelte az apró, fekete szabályzódobozkát, ami korábban o

olt a 42-es számú mélyfagyasztó tárolóegység tetején. A kis lámp



még mindig halvány, vörös színben villogott. – Biztos vagy ebben? – kételkedett Ősfő.Doki biccentett.

– Még szép, hogy az vagyok. Ki a fene jönne le ide, hoéletlenszerűen lekapcsoljon egy lányt, aztán távozzon? Szimp

meghibásodás történt. Ez a berendezés igen régi. Folyamatosavítgatnom kell. A lány egyszerűen szerencsétlen helyzetbe kerüKizuhant a repedéseken keresztül.

Hazugság volt minden szava. Arra gondoltam, hogy mennyi lehgaz abból, amit Doki valaha mondott. Hiszen a mai nap folyamá

icsit korábban éppenséggel ő ellenőrizte a lány fagyasztótartályzenfelül pedig Ősfő érkezése előtt alig bírt magával

degességtől, amikor elárulta nekem, hogy valaki kikapcsolta meretlen ládájának a rendszerét.Az asztalon fekvő lány nyöszörögni kezdett.

– Ki ő? – kérdezte Ősfő.Most már a fekvő alakot figyelte. – A 42-es. – Aki... ? – Nem lényeges.

– Amy – krákogta érdes hangon a lány. – Tessék? – térdeltem oda mellé, és a kicserepesedett ajkáhajoltam. – A nevem Amy.Ősfő alaposan megnézte magának a lányt. Amy kinyitotta

zemét. Felvillant a fűzöld ragyogás. A szemhéja azonnecsukódott. Összerándult az erős világítás miatt.



– Nem számít, hogy hívnak, te lány – mordult fel mesterem, maDoki felé fordult. – Rá kell jönnünk, ki ébresztette fel.

– Hol vannak a szüleim? – kérdezte Amy suttogó hangon.A hangjából érződött a fájdalom. A két idősebb férfi azonba

em törődött vele.

– Visszatehetjük? – kérdezte Ősfő az orvostól.Doki bánatos tekintettel megrázta a fejét.

– Nehogy megint lefagyasszatok! – kiáltotta Amy.A hangja jól mutatta, hogy pánikba esett. Alig tudott beszéln

lszokott az ilyesmitől. Köhögni kezdett.

– Akkor sem tudnánk visszarakni, ha akarnánk – magyarázDoki tovább Ősfőnek.

– De miért nem? Van még egy csomó fagyasztótartályunk ágott vissza mesterem, és az orvos válla fölött az egyik oldalsó ajelé nézett.

Korábban észre sem vettem, hogy ott is van egy átjárAlaposan megjegyeztem magamnak, hogy később felderíthessem. – A többszörös fagyasztási folyamat hatására

egenerálóképességek rohamosan lecsökkennek. Különösen igaz kkor, ha valakit nem az előírásoknak megfelelően élesztettek fe

Ha berakjuk egy másik fagyasztótartályba, elképzelhető, hogy soöbbé nem ébred fel. – Apukámat akarom – vinnyogta a fekvő alak.Bár jól tudtam, hogy az életkora alapján sokkal inkább felnő

őnek lehet tekinteni, mint kislánynak, mégis úgy éreztem, hoalójában egy gyereket látok magam előtt. – Ideje aludni – nézett rá Doki.



Előhúzott egy meditapaszt a zsebéből, és feltépte somagolását. Amy azonnal kinyitotta a szemét. – Ne! – kiáltotta érdes, azonnal elfulladó hangon.Doki odalépett hozzá. A lány ügyetlen mozdulattal meglendítet

karját, és eltalálta a közeledő könyökét. A meditapasz lehullott

öldre. Doki felkapta, és beledobta a szemetesvödörbe. Kihúzta gyik fiókot, és előszedett egy újabb meditapaszt. – Sokkal jobban érzed majd magad tőle – bizonygatta a lányna

miközben eltávolította a gyógyszer csomagolását. – Nem akarom – tiltakozott Amy.

A halványzöld körökben fekete tűhegynek látszott csupán upillája. – Fogd le! – szólt rám az orvos.Én azonban csak mozdulatlanul álltam és a lányt néztem. Ős

élrelökött, és ránehezedett Amy vállára.

– Nem akarom! – sikoltozta a lány, de Doki máris a karjásapta a foltot.Az egészen parányi tűk érdes csiszolópapírként mélyedtek

őrébe. A különféle orvosságok azonnal bejutottak a szervezetéb – Néma karoka ludnimenni – dadogta nehezen forgó nyelvvel

ekvő alak. Elmosódott szavait nem igazán sikerült megértenem. angja egyre jobban elhalkult. Szempilláin néhány apró könnycsepeveredett el a szemcseppel. – Néma... na, néma... aludni.Most már sokkal halkabban és lassabban folytatta:

– Soha... többé... aludni.Valósággal fennakadt a szeme, majd a feje oldalra hanyatlott,

áborult napnyugta ragyogású hajára. Elvesztette az eszméletét.



Némán bámultam. Bár a melle egyenletesen mozgott, ahozabályosan beszívta és kifújta a levegőt, valamiért mégis sokkalottabbnak tűnt, mint amikor a jég alatt volt.Vajon álmodik most valamiről?



15. AMY

FELÉBREDTEM. Nem kezdtem el nyújtózkodni, nem ásítoztammég csak a szememet sem nyitottam ki. Nagyon elszoktam yesmitől. Mostanára már nagyon. Éppen ezért csak feküdtem, assan felfigyeltem az érzékszerveim szavára. Dohos illat csapta mz orromat. Meghallottam valaki halk, egyenletes légzését. Mintludnának a közelemben. Meleg volt. Ez volt az a pillanat, amikájöttem, hogy már nem vagyok lefagyasztva.

Az első gondolatom egy kérdés volt: Mennyi volt valóság lmaimból és a rémálmaimból?

Fagyott álmaim abban a pillanatban elkezdtek kihunynlmosódott emlékfoszlányokká váltak, pontosan úgy, ahogy lmoknál szokás. Tényleg három évszázadon keresz

lmodoztam? Vagy csupán a felolvadás kezdete és a teljelébredés között eltelt néhány perc során láttam álmokat? Nagygy éreztem, hogy összeroppanok az évszázadok során felgyűám nehezedő álmok súlya alatt. Csak hát az álmok nem ilyenek. Adő mozgása pedig egyszerűen felfoghatatlan volt. Amikor kivették

mandulámat, többtucatnyi, egészen részletes álomban volt részemedig akkor csupán nagyjából

egy órán át tartott az altatásomzenfelül pedig egyszerűen képtelenség, hogy lefagyasztva bárki lmodjon. Az álmok ugyanis nem futhatnak végig a megdermedegsejteken.

Na de, akkor mégis, mi a helyzet azokkal a történetekkemelyek olyan operált betegekről szólnak, akik ébren viselté



l a műtétet, pedig mindenki azt hitte, hogy sikeresen elaltattá

ket?

De nem. Ne is törődj ezzel! A kettő nem ugyanaz. Csupán latt az idő alatt álmodhattam, amikor a testem már kezdelolvadni, a lelkem viszont még a jég fogja volt. Ha most elkezd

z idő múlásán gondolkozni, ha arra összpontosítok, hogy milyok telt el belőle, és hogy mennyire tudatában voltam ennek olyamatnak, azzal csak megőrjítem magam.

Erőnek erejével kinyitottam a szememet. Függetlenül attól, hogy álom sok száz éves vagy éppen vadonatúj, nem tud megkínozn

a ébren vagyok.A szemhéjam ráncai valósággal újdonságként hatottak rám

Hihetetlen gyönyört okozott, amikor kinyitottam a szememet.Utána pedig – óóó – nyúúújtózkodni kezdtem. Az izmai

zonyúan sajogtak. Éreztem, ahogy minden izomrostom megfeszü

Még azok az izmok is, melyek a hátamon, a fenekem fölúzódtak, meg a vádlim, de a könyökömre tekeredő vékonarcsú izomszálak is.

A takaró rácsúszott a lábamra. Felültem, és a hasizmaiyönyörrel eltelve húztak fel a magasba. Combtól lefele semmi se

olt rajtam. A felső testemen is csupán egy kékeszöld kórháöpenyt viseltem. Azt a fajtát, amit hátul nem lehet begombolni.Az ágyam mellett ülő fiú halkan, egyenletesen szuszogott. Néh

prókat horkantott. A takarómat sietve felhúztam egészen államig. A srác a székben ülve aludt el. Ahogy ott ült, kisslőrecsúszva,

nagyon úgy tűnt, hogy rendkívül kényelmetlen esthelyzete. Biztos voltam benne, hogy engem nézett, amik



laludt. Felháborított a gondolat, hogy ez az alak ott időzömellettem, miközben én aludtam. Majdnem kiugrottam a bőrömbmiatta.

Ugyanaz a srác, akit akkor láttam, amikor felébredtem vegkoporsómban. Egészen ártatlannak tűnt, ahogy itt mindenr

megfeledkezve aludt. Bár az arca lágy volt, felfedeztem rajta néhánemény vonást. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen származás

Nem volt sem fekete, sem fehér. Azt sem gondolnám, hogélamerikai vagy ázsiai. Bőrének amúgy nagyon is szép színe voötét, meleg ragyogása jól illett a szinte már szénfeketének tűn

ajához. Kiálló pofacsontja és erős, magas homloka miatt egybzt gondoltam róla, hogy megbízható. Még az is lehet, hogy kedve – Te meg ki vagy? – szólaltam meg hangosan.Amióta felébredtem az évszázadok óta tartó alvásból, mo

lőször sikerült hörgés nélkül befejezni egy mondatot. Valam

sinálhattak a torkommal. Ugyanakkor viszont az egész testeüktetett a tompa, sajgó fájdalomtól.A fiú összerezzent, és majdnem felugrott. Ahogy rám tapadt

ekintete, a szemében mintha bűntudatot vagy aggodalmat fedezteolna fel. Olyan arckifejezéssel nézett körül a szobában, mint a

lőször nem is hiszi el, hogy hozzá beszélek. Kettőnkön kívül neolt idebent más. – Én izé... Koros vagyok. Én vagyok a leendő... izé, vezető. ajóé. Izé...Felpattant, de mivel én fekve maradtam, zavart arckifejezéss

isszaült a székbe. A hajó leendő vezetője? Mégis, mi szükségenne a hajónak leendő vezetőre?



– Hol vagyok? – A Kóterban – válaszolta, de alig értettem a szavait. Nagyo

urcsán ejtett mindent. Nemcsak lenyelte a szavak végét, de énekangsúllyal mondta ki őket. Amikor az előbb válaszolt, nagyjábzt hallottam:

– Á Góterba.Ráadásul a szavak végét magasabb hangfekvésben ejtette.

– Hol van a Kóter? – kérdeztem. – A Kórházban (a Kóhába).Körülnéztem. Hát, nem éppen erre számítottam.

– Miért vagyok kórházban? És te mit művelsz itt amúgy? Nem igazán figyeltem a válaszára. Meg nem is nagyon értettem

mit mondott. Hirtelen mintha kihűlt volna a szoba. Szorosabbleltem magamhoz a takarót. A fiú már megint arról karattyolt, hoga leendő vezető. Úgy tűnt, hogy ez valamiért fontos neki. A haj

majdani vezetője. Jó, világos, ha ragaszkodik hozzá. Alaposabbzemügyre vettem. Széles vállán éppen annyi izom feszült, hogy üremkedjen ki túlzottan feltűnően az inge, vagyis inkább valamilyubbonyra emlékeztető felső ruhája alól. Ugyanakkor nem kerültefigyelmemet, hogy mennyire izmosak a kemény vonalú karjai.

Ráadásul magas is volt. Nemcsak nálam lényegesen magasabe egy fejjel a legtöbb átlagembernél is jobban megnőtt, holott neehetett idősebb nálam. Meglehetősen görnyedten tartotta magKeskeny arcát egészen barátságosnak találtam. Mandulavágázeme átható pillantást vetett rám. A sok apró részletből hirtelesszeállt a kép. Bizony. Ez a fickó valóban úgy néz ki, mint aépes elvezetni egy hajót. Szinte már úgy éreztem, hogy az Úrist



lőre tudta, hogy Korosból valamifajta vezető vagy főnök lesz, zért megajándékozta a nagy feladat elvégzéséhez szükséges arccs testtel.

Oldalra fordultam az ágyban, hogy a talpam leérjen a padlórAnnyira hideg volt, hogy azonnal visszaültem. Odahúztam

érdemet az államhoz. Mindezt természetesen a takaró védelmlatt, hiszen a kórházi köpeny nem túl sokat takart belőlem. – Na és, milyen itt? – Hol milyen? (hómi jen?) – Az új bolygón – feleltem.

Jóllehet, én cseppet sem akartam idejönni, és gyűlölettel eltelondoltam vissza a lefagyasztott éveim minden egyes dermeszillanatára, a hangomba mégis némi csodálat vegyült, amit képteloltam eltitkolni. Az új bolygó. Végre megérkeztünk az új bolygór

A helyre, ahol előttünk még soha egyetlen emberi lény nem járt.

A fiú felállt. Látván, hogy milyen magas, az jutott eszembe, hoggazából nem is lehet fiúnak hívni. Ugyanakkor viszont, függetlenülmagasságától, gyermeki ártatlanságot tükrözött az arca. Minthoha életében nem látott vagy nem tett volna olyasmit, ami mielnőtté kellett volna válnia. Az évek múlása még nem vésett mé

rkokat az arcába. Odalépett a fal mellé, és hátat fordított nekemoronymagasnak tűnt az apró szobában. Úgy éreztem, hogy alig fl idebent. Egészen halványan, de Jasonre emlékeztetett. Nem ülseje miatt. Ez a srác sötétebb bőrű és jóval izmosabb voasonnél. Abban hasonlított rá, ahogy ott állt, meg ahogy mozgorződött belőle, hogy abszolút bizonyossággal tudta, hol a helyzen a világon. Közelebb dőlt a falhoz, és az odaszerelt szöglet



émdarabot nézte. A táblaszegélyek körül fény szivárgott kBizonyára egy eltakart ablak lehet.

– Mék ném vajunk a bogón – válaszolta.Egészen eddig nem is figyeltem fel arra, hogy milyen zavarba ej

iejtéssel beszélt, ám most, ahogy hátat fordított nekem, már ne

udtam a szájmozgása segítségével leolvasni, hogy mit mondhatott.

– Tessék? – kérdeztem.Visszafordult felém. Most, hogy nem takarta el előlem a szájá

épes voltam megfejteni a szavait.

– Még nem vagyunk a bolygón. – Micsoda? Ezt meg hogy érted? – kiáltottam fel.Üres gyomromra lecsapott a hideg, a jég és a pokol dermesz

idege. – Még jó ötven évig repülnünk kell, mielőtt leszállhatnánk.

– Micsoda? – Sajnálom. Még hátra van 49 év és 266 nap. Sajnálom. – Miért keltettél fel ilyen korán? – Nem én voltam – tiltakozott a fiú, és tűzvörössé vált az arca.

Nem én keltettelek fel. Miért engem vádolsz?

– Egyszerűen csak tudni akarom, hogy miért ébresztettetek minket negyvenkilenc évvel és kétszáz akárhány nappal hamarabMindenkit felkeltettetek? Hol vannak a szüleim?

Lesütötte a tekintetét. Az arckifejezésében volt valami, ami miaörcsbe rándult a gyomrom helyén tátongó jeges verem. – Nem keltettünk fel mindenkit – válaszolta.Könyörgő tekintettel nézett rám, mintha azt szerette volna, ho



italáljam a gondolatait, és ne kínozzam tovább a kérdéseimmel. – Hol vannak a szüleim? – makacskodtam. – Ők... odalent. – Látni akarom a szüleimet. Beszélni akarok velük. – A szüleid...

– Mi történt a szüleimmel? – Őket még nem ébresztették fel. Még mindig le vann

agyasztva. Rajtad kívül még mindenki más odalent van, űtőládákban. – Mikor fognak végre felkelni? Mikor találkozhatok velük?

A fiú lassan az ajtó felé hátrált. – Talán jobb lesz, ha szólok Ősfőnek, hogy jöjjön

magyarázzon el mindent. – Milyen őskőnek? Mit kell megmagyaráznia? – üvöltöttem. Nem érdekelt, hogy a fiúra bömböltem. A takaró lecsúszott

ábamról. Az agyamban lázas gyorsasággal forogtak ogaskerekek. Gondolataim valósággal szétrobbantak azoktól zavaktól, amelyekről úgy véltem, hogy a fiú mindjárt a tudtomdja általuk a szörnyűséget. Annyira féltem ezektől a szavaktóudtam azonban, hogy az ő szájából kell hallanom őket, mert csa

kkor fogom elhinni, hogy minden igaz. – Izé... szóval, ugye... őket csak akkor fogják felébreszteni, lértünk a bolygóra. – Mostantól számított ötven év múlva – vágtam rá fakó hangon – 49 év és 266 nap múlva – bólintott a fiú.Évszázadokat töltöttem jégbe fagyasztva. Mégis soha, egyetl

illanatig sem éreztem annyira magányosnak magamat, mint mo



mikor végre felfogtam, hogy élek, felkeltettek és magamnagyok. Rájuk meg ezek közül egy sem volt igaz.



16. KOROS

BŐGNI KEZDETT. Nem szomorú, lágy könnycseppek hullottakzeméből, hanem dühösen zokogott. Úgy tűnt, gyűlöli az egéilágot, vagy legalábbis a hajót, ami most már az új világot jelentetzámára. Így hát, ebben a helyzetben pontosan azt tettem, am

minden épeszű ember tesz, ha szembe találja magát egy zokogsajjal. Eszement gyorsasággal megpattantam onnan.

A bal fülemben felzendült a jól ismert csip, csip-csip.

– A hívó fél: Ősfő – szólalt meg a tele-gyöngyben a lágy nang. – Hívás elutasítva.

Mesterem rögtön azután távozott a Kórházból, hogy Doozzálátott az ébresztés után szükséges gyógyszerek beadásáh

Amynek. Nem segített beállítani az infúziós zacskókat, és nem

ámulta, ahogy lassan csepegve, három teli zacskónyi tápoldat olyadék tűnik el a lány szervezetében. Akkor sem volt ott, amik

Amyt átemeltük a kóterbeli új ágyára, amit Doki készített elő. Ősem láthatta a lány felébredését. Nem ült mellette a széken töb

mint hét órán keresztül, hogy Amy nehogy egyedül találja magá

mikor végre kinyitja a szemét.Mindezek miatt rohadtul nem érdekelt, hogy most meg mi a fenkar mondani nekem.

Csakis Amyvel törődtem. Talán, ha jobban megismeri az IstÁldását, nem fog annyit sírni. Ha esetleg odahoznék neki valam

merős dolgot. Olyasmit, ami a szülőföldjére, a Nap-Földmlékezteti, akkor talán...



Azonnal elindultam a Kórház mögötti kert irányába. Ebben illanatban rengeteg növény virágzott odalent. Én azonban pontos

udtam, hogy mi kell nekem. Azokra a hatalmas, sárga arancssárga virágokra gondoltam, amelyek a tavacska közelébőttek. A szirmaik egy része majdnem olyan ragyogó színekbe

ündökölt, mint Amy haja.Egészen gyorsan megtaláltam a virágokat. Már csak néhányn

maradt meg a feje. A tavacska vize felé hajoltak kókadozvetérdeltem, és nem törődtem azzal, hogy a sáros nedvesseszivárog a nadrágomba. Leszakítottam egy fél tucat virágot.

zirmok olyan hosszúak voltak, mint az ujjaim. A végük hátrahajos mézédes illatuk lassan megérintette az orromat. – Koros!A rohadt életbe. Megfordulva szemközt találtam magam Ősfőve

Az ujjaim összeszorultak a virágok szárán.

– Nem fogadtad a hívásomat – mondta halk, érzelemmentangon. – Dolgom volt.Dermesztő pillantást vetett a kezemben tartott virágok felé.

– Hát, persze.

Amikor elindultam vissza a Kórház felé, az idős férfi yomomba eredt. – Elfeledkezel a kötelességeidről. Még mindig nem hajtottégre azt a feladatot, amivel tegnap megbíztalak. – Várhat a megbízatásod.Már indultam volna a Kórházba vezető lépcsőn, amikor Ős

megragadta a galléromat, és visszarántott.



– A hajó vezetése sokkal fontosabb egy lánynál. Bármilyeánynál.

Bólintottam. Teljesen igaza van. – Nem is lenne szabad itt lennie – morogta az idős férfi.

Annyira kellemetlen.

A tenyeremben majdnem szétzúzódott a virágok szára. – Kellemetlen? – kérdeztem.Most én beszéltem halk, kifejezéstelen hangon.

– A felbukkanása rossz a hajó számára. Hiszen más, mint öbbiek. Ez a széthúzás első oka.

A belsőmben valami őrjöngve tiltakozott. Én aztán nem akaroyen vezetővé válni. Hogy lehet bárki is ilyen hideg és elutasí

Amyvel? Ez az alak tegnap még arról beszélt, hogy meg kédenem az embereket. Azt viszont akkor még nem tudhattamogy csakis a hajó legénységére gondolt.

– Most pedig menj vissza a Megtartó-szintre, és végezd el a rízott feladatot! – Nem.Tágra nyílt a szeme, majd összevonta a szemöldökét.

– Nem?

– Nem – vágtam rá, majd kitéptem magam a szorításából, lindultam a Kórház liftje felé. Mielőtt az ajtaja becsukódhatoolna, Ősfő is besiklott mellém. – Nincs időm az ilyen gyerekes viselkedésedre. Még egysz

mondom, menj vissza a Megtartó-szintre! – Hát, nem – válaszoltam.Még mindig mosolyogtam, de csak azért, hogy elrejtsem



élelmemet. Az öreg ki nem állhatta a lázadást, és én korábban moha, egyetlen alkalommal sem szálltam szembe vele ilyen elszántaényem egy része legszívesebben mindent visszaszívott volna, hoocsánatot kérjen, és ugyanúgy engedelmeskedjen Ősfőnek, aho

mindig is tettem. Egy másik részem viszont azt szerette volna, ha

z alak végre megpróbál megütni, mert akkor visszavághattaolna.

Ősfő a bal kezével megérintette a tele-gyöngye gombját. – Utasítás a központi számítógépnek. Csak Ősfő vonhatja vissszólalt meg, mire a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Ebből m

aj lesz. – A parancsom a következő: Keltsél változó frekvenciáanghatást Koros tele-gyöngyében! Variáld a hangerőt és angszínt! Használj hármas fokozatot! A hanghatás add

megmarad, míg Koros vissza nem tér a Megtartó-szintre.Abban a pillanatban halk zúgás támadt a bal fülembe

Önkéntelenül is a fejemhez kaptam a kezemet, de a zaj neívülről, hanem belülről, a fülemből jött. Egészen pontosan a telyöngyömből. Egy pillanatra élesen felvonyított. Utána meglhalkult, és zümmögni kezdett. A következő pillanatban pedlyan zaj mart a dobhártyámba, mintha valami dübörgő gépezet

émbe martak volna.Egy ujjal megnyomtam a tele-gyöngy gombját. – Módosítom az előbbi parancsot! – kiáltottam. – Az utasításomzüntesd meg a zajt! – Az utasítás elutasítva – válaszolta a női hang a fülemben.A zaj szörnyűbb volt még az ellő koca vinnyogó röfögésénél

aj! A központi rendszert nem irányíthattam olyan könnyen, mint



iometrikus érzékelőket, amelyekhez ugyanazt a fokozaozzáférést kaptam, mint Ősfő. Mindenkinek megvan a magyedi, különleges tele-gyöngye. Az enyémben üvöltő zajt egyed

Ősfő tele-gyöngyével lehet megállítani. – Hagyd abba! – kiáltottam a mesteremnek.

Ekkor már bugyborékoló pukkanások töltötték meg a fülemz önmagában még nem is lett volna annyira szörnyű, de minduborékot rendkívül éles, csikorgó hang kísért, amelyek miatt k

másodpercenként meglepődve összerezzentem, és majdnem nagygrottam.

A lift ajtaja kinyílt, mi pedig beléptünk a közösségi helyiségbe. – A zaj azonnal elhallgat, mihelyt belépsz az Oktatási Közpotaján. Azért, hogy tanulj és odafigyelj a dolgokra – magyarázta regember kedves mosollyal. Ismét megnyomta a füle mögött ombot. – Utasítás: Emeld fel a hangerőt négyes szintre!

A fülemben még hangosabb lett a bömbölés. Ősfő rámosolygott, majd megfordult, és kisietett a közös helységből Doodája felé.Az ujjamat belenyomtam a fülembe, de semmit sem használt.

ele-gyöngy közvetlen összeköttetésben állt a dobhártyámm

kkor már olyasmit hallottam, mintha kakas kukorékolna ülemben, miközben hatalmas üvegtábla hasadt hangos csattanászilánkokra. – Milyen szépek a virágaid! – Orion? Nem igazán volt érkezésem arra, hogy meglepődjek, amiért

eljegyzőt itt látom a Kóterban, mert mindent elsodort a b



ülemben

remegő hangzavar. Teljesen elfeledkeztem arról is, hogyobb kezemben ott szorongatom a virágokat. Az ujjaim köziszivárgott a növények zöld vére, mert valósággal összepréseltemzárukat. – Szükségem volt új ellátmányra – magyarázta a férfi,

megrázta a parányi műanyag dobozkát.A belsejében hangosan zörögtek a tabletták. Alighane

lemelhette őket valahonnan. Senkinek sem engedték ugyanis, hoagyobb készletet halmozzon fel az idegrendszerre hayógyszerekből. Még azok is mindennap csupán egyetlen tablet

aptak, akik nem itt laktak, a Kóterban. – Nem akarom, hogy Ősfő vagy Doki elkapjon – magyarázta,

sebre vágta a tablettákat.Bal kezemet a fülemre szorítottam, hogy valahogy elfojtsam

ármát, de semmire sem mentem vele. Orion komor

lmosolyodott. – Már megint ez a régi trükk. Ne is próbáld meg elfojtani a zaMinél tovább tart, annál szörnyűbb lesz.

A szemembe nézett, miközben az öklömmel ütni kezdtem ülemet.

– Egyszerűen csak tedd meg, amit kér tőled, különben megőrüőle! – Ezt meg honnan veszed? – kiáltottam dühös, érdes hango

minek csupán az volt az oka, hogy csak a legnagyobb nehézsrán tudtam bármire is összpontosítani, mivel a fejem valósággengett a bégető üvöltéstől. – Csak jó tanácsot akartam adni neked. Nincs értelm



eményen szembemenni Ősfővel. Azzal semmire sem mész. Ez reg király túlságosan is hozzászokott a hatalomhoz. Nem szállhatyíltan szembe vele. Sokkal többre mész, ha megjátszod magad, lakoskodsz.

Orion megragadta hosszú, zilált haja egyik tincsét, átrasimította a füle mögé. Ismét felfigyeltem a nyaka bal oldal

úzódó, pókhálóra emlékeztető, fehér forradásokra. Minteltépték volna ott a húst, és a darabkák nem igazán illeszkedtolna egymáshoz, amikor visszanyomták őket. – Azt teszek, amit akarok – vicsorogtam, miközb

ltántorogtam mellette.

Az egyik kezemet közben a fülemre szorítottam.Keresztülvergődtem a társalgón. Harley mellé érve nekiütközte

vásznának, mivel újabb éles hang kezdett őrjöngeni a fülemben. ermészetellenes zajtól majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. – Koros? – kérdezte a barátom, és aggódó arccal felugrott.

Nem törődtem vele, hanem kinyitottam a folyosó ajtaját, lindultam Amy szobája felé. Akkor is odaadom neki ezeket icseszett virágokat, még ha belehalok is! Nem engedem meg, ho

Ősfő bábuként játsszon velem. – Mi a bajod? – kérdezte Harley a nyomomba szegődve.

Ahogy megragadta a karomat, pontosan olyan színű csíkokent rám, amilyen a festményén a díszhal volt. Leráztam magamróezét.Megálltam Amy ajtaja előtt és bekopogtam.

Nem kaptam választ. – Te meg mit művelsz itt? – csattant fel Harley hangja.A hangos, károgó zajok ellenére erre felfigyeltem. A bal fülem



alósággal megsüketültem. Tudtam, miért vált Harley annyingerültté. Azelőtt a barátnője lakott itt, mielőtt Amy kapta meg zobát. – Új beteg – válaszoltam vinnyogva.A saját hangom iszonyatos erővel zengett elkínzott fülemben.

Harley nekitámaszkodott a falnak. A matt, fehér felületearancssárga és sárga nyomokat hagyott maga után. Senkit nerdekelt az ilyesmi. A falakat számos ilyen jegy borította. Amióta arátom végérvényesen beköltözött a Kóterba, azóta a színoltok jól mutatták a nyomát. Bárhová is ment, mintha cs

zivárvány maradt volna utána.A tele-gyöngy mindent megtett azért, hogy szétzilálja

ondolataimat. Szédítő sebességgel váltakozott a hangerő és angfekvés. Legszívesebben fejjel mentem volna az ajtónak, hoégre elhallgasson az iszonyatos hangzavar. Kezdtem megőrül

őle. Olyasfajta háborodottság tört rám, amire semmilyen hatássem lehettek volna Doki nyugtatói. Bal kézzel olyan erőszorítottam a fülemet, hogy az ujjaim között kifakadt a vér. Leheogy mindjárt letépem? Ehelyett a jobb kezemmel ütni kezdtemalat.

Pedig milyen nagy gonddal választottam ki odalent a kertbenirágokat. Azért ezeket a hatalmas, ragyogó színű növényekoztam magammal, mert a színük Amy hajára emlékeztetett. irágok valósággal darabokra hullottak, amikor az öklöecsapódott a falba. Vörös és arany záporként szirmok hullottaköldre. Kinyitottam a kezemet. A szárakból csupán nedves massz

maradt. A leveleket felismerhetetlen péppé zúztam. Maguk



irágok nem is hasonlítottak azokra az apró csodákra, melyekavacska partján tündököltek.

A kínjaim egyre fokozódtak. Az eddigi hangzavarhoz élattogás társult. Elejtettem a virágokat a küszöbre. Mindkezemet a fülemre szorítottam, és megpróbáltam a koponyámb

ogságba ejteni a zajokat, miközben futásnak eredtem, hogy Kórházból a lehető leghamarabb eljussak a Megtartó-szintelvezető gravi-csőhöz és a megváltó csendhez.



17. AMY

AZ ELŐTTEM ÁLLÓ FÉRFINAK EGÉSZEN HOSSZÚ UJJAI VOLTA

Állandóan mozgatta őket, majd összekulcsolta a kezét és ráhajtofejét, miközben úgy bámult rám, mintha megfejthetetlen rejtvén

ennék. Udvariasnak, szinte már együtt érzőnek látszott, amikivitt a szobámból, de most meg már csak arra tudtam gondolnogy milyen jó lett volna, ha nem zárja ránk az irodája ajtaját. – Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültél – szólalt meg komo

rckifejezéssel, ám a tekintete elárulta, hogy valójában csupíváncsi.

Bár korábban az a fiú mindent elmagyarázott, még mindig úreztem, nagyon is szükségem van arra, hogy ez a „dokto

megerősítse a hallottakat.

– Tényleg csak ötven év múlva érünk célba? – kérdeztem hideemény hangon.Olyan voltam, mint a jég. Kezdtem úgy érezni, hogy sokkal job

enne, ha még mindig a dermedt szorításában alhatnék. – Nagyjából 49 év és 250 nap múlva. Bizony.

Pontosabban kettőszázhatvanhat nap múlva, gondoltam, mszembe jutott, amit a fiú mondott. – Nem fagyaszthatnak újra le? – Nem – felelte egyszerűen az orvos. Amikor pedig erre ne

eagáltam, hanem csak némán bámultam rá, így folytatta: – Ami aleti, tényleg van néhány üres fagyasztótartályunk... – Tegyenek bele az egyikbe! – kiáltottam előrehajolva.



Hajlandó voltam elviselni akár egy évszázadnyi rémálmot is, haégén a szüleim társaságában ébredhetek. – Ha az előírásoknak megfelelően ébresztettek volna fel, akk

alán szóba jöhetne ez a lehetőség, bár az eljárás úgy is komoockázattal járna. A sejtek nem alkalmasak arra, hogy újra és új

efagyasszák őket. A többszöri élesztés rendkívüli mértékbemegviseli a testet.

Megcsóválta a fejét. – Ha lefagyasztunk, azzal akár meg is ölhetünk. – Eltöprenge

ogyan is magyarázza el a helyzetemet.

– Olyan leszel, mint a túlfagyasztott hús. Kiszáradsz. Meghalszelentette ki, mintha azt remélte volna, hogy ez az undorító enyegető lehetőség aláássa a lelkesedésemet.

Egy pillanatig döbbenten bámultam rá. Aztán eszembe jutoalami.

– Mi a helyzet a szüleimmel? – Miért, mi volna? – Őket is felébresztik korábban? – Hááát – bólintott az orvos, majd hátradőlt. Rendezgetni kezd

z asztalán fekvő dolgokat. A jegyzettömbjét úgy állította be, hog

széle párhuzamos legyen az asztal élével. A tolltartó pohárbaalamennyi toll az egyik oldalra került. Az időmet pocsékolta. Nekart a szemembe nézni. – Nem szándékosan olvasztottunk f

Meg kell értened egy rendkívül fontos dolgot. A szüleid, a 4l-es 0-es résztvevők fontosak az expedíció számára. Mindketten olyülönleges szaktudással rendelkeznek, amire szükségünk lesz,

majd célba értünk. Amikor a Centauri-Földön nekilátunk



eladatainknak a kezdeti időszakban, mind a kettőjüknek segíteell. – Tehát a válasz az, hogy nem – vágtam a szavába, mert a

kartam, hogy kimondja. – Igen, a válasz: nem.

Becsuktam a szememet, és mélyen beszívtam a levegőszonyúan dühös és ingerült lettem. Kis híján felrobbantam, amiyen helyzetbe kerültem. És egész egyszerűen nem tehettem semmllene. Éreztem, hogy a szememet elöntik a forró, maönnycseppek, csakhogy nem akartam elsírni magam

emmiképpen nem fogok a doktor előtt bőgni. Soha többé nekarok sírni.

A férfi megigazította a jegyzettömbje bal alsó sarkát, így annak ldalai tökéletesen párhuzamosak lettek az íróasztal két élév

Hosszú, mozgékony ujjai megdermedtek egy pillanatra. A

óasztalán tökéletes rend uralkodott. Az irodájában is minden elyén volt. Kivéve engem. – Nem olyan rossz ám nálunk – magyarázta aztán.Felemeltem a fejemet. Homályos könnyréteg ködösítette el

ekintetemet. Tudtam, ha nem vagyok elég óvatos, mindjárt elsíro

magamat. Csendben hagytam, hogy folytassa. – Alaposabban megfontolva a dolgot, sokkal jobb helyzetbagy itt, mint ahova később kerülhettél volna. Ki tudja, milyen heesz a Centauri-Föld? Lehetséges, hogy teljesen lakhatatlaüggetlenül

attól, hogy milyen eredményeket mutattak a szondámielőtt az Isten Áldása elindult a Nap-Földről. Nem szívesondolunk erre a lehetőségre, de akkor is...



A hangja fokozatosan elhalkult, mikor végre a szemembe nézet – És velem meg mégis mi lesz? – Tessék? – Én mit kezdjek magammal? – vágtam rá, és a hangom egy

rősödött. – Azt akarja mondani, hogy ötven évig itt ücsörögje

alahol? Várjam ki szépen, hogy leszálljon az űrhajó, hogy utájra találkozhassak a szüleimmel?

Elhallgattam egy pillanatra. – Édes istenem! Iszonyúan öreg leszek addigra. Öregebb lesze

mint a szüleim! Ez hihetetlen! Hihetetlen.

Ököllel az asztalra csaptam. A ceruzák csörögni kezdtek atyolattiszta, apró tartójukban. Az egyik kissé elmozdult a többieonalától. Az orvos azonnal megragadta, és szépen berakta öbbiek mellé. Elkeseredetten üvöltve felkaptam a ceruzás pohars a szemben ülő alakhoz vágtam. Sikerült elugrania előle.

eruzák elszabadult rabmadárként kaptak szárnyra, utána meg úágódtak a padlóba, mint a halott madarak. – Senkit nem érdekelnek az ostoba ceruzái – üvöltöttem

miközben a doktor ugrott, hogy felszedje a lehullott íróeszközökSenkit! Nem képes ezt felfogni?

Valósággal megdermedt. Erősen szorította a ceruzákat, örnyedten hátat fordított nekem. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz számodra... – Nehéz? Nehéz? El sem tudja képzelni, milyen iszonyogalma sincs róla, hogy mennyit szenvedtem. És mit kaptaserébe? Semmit! SEMMIT!

Olyan erővel vágta bele a ceruzákat a pohárba, hogy ket



ipattant belőle. Nem tette vissza őket a helyükre, hanem hagyogy rendetlenül, a véletlen szavának engedelmeskedve eküdjenek az íróasztalon. – Semmi okod arra, hogy agresszíven viselkedjél – szólalt myugodt, színtelen hangon. – Nem lesz olyan rossz az életed

ajón. Csupán az a fontos, hogy találj magadnak valamlfoglaltságot.

Ökölbe szorítottam a kezemet, és valahogy rávettem magamogy ne rúgjam fel az íróasztalt, ne vágjam a fickó fejéhez zékemet, és ne romboljam porig a körülöttem magasodó falakat.

– Ötven év múlva öregebb leszek a saját szüleimnél. Maga mzt mondja nekem, hogy találjam ki, mivel töltsem el a rohadőmet?! – Mit szólnál valami hobbihoz? – AÁA! – sikoltottam.

Az asztalára vetettem magam, hogy mindent lesöpörjek rólaöldre. A doktor is felkelt, ám ahelyett, hogy megállított volnátranyúlt az egyik fiókba. Ezzel a mozdulattal annyira zavarozott, hogy valósággal ledermedtem, miközben ő kihúzta a fiókos turkálni kezdett benne. Végül parányi, négyszögletes, feh

somagocskát szedett ki belőle. Pont olyan volt, mint azok a nedvéztörlők, amit akkor kaptam, amikor Jason az első randevúnklvitt a kínai étterembe. – Ez egy meditapasz – magyarázta az orvos. – Parányi tűk

agasztottak a tapadó részbe, amin keresztül a nyugtató közvetlenejuthat a szervezetedbe. Nem akarom a következő esztendőt azz

ölteni, hogy folyamatosan lenyugtatózzalak, ezért inkább a



avaslom, hogy őrizd meg a hidegvéredet.A fehér csomagocskát odatette az íróasztala kellős közepéb

majd elszántan a szemembe nézett. – De megteszem, ha rákényszerülök.A meditapasz ott feküdt közöttünk. Mintha csak vonalat húzo

olna a homokba. Nem akartam átlépni ezt a vonalat. Visszaültemzékbe. – Van valamilyen hobbid vagy szaktudásod, amit fel lehetnasználni a hajó érdekében?Mi az, hogy hobbim? A kilencvenéves vén trottyosoknak va

obbijuk, az olyan őskövületeknek, akik imádnak a húgyszaarázsukban sertepertélni. – Az iskolában szerettem a történelmet – szólaltam meg végül.Együgyű fajankónak éreztem magam, amiért pont az iskola jut

szembe.

– Nekünk itt nincs iskolánk – felelte az orvos. Mielőtt azonbanudtam volna gondolni, hogyan is élhetnek iskola nélkül, így folytatLegalábbis, most nincs. Ezenfelül pedig, figyelembe véve az edd

letedet, hát...Ó! Egyből felfogtam, hogy mire akar célozni. Az életem,

ddigi életem maga is a múlt része. Mégis, mit éreznék, ha eörténelemkönyv lapjain pillantanám meg mindazokat a dolgokmelyeket szerettem, amiket átéltem? Mi van, ha böngészés közbelismerek valakit? Mit teszek, ha saját magamra bukkanok, amippen kibámulok egy olyan történelemkönyv oldalairól, amelyóval idősebb nálam? – A terepfutó csapat tagja voltam – folytattam.



Válaszul értetlen pillantást kaptam. Gyorsan rájöttem, hogy rvos számára semmit nem jelentett ez a kifejezés. Ezen az űrhajem volt terep, ahol futni lehetett volna. – Szerettem futni. Az egy sportág. Fut az ember.Gyanakvó pillantással nézett rám.

– Természetesen annyit „futhatsz”, amennyit csak akarsz. Csaát... – a tekintete végigsiklott rajtam. – Mégsem igazán tanácso

Nagyon elütsz a fedélzeten élő többi embertől... Neezeskedhetek a biztonságodért, ha kimész a Kórházból.Görcsbe rándult a gyomrom. Mégis, milyen emberek élnek itt?

oktor mire gondolt, amikor a biztonságomról beszélt? Arra akaélozni, hogy esetleg megtámad valaki?

A férfi szemmel láthatóan nem vette észre, hoglbizonytalanított. – Milyen más hasznos dolgot tudnál csinálni?

– Segítettem összerakni az iskolai évkönyvünket. Szeretényképezni – válaszoltam oda sem figyelve, mivel továbbra is árt az eszemben, hogy mi történhetne velem, ha kimegyek innen. – Hát, ami azt illeti – krákogta megrovóan az orvos –, a hajlos fényképeket készíteni, kivéve, ha azok a tudományos kutatá

zolgálják.Bár ekkorra határozottan elszántam magam arra, hogy jegyugalommal viselek el mindent, mert szerettem volna elkerülnogy gyógyszeres kezelésben részesítsenek, most mégsem tudtaegyűrni a kirobbanó hitetlenkedésemet. – Ezt most ugye nem mondja komolyan? Betiltották

ényképezést?



– Milyen más tevékenységeket végzel örömmel? – hangzottálasza.

Tökéletesen elengedte a füle mellett a kérdéseimet. – Nem is tudom – magyaráztam égre emelt kézzel. – Mit csiná

egtöbb tizenéves a fedélzeten? Klubokba járnak? Buliznak?

– Nincsen iskolánk meg bulink meg semmi ilyesmi – felelte lasss megfontoltan az orvos. A helyére tette a két elbitangolt ceruz. – Aminek az az oka, hogy nincsenek gyerekek a hajó fedélzetéelenleg nincsenek. – Hogy micsoda? – kérdeztem előrehajolva.

Talán tudat alatt abban reménykedtem, hogy abban esthelyzetben fel tudom fogni, amit mondott.

A hátam mögött kinyílt az ajtó.A doktor felállt, hogy üdvözölje a belépőt. Én a fenekem

maradtam. Az érkező igazi vénségnek látszott. Mégis úgy jött be

odába, mintha itt minden az övé lenne. Enyhén sántított. – Ő itt Amy – mutatott be az orvos.Úgy mondta ki a nevemet, mint aki nem biztos abban, miként

éne megfelelő módon hangsúlyoznia, pedig a leírásához csupárom betűre volt szükség.

– Hát, persze – felelte az öreg. Nem ült le, hanem a magasbicsorgott rám. – Mondd el, mit tudsz az Isten Áldásaról! – Hogy ez a hajó neve?Türelmetlenül biccentett. Nagyon furcsának találtam, hogy enn

hajónak a nevében benne van az „Isten” szó. A túlságosan is tiszis irodában a fertőtlenítőszerek és valamilyen romlott dolog szagreztem. Ezen a helyen semmi sem emlékeztetett Istenre.



– Mielőtt lefagyasztottak, az Urbárka program nevet viselAnnyit tudtam róla, hogy én is benne vagyok. A Centauaprendszer egyik bolygója az úti célunk, amit a NASA néhánvvel a születésem előtt fedezett fel. Többgenerációs hajó. Agymást követő nemzedékek itt születnek a fedélzeten,

működésben tartják az egészet. Végül aztán odaérünk, és akkorzüleim meg a többi alvó majd átalakítja az új bolygót, hogy olyegyen, mint a Föld.

A vénség biccentett. – Pontosan ennyit kell tudnod az Isten Áldásától – jelentette k

És még egyvalamivel nem árt, ha tisztában vagy. Én vagyok Ősf Hát, nem irigyellek, gondoltam. Állati jó lehet ősöregne

enni.A hallgatásom miatt azt gondolta, hogy nyugodtan folytathatja.

– Ezen a hajón nincs szükség kapitányra. Az útvonalát rége

égen meghatározták, és úgy alakították ki, hogy az embereavatkozása nélkül is célba érjen – magyarázta, és nagyóhajtott. – A hajónak ugyan nincsen szüksége útmutatásra, ám ajta élő embereknek annál inkább. Én vagyok a legöregebb. Éagyok a vezetőjük.

Felemelt egy kerek papírnehezéket a doktor asztaláról. Olyöprengő pillantást vetett rá, mintha az egész világ ott pihenneezében. Csak most döbbentem rá, hogy a vén fazon számáraajó egyet jelent a világgal. – Világos. – Ez azzal jár, hogy mindenki engedelmeskedik az előírásaimna – Világos.



– Ez rád is vonatkozik. – Hát, persze.Ősfő ingerült pillantást vetett rám. A papírnehezéket lecsapta

oktor asztalára. Éppenséggel nem oda került vissza, ahol az előbolt. Az orvos keze megremegett, mintha legszívesebb

megragadná a nehezéket, hogy visszategye a megfelelő helyre, áhelyett visszafogta magát. – Semmiképpen nem engedhetem meg, hogy bármilyen zav

erhelje az emberek életét – folytatta az ősz hajú férfi. – Te pedavart jelentesz.

– Hogy én? – Igen, te. Más a külsőd, mint nekünk, másként beszélsz, és ne

artozol közénk. – Akkor sem vagyok valami torzszülött! – Ezen a hajón igenis az vagy – vágta rá, mielőtt tiltakozni tudta

olna. – Először is, ott van a külső megjelenésed. – Hogy mi van? – Mi valamennyien hasonlítunk egymásra – vette át a sz

lőbbre hajolva a doktor. – Azonosak a külső jegyeinUgyanolyan színű a bőrünk, a hajunk és a szemünk, ami várha

ejlemény volt egy olyan hajón, ahol lehetetlen a vérfrissítés. onásaink genetikailag egybeolvadtak.Végignéztem magamon. Vörös tincseim a vállamra borulta

ápadt, túlságosan is sápadt bőröm mindig is hajlamos volt zeplőkre. Igencsak másként néztem ki, mint a két férfi a szobába

A doktornak sötét, olajbarna bőre és ősz haja volt. Néhány helyemég mélybarna sávok látszódtak benne. Ősfő haja hófehér



agyogott. Ránézve azonban pontosan tudtam, hogy valamikor neolyan sötét volt, mint amilyen a bőre és a szeme színe. – Nem csupán abnormálisán fehér a bőröd és furcsa a haj

zíne – folytatta Ősfő –, de természetellenesen fiatal vagy. – Tizenhét éves vagyok!

– Na persze – biccentett lassan az orvos. Mintha undorröltötte volna el az életkorom. Megpróbálta nyugodt, barátságangon folytatni, de közben idegesen a vénség felé pislogott.

Csak hát tudod, mi szabályozzuk a párzást. – A párzást? – kérdeztem hitetlenkedve.

Itt előírásokkal korlátozzák a szexet? – Meg kell akadályoznunk a beltenyészetet. – Ó, pfuj!Ősfő nem is foglalkozott velem.

– Sokkal egyszerűbben kivitelezhető az ellenőrzés, ha

emzedékek meghatározott ritmusban követik egymást. A fiatalabemzedék tagjai, és ez a Kóterban élők legtöbbjére vonatkozik,úszas éveiket tapossák, és küszöbön áll az ő Időszakuk. A doktemzedékének tagjai nemrég múltak negyvenévesek. Ők alkotjz idősebb generációt.

Az elmémben zakatolni kezdtek a fogaskerekek. – Azt akarják mondani, hogy a hajón két nemzedék él, és halaki nem húszéves, akkor negyven?

Az idős férfi bólintott. – Akad persze csekélyke eltérés. Némelyik gyerekek kicorábban, mások meg kicsit később születtek. Van pöbbgyerekes család is. Még nem sikerült helyreállítanunk



épességünket azután, hogy több szüleménnyel ezelőtt iszonyateszteségeket szenvedtünk a nagy Járvány miatt. – Egy járvány miatt? – Iszonyatos betegség tört ránk – vette át a szót a doktor. lpusztult a hajó lakosságának több mint háromnegyed része. M

mostanra sem sikerült kihevernünk a veszteségeinket.Eszembe jutott a Földön töltött utolsó évem. Apu elvitt Ut

llamba, a csillagvizsgálóba, hogy megünnepeljük az Űrbárrojekt hajójának elkészültét. Az űrhajót alapvetően kint ilágűrben rakták össze. Az űrsiklók több százszor fordultak, míg

magasba juttatták mindazokat az anyagokat és embereket, akikzükség volt ahhoz, hogy a bolygó körüli pályán felépíthessék rhajót. Korábban egyetlen nemzet sem próbálkozott ilyagyszabású munkálattal odafent a világűrben.

Amikor viszont belenéztem a távcsőbe, csupán egy fényes, ker

acát láttam az égen. – Nagyjából huszonöt évvel ezelőtt több mint egy évtizedartott, míg sikerült befejezni a kb. száz méter hosszú nemzetkörállomást. Most viszont itt van ez az űrhajó, amit alig négy év allkészítettünk, pedig jóval nagyobb, mint Ivo Dzsima teljes szigete

magyarázta büszkén apu. Nekem akkor cseppet sem tetszett, hogy egy könyörteláború véres csatájának helyszínéül szolgáló sziget jutott eszébrról a hajóról, ahol háromszáz évet kell majd eltöltenem.

Most viszont nagyon is találónak éreztem ezt a hasonlatot, ahoánéztem erre a két fickóra, akik az egész életüket itt élték leajón, és jól emlékeztek arra a járványra, ami kis híján kiirtotta



akosságot. – Na, most, ahogy mondtam – folytatta az orvos –, a fedélzet

lők nagy része nemrég múlt húszéves vagy éppen negyven.A vénségre néztem.

– Ön viszont elég régen betölthette a negyvenet – jelentettem ki

Nem akartam gyűlölködő hangon megszólítani. Az ősz hajú alaekintete valósággal keresztüldöfött. Nem tudtam hogyan értelmezpillantását. Talán töprengve nézett, de az is lehet, hogy undorral. – Ötvenhat éves vagyok.Sikerült visszafognom magam, és nem mordultam fel. Ez a v

ottyos jóval idősebbnek látszott ötvenhat évesnél. – Én vagyok a hajó Ősfője. A legöregebb személy és

gyetlen, akinek joga van az irányításra. Minden nemzedék előmegszületik az a Koros, aki majd annak a generációnak a vezetőesz.

– Nincsen a hajón senki, aki ötvenhat évesnél idősebb volna?érdeztem. – Néhány őszhajú még él. Mind olyan hatvan körüliek. Már ne

okáig húzzák. – Miért nem?

– Az öregek meghalnak. Ez már csak így van.Úgy éreztem, hogy ez valahogy nem stimmel. Hát persze, igeatvan év, az tényleg elég sok... De hát akkor sem úgy van, hogy mberek eljutnak egy meghatározott életkorba, és utána meghalnaó páran jóval tovább éltek hatvannál. Az ükanyám kilencvennégves korában halt meg. – Na és, mi van azzal a fiúval?



– Milyen fiúval? – kérdezte Ősfő. – A lány Korosról beszél.A vénség felhorkant.

– Figyelj, Amy! – magyarázta a doktor. – Koros két nemzedéözött született. Most tizenhat éves. Ha megkezdődik az Idősza

s az ifjabb nemzedék tagjai párzani kezdenek, akkor megszületz a generáció, amelynek Koros lesz a vezetője, miután Ősávozik a csillagokba. A fiú, akivel találkoztál, nem más, mint övetkező Ősfő. – Na és, hol van a másik? – okvetetlenkedtem.

– Másik micsoda? – kérdezte az orvos, miközben óvatosmegemelte a gömbölyű papírnehezéket, majd visszatette pontosrra a helyre, ahonnan az előbb Ősfő felvette. – Hát a másik idős, vagy Koros, vagy mi. Van egyszer ön

mutattam Ősfőre. – Ön irányítja a doktor nemzedékét. Van aztán

ú, akivel találkoztam. Ő lesz a következő generáció vezetője. Ne mi a helyzet a huszonévesekkel? Ki az ő vezetőjük?A doktor összenézett az idős férfival.

– Az a Koros meghalt – szólalt meg Ősfő.Sötét arcán megfeszültek az izmok. Az orvosra pillantottam

esütötte a szemét, és az arcán elmélyültek a ráncok.Érdekes lett volna tudni, hogyan halt meg az a Koros. – Egyértelmű, hogy te más vagy, mint mi – szólalt m

llentmondást nem tűrő hangon a vénség. – Úgy nézel ki, mint egorzszülött, és abnormálisán fiatal vagy. – Na és akkor? – Nem szeretem, ha valami kilóg a sorból. Az eltérés zava



koz.A doktor idegesen megrándult. Elkezdte átrendezni az asztalán

olgokat. – Fú! Hát, ezt iszonyúan sajnálom. De tudja, én nem azé

agyok itt, mert annyira szerettem volna idejönni.

– Ennek ellenére ez a helyzet. Az volna a legegyszerűbmegoldás, ha kihajítanánk a csillagok közé.

– De, Ősfő! – pattant fel az orvos.Az arcán döbbenet és aggodalom látszott.

– Ezt pontosan hogyan is értette? – kérdeztem.

– Ott vannak a zsilipkamráink – magyarázta az öreg lassamintha azt hinné, hogy nehéz a felfogásom. – Ezek kifelé nyílnak.

Csak nagyon, de nagyon nehezen fogtam fel a szavai valrtelmét. Végül sikerült megértenem, hogy miről is beszél. – Csak úgy ki akar dobni a világűrbe? – kérdeztem halkan.

övetkező pillanatban már üvöltöttem. – De hiszen semmi rosszem tettem! Tudja, nem én olvasztottam fel magamat!Válaszul megvonta a vállát.

– Mégis ez volna a legegyszerűbb megoldás. Hiszen te is tudoogy az expedíció szempontjából nem vagy lényeges.

– Nem tehetjük ezt – ellenkezett a doktor, akinek abbanillanatban már meg is bocsátottam, hogy az előbb kirázott tőleideg,

és hogy azzal fenyegetett, hogy begyógyszerez. Ő legalábem akart kihajítani a világűrbe. – Dehogynem, Doki! – felelte Ősfő. – Rendkívül fontos, ho

megértsed, és hogy ő is megértse ezt a tényt. Tényleg egégyszerűen kihajíthatjuk az űrbe.



Rám nézett. – Megtehetjük – ismételte meg. – De nem fogjuk – jelentette ki határozottan az orvos. –

maradhat a Kóterban. Így nem fog találkozni a lakosság naészével. Nem okozhat zavart, ha idebent marad.

– Így gondolod? – kérdezte Ősfő halk, de kételkedő hangon. – Biztosra veszem. Ezenfelül, nemsokára kezdődik az Idősza

Az majd eltereli a többiek figyelmét.A vénember összevont szemöldökkel nézett az orvosra. Valam

agyon nem tetszett neki abban, amit az előbb hallott, ezt biztos

ettem. Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ám ekkszrevette, hogy feszülten figyelem. Dühösen rám meredt. – Gyere csak ki velem, Doki! – parancsolta.Az orvos idegesnek tűnt. Bűntudatosnak.

– Ó, miattam igazán nem kell kimenniük – mondtam,

átradőltem a székemben. – Nyugodtan beszéljék meg, amit mell beszélniük, itt előttem!A vénség az ajtó felé fordult.

– Doki! – parancsolta a fiatalabb férfinak.Az orvos felpattant, és sietve Ősfő után indult.

Mihelyt bezáródott a két ajtószárny, én is felugrottam, és ülemet rászorítottam az ajtó fémborítására. Semmit nem hallottamVisszamentem a doktor íróasztalához, kiborítottam a hülye ceruzás a tartóedényt nekiszorítottam az ajtónak, pont úgy, ahogzokban a régi Disney-filmekben hallgatóztak. Megint csak a naemmi. – ...mint múltkor! – bömbölte Ősfő olyan hangosan, ho



majdnem elejtettem a poharat.Újra az ajtóhoz nyomtam a fülemet, és feszülten koncentráltam

átha meghallom, miről beszélnek. – Egyáltalán nem olyan, mint a múltkor! – sziszegte az orvos.Azt hiszem, közvetlenül az ajtó túloldalán állhatott. Nem kiabá

mégis sokkal jobban hallottam. Felmerült bennem a gyanú, hoalán éppen az én kedvemért állt meg itt.

Az öregember időközben némiképp megnyugodott. Olyan halkeszélt, hogy csak foszlányokat hallottam: – Tényleg... ? Kezdődik az Időszak... Valaki kikapcsolta... M

megint... Erre fel te... – Te is nagyon jól tudod, hogy ő nem lehetett! – mérgelődöttoktor.Szavait mormogás követte, majd valaki mély hangon válaszo

Képtelen voltam rájönni, mit mondhatott. Csupán egyetlen sz

rtettem meg: – Lehetetlen. – Na, és mi a helyzet veled?Különös kiejtésük sem könnyítette meg a dolgomat. Szinte m

eleslegesen hallgatóztam.

– Velem? – kérdezte az orvos. – Igen, veled! – vágta rá Ősfő. A fémajtó ellenére is világosaallottam a hangjából érződő indulatot. – A legutóbb nagyon gyüttérzően viselkedtél vele. Ne is próbáld tagadni! – ...nevetséges – dadogta az orvos. – ...ezzel az erővel azt

mondhatnánk, hogy te voltál az!Ismét felhangzott a halk morgás. Akár azt is hihettem volna, hog



Ősfő hangosan vicsorgott. – Koros elmondta ám nekem, hogy meg akarod tanítani

zéthúzás lényegére! – kiabálta az orvos. – Hogy a csudábudhatnám, hogy ez az egész nem valami beteges próbatétel, amzért eszeltél ki, hogy próbára tedd a fiút?

Nem értem, nem értem... Ez a hülye ajtó egyszerűehetetlenné tette, hogy bármit is rendesen halljak. – ...mint legutoljára is!Ősfő még mélyebb hangon, vicsorogva kiabált valamit. Mint

gymás torkának ugrottak volna. Az ajtó olyan gyorsan tárult k

ogy nem tudtam elugrani mögüle. A doktor belém ütközött. Momár tényleg elejtettem a poharat. Ez volt az egyetlen zaj, ahogy olltunk némán, és mind a hárman egymást bámultuk.

Ősfő komor arcán valósággal feszültek az izmok. – Nagyon is oda fogok figyelni arra, hogy... mi történik itt!

sattant fel, de a doktort nézte, nem engem. Megigazította ubbonyra emlékeztető ingét, és megfordult, hogy távozzon. Eillanatra azonban megtorpant, és a válla fölött rám sandított.

Maradj a Kórházban! Még nem döntöttem el, hogy mi lesz veled. – Ne tegyen úgy, mintha valami fogoly lennék! – kiáltottam.

– Ezen a hajón mind foglyok vagyunk – felelte, és elsietett. – Nem kell ám aggódnod miatta – bizonygatta a doktor, megnyugtatóan megveregette a vállamat. Leráztam a kezmagamról. – Nem fog kidobni a világűrbe.

– Aha – válaszoltam, mivel nem igazán hittem neki. – Adtam neked egy szobát, ahol mindent megtalálsz, amire csa

zükséged van. Ott fogsz lakni, legalábbis egyelőre. Vanna



érdéseid?Tényleg azt a látszatot akarja kelteni, mintha semmi nem törté

olna? Mintha nem hallottam volna egy csomó mindent abbmiről vitatkoztak. Na jó, az igaz, hogy túl sokat nem értetteelőle, de az a kevés is éppen elég volt.

– Mi történt a legutóbbi alkalommal? – kérdeztem. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a férfi, miközben helyet fogl

z íróasztala mögött. Nagylelkű mozdulattal a másik szék felé intett, én pedalósággal belerogytam. Szúrós pillantást vetettem az orvosra, ám

em törődött velem. – Ne csinálja már! Mi történt?Válasz helyett elkezdte rendbe rakni az asztalra kiöntö

eruzákat. Ez a fickó nagyon komoly kényszerbetegségbzenved. Csak hát... Nem lehettem biztos abban, hogy ne

zerepet játszik-e. Ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézett rám, mihogy az előbb azzal a vén fajankóval beszélt. Azt azért nem hittemogy kedvelne, de legalább kiállt mellettem, amikor Ősfő azzenyegetett, hogy kihajít a világűrbe. Nem volt egyértelmű az semogy az orvos mit gondol a hajó uráról... Biztosra vettem, ho

szteli Ősfőt, és talán fél is tőle egy kicsit. Ugyanakkor mégiscsözelebb lépett az ajtóhoz, amikor megpróbáltam kihallgatni, homiről beszél az öreggel. Ezt vajon szándékosan tette? Most pedigróbált rávenni arra, hogy a megfelelő kérdéseket tegyem fel? Vagsupán képzelődöm, és ostoba találgatásokkal szórakoztato

magamat? – A múlt Időszak során – szólalt meg végül a férfi – gondjain



ámadtak. Mindennek azonban semmi köze sincs a mostaelyzethez. – Lehet, hogy mégiscsak van. Hogyan lehetne biztos benne? – Azért, mert az az ember, aki bajt okozott az utolsó Idősza

orán... meghalt – felelte az orvos. – Akarsz tudni mást is?

Kezdett dühbe gurulni. Talán már meg is bánta, hogmegakadályozta a kihajításomat. Ki az űrbe. Az orvmegszállottan ragaszkodott a rendhez. Én azonban itt, az apró kodájában nem is egyszer bebizonyítottam, hogy velem nem bánhgy, mint a sorba állított ceruzáival.

– Igen! – vágtam rá, miközben hiába próbálkoztam azzal, hoalahogy elfojtsam a hangomban acsarkodó dühöt. – Miéeltettek fel túl korán? Mi történt?Az orvos elkomorodott.

– Nem vagyok benne egészen biztos – szólalt meg végül. – Cs

át, nagyon is úgy tűnik, hogy... valaki lekapcsolt téged. – Lekapcsolt? – A fagyasztóberendezés tartályait meglehetősen egysze

lektronikus készülékre kapcsolták. A szerkezet ellenőrzi a tárolóőmérsékletét és az életben tartó rendszert. Téged egyszerűen

eválasztottak az energiaellátásról. Kikapcsoltak. Kihúztak onnektorból. – Ki volt az? – üvöltöttem felpattanva.Az orvos keze megrándult, közelebb csúsztatta az asztal

everő meditapaszhoz. Visszaültem a székbe, ám a szívem továbbvadul dobogott, és zihálva kapkodtam levegő után. Az alapjá

mit most megtudtam és az előbb kihallgattam, bizonyosra vettem



ogy itt valami nagyon nincs rendben. Gáz van, és én ott állokalhé kellős közepén. – Nem vagyunk benne egészen biztosak. De ki fogjuk deríteni!izonygatta, majd olyan halkan, hogy szinte meg sem hallottamozzátette. – Csakis olyan valaki lehetett, akinek magas a biztonsá

esorolása.Gyors pillantást vetett a hátam mögé, az ajtóra. Egyből tudtam

ogy a vén fajankóra gondol. Ez hülyeségnek tűnt. Ősfő egészddig nem akarta a halálomat, míg fel nem olvasztottak. Csak há

miért akart volna bárki is lekapcsolni? Miért akarna meggyilkoln

s miért pont engem? Hiszen, ahogy a doktor a maga kedvmódján rámutatott, én csupán egy jelentéktelen utas vagyok.

Ekkor azonban felmerült bennem egy gondolat, ami sokkal, okkal fontosabb volt minden másnál. – Mi lesz a szüleimmel? Őket is lekapcsolja az, aki enge

ekapcsolt?Eszembe jutott, milyen érzés volt, ahogy ott fuldokoltam agyasztófolyadékban. Akkor azt hittem, hogy belefulladok oporsómba. Nem akarom, hogy a szüleim is átéljék ezt zörnyűséget. Nem akartam kockáztatni, hogy örökre elveszítse

ket. Meghalnak, ha a jég felolvadása után túl későn nyitják felárolóedényeiket. – Menj vissza a szobádba, és próbálj meg pihenni! Ne gond

yen felzaklató dolgokra! Biztosíthatlak arról, hogy a szüleidet, mi azt illeti, az összes többi lefagyasztottat is meg fogjuk véden

Ősfő majd gondoskodik erről.Összeszűkült a szemem. Igencsak nehezen tudtam elképzelni a



ogy az a vénség hajlandó bárkinek is segíteni. Bizonyára úgy véogy túlságosan is „felkavaró” volna, ha őröket állítana agyasztókamrák elé. Figyelembe véve, hogy a hajót egy kőszívlak vezette, a legcsekélyebb mértékben sem lepődtem volna mea kiderült volna, hogy valójában ő olvasztott fel, mert tudni akart

ogy belehalok-e a folyamatba.Egyszerűen képtelen voltam gondolkozni. Az agyamra ment ez

ely. Így nem tudok majd rájönni arra, hogy mi zajlik a háttérbeBár semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy pihenjek, el kellett bújnogy magányos, nyugodt helyre, hogy egyedül lehessek

ondolataimmal. Így aztán otthagytam az orvost.Az ajtóm előtt széttaposott virágcsokor hevert. Lehajoltam

elemeltem. A szirmok a tigrisliliomra emlékeztettek, de nagyobbas ragyogóbbak voltak annál, mint amilyenek a Föld tigrisliliomoltak. Legalábbis az emlékeim szerint. Hiába morzsolták össze

irágokat, szívesen beleraktam volna őket egy váza vízbe. Nagyzépek voltak, és édes illat áradt belőlük. Végül aztán mégiscselálltam, és otthagytam a virágokat a folyosó padlóján. Túlságos

a saját helyzetemre emlékeztettek, ahogy ott hevertek.



18. KOROS

– Ó, HÁT ITT VAGY! – szólalt meg Ősfő nyugodtan, amiklőbukkant a Megtartó-szintet és az Irányító-szintet összeköeljáró nyílásán.

A hamis csillagokat eltakaró fémernyő alatt feküdtem a hűvadlón. Az is fémből van. A fejem még mindig hangosan zúgott a

dős férfi aljas büntetésétől. Életem során még egyszer sem fájt ilyzonyatosan a fejem. Hacsak megmoccantam a hűvös padlón, ú

reztem, mintha tonnás súly zúdulna rám a magasból. A fájdaloem csupán a koponyámat akarta bezúzni, de az agyamat asználhatatlan porrá őrölte. Igyekeztem mozdulatlanul feküdni. – Rohadt szemét, mocskos dolgot műveltél velem – mormogtaalkan, miközben a két tenyeremet a homlokomra szorítottam.

– Tessék? Ja, hogy a kis hangoskodásra gondolsz. Háegközelebb majd nem nyomod ki a hívásomat. – Dehogynem, ha ahhoz lesz kedvem! – vágtam vissza.Tudtam, hogy nagyon gyerekesen viselkedem, de hát, alig látta

rohadék fejfájástól. A tompa fényű fémmennyezetet bámultam,

égtelenül örültem annak, hogy eltakarja a csillagokkal borítrnyőt. Még könyörtelenebb kín hasított a fejembe, ahoelidéztem magamban a csillagokat jelképező, apró villanykörtűhegynyi fényeit.

Ősfő keresztülvonult a Nagycsarnokon, be a szobájába, ma

éhány pillanattal később már vissza is tért hozzám. Valami volt ezében. Elém dobta. Felvettem, és kinyitottam a levendulaszín



meditapaszt. Rányomtam a fejemre. Az aprócska tűk úgmélyedtek a bőrömbe, mintha egy tépőzáras valamit simítottaolna a homlokomra. Mélyen beszívtam a levegőt, mert akartam, hogy a gyógyszer a lehető leggyorsabban hasson, nyhítse a fejemben lüktető, dübörgő fájdalmat.

– Remélem, tanultál belőle! – hallottam meg Ősfő hangját. zavai valósággal zengtek a Nagycsarnokban, pedig semmi oem volt arra, hogy ilyen hangosan beszéljen. Csupán mi kettoltunk idefent. Úgy éreztem, azért kiabált, hogy még jobban fájjfejem. – Az Ősfő feladata megakadályozni a széthúzást. A

vszázadok során tökélyre fejlesztettük a széthúzás első okánlhárítását. Megsemmisítünk mindent, ami kilóg a sorból. – Tudom – nyöszörögtem, és a meditapaszt még jobbelenyomtam a homlokom bőrébe.Komolyan azt hiszi, hogy most kell kioktatnia?

Ősfő megpróbált leguggolni mellém, ám a térde hatalmaseccsent, így kiegyenesedett, és bicegve körözni kezdörülöttem. – Hát, nem érted? – kiáltotta végül felháborodva. – Az a lán

gyszerűen mindenben eltér tőlünk!

– Igen, és?Az égre emelte mindkét kezét. – Káosz! Széthúzás! Zavargás! Az a lány még rengeteg bajt hnyakunkra!Felvontam az egyik szemöldökömet, miközben örömm

apasztaltam, hogy a meditapasz hatására máris kezd helyreállniözérzetem.



– Nem játszod kicsit túl a dolgokat?Ősfő leengedte a karját, és indulatos pillantást vetett rám.

– Tönkreteheti a hajót! – De hát, csak egy lány.Az idős férfi vicsorogni kezdett.

– Várjunk csak... – töprengtem. Felkönyököltem, és Ősfőéztem. – Hiszen éppen ez a bajod vele, nem? Az, hogy lány, éelem egyidős. Attól tartasz, hogy mi majd...Már a puszta gondolattól is elvörösödtem. Lehetséges, ho

Ősfő attól tart, hogy mi mindent művelhetünk Amyvel? Persze, h

szinte akarok lenni magamhoz, be kell ismernem, hogy már gyüttlétünk gondolata is reménykedő örömmel töltött el. – Ne legyél már ennyire ostoba! – nevetett fel az idős férfi, m

z arcom valósággal fellángolt. – Az a legcsekélyebb mértékbem nyugtalanít engem.

Fújtatva ugrottam fel. Talán azt hiszi rólam, hogy még túl kicagyok? Tudtam, hogy még nem vagyok elég idős a sajdőszakomhoz, ám azzal is tisztában voltam, hogy nem lennénondjaim. Ha Amyre néztem... Pontosan tudtam, hogy mzeretnék csinálni vele, és az is egyértelmű volt, hogy minder

genis képes lennék. Hogy a fenébe mer ez a vénség arra gondolnogy nem vagyok eléggé érett? Már rég nem az a kiskölyöagyok, akinek tart! – Kezdesz összezavarodni – állapította meg Ősfő, és nagy

settintett az arcom előtt. – Amiről beszélsz, az cseppet seényeges. Csak az számít, hogy ez a lány még bajt okozhat. – Igen? És hogyan akarod megakadályozni? – tudakoltam



miközben visszarogytam a padlóra.Az idős férfi tetőtől talpig végigmért.

– Te leszel a következő Ősfő. Te hogyan oldanád meg elyzetet? – Sehogy – válaszoltam felszegett fejjel. – Amy nem bánt senk

em. Minden rendben lesz vele. – Egy Ősfő nem engedheti meg magának, hogy semmit se tegynézett rám mesterem önelégült vigyorral, ami miatt legszívesebb

ehúztam volna neki egyet.Mielőtt azonban eszembe jutott volna valamilyen csíp

isszavágás, váratlanul a magasba emelte a mutatóujját, elfordult, megnyomta a tele-gyöngye gombját.

– Aha, világos – válaszolta annak, akitől a hívás érkezett. rtem. Igen, természetesen.Visszafordult felém.

– Lemegyek az Irányító-szintre. Maradj itt, és olvass többetNap-Föld vezetőiről! Ott hagytam neked egy liffyt az OktatáKözpontban.

– De hát... – Ősfő mostanában sokkal több időt töltött rányító-szinten, mint régen. – Minden rendben van?

A férfi vizslató pillantást vetett rám. Mintha azon töprengolna, hogy méltó vagyok-e arra, hogy megismerjem a gondolataogy osztozzam a nehézségeiben. Ahogy elnéztem az előttem állakot, a megroggyant vállát, a bicegő járását, azt, ahogy kíméróbálja az egyik lábát, nagyon is jól láttam, hogy ugyanúgy érezteajó súlyát, mint én. De nem! Sokkal jobban érezte, mint én. elelősség lényegesen hosszabb idő óta nehezedett rá, mint rám



Nemcsak a saját szerepét kellett betöltenie, de helytállásényszerült az engem megelőző Koros helyett is, aki meghalt, em tudta átvenni a feladatát.Egy pillanatra a helyébe képzeltem magamat, és onnan Am

ényleg csupán egy problémának tűnt.

– Beszélnünk kell, ha majd visszajöttem – szólalt meg komoelletlen hangon.

Testsúlyát az egyik lábára helyezte, de mégsem indult el a lejárelé. – Miről?

– Nyakunkon az Időszak... – Ó! – nyögtem ki.Mostanra már mindent tudtam az Időszakról. Amikor

áplálószinten éltem, nem volt nehéz rájönni, hogy mit művelngymással a hímek és a nőstények. Kint a telepen jól láttam

eheneket, a tanyán a kecskéket, a mezőkön a birkákat. Vaknaellett volna lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre, hogyzaporodnak az állatok. A Tápláló-szinten eltöltött idő alatt a nőözül többen is részletesen elmagyarázták nekem a szaporodtkait. Első hallásra a sok újdonság kissé kellemetlen és enyh

isszataszító dolognak tűnt, ám kivétel nélkül mind az értésemdta, hogy mire eljön az én Időszakom ideje, majd én is készllok. Akkor pedig Harley szüleményének egyik nője velem tölti

második Időszakát. Miután találkoztam Amyvel, azt hiszemájöttem arra, miről is beszéltek az asszonyok, amikor azzyugtattak, hogy készen fogok állni. – Az Időszak alatt számos izé... – Ősfő hangja fokozatos



lhalkult. – Tudom, mi történik az Időszak alatt – válaszoltam.Legalább annyira zavarba jöttem, mint ő. Már az is éppen elég

ellemetlen volt, amikor egy anyáskodó földműves asszomagyarázta el a párzás részleteit, semmi kedvem nem volt Ős

zájából hallani ugyanerről a témáról. – Ennek ellenére beszélnünk kell...Hívás szakította félbe a szavait. Megnyomta a tele-gyön

ombját, és olyan halkan szólt bele, hogy semmit sem hallottam. – Hé! – méltatlankodtam. – HE!

Magasba emelt mutatóujjal jelezte, hogy hagyjam békén, aztovább suttogott a tele-gyöngybe. – Utálom, ha semmibe veszel! – kiáltottam.Ősfő nagyot sóhajtott, és befejezte a hívást.

– Mennem kell!

– Nem mondod el, hogy miről van szó?Olyan képet vágott, mintha egy kisgyerek nyaggatná. – Értsd már meg, hogy elegem van a titkolózásodból! gyelmeztettem. – Hát, az remek – válaszolta, miközben már bicegve el is indult

erek lejárat felé. – Menjél tanulni! Majd beszélünk, hisszajöttem.Mielőtt tiltakozhattam volna, már is el is tűnt.A meditapasz csodát tett. A fejfájásomnak szinte nyoma se

maradt. Ugyanakkor cseppet sem tetszett az a gondolat, hogy Ősármikor ugyanilyen kínszenvedést okozhatna nekem. Lehetségeogy mostantól mindig magamnál kellene tartanom néhá



meditapaszt.Arra gondoltam; hogy elnézek a Kórházba, hiszen ott tárolták

ajó összes gyógyszerét. Doki lezárva tartotta a készleteket, de hOrion hozzájutott ahhoz a rengeteg nyugtatóhoz, akkor számomem okozhat nehézséget néhány meditapasz megszerzés

Ugyanakkor persze, pontosan tudtam, hogy éppenséggel a Kórhmiatt kerültem bajba. Ekkor más jutott eszembe. Ott van Őszobája. Tudtam róla, hogy jókora adag gyógyszert tárol odafen

Ha viszont

abból akarok venni, be kell osonnom a mesterezobájába, amivel megszegném a magánélethez való jogot szabály

atlan törvényt.Igaz ugyan, hogy megnéztem, nyitva vannak-e a Kórh

armadik emeletén a titokzatos szobák. Persze csupán a kilincsükyomtam le. (Na jó, beismerem, egy ajtón betörtem.) Mindeddzonban egyetlen alkalommal sem hatoltam be senki szobájába

lető engedélye nélkül.Hirtelen eszembe jutott Orion tanácsa. Ha Ősfőről van szó, csagy szerezhetem meg, amit akarok, ha ravaszul, cselesen járok el.Azt hajtogattam, amikor elindultam az idős férfi szobája fe

ogy csupán lenyomom a kilincset. Semmi mást nem csinálok. M

sak belökni sem próbálom az ajtót. Miközben ezeket a szavakmételgettem, pontosan tudtam, hogy nem mondok igazat. Cszért hitegettem magamat, mert féltem, hogy inamba száll átorságom.Felemeltem remegő kezemet, hogy megragadjam a ker

ilincset. – Hívás. A hívó fél: Harley – csiripelte a kellemes női hang a tel



yöngyömben. – Szia, Harley! – szólaltam meg.Reméltem, hogy a barátom nem hallja meg, mennyire remeg

angom. – Mi bajod volt az előbb?

– Majd később elmondom. – Ki ez az új lány? Honnan került elő? Azt hittem, Doki már regyűjtötte az összes ütődöttet. – Bocs, de éppen dolgom van, Harley.A cimborám hangosan elnevette magát.

– Dolgod van? Mindjárt kacagok! Egyszerűen csak meg akaroartani magadnak a lányt.

Ezzel olyan közel járt az igazsághoz, hogy megszakítottam onalat.Ősfő ajtaja itt állt velem szemben, mintha csak incselked

elem.Ezúttal nem remegett a kezem. Az ajtó feltárult. Bár szereltek égimódi nap-földi zárat is, Ősfő szerencsére elfelejtette becsukni.

Körülnéztem. Hát nem éppen erre számítottam. Az idős férfiriderült, hogy meglehetősen trehány alak. Pont, mint é

lmosolyodtam. Átléptem a szennyes ruhák halmán, és elindultamzoba legrendezettebb része, az íróasztal felé. A tetején csupáárom dolog volt. Az egyik egy apró, sötét, műanyag palack. Doyenben tárolja a gyógyszereket. Aztán egy lényegesen nagyobvegpalack, amit áttetsző folyadék töltött meg. A két tárolóedén

mellett pedig egy doboz. Azonnal felismertem. Ősfő ezért sieteissza a minap, nem sokkal azelőtt, hogy kinyitottam a mennyezet



s feltártam mögötte a csillagokkal teli égboltot. Akkor nagyozerettem volna megnézni magamnak azt a dobozt. Azt gondoltaóla, hogy megtalálom benne mindazokat a válaszokat, melyekzükségem van, ha jó vezető akarok lenni.

Valósággal feltéptem a doboz tetejét, miközben arra számítottam

ogy... Hát, legalábbis valami lenyűgöző dologra. A belsejébezonban csupán egy kisméretű, műgyanta makettet láttam

Ránézésre motorra emlékeztetett. Hengeres alakjával nem igazasonlított a Tápláló-szint traktorjait működtető motorokrenyűgözött az aprólékos kidolgozottságával. Amikor megnyomta

z oldalán a gombot, a motor két részre vált, s feltárult a belsejiszkálni kezdtem a darabjait. Tanulmányaim alapján arondoltam, hogy egy ólomhűtéses gyorsreaktort látok magam elő

Olyan fajtát, amilyet az Isten Áldása is használt. Korábban egyetllkalommal sem vehettem ilyen alaposan szemügyre annak

ajónak a

szívét, amit egy napon majd vezetni fogok. Már, ha jppeltem, hogy mit tartok a kezemben.Bezártam a motor makettjét. Talán kicsit nagyobb erővel, mi

mekkorára szükség lett volna.Ősfő még számos ilyen titkot rejtegethet előlem.

Megvizsgáltam az asztalon álló két palackot. A nagyobbikmegtöltő folyadékból éles szag áradt. Pálinka. Néhány irányíedvelte ezt az italt. Ősfő nem engedte, hogy megkóstoljam. Momikor belenyaltam, majdnem kiköptem, mégpedig az idős féevetetlen ágyára. A torkom, mintha csak lángra kapott volna, és rromból majdnem kiégtek a parányi szőrszálak. Amikor az iteért a gyomromban, elakadt a lélegzetem.



A kisebbik üvegben nagyjából húsz nyugtató tabletta lapult.Hát, most már legalább tudom, hogy Doki és Ősfő miért ne

ondolta azt, hogy alkalmatlan vagyok Koros szerepére, amikor magam is nyugtató tablettákat szedtem. Ezek szerint Ősgyanolyan bolond, mint én! Megszorítottam a kis üveget. Ős

sztában volt azzal, mennyire felzaklatott, amikor Doki egy éveköltöztetett a Kóterba. Minden erőmmel küzdöttem az elleogy bevegyem a tablettákat.A mesterem vajon miért nem ismerte be soha, hogy ő

yugtatószereket használ?

Gyűlöltem a titkait és a hazugságait.Becsaptam a hátam mögött az ajtót, és sietve elindultam a saj

zobám felé, hogy igyak egy pohár vizet. A tápláló vénasszonyomindig azt mondogatták, hogy a víznél nincs jobb nyugtató.

Még jó, hogy ezt tettem, a következő pillanatban ugyanis Ős

ukkant elő a feljáróból. A nevemet kiabálta. – Gyere velem! – parancsolta. – Nehézségeink támadtak.



19. AMY

A DOKTOR NAGYON KÜLÖNÖS SZOBÁT UTALT KI NEKEM.

ialakítása részben bensőséges, részben viszont hideg ávolságtartó volt. A falakat halványszürkére és fehérre festettéValaki azonban kézzel zöld borostyánt festett az ajtó köré, éirágfonatokkal ékesítette a falak tövében a lambériát. A szobábyíló fürdőrész hideget sugárzott magából. A falat és a padlgyszerű, fehér csempe borította, a fémrészek krómosan csillogta

Amikor megszagoltam a törülközőket, citrom és levendula illaradt belőlük.

Tudtam, hogy legjobban úgy verhetem ki a fejemből a felkavaondolatokat, ha beállok a zuhany alá, és a lehető legforróbb vizngedem magamra. Lefejtettem magamról a ruhát, amit korább

z orvostól kaptam. Különböző, barnás árnyalatú szövetbészítették őket. A barnásszürke, sápadt felsőrészt egy sötétebsokoládébarna nadrág egészítette ki. Úgy véltem, hogy mindkettézzel szőtték. A gondos öltések egyenlő távolságban voltagymástól, de jól látszott, hogy a varrónő nem használt varrógép

A ruhaanyag simának tűnt, és cseppet sem csiklandozott, ám olyarányi kitüremkedések és aprócska szabálytalanságok voltenne, amelyek

alapján arra következtettem, hogy kézműverméket tartok a kezemben, nem gyári munkát. Ez furcsának tűngazából űrruhákra meg csillogó szövetekre számítottam. efagyasztásunk előtti utolsó hétvégén anyuval és apuval hajnabren maradtunk, és ősrégi, tudományos-fantasztikus filmek



éztünk. A Star Treket meg a Csillagok háborúját, meg még eCsillagg al kezdődő filmet. Arra számítottam, hogy a jövőbmindenki egyenruhát visel, és egy őrült csinálja a frizurájuk

helyett olyan ruhákba bújtattak, melyeket mintha népművészásáron vagy a reneszánsz korát felidéző foglalkozáson szerezte

olna. Nem jöttem rá egyből, hogyan működik a zuhanyzó. A csa

elyett gombokat találtam. Amikor végre sikerült megnyitnom izet, a falba süllyesztett, aprócska dróthálóval borítoégyzetekből nem is annyira víz áradt, hanem inkább gőz tört elő.

eskeny polcon két szappan feküdt. Sampont vagy hajbalzsamem találtam. A kerek szappan azonban nagyon jól habzott, amik

megmostam vele a hajamat.Találomra benyomtam néhány gombot. Próbáltam rájönn

ogyan varázsolhatnám elő az igazi vizet. A forró gőz ugyanis ne

mosta ki a habot a hajszálak közül. Váratlanul sikerült megtalálnomegfelelő gombot. Az arcom melletti rózsából jéghideg vízsugört elő. Hörögni kezdtem, és egy iszonyatos pillanatra eszembutott, ahogy Ed és Hassan a lefagyasztásom előtt dermesztőideg folyadékkal töltötte fel az üvegládámat. Össze kellett szedne

magamat, nehogy fuldokolni kezdjek. Tudtam, hogy nem kelélegeznem a folyadékot, nem fognak ismét lefagyasztani. Bvszázadokkal korábban merültem álomba, az emléke elevenen ennem. Megroggyantak a térdeim, kénytelen volta

megtámaszkodni a meleg csempékben. Hosszú perceken kereszlltam így. Mélyeket

lélegezve próbáltam megnyugodni, mire végnnyira magamhoz tértem, hogy folytathattam a zuhanyzást.



Amikor elkészültem, kiléptem a szobába. Törülközőt tekertemagam köré, a hajamból pedig csöpögött a víz. Magányosnreztem magamat a néma szobában. Eszembe jutott a fiú, aki itt ümikor felébredtem. Meglepődve észleltem, hogy valamiiányzik. Nélküle úgy éreztem, mintha jogtalanul tartózkodnék itt.

Még szorosabban összefogtam magam körül a törülközőt. zobában szinte minden hideg és személytelen volt. Egyedül eszkákat díszítő borostyánt lehetett volna valakihez kötni, ámestett növényekről már rég peregni kezdett a zöld festék. Nem vodebent se könyv, se tv. Az íróasztalon csupán egy jókor

óliadarab hevert. Nagyjából akkora lehetett, mint egy A4-es írólaAlig valamivel volt vastagabb pár lapnál. Amikor a középiskolábegítettem elkészíteni az évkönyvet, le kellett fényképeznem zínjátszó kör tagjait is. Amatőr színészeink színes, vékon

műanyagdarabokat tartottak maguk elé. Ezeket a színszűrők

ltalában a színpadi reflektorokhoz használták, homegváltoztassák velük a lámpák fényét. Az asztalon heveóliadarab azokra hasonlított, amiket az iskolatársaim tartott

maguk elé. Ellentétben azonban azokkal, ez teljesen áttetsző volt, mikor megérintettem, úgy ragyogott fel, mint egy képernyő.

zemélyi azonosítómat kérte. Ez a darab fólia valójában számítógenne?A szemközti falon felfedeztem egy polcot, attól jobbra az ajtó

Az ajtó mellett, ahol igazából a villanykapcsolónak kéne lennarányi fém négyszöget láttam. Vékony rács fedte. Megnyomtamemmi sem történt, ám a fedőrács helyben elfordult. – Az azonosítás sikertelen – csendült fel egy halk, női hang.



zóbeli utasítást kérek. – Izé – szólaltam meg. – A szóbeli utasítás sikertelen – folytatta a mesterséges hang. gyszavas parancsot kérek: lámpa, ajtó. – Lámpa? Kikapcs? – próbálkoztam.

A szobában kialudtak a fények. Ismét végighúztam az ujjamatégyzeten. – Az azonosítás sikertelen. Szóbeli utasítást kérek. – Lámpa. Felkapcs – mondtam, mire ismét működésbe lépett

ilágítás.

A fényszabályzó négyzeten kívül további két, fémből készüéglalapot fedeztem fel a falon. Az egyik nagyjából akkora lehetemint egy sárga Post-it cédula, a másik valamivel nagyobKörülbelül olyan alakú és nagyságú, mint egy boríték. Közelebrve mindegyik alatt felfedeztem egy apró gombot. Amik

megnyomtam a kisebbik gombját, eltűnt a fémdarab, és helyetpró nyílás tátongott a falban. Akkora volt, hogy két ujjam éppefért. Nem volt benne semmi. Amikor viszont megnyomtamagyobbik méretű téglalap alatt a gombot, nem nyílt ki az ajtajrősebben nyomtam meg. A halk csipogás visszhangot vetett ném

zobámban, s ez elég volt ahhoz, hogy pánikba essek. Lehet, hoalami ostobaságot csináltam? Működésbe hoztam a riasztókkor azonban kinyílt a kis ajtó.E mögött is nyílás tátongott a falban. Pont úgy, ahogy a kiseb

ársa esetén. Ez az üreg azonban nem volt üres. Odabent eosszúkás, gőzölgő zsömle feküdt. Valami kifolyt az oldalából. Elsátásra a Hot Pocket melegszendvicsekre emlékeztetett, ám ezelő



gyetlen Hot Pockettel sem találkoztam, amelyikből ilyen lenyűgölat áradt volna. Azonnal összefutott a számban a nyál. Benyúltamogy kiszedjem az ételt. Érintésemre felgyűrődött alatta a lemeagyis hát, nem is a lemez, hanem egy szalvéta. Képtelen voltallenállni a forró szendvics csábításának. Azonnal beleharaptam

Három vagy négy falatot is lenyeltem belőle, mire annyehiggadtam, hogy az ízével is törődjek.

És akkor már nem is ízlett annyira. Mintha valamilyen húsuktát ettem volna. A tésztaburkolat belseje szószt és számommeretlen zöldségek darabkáit rejtette. A kerek, zöld apróságokr

zt gondolhattam volna, hogy borsószemek. Csak hát a borsó neő ilyen nagyra, és nem ennyire rágós. A krumpliról is kiderült, hogalójában valami egészen más. Az íze alapján akár tofú is leheteolna, bár sokkal sűrűbb volt, mint amilyent korábban ettem

Amikor lenyaltam a húsról a szószt, mintha forró gumi boríto

olna be a nyelvemet. Az íze is nagyjából olyan volt. A sült húmintha elfelejtették volna megfűszerezni. Sót ugyan tettek rá, malamilyen édes, szegfűszegre emlékeztető dolgot is, de a boimaradt. íztelen volt az egész.

Ami pedig magát a húst illeti... Sohasem ettem ehhez foghat

Vörös hús volt, mégpedig teljesen zsír nélkül. Egyforma, tökéletlakú kockákra vágták, amivel sikerült zavarba hozniuk. Talán egendkívül ügyes szakács darabolta fel a húst, vagy azért voltnnyira szabályosak a darabkák, mert igazából nem is természetredetűek voltak.

Elképzeltem magamban, ahogy a jégkockatartókat nem vízzanem vörös színű, a húspótlásra kifejlesztett trutymóval töltik me



Összeszorult a torkom, és az étel maradékát az ajtó mellett állpró kukába dobtam. Ránézésre az lehetett a szemetes. zendvicsem maradéka csupán egy pillanatig pihent a kosár aljábaztán félrecsúszott alul a lemez, és egy hosszú, fekete folyo

magába szippantotta az ételt és a szalvétát is.

A szendvicsemből semmi sem maradt meg. Csupán az ajmelletti, téglalap alakú fémdarabkából szállt a magasba halovánárafelhő, ahol elkeveredett a gyengén fűszerezett szósz illatának

maradékával. Mind a kettő egyszerre tűnt ismerősnek mélységesen idegennek.

Megcsóváltam a fejemet. Az itt alkalmazott technológia jobb voárminél, mint amit a Földön ismertem. Ami megint csak azt jeleztogy semmi keresnivalóm nincs itt.

Bárcsak lenne mellettem valaki, akivel megoszthatnámindezeket a felfedezéseket. Az üres szék felé fordultam,

lképzeltem az ott ülő Korost. Milyen barátságos tekintete voltúnak! Ő volt az egyetlen olyan valaki ezen a hajón, aki nem akartehető leghamarabb megszabadulni tőlem.

Eszembe jutottak a szüleim. Ők ugyan itt vannak ezen a hajóe az ébredésükre még ötven évet kell várnom.

Összehunyorítottam a szememet, és kivertem a fejemből az ilyondolatokat. Helyettük viszont az jutott eszembe, hogyha engeekapcsoltak, akkor őket is leválaszthatják a rendszerről.

Megborzongtam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ennek z oka, hogy odabent nagyon hűvös volt. A távolabbi faloelfedeztem a ruhásszekrényt. Mellette jókora fémdarab lógottalról. Azt hiszem, mögötte egy ablak rejtőzhetett. A fémlap szé



nyhén csillogott. A ruháknak kissé áporodott szaguk volt. Amikozonban néhányat alaposabban is szemügyre vettem, úgy tűnt, hoszták, és nincsen semmi baj velük. Hiába néztem át a fiókokem találtam sehol sem melltartót. Az egyik fiók viszont tele voamutbugyikkal. Vagyis inkább alsónadrágokkal. Enyh

iszolygással töltött el a gondolat, hogy olyan bugyiba bújjamelyikről nem tudom, hogyan került ide. Elképzelhetőnartottam, hogy valaki

más ruháját veszem fel, de semmi sem tűéginek vagy használtnak. Ledobtam a törülközőt a padlóra, elebújtam egy világosbarna felsőrészbe meg egy sötéteb

adrágba. Mind a kettő szegélyét aprócska, festett, sárirágokkal díszítették. A törülközőt beleejtettem a ruhásszekrén

melletti szennyesládába. A láda teteje azonnal bezáródott, s a fedlól gőz szállt a magasba, majd kinyílt. Egy tiszta és szárörülközőt találtam benne.

Ezen a hajón rengeteg olyan dolog van, amit nem értek. Moiszont már tudtam, hogy mit kell tennem. Találkoznom kell mmberekkel, megismerni az űrhajót. Rá fogok jönni, mit kell tennezért, hogy megvédhessen a szüleimet azoktól, akik kiolvasztottaüggetlenül attól, hogy ebben a pillanatban mennyire örültem vol

szüleim közelségének, semmiképpen nem akartam, homagányosan, az üvegkoporsóban fuldokolva, a dermesztő hidegbbredjenek fel.

A ruhásszekrény melletti falról lógó, négyszögletes fémdarab alékony, fényes vonal húzódott a padlón. Amikor megérintettem iálló fémlapot, az halk zizegéssel oldalra húzódott, és a helyeltárult egy zsíros, mocskos ablak. Az üveglapon túl ragyogó, zö



mezőket vettem észre.Tehát akkor ezen a helyen fogom eltölteni a következő 4

vemet és 266 napomat.Az űrhajó nem is annyira ronda. Mondjuk nem éppen ilyen

zámítottam. Jókora zöld területet láttam. A Kórház előtti földe

mellett húzódó pázsiton túl lágyan ívelő dombok sora kezdődött. egelőket és a szántóföldeket sötétzöld sövény vagy bareszkakerítés választotta el egymástól. Hozzám legközelebehenek legeltek, és úgy véltem, hogy a távolabbi, bolyhos, feholtok birkák vagy kecskék lehetnek. A ragyogó színű növénye

gyenes sorai mintha

csak egy paplan mintázatát alkották volna. messzeségben megpillantottam valami mást is. Mintha elképeszméretű legókockákat raktak volna egymásra. A vasúehervagonok vagy a nagy kamionok konténerei voltak ilyenezeket is egyenes sorokban helyezték el, mégpedig egymás tetejé

Mindegyiket más színűre festették. A ragyogó színesszevisszasága halványan a Disneyland vidámparkjámlékeztetett. Kiskoromban Floridában éltünk. A szüleim mindeyáron elvittek oda. Akkor lenyűgözően nagynak, óriásinak tűntidámpark. Mintha egy egész országot bezsúfoltak volna oda. Mo

zonban belém villant a felismerés, hogy Hamupipőke kastélyönnyedén be lehetne rakni ebbe a fémbuborékba. Egyedül ezzint legalább ötvenszer nagyobb az egész fantasztikirodalomnál.Meg akartam számolni a konténereket, de nem sikerült. Még

ány ember él ezen a hajón? Van itt hely bőségesen akár töbzernek is.



Vajon Koros is az egyik színes ládában lakik?A tekintetem a látóhatár felé fordult.Csak hát nem volt látóhatár. Mivel hogy égbolt sem. Az élén

zínűre festett ládák mögött szürke fémfal tört a magasba. émréteg ívelve borult a város fölé. Minden az alatt volt. Fent

súcsa közelében betegesen halványkék szín váltotta fel a szürkAzt hiszem, megpróbálták az ég színét utánozni, de nem végeztalami jó munkát.

A gigantikus kupola kellős közepén ragyogó, sárgáarancssárgás fénygömb tündökölt. Nem vakított el annyira, mint

tthon a napba néztem volna, de ebbe is fájt belenézni. Lehersze, hogy ha sohasem láttam volna a Napot, akkor engem

enyűgözne az emberkéz által létrehozott ragyogó, fény- és hőforráCsak hát én

igenis láttam a Napot. Nem is hasonlít erre a paránamisítványra. Sokkal nagyszerűbb nála. Addig bámultam

ényfoltot, míg a szemem meg nem telt könnyekkel. Amikor végislogtam egyet, a szememet jóval tovább csukva tartottam annmint amire szükség lett volna.

A csukott szemhéj mögött töredezett fényfoltok perdültek táncrMégis, hogy a csudába lehet ezt a hatalmas lámpást összehasonlíta

Nappal?Itt minden hamis. Megviselt. Megtört.Mint a fény.Mint én.Sosem gondoltam arra, hogy mennyire fontos az égbolt, cs

most, amikor elveszítettem.Minden oldalról falak vettek körül.



Hát csak ezért kerültem ki az egyik dobozból, hogy körbefogjgy másik!



20. KOROS

ŐSFŐVEL NEM SZÓLTUNK EGYMÁSHOZ , miközben a felvonó levennünket a fagyasztóládák szintjére. Még azt sem hoztuk szóbogy a harmadik emeleten valaki kitépte foglalatából a riasztót. erendezés összetört. Kiomlott a bele a padlóra. Ott heverteköredezett darabjai. Széttört. Haszontalan.

Amikor az ajtó kinyílt, odakint már égtek a fények. – Itt vagyok hátul! – zendült fel Doki hangja.

Ősfő hosszú léptekkel haladt, bár erősen bicegett a sérülémiatt. Futnom kellett mellette, nehogy lemaradjak. Végigsiettünkzámozott ajtók közötti folyosón. Próbáltam megkeresni a 42-tót, de túlságosan rohantunk, meg kellett volna állnom hozzá.Befordultunk a sarkon, és feltárult előttünk a 75-ös és a 100-

özti fagyasztóegységek folyosója.Az egyik kicsi ajtó nyitva állt. Az elé tolt asztalon ott feküdt eg

agyasztóláda. Doki háttal állt nekünk a láda mellett. A tartály föajolt. Eltakarta a benne fekvőt, de így is meg tudtam mondanogy baj van.

Ősfő habozás nélkül odasietett.Én viszont megtorpantam.A dobozban lebegő férfi meghalt. Körülvette a kék szikrákkal t

íz. Karommá görbült ujjai és a karja helyzete elárulta, hogy akkeszítette életét, amikor megpróbált kimenekülni a felolvad

agyasztófolyadékkal teli tartályból. Ezt mutatta tágra nyílt szeme völtő szája. Arcát eltorzította a düh és a kudarc érzése. Az aszt



örül tócsában állt a kékesen csillogó fagyasztófolyadék, és a féúlságosan is sápadt torkán vörös nyomok látszottak.

Ősfő és Doki együttes erővel felemelte a fedőt. A halott odabemegmozdult. Ujja, orra és a térde kibukkant a sűrű folyadékrétölé.

– Ki az? – kérdeztem. – A 100-as.Ez volt ebben a sorban a legutolsó tartály. Utoljára

agyasztották le. A válasz nem jelentett számomra semmit, de Ősalkan felhördült. Doki bólintását látva megértettem, hogy ő is tu

alamit.Amikor a halott mintha biccentett volna, döbbent

átraugrottam. Valójában nem történt más, mint hogy Doki kihúztorkából a vezetékeket. Minden rántására vadul rángatóz

ezdett a holttest. Víz fröccsent ki a dobozból. Hátraléptem, de

olyadék még így is ráfröccsent a csizmámra. Odasiettem a folyoégében álló asztalhoz. Felkaptam Doki liffyjét. Végighúztam jjam a peremén, hogy bekapcsoljam. A képernyő felragyogott. üvelykujjamat a beléptető négyzetre nyomtam, és felvillant öszöntő üzenet: Parancsolj, Ősfő/Koros. Teljes hozzáféré

iztosítva. A képernyőn rengeteg minden látszott. Ikonomappák, jegyzetek. Keresni kezdtem a 100-as résztvevőt. Rövutatás után meg is találtam. Ott volt előttem a halott férfi mappája

NEVE: WILLIAM ROBERTSONSORSZÁMA: 100.

F O G L A L K O Z Á S A : HADVEZETÉ



SZAKÉRTŐSTÁTUSZA: NÉLKÜLÖZHETETLEN A

OFFENZÍV SZERVEZETSZÁMÁRASZAKMAI TAPASZTALATOK: EGYESÜL

ÁLLAMOK HADITENGERÉSZETE, HARCTÉRI BEVETÉ

A...

Ősfő kitépte a kezemből a liffyt. Ujja egyetlen simítása elég vo

hhoz, hogy elsötétüljön a képernyő. – Inkább figyelnél! – vicsorgott rám.Dühös mozdulattal Doki felé biccentett. Az orvos ekkor érte el

sövek végét. A halott szájából parányi elektronikus egység kerülő. A holttest még mélyebbre süllyedt a dermesztő folyadékban.

– Igen? – kérdezte Ősfő. – Meghibásodás? Már megint? – Várj egy percet! – felelte Doki az elektronikus dobozka föajolva.Megnyomott egy gombot, mire feltárult egy ajtó. Parányi, ker

émtárgyat húzott elő belőle. Ősfő odaadta Dokinak a liffyt, amit lőbb elvett tőlem, az orvos pedig belehelyezte a számítógéphipet. – Szóval? – ...kikapcsolták – felelte a férfi színtelen hangon. – Kikapcsolták? – Ti meg mégis miről beszéltek? – kérdeztem.

– Hát erről – mutatott Doki az üvegkoporsó fejrésze közeléb



illogó fekete dobozra. A lámpák vörös fénnyel ragyogtak. – Valaelnyitotta a fedőt, és átállította a kapcsolót. – Ősfő felé pillantott.

Olyan valaki, akinek van hozzáférése. – Szándékosan csinálták? – kérdeztem, pedig akkor m

ejtettem a választ.

Doki gyilkos pillantását látva nagyon reméltem, hogy a szemébángoló harag nem nekem szólt. – Valaki lejött ide. Kihúzta ezt a fiókot, átállította a kapcsoló

ztán kisétált innen. A fagyasztófolyadék megolvadt. Aki ezt tettgyszerűen arrébb sétált, miközben a tartályban fekvő férfi lass

magához tért, de csak azért, hogy ugyanilyen lassan meghaljoBelefulladt a saját folyadékába.

Szerettem volna elfordulni Dokitól, de ki másra nézhettem volnŐsfőre, akinek irtózatos harag tombolt a kőmerev arca mögöVagy a kék pöttyökkel teli fagyasztófolyadék mélyén derme

ekintettel bámuló halottra? – Mégis, ki tenne ilyet? – tudakoltam. – Ki az, aki képes ilyesmire? – mordult el Ősfő.Mély hangja ugyanolyan visszhangokat vetett a hátam mögö

mint a laboratóriumokban használt centrifugák bömbölése.

– Alig valaki tud erről a szintről – magyarázta Doki.Elfordult, ám én azonnal észrevettem, ahogy máris magára öltizakmai nyugalom és megközelíthetetlenség álarcát. Akkiselkedett ilyen hűvös, megfontolt tudósként és orvosként, amikörbement a Kóterban, és megvizsgálta a beutaltakat. Olyanknnyire hűvös és számító a pillantása. Előbb rám, aztán Ősfőézett.



– Vagyunk ugye, mi, meg néhányan a tudósok közül. Azok, ak.. – elakadt a hangja, és a tekintete Ősfőről rám villant. – ... másik laboratóriumban dolgoznak, természetesen tudn

óla.Milyen másik laboratórium, gondoltam, és ingerült pillantá

etettem Dokira. Ráharaptam a nyelvemre. Megfontoltan kelliselkednem, különben ezek itt semmit sem fognak elmondani. – De miért? – kérdeztem inkább ahelyett, hogy a más

aboratóriumról tudakozódtam volna. – Kit érdekel az, hogy ki turről a helyről? Mégis, miért akarna bárki is ilyesmit tenni? Mi

yilkolna meg szándékosan egy lefagyasztott embert?Csend.Végül hideg és félelmetes hangon Ősfő szólalt meg:

– Nem számít, hogy miért történt ez. Az a fontos, homegtaláljuk a tettest. Utána pedig el kell távolítani.

– De hát...Doki váratlanul odalépett elém, és néhány lépéssel arrébonszolta Ősfőt. – Esküdj meg! – sziszegte. – Esküdj meg arra, hogy ez nealami háborodott teszt, amit Koros számára találtál ki!

Ősfő lapos, undorodó pillantást vetett az orvosra, mintha máruszta feltételezés is sértené.Viszont néma maradt.

– Na, tüntessük el! – fordult utána felém.Dokit félrelökve csinált valamit az asztal melletti tolózárral, am

ddig észre sem vettem, s az asztal eltávolodott a halott féobozát korábban eltakaró ajtó alól. Ősfő megragadta a végét,



olni kezdte a folyosón. Lépéseinek ütemében az üvegtartálybmozgásba lendült a folyadék. Az előre-hátra hullámzó víz csillogócsákat hagyott maga után a földön. Nemcsak Ősfő lépésallottam, de a halk puff, loccs, puff zaját is. Tudtam, hogy olttest csapkodja az üveget. A folyadék letompította a hangokat.

– Gyere! – szólt rám Doki.Úgy indultunk el az apró, kék tócsák mellett, mint a Nap-Fö

yermekei a kenyérmorzsák nyomában, abban a mesében.Rengeteg parányi ajtó mellett haladtunk el. Utána három s

eskeny fémszekrény következett. Mindegyiknek egysze

iztonsági zár zárta az ajtaját. Eztán falra szerelt táblák következteapírokat és diagramokat láttam rajtuk. Egy folyosón folytattuk tunkat, aminek a túlsó végén zsilipajtót fedeztem fel. A vastaémet tompa, sárga színűre festették. Középen vastag üvegbészült kerek ablak látszott.

Igencsak régimódi zárat találtam rajta. Nem ujjlenyomattanem nyomógombokkal működött. Alighanem akkor került idmikor a hajót építették. Az évek során rengeteg mindeovábbfejlesztettünk. Figyeltem, ahogy Ősfő beírta a jelszót. Neolt nehéz megjegyezni: Isten Áldása.

Az idős férfi kinyitotta az ajtót, és betolta az asztalt. – Te meg mit... – kezdtem volna, ám Ősfő már meg is emelteerekes asztal végét.A vastag üvegből készült koporsó és benne a holttest

émpadlóra zuhant. Mr. William Robertson, a hajónk 100-as számtasa hatalmasat rándult, amikor a folyadéknak közel a feifröccsent. Átzuhant a tartály pereme fölött. Olyan testhelyzetb



maradt félig lógva, ami alighanem nagy fájdalmat okozott volna neka még életben lett volna. Tágra nyílt szeme a mennyezetre mereds mindkét keze a padlóra simult.

Ősfő kilökdösött vissza a folyosóra, és becsapta maga mögött jtót.

– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem újra.A billentyűzeten volt egy felirat nélküli, jókora vörös gomb

Ősfő ezt nyomta meg.A kerek üvegablakon keresztül jól láttam, hogy a túloldalo

zétnyílik az ajtó. A következő pillanatban Mr. William Robertso

hajó 100-as számú utasa már ki is került a csillagok közé. Ékkor megláttam az igazi csillagokat. Ott voltak előttem. Sok millagyogó fénypont. Mintha egy gyerek ragyogó konfettit szórt volmagasba. Most, hogy láttam őket, tudtam, hogy soha többé ne

saphatnak be azokkal a villanykörtékkel.

Még nem láttam ilyen gyönyörű dolgot. Ezek a csillagok, ezekalódi csillagok minden másnál szebbek. Abban a pillanatbmegértettem, hogy ezen a hajón kívül is létezik egy világ.

És egyetlen pillanatig őszinte irigységgel bámultam Mr. WilliaRobertson, a hajó 100. utasa után, aki kint lebegett a csillago

engerében.



21. AM Y

A SZOBÁM FALAI MINTHA ÖSSZE AKARTAK VOLNA PRÉSELNI

Nem is vettem észre, hogy mikor kezdtem el fel-alá járni. Faltól fameneteltem, de a szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy kibírjam bent. astag, erős ablakot képtelenség lett volna kinyitni. Azon kapta

magamat, hogy nyújtani kezdek. Bemelegítettem a lábaimat. estem eldöntötte, mit akarok. Futnom kellett. Nem tréfálkoztam, amikor azt mondtam a doktornak, ho

zeretek futni. Terepfutónak álltam gólyaként, de legjobban maratoni futást szerettem. Jason gyakran kinevetett miat

gyszerűen képtelen volt felfogni, hogy miért akarna bárki is futnmikor videojátékokkal is játszhatna vagy a tévét nézhetné. gyáltalán nem sportolt, legfeljebb ugrálós játékokkal játszott.

Elmosolyodtam, ám a mosolyom nem tartott sokáig. Nem szabad Jasonre gondolnom.Futnom kell.A rajtam levő ruhák a legcsekélyebb mértékben sem volta

lkalmasak a futáshoz. Laza nadrágot, bő szabású zubbonyt

ékony, belebújós cipőt viseltem. Elmosolyodtam. Anyukáoldog lenne,

ha most látna. Mindig egészen rövid, bőrre tapadutónadrágban és sportfelsőrészben mentem futni. Valósággrjöngött miattuk. Azt mondogatta, hogy így a lehető legszörnyűblakok figyelnek fel rám. De azért választottam azokat

uhadarabokat, mivel könnyebb volt futni bennük. Egyszer nagysúnyán összevesztünk emiatt. Hangosan üvöltöztünk. A vitán



dáig fajult, hogy apunak kellett beavatkoznia. Azt mondta, hogelőle akár meztelenül is futhatok, ha cserébe mind a kettefogjuk a szánkat. Ez olyan falrengető ostobaság volt, holnémultunk, majd hangos kacagásban törtünk ki.

Az emlék hatására elszomorodtam.

A Földön bokazoknit és Nike cipőt hordtam. A hajamat széleánt tartotta, és hangos zene szólt a fülemben. Belenéztemzekrénybe, de ott csupán másik ugyanilyen szőttes ruhát találtam

Kinyújtottam a lábujjaimat. Ez a belebújós lábbeli még csak nem asonlított a 200 dolláros futócipőre, de legalább rugalmas volt. E

megteszi. Befontam a hajamat, és a végét bekötöttem eérnadarabbal, amit sikerült lefejtenem a megviseltebb nadrzárából.

Rövid tévelygés után megtaláltam a helyes utat. Nagy, üvegfaelyiségbe léptem, a bevezető széles ajtó is üvegből vo

Közösségiszoba-féleség lehetett. Jó pár asztal és szék volt bent, supán egy ember tartózkodott a helyiségben. A magas féricepsze akkora volt, mint a fejem. Valósággal felfalt a tekintetéve

A pillantása túl sokáig időzött olyan helyeken, ahova nem kellolna bámulnia. Dühösen rámeredtem, mire visszafordult az abl

elé. Persze jól tudtam, hogy ott meg a tükörképemet bámuljCsak akkor mertem újra levegőt venni, amikor bezárult mögöttemelvonó ajtaja.

A nagydarab fajankó kiéhezett tekintetét látva eszembe jutomire figyelmeztetett az orvos. Azt mondta, ne menjek ki Kórházból.

De nem. Nem leszek fogoly.



A liftben négy gomb volt. Most a másodikon álltunÖsszeszedtem magam, hogy megjegyezzem ezt az adatot

udnom kell, hogy hol van a szobám. Semmi kedvem nem voltévedni, hogy aztán a többi beutalttól kelljen megtudakolnom, hlakom.

A felvonó ajtaja kinyílt, és egy tágas előcsarnokba léptem. Aóasztal mögött keménykötésű nővér gépelt adatokat egy paránépernyőre. Megfeszült izmokkal álltam az ajtóban, készen utásra. Még az ajtónál sem jártam, máris futottam. Mokaszinjaalkan, puhán csattogtak a padló hideg csempéin.

Odakint valósággal arcul csapott a levegő. Néhány lépés utmegálltam az ajtó előtt. Beszívtam a levegőt. Hideg volt mesterségesnek tűnt. Pont, mint a kórházak légkondicionevegője. Odabent cseppet sem zavart, hogy élettelen, gépi eredeevegőt kellett belélegzenem, teljesen természetesnek tűnt, hisz

nnak idején a Földön is ugyanezt tapasztaltam szinte mindmásodik légkondicionált házban. A hűtőberendezésekbmesterségesen lehűtött, enyhén állott illatú levegő tört elő. De ho

szabadban is... Itt kint ugyanolyan szaga legyen a levegőnek. Ezégtömeg sosem tapasztalta, hogy milyen a szellő. Molekul

vszázadok óta használják, meg persze, újra felhasználják. Mélyeleszívtam a tüdőmet, de még mindig felzaklatott, hogy kint evegő tökéletesen olyan volt, mintha odabent maradtam volna.

Körülnéztem. A kórház előtt virágokkal teli kert húzódott. Alőttem kígyózó ösvényt nem természetes anyag borította, haneumi- vagy talán műanyagdarabkák keveréke. Leléptem a fűre, icsit helyben futottam, hogy bemelegedjek. A szemem sarkáb



agyon is jól láttam a szint fölé felívelő falak acélszürke hátterét. Eémbuborék foglyai voltunk. Nyílegyenesen futni kezdtem a zöld mezők irányába. Gyors

ávolodtam a legközelebbi faltól. Ez a szint ugyan hatalmas volt, em annyira tágas, hogy ne láttam volna a túlsó végében a más

alat. Nagyjából három vagy talán négy kilométer lehetett tmérője. Annak idején, a terepversenyeken öt kilométerályákon futottam. Furcsa, de a csarnok ahhoz kicsi volt, hogyalai fojtogassanak, ugyanakkor lenyűgözött a hatalmas mérete. Nem törődtem a mezőket átszelő úttal. A kukorica kö

etettem magamat. A növények egészen a vállamig értek. Utazután a kerítés mellett folytatódott. Túloldalt jó pár gyapjas fehirkát meg kecskét láttam. Távol álltak a legelőt szegélyelacsony deszkakerítéstől. Megriasztottam néhány kövér csirkkik az úton kapirgáltak. Szétszaladtak és méltatlankodva rá

otkodácsoltak. Amikor azonban néhány pillanattal későbátrasandítottam, már el is feledkeztek rólam.A karomat vékony, ragadós izzadságréteg borította.

önyökhajlatom és a nyakam nedvesen csillogott. Beszívtam űvös, újrahasznosított levegőt. Nagyon kevés kellett ahhoz, ho

lhitessem magammal, valójában egy rendkívüli méreonditeremben vagyok, és ha befejezem a futást, egyszerűisétálhatok. Anyu ott lesz kint. Rám vár majd a kocsiban, azamehetünk. Nem kellett volna erre gondolnom. Megtorpantams majdnem térdre estem. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem a fut

miatt, hanem mert csak így tudtam megakadályozni azt, hogy nezdjek zokogni.



Hiszen a szüleim annyira közel vannak hozzám.Ugyanakkor meg iszonyatosan messze.Újra elindultam. Nem engedhettem meg magamnak, ho

ármire gondoljak. Csakis futni szabad.A lábam dugattyúként mozgott. Növeltem az iramot. Egy

osszabb és hosszabb lépésekkel haladtam. A karommal kaszálvaevegőt, az egész testem átvette a futás ütemét. Az izmaim sajogni emegni kezdtek, én azonban élveztem a kínt. A doktor egészeiztos tett valamit azért, hogy megakadályozza az izmalsorvadását, ám a testem ennek ellenére elég ügyetlenül viselkede

A mozgásom nem volt olyan gördülékeny, mint azelőtt, hogefagyasztottak.

Amikor befordultam egy sarkon, felfigyeltem a növények közérdelő alakra. Lelassítottam, s a férfi felemelte a tekintetét. – ’ia – szólalt meg üdvözlésképpen.

– Izé – válaszoltam.A tekintete lassan végigsiklott rajtam. Magába itta sápaőrömet, vörös hajamat, zöld szememet, és a látvány azonnyugtalanná tette. Az arca mindent elárult. Gyanakodvsszeszűkült a szeme és elkeskenyedett az ajka. Az ásó nyelét úg

markolta meg, mintha fegyvert szorítana a kezében, nem kezerszámot.Biccentettem, és továbbfutottam. Amikor hátranéztem, a fé

még mindig engem bámult, és az ásót szorította.Továbbfutottam. Még gyorsabban.Mindig elérkezik a pillanat, ami után végre elnémul az elmém, s

gész testem kizárólag a futásra összpontosít. Most is eljö



mikortól képes voltam elfelejteni mindazt, amiről az orvos beszémikor már nem az járt az eszemben, hogy mindent elveszítettem, oha többé nem kaphatok vissza semmit.

Zónának hívom. Ezért futok. Azt akarom érezni, hogy neétezem, hanem csupán a mozgás van. Egyszer megpróbálta

asonnek

elmagyarázni ezt az állapotot. És ő arra is hajlandó voogy eljöjjön velem kocogni. Ugyan nem értette meg, mi hajt, agyon is felfogta, hogy egyszerűen imádok futni. És ez épp elolt. Alig fél kilométert kocogtunk, aztán visszasétáltunk a házukb

Útközben nem beszéltünk, csak némán szorítottuk egymás kezét.

ocogás túl lassú volt ahhoz, hogy megizzadjak, ám a szívem így evesen dobogott, amikor ránéztem... Ne gondolj erre!

Ne gondolj semmire!Fuss!

Vastag hajfonatom végigsimította a nyakamat. A tudatom kiürülCsupán azt észleltem, hogy az izzadság végigcsorog az arcomoAmikor viszont a mezőt murvás út, majd járda váltotta fel, mellett állnom. Elértem a településre, amit az ablakomon kereszáttam. Jóval kisebb volt, mint bármelyik város, amelyikben

öldön jártam. Anyu egyszer előadást tartott az Észak-karolinÁllami Egyetem biológiai kutatórészlegén. Vendéglátóinörbevittek minket a campuson. Ez a város nagyjából akkoehetett, mint ott az egyetemi negyed régi része. Kollégiumok kolaépületek helyett azonban itt csupán egymásra halmozo

émkonténereket láttam. A város mögött felfigyeltem az íves fémflőtt csillogó vékony műanyag csőre. A futás miatt lihegv



íváncsian bámultam a csövet. Utána viszont hangoselhördültem, mert észrevettem, hogy egy alak süvít keresztül raj

A következő pillanatban pedig újabb valaki követte felfelé. Abbansőben embereket szippantottak fel a hajó egy másik szintjér

Embereket! Pont olyan volt, mint az a cső, amelyik az autós ban

blakoknál felszippantja a pénzt. Hát ez tetszik! Mintha repülnéneMennyivel jobb, mint a liftezés! Tátott

szájjal bámultam a csövOlyan sokáig álmélkodtam, hogy észre sem vettem, mennyire közerültem az emberekhez. Csak akkor figyeltem fel rájuk, amik

meghallottam a suttogásukat.

A tekintetem elszakadt az embereket felszippantó porszívócsőtős végigsiklott a lassacskán körém gyülekező alakokon. Úucatnyian lehettek. A szemem sarkából a konténerek feandítottam. A kezdetleges városka utcáin több száz ember járká

Úgy éreztem, hogy meglehetős létszámfölényben vannak vele

zemben.Valamennyien kicsit idősebbek voltak nálam. Alighaneelefutottam a húszévesek nemzedékébe. Sötét volt a bőrük, söt

szemük, sötét a hajuk. Kivétel nélkül engem bámultaelemeltem a kezemet, és végigsimítottam izzadt, befont vör

ajamat. Tincseim valósággal ragyogtak a hamis napfénybeápadt bőröm egészen fehérnek látszott. Teljes mértékben eltértetöbbiektől. Alacsonyabb, fiatalabb, sápadtabb voltam, mint ő

Világosabb volt a hajam színe. Egy másik világból származtam.Egyből rájöttem, hogy ők is gyanakodnak. És hát, nagyon sok

oltak. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha beszélgetünk. Igen áme ezek a furcsa alakok még csak rám sem mosolyogtak. Némá



átborzongatóan bámultak.Ez volt az a pillanat, amikor mély, elemi erejű félelem mart

zívembe. – Sziasztok! – szólaltam meg.Utáltam magam, amiért remegett a hangom.

– Te meg mi vagy? – kérdezte egyikőjük, egy férfi. Nem azt, hogy ki, hanem hogy mi. – Én... Amy vagyok. Én, izé, most itt élek. Úgy értem, nem ianem a Kórházban.A hátam mögött a messzeségben látszó fehér épületre akarta

mutatni, de nem bíztam bennük annyira, hogy hátat fordítottaolna nekik. – És mi a bajod? – folytatta a férfi. Néhányan egyetértően bólogattak. Azt akarták, hogy kideríts

mi mindannyiuk fejében járt.

Libabőrös lettem a hideg izzadságréteg alatt. Némán bámultaket. Ők meg ugyanígy néztek rám. Soha életemben nem éreztemég, hogy más vagyok, mint a többiek. Egy szörnyszülött. Sohem voltam ennyire magányos... mint most. Az ajkamra haraptamzek az alakok nem hasonlítottak Korosra. Koros is megbámulta

őrömet meg a hajamat, de ő nem tartott tőlem. Nem úgy nézám, mintha valami torzszülött lennék a panoptikumban. – Itt meg mi folyik? – csattant fel egy zord női hang.Az asszony a termőföldek felől közeledett a város irányáb

ekintete végigfutott a tömegen, aztán megállapodott rajtamMindenki másnál idősebb volt. Még a doktornál is, akivel Kórházban találkoztam. A szemében azonban olyan fény csillogo



mi a többiekéből hiányzott. A kosarát lengetve közelebb jöozzánk. A kosárban görögdinnye nagyságú brokkolik feküdte

Néhány lépéssel előttem torpant meg, és dühös pillantást vetettyülekezőkre. Újra tetőtől talpig végigmért, majd szembefordultérfival, aki az előbb hozzám szólt.

– Na, figyeljetek! – szólalt meg halk, elnyújtott hangon. – Nint semmi látnivaló! Gyerünk, menjetek vissza dolgozni!

Visszamentek dolgozni. Nem tiltakoztak, nem álltak le vitatkozni. Egyszerűen elfogadtá

mit mondott, és kivétel nélkül távoztak. Még egymással se

eszélgettek, miközben elkotródtak. Egyszerűen hátat fordítottas elmentek. – Tehát, te a Kórházban élsz. Ugye, jól hallottam? – forduissza az idős nő. – Igen. Vagyis hát... – nem tudtam, mit mondjak.

Csak biccentettem. Bolond egy világba kerültem. Előbb sójával akar megtámadni valaki, most pedig egy törékeny idölgynek kell a csőcseléket szétkergetnie, mielőtt vasvillát ragadts meglincseltek volna.

Az ismeretlen felemelte a kezét, hogy véget vessen

adogásomnak. – Steela vagyok – mutatkozott be. – Nem tudom, te ki vagy onnan jöttél. De nagyon úgy tűnik, hogy Ősfő megint kavalamit. Amikor idelent furcsa dolgokat tapasztalunk, biztos, hogy

Megtartó-szinten történik valami.Lehet, hogy... nem szereti Ősfőt?

– Nekem aztán semmi kedvem ahhoz, hogy belekeveredj



yesmibe. Ősfő éppen eleget kísérletezett velem, amikor még beltem a Kóterban. Harminc éven keresztül én voltam

mezőgazdasági részleg vezetője.Steela hangjából kiérződött az őszinte büszkeség. Elhallgatott,

laposan megnézett magának.

– Nem hinném, hogy buta volnál. – Te-tessék? – Nagyon furcsán nézel ki – állapította meg nyugodtan, msszerezzentem. – Jó dolgod lehet a Kórházban. A Kóterban hozzannak szokva a furcsa dolgokhoz. Idekint viszont legyél nagy

vatos. A legtöbb tápláló nem igazán tudja, hogy mit tegyen, hzokatlan dologgal találkozik. – De hát, ön csak annyit mondott nekik, hogy menjenek innen, k el is mentek.Steela átvette a másik kezébe a brokkolival teli kosarat.

– Az a helyzet, hogy én közéjük tartozom. Te meg nem. – Vagyis?Steela a távozók után nézett, akik az előbb még fenyegető

örülvettek, de már el is tűntek a városban. – Meg kell valamit értened. A táplálók nagyon egysze

mberek. Ha felkavarod a világukat, a nehézségeket azzróbálják elhárítani, hogy kiiktatnak. Mit gondolsz, miért itt csípyakon az összes olyan alakot, akibe egy cseppnyi alkotókészszorult? Miért őrzik őket egy épületben a hajó túlsó végében?

Ösztönösen tiltakozni akartam, de aztán eszembe jutott ermőföldön térdelő férfi. Ahogy megmarkolta az ásóját, s a pengelém mutatott.



– Az lesz a legjobb, ha visszamész oda, ahonnan jöttél – folytatteela.Anélkül, hogy visszanézett volna rám, folytatta az útját a városb

Gyors ütemben haladva hamarosan lehagyta azt a fickót, aki lőbb a tömegből megszólított. Steela távozása után a férfi megál

s hátranézett, egyenesen a szemembe. Majd elindult vissozzám.

Talán három lépésre hátráltam, amikor majdnem elestemMegpördültem, és rohanni kezdtem. Még sosem futottam ilyrjítő gyorsasággal. Nem úgy haladtam, ahogy idefelé jövet. Ne

gyeltem a helyes ritmusra, a megfelelő légzésre, nem törődtemépéseim hosszával. Úgy futottam, mintha egy szörnyeteg lihegnearkamban. Úgy rohantam, mintha meg akarnának lincselni. Neűnhettem elég gyorsan el innen. Ahogy keresztülszáguldottam egelőket borító magas füvön, a vékony fűszálak éles papírké

asítottak

a bőrömbe. Egyszerűen áttörtem a kukoricásoetapostam az elém kerülő növényeket.Futottam, rohantam, száguldottam.Elrohantam a Kórház mellett. Keresztülfutottam a kerte

égigrobogtam egy tavacska partján.

Aztán utamat állta a hideg fémfal.Megtorpantam, és levegő után kapkodtam. A szívem a fülembeüktetett. Felemeltem a kezemet, és megérintettem a falat. A kezekölbe szorult, de aztán tehetetlenül leengedtem magam mellé.

És akkor rájöttem a legalapvetőbb igazságra, a haegfontosabb törvényére.

Innen nincs hová futni.



22. KOROS

A ZSILIP AJTAJA BECSUKÓDOTT . A hátam mögött Doki és Ősalkan, ingerülten beszélgetett. – Gondolod, hogy ő volt... ? – Az teljesen kizárt. – Tudja?Csend támadt.

– Dehogy tudja. Még szép, hogy nem.

– Te voltál az...? – Dehogyis.Engem azonban nem érdekeltek, mert csak a csillagokra tudta

ondolni.Mintha a lelkem egy része elveszett, kiürült volna, az üreg

zonban kitöltötte a milliónyi csillag fénye.Soha nem álmodtam náluk csodálatosabb dologról. Soha ne

ondoltam, hogy ennyire lenyűgözőek.Hogy a csudába gondolhattam, hogy a Nagycsarnok villanykör

gazi csillagok?

Most már sohasem leszek olyan, mint azelőtt. Hiszen láttamsillagokat.Az igazi csillagokat.



23. AMY

A FÉMRE SZORÍTOTTAM AZ ARCOMAT . Belélegeztem a magasvelő belső fal szegecseire tapadó port. Égett a szemem. Elmosódekintetemmel semmit sem láttam, csupán a fémből kovácsolt vilzürkeségét.

Valami megpattant a belsőmben. Nem... fogom... kibírni. Képtelen vagyok rá. Ez elviselhetetlez az... egész... élet idebent... ezt képtelenség elviselni. Nem fogo

ibírni. Hiszen mindenről le kellett mondanom, és nem maradt másak ez a fémfal!

Az enyhén ívelő akadálynak támaszkodva térdre rogytamNyomot hagytam magam után. Az izzadság, a könnyek és a takonsíkját. Nem törődtem vele. Ahogy a térdem belemélyedt a nyirk

öldbe, a nedvesség beszivárgott a nadrágom szárábBelemarkoltam a talajba. Pont olyan volt, mint az igazi, rendermőföld.

Pedig nem az. – Valami baj van?

A Kórházat egy távolabbi, jókora téglaépülettel összekösvényen magányos férfi állt.Az arcom elé kaptam mocskos tenyeremet. Földdarabo

ullottak le az ujjaimról. Megpróbáltam letörölni a könnyeimet ésaknyot, miközben biztosra vettem, hogy a sárral sikerült m

obban bemocskolnom a képemet. A falnak támaszkodvelkeltem.



– Maga most biztosan azt hiszi, hogy őrült vagyok – hördülteel.

Próbáltam nevetni, mintha valami vicceset mondtam volna. – Úgy látom, nagyon felzaklattak – felelte az ismeretlen, és sietdajött, hogy megtámasszon. – Nem tartalak bolondnak. Mi

ajod? – Ez az egész – hördültem fel. – Annyira csak nem lehet szörnyű. – De igenis az.A férfi mozdulatlanul állt mellettem. Egyáltalán nem haragudo

zért, hogy összekoszoltam az inge ujját. – Amúgy, Amy a nevem. – Orion vagyok. – Örülök, hogy találkoztunk.Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy igaz. Ez a férfi az első a hajó

kitől nem ver ki a hideg, és aki nem akar megölni, sem együttettő. A korát tekintve nagyjából olyan idős lehet, mint apukámKicsit talán fiatalabb. Bár a gondolattól enyhe fájdalom hasítottzívembe, valamiért mégis megnyugvásra leltem.

Orion megfogta a könyökömet, és vezetni kezdett. Há

ordítottunk a Kórháznak, és a téglaépület felé mentünk. – Meg kellene mosakodnod, mielőtt visszaküldelek. Amúgy memit csináltál a falnál?

– Kijáratot kerestem erről a hajóról – dadogtam.Orion szívből jövő őszinteséggel nevette el magát. A jókedv

ám ragadt. Én is elmosolyodtam. Ahogy felragyogott a szemKoros

jutott eszembe. Nem csak azért, mert hasonlított rá. Ezen



ajón mindenki hasonlít mindenki másra. Mintha rokonok lennéneUgyanolyan a bőrük és a hajuk. Nem. Azért emlékeztetett Korosrmert ugyanolyan lágyan csillogott a tekintete.

Megálltam a téglaépület lépcsőjénél. A jókora fehér betűkkestett felirat szerint ez itt a Feljegyzések Csarnoka. A széles kap

mellett Ősfő festményére figyeltem fel. A vénség hideg tekintettámult rám, ahogy elindultam felfelé a lépcsőn. Nem akartamestett képmás szemébe nézni. Orion előresietett. Valami törülközmlegetett.

Belöktem a férfi után bezáródott ajtót, és beletelt pár pillanatb

mire a szemem hozzászokott a halovány benti világításhoz.És akkor megpillantottam.A Földet.Persze, nem az igazi Földet, még szép, hogy nem azt, hanem e

atalmas földgömböt.

Odarohantam. Nyújtózkodva próbáltam megérinteni a hatalmlőcsarnok középpontjában lógó terebélyes gömböt. Hiszen ezöld. Ott van Amerika meg Florida. Ott születtem! Ott v

Colorado is, ahol megismertem Jasont. Remegő kézzel továbyújtózkodtam, hogy valahogy megérintsem a porral boríto

ücskös gömböt még akkor is, ha elérhetetlenül távol volt tőlemOrion félrerántotta a kezemet, és egy forrón gőzölgő, enyhedves törülközővel dörzsölgetni kezdte a tenyeremet. Úreztem, hogy szinte a bőrömet is lenyúzza. Ám amikor elhúztamezem, a tenyeremre pillantva megállapíthattam, hogy bivörösödtek, de tiszták. Mielőtt egyetlen szót szólhattam voln

Orion a képembe nyomta a törülközőt, és azt is sikálni kezd



Hangosan kacagott, mire én is nevetni kezdtem. Nagyon hosszú idelt el azóta, hogy utoljára úgy tisztogattak, mint egy kisgyereket. – Újra tiszták vagyunk! – rikkantotta Orion jókedvűen, és a há

mögé dobta a törülközőt.A kezembe nyomott egy nagy pohár hideg vizet, amit mohó

iittam. Az izmaim egyből ellazultak. Kezdtem megnyugodni. – Nahát – folytatta a férfi, és a magasba pillantott. – Megtaláltmodellünket. A Nap-Földet.Amikor Nap-Földről beszélt, valószínűleg az én Földem

ondolt.

– Ez pedig itt – folytatta – az Isten Áldása.Addig nem is vettem észre az űrhajó parányi makettjét. Azt

illanatot örökítették meg, amikor útra kelt a Földről. Nagyjábkkora volt, mint a fejem, míg a Föld modellje olyan hatalmas, hoét kézzel nem is tudtam volna átölelni.

Megpöcköltem az űrhajó makettjét. A dróton lógva vadul lengeezdett, majd leállt, mintha mi sem történt volna. Hiszen csak eajó. Semmi sem érdekli. Nem törődik a dolgokkal. – Jobban érzed már magad? – tudakolta Orion, mintha e

meleg törülközővel bármelyik bajomat meg lehetett volna oldani.

– Minden rendben lesz – válaszoltam, miközben mindkettudtuk, hogy hazudok.



24. KOROS

GYERE! – PARANCSOLTA ŐSFŐ.

A puszta hangsúlya elég volt ahhoz, hogy tudjam, rám gondoem Dokira. A gazda beszél így a rabszolgájához. Letépteillantásomat a zsilip bezárt ajtajáról, és az idős férfi nyomábredtem. Doki is elindult utánunk. Megfontolt lépteinek zaenyegető dobszóként dübörgött a folyosón.

Amikor Ősfő odaért a fagyasztókamrák sorát lezáró falrész elő

sztalhoz, megállt és várakozó pillantást vetett rám. Az asztal feordultam. Jól emlékeztem, hogy Amy itt kuporgott a hidémlapon, és azt sem felejtettem el, hogy semmit sem tudtam tenrte. – Igen? – csattant fel Ősfő.

Majdhogynem vicsorgott. – Mi igen? – Vezetőként mit tennél ebben a helyzetben? – Izé... – csupán ennyire tellett tőlem.Ez a viselkedés annyira jellemző a mesteremre. Mindig akk

ezd leckéztetni, amikor a legcsekélyebb mértékben sem számítoá. – Izé! Hát persze, izé! – gúnyolódott a vénség. – Viselkeezetőként! Mit kell tennünk? – Hát... Meg kell néznünk a videofelvételeket, és – tettem hozyorsan, amikor észrevettem, hogy Ősfő arcára kiült a gúny

mosoly – ...ellenőrizhetnénk a tele-gyöngyök mozgását is.



Az idős férfi csupán a torkát köszörülte, de nem sértegetettavaslatom miatt. A kezembe adott egy liflfyt. A hüvelykujjamányomtam a beléptető négyszögre, és a liffy azonnal felragyogo

Begépeltem pár parancsot, és keresni kezdtem a Fagyasztó-sziideofelvételeit. Amikor azonban megtaláltam a feljegyzések

emmit sem láttam. Minden fekete maradt. – Valami nincs rendben a videoernyőkkel – állapítottam me

miközben újra próbálkoztam.Továbbra is minden fekete maradt. Ősfő felhördült.

– A kamerákat már az első alkalommal is kiiktatták. Azt hittem

ogy megvan a megfelelő válasz, de nagyon úgy látszik, hogérutat talált. Próbáld meg a tele-gyöngyök ellenőrzését!

Újabb parancsokat gépeltem be. Ezúttal az Isten Áldá

érképét hoztam elő. Sok száz villogó pontocska ragyogott fel rajMinden embert fénypötty jelölt. A teljes legénység mozgás

yomon lehetett követni, ha megnéztük, hol van a tele-gyöngyüzt a módszert korábban is alkalmaztam. Bújócskázás közblképesztően jól lehetett csalni vele. Harley csupán hat hónlteltével jött rá, hogy mi az elképesztő ügyességem titka. Másiszont még nem használtam. Most azonban már pontosan tudtam

ogy mit keresek. Megtaláltam a Kórház harmadik emeletén eléptetési pontot. Amikor megérintettem ott a képernyőt, a térkézonnal átváltott a fagyasztók szintjére. Ebben a pillanatban hároötty pislogott ott. A rendszer az én tele-gyöngyömet mutatta, me

Dokiét és Ősfőjét.Az időzítőre tettem az ujjamat, és visszamentem egy órát. A tel

yöngyök térképén senki sem látszott csak...



– Doki – szólaltam meg, és odaadtam Ősfőnek, hogy ő llenőrizze. – Csak Doki volt idelent. – A tudósok közül néhányan ott voltak velem a más

aboratóriumban. Ők is átjöhettek ide. Nem lett volna nehéAmikor elmentek, nem kísértem ki őket. Kicsit korábban ped

ármelyik másik tudós lejöhetett ide a nap folyamán – felelte rvos érzelemmentes, töprengő hangon. – Tudom, hogy mi jár ejedben, Ősfő, de te elfogult vagy. Bármelyikük lehete

Mindegyiknek van felhatalmazása a szint használatára, mindegyiküud a fagyasztókamrákról, és ismerik a működési elvüket is.

– Vagy pedig mégiscsak ő volt az – felelte Ősfő.Doki arcát mintha jégből faragták volna.

– Ő meghalt – válaszolta.Olyan bizonyosság csengett a hangjában, hogy biztos volta

bban, bárkiről is beszél, az illető nincs életben.

– Igen, pontosan – vicsorogta Ősfő, és gyilkos pillantást vetett rvosra. – Csak hát, ugyanezt nem lehet elmondani a befolyásárólDoki előreszegezte az állát. Összeszorította a száját, és vég

magában tartotta azokat a durva szavakat, amiket Ősfő fejéhkart vágni.

– Akárhogy is – folytatta az idősebb férfi –, rá kell jönnünogyan lehet rendbe tenni a kamerákat. Ami pedig a tele-gyöngyöijelzőjét illeti...Elakadt a szava. Kissé félrehajtotta a fejét, ahogy a tel

yöngyében felhangzó jelentést hallgatta.Akkor sem emelte fel a hangját, amikor végre megszólalt. Enn

llenére jól hallottam, hogy majdnem vicsorgott:



– Hogy mit csinál az a lány?



25. AMY

AMIKOR BELÉPTEM A KÓRHÁZ AJTAJÁN , teleszívtam a tüdőmevegővel. Valósággal megkönnyebbültem, ahogy megéreztem ertőtlenítőszerek éles, csípős bűzét a levegőben. Ha más nemegalább ez megkülönböztette a benti és a kinti levegőt.

Elhaladtam egy család mellett. Éppen az idős nagyapát vetettel. Az öregember halkan motyogott valamit. Nem beszélt elangosan ahhoz, hogy megértsem, mit mond, ráadásul elképesz

olt a kiejtése. Ennek ellenére felfogtam, hogy valami nagyelzaklatta. – Mi baja az öregnek? – kérdezte a pult túloldalán ülő ápolónnottan.Én a lift előtt álltam.

– Furcsa emlékképei támadtak – felelte üres, gépies hangonatal nő.Megdermedtem, és visszafordultam feléjük. Ha én hoznám b

pukámat a kórházba, nem tudnék ilyen távolságtartóan viselkednAz ápolónő valamit kipipált egy olyan vékony, műanyag abrosz

mlékeztető téglalapon. – Mostanában elég sok őszhajúval előfordul. – Lejárt az idejük – biccentett a fiatal férfi.A hátam mögött kinyílt a lift ajtaja, én azonban továbbra is

saládot figyeltem mozdulatlanná dermedve. Ez a fickó csak ne

rra céloz, hogy az öregeknek meg kell halniuk? Hétszentség, hoem!



– Tessék velem jönni! – fordult a nővér az idős férfi felé.Az öreg megfogta a felkínált kart, és a nő mellett elindult

elvonó felé. Az ifjú pár egyetlen szóval sem búcsúzott tőle. – Kérlek, tartsd itt a felvonót! – szólt rám az ápolónő.Összerezzentem, s magamhoz tértem, és az érzékelő e

artottam a kezemet, hogy nyitva maradjon a lift ajtaja. – Milyen furcsa a hajad – szólalt meg a vénség, ahogy felé

ordult.Ő is meglehetősen érzelemmentesen beszélt.

– Igen, tudom – vágta rá a nővér. Rám nézett, amikor belépett

ftbe. – Doki mondta, hogy mostantól egy furcsa lány is lakikKórházban.

– Izé, hát igen – nyögtem ki.Mégis, mi mást mondhattam volna egy ilyen beszólásr

Megnyomtam a második emelet gombját. Ott van a szobám.

– Légy szíves a harmadikat is! – folytatta a nővér. A lift ragyogijelzőjére nézett. – Mindjárt itt az ideje, hogy megkapjátok yógyszert. Ha sietünk, még időben befeküdhetsz az új szobádba.Barátságosan megveregette az idős férfi kezét.A lift ajtaja széthúzódott a másodikon. Boldogan hagyta

magukra őket. Az idős férfit látva azt gondoltam, hogy már évekkzelőtt be kellett volna küldeni egy bentlakásos intézetbe. Különolt, hogy azért annyira nem tűnt öregnek. A szeme mondjueljesen eltompult, és az arcizmai is egészen elernyedteNagymamát jutatta eszembe. A vége felé volt ilyen, amikor mnnyira eluralkodott

rajta az Alzheimer-kór, hogy anyunak bellett fektetnie egy öregek otthonába. A halála előtti évbe



úsvétkor bementünk hozzá. Adott nekem egy hímes tojást. Neudta ugyan, hol van, és anyu nevén szólított, de akkor is nekedta azt a tojást.

Erőtlenül rámosolyogtam az öregemberre. Mintha bocsánatértem volna tőle.

Amikor korábban itt jártam, csupán az a tagbaszakadt fickó álltözösségi helyiségben. A nővér jól mondta, tényleg közeledett yógyszerosztás ideje. Valóságos tömeg nyüzsgött idebent. yülekezők között két nővér sétált. Jókora kék-fehér tablettáksztogattak. Zavart csend támadt. Pontosan tudtam, hogy az előb

még mindenki hangosan beszélgetett. Egy gitár elhaló akkordja mmost is ott vibrált a levegőben. Mintha megnyomtam volna zünetgombot. Aki felém fordult, azonnal kővé dermedt. – Hűha – mondta egy barátságos, vigyorgó alak. – Ez lesz ámlassz!

A háta mögött az a magas fajankó támaszkodott a hatalmvegablaknak, akit reggel láttam. Vigyorra húzódott a szája, ám em mosolygott, hanem rosszindulatúan nevetett rám.

Tettem néhány lépést beljebb. Ellenséges pillantások követtek. – Harley vagyok – folytatta a barátságos alak. – Te meg bizt

z új beteg!Az egyik nővér hatalmas felhajtást csinálva három tabletyomott Harley kezébe. A nagy kék-fehér mellett két kisebbet. Agyik zöld, a másik rózsaszín volt. A fiatalember a szájába dobtaablettákat, és egyből lenyelte mind a hármat. Megkerülte az ápolós még szélesebben vigyorogva odasietett hozzám. – Belétek meg mi ütött? – kiáltotta hátra a válla fölött. – Ő az



akótársunk, akiről Koros mesélt nekem!A lift közelében néhány lány idegesen csiripelni kezdett, ma

alkabban suttogva folytatták. Sustorgás támadt. Az egész tömalkan duruzsolt. Igazából nem tudtam kivenni, hogy mireszélnek. Annyira elvarázsolt kiejtést használtak, hogy komo

ondot okozott a szavaik megértése. Ennek ellenére nem esehezemre kitalálni, hogy miről szövegelhet mindenki. Pontosan úreztem magam, mint az új iskolába kerülő diáklány az elbédszünetben. Mindenki bámul, mindenki beszél. Kétséged seehet afelől, hogy akit bámulnak, akiről beszélnek, az te vagy.

– Ennek meg mi a baja? – suttogta valaki a közelben. – Nekem aztán semmi bajom sincsen – csattantam fel. – Nézzétek a haját... – szólalt meg valaki a hátam mögött.Amikor megpördültem, vörös fürtjeim mozgásba lendültek

átam mögött. Nem tudtam, hogy ki tette ezt a megjegyzést,

arna szemükkel mindannyian engem bámultak. Egyforma sötajuk és csak valamivel világosabb arcuk volt. A nagydarab fajankám nézett, és megnyalta a száját. Nem is próbálta titkolni, hoiguvadó szemekkel bámul. – Örülök, hogy megismertelek – vágott Harley hangja

ellemetlen csendbe.Amikor megszorította a kezemet, ragyogó festékfolt maradt enyeremen. A langaléta, sovány fiatalember torzonborz hajára jár helyen ragadt festék. Őszinte arckifejezéssel, ragyozemekkel nézett rám. Valahogy Koros jutott eszembe róla. – Figyelem, emberek! Bemutatom nektek az új lányt. Kormeri. Új lány, bemutatok neked mindenki mást.



Néhányan udvariasan biccentettek, páran el is mosolyodtak. egtöbben azonban feszülten figyeltek rám, és olyan is akadt, andorral küszködött. A mellettem álló nővér fejbe bökte magát jjával, és suttogva beszélni kezdett a levegővel. – Valami gond van a fejével? – biccentettem Harley fel

miközben odavezetett ahhoz az asztalhoz, amelyik mellől felkelt. – Ó, emiatt nem kell aggódnod. Itt mi mind bolondok vagyunk.Az idegességtől vihogni kezdtem.

– Mekkora hatalmas nagy szerencse, hogy olvastam az Ali

Csodaországbant. Fenemód olyan érzésem van, hogy lezuhanta

nyuszi vermébe. – Hogy mit olvastál? – lepődött meg Harley. – Ne is törődj vele!A teremben lévők kivétel nélkül minden egyes mozdulatom

zemmel tartották.

– Na, figyeljetek! – kiáltottam. – Tudom, hogy nem úgy nézek kmint ti. De attól én is ugyanolyan ember vagyok, mint itt mindenmás.

Felszegtem a fejemet, és körbefordulva sorba a szemükbéztem. Megpróbáltam olyan sokáig farkasszemet nézni a bandáv

míg csak lehetséges volt. – Mondd el nekik! – biztatott Harley fülig érő vigyorral. – Te meg honnan kerültél ide? – kérdezte gonosz vigyorral

uvadt szemű, ellenszenves fafej. – Te meg mégis, ki vagy? – vágtam vissza ingerülten. – Luthe – felelte halk, fenyegető hangon. – Figyelj Luthe, ne bámulj így rám! – vicsorogtam,



sszefontam a karomat a mellem fölött.A férfi arcán még jobban szétterült a vigyor. Valóságg

eresztüldöfött a pillantásával. – De tényleg, hogy kerültél ide? – szólalt meg a Harley mell

lő nő.

Nagyot sóhajtottam. Semmi értelme sem lett volna azt követelogy Luthe ne faljon fel a tekintetével, amikor valamennyien engeámultak. – A Földről jöttem – feleltem. – Nagyon hosszú idővel ezelőeltem útra.

Válaszul hitetlenkedő pillantásokat kaptam mindenfelől. Vagyisegtöbbjüktől. Akadtak ugyanis a tömegben néhányan, akiknek zemében olyan szikra lángolt fel, hogy megértettem, ők nagyon sztában vannak azzal, hogy fejük fölött az égbolt csupán festém.

– Mesélsz róla? – kérdezte Harley.Leültem a székre, amire mutatott. Nem törődtem azzal, hogymellettem ülő nő azonnal arrébb húzódott. Mégis, mit mesélhetnekik a Földről? Hogy a csudába adhatnám át, hogy más a leveglata, hogy a termőföldnek sokkal gazdagabb a tapintása? Miké

mondhatnám el nekik, hogy az emberek is mások, hiszen tudjáogy az ajtón túl egy egész világ vár rájuk? Kezdjem az örökösenelhők és a hótakaró mögé rejtőző hegyekkel? De hát, ismergyáltalán azokat a szavakat, hogy felhő, hó és hegy? Mesélhetnekik a másfajta esőről is. Arról, amelyik annyira klassz, amiktthon akarsz maradni, hogy megnézzél egy filmet vagy olvasgazóba jöhetne az a fajta eső is, melynek cseppjei gombostűké



zurkálják a bőrödet. Megemlíthetném a lágy, nyári zápomelyiknek az érintésétől édesebb az első szerelmedtől kaposók.

Várakozó pillantással néztek rám. Itt volt az ideje, hogy meséljekik arról a bolygóról, amelyik egykor az otthonom volt.

Az éggel kezdtem.



26. KOROS

AZ A KICSESZETT LÁNY

beállított a Kóter közösségi helyiségébs mindent elmond nekik a Nap-Földről – vicsorogta Ősfő. – Talem adtuk tudtára, hogy mi történik, ha még nagyobb zűrzavakoz? Nem szóltunk neki? – Nyugalom, Ősfő – szólt rá Doki barátságos, megnyugtaangon. – Bármelyik pillanatban kezdetét veheti az Időszak. A

majd annyira felzaklatja őket, hogy egyetlen szóra sem fogn

mlékezni a hallottakból.A vénség hatalmas ökölcsapást mért a legközeleb

agyasztókamra ajtajára. Hátrább ugrottam. Feszülten figyeltemmert nem tudtam, hogy mit vagy kit fog legközelebb megütni.

– Nagyszerű – vicsorogta. Lángoló tekintettel fordult felém. – M

széthúzás első oka?Most vizsgáztat? Ilyenkor?

– A különbözőség – válaszoltam. – Pontosan. Bárhová is megy az a lány ezen a hajón, zűrzavar

zéthúzás jár a nyomában. Olyan, mint egy kisgyerek, a

zennycsíkot húz maga után. A második fontos tényező az elszáezető

személye. Figyelj rám, te fiú! Ha a különbözőség miatt kitzűrzavar, akkor csupán az erőskezű vezető biztosíthatja a rendeanulj ebből!Megnyomta a tele-gyöngye gombját.

– Közérdekű bejelentés következik – szólalt meg. – Te meg mire készülsz, Ősfő? – kérdeztem, amikor a fülemb



elhangzott a jól ismert csip, csip-csip. – Figyelem! Az Isten Áldása valamennyi lakójához szólo

Rendkívül fontos dologról kívánok beszélni.Görcsbe rándult a gyomrom. Mesterem a tele-gyöngyö

endszerét felhasználva megszólította a hajó valamennyi lakos

artottam tőle, hogy pontosan tudom, mit fog mondani. Valósággakatolt az elmém. Egészen biztos lehettem abban, hogy nem foglárulni a Fagyasztó-szint és a lefagyasztott utasok létezését. Ne

mondja meg, Amy honnan került ide. Ezt soha az életben nerulná el nekik.

– Ősfő, ne csináld ezt! – könyörögtem.Keresztülnézett rajtam.

– Néhányan közületek, mindenekelőtt azok, akik a Táplálzinten közel jártak a Kórházhoz, talán már észre is vették az akónkat.

– Állj meg! – üvöltöttem Ősfőre.Elegem volt a hazugságaiból. Odaugrottam hozzá. Doátrarántott. Hosszú ujjaival megragadta a karomat. Megpróbáltaerázni magamról, de túl erős volt. – Új lakótársunk egy fiatal nő, akinek egészen különös sápa

őre és világos haja van. Az irányítók egyik tudományos kísérleredményeként jött létre. Olyan testi tulajdonságokat akartifejleszteni, amelyekre támaszkodva az emberi test majd jobbllen tud állni a Centauri-Földön uralkodó esetleges zord természiszonyoknak. A lány ártalmatlan, de szellemileg fogyatékos yakran hazudik. Könnyen összezavarodik és csekély

munkavégző képessége. Éppen ezért a Kóterban marad. Nem k



apcsolatba lépnetek vele. Mivel egy torzszülöttről van szó, úgy ell bánni vele.

Ökölbe szorult a kezem. Még hogy Amy torzszülött? Még hogalamilyen őrült irányítókísérlet hozta létre? Mondjuk, amúgy eljesen hihetően hangzott. Az irányítók tudósai idejük nagy rész

zzal töltik, hogy olyan új dolgokat eszelnek ki, amelyek mamegvédenek minket a Centauri-Föld esetleg zord környezetévzemben. Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy Ősfő megpróbálltitkolni Amy származását, és távol akarja tartani a lányt a legtöbmbertől.

Amikor Doki elengedett, valósággal remegtem az indulattól. Mem lett volna értelme Ősfőre vetni magamat. Befejezte özérdekű bejelentést. Megfordultam, és elrohantam a lift feiettem vissza Amyhez.



27. AMY

CSAK AZT NEM ÉRTEM – folytattam hogy miért vagytogyáltalán itt? – Hát emmeg hogy értőd? – kérdezte az egyik férfi.Gitárt tartott az ölében. Egy ősrégi akusztikus jószágot.

– Harley azt mondta, hogy itt mindenki bolond. Arról beszéogy ez itt az elmegyógyintézet. – Áh, nem is vagyunk bulundok – ellenkezett a muzsikus.

Jóval erősebb akcentussal beszélt, mint a többiek. Csak egnagyobb nehézség árán értettem meg. – De azok vagyunk – vágott a szavába a nő, aki az előbb m

lhúzódott mellőlem.Harley elmesélte, hogy a nő, Victria történeteket ír. Ősré

önyvet tartott a kezében. Igazi, bőrbe kötött régiséget, nem olylektronikus dolgot. Vajon, honnan szerezhette? – Csak azért viselkedünk többé-kevésbé normálisan, meapjuk a dilibogyókat – magyarázta Victria. – Té lehet, hogy tán bulund vagy – vágott vissza tréfálkozva

itáros. – De ín nem vagyok az. – Ó, dehogynem – szólt közbe Harley. – Victria is az. Meg én Mi mind bolondok vagyunk.

– Dehogy vagytok bolondok – tiltakoztam. – Nem kéne elsietned a dolgot.

– Dehogynem, tök komolyan gondolom! Nem vagytoolondok. Nem viselkedtek őrültként. Egyikőtök sem.



Harley elmosolyodott. – Ezt bóknak tekintem. Hiszen...Elakadt a szava, és kissé félrehajtotta a fejét, mintha feszült

gyelne valamire. – Tessék? – kérdeztem.

– Csend legyen! – szólt rám Victria.Körülnéztem a teremben. Kivétel nélkül mindannyi

élrehajtották a fejüket. Úgy tűnt, hogy feszülten figyelnek valamire – Közérdekű bejelentés – suttogta a gitáros. – Ősfő azóta ne

ett így, hogy meghalt a Korosunk.

– Csend legyen! – förmedt rá Victria.A tekintetem emberről emberre ugrott. A bolondok házába

mindenki egyformán feszült arckifejezéssel hallgatott valamit. etegek meg az ápolók is.Egészen hátborzongató volt, ahogy kivétel nélkül megdermedt

s olyan dologra figyeltek, amit én nem hallhattam. Körülöttemindenki mozdulatlanná vált és elnémult. Én viszont felugrottam, el-alá jártam a tömeg között. Vártam, hogy végre megtörjön arázslat. Vártam, hogy visszatérjenek a világomba. – Micsoda baromság – szólalt meg Harley, és nagyot legyintett.

A többiek is kihúzták magukat. A tekintetük kitisztult. Bármit allgattak, annak mostanra vége. – Mi történt? – tudakoltam.Harley felém fordult. Most először nézett rám komor tekintettel

– Semmi – válaszolta.Victria halkan morgott valamit, csak egyetlen szót, amit ne

rtettem.



– Mi az már? – kiáltottam.A hangom önkéntelenül is élesen csengett.A nő farkasszemet nézett velem.

– Torzszülött. – Victria! – förmedt rá a gitáros.

A nő valósággal megpördült. – Hallottad Ősfőt. Ez a ribanc egy torzszülött! Egész idő alazugságokkal etetett minket. Hazudott! Volt pofája azt mondanogy a Nap-Földről jött! A messzeségbe nyúló síkságról meg égtelen égboltról beszélt! Bolondabb bármelyikünknél... M

ondolsz, Ősfő miért vágta be ide közénk? A hazugságaivgyütt.

Valósággal vicsorgott. – Megetette velünk, hogy látta a Nap-Földet. Hogy volt pofá

hhez? Hogy mertél így tenni?

Amikor visszafordult felém, jeges gyűlölet lángolt a szemében. – Nyugodjál már meg, Victria! Szegény szellemi fogyatékoÜtődött. Nem tudja, mit beszél – ellenkezett a gitáros.

– Ti meg miről beszéltek? – kiáltottam, de önkéntelenül átrább léptem.

– Ne akard bemesélni nekem, hogy az égbolt végtelen álaszolta halk, fenyegető hangon Victria. – Soha többé ne meséyen dolgokról! Ki ne nyisd többé a szádat! Nincs is olyan, hoggbolt. Csak a fémmennyezet létezik.

Összerezzentem durva szavaitól, ám mielőtt megfordult, hoirohanjon a folyosóra, észrevettem, hogy könnycseppek csillognszemében.



– Itt meg mi folyik? – kérdeztem.Körbefordultam a teremben. Az egyszem Harley kivételév

mindannyian ugyanazzal a megvetéssel és keserű haraggal néztám, mint Victria. – Gyere! – szólt Harley, és felállt. – Menjünk vissza a szobádb

– De miért? Mi történt? Nem értem. – Csak gyere – sürgetett Harley, majd kivezetett a némámuló betegek közül, ki az ellenséges szoba ajtaján.



28. KOROS

AMIKOR KISZÁLLTAM A LIFTBŐL , a beszélgetés azonnuttogássá halkult. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mireszélhettek. Nem törődtem a suttogásukkal és a hazugságaikk

Nem érdekelt, hogy mi jár a fejükben. Azt akartam tudni, hoAmy mit gondol.

Közvetlenül az ajtaja előtt észrevettem a barna foltot. Ennmaradt a virágokból, amiket ott hagytam neki. Bekopogtam.

– Gyere be! – zendült fel egy férfi mély hangja.Harley volt az. Fájdalom nyilallt a gyomromba. Hüvelykujjam

égighúztam az ajtó nyitógombján, mire a bejárat kinyílt.Amy az ablak előtt ült és kifelé bámult. A fény bevilágítot

elemelt arcát. Vörös-arany haja valósággal ragyogott, szikr

illództak tiszta, zöld szemeiben. Dermedten bámultam, nem tudtaevenni róla a tekintetemet. – Ugye, milyen szép? – kérdezte Harley.Arrébb rakta az íróasztalt, így az már nem a fal mellett á

Odahúzta ferdén Amy elé, és rátette a tetejére a kisebbik aszt

estőállványát. Az állványra parányi vásznat feszített. Harley melvázolta faszénnel a jelenetet. – Félbehagytad a haladat? – kérdeztem.Csak remélni tudtam, hogy a hangom keserűsége nem oly

gyértelmű a többieknek, mint nekem.

– Bezony! – ciripelte Harley. Parányi kék pöttyöt kent Amestett arcára. A lány ajka alatt leheletnyi árnyék jelent meg. – A



milyen vicces, hogy pontosan ugyanazokat a színeket használhatoozzá, mint amik a halhoz kellettek.

Váratlanul kikukucskált a festővászon mögül. – Hoppá! Ez az új neved. Mostantól te vagy az én halacskám.Amy jókedvűen felnevetett, amikor meghallotta az új becenev

m én majd szétpukkadtam a méregtől, amikor Harley azt mondtogy a lány az övé. Mondjuk, valamennyire igaz volt. Amürtjeinek vörös-arany-narancssárga-sárga ragyogása pontosgyanolyan színekben tündökölt, mint Harley díszhalának ikkelyei.

– Figyelj csak, Halacska, ne is törődj a fiúval, és mesélj még gről!

Kihúztam magam, ahogy meghallottam, hogy Harley minevezett. Annyira szerettem volna bemosni neki egy hatalmas

Tényleg nagyon jó lett volna bezúzni a képét, még akkor is, ha ő

egjobb barátom. – Azóta odavoltam a csillagokért, hogy egyszer kiskorombanzüleim elvittek az obszervatóriumba. Nem tudhattam, hogy mit jelent az obszervatórium szó, ám e

olog nagyon is világos volt: Amy először a szülei társaságában lát

csillagokat, mellettem meg csak egy hulla volt.Amikor rám pillantott, elöntött a boldogság, amiért még csem is sejthette, hogy mi jár a fejemben. Piszkálgatni kezdte lébe fektetett szalvétán heverő húsos rétest, és egy darabot zájába dobott. Gyorsan lenyelte, majd az étel maradékát zemétbe hajította.

Ezek szerint Harley-val itt ettek, nem a Kóter étkezdéjébe



Remek. Nagyon is el tudtam képzelni, hogyan bántak vele a Kótakói azok után, hogy meghallgatták Ősfő közérdekű bejelentésAmy belekóstolt a mellette álló pohárba, és összerezzent.

– Mi a bajod? – kérdeztem. – Fáj a fejem – válaszolta. – Na, akkor elmondanád nekem,

örtént? Miért gondolja rólam mindenki, hogy torzszülött vagyok? – Nem mondtad el neki? – kérdeztem Harley-tól. – Még szép, hogy nem – morogta a barátom, és az ecsetjév

megpróbálta keresztüldöfni a vásznat. – Miért aggasztanám ilyazugságokkal?

Részben örültem annak, hogy Amy nem tudott Ősazugságairól. Harley mindig is így viselkedett, amióta csmertem. Azt gondolja, hogy úgy védhetünk meg a legjobbalakit, ha nem veszünk tudomást a kellemetlen dolgokról. Képtelolt felfogni, hogy a képzeletünk szüleményei néha sokk

zörnyűbbek az igazságnál. – Akkor elmondod?Felpillantottam. Amy a szemembe nézett.

– Ősfőről van szó – válaszoltam. – Közérdekű bejelentést teRólad beszélt az embereknek.

Elhallgattam. Tudja egyáltalán, hogy mi az a közérdekejelentési

– Hát, izé. Üzenetet küldött. Mindenkinek küldött egy üzenetRólad.

Elhallgattam. Egyszerűen képtelen voltam belenézni a hatalmöld szemeibe. – Nagy része hazugság volt.



Amy nagyon is érezte, hogy habozok folytatni a beszámolót. – Milyenfajta hazugságok? – tudakolta. – Azt mondta, hogy te egy balul sikerült kísérlet melléktermék

agy. Meg szellemi fogyatékos. Ütődött – magyaráztam, majd ismzünetet tartottam. – Torzszülött.

Amy arca valósággal beesett, miközben feldolgozta a hallottakAbból, ahogy savanyúan elmosolyodott, kitaláltam, hogy malálkozott Ősfővel, és nagyjából sejti, hogy miket mondhatott róla – Értem – mondta végül, és visszafordult az ablak felé.Harley kihúzta magát, és ismét a lány arcát bámulta. Kic

ésőbb a vászon felé fordult. A szomorú arckifejezést átvitte estett képmásra. – Na és, mondd csak, sok csillag volt fent az égen? – kérdezt

miközben a kép hátterét éjszakai égbolttá változtatta.Meglehetősen nehezen forgó nyelvvel mondta ki a csillag szó

Mintha még nem tudta volna megemészteni a létezésük tényét. – Sok millió – válaszolta Amy. – Sok milliárd.Erős vágyakozás csengett a hangjában. Harley ezüst festék

röcskölt a vászonra. – De hát a csillagok nincsenek egy kupacban. Szanaszét vann

szóltam közbe, és közelebb hajoltam a vászonhoz. – Nagyobávolság van közöttük. A nagyságuk sem egyforma. Némelyagyobb. Akadnak közöttük egészen kicsi pöttyök is.Mintha valamilyen szörnyűséget tettem volna, Harley lassan felé

ordult, Amy pedig tágra nyílt szemmel bámult rám. – Te láttad a csillagokat? – kérdezte a barátom halk, vád

angon.



– Én...izé...Amy tekintete a szememet kereste. Tudtam, hogy a csillago

ényét akarta megpillantani bennük. – Csak egyszer – nyögtem ki. – Hogyan? – suttogta Harley.

– Van lent egy zsilip. A halottaknak.Amy azonnal felkapta a fejét.

– Na és, merre van? – kérdezte a barátom azon a harzelmekkel teli, lelkes hangon, amiről eszembe jutott, hogyan iselkedett abban az időszakában, melyet Doki „las

sszeomlásnak” nevezett. – Nem a Tápláló-szinten van.Harley valósággal megroggyant. Ő nem tartozott azon kev

iválasztottak közé, akik átmehettek másik szintre. Az egész élett töltötte a Tápláló-szinten.

– Megnézhetjük őket? – lelkendezett Amy. – Láthatjuk sillagokat?Persze. Nagyon is szeretném megmutatni a csillagokat a lányna

Neki igen, de a barátomnak nem. Nem most, amikor Amy is itt vaAzt akartam, hogy én legyek az, aki elhozza Amynek a csillagoka

Hogy visszaadjam neki. Na de, mit szólna ehhez Ősfő? Mit tenne? Mit tenne velemVagy Amyvel.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Ősfőnek nem tetszene.Amy szeme jádetűként csillant meg.

– Találkoztam Ősfővel – felelte, és a hangjából valósággsöpögött az undor.



Harley felröffent, mire Amytól kapott egy dühös pillantást. A lánlegcsekélyebb mértékben sem találta mulatságosnak a hajó urát. – Mi a magasságos csodát tudott mondani, hogy enny

megutáltad? – kérdezte a festő nevetve. – Tudod, hogy hol van az a zsilip, amiről Koros beszélt? – vágo

issza Amy izzó haraggal a hangjában. Az az ember lehet ilyen, aét kézzel tartja az őrjöngő kutya pórázát. – Ki akart rajta hajítan

Ki akart dobni, csak hogy ne keltsek „zűrzavart” a drágalátajóján. – Úgysem tenné meg! – nevetett Harley.

Amy arca kőkemény maradt. – De igen, megtenné – szólaltam meg.Harley nevetését mintha elvágták volna. Felém fordult.

– Lehet, hogy csak megfenyegette. Nem gondolta ám komo... – De – vágtam a szavába határozottan. – Komolyan gondolt

Harley ismét lecsapott a vászonra. Dühös ráncok jelentek megomlokán. – Ősfő nem szereti a „zavaró tényezőket” – magyarázta

Amynek. – Ki nem állhatja, ha valaki más, mint a többiek. Aajtogatja, hogy a különbözőség a széthúzás első oka.

– Ez az idióta pont olyan, mint Hitler volt – morogta AmMeglepett, hogy így gondolja. Ősfő mindig azt mondta, hogy Hitlölcs, kulturált módon vezette a népét. Talán úgy értette a lánogy Ősfő is olyan erőskezű vezető, mint Hitler volt. Mindenesetlég szokatlan összehasonlítás, és egy másik, olyan különbsöztünk, amiről biztosra vettem, hogy Ősfő gyűlölne miatta.

Amy felpattant az ablak előtt álló székéről. Gyorsan kontyb



ogta a haját, amit két, az asztalról elcsent száraz ecsettel rögzíteOlyan fürge volt, hogy Harley-nak nem maradt ideje tiltakozni. zobában fel-alá járkáló lányból egy ketrecbe zárt, dühöngő álnergiája áradt.

Harley ismét röfögve nevetni kezdett. Én azonban ném

meredtem az elmémben felbukkanó képre. Láttam, ahogy Őseresztülsétál a Tápláló-szinten, és jóságos nagyapának mutat

magát a földművesek és a munkások előtt. Utána felmegy Megtartó-szintre, és vicsorogva dühöng a dolgozók ostobasámiatt. Felidéztem

magamban mindent, amit a fejembe vert. Hogy

ányítás minden másnál fontosabb. Újra magam előtt láttaavanyú, csalódott arckifejezését, amikor a magasabb szintöltözésem után először tettem valami meggondolatlanságot. Elméükrében Ősfő arca egyre jobban eltorzult. A külseje olyanná vámilyennek a lelkét gondoltam.

És igen, rádöbbentem arra is, hogy az az ember, akivel hárovig összezárva éltem, aki ennek az egész hajónak az ura, és aaskézzel irányít minden egyes lelket itt a fedélzeten... szóval, ez lak bárkit bármikor meg tudna ölni.

Képes volna rá.

– De miért tenné ezt? – kérdeztem. – Nem tudom. Amúgy pedig... miért engem? Hiszen én nem agyok fontos. Miért próbált megöli?Harley ecsetje megdermedt a levegőben. A kis szobába

öbbent csend támadt. – Nem te vagy az egyetlen – szólaltam meg nagy nehezen.

zavaim kilőtt nyílvesszőként martak a levegőbe. – Megöltek e



mbert. Láttam a zsilipet... segítettem Dokinak és Ősfőnlküldeni a csillagok közé a holttestet. – Ki volt az? – suttogta Amy remegő hangon. – Mr. William Robertson. – Nem ismertem – vágta rá Amy mélység

megkönnyebbüléssel.Csak ekkor értettem meg, hogy mitől félt. Attól tartott, hogy

pja vagy az anyja lebeg odakint holtan, a csillagok között.



29. AMY

MILYENEK A HAJÓN A RENDFENNTARTÓ ERŐK? – kérdezteKoros felé fordulva. – Vannak nálatok zsaruk vagy valami ilyesmi

A két fiú zavartan összenézett. – Zsaruk? – kérdezte Koros.Bólintottam.

– Tudod, rendőrök. Zsaruk.Értetlen tekintettel néztek rám.

– Olyan tisztviselők, akik kordában tartják a rosszfiúkat. – Az Ősfő dolga – legyintett Harley, majd visszafordult a vászo

elé. Nagyszerű. – Itt nincs szükség „zsarukra”, mint a Nap-Földön – magyaráz

Koros. Beletelt egy hosszú pillanatba, míg rájöttem, hogy a Naöld, amiről beszél, nem más, mint az én Földem. – A Nap-Földöagy volt ám a széthúzás, mert az emberek nagyon különböztgymástól. Az Isten Áldásán nincsenek különbségek, így aztincsenek gondok sem.

Elfogott a pulykaméreg. – A Föld problémáit nem az okozta, hogy az embereülönböztek egymástól... – Rabszolgaság, keresztes hadjáratok, népirtások, polgárjo

megmozdulások, fajgyűlölő rendszerek. A különbözőség okoz

ivétel nélkül a Nap-Föld összes nem természetes eredeatasztrófáját.



Leesett állal hallgattam, mégsem voltam képes megcáfolni ilágom történetét beszennyező vádakat. – Na, nézd már ezt az okostojást! – rikkantotta Harley. Ráacsintott. – Koros sokkal többet tud ám, mint mi. A Nap-Földdapcsolatban a mi oktatásunk csupán a földművelés módszertaná

meg a természettudományokra terjedt ki. Koros viszont nagykos.A fiatalabb fiú tűzvörös lett. Én azonban nem értem rá, hogy íg

ocsékoljuk az időmet. – Mit tesznek azért, hogy megtalálják a gyilkosokat?

Mind a ketten értetlen arccal bámultak rám. – Állítottak őrséget a lefagyasztott emberek mellé? Ős

ivizsgálja a bűntényt? Vannak gyanúsítottak? Van itt valamilyeiztonsági vagy megfigyelő rendszer? Mégis, mi a fenét jelenthetz egész?

Amikor rájöttem, hogy ez a gondolat egyikőjükben sem merüel, azonnal dühbe gurultam. – Egyetlen pillanatig sem gondoltatok arra, hogy ez mivel já

gaz? Valaki gyilkolt a hajón, ti meg nyugodtan ücsörögtök agyjátok, hogy folytassa az ámokfutását. Azt hittem, te vagy enne

bárkának a következő vezetője – bömböltem, és az ujjammKorosra mutattam. – A homokba dugod a fejedet? Abbaeménykedsz talán, hogy magától megoldódik minden? Szép kezér vagy! – Én... én... – dadogta a fiú. – Nem vagy képes felfogni, hogy ott vannak lent a szüleimehetetlenül. Belefagyasztva azokba a kis dobozokba. Te e



megúsztad. Nem dobozoltak be. Nem tudhatod, milyen érzémikor kitépik a dobozodat a konnektorból, és eljön az a pillanmikor teljesen magadhoz térsz. Amikor már tudod, hogy ébragy. Szeretnéd kiokádni végre azokat a csöveket, de nem bíros ki akarsz kerülni abból az átkozott dobozból, de az sem meg

eginkább pedig lélegezni szeretnél. De... nem... megy. – Jól van, na, jól van már – felelte a fiú. – Nyugodj meg! Igy

gy kis vizet!Koros felpattant, és kimenekült a fürdőszobába. Siet

megtöltötte a csapból az üres poharamat.

– Nem kérek vizet! – kiabáltam.Ez a két fafej miért nem tudja megérteni, hogy mi az, ami igaz

ontos?Koros továbbra is az orrom alá tartotta a poharat. Elvettem,

tam egy nagy kortyot. Különös, keserű érzés maradt a nyelveme

Vajon hányszor dolgozták már fel ezt a vizet? Ahogy ezeöprengtem, kezdett csillapodni a haragom, és nyugodtabbnreztem magamat. – Te hogy éreznéd magad, ha ott volnának a te szüleid is?

udakoltam csendben Korostól.

Harley felkapta a fejét. Lassan leengedte az ecsetjét. Sokkobban érdekelte a fiatalabb fiú válasza, mint az én dühöngésem. – Soha nem ismertem a szüleimet – felelte Koros. – Meghaltak? – kérdeztem.A hangom durvábban csengett, mint ahogy akartam, csak há

gy éreztem, hogy ez az egész világ érzéketlenné próbál tennKoros megcsóválta a fejét.



– Nem. Csak hát, én soha nem ismertem őket. Egyetlen Korem ismerheti a szüleit. Az egész hajó gyermekének kell tartan

magát.Most pont úgy beszélt, mintha tankönyvből olvasná. Ne

ehettem biztos abban, hogy ő maga felfigyelt-e a hangjából érződ

zomorúságra. Hirtelen kicsinek és magányosnak tűnt. Megroggyaválla. Mintha menedéket keresne a saját testében. – Ezért vagytok itt? – kérdeztem Harley-tól. – Ugyan már. Én ismertem a szüleimet. Takácsok odaát árosban. Az egész családom takács, a Járványig visszamenőle

lmondhatom neked, a szüleimet igencsak kiakasztotta, hogy neolytattam a családi hagyományokat. Ugyanakkor viszolőfordulhat, hogy észre sem vették, hogy már nem élek velük. Neírtak rávenni arra, hogy érdekeljen a szövet, én pedig nem bírtaket rávenni, hogy a szöveteken kívül bármi más is érdekelje ők

gy aztán átköltöztem ide. Egyedül Korosnak nincsenek valózülei. – Mert így kell lennie – morogta Koros halkan, ám közben neézett ránk. – Most azonban, ha nem is tudjuk kideríteni, hogylte meg Mr. Robertsont, a miérttel azért foglalkozhatunk.

Odacsörtettem Harley-hoz, belemarkoltam a cuccaiba, elkaptam a legnagyobb ecsetjét meg egy doboz fekete festéket. – Hééé – méltatlankodott a festő, de mielőtt bármit tehetett volvagy Koros, nagy betűkkel felmázoltam a nevemet az abl

melletti falra. – Mit csinálsz a faladdal? – kiáltotta Koros döbbenten. – Nem is az enyém – vágtam rá.



Ezen a hajón semmi sem az enyém.A nevem alá odaírtam mindent, amiről azt gondoltam, hogy

yilkos esetleg azért választott ki magának. Lány, ezt írtamTizenhét éves, vörös hajú, fehér bőrű, átlagos külsejű.

– Szerintem gyönyörű vagy – szólalt meg Koros halkan, de ne

örődtem vele. Nem része az expedíciónak, folytattam. – Eddig rendben – jelentettem ki, és megfordultam. – Na és, m

elyzet ezzel a Robertsonnal?A nevét felírtam a falra a sajátom mellé. Koros felkapta azt

ékony, műanyag fóliadarabot az íróasztalomról, amit korábbsodálkozva megnéztem magamnak. Amikor keresztben végighúzajta az ujját, a fólia felragyogott, mint egy számítógép képernyőj

Ütögetni kezdte a képernyőt, amin újabb és újabb ábrák ragyogtel.

– Parancsolj, Ősfő/Koros! Hozzáférés engedélyezve – szólmeg egy női hang a számítógépből. – William Robertson – olvasta Koros a képernyőről. – Fértvenhét éves, spanyol származású, kilencven kiló, a hadvezetzakértője, az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgá

eladata: támadó szervezetek. Útiköltségét a PMSZ fedezMSZ?Egy pillanatra elhallgatott.

– Ezt a rövidítést már láttam valahol. A Megtartó-szinten egáblácskán... – elakadt a hangja. – Pénzügyi Menedék Szolgáltatás – magyaráztam, miközben

éhai Mr. Robertson adatait felvittem a neve alá. – Az össz



atona utazását a PMSZ fizette. Apukám is így csatlakozhatott üldetéshez.Koros ujjai végigsiklottak a képernyőn.

– Ez minden, ami itt van.Savanyú pillantást vetettem a furcsa számítógépre.

– Na és, mit írnak rólam?Koros habozni látszott.

– Na, mi van? – kérdeztem. – Mit írnak rólam? – Izé...Harley eddig némán bámult minket. Most kikapta a számítógép

Koros kezéből. Egy gyors pillantás elég volt, hogy a szemébihunyjon a mosoly. – Ó! – Mi van már? – Semmi – felelte Harley, és meggyőződésem, hogy már mozdu

ogy kikapcsolja a képernyőt.Mielőtt hozzáérhetett volna, kirántottam a kezéből.Azt a fényképet láttam magam előtt, amelyet a lefagyasztáso

lőtt néhány nappal az egészségügyi ellenőrző vizsgálat sorészítettek. Ott volt még a születésem időpontja, a vércsoportom

magasságom és a súlyom. Legalul pedig ez állt egészen paránetűkkel: NEM LÉNYEGES SZÁLLÍTMÁNY.Ó, bocsika! Már el is felejtettem.Én csak egy túlsúlyos bőrönd vagyok!A hajlékony lemezt odaejtettem az asztalra, és kezemben

csettel visszafordultam a fal felé. A nevem alá odaírtam, hogy neényeges.



– Nem is igaz, hogy... – kezdte volna Koros, de egyetlillantásom elég volt ahhoz, hogy elhallgasson.Hátralépve alaposabban is szemügyre vettem a művem

úlságosan közel mázoltam a sorokat a falra. A betűk fekeestéke megfolyt, és némelyik sötét csík egészen a padlószegé

eszkájáig eljutott. Átfutottak a lenti, lepergő festett indákomelyeket egykor az a valaki festhetett oda, aki itt lakott, ebbenzobában. Harley tekintete valósággal rátapadt a fekete vonalakr

Nézte, ahogy a festékcsíkok egymást kergetik a kézzel festirágok felé.

– Na hát, akkor – szólaltam meg, és alaposan megnéztemagamnak a két listát. – Hol van itt kapcsolat? Miért akarna bár

éppen kettőnket megölni?Csend.

– Valami elkerülte a figyelmünket – folytattam, és két kézz

esimítottam a hajamat. – Egész biztosan van valamilyen kapcsolatHa volt is ilyesmi, egyikünk sem látta. Leengedtem a kezemmagam mellé.

– Így sehová sem jutunk. Menjünk le a fagyasztókamrákhoz, ézzünk szét odalent!

– Menjünk le oda? – nézett rám meglepődve Koros.Bólintottam. – Talán találunk nyomokat.Harley nevetni kezdett, mintha csak valamilyen társasjáték

átszottunk volna. – Nyomokat?Addig bámultam, amíg el nem halt a nevetése.



– Rendben – szólalt meg Koros.Amikor a szemembe nézett, el sem tudtam képzelni, hogy

arthattam ártatlannak az arcát. Sugárzott belőle az elszántsáKészen állt a harcra, arra, hogy megvédjen engem.

– Tényleg? – kérdeztem.

– Menjünk!



30. KOROS

AMY NEM TÖRŐDÖTT

a Kóter társalgójában ücsörgők jegillantásaival, amikor keresztülvágtunk rajtuk, hogy beszálljunkftbe. Felszegte az állát, és nem nézett senkinek sem a szemébzerintem pont úgy viselkedett, mint egy királynő, ám a többiuttogásából nagyon is nyilvánvaló volt, hogy az ő szemükbalami egészen másnak látszik. Összeszorítottam a számat. Ez Ős

műve. A lift halkan csilingelt, amikor a harmadikon kinyílt az ajtaja

– Hallottátok? – kérdezte Amy, amikor végigsétáltunk az ürelyiségen. – Micsodát? – akarta tudni Harley.Amy megrázta a fejét.

– Semmi. Azt hiszem, csak a képzeletem játszott velem.

Ennek ellenére úgy bámult az ajtókra, mintha valami szörnyűségzámítana.

Kinyitottam a folyosó végén az ajtót. Továbbra sem zárták bKeresztülsiettünk a szobán a második felvonóhoz. asztókészülék szétvert doboza eltűnt. Ősfő valószínűleg felvitte

ányítókhoz, hátha azok rendbe tudják hozni. – Na és, igazából mit keresünk? – kérdezte Harley, miközbenmélybe szálltunk.

– Nem tudom egészen biztosan – válaszolta Amy bizonytalanul.Valamilyen nyomot. Bármit.

Eszembe jutott, hogy mikor jártam itt utoljára ezen a szinteCsupán egyetlen olyan nyomot találtam idelent, ami gyilkosság



talt. Ez pedig nem volt más, mint Mr. William Robertson holttestemmi mást nem találtam.Ezt azonban nem árultam el Amynek.Amikor a lift ajtaja szétnyílt, Harley azonnal kipattant. Kíváncsi

ézett körül. A nyomába eredtem. Amy addig meg sem moccan

míg az ajtószárnyak össze nem zárultak. – Na, hol van az a hajóablak a csillagokkal? – tudakolta Harl

elkesen.Amy odalépett hozzánk. Megragadta a zubbonyom ujját,

ddig rángatott, amíg szembe nem fordultam vele.

– Hol vannak a szüleim? – kérdezte halkan, nagyon halkan. – Nem tudom – feleltem –, de ha akarod, megkeresem

elyüket.Ráharapott az ajkára, és megrázta a fejét.

– Nem... nem kell.

Körülnézett hatalmas, kerek, rémült szemével. – Ne... most. Majd később. – Mi lenne, ha először megnéznénk a csillagokat? – lelkesed

Harley. – Ott van a zsilip, arrafelé – mondtam, de nem maradt időm

ogy befejezzem, mert Harley máris rohanni kezdett abba ányba, ahová mutattam. Visszafordultam Amy felé. – Nem tudz ajtónyitó kódot.

A lány majdnem elmosolyodott. – Hagyjuk, hogy erre magától rájöjjön! Menjünk inkább,

eressünk valami hasznosat! Meg tudnád mutatni, hogy hol feküMr....izé... Robertson?



Bementünk a 75-100 sorszámmal jelzett folyosó hűtőládái közMegálltunk a 100-as ajtó előtt.

Amy remegő kézzel megérintette az üres tálcát. Talán a szüestét képzelte el oda. Vagy saját magát. Mielőtt azonban az ujjmegérinthette volna a fémet, visszarántotta, és magához szorította

ezét. – Most mit csináljunk? – kérdeztem, mert szerettem vol

lterelni a figyelmét a fejében kavargó gondolatokról, mindarról, ammiatt még jobban elmerülhetett volna önmagában.

Hátrább lépett, és a földet nézte. Tekintete végigsiklott

mezítelen, tiszta padlózaton, majd körbefordult a gondosan sterilizelyiségben. – Nem is tudom, mire számítottam, hogy mit találunk itt – szól

meg végre. – Azt hiszem, talán az járt a fejemben, hogy olyan lesmint egy bűnügyi filmben. Lejövök, és találok egy szövetfoszlány

miről látszik, hogy Ősfő ingéből szakadt le. Esetleg eércseppet, aminek elemezhetnénk a DNS-ét. Közben még azt seudom, hogy van-e DNS-elemző készüléketek... – A biometrikus érzékelők beolvassák a DNS-t – szólta

özbe, de ő nem is figyelt rám.

– Vagy talán egy jókora ujjlenyomatot... – töprengett, miközbelhallgatott a hangja. – Harley holmija.A szemembe nézett.

– Harley festőcuccai! – Tessék? – A barátodnak vannak ecsetjei! Mielőtt festeni kezde

aszénnel skiccelt fel. Van neki mindene, amire szükségem lehet!



– Komolyan nem tudom, miről beszélsz – méltatlankodtam, deövetkező pillanatban elmosolyodtam, mert a lány szemében újtt táncolt az az eleven szikra, amelyik akkor hunyt ki, amikor lőbb kilépett a liftből. – Harley! – kiabálta, majd megpördült, és rohanni kezdett a s

ége felé. – Harley!Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy minek kellettek a lányn

z ecsetek. Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy akár egjabb Járvánnyal is farkasszemet néznék, csak hogy megszerezzeeki azt, amire vágyik. Szerencsére nem volt ennyire nehéz

olgom. – A hívott fél: Harley – szólaltam meg, és megnyomtam a tel

yöngyöm. – Mi van már? – hallatszott Harley türelmetlen hangja a fülembe – Hozd le ide a festékes cuccodat!

– Hol van a zsilip a csillagokkal? Itt csak rohadt ajtók vannameg zárak, meg csupa ilyesmi. Bezártak mindet. – Először hozd le ide az összes cuccodat! – Ha megteszem, elmondod, hogy melyik ajtó nyílik

sillagokra?

– Bezony. – Megegyeztünk – vágta rá Harley, és már meg is szakítottaonalat. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Amy egy pillanattal azutáogy látta, befejeztem a beszélgetést Harley-val. – Azt hittem

mindenkinek olyan picike kis dugó van a fülében. Vagy valamyesmi. Létezik, hogy az a szerkezet a bőrötök alatt van?



Két ujjal megsimítottam a fülem mögött a tele-gyöngyöt. – Tele-gyöngynek hívják. Telekommunikációs összekötő egyséFáj? Nevetni kezdtem. – Nem.

– Királyság – suttogta Amy, és közelebb hajolt hozzám. Forrágy lehelete megbizseregtette a fülem melletti hajszálakat. – Olyamintha egy telefont építettek volna a füledbe.

Két ujjal megérintette a tele-gyöngy fölött kidomborodó bőlakadt a lélegzetem. Ott állt az orrom előtt, elképesz

özelségben. Ráharapott az ajkára, én pedig semmi másra neágytam, mint megragadni, magamhoz szorítani és érezni, ahogy ka megérinti az ajkamat.Ekkor azonban hátrébb lépett, leengedte a kezét, és én egé

gyszerűen nem tudtam mire vélni az arcára kiülő kifejezést.

– Doki beléd is ültethet egyet, ha szeretnéd – nyögtem ki naehezen, miközben más sem járt az eszemben, mint homegragadjam, és visszahúzzam magamhoz.

Gyors mozdulattal megérintette a bal füle alatt a nyakVégigsimította a bőrt.

– Nem – szólalt meg végül. – Azt hiszem, nem szeretnék ilyesm Nem sokkal később megérkezett Harley. A festőládáját odatetlábunk elé. Láttam rajta, rohanni szeretne, hogy kinyissa végre

sillagokra nyíló ablakot. Ugyanakkor arra is kíváncsi volt, homire készülünk a festékes holmijával. Őszintén szólva, ezt én zerettem volna tudni.

Amy turkálni kezdett a ládában. Nem törődött a festék



obozokkal, a ceruzacsonkokkal és a papírfecnikkel. Véglőhúzott egy jókora, vékony szövetbe csomagolt faszéndarabomit odavágott a földhöz. – Hééé! – förmedt rá Harley. – Azt saját magamnak k

sinálnom.

– Porra van szükségem – magyarázta Amy, miközben összezúzfaszén apró darabkáit. – Miért? – Csak figyeljetek! – felelte vigyorogva.Miután kiválasztotta Harley egyik legpuhább, vastag ecsetj

elemártotta a fekete porba, majd megpörgette a fémajtócskölött. – Légyszi, működj, légyszi, működj, légy szíves, működj! ántálta, miközben finom szénporral vonta be a fémet.Elakadó lélegzettel bámulta az eredményt.

A porban kibontakoztak egy ujjlenyomat vonalai és örvényei. ány felnevetett. – Most már csak valami egyszerű módszer kéne arra, hoiderítsük, ki hagyta itt ezt az ujjlenyomatot.Pontosan tudtam, mire van szüksége.

– Próbálkozz ezzel! – mondtam, és odatérdeltem melezemben a liffyvel, amit odavittem a sor végén álló asztal tetejérA digitális membránt az ujjlenyomat fölé tartottam, és megnyomta

szkennelés gombját. A kép néhány másodperccel később mmeg is jelent a képernyőn.

– És akkor, most – folytattam, és nyomkodni kezdtem épernyőt –, semmi mást nem kell tennünk, mint hogy ezt a kép



gybevetjük a biometrikus szkennerek... – Hűha! – szuszogta Amy elismerően.Rávigyorogtam. A liffy csipogott egyet.

– Na, mi van? – kérdezte Harley átlesve a vállam fölött. – Az ujjlenyomat az enyém. Itt voltam lent Dokival. Én nyúlta

ozzá. – A liffy azt mondja, hogy „Ősfő/Koros” – figyelmeztete

Harley, és a képernyőre mutatott. – Lehet, hogy Ősfő volt az.Amy felragyogó tekintettel nézett rám, de én megráztam

ejemet.

– Ugyanaz az azonosítónk a számítógépes rendszerben. iometrikus érzékelőkön mindig együtt jelenik meg a nevünk. Ézonban korábban ellenőriztem a tele-gyöngyök ellenőrző térképs Ősfő nem volt idelent. Úgyhogy ez itt csakis az én ujjlenyomatoehet.

– Próbálkozzál még! – biztatta Harley Amyt.A lány lelkesen visszafordult az ajtó felé, és újra munkábezdett az ecsettel és a porral. Beszkenneltem az összes nyomomit talált. Nem mindegyik volt elég tiszta ahhoz, hogy ellenőrizzü

A tiszták közül négy a Dokié, tizenkettő pedig az enyém volt.

egtöbb ujjlenyomat túlságosan elkenődött vagy egymásra csúszhhoz, hogy használni lehetett volna. – Találtam még egyet! – szólalt meg Amy, miközben szénpoent a fagyasztószekrények tetejére. – Ez is a tied? – Nem emlékszem, hogy oda felnyúltam volna – válaszoltam.A lány szeme felragyogott.

– Lehet, hogy megvan a gyilkos! – kiáltotta, és újra lelkes



sengett a hangja.A liffyt az ujjlenyomat fölé tartottam, és beszkenneltem. A nyo

osszú és széles volt. Egy hüvelykujj lenyomata. Középen vékonzaggatott vonal húzódott a hurkok között. – Az meg mi? – tudakolta Harley, miközben a liffy ráközelített

yomra.Amy a vállam fölött a képet bámulta.

– Talán semmi, de olyan, mint egy sebesülés nyoma, nem?Csip, csip-csip. Elkészült a szken.

– Ősfő/Koros – villant fel a felirat a hüvelykujj felirata fölött.

– Ez is a tied – sóhajtotta Amy elkeseredve.Visszafordult a fagyasztórészleg felé, ám most már oly

mozdulatokkal vitte fel a szénport a szekrényekre, mintha csetnek ólomsúlya lenne. – Megsebesült a hüvelykujjad? – kérdezte Harley.

Az orrom elé tartottam mindkét hüvelykujjamat, bár nagyon udtam, hogy nincsen rajta olyan sebhely, ami összekötné egymásslenyomatom bordáit. – Lehet, hogy egyszerűen csak rátapadt valami az ujj ára, amik

megérintette a fagyasztószekrényt – szólt közbe Amy anélkül, hog

elpillantott volna. – Vagy valami bekerült a felszín és a hüvelykujözé.Csakhogy én nem piszkáltam a szekrény tetejét.Tudtam, hogy nem nyúltam oda.Amy felkapta a liffyt.

– De tényleg, teljesen biztos vagy abban, hogy nem lehetŐsfő?



– Teljes mértékben. Rögtön azután, hogy megtaláltuk MRobertsont, ellenőriztem a tele-gyöngyök térképét. Nem vodelent.

Amy akkorát fújtatott, mint egy őrjöngő bika. – Ennek ellenére azt hiszem, hogy...

Mivel látta, hogy a fejemet csóválom, elhallgatott. Lehetetlen vomire gondolt. Bár Amynek teljesen igaza volt, amikor azt gondoltogy Ősfő elképesztően könyörtelen, az idős férfi egész egyszerűem volt idelent a gyilkosság pillanatában. A lány ingerülten földhöágta az ecsetet.

– Hát, elfelejthetjük az ujjlenyomatokat. – Sajnálom – feleltem oda sem figyelve, ugyanis teljesen lekötö

z a kérdés, hogy ki hagyhatta itt azt az ujjlenyomatot, ha nem Őss nem is én jártam itt.

Harley kirántotta a kezemből a liffyt, és egy mozdulattal a s

égén álló asztal tetejére hajította. – Láthatom végre azt a zsilipet?Miközben felkapta a festőládáját, észrevettem, hogy hozo

magával egy hófehér – nem túl nagy – vásznat is. – Ha kinyitom neked a zsilipet, hajlandó vagy lent tölteni

szakát és odafigyelni arra, hogy senki ne piszkálja a fagyottakat?Amy mosolya éppen elég ok volt ahhoz, hogy ne törődjek ejemben felhangzó hanggal. Nem érdekelt, hogy Ősfő dühös lesmiért egyedül hagyom idelent Harley-t. – Hát, persze – vágta rá a festő.Elmondtam neki, hogy hol találja a zsilipet, meg hogy mily

óddal nyithatja ki a belső ajtót. Magamhoz vettem a liffyt, am



ldobott. Sietve beléptem a rendszerbe, és felhatalmaztam őt meg Amyt is arra, hogy bármikor lejöhessenek ide és ki mehessenek a Fagyasztó-szintről. Engedélyeztem továbbá azt ogy Amy is használhassa a liffyket. Mihelyt beszkenneltem Harljjlenyomatát, a barátom azonnal elvágtatott a zsilip irányáb

szébe sem jutott, hogy titkolja a lelkesedését. Amy még akkor acagott rajta, amikor az ő hüvelykujját is rányomtam a lifzkennerére. Amikor abbahagyta a nevetést, rájöttem, hogy mgy teljes perce fogom a hüvelykujját. – Bocsánat! – dadogtam, és elrántottam a kezemet.

Amy elmosolyodott. – Lejösszvelemakertbe? – kérdeztem egy szuszra.Közben tágra nyílt a szemem. Mégis, mi ütött belém? Mik

adoválok én itt össze? – Tessék? – kérdezte a lány, és még szélesebben mosolygott.

Nekidőlt a mögötte álló fémasztalnak. – Akarod látni a kertet? – kérdeztem, és igyekeztem sokkassabban beszélni annál, mint amire a hangosan dübörgő szívesztönzött. – Megmutassam neked?Ráharapott az ajkára, és bár nem fordult el tőlem, a tekinte

irtelen eltompult és a semmibe meredt. Olyan erővel szorította mz asztal peremét, mintha attól tartana, hogy erőnek erejévurcolom el erről a hideg, sötét helyről. Nem esett nehezemitalálni, hogy miért. Itt akart maradni a szülei mellett. A szemarkából ekkor abba az irányba sandított, ahová Harley elrohan

Amy is szerette volna látni a csillagokat.Fájdalom mart a szívembe. Hogyan is vetélkedhetnék



sillagokkal?Ekkor azonban a tekintete ismét rám összpontosult. Új

mosolygott. – Hát, persze – felelte.Én pedig rájöttem, hogy Amy mosolya szebben tündököl még

sillagoknál is.



31. AMY

KOROS FELJÖTT VELEM

a Kórház mögötti hatalmas kertbReggel egyszer már keresztülmentem rajta, amikor futni indultamAkkor nem is vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Reggel csupánmindent körbefogó falakat láttam. A kert tényleg csudaszép. Neartották katonásan rendben, hanem azt a látszatot keltette, minthsupán a természet szavának engedelmeskedve nőtt volna ide. Asvények, a virágágyások és a gyomok hiánya azonban arra uta

ogy egy igazi kertész keze munkájának köszönhető ez enyűgöző, fémfalak közé zárt szépség. – Ez meg mi a csuda? – kérdeztem. – A Járvány korának Ősfőjét ábrázolja a szobor. – Szóval, akkor errefelé minden vezetőt Ősfőnek hívnak?

érdeztem, mire a fiú bólintott. – Hát, ez elég ostoba szokás. Neehet majd tudni, hogy melyik kicsoda volt. Amúgy, eddig hánŐsfőtök volt?

– Én... izé... nem is tudom.Felnéztem a szobor arcára. Nem kőből faragták. Úgy véltem

ogy betonból vagy valami nagyon hasonló anyagból készíthettéminek

megvolt a magyarázata: mégis, honnan vették volna övet? Hiszen itt nem lehet csak úgy leásni a talajba, hogy sziklákermeljenek ki.

Vízcsepp csöppent a fejemre. Felpillantottam, és egy őrü

másodpercig azt hittem, esőfelhőket látok. Mindig is szerettem sőt, de most csupán a tompa fényű fémmennyezetet láthattam. Ú



ondoltam, nem fogom szeretni az itteni csapadékot. Az is armlékeztet majd, hogy az Isten Áldásán semmi sem iga

Nincsenek esőfelhők, és a komor égboltot sem festik világosraillámok. Ezen az űrhajón az eső nem más, mint a mennyezetzerelt öntözőrendszer szórófejeiből aláhulló víz. Kinyújtottam

yelvem, és egy vízcsepp ráhullott. Hűvös volt, mint az igasőcsepp, de enyhe áporodottságot éreztem rajta. Nagyon sokszjra használhatták már. Egészen enyhe olajszag áradt belőle.Ez az úgynevezett eső nem volt igazi zápor. Mivel csupán néhán

sepp hullott ránk, továbbmentem az ösvényen, hogy közeleb

erüljek a szoborhoz. – Meglepő, hogy van esőtök – jelentettem ki.Koros rám mosolygott. Igazából úgy tűnt, mintha kinevetne.

– Mi van? – Olyan viccesen beszélsz – válaszolta.

Ezen igencsak felkaptam a vizet, hiszen éppen ő mondta aogy „olyá viccesebe szész”. – Na, persze. Tudod, kinek van hülye kiejtése? Neked. – Hűű-jé kiel-tés – felelte gúnyolódva. Nyelvet öltöttem rá, de most már én is nevettem. Néhá

ízcsepp hullott a szobor fejére, majd lecsorgott az arcán. Mintönnycseppek hagytak volna sötét nyomot maguk mögöHunyorogva bámultam. Az arca nem volt olyan részletesidolgozva, mint amire számítottam. Mintha elkoptatta volna dőjárás. – Milyen régen volt az a Járvány? – tudakoltam. – Nem tudom biztosan – válaszolta Koros, és arrébb sétált



zobortól. – Utána kell néznem. Amúgy, miért lepett meg, hogy vasőnk? – Csáák azííí... – nyújtottam el kegyetlenül a szavakat, me

zerettem volna megmutatni a fiúnak, hogyan is beszél. Valósággülig szaladt a szája. – Hát csak azért, mert ez nem igazi eső. Akk

meg, miért tesztek úgy, mintha az volna. Hiszen a növényekmagatok is megöntözhetnétek szórófejekkel.

A fiú megvonta a vállát. – A hajót eleve ilyenre tervezték.Váratlanul elhallgatott, és töprengeni kezdett:

– A Biológiai Kutatórészleg... – A micsoda? – A Feljegyzések Csarnokában láttam a hajónk néhány ré

ervrajzát. A Tápláló-szintet eredetileg Biológiai Kutatórészlegneívták. Nem igazán tűnt fel nekem, de Ősfő szabja meg, ho

milyen legyen az időjárás. Így próbáljuk modellezni azokat ehetséges éghajlati viszonyokat, amelyek a Centauri-Földárhatnak ránk. Nagyjából ötévente megváltoztatja az időjárlapvető jellemzőit. Jó múltkor... szóval, akkoriban havonta csagyszer esett az eső. A tudósoknak és a földműveseknek közö

rővel kellett kidolgozni a különféle öntözési módszereket. Aztmeg...Mostanra teljesen elmerült a gondolataiban. Gyakorlatil

eljesen elfeledkezett arról, hogy én is itt vagyok és figyelek. – Kölyök koromban rengeteg eső esett. Én is segítette

megásni az elvezető csatornákat. A birkalegelőket állandóalöntötte a víz. Ősfő néha azt akarta, hogy változtassuk meg



ermőtalajt is. Különféle ásványi anyagokat tett bele, míg másokiszűrt belőle.Most már rám nézett, de igazából nem látott.

– A Tápláló-szint valójában a biológiai kutatást szolgáljelkészülünk arra, hogy milyen viszonyok várhatnak ránk

Centauri-Földön. A Feljegyzések Csarnokában gondosamegőrizzük a kényszerű körülmények között kifejlesztett különfémódszereket. De nem... nem is a körülmények kényszerítettminket erre, hanem Ősfő. Az ilyesmi is a feladatai közé tartozik...

– Ami pedig azt jelenti, hogy rád is ez a munka vár, igaz?

érdeztem. – Te vagy a következő Ősfő.Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy az öreg mié

em tanított meg minderre? De nem úgy tűnt, hogy ez olyasmmit hangosan is ki kéne mondanom. A fiú ennek ellenére nagyon ól leolvasta a kérdést az arcomról. Megfordult az ösvényen

medence felé. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudna választ adni nem mondott kérdésemre, csupán újabb kérdések merültek felejében.

Elindultam utána az ösvényen. Hatalmas virágú, nyíló hortenzorult az ösvény felé.

Erősödött az eső. Szabályos, egyenletes ütemben hullottak seppek, ám a jelenség mégis annyira hasonlított a valódi esőrogy hátrahajtottam a fejemet és álmodozva hagytam, hogy sőcseppek szétloccsanjanak a csukott szemhéjamon. – Ez az egész Ősfő dolog... nem értem, hogyan működhet. – Miért ne működne?A mesterséges tavacska nagyjából akkora, mint



özépiskolánkban az úszómedence. Kicsit arrébb egy férfi és eő kacagott az esőben. Most egymás mellett letelepedtek eadra. – Ez az öregember cseppet sem békés személyiség. Mindenk

megfélemlít, hogy engedelmességre kényszerítse őket.

Nem akartam beismerni, hogy engem is megijesztett, de fogadmertem volna, hogy Koros ezt magától is kitalálta.

– Ősfő igenis nagyszerű vezető. Nem értek mindig egyet vemeg a módszereivel, de amit csinál, az működik. Ezt neagadhatod.

– Az a vén fafej igazi zsarnok. Azért működik a dolog morogtam. Ekkor felfigyeltem Koros vigyorára. – Mi van?

– Annyira aranyos, hogy vén fafejnek hívod. A legtöbbeinnyogva nyalják a talpát. – Szerintem meg igazi seggfej. Sőt, még annál is rosszabb. Ily

ehet a seggfejek királya. Úgy értem, tudom, hogy ő a vezéretmeg minden, de ez a fickó mégiscsak el akart tenni láb alól. – Lehet, hogy igazából nem is dobna ki a zsilipen. – Tényleg?A fiú zavartan bámulni kezdte a lábunk előtt a virágokat.

– Hát, mondjuk, elképzelhető, hogy megtenné. IgeValószínűleg megtenné.Belerúgtam az egyik hatalmas narancssárgás-vörös virágb

Mintha tigrisliliomok szegélyeznék a tavacska partját.A padon ülő pár nagyon nem bírt magával. A férfi egyik kez

már eltűnt a nő inge alatt, a másik pedig a nadrágjában motoszkáKoros követte a pillantásomat, és a párra nézett.



– Ősfő azt mondta, hogy mindjárt kezdődik az Időszak. – Mi ez az Időszak? Nem normális dolog így viselkedni máso

lőtt.Vagy legalábbis azelőtt nem ez volt a szokás. Mindez vajo

nnak a következménye, hogy embereket zárunk olyan szű

örnyezetbe, mint egy űrhajó? Vagy én vagyok túlságosan askalapos az új korszak erkölcseihez képest?Koros már nem nézte a padon birkózó párt. Engem figyelt. A

ső mostanra igazán rázendített. Felmerült bennem, hoemehetnénk

a házba, de különös módon úgy éreztem, hogy az e

alahogy ideköt, hozzáfűz ehhez a helyhez. Hiába tudtam, hoamu az egész, mégis pont úgy éreztem, mintha igazi esőben állné

Kétségbeejtően szükségem volt erre az érzésre.



32. KOROS

SZEMBEN VELÜNK A PADON ELNYÚLÓ FÉRFI ÉS NŐ az esőt ürügyasználva vetkőzni kezdett. A férfi leszaggatta a nő ingét, aki íveesttel hozzábújt a mellkasához. – Hát, ez undorító – méltatlankodott Amy. Nem akartam az Időszakról beszélni, bár azt a párost lát

ámadt néhány ötletem. Tudni akartam, hogy Ősfő esetében magz embert gyűlölte, vagy a rangját.

– Annyira nem szörnyű – magyaráztam. – Ősfő alapjában végészen jó vezető.

Egy lépéssel közelebb kerültem a lányhoz. – Úgy értem, tudom, hogy nagyon erőszakosan szokoiselkedni, de mégiscsak rávett mindenkit a fedélzeten, ho

gyüttműködjenek, és ügyelt a boldogságukra is.Amy nagyot horkant.

– Szóval, akkor te is gyűlölni fogod azokat, akik mások, mintöbbiek? – Téged sohasem foglak gyűlölni!

Ezt a lányt éppen azért kedveltem annyira, mert más, mint öbbiek. A vörös haja, nap-földi származása meg amiatt, hogy neajlandó vakon engedelmeskedni Ősfőnek.Egyikőnk sem törődött a szakadó esővel. Amy várakoz

illantást vetett rám. Mintha arra számított volna, hogy bebizonyíto

eki, én nem vagyok olyan, mint Ősfő.Ám ehelyett felemeltem a kezem, és kihúztam a kontyát tar



cseteket. A haja egy pillanatig vörös vízesésként omlott alá, ám ső gyorsan eláztatta a sűrű tincseket. Nedvesen majdnem olyarnának látszott, mint az enyém. Majdnem. Megérintettem gyik narancssárga-arany tincset, és hátraraktam a füle mög

Összerezzent, amikor az ujjam hegye megérintette a bőrét.

– Ősfő nagyszerű vezető – ismételtem meg halkan. Gyorsolytattam, mielőtt Amy tiltakozhatott volna. – Nem értek vele egy

másságot illetően. Kifejezetten szeretem a különbözőségNagyon is.

Nyeltem egy hatalmasat. A szám túl nedves volt, a torko

iszont kiszáradt. Nem tudom, egészen pontosan hogy történt, de mintha mindetten egyszerre léptünk volna közelebb. Hirtelen túlságosan özel álltunk egymáshoz. Már semmi nem volt közöttünk, csak ső. Aztán pedig az sem állt közénk.

Az ajkam ráolvadt az övére. Egy esőcsepp elindult a szájazegletén. Amy szája kinyílt, utána az enyém is. Az esőcsepápottyant a nyelvemre, majd eltűnt a szájában.

Ekkorra bőrig áztam. Igazából fáznom kellett volna. A lánmelege azonban feltöltött.

A karom magától ölelte át. Egy erős mozdulattal magamhzorítottam. Magamba akartam szippantani.Bárcsak sohase érne véget ez az ölelés!De aztán...... eltolt magától.

Hátrébb lépett.



Az ujjával megérintette megduzzadt ajkát.

Tágra nyílt szemében szikrák lángoltak.

Esőcseppek folytak végig az arcán. De nem. Ez nem is az eolt. Most először só ízét éreztem a nyelvemen.

– Mindig az esőben történik az ilyesmi – suttogta. – Masonnel.

Nem tudtam, hogy ki ez a Jason, de szerettem volna megölni.

– Sajnálom – folytatta, és hátrébb lépett. – Nem akartam, hogy Nem, nem, nem érhet véget így ez a dolog.

Nem kellett volna megcsókolnom. Túl sok minden nyomasztjazívét, túl sok dolog forog a fejében ahhoz, hogy még én ádobjak egy lapáttal. – Sajnálom – nyögtem ki.Kinyújtottam a kezemet utána, de Amy elhúzódott.Utána pedig el is tűnt.

Víz hullott alá a magasból a fémmennyezetről. Nem is vetteszre, hogy a kezemben ott vannak az ecsetek, amiket kihúzta

Amy hajából. Amik összefogták a haját. Harley ecsetei.Mind a kettőt eltörtem, és bedobtam a tóba.



33. AMY

ESŐCSEPPEK ZÁPOROZNAK a bőrömre. És Jason is itt van, már majdnem csókolózunk. De nem, ezek nem esőcseppeanem a gőzölgő zuhanyzómban állok, és az előbb az a fiú neason, hanem Koros volt.

A fejem tompa puffanással nyomódott neki a zuhanyzsempével borított falának. A forró sugarak felmelegítették sempét. Nem tudom, mitévő legyek.

Törülközőbe burkolózva kijöttem a fürdőszobából. A falmázolt táblázatom magára vonta a figyelmemet. Egy ideig ott álltammiközben a zuhanyzó vize ráfolyt a lábam alatt a szőnyegre. eliratokat bámultam. Nem mentem sokra vele. Még mindig neöttem rá, hogy milyen kapcsolat lehet köztem és Mr. Roberts

özött.Még sosem éreztem ennyire magányosnak, ennyire elveszettn

magamat. Elfújta a szél az összes embert, akiknek itt kellene lenelem. Eltűntek a szüleim, Jason, a barátaim. Nélkülük üresnek arányinak tűnik a hajó. Úgy érzem, hogy én magam is üres

elentéktelen vagyok.Le kellene mennem a Fagyasztó-szintre, hogy a szüleimigyázzak. Nem lett volna szabad Harley-ra bíznom az őrzésük

Hiszen az én szüleim vannak odalent, nem az övé. A festőneemmi köze nem volt ehhez az egészhez.

Csakhogy amikor eljöttünk, nagyon is jól láttam a szemébenágyakozást. Nehogy már én legyek az, aki elrángatja



sillagoktól.Meg aztán nem is akartam egyedül lenni odalent. Abban a halál

idegben.Leültem az ágy szélére. Semmi kedvem nem volt lefeküdn

Odamentem az ablak előtt álló székhez. Visszapillantottam az ágyr

A takarót összegyűrtem, de nem húztam lejjebb. Az első itt töltöszakámon Koros pontosan ebben a székben ült, miközben én oludtam.

Felhúztam a lábamat, és átöleltem a térdemet. Az ablakámulva aludtam el.

…

Hiába is vártam volna napkeltét. A hajó mennyezeténeözepére szerelt nagy sárga lámpás hirtelen bekapcsolódott, zzel kezdetét vette a nappal.

A fejem annyira kótyagos volt, mintha nem sikerült volna teljeselébrednem. Hoztam magamnak egy pohár hideg vizet ürdőszobából, de az sem segített. Sőt, igazából mlmosódottabbá vált a világ. Iszonyúan fáradt voltam. Elegem v

már a gondolkodásból, az aggódásból. Csupán egyetlen módszemertem arra, hogy a fejemben elcsituljon a zűrzavar.A közösségi szobában egyedül Luthe, a nagydarab gazfickó ál

mikor átsétáltam rajta, hogy beszálljak a liftbe. Hát ez az alosem alszik? Szinte már úgy éreztem, csak azért lóg itt állandóanársalgóban, hogy engem bámulhasson, hogy zavarba hozhassoKis híján megfordultam, hogy ráüvöltsek: bámulja saját magát, n

ngem! Valószínűleg élvezte volna, ha odafigyelek rá. De féltem



őle egy kicsit.A nap csupán néhány perccel ezelőtt kezdődött el. Napkel

élkül nem éreztem, hogy kora reggel lenne. Hétköznaapfényben fürödtem. És ugyanilyen világos lesz délben is, meg perccel a sötétség beköszöntése előtt. Ennek ellenére úgy tűnt, ho

z egész szint alszik még. Megindultam. Elkerültem a lakoészeket, a tehenek mellett futottam, meg keresztülvágtam ukoricaföldeken. Ahogy elsuhantam mellettük, a címerüsiklandozni kezdett. Nagyjából tíz perc futás után ráleltem

megfelelő ritmusra, és a testem végre hajlandónak mutatkoz

elépni a zónába. – Miért szeretsz annyira futni, Mókuci? – kérdezte tőle

ason nagyjából a harmadik randink után. Ez már azutáörtént, hogy csókolóztunk, de még azelőtt, hogy mindeátorságomat összeszedve a tudtára adtam, hogy utálom

Mókuci” nevet. – Már mondtam neked. Imádom azt a pillanatot, amiksak a futásra összpontosítok. Amikor nem marad melőlem, csupán a rohanó lábam.Gyorsabban, gyorsabban kéne futnom.

– Azt hiszem, ezt még én is értem – biccentett Jason, özelebb hajolt, hogy megcsókoljon. Csakhogy én már kislőbbre hajoltam, mert be akartam kötni a cipőfűzőmet, ígsupán az arcomra tudott puszit nyomni. Felnéztem rá. – És persze nyerni akarok. – Nyerni?Képes leszek elfutni ezek elől az emlékek elől. Nem kell má



ennem, mint gyorsabban futni. A kukoricaföldet alacsony kerítatárolja. A túloldalról birkák bámultak rám. Irányt változtattam,

most már a kerítés mellett futottam. – Bizony. Meg akarom nyerni a New York-i maratoni. Errőlmodozom – feleltem és közben nem azért nem néztem

zemébe, mert a zoknim makacs ellenállást tanúsított, hanemmert erről az álmomról eddig soha senkinek nem meséltem.

– A New York-i maratont? – Bizony. Az volna ám a nagy dobás. A világ egy

egklasszabb maratonja. Több mint 26 mérföld. S bejárju

özben az összes városrészt. Ha viszont nem csak végkarom cammogni, mert ugye, nem a részvétel a fontos, akkolengedhetetlen, hogy edzésben legyek. Csak akkor tudoégigcsinálni, ha jó vagyok. – Mennyire jó?

– A legjobbak nagyjából két és fél óra alatt futják le. – Két és fél óra alatti 26 rohadt mérfölded Nem semmi! – Tudom. Nagyon messze vagyok még ettől. De hát...Most néztem rá. Jason kivételesen komolyan vette azt, am

mondtam, és nem tréfálkozott.

– Sikerülni fog. – Két óra alatt 10 mérföldet is épphogy csak lefutok. – Akkor is sikerülni fog. Komolyan. Te sohasem adod fe

Figyeltelek ám. Egy szép napon megnyered a maratoersenyt, én pedig ott leszek a célnál, és várok rád. Egy nag

meglepetéssel.Most már vigyorgott. Igazi, csalafinta kópé módjára.



– Akkor most hármat találhatok? – kérdeztem. – Ilyemeglepetésre gondoltál!

Es akkor megcsókoltam. Minden szeretetemelesürítettem, amit iránta éreztem, és ott izzott benne az iogy Jason ennyire bízott bennem.

Egy váratlan gondolat annyira kizökkentett a futásból, homegtorpantam, s hörögve kapkodtam az ózonillatú levegő után.

Nem csupán arról van szó, hogy nincs többé Jason. Maratoutás sincsen. És New Yorknak is annyi. New Yorknak... Ne

Yorknak! Ami igazi óriás. Rengeteg ember él... élt benne. Nin

öbbé New York. Még ha létezik is ilyen nevű város, az már réem az, ami valaha volt. Nincsenek metróvonalak, nincsen Centark meg maratoni futók, és a Broadwaynak is annyi. Mostanalami teljesen más van a helyén. Mit tudom én, talán repülő kocsagy teleportálók. Sosem fogom meglátni, és már sohasem le

gyanolyan, mint régen volt. Számomra New York mindörökdaveszett.Viszont, suttogta a szívem, itt van Koros.Újra futni kezdtem. Rohanni.Amikor megpillantottam az első embereket, mert a városlakók

elébredtek és elkezdték a napjukat, visszafordultam a Kórhányába.Magamnak nem hazudhattam.El akartam rejtőzni.

…

Lelassítottam, amikor közelről megláttam a teheneket.



Ezek bizony nem közönséges tehenek.Világos, hogy nem tanyán vagy falun nőttem fel. De nem ám

nnek ellenére nagyon is jól tudtam, hogy néz ki egy tehén. Ezekehenek pedig, mert az egyértelműnek tűnt, hogy az itt legelészllatok tehenek, a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítottak az

okonaikra, akiket korábban láttam.Először is, egészen alacsonyak voltak. Kifejezetten mokán

ószágok. A fejük még a vállamig is alig ért. A hímeknek vozarva,

ahogy azt a szarvasmarháktól el lehetett várni, csak zarvak alakja nem stimmelt. Olyanok voltak, mint két jókor

ömbölyű gomba. És nem ilyen alakúra vágták őket, hanemaguktól nőttek gomba alakúra.

A jószágokat szemmel láthatóan annyira érdekeltem, mint ehenek engem. Lihegve és izzadtan megálltam a kerítés melleÁthajoltam fölötte, néhány állat pedig elindult felém. Jóv

zmosabbak voltak a régimódi teheneknél. Olyan hústömeszítette az irhájukat, hogy csak egészen lassan mozogtaMindegyiknek karikalába volt. Megfontolt, lassú elszántsággérődztek. Időnként halkan böfögtek. A föld és a fű szaga miazinte otthon éreztem magamat.

Az egyik állat elbődült, a kiadott hang azonban nem is hasonlítojól ismert múúra. Múúnak indult ugyan, de a vége éles sivításált, mintha egy kismalac panaszkodott volna. Múúú-hh-uuííí!Elhátráltam a kerítéstől. A tehénmalacok némán figyelte

miközben otthagytam őket. Úgy éreztem, valahogy fenyegetés árhatalmas, barna szemeikből.A következő szántóföld legalább kétszer akkora volt, mint



lőzőek. Ezen a helyen nem kukoricát vagy búzát és nem öldbabot termeltek. Hosszú, nyílegyenes sorokban rengeteagyogóan zöld, sűrű levéltakaróba burkolózó növényt láttamehajoltam, és letéptem egy kerek levelet. Vékony, szőrszerű rétorította. Egészen finomnak és törékenynek tűnt. Megkóstoltam,

eserű volt. A szára viszont vastag és kemény. Azt gondoltam, holyasmire bukkantam, ami a sárgarépára vagy a burgonyáasonlított. Az ehető részek bizonyára a föld alatt voltak.Ekkor meghallottam valamit.

– Bíííp!

– 517-es beoltva!Mintha kemény műanyag csattant volna, aztán pedig talp

obogása hallatszott.A hátam mögötti jókora mezőt sűrű dróthálóval vették körbe. A

lacsony kerítés túloldalán egy nálam csupán néhány évvel időseb

ány kuporgott. Nagyjából Harley-val lehetett egykorú. Annyilőrehajolt, hogy nem is láttam, mit csinál. Éppen elengedett eövér, rövid lábú, túlsúlyos nyulat. Az állat elügetett. Néhány léptán rázogatni kezdte a bal hátsó lábát, majd továbbmenngerülten rángatta bolyhos fehér farkát. Jól hallottam, ho

ühösen csattogtatja a fogát, miközben elmenekült a közelből.Már mondani akartam valamit, amikor a lány feltérdelt. Aléhány lépésnyi távolságban egy másik nyúl legelészte a lóherét. ány a legcsekélyebb nesz nélkül az állat után vetette magát. Elkap

hátsó lábát, és mielőtt a nyúl a füle botját is mozdíthatta volneszorította a földre. A lány hátranyúlt, és megragadott egy olyaékony, műanyag számítógépet, amilyet Koros is haszná



Ugyanolyan mozdulattal húzta el a nyúl füle mögött, ahogy entesüzletben a pénztáros is lehúzza fizetéskor az árut. A lapozerkentyű nagyot csipogott. A lány a képernyőre pillantott, maj

maga mellé ejtette a földre. – Szia! – szólaltam meg.

Arra számítottam, hogy meglepem. Eddig ugyanis eghalványabb jelét sem adta annak, hogy észrevett volna. Amikiszont rám nézett, csupán ennyit mondott: – Szia!Ekkor azonban eljutott az agyáig, hogy mit is lát, s kis híj

anyatt esett. Eszembe jutott, hogy miről mesélt Koros, s hongem aztán könnyű felismerni. A futás miatt leizzadt a hajamncseim a fejemre tapadtak. Néhány elszabadult hajszál kicsúszoetve

összefogott hajfonatomból. Elsimítottam a hajamat, ám ezzgazából nem mentem semmire. Ezen a hajón egyszerűen ne

ehetett eltitkolni, hogy ki vagyok. – Te vagy annak a genetikai kísérletnek az eredménye llapította meg a lány. Egy biccentéssel válaszoltam. – Ősfő a

mondta, hogy nem kell beszélgetnünk veled. – Hát, senki nem kényszerít erre – válaszoltam, és mind

nuralmam ellenére némi düh vegyült a hangomba. – Viszont egy kdvariasság senkinek sem ártott még.Beszélgetőtársam félrehajtott fejjel töprengeni kezdett. Közben

áta mögé nyúlt, és megragadta az injekciós tűkkel teli, aprócsosarat. Az apró hengerek fele már üres volt. A maradékbaranysárga folyadék csillogott. Olyan volt a színe, mint a mézzevert vajé.



– Az meg mi a csuda? – kérdeztem. – Védőoltás – válaszolta a lány, majd a nyúl felé fordult, am

még mindig leszorítva tartott a földön.Az állatnak esze ágában sem volt ellenállni. Vaskos hátsó láb

dőnként megrándult, de meg sem próbált kitörni a szorításból.

– Ezek a kedvenc háziállataid? – kérdeztem.Alaposan megnézett magának. Önkéntelenül is az jutott eszemb

mit Ősfő hazudott rólam. Hogy ügyefogyott és fogyatékos vagyo – Nem – felelte végül. – Megesszük őket.Mondjuk, hülyeség volt megkérdeznem. A terület igen tágasna

átszott. Csak a közelben húsz nyulat fedeztem fel, a messzeségbedig még több tucat téblábolt. A bekerített mező túloldalán h

magasodott. Az lehet a lány otthona. Legalábbis, ezt gondoltam. Apület mellett rengeteg további, dróthálóval lezárt láda sorakozo

A z Isten Áldásán több száz ember is élhet. Teljes

ézenfekvőnek

tűnt, hogy olyan gyorsan reprodukálharoteinforrásra van szükségük, amilyenek a nyulak. – Láttam, hogy rohantál – folytatta a lány, miközben még mindnyálra összpontosított. – Mi elől szaladtál? – Csak úgy, futottam – válaszoltam.

Az ismeretlen olyan néma összpontosítással nézett rám, minthmacska lenne. – De miért? – tudakolta.Megvontam a vállamat.

– Miért ne? – Mert semmi haszna sincsen – felelte.A haszna szót úgy mondta ki, mintha az valami szent dolog lenn



mintha csak az érne valamit, aminek haszna van. – Na és akkor, mi van? – kérdeztem.Ahelyett, hogy válaszolt volna, a lány kissé balra hajtotta a fej

majd elfordult tőlem. A kosárból kivette az egyik teli injekciós tűelenyomta a nyúl hátsó lábába, majd elengedte az állatot.

– 623-as beoltva – szólalt meg hangosan.A rugalmas számítógép képernyőjén megjelent egy hullámz

onal, és felvillant a zöld fény. A lány szavai azonnal megjelentegy táblázatban. – Mi ellen oltod be őket? – kérdeztem.

Vajon a nyulak milyen betegségeket hordozhatnak ezen a záajón? – Erősebbek lesznek tőle. Egészségesebbek. Jobb lesz a húsuk

magyarázta, majd a sarkára kuporodott. Újra engem bámult. – TeKórházban laksz, igaz?

Bólintottam. – A nagyapámat bevitték a Kórházba – folytatta. – Jobban van már? – Távozott közülünk.Ezt teljesen nyugodtan, a legcsekélyebb érzelem nélkül mond

iszont a szeme nedvesen csillogott. – Sajnálom – próbáltam megvigasztalni. – Miért? – kérdezte. – Éppen ideje volt. – Hiszen te sírsz!A mocskos kezével megdörzsölte a szeme alatt az arcát. A kez

áros, zöld fülével kevert foltot hagyott maga után. Zavrckifejezéssel bámulta az ujja végén csillogó könnycseppek



Meglepte, hogy a szeméből nedvesség szivárgott. – Nincs rá okom, hogy szomorú legyek – magyarázta az ujégén remegő könnycseppnek.Érzelemmentes, tompa hangon beszélt. Pontosan tudtam, hogyhiszi, amit mond. Még akkor is, ha a teste szerint egészen m

olt a valóság.A lány felkapta a kosarát, majd a lapos számítógépét kerest

Utánanyúlt, de az messzebb volt annál, mint gondolta. A vékonólia kicsúszott a kezéből, és szinte lebegve odaesett elém. épernyő tetején két szóra figyeltem fel: GENETIKA

VÁLTOZTATÁS. – Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem, és a szövegre mutattam.A lány habozás nélkül válaszolt a kérdésemre, amivel meglepettkicsit:

– A genetikai átalakítás révén megváltoztatjuk a reprodukt

éneket és az izomtömeget – kántálta ugyanazon az érzelemmentangon. – A termékenységet a terveink szerint 20 százalékkal, megtermelt hús mennyiségét 25 százalékkal növeljük.

– Akkor te nem is védőoltást adsz be nekik – figyelmeztettemmiközben belenéztem kifejezéstelen szemébe. – A genetik

llományukat manipuláljátok. Világos. Anyukám annak idején maggenetikai kutató volt...Elhallgattam. Ez a lány még mindig azt hiszi, hogy én valamifé

orzszülött vagyok, a hajó fedélzetén lefolytatott, egyik tudományísérlet mellékterméke. – Figyelj rám! Nem az vagyok, aminek Ősfő nevezett. A Földr

öttem. Úgy értem, a Nap-Földről. Ott születtem. Engem



efagyasztottak, csak túl korán keltem fel. Anyukám pedig otthonö... a Nap-Földön a genetikai kutatás szakembere volt. Az olog, amit belenyomtál a nyulakba... az nem védőoltás, haneenetikai módosító anyag. Megváltoztatjátok a nyulak DNS-ét.Úgy bólogatott, mintha minden szavammal egyetértene, vég

zonban így válaszolt: – Ősfő azt mondta, hogy fogyatékos vagy és nem érted olgokat. – De hát, én tényleg a Földről jöttem, bár most nem ez a lénye

Amit mondani akarok, az az, hogy az ilyesmi nagyon veszélyes.

enetikai változást okozó anyagokkal nem szabad játszadozni. Myulakkal sem szabad kísérletezgetni főleg, ha meg akarjátok ennúsukat. Hát, nem tudod, hogy mit művelsz velük? – Ősfő azt mondta, hogy védőoltás van bennük – felelte a lány.Megfordult és távolodni kezdett tőlem.

– Hé, várjál már! Ne menj el! – kiáltottam.A kerítés miatt nem tudtam utánamenni. A lány megállt. Perszsupán csak azért, mert kiszemelt magának egy újabb nyulat. – Figyelj! Ott van a számítógéped. Nézd meg, mit ír! Ott vagy betűkkel, hogy genetikai módosító anyagot fecskendezel be

llatokba. Bizony. Ott van – kiabáltam, és a képernyőre mutattamAz ismeretlen lehajolt, és kíváncsian a képernyőre nézett, minthzeretné kideríteni, hogy mégis, miről beszéltem itt az előbb. Furcsiszen nem először látta az egyértelmű című táblázatot. – Nézd m

meg, mi van oda írva! Ott, ni! Látod bárhol is a védőoltás szót?Lassan megcsóválta a fejét. A tekintete végigsiklott a képernyő

– Akkor pedig...



Elhallgattam és vártam, hogy igazat adjon. Amikor viszont némmaradt, ismét megszólaltam:

– Ez pedig azt jelenti, hogy nem beoltod a nyulakat, hanemegváltoztatod a DNS-üket.

A lány tágra nyílt szemmel bámult rám. Egy pillanatig azt hittem

megértette, amit mondtam. – Jaj, dehogyis! – kiáltott fel végül. – Tévedsz! Ősfő minde

lmagyarázott. Ezek itt védőoltások.Az orrom alá tartotta az injekciókkal teli kosárkát.

– Ettől egészségesebbek lesznek a nyulak. Erősebbek. Javul

úsuk.Tiltakozni akartam, de tágra nyílt, ártatlan és üres szemébe nézv

megértettem, hogy nem lenne semmi értelme. Nem azéorzongtam meg, mert fáztam. A bőrömön közben megszáradt

zzadság. Ősfő uralma egyszerűen elképesztett. El sem tudta

épzelni, hogy ez a lány mitől ennyire tohonya. Hogy a csudábem hiszi el azt, ami ott van az orra előtt? Talán azért, mert a tényellentmondanak Ősfő szavának? Nem lehettem biztos abban, hoalóban ez a félelmetes vénség a felelős a kirángatott hűtőládákégy dolog azonban nagyon is nyilvánvalóvá vált: ha ő az elkövető

hajó teljes legénysége elvakultan felsorakozik a háta mögé, akklegcsekélyebb esélyem sincs arra, hogy szembeszálljak vele.



34. KOROS

MÁSNAP REGGEL ÉSZREVETTEM

az ajtóm alatt beszivárgsillagfényt. Amikor ásítozva és nyújtózkodva kiléptem zobámból, azt láttam, hogy Ősfő leengedte a navigációs térképedő fémfüggönyt, és feltárta a csillagként ragyogó villanykörtéket. – Hé! – csattant fel az idős férfi.A szobája bejárata mellett állt, és hátát a falnak vetve a fen

amis ragyogást bámulta. Odajött mellém, amikor leültem a földr

igyelmemet nem kerülte el a fémpadlón csattanó üveg hangja. Aányítók gyártották az italt. Ősfő megpróbálta elrejteni a palackoe elkésett vele.Mindketten a villanykörtéket bámultuk.

– Néha elfelejtem, hogy milyen nehéz – szólalt meg a mesterem

Hiszen már... nagyon régóta csinálom.Hatalmasat sóhajtott. Bár az ital éles, szúrós szaga ott lebegett

evegőben, Ősfő nem volt részeg. A palackra sandítottamKinyitották, de legfeljebb egy vagy két korty hiányzott belőle. Ősem okozott csalódást. Még az italozásban is mértéket tart.

– Tudom, hogy milyen nehéz – válaszoltam. – Dehogy tudod! – rázta meg a fejét. – Igazából fogalmad sinóla. Csak most kezded megérteni. Neked... nem kellett olyöntéseket hoznod, mint nekem. Nem kellett utána elviselned saj

magadat.

Miről beszélhet?Mit követhetett el?



Lényem egy része, mégpedig az, aki jól tudta, hogy milyen, alaki 16 éven keresztül Korosként él, nem pedig 56 éven keresz

Ősfőként, feltette nekem a kérdést: Mi volt az, amit meg kelle

ennie?Hiszen nagyon is jól ismertem Ősfőt. Ami pedig ennél

ontosabb, tisztában voltam a feladattal. Azt is tudtam, hogy miéellett végrehajtanunk. Hogy számunkra miért nincs különbség let és a szolgálat között. Mi az, amit meg kell tennünk. – Sokkal egyszerűbb volna, ha még élne a téged megelő

Koros. Törődhetne veled és felügyelhetné az Időszakot, én ped

dafigyelhetnék a... – Mire? – kérdeztem előrehajolva. – Minden másra.Mostanra feltápászkodott. A hamis csillagok fénye foltok

estett a testére. Nagyon öregnek látszott. Sokkal öregebbnek, mi

milyennek valaha láttam. Csakhogy nem az évek múlása tennyire vénné. – Gyűlölöm az Időszakot – vicsorogta.Egyértelmű volt a hangjából fröcsögő undor.Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy miért, ám Ősfő m

sak rám sem nézett. Ráadásul valami elnémított. Lehet, hogy azéyűlöli az Időszakot, mert nincs senki, akivel pározhatna? Sohgyetlen alkalommal sem voltam tanúja annak, hogy úgy nézolna bármelyik nőre, ahogy régen Harley nézett a barátnőjére

Vagy

ahogy én néztem Amyre. Lehet, hogy valamikor volt párjAmikor eljött az ő Időszaka. Aztán az a nő meghalt. LehetségesNagyot nyeltem. Nem mondhatnám, hogy korábban ne töprengte



olna ezen a kérdésen. Sokat törtem a fejemet azon, hoalójában Ősfő az én... – Ne legyél büszke! – harsant fel a hangja, amitől szétszaladtak

ondolataim. – Tessék?

– Ne legyél büszke! Egyszerűen csak tedd, amit tenned keüggetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem. Ősfőként semmire seehetsz büszke. A kérdésekre soha nincsen helyes válasz. Tartsletben ezt a bandát! Nem számít, hogyan. Csak tartsd életben eztohadt hajót!

Felkapta a szinte teli üveget, és bezárkózott a sötét szobájába. émfüggöny újra eltakarta a hamis csillagokat, én pedig egyed

maradtam a sötétben.Egy órával később kezdődhetett az új nap. Ősfő is felbukkant

zobájából. A ruhája makulátlanul tiszta volt, akárcsak a tekintet

A lehelete illata ellen sem lehetett kifogásom. Úgy véltem, hogy neta ki az üveget. Mintha csupán álom lett volna a hazug csillagolatti beszélgetés.

Az idős férfi határozott léptekkel haladt az Irányító-szintre vezeedélzeti ajtó felé. Sánta lépteinek zaja valósággal betöltötte

sarnokot. A némaságot csupán ez az egyetlen zaj törte meg. – Az egész tegnapi napot azzal a nap-földi lánnyal töltötted zólalt meg végül, amikor felemelte a kerek ajtó fedelét.

Megvontam a vállam. – Nincs időm arra, hogy ebben a pillanatban veled foglalkozzam

A hajó mindennél fontosabb. Azt viszont lefogadom, hogy semmibetted a legutóbbi feladatodat. Ugye, igazam van? Nem derített



i, hogy mi a széthúzás harmadik oka?Lehajtottam a fejemet. Tényleg elfelejtettem. Mintha időtl

dőkkel korábban kaptam volna azt a feladatot. Amikelsandítottam, Ősfő a válla fölött hátrabámult. Nem nézett zemembe. Nem tudhattam, mi jár a fejében, azt viszont biztos

ettem, hogy semmi jó. – Hát, rendben – szólalt meg végül. – Rendben? – Legyél csak állandóan a közelében – felelte. – Akkor ma

aját szemeddel látod, hogy milyen zűrzavart okoz.

Megfordult, és lement a kerek ajtón keresztül, magamra hagyokérdéseimmel, melyekről tudtam, hogy nem fogja megválaszolni.Azonnal elindultam a gravi-cső és a Tápláló-szint irányába. Ős

ngedélyt adott arra, hogy ejtsem a házi feladatot, és helyeArnyvel töltsem az időmet, és eszem ágában sincs megkérdőjelez

döntését. Orion ott ácsorgott a Feljegyzések Csarnokánerandáján. A hátával eltakarta Ősfő képét. Ezt látva önkéntelenvigyorognom kellett. Integetve siettem el mellette.Még soha nem láttam, hogy ilyen sokan lettek volna a kertbe

gyetlen szót sem hallottam, ám a bokrok között, a fák tövében

zobor lábánál és az ösvény kellős közepén is lihegő és nyöszörglakok párzottak. Át kellett lépnem néhány összefonódott, izzaesten ahhoz, hogy bejussak a Kórházba.

A lift szerencsére üres volt. A szaga viszont egyértelműemutatta, hogy nemrég itt is voltak néhányan.

A Kóterban még nem indult útjára az őrület. Igaz, Victria Bartie az egyik sarokban csókolódzott, a színjátszó csoport tagj



özül pedig jó néhányan valósággal rátapadtak az üvegfalra, deegtöbbjükön volt ruha.

Félig-meddig arra számítottam, hogy Amy is pontosan úgiselkedik, mint a többiek. Kicsit reménykedtem is ebben. Amikzonban bekopogtam hozzá, kiderült, hogy más a helyz

elöltözve bámult ki az ablakon. – Ezekbe meg mégis mi ütött? Csak úgy egymásnak este

mindenki szeme láttára... – suttogta, amikor bementem hozzá zobába. – Elkezdődött az Időszak.

– De hát... ez nem normális. Az ember nem viselkedik így. Ezesak... párzanak. Nem ilyen a szerelem.

Megvontam a vállamat. – Hát persze hogy párzanak. Éppen ez benne a lényeg. Élet

ell adni az új szüleménynek.

– De mindenki? Egyszerre mindenki? Minden embernek moutott eszébe, hogy szexelni akar? Némán biccentettem. Lehet, hogy ennek a lánynak a szü

emmit sem meséltek az Időszakról. Pedig már elég idős ahhoogy tudjon ezekről a dolgokról. Minden állatfajnak megvan

árzási időszaka. Ez az emberekre ugyanúgy igaz, mint a tehenekrbirkára meg a kecskére. Amy felmordult. – Biztos tettek valamit a vízbe – mondta erőltetett nevetéss

mintha viccnek szánta volna. Utána viszont ismét elsötétedett rca. Olyan halkan folytatta, mintha főképpen önmagánizonygatná a dolgot. – De ez akkor sem természetes.

Nem válaszoltam neki. Egész egyszerűen képtelen voltam más



ondolni, mint hogy mi lesz, amikor majd mi leszünk húszéveseAkkor majd ránk jön az Időszak. Csak ránk. Kettőnkre.

Amy mondott valamit. Megráztam a fejemet, hogy töröljem gyamat megszálló gondolatokat. – Lejössz? – kérdezte.

– Hova? – Lejössz velem, hogy meglátogassam a szüleimet?Vettem egy mély lélegzetet, majd megfontoltan kifújtam

evegőt. – Amy... a szüleid még mindig le vannak fagyasztva.

– Tudom – felelte nyugodt, színtelen hangon. – Ennek ellenéátni akarom őket. Nem hiszem, hogy képes volnék anélkül őrköddalent, hogy előtte ne nézném meg őket rendesen.Így aztán lementem vele.A Fagyasztó-szinten már égtek a lámpák. Először Amy lépett

liftből. Körülnézett. A tekintete végigsiklott az egyforma, négyzlakú ajtók hosszú sorain.Utánamentem, amikor némán elindult az egyik folyosón. Az ujja

égighúzta a fémajtókon. A sor végére érve odafordult felém. – Azt sem tudom, hogy melyikben vannak – szólalt m

étségbeesetten. – Mindjárt megnézem neked – feleltem. Megkerültem, damentem a sor végére állított asztalhoz. Felemeltem a rajta fekvffyt. – Mi a szüleid neve? – kérdeztem. – Maria Martin és Bob... vagyis Róbert Martin.Beírtam a nevüket a képernyőn megjelenő billentyűzettel.



– A 40-es és a 4l-es.Mielőtt visszatehettem volna a liffyt, Amy rohanni kezde

Halkan számolta a szekrényeket. Végül megtorpant a szüorszámával jelölt két, egymás melletti ajtó előtt. – Akarod, hogy kinyissam? – kérdeztem.

Azonnal biccentett, ám amikor kinyújtott kézzel közelebb léptemmegragadta a csuklómat.

– Majd inkább én – kiáltotta, ám a végén nem mozdult.Csak állt és a zárt ajtókat bámulta.



35. AMY

LÁTNI AKARTAM ŐKET.

A tekintetemmel végig akartam simítani anyu szeme körül mosolygó ráncokat. Hozzá akartam szorítani sima arcomat aporostás képéhez.Látni akartam őket.Csak hát, azt viszont semmiképpen nem akartam, hogy a szüle

elyett két lefagyasztott húskupac táruljon a szemem elé.



36. KOROS

– AMY?

Mind a kerten megpördültünk. A sor végén Harley állt. – Te meg mit keresel itt? – kérdeztem.A barátom hatalmas ásítással odajött hozzánk.

– Őrködtem. Abban maradtunk, hogy őrködni fogoKettőtökön kívül senki más nem volt idelent.

– Ma éjszaka majd én maradok lent – nyögtem ki bűntudatosa

mert jól láttam Harley szeme körül a sötét foltokat. – Dehogyis! – vigyorgott rám a festő. – Nem teheted. Ős

elfigyelne rá. Én meg amúgy is egészen jól érzem magam idelenNyugi van, és senki nem zavar, amikor festek.

Túlságosan jól ismertem Harley-t. Tudtam, hogy mily

megszállottan tud viselkedni. Valószínűleg ideje nagy részét sillagok bámulásával töltötte ahelyett, hogy a fagyasztottakigyázott volna. Közelebb hajoltam hozzá, hogy Amy ne hallja. – De hát, a tablettáid... Nem csupán a kék és fehér színű nyugtatókról beszéltem

melyeket nem csak mi ketten, de a Kóter minden lakója szedeHarley

jóval többfajta gyógyszert kapott a kis „közjátékai” miamióta csak... – Nem lesz semmi bajom – méltatlankodott.Bár nem lehettem egészen biztos abban, hogy hihetek neki,

Amy felé vetett pillantásából azonnal megértettem, hogy nem akarány jelenlétében erről a dologról vitatkozni.



– Miért nem jössz velünk? Amy megtalálta a szüleit – feleltezért.

Harley habozott, szeretett volna visszatérni a csillagokhomikor azonban meglátta a szememben csillogó aggodalm

meggondolta magát.

– Hát, persze – vágta rá, bár közben a zsilip felé vezető folyoányába pillantott.Aggódni kezdtem, amikor felfigyeltem a szemében felsötét

rességre. Lehet, hogy mohó vágyakozás ragyog a szemébenegutóbb is ilyenfajta megszállottság áldozatává vált.

– Ennyi elég volt nekem – szólalt meg Amy a hátam mögött. – Biztos vagy ebben? – kérdeztem. Némán bólintott. – De... nem akarod elhozni a ládádat? – kérdeztem, miközb

gy pillantást vetettem a liflfyre.

– Milyen ládámat? – Hát azt, amiben a lefagyasztásotok előtt összepakoltad olmidat. A feljegyzések szerint te is, meg a szüleid is hoztak egygy ládát.



37. AMY

A SZÍVEM VADUL KALAPÁLT , amikor Harley társaságában Koryomába eredtünk az apró, fémnégyzetekkel borított folyosó

Nemsokára átértünk egy helyre, ahol mintha öltözőszekrényorakoztak volna egymás mellett.

Én aztán semmit sem csomagoltam az útra. Apu és anyu egyetlzóval sem említette, hogy bármit is elhozhatok magammal.

Koros kinyitotta az egyik szekrényt. Odabent tíz bőrön

agyságú ládát helyeztek el. – Na, ezek azok – kiáltotta, miközben kihúzott három lád

Harley-val együtt ott álltak mellettem, amikor megnyomtam az eláda kioldógombját. A teteje halk pukkanással nyílt ki. A csomaddig légmentesen le volt zárva.

Alighanem anyu ládáját nyitottam fel. Mihelyt felemelkedett eteje, azonnal megéreztem anyu parfümjének illatát. Becsuktamzememet, és mélyen beszívtam a levegőt. Hosszú-hosszú évekkzelőtt pontosan ugyanezt a csodálatos illatot éreztem, amiknyukám ruháit magamra véve jelmezbált játszottam. Amik

zonban az orromon keresztül szívtam be a levegőt, ráébredtemogy csak a tartósító gáz keserű szagát érzem, anyu parfümjénlatát csupán a képzeletem idézte fel az elmémben.

A holmik tetejéről kiemeltem egy halom átlátszó műanyagbsomagolt fényképet.

– Az meg micsoda? – tudakolta Harley. – Az óceán.



A festő leesett állal bámulta a képet. – És az? – kérdezte Koros. – Az a kép akkor készült, amikor az egész család kirándulni voGrand Canyonban.Odanyújtottam a képet, és Koros átvette tőlem. Az ujja hegyév

égigsimította a kőfalat, amelyikbe mély szakadékot vájt Colorado folyó. Hitetlenkedő arckifejezését látva azt hihette volnz ember, hogy a fiú igazából nem akarja elhinni, hogy a szüleim z én hátam mögött látszó táj nem csupán illúzió. – Az ott mind vízből van? – szólalt meg Harley.

Egy olyan fényképre mutatott, amelyiken hétéves korombomokvárat építettem a vízparton. Nevetni kezdtem. – Víz az egész, bizony! Csak hát, sós, ami elég undorító. Viszohullámok egyre csak jönnek. Fel és le. Ki és be. Apukámm

eugráltunk a hullámokba. Kipróbáltuk, hogy meddig sodorn

magukkal, aztán a hullámot meglovagolva visszasodródtunk ízpartra. – Az a rengeteg víz – mormogta Harley. – Mennyi víz!A többi kép nem volt annyira izgalmas. Elsősorban enge

brázoltak. Csecsemőkoromban. Totyogó kisgyerekként,

agyszüleim

kertjében, a tök indái között. Első napom az iskolábaA bál estéje. Csillogó, fekete ruhát viseltem. Jason mellett álltamki átnyújtotta a búzavirág csokrát.

Turkálni kezdtem a láda mélyében. Volt valami, amiről biztosaudtam, hogy anyu semmiképpen nem hagyta volna a FöldöAmikor megmarkoltam az apró, kemény tárgyat, a szívem majdneihagyott egy ritmust. Kihúztam a kerek tetejű, bársony dobozkát



ádából, és a tenyeremen egyensúlyoztam. – Az meg mi a csuda? – hallottam Koros hangját.Harley még mindig az óceánt bámulta.A dobozkában egy aranykereszt feküdt aranyláncon.

agyanyám keresztje. Koros kacagni kezdett.

– Na, nehogy már azt mondd, hogy te is azok közé tartozol, aklhiszik azokat a tündérmeséket!

A torkára forrt a nevetés, amikor a nyakamba akasztottam eresztet. A tekintetem végig az övébe fúródott. – Ez a hajó az Isten Áldása nevet viseli – szólaltam me

miközben megigazítottam a keresztet, hogy pontosan a melleözepén feküdjön. – Ez a kifejezés csak annyit jelent, hogy jó szerencsével járunk

zólt Koros.Elfordultam tőle, és kibámultam a Fagyasztó-szint deres ajtaján

– Ennél sokkal többet jelent. Nagyot nyeltem, és visszaraktam a képeket a ládába. Kivéve amelyiken a családommal együtt a Grand Canyonban vagyok.

A kereszt előrelendült, amikor lehajoltam apu ládájáhoeginkább könyvek voltak benne. Némelyiket felismertem

hakespeare összes művei, A zarándok útja, a Biblia, Galaxtikalauz stopposoknak. Tíz vagy tizenkét könyv harcászatról,úlélésről és

természettudományokról szólt. Három könyv viszoalójában vastag, üres füzetnek bizonyult. Volt mellettük egsomag Rotring ceruza is, még az eredeti zárt tasakban. Magamhettem egy jegyzettömböt és három ceruzát.Rövid habozás után kivettem a ládából Szun-ce könyvét,



áború művészetét. Még soha nem olvastam, de a címe alapjalán találok benne pár jó tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mörténjen a gyilkossal. Azzal, aki lekapcsolta az embereket a géprőGyorsan a jegyzettömb alá dugtam, és reméltem, hogy Koros negyelt fel rá, valamiért ugyanis határozottan úgy éreztem, hogy

mestere, az a vén fajankó felelős az egészért. Az a szörnyalsejtelmem támadt, hogy ha majd elszabadulnak az indulatokkor egy szál magamban kell hadat viselnem Ősfő ellen.

És aztán megláttam.A plüssmackóm.

Felemeltem. A nyakába kötött nagy, kék masni most is csáléógott. Az orrán igencsak megkopott a bársony, a jobb mancedig szinte teljesen csupasszá vált, mivel csecsemőkoromban nehüvelykujjamat szopiztam, hanem a mackó mancsát.Magamhoz öleltem Borostyánt. Olyan valamire vágytam, amir

ontosan tudtam, hogy nem kaphatom meg a plüsstől és a játélésétől. – Nézd meg azt is! – szólított fel Koros, és felém tolta armadik ládát, miközben én lecsuktam apuét.Mélyen beszívtam a levegőt, és magamhoz szorította

Borostyánt.A láda üres volt. – Hol vannak a cuccaid? – csodálkozott a hátam mögött á

Harley.Könnycseppek futottak végig az arcomon.

– Apu egy percig sem hitte, hogy eljövök velük – mondtaalkan. – Semmit sem csomagolt be számomra, mert azt gondol



ogy nem fogom elkísérni őket az útra.



38. KOROS

NEM LESZ SEMMI BAJ – szólaltam meg. – Van itt minden a hajómire csak szükséged lehet. Nem kell aggódnod a ruhád meg yen dolgok miatt.

Harley a karomra ütött. – Mi van?Amy magához szorította azt a szövetből készült állatot,

elkapta az írótömböt, a ceruzákat, a könyvet meg a fényképet, am

iválasztott a szülei ládáiból. – Kész vagyok – szólalt meg színtelen hangon.Harley segített visszarakni a ládákat a szekrénybe. Közben vég

okatmondóan bámult, és a szemöldökét vonogatva Amy feiccentett. Rá nem tudtam jönni, mit akarhat tőlem.

Csatt! Husss! Bummm!Amy azonnal elejtette a kitömött állatot, a könyveket meg

eruzákat. A fénykép lassan a föld felé lebegett, a ceruzák pedangosan csattantak. – Ismerem ezt a hangot – hördült fel, és már ott sem volt.

Végigrohant a folyosón a lefagyasztott testek sorai felé. – Amy, várj! – kiáltotta Harley, én pedig máris a lány utáetettem magamat.

Amy csúszva próbált megállni a 60-as sorszámú tárolók solőtt.

– Igyekezzetek! – sikoltotta.Befordultam a sarkon. A folyosó közepére kihúzott üvegládáb



ára szállt a magasba. – Te voltál az? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam a válas – Hogy a fenébe lettem volna? – vágott vissza érdes hangon

ány. Valósággal hadart. – Ő is úgy fog felébredni, mint én?A tartályra pillantottam. A benne fekvő nő magasabb é

estesebb volt, mint Amy. Göndör haja és a bőre is sötétebb volt anyémnél. A láda tetejére szerelt elektronikus egység fénye vöröseillogott. A fekete dobozkára pillantottam. Egyszerűen lekapcsoltábelső kapcsolóval.Egy ujjal megnyomtam a tele-gyöngyöm gombját.

– A hívott fél: Doki. Most azonnal! – Mi az? – hallottam az orvos hangját a tele-gyöngyből. – Doki! Itt van még egy! Kiszedtek még egy tartályt! Gyeyorsan! – Hogy micsoda?

– Lent a Fagyasztó-szinten. Itt az egyik lefagyasztott. Egy nKihúzták középre. Vörös a fénye!

– Azonnal ott vagyok.Doki megszakította a kapcsolatot. Erősen reméltem, ho

alahol a közelben járhat. Ha éppen a Kórházban volt, percek al

deérhet. Ha viszont a városban vagy az Irányító-szinten, akkóval tovább tart majd. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Harley. – Valaki pontosan ugyanazt tette ezzel a nővel, amit velem is

magyarázta Amy. – Valaki lekapcsolt, és itt hagyott, hogmeghaljak.

– Ő is fel fog ébredni? – tudakolta Harley.



– Nem tudom. Talán, ha visszakattintjuk a kapcsolót, isszatoljuk a helyére... de nem tudom. Nem merek hozzányúln

Nagyon egyszerűnek tűnik, de hát... – Ne hagyjátok, hogy felébredjen! – szólalt meg Amy halkan.

A fagyasztás szörnyű dolog, de még mindig jobb annál, mint h

gyedül marad az ember.Fájdalom nyilallt a szívembe. Amy még most is magányosna

artja magát. – Koros? – kiabálta valaki. – Itt vagyok! – üvöltöttem vissza. – A tartály száma...

Megnéztem, mi van a nyitott ajtóra írva.Doki rohanva érkezett hozzánk. Félrelökte Harley-t, miközb

dahajolt az üvegláda fölé. Letörölte a felszínét eltakaró párát. – Csak nemrég került ki ide – állapította meg. – Szinte alig olva

meg.

– Az jó jel, ugye? Ugye, jó? – kérdezte Amy, miközben enyerét rászorította az üvegre.Mintha csak megpróbálna keresztültörni a jégen, ho

megszoríthassa a nő kezét. – Pontosan – vágta rá Doki.

Ahogy arrébb mozdult, összeütköztünk. Hátrébb léptem.Az orvos a tartály fölé hajolt, és alaposan szemügyre vette lektronikus dobozkát. Egy lifíyt rákapcsolt a dobozból kiálló egyezetékre, és leolvasta a képernyőn felbukkanó számadatok

Nagyot nyögött, és én nem tudtam eldönteni, hogy elégedett valszörnyedt nyögést hallottunk. Gépelni kezdett a liffy felszíné

majd leválasztotta a vezetékről, mielőtt visszakattintotta volna



apcsolót. A vörös helyét zöld fény vette át.Az üvegtartályt visszatolta a fagyasztókamrába. Becsapta

tót, és lehúzta a zárat. Mintha hideg fuvallat csapott volna le ránz volt az egyetlen nyoma annak, hogy a 63-as számú utas kikerünnan.

– Nincsen semmi baja – állapította meg Doki. – Éppen időbaláltatok rá. – Figyeljetek csak! – hallottam meg Harley kiáltását.Meglepődve néztem hátra. Harley nem ácsorgott mellettün

anem arrébb sétált. Már nem is láttam, mert eltűnt a folyosóról.

– Honnan tudtad, hogy itt van ez a nő? – kérdezte Doki. – Én hallottam meg – magyarázta Amy.Az idős férfi arcán ráncok jelentek meg, olyan erős

sszpontosított. – Ez pedig azt jelenti, hogy bárki is tette, veletek egyszerre v

delent. Amúgy, ti mit kerestek ezen a helyen? – Meg akartam mutatni Amynek a szülei ládáit – vágtam rmielőtt a lány megemlíthette volna, hogy a szüleit akartuk megnézn

Ebben a pillanatban ugyanis nagyon úgy éreztem, nem lenzerencsés elárulni, hogy meg akartuk piszkálni a fagyasztóládákat

– Hé... figyeljetek csak! – zendült fel újra Harley kiáltása.Két sorral arrébb járhatott. – Nagyon nem tetszik ez nekem – folytatta Doki. – Az ille

sztában volt azzal, hogy ti is idelent vagytok. Tudhatta azt is, hogmeghalljátok, amikor csinál valamit. Hármótokon kívül járt itt bármás is?

Összenéztem Amyvel.



– Én senkit sem láttam – válaszolta. – Én sem. – Figyeljetek már! – üvöltötte Harley. – Mi van már? – bömböltem vissza. – Gyertek ide, a 20-asok sorába! Most azonnal!

Doki elindult, ám Amy meg én jobban tudtuk, hogy mit kennünk. Azonnal futásnak eredtünk. Harley nem viccből kiabyen kétségbeesetten. Valami nagyon nem lehet rendben odaát.

Miután befordultunk a sarkon, egyből megértettük, hogy a fesmiért bömbölt.

A folyosó közepén egy másik tárolóegység feküdt. Csakhogy már megolvadt. A csillogó lében pedig már csak egy halott féebegett.



39. AMY

– Ó! – NEM AKARTAM HANGOSAN FELKIÁLTANI.

Csakhogy ismertem ezt a férfit.Mr. Kennedy anyukám munkatársa volt. Mindig is úgy véltem

ogy eléggé hátborzongató alak. Azok közé a vén fafejek közartozott, akik sohasem nősültek meg, és valamiért a fejükbe vettéogy a magas életkoruk miatt nem számít, hogy perverz disznó

Állandóan megpróbált belesni anyu szoknyája alá, kivéve, amik

ppenséggel az járt az eszében, hogy leverjen valamit az asztalrómit azután udvarias kislányként nekem kellett volna előrehajolelvenni a padlóról, ha éppen bent jártam látogatóban aboratóriumban. Anyu csak nevetett, ha szóba hoztam a dolgot, áekem cseppet sem tetszett az az elképzelés, hogy mit művelhet

tthon ez a Mr. Kennedy anyu térdhajlatának vagy az enekemnek az emlékén mélázva.Most pedig holtan lebegett előttem a fagyasztófolyadékban.

zeme tágra nyílt, és homályos bevonat borította. Sápadt, sárgőre

leginkább átázott szivacsra emlékeztetett. Az álla elernyedt.

ofazacskója valamiért kiduzzadt, mintha két, apró, vízzel téggömb lebegett volna az állkapcsa fölött. – A 63-assal csupán a figyelmünket akarta elterelni – állapítot

meg Koros. – Hát, azt nem hinném – válaszolta a doktor. – Ez már jó ide

dekint van.Felnyitotta az üvegtartály tetejét. Harley és Koros segített ne



erakni az üveglapot a padlóra. A doktor belemártotta az ujját a MKennedyt körülvevő folyadékba.

– A víz hűvös, de már nem hideg. Valószínűleg tegnaapcsolták le. Legkésőbb a mára virradó éjszaka során.Koros a szemembe nézett. Miközben mi ketten kacag

zaladgáltunk az esőben, Mr. Kennedy itt fulladt meg. Miközben pár a tóparti padon szeretkezett, ez a férfi éppen haldoklo

Amikor lehántottam magamról a nedves ruháimat, és beálltamőzölgő zuhanyba, majd a sötét mezőket bámulva elszunnyadtam

Mr. Kennedy elmerült a halál vizében.

Eszembe jutott az is, hogy Harley lent volt, amikor itt járt yilkos. – De miért? – kérdeztem.A doktor írni kezdett a vékony számítógépbe.

– A 26-os. A neve pedig...

– Mr. Kennedy – vágtam a szavába. – Igen, tényleg – nézett rám az orvos meglepődve. – Ismertem azelőttről. – Aha, sajnálom – vágta rá, de igazából nem gondolta komolyagyszerűen csak próbált udvariasan viselkedni. – Szóval, a 26-os

– Mr. Kennedy. – Mr. Kennedy fegyverszakértő volt. – Komolyan? – kérdeztem csodálkozva.De hiszen ez a férfi ugyanannál a részlegnél dolgozott, mint any

A legcsekélyebb mértékben sem sejtettem, hogy bármi köehetett a fegyverekhez. Mert anyunak nem volt. Ő genetikutatással foglalkozott. A DNS-t kutatta, nem fegyvereket.



A doktor bólintott. – A biológiai fegyverrendszerek szakértője volt. Itt azt látom

ogy részt vett egy olyan kormányprogramban, amelyik ökológombákat akart kifejleszteni. – De hát, ki lehet a tettes? – kiáltotta Koros. – Ki kapcsolta

zeket az embereket? Először William Robertsont, aztán a nőt,3-ast. Most meg ezt a fickót. – És engem – tettem hozzá.Koros a homlokát ráncolva meredt rám.

– Két áldozat... és két véletlen megmenekülés – töprengett

oktor. – És az egésznek semmi értelme sincs – ráztam meg a fejem

Azt az üres fagyasztókamrát kezdtem bámulni, ahol nemrég MKennedy feküdt. Körülötte hosszú sorokban húzódtak a paránzámozott ajtók. A gyilkos hány fagyasztótartályt fog még kiüríten

mielőtt megállítjuk?



40. KOROS

HARLEY ÉS ÉN DOKI KÉRÉSÉRE

odatoltuk Mr. Kennedyt silipkapuhoz. Amy azt mondta, hogy megvár minket. Én azonbontosan tudtam, hogy igazából át akar menni a másik sorba, ho

megnézze a szülei ajtaját. Ellenőrizni kívánta, hogy azok még mindárva vannak-e.

Doki kinyitotta a zsilip belső ajtaját. Harley és én letettüdabent a holttestet. Az ajtó bezáródott, hogy megvédjen minket

yílt űr fogaitól. A festő tágra nyílt szemmel, valósággal rátapadt erek ablakra. Örömmel töltötte el, hogy ismét láthatja sillagokat. Én viszont csupán Mr. Kennedy felpuffadt testét látta

magam előtt.A barátom felé fordultam, akinek ragyogó szemében csillago

milliárdjai szikráztak. Valósággal itta a látványt, megtöltötte velükelkét. Két tenyere rásimult az ablakra, és egy őrült pillanatig aittem, kinyitja az ajtót, hogy Mr. Kennedy után repülv

megérinthesse a csillagokat. A külső zsilipajtó bezáródott, sillagok fénye azonban továbbra is ott tündökölt a baráto

zemében. – Még soha ilyen gyönyörű dolgot nem láttam – suttogta. – Na, persze! Lefogadom, hogy Mr. Kennedy egyetért veled

morogtam, de Harley nem törődött az ugratásommal. – Na, gyertek, fiúk! – szólt ránk aggódó hangon az orvos.

A szeme körül elmélyültek a ráncok.Amy éppen az arcát törölgette, amikor visszaértünk hozzá. Új



magához vette a kitömött állatot, a fényképeket, a ceruzákat ésönyveket. Mindent, amit az előbb elejtett a szekrények előtt. Do

megnézte magának a lány kezében tartott holmikat, de nem tmegjegyzést. Felkapott egy liffyt, és piszkálni kezdte. Úondoltam, csak az időt húzza, felkészül arra, hogy vég

megszólaljon, s elmondja, amit el akar mondani, de aztán rájöttemz idősebb férfi valójában azon töprengett lázasan, hogyan zámoljon be minderről Ősfőnek. Megértettem azt is, hogy miéiszkálja annyit azt a liffyt. Időt akart nyerni, hogy kitalálhasson elyan magyarázatot, amivel én is egyetértek.

Kihúztam magam. Korábban az orvos pillanatnyi habozás nélkelhívta volna Ősfőt. Nemhogy nem törődött volna velem, még csem is gondolt volna rám. – Koros, tudom, hogy te tisztában vagy a helyzet súlyával

zólalt meg végül. – Amy és Harley, figyeljetek! Életbevágóa

ontos, hogy senkinek se szóljatok minderről. Se Mr. Kennedyrőe a zsilipkapuról.Szúrós pillantást vetett Harley-ra.

– Ne beszéljetek az itt fekvő emberekről! Arról pedig végképe, hogy a Kórház alatt van még egy szint! Mindennek titokban ke

maradnia!Majd most, mindjárt, éreztem, hogy így lesz: Doki még mindgy vélte, hogy jelentenie kell Ősfőnek.

A keze lassan elmozdult a tele-gyöngy irányába.Tessék! Megmondtam.

– Nem kell szólnod Ősfőnek! – figyelmeztettem. – KezeskedeAmyért és Harley-ért.



Csupán kissé kellett áthelyeznem a súlyomat ahhoz, hogy a kársam és az idősebb férfi közé kerüljek. Mindig is magas voltammost pedig kifejezetten kihúztam magamat. Ahelyett, hogmeggörnyedtem volna, arra kényszerítettem a férfit, hogy felemeljeejét, mert csak így nézhetett a szemembe.

Rövid habozás után végül biccentett. – Te vagy a Koros.Ezalatt persze azt értette, hogy végül én tartozom ma

lszámolással Ősfőnek. – Halacska meg én befogjuk a szánkat – szólalt meg Harley,

gy karral átölelte Amy vállát. – Miattunk nem kell aggódnod.Ennek hallatán Doki azonnal újra gyanakodni kezdett.

– Lehet, hogy mégiscsak oda kéne szólnom Ósfőnek. Hoiderüljön, mit is gondol. – Nem! – szóltam rá.

– Tessék? – Az én szavam is pontosan annyit ér, mint az övé. Fent mombol az Időszak, és létrejön az én szüleményem. Doki, itt deje, hogy bennem is bízzál, ne csak Ősfőben. Én pedig amondom, hogy Amy és Harley rendben van. Nem számít, hogy m

udtak meg, bízhatunk bennük. Azt mondom, ideje mennünk!Mielőtt az orvos megszólalhatott volna, még hozzátettem: – Először azonban látni akarom a liffydet. – A...? – A liffydet – ismételtem meg, majd kivettem mozdulatlan ujj

özül a digitális membrán-számítógépet.A szkenner beolvasta a hüvelykujjam lenyomatát és megengedt



ogy Ősfő/Koros belépjen a rendszerbe. Gyorsan gépelni kezdtemA liffy túlsó oldalát feketére vettem. Nem akartam, hogármelyikük is lássa, mit keresek.Próbáltam rájönni, hogy ki járt idelent, az alsó szinten. Az ajtó

rzékelői a hüvelykujjak érintésére működnek. Nem lesz neh

megtalálni az erre a szintre vezető ujjlenyomatok vonalát. Kiderítemogy ki járt a fagyasztókamrák között, ezen a folyosón. Megtudomogy ki ölte meg a tehetetlen áldozatokat. Cseppet sem nehézyomába erednem. Amikor korábban ellenőriztük a szintet, neudtuk, hogy mikor járhatott itt a tettes. Akkor Doki is idelent vo

meg Ősfő és egy maroknyi irányító tudós is.Azóta viszont egyetlenegy valaki járt rajtunk kívül idelent,

agyasztó-szinten.Egyetlen név ragyogott itt előttem a képernyőn.Ősfőé.



41. AMY

KOROS NEM MENT ODA A LIFTHEZ. – Valamit még el kell intéznem – magyarázta.Komorrá és megfontolttá vált az arca, ahogy ott állt. Amíg ki ne

úzta magát, fel sem figyeltem rá, hogy korábban mennymeggörnyedt. Nemrég csak onnan tudtam, hogy ő a hajó kijelöezetője, mert a doktor és Ősfő elmondta. Ebben a pillanatbzonban, amikor ránéztem, egy mindenre elszánt vezetőt látta

magam előtt.Lényem egy része szeretett volna itt maradni ezen a szinten, ho

megvédjem a szüleimet attól, aki nagy ravaszul lekapcsolta megfagyasztott embereket, mégpedig pont akkor, amikor mi mint voltunk vele egyazon szinten. Csak hát rájöttem, hogy Korosn

most egyedül kell maradnia idelent. Nem tudhattam, mire készül, íztam abban, hogy vigyázni fog a szüleimre. – Koros, azt hiszem, vissza kéne jönnöd velünk, ho

alálkozzunk Ősfővel – figyelmeztette az orvos. – Ó, fogok én mindjárt találkozni vele – felelte Koros, és a liftb

yúlva, a doktor orra előtt megnyomta a felfelé gombot.Hátrébb lépett a bezáródó ajtószárnyak elől. Az ajtó még be seáródott, a fiú máris elfordult, és határozott léptekkel elindult végigolyosón. – Azt hiszem, ma elég nagy az arca. Szerinted is? – kérdez

Harley könnyedén.Elképesztően vidám volt ahhoz képest, hogy épp az előbb dobo



i egy holttestet a világűrbe.A doktor megköszörülte a torkát.Amikor megállt a felvonó, az orvos azonnal kirontott. Szemm

artottam, és arra számítottam, hogy megnyomja a bal füle mögöpró gombot. Beköpi Korost? De nem. Semmi ilyet nem te

gyszerűen csak továbbment. – Vissza akarsz menni a Kóterba? – kérdezte Harley,

megjátszott lovagiassággal odatartotta a karját. – Menjünk inkább le a kertbe! Koros már mutatta – feleltem. – Ó, megmutatta neked a kertet? – kérdezte a festő, és fer

mosoly ragyogott fel az arcán.Elindult végig a folyosón.

– Nagyon nehéz helyzetbe került az a fiú – töprengtem. – Agész hajón ő a legfiatalabb, ám ugyanakkor mégis valamiféezetőnek tekintik. El sem tudom képzelni, hogyan parancsolhatná

meg a nálam idősebbeknek, hogy megtegyenek valamit. Hogyárhatnám el, hogy engedelmeskedjenek?Harley gyors pillantást vetett rám a szeme sarkából.

– Te aztán tényleg furcsa jószág vagy, Halacska. – Miért? – vigyorogtam vissza rá.

Kíváncsi voltam, mi sül ki ebből. – Az jár a kis fejecskédben, hogy Koros milyen nehéz helyzetban ezen a hajón. Pedig te vagy az a kis Halacska, aki kikerültízből.

Felhorkantam. – Egyszerűbb Korosra gondolnom, mint önmagámra.Váratlanul könnycseppek jelentek meg a szememben, pedig ne



akartam ennyire őszintén kiönteni a lelkemet.Amikor leértünk az előcsarnok ajtajához, Harley szélesre tárta

ejáratot előttem, én pedig kiléptem a ragyogó napfénybe. Arromat azonnal megütötte a könnyű eső utáni friss fű csodálatlata.

És hát a szex, a verejték mósuszszaga. – Ó cseszd meg! Hát nem elfelejtkeztem az Időszakról!

mordult fel Harley, amikor nekitántorgott egy félmeztelen pár. Azoetten annyira belefeledkeztek a zaboládan ölelkezésbe sókolózásba, hogy észre sem vették az ott álló fiatalembert.

nkább menjünk be! – Ugyan már! Majd kikerüljük azokat a részeket, ahol sokannak. Kizárt dolog, hogy tovább kibírnám odabent.Az járt a fejemben, hogy soha többé nem fogom szeretni a zá

elyiségeket. Fiatal koromban, mielőtt lefagyasztottak volna, soh

emmi bajom nem volt a bezártsággal. Most viszont még idekintert peremén is mintha csak szoros hevederek szorulnának üdőmre. Kipréselték belőlem a levegőt. A tekintetem önkéntelen

végigsimította a távolban húzódó falakat, amelyek mintha a földkartak volna préselni. Becsuktam a szememet. Ha leállok

ezártság miatt bánkódni, akkor attól sokkal, de sokkal rosszabbogom érezni magamat. – Milyen jó a fény idekint – kiáltotta Harley, amikor elindultunk

Kórháztól elvezető ösvényen. – A francba, bárcsak elhoztam volnfestékemet! – Menj csak vissza érte! – néztem rá nevetve. – Hozd ide! É

megvárlak.



A fiatalember habozott. – Nem biztonságos. Most nem az.Eszembe jutott az a csőcselék, amibe az első kocogásom al

zó szerint belefutottam. Nagyon is úgy tűnt, hogy most éppenséggrdemes kint mászkálni. Ezeket az embereket ebben a pillanatban

egcsekélyebb mértékben sem érdekeltem. Ők most kizárólgymásra figyeltek. – Komolyan mondom – győzködtem Harley-t, amik

szrevettem, milyen vágyakozó tekintettel nézett vissza a Kórhelé. – Odamegyek arra a búzatáblára. Senki nincsen ott. Minden

kertben van, vagy az úton. – Tessék visszajönni velem! – ellenkezett a festő.Megragadta a csuklómat, és a Kórház felé húzott, de

iszabadultam a szorításából. – Semmiképpen nem akarok bemenni egy épületbe. Fr

evegőre van szükségem. Menjél csak! – kiáltottam hangosevetve, és úgy integettem neki, mint egy kisgyereknek. – Nem leemmi bajom.

Még mindig nem sikerült meggyőznöm, de a festékllenállhatatlan erővel vonzották az épület felé.

– Legyél nagyon óvatos, Halacska! – mondta felettébb komoangon.Mosolyogva bólogattam. Harley rohanva elindult a Kórház fe

n meg jókedvűen mozgásba lendültem az ellenkezdő irányba,mező felé.

Igazam volt. Minél jobban eltávolodtam a kerttől, annevesebb ember járt a környéken. Az ösvény gyakorlatilag üresne



izonyult, csak a növénytakaró mögül felhangzó lihegés yöszörgés

árulta el, hogy jó pár ember van még odakint a mezőárok bújtak össze a fák között, és az ösvény mellett húzódizesárokban is. Próbáltam nem törődni velük. A frász kerülgetettól, ahogy így nyíltan egymásnak estek. Tisztába voltam azz

ogy amikor még a Földön éltem, legalább egymillió szeretkembert láttam a tv-ben, de az távolról sem ugyanaz, mintha mberek az orrod előtt másznak egymásra. – Ő az.Az ösztöneimnek engedelmeskedve megdermedtem. Utá

iszont egyből azt éreztem, hogy rohannom kell. A puszta hanglejtlég volt ahhoz, hogy tudjam, bárki is az, rólam beszél. Aggódvillantottam hátra. Három férfi követett. Nagyjából olyan idős

ehettek, mint Harley. Kettőt közülük nem ismertem. Duzzadzomkötegeik alapján nehéz fizikai munkát végző táplálók lehettek

Görcsbe rándult a gyomrom.A harmadikat ugyanis nagyon is felismertem.Luthe követett. Az a fafej, aki állandóan engem bámult, állandó

ám meresztgette a szemét a Kóterban. – Szia, torzszülött! – kiáltotta Luthe, amikor észrevette, hogy

ézem.Gúnyos szívélyességgel integetni kezdett az ujjaival. A másik kérfi harsányan felkacagott.

Jóval gyorsabban mentem tovább. Nem lehettem biztos abbaogy a gabonatábla rejtekében nyöszörgő, lihegő, izzambertömeg törődne velem, ha segítségért kiabálnék. Valamiérősen kételkedtem ebben.



A hátam mögött súlyos léptek dobogtak. Annak a hárolaknak hosszabb volt a lába, mint az enyém, s ők is gyorsítottagy jöttek utánam. – Nem igazán kell nekem a torzszülött – szólalt meg az egyikük – Nekem viszont igen! – vágta rá Luthe.

Na, ettől kezdve tényleg nem érdekelt, hogy mit gondol rólam aki lát. Futásnak eredtem. Hatalmas ugrásokkal rohantam, mivalósággal tombolt bennem a pánik. Az egyik fickó káromkodezdett, és én egyből rájöttem, hogy most már nem babra megyáték. Üldözőbe vettek. Belevetettem magamat a gabonatábláb

m a magas búza lelassított. Ráadásul kétségbeesetten menekülvmély ösvényt tapostam üldözőim számára, egyszerűen csak yomomban kellett rohanniuk. Átugrottam egy lihegő pár fölökiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ott járok a közelükben. Neűnt fel nekik, hogy milyen nagy bajba kerültem. Hátranéztem, me

udni akartam, hogy milyen távolságban vannak az üldözőim.Túl közel voltak, én pedig ostobán cselekedtem. Asszegabalyodott testek elgáncsoltak, melléjük zuhantam abonaszálak közé. Gyorsan továbbpördültem. A lány volt felülködösült pillantást vetett rám, majd mosolyogni kezdett. Minth

sak hívogatni akart volna. Négykézláb elhátráltam. A hátam alalhajoltak és megdőltek a búzaszálak. Igyekeztem feltápászkodne nem voltam elég gyors.

Először az egyik nagydarab tápláló vetette rám magát. Próbáltaelkelni, de a kétségbeesett rángatózásom csupán felizgatta. öldnek vetettem a hátamat, hogy letaszíthassam magamról. Elkapz egyik, majd a másik csuklómat is, és a sonkányi mancsáv



eszorított a földre. Most már a másik két pasi is ideért. A tápláársa lecsapott a bokámra. Luthe leheveredett mellém a földrKözelebb hajolt. Vigyorgó arca ott lebegett az orrom előtt.

Rángatózva próbáltam ellenállni nekik. Valamennyien nevetezdtek. A mély, gyomorból jövő hangból teljességgel hiányzott

ókedv.A fejem még szabad volt. A meztelen pár felé fordultam, akikbe

z előbb megbotlottam. – Segítsetek! – kiáltottam.A felül lovagló nő ívben hátrafeszítette a hátát, és a csípőjét telj

rővel rászorította a férfira. – Segítsetek! – sikoltottam.A hanyatt fekvő férfi ugyan rám nézett, de a tekintete tomp

sillogott. Álmodozva elmosolyodott. A nő végre felfigyelt rámelém fordult.

– Csak az első alkalommal fáj – magyarázta, majd még vadabendülettel lovagolt az alatta fekvő alakon.A férfi hangosan nyöszörgött, a párja kéjesen nyögött, és

övetkező pillanatban már teljesen meg is feledkeztek rólam.Luthe félig rám feküdt. Letépte az ingemet. Káromkodni kezde

mikor megpillantotta alatta a trikómat. Melltartó helyett kényteloltam ezt viselni. Azt is kettészakította. A ruhám széttépemaradéka a vállamra simult, ám a mellemet már semmi nem takartBár a hajó legénységének közel a fele meztelenül tántorgoörülöttem, és az elméjüket teljesen elborította a párzási láz,

mégis elszégyelltem magamat azért, mert meztelen vagyok. Éémült.



Luthe fölém hajolt, és az arcát belefúrta a melleim közróbáltam arrébb mászni, ám ő vágyakozva felnyögött, és gyékát erősen rászorította a csípőmre. Egyik kézzel kemény

megszorította a mellemet, míg a másikkal valamit csinált adrágján. A karomat szorító tápláló mélyen hörögve kapkodo

evegő után. Előrehajolt, és nyalogatni kezdte a karomat. Előszsak játékosan, parányit harapott belém, ám ezt azonnal erősebarapások követték. Ha annak idején Jason harapdált volna íg

még élvezhettem is volna.A tápláló rám meredt, amikor sírva fakadtam. A tekinte

eljesen üres volt. Mintha kiürült volna az elméje. Olyan kéjváajtotta, mint egy tüzelő állatot. Luthe viszont egészen máskéiselkedett. Fülig érő szájjal vigyorogott. Elővillantak a fogai. Attóillanattól szemmel tartott, hogy először beléptem a Kóterba.És ő nagyon is tudta, hogy mit tesz.

Ezt azonnal elárulta a szeme. Ezek az alakok – a táplálók – pogy viselkedtek, mint az állatok, Luthe viszont nagyon is tisztábolt azzal, hogy mit csinál velem. Egészen másként viselkedett, mtöbbiek.Élvezte ezt a szörnyűséget.

Reménytelen.

A bokámat tartó férfi elkezdte lerángatni rólam a nadrágomat.Megpróbáltam fejbe rúgni. Azt hiszem, a sarkam el is találta

záját. Ismét felkiáltott, de most már nem a kéjvágytól, hanem

ájdalom miatt. Luthe közben rájött, hogy mire készült a cimboráj



s most már ő is rángatta a nadrágom.Amikor kinyitottam a számat, hogy üvöltsek, a karomat leszorí

érfi fölém hajolt, és az ajkaimra szorította a pofáját. A nyelvelemélyedt a számba, nekinyomódott a szájpadlásomnak.Teljes erővel ráharaptam. Erősen szorítottam még akkor

mikor próbálta volna kirántani a számból a nyelvét. Mikor véglszabadult, a földre köptem a vérét és sikoltottam. – Halacska! Amy! – bömbölte valahol Harley halálra váltan. – Harley! – sikoltottam minden erőmet beleadva. – HARLEY!És a festő már ott is állt fölöttünk. Az állványával fejbe csapta

érfit, aki leszorított. Az állvány darabokra tört, ám Harley ekkmár ökölcsapások záporát zúdította az ellenfelére. ElengedteÖsszekuporodtam, mintha egy labda lettem volna. Átöleltem érdemet, és fuldokoltam a könnyeimtől. A két tápláló elszaladt, áuthe elszánta magát a harcra. Úgy köröztek egymás körül, mint

sákmányért civakodó keselyűk, és jól tudtam, hogy én vagyok azetem, amelyik kell nekik. Először Luthe ütött. Harley sokkeményebben vágott vissza. A nagydarab fickó hanyatt zuhant, dem veszítette el az eszméletét. Harley megragadta a csuklómat. – Gyere! Menjünk már! – kiáltotta, és talpra rántott.

A nadrágom annyira kilazult, hogy lecsúszott a csípőmre. Egézzel megragadtam, miközben a másikkal Harley-bapaszkodtam. Futni kezdtem. Csak rohantam, szaladtam, mert jallottam egy férfi dübörgő lépteit a hátam mögött. Aztlhallgatott a dübörgés, és már semmit sem hallottam, ám ennllenére tovább menekültem, tovább futottam. Úgy kapaszkodta

Harley kezébe, mintha ő lett volna a kötél, ami kihúzott



rvényből.



42. KOROS

ORION AZT MONDTA, hogy tisztességes eszközökkel nem lehmegkerülni Ősfőt. Csak hát, korábban semmi okom nem volt arrogy aljas módszereket használjak.Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy ne tudnék szem

módon viselkedni.Mihelyt bezáródott a felvonó ajtaja, és Amy, Harley és Do

lindult vissza a Kórházba, azonnal bekapcsoltam a kezemb

artott liffyt.Először is áttekintettem a biometrikus érzékelők naplóját. Mú

jel a lift ajtaját Harley nyitotta ki. A barátom az egész éjszakát öltötte ezen a szinten. Korábban Doki is lent járt, majd későbmielőtt a napfényt adó lámpa bekapcsolódott volna, még egysz

isszajött kis időre. Csak pár percet töltött idelent. A neve és az éevem között azonban még egy bejegyzés szerepelt.

ŐSFŐ/KOROS7 óra 24

Én nem voltam itt lent kora reggel 7 óra 24-kor. Akkor pedem lehetett más, mint Ősfő. Ideje kideríteni, hogy hol lehet.Ez cseppet sem tűnt nehéz feladatnak. A hüvelykujja

rintésével bejelentkeztem a központi hálózatba, és előhívtam ele-gyöngyök pontos elhelyezkedését ábrázoló térképet.

Ráközelítettem az egyes helyiségekre. Doki ott volt



odájában. Bartie-t és Victriát a Kóter társalgójában találtam memégpedig egész közel egymáshoz. Harley éppen a gabonatáblelé haladt. A sebességét figyelembe véve, úgy véltem, rohaalahova. Vajon miért? Amy nem volt rajta a kijelzőn. Ő neapott tele-gyöngyöt, amit a rendszer bemérhetett volna.

– Keresd meg Ősfőt! – parancsoltam a számítógépnek.Az egyik apró pötty kékké változott, és villogni kezdett.A mesterem tehát itt van. Ezen a szinten. A lefagyasztotta

olyosóin túl, a szemközti falba vágott ajtó túloldalán. Ez lehet azmásik laboratórium, amiről Doki beszélt.

Az ajtaja zárva volt, és egy percig sem lehettem biztos abbaogy Ősfő beenged, ha kopogok. Orion viszont éppenséggel arreszélt, hogy a szabályok nem vonatkoznak az ősfőkre.

mesterem sem engedelmeskedett az előírásoknak. Akkor pedekem miért kéne engedelmeskednem ?

Megéreztem a fertőtlenítőszerek steril illatát, amikor beléptemsúfolt helyiségbe. Egyik oldalon fagyaszótartályok sorai takartákfalat. Az átlátszó hengerekben buborékokkal teli, sű

agyasztófolyadékot fedeztem fel. A sűrű trutymóban testeebegtek. Bár tudtam, hogy Ősfőt kéne megkeresnem, nem tudta

llenállni a kíváncsiságnak, és alaposabban szemügyre vettem selés anyagot. A buborékokban lebegő, összegömbölyödött klakok torz babszemekre emlékeztettek. – Embriók.Ősfő rám talált. De nem haragudott. Sőt, igazából, mint

légedettséggel töltötte volna el, hogy itt lát. Ha valami, ez épplég volt ahhoz, hogy még jobban dühbe guruljak.



– Ha földet érünk, majd mesterséges körülmények közölérjük, hogy megszülessenek. – Milyen embriók ezek? – kérdeztem.A zsebembe csúsztattam a liffyt, semmi okom nem volt Ős

rrára kötni, hogy éppen őt kerestem. Főleg úgy nem, hogy

ukkant rám előbb. – Állatoké. Éppen a nagymacskák csövét nézed. Azt hiszem

zek itt jaguárok vagy talán hiúzok. Meg kell majd néznem. Nem igazán emlékeztem rá, hogy milyen állat a jaguár. A

iszem, olyasmi lehet, mint az oroszlán, ám nem sikerült pontos

elidéznem magamban, hogy milyen képeket láttam róluk eljegyzések Csarnokának lifíyjein. Az emlékek kezdtegybemosódni. – Miért vannak itt? – A leszállásra készülünk. Nem tudhatjuk, milyen állatokra le

zükségünk. Hogy mit kellett volna magunkkal hoznunk a Naöldről. Lehet, hogy lesznek kártékony állatok is azon a bolygós akkor ragadozók kellenek, hogy megsemmisítsük őket. Rájuzabadítjuk a Nap-Föld ragadozóit. Találkozhatunk olyan állatokk, amelyek megfelelnek ugyan a céljainknak, de új tulajdonságok

esz szükségük ahhoz, hogy használhassuk őket. Megpróbáljumajd a magunkkal hozott állatokkal keresztezni a célbolygó fajtáagy összekeverjük a genetikai állományaikat. Nem érdekeltek ezek a nagy oroszlán-macskák. Azt akarta

udni, hogy legutóbb miért járt Ősfő a fagyasztókamrsarnokában. Közvetlenül azelőtt, hogy újabb lefagyasztott alvulladt meg.



Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Ősfő otthagyott, dasietett a helyiség túlsó végében álló asztalhoz. Ott csupgyeden, félig üres üvegcsövet láttam. Ebben is embriók lebegtekagyasztófolyadékban. Jó pár apróságot láttam a zselében úsuborékokban. Közelebb hajolva alaposabban is szemügyre vette

z egyik apró, babszemre emlékeztető embriót a magzatburokbaAmikor felnéztem, észrevettem, hogy Ősfő feszülten figyel. Olyrősen összpontosított valamire, hogy aggódó, mély ráncok jelent

meg a homlokán. Amikor farkasszemet néztünk, rezzenéstelekintettel bámult rám.

– Miért jöttél le ide? – kérdezte végül. – Nem is gondoltam, houdsz erről a laboratóriumról. Doki szólt róla?

Megvontam a vállamat. Nem kívántam sem Dokit beköpni, semagamat bemártani.

– Nem mintha számítana. Már rég le kellett volna hozzalak id

Neked csupán egyetlen Időszakod lesz a felkészülésre, utánaéged követő Korost kell majd betanítanod arra, hogy mi a dolga. – Miről beszélsz? – értetlenkedtem.Ősfő felvett egy jókora tűt a fagyasztócső melletti asztalról. A

njekció fémrésze legalább 30 centi hosszú volt, az átláts

engerben pedig nem kevesebb, mint hat deci folyadékot láttam. – Te is nagyon jól tudod, hogy a beltenyészet milyen súlyeszélyt jelent a többnemzedékes űrhajók számára – magyarázta reg, miközben az injekciót berakta egy kosárba. Kiválasztott e

másik ugyanolyat, és odahelyezte az első mellé. – Elkerülhetetleogy a csekély lélekszámú lakosság miatt végül túlságosan össze everedjenek a vérvonalak.



A tartókban rengeteg injekciót fedeztem fel. Most egy másolcról választott ki egyet. A tartályokra parányi, fekete-sárgímkét ragasztottak. Az Ősfő kezében lévőre ezt írtáépzőművész.

– Ezt tudom – válaszoltam. – A Járvány korának Ősfője éppe

zért vezette be az Időszakot. Azért, hogy te, vagyis, Hogy mefolyásolhassuk a szaporodást. – Igen, ez is része a dolognak – biccentett az öreg oda gyelve, miközben újabb injekciókat válogatott ki. Mind a kosárerült. – Van azonban egy másik nehézség is. Nem csak azt ke

megakadályoznunk, hogy a beltenyészet miatt ne szülessenestben vagy lélekben torz utódok. A hajó célkitűzése annyiontos, hogy minden nemzedékben szükségünk van zseniális, vaegalábbis tehetséges emberekre.

Most egy másik polcról vett le injekciókat. A csillogó tű

özelébe ragasztott címkén a „matematikus” feliratot fedeztem fÖt ilyen injekciót rakott a kosárba. – A hajó alapító atyái nem akarták, hogy együgyű földműveské

öltsük el a célba érkezésig eltelő időt. Feltalálókra, művészekrudósokra van szükségünk. Olyan emberekre, akik önálló

ondolkoznak, és új folyamatokat meg dolgokat találnak ki a has az új világ számára. Fejlesztők és feltalálók kellenek.A kosárba három „zeneművész” feliratú injekció, majd tíz „tudó

iológus” címkés injekció került. – Az évszázados utazás során rendkívül sokat fejlődtün

Útközben találtuk fel a tele-gyöngyöket. Meg a liffyket. Jóvatalabb voltam nálad, amikor létrehoztuk a mostani grav



söveket.A következő maroknyi injekciós tűre azt írták, hogy „tudó

zikus”. Ebből öt vagy hat került a kosárba. Ősfő eltöprengeKettőt kiszedett a kosárból, és visszarakta őket az asztal túloldalá

polcra.

– Világos. Okos emberekre van szükségünk a hajón. Na de, möze van ennek mindahhoz, amit elmondtál? – kérdeztem.

Az idős férfi feltartotta a kezében tartott injekciót. „Elemző”. Elvastam rajta. – Minden egyes fecskendőben – magyarázta, és a kezéb

artott injekciót az orrom alá nyomta – olyan különleges ötvözan, amelyben összekapcsolódik a DNS és a ribonukleinsa

Kétfajta sejtből alkotott vegyület. Ha egy megtermékenyített netéjébe oltjuk ezt az anyagot, kötést hoz létre a magzat DNS-évs gondoskodik arról, hogy a majdan születendő gyermekb

meglegyenek bizonyos hasznos tulajdonságok.Már nyitottam volna a számat, de Ősfő nem hagyott szóhoz jutn – Amikor te leszel az Ősfő, elemezned kell, hogy mire v

züksége a hajódnak. Túl kevés a tudós a nemzetségedben? Csinöbbet! Több művészre van szükséged? Gondoskodj arról, ho

öbben szülessenek! Rád hárul annak a felelőssége, hogy e haépe ne pusztán életben maradjon, de virágozzon.Úgy éreztem, csomóvá zsugorodik a gyomrom. Nem tudta

ldönteni, hogy egyetértek-e Ősfővel vagy sem. Cseppet seetszett a gondolat, hogy a hajót beltenyésztett idióták lepjék Ugyanakkor nem igazán tudtam azt sem elfogadni, ahogy Ősfő ipmódszerekkel hoz létre zseniket.



Közben az idős férfi az utolsó tűt is berakta a kosárba, majd ráézett. Rendkívül komoly képet vágott, ám közben nagyfoáradtság is érződött rajta. Mintha egy lassan megolvadó viaszfiguráttam volna magam előtt. – Jóval többször kellett volna hangsúlyoznom, hogy hisz

enned. Nagyszerű vezető lesz belőled. Egy szép napon.Legszívesebben mosolyogva köszönetet mondtam volna nek

Már nem is emlékeztem arra, hogy Ősfő mikor volt ennyire kedvozzám. Ugyanakkor feltámadt bennem a gyanú, hogy az idős féontosan azért olyan biztos abban, hogy nagyszerű vezető le

előlem, mert a megfelelő időben, mielőtt megszülettem volnelém fecskendeztek egy nagy adag „vezetői” trutymót.De ha így történt is, nem tudhatom, hogy eleget kaptam-e abb

szerből.



43. AMY

ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE FEKÜDTEM AZ ÁGYAMON . Az állaásimult a térdemre, a karommal átöleltem a lábszáram

Borostyán, a mackóm, a mellem és a térdem között talmenedékre. Gombszeme és orra benyomódott a bordáim közé, ngem nem zavart. Harley nagy pohár hideg vizet hozott. – Annyira sajnálom! – szabadkozott.A bal szeme alatt olyan széles bíborvörös duzzadás látszott, mi

kisujjam.Amikor megérintette a kezemet, összerezzentem. Sírni akartam

meg üvölteni, de legfőképpen elbújni valahova. Ehelyett csupsszerezzentem, mert egy férfi olyan közel állt hozzám, hogy képolt megérinteni.

– Sajnálom! – ismételte meg a festő.Elhátrált, és leült az asztal melletti székre. Egészen messze fogl

elyet, a szoba túlsó végében. Csupán a szék peremére ült le, miki készen áll arra, hogy felpattanjon és megvédelmezzen. Pers

most visszafogta magát. Erősen megszorította a szék karfáját, ezz

jelezve, hogy nem fog hozzám érni.Felemeltem a fejemet. – Nem!... Vagyis... köszönöm, hiszen megmentettél!A fiatalember ingerülten megrázta a fejét.

– Magadra hagytalak. Ostobaság volt. Hiszen tudtam, ho

avában tart az Időszak. Láttam ám, hogy tegnap óta eldurvultakolgok, mégis egyedül hagytalak.



– De hát, miért viselkednek így? – kérdeztem.Lelki szemeimmel még mindig ott láttam a mellettem párzó férfi

ő kiürült tekintetét. Egész egyszerűen elfordultak, amikor sikoltozezdtem. Még nagyobb erővel szorítottam magamhoz Borostyánlveztem, ahogy gombszeme benyomódott a bordáim közé. Ostob

módon az járt az eszemben, hogy az új kék foltjaim egésziztosan remekül kiegészítik a csuklómon éktelenkedő sérüléseketHarley megvonta a vállát.

– Az Időszak már csak ilyen. A Nap-Földön talán nem ez voltelyzet? Az ember is csak egy állat. Nem számít, hogy mennyi

ivilizáltak vagyunk, ha elérkezik a párzási időszak, akkor párzaezdünk. – De te nem tetted! Meg Koros sem. Nem mindenki viselked

gy, mintha elvette volna az eszét a kéjvágy.Harley a homlokát ráncolva töprengeni kezdett. A k

zemöldöke között kitüremkedett a bőr. Arra a férfimlékeztetett, aki az előbb rám mászott, neki volt ilyen széles, söomloka. Lenyomott a földre, és a csípőjét az enyémhez dörzsöl

Beletemettem az arcomat Borostyán barna, műszőr bundájábMélyen beszívtam dohos illatát. A karom kezdett begörcsölni

érdem körül. Nagy erővel szorítottam a lábszáramat. Boldogsággöltött el, hogy erre még képes vagyok, mivel attól féltem, hogyestem úgy hullana darabokra, mint a széleinél magasba emirakós játék, ha nem tudnám így szorítani önmagamat.

Harley nem vette észre, hogy a látszólagos nyugalmam ellenéalósággal remegek. – Ami azt illeti, a Kóter legtöbb lakója nem csinál bajt. Néhány



gyan kihasználják az Időszakot arra, hogy... eszement módoiselkedjenek... de a Kóter legtöbb betege nem annyira... – Eszement? – kérdeztem elcsukló hangon. – Ez ám a sors keserű fintora, ugye? Ez az egész felhajtás sokkevésbé bolondítja meg az őrülteket, mint a többieket. Lehet, ho

dilibogyóink miatt. Nem véletlenül hívják őket nyugtatóknaAmikor lenyugtatnak bennünket, nem engedik, hogy bolonmódjára viselkedjünk. Lehet, hogy a kéjvágyat is lecsitítjennünk.Hát, Luthe kéjvágyát cseppet sem tompították a tabletták. Az

zemétláda pontosan tudta, mit művel. A táplálók azonban magukívül voltak, ők valóban nem tudták, mit művelnek. Talán azé

mert eleve nincs túl sok eszük? Bármi miatt is jött rájuk ez a párzááz, a táplálók habozás nélkül engedelmeskedtek a késztetésneontosan ugyanúgy, mint az a nyuszis lány, aki még akkor is elhit

zt, amit Ősfő mondott neki, amikor a saját szemével látta áfolatot. Az igazat. A Harley-hoz és Luthe-hoz hasonló embereávolról sem agyatlan idióták. Ők önmaguk urai maradtak. Ha úöntenek, akkor olyan kedvesen viselkednek, mint Harley.Vagy szörnyeteg módjára, mint Luthe.

Harley közben tovább beszélt. Megpróbálta elterelni gyelmemet. Ahogy ott szövegelt, azt a látszatot keltette, minthaok beszéddel helyre lehetne hozni a dolgokat. Csak hát, ez negaz. Nem volt igaz, és nem is lesz soha. Bárcsak magamra hagyna

Harley feltápászkodott. – Hozok neked még egy kis vizet! – Nem kell.



Egyedül akartam maradni. Azt akartam, hogy kimenjen, mekkor végre elmerülhettem volna önmagámban. – De hát, én azt hiszem... – NEM KELL! – sikoltottam. A tenyerem megcsúszott izza

aromon. Az ujjaim elindultak felfelé a könyököm fölé. A körmö

elemart a húsomba, mert nem akartam újra elveszíteni magamat. – Nem kell – suttogtam. – Könyörgöm, csak hagyj egyedügyedül akarok maradni. – De hát... – Légy szíves! – suttogtam Borostyán szőrébe.

Harley kiment.Hosszú időn keresztül labdává gömbölyödve feküdtem az ágyo

Becsuktam ugyan a szememet, ám a lelki szemeimmel mindent kínlességgel láttam.

A karomon egyre jobban megfeszültek az izmok. Olyan erőv

réseltem a lábamat a mellemhez, hogy megfájdult a keblem. ájdalom azonban nem segített. Elég volt abból, hogy önmagamlelgessem. Azt akartam, hogy apukám öleljen magához. Hogy ülembe suttogja, megöl mindenkit, aki bántani próbál. Anyukáuszijára volt szükségem. Arra, hogy a hajamat simogassa

megnyugtasson, hogy minden rendbe jön. Csak akkor fogolhinni, hogy újra rendbe jöhetnek a dolgok, ha kettőjük közmondja valamelyik.

Nagy nehezen elernyesztettem az izmaimat. Az ujjaim és ütykeim egészen kifehéredtek. Az ujjhegyeim bizseregni kezdtehogy visszatért beléjük a vér. A karhajlatom locsogott azzadságtól. Amikor végre kinyújtottam a lábamat, a két térdemb



opogó és recsegő hangok hallatszottak.Egy hosszú pillanatig hanyatt feküdtem az ágyon, erről azonb

szembe jutott, hogy ugyanígy hevertem a Földön is, mire azonnelpattantam. Olyan gyorsan, hogy közben megszédültem.

Három hosszú lépéssel már ott is álltam az ajtó előtt. Remeg

ézzel nyúltam a kilincs után.De azok az alakok még mindig odakint vannak.Odakint van az egész banda. Az izzadó, lüktető testek.

tmikusan összecsapó, fel-le mozgó, nedves húsuk, az éhesiguvadó szemük és a taperoló tenyerük.

Akkor is ki kell mennem, suttogtam magamnak.A kezem azonban továbbra is remegett.Lehajtottam a fejemet, és a homlokomat a hideg falh

zorítottam. Lihegtem, mert olyan iszonyatos erőfeszítéssel jáogy ilyen közel kerültem a kintiektől elválasztó barikád pereméhe

de akartam hívni magamhoz Harley-t vagy Korost, de nem vlyan fülhallgatóm, amivel elérhettem volna őket. Meg aztán, nemzámíthattam arra, hogy Harley minden alkalommal megment.

Belecsaptam az ajtónyitóba. A két ajtószárny szisszenvélrehúzódott. Mielőtt eltűnhettek volna a falban, újra rácsaptam

rzékelőre, és az ajtószárnyak Ugyanolyan sebességgel, mint lőbb, máris a helyükre kerültek.Gondos útvonalat készítettem magamban. Elképzeltem, aho

utni, rohanni, száguldani fogok. Olyan gyorsan, hogy senki nrhessen utol. Láttam magam előtt a követendő útvonalat. Annyiilágos volt, merre kell mennem, hogy akár vakon égigrohanhattam volna az elképzelt vonalon.



A tenyerem rásiklott a gombra. Az ajtó azonnal kinyílt. Egekneála, senki nem volt a folyosón. Feltéptem a társalgó üvegajtaját, sszeszorított foggal átrohantam a bent lévők között, akiket amú

túlságosan lekötött az Időszak ahhoz, hogy felfigyeljenek ávozásomra. A nyakam valósággal lángolt, olyan sokszor és olya

rővel forgattam a fejemet. Tudnom kellett, hogy nem követeszélyes ellenség. Becsusszantam az üres liftbe. Akkor és csakkor mertem kifújni a levegőt, amikor megnyomtam a harmadmelet gombját. Amióta kimenekültem a szobámból, csak mo

mertem teleszívni a tüdőmet.

Csendes hálaimát suttogtam, amikor kiderült, hogy a feolyosón sincs senki. Miközben azonban elrohantam a bezárt ajtólőtt, lényem egy része rettegve várta, hogy valamelyik ajeltáruljon, és odabentről kiéhezett férfiak hordája törjön elkiknek étvágyát nem az evés csillapította volna. Egészen add

ennem tombolt a feszültség, míg be nem szálltam a másik liftbesüllyedtem a hajót elborító őrület szintje alá, ahol körbevettagyasztó-szint halálos némasága.Csak meg akartam nézni, hol vannak. Ez minden. Ném

izonygattam magamnak, hogy tényleg ez minden.

Először rohantam. Ahogy azonban közelebb kerültem hozzájulépteim ritmusa is lelassult. Már nem futottam. Egymegfontoltabban lépkedtem. Puff... puff... Jól hallottam lépéseompa puffanását.

A megfelelő sor elé érve egyszerűen megdermedtem. Némámultam messziről a két ajtót, a 40-es és a 4l-es feliratot.Ismét futásnak eredtem. Aztán térdre rogytam, és felemeltem



ezemet, tenyerem rásimult a két ajtóra. Fogadni mernék, hogy úéztem ki, mint aki eksztázisba esve imádkozik valami szeologhoz. Nem törődtem azzal, milyen látványt nyújthatok, ürestem belsejében ugyanis visszhangként verődött vissétségbeesett sikolyom.

Nagyon sokáig térdeltem ott, lehajtott fejjel, égnek emezekkel.Egyszerűen csak látni akartam őket. Komolyan, bizonygatta

magamnak. Tényleg csak ennyit akarok.

Felkeltem. Megragadtam a 40-es számú ajtó fogantyúj

ecsuktam a szememet, a tenyerem rászorult a fémre és kirántottatartályt. Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettem volna

égtömbre, sarkon fordultam, és feltéptem a 4l-es ajtót is.Ott voltak előttem.A szüleim.

Vagyis... szóval, a testük ott feküdt előttem. A kék, foltoégréteg alatt.Annyira hideg, dermesztően hideg volt idelent, hogy remeg

ezdtem. A karom libabőrös lett. A jégkoporsókból száraz hideradt. Ujjaim végigsiklottak az üveglapon, ahogy a tenyerem

lhúztam anyukám arca felett. – Hiányoztok! – suttogtam. A leheletemtől bepárásodott az üveGyorsan letöröltem. A tenyeremre vékony, nedves réteg tapad

eguggoltam, hogy az arcom egy magasságba kerüljön az övékke – Olyan nagyon hiányoztok! – kiáltottam. –Annyira... furcsa ezely. Nem értem az itt élő embereket és... nagyon félek. Rátok vzükségem. Annyira hiányoztok!



A jég azonban nem felelt.Apu felé fordultam. A jégrétegen keresztül is jól láttam az arc

orító borostát. Egészen kiskoromban hozzádörzsölte az arcátsupasz pocakomhoz, én pedig visongtam a gyönyörűségtől. Mem adtam volna azért, hogy ezt újra átélhessem! Annyira jó le

olna érezni valamit. Bármit a hidegen kívül.Az üveg bepárásodott, és a jég sem volt kristálytiszta, enn

llenére nagyon is jól láttam, hol van apu keze. A kisujjamekiszorítottam a hideg üvegnek. Elképzeltem, ahogy a kisujjászorítja

az enyémre pont úgy, ahogy meg szoktunk ígér

gymásnak valamit.Egészen addig nem jöttem rá, hogy bőgök, míg meg nem láttam

oporsó oldalán a könnycseppeket. – Apu, tehetetlen voltam. Nem tudtam felkelni, apu. Túl erőseoltak. Ha nem jött volna Harley...

Elakadt a hangom. – Apu, azt ígérted, hogy meg fogsz védeni! Azt mondtad, hogmindig ott leszel mellettem! Most van rád szükségem, apu. Legyél mellettem!

Az öklömmel verni kezdtem a jeget kordában tartó hide

emény üveget. A kezemen felhasadt a bőr. A vérem borvörömocskot kent szét az üvegen. – ANNYIRA HIÁNYZOL! – sikoltottam.Szerettem volna bezúzni az üveget, hogy addig dörzsöljem

orostás arcot, míg vissza nem tér bele az élet.Elernyedtem. Lekuporodtam a földre szüleim élettelen, derme

este alatt. Átöleltem a térdemet, és valósággal rázkódtam a szára



res zokogástól. Csak a legnagyobb nehézség árán tudtam a tka, túl gyenge levegővel megtölteni a tüdőmet.A kicsapódó víz hatalmas cseppje végigsiklott az üvegen,

angos cuppanással az arcomra hullott.Eldörzsöltem magamon, és a kezem melege visszahozta belém

letet.De hát van kiút. Nem kell beletörődnöm ebbe a helyzetbe. Ne

zámít, hogy felébredtem, semmit sem jelent, hogy többé már neakhatnak vissza a fagyasztókamrába... Ez nem jelenti azt, hoem találkozhatom a szüleimmel.

Felálltam. Nem néztem rá újra szüleim jéggé dermedt arcárekintetem a fejük fölé szerelt aprócska, fekete dobozra tapadMind a kettőn zöld fény lüktetett. Ha felhajtom a fedőt, alatta oan a kapcsoló. Nem lehet túl nagy feladat. Egy kattintás az egész. Ez minde

mit tennem kell. Aztán itt állok és várok. Kihúzom őket obozból, amikor majd felolvadnak, és akkor nem fulladnak meegítek nekik kimászni a koporsójukból. Törülközőbe burkoloket. Magamhoz ölelem a szüleimet, és ők visszaölelnek. Apu ülembe súgja:

– Most már minden a legnagyobb rendben lesz. – Olyan nagyon, de nagyon szeretünk – suttogja majd anyu.Ok az expedíció rendkívül fontos tagjai, suttogta egy ha

angocska az elmémben. Jól láttam az ajtók alján a zászlók sorátMSZ, vagyis a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás jelképét. züleim egy olyan nagyszabású vállalkozás résztvevői, ami sokkontosabb nálam.



Anyukám a genetika szakértője. Zseninek tartják a biológerületén. Ki tudja, hogy milyenfajta élet vár ránk abban az ilágban. Szükség van rá.

Apu viszont... Ő egyszerűen csak katona. Semmi több. Harctlemző. A rangsorban csupán a hatodik. Ez azt jelenti, hogy előt

még van öt másik fontos egyenruhás. Nem ő az első. Azok ötmajd vigyáznak arra az új világra. Apu pedig itt lesz velem.

– Én vagyok a biztonsági tartalék – hallottam magambanatározott, büszke hangját. Pontosan ezt mondta, amikor elújságoekünk, hogy milyen boldog mélyhűtött család lesz belőlünk. Tud

karta, hogy feldobott-e a bejelentése. – Ez az én nagy feladatomHa valami baj van, én ott leszek, hogy helyre tegyem.

Miféle nagyszerű biztonsági intézkedés! Azért volt szükségüpura, mert tönkremehet valami. Na de, mi van akkor, ha semmem megy tönkre?

Meghagyom nekik anyut, és akkor talán nem fogják bánni, hoisszavettem az apukámat. Rá ugyanis igazából nincs is szükségüA kezem már meg is pihent az apu feje fölötti dobozkán. Az ujjaégigsiklott a tetejére erősített biometrikus érzékelőn. Sárga fénillant. Megtagadták a hozzáférést. Nem vagyok elég magas ran

hhoz, hogy beavatkozzak. Nem vagyok elég fontos személyiségy nem nyithatom fel a dobozkát, nem pattinthatom át a kapcsols semmiképpen nem ébreszthetem fel aput.

Viszont szétverhetném a dobozt. Lejátszottam a fejemben elenetet. Ahogy szikrázó szemmel, vadul lobogó hajjal addig ütököllel a kis dobozt, míg az darabokra nem hasad, és akk

megnyomhatom a gombot, hogy felolvasszam az apukámat.



Olyan hihetetlenül ostobán néztem ki ebben a látomásban, honkéntelenül elnevettem magamat. Hangos, hisztérikus kacagásozonban nem tartott sokáig, mert ismét eluralkodott rajtam önnyek nélküli zokogás. Nem ébreszthetem fel aput. Szükségük van rá. Tudom, ho

mennyire fontos, még akkor is, ha ezt nem akarom beismerni. Mz is ezt bizonyítja, hogy én egyáltalán itt vagyok. Nem engedtolna feljönni az űrhajóra, ha az apukám nem lenne annyira fonto

Ő meg anyu pontosan tudta, mivel jár az, ha elszegődnek a hajórmlékszem az első napra. Mind a ketten hajlandóak lettek voln

égleg elválni tőlem, hogy ott lehessenek ezen az űrhajón. Apedig eleve hagyott nekem kiskaput, amin keresztül elsétálhattaolna mellőlük. Mielőtt lefagyasztották, magához ölelt. Öröklbúcsúzott tőlem. Nem számított arra, hogy valaha látni foemmit

nem rakott a ládámba. Lemondott rólam, hogy egy sz

apon majd egy másik bolygón ébredhessen fel. Nem vehetem el tőle ezt az álmot.Ha neki sikerült elköszönni tőlem, nekem is sikerül tőle.Ezen felül pedig annyira azért nem vagyok önző, hogy n

mlékeztem volna a saját fontosságomra. Vagyis arra, hogy csepp

em vagyok fontos. Nem úgy, mint ők. Ha azon a bolygón neeremnek meg a haszonnövények, vagy nem maradnak életben llatok, akkor anyu majd intézkedik. Ha pedig az új helyen eagy halom gonosz földönkívüli vár ránk, apukám lerendezi őket.

Akárhogy is néztem, igencsak nagy különbséget fedeztem fel lő emberekkel teli bolygó meg a között a planéta között, ahol haárt az érkezőkre.



Nem vehetem el tőlük a túlélés reményét. Nem pusztíthatom el lmaikat. Nem ölhetem meg annak a bolygónak a majdani lakómelyre csak vénségemre juthatok el. Jóval öregebb leszek, mintzüleim.

Hát, várni fogok. Kibírom azt az ötven évet, és akkor újra láto

ket.Visszacsúsztattam a két tartályt a fagyasztókamrákba, bezárta

z ajtókat, és némán elindultam vissza a felvonó és a magányzobám irányába.

Tudok várni.



44. KOROS

MI EZ A ZAJ? – kérdeztem, mivel csak most figyeltem fel a köpüangra.

Ősfő hátrapillantott a válla fölött. A zaj a jobb hátsó sarok felött. – Ott van a szivattyú. A vízrendszeré.Elkomorodtam. A vízfeldolgozó rendszer az Irányító-szinte

működik, nem pedig itt. Eszembe jutottak azok a műszaki rajzo

melyeket Orion még Amy ébredése előtt mutatott. A harmadzinten tényleg van egy másik szivattyú. – Igazi régiség – biccentettem. – Hát ezt meg honnan tudod? – csattant fel Ősfő, de ne

örődtem vele.

Odamentem a szivattyúhoz. Alaposan megnéztem magamnak. Arányító-szint szivattyújához képest egészen kicsinek tűnt. Ott vo

mellette az irányító panel, afölött pedig egy csatlakozó cső. Arányító-szint szivattyúját arra használtuk, hogy újra feldolgozzu

megtisztítsuk és elosszuk a vizet. Ez a berendezés itt egészen m

élt szolgált. Valamit belekevertek vele a vízbe. Most is ott ámellette

egy üres vödör. Sűrű, szirupra emlékeztető váladésillogott a belső falán. – Ez meg mire való? – kérdeztem.Ősfő olyan pillantást vetett rám, mint aki nem akarja elhinni, ho

ényleg ennyire ostoba vagyok. – Mozgásban tartja a vizet.



– Nem! A vizet az Irányító-szint szivattyúja tartja mozgásban. Et mire való?

Az idős férfi elmosolyodott. Őszinte öröm csillogott a szemébemintha büszke lenne arra, hogy átláttam rajta.

– A szivattyú része a hajó eredeti szerkezetének. Az Ist

Áldása meghatározott nagyságú. A megfelelő népsűrűséget úgudjuk fenntartani, ha kellő mennyiségű tápanyagot keverünk áplálékba és a vízbe. Egy hektár eltart két embert. A hajó azonbamég így sem tudna eltartani 3000 főnél többet. Éppen ezéondoskodnunk kellett arról, hogy ne szaporodjunk el túlzottan.

Észrevette, hogy tanácstalan arccal bámulok magam elé. – Születésszabályzásról beszélek. – Ezzel itt? – mutattam csodálkozva a csatlakozóra.Az idős férfi biccentett.

– A szivattyú segítségével mindenki kellő mennyiség

ogamzásgátlót és vitamint kap. Közvetlenül belekeverve ízellátásba, boldog az egész személyzet. Mit gondolsz, áplálóasszonyok miért itattak mindig vizet veled, ha rosszul éreztmagadat? Az Időszak kezdete előtt beszüntetjük a fogamzásgátlás hormonokat keverünk a vízbe. Ettől fokozódik a nemi vágy.

módszer különösen hatékonynak bizonyult a táplálók esetén.Eszembe jutottak Amy szavai. Arról beszélt, hogy az Időszaem normális. Hát, nagyon is igaza volt. – Örülök, hogy ilyen dolgok iránt érdeklődsz – folytatta Ősfő.légedetten látom, hogy kezdesz Ősfő módjára gondolkozni.Felvette a földről a vödröt.

– Rendkívül fontos számomra az a tudat, hogy te bárm



ajlandó vagy azért, hogy boldogság várjon a hajóra és mberekre. Bármire. Képes. Vagy. – Mert te az vagy? – kérdeztem elcsukló hangon. – Mindig is az voltam – vágta rá olyan elemi ere

meggyőződéssel, hogy semmi értelme sem lett vol

megkérdőjelezni a szavait. – Életem minden egyes pillanatát arldoztam, hogy ez az űrhajó jobb hely legyen az itt élő emberzámára. Tudom, hogy nem értesz mindenben egyet velem, de

módszerem akkor is működik. – Minden egyes pillanatot? – kérdeztem.

Éreztem, hogy megnő az arcom, mert felbőszített Ősnteltsége. Tudtam, mindezzel arra akart célozni, hogy én neagyok annyira odaadó, mint ő. – Minden egyes pillanatot. – Egészen pontosan, hogyan is gondoskodtál a hajó jólétér

kkor, amikor az előbb idelent voltál a Fagyasztó-szinten? Bölezetőként mit műveltél ott?Erre azonnal kihúzta magát.

– Nem tartozom neked számadással, kölyök.Pontosan tudtam, hogy működik ez a vénember. Nem volt neh

italálnom, mivel lehet beszédre bírni. – Azt hittem, hogy a széthúzás második alapvető oka rőskezű vezető hiánya. Mégis, hogyan tekintheted magadrőskezű, határozott vezetőnek, ha nem vagy hajlandó a lényegudnivalókat megosztani az utódoddal?

Valami megreccsent. Ősfő olyan erővel szorította magához ecskendőkkel teli kosarat, hogy majdnem betört az oldala.



– Mi volna, ha elárulnád nekem, hogy szerinted mit csináltadakint? – kérdezte.A hangsúlya alapján nem is annyira kérdésnek szánta, mi

nkább fenyegetésnek. – Mi volna, ha inkább elmondanám, hogy szerintem mit nem l

olna szabad csinálni? Például nem kellett volna újabb emberekirángatnod a fagyasztókamrából. Az a férfi meghalt. A nő lpusztult volna, ha Amy nem fedezi fel időben.

Ősfő lecsapta a kosarat. A tűk hangosan csattantak össze benn – Azzal vádolsz talán, hogy kinyitottam a fagyasztókamrákat,

megöltem még egyet a bent fekvők közül? – Én csupán arra céloztam, hogy fenemód közel volt

alahányszor meghalt idelent valaki. – Nehogy már ilyen baromságokat vágjon a fejemhez egy oly

is senki, mint TEEE! – bömbölte a vénség. Őrjöngve elindult

tó felé, de a sérült lába miatt csak bicegni tudott. Megtántorodekizuhant az áttetsző váladékkal teli, hatalmas hengerek egyikéneOdabent megremegtek a buborékba zárt babszem alapróságok. – Micsoda vezető! – morogtam félhangosan.

Ősfő kihúzta magát, és gyilkos pillantást vetett rám. – A széthúzás harmadik oka – kántálta hátborzongatóan színteleangon – nem más, mint az önálló gondolkodás. Egyetlársadalom sem virágozhat, ha akárcsak egyvalaki is képes elhintezendülés és a zűrzavar mérgét.Elfordult, de a válla felett továbbra is engem méregetett.

– Ha pedig ez az önálló gondolat a hajó majdani vezetőjének



ejében fogalmazódik meg, és ha a hajó majdani vezetője ilyröcsögő

méreggel teli ostobaságot okád magából, ha van pofángem vádolni azzal, hogy meggyilkolom a lefagyasztottakat, akksak imádkozni tudok a csillagokhoz, hogy ennél okosabondolatai is szülessenek abban az üres fejében, mielőtt meghalo

s átveszi az irányítást! – Tessék, már megint itt tartunk. Annyira jellemző rád ez

iselkedés. Bármiből ki tudod hozni, hogy milyen rohadtul pocsezető leszek – üvöltöttem magam is. – Csakhogy még mindig ne

mondtad el nekem, hogy mit műveltél idelent. Arra sem ad

magyarázatot, hogy Mr. Kennedy miért fulladt meg ennek tónak a másik oldalán.Az ajtóra akartam mutatni, de a kinyújtott kezemmel eltaláltam

agyasztófolyadékkal és embriókkal teli csövet. Akaratlanul kkora csapást mértem rá, hogy odabent a magzatok remeg

ezdtek, mint gyümölcskocsonyában a gyümölcs. – Hogy te mekkora bolond vagy! – sziszegte a vénség.Valósággal kirontott a helyiségből. A lábát csúnyán beverte a

tóba. Ahogy rohant, a hosszú tűk hangos csörgéssel kísértéminden lépését.

– Lehet, hogy bolond vagyok – morogtam magam elé. – Dkkor sem mondtad ki, hogy nem te vagy a tettes.



45. AMY

EGY DOLGOT NAGYON SAJNÁLTAM.

Nem is tudom, hogy ez miért most jutott az eszembe. Csak hagy erre gondolok, vagy pedig arra.

Az utolsó randevúnkon történt.Addigra már mindent elmondtam Jasonnek. Tudtára adtam, hog

emsoká elmegyek. Mégpedig örökre. Azon az éjszakán kicorábban elbúcsúztunk egymástól. Ketten voltunk a szobájába

gyütt. Nagyon együtt. Most először... és... utoljára.Utána elvitt abba a túlárazott olasz étterembe. Az volt a nev

ogy Kis Sienna. Annyira csodálatos érzés fogott el, hogy elbőgtemagam, mivel nagyon is tisztában voltam azzal a ténnyel, homindez véget ér. Mivel azonban nem vízálló sminket használtam

mindent elkentem a képemen. Kénytelen voltam felkelni az aszmellől. A női WC előtt hosszú sorban álltak a lányok. – Jasonnel vagy itt? – kérdezte az előttem álló lány.Biccentettem. A csajt Erinnek hívták. Egy évvel korábba

égzett, mint én. Nagyjából ennyit tudtam róla.

– Tavaly darabokra törte a szívemet. Nem tudom, mitől ennyimenő. – Menő? – kérdeztem, miközben az arcomról még nem tűnt e

áfagyott mosoly. – Menő. Ennyi csajnál.Ekkorra végképp eltűnt az arcomról a mosoly. – Esküszöm neked – folytatta Erin –, hosszú hónapok



eresztül azt hittem, hogy egyedül én vagyok neki. Amíg együártunk. Fogalmam sem volt, hogy közben Jillt és Stacyt is hajtottCsak akkor derült ki, miután szakítottunk.

Úgy éreztem, mintha forró ólmot öntöttek volna le a torkomon. – Megcsalt téged?

– Bizony ám, drágám – biccentett Erin. Utána viszont elnevetmagát. – De az tavaly történt. Mostanra már tutira benőtt a feágya. Ti ketten olyan kis aranyosak vagytok együtt. Nagyorülök, hogy neked sikerült jó útra téríteni a fickót. Kristen vaggaz?

– Nem – válaszoltam színtelen hangon. – Amy vagyok.Ki a fene az a Kristen? Miért gondolta ez a ribanc, hogy Krist

nevem? Jason talán Kristennél is nyomul, miközben velem jár? – Bocsika! – szabadkozott a csaj.Csak nem szánalom csillogott a szemében?

Otthagytam a sorban. Rohadtul nem érdekelt az elkent sminkemAmikor visszaültem az asztalhoz, Jason kedvesen nevetett, deadott egy szalvétát. Előtte megnyalta a csücskét, majd letöröltezemem környékét. Az ujja hegyével végigsimította az arcomat, ésillantása megakadt az ajkamon.

Nekem pedig eszembe jutott, hogyan búcsúztunk el egymásticsit korábban, azon az éjszakán.Lényem egy része szerette volna megtudni, hogy ki a fene az

Kristen, meg hogy Jason mégis kinek küldött SMS-t az előbmikor nem engedte, hogy megnézzem a telefonját. A haverjaivalamilyen „nagy dobásról” beszéltek. Jövő szombaton óriási besz. Amikor én már nem leszek itt.



Lényem másik fele viszont azt mondta, hogy ezzel elkéstüniszen már... elbúcsúztunk egymástól. Nem lenne egyszerűbb abban hinni, hogy Jason az én kedvesemem pedig egy hűtlen szemétláda? Akkor és ott nem igazondoltam, hogy számít a dolog. Most viszont sajnáltam, hogy ne

ertem ki belőle az igazat.



46. KOROS

NINCS ITT A LÁNY – figyelmeztetett Harley.A barátom a Kóter társalgójában ült. A távolban húzód

úzamezőket bámulta az ablakon át. Elindultam a szobák feezető ajtók irányába. – Ne fáradj vele! – vicsorogta Harley. – Azt akarja, hogy sen

e zavarja.Már nyitottam volna a számat, hogy kiderítsem az okát, á

Harley így folytatta: – Ami azt illeti, én is pontosan ezt akarom.Amikor önkéntelenül megdörzsölte az arcát, észrevettem, ho

atalmas sötét folt van az egyik szeme alatt.Emlékeztettem magam arra, hogy beszéljek Dokival, mikor kap

meg Harley utoljára a gyógyszereit. Nem a megszokott nyugtatómiatt aggódtam, azok nyugtalanítottak, amelyeket Doki csak arátomnak adott. Ezek akadályozták meg, hogy rátörjön úskomorság, ha szedte őket, nem viselkedett annyira őrülten.Így aztán egyedül léptem ki a Kórházból. Elhaladtam a Járván

orának Ősfőjét ábrázoló szobor mellett, de nem álltam meemmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még ő is lenézzen.Ehelyett egyből átmentem a Feljegyzések Csarnokába. Útközb

engeteg embert láttam. Még igencsak hevítette őket az IdőszaÚgy éreztem, mintha elöntené a torkomat az epe, ahogy eszemb

utott, hogy a viselkedésükért kizárólag Ősfő szivattyúja a felelős.Amikor odaértem a Feljegyzések Csarnokához, át kellett lépne



lépcsőn fetrengő pár fölött. Victria egy hintaszékben ült erandán. A két tusakodó alakot bámulta, és időnként feljegyzealamit apró, bőrkötéses jegyzettömbjébe. Igencsak meglepeogy nem Bartie társaságában találtam. Arra számítottam, hogy őetten ugyanúgy egymásnak estek, mint ezek itt a lépcsőn. Pers

Ősfő mondta, hogy a hormonok a táplálókra jobban hatnak, mintöbbiekre.

Orion háttal állt nekem. Ősfő festményét bámulta. A hajó umeredten szemlélte a Tápláló-szint messzeségbe nyúló síkjMielőtt egyetlen szót szólhattam volna, Orion leemelte a festményt

alba vert kampóról, és a falnak támasztotta. – Te meg mit művelsz? – kérdeztem megdöbbenve.A Feljegyzések Csarnokának fala meztelennek tűnt Ős

megjátszott rokonszenvet sugárzó arca nélkül. – Itt az ideje, hogy frissítsük kicsit a képet – felelte az időseb

érfi, majd felkapta a festményt, és eltűnt vele a csarnok belsejébeMondjuk, ebben igaza is volt. Ez a festmény legalább evtizede itt lógott. A képen Ősfő haja még jórészt barna volt, zeme tisztán csillogott, és a homlokán éppen csakhogy megjelentz első ráncok. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az új kép. Hoss

sz hajjal

ábrázolja? Látszódni fog, hogy a sok év sántítás mimeggörnyedt a válla? Persze lehet, hogy csak az ingerültség beszelőlem. Elképzelhető, hogy az eltelt évek fejedelmi méltóságguházták fel. – Szia! – szólalt meg Victria anélkül, hogy felemelte volna

ekintetét a könyvéről.Azóta nem beszélt velem, hogy Amy megérkezett, ped



orábban egész közel álltunk egymáshoz, amikor még ott éltemKóterban. A lány mostanra eléggé megkeseredett. Sokkonoszabbnak tűnt, mint amilyen három esztendővel ezelőtt vomikor ő tizenhét, én pedig tizenhárom éves voltam. Victria voletem első szerelme. Ebben a pillanatban nem tudtam voln

megmondani, miért is voltam annyira oda érte. – Szia! Új könyvet írsz?Victria már legalább tucatnyi könyvet írt. Feltöltötte őket

ffyhálózatba. Remekműveket alkotott. El nem tudtam képzelnogyan lehet ennyire tehetséges. Hősei elképesztő kalandok

mennek keresztül a Járvány idején. Tragikus kalandokon. yomrom ismét görcsbe rándult. Eszembe jutott, hogy a születélőtt alighanem „író” feliratú injekciót kapott Ősfőtől. – Hát, nem igazán – felelte, majd összecsapta a könyvet,

ltüntette rövid kabátja egyik jókora zsebében.

Még most sem fordult felém, továbbra is az előttünk húzódökéletes, négyszögletes termőföldeket bámulta. Mindenüzeretkező párok látszottak. A pillantásommal követtem ekintetét. – Legyél óvatos, ha kimész közéjük! Nagyon rajtuk van

dőszak.Örültem, hogy Amy biztonságban van Harley közelében. Victrem is nézett rám. – Luthe kísért át ide. Orion itt van. Ő majd visszakísér.Megvontam a vállamat. Amikor visszafordultam a fal fe

meglepődve láttam, hogy Ősfő régi festménye eltakart emléktáblát.



A Feljegyzések és a Kutatás Csarnoka

Épült i. sz. 2036-ban.A PMSZ támogatásával

Alatta viszont olyan betűket fedeztem fel, melyeket nem tudtaiolvasni. A szöveget cirill vagy görög ábécével írták. Nem voltaiztos abban, hogy melyikkel. Alattuk viszont ezt láttam:

„Ha meg akarsz értem valamit, figyeld a kezdetét,

és kövesd a fejlődését.'’ Arisztotelész

Az érthető feliratot további nyolc sor követte. Mindegyiket myelven írták. Kettőnek még az írásjeleit sem ismertem, csup

rthetetlen szimbólumokat láttam. Ennek ellenére nem volt nehitalálni, hogy különböző nyelveken ugyanazt az idézetet véstékáblába. – Milyen régi tábla! – fordultam Victria felé, akit szemm

áthatóan nem érdekelt a felfedezésem. – Tényleg ősöreg. Azóta an, hogy megépítették a hajót.A nő csak egy mordulással jelezte, hogy hallotta a szavaimat.Eltöprengtem a tervrajzokon, melyeket néhány nappal korább

Orion mutatott. Valamikor régen a Tápláló-szinten rendkívomoly biológiai kutatómunka folyt. És a Feljegyzések és Kutat

Csarnoka lehetett az egésznek a központja. Közben a lépcs

etrengő páros továbbra is hangosan nyöszörgött és zihált.



Biztosra vettem, hogy a hajó építői nem rájuk gondoltak, amiktthont teremtettek a feljegyzéseknek és a kutatásnak.Ősfő állandóan arról beszélt, hogy milyen jelentős fejlődés

mentünk keresztül. Meg akart győzni róla, hogy mennyire előnyz egységes kinézetünk. Az erőskezű kormányzati módszereink

icsérte. Most azonban szembesülnöm kellett ennek Arisztotelész nevű valakinek a gúnyos szavaival. Egy csapásyilvánvalóvá vált, hogy napjainkban a kutatás semmivel sem töbuszta paráználkodásnál.Halvány gyanú támadt bennem a festmények lecserélésén

dőzítésével kapcsolatban. Másodszorra fordult elő, hogy Oriévén új dolgot tudtam meg a hajóról. Valójában mennyire merem ezt az alakot? A Feljegyzések Csarnokán kívül szinte ne

találkoztam vele. Odabent is elsősorban a könyvek és rnyékok között rejtőzködik. Szellemként jár a szavak és

igitálisan feljegyzett információk között. Hiába ismertem mindenkzemélyesen a hajón, hiába tudtam a társaim nevét, hiába ismertez arcukat, kételkedni kezdtem, hogy valójában mennyit is tudoóluk. Orion is bárki lehetett. – Gondolod, hogy ők ketten szeretik egymást?

Victria hangja kizökkentett a töprengésemből. Nem rám nézeA Feljegyzések Csarnokának lépcsőjén üzekedő párt bámulta, akassacskán befejezték a párosodást. – Nem – válaszoltam. – Undorító! – morogta Victria. – Nem képesek uralkod

magukon? Hát nem, gondoltam. Nem képesek rá.



– Orion azt mondja, hogy ilyen az emberi természet – folytattammiközben az járt a fejemben, hogy a fickó téved.

– Orion téved – ellenkezett Victria.Megdöbbenve néztem rá.

– Ha ilyen volna az emberi természet, akkor én is azt tenném

mit ők – magyarázta Victria, és a lépcsőn ernyedten fekvő pár feiccentett. Ó, cseszd meg! Igaza van! – De nem teszem. Ninennem... vágy, hogy így viselkedjek. Olyannal semmiképpekit...

Elhallgatott, de én nagyon is ki tudtam találni, hogy mit ak

mondani. Olyannal semmiképpen nem párzana, akit nem szeret.Alig egy héttel ezelőtt ingerült hördüléssel reagáltam volna az ily

zavakra. A szerelem ugyanúgy nem létezett, mint az az „Isten”, akAmy imád. A szerelemről pontosan ugyanabban az összefüggésbeallottam, mint azokról a vallásos tündérmesékről. A történetekb

iderült, hogy a Nap-Földön élő emberek a segítségükkgyekeztek túltenni magukat azon, hogy távolról sem tökéletilágban éltek, amelynek megteremtésében ráadásul maguk özreműködtek.Most viszont...

– Sokkal jobb, ha megismerem, aztán elveszítem a szerelmmintha soha nem szerettem volna – folytatta a nő olyan hangon, amgyértelművé tette, hogy idézetet hallottam. – Ezt írtad az új könyvedben?Victria nagyot szipákolt. Amikor kissé elfordult a hintaszékbe

szrevettem, hogy mellette nagy halom könyv – igazi papírkönyveNap-Földről – hevert a verandán. Elkomorodtam. Orionn



eljegyzőként azért ennél több esze is lehetne. Még a feljegyzők seyúlhatnak csak úgy az ősi könyvekhez. Ha Ősfő meglátja ezt...Odalent a lépcsőn a nő keze lassacskán rásimult meztelen hasár

Az ujjai enyhén belenyomódtak a bőrébe. Úgy tűnt, hogy valamáthatatlan, de annál értékesebb dologra vigyáz.

– Gondolod, hogy legalább boldogok? – folytatta Victria, ejével a két fekvő felé biccentett. Mielőtt azonban válaszolhattaolna, hozzátette. – Mert én soha nem vagyok az! – Na, figyeljetek! Most mindjárt felakasztjuk ezt a remek k

estményt – hallatszott Orion vidám kiáltása, ahogy felbukkant

eljegyzések Csarnokából.A kezében tartott vászon annyira új volt, hogy még áradt belőle

riss festék szaga. Egyből Harley jutott eszembe. A feljegyzmegfordult a festménnyel, hogy a helyére akassza. A kép mindjáltakarja az emléktáblát. Ránéztem, és elakadt a lélegzetem. Ori

elém sandított, és mindentudóan elvigyorodott.A festmény nem Ősfőt ábrázolta.Hanem engem.

– Ezzel az Időszakkal létrejön a te szüleményed – magyaráztaérfi, miközben a festmény hátára erősített dróthurkot beleakaszto

kampóba, majd kiegyenesítette a kissé ferde vásznat. assacskán itt az ideje, hogy Ősfő leköszönjön, és, te legyél az ezető.Festett képmásom pontosan onnan pillantott alá az Ist

Áldásává, ahol Ősfő is lógott. Kétség sem férhetett ahhoz, hogHarley művét látom. Felismertem a stílusát, pedig nem is ültemodellt neki. Valószínűleg emlékezetből festett meg. Nyilván ezz



magyarázható, hogy téves dolgok is felkerültek a vászonra. Nem zoktam ilyen magabiztosan felszegni a fejemet, hanem Ősfő. Égyanolyan határozott volt a testtartásunk, és egyformán tiszénnyel ragyogott a tekintetünk. Az ábrázolt alak nem is hasonlítoám. Harley tényleg ilyennek lát? Ez a kép nem engem ábrázolt.

– Megdöbbentően jól sikerült a kép – állapította meg Victria.Kikászálódott a hintaszékből, és odaállt a hátam mögé. A vállamfölött a festményt bámulta.

– Ilyen az igazi vezető – bizonygatta Orion.Igazi vezető? Hát nem! Egy igazi vezető tudná, hogy m

sináljon.



47. AMY

MÁSNAP REGGEL LEZUHANYOZTAM . Aztán még egyszer. Hiábróbáltam azonban lemosni a csuklómról és a lábamról úzódásokat, egész egyszerűen képtelen voltam szabadulni lmémet kitöltő emlékektől.

Kint a mezőn már jóval kevesebben fetrengtek. Szinte alig. Az ember is csak egy állat, mondta Harley.Hát, az is! Ezt nagyon jól bebizonyította Luthe meg a k

agydarab tápláló. Meg az a férfi és nő, akik ott feküdtözvetlenül mellettem, de észre sem vettek, sőt, még csak nem rdekelte őket...

Koros megcsókolt a kertben. Pont, amikor az Időszmegkezdődött. Vajon, igazi csókot kaptam? Vagy bármelyi

őstény ajka megtette volna? Lángra lobbant az arcom. Én nagykomolyan gondoltam azt a csókot. Ő viszont lehet, hogy nem.Rohadtul nem érdekelt, hogy annak idején milyen járvány csapo

e a hajóra. Az sem számított, hogy milyen törvényeket vezetett bŐsfő. Normális emberi lények nem viselkednek így. Ez az Idősza

ermészetellenes. Ugyanakkor egészen biztosan megvan a

maka. Talán az váltotta ki, amit ettek. Esetleg valamilyen vegyi anyeveredett az újrahasznosított levegőbe. Elképzelhető az is, hogyfajta betegségről volt szó. Az emberek csakis ezért viselkedtegy, mint a tüzelő állatok.

Erről eszembe jutott, hogy mi volna, ha felkeresném a doktoNeki tudnia kell, hogy ez így, ebben a formában nem normá



iselkedés. Orvosként bizonyára képes arra, hogy megállapítsa mbereket ilyen alantas viselkedésre kényszerítő kór okozój

Aztán már csak egy lépés megszüntetni a bajt.Felpattantam, és elindultam az ajtó felé. Ahogy azonb

elemeltem a kezemet, hogy megérintsem a nyitó felületet, remeg

ezdtem. Hiszen bent biztonságban vagyok. Odakint viszont... Nem! Nem fogok rémült nyusziként itt rejtőzködni ezen a búvóhelyeontosan azért akartam megkeresni a doktort, hogy bebizonyítsamz ember igenis nem állat. Akkor pedig nem rejtőzködhetek áll

módjára.A doktor viszont nagyon is jól elbújt. Nem volt sem

armadikon, sem a másodikon. A földszinten a nővér azt mondtogy az elsőn keressem. – Nagyon sok a dolga! – kiáltotta utánam.

Az első emelet folyosóján több tucat nő állt sorba. Jó párórházi köntöst viselve az ajtók mellett ücsörögtek. Egyértelműrra vártak, hogy kinyissák a szobájukat. Mások viszont étköznapi ruhájukban és a bő szárú nadrágjukban voltak, ezükben szépen összehajtott kórházi köntöst tartottak. Még ne

olt alkalmuk átöltözni. Úgy tűnt, hogy ez az emelet a nőgyógyászsztály. Mindegyik szobába beállítottak egy nőgyógyászizsgálóágyat. Szinte valamennyin feküdt valaki. Csodálkoz

megtorpantam. Miért van

ilyen nagy tömeg a nőgyógyászsztályon? Ez a sok nő csak nem gondolja azt, hogy máris teherbstek? Vagy mégis? Alig egy nap elteltével?

Megcsóváltam a fejemet. Nem lehettem biztos a dologban. E



lyan űrhajón, ahol telefont építenek az emberek fülébe, ahol eapírvastagságú műanyag fólia annyit tud, mint egy számítógéseppet sem elképzelhetetlen, hogy az ember lánya már ilyen rövdő elteltével is pontosan tudja, hogy terhes-e vagy sem.

A várakozók nem beszélgettek.

– Állj a sor végére! – szólt rám egy ápolónő, és a kezembyomott egy összehajtogatott kórházi köntöst. – Ó, én csak azért vagyok itt, mert beszélni akarok a doktorrakezdtem, de aztán elakadt a hangom. Nyilvánvaló volt, hogy

oktor miatt jöttem ide, ugyanúgy, ahogy az összes többi nő is.

ővér türelmetlen pillantását látva magyarázkodni kezdtem. zóval, én nem a... izé... a nőgyógyászt keresem, hanem a másoktort. Azt, aki fent szokott lenni a második emeleten. – Nekünk csak egy orvosunk van! – vágta rá a nővér. Most m

elfigyelt a vörös hajamra és a sápadt bőrömre. – Ezek szerint,

em az Időszak miatt vagy itt? – Nem! – Na, gyere! – legyintett hangos sóhajjal.Keresztülvezetett az előtéren. Kerülgettük az ott várakozó nők

ó páran felkapták a fejüket, és enyhe meglepődéssel néztek rám

Annak idején pont ilyen arcot vágtak az emberek, ha a buszelfigyeltek egy furcsa alakra. Ám továbbra is csendben maradtagy tűnt, hogy olyan nagyon nem zaklattam fel őket. – Csak egy doktor van erre a rengeteg páciensre? – kérdezte

z ápolónőt. – Vannak mellette ápolók meg a segédei. A tudósok közéhányan éveken át a keze alá dolgoztak – felelte, majd ism



agyot sóhajtott. – Doki azonban nem választotta ki a helyettesgyik sem felelt meg neki. Nem igazán bízik az emberekben.

Felötlött bennem, hogy mi köze van a bizalomnak ahhoz, hoegítőket fogadjunk fel. De nem maradt időm, hogy rákérdezzrre. A nővér megállt egy nyitott ajtó előtt, és a fejével jelezte, hog

menjek be. Beléptem. A doktor egy széken ült, közvetlenül egőgyógyászati vizsgálóágy két kengyele között. A páciens szétteába a tartókra támaszkodott. Nagyon úgy véltem, hogy a nseppet sem örül majd annak, hogy csak úgy betörtem ide. – Jóságos egek! Bocsánat! – kiáltottam.

A szemem elé kaptam a kezemet, és elfordultam. Mégis, mi ütönővérbe, hogy egy vizsgálat kellős közepén beenged a szobáb

Hiszen itt éppen egy nagyon kellemetlen és bizalmas jellegű vizsgáolyik! – Semmi baj – szólalt meg a doktor. – Miért kerestél?

– Azt hiszem, hogy a hölgy nem örül annak, hogy én... – Semmi kifogása sincs ellened. Vagy zavar a lány? – kérdezz orvos, és a nő térdei között felemelve a fejét a páciens szemébézett. – Ugyan, dehogy – felelte a fekvő alak.

A hangja alapján, mintha csak unatkozott volna.Én viszont nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ha nekem kéngnek meredő, széttett lábakkal feküdnöm egy ilyen vizsgálóágyo

mégpedig úgy, hogy bárki láthatja a legtitkosabb alkatrészeimekkor bizony halálosan kikészülnék, ha így rámtörne valak

Anyukám akkor vitt el nőgyógyászhoz, amikor elkezdtem komolyárni Jasonnel. Odabent a vizsgálószobában élete



egkellemetlenebb

félórája várt rám. Nagyon nem szerettem volnogy bárki is beállítson oda. Még a doktort, a nővért és a sajzülőanyámat is éppenhogy csak el tudtam viselni. Egy idegenikészültem volna.

Ezt a nőt viszont a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, ho

tt álltam. Óvatosan kinyitottam a szememet. Az ismeretlen hűvillantással nézett fel rám. Cseppet sem zavarta, hogy én is oagyok. – Én... izé... Nehéz volt nem odafigyelni arra, amit a doktor művelt azzal

ttetsző trutymóval és a leginkább valamilyen kínzóeszközmlékeztető fémtárggyal. – Akartam valamit kérdezni erről az Időszakról. – Hát, persze – biccentett az orvos.Közben azonban egy pillanatra sem állt meg a keze. Komolya

em tudna egy rövid szünetet tartani, amíg hozzám beszél? – Megváltoznak tőle az emberek? – vágtam rá hadarva.Szerettem volna a lehető leghamarabb kijutni ebből a szobából.

– Ezt meg hogy érted?A fémtárgy megcsúszott. A nő elfintorodott, de csendbe

maradt. Kifejezéstelen tekintettel bámulta a mennyezetet.Alaposabban megnéztem magamnak. Tekintete tompa fénye z ernyedt testtartása miatt az a pár jutott eszembe, mely oetrengett mellettem, miközben megtámadtak. Egész egyszerűem volt természetes, ahogy viselkedtek... mint ahogy ez a nő úlságosan beletörődőén fekszik itt. Jobban belegondolva, olyosón látott rengeteg várakozóról sem feltételeztem, hogy teljes



maguknál vannak. Ahogy türelmesen, csendben ücsörögtedakint... szinte már kábultan. Ha ilyen rengetegen állnak sorbaőgyógyászati vizsgálat előtt... Miért nem türelmetlenkedett senk

Miért nem

beszélgettek? Normális emberek ilyenkor idegesek vangerültek, és még az is előfordulhat, hogy aggódnak. Ezern

rzelemre lehetne számítani odakint, nem erre a letargiára. – Mi a neved? – kérdeztem a fekvő alaktól.Kissé felém fordult, hogy jobban lásson. Biztos voltam benn

ogy mostanra már teljesen megfeledkezett rólam. Különösebbem érdekelte, hogy én is itt vagyok bent.

– Filomina – válaszolta színtelen hangon.Egyáltalán nem izgatta, hogy a doktor ott ügyködik a combj

özött, miközben engem már a puszta látványtól is a fráerülgetett. – Boldog vagy? – kérdeztem.

Elég furcsa kérdés volt, de hirtelen semmi más nem jutott szembe. – Nem vagyok boldogtalan. – Amy, mit akarsz? – szólt rám a doktor. – Mintha nem is ember lenne – méltatlankodtam. – Doktor, h

em veszi észre? Hiszen maga az orvos! Tudnia kéne, hogy ez neormális! – Mi az, ami nem normális? – értetlenkedett a férfi, miközbenáciense visszahajtotta a fejét a párna kellős közepére.Üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Ha időnként ne

islogott volna, nem is lehetett volna tudni róla, hogy még él. – Hát, ez itt! – csattantam fel. – Ez a nő.



A doktor átlátszó zselés anyagot kent szét a nő hasán, utánassan mozgatni kezdett rajta egy lapos kézi műszert. Először aittem, hogy ultrahanggal vizsgálja, de sehol sem láttam a képernyőhol feltűnhetett volna a magzat elmosódott, fekete-fehér képhelyett halk csipogás hallatszott a kezében tartott berendez

etején lévő parányi képernyő közepéből.

ÁLLAPOT: OPTIMÁLIS HORMONSZINTTESTI TORZULÁS GENETIKAI VALÓSZÍNŰSÉGE: KÖZEPESSZELLEMI TORZULÁS GENETIKAI VALÓSZÍNŰSÉGE:

KÖZEPES-MAGAS

BELTENYÉSZET HATÁSA A GENETIKAI ÁLLOMÁNYRA:MAGAS

– Hát, Filomina, úgy tűnik, terhes vagy! – szólat meg az orvomiközben elrakta a műszereit.

A nő lelkesen felsóhajtott. Amióta bent voltam, ez volt az elsalódi érzelemnyilvánítása. – Honnan tudja? – kérdeztem. – Ezt meg hogy érted? – csodálkozott az orvos, miközben az á

mellett álló asztalka felé fordult. – Csak pár napja estek így egymásnak! Nem kellene néhá

etet várniuk, míg kiderül, hogy valaki tényleg teherbe esett-e?A doktor letörölte az áttetsző zselét Filomina csupasz hasáró

majd bekente valamivel. A szaga alapján dörzsölő alkohol lehetelőrehajolva kihúzott egy fiókot a nőgyógyászati ágy mellett álisszekrényből. Az injekció, amit kiszedett belőle, legalább oly

osszú volt, mint az alkarom. A csillogó üveghengert borostyánszín



olyadék töltötte ki. A végére parányi címkét ragasztottak. Láttamogy szöveget nyomtattak rá, de túl messze álltam ahhoz, hogy udjam olvasni. – A hormonszintje alapján igen jó az esélye

megtermékenyülésnek. Ha pedig eddig nem esett teherbe, et

majd megtörténik. Picit fájni fog – fordult vissza Filomina felé, akzemmel láthatóan nem érdekelt a figyelmeztetés.

A nő hasába nyomta a tűt! Egészen mélyen beletolta. Úgejtem, a tű vége elérte a fekvő alak méhét.

Elszörnyedve hátrahőköltem. A puszta látvány is elég volt ahho

ogy begörcsöljön a gyomrom. Filomina azonban csupán halkelhördült a fájdalomtól, de közben a szeme sem rebbent. A doktoilominába nyomta az üveghenger tartalmát. – Az az anyag megváltoztatja a magzatot – szólaltam m

lakadó hangon.

Az orvos most már felém fordult, még mindig erősen tartottaűt. – Ettől erősebbek, jobbak lesznek a csecsemők.Kiszáradt a szám. Nagyon is jól emlékeztem, hogy mit mondott

védőoltásokkal” kapcsolatban a nyulakat tenyésztő lány.

– Akkor, ezek szerint ezért viselkedik olyan különösen az össző? Mert már a születésük előtt megváltoztatták őket? – Semmi ilyesmit nem tettem – felelte a férfi, miközben lassihúzta a tűt Filomina hasából. – Csupán új DNS-szakaszokdtam az embriónak, amikkel a beltenyészet miatt meggyengü

DNS-spirál részeit képes lesz pótolni. Nem változtattam meg zemélyiségét.



– Ha megváltoztatja a DNS-t, a személyiség is megváltozik.Közben már kihúzta a tűt. Önkéntelenül is a nő sima has

elragyogó vércsepp parányi drágakövét bámultam.Az orvos közben a szemetesbe dobta az injekciót, és most m

ám összpontosított teljes figyelmével.

– Amit láttál, az tökéletesen rendben van – magyaráztondosan kihangsúlyozva az összes szót. – Nincs itt kérem, semmaj! A normális emberek pontosan ilyenek. – Ó, igen – tette hozzá érzelemmentes hangon Filomina. – Ez í

endben van. Minden rendben van velem.

Kihátráltam a szobából. Alig találtam meg a kilincset. Valósággitántorodtam a folyosóra, ahol futásnak eredtem. A várakozóémán néztek rám, miközben elrohantam mellettük. Bár nagyon ól tudtam, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érdeklem őkélektelen tekintetüket látva elképzelhetetlenül elszörnyedtem.



48. KOROS

„LIBBENJ-LEBBENJ, DENEVÉR, NINCSEN MESSZE MÁR A CÉL.”1

lice Csodaorszdgban. Az Őrült Kalapos verse (Kosztolányi Dezső fordítása).]essék? – kérdeztem értetlen mosollyal. – Mondóka a Nap-Földről – magyarázta Orion, és újra

ezében tartott liffyt tanulmányozta. Nem gondoltam volna, hogy a Kóter társalgójában találkozo

jra Orionnal. Ennek ellenére örültem, hogy itt van. Ritkarátságos arc. Harley tegnap este rám csörgött, és szólt, hoelyettem is ő fog őrködni a fagyasztók szintjén. Kénytelen voltazinte egész nap Ősfő mellett senyvedni. – Láttad Harley-t vagy Amyt?Orion megrázta a fejét.

– Te amúgy mit művelsz itt? Azt hittem, nem szeretnéd, hogŐsfő vagy Doki meglásson – mondtam.

Orion nevetni kezdett. – Ó, emiatt ne aggódj! Biztosra veszem, hogy mindkettőjükn

ok a dolga.

Az idősebb férfira nézve felmerült bennem, hogy a pillantásávugallni akar valamit. Képtelen voltam rájönni, hogy mélozhatott. Nagyot sóhajtott, és megint a liffyjét tanulmányozta. – A Nap-Földről származó szövegek egyszerűen lenyűgözőek

magyarázta, miközben ujjával újra és újra megérintette a képernyő

Jó pár szövegen siklott keresztül. – Óvatosabban kéne viselkedned! Ha Ősfő rájön, hogy odaad



Victriának egy nap-földi könyvet... hiszen feljegyző vagy. Tudoól, hogy a Nap-Földről származó könyvek nem kerülhetnek kieljegyzések Csarnokából, és egyetlen tápláló sem láthatja őket.

Áthajoltam a válla fölött, mert látni akartam, mit olvas. – Ez meg mi a csoda?

Orion felém fordította a liffyt, így jól láttam a háromarcú, szárnyérfit ábrázoló rajzot. – Ez a történet a pokolról szól. A legalsó része színtiszta jégb

an.Ekkor már nem a képernyőt bámultam, hanem a beszélőt.

– Hogy van-e jogosultságom tudni mindezt? – kérdezte. – Emie aggódj! Van felhatalmazásom.

Valósággal megdermedtem amiatt, ahogy ilyen könnyeangsúllyal beszélt a jogosultságról és a felhatalmazásról. – Mit tudsz? – kérdeztem olyan halkan, hogy a társalgóban

öbbiek nem hallhatták.Hiszen Orion mutatta nekem azokat a műszaki rajzokat melyek elvezettek Amyhez. Most pedig erről a pokoli jégről beszé

Kihúzta magát. Túl közel került hozzám. Hátraléptem egyet, dahajolt, és szinte a képembe vágta:

– Mit tudsz te? – kérdezte válasz helyett. – Tudod, hogy arátod vagyok?



49. AMY

MIUTÁN BEÉRTEM A SZOBÁMBA , első dolgom volt, hoácsapjak az ablakredőnyöket összezáró szerkezet gombjára. elyiség elsötétedett. Remek. Sötétre vágytam.Valaki kopogott az ajtómon.

Nem törődtem vele. Akad ezen a hajón akárcsak egyetlalaki, akivel beszélni akarok? – Amy? – hallottam Harley hangját. – Láttam, hogy bejött

Gondoltam, megnézem, mi van veled. – Minden rendben – üvöltöttem a zárt ajtó felé. – Nem igaz, nincs rendben. Nyisd ki az ajtót! – Nem nyitom. – Doki minden ajtót ki tud nyitni. Ha nem jössz ki, elmegy

rte.Felugrottam, és megnyomtam az ajtónyitó gombját. Ha v

mber, akivel nem akartam találkozni, akkor az az orvos volt.Harley belépett a szobába, és körülnézett.

– Mi az már? – méltatlankodtam.

– Semmi, csak hát azt hittem... hogy valaki van itt bent veled.Felhördültem. – Mégis kicsoda?Harley odament az asztalhoz, és leült a székbe.

– Koros éppen itt lehetne.

– Már miért akarna meglátogatni engem? – morogtam, miközbeültem az ágyra.



– Mert kedvel téged.A pillantásommal majdnem átdöftem, de úgy tűnt, őszin

meggyőződéssel beszélt. – Nem hinném, hogy itt bárki is kedvelne bárkit.Legalábbis nem úgy.

– Ezt most miért mondtad? – kérdezte Harley őszintmeglepődve.

– Hát, nem láttad tegnap azokat a pasikat? Az bizony neolyan” volt! Hanem... undorító! Ki előbb meg...

Elhallgattam. Nem akartam beszámolni neki Filomináról.

– Sajnálom, ami tegnap történt – folytatta, és tudtam, hogy egy is gondolja. – Az Időszak azonban véget ért. Nem fomegismétlődni a dolog.

Kihallottam a hangjában tomboló haragot. Reméltem, én is özelben leszek, amikor majd újra összefut Luthe-tal.

– De ma mi történt? – folytatta. – Merre jártál? – A másodikon voltam – Harley várakozó tekintetét látvénytelen voltam folytatni. – A nők ott... – Ó! A táplálók asszonyai – mosolygott a festő. – Azért jöttek

ogy megvizsgálják őket.

– A frászt hozták rám. – Ugyan! Teljesen normális csajok.Végigfutott rajtam a hideg, ahogy Harley a normális emberekr

eszélt. – Egyáltalán nem viselkedtek normálisan! – kiabáltam.

Normális emberek egészen másként reagáltak volna. Azok odaleem is emberek, hanem agyatlan bábuk!



Harley megcsóválta a fejét. – Ezt csak azért mondod, mert egész idő alatt itt voltál benn

Kóterban, amióta felolvasztottak. Mi idebent mind ütődöttagyunk. A normális emberek olyanok, mint a többiek, odakinngedelmesen, nyugodtan, közös erőfeszítéssel dolgoznak. M

agyunk a kívülállók. Nem tudunk összpontosítani, nem meekünk a csapatmunka. Képtelenek vagyunk elvégezni a táplálóagy az irányítók munkáját. Nem, mi aztán tényleg nem vagyunormálisak. Nem véletlen, hogy mi szedjük a dilibogyót. Különbeljesen eldurranna az agyunk.

Leesett állal bámultam. Nem tudhattam, hogy mi folyik itt áttérben, de ezen a hajón minden annyira kitekert. Az épesmbereket tartják bolondnak, és azokról, akik egyetlen épkézlondolatra sem képesek, azt mondják, hogy normálisak. Ami pedz Időszakot illeti... Újra magam előtt láttam Luthe gúny

illantását, és feltört a torkomba az epe. – Hát nincs... az embereknek itt nincsenek érzelmeik? – nyögtei végül. – Ó, dehogynem! Vegyük például az adott helyzetet. Hogy é

milyen éhes vagyok! Lejössz velem az étkezdébe?

– Ne már! Komolyan kérdeztem. Ismeritek a szerelmet? Vagsak az Időszak számít?Harley szeméből azonnal kihunyt a csillogó jókedv.

– Nem igazán vagyok büszke arra, ami az Időszak alatt történgyanakkor nagyon örülnék annak, ha odafigyelnél arra a tényr

miszerint én nem úgy viselkedtem, mint ők. – És egész pontosan, miért is nem? – kérdeztem ingerülten.



Mégis, mi a fene van ezzel a hajóval? Mitől kezdtek el annyian kinnyílt utcán üzekedni, miközben mások a legcsekélyeb

ajlandóságot sem mutatták erre?A fiatalember piszkálni kezdte az íróasztalon fekvő jegyzettöm

melletti ceruzákat, amiket apu ládájából hoztam fel ide.

– Talán nem is vagy annyira okos, mint amilyennek tartod maga – Akkor mondd, mit kellene tudnom! – Én voltam már szerelmes. Egyszer.Ezzel az egyszerrel állított meg. Ugyanis én is egyszer volta

zerelmes. Mind a ketten múlt időt használtunk.

– Valószínűleg ezért nincsen rám semmilyen hatással az IdőszaMiért keresném más nő társaságát? – folytatta Harley, majd ekintete lassan végigsiklott az ajtókeret köré festett, lassan lekopövénydíszítésen. – Azt én festettem oda Kayleigh kedvéért.Kővé dermedtem. Még levegőt is alig mertem venni. Attól féltem

ogy a leghalványabb mozdulat, a legkisebb zaj félbeszakíthaHarley gyónását. – Három évvel ezelőtt történt. Csupán kicsit voltam időseb

mint amilyen Koros most. Kayleigh és én... nagyon összeillettünk. em lehetett volna képzelni ellentétesebb párost, de akkor

sszeillettünk. Én a művészetért voltam oda, ő meg a gépekért ésmechanikus dolgokért bolondult. Miközben én festettem, Kayleiis gépeket bütykölt össze. – Mi történt? – kérdeztem, miután Harley elhallgatott. – Meghalt.A szó valósággal megdermedt a levegőben. Meg akarta

érdezni, hogy mi történt, de ugyanakkor nem akartam még jobb



lkeseríteni Harley-t. A ruhám durva szövete hirtelen perzselezdte a bőrömet. Eszembe jutott, amikor az első éjszak

megtaláltam a szekrényben Kayleigh ruháit, megérintettem az ajtzegélyező borostyánfüzért. Ahogy az ujjamat végighúztam noman megfestett leveleken, szinte magam előtt láttam a fia

Harley-t. A kedvese hangos kacagással nézte. Kayleigh arcát neudtam elképzelni, de akkor is az ő ruháit hordom. – Kayleigh nem tudta elviselni ezt a hamis napot. Neki iga

gboltra lett volna szüksége, amilyenről te meséltél nekünk. Úrezte, hogy kelepceként szorultak rá a hajó falai. Mindannyi

udtuk, hogy egy szép napon célba érünk. És a mi nemzedékünk fmajd távozni a hajóról. Mi élünk azon az új földön.

Harley felvette a mackómat az íróasztalról. Ahogy magáhzorította, mintha csak Kayleigh-t tartotta volna a karjában. – Ő azonban nem tudott olyan sokáig várni.

Nem kellett kimondania, hogy a szerelme öngyilkos lett.Tökéletesen meg tudtam érteni.



50. KOROS

NEM AKARTAM ILYEN HANGOSAN DÖRÖMBÖLNI AMY AJTAJÁN

Mialatt kopogtam, Orion szavai jártak a fejemben.Harley nyitotta ki az ajtót.

– Hol van Amy? – kérdeztem, miközben benyomakodtamellette a lány szobájába.

Amy az ágyán ült. Ezek ketten meg mi a fenéről beszélgethettdebent? Négyszemközt. Amy szobájában. Az ágyán.

– Te meg mit akarsz? – kérdezte a lány.Bár nem tűnt türelmetlennek, mégis önkéntelenül arra gondoltam

ogy a lehető leghamarabb szeretne szabadulni tőlem. Mert akkjra bezárkózhatna Harley-val.A barátom besietett a fürdőszobába, és egy nagy pohár vízz

ött vissza. – Mitől vagy ennyire zaklatott? – tudakoltam. – Semmitől – legyintett Amy, és felhajtotta a vizet.Leültem a székbe, Harley pedig Amy mellé telepedett az ágyr

Bárcsak ne ide ültem volna! Akkor Harley-nak maradt volna

zék. – Miért akarná bárki megölni a lefagyasztottakat? – kérdeztemMindkettőjüket igencsak meglepte a kérdésfelvetés nyíltságMostanra már nagyon elegem volt abból, hogy Oriontól neaptam válaszokat. – Ketten meghaltak. Halottak. Minden o

élkül. – Mit mondott Ősfő, amikor megtaláltad? – nézett rám Harley.



Éppen elég hatásszünetet tartottam ahhoz, hogy ezek kettmegértsék, valami nincs rendben. Egyáltalán nem akartatokzatosnak látszani, csupán arról volt szó, hogy nem tudtam, m

mondhatnék nekik. Hogy képtelen vagyok megbízni ŐsfőbeHiszen Harley mindig a barátságos nagyapa álarcában találkozott

dős férfival. Az ő szemében Ősfő igazi, bölcs vezető. Hogy észkes fenébe adhatnám tudtára, hogy a hajón élők közlsősorban Ősfőt gyanúsítom a gyilkosságok elkövetésével? – Azt hiszem, először is arra kéne rájönnünk, hogy miért csapt

e a lefagyasztottakra – szólaltam meg végül. – Ez a legfontosab

rre a kérdésre kell összpontosítanunk. – Közben támadt etletem. Felvettem a liffyt Amy asztaláról. Azonosítottam magamas lehívtam a tele-gyöngyök helyzetjelző térképét. – Ez itt agyasztók szintje – magyaráztam, miközben a térképet odaadta

Amynek.

Az ujjunk összeért, és a bőréből áradó forróságot még jóvzután is éreztem, hogy elhúzta a kezét. – Az meg micsoda? – mutatott Amy a ragyogó kék pöttyre. – Érintsd meg!Amikor megérintette, a képernyőn felbukkant egy név.

– Ősfő/Koros? De hát, te itt vagy. – Ami azt jelenti, hogy Ősfő van odalent – feleltem biccentve.Mindenhez ugyanazt a hozzáférési engedélyt használjuk. Emlékszgye, mondtam, hogy a számítógép mindig egyformán kezettőnket?Amy keze ökölbe szorult. Majdnem összeroppantotta a lif

eremét.



– Tudom, hogy mi jár a fejedben – folytattam. – Csakhogy őaboratóriumban van. A fagyasztókamrákat viszont itt találod.

Ezzel távolról sem sikerült megnyugtatnom. – Nézd csak! – kiáltotta Harley, miközben Ősfő pöttyeresztülhaladt a térképen, majd eltűnt.

– Mi történt? – tudakolta meglepődve a lány. – Ott van a felvonó. Mindjárt felbukkan a táplálók szintjé

Gondoltam, örülnél ennek a térképnek. Amikor korábbeszkenneltem az ujjlenyomatodat, úgy állítottam be a rendszeogy te is tudd használni. Így szemmel tarthatod, hogy ki j

dalent. – Köszönöm – bólintott Amy. – Csak hát... ez így még nem le

lég. Ott kell lennünk nekünk is. Egész idő alatt. Menjünk egyből lFelkelt, de elbizonytalanodott. – Most rögtön. Nem voltunk len

ogy megvédj ük őket. Ezért ölték meg azokat az embereke

Azért, mert nem védtük meg őket. – Tévedsz! – válaszoltam hűvös, magabiztos hangon. – Azéaltak meg azok az emberek, mert egy gyilkos él közöttünk.Amy már nyitotta volna a száját, hogy tovább makacskodjo

Mindenképpen le akart menni a fagyasztók szintjére. Harley e

ohár vizet nyomott az orra alá. Én annyira belefeledkeztem a láámulásába, hogy nem is vettem észre, amikor a barátom felkelt, jratöltötte a poharat a vízcsapnál. Amy kikapta a kezéből. – Ne vidd túlzásba a vízivást! – figyelmeztettem, mert eszemb

utott a fagyasztóknál elrejtett másik szivattyú. Amy az utolseppig megitta a vizet. Amikor letette a poharat az asztalra, rcbőre már nem lángolt, és újra teljesen megnyugodott a lélegze



Harley vonakodva leült az ágy legszélére. Készen állt arra, hoármelyik pillanatban felpattanjon, és elszaladjon a követkeohár vízért. – Én továbbra is őrködöm, amikor csak lehet – magyarázta

ánynak, akinek a tekintete a semmibe révedt.

Az jutott eszembe, hogy a barátom csupán azért akar újemenni oda, mert akkor odaállhat a csillagok felé vezető kijárat elképzelni sem tudtam, hány alkalommal nyithatta ki a zsilipet, cszért, hogy a csillagok fényében gyönyörködhessen.

Komor árnyék borult az elmémre. Hiszen Harley az egé

szakát odalent töltötte. Könnyedén kihúzhatta Mr. Kennedartályát. Hagyhatta, hogy a férfi felolvadjon. Valósággal láttam elki szemeimmel, ahogy Harley ott áll a kiolvadó férfi föornyosulva, és nézi, hogy megfullad. A lehetősége megvolt rá.

De miért?

Aztán újabb árnyék csatlakozott az előző komor árnyhouttogva arra emlékeztetett, hogy Harley a sötét időszakai mióval több orvosságot igényel. És Doki legalább egy hete nedhatta oda neki az adagját. A barátom talán egyetlen tablettát seett be a zűrzavar miatt.

Mély lélegzetet vettem, hogy kiürítsem az elmémet.Harley nem gyilkos.Ugye, nem az?

Nem... nem! Harley soha, de soha... – És... – kezdte volna Amy.Csip, csip-csip. A kezem pontosan abban a pillanatban érintet

meg a tele-gyöngyöm gombját, amikor Harley is a füléhez kapott.



Egymásra néztünk. Nagyon ritka, hogy valakit ugyanakkívnak fel, mint a közelében lévőt. – Mi történt? – kérdezte Amy.A tekintete idegesen cikázott kettőnk között. Ekkor azonban m

allottam is a mély, idős hangot.

– Az Isten Áldása valamennyi lakosához szólok. Rendkívontos bejelentést kell tennem.



51. AMY

– MI TÖRTÉNT? – kérdeztem újra.Mindkét fiú félrehajtott fejjel hallgatózott. Azonnal eszemb

utott, hogy legutóbb, amikor ugyanerre került sor, ellenem fordumindenki a társalgóban. Görcsbe rándult a gyomrom, és éreztemogy megfeszülnek az izmaim. Mi lesz, ha Koros és Harley llenem fordul? Hiszen rajtuk kívül nem maradt senkim. – Mi történt? – kérdeztem növekvő ingerültséggel.

Koros egy legyintéssel elintézett, mintha egy tolakodó léennék. Harley felé fordultam, akinek az arcából csak úgy sugárzoz összpontosítás. Az arckifejezése alapján elképesztően fontologról lehetett szó. Megragadtam a könyökét, de egyszerűerázta magáról a kezemet. Koros dühös pillantást vetett rám.

Nem akartam, hogy hirtelen meggyűlöljenek! El sem tudtaolna képzelni, hogy mit hallhatnak abban a pillanatban, de yilvánvaló volt, hogy valami szörnyűség történt. Nagyon komorccal bámultak maguk elé. Koros utána felém fordult. Elsötétültekintete. Nem akartam, hogy meggyűlöljenek. Nem fogo

ngedni, hogy utáljanak.Felkaptam Borostyánt az asztalról, és magamhoz szorítottamNem tudtam, hogy miért érzek rézízt, de aztán észrevettem, hoáharaptam az ajkamra. Megragadtam az üres vizespoharerohantam vele a fürdőszobába, és teletöltöttem. Öt másodpe

latt kiittam az egészet. Ismét teletöltöttem. Egy hajtással kiittamohár tartalmát. Nem is volt ostobaság, hogy Harley vizet itato



elem. Tényleg megnyugodtam kicsit. Pontosan úgy éreztemagamat, mintha a verseny megkezdése előtt mélyen teleszívtaolna a tüdőmet levegővel.

Visszamentem a hálószobába.Koros és Harley már nem a közérdekű bejelentést hallgatt

ngem néztek.Úgy tudtam! Már gyűlölnek.Bármit is mondott a fülükben a gomb, a végeredménye az le

ogy megutáltak. Mivel pedig gyűlölnek, ugyanúgy ellenem fognordulni, ahogy a többiek is a Kóterban. Valami belemart

zemembe. Alig kaptam levegőt. – Mi történt? – kiáltottam fel. Nem bírtam tovább elviselni a feszültséget. – Hát, semmi jó – bökte ki Koros. – Ebben azért nem lehetsz biztos! – figyelmeztette Harley.

Koros a barátja felé fordul. – Biztos, hogy nem jó! – Mi történt? – Ősfő közérdekű bejelentést tett. Már megint. Azt akarja, ho

mindenki menjen fel a Megtartó-szintre.

Koros szája lebiggyedt. Az arcára kiült az aggodalom. – Hú, ez aztán izgalmas! – pattant fel Harley, és már el is indult tó felé. – Mindig is tudni akartam, hogyan néz ki a Megtartó-szinHát, persze. A legtöbben sosem hagyhatták el ezt a fedélzete

Már az is épp elég szörnyű volt, hogy a hajó foglya lettem, de égképp nevetségesnek tűnt, hogy a börtönömön belül még lezártizonyos részeket.



Harley megnyomta az ajtó melletti gombot, és kiszökdécsendultam volna utána, de megtorpantam, mert észrevettem, ho

Koros nem mozdult. – Valami nagyon rossz érzés fogott el – szólalt meg Koros. – Gyertek már! – harsogta Harley.

…

A két fiú egész úton veszekedett. Végigmentünk a Kórhmögötti ösvényen, elhaladtunk a Feljegyzések Csarnoka mellett, tt jártunk a Tápláló-szintet körülvevő fémfal tövében.

– Amy nem használhatja a gravi-csövet. Nincsen hozzá telyöngye – magyarázta Harley. – De akkor hogy megy fel a Megtartó-szintre? – vágott viss

Koros ingerülten. – Felőlem akár itt is hagyhattok – válaszoltam.

Talán tényleg az lett volna a legjobb. Majd szétrobbant a fejemgy éreztem, mintha vattával tömték volna ki. Egyszerűen képteloltam gondolkodni, pedig valami nagyon nyugtalanná tett. Valammit az előbb Harley mondott a tele-gyöngyökkel kapcsolatban. – Kizárt dolog! – kiáltotta Koros.Megremegett a keze, mintha meg akart volna ragadni, ám

tolsó pillanatban meggondolta volna magát. – Felviheted magaddal – töprengett Harley.Maga is kételkedett a javaslatában.

– Felvihet? – kérdeztem.A festő elvigyorodott.

– Bújjál oda szorosan Koroshoz, ő pedig majd felvisz magáva



ravi-csőben. – De hát... – dadogta Koros tűzvörös arccal. – Mutatom! – kiáltotta Harley. Megragadta a csuklómat, dahúzott egészen közel Koroshoz. – Öleld át a derekát! Úizony. Ügyes vagy! Állj közelebb hozzá! Közelebb! Koros, fog

ét kézzel a csípőjét! Nem, igazán hozzá kell érned! Így!A festő a csípőmre szorította Koros tétovázó kezét. Nagyo

özel álltunk egymáshoz. Éreztem a fiú bőréből áradó termőföld ú szagát. Nagyon kellemes illata volt. – Rosszul vagy? – kérdezte Koros.

Bágyadtan rámosolyogtam. Nem tudtam, hogy az előbbi feszkészített ki ennyire, vagy valami más miatt éreztem úgy, mintha egödör víz lötyögne a hasamban. A fenébe! De hiszen tényl

majdnem egy vödör vizet megittam. Belegondolva, az előbalósággal vedeltem.

– Add ki a parancsot a gravi-csőnek! – folytatta Harley teljesétköznapi hangon.Koros remegő kézzel megnyomta a füle mögötti gombot.

– Belépést kérek a Megtartó-szintre! – szólalt meg hangosaUtána Harley felé fordult. – Neked a városi gravi-csövet k

asználnod. Rajtam kívül más nem mehet fel itt. Ősfő mostanra mizonyára kinyitotta a Nagycsarnok bejáratát, hogy mindenelmehessen.

A festő türelmetlenül legyintett, és intett, hogy menjünk már. – Na, gyerünk, mire vártok! – kurjantotta.Valósággal belökött minket a tágas, átlátszó cső alá.Csupán egyetlen pillanatnyi időm maradt, hogy felnézze



eltámadt körülöttem a szél, táncba kezdtek a tincseim. Éreztemogy

besűrűsödik körülöttem a levegő. Utána viszont emelkedezdtünk.Koros karja megfeszült, és ösztönösen is szorosabban öl

magához. Becsuktam a szememet, és hagytam, hogy erősen tartso

Bíztam benne. Biztonságban éreztem magam az izmos karjaibagy pillanatig csak lebegtünk a körülöttünk süvöltő szrvénylésében. Imbolyogtunk, akár a tengeren a bóják. Úreztem, mintha az örvénylő szél lemérné a testsúlyunkulajdonképpen félnem kellett volna, ám Koros mosolygó arcá

andítva önkéntelenül is visszamosolyogtam.A szél felerősödött. Majdnem odalent hagytam a gyomroma

mikor valami a magasba rántott minket. Nyílegyenesmelkedtünk. Egyre gyorsabban süvítettünk az átlátszó csőben. zél a fejünkre tapasztotta a hajunkat.

– Mi történik? – sikoltottam.Megpróbáltam felemelni a fejemet Koros válláról, hogy rendesmegnézhessem magamnak.

– Ne aggódj! – kiáltotta a fiú.Szavai kolibriként suhantak el a fülem mellett. A szél olyan erő

s hangos volt, hogy értelmetlen lett volna további beszéddróbálkozni. Még erősebben magához ölelt, én pedig a mellézorítottam az arcomat.

És ez volt az a pillanat, amikor a bömbölő szél, a csapkodajam és a ruhánk susogása dacára is meghallottam a szíobogását.A cső felszállás közben követte a fal ívét. Magány



yílvesszőként suhantunk fel a hurrikán szíve felé. Odalelmosódottan látszódtak a zöld mezők. Nagy nehezátrafeszítettem a fejemet, nyakizmaim csak komoly erőfeszítés árudtak szembeszegülni a rám nehezedő nyomással. Miközbelemeltem a tekintetemet,

észrevettem a hatalmas síkság túl

ldalán ragyogó színes lakókonténereket. Mindet magunk alagytuk.

A cső ekkor éles szögben felfelé haladva folytatta tovább tját. Az irányváltás miatt hányingerem támadt, és teljeslszédültem. Néhány másodpercre sötétség vett körül, miközb

gy nyíláson keresztülsüvítve előbukkantunk a fejünk fölötti szadlóján. Végre-valahára megálltunk.Könnybe lábadt a szemem. Teljesen elhomályosodott a látásom

Nagyon furcsán éreztem magam. Mintha beteg lennék. Nagyyeltem, hogy megszabaduljak a különös érzéstől. A szédülés ne

múlt el. Nem tudtam eldönteni, hogy a gravi-cső miatt, vagy valammás lehet az oka. Eléggé lelassultam mostanára. Ólmos fáradtsört rám. – Üdvözöllek a Megtartó-szinten! – szólalt meg Koros. –

lek.



52. KOROS

AMY HŰVÖS UJJAIVAL ERŐSEN SZORÍTOTTA A KEZEMET . Olyrővel fogta a kézfejemet, hogy az ujjaim hegye mostanra teljesrzéketlenné vált. Igaz, ebben szerepet játszott a gravi-cső hidevegője is. Nem bántam ezt a kis kellemetlenséget. Cseppet seántam. A lány alig kapott levegőt és egyre csak mosolygo

Bárcsak négyszemközt maradhatnék vele az Oktatási KözpontbaAkkor a füle mögé simíthatnám azt a néhány elszabadult tincset,

megcsókolhatnám a mosolygó ajkát. Az ajtó túloldaláról már moól hallottam az emberek hangját. Mindenki más az Irányító-szintezető lejárón keresztül jutott fel erre a szintre.Amy szemébe néztem. Mintha vékony filmréteg borítaná

upilláit. Ilyen lehet közvetlenül ébredés után. Amik

ámosolyogtam, visszamosolygott. Kézen fogva keresztülsétáltunz Oktatási Központon, és beléptünk a Nagycsarnokba. Igencs

meglepődtem, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig foghatom a kezAmy azonban mosolyogva bámult maga elé, mintha elfelejteolna, hogy még mindig fogom a kezét.

Egyre többen gyülekeztek a Nagycsarnokban. Eddig nem vetteszre, hogy ennyire rászolgált a nevére. Szinte már mindenki feléAz összekötő ajtón keresztül jöttek még páran. Felfedeztem végHarley-t is. Mögötte Bartie és Victria közeledett. Harley ott maramellettük a feljáró közelében. Amikor észrevette, hogy még mind

ogom Amy kezét, jókedvűen rám kacsintott. A lány tágra nyzemmel bámulta a tömeget, mintha meg akarná jegyezni magának



engeteg ismeretlen arcot. A kiscsirkék módjára csipogó táplálógymás közelségét keresték. Az irányítók tisztjei merrckifejezéssel sorakoztak a falak mellett. Vajon mit tudhatnak

Ősfő egészen biztosan nem mondta el nekik előre, hogy milyejelentésre készül, ám ahogy ott sorakoztak, valami azt súgt

ogy olyan dolgokkal is tisztában vannak, amivel én nem.Lehet, hogy Doki tudja, miről lesz szó. Keresni kezdtem

ömegben, de sehol nem láttam.Alig akadt a csarnokban, aki ne égre emelt arccal ácsorgo

olna. A fémernyőre szerelt „csillagok” ragyogtak és hunyorogta

Az űrhajónkat jelképező vörös pötty maga is villogott. Már csak 4v és 264 nap választott el minket a Centauri-Földet jelképezénytől. Akkor majd hazaérünk. – Nézd csak, a csillagok! – kiáltotta a Tápláló-szint egy

öldművese a mellette álló asszonynak.

Jól hallottam a szavait. Most még jobban összetömörülteÖsszeért a válluk, miközben a magasba meredtek. A nő kezédelmezőén simult a hasára. Ujjai valósággal rátapadtak a köldölatti részre. Halkan suttogni kezdtek egymás fülébe. Közbzonban fél szemmel végig a ragyogó villanykörtéket bámultá

melyekről azt hitték, hogy a csillagok.Az a benyomásom támadt, hogy a Nagycsarnokot megtölömeg kizárólag párokból áll. Jó pár olyan nőt fedeztem fel, amindkét kezét védelmezőén a hasára szorította. Közelebb hajoltaAmyhez, és hagytam, hogy a karunk összeérjen. Nem fogta mjra a kezemet.Még néhányan jöttek felfelé a kerek bejáraton, végül már sen



em közeledett. Mindannyian itt voltunk. Várakoztunk. Néhány irányító Ősfő ajtaja körül helyezkedett el. Szálfaegyenáttal álltak. Időnként lopott pillantást vetettek a tömegre. A Kótépe is egy kupacban állt. Kiabálásuk túlharsogta a többi

moraját. Amikor azonban alaposabban is megnéztem ők

magamnak, felfedeztem, hogy Harley némán állt. Ahogy felfeámult, nem volt nehéz kitalálnom, a barátom rájött, hogy nem

gazi csillagokat látja. Ha valaki ugyanis csak egyetlenegyszmegpillantotta a valódiakat, azt már nem tévesztheti meg ez evetséges hamisítvány.

Épp nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem Amytól, mondol ezekről a hamis csillagokról, amikor kinyílt Ősfő szobájánz ajtaja.

A megjelenő alak az Ősfők hivatalos díszruháját viselte. A vastayapjúból készült, gazdag hímzéssel díszített köntös vállrész

ermedt csillagok, szegélyét dúsan növő zöld gabona ékesítette. elképek a fedélzeten élők reményeit fejezték ki. – Barátaim! – szólalt meg az idős férfi, pontosan úgy, ahogy e

gy szerető nagyapától el lehetett várni. – Vagy nem is, inkább amondom, hogy kedves családom.

A körülöttem álló táplálók felsóhajtottak, a nők a hasukmogatták, és az emberükre mosolyogtak. – Rendkívül fontos oka van annak, hogy valamennyiőtök

dehívtam. Először is, meg akarom mutatni nektek a csillagokat.Széles ívben körbemutatott a kezével. Valamennyi szem abba

ányba fordult, ahová mutatott. Az összes jelenlevő pillantámegtapadt a ragyogó „csillagokon”.



– Látjátok a csillagokat követő elmosódott fényeket? – folytatvezetőnk. A táplálók lelkesen bólogattak. – Ezek azt mutatjá

ogy milyen gyorsan mozog a hajónk. Valósággal száguldunk ilágűrben az új otthonunk felé.

Amyre sandítottam, ám ő kifejezéstelen arccal a fénylő pontok

ámulta. Ha jól láttam, nem jött rá azonnal a csalásra. Még neudta, hogy ezek a csillagok nem igaziak. Harley felé fordultam. sarnok túloldaláról összevont szemöldökkel bámult rám. omlokán mély ráncok jelentek meg. Ő már pontosan tudta, hosak színjáték ez az egész.

– Ahogy azt ti is tudjátok, az ifjú nemzedék tagjaira vár a feladaogy lábukat megvessék a Centauri-Föld felszínén – folytatta méangon Ősfő. Most viszont elhallgatott és drámaian hatalmasóhajtott. – A helyzet sajnos az, hogy ez nem így lesz.

A tömegben halk zsongás támadt. Az Isten Áldását jelképe

arányi vörös fény távolodni kezdett a Centauri-Földtől. Visszafemozgott a sínén. – Derék barátaim, a mi drága hajónk hajtóművei elfáradtak. A

sten Áldása nem száguld olyan gyorsan, mint ezelőtt. A terveinzerint ötven esztendő múlva értünk volna célba.

– 49 év és 264 nap múlva – üvöltötte egy hang.Egy emberként fordult mindenki az Ősfő szavába vágó Harlelé. Barátom holtsápadt arccal bámulta a vezetőnket. Sápadtsásak kiemelte a szeme alatt sötétlő véraláfutást.

Ősfő nagylelkűen elmosolyodott. – Pontosan, ahogy mondod. Arra számítottunk, hogy erre mégéletetekben sor kerülhet, barátaim. Attól tartok azonban, hogy



már nem lehetséges. Nem lesz elég ötven év ahhoz, hogy eljussunbolygóra. – Mennyi kell? – kiáltotta Harley.Félelem csengett a hangjában.

– Csak remélni tudjuk, barátaim, hogy a tudósok tévednek,

ogy a Centauri-Föld közelebb van annál, mint ahogy gondoltuk. – Mennyi kell? – 75 év múlva szállhatunk le – felelte Ősfő egyszerűen. – 2

vvel tovább tart az út, mint ahogy gondoltuk.A Megtartó-szinten dermedt csend támadt. Még 25 esztend

Nem egyszerűen trottyos vénember leszek a leszálláskor... hanealott. Észre sem vettem, hogy mikor ragadtam meg Amy kezét. lyan gyengén szorította az ujjaimat, mintha ide sem figyelne rám. – 25 évvel később? – bömbölte Harley. Keresztülvereked

magát a tömegen, miközben elindult Ősfő felé. – Még 25 év?

Bartie és Victria megragadta, és visszatartották. A barátoatalmasat nyelt. Azt hihette róla az ember, hogy mindjárt elhánymagát előttünk. Hallottam, ahogy félhangosan mormogni kezdett4, 264... 74, 264... – Még huszonöt év – zendült Ősfő hangja, elnyomva Harl

zavait. – Nagyon sajnálom, de ez ellen semmit sem tehetek. Téső már ahhoz, hogy ti meglássátok az új bolygót... de yermekeitek...Körülöttem minden nő keze megsimította a hasát.

– A gyermekeink – fordult a mellettem álló nő a szomszédoérfihoz. – A gyermekeink látni fogják az új világot.

Szavai futótűzként terjedtek tovább a teremben. Minth



alamennyi táplálóasszony halkan beszélni kezdett volna a méhébejlődő gyermekhez. Suttogya biztatták a kicsiket. Reményt akartnteni beléjük. Saját magukkal nem is törődtek, csak a testükbassacskán kifejlődő gyermekekre, meg azok jövőjére gondoltak. – Nem olyan iszonyatos tévedés, hogy 25 évvel elszámolták

vszázadokon át tartó utazás pontos hosszát, barátaim magyarázta Ősfő, és jól láttam, hogy néhány tápláló egyetértőólogatott. – De még mennyire az! – őrjöngött Harley. Kitépte magát Bart

s Victria szorításából. – Hazát ígértél nekünk, otthont. A

mondtad, igazi csillagok várnak ránk, és most van képed azt vágszemünkbe, hogy mind meghalunk még azelőtt, hogy akárcs

gyetlenegy alkalommal olyan levegőt szívhattunk volna be, amelyem újra és újra felhasználtak kicseszett évszázadokon keresztül? – De a gyermekeink – szólalt meg az egyik táplálóasszony.

Rájuk vár a Föld. Ez éppen elég. – Nem elég! – kiabálta Harley. Már majdnem elért az elorba. Egészen közel járt Ősfőhöz. – Soha nem lesz elég. Addem, míg igazi földet nem érezhetek a talpam alatt!

Ősfő elindult a barátom felé. Máris ott állt Harley elő

Begörbített ujjal odaintette magához. A festő, bár dühöngött, csaözelebb hajolt, hogy meghallgassa az idős férfi suttogó szavait. Arcából azonnal kifutott a szín. Mintha egy szellemet bámultaolna. A szeme megtelt bánattal és halállal. Amikor Ősfő befejezteuttogást, Harley kihúzta magát, lassan végignézett rajtunk, mairohant a Nagycsarnokból, lesietett a kerek bejáraton. A tömelnémult. Csendben hallgattuk dübörgő léptei zaját. Végül odalent



send támadt.Amyre pillantottam. Arra számítottam, hogy ő is őrjöngeni fo

Nem felejtettem el, milyen iszonyatos harag fogta el akkor, amikmegmondtam neki, hogy csupán ötven év múlva szállunk partra.

Hogy érezheti vajon magát most, amikor megtudta, hogy 7

sztendő múlva léphetünk az új bolygó felszínére? A szíveangosan lüktetett. Amikor felélesztik a szüleit, a leányualószínűleg nem is fog már élni. Amy pedig soha nem tulbúcsúzni tőlük.

Harag helyett azonban sápadt arccal bámult maga elé.

zemében sem mérget, sem dacot nem láttam. – Amy? – kérdeztem suttogva. Felém fordult. – Mit gondol

rről az egészről?Sokáig nem felelt.

– Olyan kis szomorú – mondta végül, de csekélyke érzelem se

sengett a hangjában. – Sajnálom, hogy így történt. Persze azéyilván rendben mennek majd a dolgok.Érzelemmentes, tompa hangon beszélt.

– Neked meg mégis mi bajod? – kérdeztem. – Semmi bajom sincsen – válaszolta. Pislogni kezdett. Tekinte

semmibe meredt. – Milyen szépek ezek a csillagok. – De ezek nem is igaziak! – sziszegtem a fülébe. – Hát, neátod? – Olyan aranyos kis farkincájuk van, mint az üstökösöknek.Egész közel hajoltam hozzá.

– De hát, te láttad az igazi csillagokat! Akkor tudnod kell, hogzek nem valódiak! Csak azért raktak rájuk csóvát, hogy ú



űnjön, mintha száguldanánk. – Ó, de hát, gyorsan megyünk – bizonygatta a lány. Ősfő

mutatott. – Ő mondta, hogy gyorsak vagyunk.Hátrább léptem, és alaposan megnéztem magamnak. Kis

meggörnyedve állt, beesett a válla, úgy tűnt, mintha a haja is a fejé

apadna. – Neked meg mi bajod? – kérdeztem újra. Nagyot pislogott. – Csitt legyen! – suttogta. – Beszél a vezetőnk.Döbbenten bámultam rá. A vezetőnk? A mi vezetőnk?!

– Barátaim – folytatta Ősfő. – Tudom, hogy súlyos hírt közölteeletek. Éppen ezért hoztalak fel ide mindannyiótokat, hoáthassátok a csillagokat. Így elmondhatjátok a gyermekeiteknemikor majd megszületnek, hogy egy egész égbolt vár ráju

Meséljetek nekik a világról, ami egyszer az otthonuk lesz!

És az emberek éljenzésben törtek ki. Komolyan ujjongtak.Amy is.



53. AMY

OLYAN FURCSÁN érzem magam.

Nem, ez egy cseppet sem vicces, inkább nagyon különös.

Rohanj, figyelmeztette a testem az agyamat. Itt valami nagyoincs rendben, úgyhogy fussál! Ha futsz, akkor majd jobbarzed magad. Normálisan.

De hát, miért futnék? Hova rohanjak? Mi lenne az értelmnnak?

Csak úgy futkározni, ostobaságnak tűnik.

Ezzel az erővel itt is állhatok.

És várhatok.

Mennyire lelassult a világ.

Mintha vízben járnék.

Mintha vízbe fulladnék.

Az éljenzés magával ragadott. A boldogság meleg hulláma zúdu



ám. Csatlakoztam a kiabálókhoz. Boldogan zengett a hangom. Éa tömeg részévé váltam. Koros fura képpel bámult rám. (Ne

olt egy cseppet sem vicces, ahogy nézett, inkább nagyon ülönös.) Ő nem ujjongott. El sem tudtam képzelni, hogy miért. – Te miért nem ujjongsz? – kérdeztem. Elég sokáig eltartott, mi

égre válaszolt.Amikorra megszólalt, már majdnem el is feledkeztem

érdésemről. – Nincs itt semmi, ami miatt örülnöm kellene.Ez meg mégis miről beszél? Miért kellene ok a boldogságho

Miért nem ujjong csak úgy... magától?Az emberek elindultak. A Megtartó-szint kezdett kiürüln

Némán figyeltem, ahogy távoztak. A tömeg mozgása miatt halübörgő hang támadt a padlóban. Arra hasonlított, mint amikavicsot dob az ember a vízbe. Becsuktam a szememet, és

alpamon át próbáltam érzékelni a világot.Egy pillanatra eszembe jutott a Föld. Magam előtt láttam ullámzó víz gyűrűit.

Aztán az emlék elhalványult. Hiszen most itt vagyok. Itt. Needig ott.

Mi okom lenne a Földre gondolni?Koros megérintette a karomat. Kinyitottam a szememMindenki más elment, kivéve Korost és Ősfőt. Meg engem.

A fiú elindult az öregember felé. Megtorpant, hátrafordult és ráézett. – Gyere már! – mondta. – Nem jössz velem? – Ó, dehogynem. Hát, persze.



A nyomába eredtem. Ősfő komor tekintettel fordult felém. estem gyorsabban reagált, mint az agyam, a gyomrom görcsbándult, és hirtelen eluralkodott rajtam a rosszull

Megtántorodtam. Mi ütött a lábamba? Miért nem akar közelebmenni Ősfőhöz? Miért kezdtem el zihálni? Miért lüktet a szívem?

Miért nem kedvelem Ősfőt?Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az elmém. Hiszen

davagyok Ősfőért. Komolyan. Lehetetlen nem kedvelni Hiszen ő az én vezérem.

Összerezzentem, amikor meghallottam a hangos rikácsolá

Koros kiabált valamit.Ezek itt ketten az előbb beszélgetni kezdtek. Hunyorogv

róbáltam az elhangzottakra összpontosítani. Valamiért minthontos lenne, hogy értsem őket. Úgy éreztem, hogy értenem kénezavaikat. Törődnöm kellene azzal, hogy mit mondanak.

– Mit tettél? – harsogta Koros.Vajon miért kiabál? – Semmi olyat, amit egyszer majd te is ne tennél meg – vágo

issza vicsorogva az idős férfi. – Én sosem leszek olyan, mint te! Soha! Ez az egész hazugság!

Tekintetemmel követtem a fiú felfelé mutató kezét. A csillagoányába mutatott. Olyan kis aranyosak. Csillogó csillagoRagyogóak. Egyáltalán nem olyanok, mint odahaza.

Mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Egy pillanatevegő után kaptam. Milyen otthonra gondoltam? Hiszen ez itt tthonom. Miért gondolnék más csillagokra? Itt vannak nekem ezcsillagok. Ennyi éppen elég. Olyan aranyosak. Csillogóak. K



agyogóak. – Ezzel mit akarsz mondani? – bömbölte a fiú, mire én is észbaptam, mert rájöttem, hogy már megint elkalandoztak ondolataim.

Jobban kéne figyelnem.

Vagyis hát, miért is? Hiszen ennek az egésznek semmi közozzám. De igen, suttogta egy hang a fejemben.Már miért is, kérdeztem a hangocskától.

Nem kaptam rá választ.

…

– Te pofátlan takony! – vicsorogta Ősfő, és egészen közel hajoKoroshoz. – Megfosztanád őket a reménytől? Szükségük vzekre a csinos kis csillogó...

Felnéztem a csinos kis csillogókra. Tényleg csinik. Msillogók. Nagyot pislogtam. Miért lett ilyen csend?Ősfő és Koros is engem bámult.Talán mondanom kellett volna nekik valamit? Pont úgy bámulta

ám, mint akik azt hiszik, hogy mindjárt megszólalok.De hát, mit mondhatnék?

– Amy? – kérdezte Koros halkan.Ősfő szélesen elvigyorodott, csak úgy villogtak a fogai.

yomrom ismét görcsbe rándult. A torkomon feltörő epe belemartyelvembe, ennek ellenére a szám két sarka elindult felfe

Visszamosolyogtam

rá. Az idős férfi közelebb hajolt. Megsimogat



z arcomat. Amikor meg akart fogni, hirtelen elöntött a vágy, hoglugorjak. Jaj, de kis buta vagyok. Hát, már miért kellelugranom? Szépen egy helyben maradtam. Két kézzel megragadz arcomat, és közelebb húzott magához. – Vedd le róla a kezedet! – vicsorogta Koros.

– Hát, tényleg nem érted? – kérdezte Ősfő. Azt hittemKoroshoz beszél és nem hozzám, de hát, közben az én szemembámult. – Az Isten Áldása népének egyszerű dolgokra vzüksége. Adj nekik néhány csillogó lámpást, és azt hiszik, emény lángolt fel előttük. Amíg reménykednek, addig minden

ajlandók. Akkor is dolgozni fognak, amikor nem akarnak. Akkzaporodnak, amikor szüksége van rá a hajónak, és egész idő al

mosolyognak.Ősfő még szélesebben elmosolyodott. A tekintete végig

nyémre tapadt. Olyan meleg, barna, megnyugtató szeme van.

Visszamosolyogtam rá.



54. KOROS

VALAMI NAGYON NEM STIMMELT . Amy teljesen magán kívolt.

– Mi bajod? – kérdeztem tőle.

– Semmi – felelte pislogva.

Tudtam, hogy le kell vinnem Dokihoz. Abban ugyan neehettem biztos, hogy megbízhatok az orvosban, de nem ismerteenki mást, aki segíthetett volna. És azt rohadtul tudtam, ho

Ősfőben semmiképpen nem bízhatok.Amyt a lehető leghamarabb ki akartam juttatni a Megtart

zintről. Minél messzebbre kerül Ősfőtől, annál jobb. Már nyomem volt annak az ijedtségnek és izgalomnak, ami akkor fogta mikor idefele jövet felröppentünk a gravi-csőben. Nem igazrdekelte a külvilág. Úgy jött utánam a Kórház kertjeresztülvezető ösvényen, mint egy kiskutya. Maga elé meredt,

em törődött a virágokkal vagy a Járvány korának Ősfőjévgyszerűen csak az orra

elé bámult. Még abban sem lehetteiztos, hogy látja-e a szeme elé táruló dolgokat.A Kórház földszintjén legalább tucatnyian várakoztak. A

csorgók közel fele az idősek közül került ki. A többiek az aggódaik és leányaik lehettek, akik behozták orvosi kezelésre szorupjukat és anyjukat.



– Mintha csak kihunyt volna – magyarázta egy férfi egészen közajolva a földszinti betegfelvételi részt irányító hurkás kaővérhez. – Anyám már túl öreg ahhoz, hogy a gravi-csövasználja, de azért szóltam neki a gyűlésről. És az előbalálkoztunk is fent a Megtartószinten, ő meg teljesen kikészült tő

A gyűléstől. Összezavarodott. – Egyáltalán nem zavarodtam össze – ellenkezett csikorangon a háta mögött álló idős nő. – Kristálytisztán emléksze

mindenre. A csillagokra, meg a fénycsóvára mögöttük. Akkoáttam utoljára a csillagokat.

Úgy húztam Amyt a hátam mögé, mintha csak egy kelekótyisgyerek lenne, ám valójában én sokkal inkább zavarba jötteála. A hurkás karú ápolónő odabiccentett a fiatalembernek. – Nem a te hibád. Sok öreg teljesen összezavarodik idős korár

Külön kórtermeket rendeztünk be nekik, fent a harmadiko

elküldöm oda, és Doki majd megnézi. – Köszönöm! – vágta rá mélységes hálával a fiatalember.Megfordult, váltott pár szót az anyjával, majd az ápolón

ondjaira bízta. A nőszemély megragadta az idős nő karját, lindult vele a lift felé, abba az irányba, ahol Amyvel vártunk.

– Te vagy a Koros. Az, amelyik nem halt meg – szólalt meg dős asszony, amikor észrevett. – Ez pedig a torzszülött lánykkiről Ősfő szólt nekünk. – Szia, néni! – mosolygott Amy, és kezet nyújtott az asszonynaHa mindeddig akár csak halványan kételkedtem volna, ho

alami baj van Amyvel, most megbizonyosodtam. Amy – az az igaatal lány, akit megismertem – kibújt volna a bőréből a haragtól, h



gy idős hölgy azt mondja rá, hogy torzszülött leányka. – Képzeld, azt mondják, beteg vagyok – magyarázta az id

ölgy Amynek. – Tetszik tudni, ez itt a Kórház – felelte a lány.Úgy hangsúlyozta a szavakat, mint egy kisgyerek. Világosan

magabiztosan beszélt. – Nem is tudtam, hogy beteg vagyok. – Te csak kicsit összezavarodtál, drága – bizonygatta

polónő. – A fejedben összekeveredett a múlt és a jelen. – Jujj, az nem jó! – sopánkodott Amy tágra nyílt szemmel.

Az ajtószárnyak széthúzódtak, és mi mind beléptünMegnyomtam a második emelet gombját. A nővér elhajomellettünk, és megnyomta a harmadikét.

– Mi van fent a harmadikon? – kérdeztem.Korábban felfigyeltem már arra, hogy Doki időnként felvitt o

etegeket. Általában az őszhajúakat. Ettől eltekintve semrdekeset nem fedeztem fel odafent, kivéve persze a titkos liftet. – Ott vannak a gyengélkedő idősek különleges kórtermei

magyarázta az ápolónő. – Néha megesik, hogy magatehetetlennálnak, és olyankor befekhetnek oda. Nyugalomra és békesség

an szükségük. A harmadikon megvannak ehhez a megfeleyógyszereink.Megveregette az idős nő karját. Az asszonyság rámosolygott

ővérre, de aztán elhalványult ráncos arcán a mosoly.Összevont szemöldökkel néztem rájuk. Miért tartjuk zárva

armadik emelet kórtermeit, ha odabent csupán idős emberihennek? Az ajtó kinyílt, és feltárult előttünk a Kóter társalgój



Kiléptem. – Nem feledkeztél meg valamiről? – kiáltott utánam a nővér.Amy továbbra is bent állt a felvonóban. Kifejezéstelen arcc

ámulta az ajtók fölötti számokat. – Kettő – szólalt meg komolyan, miután sikerült felfognia, ho

melyik szám világít. – Igen – mordultam rá. – Gyere már!Megragadtam a csuklóját, és magam után húztam a társalgób

Az elmebetegek közül néhányan már bent voltak. Sötét arccámultak ránk. A szemükben düh lángolt.

Amy savanyúan elvigyorodott. Amikor a csuklójára pillantottamöld és bíbor színű zúzódásokat fedeztem fel sápadt bőrén. – Én voltam az? – kérdeztem, és az arcomhoz emeltem

suklóját, hogy alaposabban megnézzem. – Nem – válaszolta egyszerűen a lány.

A zúzódások nem voltak frissek. Egy napja, vagy még annál orábban keletkeztek. – Mi történt? – Néhány férfi leszorított a földre – válaszolta. – De nincs semaj.

A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. – Néhány férfi leszorított a földre? És nincs semmi baj?

– Nincs. – D-d-de hát... – dadogtam.Amy olyan pillantással nézett fel rám, mintha egész egyszerű

éptelen lenne felfogni, hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a hevrzelmeket.



– Téged tényleg nem érdekel? – kérdeztem. – Mi nem érdekel? – Ez a... ez az egész.

– 366 – De, igen – válaszolta a lány.

A hangjából csak úgy sütött az unalom. – Emlékszel arra, hogy szerezted ezeket a kék foltokat?

ángattam meg ernyedt csuklóját az arca előtt.A tekintete egy pillanatra a foltokra összpontosított, de aztán új

semmibe meredt. Bólogatni kezdett.

– Emlékezz vissza, hogy érezted magadat utána. Mit csináltál? – Emlékszem ám... sírtam volna? Jaj, de buta voltam. Ezé

ényleg nem érdemes sírni. Minden annyira jó.Egész egyszerűen elfogott az őrjöngés. Elengedtem Am

suklóját, és megragadtam a vállát. Csúnyán megráztam. A fe

sszevissza imbolygott a nyakán, mintha egy babát ráznék. Dmindegy volt, milyen erővel rángatom, a fény egész egyszerűen neért vissza a szemébe. – Mi történt veled? – hörögtem, amikor elengedtem. – Semmi. Semmi bajom.

– Valamit kitalálunk, hogy rendbe hozzunk. – Tényleg semmi bajom – válaszolta fakó hangon.A szeme élettelenül meredt rám.Keresztülvittem a folyosón, és bevezettem a szobájáb

Megmondtam, hogy maradjon itt. Egy pillanatig sem kételkedtebban, hogy engedelmeskedni fog a parancsomnak.

Harley-t végül a tó túlsó partján találtam meg. Köveket dobált



ízbe. – Mit súgott Ősfő a füledbe? – kérdeztem, amikor megállta

mellette. Nem is nézett fel rám. – Nem mondom el neked! – vicsorogta.

Semmi kedvem nem volt elviselni Harley rossz kedvét. – Valami baj van Amyvel. – Mi történt?! – kiáltotta, és azonnal felkapta a fejét. – Az a lány... pont úgy viselkedik, mint a táplálók. – Mi? – hördült fel, de aztán rögtön visszafordult a tó felé.

alán jobb is, hogy így alakult. – Ezt meg hogy érted? – Észrevetted, hogy a legcsekélyebb kifogásuk sem volt az elle

ogy nem szállunk le? Csupán a hozzánk hasonló gyogyósokaklatta fel a bejelentés.

Igen, észrevettem. Egyedül Harley tiltakozott harsányan, ő, aátta a csillagokat. Biztosra vettem, hogy a Kóter kaptárként zúgoz új hírektől. A gyogyósok egyetlen pillanatig sem voltaoldogok. – Számítani lehetett rá – folytattam. – Mármint arra, ho

gyedül minket érdekel a dolog. Hiszen éppen azért vagyunkKóterban, nem igaz? Mivel mi nem tűrjük az útmutatást és neövetjük vakon a vezetőnket. Ezért kell nyugtató tablettákzednünk.

Miközben ezeket a szavakat mondtam, önkéntelenül is eljegyzések Csarnoka előtti gyepen üzekedő párra gondoltam. Őem ismerték a szerelmet, és nyilvánvaló volt, hogy halványl



őzük sincs a szomorúságról sem. – Amy talán így sokkal boldogabb lesz – töprengett Harley.

Azt hiszem, én is sokkal boldogabb volnék, ha nem az járna ejemben egyfolytában, hogy a fenébe szabadulhatnék el errőlicseszett hajóról.

Már majdnem azt mondtam, hogy ne aggódjon, mert egyszmajdcsak odaérünk, de a szavak elhaltak a számban. Olyan ámadt bennem, amit képtelenség lett volna kitölteni a szavaimbsengő hamis reménnyel. – De Amy nem ilyen volt! Sokkal inkább ránk hasonlított. Mo

meg pontosan úgy viselkedik, mint a táplálók.A barátom megvonta a vállát.

– Igen, és? Ez csak azt jelenti, hogy a lány normális. Sokkobban jár így. – De én jobban kedveltem olyannak, amilyen régen volt

mondtam, inkább magamnak, mint Harley-nak.Ő felállt, és elindult az ösvényen. – Lemegyek a Fagyasztó-szintre, és őrködöm. Némán bámultam utána. Éppen azért mart annyira belém

zavaival, mert igazat mondott. Néha elfeledkeztem arról, hogy

egtöbb ember nyugodt, kiegyensúlyozott és cseppet sem bolonzen a hajón. Túl sok időt töltöttem a Kóterban vagy négyszemköŐsfővel. A legtöbbjüket nem aggasztották a csillagok, mint ahogz sem, hogy késve érünk célba. És ők boldogabbak nálunk.

De vajon Amy tényleg boldog lehet, ha ilyen üres marad?És én boldogabb lennék, ha nem azzal a tudattal kéne élnem

ogy a halálomig egy hajóba zárva kell léteznem?



Nem, ezek nem számítanak. Tisztában vagyok azzal, hogy Amosem választaná a vak ártatlanságot, még akkor sem, ha az felérngy áldással. Valami vagy valaki rávette arra, hogy megváltozzon pedig ki fogom deríteni, hogy ki a felelős ezért a változásért.



55. AMY

SZOBÁMBAN ÜLTEM.

Kinyílt az ajtó.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Koros. – Ülök a szobámban – válaszoltam. – Mit bámulsz?

– A falat. – Miért bámulod a falat?

Ez a Koros annyit kérdez.

Odajött hozzám. Megragadta a kezemet. Az ujjávégigsimította a kék foltjaimat. – Gyere velem! – szólalt meg.Felkeltem. Elindult, én pedig a nyomába szegődtem.Mentünk egy darabig, aztán megálltunk.Koros megnyomott egy gombot. Kinyílt az ajtó. A nyomába

eléptem. Odavezetett egy székhez.Leültem.

– Amy – szólalt meg egy mély hang.Felnéztem, és észrevettem a doktort. Az ő szobájában voltun

Az íróasztala túloldalán ült.



– Mi volna tehát a baj?Pislogtam egyet.

– Semmi. Minden nagyon jó. – Nem jó minden! – üvöltötte Koros.A fiúra néztem.

– Minden nagyon jó.

Kék székben ültem. Kemény műanyagból készült. Milyrdekes asztal van itt. Mindent nagyon szépen a helyére raktaketején. A ceruzák sorban követik egymást a tartójukban.

– Mi történt veled? – üvöltötte Koros.Összerezzentem. Már el is felejtkeztem arról, hogy ő is itt va

Némán bámultam rá.

Úgy vicsorgott, mint egy kutyus. Ezt annyira viccesnek találtamogy elmosolyodtam. – Semmi baja a lánynak, Koros – magyarázta az orvos. – Aiszem, csupán arról van szó, hogy túlságosan is hozzászoktálszichiátriai esetekhez. Talán jobb volna, ha több időt tökénétköznapi emberek társaságában. Azt javaslom, hogy...Hogy ez a doktor milyen sokat beszél! Tudtam ám, hogy beszé

mert járt a szája, és hang jött ki az ajkai közül. A szavait viszoem értettem. Hangos csörömpöléssel kavarogtak a fejembe

Milyen klassz, egyenes szélű jegyzetfüzete van. Közelebb hajoltams az ujjam hegyével végigsimítottam az éleit. Nagyon sima vo

Annyira sima és éles, hogy a papír belehasított a bőrömbe. A



jjam végén parányi piros csík jelent meg. Nézze meg az embennek a doktornak van egy másik jegyzettömbje is! Ott fekszik sztal túlsó végén. Milyen aranyosan elrendezte a holmijazimmetrikusan. Ez is milyen aranyos kis szó. Szim-met-ri-ku

Nagyon aranyos kifejezés. Ki is mondtam hangosan.

– Szim-met-ri-kus.Bizony. Aranyos volt kimondva is.

Koros úgy bámult rám, mintha megbuggyantam volna. Micsoülyeség, ha-ha. Hiszen éppen ő lóg itt állandóan a gyagyáso

özött, mert azt hiszi, hogy az csuda vicces.

Milyen szép kék színűek a falak. Olyan kis arik. Akár a ködögbolt.

Valami csörgött. Felkaptam a fejemet. A doktor barna dobozkett az asztalra. Tablettákat. Félrehajtott fejjel bámulni kezdtem obozkát. Az aljában rengeteg apró tabletta hevert összevisszont úgy néztek ki, mint a finom cukorkák.A doktor Korossal beszélgetett.

– Teljesen igazad van – mondta éppen a doktor. – Az állapozokatlanul súlyos. Tényleg. Érte mostanában komolyabokkhatás, trauma? Fokozott szívtevékenység? Az ilyesmi miagyanis néha sokkal erőteljesebb a hatás. – Minek a hatása? – kérdezte Koros igencsak hangosan.Az orvos nagyon különös képet vágott.

– A hajó hatása. Meg kell értened, hogy nálunk egészen máské



mennek a dolgok, mint a Nap-Földön. Más orvosságokasználunk, mások az ételeink. Jóval több táplálékkiegészítőt itamint keverünk bele. – Vitaminokat – töprengett Koros. Felcsattant a hangja. éldául azokat, amelyeket Ősfő beleengedett a vízbe?

– Iíígen – válaszolta az orvos.Olyan muris volt, ahogy elnyújtotta azt a szót.Vihogni kezdtem: hi-hi-hi-hi.Koros azonnal felém fordult. Rávigyorogtam. Nehogy m

ihagyjam.

– És hormonokat. Ősfő hormonokat is kevert a vízbe. Adőszak miatt.

Az orvos megcsóválta a fejét. – Az nem hatott volna rá. Hosszú időt vesz igénybe, amalakinek a testében felgyűlnek a hormonok. Több hétbe

eletelik. Csak egy hónap múlva érezhető a hatásuk. – Mostanában csak úgy vedelte a vizet – nézett Koros töprenrccal a csuklómra. – És talán ott van az a trauma is, amit az előbmlítettél. Nagyot pislogtam, mert rájöttem, hogy csomó idő eltelt. E

illanatra kíváncsi lettem, hogy mi történhetett az eltűnt idő alaersze, igazából ez a legcsekélyebb mértékben sem számít. Hiszemmi sem változott meg. Én is itt vagyok, ők ketten pedig m

mindig beszélgetnek.…

Pislogtam egyet. Úgy tűnik, kikapcsoltam kicsit.



…

Pislogtam.Komolyan mondom, minden sokkal egyszerűbb, amikor í

ilépek magamból. Annyira nehéz lett volna odafigyelni Koros és

oktor párbeszédére. Ők ketten nagyon ingerültek. Mitől lettnnyire mérgesek?

Minden nagyon jó.

Koros nagyot csettintett az ujjával az orrom előtt. – Amy, Doki úgy gondolja, hogy gyógyszerre van szükséged mondta hangosan és érthetően.

– A lány zavarodott, nem süket – figyelmeztette a doktor.A fiú kinyújtotta a kezét, és felvette az orvos asztalán heve

vegecskét. – Ezek nyugtató tabletták. Az idegeidre hatnak. Most beado

gyet, és meglátjuk, rendbe jössz-e tőle.Kinyitottam a számat. A tabletta megpihent a nyelvemen. Kese

z öntötte el a számat. – Tessék lenyelni! – figyelmeztetett a doktor.

Lenyeltem. – Emlékszel arra az éjszakára, amikor találkoztunk? – folytat

Koros. – A hűtőfolyadékban vergődtél. Végig próbáltál ellenállekünk. Lefogtalak, hogy Doki cseppenthessen a szemedbe, meülönben megvakultál volna. Most pedig itt ülsz és úgy nyeled

ablettákat, mint egy engedelmes kutya. Hát nem látod, hogy menn ire szomorú?



– Hát, nem – feleltem.Mégis, mi miatt lennék szomorú?

– Mikor kezd már hatni a gyógyszer? – kérdezte az orvostól. – Nem tudhatom biztosan – felelte az idősebb férfi. – Aho

mondtam, a mentális állapota sokkal szélsőségesebb a legtöbáplálónál. Ha a gyógyszer egyáltalán hatni fog, még akkor rákba telhet. – Ha? – kérdezte Koros.Majdnem megfulladt.

…

Zümmö ő han a lassacskán elhalkult, aho eln elt a homál .



56. KOROS

AMYT ÉJSZAKÁRA OTT HAGYTAM DOKINÁL.

Ehhez persze a lehető legcsekélyebb kedvem sem volt. Dozonban intravénásán is beadott neki valamit, amitől a lálveszítette az eszméletét. Valójában persze csak aludt. Semmaszna nem lett volna annak, hogy alvás közben szemmel tartsamgész éjjel mászkáltam. Körbejártam a kertben a tavacskát

gazából csupán az elkerülhetetlent halasztottam.

Találkoznom kellett Ősfővel.Hajnaltájt elindultam felfelé a gravi-csőben. A Megtartó-szi

mostanra kiürült, ám a tömeg szaga ott maradt. Az izzadság és ermőföld szaga lebegett a levegőben.

Ősfő a földön ült. Nem messze a szobája ajtaja mellől bámult

hamis csillagokra. – Büszke vagy arra, amit tettél? – vicsorogtam, mert eszembutott, hogy miről beszélt, amikor legutóbb ebben a helyzetbáttam.

Még csak fel sem nézett rám.

– Nem – mondta egyszerűen. – Hogy a fenébe voltál rá képes?! – üvöltöttem. – Hogyazudhattál nekik? – A szádat befogod! – vicsorogta most már ő is.Feltápászkodott, hogy a szemembe nézhessen. Ekkor érezte

meg a bűzt. Az éles, mindent átható szagot. A palackot sehol seáttam, de tudtam, hogy valahol itt lehet a közelben. Mostan



alószínűleg már kiürült. De miért? Miért most rúgott be? Hiszlmondta nekik az iszonyatos igazságot, és az emberek még mindzerették. Ez volt a diadal pillanata. Akkor meg, ugyan mit kellealba fojtania? – Nem izs tudod, hodzs milyen érzés. De majd rájössz. R

izony – kán tál ta olyan közel hajolva, hogy a lehelete kiégette rromból a szőrt.Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a részeg fajankóv

ivakodjak. – Mi történt Amyvel? – üvöltöttem, és közel hajolva a szeméb

éztem. Nem sikerült megijesztenem, ez egyértelmű volt, de én se

átráltam meg előle.Ősfő szipákolt egy hatalmasat. Ilyen hangos, nedves zajt sose

dott volna ki magából, amikor józan.

– Amy, Amy, Amy – gúnyolódott. – Eléd pottyan egy sápadrcú torzszülött, és a pofátlanságod majd leveri a csillagokat gről! Megfeledkeztél errül a hajórul. Meg arrul, hogy felesölégogy felelősséggel tartozól.

Az utolsó szót valósággal üvöltötte. Minden szótagnál mellb

ökött az ujjával. – Mi a lány baja? – bömböltem. – Mi a te bajod? – vigyorogta gúnyosan. – És mi az én bajom

Mi a baja ennek az egész kicseszett hajónak? – Nyögd hát ki végre! Te voltál az? – Mi voltam én? – kérdezte gyanakodva. – Te adtál be neki valamit, amitől rosszul lett?



Nagyon is jól tudtam a vén disznóról, hogy nem riadna vissza yesmitől. Mostanra már túl sok mindenre rájöttem. Az Időszalatt rengeteg hormont adott be a táplálóknak, hogy kanosegyenek tőle. Olyan moslékot nyomott az embriókba, amimegváltozik a személyiségük. De vajon, mivel etette meg Amyt? É

ogyan.?A vénség hátrahajtott fejjel, hangosan röhögött.Úgyhogy felpofoztam.Azonnal elhalt a röhögése. Az arcán egyből megjelent eg

öröslő folt.

– Hát, te is megütöttél – sziszegte. Olyan bűzfelhő tőrt előorkából, hogy öklendezni kezdtem. – El sem tudod képzelnmenynyire hasonlítasz rá.

Hátat fordítottam neki. Ettől a részeges bolondtól nezámíthattam válaszokra.

…Mire visszaértem, Amy már felébredt.Többé-kevésbé.Szálegyenes háttal feküdt az ágyon. A karját maga mellé fektett

A lábujjai ugyanúgy az égnek meredtek, mint a tekintete, amátapadt a mennyezetre.

Mikor kezd már el hatni végre az a gyógyszer? Eszem ágábem volt azt a szót használni, amit Doki mondott. Ha...

Felvettem a bogyókkal teli üvegecskét, és ütögetni kezdtem velábamat. Ingerülten fel-alá jártam a parányi szobában. Vég

eültem az asztalhoz, és kézbe vettem a rajta heverő liffyt. A tel



yöngyök térképe azt mutatta, hogy egyedül Harley tartózkoddalent a fagyasztók szintjén. Mozdulatlanul állt a zsilipkapuhezető folyosón. Kedvem támadt rácsörögni és szólni, hogy inkáblefagyasztottakra vigyázzon, de egész egyszerűen nem mara

ennem annyi erő, hogy ismét veszekedni kezdjek. Nem lesz sem

ajuk odalent.Erős aggodalommal töltött el viszont, hogy a barátom valóságg

elezúgott a csillagokba. Azóta nem viselkedett így, amióKayleigh meghalt. Doki akkor jóval több dilibogyót adott be neki.

Amyre sandítottam. Vajon, mikor jön már végre rendbe azokt

gyógyszerektől? Ha...Hátat fordítottam neki, és a falat bámultam, amire felírta

ldozatok névsorát. Már kiegészítette a listát, mert a falra felkerült3-as számú személy is, a nő, aki nem halt meg, meg a 26-os,

érfi, aki elpusztult. Csupán annyit írt ide, amennyit akkor tudott. 3-as alatt azt olvashattam, hogy nő, fekete bőrű és életben maradA 26-os Theo Kennedyről meg, hogy férfi, fehér bőrű, a biológegyverek szakértője és coloradói, meg hogy meghalt.

Átnéztem a személyi adataikat a liffyben. Utána fogtam az ecse

s a festéket, és újabb részletekkel egészítettem ki Amy fali listájáA 63-ast Emma Bledsoe-nak hívták. A harmincnégy éves naktikusként dolgozott a tengerészgyalogságnál. Odaírtam MKennedy életkorát is. Hatvanhat éves volt. Nem feledkeztem rról sem, hogy az utazási költségeit a Pénzügyi Menedzolgáltatás biztosította.Hátrább léptem, és alaposan szemügyre vettem a falat. Szám



onal kötötte össze egymással az áldozatokat, ám olyan nem akadmi mindenkihez elért volna. Mr. Robertson és Mr. Kennedy féolt. Amy viszont nő. Az életkoruk legkevesebb egy évtizeülönbséget mutatott. Egyikőjük sem született ugyanabban ónapban. A közös pontok is meglehetősen gyengének tűnte

mma Bledsoe nevét összekötöttem William Robertsonnal, lévmma tengerészgyalogos volt. Amy és Mr. Kennedy

Coloradóból származott. Amy nevénél habozni kezdtem. A falryomott ecsetből sűrű, fekete festék indult lefelé a falon. Végászántam magam arra, hogy összekössem kettőjük nevét. Und

ogott el, amikor meghúztam a vonalat. Annyira furcsa volt azt látnogy Amy neve összeköttetésben állhat a halott férfiéval. A négldozatnak azonban nem volt egyetlen közös pontja sem. A faloutó áthúzott vonalakból és firkálmányokból nem volt nehéz kitalálnogy Amy is ugyanerre a következtetésre jutott. Úgy tűnik, hogy

yilkos minden megfontolás nélkül csapott le az áldozataira. Tok, ám ugyanakkor túl kevés adat nézett vissza rám. Nem tudtamit kezdeni a jelentéktelen részletekkel, ugyanakkor semmlyasmire nem bukkantam, ami miatt érdemes volt gyilkolni.

Megfordultam, mert meg akartam kérdezni Amytől, hogy m

ondol.Ő azonban továbbra is a mennyezetet bámulta.Majd inkább akkor kérdezem meg tőle, ha már jobban van. Ha...Amikor visszatettem az ecsetet a lány íróasztalára, azonn

elfigyeltem a lapos, kék tárgyra. A jegyzettömböt Amy az apjádájából vette elő. Az elmémben megszólaltak a riasztócsengő



mikor kézbe vettem a könyvet. Ezen a viszonylag szűk hajendkívül nagy kincsnek számított a magánélet, és eddig tudatosem sértettem meg senkiét. Elvigyorodtam. Kivéve persze akkomikor betörtem Ősfő szobájába.

Úgy tűnt, Amy hatására nagyon is sokféleképpen kezdte

ülönbözni a többiektől.Ősfő tanítása még mindig ott lebegett az elmémben.

ülönbözőség széthúzáshoz vezet. Úgy legyen. Erre a hajóagyon is ráférne egy kis széthúzás.

A jegyzettömb első oldalán névsort találtam. Legfelül Ősfő nev

llt. Amy minden egyes betűjét többször is átírta. A vastag betűkkelevésett név valósággal ordított. A lány ráadásul aláhúzta, és vag

ucatnyi alkalommal bekeretezte. Alatta jött a „Doktor”, meg egérdőjel. Mellette jó pár apró benyomódást fedeztem fel. Úgy tűnogy Amy a ceruza hegyével kopogtatta a papírt, miközb

ondolkozott. Doki után sietve odavetett nevek és megjegyzésövetkeztek. Ott voltam én, Harley (bár az ő nevét kihúzta), Lutholyan nagy erővel húzta alá, hogy a ceruza átszakította a papíraz a gonosz lány” (a megjegyzést egy csomó kérdőjel és eavanyú képet vágó arc rajza vette körül), végül pedig Orion (őt

ihúzta).Csodálkozva bámultam a névsort. Ezek a nevek vajon minnyira fontosak, hogy Amy lejegyezte őket a kedvenegyzetfüzetébe?

Megtántorodtam, amikor rájöttem a válaszra.A gyanúsítottak listája.Összeszorított szájjal néztem át újra a felsorolást. Amy úg



öntött, hogy nem gyanakszik Harley-ra és Orionra. Bizonytalolt, hogy mit gondoljon a „gonosz lányról” (Victria? Talán). Az éevemet viszont nem húzta át. Tehát gyanúsítottnak tart, vagegalábbis annak tartott, amikor elkészítette a listáját.

Töprengeni kezdtem, hogy Harley mivel érte el azt, ho

ikerüljön a névsorból. Vajon mit kéne tennem ahhoz, hogy jmagam is ebben a megtiszteltetésben részesüljek?

Ha majd felébred, bebizonyítom neki, hogy méltó vagyok izalmára. Ha...

Ez is csak valamiféle erőpróba. És én csúfosan elbuktam rajAmy valamiért azt gondolja rólam, hogy nem vagyok elég jontosan ugyanúgy, ahogy Ősfő is azt gondolja, hogy csapnivaezető lesz belőlem. – Őööö... – nyöszörögte a lány.

Az asztalra csaptam a könyvet és a ceruzát, és odarohantam gyhoz. Bágyadt mozdulattal dörzsölgetni kezdte az orrnyergAmikor leengedte a kezét, jól láttam, hogy a szemébe visszatértény. – Megöl ez a fejfájás – nyöszörögte, és becsukta a szemét.

Néhány pillanat leforgása alatt sokkal több érzelemről tett tanú- bizonyságot, mint az egész nap folyamán. – Mi történt? – nyöszörögte. – Mit gondolsz, mégis, mi történhetett? – Jóságos egek, fogalmam sincs! Arra emlékszem, hoaptatok egy közérdekű bejelentést. Aztán felvittél abban a nagsőben. Azt egészen élveztem. Amikorra viszont beértünk abba



atalmas hodályba, ahol az a sok lámpa égett, ott már eléggéavart voltam. – Doki azt mondta, hogy ilyen hatást váltott ki belőled a hajéged is elkezdett kikúrálni. Kaptál a nyugtató tablettákból. – A nyugtatókból? Ugyanabból a dilibogyóból, amit te és Harle

meg az összes gyogyós szed?Amy félretolt, és egyenes háttal felült.

– Hát... igen. – A rohadt életbe! – sikoltotta. Egyszerűen kipattant az ágybó

s ökölbe szorított kézzel fel-alá járkált a szobában. – Ez a ha

gy, ahogy van, el van szúrva! Nem vagyok bolond. Te sem vagrült, és Harley sem az!Befogtam a számat, mert félig-meddig hittem neki. Valamié

mégis úgy gondolta, hogy a hallgatásom az ellenkezés jele. – Mégis, hogy a fenébe történhetett meg, hogy te is, m

mindenki más is elhiszi ezeket a rohadt dolgokat ezen az átkozoajón? Már miért kéne mindenkit megdugni, aki nem gyorsabálatok? Miért viselkedtek úgy, mintha agyhalott bábuk volnátokegfőképpen pedig, miért gondoljátok azt, hogy ez így helyénvalóMegvontam a vállamat. A hajón mindig is ilyen volt az élet. Hog

csudába lehetne mindezt elmagyarázni egy olyan lánynak, aki eűrzavaros, háborúk tépte világban nőtt fel, egy olyan helyen, ahétköznapi dolognak számított a különbözőség és hiányzott rőskezű vezetés. El kéne magyaráznom, hogy csak így leh

működtetni egy normális társadalmat. Ez a béke ára. A mi világungyanis nemcsak éppenhogy életben maradt, mint az övé, haneirágzásnak indult és fejlődik, miközben a világűr végtelenjében e



j bolygó felé száguld!Amy odavágtatott az asztalhoz, és felkapta a liffyt.

– Hogy a francba kell bekapcsolni ezt a kurva abroszt? völtötte, és ingerülten bökdösni kezdte az ujjával. – Ez a fólyan, mint egy számítógép, ugye? Találok benne információt

öldről? Mindjárt mutatok én neked igazi embereket. Most mameglátod, hogy milyenek a normálisak! Beleütöm az orrodat abbogy mennyire elvarázsolt ez a hely!

Rosszul próbálkozott. Ahogy keresztülhúzta az ujját épernyőn, beélesítette ugyan a tele-gyöngyök kijelző térkép

mit odahívtam

neki, de fogalma sem volt arról, hogyan lehetozzáférni a többi adathoz. Kopogtatni, majd döfködni kezdteóliát, végül ökölbe szorított kézzel ütötte és vágta. Az asztal lapangosan dübörgött. Felkeltem, odaléptem mellé, és óvatosivettem a liffyt a kezéből. Könnycseppek csillogtak a szemében.

– Annyira elegem van az egészből – suttogta. – Ki nem állhatozeket az embereket! Elegem van ebből a világból. Nem tudok lni. Nem tölthetem az egész életemet ezen a helyen! Nem leh

Nem fog menni.Hoppá! Ezek szerint csak felfogott valamit Ősfő odafent tarto

eszédéből. Pontosan tudta, hogy csapdába került. Ugyanúgy, mmi mind.Legszívesebben átöleltem, magamhoz szorítottam voln

Ugyanakkor nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ő pontosnnek az ellenkezőjére vágyik. Miközben ez a lány szabad akenni, nekem egyre csak az járt az eszemben, hogy magamhzorítsam.



– Azt hiszem, tudok valamit, ami segíteni fog – szólaltam meg.



57. AMY

KOROS FELETTÉBB TITKOLÓZÓ KÉPET VÁGOTT, amikégigmentünk a Kórháztól elvezető ösvényen. Egyszerűen nem vajlandó elmondani, hogy mit forgat a fejében. Azt hiszem, emiaért vissza a jókedvem. Ez a srác pont olyan, mint egy kisgyerezeretett volna eldicsekedni a barátainak az új játékszerével. E

már önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtkezzek orábbi elmosódott, zűrzavaros, kábult emlékeimről. Már ne

reztem úgy, hogy nyakig vízben gázolok.A tó partján egy pár ücsörgött a padon. Vidáman integette

mikor elmentünk mellettük. A nő ragyogó tekintettel, arcán a teljoldogság kifejezésével bújt a férfi mellkasához. Jobb karjávtölelte a hasát, a férfi karja pedig a vállán pihent.

Ahogy lehajtotta a fejét, rájöttem, hogy a méhében pihenyermekhez beszél, nem a mellette ülő férfihoz: – És minden csillagnak volt olyan kis farkincája. Ott huzigált

maguk után, miközben mind ránk világított. Meg rád. – Ősfő azt mondta, hogy nem nekem szánták – suttogta Koro

miközben a hátunk mögött elhalkult a pár csicsergése.Zavart pillantásomat látva magyarázni kezdett: – A Nagycsarnokban elhelyezett csillagokkal teli ernyő. Amiko

ájöttem, hogy csupán villanykörtéket találtam, nem pedig igasillagokat, Ősfő azt mondta, hogy nem miattam van ott.

Lesütötte a pillantását, és egész halkan folytatta: – Azon a napon ébredtél fel.



A szavai mintha elakadtak volna kettőnk között a levegőbeMindketten úgy éreztük, hogy azóta egy örökkévalóság telt el.

Koros fejével a padon ülő boldog pár felé biccentett. – Ősfő azt mondta, hogy a hamis csillagok rájuk várnak. – Ó, értem.

Annyira jellemző arra a vén fajankóra, hogy még a csillagokat z uralma alá akarta vonni. A segítségükkel akarta manipulálni ajón élő embereket. Így amikor közölte velük, hogy nem élhet

meg a földet értést, az emberek legalább futó pillantást vethetteksillagokra, és erről az élményről majd rengeteget mesélhetnek

yermekeiknek.Hátrafordultam a padon ülő nő felé. A keze a hasára simult,

uttogó, lágy hangon a csillagokról mesélt a még meg sem születyermekének. Megígérte neki, hogy ő majd egy bolygó égbollatt élheti le az életét.

– Micsoda kegyetlenség! – csattantam fel. – Elhúzta az orrulőtt a külvilág mézesmadzagját, utána pedig az orrukra csaptaetőt.

Koros megrázta a fejét. – Ez nem egészen így van. Az emberek így majd mesélhetne

alami szépről a gyermekeiknek. Ilyen módon száll át a reményövetkező nemzedékre.Hitetlenkedő pillantást vetettem a fiúra.

– Te valamennyire egyetértesz Ősfővel, igaz? – Valamennyire.Szerettem volna vitatkozni vele. Az a vén fajankó elkényeztete

yerekként viselkedik. Vadul dobálózik a játékaival. Csak



rügyre vár, hogy megtörjön minket. Guvadó szemmel lesi annakelét, hogy esetleg nem akarjuk a játékát játszani. Állandóan résan. Pont olyan a szeme, mint Luthe-é. Egyáltalán nem segít mbereken. Koros téved, amikor ezt hiszi róla. Ősfő add

manipulálta a dolgokat, míg már senki nem törődött a ténnyel, ho

alamennyien halottak vagy vénségesen vének leszünk akkomikor a hajó végre eléri az új világot. Mielőtt azonban bármit

mondhattam volna, Koros felkiáltott: – Megérkeztünk!Olyan büszkeség sugárzott belőle, hogy nem volt szíve

iábrándítani. Nem árultam el neki, hogy már jártam a FeljegyzésCsarnokában. Igaz, legutóbb alig álltam a lábamon. Beborítottár, és bőgtem. Emlékszem a segítőmre, Orionra. Ha nem lett volnlyan kedves, egészen biztosan idegösszeomlást kaptam volna.A verandán álló hintaszékek egyike enyhén himbálódzott. Minth

ppen most kelt ki volna belőle valaki. Életnek azonban semmyomát nem láttam. Koros kinyitotta nekem az ajtót. Egy szempillant fel előttem. Elmosolyodtam, mert arra számítottam, ho

Orionnal találkozom. Helyette azonban Koros festett képmáámult le rám a téglafalról.

– Ó! – kiáltottam, és kicsit közelebb léptem, hogy alaposabbszemügyre vehessem az ajtó mellé függesztett új arcképet.Ősfő savanyú ábrázata helyett Koros képét akasztották oda.

– Hát, izé – szólalt meg Koros szégyenlősen.Először azt gondoltam, azért hozott ide, hogy a festménny

encegjen. Jason egészen biztosan ezt tette volna a helyébeAhogy

azonban megnéztem magamnak a fiút, látszott rajta, ann



rült volna, ha észre sem veszem a festményt. – Menjünk beljebb! – folytatta.Kettőnkön kívül senki sem volt a sötét és néma Feljegyzés

Csarnokában. Koros megmutatta a Föld hatalmas modelljét és rhajót. Ezeket már korábban is láttam. Úgy tettem, minth

rdekelne a dolog, de a falon felvillanó képek elterelték gyelmemet. Amikor legutóbb itt jártam Orion társaságában, a falaem mutattak semmit. Igazából nem is figyeltem oda rájuk. – Fali liffyk – magyarázta Koros, amikor észrevette, hogy nemgyelek. – Az Isten Áldása ezen dolgozott, amíg te aludtál.

Rám vigyorgott, de én szinte észre sem vettem. Lenyűgözöttzéles képernyőkön villodzó látvány. Egy folyamatábra a telyöngyök működését szemléltette, mások pedig megmutatták ravicsövek működési elvét. Remekműveket láttam. Felismerte

Harley jó pár festményét. Úgy tűnt, hogy az ifjú művész különös

edveli a díszhalakat. Számos képe ezeket a gyönyörű állatokbrázolta. A képernyőkön ezenfelül szobrok, edények, rajzoézzel hímzett paplanok látszottak. Az egyik liffyn hosszú felsorolááttam. Amikor Koros megérintette a képernyőt, zene csendült fz előtérben.

Amióta felébredtem, most először éreztem úgy, hogy akár meg zerethetném ezt a helyet. A legnagyobb jóindulattal sem állíthattaolna, hogy olyan, mint a Föld, de olyan remekművekalálmányokat és élőlényeket láttam itt, amilyenek a Földön neéteztek.

Mindezt pedig azalatt alkották meg, míg én több nemzedék láblatt rémálmokkal küszködtem. Ugyanolyan keveset tudtak rólam



mennyit én tudtam róluk. – Ez különös – szólalt meg a fiú, és a bütykével megütögette

gyik nagy falra szerelt képernyőt. – Mi az? – Ez a kép nem akar továbbmenni – felelte Koros.

Ha nem láttam volna a feliratot – ÓLOMALAPGYORSREAKTOR PROTOTÍPUSA fogalmam sem lett volrról, hogy mit is látok. Nem mintha a név sokat segített volnovábbra sem tudtam, hogy mi lebeg az orrom előtt. – Lefagyott – folytatta a fiú. – Nézzük csak...

Odalépett a falra szerelt, fekete dobozkák egyikéhez, és üvelykujját végighúzta az érzékelőn. – Parancsolj, Ősfő/Koros! – csipogta a számítógép.Körülöttünk megváltoztak a képek. Most a Földön készü

elvételek keveredtek az Isten Áldása vívmányait bemuta

épekkel. A Kórházat és a kertet ábrázoló kép helyét átvette Monument Valley fényképe. Bár én sosem éltem ott, eszembuttatta azt a helyet, tőle nyugatra, ahol az űrkutatási labműködött, egy óra autóútra Coloradótól. Ott találkoztam Jasonns az volt az utolsó otthonom.

– A legtöbb ember nem láthatja ezeket a képeket – magyarázKoros, aki még mindig a makacs képernyővel küszködött. Akarta, hogy ne csupán a hajtómű vázlatrajza látszódjon. – Mindgyes új szülemény világra jötte után beindítjuk az iskolát. yerekek megnézhetik maguknak a Nap-Földet és az Isten Áldá

modelljét. Ezeket idebent viszont nem láthatják. – De miért nem? – kérdeztem, és az ujjam hegyét lass



égighúztam a Monument Valley-n, mielőtt az lassan átalakult.Most az egyiptomi szfinx nézett vissza rám.

– Ősfő szerint nem vezetne semmi jóra, ha az emberek túl sokoglalkoznának a Nap-Földdel. Szerinte a jövővel kell törődnünem pedig a múlttal.

– Te viszont mindent megnézhetsz.Koros összevont szemöldökkel bámulta a képernyőt. E

illanatra farkasszemet nézett a koreai Kim Dzsong II portréjáve aztán a fénykép lassan elhalványult, és a helyét átvette az egyégi amerikai elnök. Nem emlékeztem, hogy mi a neve. Az a kövé

agy bajszos fickó. – Ez is része a kiképzésemnek. Az öreg azt akarja, hogy sok

udjak a Nap-Földről. Akkor ugyanis megakadályozhatom azogy újra elkövessük a régiek hibáit. Miért nem működik ezohadt képernyő?

Szerettem volna a képébe vágni, hogy a Föld nem hibázott. Csát pontosan tudtam, hogy ez nem lenne igaz. Meg azt is a tudtákartam adni, hogy Ősfő nagyon is bénán irányítja ezt a világo

Nem lehettem azonban még abban sem biztos, hogy mindez ígaz. Az űrhajón kialakult különös világ rengeteg titkot rejtegete

Csomó mindennel egészen egyszerűen nem voltam tisztában. – Orion! – kiáltotta el magát Koros. – Lefagyott az egyik fffy! – Itt van Orion? – kérdeztem körülnézve.Meg mertem volna esküdni, hogy rajtunk kívül nincs itt sen

más. Koros mögött lassan változtak a képek a falon. Az egyik rélnök helyét átvette a másik.



– Ahogy az előbb mondtam, Ősfő azt akarta, hogy sokat tudjaNap-Földről. Rengeteg vezetőtök próbálkozott helyénva

módszerekkel. Csak éppen nem sikerült rávenniük a népüket, hoövessék őket. Nézd meg őt például!Hátrasandítottam a képernyőre.

– Kicsodát? Abraham Lincolnt?Koros határozottan bólintott.

– Az Amerikai Egyesült Államok 16. választott elnöke. Ez rszág a Nap-Föld északi félgömbjén, az Atlanti- és a Csendeceán között feküdt. Lincoln vezette az államot, amikor kitört

agállamok közötti küzdelem, az amerikai polgárháború. – Igen, ezt én is tudom! – vágtam rá.Hirtelen gyanakodni kezdtem. Koros olyan hidegen

ávolságtartóan beszélt Abraham Lincolnról, hoglbizonytalanodtam, vajon neki van igaza, vagy nekem. A szeme

arkából észrevettem, hogy valami megmozdult az ajtó közelébez árnyékban. – Ősfő azt akarja, hogy én is olyan vezető legyek, mint Lincoln.Az elnök képe kezdett volna elhalványulni, de Kor

megérintette a képernyőt, és Lincoln velünk maradt. Vártam, ho

olytassa. – Amikor eluralkodott a zűrzavar, és a szövetségi államok kartak szakadni, Lincoln erőskezű vezetőként összetartotta őket. – Iiigeen.Hosszan elnyújtottam a szót, s közben az ajtó felé sandítottam

ogy Orion hallgatózik ott, vagy valaki más? Bárki rejtőzködik is rnyékok között, miért nem jön elő, hogy beszéljen velünk?



– Amikor pedig az államok között fennálló ellentétek túl erősneizonyultak, Lincoln felszámolta a széthúzás okát. – Én... mit csinált? – Egynemzetiség. A háború azért tört ki, mert a különböző fajtá

mberek nem tudnak együttélni ugyanabban az országban. Linco

isszaküldte a fekete faj gyermekeit az Afrika nevű földrészre, ésáború véget ért.Alig kaptam levegőt.

– Te meg mi a francról beszélsz? Semmi ilyesmi nem történt!Koros megérintette a képernyőt. Lincoln arca szertefoszlott,

elyette egy szöveg jelent meg. A fiú hangosan felolvasta. angjában áhítat csengett: – 87 esztendővel ezelőtt ősapáink új országot alapítottak ezen

öldrészen, mely arra az alapelvre épül, hogy minden embgyenlőnek született. Most egy olyan könyörtelen polgárháborúb

ocsátkoztunk, amelyben kiderül, mit képes elviselni a nemzet, z emberek nem egyenlőek. A háború nagy csataterén azért nézünarkasszemet, hogy eldöntsük a nemzet, az osztatlan, békés növőjét. E béke záloga, hogy egyformák legyünk. Nemzetünk eresz, ha egységesek és egyformák leszünk.

A szöveg lassan továbbgördült a képernyőn. Koros méélegzetet vett, mintha folytatni akarná a felolvasást. – Állítsd meg!A fiú döbbent pillantást vetett rám.

– Ez nem a gettysburgi beszéd! – csattantam fel. – Már hogyne volna az? – Pedig nem az.



– Miért, szerinted miről szól a gettysburgi beszéd?Lázasan töprengeni kezdtem. Megpróbáltam felidézni

anultakat. – Az eleje tényleg így van. Viszont az a rész, hogy mindenkine

gyformának kellene lennie... na, az nincs benne.

– Igen? És akkor pontosan hogy is szól ez a beszéd? – Izé... 87 esztendővel ezelőtt... hű... Figyelj, annak idején ne

anultam meg kívülről az egészet, de éppen elégre emlékszem, houdjam, amit felolvastál, az kamu!

Kételkedő pillantását látva magam is kénytelen voltam beismern

ogy az érvelésem meglehetősen gyenge lábakon áll. Gondolatból bokán rúgtam magam. Hogy a fenébe jöhettem el a Földről úgogy még ezt a fontos szöveget sem tudom? – Ez a változat... nos, ez alapvetően rasszista – kezdte

magyarázni.

Úgy tűnt, Koros nem tudja, hogy mit jelent ez a szó. – Amit most felolvastál, az igazából a fajok elkülönítéséről szóA gettysburgi beszédben azonban semmi ilyen nem szerepelt. Émi azt illeti... Nézzél már a tükörbe! – A tekintetem végigsiklo

Koros halványbarna bőrén, mandulavágású szemén, kiug

ofacsontján és sötét haján. – Te bizony a fajok keveredésénekyermeke vagy.A fiú tökéletesen értetlenül nézett rám. Egész egyszerűen ne

udta felfogni, hogy a származásunk a személyes identitásunk részŐ csupán azt látta, hogy a különbségek rosszak, és mindenobban jár, ha megszüntetik őket.

Belém hasított a felismerés: ez Ősfő műve. A vénség akarja az



ogy a fiú így gondolkozzon.Mintha az ajtó irányából halk nevetést, kuncogást hallotta

olna. Amikor villámgyorsan megpördültem, senkit sem láttam. elyiségben csupán Koros állt. A fiú továbbra sem értette, hogy mbajom. Hogyan is érthetné? Hogyan tanulhatna a történelembő

a egyszer megváltoztatták a múltat?Én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi történt valójában, de

udásom nem elég mély ahhoz, hogy helyükre tegyem a dolgokat.Hisznek majd nekem, ha mégis megpróbálom?



58. KOROS

AMY TOVÁBBRA IS INGERÜLTEN BÁMULTA A KÉPERNYŐT

Ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint amikor idejöttünk. Hát, negészen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Arra számítottamogy a múlt látványától majd jobb lesz a kedve. Megérintettemépernyőt, mire Lincoln arca lassanként elhalványult. Az ameriklnök ráncos képe és hosszú, zilált haja helyét átvette a némnfláció idején készült felvétel. Az emberek talicskaszámra tolták

rtéktelen pénzjegyeket. – Indulnunk kellene vissza! – csattant fel a lány. – Harley épp

lég ideje őrzi a fagyasztók szintjét. Most én jövök.Pedig még rengeteg minden akad itt, amit meg akartam muta

eki. Ott vannak a könyvekkel teli helyiségek. Igazi könyvekk

melyeket még a Nap-Földről hoztunk. A második emeliállítóteremben a Nap-Föld remekműveit és műtárgyait mutatjue. Ott van például az az eredeti traktor is, amelyik alapj

egyártottuk a sajátjainkat. A Tudományos Feljegyzések Tárábamegnézhettük volna, hogyan fejlesztettük ki a tele-gyöngyö

endszerét meg a gravi-csöveket. Csak hát, ha Amy nem akarátni ezeket, akkor semmi értelme ráerőltetni a látványosságokat. – Őt viszont ismerem! – kiáltotta váratlanul.A hangjában döbbenet keveredett csodálkozással. Félreto

ogy jobban megnézhesse magának a képernyőn felbukkanlakot.

Én is megbámultam a fényképet, de nem tudtam, hogy ki leh



ajta az a férfi. Egy idősebb fickó, életkora valahol félúton lehetDoki és Harley kora között. Hiába volt sötét haja és szeme, akk

furcsának és különösnek tűnt. Hát, igen. Nem pontosan olyamint mi. A külseje egészen egyszerűen... másmilyen. Az egyakókonténer előtt ücsörgött, s egy kövér újszülöttet tartott

ezében. Biztosra vettem, hogy a fickó nem lehetett különösebbontos, hiszen akkor Ősfő rákényszerített volna arra, ho

megtanuljam az életrajzi adatait. – Ednek hívják. – Kit?

– Őt a képen. Ed a neve. Akkor találkoztam vele, amikefagyasztottak. Egészen pontosan, ő volt az egyik fickó, aefagyasztott engem meg a szüleimet.

Ez távolról sem tehette Edet olyan fontossá, hogy a képmáem sokkal Abraham Lincoln után bukkanjon fel. Felemeltem

ezemet, és megérintettem Amy mellett a képernyőt. Ed fényképimerevedett. A következő érintésem után felbukkant a magyarázzöveg is. – Edmund Albert Davis (ifjabb) – olvastam hangosan. – Az Ist

Áldásán született első gyermek. A képen Edmund Albert Dav

dősebb) társaságában láthatjuk. Az apja az eredeti nap-fölegénység tagja volt. – Ismertem! – kiáltotta Amy. Félrehajtotta a fejét, és úgy bámu

dősebb Edmund Albert Davis képét, mintha a férfi itt állna

előttüns hallhatná a szavait. – Fogalmam sem volt arról, hogy eljöttöldről, s elszegődött az Isten Áldásán.

Én közben ifjábbik Edmund Albert Davisre gondoltam. Ő volt



lső emberi lény, aki beleszületett ebbe a kalitkába. Kíváncsivá teMilyen érzés lehetett olyan emberek között felnőni, akik mégöldön születtek? Milyen lehetett tudni, hogy ő sohasem láthatja amit az öregek láttak? – Bárcsak jobban megismerhettem volna! – suttogta Amy. – B

öbbet beszéltem volna vele! Milyen jó lett volna megkérdezni tőogy miért lett a legénység tagja! Amikor találkoztunk, csak úgradt belőle a keserűség. Persze lehet, hogy csupán...

Elhalkult a hangja. Bár a képre meredt, nem azt látta. Hirtellnevette magát.

– Gondolj csak bele! Évszázadokkal ezelőtt találkoztam vemost pedig összefuthatnék a leszármazottaival itt, ezen a hajóAnnak az embernek az utódaival, aki lefagyasztott! Ez milyirályság volna!

Felém fordult, és tágra nyílt a szeme.

– Mi lenne, ha te is Ed egyik leszármazottja volnál? Az micsodülönös véletlen lenne! Nevetni kezdtem, mert ő is nevetett. – Lehet, hogy tényleg az vagy? – folytatta, és a tekintete ide-o

ikázott közöttem és a fali liffyn tündöklő kép között.

– Hogy mi vagyok? – Ed leszármazottja? – Fogalmam sincs róla. – Na, ne már! – méltatlankodott a lány. – Ilyen fejle

zámítógépes rendszer mellett egészen biztos, hogy valaki rögzítecsaládfákat. Lefogadom, hogy Ősfőnek vagy annak az orvosn

megvannak

a felmenőttek táblázatai. Hiszen ők ketten annyi



ggódnak a beltenyészet miatt. – A feljegyzéseket itt őrizzük. Hiszen ez a Feljegyzése

Csarnoka – magyaráztam.Amy nem vette észre, hogy elmélyült a hangom. Pontos

sztában voltam azzal, hogy hiába találnánk meg Ed leszármazotta

n nem lennék közöttük. A születési adataim szigorúan titkosak. Etódainak családfáját egészen a nap-földiig visszakövethetjük, iszont egyetlen nemzedéknyit sem mehetek vissza a múltba. – Na, ne csináld már! Nézzük meg, hogy Ed rokona vagy-e!

iáltotta Amy.

Megragadta a karomat. Még sosem volt ennyire izgatott, azóogy... vagyis hát, még sosem volt ennyire izgatott. Még ha csagy pillanatra is, de teljesen megfeledkezett az aggodalmáról. Éedig bármire hajlandó lettem volna, hogy ilyen lelkes maradjon. – Nem lesz túlságosan nehéz megtalálni a leszármazottait

zólaltam meg. – Biztosra veszem, hogy számos feljegyzés készültedélzeten született első gyerekről.Az ujjaim végigsiklottak a képernyő bemeneti részé

Megnyomtam az információs foltot. Begépeltem a kulcsszavakAmy lenyűgözve bámult. Még gyorsabban gépeltem. Az ujjai

sszekeveredtek. A képernyő dühösen rám csipogott, nekem pedjra be kellett írnom a keresőszavakat. Végre felragyogott redmény.

Amy enyhén félrehajtott fejjel kezdte olvasni a felül megjelenzöveget. – Ifjabbik Ed az idősebbik Ed fia volt... – mormogta halkan.A tekintete lassan lejjebb siklott. Hirtelen elkomorodott. Minth



sszezavarodott volna. Rám sandított, azt hittem, mindjárt kérdőlem valamit. Ehelyett visszafordult a fal felé, és halkan számoezdett. – Egy, kettő, három...Végre felém fordult. Ráncok jelentek meg a homlokán.

– Tizenhárom nemzedék. Összesen tizenhárom nemzedék alkotcsaládfát. Ifjabbik Edtől Benitáig tizenhárom nemzedék

egyeztek fel. – Igen, és?Amy hátat fordított a képernyőnek, és fel-alá járkált a Nap-Fö

modellje alatt. – Hány nemzedék születhet egyetlen évszázad leforgása alat

Négy vagy öt? Akkor tizenhárom nemzedék élete nagyjából hárovszázadot tesz ki, igaz?

Biccentettem.

– Viszont, itt van ez – mutatott a képernyő aljára.Benita neve alá apró betűkkel ezt írták: „Meghalt a Járvándején. – Mikor volt a Járvány? – kérdezte Amy. – Nagyon régen – válaszoltam lassan.

Megjelent előttem a Járvány időszakát ábrázoló szobor a Kórhertjében. Az időjárás annyira megkoptatta, hogy már nem ehetett kivenni az arcvonásait. – Milyen régen? – csattant fel a lány hangja.Idegessége rám is átragadt.

– Jóval Ősfő előtt. Jóval az őt megelőző Ősfő előtt. – Akkor tételezzük fel, hogy nagyjából száz évvel ezelőtt. E



edig azt jelenti, hogy Benita, a család tizenharmademzedékének gyermeke... nagyjából háromszáz esztendővzután született, hogy a hajó útra kelt. Csakhogy ő a Járványbalt meg... Arra a szörnyűségre pedig körülbelül száz évvel ezelőerült sor. Ezek szerint a hajó egy jó évszázaddal hosszabb idő ó

epül, mint ahogy eredetileg tervezték... – De hát, az űrhajónak 50 év múlva kéne célba érnie, mivel m

sak 250 esztendeje repülünk – feleltem.Amy megtorpant, megfordult és a szemembe nézett. A tekinte

alósággal belém fúródott.

– És ebben biztosak lehetünk? – kérdezte. – Nézzük megárvány utáni időszak feljegyzéseit! Ha megszámoljuk, hogy háemzedék született a Járvány óta, akkor talán rájövünk, hogyalóságban milyen régóta tart a hajó útja.Hirtelen úgy éreztem, hogy iszonyatos súly nehezedik a vállamr

Megtántorodtam alatta, és velem együtt megtántorodott az egéajó is. – A Járvány óta nem készültek ilyen feljegyzések. Most j

szembe, Doki egyszer elmondta, hogy a Járvány alatt olyan sokmeghaltak, hogy utána már nem volt értelme folytatni a táblázatok

– Az Időszak – suttogta Amy. Mintha csak magában beszéolna. – Az Időszak a Járvány után kezdődött, ugye? – Összevozemöldökkel meredt a semmibe. – Ez nem lehet a véletlen művizenhárom nemzedék született az indulás után. Benita idején kellolna a hajónak célba érnie. Nagyjából három évszázad telhetettddig. Utána viszont lecsapott a Járvány. Kezdetét vette dőszak. És azóta nem készül feljegyzés az egymást köve



emzedékekről... – És a fényképezést is betiltották – tettem hozzá. – Neészültek fényképfelvételek a Járvány óta eltelt időszak ala

Nincsenek képeink a hajóról. Kiskoromban lenyűgözött, amitárványról megtudtam. Ősfő ezzel a témával kezdte az oktatásom

A szörnyűségről azonban nem maradtak meg fényképek vaglmek. Napjainkban

már csak az Irányító-szint tudósai készíthetnényképeket, de csakis azért, hogy így örökítsék meg elfedezéseiket. – Valami történt a Járvány idején – töprengett Amy. – Valam

lyan szörnyűség, hogy az arról készült valamennyi feljegyzélpusztították. És azóta mindent, az Időszakot, az emberiselkedését, mindent a Járványra lehet visszavezetni.



59. AMY

KOROS MONDANI AKART VALAMIT,

ám abban a pillanatbamikor kinyitotta a száját, valósággal berobbant a Feljegyzés

Csarnokának ajtaja. – Koros! – csattant Ősfő határozott, zord hangja.A fiú odaugrott az irányító panelhez. Azonnal eltűntek

tthonomat, az embereket és a helyeket ábrázoló tiltott felvételeAz áruló családfákat elnyelte a sötét. A hajtómű lefagyott képmá

továbbsiklott. – Ezzel felesleges próbálkoznod – vicsorogta Ősfő. Egy ujj

megütögette a bal füle melletti gombot. – Pontosan szemmel tartomogy milyen fájlokat nyitsz meg. Mindig tudom, hogy mit nézegettBocsánat, uram! – vágta rá Koros önkéntelenül.

Nem volt nehéz kitalálnom, hogy csupán a szokás hatalmánngedelmeskedett. Azonnal megbánta, hogy ezt mondta. Kihúz

magát, és némiképpen visszanyerte az önuralmát. – De, mióta is figyelsz rám ennyire? Őszintén szólva, már az

meglepett, hogy törődsz velem. Amikor utoljára találkoztunk, oly

észe...Döbbenten Ősfő felé fordultam. Részeg? Koros azt akarmondani, hogy Ősfő berúgott? A vénség persze észrevette mozdulatomat. Mégsem hozzám beszélt, hanem Koroshoz.

– Az igazi vezető mindig a maga ura. Sosem részeg és sose

endezetlen. – Na, most rám nézett. – Ha nem tévedek, előmegmondtam, hogy te komoly mértékben megzavarod a hajó



működését. Úgy tűnik, nagyon igazam volt. – Semmi rosszat nem tettem! – kiáltottam.A hangomba leheletnyi pánik vegyült. Nem felejtettem el, hog

mivel fenyegetett. Ősfő megvetően legyintett. – Már az is elég, hogy itt vagy. Teljesen felzaklattad a

anítványomat.Ezt az utolsó szót olyan undorral mondta ki, mintha a tanítván

em lenne több egy idegesítő, hangosan vinnyogó kiskutyánál. Mojra Korost bámulta. – Ideje folytatni a tanulmányaidat. Az Időszak miatt nagyon so

olgom volt, és hagytam, hogy ezzel a kislánnyal játszadozzál. Hzonban olyan rohadtul ráérsz, hogy olyan dolgokat nézegetsmelyekről tudom, hogy megnézted őket, akkor tényleg eljött illanat, amikor sokkal hasznosabb dolgokra kell összpontosítanoElindult az ajtó felé. Koros ráharapott az ajkára. Nem tud

ldönteni, hogy kövesse vagy itt maradjon. – Várjon!Az idős férfi hátrafordult, amikor meghallotta a kiáltásomat,

em jött vissza. – A rohadt életbe! Ugyan, mondjon már el pár dolgot nekem!

örmedtem rá, és felé indultam. – Maga is tudja, hogy itt néhánolog nagyon nincs rendben. Már az Időszak is éppen elég szörnyolt, és mostanra az orvos azt vette a fejébe, hogy megőrültem.Ugyanazokat a dilibogyókat kell szednem, amit Korosnak. Ez

ely pedig... – Ebből elég! – vágott a szavamba Ősfő hideg határozottságg

Figyelmeztettelek, hogy ne okozz bajt! Te viszont ne



ngedelmeskedtél. – Azt hiszem erre a hajóra nagyon is ráfér egy kis zűrzavar! – Volt nemrég valaki más is, aki így gondolta. Többé nem tehetHalotti csend támad a Feljegyzések Csarnokában. Kor

elhördült. Ott álltam Ősfő előtt. Ősfő az ajtó előtt várakozott,

edig a bolygó modellje alatt. Koros félúton helyezkedett el kettőnözött. Mintha ő lett volna az igazságért folytatott kötélhúersenyünk díja. – Gyerünk, Koros! – fordult a vénség újra az ajtó felé. – Mi történt a Járvány idején? – üvöltöttem. – Mi az, amit ne

mond el nekünk? Hiszen maga tudja! Tudom, hogy tisztában vele! Miért nem mondja el nekünk az igazat?

Ez a kifakadásom végre elégnek bizonyult ahhoz, homegpördüljön, és három gyors lépéssel elém álljon.

– Ezt a hajót titkokból építették. És titkokra van szükség

étezéséhez – vicsorogta. Parányi nyálcseppekkel borította be rcomat. – Ha pedig nem fogod be végre a szádat, akkor mamegtudod, hogy mire vagyok képes, hogy megőrizzem a titkaimMenj vissza a szobádba! Szólok Dokinak, hogy gondoskodjólad. Gyerünk, Koros!

A vénség bömbölését hallva Koros összerezzent, és Ősyomába eredve kilépett az ajtón. Mielőtt az ajtószárnyezáródhattak volna, még egy gyors, bocsánatkérő pillantást vetelém. Egyedül maradtam a poros makettekkel a sötétburkolódzó csarnokban.Csak akkor vettem észre, hogy ökölbe szorult a kezem, amik

énytelen voltam ellazítani a karomat. Kinyújtottam az ujjaim



Remegtem a dühtől. Egy dolgot megfogadtam magamnaMindenáron ki fogom deríteni, hogy mit titkol mindenki elől ŐsfHa pedig megtudtam, akkor kiállok a főtérre, és hangos üvöltéssmindent az emberek tudtára adok.



60. KOROS

NEM ÉRT MEGLEPETÉS. Ősfő odavezetett a gravi-csőhöz, elmentünk az Oktatási Központba. Leültem az asztalhoz, á

miközben a leckéztetésre vártam, a fejemben egymást kergettékondolatok.Tudtam, hogy mi járhat Amy fejében. Azt hiszi, hogy gyává

övettem Ősfőt. A gazdája után ugrándozó, engedelmiskutyának tarthat. Jól láttam az arcán a csalódottságot, amik

tthagytam a Feljegyzések Csarnokában. Kénytelen vagyok hagynogy gyengének tartson. Kénytelen vagyok lemondani arról, hoelnézzen rám.

Egy vezetőnek ugyanis ezt kell tennie.Még egy darabig tovább kellett játszanom ezt a játékot. Ős

em jöhetett rá arra, hogy nem vagyok buta vagy tudatlalviselem a megvetését. Hagyom, hogy gyengének tartson. De nem örökké. Csak addig, míg össze nem omlik az a fal, am

megakadályozza, hogy én legyek ennek a hajónak a vezetője.Ősfő kezd megtörni. Ezt bizonyította, hogy őrjöngeni kezd

Amyvel. Mostanában nagyon hamar elveszítette a fejét. Az Időszata egyre erőszakosabban, egyre megfontolatlanabbul viselkedeRepedések jelentek meg a jóságos, mosolyogó nagyapa álarcáKezdett előbukkanni a valódi énje. A kicsinyes, önző szörnyeteg. atalom megszállottja.

Ahogy leállt vitatkozni Amyvel, egészen nevetségesen viselkedez a vén fafej minden erejével ragaszkodik a hatalomhoz. Neke



edig nem kell mást tennem, mint hogy kitágítsam ezeket epedéseket. Nemsokára keresztüljutok ezen a falon, és kiderítemogy mit titkolt előlem ilyen hosszú időn át. Megtudom, miért nekarta soha megosztani velem a hajó titkait. Bár Korosnzülettem, most először éreztem, hogy egy szép napon Ősfő leh

előlem.A velem szembenálló vénség két ujjal megdörzsölte

rrnyergét. – Miért volt szükséged erre az információra? – Milyen információra?

– A Nap-Föld történelmére, a hajtómű szerkezeti ábrájára ésárványra. Mit kerestél? – kérdezte. Nem kiabált, de a hangjából iszonyatos feszültség érződött. – Miért fontos ez? – MERT ROHADTUL FONTOS! – bömbölte Ősfő, és mindk

klével lecsapott az asztalra.Hűvös tekintettel néztem fel rá. Arra kényszerítettem magamogy megőrizzem a hidegvéremet. Egy dolgot igenis megtanulta

ma Ősfőtől. Ha hagyom, hogy elragadjanak az indulataim, akkyerekesnek és ostobának fogok látszani. Kiabálás helyett lassa

yugodtan válaszoltam. Olyan világosan formáltam meg a szavaimmintha éppen valami nagyon egyszerű dolgot magyaráznék el: – Megszerzem mindazt, amire nem voltál hajlandó megtanítagy napon nekem kell a hajó élére állnom. Ha nem árulod el, ho

mit kell tennem vagy mire van szükségem ahhoz, hogy jó vezeegyek, akkor majd magamtól jövök rá. És ha most csak itt állsz, ühös vagy rám, mert választ kerestem mindezekre a kérdésekr



kkor a hibát önmagadban kell keresned. Neked kellett volnelvilágosítanod ezekről a dolgokról.

Ősfő először holtsápadttá vált, majd lángba borult az arca. – Arra sosem gondoltál, hogy minderre nagyon is jó oko

ehet? Hogy nem véletlenül titkolózom előtted?

– Nem – feleltem egyszerűen. – Kiskorom óta ismerlek. Semmem csinálhattam anélkül, hogy azt ne te akartad volna. Az elmúárom évben meg egyenesen itt ültem veled. Mi okod lehetne arrogy bármilyen, a hajóval kapcsolatos információt eltitkolj előlem? – Úgy gondolod, mindent tudsz – vicsorgott a vén fafej. – Ped

sak egy hülye kiskölyök vagy! – Kezdesz szétesni – válaszoltam hűvösen. Félrehajtott fejjéztem fel rá. – Már nem vagy a magad ura. Nézz csak tükörb

Hiszen őrjöngsz. Nem vagy alkalmas arra, hogy te legyél az Ősfő. – És te talán az vagy?

Most már teli torokból bömbölt. Éles üvöltése valósággal ülembe hasított. Megvontam a vállamat. – Lehet valami abban, amire Amyvel rábukkantunk. Különb

em kezdtél volna ennyire őrjöngeni. Vajon mi lehet az...?Ősfőnek habzott a szája. Arra gondoltam, hogy Orion nagyon

évedett. Nem alakoskodni kell a vén idióta előtt. Inkább fel kühíteni. Annyira, hogy kicseszettül őrjöngjön. – Nem hiszem, hogy a történelmi felvételek miatt gurultál dühb

Azokat már korábban is mutattad nekem. Úgyhogy akkor árvány miatt titkolózol.

Ősfő felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Belül még mindühöngött, a gyomrában izzott a tűz, de mostanra már visszanyer



nnyira a hidegvérét, hogy az arcára nem ült ki az őrjöngő indulat. – Nagyon régóta nem beszéltem erről senkinek.Felszisszentem.

– Talán az engem megelőző Korosnak?Ősfő bólintott.

– Magától halt meg, vagy te...? Nem bírtam rávenni magamat arra, hogy befejezzem a kérdést. – Többet akarsz tudni a Járványról? – kérdezte ha

élelmetesen érzelemmentes hangos. – Hát jó, akkor most meséleked a Járványról.

Felpattant, aztán úgy állt, hogy ne kelljen a sérült lábáehezednie. Mindkét öklét az asztalra szorítva valósággal föléornyosult. Nem tehettem mást, mint felemeltem a fejem, és hűvekintettel vártam a kinyilatkoztatást. – Akkor talán kezdjük azzal – szólalt meg végre hogy nem vo

emmilyen Járvány.



61. AMY

MIUTÁN KOROS MAGAMRA HAGYOTT

a FeljegyzésCsarnokában, egy darabig egyedül álltam a sötétben. Neudhattam biztosan, hogy a fiú miért követte Ősfőt. Korosbmegbíztam, ám a vén fafejt mindenre képesnek tartottam. Biztosettem, hogy Koros ugyanazt gondolta róla, mint én.Persze nem csak a fiúval törődtem. Mostanra már valóságg

elém ivódott az aggodalom, a lüktető félelem. Valahogy me

ellett védenem a szüleimet. Mindenképpen meg kellett találnomyilkost. Rám tört a rémület újabb hulláma. A lábam remegezdett. Nem tudtam, hogy az izmaim futásra akarnak ösztönöznagy éppenséggel az a veszély fenyeget, hogy összeesem. – Amy?

Ijedtemben felkiáltottam. – Orion vagyok – szólalt meg a férfi, és kilépett a Föld makett

mögött sötétlő árnyékok közül. – Itt voltál az előbb is? – kérdeztem. – Azt hittem, hogy o

áttalak...

Orion szégyenlősen rám mosolygott. – Tudod, szeretem a tele-gyöngyök kijelző térképét nézegetnszrevettem, hogy Ősfő is itt van a közelben. Nem nagyon jövüni egymással, ezért azt gondoltam, az lesz a legjobb, isszavonulok, míg el nem megy.

– Gyűlöl téged is, igaz? – kérdeztem. Orion bólintott. – Mövettél el?



– Leginkább a létezésem gondolata bőszíti fel. – Hát, ezzel én is így vagyok.Orion hátrasimította a haját az arcából. A bőrén fehéren villa

alami: a nyaka bal oldalán hosszú forradás látszott. – Van valami, amit már régen meg akartam kérdezni tőled

olytatta. – Láttam ám, hogy futottál. És... mi elől menekültél?Ezt kérdezte a nyúltenyésztő lány is, de biztosra vettem, hogy

eljegyző valami másra kíváncsi. – Nem is tudom – válaszoltam. – Viszont úgy érzem, hogy m

legem van a menekülésből.

– Hát, igen – pillantott hátra Orion a Feljegyzések Csarnokelseje felé. – Pont, mint nekem. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – morogtam, bár igazából seh

em vártak rám.Viszont megfogadtam magamnak, hogy nem fogok itt meglapuln

szem ágában sem volt az elérhetetlen bolygók árnyékábmenedéket keresni. – Látogass meg máskor is! – kiáltott utánam Orion. Nem voltam hajlandó arra, hogy futva tegyem meg az utat vissKórházba. Hát, nem! Sétáltam. Nem engedtem meg magamna

ogy a testem belépjen abba a zónába, ahol a mozgás kitörli lmémből a gondolatokat. Lassú, megfontolt léptekkel haladtammert így a gondolataim kergethették egymást.

Párás meleg fogadott a Kórház kertjében. A Földön aondoltam volna, hogy lóg az eső lába, csak hát, nem a Földoltam. Ezen a helyen az eső a mennyezetre szerntözőrendszerből hullott alá.



– Hagyjatok már békén! – szólalt meg a hátam mögött egy időői hang. – Fel tudok én menni egyedül is a lépcsőn.

Kíváncsi arccal megfordultam. Ismertem ezt a hangot. Tudás apasztalat csengett benne. És tényleg, Steela állt ott. Az idős hölgki szétzavarta a Város határán a táplálók csőcselékét. Amikor

elébredésem után először futni mentem. – Igen, anya – felelte fiatalabb kísérője, aki a legcsekélyeb

mértékben sem hasonlított az anyjára.Ugyanolyan színtelen hangon beszélt, mint Filomina, amik

alálkoztam vele a nőgyógyászati vizsgálat során.

Steela tekintete a szemembe fúródott. Tejjel kevert agyagmlékeztetett az idős szempár színe. Egy pillanatig feszülten figyeztán ráncos ajkán felragyogott a még ráncosabb mosollszíneződött, szabálytalan fogaira hagymadarabkák tapadtak. Arromat megcsapta a hagyma szaga, ám a mosoly így is tetsze

mert a szívéből fakadt. – Anya! – ismételte a fiatalabb nő. – Fogd már be a szádat, kisszívem! – szólt rá jókedvűen

nyja. – Csak egy percet kérek. – Hát persze, anya – válaszolta a lánya.

Olyan mozdulatlanul állt ott, mint a játék autó, amelyiknek lejártendkereke. A legcsekélyebb mértékben sem zavarta, hogy az anyyen durván szólt rá. Szépen, nyugodtan ácsorgott mellette. – Örülök, hogy újra láthatom – szólaltam meg, és kez

yújtottam.Steela szorítása erősebb volt annál, mint amire számítottam.

– Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! Annyira utálom ezt



elyet. – Anya – szólalt meg Steela lánya kedves hangon most m

ényleg be kellene mennünk a Kórházba.Az idős nő arcán ellentétes érzelmek tükröződtek. Dac

eletörődés.

– Anya – ismételte meg a lánya.Továbbra is kedvesen mosolygott. Annyira kiegyensúlyozott vo

Hátborzongatóan kiegyensúlyozott. – Jövök már! – csattant fel Steela.A hanglejtése alapján dühös gyerek is lehetett volna, ám a külse

lárulta, hogy csupán egy szomorú, idős néni áll előttem, aki már treg ahhoz, hogy önállóan irányítsa az életét. – Majd én beviszem – ajánlottam fel, mielőtt meggondoltaolna a dolgot. – Úgy értem, amúgy is éppen oda tartok. Nagyzívesen bekísérem.

A fiatalabb nő pislogni kezdett. – Ha ez megfelel neked, any... – Igen, igen, megfelel. Menj innen!Steela a távozó lánya után nézett.

– Rettenetesen szégyellem magam, hogy a saját édes lányo

ont olyan, mint a többiek.Már nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek, kik is azoköbbiek, de a néni megelőzött. – Azok az agyatlan idióták. Tizenkét éves koromban rá

ütötték, hogy bolond vagyok. Aztán meg kiképeztek, hogy ányítsam a mezőgazdasági termelést.Miközben a lépcsők felé vezettem, a tekintetével megsimogatta



Kórház mögötti kertet. – Az a kert az én művem. Előttem csupán gaz meg bokroőttek ott. Azóta is szedem azokat a kis kék-fehér dilibogyókaemmi kifogásom ellenük. Inkább kapjam a gyogyósok bogyó

minthogy olyan üres legyek, mint ők. Bárcsak a lányom is bolon

olna! Lehet, hogy akkor jobban kedvelném.Üresek. Ez a szó nagyon is kifejezte a szörnyű valóságot.

– Hallottam ám, hogy mit mondtak rólad a tele-gyöngybenolytatta, miközben megragadta a karomat. Viharvert ujjaiv

meglepően nagy erőt tudott kifejteni. – Nem hiszem, hogy oly

agy, amilyennek leírtak. – Azt hiszem, a néni a hajó egyik legokosabb embere.Felmordult.

– Dehogy vagyok okos.Felemelte a fejét, amikor odaértünk a bejárati ajtóhoz.

– Cseppet sem vagyok okos, hanem inkább rohadtul félek. minden.Most már olyan erővel szorította az alkaromat, hogy a körm

elemélyedtek a bőrömbe, pont ott, ahol a legérzékenyebb volt. Lkartam fejteni az ujjait a karomról, de amikor ránéztem, rájöttem

ogy úgy kapaszkodik belém, mint egy mentőövbe. Eszem ágábem volt hagyni, hogy megfulladjon. – Mégis, mitől tetszik ennyire félni?Kifejezéstelen arccal meredt maga elé.

– Én vagyok az egyik legutolsó.Felemelte a fejét, és észrevette, hogy értetlenül néztem vissza rá

– A szüleményem egyik legutolsó tagja.



A két ajtó félresiklott előlünk, és mi beléptünk. Steela egyassabban lépdelt. Pár lépés után meg is állt az előcsarnokban. – Innen senki nem jön vissza. – Ne tessék már butáskodni! – nevettem el magamat. – Én

ijöttem ma reggel.

Steela tekintete végigsiklott a karomon. – Nem felejtettem el őket. Soha senkit nem felejtek el. Sunestrverardot, az én Albie-mat... Az ő kedves, agyatlan családju

mindegyiket bevágta ide, és soha senki nem tért haza.Aggódva ráharaptam az ajkamra.

– Nem találkoztam velük idebent – szólaltam meg.Utána viszont eszembe jutott, hogy nem is olyan régen behozt

de azt a nénit, és az ápolónő felvitte. De vajon, hova?Odavezettem Steelát a recepciós pulthoz, és a torkom

öszörülve felhívtam magamra az ott ülő nagydarab asszonys

gyelmét. – Mi van? – kérdezte, és kemény, hideg pillantást vetett Steelár – A lánya behozta a Kórházba – magyaráztam.A nővér bólintott, és feltápászkodott.

– Majd felviszem a harmadikra.

– De hát, nem is kérdezte meg, hogy mi a baja!A nőszemély a szemét forgatva felnézett az égre. – Mi bajod? – kérdezte meg Steelától. – Semmi – felelte Steela. – A lányod azt mondta, hogy összezavarodtál? – A lányom azt mondta, hogy én... – kezdte volna Steela, és

rcára kiült az aggodalom.



– Nem olyan vészes a helyzet – szóltam közbe, megsimogattam a kezét. – Az idős emberek néha kicsszezavarodnak. Nem kell aggódni miatta. – A nővérre meredtemEzért viszont még senkinek sem kell bejönni a Kórházba. H

ondolja, hazakísérem a nénit.

– Mennyire voltál összezavarodva? – tudakolta unottan a nővérSteela arca elkomorodott. Azonnal megértettem, hogy most m

ényleg megijedt. Valóban rettegett. – Én... emlékeztem... – dadogta. – És mit hittél? Mire emlékeztél? – firtatta a nővér.

Közben nem is nézett fel ránk, mert a liffyjébe gépelt valamit. – A csillagokra – suttogta Steela. Önkéntelenül is megszorítottakezét. – Korábban, amikor Ősfő azt mondta... – Elakadt

angja. Nem is kellett befejeznie. – De hát...Most már minden figyelmemmel Steelára összpontosítottam

rősödő remegése egyértelművé tette, hogy iszonyatos fontosnartotta azt, amit elmondani készült. Az ápolónő hatalmasat ásított. – Arra emlékeztem, hogy ez már megtörtént egyszer. Amiko

erhes lettem a lányommal... – Dehogy történt meg – szólt közbe a nővér. – Csomó őszha

eszél ilyesmiről. Összekeveritek a múltat a jelennel.Steela elvörösödött. – Ne akard már megmondani nekem, hogy mire emlékezhetek! – A klasszikus időskori zavarodottság esete. Az életkorral jár

llapította meg a nővér közömbös hangon. – Na, gyere velem!Kijött a pult mögül, és Steela karja után nyúlt, ő azonban m

rősebben szorította a kezemet, és nem volt hajlandó megmozduln



– Hova akarja vinni? – kérdeztem. – Fel a harmadikra.A fejemben egymást kergették a gondolatok. Le kéne váltano

Harley-t, aki lent őrködött. Összpontosítani kéne, hogy megoldjagyilkosság titkát, Steela vékony kis keze azonban annyi

emegett. Az előbb megfogadtam magamnak, hogy nem fogoserbenhagyni. Csak van még annyi időm, hogy egy darabig

maradhassak

mellette. Ezenfelül... felettébb szerettem volna tudnogy mi van azok mögött a zárt ajtók mögött. – Majd én felviszem oda – ajánlottam fel.

Éreztem, hogy Steela valósággal megroggyant megkönnyebbüléstől.

– Nem lenne szabad... – Tényleg, szívesen. – Felhívom Dokit – felelte az ápolónő, és a keze elindult a b

üle irányába. – Ne fáradjon vele! Voltam én már korábban is odafent. Neeszünk el út közben.

Az ápolónő vonakodva ugyan, de bólintott. Egészen addzemmel tartott minket, míg oda nem értünk a lifthez. Úgy éreztem

rra számít a némber, hogy megpróbálunk elmenekülni. Ehelyemegnyomtam a hívógombot, és megvártuk a felvonó érkezését. – Elszökhetünk – suttogtam Steelának. – Ismerem az egérut

Ki tudom vinni innen úgy, hogy senki nem veszi észre.Ezt most vajon miért ajánlottam fel? Ha orvosi ellátásra v

züksége, akkor azt csak a doktortól kaphatja meg. Ugyanakkiszont nagyon is jól láttam, hogy kialudt a Steelában lobogó tűz,



helyét átvette a rémület. A belőle sugárzó iszonyat kezdett engehatalmába keríteni.Steela megrázta a fejét.

– Teljesen világosan látom önmagamat, ahogy ott álltam abbanNagycsarnokban. Terhes voltam. A lányom születésére vártam

Közben a csillagokat néztem. Kristálytisztán látom magam előtt gészet. De hát, ez lehetetlen, nem igaz? Az ápolónő azt mondtogy az öregek közül sokan összezavarodtak. Lehet, hogy regség ráment az agyamra. Azt hiszem, beszélnem kéne rvossal.

Kinyílt a lift ajtaja. Addig nem engedtem el Steela karját, mmind a ketten be nem léptünk. Az ujjam egy pillanatig megtorpantmásodik emelet gombja fölött, de a rövid habozás után továb

klott felfelé, és benyomta a harmadik emelet gombját. A gyomroegörcsölt, amikor elindultunk. Mind a ketten csendben maradtun

A lift nagyjából egy percen át emelkedett. Megtorpant. Az ajölötti kijelző azt mutatta, hogy felértünk a harmadikra. – Maradj velem! – suttogta Steela, amikor feltárult az ajtó.



62. KOROS

– HOGY ÉRTED AZT, HOGY NEM IS VOLT JÁRVÁNY? – kérdeztemA fejemben őrülten kavarogtak a gondolatok. A Járvány volt agyik legalapvetőbb dolog, amiről mindannyian tanultunk. Én

meg a táplálók és az irányítók is. Valamennyien. A hajón mindeyerek első leckéje erről szólt. Arról, hogy szorgalmasan, közrővel kell dolgoznunk, különben újabb Járvány csaphat le ránk. etegségtől való félelem annyira beleivódott az életünkbe, hogy m

kkor meditapaszt csapunk a kezünkre, ha csak felmerült bennünmegbetegedés gyanúja. Ha valaki tüsszentett a hajón, arról Do

zonnal tudott. – Nem volt Járvány. Persze előfordultak megbetegedések

ajón, és őszintén mondom, hogy ezek közül némelyik kifejezett

úlyos volt, de nem csapott le ránk a gyilkos Járvány. – De hát, az elhunytak... még mostanra sem hevertük ki, hogy

árvány megtizedelt minket. Hiába telt el olyan hosszú idő azómég mindig kevesebben vagyunk, mint ahányan eredetileg úteltünk.

Lelki szemeim előtt megjelentek a Város üres konténerei. ajón még jókora terület várt megművelésre. Kevesen voltunedig

a Járvány óta nagyon sok idő telt el. Ennek ellenére, mindmúltbéli eseménynél elevenebben élt az emléke.

– Ezt éppen tőled tanultam. Azt mondtad, hogy a ha

akosságának háromnegyede elpusztult a Járvány idején.A hangomba jókora adag vád vegyült. Igazából nem lett voln



zabad meglepődnöm. A szomszédos helyiség tetejére szereillanykörték ezer szónál ékesebben meséltek a hazugságokról. – Sokan meghaltak. De nem fertőzés miatt. – Ezt meg hogy érted? – üvöltöttem.Szerepet cseréltünk. Most Ősfő viselkedett hűvösen, én pedig

étségbeesés és a pánik határán tántorogtam. Mi fog még kiderülnletem melyik fontos részéről tudom majd meg, hogy hazugság gész? – Na, gyere! – sóhajtott hatalmasat az idős férfi, mint

egszívesebben semmit se mutatna nekem.

Mielőtt meggondolhatta volna magát, felpattantam, és a nyomábredtem. Kisiettünk az Oktatási Központból, átszeltük

Nagycsarnokot, és a kerek lejáraton keresztül leereszkedtünk rányítószintre. Ősfő cipője hangosan kopogott a csempével borítoadlón. Sérült, csoszogó lába miatt még jobban érződött

ántítása. Nem törődött sem velem, sem az érkezését vigyázzállásöszöntő irányítókkal.Talán különös, de az Irányító-szint a fagyasztók szintjé

mlékeztet, arra a helyre, ahonnan Amy jött. Errefelé nincsenezálláshelyek. Az irányítók kivétel nélkül a Tápláló-szinten,

Városban élnek, s a gravi-csövön át jutnak fel ide. A fagyasztózintjéhez hasonlóan itt is mindent fém borít. A szétágazolyosókról laboratóriumok és irodák nyílnak. Némelyik ajtóiometrikus érzékelőt szereltek, míg mások annyira régimódiaogy igazi, a Nap-Földön készült

zárak vannak rajtuk. Az eseteöbbségében még csak nem is sejtem, hogy mi lehet az ajtómögött. Ősfő sosem vette magának a fáradságot, hogy megtaníts



rra, milyen különös dolgokkal foglalkoznak a tudósok és ányítók. Halványan emlékeztem arra, hogy az egyes beosztásoontosságát jól tükrözi az, hogy hol végzik a tevékenységeiket. ravi-csőhöz legközelebbi irodák a legkevésbé fontosak. Az oolgozók az időjárás manipulálásával és a termőtalajmint

llenőrzésével foglalkoznak. A folyosón felfelé haladva egyontosabb kutatómunka folyik. Eddig legmesszebb is csupán félúuthattam. Az ottani kutatók a központi világítótestünkkoglalkoznak.

Ősfő egészen a folyosó túlsó végéig vezetett. Ilyen messzire m

ohasem jutottam idelent, ezek az ajtók mindeddig zárva maradtlőttem. Mivel jól ismertem a hajó tervrajzát, pontosan tudtam, hagyunk. Ez itt az Energiakutató Részleg volt. Itt azokat a magfizikolyamatokat tanulmányozzák, melyek fontos szerepet játszanak nergiaközpontban. Úgy szoktuk mondani, hogy azon a hely

obog a hajó hatalmas szíve. Az energiaközponton túl már csakavigációs irányítóközpont fekszik. Ősfő szerint oda csupán egmagasabb rangú irányítók mehetnek be. Azok, akik 49 év 63 nap múlva leszállnak az Isten Áldásával ... Vagyis hát, akaro

mondani 74 év és 263 nap múlva. Bizony. 74 év múlva. Csessz

meg... 74.Ősfő végighúzta a hüvelykujját az energiaközpont ajtaja mezerelt biometrikus érzékelőn. – Ősfő/Koros beléphet – hallatszott a kellemes gépi hang.Elbizonytalanodtam. Ilyen messzire korábban még sohase

utottam. Ősfő azonban meg sem állt. A szemközti falon látható ajelé sietett. Amikor kinyitotta, meghallottam a hajó közpon



gységének mély morgását.Végre-valahára látni fogom a hajtóművet. A motort.A tulajdonképpeni motorházban fullasztó hőség uralkodo

Meglazítottam a galléromat és feltűrtem a zubbonyom ujjmiközben Ősfő a leghalványabb jelét sem adta annak, hogy esetl

em érezné jól magát a hőségben. Körülöttünk mindenfelé tudósoohangáltak. Némelyeknek üvegcsék, míg másoknak fémdobozooltak a kezében. Szinte valamennyien liffyt gyűrtek a hónuk alá. épernyőkön igencsak fontosnak tűnő táblázatok és diagramoátszódtak.

– Ne maradj le! – förmedt rám Ősfő.Én viszont lemaradtam.Felemelt fejjel megtorpantam a terem közepén. A padlób

üllyesztve ott tornyosult előttem a hajtómű.Valami oknál fogva sohasem képzeltem, hogy a hajtómű itt lesz

motorházban. Persze tisztában voltam azzal, hogy itt van, ám eszegában sem volt eltöprengeni a jelentőségén. Ősfő leckéinek háudtam, hogy a hajtómű a maga kezdetleges alakjában nem mámint egy urániummal fűtött atomreaktor. Az előttem tornyosuárgy leginkább egy kémcsőre emlékeztetett. Igaz, a hatalm

épződmény legtetejéből vastag fémcsövek serege ágazott el. ejrészből kiindulva indaként tekeredtek a hajtómű testére. Újra jra hallottam egy visszatérő hangot. Csörr-puff-csörr. Ilyen hangd ki magából a hajó dübörgő szíve. – Nagyon hangos – mordult fel Ősfő, amikor észrevette, ho

már nem figyelek a szavaira. – És nagyon büdös.Eddig nem is figyeltem fel a kenőanyagok és a tisztítószer



ülönös, összekeveredő szagára. – Annyira gyönyörű.A vénség felhördült, majd még nagyobb összpontosítással mere

ám. – Egyáltalán nem gyönyörű – csattant fel, és a tekintete

zerkezet felé siklott. Színtelen hangon folytatta. – Ennél rondábákolmányt soha életemben nem láttam. Tudod, hogy milyen fajajtóművünk van? – Nukleáris – válaszoltam.Ősfő erre a szemét forgatta.

– Nem lehetne kissé pontosabban? Próbáld meg, hátha sikerül – Ólomhűtéses gyorsreaktor? – kockáztattam meg, miv

szembe jutott a Feljegyzések Csarnokában látott hajtómázlatrajza.Ősfő előhúzta a zsebéből azt az apró modellt, amelyet akk

áttam az íróasztalán, amikor beosontam a szobájába. Szétszedtemakettet, hogy láthassam a belső felépítését. A hajtómű valamilyelőlényre emlékeztetett az erei és a testrészei miatt. Halkan zúgoenne az élet csörr-puff-csörrje. – Urániumot használunk – folytatta aztán. – A sugárzó anya

eresztülmegy a reaktoron, majd ide kerül...Kezével a kémcsőre emlékeztető hajtómű mellé szerelt paránobozra mutatott. A két készüléket csövek és drótok kötöttéssze. – Az urániumot újra feldolgozzuk a nukleáris fűtés folyamatána

úlsó végén. Elméletileg képesek vagyunk újra és újra felhasználni rániumot. Így folyamatosan újratermeljük



zemanyagrendszerünket.A figyelmemet persze nem kerülte el a legfontosabb kifejezé

Mit jelent az, hogy „elméletileg”? – Talán nem ez történik idebent? – Az üzemanyag újrahasznosításának folyamata nem ú

működik, ahogy kezdetben gondoltuk – válaszolta Ősfő. – Aljárás során nem csökkenhetett volna az uránium minősége. – Mert lecsökkent? – Le – biccentett a fejével. – Mi történt?

Jól láttam, hogy szeretett volna másfelé nézni, de a pillantásoovábbra is a szemére tapadt. – Rövid választ akarsz? Hát, lelassultunk. Egyre lassabbagyunk. Kezdetben még elértük az eredeti sebességünk nyolcvzázalékát, aztán már csak hatvanat. Manapság néha képes

agyunk megközelíteni a negyven százalékot, de általában ennosszabb a helyzet. – Szóval, akkor ezért csúszott el a hajó célba érése? Ezért k

még várnunk a megérkezéssel?Ősfő felhördült. Amióta beléptünk ide, a hajtóműhöz, mo

lőször mutatta ki az érzelmeit. – Arról a nevetséges 25 évről beszélsz? Bárcsak annyi lenneemaradásunk! Még félúton sem járunk. Ebben a pillanatbegalább 250 évvel le vagyunk maradva az eredeti tervekhépest.



63. AMY

A DOKTOR A HARMADIK EMELETEN VÁRT RÁNK. Érkezésünseppet sem lepte meg, ezért azt feltételeztem, hogy a földszinagadt nővér mégiscsak felszólt neki. Tudtam, hogy nem bízhatun

meg abban a ribancban. – Steela, hogy vagy? – kérdezte az orvos megjátszo

zívélyességgel. – Amy, innen átveszem tőled. Menj vissza zobádba!

– Köszönöm, de inkább maradok – vágtam rá, memegéreztem, hogy a néni erősen megszorítja a karomat.

– Tessék? – kérdezte az orvos döbbenten. – Itt maradok Steelával. – De hát...

– Azt akarom, hogy itt maradjon – szólalt meg a néni világoss érthetően.

Az orvos elkomorodott. – Itt maradok – jelentettem ki.A doktor összeszorította elfehéredő ajkait.

– Rendben – nyögte ki végül. A kezében tartott liffyre pillantoA 36-os ágy szabad.A folyosóra nyíló harmadik ajtó felé fordult. Nem láttam mellet

iometrikus érzékelőt. Helyette az orvos előhúzott egy jókoaskulcsot a zsebéből.

A tágas kórteremben tíz ágy sorakozott. Öt mindkét oldalon. Arvos odavezette Steelát a leghátsó ágyhoz. Az összes többib



eküdt már valaki. – Már vártunk ám téged – figyelmeztette Steelát.A hátamon végigfutott a hideg. A doktor halkan mormogv

olytatta. – Sokkal egyszerűbb egyszerre elintézni az egész szobát.

Fejével az ágy végén heverő szépen összehajtott kórházi köntelé biccentett. Steela rám nézett. Nem akart elengedni. Én sem ő

Amikor a keze végül eleresztette az alkaromat, az olyan volt, mintlköszöntünk volna egymástól.

A férfi olyan közömbösen állt ott, mint akiben fel sem merü

ogy most el kéne fordulnia. A néni remegő kézzel kikapcsolta ubbonya legfelső gombját. – Legyen már egy kicsit udvariasabb! – sziszegtem az orvosnakMivel szemmel láthatóan nem fogta fel, hogy miről beszéle

megfogtam a könyökét, és oldalra fordítottam. Miközben vártu

ogy Steela átöltözzön, alaposan szemügyre vettem a doktoHáttal állt nekem, és a fal melletti asztalon elhelyezett műszerekiszkálta. Esze ágában sem volt kilesni az öltözködő Steelát. Ugya

miért tett volna ilyet? Hiszen a néni annyira öreg volt. Nem. oktor egyszerűen elfelejtette, hogy Steelát esetleg zavarhatja, ho

gy férfi előtt kell levetkőznie. Az orvos nem tekintette érző, embeénynek a páciensét. Túl rég óta tetszelgett a doktor báczerepében az együgyű táplálók között. Elfeledkezett arról, ho

milyenek az igazi emberek. – Kész vagyok – szólalt meg remegő hangon Steela.Felült a kórházi ágyra, a lábát nyílegyenesen kinyújtotta maga etérdig betakarózott egy lepedővel. Amikor körülnéztem, j



áttam, hogy a kórteremben fekvő többi beteg is pontosan ugyaneette. Csakhogy ők az „ostoba fajankók” közé tartoztaegalábbis Steela annak tartotta őket. Most azonban öntudatlan

mégis őket utánozta.A felső ruhája és a nadrágja szépen összehajtva hevert az ág

égében. A kórházi köntöst lényegesen vékonyabb szövetbarrták, mint a megszokott holmiját. Ebben az öltözékbisebbnek, gyengébbnek, betegebbnek látszott. Valósággal üvöltöelőle a félelem. Jól láthatóan remegett, és fel sem merült bennemogy ennek a szobába befújt hideg levegő lenne az oka.

– Az meg mi a csoda? – tudakolta, és a hangjából kiérződöttánik. – Csak infúzió – felelte az orvos, miközben szétválogatta

söveket. – Azért, mert... tápanyag van bennük. – Miért nem használják inkább azokat az egészségügyi tapa

olgokat? – kérdeztem. – A meditapaszokkal csak az egyszerűbb dolgokat lehet kezelnéldául a fejfájást meg a hasmenést. Ez most lényegesomolyabb beavatkozást igényel. – A többiek közül senki sem kapott három infúziót – állapítot

meg Steela.A kórteremben olyan csend lett, hogy szinte el is feledkeztemöbbi páciensről. A többi ágyban fekvő vénségek bágyadt arccámulták a mennyezetet. Táplálók voltak. Steelának igaza volt. Ősupán két infúziót kaptak. Egyet a bal kézfejükbe, egyet pedigal alkarjukba. – A harmadik különleges, mivel te magad is különleges vagy.



– Ostobaság.Az orvos halványan elmosolyodott.

– Azért kell három, mert te vagy az egyetlen, aki egész életén yugtatókat szedett.Steela ráharapott az ajkára. Akárcsak Koros, ő is azért hitte az

ogy őrült, mert a doktor egész életében ezzel mosta az agyMostanra elbizonytalanodott. Ebben a pillanatban tényleg azt hitogy itt a helye a többiek között. Azok között, akik a semmib

meredő tekintettel bámulják a mennyezetet. – De hát, még meg sem vizsgálta – szóltam az orvosra.

– Tessék? – mormogta a doktor, de közben rám sem nézett.Steela karját dörzsölte be fertőtlenítőszerrel.

– Tűket akar döfni a karjába, meg infúziókat, és közben nemizsgálta meg? Ezt mégis hogy képzeli? – kérdeztem mély, haangon.

Vajon a doktor tudta, hogy akkor beszélek így, ha utána nagyoe nagyon dühös leszek? – A földszinti ápolónő beszámolt az állapotáról. – Milyen állapotáról? – kérdeztem, és szinte keresztüldöftemillantásommal.

Teljesen feleslegesen meresztgettem a szememet. A férfi rám seézett. Ezzel szemben Steela nagyon is odafigyelt kettőnkre. – A betegnek látomásai támadtak, összezavarodott. Pont úg

mint itt mindenki más.Az orvos gyors mozdulatokkal a helyére döfte Steela bal karjáb

két infúziót. Utána kezében a harmadik tűvel átment az ágy másldalára. Könyökhajlatban szúrta át Steela bőrét. A „különlege



nfúzió tűjét mélyen belenyomta a vastag, jól látható, kék vénábteela feljajdult a fájdalomtól.Az orvos az előbb azt mondta, hogy erre az adagra azért v

zükség, hogy tápanyaghoz jusson, de ehelyett a cső végérősített műanyag zsákba kezdett csöpögni a sűrű, sötét vér.

Gondolkodás nélkül cselekedtem. Nekiugrottam az orvosnak, állal oldalba taszítottam. Nekizuhant a falnak. Az alkaromat orkára szorítottam. Nem voltam olyan magas, mint ő, de erőt adoharag. – Maga meg mit művel? – üvöltöttem. – Azt mondta, hogy

nfúzió, pedig nem is az. Miért hazudik összevissza? Mit titklőlünk?

Ahogy elhallgattam, a kórterembe visszatért a csend. A másilenc beteg mozdulatlan arccal bámult maga elé, mintha fogalmuem lenne arról, hogy valami történt mellettük.

A szemem sarkából jól láttam, hogy Steela csupán egyislogott, mielőtt ő is meredten maga elé bámult volna. Fogalmem volt arról, hogy alig fél méterre tőle hangosan üvöltöztem. – Steela? – suttogtam.Semmi válasz.



64. KOROS

VISSZAÉRTÜNK AZ OKTATÓ KÖZPONTBA,

és én olylettelennek éreztem magam, mint a Feljegyzések Csarnokábüggő játék űrhajó. Egyikünknek sincs olyan hajtóműve, amelyehetővé tenné, hogy tovább haladjunk az élet útján. – Kétszázötven év késésben vagyunk a tervekhez képest? érdeztem.A szavak visszhangot vetettek az elmémben. Kiszorították onn

hajtómű ritmikus dübörgését, ami egészen eddig ott zengettülemben.

Ősfő megvonta a vállát. – Nagyjából. Körülbelül százötven évvel ezelőtt kellett vol

öldet érnünk. Most viszont úgy tűnik, hogy még száz évig is elta

míg odaérünk. Talán. Már ha marad elég üzemanyagunk, és hmás nem megy tönkre.

– Mi lesz akkor, ha valami más is elromlik? – Akkor a hajó magatehetetlenül lebeg majd a semmibegészen addig, amíg ki nem hűl a belső reaktor, mert akkor kialsz

központi világítótest, és beköszönt a sötétség. Utána elpusztulnnövények. Aztán mi mind meghalunk.A hajóban rendkívül ritkán fordult elő, hogy bárki egyed

ehetett, éppen ezért rendkívül nagy értéket tulajdonítottunk magánynak, meg annak, ha volt egy parányi kis szobánk. Korább

em fogtam fel, hogy az űrhajó fedélzetén milyen iszonyatosmagányosak vagyunk. Rajtunk kívül senki más nem létezett. Azelő



mindig is úgy éreztem, mintha előre kijelölt pályán haladnánk a kolygó között. Bár nem érhettünk oda azonnal, mégis tudtam róluogy ott vannak a láthatatlan zsinór két végén. Hát, nem ez elyzet. Ha csődöt mondunk, senki sem fog a segítségünkre sietn

Nem mentenek meg minket. És amikor meghalunk, nem lesz, a

meggyászoljon. – Most már érted? – kérdezte Ősfő.A tekintete visszahozott a jelenbe.

Némán bólintottam, bár igazából nem is fogtam fel a kérdését. – Ezért van szükség erőskezű vezetőre. Ezért kell vaskézz

ányítanod. Neked. A Járvány valójában nem egy fertőző betegséolt. Akkor szabadult el a pokol, amikor a hajó irányítója közölz emberekkel az igazat, amikor megtudták, hogy milyen hosszú ár még a járműre. Amikor kiderült, hogy nem csak ők, de yerekeik és az unokáik sem láthatják meg az új bolygó

Ráébredtek, hogy esetleg még az is megtörténhet, hogy soseutunk célba... A hajó majdnem elpusztult.Felemeltem a fejem, és Ósfőre néztem. Nedves hullámo

orzították el, amit láttam. – Mi történt?

– Öngyilkosságok. Gyilkosság. Lázongás és káosz. Zendülés áború. Ha képesek lettek volna rá, lyukat martak volna az űrhaalába. – Ez volt a Járvány? Ezért halt meg a hajó lakosságánakáromnegyede? Azok, akik megtudták az igazat?Ősfő bólintott.

– És akkor egyetlen ember állt az élükre. A legerősebb vezet



Ő volt az első Ősfő. Együttműködött a túlélőkkel. Megállapodtgy hazugságban. Kidolgozták a Járvány történetét, hogy övetkező szülemény elfogadja, miért csökkent le ennyire akosság száma. Ugyanezt mondták az azt követő szüleménynek is – Hogyan maradtak életben?

Hogyan maradhatott bárki is életben, ha tudta azt, amit Ősmost elmondott nekem? Semmivé foszlott az úti cél elérésénehetősége. A veszteség most még jobban sajgott, mint amiklőször hallottam. – A legelső Ősfő észrevette, hogy a legtöbb túlélő ugyanabból

saládból, illetve a terhes nők közül került ki. Az emberek bármit udnak viselni a gyermekeik kedvéért.

Ezzel sikerült zavarba hoznia. Félrehajtott fejjel igyekeztem elyükre tenni ezeket az információmorzsákat. – Azt mondod, hogy a túlélők közül sokan terhesek voltak? D

át, nem volt minden nő terhes abból a szüleményből? Ha mindözvetlenül az Időszakuk után történt...Ősfő a szemét forgatta.

– Azt hittem, a lánynak köszönhetően erre már rájöttél. árvány korának Ősfője vezette be az Időszakot. Korábban

mberek akkor párzottak, amikor kedvük szottyant. Néhány nerhes volt, néhány pedig nem. A nemzedékek egymásba csúsztaA Járvány Ősfője dolgozta ki az új módszert. Az Időszaevezetése után mindenki egyszerre lett terhes. Azóta az Időszakután minden szüleménnyel közöltük, hogy ők nem láthatják meg j világot, viszont a

szívük alatt hordozott magzatuk oda fog érni. Eppen elég reményt ad arra, hogy ne szabaduljon el a pokol, és n



ezdjenek el lázadozni. A gyermekeik érdekében hajlandóalfogadni még egy nemzedéknyi csúszást. Utána pedig még egyztán meg egy újabbat... – A fagyasztók szintjén elhelyezett szivattyú – töprengteangosan. – De hát, az már a hajó eredeti terveiben is szerepelt.

Ősfő bólintott. – Pontosan. Arra használták, hogy a vitaminokat közvetlen

uttathassák a lakosság szervezetébe. A Járvány Ősfője azonbaájött, hogy másra is lehet használni...

Gúnyosan elvigyorodva odament a túlsó falhoz, a csapho

evett egy poharat a polcról, és megtöltötte vízzel. Visszajött, ésoharat odatette az orrom elé.Ránéztem a folyadékra. Tiszta volt, nyugodt és mozdulatla

Nem úgy, mint én. Az első ösztönöm azt súgta, hogy hajtsam felagy pohár vizet. Hiszen éppen a víz az az orvosság, amelyikkel

áplálók asszonyai megnyugtatták a gyermekeiket és megbékítettfelnőtteket. A felismeréstől tágra nyílt a szemem. – Nem csak hormonok vannak benne, igaz? – kérdeztem, ésillantásom megtapadt az ártatlannak látszó folyadékon. – Vaenne valami más is.

Ősfő leült az asztal túloldalára. Kettőnk között falként tornyosupohár. – Phidusz a neve. – Micsoda? – Phidusz. A Járvány után fejlesztettük ki ezt a szert. – Mi a hatása?Ősfő mindkét kezét tenyérrel felfelé az asztal lapjára fektet



Mintha kegyelemért vagy megbocsátásért fohászkodott volna.Persze ugyanezzel az erővel akár azt is gondolhatta, hogy ő ma

kegyelem forrása. – A Phidusz gondoskodik arról, hogy az emberek érzelmei nerekedjenek felül a túlélési ösztönükön. Kordában tartja

zélsőséges indulatokat, így az emberek többé nem okozhatnlyan sok halált és pusztulást.Az epe feltört a torkomba. Ez így egész egyszerűen nem helye

Amy milyen sokszor dühöngött a parányi szobájában fel és alá jármiatt, mert úgy vélte, hogy nem normális, ahogy ezen a haj

lünk. Én meg csak nevettem rajta. Képtelen voltam felfogni, homiről beszél. Hát, mostanra minden világossá vált. Egy pillanatmintha megvakultam volna. Olyan őrjöngő harag öntött el, hoörös szűrőn keresztül láttam a világot. – Ha ez a Phidusz benne van a vízben és kiöli az indulataink

kkor hogy a francba lehetek ennyire dühös?Két kézzel ragadtam meg az asztal peremét. Ujjaim rátapadtakemény, sima fára. Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy ráborítsa

Ősfőre? – Felzaklattad magad? Miért?

– Mert ez így nem helyes. Nem veheted el csak úgy egyszerűz emberek érzelmeit! Nem irthatsz ki egy indulatot anélkül, hogy nlnéd ki az összes többi érzést is! Te vagy az oka annak, hogyáplálók ennyire üresek! Te és ez a méreg! – A szer nem hat mindenkire. – Benne van a vízben! – őrjöngtem, és az öklömmel vertem

sztal lapját. A pohárban hullámzásnak indult a víz. – Mindannyia



izet iszunk!Amikor Ősfő bólintott, hosszú, ősz haja halkan susogni kezdett

– A hajót nem irányíthatja kizárólag idiótákból álló legénység. áplálóknak az a feladata, hogy morgás nélkül megtermeljék áplálékunkat. De szükségünk van olyanokra is, akik gondolkozna

Hozzád hasonló, értelmes emberekre. – A Kórház... – kiáltottam, és lázas dühvei gondolkozni kezdtemAz a sok „bolond”, aki bekerült oda. Holott nem is vagyun

olondok. Csak nem hat ránk a vízbe került Phidusz. De hogyan...

Mielőtt Ősfő válaszolhatott volna, már rá is jöttem a válaszra. – A dilibogyók. A nyugtatószerek. Azok nem is ránk hatnak

anem a Phiduszra. Nem engedik meg, hogy kifejtse bennünk atását. – Kreatív gondolkodókra van szükségünk – felelte Ősfő.

lengedhetetlen, hogy megállj a saját lábadon. Tudósok kellenekik megoldhatják az energiaválságot, kijavítják a rendszer hibáMegadjuk nekik a szükséges géneket. Te magad is láttad a DNeplikátorokat. Ha valaki különleges tehetséggel születik, megkap

nyugtató tablettákat, hogy elkerülje a Phidusz hatását. Tisz

lméjű kortársakra van szükségünk. – Na és, mi a helyzet a művészekkel? – kérdeztem, meszembe jutott Harley, Bartie és Victria. – Nekik is megvan a maguk létjogosultsága. Szórakoztatják

ekötik a táplálókat. Hiába nincsenek érzelmeik, egy idő múlva mmajmok is unatkozni kezdenek. Némelyik művész pedig sokk

zélesebb látókörű, mint ahogy arra a kapott DNS-állomány



eljogosítaná. A hajtóművel kapcsolatos nehézségeket a töbvtizedes intenzív kutatás dacára sem sikerült megoldanun

Ugyanakkor nem tudhatjuk, milyen alakot ölt a kreatív alkotóerOtt van a barátod, Harley. Magzatként remek térérzékelést endkívüli vizuális

érzékenységet kapott. Festő lett belőle. Á

gyanezzel az erővel könnyedén lehetett volna tervezőmérnök is. Aem kizárt, hogy ha a megfelelő irányba sikerült volna módosítaniágyait, akkor tervezőként vagy mérnökként szolgálhatott volna. – Csupán sakkbábuknak tartasz minket. A cél által szentesíte

szközöknek. Játékokat gyártasz, hogy folytatódhasson a játszmá

– Ez a játék nem más, mint az élet, te szerencsétlen! – vágoissza Ősfő. Valósággal zengett a hangja. – Hát nem értedróbálunk életben maradni. Az Időszak nélkül az embereknek ne

enne miért élniük. A Phidusz nélkül őrjöngő haragjukban marabokra szaggatták volna ezt a hajót. A DNS-replikátorok nélk

ivétel nélkül korcs idióták lennénk. Ez a rendszer elengedhetetlhhoz, hogy életben maradjunk! – Na de mi van akkor, ha az „agyatlan” táplálók egyike esetl

lég intelligens lenne ahhoz, hogy rendbe hozza a hajtóművet? érdeztem. – Csakhogy te olyan sok Phiduszt nyomtál bele, ho

éptelenné vált a gondolkodásra. Miért nem hagyjuk, homindenki gondolkozzon? Miért nem szabadítjuk rá a hajó összakosát a nehézségek megoldására?

Ősfő összevont szemmel bámult rám. – Hát máris elfelejtetted, mit tanultál? Mi a széthúzás háro

egfontosabb oka? – Az első a különbözőség – vágtam rá önkéntelenül.



Nem akartam az aljas kis játszmáját játszani, de a szokatalmának engedve azonnal feleltem. – És még? – Az erős vezető hiánya – mondtam, mert látni akartam, hov

yukadunk ki.

– És az utolsó? Nagyot sóhajtottam. – Az önálló gondolkodás. – Pontosan. A Phidusz lehetetlenné teszi az önálló gondolkozás

Csak azok gondolkodhatnak, akiket kifejezetten ezért hoztun

étre, akik majd segítenek nekünk. Ez a legjobb mindenki számáraAz asztal fölé hajolt, és a mutatóujjával megkopogtatta a hid

émlapot. A szemébe néztem. – Nagyon fontos, hogy megértsd, amit mondok – folytat

megfontoltan, és a tekintetével valósággal keresztüldöfött. – Ez

egjobb esélyünk az életben maradásra.Egy pillanatra elhallgatott. – Ez az egyetlen esélyünk.



65. AMY

AZ ORVOS EGYSZERŰEN FÉLRELÖKTE A KAROMAT.

– Szeretném, ha megértenéd, mi folyik itt. – Miért, mi folyik itt? – kérdeztem színtelen hangon.A doktor hűvös pillantást vetett Steela üres testére.

– Hát, csak ez. – Csak ez? Csak ez? – üvöltöttem. – Az a néni még egy percc

zelőtt is igazi élő ember volt! Mit csinált vele?

A férfi megkerülte az ágyat, és megpaskolta az egyik átlátsznfúziós zacskót. – Ez a folyadék rendkívül nagy sűrűségű Phiduszt tartalmaz. Amábítószer – magyarázta, mielőtt kinyithattam volna a számat. – Amberek lelassulnak tőle.

Eszembe jutott Filomina, meg Steela lánya és végül jó magam. – Maguk bedrogozták a hajót – suttogtam. – Hát a legtöbb embert – felelte vállvonogatva. – De miért? – Az orvostudomány csodákra képes – jelentette ki,

megnyomta az infúziós csomagot. – Ha felüti a fejét egy betegséz

orvostudomány meggyógyítja. Akkor is, ha történetesen ársadalom betegedett meg. – Maga gonosz – szólaltam meg nagy nehezen.Úgy tűnt, hogy az agyam csak azután tudta feldolgozni ezt

zörnyű tényt, hogy a szavak elhagyták a számat. – Gyakorlatias vagyok.



Lehajoltam, és megragadtam Steela kezét. Hideg volt lettelen. – Mi történt? – kérdeztem, miközben elengedtem a kezet, ndorodva hátraléptem.Az orvos azonban nem törődött sem velem, sem a betegeivel. A

nfúzióra összpontosított. – De hát, az előbb mondtam. A Phidusztól lelassulnak

mberek. Lenyugszanak. – Ezt meg hogy érti? – kiáltottam.Én is jól hallottam a hangomban a pánikot.

– Azt hogy lenyugszanak? Hát, hogy megnyugodnak. Békésiselkednek. Nem rendetlenkednek. – De hát, ő már nem mozog! – üvöltöttem. Valósággal zengettórterem. – Nem is pislog! Csak maga elé bámul!Érzelemkitörésemmel sikerült meglepnem az orvost.

– Te komolyan nem fogtad fel, hogy Steela és ezek itt memmire nem használhatóak? Sem őt, sem a többi őszhajút neehet használni. Fizikailag leépültek. Nem képesek úgy dolgoznmint az ifjabb szülemények tagjai. Az agyukra sem számíthatunOlyan sokáig álltak a Phidusz hatása alatt, hogy eltorzult az elméjü

Még akkor is megnyomorodnak, ha közben Steelához hasonlózedik a nyugtatót. A neuronjaik elcsúsznak a Phidusz-részecskémellett. Látomásiak támadnak. Nem tudják megkülönböztetni lmokat

a valóságtól. Mások lázadozni kezdenek. Már nem hájuk a kábítószer. Akárhogy is nézzük, ezek az öregek csak terhelentenek a társadalmunkra. Így aztán kivesszük belőlük azt, ammég fel lehet használni.



Fejével a Steela vérével teli zacskó felé bökött. – Az ő DNS-e különösen értékes állományt tartalmaz. Intellige

s figyelmes volt. Talán képesek leszünk ezt újrahasznosítani. Hedig minden használhatót kitermeltünk az őszhajúakból, akklaltatjuk őket.

Steela nem úgy nézett ki, mint aki alszik. Inkább mintha megholna.

Eszembe jutott a kiskutya, amit a szüleimtől kaptam nyolcévoromban. Elkapta a parvovírust, és súlyosan megbetegedett. Anyzt mondta, hogy az állatorvos kénytelen volt elaltatni.

– Megöli őket? – suttogtam halálra válva.Az orvos megvonta a vállát.

– Nézőpont kérdése. – Mi az, hogy nézőpont kérdése? – rikoltoztam. – Ezek

mberek vagy meghalnak, vagy életben maradnak. Nincs

tmeneti állapot vagy szürke zóna! – Zárt környezetben élünk – folytatta a férfi. – A hajónak el kátnia önmagát.

Már nem Steelát nézte, hanem engem. – Trágyára van szükségünk.

Nagyot nyeltem, mert a torkomat elöntötte az epe. – Azonnal vegye ki belőle! – sikítottam.Az infúzió felé vetettem magamat.

– Már késő. A szer benne van a szervezetében.Mégis kitéptem a tűt Steela karjából. A doktor nem hazudott.

ű hegyéről egyetlen csepp vér hullott alá. Semmi több. A zsáiürült. Steela karja lecsúszott az ágy széléről. Észre sem vette.



– Amy! – figyelmeztetett hűvös hangon az orvos. – Jól figyám! Azért mondom el, mert meg kell értened, hogyan is élünk rhajó fedélzetén. Látom, hogy megkérdőjelezed Ősfő döntéseátom, hogy Korossal beszélgetsz. Nagy veszélynek teszed

magadat, ha bajt keversz. Ősfő kegyetlen tud lenni. Nem csup

gy szabadulhat meg tőled, hogy kihajít a világűrbe. Az az embeszélyes. Hidd el nekem, Amy, Ősfő nagyon veszélyes! Jobbaennéd, ha a jövőben nagy ívben elkerülnéd.

Felsóhajtott. Először merült fel bennem, hogy ez a kőszívű alsetleg mégis érez valamit a páciensei iránt.

– Amikor Koros odahozott hozzám, egyből láttam, hogy hidusz hatása alá kerültél. Az Isten Áldása fedélzetén Ősfő és

uttatjuk az anyagot az emberek szervezetébe. Ez a kötelességünómagam azonban, bár hiszek abban, hogy a Phidusz seg

megőrizni a békét, távolról sem gondolom azt, hogy így a legjob

mindenkinek.Mélyen a szemembe nézett. – Ha azonban te zűrzavart okozol a hajón, Ősfő rám parancs

ogy hozzalak fel ide a harmadikra. Én pedig belenyomom azt a tvénádba. Te először kellemes melegséget érzel majd. Boldo

eszel. Elégedett.A tekintete megállapodott Steelán. Én is odanéztem. A nő ráncorcán halvány mosoly látszott. – A Phidusz először elandalítja az elmédet, aztán megnyugtatja

estedet. Ellazulnak az izmaid, és sokkal nyugodtabb leszel, miorábban bármikor.Steela teste ernyedten feküdt a párnákon. A mosoly m



efoszlott az arcáról. De nem azért, mert elszomorodott, hanemmert a szája izmai már nem voltak képesek magasabban tartani

ka két csücskét. – Olyan nyugalom fogja el a testedet, hogy a tüdődnek egy id

múlva már nem lesz kedve a levegőt pumpálni, a szívednek ped

obogni.A tekintetem végigsiklott Steelán. Elképzeltem, hogy a mellka

alványan ugyan, de még mozog. Be akartam beszélni magamnaogy nagyon halkan ugyan, de még dobog a szíve.

Csak álmodoztam.

Remegett a kezem, amikor lezártam a semmibe meredő szemét – Ilyen a kegyes halál – folytatta az orvos. – Persze attól m

alál marad. Ha Ősfő haszontalannak tart, vagy ami még ennél osszabb, zavaró tényezőnek... akkor rád is ez vár ám.



66. KOROS

MÁR AZ AJTÓ TÚLOLDALÁRÓL MEGHALLOTTAM A ZOKOGÁST

Végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelőn, az ajtószárnyzétnyíltak előttem, én pedig máris beléptem a szobába. Csaküszöb fölött kaptam észbe. De hiszen engedély nélkül léptem alakihez. Ez azonban most cseppet sem számított. Csakis rdekelt, hogy Amy ott fekszik az ágyán. Olyan vadul zokogoogy az egész teste remegett.

– Mi a baj? – kiáltottam, és odarohantam hozzá.Felnézett rám. A szeme olvadt jádeként csillogott. Bégető han

ört ki a torkán, és odabújt hozzám. Átölelte a derekamat ésasamhoz szorította az arcát, a forró könnyei átáztatták a ruhámatEgy pillanatig tanácstalanul álltam. A lány valósággal rám tapad

Nem tudtam, mihez kezdjek a kezemmel. Zokogás közben csuklaezdett. Az ösztöneim szavának engedelmeskedtem. Átöleltem magamhoz szorítottam. Erőt akartam adni neki, hogy fel tudjelni.

Ősfő azt gondolta, hogy az erő a hatalom, szerinte a tökélet

ezető mindenkit engedelmességre kényszerít. Ahogy azonbmagamhoz öleltem Amyt, rájöttem az egyszerű igazságra: a hataloem

az, hogy mindenkit én irányítok. A hatalom erő, és ennek arőnek az átadása a többieknek. A jó vezető nem az, aki másokltapos, hogy erősebb legyen, hanem az, aki hajlandó az erejétöbbiek rendelkezésére bocsátani, hogy képesek legyenek megálsaját lábukon.



Erre az igazságra vágytam azóta, hogy először közölték veleményt, arra születtem, hogy a hajó vezetője legyek. Az Isten Áldás

em úgy irányíthatom a legjobban, ha mindenkinél erősebb vagyoa rájuk kényszerítem az akaratomat vagy ha manipulálom öbbieket. Ősfő nem vezető. Ő zsarnok.

Egy vezetőnek nem bábukra van szüksége, hanem emberekre.Amy arrébb húzódott, és felnézett az arcomra. Szeme kör

örös foltok sötétlettek a sápadt bőrén. Vékony, vörös erekillantottam meg a szemében. Az orrából lassan elindult lefelé esepp takony. Gyorsan letörölte az arcát, amivel sikerült elkennie

önnyeket és a taknyot.Még sosem láttam ennyire gyönyörűnek.

– Mi a baj? – kérdeztem újra, és leültem mellé az ágyra.Amy maga alá húzta a lábát, és a fejét nekitámasztotta

mellkasomnak. Abban a pillanatban megfeledkeztem a Phiduszró

megfeledkeztem Ősfőről és a rohadt hajó összes bajáról. Hirtellfogott az elemi erejű vágy, hogy odabújjak hozzá, és önnyekkel együtt lecsókoljam az arcáról az összes gondját aját. – Kiderítettem, mi történik a harmadik emelet zárt ajtói mögött

ránkozott. Úgy csuklott, hogy alig értettem a szavait. – IszonyatoMindenről beszámolt. Amikor megemlítette a Phiduszt, én lmondtam neki, amit Ősfőtől hallottam. – Akkor tehát ez történt velem – állapította meg –, amik

nnyira lelassultam és zavarodottá váltam. A kábítószer hatása aerültem. Ugyanazt a szert adták be nekem, mint...Ismét zokogni kezdett.



– Mint Steelának. Némán bólintottam.Megragadta a karomat, és úgy szorította, ahogy valószínűleg

dős asszony szoríthatta az övét. – Koros, tennünk kell valamit! Ez így nem helyes. Ne

sztességes. Nem érdekel, hogy Doki vagy Ősfő mit gondol róluzen a hajón emberek utaznak. A kábítószer bűnös dolog. Neányíthatod vele az embereket!Amy szeme a semmibe meredt. Tudtam, hogy már nincs

elem. Lélekben fent járt a harmadik emeleten.

– A kábítószer hatására engedelmes rabszolga lesz az emberbőŐsfő és Doki betegek, ha így akarják irányítani a hajót.

Valahol az elmém legmélyén megszólalt egy halk hangocskgyekeztem a lehető legmélyebben elrejteni, nehogy Amy valaha udomást szerezzen róla. A kis hang azt bizonygatta, hogy Ősfő

Doki nem mindent csinált rosszul. Végül is van, ami... működik.ajó évtizedeken át békésen haladt a maga útján.De aztán megjelent előttem Amy élettelen tekintete. Akkor néze

gy rám, amikor a Phidusz hatása alatt állt. Teljesen más, ahogmost magához ölelt. Egészen mélyre lenyomtam a kis hangot.

– És... jaj, ne! – Amy szeméből megint ömleni kezdtek önnyek. – Csak most jut eszembe! A szüleim lent vannak agyasztók szintjén, és ma még nem is voltam náluk! Ki tudja, mörténhetett velük?

Megpróbált feltápászkodni, de ahogy megragadtam a csuklójgyetlen gyenge rántás elég volt, hogy tántorogva visszazuhanjon gyra.



– Hogyan feledkezhettem el róluk? – jajveszékelte.A tenyeremmel két oldalról megfogtam az arcát. Kissé feljeb

meltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Nyugodj meg! – mondtam, és igyekeztem ann

magabiztosságot préselni a hangomba, amennyit csak bírtam.

Harley egész nap odalent volt. Nem kell aggódnod miattuk! Enyékövetkező őrség. Ott maradok egész éjjel.Amy szeme könnyekben úszott. Lesütötte a pillantását, de utá

isszanézett rám. – Olyan haszontalan vagyok – vinnyogta. – Semmire sem vagyo

épes. Csak itt rejtőzködöm és zokogok, mint egy kislány. Tesséézzél rám!

Engedelmeskedtem, bár nem igazán hittem, hogy ő ugyanaátja, mint amit én. – Annyira reménytelen az egész! Képtelen vagyok megmenteni

züleimet, még csak nem is sejtem, hogy ki gyilkolja sorban efagyasztottakat, és itt van még ez a hajó is! Ez a legszörnyűbb gészben. Az egész életemet úgy kell leélnem, hogy bedrogozomberek vesznek körül, akik amikor megöregszenek, felmenn

meghalni a harmadik emeletre, és utána trágyát csinálnak belőlük!

Összeomlott. Pontosan úgy éreztem magam, mint amikor Dokiány ébredésének éjszakáján felemelte és félretaszította Amagyasztótartályának darabokra hasadt üvegfedelét. Az egyillanatban még magam előtt láttam az egész lányt, utána repedéselentek meg a szeménél és a remegő szájánál, majd széthasadozoA kezével megragadta a homlokát, ujjaival megmarkolta a haját,enyerével ütni kezdte a fejét. Így akarta magát gondolkozás



ényszeríteni. Oda sem figyelve a fájdalomra, rángatni kezdteaját, hosszú szálakat tépett ki a fejbőréből. Odahajoltam, óvatosrrébb húztam a kezeit, és lenyomtam őket, hogy újra az ölébeküdjenek. – Rájövünk a megoldásra – biztattam, és annyira lehajoltam

ogy a szemébe nézhessek. – Ne add fel! Nem is vagy haszontalaA pillantásom ekkor megállapodott a szemközti falon. Am

ekete festékkel oda írta fel az eddigi eredményeinket. – Éppenséggel te lehetsz az, aki majd leleplezi a gyilkoolytasd bátran, amit elkezdtél! Keresd meg az összefüggéseket!

Odahajoltam az íróasztalához, és felkaptam a fekete festékkel tdényt, meg az ecsetet. – Sikerülni fog!Amy az összefirkált fal felé fordult. Egy pillanatig sikerült ar

sszpontosítania. Utána viszont jól láttam, ahogy az elkeseredés

eménytelenség elöntötte az arcát. Mielőtt ismét összeomolhatolna, felugrottam és odasiettem a falhoz. Magamra vontam gyelmét. – Folytasd a nyomozást! – figyelmeztettem. – Próbálj rájön

rra, hogy mi a közös az áldozatokban!

Fejemmel a fal felé biccentve jeleztem, hogy vizsgáljon mmindenkit. – Ne felejtsd el, hogy te ugyan felébredtél, de életben maradtehet, hogy a gyilkos téged nem is akart kihúzni. Talán csaéletlen voltál, vagy valami ilyesmi. Te vagy az egyetlen, aki igazábem illik ebbe a listába. Próbáld meg úgy áttekinteni sszefüggéseket, hogy magaddal nem foglalkozol! Csak ráju



sszpontosíts!Amy hosszú pillantást vetett a feliratokra, majd lassan biccentetFelálltam, haboztam, aztán lehajoltam, és megpusziltam a fe

etejét. Amikor felnézett rám, a szívemet elöntötte a melegség. Bmég láttam a reménytelenség felhőjét az arcán, halvány mosoly

zzal biztatott, hogy elképzelhető a közös jövőnk. – Lemegyek, és vigyázok a szüleidre. Pihenned kell! – mondtamMegsimogattam az arcát, mire ő az ajkával megérintette

enyeremet. – Nem lesz semmi baj – tettem még hozzá, és erősen reméltem

ogy hisz nekem.Erősen reméltem, hogy nekem lesz igazam.



67. AMY

AZ UJJAIMAT BEMOCSKOLTA A FEKETE FESTÉK. Először átnéztegyanúsítottak listáját, de ott nem sok dolgom akadt. Vagy Ősfőyilkos, vagy Ősfő és a doktor együtt.D e miért? Ha rájövök, hogy mi hajtja a gyilkosokat, tud

ogom, mit kell tennem.Olyan sokáig bámultam a falat, hogy a szavak és a vonal

ezdtek összefolyni. Felírtam mindent, amit sikerült megtudnom

Akkor is, ha az információ nem tűnt fontosnak. Nem véletlenül öltmeg őket. Ősfő és Doki semmit nem bíz a véletlenre.

Amikor elaludtam, a nedves ecset még mindig ott volt ezemben.



68. KOROS

A FAGYASZTÓK SZINTJÉN MÉLY CSEND FOGADOTT . A mindetható némaság miatt úgy éreztem, mintha engedély nélkemerészkedtem volna valakinek az otthonába. – Harley? – kiáltottam.Hol a csudában lehet? Arra számítottam, hogy itt őrködik. Hog

lefagyasztott alvókra vigyáz.Semmi nem törte meg a csendet.

Elindultam a fagyasztórészleg folyosóin, nemsokára mocogtam. Mire elértem a 70-es sorszámot, valósággal rohantamorok előtt. Harley nevét bömböltem. Pánikba estem. A gyomrojra görcsbe rándult. Miközben hangosan dübörögtek a lépteimsak egy dolog járt az eszemben:

Mi van, ha a gyilkos most már az ébren lévőkre is lecsap?Amikor befordultam a sarkon, komolyan arra számítottam, ho

Harley holtteste fekszik majd vértócsába fagyva a padlón, aondoltam, hogy talán tetten érem a gyilkost.De nem volt ott semmi.

Ostoba voltam. A barátom valószínűleg a zsilipajtónál van. zívem majd kiugrott a mellkasomból. Amikor letöröltem zzadságot a nyakamról, ujjaim véletlenül megérintették a telyöngyöm gombját. Gyorsan megnyomtam. – A hívott fél: Harley – lihegem, miközben a zsilip felé futottam.

Csip, csip-csip. A szívem valósággal zakatolt. Ha nem válaszolvisszamegyek a hűtőbe, szerzek egy liffyt, megkeresem és...



– Mi van már? – hallatszott Harley duzzogó, türelmetlen hangja – Hol vagy? – bömböltem. – A fagyasztók szintjén. – Én is ott vagyok. Hol vagy pontosan? – A zsilipnél.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hát, persze. Még szép, hott van a zsilipnél. Az előző rémületem miatt szégyenkezni kezdtemztán bazira dühbe gurultam. Befordultam az utolsó folyosóra,

már meg is láttam azt az idiótát. Az arcát valósággal rászorítottaastag, kerek ablakra.

– Te meg mit művelsz? – kiabáltam. – Miért nem odaát vagyMiért nem vigyázol rájuk?

– Itt rohadtam lent egész nap! – üvöltötte Harley indulatosan.A rohadt életbe. Kicseszettül unatkoztam, érted?

– Ott vannak Amy szülei. Ott van a sok tehetetlen ember! Csa

nnyit kértem tőled, hogy ülj le melléjük és vigyázz rájuk! Hát, mnnyit sem bízhatok rád?Harley vicsorogva szembefordult velem.

– Ne legyen már ekkora arcod! – harsogta. – Csak azért, megyszer te leszel Ősfő, még nem úgy ugrálok, ahogy te fütyülsz!

– Ez nagyon gyenge duma! Meddig vártál ott mellettük, mielődejöttél, hogy a csillagokat bámuld? Vártál egyáltalán valamennyitLegalább vetted a fáradságot, hogy körülnézz, nincsenek

életlenül olvadozó hullák a sorok között? Ha jól emlékszemegutóbb is akkor halt meg valaki, amikor te őrködtél.

Harley rám vetette magát. Két kézzel megragadta az ingeallérját, és nekilökött a falnak, szembe az ablakkal.



– Mióta dugdostad őket előlem? Mikor mutatta meg neked Ősket? – Miről beszélsz? A csillagokról? – Igen, igen, igen. Még szép, hogy a rohadt csillagokról! – Csak pár nappal ezelőtt láttam őket.

– Hazudsz! – hörögte a festő, és ismét nekivágott a falnak.Megpróbáltam kifordulni a szorításából. Hiába karmoltam bele karjába, nem lazított a szorításán.

– Mindig is ott csüngtél Ősfő nyakában. – Kénytelen voltam!

– Ha láthatta volna a csillagokat, talán nem halt volna meg!Harley most már artikulálatlanul üvöltött, arcát teljesen eltorzíto

harag, ugyanakkor könnycseppek csillogtak a szemében. – Te meg... kiről beszélsz?Próbáltam kitalálni, hogy miről kiabál velem.

– Kayleigh-ről! – vinnyogta Harley fájdalomtól eltorzult arcclengedett, én pedig kicsit arrébb csúsztam a hideg fémfalnámaszkodva. – Kayleigh-ről. Talán, ha látta volna a csillagokaem adta volna fel.

Hátratántorgott a zsilipkamra ajtaja felé. Mindkét tenyer

ozzányomta az ajtóhoz, és az arcát is rászorította az ablak üvegér – Nem, nem, nem! – zokogta. – Mit nem? – kérdeztem nyugodt, hűvös hangon.Emlékszem, hogy legutóbb Doki hetekre bezárta Harley-t. Bizt

olt abban, hogy követi Kayleigh példáját, és a halált választja. ővérek nagyon odafigyeltek a barátom gyógyszereire. Do

minden alkalommal személyesen ellenőrizte, hogy bevegye



iszabott adagját. – Harley, miért nem jössz inkább velem? Én majd itt töltöm szakát, te meg felmehetsz a szobádba, hogy kialudd magad. – Magadnak akarod az összesét, ugye? – kezdett el új

rjöngeni.

– Mi van? Dehogyis.Mintha csak szilánkokra hasadt volna az arca.

– Tudom, nagyon jól tudom. Hiszen a haverom vagy. Ismerlek.Visszafordult az ablak felé.

– De akkor is. Nincs ennek semmi értelme. Rohadtul sem

rtelme. – Minek nincsen értelme? – Teljesen mindegy, hogy milyen sokat bámulom őket. Sohaüdös életbe nem érünk célba, igaz Koros? Sosem szállhatunk rről a rohadék hajóról. Egész életünket a fémketrecben élhetjük

t döglünk meg. 74 év és 263 nap. Túl sok... Kicseszettül túl soknnél közelebb soha nem kerülhetek a külvilághoz, igaz?A képébe akartam vágni, hogy téved, de tudtam, hogy

azugság lenne. Ebben a pillanatban megértettem, hogy miazudik Ősfő, és mi célból vette rá az embereket arra, hogy

majdani földet érésben reménykedve neveljék fel gyermekeikHiszen, ha nem hazudunk az embereknek, akkor mi okuk lennrra, hogy éljenek? Ha életben maradunk, számít az, hogy ezt eazugságnak köszönhetjük? Harley-t megfosztották a partraszállehetőségétől. És ez a csapás kiüresedett, kétségbeesett emboncsot csinált belőle.

A barátom lerogyott a padlóra. Ott volt mellette egy festővászo



m finom szövet takarta el. Egyszerűen nem volt szívem ahhoz, homegkérdezzem tőle, mit fest, ehelyett inkább itt hagytam. Békagytam olyan közel a szabadsághoz, amennyire valaha is lehet. Nem én fogom elrángatni a csillagoktól.Visszatértem a fagyasztótartályok sorai közé. Összeszedtem eg

lnyi laboratóriumi köpenyt meg egy valahogy idekeveredokrócot, és a széles, nyitott teremmel szemközt fészket készítette

magamnak. Tudtam, hogy nem sikerül majd ébren maradnomrősen reméltem azonban, hogy a közelségem elriasztja a gyilko

Ha mégsem ez lenne a helyzet, akkor talán felriadok, ha meghallo

felvonó csengetését. Iszonyatos kimerültség tört rámRettenetesen fáradt voltam. Valósággal szétzúzott a hajó súlya, sillagok, a reménytelenség, Phidusz, Amy és Harley.

…

A festékszag ébresztett fel. Harley, gondoltam. Nagy nehezen kibontakoztam az üröpenyek öleléséből. Próbáltak visszahúzni, de végül csak sikerüikeverednem közülük. – Harley? – kiáltottam zihálva.Hátat fordítottam a felvonónak, és feltárult előttem a fagyasztó

sarnoka.Először azt hittem, vért látok. Közelebb lépve azonb

megértettem, hogy valaki csupán vörös festéket használt. A sűrűelkent réteg még nem száradt meg. Jó pár hűtőtartály ajtajára óriá

X jelet festettek. Nem minden ajtóra került ilyen jel. Megérintette

legközelebbit, az 54-es ajtót, és vöröslő ujjlenyomatot hagytam



estékben. Végigpillantva ezen a soron, hat ajtón fedeztem fel az Xt.

A következő sorban csupán hármat láttam, utána viszozenkettőt.Az első gondolatom az volt, hogy ez a gyilkos műve. Megjelöl

ogy legközelebb kiket akar felolvasztani.Megcsóváltam a fejemet. A gyilkos annyira bátor, hogy

estegetett, miközben én a háta mögött aludtam? Nem, egésziztosan Harley volt az.Persze sosem lehet tudni...

Nesztelen léptekkel bejártam az összes helyiséget. Figyeltemem futok-e bele mégis valakibe. Megszámoltam a megjeltókat. Összesen harmincnyolcra került fel a jel. Semmi olyat ne

aláltam, ami a festő személyéről árulkodott volna.Lelki szemeimmel valósággal láttam a gyilkost, aki ném

megjelölte áldozatai ajtaját, miközben én aludtam. Megcsóváltamejemet. A festék Harley-ra utalt. A barátom így vett elégtételt azéogy tegnap éjjel leüvöltöttem a fejét. Vagy talán csak rám akeszteni, ki akar hozni a sodromból, netán egyszerűen csak ostobaEgész biztosan ő csinálta. Lehetetlen, hogy a gyilkos ott ténferg

örülöttem, miközben én aludtam. Egyszerűen lehetetlen. – Harley? – kiáltottam.Semmi válasz.Rohanni kezdtem a folyosón. A zsilipkapu felé közeledve m

messziről éreztem, hogy valami nincs rendben.A vékony szövetbe burkolt vászon eltűnt. Minde

sszefröcsköltek festékkel. Egy pillanatra elfogott a rosszull



Olyan volt, mintha egy gyilkosság színhelyére érkeznék. A falra ésadlóra kent vörös festékről gondolhattam azt, hogy az áldoziontott vére. Vadul megráztam a fejemet. – Nem – suttogtam.Hiszen ha itt történt volna a gyilkosság, akkor Harley megh

olna, a barátomnak pedig nyomát sem láttam.Valaki viszont szétverte a zsilipajtó melletti irányító dobozt.Lefeszítették a billentyűzet tetejét, és a bentről kirángatott vékon

rótokat keresztülhúzták a zsilipkapu zárt ajtaján.Harley bent állt a zsilipben. A kezében tartotta a billentyűz

eviteli paneljét, már majdnem beírta a nyitó kódot.Verni kezdtem a belső ajtót. A barátom bágyadtan rám

mosolygott. – Igenis közelebb kerülök hozzájuk – kiáltotta. – Neee! – üvöltöttem, és vadul csapkodtam az üveget.

Harley a külső zsilipajtó felé fordult. Beírta a kód utolzámjegyét is. A zsilip feltárult, és a barátomat kiszippantotta ilágűr vákuuma.

Egy pillanatra még visszanézett. Búcsúzóul rám mosolyodoUtána a csillagok felé fordult.

És nyom nélkül eltűnt.A külső zsilipajtó bezáródott. A kamrában nem volt senki.Harley távozott.



69. AMY

AMIKOR FELÉBREDTEM, az ecset rá volt ragadva az arcomrHarley mekkorát nevetne, ha így meglátna. Azt mondaná, hogy agyok a kifestett kis halacskája.Az ajtó mellett vörös négyzet villant a fényben. Az ennival

obozka melletti apró, téglalap alakú fémdobozka gombja. Amikmegnyomtam, kinyílott az aprócska ajtó, és egy jókora kék-fehabletta pottyant ki belőle. Tehát ezért van itt ez az ajtó.

A nyugtató orvosság. A dilibogyó, ami megőrzi az elmépségét. Undorodó pillantást vetettem a gyógyszerre. Majdnelakadt a torkomban, amikor lenyeltem. Égető érzés jelezte, hool tart éppen. Hányingerem támadt. A gyomrom felkavarodolfogott az undor. Amikor megnyomtam az ennivalós ajtó melle

ombot, olyan szendvics bukkant elő, amiben a szeletek erősasonlítottak a tojásra, a nedvesen csillogó forró rétegről pedevéske jóakarattal akár azt is gondolhattam volna, hogy olvaajt. Egyetlen falatot bírtam legyűrni belőle. Annyira untam ezt

műkaját. Igazi ételre vágytam.

A fal felé fordultam. Megfogadtam Koros tanácsát, s neörődtem a saját nevemmel és az aláírt felsorolással. Mégis, milyapcsolatban állhatnék a gyilkossággal? Mi közöm lehetne nekez egészhez?

Ahogy lélekben kitöröltem a nevemet, azonnal felragyog

lőttem az összefüggés. Olyan kristálytisztán láttam, mintha zavakat más színű festékkel írtam volna oda.



A fegyveres erők.

Minden áldozat, még az a nő is, aki nem halt meg, kivétel nélküegyveres erőknek dolgozott. Taktikai szakértők, a támadadműveletek specialistái, a biológiai fegyverek nagymesteoltak. Azért fagyasztották le őket, mert képesek voltak öln

Végül, mégis őket ölték meg.De hogy jöttem a képbe én? Engem miért olvasztottak k

Nekem semmi közöm nem volt ilyesmikhez.Koros mondott valamit, hogy engem talán nem is akart

iolvasztani. Lehet, hogy csupán baleset volt, vagy félreértés.

Baleset...Lehet, hogy a gyilkos valaki mást akart lekapcsolni...Valakit, aki a katonaságnál szolgált.Mint apu.Felpattantam, és zakatoló szívvel az ajtó felé rohantam. Mind

ilágos és logikus, ha elfogadom, hogy a gyilkos apuval akaégezni és nem velem. Azokat pusztítja el, akiknek voltak harctéapasztalataik.

Az ajtó feltárult, én pedig nekiestem Orionnak.Elhadartam egy bocsánatkérést, és oldalra léptem, ho

ikerüljem, és rohanjak tovább a fagyasztók szintje felé. El akartamondani Korosnak, hogy mire jöttem rá. Orion azonbmegragadta a csuklómat. Elképesztően kemény szorítása volt.

– Engedj el! – csattantam fel.Pontosan úgy szorongatta a kezemet, mint azok az idióták, ak

etepertek, mielőtt Harley megmentett. Az ujjai pontosgyanazokba a kék foltokba nyomódtak bele.



– Harley festette – szólalt meg, a szokásos lágy hanglejtésével.Abbahagytam a vergődést, mert észrevettem a másik kezéb

artott, vékony szövetbe burkolt festővásznat. – Azt mondta, hogy adjam oda neked, amikor adtam neki prótot.

– Mi ez? – kérdeztem kíváncsian. – Festmény. A tied.Orion elengedte a csuklómat, és a kezembe nyomta a vászn

Mialatt a képet bámultam, a férfi eltűnt az árnyékok között.Visszamentem a szobámba, és a vásznat leraktam

óasztalomra. Lefejtettem róla a borítást. Pár helyen beletapadtmég nedves festékbe. Sosem láttam ilyen gyönyörűt. Harley sajmagát festette meg. Ott lebegett a vászon közepén, a háttérben gbolt, s körbe-körbe a csillagok. Magasra emelt arcán földöntoldogság látszott. Széttárta a karját, mintha csak meg akar

lelni. A bokája mellett parányi díszhal úszkált a csillagok között.Az ujjam remegett, amikor megérintettem Harley festett arcGyorsan elhúztam a kezemet. Még nem száradt meg a festék. Arckifejezése olyan volt, amilyennek csupán egyetlen alkalommáttam. Akkor, amikor Kayleigh-ről beszélt.

Valahol a festék alatt rejtőzött a magyarázata annak, hogy miondolt Harley, amikor nekem adta a képet. – Örökre elköszönt tőlem.Így aztán, amikor a következő pillanatban Koros berobbant

zobámba, és elmondta, hogy Harley öngyilkos lett, egcsekélyebb mértékben sem lepődtem meg.



70. KOROS

VOLT ITT VALAMI AMY KÖNNYEIN TÚL. A szavaimat hallva csémán bólintott, mintha már tudta volna, mi történt. Önmagáordult, de nem tört össze úgy, mint előző éjszaka. Hátralépett, hoeengedjen a szobába.És akkor megláttam a bénultsága okát.

– Harley – suttogtam.Remegni kezdett a kezem.

– Orion hozta el nekem – szólalt meg a lány. – Harley... aiszem, közvetlenül azelőtt készítette, hogy...A festmény elképesztően valósághű volt. Amy el sem tud

épzelni, hogy milyen iszonyatos pontossággal adta vissza azt illanatot, amikor kinyílt a zsilip, és az űr magába szippantotta

arátomat. A haja szinte a fejére tapadt, az arcára kiült meglepetés, és igen, a fájdalom. Ám egy futó pillanat erejéig, mielő

külső zsilipajtó bezáródott, és a hajó továbbment, hogy az ioltsa Harley életét, pontosan ezt az érzést láttam az arcán. Eztoldogságot.

– Tied lehet a kép – folytatta Amy. – Te közelebb álltál hozzmint én. Nem is tudom, hogy miért nekem adta és nem neked.Ekkor vettem észre a Harley lába mellett úszkáló kis halat.Amy azt hitte, hogy Harley azért nevezte Halacskának, mert

öröses-narancssárgás haja pont olyan színű volt, mint az a díszh

mit a találkozásuk pillanatában festett. A barátom sohasem árull a lánynak, hogy miért éppen egy halat örökített meg. Amy a



em tudhatta, hogy Harley szobáját miért borították be a díszhalakbrázoló festmények. Pedig egyszerű a magyarázat. A halacska vo

Kayleigh kedvenc állata. – Igenis neked szánta – magyaráztam. – Olyan valak

mlékeztetted, akit jól ismert.

Némán álltunk egy darabig. Elmélyültünk a festménybelmélyültünk abban, amit Harley tett, ahogy elhagyott minket. arátom egyedül ment el. Akkor is egyenes háttal állt, amiklrepült. – Rájöttem valamire! – kiáltotta Amy, és a falra mutatv

isszarángatott a jelenbe. – Megtaláltam az összefüggést. Ezeknz embereknek katonai szakképzettségük volt. Azokat ölték mekiknek volt harcászati tapasztalatuk.

Alaposan szemügyre vettem a falat. – Az apukámat is a katonaság küldte fel az űrbe. Mi van, ha

yilkos tévedésből húzott ki engem, helyette? – töprengett továbemegő hangon.Vajon azért remegett a hangja, mert az apját féltette, vagy me

elzaklatta Harley halála? Lehet, hogy mindkettő szerepet játszott. – Amikor reggel felébredtem, valaki több tucat fagyasztókam

taját megjelölte. Először azt hittem, Harley volt... de lehet, hogyyilkos jelölte meg a következő áldozatait... – Bejelölte apukám ajtaját is? – sikította Amy, és elejtette

egyzettömbjét. – Nem... nem emlékszem – vágtam rá.Hiszen nem is néztem az apja ajtaját. Akkor Harley-t kerestem

– Menjünk és ellenőrizzük! – kiáltotta, és elindult az ajtó felé.



Csak annyi időre torpantam meg, hogy felkapjam a liffyt sztaláról. Miközben végigrohantunk a folyosón, rányomtam üvelykujjamat, és begépeltem a beléptető kódomat. A számítógésicseregni kezdett. – Parancsolj, Ősfő/Koros! – szólalt meg, amikor kinyílt a

jtaja.Útban felfelé lehívtam a képernyőre a tele-gyöngyök azonosí

érképét. – Te meg mit művelsz? – kérdezte Amy.Az ajtó fölött ragyogó számokat bámulta.

Hátrahúztam az időzítő kijelzőjét. Néztem a felbukkanöttyöket. Tudni akartam, hogy mikor, merre jártak az emberek.A térképen az előző éjszakát láttam. A Harley-t jelképező pöt

ágyan villózott. Többnyire közvetlenül a zsilipkapu előtt volt, éha mintha fel-alá járkált volna a folyosón. Egyszer még az egé

agyasztó-szintet is megkerülte. Senki más nem járt azon a szintegészen addig, amíg én is fel nem bukkantam. Felfedeztemagamat. Ott szaladtam. Aztán megálltam. A pöttyöm egybefolytHarley-éval. Emlékeztem, hogy egymás torkának ugrottunk. Akkerekedtünk utoljára.

Amy odaállt a hátam mögé, és a vállam fölött bámulta épernyőt. A pöttyöm otthagyta Harley-t. Pislogva megközelítetteelvonót a fagyasztók szintjének előrészében. Harley nem mozdultzsilipkaputól. Vajon mivel foglalkozhatott az utolsó pillanatban

estett? Terveket szőtt?Előretekertem az időzítőt. Hajnaltájban felbukkant Doki és Ős

énypontja. Nem maradtak sokáig. Azonnal átsiettek



agyasztószint túloldalán kialakított laborba. Zavart pillantáetettem Amyre. – Elaludtam – ismertem be.Vajon Doki és Ősfő észrevett odalent? Amy a fejét rázta.

– Nem ők ketten voltak, igaz? A fagyasztótartályok közeléb

em mentek.Újra a képernyőt bámultuk. Az engem jelképező fénypötty nag

ebességgel mozgott fel-alá a sorok között. Akkor fedeztem felestett X-eket.

Majd a pötty odament a zsiliphez.

Ez vagyok én, ez pedig ő.Aztán Harley fénypontja eltűnt.Összeszorult a torkom. A tekintetem elködösült, amikor

arátom hirtelen eltűnt a térképről, hogy többé már ne is jöhessissza.

Amy felhördült, és teleszívta a tüdejét levegővel. Csak jóvésőbb fújta ki. Csupán ennyit mondott: – Ó! – Senki más nem járt odalent – állapítottam meg, amikor az aj

inyílt a harmadikon. – Nem lehetett más, mint Harley.

– Harley egy pillanatra sem jött el az ajtótól, miután te lementél.Amy szemébe néztem, igaza volt. Harley egész egyszerűen neesthette oda az X-eket. – Ez a dolog – mutatott a lány a liffyre – igazából nem is

mberek mozgását követi, hanem a fülükbe ültetett gombot, ugye?Bólintottam.

– Engem például nem lát, igaz?



Megráztam a fejemet. – Na és, mi a helyzet Orionnal? Ő hozta fel nekem a festmény

Akkor pedig egészen biztosan járt lent. Ha lent volt, akkor neincsen gomb a füle mögött. Jól gondolom? A hosszú haja mindltakarja a fülét. Láttam, hogy sebhely húzódik a nyakán. Fel

gészen a füléig. Le merném fogadni, hogy nincsen tele-gyöngyVagyis, akkor láthatatlan.

És... ó... Amynek igaza van.Orion.



71. AMY

A FOLYOSÓ VÉGÉN VALAKI BEZÁRTA AZ AJTÓT.

– De hát, akkor most...? – dadogtam. – Most akkor, mehetünk?

Koros egyszerűen berúgta az ajtót.Túloldalt odalépett a lifthez, végighúzta a hüvelykujját

rzékelőn, megnyomta a gombot, és már suhantunk is lefelé, lefeszonyúan lassan ment a lift.

Önkéntelenül is dörzsölgetni kezdtem a kisujjamat, olyan erővogy megfájdult. Eszembe jutott az a sok ígéret, amit a kisujjunkgymásba akasztva tettem apunak. – Mit csinálsz? – kérdeztem Korostól, miközben túljutottunk

öldszinten is.

– Ellenőrzőm a biometrikus érzékelők feljegyzéseit – magyarázfiú. Többször is megérintette a liffyt. – Harley tegnap délben jött de. Én sötétedés után. Doki és Ősfő ma reggel. Úgy tűnik, mmindig odalent vannak a másik laborban. De nézd csak! Semmilyel nem árulkodik arról, hogy Orion a hüvelykujjával azonosítot

olna magát a liftajtónál. Éppenséggel azt látom, hogy

Ősasználta innen fentről a liftet, miközben odalent volt a laborban.Odanyújtotta felém a liffyt. Valóban én is ezt láttam. Ősfő/Koro

gyszer Doki után jelentkezett be, majd tizenöt perccel később újelépett a rendszerbe. – Rájött arra, hogyan verheti át az érzékelőket – feleltem.Hihetetlen, hogy ez a lift milyen lassan cammog!



– Az lehetetlen – morogta a fiú, és zsebre vágta az összetekeffyt. – A rendszer beszkenneli a DNS-edet. A módszeombabiztos.

A liftajtó kinyílt.Valósággal megcsapott bennünket a hideg.

Többtucatnyi alvó tartályát húzták ki a folyosóra. Avegkoporsókat máris belepte a pára, nem láthattuk a bent fekvesteket. A nyitott ajtókon ott láttuk a vérvörös X-eket. Korosnagaza volt. A gyilkos jelet tett az áldozataira, felkészült az utolsámadásra, egyetlen, könyörtelen csapással akart végezni az össz

atonával.Én viszont csak egyvalakire gondoltam.

– APUUU! – sikoltottam, és Korost félrelökve rohanni kezdtedermesztően hideg üvegkoporsók között.Odaértem a negyvenesek folyosójának végére. Középen o

eküdt apu fagyott teste. Odarohantam hozzá, letöröltem az arölül a párát, és egy pillanatra ránéztem.Megragadtam a hideg üvegtetőt. Éppen elég adrenalin tombo

ennem ahhoz, hogy képes legyek kiemelni, és odavágni etonpadlóra. Mert pontosan ezt akartam. Hogy apuká

elébredjen, hogy kitörjön a jég alól, és újra magához öleljen. Érezkartam a melegét.Ezt akartam.

A jéggé dermedt test feje mellé helyezett apró, elektronikuobozkára néztem. Zöld lámpák világítottak, nem pirosak. Orisupán kihúzta a tárolókat, de nem kapcsolta ki őket, ahogy engeikapcsolt.



Tompa csattanás és sustorgó hang, ezt hallottam újra és újrKoros végigrohant a folyosókon, megragadta és hatalmas erővisszataszította a fagyasztókamrákba a kihúzott tárolókat. Egymtán mindegyik test visszakerült a helyére. Nagyot csattant, amikevágta utánuk az ajtót. Lassú, határozott mozdulattal visszatolta

pu fagyott testét a fagyasztókamrába, és behajtottam az ajtaját. áfestett vörös X mintha gúnyosan nevetett volna rám. Lehajtottakilincset, és szorosan rázártam az ajtót. Még egy utolsó pillantá

ngedélyeztem magamnak. Ott álltam a 4l-es számú ajtó előtt, mautásnak eredtem, hogy visszatoljam a következő kihúzott áldozato

Nem tartott sokáig. Valamennyi ajtót bezártuk, és az összes alvisszatoltuk a biztonságot jelentő dermedtségbe.Orionnak viszont nyomát sem láttuk.

– Ezt vajon miért tette? – lihegtem az erőfeszítéstől.Koros lélegzete sűrű felhőben lebegett az ajka előtt.

– Az útjában voltam – felelte. Láttam az arcán, hogy csak mobredt rá erre. – Nem tudta kinyitni az ajtókat, miközben én is oeküdtem... a zajra felébredtem volna. A tartályok kihúzása sokkagyobb zörejjel jár, mint jelet festeni az ajtókra. Miután pedig oolt a jelzés... pontosan tudta, hogy egyből felrohanok hozzá

Bőségesen volt ideje arra, hogy előhúzza a fagyasztóból azokkiket már megjelölt... – De hát, miért? – kérdeztem. – Mire fel ez az egész? Tudnellett, hogy azonnal lejövünk ide, ahol észrevesszük, hogy mit tetgazából nem is kapcsolta le őket. Csupán kihúzta a tartályokat.

Koros töprengő arcot vágott. – Mintha próbára akart volna tenni minket.



– Ezt meg hogy érted? – Megmutatta, hogy mi a terve. Most pedig arra vár, ho

iderüljön, mit teszünk mi. Hagyjuk őket leolvadni, vaisszatoljuk a tartályokat. – Soha az életben nem hagynám felolvadni az apukámat!

Koros komor pillantást vetett rám. – Nem hiszem, hogy téged akart próbára tenni.



72. KOROS

– CSITT! – szóltam Amyre. – Hallottad? – Micsodát? – suttogta, de intettem, hogy maradjon csendben.A halk, sustorgó, csörgő hang a gépház zajára emlékeztete

gyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy itt is azt halljam. Két szintejjebb voltunk, mint a hajtómű. – A laborból jön.Elindultam keresztül a fagyasztók szintjén. Amy aggódó pillantá

etett a háta mögé. – Nyitva hagyjuk az ajtót – ígértem meg, mivel tudtam, hogy ne

karja magára hagyni az apját. – Mi ez a hely? – kérdezte, amikor beléptünk a laborba.Mivel suttogott, alig hallottam a hangját, ugyanis a zaj idebe

óval hangosabb volt. – A labor – feleltem suttogva.Ez a hely mintha megkövetelné, hogy titokzatosan viselkedjün

Ráadásul, nem felejtettem el, hogy a tele-gyöngyök térképe szeriDoki és Ősfő is idelent van. Már ha a térkép nem téved. A f

mellett maradtunk. – Láttam már ilyen tűket – mutatott Amy az injekciós fecskendőókora hengereire, amiken ott volt azoknak a tulajdonságoknakmegnevezése, amelyekkel Ősfő fel akarta ruházni a hajó lakosság

– Hát, ezzel foglalkoznak idelent.

– És az micsoda? – mutatott a padlótól a mennyezetig érő, öltmérőjű, borostyán színű folyadékkal megtöltött csőre. A sű



agacsban parányi buborékok úszkáltak. Volt bennük valami. Azok pont olyanok, mint a...

Félrehajtott fejjel bámulta az apróságokat. – Embriók?A borostyán színű folyadékban lebegő hordalékra pillantottam

Meglepett, hogy Amy ilyen könnyedén azonosította. Életem sorsupán egyetlen magzatot láttam, egy koraszülött tehenet. Aényegesen nagyobb és véresebb volt ezeknél a parányi, kereisujjnyi méretű buborékoknál. Még csak nem is hasonlított rájuk.Átvezettem a lányt a labor túlsó végébe. Mivel a helyiség itt él

anyart vett jobb kéz felé, nem lehetett azonnal látni azt a hatalmzivattyút, amit Ősfő első itt jártamkor mutatott. Ez a gépezet adi az erős sistergő és dübörgő hangot. Bekapcsolták a szivattyú

Remegett és borzongott, mintha hangosan tiltakozna az ellen, hohiduszt és egyedül a csillagok a megmondhatói, hogy még mily

más anyagokat pumpálnak a vízrendszerébe.Ősfő ott állt a pumpa előtt. Kezében egy vödör áttetsző ragacsolyadékot tartott.

Doki vele szemben helyezkedett el.Megragadtam Amy karját, és visszahátráltunk a kanyarba. A k

érfi nem vett észre bennünket. Egyelőre. Az ajkamra szorítottammutatóujjamat, Amy pedig bólintott. Mélyen meggörnyedvilestünk a sarkon. Figyeltünk. Egy szék eltakarta őket, de legaláb

mi sem voltunk feltűnőek. – Sajnálom! – próbálta Doki túlharsogni a szivattyú hangját. – Nem lett volna szabad megengedned, hogy a lány is lássa!ömbölte Ősfő, és rohanva elindult az orvos felé. Kacsázó járá



miatt a vödör táncolni kezdett. Doki idegesen figyelte. – Azt hittem, attól kezdve könnyebben kezelhető lesz. – Azt a lányt csak Phidusszal lehet kezelni. Miért adtál neyugtató tablettát?Ősfő letette a vödröt.

– Ezek itt rólam beszélnek – suttogta Amy a fülembe.Doki mondott valamit, de mivel háttal állt nekünk, nem értettem

– Hát, ma éjjel elkapjuk, és felvisszük a harmadikra – válaszoŐsfő.

Felemelte a vödröt, és a tartalmát elkezdte beleönteni

umpába. – Azt hiszem, hogy az...Az ősz öreg a földhöz vágta a vödröt. Az edényben mozgásb

endült az áttetsző folyadék, de mivel sokkal sűrűbb volt a víznélzirup nem ömlött ki a földre.

– Tudod, mit? – hörögte Ősfő, és elindult Doki felé. – Rohadtem érdekel, hogy mit gondolsz. Ha az előző alkalommal hallgatolna rám, amikor ott volt az a másik, akkor most nem lennénbben a helyzetben. – Ezt meg hogy...

– Nagyon is tudod, hogy értem! – bömbölte Ősfő. – Koroletben hagytad Korost!Amy visszarántott a karomnál fogva. Túlságosan is kihajoltam

arkon túlra, mert hallani akartam, mit mondanak. – Semmi baja a fiúnak! – méltatlankodott Doki. – Nem erről a Korosról beszélek. Hanem a másikról.Doki érzelemmentes, hideg tekintettel bámult a vénségre. Ne



sett nehezemre kitalálni, hogy csak erőnek erejével képisszafogni magát, összeszorított ajkai egészen elfehéredtek, és llkapcsán megfeszültek az izmok. Ősfőt viszont a legcsekélyeb

mértékben sem izgatta a másik reakciója. – Az előző Korost! Azt, akinek most kellene átvenni

ányítást. Akkor nyugállományba vonulhatnék, ahelyett, hogletem alkonyán egy olyan suhanccal kelljen bajlódnom, akinagyobb az arca, mint az agya. – Azt parancsoltad, hogy vigyem fel a régi Korost a harmadikr

s én fel is vittem – vágta rá Doki dacosan.

– De nem ölted meg, pedig azt is parancsoltam, igaz? – Azt hittem, hogy... a Phidusz... – Azt hiszem, neked kellene egy kis Phidusz a pofádba icsorogta Ősfő. – Még mindig őt véded? Még most is? Csak neejtegeted?

– Azt gondoltam... – dadogta Doki. Hirtelen kicsinek émültnek látszott. – Eltűnt a tele-gyöngyök térképéről. Azt hittemngyilkos lett.

Ősfő gúnyosan felröhögött. – De nem vetted a fáradságot, hogy ellenőrizd, igaz? Látod, ho

ezetett mindez? Gyilkolják a lefagyasztottakat. Egy pedig felébreözülük. – Koros meghalt, Ősfő. Esküszöm neked, hogy halott. Nem tudtam, hogy Ősfő hitt-e neki, vagy csak szerette vol

lfogadni az orvos szavait. Megfordult, és újra felkapta a vödröt. – Az meg micsoda? – suttogta Amy, és fejével a szivattyú feiccentett.



– Rákapcsolták a vízellátó rendszerre – válaszoltam, miközbenejemben egymást követték a gondolatok.

A vödörben pedig...Phidusz volt.Felegyenesedtem. Amy próbált visszatartani, de félretoltam. Ne

ngedhetem meg, hogy Ősfő tovább mérgezze az embereket. Neagyhatom, hogy még több Phiduszt öntsön a vízbe. El ke

usztítanom azt a szivattyút.Megragadtam a széket, ami mögött eddig rejtőzködtünk.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Ősfő vicsorogva, amik

megpillantott.A fejem fölé emeltem a széket.

– Mi a fenére készülsz? – harsogta a vénség.Remegni kezdett a kezem. Hirtelen feltárult előttem a jövő. É

eszek a vezető, nem Ősfő. És nekem nincs szükségem Phiduszra.

De tényleg Phidusz nélkül akarok uralkodni? Amy csuklójáondoltam. A lassan lelohadó zúzódásokra. Azokra asszetűzésekre, amelyeknek a Kóterban voltam szemtanúja. Mesz, ha az egész hajó ugyanúgy fog őrjöngeni? Képes leszhidusz nélkül uralkodni?

Ekkor azonban megjelent előttem Amy arca, amikor a kábítószatása alatt állt.Odavágtam a széket a pumpához. Csörömpölve nekicsapódo

e visszapattant róla a földre. A szivattyú zavartalanul továböfögött. – Mit csinálsz? – rikácsolta Ősfő. – Megőrültél? Ugyanúgy, m

z előző Koros!



– Te mit csinálsz? – harsogtam vissza. – Tömöd beléjük hiduszt, igaz? Jöhet a kábítás és az agymosás követkeordulója? – ALKALMATLAN VAGY ARRA, HOGY ŐSFŐ LEGYÉL! – süvöltö

Ősfő. Hosszú ősz haja zabolátlan táncba kezdett. Egész egyszerű

áborodottnak látszott. – Ha nem vagy képes erre, akkor neezetheted a hajót! Nem vagy elég erős ahhoz, hogy te legyélezető! Sosem leszel jó erre a feladatra!Csak három lépésre volt szükségem, hogy odaérjek elé. A

kölcsapásom leterítette. Elejtette a vödröt, és hanyatt zuhant

öldre. Vérzett az orra, az arcán vörös folt jelent meg, és felszakakiszáradt bőre. Lehajoltam, megragadtam az inge mellrészét,

elrántottam a magasba. Meg akart szólalni, mire újra megütöttemmost azonban erősen szorítottam az ingét, így nem esett el.

– Nem vagyok gyenge – figyelmeztettem. A hangom ugya

emegett, de nem a félelemtől, hanem a visszafojtott haragtól. ppen elég erős vagyok ahhoz, hogy tudjam, a Phidusz használaelytelen. Azért irányítod így az embereket, mert gyenge vagy! Hrős volnál, nem a kábítószerekre bíznád a piszkos munlvégzését! Nélkülük vezetnéd a hajót!

Csak, amikor az utolsó szavakat is kimondtam, döbbentem rogy halotti csend támadt a teremben. – Te meg mit tettél? – sikoltotta Ősfő. Nem velem kiabált, hanem Amyvel.Felkaptam a fejemet. Miközben én a vénembert ütöttem és ve

völtöztem, Amy suttyomban megkerülte a pumpát, talált egarányi ajtót az oldalán, ahonnan egész egyszerűen kitépte



sszes drótot.Most éppen a kezében tartott színes vezetékdarabokat bámulta

– Ez jó húzás volt – állapította meg mosolyogva.



73. AMY

TALÁN SAJNÁLTAM VOLNA ŐSFŐT

a betört orra és kivert fogmiatt, ha nem kezdett volna eleve úgy, mint egy gonosz és tosarnok. Figyelembe véve azonban, hogy már korábban is mkart gyilkolni, és egy perccel ezelőtt azt az utasítást adta oktornak, hogy vigyen fel a harmadikra, hát azt hiszemülönösebb lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetem, hogy tőlemegcsekélyebb együttérzésre sem számíthatott a vén fafej.

Az orvos egyik kezét Koros vállára tette. – Koros, szükségünk van a szer használatára. A haj

működésképtelenné válik, ha nem tudjuk erős kézzel irányítani.Láttam a fiú arcán, hogy többé-kevésbé egyetértett az orvossal

– Ez nem igaz! – kiáltottam. Azt akartam, hogy Koros rá

ézzen. Eszébe akartam juttatni, hogy a kábítószer megölte elkemet. – A méreg nélkül nehezebb dolgotok lesz, ez igaz. Égen, mindannyian könnyebben viselhetjük el, hogy egész életünkbem pillanthatjuk meg a szabad eget, ha úgy telenyomjuk droggal gyunkat, hogy egyeden épkézláb gondolatot sem tudunk ma

megfogalmazni. Csakhogy ez nem élet, de nem ám. Rengetyászos dolog történt...Koros szemébe néztem, és mindketten tudtuk, hogy Harley-r

eszéltem. – ...de a gyászba egy kis öröm is vegyült. Ez a két dolog cs

gyütt létezik.Koros eltántorgott a doktortól és Ősfőtől. Közelebb lép



ozzám. – Én soha nem tudok olyan vezető lenni, amilyennek te szeretnmagyarázta az idős férfinak. – És sohasem leszek olyan vezé

milyennek te elképzelted. És emiatt sokkal jobb leszek.Ősfő egy gyors mozdulattal Doki felé fordult.

– Gyerünk! – Gyerünk hová? – kérdeztem.Az orvos feszülten figyelte a vén gazember arcát.

– Csinálunk egy másikat. Most másfajta DNS-replikátorokasználj! Megszabadulunk ettől a korcstól, és csinálunk e

másikat. – Hogy mit csináltok? – kérdezte Koros.Tágra nyílt a szeme. Úgy tűnt, hogy megijedt a saját gondolatátó

Ősfő most a fiú felé fordult. – Te elcseszett seggfej. Egyszerűen nem tudom elhinni, ho

gyanabból az anyagból gyúrtak minket! – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Koros remegő hangon.e vagy az... az apám... – Kukucs, idenézz! – gúnyolódott Ősfő, és az injekciós tűkk

eli asztal irányába intett.

Az asztal mellett tornyosult az a terebélyes, aranysárolyadékkal teli henger. Az a folyadék, amelyik körülölelte a paránmbriókat. – Micsoda... a DNS-állományod egy részét beleinjekciózt

nyámba?Ősfő őrjöngeni kezdett a csalódottságtól.

– Neked soha a büdös életben nem volt anyád! Azonos va



elem! Az Ősfőket klónozzák. Ugyanaz a DNS-ünk, ugyanmindenünk. Semmi mást sem csináltam, mint hogy tizenhat évvzelőtt kivettelek a csőből, és beleraktalak egy növesztő hengerbe – Mi ketten nem vagyunk egyformák – ellenkezett Korndorodó arccal.

– Az utolsó kis génünkig ugyanolyanok vagyunk, mint a minkmegelőző valamennyi Ősfő.

Én azonban pontosan tudtam, hogy Koros nem ilyesmire gondomikor arról beszélt, hogy ő másmilyen. – Ezért van az, hogy egyforma a beléptető kódunk. Ezért van a

ogy a biometrikus érzékelő nem tud megkülönböztetni minkgymástól – morogta a fiú.

Eszembe jutott a számítógépből felhangzó kellemes női hanParancsolj, Ősfő/Koros!”

A számítógép azért nem tudja megkülönböztetni egymást

Korost és Ősfőt, mert kettőjük között a legcsekélyebb különbsncs. – Nem érdekel – folytatta a fiú jóval hangosabban,

ezzenéstelen pillantással nézte Ősfőt. – Számomra nem jeleemmit, hogy azonosak vagyunk. Én nem vagyok te, és nem fogo

lyan döntéseket hozni, mint te. Nem érdekel, hogy mit tanultaőled. Nem érdekelnek a szabályaid. Többé már nengedelmeskedem neked!

Halk léptek neszét hallottam a hátam mögül. Mindenkit annyiekötött Koros és Ősfő vitája, hogy nem vették észre a sebhelyyakú férfit. Orion csendben kisétált az árnyékból. Lehajolt, hoelvegye a földről a Phidusszal félig teli vödröt, amelyet Ősfő akk



tett el, amikor Koros megütötte. Ahogy lehajolt, először a doktillantotta meg, aztán Koros, végül Ősfő. A vénség szeme tágyílt a döbbenettől. – Itt van – suttogta olyan halkan, hogy alig értettem a szavait.

ekintete ide-oda cikázott az orvos és a vödröt emelő alak között

Megesküdtél rá, hogy halott. – De hát, meg is haltam, Ősfő – felelte a vödrös alak. –

Koros, akit megalkottál, meghalt. Nincs többé. Én már nem Koragyok. Orionnak hívnak. Én vagyok a vadász.Az öregember már nyitotta volna a száját, hogy dadogjo

ühöngjön, őrjöngjön, de Orion elhallgattatta. Egyszerűen a vénsejére öntötte a fél vödör ragadós Phiduszt. – Menjetek arrébb! Nehogy hozzáérjetek! – üvöltötte az orvo

mikor a sűrű, ragacsos folyadék megindult Ősfő testén lefelé.Orion mosolyogva arrébb lépett. Koros mintha oda akart voln

grani, hogy segítsen Ősfőnek, de aztán megemberelte magát.A vénség arcát kezdetben még eltorzította a harag, ám a vonásassan elsimultak, ahogy a Phidusz beborította a bőrét. Csodálkozyermekként kissé félrehajtotta a fejét. Elgyengült a térde. Leültöldre. Maga elé nyújtotta széttárt lábát. Leengedte a karját a há

mögé, és megtámaszkodott. Az arcán lassú, önfeledt mosoly jelemeg. Nem sokáig maradt ott. Egy pillanatig földöntúli nyugalmat ékességet sugárzott. Még sosem láttam ennyire rokonszenvesne

Aztán a tenyere megcsúszott a sima padlón, hatalmas csattanássanyatt zuhant. Nem is próbálta megtartani magát. A tarkókkorát csattant a csempén, hogy összerezzentem. A teste körértócsaként csillogott a Phidusz. Némán néztem, ahogy egy



assulóbb ütemben veszi a levegőt.Ősfő megnyugodott és meghalt.



74. KOROS

– MEGÖLTED.

Orion rám nézett, és vigyorogni kezdett. Csak úgy sugárzoelőle az elégedettség. – Nagyon szívesen, nem kell hálálkodnod – felelte.Lényem egy része úgy érezte, nagyszerű dolog, hogy megölt

Ősfőt. Elpusztult a zsarnoki diktátor. A könyörtelen elnyomó. Akoha senkit, még engem sem tekintett embernek a hajón élők közü

Ugyanakkor csak vele töltöttem az elmúlt három évet. Mindenmásnál nagyobb szerepet játszott a nevelésemben. Ő volt az, akirzt hittem, hogy bármilyen kérdés esetén nyugodtan fordulhatoozzá.

Most pedig egy nyálkás hulla lett belőle a padlón.

Jó lett volna megkérdezni, hogy miért, de hát pontosan tudtam kát. Nem tehettem arról, hogy a szememet döntötték a könnyeosem volt apám. Ezt a szerepet leginkább Ősfő töltötte be.Orion letette a vödröt, s kinyújtott kézzel elindult felém

Gondolkodás nélkül megszorítottam, miközben a tekintetem mmindig Ősfő mozdulatlan testén pihent. – Tudtam, hogy az én oldalamon állsz! – lelkendezett Orion,

zilaj mozdulattal fel-alá rángatta a kezemet. – Nem lehettem biztenne, hiszen túl sokáig éltél Ősfő árnyékában. Ráadásul cseppem úgy reagáltál arra, amikor kihúztam a fagyasztótartályokat, mimire számítottam. Ennek ellenére sejtettem, hogy végül az



ldalamra állsz. – A te oldaladra? – kérdeztem, miközben elhomályosu

ekintetemmel most már nem a halott Ősfőt, hanem őt néztem.Mivel ez az idősebb férfi is Koros, gyakorlatilag a hajó

Ősfőjének is tekinthettük.

– Amikor kinyitottam a számat, és elmondtam, hogy neetszenek az itteni dolgok, Ősfő elküldött Dokihoz. Ráparancsoogy vágjon be a harmadik emeletre. Igaz, Doki?Doki némán bólintott. Felfigyeltem tágra nyílt szemére. Talán

öbbenettől, talán az iszonyattól vágott ilyen képet, nem tudná

megmondani. – Doki viszont a cimborám volt. Igaz-e, barátom?Az orvos ezúttal nem bólintott. Továbbra is Ősfő holttest

ámulta. – Azt gondoltam, hogy elegendő Phidusszal... – suttogta.

Elfordultam tőle. A hajó orvosa mindig is szilárdan hitt abbaogy bárkit meg lehet gyógyítani, ha kellő mennyiségű kábítószeumpálnak bele. Fel sem merült benne, hogy az emberek netrősebbek az orvosságoknál. – Nem engedhettem meg, hogy Ősfő megtaláljon. Ezért azt

megszabadultam ettől, itt... – magyarázta Orion, és odabökött,

ahtele-gyöngyének kellett volna lennie. Úgy tett, mintha a körmelemélyesztette volna a nyakába. Amikor kinyitotta a tenyeréelfigyeltem a hüvelykujján végighúzódó sebhelyre. – Iszonyatolt. Soha ilyen rettenetes dolgot nem tettem. Ki kellett tépnemaját húsomból. A puszta kezemmel. Úgy éreztem, mintha elkemet téptem volna ki.



Csend támadt a helyiségben. A némaságot csupán a padlósöpögő Phidusz hangja törte meg. Orion folytatta a meséjét: – Miután Doki látta, hogy eltűnt a tele-gyöngyöm jelzése,

mivel Ősfő csak a legritkább esetben jött le a Megtartó-szintrőem is volt annyira nehéz eltitkolni előlük az igazat. Az ör

eljegyzőt... sajnálatos baleset érte, én pedig beleolvadtam az letembe. – Miért nem szólt erről soha egy szót sem? – kérdezte Am

miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le Dokiról. – Mert nem tudtam róla – suttogta Doki, és bocsánatké

rckifejezéssel bámulta Ősfő holttestét. – Azt gondoltam... abbeménykedtem... hogy öngyilkosság...

Végül felemelte a tekintetét, és Orionra nézett. – Aztán... a múltkor, éjszaka a Feljegyzések Csarnokába

kkor felmerült bennem, hogy az te lehettél.

Elhallgatott egy pillanatra. – Csak hát, tizenhét év telt el... – Már akkor megtalálhattál volna, ha benyitsz a szomszédbudod, az egész első évet rejtőzködéssel töltöttem. Elbújtam a fal

mögé, ott aludtam a vezetékek és a csövek között. Azonb

amarosan rájöttem, hogy Ősfő még csak nem is keres. Nem vomás dolgom, mint hogy új nevet, új otthont szerezzek magamnaz a sok idióta, akiket te hoztál létre, egyetlen kérdés nélklfogadott. Csakhogy közben végig gyötört a lelkiismeret-furdalásolytatta,

és most már engem nézett. – Hiszen tudtam, hogy mművel Ősfő. Ezen a hajón rengeteg dolog helytelenül működik.

A tekintete valósággal a szemembe fúródott.



– Amikor rájöttél, milyen hatása van a Phidusznak, azzal csupszörnyűségek legfelsőbb rétegét karcoltad meg. Tudsz már a haajtóművéről? Némán bólintottam. – Remek – lelkendezett. – Akkor nyilvánvalóan tudsz

üldetésről is, ugye? – Milyen küldetésről? – kérdeztem. – A hajó igazi küldetéséről. A valódiról. – Ezt meg hogy érted? – szólt közbe Amy.Odalépett mellém, és megmarkolta a kezemet. Ugyanúgy er

dott, ahogy én próbáltam neki, amikor sírnia kellett. – Sosem tetted fel magadban azt a kérdést, hogy miért agyunk itt? – kérdezte Orion tőlem.Még csak nem is törődött Amyvel.

– Azért, hogy működtessük a hajót...

– A hajót robotpilóta irányítja. Nélkülünk is gond nélkljuthatna a Centauri-Földre. – Akkor azért... – Hát, nem – vágott a szavamba Orion, mielőtt hallotta volna

eltevésemet. – Bármit is mondott neked Ősfő, az kivétel nélk

azugság volt. A legtöbb dolgot eltitkolta előled, miután én ellenordultam. Nem. Egyetlen oka van annak, hogy itt vagyunk a hajózt az okot pedig ott, a túloldalon találod.

Ujjával a fagyasztókamrák irányába bökött. Arra, ahol Amzülei is feküdtek. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte újra a lány.A hangjából kiérződött a növekvő aggodalom.



– Azt legalább tudod, hogy miért vannak itt a lefagyasztottak? – Azért, mert szakemberek. Képesek átalakítani a bolygó

ejleszteni a környezetet és megvédeni minket.Orion megvetően szipákolt egyet.

– Tényleg szakemberek. Annak a szakértői, hogyan kell eloroz

zt a bolygót tőlünk. – Ennek semmi értelme sincs – vágtam rá, és még erősebb

zorítottam Amy kezét. – Ők fogják a bolygót gyarmatosítani, nem mi! Rólunk szó se

olt. Amikor végül majd leszállunk, felhasználnak minket, mi leszün

bolygó átalakításának a rabszolgái. Ha pedig ellenséges idegenesznek a bolygón, besoroznak bennünket katonának. Halálolgoztatnak, vagy egyszerűen csak megölnek mindenkit. Azéárták be a mi ük-ük-üknagyszüleinket erre a hajóra, hoabszolgákat és katonákat tenyésszenek ki maguknak. Ez minden.

Amy valósággal felhördült. – Hát, ezért akartad megölni a katonai múlttal rendelkeagyasztottakat! Azt hiszed, hogy a katonák majd harcényszerítik a hajón született embereket! – Nem hiszem, tudom – bömbölte Orion. Annyira hasonlíto

Ősfőre, ahogy így üvöltött. – Ha pedig nem lesznek ellenségeinkolygón, ha nem lesz kivel harcolnunk, akkor a katonzakértelmüket felhasználva rabszolgamunkára kényszeríten

minket. Tökéletes tervet dolgoztak ki. Eldobható emberekenyésztettek, miközben ők maguk aludtak! – És akkor, velem mi van? – suttogta kétségbeesett hango

Amy. – Amikor lekapcsoltál, egészen biztosan tudtad, hogy én ne



agyok

az apukám. Miért nem raktál vissza, mielőtt megolvadtaolna? Miért hagytad, hogy felébredjek?A férfi arcán lassú, gonosz mosoly jelent meg. A tekintetév

majdnem átdöfött. Ökölbe szorult a kezem. Orion magasba vonz egyik szemöldökét.

– Amit tudok, az csak rám tartozik – pillantott utána Amyre. – Apukám sosem lesz rabszolgahajcsár – ellenkezett a lány. – Hdalent ellenséges földönkívüliek volnának, akkor seényszerítene senkit a harcra.Orion megvonta a vállát.

– És ebben tényleg biztos vagy?Mielőtt Amy bármit is mondhatott volna, még gyorsan hozzátet

– Akárhogy is nézem, jobb félni, mint megijedni. – Az ilyenfajta félelem azt jelenti, hogy apukámnak meg k

alnia!

Orion a lány mellett Ősfő holttestére pillantott. Látszott rajtogy a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy embert kelllnie. – Hát, ha nem tetszik neked nálunk... – töprengett a férfi, madasietett a terem túlsó végébe, a hatalmas, fagyasztókamrákho

Kinyitotta az egyiket, és a karjával széles mozdulatot leírva a beátongó üresség irányba mutatott. – Akkor fagyaszd le magadaAludj, amíg oda nem érünk a bolygóra! Akkor majd rájössz, hogmilyen ember is valójában az apád!

Töprengeni kezdett. – Feltéve, ha Koros meg én úgy döntünk, hogy apád még élhet

eszállás pillanatában.



– Te is ugyanolyan gonosz vagy, amilyen ő volt – sziszegte Ams Ősfő élettelen testére mutatott. – Figyelj, kislány, tudod, mi zavar téged valójában? – kérdez

Orion. – Hát, a kellemetlen tény, hogy Koros nagyjából mindenngyetért, amit mondtam.

– Dehogyis, én aztán... – kezdtem dadogva, amikor Amy ráézett azokkal a csodálatos, vádló szemeivel. – Ezenkívül pedig, itt van még az a kellemetlen tény, hogy Korélkül soha eszembe sem jutott volna, hogy le is kapcsolhatnáket.

Amy a szája elé kapta a kezét. Utálattal telt meg a tekintengem utált. – Ne higgyél neki! – könyörögtem. – Már miért ne? Komolyan beszélek. Nem jöttél rá, igaz? Ped

ól mondom, nem, Koros? – vihogott Orion.

Az járt az eszemben, hogy vajon mennyi mindenről tudhAhogy belebámultam az arcába, felfedeztem a saját tükörképemUgyanaz a DNS-állományunk, de nem vagyunk ugyanaz a személDe talán a hasonló érzelmek, kétségek és félelmek beleszövődtekmegegyező kódunkba.

– Miért nem mondod el a kislánynak? – folytatta a férfi. – Vagzt szeretnéd, hogy én mondjam el? – Mit kell nekem elmondania? – tudakolta Amy.Egy pillanat alatt átértem oda, ahol a kárörvendő fickó állt

yitott fagyasztó előtt. Ökölbe szorult a kezem. – Csinos kis jószág – suttogta Orion a fülembe. Annyira halkeszélt, hogy sem Amy, sem Doki nem hallhatta a szavait.



elettébb vonzó. Ezért tetted? – Fogd be a szád! – vicsorogtam rá. – Ne hagyd, hogy az utunkba álljon!Pontosan tudtam, hogy számos logikus ok késztetett cselekvésr

Orion pontosan olyan háborodott volt, mint Ősfő. A sajáto

módszerei, ahogy irányítani akart, legalább annyira embertelenemint ahogy egykori mesterem manipulált. Talán még nála mbertelenebb volt. Soha az életben nem fogom tudni lebeszérról, hogy legyilkolja a lefagyasztóttakat. Rászolgált a büntetés

már azért is, hogy ilyen sok ember halálát okozta.

Mégsem ezek az okok vezéreltek, amikor belöktem az ipagyasztóba, és rázártam az ajtót. – Engedj ki innen! – üvöltötte.Elfordítottam egy kapcsolót. Ömleni kezdett a fenti tartályb

árolt fagyasztó folyadék. Orion feje eltűnt a kék szemcsékkel t

ízben. – Cseszd meg! – hörögte vizet nyelve.Körömmel esett az ajtónak. Az arcát egészen eltorzította

zonyatos félelem. Amy odaállt mellém, az ajtó parányi ablakeresztül bámulta Oriont. Amikor a férfi megpillantotta mellettem

ányt, hirtelen gonosz fények jelentek meg a szemében, már nyitoszáját, hogy odakiáltson Amynek valamit.Erősebb fokozatra állítottam a szivattyút.A tartály még gyorsabb ütemben telt meg. Orion száját

löntötte a folyadék. Fuldokolni kezdett. Az arca fölösszezáródott a kékesen csillogó víztükör. A pofazacskiduzzadtak, a szeme véreressé vált és kiguvadt. Egyik tenyerét



blakra szorította. A hüvelykujján jól láttam a fűrészes vonaebhelyet. Ujjlenyomatát ez az egyetlen dolog különböztette meg nyémtől. – Fagyaszd meg, különben meg fog halni – figyelmeztetett Dokmegvonta a vállát. – Amúgy is meghalhat, nem készítetted fel

agyasztásra.Amikor Orion szemébe néztem, saját magamat láttam m

enne.Az öklöm lecsapott a jókora, szögletes, vörös gombra.A fagyasztókamra ajtaja alól parányi fehér gőzfelhő szállt

magasba.Orion arca az üvegre tapadt. A szeme kiguvadt. Többé azonba

már nem láthatott minket.



75. AMY

KOROS A PARÁNYI ABLAKON KERESZTÜL

Orion fagyott arcámulta. A fiú mögé álltam, és hátulról átöleltem. Próbáltam elhúznnan. Amikor nem mozdult, csak úgy magamhoz szorítottam. – Hát, ennek annyi – állapította meg az orvos. – Hacsak nelvasztod ki, akkor mostantól te vagy az Ősfő.Éreztem, hogy Koros összerezzen a karomban. Megcsóválta

ejét.

– Majd azok az emberek mondanak ítéletet felette, akikmegpróbált meggyilkolni. Majd ha földet érnek.

Apukámra gondoltam. Arra, hogy milyen bíró lesz belőle. egcsekélyebb mértékben sem bántam azt, ami Orionnal történt. – Mégis, hogyan irányítsak egy emberekkel teli hajót? – kérdez

lvékonyodó hangon a fiú. – Ha lefoszlik róluk a Phidusz hatáskkor rájönnek a hazugságokra. Mérgesek lesznek. Gyűlölni fogj

Ősfőt, és persze engem is. – Nem fognak gyűlölni téged – suttogtam hátulról a fülébe.

Nagy élvezettel adják át magukat a haragjuknak, hiszen ez lesz

lső érzés, amit valóban átérezhetnek. Utána viszont rájönnek marra, hogy más érzések is léteznek, és ennek nagyon, de nagyognak örülni. – Kitartasz mellettem? – suttogta a fiú.A lehelete bepárásította Orion arca előtt az üveget.

– Örökre. …



Koros megnyomta a füle mögötti gombot, és közérdeejelentést intézett az egész hajóhoz, pontosan úgy, ahogy Ősfő

ette, amikor mindenkit figyelmeztetett, hogy félniük kell tőlem. Alső bejelentése meglehetősen egyszerűre sikeredett. Mintha cs

yerekekhez beszélne, elmondta nekik, hogy mostanáig kábítószatása alatt álltak. Felhívta az emberek figyelmét arra is, hogy lasslkezdik visszanyerni a saját érzelmeiket. Azt javasolta, hoggyekezzenek megőrizni a hidegvérüket, amikor elsőként élik át rzelmeket. Erre mindenekelőtt a terhes nők figyelmét hívta fel.

…

A doktor könyörgött, hogy adjam vissza neki a szivattyú drótja – A hormonokat mindenképpen a vízben kell hagynunk

magyarázta meggyőződéssel. – Akkor nem kezdenek párzani okonaikkal.

– A legtöbb ember elutasítja a vérfertőzést – feleltem hűvösen.Ha majd magukhoz térnek a kábítószer hatása alól, elmeséljüekik, hogy mi az a vérfertőzés. Felvilágosítjuk őket övetkezményeiről és arról, hogy a szex előtt kérjenérvizsgálatot. Ott vannak ezek a szkennerek, azok be tudj

lvasni a DNS-t. A segítségükkel újra felrajzolhatnánk saládfákat.A drótokat Koros kezébe nyomtam. A doktor a fiú felé fordultKoros hideg pillantást vetett az idősebb férfira.

– Nincs több kábítószer – jelentette be.

Ezzel lezárta a vitát. …



Később, miután a vastag kesztyűt viselő emberek felemelték lvitték ugyanabba a zsilipkamrába Ősfő méreggel átitatott testhonnan Harley is kikerült az űrbe, meg miután Doki berakta Orioz egyik üres fagyasztótartályba, és miután sértetlen

isszakerültünk a szobámba, ahol Harley festménye figyelt minkKoros ismét megszólította a hajó lakosságát. Második közérdeejelentésében megismételte Ősfő utolsó üzenetét. Mindenkit artasított, hogy menjenek fel a Megtartó-szintre.

…

Mielőtt magunk is felmentünk volna, beszéltünk az igazságról. – Harley-t az igazság ölte meg – magyaráztam. – Amik

meghallotta, hogy sosem fogunk leszállni a hajóról... – elakadtangom, és nem tudtam befejezni a mondatot. – A barátom képtelen volt az igazsággal együtt élni – mondta ki

égét Koros helyettem. – Tudnunk kellett volna, hogy nem Ősfő gyilkolta le

agyasztottakat. Ő ugyanis tisztában volt azzal, hogy a gyilkosságomiatt rájöttél volna az igazságra, amit ugyanúgy el akart rejtelőled, ahogy mindenki más elől.

Koros a tenyerére pillantott, majd felnézett Harley festményére. – Valamiért úgy érzem, hogy nem mondhatjuk el a teljgazságot.

Már majdnem megszólaltam, de a fiú a szavamba vágott. – Egy részem úgy érzi, hogy az igazság megöli őket. Mindenk

gyanúgy, ahogy Harley-val is végzett. Hiszen hatalmas, megrendíre ű i azsá ot kell me tudniuk. Nem vá hat uk csak ú



épükbe. Hagynunk kell, hogy saját maguktól jöjjenek rá. __________

Koros egyedül ment fel a Megtartó-szintre. Odaáll majd mberek elé, és elmondja nekik az igazság egy részét. Az embere

edig életükben először érezni fognak valamit. Meghallják gazat, de nem a teljes igazat.

Megtudják, hogy most már Koros az Ősfő. És hogy a régi Ősmeghalt.

Beszámol nekik a Phiduszról, meg a vízbe kevert hormonokró

lmondja, hogy mekkora hazugság volt az Időszak.A hallgatósága mérges lesz. Talán dühöngeni fognak. De nem taokáig, amíg rádöbbennek, hogy ezek bizony igazi érzések. Ebbudni fogják azt is, hogy Koros azt tette, amit tennie kellett.

Beszámol nekik a hajtóműről is, azt viszont nem árulja el, ho

mennyire lemaradtunk az eredeti tervekhez képest. Ha a többiözül valakit érdekel a tudomány, a gépészet, a mérnökök tudász felmehet majd az irányítókhoz, hogy megnézze magának ajtóművet. Bárki segíthet a tudósoknak megoldani ezt a naihívást.

Viszont nem mesél Orionról meg a fagyasztottakról.Ugyanakkor hazudni sem fog nekik róluk.Miközben a fiú elmond mindent a többieknek, amit lehet,

jabb és újabb lapokat tépek ki abból a jegyzettömbből, amitzüleim hoztak a Földről. Rájuk írtam mindent, amit tudoélbehajtottam az oldalakat, és ott hagytam őket a Feljegyzés

Csarnokában. Elolvashatja őket bárki, aki körülnéz odabent.



Nem fognak sokan keresgélni, nem igazán érdekli majd őketudás. Sokuknak nem hiányzik az igazság. Néhányan azonbutatni fognak. Nem fogják elhinni az igazat. Másoknak viszoppen erre lesz szükségük. Sóvárognak iránta. Mindenáron tudkarják, és elfogadják olyannak, amilyen.

_____________

Később Korossal majd a Feljegyzések Csarnokában dolgozunAmennyire csak lehet, helyre fogom állítani a meghamisítörténelmet, és a Föld múltjáról szóló feljegyzéseket minden

orlátozás nélkül megtekintheti. Koros pedig ráveszi a népét arrogy feljegyezzék a hajó lakosságának életét. Ugyanazt teszik, migykor régen. Így majd nem fogják úgy érezni, mintha cslfelejtett árnyékok népesítenék be a világűr végtelenjében suhanajót.

…Most kinyitom a kék jegyzettömbömet. Kézbe veszem

ollamat, és lassan leírom a megmaradt oldalra az első néhány szót

Kedves Anyu és Apu...



76. KOROS

ANNAK A NAPNAK AZ ÉJSZAKÁJÁN ESZMÉLTEM RÁ A

GAZSÁGRA, amikor Ősfőt megölték, és Oriont lefagyasztottuNem számított, hogy a DNS-állományom teljesen megegyezettét emberével, a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítottagyanis rájuk. Amikor megtudták az igazat az űrhajóról, mind etten a maguk módján reagáltak rá, az egyikből diktátor lett,

másikból gyilkos szörnyeteg.

Mi hárman egyformák voltunk. Ugyanazt a tudást kaptugyanabból a genetikai állományból formáltak bennünket, végedig ugyanazzal az igazsággal kellett szembesülnünk. Csakhogy gyikőnk vaskézzel hazugságok mögé rejtette az igazat, a másyilkosságokkal akart mindent megváltoztató káoszt kirobbantan

n pedig... hát, én még nem jöttem rá teljesen arra, hogy mi iseljes igazság. Az sem világos, hogy mit is teszek majd, ha végudom a válaszokat. Hazudtam a népemnek, amikor nem mesélteekik Orionról? Helytelenül cselekedtem, amikor nezembesítettem az embereket egy olyan igazsággal, ami ugyanú

megölhetné őket, ahogy Harley-val is végzett?De vajon, jogom van ahhoz, hogy én döntsek a hozzáférhegazságról? Hogyan dönthetne erről egy olyan alak, aki mindmásnál jobban örült annak, hogy Orion nem árulhatta el az igazAmynek? Különböznék-e bármiben is Ősfőtől vagy Oriontól, ovábbra is hagynám, hogy hazugságban éljen?



A MÚLT: KOROS

MERT VALÓJÁBAN EZ TÖRTÉNT.Ez az igazság.

Láttam a lányt, ahogy ott fekszik belefagyva abba vegdobozba. Annyira más volt, mint a többiek. Nagyon más. Égyan sohasem láthattam a Nap-Föld alkonyatát és napnyugtáje az összes ragyogó szín itt volt előttem a jégbe fagyott hajfürtö

özött. Sápadt bőre a kisbárányok gyapjára emlékeztetett. És fiavolt. Mint én.

Soha nem fogja megérteni.

Valamivel később visszamentem, hogy bámuljam és álmodozzaArra a rengeteg dologra gondoltam, amit elmesélhetne nekem Nap-Földről. Az járt az eszemben, hogy a lány – eltérően icseszett hajó összes többi utasától – velem egykorú lesz, amik

majd rám jön az Időszak.

És akkor nem leszek magányos.Ez volt az a pillanat, amikor meghallottam a hangot. Egészalkan suttogott az elmém legmélyén. Épp csak hogy észleltem

Nem is akartam törődni vele.A hangocska csupán egy dolgot akart tudni. Ezt kérdezte tőlemMi történne, ha lekapcsolnád?

…



Először nem törődtem a kérdéssel. Csakhogy egyangosabban duruzsolt. Bizony, egyre hangosabban.A végén már bömbölt.Csupán azért hajoltam előre, és azért állítottam át Amy hideg fe

ölött a dobozka kapcsolóját, mert el akartam hallgattatni ezt völtést. Néztem, ahogy a zöld fény vörössé vált.A fejemben suttogó hang felsóhajtott a megkönnyebbüléstő

Vigasztalt és azzal biztatott, hogy a lány majd rám mosolyomikor megolvad a jég.

Azt terveztem, hogy ott várakozom. Ott akartam ülni mellettmikor majd nagyot ásítva kinyújtózik és kiszáll a ládából. Melletkartam lenni, amikor kinyitja a szemét, amikor a szája szél

megjelenik a mosoly.Ehelyett viszont azt hallottam...

...hogy a hátam mögött Orion csoszog a sötétben. Ő is a fejébzóló hangra figyelt. Ezt persze akkor még nem tudtam. Esküszömogalmam sem volt arról, hogy szemmel tartott engem.

Ezért aztán odarohantam a lifthez, felmentem a kertbe és ú

ettem, mintha nem az előbb ébresztettem volna fel azt a lányMintha nem hoztam volna vissza az életbe egy kapcsotállításával.

Ekkor hangzott fel a riasztás.A szirénák sikoltása egybeolvadt Amy sikításával.

Iszonyatos fájdalmak gyötörték.Később pedig rátört a szomorúság. Meg a gyász. Semmi



oszlottak az álmai és a vágyai.

Miattam foszlottak semmivé az álmai.

Miattam.

Amyt utána semmi sem vigasztalta meg. Nem tudhatta, homennyire szeretem.

Doki pedig értésemre adta, hogy a lány nem térhet vissza. So

öbbé nem fagyaszthatják le.

Ráadásul jól tudtam... nagyon is tudtam...

Sosem fogom tudni elmondani neki az igazságot.



77. AMY

SZEMBEN ÜLTEM A ZSILIPKAPUVAL . A hátamat nekivetettem ideg fémfalnak. A tekintetem megtapadt az üvegen túl tündöksillagokon. Harley járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy m

minden történhetett vele a repülés és a halál közötti pár futó pillanorán.

Mostanában gyakran járok ide. Ahogy az emberek kezdtemagukhoz térni, egyre több felfedező akadt közöttük. Bejárták

erteket, bemerészkedtek a Kórházba, ahol elolvasták Victrönyveit, meghallgatták Bartie gitárzenéjét, megnézték magukn

Harley festményeit, melyek túlélték a művészt. Néhányan mégeljegyzések Csarnokába is bementek. Akadtak közülük olyanokik az igazságtól tágra meredő szemmel jöttek ki onnan. Mosta

ejtekhelyem azon kevés szegletek egyike, ahol még nem veszettzámomra teljesen a magány. Koros úgy vélte, nem lenniztonságos bárkit leengedni erre a szintre, még akkor sem, éhányan máris tudtak a létezéséről. Egyetértettem vele. Nagyem szerettem volna, hogy bárki is Orion nyomdokaiba lépjen. A

pukám ajtajára festett X még mostanra sem tűnt el, pedengeteget mostam és súroltam.Koros úgy állította be a rendbe hozott kapcsolótáblát, hogy

megfelelő kód beütése után a külső ajtó egészen odáig nyitvmarad, amíg akarom. Az üvegablakon keresztül mindadd

ámulhatom a csillagokat, ameddig jólesik. Igen messzire elkerültetthonról, és ezen a helyen lehetek a legközelebb a szülőföldemhez



Most is a csillagokat bámulom. Olyan rengetegen vannaokkal többet látok belőlük, mint akkor, amikor még a Földölltam. Hiába ragyognak azonban annyira közel egymáshoz az apényfoltok, pontosan tudom, hogy fényévekre vannak egymástól. agyogó égboltot nézve az jutott eszembe, hogy elég volna magasb

melt, kinyújtott karral megkavarni őket. A csillagok táncördülnének, hogy megérintsék egymást. A valóságban azonbadatlan távolságra ragyognak tőlem. Olyan messze létezngymástól, hogy nem érezhetik a társaik melegét, ped

mindannyiukat lángoló anyag alkotta.

Pontosan ez a csillagok titka, gondoltam. Végső sorogyedül vagyunk. Nem számít, hogy milyen közelinek tűns

enki más nem érinthet meg.

– Amy?Koros tornyosodott fölém. Egy pillanatra félelmetesnek tűn

Olyan volt, mint egy keselyű.Bizonytalanul rámosolyodtam. – Örülök, hogy véget ért – szólaltam meg.Koros nem viszonozta a mosolyomat. – Igazi megkönnyebbülés számomra – suttogtam. – Azt hiszem

épes leszek hétköznapi módon élni idefent, így ugyanis nem kminden pillanatban a szüleim miatt aggódni. Fúú, ez most nagyálátlannak tűnt, igaz? De ugye, tudod, hogy mire gondoltam? – Amy?A fiúra pillantottam. Komor arcot vágott. – Mi a baj? – kérdeztem megjátszott jókedvvel, s bár nevettem

hangom hamisan csengett. – Történt valami?



Ökölbe szorult a kezem. Az ujjaim karomként karcolták végigideg fémpadlót. – Történt valami a szüleimmel? Nem is Orion volt a tettes? – Nem, nem erről akarok beszélni – felelte Koros, és ráharapo

z alsó ajkára.

– Miről van szó? Gyere, ülj ide mellém!A fiú azonban állva maradt. – El kell mondanom neked valamit – válaszolta olyan hango

mi szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy bármit is akmondani, az semmiképpen nem lesz jó.

– Miről van szó? – vinnyogtam végre, mert már egész egyszerűem tudtam tovább elviselni az ideges hallgatását.



78. KOROS

– ÉN KAPCSOLTALAK LE A GÉPRŐL.



79. AMY

DOBBANT A SZÍVEM, EGYSZER, KEMÉNYEN , és aztán úgy éreztemmintha a vér és minden érzés egyszerre távozott volna a testembős kiürültem, ugyanúgy lefagytam, ahogyan előtte. És semmit neáttam, semmit nem éreztem. De ez sem igaz. Mert amikor erondoltam, újra éreztem, éreztem mindent. Nem láttam, neélegeztem, de nagyon is éreztem.

És amit éreztem, nem volt más, mint a harag.

Egy pillanatra elgondolkoztam – Nincs igazam: jobb lenemmit sem érezni, mint érezni ezt –, utána viszont

már nem

gondolkoztam.

Üvöltöttem, de én magam sem értettem a számon kitözavakat. Ott álltam előtte. Nem emlékeztem arra, hogy mikattantam fel. Korosra vetettem magamat, bántani akartam. Ne

zámított, hogyan, mindenáron szenvedést akartam okozni nekalán

ennyi is elég lesz. Az öklöm telibe talált. Tudtam, az ütésenkább meglepte, mintsem fájdalmat okozott. Még akkor is, ha rcán, az egyik szeme alatt máris felragyogott egy vöröslő folt. Ajjaim karommá görbültek. A fiú azonban megragadta a ksuklómat, mielőtt újra rátámadhattam volna. Eltolt magától. Bekartam rúgni, de a rövid lábam nem tudott megbirkózni a kar



osszával. Csupán egy dolgot tehettem, minden dühömet beleadtaz üvöltésbe. – Bocsánat, bocsánat! – könyörögte Koros.Mi az, hogy bocsánat? Mit akar a bocsánattal? A bocsánat id

deskevés. Amit... valaha... szerettem... az mostanra kicsúszott

ezemből. Amire valaha vágytam. Ami valaha voltam. – Meghalhattam volna! – sikoltottam. – Kis híján meg is haltam – Nem tudtam – dadogta halálra váltan. – Nem sejtettem, hogyfrancba! Nem tudtam, hogy te... vagyis...Meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis, miért. Csak hát, ennek

érdésnek nem volt értelme. Mindent világosan kiolvashattam rcából. Nem akart bántani. Nem akarta megakadályozni, homét találkozhassak a szüleimmel. Semmiképpen nem akart foglyteni ebben a fémkalitkában.Csak éppen meggyilkolt. Ugyanolyan halott vagyok, mintha

öldön maradtam volna.Egyszerűen megölt. Nincs értelme megkérdeznem, hogy miért. Soha többé ne

uthatok vissza a múltba.

– El kellett mondanom neked az igazat.

Na, ettől végre elhallgattam.A belsőmben valami hangos csattanással a helyére pattan

Nagyon fájt. Az igazság majdnem felőrölte a csontjaimat.

Apu hazudott, amikor azt mondta, csak rajtam áll, hogy jövök



agy sem. Ő döntött helyettem. Döntését mindennél ékesebzavakkal bizonyította az üres bőröndöm.

Jason hagyta, hogy azt higgyem, amit hinni akartam.Ezt az egész hajót pedig fémből és hazugságokból kovácsoltá

Csupán félrevezetők és megtévesztettek éltek rajta.

Kivéve Korost.



80. KOROS

AMY ARCÁT MINTHA KŐBŐL FARAGTÁK VOLNA KI . Egyetlepedést sem fedeztem fel rajta. Akkor sem volt ilyen dermedt

mozdulatlan, amikor lefagyva hevert.Zsebre vágott kezem önkéntelenül is összezáródott. A Phidu

zivattyújából kitépett vezetékek szúrni kezdték az ujjaimat. Amrra számított, hogy eldobom őket. Tudom, hogy ezt szeretolna... csak hát, képtelen voltam rá. Nem a drótoktól volt nehéz

sebem, hanem a hazugság súlyától. Csakhogy nem tudtamegszabadulni a fejemben zümmögő halk, idegesítő hangocskátmi állandóan ezt kérdezte tőlem: Irányíthatod a hajót Phidu

élkül? Attól tartottam, hogy a válasz a nem lesz.El kellene mondanom a félelmeimet Amynek. Gyónás gyaná

da kellene adnom neki a kábeleket.Csakhogy ettől még jobban eltávolodna tőlem.

– Amikor megtettem... amikor lekapcsoltalak... – próbáltamagyarázkodni, és a hangom élesen megszakadt a levegőbe

izennégy éves korom óta nem történt ilyesmi. – Nem tudtam, hog

Doki nem tud visszarakni. Csak az járt a fejemben, hoelébreszthetnélek, és akkor találkozhatnánk, beszélhetnénk, utánedig mesélhetnél a Nap-Földről. Aztán elengedtelek volna. Ismisszatérhettél volna a fagyasztóládába. Nem tudtam, hogy neagyaszthatlak le újra. Fogalmam sem volt arról, hogy

róbálkozásom kis híján az életedbe kerül.Hadarva soroltam a mentségeimet. Amikor a mondanivaló



égére értem, szinte teljesen kiürültem.Amy egyetlen szóval sem válaszolt.Megérintettem az arcomat. Óvatosan végigsimítottam azt

elyet, ahol az előbb megütött. Fel fog duzzadni. Ha a lánmagasabbra célzott volna, most hatalmas fekete folt éktelenkedne

zemem körül. – Annyira, de annyira sajnálom – folytattam.Amy tekintete a semmibe meredt. Nem tudtam eldönteni, hogy

sapdaként ráboruló hajó fémfalát bámulta, vagy az ablakot, ameresztül jól láthatta a kinti világegyetemet.

– Tudom – válaszolta végül. Nem volt kifejezetten szívélyes biztatás, de ennél többre hiba l

olna számítanom. A falnak támaszkodtam mellette. Egy csavarfelemart a hátamba, de nem törődtem vele. Lehet, hogy ennözelebb már soha többé nem kerülhetek Amyhez.

Nem ment arrébb. Úgy véltem, már ez is valami. – Egyszerűen csak találkozni akartam veled. Nem tudtam, hozzel tönkreteszem az életedet.

Csend támadt.Amy nem nézett fel rám.



81. AMY

A ZSILIPKAPUN EGY – VÖRÖS – FESTÉKFOLTOT FEDEZTEM FE

Harley odatette az utolsó kézjelét.Elnéztem a festék fölött, keresztül a vastag ablakon. A csillagok

ámultam. Úgy tűnt, hogy odakint magányos, dermesztően hidegilág. A tenyeremet kétoldalt az ablak mellé szorítottam az ajtórdebent is magányos, dermesztő világ vett körül. – Nem akarok egyedül maradni – suttogtam.

Hallanom kellett a saját hangomat ahhoz, hogy rájöjjek, milylapvető igazságot mondtam ki. Nem is annyira láttam, inkább éreztem, hogy Koros megmozdhátam mögött. Odalépett, elbizonytalanodott, aztán próbá

megfogni a kezemet. Elhúztam.

Pont, mint Harley.Elszántan tovább bámultam a csillagokat. Vajon a festő mémindig itt lenne, ha inkább felénk nyújtotta volna a kezét, nemsillagok irányába?

Becsuktam a szememet, és mélyen teleszívtam a tüdőm

evegővel. Nem éreztem mást, csupán a fém szagát. A régi életemindörökre véget ért. A levegőben soha többé nem fogomegérezni a nyár vagy a tavasz, az igazi eső vagy a hó illatát.

Amikor kinyitottam a szememet, pontosan ugyanazt láttam, miHarley abban a pillanatban, amikor távozott közülünk. Lehet, hog

csillagok titkának semmi köze sincs a magányhoz.

Hátranyúltam, és megtaláltam Korost. Ott állt egész idő ala



Megragadta a kezemet, de leráztam.Még nem álltam készen erre.Ugyanakkor... ha a földi életem tényleg véget ér, akkor a vég

géret jelezze. Reménnyel teli legyen a vége.A kisujjamat Koros kisujjába akasztottam. Amikor megszorítot

z ujjamat, a benti világ már nem is tűnt olyan hidegnek. – Ott leszel mellettem? – suttogtam. – Mindörökre.



Köszönetnyilvánítás

Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a Penguin/Razorbsapat minden tagjának. Az ő segítségüknek köszönhetem, hogy könyv ennyire csili lett. Külön köszönet illeti Ben Schrankot

Gillian Levinsont, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a Túl

égtelenen pontosan olyan könyv legyen, amilyennek szántambben nagy szerepet kaptak kettőjük megfontolt szerkeszeavatkozásai, kérdései és javaslatai. Szeretném kifejezésre jutta

álámat Emily Romerónak, Erin Dempsey-nek, Courtney Woodns a Penguin marketingrészlegében dolgozó többi kiváló kollégáns elképesztően tehetséges tervezőszerkesztőimnek, Nataousának és Emily Osborne-nak.Merrilee Heifetz nélkül sosem lehettem volna a Penguin-csap

agja. Ő mutatott be a tökéletesen hozzám illő kiadónak. Neokra mehettem volna Jennifer Escott nélkül, aki mellém állítottaegtökéletesebb irodalmi ügynököt. Mind a kettőtöknek mélységálával tartozom azért, hogy ilyen lelkesen kalauzoltatok önyvkiadás világában!

Egy író nem is álmodhat csodálatosabb dolgot annál, mint hogyarátai között is írók legyenek. Robyn Campbell és RebecCarlson segített kikalapálni a Túl a végtelenen első vázlatHeather Zundel és Christina Farley hozzájárult, hogy az eláltozatot apró elemekre bontsam, melyekből sikerült újra, m

obban megírnom a történetet. Erin Anderson, P J Hoover Christine Marciniak

tudatosította bennem, hogy teljesen elkészülte



Túl a végtelenennel. És azt, hogy ideje benyújtanom a kiadónaÉveim haladtával jó pár iskolába sodort az élet. Legnagyob

römmel az a hat esztendő töltött el, amikor a BurKözépiskolában taníthattam irodalmat. Valamennyi diákom tudtázeretném adni, hogy kivétel nélkül mind a kedvenceim volta

Nagyon köszönöm Charly White-nak a katedrámra festett hépét, meg azt, hogy inspirációval szolgált Harley kidolgozáorán. Köszönöm barátomnak és tanár kollégámnak, Lauarkernek meg Jennifer Randolph barátomnak (aki aztán ne

anár, aminek felettébb örül), hogy támogattak írói pályafutáso

orán.Létezik három olyan ember, akik az első pillanattól kezdv

okkal jobban hittek bennem, mint én magam. Egy pillanatig seondolták, hogy a nevem nem jelenhet meg egy könyv címlapjázeretném kifejezni mélységes köszönetemet a szüleimnek, Ted

oAnne Grahamnek, valamint a férjemnek, Corwin Revisnek.Köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm!



Az Isten Áldása eddig a hazugságok hajója volt.

Most viszont eluralkodott odabent a káosz.

Továbblapozva megtudhatjuk, hogyan folytatódik Amy és Koros utazása...

Egymillió nap

A New York Times sikerlistáján szereplő Beth Revis

Túl a végtelenen-trilógiájának második regénye.



1. KOROS

– HÁT, EZ NEM LESZ KÖNNYŰ – suttogtam, miközben ott álltam sten Áldása Irányító-szintjén, a hajtómű felé vezető vastag fémajlőtt.

A fémen elmosódottan visszatükröződött az alakom. Az ajtóbŐsfő sötét szeme meredt rám. Pont úgy, mint amikor meghalt. Éáttam Orion ajkának gúnyos mosolyát, ahogy élvezettel figyelte

dős férfi halálát. Azonban valahol a klónozott arcvonásaim és lőttem élt valamennyi Ősfő visszhangjainak rétege alatt egésziztosan létezik valami, ami csakis én vagyok. Valami, amin sen

mással nem kell megosztoznom. Amit hiába kerestek volna kzinttel lejjebb, a talpam alatt rejtőzködő embriók genetik

llományában. Legalábbis, szerettem volna ezt hinni.Végighúztam a hüvelykujjamat a biometrikus érzékelőn, mire

tó félresiklott előlem. Eltűnt a tükörkép, amelyikről nem tudtalhinni, hogy valóban az enyém.

Ahogy beléptem a hajtóműnek helyet adó terembe, az orrom

zonnal megcsapta az ipari létesítmények jellegzetes szaga, a fémenőanyagok és az égéstermékek bűzének keveréke. A falamegremegtek a csillaghajó hajtóművének tompa dübörgésétő

mlékszem, valamikor azt hittem, hogy ez a csörr-bumm-csöang nagyon szép.

A legmagasabb rangú irányítók vigyázzban állva vártak. épházban általában hatalmas volt a tömeg. Itt mindig rengeteg



ürögtek-forogtak, mert az irányítók kétségbeesett elszántsággróbáltak rájönni arra, hogy mi nyomorította meg az ólomhűtéyorsreaktort. Ma azonban azt kértem, hogy találkozzon velemajó tíz legmagasabb beosztású irányítója. Utánam közvetlenül őöttek a rangsorban.

A tisztekkel összehasonlítva kifejezetten ápolatlannak éreztemagamat. Kócos hajam túlságosan is hosszúra nőtt, és a ruháimmár régen újra kellett volna hasznosítani. A technikai részleányítói viszont gondosan vasalt zubbonyt és tökéletes szabáadrágot viseltek. Öltözékük csupán hasonlított egymásra, ám ne

olt egyenruha. A csillaghajó fedélzetén ugyan senki sem visegyenruhát, de Marae első irányító valamennyi alárendeltjé

megkövetelte az ápolt külsőt. Ez az elvárás különösen érvényes volegfőbb rangú irányítókra, akik kivétel nélkül ugyanazt a sö

zínű öltözéket viselték, mint Marae.

Vezetőjük a huszonéves nemzedék tagja volt. Néhány évvzületett korábban nálam. A szeme körül azonban mármegjelentek a ráncok, és úgy tűnt, arcára végérvényesen ráfagyottavanyú pillantás. A haját nem egyszerűen rövidre nyírták, de fellyan egyenesre vágták, hogy nyugodtan lehetett voln

ízmértéknek használni. Amy szerint az Isten Áldása fedélzetmindenki hasonlított a másikra. Tekintve, hogy ugyanannak a szűözösségnek a leszármazottai vagyunk, Amy a maga módján nem évedett. Marae-t azonban

képtelenség lett volna bárki mássszetéveszteni. Aki ránézett, egyből tudta, hogy maga az elányító állt előtte. – Ősfő – jelentette ki köszöntésképpen.



– Már mondtam neked, hívjál egyszerűen Korosnak.A fiatal nő még savanyúbb képet vágott. Az emberek abban

illanatban elkezdtek Ősfőnek szólítani, hogy átvettem a szerepómagam mindig is tudtam, hogy egyszer én leszek az Ősfő, árra még a legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy erre ily

yorsan sor kerül. Ennek ellenére azért születtem, hogy betöltsezt a rangot. Azonos vagyok a feladatkörömmel. És bár én egyelőéptelen vagyok Ősfőnek tekinteni magamat, azt nagyon is játom, hogy az irányítók tökéletesen elfogadták a rangomat. Mostigyázzban álltak, Marae pedig arra várt, hogy folytassam.

Csak hát... képtelen vagyok Ősfővé változni. Korábban valaAmy füle hallatára szólított így. Felzaklatott, ahogy a lány szemsszeszűkült, és valósággal ledermedt a teste. Egy percig tartosupán az egész, ám ez is elég volt ahhoz, hogy felismerjem, egégyszerűen nem bírnám elviselni, hogy újra olyan dermesz

ávolságtartással nézzen rám. – Attól, hogy megtartom a régi nevemet, nyugodtan lehetek Ősmagyaráztam.Marae szemmel láthatóan nem értett velem egyet, de nem állt

itatkozni.

A többi főrangú irányító is engem nézett. Némán várakoztazálegyenes háttal álltak előttem. Az arcuk kifejezéstelenül forduelém. Tudom, tökéletesen formális viselkedésük részben annaöszönhető, hogy Marae igen komolyan vette az első irányíangját. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a dermesend részben

a múlttal magyarázható. Ezek az emberek jmlékeztek Ősfőre. Még most is az ő elvárásainak igyekezt



leget tenni.Ez pedig azt jelentette, hogy én a legcsekélyebb szerepet se

átszottam abban, hogy ilyen fegyelmezetten engedelmesek.Megköszörültem a torkomat.

– Azért... izé, azért jöttem ide hozzátok, legfőbb irányítók, me

eszélni akarok veletek a hajtóműről. Nagyot nyeltem. A szám kiszáradt és valami maró ízzel telt me

gazából elnéztem mellettük. Ha az arcukra néztem volna alamennyien idősebbek és tapasztaltabbak voltak nálam –, akkgészen biztosan az inamba szállt volna a bátorságom.

Inkább Arnyre gondoltam. Amikor először megpillantottamzinte nem is láttam mást, mint a vízbe fagyott, színes tintakéavargó, vörös hajtincseit, meg a sápadt bőrét, ami majdnem olyttetsző volt, mint a mozdulatlan testét körbeölelő jég. Mozonban egészen más arc jelent meg lelki szemeim előtt. A lán

atározottan összeszorította a száját. Amikor mérges, jóvmagasabbnak tűnik a valóságnál.Vettem egy mély lélegzetet, és elindultam Marae irányába. A n

mozdulatlan arccal nézett a szemembe. Egyenes háttal áÖsszeszorította a száját. Túlságosan is közel álltam meg hozz

Arcizma sem rándult, amikor felemeltem mind a két kezemet atározottan meglöktem a vállát. Olyan erővel taszítottam meogy nekizuhant a háta mögött az irányítópultnak. A többiek arcárzelmek villantak fel. Selby, a másodhajós zavartnak látszo

Buck, a kilencedik hajós összevonta a szemöldökét és az állmegfeszültek az izmok. Haile, a harmadhajós odasúgott valamodee hatodhajósnak.



Marae azonban semmit sem tett. Ez nagyon is jól mutatta, homennyire különbözött mindenki mástól ezen a hajón. Esze ágábem volt megkérdőjelezni a jogomat arra, hogy fellökjem. – Miért nem estél el? – kérdeztem.Marae felegyenesedett az irányítópultról.

– Nekitámaszkodtam a pultnak – válaszolta. Nyugodtan, érzelmek nélkül beszélt, de én azért észrevettem

ogy mennyire óvatossá vált. – Egészen addig hátráltál volna, míg valami meg nem állít. Ez

ehetetlenség törvénye – vágtam rá. Egy pillanatra becsuktam

zememet, és próbáltam felidézni magamban mindazt, amit errealálkozásra készülve tanultam. – A Nap-Földön élt egy tudósaac Newton.

Elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogyan kell kiejteni azt evet, amiben egymás után két „a” hang is van. Végül valam

lyasmit nyögtem ki, hogy „Iszáák”. Biztosra vettem, hogy nem íell mondani, de hát most nem a kiejtés volt a fontos.Ezenfelül nyilvánvalónak látszott, hogy a többiek pontos

udták, kiről beszélek. Selby ideges pillantást vetett Marae-rekintete egyszer, kétszer, háromszor is a parancsnok

ermészetellenesen mozdulatlan, maszkszerű arca felé villant. öbbi vezető irányító is kizökkent az addigi jeges nyugalmából.Kevés kellett ahhoz, hogy keserűen felnevessek. Úgy tűnt, ho

mostanában csakis ilyesmivel foglalkozom. Próbáltam szétzilálni aszigorú rendet, amit Ősfő olyan nagy erőfeszítés árán hozott létre – Na, ez a Newton, ő jött rá a mozgás törvényeire. Kicseszet

gyértelműnek tűnik mindaz, amiről írt, de hát... – folytattam



miközben megcsóváltam a fejemet, mivel még most is döbbenetöltött el, hogy mennyire egyszerűek Newton mozgástörvényei.

Akkor meg, miért nem jutottak korábban soha az eszembVagy Ősfőnek? Hogy a fenébe lehetséges az, hogy Ősmegtanított a természettudományok alapjaira, de Newton meg az

mozgástörvényei sohasem kerültek szóba? Vajon az öregyszerűen nem hallott róluk, vagy éppen ellenkezőleg, el akartkolni előlem ezt a fontos tudást? – A törvény egyik része nagyon is felkeltette a figyelmemet ezdtem újra.

Most már fel-alá jártam. Ezt a szokást Amytől vettem áMostanában rengeteg dolgot eltanultam tőle. Például, hogy mindemegkérdőjelezett. Egyszerűen mindent. Kérdéseim hossstájának legtetején ott volt az a gondolat, amit eddig egyszerűem mertem szavakba önteni. Egészen mostanáig. Addig

illanatig, míg oda nem álltam az irányítók elé, miközben a hátamögött döcögve zakatolt a hajtómű.Egy pillanatra becsuktam a szememet. A szemhéjam mögö

eketeségben ott láttam magam előtt a legjobb barátomat, Harleyeltűnt előttem a világűr kietlen üressége, a zsilipkapu kinyílt, Harl

este pedig kizuhant az űrbe. Az ajkán halvány mosoly ragyogott feKözvetlenül azelőtt, hogy meghalt. – A világűrben nem hatnak külső erők – szólaltam meg végül.A hangom alig volt erősebb a hajtómű csörr-bumm-csö

ajánál.Egyszerűen nem létezett olyan erő, ami megakadályozhatta voln

ogy Harley három hónappal azelőtt kirepüljön a zsilipkapun. É



most, hogy kint volt az űrben, nem létezett olyan erő, ami végethetett volna a csillagok közötti örökkévaló lebegésének.Az irányítók némán, várakozó tekintettel bámultak rám. Mar

sszeszűkült szemmel figyelt. Esze ágában sem volt megszólalni. Rog kényszeríteni arra, hogy lépésről lépésre szedjem ki belőle

gazságot. Éppen ezért folytattam: – Ősfő elmondta nekem, hogy a hajtómű egyre csekélyebatékonysággal működik. Hogy több száz évvel lemaradtunk redeti ütemtervünk mögött. Arról is beszámolt, hogy rendbe koznunk a hajtóművet, különben sohasem érjük el a Centau

öldet.Megfordultam, és a hajtóműre néztem, mintha választ várnék

épezettől. – Ugye, nincs is szükség erre? Igazam van? Nincs szükségün

zemanyagra. Csupán annyi kellett belőle, hogy elérjük a megfele

ebességet. Utána kikapcsolhattuk a hajtóművet. Hiszen ilágűrben nincs súrlódás és nincs tömegvonzás sem. A pályára terhajó egészen addig mozgásban marad, míg oda nem érünk olygóhoz. – Elméletileg – válaszolta Marae.

Nem tudtam eldönteni, hogy miért volt ennyire bizonytalanangja. Talán mert gyenge lábakon állt az elméleti tudása? Vagnkább nem tudta, hogy mit gondoljon rólam? – Ha pedig a hajtómű nem működik és hosszú évtizedek óta neműködött, akkor a problémánknak nem annak kéne lennie, ho

úl gyorsan megyünk? Nincs igazam? Nem attól kell tartanunogy egyszerűen elszáguldunk a bolygó mellett?



Most már egyértelmű volt a hangomból kicsengő bizonytalansáAmiről beszéltem, az szöges ellentétben állt mindazzal, amit valaanultam. Amióta azonban Ősfő meghalt, folyamatosan a hajtómmeghibásodásával foglalkoztam. Az idős férfi számos dologmegtanított, ám ezek egész egyszerűen nem álltak összhangb

mindazzal, amit a Nap-Földről hozott könyvekből olvastam. – A rohadt életbe! Miért nem az a bajunk, hogy mindjáecsapódunk a Centauri-Földbe, mivel nem tudunk lelassítan

Hogy a

fenébe történhetne meg, hogy céltalanul lebegünk emmiben? Na, erre válaszoljatok!

Úgy éreztem, mintha a hajtóműnek is szeme lett volna. Minthaépezet is engem bámulna.

Alaposan megnéztem magamnak az irányítókat. Egyértelmű voogy ezek az alakok kivétel nélkül – valamennyien – pontosudták, hogy a hajtómű meghibásodása legcsekélyebb kapcsolatb

em állt az üzemanyaggal és a gyorsulással. Egész idő alatt tisztáboltak ezzel. Semmi újat nem mondtam nekik, amikor megosztottaelük a következtetéseimet. Még szép, hogy az elsőszintű irányító

mindent tudtak Newtonról, a fizika törvényszerűségeiről meg ehetetlenségi erőről. Még szép, hogy tisztában voltak ezekk

ermészetesen azt is pontosan felfogták, hogy Ősfő egyetlen szavem volt igaz, amikor a túl kevés üzemanyagról és a világűrbassan, bénán, sántítva haladó űrhajóról beszélt.

Alighanem azt gondolták, hogy micsoda kicseszett bolonagyok, mert másként gondolkodom. – Akkor pedig mit jelentsen ez az egész? – csattantam fel.

avarodottságom helyét kezdte átvenni a düh. – Tényl



meghibásodott a hajtómű? Tényleg kifogyófélben van zemanyag?

Az űrhajó irányítói Marae-t keresték a tekintetükkel. ezetőjük azonban némán nézett rám. – Mégis, mi oka volt Ősfőnek arra, hogy hazudjon erről nekem

kiáltottam.Éreztem, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat. Talán ar

zámítottam, hogy az irányítók lelkesen bólogatva azonnozzálátnak a meghibásodások kijavításának, miután felhívtam gyelmüket a valódi gondokra? Nem is tudom. Igazából az járt

szemben, hogy szembesítem őket a felfedezésem tényeivel. Azzaogy a

fizika törvényei szöges ellentétben állnak mindennel, amiŐsfő megtanított. Az viszont még álmomban sem merült fel bennemogy ideállok eléjük, elmondok nekik mindent, mire ők nem feléordulnak, hanem az első irányító felé.

– Ősfő valóban hazudott neked – szólalt meg Marae hűvangon. – Mert mi meg neki hazudtunk.

beth revis 1 túl a végtelenen

Documents