Bisztrai MártonLehet-e valaki egyszerre keresztény és palesztin?

Sokak számára ez a kapcsolat elképzelhetetlen,

pedig él egy néhány tízezer fős keresztény kisebb-

ség Palesztinában a nyugati part bibliai helyszí-

nein. A szerző ennek a közösségnek az életét és

kihívásait mutatja be, mindazt, ami túl van a mé-

dia torzító világán. A fogyatkozó közösség jö vője

egyre riasztóbb az izraeli katonai megszállás és

a muszlim többség kettős szorításában élve.

A palesztin lét borús oldala és a fegyverek zaja

mellett megjelenik egy izgalmas város ismeretlen

arca is. A kávé illata, a fűszeres ízek, a fiatalok

titkolt párkapcsolatai, a szerző személyes élmé-

nyei hozzák közel az olvasóhoz a város lakóit.

Bis

ztra

iM

árt

on

az ELTE Kulturális Antropológia Tanszék óraadója, doktorandusz. Kutatását egy

Betlehem szomszédságában élo keresztény palesztin közösségben végezte.

A terepmunka során a vallások közötti kapcsolatokkal, az izraeli megszállás ha-

tásaival és a fiatalok számára oly fontos párkapcsolati kérdésekkel foglalkozott.

Bisztrai Márton

www.libri-kiado.hu 2990 Ft

0522_Bisztrai Márton-Hit, fegyverek, szüzek_END.indd 1 5/22/12 4:10 PM

9

1. fejezet

Bevezetés

„Nehogy azt hidd, hogy ennyire vallásosak vagyunk! A politikában az élet a Hamasz felé tolódott , és a mi

részünkről ez egy válasz erre a változásra.”

Jeruzsálem közvetlen szomszédságában egy hegyre épülve emelkedik a ciszjordániai dombok között elszórt palesztin városok és falvak fölé egy izraeli telep. Az erő-dítményszerű várost úgy hívják: Gíló. Közel 40 000 fős lakosságának jelentősebb felét a Kelet-Európából beván-dorolt zsidóság teszi ki. Innen nem messze már palesz-tin települések találhatók. Éles határvonalak, évtizedes véres konfl iktusok húzódnak a két oldal között . Tatár György fi lozófus, aki az izraeli oldalról szemléli ezeket a mély szakadékokat, egyik könyvében megosztja az olvasóval ezzel kapcsolatos érzését:

„Amikor évtizedek óta nem látott bukaresti barátnőm először vezetett körbe Gílóban, Jeruzsálem hatalmas, új déli elővárosában, az egyik – mély völgyre nyíló – utca végénél hirtelen megállított , és a nem túl távolba muta-tott : ne menjünk tovább, mondta, az ott már Betlehem. A környező falvakkal együtt mindenhol arabok lakják.

10

– Mi lenne, ha továbbmennénk? – kérdeztem. Esetleg leszúrnának, válaszolja tárgyilagos közönnyel.”1

Társadalomkutatóként, az ELTE kulturális antropo-lógus hallgatójaként éppen abban a világban töltött em el több mint másfél évet, amiről a „tárgyilagos közöny” nyilatkozott . Ennek a veszélyes terroristafészekként lefestett területnek az emberi és közösségi viszonyai közé szeretném most meghívni olvasóimat. Mi mást mondhatnék? Ereszkedjünk le bátran a palesztin falvak világába, nézzük meg onnan szemlélve, milyen arcát mutatja a valóság!

Temetésen – Ki kit fi gyel?

A kávézó közelében álldogáltam, és vártam, hátha arra jön egy ismerősöm. Bárki, csak beszélgetni lehessen vele. Nem volt túl eredményes a várakozás, leültem egy bezárt bolt előtt és unatkoztam tovább. Már épp meg-találtam az útpadka legkényelmesebb sarkát, amikor egyre hangosodó éneklésre lett em fi gyelmes. Nem ér-tett em, mi lehet az, de a dallam és a hangfekvés a temp-lomból volt ismerős. Akkoriban már túl voltam egy-két vasárnapi liturgián, és kezdtem megszeretni az ortodox keresztény énekeket. A kórus mindig az ikonosztáz jobb oldala előtt áll, a tömjénillat és a többszólamú éneklés súlyos komolyságot ad a szertartásnak. Most azonban az utcán voltam, távol a templomtól, ezért nem tudtam, mire véljem az egyre közeledő énekfoszlányokat.

Fél perc elteltével egy nyolcvan-százfős menet jelent meg a domb tetejéről leereszkedő utca végén. Legelöl egy férfi haladt, maga elé emelve egy koporsó fedelét,

11

utána egy keresztvivő fi atal fi ú, őket követt e a nyitott koporsó, melyet a férfirokonok és ismerősök vittek. A koporsóban egy idős asszony holtt este feküdt, csak az arca és az összekulcsolt kezei látszott ak, testét virágok fedték. Élénken emlékszem a néni arcbőrének és kézfe-jének kékeszöld színére. Később hallott am csak, hogy valamilyen légzési elégtelenség miatt halt meg.

A koporsót egészen az ortodox temetőig kísérte két pap, a kórus és a gyászoló férfi ak tömege. Egyetlen nőt sem lehetett látni között ük. Ez itt nem szokás. Az asz-szonyok a templomban búcsúznak el a felravatalozott halott ól, néha a templom lépcsőjéig követik zokogva szerett üket, de onnan már csak a gyászoló férfi ak me-hetnek tovább a temetőbe.

Megilletődött en próbáltam félrehúzódni a felém tar-tó menet útjából, de két ismerős arcot is felfedeztem a koporsót kísérő csoport közepén. A fi atalok, akikkel ko-rábban már váltott am pár szót, azonnal felfi gyeltek rám, és integetni kezdtek, hogy tartsak velük. Eleget tett em a hívásuknak, de nem éreztem jól magam, nagyon za-varban voltam.

Bár ott létem legfőbb célja az volt, hogy minél többet megértsek ezeknek az embereknek az életéből, nyo-masztó volt, hogy egy vadidegen asszony temetési szer-tartásába keveredtem. Mindössze néhány hete érkeztem a városba, a palesztin közösséggel való ismerkedés leg-elején tartott am. Társadalomtudomány, kutatás, idegen kultúrák megismerése. Az ezekhez hasonló nagy sza-vak helyébe sokkal inkább a kínosság érzése lépett . Ezt ráadásul az is tetézte, hogy látványosan kívülállónak voltam öltözve. Míg a koporsót kísérő férfi ak általában egyszerű, sötét ruhát viseltek, addig én egy kopott , zöld

12

katonai nadrágban, narancssárga kapucnis pulóverben, fényképezőgéppel az oldalamon szerett em volna látha-tatlan lenni. Nem arra készültem, hogy aznap valakit én is elkísérek utolsó útján. Talán túlzás, de úgy éreztem, mindenki engem fi gyel a szeme sarkából.

Mindezek ellenére lekötött a nyitott koporsó látványa és az éneklő kórus hangja. Figyeltem, ahogy mások is csatlakoznak a menethez a környező utcákból, ahogy egyesek néma csöndben, mások cigarett ázva és halkan beszélgetve haladnak együtt , és ahogy a bajuszos rendőr megállítja a főút forgalmát, hogy elvonulhasson a tömeg. Próbáltam követni az apró részleteket, de közben egyre kínosabban éreztem magam. „Mit keresek itt ? Hogy jövök én ehhez? Biztos, hogy tolakodó idiótának néznek az emberek.”

Amikor beléptünk a temető falai közé, azonnal elkez-dődött a szertartás. A betonszarkofágok között , a temető kisebb, falakkal körülhatárolt terében az emberek össze-tömörültek, és nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon intim dologba csöppentem. Amikor észrevett em, hogy nem mindenki követi a szertartást, kicsit megkönnyeb-bültem. A férfi ak egy része szétszéledt a temetőben. Voltak, akik félrehúzódtak beszélgetni, mások pedig elindultak, hogy felkeressék ismerőseik, családtagjaik sírjait. Én is felhatalmazva éreztem magam arra, hogy kicsit félrehúzódjak. Igyekeztem olyan emberek társa-ságát keresni, akiket legalább arcról ismertem, és felté-teleztem, hogy számukra sem vagyok teljesen idegen. Ez adott egy kis biztonságérzetet. Nem az emberektől féltem, hanem att ól, hogy a tájékozatlanságomból faka-dó tapintatlanságommal megbántok másokat. Ismerő-sök közelében kevésbé éreztem magam idegennek, és tudtam, hogy elég csak őket utánozni, hogy ne kövessek

13

el olyasmit, amivel, ha tudtomon kívül is, de megbot-ránkozást válthatok ki. Mindig is úgy éreztem, hogy az egyik legnagyobb faragatlanság megsérteni a szakrális terek viselkedési szabályait, a temetőkét különösen.

A temetőben téblábolók között felismertem a város egyik hírhedt öreg kártyását. Abu Maszári – természe-tesen szereplőim neveit megváltoztatt am – állandóan a kávézóban volt több idősebb férfi val, s mivel eleinte nekem is ez volt a „törzshelyem”, korábban is váltott unk már néhány szót egymással. Vele tartott am, csak hogy legyek valaki mellett . Persze szimpatikusnak is találtam az öreget: rett entően ráncos arcán volt valami a kártyá-sok gyanakvásából, és mindig úgy állt a szeme, mintha egy kicsit már ivott volna. Szerett em fi gyelni, miközben kártyázott , mert apró dolgok is rett enetesen fel tudták bosszantani, és olyankor rögtön hadonászni, méltatlan-kodni kezdett , kiabált, és a kártyalapokkal csapkodott .

Alighogy mellészegődtem, máris a családjáról kez-dett mesélni – ennek roppant megörültem, mert tudtam, hogy a személyes történeteken keresztül tanulhatok a legtöbbet a közösségről. Nem kellett hozzá sok, a család halott aira terelődött a szó, s Abu Maszári a velünk szem-ben lévő sírokra mutatott , és kezdte sorolni kedves roko-nainak nevét. Miközben mesélt, szeme megtelt könnyel, és sírni kezdett . Én viszont szólni sem bírtam. „Mit csi-náljak, vigasztaljam? Mondjak egyáltalán bármit is ennek az idős embernek, aki lehet, hogy azt sem tudja, hogy hívják ezt a fura alakot ebben a még furább narancssárga pulóverben?” Inkább nem mondtam semmit, csak álltam mellett e és próbáltam nagyon együtt érzően nézni rá és a sírokra. Gondoltam, ez minden nyelven ugyanazt jelenti.

14

Valamelyest megkönnyebbültem, amikor egy másik – számomra addig teljesen ismeretlen – idős ember lépett mellém és hívott , hogy üljünk le az egyik kőpadkára, és beszélgessünk egy kicsit. Ekkoriban szinte alig be-széltem még arabul, a kötelező tiszteletkörökön és néhány alapvető kifejezésen, leginkább trágárságon kívül nem tudtam semmit. Az öregnek ez nem jelen-tett gondot, tökéletes brit angolsággal szólalt meg. Sok mindenre számított am a hajlott hátú, botjára támasz-kodó, a tradicionális piros-fehér mintás beduin kufi jját (fejkendőt) viselő idős férfi től, csak erre a választékos angolságra nem. Később kiderült, hogy gyerekkorában – ami kor Palesztina még brit mandátumterület volt – olyan iskolába járt, ahol többnyire angolul folyt az ok-tatás. Ebből és az arcát és kezét behálózó sűrű, mély ráncokból kiindulva, nyolcvanöt évesnek saccoltam. Nagyon szimpatikus volt, ahogy Palesztinában az idős emberek általában. Ültünk a temetőben és beszélget-tünk, illetve én hallgatt am, ő beszélt. Nem tudtam, mit kezdjek azzal, amit mond. Vajon gúnyolódik vagy csak viccelődik?

„– Tudod, neked kéne lenned itt a polgármesternek.– Ezt nem értem. Hogyhogy?– A mi polgármesterünk fennhordja az orrát és nem beszél

senkivel. Én fi gyelem, hogy te mit csinálsz, és látom, hogy egész nap az utcán vagy, és az emberekkel beszélgetsz. Ilyen polgármester kellene nekünk.”

Már nem emlékszem pontosan, mit feleltem, de zava-romban biztos valami tréfával próbáltam elütni a dolgot. Eddig azt gondoltam, senki nem ismer, most pedig egy ismeretlen idős férfi ilyeneket mond. Tényleg fi gyelnek a szemük sarkából.

15

Közben a szertartásnak vége lett , és mindenki a kij á-rat felé indult. Nem kapkodtam el a dolgot, még min-dig láthatatlan szerett em volna lenni. Hamar rájött em, hogy ennek egyik leghatékonyabb módja, ha csöndben, félrehúzódva kivárom a sorom és nem állok be a nyo-makodók közé. Akit csak lehetett , magam elé engedtem, de nem értett em, miért halad olyan lassan a sor. Befelé mintha sokkal gyorsabb lett volna. A temető magas kő-kerítésétől és a kaput eltorlaszoló férfi ak vállaitól nem látt am, hogy mi történik az utcán, miért vánszorgunk ilyen komótosan. Csak annyit tudtam megfi gyelni, hogy az emberek a kapun kiérve lassan, egymás után, kivétel nélkül jobb kéz felé indulnak el. „Mi lehet ez?”

Amint átléptem a temetőkapu küszöbét, minden vilá-gossá vált. Borzalmasan éreztem magam. Nem tehett em mást, muszáj volt nekem is jobbra indulnom. A halott asszony férfi rokonai felsorakoztak a temető kőfala mel-lett : férj, testvérek, idős fi aik, unokák, unokatestvérek. Voltak, akik mély szomorúságban és gyászban, és voltak akik – talán a távolabbi rokonok – inkább csak zavartan álltak a sor végén. A temetésen megjelent férfi ak egye-sével haladtak, hogy kifejezzék részvétüket az összes felsorakozott rokonnak. Kezet fogtak, és a legtöbben meg is ölelték egymást, közben mindenki ugyanazt a mondatot mormolta, de ezt csak fél füllel hallott am. Va-lójában csak arra fi gyeltem fel, hogy mondanak valamit, hogy pontosan mit, arról fogalmam sem volt. Egyvalami azonban egyértelmű volt: a temetés legnyilvánosabb és mégis legintimebb pillanatához érkeztünk, a személyes részvétnyilvánításhoz.

Nem volt kiút, nekem is mennem kellett . Rett entően kínos volt az egész, de elsomfordálni nagy tiszteletlen-

16

ség lett volna. Ott álltam zöld katonai nadrágomban, narancssárga kapucnis pulóveremben, oldalamon egy fényképezőgéppel, és haladni kezdtem a sorban. Egyen-ként kezet fogtam tizenkét gyászoló férfi val, akiket még csak látásból sem ismertem, és gondolom ők se tudták, hogy mit keres itt ez az idegen.

Hogy pontosan hogyan szól a részvétnyilvánító mondat, akkor még nem tudtam, de próbáltam valami hasonlót mormogni én is. Ott úgy éreztem, hogy sike-rült, de azóta tréfás természetű barátaim azt terjesztik rólam, hogy tudatlanságból az esküvőkön is használatos Mabrúkot mondtam, vagyis gratuláltam a gyászoló ro-konoknak az együtt érzést kifejező Allah jarhamhá helyett . Ez persze nem igaz, de barátaim a mai napig nagyon szórakozatónak találják, ha így adhatják elő a történetet.

Az ismeretlen halott asszony tizenkét ismeretlen férfi -rokonával fogtam kezet, mormogtam valamit, de a gyász és együtt érzés helyett leginkább csak ij edtség tükröződ-hetett az arcomon. Mire a részvétnyilvánítás végére értem, nem tudom, hogy falfehér voltam-e vagy pap-rikavörös, de az biztos, hogy hideg verítékben úsztam.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott , ahelyett , hogy lélegzet-vételnyi időre, de legalább egy kávéra elbújhatt am volna a világ elől, hogy egy kicsit kifújjam magam, a városi élet tovább sodort.

Az öreg bácsival, Abu Sádival a temető fölött i főúton ismét összetalálkoztunk, és újra beszélgetésbe elegyed-tünk. Mentem mellett e, ő lassan csoszogott a botjára tá-maszkodva, és nekem is jólesett a lassú tempó. A város utcái nagyon meredekek, nem könnyű séta közben be-szélgetni szapora zihálás nélkül.

17

Nem emlékszem, hogy mi volt az a téma, ami ide ve-zetett – de talán nem is volt semmi előzménye –, az idős ember komoly hangon és komoly arccal egyszer csak annyit mondott : „Vigyázz, mert vannak a városban olyanok, akik nem bíznak benned, azt hiszik, valami izraeli kém vagy!”

Elnevett em magam. Persze magamon nevett em kí-nomban. Eleve annyira abszurd volt az elmúlt néhány óra, hogy ilyen felvetésre nem is reagálhatt am másként.

„Vannak, akik itt engem izraeli kémnek néznek?” – kér-deztem vissza hitetlenkedve. De Abu Sádi arcán látszott , hogy ezútt al egyáltalán nem viccelt, ezért úgy éreztem, valami magyarázatot kell adnom. Két dologba tudtam kapaszkodni. Az egyik a saját logikai rendszerem érve-lése volt: „Miért is küldene egy palesztin városba kémkedni Izrael egy olyan huszonéves magyar egyetemistát, aki még arabul is alig-alig ért valamit?” – kérdeztem az öregtől. A másik reakciómban már egy picit az is benne volt, hogy kezdtem érteni azt a helyi közösségi rendezőelvet, amely szerint, „ha nem tartozol senkihez, ha nincs családod, akkor védtelen vagy.” Ezért én is az ott ani vendéglátóm mögé bújtam: „Ismeri a Doktort?! Nála lakom és apámként tisztelem. Csak nem gondolja, hogy a Doktor befogadna egy kémet?”

Úgy tűnt, ez a kett ős érvelés nagyon is érthető az öreg számára, de ami a legfontosabb volt, hogy saját maga-mat is meggyőztem arról, hogy tényleg semmi értelme annak, hogy engem bárki is izraeli kémnek nézzen.