borbely szilard - nincstelenek

Kalligram

BORBELY_Nincstelenek 2013 maj 101 1BORBELY_Nincstelenek 2013 maj 101 1 2013.05.10. 21:27:332013.05.10. 21:27:33

BORBÉLY SZILÁRD

Nincstelenek

BORBELY_Nincstelenek 2013 maj 102-3 2-3BORBELY_Nincstelenek 2013 maj 102-3 2-3 2013.05.10. 21:27:432013.05.10. 21:27:43

BORBÉLY SZILÁRD

NincstelenekMár elment a Mesijás?

KALLIGRAM2013


© Borbély Szilárd, 2013ISBN 978-80-8101-706-3

2•3•5•7•11•13•17•19•23•29•31•37•41•43•47•53•59•61•67•71•73•79•83•89•97•101

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta


9

Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Visszük az ebédet. A földhányáson megyünk. Mi úgy hívjuk, gorond. Az Ogmand goronda. Erre já-runk, amikor az erdőre megyünk fáért. Néha a Szomoga laposa felé kerülünk, hogy a Kaboló-úton mehessünk. Mert az nem olyan sáros. Mi úgy mondjuk, pocsétás. Máskor a Gróferdején keresztül, végig a Pallóúton. Anyám feje ken-dővel van bekötve. Mi keszkenőnek mondjuk. Az asszonyoknak be kell kötni a fejüket. A vén-asszonyok az álluk alatt csomózzák meg. Nekik feketét kell hordani. Az anyám kendője színes. Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű háromsarkos kendőt visel. Fehér alapon kék -pöttyös kendőt. A kölcsei vásárban kapta apám-tól a múlt évben. Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesz-tenye vöröses. Ősszel szoktuk gyűjteni a nővé-remmel. A faluban egyetlen gesztenyefa van. A Barkó czy-major helyén maradt meg. A többit kivágták a háború után. A mindig vizes földben


10 11

csak a nyárfák bírják. Na meg a fűzfák. Mi úgy mondjuk: fi cfák. Tavasszal könnyű sípot, fi c-fasípot csinálni. Azt fújjuk, hogy bosszantsuk anyánkat. A kutyákat meg a szomszédokat.

Ősszel el szoktunk szökni az egyetlen geszte-nyefához a Kepecgyepjén túlra. A kertek alatt lopakodunk. A hatalmas fa ötujjú levelei nyár végén száradtan hullnak le. Mintha óriások le vágott kézfejei hevernének az avarban. Ta-vasszal virága fehér gyertya. Zöld kopáncsa sün disznó. Gyufaszálból csinálunk neki lábat. Anyámtól elkérjük az elgyújtott gyufaszálakat. Csak anyánk nyúlhat a gyufához, mert az pu-lyának nem való.

„Kés, villa, olló, pulya kezébe nem való”, kán-tálja anyám.

„Mert mi vagyunk az urak. Máma már a nép az úr. A tegnapi kizsákmányoltak. Most mi zsákmányoljuk ki a kulákokat… Ha nem tetszik, untetszik! Oszt punktum”, mondják az egykori zsellérek.

„Könnyű nekik, mert egy vasszeget se vittek be a közösbe”, mondja nagyapám, aki legjobban a lovait sajnálja. „Csak kivisznek belőle.”

„Mert ezek szeretik a potyát”, súgja undorral.„Csak prédálni tudnak”, mondja. „Mindent fel-

prédálnak. Gyarapítani, azt nem tudnak.”A gazdák a lovakat sajnálták a legjobban.

A föl det se annyira.

A lovakat helyettük kínozták a téeszben. Ki-hajtották belőlük a lelket.

„Megszakadtak. Megdöglöttek idő előtt. Oszt mi haszna volt?”, szokta mondani nagyapám.

Az új urak türelmetlenek voltak és erőszako-sak. Mindenkit elvtársaknak szólítottak. Új kö-szönést találtak ki.

„Ezeknek már az apjuk is senki volt. Azok is csak a potyát lesték”, dörmögi.

„Előre!”, mondják az elvtársak adjisten he-lyett. És folyvást a haladásról beszélnek.

„Haladni kell a korral, elvtársak, haladni! Azt termelünk, amit akarunk. Ha gumipitypang, hát gumipitypang. Ha rizskását, akkor rizskását. Az lesz, amit a párt akar. Amit Sztalin elvtárs meg Rákosi elvtárs mond, az szentírás. A természe-tet, elvtársak, le kell győzni”, ismételgették a jel-szavakat a brigádvezetők a korareggeli eligazítá-sokon a didergő embereknek. Közben egy-két kupica pálinkát kapnak be.

„Elvtársad neked a radai rosseb”, morogja ilyenkor a bajsza alatt nagyapám, hogy ne hall-ják. De hogy azért hallják. Legalábbis tudják.

„Na-na, vigyázzon a szájára”, morognak az új urak. De ők se akarnak bajt. Volt elég belő-le. A kulákokat már visszaengedték a táborból. A legtöbben utána elmentek. Nem bírtak a fa-luban maradni. Nem is bánták, hogy nem kell a szemükbe nézni többé.

A díszfákat kivágták, a majorsági épületeket elbontották. A majorsági gesztenyefasor helyére


12 13

épült a Pártház. Az uradalomról mindenki hall-gat. Mély csend van.

„A parasztok nagyon tudnak hallgatni”, szok-ta mondani anyám.

A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hall-gatunk, az nincs. A múltat végképp eltörölni…, éneklik a kántor vezetésével, akár a temetéseken.

Anyámnak napközben kontyban van a haja. Ha leereszti, akkor éjszaka lesz. Én szoktam fésülni. Szeretem fésülni. A szarufésű széles rései között siklanak a csillogó szálak. Fénye-sek, mint az éjszaka. Csillagos az ég és jó szaga van. Fű szaga. Kenyér szaga. Tej szaga. A sza-rufésűtől undorodom. Leölt állatokra emlékez-tet. Mindig fekete kosz van a résekbe ragadva. A zsíros korpa és a por rakódik le, az tapad így össze. Az asszonyok kontyba tekerik a hajukat a kendő alatt. Szarucsattal fogják össze. Nap-pal az anyám haja is el van rejtve. A nővéremé még nem. Szombatonként mossuk a hajunkat. Este a konyha földjére tesszük a mosótekenőt. A platton forralunk vizet, aztán egymás után fürdünk benne. Előbb a nővérem, majd én, vé-gül anyánk. Mindannyian olajsamponnal mos-suk a hajunkat. A literes fazékkal öblítjük le. Ettől egyforma a szagunk.

Amint belépek az ajtón, egyből érzem. Má-soknál másféle szag van. Most rőzséért megyünk

az erdőre. Sötét kendő van anyámon. Vastag gyapjúkendő. A vastag szürke kendője. Most ő is az álla alatt kötötte meg, mint az öregek. Hogy melegítse a fülét. Mert még hideg van. Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zseb-re dugom a kezem. Mindig cipel valamit. Ilyen-kor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm. Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó len-ne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyan-kor meg azt nem szeretem.

„Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, mondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az.

Megyünk a járdán, és didergek. Mindig dider-gek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét bele-döföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok vé-gig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve


14 15

ugatni. Néhány kutya a kerítés túloldalán kísér bennünket, míg el nem hagyjuk a portáját. Ezek az ideges kutyák. Mi úgy mondjuk, csihések. Vi-csorognak. Hófehér fogaikat mutatják. Toporog-nak. Remegnek a dühtől.

„Ne isztikéld üket”, mondja anyám. „Nem isztikélem”, válaszolom és behúzom

a nya kam. A szemem sarkából anyám kezét fi -gyelem. A bal oldalán állok. Bal kézből nem szo-kott ütni. Fellélegzek.

„Ne hazudjá”, mondja.„Csak a pókhálókat ütögetem”, mondom.

Anyám nem szól semmit, durván maga felé ránt. És megszaporázza a lépteit.

„Te rosszpára”, mondja. Ilyenkor nem harag-szik, amikor azt mondja, hogy rosszpára.

A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő. A nővérem a Nagy. Ő a lány. Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas. Ő a Kicsi. Így szólítanak bennünket.

„Rőszöljétek a Kicsit”, mondja anyám. Vagyis ringassuk és altassuk el. Számolom a ringatá-sokat. Egy, kettő, három. Ezek az első számok, amelyeket megtanultam. Tízig már rég tudok számolni. A tojásokon gyakoroltam. Nem szo-kott tíznél több tojós tyúk lenni.

Anyám mindig megszámoltatja velem a to-jást, hogy a tyúkok aznap hányat tojtak. Reg-gel megtojózza a tyúkokat. Egyenként dobálja

ki a tyúkólból őket. Bal kézzel összefogja a két szárnyukat, magához szorítja és a jobb mutató-ujjával benyúl a tyúk seggébe. Már ott várako-zik a tojás, ki lehet tapintani ujjal. Megszámol-ja, hogy hány fog tojni aznap, és nekem elő kell keresnem mindegyiket estig, mire lemegy a nap. Télen nagyon kell sietni, mert hamar sötétedik.

Ha nincs annyi, amennyit anyám számolt, akkor veszekszik velem. A nővéremnek más dolga van, vele másért szokott veszekedni. Délre megtojnak a tyúkok. Ebéd után kezdem keresni. Tudom már, hol szoktak elbújni, mert el akar-ják rejteni. Nem kotlósok, nem ülnek rajta, csak elrejtik. A kazalba, a farakás alá, a fészer mögé. A tojó ládába csak néhány ül be, pedig oda van nekik készítve.

Egy ideje már nekem kell csinálni a tojózást is. Hányingerem van, mert tyúkszaros az ujjam. A körmöm szélébe beeszi magát, hiába mosom. De az benne a jó, hogy anyám nem tudja, hogy aznap hány tojás lesz. Mindig eggyel kevesebbet mondok. Ha mégis több, egyet elteszek másnap-ra. Egyet mindig elteszek tartaléknak másnapra. Így anyám nem tud veszekedni.

„Biztos?”, azt szokta kérdezni. Látszik rajtam, hogy hazudok.

Amikor hét tojás van, annak örülök. A hetes számot szeretem. Meg a hármat.

Ha összeadom, pont tízet kapok. Eddig tudok elszámolni.


16 17

A föld még szürkésfehér a fagytól. Megyünk az úton, amelyet összevágtak a szekérkere-

kek. A sárba mély barázdákat vágtak. Most a fagy miatt nem ragad. Mindenütt nagy sárdarabok vannak. Mi görnek mondjuk. Mindegyikbe be-lerúgok. Porzanak és szétomlanak. Vagy odébb gördülnek. Néha megfájul a lábujjam. De ez is jó, mert legalább nem zsibbad. Amíg fáj, addig jó. Kopott a cipőm. Nem sínadrág van rajtam, hanem a vékonyabbik. Meg a kinőtt kabátom. A nővérem levetett sála és sapkája. A lábamon kapca van. A kapcarongy folyton elcsúszik a he-lyéről. És ha elcsúszik, akkor még jobban fázik a lábam. Mindig fázik, mert ügyetlen vagyok. Nem tudom a kapcát szorosan feltekerni és a vé-gét hátul a lábszárnál visszadugni az utolsó réteg alá. Ha jól csinálnám, akkor nem csúszna szét. Akkor nem fázna. Anyám nem ér rá, hogy ráte-kerje a lábamra a kapcát.

„Nagy fi ú vagy már. Tessék megtanulni”, mondja, amikor segítséget kérek.

Megyünk a fagyott járdán, a deres gaz közt. Már nincs hó. De még minden fagyott. A kis-kertek csapzottak és feldúltak.

„Szedd a lábad”, szól rám.A bal kezem fázik. A jobbot fogja anyám.

Nagy keze van. A bőre kemény és repedezett. A körmei koszosak, mint mindenkié. A férfi -ak bicskával vágják a körmüket. Anyám a Kicsi körmét le szokta rágni, hogy ne karmolja meg magát. Az én körmeim is koszosak. Ha unatko-

zom, kipiszkálom alóluk a fekete koszt. A fejés, a mosás, a kormolás, a hamuzás miatt kireped a bőr, beszakad a köröm. Anyámnak csak a kéz-feje puha és párnás.

„Fázik a lábam”, mondom.„A te bajod”, dünnyögi, de igazából nem fi -

gyel.„De fázik a lábam, ésnyám”, mondom, „na-

gyon fázik. Vegyen fel, ha Istent ismer.”„Gyere a lábodon, nem bírlak máel”, mondja,

de érzem, hogy másutt jár az esze. Ez bosszant. Mérges vagyok.

Haragszom rá, mert nem akar velem foglal-kozni. Azt akarom, hogy csak velem foglalkoz-zon. Belerúgok a betonba. Lehorzsolom a cipőm orráról a barna festéket. Nem veszi észre. Vagy nincs kedve megverni. Máskor azt szokta mon-dani, hogy „Dögölnél meg te is! A brant egyen meg...”

„Majd kapsz otthon”, sziszegi a fülembe. Mi úgy mondjuk, otthol. Aztán otthol sírva ver a felmosóronggyal. Szívja az orrát közben. A kézfejével törli a taknyot. Ez a rongy a felmo-sóvödörben ázik mindig, hogy kéznél legyen, ha koszt, kiloccsanó moslékot, macskaszart kell fel-törölni. Meg a ganét, amely a cipőnkről potyog le. Ezért folyton büdös a vize. A felmosórongy a nővérem elszakadt mackónadrágja. Indigókék. Belül bolyhos. Jól megszívja magát, amitől ne-héz. Anyám sosem csavarja ki rendesen, úgy ver vele. Nem fáj annyira, amennyire ordítok. A nő-


18 19

vérem is így szokta. Tőle tanultam. Anyám meg dühödten csapkod a ronggyal.

„Brant egyen meg”, szipogja. „A brant egyen meg téged is”, mondja. De közben sír. Tudom, hogy ilyenkor magára gondol, meg erre a falura, amelyben lakunk. Nem haragszom rá, nem fáj. Megszoktam már.

A macska retteg, mégis beszökik a szobába. A seprűtől fél a legjobban, amely az égre

nyíló ajtó mellé van állítva. Folyton éhes. Min-dig valami ennivaló után kajtat. Az egerek mi-att, amelyeket a vályogfalból nem lehet kiirtani, anyám megtűri a lakásban, de nem szereti. Fur-csák a macskák. Eltűrik az embert, de nem sze-retik. Anyám sem szereti a macskát. Csak a fás-ládában nem bántja. A tűzhely alatti ládában szokott melegedni. Reggel beengedi, este kizárja. A macskától anyám igazából undorodik. Néha valamitől megy a hasuk, felfúvódnak. Ilyenkor befosnak a szobába. Anyám megérzi a szagot, és megfogja a macskát.

„Az orrát kell beleverni”, mondja nekünk. A nyakánál megfogja, undorral veri bele a macs-ka fejét a saját szarába. Az állat menekülne, ka-pálózik. Anyám nem engedi.

„Engedje ésnyám! Ne bántsa már szegény pá-rát”, kiabáljuk. De anyám nem hagyja abba.

„Egy életre meg kell tanulnia, hogy ide ne szarjon”, sikítja. Undorodik a macskától. Én pe-

dig undorodok a szartól. Csak amikor a macska már karmol és vinnyog, akkor engedi el. A sep-rűvel üldözi. Teljes erejéből nagyokat húz rá.

„Dögöljél meg, nekem nem fogsz te is ide-szarni”, mondogatja és a seprűvel veri az állatot.

A macska pánikban van, összevissza rohan-gál. A nővéremnek sikerül jókor kinyitni az aj-tót, és a macska kirohan.

Folyton éhesek. Keveset kapnak a macskák.„Keressenek maguknak enni”, szokta monda-

ni anyám. „Van egér elég. Madár, bogár a kert-ben. Szedegessen.”

Girhesek voltak. Egyszer láttam az egyiket a veteményes kertben, a káposzták közt, furcsa hangot adott. Nem vette észre, hogy már egész közel mentem hozzá. A hátát láttam, erőlködött. Ez a macska sosem itta meg a tejet, nem ette meg azt, amit kapott. Közel mentem az erőlködő macskához, akkor láttam, mit csinál. Előre ha-jolva hányt.

Egy békát próbált meg lenyelni, csak a lábai álltak ki a szájából. Küzdött a nyeléssel. Nem hallott, nem látott. A békával volt elfoglalva. Hányingerem lett, olyan váratlanul ért a látvány. De nem tudtam levenni a szemem róla. Egy ideig küzdött, aztán feladta és kezdte kihányni. Vinnyogva visszaöklendezte. Az egész test üte-mesen rándult össze. Lassan tűntek elő a mellső lábak. Közben néha pihent. Sokáig tartott, amíg felöklendezte összeszűkült torkán keresztül a túl nagy falatot.


20 21

Miután kipottyant a béka, megrázta magát és ugrálva eltűnt a káposztalevelek között.

„Nem bírom ezeket megszokni”, mondja anyám a falubeliekről. „Utálom, hogy nem für-denek. Nem is mosdanak. A fogkrémről azt se tudják, eszik-e vagy isszák. A gyerekeik koszo-sak, kutya se törődik velük. Csak elengedik őket, mint Isten a legyet. A boltban meg olyan büdös van, majd felfordulok…”

Anyám mindig elégedetlen. Folyton mos. Sú-rol a gyökérkefével. Takarítja az egyetlen szobát, amelyben mindannyian laktunk. Két ágy van benne, hosszában a hátsó fal mellett. A két ágy között épp annyi a hely, hogy én még beférek. A két ágytámlán feltolom magam. Erős a karom. De a saslengést még nem tudom. Azt gyakorlom. Ott szoktam lengeni, amíg anyám a nővéremmel tanul az asztalnál. Egy asztalunk van. A nővé-rem nem szeret tanulni. Azt mondják róla, hogy „nehéz a feje”. Egykedvűen néz maga elé és csak azt várja, hogy vége legyen. Hogy felsírjon az öcsénk, vagy bekiabáljon valaki az utcáról. Hogy kifusson a tej. Mindegy, csak véget érjen ez az egész. Néz maga elé. Nem szólal meg.

Makacsul hallgat. Úgy tesz, mintha a könyvet nézné. De nem azt nézi. A Himnuszt tanulja. Én már tudom a második versszakot is, csak nem értem. Bendegúznak vére… Nem tudom, kicso-da Bendegúz.

A konyhaasztal közepén most a könyv van. Az asztal kihúzható lapjába két alumínium mo-sogatómedencét építettek. Mi úgy mondjuk, alumónium. De nem használjuk. Csak disznó-öléskor vesszük ki. Az asztalhoz tartozik még két hokedli. Az egyik fi ókos, abban tartjuk a cipő-kefét, meg amivel ki kell fényesíteni. A rongyot és a Csillag márkájú cipőpasztát a lapos fém-tégelyben. Fekete és barna színű. Ennek a lefe-lé fordított tetejével mázolja fel anyám a szoba földjét minden tavasszal. Van még egy konyha-szekrényünk, egy karos ruhásládánk, amelynek a tetején szoktunk ülni. Rongypokróccal van letakarva. Meg a platt, amellyel télen fűtünk is, nyáron csak főzünk. A ház fala vályog. Föl-des háznak mondjuk, mert a küszöbön belül is föld van. Döngöltföld. Tavasszal anyám min-dig felmázolja. Lószart kevés agyagos földdel és polyvával kever sűrűre. Kemény kéreggé válik, amikor megszárad, ha elég sok benne a lószar. A mázolt földre szurkosvásznat teszünk, ott jár-kálunk a legtöbbet, a szoba közepén, a konyha-asztal körül. Azon történik minden. Az egész „kurva életünk”, ahogy anyám szokta mondani. Ott eszünk, és ott mos anyám. Ott dagaszt és ott kopasztja a csirkét. Ott írjuk a házi feladatunkat. Néha ott olvas fel nekünk anyám.

A nővérem alszik apámmal, én meg az anyám-mal. Nemrég egy bölcső került még a mi ágyunk mellé, hogy anyámnak kézre legyen éjszaka, ha sír benne az öcsém. Meg éjszakára oda tesszük


22 23

az egyik hokedlit is. Anyám álmosan morog, ha sír a kicsi. Olyankor fél kézzel kinyúl és álmában ringatja.

„Már megint rosszat álmodott”, gondolom magamban. Én gyakran álmodok rosszat. Ilyen-kor be szoktam pisilni. Reggel anyám dühöng. Mérgesen csapkod. Néha kapok egy-egy taslit, amikor a lepedőt húzza át. A surgyészalmát csak ritkán cseréljük.

„A pulyahúgy nem büdös”, mondja apám. „Azt én tudom”, mondja anyám. „Nincs annyi szalmánk, hogy folyton cserél-

gessük. Majd csak elhagyja. Pulyakoromba én is bepisiltem”, teszi hozzá.

„De én fekszem rajta, nem te”, felesel anyám. „Akkor küldd át hozzám”, mondja apám. Ezért néha az apám ágyában alszom. A nő-

vérem meg anyámmal. Ilyenkor sokáig ébren vagyok. Apám horkol és büdös. Mindig ciga-rettaszaga van. A gépzsírt érzem a bőrén, meg a benzinszagot. A benzint szeretem, a gépzsírt utá lom. Sokszor sör- és pálinkaszagot áraszt. Ápo rodott korcsmaszagot. Ilyenkor ájultan al-szik, és amikor fordul, rám fekszik. Alig tudom kihúzni alóla a kezem vagy a lábam.

De nem sokáig kell apámmal aludnom. A nő-vérem ugyanis már nagy, és vele kényelmetlenül alszik anyám. Nem férnek el. Anyám visszahív, azt reméli, hogy nem pisilek be újra. Telnek az évek, de én még mindig elfelejtek felkelni és ki-húzni az ágy alól a bilit. Vagy időben kitámo-

lyogni álmosan a tornác mellé, hogy ott kön-nyítsek magamon a fal tövében. Reggel sötét folt van a földön, vagy nedves csorgás a vályogfalon, amelyet körben alul, ahol a lábazatot bécsikékre kell meszelni. Mások is így szokták. Nyáron még szaga is van, a melegben megbüdösödik. A nő-vérem mindig kicsúfol.

„Kis pisis, kis pisis”, mondja, és szamárfület mutat. Pedig ő a pisis. A lányok húgyosok.

De anyám legjobban a falubelieket utálta. „A parasztokat”, ahogy mondani szokta.

„A nagyapádék parasztok. Csak a földet imád-ják. Azt sajnálják, amit elvettek tőlük. Mindig csak a földre tudnak gondolni. Senkit se szeret-nek, semmit se tisztelnek. Csak a földet. Évekig képesek koplalni. Korpalevest esznek reggel, kor-palevest délben meg este is. A bika alatt borjút keresnek. Megbasznák a kecskét két fi llérért, még ha tudnák, hogy sose kapják meg, akkor is. Ku-porgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Szarrá gók. Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Nem emberek ezek. Parasztok…”, mondja meg-vetéssel és a végén a földre köp. Undor van az arcán, mintha poloskára harapott volna. A kert végében lévő málnásban néha bekapjuk a polos-kát a málnával. Utána sokáig kell köpködni. Aki még nem kapott be poloskát, az nem tudhatja, milyen. Keserű, mint az epe. Jó, hogy mi nem vagyunk parasztok.


24 25

Apám ma délelőtt jött haza. Amikor benyitunk, hogy köszönjünk neki, ránk ordít.

„Mars ki, szedjetek paszulyt”, mondja.„Csókolom, édesapám”, válaszolunk, de már

fordulunk is ki. Vesszük a szakajtó kosarat és indulunk le

a kertbe. Pedig aprók még rajta a hüvelyek.Apánk ilyenkor munkában szokott lenni.

Reggel korán elmegy, hatra kell a téeszben len-nie. Csak hallani szoktam, de nem látom, ami-kor felkel, veszi a munkásnadrágot, belelép a gu-micsizmába, szívja a fogát, krákog és köpköd. Vakarózik. Hangosan szívja az orrát.

„Adok a tehénnek”, szokta mondani. Aztán kitántorog az ólba. Félig még alszik.

A kút melletti vályúnál mossa meg az arcát. Közben fújja a vizet. Mindig fújja a vizet, ha mo-sakszik. A tenyerébe veszi, és amikor az arcához emeli, belefúj. Nem szeret mosakodni. Se a hi-deg, se a meleg vizet nem állhatja. Ha a lavórban mosakszik, elázik körülötte minden. Anyám szidja, de semmi sem változik. Nem tud más-ként mosakodni, csak ha közben fújtat, prüsz-köl, lobácsolja a vizet. Ezért inkább a vályúnál mossa meg az arcát. Hogy ne kelljen veszekedni anyámmal. Ujjheggyel a szeme környékét meg-nedvesíti, hogy felébredjen.

„Macskamosdás”, szokta mondani anyám meg vetően.

Amikor apám kimegy, még visszaalszom. Ko-

rán van. Néha anyám már ébren van ilyenkor. Amikor kenyeret süt, ő ébred a leghamarabb. Négykor kezdi. A villanyt felkapcsolja, a dagasz-tó tekenő már oda van készítve. Télen kell a lám-pa. Nyáron már dereng ilyenkor, akkor nem kell az áramot pocsékolni. Inkább vaklál. Anyám da-gasztás után ritkán dől le, amíg kel a tészta. Ta-karít vagy mosáshoz készül. Ilyenkor az enyém az egész ágy. Hétig még van három óra, ilyenkor alszom nyugodtan.

Apám fél hatkor elmegy. Estig nem látjuk. Néha még este sem, ha kocsmázik.

De ma délelőtt jön meg. Beköszön anyámnak.„Mi lesz ebédre?”, kérdezi.Anyám nem érti.„Te meg mit keresel itt? Tán csak nem kirúg-

tak?”, kérdezi.Apám nagy hangon beszél.Lemegyünk és a veteményes kertben nézeget-

jük a paszulyt. Aprók, zöldek még, szem sincs egyikben se. Még zöldbabnak is apró és túl gyen-ge. Az találjuk ki, hogy visszamegyünk és meg-kérdezzük, hogy tényleg le kell-e szedni.

Az ajtóban megtorpanunk. Apánk zihálása kihallatszik. Meg anyánk nyögése.

„Már megint veri”, súgom a nővéremnek. Megállunk és fülelünk. Belesünk az üveges aj-tón.

Anyám a konyhaasztalon hasalt, apám mö-götte csinál valamit. A munkásnadrágja lecsúsz-


26 27

va a bokájánál. Szőrös lábaszára világít. Fehér, mintha ki lenne hipózva. A nővérem kézen fog és húz el.

„Nem bántja”, mondja. „Basznak.”

Megyünk és hallgatunk. Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani, mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bon-tani. Egyben kell cipelni. Apám mindig rossz-kedvű. Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocs-mába. Mi korcsmának mondjuk. Körülszaros-nak is nevezik, mert lusták az emberek elmenni a budiig. Guszti csináltatott budit, mert a járás-nál azt mondták, hogy csináljon valamit a szaros kocsmájával. De hiába. A korcsma is a Rámpán van. Meg a bolt, de mi bótnak mondjuk. A Piri bótja. Ha nagy leszek, majd én is a kocsmába já-rok. Mert a férfi ak oda járnak. De még kicsi va-gyok. Még csak kuglipályához járunk a fi úkkal vasárnap délután. Az is a korcsma mögött van. A szeméttároló mellett. A bábukat állítjuk fel és a golyót visszük futva vissza a férfi aknak. Van, hogy két-három forintot is keresünk. A kocsmá-ba tilos bemennünk. Az asszonyoknak se szabad betenni a lábukat. Oda csak a férfi ak mehetnek. Az asszonyok a fi aikat szokták beküldeni.

„Mennyé má, hozd haza apádat”, mondják. A férfi ak mindig ott vannak estenként.

Vesznek egy üveg sört és kiállnak vele a Rám-pára. Köpködnek. Előtte bedobják a feleseket. Cigarettáznak. Krákognak. A nikotintól sárga a foguk. Néhány kitört verekedéskor.

A korcsma pultja pléhvel van borítva. A po-hármosó mellett állnak sorban az üvegek. A du-góból görbe fémcső kandikál ki. Ebből töltögeti a kocsmáros a kupicákat. Egymás mellé rak-ja ahányat kérnek, és a kuttyogó üvegből tölti a pálinkát. A férfi ak már ekkor mosolyognak. Ellágyulnak. Ilyenkor az arcuk tisztább lesz. A kemény vonások megereszkednek. A ráncok kevésbé feszülnek. A cserzett bőr kisimul. Alig várják, hogy felkaphassák a kupicát. Összefolyik a szájukban a nyál.

„Egésség! Egésség!”, kiáltják és hirtelen hajt-ják le.

Később félrészegen azt kiabálják, hogy „Isten! Isten!” Pedig ezt nem szabad mondani. A benn-fentesek szerint nincs Isten. A párttagoknak nem is szabad benne hinni. Minden héten jár-nak a pártházba és ott nem hisznek benne.

„Mi meg a Pinkáékhoz járunk”, szokta mon-dani anyám. Ott azt mondja a pap, hogy van. De apám nem biztos benne. Ezen néha vitatkoznak. Annak mindig veszekedés a vége.

„Hogy az istenfaszába nincsen?”, kérdezi nagy-apám.

„Ne káromkodjon maga, vénisten”, mondja ilyenkor Máli és röhög. Máli a nagynéném. Az


28 29

apám nővére. Az arca csupa ránc. „Ha nincs, hát nincs. Nem lehet minden. Ez nem kíván-ságműsor.”

„Nem úgy van itt, mint szegény helyen: hogy ez sincs meg az sincs. Nálunk semmi sincs”, mondja a viccet, és ezen mindenki röhög.

„Mondani könnyű”, mondja apám, „hogy nincs. De azok se hiszik, akik mondják. Mert a pulyát meg elviszik egy másik faluba. Minél messzebbre, hogy ott megkereszteljék sutyiba”, dohogja. „Istent csak a papok találták ki,” mond-ja végül apám.

Anyám nem hiszi, hogy ne lenne. Igazából apám se. De hallgat, nem akar vitát. Sose akar vitát. Inkább másra tereli a szót.

„Ezek is bort isznak, oszt vizet prédikál-nak…”

Anyám le akarja csendesíteni apámat.„Nekünk ezekhez semmi közünk, ez a párt-

emberek dolga. A bennfenteseké. Hadd mond-ják, majd megveri őket az Isten.”

A férfi ak félnek egymástól, ezért mennek es-tenként a kocsmába. Mert ha együtt vannak, ak-kor szemmel tudják tartani egymást. Az asszo-nyok maradnak otthon. Mert a férfi ak jobban félnének az asszony szájától, mint a többiektől. Meg attól is félnek, hogy egyedül legyenek. Az asszonyok el tudják viselni a magányt. Nekik ott van a pulya. Az asszonyok semmitől se félnek.

Csak a férfi aktól, akik részegen mennek haza késő éjszaka és felverik a gyereket.

Az apám bátyja a kocsmáros. Először a nagy-apámék házánál volt a korcsma. Az egyik tiszta-szobára ajtót vágtak az utcafront felől. A nagybá-tyám látta a zsidónál, hogyan kell csinálni. Amíg el nem vitték, Mózsi volt a kocsmáros. Vizezni kell, hogy legyen rajta haszon.

A férfi ak fejüket hirtelen hátracsapják, amikor a rövidet bedobják. Minden munkát így kezde-nek. „Na még egy kört”, mondják disznóöléskor. Az asszonyok közben kiosztják, majd meg össze-gyűjtik a kupicás poharakat. Egyszerre nyelnek. Van, aki beleborzong. Van, aki krákog. Van, aki a földre köp. Dicsérik a pálinkát. Minél erősebb, annál jobban. Arcuk eltorzul. Káromkodnak.

A korcsmait csak isszák. Mindenki tudja, vi-zezve van. Iváskor jambójuk a koszos cementbe-tonra hull. Ősztől tavaszig a fűrésztelepről hoz-nak fűrészport, azzal van felszórva. Amíg friss, addig a kocsmának erdőillata van. Aztán mo-csárszaga. Hányadékszaga. Vizeletszaga. A leeső indigókék jambókat sáros lábak tapossák.

„A kurvaistenit! Kutya úristenit neki”, ordít-ják hajadonfőtt. Világít a kopaszfoltjuk.

„Hogy az Isten húzzék a faszára, mit taposol a sapkámon…”, mondják. És azonnal nevetnek, ha náluk erősebb lépett rá. Mert félnek egymás-tól. A csihésektől félnek, azok verekedni szeret-nek. A kommunistáktól is félnek. Meg a spiclik-től, aki besúgja a pártházon, hogy miket beszél-


30 31

nek. De nem tudják, ki a spicli, ezért egymásra gyanakszanak. Mindenki mindenkire. És retteg-nek. Csak a pálinka oldja a félelmet.

Isznak. Az arcukon bárgyú vigyor. A gyenge világítás mellett is belátni a torkukba. A csupasz villanykörték halványsárgán izzanak. Ettől krip-tahangulat van a kocsmában. Mintha barlang-ban lennének. Egyre harsányabban röhögnek. Mindenki ordítva beszél. A saját szavát se érti. Meg lehet süketülni. Egymástól kérnek cigit. Az öregek még pipáznak. Apámék már csak cigiz-nek. Mindig idegesek, mindig sietnek. A csikket összeszedik és újat sodornak belőle. Szégyellik, de lehajolnak a csikkekért. A többség kapado-hányt szív. Ollóval vágják apróra az újságpapírt, abba sodorják. Mindenki kapja a téesztől a do-hánytermesztési ágazatból.

„Inkább fi zetnének”, mondja anyám.Pénz nincs. A dohányvágó késsel metélik ott-

hon a kisszéken, amelyet az ágy alatt tartanak. Minden ágy alatt van egy ilyen kisszék. Mind-egyik más, mert mindenki magának eszkábálta. De mindegyik hasonlít mindegyikre. Girbegurba lábuk van. Törött villanyélből, gereblyenyélből vágták le. A dohányra vigyáznak. Csomagolópa-pírt raknak a szék alá, mert minden szem kincs. Az öregek a porát is összeszedik. Nagyapámék tubákolnak belőle. A disznó húgyhólyagjából csi-nálják a dohányzacskót. Apámék már pléhdoboz-ban tartják, és nem tubákolnak. Néha bagóznak, elrágják a csikket. A foguk köves lesz és sárga.

Egyszer megpróbáltuk Gedivel, de nem volt jó. Facsarta az orrunkat. Az öregek ülnek a lócákon és pipáznak. Apámék a mutató és a középsőuj-juk közé csippentve szívják a cigit. A körmük is sárga a nikotintól. Meg a bütyökujjuk, mert vé-gül a bütyök és a mutató közé kell csippenteni, míg a körmükre nem ég.

„Bassza meg a kurva isten”, mondják ilyenkor és dühösen rátaposnak.

Amíg tart, kigúvadt szemmel szívják. Az igazi dohányosoknak egész nap a szájuk sarkában fi -tyeg. Nem veszik ki, amíg el nem ég. Pedig már süt. Néha kialszik, mert fi náncláb van benne. De akkor se veszik ki. Bekapják és rágják ide-gességükben. Úgy beszélnek, hogy ott parázslik a szájuk sarkában. Néha eloltják, hogy tovább tartson. A markukba köpnek és ott nyomják el. Sose dobják ki. Elrágják a maradék dohányt, bagóznak. Sárga és kátrányos a nyáluk. Sűrűt köpnek tőle. A foguk sárga csonk. A korcsmai verekedések miatt mindegyiknek van néhány kivert foga. Sose mossák. Az idősebbeknek már alig van néhány.

A férfi ak mindig csapatokban vonulnak va-lahonnan valahová. Nappal dolgoznak, este isz-nak. Az arcuk keserű. Mindannyian indigókék munkásruhát viselnek meg zubbonyt. Télen pu-fajkát vesznek rá és bundás sapkát a jambó he-lyett. Usánkának mondják. Az oroszok hozták divatba. Minden ruha lóg rajtuk és mindig ko-szosak. Egész nap a téeszben vannak, este meg


32 33

a kocsmában. Elhanyagoltak, elvadultak. Zsíros és csapzott a hajuk. Szinte egész évben gumi-csizma van a lábukon. Télen vastag kapcával ve-szik fel. Nyáron csak úgy pucérlábra. Apám gu-micsizmáját este én segítek lehúzni. Áll a szoba közepén, a feje nekiütődik a villanylámpa kari-májának. Imbolyog előre-hátra. Anyám hallgat. Apám galuskásan beszél.

„Nem vagyok részeg”, mondja anyámnak. Majdnem elesik. Akarja mutatni, hogy nem im-bolyog, pedig imbolyog.

„Látod, hogy nem vagyok részeg? Csak egy kicsit beszélgettünk, diskuráltunk az elvtársak-kal…”

„Gondolom, te fi zettél”, mondja anyám.„Meghívtam őket egyszer… kétszer én is”,

mondja. „Na és akkor mi van? Az én pénzem. Én kerestem. Muszáj meghívni a kartársakat…”

„Ne urizálj”, mondja anyám. „Inkább feküdj le és ne ébreszd fel a Kicsit.”

Apám közben előre-hátra inog.„Húzd má le a csizmám, édes fi am”, mondja

nekem. Nem mozdulok. Félek, hogy megver. Vagy rám zuhan.

„Húzd le neki, mert menten eldől”, mondja anyám. Amikor apám mégis előre akar hajolni, megbillen. Öklendezik, majd hányni kezd. Ki-buggyan a száján a lé. Visszanyeli. Kitámolyog az ajtó elé. Az ajtó nyitva marad. Látom a csillagokat és apám hátát, ahogy előre hajlik. Az esthajnal-csillagot látom az ágyból, amikor lehajol öklen-

dezni. A hűvös esti szél behozza a hányásszagot. A Rámpa felől fúj és behozza a korcsma keserű dohányfüstjét is. Amikor apám visszatántorog a szobába, ledől az ágyára. Lehúzom a csizmáját. Végigkenődik a kezemen a hányás. A csizmáján volt. A lavórhoz megyek. Lemosom. Apám köz-ben hátrabillen. A lába még a földön. Átmenet nélkül alszik el. Horkol és alvás közben nyam-mog. A hányást nyalja le a szája széléről. Néha megrándul a teste. A kezével a levegőbe csap. Majd a karja erőtlenül visszahull. A nővérem úgy tesz, mintha aludna. Lefekszem. Befogom a fülem, hogy el tudjak aludni. Hárman hallgat-juk apám horkolását.

Megyek és számolok. Magamban számolok, ami kor megyek. A lépteimet számolom.

„Nézz a lábad elé”, mondja anyám. Néha ele-sek vagy belecsúszok az árokba, mert nem fi -gyelek. Összekoszolom a ruhám. Máson jár az eszem. Elképzelem, hogy leszáll egy angyal és besétál a faluba. Számolom a sürgönypóznákat. A fákat. A kutyákat. Megszámolom az ablako-kat, amíg megyünk az utcán. Az óriás dália szir-mait. A kakukkszót. A kerítésoszlopokat. Min-dent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom, hogy most mit fogok megszámolni. Számolok és közben megbotlok.

„Olyan tofl a vagy”, mondja anyám. Fél kézzel felrángat. A másikkal ad egy nyaklevest. Majd


34 35

leporolja a nadrágom. Közben nagyot húz a fe-nekemre.

„Ne tátsd a szád. Figyelj a lábad alá!”, sziszegi a fülembe. A térdem mindig le van horozsválva. Ha a rövidszárú kantáros nadrágom van rajtam, akkor nem olyan mérges. Sírok, mert fáj a tér-dem. Ég a seb. A salak a legrosszabb. Meg a be-ton. Az aszfalt beleragad a sebbe.

Anyám zsebkendőt vesz elő, megtörli az or-rom. A markába köp, és a nyállal félresimítja a frufrumat. A könny folyik az arcomon.

„Ne itasd az egereket. Ne állj itt, mint egy ra-kás szerencsétlenség”, kiabál rám. „Olyan tehe-tetlen vagy, mint az apád.”

A számokkal játszom. Szétbontom és össze-rakom. Megkeresem, hogy mivel lehet osztani. Vannak, amelyeket nem lehet semmivel. Azokat szeretem.

„Megölsz. Az apád is gyilkos volt”, ordít apám. „Hagyjál már békén”, és kirohan. Már megszok-tuk. Mindig hány, amikor hazajön. Apámnak gyenge a gyomra, azt mondják.

„Ne igyá, ha nem bírod”, mondja neki másnap anyám.

„Miattad iszok”, mondja apám.„Egy frászkarikát”, mondja anyám. „Mert

szaralak vagy, azért iszol.”„Megígérem neked, hogy abbahagyom”, fo-

gadkozik apám.

„Miattam ne igyá, és ne is ígérd meg. Csak úgy egyszerűen hagyjad abbafele”, mondja.

Anyám farral forog apámra. Haragszik rá. Kerülik egymás tekintetét. Apám halálos beteg-nek érzi magát. Már leitta a hordós káposztáról a levet. Az se segített. Szenved, mint a kutya. Megfogadja, hogy soha többé. Ilyenkor mindig megfogadja. Nem megy többet arra se, ahol a ré-gi brigádja van.

„Mindig ez a vége”, mondja. Anyám szó nélkül hallgatja. Apámnak nincs

munkája. Az erdőre jár taplót gyűjteni. Gallyat meg makkot szed. Gombát. Mikor mi van. Nap-közben vadkörtét rágcsál. Estig nem jön haza. Anyám szégyelli, nem megy ki az utcára.

Elalvás előtt apám a boszorkányokról szokott mesélni. Vagy a tudálékos emberekről, a kísér-tőkről, a rontó emberekről. Az a legfélelmete-sebb bennük, hogy át tudnak változni állatokká.

„Bármék kutya, macska, ló és bika lehet bo-szorkány. Főként éjjel. Éjfél után változnak át, kakasszóig tart a hatalmuk. Egyszer a szomszé-dunk szólt, hogy szerinte fehér kutya képében boszorkány jár az ólunkba. Gyerekként csak azt tudtam, mert beszélték a szüleim, hogy haj-nalban a boszorkány szívja ki a tehén tőgyéből a tejet. Mire megszólal a kakas, eltűnik. A tehén hetek óta nem adott tejet. A szomszéd kifi gyelte, hogy egy kis fehér kutya oson ki a macskalyu-


36 37

kon hajnalonta. A harmadik szomszédunkról, az öreg Kotvásznéról beszélték, hogy boszorkány. Kifi gyeltük, mikor jön a kutya. De az úgy tu-dott bemenni, hogy nem vettük észre. Apámmal még sötét hajnalban, lapáttal, vasvillával vártuk a macskalyuknál. Amikor megszólalt a kakas, apám a villát emelte, én meg a lapátot. De nem álltunk ám ott hiába, mert jött is a kutya. Csap-kodtunk, de ügyes volt. Apám a villával megsér-tette a jobb hátsó lábát. Sántítva elszaladt. Eltűnt a szilvafásban, a sövény alatt kiosont. Néhány csepp vér mutatta, hogy merrefele menekült. De a gazban elvesztek a nyomok. Másnap hiába vár-tunk, nem jött. Harmadnap se. Aztán hallottuk, hogy Kotvászné két napja fekszik. Egy nagy seb van a jobb lábán. Senki sem tudja, hogy szerez-hette. Olyan, mintha beleszúrtak volna. Többet aztán nem jött a fehér kutya. Reggel újra meg lehetett fejni a teheneket”, mondja.

Nem tudok elaludni sokáig. Félek a boszor-kányoktól. A tudálékos emberektől, a bikává változó gonoszoktól. Rettegek a szemmel verés-től, a ráolvasástól. A cigányoktól, akik ellopják a pulyákat, hogy megegyék őket. A pulyaszedő zsidóktól. Félek a kutaktól. A közelükbe se me-rek menni, mert béka lakik bennük, és lasszó-val berántja a gyerekeket. Az éjszakától is félek, nem merek kimenni a házból, mert a rézfaszú bagoly leskelődik a sötétben. Kalapál a szívem. Minden zajtól megijedek. Már mindenki alszik. Fülelek. Aztán elalszom, és álmomban minden

folytatódik tovább. Egy nagy sötét gomolygás ereszkedik rám. Amikor már majdnem összela-pít, felsírok. Sötét van. Apám járkál a szobában, arra ébredek.

„Ne sírj mán. Nincs semmi baj”, mondja.

„Ma pászkát eszünk, mert csak azt tudok csi nálni”, mondja anyám, amikor hazaérünk. Gal lyat törünk a nővéremmel. A vastagabbakat a fé szerben én vágom össze baltával. Mire vissza-érek, anyám már összegyúrta a lisztet vízzel, megsózza, laposra kinyújtja. A forró plattvasra teszi sülni. Melengetjük a kezünket a tűzhely fölött. Még csípős a tavasz. Apánk tanfolyamon van. Kirúgták a téeszből. Sokáig nem kapott munkát. Volt a talajosoknál. Egy ideig dolgozott a keverőben is. De onnan is kitették. Aztán nem volt, aki vállalta volna a bentlakásos tanfolya-mot. Kenderesen képeznek szivattyúkezelőket. A Horthy-kastélyban van a szállás.

„Sose gondoltam volna, hogy egyszer a Kor-mányzó úrnál lakom”, mondja otthon apám.

Apám lesz az átemelő szivattyú kezelője, de a tanfolyamot neki kell fi zetni. És már egy éve nincs kereset. Anyám próbál pénzt csinálni. Ka-csát hizlal, libát töm, eladja a csirkét, a tojást. Mindent elad a járási piacon, amit csak lehet. A paszulyt, a hagymát, a krumpli javarészét. Csak az apró meg a hibás marad. Napszámba jár. Éjjel meg kézimunkázik, hímez a háziipari


38 39

vállalatnak. Még a cigányoktól is elfogad segítsé-get. Rézműves Arankáéktól, akik a mi cigánya-ink. Vagyis a nagyapáméké. Pedig a magyarok szóba se állnak a cigányokkal. Aranka néha hoz gombát, a disznónak makkot, amit az erdőben lelnek. Segítenek, mert amíg volt, anyám sok mindent adott nekik.

„Maguk nem olyan magyarok, mint a többi”, mondja Aranka.

Anyám Arankát szereti, de a cigányokat nem.„Apátok most komoly faladatot kap”, mondta

anyám. De érzem, nem örül, inkább fél. Azért beszél nekünk, hogy magát meggyőzze. Attól tart, hogy apámnak egyedül kell majd az egész munkát elvállalnia. Nincs senki, aki felváltaná. Akkor éjjel-nappal kinn lesz a Túr-parton. En-nek nem örül anyám. És a fi zetés is kevés lesz. Meg így túl nagy a felelősség.

„De most már jobb lesz”, biztat bennünket. „Apátok árasztja majd el tavasszal a rizsföldet vízzel.” A földgyaluk egyengették el a talajt, ké-szítették az alacsony gátakat, csatornákat, vízel-vezető árkokat. Nagy vascsöveket fektettek le és azokra hatalmas csapokat hegesztettek. A csator-nákra zsilipeket betonoztak. A zsilipek vaslapját hosszú srófok mozgatták le és fel. Mindegyiket az apám fogja majd szabályozni. Kinyitja a csa-pokat, felemeli a zsilipeket, beindítja a hangosan pöfögő motort, amely az aggregátort és a szivaty-tyút működteti.

Büszkének kellene lennem az apámra, de nem vagyok az. Félek ezektől a gépektől. Nem bírom elviselni a motor hangját. Undorodom a gépzsírtól, a gázolajtól, a rozsda meg a vaspor szagától.

„Jobb, mint a semmi,” nyugtatja anyámat, „jó lesz az, ne féljél.”

Anyám próbálja elhinni. De nem bízik az egészben. Fél.

„Megtérül ez majd, meglátod”, mondja apám. „A téesznek most rossz éve volt. A munkaegysé-geket se tudta kifi zetni. De nem lesz ez mindig így”, sorolja tovább halkan, egyhangúan, vissza-fojtottan. Anyám odavágja az asztalhoz a lábost, amelyben puliszkát főz.

„Frászkarikát! Oszt te még ezt el is hiszed vagy csak engem nézel hülyének? Mer ha elhi-szed, akkor nagy baj van az agyaddal”, mondja.

„Meglátjuk. Majd meglátjuk”, mondja apám. „A vak is azt mondta”, tromfol anyám.Visszafojtott idegesség van az apám hangjá-

ban. A múlt évben készült el a földmunka. Idén már beindul a termelés a kásatelepen. Apám lesz a gépkezelő. Igaz, hogy kinn kell laknia a bódé-ban éjjel-nappal. Az a népgazdaság érdeke, hogy a gépekre vigyázzon. Nagy értékű szivattyúk lesz-nek ott. A téesz vezetősége is nagy elvárásokat fűz a rizstermelési ágazat sikeréhez. A párttitkár elvtárs, és a tanácselnök elvtárs, akit apám csak Gusztinak hív, már gratulált a kultúrházban


40 41

a téeszelnöknek. Forradalmi változásnak nevez-te a március tizenötödikei ünnepen a kásatelep beindítását.

Megkérdem anyámtól, hogy mi a forradalom. Vizes mosogató ronggyal törli épp az asztalt.

„Ahhoz nekünk semmi közünk”, mondja. Az-tán semmi többet.

Konokul hallgat. A Kultúrházban a téeszel-nök elvtárs a forradalomról beszélt, meg hogy a rizstermesztési ágazat nagyon kell a falunak. Mint egy falat kenyér, úgy mondta. Aztán eléne-kelték az Internacionálét, amit nálunk mindenki Incifi ncinek hív, mert a korábbi párttitkár így találta mondani.

„Elvtársak, énekeljük el az Incifi ncit”, azóta nem lehet komolyan venni. Mindenkinek eszé-be jut ez az eset. Pukkadoznak a röhögéstől. Az Internacionálét én szeretem, de a Himnuszt unom. Unom énekelni, mert olyan, mintha va-lami temetésen lennénk.

Guszti, a tanácselnök elvtárs, Petőfi ről beszélt. „Petőfi a rokonunk”, azt mondta. Nem értem, mi közünk van nekünk a forradalomhoz vagy Pető-fi hez. Anyám se mondja meg.

Mindig rosszkedvű, ritkán beszél. Sírdogál csendben vagy hangosan kiabál. Minden átme-net nélkül. Ordibál, aztán meg nagy csend. Ez a csend a legrosszabb. Ezután akar a kútba ugra-ni. Megy a padlásra kötéllel. Kapaszkodunk a nő-

véremmel a kezébe, szorítjuk a lábát, ka pálódzik, le akar rázni bennünket. De nem hagyjuk.

„Ésnyám, ne haljon meg! Ne hagyjon itt ben-nünket”, kiabáljuk. A nővérem is sír.

„Hagyjatok. Hadd dögöljek meg végre”, kia-bálja. A haja szerte, kibomolva, csapzott. Az arca könnyes és felpuff adt. „Hagyjatok, majd éj-szaka úgyis megölöm magam, amikor alusztok,” mondja.

Éjjel nem merünk elaludni. Felváltva vigyá-zunk, nehogy kilopózzon. Virrasztunk. Amikor rajtam a sor, folyton elalszom. Fuldokolva éb-redek, hogy nem ment-e ki anyám. De anyánk ilyenkor mélyen alszik vagy úgy tesz. Némán adunk egymásnak jeleket. Nagyon álmos va-gyok, de félek, hogy el fogok aludni.

Anyánk arról beszél, hogy akkor fogjuk majd sajnálni, amikor ő már nem lesz. Ha a sárga föld megszívta.

„Akkor kikaparnátok majd tíz körmötökkel a földből. Milyen árvának lenni. Majd megtud-játok, milyen a mostoha! Milyen keserű a kenyér annak a kezéből!”, mondja.

„Ne tessék már meghalni!”, könyörgünk. Mind-ketten zokogunk. Tele vagyunk félelemmel.

„De bizony. Akkor is megölöm magam, ha nem vesz el az Isten”, mondja. „Árvák lesztek. Akkor majd megbánjátok, hogy nem fogadtatok szót”, ismételgeti ilyenkor.

„Ily késő éjszakán ki jár ott kinn a temetőn?”, kezdi anyám az elemiben megtanult verset.


42 43

A megfagyott gyermekről. Szenvedek ettől. Fáj hallani. A nővérem is sír.

„Hagyja már abba, ésnyám! Jók leszünk!”, rimánkodunk neki. Fáj hallani, de mindig újra elmondja. Rosszabb ez, mintha verne bennün-ket. Anyám nem hagyja abba, végigmondja az egészet, kegyetlenül.

Néha valamelyikünket megver. Apám már egy éve nincs itthon. De ma jó kedve volt. Fe-hér inget vettünk. Nagyapám átbiciklizett, hogy meglátogassa anyámat. Elmondtuk a nagyapám kedvenc versét, a Magyar vagyok, magyarnak születtem kezdetűt.

„Mitől rokonunk Petőfi ”, kérdeztem. Nem hagy nyugton. Mert nekünk sok rokonunk van, de nem beszélnek velünk.

„Mert Ádám a vízre szart, Éva meg felitta”, mondta anyám idegesen, ahogy szokta, amikor rokonokról kérdezem.

„Sehonnan se. Azt csak úgy mondják”, ezt szokta mondani.

„Apádnak rokona. Nem nekem. A falu egyik fele Garda, a másik meg az apád rokona. Szeg-ről-végről Bobonka.” Anyám nem szereti apám rokonságát. És azok se anyámat.

Ma egész nap vártuk a Messiást, de nem jött. Amikor reggel kérdeztük anyánkat, hogy mit csináljunk, azt mondta, várjunk.

„Mit?”, kérdeztük.

„Mit? Hát a Messiást”, mondta. De ezt csak úgy mondta, mert nem volt kedve beszélni. Néha nincs kedve, akkor nem kel fel és nem be-szél velünk.

Egész nap lézengtünk. Elképzeltem, hogy tényleg jön a Messiás. A Tökös hídja felől érke-zik a faluba. Amikor beér, először jobbra kanya-rodik, mert mihozzánk jön. Azt képzeltem, hogy hoz nekem ajándékot. Egy kicsi hegedűt szeret-nék, hogy megtanuljak játszani rajta. A nővérem meg egy alvóbabát. Amelyiknek csukódik a sze-me. Még mindig szeretné, pedig már nagy. Ha most kapna, már ki is nevetnék.

„Akkor eldugnám. És csak itthon játszanék vele”, mondja.

„Én meg mindenkinek elárulnám, hogy a nő-vérem még mindig babázik”, heccelem.

Én hegedűt szeretnék. Már álmodtam is vele. A párnám mellett volt, pont a fejemnél. Érte nyúltam, hogy megsimogassam. Arra ébredtem, hogy eltűnt. Nem volt ott. Sírtam, mert felébred-tem.

Egyszer mondtam anyámnak, amikor jó ked-ve volt, hogy hegedűt szeretnék. Nem haragu-dott meg érte, még csak le sem szidott. De nem ígérte.

„Nincs nekünk arra pénzünk. Meg oszt minek is. Csak a cigány hegedül, az Aladár, aki kará-csonykor kántálni jár, a szerencsétlen”, mondta.

Nem mertem mondani, hogy akkor tetszett meg nekem a hegedű, amikor Aladár kántálni


44 45

volt nálunk. Anyám könyörületből adott neki kolbászt. Pénzt is. Azóta minden évben jön, de nem örülnek neki. Nem zárják ki. Megtűrik. Ha nem jönne, hiányolnák. De ha elmaradna, azt is megszoknák. Aladár mindenkitől fél. Amikor játszott, akkor már nem félt.

Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is he-gedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.

„Mi az a hártyátlan paszuly”, kérdem egy este anyámat. Rám néz. De csak néz sokáig és nem szól semmit.

„Oszt neked meg mi közöd hozzá?”, kérdi.

Amikor húsvét közeledik, anyám egész nap ta-karít. Nem beszél addig, amíg fel nem jön a csil-lag. Csak este ül le, amikor már alszik az öcsénk. Az asztalra két gyertyát tesz és állva gyújtja meg. Behunyja a szemét. Hajtja maga felé a lángot. A szemeit eltakarja a kezével.

„Áldott legyen az Úr, aki engedte megérnünk ezt a napot, még ha nem is vagyunk együtt”, mondja. Apámra gondol, aki hol a talajosoknál van, hol a keverősöknél, hol meg a kocsmában. Most Kenderesen van. És már biztos a kocsmá-ban, mert holnap szombat és akkor később kel-hetnek. Anyám a tenyerébe hajtja a fejét, amikor leül az asztalhoz. A szipogásról tudjuk, hogy sír.

„Mesélek nektek”, mondja és előveszi a zacs-kót, amelyben fémpénzek vannak. Elkopott pen-gők, hátoldalukon koronával, a tetején a ferde

kereszttel. Málit hívjuk Keresztnek, mert nekem ő a keresztanyám. A nővéremnek fogadott ke-resztanyja. Szeretek a pénzekkel játszani, mert meg lehet őket számolni. Már ismerem a számo-kat. Régen a nővéremmel rakosgattuk. Mostaná-ban csak egyedül.

Amíg anyám mesél, a petróleumlámpa serceg-ve ég, mert nagyon takarékoskodunk az áram-mal. Én az asztal kislibazöld lapján rakosgatom, osztályozom a pengőket, a lyukas kétfi lléreseket, a vasketteseket.

Ezekért már nem adnak semmit a boltban. Az ántivilágban anyám kincsei voltak, még gyerek-korában. Amíg a Kormányzó urat nem zavarták el a kommunisták. Vigyázni kell rájuk. Anyám nagyapámtól kapta, amikor hazajött Jutasról. Ha idegen jön hozzánk, gyorsan eldugjuk a fi ókba. És másról kezdünk beszélni.

Mesijás megáll és mosolyog. Nem mond sem-mit. Csak áll. Hunyorít a napfényben. Fürdeti az arcát a koratavaszi napsütésben. Élvezi a mele-get. Áll és mosolyog. A Rámpáról jön.

„Mit bámulsz Mesijás?”, kérdi tőle a nővé-rem.

„Temmit te”, válaszol Mesijás, mert tota. Nem tud tisztán beszélni.

„Akkor meg ne állj itt”, mondja neki.„Tak nétem a kittiut”, válaszolja és rám néz.

Sötét arcbőre ráfeszül a csontokra. A szikár já-


46 47

romcsont kiugrik a bőrből. Ráncok futnak szét rajta. Mindegyik a szemhez vezet. A bőrét a szél szárította ki vagy a koplalás. Cserzett és repe-dezett, mint tavasszal a föld. A csapzott, ritkás szakáll teszi igazán másmilyenné Mesijást a töb-biekhez képest. Egyedül neki van szakálla a falu-ban. Ezért csúfolják Mesijásnak. Apámék heten-te kétszer borotválkoznak, szerdán és szomba-ton este. Mesijásnak nincs foga. És mintha kora se volna. Nem tudom eldönteni, hogy vajon már öreg vagy még fi atal. Hogy vajon az apámhoz vagy a nagyapámhoz van közelebb korban.

„Hát ne nézzed”, förmed rá a nővérem. Meg-fogja a kezem és elvonszol a kerítéstől.

Cigány kutyánk nem ugat. Minden kutyán-kat Cigánynak hívjuk. De Mesijást egy kutya se ugatja meg a faluban. Egyedül őt nem ugat-ják meg a mindig éhes és ezért mindig dühös kutyák. A láncon elvadulnak, egész nap kötve vannak, csak éjszakára engedjük el őket. Ezért inkább a kertek alatt járnak. A telkeket elválasz-tó két barázda között a szántatlan gyep közepén ösvény vezet a külső földek felé. A mezsgyét ti-los felszántani. A sövénnyel körülvett udvarok végében gyalogút keresztezi a telkek lenyúló szántóját. Aki nem akar a haragosával találkozni vagy csak siet, inkább a kertek alatt megy. A ci-gányoknak tilos a kertek alatt járni. Még most se mernek, mert emlékeznek rá, hogy a csendőr földig vágta őket, ha ott egyet is elcsípett. Mesijás csontsovány. A nyaka ferdén áll, a fejét felszeg-

ve tartja. Mindig mosolyog. Keserű a mosolya. A szeme kifejezéstelen. Mindenkivel ugyanúgy beszél. Egyformán tartózkodó és tiszteletteljes hangon. Mindenki gúnyolja. De Mesijás nem sértődik meg. Sosem lesz mérges. Mindig csak mosolyog. A kalapját leveszi, ha magyarral be-szél. Ha velünk, akkor is. Mesijás még tudja az illemet, mondják. A magyarokkal csak hajadon-főtt beszélhet a cigány. A pulyával is.

„Féleszű.”„Hibás.”„Idétlen.”„Szegény szerencsétlen.”Ilyeneket mondanak rá. Egész teste merev.

A merev törzs, a dacosan felszegett fej, a lelógó cérnavékony karok miatt úgy tűnik, mintha Me-sijás nem a földön járna, hanem siklana a leve-gőben. Mintha lábai nem is érintenék a földet. Mesijás egész évben meztéláb jár. Mi így mond-juk azt, hogy mezítláb. A havon is.

„Tebuttok”, mondja Mesijás. „Anátot hod van?”, kérdezi. Mindig ugyanazt kérdezi. Min-denkitől valamelyik rokona egészsége után ér-deklődik.

„Jól van”, mondja a nővérem kurtán.„Ét apátot?”, mosolygott Mesijás.„Ő is.”„Ét natapátot?”, folytatta tovább.„Ne kérdezz végig mindenkit. Jól vannak!”,

ordít rá a nővérem.„Atto jó”, mondta Mesijás szelíden. Mosolyog.


48 49

Belátunk fogatlan szájába. Sötét van ott benn. Sűrű sötét. A bőre is sötét. Elállnak a fülei. A ka-lapja csálén a fejébe csapva.

„Itten ádon”, mondja és arcát a nap felé fordít-va, behunyt szemmel indul vissza, le a cigányte-lepre. Nem kell a lába elé néznie, már minden lépést ismer.

Anyám néha könyvből olvas fel, úgy mesél. Nem szokott olvasni. Ritkán mesél, mert min-dig fáradt. Néha ünnepkor tesz így, ha már kita-karított, megfőzött és mindent megsütött, amit ilyenkor szokás. Mindig minden háznál ugyan-azt csinálják. Anyám elfogadja ennek a falunak a szokásait. De megtartja a régieket is, amit ott-honról hozott. Nincs ideje olvasni. Néha egy-egy levelet betűz ki. Ha kap valakitől újságot, azon alszik el este. Néha Nők Lapját kap kölcsön Bo-tos Mariskától. A Kicsit ringatva nézegeti a ké-peket. Nekünk nincsenek könyveink. Újságot se veszünk.

„Nincs arra pénz. Nem vagyunk mi urak”, mondja anyám, amikor Dörmögő Dömötört szeretnék. Az erdész fi ának lehet. Csak néhány Kincses Kalendárium hányódik a karos ládában. Ott tartjuk a papírokat. Nyirkosak, dohosak.

Anyám innen veszi ki a töredezett, kékborí-tójú, kopott könyvet. Porlik a papírja. Nekünk nem szabad hozzányúlni. Titokzatoskodik, rej-tegeti. Az oldalak fele furcsa, szögletes betűs.

Apám nem szereti látni. Előle dugdossa anyám. Egyszer összevesztek rajta. Nem értettem, mi-ért. Csak akkor veszi elő, ha biztos benne, hogy apánk nem fog hazajönni. Ahogy most is. Mert apám Kenderesen van vagy Vésztőn. Nem tu-dom pontosan. Csak azt, hogy messze.

A gyertya ég az asztalon. A plattban a tűzre szenet rakott anyám, hogy tartsa a meleget és ne aludjon ki hamar. A platt tetejére citromhéjat tett és cukrot szórt. Fahéj illata száll, mert forralt apám borából. A cukrot már délután megpirí-totta a csorba, félfülű vaslábasban. Ma karamellt kapunk, hogy emlékezzünk az ünnepre. Anyám azt akarja, hogy ünnepi legyen a hangulat. Hogy ne felejtsük el ezt az estét.

Már az öcsémet is megetette. Körülvette pár-nákkal. A Kicsi most az ágyban játszik a kezével. Anyám kitette a könyvet az asztalra. Nagyon fi -gyel a betűkre, mert nehezen olvas. Az arca csu-pa igyekezet. Magas homlokán ráncok futnak keresztbe. Kék szemében tiszta patak vize csor-dogál. A patak néha kicsap a medréből. Akkor könny gördül le az arcán. És ünnepélyes hangon belekezd.

„Lássátok, ez a nyomorúság kenyere”, olvassa és tömpe ujjával kíséri a sorokat. A körme ko-szos és repedezett. „Ebben az évben még rabok vagyunk, de a jövőben Isten szabad gyermekei le-szünk. Gondolkodjunk”, és itt akadozni kezd, „az e-szé-ről”, olvassa szótagolva. Elbizonytalanodik. Mert nem érti, amit olvas. Újra nekirugaszkodik,


50 51

szótagonként bogozgatja a hangokat. Az ujját fel-emeli és egy sorral visszább teszi, a már olvasott mondat alá. Látszik rajta, hogy úgy hallgatja a sa-ját hangját, mint akinek idegen, amit hall.

„Gondolkodjatok az esz-mé-ről”, olvassa ki a szót lassan és nagyon fi gyelve. Ekkor megnyug-szik, mert így jobb. Bár látszik, hogy így sem érti. Én sem értem, de nem merek kérdezni. Nem aka-rom belezavarni.

„Gondolkodjatok az eszméről, amely őket ve-zette életükben s halálukban. Az eszméről, amely-nek emlékére van ez az ünnep...”

Ekkor megáll, felnéz a könyvből, és csak an-nyit mond.

„A Húsvét, tudjátok.” És újra lehajtja a fejét, ráncolja a szemöldökét.

A homlokán a ráncok újra végigfutnak. Az ujját a lapon hagyta, most ugyanoda tér vissza a te-kintete. És folytatja, ahol abbahagyta. Izgul, mint a gyerekek, nehogy belesüljön az olvasásba. Attól is tart, nehogy kérdezni találjunk. Kerüli a tekin-tetemet. A nővéremtől kevésbé fél. Őt ez egész nem érdekli, de engem igen. Ezért kerüli a tekin-tetem, amikor felnéz. Gyorsan lehajtja a fejét és folytatja az olvasást: „Ez az eszme: a szabadság, amelynek határai az igazság és a szeretet legye-nek. Ha gyermeked kérdezni fogja, mit jelentenek ezek a szokások, parancsok és törvények, amelye-ket meghagyott nekünk Urunk Istenünk, akkor így válaszolj: Rabszolgák voltunk…” Itt megáll.

Körbenéz. A Kicsit keresi a szemével. Minden rendben. Ettől megnyugszik.

„Rabszolgák voltunk…”, ismétli meg az utolsó szavakat.

„Már nem vagyunk rabok”, a Kultúrházban ezt mondja a párttitkár elvtárs. Ilyenkor mindig Pe-tőfi t emlegetik. „A költő szavával élve: »Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink.«” Ezt mondják. Meg sokat beszélnek a szabadságról. A Pártház homlokzatán nagy vörös csillag van. A Kultúrházban is minden vörös. Szép ez a sok vörös. Nekem tetszik. Otthon minden fekete, bar-na vagy szürke. Nekem is van egy sapkadísz vörös csillagom. Ottótól cseréltem tizenegy kártyanap-tárért. Vörös zászlók vannak mindenütt, meg ma-gyar zászló is. Kap mindenki ingyen szendvicset. Minden évben ilyenkor eszünk zsömlét parizer-rel. Mindenki kap egyet. A férfi aknak ingyen sör jár. Apám szereti Petőfi t. Azt mondja, hogy olvas-ta. Anyám meg azt mondja, hogy mi még mindig rabok vagyunk. A sör keserű, megkóstoltam. Máli is kér egy üveggel a forradalom ünnepén. Csárdás van ráírva, és a címkén egy pár táncol. A nőnek pártája van, a férfi nak pörge kalapja. Nemzeti szín szalag kanyarog utánuk a levegőben. Egyébként minden fekete és fehér rajtuk. A sör a keserűség-re emlékeztet anyám szerint, mert ő nem szereti. A férfi ak repetát kérnek.


52 53

Máli egy férfi val beszélget. Már megitta a sö-rét. Hallgatom őket, megkaptam Máli fél zsem-léjét meg egy fél virslit. Ilyen fi nomat még sosem ettem. A férfi ugratja, cukkolja.

„Kétféle ember van, a vérfaszú meg a húsfa-szú”, mondja Máli. „Asszonyból is kétféle van: amék hátulról szereti, meg amék előről. Amék hátulrul szereti, az magát is bizgerálja. Azt a fér-fi ak is szeretik. Még ha csúnya, azt se bánják”, mondja. A férfi röhög rajta és otthagyja.

A kárhozatot nem értettem. Máli azt mond-ja, az a pokol. Pedig Máli nem hisz a pokolban, tudom. Szerinte csak a papok találták ki. Apám az Istenről szokta ezt mondani. Máli szerint van Isten, ő már látta. Amikor elvitték a zsidókat, Mózsiékat, akkor látta. Május volt, gyönyörű idő. Mellettük laktak az Ófaluban. Az öreg Mózsi meg a felesége. A csendőrök felrakták őket a szekérre. A menyükkel együtt, meg a két gyereket. Egyik fi ú volt, a másik lány. Máli azt mondja, szépek voltak. Úgy hívták őket, hogy Goga és Majom. A kislányt hívták Majomnak. Nem ez volt a ren-des neve. Így csúfolták, mert urason öltöztették a zsidók. Fürtökben omlott le a gyűrűs haja. A gyerekek sírtak. Mózsit ekkor látták először sírni. Az emberek lesütötték a szemüket. A szá-jukat összeszorították. Hallgattak. Volt olyan is, aki káromkodott. Néhány elvetemült köpködött utánuk. Máli akkor az eget nézte, így mesélte. Akkor látta Istent, a felhők között. Fehér bodor-felhő volt a haja, habfehér a szakálla. A tengerkék

égen látta, ahogy a bárányfelhők közé rejtőzött el. És szomorúan nézett. De Máli nem mond min-dig igazat. Egyszer a mezőn leitatták a férfi ak, de erről nem szabad beszélni.

Anyám másnap este folytatja az olvasást. Megint játszhatom az aprópénzzel. Amikor végez, összehajtja a könyvet és sokáig hallgat. Amikor újra ránk néz, könny van a szemében.

„Tudjátok, hogy mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak. Ne feledjétek, hogy mindig vi-gyáznotok kell, mit mondtok, hol szóltok és ki előtt. A pártemberek gyerekei előtt hallgassatok. Ne is játsszatok velük. Az a biztos. Hallgatnotok kell mindig. Nem beszélhettek senkivel. Nem játszhattok senkivel. Nem szabad elmondani, hogy kik vagytok. Nem bandázhattok a többiek-kel, a parasztgyerekekkel, mert mindig ti lesztek a bűnbakok. A fekete bárányok. Mindig tite-ket fognak okolni mindenért”, mondja. Aztán megint hallgat. A Kicsi egyenletesen szuszog. Cuppog néha.

„El fogunk innen menni. Már nem sok idő és elmegyünk. Isten megszabadít bennünket, áldott legyen a neve”, mondja, a tekintete a bizonytalan messzeségben jár. Bizonytalan a hangja is, nincs benne meggyőződés. Mintha maga se hinné, amit mond. Aztán megint beszélni kezd, de már sokkal halkabban. Suttog.


54 55

„Jézust is gyűlölték. Nem fogadták be. Nekik se volt hol megszállniuk. Amikor az ősatyák, sok évvel korábban, elhagyták a szolgaság földjét, a fáraó nem akarta elengedni őket. Egyik pilla-natban engedte volna. Hadd menjenek, Isten hí-rével! De aztán megkeményítette a szívét és meg-másolta a szándékát”, mondja anyám. Itt megáll, mintha ő maga sem értené. Elgondolkodik.

„Isten miért volt olyan kegyetlen, hogy azt akarta, makacsolja meg magát a fáraó, aki talán nem volt gonosz?”, kérdi a nővérem.

„Azért, mert Isten nem könyörül a gonoszok-nak”, mondja anyám. „Ha hagyná, hogy meg-térjenek, akkor az utolsó pillanatban elkerülnék a büntetést”, mondja anyám.

„De miért ölte meg a gyerekeket Egyiptom-ban?”, kérdezi a nővérem. „Isten nagyon gonosz, ha hagyta megölni őket…”

„Isten nem gonosz. Nem azért hagyta, hogy annyi gyerek meghaljon. Elvitték őket és megöl-ték. Én még játszottam velük…”, mondja anyám, aki most összezavarodott.

„Ésnyám hogy játszhatott velük?”, kérdem hi-tetlenkedve.

„Nem nagyon régen történet mindez? Ami-kor Jézus elment húsvétkor Jeruzsálembe, el-árulták és börtönbe zárták. Nem így történt?”, kérdezte izgatottan a nővérem. De anyánk már nem válaszolt.

Számolom a pénzeket, amelyekkel játszom. Arra gondolok, hogy Jézusnak tizenkét tanít-

ványa volt. Akkor tizenhárman voltak. A tizen-hármat nem lehet osztani, csak eggyel vagy ön-magával. A tizenhárom babonás szám. Nem hoz szerencsét, azt mondják.

Anyánk minden este imádkozik Máriához. Van is egy képünk a falon. Mária kék ruhában. Kék és fehér a ruhája. A homlokán vékony pánt fut körbe. A haja hosszú, egyenes szálú. Inkább csak sejteni lehet, mert kendő borítja a fejét. Csak néhol sejlik át rajta a haj. A bal kezét maga elé tartja, mint Jézus a jobbját. Bütyökujja behajtva. Mutató- és középső ujjával a magasba mutat.

Elborzaszt a kép. Nem szeretek ránézni. A kulcscsont táján látni lehet Mária szívét. Föl van nyitva a mellkasa. Mintha kívül hordoz-ná a szívét a ruha fölött. Az erek el vannak raja metszve, ahogy disznóöléskor apám szokta, ami-kor kivágja az állat szívét. Utána apám kereszt alakban belevág, hogy a vért kimossa a kamrák-ból. Ilyenkor a literes fazékkal én töltöm a lan-gyos vizet a szívre, az apám kezére és a kezében lévő bontókésre.

Ilyen a tyúkok szíve is. Nézem, amikor anyám a tyúkot bontja. Segítek neki. Előbb mindig kör-bevágja mindkét combot. Kifeszíti, hogy a forgó-nál roppanjon. Akkor vágja el az inakat, amelyek a combokat tartják. A szárnyakat már korábban levágja. Ekkor a bontókés hegyét a tyúk oldalá-ba szúrja, és a combtól a szárny irányába felvág-


56 57

ja a tyúk oldalát. Tompán reccsennek a gyenge bordacsontok. Kifordulnak a belek. Anyám keze ekkor eltűnik a tyúk belsejében. Egy csavarin-tással kiszakítja a belekkel együtt a szívet. Ak-kor vágja le a szívet erről az alaktalan kupacról. A belek sötét színűek, abban van a szar. Ő is ke-reszt alakban vág bele a csupa izom szívbe, mint a levesbe dobott hagymába szokott. Kimossa a szívkamrákból az alvadt vért. Aztán a vájdling vizében megöblíti. Ezután dobja a zománcos tálba. A szétvágott részek tetejére. Oda se néz közben.

A jobb kézfejével gyorsan megdörzsölte az orrát, mert viszketett neki. A késsel szeme előtt a levegőbe bök. Fintorog. Közben Mária néz bennünket a szobában. Rózsaszínű fényudvar veszi körül. Ruhája áttetsző a szívénél.

„Nem fáj Máriának?”, kérdeztem egyszer anyámtól.

„Nem. Ez csak egy kép”, mondta. Aztán a kép-ről nem mond többet. Elmeséli húsvét történe-tét. Hogy Jézust ujjongva fogadták Jeruzsálem-ben. Pálmaágakkal, hallelujázva.

„Mi az, hogy hallelujázva?”, kérdeztem. „Kiabáltak, éljeneztek. Aztán leköpködték és

pofon vágták. Elárulták, elfogták és megkínozták. Azt mondták, hogy Isten nem szeret mindenkit, csak a papokat. Jézus szegények gyereke volt, nem papok gyereke. Ezért nem taníthatta volna a népet. De Jézus azt mondta, hogy őt Isten sze-reti, mert ő a fi a. Erre aztán nekiestek. Egy botó-

kát adtak a kezébe, hogy az neki a jogara, osztán töviskoszorúval megkoronázták. Nagypénteken felfeszítették a keresztre a Golgota hegyen. Az anyja szíve megszakadt a bánatban, mert látta a fi a halálát. Ezért festették a szívét a képre, mert annyit szenvedett”, mondja anyám.

„Jézus feltámadt, ugye?”, kérdezi a nővérem.„Igen”, hagyja rá anyám. „De akkor most hol van?”, forszírozza tovább

a nővérem.„A földön jár. Nem nyughatik. Keresi az anyját”,

mondta anyám. „De erről nem szabad beszélned az iskolában. Senkinek sem.” Anyám hangjában félelem volt, amikor az iskoláról beszélt. Tudtam, hogy erről nem szabad beszélni. Az iskolában a pártemberek fi gyelnek mindenkit. Mi hiszünk Istenben. Megtartjuk a szokásokat. Gyertyát gyúj-tunk péntek este. Betartjuk a böjtöt. Nem eszünk, amíg a hajnalcsillag meg nem jelenik. Vasárna-ponta meg ünnepeken elmegyünk a Pinkáékhoz, a tisztaszobában tartott misékre.

„Nekünk szabad, nincs vesztenivalónk”, mond ta anyám. „Apátokat már mindenünnen kirúgták. A parasztok egy hajszálnyi előnyért apjukat-anyjukat eladnák. Azért ilyen nyomo-rultak”, mondja anyám.

Mi a nővéremmel közben az asztalon a régi pénzérméket rakosgatjuk. A fejjel felfelé fordí-tott aprón a korona képe van, a ferde kereszttel, a lelógó láncokkal. Pörgettyűvel játsszunk, amit apánk faragott nekünk. Számokat írtunk az ol-


58 59

dalára tintaceruzával, hogy ne kopjon le köny-nyen. Pénzben játszunk. Szoktam nyerni néha, de csalok is. Ha rossz oldalra dől, akkor mindent elveszítek. A nővérem nyer. Amikor már nincs több pénzem, sírni kezdek. A nővérem felkapja a pénzt és zsebre vágja. „Nem adok, nem adok”, kiabálja csúfolódódva. Mindig csúfol. Ha nagy leszek, majd jól elverem. Csak legyek erősebb.

A tyúk nyakát apám szokta elvágni. Anyám sajnálja. Ha nagyobb leszek, nekem kell majd. Anyám minden állatot szeret, amelyet etet. Min-det megszereti. Nehezen szánja rá magát, hogy levágjon egyet. De muszáj. Napokkal előbb el-dönti, hogy vasárnapra melyiket fogja levágni.

„Pire, pire”, hívogatja a tyúkokat. Amikor pén-tek reggel eteti őket, akkor megfogja a kiszemel-teket, és leborítja egy ládával. Az estig ott vár. Vi-zet teszünk csak neki egy májkrémes dobozban. Este apámmal együtt megyünk ki. Én viszem a kést utána.

„Nem fáj a tyúknak?”, kérdezem tőle. „Nem fáj. Csak fogd meg a lábát”, mondja.Fogom a lábát. A porcelán tányért már oda-

készítette a kút mellé. Meg a kést is. A toroknál megtépi a tollat, hogy ne csússzon el rajta a kés. Akkor nem kell nyiszálni, egyetlen húzással át-metszi a torkot. Néha nagyon erősen vág, akkor a csigolyák közé is beszalad a kés. Ilyenkor lefi ty-tyed a tyúk feje. Amikor elvágja, a kést ledobja

a földre és egyik kezével a két szárnyat fogja ösz-sze, a másikkal a tyúk fejét feszíti hátra. A testet fejjel lefelé, függőlegesen tartja, hogy a vér minél gyorsabban kifolyjon. Perceg a vér. A fehér por-celán alján előbb halványpiros, a végén bordó, sötét sűrű lé lötyög. Hamar megalszik. Egyben mozog az egész, mint a kocsonya. A kés pengéjét a tyúk tollaiba törli. Mind a két oldalát. A nővé-rem nem bírja a vért. Ilyenkor bemegy a házba.

A gyilkolás a férfi ak dolga.

A nővéremnek mindig taknyos az orra. Szipog. A kézfejével törli. Mindenen elbőgi magát. Öt év van közöttünk. Az ötöt nem lehet osztani, az csak magával osztható. Ilyen szomorúság van köztünk. Egyedül kell viselnie. A nővérem mindig szalagot kér anyámtól, hogy szép legyen. A vásárban kesz-kenőt akar vétetni, de nincs rá pénzünk. Egyet azért szokott kapni. A szalagokat a hajába fűzi. Büdös a szája, valami betegsége van. Pedig min-denki tudja, hogy csúnya, csak ő nem látja be.

„Szép vagy, mint a segg szüretkor”, így szoktam csúfolni. Sovány, mint az agárkutya. Undorodom tőle, mert kényeskedő béka. Mindig szép ruhákra vágyik, de neki is azt kell viselnie, amit kap. Má-soktól levetett ruhákat. Aztán ha kinövi, nekem kell hordani. Gyűlölöm a nővéremet. Ha bátyám volna, akkor nem kellene lányruhákban járnom.

Hiába mondom anyámnak, hogy lányos ruha, ezt nem veszem fel, abban kell járnom. Anyám


60 61

megver, ha nem hordom. A fi úk meg kicsúfolnak érte. Majomnak hívnak. Olyan jó Gedinek, neki bátyja van. Gyűlölöm a nővéremet, mert miatta csúfolnak. Néha meg anyáskodik velem, az még jobban dühít. Leginkább akkor haragszom rá, amikor másokkal játszik. A nagylányokkal, akik kacarásznak, sugdolóznak, csúfolódnak. Rajtam röhögnek. A nővérem mindig elmegy velük ott-honról, csak hogy engem lerázzon. Egyedül kell játszanom.

Nekem kell kipucolnom a tyúkólat. A szaros deszkákat kapargatom, amelyre vastagon ráke-ményedett a tyúkszar. Nyáron havonta ki kell meszelnem a deszkafalat. Nagyon meleg van bent a tyúkólban. És teli van tyúktetűvel. Még éjszaka is vakarózok utána. Időnkét beszórom őket Matador porral. Ilyenkor nem engedek ki egyet sem reggel az ólból, hanem beszórom őket. A szemükbe szórom, hadd csípje. Matadorozok. Közben visszatartom a levegőt. Minél ritkábban lélegzek. Büdös a Matador. A tyúkok meg guny-nyasztnak tőle egész nap. Még másnap is. A tetű-irtás előtt ki kell meszelnem. A meszelő nyelével ütöm őket közben. Anyám meg velem ordít.

„Ha lesántulnak, agyonváglak, te!”Akkor legalább eszünk húst, gondolom. De

nem merem úgy megütni őket, ahogy szeret-ném. Hogy megdögöljenek. Inkább csak ijeszt-getem őket. Azt szeretem, hogy félnek tőlem. Hadd féljenek. A nővérem is megtanulja majd, hogy félnie kell.

„Büdös kurva, gyere ki! Hogy szakadtál vón anyádba”, ordítja nagyapám a kapu előtt. Máskor bejön. Botjával nagyot húz Cigány kutyára. Csak úgy, megszokásból. Kopog a botjával a teraszon. A sánta lábát húzza. Most nem jön be, csak or-dít. A botját rázza a levegőben. Veri vele a kerí-tésdrótot. Rugdossa a kiskaput. Mi úgy hívjuk, verőce. Rázza a verőcét, ordít. A kalapját hát-rébb tolja, a feje búbjára. Kilesek a tisztaszoba ablakán. Visszamegyek a konyhába. Anyám az asztalnál ül. Sír. Az öcsém alszik. Anyám halkan sír, hogy ne ébressze fel a Kicsit. Csak az orrát szívja. A taknyot törli le a kézfejével. A Kicsi ha-sát simogatja, hogy jobban emésszen.

„Ne sírjon, ésnyám”, mondom neki. „Tudja, hogy bolond. Ne sírjon má…”, ismételgetem.

„Mit tudtok ti?”, kérdi anyám szemrehányó-an. „A pulya zacskóba szarjon és azt szopogas-sa”, mondja. „Nem tudhatjátok ti azt”, mondja.

A Kicsit sokszor rám hagyják. Ha nem a nő-véremnek, akkor nekem kell pesztrálni. Mi úgy mondjuk: rőszölni. Hintáztatom a bölcsőjében. Szeretném abbahagyni, de félek. Ha abbaha-gyom, ki fogok kapni. Közben meg folyton sír. Mindig sír. Bömböl. Vörös a feje és ordít. Nincs foga. Csupa ránc az arca. Lila a feje az erőlködés-től. Egészen olyan, mint a puccos egereké. Undo-rodom tőlük. Egérfészek leggyakrabban a széna alól kerül elő. A kisegereket villával szoktam át-


62 63

szúrni és kiviszem a ganéjdombra. Teszek rájuk egy villa szart. Az a temetésük. A verébfészekből kihullt fi ókákkal is ezt szoktuk csinálni. A puc-cos verebekkel. Mind lila és vékonyka. Látsza-nak a bőr alatt az erek. Az eresz alól potyognak ki. Nagy a fejük, hatalmas kék golyó a szemük. Még nem tudják kinyitni. Vaksik. Apám lapáttal veri agyon őket.

Ottó azt mondja, tapossunk rájuk. Nekem nem volt erőm hozzá. Aztán Ottó se merte. Ke-resett inkább egy nagy követ és azt magasról rá-juk ejtette. Nem nézett oda, amikor leesett. Én se mertem odanézni. Összelapultak. Néztük, ahogy kifolyik belőlük minden. A szemük kiug-rott a helyéről. Egy kicsi golyó a porban. A puc-cos egereket, verébfi ókákat irtani kell. Aztán a dögöket bedobjuk a tyúkoknak. Vagy a ganéj-dombra.

A kölyköket el kell pusztítani. A macska-kölyköket vízbe fojtjuk. Minél kisebbek, an-nál kön nyebb lenyomni őket. Néhány naposan még nem karmolnak. Akkor kell belenyomni őket a vederbe. Vagy kinn az udvaron a vályú poshadt vizébe. Kicsi víz is elég, nem kell sok. Csak az orruk legyen benne sokáig. Amíg még mozognak. Tavasszal egyszerűen beledobáljuk őket a budiba. Ahová a záptojásokat hordjuk ki. Az ilyenkor tele van lével, mert feljön a talajvíz. Akkor belefulladnak a szarba. Nyáron a gázola-jos hordóba fojtjuk őket, amelyet az eresz alá te-szünk, hogy abba folyjon az esővíz, amellyel ön-

tözni szoktunk. Ha már nagyobbak a kölykök, akkor zsákba rakjuk, és kőhöz csapkodjuk őket. Vagy betonhoz. Valami keményhez, az a lényeg.

„Az öcsémet is el kéne vinni valahová”, mond-tam anyámnak. Nem értem, miért hozták ide. Anyám meg azt mondja nekem, hogy szeressem, mert a testvérem. A gólya hozta.

„De miért pont ide”, kérdem, „itt már va-gyunk elegen. Vitte volna odébb, ahol még nincs gyerek. Ott biztos örülnének neki.”

„Mert ezt nekünk küldték az angyalok”, mondja anyám.

Nem értem, mi köze ehhez az angyaloknak, ha a gólya hozza a pulyát. Azt mondják, hogy a gólya hozza őket. De ez az egész nem igaz, ezt már Ottó is mondta.

„A macskakölyköket se a gólya hozza, hanem a kandúr megbassza a szukamacskát, és abból vannak a kölykök.” A nagyfi úk nem hisznek a gólyamesében.

Anyámnak azért megígértem, hogy szeretni fogom az öcsémet. De csak az ő kedvéért. Kö-nyörögött, hogy ne bántsam.

Csak ne sírna folyton. A múltkor, amikor anyám kikísérte a pos-

tást, adtam a Kicsinek túrós haluskát. Épp azt ettem. És amikor kiment az anyám, villával tömtem a szájába. Jó szalonnás volt. Csicse-gett a zsírtól. Abba is hagyta a bőgést. Két ol-dalt lepotyogott a túró, meg a tészta, mert nem fért mind bele a szájába. Kezdett rángatózni,


64 65

de csendben volt. Nem sírt. Amikor visszajött az anyám, odaugrott és felkapta. Kirázta belőle a haluskát. A lábánál fogva lógatta és ütögette a hátát. Ordítozott és jajveszékelt. Láttam, hogy most meg akar verni, de aztán nem tette. Nem mert megverni. Csak sírdogált csendben. Töb-bet nem etethetem, azt mondta. Nagyon meg-ijedt. De most legalább tudja.

Megáll a bogár. Biztos érzi, hogy fi gyelem, mert megmerevedik. Fekete minden része. A hátán hosszanti barázdák vannak. Megcsillan rajta a fény. Meg se moccan, várakozik. Majd mászik tovább. A fal és a beton találkozásánál araszol előre. Ha egy mélyedést talál, megpró-bál bebújni. Kaparászik a lábával, erőlködik. De nem fér bele. Megint vár. Sokáig lapít. Majd má-szik tovább. Próbálkozik megint, keresgél. Időn-ként megmerevedik. Minden repedésnél újra be akarja fúrni magát. Néha megpróbál felmászni. De visszapottyan. Tompán koppan. A hátára esik. Megint megmerevedik. Kapálózik a lábai-val a levegőben. Az erőlködéstől pörögni kezd. Néha megbillen, de nem tud átfordulni. Aztán hirtelen mozdulatlan lesz. Várakozik. Majd új-rakezdi a pörgést. Figyelem, ahogy végigtapo-gatja a fal melletti járdát. Időnként meggondolja magát. Visszafelé megy. Pedig már járt arra. De elfelejti. A bogarak buták. A tyúkok is buták. Mintha még sosem járt volna ott, ugyanolyan

izgalommal próbálja végig újra a repedéseket. Nagyon szeretne elbújni. Tűz rá a nap. Dél múlt nemrég. Már harangozott az öreg Pintye. Fok-hagymás pirítóst kaptam, mert nincs más. Éhes vagyok, ülök a járdán. Anyám kizavart. Tetszik, ahogy a hátán pörög a bogár. Egy kis ággal meg-fordítom. Nézem a kapálózását. Amikor elu-nom, odanyújtom neki az ágacskát. Bizalmat-lanul megkapaszkodik benne. De nem engedi el. Megfordítom. Akkor folytatja a rejtekhely keresését. Teszek az útjába egy nagy lapos kavi-csot. Mindig van a zsebemben egy lapos kavics. Gyűjtöm őket a kacsázáshoz. A vályogvető gö-dörnél szoktam kacsázni. A bogár bebújik alá. Végre nem tűz rá a nap. Árnyék van. Megnyug-szik. Még várok egy kicsit. Hadd örüljön. Majd hirtelen leemelem róla. Megint kapálózni kezd, ahogy fényt kap. Nem érti, mi történt.

A nagyok gyászbogárnak hívják. Nem szere-tik, ha megjelenik a háznál. Anyám is azonnal rátapos. A lábfejét jobbra-balra forgatja. Bele-passzírozza a földbe. A betonon nedves folt ma-rad. A pincebogárra hasonlít. Azok a vermekben meg a pincékben élnek. Nagyobbak és büdösek. Téglával vagy kővel lapítom őket össze. Fehér pép buggyan ki belőlük. Undorító nézni. A sza-ga meg fertelmes. Gyűlölöm a fekete bogarakat. Ezért gyötröm ezt is. Ki akarom fárasztani. Azt várom, hogy mikor adja fel. De nem adja fel. El-unom. A sarkammal taposok rá. Érzem, ahogy a páncélja ellenáll, majd hirtelen megroppan. És


66 67

tekergetem rajta a lábam jobbra-balra. Ahogy a nagyoktól láttam. Aztán köpök egyet.

Anyám mindig köp, ha valami undorítót kell csinálnia. Utána köp egyet. Ha nincs nyála, akkor csak úgy tesz, mintha köpött volna. Azt mondja, hogy pff ű! Mint amikor dögöt találunk menet közben valahol. Leginkább az erdőben. Átlépünk rajta, anyám meg köp egyet. A nagy zöld legyek már dongják. Ilyenkor néhány han-gosan felröppen. Máskor csak a hangot ismétli, a köpést kísérő hangot. Ez a megvetés kifejezése. Meg a félelemé. Az undoré. A gyűlöleté.

A rontást is a köpéssel lehet előidézni. Meg kell köpködni valamit, aztán elmondani a ráolvasást. Leginkább pénzre szokták, gyufásskatulyára. Sokan a gyufáskatulyában tartják a pénzüket. Ezt mindig felveszik az emberek. És rájuk száll a rontás, megverődnek. Máli is tud ilyen ráolva-sásokat. Anyámnak nem árulja el. Amikor Máli mesél, mindig boszorkányokról szóló történetet mond el. A horgas csontról is szokott mesélni.

„Horgas csonttal lehet bájolni is, meg vará-zsolni is. Ilyen horgas csontra úgy kell szert ten ni, hogy Szent György nap táján röptében szárnyasegeret kell elkapni. Azt élve, lyukas fe-nekű cserépedénybe rakva, hangyabolyba kell eltemetni. A hangyák lerágják róla a húst meg a bőrt is. Néhány héttel később ki kell ásni és a csontok közül kiválasztani a horgas csontot.

Azzal a csonttal lehet aztán sok mindent csinál-ni, már aki tudja a módját”, mondja Máli.

„Amit ezzel a csonttal magad felé húzol, az a tied lesz. Amit eltolsz magadtól a hegyivel, az meg pusztulni kezd.”

Máli úgy tesz, mintha tudna bájolni meg át-változtatni. Ha mérges ránk, azzal fenyeget, hogy békává változtat. Mi meg bosszantjuk, hogy akkor változtasson már át bennünket. És brekegünk hozzá.

„Azt titokban kell csinálni, nem úgy, hogy tudják”, mondja. De kinevetjük.

Amikor az erdőn megyünk keresztül, találunk egy felpuff adt döglött kutyát a lapulevek alatt. Előbb csak a dögszagot érezzük meg. Keresni kezdjük, hogy mi lehet az. A nővérem találja meg. Bottal emelgette a leveleket. Nem látta, és a bottal beleszúrt a kutya hasába. Fehér pond-rók ömlöttek ki belőle. Tekeregtek, vonaglottak a fény miatt. Vagy mert a meleg, bomló tetem hiányzott nekik. A nővérem elfordult és hányt.

Máli akkor lehajolt és bal kézzel belenyúlt a dögbe. Valamit a surca alá rejtett, a szoknyája zsebébe. Éreztem a büdösséget hazáig. Mondtam este anyámnak, hogy Máli kivett valamit a dög-ből. Úgy tartja a babona, mondta anyám, hogy aki bal kézzel egy dögből valamit kivesz, majd azt két ember közé bal kézzel bedobja, azok meg fogják utálni egymást egy életre.

„Ez igaz?”, kérdem anyámtól.„Nem. Akik babonában hisznek, azok buták”,


68 69

mondja. Pedig anyám is babonás. Fél a szemmel veréstől. És észrevettem, hogy apám is hisz ben-ne, pedig azt mondja, hogy nem.

Megyünk és hallgatunk. Valahová mindig me-gyünk és közben hallgatunk. Számolom a léptei-met. Ritkán beszélünk. Sokat gyalogolunk. A ci-pőm nyomja a körmömet. Már régen kinőttem. Ha már nagyon nyom, akkor szoktam ollóval kivágni az orrát. A bütyökujjamat kiszabadítom, hogy ne gyulladjon be a köröm. De néha mégis begyullad. Mindig használt cipőket hordok, ta-lán azért. A nővéremét vagy valaki másét. Min-den cipő rossz, mert ki van taposva. Legjobban mezítláb szeretek járni. Mi úgy mondjuk, hogy meztéláb. Amint kitavaszodik, pucér lábbal já-rok. Hamar megkeményedik a talpamon a bőr. Péter-Pálra már megyek a tarlón.

„Olyankor csúsztatni kell az embernek a tal-pát. Nem lépni, hanem kicsit előrefeszíteni a láb-fejet és csúsztatni”, tanít Máli.

Málinak olyan kemény talpa van, hogy az éles kőzúzalékon is tud menni. A kemencéből kicsa-pó parazsat eltapossa. A csikket is el tudja ta-posni. A felpúposodott, forró aszfalton is képes járni, ahol megolvadt a szurok és nagy buboré-kokat ereszt. Szent Illés napján már minden úgy átforrósodik, hogy szinte süt.

A cipőket nem szeretem. Ha veszünk néha, akkor két-három számmal nagyobbat kapok,

amelyben csúszkál a lábam. Az orrát vattával ki-tömjük. És úgy járok benne, mint a bohóc. Nagy-lábú bohócként lépegetek és ettől a lábikrám el-fárad. Nagyokat kell lépni, és természetellenesen mozog a lábfejem. Ettől hamar izomlázam lesz. Az inak gyorsan elfáradnak. Az a nagy ín hátul, a horgas ínam. Mi úgy mondjuk, hogy a harga-sinam. De inkább valakitől kapjuk. Nekem leg-inkább a nővéremét kell hordanom. Kinevetnek, mert lányruhát viselek. Ami nagyon lányos, azt nem akarom felvenni. Néha megkönyörülnek rajtam. De javarészt lányos ruhát hordok. A fi úk azt mondják, hogy lány vagyok. A nővérem nem vigyáz a ruhákra, ezért nekem még jobban kell, hogy majd jó legyen az öcsémnek.

„Vigyázz a ruhádra”, mondja anyám, „nem tu-dunk másikat venni”, mindig ezt hallom.

Az ünneplő rend ruhát kell a legjobban óvni.„Nem tudunk másikat venni! Vigyázz rá, mert

az öcséd fogja majd hordani.”

Azt mondogatom magamnak, hogy csak a nyárfáig kell kibírni. Onnan már közel van. Vagy a hídig. Mindig valami közeli célt tűzök ki. Mert mindig menni kell valahová. Télen fázok, nyáron melegem van, de menni kell. Nyáron mindig szomjas vagyok. Inni szeretnék, de nincs mit. A kulacsban felforr a víz a mezőn. A fonott korsóban jobban eláll. A zöld üveg megvédi a naptól, azt mondják. Mindenki zöld


70 71

üvegbe teszi a vizet. Nem kívánom, de muszáj meginni. Esőben is megyünk, télen meg a hó-ban. Szemembe csap a zápor. Hegyes tűként karcol a hódara. De folyvást menni kell. Min-dig gyalogolunk valahová. Hol ki a földekre, hol fel a faluba, nagyapámékhoz. Mi az Újso-ron lakunk, nem az Ófaluban. A postás tudja, hogy Jókai utca a neve, de így senki se hívja. Az Újsor lent van, mi úgy mondjuk. Mert tényleg lent van, a lecsapolt Lapos területen. Régen Bi-valyfürdőnek hívták. A föld itt tavasszal meg-büdösödik. Mocsárszaga van. Mindig örülök, ha felmegyünk nagyapámékhoz, mert ott nincs mocsárszag. Máli és nagyapám ketten laknak az ősi portán. Segíteni kell nekik. A munkaegy-ség miatt, hogy Málinak meglegyen a nyugdíja. A téeszben munkaegységet számolnak. És foly-ton veszekednek rajta, mert mindig másként számolják ki. Mi meg mindig megyünk vala-melyik dűlőbe. Mi osztálynak nevezzük. Ahol épp dolgozni kell. És mindig dolgozni kell. Az udvaron, a kertben vagy a házban. Játszani sze-retnék, de azt nem lehet.

„Ha kifőztem, megyünk segítni Málinak! Úgy készüljetek”, mondja anyám. „Te adj inni addig a tyúkoknak!”

„Jó”, mondom, de tudom, hogy nem jó.„Aztán meg szedd össze a tojásokat!”„És ha kész vagyok vele, játszhatok?”, kérdem

anyámat.„Nem. Ha azzal is kész vagy, fejtsél málét,

majd daráld meg. Aztán vágd össze a csalánt a libának.” A csalánt mi csinárnak mondjuk.

„Keverd össze a kásával, hadd érjen meg, mire hazajövünk. Úgy jobb szeretik. Akkor már nem marja a torkukat. Aztán takard le őket a dróthá-lóval, nehogy elhordja a szarka…”

És így tovább. Anyám mindig újabb munkát ad. Ha egyikkel kész vagyok, már ott a másik. Soha sincs vége. Addig a nővérem vigyáz a Ki-csire. Közben tereget, kicsipeszeli, aztán meg be-szedi a ruhát. Összehajtogatja és kivasalja, szét-válogatja és elpakolja. Megpucolom a krump-lit meg a hagymát, mert kötött leves lesz tört krumplival, mondja anyám.

Nagyapám kedvence a kötött leves, az ő ked-véért csinálja. Néha beleköp, amikor nagyon mérges rá. Azt hiszi, nem látom.

A földes konyhában mindig érezni a talajban áramló vizeket. De legerősebben tavasszal. Az árkok ilyenkor színültig vannak. Tavasszal meg-áradnak és hozzák magukkal a közeli erdő és a távoli folyó illatát. Ilyenkor a folyó, mely egész nyáron kicsi patak, hatalmasra nő. Elönti az ár-teret, és sebesebben kanyarog, mint máskor. Pe-dig akkor is mindig sietős az útja. Sebesen fut, magával ragadva fákat, innen-onnan felszedett lomokat. Néha dögöket is cipel magával. Felpuf-fadt hasú teheneket, birkákat, oszló kutyákat. Kifordult szemük fehérjét lehet csak látni. Néha


72 73

felbukkan turcsi orruk. Romániából jönnek, ahová átlátunk. A hegyeket látjuk messzeségbe veszni.

„Azok ott már a máramarosi hegyek”, mondta a nagyapám. Az egyik halványkék hegy oldalá-ban fehér folt világít.

„Mi az a folt ott?”, kérdezgettük.„Sóbánya”, mondta nagyapám. „Ott bányász-

szák a sót, azért olyan fehér”, mondja. Nagy-apám sose járt arra. De így tudja, mert neki is azt mondták. A folyó is valahol arra ered, azokban a hegyekben. A falu fél a folyótól. Ilyenkor mind-ez újra aggodalommal tölti el a falut. A régi el-beszélésekre gondolnak vissza, a nagyapáik vagy ükapáik idejében történt borzalmakra, melyeket a hosszú, üres estéken meséltek nekik. A falu egy-szerre emlékszik és felejt. Közben szétválogatja a fontosat a kevésbé fontostól. A rosszat a jótól. Aztán újra összevegyíti őket, mert közben elfe-lejtik, hogy mi fontos és mi nem. Akik itt szület-tek, nem akarnak máshová menni. Nem merül fel bennük, hogy lehetne máshol élni. Máshol alapítani családot. Máshol építeni házat. Távol a folyótól, ahol nem kell minden tavasszal félni az áradástól. A parasztok így gondolkodnak. De mi nem vagyunk parasztok.

„Mi el fogunk innen menni”, mondogatja anyám.

„Mert mindig is a víz lakta ezt a síkságot”, mondja apám.

„Járt egyszer egy öreg rabbi Mózeséknél, az beszélt erről. Azt mondta, hogy itt a Víz Lelke la-kik, aki hamarabb volt, mint hogy emberek jöttek volna ide, az egykori roppant erdők vidékére. Ez az Erdőhát. A hatalmas tölgyesek, a rezgő levelű nyárfák birodalma. A vízpartokat kísérő fűzfák közé óvatosan merészkedtek. A kanyargó vizek világába, ahol tavasszal a mérgező gyöngyvirág a tölgyek aljában bódító illatot lehel. Hagymája ott lapul aztán a vízáztatta talajban. Méregzöld tölcsérlevele egész évben gyűjti magába a hajnali harmatot. És bármelyik napszakban hajolsz fölé, a szárra feltekeredő levelek tölcsérje alján mindig aprócska vízszem hunyorog az ég felé, és rád ka-csint. A föld itt mindig vizes. A mohos föld nem tudja magába szívni a nedvességet, hiszen csupa agyag. Zsíros és nedves agyag. A színe sárgás. Néhol fekete, mélyfekete, amely nem vezeti le a fenti vizeket a mélybe. Oda, ahol a futóhomok-rétegek, a vándorló föveny rejlik. Erről mesélnek a babonás kútásók. Mert rettegnek tőle. Amikor a kútgyűrűket engedik le, áttörve az agyagot, és elérik a homokot, akkor nagyon észnél kell lenni. Az agyag alá érve homok ragadja magá-val a víz után kutató embert. Beomlik körülötte, eltemeti, és sosem találják meg, mert magával sodorja, magához öleli őket. Ott lenn a mélyben vándorol a fi nom, sárga homok. A felszín alatt, a két-három méteres agyagréteg alatt van ez


74 75

a homok. A homok után a kavics, amit a hajdani folyók hordtak ide a távoli kék hegyekből.

Ez az a bizonytalan talapzat, a mozgó föld, amelyen élünk. Ezen állnak a házak, a templo-mok. Fövenyre építettünk, vándorló homokra. Sodró, fodros, megalvadt homoktükörre. Lenn a mélyben egy másik, titokzatos vízrendszer áramlik. Folyók és folyócskák egy része vala-hol a felszín alá bukik, és ott folyik el a házak, a magtár, a templom, a kövesút alatt. Hömpö-lyög tovább a temető, a dögkút, a domb alatti Külfalu felé.

Az ember nem is sejti, hogy lassú sodrással mozgó, megalvadt folyók felett lépked. Ha ez a mélység megnyílna, eltűnnének a házak, a fa-tornyú haranglábak, az apró templomok, ame-lyek lassan ezer éve itt állnak. Téglából rakták őket, az agyagot égették ki hozzá, mert kő ezen a vidéken nem akadt sosem. Itt csak a vizek van-nak mindenütt. Agyag és sár. A földön, a levegő-ben meg lent a mélyben is. De hála az Örökké-valónak, áldassék a neve, aki nem engedi, hogy alulról feltörjön a mi világunkba.”

Itt szünetet tartott a rabbi a beszédben. A szom bati gyertyák fénye lobogott. Megrez-dültek, ahogy beszélt, mert közben nagyon mé-lyeket sóhajtott. Fulladozó módjára kapkodott levegő után minden lélegzetvételkor. Az ablak-tőcce bádog vízvetőjén kopogott az eső. Egyre fenyegetőbben zuhogott. Szakadatlan esett egész nap, mintha a vízözön készülődne megint.

A rebbe távolra nézett, nagyon távolra. „Az első világot a tűz pusztította el. A máso-

dikat a levegő. A harmadikat a víz. A mienket a föld sara nyeli el”, mondta a rabbi. Az asztal-nál szorongó csend lapult. Goga és a húga mo-corogni kezdtek, mert most újra felébredtek. Jobban befészkelték magukat a felnőttek ölé-be, ahol eddig szunyókáltak. Elnyomta őket az álom, amíg a vendég rabbi beszélt. „Nemsokára eljön a pusztítás atyja, hogy segítse a fi át, akit Malkhutnak neveznek”, mondta, és nem volt félelem a hangjában, inkább bujkáló szomorú-ság. A mese keltette merengés lassan szétoszlott a gyerekek szemében. Ekkor valaki megzörgette az ajtót. Mindannyian összerezzentünk.

Mózsi sápadtan nyitotta ki. A küszöbön át-lépve érezte, hogy valami puha van a talpa alatt. Valami, ami máskor nem szokott ott lenni. De akkor már mi is éreztük, felismertük a szagot”, mondta apám.

„Már megint disznószart kentek ide”, mond-ta Mózsi szomorúan. Apám itt elhallgatott. Mi is hallgattunk. Mindig nagy levegőt vett, amikor ehhez a részhez ért. Apám utálta a disznószart, mert neki kellett eltakarítani. Ment lapátért, port szórt a szarra és a vesszőseprűvel felkaparta a la-pátra. Vitte hátra, a ganéjdombra. A kútból vizet húzott, csak félig merítve meg a vödröt, mert alig bírta még el.

„Tízéves sem voltam. Nekem kellett vizet hoz-nom, hogy leöntsem, mert a víz lemossa. Engem


76 77

hívtak át akkor már évek óta, hogy lángra lob-bantsam a sólet alatt a tüzet. Hogy meggyújtsam a lámpát. Befűtsek. Meg volt rakva a kemence, csak alá kellett gyújtani. Nekik a szombat miatt nem lehetett. A disznószart se takaríthatták el. Mert az tisztátalan. A faluban sábeszgojnak csú-foltak érte. Nem bántam, mert mindig kaptam valamit ajándékba. Mózsi úgy szeretett, mintha az unokája lennék”, mondta apám.

„Egyébként Feri bátyádék, meg Sanyi, meg Mihály bátyád csinálták a heccet. Feri volt a leg-hangosabb köztük. Aztán mind nagy kommu-nisták lettek. Nagyapád akkor a Gyilkos tónál üdült”, és úgy hagyta félbe a mesélést, mint aki maga sem érti azt, amit elmond. És most utólag keresi benne az értelmet. De nem találja.

„A vizet itt soha nem itta fel a föld, mert lép-ten-nyomon vízfolyások szabdalták a mezőt, kicsik és nagyok, folyók és folyócskák, árkok és vályúk, erek és csatornák. A csatornát mi vájás-nak mondjuk. A síkság itt még elég közel van a hegyekhez. Látni lehetett őket, mint egy kéklő fátylat a horizontra felaggatva. A hegyekből lero-hanó víz itt még sietni akar, de ellenállásba ütkö-zik, ezért kerülőutakra kényszerült. Kezdetben kis kitérőket tesz, aztán meglassul, majd egyre nagyobb hurkokat vet. Fentről nézve olyan ez, mint amikor a szalagnak egy szálát valaki meg-

húzta, és ettől a folyók és folyócskák kék szövete buggyot vetett. Fodros, bodros kacskaringókká válik.

Így terelgette az Örökkévaló, áldott legyen a neve, ezeket a vizeket évmilliók óta itt a sík-ságon, akárcsak a nyájaik után lustán lépegető juhászok terelgették errefelé juhaikat. A vizek mindenütt ott vannak, nem is lehet kikerülni őket. Hidakat kell keresni, gázlókat, tutajokat, kompokat, hogy haladni lehessen.

A levegőben mindig pára lebeg. Hajnalban köd rejti el a fákat, az erdőket, a mocsarakat. Este harmat szállja meg a bokrok, füvek leveleit. Az erdőkben a lehullott lombok alatt lapul meg. A kutakban kéznyújtásnyira áll a víz. Nem is kell az év nagy részében lánc vagy ostor, ha meríte-ni akarsz belőlük. Ezért fedik el deszkákkal, ne-hogy a gyerekek beleessenek. Ezért tiltják őket el a kutaktól rémtörténetekkel. Azt mondják, min-den kútban lakik egy gonosz béka, akinél kötél van. És aki a kút kör alakú tükre fölé hajol, azt berántja. Le a kút fenekére.

A mese hihetetlen, mégis félelmetes. A kíván-csiak a kút közelébe merészkedtek, de belenézni csak az igazán bátrak, a vakmerők nem félnek. A felnőttek így védik a gyerekeket, ahogy őket is óvták, amikor még gyerekek voltak. Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szű-nik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismé-tel az ember. Ezért féltik a gyerekeket, mert ők


78 79

is voltak gyerekek. Aki tanácsot ad, az csapdába csal. Soha se bízz benne. Mert itt senkiben sem bízhatsz”, mondja.

A földek itt szikesek vagy agyagosak. Kirohad vagy kiszárad minden. Soha sincs jó termés. Ha esik, akkor kirohad a vetés. Ha meg nincs eső, akkor kiszárad. Meg van átkozva a falu, azt mondják az öregek.

„Nem rossz föld ez”, állítja nagyapám. „A kommunisták teszik tönkre.”

És feljebb tolja a kalapját.„A Bivalyfürdőbe meg nem lett volna szabad

házat építeni. Mondtam apádnak is. De sose hallgat rám. Mert nem a földdel van a baj. Olyan határ van itt, hogy csak na. A mi földünk a For-nyoson volt. De azt tudni kell, hogy mit hova lehet vetni. Anyád nagyanyjának, a vén Jusztiék-nak meg az úton túl, a Hömbörgetőben volt né-hány holdjuk. Azt nehéz szántani, mert agyagos. Ott csak hömbörgeti a földet az eke, az állat meg majd megszakad bele. De terem az is annak, aki ismeri a módját. Aki szereti a földet, azt a föld is szereti”, mondja a nagyapám. És megelégedetten elhallgat. Időnként beleszív a pipájába és nagyo-kat köp. Aztán megszívja az orrát. Krákog. Ki-köpi a slájmot. Amikor kommunistákról beszél, akkor mindig köp egyet.

„Ezek meg azt hiszik, az élet fenékig tejfel, oszt csak nyalni kell”, mondja.

Nem tudom, kikre gondol ilyenkor. A kom-munistákra vagy apámékra.

Otthon anyám is ezt szokta mondani apám-nak.

„Nyalni kell. Értsd már meg, hogy nyalni kell. Aki tud nyalni, azt békén hagyják.”

„Megcsinálom a munkám, dolgozok éjjel-nappal”, mondja apám.

„Dolgozol, dolgozol. Persze. Mensz, mint a fe-jetlen láb. De nem ezt kell. Nyalni kell, értsd már meg”, ismétli anyám.

„Akkor nekünk felkopik az állunk”, mondja apám. „Mert azt nem tudok.”

„Az is a te bűnöd lesz. Gondoljál arra, hogy családod van. Akkor könnyebb.”

De nem könnyű. Apámnak nem megy. Estén-ként részegen jön meg. Anyám meg egész este várja, csendesen sírdogál. Ringatja a Kicsit.

„Kinek harangoznak?”, kérdezi anyám Málitól, aki a Rámpáról jön, mert ott mindent meg lehet tudni.

„Juhánka néninek”, mondja Máli, csak úgy félvállról.

Máskor minden halálhírt sápadtan, kisírt szem mel mond el azonnal, amint belép a házba. A végén már zokog, alig lehet érteni, mit mond. Aztán este elsők között megy el a halottas ház-hoz virrasztani. A sír mellett ő énekel a leghan-gosabban. Mindig előretolakszik a koporsóhoz,


80 81

a rokonok közé, akik kicsit odébb húzódnak tőle. A testvérei szégyellik, de Máli ilyen. Ő nem vesz észre semmit. A kedvenc éneke is halottas ének. Amikor jókedve van, azt szokta dúdol-ni. A mezőn is, munka közben. Meg udvaron, kertben, kinn a földeken. Rezegtetett, sírós han-gon. A szája nevet, de a szeme sír. Mindig nagy átéléssel, könnyek között énekli: „Letették már koporsómat sírom fenekére…”

A temetéseket szereti a legjobban. Meg a be-tegségeket, hogy kinek milyen van, mindig erről beszél. Mintha mindig temetés lenne, úgy éne-kel. A gyászoló gyülekezet, akiket testvéreimnek szólít a pap, akkor zendít erre az énekre, amikor a koporsót az odakészített hordókötéllel lassan engedni kezdik, le a sárga agyagba. A végső megnyugvást jelentő sírba, amelyből a legszára-zabb két nyári hónapot kivéve vödörrel kell ki-merni a talajvizet.

A szertartás végén a pap becsukja a könyvet. Összekulcsolja a kezeit és a könyvet magához szorítja. Az ő feladata eddig tartott. Feszült csend támad. Mozgolódás hullámzik végig a tömegen. A temetéseken kicsit mindig részeg kántor ek-kor mély lélegzetet vesz, a feje egyre pirosabb lesz, a nyakán kidagadnak az erek, a homlokáról izzadságcseppek futnak le még télen is. A férfi ak feje fedetlen. Világít a kopaszfoltjuk. Ekkor érke-zik el a szertartás csúcspontja. Az emberek teljes erőből énekelnek, ahogy a mezőn a munkában versenyeznek. Erőből, megfeszülve énekelnek,

egymást akarják túlharsogni. A temetések utol-só éneke kétségbeesett ordítás inkább. A szűkölő félelem hallatszik ki a végső búcsúból. Vontatva, lassú ritmusban énekelnek, amíg a kötelet eresz-tik, és süllyed a diófapáccal sötétbarnára festett koporsó, oldalán a kályhaezüst színű felírás a ha-lott nevével és évei számával.

A falu pedig fi gyel, elraktározza ezeket a ké-peket. Megjegyezi, hogy eléggé sírtak-e a nők, tették-e a dolgukat a férfi ak, ahogy kell. Mert elő-adás ez, az utolsó nagy előadás, amelyet a meg-boldogultnak rendeznek. A falu minden emléket megőriz. Minden temetésről napokig, hetekig beszélnek utána. Minden részletet végiggondol-nak, minden szót latra vetnek. Mindenki hoz-záteszi azt az apró részletet, amelyet csak ő vett észre. Addig mondják újra, amíg kicsiszolják és rögzítik az emlékezés végső formáját. Unalmas estéken, közös munkák alkalmával visszatérnek hozzá.

Az ünneplő rend ruhát ilyenkor veszik ki a naft alinos sifonból. A kinőtt öltönykabát a fér-fi ak hasán és fenekén megfeszül. A begombolt ingnyaktól fuldokolnak. A mezítlábas cigaret-tától sárga ujjakkal ragadják meg a kötél végét. Két másik a két rudat húzza ki, amelyen eddig nyugodott az üres sír fölött a koporsó, lebeg-ve a lenti és a fenti világ között. A kötelet tartó négy férfi izmai ekkor megfeszülnek, fejük lilul, a lábszáruk megremeg. Talpuk biztos helyet ke-res a csúszós agyaghalom mellett, a sír peremén.


82 83

Lassan eresztik a koporsót a kérges markokban csúsztatott kötéllel. A rokonok közelebb tódul-nak a gödörhöz. Máli is ott lábatlankodik min-dig, miközben a pap méltóságteljesen hátrébb húzódik.

Amikor a koporsó leér és a kötelet kapkodva visszahúzzák, a szertartás pogány része követke-zik. Ilyenkor mindig nagyon sietnek a segítők. A jómódú temetéseken az egyik férfi fürgén be-ugrik a sírba, a két hosszanti oldalon behelyezett gerendára áll, lábai között a koporsófedél. Ke-resztbe rövid deszkákat helyez, lehetőleg tölgy-fát, amely sokáig nem korhad el a vizes földben. Pádimentumot csinál, ahogy mondani szokták. A többiek sietősen adogatják le neki a deszkákat.

Kapkodva teszik a dolgukat. Ilyenkor már mindenki a torra gondol. A férfi ak a pálinká-ra, a töltött káposztára, megkönnyebbüléssel az életre. A gyerekeket közelebb húzzák magukhoz, az asszonyok megbocsátón néznek a férjekre, akik hamarosan részegek lesznek. Minden elő-re ki van számítva. Ekkor kezd záporozni a ko-porsóra a föld. A rokonok egy-egy gört vesznek fel, agyagos földdarabot, és sírva dobják a ha-lott után. Az kongva ütődik a koporsófedélhez vagy a pádimentomra. A koporsó és a sír ürege felerősíti a hangokat. Szükség van erre a vég-ső hangra. Az utolsó, távoli érintésre az élők és a holtak között. Ekkor szakad fel a végső búcsú. Ez az utolsó esély, a végső pillanata a szeretet-nek és a gyűlöletnek. Ilyenkor foszlik le minden

tanult máz, és feltör a kétségbeesés, a fenyegető halál mindenkiben ott szűkölő félelme. Ekkor bocsátanak meg a halottnak egy élet gyűlölkö-dése után azok, akik tovább élnek. Ekkor, vagy már soha többé.

Az élet megalázottjainak torkából fulladás szakad fel. A szemek kifordulnak helyükről. Az arcok levetik magukról a megfélemlített fegyel-met, az iskolától fogva rájuk kényszerített visel-kedés fegyelmét. Az asszonyok ilyenkor akarnak beleugrani a gödörbe. A feleségek, az anyák fáj-dalma, amely egy életen át gyűlt, most egyszerre szakad fel, mint a tályogos seb. Tépik a hajukat, arcukat eltakarják. A szájuk eltorzulva legörbül. A fejüket felszegik, az ég felé rázzák az öklüket. A pap miatt nem káromkodnak, de üvöltéstől rándul görcsbe a testük. Eddig ismeretlen han-gok törnek fel a kiszáradt torkokból, a ziháló tüdőkből. Hangok, amelyek mintha nem emberi hangok lennének.

A férfi ak mindent megtesznek, hogy megaka-dályozzák a szégyent, ahogy mondani szokták. Lefogják a nőket, magukhoz szorítják, ügyet-len és esetlen mozdulatokkal vigasztalják őket. Ölelik a derekukat, simogatják a fejüket, érdes kezükkel letörlik a könnyeiket. A nők közül van, aki ilyenkor harap. Van, aki karmol. Van, aki az érintéstől elcsendesül. Előbb-utóbb aztán mind elfáradnak és átadják magukat a női sors méltóságának, amely a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen


84 85

át. Egészen a sírig. A falu pedig árgus szemmel fi gyel, miközben a gyülekezet egykedvűen éne-kel. Engedelmesen követi a kántort. Együtt zo-kogják a halott nevében az éneket. Tudják, hogy előbb-utóbb mindnyájan sorra kerülnek. Ezért fi gyelnek. A buta ember a maga kárán tanul, de az okos a másén.

A Rámpán még hetek múlva is előhozza va-laki a temetést. Megítélik a pap beszédét, latra vetik minden arcrezdülését. A kántor éneklése is sorra kerül, meg hogy megint részeg volt, de azért kitett magáért. Megfi gyelték a gyász jeleit, jól viselkedtek-e a rokonok. Hogy volt-e ebben vagy a viselkedésében kivetnivaló. Egy életre megjegyzik, hogy ki volt jelen és ki hiányzott.

Máli sosem hiányzik, egy temetést se mulaszt el. Most mégis közömbösen mondja anyám-nak a hírt. Nem érdekli az egész, amikor anyám megkérdi, hogy kinek harangoznak.

„Melyik Juhánka néni?”, kérdi anyám, aki még mindig nem igazodik el a faluban. Aki bekerült, az sose érezheti magát biztonságban.

„Melyik, melyik, hát a nagy seggű”, mondja, „tudod, a Tóni néni testvére”. Johanna és Antó-nia nénik. Lemák Johanna és Lemák Antónia. „A Magtár mellett laktak. Fekete ruhás, száraz vénasszonyok voltak. Lemák Johanna, hetven-három éves volt”, mondja Máli. A hetvenhárom csak magával osztható. És eggyel.

„Szegény Juhánka néni”, mondja anyám. „Is-ten nyugosztalja.”

„Por seggibe, más helyibe”, válaszolja Máli, mert nem szerette őket. Máli sose bocsátotta meg, hogy nem jöttek el az anyja, Pop Mária temetésére, mert haragot tartottak vele és nem bocsátottak meg neki még halálában sem.

„Ne beszélj így, nem illik”, csendesíti anyám. Máli örül, hogy bosszanthatja.

„Lúfasz a seggibe, nagy bot a kezibe”, mondja és nevet.

Mély árok van a portánk előtt. A Bivalyfürdőt ezzel csapolták le. Régen itt csak buboricska meg bürök nőtt. Tavasszal színültig megtelik vízzel. Olyankor csigák úsznak benne. Fekete vízi csi-gák. Ülök az árok partján és nézem a csigákat. A talpammal csiszolom az árok oldalát. A föld kifényesedik, nedvesség gyöngyözik rajta. Néha a nővérem is ott ül. De ritkán vagyunk jóban. A lányok nem játszanak a fi úkkal. Én sem ját-szom vele. Inkább fi gyelem a csigákat. Feketék, ragacsosak. Nem olyanok, mint a kerti csigák. Sodorja őket a víz. Árvízkor visszafelé folyik az árokban a víz. A Túr felől jön fel. Seprűnyélre szegelünk konzervdobozt. A doboz aljára szá-zas szeggel lyukakat ütünk, hogy a víz kifolyjon. Szűrjük vele a vizet. Ezzel halásszuk ki a csigá-kat. Egy nagy befőttes üvegbe gyűjtjük őket. Nem tudjuk, mit esznek. A nagyok azt mondják, vízi növényeket. Rakunk bele azt is. Egész nap szem-mel tartjuk őket. Aztán elfelejtjük, mert a kitele-


86 87

pítésre készülünk. A Rámpán mondta a hangos-bemondó, hogy ki fognak telepíteni minket. Kis kézipoggyászt vihetünk csak magunkkal, egy napi hideg élelmet, ezt recsegte a hangszóró.

„A zsidóknak is ezt mondták.” Sugdolóznak a soron. A cigányok félnek. Aztán mégis ők lesz-nek, akik elsőként felszállnak a menetrenden kí-vül érkező buszra.

Sanyi bátyám, a kisbíró is kidobolta, hogy bármikor menni kell. És azóta mindennap, hogy legyünk állandóan útra készen, bármék pilla-natban sor kerülhet a kitelepítésre. A férfi akat már elvitték. Anyám azt mondja, hogy valahol a gátakon dolgoznak. Homokzsákokkal erősítik meg a gátakat.

Anyám minden reggel pénzt ad, és min-dennap veszünk egy doboz tejfölt. Mi téfelnek mondjuk. Hogy legyen mit enni. Ez hideg élel-miszer. Anyám nagyon fél. A nővéremmel nyug-tatgatjuk, hogy nem lesz semmi baj. Katonai helikopterek repülnek át felettünk. A Rámpáról integetünk nekik. Visszaintegetnek. Időnkét fur-csa járművek jönnek. A lánctalpas járművet két-éltűnek mondják, mert tud úszni is. Ezt szeret-ném kipróbálni. A nővéremmel nagyon várjuk az árvizet, hogy érjen már végre ide, mert akkor talán beleülhetünk. Anyánkat azzal vigasztaljuk, hogy akkor elmehetünk végre. Most ennek nem örül. Addig is halásszuk az árokban a csigákat.

Néhány nap múlva büdös lesz a befőttesüveg. Fertelmes dögszaga van. A csigák fenn lebeg-

nek a tetején. Visszaöntjük a halott házakat az árokba. Mintha úsznának. De csak a víz sodorja őket.

„Mi vagyunk a csigák”, mondja a nővérem.„Miért mondod ezt?”, kérdem tőle.„Te ezt nem tudhatod, te fi ú vagy”, vágja rá.„Mi az, hogy a fi úk nem tudhatják? Te mit

tudsz, amit én nem tudhatok?” ordítok vele.„A fi úk mind buták”, mondja, meg pacuhák.”Ezt anyám szokta mondani, amikor a nővé-

remmel sutyorognak. Anyám a nővéremet sze-reti jobban. Meg az öcsémet, mert ő a Kicsi.

„A lányok a buták. Meg pisisek. Ha nagy le-szek, majd jól megverlek”, mondom. A maradék csigát kiöntöm az udvarra. Összetaposom a csi-gaházakat. Nyálkás és büdös lé folyik ki belőlük. A tyúkok felkapkodják.

Most nem foglalkozik velünk senki. A férfi ak már éjjel sem járnak haza. A gátakon dolgoz-nak. Az iskolát bezárták, minden gyerek otthon kószál. Gedi is otthon van. Ha nem kell valamit dolgoznia, átjön hozzánk. Vagy én megyek át hozzájuk. A meggyfa alsó ágán ülünk és köpkö-dünk. Az udvaron van három meggyfa. Nyáron is itt szoktunk ülni és köpködjük a magokat az udvarra. A tyúkok hanyatt-homlok rohannak mindenre. Egymás elől ragadják el, ami leesik. A kiköpött magokat is bekapják. Mindig éhesek, mindent bekapnak.


88 89

„Köveket kell nekik enni, hogy a zúzájukkal tudjanak emészteni”, azt mondta anyám. Már szeget is találtunk az egyik zúzájában. Be volt to-kosodva. Gedivel szoktuk köpködni a magokat és kinevetjük a tyúkokat.

De most még nem érik a meggy. Most csak köpködünk. A takony kicsit gurul a svungtól a földön és felszedi a port. Ahogy rátapad, le-lassul. Kis szürke golyóként forog. A tyúkok rá-vetik magukat. Tolakszanak, ricsajoznak, nagy ribilliót csapnak. Ha gilisztát találunk ásáskor, azt is bedobjuk nekik. Lóg ki a szerencsés cső-réből, a többi pedig rohan utána. Csipkedik a csőréből kilógó gilisztát. Az tekergőzik kínjá-ban. Nevetünk. Nagyon vicces. Még több gilisz-tát keresünk. Meg hernyót, bogarat. A tyúkok mindent megesznek. A konyhakertből felhord-juk nekik a pucércsigát. Unatkozunk. És köz-ben megéhezünk.

Húsvét után már semmi sincs otthon. A son-kát már megettük. A kolbászt is. A kredenc üres, csak kenyér van benne. Anyánk úgy megy el reggel dolgozni, hogy azt mondja:

„Egyetek, amit találtok.”De nem találunk semmit. A spájzban a bö-

dön alján van még zsír, a padláson meg lekvár. Szilvalekvár. Abból mindig sok van. Nagy szil-kékben tároljuk. Csomagolópapírral van a szája lekötve. Spárgával körben leszorítva. A spárga alatt hernyók lapulnak. Ha kinyitom, mindig kihull néhány. Eltaposom. Moly lenne belőlük.

A spárgát le kell szedni időnként, hogy kipucol-juk alóla a molybábokat. Összenyomjuk az uj-junkkal, hogy megdögöljenek.

Más semmi. Mindig zsírt eszünk. Anyám este szalonnát süt a puliszkához. A kukoricát én őrlöm meg a fészerben. Mi málénak mondjuk. A lyukas bádoggal merem ki a zsákból és bele-töltöm a darálóba. De ilyenkor jobban meghú-zom a srófot. Hogy fi nomabb szemcsékre darál-jon. A csirkéknek csak úgy nagyjából kell, hogy elaprózza a tárcsa. Anyám mindig türelmetlen. Kiabál velem, hogy mi tart ilyen sokáig.

„Mit játszol mindig? Mért nem csinálod gyor-san, amit mondok?”, kiabál. „Már elforrt a víz. Most kezdhetem megint forralni”, mondja. Vizet tölt a lábosba. Sót dob még hozzá és belekeveri a kását. A szalonnát már megsütötte hozzá.

„Tegyetek rá lekvárt is”, mondja. A kisszilkét odacsapja az asztalra. A nővérem lekvárt tesz. Én cukrot szeretnék, de azt nem szabad, mert az drága.

„Egy kis cukrot nem lehetne, ésnyám…”, mondom.

„Legyél csendben”, súgja a nővérem. Nem akarja, hogy miattam kikapjon.

„Ez van. Oszt nuku”, mondja anyám. Sietve eszik. Mohón kanalazza a zsírban úszó

puliszkát. Jól összekeveri. Ha már nem éhes, megnyugszik. És ha megetette a Kicsit.

Addig ülök csendben. A nővérem mérgesen néz rám.


90 91

Pedig unjuk a kását, meg a szalonnás zsírt. Unjuk a zsíros kenyeret. Gedi megmutatta, hogy ők cukorral szórják meg a zsíros kenye-ret. A megkásásodott zsírt szétkenjük a kenyé-ren. Csillog a teteje. Azután szórjuk rá a cukrot. A cukorszemek beleragadnak a zsírba. Amíg vékony a réteg, felszívja a zsírt, és nem potyog le a cukor. Ha vastagabban szórjuk, akkor már vigyázni kell. Én jó vastagon megszórom. Gedi utálja, mert otthon náluk mindig ez van. De az ő apjának van munkája. Nekik könnyű.

Én egy nagy karéj kenyeret vágok. Vastagra kanyarítom a karéjt. Sok cukrot szórok rá a pléh-dobozban tartott fakanállal. A kanalat nagybá-tyám a fogságban faragta. A Kaukázusban. Vö-rösfenyőből van. Azért hozta haza, mert ilyen fát itt nem látni. Azóta itt tartják ebben a dobozban. Vigyázni kell rá. Megvernek, ha elszórom. Min-dig félek, hogy kikapok valamiért. Most biztos megver anyám, ha észreveszi, hogy mennyi cuk-rot megettem.

„Elpocsékoltad a sok cukrot”, mondja majd.„Azt hiszitek, hogy van szartig? Ennyi van csak

itt a lelkemen körül. Te meg idecsődíted a szom-szédot is, oszt esztek szarásig?”, ordít este. Pedig Gedi csak épp egy harapást kért, mert megkíván-ta. Unja és utálja, de most mégis megkívánta.

Megvert anyám. Kimegyek a hátsó kertbe. Azt mondta, ássam fel, de azért se ásom. Ássa

fel a nővérem! Leülök egy rönkre. Jön a macs-ka, dorombol. Hagyom, hogy közelebb jöjjön. Dörgölődzik. Amikor már elég közel ér, nagyot rúgok az oldalába. Minden dühöm beleadom a rúgásba. Mérges vagyok, ezért nem sikerült. Túl nagyot akartam a macskába rúgni. A len-dülettől megcsúszott a talpam a sáros földön, és nem tudtam a lábam belendíteni. A rúgás irányt tévesztett. Csak súrolta a macskát, elcsú-szott a girhes hasán. De ahhoz elég volt, hogy odébb repüljön. A kerítés mellé, a farakás tö-vébe. A macska gyorsan bebújt az ágak közé. Most már gyanakszik. Nem fog kijönni. Bosz-szant a kudarc. Próbálom kicsalogatni. Hívo-gatom, igyekszem kedves lenni. De a hangom remeg a dühtől.

„Cicc, cicc! Cicukám, gyere ki”, mondom neki.Ottó átbújik a kerítés résén.A macska érzi, hogy valami nincs rendben. Ki

se dugja a fejét. Nem fog kijönni, hiába hívoga-tom. De nem hagyom abba. Hozni kéne neki va-lami ennivalót. Kenyérbelet, és abba szúrni egy gombostűt. Ottó azt mondta, hogy úgy kell. Az megakad a gégéjében, és akkor megfullad. Mi úgy mondjuk, hogy gigájában. De nincs nálam se gombostű, se kenyér. Máskor mindig dugok az asztalnál a zsebembe, de most nem tettem. Keveset eszünk, anyám kiméri az ennivalót ne-künk, mert spórolnia kell. Ezért mindig éhes vagyok. Később még éhesebb leszek. De nem fogok ásni. Lesem a macskát, hátha kibújik. Az


92 93

ásót készenlétbe tartom. Ha kidugja a fejét, levá-gom az ásóval.

„Elbasztad, látod”, mondta Ottó, amikor egy szer együtt próbáltuk elkapni a macskát. A szomszédból járt át hozzájuk a sövény alatti lyukon. A szüleit bosszantotta. Együtt unatkoz-tunk Ottóval. Minket nem zavart a macska, de kitaláltuk, hogy akkor játsszunk macskavadá-szatot.

„Elbasztad. Most elbújik. A kurva anyád”, mondja Ottó.

„A te kurva anyádat”, válaszolom.„Lecsavarom a fejed”, mondja. „Inkább csalogassuk vissza. Hozz valami en-

nivalót neki.”„Hozok neki szalonnát”, mondja. Az én anyám megverne, én nem mernék sza-

lonnát lopni. Hívogatjuk a macskát. „Cicc-cicc”, mondjuk. De nem jön elő. Terveket eszelünk ki az elpusztítására. Méreg

lenne a legjobb. Vagy mégis gombostű.

Ottó már fojtott meg macskát, azt mondja. He-gesztőkesztyűt kell húzni hozzá, mert karmol. De nem sokáig.

„Ha eltöröd a nyakát, akkor abbahagyja”, mondja. „Egyébként meg nem hinnéd, milyen erő van benne.”

Ottónak az anyja mondta, hogy pusztítsa el a kölyköket.

„Már megint lefi alt a szuka, nem tudunk ennyi férget etetni. Tökítsétek el a háztól”, mondta. Pe-dig aranyos kiscicák voltak, Ottó meg akarta tar-tani őket. De legalább egyet. Aztán összevesztek ezen az anyjával, aki megverte Ottót, hogy ne szájaljon vele.

„Én szartalak! Ne beszéljen így velem a sza-rom!”, mondta.

Akkor Ottó felhúzta a hegesztőkesztyűt és mérgében megfojtotta a macskakölyköket. De azt mondta, szórakoztatóbb, ha újságpapírt kö-tünk a macska farkára és meggyújtjuk. Akkor úgy elszalad, hogy többé sose látjuk.

„Ezt kipróbáljuk majd, ha nincs itthon az anyám”, mondta. Erre Gedi azt felelte, hogy az nagyon macerás. Inkább öntsük le benzinnel. Ha nem volna Ottóéknál benzin, akkor szóljunk, ő majd hoz egy üveggel. Náluk a kóterben tart az apja. A téeszből lopja. Nálunk csak petró van. Anyám szokta vele a koszos munkásruhát mos-ni, amikor apám éjszaka jön és hajnalban már indul vissza. Petróban dörzsöli, aztán kiakasztja a tornácra. Ebben megegyeztünk. Csak rá kell dobni az égő gyufát, és ellobban a macska szőre, mint amikor az ember elfújja a kalakánc bóbitá-ját. És csak az üres csonk marad a kezében. Úgy tűnik el, mintha sose lett volna.

„Szerbusz, Mesijás”, kiáltottak neki oda. Me-sijás mosolyog és megemeli a koszos kalapját.


94 95

Valakitől kapta azt is. Mesijás minden ruháját valaki már hordta a faluban. Ismerős róla vala-honnan minden darab. Mindenki ad neki vala-mit. Pedig sose kéregetett, csak állt a kapukban. Akár napokig. Este hazamegy, de kora hajnalban már megint ott áll. Amíg ki nem jönnek és nem adnak neki valamit. Anyám sajnálja Mesijást. Avas szalonnát visz neki zsírpapírba. Máskor paszulyt, száraztésztát, zsizsikes borsót. Vászon-zsákban döglött tyúkot. Mikor mi nélkülözhe-tő. Mesijás napjában többször elmegy a kapunk előtt, amikor a cigánytelepről felsétált a Rámpára meg vissza. A Rámpán csak álldogál és hallgatja az embereket. Mesijás nem dolgozik sehol. Néha felássa valakinek a kiskertjét. De annyira sovány és olyan gyenge, hogy a férfi munkát nem bírja. Kimeszeli az ólakat, ha kell. Azt még meg tudja csinálni. Legtöbben a budit meretik ki vele. Ha már kukóson állt benne a szar és visszacsap a le-ve. Vagy nyáron, amikor a nyüvek hemzsegnek benne.

Ha tele a budi, a gazdák felmentek a Rámpá-ra. Ott mindig álldogál valaki, akitől meg lehet kérdezni, nem látta-e Mesijást. Reggel meg este megy busz. A falu szélét átszelő kövesúton napjá-ban kétszer. Valójában aszfaltút. Már csak hívják köves útnak, mert régen makadámkővel volt ki-rakva. Kétoldalt hatalmas nyárfasor szegélyezi.

A Rámpán a korcsma előtt mindig van va-laki. Néha egy fogat vagy egy stráf nyikorog el. Végigpöfög a kulákoktól elvett öreg Hoff er vagy

a Körmös traktor. Télen egy-egy szán siklik el. A falun áthaladó országúton egy-egy teherautó prüszkölve lassít, felcsikorognak a fékek. A busz-hoz reggel sokan kijönnek. Nem utaznak sehová, csak megnézik, hogy ki megy aznap valahová. Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt, elgyötört szemek pislognak ki. Öregek utaznak a gyerekeikhez. Kismamák visznek babákat ki-vizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos a járási kórházba. Csak akkor szállnak buszra az emberek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat. A fehér inget szorosan rágombolják az ádám-csutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A ken-dő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák. A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose jelent jót.

A Rámpán mindent meg lehetett tudni. A hí-reket és a pletykákat. A kocsmában mindig szól a Kossuth rádió. A plakátokat is a Rámpán ra-gasztják ki. A faluzárlatról szóló értesítést száj- és körömfájás járvány idején. A hirdetményt a körözött Sági gyilkosról. A kocsmáros napköz-ben az üzlet előtt állt. Délben a párttitkár meg a tanácselnök tér be hozzá, hogy tájékozódjon a közhangulatról. Hogy mit beszélnek az em-berek. A téeszelnök később szokott a Hajnalvég felől erre motorozni, ha már aludt egyet ebéd után. Siet a Túrra pecázni, de megáll egy-két fe-lesre. Közben megkérdezi a kocsmárost, hogy áll


96 97

az osztályharc. Nemrég egyesítették a téeszeket. Tudni akarja, mit mondanak az emberek a ter-melékenységről meg a munkaversenyről. Koráb-ban az Acél volt a legerősebb téesz, abba mentek be a nagygazdák. A Vörös Októberbe és a Vörös Csillagba a szegények vitték be rossz földjeiket. A Népszabadság a régi majorsági területen gaz-dálkodóké volt. A forradalom után egyesítették őket, így lett az Erdőhát téesz. A téeszelnök télen az elvtársakkal vadászik a Gróferdején. Nyáron pecázik. Induláskor a korcsmáros kikíséri a mo-torhoz.

Mesijás ilyenkor már ott guggol a korcsma tövében. A nagyapám is Mesijást szokta hív-ni, amikor gyepmester kell, aki kimeri a budit. Évente egyszer-kétszer. Leginkább tavasszal, ami kor feljött a talajvíz. A Mesijást itt keresik az emberek a Rámpán, a korcsma környékén.

„Már elment a Mesijás?”, kérdezik. Leginkább a kocsmárost faggatják, mert-

hogy neki hivatalból mindenkit fi gyelni kell. Az emberek tudják, hogy a kocsmáros besúgó. És ezt rendjén valónak tartják. De senki se meri a szemébe mondani.

„Nem lehet csak úgy valaki kocsmáros”, mondták belenyugvással, „mindennek ára van.”

„Hogy az Isten húzza a faszára, hát honnan tudjam én aztat?”, mondja a kocsmáros ilyenkor felháborodva. „Oszt te meg minek keresed?”, az-tán nevet. Mert ha Mesijásról van szó, mindenki nevet.

„Hát te vagy itt”, mondják neki.„Ki kén merni egy budit”, teszik hozzá, hogy

tudja a kocsmáros, mert így egyszerűbb lesz je-lentenie.

Írja csak bele a jelentésébe, ha nem sül ki a szeme, hogy lassan belefúlunk a szarba, ahogy a záptojásba a kiscsirke, amit az asszonyok a bu-diba dobnak be. Akárcsak a döglött kiscsibét, amelyet megnyomott a kotlós. De a budiba végzi a csipásmacska is, amelyikből szuka lenne.

Nagyapám fogja őket a farkuknál fogva, és a teraszlépcső cementtel lesimított éléhez csapja a fejüket. Néhányszor könnyen lendül a kis test, és alig hallhatóan puff an, mintha rongyot rázna ki az ember. Tompán koppan a puha cicatarkó a szürke betonsarokhoz. A félrecsúszott szájból a pici fogsor hegyes tűi kilátszanak. A szemhé-jak alatt nem forgolódik többet a szemgolyó. A hosszúkás pupilla sötét hasadéka kitágul.

Az anyjuk még néhány napig nyávog a lép-csőnél, dörgölőzik az elmenők lábához. Kajtat ott mindenfelé, ahol érezi a kölykei szagát. Leg-inkább a lépcső éleinél toporog tanácstalanul. Ilyenkor nagyot rúgunk bele, ha arra megyünk, mert sajnáljuk a macskát.

„Hagyja már abba a nyávogást, mit panaszko-dik itt”, mondjuk, mert szeretjük szerencsétlent. A döglött macskakölyköt nagyapám bedobta a budiba. Az ülőkére vágott lyukra visszateszi a tetőt, amely sosem illeszkedik pontosan a ki-koptatott deszkába.


98 99

Aztán előbb-utóbb szólni kell Mesijásnak.„Volna egy kis munka, ami néked való feladat,

te Mesijás.” És azzal ugratják, hogy esetleg még kincsre is lelhet, ha elég mélyre ás. Mesijás meg csak mosolyog. Áll még ott sokáig. Megkérde-zi, hogy melyik gazdát keresse. Hol van a por-ta, ahol várják. Aztán felmegy az Ófaluba, hogy megalkudjanak.

Ülök az árokparton és emlékeket találok ki. Nem tudok beszélni. Mostanában nincs hangom. Nem fáztam meg, csak nem tudok beszélni. Fek-szem az ágyban és nézem a falat hetek óta. Nem beszélek anyámmal. Nem tudom, mi történt. Nem érzek semmit. Nézem a vizet és emlékeket találok ki. Eszembe jut a nagyanyám, de nem emlékszem rá. Egyéves voltam, amikor meghalt. Megpróbálom kitalálni a nagyanyám. Az arcát fényképen láttam. Mi úgy mondjuk, fenkép.

Szent András nap táján újholdkor hozott ma-gával egy tiszta damasztkendőt. Anyám másként nem hagyta, hogy nagyanyám felvegye a pólyát. Nagyanyám az ünneplő ruháját öltötte fel ezen a napon, amelyben majd el kell temetni. Erre nagyon vigyázott. Rendszeresen kiterítette a ve-tett ágy tetejére és elmagyarázta Málinak, mit hogyan csináljanak majd. Csak sátoros ünnepen viselte. A tisztaszobában tartotta.

„Úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál. És úgy dolgozz, mintha örökké élnél”, mondogatta.

Készen állt a halálra. Minden este várta. A díszruháját, amelyet a koporsóban majd rá kell adni, minden vasárnap leporolta, kisimítot-ta, szinte becézgette. Odakészítette a csizmát is, kibokszolta és kifényesítette.

Már hűvösek voltak a napok, az éjszakák meg hidegek. Nagyanyám azt mondta, most az egy-szer ne szóljanak bele, mit csinál. Soha többet nem kér mást. Ez az utolsó kívánsága. Tudja, hogy utálja a menye, meg hogy koszosnak tart-ja. De már nem sokáig él. Csak ezt az egyet kéri. Most hadd vigye ki a babát, csak úgy pucéran. A damasztba fogja majd, bebugyolálja alaposan, nem lesz semmi baja. De senkinek se szabad ki-lesni utána, mert az megvakul.

Az eff éle boszorkányságot se anyám, se apám nem szerette. De most nem szóltak. Elfogadták, hogy ez nagyanyám utolsó kívánsága. Egy hal-dokló utolsó kívánsága. Így aztán, ahogy anyám mesélte, „Nagyanyád kivitt, körbejárta a házat. Valami babonaságot csinált. De hogy mit, azt nem árulta el. Aztán már nem sokáig élt. Őszre meg is halt. Mán sose tudjuk meg. A ráolvasá-sokat sem árulta el. Se a rontásokat, bár ígérte, hogy megtanít rá. Ha valakire haragudott, arra ráböjtölt. Féltek tőle. Én is.” Nem tartották bo-szorkánynak, de a faluban féltek Pop Maritól. Mert sose lehet tudni.


100 101

Egy évvel korábban, amikor az öcsém még a szoba közepén mászott, ami egyben kony-ha volt, anyám kiment megnézni, feljött-e már a csillag. A pénteki böjt akkor ér véget, ami-kor feljön az esthajnalcsillag. Akkor kezdődik a szombat. Anyám megterítette az asztalt, a ke-ményített damasztabroszt széthajtogatta. Szépen élére vasalta mindig. Friss szaga volt. Kútvíz meg napsütés szag. Az öcsém bemászott az asztal alá. Mászni akkor már tudott. A mélyen leomló da-maszt búvóhelyet adott neki. Az asztallábakat merevítő keresztlécek között hintázott. Két ke-resztléc kötött össze két-két lábat merevítővel. Szeretett ebbe a kuckóba elbújni. Ekkor még jó kedve volt. A hokedlikből építettünk neki kaput. A vasalópléddel letakartuk. Ott sokáig elvolt. Akkor csendben maradt.

Megyünk Málival fel a faluba. Én hallgatok, Máli meg folyton beszél. Harminchét év van köztünk. A harminchét csak magával osztható. Máli mindenkinek odakiabál, minden portára beszól. Én fogom a kezét, ő fogja az enyémet. Számolom a lépésinket. Szégyellek vele menni, mert kinevetik. A másik kezében az ételhordó, viszünk nagyapámnak enni. Marad holnapra Málinak is, mert ő nem szeret főzni. A haranglá-bon értünk túl, amikor az utcán játszó fi úk közül az egyik utánunk fut. Átugrik az árkon a járdá-ra. Futtában pofon vág. Aztán gyorsan elszalad.

Máli késve kap észbe. A fi ú már messze jár, ami-kor utánakiabál.

„Te piszok, a brant egyen meg, mi bajod?”, ki-áltja. „Szomorodj meg!”

Fogom a fülem. Ég az arcom. A fülem tűzfor-ró a szégyentől.

„Büdös zsidó”, kiáltja vissza a fi ú. „A bűr hűljön rád!”, ordítja Máli. „A rák egye

ki a szíved!”A fi ú nincs egyedül. Ketten futnak utána.

Felrohannak az üres foghíjportán. Ott tűnnek el az embermagasságú gaz, a csalán és a gurda-lyok közt. A nehéz bürökszárak még egy ideig inognak, majd megint mozdulatlanok. A szaguk émelyítő. A libák kóvályognak tőle. A legmo-hóbbak megdöglenek.

„Bizsi, bizsi, bizsi”, hívjuk, de akkor már nem hallgatnak senkire.

Van, amelyik megdöglik. A többség túléli. Máli még mindig káromkodik.„Isten húzzék a faszára”, mondja.Nyelem a könnyem. Szégyellem a tehetetlen-

ségemet. A keserűség, mint a bürök szaga, éme-lyítő. Nem akarom, hogy anyám megtudja. Nem akarom, hogy anyám sírjon. Csorog vissza a tor-komon a keserű lé.

Nem szoktuk kimondani otthon, hogy zsidó. Apám sose ejti ki. Anyám se. Félnek ettől a szó-tól. A zsidó szót nem lehet kimondani. A nővé-


102 103

rem néha súgni szokta. Amikor apám anyámmal beszél, mindig csak utal rá. Vagy csak egy nevet mond.

„Tudod, ő is az volt”, mondja.„Miért, már nem az?”, ilyenkor ezt kérdezi

anyám. Ettől apám mindig mérges lesz, és min-dig ugyanazt válaszolja.

„Úgy értve, hogy már nem tartja”, ezt úgy mondja, mintha nem volna semmi jelentősége. Mintha azt mondaná: „Ma süt a nap.” De azt so-sem mondja, hogy mit nem tart.

„Ja, vagy úgy”, mondja anyám, aki ilyenkor butának tetteti magát. De anyám nem buta, csak szereti apámat bosszantani. Úgy szereti, hogy bosszantja. Apám mindig kijön a sodrából. Anyám meg mutatja az ujja hegyét.

„Itt mozog, itt mozog”, és nevet. Egészen a sze-méhez közel, ahol már apám nem látja az ujjat, mert túl közel van. Akkor csinálja ezt, amikor jókedve van. Mostanában nincs jókedve.

Máli mindig nagyon hangosan beszél. Szinte kiabál.

„A Rámpán is hallani lehet a szádat”, mondja apám, amikor bejön a portára.

„Oszt akkor, mi van”, mondja Máli, ahogy a torkán kifér. A házban is úgy ordít, ahogy meg-szokta a mezőn. Munka közben a gyalogmunká-sok kiabálnak, hogy hallják egymást, mert távol vannak egymástól. A gép zajong. Fúj a szél. Va-lami zörgés mindig van. Ehhez szoknak hozzá

az emberek, és otthon is kiabálnak. A Rámpán is. Egymást próbálják túlharsogni.

Mire nagyapámék házáig érünk, Máli meg-nyugszik, mert jól kikiabálta magát. Hamar fel-fortyan, akkor veszekszik mindenkivel. Aztán ugyanilyen hamar megnyugszik. Elneveti ma-gát, aztán viccelődik. Ráncos az arca, a nap és szél sötétre cserzi. Sokan cigánynak gondolják. Ahol nem ismerik, elhúzódnak tőle. Málinak két foga van. Egy felül, ezt lehet látni, amikor ne-vet. A másik alul. Ezen rág. Olyan, mint a gye-rek. Lehet vele kötözködni. Ő is szokott. Nem kell tisztelni, mint a felnőtteket. Úgy veszekszik velünk, mintha ő is gyerek volna. Bosszantjuk, incselkedünk vele. Szeret minket. Ha megsértő-dik, akkor árulkodik ránk.

„Máli, Máli”, mondják neki, „hát ne állj le ve-szekedni a pulyával!”

Csak egy fejjel nagyobb nálunk. Kicsi maradt. Az arca csupa ránc. Amikor komiszkodik velünk, nevet. Kicsi szemei elevenek és okosak. A nyel-vétől mindenki fél, mert rögvest visszavág. Éles eszű. Pedig az iskolában nem tudott megtanulni se írni, se olvasni. A szeme körül a ráncok össze-futnak. A szája körül is. A foghíjak miatt beesett ajka és csupa ránc. Ettől manószerű az arca.

Nem szeret cipőben járni. Amint javul az idő, lerúgja a lábáról. A nevét nehézkezű írással tudja csak leírni. Kínlódva szótagol. Nem szeret olvas-ni. Nem is szokott, csak ha muszáj. De mindenre


104 105

emlékszik, ami a faluban történt, vagy amit me-séltek neki. Mindenkinek ismeri a családfáját. És hogy melyik nap mi történt, mit főzött, milyen ruha volt rajta és kivel beszélt. És főként, hogy miről beszéltek.

Málit Amália Malvinnak hívják. Ezen minden-ki nevet. Mindenkinek elmondja, ha nem is kér-dezik. Szeret bemutatkozni. Mindig hozzáteszi, hogy „Én Bobonka lány vagyok”. Azért mondja, hogy tudják, hogy még lány. Férfi aknak szokott bemutatkozni. Csak egyedül neki van két ke-resztneve. Büszke a nevére, ahogy a családjára is. De mindenki csak Bolond Málinak hívja.

Kétszer adták férjhez, mindkétszer próbahá-zasságra. Először a szomszéd faluba. Nagygaz-dacsalád gyerekéhez, aki szintén hibás volt. Máli csak kicsit volt hibás. Alacsonyabb volt a többi-eknél. Gyerek maradt igazából. Komisz és köte-kedő gyerek.

„Régen a föld miatt rokonok is összeházasod-tak”, mondja anyám. Ilyenkor születtek a hibá-sak. A nyomorékok. Málinak kommendáltak egy ilyen fi út. Egy hét múlva egy éjjel hazaszö-kött. Többé nem akart visszamenni. Nem mond-ta meg, miért. Másodszor az unokatestvéréhez adták, akit nem szeretett.

„Öreg volt hozzám”, mondta. Kálmán egyke volt, nagygazdagyerek. Pedig a nagygazdák nem álltak szóba velünk. Örültek volna a házasságnak

nagyapámék. De aztán már nem volt senkinek földje. Mindegy volt. Máli így maradt vénlány.

De nem bánta. Kiabált, zengett tőle a ház. Vagy sírt, vagy nevetett. Ha sírt, magát siratta. Ha jókedve volt, akkor a Tetves ember énekét énekelte: Ó mely sokan vannak, akik háborgat-nak engemet, én Istenem! Közben vakarózott. Anyámmal folyton kötözködött.

„Akinek van ura meg gyereke, az ne panasz-kodjon”, mondta. „Jó dolgukban csak panasz-kodnak.”

„Te el akarsz innen menni? Hova? Oszt mi-nek?”, mondja csúfolódva.

Rájárt a nagyapám pálinkásüvegére. Attól min-dig jó kedve lesz. Az arca kipirult. Mindenkivel szóba állt, és ugratja vagy bosszantja a többieket. Sose fázik. Nem érti, hogy anyámnak mi baja.

„Ha a segged tűvel piszkálnák, tán még annak se örülnél”, ezt mondatja, amikor anyám panasz-kodik. Mert szerinte anyám urizál. Finnyás és kényeskedik. Mindig mást akar, mint ami van. Mindennel elégedetlen.

„A szar vásolja el a fogad”, mondja anyámnak.

„Ha nagy leszek, veszek egy puskát, és le fog-lak lűni”, mondom neki. Máli meg nevet. Egyre mérgesebb vagyok.

„Le foglak lűni, téged is, meg mindenkit”, kia-bálom.

„Engem is?”, kérdi a nővérem.


106 107

„Téged is”, mondom. Ekkor a nővérem is kinevet. „Pulykakakas, pulykakakas”, csúfolódnak.

Máli tele szájjal vihog, látom az ínyét. Közben fo-lyik a nyála. Ettől hányingerem lesz. Rugdosom a lábszárát. De csak még jobban nevet. A nővé-rem meg csúfol. Remegek a tehetetlenségtől.

„Igenis, vegyétek tudomásul, le foglak lűni ti-teket! Kiviszlek a temetőbe és eltemetlek. Akkor majd nem fogtok rajtam röhögni.” De ettől még jobban röhögnek.

Remegek dühömben. Megfogom Máli kezét, karmolom. De csak nevet. Beleharapok a csuk-lójába.

„Az anyád picsája, te hülye”, mondja.

„Nem szabad soká aludni. Nem szabad ké-sőn kelni. Mindig hamarabb kell ébredni, mint ahogy azt a test kívánja”, mondja apám.

„Ebéd után lehet egy kicsit aludni. Hogy ki-tisztuljon a fej.”

„Az alvás a gonosz csapdája”, mondja, „nem szabad soká ágyban maradni. A nappal egyéként is arra való, hogy legyőzzük az éjszakát.”

„A gyereket hat óra alvás után fel kell ébresz-teni”, mondja apám anyámnak. Néha anyám hagyja, hogy még egy órát aludjunk.

„Ébredés után az első dolgotok”, ezt anyám mondja, „hogy megmossátok az arcotokat.”

„Az apa szava olyan, mint a meleg ruha. Aki

magára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fáj-dalomtól nem véd meg semmi”, mondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szomorúan.

Alaposan meg kell mosni a szemet és a kör-nyékét. Aztán fel kell öltözni, ahogy szoktunk. Ünnepen minden ruhánk tiszta legyen. Az alsó-ruha is.

„Isten szeme mindent lát”, mondja. Mire felkelek, anyám rég ébren van. Apámat

ritkán látom. Már elment. Ha még itthon van, az udvaron tesz-vesz. Elképzelem, hogy szombat van. Ha szombat van, az ablak előtt imádkozik. A nap már felkelt és besüt a konyha ablakán. Az ablakpárkányon aszparáguszok törékeny zöldje töri meg a sivár kilátást. A konyhaszekrény te-tején is van néhány cserép. Kicsit hasonlítanak a fenyőfa ágaira. Csak az apró tűlevelek ritkáb-bak. Tél végén néhol piros golyók jelennek meg rajtuk. Fényesek és feszesek, mint a gyöngy.

Ha már mindennel megvagyunk, feltesszük a sapkát, a kalapot, és kelet felé fordulva elmond-juk a reggeli imát.

„Ha zsidók volnánk, nem kéne levenned a sapkád”, mondja anyám, ha néha a fejemen felejtem. Nem csúfol. Anyám azt mondja, amit otthon tanult:

„Aki ételt italt adott, annak neve legyen ál-dott.”

Amikor végeztünk, apánk mindig ugyanazo-kat a szavakat ismétli.

„Sose feledjétek: az ima mindennek az alapja.


108 109

Az ima tartja fenn a világot. Nélküle se a dolgok, se az emberek nem maradhatnának fenn. Min-den Isten kezében van, az istenfélelmet kivéve. Ezt véssétek az eszetekbe.”

Aztán apám indul az ólba, hogy kiganézza a tehenet. A tehén és a ló, az férfi munka. A töb-bi a nőké. Meg a gyerekeké. Főként az aprómar-ha, a szárnyasok gondozása. Az asszonyok dol-ga a ház és a környéke. Az asztalon lévő ételre anyám mondja az áldást.

„Semmi sem a mienk, mindenért köszönettel tartozunk”, magyarázza, miért is kell hálát adni és áldást mondani.

„Hála Istennek, ennek a napnak is vége”, mondja este. Ölbe tett kézzel, fáradtan ül az asz talnál. A Kicsi már alszik. A szoba sötét. A plattban pislákol a tűz. A szellőzőn keresztül megvilágítja a szobát. A láng mozog a falon. Azt képzelem, hogy így történt. Ebben a sötétben ül anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal bontja ki a kendőjén a csomót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlene-dett keze saját súlyával húzza le a hajáról a ken-dőt. Amikor sikerül, fáradtan hullik le a karja. Aztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli mel-lett sokáig.

Apám este ül az asztalnál. Mostanában olvas. Technikumba iratkozott be levelezőn. A tan-könyveket olvassa. Gépekről van benne szó,

megnéztem a képeket. Vetőgépek, ekék, ele-vátorok, palántázók. Van egy külön könyve az átemelőrendszerekről. Vízátemelők. Szivattyúk, amelyekben, ennyit értettem meg belőle, fon-tos a vákuum. Nem tudom, mi a vákuum. Este megkérdem apámat.

„Mit jelent az, hogy vákuum?” Apám ráncolja a homlokát, a kezében ég a ci-

garettája. Nem néz rám. A füst kavarog, örvény-lik, mindenféle alakzatokat rajzol ki. Amikor a férfi ak beszélgetnek az asztalnál, ha vendégek vannak nálunk, vagy mi megyünk el valahová, szeretem nézni a füstöt. Az asszonyok az ágya-kon ülnek, valamit mindig dolgoznak. Jár a ke-zük. Varrnak, foltoznak, fonnak. Közben plety-kálkodnak. A férfi ak a szoba közepén, a csupasz villanykörte alatti asztalon könyökölnek, nyi-korgatják a székeket. Pálinkáznak és egyre han-gosabban beszélgetnek. Mindegyik dohányzik és szívja a fogát. De én szeretem nézni a füstöt.

Most is azt fi gyelem, közben lesve néha apám arcára pillantok.

„Semmi”, mondja.„Mit tetszett mondani?”, kérdem, mert nem

vagyok benne biztos, nekem mondta-e.„Semmi”, ismétli meg.„Mi semmi?”, kérdezem megint.„Hát a vákuum. Az a semmi”, mondja.„Hogyhogy semmi?”, ámulok el.„Hát úgy, hogy semmi. Nincs ott semmi. Ér-

ted: sehun semmi, csak a szar füstöl”, mondja.


110 111

Aztán elfordul, hogy hagyjam békén, mert ő most tanul. Eloldalgok. Vissza a fásláda mellé, a platt elé. De nemsokára már alszik is a könyv-re borulva. Játszom tovább a kukoricacsutkákkal a földön. Tornyot építek.

Mindig megyünk valahová anyámmal. Nem tud otthon maradni. Nyugtalan. Fogja a kezem és húz maga után. Szeretném, ha felvenne, mert nem bírok gyalogolni. Nem tudok olyan gyorsan menni, mint anyám. Kullogok utána. Lemara-dok. Aztán megfogja a kezem és ráncigál magá-val. Hogy ne unatkozzam, megszámolom a lé-péseimet. Ha megyünk, leggyakrabban a nagy-apámékhoz megyünk vagy onnan jövünk haza. Mindig ezen az egyetlen utcán haladunk, amely a harangláb után hajlik a Hajnalvég felé, aztán tovább nyílegyenesen a templomtérig. Csak az-után görbül élesen bal felé. Arra van kelet, on-nan érkezik reggelente a nap.

Kijövünk az udvarunkról, betesszük magunk mögött a rossz kisajtót. Egy görbe drót tartja a kapufélfához akasztva. Nyikorog, csikorog az alja, ahogy csúszik a betonon. A Cigány kutyát anyám a lábával visszarúgja. Finoman, hogy ne fájjon neki.

„Na, coki te! Mensz vissza!”, mondja. A kutya repül másfél métert. Nyekken egyet, de azonnal felugrik. Lohol vissza a kisajtóhoz. Akkorra már be van csukva. Nem tud kijönni. A drót mögött

elkísér bennünket a szomszéd kerítésig. Onnan nyüszít utánunk. Mi továbbmegyünk. Még há-rom ház, és már a Köves úton vagyunk. A Bi-valyfürdő mélyen fekszik. Az utcánk egy gödör-ben van. A Kövesútra lépcső vezet fel.

Átmegyünk a Rámpára. Nem jön semmi. Hébekorba jár erre valami. A Rámpán mindig állnak néhányan. Beszélgetnek. Anyám csak odabiccent a fejével, és megyünk is tovább az Ófaluba. A járdát nemrég öntötték. Azóta nem kell a sárban caplatni, mint annak előtte. Anyám szégyelli, hogy a Cigánysoron lakunk. A korcs-ma előtt álló férfi ak sziszegnek anyám után. Anyám fi atal.

„Ne foglalkozz velük”, mondja. „Parasztok. Mi nem vagyunk parasztok. Azért csinálják, mert unatkoznak. Egész életükben unatkoznak. Pedig okos ember sose unatkozik. A nagyapád Juta son volt kiképző, az ilyenek úgy féltek tőle, mint a tűz-től. A karpaszomántosokat képezte ki. Tisztelték, mert volt benne tartás. Mi sose voltunk parasz-tok”, mondja. Hallgat, gondolkodva lépked.

„Engem is csúfoltak, amikor kicsi voltam. Meg is vertek, mert kaptam egy biciklit nagyapádtól negyvennégyben. Ötéves voltam. Jutasról hozta. Gyerekbicikli volt, és irigykedtek miatta. Gyö-nyörű volt. Nagyon szerettem. Egyszer aztán találtunk az ülés alatt egy cédulát: »Sternberg Évike, Pápa, Esterházy utca 25.« Az övé lehetett. A Darabánt-gyerekek elvették és összetörték”, mondja.


112 113

„Mér vették el?”, kérdem, hogy kérdezzek va-lamit. Hogy beszélgessen még velem. De nem válaszol.

Még egyszer megkérdem, mert a csend nem jó. Az félelmet szül. Körbeszaglássza az embert, mint a kutya. Nincs hangja, nesztelenül ott te-rem. Mindig ott van a sarkában. Nem bánt. Su-nyin hozzá dörgölőzik. Meglapul a közelében. De előbb eldönti, hogy tolvajjal van-e dolga. Ilyenkor várni kell, hogy előjöjjön a gazdája, és felriassza a csendet, amely addig a közeli fa alsó ágain gubbaszt. A hangra elrepül. A kutya meg a gazda háta mögé kucorodik.

„A parasztok utálják az urakat”, mondja, „de egymást is gyűlölik.”

„Az Alecskák nem parasztok?”, kérdem.„Sose voltak. Szlatináról jöttek. Mi nem va-

gyunk olyanok, mint ezek. Ha az egyik paraszt kihányja az ételt, a másik azonnal befalja, ne-hogy kárba menjen”, mondja anyám. És köp egyet. Anyám nem tud igazából köpni. Köpni egyenesen kell. Hegyesen. Anyám csak a hány-inger miatt köpköd kényszeresen. Mert feljön a gyomra. Keserű a szája. A sav marja. De nincs mit kiköpnie. A férfi ak tudnak igazán köpni. Hegyeset, erőset. Sárga nyúlósat. Alig lehet leva-karni, amikor megszárad. A bagótól lehet.

„Ezek itt mind parasztok, nem tudnak paza-rolni. Ahogy álmodni se tudnak. Ha észreveszik,

hogy valamék pulya álmodik, azt addig nem hagyják aludni, amíg le nem szokik róla. A na-gyok el szokták titkolni, de úgy is kiderül. Azt is addig gyötrik, amíg kifaszol. A nagyok titkolják. De a gyerekek még óvatlanul el is beszélik. A pa-rasztok azonnal tudják, mi a dolguk.

»A pulyát le kell erről szoktatni«, mondják. Aztán egyszer, amikor már nagyon fáradt, és

hiába rázzák, nem tudják felkelteni, hoznak egy fekete macskát. Feketének kell lennie, az fon-tos. A kölyökmacska a legjobb. Aztán a macskát szorosan belevarrják egy kicsi zsákba, hogy ne tudjon fi cánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik …”

„,Ez nem igaz, ugye?”, kérdem anyámtól.„De bizony, hogy igaz. És nem sietnek, lassan

csinálják. Mert a parasztok mindent komótosan csinálnak. Egykedvűen. A fekete macskát is így verik agyon. Lassan, unott arccal. Kedvetlenül, ahogy dolgozni szoktak. Muszájságból. Mert nem szeretik az örömöt. A jól végzett munka örömét. Azt nem ismerik. Azt akarják, hogy a fáradt gyerek ne ébredjen fel, de hallja a macs-ka szenvedését. Hogy átmenjen bele az állat ha-lálfélelme.”

„Kiverik az álmokat belőle, azt mondják. Kör-beállják, és azzal a rövid cseresznyebottal, amely-lyel a napraforgó bugájából verik ki a szemeket, azzal ütik agyon a macskát”, mondja.

„Tényleg?”, kérdem hitetlenkedve. „Bizony. A bot végét egy szíjból készült hu-


114 115

rok fűzi a csuklójukra. Az alvó arca ilyenkor megrándul, és ha elég komótosan verik agyon a macskát, egészen eltorzul. Innen tudják, hogy használni fog a tortúra. Ott állnak és fi gyelik a kicsi zsákot. A párnán ütik, halkan puff og. Vé-konyka vércsíkok indulnak el belőle. A macska lába megrándul még néha. Akkor utoljára még mindenki akar ütni rajta egyet. Tolakszanak, lökdösődnek, ahogy máskor is szokták. Lesik a szerencsétlen állat végső rándulását. Mert egyedül a halálnak örülnek.

Amikor a macska kiszenved, az alvó arca ki-simul.

»Na most megy ki belőle az álom«, suttogják egymásnak.

»Hála Istennek.« Az anyák ekkor végre meg-nyugszanak. Most már csak nem lesz baj a gye-rekkel. Nem kell majd szégyenkezni miatta a fa-lu előtt”, mondja anyám. A szeme sötét. Nem tudom, kit gyűlöl.

„Egyszer láttam én is”, mesélte Ottó. És soká-ig azt hittem, hogy én is láttam. Ottó öccsével csinálták ezt végig, azt mondta. Ugyanúgy me-sélte el a fekete macska zsákbavarrását, ahogy az anyám. De ő továbbmondta. Arról beszélt, hogy mi történik akkor, amikor a macska megdöglik. Az izgalomtól a férfi aknak hugyozni kell, mire agyonverik a macskát. Az apák ekkor kimennek a ház elé hugyozni.

„Az izgalomtól megtelt a húgyhólyagjuk. A feszültségtől felállt nekik”, mondta Ottó.

„Mi áll fel?”, kérdem.„Hát vajon mi? A faszuk. Neked nem szo-

kott?”, mondja gúnyosan Ottó. „Mindjárt az ajtó előtt megállnak, ilyenkor nem lépnek még csak oldalra se. Annyi idejük sincs. Örülnek, ha idő-ben elő tudják venni. Szakaszosan hugyoznak ilyenkor a görcs miatt, mint a csődörök. Élvezik a megkönnyebbülést. Hallgatják saját hugyozá-sukat. A kezükben lévő szerszámukat lóbálják, hogy lássák a többiek is, akik már szállingóznak haza, hogy nekik milyen nagy van. Meg hogy mindenki lássa, ők bezzeg nem szoktak álmod-ni, mint az asszonyok. Ők csak azt hiszik el, amit meg lehet fogni.

„Ehunne, Gizi, ezt fogd meg!” „Ez az igazság, ezt kézbe lehet venni”, mondják

az elmenők közül a kikapósabb természetűeknek. A Gizi meg nevet, mélyről jövő nevetéssel.

„Na, de sógor, csak nem azzal a gilisztával di-csekedik”, mondja válaszképpen. „A múltkor is egy ilyet találtam a hombárba. Hát nem bele-esett a lisztbe a kukac. Csak nem a magáé vót?”, kérdezi, és a végén már fel is nevet, csiklandozó hangon, ahogy a kancák szokták.

Az asszonyok után kilépő férfi ak a szoknyák alá nyúlkálnak hátulról.

„Kapd el a pináját”, biztatják egymást. Az asszonyok ilyenkor nagyot ugranak, és

nem tudják befejezni a csúfolódást. Közben a ro-


116 117

konság, a szomszédság lassan hazaszállingózik. Az apa megrázza a faszát, húzogatja rajta a mu-tató- és bütyökujját, amelyekből hurkot képzett. Kirázza az utolsó cseppet is. Ezzel vége a szertar-tásnak. Visszateszi a nadrágba, krákog, szívja az orrát, és nagyot köp a húgytócsába. És amikor már mindenki elment, befordul a házba.

„Így szokták elűzni az álmokat”, mondta Ottó.

A zsákba varrt döglött macskának egész éjsza-ka az ágy alatt kell maradni. Fölötte kell aludjon az, akiből kiűzték az álmot. Hajnalban az apa be-nyúl az ágy alá a kihűlt, megmerevedett kis ba-tyuért. Kiviszi és az ereszcsorgóban elássa. Tesz rá valamit nehezéknek. Egy nagy követ vagy egy féltéglát, hogy a kutyák ne kaparják ki, ha megér-zik a dögszagot. Mert folyvást éhesek szerencsét-lenek. A parasztok azért nem adnak nekik eleget, hogy mérgesebbek legyenek. Amikor már büdös a dög, el lehet venni felőle a nehezéket.

Akiből ki akarják űzni az álmot, attól másnap nem kérdezik meg, hogy hallott-e valamit álmá-ban. Csak annyit mondanak neki, hogy valami büdös van az ereszcsorgóban. Nézze meg, mi lehet az. Aztán a gyerek többet nem beszél az ál-mairól. De nem is álmodik többé. Az ilyen gye-rekek tekintete néha minden ok nélkül sötétül el. A kezük egyszer csak megrándul. Ha macskát látnak, egyet rúgnak bele.

„Vajon nem ezt csinálták velünk is?”, kérdem Ottót.

„Mi nem vagyunk parasztok”, mondja anyám. „Nektek szabad álmodni. Nekem mindig mond-játok el, mit álmodtatok. Az álmokból lehet ol-vasni”, mondja.

Hallgatjuk. A nővérem a csuhébabáját eteti cuk rozott kukoricával. Az öcsém puliszkát kap szilvalekvárral. Anyám rakja a kiskanállal a szá-jába. Én a csutkakatonákkal játszom a platt előtt. A fásládából szedem ki és két-háromfelé töröm őket. Ezek a közkatonák. A tiszteket hosszabbra hagyom, mert nekik illik nagyobbnak lenni.

Kengyel nagyapámat képzelem minden tiszt-be. Csákó van a fején, a kezén fehér glaszékesz-tyű, az oldalán kard. Mindegyiknek kicsi hitler-bajsza van, ahogy a nagyapámnak. Ollóval vágja, kockaformára igazítja borotválkozás után min-dig, hogy elvágólagos legyen. A katonák így hív-ják az egyenest. A kisollót csak erre a célra tartja a borotválkozó dobozában, amelyet a fogságban készített magának. Tőle tanultam a katonásdit. A közlegények rajvonalba sorakoznak fel, ahogy nagyapám mutatta. Négy raj egy szakasz. Ami-kor apám bejön, megkérdi, hogy mit játszok.

„Katonásdit”, mondom. „És ezek itt kik?”, kérdi. „Egy szakasz, hadnagy úrnak jelentem”, mon-

dom. Közben felpattanok és vigyázzba vágom magam, ahogy nagyapám mutatta.

„Mell ki, has be, áll felvetve, a kéz a testvonal mellé lefeszítve a nadrágvarrás középvonalára simul. Értve vagyok?”, mondja.


118 119

Nekem mackónadrágom van, annak csak be-lül van varrása, de képzelek kívülre is. A fejemet büszkén vetem fel.

„Vigyázz! Pihenj!”, vezényel nagyapám. „És most jelentsen, honvéd bajtárs!”, mondja. „Hogy sorakozott maga fel? Mi ez az ökörhúgyozás? Strici maga?”, ordítja magából kikelve.

„A harmadik határvadász ezred második sza kasza, jelentem alássan, törzsszászlós úr!”, és összecsapom a bokámat, amikor befejezem a mondandómat. Ezzel jelzem, hogy várom a kö-vetkező parancsot.

„Horthy Miklós katonája vagyok én, legszebb katonája…”, énekli, magához ölel és megcsókol. Apám nem szól. Magában morog.

„A nagyapád hülyesége”, mondja.

Nem szabad inni a gémeskutak vizéből, mond-ják. Sanyi bátyám, a kisbíró többször is kidobol-ta. De az öregek nem hiszik el. Ők továbbra is isszák. Pedig tényleg közel vannak a kutak a trá-gyadombokhoz. Tavasszal az udvaron minden latyakos lesz meg penészes. A kút legfelső gyű-rűjében áll a víz. A békák is belemásznak ilyen-kor. Szinte csak bele kell hajolni, hogy merítsen az ember belőle. Ilyenkor kútostor se kell. Pedig a nyári kánikula idején több méter mélyen van a víz. Tilos belenéznünk, mert egy nagy béka la-kik benne, ránk les.

„Ha a kút vize fölé hajolunk, a béka kidobja a lasszóját és beránt”, mondja anyám.

Minél nagyobbak leszünk, annál hitetleneb-bül hallgatjuk. Félünk a kút közelébe menni. Fé-lünk a békától. De izgat is bennünket.

A kutakat minden nyáron ki kell tisztíttatni, mert a futóhomok eltömíti a vízeret. Kotrás után nálunk is nagy kupac homok van a kút mellett. A kutas létrán megy le. Nagyon veszélyes mun-ka. A homokkal játszunk egész nyáron. Mesze-léskor anyám ebből szór a vödörbe és jól elke-veri. Anyám rávesz bennünket, hogy szitáljuk át a homokot. Évekkel korábban belepottyantotta a jegygyűrűjét. Azóta szeretné megtalálni.

„Akkor talán elmúlna a rontás”, mondja.„Milyen rontás?”, kérdem.„Hát amék rajtunk van”, mondja. Ilyenkor kihozzuk a rostát, ha anyám nem lát-

ja, a szitát is. És a nővéremmel átszitáljuk. A sze-neslapáttal dobom a rostára a fi nom homokot, ő meg fakanállal kavarja, míg áthullnak az apró homokszemcsék. De a gyűrűt sose találjuk. Anyánk nem mondja meg, mikor történt, hiába faggatja a nővérem.

„Pedig nem is a gyűrűsujjamon hordtam, mert nagy volt”, mondja anyám.

A nővérem nem hiszi el. Azt se hiszi el, hogy tényleg bele akar ugrani a kútba éjszakánként.

„Szerintem ez nem igaz”, súgja. „Nem is volt neki gyűrűje.”


120 121

„Anyánk hazudik?”, kérdem tőle.„Szokott”, sziszegi.

A nővérem nem hisz anyámnak. „Biztosan beledobta a kútba”, azt mondja.

Vagy bele akart ugrani, és amikor apámmal du-lakodtak, anyám kapaszkodott a kútostorba és akkor sodorta le az ujjáról.

Ezen összeveszünk. Én nem hiszem el. A nő-vérem undok béka. Azt is szokta mondani, hogy anyám az egészet csak kitalálta. Vagy apánk dobta bele mérgében. Mert minden férfi ilyen. A nővérem embert mond, mert mi a férfi akat hívjuk így. De apám nem tenne ilyet. A nővérem csak gyűlöletből mondja.

Aztán anyámnak lett másik gyűrűje, bár sose mondta, honnan. De én tudom, hogy Kengyel nagyapám adta neki. Egyszer elszólta magát. Egyébként is férfi gyűrű. Anyám csak ritkán veszi fel, mert nagy neki. Ha utazunk valahová, akkor. Hogy lássák, ő asszony. Nem valami rosszéletű. A férfi ak akkor nem molesztálják. Így szokta mon dani. Nem tudom, mi az a molesztálás.

„Nehogy azt higgyék má, hogy valami rossz-életű vagyok. Hogy csak pulyám van, uram meg nincsen.”

A gyűrűt minden évben keressük kotrás után. Apám hallgat ilyenkor. A homokot lelkesen szi-táljuk. Nem vagyok ügyes, mert összekeverem, amit már átszitáltam a szitálatlannal. A nővé-

rem inkább csak nézi. Hamar elunja. Nekem is elmegy a kedvem és lyukakat fúrok a fi nom ho-mokba. Várfalakat, tornyokat és alagutakat kép-zelek bele. Ekkor már csak a vak szerencsében bízom. Hátha véletlenül rábukkanok a gyűrűre, és megkapom az ígért ajándékot. Én vízipuskát szeretnék, a nővérem meg pöttyös szoknyát. De most inkább mindketten fi lctollra vágyunk.

„Egyforma az mind”, mondja apám. „Pénz-csalás.”

„Ennek gyönyörű színe van”, rimánkodunk. „Már mindenkinek van rajtunk kívül.”

„Biztos a céllövöldében is lesz”, mondja. „Majd lövök nektek a vásárban.”

A vándorárusoktól lehet venni. Vasat kell vin-ni vagy pénzt. Ha kifogy belőlük a szín, kölnit kell tölteni bele és akkor megint fog a toll.

„Becsapás”, morog apám.„Nem az”, mondja a nővérem. „Láttam az

osztályban, akiknek már vettek a szülei. De ne-künk sose vesznek semmit.” Sajnáljuk magun-kat. Szipogunk, sírdogálunk. A homok már nem is érdekel.

„Ne csináljuk, ne szitáljuk tovább. Úgyse vesz-nek soha semmit”, mondja a nővérem.

„Akkor nem is fogunk semmit se kapni”, mondom neki, mert azt szeretném, ha folytat-nánk a keresést. Szeretek a homokkal játszani. Meg unatkozom is. Ha abbahagyja a nővérem, én akkor is folytatom.

„Nézd, milyen fi nom ez a homok”, mondom


122 123

a nővéremnek, hogy kedvet csináljak. „Honnan van a kútban ilyen fi nom homok? Hogy kerül vajon ide?”, kérdem.

A nővérem nem tudja. Nem is érdekli.„Itt folyó folyt régen”, mondja apám. „Azért

szikes ez a föld, mert a falu és a cigánysor kö-zött itt volt egy holtág.” Apám hóttágnak mond-ja. „A falut körülfolyta a folyó, a templom volt a sziget legmagasabb pontján. Azért települtek ide, mert védve voltak a törököktől. Később el-terelték a folyót, hogy még több szántóföld le-gyen”, mondja.

„Itt mocsár volt, még nem is olyan régen pos-vány. Azért mondják ezt Bivalyosnak, Bivalyfür-dőnek, mert itt fürödették a bivalyokat a sárban. Azok szeretik a sarat, dagonyáztak benne. Meg a konda járt ide. A cigányok ezen túl kaptak he-lyet a falu bírájától. Amikor a tanács úgy dön-tött, hogy itt telkeket nyitnak, akkorra már el-tűnt a pocsolya, mert a kommunizmus le akarta győzni a mocsarat is.

„Oszt mégis őt győzte le a mocsár”, mondja anyám.

„A kommunizmus legyőzhetetlen. Az egyet-len igazságos társadalom”, mondja apám. „Már hamarosan senkinek se kell dolgozni, mert a gé-pek mindent elvégeznek helyettünk.”

„Oszt te ezt el is hiszed?”, gúnyolódik anyám.„Már hogy a nehezét”, pontosítja apám.„Akkor már itt van az a kommunizmus. Már

akiknek nem kell dolgozni. Na, azoknak biztos

itt van. De akinek dolgozni kell, annak sose nem lesz itt”, mondja. És itt meg is feneklik a vita.

Apámat nem veszik be a pártba, mert össze-veszett a pártemberekkel. Gusztival, akivel pedig együtt gyerekeskedtek, ahogy mondani szokta.

„A föld alatt a régi folyómedrekben tovább folyik a víz. Az hordja a homokot be a kútba, az áramlás”, mondja apám, de nem tudja befejezni.

„Meg a güzü”, incselkedik anyám.„A föld alatt nagy folyók vannak”, mondja

apám, „amelyek házakat nyelnek el és sodornak magukkal.”

„Ne fesd az ördögöt a falra, mondja. Ez a fi ú már úgy be van szarva, hogy alig tud elaludni. A hülye boszorkánymesék egy zabszemet se le-hetne a seggibe dugni. Ha nem tudsz jobbat, in-kább hallgass.”

Égve hagyja anyám a kislámpát, hogy ne fél-jek. Kacsaformája van. Az égő foglalata a kacsa fejéből nő ki. Mostanában nem tudok elaludni. Az izzón drótvázra varrt szöveternyő van. Ró-zsaszín az ernyő, a kacsa pedig szivárványos. Éj-szaka a lámpa mellette rajzolok. Már mindenki alszik.

„A lámpánál rajzolhatsz”, mondja. Szeretek éjszaka ébren lenni. De anyám nem hagyja. A tűzre nem tehetek, pedig a szoba hamar kihűl. Ég a kacsás lámpa az asztalon, én meg rajzolok. Megpróbálom lerajzolni a lámpát. Hatszínű szí-


124 125

nes ceruzám van. Nagyon kell vigyázni rá, mert nem kapok újat. A tűzhöz nem szabad hozzá-nyúlnom. Nem tehetek rá. Hamar kihűlt a platt. Fázni kezdek. Lerajzolom magunkat. Apámat messzebb és kicsiben. Nincs itthon. A nővé-rem áll anyám mellett egyik oldalon. Én vagyok a legkisebb. Anyám hatalmas, nagy pocakja van, mert még várja az öcsénket. A fák zöldek, a kis-kertben már kibújtak a tulipánok. Kinn ülünk a ház előtt a lócán. Akkoriban néha kiültünk, mert anyánknak fájt a lába. Kevesebbet men-tünk.

Amikor anyánk az öcsémet várta, a nővérem sose jött velünk. Ha valahová mentünk, nem velünk együtt indult. Vagy előttünk ment, vagy mögöttünk. Úgy tett, mintha nem tartozna hoz-zánk. Ha megyünk fel nagyapámhoz, ő átmegy a túloldali járdára. Messziről tart szemmel ben-nünket. Anyám kérdezi tőle, miért csinálja ezt.

„Most mindenki látja, hogy mit csináltatok”, mondja.

„Mit csináltunk?”, kérdi anyám.A nővérem nem mond semmit, csak anyám

hasa felé bök.„Pulyát”, mondja. Apám nevet, de nem szól.Anyám elpirul. Nem válaszol. A nővérem

durcás.„Olyan, mint a baszott róka”, mondja Máli.Mostanában mindig ilyen. Ezt nem tudom

lerajzolni.

A nővérem összeszorítja a száját, nem vála-szol.

„Úgy áll a szád, mint a tyúk seggi”, csúfolja Máli. A nővérem szája legörbül.

„Ne görbítsd már a szádat, csinálok én neked inkább egy görbét”, mondja Máli és röhög. Ezt a szófordulatot nagyon szereti. A görbe a szart jelenti.

„Mert ami kijön az emberből, az sose egye-nes”, szokták mondani. Mert semmi se tökéletes a világon.

Egyedül szeretek lenni. De sose hagynak bé-kén. Mi úgy mondjuk: békibe. Azért rajzolok éj-szaka, amikor már mindenki alszik.

„Hova mensz te meg?”, kérdezi az egyik öreg-ember.

„A folyón túlra. Segítek összegyűjteni a levá-gott szénát”, mondom. De nem tudom, hogy szabad-e ezzel az emberrel beszélnem. Anyám nem mondta meg.

„Milyen folyón túl?”, fi rtatja tovább az öreg.„A Kidronon túl”, mondom.„Kidronon? Honnan veszed te ezt?”„Mi otthon Kidronnak hívjuk”, válaszolom.„Itt élsz te, ebben a faluban?”„Igen. Ide születtem”, mondom. Pedig a kór-

házban születtem. Akkor még új volt. Én vol-tam a tizenhetedik. A tizenhetet nem lehet osztani. A nővérem megtanított számolni. Már


126 127

tudok szorozni meg osztani is. Apám mondta, hogy vannak olyan számok, amelyeket nem le-het osztani. Nincs más osztójuk, csak egy meg önmaguk. Azóta minden számot megpróbálok felbontani. Azokat a számokat szeretem, ame-lyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi eb-ben a faluban. Kilógnak a többi közül. Mint az öt, a hét, a tizenegy. Már ismerem őket százig. Vagyis százegyig.

Rájöttem, hogy a szorzás az igazándiból össze-adás. Gyorsított összeadás. Szeretem a számo-kat. Nehezen megy az osztás, ezért folyton gya-korlok. Megyek az utcán és mondom magam-ban a szorzótáblát. Számokat adok össze, hogy ne gondolkodjak. Magamban mindig felbontom a számokat. Így nem olyan unalmas kapálni, ku-koricát fejteni, kihordani a ganéjt. Az unalmas munkák sem unalmasak, ha közben fejben szá-molok. A tizenhatot is szeretem, mert az négy-szer négy. Azt a legkönnyebb megjegyezni. Meg az ötször ötöt. A tizennyolc háromszor hat vagy kétszer kilenc. A tizenhetet azonban nem lehet osztani. Magányos szám. Oszthatatlan.

„Az létezhetetlen. Még sosem láttalak”, mond-ja az öregember. Közben összehúzott szemöl-dökkel fürkészi az arcom. Gyanakszik, hogy tán nem mondok igazat. A pulyák mindig hazudnak, de el is árulják magukat, mert még nem tudnak hazudni. Ismerős vonásokat keres rajtam, hogy vajon kire hasonlíthatok. De látom rajta, nem talál fogódzót.

„A kórházban születtem”, mondom. „De apám itt született. Itt élünk. Soha nem laktunk másutt.”

„Láttál te már engem?”„Igen”, mondom. „De a felnőttek egyformák.”.

Főként az öregek. De ezt csak gondolom. Fe-ketében vannak és ráncosak. És nincs foguk.

„Hogy érted azt, hogy egyformák?”„Kiabálnak, hangosan veszekednek”, mon-

dom. „Kinek is vagy a fi a?”, tudakolja a másik.Mondom az apám nevét, de az nem mond ne-

kik semmit.„Ki a nagyapád?”, kérdik.„A sánta Bobonka”, mondom, mert így isme-

rik.„Tudom már. Akkor tudom már, ki az apád”,

mondja az egyik öregember. „Améket a zsidó csinált, az a Bobonka?”, kér-

di a másik.„Az a pletyka járta. Asszonybeszéd…”, mond-

ja és a kezével legyint.„Mék Bobonkák ezek?”, kérdi.„A baglyos Bobonkák”, mondja. Mert a Bo-

bonkákat Baglyosnak hívták. Ez volt a csúfne-vük. De már senki se tudja, miért.

„Apádat a zsidó csinálta egy csupor hártyát-lan paszulyért…”, mondja és röhög.

„Mi az a hártyátlan paszuly?”, kérdem.„Majd megtudod, ha nagy leszel”, mondja és

röhögnek.


128 129

„Most nem tudhatom meg?”„Még korai lenne.”„Miért lenne korai?”„Nem kérdezel te túl sokat?”„Úgy tetszik gondolni?”, mondom.„Szemtelenkedsz?”„Én?”, kérdem. Már lendül a keze, hogy nya-

kon vágjon. De szaladni kezdek a folyó felé, amelyet mi Kidronnak hívunk.

Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki ne-kem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk a rosszra, ami már elmúlt. Anyám elbeszélései közt van, ami megtörtént és van, ami nem.

„Kicsi voltál. Nagyon kellett, hogy legyen ka-csánk, a toll miatt is. Meg egyébként is. Akko-riban a kacsatojást is megettük, mert nem volt más. Az elhullajtott tollakat felszedtem a sárból és megmostam, hogy legyen dunnánk.”

Ezekre a történetekre azért emlékszem, mert már többször elmesélte. Azóta emlékszem a ka-csák történetére. A tizenegy kacsa történetére anyám emlékszik. Én arra emlékszem csak, ami-re ő emlékszik. Minden emlékemből hiányzik valami, ha nem anyám mondja el. Mert ezeket az emlékeimet anyám találta ki. De minden em-

lékemből hiányzik az anyám. Valójában tizenkét kacsa volt, de anyám története a tizenegyről szól, nem a tizenkettedikről. A tizenegy csak magával osztható. Önmagával meg eggyel.

Anyám lesöpri a paszulyhéjat a szoknyájáról és mesél tovább.

„A tizenkét kiskacsa hápogott a papírdoboz-ban”, anyám így szokta mesélni.

Reggel hozta meg. Tegnap kimostam az itatót, amelyet tavaly a vásáron vett anyám. Még telje-sen új, nem is használtuk. A múlt évben a görény minden kacsát megölt az ólban. Reggelre meg-fojtotta őket. A nyakukon volt egy kis seb. Ott szívta ki a vérüket. Anyám nagyon sírt. A torku-kat rágta át és kiszívta a vérük. Ahhoz már na-gyok voltak, hogy elcipelje őket. A görény nem eszi meg a húst, csak kiszívja a vért.

„Inkább enne meg egyet-kettőt”, mondja anyám. „Lepocsékolja az összest. A rák egye ki a bélit”, mondja és sír.

Anyám hozta az ásót és elásta a kert végében a dögöket.

„Majd szólok a cigányoknak. De a görény mi-att azoknak se kell”, mondja. A földkupac tetejét megveregeti, aztán köp egyet rá. Ősszel hiány-zott a kacsahús.

Az itatót tegnap lemosta és kitette az udvarra, hogy a nap süsse. A napfény mindent megtisztít. Öt lyuk van rajta körben, ahol ihatnak belőle. Meg egy a tetején egy, ahol vizet töltünk bele.

„Hadd szívja meg jól a nap őket, nehogy rájuk


130 131

jöjjön a rossznyavalya”, mondja anyám. Gyökér-kefével kisúrolta, ahogy csak tudta.

Anyám ujjai céklavörösek és vastagok. A kör-mei repedezettek. Anyám ma kora hajnalban kelt. Mire felébredtem, mindent előkészített már. Ott volt az itató a napon, fenékkel felfor-dítva, hogy jól kicsepegjen. A tyúkostól elhozta a kacsákat, már a múlt héten megbeszélte, hogy rendeljen tizenkét kacsát neki.

„Tizenkettő egy tucat. Régen tucatban szá-moltak mindent”, mondta apám. Anyám a do-bozt feltette a biciklisaroglyára, a tyúkos segített odakötni.

Az egyik Garda a tyúkos. Nála rakják le a kel-tetőből hozott naposcsibéket. Fel kell iratkozni, ki hányat szeretne. Fizetni kell érte. A csirkét meg a kacsát régen kikeltette a kotlós. De a libát nem. De újabban mindent venni kell. A kotlós-nak pucér lesz a hasa, hogy a bőre érjen a tojás-hoz. A toll felfogná a meleget. A kotlósok ilyen-kor a forróságtól megbolondulnak. Vakmerően védik a fészket. Csapkodnak és csípnek. Amíg hideg van, bent tartjuk a házban őket. Egy nagy rostával vannak letakarva.

A kiskacsákat szeretném megsimogatni. Kis pihecsomók. Egy négyzet alakú kartondoboz-ban vannak, amelynek az oldalán egyforintos nagyságú lyukak vannak. A barna hullámpapír-ból nem minden korong esett ki a gyárban. Ha megnyomom az ujjam hegyével, ki tudom szed-ni őket. Ezzel játszom, hogy kiszedem mind. Azt

képzelem, hogy pénz. Gyűjtöm a pénzt. Anyám-nak akarom adni, hogy ne legyen szomorú.

„Ne piszkáld a kacsát”, ripakodik rám. „Nem piszkálom, mindig odébb mennek.

Csak a pénzt szedem ki”, mondom. A barna doboz jól össze van rakva. A tetejét

nehéz levenni róla. Csak a felnőttek tudják. Az ujjamat bedugom a lyukon, ilyenkor a kacsák odébb totyognak. Ha elég sokáig várok, a bát-rabbak odamerészkednek és rágni kezdik az ujj-begyemet. Puha a csőrük, körben kicsi pereme van. Recés.

„Mondtam, hogy ne piszkáljad”, ismétli meg anyám mérgesen. Valami miatt mérges. Nem csináltam semmit, mégis mérges. Talán drágább volt a kacsa, mint ahogy előre megbeszélték. Vagy becsapták. Mindig becsapják. Hiába mond-ja utána, csak kinevetik. Talán azért mérges, mert beteg kacsát tettek közé, szopornyikásat, amelyik már meg is döglött, mire hazaért. Vagy kevesebbet kapott, mint amennyit kifi zettettek vele. Vagy rosszul adott neki vissza a tyúkos.

A férfi aknak mindig igazuk van, az asszonyo-kat leordítják. Anyám meg egyébként is bekerült.

„Te bekerült vagy, te hallgass!”, letorkollják.„Költsék patikára”, szokta anyám otthon mon-

dani.

„Neked itt hallgass a neved”, mondja Máli is mindig.


132 133

„Neked hallgass a neved a családban.” Anyám otthon szokott sírni. Apámnak panaszkodik.

„Te miért nem szólsz? Mért hagyod, hogy így beszéljenek velem?”, mondja és közben sír.

Apám meg csak hallgat. Vagy védekezik.„Most mit csináljak? Mindig veszekedjek?

Szard le, ha mondja”, de az arca keserű.Most is becsapták anyámat. Kiszámolta reggel

a pénzét, meg elvitt még néhány forintot, hogy jövet a boltban vegyen egy tejfölt. De a tyúkos néhány forinttal többet kért, mint amikor fel-iratkozott. Csak épp annyival kért többet, hogy ne jusson tejfölre. Pedig nagyon kellett volna a levesbe. Anyám mérges, mert tudja, hogy nem igaz, amit a tyúkos mond. A tehetetlen dühtől otthon csapkod. Talán valakinek rosszul adott vissza, és most anyámtól vette el a különbözetet.

„Nem akar ráfi zetni, ezt meg lehet érteni”, mondja apám este.

Ezen összevesznek, hogy miért kellene meg-érteni. Mert aki csal, az csal, mondja anyám. Apám kijön a sodrából és azt mondja, hogy ak-kor majd ő holnap elmegy a tyúkoshoz és leveri rajta.

„Ne csináld a bajt”, mondja anyám, de fáj ne-ki, hogy becsapták. Pedig mindenütt be szokták csapni: a boltban is, a táposnál is, a tanácson, a tejcsarnokban. Mindenütt.

Apámat is be szokták csapni és ő sem tud vé-dekezni, amikor azt mondják, hogy nem tizen-egy, hanem tizenkét forint harminc fi llér a táp.

„De hisz a múlt héten is tizenegy vót”, mond-ja.

„Az akkor vót”, válaszol rá gőgösen a tápos, a tyúkos, a tejes vagy az irodisták.

„De akkor most mitől lett drágább?”, próbál-kozik apám, hogy megspórolja az egy forint har-minc fi llért, amit anyám számon fog rajta kérni.

„Mert veled meg lehet csinálni”, szokta mon-dani otthon anyám.

Apám ilyenkor nem válaszol. Tudja, hogy anyámnak igaza van. Ahogy azt is tudja, hogy legközelebb is be fogják csapni.

„Az isten vérvörös faszát”, mondja végül. Ezt akkor mondja, amikor tehetetlen. Ha csak dü-hös, akkor nem mondja. Akkor üt. Anyám mást szokott mondani:

„Az isten rogyassza rájuk az eget.” Anyám ilyenkor csapkod. Kézzel vagy fakanállal. Ami a keze ügyében van. Felmosóronggyal. Csak rit-kán simogat meg. Ha jó kedve van.

„Ne piszkáld a kacsát”, mondja anyám. Pedig nem piszkálom, csak a puha, sárga pi-

hécskéket szeretem megsimogatni. Szeretem a kiskacsákat. Teljesen friss még

a pi héjük. Nincs toll a testükön. Szöszös sárga színük van. És olyan puha, mint a plüss. Nekem egy macim van. Valakitől kaptam. Majd biztosan vissza kell adnom. A macim hasán kicsit kiko-pott a plüss. Szalmával van megtömve. A plüss


134 135

tapintása hasonlít a vakond szőrének tapintásá-hoz. Onnan tudom, hogy egyszer találtam egy vakondot a kiskertben. A feketebársony bundá-ján lefutott a vízcsepp. Nem szívta be. Nem lett vizes. Anélkül futott le, hogy nyomot hagyott volna rajta. Döglött volt már. Elástam, mert a vakondnak a föld alatt a helye.

Közben a papírkorongokat mind kipiszkál-tam a helyükről. A lyukakon keresztül lestem a kacsákat. Megszámoltam őket. A doboz belül négy részre volt osztva. Mindegyik rekeszben három-három kacsa futkosott.

„Azért, hogy erősebb legyen a doboz”, mond-ja a nővérem. „Egyébként összenyomódna a kö-zepe, és kipurcanna, amit szállítanak bennük.”

A rekeszekben spárgaszerű, hosszú faforgács van. Gyapotnak mondják. Abban téblábolnak, esetlenkednek. Néha valamelyik nekilát, hogy átrágja magát a gyapotszálak közt. Egy másik nekiiramodik, futni akar, de belegabalyodik a forgácsba és elhasal. Mintha semmi sem tör-tént volna, feltápászkodik és rohan tovább. A na-gyobb kacsák, ha legyet látnak, hanyatt-homlok futnak utána. Megpróbálják elkapni. Méhek után is kapkodnak.

Egy kiskacsánk így kapott el egy röptében egy méhet. Rögvest ledobta magát a földre. Látni lehetett, ahogy megdagad a nyaka. Kicsit még rángatózott a lába. Aztán kifeszült és megme-revedett. Gyorsan döglött meg. A lábánál fogva vittem ki, lelógott a feje. A begye tele volt kásá-

val. A trágyadombba temettem. Anyám mond-ta, hogy oda temessem.

„Ne nyúlj a kacsákhoz, viszek moslékot a hí-zónak. Mindjárt itt vagyok”, mondta. A veder mindig a konyha sarkában áll, a bejárati ajtó mellett. Oda gyűjtjük a moslékot. Mindig bü-dös. A szélén rétegesen letapadt a zsír. A zápto-jást is oda dobja anyám. A macska próbál néha kihalászni belőle valamit, amikor beszökik az udvarról.

„Kácc, az anyád”, szólunk rá ilyenkor. Ak-kor is mérges hangon, ha senki se mérges. Mert csak akkor ért a szóból. Anyám kiviszi a vedret. A nyári konyhában két serpenyő kását dob bele, ha nagyon híg a moslék. A hízók már ismerik a veder zörgését. Visítanak és az orrukkal töfk ö-dik az ólajtót. Várják anyámat.

A kacsákat nagyon szeretem. Mi gacsinak mondjuk. Van egy gumikacsám. Minden gumi-játék alján síp van. Ha összenyomom, az sípol. Kimegy belőle a levegő és behorpad. Ha a sípra teszem az ujjbegyem, akkor nem rugódik ki. Ha elveszem az ujjam, visszaugrik az eredeti formá-jára. Amikor sípol, azt képzelhetem, hogy hápog. Pedig nem hápog, hanem sípol. A gumikacsám akkor sípol, amikor akarom. Ott marad, ahová teszem. De nem pihés, hanem csupasz. A színe sárga. A csőre narancssárgára van festve. A sze-mét jelző fekete pont már félig lekopott. Nem lát


136 137

rendesen. Mindig elmondom neki, hogy mit kel-lene látnia. Megígértem neki, ha kapok fekete fi l-cet, ha majd lő a céllövöldében apám, visszafes-tem neki a szemét teljesen. Hogy újra jól lásson.

De az igazi kacsák folyton mozognak. Nem úgy, mint a gumikacsa. A gyorsabbakat alig tu-dom megfogni. Amikor anyám kimegy a mos-lékkal, kiveszem az első kacsát. Szeretem a ka-csákat. Mindegyiket nagyon szeretem. A gumi-kacsám velem alszik az ágyban. Két markomba fogom és az arcomhoz emelem. A pihéje megsi-mítja a bőröm.

Jóleső érzés. Csiklandoz. Mosolygok. Mind-egyik kapálódzik a lábával. A kis combocska erőtlenül rugdos. Sípoló hangot ad, amely még nem hasonlít a hápogásra. Leteszem a doboz mellé a kátránypapírra.

A döngölt földet a konyha közepén fekete kátránypapír borítja. Olyan szurkosvászon, amit az építkezéseken szigetelésre használnak. Min-denkinél ilyen van a konyhában. Az egyik olda-la rücskös, a másik sima. Át van itatva a papír szurokkal. Állja a vizet és óvja a mázolt földet. A papírdoboz a szoba közepén, a kátránypapí-ron van. A második kacsát is mellé helyezem.

Majd a következőt is. Szép sorban egymás mellé. A harmadikat. A negyediket. És így to-vább. Mindet az arcomhoz emelem. Meleg le-helet csap a bőrömhöz. Sípolnak, kapálódznak. A gumikacsám sose kapálódzik. De azért ezeket is szeretem. Öt. Hat. Hét. Szépen mutatnak egy-

más mellett. Nyolc. Kilenc. Fekszenek sorban. Jó kacsák. Tíz. Szót fogadnak. Tizenegy. Már csak egy van. Ez a leggyorsabb. Rohan a kezem elől. Már majdnem elfogom, amikor beszalad az ágy alá. A tizenkettedik elbújt. Tizenegy kacsa fek-szik rendben egymás mellett. Ekkor ér vissza anyám.

„Jól van”, mondom. Anyám is mindig ezt mondja. „Szép csendben ülj meg. Ne szaladgálj. Ülj

a seggeden, hallod! Legyél csendben. Jól van, jó fi ú voltál”, szokta mondani. Amíg neki dolgoz-ni kell, én csendben ülök. Azt szereti, ha nincs velem baj. Ha szófogadó vagyok. Most a kacsák is szépen fekszenek egymás mellett. Nincs velük baj.

„Jól van”, mondom. Anyám belép a veder-rel. Már üresen lóbálja. A háromsarkos ken-dője menyecskésen hátrakötve. Szép az anyám. Most jókedvű. Mindig jobb kedve lesz, ha ad enni az állatoknak. Hosszan nézi, amíg esznek. A malacok tolakszanak, egymást elnyomják a vályútól. Anyám mosolyog, lehajol és megva-karja a fülüket.

„Egyetek csak”, mondja. És a malacok szót fogadnak neki, mintha értenék. Szófogadók. Visítanak, habzsolnak. Anyám tudja, hogy kará-csony előtt le fogjuk őket vágni. A süldők akkor-ra már jó súlyban lesznek.

„Ne legyél szófogadatlan”, mondja nekem. „Fogadjátok meg a szót”, mondja a nővéremnek


138 139

is. Ha eszem, annak mindig örül. Utána egy ki-csit jobb kedve van.

A tizenkettedik kacsa meglapult az ágy alatt. Be kell másznom. Anyám megáll az ajtóban. Hirtelen megmerevedik. Elejti a vödröt. Össze-csapja a kezét. Nyöszörögve sír.

„Micsináltál?”, kiáltja.„Moszt máj nem mozognak”, mondom. „Szó-

fogadók.”Tizenegy sárga szöszcsomó. A tizenegy sem-

mivel sem osztható. Csak önmagával. Meg eggyel.

Anyám mesét mond. A nővérem félig már al-szik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej szagával. A kaka szagával. A szegénység szagá-val. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég az anyából. Senkinek se jut elegendő. Nem lehet háromfelé osztani. Mert a három nem osztható semmivel, csak magával. Meg eggyel. Könyö-rögtünk neki, hogy mondjon mesét. Már letette a Kicsit a gyerekágyba. Most leül az ágy szélére, megsimogat mindkettőnket.

„Melyik mesét mondjam, a rőföt vagy a mu-zsikát?”, kérdi. A homlokába hull a haja, az arca elgyötört. Távolba néz, pedig nincs ott semmi. Valahová a semmibe. Ilyenkor nem hallja, mit mondunk neki. És nem is lát.

„A rőföt”, mondom neki.„De a muzsika szebb”, válaszolja gépiesen.

Tekintete a szoba mélyébe vész, miközben ujjai tüskés hajamat birizgálják.

„Akkor a muzsikát”, mondom, mert mindig bedőlök neki.

„De a rőf hosszabb”, válaszolja, mint az előbb, gépiesen.

„Akkor a muzsikát, csak mondja már valame-lyiket”, könyörgök.

„De a rőf hosszabb”, ismétli meg egykedvűen.„Akkor a rőföt, csak egyszer mondja már el

valaméket”, fortyanok fel. A nővérem már alszik. Ő nagyobb és tudja, hogy ennek semmi értel-me. Én csak évekkel később látom be, amikor a fáradtságtól mese nélkül is elalszom. De most még várom, hogy elmondja. Rimánkodok, hogy mondja már el egyszer. Mindegy, hogy melyiket, vagy a rőföt, amelyik hosszabb, vagy a muzsikát, amelyik szebb. Leginkább mindkettőt szeretném hallani. De legalább az egyiket, hogy végre meg-tudhassam a végét.

De ilyen mese nincs. Anyám nem mondhat-ja el ezeket, még ha akarná se. Csak el akar fá-rasztani. Fel akar bosszantani. Csupán elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot. A reménnyel akar becsapni, ahogy máskor is. Csak meg akar nyugtatni, mert többre nem futja az erejéből.

Mint amikor elmondja mindig ugyanazt a ta-lálós kérdést, amelyre régóta tudom a választ.

„Elől megy az ice-fi ce, szórólapát a seggibe. Mi az?”

„A hal”, vágom rá tüstént. És nevetünk.


140 141

A tizenegy kacsára nem emlékszem. Anyám elmondja újra. De én csak arra emlékszem, amit elmesél nekem. Én csak a csirkékre emlékszem. Amikor anyám kiscsirkéket vett. A nővéremmel játszottunk velük. A csirkék szabadon futkostak a konyhában, ahol fűtöttünk még a csípős hideg miatt. Rohangáltak a ház földjén. Anyám bent a házban kiengedi őket a dobozból. A szurkos-vászonra szórja le nekik az ételt. Finomra da-rált kukoricakását áztattunk be. Azt csipegetik. Tyúkhúrt szedünk és kalakánc levelet. A csirkék cikáztak összevissza. Óvatosan kell lépkedni kö-zöttük. Anyám kimegy és én sietek utána.

„Ésnyám, ésnyám”, kiáltom és szaladok utána.Az ünneplő fekete-fehér lakkcipőm viselem.

Tavasz volt. Valamilyen ünnepre készültünk, mentünk a kultúrházba. A felszabadulást ün-nepeltük. Huszonhárom évvel ezelőtt ért véget a háború. Akkor még csak az anyám élt meg az apám. Ők emlékeznek rá. Kengyel nagyapám az oroszok ellen harcolt. Aztán az oroszok elvitték, és öt évig a Kaukázusban üdült, ahogy monda-ni szokta. Nagyapám mindig a háborúról meg a fogságról mesél. Bobonka nagyapám is a há-borúról szokott beszélni, csak ő az első háború-ról. Ott sántult le. Az olasz fronton, Isonzónál. Huszonhárom év nagy idő. A huszonhárom csak magával osztható.

„Ésnyám, várjon meg”, futok ki az udvarra.A lábamnál alászalad egy csirke. Rálépek a fe-

jére. Érzem, hogy valami van a talpam alatt. Lá-

tom, hogy a csirkének kiugrott a szeme. A csirke felpattan és imbolyogva elrohan. Vakon rohan, nekimegy az asztal lábának. A tyúkok is futnak egy ideig, amikor levágjuk őket.

Sírva rohanok anyám után. Tavasz szaga van. A föld szaga és a víz szaga keveredik a penészes udvar émelyítő szagával. Kétségbe vagyok esve. Látom a szurkos vásznon guruló szemgolyót. Kis golyócska. Sírok. Nem tud megnyugtatni anyám. Ülök a penészes udvar földjén. Átázik a fenekem alatt a ruhám. Állandóan a csirke szemét látom. Apám jut eszembe, aki a húslevesből kihalássza a csirkefejet. A koponyából hangos szürcsögés-sel szippantja ki a szemet. Rátapasztja a száját és hallom, ahogy kicuppan az üregéből. Anyám néha kimegy ilyenkor hányni. A nővérem un-dorodva félrenéz. Apám ezután késsel roppantja ketté a koponyát középen és kiszippantja az agy-velőt is. Apám szája mohón szürcsöl.

A penészes udvaron sírok. Mintha bepisiltem volna. Anyám közben bemegy és eltünteti a csir-két. Bedobja a budiba. Nem merek odanézni.

Juszti mamát rendszeresen meglátogatjuk. Az anyai nagyapám anyja. A Harbulák juhászok voltak, régen Munkács fölött laktak. Mindig Szlatináról beszél. Kilencvenhét éves múlt épp. A kilencvenhetet nem lehet osztani, az csak ma-gával osztható. A faluban ő a legidősebb. A leg-kisebb fi ánál lakik, egy külön házrészben. Egy


142 143

ágy fér be, mellette éjjeliszekrény, egy karosláda, benne ruhák. Oda ülünk mindig. Nem szabad felállni.

„A térdeket összezárni, a derekat kihúzni”, mondja nagyapám a kiképző hangján. Most minket képez ki.

„A lányoknak különösen fontos összezárni a térdüket”, mondja anyám. „Az a szemérem és a jólneveltség jele. Ahogy az is, hogy csak akkor beszélsz, ha kérdeznek. És csendben kell lenni.”

„Jól viselkedjetek”, mondja minden látogatás előtt anyám. „Ha valamivel kínálnak, azt kell mondani: »Köszönjük szépen, nem kérünk«. Megértettétek?”

„Meg”, mondjuk. Juszti mama dereka alatt párnák vannak.

Szinte ül. A fején fekete főkötő. Ritkán kel fel. „Kilencvenhét éves vagyok”, mondogatja.

„Eleget dolgoztam. Most már pihenhetek.” A leg-öregebb a faluban. Még Ferenc Jóska fi atal em-ber volt, amikor született. Juszti mama odaállít bennünket az ágya mellé. Fejünkre teszi a kezét és megsimogat. Nem kedves, nem esik jól a si-mogatása. Büdös az ágya, mert bepisil. Érzem az áporodott szagot. Az öregeknek öregszaguk van. Néha megpuszil bennünket. Büdös a szája. Száraz cserepes az ajka.

Ha jó kedvében van, hátranyúl és a feje alól pasztillacukros zacskót húz elő. Ezt szopogatja, mert szárad a szája. Néha savanyúcukrot vesz elő. De inkább a pasztillát. Van fehér, sárga és

rózsaszín. A rózsaszín a legfi nomabb. A nővé-rem a sárgát szereti.

„Köszönjük szépen, de nem kérünk”, mond-juk, ahogy anyánk tanította. És közben anyánk-ra nézünk. Elégedett. Nem ad engedélyt.

„Vegyétek csak el, mást nem tudok adni”, mondja Juszti mama.

Anyánk nem tiltja meg. Sután átvesszük. Azonnal be kell kapni, mert ha eltesszük, az utcán anyám azt mondja, hogy dobjátok el. Ha bekapjuk, nem mondja, hogy köpjétek ki. Juszti mama tényleg nagyon koszos. Nem megy ki bu-dira. A bilire se szeret ráülni. Inkább maga alá engedi.

„Jobb, ha eldobjátok”, szokta mondani anyánk. „Még a végén elkaptok valamit.” Anyánk fi nnyás és fél a kosztól. Otthon állandóan takarítottak. Neki apánk családja is koszos. A parasztokat nem zavarja a kosz. Anyánk szerint szeretik is. Apánk azt szokta mondani, hogy ahol a büdös, ott a meleg. Soha nem akar szellőztetni. Anyánk reggel mindig sarkig tárja az ablakokat. Vacogva kelünk ki az ágyból. A hideg föld süti a talpunkat. Anyánk ilyenkor kedves. Reggel még jókedvű.

„Ne hasonlítsatok apátokra. Mars a lavórhoz! Mosakodás! Gyorsan, egy-kettő! Aztán ren-desen! Nem csak macskamosdás!”, mondja és nevet. De Juszti mamánál mindig büdös van. Öregszag és húgyszag.


144 145

Egyszer Juszti mama vigyázott rám, mert a me-nyének, Annusnak aznap a tanácsirodára kellett mennie. Akkor mesélt a Harbulákról. Leány ko-rában két faluval odébb lakott. A dédapám hozta ide.

„A Harbulák juhászok voltak. Bérelték a le-gelőt. Ezért csak egy-két évig laktak egy helyen. Mindig vándoroltak. Akkoriban itt lehetett le-gelőt venni, mert a birtokot a harmincas évek végén kiárusították. Az én nagyszüleim ruténok voltak”, mondja. „Még Szlatinán éltek. Onnan jöttek le. Valahonnan Munkács mellől.”

„Akkor mi is ruténok vagyunk?”, kérdem.„Azok”, válaszolja.Este anyámat is megkérdem. De ő mást mond.„Nem, mi nem vagyunk ruténok. A Jusz-

ti mama nagyszülei voltak azok”, mondja. „Mi magyarok vagyunk, azt kell mondani. Mert azok is vagyunk.”

„Tetszik nekem mesélni a ruténokról?”, kér-dem anyámat.

„Annyit tudok, amennyit hallottam. Szlati-nán ruténok éltek meg németek. Fenn a hegyek közt. Télen volt egy kis favágás. De a ruténok alig kaptak munkát, inkább a németek. A lányok Munkácsra jártak szolgálatra, a férfi aknak néha építkezéseken adódott munka. Nyáron csak az erdőt járták, gyűjtögettek. Ezért aztán lejöttek az alföldre részesbe aratni. Meg kubikolni, amikor Széchenyi gróf elindította a folyószabályozást. Így aztán idővel itt maradtak. De a magyarok

nem szerették a ruténokat. Juszti mama azt mondta, hogy az anyja sose beszélt előtte ruté-nul, hogy neki jobb legyen. Az anyját az iskolá-ban addig piszkolták, amíg nem mondta, hogy ő magyar. Nem akarta megtanulni a Himnuszt. A Miatyánkot haláláig ószlávul mondta.

»Az én Istenem nem tud magyarul«, úgy tar-totta.

Makacs volt szépanyád. Juszti is ilyen kutya-makacs. De a makacsok sokáig élnek, mert nem tudnak meghalni se. Juszti egész életében úgy ment, mint a golyó. Mostanra fáradt el. Sose volt beteg. Az ilyeneket le kell lőni, azt mondják. Meg a ruténok szívósak, mint a lovaik. A hucul lovak”, mondja anyám.

Ma egész nap vártuk a Messiást. Apám a korcs-mában volt. Azt mondta, hogy ő inkább ott várja. Mi csak legyünk nyugodtak. Ha jön a Mes siás, a Rámpán biztos meg fog állni. Ott mindenki megáll.

„A Messiásnak is a kocsmában kell érdeklőd-nie”, tette még hozzá.

De ezt már kapatosan mondta. „Kicsit pityókás vagyok”, de alig találta meg

a kiskapu kallantyúját, hogy kimenjen rajta. Va-lahol már névnapoztak.

Már tegnap is vártuk haza. Vártuk, mint a Mes-siást. Este anyám meggyújtotta a gyertyákat. A láng fölé hajolt és behunyta a szemét. A lyukat


146 147

fi gyeltem a kardigánja könyökén, amely be van stoppolva. Az ünneplő fejkendőjét vette fel. Arca elé tartja a kezét.

A gyertya lángja táncol. A falra árnyékok ve-tülnek. A mennyezetéről lelógó villanydrót végén bakelitfoglalat van. Ez tartja a karimát, a zomán-cozott, alul fehér, felül fekete lámpakarimát. A vil-lanykarima szélén legyek futkosnak körbe-körbe. Egyre gyorsabban keringnek. Néha megállnak. Mindig ezt fi gyelem, amíg a nagyok beszélgetnek. Nem értem, hogy miről beszélnek. Apám ilyen-kor egyre hangosabban mondja. A végén már ki-abál. Közben pálinkával koccintanak. Nem értem a legyeket, miért szaladnak körbe-körbe.

Apám mostanában nem jár haza. A kocsmá-ban van. Néha éjszaka sem alszik itthon. Anyám azt mondja, hogy elment, keresi a Messiást. Majd hazajönnek.

„Miért keresi? Miért nem itthon várja ve-lünk?”, kérdem anyámtól.

„Azt hiszi, lehet siettetni”, mondja. Aztán másra tereli a beszédet. „Segíts. Tegyük tisztába a Kicsit”, mondja.„Ha megtalálja, akkor majd hazajön?”, kér-

dem.„Haza, hogy az Isten rogyassza rá az eget.”

„A tijkéket nem tejetem”, mondja Mesijás. Nem szereti a csirkéket, mert bántják egymást. Mesijás nem szereti, ha veszekednek. De moso-

lyogva elviseli, ha csúfolják. Csak mosolyog, és nem szól semmit. Ha valakit bántanak, akkor elszomorodik. Csendben eloldalog. Odébbáll. Visszamegy a cigánysorra.

Azt mondja, hogy az emberek csípik-marják egymást, ő nem érti, miért csinálják. Mesijást senki sem bántja. Ha néha valaki rákiabál, Me-sijás elsírja magát. Megvédik ilyenkor és az ellen fordulnak, aki Mesijást bántja.

„Akkor tán nyaljátok ki a seggét is”, mondja sértetten, akire rászólnak.

Mert az emberek nem viselkednek úgy, mint az állatok. A csirkék, ha észreveszik, hogy vala-melyik különbözik, azt kikezdik. Üldözik egyik helyről a másikra. A tollait kitépkedik. Aztán védtelen lesz a bőr és seb támad rajta. Akkor azonnal csipkedni kezdik.

A pici sebet még meg lehet gyógyítani faha-muval, de ha már nagy, akkor el kell különíteni a többitől, amíg meg nem gyógyul. A legveszé-lyesebb a farnál lévő sérülés.

Ha lágy részen keletkezik seb, reggelre kihúz-ták a beleket, a szívet, a májat. Mindent. Láttam. Sehol se volt nyoma a belsőségnek. Mindent fel-faltak. Csak az üreg maradt. Még vércseppek se voltak. Az égvilágon semmi. Utána sokáig nem ettem tyúkhúst.

Kánikulában sokkal kellemetlenebb az anyám szaga. Már megint érzem, hogy milyen büdös.


148 149

Ilyenkor mindig büdös, és sokkal idegesebb is. Anyám elküld a boltba. Ideges és csapkod. Nincs itthon vatta.

„Menj el a boltba és hoz vattát”, mondja. „De siess! Ne tátsd a szád!”

Nem árulja el, hogy miért, de tudom. Akkor is tudtam, amikor a nővérem még nem menst-ruált.

A véres vattákat mindig láttam a budiban. So-káig nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Anyám kedve úgy változik, ahogy a hold. Péntek este, amíg a csillagot várjuk, hogy fel-

keljen, megfi gyeljük a holdat. „Szent Péter hegedül benne”, azt mondják.Nem látom. Anyám jut eszembe. A fényről

a vér.

Már tudok olvasni, de még nem járok iskolába. Kaptam egy képes bibliát az atyától. Ez az első könyvem. Kékek a betűk, a képek is kékek ben-ne. Jeruzsálemben vagyok, ha a képeket nézem. Galilea térképe is benne van. Elképzelem a nyári hőséget Jeruzsálemben. Ott sem tűzhet maga-sabbról a nap. A juhnyáj közönyösen hallgatja a kutyák ugatását. Elképzelem, hogy az apám ács. Elképzelem a Genezáreti tavat. A Szentföld történeteit képzelem el a képek segítségével. Amit olvasok, megelevenedik a képzeletemben.

A búzaföldön megyünk keresztül. Az ösvé-nyeken kikopott a fű. A folyón a Kövicses sekély

részénél kelünk át. Kánikula van. A szöcskék lustán ugranak odébb. A folyó a fák között éles kunkorokat leírva kanyarog. A távoli hegyek fe-lett kékes pára dereng. Egy hóka folt volt még kivehető messze, ahol sziklák verték vissza a nap fényét.

„Egyszer, majd ha nagy leszek”, gondoltam, „megnézem, mi van ott.”

De nem gondolom komolyan, hiszen apámék sem utaztak soha. Senkiben se merült fel, hogy lehetne másutt is élni.

„Ott sem másmilyen az élet, mint itt. Akkor meg minek cancékolni?”, mondogatják.

A falu biztonságot ad. Mindennap végigme-gyek az egyetlen utcán. El tudom sorolni a há-zakban lakók nevét: Udicska, Ricu, Kotvász, Tar-ca, Tógyer, Udud.

Megyek végig az utcán és mondom magam-ban a neveket. Ismerem a kapukat, a düledező kóróból font, elfeketedett, szegényes tákolmá-nyokat. Az elrozsdásodott drótfonatot, a közei-ben lengedező pókhálókkal, amelyek őszidőn, amikor a dér és a reggeli harmat megszáll, fehé-ren kirajzolódnak.

Megyek végig az egyetlen utcán, amely maga a falu. Minden ablakból les valaki. Tudom, hogy ott vannak. Figyelnek. Minden ablaknak szeme van. Mindegyikből kikukucskál valaki. A tor-komban visszafojtott kiáltás. Közben hallgatom a kutyákat. Mindegyiknek ismerem a hangját. A korcsma felőli oldalon kell mennem. Az útnak


150 151

ez az oldala a Hajnalvég felé kanyarodik. Meg-ígértem anyámnak, hogy nem megyek át a túl-oldalra. Ott hamisabb kutyák vannak. Amikor kevesen vannak az utcán, nem félek annyira. Én az ismeretlentől félek jobban. Az emberektől.

Apám nem szereti a nagyapámat, mert hor-thysta fasiszta. Apám szerint háborús bűnös.

„Ki tudja, hány embert ölt meg az apád”, mondja anyámnak.

Ilyenekkel bosszantja. „Jutasi népnyúzó briganti!” De ezt csak vesze-

kedéskor mondja. Amikor részegen jön meg a korcsmából. Ilyenkor egymás családját szidják. Mert anyám se szereti apám családját.

„Nekem is elegem van már! Torkig vagyok az egész hülye családoddal! Nem leszek senkinek a lába kapcája! Hazamegyek. És viszem a pu-lyát,” mondja anyám. Néha összepakol és ha-zaköltözik velünk. Amíg a Kicsi nem volt meg, elég gyakran megesett. Volt, hogy egyedül ment el. Addig a nővérem vigyázott rám.

Amikor józan, csak gúnyolja nagyapámat. „Apád? Az se normális. Mindig urizál. Kesz-

tyűvel fogja a villanyelét. Magázza a kutyáját. Amikor a csontot kiönti elé, azt mondja: »Pa-rancsolj, kérlek. Fogyaszd egészséggel.« Aztán amikor végez, megkérdi, hogy »Ízlett? Egészsé-gedre!« Üvegkancsóban viszi ki a vizet, abból önt a mindig fényesre sikált edényébe. Üveg-

kancsóból, mint az étteremben szokták”, mondja apám.

Bádogkannából nem szabad. A kutya így van megtisztelve. Mindig élére vasalt pantallóban jár. Pufajkát sose venne fel. »Hordtam eleget a Kau-kázusban«, mondja.

Hetente kétszer jár fodrászhoz. Mindennap borotválkozik. Apám emlékszik arra, amikor a nagyapám még az apja nyáját hajtotta, mielőtt továbbszolgáló katonának állt volna. A nagy válság idején nem volt sehol munka. Apám még látta gyerekként juhokat terelni. De már akkor se volt ki mind a négy kereke: napszemüveget hordott, mondja apám. Pedig nem láthatta, mert apám a válság utolsó évében született, amikor nagyapám már elszegődött katonának.

„Ruténok voltak ezek mind. Az apja se sze-rette a munkát, az öreg Kengyel. A Jani. Ha nem lett volna Juszti, a felesége, akkor biztos felkopik az álla”, mondogatja.

Azt képzelem, hogy apám halott. Ettől meg-nyugszom. Apám mostanában újra részegen jár haza. Anyám csak sír. Megint veszekszenek. Le-hunyom a szemem, befordulok a fal felé. Hallom a kiabálást. A nővérem sírását. Csuklik. A lá-nyok sírósak. Össze kell szorítanom a szemhé-jam, hogy ne nyíljon ki. A falvédőt nézem ilyen-kor, mint esténként, amikor anyámék átöltöznek vagy lemosakszanak. Ég a villany. Nekem be kell


152 153

fordulnom, hogy ne lássam őket. A nővéremet meg az anyámat. Nem nézek oda. Csak néha lesek ki. A nővérem persze fi gyel, és mindig árulkodik. Utálok vele veszekedni. Inkább nem nézek oda. A falvédőhöz nyomom az arcom. Pe-nészes, de legalább hideg.

Érzem a tapasztott fal hepehupáit. Éjszaka egerek motoznak a falban. Félek tőlük. Vagy in kább undorodom. Lapáttal szoktuk agyon-csapni őket. Csapkodom őket, közben félek. De undorodok hozzájuk nyúlni. A farkuknál fogva dobom oda a macskának. Vagy a tyúkok közé. Megtanultam megölni őket. Az orrom azonnal jelez, ha egér van a közelben. Tévedhetetlenül megérzem az egérszagot.

Apám csuklik, ordít. Megint részeg.„Ha nagyobb leszek, megölöm”, gondolom ma-

gamban. „Megölöm, ha anyámhoz nyúl. Vagy ha a nővéremet bántja.”

A sötétben most nem látom a falvédőt, de tudom, mi van rajta. Minden részletét az emlé-kezetembe véstem. Havas táj. Sziklás hegyoldal, fenyvesek kúsznak fel rajta. A csúcsokon örök hó. Örök jég. Apámat látom ott a hóban elterül-ve. Nem mozdul. A részegek meg szoktak fagyni télen, mert elalszanak a hóban. De még messze van a tél.

Apám halála megoldana mindent. Akkor el lehetne innen költöznünk és nem lenne több ve-szekedés. Anyám sem akarna a kútba ugrani. És nem sírna minden este. Nem hajtogatná, hogy

vegye már el őt az Isten. Meg hogy a szegény Ki-csit ki fogja felnevelni? A nővéremet esketi meg igaz lelkiismeretére ilyenkor. Átkokkal fogadtat-ja meg, ha mégsem tartaná meg a szavát.

„Esküdj meg, ha már én nem leszek, gondját viseled ennek a szerencsétlennek”, mondja.

A nővérem durcás. Eddig is mindig ráhagyták.Mindez nem lenne, gondolom, ha az apám

nem lenne. Az anyám is, a nővérem is büszkék lennének rám, azt képzelem.

Ekkor tervezem el, hogy meg fogom ölni. De persze jobb lenne, ha meghalna, vagy bezárnák. Akkor tudnám, hogy nem árthat nekünk.

És hogy nem öltem meg. De mégis megnyug-vás volna, hogy nincs.

„Mi nem vagyunk parasztok”, mondja anyám azon az este, amikor a fi ú megint pofon vágott, majd elrohant a többiekkel, és eltűntek a foghíj-telken, „ezt jegyezzétek meg.”

Anyám kiabált utánuk. Veszekedett is velük, amikor később találkoztunk a Rámpán. A fi ú hátrafordul. Szemtelenkedik. Nem szól, csak po-fákat vág.

„Mi köze hozzá?”, mondja foghegyről. „Maga meg mit akar?”

Anyám a szégyen miatt nem tud neki vissza-vágni. Az a szó nem hangozhat el.

„Hogy mered bántani a fi am?”, kérdezi.„Megérdemelte”, mondja és elszalad.


154 155

Anyám nem tud mit mondani. A fi ú eltűnt. Tehetetlenül állunk. Magához ölel, én meg bele-fúrom a fejem a szoknyájába. Vérszaga van.

„Nem szabad sírni”, mondja anyám. „Ezek pa-rasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedje-nek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk. Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából. A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetről. Olyanok, mint a növények. Nem tudnak ma-gukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak. Szeretik a büdöset, mert ott meleg van. Inkább megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha mega-vasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor se, ha már kikeltek benne a kukacok. Előveszik a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is hús, mondják. Bolondok lennénk kidobni…”

„De miért mondják, hogy büdös zsidó?”, kér-dezem.

„Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a maguk-fajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki más-milyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Min-denkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét.

Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbu-tuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg koruk-ra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán”, mondja anyám.

„Nekem csillag van a homlokomon?” kérdem anyámtól.

„Az van, kincsem. Szőke hercegem. Te nem lá-tod, de én igen”, mondja. Aztán halkan a fülembe súgja: „A parasztok nem látják, csak érzik.”

Elgondolkodtat ez a csillag. Lopva a homlo-komhoz nyúlok. Végigsimítok rajta. Nem érzek semmit, semmiféle csillagot.

„De ha nem parasztok vagyunk, akkor mik vagyunk?”, kérdem.

„A nagyapád kardot hordott és fehér glaszé-kesztyűt viselt. A haját fi nom olajjal kente. A bajs zát viasszal. Mindenkivel viccelődött. És mindenki előre kalapot emelt neki. De ő csak a mutató- és a középsőujját emelte a csákójához. Mert a katona, ha nem tiszteleg, akkor így kö-szön. A csizmája mindig olyan fényes volt, mint a tükör. Szigorú volt, de emberséges. Azért tisz-telték, mert valaki volt. De a saját emberségéből lett valaki”, mondja anyám.

„Ölt is?”, kérdem anyámtól. Apám akkor szok-


156 157

ta mondani, amikor haragszik anyámra, hogy gyilkos, mint az apja.

„A háborúban vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg”, mondja anyám.

„Én is leszek katona?”, kérdem.„Csak az lesz katona, aki egészséges”, mondja.

„Nagyapád hitt a Kormányzóban, meg a végső győzelemben. Meg a csodafegyverben. De be-csületes volt, csak ostoba”, mondja anyám. És el-neveti magát. Felhúzza a szemöldökét, komoly-kodó arcot vág.

„Kérlek alássan, alászolgálja. Szerbusz, kérlek. Szerbusz, kérlek! Tiszti becsületszavadat adod? Na, hallod, kérlek, ez csak természetes. Tiszti becsületszavamra…”, utánozza anyám a nagy-apám hangját és viselkedését.

„Kérlek, nekem a te tiszti becsületszavad ga-rancia… Számíthatsz rám, kérlek.”

„Köszönöm, kérlek alássan.” „A katona lényege a tartás, nagyapád min-

dig ezt mondja. A becsület lényege a tartás, nem a szavak. És ebben biztosan igaza is van”, mondja.

„Mi akkor most katonák vagyunk?”, kérdez-tem anyámtól.

„Dehogy. Foglyok vagyunk. Rabok vagyunk, ahogy nagyapád is az volt.” Kis szünet után foly-tatja.

„Az oroszok azt mondták Győrnél a nagyapád osztagának, hogy ne strapálják magukat a gya-loglással. Inkább fáradjanak be a vagonba. Nagy-apád azonban megkérdezte, hogy ugye nem vi-

szik el őket Szibériába. Az oroszok ekkor komoly arccal azt válaszolták, hogy á, dehogy! Hova gon-dol! És megesküdtek mindenre. Anyjuk, felesé-gük, gyermekük életére. Nagyapád soknak talált ennyi esküt és gyanakodni kezdett.

»Adjunk dokumentet?«, akarták az oroszok még a gyanú árnyékát is elhessenteni. De nagy-apám hallotta, hogy a kommunisták a papírokat nem tisztelik. Sőt megvetik, mint a jogot, amely-re a papír emlékezteti őket.

»Ha tiszti becsületszavát adja, nekem az ele-gendő«, mondta nagyapád.

»Tiszti becsületszavamra!«, mondta egy orosz, és még a sarkát is összecsapva, haptákba vágva magát, ahogy a magyaroktól látta.

»Akkor rendben, kérlek alássan.« És nagyapám beszállt a vagonba aknavetős osztagával együtt.

»Parancsolj.« »Parancsolj.«»Te vagy a rangidős.« Előzékenykedtek a mar-

havagon ajtajában. Aztán kívülről csattant a zár és hetekig zötyö-

gött a szerelvény vissza Ázsiába. Pedig a nagyapám szerint mi nem is a többi-

ekkel, a szervezett túrán, hanem magánúton jöt-tünk. Nem a magyarokkal, hanem a ruténokkal.

Öt év múlva engedték haza. Itthon másik fogság várta: a múltja. Azóta csak a tyúkoknak vezényel meg a kacsáknak. A libákat szereti, mert azok alakiasan mozognak. Rajvonalban, ahogy szokta mondani.” Anyám nevet. Kineveti


158 159

az apját, akit szeret. Akire haragszik. Pedig nem szabadna.

Apám mostanában megint az erdőre jár. Fél éve ráborult a Hoff er-traktor. Akadozott a mo-tor. Apám az ékszíjra gyanakodott, hogy meg-nyúlhatott és csúszik. Az útpadkára állt a két jobboldali kerékkel. Az eső utáni puha földbe besüllyedt a nagy vaskerék. Apám megijedt, hogy elborul a traktor, és akkor megint nem kap munkát. Meg akarta tartani. Nekifeszítette a vál-lát, ahogy a legnagyobb erőkifejtéskor szokták. Az lett a vége, hogy beszorult az oldalra boru-ló gép alá. A traktor az árokba dőlt. Szerencsé-je volt, csak a karja tört el. Most gipszben van. A jobb kezét nem tudja használni. Most nem tud munkába járni, és nem kap fi zetést.

Amikor felgyógyul, nagy nehezen kapja meg végül a körmöst. De csak azért, mert a körmös traktort senki sem akarja használni a traktoris-ták közül. Mert folyvást javítgatni kell. A leg-többjük nem ért a traktorhoz. Nem értik és nem szeretik a gépet.

„Pedig a gépnek lelke van”, mondja apám. „Elrontják, aztán hozzák a műhelybe”, dohogott otthon, amikor még a gépállomás szerelőmű-helyében dolgozott.

„Tehén való ezeknek, tehénszekér, meg ökör. Még lovat se szabadna a kezükre bízni”, mondja.

A körmöst azért nem szerették a többiek,

mert a sok leállás miatt keveset lehet vele telje-síteni. Akkor kevés a munkaegység. Márpedig a prémiumot a munkaegység alapján osztják. A jó traktort a pártemberek kapják. Sokan ol-vasni se nagyon tudnak. Kocsisnak lennének jók ezek, de a traktortól félnek.

Anyám ma is bele akart ugrani a kútba. Épp csak elaludtunk, amikor kirohant az udvarra. A nővérem vette észre, és visítva szaladt utána. Akkor én is felébredtem, és kimentem utánuk. Anyám haja ki volt bomolva. Sírt, de nem ér-tettük, amit mond. Az életét átkozta. Meg ma-gát, ahogy ilyenkor szokta. Mindig megátkozza magát. Csak minket nem. Minket szeret. Én is szeretem anyámat. De félek, hogy megöli magát. A múltkor azt mondta, felakasztja magát a pad-láson. Mindig vele vagyunk. Csak amíg alszunk, addig nem tartjuk szemmel. A nővérem még ak-kor is fi gyel, mindig éberen alszik.

Anyám lerogyik a kút mellett, a haja zilált. A nővéremmel lábába kapaszkodunk. Sírtunk mindketten.

„Ha anyánk megöli magát, akkor minket biz-tosan elvisznek a lelencbe”, azt mondja.

„Nem akarok lelenc lenni”, mondom.„A testvéreket nem egy helyre viszik”, ezt is

tudja valahonnan. Két különböző helyre visz-nek, mert úgy szokták. Az egyikbe ő, a másikba én fogok kerülni. Anyánk zokog, hogy hagyjuk


160 161

végre meghalni. Már nem bírja tovább. Elege van a faluból, a sunyi emberekből. Az apánkból is elege van.

„Az apátokból. Meg az egész pereputtyából.” Zokog, ordít. Csitítjuk. Mintha nem lenne ma-gánál. Lassan elfárad. Kisimul az arca, megnyug-szik.

Ma éjjel mélyen fog aludni. Visszavezetjük a házba.

Hagyja. Nem ellenkezik. Szipog, kézfejével törli az orrából folyó taknyot.

Megyünk a nagyapámmal. Fogom a kezét. Sán tít, ezért vele bicegősen kell menni. Számo-lom a bicegését. Nekem kell igazodnom hozzá. Mindig a bal kezét fogom, mert a jobbal a gör-bebotra támaszkodik. A jobb lábára sántít. Az első háborúban elfagyott a lábfeje. Én szoktam neki masszírozni, amikor náluk vagyok. A bá-doglavórt kiveszem a kézmosóállványból. Alul-ról a bádogszappantartót a szürkésbarna mosó-szappannal, amit tavasszal a zsöndörzsírból főz anyám Málival. Kenegetem a lábát. Kitekerem a kapcából. A kapca büdös, belerohadt az iz-zadtság. A lába is büdös, de már megszoktam. A keze reszket, amíg végighúzza a lábán. Örege-sen, reszketősen dörzsölgeti.

„Nem érzem”, mondja. „Már ötvenkilenc éve nem érzem.” A keze remeg, tapogatja, simogatja a lábszárát.

Ilyenkor régi dolgokról beszél. Szeretem hall-gatni.

„Jól fi gyelj arra, amit most elmondok,” mond-ja. „Mi románok vagyunk.”

„Hogy lennénk mi románok”, kérdem, „ami-kor nem is tudunk románul?

„A nagyanyád szépapja, Trajan Popescu még tudott”, válaszolja. „A nagyanyád is tudott, a dédanyjától tanulta. Amikor mérges volt, min-dig románul káromkodott. Másokat is románul mocskolt. Nagyon tudta mondani.”

„Mikor halt meg nagyanyám?”, kérdem. „Egyéves múltál, öt éve se volt még. Málét tör-

tünk. Este hazajöttünk a munkából. Lefeküdt és meghalt. Akkor már nem káromkodott. Dolgoz-tunk látástól vakulásig. Elfáradt. Meg elfáradt az élettől. A mi életünknek nagy sora volt”, mondja.

„A Popescu-család volt Berken a pópacsa-lád. A Károlyi uraságék telepítették be őket. Be-rek kipusztult. A török meg a tatár kirabolt, az embereket legyilkolták. Nem volt osztán sokáig semmi. Akkor gondolták a Károlyiak, hogy hoz-nak be románokat. Hoztak tizenkilenc családot, köztük volt a Popescu család is. Avram Popescu-nak hívták az ükanyád szépapját. Ő volt a pópa.

Előbb a havasokról költöztek be Erdélybe, de nem kaptak földet. Csak a kicsi fatemplomukat hozták magukkal. Eladták a birkát, a kecskét, amit hoztak, hogy kifi zessék az adót. A birtok ura magyar volt, nyáron felfogadta őket, de ahogy eljött a tél, nem volt mit csinálni. Néha


162 163

favágás, erdőirtás, kubikolás, amíg be nem állt a fagy. De hamar elfogyott a kukorica, kiürült a szalonnásláda. Minden zsírosbödön koppig volt. Télen a fakérget szedték le, megőrölték, hogy pogácsát süssenek. Tavaszra kihullt a fo-guk, megkopaszodtak a gyerekek, az asszonyok is a főkötő alatt. Úgy néztek ki, mint a zsidónők. Így aztán, amikor a Károlyi grófok ágense be-ment Erdélybe, hogy munkásokat toborozzon, örömmel ajánlkoztak. Eljöttek ide. Nem kel-lett otthagyniuk semmit, mert nem volt sem-mijük. Csak a kicsi fatemplomot szedték újra szét, amelyben nem volt egyetlen vasalkatrész se. Se ácskapocs, se vasszeg, se csavar. Minden fából készült abban. Azt hozták magukkal. Azt állították fel itt a szomszéd faluban. Otthagyták a hajnali ködöt a hegyek felett, a téli fagyot a pa-takok jegében, a fenyőerdőkből néha leereszke-dő és a gyerekeket elragadó farkascsordákat. És otthagyták a gyilkos tavaszi éhséget, amikor az elfáradt öregek megtértek a távoli hazába, a kék hegyeken túlra. A pópa megáldotta a földet, a fákat, a vizeket, és vezetésével új falut jelöltek ki maguknak itt.

Így teltek az évek, megtisztították a vízfo-lyásokat, kiirtották az erdőt, hogy legyen elég szántó. Megművelték a földet. Házakat építet-tek. Először, ahogy megszokták, fából. Kicsiket és melegeket. Aprócska ablakokkal. De a Káro-lyiak nem adtak elég fát, mert itt kevés van és nagyon meg kell becsülni. Ami van, az sem su-

dár fenyő. A tölgy se nő itt olyan magasra, mint Erdélyben vagy a Havasokban. Ezért amikor már jobban álltak, a kicsi faházak mellé vályog-ból nagy házakat építettek, ahogy errefelé szo-kás. A folyóból fogtak halat. Termett elég búza. A kertekben gyümölcs is. Már csak a szilva kék-je emlékeztette őket a hegyekre. Elmúlt a tavaszi éhség. Nem hullt ki a foguk. Nem kopaszodtak meg az asszonyok meg a pulyák. A pópa minden tavasszal megáldotta a határt. Kivonult az egész falu, hogy a friss vetésre hintse Popescu unokája a szentelt vizet. Vitték az ikonjait, a zászlóikat, énekelték a furcsa dalaikat, amelyekben untig-fáradtig könyörögtek az Istenükhöz, az ortodo-xok istenéhez, akit a környékbeli reformátusok nem győztek gyalázni.

De a Károlyiak meg voltak elégedve. A falu rendesen fi zette az egyre magasabb adót. Szor-galmasak voltak. Amit megtermeltek, vitték vá-sárra Károlyba, Szatmárra. Ott árultak a láncos templom melletti téren. Elmentek a távoli Nagy-bányára vagy Szigetre, Máramarosszigetre is. Kínálták a közeli jánki vásáron is a portékájukat. Az Isten áldása volt a falun”, mondja nagyapám. A bajsza végén lévő nyálcseppet tenyerével törli le. Nézi a csizmája orrát.

„Mígnem egyszer megjelent a vármegye kül-dötte. Károlyból jött, a megye hajdúi kísérték. A küldött nagy fekete porköpenyt viselt, a haj-dúk zöldet. Lassan, komótosan haladtak. A haj-dúk a lovakon, a küldött meg fáról-fára repült.


164 165

Keresztül a hajdúk feje felett. Ahogy a varjak szokták: vitorlázva lebbent át egyik ágról a má-sikra. Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, hogy lássa azt, ami középen van. Kémlelte az utat, hogy Zajta után merre kell továbbmenni. Addig tudták csak a járást. De aztán csak beértek Be-rekre. A küldött leszállt a falu szélén álló legsu-dárabb nyárfára. Onnan a falu közepére siklott. Leverte a port a köpenyéről és a belső zsebéből előhúzott egy írást. Hosszában volt összehajtva a papír, az alján három pecsét díszelgett: egy a kamarától, egy a főispántól, egy pedig a fog-ságban nevelt metropolitától származott. Mind-egyik kárminszínű volt, mintha friss vércseppe-ket ejtettek volna a papírra. A fogságban nevelt metropolita pecsétjéből egyszeriben csöpögni kezdett valami, amíg Nyisztor, a falu bírája felol-vasta az iratot a pópa köré gyűlt románoknak. És mert nem értették a magyar hivatali bikkfanyel-vet, ezért mind Popescura néztek.

Közben a harmadik pecsétből, minden erdé-lyi románok fogságban nevelt metropolitája pe-csétjéből nagy kövér cseppek hulltak.

»Singe«, mondták az emberek babonásan, borzongással.

A singe ugyanis vért jelent. És valóban, vér volt az, a románok vére. Megkínzott román pa-rasztoké, akik ragaszkodtak a hitükhöz, a pó-pájukhoz, a nyelvükhöz. Akik nem akarták hagy ni, hogy elvegyék a többször szétszerelt aprócska fatemplomukat, amelynek darabjait

induláskor a vándorútra induló családok között osztottak szét. Így hozták keresztül a hegyeken, patakokon, folyókon. Szánkón eresztették le a ha vasokban. Folyókon úsztatták. Olyan fákból készült, amilyeneket többé sose láttak viszont. Fenyőkből, amelyek itt a síkságon nem élnek meg. Lombos fákból, amelyek lehullatják ősszel a levelüket és kizöldellnek tavasszal, de itt még színüket se látták.

Amikor megérkeztek, összerakták a kis fa-templomot. A pópa felszentelte, a nép pedig énekelt hozzá. Az emberek fejüket mélyen le-hajtva léptek be az alacsony bejáraton. A temp-lomban még a következő nemzedékek is érezték a távoli erdők illatát. A legnagyobb hőségben is arcukba csapott a metsző havasi szél. És az örök-zöldek ragyogása vette körül őket. De tudták, hogy a szentek szentjét elválasztó hármas kapu mögött, ahová asszonyszemély nem teheti be a lábát, csak a férfi ember, jelen van az élő Isten, nem úgy, mint a többi hitetlen templomában. A középső kaput egyedül csak a pap nyithatja ki, miközben azt énekli, hogy Ajtókat az ajtóknak… Ott harsant fel, az oltár és a kapu közt Popes-cu érces hangja, mint a bérceken végiggördülő visszhang. És amikor kitárja a királyi kapu két szárnyát, felzúg a picike templomba begyömö-szölődött falu, mintha üdvrivalgás volna, úgy énekelik teli torokból, mint a győztesek:

»Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen.«


166 167

De most hallgatott a nép. Nézték, ahogy a met-ropolita pecsétjéből románok vére csöpög a fe-kete köpenyeget viselő vármegyei küldött fénylő csizmájára. Amíg a küldött olvasott, a falu már nem Popescura fi gyelt, hanem a csizma orrán megikrásodó vércseppekre. Az előbb a csiz-mán még látták visszatükröződni a falut. Ott volt az egész kicsiben. A megriadt közösség úgy gyűlt össze a pap körül, ahogy a csirkék bújnak a kotlós szárnya alá. Már nem látták magukat a rácsöpögő vér miatt. És amikor a küldött be-fejezte a levél olvasását, kínosan hosszú szünetet tartott, végighordozta tekintetét a népen, majd megkérdezte:

»Mindenki értette, hogy mi a felséges királyi tábla határozata, melyet a nemes megye és őfő-méltósága, a főispán úr saját keze szennyével illetett és karmazsinszín pecsétjével megerősí-tett? Továbbá a minden erdélyi románok met-ropolitája is helybenhagyólag, mint akaratával mindenben tökéletesen megegyezőt, írt alá, és a legfáinabb magyar viaszból készült, legkivá-lóbb magyar kárminnal színezett bíborosi pe-csétjével látott el?«, hangzott a követ sürgető és türelmetlen hangja.

Mondandója végére érve egyre fenyegetőb-ben, szinte kiabálva fordult a teljes papi díszbe öltözött Popescuhoz, a falu pópájához, aki min-dennek ellenére úgy nézett ki az egyszerűen öl-tözött, de fi nom kelmékbe burkolt követ mellett, mint egy moslékba esett csirke.

Popescu hallgatott.»Mindenki megértette, amit mondtam, te pó-

pa?«, kérdezte ordítva a követ. Mire Popescu, a te szépapád apja szelíden válaszolt.

»Nagyságos uram, alig tudnak szerencsétle-nek magyarul, hisz románok…«

»Hát ez a baj!«, vágott közbe a követ. »Tanul-janak meg! Addig is fordítsad le nekik te«, mond-ta dühösen, erősen megnyomva a te szócskát. A vér pedig továbbra is csöpögött a fogság-ban nevelt metropolita leveléből, aki soha sem hagyhatta el püspöki kalitkáját. Szökött rabok jutottak el néha hozzá, akik szörnyű kínzások-ról vittek hírt, és csak az udvar homokjába raj-zolhattak, mert a nyelvüket kivágták. Sebeiket mutatták meg a püspöknek, aki csak mutató- és középső ujját helyezte az eleven sebhelyekbe, szakította fel kezeivel a váladékos bőrt, varas ré-sekbe túrt bele, és néma könnyek folytak végig az arcán. Aztán amikor gyűrűsujjával fi noman megérintette a papírt, a pecsétet helybenhagyó-lag rátette a románok elleni újabb határozatra, a néma könnyek ráncokat vágtak fi nom, naptól óvott bőrébe.

És akkor Popescu, a te szépapád apja, el-mondta a megriadt nyájnak, hogy többé nem beszélhetnek románul, a magukkal hozott kicsi templomukban nem énekelhetik többé Arany-szájú Szent János liturgiáját. A templomban töb-bé nem hangozhatnak el a hit titokzatos és rejtett értelmű szavai:


168 169

»Mennyei király, Vigasztaló, Igazságnak Lel-ke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket be-töltesz, minden jónak kútfeje és az életnek meg-adója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!«

Ezt a részletet, amelyet a legjobban szeretett a liturgia szövegéből. Elvész a titok, gondolta, mert elveszik a néptől a szavakat.

»Nem mondhatjuk többé románul a mennyei liturgiát.«

A népből ekkor szakadt ki a fájdalom. Kiabál-ni, jajveszékelni, sírni kezdtek.

A zúgás idővel elcsendesedett. A követ hideg hangja, felemelt keze elnémította a népet, vég-leg csendet parancsolt. A pópa, a te szépapád pedig folytatta, hogy immár a fogságban nevelt metropolita vérző pecsétjével megerősített bele-egyezése szerint ők többé nem a minden erdélyi románok metropolitája, illetve nem az egyedül üdvözítő ortodox egyház fennhatósága alá tar-toznak, hanem immár az Ungváron és Munká-cson, gyalázatos árulás árán létrehozott uniált egyház jámbor báránykái. Amikor Popescu ro-mán nyelvű beszédében kimondta a miserabil, majd megismételte a még súlyosabb josnic sza-vakkal, mi a véleménye a levélről, mely szavak értelme az, hogy alávaló és gyalázatos, a mellette álló követ hirtelen lendületből úgy vágta szájon, hogy a pópa fejéről lerepült a sapka.

Popescu a meglepetéstől úgy némult el, mint

a kacsa, amelyik méhet nyelt, egy szempillantás alatt dagad fel a nyaka. Vagy a tömés alatt lévő liba, amelyik szemet kap és rögvest kankot vet.

A követ ekkor tökéletes románsággal szólt Popescuhoz, és könyörtelen szigorral közölte vele, hogy a pópa, mármint Popescu, mélyen megbántotta a magyar királyság és az osztrák császárság védőszárnyai alatt megbecsülést élve-ző anyaszentegyházat, továbbá az Őszentségét, a kegyelmes pápát kebelére ölelő uniált papságot. Ekkor derült ki, hogy a követ tökéletesen beszél románul, olyan kifogástalanul, ahogy csak az be-szélhet, akinek ez az anyanyelve. Popescu szíve ekkor összefacsarodott, hogy akkor bizonyosan nincs miben reménykedni, ha már a románok árulják el a románokat. És ezt követően megadó egykedvűséggel várta, hogy mi történhet még.

A követ felemelt kezével megint csendet pa-rancsolt.

»Rám ruházott hatalmamnál fogva lázításért és szentséggyalázásért húsz év nehéz várfog-ságra ítéllek«, mondta Popescunak. »Egyúttal a magammal hozott uniált egyház papját, An-selm Radut nevezem ki a község pásztorává, aki megtanítja nektek az egyesült, görög és katoli-kus egyház nyelvét és szokásait, és beterel titeket a katolikus egyház üdvözítő lelki édességekkel teli aklába.«


170 171

»Nem akarjuk«, zúgták a románok. »Popescu pópát akarjuk.«

A követ nem szólt. Türelmesen fi gyelt a haj-dúk biztonságot adó gyűrűjében. Megvárta, amíg kidühöngi magát a nép, mert a követ ismerte a tömeg természetét. A hajdúk kutyaszemmel lesték a tolongó, szitkozódó parasztokat. Aki túl közel jött, arra ráhúztak egyet a frissen nyesett mogyorófa-husángokkal. A többiek a falut zár-ták körül. El voltak készülve az álló ítélkezésre, ahogy akkoriban a statáriumot nevezték. De minden vihar véget ér egyszer. Minden friss szar bebőrösödik. Semmi sem tart örökké. Amikor a nép elcsendesedett, megszólalt a követ.

»Na, ide fi gyeljetek. Mindenki kap rendes ma-gyar nevet. Tömeges keresztelés keretében ha-marosan mindannyian megerősítitek az uniált egyházhoz való önként kinyilvánított ragaszko-dásotokat. Úrnapjára itt több pogány már ne le-gyen! Az új tisztelendő atya felkészít titeket arra, hogyan lehettek hű alattvalók és az üdvösség reményében földi zarándokutat folytató hívei az anyaszentegyháznak. A Munkácsi Exarhatus istenszerető püspöke el fog látogatni hozzátok. Felveszi miattatok legszentebb pásztorbotját, ál-dozatos szívű diakónusai fejére helyezik püspö-ki süvegét, felhúzzák reszkető, májfoltos kezére habos kesztyűjét és gyűrűsujjára felvonják püs-pöki pecsétgyűrűjét, amelyet kegyesen megen-ged nektek, hogy alázatosan megcsókoljatok. És akinek mindez nem tetszik, az itthagyhatja min-

denét és visszatoloncoltatik a Kárpátokon túlra. A külső sötétségbe, ahol lesz majd sírás-rívás, és fogaknak csikorgatása.«

A falu bírája eddig csendben várakozott. Ed-dig csak vakarta a fejét. De mostanra összeszed-te a bátorságát, és hogy ne maradjon az övéi előtt szégyenben, levette a kucsmáját és meghunyász-kodva a követ elé járult.

»Alázatosan instálom a tekintetes urat, ha már úgy kell lennie, hogy ez után a Munkácsi Uniált Egyházhoz tartozunk, mint katolizált hívek, mi-ért nem tehetnénk ezt a mostani pópánk, Popes-cu vezetésével«, kérdezte és közben könyökével bökdöste a pópát.

»Na, mondjon már valamit, Popescu. Elvezeti ezt a falut a római pápa nyájába, ugye? Mert azok követni fogják magát, az már biztos«, mondta.

A követ azonnal letorkolta.»Szó sem lehet róla! Popescu magát bűnében

megmakacsolt eretnek. Belőle sose lesz a pápá-nak, sem a tisztelendő hercegprímás urunknak igaz híve. Kutyából nem lesz szalonna. Tudnod kellene neked, bíró, hogy régi tömlőbe nem töl-tenek újbort. Popescunak gyalázatos szavai mi-att a börtönben a helye«, mondta.

És úgy is lett, mert példát kellett statuálni, mint a katonaságban”, tette hozzá nagyapám.

„Akadt még néhány fafejű román, akit meg kellett büntetni. De a többség belátta, hogy jól van ez így. Már megszerették a lassú futású fo-lyót, a csendes teleket, a faházak helyett épített


172 173

vályogházakat, a tüzes szatmári szilvapálinkát, és nem vágytak vissza a havasokba, ahol tavasz-szal fakérget kellett őrölni, hogy cipót süssenek a pulyának. A koplalásba se vágytak vissza, ami-kor tél végére kihullt a foguk, feldagadt az ínyük, és a megkopaszodott asszonyok olyanok, mint a borotvált fejű jámbor zsidófeleségek. Ahol ta-vaszra az öregeket megtizedelte a várakozás.

Így aztán lassan átszoktak a kicsi fatemplom-ból a téglából épített újba, ahol az uniált egyház papja énekelte ugyanazt az Aranyszájú Szent Jánostól származó liturgiát, mint hajdan Popes-cu, csak már nem románul, hanem magyarul. A gyerekek is magyar iskolába jártak. Az öregek lopott holmiként, titokban adták tovább a meg-kopott román beszédet. Idővel az emlékezet ne-hézkes folyója azonban már nem sodorta tovább az idegenül csengő szavakat.

Aztán már az sem keltett felháborodást, ami-kor egy nap valahogy kigyulladt és reggelre po-rig égett az aprócska fatemplom, amelyet a Ha-vasokból hoztak magukkal. Amikor a hamu alatt kihunyó parázs köré gyűltek, már nem volt mit oltani. És nem volt mit éleszteni sem. Ahogy ott állt a falu a csípős hajnali fűben, a pirkadó ég alatt még egyszer utoljára beszívták az isme-retlen havasi fák illatát, érezték a legelők metsző fuvallatát, a ködöt a bércek fölött, a vad szeleket, amelyek végigszáguldtak a bércek felett, és fel-kavarták az örök havat.

Az egykori románok behúzták a nyakukat.

A bíró meggyőzte őket, hogy az éhségnél, amely-ről az öregek meséltek szorongó téli estéken, jobb a szolgaság. Popescut többé nem emleget-ték. Munkácsról egyre ritkábban jött hír. Aztán többé nem mondták ki Posescu nevét. Ahogy se a követről, se az akkor történtekről nem beszél-tek többé.

Csak mi nem felejtettük el. Azért mesélem el, hogy te se feledd”, mondja.

„Ne povedáljon má! Ne szédítse a pulyát, maga vénisten”, kiált oda Máli. „Segítsen inkább nekem.”

A nagyapám az öreg sánta. Így hívják a faluban. Pop Mária, a nagyanyám volt az idősebb kettőjük közül, ő hordta a nadrágot. Ő kérte meg nagy-apámat, így beszélik. Nagyapám már fi atalon is sánta volt, mert tizenhét évesen kivitték a front-ra. A tizenhetet nem lehet osztani. Már többször lehulltak az őszi falevelek, de még mindig kellett katona Ferenc Jóskának. Akkor már a fi atalokat is besorozták. Nyár volt. Azt mondták, mire le-hullnak a levelek, itthon lesznek a fi atalok. Most már tényleg. De csak nem akart véget érni a há-ború. Eljött a háború utolsó tele. Egész ősszel szakadt az eső. Aztán meg minden befagyott. A nagyapám lába ott nyomorodott meg. Így lett hadirokkant, aki állandó segélyt kapott. Állami nyugdíjat. Pop Mari kiszámolta, hogy mennyit jelent ez tíz, húsz, harminc és negyven éven ke-


174 175

resztül, és abból hány hold földet lehet venni. Aztán megkérte a fi ú kezét. Pop Mari nem volt csúnya, de szép se.

„Erős, szálas asszony, aki bírja majd a mun-kát”, gondolta a nagyapám. „Abból baj nem le-het.”

Adtak vele hozományt is.„Így aztán összekerültünk nagyanyáddal”,

mondja. Pop Mari viselte a nadrágot. Nagyapám meg

kiszolgáltatta magát. Kímélte a lábát. Keveset dolgozott. Mindig megaludta a delet.

„A negyvenes évek elején vettünk néhány hold földet. Nagyanyád nagyon tudta fogni a pénzt. Mindig kuporított. Az uradalom birto-kait harmincnyolc után kezdték eladni, amikor a Gömbösék kitalálták a földprogramot. Az ura-dalom meg akart szabadulni a rossz földektől, a Hömbörgetőtől, ahol nem termett más, csak bivalyszar. Mi meg megvettük. Kihúztuk az urak talpából a tövist és belenyomtuk a sajátunkba. Mert a föld, az kell, mondta nagyanyád. Aztán az is ment be a közösbe.”

„Mi románok vagyunk. Bekerülteknek hívnak a faluban. De ha van földed, nem mondhatják, hogy le is út, fel is út, neked itten coki. A paraszt úgy vágyik a földre, mint a fuldokló a levegő-re. Aki román, az meg azt hiszi, neki a föld az életbiztosítása. Ez fogja majd megvédeni. Nagy-

anyád élére rakta a pénzt. Vettük egyik holdat a másik után. Nem is vettük észre, hogy jön a háború. Dolgoztunk éjjel-nappal, gyűjtöttük a pénzt. A banktól hitelt kellett kérni, rajta volt a jelzálog. A banké volt igazából az egész. Sose ettünk egyet a hasunkkal.

A háború bennünket nem foglalkoztatott. Nekem már nem kellett bevonulnom, mert rok-kant voltam. A fi úk meg még fi atalok voltak. Csak a legnagyobbat sorozták be leventének. Aztán negyvennégyben őt is elvitték. Mi nem is vettük észre, hogy átvonult rajtunk a front. Egy-szer csak felbukkantak. Egy hetet se töltöttek az udvarunkon. Úgy tűntek el, ahogy jöttek. Csak a gulyáságyú maradt utánuk, mert azt itt felejtet-ték. Ott van még most is a fészerben, ahol hagy-ták. Abban tartjuk az oltott meszet.

Aztán vettünk még a legnehezebb időben négy holdat a gacsályi határban. Nagyanyád akarta. Jó üzletnek látszott. Már ki is volt fi zetve, de még nem volt átírva, amikor kijött a kulák-rendelet. Azzal a négy holddal pont beleestünk volna a kuláklistába. Na hogy a kutya Úristen basszon meg, mondtam nagyanyádnak.

A nagyanyád sírt, ordított, káromkodott, mint egy kocsis, de csak a belső szobában, hogy a szomszédok ne hallják. Aztán éjszaka elmen-tem az eladóhoz. Vittem minden megtakarított pénzünket. Ígértem még egy fél disznót télre, ha elállnak az üzlettől. Így nem lettünk kulákok. Az ügyvédnek is kellett adni, hogy eltökítse a papí-


176 177

rokat. Minden nyomot eltüntetett. A párttitkár tudott a dologról, de bizonyítani nem tudta. Ette is a fene miatta. Fenyegetőzött, hogy így, meg úgy, nem ússzuk meg. De belátta, hogy semmit se tud csinálni, még ha megfeszül, akkor se. Így aztán nem vittek el se engem, se a fi úkat. Csak a beszolgáltatásba rokkantuk bele.

De túléltük. A földet meg mind elvették. Nagyanyád, szegény, majd beleőrült. Bele is őrült. Aztán könnyebb volt már neki a végén meghalni, mint a föld nélkül élni. Most már van neki földje ott lenn. Isten nyugossza.

Mert benne volt a románok félelme, azért kellett neki annyira a föld. A demokráciában már nincs ennek jelentősége, azt mondják. De ki tudja. A zsidókkal is mit csináltak? Te azért ne feledd, hogy román vagy. Tegyél úgy, mint-ha magyar lennél. A többiek is úgy tesznek. De nem felejtik, hogy te ki vagy. A magyarok olya-nok, mint a sár. Lehúzzák egymást. De a ro-mánok könnyűek. A román szavak felszálltak, de még itt lebegnek a fejünk fölött. Amikor el-mentem Pop Marit megkérni, az apja elmondta nekem, hogy ők adták hajdan a falu pópáját. Az elégett kicsi templom minden részét elma-gyarázta, milyen volt, hogy egyszer majd meg lehessen építeni.

»Eljön az idő«, mondta az apósom, »amikor a Tiszánál lesz Nagyrománia határa. Akkor fog majd újra felépülni a templom. Akkor lesz ne-künk jó, mert akkor újra szabadok lehetünk.

Addig meg úgy kell tennünk, mintha magyarok volnánk. Semmi se tart örökké. A víz szalad, a kő marad«, mondta.”

A búzaföldön keresztül keskeny ösvény veze-tett, amelyet minden évben kitapostak. A lábak, amelyek erre elmennek, ezt a nyomot követik. Senki se lép máshová, csak az előző lábnyomába. Ha többen vágnak át a vetésen, akkor libasorban mennek, pedig kényelmesebb volna egymás mel-lett. De senki nem tér le a kitaposott ösvényről. Ez a rend. A mezőn sem szabad keresztbe-kasba mászkálni, mert ott minden talpalatnyi földnek tulajdonosa van. Még mindig így gondolják az emberek.

„A járt utat a járatlanért el ne hagyd”, mon-dogatta Máli. Mert mindig mindent ugyanúgy kell csinálni. Ugyanazokkal a mozdulatokkal. Még ha nincs is értelme. Anyám a hájas tésztát a spórban tüzesített késsel vágja. Az izzó szén közé dugja be, és amikor már áttüzesedett, csak fogókendővel tudja megfogni. A sistergő pen-ge körül füstöl a zsíros tészta. A leveles tésztát könnyedén metszi a penge. A fém azonban ha-mar elég és megrozsdásodik. Egész évben ra-kosgatjuk. Húsvétra süti anyám minden évben a hájast. Segítek neki. A konyhaasztalon nyújtja, hajtogatja anyám. Az én dolgom, hogy tüzesít-sem a kést, fogjam egy ronggyal a felforrósodott


178 179

nyelet. Amikor elunom, kipróbálom, hogy vág-ja-e hidegen is.

„Jól vágja”, mondom anyámnak. „Hagyjuk az egészet. Így egyszerűbb.” De anyám ellenáll.

„Úgy nem lehet, mert így szoktuk”, mondja.„Miért ne lehetne másként? Csak azért, mert

így szokták?” Ha a nővérem vitatkozik anyám-mal, akkor azt mondj, ne szólj bele.

„Én szartalak. Majd vitatkozom a szarommal”, mondja ilyenkor. Hiába minden.

„Ha így szoktuk, akkor így a jó”, makacskodik.„De hisz vágja. Tetszik látni, hogy vágja.

Akkor meg nem kell telefüstölni a házat. Meg összesütni a kezünket. Ha kisül, akkor se lesz különbség.”

Anyámnak is csípi a füst a szemét. És már ő is unja az ilyenkor szokásos szerencsétlenkedést a folyton kihűlő késsel, a plattból kipottyanó parázzsal, az elégő késekkel, a hólyagokkal a ke-zünkön. Nehezen, de enged és beleegyezik, hogy próbáljuk ki.

A hideg kés éppúgy elvágja a tésztát. És sütés után sincs különbség.

„Csak észre ne vegye apád vagy a vendégek a tésztán”, mondja.

Mert mi tésztának hívjuk a süteményt.

Amikor nagyapám beszél, a bajsza le-fel ugrál. Az alsó állkapcsa egészen felszalad az orráig. Mintha az állkapcsát akarná bekapni. Nagy-

apámnak ugyanis már nincs foga. A teába áz-tatja a kenyérhéjat. A tejbe áztatja a kenyérhéjat. A levesbe áztatja a kenyérhéjat. A kenyérhéjat mindig áztatva eszi. A kenyér belét nekünk adja. A nagyapám bicskát hord a zsebében. A szalon-nából kis katonákat vág, hogy ne kelljen rágni. Csak megnyammogja és lenyeli. A bicskájával apróra szeli a kolbászt.

A nagyapám elmondja, amit az apósától hal-lott. A románok bicskások is voltak. Úgy men-tek bálba, hogy mindegyiknél bicska volt. Nagy-apám nem szeretette a románokat, mert késel-tek. Hamar előkapták a bicskát.

„Nagyanyád is ilyen csihés volt”, mondja. „Mindig veszekedni kellett Pop Marival, de szót fogadtam neki.” Nagyanyám halála után nem megy ki a temetőbe. Sose visz virágot a sírra. Az nem a férfi dolga. Máli megy mindennap. Évvekkel később elkészült a műkő emlékmű, a fekete márványlapba be volt vésve nagyapám születési éve. Nyolcszázkilencvenhét. A halálo-zás dátumát kell majd még bevésetni.

„Úgy néz rám, mint valami kérdőjel” mondja a sírkőre.

Máli mondta, hogy nagyapám is román, azért adták hozzá Pop Marit, de ő mindenkinek azt mondja, hogy magyar. Meg hogy a családja ne-mes volt. Nemes Bobonkayak. Csak elveszett a kutyabőr.

„Azt keresi már évtizedek óta, az elveszett pergamentet”, gúnyolódik Máli.


180 181

„Pedig úgy van. Nemes Bobonkay vagyok”, állítja. Máli kötözködik vele.

„Maga nemesekkel volna rokon? A magya-rokkal?”, kérdi.

„Igenis”, állítja nagyapám.„Oszt mirül? Mert Ádám a vízre szart, Éva

meg felitta?”, kiabál Máli és vihog, hogy majd bepisil. „Pedig maga román, nem?”

De nagyapám csak morog tovább, mint az öregek. Mondja még akkor is, amikor már egye-dül van.

„Igenis! Nemesek vagyunk, csak elveszett a kutyabőr.”

„Akkor csak keresse, hátha meglesz”, mondja Máli.

Mert nagyapám mindent felszed, amit az ut-cán talált. Hazahordja a gépekből kiesett csava-rokat. Mindig elpotyog a traktorokból, a teher-autókból valami vasalkatrész, csavarok, kampók, alátétek.

„Úgy hullatták, mint macska a szőrét”, mon-dogatja nagyapám.

A nagyapám felszedi és hazahordja. Beteszi a fészerbe. Minden vasat szeret. Minden tárgyat gyűjt. Ha követ lel, azt is hazahozza.

„Egyszer majd jó lesz valamire”, szokta mon-dani. Apám is mindent ugyanígy csinál. A fé-szert telehordja vasdarabokkal. Én is felsze-dek minden csavart, szegecset, furcsa kavicsot. A nővéremmel mindig pénzt szeretnénk találni. Tíz-, húszfi llérest már többször találtunk. Néha

ötvenfi llérest is. A korcsma környékén kell leg-inkább fi gyelni. A férfi ak a munkásnadrág zsebé-be dugják a pénzt. Ahová a kombinált fogót, villáskulcsot, csavarokat teszik. A zsebük pedig mindig ki van lyukadva. Kiszúrja a csavarhúzó.

Amikor este hazamenet belépnek a kocsmába bedobni egy felest, meginni egy sört, a kapkodó beszélgetés közben nem fi gyelnek. Az apró meg kipotyog a lyukon. Télen a hó színét kell fi gyelni. A pénzt beletapossák a hóba. A gyakorlott szem észreveszi az árulkodó szín alapján, hol rejtőzik. Ha találok, elrejtem a nővérem elől, mert elve-szi. Amikor együtt megyünk, lopva nyúlok le, ha látok egy pénzérmét. A legjobb, ha gyorsan ráállok. És amikor nem fi gyel, lehajolok és fel-kapom. A fagyott pénzt a markomban szoron-gatom. A nővérem mégis észreveszi.

„Mi van a markodban?”, kérdi. „Mutasd meg!” Amikor kinyitom a tenyerem, alulról felüti

és gyorsan elkapja a pénzt. Ha nem nyitom ki és makacsul szorítom az öklöm, akkor a csuk-lómnál belenyomja a körmét az inak közé. Az éles fájdalom miatt kinyitom. És akkor kikapja belőle.

A nővérem mindig elszedi a pénzem, ahogy az anyám szedi el az apámtól. Amikor részeg, kiforgatja a zsebét. Ezért rejtem el otthon is. A tyúkok fészke alá teszem, oda nem mer be-nyúlni, mert utálja a tyúkszart. Engem meg nem zavar. Ezért ha pénzt találok, mostanában már gyorsan bekapom. Leszopogatom róla a jeget.


182 183

Jólesik a fémes hideg. Ha azt mondja, hogy tát-sam ki a számat, akkor a nyelvem alá rejtem. Az alumíniumnak furcsa íze van. Amikor pénz van a számban, csak hümmögök. A nővérem gyanút fog. És elveszi.

„Én nem vagyok zsidó”, mondja az apám. Anyámnak mondja. Anyám mérges rá.

„A fene azt a makacs zsidó véred”, mondja, amikor összevesznek. Mert apám nem akar el-költözni a faluból. Anyám azt akarja, hogy men-jünk el egy városba, ahol nem ismernek bennün-ket. Ezen szoktak veszekedni. Apám azt mondja, hogy nem tudna városban élni.

„Nem vagyok zsidó. Ezt verd ki a fejedből”, mondja anyámnak. Halkan, szinte súgja. Most nem kiabál, mint máskor szokta, ha veszeked-nek.

Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani.„Apátok nem zsidó. Csak mások tartják an-

nak.” A nővérem mondta, hogy ő sem zsidó. Én se

vagyok az. Csak Mózsi zsidó, de róla mindenki tudja.

A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de láthatatlan. A zsidó a krumplilevél fonákján a sárga pete. Csak meg kell fordítani, és ott van. Köröm között szokták összelapítani, mint a tet-vet. A zsidó a gyermekláncfű sárga virága, mi

kalakáncnak hívjuk vagy csorbánkának. A zsidó a sárga csillag, amelyről beszélnek, de én sose láttam.

„Mindenki azzal csúfolt, hogy zsidó vagyok, pedig nem vagyok zsidó”, mondja apám anyám-nak. Apámnak csapzott a haja, keresztbe áll a szeme. Megint a korcsmában volt.

„Nem akarom, hogy a pulyát is ezzel csúfol-ják”, mondja galuskásan.

„Persze, hogy nem. Mer mondta ma valaki neked?”, kérdi anyám, gúny van a hangjában. De apám most nem hallja. Máskor észrevenné. De most nagyon igyekszik egyenesen állni. Csak arra tud fi gyelni, hogy ne essen el.

Azt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak amikor részeg. Egyébként soha. És ilyenkor is halkan, szinte súgva. Érezni lehet a szavaiból, hogy a zsidó valami sötét titkot jelent. Valami félelmetest. Amiről nem beszélünk. Valami szé-gyellnivalót. Mert fojtott hangon beszél. Csak annyit mond anyámnak:

„Na, tudod. Az.” Vagyis zsidó. Mert kerüli a szót.Félünk ettől a szótól. Én sem mondom ki.

A nővérem se. A nevektől is félünk. Ahogy né-ven sem nevezünk senkit. Apám ritkán mondja ki bárkinek a nevét. Körülírja inkább. Valahogy utal rá. A gúnynevét mondja inkább. Anyámat ez idegesíti. Hogy csak körülírjuk a neveket, és nem mondjuk ki. Aki itt lakik vagy ott lakik. Akinek ilyen vagy olyan tulajdonsága van. A fi a


184 185

vagy lánya a tudod kinek, az ennek vagy annak, ahogy apám szokta mondani. Felesége vagy gye-reke. Vagy férje. Mi úgy mondjuk, hogy az ura. Én is félek a nevektől.

A faluban már nincsen zsidó. Vagyis van, de nem beszélnek róla. Úgy tesznek, mintha nem volna. Egy zsidó van, de már ő sem az. Mózsi negyvenötben jött vissza a munkaszolgálatból és várta a családját. Várta az apját, az anyját, a fe-leségét, a fi át és a kislányát. Mindennap várta őket. Kiült a kapu elé és leste az utcát, hogy nem jönnek-e. A Rámpa felől kellett volna bekanya-rodniuk, amerre kivitték őket a faluból. Aztán balra tartott a szekér, Szatmár felé, Berek felé, át a Tökös hídján. Majd továbbvitték őket Szat-márra, a gettóba. A bakon ülő csendőrökkel és a szekeret kétoldalt kísérő lovas csendőrökkel nem lehetett beszélni. Parancsba adták nekik, hogy nem beszélhetnek!

„Nem beszélni! Kussolni!”, mondták.„Na, zsidók, most aztán majd dolgozni kell”,

csak ennyit mondtak, és a kérdésekre nem vála-szoltak. A kakastollal játszott a szél. Május volt, május harmadika.

Amikor megjött Mózsi, mindenhol érdek-lődött, a Vöröskereszttel kerestette őket. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, egyre bizonyosabb lett, hogy soha nem jönnek vissza. Mózsi nem hagyta többé hosszúra nőni a szakál-lát. A pajeszt se növesztette újra. A ház kifosztva várta. Eltűntek belőle a könyvek, az imaszíjak,

a gyertyatartók. Minden, ami a régi életre emlé-keztethette volna. Amikor eljött a szombat, arra emlékezett, hogy régen ilyenkor szombat volt. Amikor eljött a zsidó húsvét, akkor meg arra, hogy ilyenkor volt húsvét. Az emlékeit igyeke-zett elfelejteni. De nem sikerült. Várt még har-minchét évig, de a Messiás nem jött el. A har-minchetet nem lehet osztani. Amikor Mózsi nyolcvanháromban meghalt, mindenét a zsidó fi úárvaházra hagyta. Nem sok volt az a minden. A nyolcvanhármat sem lehet osztani.

A sírján semmi sem jelzi, hogy előbb meg-tagadta, aztán meg mégis eltűrte a falu. De so-hasem fogadta be. Halottak napján senki sem gyújt neki gyertyát. De néha egy kavics tűnik fel a műkő emlékművön. A barátai kivándoroltak a Szentföldre. Mózsi nem tudott elmenni, mert ide kötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt nyoma. És csak ő látta ezeket a nyomokat.

„Pedig szép kislány volt a Majom. Meg Goga is”, Máli így emlékezett rájuk.

A málnásba bújunk el a nővéremmel. Vasár-nap van, rekkenő hőség. Amíg ebéd után anyánk megeteti a Kicsit, mi lemegyünk a kert végébe. A portánk itt erősen lejt, a föld pedig olyan ke-mény, hogy nyáron kapával nem lehet megla-zítani. Itt csak a csákány segít. Apánk málnást telepített ide. Gyorsan elszaporodott. Tavasszal


186 187

mindig ritkítani kell. Nyáron már alig lehet kö-zémenni. Most érik. Anyánk el szokott ilyenkor aludni, ha megszoptatta a Kicsit. Mi meg el-bújunk a kertben. Az almafák már elég nagyok, lassan tízévesek. A málna még virágzik. Egyik száron virág, a másikon érett gyümölcs. A mé-heink járják. Egyszerre felordítok, mert megcsíp egy méh. Az arcomnak repült, és azonnal szúrt. Az izzadtság miatt.

„Segíts”, ordítok a nővéremnek. „Mi bajod?”„Megcsípett egy méh! Segíts!”, kiabálok.„Ne ordíts, mert meghallja anyánk. Mindjárt

segítek”, mondja.A kiszáradt föld teteje keményre száradt. Nem

tudjuk az ujjunkkal megkaparni. A nővérem ki-csit távolabb észrevesz egy vakondtúrást.

„Várj. Rápisilek”, mondja. A kupac fölé gug-gol, felhúzza a szoknyáját. Nem hord bugyit. Egy hosszanti vágás van a combjai közt. Onnan jön a pisi.

„Ne bámulj”, mordul rám. „Fordulj el.”„Nagyon fáj”, mondom. „Siess.”A sárga sugárral a kupac tetejét célozza. A fi -

nomra őrölt, kiszáradt föld porzik a pisitől. A pi-si erejétől perceg minden irányba a földdel keve-redett vizelet. A lába kétoldalt is olyan lett tőle. Amikor végez, a vizeletet összekeveri a földdel. Sarat készít. Kis kupacot gyűjt a markába. Gyú-rogatja.

„Na, mutasd, hol fáj? Hova csípett?”, kérdezi és fürkészi az arcom.

„Ide”, mutatok a halántékomra. A szemem már kezd bedagadni.

„Ez meg fogja gyógyítani”, mondja, és komo-lyan, mint anyánk szokta, összeráncolja a hom-lokát. A körme közé csippentve kirántja a ful-lánkot, hogy a maradék mérget ne fecskendezze a bőrbe. Majd rákeni az arcomra. Apánk tanított erre bennünket a méhesben. Aztán ráköp a bő-römre, ahol a csípés volt. Pakolást készít a daga-dó bőrre. Szétkeni és masszírozza.

„Szorítsd rá”, mondja, „nehogy leessen. Ez majd lelohasztja.”

Amikor Mózsi hazajött a munkaszolgálatból, már nem hasonlított a zsidókhoz. Olyan volt, mint akárki más. Úgy tért vissza, mint a többi menekült, aki a házát kereste, a cókmókját, az itt hagyott családot. Mint mindenki, aki nem tudta abbahagyni az életet. Cipelte a terhet, amelyet az élet jelent. Kopasz volt, szedett-vedett kato-nai ruhát viselt. Régen dús haja, gyűrűbe szedett pajesza sehol se volt már. Nem vett többé fekete kaft ánt. Se kalapot. Se fehér inget. Nem öltötte fel soha többé a halotti inget a rojtokkal a sar-kain, amelyet a férfi ak viseltek.

Hogy hová lettek ezek a ruhák, senki sem mondta meg a faluban. Mózsi meg nem kér-


188 189

dezte. Ahogy azt sem, hová lett a boltból az áru. A házból a bútor. A polcról a könyv. A fal-ból a kampó. A szekrényből a ruha. A szívekből a könyörület.

A csontig soványodott Mózsi, amikor ha-zaért, leült a kifosztott ház előtt, amelyet a falu éjszakánként hordott szét, feltörve a csendőrség pecsétjét. A nagybátyáink voltak a legelsők, akik a heccet csinálták annak idején.

„Senki sem mert nekik szólni, mert a nyilas párt tagjai voltak, és akkor már nagyon tartott mindenki a nyilasoktól”, mondja Máli.

Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a má-siknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is fordult. Némán, szótlanul fosztogatták a házat és a portát. A szekrényeket törték fel, a damasztab-roszokat kapkodták el egymás elől, a stelázsiból a kőedényeket szorították magukhoz. Úgy tet-tek a sötétben, mintha nem ismernék egymást. És többé nem beszéltek ezekről az éjszakákról. Tele lett a falu titokkal. Csak kezek nyúltak a sö-tétben a tányérokért, az eszcájgért, a bundabu-gyiért, a vágyott berliner kendőért, a gyerekek itt hagyott játékaiért. Vitték az imaköpenyt is, a macesztálat, a hímzett ünnepi sábeszdeklit. Lefeszítették az ajtófélfáról a mezuzát. De csa-lódtak, mert nem papírpénz volt benne, csak egy fecni valami ákombákommal. Nem néztek egymásra akkor sem, amikor az almáriumot hordták szét. Amikor a spájzban meg a kamrák-ban ásták fel a földet. Amikor a kemencét verték

szét, és vizsgálták át téglánként. Mert mindenütt elrejtett kincs után kutattak. A mesés zsidóarany után, amiről a kocsmában suttogtak. A pénzt keresték, az ezüst evőkészletet, az igazgyöngy nyakláncot, a gravírozott zsebórát, az ékköves fülbevalót.

A zsidóvagyonra úgy tekintettek, mint a saját-jukra, mert akkor már évek óta mondták nekik, hogy azt tőlük vették el a zsidók. A magyaroktól. Azt kell visszaszerezni. Visszaszolgáltatni jogos tulajdonosaiknak.

De kevesellték, most, amikor széttépték a pár nacihát és a dunnát, kiforgatva a surgyét, felhasították a kanapé huzatát, mert a sóvárgott kincseket sehol se találják, amit tőlük oroztak el. A vágyott tárgyakat, az aranyat, amelyet lát-ni véltek Mózsiéknál, amely nem volt velük, amikor elvitték őket a csendőrök. Azután ku-tattak, azt keresték megszállottan. Közben már egymásra gyanakodtak, hogy talán a szemfü-lesebbek ellopták előlük. Már megint késve ér-keztek, mert nekik sosincs szerencséjük. Pedig mindent megfi gyeltek, hogy mikor melyik ruha volt rajtuk, milyen ékszereik voltak. Összeszá-molták a bolt bevételét évekre visszamenőleg. És nem voltak a kincsek sehol. Pedig valahol lennie kell.

„A kurva zsidóarany valahol el van rejtve”, mondogatták nekikeseredve.

„Hol lehet? Hova dughatták a piszok zsidók?”, morogtak magukban. A hangjukban elismerés is


190 191

volt. Ügyesek ezek a zsidók, hogy így el tudták rejteni. De inkább bosszankodtak. A bosszú-vágy és a mohóság keveredett a szegények örök sóvárgásával.

Ekkoriban minden este Mózsiék mesés gaz-dagságáról beszéltek a kocsmában. Számba vet-ték, újra és újra megsaccolták, hogy az eltelt évek alatt mennyi bevételük lehetett. A különbözetet keresték. A képzelet és a valóság közötti különb-ség nem hagyta nyugodni őket. A zsidóarany le-gendája felvillanyozta a falu képzeletét. A Rám-pán nappal is erről suttogtak.

„Mózsiéknak annyi aranyuk volt”, sziszegték egymás fülébe, „hogy a Rámpától a haranglábig ki lehetne rakni vele az utcát.”

Emlékezni véltek a drága ékszerekre, fényes brossokra, a súlyos gyertyatartókra, ezüst esz-cájgra, az asszonyok gyémántos fülbevalóira.

„Ezeket nem vitte ám magával se Szále, se Rézi. A kislányra se adták”, mondták az asszo-nyok, akik azon a májusi napon mindent meg-fi gyeltek a sírás könnyei, az arcuk elé tartott kezük ujjai közül kilesve. Emlékezetükbe véstek mindent, ami rajtuk volt: a blúzt, az inget, a rék-lit, a szoknyát, a bokszbőr csizmát.

„Nem volt rajtuk fülbevaló”, mondták. „A pulyalyányon sem volt ékszer. Ha lett vol-

na, én emlékeznék rá”, mondogatták. „Persze az lehet, hogy elrejtették a házban

vagy a portán. Vagy bedugták oda, ahová csak

az asszonyok tudnak eldugni kisebb tárgyakat”, mondogatták és csiklandósan nevettek hozzá.

A férfi ak meg odanyúltak, arra a helyre, hogy hallják az asszonyok sikoltását, akik félreugrot-tak a közeledő kéz elől. Volt persze, aki csak kés-ve ugrott. És akkor se el, hanem épp ellenkező-leg. Ezen mindenki nevetett a Rámpán.

„Amikor elvitték a zsidókat”, mondta nagy-apám, „május volt. Csaholcról jöttek a szekerek. A Rámpán már várták az emberek, mert ki volt hirdetve. Mindenki tudta, hogy május harmadik napján jönnek értük. Mózesék otthon voltak, akkor már tilos volt elhagyniuk a házat, nem jö-hettek ki. A fi atal Mózsit már jóval előtte elvitték munkaszolgálatra. Kezdetben még jöttek hírek tőle. Néhány képeslap, sebtében írt rövid levél. Aztán már az se. Az öreg Mózsi nagyon imád-kozott. Hajnaltól késő estig. Talán nem is aludt akkoriban már. A bojtos fehér ingben, karján és homlokán a szíjakkal kántálta egész nap az imá-kat. A felesége csak sírt. Szále, a menyük, akkor-ra már nem sírt. Nem szólt senkihez. A gyereke-it ölelte csak magához. Csupa rettegés volt. Nem moccant. Csak várt. Nem láttam még embert úgy félni.

Szép május volt. Nehéz volt negyvennégy tele. Negyventől kezdve, amikor a németek meg-támadták az oroszokat, minden tél nehéz volt.


192 193

A fák törzse kirepedezett. A varjak egymás után estek le az ágakról. Nem volt mit enniük.”

»Tán a negyvenháromról negyvennégyre for -duló tél volt a legkomiszabb«, azt mondták az öregek. A frontról rossz hírek érkeztek, de ezt csak suttogták. A rádió csak győzelmekről adott hírt. Apróbb taktikai visszavonulásokról. A közelgő támadás érdekében végrehajtott csa-patátrendezésekről. Pedig beszélték már min-denfelé, hogy közelednek az oroszok. A nyila-soknak egyre bátrabban járt a szájuk. Szidták a Kormányzót, akit pedig szigorúan tilos volt megsérteni. De legfőképp a zsidókat pocskon-diázták.

A nagybátyádék voltak a legnagyobb nyilasok a faluban. Ők csinálták a zsidóhecceket. A kert alól fellopóztak és disznószarral kenték össze a Mózsiék ajtaját. A meszelt falra azt írták, hogy ZSIDÓ DISZNÓK. Meg hogy ZSIDÓ HIZLAL-DA. Ezzel szórakoztak. Kezdetben mindenki szégyellte, de senki se mert szólni. Akkor még ők is tagadták. Aztán már dicsekedtek vele.

»A zsidók csinálták a háborút, meg a kommu-nizmust. Ők csinálták Trianont is, meg a válsá-got, a nagy krakkot«, ezt kiabálták. Mindent rá-juk kentek. Ahogy romlott a hadi helyzet, és be-szélték, hogy összeszedik és elviszik őket, nőket, gyerekeket, öregeket is Németországba munká-ra, egyre hangosabbak lettek a nagybátyáid. Már nappal is bejártak Mózsi boltjába, rámutattak az áruk közül, ami még volt, erre-arra, amire ked-

vük szottyant. Eszük ágában se volt fi zetni. Ha Mózsi kérte a pénzt, csak röhögtek.

»Szart se kapsz te«, mondták. Aztán már ha budira indultak, nem azt mondták, hogy me-gyek a budira, hanem, hogy »Megyek, kifi zetem a zsidót.« És vihogtak hozzá.

»Jelentsél fel, zsidó«, mondták Mózsinak, ha szólt. Akkor már nem úgy köszöntek neki, mint régen, hogy »Tiszteletem, Mózes úr! Hogy szol-gál a kedves egészsége, Mózes úr?«

Akkor már csak foghegyről vetették oda neki a szavakat.

»Írd a többihez, zsidó«, mondták gőgösen, amikor köszönés nélkül vitték el az árut a bolt-ból. Megvetéssel néztek rá. Nem fogtak vele töb-bé kezet, mert a zsidó koszos. Van benne valami fertőző, úgy tudták.

»A zsidót el kell kerülni, mert aki velük közös-ködik, az fajgyalázást követ el«, olvasták a Rám-pán a kitett hirdetményekből, »és aki segít neki, az a helyszínen felkoncoltatik.« Ki akarta volna felkoncoltatni magát?

Este a korcsmába röhögtek a megszeppent Mózsin, aki félt tőlük. Pedig korábban milyen magabiztos volt. Milyen büszke. Mint valami úr, úgy viselkedett.

A nagybátyáid még suhancok voltak, egy-két évük volt még a katonaköteles korig. Ekkor már ők voltak a falu hangadói. A férfi ak mind a fron-ton. Ők meg leventeként masíroztak le s fel a Ke-pecgyepen. Gyakorlatoztak a mogyorófa-hu sán-


194 195

gokkal. Szálasit istenítették. Tavaszra még bát-rabbak lettek. Mindent megtehettek. Nem volt, aki rájuk szóljon. Elengedték őket, mint Isten a legyet.

Éjszaka megverték Mózsiék ablakát. Az öreg kikiabált.

»Ki fágy?«, kérdezte.»Itt a Messiás«, mondták. De nem bírták so-

káig. Nem vártak választ. Kitört belőlük a röhö-gés. A bakter már nem mert rájuk szólni. Éjfél-tájt, korcsma után mentek oda. Vagy hajnalban. Amikor már részegek voltak. Akinek kisdolga volt, ott könnyített magán. Pisszegtek, hogy hal-kan. Ahogy a részegek szokták. Lehugyozták az ajtófélfát. Aztán valamelyikük odaszart az ajtó elé, akire rájött a szükség. Amikor elfi ngta ma-gát, kitört a röhögés.

A nappalnak szeme van, az éjszakának füle van. Mindenki mindent hallott. Negyvennégy tavaszára mindennapossá vált a hecc. A boltból elhordták az árut. Mózsi még felírta, hogy ki mit vitt el. Minden este megcsinálta a leltárt. De tör-leszteni már senki se törlesztett.

Mózsi hagyta, hadd vigyék. Mi mást tehetett. Akkor már az egész falu tartozott neki. Amikor harmadikán eljöttek értük, és felültették a csend-őrök a szekérre, az már szinte megkönnyebbülés volt. Mózsi felesége, az öreg Rébi jajveszékelt. Szálét ekkor megint sírni látták. Ölelte a két gye-reket. Sokan megsiratták őket, akik aznap össze-gyűltek a Rámpán. Főként az asszonyok. A gye-

rekeket sajnálták, az ártatlanokat. De mindenki kussba volt. Hallgatott.

A szomszéd falvak zsidó családjai már a sze-kereken ültek az engedélyezett kézipoggyásszal. Azok is sírtak. A csendőrök komiszak voltak, dölyfösek. Ráordítottak az emberekre.

»Tirhuljatok innen! Tűnjetek el! Semmi ke-resnivalótok itt! Ez nem cirkusz! Ne tátsátok itt a szátokat. Aki akar, felszállhat! Van még hely!« Komiszak voltak, de hát a parancs az parancs.

A zsidók kiabálták, amikor a szekerek megin-dultak Berek felé.

»Jaj, mit tettél velünk, Kun Béla! Mit tettél...« Mintha mindenért Kun Béla volna a felelős.

Aztán eltűntek a szekerek Berek felé, bezárult mögöttük az út fölött összehajló nyárfasor. El-vesztek a szemünk elől. Már a por is leülepedett, de még sokáig ott álltak az emberek és néztek utánuk. Az asszonyok szipogtak. Csak lassan szé-ledtek szét a Rámpáról.

Akiknek tartozása volt, azok a tartozásukra gondoltak. Hogy akkor most már nincs tarto-zás. Megkönnyebbülést éreztek. Amíg vissza nem jön Mózsi, addig nem kell a pénzt előke-ríteni. Semmilyen hatóság nem tudja, hogy mit nem fi zettek ki. Csak az adóslista árulkodik róla. A csendőrök lepecsételték a bejáratot.

»Azt a listát kéne eltüntetni valahogy«, mond-ták.

Este már erről beszélgettek a Rámpán”, mond-ta nagyapám.


196 197

Fulladok, ha zsidókról beszélnek. Ha a zsidó szót hallom, összeszorul a torkom. Kapkodom a levegőt. A fülem zúgni kezd. Észre fogják raj-tam venni. Félek, hogy elárulom magam. Igyek-szem úgy viselkedni, mintha egyáltalán nem ér-dekelne. A szívem a torkomban dobog. Ilyenkor nem veszek levegőt. Egy ideig nem szabad léle-geznem. Tudom, hogy nem sokáig tart ki a le-vegőm, de addig nem moccanok. Nem merek levegőt venni. A füleim égnek. Biztosan látszik is. Tükörben meg kellene néznem. Félek, hogy elárulnak a füleim. A zsidókról szoktak beszélni. A szavak tele vannak fenyegetéssel. Félek a sza-vaktól.

Ősszel érik a szentjánoskenyérfa. A termése hosszú, barna tok. Hasonlít a bab meg a borsó hüvelyére, csak nagyobb. Abban lapulnak a ma-gok. A szentjánoskenyér tekeredő hüvelye olyan színű, mint a csoki. Sötétbarna. Némelyik olyan hosszú, akár egy felnőtt alkarja. Amíg friss és nincs kiszáradva, édes és zamatos a húsa. A fa-luban zsidófosnak hívják. Máli is így mondja. A fának is ez a neve. „Megérett a zsidófos”, ki-abálják egymásnak a Rámpán. „Szóljatok a pu-lyának!”

Aztán nevetnek. Mindig röhögnek, amikor a csúnya szavakat

mondják. Amikor a faszt meg a pinát. A beszél-ni tanuló gyereket szeretik rávenni, hogy mond-ja utánuk: pina, fasz, együtt basz.

„Mondd azt, hogy »az anyád picsája!«

»Az apád véreres fasza.« »Az Isten rakja beléd a faszát«”, ismételtetik. Mindenkinek van kedvence. Amikor a kicsi

gyerekek elismétlik a nekik még semmit sem je-lentő szavakat, élvezettel röhögnek.

„Na még egyszer”, mondják. Nem tudnak be-telni vele.

„Zsidófos, zsidófos”, ismételgetik. „Megérett a zsidófos!” Szeretik kimondani. Szeretik hal-lani.

A zsidó szótól félek. Kengyel nagyapám előtt nem lehet így beszélni.

„Mi nem káromkodunk”, mondja. „És nem beszélünk csúnyán.”

Félek ettől a szótól, amit mindenki örömmel ismételget. Nem kapok levegőt. Nem tudok ve-lük nevetni. Pedig mindenki nevet.

Az öreg Mózsira gondolok. A listájára, amely-re felírta a tartozást.

„Most már kitörölheti vele”, mondták.

„Mondd azt, hogy sarok”, mondják a szomszé-dok.

Nem akarom mondani, mert akkor kinevet-nek.

A nővérem is unszol. Anyám is mosolyog. Nem mondja nekik, hogy hagyjanak békén. Szé-gyellem, hogy röhögnek rajtam.

„Na mondjad már, ne kéresd magad”, mondja anyám. A nővérem már előre nevet.


198 199

„Na, mondjad, hogy sarok.”„Nem mondom”, makacskodom.„De mondjad már”, unszol.„De nem”, válaszolok.„Kapsz savanyúcukrot”, mondja anyám.„Szarok”, mondom halkan, mert sokszor be-

csapnak. De hátha most kapok. Meg szeretném, hogy vége legyen. Hagyjanak békén. Amíg nem mondom, nem hagyják abba.

„Szarok, szarok”, ismétlik és röhögnek.„Mond azt, hogy saroglya.”„Szaroglya”, mondom most már engedelme-

sen. Ezen is nevetnek.„Mondd azt is, hogy üveg”, vezényel a nővé-

rem. A szomszédok röhögnek. Most elcsende-sednek. Ezt is akarják hallani.

„Uveg”, mondom. Hiába erőltetem, nem tu-dok ü-t mondani.

„Tota, tota, totamilota”, csúfol a nővérem.„De már majdnem ki tudom mondani”, véde-

kezem.„Megy az majd, mint a botraszarás”, mondja

az egyik szomszéd. Ezen is nevetnek.

Nagyanyám egy fényképen az ősi porta udva-rán áll egyedül. A tornác előtt, ahol az ereszcsor-gásba szőlőt ültetett nagyapám. Otellóval futtatta be az E betű alaprajzú tornác két belső udvarát. A tornác körbe futja az L alakú, az utcafrontra négy ablakkal forduló házat. A középső, szé-

les teraszon lakott nyaranta nagyapám. A delet a dikón aludta meg. Legénykorában apámnak is itt volt helye kora tavasztól késő őszig.

„A férfi ak télen az istállóban aludtak, a lovak mellett”, szokta mondani apám. Amíg még vol-tak lovak, ő is ott aludt. Szép időben meg kinn a legelőn a lovak mellettük. Vagy a dikón. Innen nyílik a konyha is. A tornácról be lehetett látni az egész portát a kaputól a csűrig. Esős időben az őszi munkák is itt zajlottak. A fényképen itt áll nagyanyám. A kép néhány évvel a halála előtt készült.

„Miért dugja el a kezét a surc alá?”, kérdem anyámat, amikor a képet nézzük.

„Biztos fázik”, mondja anyám. „Mindig fá-zott.”

A keszkenője a homlokába húzva. A fotó fe-kete-fehér. Fekete a ruhája, fekete a blúza. Nem is lehet más, hiszen mindenki fekete ruhát hord ilyen korában. Az arca férfi asan kemény. A szája pengevékony. Az orra sasorr.

„Szigorú volt?”, kérdem anyámat.„Komisz. Komisz volt”, válaszolja. „Csak két

gyerekét szerette. Azoknak adott mindent.”„Apámat szerette?”, kérdem.„Szerette. De másként. A maga módján. Sem-

mit sem adott neki”, mondja. Negyven éves kor felett az asszonyok öregnek

számítanak. Ekkor már csak fekete ruhát vesz-nek fel. Kezdetben még apró fehér pontok oldot-ták a fekete szigorúságát. De csak az ünneplőn,


200 201

hogy jelezzék a különbséget a hétköznapoktól. A fehér helyett kék szirmocskák enyhítették a gyászt meg a búcsút a vágyaktól, az elmúlás fe-ketéjét. A bánatba egy kis örömöt csempésztek. A lemondásba egy pici reménységet.

Nagypöttyös szövetet a fi atalok viselnek csak. Az eladó lányok. Öregasszonyt megszólnának érte.

Nagyanyám a képen a napsütésben áll és a Haj nalvég felé néz. Délelőtt lehet. Élesek a fé-nyek. Pop Mari hunyorog. Nem látni a tekinte-tét. A szigorú, csontos, előreugró álla uralja az arcát. A beesett bőrön mély ráncok. A csontos, előreugró orr árnyékot vet az arc balfelére.

„Ő erőszakolta ki a keresztnevedet. Ehhez ér-tett leginkább”, mondja anyám, „hogy az történ-jen, amit ő akar.”

A surca vasalásáról látszik, hogy ez ünneplő. Az ereszig felfutó szőlőn még nincsenek levelek. Koratavasz lehet. Vagy egy szikrázó téli nap.

„Semmi sem maradt utána, csak a gyerekei”, mondja anyám. „De mi mást is akarhatna egy asszony?”, kérdezi.

Anyám azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk. Amikor mérges, mindig ezt mondja. Ha fel-bosszantja nagyapám vagy a falubeliek közül valaki. Máli szokta ezzel csúfolni, de akkor vic-celnek. Akkor mindketten jókedvűek.

„Az urad meg a zsidó csinálta egy zacskó hár-

tyátlan paszulyért”, mondja. „Nekem ő ne be-széljen, mondd meg neki.”

Ezt csak anyámnak mondja ilyen bátran. Apánknak nem meri a szemébe mondani, csak a háta mögött. Anyánk kitér a csúfolódás elől. Nem válaszol vagy viccel üti el a dolgot. Másra tereli a szót. Valami pletykára, amit Máli nagyon szeret. Otthon azonban komolyan beszél.

„Ne felejtsétek el, hogy ti zsidók vagytok”, mondja titkolózva. „Akkor se, ha csúfolnak mi-atta.”

Apánk, ha mérges, hallgat. Minél jobban megbántják, annál jobban hallgat. Megjön, leül az asztalhoz és nem szól. Anyám szó nélkül leve-szi a konyhaszekrény tetejéről a butéliát és mel-léteszi a kupicás poharat. Apám tölt és felhajtja. Kimegy a színbe, csak késő este jön be.

Anyánk szerint azon emészti magát, hogy zsi-dónak mondják.

„De ez a mi titkunk”, mondja anyám cinko-san.

„Apátoknak ne mondjátok”, teszi hozzá. „Nem akar erről beszélni.”

„Vedd le a sapkád!”, kiáltják, ha belépünk va-lahová.

A fejen lévő sapka a zsidót jelenti. Aki a ház-ban nem veszi le a sapkát, az zsidó. Ahogy a pa-jesz meg a kaft án is. A zsidót mindig emlegetik. A zsidó az, aki nincs sehol. A zsidó, aki speku-lál. Akinek nem jó, ami van. Amit már meg-szoktunk. Ahogy szoktuk, úgy nem jó neki. Aki


202 203

mindig valami mást akar. Az öregek tudják, de még apámék is, hogy a zsidó az, amit nem lehet érteni. A zsidó a lelkiismeretfurdalás és a zsidó a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet. Mózsit sajnálják. De a zsidókat nem. A zsidó még most is itt kísért, pedig már nincs sehol.

„Ki a zsidó?”, kérdi a nővérem.„Az a zsidó, akit mindenki utál. Akit kivetnek

maguk közül, csak azért, mert zsidó”, mondja anyám.

„Akitől elfogadták a segítséget, de nem tud-ják megbocsátani, hogy segített. Akinek a hom-lokán csillag van. Akit nem fogadnak be. Ahogy minket se.”

„Miért vagyunk mi mások?”, kérdem.„Mert nem vagyunk idevalósiak”, mondja

anyám.„Akkor mi is zsidók vagyunk?”, kérdi a nővé-

rem.„Azok leszünk”, válaszolja anyám.„Engem leköptek, és azt mondták, hogy Ma-

jom”, mondja a nővérem.„Szaladjatok el. Találjátok ki, hogy mi a szán-

dékuk”, mondja anyám. Közben két gyertyát tesz az asztalra. Meggyújtja őket, mert az ablakon már alig szűrődik be fény. A kutya ugat kinn. Rohan a kerítés mellett, amikor valaki a járdán elmegy.

Ha kilesünk, meglátjuk a hajnalcsillagot. A nő-vérem már kikukucskált egyszer. De akkor még nem jött fel. Addig nem ehetünk. Ezzel emlék-

szünk apánkra, aki nincs velünk. Az ő fogadal-mát tartjuk meg, hátha elfelejtette. Meg alig van mit enni. Puliszkát főzött anyám, az lesz szilva-lekvárral.

„Engem Gogának csúfoltak, és pofon vág-tak. Kergetnek, ha egyedül vagyok”, mondom. Anyám nem szól, nézi a táncoló lángot. Feláll és a gyertyák fölé hajol. Két kézzel maga felé hajtja a láng fölött a kezét. A szemét becsukja. Az arcán könnyek. Amikor kinyitja és ránk néz, a gyertya lángja tükröződik benne.

„El fogunk innen menni. Isten kivezet”, mondja.

Apámat második éve alig látom. Megüzente neki a téeszelnök, hogy ne tegye

be a lábát a faluba. „Az ilyennek itt nincs helye. A kulákfattyak

éhen is dögölhetnek a kölykeikkel együtt. Aki uszít, akinek semmi sem jó és nem tiszteli a ve-zetőséget, arra nincs szükség. Mi itt a kommu-nizmust építjük, az ántivilág reakciósaira nincs szükség.” Apám három évig perben áll a téesszel. Nem mer hazajönni.

Mióta nincs itthon apám, legtöbbször nagy-apámmal vagyok. Minden héten megyünk a gu-lyára. Sót viszünk a Mancinak. A gulya Berkier-dőn van. Csak a nevében erdő, valójában lege-lő. Rég kivágták ott is a fákat. Nyáron a gázlón megyünk át. Ilyenkor nem kell a berki hídig


204 205

kerülni. Átlábalunk a Kövicsesen, ahol bokáig ér a víz. A cipőt, a szandált a nyakunkba akasztjuk. Az apró kavicsok csillognak a víz alatt. Jólesik a hűvös víz a kánikulában.

Anyám apja a kisboltot vezeti azóta, hogy ideg összeomlást kapott. Utána leváltották és nyug díjazták. Előtte az Áfész könyvelője volt. Nem mondja el, mitől kapott idegösszeomlást. Miután felépült, a szomszéd falu vegyesboltjá-ban kapott állást. Mindig ráfi zet. A nyugdíjból egyenlíti ki. A szállítók becsapják. Őt nem viszi rá a lélek, hogy becsapja a vevőket. Pedig a ha-szon abból van. Mert mindenki csal, mindenki lop. Az Áfésznál is ettől kapott idegösszeomlást.

„Rájött, hogy az elvtársak lopnak. És őt fogják börtönbe csukni, mert osztályellenség. Akkor kapott idegösszeomlást”, mondja anyám.

„A fi atalok mindent elhisznek, amit monda-nak nekik. Az emberek már nem tudják, hogy milyen volt a zsidóbolt. Milyen volt a paraszt, aki a maga ura volt. Milyen volt az, amikor még mindennek volt gazdája. A fi atalok már nem tudnak semmit, csak amit szajkóznak nekik és a szájukba rágnak”, mondja nagyapám.

Hitlerbajsza frissen van vágva. Mindig beköl-nizi magát. Moszkovszkaja kapható csak. Azt nem szereti.

„Az oroszok a kölnit is megitták. Olyat addig még nem láttunk.”

Egyszer ki akartunk vándorolni. Kitelepülni Kanadába. De nem lett belőle semmi. Anyám meg apám suttogták izgatottan estenként a kony-haasztalnál. Előttünk erről nem beszéltek. Csak amikor már azt hitték, alszunk. Akkoriban nem volt könnyű, családegyesítéssel lehetett volna. Ezzel is eltelt egy-két év. Először hetvenegyben akartunk. Frici hívta apámat Kanadába. Aztán hetvenháromban újra felmerült a dolog, amikor Dollárpapa hazalátogatott. A hetvenhármat sem lehet osztani. Csak magával.

Még nem alszom. Hallgatom a szüleim be-szélgetését. Kanadában él az apám nagybátyja, Frici. Már azelőtt elment, mielőtt megszülettem. Azt suttogják, hogy disszidált. D-tiszt volt. Meg-ijedt a forradalom idején. Miskolcon szolgált. Kiismerte a rendszert. Volt orosz fogságban is, ott megtanult oroszul. Belépett a pártba, aztán D-tiszt lett. Sötét ez a szó, valamiért szégyellni kell. A forradalom idején elmentek a feleségével. Nagyapám szokott dohogni, amikor megyünk. Úgy beszélget velem, hogy magában dohog.

„Az is mire volt jó, hogy Friciék elmentek? Miskolcon eltemették az első gyereküket, aztán elmentek. Szegény három hetet élt. Nem tudtak tovább ott élni. Mindent ott hagytak. Talán iga-zuk is volt”, mondja és megáll.

Kigombolja a sliccét, nyögve pisil. Előrehajol, hogy megőrizze az egyensúlyát, a görbe botját meg nekem nyújtja, hogy fogjam meg.

„Forradalom… Mire volt jó az is? Adtak


206 207

a szarnak egy pofont”, mondja. Préseli ki az utol-só cseppeket a vizelés után. Sokáig rázza. De mégis mindig sárga húgyfoltos a nadrágja. És érezni a szagát is. Az öregeknek ilyen a szaguk.

„A gyerekeket a gólya hozza”, mondják a felnőt-tek. De mi látjuk, hogy születnek az állatok. Az anyjuk hasa megnő, aztán egyszer csak kicsusz-szannak belőlük. Véresek és valami szivárványos hártya ragad rájuk. Mint a kiscsirkére a tojáshéj. A borjúnak a szőre is összekuszálódik, amikor megelli az anyja. Aztán tisztára nyalja a szőrét. Az anyám undorodik ettől. Az apám nem. A nagy-apám sem. A férfi ak nem undorodnak semmitől, csak én nem tudok még odanézni.

A fi úk mind hőzöngnek. Aztán mégis hány-nak, amikor a verekedő kutyákat nézzük. Az egyik kihúzza a másik belét. Vonszolja még ma-gát a vesztes, de kilóg a bele. A hőzöngők öklen-deznek akkor is, amikor dögöt találunk a szom-szédos üres telken. Bottal piszkálom meg a puf-fadt a hasát. Kíváncsi vagyok, hogy mitől lett ilyen nagy. Az elvékonyodott bőr könnyen be-szakad. A felpuff adt hasban férgek hemzsegnek egymás hegyén-hátán. Büdös szag terjed a dög körül. Közelről fi gyelem a férgeket. Esznek.

A disznók sebében vannak ilyen férgek. Nyaranta valamelyik disznó mindig megsé-

rül. Felhasad a bőre, de fekszik tovább a kosz-ban. A seb környékét ilyenkor ellepik a legyek.

Mászkálnak rajta. A disznó lustán rándul néha, de nem tudja elhessenteni őket. Néhány nap múlva kis hernyók jelennek meg benne. A nyü-vek a fénytől vonaglanak. Igyekeznek mélyebbre fúrni magukat a sebben.

Nagyapám ilyenkor egy lapos bottal beletúr és kikaparja a gennyet a nyüvekkel együtt. Ka-paszkodnak, ahogy tudnak. Másznának vissza. Segítek eltaposni őket. A végén pálinkát locsol a sebbe.

De előbb köp egyet. Aztán meghúzza a lapos-üveget. Sajnálja a disznóra önteni, de muszáj fer-tőtleníteni. A koca ekkor összerándul, mintha beleszúrtak volna. A piszkálást tűrte.

A disznók szeretik, ha vakargatják őket. Bon-gyor szőrükbe beleragadt a kosz. A fülük mö-gött vakarjuk a bőrt. Ilyenkor szétvetett lábakkal állnak és nyögnek. Élvezik a vakarást. Amikor a hasuk alatt elindul a csorgás, elnémulnak. Ma-guk alá hugyoznak. Olyankor nem is röfögnek. Bambán hallgatnak.

„Hallgat, mint a húgyó disznó”, szokták mon-dani.

Amikor nagyapám végez a seb tisztításával, megint köp. Nagy bajsza megrándul. Közben grimaszt vág. Felhúzza a felső ajkát, mint aki vi-csorít. Pedig nem vicsorított, csak nagyon fi gyel, hogy jó helyre öntse a pálinkát. Nagyon reszket a keze. Vizeléskor is. A ruháját is azért vizeli le. Mostanában egyre gyakrabban megállunk, ami-kor megyünk valahová.


208 209

„Várj, huggyozok”, mondja. A gy-ét hosszan megnyomja.

Nem szeretem ezt a szót. Mi azt mondjuk, hogy pisilek. Anyám megtiltotta, hogy csúnyán beszéljünk. A többi fi ú csúnyán káromkodik.

„Anyád urizál. Fenn hordja az orrát. Kényes-kedik. Pedig ő is büdöset szarik”, mondja nagy-apám.

Nem szeretem, ha így beszél anyámról. „Ha huggyozni kell, hát huggyozni kell. Nincs

abban semmi”, mondja. „Az első háborúban té-len már annak is örültünk, ha tudtunk hugyoz-ni. Nem fi nnyáskodtunk. Te se tennéd”, mondta. Apám apját az első háborúba vitték el, az olasz frontra.

„Ott nem volt gyógyszer. Egymás húgyát it-tuk”, mondja.

Nagyapám sokszor elmeséli, hogy megitták egymás vizeletét, mert az gyógyít. Amikor erről beszél, mindig köpköd. A pondró mellé céloz. Az ott tekergőzik előtte. A sánta lábával ráta-pos, és a csizma spiccét előre feszítve forgatja a kukacon. Jó alaposan belepasszírozza a por-ba. Egy nedves foltocska marad belőle, néhány összetapadt porszem. Aztán megint köp egyet. Szájához viszi a laposüveget, hirtelen mozdulat-tal hátra hajtja a fejét. Az üveget megrázza, hátha van még egy csepp benne.

„Apádék is el akarnak menni. Kanadába?”, morog magában. „Mi a faszom van abba a Ka-nadába? Nem ország az, hanem hizlalda”, do-

hog magában. „Frici is milyen kövér lett! Mert csokoládégyárban dolgozott. Kellett ez neki?”, mondja és legyint.

Frici súlyát nem bírta a szíve. Infarktus vitte el hetvenháromban.

Az ünnepekre mindig jön fénykép Friciéktől. A kanadai házról, amelyben laknak. A családról. A hatalmas karácsonyfáról, amely egy gazdagon berendezett szobában áll. A fényképek felülete furcsán bordás. Egy fi ú áll sok ajándék között. Irigykedve nézzük a nővéremmel. A fa másként van díszítve, mint ahogy mi szoktuk. Nincs rajta se gyertya, se szaloncukor. Csak gömbök.

„Ezt is minek küldik? Pocsékolás. Elég lenne leírni”, mondja mindig nagyapám, „Elég csak annyit írni, hogy így vagyunk, meg úgy va-gyunk. Minek az a sok fenkép.” Mi így mondjuk a fényképet.

Friciék már tíz éve élnek Torontóban. Ott sok a magyar, azt mondják. A disszidálásuk után folyton a Szabad Európát hallgatták nagyapá-mék. Várták, hogy mikor üzen Frici.

Nagyanyám ordított. Elsiratta a fi át, ahogy kell. Kitette a fényképét az asztalra, és jajgatott. Eltakarta az arcát, és önkívületben mondta, ahogy a sirató asszonyok szokták.

„Jaj, drága fi am. Jaj-jaj. Hogy tehetted ezt? Miért hagytad itt az anyádat? Jaj-jaj…”, így gyá-szolta el a fi át.


210 211

Frici volt az elsőszülött. Maradt itthon még két fi ú és két lány. Kettő pedig meghalt csecse-mő korában. Apám volt a legkisebb az életben maradtak között. Utána született még egy, de azt a nagyapám leejtette a kőre. Fejre esett és meg-halt. Erről nem szoktak beszélni. Főként nem a pulya előtt.

Halottak napján néha emlegették. De mindig suttogva, hogy ne halljuk, miről beszélnek. Ma-gamban azt gondoltam, hogy nem leesett, ha-nem leejtették. Méghozzá a nagyapám leejtette.

„A vén sánta”, mondták, „komisz. A sánták gonoszak.”

A kölyökkutyákat is ő szokta agyonvágni, hogy ne kelljen etetni őket. A macskakölyköket zsákba köti, és vízbe fojtja. Anyám is őt szokta megkérni, ha a szukánk lekölykezik.

Megyünk apámmal. Harmincegy év van kö-zöttünk. A harmincegyet csak önmagával lehet osztani. Meg eggyel. Apám ritkán fogja meg a kezem. Számolom a kerítésoszlopokat. Nem szokott megsimogatni. Pedig szeretném, ha meg-simogatná a fejem. Ha néha magához ölelne.

Amikor az anyai nagyapám jön hozzánk, mindig beülök az ölébe. Hallgatom, ahogy me-sél. A háborúról mesél.

„Ma tizenhetedik éve, hogy hazajöttem a Ka-ukázusból”, mondja. „Minden évben eszembe

jut. Mintha nem is lett volna igaz. Az ötödik évben azt hittem, sose jutok haza.” Az ötöt csak magával lehet osztani. Meg eggyel.

„Most meg már minden olyan messze van, mintha sose történt volna meg. Csak elfelejteni nem tudom”, sóhajt és mesél a háborúról meg a fogságról. Közben magához ölel.

„De jó, hogy itt vagytok”, mondja.Apám nem szokott megölelni. Egyikünket se. A nővéremet már ütni sem szokta, mert nagy

lett. A nagyobb lányok csak hébe-korba kapnak egy pofont. A fi úkat szíjostorral és nadrágszíj-jal szokták ütni. Amíg vissza nem vágnak. Ez a szokás.

Apám csak azért nem ver minket, mert nincs itthon. Amikor éjszakánként hazalopakodik, nincs ideje rá. Kedve se. Fáradt annyi biciklizés után. Meg örül, hogy lát.

A falubeli fi úkat még veri az apjuk. Főként, ha részegek. Amikor hazajönnek a kocsmá-ból. Apám csak néha jött így haza. Anyám azt mondja, mert hogy őket is verték, ezért hiszik azt, hogy így kell csinálni.

„Úgy lesz belőle ember”, szokták mondani. „Meg fogod ezt még köszönni”, ezzel fejezik

be a verést.Amikor hazaérnek, előveszik az előre beázta-

tott kötelet az udvaron lévő vályúból. Belépnek a házba, és elordítják magukat:

„A kurva anyátokat!” Ezt szokták mondani.


212 213

Akkor az asszony is megijed, és nem mer pe-relni az urával. Aztán kezdődik a verés. Ha a fe-leség szól, akkor ő is sorra kerül.

De minél részegebbek a férfi ak, annál hama-rabb elfáradnak és abbahagyják. Régen apám is egész este a kocsmában volt. Anyám nem hagy-ta, hogy ez mindennapos legyen. Így aztán el-maradt a kocsmából.

„Talán ez volt a baj”, mondta később. „Ezért néztek ki maguk közül.”

Csak amikor már nagyon piszkálták, akkor ment be néha, hogy lássák, otthon ő az úr. Oda megy, ahová akar. De ez se segített.

Félek elaludni, mióta nagyapám beszélt a hábo-rúról. A Donról mesélt, a frontról, az orosz télről, negyvenhárom teléről. A partizánokról és a meg-torlásokról. A tábori csendőrök kegyetlenkedése-iről. Mert meg kellett félemlíteni az ukránokat.

„Kegyetlenek voltak”, mondja. „Bűnözőket engedtek garázdálkodni. A tiszturak meg sze-met hunytak. A megtorlásokkor kegyetlen-kedtek. A csecsemőket feldobták a levegőbe és szuronnyal kapták el. Azoknak a faluknak a la-kóit, akik segítették a partizánokat, beterelték egy csűrbe és csóvát dobtak a tetejére. A részeg tábori csendőrök körbeállták és a kirohanó égő embereket legéppuskázták”, mondja. Ezek a ké-pek nem múltak el belőle. Elmondja minden al-

kalommal. Az iszonyat még most is benne van, huszonhárom év után.

„A németek még kegyetlenebbek voltak. A magyarokat megvetették. Negyvenháromban, a visszavonulás idején nekik még volt benzinjük. Mi gyalog vonszoltuk magukat. Aki leült, az ott fagyott meg. A rendszeresített ruházat semmit se ért az orosz télben.

A Wehrmacht katonái teherautókon mene-kültek az oroszok elől. Mi gyalog. Minden ta gunk el volt fagyva. Amikor fel akartunk kapaszkod-ni, a németek fi gyelmeztetésül a levegőbe lőttek. Lelőttek volna, ha nem engedelmeskedünk. Aki a teherautó platójába kapaszkodott, annak az ujjait szuronykéssel vágták el. Nem volt ott baj-társiasság. Szóba se álltak velünk. Még a fogság alatt a táborban se”, mondja.

„A tábori csendőrök részegek voltak. Azok mindig részegek voltak. Kegyetlenek. Idegen műveleti területen kell a megfélemlítés, ezt alá-írom”, mondja. „De azokat az ártatlan csecse-mőket szuronyhegyre hányni, arra nincs semmi mentség…”

Elalvás előtt eszembe jutnak a repülő pólyá-sok. Féltem a Kicsit. Félek, nehogy kipattanjon a plattból a szikra. Nehogy elégjünk. Mondom az imát, hogy másra gondoljak, de közben látom az égő embereket a hóban.

„Szegény Kormányzó úr”, nagyapám mindig így fejezi be a mesélést.


214 215

Anyám pászkát készít. Szereti a pászkát. Ha nincs kenyér, és gyorsan kell csinálni valamit, akkor mindig pászkát csinál. A keletlen tésztát vékonyra nyújtja és a plattra teszi. A forró vason átpirul. A fehér tésztán barnás foltok keletkez-nek. Néhol kis puklik lesznek rajta. A gőz felpú-posítja a tésztát. Hólyagos lesz. Ha már felhólya-gosodott, akkor fordítja meg, hogy megpiruljon a másik oldala is.

„Mindjárt itt a sábesz”, mondja. „Nézz ki, nem látsz valakit jönni”, kérdi.

Kihallom a hangjából a ravaszkodást. Az ide-geneket nem engedjük be. A falubeliek az ide-genek.

„Tán hazajön édesapánk?”, kérdezzük biza-kodva.

„Még csak az kéne! Isten ments”, mondja. „Ma azt játsszuk, hogy várjuk a Messiást.”

„Merről fog jönni?”, kérdi a nővérem, aki azon nal benne van a játékban.

„Oszt nem mindegy? Azt játsszuk, hogy zsi-dók vagyunk”, mondja anyám. „Gyorsan, tedd fel az apád ünneplő kalapját”, mondja.

Leveszem a sifon tetejéről apám fekete kalap-ját. Apám egyébként jambót hord. Hétköznap csak pantallós ember visel kalapot. Meg a zsi-dók. De már nincsenek zsidók.

Mindenkinek sötétkék jambó van a fején. A napfény hamar kifakítja. Nyáron a napszúrás ellen hordják. Máskor meg a hideg miatt. Tél-víz idején usánkát viselnek. Az öregek kucsmát.

Az usánkában úgy néznek ki, mint a szovjet katonák a fi lmekben. A pufajkakabáthoz pufaj-kanadrág illik. Télen ezt veszik fel. Máskor csak kék munkásnadrágot jégeralsóval. Kalapot csak vasárnap tesznek. Na meg temetésen, esküvőn, keresztelőn.

„Csak a füled hegye látszik ki belőle”, csúfol a nővérem. A kalap nagy. Hátra kell csapnom, ahogy a férfi ak szokták, amikor mérgesek. Vagy ha jókedvük van és ugratják egymást. A csálé kalap vicces. Akinek így áll a kalapja, azt nem kell komolyan venni.

„Zsidó van a házba, kolonc a nyakába”, kántál-ják, ha valaki a fején hagyja a sapkát. Nem ér-tem, hogy miért mondják. Ennek nincs értelme.

„Nem kölönc az?”, kérdem a nővéremtől.„A koloncot a csorda vezérmarhájának a nya-

kába akaszt ják. A kölöncöt a kutya nyakába te-szik, nehogy messzire elcsámborogjon.”

Máli így csúfol engem, ha elfelejtem leven-ni a sapkámat. Kinevet. Csupa ránc ilyenkor az arca. Máli csúnya. Szeretem, de undorodom is tőle. Folyik a nyála, ha beszél.

„Na, ne fi nnyáskodjál! Ne urizálj”, szokta mon-dani és fi ngik egyet. Akármikor tud fi ngani. Erre a tudására büszke. Hosszan elnyújtva ereget. A fél lábát felemeli, ahogy a kutyák pisilnek. És mély hangon nevet hozzá.


216 217

Nem undorodik semmitől. Mindent meg-eszik. A romlott ételt is.

Ahogy a nagyapám is. Beleszagol és szó nél-kül bekanalazza.

„Apu, nem volt romlott?”, kérdi tőle Máli.„Öt perc múlva már az lesz”, mindig ezt vá-

laszolja. Máli meg röhög. „Szarnak minden jó”, mondja. „Egy helyre

megy.” Örül, ha anyámat fel tudja bosszantani. Má-

sokat is szeret bosszantani, de anyámat nagyon. Anyám nem tudja neki megbocsátani a koszt, a rendetlenséget, az igénytelenséget, amiben él. Na meg az állandó feleselést és káromkodást.

„Hogy élhetsz így, hogy mindenen csak rö-högsz?”, veti a szemére.

„Te meg folyton mérges vagy, mint a baszott róka”, vág vissza Máli.

Anyám nem szereti Málit. Ha nála vagyunk, akkor segíteni kell. Máli nem tud főzni. Nem is szeret. Minden ehetetlen, amit csinál. Ha nem esszük meg, akkor veszekszik velünk. Csúfol minket.

„A szar vásolja el a fogatokat, ha nektek ez se ízlik! Finnyások vagytok, mert úri koszthoz szoktatok”, mondja. És mindig van valami mun-ka.

De most otthon vagyunk. A Kicsi is alszik. És anyánknak jókedve van.

„Nézd meg, nem jön-e a Messiás?”, mondja

még egyszer. Közben a nővérem a horgolt terítőt borítja a hajára. És ájtatos képet vág hozzá.

„Merrünnen várjuk?”, kérdezem.„Arrunnan, a Rámpa felől. De lehet, hogy

a kert alól jön, Berek felől”, mondja. Csak a Ci-gánysor irányából nem várjuk. Abba az irányba nem is látunk ki a házból. Csak a falu felé lá-tunk. Leskelődünk a nővéremmel az ablakokon. Anyám az asztalnál ül. A nap a Kepecgyep mö-gött nyugszik le. Nagy vörös karimája lebeg az ég peremén.

Már feljött az esthajnalcsillag. Apám ilyenkor hagyja abba a pénteki böjtöt. Fogadalma van. De nem mondhatja el, hogy mi az. Anyánkat szok-tuk kérdezni, hogy ő tudja-e. Azt mondja, ő sem tudja. Ha tudná, akkor nem lenne titok. És akkor a böjt se hatna. Hiába tartaná be apánk, már ha épp el nem felejti. Mert néha elfelejti. De az bo-csánatos bűn, ha nem szándékosan megy ki a fe-jéből. Ha péntek este otthon van, együtt ülünk az asztalnál, és várjuk, hogy feljöjjön a csillag. De most nincs itthon.

Anyámmal azt játsszuk, hogy a Messiásra vá-runk, mint a zsidók. A felhőtlen égen már de-rengenek a csillagok. Péntek este van. Már beállt a szábesz. De ma se jött. Csak nem jött el. Hiába vártuk. Anyám Jeruzsálemről mesél. Meg Eszter királynőről. És arról, hogy jövőre már együtt fo-gunk ünnepelni. De nem itt.


218 219

Anyám hisztériázik, amikor hazajön. Ordíto-zik velünk. Orvosnál volt. Hallgatunk csendben, bűntudattal. Mindig csinálunk valami rosszat. Most is félünk, nehogy észrevegye anyánk, hogy engedély nélkül ettünk. Kétujjnyira szeltük a ke-nyeret, ahogy nem szabad. Így szoktuk, ha nem látják. Előbb zsírral kenjük meg vastagon a bö-dönből, majd annyi cukrot szórunk rá, ameny-nyit feliszik a zsír. Ez pedig pazarlás. Anyánk most nem ellenőrzi a cukortartót, nem néz bele a zsírosbödönbe. Egyszerre csak fuldokolni kezdés hány. Belehány a lavórba. Érzem a szagán, megint epét hányt. Mostanában gyakran zöldet hány. Az az epe. A zománcos lavór szélén kör-ben végig kenődik az epesár. Szaladok azonnal a lavórral és kiöntöm. Aztán a kútnál kimosom a lavórt. Undorodom én is, de a nővérem nem bírja.

Ezért nekem kell csinálni, mert én vagyok a férfi a háznál. Nekem kell elvágni a csirke nya-kát is. A nővérem attól is iszonyodik. Pedig ezt is meg kell tanulni neki is, mert nem lehetek min-dig itthon. Már nincsen sakter.

Most a sarokba húzódunk, és mint a rémült csirkék, összebújunk a nővéremmel. Közben fel-borítjuk a vizeskannát. A kannafedő messze gu-rul. Mászok be utána a kecskelábú asztal alá. Az asztalt apám csinálta. A lábai nyárfából vannak. Csak a lapja rendes fa. De a nyárfa nem való bú-tornak. Penészedik és gombásodik. Most azt re-mélem, hogy itt elbújhatok. A nővérem gyorsan

felkapja a kannát, de már úszik a föld. Anyám beleragad a hajába és a lófarkát cibálja. A má-sik kezével összevissza csapkod. Anyám keze jár a levegőben, mint a motolla. A nővérem rázza a fejét, próbál szabadulni. Könyörög.

„Ne bántson, ésnyám, ne bántson! Jó leszek”, mondogatja rimánkodva.

Nem merek kijönni a kecskelábú asztal alól. Beszorultam a moslékos veder mellé. Büdös. Mindig büdös, de most még büdösebb. Kotlós-tojást dobhatott bele anyám. A héja úszik a lé tetején, látom. A disznók a záptojást is szeretik. Szorítom a kannafedőt. Már korábban lepattant róla a zománc. A helye már rozsdásodik. Ki fog lyukadni. Akkor meg másikat kellene venni, de nincs rá pénz. Mindent meg kell becsülni. Meg kell becsülni a cipőnket is.

„Nem prédálunk”, szokta anyám mondani.A pocsékolás nagy bűn. Mindenre nagyon

kell vigyázni. Leginkább a ruhánkat kell megbe-csülni.

Érzem az ujjam alatt a rozsdás foltot, könnyen kitapintom, mert ott nem csúszós a felszíne. Megtapad rajta a bőr. Érdes. Annyira szorítom a hideg kannafedőt, hogy begörcsöl az ujjam az erőlködéstől. Nem veszem észre, mert félelmem-ben görcsösen szorítom.

Közben nem tudom levenni a szemem a nő-véremről, sajnálom szegényt. Szeretnék segíte-ni neki. Lelkiismeret-furdalásom van, mintha elárultam volna. Elbújtam ide, és most egyedül


220 221

rajta tölti ki anyám a dühét. A nővérem két kéz-zel védi a fejét az ütések elől. Anyám arca megré-mít, mert ilyenkor teljesen eltorzul. Most hason-lít a bolond asszonyhoz, aki mindenkit megállít az utcán és azt kérdi: „Te is ellenemre vagy?” Nem tudni, hogy mire gondol. Azt állítja, hogy üldözik. Mindenkit ellenségnek tart. De nem tudja eldönteni, hogy ki nem az. Ezért állít meg és kérdezget mindenkit.

Anyám tépi a nővérem haját. Sírok, nem tu-dok nem odanézni. Mindig csinálunk valamit. Valami rosszat. Pedig nem is akartuk.

„Mindig csináljátok nekem a kárt”, mondja anyám. Tehetetlen vagyok. Bekapom az ujjam. Megint szopom, pedig már régen abbahagytam. Érzem a rozsda vasas ízét rajta. Anyám keze összevissza csapkod. Már kezd fáradni. De még üti a nővérem, de közben sír is. Erőtlenednek az ütései.

„Gyere elő! Te is gyere elő”, kiált rám. Erő-sebben szopom a bütyökujjam. Kucorgok a fal mellett. Szorosan hozzátapadok a falhoz. Most szeretném, ha bele tudnék bújni. Ha volna ott egyszeriben egy ajtó, mint a mesében. És ta-lálnék rajta egy kilincset. Az meg kitárulna és átlépnék egy másik világba. Vagy magam is át-változhatnék asztallábbá. Vagy inkább macská-vá. És uzsgyi, kiszaladnék anyám lába közt. Ki a macskalyukon.

„Jössz ki onnan azonnal”, kiáltja anyám, és ráncigál ki a kecskelábú asztal alól. Közben va-

lamit lever róla, mert az asztal megingott a cihe-lődéstől. Megijedek. Ha valami összetörik, még jobban megver. Inkább hagyom, hogy kihúzzon. A karommal védem a fejem meg az arcom. Köz-ben sírok és rimánkodom.

„Ne bántson ésnyám! Nem akartam felboríta-ni a kannát”, mondom hüppögve.

Anyám levette a kasornyát, amely egész évben a falon lóg az asztal melletti szegen. Épp kéznél van. Ezzel szokott verni minket, ha valami bajt csinálunk. Egész évben itt lóg a kasornya, mint valami fi gyelmeztetés. Félünk tőle. Máskor meg se szoktam látni. Csak ha valami nyomja a lel-kem. Mint most. Amikor anyám mérges, csak a kasornyát fi gyelem a falon. Hogy mikor nyúl érte. Mikor suhogtatja meg a levegőben.

Egyébként csak disznóöléskor használják. A hurkát teszik bele, hogy kifőjön a lében, amely-ben előzőleg a belsőségeket a zsöndörzsírral együtt megfőzték és a kását megfonnyasztották.

Aztán megint egy évig itt lóg. Kiszárad és megmerevedik. Csak minket szokott vele ver-ni. Meg fakanállal és felmosóronggyal. Anyám dühében mindig azzal ver bennünket, ami a ke-ze ügyében van. Puszta kézzel is szokott. De csak ahogy az anyák tudnak ütni. Erőtlenül és céltala-nul. Minden rendszer nélkül.

Apánk módszeresen ver, ahogy a férfi ak szok-tak. A zsákolástól nagyon erős a keze, a szív-lapáttól megkeményedett. Kézzel ritkán üt. Nadrágszíjjal ver vagy ostorral. Apánktól félünk.


222 223

Anyánk verése csak hisztéria. Nem fáj igazán. Közben nagyon kell sírni és kiabálni. Anyám ve-szekedve üt. Erőtlenül csapkod, mert sír.

A többi fi ú is azt mondja, hogy az asszonyok nem tudnak verni. Azt csak ki kell bírni. Húzni az időt, hogy elszálljon a mérgük. Mindig elszáll és mindig megbocsátanak.

Az apák verése más. Annak kiszabott meny-nyisége van. Előbb nem hagyják abba, megvár-ják, hogy nagyon fájjon. Akkor jön meg hozzá a kedvük. Addig vernek, amíg már nemcsak a félelemtől sírunk, hanem a fájdalomtól. Hogy megemlegessük. Tudják, hogy mikor jön el ez a pillanat. Addig csinálják.

„Az anyák keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vi-gasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.

Amikor anyám végre megnyugszik, a mara-dék vizet felteszi a plattra. Ami nem ömlött ki, azt beletölti a vasfazékba. Ez a vasfazék anyám kedves fazeka. Nagyon nehéz. És nagyon kell rá vigyázni, mert öntöttvas, hogy el ne törjön. Eb-ben minden gyorsan megfől. Elhúzom a plattka-rikát és dobok a parázsra egy kevés papírt, arra pedig vékony ágakat. Ha fellobban a tűz, néhány hasáb akácfát is teszek rá, hogy hamar felforr-

jon a víz. Segítünk anyámnak krumplit pucolni. Pergelt krumpli lesz, ez készül el leggyorsabban. Ilyenkor anyám mindig ezt szokott főzni, ha sebtében kell ebédet csinálni. Meg tört krumplit, szalonnás hagymával. Vagy a krumplis lapótyát, ha nem vagyunk farkaséhesek és a Kicsi sem sír még. A nővérem rántást készít. Kicsit odaégeti. Erre anyám megint mérges lesz.

„Mikor tanulod már meg? Ilyen nagy kanca, és még most se tud egy rántást megcsinálni”, mondja.

A nővérem kap egy nyaklevest, de ez szinte babusgatás most. Aztán elzavar minket.

„Menjetek má vízért a kerekes kútra, ha kiön-töttétek”, ad utasítást. De ekkor már csak színleli, hogy haragszik. Ismerjük. Egyedül szeretne ma-radni. Amíg a krumplit hámoztuk, megint hányt.

„Szeretné kisírni magát. Gyere”, súgja a nővé-rem.

„Én csak sós krumplit ehetek. Már megint ra-koncátlankodik az epém”, mondja.

Szomorúan állunk. Vele együtt aggódunk. Állunk bambán anyám előtt, egyik lábunkról a másikra helyezve a súlyt.

„Mit álltok itt, mint aki beszart?”, mondja. A tűzre vet még néhány vastagabb akácfaha-

sábot. Nem fi gyel ránk, háttal áll nekünk. Nem veszi észre, hogy még ott vagyunk. A hátát lát-juk, a széles, erős hátát. A dereka is most mintha szélesebb lenne. Egyszerre megrándul a válla, majd azt halljuk, hogy sír.


224 225

Csuklásba fullad a sírása, aztán öklendez-ni kezd. A fedőre leteszi a fakanalat és átrohan a lavórhoz. Belehány. Epeszag terjeng megint. Hányingerem lesz nekem is. A zöld nyál a fehér zománcra kenődik. Megint le kell majd mos-nom. A nővérem a szája elé teszi a kezét. Ök-lendezik ő is. Próbálja visszanyelni az undorát. Erre a hangra fi gyel fel anyám. Ekkor veszi észre, hogy még mindig ott vagyunk.

„Ti meg mit álltok még itt! Takarodjatok már!”, mondja.

Sarkon fordulunk és indulunk a Rámpára. Én viszem az üres kannát. Lóbálom.

„Ne lóbáld”, mondja a nővérem.„Mér ne lóbáljam?”, vágok vissza. „Nézd, meg

tudom pörgetni és közben nem esik ki a fedő”, dicsekszem. Szeretném bemutatni, mert már gyakoroltam az udvaron, amikor nem látták. Mutatni akarom a nővéremnek, hogy nagyfi ú vagyok.

Láttam a többiektől, akik a kútra járnak. A te-le kannát is meg tudják pörgetni. Úgy még nem merném, de üresen nekem is megy.

Közben a nővérem lökdös. Majdnem beleesek az árokba. Mély árok húzódik a járda mellett. A Rámpánál megállunk, hogy nem jön-e autó. Nemigen szokott. Nagy ritkán jár erre valami a menetrendszerű buszon kívül.

Megyünk tovább, innen már nincs messze. A harangláb mellett van az artézi kút. Mi fúrott kútnak mondjuk. Többször megtöltjük a kannát

és többször ki is öntjük. Úgy teszünk, mintha véletlenül történne. Megbotlok és elesek. Szán-dékosan botlok meg és direkt esem el. Ha észre-veszik, mindig ránk szól valaki.

„Ne pocsékoljátok a vizet! Hogy hívnak tite-ket?” A végén meg anyánkat szólják meg, hogy nem nevelte meg a pulyát.

Ha a kútnál nem kell sorban állni, akkor húz-zuk az időt. Engedjük a vizet mellé, a vas rácso-kon folyik ki, amelyre a kannát szoktuk állítani. De ez látszik az árokban, mert a lefolyó kive-zeti. Feltűnik a nagy tócsa. Ezért kell elbotlani, mintha véletlenül történt volna. Otthon meg azt mondjuk, hogy sokan voltak és sorba kellett áll-ni. Mindig hazudni kell.

Nem akarunk otthon lenni, amikor anyánk mérges. Ha túl sokáig elmaradunk, akkor utá-nunk jön, hogy megnézze, hol csavargunk. Vagy nem bántottak-e a többiek. A kút környékén ját-szanak a bandák. Azok szoktak csúfolni. Vagy leköpködnek bennünket.

„Na mi van, Goga? Bamba vagy? Mit tátod a szád?”, mondják nekem.

„Mit bámulsz, mit bámulsz? Egyet fi ngok el-ájulsz!”, skandálják.

Próbálnak fi ngani. Felém fordítják a fenekü-ket. A bátrabbak letolják a gatyájukat. Világít a fenekük. Előrehajolnak és széthúzzák a far-pofájukat. Látom a segglyukuk barnás színét. A lábuk között néznek vissza és kinyújtják a nyelvüket.


226 227

A nővéremet Majomnak csúfolják. Meg sze-retném verni őket. De kicsi vagyok, és a ban-dában nagyfi úk vannak. Kinevetnek minket. Tehetetlen dühöt érzek. Lehajtott fejjel szaporá-zom a lépteim. Minél hamarabb haza szeretnék jutni.

Mire hazaérünk, anyánk megfőzte a krump-lit. Megtörte. A levéből üres levest csinált. Már nem haragszik. Ő csak krumplit eszik, só nélkül. Mi úgy mondjuk, sajtalanul.

Beletúr a hajamba. A nővéremet megsimo-gatja. A Kicsi nem sír. Alszik. Némán eszünk. Nem beszélünk.

Elképzelem, hogy anyám halott. Elalvás előtt befordulok a fal felé. Egész nap azt kívántam, hogy haljon meg. Most ettől megnyugszom. Látom anyámat holtan. Nem tudom, hogy halt meg. Talán a kútba ugrott vagy valamilyen be-tegségben. Látom magam előtt kiterítve. Az arca kisimult. Fekete kendő keretezi a fejét. Harag-szom rá. Azt akartam, hogy haljon meg. Tudom, hogy meghalt, pedig csak úgy néz ki, mintha aludna. Alvás közben is ilyen az arca. Figyel-ni szoktam, amikor délután a Kicsi szoptatása után elszunnyad. Ilyenkor az öcsém kiságya felé fordul. Nem mozdul és nem válaszol. Mindig megijedek, hogy talán meghalt. Közelebb hajo-lok hozzá. Figyelem, hogy lélegzik-e. Nem látok változást.

Akkor nyugszom meg, amikor meghallom a szuszogását. Vagy horkant. Néha horkol is. Halkabban, mint apám, de horkol. Most is olyan az arca. De most nem alszik, tudom. Elégedett-séget érzek. Megnyugszom, hogy nem bánthat többé. Mindig azt szerettem volna, hogy ilyen legyen az arca. Nyugodt, kisimult, békés. Min-dig ilyennek fogom látni, gondolom magamban. Tudom, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor majd meghal. Megpróbálok felkészülni rá. Foly-nak a könnyeim, keserű a szám. Sajnálom ma-gam. Ürességet érzek. Mély és tompa ürességet. Nem találom utólag a pillanatot, amikor ez az állapot alvásba vált át. Ezt az átmenetet keresem. Szeretném érezni, amikor eljön az alvás. De sose sikerül.

A macskák dorombolva dörgölőznek anyám lá-bához. Nem szereti, de eteti őket. Ezt a macskák is tudják. Anyám néha odébb rúgja őket. Nem gorombán. Nem úgy, hogy fájjon. Csak fi noman odébb huppantja őket a lábával. A tejet a bádog-ból a lapos zománctálkába önti. Minden háznál ilyen a macskatál. Fehér zománc.

Azt mondják, a macska tiszta állat. Tisztább, mint a kutya. A macskának tartása van. Valami úri tempó van benne, valami nemesség, ami tisz-telet kelt. A macska éhes és a tálhoz furakszik. Anyám hiába próbálja távol tartani. Az ennivaló a fejére csurog.


228 229

„Na, ugye”, mondja megbocsátó hangon. Anyám minden állatot sajnál. Nem szereti, ha éheznek. Első dolga, ha megjön a mezőről, hogy megetesse őket.

„Ne éhezzenek miattunk”, mondja. „Macska kell a házhoz. Egyébként megenne bennünket az egér. És milyen ház az, ahol nincs macska?”, kérdi.

„Cigányház. A cigányok azért nem tartanak macskát, mert az belekapar a szarába. Nem tiszta. Csak a magyarok hiszik. A magyarok azt gondolják, hogy a macska folyton tisztálkodik. Amikor nyalja a szőrét meg a mancsát, akkor tisztálkodik. Elkaparja a piszkát. A magyarok is a házba szarnak. Látta az uraknál Aranka, hogy bent van a budi a házban”, mondja anyám és mosolyog.

Régen a macskalyukon ki-be járt a macska. Az ajtókat csak télen csukták be. Vagy ha elmen-nek otthonról, hogy jelezzék, nincsen itthon senki. Ősszel aztán megint nehéz megszokni, hogy zárni kell az ajtót.

„Tedd be az ajtót”, ilyenkor kezdődik a kiabá-lás. „Ne legyen tárva-nyitva, mint a kurvák pi-csája!”, mondják.

„Füst van”, mondja anyám.„Ahol a büdös, ott a meleg”, válaszolja apám.

Ezen összevesznek.Amikor nagyon hideg van, akkor szólnak

ránk. „Csukd be! Seggedbe ragadt a kezed?”

Egy ideje nem tudok elaludni. Korábban a nő-vérem sem tudott. Mostanában meg én sírok fel. A doktor azt mondta, vérszegénység. Anyám is vérszegény. Sápadt vagyok és a körmömön nagy fehér foltok vannak. A szemhéjamat is kifordítja a doktor, az is hóka.

„Mondom: vérszegénység”, diktálja a doktor az asszisztensnek, aki mindent felír.

A kultúrház egyik termében vizsgál meg, ahol rendelni szokott. A focipályára látok innen, az iskola udvarára. Az udvart fi gyeltem az ab-lakon keresztül, amíg anyám az orvossal beszél. Mi orvasnak mondjuk. Az iskolával közös ud-varon van a kultúrház. A telek végében a budi-kat közösen használja az iskola meg a kultúrház. Látom, ahogy valaki fut az egymás mellett sora-kozó zöld faajtók felé. Mindegyiken kirajzolódik egy Z betű. A nadrágját letolva lépett be. A pu-cér feneke kivillan.

A hajam hullik. A vérszegénység miatt van, azt mondják. Vagy vitaminhiány. A nővérem már alszik, amikor én még mindig forgolódom. Nekem este mindig be kell fordulnom a fal felé, amikor már megmostam az arcom és a lábam. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy ezeket mindig meg kell mosni. Lefekvés előtt a fogat is. A la-vórba köpöm a fogkrémet.

A ruhámat bestokizom a hokedlire, ahogy nagyapám tanított. A nadrágot élére igazítom. Az inget és a pulóvert összehajtom. A zokniból gombócot gyúrok és a hokedli lábai közé, a ci-


230 231

pőmbe dugom. Ősszel a cipőmről lemosom a sa-rat, aztán kicsit a sütő szájába állítom száradni. Mi blódernek mondjuk. A sütő ajtaja mindig le van nyitva, a macska is ide szokott feküdni. Hogy el ne égjen a lemez, nyitva kell tartani az ajtaját. Itt száradnak meg leghamarabb a nedves ruhák. A cipővel csak arra kell vigyázni, nehogy túlszá-radjon, mert akkor törni fog a bőr és kireped.

„A ruhát meg kell becsülni”, mondja nagy-apám, „mert az alapján ítélnek meg. A cipőd legyen mindig kifényezve. Tiszta külső rendes belsőt takar!”, ez a jelmondata.

Anyám azt mondja, hogy „becsüld meg a ru-hád, mert nincs pénz másikra.”

„Hogy adjuk majd oda az öcsédnek, ha tönk-reteszed?”, szokta hozzátenni.

„Legalább neki nem kell lányruhában járnia és nem fogják csúfolni.”

Anyám erre nem válaszol semmit.A fi úk gúnyolnak a nővérem ruhái miatt. Azt

mondják, hogy minor vagyok. „Minor! Minor! Vegyél szoknyát!”, és sárral

dobálnak. A kultúrház vezetőjét mondják minornak.

Vastag műanyagkeretes szemüveget hord és mindig pantallót visel. A fekete zakóhoz magas nyakú, dzsörzé pulóvert vesz. Nem fehér inget, ahogy a férfi ak. Kalapot sem hord. A haja hosz-szú, egyenes szálú, amelyet a belső zsebében tar-tott nyeles fésűvel folyton igazgat. Jobbra fésü-

li, de aztán mindig visszacsúszik a szemébe. És nem jár kocsmába, ahová a férfi ak.

Este nem mer a korcsma környékére menni. Többször megverték már. Szakköröket szervez és ő tanítja be az iskolásoknak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepi műsorát. Utálják a faluban, de félnek tőle. A bennfentesek közé tartozik, meg párttag. Amikor nagyapám meg-látta, aki lélekben még most is katona, köpött utána.

„Ki ez a strici?”, kérdezi.„A kultúrházas”, mondom. „Mit jelent az,

hogy strici?” „Lógós”, válaszolja. „Biztos kommunista. Ezek

mind azok.”Nagyapám a szabályokat nagyon komo-

lyan veszi. A cipő az egyik legfontosabb. Meg a hajviselet. Nekem mindig nullásgéppel kell lenyírni a hajamat. Egy kis frufrut engedélyez csak. Elölről olyan, mintha volna hajam. De oldalról és hátulról látszik, hogy teljesen ko-pasz vagyok. Kéthetente vissza kell mennem Gusztihoz, a fodrászhoz, aki egyébként nem fodrász, de estenként bárkinek levágja a haját. Van egy gépe, amelyet a mestergerendán tart egy papírdobozban. Onnan veszi le. Aztán egy rossz lepedőt kanyarít a nyakamba és csattog-tatja a nyírógépet. Közben cigarettázik, mint minden férfi . A gép húz. Sziszegek, mert fáj. De nagyapánk rámszól.


232 233

„Ne kényeskedjetek. Ez katonadolog!”, för-med rám. „Csak a striciknek meg a cigányoknak loncsos a hajuk”, mondja.

Amikor egyszer anyám hamarabb jön haza, mint szokott, kikapunk az űrhajós játék miatt.

„Mit csináltok? Nem kap levegőt ez a szeren-csétlen”, sikít fel. Bálint arcára rátapadt a zacskó. A szája szederjes. Nem vettük észre, hogy nem kap levegőt.

Az űrhajóst nylonzacskóval kell játszani. Azt húzzuk a fejünkre. Akkor mindenkinek űrhajós lesz a feje, mert rátapad az arcára a nylon.

„Nem látjátok, hogy megfullad!”, ordít anyám. „Meg ne próbáljátok még egyszer, értitek? Letö-röm a kezeteket, ha még egyszer zacskót húztok egymás fejére, megértettétek?”, kiáltja anyám.

Anyám meg van rémülve. Keresi a tekinte-tünket, de nem találja, mert lehajtottuk a fejün-ket. Kiabál, pedig meg van ijedve. Érzem a hang-ján. Le kell ülnie és a fejét a két kezébe hajtja. Így szokott sírni, hogy két kezébe rejti az arcát.

A nővérem is így sírt, amikor a kedvenc ga-lambjának kitekertem a nyakát. Addig nagy volt a szája, csúfolódott. Aztán már nem. Elcsende-sedett azonnal.

Arra ébredek, hogy valami körkörösen nyo-mogatja a hátamat. Nagyon mélyen alszom, alig

tudok magamhoz térni. Éjfélkor alszom a legmé-lyebben. Közben azt érzem, hogy a falhoz vagyok szorítva. Anyámmal alszom együtt. Anyám korán kel, kenyeret dagaszt, mos, közben az öcsémet kell megszoptatnia. Csak ha felkel, az után tudok nyugodtan aludni. Nehezen ébredek, mert rosszul alszom és keveset. Nem férünk el ketten.

Két ágyunk van. Van még egy a tisztaszobá-ban is, de azt a szobát nem fűtjük. Meg egyéb-ként is, ott van a vetett ágy a dunnákkal, amelye-ket anyám nem használ. Azok a tisztaszobában vannak.

„A garnitúra”, ezt szokta mondani anyám. Nem tudom, mit jelent ez a szó. A garnitúrát kapta hozományba. Mást se. Ezért szokott vele Máli veszekedni.

„Pucér seggel jöttél ide. Semmid sincs. Én gaz-dag lány vagyok, te meg csak egy pucérseggű!”

A nővérem nagylány már, ezért lett övé az ágy. Nem aludhatunk együtt. Az öcsémnek még elég a bölcső.

Amikor a sötétben kinyitom a szemem, nem látok semmit. Nehéz szuszogást hallok csak. Az anyám mély sóhajait. A meztelen háta nyomó-dik a hátamhoz. Hallom az apám nyögését is.

„Már megint hazajött”, jövök rá a zaj okára.Ilyenkor mindig felébresztenek. Én meg úgy

teszek, mintha aludnék. Összeszorítom a fogam. A szívem hevesen ver. Várom, hogy abbahagy-ják. Amikor befejezik, apám felkapcsolja a vil-lanyt. A bilibe pisilnek egymás után. A használt


234 235

óvszert is abba dobják. Reggel nekem kell majd kivinnem. Undorodom tőle. Úszik a sötétsárga lé tetején a kinyúlt hosszúkás zacskó. Nem né-zek oda. Gyorsan beleborítom a budiba. Utána-nézek. Ott fekszik elnyúlva a szarkupac tetején a kinyúlt zacskó.

„Ilyen hosszú lenne az apámnak?”A csődörnek is hatalmas volt. A fedeztetés

a kovácsműhely mellett szokott lenni. A csődö-rös lóháton jön, a csődörön. A korlát közé beál-lított kancákat fi gyelik az emberek. A csődörös csak akkor engedi el a feltüzesített csődört, ami-kor már kinn lóg a fasza és kaparja a lábával föl-det. Dobrokol. Akkor a csődörös ráereszti a kan-cára. Utána gyorsan odalép a korlát mellé, ahol biztonságban van. A sárló kancába nem mindig talál bele a csődör. A csődörös ilyenkor odanyúl és kézzel segít neki. Beigazítja a helyére.

Az összegyűlt emberek nem bírják tovább. Kiabálnak, biztatják a csődört meg a csődöröst. Minden arc kipirul. Ugratják a csődöröst meg egymást, közben meg röhögnek. Az asszonyok megbabonázva néznek. A csődörös velük ne-vet. Vicceseket mond, hogy oldja a feszültséget. A csődör mindig túl hamar végez, és az emberek csalódottan morgolódnak. Elszélednek, mennek dolgukra.

A szalmával töltött derékaljat rendszeresen frissíteni kell, mert átizzadjuk. Mi surgyénak

nevezzük. Télen is újra szoktuk tömni, ha mu-száj. A havon húztuk ki a nővéremmel. A ritka szövésű zsákvászon a keverőből került hozzánk. Amikor valamit hazahoz apám a munkahe-lyéről, arra azt mondjuk, hogy került. Ez nem magyar zsák, mert az magas és vékony, fehér vá-szonból szőtték és a szélén, mint a tábornokok nadrágján, színes csík fut végig. Nemzetiszínű, piros-fehér-zöld. Ezért hívják magyar zsáknak. A surgyé pesti zsákból készült, amelyet juttából vagy csalánból csinálnak.

„Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld”, skandál-ja mindig nagyapám.

A surgyét anyám varrta. Néhány pesti zsákot vágott szét, azokból. Középtájon hagyott egy hosszanti rést. Ott szedjük ki a régi szalmát és tömködjük bele az újat. Ezt már mi, gyerekek szoktuk összeölteni. Csak úgy nagyjából, hogy ne nyíljon szét. Nővérem hozza a zsákvarró tűt. Sze-retjük ezt a munkát, mert ritkán kell csinálni. És lehet ugrálni a szalmában. Fogjuk a zsák csücs-két, és húzzuk magunk után, mint a szánkót.

„Gyí, te paci, gyí, te lú!”, kiabáljuk. A régi, nyirkos szalmát bedobáljuk a disznó

alá. A disznó felágaskodik, mellső lábával fel-ugrik az ajtóra. Röfög. Reménykedik, hátha kap valamit. Az ajtó zsanérja nyikorog. Minél nehe-zebb a disznó, annál nehezebben viseli a súlyt. Majdhogynem kiszakad a disznó súlya alatt.

Gyorsan újratömjük a szalmát. Ma jó lesz aludni rajta. Ilyenkor friss, mezőillata van az


236 237

ágynak. Ha végeztünk az egyikkel, megyünk a másikért. Szánkázunk vele vissza a fagyott ha-von. Beemeljük az ágyba, amelyik már kész. De előtte úgy visszük be a házba, hogy ne hullassuk szét a szalmát a szobában.

Mert akkor kikapunk. Legutóbb azt álmod-tam, hogy már leszálltam az ágyról és az ágy alá bekészített bilibe pisiltem. De csak képzeltem. Mostanában kígyókkal álmodok. Rettegek tő-lük. Egy szűk helyen vagyok, ahol vályogfalak vesznek körül. A tapasztást durván simították el és nincs kimeszelve. Állok ott, de nem értem, hogy kerültem ide. Nincs rajta se ajtó, se ablak. A föld olyan, mint nálunk. Érzem a pucér tal-pam alatt, hogy mázolva van. Hűvös és nyirkos. A falon körben karvastagságú lyukak. Magasan fenn a kéklő ég. De az túl messze és túlságosan távol. A fal is magasabb, mint amelyen át tud-nék mászni. Nem értem, hogy kerültem ide. De nincs sok időm ezen gondolkodni, mert a falban lévő lyukakból egyszerre csak kígyók siklanak elő. Mi csúszónak mondjuk. Egyre közelebb ér-nek. Az utolsó pillanatban felsírok.

Ha Máli senkivel sem tud beszélgetni, ak-kor énekel. Mindig énekel. Ha jó kedve van, ha rossz. Úgy énekel, mint a templomban. Vonta-tottan, kántálva, sírós hangon. Elnyújtva a sza-vakat és rezegteti a hangját. Máli jóval öregebb-nek mutatja magát, mint amilyen. Apró mintás

fekete ruhát hord. Vagy tiszta feketét, mint aki gyászol.

„A nyomorult kurva életemet”, mondja, ha megkérdezik, mit gyászol. Öregíti magát és kép-zelt betegségekről beszél. Sokat jár orvoshoz, gyógyszereket irat fel. Szereti a gyógyszereket. Olyanokat, amelyekről másoktól hallott. Azt képzeli, hogy attól majd jobban lesz. Pedig nem is beteg. Ha az orvos nem akarja felírni, akkor összevész velük. Akkor másik orvost keres, aki felírja neki. Aztán mindenkinek megmutatja a receptet vagy a gyógyszeres dobozt. Sírva be-szél arról, hogy ő milyen nagy beteg.

„Hamarosan meg fogok halni”, mondja. Sze-ret végrendelkezni. Mi úgy mondjuk, testálni. Elmondja anyámnak is, milyen ruhát adjanak rá, melyik lepedőt kire hagyja. Fakanalakat, szil-kéket, csuprokat hagyatékoz. Anyám hallgatja türelmesen.

„Na, de a pénzt hova tetted? Azt kire ha-gyod?”, kérdi és nevet.

„Lúfasz a seggedbe”, mondja Máli, amikor rá-jön, hogy anyám ugratja.

Máli minden temetésre elmegy. Minden dol-got félretesz, csak hogy ott tudjon lenni. A falu református, a templom is az. Azt beszélik, hogy hajdan az uraság lett református, és akkor mu-száj volt mindenkinek áttérni. De mi románok voltunk akkor még, később lettünk görögkato-likusok. Mert mi bekerültek vagyunk. Máli a re-formátusokhoz is eljár. Mert a temetés minden


238 239

munkánál fontosabb. Oda még a haragosok is elmennek, hogy kibéküljenek.

„A halál színe előtt nincs harag”, mondja Máli.

Mindenki számon tartja, hogy az ő rokonai temetésén ki volt ott, ki nem. És azt vissza kell adni. Máli észben tart évtizedekre visszamenő-en minden temetést. Ismer minden református éneket. Csak azt sajnálja, hogy a reformátusok olyan gyorsan végeznek a temetéssel is.

„Ágyesz-bugyesz. Por seggibe, más helyibe, oszt már mennek is”, mondja.

Ülünk Pinkáék udvarán. Tavasz van, süt a nap. Mindenki ünneplőt vett ma. Kicsíptük magun-kat, mint Szaros Pista Jézus neve napján. Feszen-günk benne, mert kényelmetlen. A lócákat meg a székeket kivitték az udvarra. A férfi ak röhécsel-nek, ugratják egymást. De most halkabban, mint a kocsmában. Az apám is itt van. Most nem ré-szeg. Sokat veszekedtek a napokban anyámmal. Apám sokszor maradt este a kocsmában. Büdös és részeg, amikor éjszaka megjön. Nincs munka, nincs pénz. Anyám süt kenyeret, a búzát a téesz adta. A zárszámadáson a munkaegységek havi papírcsíkjain kívül a papírzacskóban apám csak aprót talált. A tombolán se nyert semmit.

„Sehun semmi, csak a szar füstöl”, mondja neki anyám, amikor apám késő éjjel hazajön.

Anyám sokáig várta. Apám a kocsmába ment.

Másnap egész nap veszekedtek. Apám reformá-tus iskolába járt, mert a faluban nem volt más. Anyám a másik faluban görög iskolába. Mind a ketten görögök. De apám csak a zsoltárokat tudja, anyám meg a rózsafüzért olvassa. Este le-fekvéskor a vetett ágy előtt térdepelve kell imád-koznom. A nővérem a másik ágy előtt. A földes konyhában télen nagyon várom a végét. Nincs papucsom. A mezítelen talpam fázik. Most már tavaszodik, ilyenkor az udvaron áll a víz. Az ud-var földje kelt tésztára emlékeztet. Virágzik rajta a zöldpenész. Nem lehet lelépni a járdáról.

Készülünk a Húsvétra. Anyám takarít, mos, vasal, süt, főz. A szokások ereje hajtja. Virágva-sárnap cicókát tesz a fali tükör fölé. Mi a barkát mondjuk cicókának. A fűzfáról vágjuk az ágakat. Mi fi cfának mondjuk. A barkaágak keresztezik egymást a tükör fölött. Ezek szentelt barkák. Az ünnep után anyám elégeti és a hamut elteszi. Azt dobja majd a vízbe, ha betegek vagyunk, azzal gyógyít. Elmulasztja a szamárköhögést és a lá-zat. Mert a víz is szentelt lesz tőle. Nagy becsben tartja anyám a szentelt cicókát.

Én szorgalmasan átnézem a tyúkólat, a széna-kazlat, a farakás alját. Oda szokott néhány tyúk tojni. Hogy ne vesszen el tojás, anyám reggel, amikor kiengedi őket, mindegyiket megtojózza. Este keresni kezdjük a tojásokat, ha kevesebb van a fészekben. Ez jó játék. Kutatunk a tojások után. A kerítés és a sövény néhány helyen lyu-kas. De mindig van olyan fészek, amelyet csak


240 241

nyáron találunk meg. Akkorra már mind meg-zápul. Anyám ilyenkor sír. Tegnap hagymahéjjal meg büröklevéllel festettünk meg a tojásokat.

A szomszédasszonyunk még nálunk is szegé-nyebb. Hétfőn megdöglött egy tojója. Napokig ordít és zokog, úgy jár az udvaron. Gyászol.

„Húsvét van és még a tyúkom is megdöglik. Az isten húzza bele a faszát!”, mondja.

Ma végre kisütött a nap. Anyám jobb kedvű. Minden munkát elvégzett. Mindent kisikált, ki-mosott, kiszellőztetett. A szekrények hátáról is letörölte a nyálkás penészt. Forró, lúgos vízzel szokta. Fahamuval forralja fel a vizet. A víz tete-jén úszik az ázott pernye. Már megfőtt a sonka, a kolbász, a tojás. Megsütötte a kalácsot. Font rá keresztet a tetejére. A fehér kalács édes. Tejes a tésztája.

Estére lecsöpög a gézbe kötött sárgatúró is. Az ajtó előtt a nyári almafa ágára köti fel. Meg-engedte, hogy ma én kavargathatom. Szeretem a fahéjas illatát. Leszűrés után az édes levéből sokat ittam. Elcsaptam a hasam. A kristálycu-korba titkon kanállal beleettem. Észrevette, de ma nem vert meg érte. Csak nevetett.

Ma apám se részeg. A fészerben a bort próbálta feljavítani. A mi szőlőnkből készítette, a kék Otel-lóból, de már megecetesedett. Üvegdemizsonban van, amelynek a nyakát letörte. Fehér ronggyal körbetekert nagy fadugóval csinálta be a száját.

A pászkához bor is kell a csiszolt üvegbuté-liába, melynek a dugója üvegből van. A hím-

zett terítő már ki van keményítve. A kosarat, amelyben szentelni visszük, ezzel kell letakarni. Reggel apám megborotválkozott. Kicsit mérges volt, mert életlen a pengéje. Az üvegpohár szé-lén próbálja élezni. Ahogy a kaszát fenik, vagy a borbélyszíjon a borotvakést. De nem lett éle-sebb. Felvesszük az ünneplő ruhánkat. A falu-ban az egyetlen templom református. Oda mi nem mehetünk.

„Oláh bekerültek vagytok”, mondják. „Oda be ne tegyétek a lábatokat.”

Mi görögök a Pinkáékhoz járunk, akiknek a tisztaszobájuk az imaterem. A görögpap bi-ciklivel jár át két faluval odábbról. Az alacsony mennyezetű szobában lócákon ülünk. Most a meleg miatt és mert sokan vagyunk, kivitték a nagyok a lócákat az udvarra. Rongypokróco-kat tettek rájuk. Az udvar itt füves, mert Pinkáék nem tartanak tyúkot. Már néhány virág is nyílik. A méhek a kalakáncot járják. Mások pitypang-nak mondják. Cakkos szélű levelüket fi gyelem.

Az asszonyok csendben énekelnek, hangol-nak. Anyám és apám is csendben ül egymás mel-lett. Nem néznek egymásra. De már az is jó, hogy egymás mellett ülnek. És nem veszekednek.

A fűbe térdepelünk le, amikor a pap körbejár áldozáskor. A férfi ak még nem részegek, csak spiccesek kicsit, de már hangosabban éneklik:

„Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte ha-lálával a halált és a sírban lévőknek életet aján-dékozott…”


242 243

Hosszan, elnyújtva dörmögik. Az énekben foly ton a húsvéti üzenet ismétlődik.

„Föltámadt Krisztus….”, rugaszkodnak neki újra és újra. A harsogó zöld fű jólesik a szemnek. Ülünk a kék ég alatt. Isten templomában. Nem sokan vagyunk, talán hat-hét család.

„A feltámadás reményében fogadjuk a húsvét szentségét”, mondja a pap, akinek tizenegy gye-reke van. Két faluval odébb laknak.

„Az már egy focicsapat”, viccelnek rajta a fér-fi ak.

De mi még élünk. Miért kellene nekünk fel-támadnunk, gondolom. Közben a pap körbejár és a pászkát megáldja szenteltvízzel. Csak addig van béke, amíg itt ülünk. Estére már részegek lesznek a férfi ak. Holnap locsolódás van. Egész nap inni fognak megint. Ragyog a kalakánc az aranysárga napfényben. És alig hallatszik a nép könyörgése. „Uram irgalmazz! Uram irgalmazz! Adj áldást Uram!”

Anyám némán sír. Nyeli vissza a könnyeit. Apám velünk veszekszik. Anyám összeszorított szájjal hallgat. Nagy kézfejével törli a szemét. Szívja az orrát. A keze koszos. Krumplit hámoz. Mostanában már nem mosolyog. Apám iszik. Tegnap is későn jött meg a korcsmából. A nótá-ját énekelte a kisajtóig, ott hirtelen elhallgatott. Nem találta a zárat. Egy darab fa a zár, középen csavar tartja, el kell fordítani. A két vége kiko-

pott már. Ha függőlegesen áll, akkor van nyit-va. Elfordítva megfeszül és nem enged. A kutya miatt van. Elég nagy a zár, de apám nem találja. Matat és magában káromkodik. Aztán elunja és berúgja a kaput. Meg az ajtót is.

Nyitott ajtó mellett alszunk. Nincs kulcsra zárva. A faluban senki sem zárja kulcsra a házát. Ha kimegyünk a mezőre, akkor sem. Ha kilincs-re van zárva a külső ajtó, akkor nem vagyunk itthon. Egyébként mindenki bekiabál, a postás is. Senki nem megy be a másik udvarára enge-dély nélkül. Kiabálnak egymásnak. A kiabálást megszokták. A mezőn az emberek messzire át-kiabálnak egymáshoz. A szélzúgás és a gépek, a munkák zaja miatt állandóan kiabálni kell. Apám is mindig kiabál, de most csendes akar lenni. Ahogy a részegek, amikor azt hiszik, most óvatosak. Apám megbotlik a küszöbben, beesik a konyhába. Elkáromkodja magát.

„Az istenfaszát ennek a küszöbnek, tegnap még nem itt vót”, mondja.

Anyám nem szól. Apám jókedvű. Most hirte-len józanabbnak érzi magát.

Másnap anyám farral forog apámra. Nem be-szél vele, kerüli a tekintetét.

Apám rosszul van, szégyelli magát. Egy idő után nem bírja tovább, odaszól anyámnak.

„Na, mi bajod?”„Az egész életünk egy nagy szar”, mondja

anyám.


244 245

„Rágd meg, amit beszélsz”, mondja apám. Ezt viccnek szánja.

„Isten bocsássa meg neked, hogy nem foglal-kozol a családoddal, csak a barátokkal”, mondja anyám.

„Így legalább lesz munkám”, mondja.„Megbecsülnek? Szarér-hugyér dolgoztat-

nak”, fakad ki anyám.„Megélünk, nem? Mit akarsz még?”, mondja

apám és fogja a fejét. Fáj neki. Hasogat.„Menjünk el innen, mielőtt megdöglünk.

Nem kapok levegőt. Te nem kapsz munkát. Utálnak, mint a szarukat. Ha kinyalod a seggü-ket, akkor se kapsz semmit. Még ganét se hord-hatsz”, sorolja. „A pulya is így éljen? Majd járjon a korcsmába ezekkel?”

„Hát olyan nagy szégyen az?” „Benne vagyunk a szarban”, dohog anyám.„Rágd meg, amit beszélsz”, mondja egykedvű-

en apám, már nincs játékosság a hangjában. De nem ideges, nem emeli fel a hangját, mint más-kor szokta. Csak hallgatja, amit anyám mond. Mert az asszonyoknak nincs más fegyverük, csak a beszéd.

Tudja, hogy igaza van. Érzi, hogy tehetetlen. Hiába kereste meg a téeszelnököt, amikor ki-

derült, hogy tovább már nem kap munkát a mű-helyben, ahol addig dolgozott.

„Nem hagyhatom itt az anyám sírját, az apá-mat meg a testvéreimet”, morogja halkan.

„Anyád mit tett érted?”, kérdi anyám. „Fel-építtette veled a bátyád házát, mert te úgyis rá-érsz. Kaptál érte egy papírt, amivel kitörölheted a segged. Kaptál mást? Majd jól kisemmiznek. Na, ugye” mondja. „Hordhattad a téglát Kis-várdáról, a cserepet Kölcséből. De amikor te építkeztél, csak a focicsapatból jöttek néhányan, akiknek nem győzted visszasegíteni.” Erre apám sem tud mit mondani.

„Nem is vagy a testvérük, hátad mögött azt mondják.”

„Már hogyne lennék a testvérük”, védekezik apám.

„A zsidó csinált, azt mondják”, folytatja anyám a szemrehányást.

„Jól van na. Oszt akkor mit csináljak? Akasz-szam fel magam?”, mondja apám. És a fejére húzza a párnát, hogy ne hallja anyámat.

Elképzelem, hogy meghaltam. Anyám folyton meg akar halni. A libákat legeltetem a hátsó kertben. Fekszem a friss fűben. Azt hiszem, jó érzés halottnak lenni. Elképzelem a ravatalomat. Anyám sír, a nővérem is sír. Apám csak áll, ta-lán be van rúgva. Azt képzelem, ha már halott leszek, szeretni fog anyám. Sír majd. Az apám is sír, pedig a férfi aknak nem szabad. Én még szoktam. De ha majd nagy leszek, akkor nem sírok többé. Amikor apám elver a nadrágszíjjal,


246 247

akkor sírok. Meg amikor anyám sír, és próbálom vigasztalni. Anyám mindig sír, amikor apám a korcsmába megy.

„Minek is jöttem ide? Ebbe a mocskos faluba”, ezt hajtogatja.

„Itt fogunk megdögleni”, mondja. „Hogy az Isten verje meg az egész életünket. Meg az apá-tok hülye fejét”, és tovább sír, hiába vigasztaljuk. Keverget a lábasban valamit. Szipog.

„Mi parasztok vagyunk”, mondja Máli. „Te se urizáljál!”

„Én nem vagyok”, mondom, hogy bosszant-sam.

„Dehogynem. Az vagy te is”, vág vissza Máli. Hallom a hangján, hogy csak bosszantani

akar. Szeret bosszantani mindenkit. A nővére-met is. És nevet rajtunk.

Ha sokáig idegesít, rugdosom a lábát. Azon még jobban nevet, de próbál lefogni. Magához szorít, hogy ne tudjak lendületet venni a rúgás-hoz. Akkor szoktam beleharapni a kezébe. Tel-jes erővel harapom a csuklóját. Akkor elernyed a karja. Ordítva káromkodik.

„Anyád picsája, te hülye vagy”, mondja. Elenged és botot keres, hogy elverjen. Elszala-

dok. Le a porta végére, a szilvásba. Hiába szalad utánam. Átmászok a sövényen és eltűnök a ker-tek alatt. Elbújok. Megvárom, amíg elunja a ke-resgélést és visszamegy.

A parasztok nem szeretnek keresgélni. Nincs bennük kitartás.

Eltörtem egy tányért. Anyám kedvenc tányér-ját. Valamikor a készlet része volt. Apró virág-minták futnak körbe a szélén. Ez volt az utolsó darab. Anyám nagyon óvta. Nem volt szabad hozzányúlni. Megszámolom a cserépdarabokat. Huszonkilenc darabra tört. A huszonkilencet nem lehet osztani. A konyhaszekrény üveges részében tartja anyám. Kivettem, mert nem volt tiszta tányér. Tejbe aprítok kenyeret. Anyám nem főz mostanában. Zsíroskenyeret kenek ma-gamnak. Vastagon cukorral szórom be. Ha nincs kenyér, akkor csak cukrot eszem. Vagy kanállal eszem a zsírt és vizet iszok rá. Ez is csillapítja az éhséget. Ha nincs ebéd, se vacsora, akkor a nő-véremmel tejbe aprítunk kenyeret. Ha anyám észreveszi, elver bennünket. Nem baj. Az se fáj annyira, mint az, hogy sír és nem tudom meg-vigasztalni.

Letérdelek és imádkozom. Rettegek az eltört tányér miatt. Azt kérem Istentől, hogy gyógyul-jon meg az anyám. Már fél éve csak néz maga elé. Mióta a Kicsi elment. Azóta nem beszél. Csendben ülünk mi is, amikor hazajövünk.

Elképzelem, hogy eljön egy angyal, és megáll az idő. Minden mozdulatlanná dermed. Tudom, hogy ez nem történhet meg. De jólesik elkép-zelni.


248 249

Ahogy azt is, hogy halott vagyok. Vagy hogy meghalt anyám. Mert akkor legalább vége lenne már. Mindig rettegek valamitől. De nem tudom, mitől. Kocog a fogam. Ha becsukom a szemem, látom az angyalt, amint leszáll. Pucér talpa fi -noman érinti a földet. Úgy jár, hogy alig érinti. A porban vékony lenyomat marad utána, öt pici pöttyel. Az ötöt nem lehet osztani. A Gróferdeje felőli földútra ereszkedik le, a Cigánytelep mel-lől jön a falu felé. Arankáék háza mellett halad el. A napraforgókórókból eszkábált kör alakú viskó mellett. Elmenőben az ujjhegyét végighúz-za a kunyhó oldalán. Néhol kihullt a tapasztás és széles repedések nyíltak rajta, ahol be lehet látni a házba. Inkább putri ez. Csak közel kell hajolni. A tető náddal van befedve.

Az angyal jön tovább az utcánkban a falu felé. Felénk. Fel a Cigánysorról a Rámpa irányá-ba. Látom, ahogy közeledik a házunkhoz. Most a Kotvászék portájánál jár. Már túljutott a Lig-lerék házán. Látom, hogy elérte a mezsgyénket. Továbbhalad. Megáll a kisajtónk előtt. A keze már a verőcén.

Ekkor mindig megijedek. A szívem erősen dobog. Valami megijeszthette. Az álom mindig itt ér véget.

Apám focizni megy. Felvette a helyi csapat me-zét. Nagy rá. Most még soványabbnak látszik,

mint a munkásruhában. Apám alacsonyabb a többieknél.

„Porbafi ngó”, így csúfolja anyám.A pályán, amikor vonalban felsorakoznak,

ő áll a sor végén. A kapus mellett, de annak ott a helye. Az apám azért áll ott, mert ő a legkisebb. A focista mez is nagy rá. Lóg rajta. Ettől még so-ványabbnak látszik. Alig ötven kiló.

„Kár beléd az étel. Hiába etetlek. Még azt hi-szik, nem főzök rád”, mondogatja anyám.

Apám nem szól. Nyersen eszi a hagymát. Mert mondták neki, hogy akkor megerősödik a gyomra. Állítólag gyenge a gyomra. Anyám bosszantani szokta apámat, aki hirtelen termé-szetű. Felfortyan, mint a pulyka. De nem tud visszavágni, mert nem jut eszébe semmi.

„Én nem vagyok alacsony”, mondja. „Nem azt mondtam”, riposztol anyám. „So-

vány vagy, nem tökmag. Hát nem kicsi? Mond-játok meg őszintén”, fordul hozzánk anyám.

„Ne csúfolódj”, mondja apám.„Apa nem kicsi”, mondjuk a nővéremmel

együtt.„Egyáltalán nem, csak anyátok csúfolódik”,

védekezik apám.„Te, porbafi ngó”, anyám szeme nevet. Kék

a szeme. Égszínkék. Búzavirágkék. És amikor nevet, olyan, mint a derült ég. Apám szeme bar-na és mindig szomorú. Anyám magas, néhány centivel magasabb apámnál.


250 251

A négy házzal lejjebb lakó szomszédunk, Lig-ler bácsi, azt mondta, hogy az úgy jó, ha a feleség magasabb és erősebb az uránál.

Elmondja mindig, hogy választott ő magának feleséget.

„Mentem háztűznézőbe, mert ajánlottak ne-kem egy asszonynakvalót, korábban még nem láttam. Amikor bekanyarodtam az udvarukra, láttam, hogy van ott egy lány, aki karót ver a föld-be egy ötkilós kalapáccsal. Úgy püfölte, mintha csak sulykolna. Akkor már tudtam, hogy ő lesz a feleségem”, meséli. „Mert ilyen asszony kell ne-kem, gondoltam, aki tud szántani, és megfogja a munka végét, ha kell”, mondja és nevet.

Mindenki nevet, mert amikor azt mondja, hogy a munka végét, akkor lenyúl jobb kézzel a lába közé, és megemeli a tökét.

„Ha értitek, mire gondolok”, teszi hozzá. Az asszonyok visítva röhögnek.

Azt játsszák a fi úk az iskolai vécé hosszú vi-zeldéjében, hogy ki tud kihugyozni a szellőző-ablakokon. Ezek a rések élére állított tégla nagy-ságúak. A fehérre meszelt falon látszanak az aláfolyó nedves csíkok. A pucájuk végén össze-csippentik a bőrt. Közben már engedik a pisit, amely felduzzasztja a gomba környékén a bőrt. Annyit engednek bele, amennyit csak lehet. A bőr kitágul, a hajszálerek rózsaszín hálózata jól kivehető az elvékonyodott bőrfalon. Akkor

kicsit lazítani kell a szorításon, a másik kezükkel összenyomják a hólyagot és a vizelet vékony su-gárban, spriccelve távozik. Magasra kilő. Lehet vele célozni, irányítani a sugár útját. Az győz, aki ki tud hugyozni a szellőzőablakon.

A vécé oldalában lányok bújócskáznak. Ott szeretnek játszani, a bokrok között. Ilyenkor sikongatva menekülnek. A fi úk meg a budiban hangosan röhögnek, hogy a lányok meghallják. El akarják rontani a lányok játékát.

A lányoknak nevetséges játékaik vannak. Sep-regetik a bokrok alatt a földet. Háziasszonyosat játszanak. Takarítanak, sütnek, főznek, mosnak. A fi úkat meg nem engedik be.

„Ne koszoljatok itt!” „Józanon gyertek haza!” „Aludjatok a csűrben vagy a disznóólban”,

mondogatják. Nem lehet velük játszani. Pisisek és buták. Sí-

rósak. „Síró, pityogó, iskolába nem való!”, így csúfol-

juk őket. Babáznak, sütnek-főznek, takarítanak, plety-

kálnak együtt. A fi úk partizánost játszanak. A szovjetek a friccek ellen. Ezekben a játékokban nincsenek lányok. A fi úk egy idő után elunják, lányok nélkül nem érdekes. Bosszantani akarják őket. Ezért találták ki a célba pisilést. Amikor a lányok visítva menekülnek a bokorból, a fi úk kiszaladnak, hogy összetapossák a kitakarított szobáikat. A tűzhelyet felrúgják. De előbb a pisit


252 253

kirázzák a pucájukból. A mackónadrág gumija csattan a hason. A kezüket a feneküknél bele-törlik a mackókba. Elrohannak. Amikor egyedül maradok, én is megpróbálom.

A hosszú szünetben a nagyfi úk, a felsősök mindig bejönnek ide. A fi tymabőrt húzogatják. Versenyeznek, ki végez hamarabb. Nyögnek hozzá, sóhajtoznak. Addig csinálják, amíg elél-veznek, azt mondják.

„Nézzétek, pisisek, így kell”, mutatja az egyik cigányfi ú. Neki már szőrös. Marokra fogja és rángatja rajta a fi tymát.

„Verjétek ki, jó érzés”, mondja és mosolyog.

Apám még mindig az erdőre jár. Gyűjtöget. Mióta ősszel kirúgták a téeszből. Vagyis nem rúgták ki, csak nem kap munkát. Hétre bement reggel. A munkaelosztásnál a művezető nem mondott neki semmit. A többiek sem. Így bejárt még egy hétig, de senki sem szólt hozzá. Aztán megüzenték, hogy mivel nem végez munkát, nem kap fi zetést. Úgyhogy nem érdemes bejá-rogatnia. Ne fárassza magát. Maradjon otthon vagy menjen máshová. Fel is út, le is út.

De mindenkinek dolgoznia kell, azt mondják. Aki nem jár munkahelyre, azt elviszik a rend-őrök. A munkakerülőket börtönbe zárják. Apá-mat is be fogják zárni, azt mondja Ottó. A szocia-lizmusban nincs henyélés. Pedig apám szeretne dolgozni.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék”, ezt a nagy-apám szokta mondani. „Horthy nem hagyta, hogy ilyen nagy szájuk legyen a cigányoknak. A csendőr földig vágta őket. Akkor rend volt.”

Nem szereti a cigányokat, mert nem valók ka-tonának. És nem dolgoznak.

Anyám sajnálja őket. Ezen össze szoktak vesz-ni. Anyám Arankáéknak olyasmit is ad, amit ci-gánynak nem kéne.

„Ha párttag lennél, biztos adnának munkát”, mondja anyám.

Apám káderlapján rajta van, hogy miket be-szél. Ezért nem vették fel, pedig DISZ-tag is volt. De nem agitált eléggé a kulákok ellen. Ezért se szerette a vezetőség, mert azok nem állhatták a kulákfattyakat, ahogy mondták.

Aztán már egyszer csak nem járhatott tovább a gépállomásra.

Megkereste a téeszelnököt. De az nem beszélt vele. Egyszer összefutottak a korcsma mögött, amikor az kilépett a budiból. Épp a sliccét gom-bolta.

„Neked nincs munka, és punktum. Bekap-hatod”, mondta. Az utolsó gombot bújtatta át a lyukon. Megigazította a derékszíját, és jobb ke-zével a heréi alá nyúlt. Megemelte, hogy kényel-mesen elhelyezkedjenek a nadrágvarrás mellett és a zacskóját ne szorítsa a gatya.

„Oszt mért pont nekem nincs munka?”, kér-dezte apám.

Ezért ült itt lesben az egymás mellett sorako-


254 255

zó deszkaajtós budik egyikében. A budik hátul vannak, a kuglipálya mellett.

„Ne csináld, Pesta,” mondta neki apám, mert a DISZ-ben még jóban voltak. Egy évbeliek. Együtt gyerekeskedtek, együtt jártak iskolába a reformátusokhoz.

„Két pulyám van, az asszony is hisztériázik, miből etessem őket?”, kérdezte.

„Neked én nem vagyok Pesta! Neked én té-eszelnök elvtárs vagyok”, mondta szigorúan. „Te kopcihér.”

Apám nyelt egyet, elpirult, a füle is foltos lett.„Akkor téeszelnök elvtárs, aggyá nekem mun-

kát. Van sofőrpapírom, bármit elvezetek. Van szerelőpapírom, bármit megjavítok, te is tudod. Ha csak a tehenészetben van munka vagy csak gyalogmunkás lehetek, azt is megcsinálom. Nem büdös nekem a munka”, mondta, de ekkor már inkább könyörgött.

„Oszt mikor vakaróztunk mi együtt a fertő-zőn, hogy tegezzen maga engem?”, kérdezett vissza a téeszelnök. „Az ilyenektől már szarni se lehet ebbe a faluba”, mondta felháborodva.

„Ha a sok büdös kulákot elvitték, akkor téged mért hagytak itt?”, kérdezte fenyegető hangon. „Szólok majd a járásnál, hogy hiba történt. Te itt maradtál magnak”, mondta és ezzel lezárta a be-szélgetést. De apám megfogta a karját.

„Téeszelnök elvtárs, adjon nekem munkát”, mondta az idegességtől elcsukló hangon.

„Néked, te hajszálkulák, nincs. Nyúztátok ele-

get a népet. Kotródj el a faluból”, mondta. „Ne fogdossál engem. Bajt akarsz?”

Apám keze lecsúszott a karjáról. És az elnök fütyörészve indult vissza a korcs-

mába, amelynek az ajtajához már csak egy lép-csőfok vezetett, mióta lebetonozták a placcot, amit mindenki Rámpának nevezett.

A korcsma égrenyíló ajtaja felett egy csupasz villanykörte sárga fénye pislákolt. Egy negyve-nes izzó volt benne korábban, de reggelre min-dig ellopták.

Mióta apám nincs itthon, anyám jár napszámba. Néha Málinak segít be, hogy meglegyen a munka-egysége. Amíg a nővérem az iskolában, én anyám nagyanyjánál vagyok, Juszti mamánál. Harbula Jusztinia egész nap fekszik. A szobájában büdös van. Öregségszag. A bili az ágy alatt. Húgyszaga van. A feje vastag kendővel bekötve. Nagyon szi-gorú asszony. A menye szerint gonosz. Hozzám kedves. Amikor nála vagyok, benyúl a párnája alá és pasztillacukrot vesz elő. Szárad a szája, azt szo-pogatja, ezért van nála mindig cukor. Az öregek kiszáradnak, mint a szamárkóró.

„Kérsz cukrot?”, és megrázza felém az átlát-szó nylonzacskót. Sose mosolyog. Halványszínű, mandulaforma cukrok vannak benne. Nagyon szeretem, Juszti mama kezéből mégis émelygés-sel veszem el. De annyira kívánom, hogy az un-dor ellenére bekapom.


256 257

„Köszönöm. Nem kérek.” Azt mondta anyám, ha kínálnak, mindig ezt kell válaszolnom. „Mondd azt, hogy nagyon szépen köszönöm, de nem kérek.” Nem szabad semmit se elfogadni.

Amikor nincs velem anyám, nem mondom ezt. Elveszem és megköszönöm. Juszti mama régi dolgokról beszél.

„Mi huculok vagyunk”, mondja.„A múltkor még azt mondta, hogy ruszin”,

válaszolom.„Többféle ruszin van. Mi huculok vagyunk”,

mondja. „Én is?”, kérdem.„Hát hogyne. Te is. Szépapád Szlatináról jött

le. Nem Aknaszlatináról. Azt mindenki ismeri. Hanem a hegyi Szlatináról, amelyik Munkács fölött van. Ott csak huculok laknak. Pici falu. Ki-sebb, mint ez itt. Hegyi emberek voltak az ősök. Juhászok. A szegénység miatt el kellett jönni szolgálni. Úgyhogy itt ragadtak. Pedig a szlatina azt jelenti, hogy arany. Régen gazdagok voltak. Volt pénz, volt minden dögivel. Aranyat mostak. Aztán elfogyott egyszer az is, mert egyszer min-den elfogyik. Még a jóindulat is. Na akkor jöttek ide”, mondja.

Apám zárszámadáskor nem kap semmit. A többiek igen.

„Te mindig kimaradsz, mint kutyaszar a hó-ból”, mondja anyám.

Apámnak csak levonása van. Mert a traktort tönkretette, azt mondják. Ezt meg kellene fi zet-nie. Anyám otthon veszekszik vele, amíg a plat-tot vasporozza.

„Nem te tetted tönkre. Már akkor rossz volt, amikor rád bízták. Ne tehetetlenkedj má! Men-jél be és mondd meg, hogy neked is etetned kell a családod. Másoknak is van, tudják, mi az. Ne-ked is adjanak rendes fi zetést, mint a többinek. Mindig kimaradsz mindenből, mint kutyaszar a hóból”, mondja. „Mert Pista nem akarja, hogy ott legyél. Pedig neked van szakmád. Fél, hogy kiesik a nagy csecs a szájából miattad.”

Apám nem szól. Hallgat.„Mondd meg! Állj ki magad mellett, oszt ne

a seggednek beszélj”, oktatja anyám.Apám bemegy másnap a műhelybe. De a bri-

gádvezető nem oszt neki munkát. Áll, téblábol, kéri a munkát.

„Neked nincs. Menj haza. Nagy a szád”, mond-ja a brigádvezető.

„Itt dolgozom. Mi az, hogy itt nekem nincs helyem”, mondja apám. „Rúgjatok ki akkor. Min-dent megcsináltam, amit mondtatok. Nincs rá semmi okotok.”

„Értsél a szóból. Neked itt nincs helyed”, mondja a brigádvezető.

„Ha nem tetszik, keresd meg a művezetőt.”Apám így tesz, mint otthon meséli. Elmegy

a művezetőhöz, panaszkodik. Ő dolgozni akar, hogy eltartsa a családját. Három gyerek, a har-


258 259

madik még pólyás. Kell a pénz. De zárszámadás-kor nem kapott egy fi llért se.

„Nincs mit adni a tehénnek se már”, mondja. „Pedig az tart el bennünket.”

„Basszad seggbe a tehened”, mondja a műve-zető.

„Ne basszál ki velem”, mondja apám, „ott van három pulya a nyakamon. A negyedik meg az anyja hasába, nem tehetitek ezt velem.”

„Ne csináljál olyan sokat”, mondja az ágazat-vezető. Nevet az egész brigád.

„Egyébként meg hát ilyen az osztályharc, elv-társ, most ti lenn, mi fenn. Kulák vót a te apád. A kecskét is megbaszta vóna két fi llérért, még ha sose kapja meg, akkor is. Csak hogy neki több legyen. A másiknak meg nuku. Kaparták a fő-det. Kapartatok, hogy több legyen. A béresnek meg coki.” Apám erre nem válaszol. Áll egyik lábáról a másikra

„Van szakmám. Hadd dolgozzam.”„Mi van neked, te kopcihér”, mondja. Ettől ide-

ges lett a Pesta, mert neki nyolc osztálya sincs.„Na, menj, amerre a szemed lát. Ne állj ilyen

bambán. Semmi keresnivalód itt”, mondja. „Hogy értsük egymást, csak azért mondom.”

Anyám galambfi ókából akar levest csinálni a Kicsinek.

„Hozzatok két fi ókát”, mondja.A nővérem tartja a létrát, én meg felmászok

a dúc hoz. A kút mellett van a galambdúc, egy oszlop tetejére van felrakva. Szögesdróttal bete-kerte apám, hogy a macska ne tudjon felmászni. Olyan, mint egy kacsalábon forgó kastély, ami-lyen a mesében van. Hallottuk a fi ókák vértyogá-sát már. Néhány napja megnéztük, még pelyhesek voltak. A csőrük puha és sárga. Ketten vannak. Egy galambnak két tojása van. A galambtojás ki-sebb, mint a jércetojás, nem lehet megenni. Néha kidobják a tojást a fészekből. Nem tudni, miért. Azt a tyúkok eszik meg. Vagy a macska, ha idő-ben észreveszi. A dúc alatt szokott ólálkodni.

„Tartsad a létrát”, mondom a nővéremnek. Gebeszkednem kell, hogy ki tudjam venni

a kicsiket. Nem akarnak jönni. Jó kövérek már. Tollasok. Karmolnak, csípnek. De gyengék még. Próbálom óvatosan, de sietni kell. Inog a létra. Rossz, korhadt. Félek, hogy összetörik. Akkor majd kikapok, hogy tönkretettem. A nővérem szipog. Mérges vagyok rá. Most ne szipogjon itt nekem, hanem tartsa a létrát. Meg kell tenni, mert kell a leves a Kicsinek.

„Hátha attól erőre kap”, mondta anyám. Szép kövér mind a kettő. Az egyiket már ki-

húztam. Lenyújtom a nővéremnek.„Fogjad jól”, mondom. Kicibálom a másikat

is. Most már sietek. A nővérem csak fél kézzel fogja a létrát. A szárnyánál fogva kihúzom a má-sikat is. Siránkozik, az anyja idegesen a dúc tete-jére száll. Aztán tesz egy kört és visszatér. Nem félek, de azért tartok tőle.


260 261

Amikor kész vagyok, gyorsan lemászok a lét-ráról. Két kezembe szorítom a galamb forró tes-tét. A tyúkok is forróbbak, mint mi. Érzem, mi-lyen ijedten dobol a szíve.

„El ne engedd”, mondom a nővéremnek.A nálam lévő galambot a kosár alá teszem.

Óvatosan húzom ki a kezem.Megyünk a farakáshoz. A bárdot már oda-

készítettem a tönkőre. Apám mutatta, hogy kell csinálni. Elveszem a fi ókát a nővéremtől. Bal kezemmel összefogom a két lábát. A tönkőre fektetem úgy, hogy jobb kezemmel a fejét előre-húzom. Leszorítva tartom. Mutatom a nővérem-nek, hogy lássa, mit kell csinálnia.

„Most te fogd a fejét”, mondom. „Nem akarom”, nyafog.„Ne kényeskedj. A lányok mindig kényesked-

nek”, mondom. „Én fogom levágni a fejét. Csak fogd itt meg. És csukd be a szemed. Ez a férfi ak dolga,” ismétlem, amit apám mondott.

Először nem akartam lecsapni a galamb fe-jét. Apám azt mondta, már elég nagy vagyok. Ki fognak nevetni, ha ennyit se tudok. Ne tehetet-lenkedjek.

„Anyád nem meri. Ha nem leszek itthon, vala-kinek meg kell csinálni. Te leszel a férfi a háznál. Segítened kell anyádnak. Ez a férfi ak dolga.”

Sírok, de megkeményítem a szívem. „Ha megeszed a tyúkot, akkor meg is kell öl-

nöd”, mondja. „Gyorsan kell, hogy ne rettegjen.”A nővérem fogja a galamb nyakát, de elfor-

dítja a fejét. A galamb nyaka kifeszül. Ettől fel-borzolódnak a tollak a nyakán. Kilátszik a pihék közt a bőre. Szörcsög, mert a nővérem az orrlyu-kát fogta be.

„Határozottan kell vágni”, magyarázta apám. „Egyetlen csapás. Van, amelyik még fej nélkül is elszalad.”

Az erős gúnárok szaladnak ősszel, amikor le-vágjuk őket, körbe az udvaron. Hosszú nyakuk végén már nincs fej. A Cigány kutya vicsorog rájuk.

„Előtte mondj el egy imát. Isten megbocsát”, mondja apám.

Apám határozottan csap. Azóta én is. A bárd-dal levágom a galambfi óka fejét. Nagy szemére hártyaként simul rá a szemhéj. A tönkő mel-lé dobom. A nővérem nem bírja. Látom rajta, mindjárt hisztizni fog. Kikapom a kosár alól a másik fi ókát is.

„Fogjad a fejét. Mindjárt kész is vagyunk”, si-ettetem.

„Most én vagyok a sakter”, mondom neki. „Értek hozzá.”

„El fogod vágni az ujjam”, mondja.„Dehogy. Fogjad már”, mondom. Sietni kell.

A fej nélküli galambtest csapkod a szárnyaival. Spriccel a vér a nyakából. A nővérem toporzé-kol, de megfogja. Gyorsan csapok, kapkodva. Ez is megvan.

Anyám mondta, hogy a metsző a harmadik faluból jött csütörtökön. Anyám sajnálja az ál-


262 263

latokat. Mióta nincs itthon apám, én vagyok a férfi a házánál. Én vágom el a tyúk meg a kacsa nyakát. Ősszel a libáét is. Ki kell folyatni belő-lük a vért. Az a fontos, hogy ne szenvedjenek, és a vér ne maradjon bennük.

„A vért tilos megenni”, szokta mondani apám.„A parasztok megeszik, fúj”, mondogatja

anyám. És köp. „Disznóöléskor megisszák me-legen, mint a pálinkát. Virtuskodnak”, fi ntorog. A férfi ak virtusból isznak, verekednek, szkande-reznek a korcsmában.

A galambfi ókák fejét gyorsan kell lecsapni.„Nem szenvednek, értsd meg. Minél gyor-

sabban csináljuk, annál kevesebbet szenvednek. Gondolj a Kicsire meg ésnyánkra”, mondom, hogy megnyugodjon.

A két fej nélküli galambtest egymás mellett hever. A fejeket itt hagyjuk. A macska meg fog-ja találni. A fi ókákat lábuknál fogva felemelem, hogy kicsöpögjön a vérük.

„Gyere. Segíts megpucolni. Anyánk már fel-forralta a vizet. Vigyázni kell, mert gyenge a bő-rük”, mondom.

Egyszer volt egy boldog napunk. Emlékszem rá, a szilvát szüreteltük éppen.

Egy angyal járt a faluban. Mindenki a szilva-szedésre készült. A hatalmas fák ágai hasadozni kezdtek a súlytól. A pajták hátoldalához támasz-tott ágasok előkerültek újra, ahogy a múlt évben

is. Nagyapám hosszú fontolgatás után feltámasz-totta a görnyedő ágakat velük. Ezekben a napok-ban érkezhetett meg az angyal, amikor a hamvas szilvák kék héja alatt a hús megfeszült. A kora őszi reggeleken harmatcsepp futott le rajta. Aki megérinti ezt a sápad, áttetsző réteget, ujjával nyomot hagy rajta.

Ahogy érnek a szilvaszemek, lassan puhul a húsuk. Illatozni kezdenek a ringlók, a berzen-cei szilvák húsa mézesedik, a nemtudomszilvák tanácstalanul pillantanak ki a levelek közül, és a mézédes fosószilvák, amelyekből a legfi no-mabb pálinkát lehet főzni. Az angyal maga is kék volt. Valami halványkéken derengett a bőre alól. Mintha mindig vacogna. És ez a didergés okoz-ná különös színét. Arca is kékes árnyalatot öltött, a bőrön pedig apró száraz bőrfelületek tűntek elő. A haja hosszú volt és tincsekben omlott le. A füle mellett egy magányos fürt csigába tekeredett.

Nem tudhattunk róla semmi bizonyosat azon kívül, hogy valahonnan kelet felől jött. Nem egyedül érkezett, hiszen még tíz év körül lehe-tett, mint mi magunk is. Az osztálytermünkben úgy bukkant fel, hogy észre se vettük. Akkor ez nem volt meglepő, hiszen a szokásos szeptember elsejei tanévkezdés felfordulásában sokáig nem vettük észre. Úgy tűnt el, ahogy érkezett. A he-lyén hűvös árnyék maradt még sokáig. Ismerős-nek látszott, de nem tudtam, miért tűnik isme-rősnek. Csak később jöttem rá, hogy az öcsémre emlékeztetett. Olyan volt az arca, mint amikor


264 265

a Kicsi aludt. Amikor az öcsém arcán viszontlát-tam ezt a kékséget, akkor értettem meg.

Az öcsém betegsége nem sokáig tartott. Még nem tudott beszélni se.

Ahogy jött, úgy tűnt el közülünk. Szinte ész-revétlen. Azt hittük, ő lesz a mi Messiásunk. Mindig csak róla beszéltünk, vagy hozzá, mert ő még nem tudott beszélni. És mivel nem beszélt, mintha utólag sem kellett volna beszélni róla. Hallgattunk is róla, leginkább anyám hallgatott. De előbb tépte a haját. Lecibálta a fejéről a ken-dőt. Összehasogatta a ruháját. Apámat vádolta. Meg a falut.

„Ti öltétek meg! Gyilkosok! Ti vagytok a gyil-kosok”, kiabálta.

Apámat az árvíz után elkergették. Szerencsére nem kellett ott lennie, amikor anyám megbolon-dult. Így beszélték a faluban, hogy megbolondult.

Amikor a Kicsi elment, csak egy nevet vitt ma-gával. A saját nevét.

Minden nagyon gyorsan történt. Sírtunk a nő-véremmel, de semmit sem értettünk. Az én ki-nőtt ünneplőmet kapta. A kicsi zakócskát, ame-lyet Dolha készített. Meg a kis pantallómat, amely még nagy volt neki. Fel kellett hajtani az alját. A vékonyka lábszárára a fehér térdzoknimat húz-ták. És a fekete-fehér lakcipőm volt a lábán.

Hasonlítottunk egymásra, mint két tojás.

Olyan volt, mintha én feküdnék ott a fekete dra-périával leterített asztalon.

Anyám az öklét harapta. Apám hallgatott. Csak mi szipogtunk zavartan, amikor a kony-

haasztalon felravatalozták. Tizenhárom hónapig volt velünk. A tizenhármat nem lehet osztani.

Akkor kezdett foglalkoztatni, hogy mi az élet, amikor megtanultam kézzel elkapni a legyeket. Az élet fekete-fehér. Vagy színtelen és ezért lát-hatatlan. Figyelem a levegőt, amelyről azt mond-ják, hogy mindenütt ott van. Ezt állította apám az Atyaúristenről, hogy mindenütt jelen van. Hogy olyan, mint a levegő.

Apám azt mondja, hogy a levegőnek van súlya. Ezt nem akarom elhinni. Figyelem, hogy észreve-gyem, de nem látom a levegőt. Sem Istent. Nem bukkan fel sehol, csak az ősszel egyre lassúbb le-gyek zümmögnek mindenütt. Az ablak üvegén mászkálnak. A legyekkel kísérletezem tovább, hogy milyen az élet. Van időm gyakorolni, mert mást nem lehet az iskolában csinálni. Csendben kell lenni. Anyám nem beszél mostanában.

Amikor ősszel el kellett mennem az iskolába, anyám nem kísért el. Nagyon féltem, és soká-ig nem beszéltem ott senkivel. Csak a legyeket kaptam el és beraktam a zsebembe, de előbb ki-


266 267

téptem a szárnyukat. Ezt is csak titokban, mert féltem a tanító nénitől.

Mire iskolába mentem, már minden betűt is-mertem, de nem mindegyiket szerettem. Voltak betűk, amelyek zavartak, ezért azokat a szavakat, amelyekben ilyen betűk voltak, nem akartam ki-olvasni. Szerettem a kis k betűt és szerettem az olyan szavakat, amelyekben előfordul. De a nagy K betűtől félek. A zs betűtől is, mert az a zsidót jelenti. Megrettenek, ha zs betűt látok. Ilyenkor úgy teszek, mintha magamban olvasnék. Vagy mintha nem tudnék olvasni.

Közben várom, hogy megközelítsen egy légy. Október vége volt, amikor kinéztem az abla-

kon. Az ablak alatti karosláda a kuckóm. Innen jól láttam a kék eget. Mozdulatlanná dermed-tem. Közben kezemet a levegőben tartottam, hogy könnyen tudjam mozgatni. Nem volt sza-bad elárulnom magam. Figyeltem a legyeket, ahogy gyanútlanul közel jönnek. Kezdetben gya-nakodtak. Köröztek. De ha nem mozdultam, fel-bátorodtak. A kezem alatt sétáltak át, csak össze kellett csuknom a tenyerem. És én egyre ponto-sabban zártam be őket a markomba. Kicsi volt a markom, ezért könnyen kisiklottak. Picit meg kellett roppantanom a testüket, hogy játszani tudjak velük.

„Mit csinálsz?”, kérdi a nővérem.„Semmit. Olvasok”, válaszolom.„Akkor miért kapkodsz?”„Nem kapkodok.”

„Az olvasáshoz nyugalom kell. Inkább fi gyel-jél”, mondja.

„Épp azt teszem”, válaszolok.„És mire fi gyelsz?”„Ezekre a fekete foltokra. A betűkre”, mon-

dom. És gyorsan összecsapom az olvasóköny-vet. Benne marad a légy lenyomata, amely addig a betűk közt sétált.

Megyünk a gorondon. Számolom az út menti fákat. Máli inkább erre szeret menni. Erre keve-sebben járnak. Most náluk lakunk, fenn az Ófa-luban. Az ősiben, ahogy mondani szokták. Az első tisztaszobában. Nagyapáméknak két tisz-taszobájuk van, mert jómódúak. Négyablakos háza csak a tehetős családoknak volt. Gazdagpa-rasztoknak tartották magukat. A téeszesítés óta csak a ház maradt. Ez még mutatja, hogy régen jól ment nekik.

Nagyapámék sok veszekedés után megenged-ték, hogy felköltözzünk hozzájuk. Még egy fél évig nincs fedél a fejünk felett. Addig itt kell meghúz-ni magunkat. Az Újsorosi házat eladták apámék. A másik még nincs kész. Már két hónapja anyám is az építkezésen dolgozik. Őszre majd elkészül egy szoba, amelyben kihúzzuk a telet.

Máli folyton összevész valakivel: anyámmal, a nővéremmel vagy velem. A faluban is mindig van haragosa. Ezért nem megyünk fenn az ut-cán, hanem a kertek alatt, valamelyik gorondon.


268 269

Aztán a falut elhagyva megyünk tovább a me-zőn, az erdőn, a gáton, a Túr töltésén. Az Öreg Túr mellett vagy a Túrcsatorna töltésén.

Máli olyan, akár egy manó. Majdnem törpe. Alig nagyobb nálam. Állítólag Alecska nénénkre ütött, aki törpe volt. Máli csak alacsony. Egész évben mezítláb jár. Mi úgy mondjuk, hogy mesz-téláb. A lába is kicsi, nem nagyobb az enyémnél. Egy vászonpapucsa van, de csak akkor húzza fel, ha muszáj. A cipő orrát kivágja, hogy a bütyke kényelmesen elférjen. Azt mondják, hat ujjal született, de elszorították neki. A lábán is hat ujja volt.

„A Bobonkák között nem ritka”, nagyapám azt mondja.

A nagyapámék portáján a kapu mellett meggy-fák vannak. Öt meggyfa. Meg még két fosó-szilva. A tyúkok itt vannak. Ha lepottyan egy, rárohannak. Hirtelen nagy csődület támad. Felverik a port. A leggyorsabb se tudja lenyelni, mert nincs ideje. A csőrébe kapja, és lohol vele. Nyugodt helyet keres, ahol meg tudná enni. De a többi a nyomában. Rohangálnak az udvaron. Egyszer ezt is abbahagyják.

A koranyári forróságban a tyúkok pihegnek. Sütkéreznek a napon. Csend van. A gerlék hang-ja az egyetlen zaj. A hőség miatt a tyúkok gödrö-ket ásnak, abba fekszenek. A szárnyukat maguk mellett kiterjesztik, hogy testük minél nagyobb

részen érintkezzen a földdel. Így hűtik magukat. Akár a kutyák, azok is gödröt ásnak ilyenkor.

„Hun vagytok?”, kiált nagyapám, aki a ve-randán aludt ebéd után. A dikón. A botját a ve-randa korlátjához támasztja. Befordul és máris alszik. Néha krákog, köhög. A terasz betonjá-ra köp. A bagó miatt van. Magának termesz-ti a dohányt. A kertben vetett egy sort. Ősszel leszedi a leveleket, felfűzi zsinegre és a hászi-ján kiszárítja. Egyenként simítja ki a leveleket. Csomagolópapírba teszi és a szekrényben tart-ja. A vágott dohányt zacskóban hordja. Amikor kiürül, szertartásosan nekiül újat készíteni. Ezt szombaton szokta. Közben hallgatja a rádiót. Jó ebédhez szól a nóta. A nótákat szereti. A negy-venes években vásárolt világvevőn recseg a ci-gányzene. Előhozza a dohányvágó deszkát meg a dohányvágó kést. Ezeket másra nem szabad használni. A levelek nagy ereit kiszedi. Néhány levelet összefog, hengeresbe sodorja és akkurá-tusan vékonyra vágja. Majd keresztbe is. Ha talál még vastagabb eret, azt kidobja. Abból lesz a fi -náncláb. Máli közben veszekszik vele.

„Az a büdös bagó. Csak azon jár az esze”, ri-kácsol.

„Hagyjad má”, morog nagyapám.Máli szotyizik. Valahogy beilleszti a magot és

elroppantja. Nem tudom, hogy csinálja két fog-gal. Köpködi a szotyihéjat. És folyamatosan be-szél. A kicsordult nyálat szürcsölve szívja be.

Néha részeg, sokszor csak kapatos. A faluban


270 271

sokan már reggel kapatosak. Érezni rajtuk a pá-linkaszagot. Jókedvűek, hangoskodnak, be van-nak csípve. Amikor Máli kapatos, nagyon szeret bennünket. Engem is összecsókol. Nem szere-tem, mert büdös a szája. Zavar, hogy az arcomra csorog a nyála.

A pulyákat úgy csókolják, hogy egymás után sok kicsi csókot adnak nekik. A rokonok szájra adják a csókot. Zárt szájjal. Háromszor csókol-juk meg egymást. A gyerekeket az öregedő asz-szonyok szeretik csókolgatni. Főként a kisfi úkat.

„Jaj de szép ez a pulya! Na, gyere lelkem, hadd adjak egy csókot”, mondják, és magukhoz húznak. Letörölöm a tapadós nyálat. A kabátuj-jammal csiszatolom a bőröm. Nyáron még ne-hezebb. A kezükkel a fenekemet fogdossák, be-lemarnak. A nagynéném is így szokta. Nem sze-retek odamenni. Nem akarok, de anyám odatol, mert akkor megsértődne Magdus nénéd, szokta mondani.

Nincs gyerekük, mindketten egykék. Nagy-gazdák voltak a szülők. Nagy portán nagy ház-ban laknak ketten. A nagynéném egész nap ül a lugasban, a szőlő alatt. Nem dolgozik. A fér-je is öreg. Már lenyugdíjazták. Magdus néném nagyon kövér. Egy hokedlin ül. A hokedli kicsi, a feneke körben lecsüng. Nem áll fel, csak magá-hoz húz, összecsókol, a fenekem fogdossa, maga felé húz. A másikkal megfogja a pöcörőmet.

„Micsoda kis pucája van már”, mondja anyámnak és vihog. Látom, hogy kipirul. Nevet-

gélnek, én igyekszem kicsúszni a kezéből. Ha-ragszom anyámra, mert vele nevet. Még mielőtt elengedne, jól belecsíp a fenekembe. Csak lassan enged el, a karmai belemélyedtek a bőrömbe. Alig várom, hogy induljunk haza. Duzzogok, haragszom.

„Ide ne jöjjünk többet”, mondom már az ut-cán.

„Megsértődik, meg kell néha látogatni”, mondja anyám. „Tudod, hogy van.”

„De undorító”, válaszolom.„Öregasszony”, válaszol anyám. „Kibírod.” Magdus néném nyáron kinn ül a ház előtt

a lócán. A nagyapámékkal átellenben laknak. Ilyenkor csak átkiabálunk neki. Anyám súgását hallom.

„Köszönjél!”, bökdös.A köszönésből nem lehet engedni. Magdus

nénémnek messziről kell kiabálni és integetni. „Még mindig nagyon tartják magukat”, mond-

ja anyám. „Na, köszönjél má”, sziszegi a foga közt.

„Nem akarok”, mondom makacsul, leszegett fejjel, én is a fogam közt sziszegve.

„Köszönni kell, úgy illik”, válaszolja szigorú-an. A nővérem hangosan, éneklő hangon átkö-szön, és már szalad is be a nagyapámékhoz.

„Csókolom”, mondja. Valamit mormolok, hogy békén hagyjanak.

„Ezt nem lehetett hallani. Ne a seggednek be-szélj!”, egzecíroztat anyám.


272 273

Néha kitör anyámból a szeretet, ilyenkor ösz-sze szokott csókolni bennünket. Ilyenkor meg-markolja a fenekem is, ahogy Magdus szokta.

„De jó kis feneked van”, mondja. A pöcörő-met is megsimogatja. Egy idő után már elhúzom a fenekem. Nem akarom, hogy megfogja.

„No nézd má, a kis pucás”, mondja, amikor észreveszi, hogy elhúzódom. „Már nagyfi ú”, mondja.

Az első szobában ülünk. Magduséknak nagy házuk van. Sok melléképülettel. Nagy kulákház, nagy kuláktelek. Minden este tévét szoktak néz-ni, mondják. Nekünk nincs tévénk. Csak a kul-túrházban van. Mi is oda járunk néha. Nem kell fi zetni és van fűtés. Egyik este bekéredzkedtünk hozzájuk, valamit anyám szeretett volna meg-nézni. Köszönés után a kezét megint a lábam közé csúsztatta, de most nem fogdos sokáig. Ott volt az ura is, Károly bátyám. Nagyon gazdagok, a vitrines szekrény tele van nippekkel. A tükrös szekrényen is. Nem szabad semmihez se nyúlni.

A tévé a barna intarziás asztalon van. A tete-je csipkekendővel van letakarva. Nekik már van saját készülékük. A kultúrházban nem lehet ér-teni semmit, mert folyton beszélnek. Az öregek nagyot hallanak, mindenre rákérdeznek.

„Ez most kicsoda?”, kérdezik minden újabb szereplőnél.

A fi atalabbak kiabálnak, hogy így nem lehet

érteni semmit. Mindig nagy veszekedés a vége. Inkább nem megyünk oda. Azért jöttünk most Magdusékhoz.

Mindenki elhelyezkedik, Magdus néném a ka-rosszékbe, mi gyerekek a sámlin, anyám is kap egy kényelmetlen széket. Károly bátyám szertar-tásosan bedugja a konnektorba a vezetéket. Fur-csa sercegő hangot hallani. Károly bátyám hátul nézi, a doboz résein, hogy mi történik.

„Kigyulladtak a lámpák”, közvetíti, amit lát.„Na jó van má, üljé le te is, majd bemelegszik az

nélküled is”, inti le Magdus. Károly bátyám leül. „Nem kapcsolja be, Károly bátyám?”, kérdezi

anyám.„Nem nyomogatjuk a gombot, mer elromlik”,

mondja. „Elég, ha kihúzzuk meg bedugjuk. Azt mondták a bótba. Meg ez így jobb is, mert vi-harkor nem csap bele villám. Olyankor mindent ki kell húzni, mert az elektromosság bevonzza a villámot. A rádiót se hagyd sose bedugva”, mondja.

„Én is mindig azt mondom neki. Elég, ha be-dugja, meg kihúzza. Csak legyen valami”, mond-ja Magdus néném anyámnak.

Anyám elpirul. Zavartan igazítgatja a szok-nyáját. Magdus mélyről jövő hangon felnyerít, anyám szemérmesen nevetgél. Elpirul, lopva ránk néz. Károly bátyám is elneveti magát, hogy a zavarát leplezze.

„Vénasszony és még mindig ilyeneken vicce-lődik”, mondja.


274 275

„Nem kell sokáig bent tartani, csak dugja be”, mondja még mindig mélyről jövő vihogással Magdus néném.

„Ne beszélj ilyet a pulya előtt”, mondja Károly bátyám.

A tévé képernyőjén szikrák futnak át, majd hosszúkásan ferde csíkok. Megjelenik, de fut a kép. Lassan megáll a kép. Előbb elmosódottan, majd ahogy apró pattanásokat hallatva felmeleg-szik a tévé.

„Bemelegszik a képcső”, magyarázza Károly bátyám.

Megjelenik a tévében a bemondó, ismerteti az esti műsort.

A képernyőre sebtapasszal lila papír van erő-sítve, lila csomagolópapír, amibe az iskolai füze-teket csomagolja a nővérem, aki már iskolás.

Károly bátyám a vetett ágyra ült, neki már csak ott maradt hely, a magasra tornyozott duny-háknak dőlt. Oda vendég nem ülhetne. Magdus néném így is rászólt, hogy azért ne tehénkedjen nagyon el.

„Vigyázz a vetett ágyra! Nem könnyű azt úgy megcsinálni, hogy felfelé álljon a dunna csücske”, mondja és csiklandósan nevet. „De magyarázha-tom én azt néked, hogy kell annak felfele állni…”

Vasárnapra húsleves dukál. Sokszor mégsincs. Mert nincs. Akkor pergelt levest csinálunk. Anyám szégyelli, hogy nincs húsleves. Apám is

szégyelli, hogy nincs hús a fazékban. Csak én örülök, mert utálom a csirkehúst. Undorodom a bőrétől.

Tavasszal még kicsik a csirkék. A kacsákat, a libákat már megettük. A disznóból csak egy füstölt comb lóg a spájzban, néhány szál kolbász, kevés szalonna. A sódor kell a húsvéti pászkába, meg a kolbász is, azokat nem lehet megenni. To-jás is alig van. Néhány kopott tyúk kárál az ud-varon. Ilyenkor tavasszal azok is elbújnak tojni. Folyton keresgélni kell.

Csend van. Hallgatnak, esznek. Mi is hallga-tunk a nővéremmel. Csendben kanalazzuk a le-vest. A pergelt levest jobban szeretem. A tojás-levest is, meg a keménymagos levest. Krumpli még van. Mi kolompérnak mondjuk. Az udvaron vermeltük el ősszel. A hidegben jó volt. De már romlani kezdett. Amíg el nem fogy, mindennap krumpli lesz.

Hétköznap rendben van. De vasárnap húsle-vest kellene tenni az asztalra. Még ha böjtölünk, akkor is. Mi úgy mondjuk, hogy bűtölünk. Szer-da és péntek böjtnap. Mi mindennap böjtölünk mostanában. Anyám sóhajtozik. Apám csend-ben van. Kanalazzuk a híg levest. Most minden-ki örül, mert apám ezen a vasárnapon itthon van. Mindennap kinn van az átemelőnél, mert nincs váltótársa. A faluból senki sem vállalta ezt a munkát, de apámnak nem volt más lehetősé-ge. Most jó, hogy itt van. Boldogok lennénk, ha a Kicsi nem lenne beteg.


276 277

A második fogás a fánk. Lekváros fánk. Vagy lapótyát süt anyám, néha csörögét.

Apám iszik egy kupica pálinkát. Közben megy a Déli krónika a kis piros rádióban. Apám ciga-rettára gyújt. Maga sodorja újságpapírból. A do-hányt nagyapám termeli a kertben.

Apám az asztalon könyököl. Anyám a kisasztalon elmosogat a nagy vájd-

lingban. Apám a rádióval együtt énekel: Édes-anyám, te jó asszony. Cigarettázik és halkan éne-kel. Anyám háttal áll. Nem beszélnek.

„Nem megyek iskolába”, kiabálok ki az ágy alól. „Megmondtam, hogy nem megyek.” Bebúj-tam az ágy alá, egész be a sarokba. Nem akarok iskolába menni.

„Gyere ki”, mondja anyám és nevet. Vele nevet apám is.

„Nem megyek ki! Én nem fogok iskolába menni, tudják meg!”, mondom.

„Ne hülyéskedj”, nevet a nővérem, aki már iskolás. Mindig sír, amikor hazajön. Mert meg-verték. Körmöst kapott. Sarokba állították. Vagy anyám veri meg, mert egyest hozott.

„Majd mész akkor a tehén farára”, mondják. „Mehetsz tarlót kaparni. Hordhatod a ganét.”

„Most is azt hordom”, feleselek.„Miért nem akarsz?”, kérdi anyám.„Mert nem tudok se írni, se olvasni”, válaszo-

lom.

„De hát mások sem tudnak. Azért kell iskolá-ba menni”, mondja apám.

„De engem ott ki fognak nevetni, mert sem-mit se tudok”, mondom.

Anyámék nevetnek.

A tanító néni undorodik tőlünk. A fi úk ko-szosak, büdösek és vadak. A lányok is elhanya-goltak.

Olvasni tanulunk. Már az l betűnél tartunk. Az olvasókönyvben egy szép lovat rajzoltak. A nézzük a könyvet és hallgatjuk a tanító nénit.

„Mi ez?”, kérdi és az olvasókönyv képére mu-tat.

Az illatos könyvben barnára színezték a lovat. Nézzük a képet.

Ha kinézünk az ablakon, bármikor látunk lovat, de az nem így néz ki. Akinek az apja ál-latgondozó, az szokott lóra ülni. Az öreg trágya-hordó lovaknak fel lehet ülni a hátára.

Ha trágyázni vagy szántani kell, az emberek kérnek a téesztől fogatot. Télen fát hordanak az erdőről. Nyaranta szénát a csűrbe. Vagy szemes-takarmányt visznek a darálóba. Búzát a keverő-be, hogy megőröljék.

„Mi van a képen?”, kérdi a tanító néni.Mindenki egyszerre kiáltja a választ. „Nem”, mondta a tanító néni. És újra felteszi

a kérdést. Másodszorra már elbizonytalanodunk. Harmadszorra senki se válaszol.


278 279

„Mi van a képen?”, ismétli meg türelmetlenül a tanító néni a kérdést.

Gyanakszunk. Mindenki tudja, mi van a ké-pen, de mégse jó a válasz.

„Mi ez?”, kérdi újra a tanító néni.A hatalmas fekete konty alatt a merev arc

megrándul. A rikítópiros száj környéke. A pú-deres arc és a mindig ugyanolyan kiskosztüm. A toronymagas konty hálóval van összefogva.

A tanító néni úrinő. Fintorog a parasztoktól. Nem ér hozzánk. Aki rossz, annak vonalzóval körmöst ad. De nem lép közel, inkább előre-hajol.

„Vendéghaj az, nem igazi”, mondja anyám a kontyra.

Talán fertőzéstől fél. Gyűlöl itt lakni. Minden-kit gyűlöl.

„Királyné vagyok”, mondja bemutatkozáskor. A férje Király tanár úr, az igazgatóhelyettes.

Királyné kezdi elveszíteni a türelmét.„Mi ez?”, kérdezi újra. Most már mérges.„Hát lú”, mondja valaki.„Micsoda?”„Hát lú”, ismétli meg.„Lú! Lú!”, kiáltjuk egyszerre.„Ló”, mondja tanító néni. „Csend legyen!”, és

a vonalzóval az asztalra csap.Ettől csend lesz. A harmadikosok a szélső

padsorban sutyorognak.„Nektek nem osztottam lapot!”, szól rá a har-

madikosokra a tanító néni.

„Mondjátok azt, hogy ló!”, rikácsol Királyné. „Ne úgy beszéljetek, mint a parasztok!”

„Tessék szépen mondani utánam, hogy ló”, hangsúlyoz és rikítóra rúzsozott szájával szabá-lyos kört formál, így mondja, hogy ló.

Megértjük, hogy miért nem volt jó a válasz. De mi nem mondjuk így. Megpróbáljuk utánoz-ni. Lassan, elnyújtva ismétletjük. Királyné felírja a táblára.

„És mit csinál a ló?”, kérdi.„Fingik”, kiabálja Ottó.„Ki volt az?”, pördül meg maga körül, hogy

lássa, honnan jött a hang. „Te voltál?”, kérdezi Bálinttól, aki sunyin lapít.„Ü vót”, mondja Bálint, „nem én.”„Süljön ki a szemed. Ne hazudjál”, mondja

Ottó.„Így görbüljek meg, tanító néni, ha én vótam.

Apám-anyám haljon meg, ha nem mondok iga-zat”, bizonygatja.

Királyné megmerevedik. Remeg a szája. Már a harmadikosok is röhögnek. Az osztott tante-rem ablak felőli oldalában mi vagyunk, a fal mel-lett meg a harmadikosok ülnek. Két padsor van a teremben. A padló olajos. A takarító néni gáz-olajjal minden reggel felönti. Ettől fényes fekete lesz és csúszós. Nem szabad elesni rajta. Ha vala-ki kitartja a lábát, akkor nagyot lehet taknyolni. Aki elesik, azt kiröhögik. Otthon meg kikap.

„Még egyszer kérdezem, mit csinál a ló?”, szi-szegi Királyné.


280 281

„Fingik”, mondja valaki.„Rotyog, berottyant.”„Öreg papó, rotyogtató.”„Szarik.”„Fosik.”Elszabadult a pokol. A harmadikosok is beszállnak. Nem tudják

abbahagyni. Királyné kapkodja a fejét. Elfehére-dik a szája. A kontyán látszik, hogy remeg a feje. Kirohan.

„Parasztok!”, ordítja vissza. „Suttyó parasztok!” Bevágja maga után az ajtót.

Bálintnak két zöld csík van az orra alatt. Az odaszáradt takony. A szélei sárgás-barnák. Kö-zépen nedves és élénkzöld. Több napos lehet már. Néha az öklével beletöröl. Nem törli le, csak végigsodor rajta. Zsebkendőt senki se használ.

Aki taknyos, szívja az orrát. Aki taknyos, az köpköd. Aki nem taknyos, az is köpköd. A fér-fi ak mindig köpködnek. A cigi miatt. Az öregek nagyokat sercintenek a szájuk szegletéből. A ba-gó miatt. Hatalmas slájmot. Bálint mindig szi-pog. Most is. Megverte a bátyja.

„Mér vert meg?”, kérdezzük tőle. „Mer mindig szipogok”, mondja és szipog.„Akkor hagyd abba”, mondjuk neki.„De megvert a bátyám”, szipogja, és legörbül

a szája.

„Úgy áll a szád, mint a tyúk seggi”, mondják neki.

„Mert bántott”, válaszolja.„Hát épp ezért. Hagyd már abba, mert mi is

megverünk”, mondjuk neki.„Aggyá már neki egy nyaklevest”, biztatják

a többiek.„Ne!! Páj pilem”, mondja, és két kézzel védi

a fülét. Retteg a várható ütés miatt. Erősen szo-rítja, védi a fülét. Ezért nem hall semmit. A comb-jait is összeszorítja. An nyira fél, hogy nevetséges. Játszanak vele, mint macska az egérrel.

Az iskolakezdés előtt a tanítónő jár nálunk. Családlátogatásra jön. Egy űrlapot tölt ki. Min-den hivatalos papírtól fél anyám. Nem tudja, mit kell mondani.

Nem akarok iskolába menni. Bebújok az ágy alá. Valahogy kiszednek. A nővérem már isko-lás, nekem is hamarosan mennem kell.

„Szobatiszta a gyerek?”, kérdezi anyámtól. Anyám zavarban van. A haját most összefog-

ta. Nem válaszol egyből. Felvette az ünneplő ru-háját és kitakarított, hogy nézzünk ki valahogy. De nem tudja, mit kell válaszolni erre a kérdés-re. Mert nem érti.

Anyám nyolc osztályt végzett. De felső tago-zatra már nem járt be. A kisebb testvéreit nevel-te otthon. Ő volt a legidősebb lány a nyolc gye-rek közt.


282 283

A tanítónő nem ismeri a falubelieket. Ide he-lyezték. Elvágyik innen. Nem beszél a parasztok-kal. A gyerekeit eltiltja a falubeliektől. Körülnéz a szobában. Tisztaság van. A két gyertyatartót alaposan megnézi a szekrény tetején.

„Úgy értem, hogy nem vizel vagy nem kakál be már a gyerek?”, teszi fel újra a kérdés.

„Értem már”, könnyebbül meg anyám. „Nem, már nem.”

És elpirul, mert néha még bepisilek. Zavartan néz rám. Elkapom a tekintetét. Szorongok, hogy most meg fognak szégyeníteni. Az elkapott te-kintetéből és a pirulásából látom, hogy anyám zavarban van, mert hazudnia kellett. Nehezen hazudik.

Pedig néha bepisilek. Mert félek. Éjszaka ér-zem, hogy vizes alattam a lepedő. Sokáig nem tudok visszaaludni. Nem merek szólni anyám-nak. Segíteni már úgysem tud a dolgon. Reggel majd leszid, ahogy szokta.

„Már megint eláztattad a surgyét. Most megint cserélhetjük a szalmát”, mondja.

Mérges. Vagy csak úgy tesz. Nem mindig tu-dom eldönteni.

„Szépek a gyertyatartók”, mondja a tanítónő.„Ha elmegy az áram, muszáj”, válaszol anyám.Gyakran van áramkimaradás. Mindenki oda-

készíti éjszakára a gyufát meg a gyertyát, hogy kéznél legyen. Ne kelljen keresgélni.

„Itt laknak?”, kérdezi.„Igen”, válaszol anyám.

„Mindannyian?” „Persze. Hol laknánk?”, mondja anyám.„Ebben az égre nyílóban?”„Hát ez van.” „Hogy férnek el?”„Jól”, válaszol anyám. Anyámék tízen laktak

egyszobakonyhában. Egy szobát épp elég fűteni, mert szűken van a tüzelő.

A tanítónő felír valamit a papírra. Anyám ag-gódik.

„Szo-ba-tisz-ta”, szótagolja a tanítónő, amikor leírja.

Apámmal feljöttünk nagyapámékhoz. Anyám van otthon a kicsivel. Málinak segítünk. Mindig jövünk, ha valamilyen munka van. Elvárják. De itt jobb is, mert nagyobb a porta. Jobban lehet bújócskázni. A nagy csűrben úgy el tudok bújni, hogy a nővérem nem talál meg. Be se mer jönni. Ha huhogok, kiszalad. A csűrben laknak a sün-disznók. Mindenki szeretné, hogy legyen a por-táján sündisznó, mert összeszedi a férgeket. Éj-szaka pöfögve járkál. A veteményesben megeszi a rovarokat meg a hernyókat.

A csűrben láttunk már patkányt is. Máli nem állhatja a kutyát, se a macskát. Elvadítja a háztól mindet. A szomszédét megmérgezi, ha átjön. A macskáknak nem ad enni, sajnálja tőlük a te-jet. Apámmal mindig veszekednek. Biztos azért, mert testvérek. Én is veszekszem a nővéremmel.


284 285

Kukoricát fejtettünk néhány zsákkal. Apámék fejtették, én meg daráltam, hogy legyen kása. A kamorába hordtam szakajtónként, a nagy hombárba, amelyben régen a búzát tárolták. Amikor végzünk, kapunk enni. Aztán indulunk haza.

Mózsi mindig fi gyel az ablakból. Szemben lakik Erzsike nénivel. Erzsike régen szolgáló volt egy másik zsidó családnál. Azok elmentek a Szentföldre. Így került ide Erzsike néni. Ha apám itt van, akkor Mózsi mindig kijön a ház elé. Leül a lócára. Figyel bennünket.

Amikor kilépünk a kapun, már ott vár. Min-dig átjön az utcán. A háború előtt még nagyapá-mék is a túloldalon laktak. Amikor indulunk haza, Mózsi átjön és köszön apámnak. Hosszan tartja a kezét. Nekünk barackot nyom a fejünkre. A nővérem arcát begörbített mutató- és középső ujjával megcsípi. A bőrt a két ujj közé csippenti. Nem tudom, a felnőttek miért csinálják ezt. Mo-solyognak miközben fájdalmat okoznak. Nekem is szokták. Főként az öregasszonyok.

„Milyen fi nom a bőre ennek a pulyának. Egyem a húsod”, mondják. Némelyik olyan erő-sen szorítja, hogy piros folt marad a helyén.

„Ezek meg is ennének”, súgja a nővérem. Tény-leg olyanok, mint a mesében a vasorrú bába.

Apám zavarban van, ha Mózsival beszél. Ke-rülni szokta. De Mózsi kilesi, mikor vagyunk a nagyapámnál és megvárja. Megkérdi, hogy

van, mi van a gyerekekkel meg az as szonnyal. Az asszony az anyámat jelenti.

Apám röviden és kelletlenül válaszol. Érezte-ti, hogy nem szívesenen beszél. De mégsem siet. Ezt mindig eljátsszák. Apám úgy tesz, mint aki siet. Mózsi meg, mint aki tartóztatja.

„Sietni kell”, mondja apám. Valamiért mindig sietni kell. De mégse mozdul.

Mózsi hatalmas teste elállja a járdát. Mindig úgy helyezkedik, hogy útban legyen. A Rámpa felőli oldalra áll, amerre mennünk kell. Hogy apám ne tudjon gyorsan elbúcsúzni. Apám volt az öreg Mózsiéknál a sábeszgoj. Jóban vannak.

Félek Mózsitól, mert nagyon kövér. Hatalmas tokája reng, amikor beszél. A pocakja kinyomja az ingjét. Óriási nadrág van rajta, amelyet a hó-zentrág tart. Gombos hózentrágja van. Dolha varr rá nadrágot. A boltban nem árulnak ilyet. Dolha is Erdélyből menekült, akárcsak az öreg Mózsi. Ezért összetartanak. Dolha az egyetlen úri szabó a környéken. Azt mondják rá, hogy ő is zsidó. És összekacsintanak.

Csúfolnak az utcán. Elképzelem, hogy mit gon-dolhatott Goga. Ha elfordulok, megdobálnak. Megszámolom a sárgolyókat. Üregesre csinál-ják. Lukat készítenek a közepébe, aztán befedik sárral. Előtte beleköpnek. Abban versenyeznek, kié szól nagyobbat. Mielőtt földhöz vágnák, azt


286 287

kiáltják, hogy „Akkorát szóljon, mint a Mózsi töke!” És teljes erőből földhöz vágják. Ilyennel dobálnak.

Disznószart kennek a kapufélfánkra. „Pajeszos zsidó”, csúfolódnak. Éjszaka meg-

zörgetik az ablakunkat. Aztán bekiabálnak és vihognak.

„Féltek ugye? Féljetek csak!”, mondják. Anyám reszket. Nagyapám előveszi a baltát az ágy alól.

„Maga megőrült? Dugja el rögtön”, sziszegi nagyanyám. „Ha meglátják, mindőnket agyon-vernek …”

„Ne sipákoljon”, válaszolja nagyapám. „Hagy-jam inkább szó nélkül?”

„Elment magának a józan esze? Meg ne lás-sam még egyszer…”, suttog nagyanyám.

Aztán egy éjjel fél téglával dobják be az abla-kunkat.

Nem tudok aludni. Azt képzelem, hogy paje-szom van, mint Gogának. Az apám munka-szolgálatos a fronton. Nézem a mennyezetet. A Rámpánál kanyarodó autók refl ektora bevi-lágít az ablakon. Figyelem, ahogy a fénycsóva végigpásztázza a mennyezetet. Ha Csaholc felé mennek, akkor jobbra kanyarodnak. Ha meg Berek felé, akkor balra. Először a tisztaszoba felé, másszor a kamra felé. Kiabálás hallatszik a Rám-páról. Néhány részeg gajdol ott még. A korcsma pedig már bezárt. De nem mennek haza.

Apám nincs velünk. Tegnap megint leköptek. Nem akarok iskolába menni. Félek.

Május van most is. Elképzelem azt a májust, amikor Mózsiékat vitték el. Ilyenkor a levegő tele van illatokkal. Gogára gondolok. A huszon-hét évvel korábbi májusra. Élete legszebb májusa ez. Még nem tudja, hogy az utolsó.

A falu hallgat ezen a szerdai reggelen. Május harmadika van. Ma nagy a csend. Ma

kell indulni.Elképzelem, hogy még nem tudja, mi fog

történni. Tizenegy éves. Nem tudja, hogy nem fog visszatérni. A tizenegyet nem lehet osztani. A húga hét. A hetet se.

Próbálok elaludni. Számolok száztól vissza-felé. Ez szokott segíteni. Aztán párosával. Majd páratlanul. Így nehezebb. Anyám már alszik. Vagy úgy tesz. Nem tudom.

Az öcsém ágyát kiraktuk. Nem beszélünk róla. Végre csend van. Lehetne aludni.

„Megyek, kifi zetem a zsidót”, mondja Ottó. Az arcán aggodalom. A többiek röhögnek. Indul ki az osztályteremből, de az ajtóban hangosat fi n-gik. Székely tanító bácsi utána dobja a kezében tartott könyvet. Ottó villámgyorsan becsapja az ajtót, kiszalad. Hallani a lépései visszhangját a folyosón. Meg kell kerülnie az épületet, mert a hátsó ajtó ilyenkor még nincs nyitva. A szü-netben nyitják csak ki. A budik az iskola mö-gött, az árokparton vannak. Azon túl már csak a mező. Az osztályból fi gyeljük, ahogy fonja az


288 289

inát. A budi felé iparkodik. Néha visszanéz az osztályterem ablakára. Mosolyog.

A tanár bácsi feladatot ad mindkét osztálynak, hogy elfoglalja őket, aztán kimegy. Másodikban férfi tanárt kaptunk. Mindig büntet. Vonalzóval üt. A cigányoknak nyaklevest kever le. Ha kell, pofont is. Mert köztük már felsősök is vannak. Mégsem szólnak vissza. Nem mernek. Nekünk a pajeszünket húzza. Van, aki kokit kap. Van, akit seggbe rúg. Bajuszt is szokott adni. A két bütyökujjával a felsőajkak feletti bőrt húzza szét. Ez nagyon tud fájni.

„Te meg mit bohóckosz?”, kérdezi. „Nem én voltam”, mondom.„Hát akkor tán én?”, vág vissza. „Ű vót”, mondom. Ottóra mutatok, aki köz-

ben visszajött. És nem fér a bőrében.„Ő volt. Így mondjuk szépen”, javít ki. „Egyéb-

ként meg befogod a szád.”Nem hagy megszólalni.„Nem érdekel! Nincs árulkodás!”, kiált rám.Elhallgatok. Félek, hogy körmöst kapok.„Kezet hátra! Derék egyenes! Nincs trafi ká-

lás!”, mondja. „És neked meg kuss!”, fordul felém.A vonalzója csattan a padon.

„Elkésett! Elkésett!”, skandálják az osztályte-remben a többiek.

„Jó napot kívánok! Erőt, egészséget kispajtá-sok!”, köszönök.

Hangosan és érthetően kell köszönni. De én annyira félek, hogy nem jön ki hang a torko-mon.

Elkéstem az iskolából. Amikor belépek, a töb-biek verik a padot.

„Elkésett!”„Mi legyen a büntetése?”, kérdi Székely tanár

bácsi az osztályt.„Körmös!”„Álljon a sarokban.”Nem szabad elkésni. Azt mindenki gyűlöli,

aki elkésik. A tanár a sarokba állítja. És meg is érdemli. Nem ülhetek le a helyemre. Az osztály ismételgeti ugyanazt.

„Elkésett! Elkésett! Meg kell büntetni.”„Mi legyen a büntetése?”, kérdi még egyszer

a tanár bácsi.„Mondja azt háromszor, hogy Szamár va-

gyok!”„Álljon feltartott kézzel tíz percig!”„Húsz percig!”, tromfolnak rá többen.Az egész osztály büntetése az, ha rosszak va-

gyunk, hogy feltartott kézzel kell állni vagy gug-golni.

„Állj a sarokba és csend legyen!”, csendesíti az osztályt a tanár bácsi.

Szégyellem magam. A hengerelt fal mintáit nézem. A zöld olajfestékkel felhúzott lábazatot


290 291

barna csík választja el a hengerelt faltól. Ott kez-dődik a minta. Világoskék fatörzsmintát henge-reltek rá. Követem a minta vonalait. Számolom benne az elágazásokat.

A Kicsi halála után minden jobb lett. Apánk két éve nem él velünk. De ez jó. Húsz kilométer-rel odébb lakik, és ritkán látjuk. Megfenyegették, hogy megölik, ha beteszi a lábát a faluba. Kez-detben csak éjszaka mer hazalopakodni. Berek felől a kert alatt jön. Hajnalra már el is megy. Persze nem ölték volna meg, csak mondták. De az jó volt, hogy többé nem jött haza részegen. Nem verekedett a nadrágszíjjal.

Az utolsó nyáron, amit a faluban töltöttünk, a szüleim eladták a Cigánysoron lévő házunkat. A nyarat a nagyapámék tisztaszobájában húz-tuk ki. Magunkra voltunk hagyva, mert anyám is az építkezésen dolgozott. Végre békén hagy-tak bennünket. Máli sose volt otthon. Mindig ment, mint Orbán lelke. Mindig az utcán vol-tunk, mint a lószar, mi is. Kiszöktünk a kerten át a mezőre. Jártuk a határt. Málinak nem fogad-tunk szót. A tévében háborús fi lmeket néztünk. Fából csináltam pisztolyt és dobtáras géppuskát. A szalmabálákat szuronyrohammal öldöstük le. A nővérem is szeretett katonásdit játszani. Leg-inkább partizánosat, mert azt lányok is játsz-hatták. Az Ottóék kutyája volt a kém. Amikor foglyul ejtettük, megkötöztük. A vallatáskor egy

idő után harapott. Akkor el kellett engedni a ké-met. A vonítása felhívta volna ránk a felnőttek fi gyelmét. Máli volt az ellenség. Meg egyébként sem akartuk megölni, olyat csak a friccek csi-nálnak.

Tankosat is játszottunk. A vályogvető gödör környékén vannak dombok. Szereztünk egy nagy hullámpapírdobozt. Mosógép volt benne. A földre fektetve ketten-hárman is belefértünk. Térdelve nekifeszültünk az oldalának, és egy-szerre lendítettük előre. Így araszolt előre a hen-ger. Mint a lánctalpak. Dombra fel nehezebb volt. De a muhar és a bürök között is utat vágott magának a tankunk. Úgy lapította le a gazt, mint az igazi. Kívül faszénnel ráírtuk, hogy TIGRIS.

„Jönnek a tankok”, kiáltottuk, hogy a nagyok ne hallják. Nagyon halkan kiáltottunk.

A vályogvetőt mindenki elkerülte. Régebben Mesijásék vetettek itt vályogot, ha valaki rendelt tőlük. Adni kellett hozzá polyvát, amennyi elég a megrendelt mennyiség elkészítéséhez. A kial-kudott bér része volt még oldalszalonna, pálin-ka, paszuly, liszt, kukorica. Apám is így fi zetett, amikor a disznóólhoz készíttetett vályogot. Mi diszósólnak mondjuk. Akkor is Mesijás család-jával alkudott meg.

Nyáron láttam, hogyan dolgoznak a cigányok. A Berkierdőre mentünk, nagyapám megállt be-szélgetni velük. Lábbal tapasztották a sarat. La-


292 293

páttal szórták rá a polyvát. Rozsdás vödörből locsolták. Végül sablonba lapátolták. A tetejét egy nedves fával lesimította. Nagyapám dohány-nyal kínálta őket. Amíg megsodorták és elszív-ták, beszélgettek. Ágyékkötőt viseltek. A tűző napon dolgoztak már régóta. Valaki egy egész házhoz való anyagot rendelt tőlük. A sablonban az agyag összeáll formára. Amikor kifordították belőle, a kész vályogtéglákból négy-öt sort lazán egymásra raktak. Réseket hagytak köztük, hogy járja a szél. A kánikulában gyorsan kiszáradt. Egy telet várni kell, akkor lesz jó.

„Az már a vevő dolga”, mondták.„De már nem rendelnek, mert téglából épít,

aki teheti”, mondták a cigányok.

A vályogvető környékét májusra sűrű gaz bo-rítja. Nem vetnek már vályogot. Hatalmasra nő a csinár, a muhar. Óriás ernyős leveleivel a lapu-levél beborította és elrejtette a hepehupás földet. Itt senki sem zavar bennünket és játszhatunk. Ha jön a zápor, egy nagy lapulevelet fordítunk a fejünkre. A nagyok is úgy szokták. A férfi ak kikapják a zsebükből a bicskát, és lenyesik a leg-nagyobb levelet. Bicska mindenkinél van. Ne-künk még csak bugylibicskánk van.

A vályogvető környékén nyüzsögnek a rova-rok. Csúszó is surran a gaz között. Valaki dögöt hord ide. Pedig van dögkút, távol a falutól, Ga-csály felé. A két falu közt félúton.

„Ami középen van, az van legmesszebb”, szok-ta mondani anyám.

Szikes és vizenyős terület. De a vadkapor ma-gasra nő. A fi cfák és a bodzabokrok árnyékában a bürök is kövérre hízik. Tankkal itt lehet egye-dül játszani. A tévében A négy páncélos és a ku-tya megy minden héten. Alig várjuk a folytatást. Egész héten erről beszélünk. A kutyát szeretjük a legjobban, mert olyan okos. A mi kutyánk buta, hiába próbáltuk betanítani. Semmit nem úgy csi-nál. Amikor elunjuk, dühösen belerúgunk.

A macska a gaz közt lépked. Rejtekből fi gyelem. Hozzásimul egy-egy fűszálhoz. Közben úgy meg-nyúlik, mintha már nem is a földön járna. A fű-szál puhán meghajol, amikor hozzá dörgölőzik. A macska teste végighullámzik raja. Kidudorodó bordáit számolom. Sovány, éhes, óvatos. A sző-re csapzott. A fű méregzöld. A macska könnyed mozdulatokat tesz. Szagolgatja a füvet. Néha be-kap a szájába egyet. A macskáknak nincs nevük.

„Kácc”, mondja anyám és lendíti a ciruseprűt. Amikor mérges, mindenkire mérges. „Sicc, ne lábatlankodj itt”, mondja. A macska nem érti. Hízelegni akar. Amikor

megnyílik az ajtó, a kert felől óvatosan beszökik a szobába.

Katonásdit játszom egyedül. Lapulva, mint a szovjet katonák Berlin ostromakor, egyik bú-vóhelytől szököm át a másikba. Mindig fedezék-


294 295

ben kell lennem. A szovjetekre közben lőnek. Nekem szerencsém van. Nem talál el a golyó. Kijutok a kiskertből, a csűr mellett meglapulok. Itt már fedezékben vagyok.

„Minden kilométernél ott vagyunk, és győzni fogunk”, egy fi lmben mondták ezt.

A szilvásban szoktam partizánost játszani. A fakéreg alá üzenetet rejtek el. Meg tartalékokat a visszavonulásra. Útbaigazítást a mieinknek. A szovjet katonák a legjobb katonák a világon.

Kisimítom a csokoládépapírt. A vékony alu-míniumfóliát hívjuk így. Csomagban kaptuk Kanadából. Két tábla csokit meg egy Johnson & Jonhson hintőport szép bádogdobozban. Anyám a vitrinbe tette őket. A csokit tilos meg-enni. A hintőpor meg olyan szép. Eleinte rimán-kodunk, hogy az egyik csokit együk meg.

„Nem lehet”, mondta anyám. „Miért nem?”, kérdeztük.„Mert nem. Oszt punktum.” Nem mertük kilopni a csokit, ahogy a kará-

csonyfáról a színes papírba csomagolt kocka-cukrot se. Nem szabad. Nagyon kikapnánk.

Ritkán látunk csokit. Ha mégis, akkor meg-osztozunk rajta a nővéremmel. De csal. Mindig ő osztja el, mert ő a nagyobb. A kezéből szabad csak harapnom. És annyit, amennyit enged.

„A fele az enyém, nem?”, kérdem. „Ennyi a fele”, mondja. És az ujjával ott tart-

ja, ameddig haraphatok. Tudom, hogy becsa-pott. Nem a felénél van az ujja. Dühömben az ujjába harapok. Érzem a vér ízét a számban. Szerencsére a csokiból is sikerült kiharapnom. Elszaladok. Ordít. Fáj neki. Hiába fut utánam, gyorsabb vagyok. Elbújok. Biztos árulkodik majd. Szopogatom a csokit a számban. „Meg-érdemelte, mert csal”, mondom este anyámnak, amikor számon kér.

Nagy csábítás volt a csokoládé. De a kanadás csokit tilos megenni.

„Majd karácsonykor”, mondta anyánk. Büsz-ke rá. Ha vendég jön, megmutatja. Mert mi má-sok vagyunk. Nem parasztok. Kanadát juttatja az eszünkbe, ahová szeretnénk kivándorolni.

„Mi el fogunk menni innen”, ezt jelenti a csoki.

Karácsony előtt anyámnak egyszer jókedve volt és játszott velünk. A végén azt mondta, hogy most együk meg a kanadás csokit, ne várjunk karácsonyig. Kivette a vitrinből és kicsomagolta, de a csokoládé tönkrement a penészes lakásban.

A csokipapírba minta volt nyomva. A fény-ben kirajzolódott. Körömháttal kisimítottam.

Megyek az utcán. Számolom a Gardák házait. A Felsősoron végig Gardák laknak. Az Alsósoron is. A Hajnalvégen is. A temetőben is Gardák fek-szenek. A régi temetőben is, az újban is.

A Gardák nem rokonaink. A falu nagyobbik


296 297

része Garda. Mind egyforma. Mi nem olyanok vagyunk. A legtöbb Garda alacsony. Egymás közt házasodnak. Minden férfi a faluban marad és elveszi feleségül az osztálytársát, a szomszéd-ját vagy az unokatestvérét. Nem lehet őket meg-különböztetni. Egyik Garda olyan, mint a másik Garda. Hasonlítanak, mint egyik tojás a másik-ra. Az abc betűivel különböztetik meg őket.

A. Garda, B. Garda, C. Garda és így tovább. A Gardák legénykorukban fekete mellényt és

fehér inget viselnek. Fekete bricsesznadrágjuk-hoz bokszercsizmát hordanak. Fekete kalap van a fejükön.

Megyek az utcán, és jönnek szembe. Messzi-ről látszik, hogy Garda. A falu régóta a Gardák faluja.

Anyám a kezembe nyomja a cekkert. Meg a há-romhatvanat.

„Hozzál egy kenyeret. Meg egy poharas tej-felt.” Mi úgy mondjuk: téfel.

Gyűlölök boltba menni. A kocsmában min-dig becsapnak. Piri néni ritkán. A nagyok elém tolakodnak.

„A pulya ráér”, mondják. Pedig ők se sietnek. Aztán ott állnak a Rámpán és beszélgetnek. Rá-érnek. Senki nem siet sehová. Mesijás is mindig ott téblábol. Kicsit távolabb áll a magyaroktól, vigyorog. Mindig vigyorog. A nagyok ordítanak. Tele szájjal röhögnek. Köpködnek és káromkod-

nak. A szotyimagot köpködik. A bagót köpkö-dik. Ha összevesznek, egymást is köpködik.

„A pénz a kétszemed!”, mondja anyám. Ez azt jelenti, hogy úgy vigyázzak rá, mint a két sze-memre. „Megértetted?”

„Megértettem.” Ezt mondanom kell. „Hangosabban! Te is a seggednek beszélsz!”,

mondja. Ez azt jelenti, hogy olyan vagy, mint az apád. És ez nem jelent jót. Anyám ideges. Ez az utolsó pénz a háznál. Ha elvesztem, nem lesz téfel. El szoktam veszteni, mert félek. Vacogok a félelemtől. A bolttól félek. A Rámpától is. Az emberektől félek a legjobban. A sorbanállástól. Az ordítozástól. Akkor szoktam elveszteni, ami-re nagyon kéne vigyázni rá.

„Megértettem”, mondom jóval hangosabban.Piri néni boltja a Rámpán van, a kocsmá-

val szemben. Nem szeretek délután a Rámpára menni, amikor már a korcsma előtt állnak a fér-fi ak. Dülöngélnek előre-hátra, mint a kuglibá-búk, amelyeket megcsapott a golyó és még nem dőltek el. Csak imbolyognak, billegnek. A fér -fi ak így billegnek a Rámpán. Hangosan kiabál-nak és röhögnek. A műszak vége van.

Osonok át a túloldalra. El akarom kerülni őket. Félek tőlük. Észreveszem Mesijást, aki az árokparton ül és nem mozdul.

Nem guggol, pedig guggolni szokott. A cigá-nyok egész nap tudnak guggolni. A magyarok nem. Nekem is elzsibbad a lábam. Mesijás ha-sonlít hozzánk. Nem tartozik sehová.


298 299

Kíváncsi vagyok és nem is tudom kikerülni. Néz rám. Valami van az arcán. Hunyorítok, hogy jobban lássam. Rövidlátó vagyok. Majd megint kapok szemüveget, ha jobban állunk. Csak most nincs rá pénzünk. Elvesztettem a szemüvegem, mert szégyellem. Csak nekem van szemüvegem az osztályban. Bagolynak csúfolnak.

„Szerbusz, Mesijás. Mér sírsz?”, kérdem tőle. Nem válaszol. Sír.

„Mit kentél magadra?”Akadozva válaszol. Mintha nem kapna levegőt.„Tebut. Látot, letöptek…”, mondja olyan vé-

kony hangon, amit nem ismerek. A korcsma előtt a röhögő férfi ak néha Mesijás

felé mutogatnak. Átkiabálnak.„Látlak cigány, gyere elő!” Ettől megint rö-

högni kezdenek. „Leköptek?”, kérdem. Mesijás mindig mosolyog, mindenki elől ki-

tér. Mindenkivel alázatos.„Mér köptek le?”, kérdezem tőle.„Met tigán vadok”, mondja.A korcsma előtt mesélik egymásnak a viccet,

amelyet mindennap elmondanak. Hogy a ci-gány éjszaka elmegy a paphoz lopni. Egyszer csak kijön a pap verandára és elkiáltja magát. „Cigány! Gyere elő!” A cigány elbújik a budiba. A pap megint kiált. „Látlak, cigány, gyere elő!” A cigány bemászik a pöcegödörbe. Belekucoro-dik nyakig. A pap megint kiált:

„Látlak, cigány, gyere elő!”

„Látod az anyád picsáját, már nyakig ülök a szarban!”, kiált vissza a cigány.

A pap a kutyáját hívja Cigánynak. Azt hívja a vicc szerint. De ezt nem tudta a tolvaj cigány. Meg a szaron nevetnek. Azon mindig. A szaros cigányon.

Dőlnek a röhögéstől. Egymásnak ismételge-tik:

„Látod az anyád picsáját…” „Nyakig vagyok a szarban…” Mesijásnak ma volt munkája. Budit mert va-

lahol. Amikor ment hazafelé, a korcsma előtt belekötöttek, hogy büdös. Eszükbe jutott a vicc. Egy részeg leköpte. Aztán egy másik is. Senki se védte meg. Röhögtek.

„Látlak, cigány!”, kiabálják jókedvűen.

„Én el fogok menni innen”, mondom Málinak. „És sose jövök vissza.”

„Mensz te az apád faszára”, vágja rá Máli gon-dolkodás nélkül. „Nem megy el innen senki se. Én is megpróbáltam, oszt mégis itt vagyok. Két-szer mentem férjhez, egyszer se lett belőle sem-mi”, mondja. És felkacag.

„Mer sokat tetszik beszélni, és nem tetszik sze-retni a pulyát”, mondja a nővérem. „Egy nyaló-kát se tetszik nekünk venni.”

„Ne járjon a szád”, kiabál Máli.„Mer sóher tetszik lenni”, csúfolódik a nővé-

rem.


300 301

„Faszari! Faszari!”, kiabáljuk együtt.„Mentek ti az anyátok picsájába”, kiáltja és

hozzánk vágja a seprűt.

„Mindig tedd be a kaput”, mondja Máli. Enyhe őszi este van, kukoricahántás lesz. Le-

szedték a részesföldet, már jönnek a szomszé-dok. A férfi ak ugratják egymást, mindenki kap egy kupica pálinkát. Kérdik az asszonyokat is, ki nem vetné meg. Máli mindig kér. Titkon nyakal-ja az üveget, amikor beviszi a spájszba.

„Ne vidd el, Máli, mert megiszod”, kiabálnak utána.

„Apád fasza”, kiabál vissza Máli.„Tegye be valaki a kaput”, mondja nagyapám.

„Ne álljon tárva-nyitva, mint a kurvák picsája! Egyszer hagytuk nyitva, negyvennégyben, akkor is baj lett belőle”, mondja.

„Az se most vót”, mondja valaki. „Az nem. Még a háborúban.”„Nincs valami közelebbi?”, ugratják nagyapá-

mat. De nem hagyja magát zavartatni. „Negyvennégyben a kapu egyszer nyitva ma-

radt, és bekanyarodtak. Berek felől jöttek az oro-szok. Elöl egy géppisztolyos katona lovagolt, az hozta a többit. Alacsony tatárlovaik voltak. Egy fél disznót hoztak átvetve az egyik lovon, a gu-lyáságyút meg egy másik ló húzta. Alágyújtot-tak, a kútból vizet húztak, a húst felkockázták. Káposztát raktak bele, meg még ők tudják, mit.

Minket is megkínáltak. Ittak, sírtak. A tiszt az első szobába aludt, a többi meg az ólba, a csűr-be, ki hova tudott kucorodni. Egy hétig ma-radtak. Végig rajtunk volt a frászkarika. Aztán ahogy jöttek, úgy eltűntek. Mintha megcsípték volna őket, ripsz-ropsz összepakoltak, oszt uccu picsám, láss vásárt, elmentek. Összecsókoltak mindenkit és igazán sírtak. Az is igaz, hogy ak-kor is részegek voltak.”

Apám hordott inni a lányoknak, asszonyok-nak, akik a kazal alá ásott óvóhelyen lapultak. Hosszú folyosó vezetett oda. A farakás mögül indult. Csak egy gyerek tudott benne végigmen-ni. Vizet kellett vinni meg híreket.

„A kaput tegyétek be”, mindig így végződik a történet.

„Hogy hívnak”, kérdi az egyik.„Bobonka”, mondom.„Bobonka?”, ismétli meg és kutat az emléke-

zetében. De mivel nem talál semmit, megszívja az

orrát, majd nagyot köp oldalra. A pipája tete-jét felnyitja, a surc alól előhúzza a pipapiszkáló készletét, és turkál a pipában. Erősen megszívja párszor, pöfékel. Szelelteti. Amikor elégedett, le-csapja a fém tetőt. A zár kattan.

„Igen,” erősítem meg.„Oszt itt laktok?”, kérdi.„Itt.”


302 303

„Ki a nagyapád?”, fürkészi az arcom.„A sánta Miska”, mondom, hogy értse. Mert

így hívják a faluban.„A sánta Miska?”„Az”, mondom, mint akinek szégyellnie kell

magát. A sántákat gonosznak tartják. Az egyik unokanagybátyám is sánta. Meg törpe is. Alig nagyobb, mint én. A szülei unokatestvérek vol-tak. Két Bobonka házasodott össze a föld miatt. És a gyerekeik, egy fi ú meg egy lány, mindket-tő hibás lett. Most együtt laknak az ősi portán. Egyik se házasodott meg. Egyedül élnek. Az egyik cipője olyan, mintha patája lenne. Vastag talpa van. Ők egyébként is messze laknak, Csa-holc fele, a régi Barkóczy utcán, amelyet most Rákóczinak hívnak. A magtáron túl. Arra ritkán megyünk.

„Ja, a Mózsi fattya”, súgja a másiknak, hogy ne halljam.

„A Mózes Jóskáé?”„Azé.”„Nem tudtam.”„Nem ezé”, mondja.„Most mondtad, hogy a Mózsié.”„De nem ezé, amék itt van. Hanem az öregé.”„Améket elvittek?”„Azé.”„Akkor a Pop Marié.”„Azé há.”„Él még a Mari?”

„Nem. Már meghótt. Van úgy vagy négy-öt éve.”

„Isten nyugossza, kutya egy természete vót. Nagyon tudott kaparni.”

„Az igaz. A Miskát is hogy összekaparta”, mondja, ezen röhögnek. Köpnek egyet. Hall-gatnak. Mindkettő gondol valamire, ugyanarra gondolnak.

„Az öreg Mózsi azér szép ember vót. Snájdig, azt meg kell hagyni.”

„Az igaz. A Mari meg mégis csak fi atal vót”, mondja.

„Ha nem is szép.”„Az öregnek mán mind szép, amék fi atal.”„Megesik az ilyen.”„A Mózsi mit csinál?”, kérdi. „Jár még Csa-

holcra, az állami gazdaságba?”„Jár mindennap. Biciklivel. Van neki ott bót-

ja”, mondja.„A Bukó fele?”„Arra. Az ártatlan. Hát mi csináljon szeren-

csétlen? Seft el”, mondja.„Csak zsidó. Benne van a véribe”, mondja.„Az. A bóthoz ért. Ad hitelre most is. Vala-

hogy lekönyveli. Leltárnál minden stimmel.”„Hagyják neki. Könyörületből, tudod…”,

mondja. Nem mondják ki, hogy mit. Hogy a csendőrök elvitték az egész családját. „Hát azé.”

Ebben megegyeznek. Megszívják a pipát. Megigazgatják a kalapjukat. Előbb hátratolják,


304 305

majd meg előre. A bajszuk végét is megtörlik mindig, miután kiköptek oldalra. Sercintenek. Egyiknek sincs foga.

Amikor nem fi gyelnek rám, elszaladok.

„Fogjátok már erősen a szárnyát”, mondja Ottó.Az Ottó öccsével fogjuk a tyúkot. A tojóket-

recből vettük ki, mert Ottó azt mondta, megmu-tatja nekünk, hogy szokták a nagyok csinálni. Letolja a mackónadrágját és kezébe veszi a pu-cáját. Húzogatta rajta a bőrt. Aztán felállt neki, ahogy a kutyáknak szokott.

„Na, tartsátok erősen”, mondja. A tyúk kárál, kapálódzik, a lábával karmol.

„Fogjátok le a lábát is, mert összemar”, mond-ja Ottó.

„Hát fogjad le te”, mondja az öccse. „Könnyű azt mondani”, mondom neki. Köz-

ben küszködünk a tyúkkal. Nagyon erős. „Fene gondolta, hogy ilyen piszok erős egy

tyúk, te Ottó”, mondjuk neki. Ottó egyre türelmetlenebb. Kiabál velünk.„A seggit fordítsátok ide”, mondja.„Csináljad te egyedül”, mert teljesen összekar-

molt bennünket a tyúk.Elszaladtunk, otthagytuk Ottót. „Bassza meg a tyúkját, ahogy tudja”, dohog

az öccse. „Jól összekarmoltatott vele. A múltkor meg egy lyukat vágott lent a kertben a földbe. Körbepisilte, puha sárt csinált. Abba dugdosta

bele a pucáját. Ez a bolondériája mostanában”, mondja. „Próbálta már a tehenet is. A fejőszékre állt fel, de felrúgta a tehén”, és röhög.

Biciklin megyünk. Engem anyám visz a sarog-lyán, mert sehogy se vagyok képes megtanulni. Nagyon félek, nem találom az egyensúlyt. A nő-vérem már tud. A velem egyidősek is mind tud-nak. Szégyellem, de nekem nem megy.

Közben apám anyámmal beszélget. Egymás mellett mennek az úton. Időnként egy-egy mo-tor jön szembe vagy megy el mellettünk. Pannó-nia motorok oldalkocsival. A sofőrök porvédő szemüvege olyan, mintha úszószemüveget visel-nének. Szárazföldre vetett halak. Nagy ritkán jön egy teherautó. Akkor apám előrébb teker és ki-abál vissza anyámnak. Nem hallják jól egymást. Ettől még hangosabban kiabálnak, mint ahogy egyébként szokták. A nővérem szeret csengetni.

„Ne csengessél már”, kiabál rá az apám. A hatalmas nyárfák összehajolnak az út fölött

a távolban. Számolom a nyárfákat. Igazából per-sze nem hajolnak össze, csak úgy látjuk. Ahogy a sínek sem keresztezik egymást a messzeség-ben. Kellemes árnyékot adnak. Néha szél kere-kedik. Titok, hogy honnan. A szurok lecsorgott a púpos út közepéről a szélek felé. Nézem a sze-gélyt. A szürke kőtörmelék kibukkan a szurok alól. Apámnak férfi biciklije van. Az anyámé női vázas. Én hátul ülök, a lábam már zsibbad, mert


306 307

el kell tartanom, nehogy a küllők közé csavarod-jon. Pedig van rajta küllővédő.

A küllőket nem lehet látni, amikor forognak. A nagybátyám egyszer sallerezte a belsőt. Ami-kor visszatette a kereket, a hátára fordítja a bi-ciklit. A kormányon és a nyergen áll. Jól megte-keri a pedált. Finoman surrogva pörgött a hátsó kerék.

„Pipec a hangja”, mondja a nagybátyám. „Lá-tod?”

Közelebb hajolok, egész közelről nézem a ke-reket. Nem látom a küllőket. Nem akarom el-hinni, hogy nincs ott. Hisz az előbb még ott volt. Az orrom már majdnem eléri a kereket.

„Vigyázz, te”, mondja a nővérem.„Nincs benne küllő”, mondja a nagybátyám.

És tényleg, pörgés közben nem látszanak a kül-lők. Mutatom is az ujjammal.

„Látod, nincs itt semmi.” És át akarom dugni a mutatóujjam a kerékagy

és a ráf között a levegőben. De nem sikerül.

Anyám tizenkilenc éves volt, amikor a nővére-met szülte. Az első gyerek nehezen jött. Tizen-nyolc volt, amikor ötvenkilenc május tizenhe-tedikén férjhez ment. Huszonegy éves, amikor engem szült. Apám akkor huszonhét. Huszon-három volt anyám, amikor az öcsémet világ-ra hozta. Amikor anyámra gondolok, mindig érzem a szagát. Vérszaga van. Apám szagát is

érzem. Izzadt férfi szag. Korcsmaszag. Cigaretta-szag. Gázolaj és gépzsír szaga. Rossz szagok.

Az anyámé jó szag, ételek illata. Az otthon szaga. Hét év választotta el őket. A hét csak magával osztható. Meg eggyel. Megoszthatat-lan évek. Ahogy az emlékek is. Egy eltűnt világ, amely végképp elmosódott.

Anyám kövérkés kislány volt, úgy mondták. Nekünk sosem beszélt magáról, csak néhány történetet mondott el a gyerekkoráról. Jelen-téktelen történeteket. Mintha nem is lett volna gyerekkora. A történetek is arról szóltak, hogy nem volt gyerek. Olyan történeteket mondott el, amelyekben nevetett. De úgy hallottam, hogy inkább sír.

„Mért tetszik sírni?”, kérdeztem.„Nem sírok”, mondta. Azt mondta, hogy ne-

vet. „Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt

ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen mondva”, mondta. „Elmúlik, csak közben olyan hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta.

„Közben nagyon rossz. Mint a lyukas gumi-csizma a fagyos vízben. Meg az éhezés, amitől nem tudsz elaludni, mert annyira korog a gyom-rod. Hiába mondod egyik imát a másik után. Ak-kor úgy érzi az ember, hogy sose lesz vége. Sose lesz reggel. Pedig reggelig nem lehet enni. Akkor minden olyan végeérhetetlenül hosszúnak tűnik. Főként, ha gyerek vagy. A pulya mindentől ret-teg, mert tehetetlen és kiszolgáltatott”, mondta.


308 309

De ritkán beszélt, mert mindig dolgoztunk. Amikor könnyű munkát végeztünk, akkor lehe-tett közben beszélgetni. Akkor meg inkább ne-vettünk. Amikor vert bennünket, akkor sírtunk.

A Kicsi temetése gyorsan ment. A temető a fa-lu szélén van. Mindjárt a legelők mellett. A ga-csályi út két oldalán. A jobb oldalon tehénlege-lő, baloldalt disznólegelő. Erre jár ki a csorda és a konda. A kövesút itt a legszarosabb. Az új temetőben egymás mellett fekszenek a külön-böző vallásúak. Vele szemben van a téesztelep. A túloldalon a régi református temető. Mellette a kisebb görög katolikus temető.

Csak az út volt hosszú, kisétálni odáig. Az volt a leghosszabb, ahogy mentünk egymás mellett, anyám, apám meg a nővérem. Meg a Kicsi, az ötödik. Az ötöt nem lehet osztani, csak önma-gával. Ilyen magányt cipeltünk végig a falun, a Hajnalvégen ki a temetőig.

Abban az évben anyám az őszt és a telet a te-raszon töltötte. Két évvel korábban csináltunk a nyitott verandából zárt teraszt. A haja bomlott és csapzott. A teraszon áll a dikó, egy rövid és keskeny ágy. Anyám hetek óta nem főz, nem ta-karít, nem mos. Nem csinál semmit.

Botos Mariska volt az egyetlen, aki pártját fog-ta anyámnak a faluban. Neki sose volt férje, de volt egy lánya meg egy fi a. A Kepecgyepjén túl lakott, a Cigánysor másik oldalán. Ő intézte el

a tanácson, hogy kapjunk kedvezményes napkö-zit. A nőveremmel ott voltunk egész nap. Adtak enni és lehetett játszani. Otthon csendben kellett lenni. Ott voltak játékok is. Építőkocka, tüskés építő. És fűtenek. Nem kell fázni, mint otthon. Otthon alig van tüzelő. Anyám takarékoskodik, azt mondja. Amíg nem vagyunk otthon, egyál-talán nem fűt. Azon a télen talán nem is ment ki a házból.

Így telt el másfél év. Az elmúlt tavasszal nem is olvasott fel anyám. Nem csinált semmit. Nagy-apáméknál kaptunk enni. Megint eljött a húsvét, de most nem takarított, nem mosott. Feküdt a teraszon. Most már jobban van, készített pász-kát. Aztán leül és előveszi a kék borítójú köny-vet. Kiteszi az asztalra és olvas.

„Most nem kell félni, mert nem jön haza apá-tok”, mondja. Már ott lakik, a másik faluban, ahová ősszel mi is költözni fogunk.

De még nem mer hazajönni, mert azt ígérték neki, ha beteszi a lábát a faluba, megölik. Nélküle fogunk megint ünnepelni. És már csak hárman. A Kicsiről nem beszélünk. Anyám tiszta ruhát vett, a haját összefogta és az ünneplő keszkenőt kötötte fel. Már ég a gyertya az asztalon. Izgul, ahogy olvas. Fél, hogy bele fog sülni. Ismerős szavakat hallok.

„Lássátok, ez a nyomorúság kenyere…”, kezdi anyám.

Az Örökkévalóról van benne szó. „Istent hívják az Örökkévalónak”, mondja.


310 311

„Aki soha sem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.”

A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy.

„Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie min-dent. Az egész mindenséget”, mondja anyám.

Vége a télnek. Apámat már két éve alig látjuk. Fekszem az árokparton, nézem az eget. Elképze-lem, hogy meghaltam és már lent vagyok a zöld gyep alatt, a földben. A fecskéket látom a ma-gasban cikázni. Megjöttek a gólyák is. Köröznek fenn. Rátalálnak egy meleg áramlatra, amellyel egyre magasabbra emelkednek. Nem tudom, mit keresnek ott. Szeretném látni, amit ők látnak. Gó-lyának lenni jó lehet. Fecskének is, gondolom.

Kutyának lenni nem jó, az biztos. Van egy fekete korcs kutyánk, Cigánynak hívjuk. Min-den kutyát Cigánynak hívnak a faluban. Láncra kötve, hogy ne járkálja össze a kertet. A kony-hakertet és a virágoskertet. Csak este engedjük szabadon. Anyám nem szereti, de kutya is kell a házhoz.

A kutyák mindig éhesek, majd megőrülnek. Tépik a láncot. Szabadulni szeretnének. Neki-futnak teljes erőből, de a lánc visszarántja őket. A nyakukon van a lánc megcsomózva. A rántás-tól az ugatásból hörgés lesz. Vannak, akik sze-retik bosszantani őket. Ezt élvezik. Odaállnak

a kutya által kitaposott szakasz szélére, ahol már nincs fű. Ott biztonságban vannak. Kis vesszővel ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hö-rögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön minden kutyánál az a pillanat, amikor összeom-lik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az orra előtt, mégis elérhetetlen.

A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vi-csorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az olda-lára állított almásládába, amely a háza a beledo-bott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást, és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint a kocsonya.

Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be a fejét. Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmé-ben ugat. De retteg. Ettől félek. Ezért képzelem el, hogy szabad vagyok és repülök, mint a gólya vagy a fecske.

Apám ül a kisszéken. Nem beszél már napok óta. Amikor megjön a munkából, leül a kisszék-re az ágy mellett. Ilyenkor szinte guggol, olyan kicsi a szék. Nem az asztalhoz ül. Amikor ott ül


312 313

a kisszéken, nem veszekszik, nem zsörtölődik. Ilyenkor hallgat.

A kezeit összefonja, malmozik. Forgatja egy-más körül a két bütyökujját. Néz maga elé. Mor-mol magában valamit, imádkozik. Felső teste hajlong: előre-hátra. Csendben járunk körülöt-te. Óvatosan zárjuk az ajtót. Kimegyünk. Magá-ra hagyjuk. Nem tudunk segíteni. Úgy bánunk vele, mint a beteggel szokás.

„Hagyjad. Nem érdekes…”, vigasztalja anyám.Aztán szünetet tart. Közben elmosogat egy

poharat. „Min változtat ez?”, kérdezi és apám felé for-

dul, mert eddig háttal állt. Apám nem válaszol. Nem mond semmit, csak sóhajt. A kiskéssel piszkálja a munkászubbony ujját. A kifeslett varrást. A fejét lehajtja. Nem látjuk az arcát.

Ül a sámlin. A hátát a ládának veti. Valamit mormol. Előre-hátra dőlve hintáztatja magát. Ma volt a hagyatéki eljárás, ahol a testvérei meg-tagadták.

„Nem vagy a testvérünk”, mondták.„Hogyhogy nem vagyok a testvéretek?”, kér-

dezte apám. „Mer nem”, mondták. És álltak ott, ahogy a parasztok, összeszorított

szájjal, makacsul.„De mér is nem?”, erősködött. „Mer neked nincs apád”, mondták.

„Dehogy nincs. Egy apánk van.”„Az csak a mi apánk”, mondták.„Hogy-hogy?”, kérdi apám.„Tudod te azt jól”, válaszolták. Hallgattak. Álltak még egy ideig, mint a gye-

rekek. Durcásan. Senki sem engedett. Nem ta-nultak meg engedni a másiknak. A falu törvé-nye szerint eljött az idő, hogy kivessék maguk közül. Már nem gyerekek többé, mert nincs ap-juk. Most már nincs irgalom. A halál után nincs megbocsátás.

„Nem vagyok a testvéretek?”, motyogta apám a kérdést.

„Nem”, mondták. „Te is tudod, miért.” „Nem vagy a testvérünk”, mondták.Apámban ekkor tört meg valami.Ül a sámlin. Néz maga elé. Az összetaposott,

parkettamintájú linóleumot nézi. Az inge ujját piszkálja zavarában. A mandzsetta alatt meg-rántja, hogy behasadjon a szövet. Valami meg-szakadt. A szövet a varrás mellett néhány centire bereped. A jobb ingujját behasítja.

Felszakad valami. Kimegyünk.

Anyám megeteti a tyúkokat. Segítek neki. Friss vizet húzok a kútról, kiöntöm a megposhadt ré-git az itatókból. Kiöblítem és újratöltöm. A kakas kukorékol. A kutya nyüszít. Lassan dolgozunk, húzzuk az időt.


314 315

Keresünk még valami munkát. Pakolunk. Ren det teszünk. Sepregetünk. A disznóknak adunk enni. A teheneknek bekészítem az abra-kot. Almát vágok össze. A tetejére egy kőmű-veskanálnyi darát szórok. Letakarom, hogy ne szállja a légy.

Csak szürkületkor megyünk be. Amikor már minden munkával végeztünk.

Az ólat bezárjuk majd, szürkület után, ha már elültek a tyúkok. De az még odébb van. Még ráér.

Amikor visszamegyünk, apám még mindig a sámlin ül. Hintáztatja a felsőtestét. Nem vesz észre bennünket. Anyám az ünnepi terítővel ta-karja le az asztalt. Két gyertyatartót tesz rá. Tá-nyérokat is, vacsorához terít. Egy butélia bort. Tölt a poharakba.

„Gyere, vacsorázzunk”, szól apámnak. Apám nem válaszol.

„Asztalhoz ülünk”, mondja még egyszer. „Gyere.”

Apám nehezen vánszorog oda. Anyám már tudja, hogy mi történt.

„Nem érdekes. Tudtuk ezt mindig”, mondja vigasztalásul. „Semmit se vesztettünk és sem-mi újat nem tudtunk meg.” De nem kap választ. „Van valami, amin meglepődtél?”, kérdezi.

Anyám csendes. Nyugodt és keserű. Szünet és lélegzetvétel nélkül folytatja.

„Jól van. Elmentél a hagyatékira. Adtunk a szar-nak egy pofont”, mondja. És rakosgatja a késeket.

„Üljünk asztalhoz”, mondja még egyszer. Meg-gyújtja a gyertyákat. Anyám a gyertyaláng fölé hajol. Eltakarja az arcát. Behunyja a szemét. A sze méből könny csordul. Nem törli le, végig-mondja az áldást.

Apám leveszi a szekrény tetejéről a kalapot. Fejére teszi. Feláll, a kezét kiterjesztve elmond-ja az áldást. Rosszul tudja, mert nem tanították meg neki. Csak ahogy hallotta gyerekként, félre-értve a szavakat, úgy mondja. Aztán megesszük, amit a föld adott és a szavak megszenteltek. Fi-gyeljük az ízeket. A keserű a legerősebb.

„Nem megyek többé vissza”, mondja maga elé. „A falu nevét ki se ejtem. Nekem sincsenek testvéreim. Megtagadom őket”, mondja. „Elfe-lejtem az életem. Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”, mondja.

Nézzük a tányért.Vannak pillanatok, amikor az ember okosabb,

és tisztábban lát, mint korábban valaha. Vagy később bármikor. Okosabb annál, mint amilyen okos egyébként. Egyszeriben kinyílik a füle és felnyílik a szeme, mintha hályog esne le róla, és belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan tudja, hogy ez bizony így van. Ennyi volt.

Amikor hetvenháromban elköltöztünk, nem hoz tuk el a vitrinben tartott műanyag gyümöl-csöket. A hetvenegyet csak magával lehet osz-


316 317

tani. A román határ túloldalán maradt rokonok jó húsz év múlva, a hatvanas évek végén újra az életünk részei lettek, amikor a határ két oldalán, a húsz kilométeres övezetben lakók látogathat-ták egymást. Ez volt a kishatár. És nyitottak egy kishatárátkelőt. Átjártunk Petére, Szatmárra, Darára, Lázáriba. Új tárgyak jelentek meg, új szokások.

Közben mindkét oldalon születtek és felnőt-tek gyerekek. A felnőttek keményebbek és kese-rűbbek lettek. Átbicikliztünk néha. Egy másik ország szaga fogadott bennünket. A határon a félelem. Anyám is, apám is örült. Aztán Ro-mániában hamarosan minden elfogyott. Már nem lehetett onnan semmit se hozni, csak vittek innen.

Odaát minden asztalon üvegtányér állt. Az üvegtányérra gyönyörű gyümölcsök voltak ki-rakva. Banán, ananász, valószínűtlenül hatalmas szemű szőlők, zöldben és lilában, kékben és ró-zsaszínben. De nem volt igazi. Igazit nem lehe-tett kapni. Ezzel helyettesítették.

Hoztunk mi is műanyag gyümölcsöket. Meg olcsó kristálytányért. Arra rakta anyám. Porosak lettek, törölgetni kellett őket. Idővel a műanyag gyümölcsök a vitrinbe kerültek át az asztal-ról. Aztán a gyümölcsök színe lassan kifakult. Szappant adtunk értük, kölnit vagy óvszert. Az óvszerért akkoriban bármit lehetett cserélni. Cserekereskedelem volt, amíg a szocializmus el nem durvult Ceausescu alatt. Aztán elmaradtak

a rokonok. Mi se mentünk. A műanyag gyümöl-csöket a költözés előtt kidobta anyám.

„Na most akkor ennek vége”, mondta.

Évekkel később Máli meglátogatott bennün-ket. Már a másik faluban laktunk. Öregebb volt és hajlottabb, mint amikor legutoljára láttam. Az álla alatt megkötött kendőben a feje teljesen eltűnt. Fogatlan arca olyan volt, mint az aszalt szilva. A szeme piros a sírástól és olyan picike, mintha a könnyek a szemgolyóból folynának ki. Az arca csupa ránc.

„Otthonba akarnak adni, de inkább hozzátok költöznék”, mondja sírós hangon könyörgve.

Anyám távolságtartó. Nem válaszol. Hallgat. Majd másról beszél. Időt akar nyerni.

„Nem kaptátok meg a leveleket”, kérdi Máli. „De”, mondja anyám. Aztán hosszan hallgat.

Máli várja a választ. „Megkaptuk”, mondja anyám, és nem mond

többet. „Nem válaszoltatok.” „Nem volt mit.” „Nem akartok befogadni, ugye?”, kérdi. „Tudod, hogy nem lehet”, mondja anyám.Máli kézfejével törli ki a könnyeket a szem-

zugából. Lesütött szemét újra anyámra emeli. Alázatos, mint a kutya. Most ért véget benne a reménykedés. Pedig végig tudta, hogy ez nem lehetséges. Ez már évek óta nem lehetséges. De


318 319

talán kezdettől fogva, ahogy találkoztak anyám-mal, eldőlt. Nem anyám döntötte el, hanem az apám választása. És az anyám képzelete.

Máli szó nélkül áll fel. Megigazítja a kendőjét. Szorosabbra húzza a csomót az álla alatt.

„Többet nem találkozunk”, mondja és kifordul a nyári konyhából. Látom még, ahogy pici, haj-lott alakja elmegy az ablak előtt.

„Azt reméltem, hogy ez a nap sose jön el”, mondja anyám a hosszú csend után, amelyet Máli hagy maga után.

„Menj utána, kísérd ki a vasútállomásra.” Gyorsan biciklire pattanok. Málit már félúton

találom. Sután mellé hajtok. Leszállok a bicik-liről.

„Hadd kísérjem ki”, mondom. Megáll. Lete-szi a táskáját. Sötétbarna kétfülű táska. Minden öregasszonynak ilyen van. Műbőr. Már kitört, repedezett, mint Máli arca. A szeme piros, köny-nyek folynak belőle. A szemgolyója kicsike, pi-ros és kicsi. A táskás szemhéj rálóg, alul pedig ráncos lebernyeg fi tyeg. Mintha valahogy össze-ment volna a szemgolyó. A könny folyik belőle. Szembefordul velem.

„Hadd búcsúzzam el tőled, ha a nővéredtől már nem tudok. Nem látjuk többé egymást eb-ben az életben. Hadd csókoljalak meg”, mondja.

Megcsókolom. Mindig undorodtam ezektől a csókoktól. Háromszor csókol meg, jobbról-bal-ról-jobbról, végül a homlokomat. Régen a szá-mat csókolta végül, mert az volt a szokás nálunk.

Ezt nem hagytam. Málit szerettem is, meg un-dorodtam is tőle. Soha nem lehetett komolyan venni, mindig gyerek maradt. Elkísérem. Látom, már nem remél semmit. Mint aki elkésve meg-bánt valamit, de könnyebb lett ettől a lelkiisme-rete, most olyan. Tisztább a tekintete. Már nem kér semmit. Nem reménykedik semmiben. Most szabadabb, mint amikor megjött.

„Jól van”, mondja. „Ne kísérj el, egyedül aka-rok menni.”

„Meg kell értenie”, mondom neki. „Megértem. Most már megértem. De ne kí-

sérj tovább. Most már mindig egyedül leszek. Isten áldjon.”

Megint sír. Lehajtja a fejét, felveszi a táskát. Nem szól, nem néz hátra. Megy. Nézem a görbe hátát, a töpörödött testet, amíg be nem kanya-rodik a Vasút utcába. Hazamegyek. Anyám ül a nyári konyhában és sír.

„Szegény Máli”, mondja. „Isten bocsássa meg nekünk.”

„Nem tehettünk másként”, mondom, hogy vi-gasztaljam.

„Nem tehettünk másként”, mondja. Kérdés van a hangjában. „Nem így kellett volna ennek lennie”, mondja. Kézfejével törli ki a könnyeket. Kimegy. Leakasztja a kapát. A virágoskertben kapál. Dühösen vágja a kiszáradt földet.


320 321

Amikor már a másik házban laktunk, megta-láltam a régi házunk műszaki rajzát. Az áttetsző zsírpapírra készült másolat volt. Kupírral készült, kékeslila vonalak egyszerű hálózata. Alaprajz, homlokzati rajz és oldalnézet. Nagyon egyszerű terv, elöl egy ablak, oldalt két ablak és egy ajtó. Egyszobakonyha plusz spájz, ahogy nevezték. Egy kémény az alacsony esésű tetőn. Nyitott ve-randa. Meg a négy évszakot, a tájolást jelző ke-resztvonal. Csupa egyenes, csupa párhuzamos. Nem látszik rajta a penész. Nem hallatszik a ve-szekedés. Nincs rajta tizenhárom év keserűsége. A tizenhármat nem lehet osztani. Nem látszik benne a szegénység. Hirtelen olyan szépnek lát-tam, hogy másnap anyám tudta nélkül elvittem a városba a keretező műhelybe.

„Ezt akarja bekereteztetni?”, kérdezte a férfi . Éreztem, fenntartás van a hangjában. Sértett, hogy nem vesz komolyan. Még nem voltam ti-zennyolc éves. Sokszor éreztem akkoriban, hogy nem vesznek komolyan.

„Igen, ezt kérem bekeretezni”, válaszoltam.„Hát jó. Milyen keretet kér hozzá?”, kérdezte,

de az volt az érzésem, hogy innentől nem vesz komolyan. Kamasz voltam, akit nem kell komo-lyan venni.

„A legegyszerűbbet, csak legyen kerete”, és kezdtem elbizonytalanodni.

„Rendben”, mondta, és gyorsan összehajtotta a rajzot. Hátat fordított nekem, betette egy fi ók-ba. Aztán nem vett rólam tudomást. Valamit csi-

nált, csak a hátát láttam. Akkor már szerettem volna visszakérni, amikor láttam, hogy eltűnik a szemem elől. Sokáig vártam. Amikor végre megfordult, mintha meglepte volna, hogy még mindig ott vagyok. Aztán súlytalanul feltett egy kérdést, hogy megszabaduljon tőlem.

„Most fi zet, vagy amikor kész?”, kérdezte még és nem nézett rám. Nem bíztam benne. Többé nem nézett rám.

„Majd ha kész, akkor fi zetek”, mondtam. Áll-tam még ott kicsit egyik lábamról a másikra he-lyezve a súlypontomat. De a férfi többé nem vett rólam tudomást. Oldalra nézett, valamit rakos-gatott az asztalon. A falon bekeretezett díszok-levél, kiváló szocialistabrigád elismerés. Az asz-talokon keretek voltak, keretlécek, üvegtáblák mindenütt. Egyszerű gyalult fából készült pult. Nem üzletnek látszott, inkább műhelynek. Há-tul volt egy nagy asztal, amelyen egy másik férfi dolgozott. Vagy csak úgy tett, mint aki dolgozik. Lassan kihátráltam. Sértődötten, azzal a gyanú-val, hogy ezek a férfi ak nem vettek komolyan engem.

Mindennek lehet kerete, gondoltam. A kere-tek tartják össze a dolgokat. És kimentem a busz-állomásra, mert a keretező üzlet a gimnázium és a buszállomás között volt félúton. Vártam a ha-zamenő járatra. Néztem ki az ablakon.

Otthon mondtam anyámnak, hogy beadtam a keretezőhöz a tervrajzot.

„Nem kellett volna”, válaszolta.


322 323

„A múltkorában megtaláltam a dobozban. Meg tetszett. Tiszta és egyszerű rajz”, mondtam.

„Mi értelme? Mi nem vagyunk rajta, csak az üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk tör-tént…”

Lehet, hogy ez tetszett meg benne. Hogy csak számok és vonalak voltak rajta. De ezt nem mondtam anyámnak. Anyám megjegyzése rá-döbbentett erre. Mert utólag tényleg nem értem, vajon miért is tetszett meg nekem ez a kupírral készült régi műszaki rajz.

„És hova akarod tenni?”, kérdezte anyám.„Hát kitesszük valahol a falra”, mondtam.Nem válaszolt. Láttam, hogy a tekintete el-

homályosodik. Nem sír. Nem könnyezik. Csak olyan lett a szeme, mint a levegő a folyó felett alkonyatkor. A Túr felett volt ilyen nyáron a dél-utáni ég, amikor a fecskék szárnyuk hegyével hasították a víztükröt. Mindig pára volt a leve-gőben. Mert már érezték a zivatar közeledtét. Vagy az alkonyét, amikor az óriás vörös napko-rong készülődik átbukni a szemhatáron. Ilyen-kor rajzanak a bogarak, kavarognak a fecskék. Most ilyen lett anyám búzavirágkék szeme. Vagy mint a mező feletti horizont naplementekor, mi-kor leszáll a harmat.

Meghomályosodott.„Te tudod.” Ennyit mondott. Erről nem be-

széltünk többé. Ahogy a Kicsiről sem.

Nem mentem vissza a képkeretezőhöz. Nem váltottam ki a tervrajzot. Ha egyáltalán bekere-tezte. De lehet, hogy többet tudott nálam, job-ban ismerte az embereket, és bele sem kezdett. Elrakta a sok fi ók közül, amelyekkel tele volt a műhely, az egyik mélyére. Aztán majd egy lom-talanítás alkalmával kidobták. Jobban meggon-dolva, nem is tudom, miért akartam egy terv-rajzot bekereteztetni. Talán tényleg az tetszett, hogy nem vagyunk rajta a rajzon. Hogy egy ideá-lis séma, amelyben minden tökéletes. Az egye-nes tényleg egyenes és a párhuzamosok tényleg párhuzamosak. A mi házunk nem ilyen volt. Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított arra a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a töké-letes ház, amelyben nem élnek emberek.

És ettől a felismeréstől utólag elszégyelltem magam.

Igaza volt anyámnak, nincs hová kitenni. Nincs olyan fala a házunknak. Semmi értelme nem volt bekereteztetni.

Kezdetben ezért halogattam a dolgot, hogy visszamenjek érte. Aztán hosszú időre elfelejtet-tem a rajzot meg a barlangszerű műhelyt. A bar-na munkaköpenyes férfi hátára emlékszem csak. A köpenye középen végig fel volt repedve a var-rat mentén, a lapockák közt. A zsebek kinyúlva lógtak kétoldalt. A baloldali félig le volt szakad-va. Lógott, lengett a levegőben. Mi úgy mond-tuk, hogy lifeg.

Lifegett a munkaköpeny leszakadt zsebe. Ez


is egy kicsi szabadság volt akkoriban, amikor a szabálytalanság és a trehányság az értelmetlen rend lebegtetésének számított. A megszokott igénytelenség, ahogy éltünk és a megszokhatat-lan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk.

Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, és aminek nem ismerjük a határait.


Megjelent a Pesti Kalligram Kft ., Budapest és a Kal-ligram Könyv- és Lapkiadó Kft ., Pozsony közös ki-adásában 2013-ban. Első kiadás. Oldalszám 328. Fe-lelős kiadó Szigeti László. Felelős szerkesztő Mészáros Sándor. Borítóterv Hrapka Tibor. Grafi kai elrendezés és nyomdai előkészítés Studio GB, Duna szerdahely. Nyomta az OOK-Press Kft ., Veszprém. Felelős vezető Szathmáry Attila.


Vydal Pesti Kalligram, spol. s r. o., Budapest a Kal-ligram, spol. s r. o., Bratislava 2013. Prvé vydanie. Počet strán 328. Vydavateľ László Szigeti. Zodpoved-ný redaktor Sándor Mészáros. Návrh obálky Tibor Hrapka. Grafi cká úprava a príprava do tlače Studio GB, spol. s r. o., Dunajská Streda. Vytlačil OOK-Press, Veszprém.

BORBELY_Nincstelenek 2013 maj 10328 328BORBELY_Nincstelenek 2013 maj 10328 328 2013.05.10. 21:27:522013.05.10. 21:27:52

borbely szilard - nincstelenek

Documents