brent weeks - Éjangyal 0. - a tökéletes Árnyék

7/23/2019 Brent Weeks - Éjangyal 0. - A Tökéletes Árnyék

http://slidepdf.com/reader/full/brent-weeks-ejangyal-0-a-toekeletes-arnyek 1/63



Írta: Brent WeeksA mű eredeti címe: Perfect Shadow

Fordította: Gazdag TímeaSzerkesztette: AncsaT

A művet eredetileg kiadta: Orbit, an imprint of Hachette Book Group

Copyright © 2011 by Brent Weeks

All rights reserved.Excerpt from Black Prism copyright © 2010 by Brent Weeks

© Calvin Chu

ISSN 2062-3100ISBN 978 963 373 379 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-banCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: [email protected]

www.konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: A. K atona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektor: Széli Katalin, Sinkovics BalázsKészült a Generál Nyomdában, Szegeden

Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetverövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljesmű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy



mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nemsokszorosítható.



SHAYON-KASTÉLY ELVILEG BEVEHETETLEN. Szeretem azilyet. A kastély meredek falai körülveszik az egész

szigetet. Gyakorlatilag a nyílt víz feletti sziklákra nehezednek,helyenként egészen benyúlva a Shayon-tó vize fölé.Ez az első megbízásom. Jó dolog, ha rögtön egy lehetetlen

küldetéssel indít az ember. Megalapozza a hírnevét. Látványosszínrelépés.

Épp csak kicsit fodrozódott a víz, ahogy kiemelkedtem belőle. A falak előttem és felettem nyúltak a magasba. Nemtudtam sehol sem megvetni a lábamat. Ha voltak is valaha

kiszögellések a falon, a kastély valamelyik ura lefaragtattaazokat méterekkel a vízfelszín alatt. Csupasz mellkasomatzsírral és hamuval kentem be, hogy védjen a hidegtől, és ahamu sötét színe segítsen beolvadni az éjszakába. A ruha csakmagába szívta volna a vizet, és lelassított volna.

Az arcom egyik felén hosszú vágás, és mindkét alkaromontöbb kisebb seb vérzett. A védekezésből eredő sebek. Nem

akartam ilyen állapotban a kelleténél tovább a vízbentartózkodni. Több olyan átkozott dög is lehetett odakint.Vártam. A sziklába kapaszkodva, a hullámoktól dobálva

tanulmányoztam a falat. Persze volt egyszerűbb módja is a bejutásnak. A ka’kari csaknem mindent megkönnyített. Kivéveazokat a dolgokat, amelyek súrolták a lehetetlent.

~ Nem akarod te ezt, Acaelus. Bérgyilkos? Te? ~Azt már nem. Ez nem az én nevem. Már régóta nem.

A



A falakon számos ejtőlyuk látszott, amelyekből azostromlókra sziklákat dobhattak, lőrések az íjászoknak, éscsúszdák, amelyeken át forró olajat zúdíthattak a támadókra.

Láttam két őrszemet is felettem, páncélingben és gyapjúban.Cseverésztek, és időről időre kinéztek a tóra. Tiszta, teliholdaséjszaka volt. Nem volt szükség nagy éberségre. Hat másik őrtis láttam a falon, velük együtt nyolcan voltak. Elég messzetőlem, elvileg nem is láthattam volna őket.

De én jól láttam a sötétben. Nem tehettem ez ellen, csakhasználtam a ka’kari erejét. Örökre megváltoztatta a látásomat.

A kastély minden ablaka zárva volt a hideg éjszakai szélmiatt. De nem kerestem nyitott ablakot, hiszen mindenholrácsok voltak, és mind jó állapotban. A gyönyörű öböl felé nemnéztek erkélyek, mert azok csak jó kapaszkodót nyújtottakvolna az ellenség csáklyáinak. A kastély védműnek készült, ésaz építész nem volt ostoba.

Egy közönséges gyilkos itt kudarcot vallott volna.Csak a harmadik emeleti ablakokból – szintén erős

vasráccsal ellátva – világlott vidám tűz a nyitott spalettákmögül. Az lehetett a nagycsarnok, ahol Rikku báró éppen ahűbéreseit szórakoztatta. Rikku büszke férfi volt. Büszke amulatságokra, melyeket rendezett. Büszke a felszolgált sethi borára. Büszke a díszekre, a selymekre, a műtárgyaira. Büszkea jámborságára. És büszke volt arra is, hogy elorozta a kiskastélyszigetet a korábbi tulajdonosától.

Sajnálatos módon az előző birtokos nem a valódi

tulajdonosa volt a szigetnek. Pusztán csak intéző volt valakimás helyett. Aki szerette volna, ha titokban marad a kiléte.Akinek a tetszését nem nyerte el a báró. Aki nem nézte el nekia tudatlanságát és a lopást.

De pont ez a hátulütője a titkolózásnak, nemde? Ha azemberek tudják, mid van, akkor támadásra ingerled azokat,akik elég erősek, hogy szembe merjenek szállni veled, ha pedig



nem árulod el senkinek, akkor nem tudod elriasztani azokat,akik egyébként tartanának tőled.

Persze, szegény Sa’kagé, nektek aztán tényleg rossz sor otok

van.Felnéztem a holdra, megsaccoltam, mennyit haladt az égen,

mióta a tó túlpartján, úgy kétszáz lépésnyire innen, beleereszkedtem a vízbe. A báró hamarosan visszavonul amulatságról, szeretkezik a feleségével az asszonylakosztályában, vagy az egyik udvarhölgyével,szolgálólányával az egyik erre a célra fenntartott szobában,majd meglátogatja az árnyékszéket, végül visszavonul a sajátlakosztályába, a legfelső emeletre.

Szokványos hiányosság az erődítményekben: ahol a szar bemegy, és ahol kijut. Itt, a víz fölött elhelyezettmellékhelyiséget könnyű volt megtalálni a szaga után. Akifolyónyílás szűk volt – valószínűleg a biztonságon túl azért is, hogy a lehető legkisebb szél hűtse a használója alfelét. A vízfelett úgy jó ölnyire végződött, és síkos volt a kiömlő

mocsoktól. A megszáradt, százéves székletre rakódott nyálkásfostól nem lehetett megállapítani, hol vannak a sziklánrepedések.

Felnéztem, láttam, hogy az őrség nem figyel, aztánhátrapillantva észrevettem valamit.

Nem csak egy volt belőle. Több tucat. Rohadék agyarashalak! Nem tagadom, ostobaságnak gondoltam, mikor azthallottam, hogy képesek kiszagolni a vért mérföldekről is.

Láthatóan hinnem kellett volna a szóbeszédnek.A Tálentumom segített kiszökkenni a vízből. A kezem és a

csupasz lábam ujjait a szartól síkos falba vájtam, fellódítottammagam, és a kifolyó felé lendültem, de a bal kezemmel éslábammal nem tudtam megkapaszkodni.

Lecsúsztam. A falat kaparva, leszakadt körmökkel végülmegállítottam a zuhanást. Néhány mély lélegzetvétellel erőt



gyűjtöttem, aztán újabb, varázslattal támogatott kísérletettettem. Ezúttal könnyedén beszökkentem a kifolyó nyílásán.

A végéhez közeledve egy zárórács maradványait láttam.

Több száz éve építhették be, mert a vasat már a falból aligkiálló csonkokká rágta az idő. Túl sok vesződség lennehelyreállítani, vagy túl gusztustalan munka. Mindenesetre éppmegfelelt kapaszkodónak az olyanok számára, akiket épp hogykívül tartani hivatott volna.

Nem az a gond a Shayon-kastélyhoz hasonló helyekkel,hogy vannak gyenge pontjaik. Minden várnak megvan a magagyengéje. A baj az, hogy ha az ember eloroz egy kastélytGwinvere Kirenától, olyan ellenségre tesz szert, aki mindengyengéjéről kimerítő ismeretekkel bír. Ha az ember gondol rá,hogy rács van a kifolyóban – bár én attól még bejutottam volna –, meg sem próbálkozik vele. Legalábbis nem elsőre.

Vérző lábujjaimra rá sem hederítve egyensúlyoztam a rácsmaradványain, és előhúztam egy fűrészlapot. Az árnyékszékegyszerű építmény volt: tölgyfa deszka, benne három lyuk.

Gondolom azért, hogy az ember fia akár két cimborájatársaságában is megszabadulhasson a felesleges tehertől. Lehet,hogy nem vagyok eléggé társasági lény, de az ilyesmit jobbszeretem magamban intézni. No, mindegy, ha Gwinvere kémei pontosan jelentettek, a deszkát egy zár rögzítette a helyére. Akulcsa már sehol sem volt. A középső nyílást választottam, és afűrészlappal egy kicsivel nagyobbra vágtam, mint a másik kétlyukat.

~ Ez mindennel ellenkezik., amiért valaha éltél. Gaelan, eznem vall rád. ~

Tényleg nem. Gaelan nem létezik. Nekem nincs nevem.Amíg dolgoztam, senki nem jött az árnyékszékre. Mázli.

Előfordul ugyanis. Van ilyen. Ha az ember felk észül rá, hogyleszarják, és ettől még elvégzi a munkát, néha szerencséje van.A távoli nevetés és a tivornya zajai mellett ~ Egyedül maradsz.

Egyes egyedül. Mindig. ~ léptekre figyeltem fel.



Senki. A fejem mellett lekapartam a falról némi ürüléket,felnyúltam a jobb oldali nyíláson, és az ülésre kentem. Aztánelőhúztam egy üres, alig öklömnyi borostömlőt az övem alól,

ahol laposra hajtva pihent, és a rácsmaradványon óvatosanegyensúlyozva belevizeltem.

Aztán a bal oldali ülésre locsoltam.Alig végeztem, amikor kivágódott az árnyékszék ajtaja. A

báró. Egy katona követte, kezében lámpással.Az őr átvizsgálta a helyiséget, hogy ne érje meglepetés az

urát, bár sok kutatnivalója nem volt. Az árnyékszék falacsupasz kő, a mennyezete alacsony, és nincs másik bejár ata. A báró ezek szerint aggódott a testi épségéért.

A katona a budi felé sétált, én pedig a falhoz simultam,magam köré szólítva az árnyakat. Közel sem voltamláthatatlan, de segített. A lámpa fénye pedig nem volt elegendő.Ez a baj ezekkel a lámpásokkal: ha lefelé néz az ember, atalpuk a fény útjában van. A nyíláson át láttam a férfi arcát, dea fény elvakította.

– Igyekeznél? – kérdezte a báró. – Meghalok, úgy feszül ahólyagom. Hát, nem attól halsz meg.A fény imbolygása abbamaradt, amikor a katona

felakasztotta a lámpást egy kampóra, aztán az ajtó is becsukódott.

Egy pillanat múlva hallottam, hogy a báró motyogvaszitkozódik:

– ...disznók. Még hugyozni sem tudnak rendesen... szarosalitaeraiak. – Ruhasuhogás kíséretében kioldotta a nadrágját,aztán a segge eltakarta a fényt a középső résben. – ...sethi bor, alegjobb modai szakács... Lehet, hogy szándékosan szart adeszkára.

Vézna fickó volt, de ahol megnagyobbítottam a lyukat,halkan felnyögött a deszka a súlya alatt. De nem engedett. Még

nem.



Hagytam, hogy végezze a dolgát. Ne mondhassa senki, hogynem vagyok úriember!

Valaha magam voltam a testet öltött megtorlás. Most igazán

megengedhettem magamnak némi udvariasságot.Kis idő múlva a báró nyomtalanul eltűnt az árnyékszékről.

Amikor a katonák gyanakodni kezdtek és ránéztek, egyszerűennem volt sehol. Inkább nem bocsátkozom részletekbe. Ez nemis Rikku báró halálának története. Ez az én történetem.

De egy pillanatnyi szakmai büszkeség azért engedtessékmeg nekem: a Shayon-kastélyban többé senki nem szartnyugodt szívvel.

– Nem értem, miért jöttél Cenariába? Itt semmi sincs! Ez egy porfészek – szól Yvor Vas. Sovány, szeplős, vörös hajú férfi,aki módfelett valószerűtlenül Ladeshből származott.

– Itt senki nem ismer – felelem. Sört iszom. Yvor Vas

ootait, mert minden ladeshi mániája ez a keserű ital, szemmelláthatóan a vörös hajúaké is. Egy apró rejtekhelyen vagyunk,amelyet a Telepen bérelek a láp mellett. A beszélgetés túl bizalmas ahhoz, hogy hagynám bárkinek is kihallgatni. – Azelmúlt ötven évben a legtöbb nagy nemzet megismert. Sokháborút vívtak, és valahogy mindig ott találtam magam a kellősközepében.

– Vin Craysin voltál Kelet-Alitaerában, Tal DrakkanSethben, Gorrum Quesh Modaiban és Pips McClawski Nyugat-Alitaerában – próbál lenyűgözni.

– Képzeld, találtam egy gyűjtőt Aenuban, aki megszereztePips kockáit. És nem, nem én voltam Gorrum Quesh, bár azoldalán harcoltam egy ideig. A te Társaságod mindig olyankíváncsi. – Vin Craysin sem én voltam, de nem szeretemminden kártyámat kiteríteni, akkor sem, ha semmit sem számít.



– A Második Nap Társasága szeretne a szolgálatodra lenni,Csillagtűz uram. Szövetséges, aki segít, a körülményekre valótekintet nélkül. Gondolkodj el rajta!

– Megtörtént – felelem. A gondolataimba merülve hallgatokegy sort. – És mindent el akarok mondani.

Felcsillan a szeme.Mindenki azt hiszi, ő a legkülönlegesebb. Ettől olyan

könnyű hazudni nekik.

– Csillagtűz Gaelan! Micsoda megtiszteltetés. Köszönöm, hogy beleegyezett ebbe a találkozóba. – Gwinvere Kirena az a fajtaszépség volt, akinek társaságában az ember fia tizenkét éveskisfiúvá változik, aki képtelen megszólalni egy lány jelenlétében. Gaelan találkozott már gyönyörű nőkkel. Igazságszerint a legtöbb ilyen találkozás arról győzte meg, hogy azemberek idióták. A gyönyörű nők és a lélegzetelállítóan jóképű

férfiak közös vonása, hogy az emberek mókásabbnak,okosabbnak és élesebb elméjűnek hiszik őket, mint amilyenekvalójában.

Találkozott viszont olyan, vonzónak aligha mondhatónőkkel is, akiket gyönyörűnek látott a magabiztosságuk, bájukvagy életteli lényük miatt. Gwinvere Kirena az első típusbatartozhatott, az utóbbiba semmiképp. „Kora kurtizánjaként”emlegették. Sok férfi tartotta el, de egyikük sem tudhatta amagáénak. És mindehhez talán harmincéves ha lehetett.

A hallgatása biztosan elárulta, de Gaelan sejtette, hogyGwinvere megszokta a jelenlétében megnémuló férfiakat,akiknek a nyelve ólommá vált, míg egy másik tagjuk acéloslett.

– Általában nem veszek részt ilyen alkalmakon, de önkíváncsivá tett.



A nőnek a szemébe, és nem a ruhája mély kivágásába pillantott, amikor azt mondta, „kíváncsivá tett”. A szép nők,főleg ha kurtizánok, hosszászoknak a férfiak közeledéséhez, a

legközönségesebbekétől a legelőkelőbbekéig. A nő tekintetesemmit nem árult el. Vagy nem vette észre, vagy nemérdekelte, de az is lehet, hogy úgy döntött, nem árulja el, bármit is gondol.

– Tetszik a mulatság? – kérdezte Gwinvere.Gaelan háta megfeszült. Álarcosbál volt az összejövetel egy

nemes úr bérelt házában. Az első Alitaerai Birodalomvégnapjai óta nem látott ennyi elkorcsosult idiótát.Meglehetősen jóképű és atletikus testű férfi volt, de míg a bejárati ajtótól a dolgozószobáig elért, nem kevesebb minthárom nő markolta meg egy bizonyos testrészét. Még fel isismerte egyiküket, egy gróf ifjú felesége volt. Arcáthattyúmaszk takarta, a testét szinte semmi. Nevetett, és anevükön szólította a barátait, láthatóan nem aggasztotta, hogyvalaki felismeri. Gaelan egyelőre senkit nem látott nyilvánosan

közösülni, de fiatal volt még az éjszaka. – Nagyon tanulságos – felelte.Gwinvere Kirena vékony kelméből készült, magas nyakú,

döbbenetesen vörös ruhát viselt. A holmi szabása tökéletesvolt, kiemelte testének minden domborulatát. Vékonyaranyláncokat viselt ékszerként, amelyek a két melle közöttfutottak le, és az ágyéka magasságában egy lakatbanvégződtek. A nyaka körül egy szalagon apró aranykulcsocska

függött. A szabó költeményét az erényövet viselő khalidoriháremhölgyek ihlethették.

– Önnek rendeztem. – Senki nem tartott még orgiát a tiszteletemre – felelte

Gaelan őszintén. A 680 év alatt ez még soha nem esett megvele.

– Csupán próbára tettem a becsületét – kuncogott a nő. Egy

kis szünetet tartott a becsületét szó előtt. Akár kétértelmű is



lehetett a mondat, ha Gaelan úgy akarta. A nő megengedte,hogy közeledjen felé, ha szeretne.

De amire valójában kíváncsi volt, hogy Csillagtűz Gaelan

vajon sarkon fordul-e, és távozik a mulatságról, mielőttmegismerhetné őt, vagy elnézi neki ezt a züllöttséget. Milyenember vagy, Csillagtűz Gaelan? – kérdezte ezzel.

Egy ravasz elme remek próbája. – Elő a farbával, hölgyem. Nem az éles eszem vagy a

farkam miatt hívott meg.A nő szemei elkerekedtek, aztán telt, festett ajka mosolyra

húzódott. Hátradőlt a díványon. – Eredetileg valóban nem – felelte. – De most át kell

gondolnom a terveimet.Gaelan hátratett kézzel, kisterpeszben állt, akár egy katona.A nő végigmérte. – Csillagtűz Gaelan, a semmiből jött paraszt, a ceurai

hadjárat hőse, az íj és a harci szekerce mestere. Egyedülkiszabadította száz bajtársát. Ötször utasította vissza az

előléptetést. A vérfűi csatában egymaga védte a hegygerincet.Gyanítják, hogy Tálentummal bír, de kétszer is visszautasítottaa Nővérek vizsgálatát. Összekülönbözött alitaerai parancsnokával, majd távozott. Nemrég gyilkossággal vádoltákmeg, és egyként üldözi Alitaera és Ceura serege.

– Mesebeszéd. Ezeknek a történeteknek legfeljebb a feleigaz. És már nagyon untatnak.

– Az alitaerai parancsnok egy hónappal később meghalt –

jegyezte meg a nő. – Valóban? – kérdezte Gaelan túl lassan. Ezt meg honnan

tudhatja? – Meg is érdemelte a disznó. – Amikor felfogadta önt, megígérte, hogy bosszút állhat a

ceuraiakon, ugyebár. – Nem kérdés volt. – Aztán elfogadtaCeura pénzét, és visszavonulót fújt. – Ismét csak nem kérdésvolt.



– Szóval gyilkosnak hisz. Bérgyilkosnak fogadna? – kérdezte Gaelan. – Mi a baj? Megbántotta egy csinosversenytársnő? Zaklatja egy szeretője?

Meg akarta bántani a nőt. Szerette volna feldühíteni. A nő pedig kedvesen mosolygott. Telt ajkak, gyönyörű

mosoly, fény gyúlt a szemében a kihívás hallatán. Élvezte akihívást.

– Sa’kagé vagyok, Gaelan. – Hát persze. – Az alvilág ura, a Sa’kagé, amely minden

fontosabb, illegális üzlet tulajdonosa volt a városban aKilencek, a vezéreik figyelő tekintetével kísérve. Az ővezetőjük a Shinga volt, akinek hatalmát királyok is irigyelték.A Kilencek egyike volt felelős a Cenariában folyó prostitúcióért. A Gyönyörök Ura nem hagyta volna, hogy egyolyan szépség, mint Gwinvere Kirena függetlenül dolgozzon.Tehát ez lehetett a meghívás oka. A nő ki akart szállni.

– Még nem végeztünk. – A nő felállt, és az ajtóhoz lépett,hogy ellenőrizze, be van-e zárva. Ahogy hátat fordított,

látszott, hogy az aranylánc eltűnik egy résben a ruhája alatt, ésvalószínűleg a combjai között hátravezetve újból előbukkan azáttetsző aranycsipkével fedett hátán. A nő szépségétől elálltGaelan lélegzete, és lelassult az agya, pedig az eszére mostigen nagy szüksége volt. – A Kilencek egyike vagyok – folytatta a nő. – A Gyönyörök Úrnője.

Ilyen titkot nem szoktak csak úgy elárulni. – Ahhoz kissé fiatal...

– Van egy tervem, és szükségem van hozzá a segítségére – vágott a szavába a nő.

Gondolkodott. Csillagtűz Gaelan negyvenöt éves kellettvolna legyen, és legalább tíz évvel látszott fiatalabbnak. Híresvolt, de kevés igazi barátja akadt, ellenben sok volt azellensége. Talán ideje volt továbbállni, hagyni, hogy elfelejtséka nevét. Rosszabb is van annál, mint hogy szövetségre lép egy

szép és eszes nővel.



– Mi a terv? – kérdezte.A nő szembefordult vele. – Majd arra is sort kerítünk. De

előbb még gondoskodnunk kell valamiről. – Kinyújtotta a

kezét. A férfi elvette az ujjai közül a felé nyújtott tárgyat.Az eddig a nyakában viselt aranykulcs volt az.Gaelan felhúzta egyik szemöldökét, és próbált nem

tudomást venni az ágyékán végigvillámló érzésről. A fiataltesttel egy ifjú érzései jártak.

– Miért? – kérdezte. – Mert ha ma nem fekszem le veled, belém szeretsz. De ha

megteszem, vágyni fogsz rám. Szakmai hibának tekinteném, hanem így lenne, végtére is ez a munkám. Vágyni fogsz rám, desosem bízol majd bennem. Tudni fogod, hogy minden egyesférfival ezt teszem, aki felkelti a figyelmemet. Egyszerűbb így.

~ Egy őszinte kurva. Ritka madár. Megmérgezte a kutat, ésel is mondja neked, Acaelus. Tényleg ezt akarod? ~

– És te? – kérdezte. – Téged nem fenyeget a veszély, hogy belém szeretsz?

A nő közelebb lépett, és lassan, gyengéden a karjába simult.Parfümillat, selyem és bőr alattomos lágysága. Hideg aranylánca nő bőrén, forró lélegzete a fülében.

– Ma élvezni akarom a munkámat.

Apró tanyaházukban Gaelan a saját kezével készített asztalszélén egyensúlyozva megmarkolta a felesége pucér fenekét. Anő a vállába és a nyakába kapaszkodva, tágra nyílt szemmel, aszeretkezéstől még remegő combokkal ölelte őt.

Fájón, játékosan a vállába mélyedtek az asszony körmei. – Ali bármikor megjöhet. – De a szeme csillogott, és nem

eresztette, nem tolta el magától. – Van rosszabb is annál, mint ha egy kislány megtudja, hogy

az apja még mindig ellenállhatatlannak találja az édesanyját.



A nő szélesen mosolygott, és a combja közé szorítottaGaelant.

– A mosolyod felér egy évszázadnyi nyugalommal – szólt

Gaelan, és próbálta az emlékezetébe vésni a nő arcát. Szép voltkócosan, a gyönyörtől kipirult arccal. Elégedett magával és aférjével. Kincs volt számára ez az érzés. Megöregszik, meghal,Gaelan pedig fiatal marad és halhatatlan, követi egy rég voltkirály parancsát. Egy rég halott barátét.

– A hízelgésed már megszerezte neked, amit lehet – évődöttaz asszony.

Gaelan felnevetett és belecsípett a fenekébe.Az asszony csillogó szemmel a kezére csapott. – Miért van kudarcra ítélve minden boldogságunk? –

kérdezte a nőt. Ő a szemébe nézett gyengéd, szerető pillantással: – Rejtély

vagy nekem, uram. – Nem, Rejtélyes Samon hat élettel ezelőtt voltam –

kacsintott rá, próbálva menteni a pillanatot.

– Anya! – hallatszott egy kislány hangja odakintről , az ajtóelől. Gaelan elhúzódott, felrántotta a nadrágját, megkötötte az

övét, és próbálta lesimítani összekócolt haját. Seraene leugrottaz asztalról, eligazította a szoknyáját, és felkapott egy rongyot,hogy úgy tegyen, mint aki épp takarít.

Kinyílt az ajtó, és belépett Alinaea, egyik kezében egykosárnyi frissen szedett gyógynövénnyel, a másikban friss

tojásokkal. Ha a kislány idősebb lett volna, azonnal rájön, mitörtént. A házban érezhető szagok félreérthetetlenek voltak,ahogy a Seraene mellkasán látható pír is, amit a hevület ésGaelan borostája okozott. De Alinaea csak nyolcéves volt.Ártatlan. Gaelan szeme fénye.

– Papa – szólalt meg félrebiccentett fejjel felnézve az apjára. – Eldöntöttem. Elég idős vagyok már egy kistestvérhez.



Gaelan Seraene-re pillantott. Az asszony arcán mosolyragyogott. A hasára tette a kezét.

– Micsoda? Így kell megtudnom?! – kérdezte követelőzve.

A nő felnevetett. Minden élő és holt istenre... Mennyire hiányzik Seraene

nevetése.

Gaelan testét elárasztotta a gyönyör, majd hideget hagyva

maga után távozott. Gwinvere felette térdelt, testén nem voltmás, csak a finom aranylánc. Amint a férfi gyönyöre beteljesült, nem moccant, a maga öröme nem érdekelte.Végtére is, ez üzlet volt, nem szórakozás. De nem szállt le róla.

Nézte a férfi kócos haját, nagyszerű testét, hagyta, hogysütkérezzen az ő fényében, hogy magába szívja a szépségét.Fölé hajolt, és valami szánalomféle villant a tekintetében.

– Hús-vér isten vagy, Csillagtűz Gaelan, de törékenyebb,

mint hinnéd. Légy óvatos.A mellkasára fekve a férfi vállába fúrta a fejét, de csak egy

percre. A szoba kihűlt, Gaelan teste pedig meleg volt, taláncsak ezt a melegséget élvezte a nő, semmi többet. Szinteazonnal fel is kelt. Öltözni kezdett, és a férfi szíve belesajdult acinikus gondolatba, hogy biztos az öltözködést is tükör előttgyakorolta, hogy minden mozdulata kecses legyen. Nemegyszerű kurva volt, hanem művész, akinek az utolsó benyomás épp olyan fontos, mint a legelső.

– Csináljuk még – közölte. – Most. – Ezúttal nem fogSeraene-re gondolni. Gwinvere egy csoda volt. Amit értékelniekell. A kedvére tenni.

– Én is szeretném, de még hárman vannak hajnal előtt, és hakedves lesz hozzám, még egy negyedik is.

– Én voltam az első... – Elharapta a mondatot. Nevetséges

kérdés. El sem hitte, hogy feltette. Nem is tudta, honnan vette.



– Igen, Gaelan, szűz voltam – felelte a nő színtelen hangon. – Úgy értem, hogy ma éjjel – tette hozzá gyorsan Gaelan. –

Nem érdekes. Hülye kérdés volt.

A nő elgondolkodva ránézett. – Csodálatos vagy. Szétszórt, de csodálatos. Találkozzunk

holnap, miután végeztem a vacsorával a nagykövetnél. Aztánelmondhatod, elfogadod-e az üzleti ajánlatomat.

Ajánlat? Még nem is kért semmit.

Néhány perc múlva Gaelan átgázolt a riotmagfüstön, melybencsak a züllött vendégek halovány körvonalai látszottak. Néma,villogó szemű, fekete lovaknak maszkírozott szolgákgondoskodtak azokról, akik túlzásba vitték a szórakozást,elvitték azokat, akik rosszul lettek, párnát tettek azeszméletlenül összerogyott vendégek feje alá, betakarták ameztelen testüket. A gróf felesége, akin már nem volt más,

csak a hattyúálarc és fél pár harisnya, sikongva szaladt Gaelanfelé. Két álarc nélküli, kéjvágyó úriember kergette.

Mielőtt a nő fellökte volna, vagy oltalomért fordult volnahozzá, amire valójában nem is vágyott, Gaelan egy zajos,oldalsó szobába menekült. Áttetsző függöny mögött zenészek játszották egy harani törzsi ritmus feldolgozását. Két idősebbúr dohányzott – riotmagot szívtak miközben a harmadik egynővel táncolt. Gwinvere-rel.

A nagydarab majom keze Gwinvere nyakára fonódott. A nő,háttal neki, hullámzó testtel hozzádörgölőzött, és a csípőjétsimogatta.

Meglátta Gaelant, és elvétett egy lépést, de aztán táncolttovább. Miközben az ifjú lord nadrágját markolászta, ésszorosan magához húzta, Gaelan szemébe nézett.

De az lesütötte a szemét. Visszalépett a mulatság legjavába,

majd ki az éjszakába.



Valaki követte.

Bárki járt Gaelan nyomában, jól csinálta. Nagyon jól. DeGaelannek is voltak lehetőségei. Akit követnek, annak mindigvan választása, és Gaelan sorsa ugyanolyan egyszerűen bontakozott ki, mint azoké a férfiaké, akiknek a bőrébe bújt azelmúlt 680 évben. Más ember, más döntés, más jövő.

Az a fiatalember, aki Acaelus Thorne hercegként született,

keresett egy helyet, ahol szűk át járón kellett áthaladnia azüldözőnek, ha nem akarta nyomát veszteni. Acaelus elrejtőzöttegy sarok mögött és várt. Összegyűjtötte Tálentumát, hogyelsodorja vele az üldözőt, elkapja, megüsse néhányszor, éskikérdezze, hogy ki küldte. Várt...

Nem, nem így volt. Acaelus hercegbe nem szorult ennyivisszafogottság.

Elrejtőzni?Acaelus? Ugyan!

Nem, Acaelus sarkon fordult, amint tudomást szerzett azüldözőjéről. Megállt a nyílt utcán.

– Tudom, hogy ott vagy! Bújj elő! Ha verekedni akarsz,megkaphatod. Ha azt akarod tudni, hová megyek, kérdezdmeg! Trayethell elpusztult királyságának koronahercegevagyok, és nem fogok itt játszadozni. Nézz szembe velem!

A kém elmenekült. Acaelus hallotta a kavicsokatmegcsikordulni a talpa alatt, és a zaj irányába vetette magát. ATálentuma kölcsönzött erőt az izmainak. Gyorsított. Kardotrántott, befordult egy sarkon, amely túl élesnek bizonyult asebességéhez képest.

Elugrott, majd a szemközti faltól visszalökve magát leütöttelábáról a kémet. Az elesett és fekve maradt.

Acaelus elindult felé. Az apró termetű, köpenyes, csuklyásalak mozdulatlanul feküdt a hátán.



Csak az utolsó pillanatban moccant, és két tőr repültegyenesen Acaelus felé.

Ő természetfeletti gyorsasággal balra, majd jobbra csapott a

kardjával. Félreütötte a tőröket, és a kardja a kém szívébefúródott, mielőtt az bármit tehetett volna.

...és így nem tudott meg semmit. Nem mintha Acaelus egyszer is megbánt volna valamit.

Nem mintha valaha is kétségbe vonta volna a saját tetteihelyességét.

Nem, egy nemes szívű bolond volt. Az ő módszerei csakkatasztrófához vezettek. Elvetette az ötletet.

Dehvirahaman Bruhmaeziwakazari viszont... nem, azymmuri ravasz vadász volt, de sosem tette volna be a lábát avárosba. A bőrszütyői, álcaköpenyei tökéletesek voltak atermészetes környezetében, de itt a ruházat máskéntfunkcionált. Az ő módszerei is elvetve.

Fürge Rebus. Az az élet most hasznos lehet. Rebus besurranó tolvajból lett népi hős, amikor a rossz király aranyát,

mintha csak az eső ömlött volna, a város piactereire zúdította. Ő a város rosszhírű negyedébe tartott volna. A nyugati parton,a Telep felelt meg ennek a célnak.

Nagyot került, mintha azt akarná megelőzni, nehogykövessék, mint aki nem tudja, hogy tényleg követik. A kémekmindig azt hiszik, hogy jól végzik a dolgukat.

Ha az a bizonyos kém egy úr vagy egy dáma embere, idegeslesz, amint Rebus átkel a Vanden hídon a Telepre. De nem volt

ideges. Vagyis a követőjét valaki más, valaki nagyobb hatalmúküldte. Rebus felhagyott az óvatossággal, és amint elérte anyomornegyedet, gyorsabb léptekre váltott, amitőlészrevehetővé vált a sántítása.

Végigment egy sikátoron. Befordult balra, majd jobbra,végül kétszer balra, és elindult egy olyan keskeny utcácskában,hogy ha kinyújtotta a kezét, meg tudta érinteni kétoldalt a

rogyadozó falakat. Háromszáz lépés után sem látott



keresztutcát, aztán zsákutcába torkollott a sikátor. A fenébe! Eznem Borami nyomornegyede volt, ahol minden zugot ismert.Most aztán egyenesen az üldözője kezére adta magát.

Megfordult. A kém ott állt, két kezében egy-egy hosszútőrrel. Tehát nem is kém, hanem bérgyilkos. És két íjász álltmellette, mint akik nagyon is tudják, mit csinálnak.

– Fürge Rebus – szólt a férfi Rebus kacska jobb lábára bökve az állával. – Irónia?

– Ahogy öregszem, úgy egyre jobban utálom az iróniát. Devoltam fiatal is. Akkor találtam ki, amikor belekezdtem atestmágia komolyabb tanulmányozásába. Ha meghosszabbítjaaz ember a kezét-lábát, egy ideig átkozottul ügyetlenül mozog.Azt reméltem, hogy a név végül nem csak irónia lesz.

– Gondolom, mindjárt meglátjuk, mi lett belőle. Nyilak suhantak az éjben, lyukat ütve az éjszakába.Vér, halál, válaszok pedig ismét nincsenek. Nem, Rebus ösztönei rosszat súgtak egész idő alatt. És

Gaelan elegáns ruhái még azelőtt valami rablóbandát hoztak

volna a nyakára, mielőtt valaki sarokba szoríthatta volna.Elvetette hát ezt az ötletet is. Nos, Gaelan, azok, akik voltál, nem segíthetnek. Mihez kezd

a fóldtúróparasztból lett háborús hős? Ki leszel most? Ki leszellegközelebb?

Gaelan nem fogja hagyni, hogy a kém diktáljon. Azzalvégzett. Egyszerűen nem érdekelte. Igazság szerint Gaelan – aza Gaelan, akit az előző, Tál Drakkanként élt élete végén

kitalált, az, aki az elmúlt huszonöt évben volt – egyszerű ésegyenes ember volt. Hasonlított Acaelusra. Eltekintve az életevégétől. Az a Gaelan lassan, cseppenként elolvadt, akár a viasza tűz mellett. És nem tudta biztosan, hogy ki váltja fel. Vagymi.

A fogadójához sétált a legrövidebb úton. Csak egyetlen jóhely kínálkozott a gyilkosnak útközben a rajtaütésre – ha

egyáltalán azért követték. Gaelan áthaladt rajta. Nem támadták



meg. Egyenesen a szobájába ment, egy lámpást tartva magaelé, amit az álmos képű fogadós nyomott a kezébe. Kinyitotta asötét szoba ajtaját, belépett, majd elfújta a lángot.

A lámpa harsány fénye bármilyen bérenc éjszakai látásávalkibabrált volna, aki odabent várja, és a hirtelen támadtsötétségben megvakul.

De Gaelan nem. Mióta a ka’kari gazdája volt, látott azárnyak között. De senki sem volt a szobájában. Mágikus pecsétjei érintetlenek voltak az ablakon.

Nyugovóra tért anélkül, hogy bárkivel verekedésbekeveredett volna, bárkit is megölt volna. így volt helyes. Atürelem olyan lecke, amire a halhatatlanság már rég meg kellettvolna tanítsa.

A bölcsesség unalmas.

– Nálad jobban senki nem csinálja – sóhajtotta Gaelan a

negyedik szeretkezésük után. – Ezt már sokszor hallottam – felelte Gwinvere évődve, de

távolságot tartva, ahogy az a hivatásában elvárható. A nőhálószobájában pucéran feküdtek az ágyon. Gwinvere fejeGaelan mellkasán nyugodott.

De 680 éves férfitól még biztosan nem.Megcsípte a nő mellbimbóját büntetésből. Az felkacagott,

Gaelan vele nevetett. – Valaki követett idáig. A te embered volt? – kérdezte

Gaelan.Félpillanatnyi tétovázás, némi feszültség a testében. Igen.

De a nő nem is próbált hazudni. – Múlt éjjel is követett. Tudni akartam, jelented-e valakinek,

hogy fel akartalak bérelni. – Ühümm. Szóval valami áruláshoz akarsz felhasználni. És

most csak annyit tudsz, hogy nem kell naponta jelentenem.



Lehet, hogy csak hosszú pórázon tartanak. – Helyesencselekedett. Ha megöli a Kilencek szolgáját, az nem lett volnaa legjobb kezdet egy új városban.

A nő elmélázva cirógatta a mellkasát, mérlegelte amondandóját. Végül így szólt: – Vállalom a veled járókockázatot. Hallottál már a Veszejtőkről?

– Mágus-orgyilkosok? – Egyszerre csak bizonyos számú Veszejtő létezhet. Senki

nem tudja, hányan vannak. De mind mágikus hűségesküttesznek a Shingának. Ami után nem tudnak ártani neki, vagy azengedélye nélkül elfogadni megbízásokat. Pillanatnyilag ötenvannak. Azt akarom, hogy öld meg négyüket.

– És az ötödik? – Ő fog kiképezni téged. Ő követett tegnap éjjel és ma is.

Ben Wrable. – Sebhelyes Wrable? – Gaelan hallotta már a nevet, de csak

ennyit tudott a férfiról. – Van néhány... furcsasága.

Csak egyetlen okból akarhatott valaki megszabadulni aShinga gyilkosaitól, ha már a Kilencek tagja volt. – És miután megölöm a Veszejtőket? Öljem meg a

Kilenceket is? Meg a Shingát?A nő felült, és bármilyen kielégült volt is, nem bírta

megállni, hogy először Gaelan testére pillantson, és csak aztánaz arcára.

– Nem – felelte. – Rájuk nekem lesz gondom.

– Tehát te Shinga leszel, én pedig Veszejtő, aki nemesküszik neked hűséget. Miután használtál, nem leszek túlveszélyes számodra?

Hallgatás. – Tisztán gondolkodsz, Csillagtűz Gaelan. Ezt szeretem. A

legtöbben megütköztek volna azon, hogy gyilkolniuk kell.Vagy azon, hogy egy asszony akarja vezetni a Sa’kagét.



Ismertem Irenaea Blochweit és Ihel Noorant. Nem kétlem,hogy menni fog.

– Nos? – kérdezte inkább Gaelan.

– Tisztában vagyok vele, hogy utánanézel a múltamnak.Akkor tudni fogod, hogy bánok a visszavonult kurtizánokkal.Tudni fogod, hogyan bánok azokkal a riválisaimmal, akik aszolgálatomba állnak. Ezekből tudhatod majd azt is, mennyireleszek bosszúszomjas és ellenségeskedő az uralkodásom alatt.

– Mondd el! – Persze, hogy szándékában állt utánajárni, deszerette volna a nő szájából hallani.

– Csak akkor állok bosszút, ha a hatalmam forog kockán.Személyes okból soha. Nem pazarlom az eszközöket,különösen nem a hasznosakat. Ha négy Veszejtő után küldelek,és mindet megölöd, majd megtanulod az ötödik titkait, mivelfenyegethetnélek? Inkább megtartalak.

– Házi kedvencnek? – Szövetségesnek. Szeretőnek. Amíg nem szólsz bele a

dolgomba, vagy abba, hogy kivel bújok ágyba.

– Soha nem kérsz tőlem mágikus esküt? – Nem hiszem, hogy arra szükségem lesz – mosolygott rá.Gyönyörű volt.

– Nem ezt kérdeztem – felelte Gaelan.A nő arcára széles mosoly ült, tetszett neki, hogy emberére

talált. – Soha nem foglak kérni vagy kényszeríteni semmifélehűségesküre.

– Ha megteszem, amire kérsz, mit kapok? A halom pénzen

és életem legjobb szeretkezésén kívül? Mert ezek maguktólértetődő ellenszolgáltatások.

Gwinvere ismét elmosolyodott. – Olyan kémhálózatot, amely megtalálja az embert, akit

keresel.Acélmarok szorult Gaelan mellkasára. Hosszú pillanat telt

el. Nem kapott levegőt.



– Jól van – bólintott végül. – Feltéve, hogy minden úgy van,ahogy mondod. Ellenőrzőm, és a Sebhelyes Wrable legyen afogadómban ma este.

A nő mosolygott. Végigsimított Gaelan hasán. És lejjebb is. – Még egy menet? – kérdezte.

Sebhelyes Wrable nyurga, friaki ősöktől származó férf i volt.Kerek arcú, sápadt ember, fekete, szalmaszerű hajjal és hosszú,

szíjas izomzattal, amely a harcművészek sajátja. Gaelan ágyánült a bezárt ajtó mögött. Az ajtón elhelyezett mágikus pecsétekérintetlenek voltak, a zárat nem piszkálta meg. Kérkedik aszakértelmével.

– Ben Wrable? – kérdezte Gaelan. A Gwinvere általelmondottakat már ellenőrizte, és minden igaz volt, ahogyszámított rá. A nő kegyetlen volt, ha az útjába álltak, de amikortehette, nagylelkű. Bőkezű volt azokhoz, akiket a legjobbnak

ítélt. Soha senkit nem öletett meg, ha az élve jobbanszolgálhatta. Szerette a gyerekeket.

Ben felállt, és a semmiből két tőr bukkant elő, markolattalelőre repültek Gaelan felé, aki gondolkodás nélkül elkaptaőket.

– Az Éjangyalok kedvelnek téged – vigyorgott hanyagulBen.

– Éjangyalok? – kérdezte Gaelan. A szíve a torkábandobogott. A Veszejtő kinyitotta az ablakot, feltörve avarázspecsétet.

Sebhelyes Wrable így szólt: – Gyere, az Ördög Útja vár.Kövess, ha tudsz. Ez az első próba.



– Még mindig nem értem, mi köze ennek a ka’karihoz – szól akis vörös Yvor Vas. A Második Nap Társasága nevű titkosszervezet tagja. Látszólag a ka’kari tanulmányozásának

szentelik a létüket. Valójában a halhatatlanságot vizsgálgatják,amelyet szerintük a ka’kari ad. Laza szerveződésű társaság,mert akárhogy is remélik, a ka’kari nyújtotta halhatatlanságonnem lehet osztozni, és a legtöbben ezt gyanítják is.

– Elsősorban a ka’kari hozott engem Cenariába – felelem. – Keresel egyet? Vagy mert a meglévő mondta, hogy ide

kell jönnöd?Kiürítettem egy újabb flaskát. Mióta a ka’karihoz kötődtem,

nem egyszerű lerészegedni.

Gaelan nem először mászkált háztetőkön – Fürge Rebus és DavSlinker is a törvény fonákján járt. De mindketten olyan helyenéltek, ahol erősebb anyagból építkeztek az emberek. Egy dolog

átugrani egyik zsindelyes tetőről a másikra, vagy egyikkőépületről a másikra, és egészen más paláról bambuszra,onnan nádtetőre, aztán töredezett cserépre. Cenariában kevés bányászható építőanyag volt, így aztán az építők azthasználtak, amihez hozzájutottak.

Azokban a városokban, ahol az ember bízhatott a terepben,gyorsabban mozoghatott, ugorhatott nagyokat. Itt Gaelan ésBen Wrable csak kicsivel gyorsabban haladt a futásnál,könnyedén rugaszkodtak el és könnyedén értek földet.

Gaelan egy cseréptetőre érkezett, amely megindult a talpaalatt, és azonnal tovább is futott.

– Jó! – kiáltott Ben egy távoli tetőről. – Átmentél! Második próba!

Ben karba tett kézzel lelépett a tetőgerincről, amelyen addigállt.



Gaelan átszökkent a tetőt elválasztó résen, és odafutott, ahola Veszejtő eltűnt. Semmit nem látott. Szél. Szitáló eső. Asötétséget kutatta feszülő izmokkal. De még a természetfeletti

látása sem segített. – Itt vagyok – suttogott egy hang.Gaelan megpördült, előhúzta a tőreit, és lekuporodott.

Senkit nem látott ott, ahonnan a hang jött.Valami nekicsapódott hátulról, és kisöpörte alóla a lábát.

Lecsúszott a meredek tetőn, elejtette a tőröket, amikor a kezefogást keresett a palacserepeken.

Átbukott a tető peremén. Kinyúlt, ereszcsatornára vagyvalamiféle szegélyre számítva. Semmi. Csak néhány díszes,kutyaforma vízköpő. Odakapott. Elvétette.

Fantomkezek, színtiszta mágiából szőtt ujjak nyúltak ki akézfejéből, és ragadták meg a vízköpőt. Olyan erősen húzta felmagát, hogy le is tépte a szobrot, de a lendület visszarepítette atetőre.

Támadóállásba érkezett, plangani stílusban, szinte

nevetségesen alacsony tartásban, ami hasznos volt a meredektetőn, ha a kezét kellett volna használnia. De Ben Wrable csak állt karba tett kézzel, és kuncogott. – Úgy tűnik, még nem tudsz mindent, kardforgató. – Képes vagy játszani a hangoddal.Ben mosolygott. – Többször nem fogsz így elkapni – fogadta meg Gaelan.Ben a tető széléhez lépdelt, és lenézett a vízköpő szétporladt

maradványaira az utcán. Kisebb, aggodalmas tömeg kémleltfelfelé.

– Eleget szórakoztattuk a helybélieket.

– Hol tanultad ezt? – kérdezte Gaelan másnap vívás közben.

Ben Wrable stílusa Peerson Julesra emlékeztette, az utolsó



Lae’knaught-alvezérre, aki nem volt őrült. Kétszáz évetalálkozott vele.

– Én találtam ki – felelte Ben. – A saját mesterem csak

pengés fegyvereket használt. – Leemelt a falról egy pár rövidkardot, és lassan elhalványult. Magához hívta az árnyakat,ahogy ő mondta. Erős fényben egy emberméretű, tintaszerű,fekete pacává vált – nem volt láthatatlan, és közel sem olyanügyes, mint Gaelan a ka’kari segítségével – , de sötét éjjelátkozottul jól álcázta magát.

A léptei zaját is el tudta fojtani.Minden lehetséges fegyverrel gyakoroltak. Ben gyors volt,

Gaelan pedig gyorsan tanult. Bent láthatóan lenyűgözte aharcos, bár Gaelan próbálta eltitkolni néhány még lenyűgözőbbképességét. Ben beszélt más technikákról is, amelyeket ő maganem használt, és Gaelan kapott tőle egy hatalmas könyvet amérgekről.

– A mesterem... nos hát, a mesteremet egy kis baleset érte,mielőtt megtaníthatott volna rá, én pedig nem nagyon szeretek

olvasni. – Szörnyen nagylelkű vagy. – Ne aggódj. Majd Gwinvere kifizeti az árát.Ó. Ben nem tudta elolvasni a rejtjelezett jegyzeteket, így a

könyv számára értéktelen volt, viszont ez nem olyan holmi,amit csak úgy elad az ember. Ki venné meg? Akárki is, lehet,hogy ellenség. Sokkal jobb egy barátnak eladni jó áron, hogyazontúl az egész legyen az ő gondja. Okos.

Ben nem volt nagy segítség az álcázás tudományában, mivela sebhelyei miatt senki másnak nem álcázhatta magát.

Nézte, ahogy Gaelan íjjal száz lépésről tízszer egymás utána céltábla közepébe talál. Gaelan híres volt azíjásztudományáról.

– Azt hiszem, ezzel nem kell foglalkoznunk – mondta.Gaelan nem volt képes eltéríteni a hangja irányát. Ben

tökéletesen utánzott bármilyen hangot, ami Gaelan



meggyőződése szerint valamiféle nagyon komoly testmágialehetett.

Ben megérdemelte volna, hogy cserébe megtanítsa neki

néhány saját trükkjét, de akármennyire is kedvelte őt, a férfimégiscsak hidegvérű gyilkos volt. Nem fog megtanítani egyVeszejtőt a saját trükkjeire.

Egy nap, két héttel a találkozásuk után, láncos bottal éssarlóval küzdöttek egymás ellen. Már tíz órája dolgoztak ésverejtékeztek a szobában, a tűz mellett, amely a Tálentumukatvolt hivatott táplálni. Ben ledobta az ingét, és Gaelan akkor pillantotta meg először a többi sebhelyét.

A friaki nép fiainak bőre a sérülések után hajlamosabb volttúlburjánzó forradásokkal gyógyulni, mint másoké: a testükbőlkifelé türemkedtek a hegek, és Ben Wrable tetőtől talpig televolt saját maga okozta sebhelyekkel.

– Egy gorathi fia vagyok. Herceg, ha úgy tetszik.Gyerekként elraboltak a klánomtól, ami komoly sértés voltapámmal szemben. Friakuban a fiú az apa ereje. Idehoztak és

eladtak a Haláljátékokra, ahol győztem. Amikor elnyertem aszabadságomat, visszatértem Friakuba, de a klánomat addigrarég lemészárolták. Senki nem emlékezett már a nevükre.Amennyire én tudom, a rabszolga-kereskedők hazudtak, én pedig csak egy parasztgyerek voltam. Sosem fogom megtudni.

A friakiak számára tabu volt a holtakról beszélni. Az islehet, hogy Ben a tulajdon nagybátyjával beszélt, de ha nem jólhozta fel a témát, az úgy tett, mintha nem tudna semmiről.

Mivel nem ott nőtt fel, nem ismerhette a szokásokat. – Az mit jelent? – kérdezte Gaelan. A legtöbb sebhely

érthetetlen volt, friaki írásjelek. De a mellkasa közepén egynagy kört egy vonal felezett meg, amely lefutott a hasán.Többször is a bőrébe metszették ezt a jelet.

– Volt egy patkószegekből készült medálom. Elvették,amikor a Haláljátékokra kezdtem edzeni. Ezt azért csináltam,



hogy ne felejtsem el soha. Akikkel Friakuban beszéltem, egyiksem látott még ilyet. Te ismered?

– Nem – hazudta Gaelan. Ben Wrable olyan ember volt, akit

fiatalon elszakítottak az otthonától, amelyet sosem volt alkalmamegismerni. Olyan ember, akit már kisgyermekkénttönkretettek. Aki egyetlen apróságba próbált kapaszkodni, asaját friaki származásába, és ez kis híján megőrjítette, mertcsak annyit tudott, hogy sehová máshová nem tartozik.

A nyelv változik, különösen az egyetemes szimbólumok,mint a vonalak és a körök. És Gaelan már régen élt Friakuban.

De a valódi igazság az volt, hogy nem volt szíve elmondaniBennek, mit jelent a mellkasába metszett jel.

Nincsenek hősök. Nincs igazság. Nincs mennyország.

Gaelan nem öltözött feketébe. Nem volt éjszaka. Egyszerű,kék ing és nagy, viseltes kalap volt rajta, a köpenyét pedig azölébe terítette. Akár egy kereskedő. Egy rég ledöntött szoboromladozó talapzatán ücsörgött, és kolbászt evett kenyérrel. Anap lemenőben volt, a Plith folyó melletti piac a Telepen bezárni készült éjszakára. Néhány stand, ahol meleg ételtárultak a hazafelé igyekvőknek, még nyitva tartott egyórácskát. A csónakkal érkező árusok is eladtak mindent, éshazaindultak, nem akarva a Telep poklában tölteni az éjszakát.

A környék mozgalmas volt, de nem zsúfolt. Gaelan látta acélpontot belépni a piacra. Egyszerű ember volt, akárkereskedő is lehetett volna. De Gwinvere leírása nagyon jóvolt. A Veszejtő közeledett, Nils Skelling. Azt beszélték, hogyalacsony termete ellenére az egyik legjobb fejszeforgató.Remek mászó, kitűnő úszó. Nagyszerűen teljesít test-test elleni

küzdelemben, állítólag tizenöt Lae’knaught-lándzsást ölt meg



puszta kézzel. Azt is mondták róla, hogy van humorérzéke. Nils a rakodóparton sétált. Arrafelé kevesebben jártak, mert akia móló széléhez sodródott, könnyen a mocskos vízben

találhatta magát, ha hirtelen felduzzadt a tömeg.A Veszejtő nem aggódott az ilyesmi miatt.

Nincs hatodik érzék. Nincs pokol, csak élet, és a halál rosszabb annál is.Gaelan köhintett párat, ököllel megveregette a mellkasát, és

elindult. Menet közben tovább evett, levágott egy darabkakolbászt. A ziháló, szipogó, kavargó tömegben minthaláthatatlan lett volna.

A Veszejtő elhaladt Gaelan és a víz között. Gaelangyilkosságot látott a férfi szemében. Ez elég is volt. A veséjébevágta a kését. Halálos szúrás, és olyan fájdalmas, hogy azáldozat kiáltani sem képes. Gaelan a köpenye alá rejtett kezévelólomsúlyt csatolt a Veszejtő övére, és fantomkézzel, finoman avíz felé penderítette a férfit.

Céltudatosan továbbhaladt, növelte a távolságot kettőjük

között, és közben újabb hangos köhögőrohamot színlelt, hogymagára vonja a figyelmet, miközben a Veszejtő térde esett, éslecsúszott a rakpartról a vízbe. A halk loccsanást elnyomtaGaelan köhögésének zaja. A súly lehúzta a holttestet a mélybe.És vége is volt.

Nincs dicsőség. Nincs fény.Csak győzelem.

– Nem mondhatod el, ha elkezded leölni őket – szólt BenWrable. – Engem még köt a Shingának tett esküm. – Haközvetlen veszélyről szerzek tudomást, azt jelentenem kell. Érted? Nem azért teszem, mert olyan becsületes vagyok,

hanem mert varázslat kényszerít rá.



Ben Wrable okos ember volt, pontosan ismerte a kényszerhatárait és Gaelannel feszegette is azokat.

– Ha a Shinga elrendeli, meg kell próbálnom megölni téged,

Gaelan. Úgyhogy végezd el a munkát, mielőtt egyáltalánmegtudnák. Nem tanítottalak meg mindenre, de ha sikerrel jársz, a magunk kedvére megtanítom a maradékot. Két hétmúlva jelentek a Shingának. Nem mindig jut eszébe, de hamegkérdezi, tudok-e valami fenyegetésről, akkor őszintén kellválaszolnom.

– Jogos – felelte Gaelan. Két hét. Ketyeg hát az óra. Jó.Gaelan szerette érezni az idő szorítását. Máris túl soká várt.

Ahogy a legtöbb Veszejtő, Polus Merit is Nysost imádta, a vér,az ondó és a bor istenét. Amikor Gaelan beleütközött a bordélyban, a férfi már félrészegen imbolygott. Nagytermetűember volt, kövérebb, mint amire egy Veszejtőtől számítana az

ember. De az ő specialitása a mérgezés volt. És a kétkezeskard.

A Haláljátékok újabb terméke. Valaha patikus volt, akitúlságosan eladósodott, és nem a legjobb uzsorásoknaktartozott. Rabszolgasorba kényszerítették a feleségével és agyermekeivel együtt. Azok nem élték túl. Gaelan ennél többetnem tudott, és nem is akart tudni. Amikor Polust a Haláljátékrakényszerítették, senki nem hitte volna, hogy túléli az elsőnapot. De még ínyére is volt a dolog. Most negyvenöt évesvolt, kopasz és pocakos. Még mindig izmos volt a háj alatt, és aTálentuma is erős volt.

Nagyot kortyolt a sethi vörösborból, és Gaelanre nézett a pult végében.

– Veszélyesnek látszol – szólította meg. – Kopj le. Nem vagy az esetem – felelte Gaelan. Látta a férfi

szemét. Gyilkosság tükröződött benne. Ennyi elég is volt.



Polus egy székkel közelebb ült Gaelanhez. – Tudod, hogy aTálentummal más képességek is együtt járnak?

– Menj a pokolba!

– Bírok egy kis jövőbe látással. Nem túl hasznos dolog,tudod. Csak villanások. A feleségem meghalt, és az ilyesmisoká ébren tart éjjelente. Volt egy látomásom, hogy egyszerrenegyven férfi fog meggyilkolni. Furcsa, mi? De most, hogy ittvagy, már értem, hogy az a negyven férfi mind te voltál. DurzoBlint.

Hogy mi? Ezt a nevet Gaelan soha nem viselte. De még csaknem is hallotta.

Polus Merit halkan, részegen kuncogott. – Nem hiszem, hogy meg tudlak állítani. Tudod, előre

elrendeltetett meg ilyenek. – Vigyorgott. – Ennél jobbkor nemis történhetne. A kedvenc lányom dolgozik ma este. Felvidított.A bor lehetne jobb is, de üsse kő – vonta meg a vállát. Elővetteaz erszényét, letette a pultra, és intett a felszolgálónak, egymélyen kivágott ruhát viselő nőnek. – Legyen rá gondod, hogy

ezt megkapja Anesha. – Részeg vagy, Polus? – kérdezte a nő. A Veszejtő rámosolygott, és a fejét rázta. Amikor a nő odébbállt, Polus visszafordult Gaelanhez. –

Nem kérlek, hogy egyenlő küzdelemben ölj meg. Az istenektudják, hogy nem érdemlem meg. De értékelném, ha gyorsancsinálnád.

Gaelan úgy nézett rá, mintha megbolondult volna. De

érezte, hogy megdelejezi a férfi. Jövőbelátó Tálentum. Ha aférfi elkezdené szétkürtölni, amit látott, Gaelannek azonnalvége. Negyven férfi egy testben. Ki más lehet, mint egyhalhatatlan.

– Sétálni megyek – jelentette ki Polus. – A folyópartra. — Felállt.

Miután kiment, Gaelan a hátsó kijáraton át távozott, ha

Polus netán rajtaütést tervezett volna a bejáratnál. A férfi nem



volt sehol. Gaelan felmászott a tetőre, és épületről épületreszökellve követte. Előhúzta az íját és ellenőrizte a nyilakat.

Polus Merit szavához hűen lassan sétált, nem egész

kétsaroknyira tőle a Plith partján. Csendes helyen, ahol könnyűmegszabadulni a holttestétől. Százlépésnyire.

~ Te ennél jobb vagy. Ez nem vall rád, Acaelus. ~ Itt az idő. Félig kiengedte a levegőt – az ölés előtti áldott

mozdulatlanság.Útjára engedte a nyilat. Tökéletes lövés volt, a férfi

nyakszirtjébe fúródott. Azonnali halál. Polus összeroskadt.Amikor Gaelan a folyóba gördítette a testét, egy üzenetet

talált Polus ujjai között. Egy szó állt rajta: „Köszönöm.”

Hétszáz évvel ezelőtt mágikus tűzvész söpört végigTrayethellen, a Fekete Sírhantnál vívott csata napján. A mágiakioltotta a napot, felhasította a földet. Ezer kilométerről is

látták, az óceán túlpartján is érezték.Azt beszélték, hogy azon az utolsó napon, amikor minden

barátját, az asszonyát, a csatát és a reményt is elvesztette, acsászár, Jorsin Alkestes, magához vette a valaha látott éskészített két legerősebb mágikus tárgyat. Ő volt az első ésegyetlen ember, aki mindkettőt a kezében tarthatta. Ezekkel ésa császár varázstudásával, amely már addig is legendás volt,ezerszeresére nőtt a hatalma. Iures és Curoch erejét fogadtamagába – és azok megölték őt.

De nem csak őt.

– Mit tudsz a ka’kariról? – kérdezem Yvor Vast a negyedik sörmellett.



– Tudok róla – feleli a szeplős idióta. – Máskülönben miért beszélgetnénk? És te is tudsz mindent, miért kérdezed?

– Tudom, amit tudok. Amit nem, az az, amiről azt hiszed,

hogy tudod. És ha még egyszer ilyen hangon beszélsz velem, a padlóról fognak felkanalazni.

– Milyen hangon? – kérdezi Yvor sértődötten. Az öklöm eltalálja az állát. Lerepül a székről, és elnyúlik a

padlón. Nagyon elégedett vagyok. – Ilyen hangon – felelem. – Letört a fogam, cseszd meg! – panaszkodik a fiú. Vérzik a

szája. – Az én kezemnek viszont semmi baja. Fura.Forró, alig visszafojtott harag izzik a tekintetében.

Összeszedi magát, és egy pillanat múlva már uralja a dühét.Figyelem a szemét. Végül így szól:

– Hat ka’kari volt. Jorsin Alkestes császár minden bajnokának jutott egy. Jorsin főmágusa, Ezra készítette őket aFekete Sírhant csatája alatt. A Második Nap Társasága úgy

hiszi, hogy halhatatlanná tesznek. A ka’kari hordozóját ugyanmeg lehet ölni, de ha ez nem történik meg, örökké él. Jó, talánnem örökké, de legalább hétszáz évig, ami számomrameglehetősen közel áll az örökléthez. A Társaság legtöbb tagjaúgy véli, hogy te eredetileg Shrad Marden voltál, a kék ka’karihordozója, Jorsin Alkestes barátja.

Barát? Voltak barátaid, Jorsin? Azt hittem, az vagyok, demost már ebben sem lehetek biztos.

– És te? Te mit hiszel? – Szerintem te Eric Daadrul vagy, az ezüst ka’kari

hordozója. Akit nem fog a penge, sőt, ha a kezébe veszi, képesa puszta gondolatával átformálni azt.



– Az a hír járja, hogy Polus Merit talán meghalt – mondtaGwinvere Kirena. – Olyasmit beszélnek, hogy kisebb vagyontadott az egyik lánynak. – A nő egyik házában voltak, egy apró,

jól felszerelt könyvtárban. Gwinvere hétköznapi, kék ruhátviselt, amely az egyszerűsége ellenére kiemelte az alakját.

– El tudod tussolni? – kérdezte Gaelan. – Az ilyen pletyka csak rosszabb lesz, ha megpróbálod

elhallgattatni. A Veszejtők gyakran eltűnnek hetekre. Néha pénzt adnak a kedvenc lánynak arra az esetre, ha nem jönnénekvissza. Ez egyelőre még nem jelent semmit. Nem ismeremeléggé ezt a lányt ahhoz, hogy megbízzam benne, nem tudom,mit fog tenni. De azt mondom, hogy van még négy éjszakánk.

– Ki legyen a következő? – kérdezte Gaelan. – Saron és Jade Marion. – Kettő egyszerre? Testvérek? – Férj és feleség. Nem kicsit őrültek. – Mindenki őrült, aki ezt a munkát választja – felelte

Gaelan.

– Van egy hétéves fiuk. – Szóval árvává teszek egy gyereket. Csodálatos. – Máris elkezdték kitanítani a mesterségükre. Őrültség. – Ó, tehát szívességet teszek a fiúnak? – kérdezte Gaelan. – Ebben az életben némelyek befejezik, mielőtt még

elkezdenék, Gaelan. – Neked majd gondod lesz rá.A nő szemöldöke a homlokára szaladt. Először aggódsz

érte, most meg azt akarod, hogy öljem meg? – Úgy értem, hogy majd gondoskodsz róla. Nem hagyod az

utcán. Kap egy esélyt. Akármilyen kicsit. – Úgy lesz – bólintott Gwinvere.



Amikor Gaelan megérkezett a szomszédos háztetőre, épp agyereket ütötték. Ettől könnyebbnek kellett volna lennie.Marionék háza bambuszból, rizspapírból és meredek

palatetővel épült, a város délkeleti felének szebbik részén.Maga a ház kicsi volt, de nagy udvarát magas kerítés vettekörül, hogy a szomszédok ne lássák őket gyakorolni.

Furcsa módon óvatlan életmód volt ez két Veszejtőnek, deGaelan úgy gondolta, ha az embernek gyereke van, nemkönnyű menedékről menedékre hurcolkodni. És ha egy rablóvéletlenül idetéved, hamar azt kívánja, bár ne tette volna. Ha pedig valaki tudja, hogy két Veszejtővel áll szemben, és mégismeg meri támadni őket, az egyébként is rájuk találna.

Akkor is. Furcsa.Az anya verte a fiút. – Gyorsabban, Hubert! Szánalmas vagy. Undorító. – A

gyerek a földön kuporgott, a nő pedig ütötte. Az ökle áttörte afiú védelmét, és hatékonyan, erőteljesen, rendületlenülcsépelte.

Segítesz?~ Mit művelsz, Acaelus? ~ Segíts vagy hagyj el, fekete szív. Én bemegyek.Gaelan leugrott a tetőről. Jó oka volt rá – csapdák lehettek a

kerítésen, a ház tetején és az ajtónál de Gaelan tényleg csakszeretett volna túllenni a feladaton.

Az ugrással az a baj, hogy az ember röptében nem tudjamódosítani az irányt. Jade kiáltott valamit, épp mielőtt Gaelan

földet ért volna. Kardot rántott, és egyenesen Saron hátánakszegezte, a szívének.

De Saron azonnal ugrott, és aTálentumát használta.A kard elég mélyre hatolt, hogy a penge bennragadjon, és a

férfi ugrásának ereje kitépje a markolatot Gaelan kezéből. Elvesztette az egyensúlyát, és végiggurult a földön, majd

talpra ugrott, és két kést hajított Jade felé.

A nő mozdulatlanul állt, láthatóan megkövült Gaelan láttán.



A kések átrepültek rajta, aztán a nő eltűnt. Látomás! Persze. Jade az illúzió mestere volt.Becsapódott az ajtó. A hátsó ajtó. Jade már el is menekült.

A fiú felállt a padlóról.Tágra nyílt szemmel meredtGaelanre.

– Sajnálom, kölyök – szólt hozzá a férfi. – Veled semmi bajom. – Átugrotta a kerítést a szomszéd kisebb kertje felé,nagyjából ott, ahol Saront gondolta földet érni.

Saron reszkető lábakkal állt az udvaron egy facsemeténektámaszkodva. Gaelan kardja a hátán hatolt be, és a köldökealatt kiállt a testéből. Az ugrás ereje lefelé rántotta, de nemvágta át a medencéjét. A penge az ágyékából meredt elő. Vércsepegett a hegyéről a földre, mint a vizeletcseppek egy nemiszervről.

– Nem kapod meg – mondta Saron. – Mit? – kérdezte Gaelan. Belement a játékba. – A vörös követ. A tűzrubint. A vörös ka’karit? Mi a fene? – Haldokolsz – mutatott rá

Gaelan. – Ha nem mozdulsz hamarosan, már nem lesz erőd. Saron megmoccant, az ágyékából vér és valami mégrondább dolog áradt a földre. Élettelen ujjai közül kés pottyantki. Fájdalomtól eltorzult arccal felnyögött.

– Késő. Légy átkozott. – Mennyire szeret téged? – kérdezte halkan Gaelan. – Mi? – Saron pillantásában hirtelen valódi félelem

tükröződött.

Gaelan lehalkította a hangját. – Tudni akarom, hogy üldözzem-e, vagy ha elég ideig

ácsorgunk itt, visszajön?~ Aljas vagy, Gaelan. ~

Kímélj meg ettől. – Megöllek! – kiáltotta Saron.Felemelte a hangját. Kétségtelenül azért, hogy elnyomja a...

Gaelan oldalra vetődött.



Lándzsa hasította a levegőt ott, ahol az előző pillanatbanállt. Hiba. A nőnek inkább valami dobófegyverrel kellett volna próbálkoznia. Amint Gaelan megmozdult, Jade újra támadott.

A penge ezúttal felhasította a férfi ingét, amikor a karja és azoldala közé siklott.

Gaelan a könyökhajlatába szorította a lándzsa nyelét, ésahogy elfordult, a másik kezével eltörte a fegyvert a hegy alatt,mielőtt Jade visszaszerezhette volna.

A javára kellett írni, hogy ugyan eleinte legyőzték azérzelmek – hiszen azonnal meg akarta ölni Gaelant, hogy aztánfoglalkozhasson a haldokló férjével – , de most már hideg fejjelküzdött. A törött lándzsával is tovább támadott, botkénthasználva a nyelet.

Gaelan fegyvertelen volt. A haldokló Saron támaszáulszolgáló facsemete mögé szökkent. A nő csapása megrázta afácskát, Saron pedig felnyögött.

Jade Gaelan felé szúrt, el Saron teste mellett. Egyszer,kétszer. Gaelan kitért, a második döfés elől is, aztán kivédte az

ütést, elnyelte az erejét, és hátralökte a nőt. Kitépte a kardjátSaron hátából.Jade szőke, zöld szemű, kemény, sovány nő volt. Izmos

szépség. Nagy, gyors körökben kezdte forgatni a botot, és jobbról

balra haladva körözött Gaelan körül. Saron nyögött. A földrezuhant, és esetlenül a fácskának támaszkodott.

Jade nem támadott, az arcán fokozott figyelem tükröződött.

Alacsony támadóállásban forgatta a botot.Ha Gaelan látását nem segíti ki a ka’kari, akkor sikerült

volna bolondot csinálnia belőle. De a nő alakja enyhéncsillogott, és a bot nem suhogott a levegőben.

Gaelan rogyasztott lábbal megpördült, és maga mögé támadott. A kardja csillogó ívként hasította a levegőt, amikorfélresodorta az árnyékszerű fegyvert, amit a valódi, árnyékba

burkolózott Jade emelt rá.



Gaelan villámgyors vágása a nő nyakába hasított. Jadeazonnal összeesett. A penge áthatolt a gerincén. Gaelan arcábavér spriccelt, amikor visszahúzta a kardját. Az árnyak,

amelyekbe a nő burkolózott, visszahúzódtak. Eltűntek. Az illúziója — a figyelemelterelő dublőré — tovább

keringett és forgatta a botot. Jade leválasztotta a képet sajátmagáról, amikor Gaelan elfordult, hogy visszaszerezze akardját Saron testéből, aztán árnyakba burkolózott, és azellenkező oldalról megkerülte Gaelant. Okos.

Az illúzió-Jade közelebb keringett Gaelanhez, és pörgette a botot.

A férfi érintésére szétfoszlott.Amikor Gaelan megfordult, Jade már halott volt. Az

illúziója túlélte. Nem sokban különbözünk, ugye?Marionék kisfia, Hubert, futva, egy gyermek méretű

számszeríjat szorítva érkezett az udvarra. – Apa! Apaaa!

Gaelan alig tíz lépésre a gyerektől, az éjszaka árnyaiba burkolva figyelte. Fél kézzel megdörzsölte a halántékát. – Anya! Anya! – Az árva fiú az anyja holttestéhez futott.Sötétség.

Gwinvere a mosdótálhoz vezette Gaelant, és leöblítette a vért akezéről. A férfi tudta, hogy magához kell térnie, demegdermedt, lebénult. Legbelül halott volt.

Jade. Szőke haja fekete glóriává ázott a vérében, akulcscsontjától az álláig felfelé tartó kardvágás metszette át anyakát.

Jerissa. Apró termetű cenariai. Barna szem, üres tekintet,soha többé nem látja senki a gunyoros vigyorát. A ruháját vér

áztatja a szívén áthatoló kardszúrástól.



Ysel. Kerek, angyali ymmuri arc, összezúzott mellkas.Minden bordája eltört.

Lithel. Göndör, ladeshi haj ezer fonatban, a szeme nyitva. A

koponyáját ért ütésbe halt bele.Hannan. Hetvenévesen is gyönyörű, a haja akár az

elefántcsont, ezernyi ránc mosolyog az arcán. A nyakánvéraláfutás, fojtogató kéz nyoma.

Direla. Füstös sethi bőr, nemes metszésű orr, a haja szintekékesfekete. A gyilkos erőszak rajta nem hagyott nyomot – azarcán nem.

Fayima. Az arcvonásai annyira eltorzultak, hogy ha a nyakaoldalán nem lett volna a kis szemölcs, fel sem ismeri az ifjúhercegnőt.

A platinaszőke Ahnuwk. Aelin, a tűztáncos. Kir, aszáműzött, majd kalóznak állt hercegnő.

És így tovább. Egy sor nő, fiatalok és idősek. Feleségei,szeretői évszázadokon át. Halottak mind. Halottak, és mindőmiatta. így vagy úgy, de ő tehet róla.

Megfordulva gyermekek sorát látta. A gyermekeit. Ahalottak. A hibáit.Gwinvere levette róla az inget, mintha egy gyereket

vetkőztetne. A gőzölgő dézsa mellett álltak. Gaelan észre semvette, hogy valaki odakísérte.

– Hosszú utat jártál be, Tal Drakkan. Vagy most CsillagtűzGaelan vagy? Nehéz elfutni a múlt elől, nem igaz? – A férfiéjfekete csataménen ült. Önelégült vigyorral az arcán. Olyanember volt, akiről tudni lehet, hogy elbukik, csak idő k érdése.

Gaelan csúfondárosan rámosolygott. Nem felelt. Továbbgyalogolt hazafelé.



– Herceg vagy, nem paraszt. Ez rangodon aluli. Harcosvagy! Harcolj az oldalamon, Csillagtűz Gaelan – így Rikku báró – , és a nemet nem fogadom el válaszként.

– Ó, dehogynem.

Gaelan a földön dolgozott, épp a kerítést javította, amely a téliföldmozgások után megsérült. Visszatette a helyükre a nagy,lapos köveket, miközben hatalmas, kócos aurochjai kíváncsian

figyelték a gazdájukat. – Persze – szólt az Oren nevű, nagyobbik állathoz. – Tégycsak úgy, mintha nem próbálnád átugrani azonnal, amint hátatfordítok.

Gaelan megtalálta az egyik helyéről kifordult sziklát.Körülnézett, hogy láthatja-e valamelyik szomszédja. Máriscsodálkoztak, hogy képes egymaga annyi nehéz munkátelvégezni.

Nem látott senkit.Megragadta a sziklát, és a Tálentuma segítségével felemelte,

majd a helyére tette. – Nem rossz, mi? – Lesöpörte tenyeréről a koszt és a sarat. Orent nem nyűgözte le a teljesítménye. Gaelan szeretett földet művelni. Elég fizikai munkával

edzésben tarthatta a testét mágia használata nélkül is. Rendetteremtett a természet káoszában. Szerette a szántás egyenesvonalait. A szomszédok egyszerűségét, akik sosem akartak tőlesemmit, kivéve egyszer egy kis segítséget az egyikük pajtájának építésénél.

Megjavított öt kilométernyi kerítésszakaszt még az éjleszállta előtt. Aztán elindult haza koszosan, izzadtan és boldogan.

Otthon, a ház előtt álló nagy tölgyfán megtalálta várandós

feleségét. Felakasztva.



Térdre esett. Üvöltött.

– Seraene. Alinaea – zokogta. – Csitt, csitt.Gwinvere óvón átölelte. A haját simogatta.Reggel, mire Gaelan felébredt, a nő már talpon volt. Meg

mert volna esküdni, hogy a pillantásában valódi vágytükröződik.

– Tégy a magadévá – kérte. – Utána újra önmagad leszel.Igazság szerint máris jobban érezte magát. Kialudta azemlékeket, akár a rossz bódulatot. De csak egy bolond utasítjavissza Gwinvere Kirenát. Magához húzta a nőt.

– Már csak egy maradt – szólt Gwinvere. Pongyolában volt, az

arca még piros a szeretkezéstől, de hirtelen teljesen hivataloslett a hangja.

Gaelan felült az ágyon. – Ki az? – Sebhelyes Wrable, Gaelan. Csak ő tudja, ki vagy. Csak ő

jöhet rá, mire készülök. És jelentenie kell a Shingának. Maeste. Sajnálom, hogy erre kell kérjelek, de csak így zárhatjuk le

a dolgot.

– Arutayro? – kérdezte egy hang Gaelan asztalánál. RégiVeszejtő-hagyomány volt ez, egyórányi békeajánlat. A fogadósötét volt, dohány- és riotmagfüst lengte be. Az ilyen helyensenki sem tesz fel kérdést idegennek.



– Arutayro – bólintott Gaelan. Fegyverei egy selyemövbecsomagolva az asztalon hevertek.

Ben Wrable letette a saját csomagját Gaelané mellé. Leült.

– Nem hittem, hogy ismered az arutayrót, Gaelan. Régidolog. Nagyon régi.

– Én is az vagyok. – Azt kétlem. Fogadok, hogy időseb b vagyok nálad – felelte

Ben. – Hmm. Mennyi időnk van? – Három óra múlva jelentek. Úgyhogy ha meg akarsz ölni,

akkor... – Nem. – Ki vele, Gaelan. Tisztelj meg az őszinteséggel. Ismerem

Gwinvere-t. Nem személyes ellenérzés vezérli. Nehézhelyzetben van. Ha futni hagysz, a többi Veszejtő... – elhallgatott. – A többieket már elintézted?

Gaelan bólintott.Ben szitkozódott. – Jade és Saron?

– Keményen küzdöttek.Ben füttyentett. A felszolgáló azt hitte, hívják, és odalépett. – Két sört – kérte Ben. A férfi távozott. – Ha nem ölsz meg,

Gaelan, a Shinga elrendeli, hogy én öljelek meg téged. Csakegy-két nappal odázod el a gondot. És rád küld mindenverőlegényt és Veszejtőinast.

– Hazudtam a jelről a melleden – így Gaelan. – Már láttamilyet. Piktogram. Szó szerint azt jelenti: hasított fejű. Bolond.

Idióta.Ben arca elsötétült, az ujjai a fegyverek felé rándultak, aztán

bánatosan felnevetett. – Tudtam ám, hogy hazudsz, amikor azt mondtad, nem

láttad még soha. Az Éjangyalok tökére! Bolond. És ezt be is bizonyítottam azzal, hogy tizenöt éven át újra meg újra a bőrömbe metszettem. Nem csoda, hogy a friaki parasztok nem



mondták meg, mit jelent. Te pedig egy seggfej vagy, hogyelárultad.

Gaelan bólintott, elismerve a másik igazát. Belekortyolt az

italába. – Aztán találtam valamit – mondta.Egy medált tett az asztalra. Két patkószegből állt, az egyiket

kör alakra hajlították, a másik pedig részben metszette a kört.Ben elveszett medálja, amit aznap vettek el tőle, hogy aHaláljátékok arénájába lökték.

Gyors, gúnyos vigyor – Tényleg el kellene hinnem? Elmondtam, hogy milyen volt! – , aztán zavarodottság. Benmegforgatta az ujjai között a függőt, a vas barázdáit,karcolásait nézegette, összehasonlítva a több mint tízévesemlékeivel. Aztán felkapta a tekintetét. Elképedten, döbbentenkérdezte: – Hogy találtad meg?

Gaelan kivette a medált Ben ernyedt ujjai közül. A lánconfüggve a szög súlya átfordította a jelet: az addig fentről lefelémetszett kört most alulról felfelé szelte át a szög.

– Gyerek voltál – mondta Gaelan. – Rosszul másoltad le,Ben. Ez azt jelenti: hasított szív. Aki viseli, övé a szívem fele.Szeretett, kedvenc. Ezt egy gorathi hadúr csak az elsőszülöttfiának adja.

A tágra nyílt szemű Veszejtő kezébe nyomta a medált. Ben a nyakába akasztotta a függőt, felhajtotta az italát, és

halkan káromkodott. A tenyerére vette a medált úgy, ahogy azfüggött, felülről nézve, fordítva. így látta utoljára, kisfiú

korában, mielőtt elvették tőle. Ezért jegyezte meg rosszul.Boldogan kuncogott.

– Te nem az vagy, akinek látszol, Gaelan.~ Még mindig meglep, hogy nincs azon a függőn bőrön át

felszívódó méreg. Minden egyes alkalommal, amikor lemondokrólad, Acaelus, csinálsz valami ilyet. ~

– Kívülről tudom a könyvet, amit tőled kaptam – felelte

Gaelan.



– Milyen könyvet? A méregkeverőét? Hogy tudtadmegtanulni az egészet... egyáltalán, hogy olvastad el a... Afrancba. – Ben az üres korsójára nézett. – Te mocsokláda.

Megesküdtél! Az arutayro... – Erre nem vonatkozik. A méreg nem halálos. Csak kiüt egy

időre. Tulajdonképpen felfüggesztem az arutayrót, mert nemkell megöljelek.

Ben megingott ültében. – Hogyan? Hogyan csináltad? – Lefizettem a konyhában valakit, hogy mindkettőbe tegyen

belőle. Olyanra csináltam, hogy a méreg nehezebb legyen, minta sör, így csak a korsó alján keveredik el az itallal.

– De ha nem iszom meg az egészet... – Mindig megiszod az egészet, Ben.Ben a könyökére támaszkodva lassan pislogott. – De ha nem ölsz meg...Gaelan letett egy halom érmét az asztalra, és intett a

felszolgálónak. – Akkor meg kell ölnöm a Shingát. Tudom.Ben feje az asztalra koppant.

Csillagtűz Gaelan felfegyverkezett. Gwinvere Kirena a szoba másik felében öltözködött.A férfi egy világosszürke, fekete foltos inget emelt a

mellkasához. A tükör felé fordult. Egy fekete alapon szürkefoltos ingre cserélte a ruhadarabot.

A nő tűzvörös ruhát tartott maga elé. Megnézte a tükörben.Félretette, és egy mélyebben kivágott, zafírkék ruháért nyúlt.

Gaelan dobókéseket szíjazott izmos combjára.Gwinvere formás combjára selyemharisnya simult.A férfi fegyverövet csatolt a vállára, és szorosan megkötötte.A nő mély lélegzetet vett, mielőtt a szolgálója meghúzta a

fűzőjét.

Gaelan a nyakába kötötte a maszkul szolgáló kendőt.



Gwinvere drágaköves nyakláncot kapcsolt a nyakára.Kés siklott az alkarra erősített tokba. Parfüm szitált a karcsú csuklóra.

Egymásra néztek a tükörben. Gaelan a Halál Angyala volt,Gwinvere istennő.

– Sok szerencsét, hölgyem – hajolt meg a férfi a tükör felé.Gwinvere komoly arccal pukedlizett: – Járj szerencsével,

Csillagtűz mester. – Nem szólította uramnak. Még szép, hogynem.

Gaelan kiugrott az ablakon.

Átszökkent a keskeny köz felett, és egy fogadó omladozótetejére érkezett. Végigfutott a tetőgerincen, akár egykötéltáncos, majd elugrott, és egy alacsonyabb, lapos tetőnlandolt.

– Sa’kagé vagyok, az árnyak ura. Enyém minden árny, amit

az Árnyak be nem fogadnak.A város felett úszó felhők kifakadtak. Óriási mennydörgés

hallatszott. Eleredt az eső. – Az ítélet erős karja vagyok. Árnyléptű. Én vagyok az

Igazság Mérlege. Én vagyok Aki-Láthatatlanul-Óv.Árnyékgyilkos. Névtelen vagyok.

Gaelan egy ősrégi vízvezeték maradványai közé ugrott.Gyors léptek a pocsolyában, az öreg kővezetékben. Ugrás.

Lent egy gazdag, négylovas hintó zörgött tova az utcakövön. – A mocsok nem marad büntetlen.Rogyadozó nádtetőre ugrott, négykézláb mászva tudta csak

elkerülni, hogy lecsússzon, vagy beomoljon alatta az építmény. – Az utam nehéz, de én töretlenül szolgálok. Rangtalanul és

nemességben. Szégyenben és dicsőségben. Sötétben ésfényben. Igazságot szolgáltatok és kegyelmet adok.



A hintó utasa a Kilencek egyike volt, a Sa’kagékincstárnoka, Rimbold Drake gróf. Nagyszerű, fiatal férfi, éleseszű, de becsvágytól mentes ember. A képességei miatt került a

pozíciójába. Gwinvere nem hitte, hogy a grófot érdekli, ki aShinga. Tehát ő kegyelmet kap.

Gaelan átugrott az utca és a hintó felett. Átfordult, éshihetetlen sebességgel elhajított egy kést.

A penge átütötte a hintó tetejét, és rezegve megállt azülésben, Drake gróf lába között.

A férfi a tetőn ejtett lyukra meredt, amelyen becsorgott azeső. A tőr egy ujjnyira meredezett az ágyékától. Egy üzenetetkötöttek a markolatára.

A gróf elvette a levélkét. Sűrű, szálkás írással annyi álltrajta: Nem vétettem el.

Gaelan figyelte a Kilencek Termének bejáratát őrzőférfiakat. Legalá bb hat bejáratról tudott, de ez volt a legfőbb.Hárman egyszerű verőlegények voltak – izomerő, megállítani arossz utcába tévedőket. Jó verekedők.

Segítesz nekem?Gaelan maga köré vonta az árnyakat, és közelebb mászott anádtetőre simulva.

~ Gwinvere nem jó ember. Ezt tudnod kell. ~Három íjász hunyorgott az esőben, és mindent elkövettek,

hogy a köpenyük alatt megóvják a nedvességtől a fegyvereiket. Nem az, de ő a legkevésbé rossz. Két őrszem egy-egy erkélyről figyelte az utcát és a tetőket.

~ Hatalmat adsz a rossznak, hogy harcoljon a gonosz ellen.Ördögi egyezség. ~

Gaelan elérte a tető szegélyét. Két verőlegény alatta. Énmagam vagyok az ördög.

~ Jorsin Alkestes megesketett a Sa’kagéra, Acaelus. Tevezethetnéd őket. ~

A vezetést jobb az idealistákra és a nagyképű alakokra

hagyni.



A legjobb az lenne, ha emberölés nélkül bejutna, de aztegyedül képtelen megtenni. A ka’kari segítsége nélküllehetetlen megcsinálni.

~ Jól van, Acaelus. Segítek. ~Gaelan érezte, hogy a tenyerébe kúszik a ka’kari.

Megszorította, és az befedte a testét. A sikátorba ugrott. Nem volt teljesen láthatatlan. Esővíz verte teste furcsa

látványt nyújtott a semmiben. De a sikátor keskeny volt. Azeső rohamokban érkezett, ahogy a szél fújta a hideg, nyirkosrésben a romos épületek között.

Újabb széllökés csapta rá a vizet, amikor elhaladt egyfáklyás gorilla és a fal között.

– Herrick, látsz ott valamit? – kérdezte a fickó a társától. – Nem. Akarod megnézni?A férfi nyelt egyet, de azért elindult felé.Gaelan már elment mellettük. Az ajtóhoz érkezett. Magasra

halmozták előtte a szemetet, hogy álcázzák, de az ajtószárny befelé nyílt, így a szemétkupac nem jelentett gondot. Gaelan

zajelnyelő varázslattal elhallgattatta a nyikorgó zsanérokat, ésmég egyszer az őrökre pillantott. Amikor egyik sem nézett oda,kinyitotta az ajtót és besurrant.

Odabent egy rövid folyosót, egy nyitva álló álfalat ésmögötte egy meredek, a falba faragott létrát talált. Elindultlefelé.

Már majdnem leért, amikor valaki egy fáklyával belépett a járatba, és elindult felfelé. Akárki is volt, fürge volt, akár egy

majom, gyorsan mászott, ahhoz képest, hogy csak fél kézzelkapaszkodhatott.

Gaelan két lábbal kitámasztotta magát az alagút szemköztifalain, és a járat oldalához simult. Hiába láthatatlan az ember,ha valaki beleütközik.

Az érkező megállt alatta, és egyik kezéből a másikba tette afáklyát. A lobogó láng alig néhány ujjnyira volt Gaelan arcától.



De a kakari ígéretéhez és természetéhez hűen elnyelte afényt, a forróságot, és táplálta vele a mágiát, amitől Gaelanmég er ősebbnek érezte magát.

A férfi továbbállt, Gaelan pedig lesiklott a keskeny járataljára, és láthatatlanul belépett a Kilencek Termébe.

A Kilencek föld alatti birodalma iszonyat és csoda voltegyszerre. Egy letűnt kor maradványa. A kerek helyiség magasmennyezete a sötétbe veszett, a benne állónak olyan érzésevolt, mintha egy feneketlen üregben lenne. A padlót, a falakat,még a kőből faragott asztalokat és székeket is mindgusztustalan állatok faragványai ékesítették: patkányok,kígyók, hidrák, pókok, torz kutyák és csontvázak vigyorogtakmindenütt. Minden csillogó obszidiánból készült, éles, metszőszegletekkel. Jól elrejtették a számos bejáratot. Félhold alakúemelvényen állt a Kilencek ülőhelye, felette pedig a Shingatrónja. Egyedül a Kilencek mögötti falba faragott, olajjal telimélyedés szolgált fényforrásként, amely árnyékot vetettmindegyikükre.

De a csuklyáikat hátravetve viselték. Némelyek, mintGwinvere, nem is viseltek köpenyt. A nő szépsége egyszerrevolt fegyver és pajzs.

Sebhelyes Wrable azt mondta: „A teljes drámát sose látod.Ha Veszejtő vagy, csak a végén kapcsolódsz be.”

– Az az igazság – szólalt meg egy magas, kövér férfi hogyszerintem vigyáznunk kell az ifjú Gyre-rel, Regnusszal. Nemhinném, hogy irányítható.

Egy sebhelyes, törött orrú, izmos férfi – biztosan PonDradin, az izomemberek feje, így szólt:

– Én azt mondom, támogassuk tovább Bran Wesserost. Ha... – Túlságosan harcos típus. A Gunder-ház... – Kretének – vágott közbe a magas, kövér. – Mindegyik. – Hol van Sebhelyes Wrable? Jelentenie kellene – így egy

sólyomszerű, apró férfi.

– Elég ebből – jelentette ki a Shinga, és felállt. – Döntöttem.



És leesett a feje.A ka’kari pengéje igen éles volt. A Shinga feje az asztalra koppant, majd legurult róla. Egy

pillanat múlva a teste is lerogyott.Kilenc szempár meredt rá. Egy pillanatra mindenki

elnémult, majd sötétbe burkolózott a terem.Gaelan a helyiség közepén termett. Néhány férfi kiáltozott,

de a termet mágia védte a hallgatózóktól. Hatuknak volt annyilélekjelenléte, hogy meghúzzák a vészcsengők köteleit – amelyek természetesen el voltak vágva.

Gaelan kinyitotta az olaj csatornát, és miután a terem falánkörbefutó mélyedést megtöltötte a folyadék, meggyújtotta.Döbbenetes hirtelenséggel fény árasztotta el a helyiséget.

Megállt a terem közepén karba tett kézzel, lehajtott fejjel, aka’kari bőrként vonta be a testét. Kinyitotta a szemét, felemeltefejét és lerázta a köpenyt a válláról.

Az Éjangyal, az ítélet megtestesülése volt. Nagy, szigorú,keskeny szem. Kifejezéstelen arc. Résnyi száj. Fénylő bőr.

Kifejezetten idegen jelenség. Szenvtelen. A sötétségfodrozódni látszott körülötte, mintha fekete lángok falnák atestét.

A Kilencek mind másként fejezték ki rémületüket ésmeglepetésüket. Egyikük az asztal alá bújt, onnan kukucskáltki. Pon Dradin kész volt felvenni a harcot, húsos keze ökölbeszorult. Drake gróf elgondolkodva ült, ujjaiból tornyotformázva.

Gwinvere szeme dühösen szikrázott. – Sa’kagé vagyok – szólt Gaelan. – Ideje a vezetőváltásnak.

Van kérdés?Gaelan Gwinvere-hez lépett. A nő arra számított, hogy

megöli, hogy ő maga lehessen a Shinga. Látszott az arcán, a bátor, gőgös, haragos arcán. – Gwinvere Kirena. Kirena Shinga – szólt Gaelan, és mélyen meghajolt.



Egy pillanat múlva az elsőként magához térő Drake gróf isfejet hajtott a nő előtt.

Pon Dradin előrelépett:

– Csak a holttestemen...Gaelan egy szempillantás alatt átszelte a távolságot kettőjük

között, és egy ütéssel összezúzta a férfi ökölbe szorított kezét. – Nem – mondta Gwinvere, miközben Pon törött kezét

dajkálva lerogyott. – Nem a holttesteden át, Pon Dradin.Szükségem van a szolgálataidra.

Két meglepett verőlegény kicipelte a Shinga holttestét ateremből. Egy harmadik vitte a fejét. Mindenki nagyon idegesvolt a helyiség közepén álló csuklyás alak miatt.

Olyan halkan távoztak, ahogy csak tudtak, és becsuktákmaguk mögött az ajtót, magára hagyva a férfit.

Gwinvere lelökte fejéről a köpeny csuklyáját.

– Hol a fenében vagy? – kérdezte dühösen.Gaelan láthatóvá vált. Kettesben voltak. – Te seggfej! Nem azért kellettél, hogy a kezemre játszd az

árnyéktrónt! Még egy nap, és a tervem legutolsó darabkája... – Nem érted tettem – vágott közbe Gaelan. – Mi van? – mordult fel a nő. – Tudnod kellett, hogy nem jelentek számodra fenyegetést. – Ezért aztán lefejezted az elődömet? Kurvára okos húzás

volt, hogy bebizonyítsd, mennyire veszélytelen vagy – felelteGwinvere.

Gaelan hűvösen hagyta, hogy átzúduljon rajta a nő haragja. – Nem akarok Shinga lenni. Megtehettem volna, épp az

imént. Ezt most már te is tudod, és tudnod kell azt is, hogytudom, hogy tudod. Ez a munka, hogy neked dolgozzam,tetszik nekem. Maradni akarok, de rám nézve te vagy a



legnagyobb veszély. Most már tudod, hogy eszköz vagyok, ésnem fenyegetés. Nincs semmid, ami kéne nekem.

A nő tekintete megkeményedett. Aztán hirtelen

elmosolyodott. – Azt nem mondanám – felelte.Gaelan felhúzta a szemöldökét. Természetesen a testére

ugyanúgy vágyott, de nem tűnt helyesnek, hogy a nő mosttegyen említést erről. Túl nyilvánvaló volt a visszafogottGwinvere Kirenához.

– Megtaláltam őt, Gaelan. Tudom, hol rejtőzik az az ember,aki meggyilkolta a családodat.

– Így kerültem a Shayon-kastélyba – felelem. – Rikku báró akasztotta fel a feleségedet és a lányodat? –

kérdezi Yvor Vas.Kemény tekintettel meredek rá.

Francba, volt néhány ellentmondás a történetemben. Pedigáltalában jól hazudok.

– Elnézést kérek – nyel egyet a sovány vörös. Még sosem beszélgettem így senkivel a Társaságból. Nem vesztegetheti elezt a lehetőséget. Ha nem illeszkednek a dolgok pontosanegymáshoz, később majd összerakja. Fél tőlem, de becsvágyóis. És nem a megfelelő dolgokra összpontosít.

– Megnézhetem?Csak bámulok az arcába.Megadóan felemeli a kezét. – Nem akarom megfogni, vagy

ilyesmi. Csak... tudod, szeretném látni.Fényes, csillogó, pókhálószerű rúnákkal borított fémgömböt

teszek az asztalra. Egy ujjal körbegurítom. Apró, kék lángoktöltik ki a rúnákat, majd visszaveszem a gömböt, és az eltűnik bennem.

Mereszti a szemét.



– Eric Daadrul nagyúr. Az Élek Gömbjének hordozója.Uram. Megtiszteltetés találkozni veled.

– Ühüm.

– Hogyan kötődtél hozzá? – kérdezi. Mintha csak úgymellékesen odavethető kérdés lenne ez.

– Vér kell hozzá, az, hogy szükséged legyen rá, és a ka’kariőseleme. – Mintha csak úgy odavethetném a választ.

– Az őseleme? Hogy történt ez az ezüst ka’kar ival? – Egyszerű. Megszúrtak. Volt vér, kellett is, és fém is volt

bennem egy időben. A férfi bólint, eltárolja a hallottakat. Aztán megkeményedik

a hangja. – Át kell adnod nekem a ka’karit, Daadrul nagyúr. – Miért? – kérdezem. – Már a tiéd a vörös.Pislog. – És senki nem kötődhet egyszerre két ka’karihoz – teszem

hozzá.Yvor Vas beszélni kezd. Talán időt szeretne nyerni. Próbálja

megemészteni. – A húgom. Haldoklik. Mi ketten... Ugyanabban a betegségben szenvedtünk. Én véletlenül kötődtem a vöröska’karihoz, és meggyógyultam. Ezért tudom, hogy őt ismegmentené. Fogalmad sincs, min mentem keresztül, hogyidáig jussak. Hogy mibe került ez nekem. Hogy mit követtemel. Add át nekem! A penge talán nem sérti a bőrödet, de a tűzmegéget, mint bárki mást.

– Tehát nem Gwinvere-nek adnád? – kérdezem.Gyors fintor. – Mit érdekel engem egy szajha?Ezzel két dolgot is elmondott. Először, hogy ismeri

Gwinvere-t. Másodszor, hogy Gwinvere valójában nem aka’kari miatt küldte a férfit. Hanem azért, hogy megtudja, atörténetem ből mennyi igaz. Azt gondoltam, hogy Gwinvere

tagja a Második Nap Társaságának, különben sosem talált



volna rám, de azt nem tudtam – pedig tudnom kellett – , hogymegpróbál-e megölni a ka’kariért. A halhatatlanság nagykísértés.

– Ez nagyon nemes gondolat – felelem. – Mármint hogymegölnél valakit a húgod megmentéséért.

– Most hallgattam végig a történetedet. A világon alegkevésbé te hibáztathatsz.

~ Tényleg igaza van. ~Yvor feláll, és a markába szorítja a vörös ka’karit. Fénylő,

piros réteg vonja be a testét. Elégeti a ruháit. Ezen mégdolgoznia kell.

– Állj ki velem – szól. – Nem tudom, hogy szerezzem meg aka’karit, ha meghalsz, míg benned van.

Ingatagon felállok. Ezek a mai kölykök. – Megmérgezted a sörömet – állapítom meg. –

Megmérgezted a sörömet? – Ironikus, nemde?Kurvára utálom az iróniát.

Yvor tűzlabdát hajít felém. Pajzsként használom a fekete ka’karit, az pedig szisszenveelnyeli a tüzet.

– Ez nem az Élek Gömbje – szól. – Én pedig nem vagyok Eric Daadrul. – Egy kis

bűvészmutatvánnyal, mintha a bőrömből bukkannának elő, ötapró fémlabda bukkan fel: kék, zöld, ezüst, fehér, arany.Bizonytalanul gördülnek végig az asztalon.

– Minden ka’kari nálad van? – kérdezi rémülten, de mohón.Még nem érti.

– Hamisítványok – felelem. Kifejezetten az ilyenalkalmakra. Utolsónak elgurítom a vörös ka’kari mását is.

Félelem villan a szemében a bőrén lángoló tűz ellenére.Zavar. A Társaság csak hat ka’kariról tud – de amit most látott,az nem hasonlít egyikhez sem.



– Nem te csaltál ide, hogy elvedd a ka’karimat – mondomneki szomorúan. – Én csaltalak ide téged a tiédért.

Tűzvész.

Átvetődöm a rejtekhely hátsó falán az azt körülvevő lápba.Tudtam, hogy a tűz gondot jelenthet, épp ezért választottam ezta helyet. Nem lett volna értelme felgyújtani az egész Telepet – nem mintha sok érték veszett volna oda. Fél lábszárig érősárban állok.

A fekete ka’kari beborítja a testemet, miközben Yvor kilép alángoló ajtón.

A füstölő tűzlabdák árkokat perzselnek a lápba. Lebukom,vetődöm, eltűnök.

Yvor tűzlegyezőt bont, és körbefordul vele.Loccsanva érek földet a háta mögött.Megpördül és lángcsóvát lövell.A tűz körülnyaldossa a felsőtestemet, kigyújtja az éjszakát.

Ami eltalál belőle, azt elnyeli a ka’kari. Kéken irizál a testemminden ívén, ízületén, ahogy elemészti a lángokat.

Két tőrt vágok a férfi mellkasába. A tűzözön lassan elül, semmivé foszlik. A ka’karija a sárba pottyan, magára hagyja a csupasz testet, amit jórészt a tőreimtartanak állva. A szemembe nézve így szól: – Meg kellettvolna...

És meghal.Lecsúszik a tőrökről és összerogy. Felveszem a sárban

sziszegő forró ka’karit.

Nincsenek szavak. Nincs fény.

Közel hétszáz évvel ezelőtt nagy tűz volt Trayethellben. Olyanfény támadt, hogy hamuvá égetett mindenkit több kilométereskörzetben. Az a tűz Jorsin Alkestes volt: őrült, megváltó,

király. A háború már rég elveszett, mielőtt arra az utolsó



csatára sor került volna. De ő harcolt, vicsorogva, nevetve,izzón. Olyan fényes tűzzel, hogy a kor nagy férfiúi ésasszonyai molylepkeként keringtek a lángok körül, és

megégtek.Az utolsó napon Jorsin Alkestes, gyilkos és barát egyszerre,

a kezében tartotta Curochot és Iurest. Nála kisebb hatalmú férfiegyiket se merte volna megérinteni. De ő az uralma alá hajtottaa Hatalom Pengéjét és a Törvény Botját.

Miközben torz krulok özönlöttek át az utolsó barikádokon,elárasztották az utcákat, és lemészárolták a botokkalfelfegyverkezett nőket és köveket hajigáló gyerekeket, egyetlenember menekült csak el, aki még soha életében nem futamodottmeg: Acaelus Thorne, kezében egy nem kívánt kinccsel, hátatfordított a csatának. Parancsra tette. Gyáván eliszkolt,gyorsabban futott, mint az üldöző krulok, majd megállt ahullák, mocsok és gyávák között a Fasmeru-hegységszorosának torkolatában, és visszanézett. A krulok feketetakaróként borították el a lángoló várost.

A vár legmagasabban álló erkélyén fény lobbant. Százágúvillám csapott le. Minden egyes repülő narokghul lezuhant,füstölgő, véres esőként hullottak az égből. A zord felhők egyszempillantás alatt visszavonultak, mintha óriáskezek söpörtékvolna el őket, és a fény egyre erősebben világított. Acaelusodatántorgott egy csapat dezertőrhöz, akik a szoros bejáratánáltámaszkodtak a gránitfalnak lihegve, fegyvertelenül, véresen,kiürült tekintettel, megszégyenülve és összetörve. A

szemükben megcsillant az éles fény. Akik lerogytak, mostfelegyenesedtek.

Titánok iramodtak a kastély felé, átgázoltak a háromszinteskőházakon, a szétmorzsolt kőtömbök porából támadt felhőktáncoltak a felkelő nap fényében. A talaj megemelkedett, éslesöpörte a lábukról a krulokat, a titánokat és még százféle másszörnyet. Még Acaelus is elesett. Kutyák vonyítottak. Mintha



maga a föld kölcsönözte volna az erejét ehhez a merészvállalkozáshoz. Jorsin Alkestesnek.

És ekkor, ahogy újra felállt mindenki, jött a megsemmisülés.

A vakító fény. A véres folyót felforraló fény. A tisztító fény.Az üvöltő fény.

A vakság után jött a tomboló szél, Acaelus pedig tudta, hogycsak úgy érzi, mintha kigyulladt volna a teste, és az ereilángolnának a bőre alatt. Az idő összetört, szétszóródott,felkavarta a szél. Amikor magához tért, először a sajátmegfeketedett bőrét pillantotta meg. Sima volt, tökéletesenfeketére égett, mintha kátrányba mártották volna.

Acaelus felállt, és furcsa mód teljesnek, nagyon is erősnekérezte magát. Körülötte hamuhegyek álltak, és üvöltő szél fújtael a valaha volt emberek maradványait. A gránitfal mentén,fénnyel övezve, árnyékok álltak. Az elpárolgott emberekkísértetei. Egy árnyék más volt. Egyetlenegy árnyék álltfelemelt karral, tökéletesen kirajzolódó szegélyekkel – Acaelusárnyéka. A többi homályos, elmosódott volt. Kifakította őket a

fényözön, amely még akkor is áradt, amikor a férfiak, akik azárnyékokat vetették, már elégtek. De a tűzben egy ember állvamaradt.

A feketeség visszahúzódott a testébe, és csupasz bőrthagyott maga után. A ruháit és a páncélzatát elemésztette.

Acaelus végignézett a puszta tájon. Semmi sem moccant,csak amit a szél fújt. A halál megfosztotta Jorsint a trónjától.Csillogó, fekete kupola állt Trayethell egykori helyén.

~ Acaelus , Majd később gyászolsz. Dolgod van. ~ A hang a fejében szólalt meg. A fekete ka’kari.

Megmentette. Titkos ajándék volt Jorsin Alkestestől, akimegparancsolta a keményfejű Acaelus Thorne-nak, hogymeneküljön, hogy éljen.

De Jorsin nem mondta el, hogy ezt úgy érti, Acaelus éljenörökké.



Visszatérek és elveszem – ígérte huncut vigyorral, amikorátadta a kincsét Acaelusnak. A hazug. Sápadt volt, de atekintete lázas. Minden napja küzdelemmel telt, és minden

éjszakát Ezrával, a harci mágussal töltött. Készítettek...valamit. Nem aludtak. Dolgoztak valamin, ami az utolsó pillanatban még megmentheti őket, és Acaelus csak lassanértette meg, hogy már nem fognak elkészülni vele.

Jorsin Alkestes: császár, zseni, mágus, zsarnok. JorsinAlkestes olyan fény volt, amely több száz évig árnyakathagyott maga után. Emberek képmását gránitfalra égve. Ésegyetlenegy tökéletes árnyékot. Egy árnyat, ami járkál,lélegzik, pislákol, akár a gyertyaláng, és bizonytalan, mint egykirály ígérete. Árnyék, amely elemészti a fényt és az életet.

A fény örök, de az árnyék, ha nem látni a körvonalait, csaksötétség. És a fényt túl régóta megtagadták már az egykoriAcaelus Thorne-tól. Vékony, foszló füstpamacs volt.Kivehetetlen sötétséggé vált.

És ha maga a fény is hazugság volt?

A Tenji Ceura legmagasabb hegye. Gyerekkoromban azemberek zarándoklatra mentek a csúcsra. De az utóbbiévszázadokban ehhez túl hideg volt odafent. Vulkán, de többmint száz éve nem tört már ki. Időről időre ereget némi füstöt,és ez minden.

A hatodik, mászással töltött napon értem el a krátert. Többréteg ruha volt rajtam. A szél havat hordott.

Sok mindenre jó vagy – mondtam a fekete ka’karinak – , denem tudsz melegen tartani.

~ Nem mondtad el a Sakagé-eskü utolsó sorát a minap. ~ Persze, hogy észrevetted.~ „Míg a király visszatér, le nem teszem terhemet.” ~

Hallgatok. Jorsin Alkestes meghalt. Nem tér vissza.



~ Gyújtsd össze a kakarikat. Mindet. Itt az ideje. ~ Lehetetlen.~ Lehetetlen? Számodra? ~

ha sikerrel járok? Van egy apró darabka bennem Jorsin Alkestes hatalmából, és megállíthatatlan vagyok. Ő volt akirályom, de abban nem vagyok biztos, hogy nem őrült -e meg avégére.

A ka’kari nem felel. Túl jól ismer, hogy tudja, mikor kellsaját magamnak megfontolnom a dolgokat.

Csak egy kérdés van: Van-e értelme annak, amit teszel, napmint nap? Acaelus azt hitte, az ő cselekedeteinek van értelme.Évszázadokig hitt Jorsin Alkestesben. Egy rég halott királyban.Egy őrültben, aki megesküdött, hogy visszatér. A halálból isakár. Egy őrültben, aki tébolyt hagyott maga után mindenhol.

Acaelus mindent odaadott. És belefáradt ebbe. Beleunt abba,hogy hisz. Túl sok volt. Vége volt.

~ Tudod, hogy szeretett téged. Jobban, mint bárki mást. Hiszel egy régi barátnak? ~

Megállok egy kicsit a szélfútta csúcson. – Azt nem, hogy isten.A k ráterbe hajítom a vörös ka’karit. A lábamra csatolom a

talpakat, és sebesen elindulok visszafelé. Általában a sebességés a veszély örömteli érzés. De kiürültem. Olyan lettem, mintTorras Bend óriásfenyői, amelyek még zöldek, de a kérgükalatt már rothadnak, és üregesen várják, csak várják, hogy avihar véget vessen a létezésüknek. Életnek látszó színjáték.

Magányosabb vagyok, mint valaha.A vulkán nem pusztítja el a vöröset, nem hinném. De

elérhetetlenné válik. Elakadhat félúton lefelé, és nem esik amagmába. Senki sem tud annyi ideig életben maradni, hogymegszerezze. A másik esetben leér a magmáig, és annyihatalmat szív magába, amennyit csak bír, majd szabadjáraereszti. Újra és újra.

Félúton járok lefelé a hegyoldalon, amikor a vulkán kitör.



Ezek szerint elért a magmáig.Hátat fordítok a vulkánnak, ahogy a királyomnak is. Tűz

ered a nyomomba, de az ürességnek nem árthat. Az ürességnek

nincsenek kincsei. Az üresség nem ismeri a félelmet.

A Névtelen új arcon dolgozik Gwinvere tükre előtt. Fontos,hogy itt történjék ez, hogy a nő lássa, az új testben továbbra iső van. A testmágia átkozottul fájdalmas, de a fájdalmát nem

akarja megmutatni a nőnek. Iszik. Részeg, pedig neki aztánkomoly mennyiségű alkohol kell a lerészegedéshez. A feketeka’kari a legtöbb mérget semlegesíti – ezt Yvor Vas is szerettevolna tudni.

– Nem vagy olyan jóképű, mint Gaelan volt – jegyzi meg anő a férfi szőke haját, ritkás szakállát, himlőhelyes arcát nézve.A részegség sem tetszik neki, de legalább nem fél aképességeitől.

– Ez az első arcom. A valódi arcom, ha van értelme ilyetmondani. – Ez Acaelus Thorne arca. Furcsa választás, lehet,hogy veszélyes is, de az árnyék hasonló ahhoz, aki veti.

– A sebhelyek nélkül jóképű lenne. így egy kissé komor – feleli Gwinvere.

A férfi felnyög. A himlőhelyeknek látszó sebeket Trayethellelestekor szerezte, amikor Jorsin Alkestes meghalt. Egyszörnyeteg savas vére spriccelt az arcába. A mágusok nemtudták meggyógyítani. Most már nem is akarja eltörölni annakaz embernek az utolsó emlékét, aki a barátja lehetett volna.

A földszintről gyerekek kiabálásának, játékának zaját hallja.Utcakölykök, kis patkányok, rabszolgasorba született gyerekek,akiknek nincs hová menniük. Gwinvere néha befogadja őket.Mama K-nak szólítják. Civakodnak a kis nyomorultak – nemkifejezetten erre számít az ember, ha egy kis kedvességet



mutat, de gyakran csak ennyi telik azoktól, akik nem tudjákviszonozni a jóságot.

– A városőrség parancsnoka jelentette a halálodat, de a

neved nélkül. Akárki is kutatna utána, annyit fog csakmegtudni, hogy Csillagtűz Gaelan odaveszett a Telepen kitörttűzvészben. Lesz olyan szóbeszéd is, hogy Gaelan belebonyolódott valamibe a Shingával. Aki azóta elhunyt.Zsákutca.

– Módfelett kielégítő – szól a névtelen üresség. – Szóval, hogy hívnak? – kérdezi Gwinvere. – Durzo – feleli a szájához emelt korsónak a férfi. – Durzo

Flint. – Gyakran viselt olyan vezetéknevet, amely jelentettvalamit, ez hagyomány volt a Veszejtők között is. Flint , azazéles, veszélyes, rideg. Jó lesz.

– Durzo Blint? – kérdez vissza a nő félreértve a nevet. Flint, Blint. Az éles és a tompa vegyülékszava.

Ellentmondás egy szóban. A jelentéstől a jelentéstelenségbetorzult, keverékszó. Megfelelőnek tűnik. Hirtelen eszébe jut

Polus Merit jóslata. Polus is Blintet mondott, nem igaz? – Igen – feleli. – Durzo Blint. – Kortyol az italából. Rádemelem poharam, Polus Merit. Te dagadt senkiházi.

– Nos, Durzo, van számodra egy megbízásom – ígyGwinvere. – Valakit meg kell ölni.

Gwinvere Kirena. Maga a megtestesült erő. A hús tökélye.Makulátlan, valamiképp steril, áthatolhatatlan. AmikorGwinvere-re néz, nem olyan nőt lát, akit felkészületlenül

érhetne bármi. Őt nem fogják felkötni, megfojtani, neki nemfogják elmetszeni a torkát, vagy szétverni a fejét. Ő ehhez túlerős, túl okos.

Gwinvere-nek nincs szüksége rá, tehát akár csalódást isokozhat neki. Ez a nő huzatos fészer az éjszakában, ahová beállhatsz az eső elől, nem pedig hamis biztonságot adó, kőbőlemelt palota, amely a fejedre omolva elpusztíthat. A nő egy

papírdarabot nyújt felé.



Gwinvere szereti a gyerekeket. Furcsa ellentét. Egy darabkaemberség.

Ezt kapom én. Ezt érdemlem. Darabkákat.

Nem néz a papírra. Nem veszi le a pillantását a nő szemébencsillanó tükörképéről. Nem érdekli, milyen név áll a papíron. Nem érdekli, mi a bűne.

– Elfogadom – szól.

brent weeks - Éjangyal 0. - a tökéletes Árnyék

Documents