Cassandra Clare

BUKOTT ANGYALOK VÁROSA

Első rész

PUSZTÍTÓ ANGYALOK

Vannak sötétben bujkáló betegségek; és vannak pusztító angyalok, akik anyagtalan köntösbe burkolózva szállnak körülöttünk, s nem állnak szóba velünk; nem láthatjuk őket, de érezzük

erejüket, és elveszünk a kardjuk által. Jeremy Taylor: Temetési beszéd

1

A gazda

– CSAK KÁVÉT KÉREK.

A pincérnő felvonta kihúzott szemöldökét. – Enni nem is akarsz? – kérdezte.

Erős akcentusa volt, és sütött róla a csalódottság.

Simon Lewis ezt aligha róhatta fel neki; a nő nyilván komolyabb borravalóban

reménykedett, mint amit egyetlen kávé után kapni fog. Viszont nem ő tehetett

róla, hogy a vámpírok nem esznek. Néha azért így is előfordult, hogy ételt rendelt,

hogy megőrizze a hétköznapiság látszatát, ezen a kedd estén azonban, amikor a

Veselkában rajta kívül szinte senki nem volt, nem tűnt érdemesnek strapálnia

magát. – Csak a kávét kérem.

A pincérnő egy vállrándítással elvette előle a laminált menüt, és továbbállt,

hogy intézkedjen a kávé ügyében. Simon hátradőlt a kemény műanyag széken, és

körülnézett. A Kilencedik utca és a Második sugárút sarkán álló Veselka volt az

egyik kedvenc helye a Lower East Side-on. A régimódi étterem falait fekete-fehér

tapéta borította, és senki nem szólt rá az emberre, ha egész nap bent üldögélt,

feltéve, hogy félóránként rendelt egy kávét. Aztán meg itt csinálták a legjobb

vegetáriánus pirogot meg borscsot, de azok az idők már elmúltak, amikor ezek

körül forogtak a gondolatai.

Október közepe volt, és nemrég rakták fel a Halloween-dekorációt, ami egy

ingatag BORSCSOT VAGY CSALUNK! feliratból meg egy Borscsula grófnak

keresztelt vacak kartonvámpírból állt. Egyszer volt, hol nem volt,

Simon és Clary igen jól szórakoztak a béna díszítésen, de a fekete köpenyes

gróf' a kamu vámpírfogakkal most már egyáltalán nem tűnt olyan viccesnek Simon

szemében.

A fiú az ablak felé pillantott. Csípős volt az este, és a szél úgy sodorta magával a

faleveleket a Második sugárúton, mint egy marék szétszórt konfettit. Egy lány

szedte a lábát odakint. Ballonkabátjának övét szorosra húzta a derekán, hosszú

fekete haja lobogott a szélben. Az emberek sorban utánafordultak, ahogy elment

mellettük. Annak idején Simon is megnézte magának az ilyen lányokat, és

szórakozottan azon gondolkodott, vajon hová tarthatnak, és kivel találkoznak.

Annyit azért biztosan tudott, hogy nem hozzá hasonló fiúkkal.

Csakhogy ez a lány most éppen hozzá sietett. A bejárat fölött megcsörrent a kis

harang, ahogy kinyílt az ajtó, és Isabelle Lightwood lépett be az étterembe. Amikor

megpillantotta Simont, elmosolyodott, és felé indult. Menet közben kibújt a

kabátjából, és a szék támlájára terítette, mielőtt leült. A kabát alatt „tipikus

Isabelle-göncöt” viselt, ahogy Clary szokta nevezni az ilyesmit: szűk

bársonyszoknyájához neccharisnyát és csizmát húzott. A bal bakancsának szárába

egy kést tűzött, amiről Simon tudta, hogy csak ő látja. Azért így is minden szem

feléjük fordult, amikor a lány hátravetette a haját, és letelepedett az asztal mögé.

Akármit is viselt éppen, Isabelle úgy vonzotta a tekinteteket, akár a tűzijáték.

A gyönyörű Isabelle Lightwood. Amikor Simon először találkozott vele, úgy

sejtette, sosem fog észrevenni egy magafajta fiút. Mint aztán kiderült, nem is

tévedett nagyot. Isabelle leginkább azokat a srácokat kedvelte, akiket a szülei nem

néztek jó szemmel, az ő világában ez pedig leginkább az Alvilágiakat jelentette –

tündéreket, vérfarkasokat meg vámpírokat. Simon a mai napig csodálkozott rajta,

hogy az elmúlt két hónapban randizgattak egymással, még ha a kapcsolatuk ehhez

hasonló ritka találkozásokra is korlátozódott, és kénytelen volt azt is feltételezni,

hogy ha nem változik vámpírrá, hogy ha az egész élete nem vesz gyökeres

fordulatot egyetlen pillanat alatt, még ennyi sem történt volna közöttük.

Isabelle a füle mögé simította haját, és megvillantotta ragyogó mosolyát.

– Jól nézel ki.

Simon végignézett a tükörképén az étterem ablakának üvegében. Isabelle

hatása egyértelműen megmutatkozott a külsején, amióta randizni kezdtek. A lány

bőrzakóra cseréltette vele a kapucnis pulcsijait, az edzőcipők helyett pedig márkás

bakancsokat vetetett föl vele. Aminek mellékesen háromszáz dollárba került párja.

Simon azért továbbra is jellegzetes feliratos pólóit viselte – erre éppen az volt írva,

hogy AZ EGZISZTENCIALISTÁK ÉRTELMETLENÜL CSINÁLJÁK, de a farmerjának már

nem volt szakadt a térde meg a zsebe. Aztán meg a haját is úgy megnövesztette,

hogy most az arcába hullott, és teljesen eltakarta a homlokát, bár ez nem annyira

Isabelle ötlete volt, inkább a szükség hozta így.

Clary sokat heccelte az új külseje miatt, de hát ő mindent kellőképpen

röhejesnek talált Simon szerelmi életével kapcsolatban. Képtelen volt komolyan

venni, hogy a fiú Isabelle-lel jár. Persze azt szintúgy képtelen volt komolyan venni,

hogy Simon mindeközben egy másik barátjukkal, Maia Robertsszel is randizik, aki

történetesen vérfarkas. Azt meg aztán végképp hihetetlennek találta, hogy Simon

még egyik lánynak sem beszélt a másikról.

A fiú egyáltalán nem volt benne biztos, hogy történt a dolog. Maia szívesen

ment át hozzá, hogy játsszon az Xboxával – az elhagyatott rendőrőrsön, ahol a

farkasfalka élt, nem volt semmi ilyesmi –, aztán amikor harmadszor vagy

negyedszer járt ott, indulás előtt odahajolt, és nyomott egy puszit Simon arcára. A

fiúnak tetszett a dolog, és felhívta Claryt, hogy megkérdezze, el kell-e mesélnie

Isabelle-nek, mi történt. – Okoskodd ki végre, mi folyik közted meg Isabelle között

– felelte Clary –, aztán mondd el neki.

Ez aztán rossz tanácsnak bizonyult. Azóta eltelt egy hónap, és Simon még

mindig nem tudta biztosan, mi zajlik közte és Isabelle között, úgyhogy inkább nem

mondott semmit. Ráadásul, ahogy telt az idő, úgy tűnt egyre kínosabbnak az ötlet.

Eddig sikerült mindent megoldania. Isabelle és Maia nem igazán barátkozott

egymással, és csak ritkán találkoztak – viszont úgy állt a helyzet, hogy sajnos ez

hamarosan megváltozik. Clary édesanyja és régi barátja, Luke pár héten belül

összeházasodik, az esküvőre pedig meghívták Isabelle-t és Maiát is. Simon

lényegesen kevésbé találta volna ijesztőnek, ha egy rakás feldühödött

vámpírvadász kergeti végig New York utcáin.

– Szóval – mondta Isabelle, kizökkentve Simont a gondolatmenetéből. – Miért

vagyunk itt, és nem a Takiban? Ott vért is kapnál.

Simon összerezzent a lány hangerejétől. Isabelle nem törődött a

finomságokkal. Szerencsére a jelek szerint senki nem figyelt oda rájuk, még a

pincérnő sem, aki időközben visszatért, lecsapott egy csésze kávét Simon elé, aztán

végigmérte Izzyt, és továbbállt anélkül, hogy felvette volna a rendelést.

– Tetszik itt – szólt a fiú. – Claryvel sokszor ültünk be ide, amikor még a

Tischbe járt. Nagyon jó a borscs meg a blini, ráadásul egész éjszaka nyitva van.

Isabelle oda sem figyelt a fiúra, csak csodálkozva nézett el mellette. – Az meg

mi?

Simon követte a lány tekintetét. – Az Borscsula gróf.

– Borscsula gróf?

Simon vállat vont. – Halloween-dekoráció. Borscsula gróf a gyerekek kedvéért

van itt. Olyan, mint a Csokula grófos gabonapehely meg a Számherceg a Szezám utca

bán. – Elvigyorodott Izzy érteden tekintetét látva. – Tudod, számolni tanítja a

gyerekeket.

Isabelle a fejét rázta. – Van egy tévéműsor, amiben egy vámpír tanítja számolni

a gyerekeket?

– Amikor nézed, azért nem gáz – jegyezte meg Simon.

– Van némi mitológiai alapja az ilyesminek – mondta Isabelle, és máris

átváltott okoskodó Árnyvadász üzemmódba. – Egyes legendák megemlítik, hogy a

vámpírok a számolás megszállottjai, és ha valaki kiborít eléjük egy csomó magot,

abba kell hagyniuk, amit csinálnak, és kényszeresen meg kell számolniuk. Ez

persze semmivel sem áll közelebb az igazsághoz, mint a fokhagymás szöveg. És

miért tanítanának a vámpírok gyerekeket? A vámpírok félelmetesek.

– Köszönöm – mondta Simon. – Ez egy vicc, Isabelle. Úgy néz ki, mint Drakula,

és szeret számolni. Tudod, mondjuk „Mit evett ma a herceg, gyerekek? Egy csokis

kekszet, két csokis kekszet, három csokis kekszet...”

Hideg áramlott be az utcáról, ahogy kinyílt az ajtó, és újabb vendég lépett az

étterembe. Isabelle megborzongott, és fekete selyemsáljáért nyúlt.

– Nem életszerű.

– Szerinted hogy kéne csinálni? „Mit evett ma a herceg, gyerekek? Egy

szerencsétlen földművest, két szerencsétlen földművest, három szerencsétlen

földművest...”

– Pszt! – Isabelle a nyakába kötötte a sálat, előrehajolt, és Simon csuklójára

tette a kezét. Nagy, sötét szeme hirtelen életre kelt, valahogy úgy, ahogy csak

akkor szokott, amikor démonokra vadászik, vagy amikor arra gondol, hogy

démonokra fog vadászni. – Nézz oda!

Simon követte a lány tekintetét. Két férfi állt egy üvegajtó előtt, ami mögött

polcok során péksütemények sorakoztak: vastag cukormázzal borított fánkok, jó

pár tányérnyi hókifli, meg krémmel töltött finomságok. A jelek szerint egyik férfit

sem érdekelte különösebben az étel. Mindketten alacsonyak és fájdalmasan

soványak voltak, de annyira, hogy az arccsontjuk pengeként feszítette sápatag

bőrüket. Mindegyiknek vékony szálú ősz haja volt, halványszürke szeme, és övvel

összefogott, földig érő, palaszínű ballonkabátot viseltek.

– Na most – szólt Isabelle –, szerinted kik ezek?

Simon hunyorogva nézte a két férfit. Azok visszanéztek rá, pillák nélküli

szemük feneketlen lyukra emlékeztetett. – Leginkább gonosz kerti törpékre

hasonlítanak.

– Alattvalók – súgta Isabelle. – Egy vámpír tulajdonai.

– Tulajdonai, úgymint…?

Isabelle türelmetlenül sóhajtott föl. – Az Angyalra, te aztán tényleg nem tudsz

semmit a saját fajtádról, mi? Van egyáltalán fogalmad róla, hogyan lesznek a

vámpírok?

– Hát, amikor egy apukavámpír és egy anyukavámpír nagyon szeretik

egymást...

Isabelle elhúzta a száját. – Oké, azt tudod, hogy a vámpírok szex nélkül

szaporodnak, de lefogadom, hogy azt már nem, mi történik pontosan.

– Azt is tudom – közölte Simon. – Azért vagyok vámpír, mert ittam Raphael

véréből, mielőtt meghaltam. Vérivás meg halál egyenlő vámpír.

– Nem pontosan – felelte Isabelle. – Azért vagy vámpír, mert ittál Raphael

véréből, aztán más vámpírok megharaptak, és csak aztán haltál meg. Valamikor a

folyamat során szükség van harapásra is.

– Miért?

– A vámpírok nyálának vannak... bizonyos tulajdonságai. Transzformációs

tulajdonságai.

– Pfuj – fintorodott el Simon.

– Ne pfujolj itt nekem! Neked van varázsnyálad! A vámpírok embereket

tartanak maguk körül, és belőlük táplálkoznak, ha éppen szűkében vannak a

vérnek. Ezek az emberek amolyan két lábon járó italautomaták. – Izzyről sütött az

undor. – Azt hinnéd, hogy le vannak gyengülve az állandó vérveszteségtől,

csakhogy a vámpírnyálnak gyógyító ereje is van. Növeli a vörösvértestszámot,

erősebbek, egészségesebbek lesznek tőle, és tovább is élnek. Ezért nem tiltja meg a

Törvény, hogy egy vámpír emberekből táplálkozzon. Igazából nem árt nekik.

Persze időnként előfordul, hogy egy vámpír úgy dönt, több kell neki egy kis

harapnivalónál, és akar magának egy alattvalót, aztán elkezd rendszeresen

táplálkozni a megharapott emberből, amitől az engedelmes marad, és kötődni fog a

gazdájához. Az alattvalók bálványozzák a gazdájukat, és szívesen szolgálják. Nem

akarnak mást, csak a közelében lenni. Mint te, amikor visszamentéi a Dumontba.

Vissza kellett térned a vámpírhoz, akinek ittál a véréből.

– Raphael – szólt rekedten Simon. – Elárulom neked, mostanság nem érzek

heves késztetést, hogy a közelében legyek.

– Nem, az elmúlik, amikor valakiből valódi vámpír lesz. Csak az alattvalók azok,

akik imádják a gazdájukat, és kényszeresen engedelmeskednek neki. Hát nem

világos? Amikor visszamentéi a Dumontba, Raphael klánja minden véred kiszívta,

te pedig meghaltál, aztán vámpír lett belőled. De ha nem ürítettek volna ki

teljesen, és több vámpírvért kaptál volna inkább, alattvaló lett volna belőled.

– Mindez nagyon érdekes – állapította meg Simon –, de nem magyarázza meg,

miért bámulnak bennünket.

Isabelle vetett még egy pillantást a két férfira. – Téged bámulnak. Talán

meghalt a gazdájuk, és egy másik vámpírt keresnek maguknak. Lehetnének a

háziállataid – vigyorgott a fiúra.

– Vagy – morfondírozott Simon – csak krumplis tésztáért jöttek.

– Az alattvalók nem esznek ételt. Vámpírvér és állati vér keverékén élnek, ettől

amolyan kábult állapotban léteznek. Nem halhatatlanok, de nagyon lassan

öregszenek.

– Szomorú – mondta Simon továbbra is a két férfit méregetve –, de a külsejüket

nem őrzik meg.

Isebelle kihúzta magát. – És máris errefelé tartanak. Ügy fest, mindjárt

megtudjuk, mit akarnak.

Az alattvalók úgy mozogtak, mintha kerekeken gurulnának. Ügy néztek ki,

mint akik nem lépnek, hanem hangtalanul siklanak előre. Másodpercek alatt

átszelték az éttermet, és mire a közelükbe értek, Isabelle már elő is kapta az éles

kést a csizmája szárából. A fegyver most ott feküdt az asztalon, és ragyogott az

étterem fluoreszkáló fényeiben. Sötét, nehéz ezüstből készült, a markolat mindkét

oldalába kereszteket égettek. A legtöbb vámpírok ellen tervezett fegyveren akadt

néhány kereszt; Simon gyanította, hogy ez azért lehet így, mert a legtöbb vámpír

keresztény. Ki gondolta volna, hogy egy nap még az előnyére válik, hogy egy

kisebb vallást követ?

– Ne jöjjenek közelebb! – mondta Isabelle ujjait a tőr közelében tartva, ahogy a

két alattvaló megtorpant az asztaluk előtt. – Mi járatban vannak?

– Árnyvadász – szólt a bal oldali férfi halk, sziszegő hangon. – Nem tudtuk,

hogy ön is részese lesz ennek a szituációnak.

Isabelle finoman felhúzta a szemöldökét. – Éspedig miféle szituációnak?

A második alattvaló hosszú, szürke ujjával Simonra mutatott. A körme egészen

sárga volt és hegyes. – A Napjáróval van dolgunk.

– Nem, nincs – jelentette ki Simon. – Fogalmam sincs, kik maguk. Egyiküket

sem láttam soha.

– Én Mr. Walker vagyok – mondta az első férfi –, ez pedig Mr. Archer. New York

városának leghatalmasabb vámpírját szolgáljuk. A legnagyobb manhattani klán

fejét.

– Raphael Santiagót – nyugtázta Isabelle. – Ez esetben tudniuk kell, hogy Simon

nem tagja egy klánnak sem. Szabadúszó.

Mr. Walker halványan elmosolyodott. – A gazdám abban reménykedett, hogy

ezen a helyzeten lehet változtatni.

Simon tekintete találkozott Isabelle-ével az asztal fölött. A lány megvonta a

vállát. – Nem azt mondta neked Raphael, hogy tartsd magad távol a klánjától?

– Talán meggondolta magát – vetette fel Simon. – Tudod, milyen. Szeszélyes.

Következetlen.

– Nem tudhatom. Nem igazán találkoztam vele, amióta megfenyegettem, hogy

megölöm azzal a gyertyatartóval. Jól viselte. A szeme sem rebbent.

– Fantasztikus – mondta Simon. A két alattvaló rámeredt. A szemük

fehéresszürke volt, mint a piszkos hó. – Ha Raphael be akar venni a klánba, az azt

jelenti, hogy szeretne tőlem valamit. Akár el is mondhatják, hogy mi az.

– A gazdánk nem avatott be bennünket a terveibe – közölte gőgösen Mr.

Archer.

– Akkor túltárgyaltuk – szólt Simon. – Nem megyek.

– Ha nem jön önszántából velünk, fel vagyunk rá hatalmazva, hogy erőt

alkalmazzunk önnel szemben.

A tőr mintha magától röppent volna Isabelle kezébe; legalábbis úgy tűnt, hogy

a lány alig mozdul, mégis egyetlen szemvillanás alatt a kezében volt, és könnyedén

forgatta az ujjai között. – Én nem tenném a maguk helyében.

Mr. Archer rávicsorgott a lányra. – Mikor lettek az Angyal gyermekeiből

magányos vámpírok testőrei?

– Nem a testőre vagyok – közölte Isabelle hanem a barátnője. Szóval minden

jogom megvan hozzá, hogy seggbe rúgjam magukat, ha zaklatják, így működik ez.

A barátnője? Simon meglepetten pillantott Isabelle-re, de a lány sötét szemével a

két alattvalóra meredt. Egyfelől nem emlékezett rá, hogy Isabelle valaha is a

barátnőjének nevezte volna magát, másfelől elég sokat elmondott róla, milyen

különösen is alakult az élete, hogy éppen ez lepte meg a legjobban ma este, nem

pedig az, hogy magához rendelte New York leghatalmasabb vámpírja.

– A gazdámnak – szólt Mr. Walker valószínűleg megnyugtatónak szánt hangon

– ajánlata van a Napjáró számára...

– Simonnak hívják. Simon Lewisnak.

– Mr. Lewis számára. Megígérhetem, hogy neki is előnye származik belőle, ha

hajlandó követni bennünket, és meghallgatni a gazdámat. A gazdám becsületére

esküszöm, hogy nem esik bántódása, Napjáró, és ha úgy dönt, hogy visszautasítja a

gazdám ajánlatát, akkor is szabadon távozhat.

A gazdám, a gazdám. Mr. Walker rajongás és áhítat keverékével a hangjában

mondta ki a szót. Simon egy kicsit elborzadt. Milyen rettenetes lehet így kötődni

valakihez, miközben az embernek nincs is saját akarata.

Isabelle a fejét rázta, és ajkával hangtalan nemet formált Simon felé. A fiú úgy

sejtette, valószínűleg igaza lehet. Isabelle kitűnő Árnyvadász volt. Démonokra és

törvényszegő Alvilágiakra – kóbor vámpírokra, fekete mágiát gyakorló

boszorkánymesterekre meg elvadult, emberevő vérfarkasokra – vadászott tizenkét

éves kora óta, és valószínűleg jobban csinálta, mint bármelyik Árnyvadász a

korosztályából saját bátyja, Jace kivételével. Meg persze ott van Sebastian,

gondolta Simon, aki jobb volt mindkettejüknél. Csakhogy ő meghalt.

– Jól van – mondta. – Magukkal megyek.

Isabelle szeme elkerekedett. – Simon!

Mindkét alattvaló összedörzsölte a kezét, ahogy a rosszfiúk szokták a

képregényekben. Igazából nem is maga a mozdulat volt hátborzongató, hanem az,

hogy éppen egyszerre és pontosan ugyanúgy csinálták, mintha valaki két bábu

zsinórjait rángatta volna tökéletes összhangban.

– Nagyszerű – szólt Mr. Archer.

Isabelle lecsapta a tőrt az asztalra, és ahogy előredőlt, végigsimította az asztal

lapját. – Simon – súgta mérgesen –, ne legyél hülye! Semmi okod rá, hogy velük

menj. És Raphael egy bunkó.

– Raphael egy vámpírfalka vezére – felelte a fiú. – Az ő vére változtatott

vámpírrá. O az én... nem is tudom, hogy hívják ezt.

– O a nemződ, teremtőd, alkotód... Millió név létezik az ilyenre – vágta rá oda

sem figyelve Isabelle. – És lehet, hogy az ő vére tett vámpírrá, de nem miatta lettél

Napjáró. – Találkozott a tekintetük az asztal fölött. – Jace tett Napjáróvá. De sosem

mondta volna ki hangosan: csak kevesen tudták az igazságot, annak a teljes

történetét, hogy ki is Jace valójában, és mivé vált általa Simon. – Nem kell azt

tenned, amit mond.

– Hát persze hogy nem – felelte halkan Simon. – De ha nem megyek el,

szerinted Raphael annyiban hagyja a dolgot? Hát nem fogja. Sosem szállnak le

rólam. – A szeme sarkából az alattvalókra pillantott; úgy tűnt, egyetértenek vele,

bár lehet, hogy csak képzelte. – Állandóan a sarkamban lesznek. Amint kilépek az

iskolából, Clarynél...

– És? Clary nem tudná kezelni a dolgot? – Isabelle felemelte a kezét. – Hát jó.

Legalább hadd menjek veled.

– Szó sem lehet róla – vágott a szavába Mr. Archer. – Ez nem tartozik az

Árnyvadászokra. Csakis az Éjszaka Gyermekeinek ügye.

– Nem fogom...

– A Törvény lehetőséget ad rá, hogy bizalmasan intézzük az ügyeinket –

jelentette ki mereven Mr. Walker. – A saját fajtánkkal.

Simon rájuk nézett. – Kaphatnánk egy percet? – kérdezte. – Beszélni akarok

Isabelle-lel.

Egy pillanatra csend lett. Körülöttük tovább zajlott az éttermi élet. Ahogy a

sarki moziban véget ért a film, megindult a késő esti vendégáradat, pincérnők

sürgölődtek gőzölgő tányérokkal, a közeli asztaloknál párok nevetgéltek és

csevegtek, a pult mögött szakácsok kiáltoztak egymásnak. Senki sem nézett rájuk,

és senkinek nem tűnt fel, hogy bármi különös zajlana. Simon már hozzászokott a

minden árulkodó jelet eltüntető varázslathoz, de Isabelle társaságában néha a mai

napig úgy érezte, hogy láthatatlan üvegfal választja el a többi embertől és a

hétköznapi ügyektől.

– Jól van – szólt Mr. Walker, és hátralépett. – De a gazdám nem szereti, ha

megvárakoztatják.

Az ajtó közelébe húzódtak, megálltak, akár két szobor, és láthatólag szemernyit

sem zavarta őket a hideg levegő, ami beáramlott az utcáról, ahányszor csak egy

újabb vendég érkezett vagy távozott. Simon Isabelle-hez fordult. – Semmi baj –

mondta. – Nem fognak bántani. Nem is tudnának. Raphael mindent tud... –

zavartan mutatott a homlokára – ...erről.

Isabelle átnyúlt az asztal fölött, hátrasimította a fiú haját; az érintése inkább

volt sebészi, mint gyengéd. Komoran pillantott Simonra. A fiú éppen elégszer nézte

meg a tükörben maga is a Jelet, hogy pontosan tudja, milyen.

Néha úgy tűnt, változik, mint amikor a felhőkbe belelátott alakok mozognak,

de mindig tiszta, fekete és valamiképpen fenyegető volt, akár egy idegen nyelven

vésett figyelmeztető jel.

– Tényleg... működik? – kérdezte súgva a lány.

– Raphael szerint igen – felelte Simon –, és nekem sincs okom azt gondolni,

hogy nem. – Elkapta a lány csuklóját, és eltolta az arcától. – Nem lesz semmi baj,

Isabelle.

A lány sóhajtott. – Minden, amit valaha tanultam, azt súgja, hogy nem jó ötlet.

Simon megszorította Isabelle ujjait. – Figyelj, te is kíváncsi vagy, mit akar

Raphael, nem igaz?

Isabelle megpaskolta a fiú kezét, és hátradőlt. – Feltétlen mondj el mindent,

amikor végeztél. Engem hívj fel először.

– Úgy lesz. – Simon felállt, és felhúzta a dzsekijén a cipzárt. – Megtennél nekem

egy szívességet ? Igazából kettőt.

A lány óvatos mosollyal nézett fel. – Mit szeretnél?

Clary azt mondta, ma este az Intézetben fog tréningezni. Ha összefuttok, légy

szíves, ne áruld el neki, hová mentem. Csak fölöslegesen aggódna.

Isabelle a szemét forgatta. – Jó, megígérem. És a második szívesség?

Simon odahajolt, és arcon csókolta a lányt. – Kóstold meg a borscsot, mielőtt

elmész. Fantasztikus.

Mr. Walker és Mr. Archer nem voltak éppen a legbeszédesebb cimborák.

Némán vezették végig Simont a Lower East Side utcáin, és különös, sikló

lépéseikkel végig jócskán előtte haladtak. Kezdett későre járni, de az utcák tele

voltak emberekkel, akik nehezen szabadultak el a munkahelyükről, vagy egy

vacsoráról siettek haza fejüket leszegve, gallérjukat felhajtva a csípős szélben. A St.

Mark’s Place-en összecsukható asztalokat állítottak fel a járdaszegély mellett, és a

legkülönfélébb dolgokat árulták az olcsó zoknitól a New Yorkot ábrázoló

ceruzarajzokon át a szantálfa illatú füstölőkig. A falevelek, mint száraz csontok

zörögtek a járdán. A levegőben kipufogógáz szaga keveredett a szantálfa illatával,

de még ez sem tudta elnyomni az emberi bőr és vér szagát.

Simonnak összeszorult a gyomra. Próbált mindig elég állati vérrel teli üveget

tartani a szobájában – elrejtett egy kis hűtőt a szekrénye aljában, ahol édesanyja

nem láthatta meg –, nehogy valaha is megéhezzen. Undorodott a vértől. Azt hitte,

meg fogja szokni, és idővel talán kívánja is majd, de hiába ütötte el az éhségét,

egyáltalán nem tudta úgy élvezni, ahogy egykor a csokoládét, a vegetáriánus

burritót vagy a kávés jégkrémet. A vér vér maradt.

Viszont az éhség rosszabb volt. Az éhség azt jelentette, hogy olyan szagokat

érzett, amiket egyáltalán nem akart – a sót a bőrén, az idegenek pórusain

kiszivárgó vér édes illatát. Megéhezett tőle, és végtelenül rosszul kezdte érezni

magát. Összegörnyedt, bőrdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, és próbált a

száján át lélegezni.

Befordultak a Harmadik sugárútra, és megálltak egy étterem előtt, amelyiknek

a cégérén ez állt: CLOISTER CAFÉ. A KERTHELYISÉG EGÉSZ ÉVBEN NYITVA. Simon

hunyorogva olvasta el a feliratot. – Mit keresünk itt ?

– A gazdánk ezt a helyet választotta – közölte szenvtelen hangon Mr. Walker.

– Aha. – Simon nem nagyon értette a dolgot. – Azt gondoltam volna, hogy

Raphael stílusához jobban illik, ha mondjuk egy felszenteletlen katedrális tetején

vagy egy csontokkal teli kriptában találkozik velem. Sosem néztem volna ki belőle,

hogy a divatos éttermeket kedveli.

Mindkét alattvaló rámeredt. – Valami baj van, Napjáró? – kérdezte végül Mr.

Archer.

Simon valamiért úgy érezte, mintha megszidták volna. – Nem, semmi gond.

Az étterem belseje sötét volt, az egyik fai mentén márványlapos bárpult

húzódott végig. Egyetlen pincér sem szólította meg őket, ahogy átszelték a

helyiséget, és egy ajtón át kiléptek a kertbe.

Sok New York-i étterem büszkélkedett kerthelyiséggel, de csak kevés tartott

nyitva ilyentájt. Ez a kerthelyiség voltaképpen egy számos épület közé beszorított

udvar volt. A falakat olasz virágoskerteket ábrázoló, a szemet becsapó festmények

borították. Az arany és rozsdaszínű őszi levelekkel borított fákra fehér

lámpafüzéreket erősítettek, az asztalok között elhelyezett hősugárzók vörösen

izzottak. Az udvar közepén apró szökőkútban víz csobogott.

Csak az egyik asztalnál ült valaki, de nem Raphael volt az. Egy széles karimájú

kalapot viselő karcsú nő telepedett le a fal közelében. Ahogy Simon csodálkozva

rápillantott, felemelte a kezét, és integetett neki. A fiú megfordult, és hátranézett,

de persze nem volt ott senki. Walker és Archer továbbindultak, Simon pedig

értetlenül követte őket az udvaron át, amíg pár lépésnyire a nőtől meg nem

torpantak.

Walker mélyen meghajolt. – Gazdám – mondta.

A nő elmosolyodott. – Walker – szólt. – És Archer. Köszönöm, hogy elhoztátok

nekem Simont.

– Várjunk csak egy percet! – Simon a nőről a két alattvalóra pillantott, és

vissza. – Maga nem Raphael.

– Te jó ég, dehogy! – A nő levette a kalapját. Hihetetlen mennyiségű ezüstös

szőke haj omlott a vállára, és csillant meg a karácsonyi fényben. A nő fehér, ovális,

gyönyörű arcát hatalmas világoszöld szempár uralta. Hosszú fekete kesztyűt,

fekete selyemblúzt, egyenes szabású szoknyát és a nyaka köré tekert fekete sálat

viselt. Lehetetlen lett volna megállapítani a korát – vagyis azt, hogy hány éves

lehetett, amikor átváltozott vámpírrá. – Camille Belcourt vagyok. Orvendek a

találkozásnak.

Kinyújtotta fekete kesztyűs kezét.

– Nekem azt mondták, hogy Raphael Santiagóval fogok itt találkozni – mondta

Simon anélkül, hogy fogadta volna a kézfogást. – Maga neki dolgozik?

Camille Belcourt nevetése a szökőkút csobogására emlékeztetett. – A lehető

leghatározottabban nem. Valamikor régen ő dolgozott nekem.

Azt hittem, valaki más vezeti a vámpírokat, mondta egyszer Simon Idrisben

Raphaelnek. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.

Camille még nem tért vissza közénk, felelte Raphael. Én helyettesítem.

– Maga a vámpírok vezére – állapította meg Simon. – A manhattani kláné. – Az

alattvalók felé fordult. – Becsaptak. Azt mondták, Raphaellel fogok találkozni.

– Azt mondtam, a gazdánk vár önre – felelte Mr. Walker. A szeme nagy volt és

üres; annyira üres, hogy Simonban felmerült, talán nem is akarták félrevezetni,

csak előre programozott robotok módjára azt mondták, amit a gazdájuk a szájukba

adott, és nem tűnt fel nekik az eltérés az előre eltervezettekhez képest. – És itt is

van.

– Valóban. – Camille megvillantotta ragyogó mosolyát alattvalói felé. – Walker,

Archer, kérlek benneteket, hagyjatok magunkra. Négyszemközt kell beszélnem

Simonnal. – Abban, ahogy kimondta, hogy „Simon” meg „négy– szemközt”, volt

valami, ami egy titkos cirógatásra emlékeztetett.

Az alattvalók meghajoltak, és visszavonultak. Ahogy Mr. Archer megfordult,

Simon horzsolást pillantott meg a nyakán. A hosszú csík olyan sötét volt, hogy

festéknek hatott, a közepén pedig két még sötétebb lyuk éktelenkedett, a peremén,

száraz, cakkos hússal. Simonon csendes remegés futott végig.

– Kérlek – szólt Camille, és megütögette a széket maga mellett. – Foglalj helyet!

Kérsz egy kis bort?

Simon feszengve telepedett le a kemény fémszék szélére. – Nem igazán iszom.

– Hát persze – mondta együtt érzőén a nő. – Hiszen ivadék is alig vagy még,

igaz ? Ne aggód) emiatt. Idővel megtanulhatod, hogyan fogyassz bort és más

italokat. A legidősebb fajtársaink között olyanok is akadnak, akik kevés káros

hatással tudnak emberi ételeket fogyasztani.

Kevés káros hatással? Simonnak nem nagyon tetszett a dolog. – Sokáig fog

tartani? – érdeklődött célzatos pillantásokat vetve a mobiljára, ami elárulta neki,

hogy fél tizenegyre jár. – Haza kéne érnem.

Camille kortyolt egyet a borából. – Tényleg? És miért?

Mert anyám ébren vár. Oké, egyáltalán nem fontos, hogy ezt a nő is tudja. –

Megzavarták a randimat – szólt. – Csak szeretném tudni, mi volt ilyen fontos.

– Még anyukáddal laksz, igaz ? – kérdezte a nő, és letette a poharát. – Kicsit

furcsa, hogy egy ilyen különleges vámpír, mint amilyen te vagy, nem költözik el

otthonról, és csatlakozik egy klánhoz, nem?

– Tehát azért rángatott el a randimről, hogy gúnyolódhasson rajtam, amiért

még anyukámmal élek. Nem lehetett volna ezt egy olyan este csinálni, amikor

nincs programom? A legtöbb este megfelelt volna, ha érdekli.

– Nem gúnyolódom rajtad, Simon. – A nő megnyalta az alsó ajkát, mintha csak

a bor utolsó cseppjeit próbálná kiélvezni. – Kíváncsi vagyok, miért nem

csatlakoztál Raphael klánjához.

Ami egyben a te klánod is, ugye? – Az a határozott benyomásom támadt, hogy nem

látott volna szívesen – felelte Simon. – Azt mondta, békén hagy, ha én is békén

hagyom őt. Szóval békén hagytam.

– Valóban? – villant fel Camille zöld szeme.

– Sosem akartam vámpír lenni – mondta Simon, bár maga sem igazán értette,

miért mondja el ezeket a dolgokat egy vadidegennek. – Normális életre vágytam.

Amikor megtudtam, hogy Napjáró vagyok, azt hittem, minden

esélyem megvan rá. Vagy legalábbis valami hasonlóra. Járhatok iskolába,

élhetek otthon, találkozhatom anyukámmal meg a nővéremmel...

– Feltéve, hogy sosem táplálkozol belőlük – szólt a nő. – Feltéve, hogy el tudod

előlük titkolni a vérszomjadat. Sosem ettél még emberből, igaz ? Csak zacskós

véren élsz. Büdös, állati véren. – Elfintorodott.

Simonnak eszébe jutott Jace, de gyorsan a háttérbe szorította a gondolatot. Jace

nem is volt igazán ember. – Nem, nem ettem még emberből.

– Fogsz. És utána sosem felejted el. – A nő előrehajolt, világos haja

végigsimította Simon kezét. – Nem rejtheted el örökké a valódi önmagadat.

– Melyik tinédzser nem hazudik a szüleinek? – kérdezte Simon. – Akárhogy is,

nem tudom, magát ez miért érdekli. Ami azt illeti, még mindig nem tudom, miért

vagyok itt.

Camille még közelebb hajolt, amitől fekete selyemblúzának előrebuggyant a

nyaka. Ha Simon még ember lett volna, biztosan elpirul. – Megmutatod?

Simon szinte érezte, ahogy kidülled a szeme. – Mit kéne megmutatnom?

A nő elmosolyodott. – A Jelet, buta fiú. A Vándor Jelét.

Simon kinyitotta a száját, aztán megint bezárta. Honnan tudja? Nagyon kevesen

tudtak a jelről, amit Clarytől kapott Idrisben. Raphael azt mondta, szigorúan

titokban kell tartani, és Simon nem is fecsegett róla senkinek.

De Camille tekintete rezzenéstelen maradt, és valami oknál fogva Simon

engedelmeskedni akart neki. Volt valami abban, ahogy ránézett, meg a hangja

csengésében. A fiú felemelte a kezét, és félrehúzta a haját, hogy a nő megnézhesse

a homlokát.

Camille szeme elkerekedett, a szája enyhén szétnyílt. Óvatosan a nyakához

érintette az ujját, mintha nem létező pulzusát akarná ellenőrizni.

Ó – szólt –, hogy te milyen szerencsés vagy, Simon!

– Átok ez – felelte a fiú –, nem áldás. Maga is tudja, igaz?

A nő szeme felcsillant. – „Akkor monda Káin az Úrnak: Nagyobb az én

büntetésem, hogysem elhordozhatnám.” Te el tudod hordozni, Simon?

A fiú hátradőlt, haja visszahullott a homloka elé. – Kibírom.

– De nem akarod. – A nő végigfuttatta kesztyűs ujját a pohár peremén,

miközben tekintetét továbbra is Simonra szegezte. És ha fel tudnék ajánlani neked

egy lehetőséget, amivel előnyt tudnál kovácsolni abból, amit most átoknak

tekintesz?

Azt mondanám, végre kibököd, hogy miért hozattál ide, ami kezdetnek nem

rossz. – Hallgatom.

– Felismerted a nevemet, amikor bemutatkoztam – mondta Camille. – Raphael

már beszélt rólam, igaz? – Volt valami nagyon halvány akcentusa, amit Simon nem

igazán tudott hová tenni.

– Azt mondta, maga a klán vezére, és ő csak arra az időre lett főnök, amíg maga

távol van. Helyettesíti, mint egy alelnök, vagy valami ilyesmi.

– Á! – A nő finoman az alsó ajkába harapott. – Ami azt illeti, ez nem teljesen így

van. Szeretném elmondani neked az igazat, Simon. Aztán teszek egy ajánlatot.

Először viszont a szavadat kell adnod valamire.

– És mi lenne az?

– Hogy minden, ami ma este elhangzik itt kettőnk között, titokban marad.

Senki sem tudhat róla. Még a vörös hajú kis barátod, Clary sem. Még a két barátnőd

sem. Még Lightwoodék sem. Senki.

Simon hátradőlt. – És mi van, ha nem ígérem meg?

– Akkor elmehetsz, ha úgy tetszik – válaszolta a nő. – Csakhogy akkor sosem

tudod meg, mit akartam mondani neked, azt pedig később biztosan megbánod.

– Kíváncsi vagyok – mondta Simon. – Csak azt nem tudom, hogy elég kíváncsi

vagyok-e.

A nő tekintetében megcsillanó csodálkozásba és vidámságba mintha némi

tisztelet is vegyült volna. – Semmi közük ahhoz, amit most mondani

akarok. Nem befolyásolja a testi épségüket vagy a boldogságukat. A titoktartás

a saját védelmemet szolgálja.

Simon gyanakodva nézett a nőre. Vajon komolyan beszél? A vámpírok nem

olyanok, mint a tündérek, akik nem tudnak hazudni. De azért el kellett ismernie,

hogy kíváncsi. – Jól van. Megtartom a titkát, hacsak abból, amit mond, nem úgy

ítélem meg, hogy valami veszélyt jelent a barátaimra. Akkor minden ígéret

semmis.

A nő mosolya egészen fagyos volt: Simon látta rajta, hogy nem örül, amiért

nem hisz neki. – Hát jó – mondta. – Gondolom, nincs választásom, ha ilyen nagy

szükségem van a segítségedre. – Camille megint előrehajolt, egyik vékony keze

pohara szárával játszadozott. – Nem sokkal ezelőtt még vidáman vezettem a New

York-i klánt. Gyönyörű szállásunk volt egy a háború előtti időkből származó

épületben az Upper West Side-on, a népemnek nem abban a patkánylyukban

kellett meghúznia magát, ahol most Santiago tartja őket. Santiago, vagy Raphael,

ahogy te nevezed, a helyettesem volt. A leghűségesebb társam; vagy legalábbis azt

gondoltam. Egy éjjel megtudtam, hogy embereket gyilkol, elviszi őket abba a

lerobbant szállodába a Spanyol Harlemben, és szórakozásból issza a vérüket. A

csontjaikat odakint hagyta szemetes konténerekben. Ostoba veszélyeknek tett ki

minket, megszegte a Szövetség Törvényét. – Kortyolt egyet a borából. – Amikor

kérdőre vontam, kiderült, hogy azt mondta a többieknek, én vagyok a gyilkos, és

én szegtem meg a Törvényt. Mindent megszervezett. Meg akart ölni, hogy

megkaparinthassa a hatalmat. Elmenekültem, csak Walker és Archer maradtak

mellettem, hogy vigyázzanak rám.

– Szóval hazudott, amikor azt mondta, hogy csak addig ő a vezér, amíg maga

visszajön?

Camille vágott egy grimaszt. – Santiago profin hazudik. Szeretné, hogy

visszatérjek, ez nem kétséges. Ugyanis meg akar ölni, hogy végérvényesen

átvehesse a klán irányítását.

Simon nem volt benne biztos, mit akar hallani Camille. Nem szokott hozzá,

hogy felnőtt nők nagy, könnyes szemekkel nézzék, vagy megosszák vele az életük

történetét.

– Sajnálom – mondta végül.

Camille megvonta a vállát, méghozzá olyan jellegzetesen, hogy Simon rögtön

arra gondolt, talán francia lehet az akcentusa. – Régen volt – mondta. – Időközben

Londonban bujkáltam, és szövetségeseket kerestem. Aztán hallottam felőled. –

Felemelte a kezét. – Azt nem mondhatom el, kitől, titoktartásra esküdtem. Viszont

abban a pillanatban, hogy tudomást szereztem rólad, biztos voltam benne, hogy

végig rád vártam.

– Rám?

A nő megérintette Simon kezét. – Raphael fél tőled, Simon, és minden oka meg

is van rá. A saját fajtájából való vagy, vámpír, de nem tud kárt tenni benned, és

nem tud megölni. Egy ujjal sem érhet hozzád anélkül, hogy azonnal le ne sújtana rá

Isten haragja.

Csend lett. Simon hallotta a feje fölött lógó karácsonyi izzósor halk elektromos

zümmögését, a víz csobogását az udvar közepén álló szökőkútban meg a város

nyüzsgését a falakon túlról. Amikor végül megszólalt, egészen halk volt a hangja. –

Kimondta.

– Mit, Simon?

– A szót. Hogy lesújt rá... – A szó marta, égette a száját, mint mindig.

– Igen. Isten. – Camille visszahúzta a kezét, de meleg volt a tekintete.

– A fajtánknak rengeteg titka van, annyi mindent tudnék elmesélni,

megmutatni neked. Meg fogod tanulni, hogy nem vagy elátkozva.

– Asszonyom...

– Camille. Szólíts Camille-nak!

– Még mindig nem értem, mit akar tőlem.

– Tényleg nem érted? – A nő megrázta a fejét, csillogó haja csak úgy röpködött

az arca előtt. – Szeretném, ha csatlakoznál hozzám, Simon. Állj mellém Santiago

ellen. Együtt sétálunk be ebbe a patkányoktól nyüzsgő szállodába. Abban a

pillanatban, hogy meglátnak az oldalamon, otthagyják őt, és mellém szegődnek.

Meggyőződésem, hogy hűségesek hozzám, csak félnek Raphaeltől. Amint együtt

látnak bennünket, a félelem eltűnik, és megint mögém állnak. Az ember nem

veheti fel a versenyt azzal, ami isteni eredetű.

– Nem is tudom – szólt Simon. – A Bibliában Jákob megküzdött egy angyallal, és

győzött.

Camille felhúzott szemöldökkel pillantott a fiúra.

Simon megvonta a vállát. – Héber iskola.

– „Nevezé azért Jákob annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent

színről színre, és megszabadult az én lelkem.” Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki

ismeri a Szentírást. – Camille tekintetéből eltűnt a gyanakvás, és most már

szélesen mosolygott. – Talán nem esett le a tantusz, Napjáró, de amíg rajtad van a

Jel, te vagy a Mennyek bosszúálló karja. Senki sem állhat az utadba. Egyetlen

vámpír biztosan nem.

– Fél tőlem? – kérdezte Simon.

Szinte azonnal megbánta. A nő zöld szeme sötét lett, akár egy viharfelhő.

– Hogy félek-e tőled ? – Aztán összeszedte magát, kisimult az arca, és megint

szelídebb lett a tekintete. – Hát persze hogy nem – mondta. – Intelligens fiú vagy.

Biztos vagyok benne, hogy meglátod az ajánlatomban rejlő bölcsességet, és

csatlakozol hozzám.

– És pontosan mi az ajánlata? Odáig értem, hogy megmutatjuk magunkat

Raphaelnek, de aztán mi lesz? Én igazából nem gyűlölöm őt, és nem is akarok

megszabadulni tőle csak azért, hogy megszabaduljak tőle. Békén hagy. Ennél

többet sosem akartam tőle.

A nő karba fonta a kezét. A kesztyűjére kék kővel díszített ezüstgyűrűt húzott.

– Azt hiszed, ezt akarod, Simon. Azt hiszed, Raphael szívességet tesz neked azzal,

ha békén hagy, ahogy te mondtad. Most azt gondolod, nincs szükséged másokra a

saját fajtádból. Elégedett vagy a meglévő barátaiddal, .1/ emberekkel meg az

Árnyvadászokkal. Nem bánod, hogy vérrel teli üvegeket kell rejtegetned a

szobádban, és hazudnod kell édesanyádnak arról, hogy ki vagy valójában.

– Hogyan...

A nő mintha meg sem hallotta volna. – De mi lesz tíz év múlva, amikor

huszonhat évesnek kéne lenned? Húsz év múlva? Harminc? Gondolod, hogy senki

nem veszi majd észre, hogy ők öregszenek és megváltoznak, te pedig nem?

Simon nem felelt. Nem szívesen vallotta volna be, hogy ennyire nem gondolt

előre.

– Raphael megtanította neked, hogy a többi vámpír veszélyt jelent rád.

Csakhogy ennek nem kell feltétlenül így lennie. Az örökkévalóság hosszú idő

magányosan, a saját fajtád nélkül. Olyanok nélkül, akik megértenek.

Árnyvadászokkal barátkozol, de sosem lehetsz közülük való. Mindig is más leszel,

mint ők, és kívülálló maradsz. – Ahogy előrehajolt, a gyűrűjén megvillanó fehér

fény Simon szemébe tűzött. – Több ezer évnyi tudást oszthatunk meg veled, Simon.

Megtanulhatod, hogyan őrizd meg a titkodat, hogyan egyél és igyál, hogyan mondd

ki Isten nevét. Raphael kegyetlen volt, amikor elhallgatta előled ezeket az

információkat, sőt elhitette veled, hogy nem is léteznek. Pedig léteznek. Én

segíthetek neked.

– Ha előbb én segítek magának – állapította meg Simon.

Ahogy Camille elmosolyodott, kivillantak hegyes, fehér fogai. – Segítünk

egymásnak.

Simon hátradőlt. A vasszék kemény volt és kényelmetlen. Hirtelen nagyon

fáradtnak érezte magát. Lenézett a kezére, látta, hogy az erei egyre sötétebbek

lesznek, és akár a pókháló szövik át a bőrét. Vérre volt szüksége. Muszáj beszélnie

Claryvel. Idő kell, hogy gondolkozzon.

– Megijesztettelek – mondta a nő. – Tudom. Sok mindent keli feldolgoznod

egyszerre. Boldogan adnék neked annyi időt, amennyire csak szükséged van, hogy

felmérd a helyzetedet, és eldöntsd, hányadán állsz velem. Csakhogy nincs sok

időnk, Simon. Amíg a városban maradok, Raphael és a csatlósai veszélyt jelentenek

rám.

– Csatlósai ? – Simon akaratlanul is halvány mosolyra húzta a száját.

Camille értetlenül pillantott rá.

– Hát csak... „csatlósok”. Úgy hangzik, mint a „gonosztevő” vagy a „kegyenc”. –

Camille-nak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, miről beszél Simon. – Bocsánat.

Nyilván nem látott annyi vacak filmet, mint én.

Camille orra nyergén finom ránc jelent meg, ahogy összehúzta a szemöldökét.

– Mondták, hogy kissé fura vagy, de talán csak azért érzem így, mert nem ismerek

sok vámpírt a te generációdból. Viszont azt hiszem, jót fog tenni, ha egy ilyen

fiatal vámpír közelében lehetek.

– Friss vér – mondta Simon.

Erre már a nő is elmosolyodott. – Ezek szerint készen állsz? Elfogadod az

ajánlatomat? Kezdhetjük a közös munkát?

Simon felnézett az égre. A fehér izzósor elhomályosította a csillagok fényét. –

Nézze – szólt –, nagyra értékelem az ajánlatát. Őszintén mondom.

– Egy szart, gondolta a fiú. Kellett lennie valami módjának, hogy ne úgy mondjon

nemet, mintha az iskolai bálra szóló meghívást utasítaná vissza. Igazán megtisztelő az

ajánlat, de... Camille Raphaelhez hasonlóan mereven, hivatalos stílusban beszélt.

Talán ő is megpróbálkozhatna vele. – Időre van szükségem, hogy meghozzam a

döntésemet. Bizonyára megérti.

A nő halványan elmosolyodott, csak a fogai hegyét villantotta ki. – Öt nap –

mondta. – Nem több. – Simon felé nyújtotta kesztyűs kezét, és valami megvillant a

tenyerében. Kis üvegfiola volt, akkora, mint a parfümminták szoktak lenni, csak

valamilyen barnás porral volt tele. – Föld egy sírhalomból – magyarázta Camille. –

Törd össze, és tudni fogom, hogy hívsz. Ha öt napon belül nem teszed meg,

elküldöm Walkert a válaszért.

Simon átvette a fiolát, és a zsebébe csúsztatta. – És ha a válaszom nem?

– Akkor csalódott leszek. De barátokként válunk el. – A nő eltolta magától a

borospoharát. – Viszlát, Simon.

A fiú felállt. A szék fémesen csikordult a földön. Simon úgy érezte, mondania

kéne valamit, de fogalma sem volt róla, hogy mit. Mindenesetre úgy festett,

egyelőre elmehet. Úgy döntött, inkább megkockáztatja, hogy olyan legyen, mint a

rossz modorú modern vámpírok, mintsem hogy folytatnia kelljen ezt a

beszélgetést. Elsietett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Kifelé elvonult Walker meg Archer mellett, akik hosszú szürke kabátjukban,

behúzott vállal álltak a bárpult mellett. Érezte magán a tekintetüket, és úgy

mozgatta meg feléjük az ujjait, hogy az egyszerre tűnt barátságos intésnek és kissé

nyers gesztusnak. Archer kivillantotta lapos emberi fogait, és Walkerrel a sarkában

elindult az udvar felé. Simon figyelte, ahogy odakint letelepedtek két székre

Camille-lal szemközt. A nő fel sem nézett, de a kertet megvilágító fehér fények

hirtelen kialudtak – nem egyesével, hanem mind egyszerre –, Simon pedig egy

éjfekete kockát bámult, mintha valaki lekapcsolta volna a csillagokat. Mire a

pincérek észrevették, hogy valami történt, és kisiettek megoldani a problémát,

Camille és két alattvalója nem volt sehol.

Simonék háza számtalan tökéletesen egyforma téglaépület egyike volt egy

brooklyni utcában. A fiú most elfordította a kulcsot a zárban, óvatosan betolta az

ajtót maga mögött, és hallgatózott.

Édesanyjának azt mondta, hogy egy vasárnapi koncertre fognak próbálni

Ericcel meg a többi sráccal a bandából. Volt idő, amikor az anyja simán hitt volna

neki, és ennyi lett volna az egész; Elaine Lewis mindig is nyugodt szülő volt, sosem

ítélte szobafogságra sem Simont, sem a nővérét, és nem is ragaszkodott hozzá,

hogy korán érjenek haza, ha másnap iskolába kellett menni. Simon megszokta,

hogy addig marad ki Claryvel, amíg jólesik, aztán bemegy a saját kulcsával, és

valamikor hajnali kettő felé ágyba zuhan, anyja pedig nem is igen fűz kommentárt

a dologhoz.

Most viszont minden más volt. Majdnem két hetet töltött Idrisben, az

Árnyvadászok hazájában. Eltűnt otthonról, ráadásul mindenféle magyarázat

nélkül. Magnus Bane, a boszorkánymester egy memóriavarázslattal elérte, hogy

Simon anyja ne is emlékezzen a fia távollétére. Vagy legalábbis tudatosan ne

emlékezzen. Mindenesetre azóta egészen máshogy viselkedett. Gyanakodott,

folyton Simonon tartotta a szemét, és ragaszkodott hozzá, hogy időben érjen haza.

Amikor a fiú legutóbb beesett egy randi után Maiával, Elaine-t az előszobában

találta, amint karba tett kézzel ült a bejárattal szembe fordított karosszékben, és

alig leplezett dühvel a tekintetében meredt rá.

Aznap este Simon tisztán hallotta anyja légzését, mielőtt megpillantotta volna.

Ma nem hallott mást, csak a tévé hangját a nappaliból. Elaine nyilván ébren várta,

hogy hazaérjen, és közben valamelyik kedvenc kórházas sorozatának egymás után

vetített epizódjait nézte. Simon becsukta maga mögött az ajtót, és

nekitámaszkodott, hogy erőt gyűjtsön a hazugsághoz.

Éppen elég gondot okozott, hogy nem ehetett a családja körében. Szerencsére

édesanyja korán járt dolgozni, és későn ért haza, Rebecca pedig, aki New Jersey-

ben járt főiskolára, csak alkalomadtán került elő, hogy kimossa a szennyesét, és

nem volt eleget otthon, hogy bármi különöset észrevegyen. Mire Simon felkelt,

Elaine általában már elment, és a konyhapulton hagyta a reggelit meg az ebédet,

amit előre elkészített a fia számára. Simon iskolába menet egyszerűen beledobta az

ételt valamelyik kukába. A vacsorát nehezebben oldotta meg. Amikor édesanyja

otthon volt, Simon csak piszkálgatta az ételt, és úgy tett, mint aki nem éhes, vagy a

szobájába vitte a vacsorát, mondván, hogy így evés közben tanulni is tud. Egyszer-

kétszer magába erőltette az ételt, csak hogy édesanyja megnyugodjon, aztán

órákig izzadt meg okádott a fürdőszobában, mire a szervezete mindentől

megszabadult.

Simon gyűlölt hazudni az édesanyjának. Mindig sajnálta egy kicsit Claryt,

amiért igen bonyolult volt a kapcsolata Jocelynnel, aki szíve szerint

aranykalitkában tartotta volna a lányát. Mostanra azonban alaposan megváltozott

a helyzet. Valentine halála óta Jocelyn annyival több szabadságot engedett

Clarynek, hogy már-már átlagos szülőként lehetett rá tekintetni. Mindeközben ha

otthon volt, Simon folyamatosan magán érezte édesanyja vádló tekintetét, bárhová

is ment.

Vett egy mély lélegzetet, ledobta táskáját az ajtó mellé, és belépett a nappaliba,

felkészülve a legrosszabbra. A tévé be volt kapcsolva, a hírek szóltak üvöltve. A

helyi csatorna hírolvasója éppen egy belvárosi kórház mögött, a sikátorban talált

csecsemőről tudósított. Simon meglepődött; édesanyja gyűlölte a híreket.

Lehangolónak találta őket. A kanapé felé pillantott, és meglepetése máris elillant.

Édesanyja aludt, szemüvege mellette hevert az asztalon, félig üres pohara a földön

állt. Simon az ajtóban is érezte a szagot – valószínűleg whisky volt. Hirtelen elfogta

a lelkifurdalás. Édesanyja szinte sosem ivott.

Simon bement anyja szobájába, és kerített egy horgolt takarót. Amikor

visszajött vele, édesanyja még aludt. Elaine Lewis apró termetű, madárszerű nő

volt, göndör fekete hajába egyre több ősz szál vegyült, amiket nem volt hajlandó

befestetni. Egy környezetvédelemmel foglalkozó non-profit alapítványnál

dolgozott, és a legtöbb ruháját állatos motívumok díszítették. Most éppen egy

batikolt ruhát viselt delfines meg hullámos mintákkal, rajta pedig egy brosst, ami

egy gyantába zárt valódi hal volt. Lakkozott szeme vádlón meredt Simonra, ahogy

a fiú lehajolt, hogy anyja válla köré igazítsa a takarót.

Elaine görcsösen összerándult, és elfordította a fejét. – Simon – suttogta.

– Simon, hol vagy?

A fiú szomorúan egyenesedett fel. Úgy érezte, talán fel kéne ébresztenie az

édesanyját, hogy megnyugtassa. Akkor viszont kellemetlen kérdésekre kéne

válaszolnia, ahhoz pedig most nagyon nem fűlött a foga. Sarkon fordult hát, és

bevonult a szobájába.

Levetette magát az ágytakaróra, felkapta a telefont az éjjeliszekrényről, és már

tárcsázta is volna Clary számát gondolkodás nélkül. Aztán mégis megállt a keze a

levegőben, és a tárcsahangot hallgatta. Nem beszélhet a lánynak Camille-ról, mert

megígérte, hogy titokban tartja az ajánlatát, és bár nem érezte úgy, hogy bármivel

is tartozna a nőnek, de ha valamit megtanult az elmúlt néhány hónapban, az az

volt, hogy nem éppen jó ötlet megszegni a természetfölötti lényeknek tett

ígéreteket. Azért mindenképpen szerette volna hallani Clary hangját, mint mindig,

ha nehéz napja volt. Végül is a szerelmi életéről mindig panaszkodhat neki, tudta,

hogy azt a lány a végtelenségig szórakoztatónak találja. Simon az oldalára fordult,

a fejére húzta a párnát, és tárcsázta Clary számát.

2

Zuhanás

– JÓL ÉREZTED MAGAD MA ESTE ISABELLE-LEL? – kérdezte Clary a vállával

szorítva a füléhez a telefonját, miközben óvatosan manőverezett egyik hosszú

gerendáról a másikra. A gerendák vagy hat méter magasan voltak az Intézet

padlásának légterében, ahol az edzőtermet kialakították. A gerendákon járva

állítólag fejleszteni lehetett az egyensúlyérzéket. Clary gyűlölte őket. A

tériszonytól forgott a gyomra, hiába kötöztek egy rugalmas kötelet a derekára, ami

elvileg nem engedte, hogy a padlóra zuhanjon, ha elveszti az egyensúlyát. –

Maiának elmondtad már?

Simon elfojtott morgása nyilvánvalóan azt jelentette, hogy nem. Clary zenét

hallott a háttérből; látta maga előtt, ahogy a fiú az ágyán fekszik, és a hifi halkan

szól, miközben beszélgetnek. Simon hangja fáradtnak tűnt. Végtelen kimerültsége

elárulta Clarynek, hogy könnyed szavai egyáltalán nem tükrözték a hangulatát. A

beszélgetés elején többször is megkérdezte, hogy jól van-e, de Simon biztosította

felőle, hogy igen.

– A tűzzel játszol, Simon – morogta Clary. – Remélem, tudod.

– Nem tudom. Szerinted ez tényleg ilyen nagy ügy? – kérdezte nyűgösen

Simon. – Sem Isabelle-lel, sem Maiával nem beszéltem meg, hogy kizárólag velük

randizom.

– Hadd mondjak neked valamit a lányokról. – Clary leült az egyik gerendára,

lábával a levegőben kalimpált. A padlás félhold alakú ablakai nyitva álltak, és a

beáramló éjszakai levegő hűvösen csiklandozta a lány izzadt bőrét. Mindig azt

gondolta, hogy az Árnyvadászok durva szövésű, bőrszerű ruháikban tréningeznek,

de mint kiderült, azt csak később vették fel, amikor már fegyvereket is használtak.

Ahhoz a fajta edzéshez, amit most végzett – a gyakorlatok célja a ruganyosság, a

gyorsaság és az egyensúlyérzék fejlesztése volt –, könnyű pólót és az orvosok

ruhájára emlékeztető, a derekán madzaggal összekötött nadrágot viselt. – Hiába

nem beszélgettél velük a kizárólagosságról, akkor is berágnak, ha megtudják, hogy

találkozgatsz valaki mással, akit ráadásul ismernek, és nem szóltál róla.

Hozzátartozik a randizás szabályaihoz.

– És honnan kéne tudnom erről a szabályról?

– Mindenki ismeri ezt a szabályt.

– Azt hittem, az én oldalamon állsz.

– A te oldaladon állok.

– Akkor miért nem értesz meg?

Clary áttette a telefont a másik fülére, és körülnézett a félhomályos

helyiségben odalent. Hol lehet Jace? Elment egy másik kötélért, és azt mondta, öt

perc múlva jön. Persze, ha meglátná, hogy a gerendán telefonál, valószínűleg

megölné. Ritkán fordult elő, hogy Jace irányította az edzést – ezt a feladatot inkább

Maryse, Kadir vagy a New York-i Klávé valamelyik másik tagja vállalta magára,

amíg nem találnak végleges utódot az Intézet korábbi oktatója, Hodge pótlására –

, de ha mégis rámaradt a feladat, nagyon komolyan vette. – Mert – felelte Clary – a

te problémáid nem igazi problémák. Egyszerre két gyönyörű lánnyal randizol.

Gondolj csak bele! Ilyen kínjai a... rocksztároknak vannak.

– Ennél közelebb úgysem kerülök hozzá, hogy valódi rocksztár legyek.

– Nem volt kötelező Buja Öntőformának nevezni a zenekarotokat, barátom.

– Most Ezeréves Tépés vagyunk – tiltakozott Simon. Figyelj, valamit ki kell

találnod az esküvő előtt. Ha mind a ketten azt hiszik, hogy veled járnak, aztán az

esküvőn megtudják, hogy mind a kettejükkel találkozgatsz, kinyírnak. – Clary

felállt. – Akkor anyukám esküvője el lesz szúrva, és ő is kinyír. Duplán halott leszel.

Vagyis, ha utánaszámolok, triplán...

– Soha nem mondtam egyiküknek sem, hogy velük megyek az esküvőre.

– Simon hallhatólag kezdett pánikba esni.

– Igen, de elvárják tőled. Ezért van egy lánynak pasija. Hogy valaki elvigye az

uncsi helyekre. – Clary a gerenda széléhez lépett, és lenézett a

boszorkányfényektől megvilágított helyiségre. A padlón egy krétával rajzolt régi

kör nyoma látszott; olyan volt, mint egy céltábla közepe. – Most viszont le kéne

ugranom erről a gerendáról, alkalmasint a rettenetes halálba. Holnap beszélünk.

– Kettőkor próbám van, ne felejtsd el. Ott találkozunk.

– Szia. – Clary a melltartójába csúsztatta a telefont. A tréningezéshez használt

holmikon nem volt zseb, úgyhogy mi más választása lehetett volna egy lánynak?

– Azt tervezed, hogy egész nap ott maradsz? – Jace belépett a körbe, és

felnézett a lányra. Harci öltözéket viselt, nem tréningruhát, mint Clary, és szőke

haja élesen elütött a fekete holmiktól. A nyár vége óta valamelyest sötétedett, most

már leginkább sötétarany színűnek lehetett volna mondani, és Clary szerint ez

még jobban állt neki. Egészen abszurd módon boldoggá tette, hogy most már elég

időt töltöttek együtt ahhoz, hogy észrevegye az apró változásokat a fiú külsejében.

– Azt hittem, te is feljössz – kiáltott le. – Változott a terv?

– Hosszú történet – mosolyodott el Jace. – Szóval? Akarod gyakorolni a szakot?

Clary felsóhajtott. A szaltó gyakorlása azt jelentette, hogy leugrik a gerendáról

a semmibe, a gumikötél segítségével elrugaszkodik a faltól, és újra meg újra

átfordul a levegőben, hogy a sérülés veszélye nélkül tanulhasson meg pörögni,

rúgni és kitérni. Látta, hogyan csinálja Jace, aki egy zuhanó angyalra emlékeztetett

közben, ahogy pörögve-forogva, egy balett-táncos kecsességével szállt a levegőben.

Ezzel ellentétben ő, mint egy krumpliszsák zuhant a föld felé, hiába tudta, hogy a

kötél úgyis a levegőben tartja.

Kezdett arra gondolni, hogy talán hiába született Árnyvadásznak, már túl késő

hozzá, hogy igazán az legyen belőle. Vagy talán az adottság, ami őt is és Jace-t is

Árnyvadásszá tette, nem egyformán oszlott el, és minden kecsesség a fiúnak jutott,

neki pedig... hát, nem sok maradt.

– Gyerünk, Clary! – szólt Jace. – Ugorj! – A lány becsukta a szemét, és ugrott.

Egy pillanatra úgy érezte, a semmiben lebeg, szabadon. Aztán a gravitáció átvette

az uralmat, és a lány zuhanni kezdett a padló felé. Ösztönösen behúzta a karját

meg a lábát, szorosan lehunyta a szemét. A kötél megfeszült, ő pedig felfelé

lendült, csak hogy aztán megint zuhanni kezdjen. Ahogy a mozgása lassulni

kezdett, kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy úgy másfél méterrel Jace feje

fölött lóg a kötél végén. A fiú szélesen vigyorgott.

– Szép – mondta. – Kecses, mint egy hulló hópehely.

– Sikítottam? – kérdezte Clary. Őszintén kíváncsi volt rá. – Tudod, zuhanás

közben.

A fiú bólintott. – Szerencsére senki nincs itthon, különben azt hitték volna,

hogy gyilkollak.

– Ha! El sem érsz. – Clary kinyújtotta a lábát, és lustán megfordult a levegőben.

Jace szeme megvillant. – Akarsz fogadni?

Clary ismerte ezt az arckifejezést. – Nem – vágta rá gyorsan. – Akármit is

akarsz tenni...

De a fiú már elrugaszkodott. Amikor Jace igazán gyors volt, a mozdulatait

szinte nem lehetett elkülöníteni egymástól. Clary látta, ahogy az öveidé indul a

keze, aztán valami villant a levegőben. A következő pillanatban a kötél hangosan

pattant el felette, és mielőtt egyáltalán sikíthatott volna, a lány máris Jace karjaiba

zuhant. A becsapódás erejétől a fiú hátrazuhant, és együtt terültek el az egyik puha

matracon. Jace mosolyogva nézett fel a rajta fekvő Claryre.

– Na, ez sokkal jobb volt – mondta. – Egyáltalán nem sikítottál.

– Esélyem sem volt. – A lány alig kapott levegőt, és nem csak a zuhanás miatt.

Ahogy ott feküdt Jace mellkasán, érezte, hogy a testük egymásnak feszül, a keze

remegni kezdett, a szíve majd kiugrott a helyéből. Eleinte azt hitte, hogy idővel

majd nem reagál már olyan hevesen a fiú érintésére – illetve nem reagálnak olyan

hevesen egymás érintésére –, de egyáltalán nem így történt. Ami azt illeti, az

együtt töltött napok során csak még rosszabb lett a helyzet – vagyis inkább jobb,

attól függ, honnan nézi az ember.

Jace felnézett rá sötét aranyszemével, és Clarynek az a benyomása támadt,

hogy intenzívebb lett a színe, amióta a fiú Idrisben, a Lyn-tó partján találkozott

Razellel, az Angyallal. Nem volt kit megkérdeznie: bár mindenki tudta, hogy

Valentine megidézte az Angyalt, az Angyal pedig begyógyította Jace sebeit, amiket

Valentine ejtett rajta, de Claryn és Jace-en kívül senkinek fogalma sem volt róla,

hogy Valentine többet is tett annál, mint hogy megsebezte fogadott fiát. A

megidézés szertartásának részeként szíven szúrta Jace-t – szíven szúrta, és a

karjában tartotta, amíg meg nem halt. Aztán Clary kívánságra Raziel

feltámasztotta a fiút. A történtek még mindig sokkolták Claryt, és gyanította, hogy

Jace is így lehet vele. Ügy döntöttek, senkinek nem beszélnek arról, hogy Jace

halott volt, még ha csak egy rövid időre is. Ez az ő titkuk maradt.

A fiú félresimította Clary haját az arcából. – Viccelek – mondta. – Nem vagy

olyan rémes. Meg fogod tanulni. Látnod kellett volna Alec első szaltóit. Azt hiszem,

egyszer fejbe is rúgta magát.

– Persze – mondta Clary. – De, gondolom, lehetett vagy tizenegy éves. – Jace

szemébe nézett. – Te nyilván mindig hibátlanul csináltad az ilyesmit. Én

hibátlannak születtem. – Jace az ujja hegyével megsimogatta a lány arcát,

könnyedén, az mégis beleborzongott. Clary nem felelt; a fiú persze csak viccelt,

mégis volt igazság abban, amit mondott. Jace éppen olyannak született, amilyen

most is volt. – Meddig maradhatsz ma este?

A lány elmosolyodott. – Végeztünk az edzéssel?

– Szeretném azt gondolni, hogy végeztünk az estének azzal a részével, amihez

edzeni kell. Azért pár dolgot még szívesen gyakorolnék... – Kinyújtotta a karját,

hogy magára húzza a lányt, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Isabelle

vonult be rajta. Csizmája tűsarka kopogott a fényes keményfa padlón.

Ahogy meglátta a padlón összekapaszkodó Claryt és Jace-t, felhúzta a

szemöldökét. – Látom, nyalakodtok. Azt hittem, tréningeztek.

– Senki nem mondta, hogy sétálj be kopogás nélkül, Iz. – Jace nem mozdult,

csak a fejét fordította a lány felé. Tekintetében ingerültség keveredett

ragaszkodással. Clary viszont feltápászkodott, és megigazította gyűrött ruháit.

– Ez az edzőterem. Nyilvános hely. – Isabelle nekilátott, hogy lehúzza égővörös

bársonykesztyűjét. – Most vettem a Trash és Vaudeville-ben. Akciós volt. Hát nem

mesés? Nem szeretnétek ti is egy ilyet? – Az ujjait mozgatva integetett.

– Nem is tudom – felelte Jace. – Szerintem nem menne a cuccaimhoz.

Isabelle elhúzta a száját. – Hallottál a halott Árnyvadászról, akit Brooklynban

találtak? Olyan állapotban volt a teste, hogy még nem is tudják, ki az. Felteszem,

Anya is odament.

– Igen – válaszolta Jace, és felült. – A Klávé gyűlésezik. Összefutottam vele,

amikor elment.

– Ezt nem is mondtad – szólt Clary. – Ezért hoztad olyan sokára a kötelet?

A fiú bólintott. – Bocs. Nem akartalak megijeszteni.

– Úgy érti – magyarázta Isabelle hogy nem akarta elrontani a romantikus

hangulatot. – Az ajkába harapott. – Azért remélem, nem ismertük a szerencsétlent.

– Nem hinném, hogy ismerős lett volna. Egy elhagyatott gyárépületben

rejtették el a holttestet. Napok óta ott lehetett. Ha ismernénk az illetőt, már régen

észrevettük volna, hogy eltűnt. Jace a füle mögé igazította a haját. Clary úgy látta,

kissé türelmetlenül néz Isabelle-re, mintha bosszantaná, hogy a lány szóba hozta a

témát. Clary jobban örült volna, ha a fiú azonnal elmond neki mindent, még akkor

is, ha ezzel elrontja a hangulatot. Jól tudta, hogy amit Jace és a többi Árnyvadász

mindennap tesz, az azzal jár, hogy nap nap után szembe kell nézniük a halál

valóságával. A Lightwood család minden tagja a maga módján gyászolta a legkisebb

fiú, Max elvesztését, akinek pusztán azért kellett meghalnia, mert rossz helyen

volt rossz pillanatban. Furcsa. Jace egyetlen szó nélkül elfogadta Clary döntését,

hogy otthagyja a gimit, és edzésbe áll, az Árnyvadászok világának veszélyeiről

azonban nem volt ínyére beszélgetni vele.

– Felöltözöm – közölte Clary, és az edzőteremhez tartozó apró öltöző ajtaja felé

indult. Odabent minden egyszerű volt: világos, faburkolatú falak, egy tükör, egy

zuhanyozó, és néhány fogas a ruháknak. Az ajtó mellett a pádon egy halom szépen

összehajtogatott törülköző hevert. Clary gyorsan lezuhanyozott, aztán felvette az

utcai ruháit – harisnyát, csizmát, farmerszoknyát meg egy új, rózsaszín pólót.

Ahogy megnézte magát a tükörben, észrevette, hogy kilyukadt a harisnyája,

nedves, göndör, vörös haja pedig egy kusza szénaboglya lett. Sosem fog olyan

makulátlanul festeni, mint Isabelle, de Jace láthatólag nem bánta a dolgot.

Mire visszatért az edzőterembe, Isabelle és Jace már túltették magukat a halott

Árnyvadászon, és egy másik témára tértek át, amit Jace láthatólag még

rettenetesebbnek talált – Isabelle randijára Simonnal. – El sem hiszem, hogy elvitt

egy igazi étterembe. – Jace most már állt, és a szőnyegek meg a felszerelés

elrakásával foglalatoskodott, miközben Isabelle a falat támasztotta, és új

kesztyűjével játszott. – Azt hittem, az ideális randit úgy képzeli, hogy leültet World

of Warcraftot játszani a kocka barátaival.

– Én vagyok az egyik kocka barátja, köszönöm szépen – jegyezte meg Clary.

Jace rávigyorgott.

– Nem is igazi étterem volt. Inkább csak olyan kajálda. És valami rózsaszín

levest akart etetni velem – mondta elgondolkodva Isabelle. – Nagyon aranyos volt.

Claryt azonnal elfogta a bűntudat, amiért sem Isabelle-nek, sem Jace-nek nem

szólt egy szót sem Maiáról. – Azt mondta, jól éreztétek magatokat.

Isabelle tekintete Claryre ugrott. Volt valami zavaró a szemében, mintha

titkolna valamit, de aztán el is tűnt, mire Clary megbizonyosodhatott volna felőle,

hogy ott volt egyáltalán. – Beszéltél vele?

– Igen, pár perce felhívott. Csak hogy hazaért – vonta meg a vállát Clary.

– Értem – bólintott Isabelle. Hirtelen egészen hűvös lett a hangja. – Szóval,

ahogy mondtam, nagyon aranyos. Talán egy kicsit túlságosan is az. Unalmas tud

lenni. – A zsebébe gyűrte a kesztyűjét. – Különben sem tart ez örökké. Csak

szórakozunk egy darabig.

Clary bűntudata semmivé foszlott. – Szóba került valaha, tudod, hogy mással

ne randizzatok?

Isabelle elszörnyedve nézett vissza rá. – Dehogy! – Ásított, és karját felemelve

nyújtózkodott egyet. – Oké, irány az ágy! Én mentem aludni, ti turbékoljatok csak.

– Ezzel elvonult, csak jázminillatú parfüm puha felhőjét hagyta maga után.

Jace Claryre pillantott, aztán nekilátott lehámozni magáról a ruhái fölött

védőréteget alkotó harci öltözetet. – Gondolom, haza kell menned.

Clary kelletlenül bólintott. Csak sok hosszadalmas és kellemetlen huzakodás

árán sikerült rávennie az édesanyját, hogy engedje Árnyvadásznak tanulni. Jocelyn

a sarkára állt, és kijelentette, hogy egész életében azon igyekezett, hogy távol

tartsa Claryt az Árnyvadászok szerinte olyan veszélyes világától, ami nemcsak

hogy erőszakos, de kegyetlen is, és elszigeteli az embert. Azzal érvelt, hogy ha

Clary egy évvel korábban áll neki Árnyvadásszá képeztetni magát, az azt jelentette

volna, hogy soha többé nem beszélhetnek egymással. Clary erre rávágta, hogy a

Klávé az ilyen szabályokat mind felfüggesztette, amíg a Tanács felül nem vizsgálja

a Törvényt, márpedig ez azt jelenti, hogy a Klávé megváltozott Jocelyn kislány kora

óta, meg különben is, neki mindenképp meg kell tanulnia, hogyan védje meg

magát.

– Remélem, ez nem csak Jace miatt van – mondta végül Jocelyn. – Tudom,

milyen, amikor az ember szerelmes. Ott akarsz lenni, ahol ő van, és azt akarod

csinálni, amit ő csinál, de Clary...

– Én nem te vagyok – közölte Clary, aki alig tudta kordában tartani a dühét. –

Az Árnyvadászok nem a Kör, és Jace nem Valentine.

– Egy szót sem szóltam Valentine-ról.

– De rá gondoltál – felelte Clary. – Lehet, hogy Valentine nevelte föl Jace-t, de

Jace még csak nem is emlékeztet rá.

– Hát remélem is, hogy nem – szólt halkan Jocelyn. – Mindannyiunk érdekében.

Végül beadta a derekát, de kikötött néhány dolgot. Clary nem költözhetett az

Intézetbe, hanem továbbra is édesanyjával kellett élnie Luke-nál, aztán meg

Maryse-nek hetente be kellett számolnia az eredményeiről, nehogy egész nap csak

Jace-szel nyalják-falják egymást, vagy akármi miatt is aggódott Jocelyn.

Aztán meg szóba sem jöhetett, hogy Clary akár egyetlen éjszakát is az

Intézetben töltsön. – Nem alhatsz ott, ahol a barátod lakik – jelentette ki

határozottan Jocelyn. – Nem érdekel, hogy az éppen az Intézet. Nem.

A barátja. Clary még mindig megdöbbent, amikor hallotta a szót. Sokáig teljes

képtelenségnek tűnt, hogy Jace valaha is a barátja lesz, hogy valaha is többek

lehetnek testvéreknél, ezzel pedig rettenetes volt szembenézni. Ügy döntöttek,

ennél még az is jobb, ha inkább nem találkoznak, az viszont a halállal lett volna

egyenlő. Aztán egy csoda folytán megszabadultak a béklyótól. Azóta hat hét telt el,

de Clary csak nem unt rá a szóra.

– Haza kell mennem – mondta. – Majdnem tizenegy óra, és anyám frászt kap,

ha tíznél tovább maradok.

– Jól van. – Jace a padra dobta a harci öltözék felsőjét. Alatta vékony pólót

viselt, amin átütöttek a jelek, akár a nedves papírba ivódó tinta. – Kikísérlek.

Az Intézet csendes volt, ahogy végigvonultak rajta. Most nem szálltak meg

benne más városokból idelátogató Árnyvadászok. Róbert, Isabelle és Alec apja

Idrisben segítettek felállítani az új Tanácsot, és mivel Hodge meg Max örökre

elmentek, Alec pedig elutazott Magnusszal, Clary úgy érezte, hogy az otthon

maradók inkább csak vendégek egy majdnem teljesen üres szállodában. Nem bánta

volna, ha a Klávé más tagjai sűrűbben fordulnak meg feléjük, de úgy sejtette,

egyelőre mindenki időt akart hagyni Lightwoodéknak. Időt, hogy emlékezzenek

Maxra, időt, hogy felejtsenek.

– Hallottál mostanában Alec meg Magnus felől? – kérdezte. – Jól megvannak?

– Úgy tűnik. – Jace kihalászta a telefonját a zsebéből, és a lány kezébe nyomta. –

Alec idegesítő fotókat küld olyan feliratokkal, hogy „Bírnám, ha itt lennél, de azért

jobb, hogy nem vagy itt”.

– Hát aligha szólhatsz egy rossz szót is. Elvileg romantikus nyaralásra utaztak.

– Clary kuncogva nézte át a képeket Jace telefonján. Alec és Magnus az Eiffel-

torony előtt, Alec szokás szerint farmerban, Magnus pedig csíkos

tengerészpólóban, bőrnadrágban és egy egészen elképesztő sapkában. A Boboli-

kertben Alecen még mindig farmer volt, Magnus viszont bő köpenyt és egy

gondolás kalapot viselt. Úgy nézett ki, mint az operaház fantomja. A Prado előtt

matadorkabátban és magas talpú csizmában feszített, miközben Alec békésen

galambokat etetett a háttérben.

– Inkább add vissza, mielőtt elérsz az indiai képekhez – kapta ki Jace a telefont

a lány kezéből. – Azokon Magnus száriban van. Bizonyos dolgokat sosem felejt el az

ember.

Clary elnevette magát. Időközben a lifthez értek, és amint Jace megnyomta a

hívógombot, az ajtó csörömpölve kinyílt. Abban a pillanatban, hogy a lift

megindult lefelé – Clary gyanította, hogy sosem fogja megszokni a szívszorító

rándulást, ahogy a kabin hirtelen ereszkedni kezd –, Jace elkapta a lány derekát a

félhomályban, és közelebb húzta magához. Clary a fiú mellkasára fektette a kezét,

a pólóján keresztül érezte a kemény izmokat, azok alatt pedig a szíve lüktetését.

Jace szeme csillogott a gyenge fényben. – Sajnálom, hogy nem maradhatok – súgta

a lány.

– Ne sajnáld. – A fiú hangjában volt valami nyerseség, ami meglepte Claryt. –

Jocelyn nem akarja, hogy olyan legyél, mint én. Nem hibáztatom érte.

– Jace – szólt a lány egy kicsit bánatosan Jace keserűsége miatt.

A fiú válasz helyett magához szorította, és megcsókolta. Ahogy a testével

egészen a falhoz szorította Claryt, a tükör hűvösen simult a lány hátához.

Jace keze körbesiklott a derekán, és hátul, a pulóvere alatt megindult felfelé.

Clary mindig imádta a fiú ölelését. Óvatos volt, de nem túl gyengéd, és a lány végig

érezte, hogy semmivel sem tud jobban uralkodni magán, mint ő. Egyikük sem

tudta kordában tartani az érzelmeit, és Clary ezt nagyon élvezte így. Imádta, hogy

a fiú szíve éppen olyan hevesen vert, mint az övé, imádta, hogy csók közben

mindig a szájába mormogott valamit.

A lift zörögve megállt, és kinyílt az ajtaja. Mögötte Clary látta a katedrális

főhajóját, amit a sorban elhelyezett fáklyák reszketeg fénye világított meg.

Egyáltalán nem bánta, hogy a fülkében félhomály van, és nem látja saját égő arcát

a tükörben.

– Talán maradhatok – suttogta. – Csak még egy kicsit.

Jace nem felelt. Clary érezte a feszültségét, és maga is megmerevedett. Több

volt ez, mint a vágy feszültsége. A fiú egész testében rázkódott, ahogy Clary vállába

túrta az arcát.

– Jace – szólalt meg a lány.

Akkor Jace hirtelen elengedte, és hátralépett. Az arca piros volt, szemében

lázas tűz égett. – Nem – mondta. – Nem akarok újabb okot adni anyukádnak, hogy

ne szeressen. Máris azt hiszi, hogy az apám reinkarnációja vagyok...

Elhallgatott, mielőtt Clary rászólhatott volna, hogy Valentine nem volt az apád. Jace

általában gondosan ügyelt rá, hogy a nevén emlegesse Valentine Morgensternt, és

soha ne az apjaként hivatkozzon rá – már ha egyáltalán szóba hozta a férfit.

Általában inkább távol tartották magukat a témától, és Clary sosem ismerte be Jace

előtt édesanyja aggodalmát, miszerint a fiú titkon éppen olyan, mint Valentine,

hiszen jól tudta, mennyire megbántaná vele. Clary leginkább azzal volt elfoglalva,

hogy távol tartsa egymástól kettejüket.

Jace hirtelen elengedte a lányt, és a lift ajtajához lépett. – Szeretlek, Clary –

mondta anélkül, hogy odanézett volna. Aranyszínű szemében tükröződött a

templomhajóban égő fáklyák sora. – Jobban, mint valaha... – Egy pillanatra

elhallgatott. – Istenem! Valószínűleg jobban, mint kéne. Te is tudod, ugye?

Clary kilépett a liftből, és szembenézett a fiúval. Ezer dolog volt a nyelvén, de

Jace máris elfordult, és megnyomta a gombot, ami visszavitte az Intézet emeletére.

A lány tiltakozni akart, de az ajtó becsukódott. Mielőtt a lift zörögve megindult

felfelé, Clary vetett rá még egy pillantást. Az ajtóra a kiterjesztett szárnyú, felfelé

tekintő Angyal képét festették. Az Intézetben mindent az Angyal díszített.

A lány hangja nyersen visszhangzott az üres templomban, ahogy megszólalt. –

Én is szeretlek – mondta.

3

Hétszerte

– Hát ez aztán zseniális! – jelentette ki Eric, miután letette a dobverőket. – Egy

vámpír van a bandánkban! Most aztán igazán fel fognak kapni minket.

Kirk a szemét forgatva leengedte a mikrofont. Eric folyton arról beszélt, hogy

felkapják őket, csakhogy eddig semmi sem lett a dologból. A legnagyobb sikerük az

volt, hogy egyszer a Knitting Factoryban koncertezhettek, de oda is csak négy

ember jött el, és azok közül is Simon anyukája volt az egyik. – Nem tudom, miért

kapnának fel minket, ha nem árulhatjuk el senkinek, hogy az illető egy vámpír.

– Ez van – mondta Simon. Az egyik hangfal tetején ült Clary mellett, aki éppen

SMS-t írt elmélyülten, valószínűleg Jace-nek. – Amúgy sem hinne nektek senki,

mert ni csak... itt vagyok! Fényes nappal. – Kinyújtott karral mutatott az Eric

jelenleg próbateremként szolgáló garázsának tetejében tátongó lyukakon

beáramló napfényre.

– Ez kissé aláásná a hitelességünket – jegyezte meg Matt, majd félresimította

vörös haját a szeméből, és hunyorogva nézett Simonra. – Talán hordhatnál hamis

vámpírfogakat.

– Nincs szüksége hamis fogakra – szólt közbe ingerülten Clary, és leengedte a

telefonját. – Valódi vámpírfogai vannak. Láttad őket.

Ez igaz volt. Simonnak ki kellett villantania a fogait, amikor közölte a hírt a

bandával. Először azt hitték, beverte a fejét, vagy egyszerűen elment az esze.

Miután megmutatta a vámpírfogakat, már hittek neki. Eric még azt is bevallotta,

hogy nem lepte meg a dolog különösebben. – Mindig tudtam, hogy léteznek

vámpírok, haver – mondta. – Mert, tudod, ismerünk olyan embereket, akik mindig

ugyanúgy néznek ki, még akkor is, amikor már megvannak vagy százévesek. David

Bowie például. Azért, mert vámpírok.

Simon arról azért nem beszélt, hogy Clary meg Isabelle Árnyvadászok. Ez nem

az ő titka volt. Azt sem tudták, hogy Maia vérfarkas. Egyszerűen azt hitték, hogy

Maia meg Isabelle két jó csaj, akik valami megmagyarázhatatlan okból

beleegyeztek, hogy Simonnal járjanak. Az egészet a „szexi vámpírcsáberőnek”

tudták be, ahogy Kirk nevezte a dolgot. Simont egyáltalán nem érdekelte, minek

nevezik, feltéve, hogy nem szólják el magukat, év Maia meg Isabelle sosem

szereznek tudomást egymásról. Eddig sikerült megoldania, hogy felváltva hívta

meg őket koncertekre, így még véletlenül sem jelentek meg egyszerre ugyanazon

az eseményen.

– Talán megmutathatnád azokat a fogakat a színpadon – vetette föl Eric.

Csak mondjuk egyszer. Villantsd meg őket a közönségnek.

– Ha megtenné – jegyezte meg Clary –, a New Yorki-i vámpírok klánjának

vezetője mindannyiótokat megölne. Ezt ti is tudjátok, igaz? – Simonra nézett, és

megrázta a fejét. – Miért kellett elmondanod nekik, hogy vámpír vagy? – kérdezte,

aztán visszavett a hangjából, hogy csak Simon hallhatta. – Egytől egyig hülyék, ha

neked nem tűnt volna föl.

– A barátaim – mormogta Simon.

– A barátaid és hülyék.

– Azt szeretném, ha azok, akik fontosak nekem, tudnák az igazságot.

– O? – szólt Clary nem túl kedvesen. – És mikor fogod elmondani anyukádnak?

Mielőtt Simon válaszolhatott volna, hangos dörömbölés hallatszott a

garázsajtón, ami aztán egyetlen pillanattal később felcsúszott, és beözönlött rajta

az őszi napfény. Simon hunyorogva nézett arrafelé. Persze ez csak reflex volt még

azokból az időkből, amikor emberként élt. Most szeme a másodperc törtrésze alatt

alkalmazkodott a sötéthez vagy a világossághoz.

Egy fiú állt a garázsajtóban, háta mögött szikrázott a nap. Egy papírdarabot

tartott a kezében. Bizonytalanul lenézett rá, aztán megint a zenekarra emelte a

tekintetét. – Sziasztok – mondta. – Itt találom a Veszélyes Pecsét nevű bandát?

– Most Dichotóm Lemúr a nevünk – felelte Eric, és előrelépett. – Ki akarja

tudni?

– Kyle vagyok – mondta a fiú, majd behúzta a nyakát, és belépett a garázsba.

Miután kiegyenesedett, megigazította szemébe lógó hosszú, barna haját, és Eric

kezébe nyomta a papírt. – Láttam, hogy énekest kerestek.

– Hűha – szólt Matt. – Vagy egy évvel ezelőtt raktuk ki azt a hirdetést. Totál ki

is ment a fejemből.

– Igen – bólintott Eric. – Akkoriban mást csináltunk. Mostanság nem nagyon

foglalkozunk az énekkel. Van tapasztalatod?

A nagyon magas, bár egyáltalán nem nyakigláb fiú megvonta a vállát.

– Nem igazán. De állítólag tudok énekelni. Lassú, kissé elnyújtott

magánhangzói voltak, inkább kaliforniai, mint déli akcentusnak tűnt.

A zenekar tagjai bizonytalanul néztek egymásra. Eric megvakarta tarkóját. –

Kaphatnánk egy másodpercet, haver?

– Persze. – Kyle kibújt a garázsajtó alatt, aztán lehúzta maga mögött. Simon

hallotta, ahogy odakint halkan fütyörészik. Mintha a Shell Be Comiri Round the

Mountainncl próbálkozott volna, de nem sikerült igazán eltalálnia a dallamot.

– Nem is tudom – mondta Eric. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy

tudnánk most mit kezdeni egy új emberrel. Ügy értem, azt a vámpír dolgot nyilván

nem lehet neki elmondani. Nem – szólt Simon. – Szó sem lehet róla.

– Nos – vonta meg a vállát Matt ez csak egy dolog. Szükségünk van énekesre.

Kirk szar. Nem akarlak megbántani, Kirk.

– Kapd be! – közölte Kirk. – Nem vagyok szar.

– De az vagy – jelentette ki Matt. – Egy nagy, bűzlő...

– Szerintem – szólt gyorsan közbe Clary, megemelve a hangját – meg kéne

hallgatnotok.

Simon rámeredt. – Miért?

– Mert állati jól néz ki – közölte Clary a fiú őszinte meglepetésére. Öt nem fogta

meg különösebbképpen Kyle külseje, de persze aligha számított a férfiszépség

legavatottabb bírájának. – És a bandátokra igazán ráférne némi szexepil.

– Köszönöm – mondta Simon. – Mindannyiunk nevében nagyon köszönöm.

Clary türelmetlenül mordult fel. – Igen, igen, mind nagyon jóképű srácok vagytok.

Főleg te, Simon. – Megveregette a fiú kezét. – De Kyle egyenesen szívdöglesztő.

Csak úgy mondom. Az objektív véleményem ez, hogy ha beveszitek a bandába,

pillanatok alatt kétszer annyi női rajongótok lesz.

– Ami azt jelenti, hogy két női rajongónk lesz, nem csak egy – állapította meg

Kirk.

– Ki az az egy? – érdeklődött Matt őszinte kíváncsisággal a hangjában.

– Eric kis unokatesója. Hogy is hívják? Az, aki bele van pistulva Simonba. Eljár a

koncertjeinkre, és mindenkinek azt mondja, hogy Simon barátnője.

Simon elhúzta a száját. – Tizenhárom éves.

– így működik a szexi vámpírcsáberőd, öregem – mondta Matt. – A nők nem

bírnak ellenállni neked.

– Ó, az isten szerelmére! – mordult föl Clary. – Nem létezik olyasmi, hogy szexi

vámpírcsáberő. – Ericre mutatott. – És nem szeretném azt hallani, hogy a Szexi

Vámpírcsáberő milyen jó név lenne a bandának, különben...

A garázsajtó megint felcsúszott. – Khm, srácok? – szólalt meg Kyle. –

Figyeljetek, ha nem vagytok rám kíváncsiak, semmi gáz. Talán változott a

hangzásotok, akármi. Csak szóljatok, és már léptem is.

Eric félrehajtotta a fejét. – Gyere be, hadd nézzünk meg magunknak!

Kyle belépett a garázsba. Simon végigmérte, és próbált rájönni, hogy Clary mit

talál rajta olyan szívdöglesztőnek. Magas volt, széles vállú és karcsú, haja göndör

fürtökben omlott a homlokára, markáns arcába és a vállára, bőre még őrizte a

nyári barnaságot. Zöldes szemével és hosszú, sűrű szempillájával olyan volt, mint

valami szívtipró rockbálvány. Szűk zöld pólót meg farmert viselt, és mindkét

karját kanyargó tetoválások borították – nem Jelek, közönséges tetoválások.

Olyanok voltak, akár valami kacifántos kézírás, ahogy cikázva futottak körbe a

bőrén, amíg el nem tűntek a póló ujja alatt.

Oké, Simon kénytelen volt elismerni, hogy a srác nem éppen visszataszító.

– Most, hogy mondod – törte meg a végül a csendet Kirk van benne valami.

Tényleg elég jó pasi.

Kyle zavartan pislogva fordult Erichez. – Szóval énekeljek vagy ne?

Eric leemelte a mikrofont az állványról, és a fiú kezébe nyomta.

– Hajrá! – szólt. – Próbáld csak meg!

– Szerintem elég jó volt – mondta Clary. – Tulajdonképpen csak vicceltem,

amikor azt mondtam, hogy vegyétek be Kyle-t a bandába, de tényleg tud énekelni.

A Kent Avenue-n sétáltak Luke háza felé. Az ég színe kékről szürkére váltott,

ahogy egyre közeledett az alkonyat, és a felhők alacsonyabbra ereszkedtek az East

River fölött. Clary egyik kesztyűs kezét végighúzta az utcát a repedezett

betontöltéstől elválasztó drótkerítésen. A fém hangosan zörgött.

– Csak azért mondod, mert tetszik neked – szólt Simon.

Clary elmosolyodott. – Annyira nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy () lenne a

legjóképűbb srác, akit valaha láttam. – Merthogy nyilván Jace az, gondolta Simon,

bár Clary volt olyan rendes, hogy erre a részletre nem tért ki. – Viszont őszintén

azt gondoltam, hogy jó ötlet lenne bevenni az együttesbe. Ha Eric és a többiek nem

mondhatják el neki, hogy vámpír vagy, akkor senki másnak sem mondhatják el.

Remélhetőleg ezzel vége is lesz ennek a marhaságnak.

Időközben majdnem megérkeztek Luke házához; Simon már látta a közeledő

sötétségben sárgán világító ablakokat. Clary megállt a kerítésben tátongó résnél. –

Emlékszel, amikor megöltünk itt egy csomó Raum démont?

– Ti öltetek meg párat Jace-szel. Én közben majdnem elhánytam magam.

Simon emlékezett az esetre, mégsem ott járt az esze. Camille-ra gondolt,

amint ott ült vele szemben a kerthelyiségben, és azt mondta: „Árnyvadászokkal

barátkozol, de sosem lehetsz közülük való. Mindig is más leszel, mint ők, és

kívülálló maradsz.” A szeme sarkából Claryre pillantott, és nagyon kíváncsi lett

volna rá, mit szólna a lány, ha beszélne a találkájáról meg az ajánlatról. Úgy

képzelte, Clary nyilván halálra rémülne. Hiába nem tehetett kárt Simonban senki,

Clary folyamatosan aggódott miatta.

– Ha megint megtörténne, már nem félnél – mondta halkan a lány, mintha csak

a gondolataiban olvasna. – Most már rajtad van a Jel – magyarázta, és a kerítést

támasztó Simon leié fordult. – Észrevette már valaki? Megkérdezték, mi az?

A fiú megrázta a fejét. – A hajam nagyrészt elfedi, és különben is, erősen

elhalványult. Látod? – Félrehúzta a haját.

Clary megérintette a Simon homlokán kanyargó Jelet. Szomorú volt a szeme,

mint aznap a Szövetség Termében, Alicantében, amikor a világ legősibb átkát

Simon bőrére rajzolta. – Fáj? Nem. Nem fáj. – Akkor monda Káin az Úrnak: Nagyobb az én

büntetésem, hogysem elhordozhatnám. – Tudod, hogy nem hibáztatlak, ugye? Az életemet

mentetted meg.

– Tudom – Clary szeme csillogott. – Elvette a kezét a fiú homlokától, és

kesztyűjével megtörölte az arcát. – A fenébe! Utálok sírni.

– Hát pedig lassacskán hozzá kéne szoknod a síráshoz – mondta Simon, és Clary

értetlen tekintetét látva, gyorsan hozzátette: – Az esküvőre gondoltam. Jövő

szombaton lesz, ugye? Az esküvőkön mindenki sírni szokott.

Clary felmordult, de nem szólt egy szót sem.

– Amúgy hogy van édesanyád meg Luke?

– Gyomorforgatóan szerelmesek egymásba. Borzasztó. Mindegy... – A lány

vállon veregette Simont. – Be kéne mennem. Holnap találkozunk?

A fiú bólintott. – Persze. Holnap.

Figyelte, ahogy a lány átszalad az úton, felsiet a lépcsőn, és megáll Luke ajtaja

előtt. Holnap. Nem is emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy pár napnál

hosszabb ideig ne találkozott volna Claryvel. Ahogy Raphael mondta: A te atyádfiának

vére kiált én hozzám a földről. Simon nem Káin volt, aki megölte a fivérét, de az átok azt

hitte, hogy ő az. Különös érzés lehetett arra várni, gondolta a fiú, hogy ez ember

mindent elveszítsen, miközben azt sem tudta, hogy meg fog-e történni vagy nem.

Clary mögött becsukódott az ajtó. Simon megfordult, és elindult a Kenten a

Lorimer Street-i megálló felé. Időközben majdnem teljesen besötétedett, szürkén

és feketén örvénylett odafent az ég. Simon gumik csikorgását hallotta a háta

mögül, de nem fordult oda. Errefelé a kátyúk ellenére folyton gyorsan hajtottak az

emberek. Csak akkor állt meg, és kapta föl a fejét, amikor a kék furgon lehúzódott

mellette, és fékezett.

A sofőr leállította a motort, kirántotta a helyéről a kulcsot, és kilökte az ajtót.

Magas, szürke melegítőt és edzőcipőt viselő férfi volt – csuklyáját olyan mélyen

húzta az arcába, hogy majdnem teljesen elrejtette vele az arcát. Kiugrott a

vezetőülésből, és Simon látta, hogy hosszú, csillogó kést tart a kezében.

A fiú később arra gondolt, hogy futnia kellett volna. Vámpír volt, gyorsabb,

mint bármelyik ember. Akárkit le tud futni. Futnia kellett volna, de annyira

meglepődött, hogy meredten figyelte, amint a férfi a késsel a kezében megindul

felé. A férfi mély, torokból jövő hangon mondott valamit egy Simon számára

teljesen ismeretlen nyelven.

A fiú hátralépett. – Figyeljen – mondta, és a zsebe felé nyúlt –, megkaphatja a

pénztárcámat...

A férfi Simonra vetette magát, és a késsel a mellkasa felé döfött. A fiú értetlenül

meredt rá. Minden nagyon lassan történt, mintha megnyúlt volna az idő. Látta,

ahogy a kés hegye közelít a mellkasa felé, aztán eléri a dzseki bőrét – majd

félrecsúszik, mintha valaki hirtelen elkapta volna a támadó karját, és rántott volna

rajta egyet. A férfi felkiáltott, és úgy szökkent fel a levegőbe, mintha egy bábut

rántottak volna meg a madzagjánál fogva. Simon kapkodva körülnézett – kizárt

dolog, hogy senki nem vette észre a jelenetet, mégsem csődültek köréjük a

járókelők. A férfi tovább ordított, és vadul kapálózott, az inge pedig egyszerre

felhasadt elöl, mintha csak egy láthatatlan kéz tépte volna szét.

Simon elborzadva meredt rá. A férfi testén hatalmas sebek jelentek meg. A feje

hátracsapódott, a szájából spriccelt a vér. Aztán a kiáltások váratlanul

abbamaradtak, és a támadó visszazuhant a járdára, mintha a láthatatlan kéz

egyszerre elengedte volna. Amint földet ért, ezer csillogó darabra tört, akár az

üveg, és a szilánkok szétszóródtak a járdán.

Simon térdre rogyott. A kés, amelyikkel az idegen meg akarta ölni,

karnyújtásnyira feküdt tőle a földön. Ennyi maradt a támadóból, meg egy halom

csillogó kristály, amit az élénk szél máris kezdett széthordani. Simon óvatosan

megérintette az egyiket.

Só volt. A fiú a kezére pillantott. Remegett. Már tudta, mi történt és miért.

És monda néki az Úr: aki megöléndi Káint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint,

hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.

Hát ezt jelentette a hétszerte.

Éppenhogy csak eljutott a csatornáig, mielőtt kétrét görnyedt, és vért kezdett

okádni.

Abban a pillanatban, hogy Simon kinyitotta az ajtót, tudta, hogy elszámította

magát. Azt hitte, az édesanyja már alszik, de tévedett. Ébren volt, az ajtóval

szembefordított karosszékben ült, és a mellette álló asztalra készítette a telefont.

Azonnal meglátta a vért Simon dzsekijén.

A fiú meglepetésére nem sikított, csak a szája elé kapta a kezét. – Simoni

– Nem az én vérem – vágta rá gyorsan a fiú. – Ericéknél voltam, és Mattnek

eleredt az orra vére...

– Nem akarom hallani. – Édesanyja ritkán szólt rá ilyen élesen. Talán csak apja

betegségének utolsó hónapjaiban beszélt így, amikor az állandó feszültségtől

egészen metsző lett a hangja. – Nem vagyok már kíváncsi a hazugságaidra.

Simon az ajtó melletti asztalra dobta a kulcsait. – Anya...

– Állandóan csak hazudsz nekem. Belefáradtam.

– Ez nem igaz – mondta Simon, pedig szinte rosszul volt attól, hogy pontosan

ez a helyzet. – Csak mostanában annyi minden történik velem.

– Azt tudom. – Simon édesanyja felállt. Mindig sovány volt, de most

határozottan csontosnak hatott, sötét hajába pedig, amit Simon is örökölt tőle,

mintha jóval több ősz szál vegyült volna, mint a fiú emlékezett rá. – Gyere velem,

fiatalember! Most!

Simon csodálkozva követte a sárga fénnyel megvilágított konyhába. Édesanyja

megállt, és a pultra mutatott. – Megmagyaráznád ezeket?

Simon szája kiszáradt. A polcon, akár egy hadosztálynyi játék katona, ott

sorakoztak a vérrel teli üvegek, amiket a szekrénye mélyén lévő apró hűtőben

rejtegetett. Az egyik csak félig volt, a többi pedig teljesen tele; a vörös folyadék

vádlón csillogott. Édesanyja megtalálta az üres zacskókat is, amiket Simon

gondosan kimosott, aztán belegyömöszölt egy reklámszatyorba, hogy később

kidobhassa őket. Most ezek is ott voltak kiterítve groteszk dekorációként a pulton.

– Először azt hittem, bor van bennük – mondta reszkető hangon Elaine Lewis. –

Aztán megtaláltam a zacskókat, úgyhogy kinyitottam az egyik üveget. Vér, igaz?

Simon nem felelt. Mintha elhagyta volna a hangja.

– Nagyon különösen viselkedsz az utóbbi időben – folytatta az anyja. –

Hajnalban esel haza, sosem eszel, alig alszol, olyan barátaid vannak, akikkel sosem

találkoztam, de még csak nem is hallottam róluk. Gondolod, hogy nem veszem

észre, ha hazudsz nekem? Azonnal látom, Simon. Azt hittem, 1 alán rákaptál a

drogokra.

Simon megtalálta a hangját. – Szóval átkutattad a szobámat?

Édesanyja elvörösödött. – Kénytelen voltam! Arra gondoltam... arra gondoltam,

ha megtalálom a drogokat, tudok neked segíteni, bejuttatlak egy elvonókúrára, de

ez? – mutatott dühösen az üvegek felé. – Erről azt sem tudom, mit gondoljak,

Simon. Beléptél valamilyen szektába?

Simon megrázta a fejét.

– Akkor áruld el nekem, mi ez az egész! – könyörgött az anyja remegő szájjal. –

Mert én csak rettenetes és gyomorforgató magyarázatokat tudok elképzelni.

Simon, kérlek...

– Vámpír vagyok – mondta Simon. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondta ki,

vagy hogy miért. De megtette. A szavak mérgező gázként lebegtek közöttük. Anyja

erőtlenül rogyott le az egyik székre. – Mit mondtál? – sóhajtotta.

– Vámpír vagyok – ismételte Simon. – Úgy két hónapja. Sajnálom, hogy nem

mondtam el korábban. Nem tudtam, hogyan tegyem meg.

Elaine Lewis arca falfehér volt. – Vámpírok nem léteznek, Simon.

– De igen – felelte a fiú. – Léteznek. Figyelj, nem én akartam vámpír lenni.

Megtámadtak. Nem volt választásom. Ha tehetném, visszacsinálnám.

– Eszébe jutott a füzet, amit Clarytől kapott annak idején, és arról szólt, hogyan

közölje az ember a szüleivel, hogy meleg. Akkor egészen viccesnek tűnt a

párhuzam; most már nem volt benne semmi mulatságos.

– Szóval szerinted vámpír vagy – szólt tompán Simon édesanyja. – Azt állítod,

hogy vért iszol.

– Tényleg vért iszom – bólintott Simon. – Állati vért.

– De hát vegetáriánus vagy! – Édesanyja sírással küszködött.

– Az voltam. Már nem. Nem lehetek. Vérrel táplálkozom. – Simonnak elszorult

a torka. – Sosem bántottam senkit. Nem iszom emberi vért. Ugyanaz az ember

vagyok. Most is én vagyok.

Elaine Lewis küszködött, hogy összeszedje magát. – Az új barátaid... ők is

vámpírok?

Simon Isabelle-re, Maiára és Jace-re gondolt. Nem állhatott neki elmagyarázni,

hogy léteznek Árnyvadászok meg vérfarkasok is. Az túl sok lett volna. – Nem. De...

tudják, hogy én az vagyok.

– Kaptál... tőlük drogokat? Bevetettek veled valamit? Valamit, amitől

hallucinálhatsz? – Mintha meg sem hallotta volna a fia válaszát.

– Nem. Anya, ez a valóság.

– Ez nem lehet a valóság – suttogta Simon édesanyja. – Csak szerinted valóság.

O, istenem, Simon. Bocsáss meg nekem. Észre kellett volna vennem. Szerzünk

neked segítséget. Találunk valakit. Egy orvost. Akármibe is kerül...

– Nem mehetek orvoshoz, Anya.

– De igen, mehetsz. El kell menned valahova. Egy kórházba talán... Simon

tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját. – Keresd meg a pulzusomat!

– mondta.

Anyja értetlenül nézett rá. – Mi?

– A pulzusomat – ismételte a fiú. – Keresd meg! Ha megtalálod, elmegyek veled

a kórházba. Ha nem, hinned kell nekem.

Édesanyja letörölte a könnyeit, lassan kinyúlt, és megfogta Simon csuklóját.

Annyi időn át gondoskodott Simon apjáról a betegsége alatt, hogy ő is tudott úgy

pulzust mérni, mint bármelyik nővér. Mutatóujja hegyét fia csuklójához illesztette,

és várt.

Simon figyelte, ahogy édesanyja tekintetében a kétségbeesés és a zaklatottság

helyét a zavarodottság, aztán a rémület veszi át. Elaine Lewis felállt, elengedte

Simon kezét, aztán hátrálni kezdett. A szeme egészen nagy és kerek volt fehér

arcában. – Mi vagy te?

Simonnak hányingere támadt. – Mondtam már. Vámpír vagyok.

– Te nem a fiam vagy. Te nem Simon vagy. – Egész testében reszketett.

– Miféle élőlény az, akinek nincs pulzusa? Miféle szörnyeteg vagy te? Mit tettél a

gyermekemmel?

– Simon vagyok... – felelte a fiú, és tett egy lépést az anyja felé.

Elaine felsikított. Simon sosem hallott ehhez fogható sikolyt, és nem is akart

hallani többé. Rettenetes hang volt.

– Távozz tőlem! – Simon anyjának elakadt a hangja. – Ne gyere közelebb! –

Suttogni kezdett. – Barukh ata A-donaj sho'me'a t'Fila...

Imádkozik, döbbent rá Simon. A saját anyja annyira félt tőle, hogy imával

próbálta elűzni magától. Ráadásul érezte is a hatását. Isten nevétől összerándult a

gyomra, és kaparni kezdett a torka.

Édesanyja joggal imádkozik, gondolta elkeseredetten. El van átkozva. Nem

tartozik erre a világra. Miféle élőlény az, akinek nincs pulzusa?

– Anya – suttogta. – Anya, fejezd be!

Édesanyja tágra nyílt szemmel nézett rá, a szája még mindig mozgott.

– Anya, nem kell ennyire kiborulni. – Simon mintha valahonnan a

messzeségből hallotta volna saját lágy, megnyugtató hangját. Mintha egy idegen

beszélt volna. Szemét édesanyjára szegezte, úgy tartotta fogva a tekintetét, akár

egy macska az egérét. – Semmi sem történt. Elaludtál a fotelodban a nappaliban.

Azt álmodod, hogy hazajöttem, és azt mondtam neked, hogy vámpír vagyok. De ez

képtelenség. Ilyesmi sosem történhet.

Édesanyja abbahagyta az imádkozást. Egy pillanatra becsukta a szemét. –

Álmodom – ismételte.

– Csak egy rossz álom – folytatta Simon. Közelebb lépett, és édesanyja vállára

tette a kezét. Elaine nem húzódott el. Lekókadt a feje, mint egy fáradt kisgyereké. –

Csak álom. Semmit sem találtál a szobámban. Semmi sem történt. Csak aludtál,

ennyi az egész.

Megfogta édesanyja kezét, az pedig hagyta, hogy Simon a nappaliba vezesse, és

leültesse a fotelba. Amikor fia betakarta, elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

Simon visszament a konyhába, és gyorsan, módszeresen besöpörte az üvegeket

meg a zacskókat egy szemeteszsákba, aminek aztán összekötötte a száját, és

magával vitte a szobájába. Véres dzsekije helyett felvett egy másikat, és gyorsan

bedobált néhány holmit egy sporttáskába. Lekapcsolta a lámpát, kilépett a

folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.

Édesanyja már aludt a nappaliban. Simon óvatosan megérintette a kezét.

– Pár napig nem leszek itthon – suttogta. – Nem fogsz aggódni. Azt fogod

gondolni, hogy iskolai kiránduláson vagyok. Nem kell felhívnod. Minden rendben

van.

Visszahúzta a kezét. A félhomályban édesanyja egyszerre tűnt idősebbnek és

fiatalabbnak, mint amilyennek Simon látni szokta. Ahogy összekuporodott a

takaró alatt, olyan pici volt, akár egy gyerek, arcán azonban új ráncok jelentek

meg, amik korábban sosem tűntek fel a fiúnak. Anya – suttogta Simon.

Megérintette Elaine kezét, mire édesanyja megmozdult. Simon nem akarta

felébreszteni, úgyhogy gyorsan elkapta a kezét, hangtalanul az ajtóhoz sietett, és

felkapta a kulcsát az asztalkáról.

Az Intézetben csend volt, mint újabban mindig. Jace rákapott, hogy éjszakára

nyitva hagyja az ablakot. így hallhatta az odakint haladó forgalom zaját, az

időnként elhúzó mentőautók szirénázását meg az autók tülkölését a York Avenue-

ról. Persze olyasmiket is hallott, amit a mondének nem, és ezek .1 hangok

beszűrődtek az álmaiba is – a levegő süvítése a vámpírok repülő motorjainak

nyomában, a féjek szárnyának suhogása vagy a farkasok távoli üvöltése

teliholdkor.

Most csak a félig telt hold lényéből szűrődött be éppen elég a szobába ahhoz,

hogy Jace az ágyon elterülve olvasni tudjon. Apja ezüstdoboza nyitva állt előtte, és

éppen a tartalmát mustrálgatta. Ott volt apja egyik irónja, egy vadásztőr, ezüstből

készült nyelén SWH monogrammal meg – amit Jace a legérdekesebbnek talált – egy

halom levéllel.

Az elmúlt nagyjából hat hétben minden este elolvasott egy levelet, hátha

sikerül megértenie, milyen ember is volt a biológiai apja. Lassacskán egy tűnődő

fiatalember képe kezdett kirajzolódni előtte, akinek szigorú szüleit azért vonzotta

Valentine és a Kör, mert azt gondolták, fiuk az ő segítségükkel tűnhet ki az

életben. Jace édesapja még a válásuk után is rendszeresen írt Amatisnak, bár ezt a

nő korábban sosem említette. Ezekből a levelekből már nyilvánvaló volt, hogy

kiábrándult Valentine-ból, a Kör tevékenysége pedig viszolygással (öltötte el, bár

szinte egyáltalán nem említette Jace édesanyját, Céline-t. Ezt persze meg is lehetett

érteni – Amatis nyilván nem volt kíváncsi az utódjára -.Jace mégis óhatatlanul

megharagudott miatta az apjára. Ha egyáltalán nem érdekelte Céline, miért vette

feleségül ? Ha annyira gyűlölte a Kört, miért nem lépett ki belőle? Valentine őrült

volt, de legalább kitartott az elvei mellett.

Aztán persze Jace csak még rosszabbul érezte magát, amiért Valentine-t

jobbnak találta az édesapjánál. Hiszen ha így van, akkor ő milyen ember?

Kopogás riasztotta fel az önmarcangolásból. Felállt, hogy ajtót nyisson. Biztos

volt benne, hogy Isabelle lesz az, aki kölcsön akar kérni valamit, vagy panaszkodni

szeretne valamiért.

De nem Isabelle volt az. Hanem Clary.

Nem úgy öltözött, mint máskor. Mély kivágású, szűk, fekete póló volt rajta,

fölötte nyitott, fehér blúzzal, meg egy olyan rövid szoknya, hogy a combja

közepéig megmutatta a lába ívét. Vörös haját copfba fonta, fürtjei szorosan

tapadtak a halántékához, mintha esne odakint. Amikor meglátta a fiút,

elmosolyodott, amitől zöld szemét keretező pilláihoz hasonlóan rézvörös

szemöldöke meredek ívben ugrott föl. – Nem akarsz beengedni ?

A fiú végignézett a folyosón. Hála istennek, senki nem járta arra. Megragadta

Clary karját, berántotta a szobába, becsukta az ajtót, aztán nekitámaszkodott. – Mit

keresel itt? Valami baj van?

– Minden a legnagyobb rendben. – Clary lerúgta a cipőjét, és leült az ágy

szélére. Ahogy hátratámaszkodott a kezére, a szoknyája felcsúszott, és még többet

mutatott meg a combjából. Nem mondhatni, hogy ezzel sokat segített volna Jace-

nek a koncentrálásban. – Hiányoztál. Anya és Luke már alszanak. Észre sem fogják

venni, hogy eljöttem.

– Nem kéne itt lenned. – Inkább csak nyöszörgőt!, mint beszélt. Gyűlölte, hogy

éppen ezt kell mondania, de nem volt más választása, és Clary még csak nem is

tudta, hogy miért. Jace remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.

– Hát, ha azt akarod, hogy elmenjek, már itt sem vagyok. – Clary felállt. Ahogy

közelebb lépett a fiúhoz, zölden ragyogott fel a szeme. – De ha már eljöttem ideig,

legalább egy búcsúcsókot adhatnál.

Jace megragadta a lányt, közelebb húzta magához, és megcsókolta. Bizonyos

dolgokat muszáj megtenni, még akkor is, ha rossz ötletnek tűnnek.

Clary akár a lágy selyem simult a fiú karjaiba. Jace a lány hajába túrt, és ujjaival

addig bontogatta, amíg a vörös fonatok a vállára nem hullottak éppen Úgy, ahogy ő

szerette. Emlékezett rá, hogy legszívesebben már akkor is ezt tette volna, amikor

először találkoztak, bár akkor még teljes őrültségnek tűnt az ötlet. Clary mondén

volt, ráadásul egy idegen, semmi értelme nem lett volna vágyódni utána. Aztán az

üvegházban megtörtént az első csók, és 6 majd beleőrült. Utána lejöttek, és Simon

megzavarta őket, ő pedig soha senkit nem ölt volna meg olyan szívesen, mint

Simont abban a pillanatban, pedig az eszével tudta, hogy a fiú semmi rosszat nem

tett. Az érzéseinek azonban semmi közük nem volt az eszéhez, úgyhogy amikor

később azt hitte, hogy Clary Simont választja helyette, belebetegedett a

gondolatba, és úgy félt, ahogy soha egyetlen démontól sem.

Aztán Valentine azt mondta, hogy testvérek, Jace pedig rádöbbent, hogy

vannak sokkal, de sokkal rettenetesebb dolgok is annál, mint ha Clary mást választ

helyette – mégpedig a tudat, hogy abban, ahogy szereti őt, van valami

végérvényesen elbaltázott; hogy ami a legtisztább és legmakulátlanabb dolognak

tűnt az életében, hirtelen menthetetlenül szennyessé vált. Apja mindig azt

mondta, hogy amikor az angyalok elbuknak, végtelen kínokon mennek át, mert

már látták Isten arcát, és tudják, hogy ez soha többé nem adatik meg nekik. Akkor

Jace úgy gondolta, tudja, mit éreznek.

Ettől semmivel sem akarta kevésbé a lányt, csak a vágy kínszenvedéssé alakult

át. Néha még mindig ennek a gyötrelemnek az árnyéka vetült az emlékeire, amikor

Claryt csókolta, és ettől csak még erősebben szorította a lányt. Clary meglepetten

nyögött fel, de nem tiltakozott, még akkor sem, amikor a fiú felkapta, és az ágyhoz

vitte.

Együtt zuhantak végig rajta, összegyűrtek néhány levelet, és Jace félrelökte a

dobozt az útból, hogy helyet csináljon kettejüknek. A szíve kalapált a mellkasában.

Valójában eddig sosem voltak még ketten egy ágyban így. Volt az az éjszaka

Idrisben, de akkor alig értek egymáshoz. Jocelyn gondosan ügyelt rá, hogy egyikük

se tölthesse az éjszakát ott, ahol a másik lakott. Jace azt gyanította, nem nagyon

kedveli őt, és ezt aligha róhatta lel neki. Kételkedett benne, hogy ha a nő helyében

lenne, ő kedvelné saját magát.

– Szeretlek – suttogta Clary. Időközben lehúzta Jace ingét, és ujjai hegyével a

sebhelyek vonalát követte a hátán, aztán kitapogatta a csillag alakú heget,

amelynek a párja ott volt az ő testén: az Angyal Jelét. Az Angyalét, akinek a vére

ott folyt mindkettejük ereiben. – Soha nem akarlak elveszíteni.

Jace kikötötte a lány blúzának összecsomózott szárait. A másik kezét

végigcsúsztatta a matracon, amíg meg nem érintette a vadásztőr hűvös

markolatát. Nyilván feldőlt a doboz, és minden az ágyra borult belőle. – Az nem fog

megtörténni.

Clary ragyogó tekintettel nézett fel rá. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne?

A fiú ujjai összezáródtak a markolaton. Az ablakon beáramló holdfény

végigsiklott a pengén, ahogy a magasba emelte. – Biztos vagyok benne – mondta

Jace, és lecsapott a tőrrel. A penge úgy vágott a lány húsába, mintha papírból

volna, és Clary szája döbbent O-t formázott, miközben vér itatta át a blúza elejét.

Édes istenem, már megint, gondolta Jace.

A rémálomból felébredni olyan volt, mint átzuhanni egy üvegtáblán. Akár ha

pengeéles szilánkok hasították volna fel Jace bőrét, ahogy a fiú kiszabadította

magát, és zihálva felült. Menekülési ösztöntől hajtva legördült az ágyról, és

négykézláb érkezett a kőpadlóra. A nyitott ablakon beáramló hűvös levegőtől

megborzongott, de legalább az álom utolsó csápjaitól is megszabadult.

Lenézett a kezére. Nem volt rajta vér. Az ágy merő káosz volt. A lepedő és a

takaró kusza labdává gyűrődtek össze attól, ahogy dobálta magát, de a doboz az

apja holmijaival még mindig ott állt az éjjeliszekrényen, ahol hagyta, mielőtt

elaludt volna. Az első néhány alkalommal, amikor rémálma volt, ébredés után

elhányta magát. Most ügyelt rá, hogy az elalvás előtti órákban ne egyen, úgyhogy a

teste inkább lázas görcsrohamokkal állt rajta bosszút. Kétrét görnyedt, és levegő

után kapkodva öklendezett, amíg el nem múlt az érzés.

Amikor túl volt raja, homlokát a hideg kőpadlóhoz nyomta. Izzadság hűtötte a

testét, pólója a bőréhez tapadt, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon egy nap

belepusztul-e ezekbe az álmokba. Mindent megpróbált, hogy megszabaduljon tőlük

– altatókat és főzeteket, álomhozó rúnákat és nyugtató meg gyógyító rúnákat.

Semmi sem használt. Az álmok méregként lopóztak a fejébe, és képtelen volt

szabadulni tőlük.

Még ébren is nehezen tudott Clary szemébe nézni. A lány mindig úgy átlátott

rajta, ahogy senki más, és Jace el sem tudta képzelni, mit szólna, ha tudomást

szerezne az álmairól. Az oldalára fordult, és a holdfényben fürdő dobozra meredt

az éjjeliszekrényen. Aztán Valentine-ra gondolt. Valentine-ra, aki megkínozta és

bezárta az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, és megtanította a fiát – mindkét fiát

– arra, hogy amit szeretnek, azt pusztítsák el örökre.

A gondolatai őrülten forogtak, ahogy újra meg újra ugyanazokat a szavakat

ismételte magában. Amolyan mantra volt ez a számára, és mint bármelyik mantra

esetében, a szavak kezdték elveszteni önálló jelentésüket.

Nem vagyok olyan, mint Valentine. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Ne??> Ifitek olyan, mint ö.

Nem leszek.

Látta maga előtt Sebastiant – vagyis inkább Jonathant aki a fivére is volt meg

nem is, amint egy ezüstfehér hajfürt mögül bámul rá könyörtelenül csillogó fekete

szemével. Aztán látta a saját kését, amint Jonathan testébe mélyed, hogy aztán

rögtön ki is szabaduljon onnan. Jonathan teste bucskázva gurult le a folyó felé,

vére elkeveredett a növényekkel meg a fűvel a töltés petémén.

Nem vagyok olyan, mint Valentine.

Nem bánta, hogy meg kellett ölnie Jonathant. Ha úgy hozná a sors, újra

megtenné.

Nem akarok olyan lenni, mint ő.

Nem normális dolog megölni valakit – a saját fivérét aztán semmiféle

lelkiismeret-furdalást nem érezni.

Nem leszek olyan, mint ö.

De az apja azt tanította neki, hogy könyörtelenül ölni erény, és talán senki sem

felejtheti el, amit a szülei tanítottak neki. Akármennyire is szeretné elfelejteni.

Nem leszek olyan, mint ö.

Talán senki sem változhat meg igazán.

Nem leszek.

4

A nyolc végtag művészete

NAGYSZERŰ SZÍVEK S NEMES ESZMÉK EMELKEDNEK ITT AZ ÁRADAT

FÖLÉ, A SZÁRNYRA KAPÓ IDŐTLEN BÖLCSESSÉG LELT EHELYT SZENTÉLYRE

ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ

A SZAVAKAT A BROOKLYNI KÖNYVTÁR ÉPÜLETÉNEK bejárata fölé

vésték. Simon a lépcsőn ült, és a homlokzatot bámulta. A betűk tompa

aranyszínűin ragyogtak a kövön, minden szó pillanatnyi életre kelt, ahogy

végigsöpört rajtuk az elhaladó autók lámpájának fénye.

Kisfiú korában a könyvtár mindig is a kedvenc helyei közé tartozott. oldalt volt

egy külön bejárat gyerekeknek; éveken át minden szombaton ott találkoztak

Claryvel. Kivettek egy csomó könyvet, aztán átvonultak vele a szomszéd botanikus

kertbe, ahol órákon át olvastak a fűben heverészve, a forgalom távoli tompa

lüktetését hallgatva.

Maga sem tudta, hogy került ide ma este. Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett

otthonról, de nemsokára rájött, hogy nincs hová mennie. Claryhez nem szívesen

nézett volna el – a lány elborzadt volna attól, amit tett, és azt Akarná, hogy menjen

vissza helyrehozni. Eric és a többiek nem értenék meg.

Jace nem kedvelte őt, aztán meg az Intézetbe amúgy sem tehette be a lábát. Az

Intézet valójában egy templom volt, és a Nephilimek éppen azért költöztek oda,

hogy távol tarthassák a hozzá hasonló lényeket. Végül azért csak rájött, hogy kit

hívhat fel, de a gondolat elég kellemetlen volt hozzá, hogy eltartson egy ideig, mire

összeszedte a bátorságát.

Előbb hallotta a motort, mint hogy meglátta volna. A dübörgés túlharsogta a

Grand Army Plaza ritkás forgalmának zaját. A motorbicikli átcikázott a

kereszteződésen, a járda fölé emelkedett, aztán magasba emelt orral felszáguldott

a lépcsőn. Simon félreállt, ahogy a jármű puhán landolt mellette, és Raphael

elengedte a kormányt.

A motor azonnal elcsendesedett. A vámpírok járműveit démonok energiája

hajtotta, és úgy reagáltak tulajdonosuk kívánságaira, akár a háziállatok. Simon

hátborzongatónak találta őket.

– Találkozni akartál velem, Napjáró? – Fekete bőrdzsekijében és drágának tűnő

farmerjában Raphael elegáns volt, mint mindig, ahogy leszállt a nyeregből, és a

korlátnak támasztotta a motort. – Remélem, komoly dologról van szó – tette hozzá.

– A semmiért nem szívesen jövök el Brooklynig. Raphael Santiago helye nem a

külső kerületekben van.

– O, remek, kezdesz harmadik személyben beszélni magadról. Ez persze nem a

közeledő megalománia jele vagy ilyesmi.

Raphael vállat vont. – Vagy elmondod, mit akarsz, vagy megyek. Rajtad áll. – Az

órájára pillantott. – Fél perced van.

– Megmondtam anyámnak, hogy vámpír vagyok.

Raphaelnek felszökött a szemöldöke. Nagyon vékony volt, és nagyon sötét.

Gonoszkodóbb pillanataiban Simonnak még az is eszébe jutott, hogy talán

szemöldökceruzával rajzolja őket. – És mi történt?

– Szörnyetegnek nevezett, és imával próbált elűzni. – Az emlék hatására Simon

poshadt vér keserű ízét érezte a szájában.

– És aztán ?

– És aztán nem igazán tudom, mi történt. Valami furcsa, megnyugtató hangon

kezdtem el beszélni hozzá, azt mondtam neki, hogy semmi sem történt, és az egész

csak álom volt.

– És ő hitt neked.

– Hitt nekem – bólintott vonakodva Simon.

– Természetesen – szólt Raphael. – Mert vámpír vagy. Van egy ilyen

képességünk. Az encanto. Igézés. A meggyőzés művészete, ha úgy tetszik. Szinte

bármit el tudsz hitetni a mondénokkal, ha megtanulod, hogyan kell rendesen

használni ezt a képességet.

– De én nem akartam használni rajta. Mégiscsak az édesanyám. Vissza lehet ezt

csinálni valahogy? Helyre szeretném hozni.

– Helyrehozni, hogy megint gyűlöljön? Hogy szörnyetegnek gondoljon? Az

ilyesmit nem feltétlen szokás helyrehozásnak nevezni.

– Nem érdekel – felelte Simon. – Meg lehet csinálni ?

– Nem – közölte vidáman Raphael. – Nem lehet. Persze ezeket te is tudnád, ha

nem irtóznál annyira a saját fajtádtól.

– Ahogy mondod. Tegyél csak úgy, mintha én utasítottalak volna el téged. Még

véletlenül sem próbáltál megölni vagy ilyesmi.

Raphael vállat vont. – Az csak taktikázás volt. Semmi személyes. –

Nekitámaszkodott a korlátnak, és karba fonta a kezét. Fekete motoroskesztyűt

viselt. Simonnak el kellett ismernie, hogy nagyon klasszul néz ki. – Most komolyan,

csak azért rángattál el ide, hogy előadj egy dögunalmas történetet a nővéredről?

– Anyámról – helyesbített Simon.

Raphael legyintett. – Lényegtelen. Valami nő nem fogadott el. Nem ez lesz az

utolsó alkalom, azt elárulhatom. Miért zaklatsz ezzel?

– Csak tudni akartam, beköltözhetnék-e a Dumontba – szólt Simon.

Villámgyorsan mondta ki a szavakat, nehogy félúton visszakozhasson. Alig hitte el,

hogy eszébe jutott ilyesmi. A vámpírszállodából csak vérre, félelemre és fájdalomra

emlékezett. Viszont ez volt az egyetlen hely, ahol meghúzhatta magát, ahol senki

nem fogja keresni, ahonnan nem kell hazamennie. Vámpír volt. Ostobaság lett

volna félni egy vámpírokkal teli szállodában. – Nincs hová mennem.

Raphaelnek felcsillant a szeme. – Aha! – szólt diadalmasan, ami Simonnak nem

tetszett különösebbképpen. – Szóval akarsz tőlem valamit.

– Úgy fest. Bár kicsit ijesztő, hogy ennyire belelkesültél ettől.

– Ha a Dumontban fogsz lakni, nem szólíthatsz többé Raphaelnek, csak

mesternek vagy nagyvezérnek.

Simon vett egy mély lélegzetet. – És mi a helyzet Camille-lal?

– Ezt meg hogy érted? – hökkent meg Raphael.

– Mindig azt állítottad, hogy valójában nem te vagy a vámpírok vezére –

mondta színtelen hangon Simon. – Aztán Idrisben azt is elárultad, hogy egy

Camille nevű valaki az, csak még nem tért vissza New Yorkba. Feltételezem, ha

előkerül, ő lesz a mester. Vagy hogy megy ez ?

Raphael tekintete elsötétedett. – Nem nagyon tetszik nekem ez a faggatózás,

Napjáró.

– Jogom van tudni a dolgokról.

– Nem – közölte Raphael. – Nincs. Arra kérsz, hogy hadd költözz a szállodámba,

mert nincs hová menned. Nem azért, mert a saját fajtáddal akarsz lenni.

Elutasítasz bennünket.

– Aminek, mint az imént megjegyeztem, az az oka, hogy nemrég meg akartál

ölni.

– A Dumont nem ideiglenes szállás vonakodó vámpíroknak – folytatta Raphael.

– Emberek között élsz, nappal járkálsz az utcán, az ostoba bandád bán játszol...

Igen, ne hidd, hogy nem tudok róla. Semmilyen formában nem fogadod el

önmagadat annak, ami vagy. És amíg ez így marad, nem látunk szívesen a

Dumontban.

Simonnak eszébe jutott Camille. Abban a pillanatban, hogy meglátnak az oldalamon,

otthagyják öt, és mellém szegődnek. Meggyőződésem, hogy hűségesek hozzám, csak félnek Raphaeltől.

Amint együtt Látnak bennünket, a félelem eltűnik, és megint mögém állnak. – Tudod – mondta

kaptam más ajánlatokat is.

Raphael úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. – Milyen ajánlatokat?

– Csak olyan... ajánlatokat – felelte erőtlenül Simon.

– Rettenetesen bénán taktikázol, Simon Lewis. Azt javasolnám, hogy a jövőben

ne próbálkozz ilyesmivel.

-Jó.– mondta Simon. – Azért jöttem, hogy elmondjak valamit, de most már nem

fogom.

– Nyilván még a szülinapi ajándékot is eldobod, amit nekem hoztál – mondta

Raphael. – Tragikus. – Megfogta a járművét, és átvetette rajta az egyik lábát, ahogy

a motor életre kelt. A kipufogócsőből vörös szikrák röppentek elő. – Ha még

egyszer zaklatsz, Napjáró, remélem, jó okkal teszed. Különben nem leszek

megbocsátó.

Ezzel a motor meglódult előre és felfelé. Simon nyakát nyújtóztatva figyelte,

ahogy Raphael, akár az angyal, akiről a nevét kapta, tovaszáguld, tűzcsíkot húzva

maga után az égen.

Clary rajzfüzetével a térdén ült, és elgondolkodva rágcsálta a ceruzája végét.

Több tucatszor lerajzolta már Jace-t – az volt az érzése, ez nála ugyanaz, mint

amikor mások a naplójukban áradoznak a barátjukról –, de mintha sóit, i nem

sikerült volna tökéletesen elkapnia. Eleve lehetetlennek tűnt rávenni a fiút, hogy

egy helyben maradjon, úgyhogy Clarynek most az jutott eszébe, TALÁN amíg alszik,

nyugodtan próbálkozhat – viszont így sem úgy sikerült, szerette volna. A rajz

egyszerűen nem hasonlított Jace-re.

Clary kimerült sóhajjal dobta a rajzfüzetet a takaróra, aztán felhúzta a térdét,

és lenézett a fiúra. Nem számított rá, hogy Jace el fog aludni. Azért jöttek a Central

Parkba, hogy megebédeljenek, aztán a szabad levegőn tréningezzenek, amíg még jó

az idő. Ebből az egyikre sort is kerítettek.

A Taki’s dobozai szétszórva hevertek a takaró mellett a fűben. Jace nem evett

sokat, csak beletúrt a szezámos tésztába, aztán félredobta, levetette magát a

pokrócra, és az eget bámulta. Clary leült mellé, nézte a fiú kristálytiszta szemében

tükröződő felhőket, a tarkója alatt összekulcsolt kezének izmait, a nadrágszíj és a

póló között kilátszó tökéletes bőrdarabot. Legszívesebben végigsimította volna

Jace lapos hasát, de inkább elfordította a tekintetét, és a rajzfüzete után nyúlt.

Amikor ceruzával a kezében visszafordult, Jace szeme már csukva volt, és puhán,

egyenletesen lélegzett.

Clary időközben már három vázlatot készített, de csak nem sikerült olyan

rajzot összehoznia, amivel elégedett volt. Ahogy most a fiút nézegette, próbált

rájönni, mi a csudáért nem tudja lerajzolni. A lágy bronzszínű októberi fény

egészen tökéletes volt, ahogy halvány aranyréteget vont a fiú amúgy is aranyszínű

bőrére meg hajára. Lehunyt szemhéján a pillák egy árnyalattal sötétebbek voltak,

mint a haja. Egyik keze lazán nyugodott a mellkasán, a másik tenyérrel felfelé az

oldala mellett hevert. Az arca nyugodtnak és sebezhetőnek tűnt álmában;

határozottan lágyabb volt és kevésbé szögletes, mint ébren. Talán ez volt a gond.

Jace olyan ritkán volt nyugodt és sebezhető, hogy ilyenkor sokkal nehezebben

lehetett megragadni a vonalait.

A fiú ebben a pillanatban megmozdult. Almában apró, ziháló hangokat adott ki,

a szeme ide-oda ugrált lehunyt szemhéja alatt. A keze megrándult, ökölbe szorult a

mellkasán, aztán a fiú olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem fellökte Claryt.

Felpattant a szeme. Egy pillanatig egyszerűen kábának tűnt, aztán ijesztően sápadt

lett.

– Jace? – Clary nem tudta elrejteni a csodálkozását.

A fiú tekintete Claryre fókuszált; egy pillanattal később pedig a szokásos

gyengédségéről teljességgel megfeledkezve az ölébe rántotta a lányt, az ujjaival

beletúrt a hajába, és hevesen megcsókolta. Clary érezte a fiú szívének lüktetését és

a saját arcát elöntő pír melegét. Végtére is egy nyilvános parkban voltak, és lehet,

hogy megbámulják őket

– Hűha! – szólalt meg a fiú, miután elhúzódott, és mosolyra húzta a száját. –

Bocs. Erre, gondolom, nem számítottál.

– Kellemes meglepetés volt. – Clary hangja halkan, rekedten tört elő. – Miről

álmodtál?

– Rólad. – Jace az ujja köré csavarta a lány egyik hajtincsét. – Mindig rólad

álmodom.

Clary még mindig a fiú ölében ült, a lábát átvetve Jace lábain. – Tényleg? Mert

nekem úgy tűnt, hogy rémálmod volt.

A fiú hátravetette a fejét, úgy nézett Claryre. – Néha azt álmodom, hogy nem

vagy már velem – mondta. – Folyton azon gondolkozom, hogy rájössz, mennyivel

jobbat is találhatnál magadnak, és elhagysz.

A lány ujjai hegyével megérintette Jace arcát, óvatosan végigsimította a csont

vonalát egészen a szájáig. Jace senki másnak nem mondott ilyeneket, csak neki.

Alec és Isabelle elég régóta éltek vele együtt, és elég régóta szerették ahhoz, hogy

tudják, a humor és a megjátszott arrogancia páncélja alatt még mindig kísértették

a zaklatott gyerekkor emléktöredékei. Viszont Clary volt az egyetlen, akinek Jace

hangosan is kimondta, amit gondolt. A lány most megrázta a fejét, aztán

türelmetlenül söpörte félre homlokába hulló haját. – Bár én is úgy tudnék beszélni,

mint te – mondta. – Minden, amit mondasz, minden egyes szavad tökéletes. Mindig

megtalálod a megfelelő idézetet vagy a megfelelő mondatokat, amikből tudom,

hogy mennyire szeretsz. Ha nem tudlak meggyőzni, hogy sosem hagylak el...

Jace elkapta a lány kezét. – Csak mondd még egyszer!

– Sosem hagylak el...

– Akármi történik, akármit is teszek?

– Soha nem tudnék lemondani rólad – felelte Clary. – Soha. Amit irántad

érzek... Annál fontosabb dolgot még sosem éreztem.

A fenébe, gondolta Clary. Ez totál hülyén hangzott. Jace láthatólag nem

így gondolta. – L’amor che move il sole e l'altre stelle – szólt elmélázva.

– Ez latinul van ?

– Olaszul – felelte Jace. – Dante.

A lány végighúzta az ujja hegyét Jace ajkán, mire a fiú megborzongott. – Nem

tudok olaszul – szólalt meg nagyon halkan.

– Arról szól – felelte a fiú hogy a szerelem a leghatalmasabb erő a világon. Hogy

a szeretet mindenre képes.

Clary elengedte a fiú kezét, és tudta, hogy az félig lehunyt szempillái mögül őt

mustrálja. Karját Jace nyaka köré fonta, előrehajolt, és a szájával megérintette a fiú

száját – nem csók volt ez, inkább csak összesimult az ajkuk. Azért ennyi is elég volt

hozzá, hogy Jace szívverése felgyorsuljon. Előrehajolt egy igazi, heves csók

reményében, de Clary megrázta a fejét; úgy lobogott a haja, mintha csak

függönyként akarná elrejteni őket a parkban sétálók tekintete elől. – Ha fáradt

vagy, visszamehetünk az Intézetbe – súgta a lány.

– Szundíts csak egy picit. Úgysem aludtunk együtt Idris óta.

Tekintetük egymásba fonódott, és Clary tudta, hogy Jace is ugyanarra gondol,

mint ő. Az Amatis apró vendégszobájának ablakán beszűrődő halvány fényre, az

elkeseredettségre a fiú hangjában. Nem akarok mást, csak lefeküdni melléd, aztán felébredni

melletted, csak egyszer, egyetlenegyszer életemben. Egész éjszaka egymás mellett feküdtek,

csak a kezük ért össze. Azóta sokkal szenvedélyesebben is érintették már egymást,

de sosem töltöttek együtt egy egész éjszakát. Jace azt is tudta, hogy a lány sokkal

többet ajánl fel neki, mint egy kis csendes szunyókálást az Intézet valamelyik

használaton kívüli hálószobájában. Clary biztos volt benne, hogy a fiú ezt látja is a

szemében – bár valójában maga sem volt benne biztos, pontosan mit is ajánl neki.

De ez nem is számított. Jace sosem kérne tőle olyasmit, amit nem ad szívesen.

– Akarom. – Clary látta a tüzet a fiú szemében, és elcsukló hangja két–

ségbevonhatatlanul elárulta, hogy nem hazudik. – De... nem lehet. – Jace

megszorította a lány csuklóját, és szorosan tartotta a karját, mintha barikádot

akarna vonni kettejük közé.

Clarynek elkerekedett a szeme. – Miért nem?

A fiú mély lélegzetet vett. – Tréningezni jöttünk, és azt is kell csinálnunk. Ha

minden edzésre szánt időt csókolózással töltünk, akkor hamarosan nem is fogják

megengedni, hogy segítsek neked.

– Nem arról volt szó, hogy úgyis kerítenek nekem valakit, akinek az oktatásom

lesz az állandó feladata?

– De igen – bólintott a fiú, aztán felállt, és Claryt is talpra rántotta magával. –

Aggódom is, hogy túlságosan rákapsz az oktatóiddal való csókolózásra, és az lesz a

vége, hogy azzal a pasassal is leállsz smárolni.

– Ne legyél már ilyen szexista! Női oktatót is kaphatok.

– Ez esetben engedélyezem, hogy csókolózz vele, feltéve, hogy nézhetem.

– Szépen vagyunk – mosolyodon el Clary, aztán lehajolt, hogy összehajtogassa a

pokrócot, amit azért hoztak, hogy legyen mire leülni. – Csak az a bajod, hogy ha

férfi oktatót kapok, az lehet, hogy jobb pasi lesz nálad.

Jace felhúzta a szemöldökét. – Jobb pasi, nálam ?

– Előfordulhat – felelte Clary. – Tudod, elméletben.

– Elméletben a bolygó hirtelen kettéhasadhat, én az egyik felén maradhatok, te

meg a másikon, és a sorsunk örökre tragikusan elválhat egymástól, de emiatt sem

aggódom. Bizonyos dolgok – mondta Jace megszokott hamiskás mosolyával – olyan

valószínűtlenek, hogy nem érdemes rágódni rajtuk.

Clary megfogta a fiú felé nyújtott kezét, aztán együtt átsétáltak a réten a park

keleti végében lévő csalitos felé, amiről a jelek szerint kizárólag az Árnyvadászok

tudtak. Clary gyanította, hogy varázslat rejti, merthogy gyakran jártak oda

tréningezni Jace-szel, mégsem zavarta meg őket soha senki Isabelle-en meg

Maryse-en kívül.

A Cenral Parkban ősszel tobzódtak a színek. A rétet határoló fák felöltötték a

legtarkább köntösüket, és lángoló aranyszínnel, rézvörössel meg narancssárgával

vették körül a zöld gyepet. Az ilyen gyönyörű napokon sétálni ,i legjobb, aztán

csókot váltani valamelyik kőhídon. Csakhogy erre ma nem fog sor kerülni. Jace

világában a park nyilvánvalóan nem volt más, csak az Intézet edzőtermének

kiterjesztése, ahová azért jöttek, hogy Claryvel gyakoroltassák a tájékozódást

terepen, a menekülési és a kivédési technikákat, meg azt, hogy hogyan lehet

puszta kézzel megölni különféle lényeket.

Általában alig várta volna, hogy megtanulja, hogyan öljön meg puszta kézzel

különféle lényeket, csakhogy továbbra is zavarta valami Jace viselkedésében. Nem

tudott szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy valami nagyon nincs rendjén. Bár

lenne egy rúna, gondolta Clary, amitől a fiú elmondaná neki, mit érez igazából.

Csakhogy ilyen rúnát sosem fog készíteni, emlékeztette magát gyorsan a lány. Nem

lenne tisztességes mások irányítására felhasználni a képességét. Aztán meg amióta

Idrisben megrajzolta az összekötő rúnát, érezhetően szunnyadt a tudása. Nem

érzett késztetést, hogy régi rúnákat rajzoljon, és újakról sem támadtak víziói, hogy

aztán megalkothassa őket. Maryse azt mondta, hogy ha Clary már igazán

belelendült a tréningbe, hívnak majd egy rúnaszakértőt, hogy kitanítsa, de ebből

egyelőre nem lett semmi. Nem mintha a lány különösebben bánta volna. Be kellett

vallania magának, hogy valószínűleg nem sajnálná, ha a képessége örökre

felszívódott volna.

– Elő fog fordulni, hogy nem lesz nálad fegyver, amikor egy démonnal

találkozol – mondta Jace, ahogy áthaladtak egy facsoport alatt. A fákon súlyosan

lógtak a zöldtől a ragyogó aranyig, a szivárvány számtalan színében tündöklő

levelek. – Ha megtörténik, nem szabad pánikba esned. Először is nem szabad

elfelejtened, hogy bármi lehet fegyver. Egy faág, egy marék érme, mert azokból

például nagyszerű bokszer lehet, egy cipő, bármi. Aztán meg tartsd az eszedben,

magad is fegyver vagy. Elméletben, ha végzel a tréninggel, képes leszel lyukat

rúgni egy falba, vagy egyetlen csapással leteríteni egy jávorszarvast.

– Sosem ütnék meg egy jávorszarvast – szólt közbe Clary. – Veszélyeztetett faj.

Jace halványan elmosolyodott, és megpördült, hogy szembenézhessen Claryvel.

Megérkeztek a csalitosba, ahol a fák között apró tisztást alakítottak ki. Körben a

fatörzsekbe rúnákat véstek, így különítve el a helyet az Árnyvadászok számára.

– Létezik egy muaj thai nevű ősi harcművészet – mondta. – Hallottál róla?

A lány megrázta a fejét. A tűző napon határozottan melege volt a

melegítőjében. Jace levette a felsőjét, megint szembefordult Claryvel, és

kinyújtóztatta karcsú zongoristakezét. Szeme intenzív aranyszínben ragyogott az

őszi lényben. Gyorsaság, agilitás és erő rúnái kanyarogtak felfelé a csuklójától a

bicepszén át, amíg végül el nem tűntek pólója ujja alatt. Clary kíváncsi lett volna

rá, miért rajzolta úgy tele magát, mintha ő egy komoly ellenfél lenne, akivel

számolnia kell.

– Azt pletykálják, hogy az új oktatónk a muaj thai mestere – mondta a fiú. –

Meg a sambóé, a lethweié, a tomoié, a krav magáé, a dzsiu dzsicué meg még

valamié, aminek őszintén szólva nem emlékszem a nevére, de úgy rémlik, azt

tanítja meg, hogyan lehet kis botokkal megölni valakit. A lényeg, hogy az illető

nyilván nem lesz hozzászokva ahhoz, hogy valaki a te korodban még ilyen

tapasztalatlan. Talán ha megtanítok neked ezt-azt az alapokból, pozitívabban áll

majd hozzád. – Két kézzel megragadta a lány csípőjét.

– Most pedig fordulj felém.

Clary engedelmeskedett. Ha így megálltak egymással szemben, a feje búbja

éppen Jace állának vonalába került. Kezét könnyedén a fiú bicepszére fektette.

– A muaj thait úgy is nevezik, hogy a nyolc végtag művészete. Azért van így,

mert nem csak az öklödet meg a lábfejedet használhatod, hanem a térdedet meg a

könyöködet is. Először közel húzod magadhoz az ellenfeledet, aztán addig

gyepálod mind a nyolc ütési ponttal, amíg össze nem esik.

– És démonok ellen is működik? – húzta fel a szemöldökét Clary. A kisebbek

ellen. – Jace közelebb lépett a lányhoz. – Oké. Nyúlj mögém, és tedd a kezed a

tarkómra!

Clarynek kis híján lábujjhegyre kellett állnia, hogy megtehesse, amit a fiú kért

tőle. Nem most először átkozódott magában, amiért ilyen alacsonyra nőtt.

– Most csináld meg ugyanezt a másik kezeddel is, és fond össze az ujjaidat a

tarkómon.

A lány engedelmeskedett. Jace tarkója átmelegedett a napsütéstől, puha

hajfürtjei csiklandozták a lány ujjait. A testük egymáshoz simult; Clary érezte,

ahogy a fiú nyakában egy láncon lógó gyűrű kettejük közé szorul, mintha egy

kavicsot préselne össze két tenyér.

– Valódi harcban ezt sokkal gyorsabban kéne csinálnod. – Hacsak a lány nem

képzelődött Jace hangja kissé bizonytalan volt. – Ezzel a fogással helyzeti előnybe

kerültél velem szemben, amit most arra használsz ki, hogy közelebb húzod

magadat, és lendületet adsz a térdeddel felfelé bevitt rúgásaidnak...

– Nicsak, nicsak – szólalt meg egy hűvös, de vidám hang. – Csak hat hét telt el,

és máris egymás torkának estetek? Milyen tünékeny a halandók szerelme!

Clary elengedte Jace-t, és megpördült a tengelye körül, bár pontosan tudta, ki

szólította meg őket. A Tündérek Udvarának Királynője állt két fa között az

árnyékban. Ha Clary nem tudta volna, hogy ott van, talán észre sem veszi, hiába

volt képes átlátni a varázslatok álcáján. A királynő köpenye zöld volt, akár a fű,

vállára omló haja pedig beleolvadt az ősz színeiben pompázó levelek hátterébe.

Éppen olyan gyönyörű és rettenetes volt, mint az elmúlás évszaka. Clary sosem

bízott meg benne.

– Mit keres itt? – kérdezte Jace, és összehúzta a szemét. – Ez a hely az

Árnyvadászoké.

– Én pedig éppen az Árnyvadászoknak hoztam egy fontos hírt. – Ahogy a

királynő kecsesen előrelépett, a levelek között áttűző napsugarak felragyogtak az

aranyszínű erdei gyümölcsökből készült pánton, amit a homlokán viselt. Clary

néha elgondolkodott rajta, hogy vajon a királynő előre megtervezi-e ezeket a

drámai belépőket, és ha igen, hogyan. – Újabb haláleset történt.

– Miféle haláleset ?

– Még valaki meghalt közületek. Egy Nephilim. – A királynőnek mintha ínyére

lett volna a dolog. – Hajnalban találták meg a holttestét az Oak Bridge alatt. Mint

tudjátok, a park az én birodalmam. Ha egy embert ölnek Illeg itt, az nem rám

tartozik, de ez a haláleset nem mondén eredetűnek tűnt. Az áldozatot behozták az

udvaromba, ahol az orvosaim megvizsgálták. Ok Állapították meg, hogy közétek

tartozott.

Clary gyorsan Jace-re pillantott. Nem felejtette a halott Árnyvadászról szóló két

nappal korábbi híreket. A fiú elsápadt; nyilván neki is ugyanez jutott az eszébe. –

Hol van a holttest? – kérdezte.

– Aggódsz talán, hogy nem vagyok elég jó vendéglátó? Az udvaromban

helyeztük el, és biztosíthatlak felőle, hogy ugyanazt a tiszteletet kapja, ami egy élő

Árnyvadásznak is kijárna. Most, hogy mi is képviseltetjük magunkat a Tanácsban a

te fajtád mellett, aligha kételkedhetsz a jóhiszeműségünkben.

– A jóhiszeműség és ön, asszonyom, kéz a kézben járnak, mint mindig. – Jace

hangjából áradt az irónia, de a királynő csak mosolygott. Clary mindig úgy találta,

hogy kedveli Jace-t, ahogy a tündérek kedvelni szokták a szép dolgokat, pusztán a

szépségükért. Azt viszont nem gondolta, hogy a királynő őt is kedveli, és az érzés

kölcsönös volt. – És miért nekünk adja át az üzenetet Maryse helyett? A szokások

szerint...

– Ó, a szokások! – A királynő könnyed kézmozdulattal hessegetett félre minden

létező konvenciót. – Itt voltatok. Kínálkozott az alkalom.

Jace megint összehúzta a szemét, és felpattintotta a mobiltelefonját. Intett

Clarynek, hogy maradjon, ahol van, aztán félrehúzódott. A lány hallotta, ahogy

beleszól a készülékbe. – Maryse? – Aztán a fiú hangját elnyelték a közeli

sportpályákról idáig szűrődő kiáltások. Claryn jeges borzongás futott végig, ahogy

megint a királynőre pillantott. Az utolsó idrisi éjszaka óta nem találkozott a

Tündérek Udvarának Királynőjével, akkor pedig Clary nem volt éppen udvarias

vele. Kételkedett benne, hogy a nő ezt elfelejtette volna, vagy megbocsátott volna

érte. Tényleg visszautasítanál egy szívességet a Tündérek Udvarának Királynőjétől?

– Hallom, Meliorn helyet kapott a Tanácsban – mondta most Clary. – Ennek

biztosan örül.

– Valóban. – A Királynő vidáman pillantott rá. – Meglehetősen elégedett

vagyok.

– Ezek szerint nem haragszik rám? – kérdezte Clary.

A királynő mosolya hirtelen fagyos lett, mint amikor a pocsolya szélein vékony

jégréteg kezd megjelenni. – Feltételezem, az ajánlatomra gondolsz, amit olyan

nyersen visszautasítottál – szólt. – Mint tudod, a célomat így is elértem, tehát úgy

hiszem, a legtöbben egyetértenek velem abban, hogy veszteség csakis téged ért.

– Nem akartam egyezkedni magával. – Clary igyekezett elkerülni, hogy éle

legyen a hangjának, de nem járt sikerrel. – Olyan nincs, hogy folyton mindenki azt

teszi, amit maga akar.

– Ne tarts nekem előadásokat, gyermek! – A királynő tekintetével követte Jace-

t, aki telefonját a füléhez szorítva járkált fel-alá a fák között. – Gyönyörű – mondta.

– Értem, mit szeretsz rajta. De elgondolkodtál már valaha azon, hogy miért

vonzódsz hozzá?

Clary erre nem felelt semmit; fogalma sem volt, mit mondhatna.

– A Mennyország vére összeköt benneteket – folytatta a királynő. – A vér

magához szólítja a vért a bőrötök alatt. De a szerelem és a vér nem ugyanaz.

– Rejtvények – szólt mérgesen Clary. – Van egyáltalán valami értelme ezeknek?

– Kötődik hozzád – felelte a királynő. – De vajon szeret-e téged?

Clary érezte, hogy megrándul a keze. Legszívesebben kipróbálta volna a

királynőn az újonnan tanult harcművészeti fogások némelyikét, bár tudta, hogy az

igazán nem lenne bölcs dolog. – Igen, szeret.

– És akar-e téged? Mert a szerelem és a vágy nem mindig ugyanaz.

– Ehhez magának semmi köze – szólt kurtán Clary, de látta, hogy a királynő

tekintete milyen élesen szegeződik rá.

– Akarod őt, ahogy soha semmit nem akartál még. De ő is ugyanezt érzi-e? – A

királynő halk hangja kérlelhetetlen maradt. – Bármit vagy bárkit megkaphat, csak

akarnia kell. Gondolkoztál már rajta, miért téged választott? Gondolkoztál már

rajta, megbánta-e? Megváltozott az utóbbi időben?

Clary szemét kitörni készülő könnyek égették. – Egyáltalán nem. – De a fiú

arcára gondolt a liftben, meg arra, ahogyan hazaküldte, amikor ő felajánlotta, hogy

marad.

– Azt mondtad, nem kívánsz egyezséget kötni velem, mert úgysem adhatok

neked semmit. Azt mondtad, nem akarsz a világon semmit. – A királynő szeme

felragyogott. – Ha elképzeled a világot nélküle, akkor is ugyanígy érzel ?

Miért csinálja ezt velem?, üvöltötte volna legszívesebben Clary, de inkább nem szólt

egy szót sem. A királynő elnézett mellette. – Töröld le a könnyeidet, visszatért.

Semmi jó nem származik belőle, ha sírni lát.

Clary kapkodva megdörzsölte a szemét a keze fejével, és megfordult; Jace

komoran közeledett felé. – Maryse már el is indult a Tündérek Udvarába – mondta.

– Hová tűnt a királynő?

Clary meglepetten nézett rá. – Ott van – kezdte, de aztán hátranézett, és

elhallgatott. Jace-nek igaza volt. A királynő eltűnt, csak a Clary előtt kavargó

levelek mutatták meg, hol állt még az imént.

Simon a hátán feküdt, dzsekijét a feje alá gyűrte, és a tehetetlenség komor

érzésével birkózva meredt Eric garázsának lyukas plafonjára. Sporttáskája a

lábánál hevert, telefonját a füléhez szorította. Jelen állapotában kizárólag Clary

ismerős hangja óvta meg attól, hogy teljesen szétessen.

– Simon, annyira sajnálom. – A fiú hallotta, hogy Clary valahol a városban van.

A forgalom dübörgése majdnem elnyomta a hangját. – Komolyan Eric garázsában

vagy? Tudja, hogy odamentéi?

– Nem – felelte Simon. – Senki nincs otthon, de van kulcsom a garázshoz. Azt

találtam ki, hogy ide bevehetem magam. Különben hol vagy?

– A városban. – A brooklyniaknak Manhattan egyszerűen „a város” volt. Más

metropolisz egyszerűen nem is létezett. – Jace-szel tréningeztem, aztán vissza

kellett mennie az Intézetbe valami klávés ügy miatt. – Most Luke lakása felé tartok.

– Egy autó hangosan dudált a háttérben. – Figyelj, nem akarsz hozzánk jönni ?

Alhatnál Luke kanapéján.

Simon habozott. Kellemes emlékei voltak Luke lakásáról. Amióta csak ismerte

Claryt, Luke ugyanabban a düledező, de kellemes sorházban élt a könyvesboltja

fölött. Clary kulcsot is kapott, és Simonnal jó pár kellemes órát töltöttek el ott a

könyvesboltból elcsent könyveket olvasgatva, vagy régi filmeket nézve a tévében.

Most persze minden megváltozott.

– Talán anyukám beszélhetne anyukáddal. Meg tudná értetni vele.

– Meg tudná értetni vele, hogy vámpír vagyok? Clary, szerintem a maga fura

módján pontosan érti. Ez nem jelenti azt, hogy el fogja fogadni, vagy meg fog

barátkozni a gondolattal.

– Nos, nem lehet mindig csak elfelejtetni vele, Simon – mondta Clary. – Örökké

nem fog működni.

– Miért nem? – Tudta, hogy csak akadékoskodik, de a kemény földön fekve a

benzinszagban, a surrogva a hálójukat szövő pókok között, a józan gondolkodás

elérhetetlen távolságban volt.

– Mert akkor az egész kapcsolatotok hazugság. Az nem lehet, hogy soha ne

menj haza...

– És? – vágott közbe nyersen Simon. – Ez is az átok része, nem? „Bujdosó és

vándorló légy a földön.”

A közlekedés zaja és a járókelők hangos beszélgetése ellenére a fiú hallotta,

ahogy Clary hirtelen élesen szívja be a levegőt.

– Gondolod, ezt is el kéne mondanom neki? – kérdezte Simon. – Hogy rám

rajzoltad Káin jelét? Hogy gyakorlatilag egy két lábon járó átok vagyok? Gondolod,

akarja majd, hogy egy ilyen éljen a házában?

A háttér hangjai elhalkultak; Clary bebújhatott egy kapualjba. A fiú hallotta,

hogy a könnyeivel küszködik. – Simon, annyira sajnálom. Tudod, hogy sajnálom...

– Nem a te hibád. – Simon egyszerre halálosan fáradtnak érezte magát. Ügy is

van, rémiszd halálra anyádat, aztán ríkasd meg a legjobb barátodat. Csodás napod van, Simon. –

Figyelj, egyelőre nyilván nem kéne emberek közé mennem. Itt maradok, és

elleszek egy darabig Eriénél, ha hazaér.

A lány szipogó hangja olyan volt, mintha a könnyei ellenére nevetni próbálna.

– Miért, Eric nem számít embernek?

– Erre még később visszatérünk – mondta, aztán elbizonytalanodott. – Holnap

felhívlak, jó?

– Holnap találkozunk is. Megígérted, hogy eljössz velem arra a ruhapróbára,

emlékszel?

– Hű – szólt a fiú. – Nagyon szerethetlek téged.

– Tudom – felelte Clary. – Én is szeretlek.

Simon kinyomta a telefont, elengedte magát, és a mellkasához szorította a

készüléket. Furcsa, gondolta. Most már könnyedén ki tudta mondani Clary előtt,

hogy „szeretlek”, pedig korábban évekig képtelen lett volna kiejteni a szót a

száján. Most, hogy már egészen máshogy értette, simán ment.

Néha elgondolkodott azon, hogy mi történt volna, ha Jace Wayland soha nem

kerül elő. Ha Clary sosem tudja meg, hogy Árnyvadász. Ilyenkor igyekezett gyorsan

megszabadulni ezektől a gondolatoktól – értelmetlen lett volna végigmenni ezen

az úton. A múltat nem lehet megváltoztatni. Az ember csak előre mehet. Nem

mintha a leghalványabb elképzelése is lett volna, mit tartogat a jövő. Örökre

mégsem maradhat Eric garázsában. Még a jelenlegi hangulatában is el kellett

ismernie, hogy nyomorúságos egy hely. Nem fázott – többé nem érzett sem

hideget, sem meleget –, de a padló kemény volt, és gondjai akadtak az alvással.

Nagyon jó lett volna eltompítani az érzékeit. A kinti forgalom zajától meg az

orrfacsaró benzinszagtól képtelen volt pihenni. Az emésztő aggodalom azonban

mindennél jobban gyötörte.

A vértartalékának java részét eldobta, a többit meg begyömöszölte a

hátizsákjába. Néhány napra azért elég volt így is, de aztán gondban lesz. Eric

biztosan meg fogja engedni, hogy nála maradjon, de annak meg az lehet a vége,

hogy Eric szülei felhívják az anyukáját. És mivel ő azt hitte, hogy Simon iskolai

kirándulásra ment, ebből biztosan nem sülne ki semmi jó.

Pár nap, gondolta. Ennyi ideje van. Mielőtt elfogy a vér, mielőtt az édesanyja

elkezd azon gondolkodni, merre is lehet, és felhívja az iskolát. Mielőtt visszatérnek

az emlékei. Ö most már vámpír. Elvileg az övé az örökkévalóság. És mégis csak pár

napja van.

Olyan óvatos volt. Mindent megtett, hogy normálisnak tűnő életet élhessen –

iskolába járt, barátai voltak, egy rendes házban élt a saját szobájában. Nem volt

egyszerű, de hát ez a valódi élet. Minden más lehetőség olyan komor és magányos

volt, hogy inkább nem is gondolt rájuk. Mégis Camille hangja csengett a fülében. De

mi lesz tíz év múlva, amikor huszonhat évesnek kéne lenned?Húsz év múlva? Harminc? Gondolod,

hogy senki nem veszi majd észre, hogy ők öregszenek és megváltoznak, te pedig nem?

A körülményei, amiket olyan gondosan formált a régi életéhez hasonlatossá,

nem maradhattak változatlanok, gondolta most elkeseredetten. Egy pillanatig sem

volt rá esély. Árnyékokba és emlékekbe kapaszkodott. Megint Camille ajánlatára

gondolt. Most már jobban hangzott, mint korábban. A nő közösséget kínált neki,

még ha nem is azt a közösséget, amelyikre vágyott.

Már csak három napja volt, hogy választ adjon Camille-nak. És mit mond majd

neki, ha eljön az ideje? Eddig azt hitte, tudja, de többé nem volt benne biztos.

Csikorgó zaj zökkentette ki a gondolataiból. A garázsajtó elindult felfelé, és

ragyogó fény öntötte el a helyiséget. Simon ugrásra készen ült fel.

– Eric?

– Nem, én vagyok az. Kyle.

– Kyle? – kérdezte értetlenül Simon, aztán leesett a tantusz. Ezt a srácot vették

be a bandába énekesnek. Simon majdnem visszazuhant a földre. – Ja persze. Senki

más nincs itt, úgyhogy ha próbálni szeretnél...

– Nem gáz. Nem azért jöttem. – Kyle hunyorgott a sötétben, ahogy farmerja

farzsebébe dugott kezekkel belépett a garázsba. – Te a basszusgitáros vagy, ugye?

Bocs, a nevedet elfelejtettem.

Simon felállt, és lesöpörte magáról a garázs padlójának porát. – Simonnak

hívnak.

Kyle összehúzta a szemöldökét, és körülnézett. – Azt hiszem, tegnap itt

hagytam a kulcscsomómat. Már mindenhol kerestem. Hé, meg is van!

– Ezzel lehajolt a dobfelszerelés mögött, és egy pillanattal később máris

diadalmasan csörgette a kulcsait. Nagyjából ugyanúgy festett, mint tegnap. Most

kék póló volt rajta a bőrdzseki alatt, a nyakában pedig egy aranymedál csillogott.

Sötét haja hihetetlenül kócos volt. – Szóval – mondta Kyle, és nekitámaszkodott az

egyik hangfalnak –, te akkor most itt aludtál? A földön?

Simon bólintott. – Kidobtak otthonról.

Kyle együtt érzőén mosolyodott el. – Anyu megtalálta a füvet, mi? Szar ügy.

– Nem. Nem volt nálam fű. – Simon megrántotta a vállát. – Kissé másképp

gondolkodunk az életmódomról.

– Ezek szerint megtudta, hogy két csajjal jársz egyszerre? – vigyorgott Kyle.

Jóképű volt, ezt Simonnak el kellett ismernie, de Jace-szel ellentétben, aki

pontosan tudta, milyen előnyös a külseje, Kyle ránézésre hetek óta meg sem

fésülködött. Viszont volt benne valami barátságos és kölyökkutyaszerű, ami

magával ragadta az embert. – Igen, Kirk mesélte. Jó neked, öregem.

Simon megrázta a fejét. – Nem erről van szó.

Pár pillanatig csend ereszkedett rájuk.

– Én... én sem otthon élek – mondta végül Kyle. – Két évvel ezelőtt költöztem el.

– Összefonta a kezét maga előtt, és lehajtotta a fejét. Halkan folytatta. – Azóta nem

beszéltem a szüleimmel. Igazából elvagyok egyedül, de... megértelek.

– A tetkóid – szólt Simon, és óvatosan megérintette a fiú karját. – Mit

jelentenek?

Kylie kinyújtotta mindkét karját. – Sánti sánti sánti – felelte. – Mantra az

Upanisádokból. Szanszkritül van. Ima a békéért.

Simon általában kissé erőltetettnek talált volna egy szanszkrit tetoválást, most

azonban nem így volt vele. – Sálom – mondta.

Kyle csodálkozva nézett rá. – Mi van?

– Azt jelenti, béke – válaszolta Simon. – Héberül. Csak az jutott eszembe, hogy

eléggé hasonlít a két szó.

Kyle hosszan végigmérte Simont. Ügy tűnt, mintha fontolgatna valamit. Végül

megszólalt. – Talán őrültségnek fog hangzani...

– O, nem tudom. Az elmúlt néhány hónapban némiképp átfogalmaztam

magamban az őrültség definícióját.

– ...de van egy lakásom Alphabet Cityben. És a lakótársam éppen most költözött

ki. Két szoba van, szóval beveheted magad a helyére. Van ágy meg minden.

Simon habozott. Egyfelől egyáltalán nem ismerte Kyle-t, és egy vadidegennel

összeköltözni egészen elképesztően ostoba ötletnek tűnt. Kyle-ról akár még az is

kiderülhet, hogy sorozatgyilkos, hiába tetováltatott magára békeimát. Másfelől

viszont egyáltalán nem ismerte Kyle-t, ami azt jelentette, hogy nála biztosan senki

nem fogja keresni. És mit számítana egyáltalán, ha Kyle-ról kiderülne, hogy

sorozatgyilkos? – gondolta keserűen. Kyle rosszabbul járna, mint ő, ahogy az előző

esd rabló sem úszta meg.

– Az a helyzet – mondta –, hogy a szavadon foglak, ha nem gond.

Kyle bólintott. – Odakint van a kocsim, ha velem akarsz jönni.

Simon lehajolt, felkapta a táskáját, aztán ahogy felegyenesedett, a vállára

dobta. A telefonját visszacsúsztatta a zsebébe, és széttárt karokkal jelezte, hogy

készen áll. – Menjünk!

5

Örvény örvényt hív elő

Kyle lakása kellemes meglepetésnek bizonyult. Simon egy mocskos zugra

számított egy isten háta mögötti épületben, a falakon mászkáló csótányokkal és

egy matracból meg tejesládákból összerakott ággyal. A valóságban egy tiszta, két

hálószobás lakásban találta magát, ahol egymást érték a könyvespolcok, és a

falakat nevezetes szörfparadicsomok fotói díszítették. Tény és való, hogy Kyle

marihuánát termesztett a tűzlépcsőnél, de hát nem jöhet össze minden.

Simon szobája alapvetően egy üres doboz volt. Akárki is élt itt előtte, nem

hagyott hátra mást, csak egy matracot. Csupaszak voltak a falak, csupasz a padló,

és az egyetlen ablakon keresztül Simon egy kínai étterem neonfeliratát látta. –

Tetszik? – kérdezte Kyle a küszöbről, és nagy, barna szemével barátságosan

pillantott Simonra.

– Remek – felelte őszintén a fiú. – Pontosan erre volt szükségem.

A lakásban a legdrágább holmi a lapos képernyős tévé volt a nappaliban.

Levetették hát magukat a kanapéra, és ócska műsorokat néztek, miközben odakint

lassan lement a nap. Kyle klassz srác, döntötte el Simon. Nem piszkálódott, nem

kíváncsiskodott, nem tett föl kérdéseket. Nem is kért többet a szobáért, csak hogy

Simon szálljon be a kajapénzbe. Igazán barátságos srác volt. Simonnak hirtelen az

az érzése támadt, hogy már el is felejtette, milyenek a hétköznapi emberek.

Miután Kyle elindult éjszakai műszakba dolgozni, Simon bement a szobájába,

lerogyott a matracra, és a B sugárút forgalmának zaját hallgatta.

Amióta eljött otthonról, újra meg újra megjelent előtte édesanyja arca: látta

maga előtt a gyűlölet és a félelem keverékét a tekintetében, mintha egy betörővel

találta volna szembe magát. Bár Simon nem lélegzett többé, a gondolatra még

mindig összeszorult a mellkasa. Most viszont...

Kisfiú korában mindig szeretett utazni, mert az új helyekre nem kellett

magával vinnie a gondjait. Most ugyan csak egy folyó választotta el Brooklyn– tól,

a nemrég még maró emlékek – az utcai támadó halála, édesanyja reakciója, amikor

megtudta, ki ő valójában – mégis távolinak és homályosnak tűntek.

Talán ez a titok, gondolta. Folyton mozognia kell. Mint egy cápának. Oda menj,

ahol senki nem találhat meg. Bujdosó és vándorló légy a földön.

De ez csak úgy működhet, ha az embernek nem kell hátrahagynia senkit,, aki

fontos neki.

Rosszul aludt aznap éjjel. Napjáró képességei ellenére az ösztönei azt diktálták,

hogy nappal kell aludnia. Végül lerázta magáról a nyugtalanságot, elaludt, és későn

ébredt, amikor a napfény már elárasztotta a szobát. Miután átöltözött, kilépett a

szobájából, és a konyhában talált rá Kyle-ra, aki szalonnái tojást sütött egy teflonos

serpenyőben.

– Hé, lakótárs – üdvözölte vidáman Kyle. – Kérsz reggelit?

Az étel látványára Simon gyomra enyhén összerándult. – Nem, kösz. Viszont

egy kávé jólesne. – Felkapaszkodott az egyik kissé lejtős bárszékre.

Kyle felé lökött egy csorba bögrét a konyhapulton. – A reggeli a legfontosabb

étkezés, haver. Még akkor is, ha már dél van.

Simon megmarkolta a bögrét, érezte, ahogy a meleg átjárja hűvös bőrét. Azon

gondolkodott, vajon miről is beszélgethetnének azon kívül, hogy milyen keveset

eszik. – Tegnap meg sem kérdeztem, mit dolgozol.

Kyle kivett egy darab szalonnát a serpenyőből, és beleharapott. Simon

észrevette, hogy a nyakában lógó aranymedált leveles minta díszíti, és a Beati

Bellicosi szavak állnak rajta. Simon annyit tudott, hogy a Beati valami szentekkel

kapcsolatos dolgot jelent; Kyle ezek szerint katolikus. – Biciklis futár vagyok –

mondta a fiú rágás közben. – Király. Körbetekerem a várost, mindent megnézek,

mindenkivel beszélek. Sokkal jobb, mint a suli.

– Kimaradtál?

– Azért leérettségiztem, de jobban szeretem az élet iskoláját. – Simon

röhejesnek találta volna Kyle szövegét, ha azt, hogy „az élet iskolája”, nem éppen

ugyanúgy mondja, mint minden mást: mérhetetlenül őszintén. – És te? Vannak

terveid?

Tudod, hogy megy ez. Bejárom a földet, halált és pusztítást hozok az ártatlanokra. Talán

iszom közben egy kis vért. Örökké élek, de egy percig sem érzem jól magam. A szokásos. –

Egyelőre csak úgy elvagyok.

– Szóval nem akarsz zenész lenni? – kérdezte Kyle.

Simon megkönnyebbülésére megcsörrent a telefonja, mielőtt válaszolni kellett

volna. Kihalászta a készüléket a zsebéből, és ránézett a kijelzőre. Maia volt az. –

Szia – üdvözölte a lányt. – Hogy s mint?

– Ott leszel délután Clary ruhapróbáján? – kérdezte. A hangja akadozott a

vonalban, nyilván a falka főhadiszállásáról telefonált a kínai negyedből, ahol nem

volt valami jó a térerő. – Azt mondta, elvisz magával, hogy legyen társasága.

– Mi? Ja persze. Igen. Ott leszek. – Clary ragaszkodott hozzá, hogy Simon ott

legyen vele, amikor felpróbálja a koszorúslányruhát, aztán elmenjenek

képregényeket venni, hogy „ne kelljen fodros-bodros kislánynak éreznie magát”.

– Akkor én is jövök. Át kell adnom Luke-nak egy üzenetet a falkától, aztán meg

időtlen idők óta nem is láttalak.

– Tudom. Ne haragudj...

– Semmi gond – szólt könnyedén a lány. – Viszont tudnom kéne, mit fogsz

felvenni az esküvőre, hogy hozzád öltözhessek.

Ezzel letette, Simon pedig bambán meredt a telefonjára. Clarynek igaza volt. Az

esküvő a D-nap, ő pedig szánalmasan felkészületlen a csatára.

– Az egyik barátnőd? – kérdezte kíváncsian Kyle. – A vörös hajú csaj a

garázsból? Mert ő aranyos volt.

– Nem, az Clary. A legjobb barátom. – Simon zsebre vágta a telefonját. – És van

pasija. Marhára nagyon van pasija. Valódi atombomba a pasik között. Nekem

elhiheted.

Kyle elvigyorodott. – Csak kérdeztem. – A mosogatóba tette az immáron Üres

szalonnás serpenyőt. – Szóval ez a te két csajod. Milyenek?

– Nagyon-nagyon... mások. – Egyben s másban, gondolta Simon, egymás szöges

ellentétei. Maia higgadt, és két lábbal jár a földön, Isabelle pedig a maga

folyamatosan vibráló világában él. Maia állandó fény volt a sötétségben, Isabelle

pedig ragyogó csillagként pörgött az űrben. – Szóval... mind a ketten nagyon

szuperek. Szépek, okosak...

– És nem tudnak egymásról? – Kyle nekitámaszkodott a pultnak. – Ügy értem,

egyáltalán?

Simon azon kapta magát, hogy nekiállt elmesélni, milyen volt, amikor

visszatértek Idrisből (bár a hely nevét nem említette meg), és mind a két lány

elkezdte hívogatni, mert találkozni szerettek volna vele. Aztán a dolgok valahogy

úgy alakultak, hogy mindkettejükkel előkerült a romantika is, és sosem kínálkozott

rá megfelelő alkalom, hogy bármelyiküknek is beszéljen a másikról. Aztán tovább

bonyolódtak a dolgok, most meg itt állt tanácstalanul, nem akarta megbántani

egyik lányt sem, de fogalma sem volt róla, hogyan tovább.

– Hát, ha engem kérdezel – mondta Kyle, és megfordult, hogy maradék kávéját

beleöntse a mosogatóba –, választanod kéne közülük, és abba kéne hagynod ezt a

játszadozást. Csak mondom.

Mivel a hátát fordította Simon felé, a fiú nem látta az arcát, és egy pillanatra

felmerült benne, hogy Kyle talán dühös rá. Szokatlanul merev volt a hangja.

Amikor azonban Kyle megint ránézett, az arca éppen olyan nyílt és barátságos

volt, mint mindig. Simon arra a következtetésre jutott, hogy csak képzelődött.

– Tudom – bólintott. – Igazad van. – Hátrapillantott a szobája felé. – Figyelj,

biztos nem gond, ha maradok? Eltűnhetek, amikor csak...

– Nem gond. Addig maradsz, amíg jólesik. – Kyle kihúzott egy fiókot, és addig

turkált benne, amíg megtalálta, amit keresett – egy gumigyűrűn lógó tartalék

kulcscsomót. – Ez a tied. Szívesen látlak, oké? Dolgoznom kell menni, de

maradhatsz, ha akarsz. Játssz a Halóval, vagy ahogy szeretnéd. Itt leszel, amikor

hazajövök?

Simon megvonta a vállát. – Valószínűleg nem. Háromra egy ruhapróbára kell

mennem.

– Király – szólt Kyle, majd a vállára dobott egy hátizsákot, és az ajtó felé indult.

– Valami vöröset csináltass magadnak. Az tök jól állna neked.

– Szóval? – mondta Clary, ahogy kilépett a próbaszobából. – Szerinted milyen?

Megfordult a tengelye körül. Simon Karyn Esküvői Ruhaszalonjának egyik

kényelmetlen fehér székén egyensúlyozott fintorogva. – Jól nézel ki benne –

mondta.

Clary több mint jól nézett ki. O volt édesanyja egyetlen koszorúslánya, így

megengedték neki, hogy maga válassza ki a ruháját. Egy nagyon egyszerű rézszínű

selyemruhát nézett ki magának vékony pántokkal, ami határozottan jól állt

vékony termetén. Nem viselt más ékszert, csak a Morgensternek gyűrűjét egy

nyakláncon; az egyszerű ezüstlánc kiemelte a kulcscsontját és a nyaka ívét.

Nem is olyan régen Simonban vegyes érzések támadtak volna, ha esküvői

ruhapróba közben látja Claryt: sötét kétségbeesés (a lány sosem fogja

viszontszeretni őt) keveredett volna mérhetetlen izgatottsággal (talán mégis, ha

összeszedi a bátorságot, és beszél neki az érzéseiről). Most csak enyhe vágyakozást

érzett.

-Jól? – visszhangozta Clary. – Ennyi? Ne már! – Maiához fordult. – És szerinted?

Maia egy ideje lemondott a kényelmetlen székekről, és most a padlón ült, hátát

a tiarákkal és hosszú, áttetsző fátylakkal díszített falnak vetve, egyik térdén Simon

játékkonzolját egyensúlyozta, és figyelmét legalábbis részben a Grand Theft

Autónak szentelte. – Engem ne is kérdezz! – mondta. – Gyűlölöm az ilyen cuccokat.

Legszívesebben az esküvőre is farmerban mennék.

Ez így volt igaz. Simon ritkán látta Maiát farmeron és pólón kívül másban.

Ebben tökéletes ellentéte volt Isabelle-nek, aki a legalkalmatlanabb pillanatokban

is szoknyát és magas sarkú cipőt viselt. (Bár amióta egyszer látta, hogy a cipője

tűsarkával intézett el egy Vermis démont, ez kevésbé aggasztotta.)

A bolt ajtaja fölött megszólalt a csengő, és Jocelyn lépett be a nyomában Luke-

kal. Mindketten gőzölgő kávéspoharat tartottak a kezükben, és Jocelyn

elvörösödve, csillogó szemmel nézett föl a férfira. Simonnak eszébe jutott, amikor

Clary azt mondta, hogy gyomorforgatóan szerelmesek. O maga nem találta

gyomorforgatónak a dolgot, bár valószínűleg csak azért, mert nem az ő szüleiről

volt szó. Mindketten boldognak tűntek, és Simonnak voltaképpen tetszett, ahogy

egymásra néztek.

Jocelyn szeme elkerekedett, amikor megpillantotta Claryt. – Drágám, mesésen

nézel ki!

– Persze, de te nem is mondhatsz mást. Az anyám vagy – mondta Clary, de azért

mosolygott. – Hű, előfordulhat, hogy az a kávé esetleg fekete?

– Igen. Tekintsd engesztelésnek, amiért elkéstünk – felelte Luke, és a lány

kezébe nyomta a poharat. – Feltartottak bennünket. Valami kajakérdés. –

Biccentett Simonnak és Maiának. – Sziasztok.

Maia lehajtotta a fejét. Luke vezette a helyi farkasfalkát, aminek Maia is a tagja

volt. Bár a lány leszokott róla, hogy mesternek vagy uramnak szólítsa Luke-ot,

továbbra is tisztelettudóan viselkedett a jelenlétében. – Üzenetet hoztam önnek a

falkától – mondta, miután letette a játékkonzolt. – Lenne néhány kérdésük a

Vasművekben rendezendő bállal kapcsolatban...

Ahogy Maia és Luke beszélgetésbe elegyedtek a farkasok báljával kapcsolatban,

amit a vezérük tiszteletére szerveztek, az esküvői szalon tulajdonosa, egy magas

nő, aki magazinokat olvasgatott a pult mögött, amíg a tinédzserek cseverésztek,

hirtelen rádöbbent, hogy megérkeztek azok az emberek, akik fizetni fognak a

ruhákért, és sietett üdvözölni őket. – Most jött vissza a ruhája, és valami csodálatos

– ömlengett, aztán karon ragadta Clary édesanyját, és a bolt hátsó része felé

terelte. – Jöjjön, próbálja fel! – Ahogy Luke utánuk fordult, a nő fenyegetőleg

bökött rá a mutatóujjával. – Maga itt marad!

Luke csodálkozva figyelte, ahogy menyasszonya eltűnik egy esküvői

harangokkal díszített csapóajtó mögött.

– A mondének úgy gondolják, hogy a vőlegénynek nem szabad az esküvői

ruhájában látni a menyasszonyt a ceremónia előtt – emlékeztette Clary.

– Balszerencsét hoz. Valószínűleg már azt sem nagyon érti, hogy miért jöttél el

egyáltalán a próbára.

– De Jocelyn kíváncsi volt a véleményemre... – Luke elhallgatott, és megrázta a

fejét. – Na, mindegy. A mondéneknek nagyon furcsa szokásaik vannak. Levetette

magát egy székre, és elhúzta a száját, ahogy a faragott rozetták a hátába vájtak. –

Á!

– És az Árnyvadász esküvők? – kíváncsiskodott Maia. – Nekik is megvannak a

maguk szokásaik?

– Persze – felelte lassan Luke –, de ez nem klasszikus Árnyvadász ceremónia

lesz. Arról szó sem lehet, ha az egyik résztvevő nem Árnyvadász.

– Tényleg? – Maia láthatólag megdöbbent. – Ezt nem is tudtam.

– Az Árnyvadász esküvői ceremóniához tartozik, hogy a házasulandók testére

állandó rúnákat rajzolnak – mondta Luke. Nyugodt volt a hangja, de a szemében

látszott a szomorúság. – A szerelem és az elkötelezettség rúnáit. Persze aki nem

Árnyvadász, az nem viseli el az Angyal Jeleit, szóval mi gyűrűt adunk egymásnak

Jocelynnal.

– Ez de szar! – fakadt ki Maia.

Luke erre már elmosolyodott. – Egyáltalán nem. Sosem akartam mást, mint

feleségül venni Jocelynt, és a körülmények teljesen lényegtelenek. Aztán

megváltoznak a dolgok. Az új Tanács sokat alakított a Klávé gondolkodásán, és

most már hajlanak rá, hogy elfogadják az ilyesféle...

– Clary! – kiáltotta Jocelyn a bolt hátuljából. – Ide tudnál jönni egy pillanatra?

– Máris! – felelte a lány, és sebesen felhajtotta a maradék kávét. – Hű, úgy

tűnik, ruhaügyi vészhelyzet van.

– Hát, sok szerencsét hozzá. – Maia feltápászkodott, Simon ölébe dobta u

konzolt, majd lehajolt, hogy arcon csókolja a fiút. – Mennem kell. Néhány

barátommal találkozom a Vérvörös Holdban.

A lány kellemes vaníliaillatot árasztott, amin keresztül Simon, mint mindig,

most is érezte a vér sós szagát meg a csak vérfarkasokra jellemző citromos aromát.

Minden Alviláginak más szaga volt – a tündéreké hervadt virágokra emlékeztetett,

a boszorkánymestereké elégett gyufára, a többi vámpíré pedig fémre.

Clary egyszer megkérdezte Simont, milyen szaga van az Árnyvadászoknak.

– Napfény – felelte a fiú.

– Viszlát, bébi! – Maia kiegyenesedett, összeborzolta Simon haját, és elsietett.

Ahogy az ajtó bezáródott mögötte, Clary átható tekintettel meredt j fiúra.

– Jövő szombatra muszáj rendbe tenned a szerelmi életedet – jelentette ki. –

Komolyan beszélek, Simon. Ha nem mondod el nekik, én teszem meg.

– Kinek és mit kéne elmondania? – kérdezte csodálkozva Luke.

Clary megrázta a fejét. – Vékony jégen jársz, Lewis. – Ezzel ellibegett; ahogy

felkapta a szoknyáját, Simon mosolyogva állapította meg, hogy alatta zöld

edzőcipőt visel.

– Nagyon úgy fest – mondta Luke –, hogy én itt lemaradtam valamiről.

– Néha az az érzésem – pillantott Simon a férfira hogy ezt kéne a mottómnak

választanom.

Luke felhúzta a szemöldökét. – Történt valami?

Simon habozott. A szerelmi életéről biztosan nem beszélhet Luke-nak – a férfi

és Maia ugyanabba a falkába tartoztak, márpedig a vérfarkasok összetartóbbak,

mint az utcai bandák. Ha mindent elmondana, azzal nagyon kellemetlen helyzetbe

hozná Luke-ot. Másfelől viszont tudta, hogy Luke akár a segítségére is lehet. A

manhattani falka vezéreként rengeteg mindenről tudomást szerezhetett, és járatos

volt az Alvilágiak dolgaiban. – Hallottál valaha egy Camille nevű vámpírról?

Luke halkan füttyentett. – Tudom, ki ő. Viszont meg vagyok lepve, hogy te is.

– Nos, ő a New York-i vámpírok klánjának vezére. Róluk azért csak tudok

valamit – szólt kissé mereven Simon.

– Nem voltam tisztában vele. Azt hittem, minél inkább úgy akarsz élni, mint az

emberek. – Luke hangjában nem volt neheztelés, csak kíváncsiság.

– Mire átvettem a falkát az előző vezértől, már Raphael volt a vámpírok feje.

Nem hiszem, hogy bárki is pontosan tudta volna, hová ment Camille. Mindenesetre

amolyan legenda lett belőle. Amennyire tudom, rendkívül öreg vámpír. Híresen

kegyetlen és ravasz. Fel tudná adni a leckét a tündéreknek.

– Találkoztál vele valaha?

Luke megrázta a fejét. – Nem hiszem, nem. Miért vagy kíváncsi rá?

– Raphael megemlítette – felelte Simon hanyagul.

Luke összeráncolta a homlokát. – Szóval találkoztál Raphaellel?

Mielőtt Simon válaszolhatott volna, megint megkondult a csengő az ajtó fölött,

és a fiú meglepetésére Jace lépett be a boltba. Clary nem említette, hogy ő is jön.

Ami azt illeti, esett le a tantusz Simonnak hirtelen, Clary mostanában

egyáltalán nem sűrűn emlegette Jace-t.

Jace Luke-ról Simonra pillantott. Ügy festett, mint aki kissé csodálkozik, hogy

itt találja őket, bár valójában nehéz lett volna megállapítani. Igaz, hogy Simon úgy

képzelte, Jace az arckifejezések végtelen skáláját képes produkálni, de azért

emberek közelében általában semmit sem lehetett kiolvasni a tekintetéből. – Ügy

tűnik – mondta egyszer Simon Isabelle-nek –, mintha valami komoly és

jelentőségteljes dolgon gondolkodna, de ha megkérdezed tőle, mi az, szó nélkül

képen töröl.

– Akkor ne kérdezd meg – felelte Isabelle, és olyan arcot vágott, mint aki

röhejesnek találja Simont. – Senki sem mondta, hogy jóban kell lennetek.

– Clary itt van? – kérdezte most Jace, miután becsukta az ajtót maga mögött.

Fáradtnak tűnt. Karikák gyűltek a szeme köré, és bár hűvös volt az őszi levegő,

nem vette fel a dzsekijét.

– Jocelynnek segít – telelte Luke. – Megvárhatod velünk.

Jace feszengve nézett végiga falakon lógó fátylakon, legyezőkön, tiarákon és

gyöngyökkel kirakott uszályokon. – Minden... olyan fehér.

– Hát persze hogy fehér – mondta Simon. – Esküvő lesz.

– Az Árnyvadászok számára a fehér a gyász színe – magyarázta Luke. – Viszont,

Jace, a mondének az esküvőkön öltöznek fehérbe. A menyasszonyok tisztaságát

jelképezi.

– De Jocelyn azt mondta, az ő ruhája nem fehér lesz – szúrta közbe Simon.

– Nos – jegyezte meg Jace –, az a hajó már elment.

Luke majdnem kiköpte a kávéját, de mielőtt mondhatott – vagy tehetett volna

valamit, előkerült Clary. A haját néhány csillogó tű tartotta feltűzve, és csak

néhány tincs lógott szabadon. – Nem is tudom – mondta, amikor közelebb ért. –

Karyn elkapott, és megcsinálta a hajamat, de nem biztos, hogy odavagyok ezért a

csillogásért...

Elhallgatott, ahogy meglátta Jace-t. Az arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy ő

sem számított a fiú érkezésére. A szája tátva maradt a meglepetéstől, de nem szólt

semmit. Jace visszabámult rá, és Simon most az egyszer úgy olvasott a

tekintetéből, akár egy könyvből. Olyan volt, mintha a világon minden megszűnt

volna Jace számára, kivéve őt magát és Claryt. Olyan leplezetlen áhítattal és

vágyakozással nézett a lányra, hogy Simon zavarba jött, mint aki megzavar egy

meghitt pillanatot.

Jace megköszörülte a torkát. – Gyönyörű vagy.

– Jace. – Úgy tűnt, Clary nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel. – Minden

rendben? Azt mondtad nem tudsz eljönni a Klávé gyűlése miatt.

– Úgy van – bólintott Luke. – Hallottam, hogy találtak egy halott Árnyvadászt a

parkban. Van valami újság?

Jace megrázta a fejét, de közben le sem vette a tekintetét Claryről. – Semmi.

Nem a New York-i Klávéból való, és eddig nem sikerült azonosítani. Egyik halottat

sem. A Néma Testvérek vizsgálják őket.

– Az jó. A Testvérek rá fognak jönni, kicsodák.

Jace nem szólt semmit. Még mindig Claryt bámulta, egészen különös

tekintettel. Simonnak az a benyomása támadt, hogy arra néz így az ember, akit

nagyon szeret, mégsem kaphatja meg soha. Tudta, hogy Jace nemrég éppen így

érzett Clary iránt, de most?

-Jace? – szólt Clary, és közelebb lépett a fiúhoz.

A fiúnak kényszerítenie kellett magát, hogy elszakítsa a tekintetét. – Az a

dzseki, amit kölcsönkértél tőlem tagnap a parkban – mondta –, nálad van még?

Clary még értetlenebbül mutatott a szóban forgó teljesen hétköznapi barna

velúr bőrdzsekire, ami az egyik szék támláján lógott. – Ott van. A próba után

akartam elvinni...

– Hát akkor – mondta Jace, miközben felkapta a ruhadarabot, és máris bedugta

a karját az ujjába, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy nagyon siet valahová –

most már nem kell elhoznod.

– Jace – szólalt meg Luke megnyugtató hangon. – Ha itt végeztünk, elmegyünk

a Park Slope-ba vacsorázni. Velünk jöhetnél.

– Nem – felelte Jace. – Még tréningeznem kell. Jobb, ha máris indulok.

– Tréningezned? – visszhangozta Clary. – De hát tegnap tréningeztünk.

– Néhányunknak mindennap tréningeznünk kell, Clary. – Jace hangja nem tűnt

mérgesnek, de volt benne valami nyerseség, amitől Clary elpirult.

– Később találkozunk – tette hozzá anélkül, hogy a lányra nézett volna, aztán

kicsörtetett a boltból.

Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Clary dühösen kirántotta a tűket a hajából.

Vörös fürtjei a vállára omlottak.

– Clary – szólt gyengéden Luke, majd felállt. – Mit csinálsz?

– A hajam. – A lány kikapta az utolsó tűnt. A szeme csillogott, és Simon látta

rajta, hogy erőnek erejével tartja vissza a könnyeit. – Nem akarom így viselni.

Hülyén néz ki.

– Nem néz ki hülyén. – Luke elvette a tűket, és letette őket az egyik apró fehér

asztalra. – Figyelj, az esküvőktől mindenki ideges, oké? Nem jelent semmit.

– Persze. – Clary megpróbált mosolyogni. Majdnem sikerült is neki, de Simon

látta, hogy nem hisz Luke-nak. Nem is hibáztathatta érte. Miután látta Jace

tekintetét, ő sem hitt neki.

A Fifth Avenue Diner akár egy csillag ragyogott lel a kék alkonyatban. Simon

Clary mellett ballagott a járdán, Jocelyn és Luke pedig néhány lépéssel előttük

sétált. Clary időközben visszaöltözött farmerba meg pólóba, és vastag fehér sálat

tekert a nyakába. Időnként egy önkéntelen, feszültségről árulkodó mozdulattal

megforgatta a láncán lógó gyűrűt.

Amikor eljöttek az esküvői szalonból, Simon megkérdezte tőle, hogy tudja-e,

mi baja Jace-nek, de Clary nem adott igazi választ. Lerázta magáról a kérdést, és

inkább Simont kezdte faggatni a viselt dolgairól. Kíváncsi volt, hogy beszélt-e már

az édesanyjával, és nem rossz-e Eriénél lakni. Amikor megtudta, hogy a fiú

beköltözött Kyle-hoz, alaposan meglepődött.

– De hát alig ismered – mondta. – Akár sorozatgyilkos is lehet.

– Bennem is felmerült a gondolat. Körülnéztem a lakásban, de ha van benne

egy mélyhűtő, tele emberi karokkal, hát még nem találtam meg. Egyébként meg

nagyon egyenes srácnak tűnik.

– És milyen a lakás?

– Szép, ahhoz képest, hogy az Alphabet Cityben van. Később eljöhetnél.

– Ma este biztosan nem – szólt kissé szórakozottan Clary. Megint a gyűrűt

piszkálta. – Talán holnap?

Jace-hez mész? – gondolta Simon, de nem erőltette a dolgot. Ha Clary nem akar

beszélni róla, hát ő nem fogja nyaggatni. – Megjöttünk. Kinyitotta a lány előtt az

étterem ajtaját, mire azonnal megcsapta őket a meleg, szuvlakiillatú levegő.

A falakon sorakozó tévék egyike alatt találtak egy bokszot. Miközben

letelepedtek az asztal mögé, Jocelyn és Luke élénk beszélgetésbe bonyolódtak az

esküvői előkészületekről. Luke falkája állítólag megsértődött, amiért nem hívták

meg őket a ceremóniára – bár a vendégek listája igen rövid volt –, és ragaszkodtak

hozzá, hogy saját ünnepséget tartsanak egy felújított gyárépületben Queensben.

Clary figyelt, de nem szólt egy szót sem. Nemsokára előkerült a pincérnő, és

kiosztotta az étlapokat, amelyeket olyan keményre lamináltak, hogy akár

fegyvernek is lehetett volna használni őket. Simon letette a sajátját az asztalra, és

kinézett az ablakon. Az utca túloldalán egy konditerem volt, és az üvegfalon

keresztül látta, ahogy az emberek fülhallgatóval a fejükön, lendületesen kaszáló

karokkal a futópadokat gyűrték. Csak futnak, futnak, de nem jutnak el sehová. Erről szól

az életem.

Megpróbálta kényszeríteni magát, hogy ne a sötét sarkok felé kanyarodjanak a

gondolatai, és majdnem sikerrel is járt. Ez az egyik legismerősebb jelenet az

életében – gondolta – egy sarokbokszban, egy étteremben Claryvel és a lány

családjával. Luke mindig is családtagnak számított, akkor is, amikor még szóba

sem került, hogy feleségül veszi Clary édesanyját. Simonnak otthonosan kellett

volna éreznie magát. Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de aztán egyszer

csak rájött, hogy Jocelyn kérdezett tőle valamit, ő pedig egyáltalán nem hallotta.

Az asztal körül mindenki kíváncsian nézett rá.

– Bocs – mondta. – Nem... Mit is kérdeztél?

Jocelyn türelmesen elmosolyodott. – Clary mesélte, hogy bevettetek egy új fiút

a zenekarba.

Simon tudta, hogy a nő csak udvarias, ahogy a szülők szoktak lenni, amikor úgy

tesznek, mintha komolyan vennék a gyerekek hobbiját. Azért Jocelyn jó pár

koncertre elment már, csak hogy segítsen megtölteni a nézőteret. Mindig is fontos

volt neki Simon. Agya sötét, eldugott zugaiban a fiú azt gyanította, Jocelyn tudta,

mit érez Clary iránt, és néha elmerengett, hogy vajon nem látta volna-e szívesen,

ha a lánya máshogy választ. Tudta, hogy a nő nincs teljesen oda Jace-ért.

Nyilvánvaló volt abból, ahogy kimondta a nevét.

– Igen – bólintott. – Kyle-t. Elég fura srác, de nagyon jó fej. – Miután Luke

megkérte, hogy fejtse ki, miben is áll Kyle furasága, Simon mesélt nekik a fiú

lakásáról (azt még véletlenül sem említette meg, hogy most már az ő lakása is

egyben), a biciklis futári állásról meg az ősöreg, viharvert furgonról.

– Meg valami fura növényeket termeszt az erkélyen – tette hozzá. – Nem fű,

megnéztem. Ezüstös levelei vannak...

Luke összeráncolta a homlokát, de mielőtt bármit is mondhatott volna,

megérkezett a pincérnő egy nagy ezüstszínű kávéskannával. Egészen fiatal volt,

világosszőkére festett haját két copfba fonva viselte. Simon izzadság és vér szagát

érezte rajta. Emberi vér szagát, a legédesebbet mind közül. Ismerős szorítás támadt

a gyomrában. Éhes volt, utoljára még Kyle-nál evett szobahőmérsékletű vért, ami

már kezdett kicsapódni – márpedig ettől még egy vámpírnak is elmegy az étvágya.

Sosem ettél még emberből, igazi' Fogsz. Es utána sosem felejted el.

Becsukta a szemét. Amikor megint kinyitotta, a pincérnő nem volt sehol, és

Clary őt bámulta kíváncsian az asztal fölött. – Minden rendben?

– Persze. – Simon megmarkolta a kávésbögréjét. Remegett a keze. A fejük felett

a tévéből bömböltek az esti hírek.

– Jaj! – szólt Clary, ahogy felpillantott a képernyőre. – Figyelitek?

Simon követte a tekintetét. A hírolvasó arcán az a kifejezés ült, amit ebben a

szakmában kifejezetten akkor szoktak alkalmazni, ha valami különösen komor

eseményről tudósítanak. – Senki sem jelentkezett azért az újszülöttért, akit pár

nappal ezelőtt a Beth Israel kórház mögötti mellékutcában hagytak magára –

mondta. – Az újszülött fehér, a súlya két kiló kilencvenöt dekagramm, és

egészséges. Egy autós gyermekülésbe kötözve bukkantak rá egy szemeteskonténer

mögött – folytatta a hírolvasó. – A legzavarbaejtőbb részlet a történetben a

csecsemő pokrócába gyűrt üzenet, amelynek írója arra kéri a kórház személyzetét,

hogy hajtsanak végre eutanáziát a gyermeken. „Nincs erőm magamnak megtenni”,

fogalmaz. A rendőrség szerint a gyermek édesanyja valószínűleg nem épelméjű, és

azt állítják, a vizsgálat ígéretes nyomon halad. Aki információval rendelkezik a

szóban forgó gyermekről, kérjük, hívja fel a Bűnvadászokat a...

– Ez olyan rettenetes – mondta Clary, és borzongva fordult el a készüléktől. –

Nem értem, hogy dobhatják így ki egyesek a gyereküket, mint a szemetet...

– Jocelyn! – szólt Luke. A hangja éles volt az aggodalomtól. Simon Clary

édesanyjára pillantott. Jocelyn arca egészen falfehér lett, és úgy festett, mint aki

rögtön elhányja magát. A nő hirtelen eltolta magától a tányérját, felállt az

asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt. Egy pillanattal később Luke ledobta a

szalvétáját, és a nyomába eredt.

– A francba! – Clary a szája elé kapta a kezét. – El sem hiszem, hogy ilyet

mondtam. Annyira hülye vagyok!

Simonnak halvány fogalma sem volt róla, mi folyik körülötte. – Ez meg mi volt?

Clary erőtlenül dőlt hátra a székén. – Sebastian jutott az eszébe – felelte.

– Akarom mondani, Jonathan. A bátyám. Felteszem, emlékszel rá.

Clary hangja gúnyos volt. Egyikük sem igen tudta volna elfelejteni Sebastiant,

akit valójában Jonathannak hívtak, és megölte Hodge-ot meg Maxot, aztán kis

híján segített Valentine-nak megnyerni a háborút, ami minden Árnyvadász végét

jelentette volna. Jonathant, akinek égő fekete szeme volt és borotvaéles mosolya.

Jonathant, akinek a vére olyan volt, akár az akkumulátorsav, amikor Simon

egyszer megharapta. Nem mintha bánta volna.

– De édesanyád nem hagyta el őt – mondta Simon. – Rendesen nevelte, pedig

tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén vele.

– Viszont gyűlölte – magyarázta Clary. – Nem hiszem, hogy ezen valaha túltette

magát. Képzeld el, milyen lehet, ha valaki gyűlöli a saját gyerekét. Régen Jonathan

születésnapján mindig elővett egy dobozt, amiben a babaholmijait tartotta, és sírt

fölötte. Szerintem azt a fiút siratta, akit akkor szült volna, ha... tudod, ha Valentine

nem teszi azt, amit tett.

– És akkor lenne egy bátyád – bólintott Simon. – Mármint egy igazi, nem egy

pszichopata gyilkos.

Clary a sírás szélén egyensúlyozva tolta el magától a tányérját. – Rosszul

vagyok – mondta. – Ismered az érzést, amikor éhes vagy, de nem tudod magad

rávenni, hogy egyél?

Simon a szőkített hajú pincérnőre pillantott, aki a pultot támasztotta éppen. –

Igen – mondta. – Ismerem.

Luke végül visszatért az asztalhoz, de csak hogy megmondja Clarynek meg

Simonnak, hogy hazaviszi Jocelynt. Hagyott pénzt, amiből kifizették a számlát,

aztán átsétáltak a Galaxy Comicsba a Hetedik sugárútra. Egyikük sem tudott

annyira odafigyelni, hogy jól érezzék magukat, úgyhogy végül elváltak, és

megígérték egymásnak, hogy másnap találkoznak.

Simon metróval ment vissza a városba. Felhúzta a kapucniját, bekapcsolta az

iPodját, és bömböltette a zenét a fülébe. Mindig is így tudta a legjobban kizárni a

külvilágot. Mire a Második sugárútnál leszállt, és elindult a Houstonon, szemerkélt

az eső, a gyomra pedig görcsös csomóba rándult.

Átvágott a nagyrészt elhagyatott Első utcán meg az A sugárúton. Az iPoddal a

fülében nem hallotta a háta mögül közeledő lépteket. Csak akkor vette észre őket,

amikor már majdnem utolérték. Először akkor vette észre, hogy valami nincs

rendjén, amikor a járdára vetülő hosszú árnyék eltakarta a sajátját. Nemsokára a

másik oldalról újabb árnyék csatlakozott hozzá. Simon megfordult...

Két férfi közeledett felé. Mindketten úgy öltöztek, ahogy a rabló, aki a minap

rátámadt az utcán – szürke melegítőjük szürke csuklyáját az arcukba húzták. Most

már elég közel voltak hozzá, hogy megérintsék.

Simon olyan lendülettel ugrott hátra, hogy maga is meglepődött. Még mindig

nem szokott hozzá teljesen a vámpírrá válásával szerzett új képességeihez. Amikor

egy pillanattal később az egyik ház lépcsőfeljáróján találta magát, jó pár méterre a

két férfitól, döbbenetében mozdulatlanná merevedett.

Az idegenek elindultak felé. Ugyanazokat a torokhangokat adták ki, mint az

első rabló – aki, mint azt Simon most már gyanította, egyáltalán nem is volt rabló.

Az utcai rablók legjobb tudomása szerint nem verődtek bandákba, és elég

valószínűtlennek tűnt, hogy az első támadó barátai jöttek most bosszút állni társuk

haláláért. Nyilvánvalóan valami más volt a háttérben.

A két férfi elérte a lépcsőt, és Simon lényegében csapdába esett. Kitépte a

fülhallgatót a füléből, és feltartotta a kezét. – Figyeljenek ide! – mondta. – Nem

tudom, mi ez az egész, de jobban járnak, ha békén hagynak. A támadók szótlanul

meredtek rá. Vagy legalábbis Simon úgy gondolta, hogy rámerednek. A csuklyájuk

alatt lehetetlen volt kivenni az arcukat.

– Kezd az a benyomásom támadni, hogy valaki úgy küldte utánam magukat –

mondta. – De öngyilkos küldetés. Komolyan. Nem tudom, mennyit fizetnek, de

nem elég.

Az egyik melegítős férfi elnevette magát. A másik a zsebébe nyúlt, és kihúzott

belőle valamit. Valamit, ami feketén villant meg az utcai lámpák fényében.

Egy pisztoly volt az.

– Ajjaj! – szólt Simon. – Tényleg nagyon nem lenne jó ötlet. Nem viccelek. –

Feljebb lépett egy lépcsőfokot. Talán, ha jól elrugaszkodik, át tud ugrani felettük.

Csak ne támadják meg. Úgy érezte, nem tudna szembenézni a következményekkel.

Egyszer bőven elég volt.

A támadó felemelte a pisztolyt. Hangos kattanás hallatszott, ahogy

kibiztosította.

Simon az ajkába harapott. A pániktól azonnal kiugrottak a vámpírfogai, és

fájdalmasan hasítottak az ajkába. – Ne...

Sötét tárgy hullott alá az égből. Simon először azt hitte, valami egyszerűen

kizuhant az egyik emeleti ablakból; talán egy légkondicionáló csavarjai lazultak ki,

vagy valaki túlságosan lusta volt hozzá, hogy lecipelje a szemetet az utcára.

Csakhogy az a valami kecsesen, céltudatosan zuhant, aztán a fegyveres támadón

ért földet, amitől az azonnal el is terült. Éles, vékony hangon sikoltott fel, és a

pisztoly kirepült a kezéből.

A másik támadó lehajolt, és felkapta. Mielőtt Simon reagálhatott volna, a férfi

már meg is húzta a ravaszt. A pisztoly torkolatában szikra villant.

És a fegyver felrobbant. Felrobbant, és a férfi is felrobbant vele, olyan gyorsan,

hogy még kiáltani sem volt ideje. Simon gyors halált kívánt neki, de még gyorsabb

halál lett az osztályrésze helyette. Úgy robbant szét, akár az üveg, darabjai egy

kaleidoszkóp színes cserepeiként repültek szerteszét.

Halk pukkanás hallatszott – a hirtelen légnyomásváltozás hangja aztán akárha

az esőcseppek szilárdultak volna meg, só hullott alá a járdára.

Simon szeme előtt elhomályosodott a világ, úgyhogy gyorsan leült a lépcsőre.

Hangos zümmögés kúszott a fülébe, aztán valaki durván megragadta a csuklójánál

fogva, és keményen megrázta. – Simon! Simon!

A fiú felnézett. Jace rángatta éppen. Nem harci öltözetet viselt, hanem farmert

meg a bőrdzsekit, amit nemrég szerzett vissza Clarytől. Ziláltnak tűnt, ruháit és

arcát por meg korom piszkította be. A haja nedves volt az esőtől.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Jace.

Simon végignézett az utcán. Még mindig nem járt arra senki. Az aszfalt

feketén, vizesen és üresen csillogott. A második támadó nem volt sehol.

– Csak... – szólt kissé kábán – csak úgy ráugrottál a rablókra...

– Nem rablók voltak. Azóta követtek, hogy kijöttél a metróból. Valaki rád

küldte őket. – Jace hallhatóan biztos volt a dolgában.

– A másik – mondta Simon. – Vele mi történt?

– Felszívódott. – Jace csettintett az ujjaival. – Látta, mi történt a haverjával, és

seperc alatt lelépett. Nem tudom, pontosan mik voltak. Nem démonok, de nem is

teljesen emberek.

– Igen, erre magam is rájöttem, köszönöm.

Jace alaposabban végigmérte Simont. – Ami a támadóval történt, az miattad

volt, ugye? A Jel miatt – mutatott a homlokára. – Láttam, hogy felizzott, mielőtt az

az akárki... szétesett.

Simon nem felelt.

– Sok mindent láttam már – mondta Jace. Kivételesen semmiféle gúny vagy

irónia nem volt a hangjában. – De ehhez hasonlót még soha.

– Nem én csináltam – szólt halkan Simon. – Én nem csináltam semmit.

– Nem kellett – rázta meg a fejét Jace. Aranyszínű szeme égett koromtól fekete

arcában. – Mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.

6

Feltámadás

Mint mindig, Jace szobájában most is rend volt – az ágyat gondosan bevetette, a

polcokon szigorú ábécérendben sorakoztak a könyvek, a tankönyvek pedig

gondosan elrendezett stószban álltak az asztalon. Még a fegyvereit is méret szerint

rendezte sorba a fal mellett a masszív pallostól az apró tőrökig.

Clary megállt az ajtóban, és elfojtott egy sóhajt. A renddel nem volt semmi

gond, hozzászokott. Mindig is úgy érezte, hogy Jace így próbál úrrá lenni időnként

kaotikus életének legalább ezen a szegletén. Olyan sokáig élt úgy, hogy nem tudta,

ki – vagy akár mi – ő valójában, hogy Clary aligha neheztelhetett rá, amiért ábécé

szerint állította sorba a versesköteteit.

Azért viszont határozottan neheztelt rá, hogy nem volt ott. Ha az esküvői

szalonból nem haza ment, akkor mégis hová? Ahogy körülnézett a szobában,

elfogta az érzés, hogy semmi sem valóságos. Kizárt dolog, hogy ez történik, igaz?

Tudta, milyen egy szakítás, éppen elégszer hallgatta végig más lányok

panaszkodását. A fiú először távolságtartó lesz, aztán lassan már a levelekre sem

válaszol és a telefont sem veszi fel. Olyasmiket mond bizonytalanul, hogy nincs

semmi baj, csak egy kis levegőre van szüksége. Aztán jön a beszéd, hogy „nem

miattad van, hanem miattam”. Aztán a sírás.

Clary sosem gondolta, hogy ez Jace-szel és vele is megtörténhet. Ami köztük

van, az nem hétköznapi, úgyhogy nem vonatkoznak rá a hétköznapi kapcsolatok és

szakítások szabályai. Teljes mértékben összetartoznak, mindig is össze fognak

tartozni, efelől kétség sem lehet.

De lehet, hogy mindenki ezt érzi? Legalábbis addig a pillanatig, amíg rá nem

jönnek, hogy ők is olyanok, mint mindenki más, és minden, amit valóságnak

hittek, darabjaira hullik.

Valami ezüstösen csillant a szoba túlsó végében. A körben az oldalán finom,

madaras motívumokkal díszített doboz volt az, amit Jace Amatistól kapott. Clary

tudta, hogy a fiú lassanként végigböngészte a tartalmát, fokozatosan elolvasta a

leveleket, átnézte a jegyzeteket és a fényképeket. Nem beszélt róla sokat, Clary

pedig nem akart tolakodó lenni. A biológiai apjával kapcsolatos érzéseit Jace-nek

egyedül kell feldolgoznia.

Clary most mégis azon kapta magát, hogy vonzza a doboz. Emlékezett rá, ahogy

Jace a Szövetség Termének lépcsőjén ült Idrisben, és az ölében tartotta. Mintha

előfordulhatna, hogy megszünlek szeretni, mondta. A lány most megérintette a doboz

fedelét, ujjai megtalálták a kapcsot, ami könnyedén felpattant. A dobozban papírok

meg régi fényképek voltak. Clary kiemelt egyet, és elbűvölve meredt rá. Azonnal

felismerte a képen lévő nőt: Luke nővére, Amatis volt az. A nő a kezdődő

szerelemtől ragyogva nézett fel egy fiatalemberre. Az illető jóképű volt, magas és

szőke, bár a szeme kék volt, nem aranyszínű, és a vonásai kevésbé tűntek

szögletesnek, mint Jace vonásai... és mégis, a tudat, hogy ez az ember Jace igazi

apja, elég volt hozzá, hogy Clarynek összeszoruljon a gyomra.

A lány kapkodva tette le Stephen Herondale képét, és majdnem elvágta az ujját

egy karcsú vadásztőrrel, ami keresztben feküdt a dobozban. A nyelére madarakat

véstek. A pengén rozsdafoltok éktelenkedtek, vagy legalábbis valami hasonló.

Nyilván nem tisztították meg rendesen. Clary gyorsan becsukta a dobozt, és

elfordult. A bűntudat rettenetes súllyal nehezedett a vállára.

Az jutott eszébe, hogy hagy egy üzenetet, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább

megvárja Jace-t, és személyesen beszél vele. Kilépett a szobából, és végigballagott a

folyosón a lifthez. Korábban bekopogtatott Isabelle ajtaján, de úgy tűnt, a lány

sincs otthon. Mintha még a boszorkányfény fáklyák is halványabban világítottak

volna. Clary lehangoltan nyúlt a lift hívógombja leié – aztán meglepve állapította

meg, hogy az már világít. Valaki felfelé tartott az Intézet földszintjéről.

Jace, gondolta azonnal a lány, és meglódult a pulzusa. Persze lehet, hogy

mégsem ő az, mondta magának. Lehet Izzy, vagy Maryse, de akár...

– Luke? – kérdezte csodálkozva, amikor kinyílt a lift ajtaja. – Te meg hogy

kerülsz ide?

– Én is kérdezhetném ugyanezt. – A férfi kilépett a liftből, és behúzta maga

mögött az ajtót. Azt a gyapjúbéléses, cipzáras dzsekit viselte, amit Jocelyn

azóta próbált eldobatni vele, hogy járni kezdtek egymással. Clarynek nagyon

tetszett, hogy Luke körül soha semmi nem változott, bármi is történt az életében.

Ami tetszett neki, az tetszett neki, és ennyi. Még egy vacak öreg kabáttól sem

szívesen vált meg. – Persze szerintem máris kitaláltam. Itt van?

– Jace? Nincs. – Clary megvonta a vállát, és próbált közönyösnek tűnni.

– Mindegy. Holnap úgyis találkozunk.

Luke habozott. – Clary...

– Lucián. – Maryse hűvös hangja volt az a hátuk mögött. – Köszönöm, hogy

ilyen gyorsan eljöttél.

A férfi biccentett. – Maryse.

Maryse Lightwood a küszöbön állt, és az ajtófélfának támaszkodott.

Halványszürke kesztyűje tökéletesen passzolt méretre szabott szürke

kosztümjéhez. Clary kíváncsi lett volna, mikor vett fel Maryse utoljára farmert.

Még soha nem látta Alec és Isabelle édesanyját másban, csakis elegáns kosztümben

vagy harci viseletben. – Clary – mondta a nő –, nem is tudtam, hogy Itt vagy.

Clary érezte, hogy az arcát elönti a pír. Maryse nem bánta, hogy időről időre

megfordult az Intézetben, de valójában sosem vett tudomást a kapcsolatáról Jace-

szel. Persze ezt nehéz is lett volna felróni neki. Maryse még mindig Max alig hat

héttel ezelőtti halálával próbált megbirkózni, ráadásul egyedül, hiszen Robert

Lightwood egyelőre Idrisben maradt. Nagyobb dolgok foglalkoztatták, mint Jace

szerelmi élete.

– Éppen menni akartam – felelte Clary.

– Hazaviszlek, ha itt végeztem – mondta Luke, és a lány vállára tette a kezét. –

Maryse, nem gond, ha Clary itt marad, amíg beszélgetünk. Én szívesebben venném.

Maryse megrázta a fejét. – Nem gond, persze. – Nagyot sóhajtott, és ujjaival

beletúrt a hajába. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne zaklatnom

téged. Tudom, hogy a jövő héten nősülsz. Jut eszembe, gratulálok. Nem tudom,

mondtam-e már.

– Még nem – felelte Luke –, de jólesik. Köszönöm.

– Csak hat hét – mosolyodott el halványan Maryse. – Ez volt aztán a

szélvészgyors udvarlás.

Luke erősebben kezdte szorítani Clary vállát, de más jelét nem adta a

bosszúságának. – Felteszem, nem azért hívtál ide, hogy gratulálj az

eljegyzésemhez, ugye?

Maryse megrázta a fejét. Nagyon fáradtnak tűnt, és Clary mintha néhány ősz

hajszálat is észrevett volna feltupírozott, sötét hajában, pedig azok korábban

biztosan nem voltak ott. – Nem. Nyilván hallottál a holttestekről, amiket az elmúlt

héten találtak.

– A halott Árnyvadászokról, igen.

– Nemrég találtunk még egyet. Egy konténerbe gyömöszölték be a Columbus

Park közelében. Az a te falkád területe.

Luke-nak felszökött a szemöldöke. – Igen, de a többiek...

– Az első holttest Greenpointban került elő. Az a boszorkánymesterek területe.

A második egy tóban lebegett a Central Parkban. Az a féjek birodalma. – A nő Luke-

ra szegezte a tekintetét. – Neked mi jut eszedbe erről?

– Hogy valaki, aki nem rajong a Szövetségért, megpróbálja egymásnak

ugrasztani az Alvilágiakat – válaszolta Luke. – Biztosíthatlak felőle, hogy a

falkámnak ehhez semmi köze. Nem tudom, ki áll a dolog mögött, de ha engem

kérdezel, nagyon ügyetlen próbálkozás. Remélem, a Klávé átlátott rajta.

– Van más is – folytatta Maryse. – Azonosítottuk az első két holttestet. Beletelt

némi időbe, mert az első szinte a felismerhetetlenségig összeégett, a második pedig

erősen oszlásnak indult. Kitalálod, kik voltak azok?

– Maryse...

– Anson Pangborn – mondta a nő – és Charles Freeman. Azt kell mondjam,

egyikükről sem hallottunk Valentine halála óta.

– De ez lehetetlen – vágott közbe Clary. – Luke még augusztusban megölte

Pangbornt. A Renwickben.

– Emil Pangbornt ölte meg – helyesbített Maryse. – Anson Emil öccse. Mind a

ketten benne voltak a Körben.

– Ahogy Freeman is – bólintott Luke. – Tehát valaki nemcsak hogy

Árnyvadászokat öl, de egyenesen a Kör egykori tagjait ? Aztán az Alvilágiak

területén hagyja a holttestüket. – Megrázta a fejét. – Úgy hangzik, valaki fel akarja

rázni a Klávé... csökönyösebb tagjait. Talán azt szeretné elérni, hogy újragondolják

a Szövetség dolgait. Számíthattunk volna rá.

– Nyilván – mondta Maryse. – A Tündérkirálynővel már beszéltem, és üzentem

Magnusért. Akárhol is van – forgatta a szemét. Roberttel meglepően jól fogadták

Alec és Magnus kapcsolatának hírét, Clary azonban látta, hogy Maryse nem veszi

komolyan a dolgot. – Csak gondoltam, talán... – Felsóhajtott. – Annyira kimerült

vagyok mostanában. Úgy érzem, képtelen vagyok gondolkodni. Abban

reménykedtem, hogy talán van valami ötleted, ki csinálhatja ezt. Hogy eszedbe jut

valami, ami fölött én átsiklottam.

Luke megrázta a fejét. – Olyasvalaki lehet, akinek nem tetszik az új rendszer.

Az viszont bárki lehet. Gondolom, a holttesteken semmiféle nyomot nem

találtatok?

Maryse sóhajtott. – Semmi olyasmit, amivel tudnánk mit kezdeni. Bárcsak a

halottak tudnának beszélni, igaz, Lucián?

Olyan volt, mintha Maryse hirtelen elhúzott volna egy függönyt Clary előtt;

minden elsötétedett, csak egyetlen szimbólum lebegett a fekete éjszakai égbolt

előtt.

Ezek szerint mégsem szűnt meg a képessége.

– Mi lenne, ha... – szólt, és tekintetét lassan Maryse-re emelte. – Mi lenne, ha

mégis tudnának?

Simon Kyle lakásának fürdőszobájában állt a tükör előtt, és azon gondolkodott,

vajon honnan ered ez az egész marhaság arról, hogy a vámpírok nem látszanak a

tükörben. Most is tökéletesen látta magát – a kócos barna haját, széles barna

szemét, fehér, hibátlan bőrét. Felhasadt ajkáról már letörölte a vért, és a bőre

régen begyógyult.

Jól tudta, hogy vámpírként sokkal vonzóbb lett, mint azelőtt volt. Isabelle

elmagyarázta neki, hogy a mozgása kecsesebb lett, és már nem zilált volt, hanem

szimpatikusán borzas, mintha éppen most kászálódott volna ki az ágyból. –

Méghozzá valaki másnak az ágyából – tette hozzá a lány, amire azonban Simon,

mint azt közölte is Isabelle-lel, magától is rájött, köszöni szépen.

Amikor azonban a fiú végignézett magán, mindebből semmit sem látott. Bőre

pórusok nélküli fehérsége most is zavarta, mint mindig, csakúgy, mint a

halántékánál duzzadó sötét erek, amelyek azt bizonyították, hogy ma még nem

evett. Idegennek tűnt, mintha nem lett volna önmaga. Talán a legenda, hogy a

vámpírok nem látják magukat a tükörben, éppen ebből a zavarodottságból

származott. Esetleg arról lehetett szó, hogy nem ismerték fel azt a valakit, aki a

tükörből nézett vissza rájuk.

Frissen mosakodva indult vissza a nappaliba, ahol Jace a kanapén terpeszkedve

olvasta Kyle rongyos A gyűrűk ura kötetét. Amikor Simon bejött, ledobta a könyvet

az asztalra. A haja nedvesnek tűnt, mintha vizet fröcskölt volna az arcára a

mosogatónál.

– Már értem, mi tetszik ebben a lakásban – mondta, és széles karmozdulattal

körbemutatott Kyle moziplakátjain meg sci-fi könyvein. – Vékony kockaréteg borít

mindent.

– Kösz. Kedves vagy. – Simon kemény pillantást vetett Jace-re. Közelről, a búra

nélküli lámpa erős fényében Jace betegnek tűnt. Az árnyékok, amiket Simon már

korábban is észrevett a szeme alatt, hangsúlyosabbak voltak, mint valaha, bőre

pedig szárazon feszült az arccsontjaira. A keze enyhén remegett, ahogy jellegzetes

mozdulattal félresöpörte haját a homlokából.

Simon megrázta a fejét, mint aki ki akarja tisztítani. Mióta került olyan közel

Jace-hez, hogy felismeri a jellegzetes gesztusait? Nem lehetett őket éppen

barátoknak nevezni. – Pocsékul nézel ki – mondta.

Jace elhúzta a száját. – Nem hinném, hogy ez lenne a legmegfelelőbb pillanat,

hogy sértéseket vagdossunk egymás fejéhez, de ha ragaszkodsz hozzá, valószínűleg

ki tudok gondolni valami jót.

– Nem, komolyan beszélek. Nem festesz valami jól.

– És ezt egy olyan srác mondja, akinek a szexepilje egy pingvinével vetekszik.

Figyelj, értem, hogy féltékeny vagy, amiért a mi jó Urunk nem ugyanazokat a

tökéletes lapokat osztotta neked, mint nekem, de ez még nem ok rá, hogy...

– Nem akarlak sértegetni – csattant föl Simon. – Komolyan betegnek tűnsz.

Mikor ettél utoljára?

Jace elgondolkodott. – Tegnap?

– Tegnap ettél valamit. Biztos vagy benne ?

Jace megvonta a vállát. – Hát, nem esküdnék meg egy rakás bibliára. De azért

tényleg tegnap lehetett.

Simon korábban belenézett Kyle hűtőjébe, de nem sok mindent talált. Volt

benne egy összeaszott lime, néhány üdítősdoboz, egy fél kiló darált marhahús, és

valami rejtélyes oknál fogva egy doboz gabonapehely a mélyhűtőben. Fölkapta a

kulcsait a konyhapultról. – Gyere! – szólt. – Van egy bolt a sarkon. Szerzünk neked

valami kaját.

Jace úgy nézett, mintha kedve támadt volna ellenkezni, aztán megvonta a

vállát. – Jó – mondta végül, mint akit egyáltalán nem érdekel, hová megy, vagy mit

csinál. – Menjünk!

Amikor az utcára értek, Simon bezárta az ajtót a még mindig kicsit szokatlan

kulccsal, miközben Jace a kapucsengő névtábláit böngészte. – Ez a tietek, igaz? –

kérdezte a 3A-ra mutatva. – Miért csak az van ideírva, hogy Kyle? Nincs neki

vezetékneve?

– Kyle rocksztár akar lenni – felelte Simon, és elindult lefelé a lépcsőn. – Azt

hiszem, ezzel az egyneves dologgal próbálkozik. Mint Rihanna.

Jace követte a fiút, behúzta a nyakát a szélben, bár a Clarytől nemrég

visszaszerzett bőrdzsekit azért nem cipzárazta össze. – Fogalmam sincs, miről

beszélsz.

– Biztos vagyok benne.

Ahogy befordultak a sarkon a B sugárútra, Simon a szeme sarkából Jace-re

pillantott. – Szóval – mondta. – Ezek szerint követtél ? Vagy csak egy csodás

véletlen, hogy éppen annak az épületnek a tetején jártál, amelyik előtt

megtámadtak engem?

Jace megállt a sarkon, és várta, hogy zöldre váltson a lámpa. A jelek szerint a

közlekedési szabályokat még az Árnyvadászoknak is be kellett tartaniuk. –

Követtelek.

– Most jön az, hogy titkon szerelmes vagy belém? A vámpírcsáberő ismét lesújt.

– Nem létezik semmiféle vámpírcsáberő – közölte Jace, Clary korábbi

véleményét visszhangozva. – Egyébként meg Claryt követtem, de aztán beszállt

egy taxiba, annak meg még én sem tudok utánamenni. Úgyhogy gondoltam egyet,

és inkább téged követtelek. Csak hogy kezdjek magammal valamit.

– Te követted Claryt? – visszhangozta Simon. – Adnék egy jó tippet: a legtöbb

lány nem szereti, ha ráakaszkodnak.

– A dzsekim zsebében hagyta a telefonját – mondta Jace, és megütögette a jobb

oldalát ott, ahová nyilván a készüléket tette. – Gondoltam, ha kiderítem, hová

megy, ott hagyhatom, ahol aztán megtalálja.

– Vagy – vetette fel Simon – esetleg felhívhatnád az otthoni számán,

elmondhatnád neki, hogy nálad van a telefonja, és ha gondolja, elmehet érte.

Jace nem felelt. A fények megváltoztak, ahogy átkeltek az utcán a bolt felé. A C-

Town szupermarket még nyitva volt. Manhattanben az ilyen helyek sosem zárnak

be, gondolta Simon, ami kellemes változatosságot jelentett Brooklynhoz képest.

Manhattanben könnyű volt vámpírnak lenni. Senki sem találta furcsának, ha valaki

éjfélkor ment bevásárolni.

– Kerülöd Claryt – állapította meg Simon. – Gondolom, nem akarod elmondani,

miért.

– Nem akarom – felelte Jace. – Csak tekintsd magad mázlistának, amiért

követtelek, különben...

– Különben mi lenne? Még egy utcai rabló meghalt volna? – Simon hallotta a

keserűséget a saját hangjában. – Láttad, mi történt?

– Igen. És láttam milyen képet vágtál közben. – Jace hűvös maradt. – Nem most

fordult elő először, igaz ?

Simon azon kapta magát, hogy beszámol Jace-nek a williamsburgi melegítős

támadóról, meg hogy közönséges rablónak gondolta. – Amikor meghalt, sóvá

változott – fejezte be. – Pont, mint ma az egyik. Gondolom, valami bibliai dolog.

Sóbálványok lettek. Mint Lót felesége.

Megérkeztek a bolthoz; Jace belökte az ajtót, Simon pedig követte, és

megfogott egy kis ezüstszínű bevásárlókocsit. Ahogy megindult a polcok között,

Jace a gondolataiba merülve lépdelt a nyomában. – Tehát a kérdés adott – szólt

végül Jace. – Van valami elképzelésed, ki akarhat megölni?

Simon megvonta a vállát. A rengeteg étel látványától felfordult a gyomra, és

megint eszébe jutott, mennyire éhes, még ha nem is olyasmire vágyott, mint

amiket itt árulnak. – Talán Raphael. Az a benyomásom, hogy gyűlöl. És korábban is

szeretett volna már holtan látni...

– Nem Raphael az – szakította félbe Jace.

– Honnan tudod?

– Mert Raphael tud a Jelről, és nem lenne olyan hülye, hogy ilyen nyíltan

megtámad. O tisztában lett volna vele, mi fog történi. Akárki is akar elkapni, azt ki

tudja nyomozni, merre vagy, de fogalma sincs a Jelről.

– De hát ezek szerint bárki lehet.

– Pontosan – vigyorodott el Jace. Egy pillanatra mintha a régi önmaga lett

volna.

Simon megrázta a fejét. – Tudod, mit akarsz enni, vagy csak szórakoztat, hogy

fel-alá tologatom a kocsit a polcok között ?

– Az utóbbi – felelte Jace. – Aztán meg nem igazán tudom, miket árulnak a

mondének boltjaiban. Általában Maryse főz, vagy úgy rendeljük az ételt.

– Megvonta a vállát, és találomra felkapott egy gyümölcsöt. – Ez micsoda?

– Mangó. – Simon Jace-re meredt. Néha tényleg olyan volt, mintha az

Árnyvadászok egy másik bolygóról jöttek volna.

– Nem hiszem, hogy valaha láttam volna úgy, hogy nem volt felvágva – mondta

Jace. – Szeretem a mangót.

Simon a gyümölcsöt a kocsiba dobta. – Remek. Mit szeretsz még?

Jace elgondolkodott egy pillanatra. – A paradicsomlevest – felelte végül.

– A paradicsomlevest? Paradicsomlevest és mangót akarsz vacsorára?

Jace vállat vont. – Nem igazán érdekel az étel.

– Jó. Mindegy. Maradj itt, mindjárt jövök. – Árnyvadászok! – mormogta magában

Simon, ahogy megállt a leveskonzervekkel megrakott polc előtt. Amolyan bizarr

keverékei voltak ők a milliomosoknak – akiknek sosem kellett a hétköznapi

apróságokkal törődni, például hogy hogyan kell ételt

vásárolni, vagy a jegyautomatát használni a metróban – meg a szigorú

önfegyelmet gyakorló és állandó kiképzésben részesülő katonáknak. Talán

könnyebb volt nekik az élet szemellenzővel, gondolta a fiú, ahogy levett egy

konzervet a polcról. Talán segített nekik, hogy a tágabb összefüggésekre

koncentráljanak. Márpedig ezek az összefüggések igencsak tágak lehetnek, ha az

embernek az a dolga, hogy megmentse a világot a gonosztól.

Simont szinte elragadta az együttérzés Jace iránt, ahogy befordult abba a sorba,

ahol a fiút hagyta – aztán megtorpant. Jace a kocsinak támaszkodott, és valamit

forgatott a kezében. Simon ilyen távolságból nem látta, mi az, de közelebb sem

juthatott, mert két tizenéves lány zárta el az útját, akik a sor közepén vihogtak, és

sutyorogtak egymással, ahogy azt már csak a lányok szokták. Nyilvánvalóan úgy

öltöztek, hogy huszonegy évesnek nézhessék őket: magas sarkú cipőt, rövid

szoknyát, és push-up melltartót viseltek, dzsekit viszont egyáltalán nem vettek fel

a hűvös ellen.

Ajakfényillatuk volt. Ajakfény, babahintőpor és vér.

Persze hiába suttogtak, Simon hallotta őket. Arról beszéltek, hogy Jace milyen

jóképű, és mindegyik a másikat biztatta, hogy menjen oda hozzá, és szólítsa meg.

Részletesen kitárgyalták a haját, meg hogy milyen kockás a hasa, bár Simon nem is

sejtette, utóbbit hogyan tudták megállapítani a pólón keresztül. Pfúj, gondolta.

Nevetséges. Éppen megkérte volna a lányokat, hogy engedjék át, amikor a

magasabbik, sötétebb hajú kissé bizonytalanul mozogva magas talpú cipőjében,

odalépett Jace-hez. Jace felkapta a fejét, ahogy a lány közelített felé, és Simon egy

pillanatra megijedt, hogy vámpírnak vagy valamiféle gonosz démonnak nézi, és a

helyszínen belemártja az egyik szeráfpengéjét, aztán meg mindkettejüket

letartóztatják.

Fölöslegesen aggódott. Jace csak az egyik szemöldökét húzta fel. A lány

kapkodva mondott neki valamit, mire Jace megvonta a vállát, aztán a lány a kezébe

nyomott valamit, az pedig visszasietett a barátnőjéhez, és együtt billegtek ki

kuncogva a boltból.

Simon odament Jace-hez, és a kocsiba dobta a konzervdobozt. – Hát ez meg mi

volt ?

– Azt hiszem – felelte Jace megkérdezte, hogy megérintheti-e a man– gómat.

– Komolyan ezt mondta?

Jace vállat vont. – Aha, aztán ideadta a számát. – Végtelen közönnyel az arcán

megmutatta Simonnak a papírfecnit, aztán beledobta a kocsiba. – Most már

mehetünk?

– Nem fogod felhívni, ugye ?

Jace úgy nézett rá, mintha Simonnek elment volna az esze.

– Felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam – mondta Simon. – Folyton ilyenek

történnek veled, ugye ? A lányok csak úgy leszólítanak.

– Csak ha nem álcáz varázslat.

– Igen, mert akkor nem látnak, ugyanis láthatatlan vagy. – Simon megrázta a

fejét. – Közveszélyes vagy. Nem kéne szabadon mászkálnod.

– A féltékenység olyan rút dolog, Lewis. – Jace megvillantotta sanda vigyorát,

amitől Simonnak általában kedve támadt behúzni neki egyet. Ezúttal mégis

meglepően jól viselte a dolgot. Csak most vette észre, mit forgat Jace az ujjai

között, mintha nagyon értékes vagy nagyon veszélyes volna, esetleg mindkettő

egyszerre. Clary telefonja volt az.

– Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet – mondta Luke.

Clary karba font kézzel próbálta távol tartani a Néma Város hidegét. Egy

oldalpillantást vetett a férfira. – Ezt azelőtt is mondhattad volna, hogy idejöttünk.

– Elég biztos vagyok benne, hogy említettem. Jó párszor. – Luke hangját

visszaverték a magasan a fejük fölé emelkedő, féldrágakövek – fekete ónix, zöld

jáde, rózsaszín karneol meg kék lazúrkő – szalagjaival díszített oszlopok. A rájuk

erősített fáklyákban ezüstös boszorkányfény ragyogott, olyan szikrázó fehéren

világítva meg a kétoldalt a falakon sorakozó kriptákat, hogy az embernek szinte

belefájdult a szeme.

Nem sok minden változott a Néma Városban, amióta Clary utoljára itt járt. Még

mindig furcsán idegen volt az egész, bár a padlóba vésett, kanyargó rúnák

jelentése most már csiklandozta a tudata felszínét. Maryse Luke-kal együtt itt

hagyta a bejáratnál, és inkább maga ment el tárgyalni a Néma Testvérekkel. Előre

figyelmeztette Claryt, hogy nincsen rá semmi garancia, hogy a Néma Testvérek

beengedik hármójukat. A halott Nephilimek fölött a Csontváros őrei rendelkeztek,

és senki nem avatkozhatott a dolgukba.

Nem mintha túl sok őr maradt volna. Valentine majdnem az összeset megölte,

amikor a Végzet Kardját kereste. Csak azok maradtak életben, akik akkor éppen

nem tartózkodtak a Néma Városban. Azóta a rend új tagokat is avatott, Clary

azonban kételkedett benne, hogy tíz-tizenötnél több Néma Testvér lenne a világon.

Maryse cipősarkainak éles kopogása előre jelezte az érkezését, és nemsokára

valóban be is lépett egy hangtalanul mozgó Néma Testvér kíséretében.

– Hát itt vagytok – mondta, mintha nem éppen ott találta volna Claryt meg

Luke-ot, ahol hagyta őket. – Ez itt Zakariás testvér. Zakariás testvér, ezt a lányt

említettem önnek.

A Néma Testvér egy árnyalatnyit feljebb húzta a csuklyáját az arcáról. Clary kis

híján felszisszent meglepetésében. Ez a férfi egyáltalán nem hasonlított az üres

szemű, összeöltött szájú Jeremiás testvérre. Zakariás testvér szeme csukva volt,

kiugró arccsontjain egy-egy rúna hagyott nyomot. A száját nem varrták össze, és

Clary úgy sejtette, a haját sem borotválta le. A csuklya alatt nehéz volt

megállapítani, hogy árnyékokat lát-e, vagy sötét tincseket.

A lány érezte, ahogy Zakariás testvér hangja megérinti az elméjét. Igazán úgy

hiszed, hogy képes vagy erre, Valentine lánya?

Clary elvörösödött. Gyűlölte, ha az apjára emlékeztették.

– Nyilván ön is hallott a korábbi tetteiről – mondta Luke. – Az összekötő rúnája

segítségével sikerült véget vetnünk a háborúnak.

Zakariás testvér ismét mélyen az arcába húzta a csuklyáját. Gyere velem az

Osszáriumba.

Clary egy biztató biccentés reményében Luke-ra pillantott, de a férfi csak maga

elé meredt, és a szemüvegével babrált, mint mindig, amikor ideges volt. A lány

sóhajtott hát, és elindult Maryse meg Zakariás testvér után. A Néma Testvér

hangtalanul mozgott, akár a köd, Maryse cipőjének kopogása a kemény

márványpadlón viszont olyan volt, mint valami sortűz. Clary azon kezdett

gondolkodni, hogy Isabelle vajon nem a génjeiben hordozza-e különös vonzalmát a

lehetetlen lábbelik iránt.

Kanyargós úton haladtak az oszlopok között, aztán átszelték a Beszélő

Csillagok négyszögét, ahol Clary először hallott Magnus Bane-ről a Néma

Testvérektől. A négyszög túloldalán egy boltív alatt óriási vasajtó várta őket. Clary

azonnal felismerte a rájuk vésett Jeleket: a halál és a béke rúnái voltak. Az ajtók

fölött álló latin felirat kibogarászásához azonban szüksége lett volna a jegyzeteire.

Ahhoz képest, hogy Árnyvadász volt, Clary szánalmasan rosszul tudott latinul,

pedig a legtöbb Nephilim a második anyanyelveként beszélte.

Taceant Colloquia. Effugiat risus. Hic locus est ubi morsgaudet succurrere vitae.

– Szűnjék itt meg minden beszéd. Hallgasson el a nevetés – olvasta hangosan Luke. – Ez

az a hely, ahol a holtak az élüket okítják.

Zakariás testvér az ajtónak támasztotta a kezét. A legújabb halottaink már várnak rád.

Felkészültél?

Clary nagyot nyelt, és elgondolkodott rajta, vajon mibe is keveredett valójában.

– Készen állok.

Az ajtószárnyak kitárultak, és sorban bevonultak. Egy nagy, ablaktalan, sima

fehér márványfalakkal körülvett helyiségben találták magukat. A falakra erősített

kampókon ezüst bonceszközök lógtak: csillogó szikék, kalapácsnak tűnő

szerszámok, csontfűrészek és bordaterpeszek. Mellettük néhány polcon egyéb

holmik hevertek: masszív, dugóhúzóra emlékeztető valamik, több lap smirgliszerű

anyag meg színes folyadékkal teli üvegek. Az egyiken zöldes címke hirdette, hogy

sav van benne, ami ráadásul mintha gőzölgött is volna.

A terem közepén márványasztalok sorakoztak. A legtöbb csupaszon állt, három

azonban nem maradt üresen. Kettőn fehér lepedővel letakart emberi alak hevert. A

harmadikon fekvő holttestről lehúzták a lepedőt a mellkasa alá. A halott férfi volt,

deréktól felfelé meztelen, és nyilvánvalóan Árnyvadász. Színtelen bőrét

elborították a Jelek. A halott szemét Árnyvadász szokás szerint fehér selyemmel

kötötték be.

Clary nagyot nyelt, hogy leküzdje a hányingerét, és megállt a boncasztal

mellett. Luke mellélépett, és a vállára tette a kezét; Maryse szemben állt velük, és

Alecéval tökéletesen egyforma színű kék szemével kíváncsian figyelte, mi történik.

Clary előhúzta az irónját a zsebéből. A pólóján keresztül érezte a márvány

hűvösét, ahogy a halott fölé hajolt. Ilyen közelről már látta a részleteket is – a férfi

haja vörösesbarna volt, a nyakán pedig párhuzamos véres csíkok futottak

keresztbe, mintha hatalmas karmok szaggatták volna fel a torkát.

Zakariás testvér levette a selyemszalagot a halott arcáról. Alatta csukva volt a

szeme. Kezdheted.

Clary mély lélegzetet vett, és a halott Árnyvadász karjához illesztette az irónt.

A rúna, amit az Intézet folyosóján látott meg, most is ott lebegett előtte, tisztán,

akár a saját nevének betűi. Rajzolni kezdett.

Az irón végéből folytak a Jel fekete vonalai, mint mindig – csakhogy most

nehéz volt a keze, és az irón hegye is meg-megakadt. Olyan volt, mintha sárba írna,

nem pedig bőrre. Mintha az irón hegye összezavarodott volna, ahogy

végigszántotta a halott bőrt, és az Árnyvadász élő lelkét kereste volna hiába. Clary

gyomra felfordult; mire végzett a rajzolással, és visszahúzta az irónját, folyt róla a

veríték, és kis híján elhányta magát.

Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán ijesztő hirtelenséggel

felpattant a halott szeme. Kék volt, a fehérjét vörös vér pettyezte.

Maryse mély lélegzetet vett. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy a rúna

működni fog. – Az Angyalra!

A halott reszketve szívta be a levegőt. Olyan volt, mintha valaki átvágott

torokkal próbálna meg lélegezni. Nyaka szétcincált bőre úgy remegett meg, akár

egy hal kopoltyúja. A mellkasa megemelkedett, és egyetlen szó tört elő a szájából.

– Fáj.

Luke csendben elkáromkodta magát, és Zakariásra nézett, de a Néma Testvér

meg sem rezzent.

Maryse közelebb lépett az asztalhoz. A szeme hirtelen életre kelt, és egészen

olyan lett, mint egy ragadozóé. – Árnyvadász – szólt. – Ki vagy? Áruld el a neved!

A férfi ide-oda dobálta a fejét, a keze görcsösen rángatózott. – Fáj... Szüntessék

mega fájdalmat!

Clary majd elejtette az irónját. Ez sokkal rettenetesebb volt, mint képzelte.

Luke-ra pillantott, aki a borzalomtól tágra nyílt szemmel hátrált az asztaltól.

– Árnyvadász! – mondta parancsolóan Maryse. – Ki tette ezt veled?

– Kérem...

Luke hirtelen hátat fordított Clarynek. Mintha a Néma Testvérek eszközei

között turkált volna. Clary mozdulatlanul állt, ahogy Maryse hirtelen kinyúlt, és

szürke kesztyűs kezével belemarkolt a holttest vállába. – Az Angyal nevében

parancsolom, hogy válaszolj!

Az Árnyvadász felköhögött. – Alvilági... vámpír...

– Melyik vámpír? – kérdezte Maryse.

– Camille. A vénséges... – Elakadt a szava, ahogy alvadt, fekete vér bukott ki a

szájából.

Maryse felszisszent, és elrántotta a kezét. A következő pillanatban ismét

megjelent Luke, kezében a zöld savval, amit Clary korábban észrevett. Egy

határozott mozdulattal lekapta az üveg fedelét, és rálöttyentette a savat a holttest

karjára rajzolt Jelre, amitől az azonnal semmivé lett. A halott kurtán felsikított,

aztán ahogy a húsa sisteregni kezdett, elernyedt, és üres tekintettel meredt a

semmibe. Akármi is lehelt bele kurta életet, nyilvánvalóan nem hatott többé.

Luke letette az üres savasüveget az asztalra. – Maryse – mondta

szemrehányóan nem szoktunk így bánni a halottainkkal.

– Azt, hogy mi hogy bánunk a halottainkkal, majd én eldöntőm, Alvilági. –

Maryse sápadt volt, arcára vörös foltok ültek ki. – Most már tudunk egy nevet.

Camille. Talán megelőzhetjük, hogy mások is meghaljanak.

– Bizonyos dolgok rosszabbak, mint a halál. – Luke Clary felé nyújtotta a kezét,

de nem nézett a lányra. – Gyere, azt hiszem, ideje mennünk.

– Szóval tényleg nem is sejted, ki más akarhatna megölni ? – kérdezte Jace,

méghozzá nem először. Jó párszor végigvették a listát, és Simon kezdett

belefáradni, hogy újra meg újra ugyanazokra a kérdésekre kell válaszolnia. Arról

nem is beszélve, hogy Jace gyaníthatóan csak fél füllel figyelt oda rá. Miután

megette a boltból szerzett levest – méghozzá hidegen, egyenesen a

konzervdobozból, amit Simon undorítónak talált –, az ablakhoz vonult, kicsit

félrehúzta a függönyt, hogy figyelhesse a B sugárút forgalmát meg a szemközti

lakások kivilágított ablakait. Ahová Simon belátott, ott vacsoráztak, tévét néztek,

vagy körülültek egy asztalt, és beszélgettek. Hétköznapi emberek tettek

hétköznapi dolgokat. A fiú furcsa ürességet érzett.

– Veled ellentétben – felelte végül Simon – engem nem utálnak különösebben

sokan.

Jace mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. – Valamit eltitkolsz előlem.

Simon felsóhajtott. Nem akart beszélni Camille ajánlatáról, de talán miután

valaki, ha sikertelenül is, de megpróbálta eltenni láb alól, nem a titoktartás volt a

legfontosabb szempont. Beszámolt hát a találkozásáról a vámpírnővel, Jace pedig

egyre élénkebb tekintettel figyelte.

– Érdekes – szólt Jace, miután Simon végzett a történettel –, de róla sem

hiszem, hogy meg akarna ölni. Először is tud a Jelről. Aztán meg nem hiszem, hogy

örülne, ha kiderülne, hogy egy ilyen dologgal megszegi a Szövetség szabályait. Az

ilyen idős Alvilágiak általában tudják, hogyan tartsák magukat távol a bajtól. –

Letette a konzervdobozt. – Kimehetnénk megint az utcára – javasolta. – Kíváncsi

vagyok, harmadszorra is megtámadnak-e. Ha sikerülne elkapni egyet, talán...

– Nem! – jelentette ki Simon. – Miért próbálod folyton megöletni magad ?

– Ez a munkám.

– Ez a kockázat, amivel a munkád jár. Vagy legalábbis a legtöbb Árnyvadász

munkája. A te esetedben úgy tűnik, ez a cél.

Jace megrántotta a vállát. – Apám mindig azt mondta... – Elhallgatott, és

egészen komor lett az arca. – Bocs. Úgy értem, Valentine. Az Angyalra! Ahányszor

így nevezem, úgy érzem, elárulom az igazi apámat.

Simon is meglepődött saját magán, de sajnálta Jace-t. – Végül is vagy tizenhat

évig az apádnak hitted, nem? Az ilyesmi nem múlik el egyik percről a másikra.

Aztán meg az igazi apáddal még csak nem is találkoztál, ráadásul meg is halt,

úgyhogy nem is tudod igazából elárulni. Egy darabig gondolj arra, hogy két apád

van.

– Senkinek nem lehet két apja.

– Dehogynem – mondta Simon. – Ki mondta, hogy nem lehet? Vehetünk neked

egy olyan kisgyerekeknek szóló könyvet. Tudod, Timmynek két apukája van. Bár

szerintem olyan nincs, hogy Timmynek két apukája van, és az egyik gonosz volt. Ezt a

részét egyedül kell feldolgoznod.

Jace a szemét forgatta. – Lebilincselő – állapította meg. – Ismered ezt a

rengeteg szót, meg én is mindet ismerem, amikor viszont egymás után rakod őket,

még sincs semmi értelmük. – Óvatosan igazított egyet a függönyön. – Úgysem

értheted.

– Apám meghalt – szólt Simon.

Jace odafordult hozzá. – Mi van?

– Gondoltam, nem tudod. Nyilván nem kérdezted volna meg, és nem is

érdekellek különösebben. Szóval igen, apám meghalt. Ennyi közös azért van

bennünk. – Egyszerre nagyon kimerültnek érezte magát, és hátradőlt a kanapén.

Hányingere volt, szédült, és a mérhetetlen fáradtság már a csontjáig hatolt. Vele

ellentétben Jace mintha sosem fogyott volna ki az energiából, ami most már kezdte

bosszantani Simont. Nem esett túl jól neki az sem, hogy végig kellett néznie, amíg

Jace megeszi a paradicsomlevest. Kellemetlenül hasonlított a vérre.

Jace végigmérte Simont. – És te mikor... ettél utoljára? Elég rosszul nézel ki.

Simon sóhajtott. Igazából nem tiltakozhatott, miután nemrég még ő piszkálta

Jace-t, hogy egyen valamit. – Várj egy kicsit – mondta. – Rögtön jövök.

Feltápászkodott a kanapéról, átment a szobájába, és elővette az ágy alól az

utolsó palack vért. Megpróbált nem ránézni – a kicsapódott vér gyomorforgató

látvány volt. Erősen megrázta az üveget, aztán visszament a nappaliba, ahol Jace

még mindig az ablakon bámult kifelé.

Simon nekitámaszkodott a konyhapultnak, lecsavarta a kupakot, és nagyot

húzott az üvegből. Általában nem szívesen ivott más emberek előtt, de hát ez Jace

volt, és az ő véleménye egyáltalán nem érdekelte. Aztán meg Jace korábban is látta

vért inni. Legalább Kyle nem volt otthon. Ezt igazán nehéz lett volna elmagyarázni

az új lakótársának. Senki sem nézi jó szemmel, ha mások vért tartanak a

hűtőszekrényben.

Két Jace meredt rá – a valódi meg a tükörképe az ablaktáblában. – Nem

hagyhatod ám csak úgy ki az étkezést.

– Most is eszem – vonta meg a vállát Simon.

– Igen – bólintott Jace. – Csakhogy te vámpír vagy. A vér nem étel számodra. A

vér... az vér.

– Köszönöm, most sokkal okosabb lettem. – Simon levetette magát a tévé előtt

álló fotelba, amit egykor halvány aranyszínű bársonykárpit boríthatott, mostanra

azonban szürkés vacakká kopott. – Vannak még ehhez hasonlóan mélyenszántó

gondolataid? A vér az vér? A kenyérpirító az kenyérpirító? A zselatinocka az

zselatinkocka?

Jace vállat vont. – Jó. Ne is figyelj oda rám. Meg fogod még bánni.

Mielőtt Simon válaszolhatott volna, odakint megcsikordult a bejárati ajtó. A fiú

szúrós tekintettel pillantott Jace-re. – Ez a lakótársam lesz. Legyél kedves.

Jace elbűvölő mosolyra húzta a száját. – Én mindig kedves vagyok.

Simonnak esélye sem volt visszavágni, mert egy pillanattal később Kyle rontott

be a szobába csillogó szemmel és energiával telve. – Öregem, ma aztán

körbetekertem a várost – szólt. – Majdnem eltévedtem, de hát nem vagyok éppen

elveszett gyerek... – Jace-re tévedt a tekintete, és némi késéssel csak most vette

észre, hogy valaki más is van a szobában. Kezet nyújtott. – Kyle vagyok.

Jace nem reagált kedvesen. Simon meglepetésére inkább mozdulatlanná

merevedett, összehúzta a szemét, és egész külsejéről áradt az az Árnyvadászokra

jellemző éberség, ami egyszerű tinédzser fiúból valami sokkal, de sokkal többé

változtatta át.

– Érdekes – mondta. – Tudod, Simon sosem említette, hogy az új lakótársa

vérfarkas.

Clary és Luke nagyrészt csendben tette meg az utat vissza Brooklynba. Clary

kifelé bámult az ablakon, a Kínai Negyedet nézte, meg a Williamsburg-hidat, ami

ragyogó fénysorával az éjszakai égbolton függő hosszú gyöngysorra emlékeztetett.

A távolban, a fekete vízen túl Clary látta, hogy a Renwick szokás szerint meg van

világítva. Az épület most megint romnak tűnt, a fekete ablakok üresen tátongtak,

akár a szemgödrök egy csontváz koponyájában. A lány fülébe a halott Árnyvadász

hangja suttogott.

Fáj... Szüntessék mega fájdalmat!

Clary megborzongott, és szorosabbra fogta magán a dzsekijét. Luke egy

pillanatra ránézett, de nem szólt. Csak azután kezdett beszélni, hogy lehúzódtak a

járda mellé a lakása előtt, és leállította a motort.

– Clary – szólt. – Amit az előbb tettél...

– Nem lett volna szabad – bólintott Clary. – Tudom, hogy nem. Én is ott voltam.

– Dzsekije ujjával megtörölte az arcát. – Nyugodtan kiabálj csak velem.

Luke kibámult a szélvédőn. – Nem fogok kiabálni veled. Nem tudtad, mi fog

történni. A fenébe, hát én is azt hittem, hogy működhet. Ha nem bíztam volna

benne, nem is mentem volna el.

Clary tudta, hogy ettől jobban kéne éreznie magát, mégsem ez volt a helyzet. –

Ha nem öntötted volna le savval a rúnát...

– De leöntöttem.

– Még azt sem tudtam, hogy ez lehetséges. így eltüntetni egy rúnát.

– Ha eléggé roncsolódik, csökken vagy teljesen elmúlik a hatalma. Csatában az

ellenség néha megpróbálja megégetni vagy megsebezni az Árnyvadászok bőrét,

hogy megfossza őket a rúnáiktól. – Luke-nak mintha máshol járt volna az esze.

Clary összeszorította a száját, hogy ne remegjenek annyira az ajkai. Néha

megfeledkezett az Árnyvadászok életének rémálomszerű aspektusairól. Sebekről és

öldöklésről szóló élet, ahogy Hodge mondta egyszer. – Nos – szólt –, nem csinálok

ilyet még egyszer.

– Mit nem csinálsz még egyszer? Nem rajzolod meg ezt a rúnát? Biztos vagyok

benne, hogy tényleg nem, de kétlem, hogy ez orvosolná a problémát.

– Luke a kormányon dobolt az ujjaival. – Van egy képességed, Clary. Egy

nagyszerű képességed. Csakhogy elképzelni sem tudod, mit jelent. Teljesen

képzetlen vagy. Szinte semmit nem tudsz a rúnák történetéről, vagy arról, hogy

mit jelentettek a Nephilimeknek az évezredek során. Nem tudod megkülönböztetni

a jó célokra tervezett rúnákat a rossz célokra tervezettektől.

– Semmi kifogásod nem volt a képességeim ellen, amikor az összekötő rúnáról

volt szó – mondta dühösen Clary. – Akkor nem mondtad, hogy ne rajzoljak

rúnákat.

– Most sem azt mondom, hogy ne használd a képességedet. Ami azt illeti,

szerintem éppen az a probléma, hogy olyan ritkán használod. Nem mintha a

körömlakkod színét kéne megváltoztatnod vele, vagy át kéne variálnod a metró

menetrendjét, hogy akkor jöjjön, amikor te akarod. Viszont eddig kizárólag akkor

vetetted be, ha élet-halál kérdésről volt szó.

– Csak ilyenkor jelennek meg előttem a rúnák.

– Talán azért van így, mert senki nem tanította meg neked, hogyan működik a

képességed valójában. Gondolj csak Magnusra, az ő személyiségéhez hozzátartozik

a tudása. Te úgy gondolsz a magadéra, mintha különálló lenne tőled. Nem az. Ez

egy eszköz, amit meg kell tanulnod használni.

– Jace szerint Maryse szeretne felfogadni egy rúnaszakértőt, hogy dolgozzon

velem, de egyelőre még nem került rá sor.

– Igen – bólintott Luke. – Úgy sejtem, Maryse mást is forgat még a fejében. –

Kivette a kulcsot a helyéről, és pár pillanatig némán ült. – El nem tudom képzelni –

folytatta aztán milyen érzés lehet úgy elveszíteni egy gyereket, ahogy ő elvesztette

Maxot. Elnézőbbnek kéne lennem vele szemben. Ha valami történne veled, én...

Elcsuklott a hangja.

– Jó lenne, ha Róbert visszajönne Idősből – mondta Clary. – Nem értem, miért

kell egyedül megbirkóznia mindennel. Rettenetes lehet.

– Sok házasság felbomlik, ha meghal valamelyik gyerek. A szülők vagy saját

magukat hibáztatják, vagy egymást. Szerintem Róbert éppen azért maradt, mert

levegőre van szüksége. Vagy ha nem neki, akkor Maryse-nek.

– De hát szeretik egymást – hökkent meg Clary. – Nem ezt jelenti a szeretet?

Hogy az ember ott van a másiknak, akármi is a helyzet?

Luke elnézett a folyó irányába. A sötét víz komótosan hömpölygött az őszi

holdfényben. – Néha, Clary – mondta –, a szeretet egyszerűen nem elég.

7

Praetor Lupus

Simon kezéből kicsúszott az üveg, majd hangos csörömpöléssel széttört a padlón,

és szilánkjai szerteszét repültek a szobában. – Kyle vérfarkas?

– Hát persze hogy vérfarkas, te szerencsétlen – mondta Jace. Kyle-ra pillantott.

– Ugye?

Kyle nem felelt. A könnyedség és a jókedv eltűnt a tekintetéből. Barna szeme

kemény volt, akár a gyémánt. – Ki kérdezi?

Jace ellépett az ablaktól. Nem volt semmi nyíltan ellenséges a viselkedésében,

mégis érezhetően áradt belőle a fenyegetés. Karja lazán lógott az oldala mellett,

Simon azonban nem felejtette el, hogy Jace bármikor képes egyik pillanatról a

másikra támadásba lendülni, ha kell; úgy tűnt, a gondolatot és a cselekvést nála

még egy hajszál sem választja el egymástól. – Jace Lightwood vagyok – felelte. – A

Lightwood Intézetből. Melyik falkának esküdtél fel?

– Jézusom – szólt Kyle. – Árnyvadász vagy? – Simonra pillantott. – Az a helyes

vörös csaj, aki ott volt veled a garázsban... ő is Árnyvadász, igaz?

Simon meglepetten bólintott.

– Tudod, egyesek szerint az Árnyvadászok csak a legendákban léteznek. Mint a

múmiák meg a dzsinnek. – Kyle Jace-re vigyorgott. – Kívánságokat is teljesítesz?

Úgy tűnt, Kyle nem lopta magát Jace szívébe azzal, hogy helyesnek nevezte

Claryt. Jace tekintete ijesztően elkomorodott. – Attól függ – mondta.

– Azt kívánod, hogy képen töröljelek?

– Hajjaj – csóválta a fejét Kyle én meg még azt hittem, hogy újabban teljesen rá

vagytok kattanva a szövetségesdire...

– A Szövetség csak azokra a vámpírokra és lükantrópokra vonatkozik, akik

elkötelezték magukat – szakította félbe Jace. – Áruld el, melyik falkának esküdtél

fel, különben azt kell feltételeznem, hogy kóbor vagy.

– Jól van, elég ebből! – szólt Simon. – Ne viselkedjetek úgy, mintha rögtön ütni

kezdenétek egymást! – Kyle-ra nézett. – Elmondhattad volna, hogy vérfarkas vagy.

– Nem rémlik, te mikor említetted, hogy vámpír vagy. Talán úgy gondoltam,

hogy semmi közöd hozzá.

Simon egész testében összerándult a meglepetéstől. – Mi? – A vérre meg az

üvegszilánkokra nézett a padlón. – Én nem...

– Ne strapáld magad – szólt halkan Jace. – Érzi, hogy vámpír vagy. Éppen úgy,

ahogy te is meg fogod érezni a vérfarkasokat meg a többi Alvilágit, ha szert teszel

némi rutinra. Azóta tudja, mi vagy, hogy először találkoztatok. Vagy nem így van?

– Kyle hideg barna szemébe nézett. A másik fiú nem felelt. – És jut eszembe, tudod,

mi az a cucc, amit az erkélyen termeszt? Farkasgyökér. Csak hogy tisztában legyél

vele.

Simon karba fonta a kezét a mellkasa előtt, és Kyle-ra meredt. – Mégis, mi

folyik itt akkor? Mesterkedsz valamiben? Miért költöztettél ide? A vérfarkasok

gyűlölik a vámpírokat.

– Én nem – mondta Kyle. – Viszont az ő fajtáját nem nagyon csípem – bökött az

ujjával Jace-re. – Azt hiszik, jobbak mindenkinél.

– Nem – helyesbített Jace. – Csak én hiszem azt, hogy jobb vagyok mindenkinél,

ellenben ezt kellő bizonyítékkal alá is tudom támasztani.

Kyle Simon felé fordult. – Mindig így beszél?

– Igen-

– Be lehet fogni a száját valamivel? Mármint azon kívül, hogy ha a szart is

kiverik belőle, természetesen.

Jace kihúzta magát. – Imádnám, ha megpróbálnád.

Simon közéjük lépett. – Nem fogom hagyni, hogy egymásnak essetek.

– És mégis, mit akarsz tenni ellene, ha... O! – Jace tekintete Simon homlokára

tévedt, aztán a fiú kelletlenül elvigyorodott. – Szóval tulajdonképpen azzal

fenyegetsz, hogy ha nem teszem, amit mondasz, olyasvalamivé változtatsz át, amit

aztán rászórhatsz a pattogatott kukoricádra?

Kyle értetlenül nézett. – Ti meg miről...

– Szerintem beszélgetnetek kéne egymással – vágott közbe Simon. – Tehát Kyle

vérfarkas, én vámpír vagyok, és te sem emlékeztetsz éppen a szomszéd fiúra. –

Amondó volnék, hogy tisztázzuk a helyzetet.

– Határtalan idiotizmusra vall így megbízni valakiben – jegyezte meg Jace, de

leült az ablakpárkányra, és karba fonta a kezét. Egy pillanattal később Kyle is

letelepedett a kanapéra. Égő tekintettel méregették egymást. Azért ez is valami,

gondolta Simon.

– Jó – szólt Kyle. – Vérfarkas vagyok. Nem tartozom egy falkához sem, de kóbor

sem vagyok. Hallottatok a Praetor Lupusról?

– A lupusról hallottam – felelte Simon. – Valami betegség, ugye?

Jace lesújtó pillantást vetett rá. – A lupus „farkas”-t jelent – magyarázta. – A

pretoriánusok pedig egy elit római gárda volt. Szóval valahogy úgy lehetne

lefordítani, hogy „farkasgárdisták” – Vállat vont. – Hallottam már emlegetni őket,

de elég titkos egy szervezet.

– Mert az Árnyvadászok nem azok – jegyezte meg Kyle.

– Megvan rá az okunk.

– Nekünk is. – Kyle előrehajolt. Karizmai megfeszültek, ahogy könyökével a

térdére támaszkodott. – Kétféle vérfarkas van – mondta. – Az egyik

vérfarkasnak születik vérfarkas szülőktől, a másik pedig egy lükantróp

harapása nyomán fertőződik meg. – Simon meglepetten kapta fel a fejét. Nem

nézte volna ki Kyle-ból, ebből a végtelenül laza biciklis futárból, hogy egyáltalán

ismeri azt a szót, hogy „lükantróp”. Csakhogy ez egy egészen másik Kyle volt:

koncentrált, céltudatos, határozott. – Nekünk, akik harapással fertőződtünk meg,

az első néhány év kulcsfontosságú. A démontörzs, ami a lükantrópiát okozza, egy

csomó másik változást is előidéz. Irányíthatatlan agressziót és dührohamokat,

öngyilkosságra való hajlamot, depressziót. A falka segíthet, de a frissen

megfertőzöttek nem mind olyan szerencsések, hogy rátalálnak egy falkára. Nekik

mindennel egyedül kell megbirkózniuk, és sokan közülük mások vagy saját maguk

ellen fordulnak. Sokan öngyilkosok lesznek, vagy a családjukkal erőszakoskodnak.

– Simonra pillantott. Ugyanez igaz a vámpírokra is, csak az ő esetükben sokkal

rosszabb tud lenni a helyzet. Egy elárvult ivadéknak szó szerint fogalma sincs róla,

mi történt vele. Irányítás nélkül nem tudja, hogyan táplálkozzon biztonságosan,

vagy egyáltalán, hogy hogyan tartsa magát távol a napfénytől. Itt jövünk be mi a

képbe.

– És mit csináltok? – kérdezte Simon.

– Megkeressük azokat az Alvilágiakat, akik frissen alakultak át, és még nem

tudják, mi lett belőlük. Néha még a boszorkánymesterekkel is előfordul, egyik-

másik évekig nem jön rá, kicsoda valójában. Beavatkozunk, próbáljuk bejuttatni

őket egy falkába vagy egy klánba, és igyekszünk megtanítani nekik, hogyan uralják

a képességeiket.

– Jó szamaritánusok vagytok, mi? – Jace szeme ragyogott.

– Ami azt illeti, igen. – Kyle-on érződött az igyekezet, hogy minél

érzelemmentesebb legyen a hangja. – Beavatkozunk, mielőtt az új Alvilági

erőszakhoz folyamodhatna, és kárt tenne magában vagy másokban. Tudom, velem

mi történt volna, ha nem lett volna a Gárda. Rossz dolgokat tettem. Nagyon

rosszakat.

– Mennyire rosszakat? – kérdezte Jace. – Törvénybe ütközőket?

– Fogd be, Jace! – szólt rá Simon. – Nem vagy szolgálatban, világos? Egy

pillanatig most ne legyél Árnyvadász. – Kyle-hoz fordult. – Szóval hogy jutott

eszedbe elmenni egy ócska banda meghallgatására?

– Azt hittem, nem tudod, hogy ócska.

– Csak felelj a kérdésre!

– Jelentést kaptunk egy új vámpírról. Egy Napjáróról, aki egyedül él, nem

klánban. Nem akkora titok ez, mint gondolod. Egy klán segítsége nélkül az

ivadékok nagyon veszélyesek tudnak lenni. Rám osztották a feladatot, hogy

tartsalak szemmel.

– Ezek szerint – próbálta tisztázni a helyzetet Simon –, bár megtudtam, hogy

vérfarkas vagy, nemcsak hogy nem akarsz elküldeni a lakásodból, de egyenesen

megtiltod, hogy elköltözzem.

– Úgy van – bólintott Kyle. – Illetve elköltözhetsz, de akkor veled megyek.

– Arra semmi szükség – mondta Jace. – Nagyszerűen tudok vigyázni Simonra én

is, köszönöm. Ezt az újdonsült Alvilágit az én dolgom gúnyolni meg cseszegetni,

nem a tied.

– Fogjátok már be! – kiáltotta Simon. – Mind a ketten! Egyikőtök sem volt ott,

amikor ma valaki meg akart ölni...

– Én ott voltam – jegyezte meg Jace. – Legalábbis a végén.

Kyle szeme világított, akár egy farkasé az éjszakában. – Valaki meg akart ölni?

Mi történt?

Simon tekintete találkozott Jace-ével a szobán keresztül. Egyetlen néma

pillantással megállapodtak, hogy hallgatnak Káin Jeléről. – Tegnapelőtt is és ma is

követtek, aztán szürke melegítős alakok rám támadtak.

– Emberek?

– Nem tudjuk biztosan.

– És fogalmatok sincs, mit akarnak tőled?

– Odáig tuti, hogy holtan akarnak látni – felelte Simon. – Azon túl fogalmam

sincs.

– Van nyom, amin elindulhatunk – mondta Jace. – Nyomozni fogunk.

Kyle megrázta a fejét. – Jó. Nem tudom, mit nem mondtok el nekem, de előbb-

utóbb úgyis kiderül. – Felállt. – Viszont ki vagyok nyúlva. Megyek aludni. Reggel

találkozunk – szólt oda Simonnak, aztán Jace-hez fordult. – És gondolom, veled is

összefutunk még. Te vagy az első Árnyvadász, akivel találkoztam.

– Szar ügy – vont vállat Jace. – Ezek után az összes többi szörnyű csalódás lesz.

Kyle elfintorodott, és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

Simon Jace-re pillantott. – Nem mész vissza az Intézetbe – mondta. – Ugye?

Jace megrázta a fejét. – Védelemre van szükséged. Ki tudja, mikor akar valaki

megint megölni.

– Mostanra tényleg kezded túlzásba vinni ezt a hogyan kerüld el Claryt játékot–

mondta Simon, és felállt. – Hazamész valaha?

Jace visszanézett rá. – És te?

Simon átment a konyhába, hozott egy seprűt, s feltakarította az összetört

üveget a padlóról. Ez volt az utolsó adag. A szemetesbe dobta a szilánkokat, és

elvonult Jace mellett a saját kicsi szobájába, ahol kibújt a dzsekijéből meg a

cipőjéből, és levetette magát az ágyra.

Egy pillanattal később Jace lépett be utána a szobába. Körülnézett, aztán

felhúzta a szemöldökét, és szélesen elmosolyodott. – Jó kis kuckód van.

Minimalista. Tetszik.

Simon az oldalára fordult, és hitetlenkedve meredt Jace-re. – Kérlek, mondd,

hogy nem a szobámban akarod tölteni az éjszakát!

Jace letelepedett az ablakpárkányra. – Te tényleg nem nagyon fogod ezt a

testőr dolgot, igaz?

– Nem is hittem volna, hogy ennyire bírsz. Vagy úgy vagy vele, ahogy mondani

szokták? Az ember tartsa közel a barátait, de az ellenségeit még közelebb?

– Nem azt szokták mondani, hogy az ember tartsa közel a barátait, mert akkor

lesz, aki vezesse a kocsiját, amikor éjszaka beoson az ellensége területére, hogy

telehányja a postaládáját?

– Elég biztos vagyok benne, hogy nem. Az pedig, hogy meg akarsz védeni, nem

annyira megható, mint inkább ijesztő, csak hogy tudd. Semmi bajom. Láttad, mi

történik, ha valaki ártani akar nekem.

– Igen, láttam – mondta Jace. – Viszont akárki is akar megölni, végül úgyis

tudomást szerez Káin Jeléről. Akkor aztán vagy feladja az egészet, vagy talál valami

más módszert, hogy elintézzen. – Az ablakkeretnek támaszkodott. – És pontosan

ezért vagyok itt.

Hiába szeretett volna, Simon nem talált hibát az érvelésében, vagy legalábbis

nem akkorát, hogy érdemes lett volna belekötni. A hasára fordult, és a karjába

temette az arcát. Perceken belül elaludt.

A sivatagban gyalogolt az égő homokon, napon fehéredő csontok között. Soha életében

nem volt még ilyen szomjas. Minden nyelésnél úgy érezte, hogy a szája megtelt homokkal, és

a torkát kések szabdalják.

Simont a telefon éles berregése ébresztette. Átfordult, és erőtlenül

tapogatózott a dzsekije után. Mire kihalászta a zsebéből a készüléket, abbahagyta a

csengést.

Megfordította, hogy megnézhesse, ki hívta. Luka volt az.

A francba! Lefogadom, Anya odatelefonált, és engem keresett, gondolta, aztán felült.

Még kába volt az alvástól, és eltartott pár pillanatig, mire eszébe jutott, hogy

amikor elaludt, nem volt egyedül a szobában.

Gyorsan az ablak felé nézett. Jace most is ott volt, de nyilvánvalóan aludt; ült,

fejét az üvegnek támasztotta. Halványkék hajnali fény szűrődött be mellette a

szobába. Nagyon fiatalnak tűnt így. Hiányzott az arcáról a gúny, az arrogancia, a

szarkazmus. Szinte még azt is el lehetett képzelni, hogy mit lát benne Clary.

Elég nyilvánvaló volt, hogy nem veszi túlságosan komolyan ezt a testőrösdit, de

hát efelől eleve nem merült föl sok kétség.

Simon sokadszorra is elgondolkodott rajta, hogy vajon mi folyik Clary és Jace

között.

Megint csörögni kezdett a telefon. Simon talpra ugrott, kisietett a nappaliba, és

pillanatokkal azelőtt nyomta meg a gombot, hogy a készülék átirányította volna a

hívást a hangpostára. – Luke?

– Bocs, hogy felébresztettelek, Simon. – Luke szokása szerint végtelenül

udvarias volt.

– Ébren voltam már – hazudta Simon.

– Találkoznunk kell a Washington Square Pakban fél óra múlva – mondta Luke.

– A szökőkútnál.

Simon erre komolyan megijedt. – Minden rendben? Clary jól van?

– Jól. Nem róla van szó. – A háttérből dübörgés hallatszott. Simon úgy sejtette,

Luke beindította a furgonját. – Csak gyere a parkba. És ne hozz magaddal senkit.

Ezzel letette.

Claryt Luke furgonjának hangja ébresztette zaklatott álmából. Hunyorogva Ilit

fel. Amíg aludt, a nyaklánca beakadt a hajába, úgyhogy most óvatosan kibontotta a

fürtjei közül, és lehúzta a fején keresztül.

Ahogy a gyűrűt a tenyerébe ejtette, a lánc szabályos kör alakban rendeződött el

körülötte. A csillagokkal díszített apró ezüstholmi mintha gunyorosan kacsintott

volna rá. Clary emlékezett rá, mit érzett, miután Jace otthagy– i a neki egy

üzenetbe csomagolva, amikor elindult Jonathan után. Akármi is a helyzet, nem

tudnám elviselni a gondolatot, hogy ez a gyűrű örökre elvesszen, mint ahogy azt sem

bírnám elviselni, ha téged kéne elhagynom örökre.

Azóta majdnem két hónap telt el. Clary akkor biztos volt benne, hogy a fiú

szered, annyira biztos, hogy még a Tündérek Udvarának Királynője sem tudta

megkísérteni. Hogyan akarhatott volna bármi mást, amikor az övé volt Jace?

De talán soha nem lehet teljesen megkapni valakit, gondolta most Clary. Talán

akármennyire szeret valakit az ember, az a valaki átfolyhat az ujjai között, akár a

víz, és nem lehet ellene tenni semmit. Már értette, miért mondanak olyanokat,

hogy valakinek összetört a szíve; úgy érezte az övé most repedt üvegszilánkokból

áll, amelyek minden egyes lélegzetvételnél belülről a mellkasába döfnek. Ha

elképzeled a világot nélküle, mondta a Tündérkirálynő...

Megcsördült a telefon, és Clary egy pillanatra megkönnyebbült, amiért valami

kizökkentette a szenvedéséből. Jace, jutott eszébe aztán. Talán a fiú nem érte el a

mobilján, és most a vezetékes számot hívta. Ledobta a gyűrűt az éjjeliszekrényre,

és a telefonkagyló után nyúlt. Éppen beleszólt volna, amikor rájött, hogy édesanyja

már felvette a másik készüléket.

– Halló? – Jocelyn meglepően ébernek tűnt ahhoz képest, hogy milyen korán

volt még.

Enyhén idegenes hangzású, ismeretlen hang felelt. – Catarina vagyok a Beth

Israel kórházból. Jocelynt keresem.

Clary megrémült. A kórházból? Talán Luke-kal történt valami? Borzasztó

gyorsan hajtott el a ház elől...

– Én vagyok Jocelyn. – Édesanyja nyilvánvalóan nem ijedt meg, inkább úgy

tűnt, mintha számított volna a hívásra. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan

visszahívtak.

– Ez természetes. Örülünk, hogy megkeresett bennünket. Nem sűrűn fordul elő,

hogy valaki magához tér egy olyan átokból, ami önt sújtotta. – Tényleg, gondolta

Clary. Édesanyja a Beth Israelben feküdt, miután kómába esett a főzettől, amit

azért ivott meg, hogy Valentine ne faggathassa ki. – És Magnus Bane barátai az én

barátaim is.

Jocelyn feszültnek tűnt. – Értette az üzenetemet? Tudta, miért hívtam?

– A gyerekre volt kíváncsi – mondta a nő a vonal túlsó végén. Clary tudta, hogy

le kéne tennie a kagylót, de képtelen volt rá. Milyen gyerek? Mi történik itt? –

Arra, amelyiket magára hagytak.

Jocelyn hangja egy pillanatra elakadt. – I... igen. Gondoltam...

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy a gyermek meghalt. Tegnap éjszaka.

Jocelyn egy pillanatig nem szólt. Clary a telefonon keresztül is érezte

édesanyja megdöbbenését. – Meghalt? Hogyan?

– Magam sem nagyon értem. Este eljött a pap, hogy megkeresztelje...

– Te jó isten! – Jocelyn hangja remegett. – Megoldható lenne, hogy elmenjek

megnézni a holttestet ?

Hosszú csend következett. – Nem vagyok benne biztos – felelte végül a nővér. –

A halottasházban van, és arra vár, hogy átszállítsák a halottkém hivatalába.

– Catarina, azt hiszem, tudom, mi történt a fiúval. – Jocelyn mintha alig jutott

volna levegőhöz. – És ha bizonyosságot szerzek, talán meg tudom akadályozni,

hogy újra megtörténjen.

– Jocelyn...

– Már indulok is – közölte Clary édesanyja, és letette a telefont. Clary egy

pillanatig bambán meredt a kagylóra, aztán ő is visszatette a helyére.

Kikászálódott az ágyból, végighúzott egy kefét a hajában, felkapott egy farmert

meg egy pólót, és kisietett a nappaliba. Édesanyja éppen a telefon melletti

jegyzettömbre firkált kapkodva egy üzenetet. Ahogy Clary belépett, hátrahőkölt,

mint akit rajtakaptak valamin.

– Éppen menni készültem – mondta. – Az utolsó pillanatban felmerült egy-két

dolog az esküvővel kapcsolatban, és...

– Ne hazudj nekem, Anya! – szólt kertelés nélkül Clary. – Hallottam mindent a

telefonban, és pontosan tudom, hová mész.

Jocelyn elsápadt. Lassan letette a tollat. – Clary...

– Képtelenség, hogy még mindig védeni próbálsz – mondta a lány. – Lefogadom,

Luke-nak sem szóltál egy szót sem arról, hogy felhívtad a kórházat.

Jocelyn idegesen igazította meg a haját. – Nem lett volna szép vele szemben.

Mindjárt itt az esküvő meg minden...

– Persze. Az esküvő. Esküvőtök lesz. Miért is? Mert összeházasodtok. Nem

gondolod, hogy ideje megbíznod Luke-ban? És ideje megbíznod bennem is.

– Én megbízom benned – mondta halkan Jocelyn.

– Ez esetben nyilván nem bánod, ha veled jövök a kórházba.

– Clary, nem hiszem, hogy...

– Tudom, mit hiszel. Azt hiszed, hogy ugyanaz történt, ami Sebastian-nal. Azaz

Jonathannal. Azt hiszed, talán valaki ugyanazt teszi csecsemőkkel, amit Valentine

tett a bátyámmal.

Jocelyn hangja enyhén remegett. – Valentine meghalt. Viszont vannak mások,

akik benne voltak a Körben, és sosem fogták el őket.

Es Jonathan holtteste sem került elő sosem. Clary nem szívesen gondolt erre. Aztán

meg Isabelle ott volt, és váltig állította, hogy Jace átvágta Jonathan gerincét egy

tőrrel, minek eredményeképpen Jonathan nagyon is meghalt. Lement a folyóhoz,

és meggyőződött róla, mondta. Jonathannak nem volt pulzusa, nem vert a szíve.

– Anya – szólt Clary. – O a bátyám volt. Jogom van veled menni. Jocelyn nagyon

lassan bólintott. – Igen. Azt hiszem, tényleg jogod van. -

Az ajtó melletti fogason lógó táskájáért nyúlt. – Hát akkor gyere, de fogd a

kabátod! Az időjárás-jelentés szerint eső lesz.

Ilyen kora reggel jóformán egy lélek sem járt a Washington Square Parkban. A

levegőt szinte harapni lehetett, a levelek pedig máris vastag vörös, aranyszínű és

sötétzöld szőnyeget terítettek a gyalogutakra. Simon félrerúgott néhányat, ahogy

átsietett a kő boltív alatt a park déli végében.

Csak néhányan lézengtek a környéken rajta kívül – a padokon hajléktalanok

aludtak hálózsákokba vagy kopott takarókba burkolózva, néhány zöld

egyenruhába öltözött férfi pedig a kukákat ürítette ki. Egy ember

bevásárlókocsiból fánkot, kávét meg péksüteményeket árult. A park közepén, a

nagy kerek kőszökőkútnál pedig ott állt Luke. Cipzáras zöld széldzsekit viselt, és

amint meglátta Simont, integetni kezdett.

Simon bizonytalanul integetett vissza. Még mindig nem volt benne biztos, nem

került-e valami bajba. Ahogy közelebb ért, Luke arckifejezése csak megerősítette a

gyanúját. Luke fáradtnak és borzasztóan idegesnek tűnt. Ahogy Simonra nézett,

tekintetéből sugárzott az aggodalom.

– Simon – szólt. – Köszönöm, hogy eljöttél.

– Nem gond. – Simon nem fázott, de azért a dzsekije zsebébe dugta a kezét,

hogy legalább tudjon vele mit kezdeni. – Mi a baj ?

– Nem mondtam, hogy baj van.

– Nem rángtatnál ide hajnalok hajnalán, ha nem lenne valami baj – jegyezte

meg Simon. – Ha nem Claryről van szó, akkor...?

– Tegnap az esküvői szalonban – szólt Luke – Camille-ról kérdeztél.

A közeli fákról madárraj röppent fel rikácsolva. Simonnak eszébe jutott egy

mondóka a szarkáról, amit édesanyja mondott neki mindig. Meg kellett számolni a

madarakat, és azt kellett mondani, hogy: ..Egy, ha bánat, kettő, ha mindenki víg,

három, ha lagzi, négy, ha baba születik; öt, ha ezüst, hat, ha arany, hét a titok, ha

titok is marad.”

– Értem – bólintott Simon. Máris elvétette a madarak számolását. Talán heten

voltak. Hét, tehát a titok titok marad, akármiről is legyen szó.

– Nyilván hallottál az elmúlt héten a városban talált halott Árnyvadászokról –

mondta Luke. – Ugye ?

Simon lassan bólintott. Rossz előérzete volt ezzel a beszélgetéssel

kapcsolatban.

– Úgy tűnik, Camille keze volt a dologban – folytatta Luke. – Rögtön eszembe

jutott, hogy érdeklődtél felőle. Egy nap alatt kétszer találkoztam a nevével, miután

évek óta még csak nem is hallottam felőle. Elég különös véletlennek tűnik.

– Véletlenek előfordulnak.

– Alkalmasint igen – bólintott Luke –, de ritkán a véletlen a legkézenfekvőbb

magyarázat. Ma este Maryse találkozik Raphaellel, hogy kikérdezze, milyen

szerepe van Camille-nak a gyilkosságokban. Ha kiderül, hogy tudsz valamit

Camille-ról, hogy kapcsolatba léptél vele... Nem akarom, hogy magyarázkodnod

kelljen, Simon.

– Akkor már ketten vagyunk. – Simon feje megint lüktetni kezdett. Szokott

egyáltalán fájni a fejük a vámpíroknak? Nem is emlékezett rá, mikor fordult elő

vele ilyesmi utoljára az elmúlt napok eseményei előtt. – Találkoztam Camille-lal –

mondta. – Négy nappal ezelőtt. Azt hittem, Raphael hív, de kiderült, hogy ez a nő

volt az. Egyezséget ajánlott. Azt ígérte, hogy ha neki dolgozom, én leszek a

második legfontosabb vámpír a városban.

– Miért akarja, hogy neki dolgozz? – kérdezte Luke semleges hangon.

– Tud a Jelről – felelte Simon. – Azt mondta, Raphael elárulta őt, és a

segítségemmel visszaszerezheti a klán irányítását. Az a benyomásom támadt, hogy

nincs különösebben oda Raphaelért.

– Ez érdekes – mondta Luke. – Én úgy hallottam a történetet, hogy Camille vagy

egy évvel ezelőtt határozatlan időre lemondott a klán vezetéséről, és ideiglenesen

Raphaelt tette meg helyettesének. Ha éppen ő választotta ki vezérnek, most miért

dolgozna ellene?

Simon vállat vont. – Nem tudom. Én csak azt mondtam el neked, amit tőle

hallottam.

– Miért nem beszéltél nekünk róla, Simon? – kérdezte nagyon halkan Luke.

– O kért meg rá, hogy ne szóljak senkinek. – Simon maga is érezte, ez milyen

ostobán hangzik. – Sosem találkoztam hozzá hasonló vámpírral – tette hozzá. –

Csak Raphaellel meg a többiekkel a Dumontban. Nehéz elmagyarázni, milyen volt.

Az ember minden szavát el akarta hinni. Minden kérését teljesíteni akarta.

Mindenáron a kedvében szerettem volna járni, pedig tudtam, hogy csak a saját

céljaira akar felhasználni.

A bevásárlókocsiból péksüteményeket és kávét áruló férfi közeledett feléjük.

Luke vett magának kávét meg brióst, aztán leült a szökőkút peremére. Egy

pillanattal később Simon is csatlakozott hozzá.

– A férfi, aki elárulta nekem Camille nevét, vénségesként emlegette – mondta

Luke. – Azt hiszem, a világ legöregebb vámpírjainak egyike lehet. Úgy sejtem, a

legtöbben nagyon jelentéktelennek érezhetik magukat mellette.

– Hangyának éreztem magam – bólintott Simon. – Megígérte, hogy ha öt napon

belül nem döntök úgy, hogy neki dolgozom, nem háborgat többé. Szóval azt

mondtam, megfontolom.

– És ? Megfontoltad ?

– Ha Árnyvadászokat öl, nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá

– válaszolta Simon. – Ezt biztosra veheted.

– Ezt nyilván Maryse is örömmel hallja majd.

– Most csak gúnyolódsz velem.

– Nem – jelentette ki Luke, és nagyon komolynak tűnt. Ezek voltak azok a

pillanatok, amikor Simon meg tudott feledkezni róla, hogy Luke Clary amolyan

mostohaapja, az az ember, aki mindig szívesen hazavitte az iskolából, vagy

kölcsönadott egy tízest egy könyvre vagy mozira, és eszébe jutott, hogy ugyanez az

ember vezeti a város legnagyobb farkasfalkáját, és ő az, akire a legfontosabb

pillanatokban az egész Klávé hallgat. – Elfelejted, ki vagy, Simon. Elfelejted, milyen

képességed van.

– Bár el tudnám felejteni! – mondta keserűen Simon. – Jó lenne, ha elég lenne

nem használnom, és egyszerűen eltűnne.

Luke megrázta a fejét. – A képességek olyanok, mint a mágnes. Azokat vonzzák,

akiknek szükségük van rá. Camille-t például, de mások is fognak még jelentkezni.

Voltaképpen szerencsénk van, hogy ilyen sokáig tartott, mire a nyomodba

szegődtek. – Simonra pillantott. – Ha legközelebb hív, szerinted meg tudnád

üzenni nekem vagy a Klávénak, hogy hol találjuk?

– Igen – felelte megfontoltan Simon. – Megmondta, hogyan léphetek

kapcsolatba vele. Azért nem úgy néz ki, hogy megjelenik, ha belefújok egy

varázssípba. Amikor legutóbb beszélni akart velem, az emberei megleptek, aztán

elvittek hozzá. Szóval az nem fog működni, hogy mások is ott vannak velem,

amikor fel akarom venni vele a kapcsolatot. Különben legfeljebb az alattvalókig

jutsz el, de hozzá nem.

– Hmm. – Luke elgondolkodott a dolgon. – Akkor ki kell találnunk valami

okosat.

– Méghozzá gyorsan. Azt mondta, öt napot ad nekem, ami azt jelenti, hogy

holnap valami jelet fog várni tőlem.

– Nyilván így lesz – mondta Luke. – Ami azt illeti, számítok is rá.

Simon óvatosan nyitotta ki Kyle lakásának ajtaját. – Hahó! – kiáltotta, ahogy

belépett az előszobába, és felakasztotta a fogasra a dzsekijét. – Van itthon valaki ?

Senki nem felelt, de a nappaliból egy videojáték süvítő, dübörgő, csörömpölő

hangjai hallatszottak. Engesztelésül egy papírzacskóban néhány zsemlét hozott

magával az A sugárút egyik pékségéből. – Hoztam reggelit...

Elakadt a hangja. Nem volt benne biztos, mi fog történni, amikor önjelölt

testőrei rájönnek, hogy a hátuk mögött kiosont a lakásból, de abban nem

kételkedett, hogy a „próbáld csak meg még egyszer, és rögtön kinyírlak” mondat

valamilyen formában elhangzik majd. Az viszont fel sem merült benne, hogy Kyle

meg Jace egymás mellett fognak ülni a kanapén, mintha a legjobb cimborák

lennének a világon. Kyle egy videojáték konzolját tartotta a kezében, Jace pedig a

könyökével a térdére támaszkodva erősen figyelt. Alig vettek tudomást Simon

érkezéséről.

– Az a fickó a sarokban teljesen másfelé néz – mutatott a tévé képernyőjére

Jace. – Egy forgórúgással totál el lehetne intézni.

– Ebben a játékban nem lehet rúgni. Csak lelőni tudom. Látod? – Kyle

megnyomott néhány gombot.

– Ez baromság. – Jace felnézett. Úgy tűnt, csak most vette észre egyáltalán

Simont. – Látom, hazajöttél a reggeli megbeszélésedről – szólt hűvösen. –

Lefogadom, nagyon okosnak gondoltad magad, hogy így el tudtál osonni.

– Közepesen okosnak – ismerte el Simon. – Mintha keresztezték volna George

Clooney-t a Tripla vagy semmiből meg azt a két embert az Állítólag... -ból, csak persze

én sokkal jóképűbb vagyok.

– Mindig örülök, hogy fogalmam sincs, mit fecsegsz összevissza – mondta Jace.

– Békesség és nyugalom száll meg tőle.

Kyle kimerevítette a képet, amin éppen egy irdatlan méretű fegyver csöve

látszott közvetlen közelről, és letette a konzolt. – Én kérek egy zsemlét.

Simon odadobott neki egyet, Kyle pedig átvonult a konyhába, amit egy hosszú

pult választott el a nappalitól, hogy megpirítsa és megvajazza a reggelijét. Jace a

papírzacskóra pillantott, és elutasítóan legyintett. – Kösz, nem kérek.

Simon leült a dohányzóasztalra. – Enned kéne valamit.

– Nicsak, ki beszél.

– Éppen kifogytam a vérből – mondta Simon. – Hacsak nem kínálsz meg a

sajátodból...

– Inkább nem. Ezen az úton már jártunk, és szerintem mindkettőnknek jobb, ha

csak barátok maradunk. – Jace hangja éppen olyan gunyoros volt, mint mindig, de

Simon ilyen közelről látta, milyen sápadt, és milyen karikás 4 szeme. Az arccsontjai

mintha még élesebben álltak volna ki, mint eddig.

– Komolyan – szólt Simon, és Jace felé tolta a zacskót az asztalon. – Enned kéne

valamit. Nem viccelek.

Jace az étellel teli papírzacskóra pillantott, és elhúzta a száját. A szemhéja

szürkészöld volt a kimerültségtől. – Már a gondolattól is hányingerem van,

őszintén szólva.

– Tegnap este elaludtál – mondta Simon. – Amikor elvileg engem őriztél.

Tudom, hogy ez a testőr dolog leginkább vicc, de akkor is. Mikor aludtál rendesen

utoljára?

– Úgy érted, mikor aludtam végig az éjszakát? – gondolkodott el Jace. – Két

hete. Talán három.

Simonnak leesett az álla. – Hogyhogy? Mi van veled?

Jace erőtlenül elmosolyodott. – „Istenem, engem bezárhatnának egy dióhéjba,

ott is úgy érezném, hogy a végtelenség királya vagyok – ha nem volnának rossz

álmaim.”

– Ami azt illeti, ezt ismerem. Hamlet. Szóval azt akarod mondani, hogy nem

tudsz aludni, mert rémálmaid vannak?

– Vámpír – szólt fáradt magabiztossággal Jace –, ezt te el sem tudod képzelni.

– Hé! – Kyle megkerülte a pultot, és levetette magát a hepehupás fotelba.

– Mi folyik itt ?

– Luke-kal találkoztam – felelte Simon, aztán beszámolt mindenről, nem lévén

rá többé oka, hogy titkolózzon. Azt azért nem említette meg, hogy Camille

nemcsak azért akarja őt szövetségesének, mert Napjáró, hanem Káin Jele miatt is.

Kyle bólintott, amikor Simon a történet végére ért. – Luke Garroway. O a belvárosi

falka feje. Hallottam róla. Nagy kutya.

– A valódi neve nem Garroway – mondta Jace. – Régen Árnyvadász volt.

– Igen. Ezt is hallottam. Most pedig ő az egyik központi figurája ennek a

szövetségesdinek. – Kyle Simonra pillantott. – Te aztán fontos embereket ismersz.

– A fontos emberekkel állandóan baj van – mondta Simon. – Camille-lal például.

– Amint Luke elmondja Maryse-nek, mi történt, a Klávé a gondjaiba veszi azt a

nőt – jelentette ki Jace. – Megvannak rá a módszerek, hogyan kezeljük a maguk feje

után menő Alvilágiakat. – Kyle erre felhúzott szemöldökkel pillantott a másik

fiúra, de Jace észre sem vette. – Már mondtam, hogy szerintem nem ő akar

megölni. Tud a... – Jace-nek a torkán akadt a szó. – Tudja, hogy abból nem sülne ki

semmi jó.

– Aztán meg fel akar használni – mondta Kyle.

– Ebben van valami – bólintott Jace. – Senki sem tenne el láb alól egy értékes

szövetségest.

Simon egyik fiúról a másikra nézett, aztán megrázta a fejét. – Ti meg mikor

melegedtetek ennyire össze ? Tegnap este még az ment, hogy „Én vagyok i

legnagyobb harcos!”, „Nem, mert én vagyok a legelitebb harcos!” Ma meg Halót

játszotok, és végszavaztok egymás ötleteihez.

– Rájöttünk, hogy van bennünk valami közös – felelte Jace. – Mind a kettőnket

idegesítesz.

– Erről eszembe jutott valami – szólt Simon. – Bár nem hiszem, hogy

bármelyikőtöknek is tetszeni fog a dolog.

Kyle felhúzta a szemöldökét. – Hadd halljuk!

– Azzal, ha folyamatosan rajtam tartjátok a szemeteket, egy baj van – folytatta

Simon. – Akárkik is akarnak megölni, így nem fognak újra próbálkozni, akkor

pedig nem tudjuk meg, kik ők, arról nem is beszélve, hogy állandóan figyelnetek

kell, és felteszem, hogy van jobb dolgotok is. – Vagyis

– tette hozzá Jace felé fordulva –, neked lehet, hogy nincsen.

– Szóval? – kérdezte Kyle. – Mit javasolsz?

– Előcsalogatjuk őket. Elérjük, hogy megint támadjanak. Igyekszünk egyet

elkapni közülük, hogy megtudjuk, ki küldte őket.

– Ha nem tévedek nagyot – mondta Jace nekem éppen ez az ötletem támadt a

minap, és akkor nem voltál odáig érte.

– Fáradt voltam – közölte Simon. – Azóta viszont gondolkodtam. És eddigi

tapasztalataim alapján a gonosztevők nem állnak csak úgy odébb attól, ha az

ember egyszerűen nem foglalkozik velük. Inkább mindig új dolgokkal

próbálkoznak. Szóval vagy úgy intézem, hogy utánam jöjjenek, vagy örökké arra

várok, mikor támadnak megint.

– Benne vagyok – jelentette ki Jace, Kyle viszont láthatólag továbbra is

kételkedett. – Szóval úgy gondoltad, hogy kimész az utcára, és addig mászkálsz,

amíg megint megjelennek?

– Az jutott eszembe, hogy megkönnyíthetném a dolgukat, és felbukkanhatnék

valahol, ahol mindenki tudja, hogy ott leszek.

– Úgy érted...? – húzta fel a szemöldökét Kyle.

Simon a hűtőre ragasztott szórólapra mutatott. EZEREVES TÉPÉS, OKTÓBER 16.

ALTO BÁR, BROOKLYN, 21 ÓRA. – A koncertről beszélek. Miért ne? – A fejfájása

szemernyit sem csillapodott, de próbált nem törődni vele, és nem gondolni rá,

milyen nehéz lesz ilyen kimerültén végigcsinálnia a koncertet. Valahogyan vért

kell szereznie. Muszáj.

Jace szeme felragyogott. – Ami azt illeti, ez egész jó ötlet, vámpír.

– Azt akarod, hogy a színpadon támadjanak meg? – csodálkozott Kyle.

– Legalább izgalmas lesz a buli – jegyezte meg Simon több lelkesedéssel a

hangjában, mint amennyit valójában érzett. Alig bírta elviselni a gondolatot, hogy

megint megtámadhatják, még ha nem is a testi épségét féltette. Nem volt benne

biztos, hogy még egyszer végig tudná nézni, ahogy Káin Jele teszi a dolgát.

Jace megrázta a fejét. – Nyilvánosan nem támadnak. Várni fognak a koncert

végéig. Mi pedig ott leszünk, és elbánunk velük.

Kyle megrázta a fejét. – Nem is tudom...

Futottak még néhány kört, Jace és Simon érveltek az egyik oldalon, Kyle pedig

a másikon. Simon némi bűntudatot érzett. Ha Kyle tudna a jelről, tokkal könnyebb

lenne rábeszélni a dologra. Végül a vérfarkas fiú megtört

– nyomás alatt, és kelletlenül beleegyezett, hogy megvalósítsák az általa

továbbra is ostobának tartott tervet.

– De – mondta végül, majd felállt, és lesöpörte a pólójáról a morzsákat

– csak azért csinálom, mert biztos vagyok benne, hogy úgyis nekiláttok, ha

beleegyezem, ha nem. Ezzel az erővel akár ott is lehetek. – Simonra pillantott. – Ki

gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz megvédeni téged?

– Ezt előre megmondhattam volna – szólt Jace, miközben Kyle felkapta a

dzsekijét, és az ajtó felé indult. Dolgoznia kell, magyarázta a másik kettőnek. A

jelek szerint tényleg biciklis futárkodott; a Praetor Lupusnak hiába volt Igazán

dögös neve, nem fizetett jól. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Jace

visszafordult Simonhoz. – Szóval a koncert kilenckor lesz, igaz? Mit kezdünk a nap

többi részével?

– Mármint együtt ? – kapta fel a fejét hitetlenkedve Simon. – Hazamész te

valaha?

– Mi van, máris meguntad a társaságomat?

– Hadd kérdezzek valamit – szólt Simon. – Te lélekemelőnek találod az én

társaságomat?

– Hogy micsoda? – kérdezte Jace. – Bocs, azt hiszem, elaludtam egy pillanatra.

Kérlek, folytasd, akármilyen lebilincselő dologról is beszéltél.

– Elég már! – szólt rá Simon. – Csak egy pillanatra hagyd már abba a

gúnyolódást. Nem eszel, nem alszol. Tudod, ki van még ugyanígy vele? Clary. Nem

tudom, mi történik közterek, mert egy árva szót sem szólt. Felteszem, egyáltalán

nem akar beszélni róla. Viszont teljesen nyilvánvaló, hogy összekülönböztetek.

Márpedig ha szakítani akarsz vele...

– Szakítani vele? – Jace rámeredt. – Neked elment az eszed?

– Ha továbbra is kerülöd – mondta Simon ő fog szakítani veled.

Jace felállt. Könnyedsége eltűnt, hirtelen megtelt feszültséggel, akár egy

ugrásra kész macska. Az ablakhoz lépett, és idegesen félrerántotta a függönyt.

A késő délelőtti napfény beáramlott a résen, és egészen fakónak mutatta a szemét.

– Okkal teszem, amit teszek – mondta végül.

– Remek – bólintott Simon. – És Clary tisztában van ezekkel az okokkal?

Jace nem felelt.

– O szeret téged, és bízik benned – mondta Simon. – Tartozol neki annyival,

hogy...

– Vannak fontosabb dolgok is az őszinteségnél – szólt közbe Jace. – Szerinted

nekem jólesik megbántani ? Szerinted jólesik a tudat, hogy magamra haragítom,

hogy talán meg is fog gyűlölni ? Mit gondolsz, miért jöttem éppen ide ? – Dühösen

pillantott Simonra. – Nem lehetek vele – folytatta.

– Márpedig ha nem lehetek vele, egyáltalán nem számít, hol vagyok. Akár veled

is lehetek, mert ha megtudja, hogy téged próbállak megvédeni, akkor talán boldog

lesz.

– Szóval boldoggá akarod tenni annak ellenére, hogy elsősorban miattad

boldogtalan – állapította meg nem éppen barátságosan Simon. – Meglehetős

ellentmondás, nem?

– A szerelem maga az ellentmondás – felelte Jace, és visszafordult az ablak felé.

8

Ki a sötétségben jár

Clarynek eszébe sem jutott, mennyire gyűlöli a kórházak szagát, amíg ki nem

nyitotta a Beth Israel bejárati ajtaját. A fertőtlenítő, a fém és az állott kávé szaga

sem tudta eltüntetni a betegség és a nyomorúság orrfacsaró bűzét. Édesanyja

betegségének emléke, a gondolat, hogy Jocelyn öntudatlanul feküdt csövekből és

vezetékekből rakott fészkében, szabályosan arcul csapta a lányt. Mélyet lélegzett,

és próbált nem beleszagolni a levegőbe.

– Jól vagy? – Jocelyn lehúzta a fejéről a kapucnit, és aggódó zöld szemével

Claryre pillantott.

Clary bólintott, aztán behúzta a nyakát, és körülnézett. Az előcsarnok csupa

hideg márvány, fém és műanyag volt. A nagy információs pult mögött jó pár nő

nyüzsgött – nyilván nővérek lehettek. Táblák mutatták, merre kell elindulni az

intenzív osztály, a röntgen, az onkológia, a gyerekosztály meg a többi felé. A büfét

Clary valószínűleg álmában is megtalálta volna; amennyi langyos kávét Luke-nak

vitt onnan, azzal a Cental Park-i tározót is meg lehetett volna tölteni.

– Bocsánat. – Egy karcsú nővér egy idős beteget tolt el mellettük, és a kerekek

kis híján átgördültek Clary lábán. A lány a nővér után nézett... Volt ott valami...

Talán reszketett a levegő...

– Ne bámulj, Clary – súgta oda Jocelyn. Átkarolta lánya vállát, és annak a

labornak az ajtaja felé fordult, ahol a vérvétel zajlott. Clary látta a saját és

édesanyja tükörképét az ajtószárnyak sötét üvegében. Bár még mindig fél fejjel

alacsonyabb volt Jocelynnál, tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. Régen csak

legyintett, amikor az emberek ezt mondták. Jocelyn szép volt, ő pedig nem. De a

szemük és a szájuk formája mégiscsak ugyanaz, mint ahogy a vörös hajuk, a zöld

szemük meg az apró kezük is. Clary elgondolkodott rajta, hogy vajon miért nem

örökölt szinte semmit Valentine külsejéből, amikor a bátyja teljesen úgy nézett ki,

mint ő: szőke haja és sötét szeme éppen olyan volt, akár az apjuké. Bár, jutott

eszébe Clarynek, ha alaposabban megnézte magát, makacsul feszülő állkapcsában

mintha látott volna valamit Valentine-ból...

– Jocelyn. – Mindketten megfordultak. Az a nővér állt előttük, aki az imént az

öregembert tolta a kerekes székben. Karcsú volt, fiatalos külsejű, sötét bőrű és

sötét szemű – aztán ahogy Clary alaposabban megnézte magának, eltűnt az álca.

Még mindig egy karcsú, fiatalos nőt látott maga előtt, csakhogy most már sötétkék

volt a bőre, a feje tetején kontyba rendezett haja viszont hófehér. A kék bőr

nagyon élesen ütött el halvány rózsaszín kórházi viseletétől.

– Clary – szólt Jocelyn –, ez Catarina Loss. Ő vigyázott rám, amíg itt voltam. Ő is

Magnus barátja.

– Maga boszorkánymester. – A szavak gyorsabban jöttek ki Clary száján,

mintsem hogy megállíthatta volna őket.

– Psszt! – A boszorkánymesternő elborzadva pillantott Jocelynra. – Nem

mondta, hogy a lányát is elhozza magával. Még gyerek.

– Clarissa tud viselkedni. – Jocelyn mogorván pillantott Claryre. – Igaz?

Clary bólintott. Amikor Idrisben harcoltak, látott már más boszorkány-

mestereket is Magnuson kívül. Időközben megtudta, hogy minden boszor-

kánymesternek van valamilyen tulajdonsága, amiről azonnal látszik, hogy nem

ember. Ilyen volt Magnus macskaszeme, másoknak azonban szárnyuk nőtt, vagy

úszóhártya a lábujjaik között, esetleg karmok az ujjaik végén.

A tetőtől talpig kék bőrt azonban nem lehetett egyszerűen kontaktlencsével

vagy túlméretezett dzsekivel elrejteni. Catarina Lossnak mindennap varázslattal

kellett álcáznia magát, hogy kitehesse a lábát otthonról – főleg így, hogy egy

mondén kórházban dolgozott.

A boszorkánymester hüvelykujjával a liftre bökött. – Jöjjenek velem! Essünk túl

rajta minél gyorsabban.

Clary és Jocelyn a nő után sietett, majd beléptek az először érkező fülkébe.

Ahogy az ajtó sziszegve bezáródott mögöttük, Catarina megnyomott egy gombot,

amelyen egyetlen H betű állt. A mellette a fémfelületen lévő bemélyedés azt

jelezte, hogy a H szintet kizárólag kulccsal lehet elérni, de amint a nő megérintette

a gombot, kék szikra röppent elő az ujja hegyéből, és a gomb kigyulladt. A lift

megindult lefelé.

Catarina a fejét rázta. – Ha nem lenne Magnus Bane barátja, Jocelyn Fairchild...

– Fray – szólt közbe Jocelyn. – Most Jocelyn Frayként ismernek.

– Elhagyta az Árnyvadász nevet? – mosolyodott el Catarina. Az ajka ijesztően

pirosnak tűnt kék bőrén. – És te, kislány? Árnyvadász leszel, mint az apukád?

Clary igyekezett nem kimutatni, milyen bosszús. – Nem – felelte. – Árnyvadász

leszek, de nem olyan, mint apám volt. És a nevem Clarissa, de hívhat Clarynek.

A lift megállt, az ajtó félresiklott. A boszorkánymesternő tekintete egy

pillanatra megállapodott Claryn. – O, tudom a neved – mondta. – Clarissa

Morgenstein. A kislány, aki véget vetett a nagy háborúnak.

– Valahogy úgy. – Clary kilépett a liftből Catarina után, aztán édesanyja is

követte őket. – Maga is ott volt? Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.

– Catarina itt volt – mondta Jocelyn kicsit lihegve az erőfeszítéstől, hogy lépést

tarthasson a másik kettővel. Egy hosszú, szinte teljesen jellegtelen folyosón

haladtak: sem ablakai nem voltak, sem ajtók nem nyíltak egyik oldalon sem. A

falakat halványzöldre festették. – Ő és Magnus együtt ébresztettek fel a Fehér

Könyv segítségével. Aztán Catarina itt maradt, hogy vigyázzon rám, miután

Magnus visszatért Idrisbe.

– Mármint hogy a könyvre vigyázzon?

– Ez egy nagyon fontos könyv – mondta Catarina. Gumitalpú cipője hangosan

csattogott a folyosó padlóján.

– Nekem az volt a benyomásom, hogy a háború is nagyon fontos volt –

mormogta az orra alatt Clary.

Végül megérkeztek egy ajtóhoz. Szögletes tejüveg táblát illesztettek bele, amire

a „Halottasház” feliratot festették. Catarina rátette a kezét a kilincsre, és

mosolyogva nézett vissza Claryre. – Már egészen kiskoromban kiderült, hogy

különleges tehetségem van a gyógyításhoz – mondta. – Afféle varázslat ez. Szóval

itt dolgozom ebben a kórházban vacak fizetésért, és megteszem, ami tőlem telik,

hogy meggyógyítsam a mondénokat, akik sikítanának, ha megtudnák, hogy nézek

ki valójában. Vagyonokat kereshetnék, ha áruba bocsátanám a tudásomat

Árnyvadászoknak meg olyan ostoba mondénoknak, akik azt hiszik, tudják, mi az a

varázslat, mégsem teszem. Itt dolgozom. Szóval ne játszd itt nekem az agyad, vörös

hajú kislány. Nem vagy jobb nálam, csak mert híres lettél.

Clary elvörösödött. Eddig eszébe sem jutott, hogy híres lenne. – Igaza van –

mondta. – Bocsánat.

A boszorkánymester szeme a falfehér és láthatóan ideges Jocelynra villant. –

Mehetünk?

Jocelyn bólintott, és Claryre pillantott, aki követte a példáját. Catarina belökte

az ajtót, ők pedig követték a halottasházba.

Claryt először a hideg csapta meg. Odabent fagyos volt a levegő, úgyhogy

gyorsan felhúzta a cipzárt a dzsekijén. A második élménye a szag volt: a tisz-

títószerek szúrós szaga a bomlás édeskés bűzével keveredett. A mennyezeten

vibráló lámpatestekből sárgás fény áradt. A terem közepén két nagy, üres asztal

állt, de volt egy mosdókagyló és egy fémállvány is a szervek súlyának

megállapítására szolgáló mérleggel. Az egyik fal mentén acélfiókok sorakoztak,

mint a bankokban, csak ezek sokkal nagyobbak voltak. Catarina odasietett az

egyikhez, megragadta a fogantyúját, és kihúzta; a fiók kerekeken gördült elő.

Odabent egy fémlapon egy csecsemő holtteste feküdt.

Jocelyn halk torokhangot hallatott. Egy pillanattal később Catarina mellé

lépett, Clary pedig lassabban követte. Korábban is látott már holttesteket

– látta például Max Lightwoodot, ráadásul őt ismerte is. Csak kilencéves volt.

Viszont egy csecsemő...

Jocelyn a szája elé kapta a kezét. Nagy, kerek szemét a gyermek testére

függesztette. Clary lenézett. Első pillantásra a csecsemő – egy fiú – teljesen

hétköznapinak tűnt. A kezén is és a lábán is megvolt mind a tíz ujja. Azonban ha

Clary koncentrált, hogy átlásson az álcán, már észrevette, hogy a gyerek kezén az

ujjai nem is ujjak voltak, hanem befelé hajló, hegyes karmok. A csecsemő bőre

szürke volt, tágra nyílt szeme pedig teljesen fekete – nem csak az írisz, de az egész

fehérje is. – Éppen ilyen volt Jonathan szeme, amikor megszületett – suttogta

Jocelyn. – Két fekete alagút. Később megváltoztak, és emberibbek lettek, de

emlékszem...

Ezzel megborzongott, sarkon fordult, és kisietett a teremből. Az ajtó be-

csapódott mögötte.

Clary a közönyösnek tűnő Catarinára pillantott. – Az orvosok nem látták rajta?

– kérdezte. – Úgy értem, a szeme... meg a keze...

Catarina megrázta a fejét. – Amit nem akarnak látni, azt nem látják – mondta,

és vállat vont. – Működik itt valamiféle mágia, amihez hasonlót keveset láttam.

Démonmágia. Rossz dolog. – Elővett valamit a zsebéből. Egy darab szövet volt egy

visszazárható műanyag zacskóban. – Ez egy darab abból az anyagból, amibe bele

volt csavarva, amikor megtalálták. Ez is bűzlik a démonmágiától. Add oda

édesanyádnak! Megmutathatná a Néma

Testvéreknek, hátha ők ki tudnak hámozni belőle valamit. Talán kiderül, ki

tette ezt.

Clary átvette a szövetdarabot. Ahogy az ujjai összezáródtak körülötte, egy rúna

jelent meg előtte – vonalak és kacskaringók szövevénye, egy kép halvány árnyéka,

ami el is tűnt, amint a dzsekije zsebébe csúsztatta a zacskót.

A szíve azért majd kiugrott a helyéből. Ez bizony nem megy a Néma Testvérekhez,

gondolta. Addig legalábbis biztosan nem, amíg ki nem derítem, mit csinál vele ez a rúna.

– Találkozol Magnussal? – kérdezte Catarina. – Mondd el neki, hogy megmutattam

anyukádnak, amit látni akart.

Clary mechanikusan bólintott, akár egy bábu. Hirtelen nem akart mást, csak

eltűnni ebből a sárgán megvilágított teremből, el a halál szaga és a még mindig

nyitott fiókban heverő élettelen test elől. Eszébe jutott, ahogy édesanyja Jonathan

születésnapján minden évben elővette azt a dobozt, és zokogott a hajfürt fölött,

megsiratta a fiút, akit fel kellett volna nevelnie, és aki helyett egy ilyen

szörnyeteget kapott végül. Nem hiszem, hogy ezt akarta látni, gondolta Clary.

Szerintem éppen abban reménykedett, hogy lehetetlen.

– Persze – bólintott végül. – Megmondom neki.

Az Alto Bar jellegzetes hippikocsma volt, ami részben a Brooklynból Queens-be

vezető gyorsforgalmi út alatt helyezkedett el Greenpointban. Szombatonként nem

kötötték korhatárhoz a belépést, Eric pedig a tulaj haverja volt, szóval Simon

zenekara gyakorlatilag bármelyik szombaton játszhatott, még ha folyamatosan

változtatták is a nevüket, és nem is lehetett rá számítani, hogy komolyabb

közönséget vonzanak.

Kyle és a többiek már a színpadon voltak, a felszerelést állították be, és még

egyszer utoljára mindent ellenőriztek. Egy régi koncertprogramjukat tervezték

előadni. Kyle villámgyorsan megtanulta a szövegeket, és kellőképpen

magabiztosak voltak. Simon a színpad mögött maradt a koncert kezdetéig, amivel

legalább egy kicsit csillapította Kyle idegességét. Most kilesett a poros

bársonyfüggöny mögül, hogy meglesse, kik lehetnek odakint.

A berendezés valaha ízléses lehetett. A falakat meg a mennyezetet dom-

bornyomásos bádoglemezek borították, amitől az egész hely egy korabeli

zugkocsmára emlékeztetett az alkoholtilalom korából. A pult mögé a falra art deco

stílusú tükröt akasztottak. A hely sokkal lepukkantabb volt már, mint amikor

megnyitott. A falakon állandó nyomot hagyott a füst, a padlót borító fűrészpor

csomókba állt össze a kilöttyent sör, meg ki tudja még, mi minden hatására.

Viszont a falak mellett sorakozó asztaloknál mindnél ültek. Simon Isabelle-t is

észrevette. A lány egyedül telepedett le az egyik asztalhoz; páncélmellényre

emlékeztető rövid, ezüstszínű ruhát viselt, meg démontaposó csizmát. A haját

kusza kontyban foga össze, és ezüst evőpálcikákat szúrt bele. Simon tudta, hogy

mindegyik pálcika pengeéles, és könnyedén át lehet vágni vele a fémet vagy a

csontot is. Isabelle ajkán a rúzs élénkvörös volt, akár a friss vér.

Szedd össze magad! – parancsolt magára Simon. Ne gondolj a vérre!

Más asztaloknál is ültek néhányan a fiúk barátai közül. Ott volt például Kirk

barátnője, Blythe, meg Matt barátnője, Kate, akik egy tál sápadt nachón

osztozkodtak. Eric számos barátnője különböző asztaloknál foglalt helyet, és a

legtöbb iskolai barátja is eljött, amitől még inkább úgy tűnt, hogy a hely tele van.

Az egyik sarokban magányosan ücsörgött Simon egyetlen rajongója, Maureen –

egy apró, satnya szőke lány, aki tizenkét évesnek tűnt, de tizenhatnak mondta

magát. Simon úgy sejtette, a valóságban, mondjuk, tizennégy lehet. Ahogy

meglátta a fiút kilesni a függöny mögül, elmosolyodott, és lelkesen integetni

kezdett.

Simon gyorsan behúzta a fejét, akár egy teknős, és összerántotta a függönyt.

– Hé – szólt oda Jace, aki egy felfordított hangfalon ült, és a telefonját bámulta

–, akarsz egy képet látni Alecről meg Magnusról Berlinben?

– Nem igazán – felelte Simon.

– Magnuson bőrnadrág van.

– És valahogy mégsem.

Jace a zsebébe csúsztatta a telefont, és kíváncsian pillantott Simonra. – Jól

vagy?

– Igen – felelte Simon, de nem volt jól. Szédült, kavargóit a gyomra, és feszült

volt. Aggódva várta, hogy mit tartogat az este, és az sem segített, hogy nem evett;

valahogyan meg kell oldania ezt a problémát, méghozzá hamar. Nagyon jó lett

volna, ha Clary is itt van, de Simon tudta, hogy a lány nem jöhetett el. Az esküvővel

kapcsolatban akadt valami dolga, és már rég szólt Simonnak, hogy ki kell hagynia

ezt a koncertet. A fiú Jace-nek is továbbadta az információt, mielőtt elindultak

volna. Jace egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és csalódottnak, ami pedig nem kis

feladat.

– Hahó – bújt be a függöny mögé Kyle. – Nagyjából meg is volnánk. –

Alaposabban megnézte magának Simont. – Biztos vagy a dolgodban?

Simon Kyle-ról Jace-re pillantott. – Feltűnt már, hogy összeöltöztetek?

A két fiú végignézett magán, aztán egymáson. Mindkettő farmert és hosszú ujjú

fekete pólót viselt. Jace kissé zavartan rángatta meg a pólója szegélyét. – Ezt Kyle-

tól kértem kölcsön. A sajátom elég koszos volt.

– Hinnye, most már egymás ruháit is hordjátok. Ilyesmit már igazán csak a

legjobb barátok csinálnak.

– Úgy érzed, kimaradtál valamiből? – kérdezte Kyle. – Gondolom, te is szeretnél

kölcsönkérni egy fekete pólót.

Simon nem mondta ki, ami nyilvánvaló volt: az ő cingár termetére aligha

lennének jók Kyle vagy Jace holmijai. – Feltéve, hogy mindenkin a saját nadrágja

van.

– Látom, izgalmas pillanatban csöppentem bele a beszélgetésbe – dugta át a

függönyön a fejét Eric. – Gyertek, ideje elkezdenünk.

Ahogy Kyle és Simon elindultak a színpadra, Jace felállt. Közvetlenül köl-

csönkért pólójának szegélye alatt Simon egy tőr pengéjét látta megvillanni.

– Kéz– és lábtörést – szólt utánuk Jace sanda vigyorral. – Én itt lent leszek, és

remélhetőleg valaki más kezét meg lábát töröm el.

Azt beszélték meg, hogy Raphael alkonyaikor jön, de majd három órán át

várakoztatta őket, mire végül kivetített képe megjelent az Intézet könyvtárában.

Vámpírtaktika, gondolta Luke szárazon. A New York-i klán feje eljön, ha az

Árnyvadászok hívják, de nem lehet csak úgy ugráltatni, és biztosan nem lesz

pontos. Luke azzal ütötte el az időt, hogy beleolvasott a könyvtárban található

könyvek közül néhányba. Maryse-nek sem volt éppen beszélhetnék-je, ő az idő

java részében az ablaknál állt, vörösbort ivott egy ólomkristály pohárból, és a York

Avenue forgalmát figyelte.

Amikor Raphael, akár a sötétség hátterére vázolt fehér krétarajz, megjelent,

Maryse is sarkon fordult. Először a vámpír sápadt arca és keze vált láthatóvá, aztán

sötét haja meg a ruhái. Végül ott állt a szoba közepén, és bár csak egy kivetítés

volt, tökéletesen élethűnek látszott. A felé siető Maryse-re pillantott. – Hívtál,

Árnyvadász? – kérdezte, majd megfordult, és tetőtől talpig végigmérte Luke-ot. –

Látom, a farkasember is itt van. Valamiféle tanácsot akartok tartani?

– Nem éppen. – Maryse letette a poharát az asztalra. – Hallottál az utóbbi

időben bekövetkezett halálesetekről, Raphael? Az Árnyvadászok holttesteiről.

Raphael felhúzta a szemöldökét. – Hallottam. Nem gondoltam, hogy fontos

lenne. A klánomnak semmi köze az ügyhöz.

– Egy holttest a boszorkánymesterek területén került elő, egy a farkasokén, egy

pedig a tündérekén – mondta Luke. – Ügy sejtem, most a te néped következik.

Nyilvánvaló kísérletnek tűnik arra, hogy feszültséget szítsanak az Alvilágiak

között. Azért jöttem, hogy elmondjam, nem hiszem, hogy felelős vagy a

történtekért, Raphael.

– Micsoda megkönnyebbülés – szólt Raphael, de a tekintete sötét volt és óvatos.

– Egyáltalán hogy merülhetne fel, hogy én állok e mögött?

– Az egyik halott el tudta mondani nekünk, ki támadta meg – felelte Maryse. –

Mielőtt... meghalt... tudtatta velünk, hogy Camille a felelős.

– Camille. – Raphael hangja óvatos volt, de mielőtt gyorsan szenvtelenséget

erőltetett az arcára, átfutott rajta a megdöbbenés. – De ez lehetetlen.

– Miért lehetetlen, Raphael? – kérdezte Luke. – Ő a klánotok vezére.

Nagyhatalmú és híresen könyörtelen. Aztán meg a jelek szerint eltűnt. Nem jött el

Idrisbe, hogy harcoljon mellettetek a háborúban. Nem nyilatkozott az újonnan

megkötött Szövetségről. Egyetlen Árnyvadász sem látta vagy hallott róla hónapok

óta... Egészen mostanáig.

Raphael néma maradt.

– Valami történik – mondta Maryse. – Meg akartuk adni neked a lehetőséget,

hogy mindent elmagyarázz nekünk, mielőtt a Klávéhoz fordulunk Camille-lal

kapcsolatban. Jó szándékunk jeleként.

– Igen – bólintott Raphael. – Jelekben nincs hiány.

– Raphael – szólt Luke barátságosan nem kell védened Camille-t. Ha fontos

neked...

– Hogy fontos? – Raphael elfordult, és kiköpött, bár kivetítés lévén ez inkább

csak egy látványos gesztus volt. – Gyűlölöm azt a nőt. Megvetem. Minden este,

amikor felkelek, a halálát kívánom.

– Ó! – húzta fel a szemöldökét Maryse. – Akkor talán...

– Évekig vezetett bennünket – mondta Raphael. – O volt a klán vezére, amikor

vámpír lettem. Ez ötven évvel ezelőtt történt. Nem sokkal korábban jött

Londonból. Idegen volt a városban, de elég könyörtelen hozzá, hogy pár hónap

alatt a manhattani klán vezérévé küzdje fel magát. Tavaly én lettem a helyettese.

Aztán néhány hónappal ezelőtt rájöttem, hogy embereket gyilkol. Puszta sportból

végez velük, és megissza a vérüket. Megszegi a Törvényt. Előfordul ilyesmi néha.

Egy-egy vámpír elindul a maga feje után, ezt képtelenség megakadályozni. De hogy

egy klánvezérrel történjen meg... Ok elvileg jobbak ennél. – Mozdulatlanul állt,

sötét szemén látszott, hogy a gondolataiba merül. – Nem vagyunk olyanok, mint

azok a barbár farkasok. Nem akkor lesz új vezérünk, ha valaki megöli a régit. A

legsúlyosabb bűntények egyike, ha egy vámpír kezet emel egy másik vámpírra,

még akkor is, ha az megszegte a Törvényt. És Camille-nak számos szövetségese

meg követője van. Nem kockáztathattam meg, hogy végezzek vele. Inkább oda-

mentem hozzá, és közöltem vele, hogy el kell hagynia bennünket, különben a

Klávéhoz fordulok. Nem akartam ezt tenni persze, mert tudtam, hogy ha fény

derül a dologra, az egész klánra rossz fényt fog majd vetni. Csak bizalmatlanság

lett volna belőle, és nyomozni kezdtek volna utánunk. Megszégyenítettek és

megaláztak volna bennünket a többi klán előtt.

Maryse türelmetlenül mordult fel. – Fontosabb dolgok is vannak a világon,

mint hogy elkerüljük a kínos helyzeteket.

– Egy vámpír esetében az ilyesmi a különbséget jelentheti élet és halál között. –

Raphael halkabbra fogta a hangját. – Blöfföltem, de ő elhitte, hogy tényleg

megteszem. Beleegyezett, hogy elmegy. Elküldtem, de nehéz helyzetben találtuk

magunkat utána. Nem vehettem át a vezetést, mert Camille nem mondott le róla.

Nem beszélhettem a többieknek a távozásáról anélkül, hogy eláruljam, mit tett.

Hosszú távollétnek kellett beállítanom a dolgot, halaszthatatlan utazásnak. Nem

ritka az ilyen mehetnék a mi fajtánknál, mindenkire rátör néha-néha. Aki örökké

él, annak az évek múlásával minden hely unalmas börtön lesz előbb-utóbb.

– És mit gondoltál, meddig tudod fenntartani a látszatot? – kérdezte Luke.

– Ameddig lehetséges – telelte Raphael. – Ügy fest, mostanáig sikerült. –

Elfordította a tekintetét, és kinézett az ablakon az égen ragyogó csillagok felé.

Luke nekidőlt az egyik könyvespolcnak. Halvány mosollyal nyugtázta, hogy

éppen az alakváltókról szóló kötetek között találta magát, ahol a vérfarkasokról, a

nágákról, a kicunékról meg a szelkikről szóló tanulmányok sorakoztak. – Talán

érdekel, hogy ő nagyjából ugyanezt a történetet mondta el rólad – szólt, de azt

nem említette, kinek is mondta el azt a történetet Camille.

– Azt hittem, elment a városból.

– Talán el is ment, aztán most visszatért – találgatott Maryse. – És a jelek

szerint többé nem elégszik meg emberi vérrel.

– Nem tudom, mit mondhatnék – szólt Raphael. – Próbáltam megvédeni a

klánomat. Ha a Törvény szerint meg kell büntetnetek, akkor elfogadom a

büntetésemet.

– Nem áll szándékunkban megbüntetni, Raphael – mondta Luke. – Csak akkor,

ha nem leszel hajlandó együttműködni.

Ahogy Raphael megint feléjük fordult, égett a szeme. – Miben kéne

együttműködnöm?

– Szeretnénk elfogni Camille-t. Élve – közölte Maryse. – Ki akarjuk kérdezni.

Tudnunk kell, miért gyilkol Árnyvadászokat. És hogy miért ölte meg éppen ezeket

az Árnyvadászokat.

– Ha komolyan meg akarjátok csinálni, remélem, van valami nagyon okos

tervetek. – Raphael hangjában jókedv keveredett megvetéssel. – Camille még a mi

fajtánkhoz képest is ravasz, márpedig mi aztán igencsak ravaszak vagyunk.

– Van tervem – bólintott Luke. – Szükségünk lesz hozzá a Napjáróra, Simon

Lewisra is.

Raphael elhúzta a száját. – Nem bírom a srácot – szólt. – Nem szívesen lennék

részese egy olyan tervnek, amiben ő is benne van.

– Nos – mondta Luke –, az már legyen a te bajod.

Butaság, gondolta Clary. Butaság volt, hogy nem hoztam esernyőt. Az enyhe szitálás,

amiről édesanyja reggel beszélt, zuhogó esővé erősödött, mire megérkezett az Alto

Barba a Lorimer Streetre. Átfurakodott a járdán dohányzó

emberek között, és megkönnyebbülten lépett be a kocsma száraz melegébe.

Az Ezeréves Tépés már a színpadon volt. A fiúk a hangszereiket nyüstölték, elöl

pedig Kyle hörgött szexisen egy mikrofonba. Clary egy pillanatra határozott

elégedettséget érzett. Elsősorban az ő rábeszélésére vették fel egyáltalán Kyle-t,

aki nyilvánvalóan sokat dobott a zenekar produkcióján.

A lány körülnézett a szobában, remélve, hogy megpillantja Maiát vagy Isabelle-

t. Azt tudta, hogy mindketten nem lehetnek itt, hiszen Simon gondosan ügyelt rá,

hogy felváltva hívja meg őket a koncertjeire. Clary észrevett egy fekete hajú,

karcsú nőt, és el is indult felé. Félúton megtorpant. Egyáltalán nem Isabelle volt az,

hanem egy sokkal idősebb nő erősen kisminkelt arccal és sötét ceruzával

körberajzolt szemmel. Kosztümöt viselt, újságot olvasott, és a zenével láthatólag

egyáltalán nem törődött.

– Clary! Ide! – Clary a hang irányába fordult, és egy asztalnál a színpad

közelében észrevette a valódi Isabelle-t. A lány ruhája ezüstszínű jelzőfényként

világított a tömegben. Clary odanavigált, és ledobta magát Izzyvel szemben. –

Látom, megáztál – nyugtázta Isabelle.

Clary bánatos mosollyal simította félre nedves haját az arcáról. – Aki természet

anyánk ellen fogad, veszíteni fog.

Isabelle felhúzta sötét szemöldökét. – Azt hittem, nem jössz el ma este. Mintha

Simon azt mondta volna, hogy valami esküvői marhaságot kell elintézned. –

Amennyire Clary meg tudta ítélni, Isabelle-t egyáltalán nem foglalkoztatták az

esküvők meg a szerelemmel kapcsolatos egyéb csapdák.

– Anyukám nem érezte jól magát – mondta Clary. – Úgy döntött, átszervezi a

dolgokat.

Ebben volt is igazság. Amikor hazaértek a kórházból, Jocelyn bevonult a

szobába, és magára zárta az ajtót. Clary tehetetlennek és frusztráltnak érezte

magát, ahogy az odabentről kiszűrődő zokogást hallgatta, de édesanyja nem volt

hajlandó beengedni, vagy legalább beszélni a bánatáról. Végül hazaért

Luke, Clary pedig megkönnyebbülten bízta rá az édesanyját, majd elindult

kóborolni egyet a városban, mielőtt Simon koncertje felé vette az irányt. Mindig

megpróbált elmenni a fiú fellépéseire, ha lehetett, aztán meg tudta, hogy jobban

fogja érezni magát, miután beszélt vele.

– Aha. – Isabelle nem kérdezősködött tovább. Néha határozott felüdülést

jelentett látni, mennyire nem érdeklik mások problémái. – Simon biztosan örülni

fog, hogy eljöttél.

Clary a színpad felé pillantott. – Milyen eddig a koncert?

– Jó. – Isabelle elgondolkodva rágcsálta a szívószálát. – Ez az új énekes igazán

dögös. Ugye nincs barátnője? Szívesen körbehajszolnám a városon, mint egy rossz

kicsi pónit...

– Isabelle.

– Mi az? – Isabelle Claryre nézett, és megvonta a vállát. – Ó, nem mindegy?

Mondtam már, hogy Simonnal nem vagyunk kizárólagosak.

Ami azt illeti, gondolta Clary, Simonnak egy rossz szava sem lehet ebben a

helyzetben. De Simon mégiscsak a barátja volt. Éppen mondott volna valamit a fiú

védelmében, amikor megint a színpad felé fordította a tekintetét

– és valamin megakadt a szeme. Ismerős alak jelent meg a színpad mögött a

függönynél. Bárhol, bármikor megismerte volna, akármilyen sötét szobában,

akármilyen lehetetlen helyen.

Jace. A fiú mondén ruhákat viselt: farmert és szűk, fekete pólót, ami alatt

látható volt, hogyan mozognak háta és válla szálkás izmai. A haja világított a

színpadi lámpák erős fényében. Rejtett pillantások követték, ahogy a falhoz lépett,

és nekitámaszkodott, miközben élénk tekintettel fürkészte a termet. Clary szíve

majd kiugrott a helyéből. Olyan volt, mintha időtlen idők óta nem látta volna, bá

tudta, hogy csak egyetlen nap telt el az utolsó találkozásuk óta. Most mégis mintha

egy idegent nézett volna. Egyáltalán mit keres itt Jace? Még csak nem is kedveli

Simont! Korábban soha nem jött el a banda egyetlen koncertjére sem.

– Clary! – Isabelle hangja határozottan vádlónak tűnt. Clary odafordult, és csak

most vette észre, hogy felborította a másik lány poharát, a víz pedig Isabelle

gyönyörű, ezüstös ruhájára csöpögött.

Isabelle felkapott egy szalvétát, és komor pillantásokat vetett Claryre. – Beszélj

vele! – mondta. – Tudom, hogy akarsz.

– Bocs – szólt Clary.

Isabelle könnyed kézmozdulattal hessegette el Claryt. – Nyomás!

Clary felállt, és megigazította a ruháját. Ha tudta volna, hogy Jace is itt lesz,

biztosan nem vörös harisnyát vesz fel csizmával, meg a klasszikus bugyirózsaszín

Betsey Johnson-ruhát, amit Luke egyik öreg szekrényében talált. A ruha elején

végigfutó, virág alakú zöld gombokat nemrég még nagyon is királynak találta,

most azonban csak azt érezte, hogy kevésbé jól van összerakva, és közel olyan

csinos sincs, mint Isabelle.

Átfurakodott a táncoló, egy helyben állva sört kortyolgató vagy a zene ütemére

himbálózó emberek között. Akaratlanul is eszébe jutott az első találkozás Jace-szel.

Egy klubban történt, ahol a táncparketten keresztül figyelte a fiú világító haját és

arrogánsán feszülő vállait. Gyönyörűnek találta Jace-t, de eszébe sem jutott, hogy

bármi közük lehetne egymáshoz. Nem olyan fiúnak tűnt, akivel csak úgy randizni

lehet. Egy másik világban létezett.

Jace nem vette észre a lányt, csak amikor már majdnem ott állt előtte. Közelről

jól látszott, milyen fáradt; úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. Az arca

feszes volt a kimerültségtől, a csontok egészen élesen emelkedtek ki a bőre alatt. A

falnak támaszkodott, hüvelykjét az övébe akasztotta, és fakó aranyszínű szemével

a termet fürkészte.

– Jace – szólította meg a lány.

A fiú meglepetten kapta föl a fejét. Egy pillanatra felcsillant a szeme, ahogy

mindig, amikor meglátta Claryt. A lány lelkében azonnal vad remények támadtak.

Aztán szinte azonnal kialudt a fény, és a maradék szín is elszivárgott az

arcából. – Azt hittem... Simon azt mondta, nem jössz.

Claryt hányinger fogta el, és meg kellett támaszkodnia a falnál. – Szóval csak

azért jöttél el, mert azt hitted, nem leszek itt?

A fiú megrázta a fejét. – Hát...

– Szándékodban állt még beszélni velem valaha? – Clary érezte, hogy

ösztönösen megemeli a hangját, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy

halkabban beszéljen tovább. A kezét ökölbe szorította, körmei a tenyerébe vájtak. –

Ha szakítani akarsz, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy közlöd velem, nem

pedig sunyítasz, és várod, hogy egyedül találjam ki, mi van.

– Miért jön mindenki ezzel a francos kérdéssel, hogy szakítani akarok-e veled?

– fortyant fel Jace. – Előbb Simon, most meg...

– Te beszéltél rólunk Simonnak? – Clary megrázta a fejét. – Miért? Miért nem

velem beszélgetsz?

– Mert veled nem tudok – mondta Jace. – Nem tudok szólni hozzád, nem tudok

veled lenni. Még rád sem tudok nézni.

Clary vett egy mély levegőt; olyan volt, mintha akkumulátorsavat szívott volna

a tüdejébe. – Mi?

A fiú hirtelen rádöbbent, mit mondott, és komor némaságba burkolózott. Pár

pillanatig csendben nézték egymást. Aztán Clary sarkon fordult, és megint

átfurakodott a tömegen. Félretolta a csapkodó könyököket, a cseverésző

embereket. Nem törődött senkivel és semmivel, csak hogy minél gyorsabban

eljusson az ajtóig.

– Most pedig – kiáltotta Eric a mikrofonba – egy új dalt fogunk eljátszani.

Nemrég írtuk, és a barátnőmnek szeretném ajánlani. Három hete járunk, és a

fenébe is, ez ám az igaz szerelem! Örökké együtt leszünk, bébi! A szám címe

„Megdöngetlek, mint egy dobot”.

A közönség nevetett és tapsolt, Simon viszont úgy sejtette, Ericnek nem esett

le, hogy azt hiszik, viccel, pedig ő halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Eric

folyton szerelmes volt valakibe, akivel éppenhogy csak járni kezdett, és mindig írt

róla egy illetlen számot. Simon általában nem zavartatta magát, most viszont azt

remélte, hogy az előző dal után lemennek a színpadról. Rosszabbul érezte magát,

mint valaha. Szédült, ragadt az izzadságtól, kavargott a gyomra, a szájában pedig

állott vérre emlékeztető fémes ízt érzett.

A zene dübörgött körülötte, olyan volt, mintha valaki szögeket vert volna a

dobhártyájába. Ujjai ide-oda csúszkáltak a húrokon, és látta, hogy Kirk csodálkozva

fordul felé. Próbálta kényszeríteni magát, hogy koncentráljon, de úgy érezte

magát, mintha lemerült akkumulátorral próbált volna meg elindítani egy autót.

Üres nyikorgást hallott a koponyájában, de csak nem jött a szikra.

A közönséget fürkészte, maga sem tudta, miért, de Isabelle-t kereste. Csak

fehér arcok tengere bámult vissza rá, és eszébe jutott az az első éjszaka a Dumont

Hotelben, amikor a vámpírok arca fordult felé, akár a sötét ürességben nyíló

számtalan fehér virág. Gyomorszorongató, fájdalmas hányinger fogta el.

Hátratántorodott, és elengedte a gitárt. Megindult alatta a föld. A többiek

belefeledkeztek a zenébe, és úgy tűnt, észre sem vették, hogy mi történt. Simon

letépte a válláról a gitár szíját, Matt mellett berontott a függöny mögé, és amint a

színpad mögé ért, okádni kezdett.

Semmi sem jött fel. A gyomra üres volt, akár egy kiszáradt kút. Felállt, a falnak

dőlt, és arcát jéghideg kezébe temette. Hetek óta nem érzett sem hideget, sem

meleget, most azonban olyan volt, mintha lázas lenne – és borzasztóan félt. Mi

történik vele?

Emlékezett rá, ahogy Jace azt mondta, vámpír vagy. A vér nem étel számodra. A

vér... az vér. Lehet, hogy ez azért volt, mert nem evett? Csakhogy nem érzett sem

éhséget, sem szomjúságot. Olyan rosszul volt, mintha a halálán lenne. Talán

megmérgezték. Talán Káin Jele nem védett mérgezés ellen.

Lassan a vészkijárat felé indult, abban reménykedett, hogy a hűvös levegő

odakint a klub mögött kitisztítja a fejét. Talán csak a kimerültség meg az idegesség

miatt volt minden.

– Simon? – Apró hang volt, mint egy madár csiripelése. Rettegve nézett le, és

Maureent pillantotta meg a könyökénél. Közelebbről még kisebbnek tűnt – vékony

madárcsontjai voltak, halványszőke haja pedig dúsan omlott a vállára kötött

rózsaszín sapkája alól. Szivárványcsíkos karmelegítőt viselt meg egy rövid ujjú

fehér pólót, amin egy szelet epertorta díszelgett. Simon hangtalanul felnyögött.

– Most nagyon nem érek rá, Mo – mondta.

– Csak le akartalak fényképezni a telómmal – magyarázta a lány, és idegesen

igazította a haját a füle mögé. – Hogy megmutathassam a barátaimnak. Oké?

– Jó. – Simon feje lüktetett. Ez nevetséges. Nem mintha elárasztották volna őket

a rajongók. Maureen szó szerint a banda egyetlen lelkes követőjének számított, és

ő is csak úgy került kapcsolatba velük, hogy Eric ifjú unokatestvérének volt a

barátja. Simon úgy érezte, nem lenne szép, ha most még őt is elmarná. – Rendben,

fényképezz csak.

Maureen felemelte a telefont, kattintott, aztán felhúzta a szemöldökét.

– Most egy közös képet? – Gyorsan Simon mellé lépett, és az oldalához simult.

A fiú megérezte a rúzs epres illatát, mögötte pedig az izzadság sós és az emberi vér

édeskésebb szagát. Maureen felnézett rá, szabad kezével kinyújtotta a telefont, és

elmosolyodott. Két első foga között rés tátongott, nyakán kék ér duzzadt, és a lány

minden egyes lélegzetvételével rándult egyet.

– Mosolyogj! – szólt Maureen.

Simon éles fájdalom ikerszúrását érezte, ahogy a szemfogai előugrottak a

helyükről, és ajkába mélyedtek. Hallotta, ahogy Maureen felszisszen, aztán a

telefon elrepült, amikor Simon elkapta a lány derekát, maga felé fordította, és a

torkába mélyesztette a fogait.

Vér fröccsent a szájába, az íze semmihez sem volt fogható. Simon úgy érezte,

eddig fuldoklott, most pedig hirtelen nagy kortyokban szívta be a hideg, tiszta

oxigént. Maureen küzdött, és próbálta eltolni magától, de a fiú szinte észre sem

vette. Még az sem tűnt fel neki, amikor a lány teste elernyedt, és élettelenül

roskadt a földre, ő pedig ráfeküdt, és Maureen vállát markoló keze újra meg újra

összeszorult, ahogy egyre csak ivott.

Sosem ettél még emberből, igaz? – kérdezte Camille. Fogsz.

És utána sosem felejted el.

9

Tűzből újra tűzbe

Clary feltépte az ajtót, és kirontott az esőtől nyirkos esti levegőbe. Fulladozva

az esővíztől és a könnyektől, elrohant Eric ismerős sárga furgonja mellett, aminek

a tetejéről csak úgy ömlött a víz a csatornába, és éppen átfutott volna az utcán a

pirosban, amikor valaki elkapta a karját, és megfordította.

Jace volt az. Éppen úgy bőrig ázott, mint Clary, szőke haja az esőtől a fejéhez

simult, pólója pedig fekete festékként tapadt a testére. – Clary, nem hallottad, hogy

kiabáltam?

– Hagyj békén! – A lánynak remegett a hangja.

– Nem. Addig nem, amíg nem beszélsz velem. – Körülnézett az elhagyatott

utcán. Az esőcseppek sebesen nyíló virágokként pattantak szét a betonon. – Gyere!

Továbbra is Clary karját szorongatva elrángatta a lányt a furgon mellől, be egy

szűk utcácskába az Alto Bar mellett. A felettük nyíló magas ablakokon kiszűrődtek

odabentről a még mindig szóló zene hangjai. Az utcát kétoldalt téglafalak

határolták, és láthatólag ide dobálták ki a használhatatlanná vált

zeneszerszámokat. A földet tönkrement erősítők és régi mikrofonok borították,

összetört söröskorsók és cigarettacsikkek társaságában.

Clary kitépte a karját Jace szorításából, és a fiú szemébe nézett. – Ha azt

tervezed, hogy bocsánatot kérsz, ne strapáid magad. – Félresöpörte az arcából

esővíztől nehéz haját. – Nem akarom hallani.

– Azt akartam elmondani, hogy Simonnak próbáltam segíteni – mondta. A

cseppek, mint a könnyek gördültek le a szempilláiról, hogy aztán végigfolyjanak az

arcán. – Nála voltam az elmúlt...

– És nem tudtál szólni ? Egy vacak SMS-t sem tudtál küldeni, hogy merre (Írsz?

Ja, várj. Nem tudtál, mert még mindig nálad van a rohadt telefonom. Add ide!

Jace némán a nadrágja zsebébe nyúlt, előhalászta a készüléket, és a lány kezébe

nyomta. A telefon sértetlennek tűnt. Clary gyorsan betette a táskájába, mielőtt az

eső kárt tehetett volna benne. Jace közben olyan tekintettel figyelte, mintha Clary

pofon vágta volna. A lány ettől csak még dühösebb lett. Mégis, milyen jogon

sértődött meg?

– Azt hiszem – mondta lassan Jace –, úgy gondoltam, hogy ha Simonnal vagyok,

az kicsit olyan, mintha veled lennék. Az a hülye ötletem támadt, hogy ha vigyázok

rá, és te rájössz, hogy a kedvedért teszem, akkor majd megbocsátasz...

Clary dühe forró, megállíthatatlan áradatként tört a felszínre. – Még azt »cm

tudom, mit kéne szerinted megbocsátanom – kiáltott. – Azt, hogy nem szeretsz

többé ? Mert ha ezt szeretnéd, Jace Lightwood, akkor inkább fogd magad, és... –

Vakon hátralépett, és majdnem hanyatt esett egy kidobott hangfalban. A táskája a

földre csúszott, ahogy kinyújtott karral próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de

Jace már ott is termett. Villámgyorsan elkapta a lányt, aztán nyomult tovább előre,

amíg Clary háta el nem érte a falat, ő köré nem zárta a karjait, és hevesen csókolni

nem kezdte.

Clary tudta, hogy el kéne tolnia magától a fiút. Az esze azt mondta, egyedül

ennek lenne értelme, csakhogy egyetlen porcikáját sem érdekelte, minek van

értelme és minek nincs. Most aztán biztosan nem, amikor Jace úgy csókolta,

mintha tudná, hogy a pokolra kerülhet érte, de úgy lenne vele, hogy akkor is

megéri.

Clary a fiú vállába mélyesztette az ujjait; az átázott szövet alatt érezte az izmok

keménységét. A szenvedélyben, amivel viszonozta a csókot, benne volt az elmúlt

napok elkeseredettsége, a bizonytalanság, hogy hol lehet, és mire gondolhat Jace,

az érzés, hogy a szívét kitépték a helyéből, és hogy képtelen elég levegőhöz jutni. –

Mondd el... – lihegte két csók között, ahogy nedves arcuk összesimult. – Mondd el,

mi a baj... Ó! – Clarynek fennakadt a lélegzete, ahogy a fiú elhúzódott tőle, éppen

csak annyira, hogy megragadhassa a derekát. Aztán felemelte, és Clary máris egy

rossz hangfal tetején állt, amitől majdnem egyforma magasak lettek. Aztán Jace

két kézzel megfogta az arcát, és előrehajolt, hogy a testük majdnem összeért – de

azért mégsem teljesen. Hátborzongató volt. Clary érezte a fiúból áradó forróságot;

a kezét még mindig Jace vállán tartotta, de ennyi nem volt elég. Azt akarta, hogy

tapadjanak össze, hogy ölelje meg, amilyen szorosan lehet. – M... miért nem tudsz

szólni hozzám? – kérdezte súgva. – Miért nem tudsz rám nézni ?

Jace lehajtotta a fejét, hogy találkozhasson a tekintetük. Esőcseppektől sötét

pillái között lehetetlenül aranyszínű volt a szeme.

– Mert szeretlek.

Clary nem bírta tovább. Levette a kezét a fiú válláról, ujjait az öve bújtatóiba

dugta, és odarántotta magához. Jace nem ellenkezett, tenyerével a falnak

támaszkodott, és addig simult a lányhoz, amíg a mellüktől a csípőjükön át a

lábukig minden testrészük úgy illeszkedett össze, akár egy kirakós játék darabjai. A

fiú keze Clary derekára csúszott, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolták

egymást, hogy a lány beleremegett.

Aztán Clary mégis elhúzódott. – Ennek semmi értelme.

– Persze hogy nincs – mondta Jace de nem érdekel. A hócipőm tele van vele,

hogy megpróbálok úgy tenni, mintha képes lennék nélküled élni. Hát nem érted?

Nem látod, hogy belehalok?

Clary a fiúra meredt. Látta rajta, hogy komolyan beszél, látta a szemében, amit

éppen olyan jól ismert, mint a sajátját, az árnyékokban a szeme alatt, az erek

lüktetésében a nyakán. A válaszok utáni vágyakozása megküzdött agya alapvetőbb

ösztöneivel, és vesztett. – Akkor csókolj meg! – suttogta

Clary, és a fiú szája máris az övére tapadt. A szívük együtt dobbant a testüket

elválasztó vékony, átázott szövet mögött. Clary fuldoklott az érzésben, ahogy Jace

csókolta, ahogy az eső végigfolyt a szempilláin, ahogy a fiú keze ide-oda siklott a

nedvességtől a testéhez tapadó, gyűrött ruháján. Majdnem olyan volt, mintha Jace

a csupasz bőrét simogatta volna, a mellét, a derekát, a hasát; amikor a fiú elérte

Clary ruhájának szegélyét, megragadta a lány lábát, és még erősebben a falhoz

szorította, Clary pedig a dereka köré fonta a combjait.

Jace mélyről jövő meglepett morgást hallatott, aztán belemélyesztette az ujjait

a lány harisnyájának szövetébe. Az anyag elhasadt és a fiú ujjai hirtelen a csupasz

bőrt érintették. Clary sem akart lemaradni, kezét Jace átázott pólója alá csúsztatta,

és ujjaival nekilátott felfedezni mindazt, amit ott talált: a bordákra feszülő forró

bőrt, a hasizmok vonalát, a sebhelyeket a fiú hátán meg a csípőjét közvetlenül a

farmer fölött. Ezek a területek mostanáig fehér foltok voltak, de Jace szinte

megvadult; halkan nyöszörgött, egyre hevesebben és hevesebben csókolta a lányt,

mintha soha, de soha nem lehetne elég belőle...

Claryt egyszerre rettenetes csörömpölés rázta fel és zökkentette ki a csók és az

eső álomvilágából. Zihálva tolta el magától Jace-t, olyan erővel, hogy a fiú

elengedte, ő pedig elvesztette az egyensúlyát, bizonytalanul lelépett a hangfalról,

és máris a ruháját kezdte igazgatni. A szíve akár egy faltörő kos dörömbölt a

mellkasában. Szédült.

– Az ördögbe is! – Isabelle az utca bejáratánál állt, vizes fekete haja

köpönyegként borította a vállát. Dühösen rúgott félre egy szemeteskukát az

útjából. – Ezt nem hiszem el! Miért? Mi a baj a hálószobákkal? És a diszkrécióval ?

Clary Jace-re pillantott. A fiú bőrig ázott, a víz patakokban folyt róla,

fejbőréhez tapadó világos haja majdnem ezüstszínű volt a távoli utcai lámpák

halvány ragyogásában. Elég volt ránéznie, és Clary máris megint hozzá akart érni,

akár ott volt Isabelle, akár nem. Már-már fájdalmas volt a vágyakozás. Úgy nézett

Izzyre, mintha a legmélyebb álmából ébredt volna – zavartan, dühösen, lassú

rácsodálkozással.

– Csak Simont kerestem – kezdett magyarázkodásba Isabelle Jace tekintetét

látva. – Lerohant a színpadról, és fogalmam sincs róla, merre mehetett.

– Clarynek csak most tűnt fel, hogy valahol menet közben elhallgatott a zene;

észre sem vette, mikor. – Mindegy, itt nyilván nincs. Folytassátok csak, amit

elkezdtetek. Bűn veszni hagyni egy tökéletesen jó téglafalat, ha hozzá lehet vágni

valakit, én mindig azt mondtam. – Ezzel elindult vissza a bár felé.

Clary Jace-re pillantott. Máskor együtt nevettek volna Isabelle morcosságán, de

a fiú tekintetében most nyoma sem volt a jókedvnek, és Clary azonnal tudta, hogy

akármi is szökkent szárba az imént, amikor egy pillanatra elvesztették a fejüket,

annak már nyoma sincs. Vér ízét érezte a szájában, de nem tudta, ő harapta-e el a

saját ajkát, vagy a fiú.

– Jace... – Clary lépett egyet a fiú felé.

– Ne! – szólt rá Jace nyersen. – Nem lehet.

Aztán már ott sem volt. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, szinte a

körvonalai is elmosódtak, és eltűnt a semmiben, mielőtt Clary egyáltalán levegőt

vehetett volna, hogy utána kiáltson.

– Simon!

A dühös hang szinte robbant Simon fülében. Éppen elengedte volna Maureent –

vagy legalábbis ezt mondta magának –, de nem kapott rá esélyt. Erős kezek

ragadtak meg a karját, és leemelték a lányról. A holtsápadt Kyle rángatta talpra,

aki még mindig zilált és izzadt volt a koncert lendületétől. – Mi ütött beléd, Simon?

Mi ütött...

– Nem akartam – lihegte Simon. A hangja a saját fülében is bizonytalannak

tűnt; a vámpírfogai kint voltak, és még nem tanulta meg, hogyan tud így rendesen

beszélni. Kyle mellett a padlón ott feküdt az ijesztően mozdulatlan Maureen. –

Csak megtörtént.

– Én megmondtam. Megmondtam! – Kyle felemelte a hangját, és keményen

félretaszította az útból Simont. Simon hátralépett. Égett a homloka, ahogy egy

láthatatlan kéz felemelte Kyle-t a levegőbe, és szabályosan a falhoz vágta. A fiú

felnyögött, és négykézláb ért földet, akár egy sebesük farkas. Fájdalmas grimasszal

tápászkodott fel. – Jézusom, Simon...

De Simon már Maureen mellett térdelt, és kétségbeesetten tapogatta a nyakán

az ütőeret. Amikor az erőtlenül, de mégiscsak lüktetni kezdett az ujjai alatt, a fiú

kis híján elsírta magát megkönnyebbülésében.

– Tűnj el mellőle! – Kyle feszültnek tűnt, ahogy megállt Simon mellett.

– Állj fel, és menj odébb!

Simon kelletlenül felállt, és Maureen ernyedt teste fölött Kyle szemébe nézett.

A színpadra vezető függöny résén átszűrődött a fény. Simon hallotta a többieket,

amint csevegve nekiláttak, hogy szétszedjék a felszerelést. Bármelyik pillanatban

utánuk jöhettek.

– Ez előbb... – szólt Kyle. – Te... meglöktél engem? Mert nem láttam, hogy

mozdultál volna.

– Nem akartam – ismételte elkeseredetten Simon. Ügy érezte, mostanában

nincs is más mondanivalója.

Kyle haja lobogott, ahogy a fiú megrázta a fejét. – Menj ki! Várj meg a

furgonnál, róla majd én gondoskodom. – Lehajolt, és a karjába kapta Maureent. A

lány egészen aprónak tűnt Kyle széles mellkasa előtt; olyan volt, akár egy baba. A

fiú szigorúan pillantott Simonra. – Nyomás! És erősen remélem, hogy borzalmasan

érzed magad.

Simon a vészkijárathoz ment, és kilökte az ajtót. Nem szólalt meg

automatikusan a tűzriasztó, azt valaki hónapokkal ezelőtt tönkretette. Az ajtó

becsapódott mögötte, ő pedig a klub hátsó falának támaszkodott, és minden

porcikája remegni kezdett.

A klub mögötti keskeny utcában raktárépületek sorakoztak egymás mellett. A

túloldalon roskadozó drótkerítés határolt egy üres telket. A járda réseiből gyér

fűszálak bújtak elő. Az utcát elborító szemetet szakadó eső áztatta, a csordultig telt

csatornában sörösdobozok úsztak az árral.

Simon úgy érezte, soha életében nem látott még ilyen gyönyörűségeset. Az

éjszaka a szivárvány összes színében ragyogott. A kerítés ezüstdrótok fényes

hálózatává változott, az eső platina könnycseppek garmadájaként hullott alá. Az

aszfalt repedéseiből lángnyelvekként törtek elő a fűszálak.

Es erősen remélem, hogy borzalmasan érzed magad, mondta az előbb Kyle. Csakhogy

ez sokkal rosszabb volt. Simon fantasztikusan érezte magát – élt, ahogy azelőtt

sosem. Az energia hullámai elektromos áramként cikáztak a testében. A feje és a

gyomra nem fájt többé. Tízezer kilométert lefutott volna, ha kell.

– Te ott! Valami baj van? – A hang barátságos volt és érdeklődő. Simon

megfordult. Egy hosszú fekete esőkabátot viselő nőt látott, a kezében sárga

esernyővel. Ahogy most látta a világot, egy virágzó napraforgó jutott eszébe róla. A

nő gyönyörű volt – bár Simon éppen mindent gyönyörűnek látott. A haja feketén

csillogott, ajkát vörös rúzs emelte ki. Simonnak halványan rémlett, hogy koncert

közben ott ült valamelyik asztalnál.

A fiú csak bólintott, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy képes lenne

megszólalni. Elég ijesztő látványt nyújthatott, ha egy vadidegen odament hozzá

érdeklődni a hogyléte felől.

– Úgy tűnik, mintha beütötted volna a fejedet – mondta a nő, és Simon

homlokára mutatott. – Elég csúnya az a horzsolás. Biztos, hogy ne hívjak ide

valakit?

Simon kapkodva megigazította a haját, hogy elrejtse a Jelet. – Jól vagyok.

Semmi baj.

– Rendben. Ha te mondod. – Azért úgy tűnt, a nőnek továbbra is kétségei

vannak. A zsebébe nyúlt, elővett egy kártyát, és Simon kezébe nyomta.

A neve volt alatta, Satrina Kendall. A név alá kiskapitálissal azt nyomtatták:

zenei menedzser, de volt ott egy telefonszám meg egy cím is. – Ez én vagyok –

magyarázta a nő. – Tetszett, amit odabent csináltatok. Ha szívesen játszanátok

kicsit komolyabban is, csak hívj fel.

Ezzel sarkon fordult, és ellibegett. Simon döbbenten meredt utána. Kizárt

dolog, gondolta, hogy ez az este még ennél is bizarrabb lehet.

Megrázta a fejét, amitől vízcseppek repültek a szélrózsa minden irányában, és

cuppogó léptekkel megkerülte az épületet. Amikor odaért a furgonhoz, látta, hogy

a kocsma ajtaja nyitva áll, és özönlenek kifelé az emberek. Továbbra is

természetellenesen fényesnek látott mindent, de már nem érezte úgy, mintha egy

prizmán keresztül szemlélné a világot. Egészen hétköznapinak tűnő jelenet zajlott

előtte – a kocsma lassan kiürült, a furgon hátsó ajtaja nyitva állt, és Matt, Kirk meg

néhány barátjuk már pakolta is befelé a felszerelést. Ahogy Simon közeledett, látta,

hogy Isabelle a furgonnak veti a hátát, és egyik lábát felhúzza, hogy csizmája sarka

a kocsi horpadt oldalát támasztotta. Persze segíthetett volna a cipekedésben is

– Isabelle erősebb volt, mint bárki a bandából, kivéve talán Kyle-t de láthatólag

esze ágában sem volt strapálni magát. Simon nem is várt tőle mást.

Isabelle felkapta a fejét, ahogy a fiú közelebb ért hozzá. Az eső időközben

csillapodott, de a lány nyilvánvalóan jó ideje kint lehetett már az utcán; a haja

súlyos, ázott függönyként zuhant a hátára. – Helló – mondta, majd eltolta magát a

furgontól, és maga is megindult Simon felé. – Merre jártál? Csak úgy lerohantál a

színpadról...

– Igen – bólintott a fiú. – Elkapott a rosszullét. Bocs.

– Hát, ha már jobban vagy. – Átkarolta a fiút, és rámosolygott. Simon

megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem érzett semmilyen ingert, hogy

megharapja. Aztán eszébe jutott, hogy miért, és elfogta a bűntudat.

– Nem láttad Jace-t, mi? – kérdezte Simon.

Isabelle az égnek vetette a szemét. – Beléjük futottam, ahogy éppen smároltak

Claryvel – mondta. – Bár most már elmentek. Remélem, haza. Annak a kettőnek

egy szobában a helye.

– Azt hittem, Clary nem jön – csodálkozott Simon, bár nem volt ebben semmi

meglepő. Nyilván elhalasztották a tortás megbeszélést, vagy ilyesmi. Még arra sem

maradt energiája, hogy bosszantsa, milyen felelőtlen testőrnek bizonyult Jace.

Nem mintha valaha is azt gondolta volna, hogy Jace komolyan veszi az ő testi

épségének biztosítását. Azt azért reméltem, hogy Jace és Clary rendbe rakták a

dolgaikat, akármi is volt a gond.

– Mindegy – vigyorodott el Isabelle. – Mivel ketten maradtunk, talán

elmehetnénk valahová, és...

Egy hang – nagyon ismerős hang – szólalt meg mögöttük a sötétben, a

legközelebbi utcai lámpa fénykorén éppenhogy csak túl. – Simon?

Jaj, ne, ne most! Csak ne most!

Simon lassan megfordult. Isabelle még mindig lazán tartotta a derekát, bár a

fiú tudta, hogy már nem marad ott sokáig a keze. Mármint ha az áll mögöttük,

akire gondolt.

O volt az.

Maia belépett a lámpa fénykörébe, és hitetlenkedve nézett Simonra. Általában

göndör haját a fejére tapasztotta az eső, borostyánszínű szeme tágra nyílt, a

nadrágja és a farmerdzsekije teljesen átázott. Bal kezében egy felcsavart papírlapot

szorongatott.

Simon tudatáig halványan eljutott, hogy zenésztársai lassítottak, és

leplezetlenül bámulták, mi történik. Isabelle elvette a kezét a fiú derekáról. –

Simon? – kérdezte. – Mi folyik itt?

– Azt mondtad, nem érsz rá ma este – szólt Maia. – Aztán ma délelőtt valaki ezt

dugta be az őrs ajtaja alatt. – Előrenyújtotta a felcsavart papírlapot. Nyilvánvaló

volt, hogy az aznap esti koncert hirdetése az.

Isabelle Simonról Maiára pillantott, és lassan kiült az arcára a felismerés. –

Várjunk csak egy pillanatra! – mondta. – Ti randiztok?

Maia állta a tekintetét. – És ti ?

– Igen – felelte Isabelle. – Már néhány hete.

Maia összehúzta a szemét. – Mi is. Szeptember óta járunk.

– Ezt el sem hiszem – jelentette ki Isabelle. Látszott rajta, hogy tényleg nem

hiszi el. – Simon? – Kezét csípőre téve a fiú felé fordult. – Meg tudod magyarázni ?

A többiek időközben mindent bepakoltak a furgonba – a dobok megtöltötték a

hátsó ülést, a gitárok meg a basszusgitárok pedig a csomagtartót –, és nyíltan

bámulták őket. Eric a szája elé emelte a kezét, mintha egy megafon volna. –

Hölgyeim, hölgyeim! – rikkantotta. – Nem kell összeveszni. Jut elég Simon

mindenkinek.

Isabelle megpördült, és olyan gyilkos pillantást vetett Ericre, hogy az azonnal

elhallgatott. A furgon hátsó ajtaja becsapódott, és a jármű nekiindult. Árulók,

gondolta Simon, bár igazság szerint nyilván úgy gondolták, hogy őt úgyis Kyle viszi

haza, ha már a sarkon parkol a kocsija. Mármint ha megéri.

– Nem hiszem el, Simon – mondta Maia. O is csípőre tett kézzel állt, éppen,

mint Isabelle. – Mégis, hogy gondoltad? Hogy csaphattál be így?

– Nem csaptalak be – tiltakozott Simon. – Fel sem merült, hogy mással nem

randizhatunk. – Isabelle-hez fordult. – Mint ahogy veled sem. És tudom, hogy te is

találkozgattál mással is.

– Nem olyanokkal, akiket ismersz – fortyogott Isabelle. – Nem a barátaiddal.

Hogy éreznéd magad, ha Ériekéi randiznék?

– Őszintén szólva, csodálkoznék – felelte Simon. – Egyáltalán nem az eseted.

– Nem ez a lényeg, Simon. – Maia közelebb húzódott Isabelle-hez, és most a női

harag áthatolhatatlan falaként együtt meredtek rá. A kocsma teljesen kiürült, és

hármukon kívül senki sem volt már a közelben. Simon azon gondolkodott, mennyi

esélye lenne, ha futásnak eredne, de arra jutott, hogy nem sok. A vérfarkasok

gyorsak, Isabelle pedig képzett vámpírvadász.

– Ne haragudjatok – mondta inkább. Szerencsére kezdett alábbhagyni a

zsongás, amit a megivott vér okozott. Most már nem szédült, viszont egyre inkább

pánikba esett. Ha ez nem lett volna elég, folyton eszébe jutott Maureen, meg az,

amit a lánnyal tett, és nagyon jó lett volna tudni, hogy van. Adja az ég, hogy ne legyen

semmi baja! – El kellett volna mondanom nektek. Csak... mind a kettőtöket nagyon

bírlak, és senkit sem akartam megbántani.

Abban a pillanatban, hogy kimondta, máris érezte, hogy milyen ostobán

hangozhatnak a szavai. Egy bunkó próbálja így mentegetni, hogy bunkón

viselkedett. Simon sosem gondolta magáról, hogy bunkó lenne. Csak egy kedves

srác volt, az a fajta, akit észre sem vesznek, és inkább a szexis rosszfiút vagy a

szenvelgő művésztípust választják helyette. Vagy azt az önző alakot, akinek nem

jelent gondot két lánnyal randizni egyszerre, és ha éppenséggel nem is hazudik

nekik, azért igazat sem mond.

– Hű – mondta leginkább magának –, hogy én mekkora seggfej vagyok!

– Valószínűleg most szóltál először igazat, amióta ideértem – jegyezte meg

Maia.

– Ámen – bólintott Isabelle. – Bár ha engem kérdezel, ezzel már nem vagyunk

kisegítve...

Kinyílt a kocsma oldalsó ajtaja, és Kyle lépett ki rajta. Simonon végigsöpört a

megkönnyebbülés. Kyle komoly képet vágott, de nem annyira komolyat, amilyet

Simon érzése szerint akkor vágott volna, ha valami rettenetes történik

Maureennel.

A fiú elindult feléjük lefelé a lépcsőn. Az eső most már éppenhogy csak szitált.

Maia és Isabelle háttal álltak Kyle-nak; mindketten égő tekintettel meredtek

Simonra. – Remélem, nem számítasz rá, hogy akármelyikünk is még egyszer szóba

áll veled – mondta Isabelle. – És beszélni fogok Claryvel is. Nagyon-nagyon

komolyan ecsetelem neki, kikkel kéne barátkoznia.

– Kyle – szólt Simon, ahogy a másik fiú hallótávolságba került. Érződött a

hangján a végtelen megkönnyebbülés. – Ööö, Maureen... hogy...

Fogalma sem volt, hogyan tehetné fel a kérdést anélkül, hogy Maia meg Isabelle

megtudják, mi történt, de végül mindegy is volt, mert nem volt alkalma folytatni a

mondatot. Maia és Isabelle megfordultak; Isabelle ingerültnek tűnt, Maia inkább

meglepettnek. Láthatólag kíváncsi volt rá, ki került elő hirtelen.

Amint Maia közelebbről is megpillanthatta Kyle-t, a szeme tágra nyílt, és a vér

kiszökött az arcából. Kyle úgy nézett vissza rá, mint aki most ébredt fel egy

rémálomból, de azon kapta magát, hogy ez mégiscsak a valóság, és nincs előle

menekvés.

– Hűha – szólt Isabelle egyikről a másikra pillantva. – Ti ketten... ismeritek

egymást?

Maia ajka szétnyílt. Még mindig Kyle-t bámulta. Simon éppen arra gondolt,

hogy a lány soha nem nézett még rá ilyen intenzitással, amikor Maia azt suttogta,

„Jordan”, és rávetette magát Kyle-ra. Karmai előugrottak a helyükről, és a fiú

nyakába mélyedtek.

Második rész

MINDEN ÉLET ÁRA

Semmi sincs ingyen. Mindenért fizetni kell. Ami itt hasznot jelent, az ott kiadást. Minden élet ára egy halál. Még a zenédért is, amit annyit hallgattunk, fizetni kellett. A feleséged volt a zenéd ára.

Derül most a pokol. Ted Hughes: The Tiger’s Bones

10

Riverside Drive 232

Simon Kyle nappalijában ült a fotelban, és a szoba sarkában lévő tévé

kimerevített képét nézte. Kyle és Jace egy csupa penésznek tűnő alagútban járt

éppen a játékban, amikor megállították. A földön egy rakás hulla feküdt, és minden

tele volt nagyon is valóságosnak tűnő vérrel. Simont zavarta a látvány, de sem

ereje, sem kedve nem volt azzal strapálni magát, hogy kikapcsolja a készüléket. Az

egész éjszaka a fejében villódzó képek sokkal rosszabbak voltak.

Az ablakon beszűrődő fény hajnali szürkesége lassan kora reggeli sápadtsággá

változott, de Simon jóformán észre sem vette. Csak Maureen földön heverő

ernyedt testét látta, meg a lány vértől lucskos vörös haját. Aztán a saját

tántorgását az éjszakában, ahogy Maureen vére lüktetett az ereiben. Aztán Maiát,

ahogy Kyle-ra vetette magát, és tépni kezdte a karmaival. Simon valószínűleg

hagyta volna, hogy megölje, de Isabelle közbelépett, és lerángatta Maiát a fiúról,

aztán addig tartotta, amíg a dühe zokogássá nem szelídült. Simon próbált közelebb

húzódni Maiához, hogy megnyugtassa, de Isabelle szúrós tekintettel meredt rá, és

egyik kezét a magasba emelve tartotta távol, miközben a másikkal Maiát karolta át.

– Húzz el innen! – mondta. – És őt is vidd magaddal! Nem tudom, mit művelt

szerencsétlen lánnyal, de elég borzasztó lehetett.

Az volt bizony. Simon hallotta már a Jordan nevet. Akkor került elő, amikor

megkérdezte Maiát, hogyan lett belőle vérfarkas. A volt barátja tette, mesélte a

lány. Durván rátámadt, aztán elfutott, és Maiának egyedül kellett megküzdenie

mindazzal, ami később történt.

Ezt a fiút hívták Jordannek.

Ezért állt csak egy név a kapucsengőn. Mert az a vezetékneve. Nyilván Jordan

Kyle-nak hívják, esett le Simonnak a tantusz. Ostoba volt, hihetetlenül ostoba,

hogy nem jött rá hamarabb. Nem mintha szüksége lett volna most még egy okra,

amiért gyűlölheti magát.

Kyle – vagyis inkább Jordan – vérfarkas volt, ami azt jelentette, hogy gyorsan

gyógyul. Mire Simon nem épp gyengéden talpra rángatta, és visszavezette a

kocsijához, a mély vágásokat a nyakán meg ronggyá szakadt inge alatt máris

vékony rétegben borította a var. Simon elvette a fiú kulcsait, és ő vezetett vissza

Manhattanig. Jórészt csendben tették meg az utat. Jordan az anyósülésen ülve

véres kezét bámulta.

– Maureen jól van – mondta végül, amikor a Williamsburg-hídon jártak.

– Rosszabbul nézett ki, mint amilyen állapotban igazából volt. Nem tudsz még

valami hatékonyan emberekből enni, úgyhogy nem vesztett túl sok vért. Betettem

egy taxiba. Nem emlékszik semmire. Azt hiszi, elájult előtted, és nagyon

kellemetlenül érzi magát.

Simon tudta, hogy köszönetét kéne mondania Jordannek, de nem tudta rávenni

magát. – Te vagy Jordan – mondta. – Maia régi barátja. Aki vérfarkast csinált

belőle.

Most már a Kenmare-en jártak; Simon északnak fordult, és a motelokkal meg

lámpaboltokkal teli Boweryn haladtak tovább. – Igen – felelte végül Jordan. – Kyle

a vezetéknevem. Akkor kezdtem így nevezni magam, amikor beléptem a

Praetorba.

– Megölt volna, ha Isabelle engedi.

– Minden joga megvan, hogy megöljön, ha akar – mondta Jordan, aztán

elhallgatott. Egyetlen szót sem szólt, amíg Simon parkolóhelyet keresett, és

felcaplattak a lépcsőn a lakás ajtajáig. Aztán bevonult a szobájába, és becsapta

maga mögött az ajtót. Még a véres dzsekijét sem vette le.

Simon bepakolt a hátizsákjába, és éppen indult volna, amikor

elbizonytalanodott. Azóta sem jött rá, hogy miért, de ahelyett, hogy elment volna,

ledobta a zsákot az ajtó mellett, és letelepedett a fotelba, ahol aztán az éjszakát

töltötte.

Nagyon szívesen felhívta volna Claryt, de túl korán volt még, aztán meg

Isabelle azt mondta, együtt mentek el Jace-szel, ő pedig nem akarta megzavarni

őket egy különleges pillanatban. Jó lett volna tudni, hogy van az édesanyja. Ha

tegnap este látta volna Maureennel, megállapíthatta volna, hogy Simon pontosan

az a szörnyeteg, akinek ő gondolta.

Talán valóban az is volt.

Jordan szobájának ajtaja nyikorogva kinyílt, és a fiú kilépett rajta. Mezítláb

volt, de az előző este viselt farmert meg inget azóta sem vette le. A sebek a torkán

vörös vonalakká szelídültek. Ahogy Simonra nézett, általában csillogó, vidám

barna szemét sötét karikák vették körül. – Azt hittem, elmész – mondta.

– Úgy terveztem – felelte Simon. – Aztán arra gondoltam, adok neked egy

lehetőséget, hogy megmagyarázd.

– Nincs mit megmagyarázni. – Jordan a konyhába csoszogott, és addig turkált

az egyik fiókban, amíg nem kerített benne egy kávéfiltert. – Akármit is mondott

rólam Maia, biztosan igaz volt.

– Azt mondta, megütötted – szólt Simon.

Jordan mozdulatlanná merevedett. Ügy nézett a kezében tartott kávéfilterre,

mint akinek fogalma sincs róla, mit kéne kezdenie vele.

– Azt mondta, hónapokig jártatok, és minden nagyon jó volt – folytatta Simon.

– Aztán erőszakos és féltékeny lettél. Amikor felelősségre vont, megütötted.

Szakított veled, aztán egy este hazafelé tartott, amikor valami megtámadta, és kis

híján megölte. És te... te meg elhúztál a városból. Nem kértél bocsánatot, nem

magyaráztál meg semmit.

Jordan letette a filtert a pultra. – Hogy került ide? Hogyan találta meg Luke

Garroway falkáját?

Simon megrázta a fejét. – Felszállt egy New Yorkba tartó vonatra, és

megkereste őket. Maia túlélő. Nem hagyta, hogy tönkretegye az, amit műveltél

vele. Sokan összeomlottak volna a helyében.

– Ezért maradtál? – kérdezte Jordan. – Hogy elmondhasd, milyen szar alak

vagyok? Mert ezt magamtól is tudom.

– Azért maradtam – felelte Simon – amit tegnap este tettem. Ha tegnap tudtam

volna meg, ki vagy, elmegyek. Azok után viszont, ami Maureennel történt... – Az

ajkába harapott. – Azt hittem, irányítani tudom, mi történik velem, de tévedtem,

és kárt tettem valakiben, aki nem érdemelte meg. Ezért maradok.

– Mert ha én nem vagyok szörnyeteg, akkor te sem vagy az.

– Mert tudni akarom, hogyan tovább, és talán te segíthetsz nekem. – Simon

előrehajolt. – Mert jó fej voltál velem, amióta találkoztunk. Sosem láttalak

gonosznak vagy mérgesnek. Aztán eszembe jutott a Farkasgárda, és hogy azt

mondtad, azért léptél be, mert rossz dolgokat tettél. És gondoltam, talán Maia volt

az a rossz dolog, amit tettél, és azt próbálod jóvátenni.

– Azt próbálom jóvátenni – felelte Jordan. – És ő volt az a rossz dolog.

Clary az asztalnál ült Luke apró vendégszobájában. A szövetdarab, amit a Beth

Israel halottasházából hozott, ott hevert előtte kiterítve. A két szélét egy ceruzával

szorította le, és az irónt fölötte tartva próbálta felidézni a kórházban látott rúnát.

Nehezére esett a koncentrálás. Folyton Jace járt a fejében meg az előző éjszaka.

Vajon hová mehetett a fiú? Miért volt olyan boldogtalan. Clary eddig nem is vette

észre, hogy Jace éppen olyan nyomorultul érzi magát, mint ő, és most majd

megszakadt a szíve. Amióta hazaért, jó párszor fel akarta hívni, de mindannyiszor

visszafogta magát. Csak úgy van értelme a gondokkal foglalkozni, ha Jace

önszántából kezd beszélni róluk. Clary már ismerte annyira, hogy ebben ne

kételkedjen.

Becsukta a szemét, és próbálta kényszeríteni magát, hogy elképzelje a rúnát.

Abban biztos volt, hogy nem ő találta ki. Ez egy létező rúna volt, bár mintha nem

szerepelt volna a Szürke Könyvben. Az alakja azt sugallta Clarynek, hogy ez a jel

talán megpróbál felfedni valami rejtett információt. Mint amikor az ember lassan

elfújja a port, hogy végül elolvashassa alatta a feliratot...

Az irón rángatózott az ujjai között, és amikor Clary kinyitotta a szemét,

csodálkozva állapította meg, hogy sikerült egy apró mintát rajzolnia a szövet

sarkára. Majdnem olyan volt, mint egy paca, ahogy minden irányban kis farkincák

lógtak ki belőle. Clary összeráncolta a homlokát, és azon gondolkodott, vajon

kezdi-e elveszíteni a képességét. De a szövetdarab fölött megmozdult a levegő,

mint amikor a forróság felszáll az aszfaltról. A lány elkerekedett szemmel figyelte,

ahogy szavak formálódtak a szöveten, mintha egy láthatatlan kéz írná őket:

A Talto egyház tulajdona. Riverside Drive 232.

Claryn izgatott zsongás lett úrrá. Ez bizony nyom, valódi nyom! És maga talált

rá, anélkül, hogy bárki segített volna.

Riverside Drive 232. Az az Upper West Side-on van, gondolta, a Riverside

Parknál, pontosan New Jersey-vel szemben, a folyó túlpartján. Egyáltalán nem

nagy út. Talto egyház. Clary aggodalmas pillantással tette le az irónt. Akármi is

volt ez a hely, elég kellemetlenül hangzott. A lány átgurult a székével Luke öreg

számítógépéhez, és elindította a böngészőt. Nem mondhatni, hogy meglepődött

volna, amikor a „Talto egyház” kifejezésre nem kapott értékelhető eredményt.

Akármit is írtak annak a szövetdarabnak a sarkára, purgatikus, ethoniai vagy

valamilyen más démonnyelven lehetett.

Egy dologban Clary azért biztos volt: akármi is ez a Talto egyház, nyilván titkos,

és a titok a rosszabbik fajtából való. Ha azzal foglalkoznak, hogy embergyerekeket

olyan lényekké változtassanak át, amelyeknek karmok nőnek a kezük helyén,

akkor nyilván nem igazi vallásról van szó. Clary kíváncsi lett volna rá, hogy az

anya, aki a kórház mellett hagyta a gyerekét, tagja volt-e az egyháznak, és ha igen,

tudta-e a baba születése előtt, mibe keveredett.

Egész testében vacogott, ahogy a telefonja után nyúlt, aztán amikor a készülék

már a kezében volt, elbizonytalanodott. Eredetileg az édesanyját akarta felhívni,

de hozzá ezzel nem fordulhatott. Jocelyn éppenhogy csak abbahagyta a sírást, és

alig lehetett rábeszélni, hogy hajlandó legyen elmenni Luke-kal gyűrűket

nézegetni. Bár Clary tudta, hogy édesanyja elég erős hozzá, hogy megbirkózzon az

igazsággal, bármi is legyen az, nyilván komoly bajba kerülhet a Klávénál, amiért a

saját szakállára nyomozott.

Luke. De Luke Jocelynnal volt, őt nem hívhatta fel.

Talán Maryse. Már a puszta gondolat is idegennek és félelmetesnek tűnt, hogy

felhívja Maryse-t. Aztán meg Clary pontosan tudta – bár magának sem szívesen

vallotta be, hogy ez is számít, hogy ha a Klávé veszi kézbe az irányítást, őt azonnal

mellőzik. Márpedig nem szívesen nézte volna az oldalvonal mellől, hogyan oldódik

meg ez a számára oly személyes üggyé vált rejtély. Arról nem is beszélve, hogy ha

szól Maryse-nek, azzal az édesanyját árulta volna el a Klávénak.

De egyedül odamenni, úgy, hogy nem is tudja, mit talál... Nos, elkezdte már a

tréningeket, de azért annyit még nem tanult. Ráadásul tudta magáról, hogy

hajlamos előbb cselekedni, és csak aztán gondolkodni. Némi habozás után

kelletlenül maga elé emelte a telefont, és gyorsan bepötyögött egy SMS-t:

RIVERSIDE DRIVE 232. AZONNAL GYERE ODA, VÁRLAK. FONTOS. Elküldte az

üzenetet, aztán megvárta, amíg a készülék vibrál egy rövidet, és felvillan a

képernyő: OK.

Clary sóhajtva tette le a telefont, aztán elindult a fegyvereiért.

– Szerettem Maiát – mondta Jordan. A kanapén ült, miután végül sikerült kávét

főznie magának, bár egy kortyot sem ivott belőle. Miközben beszélt, a bögrét

forgatta a kezében. – Ezt tudnod kell, mielőtt belekezdek. Mind a ketten

ugyanabban a nyomorúságos pöcegödörben születtünk New Jerseyben, őt ráadásul

folyamatosan szívatták, mert az apja fekete volt, az anyja meg fehér. Volt egy

bátyja is, totál pszichopata. Nem tudom, mesélt-e róla neked. Dánielnek hívták.

– Nem sokat – felelte Simon.

– Szóval pokol volt az élete, de ő nem hagyta el magát. Egy zeneboltban

találkoztunk. Mind a ketten régi lemezeket vettünk. Bakeliteket, tudod.

Elkezdtünk beszélgetni, és rájöttem, hogy sok mérföldes körzetben ő a leg–

klasszabb csaj. Gyönyörű is volt. És édes. – Jordan tekintete a távolba révedt.

– Járni kezdtünk, és fantasztikus volt. Totál egymásba szerettünk, ahogyan az

ember tizenhat éves korában szokott. Aztán megharaptak. Egy este verekedésbe

keveredtem egy bárban. Akkoriban sűrűn előfordult velem ilyesmi. Megszoktam,

hogy ütéseket meg rúgásokat kapok, de hogy megharapjanak? Azt hittem, az a srác

megkergült vagy valami, de nem nagyon foglalkoztam vele. Elmentem a kórházba,

összevarrták a sebet, és meg is feledkeztem róla. Ügy három hét múlva kezdődött.

Hullámokban tört rám az irányíthatatlan düh. Elhomályosult előttem a világ, és

nem tudtam, mi történik. Ököllel kiütöttem a konyhaablakot, mert beszorult egy

fiók. Őrülten féltékeny voltam Maia miatt, meggyőződésem volt, hogy más fiúkkal

kavar, azt hittem... Azt sem tudtam, mit hiszek. Csak annyi biztos, hogy elpattant

valami. Megütöttem. Szeretném azt mondani, hogy nem emlékszem rá, de

hazudnék. Aztán szakított velem...

Elcsuklott a hangja. Kortyolt egyet a kávéból. Rosszul van, gondolta Simon.

Nem sokszor mesélhette el eddig ezt a történetet. Talán egyszer sem.

– Pár nappal később elmentem egy buliba, és ő is ott volt. Egy fiúval táncolt.

Úgy csókolta, mintha nekem akarta volna bizonyítani vele, hogy mindennek

vége köztünk. Rossz estét választott erre a célra, bár ő nyilván nem tudhatta. Az

első telihold volt azután, hogy megharaptak. – Az ujjai elfehéredtek, olyan erővel

szorongatta a bögréjét. – Akkor változtam át először. Az egész testem átalakult,

szétszakadtak a csontjaim meg a bőröm. Iszonyatosan szenvedtem, de nem csak

emiatt. Maiát akartam, azt, hogy jöjjön vissza hozzám, el akartam neki mondani

mindent, de csak üvölteni tudtam. Rohanni kezdtem az utcákon, és akkor láttam

meg, ahogy a parkon át hazafelé tartott...

– És rátámadtál – bólintott Simon. – Megharaptad.

– Igen. – Jordan vakon a múltba meredt. – Amikor másnap reggel felébredtem,

tudtam, mit tettem. Próbáltam elmenni hozzájuk. Félúton voltam, amikor egy

nagydarab fickó elém állt, és rám bámult. Tudta, ki vagyok. Mindent tudott rólam.

Azt mondta, a Praetor Lupus tagja, és az ő feladata, hogy vigyázzon rám. Nem volt

túl boldog, amikor kiderült, hogy elkésett, és már megharaptam valakit. Nem

engedett Maia közelébe. Azt mondta, attól csak rosszabb lenne. Megígérte, hogy a

Farkasgárda róla is gondoskodik. Azt mondta, mivel már megharaptam egy

embert, ami szigorúan tilos, egyedül úgy kerülhetem el a büntetést, ha belépek a

Gárdába, és megtanulom, hogyan türtőztessem magam.

Nem tettem volna meg. Annyira gyűlöltem magam, hogy legszívesebben

leköptem volna a pasast, és hagytam volna, hogy büntessenek meg, ahogy csak

akarnak. Amikor viszont azt is megtudtam tőle, hogy segíthetek a hozzám

hasonlókon, és talán megakadályozhatom, hogy mással is megtörténjen az, ami

velem meg Maiával történt, az olyan volt, mintha megláttam volna a fényt az

alagút végén valahol a távoli jövőben. Úgy éreztem, talán kaptam egy esélyt, hogy

jóvátegyem, amit vétettem.

– Oké – szólt lassan Simon. – De azért elég fura véletlen, hogy aztán meg rád

osztottak engem. A fiút, aki azzal a lánnyal járt, akit annak idején n haraptál meg

és változtattál vérfarkassá.

– Nem véletlen – mondta Jordan. – A te dossziéd csak egy volt a sok közül,

amiket megkaptam. Éppen azért választottalak téged, mert Maiát is megemlítették

benne. Egy vérfarkas és egy vámpír járnak egymással. Tudod, azért ez nem semmi.

Akkor először esett le, hogy belőle is vérfarkas lett, azután... azután, amit tettem.

– Sosem akartad megkeresni? Ez azért elég...

– Próbáltam. A Praetor nem akarta, de azért megtettem minden tőlem telhetőt,

hogy kiderítsem, mi lett vele. Annyit tudtam, hogy elszökött otthonról, de hát ott

amúgy is elég szar élete volt, úgyhogy ettől nem lettem okosabb. És nem létezik

semmiféle országos vérfarkas-adatbázis, ahol utánanézhettem volna. Csak...

reménykedtem benne, hogy nem változott át.

– Szóval Maia miatt vállaltál el engem?

Jordan elvörösödött. – Az jutott eszembe, hogy talán ha találkozom veled,

rajtad keresztül megtudhatom, mi történt vele. Hogy jól van-e.

– Ezért toltál le, amiért másik csajjal is kavartam – jutott eszébe Simonnak. – Őt

védted.

Jordan komoran pillantott rá a kávéscsészéje pereme fölött. – Igen, de hát azért

az elég bunkóság volt ettől függetlenül is.

– És te csúsztattad be azt a hirdetést az ajtaja alatt. Igaz? – Simon megrázta a

fejét. – És a megbízatásod része volt az is, hogy beletenyerelj a szerelmi életembe,

vagy azt csak a saját szórakoztatásodra csináltad?

– Én már átvágtam őt egyszer – mondta Jordan. – Nem akartam, hogy valaki

mással is pórul járjon.

– És az fel sem merült benned, hogy ha eljön a koncertünkre, megpróbálja

letépni az arcod? Ha nem késett volna, talán egyenesen a színpadon esik neked.

Azt biztosan értékelte volna a közönség.

– Nem tudtam – szólt Jordan. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire gyűlöl. Szóval

én például nem gyűlölöm azt a srácot, aki engem átváltoztatott. Tisztában vagyok

vele, hogy nem volt ura a cselekedeteinek.

– Igen – felelte Simon csakhogy te sosem voltál szerelmes abba a srácba. Sosem

volt kapcsolatod vele. Maia szeretett téged. Azt hiszi, megharaptad, aztán a sorsára

hagytad, és soha többet nem is jutott az eszedbe. Éppen annyira gyűlöl, amennyire

valaha szeretett.

Mielőtt Jordan válaszolhatott volna, megszólalt a csengő. Nem a kaputelefoné

odalent, hanem a bejárati ajtóé, amit egy látogató csak akkor nyomhatott meg, ha

már odakint állt a folyosón. A két fiú csodálkozva nézett össze. – Vársz valakit? –

kérdezte Simon.

Jordan megrázta a fejét, és letette a kávésbögrét. Együtt mentek ki a szűk

előszobába. Jordan intett Simonnak, hogy álljon mögé, aztán kitárta az ajtót.

Nem állt ott senki. Csak egy összehajtogatott papírdarab hevert a lábtörlőn,

rajta pedig nehezékként egy masszív kő. Jordan lehajolt, hogy kiszabadítsa a

papírt, aztán összeráncolt homlokkal egyenesedett fel megint.

– A tied – mondta, és átadta az üzenetet Simonnak.

Simon széthajtogatta a papírdarabot. Gyerekes, nyomtatott nagybetűkkel állt

rajta az üzenet:

SIMON LEWIS. NÁLUNK VAN A BARÁTNŐD. MÉG MA EL KELL JÖNNÖD A

RIVERSIDE DRIVE 232-BE. GYERE SÖTÉTEDÉS ELŐTT, KÜLÖNBEN ELVÁGJUK A

TORKÁT.

– Vicc – mondta Simon bambán meredve a papírra. – Csak az lehet.

Jordan szó nélkül megragadta Simon karját, és berángatta a fiút a nappaliba.

Ott elengedte, aztán feltúrt mindent a vezeték nélküli telefon után, amíg meg nem

találta. – Hívd fel! – mondta, és Simon mellkasához nyomta a készüléket. – Hívd fel

Maiát, és kérdezd meg, jól van-e.

– De nem biztos, hogy ő az. – Simon a telefonra meredt, ahogy a helyzet

borzalma körbe-körbe keringett a fejében, ahogy egy bebocsáttatásra váró

ghoul kering a ház körül. Koncentrálj! – mondta magának. Ne ess pánikba!

– Talán Isabelle.

– Ó, te jó ég! – sóhajtott Jordan. – Van másik barátnőd is? Hány embert kell még

felhívnunk?

Simon kikapta Jordan kezéből a telefont, elfordult, és tárcsázott.

Maia a második csöngés után vette fel. – Halló?

– Maia... Simon vagyok.

A lány hangjából elszállt minden kedvesség. – O! Mit akarsz ?

– Csak kíváncsi voltam, jól vagy-e – felelte Simon.

– Semmi bajom – közölte mereven a lány. – Nem mintha olyan komoly dolgok

történtek volna közöttünk. Nem vagyok boldog, de megmaradok. Kreol te még

seggfej maradsz.

– Nem – mondta Simon. – Ügy értem, arra voltam kíváncsi, hogy minden

rendben van-e veled.

– Jordanról van szó? – Hallotta az elfojtott dühöt Maia hangjában, ahogy

kimondta a fiú nevét. Persze együtt mentetek el, ugye? Hát megmondhatod neki,

hogy tartsa magát távol tőlem. Ami azt illeti, ez rád is vonatkozik.

Letette. A tárcsahang mérges darázsként zümmögött Simon fülébe.

A fiú Jordanre pillantott. – O rendben. Mind a kettőnket gyűlöl, de nem úgy

tűnt, hogy ezen kívül bármi más gond lenne.

– Jó – bólintott mereven Jordan. – Akkor most hívd Isabelle-t!

Izzy csak másodszorra vette fel; Simon már-már pánikba esett, mire a lány

ingerült hangja megszólalt a vonal túlvégén. – Akárki az, remélem, nem csak az

időmet pazarolja.

A fiút elárasztotta a megkönnyebbülés. – Isabelle. Simon vagyok.

– Ó az isten szerelmére! Hát te meg mit akarsz ?

– Csak kíváncsi voltam rá, minden rendben van-e.

– Ó, szóval össze kellett volna törnöm, miután kiderült, hogy egy csaló, hazug,

köpönyegforgató gaz...

– Nem. – Ez már kezdett Simon idegeire menni. – Ügy értettem, nincs semmi

baj? Nem raboltak el, vagy semmi ilyesmi?

Hosszú csend következett. – Simon – szólalt meg végül Isabelle. – Komolyan

mondom, ez a legostobább ürügy, amivel valaha is felkeltettek. Neked meg mi

bajod van?

– Fogalmam sincs – felelte a fiú, és gyorsan letette, hogy megelőzze vele

Isabelle-t. Jordan kezébe nyomta a telefont. – 0 is megvan.

– Nem értem – csodálkozott Jordan. – Kinek jut eszébe üres fenyegetésekkel

próbálkozni ? Olyan egyszerű utánajárni, és kideríteni, hogy hazugság az egész.

– Nyilván hülyének néznek – kezdte Simon, aztán elhallgatott, ahogy egy

rettenetes gondolat ütött szöget a fejébe. Megint kikapta a telefont Jordan kezéből,

és zsibbadó ujjakkal tárcsázni kezdett.

– Ki az? – kérdezte Jordan. – Kit hívsz?

Clary telefonja éppen akkor szólalt meg, amikor befordult a Kilencvenhatodik

utcáról a Riverside Drive-ra. Az eső mintha elmosta volna a város megszokott

porát; a kristálytiszta égboltról ragyogón sütött le a nap a kivételesen már-már

egészen kéknek ható folyó partján elnyúló park élénkzöld csíkjára. A lány beletúrt

a táskájába, előhúzta a telefonját, és felpattintotta. – Halló?

Simon szólalt meg a vonal túlsó végén. – 0, hála... – Elakadt a hangja. – Jól vagy?

Nem raboltak el, meg semmi ilyesmi ?

– Hogy elraboltak-e ? – Clary a számokat figyelte az épületeken, ahogy haladt

előre. 220, 224. Nem tudta, mit is keres valójában. Vajon úgy fog kinézni, mint egy

templom? Vagy valami más elhagyatott teleknek álcázva?

– Te részeg vagy ?

– Ahhoz még kicsit korán van. – A fiú hangjából sütött a megkönnyebbülés. –

Nem, csak kaptam egy fura üzenetet. Valaki azzal fenyegetett, hogy elrabolja a

barátnőmet.

– Melyiket ?

– Haha. – Simon egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. – Maiát és Isabelle-t már

hívtam, mind a ketten jól vannak. Aztán eszembe jutottál te is. Végül is sok időt

töltünk együtt. Valaki talán félreérthette a dolgot. Most viszont nem tudom, mit

gondoljak.

– Hát én sem. – A Riverside Drive 232 egyszerre ott magasodott Clary előtt.

Nagy szögletes, nyeregtetős kőépület volt. Valaha akár templom is lehetett, de

most nem éppen úgy festett.

– Jut eszembe, Maia meg Isabelle tegnap tudomást szereztek egymásról. Nem

volt kellemes – tette hozzá Simon. – Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy a tűzzel

játszom.

Clary megvizsgálta a 232-es számú épület homlokzatát. Az utat szegélyező

házak többsége drága lakásokat rejtett, libériába öltöztetett portással, ezen viszont

csak egy kétszárnyú, ívelt tetejű, magas faajtó nyílt, rajta ódivatú fémkilincsekkel.

– Juj! Sajnálom, Simon. Szóba áll még veled valamelyik?

– Nem igazán.

Clary lenyomta az egyik kilincset, és tolt rajta egyet. Az ajtó halk sziszegő

hanggal tárult ki. Clary lehalkította a hangját. – Talán ők hagyták az üzenetet.

– Nem az ő stílusuk – mondta Simon, aki őszintén nem értett semmit. –

Gondolod, Jace képes lenne ilyesmire?

A fiú neve úgy hatott Claryre, mintha gyomorszájba vágták volna. Vett egy

mély lélegzetet, mielőtt válaszolt. – Nem hinném, hogy megtenné, még akkor sem,

ha nagyon haragudna. – Elvette a telefont a fülétől. Ahogy belesett a félig nyitott

ajtón, egy megnyugtatóan hétköznapi templombelsőt látott – a hosszú főhajót

gyertyára emlékeztető, villódzó fények világították meg. Abból nem lehet baj, ha

kicsit körülnéz odabent. – Mennem kell, Simon – mondta. – Később hívlak.

Összecsukta a telefonját, és belépett.

– Szerinted tényleg viccelt valaki ? – Jordan úgy járkált fel-alá a lakásban, mint

egy ketrecbe zárt tigris az állatkertben. – Nem is tudom. Elég hülye viccnek tűnik.

– Azt nem mondtam, hogy nem hülye. – Simon az üzenetre pillantott; bár a

dohányzóasztalon feküdt, a nyomtatott nagybetűket ilyen távolságból is könnyen

el lehetett olvasni. A fiúnak elég volt ránéznie, és máris összerándult a gyomra,

hiába tudta, hogy a levél nem jelent semmit. – Folyton azon gondolkodom, ki

küldhette. És hogy miért.

– Talán egy napra fel kéne függesztenem a felügyeletedet, és inkább őt kéne

figyelnem – szólt Jordan. – Tudod, biztos, ami biztos.

– Felteszem, Maiáról beszélsz – mondta Simon. – Tudom, hogy jót akarsz, de

nem hiszem, hogy szívesen venné, ha ott nyüzsögnél körülötte. Bármilyen

minőségedben is.

Jordan összeszorította a száját. – Úgy intézném, hogy ne vegyen észre.

– Hűha! Te aztán tényleg rá vagy kattanva, igaz?

– Felelősnek érzem magam a sorsáért. – Jordan nagyon komornak tűnt.

– Hogy ezen felül mit érzek, az nem számít.

– Azt csinálsz, amit akarsz – vont vállat Simon. – Viszont szerintem...

Megint megszólalt az ajtócsengő. A két fiú összenézett, aztán együtt rohantak

kinyitni. Jordan ért oda először. Megragadta az előszobában álló fogast, letépte

róla a kabátokat, aztán a fogast dárdaként tartva a feje fölött, felrántotta az ajtót.

Jace állt odakint a folyosón. Pislantott egyet. – Az egy fogas ?

Jordan lecsapta a fogast a földre, és felsóhajtott. – Ha vámpír lennél, sokkal

jobban jött volna.

– Igen – bólintott Jace. – Vagy ha egyszerűen valaki, akinek sok kabátja van.

Simon Jordan mellé lépett. – Bocs. Kissé húzós ez a délelőtt.

– Nos igen – mondta Jace. – Hamarosan még húzósabb lesz. Azért jöttem, hogy

elvigyelek az Intézetbe, Simon. A Klávé látni akar, és nem szeretik, ha

megvárakoztatják őket.

Abban a pillanatban, hogy a Talto egyház templomának ajtaja becsukódott

Clary mögött, a lány úgy érezte, egy másik világba került. A New York-i utcák

nyüzsgése odakint maradt. Az épület belül nagy volt és szellős, a mennyezet

elképesztő magasságig emelkedett. A keskeny folyosót két oldalról padsorok

határolták, a falakra csavarozott tartókban pedig vaskos barna gyertyák égtek. A

megvilágítás határozottan gyérnek tűnt, de talán csak azért, mert Clary

hozzászokott a boszorkányfények ragyogásához.

A lány elindult a folyosón, edzőcipője puhán érintette a poros követ. Különös,

gondolta, egy ablakok nélküli templom. A főhajó végén elért a szentélyhez, ahol

egy kőlépcső vezetett fel az oltárhoz. Ahogy hunyorogva felnézett rá, rájött, mi a

furcsa még ebben a templomban: nem voltak keresztek. Ehelyett függőleges kőlap

állt az oltáron, a tetején egy faragott bagollyal. A kőlapra szavakat véstek:

MERT HALÁLRA HANYATLIKAZ Ő HÁZA, ÉS AZ Ő ÖSVÉNYEI AZ ÉLET NÉLKÜL

VALÓKHOZ. VALAKIK MENNEK AHHOZ, NEM TŰRNEK MEG, SEM MEG NEM

NYERHETIK AZ ÉLETNEK ÚTJAIT.

Clary vett egy mély lélegzetet. Nem ismerte túl jól a Bibliát – semmi esetre sem

tudott hosszú szakaszokat idézni belőle kívülről, mint Jace –, de ha ez a szöveg

vallásosnak is tűnt, elég furcsán hatott egy templomban. Megborzongott, és

közelebb lépett az oltárhoz, amelyen valaki egy nagy könyvet hagyott. Az egyik

oldalt megjelölték; amikor Clary odanyúlt, hogy kinyissa a kötetet, észrevette,

hogy amit könyvjelzőnek nézett, az valójában egy okkult szimbólumokkal díszített

fekete nyelű tőr volt. A könyveiben látott már képeket ilyenekről. Egy athame volt

az, amit gyakran használtak démonok megidézését szolgáló rituálékban.

Clary gyomra összeszorult, de azért közelebb hajolt, hogy megnézhesse a

megjelölt oldalt. Biztos volt benne, hogy kiderít belőle valamit, de csalódottan

kellett megállapítania, hogy a zsúfolt, stilizált kézírást még akkor is nehezen

bogozná ki, ha angolul lenne. Csakhogy nem angolul volt; ehhez hasonló,

tüskésnek ható betűket sosem látott még. A sorok felett az illusztráción viszont

azonnal felismerte a démonok megidézéséhez készítendő kört – ilyesféle mintákat

rajzolnak a boszorkánymesterek a földre, mielőtt nekiállnak a varázsigéiket

kántálni. A körök elvileg magukhoz vonzották és koncentrálták a mágikus erőket.

Ezt itt zöld tintával rajzolták a papírra; két koncentrikus körből állt, a közepén egy

négyzettel. A körök közötti területre rúnákat rajzoltak. Clary nem ismerte fel

egyiket sem, de a csontjaiban érezte az üzenetüket, és beleborzongott. Halál és vér.

Kapkodva lapozott, és elállt a lélegzetre attól, amit látott.

Az egymást követő képek közül az első egy nőt ábrázolt a vállán egy madárral.

A madár, valószínűleg egy holló, gonosznak és ravasznak tűnt. A második képről

már hiányzott a madár, ám a nő láthatóan terhes volt rajta. A harmadik képen a nő

egy oltáron feküdt, amely határozottan emlékeztetett erre az oltárra itt Clary orra

előtt. A nő mellett egy köpenyes alak állt, furcsán modernnek ható fecskendővel a

kezében. A fecskendő vörös folyadékkal volt tele. A nő nyilvánvalóan tudta, mit

fognak belefecskendezni, mert sikított.

Az utolsó képen a nő egy csecsemővel az ölében ült. A csecsemő majdnem

teljesen normálisnak tűnt, csak a szeme volt teljesen fekete. A nő elborzadva

nézett le a gyerekre.

Clary érezte, hogy égnek áll a tarkóján a szőr. Édesanyja jól gondolta. Valakik

tényleg Jonathanhoz hasonló csecsemőket próbáltak teremteni. Ami azt illeti, már

meg is tették.

A lány hátrébb lépett. Minden idegszála azt sikította, hogy valami nagyon nincs

rendjén ezzel a hellyel. Ügy érezte, egyetlen másodperccel többet sem tud eltölteni

itt, és azonnal ki kell mennie, hogy ott várja meg a felmentő sereg érkezését. Lehet,

hogy a nyomra maga bukkant rá, de innentől nem boldogulhat egyedül.

Ebben a pillanatban hallotta meg a hangot a feje fölül.

Halk surrogás volt, mint amikor komótosan visszavonul egy hullám. Felnézett,

és szorosabban markolta az athamét. Elkerekedett a szeme. Odafönt a galérián

néma alakok sora állt. Szürke melegítőnek tűnő holmit viseltek – edzőcipőt,

nadrágot meg cipzáras felsőt, aminek a csuklyáját mélyen az arcukba húzták.

Tökéletesen mozdulatlanok voltak, ahogy kezükkel a galéria korlátját markolva

mereven néztek le rá. Vagy legalábbis Clary azt feltételezte, hogy ránéznek. Az

arcuk sötétségbe burkolózott, még az sem derült ki róluk, hogy férfiak-e vagy nők.

– Bo... bocsánat – nyögte Clary. A hangját visszaverték a kőfalak. – Nem

akartam betörni vagy...

Nem kapott választ. A csönd rettenetes súlyként nehezedett rá. Gyorsabban

kezdett verni a szíve.

– Akkor megyek is – mondta, és nagyot nyelt. Előrelépett, visszatette az oltárra

az athamét, és megfordult, hogy kisiessen a templomból. Egy pillanattal előbb

érezte meg a szagot – a rothadó szemét ismerős bűzét –, mint hogy teljesen

körbefordult volna. Közte és az ajtó között akár egy fal emelkedett a pikkelyes bőr,

a pengeéles fogak és a hátborzongató karmok rémálomszerű kavalkádja.

Az elmúlt hét hétben Claryt felkészült rá, hogyan szálljon csatába egy

démonnal, akár egy ilyen hatalmas példánnyal is. Most azonban, hogy eljött a

pillanat, nem tudott mást, csak sikítani.

11

A mi fajtánk

A démon Claryre vetette volna magát, de a lány azonnal abbahagyta a sikítást,

és egy tökéletes szaltóval hátravetette magát az oltár mögé. Egy bizarr pillanatra

azt kívánta, bár Jace láthatta volna. Abban a pillanatban, ahogy guggolva földet ért,

valami keményen lecsapott az oltárra, hogy a kő is beleremegett.

Üvöltés töltötte be a templomot. Clary letérdelt, és átlesett az oltár pereme

fölött. A démon nem volt olyan nagy, mint elsőre gondolta, de azért kicsinek sem

lehetett nevezni... nagyjából akkora lehetett, mint egy hűtő– szekrény, és három

hosszú, kocsányszerű nyaka végén három feje volt. Szem nem látszott rajta

egyáltalán, de szélesre tátott irdatlan szájaiból kötélvastagságú nyálcsíkok lógtak.

A lény a bal oldali fejét verhette be az oltárba, amikor Claryt próbálta elkapni,

mert most hevesen rázta, mintha csak azt várná, hogy kitisztuljon.

Clary gyorsan felnézett, de a melegítős alakok ugyanott voltak, ahol korábban.

Egyetlenegy sem mozdult közülük. Mintha hűvös érdeklődéssel figyelték volna, mi

történik. A lány megpördült, és körülnézett, de a jelek szerint nem juthatott ki

máshol a templomból, csak azon az ajtón keresztül, ahol az előbb bejött, márpedig

ahhoz a démonon kellett volna átküzdenie magát. Clary egyszerre rájött, hogy

értékes másodperceket veszteget el, úgy– hogy gyorsan felugrott, és az athaméért

nyúlt. Felkapta az oltárról, és éppen időben ugrott hátra az ismét rátámadó démon

elől. Ahogy oldalra vetődött, hosszú kocsánya végén egy fej lendült át az oltár

fölött, és vastag, fekete nyelvével utána tapogatózott. Clary felordított, és a lény

nyakába vágta az athamét, aztán kiszabadította a pengét, és félrebotorkált az

útból.

A démon felvonyított, és elkapta a fejét; a nyakából fröcsögött a fekete vér.

Csakhogy nem kapott halálos sebet. A vágás Clary szeme láttára kezdett

begyógyulni. A démon feketés zöld húsa úgy simult össze, mintha valaki tűvel és

cérnával varrná össze. Clary kétségbeesett. Hát persze. Az Árnyvadászok éppen

azért használnak rúnával ellátott fegyvereket, mert úgy a démonok sebei nem

tudnak begyógyulni.

Clary bal kezével az övén lógó írón felé nyúlt, és éppen abban a pillanatban

sikerült előkapnia, amikor a démon megint rátámadt. Clary félreugrott, levetette

magát a lépcsőn, és egészen az első padsorig gurult. A démon megfordult,

imbolyogva lépett egyet, és megint rávetette magát. Clary tudatáig lassan eljutott,

hogy még mindig egyszerre szorongatja az irónt és a tőrt – ami azt illeti, a tőrrel

meg is vágta magát, amikor a földön gurult, és a pólója elejét lassan elborította a

vér. Gyorsan átrakta a tőrt a bal kezébe, az irónt pedig a jobba, aztán kapkodva egy

enkeli rúnát rajzolt az athame markolatára.

A tőrön lévő többi szimbólum lassan elolvadt és összefolyt, ahogy az angyali

erő átvette az uralmat. Clary felnézett; a démon már majdnem elérte, és három

fejét tátott szájjal felé nyújtogatta. A lány felpattant, meglendítette a karját, és

teljes erejéből lecsapott a tőrrel. O lepődött meg a legjobban, amikor pontosan a

homloka közepén találta el a lényt, és a fegyver markolatig süllyedt a koponyájába.

A fej csapkodni kezdett, a démon sikított – Clarynek rögtön visszatért az

önbizalma –, aztán a fej egyszerűen leesett, és gyomorforgató puffanással a földe

hullott. A lény azért csak jött tovább Clary felé, ernyedt nyakán maga után

vonszolva most már élettelen fejet.

Odaföntről rengeteg lépés zaja hallatszott. Clary felnézett. A melegítős alakok

eltűntek, a galéria üres volt. Egyáltalán nem nyugtatta meg a látvány.

A szíve vad tangót járt a mellkasában. Clary megfordult, és az ajtó felé futott,

de a démon gyorsabb volt nála. Az erőfeszítéstől hörögve átvetette magát fölötte,

az ajtó előtt földet ért, és elzárta a lány útját. Sziszegő hangot adott ki, ahogy Clary

felé indult; két élő feje hintázott a kocsányokon, amelyek aztán teljes hosszukban

kinyúltak, készen, hogy lecsapjanak...

Hidegen fénylő ezüstszínű láng villant át a levegőn. A démon hátrakapta a

fejeit, a sziszegés sikollyá változott át, de már elkésett. Az ezüstös valami, ami

körülölelte a nyakait, megfeszült, és fekete vér fröcsögése közepette a megmaradt

két fej is levált. Clary félregördült, de a szertespriccelő vér így is elérte, és

megégette a bőrét. Behúzta a nyakát, ahogy a fejetlen test meginogott, és felé

zuhant...

Aztán semmivé lett. Mielőtt a földre zuhanhatott volna, a démon eltűnt, ahogy

magába szippantotta a saját dimenziója. Clary óvatosan emelte föl a fejét. A

templom ajtaja nyitva állt, és a küszöbön ott állt Isabelle csizmában és fekete

ruhában, kezében az elektrumkorbácsával. Lassan tekerte fölfelé a korbácsot,

közben pedig kíváncsian felhúzta sötét szemöldökét, a templomot fürkészte.

Ahogy tekintete Claryre tévedt, elvigyorodott.

– Te nyavalyás lány! – szólt. – Már megint mibe keverted magad?

A vámpírszolgák kezének érintése hűvös volt és könnyed, mintha jeges

szárnyak simították volna Simon bőrét. Egy kicsit megborzongott, ahogy levették a

szeméről a kendőt, majd elhúzódtak, és hajlongva visszavonultak.

Simon hunyorogva nézett körül. Pár pillanattal korábban még a Hetven–

nyolcadik utca és a Második sugárút sarkán állt a szikrázó napsütésben – elég távol

az Intézettől ahhoz, hogy a sírhalomból származó föld segítségével felvehesse a

kapcsolatot Camille-lal anélkül, hogy felkeltené a nő gyanúját. Most egy gyengén

megvilágított, nagyobbacska teremben találta magát, ahol a padló tükörsima

márványból készült, a mennyezetet pedig elegáns márványoszlopok tartották. A

bal oldali fal mellett üvegablakos kalickák sora húzódott; mindegyiken réztábla

függött PÉNZTÁROS felirattal. A falon egy másik réztábla hirdette, hogy ez a

DOUGLAS NATIONAL BANK épülete. A padlót és a pultokat, ahol az ügyfelek valaha

a csekkeket vagy az átutalási megbízásokat töltötték ki, vastag porréteg borította,

a mennyezetről lógó, rézszegélyű lámpák pedig alaposan elszíneződtek a patinától.

A terem közepén álló magas támlájú karosszékben ült Camille. Ezüstös szőke

haját ezúttal kiengedte, és szabadon omlott a vállára. Szép arcán nem volt smink,

de az ajkai így is nagyon vörösek voltak. A bank félhomályában Simon jóformán

nem is látott más színt.

– Általában senkivel sem találkozom szívesen a nappali órákban, Napjáró –

szólt –, de a kedvedért ezúttal kivételt tettem.

– Köszönöm. – Simon sehol sem látott széket, ami rá várt volna, úgyhogy

zavartan tovább álldogált. Ha még verne egyáltalán a szíve, gondolta, akkor majd

kiugrana a helyéből. Amikor beleegyezett, hogy a Klávé kedvéért végigcsinálja ezt

a procedúrát, meg is feledkezett róla, mennyire ijesztőnek találta Camille-t. Persze

nem volt semmi értelme félnie a nőtől – mégis, mit tehetne vele? –, de mégiscsak

félt.

– Felteszem, ez azt jelenti, hogy gondolkodtál az ajánlatomon – mondta

Camille. – És hogy elfogadod.

– Miből gondolja, hogy elfogadom? – kérdezte Simon, és nagyon remélte, hogy

az ostoba kérdésből a nő nem jön rá azonnal, hogy csak az időt próbálja húzni.

Camille kissé türelmetlennek tűnt. – Aligha személyesen hoznád a hírt, ha úgy

döntöttél volna, hogy visszautasítasz. Félnél a haragomtól.

– Van okom félni a haragjától?

Camille mosolyogva dőlt hátra a fülesfoteljában. A luxuskivitelű

ülőalkalmatosság egészen modern volt, és teljesen elütött a bank berendezésétől.

Nyilván Camille most épp a fal mellett szobrozó szolgálói cipelték ide valahonnan.

– Sokaknak van – felelte. – De neked semmi okod rá. Nagyon örülök neked. Bár

kivártál az utolsó pillanatig, érzem, hogy helyesen döntöttél.

Simon telefonja éppen ezt a pillanatot választotta, hogy heves zümmögésbe

kezdjen. A fiú összerezzent, a hátán hideg izzadságcsepp futott végig, aztán

sebesen előhalászta a készüléket a dzsekije zsebéből. – Elnézést – mondta, és

kinyitotta a telefont. – Hívásom van.

Camille elborzadt. – Fel ne vedd!

Simon a füle felé emelte a telefont. Menet közben sikerült többször is

megnyomnia a fényképező gombját. – Csak egy pillanat.

– Simon!

A fiú egy mozdulattal elküldte a képeket, aztán gyorsan bezárta a telefont. –

Bocsánat. Nem gondoltam végig.

Camille mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt a dühtől, annak ellenére,

hogy valójában nem lélegzett. – Több tiszteletet követelek meg a szolgálóimtól –

sziszegte. – Ha még egyszer ilyet teszel...

– Akkor mi lesz? – kérdezte Simon. – Éppen úgy nem tud kárt tenni bennem,

ahogy senki más sem. És nem arról volt szó, hogy szolgálót akar belőlem csinálni.

Azt mondta, a társa leszek. – Egy pillanatra elhallgatott; ügyelt rá, hogy éppen a

megfelelő mennyiségű arrogancia legyen a hangjában. – Talán még egyszer át kéne

gondolnom, elfogadjam-e az ajánlatát.

Camille tekintete elsötétedett. – Ó, az isten szerelmére! Ne legyél már hülye!

– Hogy tudja kimondani azt a szót? – kérdezte Simon.

Camille elegáns mozdulattal felhúzta a szemöldökét. – Melyik szót? Zavar, hogy

lehülyéztelek?

– Nem. Illetve igen, de nem arra gondoltam. Azt mondta, „ó, az...” – Elakadt a

hangja. Még mindig nem tudta kimondani. Isten.

– Mert nem hiszek benne, buta fiú – felelte Camille. – Te pedig igen. – A nő

félrehajtott fejjel mérte végig Simont, ahogy egy madár méregethet egy kukacot a

járdán, azt fontolgatva, hogy megegye-e. – Talán itt az ideje, hogy véresküt tegyél.

– Vér... esküt? – Simon nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.

– Mindig elfelejtem, hogy olyan keveset tudsz a fajtánk szokásairól. – Camille

megrázta ezüstös fejét. – Alá kell írnod vérrel egy esküt, hogy hűséges leszel

hozzám. Ez kizárja, hogy később esetleg ne engedelmeskedj nekem. Tekintsd

amolyan... házassági szerződésnek. – Ahogy Camille elmosolyodott, a fiú látta

megvillanni a szemfogait. – Gyertek ide! – Parancsolóan csettintett az ujjaival, mire

alattvalói lehajtott fejjel siettek hozzá. Amelyik először odaért, átadott valamit a

nőnek. A tárgy leginkább egy ódivatú töltőtollnak tűn, ami megtartja a hegyében a

tintát, ha belemártják az üvegbe. – Meg kell vágnod magad, hogy a saját véredet

vehesd – magyarázta Camille. – Elvileg nekem kéne csinálnom, de a Jel miatt nem

tehetem, tehát improvizálnunk kell.

Simon habozott. Ez rossz volt. Nagyon rossz. Eleget tudott a természet– feletti

világról ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mit jelentenek az eskük az Alvilágiak

szemében. Az ő esküik nem csak könnyedén megszeghető üres ígéretek voltak,

hanem virtuális bilincsként tartották fogva az eskütevőt. Ha aláírja a maga esküjét,

valóban hűséggel tartozik majd Camille-nak. Talán egy örökkévalóságig.

– Gyere! – szólt Camille, és most már némi türelmetlenség is vegyült a

hangjába. – Semmi értelme piszmogni.

Simon nyelt egyet, vonakodva tett egy lépést a nő felé, aztán még egyet. Egy

szolgáló lépett elé, elállta az útját, és egy vékony pengéjű, fenyegető külsejű kést

nyújtott át. A fiú elvette tőle, és a csuklója fölé emelte. Aztán leengedte. – Tudja –

mondta – nem vagyok különösebben oda a fájdalomért. Vagy a késekért...

– Csináld! – vicsorította Camille.

– Kell, hogy legyen más megoldás is.

Camille felállt, és Simon látta, hogy teljesen kint vannak a fogai. Igazán dühös

lehetett. – Ha tovább pazarolod az időmet...

Halk reccsenés hallatszott, mint amikor valami hatalmas elszakad. Nagy,

ragyogó négyzet jelent meg a szemközti falon. Camille odakapta a fejét, és tátva

maradt a szája a döbbenettől, amikor meglátta, mi az. Egyetlenegy dolog lehetett.

Egy Portál. És legalább egy tucat Árnyvadász özönlött be rajta.

– Oké – mondta Isabelle, miután eltette az elsősegélydobozt. Az Intézet számos

vendégszobájának egyikében voltak, amely elvileg a Klávé látogatóba érkező

tagjait volt hivatott elszállásolni. Minden ilyen szobában volt egy ágy, egy

öltözőasztal meg egy szekrény, és mindegyikhez tartozott egy kis fürdőszoba is. És

persze mindegyikben volt egy elsősegélydoboz kötszerrel meg kenőcsökkel, sőt

egy tartalékirónnal. – Most már tele vagy iratzéval, de el fog tartani, mire

némelyik seb begyógyul. – Ezek pedig – simította végig Clary karját ott, ahol

ráfröccsent a démon vére – szerintem el sem tűnnek holnapig. Azért ha

pihenteted, gyorsabban gyógyul.

– Jól van. Köszönöm, Isabelle. – Clary végignézett magán. A jobb keze alaposan

be volt kötözve, és még nem cserélte le a szakadt, véres pólóját, bár Isabelle már

begyógyította alatta a sebeket. Nyilván maga is meg tudta volna csinálni iratzékat,

de jólesett, hogy valaki gondoskodik róla, és bár nem Izzy volt a legbarátságosabb

ember, akit Clary ismert, azért kedves és megértő is tudott lenni, ha úgy tartotta

kedve. – Köszönöm, hogy eljöttél, és tudod, hogy megmentetted az életemet attól

az akármitől...

– Egy Hydra démon volt. Mondtam már. Sok fejük van, de elég buták. És egész

jól boldogultál vele, mielőtt odaértem. Tetszett, amit az athaméval csináltál.

Ügyesen használtad a fejed nyomás alatt. Ez legalább annyira része az Árnyvadász

létnek, mint megtanulni, hogyan üssünk lyukat különféle dolgokon. – Isabelle

levetette magát az ágyra Clary mellé, és felsóhajtott.

– Feltehetőleg utána kéne járnom, mit lehet tudni a Talto egyházról, mielőtt

még a Klávé megjelenik. Talán akkor kideríthetjük, mi folyik. Hogy mi történt a

kórházban, a babával... – Megborzongott. – Nem tetszik ez nekem.

Clary mindent elmondott Isabelle-nek arról, hogy mit keresett a templomban,

sőt még a démoncsecsemőről is beszámolt, bár úgy tett, mintha maga fogott volna

gyanút, és édesanyját inkább kihagyta a történetből. Isabelle undorral húzta el a

száját, amikor Clary ahhoz a részhez ért, hogy a baba éppen úgy nézett ki, mint egy

átlagos csecsemő, kivéve a teljesen fekete szemét meg a karmokat. – Azt hiszem, a

bátyámhoz hasonló gyerekeket próbáltak csinálni. Talán valami szerencsétlen

mondén nővel kísérletezhettek – mondta Clary. – Aztán amikor a baba

megszületett, nem tudta elviselni a dolgot, és beleőrült. Csak hát... ki tenne ilyet?

Valentine valamelyik követője? Talán azok próbálják folytatni a munkáját, akiket

sosem kaptak el.

– Talán. Vagy csak egy démonimádó szekta műve. Rengeteg ilyen van. Bár el

nem tudom képzelni, miért akarna valaki olyan szörnyetegeket alkotni, mint

Sebastian. – Isabelle hangjából sütött a gyűlölet, ahogy kimondta a fiú nevét.

– Igazából Jonathannak hívták...

– Jonathannak Jace-t hívják – jelentette ki Isabelle. – Nem vagyok hajlandó

ugyanazon a néven nevezni azt a szörnyet, mint a bátyámat. Nekem ő mindig

Sebastian lesz.

Clarynek el kellett ismernie, hogy ebben van valami. Neki sem ment könnyen

Jonathanként gondolnia a fiúra. Nyilván nem is volt szép dolog a valódi

Sebastiannal szemben, még ha őt senki nem is ismerte. Könnyebb volt egy

ismeretlen nevét ráaggatni Valentine gonosz fiára, mint olyan néven emlegetni,

amitől közelebb került a családhoz, közelebb Clary életéhez.

Isabelle könnyednek tűnt, de Clary látta rajta, hogy forog az agya, ahogy sorra

veszi a lehetőségeket. – Mindegy, örülök, hogy küldted azt az SMS-t. Éreztem az

üzenetből, hogy valami fura történik, és őszintén szólva, amúgy is unatkoztam.

Mindenki más elment titokzatoskodni valamit a Klávéval, én meg inkább

maradtam, mert Simont is magukkal vitték, őt pedig most éppen gyűlölöm.

– Simon a Klávéval van? – lepődött meg Clary. Az már feltűnt neki, hogy az

Intézet elhagyatottabb, mint máskor. Jace persze nem volt ott, de rá nem is

számított – bár elképzelni sem tudta, miért. – Reggel beszéltem vele, és nem

említette, hogy akarnak tőle valamit – tette hozzá a lány.

Isabelle megvonta a vállát. – A vámpírokhoz van valami köze. Ennyit tudok

összesen.

– Gondolod, hogy valami baj lehet?

Isabelle-t ez már bosszantotta. – Nem kell többé megvédened, Clary. Rajta van

Káin Jele. Felrobbanthatják, lelőhetik, vízbe fojthatják és ledöfhetik akár, a haja

szála sem fog görbülni. – Határozott pillantást vetett Claryre.

– Feltűnt, hogy nem kérdezted meg, miért gyűlölöm Simont – mondta. –

Felteszem, tudtál róla, hogy kettőnket is hülyít.

– Tudtam – vallotta be Clary. – Ne haragudj.

Isabelle csak legyintett. – Te vagy a legjobb barátja. Fura lett volna, ha nem

tudsz róla.

– El kellett volna mondanom – szólt Clary. – Valahogy sosem éreztem, hogy

ennyire komolyan veszed Simont.

Isabelle lebiggyesztette az ajkát. – Nem vettem komolyan. Csak... azt hittem,

legalább ő komolyan vesz engem. Merthogy annyira nem vagyunk egy

súlycsoportban meg minden. Nyilván többet vártam tőle, mint más fiúktól

szoktam.

– Talán – jegyezte meg halkan Clary – Simonnak nem kéne olyasvalakivel

járnia, aki úgy gondolja, hogy nincsenek egy súlycsoportban. – Ahogy Isabelle

ránézett, Clarynek rögtön az arcába szökött a vér. – Bocs. Nincsen semmi közöm a

kapcsolatotokhoz.

Isabelle kontyot formált fekete hajából a feje tetején, mint mindig, amikor

feszült volt. – Tényleg nincs. Szóval megkérdezhetném, hogy miért engem hívtál

oda a templomhoz Jace helyett, de nem kérdezem meg. Nem vagyok hülye. Tudom,

hogy valami nincs rendben kettőtök között, akármilyen szenvedélyesen is

smároltatok odakint az esőben. – Kíváncsian pillantott Claryre. – Lefeküdtetek már

egymással?

Clary azonnal elvörösödött. – Hogy... nem, még nem, de nem tudom, mi köze

ennek bármihez is.

– Semmi – felelte Isabelle, és megigazította kontyba rendezett haját. – Csak

marha kíváncsi voltam rá. Mi akadályozott meg benneteket?

– Isabelle... – Clary felhúzta a lábát, átölelte a térdét, és felsóhajtott. – Semmi.

Csak nem kapkodtuk el. Én még sosem... tudod.

– Jace nem kezdő – mondta Isabelle. – Legalábbis feltételezem, hogy nem az.

Biztosan nem tudom. De ha esetleg szükséged van valamire... – Függőben hagyta a

mondat végét.

– Ha szükségem van valamire...

– Védekezni. Tudod. Hogy óvatos lehess – magyarázta Isabelle. – Olyan

gyakorlatias volt a hangja, mintha csak tartalékgombokról beszélne. – Az ember

azt gondolná, hogy az Angyal volt olyan bölcs, és adott nekünk egy fogamzásgátló

rúnát, de nem volt annyi esze.

– Hát persze, hogy vigyáznék – bukott ki Claryből. – Elég. Kezd már kínos lenni.

– A lányok ilyesmikről beszélgetnek – közölte Isabelle. – Csak azért találod

kínosnak, mert egész életedben Simon volt az egyetlen barátod. Vele pedig nem

beszélgethetsz Jace-ről. Az tényleg kínos lenne.

– És Jace tényleg nem mondott neked semmit? Mármint arról, hogy mi zaklatja

föl ennyire? – kérdezte bizonytalanul Clary. – Tuti?

– Nem kellett neki – felelte Isabelle. – Abból, ahogy mostanában viselkedsz,

meg abból, hogy Jace olyan képpel járkál, mint aki éppen most halt meg, azért elég

könnyen levettem, hogy valami nem stimmel. Előbb kellett volna beszélgetnünk.

– Legalább jól van? – kérdezte nagyon halkan Clary.

Isabelle felállt az ágyról, és lenézett a másik lányra. – Nem – felelte. – Nagyon

nincs jól. És te?

Clary megrázta a fejét.

– Gondoltam – mondta Isabelle.

Simon meglepetésére, amikor Camille meglátta az Árnyvadászokat, meg sem

próbálta felvenni a harcot. Sikítva rohant az ajtó felé, és csak akkor torpant meg,

amikor rájött, hogy odakint hétágra süt a nap, és amint kilép a bankból, porrá ég.

Hátát a falnak vetette hát, kivillantotta a fogait, és mély, torokból jövő hörgést

hallatott.

Simon hátralépett, ahogy a Klávé tetőtől talpig feketébe öltözött Árnyvadászai,

akár egy csapat varjú, húztak el körülötte. A falfehér arcú Jace éppen megmártotta

széles pengéjét az egyik emberi szolgáló testében, ahogy elsietett mellette. Nem

tellett neki többe, mint másnak lecsapni egy legyet. Maryse vonult elöl, lobogó

fekete haja Isabelle-t juttatta Simon eszébe. A nő szeráfpengéje egyetlen

villámgyors mozdulatával elintézte a másik emberi szolgálót, aztán a csillogó

fegyverrel a kezében haladt tovább Camille felé. Az egyik oldalon Jace kísérte, a

másikon pedig egy magas Árnyvadász férfi, akinek a karját kanyargó indákként

borították a rúnák.

A többi Árnyvadász szétszéledt a bankban, és nekiláttak, hogy a szenzornak

nevezett fura műszereikkel megvizsgáljanak minden sarkot, démontevékenység

után kutatva. Camille szolgálóinak vértócsában heverő holttestével nem is

törődtek. Mint ahogy Simonnal sem. A fiú úgy érezte, semmivel sem szentelnek

neki több figyelmet, mint a körben álló oszlopoknak.

– Camille Belcourt – szólalt meg Maryse. Hangját visszaverték a márványfalak.

– Megszegte a Törvényt, ezért büntetés vár önre. Megadja magát, és velünk jön,

vagy felveszi a harcot?

Camille sírt; meg sem próbálta leplezni vérrel keveredő könnyeit, amelyek

vörös csíkokat festettek az arcára. – Walker... És Archer...

Maryse értetlenül nézett rá, aztán a balján álló férfihoz fordult. – Mit mond,

Kadir?

– A szolgái – felelte a férfi. – Úgy hiszem, a halálukat gyászolja.

Maryse ingerülten legyintett. – Törvényellenes embereket szolgákká

tenni.

– Amikor teremtettem őket, az Alvilágiakra még nem vonatkozott az elátkozott

Törvényük, maga szemét. Kétszáz éve voltak mellettem. Olyanok voltak, mint a

gyerekeim.

Maryse erősebben szorította a tőre markolatát. – Mit tud maga a gyerekekről?

– suttogta. – Mit tud a fajtája bármiről a pusztításon kívül?

Camille könnyes szeme egy futó pillanatra diadalmasan villant meg. – Tudtam

– mondta. – Akármit mond, akármilyen hazugságokkal áll elő, gyűlöli a fajtánkat.

Igaz?

Maryse felszegte az állát. – Fogjátok! – mondta. – Vigyétek a Menedékbe!

Jace fürgén Camille mellé lépett, és megragadta a karját, Kadir pedig ugyanígy

tett a nő másik oldalán. Erősen tartották.

– Camille Belcourt, önt emberek meggyilkolásával vádoljuk – közölte

ünnepélyesen Maryse. – És Árnyvadászok meggyilkolásával. Elvisszük a

Menedékbe, ahol kihallgatás vár önre. Az Árnyvadászok meggyilkolásáért halálos

ítélet jár, de ha együttműködik velünk, megkímélheti az életét. Megértette? –

kérdezte Maryse.

Camille dacosan vetette hátra a fejét. – Egyetlen emberrel vagyok hajlandó

szóba állni – jelentette ki. – Ha nem kerítik elő nekem, semmit sem fogok mondani.

Megölhetnek, de egy szót sem szólok.

– Legyen – szólt Maryse. – Ki az az ember?

Camille megvillantotta a fogait. – Magnus Bane.

– Magnus Bane? – Maryse-nak elkerekedett a szeme. – Brooklyn Fő

Boszorkánymestere? Miért akar pont vele beszélni.

– Neki válaszolok – ismételte Camille. – Senki másnak.

És ennyi. A nő többé egyetlen szót sem szólt. Simon figyelte, ahogy az

Árnyvadászok elvonszolták. Azt hitte, elönti majd a diadalmámor, de nem így

történt. Ürességet érzett, és forgott a gyomra. A lemészárolt szolgák holttestére

nézett; ő sem rajongott értük éppen, de nem saját jószántukból váltak azzá, amik

voltak. Persze talán ugyanez volt a helyzet Camille-lal is. Csakhogy a Nephilimek

szemében ő mindenképpen szörnyeteg volt. És talán nem csak azért, mert

Árnyvadászokat ölt, hanem mert tényleg nem is tudtak másképp gondolni rá

egyáltalán.

Miután Camille-t kikísérték a Portálon, Jace türelmetlenül intett Simonnak,

hogy kövesse őket. – Jössz vagy nem? – kiáltotta a fiú.

Akármit mond, akármilyen hazugságokkal áll elő, gyűlöli a mi fajtánkat.

– Jövök – felelte Simon, és kelletlenül elindult a Portál felé.

12

A Menedék

– Szerinted miért akar Camille Magnusszal beszélni? – kérdezte Simon.

Jace-szel a Menedék hátsó falánál álltak. Az egyetlen szobából álló, elkülönített

épületet szűk folyosó kötötte össze az Intézettel. Voltaképpen nem volt az Intézet

része; szándékosan nem szentelték fel, hogy démonokat vagy vámpírokat is

beengedhessenek. A Menedékek, mint azt Jace elmagyarázta Simonnak, többé-

kevésbé kimentek a divatból, amióta feltalálták a kivetítést, de ennek itt azért

időről időre mégiscsak hasznát vették. A jelek szerint ez éppen egy ilyen alkalom

volt.

A Menedék nagy kőpadlós termében körben oszlopok álltak, az Intézetbe

vezető folyosó pedig széles ajtószárnyak mögött lévő szintén kőpadlós előtérből

indult. A kőpadló repedései arra engedtek következtetni, hogy akármit is tartottak

itt fogva az évek során, az elég ádáz lehetett – és elég nagy. Simon akaratlanul is

elgondolkodott rajta, hány oszlopokkal teli, tágas teremben fog még megfordulni.

Maryse fel-alá járkált, és időnként váltott pár szót Kadirral; nyilvánvalóan

valamiféle tervet próbáltak kiötölni. A teremnek természetesen nem voltak

ablakai, de mindenhol boszorkányfény fáklyák égtek, különös, fehéres fénnyel

világítva meg a jelenetet.

– Nem is tudom – felelte Jace. – Talán divattanácsokat szeretne kérni tőle.

– Ha! – hördült föl Simon. – Ki az a férfi anyukáddal? Ismerősnek tűnik.

– Az Kadir – mondta Jace. – Valószínűleg találkoztál a bátyjával, Malikkal.

Valentine hajóján halt meg a csatában. Kadir a második legfontosabb ember a

Klávéban anyukám után. Sok mindenben támaszkodik is rá.

Kadir most az egyik oszlop mögé feszítette, és összebilincselte Camille csuklóit.

A vámpír felszisszent.

– Megáldották a fémet – magyarázta Jace szenvtelenül. – Égeti őket.

Őket, gondolta Simon. Úgy érted, „benneteket". En is olyan vagyok, mint ő.

Nem vagyok más, csak mert ismersz engem.

Camille nyöszörgött. Kadir hűvös tekintettel lépett hátra. Karjának és

nyakának sötét bőrét teljesen ellepték a kacskaringós rúnák. Maryse-hez fordult,

hogy mondjon neki valamit, de Simon csak Magnus nevét kapta el belőle, meg azt a

szót, hogy „tűzlevél”.

– Megint Magnust emlegetik – szólt a fiú. – De ő éppen nyaral.

– Magnus és Camille is nagyon öreg – mondta Jace. – Igazából nem túl meglepő,

hogy ismerik egymást. – Megvonta a vállát, mint akit egyáltalán nem érdekel a

téma. – Mindegy, elég biztos vagyok benne, hogy végül idehívják Magnust. Maryse-

nek információra van szüksége. Tudja, hogy Camille nem csak a vérükért ölte meg

azokat az Árnyvadászokat. Ennél könnyebben is vérhez lehet jutni.

Simonnak eszébe jutott Maureen, és nagyon rosszul kezdte érezni magát.

– Nos – igyekezett fesztelennek tűnni –, gondolom, ez azt jelenti, hogy Alec is

visszajön. Szóval ez jó, igaz?

– Persze. – Jace hangja élettelennek tűnt. Egyáltalán nem nézett ki valami jól: a

fehéres fényben a szokottnál is élesebben emelkedtek ki az arccsontjai.

Nyilvánvalóan fogyott. A körmeit véres csonkokká rágta, a szeme alatt pedig sötét

árkok húzódtak.

– Legalább működött a terved – tette hozzá Simon, hátha sikerül egy kis

jókedvet csempésznie Jace nyomorúságába. Jace ötlete volt, hogy Simon készítsen

néhány képet a telefonjával, és küldje el őket a Klávénak, abból ugyanis

megtudhatták, hova vitessék magukat a Portállal. – Jó húzás volt.

– Tudtam, hogy be fog jönni. – Jace-t hallhatólag untatta a dicséret.

Egyszerre kivágódott az Intézetbe vezető nagy, kétszárnyú ajtó, és Isabelle

rontott be rajta lobogó hajjal. Körülnézett a teremben – Camille-t és a többi

Árnyvadászt jóformán észre sem vette –, aztán sietve elindult Simon meg Jace felé.

Csizmája sarka hangosan kopogott a kőpadlón.

– Mi a fenéért akarják hazarángatni szegény Magnust meg Alecet a

vakációjukról? – kérdezte. – Operajegyük van!

Isabelle csípőre tett kézzel hallgatta végig Jace beszámolóját, miközben Simon

létezéséről tudomást sem vett.

– Értem – bólintott, amikor a fiú a mondanivalója végére ért. – De nevetséges az

egész. Csak az időt húzza. Mégis, mit akarhat mondani Magnus-nak? – A válla

fölött hátrapillantott Camille-ra, akit most már egy hideg fényű aranylánccal

hozzá is kötöztek az oszlophoz. A lánc keresztül-kasul húzódott a felsőteste, a

térde, sőt a bokája előtt, és teljesen mozdulatlanul tartotta. – Megáldották?

Jace bólintott. – Úgy rakták föl a bilincset, hogy védje a csuklóját, de túl sokat

fickándozik... – Sistergő hangot hallatott. Simonnak eszébe jutott, milyen csúnyán

megperzselődött a keze, amikor az idrisi cellában megérintette a Dávid-csillagot,

és kényszerítenie kellett magát, hogy ne förmedjen rá a másik fiúra.

– Nos, amíg te vámpírok csapdába ejtésével voltál elfoglalva, én elintéztem egy

Hydra démont – közölte Isabelle. – Claryvel.

Jace, aki eddig a lehető legcsekélyebb érdeklődést tanúsította a körülötte zajló

történések iránt, most felkapta a fejét. – Claryvel? Elvitted magaddal démonra

vadászni? Isabelle...

– Nem vittem el. Már javában küzdött vele, amikor odaértem.

– De honnan tudtad...?

– Küldött egy SMS-t – felelte Isabelle. – Úgyhogy mentem. – A körmeit kezdte

mustrálni, bár azok, mint mindig, most is tökéletesek voltak.

– Neked küldött SMS-t? – Jace megragadta Isabelle csuklóját. – Jól van?

Megsebesült?

Isabelle lepillantott a fiú csuklóját szorító kezére, aztán megint a szemébe

nézett. Simon nem tudta megállapítani, hogy Jace fájdalmat okozott-e a lánynak,

de Isabelle tekintetével üveget lehetett volna vágni. Mint ahogy a gúnnyal is a

hangjában. – Igen, éppen elvérzik odafent, de gondoltam, nem szólok róla, mert

szeretem fokozni a feszültséget.

Jace hirtelen észrevette magát, és elengedte Isabelle csuklóját. – Itt van?

– Az emeleten – felelte Isabelle. – Pihen...

De Jace már ott sem volt. Kirontott az ajtón, és eltűnt szem elől.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy bármi mást fog lépni erre – állapította

meg Simon.

Isabelle pár pillanatig egy szót sem szólt. Simonnak még az is megfordult a

fejében, hogy a lány soha többé nem óhajt egy szót sem szólni hozzá. – Persze –

mondta aztán mégis Isabelle. – Azért nagyon szeretném tudni, mi történik

közöttük.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ők tudják egyáltalán.

Isabelle aggodalmasan harapdálta az ajkát. Hirtelen nagyon fiatalnak, és

önmagához képest meglepően bizonytalannak tűnt. Valami nyilvánvalóan

foglalkoztatta, és Simon csendben kivárta, amíg döntésre jutott. – Én nem akarok

ilyen lenni – mondta. – Gyere, beszélni szeretnék veled. – Elindult az Intézetbe

vezető ajtó felé.

– Tényleg? – csodálkozott Simon.

A lány megpördült, és rámeredt. – Most éppen igen. De nem tudom, meddig

lesz még így.

Simon feltartotta a kezét. – Én is beszélni szeretnék veled, íz. De az Intézetbe

nem mehetek.

Isabelle összehúzta a szemöldökét. – Miért? – Elhallgatott, az ajtóra pillantott,

aztán Camille-ra, és megint vissza. – Ja, persze. De akkor hogy jöttél be ide?

– Portálon át – felelte Simon. – De Jace szerint a mögött az ajtó mögött van egy

előtér, ahonnan közvetlenül a szabadba is ki lehet jutni. Hogy a vámpírok éjszaka

is közlekedhessenek. – Egy keskeny ajtóra mutatott a falban, alig pár lépésnyire

tőlük. Az ajtót lezáró rozsdás fémretesz arra engedett következtetni, hogy jó ideje

nem nyithatta már ki senki.

Isabelle vállat vont. – Hát jó.

A retesz csikorogva mozdult, ahogy a lány fölemelte, és rozsda vörös darabjai

szálltak mindenfelé. Egy apró helyiségben találták magukat, amely kőfalaival egy

templom sekrestyéjére emlékeztetett. Szemközti falán a két-szárnyú ajtó nyilván

egyenesen a szabadba vezetett. Ablakok itt sem voltak, de az ajtó alatt besüvített a

hideg levegő, amitől a rövid ruhát viselő Isabelle megborzongott.

– Figyelj, Isabelle – szólt Simon, mivel az volt az érzése, úgy illő, hogy ő kezdje a

beszélgetést. – Nagyon sajnálom, amit tettem. Nincs rá mentség...

– De nincs ám – bólintott Isabelle. – És ha már itt tartunk, esetleg

elmondhatnád, miért haverkodsz azzal a sráccal, aki vérfarkast csinált Maiából.

Simon a tőle telhető legpártatlanabbul elmesélte a történetet, amit Jordántól

hallott. Úgy érezte, feltétlen meg kell értetnie Isabelle-lel, hogy amikor

találkoztak, fogalma sem volt róla, kicsoda Jordán, illetve, hogy a fiú megbánta,

amit tett. – Nem mintha így nem lenne gáz – fejezte be. – De tudod... – Mindannyian

követünk el hibákat. Arra azért nem tudta rávenni magát, hogy Maureent is

megemlítse Isabelle-nek. Majd annak is eljön az ideje.

– Tudom – felelte Isabelle. – És hallottam a Praetor Lupusról. Ha hajlandóak

voltak felvenni maguk közé, gondolom, nem lehet teljesen reménytelen. –

Alaposabban megnézte magának Simont. – Bár azt nem értem, miért kéne téged

megvédeni. Ott az az izé. – A fiú homlokára mutatott.

– Nem akarom úgy leélni az életemet, hogy nap mint nap rám ront valaki,

aztán a Jel meg felrobbantja – közölte Simon. – Tudnom kell, ki próbál megölni.

Jordán ebben segít. Jace is.

– Tényleg azt hiszed, hogy Jordán segít neked? Mert a Klávénak van némi

befolyása a Praetornál. Elintézhetjük, hogy leváltsák.

Simon habozott. – Igen – mondta. – Azt hiszem, tényleg segít. És nem

hagyatkozhatom mindig a Klávéra.

– Oké. – Isabelle a falnak támaszkodott. – Elgondolkodtál rajta valaha, miért

vagyok annyira más, mint a bátyáim? – kérdezte egyszer csak. – Úgy értem, Alec

meg Jace.

Simon felhúzta a szemöldökét. – Mármint attól az apróságtól eltekintve, hogy

te lány vagy, ők pedig... nem azok?

– Nem. Nem arról beszélek, te hülye. Nézd csak meg őket. Semmi gondjuk a

szerelemmel. Mind a ketten szerelmesek. Olyan örökkön-örökké alapon. Nekik

nincs gondjuk ezzel. Itt van Jace. Olyan szerelmes Clarybe, mintha a világon semmi

nem létezne rajta kívül. Alec ugyanígy van vele. Max pedig... – Elcsuklott a hangja.

– Nem tudom, ő hogy állt volna a szerelemhez. De mindenkiben bízott. És talán

észrevetted, hogy én viszont nem bízom senkiben.

– Az emberek különbözőek – mondta Simon, igyekezvén megértőnek

mutatkozni. – Ez nem jelenti azt, hogy ők boldogabbak nálad...

– Éppen azt jelenti – közölte Isabelle. – Gondolod, én nem tudom? – Kemény

pillantást vetett Simonra. – Ismered a szüléimét.

– Nem valami jól. – A Lightwood szülők sosem lelkesedtek a gondolatért, hogy

találkozzanak a lányuk vámpír barátjával, ami persze nem segített sokat Simonnak

abban, hogy ne csak egy nemkívánatos udvarlónak érezze magát a sok közül.

– Azt tudod, hogy mind a ketten benne voltak a Körben. Viszont lefogadom,

arról fogalmad sem volt, hogy anyukám találta ki az egészet. Apukám sosem

lelkesedett Valentine-ért meg ezért az egész ügyért. Miután megtörtént, ami

megtörtént, száműzték őket, és rájöttek, hogy gyakorlatilag tönkretették az

életüket, azt hiszem Apa Anyát vádolta. De már megszületett Alec, és én is úton

voltam, szóval maradt, bár szerintem szívesen lelépett volna. Aztán, amikor Alec

úgy kilencéves lehetett, talált valaki mást.

– Hű! – tátotta el a száját Simon. – Apukád megcsalta anyukádat? Ez... ez

rettenetes.

– Anya mondta el nekem – folytatta Isabelle. – Nagyjából tizenhárom éves

voltam. Azt mondta, Apa elhagyta volna, de megtudta, hogy Anya terhes Maxszal,

szóval szakított azzal a másik nővel, és együtt maradtak. Anya nem árulta el, ki

volt az a nő. Csak annyit mondott, hogy a férfiakban nem lehet megbízni. És hogy

ne szóljak erről senkinek.

– És? Szóltál róla valakinek?

– Mostanáig nem – felelte Isabelle.

Simon elképzelte a fiatalabb Isabelle-t, amint őrizgeti a titkot, soha nem

mondja el senkinek, rejtegeti a testvérei elől. Olyan dolgokat tudott a családjukról,

amit a többiek sosem tudhattak meg. – Nem kellett volna ezt kérnie tőled – mondta

hirtelen támadt haraggal. – Nem volt tisztességes.

– Talán nem – ismerte el Isabelle. – Én mindenesetre különlegesnek éreztem

magam tőle. Az eszembe sem jutott, hogy mennyire megváltoztathatott a titok. De

figyelem, ahogyan a bátyáim odaadják a szívüket, és azt gondolom, hogy hát nem

láttok tovább az orrotoknál? Egy szívet össze lehet törni. És még ha meg is gyógyul, az

ember már soha nem lesz ugyanaz, mint volt.

– Talán jó irányba haladsz – mondta Simon. – Én tudom, hogy igen.

– Claryre gondolsz – állapította meg Isabelle. – Mert ő összetörte a szívedet.

– Apró darabokra. Tudod, ha egy csaj a saját bátyját választja az ember helyett,

az nem dob túl nagyot az illető önbizalmán. Gondoltam, talán ha egyszer leesik

neki, hogy Jace-szel sosem lehet köztük semmi, akkor lemond róla, és visszajön

hozzám. Aztán idővel rájöttem, hogy mindig Jace-t fogja

szeretni, ha lehet köztük valami, ha nem. És tudtam, hogy ha csak azért lenne

velem, mert vele nem lehet, akkor inkább választanám a magányt, úgyhogy

lemondtam róla.

– Nem tudtam, hogy leszámoltál az érzelmeiddel – mondta Isabelle. –

Feltételeztem...

– Hogy nincs önbecsülésem? – mosolyodon el Simon szárazon.

– Azt hittem, még mindig szerelmes vagy Clarybe – mondta Isabelle. – És hogy

senki mást nem tudnál komolyan venni.

– Mert olyan fiúkat választasz, akikről tudod, hogy sosem fognak komolyan

venni.

Isabelle tekintete csillogott, ahogy a fiúra nézett, de nem szólt egy szót sem.

– Fontos vagy nekem – szólt Simon. – Mindig is fontos voltál.

A lány tett felé egy lépést. Most már egészen közel álltak egymáshoz a szűk

helyiségben; a fiú hallotta Isabelle légzésének hangját és a szívverésének

lüktetését. A lány parfümjének illata sampon, izzadság és Árnyvadász-vér szagával

keveredett.

A vérről Simonnak azonnal eszébe jutott Maureen, és minden izma megfeszült.

Isabelle észrevette – hát persze, hogy észrevette, harcos volt, érzékei készen álltak,

hogy mások legapróbb mozdulatait is észrevegyék –, elhúzódott, és hirtelen komor

lett az arca. – Jól van – mondta. – Örülök, hogy beszéltünk.

– Isabelle...

De a lány már nem volt ott. Simon utánasietett a Menedékbe, de Isabelle gyors

volt. Mire a sekrestye ajtaja becsukódott a fiú mögött, Isabelle már majdnem

átszelte a termet. Simon lemondóan figyelte, ahogy eltűnik az Intézet felé vezető

ajtó mögött, ahová nem követhette.

Clary felült, és megrázta a fejét, hogy elűzze a kábaságát. Eltartott pár

pillanatig, mire eszébe jutott, hol van – az Intézet egyik vendégszobájában.

A helyiségbe az egyetlen ablakon keresztül kékes fény áradt be – alkonyat volt.

Clary a takarójába csavarta magát, farmerja, dzsekije meg a cipője gondosan

elrendezve vártak egy széken az ágy mellett. És ott volt Jace is. Úgy nézett Claryre,

mintha ő csalogatta volna ide azzal, hogy róla álmodott.

A fiú az ágy szélén ült harci viseletben, mint aki csatából jött. A haja kócos volt,

az ablakon beszűrődő gyenge fény megvilágította fáradtságtól karikás szemét,

halántékát és beesett arcát. Ebben a fényben olyan valószerűtlenül volt szép, akár

egy Modigliani-festmény elnyújtott alakjai.

Clary megdörzsölte a szemét, és álmosan hunyorgott. – Hány óra van? –

kérdezte. – Mióta...?

Jace magához húzta, és megcsókolta. Clary egy pillanatra megmerevedett,

ahogy hirtelen a tudatára ébredt, hogy nincs rajta más, csak egy vékony póló meg

fehérnemű. Aztán Jace karjaiba omlott. Az a fajta hosszú csók volt ez, amitől úgy

érezhette, hogy semmi baj, hogy minden olyan, mint régen, és Jace boldog, amiért

láthatja. Amikor azonban a fiú felhúzta volna a pólóját, Clary eltolta a kezét.

– Nem – mondta, ahogy ujjai Jace csuklója köré fonódtak. – Az nem lehet, hogy

ahányszor csak meglátsz, rögtön nekem esel. Ezzel nem pótolhatod a beszélgetést.

Jace vett egy szaggatott lélegzetet. – Miért Isabelle-nek küldtél SMS-t

helyettem? Ha bajban voltál...

– Mert tudtam, hogy jönni fog – felelte Clary. – Rólad pedig nem tudom

ugyanezt. Most nem.

– Ha valami történt volna veled...

– Akkor gondolom, végül úgyis hallottál volna róla. Amikor végül kegyeskedtél

volna felvenni a telefont. – Még mindig a fiú csuklóját szorította, de most gyorsan

elengedte, és hátradőlt. Nehéz volt, borzasztóan nehéz ilyen közel lenni a fiúhoz,

és nem megérinteni, de erőnek erejével az oldala mellett tartotta a kezét. – Vagy

elmondod, mi bajod van, vagy kimehetsz a szobából.

A fiú ajkai szétnyíltak, de nem szólt. Clary nem emlékezett rá, mikor beszélt

utoljára ilyen nyersen Jace-szel. – Ne haragudj – mondta végül Jace.

– Szóval tudom, hogy azután, ahogy viselkedtem veled, semmi okod, hogy

meghallgass. És valószínűleg be sem kellett volna jönnöm ide, de amikor hallottam

Isabelle-től, hogy megsebesültél, nem tudtam visszafogni magam.

– Csak egy kis égés – közölte Clary. – Semmi komoly.

– Mindent komolyan veszek, ami veled történik.

– Hát ez akkor megmagyarázza, miért nem hívtál vissza egyszer sem. És hogy

amikor legutóbb találkoztunk, miért rohantál el mindenféle magyarázat nélkül.

Olyan, mintha egy szellemmel járnék.

Jace szája sarka megrándult kissé. – Nem éppen. Isabelle egyszer járt egy valódi

szellemmel. Mesélhetne...

– Nem – vágott a szavába Clary. – Képletesen értettem. Pontosan tudod.

A fiú pár pillanatig nem felelt. – Hadd nézzem azt az égést – mondta

aztán.

Clary kinyújtotta mindkét karját. A csuklói belső felén vörös foltok látszottak,

ahol a démon vére elérte. Jace a lányra pillantott engedélyért, aztán gyengéden

megfogta a csuklóját, és megfordította. Clarynek eszébe jutott az első alkalom,

amikor a fiú megérintette az utcán a Java Jones előtt, a nem létező Jeleket keresve

a kezén. – Démonvér – állapította most meg Jace. – Pár órán belül elmúlik. Fáj?

Clary megrázta a fejét.

– Nem tudtam – mondta a fiú. – Nem tudtam, hogy szükséged van rám.

Clary hangja remegett. – Mindig szükségem van rád.

Jace lehajolt, és megcsókolta az égésnyomot a lány csuklóján. Clary testében

forró lángnyelvek indultak útjukra a csuklójától egészen a gyomráig. – Fogalmam

sem volt. – Megcsókolta a következő égésnyomot a lány alkarján, aztán a

következőt. Fokozatosan haladt végig a karján, egészen a válláig, a teste

folyamatosan nehezedett a lányéra, amíg az már hanyatt feküdt, és a párnáról

nézett fel rá.

Jace szeme mindig sötétebb lett, amikor megcsókolták egymást, mintha a vágy

változtatta volna meg a színét. A fiú megérintette a fehér csillagot Clary vállán, a

jelet, amely mindkettejük testén ott volt annak bizonyítékaként, hogy felmenőik

kapcsolatban álltak angyalokkal. – Tudom, hogy mostanában furcsán viselkedtem –

mondta a fiú. – De nem miattad. Szeretlek. Ezen nem változtathat semmi.

– Akkor mi...

– Az hiszem, ami Idrisben történt, Valentine, Max, Hodge meg Sebastian is...

Ezeket folyamatosan elnyomtam magamban, próbáltam mindent elfelejteni, de

csak nem tudok megszabadulni tőlük. Segítséget fogok kérni. Jobb lesz.

Megígérem.

– Megígéred.

– Az Angyalra esküszöm. – Lehajtotta a fejét, és arcon csókolta a lányt. – A

pokolba is, ránk esküszöm.

Clary a fiú pólójának ujjába csavarta az ujját. – Miért ránk?

– Mert a világon semmiben sem hiszek jobban. – Félrehajtotta a fejét. – Ha

egyszer összeházasodunk... – kezdte, de megérezte a lány feszültségét, és

elmosolyodott. – Ne ess kétségbe, nem áll szándékomban itt és most megkérni a

kezed. Csak kíváncsi voltam, mit tudsz az Árnyvadász-esküvőkről.

– Nincsenek gyűrűk – felelte Clary, és finoman végighúzta az ujját a fiú

nyakszirtjének puha bőrén. – Csak rúnák.

– Egy jön ide – mondta Jace, és ujja hegyével finoman megérintette a lány

karját éppen az egyik égésnyomnál –, egy másik pedig ide. – Ujját végigcsúsztatta

Clary karján, aztán végigkísérte a kulcscsont vonalát, és lesiklott egészen a lány

zakatoló szíve fölé. – Az Énekek énekéből származik a rituálé.

– „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra;

mert erős a szeretet, mint a halál.”

– A mienk annál is erősebb – suttogta Clary, és eszébe jutott, hogyan hozta

vissza Jace-t az életbe. A fiú szeme megint sötétebbre váltott, ő pedig ezúttal

kinyújtotta a kezét, és a száját a szájához húzta.

Addig csókolóztak, amíg minden fény elszivárgott a szobából, és csak árnyékok

maradtak. Jace nem mozdította a kezét, és nem is próbálta megérinteni a lányt,

Clary pedig érzékelte, hogy az ő engedélyére vár.

Egyszerre felismerte, hogy neki kell továbblépnie, ha akar – márpedig nagyon

is akart. Jace beismerte, hogy valami gond van, de ennek semmi köze Claryhez. Ez

haladás: határozott haladás. Márpedig akkor Jace jutalmat érdemel, nem igaz?

Halvány mosoly jelent meg a lány szája szélén. Kit akar becsapni? Leginkább saját

maga miatt vágyott a dologra. Mert ez itt Jace, mert szereti, mert olyan

gyönyörűséges, hogy időről időre kedve támadt megbökni a karját, hogy érezze,

valóságos-e.

Most meg is tette.

– Aú! – nyögött fel Jace. – Ez meg mi volt?

– Vedd le az ingedet! – suttogta Clary. A fiú pólója után nyúlt, de Jace

megelőzte, lehúzta magáról a ruhadarabot, és a padlóra dobta. Ahogy megrázta a

haját, Clary szinte arra számított, hogy ragyogó arany fürtökből mindjárt szikrák

szállnak szerteszét a sötét szobában.

– Ülj fel! – mondta halkan a lány. Dörömbölt a szíve. Általában nem ragadta

magához a kezdeményezést az ilyen helyzetekben, de Jace láthatólag egyáltalán

nem bánta, hogy így alakult. A fiú most lassan felemelkedett, magával húzva Claryt

is, amíg mind a ketten ültek a takarók örvénye közepette. A lány Jace ölébe

mászott, és a lábai közé vette a fiú csípőjét. Most szemtől szemben voltak

egymással. Jace mély lélegzetet vett, és a lány pólója után nyúlt, de az elkapta a

csuklóját, gyengéden eltolta magától, és inkább ő emelte a kezét a fiú felé. Figyelte,

ahogy az ujjai végigsiklanak Jace mellkasán és vállán, duzzadó bicepszén, ahol a

fekete rúnák kanyarogtak, a csillag alakú fehér folton a vállán. Mutatóujjával

követte az árkot a fiú mellizmai között, aztán elidőzött feszes hasán. Mind a ketten

zihálva vették a levegőt, ahogy a lány Jace öve után nyúlt. A fiú nem mozdult, csak

a tekintete volt beszédes: ahogy akarod.

Clary zakatoló szívvel vetette le a pólóját. Arra gondolt, hogy felvehetett volna

egy izgalmasabb melltartót is – ez egyszerű fehér pamutból készült –, amikor

azonban felemelte a fejét, és a tekintete találkozott Jace tekintetével, a gondolat

tovaszállt. A fiú ajkai szétnyíltak, a szeme szinte teljesen fekete volt már; Clary

látta benne a saját tükörképét, és tudta, hogy Jace-t nem érdekli, a melltartó fehér-

e, esetleg fekete vagy hupikék. Rajta kívül semmi mást nem látott.

Clary a fiú keze után nyúlt, és a derekára húzta, mintha csak azt mondaná: most

már megérinthetsz. Jace félrebillentette a fejét, a lány a szájára tapasztotta a száját,

és folytatták a csókot, ezúttal azonban a gyengédség helyét heves, lobogva égő tűz

vette át. Jace keze egészen forró volt, ahogy végigsimította Clary haját, aztán a

bőrét, és lassan lefelé húzta a lányt, amíg az teljesen alatta nem feküdt. Ahogy

csupasz bőrük összesimult, Clary erőteljesen a tudatában volt, hogy nincs köztük

semmi Jace farmerján meg az ő melltartóján és bugyiján kívül. Beletúrt a fiú

selymes, kusza hajába, és két tenyere közé fogta a fejét, ahogy Jace végigcsókolta a

nyakát. Milyen messze megyünk? Mit csinálunk? – kérdezte a tudatának egy

darabkája, de minden porcikája visítva követelte, hogy hallgasson el. Nem akart

mást, csak tapintani és csókolni a fiút, azt akarta, hogy Jace ölelje, hogy érezze,

hogy valóságos, hogy itt van vele, és hogy soha többé nem fogja elhagyni.

Jace ujjai megtalálták a melltartó kapcsát. Clary izmai megfeszültek. Jace tágra

nyílt, kerek szeme szinte világított a sötétben, ahogy a fiú lassan elmosolyodott. –

Nem baj?

Clary megrázta a fejét. Kapkodva vette a levegőt. Soha életében senki nem látta

meztelen felsőtesttel – legalábbis egyetlen fiú sem. Jace megérezte a lány

idegességét, egyik kezével gyengéden megsimogatta az arcát, ajkával puhán

végigsimította az ajkát, amíg Clary egész teste majd szét nem robbant a

feszültségtől. A fiú hosszú, bőrkeményedéses ujjai nyugtatólag végigfutottak Clary

arcán, aztán a vállán. Azért a lány még mindig feszülten várta, hogy Jace másik

keze megint elinduljon a melltartó kapcsa felé, hogy megint megérintse, de a fiú

mintha inkább valami másért nyúlt volna a saját háta mögé... De hát mit csinál?

Clarynek hirtelen eszébe jutott, amit Isabelle mondott az óvatosságról. 0! –

gondolta. Mereven húzódott el. – Jace, nem tudom...

Valami ezüstösen villant a sötétben, aztán egy hűvös, éles tárgy karcolta végig

Clary karját. A lány egy pillanatig nem érzett semmit – aztán utolérte a fájdalom.

Visszahúzta a kezét, és hunyorogva pillantott a felhasított bőre alól előbuggyanó

vér sötét csíkjára. – Á! – szólt, inkább bosszúságában, mint fájdalmában. – Mi a...

Jace leugrott Claryről, le az ágyról. Egyszerre a szoba közepén állt póló nélkül,

az arca fehér volt, akár a fal.

Clary sebesült karjára szorította a kezét, és felült. – Jace, mi a...

Elhallgatott. A fiú egy kést szorongatott a bal kezében – azt az ezüstnyelű

darabot, amit Clary a fiú apjától maradt dobozban látott. A pengéről vér csöpögött.

Clary lenézett a kezére, aztán megint a fiúra emelte a tekintetét. – Nem értem...

Jace kinyitotta a tenyerét, és a kés csörömpölve hullott a földre. Egy pillanatra

úgy tűnt, a fiú megint el fog futni, ahogy a kocsmánál is tette. Aztán inkább

lerogyott a földre, és a kezébe temette az arcát.

– Tetszik nekem ez a lány – mondta Camille, ahogy az ajtó becsapódott Isabelle

mögött. – Saját magamra emlékeztet.

Simon felé fordult. A Menedékben erős félhomály volt, mégis tisztán látta az

oszlophoz kötözött nőt. Az Intézetbe vezető ajtó mellett egy Árnyvadász állt őrt, de

vagy nem hallotta Camille-t, vagy csak nem érdekelte, mit beszél.

Simon kicsit közelebb lépett Camille-hoz. A nőt fogva tartó láncokat furcsán

izgalmasnak találta. Áldott fém. A lánc lágyan ragyogott a nő sápadt bőrén, és a fiú

mintha néhány vércseppet is látott volna előszivárogni a Camille csuklóját szorító

bilincs alól. – Egyáltalán nem olyan, mint maga.

– Azt csak hiszed. – Camille félrebillentette a fejét; haját mintha művészien

rendezte volna el az arca körül, bár a fiú tudta, hogy nem nyúlhatott hozzá. –

Annyira szereted őket – mondta a nő. – Az Árnyvadász barátaidat. Ahogy a sólyom

szereti a gazdáját, aki kötélen röpteti, és beköti a szemét.

– Ez nem így működik – közölte Simon. – Az Árnyvadászok és az Alvilágiak nem

ellenségek.

– Még az otthonukba sem teheted be a lábad – jegyezte meg a nő. – Kizárnak.

Mégis olyan lelkesen szolgálod őket. Inkább melléjük állsz a saját fajtáddal

szemben.

– Nekem nincsen fajtám – mondta Simon. – Nem tartozom közéjük. De maguk

közé sem. És inkább hasonlítok rájuk, mint magára.

– Márpedig igenis közénk tartozol. – A nő türelmetlenül fészkelődni kezdett,

aztán halkan felszisszent a fájdalomtól. – Valamit nem mondtam el neked a

bankban. Pedig igaz. – Leküzdve a fájdalmát, mereven elmosolyodott. – Emberi

vért érzek rajtad. Nemrég táplálkoztál. Egy mondénből.

Simon szíve a torkában dobogott. – Én...

– Csodálatos volt, igaz? – A nő vörös ajka felfelé kanyarodott. – Amióta vámpír

vagy, most először nem érzed magad éhesnek.

– Nem így van – felelte Simon.

– Hazudsz – jelentette ki meggyőződéssel a hangjában Camille. – A Nephilimek

kényszeríteni akarnak bennünket, hogy leküzdjük a valódi természetünket. Csak

akkor fogadnak el bennünket, ha úgy teszünk, mintha nem azok lennénk, akik

vagyunk. Mintha nem vadászok, mintha nem ragadozók lennénk. A barátaid sosem

fogadnak el annak, aki vagy, csak annak, akinek tetteted magad. Sosem tennék

meg érted azt, amit te megteszel értük.

– Nem tudom, miért strapálja magát ezzel – mondta Simon. – Ami megtörtént,

megtörtént. Nem fogom elengedni. Meghoztam a döntést. Nem fogadtam el az

ajánlatát.

– Talán egyelőre nem – szólt halkan Camille. – De egyszer még elfogadod. Ne

hidd, hogy nem.

Az Árnyvadász őr félrehúzódott, ahogy kinyílt az ajtó, és Maryse lépett a

helyiségbe. Simon azonnal felismerte a mögötte érkező két alakot: Isabelle bátyja,

Alec és szerelme, Magnus Bane, a boszorkánymester voltak azok.

Alec egyszerű fekete öltönyt viselt; Magnus, Simon őszinte meglepetésére

éppen ugyanígy öltözött, csak egy rojtos végű fehér selyemsálat és egy pár fehér

kesztyűt vett fel hozzá. A haja égnek állt, mint mindig, kivételesen azonban nem

csillogtak benne flitterek. Amikor Camille meglátta, mozdulatlanná merevedett.

Ügy tűnt, Magnus egyelőre nem vette észre a nőt; Maryse-t hallgatta, aki kissé

zavartan éppen azt ecsetelte, milyen jó, hogy ilyen hamar hazajöttek. – Igazán nem

számítottunk rátok. Azt hittük, legkorábban holnap értek vissza.

Alec ingerülten morgott valamit az orra alatt, és a semmibe nézett. Nem úgy

festett, mint aki boldog, hogy itt lehet. Ettől eltekintve Simon most is olyannak

találta, mint mindig – ugyanaz a fekete haj, ugyanaz az állhatatos kék szem –, bár

sugárzott róla valami eddig ismeretlen nyugalom. Mintha megtalálta volna

önmagát.

– Szerencsére van egy Portál a bécsi operaház közvetlen közelében – mondta

Magnus, és elegáns mozdulattal a válla mögé dobta a sál végét. – Amint megkaptuk

az üzenetedet, hazasiettünk.

– Én még mindig nem értem, mi köze ennek hozzánk – mondta Alec. –

Elfogtatok egy vámpírt, aki valami csúnya dologban mesterkedett. De nem mindig

ezt csinálják?

Simon gyomra felfordult. Camille-ra nézett, mert kíváncsi volt rá, hogy nevet-e

rajta éppen, de a nő Magnusra szegezte a tekintetét.

Alec most először pillantott Simonra, és elvörösödött. Mindig könnyen észre

lehetett venni rajta, annyira sápadt volt a bőre. – Bocs, Simon. Nem rád gondoltam.

Te más vagy.

Akkor is ezt gondoltad volna, ha látsz tegnap este, amikor éppen egy tizennégy éves

lányból vedeltem? – gondolta Simon. Persze nem mondta ki hangosan, csak

biccentett Alec felé.

– Csakhogy ő fontos szerepet játszik a három Árnyvadász halálával kapcsolatos

nyomozásban – közölte Maryse. – Információkra van szükségünk tőle, és kizárólag

Magnus Bane-nel hajlandó beszélni.

– Tényleg? – Alec kíváncsian pillantott Camille-ra. – Kizárólag Magnusszal?

Magnus követte a tekintetét, és Simonnak úgy tűnt, most először nézett

egyenesen Camille-ra. Valamiféle energia szikrázott fel közöttük. Magnus szája

titokzatos mosolyra húzódott.

– Igen – felelte Maryse, és kiült az arcára a csodálkozás, ahogy észrevette a

boszorkánymester és a vámpír között váltott pillantást. – Már ha Magnus is

beleegyezik.

– Beleegyezem – szólt Magnus, és nekilátott, hogy lehúzza a kesztyűjét.

– Beszélek Camille-lal a kedvedért.

– Camille? – Alec felhúzott szemöldökkel nézett Magnusra. – Ezek szerint

ismered? Vagy... ő ismer téged?

– Ismerjük egymást. – Magnus kissé megvonta a vállát. Es akkor mi van?

– jelentette a mozdulat. – Egyszer volt, hol nem volt, még jártam is vele.

13

Fiatal nő holttestére bukkantak

– Jártál vele? – kérdezte döbbenten Alec. Akárcsak Maryse. Simon nem

lepődött meg különösebben. – Egy vámpírral jártál? Egy lány vámpírral?

– Százharminc évvel ezelőtt történt – közölte Magnus. – Azóta nem is

találkoztunk.

– Miért nem beszéltél róla? – akarta tudni Alec.

Magnus sóhajtott. – Alexander, én több száz éve élek. Voltam férfiakkal, voltam

nőkkel... tündérekkel, boszorkánymesterekkel, vámpírokkal, sőt még egy-két

dzsinnel is. – A szeme sarkából a kissé rémültnek tűnő Maryse-re pillantott. – Erre

azért már nem voltál kíváncsi?

– Mindegy – szólt a nő, bár kissé sápadtnak tűnt. – Meg kell beszélnem valamit

Kadirral. Mindjárt jövök. – Kadirhoz lépett, majd együtt eltűntek az ajtó mögött.

Simon is hátrébb húzódott, és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná az

egyik festettüveg-ablakot. Éles vámpírhallásával azért így is ki tudta venni Magnus

és Alec minden szavát, ha akarta, ha nem. Tudta, hogy Camille is hallja őket. A nő

félrehajtott fejjel, szemöldökét félig leeresztve figyelt.

– Összesen hánnyal? – kérdezte Alec. – Durván.

Magnus megrázta a fejét. – Nem tudnám összeszámolni, és nem is számít.

Egyedül az számít, mit érzek irántad.

– Többen voltak száznál? – faggatózott tovább Alec. Magnus kifejezéstelen

tekintettel nézett vissza rá. – Kétszáznál?

– El sem hiszem, hogy erről beszélgetünk – mondta Magnus csak úgy a

semmibe. Simon hajlott rá, hogy egyetértsen vele; jobb szerette volna, ha ezeket a

dolgokat nem a füle hallatára vitatják meg.

– Miért voltak ilyen sokan? – Alec kék szeme szinte ragyogott a sötétben.

Simon nem tudta megállapítani, hogy mérges-e. A hangja mindenesetre nem tűnt

mérgesnek, csak nagyon szenvedélyesnek, de Alec mindig is hajlamos volt rá, hogy

elfojtsa az érzelmeit, és talán nem is tudott mérgesebb lenni ennél. – Gyorsan

megunod az embereket?

– Én örökké élek – felelte csendesen Magnus. – Mások viszont nem.

Alec úgy nézett ki, mintha valaki megütötte volna. – Szóval velük maradsz,

amíg meg nem halnak, aztán keresel valaki mást?

Magnus nem felelt. Ahogy Alecre nézett, a tekintete megvillant, akár egy

macskáé. – Te szívesebben töltenéd egyedül az örökkévalóságot?

Alec szája megrándult. – Előkerítem Isabelle-t – mondta, és egyetlen további

szó nélkül visszasietett az Intézetbe.

Magnus szomorúan nézett utána. Nem emberi szomorúság ez, gondolta Simon.

A boszorkánymester tekintetében nagy idők szomorúsága gyűlt össze; olyan volt,

mintha az emberi szomorúság élét hosszú évek koptatták volna el, ahogy az

üvegszilánkok éles peremét elkoptatja a tengervíz.

Magnus megérezhette, hogy Simon rajta gondolkodik, és a fiú felé fordult. –

Hallgatózol, vámpír?

– Nagyon nem szeretem, ha így szólítanak – közölte Simon. – Van rendes

nevem.

– Nyilván meg kéne jegyeznem. Végül is száz-kétszáz év múlva csak te meg én

maradunk. – Magnus elgondolkodva mérte végig Simont. – Nem lesz senki más.

Simon hirtelen úgy érezte magát, mint egy elszabadult lift, ami ezeremeletnyi

mélységbe zuhan alá. Persze korábban is felmerültek már benne hasonlók, de

mindig sikerült másra terelnie a figyelmét. A gondolat, hogy ő mindig tizenhat

éves fog maradni, és szemernyit sem változik, miközben Clary idősebb lesz, Jace

idősebb lesz, minden más ismerőse idősebb lesz, és gyerekeik születnek, túlságosan

felfoghatatlan és rettenetes volt, hogy komolyan foglalkozzon vele.

Örökre tizenhat évesnek lenni jól hangzott, amíg komolyabban bele nem

gondolt az ember. Onnantól fogva már nem tűntek olyan nagyszerűnek a kilátások.

Magnus macskaszeme zölden villant. – Szembenézni az örökkévalósággal

– szólt. – Nem is olyan jó buli, igaz?

Mielőtt Simon válaszolhatott volna, visszatért Maryse. – Hol van Alec?

– kérdezte, miután csodálkozva körülnézett.

– Elment megkeresni Isabelle-t – vágta rá Simon, mielőtt Magnus

megszólalhatott volna.

– Nos, jól van. – Maryse lesimította a blézere elejét, bár egyáltalán nem is volt

gyűrött. – Ha nem bánod...

– Beszélek Camille-lal – mondta Magnus. – De csakis négyszemközt.

Megvárhattok az Intézetben, miután végeztem, csatlakozom hozzátok.

Maryse habozott. – Tudod, mit kell kérdezni tőle?

Magnus tekintete meg sem rezzent. – Tudom, hogyan beszéljek vele, igen. Ha

valakinek hajlandó elmondani valamit, hát én leszek az.

Ügy tűnt mind a ketten megfeledkeztek Simonról. – Én is elmenjek? – kérdezte

most a fiú, megzavarva az egymással farkasszemet néző Maryse-t és Magnust.

Maryse félvállról szólt oda neki. – Ja, igen. Köszönjük a segítségedet, Simon, de

már nincs rád szükség. Menj haza, ha gondolod.

Magnus nem szólt egy szót sem. Simon egy vállrándítással hátat fordított neki,

és a sekrestye felé indult, ahonnan kijuthatott a szabadba. Az ajtóban megállt, és

visszanézett. Maryse és Magnus még mindig beszélgettek, pedig az Intézet

bejáratát őrző Árnyvadász már kinyitotta az ajtót, és készen állt a távozásra.

Láthatólag az oszlophoz kötözött Camille volt az egyetlen, aki nem feledkezett meg

teljesen Simonról. Szája sarka felfelé görbült, ahogy a fiúra mosolygott, szemében

ígéret csillant.

Simon kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Minden este ez van. – Jace a padlón ült, felhúzta a lábát, keze a térdei között

himbálódzott. A kést letette az ágyra Clary mellé. A lány beszélgetés közben végig

a fegyveren tartotta az egyik kezét – inkább azért, hogy megnyugtassa a fiút, nem

azért, mert attól tartott, hogy meg kell védenie magát. Jace minden

energiatartaléka odalett; még a hangja is üresnek és távolinak tűnt, mintha

valahonnan nagyon messziről beszélne. – Azt álmodom, hogy bejössz a szobámba,

és... elkezdjük, amit az előbb elkezdtünk. Aztán kárt teszek benned. Megváglak,

fojtogatlak vagy megszúrlak, te pedig meghalsz, és felnézel rám azzal a zöld

szemeddel, ahogy elszivárog belőled az élet.

– Ezek csak álmok – mondta Clary melegen.

– Most láthattad, hogy nem azok – nézett rá Jace. – Nagyon is ébren voltam,

amikor felkaptam azt a kést.

Clary tudta, hogy a fiú igazat beszél. – Aggódsz, hogy lassan megőrülsz?

A fiú lassan megrázta a fejét, aztán megigazította szemébe hulló haját. Kicsit

hosszúra nőtt már; jó ideje nem vágatta le, és Clary kíváncsi lett volna, vajon azért-

e, mert egyszerűen nem volt kedve ilyesmivel strapálni magát. Hogyan lehetséges,

hogy nem vette észre a táskákat Jace szeme alatt, a lerágott körmöket, az űzött

tekintetet. Mással sem volt elfoglalva, csak hogy vajon a fiú szereti-e még, és nem

ért rá odafigyelni semmi másra. – Emiatt különösebben nem aggódom – felelte

Jace. – Amiatt aggódom, hogy bántalak. Amiatt aggódom, hogy akármilyen méreg

is eszi bele magát az álmaimba, az éber pillanataimba is átszivárog, és... – Elszorult

a torka.

– Sosem bántanál engem.

– Clary, az a kés a kezemben volt. – Jace felnézett a lányra, aztán elfordította a

tekintetét. – Ha bántalak... – Elcsuklott a hangja. – Az Árnyvadászok sokszor

fiatalon halnak meg – mondta. – Ezt mindannyian tudjuk. – Árnyvadász akartál

lenni, és én sosem akadályoználak meg ebben, mert nem az én dolgom, hogy

megmondjam neked, mit kezdj az életeddel. Főleg, ha én is ugyanezeket a

kockázatokat vállalom. Milyen ember lennék, ha azt akarnám beadni neked, hogy

az rendjén való, amikor én teszem kockára az életem, de az nem, amikor te? Szóval

elgondolkodtam rajta, milyen lenne nekem, ha meghalnál. Lefogadom, hogy neked

is eszedbe jutott már ugyanez.

– Tudom, milyen lenne – mondta Clary, és eszébe jutott a tó, a kard meg Jace

vére a homokban. A fiú halott volt, és bár az Angyal feltámasztotta, azok voltak

Clary életének legrettenetesebb percei. – Meg akartam halni, de tudtam, mekkorát

csalódnál bennem, ha csak úgy feladnám.

Jace halványan elmosolyodott. – Én is ugyanerre gondoltam. Ha meghalnál,

nem akarnék élni. De nem ölném meg magam, mert bármi is történik a halálunk

után, ott akarok lenni veled. És tudom, hogy ha magammal végeznék, soha többé

nem akarnál velem szóba állni. Szóval kitartanék, és megpróbálnék valamit

kezdeni az életemmel, amíg veled nem lehetek megint. De ha éppen én bántanálak,

ha éppen én okoznám a halálodat, akkor semmi nem tartana vissza tőle, hogy

elpusztítsam magam.

– Ne mondj ilyet! – Clary a csontja velejéig megborzongott. – Jace, el kellett

volna mondanod.

– Nem lehetett – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a fiú.

– Miért nem?

– Azt hittem, Jace Lightwood vagyok – felelte a fiú. – Azt hittem, van rá esély,

hogy a neveltetésem nem hagyott bennem nyomot. De tudod, azon gondolkodom,

talán senki nem változhat meg. Talán mindig Jace Morgenstern leszek, Valentine

fia. Tíz évig ő nevelt, és talán ezt a foltot sosem törölhetem le.

– Szerinted apád az oka – mondta Clary, és eszébe jutott a történet, amit Jace

mesélt el neki egyszer. Szeretni egyet jelent a pusztítással. Aztán arra gondolt, milyen

különös, hogy Valentine-t Jace apjának nevezte, amikor a férfi vére az ő ereiben

folyt, nem pedig Jace ereiben. Csakhogy Clary sosem érezte Valentine-t az apjának,

a fiú viszont igen. – És nem akartad, hogy tudjam?

– Csak téged akarlak – szólt Jace. – És talán Jace Lightwood megérdemli, hogy

megkapjon mindent, amit akar. De Jace Morgenstern nem érdemli meg. Valahol

odabent nyilván tudom is ezt. Különben nem próbálnám meg tönkretenni, ami

kettőnk között van.

Clary mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a levegőt. – Nem hiszem, hogy

megpróbálnád tönkretenni.

A fiú felemelte a tejét, és csodálkozva nézett Claryre. – Hogyhogy?

– Szerinted ennek lelki okai vannak – magyarázta Clary. – Azt gondolod, valami

nincs rendben veled. Hát szerintem meg tévedsz. Szerintem ezt valaki más teszi

veled.

– Nem...

– Ithuriel álmokat küldött nekem – folytatta a lány. – Talán a te álmaidat is úgy

küldi valaki.

– Ithuriel így próbált segíteni neked. Az álmok segítségével vezetett el az

igazsághoz. De az én álmaimnak mi értelmük? Beteges, értelmetlen, szadista

álmok...

– Talán jelentésük van – mondta Clary. – Talán nem azt jelentik, amit gondolsz.

Vagy talán bántani akar téged az a valaki, aki küldi őket.

– Ki tenne ilyet?

– Valaki, aki nem kedvel bennünket különösebben – felelte Clary, és igyekezett

nem gondolni a tündérkirálynőre.

– Talán – mondta Jace halkan, és lenézett a kezére. – Sebastian...

Szóval ő sem akarja Junatbannak nevezni, gondolta Clary. Nem hibáztatta a fiút.

Végül is őt magát is így hívták. – Sebastian meghalt – közölte a lány, talán kicsit

élesebben, mint szerette volna. – És ha képes lenne ilyesmire, korábban is

megpróbálkozott volna vele.

Jace arcán kétség és remény kergetőztek egymással. – Tényleg azt hiszed, hogy

valaki más csinálja ezt velem?

Clary szíve hevesen lüktetett a mellkasában. A lány egyáltalán nem volt biztos

a dolgában. Nagyon szerette volna, hogy igaza legyen, de ha mégis tévedett, akkor

a semmiért keltette fel a reményt Jace-ben. Vagyis mindkettejükben.

– Azt hiszem, el kéne mennünk a Néma Városba – mondta a lány. – A Testvérek

megvizsgálhatnák a fejedet, és megállapíthatnák, hogy belepiszkált-e valaki. Ügy,

ahogy az én esetemben is tették.

Jace kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. – Mikor? – kérdezte végül.

– Most – vágta rá Clary. – Nem akarok várni. Te igen?

A fiú nem válaszolt, csak felállt a földről, és felkapta a pólóját. Claryre nézett,

és majdnem elmosolyodott. – Ha a Néma Városba megyünk, talán felöltözhetnél.

Mármint nekem nagyon bejön ez a bugyis-melltartós felállás, de nem tudom, a

Néma Testvérek mit szólnának hozzá. Csak néhányan maradtak, és nem

szeretném, ha belepusztulnának az izgalomba.

Clary leszállt az ágyról, és a fiúhoz vágott egy párnát, leginkább

megkönnyebbülésében. Aztán a ruháiért nyúlt, és nekilátott, hogy belebújjon a

pólójába. Mielőtt még a textil eltakarta volna a szemét, megpillantotta az ezüstös

lángnyelvként villanó kést a gyűrött lepedőn.

– Camille – szólt Magnus. – Rég találkoztunk.

A nő elmosolyodott. A bőre fehérebb volt, mint Magnus emlékezett rá,

« O

és sötét erek hálózata kezdett megjelenni alatta. A haja még mindig ezüstszínű

volt, a szeme pedig zöld, akár egy macskáé. Semmit sem veszített a szépségéből.

Ahogy Magnus ránézett, megint Londonban érezte magát. Látta a gázlámpákat,

érezte a füst, a por és a lovak szagát, a köd fémes csípését és a Kew Gardens

virágait. Látott egy fekete hajú és kék szemű, Alecre emlékeztető fiút. Egy hosszú,

barna hajú, komoly tekintetű lányt. O jelentette az állandóságot egy olyan

világban, ahol Magnus kezei közül végül minden kicsúszott.

És ott volt Camille.

– Hiányoztál, Magnus – mondta a nő.

– Dehogy hiányoztam. – A boszorkánymester leült a földre. Nadrágján

keresztül is érezte a kőpadló hűvösségét. Örült, hogy sálat tekert a nyaka köré. –

Szóval miért üzentél nekem? Csak időhúzás volt?

– Nem. – Camille láncai megcsördültek, ahogy előrehajolt. Magnus szinte

hallotta a sistergést, ahol az áldott fém hozzáért a nő csuklójának bőréhez. –

Hallottam rólad dolgokat, Magnus. Azt hallottam, hogy újabban az Árnyvadászok

vettek a szárnyaik alá. Azt hallottam, hogy elnyerted egyikük szerelmét.

Felteszem, az a fiú lehet, akivel az előbb beszélgettél. De hát mindig is vegyes volt

az ízlésed.

– Meghallgattál rólam minden pletykát – szólt Magnus. – Mennyivel

egyszerűbb lett volna, ha megkérdezel engem. Hosszú évek óta itt vagyok

Brooklynban, a közeledben, mégsem hallottam felőled sosem. Egyetlen bulimban

sem láttalak. Jégfal választott el egymástól bennünket, Camille.

– Nem én építettem. – A nő zöld szeme tágra nyílt. – Mindig szerettelek.

– Te hagytál el engem – jegyezte meg Magnus. – Házi kedvencet csináltál

belőlem, aztán elhagytál. Ha a szerelem étel lenne, éhen haltam volna, olyan kevés

csontot vetettél oda nekem. – A hangjában nem voltak érzelmek; rengeteg idő telt

el azóta.

– De előttünk volt az örökkévalóság – tiltakozott a nő. – Tudnod kellett, hogy

visszatérek hozzád...

– Camille. – Magnusról sugárzott a végtelen türelem. – Mit akarsz?

A nő mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Mivel légzésre egyáltalán nem

volt szüksége, Magnus tudta, hogy csak a hatás kedvéért csinálja.

– Tudom, hogy az Árnyvadászok hallgatnak rád – mondta a nő. – Szeretném, ha

beszélnél velük az érdekemben.

– Azt akarod, hogy bulizzak ki neked valami egyezséget – fordította le Magnus.

A nő élesen pillantott rá. – Mindig is olyan sajnálatosan modern kifejezéseket

használtál.

– Azt mondják, megöltél három Árnyvadászt – szólt Magnus. – Ez igaz?

– A Kör tagjai voltak – felelte a nő remegő alsó ajakkal. – Megkínozták és

megölték a fajtámbelieket a múltban...

– Ezért csináltad? Bosszúból? – Miután a nő nem felelt, Magnus folytatta. –

Tudod, mi jár azoknak, akik Nephilimeket ölnek, Camille.

A nő szeme ragyogott. – Közbe kell lépned az érdekemben, Magnus.

Büntetlenséget akarok. Aláírt ígéretet akarok a Klávétól, hogy ha információval

szolgálok, megkímélik az életemet, és szabadon engednek.

– Sosem fognak szabadon engedni.

– Akkor sosem fogják megtudni, miért kellett a társaiknak meghalniuk.

– Kellett? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Érdekes szó, Camille. Az a

gyanúm, hogy több van e mögött, mint első pillantásra látszik. Nem csak a vér meg

a bosszú a lényeg.

A nő némán meredt Magnusra, a mellkasa látványosan emelkedett és süllyedt.

Minden a végletekig színpadias volt körülötte, a nyaka ívétől a csuklóján szivárgó

vérig.

– Ha azt akarod, hogy beszéljek velük az érdekedben – szólt Magnus –, legalább

valami apróságot el kell árulnod. Annak a jeleként, hogy hajlandó vagy

együttműködni.

Camille arcára ragyogó mosoly ült ki. – Tudtam, hogy megteszed a kedvemért,

Magnus. Tudtam, hogy a múlt nem teljesen halott a számodra.

– Tekintsd élőhalottnak, ha úgy tetszik – felelte Magnus. – Mi az igazság,

Camille?

A nő megnyalta az alsó ajkát. – Annyit elmondhatsz nekik – szólt –, hogy

parancsot teljesítettem, amikor megöltem azokat az Árnyvadászokat. Nem

zaklatott fel, hogy megtettem, mert ártottak a fajtámnak, és rászolgáltak a halálra.

De nem tettem volna meg, ha nem utasított volna rá valaki, akinek lényegesen

nagyobb hatalma van nálam.

Magnus szíve gyorsabban kezdett verni. Nem tetszett neki a dolog. – Ki volt az?

De Camille megrázta a tejét. – Büntetlenség, Magnus.

– Camille...

– Kikötöznek a napon, és hagynak meghalni – mondta a nő. – Ezt teszik

azokkal, akik Nephilimeket öltek.

Magnus felállt. A sála poros lett a földön, és most gyászos tekintettel méregette

a foltokat. – Megteszem, amit tudok, Camille. De nem ígérek semmit.

– Azt sosem tennéd – mormogta a nő, és félig lehunyta a szemét. – Gyere ide,

Magnus! Gyere közelebb hozzám!

Magnus nem szerette a nőt, de egy álom volt a múltjából, úgyhogy

engedelmeskedett. Olyan közel lépett hozzá, hogy meg is érinthette volna. –

Emlékszel? – kérdezte halkan Camille. – Emlékszel Londonra? A bálokra de

Quinceynél? Emlékszel Will Herondale-re? Tudom, hogy igen. Ez a Lightwood fiú

még hasonlít is rá.

– Tényleg? – kérdezte Magnus, mintha sosem jutott volna az eszébe ugyanez.

– Mindig is a csinos fiúk voltak a gyengéid – állapította meg a nő. – De mit

adhat neked egy halandó gyermek? Tíz év, húsz, és máris kezd elenyészni.

Negyven év, ötven, és már viszi is a halál. Tőlem az örökkévalóságot kaphatod.

Magnus megérintette az arcát. Hidegebb volt, mint a padló. – Tőled a múltat

kaphatnám – mondta kissé szomorúan. – Alec viszont a jövőm.

– Magnus... – kezdte a nő.

Kinyílt az Intézet ajtaja, és Maryse jelent meg a küszöbön. Körvonalait

homályosan rajzolták ki a háta mögött világító boszorkányfények. Mellette állt

Alec is karba font kézzel. Magnus kíváncsi lett volna rá, hallott-e valamit a fiú az

ajtón keresztül a beszélgetésből közte és Camille között. Biztosan nem, ugye?

– Magnus – szólt Maryse Lightwood. – Egyezségre jutottatok?

Magnus leengedte a kezét. – Nem tudom, egyezségnek lehet-e nevezni –

mondta, ahogy Maryse felé fordult. – De azt hiszem, van miről beszélgetnünk.

Miután Clary felöltözött, átmentek Jace szobájába, ahol a fiú telepakolt egy kis

vászonzsákot mindazzal, amit magával akart vinni a Néma Városba. Olyan volt,

gondolta a lány, mintha valami komor ottalvós buliba készülődne. Főleg

fegyvereket szedett össze – néhány szeráfpengét, az irónját, meg egy hirtelen

ötlettől vezérelve az ezüstnyelű kést is, aminek a pengéjét időközben

megtisztította a vértől. Aztán belebújt a fekete bőrdzsekijébe, felhúzta a cipzárt, és

kihúzta a gallérja alá szorult szőke tincseket. Amikor megint a lány felé fordult, és

a vállára vetve a zsákját halványan elmosolyodott, Clary megpillantotta csorba

metszőfogát, amit mindig olyan imádni-valónak talált: egy kis tökéletlenség az

amúgy tökéletes külsőn. Clary szíve összeszorult, és egy pillanatra elfordította a

fejét. Levegőt is alig kapott.

Jace felé nyújtotta a kezét. – Menjünk!

Mivel semmiképpen sem szólhattak a Néma Testvéreknek, hogy jöjjenek el

értük, Jace és Clary taxival indult Houston és a Marble temető felé. Clary azt hitte,

egy Portálon át jutnak majd el a Csontvárosba – járt már ott korábban, pontosan

tudta, milyen –, de Jace azt mondta, az ilyesminek megvannak a maga szabályai, ő

pedig nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy a Néma Testvérek határozottan

zokon vennék a dolgot.

Jace mellette ült a taxi hátsó ülésén, a kezét fogta, és ujjaival mintákat rajzolt a

kézfejére. Bár ezzel alaposan elterelte a lány figyelmét, Clarynek azért sikerük

koncentrálnia, miközben Jace beszámolt a Simonnal történtekről, Jordanról,

Camille elfogásáról, meg arról, hogy a nő csakis Magnusszal volt hajlandó szóba

állni.

– Simon jól van? – kérdezte a lány aggodalmasan. – Ott volt az Intézetben, és

még csak nem is találkoztunk...

– Nem az Intézetben, a Menedékben volt. És úgy fest, nagyon jól boldogul

egyedül is. Jobban, mint gondoltam volna, ahhoz képest, hogy nemrég még

mondén volt.

– De ez a terv veszélyesnek tűnik. Mármint Camille úgy őrült, ahogy van, igaz?

Jace végighúzta az ujját a lány kézfején. – Nem szabad azt a mondén fiút látnod

Simonban, akit valaha ismertél. Azt, akit állandóan meg kellett menteni. Mostanra

gyakorlatilag nem is lehet benne kárt tenni. Nem láttad, mire képes az a Jel, amit

kapott tőled. Én igen. Mintha Isten haragja sújtana le a világra. Tulajdonképpen

büszke lehetsz rá.

Clary megborzongott. – Nem tudom. Azért csináltam, mert szükség volt rá, de

azért ettől ez még csak egy átok. És nem tudtam, hogy ilyesmiken megy keresztül.

Nekem nem mondott semmit. Azt hallottam, hogy Isabelle és Maia már tudnak

egymásról, de Jordan új. Hogy ő igazából Maia exe, meg... egyáltalán. – Mert nem

kérdezted. Túlságosan lekötött, hogy Jace miatt aggódtál. Nem jó ez így.

– Na és te beszéltél neki a saját dolgaidról? – kérdezte Jace. – Mert kettőn áll

ám a vásár.

– Nem. Nem igazán beszéltem senkivel – felelte Clary, aztán elmesélte, hogyan

látogatott Luke-kal és Maryse-szel a Néma Városba, mit tudott meg a Beth Israel

halottasházában, és mi történt aztán a Talto templomban.

– Sosem hallottam róla – mondta Jace. – De Isabelle igazat beszél, a

legkülönfélébb démonimádó szekták léteznek. A legtöbbnek igazából sosem sikerül

megidéznie egy démont se. A jelek szerint ezeknek összejött.

– Szerinted azt a démont imádhatták, amelyiket megöltük? Gondolod, hogy

most... abbahagyják?

Jace megrázta a fejét. – Az csak egy Hidra démon volt, amolyan házőrzőkutya.

Aztán meg „halálra hanyatlik az ő háza, és az ő ösvényei az élet nélkül valókhoz”.

Ez az idézet a nőkről szól, tehát a szekta nyilván nőnemű démont imád. Ráadásul

éppen az ilyenek szoktak rettenetes dolgokat művelni a csecsemőkkel. Egészen

elmebeteg ötleteik vannak a termékenységről és az újszülöttekről. – Hátradőlt az

ülésen, és félig lehunyta a szemét. – Biztos vagyok benne, hogy a Klávé utánajár a

templomnak, és körülnéznek benne, de húsz az egyhez, hogy nem találnak semmit.

Megöltétek az őrdémonukat, úgyhogy a szekta sürgősen lelép, és eltüntetik a

bizonyítékokat. Lehet, hogy ki kell várnunk, amíg berendezkednek valahol máshol.

– De... – Clary gyomra összeszorult. – Az a csecsemő. És a képek, amiket a

könyvben láttam. Nyilván olyan gyerekeket akarnak alkotni... mint Sebastian.

– Nem tudnak – mondta Jace. – Démonvért adtak egy embergyereknek, ami

elég gáz, igen. De az eredmény csakis akkor hasonlíthat Sebastianhoz, ha

Árnyvadász gyerek kapja a démonvért. Ez a csecsemő mégis halt. – Gyengéden

megszorította Clary kezét, mintha meg akarná nyugtatni a lányt. – Nem jó

emberek, de el nem tudom képzelni, hogy miután nem működött a dolog, még

egyszer megpróbálkozzanak vele.

A taxi csikorogva fékezett a Houston és Második sugárút sarkán. – Bedöglött az

óra – közölte a sofőr. – Tíz dollár.

Jace, aki más körülmények között biztosan tett volna egy gúnyos megjegyzést,

most odadobott egy húszast, kiugrott a kocsiból, és Clary előtt is kinyitotta az ajtót.

– Készen állsz? – kérdezte, ahogy elindultak a Városba vezető vaskapu felé.

A lány bólintott. – Nem mondhatnám, hogy élveztem a legutóbbi látogatást, de

igen, készen állok. – Megfogta a fiú kezét. – Ha együtt vagyunk, mindenre készen

állok.

A Néma Testvérek a Város bejáratánál várták őket, mintha csak számítottak

volna az érkezésükre. Clary felismerte köztük Zakariás testvért. Néma sorfalat

alkotva akadályozták meg, hogy Clary és Jace bejuthassanak a Városba.

Valentine lánya és az Intézetfia, miért jöttetek el hozzánk? Clary nem volt benne

biztos, hogy melyik testvért hallja a fejében. Szokatlan, hogy gyerekek felügyelet nélkül

lépjenek be a Néma Városba.

Claryt bántotta, hogy gyerekeknek nevezték őket, de tudta, hogy az

Árnyvadászok szemében tizennyolc éves kor alatt mindenki gyereknek számított,

és más szabályok vonatkoztak rá.

– Szükségünk van a segítségükre – mondta Clary, amikor nyilvánvalóvá vált,

hogy Jace nem fog megszólalni. A fiú kíváncsian pillantott egyik Néma Testvérről a

másikra, mint aki számtalan halálos diagnózist hallgatott végig különböző

orvosoktól, most pedig a sor végére ért, és várja a specialista végső ítéletét, bár

nem reménykedik már semmiben. – Nem ez a dolguk? Hogy segítsenek az

Árnyvadászoknak?

Csakhogy nem szolgálók vagyunk, akik az első szóra ugranak. És nem is tartozik minden

probléma a fennhatóságunk alá.

– De ez igen – jelentette ki határozottan Clary. – Azt hiszem, valaki, akinek a

képességei lehetővé teszik, belenyúlt Jace elméjébe, és megbolygatta az emlékeit

meg az álmait. Olyan dolgokat tetetnek meg vele, amiket nem akart megtenni.

Hipnomancia, mondta az egyik Néma Testvér. Alomvarázslat. Ehhez csak a mágia

legnagyobb tudású mesterei értenek.

– Például az angyalok – mondta Clary, és merev, meglepett csend volt a

jutalma.

Talán, szólalt meg végül Zakariás testvér, az lenne a legjobb, ha eljönnétek velünk a

Beszélő Csillagokhoz. Ez nyilván nem meghívás volt, hanem parancs, mert a testvérek

azonnal megfordultak, és a Város szíve felé indultak anélkül, hogy egy pillantást is

vetettek volna hátrafelé, vajon Jace és Clary köved-e őket.

Megérkeztek a Beszélő Csillagok terméhez, ahol a Testvérek elfoglalták

helyüket a fekete bazaltasztal mögött. A Végzet Kardja visszakerült a helyére, és

most ott ragyogott mögöttük a falon, akár egy ezüst madár szárnya. Jace a terem

közepére lépett, és lenézett a vörös meg arany kőlapokba égetett fémes

csillagokba. Clary sajgó szívvel figyelte. Nehezére esett ilyennek látni Jace-t. A fiú

minden tomboló energiája elszivárgott, mint amikor egy boszorkány kialszik a

hamuréteg alatt.

Jace felemelte szőke fejét, és hunyorogni kezdett. Clary tudta, hogy a Néma

Testvérek beszélnek a fejében, amit ő persze nem hallhat. Aztán a fiú megrázta a

fejét. – Nem tudom. Mindennek tűntek, csak hétköznapi álmoknak nem. – Most

összeszorította a száját, és Clary nagyon kíváncsi lett volna, mit kérdeztek tőle. –

Látomások? Nem hiszem. Igen, találkoztam az Angyallal, de Clarynek voltak

látomásos álmai, nem nekem.

Clary felkapta a fejét. Borzasztó közel jutottak ahhoz, hogy elkezdjenek az után

érdeklődni, mi történt Jace-szel meg az Angyallal aznap este a Lyn-tónál. Erre nem

is gondolt. Vajon amikor a Néma Testvérek beletúrnak valakinek az elméjébe, mit

látnak? Csak amit keresnek? Vagy mindent?

Jace bólintott. – Rendben. Én készen állok, ha maguk is.

Lehunyta a szemét, és Clary megnyugodott kissé. Ugyanezt érezhette Jace is,

gondolta, amikor őt figyelte, miközben a Néma Testvérek először kutakodtak az

agyában. A lány most olyan részleteket vett észre, amikről akkor lemaradt, mert

túlságosan bele volt gabalyodva a testvérek és a saját elméjének hálójába,

belemerült az emlékeibe, elveszett a világ számára.

Látta, ahogy Jace egész testében megmerevedik, mintha csak a testvérek a

kezükkel érintették volna meg. A fiú hátrahajtotta a fejét. A kezét újra meg újra

ökölbe szorította, ahogy a lába előtt vakító ezüst fénnyel sorra felragyogtak a

csillagok. Clary pislogva igyekezett megszabadulni a fény miatt a szemébe szökő

könnyektől. Jace testének kecses körvonalai úgy rajzolódtak ki a szembántó

ragyogásban, mintha egy vízesés közepén állt volna. Mindent körülölelt valami

halk, kivehetetlen suttogás.

Jace letérdelt, és tenyerével a földre támaszkodott. Clarynek összeszorult a

szíve. O majdnem elájult, amikor a Néma Testvérek beköltöztek a fejébe, de Jace

erősebb volt nála, nem igaz? A fiú lassan kétrét görnyedt, kezét a gyomrára

szorította, és arcára kiült a gyötrelem, bár egyetlen hangot sem adott ki. Clary nem

bírta tovább cérnával – a fiúhoz rohant a fényáradaton át, letérdelt mellé, és

átkarolta. A suttogó hangok határozott tiltakozássá alakultak, ahogy Jace felé

fordította a fejét, és ránézett. Az ezüst fény eltűnt a szeméből, tekintete hideg volt,

mint a padló márványlapjai. Ajkai Clary nevét formálták.

Aztán vége lett – a fény, a hangok mind eltűntek, és együtt térdeltek a terem

csupasz padlóján a sötétben és a néma csendben. Jace reszketett, és amikor elvette

a kezét a hasáról Clary észrevette, hogy mindkettő véres, ahol a körmei

felsértették a bőrét. Továbbra is a fiú karját fogva a Néma Testvérek felé fordult, és

igyekezett elfojtani feltörő haragját. Tudta, hogy olyan ez, mintha az orvosra

haragudna, akinek fájdalmas, viszont életmentő kezelést kellett alkalmaznia, de

nehéz volt – nagyon nehéz – higgadtan gondolkodni, ha az ember szerelmének

kellett szenvednie.

Valamit nem mondtál el nekünk, Clarissa Morgenstern, szólt Zakariás testvér.

Mindketten eltitkoltatok előlünk valamit.

Jeges kéz markolta meg Clary szívét. – Mire gondol?

Ezen a fiún rajta van a halál jele. Ezúttal egy másik testvér beszélt. Enoch,

gondolta Clary.

– Halál? – kérdezte Jace. – Úgy érti, meg fogok halni? – Nem tűnt meglepettnek.

Úgy értjük, halott voltál. Átkeltél az árnyak birodalmába vezető portálon, a lelked elvált

a testedtől.

Clary és Jace összenéztek. A lány nyelt egyet. – Raziel Angyal... – kezdte.

Igen, az ő jele is rajta van a fiún. Enoch hangjából hiányzott minden érzelem. Csak

két módon lehet feltámasztani egy halottat. Az egyik a nekromancia, a harang, könyv és

gyertya segítségével végrehajtott fekete varázslat. Ezzel vissza lehet állítani az élet

másolatát. De csakis Isten egyik Angyalának saját jobb keze helyezheti vissza egy ember

lelkét a testébe éppen olyan könnyedén, ahogyan az első emberekbe életet leheltek. A férfi

megrázta a fejét. Élet és halál, jó és rossz egyensúlya hajszálon függ, ifjú Árnyvadászok. Ti

pedig megbolygattátok.

– De Raziel volt az angyal – mondta Clary. – O azt teszi, amit akar. Maguk is őt

imádják, nem? Ha úgy döntött, hogy megteszi...

Úgy döntött? – kérdezte egy újabb testvér. Tényleg az ő döntése volt?

– Hát... – Clary Jace-re nézett. Bármit kérhettem volna. Világbékét, hogy ne legyenek

többé betegségek, vagy akár örök életet. De nem akartam mást, csak téged.

Ismerjük az Ereklyék rituáléját, mondta Zakariás. Tudjuk, hogy akinek mindegyik a

birtokában van, aki uralkodik felettük, az kérhet egyetlen dolgot az Angyaltól. Nem hiszem,

hogy elutasíthatott volna.

Clary felszegte az állát. – Hát – szólt –, ez már megtörtént.

Jace erőtlenül felnevetett. – Simán megölhetnek, tudod – jegyezte meg.

– Hogy visszaállítsák az egyensúlyt.

Clary erősebben szorította a fiú karját. – Ne légy nevetséges! – De egészen

vékony volt a hangja. Amikor Zakariás kivált a Néma Testvérek csoportjából, és

némán, szinte lebegve megindult feléjük a Beszélő Csillagok fölött, Clary még

feszültebb lett. Kedve lett volna ellökni a férfit, ahogy az lehajolt, hosszú ujjait Jace

álla alá illesztette, és felemelte a fiú fejét, hogy a szemébe nézhessen. Zakariás ujjai

karcsúak voltak és simák, mint egy fiatalember ujjai. Clary sosem gondolkodott el

rajta, hány évesek lehetnek a Néma Testvérek, de feltételezte, hogy nyilván egytől

egyig bölcsek és idősek.

Jace továbbra is térdelve nézett fel Zakariásra, aki vak, szenvtelen tekintetével

nézett vissza rá. Clarynek azok a középkori festmények jutottak eszébe, amelyeken

a térdelő szentek felfelé fordítják ragyogó aranyfényben fürdő arcukat. Ha ott

lettem volna kiskorodban, szólt Zakariás meglepően gyengéd hangon, láttam volna az

igazságot a szemedben, Jace Lightwood, és tudtam volna, ki vagy.

Jace csodálkozva nézett fel rá, de nem próbált meg elhúzódni.

Zakariás a többiek felé fordult. Nem tudunk ártani a fiúnak, és nem is szabad

megpróbálnunk. A Herondale-eket és a Testvéreket régi kötelékek fűzik egymáshoz.

Segítséggel tartozunk neki.

– Miben kell segíteni neki? – kérdezte Clary. – Valami baja van? Találtak

valamit a fejében?

Minden Árnyvadász születésekor elvégeznek egy szertartást. A megszületett gyermeket

a Néma Testvérek és a Vasnővérek védelmező varázslatokkal oltalmazzák.

Clary a tanulmányaiból tudta, hogy a Vasnővérek a Néma Testvérek

társszektája: még visszavonultabban éltek, mint fivéreik, és az Árnyvadász

fegyverek kovácsolása volt a feladatuk.

De Zakariás testvér folytatta. Amikor Jace meghalt és feltámadt, tulajdonképpen

másodszor is megszületett ezek nélkül a védelmező szertartások nélkül. Ez azt jelenti, hogy

védtelen maradt a démoni behatásokkal és a rosszakarattal szemben.

Clary megnyalta száraz ajkát. – Úgy érti, megszállhatják?

Nem erről van szó. Befolyásolhatják. Gyanítom, hogy egy erős démoni hatalom suttog a

füledbe, Jonathan Herondale. Erős vagy, küzdesz ellene, de fokozatosan elmossa az erődet,

ahogy a tengervíz elmossa a homokot.

– Jace – suttogta a fiú elfehéredő ajkakkal. – Jace Lightwood vagyok, nem

Herondale.

Clary igyekezett gyakorlatiasabb maradni. – Miért olyan biztos benne, hogy

démon? És mit tehetünk, hogy hagyja békén szegényt?

Enoch telelt elgondolkodva. Ismét el kell végezni a szertartást. Ugyanúgy meg kell

kapnia a védelmet, mint születésekor.

– Meg tudják csinálni? – kérdezte Clary.

Zakariás lehajtotta a fejét. Lehetséges. Meg kell tenni az előkészületeket, hívni kell

valakit a Vasnővérek közül, készíteni kell egy amulettet... Elhallgatott. Jonathannak

velünk kell maradnia a szertartás befejezéséig. Ez számára a legbiztonságosabb hely.

Clary újra Jace-re pillantott, és reményt, megkönnyebbülést, örömöt –

bármiféle érzelmet – próbált felfedezni a tekintetében. A fiú arcán azonban nem

látszott semmi. – Mennyi idő? – kérdezte.

Zakariás szélesre tárta vékony karját. – Egy nap, talán kettő. A szertartást

újszülöttek számára dolgozták ki. Adaptálnunk kell. Át kell alakítanunk, hogy egy

kamasznál is alkalmazhassuk. Ha elmúltál volna tizennyolc éves, nem tehetnénk semmit.

Így is éppen elég nehéz ügy lesz. De meg tudunk menteni.

Meg tudják menteni. Clary nem ezt remélte; azt szerette volna hallani, hogy gond

egy szál se, egyszerű a megoldás. Jace-re nézett. A fiú lehajtotta a fejét, haja az

arcába hullott. Ahogy kivillant a nyakszirtje, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy

Clarynek a szíve is belesajdult.

– Jól van – mondta halkan a lány. – Itt maradok veled...

Nem. A Testvérek egyszerre szólaltak meg, hangjuk nem tűrt ellentmondást.

Egyedül kell maradnia. Senki nem terelheti el a figyelmét arról, amit meg kell tennie.

Clary érezte, hogy a fiú izmai megfeszülnek. Amikor Jace legutóbb egyedül

maradt a Néma Városban, igazságtalanul bebörtönözték, aztán végighallgatta a

legtöbb Néma Testvér rettenetes halálát, végül pedig Valentine alaposan

meggyötörte. Clary csak sejthette, milyen rettenetes lehet a fiú számára a

gondolat, hogy még egy éjszakát egyedül töltsön a Néma Városban.

-Jace – suttogta a lány. – Megteszek bármit, amit kérsz tőlem. Ha menni

akarsz...

– Maradok – jelentette ki a fiú. Felszegte a fejét, a hangja erős volt és tiszta. –

Maradok. Az a legfontosabb, hogy vége legyen ennek. Csak annyit kérek, hogy hívd

fel Izzyt és Alecet. Mondd... mondd meg nekik, hogy Simonnál vagyok, mert rajta

akarom tartani a szemem. Mondd, hogy holnap vagy holnapután találkozunk.

– De...

– Clary. – Jace gyengéden megfogta a lány mindkét kezét, és a saját két tenyere

közé szorította. – Igazad volt. Ez nem belőlem származik. Valami úgy teszi ezt

velem. Velünk. Tudod, ez mit jelent? Ha meg fogok gyógyulni, akkor nem kell

félnem magamtól a közeledben. Ezért ezer éjszakát is hajlandó lennék a Néma

Városban tölteni.

A lány nem törődve a Néma Testvérek jelenlétével előrehajolt, és gyorsan

szájon csókolta a fiút. – Visszajövök – suttogta. – Holnap este a buli után, a

Vasművekben, megint eljövök, és meglátogatlak.

A reménytől a fiú szemében majd megszakadt a szíve. – Talán addigra

meggyógyulok.

Clary ujjai hegyével megérintette a fiú arcát. – Talán igen.

Simon kimerültén ébredt, miután egész éjszaka rossz álmok gyötörték. A

hátára fordult, és a szobája ablakán beszűrődő fénybe bámult.

Megint elgondolkodott rajta, hogy vajon nem lenne-e jobb,, ha ő is nappal

aludna, mint a többi vámpír. Bár a nap nem ártott neki, érezte az éjszaka vonzását,

a vágyat, hogy odakint legyen a sötét ég és a ragyogó csillagok alatt.

Személyiségének egy szelete árnyak között akart élni, és tőrdöfésszerű

fájdalomként élte meg a napfényt – éppen úgy, ahogy egy darab belőle vért is

akart. És mi lett abból is, amikor meg akart küzdeni azzal a vággyal!

Feltápászkodott, magára kapott néhány holmit, és kiment a nappaliba. Odakint

pirítós és kávé illata terjengett. Jordan a pulthoz tartozó egyik bárszéken ült, haja

szokás szerint szanaszét állt, a nyakát behúzta.

– Jó reggelt! – köszönt Simon. – Mi a helyzet?

Jordan ránézett. Barnasága ellenére látszott, milyen sápadt. – Van egy kis

gondunk – mondta.

Simon pislogott egyet. Nem látta vérfarkas lakótársát tegnap óta. Amikor

hazajött az Intézetből, összeroskadt a kimerültségtől. Jordan nem volt otthon, és

Simon arra a következtetésre jutott, hogy dolgozik. Viszont talán mégis történt

valami. – Mi a baj?

– Ezt csúsztatták be az ajtó alatt. – Jordan odatolt Simon elé egy

összehajtogatott újságot. A New York Morning Chronicle volt az, az egyik belső

oldalával felfelé. A lap teteje felé egy szemcsés képen egy természetellenes szögben

álló vézna végtagokkal a járdán heverő test látszott. Alig tűnt embernek, ahogy az

a holttestekkel sűrűn előfordul. Simon éppen megkérdezte volna Jordant, hogy mit

kellett ezen megnéznie, amikor megakadt a tekintete a szövegen a fénykép alatt.

FIATAL NŐ HOLTTESTÉRE BUKKANTAK

A rendőrség közleménye szerint folyik a nyomozás a tizennégy éves Maureen

Brown halála ügyében, akinek a holttestét vasárnap este tizenegy órakor találták

meg a Big Apple Deli előtt egy szemeteskonténerben a Harmadik sugárúton. Bár a

halottkém hivatalosan nem közölte a halál okát, Michael Garza étteremtulajdonos,

aki megtalálta a holttestet, azt nyilatkozta, hogy a lány torkát elvágták. A

rendőrség ez idáig nem találta meg a gyilkos fegyvert...

Simon képtelen volt tovább olvasni, és lehuppant az egyik székre. Most, hogy

tudta, mi a helyzet, már egyértelműen látta ő is, hogy Maureen van a képen.

Felismerte a szivárványszínű karmelegítőt meg a béna rózsaszín sapkát, amit a

lány utolsó találkozásukkor viselt. Istenem1. – akarta mondani. Istenein! De egy szó

sem jött ki a száján.

– Nem azt üzenték – kérdezte komoran Jordan –, hogy ha nem mész el arra a

helyre, akkor elvágják a barátnőd torkát?

– Nem – suttogta Simon. – Ez lehetetlen. Nem.

De jól emlékezett.

Eric kis unokatesója. Hogy is hívják? Az, aki bele van pistulva Smionba. Eljár a

koncertjeinkre, és mindenkinek azt mondja, hogy Simon barátnője.

Simonnak eszébe jutott a lány telefonja, a kis rózsaszín készülék, ahogy

Maureen felemelte, hogy közös képet készítsen kettejükről. Felidézte a lány

érintését a vállán; könnyű volt a keze, akár egy pillangó. Tizennégy év. Simon

összekuporodott a széken, és a karját szorosan keresztbe fonta a mellkasa előtt,

mintha csak olyan kicsire össze tudná húzni magát, hogy teljesen eltűnjön.

14

Milyen álmok jönnek

Jace feszülten vetette le magát az ágyra a Néma Városban. Nem tudta, hol

alszanak a Testvérek, nekik pedig nem jutott eszükbe elárulni. Mindenesetre

kiderült, hogy nem tud máshol leheveredni a városban, mint az egyik föld alatti

cellában, ahol általában a foglyokat tartották. Nyitva hagyták neki az ajtót, hogy ne

érezze úgy, mintha börtönben lenne, de nem létezett annyi képzelőerő a világon,

ami elég lett volna hozzá, hogy bárki is kellemesnek nevezze ezt a helyet.

A levegő áporodott volt és párás; Jace levette az ingét, és egy szál farmerban

feküdt a takarón, de még így is melege volt. A falakat tompa szürkére festették.

Valaki közvetlenül az ágy feje fölött egy J és egy G betűt vésett a falba, és Jace

elgondolkodott rajta, vajon mi lehet a történetük. Nem volt más a szobában, csak

az ágy, egy repedt tükör, amiben a fiú saját torzképét látta viszont, meg egy

mosdókagyló. Aztán persze ott voltak a kellemetlen emlékek, amiket a helyiség

felbolygatott.

A Testvérek egész este ki-be járkáltak a fejében, amíg már kifacsart

rongydarabnak érezte magát. Mivel szokásuk szerint végig titokzatosak voltak, a

fiúnak sejtelme sem volt, hogy jutottak-e valamire. A Testvérek nem tűntek

elégedettnek, de hát sosem tűntek annak.

Jace tudta, hogy a valódi próbatételt az alvás jelenti majd. Mit fog álmodni? Az

alvás: talán álom. Hasra fordult, és a karjába temette az arcát. Ügy érezte, nem

tudná elviselni, ha még egyszer arról álmodna, hogy Claryt bántja. Biztos volt

benne, hogy kezd elmenni az esze, és a gondolat alaposan megijesztette. A haláltól

soha eszébe sem jutott félni, annál rosszabbat viszont, hogy elveszti a józan

ítélőképességét, el sem tudott képzelni. Viszont csakis úgy szerezhet

bizonyosságot, ha elalszik. Becsukta a szemét, és álomba kényszerítette magát.

Aludt, és álmodott.

Megint a völgyben járt – az idrisi völgyben, ahol Sebastiannal harcolt, és kis

híján meghalt. A völgyben ősz volt, nem a legforróbb nyár, mint amikor legutóbb

ott járt. A levelek arany– és rozsdaszínben, narancssárgán és vörösen tündököltek.

A völgyet átszelő folyó partján állt – bár inkább lehetett pataknak nevezni. A

távolban közeledett valaki, akit ilyen messziről még nem ismert fel, de a lépései

kétségbevonhatatlanul céltudatosak voltak.

Jace egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Sebastian jön felé, amikor

azonban az alak közelebb ért, rá kellett jönnie, hogy biztosan nem a fiú az.

Sebastian magas volt, ez a valaki azonban egy-két fejjel alacsonyabb lehetett Jace-

nél, vézna volt, mint egy gyerek, kissé kinőtt pólója ujjaiból pedig két csontos kar

kandikált elő.

Max.

Öccse látványa pörölycsapásként érte Jace-t, és kétségbeesetten rogyott térdre

a fűben. Nem fájt az esés. Minden puha és könnyed volt, ahogy az egy álomban

dukál. Max olyan volt, mint mindig. Egy csontos térdű kisfiú, a kamaszkor

küszöbén. Ez már sosem adatik meg neki.

– Max – szólt Jace. – Max, annyira sajnálom.

– Jace. – Max megállt ott, ahol éppen járt. A frissen támadó enyhe szellő

meglobogtatta barna haját. Tekintete egészen komoly volt a szemüvege mögött. –

Nem magam miatt jöttem – mondta. – Nem is azért, hogy kísértselek, vagy

bűntudatot ébresszek benned.

Hát persze, hogy nem, szólalt meg egy hang Jace fejében. Max mindig szeretett

téged, felnézett rád, és csodálatosnak látott.

– Az álmaid üzenetek voltak – folytatta Max.

– Az álmokat egy démon küldte rám, Max. A Néma Testvérek azt mondták...

– Tévednek – vágott közbe gyorsan Max. – Csak kevesen maradtak, és nem

olyan erősek, mint voltak. Ezeknek az álmoknak az a célja, hogy mondjanak neked

valamit. Félreértelmezted őket. Nem azt üzenik, hogy bántsd Claryt. Arra

figyelmeztetnek, hogy máris bántod.

Jace lassan megrázta a fejét. – Nem értem.

– Azért engem küldtek hozzád az Angyalok, mert én ismerlek téged – szólt Max

tiszta gyerekhangján. – Tudom, hogy vagy azokkal, akiket szeretsz. Sosem tudnád

szándékosan bántani őket. Viszont még nem sikerült teljesen megszabadulnod

Valentine hatásától. Még mindig ott suttog a hangja a füledben, és azt hiszed, nem

hallod meg, pedig igen. Az álmok azt üzenik neked, hogy amíg nem pusztítod el

magadban ezt a részt, nem lehetsz Claryvel.

– Akkor elpusztítom – jelentette ki Jace. – Megteszek mindent, amit kell. Csak

mondd meg, hogyan.

Max elmosolyodott, és a bátyja felé nyújtott valamit. Egy ezüstnyelű tőr volt az

– Stephen Herondale ezüstnyelű tőre a dobozból. Jace azonnal felismerte. – Vedd

ezt el! – mondta Max. – És fordítsd magad ellen! Annak a részednek, amelyik itt

van velem ebben az álomban, el kell pusztulnia. Az, ami utána felemelkedik, már

meg lesz tisztulva.

Jace elvette a tőrt.

Max mosolyra húzta a száját. – Jó. Sokan vagyunk itt, ezen az oldalon, akik

aggódunk érted. Itt van apukád is.

– De nem Valentine...

– Az édesapád. Ö mondta, hogy ezt használd. Elpusztít minden rosszat a

lelkedben.

Max angyali mosollyal figyelte, ahogy Jace maga felé fordította a fegyver

pengéjét. Aztán Jace az utolsó pillanatban elbizonytalanodott. Túlságosan

emlékeztetett ez a helyzet arra, amikor Valentine döfte át a szívét. Fogta hát a

pengét, és könyöktől csuklóig felhasította az alkarját. Nem érzett fájdalmat.

Átvette a kést a jobb kezébe, és ugyanazt tette a bal karjával is. A hosszú

vágásokból előrobbanó vér világosabb piros volt, mint a valóságban, a színe inkább

a rubinéra emlékeztetett. Patakokban folyt végig a karján, aztán hatalmas

cseppekben hullott a földre.

Jace hallotta Max halk lélegzését. A fiú lehajolt, és jobb kezével megérintette a

vért. Amikor megint felegyenesedett, ujjai skarlátvörösen ragyogtak. Lépett egyet

Jace felé, aztán még egyet. Ilyen közelről Jace még jobban ki tudta venni Max arcát,

sima, gyermeki bőrét, szinte átlátszó szemhéját, a szemét; Jace nem emlékezett rá,

hogy ilyen sötét szeme lett volna. Max Jace mellkasára tette a kezét, közvetlenül a

szíve fölött, és a vérrel egy rúnát rajzolt a bőrére. Jace még sosem látott ilyen

rúnát; vonalai különös szögekben kanyarogtak, a különféle sarkak átfedték

egymást.

Amikor végzett, Max leengedte a kezét, és hátralépett. Félrehajtott fejjel

vizsgálgatta a rúnát, mint amikor egy művész méregeti legfrissebb alkotását.

Hirtelen fájdalom tüzes nyila száguldott végig Jace testén. Olyan volt, mintha égne

a bőr a mellkasán. Max mosolyogva figyelte, és véres kezének ujjait nyújtogatta. –

Fáj, Jace Lightwood? – kérdezte, de már nem Max hangján, hanem egy magas,

erőteljes másikon.

– Max... – suttogta Jace.

– Miképpen fájdalmat okoztál, úgy részesülsz te is a fájdalomból – szólt Max, és

az arca kezdett fokozatosan átalakulni. – Miként bánatot okoztál, úgy részesülsz te

is a bánatból. Most már az enyém vagy, Jace Lightwood. Az enyém vagy.

Vakító volt a fájdalom. Jace kétrét görnyedt, kezét a mellkasára szorította, és

bucskázva tűnt el a sötétségben.

Simon a kanapén ült, és a tenyerébe temette az arcát. Száguldottak a

gondolatai. – Az én hibám – jelentette ki. – Ezzel az erővel akkor is megölhettem

volna, amikor a vérét szívtam. Miattam halt meg.

Jordan szemben terpeszkedett egy karosszékben. Farmer volt rajta, meg egy

zöld thermopulóver, amit egy vékony hosszú ujjú póló fölé húzott fel. Hüvelykujját

kidugta a mandzsettán lévő lyukon, és feszülten gyűrögette az anyagot. Nyakában

csillogott az arany Praetor Lupus érem. – Ugyan már!

– szólt. – Honnan tudhattad volna? Jól volt, amikor betettem a taxiba. Nyilván

később kapták el és ölték meg.

Simon szédült. – De megharaptam. Nem fog visszatérni, ugye? Nem lesz belőle

vámpír?

– Nem. Ne hülyéskedj már, ugyanolyan jól tudod, mint én. Adnod kellett volna

neki a véredből, hogy vámpír legyen belőle. Ha ivott volna a véredből, és aztán halt

volna meg, akkor igen, most a temetőben lesnénk a földet. De nem így történt.

Feltételezem, emlékeznél rá.

Simon keserű vér ízét érezte a torkában. – A barátnőmnek hitték – mondta. –

Figyelmeztettek, hogy megölik, ha nem megyek oda, és amikor nem mentem,

elvágták a torkát. Nyilván egész nap várta, hogy mikor jövök végre. Reménykedett

benne, hogy megjelenek... – Simonnak felfordult a gyomra, előrehajolt, és

mélyeket lélegzett, hogy ne kezdjen el öklendezni.

– Igen – felelte Jordan. – A kérdés persze az, hogy kik állnak e mögött.

– Határozott pillantást vetett Simonra. – Talán itt az ideje, hogy felhívd az

Intézetet. Az Árnyvadászok nem a szívem csücskei, de állítólag hihetetlenül alapos

feljegyzéseket vezetnek. Talán ők tudnak valamit arról a címről, ami rajta volt a

cetlin.

Simon habozott.

– Ne már! – szólt Jordan. – Éppen elég szarságot megteszel a kedvükért. Most

tegyenek csak valamit ők is érted.

Simon megrántotta a vállát, és elment a telefonjáért. Miközben visszafelé

tartott a nappaliba, Jace számát tárcsázta. Isabelle vette fel a második csöngetésre.

– Már megint te?

– Bocs – szólt zavartan Simon. A jelek szerint a röpke közjáték a Menedékben

nem lágyította meg iránta a lány szívét annyira, mint remélte.

– Jace-t kerestem, de gondolom, akár neked is elmondhatom, amit akartam...

– Elbűvölő vagy, mint mindig – állapította meg Isabelle. – Azt hittem, Jace veled

van.

– Nincs. – Simonnak rossz előérzete támadt. – Ki mondta, hogy itt van?

– Clary – felelte Isabelle. – Talán elbújtak együtt valahová vagy valami.

– A lány hangjában nyoma sem volt aggodalomnak, ami persze érthetőnek

tűnt: ha Jace bajba kerülne, Clary lenne az utolsó ember, aki képes lenne hazudni

róla. – Mindegy, Jace a szobájában hagyta a telefonját. Ha találkozol vele,

emlékeztesd rá, hogy ma este jelenése van a Vasművekben. Ha nem lesz ott, Clary

kinyírja.

Simon kis híján elfelejtette, hogy ő is hivatalos az aznap esti bálba.

– Jó – mondta. – Figyelj, Isabelle. Van itt egy kis probléma.

– Hadd halljam! Imádom a problémákat.

– Nem tudom, ezt imádni fogod-e – szólt kétkedve a fiú, és gyorsan felvázolta a

helyzetet. Isabelle felszisszent, amikor ahhoz a részhez ért, ahol Simon

megharapta Maureent, és a fiú érezte, hogy elszorul a torka.

– Simon – suttogta Isabelle.

– Tudom, tudom – mondta elkeseredetten a fiú. – Gondolod, hogy nem bántam

meg? Az, hogy sajnálom, nem kifejezés.

– Ha akkor meghal, megszegted volna a Törvényt. Törvényen kívüli lennél. Meg

kéne téged ölnöm.

– De nem halt meg – szólt közbe kissé remegő hangon Simon. – Nem én tettem

ezt. Jordan esküszik, hogy jól volt, amikor betette a taxiba. És az újság szerint el

volt vágva a torka. Azt aztán végképp nem én csináltam. Valaki így akart

ellehetetleníteni engem. Fogalmam sincs, miért.

– Erről még beszélünk – közölte a lány komor hangon. – Előbb viszont

beszéljünk az üzenetről, amit hagytak. Olvasd fel!

Simon engedelmeskedett, mire éles sikkantás hallatszott a vonal túlsó végéről.

– Ismerem ezt a címet! – mondta. – Ide hívott tegnap Clary. Egy templom a

külvárosban. Valami démonimádó szekta főhadiszállása.

– És mit akarhatna tőlem egy démonimádó szekta? – kérdezte Simon, mire

Jordan, aki csak a beszélgetés felét hallotta, kíváncsian kapta fel a fejét.

– Nem tudom. Napjáró vagy. Észbontó képességed van. Mindig is őrültek és

feketemágusok célpontja leszel. Ez már csak így megy. – Simon úgy érezte, Isabelle

lehetett volna kissé együtt érzőbb is. – Figyelj, te is jössz a bálba a Vasművekben,

igaz? Ott találkozhatunk, és megbeszélhetjük a következő lépéseket. És elmondom

anyukámnak, mi történik veled. A Talto egyház ügyében amúgy is nyomoznak,

szóval most ezt is hozzáadhatják az aktákhoz.

– Hát gondolom – mondta Simon. A világon a legkevésbé bálba menni volt

kedve.

– És hozd magaddal Jordant is! – javasolta Isabelle. – Lehet a testőröd.

– Nem jó ötlet. Maia is ott lesz.

– Majd beszélek vele – mondta Isabelle. Sokkal magabiztosabbnak hangzott,

mint amilyen Simon lett volna a helyében. – Viszlát a bálban.

Ezzel letette. Simon Jordanhez fordult, aki a kanapén feküdt, fejét az egyik

díszpárnán nyugtatva. – Mennyit hallottál?

– Annyit mindenesetre kihámoztam belőle, hogy ma este bálba megyünk

– felelte Jordan. – Hallottam róla, mi lesz a Vasművekben. Nem vagyok a

Garroway-falka tagja, úgyhogy engem nem hívtak meg.

– Akkor gondolom, most az oldalamon fogsz belejteni. – Simon visszacsúsztatta

a telefont a zsebébe.

– Elég biztos vagyok a férfiasságomban hozzá, hogy ne okozzon gondot

– közölte Jordan. – Viszont kéne neked valami rendes cuccot szerezni –

mondta, ahogy Simon visszaindult a szobája leié. – Azt szeretném, ha csinos lennél.

Évekkel korábban, amikor Long Island még ipari központ volt, nem művészeti

galériák, kávézók divatos gyűjtőhelye, a Vasművek gyárépületként működött. Az

óriási téglacsarnok belseje most üres, de gyönyörű térré változott át. A padlót

egymást átfedő rozsdamentes acéllapok borították, a magasban ívelő karcsú

acélgerendákra apró égőkből álló, hosszú fényfüzéreket erősítettek. Az alálógó

növényekkel díszített pallókhoz díszes kovácsoltvas csigalépcsők vezettek. A

masszív üvegtetőn át beragyogtak a csillagok. Még egy terasz is nyúlt az East River

fölé, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a fejük fölött csillogó dárdaként átívelő

Ötvenkilencedik utcai hídra.

Luké falkája kitett magáért, hogy igazán szép legyen a hely. A művészien

elhelyezett ónvázákban hosszú szárú esküvői csokrok díszelegtek, a színpad körül

pedig, ahol egy vérfarkasokból álló vonósnégyes kamarazenét szolgáltatott, pedáns

rendben állították fel a vászonterítővel borított asztalokat. Clary nagyon szerette

volna, ha Simon is itt van vele. Elég biztos volt benne, hogy a Vérfarkas

Vonósnégyest egészen kiváló névnek tartotta volna az együttes számára.

Clary asztalról asztalra járt, elrendezett mindent, amin egyáltalán nem volt mit

elrendezni, a virágokkal babrált, és megigazította az amúgy tökéletesen álló

evőeszközöket. Eddig csak néhány vendég érkezett meg, és ő egyet sem ismert

közülük. Édesanyja és Luké az ajtónál álltak, és mosolyogva üdvözölték az újonnan

jöttékét. Luké feszengett az öltönyben, Jocelyn viszont ragyogott méretre szabott

kék ruhájában. Clary örült, hogy az elmúlt napok eseményei után ismét boldognak

láthatja édesanyját, bár azért elgondolkodott rajta, hogy mennyi ebből a valódi

érzelem, és mennyi szól a külvilágnak. Jocelyn összeszorított szája némi

aggodalommal töltötte el a lányt – vajon tényleg boldog, vagy csak a fájdalmát

leküzdve mosolyog?

Nem mintha Clary nem tudta volna, mit érez. Akármi is történt körülötte, nem

tudta kiverni Jace-t a fejéből. Vajon mit csináltak vele a Néma Testvérek? Jól van?

Helyre tudják-e hozni, akármi is legyen a baj, meg tudják-e szüntetni a démonok

hatását? Clary előző éjszaka álmatlanul bámult a sötétségbe, amíg szó szerint fel

nem fordult a gyomra. Mindennél jobban vágyott rá, hogy Jace vele legyen. Amikor

kiválasztotta sápadt aranyszínű, a megszokott holmijainál lényegesen jobban

feszülő ruháját, remélte, hogy Jace-nek tetszeni fog. Csakhogy a fiú mégsem

láthatja. Clary tudta, hogy sekélyes dolog ilyesmin fennakadni; egy hordóba

öltözve is szívesen eltöltötte volna élete hátralévő napjait, ha azzal meg tudja

gyógyítani Jace-t. Aztán meg a fiú úgyis mindig azt mondogatta neki, hogy

gyönyörű, és eszébe sem jutott panaszkodni, amiért Clary főleg farmerben meg

edzőcipőben jár. Azért a lány biztos volt benne, hogy ma este tetszett volna Jace-

nek.

Ahogy korábban megállt a tükör előtt, Clary majdnem szépnek érezte magát.

Édesanyja mindig is azt mondta, hogy ő maga is későn érő típus volt, és ahogy

Clary a saját tükörképét nézte, elgondolkodott rajta, vajon így lesz-e ezzel ő is. Már

nem volt olyan lapos, mint egy deszka – egy teljes mérettel nagyobb melltartót

hordott, mint tavaly ilyenkor –, és ha hunyorgott, akkor mintha... igen, az ott

határozottan egy csípő. Domborulatokat növesztett. Kicsiket, de hát valahol el kell

kezdeni.

Egyszerű ékszereket választott magának – nagyon egyszerűeket.

Megérintette a Morgensternek gyűrűjét a nyakában lógó láncon. Napok óta

először vette fel ismét aznap reggel. Ügy érezte, ezzel is kifejezi a Jace-be vetett

bizalmát, megmutatja iránta a hűségét, akár tud róla a fiú, akár nem.

Clary elhatározta, hogy a következő találkozásukig nem veszi le a láncot a

nyakából.

– Clarissa Morgenstern? – kérdezte egy halk hang a háta mögött.

Clary meglepetten fordult meg. Nem ismerte fel a hangot. Magas, karcsú, húsz

év körüli lány állt mögötte. Tejfehér bőrét zöld erek hálója szőtte át, szőke haja

pedig ugyanabban a zöldes árnyalatban tündökölt. Égszínkék szemei üveggolyóra

emlékeztettek, kék ruhája pedig olyan vékony volt, hogy Clary azt hitte, rögtön

megfagy benne. Az emlékek lassan kúsztak elő a mélyből.

– Kaelie – szólt Clary, miután lassan felismerte a Talci tündér pincérnőjét, aki

olyan sokszor szolgálta már ki őt és a Lightwoodokat. Mintha egyszer célozgattak

volna rá, hogy Jace meg Kaelie között volt valami annak idején, de ez olyan

jelentéktelen információnak tűnt az éppen zajló események közepette, hogy Clary

úgy döntött, egyáltalán nem foglalkozik vele. – Nem is tudtam... Ismered Luke-ot?

– Ne gondold, hogy vendégként érkeztem ma este – szólt Kaelie, és vékony

kezével könnyedén körbemutatott a teremben. – Az asszonyom hozzád küldött,

nem azért, hogy vegyek részt ezen a rendezvényen. – Kíváncsian villanó szemmel

pillantott hátra a válla fölött. – Bár azt nem tudtam, hogy édesanyád egy

vérfarkashoz megy hozzá.

Clary felvonta a szemöldökét. – És?

Kaelie mosolyogva mérte végig a lányt. – Asszonyom említette, hogy apró

termeted ellenére elég éles a nyelved. Az Udvarban lenéznének, amiért ilyen

alacsony vagy.

– Nem vagyunk az Udvarban – jegyezte meg Clary. – És a Takiban sem vagyunk,

ami azt jelenti, hogy te jöttél hozzám, ebből pedig egyenesen következik, hogy öt

másodperced van, hogy elmondd, mit akar tőlem a Tűn-dérkirálynő. Amúgy sem

nagyon kedvelem, és most különösen nincs kedvem a játszmáihoz.

Kaelie zöld körmű ujjával Clary nyakára bökött. – Asszonyom arra kért, hogy

kérdezzem meg tőled, miért viseled a Morgensternek gyűrűjét.

Clary a nyakláncához emelte a kezét. – Jace miatt. Mert tőle kaptam – felelte,

mielőtt gondolkodott volna, aztán hangtalanul elátkozta magát. Sosem okos dolog

többet elárulni a Tündérkirálynőnek, mint feltétlen muszáj.

– De hát ő nem is Morgenstern – mondta Kaelie –, hanem Herondale, és nekik is

megvan a maguk gyűrűje. Kócsagok vannak rajta, nem pedig hajnalcsillagok. És

vajon nem illik-e jobban hozzá a szabadon szárnyaló madár, mint az alábukó

Lucifer ?

– Kaelie – szűrte a fogai között Clary. – Mit akar a Tündérkirálynő?

A tündérlány elnevette magát. – Hát – felelte nem nagy dolog, csak ezt kell

odaadnom. – Ezzel átnyújtott egy apró ezüstcsengettyűt formázó medált,

amelynek a tetején apró karika tette lehetővé, hogy egy láncra akaszthassák.

Ahogy Kaelie közelebb lépett, a csengettyű megszólalt. Puha és könnyed volt a

hangja, akár az eső kopogása.

Clary elhúzódott. – Nem kell az asszonyod ajándéka – közölte. – Hazugságok és

elvárások terhe nehezedik rá. Nem akarok semmivel sem tartozni a királynőnek.

– Ez nem ajándék – mondta türelmetlenül Kaelie. – Ezzel kérheted a segítségét.

A királynő megbocsátja korábbi makacsságodat. Úgy véli, nemsokára eljön az idő,

amikor szükséged lesz rá. Hajlandó felajánlani neked a segítségét, amennyiben úgy

döntesz, hogy megkéred. Csak csöngess, és az Udvar egyik szolgálója máris

megjelenik, hogy elvigyen hozzá.

Clary megrázta a fejét. – Nem fogok csengetni.

Kaelie vállat volt. – Meg fogod bánni, ha nem fogadod el.

Clary mintha egy álomban látta volna, ahogy mozdul a keze, és az ujjai

megállnak a csengettyű felett.

– Bármit megtennél, hogy megmentsd – mondta Kaelie. A hangja puha volt és

könnyed, éppen, mint a csengettyűé. – Nem érdekelne, milyen árat kell fizetned

érte, hogy a Pokolnak vagy a Mennyeknek lennél adósa, igaz?

Ismerős hangok bukkantak fel Clary emlékeiből. Nem az járt állandóan a fejedben,

hogy milyen féligazságok lehetnek az anyád meséjében, amelyek az ő céljait szolgálták?

Őszintén azt hiszed, hogy a múltad minden egyes titkát ismered?

Madame Dorothea azt mondta Jace-nek, hogy nem a megfelelő személybe fog

beleszeretni.

Nem menthetetlen. De nehéz lesz.

A csengettyű megszólalt, ahogy Clary elvette, és összezárta körülötte az ujjait.

Kaelie kék szeme, mint az üveggyöngy ragyogott fel, ahogy a lány elmosolyodott. –

Bölcs döntés.

Clary habozott. Mielőtt azonban mégis visszaadhatta volna a csengettyűt a

tündérlánynak, valaki a nevét kiáltotta. Megfordult, és az édesanyját pillantotta

meg, amint felé tartott a vendégek seregében. Cseppet sem lepődött meg, amikor

egyetlen pillanattal később Kealie már nem volt sehol; úgy olvadt bele a tömegbe,

ahogy a köd oszlik fel a reggeli napsütésben.

– Clary – szólt Jocelyn, amikor odaért a lányhoz. – Kerestelek, aztán Luké

észrevette, hogy itt álldogálsz magadban. Minden rendben?

Itt álldogálsz magadban. Clary kíváncsi volt, miféle álcát használt Kaelie; végtére

is a legtöbbön Jocelyn átlátott volna. – Semmi gond, Anya.

– Hol van Simon? Azt hittem, eljön.

Hát persze, hogy Simon az első gondolata, nem pedig Jace, gondolta Clary, bár

Jace is hivatalos volt, és Clary barátjaként valószínűleg illett volna korán

megérkeznie. – Anya – mondta a lány, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Szerinted

sikerül valaha megszeretned Jace-t?

Jocelyn zöld szeme ellágyult. – Feltűnt, hogy ő sincs itt, Clary. Csak nem

tudtam, akarsz-e beszélni róla.

– Úgy értem – folytatta kitartóan a lány –, szerinted tudna olyat tenni, amitől

megkedvelnéd?

– Igen – felelte Jocelyn. – Ha boldoggá tesz téged. – Gyengéden megérintette

Clary arcát, a lány pedig ökölbe szorította a kezét, és érezte, ahogy a csengettyű a

tenyerébe simul.

– Boldoggát tesz – mondta Clary. – De nem irányíthat mindent, Anya.

Történnek olyan dolgok... – Kereste a szavakat. Hogyan is magyarázhatná el, hogy

nem Jace miatt boldogtalan, hanem amiatt, ami vele történik, amikor nem

mondhatta el, pontosan miről is van szó.

– Annyira szereted – mondta gyengéden Jocelyn. – Megijeszt. Mindig azt

akartam, hogy biztonságban legyél.

– És nézd meg, mi lett belőle! – kezdte Clary, aztán visszafogta magát. Nem ez

volt a megfelelő alkalom, hogy bármiért hibáztatni kezdje az édesanyját, vagy

összevesszen vele. Főleg, mivel Luké izgatott és szerelmes tekintettel figyelte őket

az ajtóból. – Bár igazán ismernéd! – folytatta aztán lemondóan a lány. – Persze,

gondolom, mindenki ugyanezt mondja a barátjáról.

– Igazad van – bólintott Jocelyn, alaposan meglepve ezzel Claryt. – Nem

ismerem valami jól. Valamiért az édesanyjára emlékeztet. Nem tudom, miért, nem

hasonlít rá igazából, csak annyiban, hogy ő is szép, és az édesanyjában is megvolt

ugyanez a rettenetes sebezhetőség...

– Sebezhetőség? – kérdezte értetlenül Clary. Sosem gondolta volna, hogy rajta

kívül bárki más is sebezhetőnek látja Jace-t.

– O, igen – bólintott Jocelyn. – Gyűlölni akartam őt, amiért elvette Stephent

Amatistól, de az ember valami ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megóvja

Céline-t. Ebből Jace-ben is megvan valami. – Jocelyn belemerült a gondolataiba. –

Vagy talán csak arról van szó, hogy a szép dolgokat olyan könnyen tönkreteszi a

világ. – Leengedte a kezét. – Nem számít. Meg kell küzdenem az emlékeimmel, de

ezek csakis az én emlékeim. Nem nehezedhet a súlyuk Jace vállára. Egyvalamit

azért mondok neked. Ha nem szeretne téged annyira, amennyire szeret, márpedig

az oda van írva az arcára, ahányszor csak rád néz, egyetlen pillanatig sem viselném

el. Szóval tartsd ezt észben, ha haragszol rám.

Clary hiába tiltakozott, hogy ő nem is mérges, édesanyja csak rámosolygott,

megpaskolta az arcát, egy darabig biztatta, hogy vegyüljön el a tömegben és

beszélgessen, aztán visszaindult Luke-hoz. Clary bólintott, de nem szólt egy szót

sem. Édesanyja után nézett, és összeszorította a kezét; a csengettyű úgy égette a

tenyerét, mintha egy égő gyufa feje volna.

A Vasművek környékén főleg raktárépületek és művészeti galériák váltották

egymást; az a fajta környék volt, amelyik kiürül éjszakára, így hát Jordannek és

Simonnak nem okozott nehézséget parkolóhelyet találni. Ahogy Simon kiugrott a

furgonból, Jordant már a járdán találta, amint őt méregette kritikus szemmel.

Simon semmilyen elegáns holmit nem vitt magával, amikor elment otthonról –

a legelegánsabb darab édesapja régi bomberdzsekije volt –, úgyhogy Jordannel

egész délután az East Village-et járták valami rendes cucc után kutatva. Végül

találtak egy öreg Zegna öltönyt egy A szeretet hatalma nevű turkálóban, ahol

leginkább flitterrel kirakott magas talpú cipőket meg a hatvanas évekből itt

maradt Pucci sálakat lehetett kapni. Simon gyanította, hogy Magnus rendszeresen

itt tölti fel a ruhatárát.

– Mi van? – kérdezte most, és öntudatosan megigazította a zakója ujját. Az

öltöny némileg kicsi volt rá, bár Jordan váltig állította, hogy ha nem gombolja be,

senki nem fogja észrevenni. – Mennyire rémes ?

Jordan megvonta a vállát. – Nem repednek meg tőled a tükrök – közölte.

– Van nálad esetleg fegyver? Akarsz valamit? Talán egy tőrt? – Kissé

fellibbentette a zakóját, és Simon egy hosszú, fémesen csillanó tárgyat vett észre a

bélésében.

– Nem csoda, hogy Jace-szel annyira egymásra kattantatok. Mind a kerten

mániákusan egy komplett arzenált hurcoltok magatokkal. – Simon lemondóan

rázta meg a fejét, és elindult a Vasművek bejárata felé. A széles napellenző az ajtó

fölött négyszögletes árnyékot vetett a járdára, ahol egy bordó szőnyeget terítettek

le, rajta egy farkas aranyszínű képével. Simon kifejezetten jópofának találta a

dolgot.

A napellenző egyik tartóoszlopának támaszkodva ott állt Isabelle. A haját

kontyba rendezte, hosszú, vörös ruhája pedig oldalt csípőig fel volt hasítva, hogy

majdnem a combja tövéig kilátszott a lába. Jobb karjára arany hurkok tekeredtek.

Karkötőnek tűntek, de Simon tudta, hogy valójában az elektrumkorbács az. A lány

bőrét Jelek borították. A karján cikáztak, a combján kúsztak felfelé, körülvették a

nyakát, és beborították a mellkasát, amiből mély dekoltázsa meglehetősen sokat

láttatni engedett. Simon igyekezett nem megbámulni.

– Szia, Isabelle – köszöntötte.

Mellette Jordan is azzal volt elfoglalva, hogy ne meressze túl feltűnően a

szemét. – Ööö – szólt. – Helló, Jordan vagyok.

– Találkoztunk már – közölte Isabelle hűvösen, nem is törődve a felé nyújtott

kézzel. – Maia éppen az arcodat próbálta letépni. Méghozzá joggal.

Jordan aggodalmasan pillantott a lányra. – Itt van? Jól érzi magát?

– Itt van – bólintott Isabelle. – Ahhoz meg nem sok közöd van, hogy érzi magát.

Jordan láthatólag zokon vette a megjegyzést.

Isabelle csak legyintett karcsú kezével. – Figyelj, bármi is történt, az már a

múlt. Tudom, hogy most a Praetor Lupus tagja vagy, és elmagyaráztam Maiának,

hogy ez mit jelent. Hajlandó elfogadni, hogy itt vagy, és nem törődni veled. De

ennél többen ne reménykedj. Ne zaklasd, ne szólj hozzá, még csak rá se nézz,

különben annyiszor hajtogatlak kettőbe, hogy origami vérfarkas lesz belőled.

Simon elfojtott, nevetésszerű hangot hallatott.

– Röhögj csak! – mutatott rá Isabelle. – Veled sem akar beszélni. Szóval, hiába

észbontóan dögös ma este, de annyira, hogy ha a csajokra lennék beindulva, totál

rámozdulnék, mind a kettőtöknek tilos szóba állni vele. Világos ?

A fiúk bólintottak, és úgy szegték le a fejüket, mint a rossz diákok, akik éppen

most kapták meg az igazgatói intőt.

Isabelle elvált az oszloptól. – Remek. Akkor akár be is mehetünk.

15

Beati Bellicosi

A Vasművek belsejét ragyogó tarkabarka fények hosszú füzérei keltették

életre. Jó pár vendég már leült, de legalább ugyanennyien nyüzsögtek mindenfelé,

kezükben sápadt, buborékos pezsgővel teli poharaikkal. A pincérek

– akik, mint Simon megállapította, szintén mindannyian vérfarkasok voltak

Luké falkájából – ide-oda jártak a vendégek között, és az italt osztogatták. Simon

inkább nem kért. A Magnus buliján történtek óta nem szívesen ivott meg semmit,

amit nem saját maga készített el.

Maia az egyik téglaoszlop mellett állt, és két másik vérfarkassal beszélgetett

nevetve. Szűk narancssárga szaténruhája mesésen állt sötét bőrén, haja pedig

aranyló barna fürtökben vont glóriát az arca köré. Amikor észrevette Simont és

Jordant, elfordult. Ruhája hátulja V betűt formázott, és láttatni engedett egy

jókora darabot a lány csupasz bőréből, meg egy tetovált pillangót kevéssel a dereka

fölött.

– Nem hiszem, hogy az ott volt, amikor ismertem – szólt Jordan. – Mármint a

tetkó.

Simon Jordanre pillantott, aki olyan leplezetlen vágyakozással meredt egykori

barátnőjére, hogy Simon azt gyanította, kinéz neki egy pofon Isabelle-től, ha nem

vigyáz magára. – Gyere! – szólt, és finoman odébb terelte Jordant. – Keressük meg a

helyünket!

Isabelle mosolya egy macskáéra emlékeztetett. – Jó ötlet.

Átfurakodtak a vendégek között, és megállapították, hogy az ö asztaluknál a

helyek fele már foglalt. Az egyik széken Clary ült, és minden bizonnyal gyömbérrel

teli pezsgőspoharába bámult. Mellette ott volt Alec és Magnus; mindketten

ugyanazt a sötét öltönyt viselték, amiben megérkeztek Bécsből. Magnus hosszú,

fehér sálának rojtjaival játszadozott, Alec pedig karba tett kézzel, vadul meredt a

semmibe.

Amint meglátta Simont és Jordant, Clary látható megkönnyebbüléssel pattant

fel. Megkerülte az asztalt, hogy üdvözölje Simont, és a fiú most már láthatta, hogy

egyszerű aranyszínű selyemruhát és lapos sarkú szandált visel. A magas sarok

nélkül egészen aprónak látszott. A Morgensternek gyűrűje ezüstösen csillant a

nyakában lógó láncon. Megölelte a fiút, és a fülébe súgta:

– Azt hiszem, Alec és Magnus összevesztek.

– Nagyon úgy fest – felelte Simon. – Hol van a pasid?

Erre már Clary kihámozta magát az öleléséből. – Az Intézetben kellett

maradnia. – Megfordult. – Szia, Kyle.

A fiú zavartan mosolyodott el. – Igazából Jordannek hívnak.

– Hallottam róla. – Clary az asztal felé intett. – Nos, akár le is ülhetünk. Azt

hiszem, nemsokára kezdődnek a pohárköszöntők meg minden. Aztán remélhetőleg

kaja is lesz.

Mindannyian leültek, aztán hosszú, kínos csendbe burkolóztak.

– Tehát Jordan – szólalt meg végül Magnus hosszú, fehér ujját körbefuttatva

pezsgőspohara peremén. – Azt mondják, a Praetor Lupus tagja vagy. Látom, az

egyik medáljukat is viseled. Mi van ráírva?

Jordan bólintott. Az arca piros volt, mogyoróbarna szeme ragyogott, és

láthatóan csak tél füllel hallgatta Magnust. Tekintetével Maiát követte a teremben,

keze újra meg újra feszülten ökölbe szorult az asztal alatt. – Beati bellicosi. Áldottak

a harcosok.

– Jó szervezet – mondta Magnus. – Ismertem az alapítóját még a 19. században.

– Woolsey Scott. Tiszteletre méltó, régi vérfarkascsalád.

Alec mély torokhangon hördült fel. – Vele is lefeküdtél.

Magnus macskaszeme elkerekedett. – Alexander!

– Végül is nem tudok semmit a múltadról, igaz? – panaszkodott Alec. – Nem

vagy hajlandó semmiről sem beszélni, mindig csak azzal jössz, hogy nem számít.

Magnus arca kifejezéstelen maradt, de hangjába a harag sötét árnyalata

költözött.

Alec makacs képet vágott, de Simon önkéntelenül is együtt érzett vele; kék

szemében látható volt a fájdalom. – Talán.

– Egyszer találkoztam Napóleonnal – mondta Magnus. – Bár nem volt vele

viszonyom. Ijesztően prűd volt, ahhoz képest, hogy franciának született.

– Találkoztál Napóleonnal? – Jordan, aki a beszélgetés jelentős részéről

nyilvánvalóan lemaradt, elismerően biccentett. – Tehát igaz, amit a

boszorkánymesterekről mondanak.

Alec idegesen kapta fel a fejét. – Mi igaz?

– Alexander – torkolta le hűvösen Magnus, és Clary elkapta Simon tekintetét az

asztal fölött. A lány zöld szeme egészen tágra nyílt, és mintha azt mondta volna, O-

ó! – Nem lehetsz mindenkivel ilyen goromba, aki csak szól hozzám.

Alec széttárta a karját. – És miért nem? Elrontom a fellépésedet? Talán

szerettél volna ezzel a vérfarkasfiúval flörtölni ma este. Végül is elég vonzó, ha

bejön ez a kócos, széles vállú, finoman jóképű típus.

– Hékás! – szólt rá barátságosan Jordan.

Magnus a tenyerébe temette az arcát.

– Vagy van itt egy csomó lány is, ha már úgy fest, hogy nálad a kenyér mindkét

oldala vajas. Van egyáltalán olyan, ami nem izgat fel?

– A sellők – felelte Magnus az ujjai mögül. – Azoknak mindig olyan

vízinövényszaguk van.

– Nem vicces! – jelentette ki ingerülten Alec, majd hátratolta a székét,

felpattant az asztaltól, és elvegyült a vendégek között.

Magnus még most is az arcára szorította a tenyerét, haja fekete tüskéi kiálltak

az ujjai között. – Egyszerűen nem értem – mondta leginkább saját magának –,

miért olyan fontos a múlt.

Simon meglepetésére Jordan volt az, aki válaszolt. – A múlt mindig számít –

szólt a fiú. – Ezt mondják, amikor felvesznek valakit a Preatorba. Nem szabad

megfeledkezni arról, amit a múltban tettél, különben sosem tanulsz semmiből.

Magnus felnézett, zöld szeme megvillant az ujjai között. – Hány éves vagy? –

kérdezte. – Tizenhat?

– Tizennyolc – felelte kissé ijedten Jordan.

Mint Alec, gondolta Simon, és elfojtotta előtörni készülő vigyorát. Nem mintha

viccesnek találta volna Alec és Magnus drámáját, de Jordan arckifejezését látva

nehéz megállni, hogy ne húzza keserű mosolyra a száját. A vérfarkas fiú lehetett

vagy kétszer akkora, mint Magnus – aki bár magasra nőtt, annyira vékony volt,

hogy akár girhesnek is lehetett nevezni -. Jordan mégis láthatóan félt tőle. Simon

megint Clary tekintetét kereste, de a lány már falfehér arccal bámult az ajtó felé.

Hirtelen az asztalra dobta a szalvétáját, elmormogott egy bocsánatkérést,

felpattant, és szinte rohanvást hagyta ott a társaságot.

Magnus a magasba emelte a kezét. – Hát, ha egyszer megindult a nép-

vándorlás... – szólt, majd kecsesen felállt, és hátradobta a sála végét a válla fölött.

Pillanatokkal később már el is tűnt a vendégek között, feltehetőleg Alec után

kutatva.

Simon Jordan felé fordult, aki megint Maiát bámulta. A lány háttal állt nekik,

éppen Luke-kal és Jocelynnal beszélgetett. Néha fel-felnevetett, és hátravetette

göndör haját. – Eszedbe ne jusson! – szólt Simon, aztán felállt. Jordanre mutatott. –

Te itt maradsz!

– És mégis, mit csináljak? – érdeklődött Jordan.

– Amit a Praetor Lupus tagjai szoktak ilyenkor. Meditálj! Merülj el a Jedi

Erődben! Mindegy. Öt perc múlva jövök, és erősen ajánlom, hogy itt találjalak.

Jordan hátradőlt, és dacosan karba fonta a kezét, de Simon már nem figyelt oda

rá. Ehelyett megfordult, és Clary után indult a tömegben. A lány vörös és arany

foltként mozgott a vendégsereg közepén.

Simon az egyik égősorral körbetekert oszlopnál érte utol, és puhán a vállára

tette a kezét. Clary halk sikkantással fordult meg, a szeme elkerekedett, és már

emelte is a kezét, hogy eltaszítsa magától a fiút. Amikor meglátta, ki az,

megkönnyebbült. – Megijesztettél.

– Vettem észre – bólintott Simon. – Mi van? Mitől tojtál be ennyire?

– Csak... – Clary megvonta a vállát. Bár görcsösen igyekezett gondtalannak

tűnni, a nyaki ütőere láthatóan lüktetett. – Mintha Jace-t láttam volna.

– Sejtettem – felelte Simon. – De...

– De?

– Nagyon ijedtnek tűnsz. – A fiú maga sem volt benne biztos, miért mondta ezt,

abban végképp nem, milyen válaszban reménykedett. Clary az ajkába harapott,

ahogy mindig, amikor ideges volt. Tekintete egy pillanatra a távolba révedt; Simon

nagyon is ismerősnek találta ezt a pillantást. Az egyik, amit mindig szeretett

Claryben, az a könnyedség volt, amivel a lány el tudott merülni a saját világában,

az, ahogy el tudott merülni átkok, hercegek, végzet és mágia illuzórikus világában.

Valaha Simon is képes volt elképzelt világokba költözni, amiket csak

izgalmasabbnak talált attól, hogy biztonságban tudta magát bennünk – hiszen nem

voltak valóságosak. Most, hogy a valóság és a képzelet összemosódott, a fiú arra

gondolt, hogy Clary talán a múlt egyszerű hétköznapjai után vágyakozik. Talán a

hétköznapok is olyanok voltak, mint a látás vagy a csend – az ember észre sem

veszi, milyen értékesek, amíg egy nap el nem veszti őket.

– Jace-nek most nem könnyű – szólt halkan a lány. – Nagyon féltem.

– Tudom – szólt Simon. – Nem akarom beleütni az orromat, de sikerült

rájönnie, mi a baj? Segített neki valaki?

– Hát... – Clary elhallgatott. – Jól van. Csak nehezen jut dűlőre ezzel a

Valentine-dologgal. Tudod. – Simon tudta. Meg azt is tudta, hogy a lány hazudik,

pedig korábban soha semmit nem titkolt el előle. Kemény pillantást vetett Claryre.

– Újabban rosszakat álmodik – magyarázta a lány. – Aggódott, hogy esetleg

démonok befolyásolják.

– Démonok befolyásolják? – visszhangozta hitetlenkedve Simon. Tudta, hogy

Jace rosszakat álmodik, hiszen maga mondta el neki, de démonokról egy szót sem

szólt.

– Nos, a jelek szerint léteznek olyan démonok, akik az álmain keresztül hatnak

az emberre – mondta Clary. Úgy tűnt, sajnálja, hogy egyáltalán szóba hozta a

dolgot. – De biztos vagyok benne, hogy semmi komoly. Néha mindenki álmodik

rosszakat, nem igaz? – Simon karjára tette a kezét.

– Elmegyek, megnézem, hogy van. Aztán visszajövök. – Tekintete máris

elvándorolt az utcára vezető ajtó tele; Simon bólintott, félreállt, és hagyta elmenni

a lányt, aztán utánanézett, ahogy eltűnik a vendégek között.

Egészen aprónak tűnt – éppen, mint elsőben, amikor a házuk ajtajáig kísérte,

aztán figyelte, ahogy elszántan felsiet a lépcsőn, miközben uzsonnás doboza

minden egyes lépésnél a térdének koppan. Simon szíve, bár nem vert többé,

összeszorult, és a fiú hirtelen elgondolkodott rajta, van-e annál fájdalmasabb dolog

a világon, mint ha az ember nem tudja megóvni azokat, akiket igazán szeret.

– Nem nézel ki valami jól – szólalt meg mellette egy ismerős hang. – Azon

gondolkodsz, milyen rettenetes ember is vagy voltaképpen?

Simon megfordult, és Maiát pillantotta meg az egyik oszlopnak támaszkodva. A

lány a nyaka köré csavart egy rövid darabot a fehér lámpák füzéréből, arca pedig

piros volt a pezsgőtől és a terem melegétől.

– Vagy talán azt kéne mondanom – folytatta –, hogy milyen rettenetes vámpír

vagy.

– Hát a vámpírkodás tényleg nem megy valami jól – felelte Simon. – Ez viszont

nem jelenti azt, hogy nem voltam rossz pasinak is.

A lány ferde mosolyra húzta a száját. – Bat szerint nem kéne ilyen szigorúnak

lennem veled – mondta. – Szerinte a fiúk mindig hülyeségeket csinálnak, ha

lányokról van szó. Főleg az ilyen kockák, akiknek eddig nem volt sok szerencséjük

a csajozásban.

– Tisztára a lelkembe lát.

Maia megrázta a fejét. – Nehezemre esik haragudni rád – mondta a lány.

– De dolgozom rajta. – Ezzel hátat fordított.

– Maia! – szólt utána Simon. Fájni kezdett a feje, és kissé szédült. Viszont tudta,

hogy ha most nem beszél a lánnyal, soha többé nem fog. – Légy szíves, várj!

Maia megfordult, és kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Sajnálom, hogy olyan hülye voltam – mondta. – Tudom, hogy már mondtam,

de nagyon komolyan gondolom.

A lány kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá, aztán rántott egyet a vállán.

Simon nyelt egyet, és próbált nem törődni a hasogató fejfájással. – Talán

Batnek igaza van – folytatta –, de szerintem többről van szó. Azért akartam veled

lenni, mert, és tudom, hogy ez önzésnek tűnik, mert veled normálisnak éreztem

magamat. Olyannak, amilyen azelőtt voltam.

– Vérfarkas vagyok, Simon. Az nem éppen normális dolog.

– De te... te mégis az vagy – mondta bizonytalanul a fiú. – Olyan igazi vagy,

valóságos. Az egyik legvalóságosabb ember, akit valaha ismertem. Át akartál jönni

hozzám Halót játszani. Képregényekről akartál beszélgetni, koncertekre meg

táncolni akartál menni, és normális dolgokat akartál csinálni. És engem is normális

emberként kezeltél. Sosem szólítottál Napjárónak meg vámpírnak, mindig csak

Simonnak.

– Ilyen dolgaik a barátoknak vannak – mondta Maia. Megint az oszlopnak

támaszkodott, szeme lágyan csillant. – Nem a szerelmespároknak.

Simon némán nézett rá. A feje lüktetett a fájdalomtól.

– Aztán egyszer csak megjelensz – folytatta a lány és magaddal hozod Jordant.

Mégis, hogy gondoltad?

– Ez nem igazságos – tiltakozott Simon. – Fogalmam sem volt róla, hogy az

exed...

– Tudom. Isabelle elmondta – vágott a szavába Maia. – Ennek ellenére

szeretnélek lehordani miatta.

– Tényleg? – Simon Jordan felé lesett, aki még mindig a kerek asztal mellett

ücsörgött, mint akinek nem jött el a barátnője az iskolai bálba. Simon hirtelen

nagyon fáradtnak érezte magát – kimerült a folytonos aggodalomtól és a

bűntudattól, amit korábbi és jövőbeli cselekedetei miatt érzett. – Izzy azt is

elmondta, hogy Jordan szándékosan vállalt be engem, mert a közeledbe akart

kerülni? Hallanod kéne, ahogy kérdezősködik rólad. Ahogy kimondja a nevedet. Ne

tudd meg, hogy nekem esett, amikor azt hitte, hogy megcsallak...

– Nem is csaltál meg. Nem ígértük meg egymásnak, hogy másokkal nem

randizunk. A megcsalás más...

Simon mosolyogva állapította meg, hogy Maia elvörösödött. – Gondolom,

örülnöm kéne, hogy ennyire rühelled. Akármi is van, az én pártomat fogod vele

szemben – szólt.

– Évek teltek el – mondta a lány. – Soha nem próbált megkeresni.

Egyetlenegyszer sem.

– Megpróbálta – felelte Simon. – Tudtad, hogy aznap este változott át először,

amikor megharapott?

Ahogy Maia megrázta a fejét, göndör fürtjei ide-oda ugráltak. Sötét szemével

nagyon komolyan nézett Simonra. – Nem, azt hittem, tudta...

– Hogy vérfarkas? Nem. Azt tudta, hogy nem ura a saját testének, de hogyan

találhatta volna ki, hogy vérfarkas lett belőle? A harapás másnapján nekiindult

megkeresni, de a Praetor megállította. Távol tartották tőled, de még akkor is

folyamatosan keresett. Nem hiszem, hogy lett volna akár egyetlen nap is az elmúlt

két évben, amikor nem gondolt rá, hogy hol lehetsz.

– Miért véded? – kérdezte suttogva Maia.

– Mert ezeket tudnod kell – felelte Simon. – Szar pasi voltam, és tartozom

neked. Tudnod kell, hogy nem akart magadra hagyni téged. Kizárólag azért

választott engem pártfogóknak, mert az aktámban szerepelt a neved.

A lánynak tátva maradt a szája. Ahogy megrázta a fejét, a nyakában lógó fények

hunyorogtak, akár a csillagok. – Nem tudom, mit kezdjek ezzel, Simon. Mit kéne

most csinálnom?

– Fogalmam sincs – felelte Simon. – Egyet viszont mondhatok. Ha valakitől,

tőlem aztán biztosan nem érdemes párkapcsolati tanácsokat kérned. – A

homlokára szorította a tenyerét. – Kimegyek. Szükségem van egy kis friss levegőre.

Jordan annál az asztalnál ül, ha beszélgetni akarsz vele.

A másik fiú felé intett, aztán elfordult Maia kérdő tekintetétől, mint ahogy

mindenki másnak a tekintetétől, a megemelt hangoktól és a nevetéstől is, aztán az

ajtó felé botorkált.

Clary kilökte a teraszra vezető ajtót, és rögtön hideg levegő csapott az arcába.

Megborzongott, és rögtön hiányolni kezdte a kabátját, de nem volt kedve időt

pazarolni rá, hogy visszamenjen érte. Kilépett hát a teraszra, és behúzta maga

mögött az ajtót.

A terasz kőlapokkal volt kirakva, és fémkorlát vette körül. Az óntartókban égő

bambuszfáklyák nem sok meleget adtak, ami nyilván meg is magyarázta, miért

nem volt idekint senki Jace-en kívül. A fiú a korlátnál állt, és a folyót nézte.

Clary oda akart rohanni hozzá, de ösztönösen habozni kezdett. Jace sötét

öltönyt viselt, a zakója ki volt gombolva fehér inge fölött, arcát elfordította. Clary

sosem látta még ilyen elegánsan; az öltöny idősebbnek és idegenebbnek mutatta. A

folyó irányából fújó szél megemelte a fiú haját, és Clary megpillantotta az apró

sebet a nyakán, ahol Simon egyszer megharapta. Pontosan tudta, hogy Jace az ő

kedvéért engedte magát megharapni, és tette kockára az életét.

-Jace – szólította meg a fiút.

Jace megfordult, ránézett, és elmosolyodott. Az ismerős mosoly elindított

valamit Claryben, felszabadította, és most már fenntartások nélkül rohant át a

kőlapokon, hogy a fiú nyakába vesse magát. Jace felkapta, és jó ideig a levegőben

tartotta, miközben a lány nyakába temette az arcát.

– Jól vagy – nyugtázta végül Clary, miután a fiú megint letette a földre. Gyorsan

letörölte a szeméből kicsorduló könnyeket. – Mármint a Néma Testvérek biztosan

nem engedtek volna el, ha nem lennél jól. Azt hittem, tovább fog tartani a

szertartás. Akár napokig.

– Nem tartott tovább. – Jace két kezébe fogta a lány arcát, és lemosolygott rá.

Mögötte, a Queensboro-híd ívelt át a folyó fölött. – Ismered a Néma Testvéreket.

Szeretnek nagy felhajtást csapni a dolgaik körül. Igazság szerint viszont nagyon

egyszerű szertartás volt. – Elvigyorodott. – Elég hülyén éreztem magam. A

szertartást igazából újszülötteknek találták ki, de én végig arra gondoltam, hogy

ha hamar túlesünk rajta, láthatlak a szexi báli ruhádban. Ez átsegített rajta. –

Tetőtől talpig végigmérte a lányt. – És megsúgom, hogy nem kellett csalódnom.

Mesés vagy.

– Te sem nézel ki éppen rosszul. – Már nevetett a könnyein keresztül. – Nem is

hittem volna, hogy van öltönyöd.

– Nem volt. Vennem kellett egyet. – Hüvelykujjával lesimította a könnyeket a

lány arcáról. – Clary...

– Miért jöttél ide ki? – kérdezte a lány. – Nagyon hideg van. Nem akarsz

bejönni?

A fiú megrázta a fejét. – Négyszemközt akartam beszélni veled.

– Hát beszélj – szólt félig suttogva Clary. Elvette a fiú kezét az arcáról, és a

csípőjére tette. Mindent elsöpört a vágy, hogy magához szoríthassa. – Van valami

más baj is? Ugye minden rendbe jön? Légy szíves, ne titkolj el előlem semmit! Azok

után, ami történt, tudnod kell, hogy elbírok a rossz hírekkel.

– Tudta, hogy idegesen halandzsázik, de képtelen volt leállni. Úgy érezte, hogy

a szíve óránként ezer mérföldes sebességgel ver. – Csak azt akarom, hogy gyógyulj

meg – mondta, amilyen nyugodtan csak tudta.

A fiú arany szeme egészen sötét lett. – Folyton abban a dobozban kutakodom.

Abban, amelyik apámé volt. Semmit nem érzek vele kapcsolatban. A levelek, a

fényképek. Fogalmam sincs, kik voltak azok az emberek. Nem érzem őket

valóságosnak. Valentine valóságos volt.

Clary pislogott egyet; nem ezekre a szavakra számított. – Tudod, mondtam,

hogy sokáig fog tartani...

A fiú mintha meg sem hallotta volna. – Ha tényleg Jace Morgenstern lennék,

akkor szeretnél? Ha Sebastian lennék, akkor szeretnél?

Clary megszorította a kezét. – Te sosem tudnál olyan lenni.

– Ha Valentine velem tette volna azt, amit Sebastiannal tett, akkor szeretnél?

Volt valami sürgető a kérdésben, amit Clary nem értett. – De az nem te lennél –

felelte.

A fiúnak elakadt a lélegzete, mintha Clary megbántotta volna. De hát hogy

lehet, amikor ez volt az igazság? Jace nem olyan, mint Sebastian. Jace olyan, mint

Jace. – Nem tudom, ki vagyok – mondta a fiú. – Megnézem magam a tükörben, és

Stephen Herondale-t látom, de Lightwoodként viselkedem, és úgy beszélek, mint

az apám... mint Valentine. Szóval, amikor azt látom, hogy a te szemedben ki

vagyok, akkor megpróbálok az az ember lenni, mert te hiszel abban az emberben,

és azt hiszem, a hit elég hozzá, hogy azzá tegyen, akit te akarsz.

– Máris az vagy, akit akarok. Mindig is az voltál – mondta Clary, bár az a

kellemetlen benyomása támadt, mintha a falnak beszélne. Mintha Jace nem

hallaná meg, akárhányszor mondja el neki, hogy szereti. – Igen, úgy érzed, nem

tudod, ki vagy. Csakhogy én tudom. És egy napon te is tudni fogod. Addig sem

aggódhatsz viszont folyamatosan amiatt, hogy elveszítesz engem, mert akkor

tényleg meg fog történni.

– Van egy módszer... – Jace felemelte a fejét, és Clary szemébe nézett. – Add ide

a kezed!

Clary meglepetten nyújtotta ki a karját, és visszagondolt az első alkalomra,

amikor Jace megfogta a kezét. Most ott volt a nyitott szem rúna a kézfején, az, amit

a fiú akkor keresett, de nem talált meg. Ez volt Clary első állandó rúnája. Jace

megfordította a lány kezét, hogy a csuklója és alkarja sérülékeny bőre nézzen

felfelé.

Clary megborzongott. A folyóról fújó szél a csontjáig hatolt. – Jace, mit

csinálsz?

– Emlékszel, mit mondtam az Árnyvadász esküvőkről? Hogy nem gyűrűt

cserélünk, hanem a szerelem és az elkötelezettség rúnáival jelöljük meg egymást. –

A lányra nézett, tágra nyílt szemében sebezhetőség tükröződött.

– Szeretném, ha kapnál tőlem egy olyan Jelet, ami összeköt bennünket, Clary.

Apró Jel csak, de állandó. Hajlandó vagy rá?

A lány habozott. Egy állandó rúna ilyen fiatalon... édesanyja kitérne a hitéből.

De úgy tűnt, semmi más nem működik; Clary bármit mondott, nem tudta

meggyőzni a fiút. Talán ettől jobb lesz. Némán elővette az irónját, és Jace kezébe

nyomta. Ahogy a fiú elvette tőle, ujjaival végigsimította Clary ujjait. Clary még

jobban reszketett; egész testében fázott, csak ott nem, ahol a fiú megérintette. Jace

magához szorította a lány karját, az irónt puhán a bőréhez érintette, és óvatosan

ide-oda mozgatta, aztán, amikor látta, hogy a lány nem tiltakozik, határozottabban

folytatta. Clary annyira fázott, hogy az irón izzó hegyének érintése is szinte

jólesett. Figyelte, ahogy a belőle áradó sötét vonalak spirálja szigorú, szögletes

mintát alkot.

A lány minden idegszála megborzongott hirtelen ijedtségében. A vonalak nem

szerelemről és elkötelezettségről meséltek neki; valami más volt bennük, valami

sötétebb, valami, ami irányításról, alávetettségről, veszteségről és sötétségről

beszélt. Talán eltévesztette a rúnát? De hát ő Jace, nem tévedhetett ekkorát. De a

zsibbadtság mégis terjedni kezdett a karjában, attól a ponttól, ahol a rúna

megérintette – minden idegvégződése fájdalmasan bizseregni kezdett –, és szédült,

mintha megindult volna alatta a föld.

– Jace... – Clary hangja egészen éles volt a feszültségtől. – Jace, ez szerintem

nem az a...

A fiú elengedte a karját. Az irónt éppen olyan könnyed eleganciával tartotta a

kezében, mint bármelyik fegyverét. – Sajnálom, Clary – mondta. – Tényleg azt

akarom, hogy össze legyünk kötve. Erről sosem hazudnék.

Clary kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mégis mi a fenéről beszél a fiú, de

nem jöttek a szavak. Túl gyorsan borított el mindent a sötétség. Utoljára Jace

karjának szorítását érezte, ahogy fiú elkapta, mielőtt összeesett volna.

Miután egy örökkévalóságig járkált fel-alá a dögunalmasnak tűnő bálban,

Magnus végül megtalálta Alecet, aki egyedül ült egy asztalnál a sarokban, egy

csokor fehér műrózsa mögött. Az asztalon néhány pezsgőspohár állt, többségük

félig itallal, mintha az arra sodródó vendégek hagyták volna ott őket. Alec

leginkább magát hagyta el. Állát a tenyerébe támasztotta, és mogorván bámult a

semmibe. Még akkor sem nézett fel, amikor Magnus beleakasztotta a lábát a

szemközti székbe, odalökte mellé, aztán lovaglóülésben letelepedett, és a támlára

könyökölt.

– Vissza akarsz menni Bécsbe? – kérdezte.

Alec nem felelt, csak a semmit nézte meredten továbbra is.

– Vagy mehetnénk máshova – próbálkozott Magnus. – Ahová csak akarod.

Thaiföldre, Dél-Karolinába, Brazíliába, Peruba... Vagyis oda nem, Peruból ki vagyok

tiltva. Elfelejtettem. Hosszú történet, de vicces, ha esetleg kíváncsi vagy rá.

Alec arckifejezése arról árulkodott, hogy a fiú egyáltalán nem kíváncsi rá.

Inkább látványosan elfordult, és úgy nézte a színpadot, mintha a vérfarkas

vonósnégyes teljességgel lenyűgözte volna.

Mivel Alec nem volt hajlandó tudomást venni róla, Magnus azzal szórakoztatta

magát, hogy megváltoztatta a pezsgő színét az asztalon álló poharakban. Az egyik

kék lett, a másik rózsaszín, és éppen a zöldön dolgozott, amikor Alec egyszer csak

rácsapott a csuklójára.

– Hagyd abba! – súgta oda. – Néznek bennünket.

Magnus lenézett kék szikrákat vető ujjaira. Talán valóban túl látványos volt.

Ökölbe szorította a kezét. – Hát – szólt –, valamivel le kell foglalnom magam,

különben belepusztulnék az unalomba, ugyanis nem vagy hajlandó szóba állni

velem.

– Nem – mondta Alec. – Úgy értem, nem az van, hogy nem beszélek veled.

– Ó? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Éppen most kérdeztem, hogy el

akarsz-e menni Bécsbe, Thaiföldre vagy a Holdra, és nem rémlik, hogy bármit is

válaszoltál volna.

– Nem tudom, mit akarok. – Alec lehajtotta a tejét, és egy műanyag villával

kezdett játszadozni. Bár szemét dacosan lesütötte, halványkék színe még sápadt,

papírvékony szemhéjain keresztül is kivehető volt. Magnus az embereket mindig

szebbnek találta, mint bármelyik másik lényt a földön, és gyakran elgondolkodott

rajta, miért lehet így. Csak néhány év, és semmivé lesznek, ahogy Camille mondta.

De éppen a halandóság, ez a reszketve, de annál fényesebben égő láng adta a

varázsukat. A szépség anyja a halál, ahogy a költő mondta. Magnus kíváncsi lett

volna rá, vajon megfordult-e valaha az Angyal fejében, hogy emberi szolgálóit, a

Nephilimeket halhatatlanná tegye. De nem, minden erejük ellenére ők is éppen

úgy estek el a csatában, ahogyan az emberek is mindig, amióta világ a világ.

– Már megint úgy nézel – pillantott fel Alec durcásan a szemöldöke mögül

mintha valami olyasmit bámulnál, amit én nem láthatok. Camille-ra gondolsz?

– Nem igazán – felelte Magnus. – Mennyit hallottál a beszélgetésünkből?

– Majdnem az egészet. – Alec a térítőt böködte a villájával. – Az ajtóban álltam.

Eleget hallottam.

– Szerintem meg egyáltalán nem eleget. – Magnus a villára meredt, mire az

kicsúszott Alec kezéből, és odaszánkázott hozzá az asztalon. A boszorkánymester

rácsapott a tenyerével. – Hagyd ezt abba! Mi zaklatott fel ennyire abban, amit

Camille mondott?

Alec felemelte kék szemét. – Ki az a Will?

Magnus amolyan nevetésszerű sóhajt hallatott. – Will! Te jó isten! Nagyon régi

történet. Will Árnyvadász volt, akárcsak te. És igen, tényleg hasonlított rád, de a

legkevésbé sem vagy olyan, mint ő. Ami a személyiségét illeti, sokkal közelebb állt

Jace-hez. Ráadásul teljesen más a kapcsolatom veled, mint Willel volt. Szóval ez

zavar ennyire?

– Nem szívesen gondolok rá, hogy csak azért vagy velem, mert úgy nézek ki,

mint egy halott srác, akit régen bírtál.

– Sosem mondtam ilyet, csak Camille célozgatott rá. A célozgatás és a

manipuláció nagymestere. Mindig is az volt.

– Nem mondtad neki, hogy nem igaz.

– Ha engedsz neki, Camille minden fronton rád támad. Ha megvéded magad az

egyiken, máris egy másikon ront neked. Csakis úgy lehet kezelni, ha eljátszod,

hogy semmilyen hatással nincs rád.

– Azt mondta, mindig is a csinos fiúk voltak a gyengéid – szólt Alec.

– Ügy hangzik, mintha csak egy lennék az egymást követő játékszereid

sorában. Amikor az egyik meghal vagy elmegy, szerzel másikat. Semmi sem

vagyok. Csak egy... sablon vagyok.

– Alexander...

– Ami ráadásul főleg azért nem tisztességes, mert nekem te sok minden vagy,

de sablon biztosan nem. Átalakítottam miattad az életem. Neked viszont soha

semmi nem változik, igaz? Gondolom, ezzel jár, ha valaki örökké él. Soha semmi

nem számít igazán.

– Folyamatosan azt magyarázom neked, hogy igenis számítasz...

– A Fehér Könyv – szólt hirtelen Alec. – Miért kell neked annyira?

Magnus értetlenül nézett rá. – Tudod, miért. Nagy erejű varázskönyv.

– De valamilyen határozott célra akartad magadnak, nem? Az egyik benne lévő

varázslat miatt? – Alec szaggatottan szívta be a levegőt. – Nem kell válaszolnod.

Látom az arcodról, hogy így van. Engem... engem akartál halhatatlanná tenni?

A sokk Magnus zsigereiig hatolt. – Alec – suttogta. – Nem. Nem, én... sosem

tennék ilyet.

Alec átható kék tekintetét a boszorkánymesterre szegezte. – Miért nem? Annyi

kapcsolatod lehetett az évek során, miért nem próbáltál soha senkit halhatatlanná

tenni, amilyen te is vagy? Nem akarnál örökre megkapni, ha lehetne?

– Hát persze, hogy akarnálak! – Magnus egyszerre rádöbbent, hogy szinte

kiabál, és némi erőfeszítés árán visszavett a hangjából. – De nem érted. Az ilyesmi

nem megy csak úgy. Az örök élet ára...

– Magnus! – Isabelle sietett feléjük, telefonjával a kezében. – Magnus,

beszélnem kell veled.

– Isabelle! – Magnus alapvetően kedvelte Alec húgát, ebben a pillanatban

azonban nem volt odáig érte különösebben. – A gyönyörű, bájos Isabelle!

Megtennéd, hogy elmész? Nagyon nem alkalmas a pillanat.

Isabelle Magnusról a bátyjára nézett, aztán megint vissza Magnusra. – Akkor ne

is mondjam el, hogy Camille megszökött a Menedékből, anyukám meg azt akarja,

hogy azonnal siess vissza az Intézetbe, és segíts előkeríteni?

– Ne – felelte Magnus. – Ne mondd el.

– Hát pedig ez van – közölte Isabelle. – Végül is nyilván nem muszáj menned,

de...

A mondat vége a levegőben lógott, de Magnus tudta, mi az, amit nem mondott

ki a lány. Ha nem megy, a Klávé gyanakodni fog, hogy köze van Camille

szökéséhez, ez pedig nagyon nem jött volna jól. Maryse haragja csak tovább

bonyolította volna a kapcsolatát Aleccel. És mégis...

– Megszökött? – csodálkozott Alec. – Soha senki nem szökött még meg a

Menedékből.

– Hát most valaki mégis – mondta Isabelle.

Alec egészen apróra zsugorodott össze a székén. – Menj! – szólt. – Ez

szükséghelyzet. Csak menj! Később még beszélhetünk.

– Magnus... – mondta Isabelle félig bocsánatkérően, de azért érződött a

hangjában a türelmetlenség.

– Hát jó – állt fel Magnus. Aztán egy pillanatra megállt Alec mellett, és egészen

közel hajolt hozzá. – De nem vagy sablonos.

Alec elvörösödött. – Ha te mondod – szólt.

– Én mondom – jelentette ki Magnus, majd megfordult, és követte Isabelle-t

kifelé a teremből.

Odakint, az elhagyatott utcán Simon nekidőlt a Vasművek falát alkotó repkény

lepte tégláknak, és felnézett az égre. A híd fényei elhomályosították a csillagokat,

úgyhogy nem látott semmit, csak a bársonyos feketeség leplét. Egyszerre heves

vágy támadt benne, hogy belélegezhesse a hűvös levegőt, és kitisztíthassa a fejét.

Hogy érezze a szelet az arcán, a bőrén. Egy vékony pólót viselt csak, mégsem fázott

egyáltalán. Nem tudott többé vacogni, sőt még a vacogás emléke is napról napra

egyre távolabb került tőle, mint annyi minden egy másik élet emlékei közül.

– Simon?

A fiú mozdulatlanná merevedett. A vékony, ismerős hang pókfonálként úszott

a levegőben. Mosolyogj! Ez volt az utolsó szó, amit ez a hang mondott neki.

De hát ez lehetetlen. O meghalt.

– Nem nézel rám, Simon? – A lány hangja gyenge volt, mint mindig, alig több

egy sóhajnál. – Itt vagyok.

Simon hátán lassan végigosont a hideg. Kinyitotta a szemét, és lassan a hang

irányába fordult.

Maureen egy utcai lámpa fénykörében állt, éppen a Verőn Boulevard sarkán.

Hosszú, fehér ruhát viselt, vállára omló hosszú haja sárgásán ragyogott a

lámpafényben. Még most is földdarabok tapadtak hozzá. A lábát apró, fehér

papucsba bújtatta. Az arca holtsápadt volt, arcára vörös foltok telepedtek,

sötétrózsaszín ajka vonalát pedig mintha filctollal húzták volna meg.

Simon térde felmondta a szolgálatot. Lecsúszott a fal mellett, és a földön ült,

felhúzott lábakkal. Úgy érezte, rögtön felrobban a feje.

Maureen kislányos kacagást hallatott, és kilépett a lámpafényből. Simon felé

indult, és lenézett rá; vidám elégedettség volt a tekintetében.

– Gondoltam, hogy meg fogsz lepődni – szólt.

– Vámpír vagy – mondta Simon. – De... hogyan? Nem én tettem veled. Tudom,

hogy nem én voltam.

Maureen megrázta a fejét. – Nem te tetted. De te vagy az oka. Azt hitték, hogy a

barátnőd vagyok. Éjszaka vittek el a szobámból, aztán másnap egész nap egy

ketrecben tartottak. Azt mondták, ne aggódjak, úgyis eljössz értem. De nem jöttél.

Egyáltalán nem jöttél.

– Nem tudtam semmit az egészről. – Simon hangja megbicsaklott. – Ha tudom,

mentem volna.

Maureen mozdulata, amivel szőke haját hátravetette és a válla mögé igazította,

Simont Camille-ra emlékeztette. – Nem számít – mondta a lány. – Amikor lement a

nap, azt mondták, választhatok, hogy vagy meghalok, vagy így élek tovább.

Vámpírként.

– Szóval ezt te választottad?

– Nem akartam meghalni – sóhajtotta a lány. – így meg örökre csinos és fiatal

maradok. Egész éjszakára kimaradhatok, és sosem kell hazamennem. És ő

gondoskodik rólam.

– Kiről beszélsz? Ki az az ő? Camille-ra gondolsz? Figyelj, Maureen, ő bolond.

Nem szabad hallgatnod rá. – Simon feltápászkodott. – Szerzek neked segítséget.

Keresek neked egy helyet, ahol lakhatsz. Megtanítalak, hogyan lehet vámpírként

élni... – O, Simon. – A lány elmosolyodott, és kivillant hibátlan, apró fehér fogsora.

– Szerintem te sem tudod, hogyan kell vámpírként élni. Nem akartál megharapni,

és mégis az lett a vége. Emlékszem. A szemed hirtelen fekete lett, mint egy cápáé,

és megharaptál.

– Annyira sajnálom. Ha megengeded, hogy segítsek...

– Velem jöhetnél – mondta a lány. – Azzal segítenél.

– Hová mehetnék veled?

Maureen végignézett az üres utcán. Fehér ruhájában olyan volt, mint egy

szellem. A szél lobogtatta a vékony szövetet a teste körül, de nyilvánvalóan nem

érezte a hideget. – Kiválasztottak – mondta. – Mert Napjáró vagy. Akik ezt tették

velem, téged akarnak, de most már tudnak a Jelről. Csak akkor lehetsz az övék, ha

magad döntesz úgy, hogy elmész hozzájuk. – Félrebillentette a fejét, mint egy

madár. – Lehet, hogy én nem számítok neked

– folytatta –, de a következő áldozat fog. Sorban kapják majd el a szeretteidet,

amíg nem marad egy sem, szóval akár már most velem jöhetsz, hogy megtudd, mit

akarnak.

– Te tudod? – kérdezte Simon. – Tudod, mit akarnak?

A lány megrázta a fejét. Olyan sápadt volt a szórt lámpafényben, hogy szinte

áttetszőnek tűnt a bőre, és Simon úgy érezte, könnyedén átnézhet rajta. Úgy,

ahogy talán eddig is mindig átnézett rajta.

– Számít? – kérdezte Maureen, és a fiú felé nyújtotta a karját.

– Nem. Azt hiszem, nem – felelte Simon, és megfogta a lány kezét.

16

New York angyalai

– Megjöttünk – szólt Maureen.

Megállt a járda közepén, és felnézett az előttük emelkedő hatalmas kő-és

üvegépületre. Láthatólag úgy tervezték, hogy a manhattani Upper East Side-on a

második világháború előtt épült elegáns házakra emlékeztessen, de a modern

részletek elárulták a turpisságot – a magas ablakok, a zöld patinától érintetlen

réztető meg a LUXUSLAKÁSOK ELADÓK 750 000 DOLLÁRTÓL feliratú tábla a

homlokzaton. A körben kifüggesztett hirdetések szerint egy lakás megvásárlása

feljogosítja a vevőt a tetőkert, az edzőterem, a fűtött uszoda meg a huszonnégy

órás portaszolgálat használatára, mégpedig decemberi kezdettel. Jelenleg még

folyt az építkezés, és körben MAGÁNTERÜLET: BELÉPNI TILOS táblákat szegeztek

az állványokra.

Simon Maureenra pillantott. A lány láthatólag gyorsan hozzászokott a

gondolathoz, hogy vámpír lett belőle. Futva tették meg az utat a Queensboro-hídon

át, aztán végig a Második sugárúton. Maureen fehér papucsa cafatokra szakadt,

viszont a lány egy pillanatra sem lassított le, és eszébe sem jutott meglepődni azon,

hogy nem fáradt el. Most üdvözült arccal nézett fel az épületre, és szinte ragyogott

a szeme a várakozástól.

– Zárva van – állapította meg Simon, tudván, hogy semmi olyat nem mond,

amit ne láthatna bárki a saját szemével. – Maureen...

– Csitt! – A lány kinyújtotta a kezét, és megrántott egy az állványzat sarkához

erősített műanyag táblát. Ahogy kitépte a helyéből, szögek repültek szerteszét, és

hullottak csörögve a földre Simon lába előtt. Maureen félredobta a táblát, és

belemosolygott a frissen keletkezett lyukba.

Egy kiskabátba bújtatott uszkárt sétáltató öregember ballagott el mellettük

éppen. Egyszer csak megállt, és rájuk meredt. – Rá kéne adnod egy kabátot a

húgodra – szólt oda Simonnak. – Egy ilyen vézna kislány meg fog fagyni ebben az

időben.

Mielőtt Simon válaszolhatott volna, Maureen szélesen vicsorogva fordult a férfi

felé. Kivillantotta minden fogát, még tűhegyes vámpírfogait is. – Nem vagyok a

húga – közölte.

A férfi elfehéredett, felkapta a kutyáját, és elsietett.

Simon megrázta a fejét. – Erre nem volt semmi szükség.

A lány vámpírfogai kilyukasztották az alsó ajkát; ez Simonnal is jó párszor

megtörtént, mielőtt megszokta volna őket. A vér vékony csíkban csörgött végig

Maureen állán. – Ne akard nekem megmondani, mit csináljak!

– csattant fel a lány, de a fogait visszahúzta. A keze fejével megtörölte az állát,

de a gyerekes mozdulattal csak elkennie sikerült a vért. Aztán a lyuk felé fordult. –

Gyere!

Átbújt a nyíláson, és Simon követte. Azon a területen haladtak át, amit a

munkások nyilvánvalóan arra használtak, hogy eldobálják a szemetet. Körben

mindenhol tönkrement szerszámok, törött téglák, használt nejlonzacskók meg

üres kólásdobozok hevertek. Maureen felemelte a ruhája szegélyét, és undorral az

arcán, óvatosan navigált át a szemétdombon. Átugrott egy keskeny árkot, aztán

megindult felfelé egy repedezett kőlépcsőn. Simon követte.

A lépcsősor egy nyitva álló, kétszárnyú üvegajtóhoz vezetett, amely egy díszes

márvány előcsarnokba nyílt. Nem világított semmi, aminek a fénye

megcsillanhatott volna a mennyezetről alálógó hatalmas, sötét csillár

kristályfüggőin. A helyiségben olyan sötét volt, hogy emberi szem semmit nem

látott volna. Volt ott egy márványpult a portásnak, egy zöld kanapé az aranyozott

keretű tükör alatt, meg egy sor lift mind a két oldalon. Maureen megnyomta a lift

hívógombját, az pedig Simon meglepetésére felgyulladt.

– Hová megyünk? – kérdezte a fiú.

Kinyílt a lift ajtaja, és Maureen, Simonnal a nyomában belépett a fülkébe. A lift

falait aranyszínűre és vörösre festették, körben pedig mindenhová tükröket

akasztottak. – Fel! – A lány megnyomta a tető gombját, és kuncogni kezdett. – Fel a

Mennyekbe! – szólt, és az ajtó bezáródott mögöttük.

– Nem találom Simont.

Isabelle, aki a Vasművek egyik oszlopának támaszkodott, és igyekezett nem

bambulni, felnézett, és Jordant pillantotta meg maga előtt. Egészen valószínűtlenül

magasnak találta a fiút. Legalább 190 centi lehetett. Amikor először látta,

határozottan vonzónak találta kócos sötét hajával és zöldes szemével, miután

azonban kiderült, hogy Maia exe, gondosan elhelyezte az elérhetetlen fiúk számára

fenntartott skatulyában.

– Én sem láttam – mondta. – Azt hittem, a te dolgod, hogy vigyázz rá.

– Azt mondta, rögtön visszajön. Ez negyven perccel ezelőtt volt. Gondoltam,

biztosan vécére megy.

– Milyen egy testőr vagy te? Nem kellett volna elmenned vele a budira?

Jordant láthatólag elborzasztotta a gondolat. – A fiúk nem járnak együtt

vécére – jelentette ki.

Isabelle sóhajtott. – Ha látens homoszexuálisok pánikba esnek, abból mindig

csak a baj van – szólt. – Gyere, keressük meg!

Körbejártak a teremben a vendégek között. Alec egyedül duzzogott az egyik

asztalnál, és egy üres pezsgőspohárral játszott. – Nem láttam – válaszolta a

kérdésükre. – Bár bevallom, nem is figyeltem.

– Hát akkor most segíthetsz keresni – mondta Isabelle. – Legalább lesz mit

csinálnod azon kívül, hogy nyomorultul bámulsz magad elé.

Alec rántott egyet a vállán, és csatlakozott hozzájuk. Alec felment a lépcsőn,

hogy bejárhassa a galériákat és az emeletet. Jordan kiment körülnézni a teraszra és

a bejárat környékére. Isabelle magát a báli forgatagot vállalta be. Éppen azon

gondolkodott, hogy vajon mennyire lenne röhejes, ha benézne az asztalok alá is,

amikor Maia jelent meg mellette. – Minden rendben? – érdeklődött. Felnézett a

galérián kóborló Alecre, aztán abba az irányba pillantott, amerre Jordan eltűnt. –

Azért feltűnik, ha összehangoltan kutatnak valami után. Mit kerestek? Baj van?

Isabelle gyorsan beszámolt róla, mi a helyzet Simonnal.

– Fél órája beszéltem vele.

– Jordan is, azóta viszont eltűnt. És mivel újabban egyesek megpróbálták

eltenni láb alól...

Maia letette a poharát az asztalra. – Segítek keresni.

– Nem muszáj. Tudom, hogy jelenleg nem rajongasz Simonért...

– Az nem jelenti azt, hogy nem akarok segíteni neki, ha bajban van – mondta

Maia, mintha Isabelle valami egészen nevetséges ötlettel állt volna elő. – Nem

Jordan dolga lett volna, hogy rajta tartsa a szemét?

Isabelle feltette a kezét. – Igen, de állítólag a fiúk nem együtt járnak budira

vagy mi. Nem sok értelmeset tudtam kihámozni abból, amit mondott.

– A fiúkkal ez már csak így szokott lenni – nyugtázta Maia, és követte Isabelle-t.

Együtt cikáztak ide-oda a vendégek között, bár Isabelle már meglehetősen biztos

volt benne, hogy úgysem találják meg Simont. A jeges szorítás a gyomrában egyre

terebélyesebb és egyre hidegebb lett. Mire ismét mindannyian összegyűltek az

eredeti asztaluknál, úgy érezte magát, mintha felhajtott volna egy pohár jeges

vizet.

– Nincs itt – állapította meg.

Jordan elkáromkodta magát, aztán bűntudatosan pillantott Maiára. – Ne

haragudj.

– Hallottam már rosszabbat is – mondta. – Mi a következő lépés? Valaki

próbálta már hívni?

– A hangposta veszi fel – válaszolta Jordan.

– Senki nem sejti, hová mehetett? – kérdezte Alec.

– A legjobb esetben talán vissza a lakásba – tippelt Jordan. – A legrosszabb

esetben sikerült elkapni azoknak, akik eddig is a nyomában voltak.

– Azoknak, akik mit csináltak? – Alec értetlenül nézett. Bár Isabelle Maiát már

beavatta Simon történetébe, a bátyjával eddig nem nyílt alkalma beszélni.

– Visszamegyek a lakásba, és megnézem – mondta Jordan. – Ha ott van, remek.

Ha nincs, akkor is ott van értelme elkezdeni. Tudják, hol lakik, eddig is oda küldtek

üzeneteket. Talán most is lesz egy. – Nem volt épp reményteli a hangja.

Isabelle a másodperc törtrésze alatt döntött. – Veled megyek.

– Nem muszáj...

– De igen. Én hívtam meg Simont ma estére, tehát felelős vagyok érte. Aztán

meg amúgy is elég szarul érzem magam ebben a buliban.

– Igen – bólintott Alec, aki láthatólag megkönnyebbült a gondolatra, hogy

elmehet innen. – Én is. Talán mindannyiunknak mennünk kéne. Ne szóljunk

Clarynek?

Isabelle megrázta a fejét. – Mégiscsak az édesanyja eljegyzési bálja. Nem lenne

szép, ha elrángatnánk őt is. Meglátjuk, mire megyünk hárman.

– Hárman? – kérdezte Maia. Némi bosszúság vegyült a hangjába.

– Szeretnél velünk jönni, Maia? – Jordan volt az. Isabelle mozdulatlanná

merevedett; nem tudta, hogyan fog reagálni Maia egykori barátja közvetlenül

hozzá intézett szavaira. A vérfarkaslány egy kurta pillanatra összeszorította a

száját, aztán Jordanre pillantott – nem gyűlölettel, inkább elgondolkodva.

– Simonról van szó – mondta végül, mint aki dűlőre jutott. – Veszem a

kabátom.

A lift ajtaja kinyílt. Odakint feketén kavarogtak az árnyékok. Maureen megint

élesen felkacagott, és kitáncolt a sötétbe. Simon hangos sóhajtással követte.

Hatalmas, ablaktalan, márványfalú helyiségben találták magukat. Fényt nem

adott semmi, de a lifttől balra magas üvegajtók nyíltak.

Simon kilátott a lapos tetőre meg a halványan világító csillagokkal teli éjszakai

égboltra.

Megint erősen fújt a szél. A fiú követte Maureent a kavargó, hűvös levegőre. A

lány ruhája úgy verdesett a teste körül, akár egy lepke szárnyai a szélviharban. A

tetőkert éppen olyan elegáns volt, mint az előjelek ígérték. A talajt sima, hatszög

alakú kőlapokkal rakták ki; üveg alatt színes virágok és gondosan formára nyírt,

állatokat meg szörnyetegeket mintázó sövények sorakoztak. A gyalogutat, amit

követtek, apró fények kísérték. Körülöttük égig érő acél– és üvegépületek

emelkedtek, ablakaikban ragyogott a világosság.

Az ösvény egy lépcsősorban végződött, ami egy három oldalról fallal körülvett

tágas térre vezetett. A helyet nyilvánvalóan arra tervezték, hogy az épület majdani

lakói itt éljenek társasági életet. A tér közepén nagy betonkocka állt, ami Simon

sejtése szerint valószínűleg arra várt, hogy egy nap majd grillsütő kerüljön bele. Az

egész teret gondosan nyírt rózsabokrok vették körül, amelyek a júniusi

napsütésben majd virágba borulnak, mint ahogyan a falakra erősített csupasz

rácsozat is el fog tűnni a levelek alatt. Szép hely lesz ebből nemsokára, egy luxus

tetőkert az Upper East Side-on, ahol az ember letelepedhet egy nyugágyra, hogy

elnézegesse a naplementét az East River fölött meg a ragyogó fények mozaikjaként

a távolba nyúló várost.

Csakhogy a kőpadlót ragacsosnak tűnő fekete folyadék borította, amivel két

koncentrikus kört rajzoltak a földre. A körök közötti területet kacifántos rúnák

borították. Bár Simon nem volt Árnyvadász, éppen elég Nephilim rúnát látott már

hozzá, hogy felismerje azokat, amelyek a Szürke Könyvben is szerepeltek.

Csakhogy ezek nem voltak benne. Fenyegetőnek tűntek, mintha egy átkot

kanyarítottak volna oda valamiféle ismeretlen nyelven.

A betonkocka éppen a kör közepébe került. A tetejére egy nagy, szögletes

tárgyat tettek, és sötét lepellel takarták le. Az alakja egy koporsóra emlékeztetett.

Simon mozdulatlan vére majd megfagyott az ereiben.

Maureen összecsapta a kezét. – O! – rikkantotta vékony hangján. – Nagyon

szép!

– Szép? – Simon gyorsan a kőkocka tetején lévő valamire pillantott. – Maureen,

mi a...

– Tehát elhoztad. – Női hang volt, kulturált, erős... és ismerős. Simon

megfordult. Rövid, sötét hajú, magas nő állt mögötte az ösvényen. Karcsú volt, és

hosszú, fekete kabátot viselt a derekánál egy övvel összefogva, mint egy femme

fatale valamelyik negyvenes évekbeli kémfilmben. – Köszönöm, Maureen –

folytatta a nő. Szigorú, de szép, karakteres arca volt, és széles, sötét szeme. –

Nagyon ügyes voltál. Most már elmehetsz. – Simon felé fordult.

– Simon Lewis – szólt. – Köszönöm, hogy eljöttél.

Simon abban a pillanatban ismerte meg a nőt, hogy az kimondta a nevét.

Legutóbb a szakadó esőben találkoztak az Alto Bar mögött. – Maga! Emlékszem

magára. Ideadta a névjegyét. A menedzser. Hű, ezek szerint tényleg nagyon fontos,

hogy leszerződtethesse a bandámat. És szerintem még csak nem is vagyunk

különösebben jók.

– Ne poénkodj itt nekem! – szólt a nő. – Nincs semmi értelme. – Oldalra nézett.

– Maureen. Most már tényleg menj el! – Ezúttal egészen határozott volt a hangja,

és Maureen, aki eddig úgy kerülgette őket, akár egy szellem, halkan felsikkantott,

majd eltűnt abba az irányba, ahonnan jöttek. Simon szinte sajnálta, amikor a lány

eltűnt a liftek felé vezető ajtó mögött. Maureen nem volt éppen felemelő társaság,

mégis nagyon egyedül érezte magát nélküle.

Akárki is volt ez a különös nő, áradt belőle valami sötét erő, amit annak idején

nyilván csak a friss vér okozta bódulatában nem vett észre.

– Jól megtáncoltattál, Simon – szólt, de most már máshonnan jött a hangja, jó

pár méterrel távolabbról. Simon megfordult, és a betonkocka mellett pillantotta

meg ismét a nőt, a kör közepén. A felhők sebesen száguldottak el a nap előtt,

árnyak mozgó mintázatát vetve a nő arcára. Simon a lépcső alján állt, és hátra

kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen rá. – Azt hittem, könnyű lesz elkapni.

Egy szál vámpírral nem nagy ügy elbírni. Ráadásul egy frissen teremtett

példánnyal. Még az sem számított újdonságnak, hogy egy Napjáróról volt szó, bár

vagy száz éve nem találkoztam eggyel sem. Igen – tette hozzá mosolygó tekintettel.

– Idősebb vagyok, mint amilyennek látszom.

– Elég idősnek látszik.

A nő mintha meg sem hallotta volna a sértést. – A legjobb embereimet küldtem

utánad, és csak egy tért vissza valami zavaros mesével a szent tisztítótűzről, meg

Isten haragjáról. Utána már nemigen vettem hasznát. El kellett altatnom.

Borzasztó kellemetlen volt, ezért úgy döntöttem, magam eredek a nyomodba.

Követtelek arra az ostoba koncertedre, aztán amikor odamentem hozzád, láttam a

Jeledet. Mivel személyesen is ismertem Káint, alkalmam nyílt közelebbről is

tanulmányoznom korábban.

– Személyesen ismerte Káint? – Simon megrázta a fejét. – Nem gondolhatja,

hogy ezt csak úgy elhiszem.

– Nekem aztán mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem – mondta a nő. – Öregebb

vagyok, mint a magadfajták álmai, fiacskám. Jártam az Edénkért ösvényein. Előbb

ismertem Ádámot, mint Éva. Én voltam az első felesége, de nem

engedelmeskedtem neki, úgyhogy Isten elűzött, és a saját testéből teremtett

Ádámnak új feleséget, hogy az örökké alávesse magát az akaratának. – A nő

halványan elmosolyodott. – Számos nevem van, de szólíthatsz Lilithnek. Én vagyok

a legelső minden démonok közül.

Hiába nem fázott hónapok óta, ebbe még Simon is beleborzongott. Korábban is

hallotta már a Lilith nevet. Nem emlékezett rá, pontosan hol, de tudta, hogy a

sötétséghez, a gonoszhoz és rettenetes dolgokhoz van köze.

– A Jeled rejtély volt számomra – mondta Lilith. – Az a helyzet, hogy szükségem

van rád, Napjáró. Az életerődre. A véredre. Csakhogy nem vehetem el tőled erővel,

és nem tehetek kárt benned.

Úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy szüksége van

Simon vérére.

– Maga... vért iszik? – kérdezte Simon. Kába volt, mint aki egy különös álom

csapdájába esett. Képtelenség, hogy ez valóban megtörténik vele.

A nő elnevette magát. – A vér nem a démonok eledele, ostoba gyermek. Nem

magamnak kell, amit tőled akarok. – Kinyújtotta karcsú kezét. – Gyere közelebb.

Simon megrázta a fejét. – Nem lépek be abba a körbe.

– Hát jó – vont vállat a nő. – Csak azt akartam, hogy jobban láss. – Könnyedén,

szinte hanyag mozdulattal megmozgatta az ujjait, mintha egy függönyt húzna

félre. A koporsó tormájú valamit borító fekete lepel eltűnt.

Simon az alóla előkerülő tárgyra meredt. Nem tévedett, valóban olyan alakja

volt, mint egy koporsónak. Üvegből készült, és éppen akkora volt, hogy egy ember

fekve elfért benne. Üvegkoporsó, gondolta a fiú, mint Hófehérkéé. Csakhogy ez

nem mese volt. A koporsót zavaros folyadék töltötte meg, és ebben a folyadékban –

deréktól felfelé meztelenül, fakó hínárként lebegő hajjal – ott lebegett Sebastian.

Jordan lakásának ajtaja alá nem csúsztattak be semmiféle üzenetet, a lábtörlőn

vagy alatta sem volt semmi, sőt első pillantásra úgy tűnt, odabent a lakásban sem.

Miközben Alec a földszinten őrködött, Maia és Jordan átkutatták Simon hátizsákját

a nappaliban, Isabelle pedig Simon szobájának ajtajában állt, és némán figyelte a

helyet, ahol a fiú az elmúlt néhány napban aludt.

Annyira üres volt – a négy csupasz falat nem díszítette semmi, a padlón egy

szál matrac hevert, rajta egy összehajtogatott fehér takaróval, az egyetlen ablak

pedig a B sugárútra nézett.

Isabelle hallotta a város zaját – a városét, ahol felnőtt, ahol kisgyerekkora óta

ugyanezek a zajok vették körül. Idrisben borzasztó idegennek találta az

autóriasztók, ordibáló emberek, szirénák és bömbölő zene nélküli csendet, amihez

hasonlót New Yorkban még az éjszaka közepén sem tapasztalt soha. Most viszont,

ahogy itt állt Simon apró szobájában, arra gondolt, milyen magányosak is azok a

zajok, és milyen távoliak. Kíváncsi lett volna rá, magányos volt-e a fiú

éjszakánként, ahogy a matracon feküdt, és a plafont bámulta.

Persze az is igaz, hogy sosem látta Simon otthoni szobáját, ahol a falakat

valószínűleg együttesek poszterei, sporttrófeák, a kedvenc játékainak dobozai,

hangszerek meg könyvek lepték el – egy normális élet kellékei. Soha nem kérdezte

meg, hogy elmehet-e Simonhoz, a fiú pedig soha nem hívta. Isabelle kicsit tartott

Simon édesanyjától, vagy hogy olyasmit mond, esetleg tesz, ami nagyobb

elkötelezettségről árulkodik, mint szeretné. Most azonban, ahogy ezt az üres

szobát bámulta, és érzékelte a város végtelen, sötét nyüzsgését maga körül, azon

kapta magát, hogy félti Simont – és az aggodalmába némi megbánás is keveredik.

Isabelle sarkon fordult, de egyszerre halk sutyorgást hallott a nappaliból. Maia

hangját ismerte fel. A lány nem tűnt mérgesnek, ami már önmagában is meglepő

volt, tekintve, hogy mennyire gyűlölni látszott Jordant.

– Semmi – szólt most Maia. – Néhány kulcs meg egy köteg papír telefirkálva

játékok statisztikáival. – Isabelle belesett az ajtón. Maia a konyhapult egyik oldalán

állt, és Simon hátizsákjának cipzáras zsebében turkált. Jordan a pult másik

oldaláról figyelte. Vagyis nem csak egyszerűen figyeli, gondolta Isabelle –, egy fiú

akkor néz így egy lányra, ha annak minden egyes mozdulata elbűvöli. – Belenézek

a tárcájába.

Jordan, aki időközben farmerre és bőrdzsekire cserélte az öltönyét,

összeráncolta a homlokát. – Fura, hogy itt hagyta. Megnézhetem? – Átnyúlt a pult

fölött.

Maia olyan gyorsan ugrott hátra, hogy még a tárca is kiesett a kezéből.

– Nem akartam... – Jordan lassan elhúzta a kezét. – Ne haragudj.

Maia mély lélegzetet vett. – Figyelj – szólt –, beszéltem Simonnal. Tudom, hogy

nem akartál átváltoztatni. Tudom, hogy fogalmad sem volt, mi történik veled.

Emlékszem, milyen. Emlékszem, hogy halálra voltam rémülve.

Jordan óvatosan letette a kezét a konyhapultra. Fura, gondolta Isabelle, ahogy

egy ilyen magas ember megpróbál kicsinek és ártalmatlannak tűnni.

– Ott kellett volna, hogy legyek melletted.

– De a Praetor nem engedte – mondta Maia. – És nézzünk szembe vele, semmit

sem tudtál arról, mit jelent vérfarkasnak lenni. Csak két szerencsétlen botladozott

volna bekötött szemmel. Talán jobb is, hogy nem voltál ott. így addig futottam,

amíg segítséget nem találtam. A falkában.

– Egy darabig abban reménykedtem, hogy a Praetor Lupus behoz téged is –

suttogta a fiú. – Akkor láthattalak volna. Aztán rájöttem, hogy ez önzés, és azt kéne

kívánnom, hogy bár ne ragasztottam volna át rád ezt a kórságot. Azt tudtam, hogy

ötven százalék az esély. Gondoltam, talán te a szerencsések közé tartozol.

– Hát nem tartozom közéjük – mondta higgadtan a lány. – És az évek során csak

erősítettem magamban a képet, hogy egy szörnyeteg vagy. Azt hittem, tudtad, mit

csinálsz, amikor ezt tetted velem. Azt hittem, bosszút álltái, amiért megcsókoltam

azt a fiút. Szóval gyűlöltelek. És az, hogy gyűlöltelek, mindent megkönnyített. Volt

kit kárhoztatnom.

– Okkal kárhoztattál – szólt a fiú. – Az én hibám volt.

Maia ujjaival végigsimította a pultot; közben kerülte a fiú tekintetét. –

Kárhoztatlak is. Csak... nem úgy, mint régen.

Jordan felemelte a kezét, aztán belemarkolt a saját hajába, és megcibálta. –

Egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne gondolnék arra, amit veled tettem.

Megharaptalak. Átváltoztattalak. Azzá tettelek, ami most vagy. Kezet emeltem rád.

Bántottalak. Az egyetlen embert, akit mindennél jobban szerettem a világon.

Maia szemében könnyek csillantak. – Ne mondj ilyet! Nem segít. Szerinted ettől

jobb lesz?

Isabelle megköszörülte a torkát, és belépett a nappaliba. – Szóval találtatok

valamit?

Maia elfordult, és heves pislogásba kezdett. Jordan leengedte a kezét. – Nem

igazán. Éppen bele akartunk nézni a tárcájába. – Ezzel felkapta a tárcát a földről,

ahová Maia ejtette az imént. – Tessék! – dobta oda Isabellenek.

A lány elkapta, és kinyitotta. Diákigazolvány, személyi, egy gitárpengető a

bankkártyáknak kialakított résben. Egy tízdolláros bankjegy meg egy dobókocka

vásárlását igazoló pénztárblokk. Aztán Isabelle-nek valami máson is megakadt a

szeme – egy névjegykártya volt begyömöszölve Simon és Clary közös fotója mögé.

Vacak kép volt, olyasmi, amilyenek a drogériák automata fülkéiben szoktak

készülni. Mind a ketten mosolyogtak rajta.

Isabelle kivette a névjegykártyát, és rámeredt. Egy kanyargó vonalakkal

megrajzolt, szinte absztrakt gitár volt rajta a háttérben felhőkkel. Alatta egy név

állt.

Satrina Kendall. Zenei menedzser. A név alá került egy telefonszám és egy Upper

East Side-i cím. Isabelle felhúzta a szemöldökét. Távoli emlék bukkant fel, valahol a

tudata egyik szegletében.

Isabelle felmutatta a kártyát Jordannek és Maiának, akik éppen azzal voltak

elfoglalva, hogy ne nézzenek egymásra. – Erről mit gondoltok?

Mielőtt válaszolhattak volna, kinyílt a lakás ajtaja, és Alec vonult be.

Összeráncolt homlokkal nézett rájuk. – Találtatok valamit? Fél órája állok lent, és

semmi nem járt erre, amit akár csak távolról is fenyegetőnek lehetne nevezni.

Hacsak nem számítjuk azt az egyetemistát, aki a lépcső mellé okádott.

– Tessék – szólt Isabelle, és bátyja kezébe nyomta a kártyát. – Nézd ezt meg.

Nem tűnik furcsának?

– Mármint azon kívül, hogy józan menedzser nyilván nem érdeklődhet Lewis

pocsék együttese után? – kérdezte Alec két hosszú ujja közé véve a kártyát.

Összevonta a szemöldökét. – Satrina?

– Ismeritek? – kérdezte Maia. A szeme még mindig vörös volt, de a hangja már

nem csuklott el.

– Satrina annak a tizenhét névnek az egyike, amit Lilith használ, minden

démonok anyja. Ezért hívják a boszorkánymestereket Lilith gyermekeinek

– mondta Alec. – Mert tőle származnak a démonok, azok pedig létrehozták a

boszorkánymesterek fajtáját.

– És ti mind a tizenhét nevét fejből tudjátok? – Jordan hangjába kétség vegyült.

Alec hűvösen pillantott rá. – Ki is vagy te? Elfelejtettem.

– Ó, fogd már be, Alec! – szólt rá a bátyjára Isabelle azon a hangon, amit senki

mással nem használt. – Az a helyzet, hogy nem mind tudunk olyan könnyen

megjegyezni unalmas tényeket, mint te. Gondolom, nem emlékszel Lilith többi

nevére.

Alec lekicsinylő tekintettel kezdte sorolni a neveket. – Satrina, Lilith, Ita, Káli,

Barna, Talto...

– Talto! – kiáltotta Isabelle. – Ez az! Tudtam, hogy hallottam már. Tudtam, hogy

van valami kapcsolat! – Gyorsan beszámolt a többieknek a Talto egyházról, arról,

amit Clary a templomukban talált, meg a halott, félig démon csecsemőről a Beth

Israelben.

– Elmondhattad volna ezeket korábban is – szólt Alec. – Igen, Talto Lilith egyik

neve. És Lilithet mindig is összefüggésbe hozták a csecsemőkkel.

Ö volt Ádám első felesége, de elhagyta az Édenkertet, mert nem akart

engedelmeskedni sem Adámnak, sem Istennek. Isten elátkozta az engedetlensége

miatt, és nem születhet élő gyereke. A legenda szerint többször is szült már, de

mindig halott csecsemőt. Végül megesküdött, hogy bosszút áll Istenen, és emberek

újszülöttjeit fogja legyengíteni és megölni. Mondhatni, ő a halott gyerekek

démonistennője.

– De azt mondtad, ő a démonok anyja – szúrta közbe Maia.

– Sikerült démonokat nemzenie úgy, hogy elhullajtotta a vérét egy Edom nevű

helyen – magyarázta Alec. – Mivel a teremtményeit az Istennel és az emberiséggel

szembeni gyűlölet hozta létre, démonok váltak belőlük. – Hirtelen tudatosult

benne, hogy a többiek döbbenten merednek rá, és megvonta a vállát. – Ez csak egy

történet.

– Minden történet igaz – szólt Isabelle. Ez volt a szent meggyőződése

gyerekkora óta, mint minden Árnyvadásznak. Nincs egyetlen vallás, nincs egyetlen

igazság, és minden mítosznak van jelentése. – Te is tudod, Alec.

– És valami mást is tudok – mondta Alec, miután visszaadta a névjegyet

Isabelle-nek. – Az a telefonszám és az a cím baromság. Kizárt, hogy valódiak

legyenek.

– Talán – bólintott Isabelle, miután zsebre vágta a kártyát. – Viszont ez az

egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Szóval ennek járunk utána először.

Simon csak bámult. A koporsóban úszó test – Sebastiané – élettelennek tűnt;

legalábbis biztosan nem lélegzett. Viszont nyilvánvalóan nem is volt teljesen

halott. Simon elég biztos volt benne, hogy ha valóban halott lenne, sokkal

rosszabbul festene. Egészen fehér volt a teste, mint a márvány. Az egyik kézfeje

helyén csak egy bekötözött csonk volt, de ezen kívül sértetlennek látszott. Ügy

tűnt, mintha aludna, a szeme csukva volt, karja lazán lebegett a teste mellett.

Egyedül mozdulatlan mellkasa jelezte, hogy valami nagyon nincs rendjén.

– De... – szólal: meg Simon, bár pontosan tudta, milyen ostobának tűnik

– meghalt. Jace megölte.

Lilith sápadt kezét az üvegkoporsóra fektette. – Jonathan – helyesbített, és

Simonnak eszébe jutott, hogy tényleg ez a fiú valódi neve. A nő hangjában volt

valami behízelgő lágyság, mintha egy kisgyereknek gügyögne. – Gyönyörű, nem?

– Hm – szólt Simon, és megvető pillantást vetett a koporsóban lebegő testre; a

fiúra, aki meggyilkolta a kilencéves Max Lightwoodot. A lényt, aki megölte Hodge-

ot. Aki megpróbálta mindannyiukat megölni. – Igazából nem az esetem.

– Jonathan különleges – mondta a nő. – Soha nem ismertem rajta kívül olyan

Árnyvadászt, aki egyben Nagyobb Démon is volt. Ettől olyan erős.

– Halott – állapította meg Simon. Valamiért úgy értette, fontos, hogy ezt újra

meg újra kijelentse, bár Lilith nem nagyon akart tudomást venni róla.

A nő lenézett Sebastianra, és összeráncolta a homlokát. – Igaz. Jace Lightwood

mögé osont, és szíven döfte.

– Honnan...

– Ott voltam Idrisben – mondta Lilith. – Amikor Valentine kinyitotta a

démonvilágba vezető kaput, átjöttem rajta. Nem azért, hogy én is harcoljak ebben

az ostoba csatában. Inkább kíváncsiságból, mint bármi másért. Hogy ez a Valentine

milyen gőgös volt... – Félbehagyta a mondatot, és megvonta a vállát. – Az Ég persze

megbüntette érte. Láttam, milyen áldozatot hozott, aztán láttam, ahogy az Angyal

szembefordult vele. Láttam, mi történt vele. Én vagyok minden démonok

legöregebbike, ismerem az Ősi Törvényt. Életet életért. Odafutottam Jonathanhoz.

Majdnem elkéstem. A benne lakozó ember azonnal meghalt, a szíve nem vert

többé, a tüdejébe nem szívott levegőt. Az Ősi Törvény kevésnek bizonyult.

Megpróbáltam visszahozni, de már nem volt benne élet. Ennyit tehettem érte.

Megőriztem ennek a pillanatnak.

Simon fejében egy pillanatra megfordult, hogy vajon mi történne, ha futásnak

eredne – ha elrohanna e mellett az őrült démon mellett, és levetné magát a tetőről.

Más élőlény nem tehet benne kárt, arról a Jel gondoskodott, de a fiú kételkedett

benne, hogy az ereje a földtől is megvédené. Viszont vámpír volt. Ha negyven

emeletnyit zuhan, és minden csontját összetöri, akkor vajon meg fog gyógyulni?

Nagyot nyelt, és látta, hogy Lilith mosolyogva figyeli.

– Nem akarod tudni, milyen pillanatról beszélek? – kérdezte hideg, csábító

hangján. Mielőtt Simon válaszolhatott volna, a nő előrehajolt, és a koporsóra

könyökölt. – Nyilván hallottad már a Nephilimek eredetének történetét. Hogy

hogyan vegyítette Raziel angyal a saját vérét emberekével, és hogyan itatta meg a

keveréket valakivel, akiből aztán az első Nephilim lett.

– Hallottam.

– Lényegében az Angyal egy új fajt teremtett. Most pedig Jonathan-nal megint

új faj született. Ahogy Jonathan Shadowhunter vezette az első Nephilimeket, úgy

fogja vezetni ez a Jonathan az új fajt, amit én szándékozom létrehozni.

– Amit maga szándékozik... – Simon feltartotta a kezét. – Tudja mit? Ha új fajt

akar alkotni egy szál hullából, csinálja csak. Fogalmam sincs, mi köze ennek

hozzám.

– Most halott. De ennek nem kell így maradnia. – Lilith hangja hűvös volt és

érzelemmentes. – Létezik ugyebár egy Alvilági faj, amelyiknek a vére magában

hordozza, fogalmazzunk így, a feltámadás lehetőségét.

– A vámpírok – bólintott Simon. – Azt akarja, hogy változtassam Sebastiant

vámpírrá?

– Jonathannak hívják – közölte most már élesen a nő. – És igen, bizonyos

értelemben ezt kéne tenned. Azt akarom, hogy harapd meg, igyál a véréből, aztán

cserébe adj neki a sajátodból...

– Nem teszem meg.

– Biztos vagy benne?

– Ez a világ sokkal jobb hely, ha nincs benne Sebastian – szándékosan használta

ezt a nevet –, mint ha benne van. – A düh sebes hullámként terjedt szét Simonban.

– Mindegy, akkor sem tudnám megtenni, ha akarnám. Meghalt. A vámpírok nem

tudják feltámasztani a holtakat. Ezzel tisztában kéne lennie, ha már egyszer olyan

tájékozott. Miután a lélek eltávozott a testből, senkit nem lehet visszahozni.

Szerencsére.

Lilith kíváncsian nézett a fiúra. – Tényleg nem tudod, igaz? – szólt. – Clary

sosem mondta el neked.

Simonnak kezdett tele lenni a hócipője. – Mit nem mondott el sosem?

A nő elnevette magát. – Szemet szemért, fogat fogért, életet életért. Ha meg

akarjuk akadályozni a káoszt, rendnek kell lennie. Ha egy életet adunk a Fénynek,

a Sötétségnek is tartozunk egy élettel.

– A leghalványabb fogalmam sincs róla, miről beszél – mondta lassan, kimérten

Simon. – És nem is érdekel. Kezdenek untatni a magafajta gonosztevők meg a

hátborzongató eugenetikái programjaik. Úgyhogy most elmegyek. Ha gondolja,

nyugodtan fenyegessen vagy támadjon meg. Nem is bánnám, ha megpróbálná.

Lilith a fiúra nézett, és megint felnevetett. – Támada Káin – szólt. – Kicsit

magad is olyan vagy, mint az, akinek a Jelét viseled. O is éppen ilyen makacs volt.

És vakmerő.

– Szembeszállt... – Simonnak a torkán akadt a szó. Istennel. – Nekem csak

magával akadt dolgom. – Ezzel sarkon fordult, és indulni készült.

– Én nem fordítanék hátat, Napjáró – szólt utána Lilith, és volt valami a

hangjában, amitől Simon visszanézett rá. A nő most Sebastian koporsóját

támasztotta. – Azt hiszed, nem lehet kárt tenni benned – mondta megvetően a nő.

– És való igaz, nem emelhetek kezet rád. Nem vagyok ostoba. Láttam már Isten

tüzét, és nem kívánom magam ellen fordítani. Nem vagyok Valentine, hogy azzal

próbáljak alkudozni, amit nem érhetek meg. Démon vagyok, de annak nagyon

öreg. Jobban ismerem az emberiséget, mint gondolnád. Értem az olyan

gyengeségeket, mint a büszkeség, a hataloméhség, a testi vágy, a kapzsiság, a

hiúság vagy a szeretet.

– A szeretet nem gyengeség.

– O, tényleg? – kérdezte Lilith; a tekintete hideg és szúrós volt, akár a jégcsap,

ahogy elnézett a fiú mellett.

Simon nem akart megfordulni, de tudta, hogy nincs más választása.

Jace állt a téglákkal kirakott ösvényen. Sötét öltönyt viselt fehér inggel. Vele

volt Clary is, aki még mindig a Vasművekben rendezett bálra felvett aranyszínű

ruháját viselte. A lány hosszú, vörös haja kibomlott a kontyból, és a vállára omlott.

Mozdulatlanul állt Jace karjai között. A jelenet szinte romantikusnak hatott volna,

ha Jace egyik kezével nem szorít egy hosszú, csillogó, gyöngyház nyelű kést Clary

torkához.

Simon a döbbenettől kábán meredt a másik fiúra. Jace arcán nem látszott

érzelem, a szemében nem villant fény. Mintha nem lett volna benne élet.

Jace alig észrevehetően meghajtotta a fejét.

– Elhoztam őt, Lady Lilith – mondta. – Ahogy kérte.

17

Támada Káin

Clary soha életében nem fázott ennyire.

Még akkor sem, amikor kimászott a Lyn-tóból, és mérgező vizet köhögött fel a

tüdejéből. Még akkor sem markolt a szívébe ilyen jeges bénulás, amikor halottnak

hitte Jace-t. Akkor forrón égette düh, annyira haragudott az apjára. Most csak

jeges borzongást érzett tetőtől talpig.

Egy különös épület márványfalú előcsarnokában tért magához a sötét csillár

alatt. Jace vitte éppen valahová, egyik kezét behajlított térde alatt tartva, a

másikkal pedig a tarkóját támasztva. A lány kába volt, és szédült; egy pillanatra

Jace nyakába temette az arcát, és igyekezett rájönni, hol is lehet.

– Mi történt? – kérdezte suttogva.

Elérték a liftet, Jace megnyomta a gombot, Clary pedig máris hallotta a

csörömpölést, ami azt jelentette, hogy a fülke elindult feléjük. De hol voltak?

– Elájultál – felelte a fiú.

– De hogyan... – Clarynek hirtelen visszatértek az emlékei, és elhallgatott.

Eszébe jutott a fiú érintése, az irón csípése a bőrén, a mindent elborító sötétség.

Valami baj volt a rúnával, amit Jace a karjára rajzolt. Sem a látvány, sem az érzés

nem stimmelt. A lány egy pillanatig mozdulatlan maradt Jace karjában, aztán

megszólalt: – Tegyél le!

A fiú talpra állította, és egymásra néztek. Nagyon közel voltak. Clary-nek csak

ki kellett volna nyújtania a kezét, hogy megérinthesse Jace-t, de megismerkedésük

óta először semmi kedvet nem érzett hozzá. Az a rettenetes érzése támadt, hogy

egy idegen áll előtte. Ügy nézett ki, mint Jace, és a hangja meg az érintése is olyan

volt, mint Jace-é, a tekintete azonban furcsa volt és idegen, ahogy a szája sarkában

játszó apró mosoly is.

A lift ajtaja kinyílt Jace mögött. Clarynek eszébe jutott a pillanat, amikor az

Intézetben állt, és a zárt liftajtónak mondta, hogy „szeretlek”. A Jace mögött egyre

szélesebbre táruló nyílás olyan sötét volt, akár egy barlang szája. Clary az irónja

után tapogatózott a zsebében, de nem találta a helyén.

– Elkábítottál – mondta. – Egy rúnával. Aztán idehoztál. Miért?

A fiú szépséges arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. – Meg kellett tennem.

Nem volt választásom.

Clary megfordult, és az ajtó felé rohant, de a fiú, mint mindig, most is gyorsabb

volt nála. – Clary, ne fuss el! – mondta. – Kérlek! A kedvemért!

A lány hitetlenkedve nézett Jace-re. Olyan a hangja, mintha felvételről szólna,

gondolta – ott volt benne minden ismerős hangsúly és dallam, mégis hiányzott

belőle a lélek, ami életet adott neki. Hogyan nem vette észre korábban? Azt hitte, a

feszültség és a fájdalom miatt olyan idegen Jace hangja, de tévedett. Az igazság az

volt, hogy a fiú eltűnt. Clary gyomra felfordult, és megint az ajtó felé rohant volna,

de Jace elkapta a derekát, és maga felé fordította. A lány próbálta eltolni magától,

ujjai Jace ingébe markoltak, és elszakították a szövetet.

Clary mozdulatlanná merevedett, és döbbenten bámulta az ingben támadt

hasadást. Jace mellkasára, közvetlenül a szíve fölé, új rúna került.

Soha nem is látott hasonlót. Nem fekete volt, mint az Árnyvadász rúnák,

hanem sötétvörös, éppen olyan színű, mint a vér. A Szürke Könyv rúnáira annyira

jellemző finom kecsesség is hiányzott belőle. Rút firkálmánynak tűnt, elegáns ívek

helyett éles szögekkel.

Jace talán nem is látta. Ügy nézett le magára, mintha csodálkozna, mit bámul a

lány, aztán csodálkozva pillantott Claryre. – Semmi baj. Nem fájt.

– Az a rúna... – kezdte a lány, de inkább erővel magába fojtotta a szót. Talán

Jace tényleg nem tudta, hogy ott van. – Engedj el! – szólt inkább, és hátrálni

kezdett. – Nem kell ezt csinálnod.

– Tévedsz – szólt Jace, és megint a lány után nyúlt.

Clary ezúttal nem állt ellen. Mi történne, ha sikerül megszöknie? Nem

hagyhatja csak úgy itt a fiút. Jace valahol ott kell, hogy legyen a mögött az üres

szempár mögött, és biztosan segítségért kiabál. Vele kell maradnia. Meg kell

tudnia, mi történik. Hagyta, hogy a fiú a karjába vegye, és belépjen vele a liftbe.

– A Néma Testvérek észre fogják venni, hogy eljöttél – mondta Clary. Sorra

egymás után gyulladtak ki az emeletekhez tartozó gombok, ahogy a lift megindult

velük felfelé. – Riasztani fogják a Klávét. Azonnal nekiállnak keresni...

– Nincs miért tartanom a Testvérektől. Nem számítottak rá, hogy

önszántamból eljövök. Csak akkor fogják észrevenni, hogy eltűntem, amikor reggel

felébrednek.

– És mi lesz, ha előbb ébrednek fel?

– O! – felelte a fiú hűvös magabiztossággal –, nem fognak. A Vasművekben

előbb fog valakinek feltűnni, hogy hiányzol a bálból. De hát mit tehetnek?

Fogalmuk sem lesz róla, hová mentél, és a nyomkövető rúnák nem működnek

ebben az épületben. – Megsimogatta Clary arcát, mire a lány mozdulatlanná

merevedett. – Meg kell bíznod bennem. Senki sem jön érted.

Jace csak akkor vette elő a kést, amikor kiléptek a liftből. – Sosem bántanálak –

mondta. – Ugye tudod? – Ezzel fogta a kést, a hegyével félrehúzta Clary haját, és a

pengét a lány torkához szorította. Amint kint voltak a tetőn, a lány megérezte a

jeges fuvallatot csupasz vállán és karján. Jace keze egészen forró volt, ahol

megérintette; a fiú melegsége átsugárzott a vékony ruhán, mégsem melegítette át

Claryt. Odabent mintha éles jégszilánkokkal lett volna tele.

Clary még inkább vacogni kezdett, amikor megpillantotta a tágra nyílt sötét

szemével őt bámuló Simont. A fiú egészen falfehér volt a döbbenettől. Ügy bámult

rá meg Jace-re a háta mögött, mintha valami alapvetően hibásat látna, egy

kifordított emberi arcot vagy egy világtérképet, amiről eltűnt minden szárazföld,

és csak az óceánok maradtak.

A Simon mellett álló fekete hajú, keskeny arcú, könyörtelen tekintetű nőt

szinte észre sem vette, tekintetét egyből a kőtalapzaton álló átlátszó koporsó vonta

magára. Mintha tejfehér fény világította volna meg belülről. A folyadék, amiben

Jonathan lebegett, nem víznek tűnt, inkább valamiféle nem természetes közegnek.

A normális Clary, gondolta keserűen, sikított volna, amikor megpillantja

mozdulatlan, halottnak tűnő bátyját Hófehérke üvegkoporsójában. A

mozdulatlanná merevedett Clary viszont csak üres tekintettel bámult a

felfoghatatlan látványra.

Vérvörös ajkak, hófehér bőr, ébenfekete haj. Nos, ez legalábbis részben igaz volt.

Amikor legutóbb találkozott Sebastiannal, a fiúnak fekete volt a haja, most

azonban ezüstfehéren, amolyan albínó hínárként lebegett a feje körül. Éppen olyan

színű volt, mint az édesapja haja. Az édesapja haja. A bőre olyan sápadt volt,

mintha világító kristályok alkotnák. Viszont az ajkából is elszivárgóit minden szín,

ahogyan a szemhéjából is.

– Köszönöm – szólt a nő, akit Jace az imént Lady Lilithnek szólított. – Ügyes

voltál és gyors. Először azt hittem, gondjaim lesznek veled, de úgy tűnik,

fölöslegesen aggódtam.

Clarynek elkerekedett a szeme. Bár a nőt soha nem látta korábban,

határozottan ismerősnek találta a hangját. Hallotta már valahol. De hol?

Megpróbált elhúzódni Jace-től, de a fiú csak erősebben szorította. A kés pengéje

csókot lehelt a lány torkára. Véletlen volt, mondta magának Clary. Jace sosem

bántaná – még ez a Jace sem.

– Mit művelt Jace-szel? – kérdezte Lilithtől, a fogai között szűrve a szavakat.

– Megszólalt Valentine lánya – mondta mosolyogva a sötét hajú nő. – Simon?

Szeretnél te válaszolni inkább?

Simon úgy festett, mint aki rögtön elokádja magát. – Fogalmam sincs.

– Olyan volt a hangja, mintha alig jutna levegőhöz. – Hidd el, rátok aztán igazán

nem számítottam.

– A Néma Testvérek azt mondták, egy démon az oka annak, ami Jace-szel

történik – szólt Clary, és látta, hogy Simon csak még értetlenebbül bámul. A nő

szeme, mint két obszidián kör, üresen nézett vissza rá. – Maga volt az a démon,

ugye? De miért Jace? Mit akar tőlünk?

– „Tőlünk?” – Lilith harsányan felnevetett. – Mintha számítanál egy fikarcnyit

is, te lány! Azt kérdezed, akkor hogy kerülsz ide? Mert eszköz vagy egy cél elérése

érdekében. Mert szükségem volt erre a két fiúra, és mind a ketten szeretnek téged.

Mert Jace Herondale az az ember, akiben mindenkinél jobban megbízol a világon.

És te vagy az egyetlen, akit egy Napjáró annyira szeret, hogy akár az életét is

feláldozza érte. Talán benned nem lehet kárt tenni – folytatta a nő Simon felé

fordulva –, de őbenne igen. Annyira makacs vagy, hogy végignézed, amint Jace

átvágja a torkát, vagy hajlandó vagy a véredet adni?

Simon úgy festett, mintha maga is halott lenne. Lassan megrázta a fejét,

mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Clary közbeszólt. – Simon, ne! Ne

tedd meg, bármiről is van szó! Jace úgysem bánt.

A nő Jace felé fordította üres szemét. – Vágd meg! – mondta. – Csak egy kicsit.

Clary érezte, ahogy Jace válla megfeszül, éppen, mint a parkban, amikor

harcolni tanította. Hirtelen mintha egy méh csípte volna meg a torkát; egyszerre

érzett hideget és forróságot. Aztán meleg folyadék csörgött a kulcscsontjára.

Simon szeme tágra nyílt.

Jace megvágta Claryt. Tényleg megtette. A lánynak eszébe jutott, ahogyan Jace

a padlón kuporgott az Intézetben, és minden porcikájából sütött a fájdalom. Azt

álmodom, hogy bejössz a szobámba. Aztán kárt teszek benned. Megváglak, fojtogatlak vagy

megszúrlak, te pedig meghalsz, és felnézel rám azzal a zöld szemeddel, ahogy elszivárog

belőled az élet.

Nem hitt neki. Igazából nem. O Jace. Sosem bántaná. Clary most lenézett, és

meglátta a vért a ruhája nyakán. Mintha vörös festék lett volna.

– Most már látod – szólt a nő. – Azt teszi, amit mondok neki. Ne hibáztasd érte.

Teljes mértékben a befolyásom alatt áll. Hetek át ólálkodtam a fejében, láttam az

álmait, megismerkedtem a félelmeivel, a hiányosságaival, a bűneivel és a vágyaival.

Az egyik álmában elfogadta a Jelemet, és ez a Jel azóta is égeti. A bőrén keresztül a

lelke mélyéig hatolt. Most már a kezemben van a lelke, úgy formálom, úgy

irányítom, ahogy kedvem tartja. Minden parancsomnak engedelmeskedik.

Clarynek eszébe jutott, mit mondtak a Néma Testvérek. Minden Árnyvadász

születésekor elvégeznek egy szertartást. A megszületett gyermeket a Néma Testvérek és a

Vasnővérek védelmező varázslatokkal oltalmazzák.

A Vasnővérek, mint azt Clary a tanulmányaiból tudta, a Néma Testvérekhez

hasonló szektát alkottak; még fivéreiknél is visszahúzódóbbak voltak, és ők kapták

feladatul az Árnyvadász fegyverek megalkotását és őrzését.

Zakariás testvér tovább is folytatta. Amikor Jace meghalt és feltámadt,

tulajdonképpen másodszor is megszületett ezek nélkül a védelmező szertartások nélkül. Ez

azt jelenti, hogy védtelen maradt a démoni behatásokkal és rosszakarattal szemben.

Én tettem ezt, gondolta Clary. Visszahoztam az életbe, és titokban akartam tartani. Ha

elmondtuk volna valakinek, mi történt, talán időben elvégzik a szertartást, és Lilith sosem

jut be a fejébe. Felfordult a gyomra, annyira meggyűlölte magát. Jace néma maradt a

háta mögött, mozdulatlanul állt, akár egy szobor; továbbra is erősen tartotta, és a

kést a torkának szorította. Clary érezte a hűvös pengét a nyakán, ahogy lélegzetet

vett, és minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Az

világos, hogy az irányítása alatt tartja Jace-t – mondta. – Csak azt nem tudom, hogy

miért. Nyilván sokkal egyszerűbb módszert is találna rá, hogy megfenyegessen.

Lilith úgy sóhajtott fel, mintha most már nagyon fárasztaná ez az egész

macera. – Azért van rád szükségem – szólt erőltetett türelemmel –, hogy Simon

megtegye, amit akarok, tehát adja nekem a vérét. Jace pedig nem csak arra kellett,

hogy téged idehozzon, de ellensúlyként is szerepe lesz. Mindennek egyensúlyban

kell lennie, Clarissa. – A kőre rajzolt durva fekete körökre mutatott, aztán Jace-re.

– O volt az első. Az első, aki feltámadt, az első lélek, aki visszatért erre a világra a

Fény nevében. Ezért kell jelen lennie, hogy sikeresen feltámaszthassak valakit a

Sötétség nevében. Érted már, buta lány? Mindannyiunkra szükség van. Simonnak

meg kell halnia. Jace-nek élnie kell. Jonathannak vissza kell térnie. Te pedig,

Valentine lánya, lehetővé tetted, hogy mindez megtörténjen.

A démonnő hangja mély kántálássá alakult át. Clary csak most döbbent rá, hol

hallotta korábban. Látta az apját, amit egy pentagramma közepén áll, mellette

pedig egy nő térdelt, csápokkal a szemei helyén. Az a gyermek, aki ezzel a vérrel az

ereiben születik meg, mondta a nő, erősebb lesz, minta világok közötti szakadékok

Nagyobb Démonai. De ki fogja égetni az emberséget belőle, ahogy a méreg kiégeti az életet a

vérből.

– Tudom, ki maga – jelentette ki Clary. – Láttam, ahogy felvágta a csuklóját, és

vért csepegtetett egy kehelybe az apám kedvéért. Ithuriel angyal mutatta meg egy

látomásban.

Simon tekintete ide-oda ugrált Clary meg a nő között, akinek sötét szemében

mintha meglepetés villant volna. Clary úgy sejtette, nem lehet könnyű meglepni. –

Láttam, amikor az apám megidézte magát. Tudom is, hogyan nevezte. Edom

asszonya. Maga egy Nagyobb Démon. A saját vérét adta, hogy átformálja a

bátyámat. Maga változtatta azzá a rettenetes valamivé. Ha maga nem lenne...

– Igen. Ez így igaz. Odaadtam a véremet Valentine Morgensternnek, hogy

juttassa a fia ereibe, és íme az eredmény. – A nő szinte megcirógatta az

üvegkoporsót, olyan gyengéden tette rá a kezét. Különös mosoly jelent meg az

arcán. – Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy én vagyok Jonathan anyja.

– Mondtam, hogy nem megyünk semmire azzal a címmel – jegyezte meg Alec.

Isabelle oda sem figyelt rá. Abban a pillanatban, ahogy beléptek az ajtón, a

nyakában lógó rubinmedál halványan lüktetni kezdett, mintha egy távoli szív

dobogott volna, márpedig ez azt jelentette, hogy démonok vannak itt.

Más körülmények között Isabelle arra számított volna, hogy a bátyja is

észreveszi, milyen furcsa ez a hely, csakhogy most Alec túlságosan belefeledkezett

a búskomorságba Magnus miatt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon.

– Vedd elő a boszorkányfényedet! – szólt oda neki. – En otthon hagytam az

enyémet.

Alec ingerülten pillantott rá. Az előcsarnokban olyan sötét volt, hogy egy

átlagos ember semmit sem látott volna. Maia és Jordan vérfarkasokként

tökéletesen láttak a sötétben. Most az előcsarnok két végében álltak, Jordan a

portás hatalmas márványpultját tanulmányozta, Maia pedig a falnak vetette a

hátát, és a gyűrűt forgatta az ujján. – Mindenhová magaddal kéne vinned – vágta

rá Alec.

– 0? Elhoztad a Szenzorodat? – fortyant föl a lány. – Gondoltam, hogy nem.

Nálam legalább ez itt van – ütögette meg a medálját. – Annyit mondhatok, hogy

valami van itt. Valami démoni.

Jordan felkapta a fejét. – Vannak itt démonok?

– Nem tudom. Talán csak egy. Lüktetett, aztán elhalványult – ismerte be

Isabelle. – Viszont ez nem lehet véletlen, nyilvánvalóan jó helyen járunk. Utána

kell néznünk.

A lányt egyszerre halvány fény vette körül. Felnézett, és megállapította, hogy

Alec a magasba emelte a boszorkányfényét, és most az világít az ujjai között. A fiú

arcára különös árnyékok vetültek, amitől idősebbnek látszott, mint amilyen

valójában volt, és a szeme is sötétebb kék lett. – Hát akkor indulás – szólt. –

Egyesével járjuk be az emeleteket.

Elindult a lift felé, nyomában Isabelle-lel, Maia és Jordan pedig felsorakoztak

mögöttük. Isabelle csizmájának talpán rúnák biztosították a hangtalanságot, Maia

csizmájának sarka azonban kopogott a márványpadlón. A lány összeráncolta a

homlokát, megállt, lerúgta a lábbelit, és mezítláb tette meg az út hátralevő részét.

Ahogy belépett a liftbe, Isabelle észrevette, hogy bal lába nagyujján aranygyűrűt

visel egy türkizkővel.

Jordan lenézett. – Emlékszem erre a gyűrűre. Én vettem neked a...

– Fogd be! – szólt rá Maia, és rácsapott az ajtózáró gombra. Az ajtó becsukódott,

és Jordan csendbe burkolózott.

Minden emeleten megálltak. A legtöbbet még nem fejezték be – nem szerelték

fel például a lámpákat, a vezetékek akár az indák lógtak le a mennyezetről. Az

ablakokra farostlemezt szegeitek, és mindent hatalmas lepedőkkel terítettek le.

Isabelle folyamatosan a medálját szorongatta, de semmi sem történt, amíg fel nem

értek a tízedik emeletre. Ahogy kinyílt a lift ajtaja, finom remegést érzett

összeszorított tenyerében, mintha egy apró madarat tartott volna a kezében, és az

kezdett volna el verdesni a szárnyaival.

A lány suttogva szólalt meg. – Itt van valami.

Alec bólintott; Jordan kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Maia

keményen oldalba bökte. Isabelle ellépett a testvére mellett, és a liftek előtti

csarnokban találta magát. A rubin úgy lüktetett és remegett a kezében, akár egy

kétségbeesett bogár.

– Sandalphon – suttogta mögötte Alec. Az Isabelle körül felragyogó fény

betöltötte a teret. A többi emelettel ellentétben ezt láthatólag legalább nagyjából

befejezték. Körben csupasz gránitfalak emelkedtek, a padlót pedig sima fekete

kőlapok borították. Az előttük vezető folyosó végét az egyik irányban összehordott

szerszámok és egymásba gubancolódott vezetékek kötegei zárták el. A másik

oldalon egy boltívben ért véget. A boltív mögött sötétség tátongott.

Isabelle megfordult, és a többiekre nézett. Alec eltette a boszorkányfényt, és

most egy ragyogó szeráfpengét tartott a kezében, ami lámpásként világította be a

lift belsejét. Jordan elővett valahonnan egy hatalmas, brutális külsejű kést, és a

jobb kezében szorongatta. Úgy tűnt, mintha Maia éppen a haját igazgatná, amikor

azonban leengedte a kezét, egy hosszú, gyilkos hegyű tű volt benne. A körmei is

megnőttek, és a szeme vad, zöldes fénnyel ragyogott.

– Kövessetek! – szólt Isabelle. – Hangtalanul.

A rubin egyre hevesebben lüktetett, ahogy végigosontak a folyosón; már-már

olyan volt, mintha valaki a mutatóujjával böködné dühödten Isabelle nyakát. A

lány nem hallotta a többieket, de a gránitfalra vetülő, elnyújtott árnyékuk elárulta

neki, hogy ott vannak. Elszorult a torka és felborzolódtak az idegei, mint mindig,

mielőtt csatába indult. Ezt a részt szerette a legkevésbé, a várakozást, mielőtt

elszabadul az erőszak. A csata közben semmi sem számított, csak a csata maga,

most viszont küzdenie kellett, hogy a rá váró feladatra koncentráljon.

A boltív előttük magasodott. Faragott márványból készült, az oldalát

csigavonalak díszítették, és furcsán ódivatúnak tűnt egy ilyen modern épülethez. A

kőbe egy szörnyeteg vicsorgó arcát vésték. Isabelle vágott egy grimaszt, és

körülnézett a helyiségben, ahová belépett.

Hatalmas szobában találta magát, amiből nyilvánvalóan egy teljes tetőtéri

lakosztályt terveztek kialakítani. Az ablakok a földtől a mennyezetig értek, és

tökéletes kilátás nyílt rajtuk keresztül az East Riverre meg a távolban Queensre; a

Coca-Cola neonlogója vérvörösen és sötétkéken tükröződött a fekete a vízen. A

környező épületek fényei úgy ragyogtak az éjszakában, mint az izzósor a

karácsonyfán. A szobában sötét volt, és a földön egymástól szabályos távolságra

furcsa, alacsony, púpos sötét valamik hevertek. Isabelle hunyorogva nézte őket.

Nem éltek, inkább szögletes, tömzsi bútoroknak tűntek, de akkor...?

– Alec – szólt halkan a lány. A medálja úgy vonaglott, mintha életre kelt volna,

a rubin szív szinte égette a bőrét.

Egyetlen pillanattal később a bátyja már ott is állt mellette. Felemelte a pengét,

és a szobát elárasztotta a fény. – Édes istenem – suttogta Isabelle. – Ó, az Angyalra,

ne!

– Maga nem az anyja! – Simon hangja megbicsaklott, ahogy kimondta a

szavakat. Lilith még csak rá sem nézett. A nő továbbra is az üvegkoporsón tartotta

a kezét. Sebastian némán, öntudatlanul lebegett odabent. Simonnak feltűnt, hogy a

fiú lába csupasz. – Van igazi édesanyja. Clary a húga. Sebastian... Jonathan nem fog

örülni, ha bántja Claryt.

Lilith felnézett, aztán elnevette magát. – Merész próbálkozás, Napjáró

– szólt. – Csakhogy én jobban ismerem őt. Tudod, láttam felnőni a fiamat.

Gyakran látogattam meg bagoly képét öltve. Láttam, mennyire gyűlölte az a nő, aki

életet adott neki. Sebastian sem érez iránta semmiféle szeretetet, és a húga sem

érdekli. Sokkal inkább hasonlít rám, mint Jocelyn Morgensternre.

– A nő sötét tekintete Simonról Jace és Clary felé vándorolt. Clary még mindig

mozdulatlanul állt a fiú szorításában, torkán a késsel. Jace lazán, szinte oda sem

figyelve tartotta a fegyvert, Simon azonban tudta, milyen fürgeséggel csap át Jace

látszólagos közönye gyilkos agresszivitásba.

-Jace – szólt Lilith. – Lépj be a körbe! Hozd magaddal a lányt is.

A fiú engedelmesen közelebb lépett, maga előtt tolva Claryt. Ahogy átléptek a

fekete vonalon, a két kör közötti területen a rúnák ragyogó vörös villogásba

kezdtek – de nem csak azok. A Jace mellkasának bal oldalán, közvetlenül a szíve

fölött lévő rúna hirtelen olyan intenzíven villant fel, hogy Simon becsukta a

szemét, de lehunyt szemhéja belsejébe égve továbbra is látta a rúna vadul

kanyargó vonalait.

– Nyisd ki a szemed, Napjáró! – csattant fel Lilith. – Eljött az idő! Nekem adod a

véredet, vagy visszautasítasz? Tudod már, mi az ára, ha az utóbbi mellett döntesz.

Simon lenézett a koporsóban heverő Sebastianra – és azt hitte, nem hisz a

szemének. A fiú mellkasán éppen olyan rúna jelent meg, mint amilyen Jace szíve

fölött világított, aztán ahogy Simon figyelte, fokozatosan elhalványodott. Egyetlen

pillanattal később már el is tűnt, Sebestian megint teljesen fehér volt. Nem

mozdult. Nem lélegzett.

Halott volt.

– Nem tudom visszahozni – közölte Simon. – Meghalt. Odaadnám a véremet, de

nem tudja lenyelni.

A levegő sziszegve áramlott ki a nő fogai között, és a szeme egy pillanatra

felragyogott a nyers fényben. – Először meg kell harapnod – mondta.

– Napjáró vagy. Angyalvér folyik az ereidben, a véredben, a könnyeidben, a

fogadban lévő folyadékban. A Napjáró véred éppen eléggé fel fogja éleszteni ahhoz,

hogy aztán nyelni és inni tudjon. Harapd meg, add neki a véredet, és hozd vissza

nekem az életbe!

Simon dühödten meredt rá. – De ezzel azt akarja mondani... azt állítja, hogy

képes vagyok feltámasztani a holtakat?

– Lehetőségedben áll, amióta csak Napjáró vagy – felelte a nő. – Csakhogy nincs

jogod használni a képességedet.

– Nincs jogom?

A nő elmosolyodott, és egyik vörösre festett, hosszú körmét végighúzta

Sebastian koporsóján. – Azt mondják, a történelmet a győztesek írják – szólt. –

Talán nincs is akkora különbség a fény és a sötétség között, mint gondolnád. Végül

is, ha nem lenne sötétség, mit emésztene fel a fény?

Simon üres tekintettel nézett vissza rá.

– Egyensúly – magyarázta Lilith. – Bizonyos törvények ősibbek, mint

bármelyikőtök el tudná képzelni. Az egyik szerint nem lehet feltámasztani a

halottakat. Miután a lélek elhagyta a testet, örökre a halálé. És csak akkor lehet

visszavenni tőle, ha megfizetjük az árát.

– És maga hajlandó fizetni? Érte? – intett Sebastian felé Simon.

– Éppen ő az ár. – A nő hátravetette a fejét, és felnevetett. – Ha a fény visszahoz

egy lelket, akkor a sötétségnek is joga van hozzá, hogy visszahozzon egyet. És én

ezzel a joggal élek most. Esetleg megkérheted Clary barátnődet, hogy magyarázza

el, miről beszélek.

Simon Claryre pillantott. A lány úgy festett, mint aki rögtön elájul. – Raziel –

szólt erőtlenül. – Amikor Jace meghalt...

-Jace meghalt? – Simon hangja egy oktávnyit emelkedett. Jace, bár róla folyt a

beszélgetés, néma maradt és közönyös. Azért a kését továbbra is készenlétben

tartotta.

– Valentine leszúrta – folytatta Clary majdnem suttogva. – Aztán az Angyal

megölte Valentine-t, és azt mondta, megkaphatom, amit csak akarok. És én azt

mondtam, vissza akarom kapni Jace-t, Raziel pedig vissza is adta... nekem. – A lány

szeme egészen tágra nyílt falfehér arcában. – Csak pár percig volt halott... szinte

semeddig...

– Annyi épp elég volt – sóhajtotta Lilith. – A közelben voltam, amikor a fiam

megküzdött Jace-szel. Láttam, ahogy elesett, és meghalt. Követtem Jace-t a tóhoz,

tanúja voltam, amikor Valentine megölte, csak hogy aztán az Angyal feltámassza.

Tudtam, hogy így lehet esélyem. Visszarohantam a folyóhoz, és elvittem a fiam

testét... Azóta várom ezt a pillanatot. – Gyengéd pillantást vetett a koporsóra. –

Minden egyensúlyban van. Szemet szemért. Fogat fogért. Életet életért. Jace az

ellensúly. Ha Jace él, Jonathan is élni fog.

Simon nem tudta levenni a szemét Claryről. – Igaz, amit az Angyalról mond? –

kérdezte. – És soha nem beszéltél róla senkinek?

A fiú meglepetésére Jace válaszolt. – Kettőnk titka volt – mondta, és arcát a

lány hajához érintette.

Clary zöld szeme felvillant, de a lány nem mozdult.

– Láthatod hát, Napjáró – szólt Lilith –, csak azt veszem el, ami jog szerint

engem illet. A Törvény kimondja, hogy az első feltámasztottnak itt kell lennie a

körben, amikor a második visszatér az életbe. – Megvető mozdulattal intett Jace

felé. – 0 itt van. Te is itt vagy. Minden készen áll.

– Akkor Claryre nincs is szükség – mondta Simon. – Hagyja ki ebből. Engedje

elmenni!

– Hát persze, hogy szükség van rá. Azért, hogy téged motiváljon. Ott van rajtad

a Jel, nem árthatok neked, nem fenyegethetlek, nem ölhetlek meg. De kivághatom

a szívedet, ha az ő életének véget vetek. És megteszem, ha kell.

Claryre pillantott, és Simon követte a tekintetét.

Clary. A lány olyan sápadt volt, hogy szinte kéknek tűnt az arca, bár az talán a

hideg miatt is lehetett. Clary zöld szeme egészen óriásira nőtt. A kulcscsontjáról

csorgó vér vörösre festette ruhájának nyakát. Keze erőtlenül, remegve lógott az

oldala mellett.

Simon látta, milyen most, de azt is látta, milyen volt hétéves korában, amikor

még vézna volt a karja, szeplők pettyezték az arcát, és kék műanyag csatokat

hordott a hajában. Eszébe jutott az első alkalom, amikor észrevette, hogy Clary bő

pólója meg elmaradhatatlan farmerja alatt egy valódi lány idomai rejtőznek, és

hogy nem tudta eldönteni, vajon elforduljon-e vagy sem. Clary nevetésére gondolt,

a ceruzájára, amint sebesen szántotta a papírt, és finoman megtervezett mintákat

hagyott hátra: tornyos várakat, vágtató lovakat, tarkabarka, maga alkotta

figurákat. Mehetsz egyedül iskolába, mondta Clary édesanyja, de csak ha Simon elkísér.

A fiú most arra gondolt, ahogy egymás kezét fogták, miközben átkeltek az

úttesten, ő pedig végtelenül boldog volt, amiért azt a nagyszerű feladatot kapta,

hogy felügyelhetett Clary biztonságára.

Valaha szerelmes is volt a lányba, és talán egy darabkája mindig is az lesz,

hiszen ő volt az első szerelem az életében. Clary a része, mindig is az volt, és

mindig is az lesz. A lányra pillantott, az pedig alig észrevehető mozdulattal

megrázta a fejét. Simon tudta, mit akar mondani. Ne tedd meg! Ne add meg neki, amit

akar! Történjen, aminek történnie kell.

Simon belépett a körbe. Ahogy a lába a festett vonalat érintette,

megborzongott, mintha áramütés érte volna. – Jól van – szólt. – Megteszem.

– Ne! – kiáltotta Clary, de Simon rá sem nézett. Az öntelten mosolygó Lilithet

figyelte, aki most felemelte a bal kezét, és elhúzta a koporsó fölött.

A fedél eltűnt, de előtte úgy tekeredett fel, hogy Simonnak egy frissen kinyitott

szardíniásdoboz jutott az eszébe. Ahogy az üveg felső rétege eltűnt az útból,

megolvadt és cseppfolyóssá vált, aztán lecsöpögött a gránittömb mellé, ahol aztán

a cseppek apró üvegszilánkokká kristályosodtak.

A koporsó most már nyitott volt, akár egy akvárium; Sebastian teste odabent

lebegett, és ahogy Lilith belenyúlt a folyadékba, Simon ismét látni vélte a rúna

villanását a fiú mellkasán. Simon figyelő tekintetétől kísérve a nő megfogta

Sebastian karjait, és furcsán gyengéd mozdulattal keresztbe fektette őket a

mellkasán, a bekötött kezet gondosan az ép alá igazítva. Félrehúzott egy nedves

hajtincset a fiú sima, fehér homlokáról, aztán hátralépett, és lerázta a tejszerű

folyadékot a kezéről.

– Munkára, Napjáró! – szólt.

Simon közelebb lépett a koporsóhoz. Sebastian arca petyhüdt volt, a szemhéja

mozdulatlan. Torkában nem lüktetett a véna. Simonnak eszébe jutott, mennyire

kívánta Maureen vérét. Mennyire vágyott rá, hogy fogait a lány bőrébe

süllyeszthesse, és kiszabadíthassa alóla a sós vért. Most viszont egy holttestből

kellett innia. Már a gondolattól is felfordult a gyomra.

Bár nem nézett a lányra, pontosan tudta, hogy Clary őt figyeli. Erezte a

lélegzetét, ahogy Sebastian fölé hajolt. Jace üres tekintete égette a hátát. Belenyúlt

a koporsóba, és összezárta a kezét Sebastian hideg, csúszós válla körül. Nyelt egyet,

hogy leküzdje a hányingerét, lehajolt, és belemélyesztette a fogát Sebastian

nyakába. A szájába ömlő fekete démonvér keserű volt, akár a méreg.

Isabelle némán járkált a kőtalapzatok között. Alec vele tartott, és San-dalphont

forgatva világította be a szobát. Maia a sarokban állt, a falnak támaszkodott, és

kétrét görnyedve hányt. Jordan mögötte ólálkodott, és úgy nézett ki, mintha meg

akarná simogatni a hátát, de félne az elutasítástól.

Isabelle nem hibáztatta Maiát, amiért elhányta magát. Ha nincs az a sokévnyi

képzés, ő is öklendezett volna. Sohasem látott ahhoz a látványhoz hasonlót, ami

most tárult elé. Többtucatnyi, talán ötven kőből készült alapzat sorakozott a

szobában. Mindegyiknek a tetején egy kiságyszerű kosár állt. Minden egyes

kosárban egy csecsemő feküdt. És minden egyes csecsemő halott volt.

Miközben a kosarak között sétált, egy darabig még élt benne a remény, hogy

élő babát talál, hamarosan azonban meg kellett állapítania, hogy már jó ideje

halottak lehetnek mind. A bőrük szürke volt, apró arcuk sebes és színtelen.

Takarókba csavarták őket, és bár a szobában hideg volt, Isabelle úgy sejtette, azért

annyira nem, hogy megfagyhattak volna. Nem volt benne biztos, hogyan halhattak

meg; képtelen volt rávenni magát, hogy közelebbről is megnézze a holttesteket.

Ezzel nyilván a Klávénak kell majd foglalkoznia.

Alecnek csorogtak a könnyei a húga mögött; mire elérték az utolsó kosarat,

magában átkozódott. Maia felegyenesedett, és az ablaknak dőlt. Jordan adott neki

egy szövetdarabot – talán egy zsebkendő lehetett –, amit a lány most a szájára

szorított. A város hűvös fehér fényei gyémántfúrókként vágták át mögötte az

üveget.

– íz – szólt Alec. – Ki lehet képes rá, hogy ilyesmit tegyen? Miért akarná

valaki... akár egy démon...

Elhallgatott. Isabelle tudta, mire gondol. A csecsemő Maxra. Isabelle hétéves

volt, Alec pedig kilenc, amikor az öccsük megszületett. Az izgalmas új

teremtményt csodálva hajoltak a bölcső fölé. Játszottak az apró ujjaival, és

nevettek, ha fura képet vágott, amikor megcsiklandozták.

Isabelle-nek elszorult a szíve. Max. Ahogy továbbindult a koporsóvá változott

bölcsők között, rettenetes félelem kerítette hatalmába. Kénytelen volt odafigyelni

a nyakában vadul, nyers, egyenletes fénnyel világító rubinra. Ez a fajta fény csakis

azt jelenthette, hogy egy Nagyobb Démonnal kell szembenézniük.

A lánynak eszébe jutott, mit látott Clary a Beth Israel halottasházában. Éppen

olyan volt, mint egy normális csecsemő. Kivéve a kezét. Az karmokban végződött...

Isabelle óvatosan belenyúlt az egyik bölcsőbe. Ügyelve, hogy ne érintse meg a

csecsemőt, félrehajtotta a vékony pokrócot, amibe becsavarták.

Sziszegve áramlott ki a tüdejéből a levegő. Hétköznapi, pufók babakart látott

kerek babacsuklóval. A kézfej puhának és finomnak tűnt. De az ujjak

– az ujjak karmokká torzultak, és feketék voltak, akár az égett csont.

Önkéntelenül is hátralépett.

– Mi az? – indult el feléjük Maia. Láthatólag még mindig rosszul volt, de nem

remegett a hangja. Jordan zsebre vágott kézzel követte. – Mit találtatok? –

kérdezte a lány.

– Az Angyalra! – Alec Isabelle mellett állt, és ő is a bölcsőre meredt. – Olyan,

mint az a csecsemő, akiről a Clary beszélt neked? Akit a Beth Israel-ben látott?

Isabelle lassan elismételte, amit Clarytől hallott a halottasházban látott

csecsemőről meg a Talto templomban talált könyvről. – Valaki csecsemőkkel

kísérletezik – fejezte be. – Új Sebastianokat próbál létrehozni.

– Miért akarna bárki többet éppen belőle? – Alec hangjából sütött a csupasz

gyűlölet.

– Gyors volt és erős – felelte Isabelle. Szinte fizikai fájdalmat okozott bármi

dicsérőt mondani arról a fiúról, aki megölte az öccsét, és vele magával is végezni

próbált. – Nyilván valamiféle szuperharcos fajt próbálnak kitenyészteni.

– Nem sikerült. – Maia szeme egészen komor volt és szomorú.

Egyszerre egészen halk, szinte meghallhatatlan nesz kezdte csiklandozni

Isabelle fülét. A lány felkapta a fejét, és az övén lógó, felcsavart korbács felé

nyúlt. Az ajtó közelében, ahol a legsűrűbb volt a sötétség, mozdult valami; alig

lehetett észrevenni, de Isabelle már rohant is a nesz irányába. Kilépett a folyosóra,

a liftek közelében. Tényleg volt ott valami – egy árnyék kivált a sötétségből, és

osonni kezdett a fal mellett. Isabelle gyorsított, előrevetette magát, és a földre

vitte az árnyékot.

Nem szellem volt az. Ahogy egymásra zuhantak, Isabelle meglepetten

állapította meg, hogy az ismeretlen nagyon is emberi hangon nyög fel. Miután

földet értek, együtt gurultak tovább. A nyilvánvalóan emberi alak törékenyebb és

alacsonyabb volt, mint Isabelle, és szürke melegítőt meg edzőcipőt viselt. Egy éles

könyök találta el Isabelle kulcscsontját, és egy térd vágódott a gyomorszájába. A

lány levegő után kapott, félregördült, és a korbácsa után nyúlt. Mire sikerült

kiszabadítania, az alak már talpon volt. Isabelle hasra fordult, és előrekapta a

csuklóját; a korbács vége az idegen bokájára tekeredett, és megfeszült. Isabelle

visszarántotta a kezét, amitől az idegen elterült a földön.

A lány felállt, és szabad kezével a ruhája elejébe rejtett irón után nyúlt. Egy

gyors mozdulattal befejezte a nyx rúnát. A látása alkalmazkodott, és látszólag az

egész szoba világossággal telt meg, ahogy a Jel kifejtette hatását. Most már

alaposabban is megnézhette magának ellenfelét – vékony volt, és szürke melegítőt

meg edzőcipőt viselt, most pedig csúszva hátrált, amíg a háta el nem érte a falat. A

melegítőfelső csuklyája hátracsúszott, és láthatóvá vált az idegen arca. A fejét

simára borotválták, de az élesen kiszögellő arccsontok meg a nagy, fekete szempár

egyértelműen egy nőé volt.

– Állj meg! – szók Isabelle, és nagyot rántott a pórázon. A nő felkiáltott

fájdalmában. – Ne próbálj menekülni!

A nő vicsorított. – Féreg – szólt. – Hitetlen. Semmit sem mondok.

Isabelle visszadugta az irónját a ruhájába. – Ha elég erősen meghúzom ezt a

korbácsot, levágja a lábadat. – Még egyet rántott a korbácson, megfeszítette, és

közelebb lépett, amíg közvetlenül a nő előtt állt, és lenézett rá.

A nő hörögve nevetett fel. – Nem voltak elég erősek. Gyenge felhozatal, nagyon

gyenge.

– Mihez gyenge? – Amikor a nő nem válaszolt, Isabelle rám förmedt. –

Elmondhatod, vagy elveszítheted a lábad. Te döntesz. Ne hidd, hogy nem hagylak

elvérezni itt a földön. A gyerekgyilkosok nem érdemelnek könyörületet.

A nő vicsorított, és sziszegett, akár egy kígyó. – Ha kárt teszel bennem, le fog

sújtani rád.

– Ki... – Isabelle elhallgatott, ahogy eszébe jutott, amit Alec mondott. Talto Lilitb

egyik neve. Mondhatni, ö a halott gyerekek démonistennője. – Lilith – mondta. – Lilith

híve vagy. Ezt... az ő parancsára tettétek?

– Isabelle. – Alec állt meg a húga mellett, kezében a fénylő Sandalphonnal.

– Maia és Jordan megnézik, vannak-e még... gyerekek, de úgy fest, a nagy

szobán kívül máshol nincsenek. Itt mi történik?

– Ez a... valaki – szólt undorodva Isabelle – a Talto egyház tagja. Minden jel

szerint Lilithet imádják, és az ő parancsára gyilkolták meg ezeket a csecsemőket.

– Nem gyilkosság volt! – A nő kiegyenesítette a hátát. – Nem gyilkosság volt!

Feláldoztuk őket. Megvizsgáltuk, és gyengének találtuk mindegyiket. Nem a mi

hibánk.

– Hadd találgassak – mondta Isabelle. – Démonvért próbáltatok fecskendezni

terhes nőkbe. A babák nem maradtak életben. Torzan születtek, aztán mind

meghaltak.

A nő nyüszített; nagyon halkan ugyan, Alec mégis összehúzta a szemét. Mindig

is ő olvasott a legjobban mások gondolataiban.

– Az egyik csecsemő – mondta –, a tied volt. Hogyan adhattál démon-vért a

saját gyerekednek?

A nő szája remegett. – Nem így volt. Belénk fecskendezték a vért. Az anyákba.

Erősebbek és gyorsabbak lettünk. A férjeink is. Aztán megbetegedtünk. Egyre

rosszabbul és rosszabbul lettünk. Kihullott a hajunk. A körmeink...

– A nő felemelte a kezét, megmutatta elfeketedett körmeit és fekete

körömágyait. A karját fekete véraláfutások borították. – Mind haldoklunk –

mondta. Mintha némi elégedettség költözött volna a hangjába. – Napokon belül

végünk.

– Megmérgezett – szólt Alec. – Mégis imádod?

– Ezt ti nem érthetitek. – A nő hangja most már egészen rekedtes volt. – Nem

volt semmim, mielőtt ő rám talált. Egyikünknek sem volt semmije. Az utcán éltem.

A metró szellőzőjén aludtam, hogy ne fagyjak halálra. Aztán jött Lilith, és volt hol

laknom, családom lett, vigyáztak rám. Már a jelenléte is biztonságot jelentett.

Azelőtt sosem éreztem magam biztonságban.

– Te találkoztál Lilithtel? – kérdezte Isabelle, igyekezvén nem hitetlennek

tűnni. Ismerte a démonikus szektákat, egyszer még egy dolgozatot is írt róluk

Hodge-nak. Az öreg tanító igen jó jegyet adott rá. A legtöbb szekta képzelt vagy

kitalált démonokat imádott. Másoknak sikerült megidézni kisebb, gyenge

démonokat, akik aztán vagy megölték őket, vagy megelégedtek azzal, hogy a

szekta tagjai a szolgálatukba szegődtek, gondoskodtak minden szükségletükről, és

jóformán semmit nem kértek érte cserébe. Olyan szektáról még sosem hallott,

amelyik egy Nagyobb Démont imádott, és a tagok hús-vér valójában találkoztak is

a szóban forgó démonnal. Ráadásul most egyenesen Lilith-ről volt szó, a

boszorkánymesterek anyjáról. – Megfordultál a jelenlétében?

A nő félig lehunyta reszkető szemhéját. – Igen. Mivel az ő vére is folyik az

ereimben, mindig érzem, ha a közelben van. Mint ahogy most is.

Isabelle szabad kezével önkéntelenül is a medáljához kapott. Amióta beléptek

az épületbe, kisebb-nagyobb intenzitással, de folyamatosan lüktetett. Eddig azt

feltételezte, hogy a halott gyerekek démonvére miatt, egy Nagyobb Démon

jelenléte azonban sokkal logikusabb magyarázat. – Itt van? Hol?

Úgy tűnt, mintha a nő fokozatosan álomba süllyedne. – Odafent – mondta

erőtlenül. – A vámpírfiúval. Azzal, aki ki tud menni a napra. Lilith érte küldött

bennünket, de akik hozzáértek, mind meghaltak. Aztán amikor Adam testvér

visszatért, és azt mondta, hogy a fiút szent tűz védelmezi, Lilith asszonyom nagyon

dühös lett, és ott helyben megölte. Szerencsés volt, hogy az ő keze által halhatott

meg, olyan szerencsés volt. – Hörögve szívta be a levegőt. – Lilith asszonyom okos.

Megtalálta a módját, hogy idehozza a fiút...

A korbács kihullott Isabelle ernyedt ujjai közül. – Simon? Idehozta Simont? De

miért?

– Kik hozzá mennek – sóhajtotta a nő –, nem térnek meg...

Isabelle letérdelt, és megragadta a korbácsot. – Elég! – kiáltotta remegő

hangon. – Hagyd már abba a szarakodást, és áruld el, hol van Simon. Hová vitte az

a nő? Hol van? Mondd el, különben...

– Isabelle – szólt rá a húgára Alec. – íz, hagyd! Meghalt.

Isabelle hitetlenkedve nézett le a nőre. A jelek szerint valóban meghalt két

lélegzetvétel között; a szeme tágra nyílt, arcvonásai merev vonalakká rendeződtek.

így már azt is meg lehetett állapítani, hogy az éhség gyötörte, a kopasz és elgyötört

nő meglehetősen fiatal volt; nem lehetett több húszévesnél. – Az istenit!

– Nem értem – szólt Alec. – Mit akarhat Simontól egy Nagyobb Démon? Ö

vámpír. Elismerem, nem átlagos vámpír, de...

– Káin Jele – szólt közbe Isabelle. – Ennek az egésznek biztosan van valami köze

a Jelhez. Csak így lehet. – A lifthez lépett, és megnyomta a hívógombot.

– Ha Lilith valóban Ádám első felesége volt, Káin pedig Ádám fia, akkor Káin

Jele közel egyidős vele.

– Hová mész?

– Azt mondta, odafent vannak – felelte Isabelle. – Átkutatok minden emeletet,

amíg meg nem találom.

– Nem bánthatja, Izzy – mondta higgadtan Alec. – Tudom, hogy aggódsz, de ott

van rajta Káin Jele. Érinthetetlen. Még egy Nagyobb Démon sem tehet kárt benne.

Senki sem.

Isabelle komoran pillantott a bátyjára. – Akkor szerinted mire kell neki? Hogy

elhozza a ruháit a patyolatból munkaidőben? Komolyan, Alec...

Csilingelő hang hallatszott, és kigyulladt a nyíl a legtávolabbi lift fölött. Ahogy

kinyílt az ajtó, Isabelle megindult arrafelé. Fény áramlott ki... és a fény nyomában

kopasz, nyúzott, szürke melegítőbe meg edzőcipőbe öltözött férfiak és nők serege

özönlött elő. Az építkezési törmelékben talált legkülönfélébb hulladékdarabokat

tartották fegyverként maguk elé: cakkos szélű üvegcserepeket, letört vasrudakat,

méretes betondarabokat. Egyikük sem szólt egy szót sem. Teljes, hátborzongató

csendben rontottak elő a liftből, és indultak Alec meg Isabelle felé.

18

Tűz égette

Felhők Gördültek a folyó fölé, és mint éjszakánként néha máskor is, sűrű ködöt

hoztak magukkal. A köd ugyan nem rejtette el azt, ami a tetőn zajlott, de minden

mást homályos pára rétegébe zárt. A körben emelkedő épületek a távolban

derengő fények oszlopai voltak, a hold, akár egy letakart lámpa, erőtlenül sütött le

rájuk az alacsonyan kavargó felhők között. Az üvegkoporsó törött cserepei

szétszóródtak a padló kőlapjain, és csillogtak, akár a jégszilánkok. Lilith maga is

sápadtan ragyogott a szűrt holdfényben, ahogy a koporsó fölé hajolva Sebastian

vérét ivó Simont figyelte.

Clary oda sem mert nézni. Tudta, hogy Simon gyűlöli, amit csinál, és csakis érte

teszi. Érte, meg egy kicsit Jace-ért. És azt is tudta, mi lesz a szertartás következő

lépése. Simon önszántából a vérét adja Sebastiannak, aztán meghal. Ha lecsapolják

minden vérüket, a vámpírok is meg tudnak halni. Simon meghal; Clary örökre

elveszíti, és csakis az ő hibája lesz.

Jace még mindig erősen tartotta, és a lány érezte a szívverését a lapockái

között. Eszébe jutott, milyen volt, amikor Jace átölelte a Szövetség Termének

lépcsőjén Idrisben. Zúgott a szél a lombok között, amikor a fiú megcsókolta, és a

keze melegen érintette az arcát. Emlékezett Jace szívverésére is. Clary arra gondolt

akkor, hogy senkinek a világon nem dobog így a szíve; mintha minden egyes ütése

tökéletesen rímelt volna a saját szívverésére.

Valahol belül ott kell hogy legyen az igazi Jace. Mint Sebastian az üvegbörtönbe

zárva. Valahogy biztosan el tud jutni hozzá.

Lilith tágra nyílt szemmel figyelte a Sebastian fölé hajoló Simont. Claryről és

Jace-ről tudomást sem vett.

– Jace – suttogta a lány. – Jace, én ezt nem akarom nézni.

Hátával a fiúhoz simult, mintha csak szorosabban hozzá akarna bújni, aztán

eljátszotta, hogy összerezzen, amint a kés megérint a nyakát.

– Kérlek, Jace – súgta. – Nincs is szükség arra a késre. Tudod, hogy úgysem

tehetek veled semmit.

– De miért...

– Csak rád akarok nézni. Látni akarom az arcodat.

Erezte, ahogy Jace mellkasa sebesen megemelkedik, aztán visszasüllyed. A fiú

megborzongott, mint aki próbál megküzdeni valamivel. Aztán villámsebesen

mozdult, úgy, ahogyan egyedül csak ő képes. Jobb karjával végig szorosan tartva

Claryt, baljával az övébe csúsztatta a kést.

A lány szíve majd kiugrott a helyéből. Elfuthatnék, gondolta, de persze Jace

úgyis elkapná egy szemvillanás alatt. Pillanatokkal később a fiú ismét mindkét

karjával szorította magához, aztán a vállára tette a kezét, és megfordította. Clary

érezte, ahogy az ujjai végigsimítják a hátát, csupasz, libabőrös karjait.

A lány most már háttal állt Simonnak meg Lilithnek, de még így is jeges

borzongás futott végig a hátán a démonnő jelenlététől. Felnézett Jace-re. Annyira

ismerős volt az arca. A vonásai, az, ahogyan a haja a homlokába hullott, a halvány

sebhely a járomcsontján meg a másik a halántékán. A fiú szemöldöke sötétebb volt,

mint a haja, szeme színe a fakó sárga fűre emlékeztetett. Ebben különbözött valódi

önmagától, gondolta Clary. Még mindig olyan volt, mint Jace, de a szeme egészen

üres lett; a lánynak az az érzése támadt, mintha az ablakon át nézne be egy üres

szobába.

– Félek – mondta.

A fiú megsimogatta a vállát, amitől Clary összes idegvégződése szikrákat vetett;

undorodva állapította meg, hogy a teste még mindig reagál Jace érintésére. – Nem

hagyom, hogy bármi történjen veled.

A lány rámeredt. Es komolyan is gondolod, igaz? Valamiért nem látod, 7nekkora

ellentét van a cselekedeteid és a szándékaid között. Ezt elvette tőled.

– Nem fogod tudni megállítani – szólt Clary. – Meg fog ölni, Jace.

A fiú megrázta a fejét. – Nem. Nem tenne ilyet.

Clary legszívesebben sikított volna, de higgadtságot erőltetett a hangjába. –

Tudom, hogy ott vagy bent, Jace. Hogy ott van valahol a valódi önmagad. –

Szorosabban simult a fiúhoz, Jace övcsatja a derekába vágott. –

Szembeszegülhetnél vele...

Ezt nem kellett volna mondania. A fiú egész testében megfeszült, és

kétségbeesetten villant a szeme, akár egy csapdába esett állatnak. Egyetlen

pillanattal később megint kőkemény volt a pillantása. – Nem tudok.

Clary megremegett. A fiú arca egyszerűen rettenetes volt, bár a lány riadalmát

látva ellágyult a pillantása. – Fázol? – kérdezte, és egy pillanatra megint olyannak

tűnt, mint az igazi Jace, akinek fontos volt, hogy Clary jól érezze magát. A lánynak

elszorult a torka.

– Bedughatom a kezemet a zakód alá? – kérdezte, bár most kisebb gondja is

nagyobb volt annál, hogy fázik.

Jace bólintott. Clary a fiú kigombolt zakója alá csúsztatta a karját, és ujjaival

finoman megérintette a hátát. Kíséreties csend vette körül őket. A város mintha

belefagyott volna egy prizmába. Még a környező épületek fénye is rezzenéstelen

volt és hideg.

A fiú lassan, egyenletesen lélegzett. Clary látta a rúnát szakadt inge alatt.

Mintha Jace légzésének ütemére lüktetett volna. Szörnyű, gondolta a lány, úgy

tapad hozzá, mint egy pióca, és kiszív belőle minden jót, mindent, ami Jace.

Eszébe jutott, mit mondott Luké arról, hogyan lehet hatástalanítani egy rúnát.

Ha eléggé roncsolódik, csökken vagy teljesen elmúlik a hatalma. Csatában az ellenség néha

megpróbálja megégetni vagy megsebezni az Árnyvadászok bőrét, hogy megfossza őket a

rúnáiktól.

Clary nem vette le a tekintetét Jace arcáról. Ne foglalkozz vele, mi történik,

gondolta. Ne törődj Simonnal mega késsel a torkodon. Amit most mondasz, az fontosabb,

mint bármi, amit valaha mondtál.

– Emlékszel, mit mondtál nekem a parkban? – kérdezte súgva.

A fiú csodálkozva nézett le rá. – Mikor?

– Amikor azt mondtam, hogy nem tudok olaszul. Lefordítottad nekem azt az

idézetet. Azt mondtad, azt jelenti, hogy a szerelem a leghatalmasabb erő a világon.

Erősebb minden másnál.

Apró ránc jelent meg a fiú két szemöldöke között. – Én nem...

– De igen. – Csak óvatosan, figyelmeztette magát Clary, de hiába igyekezett, a

hangja reszketett a feszültségtől. – Emlékszel. Azt mondtad, a leghatalmasabb erő.

Erősebb, mint a Menny és a Pokol. Akkor erősebbnek kell lennie Lilithnél is.

Semmi. A fiú úgy meredt rá, mintha meg sem hallotta volna. Clary úgy érezte,

mintha egy sötét, üres alagútba ordítana bele. Jace, Jace, Jace! Tudom, hogy ott vagy

bent!

– Van rá mód, hogy megvédj, és mégis azt tedd, amit akar – szólt. – Nem az

lenne a legjobb? – Még szorosabban simult Jace-hez, és érezte, hogy a fiúnak

összeszorul a gyomra. Jace-t ölelni, és nem élvezni egészen különös érzés volt,

mintha öröm keveredne borzalommal. Érezte, ahogy a fiú teste reagál, hallotta a

szíve kalimpálását, a vénája lüktetését; Jace most is éppen úgy akarta, mint mindig,

hiába is vette át az irányítást az elméje fölött Lilith.

– A füledbe súgom – szólt a lány, ajkával Jace nyakát érintve. Megérezte a fiú

illatát, ami éppen olyan ismerős volt, akár a saját bőrének kipárolgása. – Figyelj!

Felfelé fordította az arcát, Jace pedig lehajtotta a fejét, hogy meghallgassa...

Clary keze sebesen mozdult a fiú derekáról az övébe dugott kés markolata felé.

Amint megragadta a fegyvert, felfelé rántotta, éppen, ahogy Jace mutatta neki,

amikor tréningeztek, és a súlyt a tenyerében egyensúlyozva széles Ívben

végighúzta a pengét a fiú mellkasán. Jace felkiáltott – inkább meglepetésében,

mint fájdalmában –, és a sebből áradó vér elfedte a rúnát. A fiú a melléhez emelte a

kezét; amikor látta, hogy vörösek az ujjai, kikerekedett szemmel meredt Claryre,

mintha komoly baja esett volna, és el sem akarná hinni, hogy elárulták.

Lilith felkiáltott, Clary pedig elfordult a fiútól. Simon már nem hajolt Sebastian

fölég; felegyenesedett, és kézfejét a szájára szorítva Claryt nézte. Az álláról fekete

démonvér csöpögött fehér ingére. Tágra nyílt a szeme.

– Jace! – Lilith hangja egészen éles volt a döbbenettől. – Jace, kapd el!

Parancsolom!

Jace nem mozdult. Claryt bámulta, Lilithet, a véres kezét, aztán megint Claryt.

Simon kezdett elhátrálni a nőtől; aztán hirtelen megtorpant, kétrét görnyedt, és

térdre zuhant. Lilith hátat fordított Jace-nek, és eltorzult arccal indult Simon felé.

– Állj fel! – ordított rá. – Azonnal felállni! Ittál a véréből. Most szüksége van a

tiédre!

Simon ülő helyzetbe küzdötte magát, aztán ernyedt testtel a földre csúszott.

Öklendezni kezdett, és fekete vért köhögött fel. Clary emlékezett rá, amikor a fiú

Idrisben azt mondta, hogy Sebastian vére olyan, mint a méreg. Lilith felemelte a

lábát, hogy belerúgjon Simonba – aztán hátratántorodott, mintha egy láthatatlan

erő nagyot taszított volna rajta. Lilith sikolya egy bagoly éles rikoltására

emlékeztetett. A hamisítatlan gyűlölet és a mélyből fakadó düh hangja volt.

Emberi lény nem adhat ki ilyen hangot; mintha éles üvegszilánkok vágódtak

volna Clary fülébe. – Hagyja békén Simont! – kiáltotta. – Rosszul van! Hát nem

látja, hogy rosszul van!

Azonnal megbánta, hogy kinyitotta a száját. Lilith megfordult, és hűvös,

parancsoló tekintetét Jace-re függesztette. – Megmondtam, Jace Herondale! –

zengett a hangja. – Ne engedd, hogy az a lány kilépjen a körből! Vedd el a

fegyverét!

Clary tudatáig alig jutott el, hogy még mindig a kezében tartja a kést. Annyira

fázott, hogy mindene zsibbadt, de a Lilith meg minden más iránt érzett

elviselhetetlen harag felszabadította a karját. Földhöz vágta a kést. A fegyver

megcsúszott a kövön, és Jace lábánál állt meg. A fiú bambán meredt rá, mintha

soha nem látott volna ilyesmit.

Lilith szája vékony vörös vonallá szűkült. A szeme fekete lett, a fehérje teljesen

eltűnt. Többé már nem tűnt embernek. – Jace – sziszegte. – Jace Herondale,

hallottad, mint mondtam. Engedelmeskedni fogsz nekem!

– Vedd fel – pillantott a fiúra Clary. – Vedd fel, és vagy őt öld meg, vagy engem.

Neked kell eldöntened.

Jace lassan lehajolt, és felvette a kést.

Alec egyik kezében Sandalphont tartotta, a másikban pedig egy több támadó

visszaverésére is alkalmas hachiwarát. A lábai előtt legalább hat szektatag hevert

holtan vagy öntudatlanul.

Alec megküzdött már jó néhány démonnal a maga idejében, de Talto

követőiben volt valami különösen hátborzongató. Együtt mozogtak, mintha nem is

emberek, hanem valamiféle kísértetiesen hangtalan, bizarrul gyors és erős, sötét

áradat lettek volna. Láthatólag egyáltalán nem féltek a haláltól. Bár Alec és Isabelle

ordítva próbálták távol tartani őket, szótlan hordaként nyomultak előre, és a

sziklákról a mélybe ugró lemmingek önpusztító agyatlanságával az

Árnyvadászokra vetették magukat. Alec és Isabelle hátrálni kezdett a folyosón, és

mire visszajutottak a kőtalapzatokkal teli hatalmas szobába, a csatazaj hallatán

Maia és Jordan rohant segíteni: Jordan farkas formájában, Maia még emberként, de

teljesen kinyújtott karmokkal.

A szektások mintha észre sem vették volna őket. Tovább harcoltak, bár egyik a

másik után esett el, ahogy Alec, Maia és Jordan pengékkel meg karmokkal estek

nekik. Isabelle korbácsa szikrázó mintákat rajzolt a levegőbe, ahogy sorra vágott

bele a testekbe, fröccsenő vér permetével töltve be a levegőt. Maia különösen jó

harcosnak bizonyult. Legalább egy tucat szektatag hevert körülötte, ő pedig

tomboló szenvedéllyel kaszabolta le egyiket a másik után. Karmokban végződő

kezei csuklóig vörösek voltak a vértől.

Egy szektatag Alec útjába lépett, és rávetette magát. A csuklyáját mélyen az

arcába húzta, lehetetlen volt megállapítani a nemét vagy a korát. A fiú a támadó

mellkasának bal oldalába süllyesztette a pengéjét. A szektatag felordított – egy

férfi hangos, nyers ordítása volt ez. A támadó összeesett, és a mellkasához kapott,

ahol lángok nyaldosták a melegítőfelsőben tátongó lyukat. Alec undorodva fordult

el. Nem volt éppen szívmelengető látvány, ami az emberekkel történt, ha egy

szeráfpenge kilyukasztotta a bőrüket.

Egyszerre úgy érezte, mintha felgyulladt volna a háta, és amikor megfordult,

egy betonvasat lóbáló szektatagot pillantott meg. Rajta nem volt csuklya, így

látszott, hogy egy férfi az, de olyan sovány, hogy az arccsontjai szinte

kilyukasztották a bőrét. Vicsorítva támadt újból Alecre, aki félreugrott, hagyta,

hogy a rögtönzött fegyver ártalmatlanul elsuhanjon mellette, aztán megpördiilt, és

kirúgta a férfi kezéből. A vasdarab csörömpölve hullott a földre, a szektatag pedig

addig hátrált, amíg majdnem átbukott egy holttesten, majd sarkon fordult, és

futásnak eredt.

Alec habozott egy pillanatig. A szektatag, aki az imént megtámadta, már

majdnem az ajtónál járt. Alec tudta, hogy követnie kéne – a férfi talán

figyelmeztetni akart valakit, vagy erősítésért rohant –, de halálosan fáradt volt, és

az undortól felfordult a gyomra. Való igaz, hogy ezeket az embereket egy démon

irányította, és talán nem is lehetett többé embereknek nevezni őket, de attól még

kísértetiesen olyan érzés volt, mintha valódi férfiakat és nőket gyilkolna halomra.

Kíváncsi lett volna rá, mit mondana Magnus, de őszintén szólva, máris tudta a

választ. Alec azelőtt is harcolt már démonok szolgáival. A démonenergia szinte

mindent felemésztett bennük, ami valaha emberi volt, és nem maradt belőlük más,

csak a dühödt pusztítási vágy meg egy lassú agóniában haldokló emberi test. Nem

lehetett rajtuk segíteni: gyógyíthatatlanok voltak. Olyan élesen hallotta Magnus

hangját a fülében, mintha ott állt volna közvetlenül mellette. Annál

könyörületesebbet nem is tehetnél velük, mint hogy megölöd őket.

Alec visszadugta az övébe a hachiwarát, kirontott az ajtón, és üldözőbe vette a

férfit. A folyosó üres volt, a legtávolabbi liftajtó nyitva állt, és mindent betöltött

egy riasztó éles sivítása. Jó pár ajtó nyílt mindenféle irányban. Alec

véletlenszerűen kiválasztott egyet, és berontott rajta.

Kis szobák labirintusában találta magát – a falakba vésett nyílásokból

vezetékek tarka csokrai lógtak elő. A szeráfpenge kusza árnyékokat vetett

mindenfelé, ahogy Alec óvatosan körbeosont a szobákban. Egyszerre mozgást

pillantott meg, és odakapta a fejét. Maga elé nyújtotta a pengét, és egy vörös

szempárt pillantott meg, amint eltűnt a falban tátongó lyukban. Alec elhúzta a

száját. Ez New York. Még egy ilyen vadonatúj épület is tele van patkányokkal.

A szobák végül egy nagyobb helyiségbe nyíltak – akkora nem volt ugyan, mint

az a szoba, ahol a csecsemőket találták, de a többinél azért méretesebbnek

bizonyult. Alec egy üvegfalat is látott, aminek jókora darabjait kartonnal

ragasztották le.

Az egyik sarokban sötét alak kuporgott egy csupaszon álló vízvezetékdarab

mellett. Alec óvatosan indult felé. Csak a szeme csapta volna be? Nem, az ott

tényleg egy görnyedten kuporgó, sötét ruhás emberi alak volt. Alec éjjellátó rúnája

finoman lüktetett, ahogy a fiú összehúzott szemmel előrelépett. Közelebbről már

azt is látta, hogy egy mezítlábas, karcsú nő az, akit a vízvezeték csövéhez

bilincseltek. Ahogy Alec közelebb ért, felemelte a fejét, és az ablakon beszivárgó

halvány fény megvilágította egészen világosszőke haját.

– Alexander? – kérdezte hitetlenkedéssel teli hangon. – Alexander Lightwood?

Camille volt az.

– Jace! – Lilith hangja olyan volt, mintha egy korbács csapott volna le a csupasz

húsra; még Clary is összerezzent a hallatán. – Parancsolom, hogy...

Jace felemelte a kezét – Clary igyekezett minél kisebbre összehúzni magát –, és

Lilith felé hajította a kést. A fegyver pörögve szelte át a levegőt, aztán a beleállt a

nő mellkasába; Lilith megtántorodott, és elvesztette az egyensúlyát. A sarka

megcsúszott a sima kövön, aztán a démonnő vicsorogva kiegyenesedett,

megragadta a kést, és kirántotta a bordái közül. Egy Clary számára érthetetlen

nyelven hörgött valamit, aztán elengedte a fegyvert, az pedig sziszegve hullott a

földre, ahogy a pengéje léiig semmivé lett, mintha valamiféle erős sav marta volna

szét.

A nő Clary felé fordult. – Mit tettél vele? Mit tettél? – Egy pillanattal korábban

még egészen fekete volt a szeme, most azonban kidülledt, és apró fekete kígyók

kúsztak elő az üregéből. Clary felkiáltott, hátralépett, és majdnem hanyatt esett

egy alacsony sövényben. Ez az a rémisztő szemű és durva, éles hangú Lilith volt,

aki az Ithuriel által küldött látomásban szerepelt. Elindult Clary felé...

Egyszerre közöttük termett Jace, és elzárta Lilith útját. Clary a szemét

meresztette. A fiú megint a régi volt. Mintha igazságosztó tűz hevítette volna,

akárcsak Raziel angyalt a Lyn-tónál azon a rettenetes éjszakán. Előhúzta az övéből

a szeráfpengét; a penge ezüstös fénye tükröződött a szemében, szakadt ingéről

kövér cseppekben hullott alá a vér. Ha az angyalok a pokolból emelkednének fel,

ők néznének úgy, ahogy most Jace nézett Lilithre.

– Mihály – szólt a fiú, és Clary nem volt benne biztos, hogy a név ereje vagy a fiú

hangjában tobzódó indulat teszi, de a fegyver fényesebben izzott fel, mint

bármelyik szeráfpenge, amit Clary valaha látott. Ahogy elkapta a fejét a vakító fény

elől, megpillantotta a Sebastian üvegkoporsója előtt mozdulatlanul heverő Simont.

Elszorult a szíve. Mi van, ha Sebastian démonvére megmérgezte Simont? Akkor

Káin Jele sem segíthet, hiszen önszántából ivott a halott fiú véréből. És érte tette.

Simon!

– Á, Mihály! – Lilith hangjából áradt a vidámság, ahogy Jace felé indult.

– Az Úr seregeinek kapitánya! Ismertem.

Jace felemelte a szeráfpengét, mire az olyan erővel ragyogott fel, hogy a fénye

elhomályosította a csillagokat. Clarynek az az érzése támadt, hogy az egész város

látja, mint amikor egy reflektor világítja be az eget. – Ne jöjjön közelebb!

Clary meglepetésére Lilith megtorpant. – Mihály megölte Számáéit, a

szerelmesemet – szólt. – Miért van az, kis Árnyvadászom, hogy ezek a ti

angyalaitok olyan könyörtelenek? Miért pusztítanak el mindenkit, aki nem

hajlandó engedelmeskedni nekik?

– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen lelkes híve a szabad akaratnak – mondta

Jace, és a hangjából áradó gúny mindennél ékesebben bizonyította, hogy ismét a

régi önmagává változott vissza. – Ez esetben akár el is sétálhatnánk innen a

tetőről, igaz? Én, Simon és Clary. Mit mond erre, démonasszony? Vége. Többé nem

irányít. Nem bántom Claryt, Simon pedig nem engedelmeskedik magának. Az a

mocsok meg, akit fel akar támasztani... Hát azt javasolnám, hogy szabaduljon meg

tőle, mielőtt rohadni kezd. Mert nem jön vissza, és már rég lejárt a szavatossága.

Lilith arca grimaszba torzult. Jace felé köpött. A nyál fekete lángként fröccsent

ki a szájából, amikor pedig földet ért, kígyóvá változott, amely tátott szájjal,

tekeregve indult meg a fiú irányába. Jace rátaposott a csizmájával, aztán pengéjét

lóbálva a démonnőre vetette magát. Csakhogy Lilith semmivé lett, akár az árnyék,

ha felgyullad a fény, és egy pillanattal később Jace mögött jelent meg újra. Ahogy a

fiú megpördült, Lilith szinte lustán kinyújtotta a kezét, és taszított egyet a

mellkasán.

Jace felszállt a levegőbe, Mihály kihullott a kezéből, és zörögve csúszott odébb

a kőlapokon. A fiú egészen a tetőt körülvevő alacsony falig repült, és olyan erővel

vágódott neki, hogy repedések jelentek meg a kőben. Ahogy földet ért, nyilvánvaló

volt, hogy nincs teljesen magánál.

Clary sikítva rohant a földön heverő szeráfpenge felé, de nem érhetett oda.

Lilith megragadta két jéghideg kezével, és hihetetlen erővel eldobta. A lány az

egyik alacsony sövénybe zuhant, a tüskék fájdalmasan martak belé, és hosszú

vágásokat hasítottak a bőrébe. Küszködött, hogy kiszabadítsa magát, de a ruhája

csak egyre jobban belegubancolódott az ágakba. Amikor végül hangosat reccsent a

selyem, és csak sikerült kimásznia a bokorból, látta, hogy Lilith megmarkolja Jace

véres ingét, és talpra rángatja a fiút.

Ahogy vicsorított, látszott, hogy a fogai is feketék, és fényesen villognak.

– Örülök, hogy állsz, kis Nephilim. Látni akarom az arcodat, amikor megöllek.

Nem foglak hátba döfni, mint te tetted a fiammal.

Jace az inge ujjával megtörölte az arcát; az arcán egy hosszú vágásból

szivárgott a vér, és ahogy elvette a karját, a szövet egészen vörös volt. – Nem a

maga fia. Adott neki egy kis vért. Ettől még nem lett a magáé. A

boszorkánymesterek anyja... – Elfordította a fejét, és vért köpött. – Maga aztán

senkinek sem az anyja.

Lilith kígyószeme dühödten ugrált ide-oda. Miközben fájdalmasan dörzsölgette

a bokorban szerzett sebeit, Clary észrevette, hogy minden kígyófejnek két saját,

égővörös szeme van. A lánynak felfordult a gyomra, ahogy a kígyók fel-alá

mozogtak, és tekintetük végigsiklott Jace testén. – Szétvágta a rúnámat. Milyen

durva! – fintorodott el.

– De hatásos – jegyezte meg Jace.

– Nem győzhetsz le, Jace Herondale – jelentette ki a nő. – Lehet, hogy nem

született még nálad kiválóbb Árnyvadász, én viszont sokkal több vagyok egy

Nagyobb Démonnál.

– Akkor küzdjön meg velem – mondta Jace. – Adok magának is egy fegyvert, én

pedig fogom a szeráfpengémet. Küzdjünk meg szemtől szemben, és meglátjuk, ki

győz.

Lilith ránézett, és lassan megrázta a fejét; sötét haja akár a füst lebegett

körülötte. – Én vagyok a legidősebb démon – szólt. – Nem vagyok férfi. Nincsen

meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben

megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok.

Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok. –

Ezzel megvetően eltaszította magától a fiút. Jace megtántorodott, de villámgyorsan

visszanyerte az egyensúlyát, és lehajolt, hogy felkapja a földről a továbbra is

ragyogó fénnyel világító Mihályt.

Abban a pillanatban, hogy felegyenesedett, Lilith elnevette magát, és mindkét

kezét felemelte. Nyitott tenyeréből félig áttetsző árnyak röppentek elő. Jace

döbbenten figyelte, ahogy az árnyak két égővörös szemű fekete démon formáját

öltötték. Kutyák, gondolta döbbenten Clary, ahogy megpillantotta a két szikár,

baljós külsejű, halványan dobermannokra emlékeztető állatot.

– Pokolkutyák – szólt Jace. – Clary...

Elakadt a szava, ahogy az egyik kutya akkorára tátotta a száját, akár egy cápa,

és mély torokhangon vonyítva ráugrott. Egyetlen pillanattal később a második

démon is a levegőbe szökkent, és egyenesen Claryre vetette magát.

– Camilie! – Alec úgy érezte, megfordul vele a világ. – Maga meg mit keres itt?

Azonnal rájött, hogy ilyen kérdést is csak egy hülye tehet fel. Nehezen állt ellen

a kísértésnek, hogy a homlokára csapjon. Nagyon nem szeretett volna hülyét

csinálni magából Magnus egykori barátnője előtt.

– Lilith hozatott ide – felelte remegő hangon a vámpírnő. – A szolgálói betörtek

a Menedékbe. Emberek ellen nem védi varázslat, ők pedig emberek, ha már nem is

teljesen. Elvágták a láncaimat, és idehoztak hozzá. – Ahogy felemelte a kezét,

megcsördültek a csuklóját a csőhöz rögzítő láncok.

– Megvertek.

Alec leguggolt, hogy a szeme egy magasságba kerüljön Camille-éval. A

vámpíroknak sosem voltak kék foltjaik – ahhoz túl gyorsan gyógyultak de a haja a

bal oldalon összetapadt a vértől, amiből Alec úgy sejtette, igazat beszélhet. –

Tételezzük fel, hogy hiszek magának – szólt. – De mit akart? Nem tudok róla, hogy

Lilithet valaha is különösebben érdekelték volna a vámpírok.

– Gondolom, tudod, miért tartott fogva a Klávé – mondta a nő. – Nyilván

hallottál róla.

– Megölt három Árnyvadászt. Magnus szerint azt állítja, hogy valakinek a

parancsára tette... – Alec hirtelen elhallgatott. – Lilith?

– Ha elmondok mindent, segítesz? – Camille alsó ajka remegett. Tágra nyílt

zöld szemével könyörgő pillantást vetett a fiúra. Alec legszívesebben megrázta

volna.

– Talán – mondta, és maga is meglepődött, milyen hűvös a hangja. – Nem

nagyon van mire alkudoznia. Leléphetnék, itt hagyhatnám Lilithnek, és magasról

tennék az egészre.

– Nem tennéd – szólt halkan Camille. – Magnus szeret téged. Biztosan nem

szeretne, ha olyan lennél, aki képes magára hagyni egy tehetetlen embert.

– Magát is szerette – jegyezte meg Alec.

A nő erőtlen mosolyra húzta a száját. – A jelek szerint azóta tanult a hibájából.

Alec ide-oda hintázott a sarkán. – Nézze – szólt az lesz a legjobb, ha elmondja

az igazat. Akkor kiszabadítom, és elviszem a Klávéhoz. Ok jobban fognak bánni

magával, mint Lilith tenné.

A nő lenézett a csőhöz láncolt csuklójára. – A Klávé vasra vert – mondta.

– Lilith is vasra vert. Nem nagyon látom a különbséget a kettő között.

– Persze a maga döntése. Vagy bennem bízik, vagy benne – vonta meg a vállát

Alec. Jól tudta, hogy szerencsejátékot játszik.

A nő kivárt jó néhány feszült pillanatot, mielőtt megszólalt. – Hát jó. Ha

Magnus bízik benned, akkor én is. – Felemelte a fejét, és szakadt ruhája meg vértől

ragacsos haja ellenére igyekezett méltóságteljesnek látszani. – Lilith keresett meg

engem, nem én őt. Hallotta, hogy szeretném visszaszerezni a manhattani

vámpírklán irányítását Raphael Santiagótól. Azt mondta, segít, ha én is segítek

neki.

– És az volt a segítség, hogy meg kellett ölnie az Árnyvadászokat?

– A vérüket akarta, hogy azoknak a csecsemőknek adhassa – magyarázta

Camille. – Árnyvadászvért és démonvért fecskendezett az anyákba. Meg akarta

ismételni azt, amit Valentine tett a fiával. Nem vált be. A csecsemőkből

torzszülöttek lettek, aztán meghaltak. – Érzékelte a fiú viszolygását, és gyorsan

hozzátette: – Először nem tudtam, mire kell neki a vér. Talán nem vagy rólam

valami nagy véleménnyel, de ahhoz nekem sem fűlik a fogam, hogy ártatlanokat

öljek.

– Nem kellett volna megtennie csak azért, mert kapott egy ilyen ajánlatot

– mondta Alec.

Camille fáradtan elmosolyodott. – Az ember csak akkor érheti meg azt a kort,

amit én megértem, ha betartja a játékszabályokat. Ha a megfelelő időpontban

mindig a megfelelő szövetségeket köti meg. Nem egyszerűen a hatalmasokkal kell

összeállni, hanem azokkal, akiktől magunk is hatalmat kaphatunk. Tudtam, hogy

ha nem segítek Lilithnek, meg fog ölni. A démonok természetüknél fogva

bizalmatlanok, és nem kételkedtem benne, hogy hiába fogadok hallgatást, azt fogja

hinni, máris rohanok a Klávéhoz, és elárulom nekik a terveit. Arra jutottam, hogy

Lilith nagyobb veszélyt jelent rám, mint a te fajtád.

– És lelkifurdalás nélkül megölte az Árnyvadászokat.

– A Kör tagjai voltak – mondta Camille. – Rengeteget megöltek az én fajtámból.

A tiedből is.

– És Simon Lewis? O mire kellett?

– Mindenki azt szeretné, ha a Napjáró az ő oldalán állna – vont vállat Camille. –

És tudtam, hogy ott van a homlokán Káin Jele. Raphael egyik alattvalója a mai

napig hű hozzám, tőle szereztem az információt. Nem sok Alvilági tud róla rajtam

kívül. Ez a Jel kiszámíthatatlanul értékes szövetségessé teszi a fiút.

– Ezért kell Lilithnek is?

Camille-nak elkerekedett a szeme. Alec látta, hogy sápadt bőre alatt sötét erek

hálózata rajzol kusza mintát, mint amikor a porcelán felületén terjednek a

repedések. Az éhező vámpírok egy idő után megvadulnak, aztán ha továbbra sem

jutottak vérhez, elvesztik az eszméletüket. Minél öregebbek, annál tovább bírják az

éhezést, de Alec elképzelni sem tudta, mikor táplálkozhatott utoljára a nő. –

Hogyhogy?

– Nagyon úgy fest, hogy idehívatta magához Simont – felelte Alec. – Valahol itt

vannak az épületben.

Camille egy pillanatig csak nézett maga elé, aztán felnevetett. – Ez ám az

irónia! – szólt. – O sem szólt róla egy szót sem nekem, és én sem neki, közben pedig

mind a ketten a Napjárót hajszoltuk a saját céljaink érdekében. Lilithnek csakis a

vére kellhet – tette hozzá. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamilyen

vérmágiával kapcsolatos szertartást tervez. A Napjáróvér és az Árnyvadászvér

keverékének hasznát veheti.

Alecnek kellemetlen érzése támadt. – De nem tudja bántani. Káin Jele...

– Meg fogja találni a módját – szólt Camille. – Ő Lilith, a boszorkány-mesterek

anyja. Nagyon-nagyon öreg, Alexander.

Alec felállt. – Akkor utána kéne járnom, mit művel.

Camille láncai megcsörrentek, ahogy a nő próbált feltérdelni. – Várj... Azt

mondtad, kiszabadítasz.

Alec megfordult, és lenézett Camille-ra. – Nem. Azt mondtam, átadom a

Klávénak.

– De ha itt hagysz, semmi sem akadályozza meg Lilithet, hogy azt tegyen velem,

amit akar. – Hátravetette vértől összetapadt haját, arcára kiült a feszültség. –

Alexander, kérlek. Könyörgöm...

– Ki az a Will? – kérdezte Alec. Olyan váratlanul törtek elő belőle a szavak, hogy

maga is megrémült.

– Will? – Camille egy pillanatig értetlenül bámult a fiúra, aztán leesett neki a

tantusz, és kis híján még el is mosolyodott. – Hallottad, miről beszélgettünk

Magnusszal.

– Egy részét. – Alec óvatosan fújta ki a levegőt. – Will meghalt, ugye? Vagyis

Magnus azt mondta, nagyon régen volt már, amikor ismerte...

– Tudom, mi zavar, ifjú Árnyvadász. – Camille hangja egyszerre dallamos lett és

lágy. A háta mögött, az ablakból Alec egy, a város felett elhúzó repülő villogó

fényeit pillantotta meg. – Először boldog voltál. Csak a pillanatnak éltél, nem a

jövőnek. Időközben viszont rájöttél, hogy meg fogsz öregedni, és egy nap

meghalsz. Ellentétben Magnusszal, aki él majd tovább. Nem fogtok együtt

megöregedni, hanem fokozatosan eltávolodtok egymástól.

Camille szánakozva mosolygott. – Most szép vagy – mondta. – De az leszel húsz

év múlva is? Es negyven év múlva? Ötven? Akkor is szeretni fogja a kék szemedet,

amikor kifakul a színe, szeretni fogja a puha bőrödet, ha a kor vés bele mély

árkokat? Szeretni fogja a kezedet, ha ráncos lesz és gyenge, a hajadat, ha

megőszülsz...

– Elég legyen... – Alec érzékelte, hogy elcsuklik a hangja, és szégyellte magát

miatta. – Csak hagyja abba! Nem akarom hallani.

– Nem kell így lennie. – Camille zöld szeme világított, ahogy a nő közelebb

hajolt Alechez. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem kell megöregedned? Hogy

nem kell meghalnod.

Alecet elfogta a düh. – Nem akarok vámpír lenni. Ezzel ne is próbálkozzon.

Akkor sem egyezem bele, ha különben meg kell halnom.

A nő egy kurta pillanatra elhúzta a száját. Egyetlen pillanattal később a

grimasznak már nyoma sem volt, és egy halvány mosoly vette át a helyét.

– Nem ezt akartam javasolni. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy van más módja

is? Egy másik módszer, hogy örökre együtt lehessetek?

Alec nyelt egyet. Száraz volt a szája, akár a tapló. – Hadd halljam! – mondta.

Camille felemelte a kezét, amitől megcsördültek a láncai. – Vágd el ezeket!

– Nem. Előbb mondja el!

A nő megrázta a fejét. – Azt nem teszem meg. – Az arca és a hangja is olyan

kemény volt, mint a márvány. – Azt mondtad, nincs mire alkudoznom. Pedig van.

És nem mondok le róla csak úgy.

Alec habozott. Magnus hangját hallotta a fülében. A célozgatás és a manipuláció

nagymestere. Mindig is az volt.

De Magnus, gondolta, ezt sosem mondtad el. Sosem figyelmeztettél, hogy ez fog

történni; hogy egy nap felébredek, és rájövök, hogy olyan helyre megyek, ahová nem tudsz

követni. Hogy igazából nem vagyunk egyformák. Azoknak, akik sosem halnak meg, nincs

olyan, hogy „míg a halál el nem választ".

Lépett egyet Camille felé, aztán még egyet. Felemelte a jobb karját, aztán teljes

erejéből lecsapott a szeráfpengével. A fegyver könnyedén vágta át a láncot. Camille

széttárta a karját; csuklóin még mindig ott volt a bilincs, de már szabadon

mozgathatta őket. Diadalmas arckifejezéssel emelte a magasba a kezét.

– Alec! – Isabelle szólalt meg az ajtóban. A fiú sarkon fordult, és megpillantotta

a húgát, amint a korbácsot lazán lógatva állt a küszöbön. A fegyver csupa vér volt,

éppen, mint a lány keze és selyemruhája. – Mit csinálsz itt?

– Semmit. Csak... – Alec hirtelen megijedt, és nagyon elszégyellte magát.

Ösztönösen Camille elé lépett, mintha a testével eltakarhatná a nőt a húga elől.

– Mind meghaltak. – Isabelle hangja egészen komor volt. – A szektások. Az

utolsó szálig megöltük őket. Most gyere! Meg kell keresnünk Simont. –

Hunyorogva méricskélte Alecet. – Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz.

– Elvágtam a láncait – bukott ki a fiúból. – Nem kellett volna. De...

– Kinek vágtad el a láncait? – Isabelle belépett a szobába. A város beszűrődő

fényei megvillantak a ruháján, amitől egészen olyan lett, mint egy jelenés. – Alec,

te meg miről hablatyolsz?

Zavarodottan nézett a bátyjára. Alec megfordult, és követte a lány tekintetét –

de nem látott senkit. A cső ott volt, mellette hevert egy darab lánc is, a padlót lepő

port láthatólag felkavarták kissé. De Camille eltűnt.

Clarynek alig volt ideje maga elé kapni a kezét, mielőtt a pokolkutya izmok,

csont és forró, büdös lélegzet ágyúgolyójaként ütközött neki. A lány alól kiszaladt a

talaj; Jace megtanította neki, hogyan védje magát eséskor, de a tanács elröppent, és

a könyökével ért földet; felszakadt bőréből éles fájdalom sugárzott szét. Egy

pillanattal később a kutya máris rajta volt, mancsával a mellkasára taposott, és

groteszkül csóválta göcsörtös farkát. A farka végéből szögre emlékeztető

kinövések türemkedtek ki, mint valami középkori buzogányból, hatalmas

hordószerű mellkasából pedig olyan hangerővel tört elő a hörgés, hogy Clary a

csontja velejéig beleremegett.

– Tartsd ott! Tépd ki a torkát, ha menekülni próbál! – utasította a kutyát

Camille, miközben a másik állat máris Jace-szel küzdött. Fogak, karok lábak meg

egy vadul csapkodó farok örvénye fordult át újra meg újra a földön. Clary oldalt

fordította a fejét, és látta, hogy Lilith az üvegkoporsóhoz meg a mellette heverő

Simonhoz siet. Sebastian mozdulatlanul lebegett a koporsóban, mintha vízbe

fulladt volna; a folyadék tejfehérből sötétre változott, valószínűleg a fiú vérétől.

A Claryt a földhöz szegező kutya követlen közelről lihegett a fülébe. A hangtól

a lányt elfogta a félelem – és a félelemmel együtt a harag. Harag Lilith és saját

maga iránt. Mégiscsak Árnyvadász volt. Az csak egy dolog, hogy megijedt egy

Falánk démontól, amikor még sosem hallott a Nephilimek-ről. Csakhogy azóta már

kiképzést is kapott. Többre kell képesnek lennie.

Bármi lehet fegyver, mondta Jace a parkban. A pokolkutya rettenetes súllyal

nehezedett rá; Clary hörögve nyúlt a torkához, mintha nem kapna levegőt. A kutya

felugatott, aztán vicsorogva villantotta ki a fogait. A lány ujjai összezáródtak a

Morgensternek gyűrűje körül a nyakán. Keményen megrántotta, mire a lánc

elszakadt, és teljes erejéből a kutya szemébe vágott vele. Az állat a fájdalomtól

üvöltve felágaskodott, Clary pedig gyorsan oldalra gördült, és négykézlábra állt. A

véres szemű kutya ugrásra készen lekuporodott. A nyaklánc kiesett Clary kezéből,

a gyűrű elgurult; ahogy a lány utána nyúlt, a kutya elrugaszkodott...

Világító penge szelte át az éjszakát, centiméterekre elsuhant Clary arca előtt,

és elválasztotta a kutya fejét a testétől. Az állat kurtán felnyüszített, és semmivé

foszlott; nem maradt utána más, csak egy égett fekete nyom a kövön meg tömény

démonbűz a levegőben.

Valaki Clary hóna alá nyúlt, és kiemelte a földről. Jace volt az. Az övébe szúrta a

világító szeráfpengét, és két kézzel tartotta a lányt, miközben különös tekintettel

nézett a szemébe. Clary sem megfogalmazni, sem lerajzolni nem tudta volna –

remény, döbbenet, szerelem, vágyakozás és düh keveredett a fiú arcán. Az inge jó

pár helyen elszakadt, és átitatta a vér. A zakója már nem volt rajta, szőke haja

összetapadt az izzadságtól és a vértől. Egy pillanatig csak nézték egymást; a fiú

fájdalmas erővel szorította Clary kezét. Aztán mind a ketten egyszerre szólaltak

meg.

– Nem esett bajod? – kérdezte a lány.

– Clary. – Jace gyengéden eltolta magától a lányt, el a körtől, a liftekhez vezető

ösvény felé. – Menj! – szólt rekedten. – Menj el innen, Clary!

-Jace...

A fiú szaggatott lélegzetet vett. – Kérlek! – mondta, aztán elengedte Claryt,

kihúzta a szeráfpengét az övéből, és visszafordult a kör felé.

– Állj fel! – morogta Lilith. – Állj fel!

Egy kéz rázta meg Simon vállát, amitől a fiúnak rögtön éles fájdalom hasított a

fejébe. Valahol a sötétségben lebegett; most kinyitotta a szemét, és az éjszakai

égboltot látta maga fölött, a csillagokat, meg Lilith fehér arcát. A nő szeme helyén

fekete kígyók tekeregtek. Már a látvány okozta riadalom is elég volt hozzá, hogy

felpattanjon.

Abban a pillanatban, hogy két lábon állt, elhányta magát, és majdnem megint

térdre zuhant. Becsukott szemmel próbált megküzdeni a hányingerrel, de hallotta,

ahogy Lilith a nevét hörgi, aztán a nő a karjára tette a kezét, és előreterelte.

Hagyta magát. Nem csak a szája telt meg Sebastian vérének gyomorforgató

keserűségével, de most már ugyanez a keserűség terjedt az ereiben is. Rosszul volt,

erőtlennek, végtelenül gyengének és bizonytalannak érezte magát. A feje mintha

egy tonnát nyomott volna, és hullámokban tört rá a szédülés.

Lilith egyszerre elengedte a karját. Simon kinyitotta a szemét, és Sebastian

koporsója mellett találta magát, ugyanott, ahol az imént is állt. A fiú torkán két

sötét lyuk látszott, ahol Simon megharapta.

Add neki a véredet! Lilith hangja visszhangzott a fejében. Most!

Simon kábán nézett fel. Homályosan látott, de erőltette a szemét, hátha

megpillantja Claryt és Jace-t a mindent beborító feketeségben.

Használd a fogaidat! – parancsolta Lilith. Tépd föl a csuklódat! Add Jonathannak a

véredet! Gyógyítsd meg!

Simon a szájához emelte a csuklóját. Gyógyítsd meg! Feltámasztani valakit a

halottaiból sokkal többet jelent, mint meggyógyítani, gondolta. Talán Sebastiannak

még a keze is visszanő. Lehet, hogy erre gondolt a nő. Simon várta, hogy

előjöjjenek a tépőfogai, de csak nem történt semmi. Túlságosan rosszul van hozzá,

hogy éhséget érezzen, gondolta, és leküzdötte a feltámadó ostoba késztetést, hogy

hangosan elnevesse magát.

– Nem megy – mondta félig lihegve. – Nem megy.

– Lilith! – Jace hangja hasított az éjszakába. Lilith felszisszent, és hitetlenkedve

fordult meg. Simon lassan leengedte a csuklóját, és a szemét próbálta

meresztgetni. Az előtte ragyogó fényre próbált fókuszálni, amíg az lassan egy

szeráfpengévé alakult át Jace bal kezében. Simon most már tisztán látta a fiút,

ahogy határozott vonásai kirajzolódtak a sötétség háttere előtt. Időközben

megszabadult a zakójától, mocskos volt, szakadt ingét alvadt vér borította, de

tiszta volt és határozott. Többé nem emlékeztetett zombira vagy egy alvajáróra,

aki retteneteset álmodik éppen.

– Hol van? – kérdezte Lilith. Szemében vonaglottak a kígyók. – Hol van a lány?

Clary. Simon homályos tekintete a sötétséget kutatta Jace körül, de sehol nem

látta a lányt. Kezdett kitisztulni a látása. Látta a szétkenődött vért a földön, meg a

rongyos szaténdarabokat az egyik sövény hegyes ágai között. A vérben mintha

állati mancsok hagyták volna ott a lenyomatukat. Simonnak elszorult a szíve.

Gyorsan megint Jace-re pillantott. A fiú dühösnek látszott – borzasztó dühösnek –,

de nyilvánvalóan nem volt összetörve, márpedig ha valami történt volna Claryvel,

az biztosan oda lenne írva az arcára. Szóval hol lehet a lány?

– Neki ehhez semmi köze – jelentette ki Jace. – Azt mondja, nem tudom

megölni magát, démonasszony. Én azt mondom, hogy meg tudom ölni. Lássuk,

melyikünknek van igaza.

Lilith olyan sebesen mozgott, hogy szemmel is alig lehetett követni. Az egyik

pillanatban még Simon mellett állt, a következőben pedig már Jace fölött egy

lépcsőfokon. Kezével a fiú felé csapott, de az elhajolt előle, a háta mögé pördült, és

megvágta a nő vállát a szeráfpengével. Lilith felkiáltott, és megpördült, miközben a

vér széles ívben spriccelt a sebéből. Csillogó fekete színe volt, mint az ónixnak.

Mennydörgésszerű robajjal csapta össze a kezét, mintha két tenyere között akarná

darabokra zúzni a pengét, de Jace már jó pár méterrel odébb állt. A penge fénye

úgy hunyorgott közöttük, akár egy gunyorosan kacsingató szem.

Ha nem Jace lenne itt, hanem egy másik Árnyvadász, már biztosan halott lenne,

gondolta Simon. Az ember nem veheti fel a versenyt azzal, ami isteni eredetű, mondta

Camille. Márpedig az angyalvér ellenére az Árnyvadászok mégiscsak emberek,

Lilith pedig erősebb bármelyik Nagyobb Démonnál.

Simon hirtelen éles fájdalmat érzett. Meglepetten vette észre, hogy végül csak

előjöttek a fogai, és az alsó ajkába vájtak. A fajdalom és a vér íze még jobban

magához térítették. Lilithre szegezte a tekintetét. A nő nyilvánvalóan nem vette

észre, minden figyelmét Jace kötötte le. Megint elvicsorodott, és a fiúra vetette

magát. Ahogy fel-alá kergetve egymást küzdöttek a tetőn, Simon úgy érezte,

mintha két, szárnyát csapkodó lepkét látna. Még az ő vámpírlátásával sem volt

egyszerű nyomon követni a mozgásukat, ahogy sövényeket ugráltak át, és

ösvényeken száguldottak végig. Lilith alacsony falnak szorította Jace-t; a fal egy

napórát vett körül, amelyen aranyló fémből rakták ki a számokat. Jace-ből csak egy

foltot lehetett látni, olyan sebesen mozgott, Mihály fénye pedig úgy cikázott Lilith

körül, mintha a nőt világító szálakból font háló ejtette volna foglyul. Bárki mást

pillanatok alatt apró darabokra kaszabolt volna. Csakhogy Lilith úgy mozgott, akár

a füst. Úgy tűnt, akkor tűnik el és jelenik meg máshol, amikor csak akar, és bár Jace

láthatólag egyáltalán nem fáradt, Simon azért érezte rajta a tehetetlen dühöt.

Végül megtörtént. Jace dühödten lendítette meg a szeráfpengét Lilith felé – a

nő pedig egyszerűen elkapta a levegőben, és ujjait összefonta a penge körül.

Ujjaiból csöpögött a fekete vér, ahogy maga felé rántotta a pengét. Ahogy a

csöppek földet értek, apró obszidián kígyókká változtak, amelyek aztán tekeregve

tűntek el a sövény bokrai között.

A nő két kézzel magasba emelte a fegyvert. A kátrányszínű vér patakokban

folyt végig a csuklóján és az alkarján. Vicsorogva kettétörte a kardot; az egyik fele

csillogó porrá vált a kezében, a másikat pedig – a markolatot meg a penge csonkját

– sötéten lobogó lángok emésztették félig hamuvá.

Lilith elmosolyodott. – Szegény kis Mihály – szólt. – Mindig is gyenge volt.

Jace zihálva szorította ökölbe a kezét, haját homlokára tapasztotta az izzadság.

– Folyton ezekkel a nevekkel jön – szólt. – „Ismertem Mihályt.” „Ismertem

Számáéit”. „Gábriel arkangyal lőtte be a sérómat.” Mintha azzal akarna dicsekedni,

hogy egy zenekarban játszik a fél Bibliával.

Jace összeszedte minden bátorságát, gondolta Simon. Bátor volt és pimasz,

mert arra gondolt, hogy Lilith meg fogja ölni, és azt akarta, hogy így érje utol a

vég: merészen szembenézve a halállal. Mint egy harcos. Árnyvadászhoz méltón.

Mindig is tudta, hogy így fog elmenni: szemtelenül tréfálkozva, emelt fővel, és

olyan tekintettel, amiből sütött, hogy „jobb vagyok nálad”. És Simon erre csak

most jött rá.

– Lilith – folytatta Jace, és sikerült úgy kimondania a szót, mintha káromkodás

volna. – Tanultam magáról. Az iskolában. A Mennyország meddőséggel átkozta

meg. Ezer gyereket szült, és mind meghaltak. Nem így volt?

Lilith szorosan markolta sötéten ragyogó fegyverét, de az arca szenvtelen

maradt. – Óvatosan, kis Árnyvadászom.

– Vagy mi lesz? Megöl? – Jace arcán egy friss vágásból szivárgott a vér, de nem

nyúlt oda, hogy letörölje. – Akkor lásson csak neki!

Ne! Simon próbált közelebb lépni, de megbicsaklott a térde, és elterült a földön.

Mély lélegzetet vett. Nem volt szüksége oxigénre, de a levegő valahogy mégis

segített összeszedni magát. Felnyúlt, megragadta a kőkocka peremét, és felállt.

Lüktetett a tarkója. Kizárt dolog, hogy elég lesz az idő. Lilithnek nem kellett mást

tennie, csak döfnie egyet a kezében lévő törött pengével...

De nem tette. Jace-re meredt, de nem mozdult. Aztán a fiú szeme hirtelen

megvillant, a vonásaiban oldódott a feszültség. – Nem ölhet meg – jelentette ki

magabiztosan. – Amit az előbb mondott... Én vagyok az ellensúly. Egyedül én

kötöm őt ehhez a világhoz – intett Sebastian üvegkoporsója felé.

– Ha meghalok, ő is meghal. Nem igaz? – Hátralépett egyet. – Leugorhat-nék a

tetőről most azonnal – mondta. – Véget vethetnék az egésznek.

Lilith most először tűnt igazán feszültnek. Ide-oda kapkodta a fejét,

kígyószeme vadul ugrált, mintha a szél fújná. – Hol van? Hol van a lány?

Jace letörölte az arcáról a vért meg az izzadságot, és elvigyorodott; az ajka

felhasadt, és vér folyt végig az állán. – Felejtse el! Leküldtem innen, amíg nem

figyelt. Elment, biztonságban van magától.

Lilith vicsorogva villantotta ki a fogait. – Hazudsz!

Jace hátralépett. Már csak néhány lépésre lett volna szüksége, hogy elérje a

tető szélén körbefutó alacsony falat. Simon tudta, hogy Jace sok mindent képes

lenne túlélni, de egy negyvenemeletes épület tetejéről a mélybe zuhanni azért

nyilván még neki is sok lett volna.

– Ne felejtsd el, hogy ott voltam, Árnyvadász – szólt Lilith. Láttalak meghalni.

Láttam Valentine-t a holttested fölött zokogni. Aztán láttam, amikor az Angyal

megkérdezte Clarissától, mit kíván tőle, hogy mi az, amit a világon mindennél

jobban akar, és Clarissa azt felelte, hogy te vagy az. Azt hitte, egyes-egyedül ti

támaszthatjátok fel a halott szeretteiteket, és így a tettének nem lesz

következménye. Ezt gondoltátok mind a ketten, igaz? Ostobák vagytok. – Lilith

kiköpött. – Szeretitek egymást, ezt bárki láthatja, csak rátok kell nézni. Az ilyen

szerelem fel tudja perzselni a világot, de dicsőséget is hozhat. Nem, soha nem

hagyna csak úgy ott. Akkor biztosan nem, ha tudná, hogy veszélyben vagy. –

Felszegte a fejét, kinyújtotta a karját, és egyik görbe karomban végződő ujjával

előremutatott. – Ott van! Kiáltás hallatszott, és az egyik sövény megnyílt, felfedve a

mögötte kuporgó Claryt. A lány hiába kapálózott, láthatatlan erő vonszolta Lilith

felé; körmei a földet kaparták, ahogy kétségbeesve keresett valamit, amiben

megkapaszkodhat. A keze véres nyomot hagyott a kövön.

– Ne! – Jace elindult a lány felé, de megtorpant, amikor Clary a levegőbe

emelkedett, és lebegni kezdett Lilith előtt. Mezítláb volt, mostanra inkább vörös és

fekete, mintsem aranyszínű szaténruhája lobogott körülötte – az egyik vállpántja

elszakadt, és most a semmiben lógott. Clary haja kiszabadult a csatokból, és a

vállára omlott. Zöld szemében gyűlölettel meredt Lilithre.

– Maga kurva! – szólt.

Jace arcára kiült a rettegés. Simon csak most jött rá, ahogy amikor azt mondta,

hogy Clary elment, komolyan beszélt. Tényleg azt hitte, hogy a lány biztonságban

van. Csakhogy Lilithnek igaza volt, most pedig kígyószeme táncolt, ahogy öntelten

mozgatta a kezét, akár egy bábjátékos, mire Clary pörögni kezdett a levegőben.

Lilith kinyújtotta az ujját, mire ezüstkorbács csapott le a lányra, és felhasította a

ruháját meg alatta a bőrt. Clary felkiáltott, és a sebhez kapott. Ujjai közül skarlát

esőként szitáló vér hullott a kövekre.

– Clary! – Jace Lilith felé fordult. – Jól van – mondta. Sápadt volt, minden

merészsége eltűnt. Ökölbe szorított keze egészen elfehéredett. – Jól van. Engedje

el, és megteszem, amit akar. És Simon is. Megengedjük, hogy...

– Megengeditek? – Lilith arcvonásai valahogy átrendeződtek. A szemüregében

vonaglottak a kígyók, a bőre egészen feszes és fehér, a szája pedig jóval szélesebb

lett. Az orra szinte teljesen eltűnt. – Nincs választásotok. És ami még fontosabb,

felbosszantottatok. Mindannyian. Talán, ha szó nélkül engedelmeskedtek,

elengedtelek volna benneteket. Csakhogy ez már sosem fog kiderülni, igaz?

Simon elengedte a kőkockát, egy pillanatra megbillent, de visszanyerte az

egyensúlyát. Aztán elindult. Ahogy egyik lábát a másik után tette, úgy érezte,

mintha nedves homokkal teli hatalmas zsákokat akasztottak volna a nyakába.

Ahányszor csak a talpa a földet érintette, éles fájdalom cikázott végig a testében.

Koncentrálnia kellett, hogy lépésről lépésre, fokozatosan haladhasson előre.

– Talán nem ölhetlek meg – mondta Lilith Jace-nek –, de azt megtehetem, hogy

addig kínozom, amíg már nem bírja tovább, neked pedig végig kell nézned az

egészet. Vannak a halálnál is rosszabb dolgok, Árnyvadász.

Megint kinyújtotta az ujját, és az ezüstkorbács ezúttal Clary vállára sújtott le,

széles sebet vágva rajta. Clary összerándult, de nem sikított, inkább a szájába

gyömöszölte az öklét, és összegömbölyödött, mintha így meg tudná védeni magát

Lilithtől.

Jace éppen rávetette volna magát a nőre, amikor megpillantotta Simont. A két

fiú tekintete találkozott. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Simon látta,

ahogy Lilith felemeli a kezét, készen, hogy újabb, még rettenetesebb csapást

mérjen Claryre. Jace arca egészen falfehér lett a gyötrelemtől. A tekintete feketén

villant, ahogy találkozott Simonéval... és felismerte a fiú szándékát.

Jace hátralépett.

Simon körül elhomályosodott a világ. Ahogy előrevetette magát, két dologra

jött rá. Először is arra, hogy a lehetetlenre vállalkozott, sosem érheti el időben

Lilithet, hiszen a nő keze máris lendült, előtte ezüst gomolygással kelt életre a

levegő. Másodszor pedig arra jött rá, hogy eddig igazából sosem érzékelte, milyen

gyorsan is tud mozogni egy vámpír valójában. A lábában, a hátában pattanásig

feszültek az izmok, a csontok ropogtak a bokájában...

És egyszerre a levegőben úszott Lilith és Clary között, éppen, amikor a

démonnő lecsapott. A hosszú, borotvaéles ezüstsodrony az arcán és a mellkasán

találta el... aztán a levegő, mint a konfetti robbant millió csillogó darabra

körülötte, és hallotta, amint Clary döbbent kiáltása hasít a sötétségbe.

– Simoni

Lilith mozdulatlanná merevedett. Simonról a még mindig a semmiben lebegő

Claryre pillantott, aztán lenézett saját, immáron üres kezére. Hosszú, szaggatott

lélegzetet vett.

– Hétszerte – suttogta, és rögtön el is hallgatott, ahogy fehér izzás világította be

az éjszakát. Simonnak a nagyító üvege alatt koncentrálódó napsugár erejétől

megperzselődő hangyák jutottak eszébe, ahogy az égből lecsapó tűzcsóva áthatolt

Lilith testén. A démonnő egy hosszú pillanatig fehéren égett a vakító lángok

csapdájában, a szája néma sikolyra nyílt. Hajfürtjei különálló lángnyelvekként

lobogtak, aztán a teste, akár a fehérarany ragyogott fel... és sóvá változott. Az

ezernyi apró, hátborzongatóan gyönyörű sókristály komótosan hullott Simon lábai

elé.

Lilith nem volt többé.

19

Derül most a pokol

A Clary szemhéjára égett elképzelhetetlen fényesség lassan átadta a helyét a

sötétségnek. Méghozzá egy meglepően hosszú sötétségnek, amit csak lassan tört

meg egy bizonytalan, árnyékoktól szabdalt szürke fény. Clary hátát valami kemény

és hideg tárgy nyomta, és egész teste sajgott. Mormogást hallott valahonnan a feje

fölül, amitől a fejébe is belehasított a fájdalom. Valaki óvatosan megérintette a

nyakát, aztán rögtön vissza is húzta a kezét. A lány mély lélegzetet vett.

Az egész teste lüktetett. Résnyire nyitotta a szemét, és körülnézett, bár próbált

a lehető legkevesebbet mozogni. A tetőkert kemény talaján feküdt, és a járda egyik

köve vágott a hátába. Amikor Lilith eltűnt, Clary a földre zuhant, és most vágások

meg horzsolások borították. A cipője eltűnt, a térde vérzett, és a ruhája is

elszakadt, ahol Lilith mágikus korbácsa elérte; a szakadásokból vér bugyogott elő.

Simon térdelt fölötte, arcáról sütött az aggodalom. Káin Jele fehéren ragyogott

a homlokán. – Egyenletes a pulzusa – mondta a fiú. – Ne hülyéskedj már, állítólag

mindenféle gyógyító rúnáitok vannak. Kell, hogy legyen valami neki is.

– írón nélkül nem megyünk velük sokra. Lilith eldobatta velem Claryét, hogy ne

használhassa, amikor magához tér. – Jace szólalt meg, és áradt belőle az elfojtott

feszültség. A fiú Simonnal szemben térdelt Clary másik oldalán, az arcát árnyékok

takarták. – Le tudod vinni? Ha eljutunk vele az Intézetbe...

– Azt akarod, hogy én vigyem? – kérdezte csodálkozva Simon. Clary maga sem

értette a dolgot.

– Kétlem, hogy örülne, ha megérinteném. – Jace felállt, mintha képtelen lenne

tovább egy helyben maradni. – Ha képes vagy rá...

Elcsuklott a hangja, elfordult, és azt a helyet bámulta, ahol pár pillanattal

korábban még Lilith állt, de mostanra csak szétszóródott sókristályok borították a

kőlapokat. Simon kicsit színpadiasan felsóhajtott, aztán a lány fölé hajolt, és a

karjára tette a kezét.

Clary most már teljesen kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük. Bár

most már Simonnak is tudnia kellett, hogy a lány magánál van, egyikük sem szólt

egy szót sem. Clary nem szívesen nézett a fiú ismerős arcára, ahová ő maga rajzolta

a most fehér csillagként a szeme fölött ragyogó Jelet.

Már amikor elkészült Káin Jelével, akkor is tudta, hogy valami hatalmasat,

ijesztőt és kolosszálist alkotott, aminek a következményei teljességgel

megjósolhatatlanok. Újra megtette volna, ha ezzel mentheti meg a fiú életét. Azért

ahogy Simon ott állt előtte a homlokán izzó Jellel, a földön pedig Lilith, az

emberiséggel egyidős Nagyobb Démon sókristályokká olvadt maradványai

hevertek, azt gondolta: Mit tettem?

– Jól vagyok – mondta. Felkönyökölt, bár mind a két karja rettenetesen fájt.

Valamikor az események sűrűjében úgy esett, hogy minden bőrt lehorzsolt a

könyökéről. – Magamtól is tudok járni.

Ahogy meghallotta a hangját, Jace a lány felé fordult. Claryt elborzasztotta a

látvány. A fiú ijesztően sebes és véres volt; arca egyik oldalán hosszú vágás

húzódott, az ajka feldagadt, és ruhájának tucatnyi szakadásából szivárgott a vér.

Clary nem szokott hozzá, hogy ilyen állapotban lássa – bár persze ha nem volt nála

irón, akkor saját magán sem segíthetett.

Jace tekintete teljesen kifejezéstelen volt. Clary máskor úgy olvasott az arcából,

mint egy könyvből, ezúttal azonban nem látott rajta semmit. Jace tekintete az

alvadt vérre siklott a lány torkán; Clary még mindig enyhe szúrást érzett, ahol a

kés felhasította a bőrét. A fiú gyorsan elfordította a tekintetét, mielőtt Clary

láthatta volna, mi veszi át az arcán az üresség helyét.

Eltolta magától Simon kezét, és segítség nélkül próbált felállni. Égető fájdalom

mart a bokájába, mire felkiáltott, de rögtön az ajkába is harapott. Az Árnyvadászok

nem visítanak a fájdalomtól, hanem sztoikus nyugalommal viselik, emlékeztette

magát. Nyöszörgés szóba sem jöhet.

– A bokám – szólt. – Szerintem kificamodott vagy eltört.

Jace Simonra pillantott. – Vidd! Ahogy mondtam.

Simon ezúttal nem várt Clary válaszára; egyik karját a lány térde, a másikat a

válla alá csúsztatta, és felemelte. Clary erősen belekapaszkodott a fiú nyakába. Jace

elindult az épület belsejébe vezető ajtó felé, Simon pedig követte. Olyan óvatosan

vitte Claryt, mintha törékeny porcelánból volna. A lány el is felejtette, milyen erős

a fiú most, hogy vámpír lett belőle. Többé már nem volt sehol a szappan, olcsó

after shave – amire a fiúnak igazából nem is volt szüksége – meg a fahéjas

rágógumi keverékéből álló jellegzetes Simon-illat sem. A fiú haja most is a régi

samponjának illatát árasztotta, de ezen kívül egyáltalán nem maradt szaga, és a

bőre hideg volt, ahol Clary megérintette. A lány szorosabbra fonta a karját Simon

nyaka körül, és azt kívánta, bárcsak meleg lenne a teste. Clary ujjai elkékültek, és

minden porcikája zsibbadt.

Jace a vállával belökte a kétszárnyú üvegajtót, és bejutottak az épületbe, ahol

hála az égnek, melegebb volt végre. Különös, gondolta Clary, olyasvalakinek a

karjában lenni, akinek nem emelkedett és süllyedt folyamatosan a mellkasa.

Valami furcsa elektromosság tapadt még mindig Simonhoz, talán a Lilith végzetét

okozó vakító tűzcsóva maradványa. Clary meg akarta kérdezni a fiútól, hogy érzi

magát, de Jace némasága olyan súllyal telepedett rá, hogy félt megtörni a csendet.

Jace a lift hívógombja után nyúlt, mielőtt azonban megérinthette volna,

kitárult az ajtó, és Isabelle rontott ki rajta, üstökös csóvájaként húzva maga után a

korbácsát. Alec sem hiányozhatott a sarkából. Ahogy meglátta Jace-t, Claryt és

Simont, a lány megtorpant, bátyja pedig kis híján nekirohant hátulról. Más

körülmények között egészen vicces jelenet lett volna.

– De... – lihegte Isabelle. Sebes volt és véres, gyönyörű vörös ruhája a térdénél

rongyosra szakadt, fekete hajának elszabadult tincseit alvadt vér tapasztotta össze.

Alec sem járt sokkal jobban. Zakója egyik ujja oldalt felhasadt, bár úgy tűnt, a karja

nem sérült meg alatta. – Ti meg mit kerestek itt?

Jace, Clary és Simon bambán bámultak vissza rá, először szólni sem tudtak a

döbbenettől. – Mi is feltehetnénk ugyanezt a kérdést – szólt végül Jace szárazon.

– Nem is... Azt hittük, te meg Clary a buliban vagytok – szólt Isabelle. Clary

eddig nem sűrűn látta a másik lányt ilyen zaklatottnak. – Simont kerestük.

Clary érezte, ahogy Simon mellkasa egy meglepetésről árulkodó emberi

reakcióval megemelkedik. – Tényleg?

Isabelle elvörösödött. – Hát...

– Jace? – Alec szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon. Végigmérte Claryt

és Simont, aztán figyelmét szokás szerint Jace-re fordította. Talán nem volt többé

szerelmes belé – ha egyáltalán valaha az volt de azért még mindig pambatainak

számítottak, ezért csatában először egymásra figyeltek. – Mit keresel itt? És az

Angyal szerelmére, mi történt veled?

Jace úgy nézett Alecre, mintha nem is ismerné. Ügy festett, mintha egy

rémálomból került volna elő, és egy ismeretlen tájat vizsgálgatna éppen, de nem

azért, mert izgalmasnak vagy drámainak találja, hanem mert próbálja felmerni,

miféle borzalmakat tartogathat a számára. – írón – szólt végül elfulladó hangon. –

Nálad van az irónod?

Alec csodálkozva nyúlt az öve felé. – Persze. – Jace felé nyújtotta az eszközt. –

Ha iratzéra van szükséged...

– Nem nekem kell – mondta Jace még mindig ugyanazon az akadozó hangon. –

Neki – mutatott Claryre. – Nagyobb szüksége van rá, mint nekem. – Aranyszínű

szeme találkozott Alec kék szemével. – Kérlek! – szólt, és a nyerseség éppen olyan

gyorsan tűnt el a hangjából, mint ahogy megjelent.

– Segíts neki a kedvemért.

Ezzel sarkon fordult, és elvonult a helyiség túlsó végébe az üvegajtóhoz. Csak

állt ott, és vagy a kertet bámulta odakint, vagy a saját tükörképét, Clary nem tudta

megállapítani.

Alec egy pillanatig még Jace-t figyelte, aztán az irónnal a kezében elindult

Clary és Simon felé. Intett Simonnak, hogy tegye le a lányt a földre, ő pedig

engedelmeskedett, és óvatosan leültette Claryt a fal mellé. Hátralépett, Alec pedig

Clary mellé térdelt. Simon látta Alec zavarodottságát, ahogy a fiú megvizsgálta a

mély vágásokat a karján és a hasán. – Ki tette ezt veled?

– Én... – Clary tehetetlenül pillantott Jace felé, aki mindig háttal állt nekik.

Látta a fiú zúzódásokkal teli arcát tükröződni az ajtó üvegében. Inge eleje sötét

volt a vértől. – Nehéz elmondani.

– Miért nem hívtatok bennünket? – faggatózott Isabelle, mint akit elárultak. –

Miért nem mondtátok, hogy idejöttök? Miért nem küldtetek tűz-levelet vagy

bármi? Tudjátok, hogy azonnal jöttünk volna, ha tudjuk, hogy szükségetek van

ránk.

– Nem volt idő – felelte Simon. – És én sem tudtam, hogy Clary meg Jace itt lesz.

Azt hittem, egyedül vagyok. Nem tűnt helyénvalónak, hogy téged is

belerángassalak a dolgaimba.

– Hogy b... belerángass a dolgaidba? – hebegte Isabelle. – Te... – kezdte, aztán

mindenki meglepetésére Simon nyakába ugrott, és átkarolta. A fiút készületlenül

érte a roham, és megtántorodott, de pillanatok alatt visszanyerte az egyensúlyát.

Karját Isabelle dereka köré fonta, és bár majdnem belegabalyodott a korbácsba,

magához szorította a lányt, az pedig befészkelte a fejét közvetlenül Simon álla alá,

és halkan mormogni kezdett. Clary nem hallotta jól, de úgy tűnt, mintha Simont

korholná.

Alec felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt, inkább Clary fölé hajolt,

eltakarva előle Simont és Isabelle-t. A lány bőréhez érintette az irónt, mire az

felszisszent az égető fájdalomtól. – Tudom, hogy fáj – mondta Alec halkan. –

Szerintem beverted a fejed. Magnusnak meg kéne néznie. Mi a helyzet Jace-szel?

Mennyire súlyosak a sebei?

– Nem tudom. – Clary megrázta a fejét. – Nem enged a közelébe.

Alec gyengéden megfogta a lány állát, ide-oda forgatta a fejét, és könnyedén

egy újabb iratzét rajzolt a nyakára, közvetlenül az állkapcsa vonala alá.

– Mit tett, amitől ilyen rettenetesnek gondolja magát?

Clary a fiúra kapta a tekintetét. – Miből gondolod, hogy bármit is tett?

Alec elengedte Clary állát. – Mert ismerem. így áll bosszút magán. Azzal, hogy

nem enged a közelébe, saját magát bünteti, nem téged.

– Nem akarja, hogy a közelében legyek – mondta Clary. Hallotta az

ingerültséget a saját hangjában, és gyűlölte magát, amiért ilyen szánalmasan

viselkedik.

– A világon semmi mást nem akar rajtad kívül – mondta Alec meglepő

gyengédséggel, és megigazította szemébe lógó hosszú fekete haját. Mintha

megváltozott volna az utóbbi időben, gondolta Clary. Amikor először találkoztak,

még nem volt ilyen magabiztos, és nem mert igazán nagylelkű lenni sem másokkal,

sem önmagával. – Amúgy mégis, hogy kerültetek ide? Észre sem vettük, hogy ti is

eljöttetek a buliból Simonnal.

– Nem velem jöttek el – szólt közbe Simon. Időközben kibontakoztak az

ölelésből Isabelle-lel, de most is szorosan egymás mellett álltak. – Egyedül jöttem

ide. Vagyis igazából nem egyedül. Ügy kísértek.

Clary bólintott. – Ez igaz. Nem vele léptünk le a buliból. Amikor Jace elhozott,

fogalmam sem volt róla, hogy Simont is itt találjuk.

– Jace hozott ide? – kérdezte csodálkozva Isabelle. – Jace, ha tudtál Lilithről

meg a Talto templomról, mondanod kellett volna valamit!

Jace még mindig az üvegajtót bámulta. – Gondolom, kiment a fejemből

– mondta színtelen hangon.

Clary megrázta a fejét, ahogy Alec és Isabelle ránéztek, mintha tőle várnának

magyarázatot fogadott bátyjuk viselkedésére. – Igazából nem Jace volt az – szólt

végül. – Irányították... Lilith.

– Megszállta? – Isabelle-nek elkerekedett a szeme, és ösztönösen megragadta a

korbácsát.

Jace elfordult az ajtótól. Lassan megfogta szakadt ingét, és szétnyitotta, hogy

mindannyian lássák a csúf rúnát, meg a rajta keresztülfutó véres vágást.

– Ez Lilith jele – magyarázta még mindig ugyanazon a színtelen hangon. – Ezzel

tudott irányítani.

Alec megrázta a fejét; láthatólag felkavarta, amit hallott. – Jace, egy ilyen

démoni kapcsolatot általában csak úgy lehet megszakítani, ha az irányító démon

meghal. Lilith az egyik leghatalmasabb démon, aki valaha is...

– Meghalt – szólt közbe Clary. – Simon ölte meg. Vagyis gondolom, inkább Káin

Jele ölte meg.

Mindannyian Simonra meredtek. – És ti? Hogy kerültetek ide? – kérdezte a fiú

védekezően.

– Téged kerestünk – felelte Isabelle. – Megtaláltuk a névjegyet, amit nyilván

Lilithtől kaptál. A lakásban volt, Jordan engedett be bennünket. Odalent van

Maiával. – Megborzongott. – Amiket Lilith művelt... el sem hinnéd... rettenetes...

Alec feltartotta a kezét. – Lassítsunk, emberek. Előbb elmondjuk, mi történt

velünk, aztán Simon meg Clary, ti is elmondhatjátok a ti történeteteket.

A beszámoló rövidebb ideig tartott, mint Clary gondolta. Jórészt Isabelle

beszélt, és széles gesztusai időnként azzal fenyegettek, korbácsával levágja

valamelyik barátja védtelen végtagjait. Alec kihasználta az alkalmat, és kiment a

tetőre, hogy tűzlevelet küldjön a Klávénak, amiben megüzente, hol vannak, és

segítséget kért. Jace némán lépett félre, hogy kiengedje az ajtón, aztán ugyanígy

tett, amikor Alec nem sokkal később visszajött. Simon és Clary elbeszéléséhez sem

fűzött hozzá egyetlen szót sem, amikor a tetőn történteket ecsetelték, még akkor

sem, amikor ahhoz a részhez értek, amikor Raziel feltámasztotta Jace-t Idrisben.

Végül Izzy szólt közbe, amikor Clary azt kezdte fejtegetni, hogy Lilith Sebastian

anyjának hitte magát, és egy üvegkoporsóban tartotta a fiú testét.

– Sebastian? – Isabelle akkorát csapott a földre a korbácsával, hogy megrepedt

a márvány. – Sebastian odakint van? És nem halt meg? – Jace felé fordult, aki karba

font kézzel támasztotta az ajtót, és kifejezéstelenül nézett vissza a lányra. – Láttam

meghalni. Jace kettévágta a gerincét, és láttam, ahogy a folyóba esik. Most meg azt

akarod nekem mondani, hogy életben van odakint?

– Nem – sietett megnyugtatni Simon. – A teste ott van, de igazából nem él.

Lilith nem tudta befejezni a ceremóniát. – A fiú Isabelle vállára tette a kezét, de a

lány lerázta magáról. Falfehér lett az arca.

– Nem elégszem meg annyival, hogy igazából nem él – jelentette ki. –

Kimegyek, és ezer darabra vágom. – Az ajtó felé fordult.

– íz! – Simon ismét a lány vállára tette a kezét. – Izzy, ne!

– Ne? – nézett rá hitetlenkedve Isabelle. – Egy jó okot mondj, miért ne csináljak

konfettit abból az utolsó szarháziból.

Simon tekintete körbejárt a szobában, és egy pillanatra megállapodott Jace-en,

mintha csak arra számítana, hogy a fiú közbekotyog. Nem tette, még csak meg sem

moccant. – A szertartás lényege világos, ugye? – kérdezte végül Simon. Miután Jace

feltámadt a halálból, Lilith lehetőséget kapott, hogy ő pedig feltámassza

Sebastiant. Ehhez szüksége volt Jace jelenlétére, mivel ő volt az... minek is

nevezte?

– Ellensúly – segített Clary.

– Az a Jel ott Jace mellén. Lilith jele. – Simon egy látszólag öntudatlan

mozdulattal megérintette a mellkasát a szíve fölött. – Sebastianon is rajta van.

Láttam, hogy mind a kettő egyszerre kezdett el világítani, amikor Jace belépett a

körbe.

Isabelle az alsó ajkába harapott, és korbács remegett a kezében. – És? –

kérdezte türelmetlenül.

– Azt hiszem, össze akarta kötni őket. Ha Jace meghalna, Sebastian sem

élhetne. Szóval, ha feldarabolod Sebastiant...

– Azzal Jace-nek is árthatsz – buktak elő Claryből a szavak, ahogy maga is

rájött, mi történt. – Édes istenem! 0, Izzy, nem teheted meg.

– Szóval simán életben hagyjuk? – kérdezte hitetlenkedve Isabelle.

– Darabold fel, ha úgy tetszik – szólalt meg Jace. – Nekem nincs ellenvetésem.

– Fogd be! – mordult rá a bátyjára Alec. – Ne viselkedj már úgy, mintha nem

számítana az életed. íz, nem figyeltél? Sebastian nem él.

– De nem is halott. Legalábbis nem eléggé.

– Szükségünk van a Klávéra – mondta Alec. – Át kell adnunk a Néma

Testvéreknek. Ok megszakíthatják a kapcsolatát Jace-szel, és akkor annyi vért

kaphatsz, íz, amennyit csak akarsz. 0 Valentine fia. Gyilkos. Mindenki elvesztett

valakit az alicantei csatában, vagy legalábbis van olyan ismerőse, aki elvesztett

valakit. Gondolod, hogy kedvesek lesznek hozzá? Élve fogják cafatokra tépni.

Isabelle felnézett a bátyjára. Szeme lassan megtelt könnyel, ami aztán

végigfolyt az arcán, csíkot húzva a bőrére tapadt porban és vérben. – Gyűlölöm –

mondta. – Gyűlölöm, amikor igazad van.

Alec közelebb húzta magához a húgát, és nyomott egy puszit a feje tetejére. –

Tudom.

Isabelle kurtán megszorította a fiú kezét, aztán elhúzódott. – Hát jó – szólt. –

Egy ujjal sem nyúlok Sebastianhoz. Viszont nem bírom elviselni, hogy ilyen közel

legyek hozzá. – Az üvegajtó felé pillantott, ahonnan Jace még mindig nem mozdult

el. – Menjünk le a földszintre. Az előcsarnokban is megvárhatjuk a Klávét. És elő

kell kerítenünk Maiát meg Jordant, valószínűleg fogalmuk sincs, hová tűntünk.

Simon megköszörülte a torkát. – Valakinek itt fent kéne maradnia, hogy rajta

tartsa a szemét a... dolgokon. Vállalom.

– Nem – jelentette ki Jace. – Te csak menj le a földszintre. Én maradok. Ez az

egész az én hibám. Végleg el kellett volna intéznem Sebastiant, amikor megvolt rá

a lehetőségem. Ami pedig a többit illeti...

Elhallgatott. Clarynek eszébe jutott, ahogy a fiú megérintette az arcát az

Intézet sötét folyosóján, és a fülébe súgta: Mea culpa, mea maxima culpa.

Az én vétkem, az én igen nagy vétkem.

Clary most a többiek felé fordult. A hívógomb már világított, miután Isabelle

megnyomta. Clary hallotta a közeledő lift távoli zümmögését.

Isabelle összeráncolta a homlokát. – Alec, talán itt kéne maradnod Jace-szel.

– Nincs szükségem segítségre! – jelentette ki Jace. – Nem kell itt csinálni

semmit. Elleszek.

Isabelle felemelte a kezét, ahogy a lift csilingelő hanggal jelezte, hogy

megérkezett. – Jó. Nyertél. Duzzogj itt fent egyedül, ha azt akarod. – Simonnal és

Aleckel a nyomában belépett a liftbe. Clary vetett még egy pillantást Jace-re, aztán

ő is követte őket. A fiú megint az ajtót bámulta, de Clary látta a tükörképét az

üvegben. A szájából kiszaladt a vér, ahogy keskeny vonallá húzta össze, a szeme

egészen sötét lett.

Jace, gondolta a lány, ahogy a lift ajtaja csukódni kezdett mögötte. Szuggerálta

a fiút, hogy forduljon meg, és nézzen rá. Jace mozdulatlan maradt,

Claryn viszont hirtelen két erős kéz taszított egyet hátulról. Isabelle hangját

hallotta. – Alec, te meg mi a lenét... – Aztán kitántorgott a liftből, és ahogy sikerült

visszanyernie az egyensúlyát, megfordult. Az ajtó már záródott mögötte, de még

látta Alecet, amint a fiú sajnálkozva rámosolyog, és megvonja a vállát, mintha csak

azt mondaná: mi mást tehettem volna? Clary előrelépett, de már elkésett. A lift ajtaja

hangos csattanással záródott be az orra előtt.

Egyedül maradt a szobában Jace-szel.

A helyiség tele volt hullákkal – szürke melegítés, mozdulatlan alakok hevertek

körben a padlón és a fal tövében. Maia az ablaknál állt, hangosan zihált, és

hitetlenkedve figyelte az elé táruló látványt. Részt vett a Brocelindnél zajló

csatában Idrisben, és azt hitte, annál rettenetesebbet sosem fog látni. Ez valahogy

mégis rosszabb volt. A halott szektatagok sebeiből nem zöld démonvér, hanem

valódi vörös emberi vér folyt. A bölcsőkben pedig, akár a játékbabák, síri csöndben

hevertek a halott csecsemők; karmokban végződő, torz kezük egymásra illesztve

nyugodott a mellkasukon.

Maia lenézett a saját kezére. A karmai még kint voltak, a hegyüktől a tövükig

véresen; ahogy behúzta őket, a vér végigfolyt a tenyerén, és vörösre festette a

csuklóját. Csupasz lába is vörös volt, a meztelen vállán húzódó vágásból is

szivárgott még a vér, bár máris kezdett begyógyulni. Tudta, hogy a lükantrópiával

együtt járó gyors gyógyulás ellenére holnap kék-zöld foltokkal borítva ébred. A

vérfarkasok sebei ritkán tartottak ki egy napnál tovább. Maiának eszébe jutott,

amikor még ember korában a bátyja, Dániel igazi szakértője lett annak, hogyan

csípje meg olyan helyeken, ahol nem maradt nyoma.

– Maia! – Jordan lépett be az egyik félkész ajtón, átbújva a falból kilógó

vezetékek alatt. Kiegyenesedett, és a holttestek között a lány felé indult. – Jól

vagy?

A fiú tekintetéből sütő aggodalom láttán Maiának összerándult a gyomra.

– Hol van Isabelle és Alec?

Jordan megrázta a fejét. Sokkal kevesebb sérülés látszott rajta, mint Maián.

Vastag bőrdzsekije, farmerja és csizmája megvédte. Hosszú vágás húzódott az

arcán, világosbarna hajába alvadt vér tapadt, és a kezében tartott kés pengéje is

vöröslött. – Átkutattam az egész emeletet, de nem találtam őket. Van még néhány

hulla a többi szobában. Talán...

Az éjszaka, akár egy szeráfpenge ragyogott fel. Az ablakok fehéren világítottak,

és vakító fény árasztotta el a szobát. Maia egy pillanatra azt hitte, lángra gyúlt a

világ, és a fényárban felé induló Jordant szinte teljesen elnyelte a fehérség. A lány

hallotta a saját sikolyát, és vakon tett egy bizonytalan lépést, de nekiütközött az

ablaknak. Felkapta a kezét, hogy eltakarja a szemét...

És kialudt a fény. Maiával forgott a világ. Kinyújtotta a kezét, és ott volt Jordan.

Maia átkarolta a fiút – úgy simult hozzá, mint annak idején, amikor Jordan elment

érte a házukhoz, a karjába kapta, és a hajtincseit az ujjai köré csavarta.

Jordannek akkor még nem volt ilyen széles válla. Most izmok tapadtak a

csontokra, és olyan érzés volt őt ölelni, mintha valami megingathatatlanba

kapaszkodott volna – talán egy masszív gránitoszlopba a tomboló sivatagi

homokvihar közepén. Szorította a fiút, és a szívverését hallgatta, miközben Jordan

határozott, megnyugtató és nagyon is ismerős mozdulatokkal a haját simogatta. –

Maia... semmi baj...

A lány felemelte a fejét, és a szája Jordan szájára tapadt. Annyi minden

megváltozott, de a fiú puha ajkait csókolni éppen olyan érzés volt, mint régen.

Jordan egy pillanatra megmerevedett a meglepetéstől, aztán hevesen magához

szorította a lányt, és a keze lassú köröket kezdett leírni a csupasz hátán. Maiának

eszébe jutott, milyen volt, amikor először megcsókolták egymást. Odaadta

Jordannek a fülbevalóját, hogy tegye be a kocsi kesztyű-tartójába, de a fiúnak

annyira remegett a keze, hogy elejtette az ékszert, és addig kért újra meg újra

bocsánatot, amíg Maia inkább megcsókolta, csak hogy befogja a száját. Akkor úgy

érezte, soha nem találkozott még nála édesebb fiúval.

Aztán Jordant megharapták, és minden megváltozott.

Maia kábán, zihálva húzódott el. A fiú azonnal elengedte, és tátott szájjal,

kábán meredt rá. Jordan háta mögött, az ablakból Maia látta a várost. Félig-meddig

arra számított, hogy a földdel lett egyenlővé, és fehér pusztaságot lát majd, de

minden éppen ugyanolyan volt. Az épület túloldalán álló épület ablakaiban fények

gyulladtak fel és aludtak el, odalentről pedig felhallatszott a forgalom távoli

moraja. – Mennünk kéne – mondta. – Elő kell kerítenünk a többieket.

– Maia – szólt Jordan. – Miért csókoltál meg?

– Nem tudom – felelte a lány. – Szerinted lifttel menjünk?

– Maia...

– Fogalmam sincs, Jordan – közölte Maia. – Fogalmam sincs, miért csókoltalak

meg, és fogalmam sincs, megteszem-e újra, az viszont biztos, hogy halálra vagyok

rémülve, aggódom a barátaimért, és el akarok tűnni innen. Oké?

A fiú bólintott. Látszott rajta, hogy egymillió dolgot szeretne mondani, de

elszánta magát, hogy inkább magában tart mindent, amiért Maia hálás volt neki.

Jordan beletúrt porlepte, kócos hajába. – Oké.

Csend. Jace még mindig az ajtónak támaszkodott, csak most becsukta a szemét,

és a homlokával dőlt az üvegnek. Clary nem volt benne biztos, hogy egyáltalán

feltűnt-e neki a jelenléte. Lépett egyet előre, mielőtt azonban megszólalhatott

volna, a fiú kilökte az ajtót, és visszasétált a kertbe.

Clary egy pillanatig mozdulatlanul állt, és Jace után nézett. Persze hívhatta

volna a liftet, hogy lemenjen, és a többiekkel együtt az előcsarnokban várja meg a

Klávé érkezését. Ha Jace nem akar beszélni, akkor nem akar beszélni. Ö sem fogja

tudni rávenni. Ha Alec nem tévedett, és önmagát bünteti, Clary tudta, hogy jobban

teszi, ha kivárja, amíg Jace túlteszi magát ezen.

A lift felé fordult... aztán megállt. A harag apró lángja lobbant fel benne. Ne?n,

gondolta. Nem kell hagynia, hogy Jace így viselkedjen. Talán csinálhatja ezt

mindenki mással, de vele nem. Ennél többel tartozik neki. Ennél mind a kerten

többel tartoztak a másiknak.

Clary megfordult, és az ajtó felé indult. Még fájt a bokája, de már kezdtek hatni

Alec iratzéi. Az egész testét gyötrő fájdalom tompa lüktetéssé szelídült. Kilökte az

ajtót, és kilépett a tetőteraszra. Ahogy a talpa a jéghideg köveket érintette, Clary

elhúzta a száját.

Azonnal észrevette Jace-t. A fiú a lépcső előtt térdelt a vérrel borított, sótól

csillogó köveken. Ahogy Clary a közelébe ért, felállt, és megfordult. Fényes tárgyat

tartott a kezében.

A Morgensternek gyűrűje volt.

Feltámadt a szél, és Jace arcába fújta aranyszőke haját. A fiú türelmetlenül

igazította meg. – Eszembe jutott, hogy ez itt maradt – mondta.

Meglepően hétköznapi volt a hangja.

– Ezért akartál idefönt maradni? – kérdezte Clary. – Hogy visszaszerezd?

Jace fordított egyet a csuklóján, amitől a lánc felfelé lendült, és a fiú ujjai

összezáródtak a gyűrű körül. – Ragaszkodom hozzá. Ostobaság, tudom.

– Mondhattad volna. És Alec is maradhatott volna...

– Nem tartozom közétek – vágott hirtelen Clary szavába a fiú. – Az után, amit

tettem, nem szolgálok rá az iratzékra, a gyógyításra, az ölelésre, a vigasztalásra

meg akármi másra, amire a barátaim szerint szükségem van. Inkább maradok itt

vele. – Állával Sebastian a kőtömbön álló üvegkoporsóban lebegő holtteste felé

intett. – Az meg aztán holtbiztos, hogy téged nem érdemellek meg.

Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt. – Gondoltál valaha arra, hogy éti mit

érdemiek? Talán megérdemlek egy esélyt, hogy elbeszélgessek veled arról, ami

történt.

Jace a lányra meredt. Talán ha kétméternyire álltak egymástól, mégis mintha

áthidalhatatlan szakadék választotta volna el őket. – Nem tudom, hogy vagy képes

egyáltalán rám nézni, nemhogy szólni hozzám.

-Jace – szólt Clary –, amiket tettél... Nem te voltál.

A fiú habozott. Az ég olyan fekete volt, a körben álló felhőkarcolók ablakai

pedig olyan erős fénnyel világítottak, hogy úgy érezte, mintha valaki egy ragyogó

ékkövekből szőtt hálót borított volna rájuk. – Ha nem én voltam – mondta –, akkor

miért emlékszem mindenre? Amikor valakit megszállnak, aztán az illető visszatér

a régi önmagához, egyáltalán nem emlékszik semmire abból, amit a démon

befolyása alatt tett. Én viszont mindenre kristálytisztán emlékszem. – Hirtelen

megfordult, és elvonult a tetőkertet körbevevő alacsony fal felé. Clary követte, és

egyáltalán nem bánta, hogy távolabb kerültek Sebastian holttestétől, amit most

egy sövény választott el tőlük.

– Jace! – kiáltott a fiú után, mire az megfordult, és hátát a falnak vetette.

Mögötte a város fényei, mint Alicante démontornyai, bevilágították az éjszakát. –

Azért emlékszel, mert azt akarta, hogy emlékezz – mondta a lány kissé lihegve. –

Téged is igyekezett meggyötörni, amennyire csak lehetett, és el akarta érni, hogy

Simon azt tegye, amit ő akar. Azt akarta, hogy végig kelljen nézned, amint

fájdalmat okozol azoknak, akiket szeretsz.

– Végig is néztem – felelte halkan a fiú. – Olyan volt, mintha egy részem a

távolból figyelt volna, és folyamatosan ordított volna, hogy hagyjam abba. A többi

részemet viszont elöntötte a legnagyobb békesség, és teljesen biztos volt benne,

hogy helyesen cselekszem. Hogy nincs más választásom. Talán Valentine is éppen

így gondolt a saját cselekedeteire. Annyira könnyű volt biztosnak lenni a

dolgomban. – Elfordította a tekintetét. – Nem bírom – mondta. – Nem kéne itt

lenned velem. Az lenne a legjobb, ha elmennél.

Clary nem ment el, inkább a fiú mellé lépett a falhoz. Karba font kézzel

próbálta melegíteni magát, de reszketett. Jace végül kelletlenül ismét felé

fordította a fejét. – Clary...

– Nem te döntőd el, hová megyek és mikor – jelentette ki a lány.

– Tudom – bólintott Jace. – Ezt mindig is tudtam rólad. Nem tudom, miért

kellett olyasvalakibe beleszeretnem, aki nálam is makacsabb.

Clary egy pillanatig nem felelt. Összeszorult a szíve, ahogy a fiú szerelemről

kezdett el beszélni. – Amit a Vasművek teraszán mondtál nekem...

– suttogta végül –, azt komolyan gondoltad?

A fiú aranyszínű szeme elkerekedett. – Mit mondtam?

Hogy szeretsz, felelte majdnem a lány, de ezt Jace nem is mondta, igaz? Nem így

szó szerint. Utalt rá, az biztos. És igazság szerint azt, hogy szeretik egymást, Clary

olyan biztosan tudta, mint a saját nevét.

– Folyton azt kérdezgetted, hogy akkor is szeretnélek-e, ha olyan lennél, mint

Sebastian vagy Valentine.

– És erre azt mondtad, hogy az akkor nem én lennék. Látod, mekkorát tévedtél?

– szólt keserűen a fiú. – Amit ma tettem...

Clary közelebb lépett; a fiú minden izma megfeszült, de nem húzódott el. A

lány megfogta az inge elejét, egészen közel hajolt, és ahogy megszólalt, minden

egyes szót külön-külön erősen hangsúlyozott. – Az nem te voltál.

– Ezt mondd édesanyádnak – felelte a fiú. – Meg mondd Luke-nak, amikor

megkérdezik, ezt hol szedted össze. – Finoman megérintette a lány kulcscsontját. A

seb már begyógyult, de Clary bőréhez és szakadt ruhájához most is alvadt vér

tapadt.

– Azt fogom nekik mondani – felelte a lány –, hogy az én hibám volt.

Jace hitetlenkedve pillantott rá. – Nem hazudhatsz nekik.

– Nem is hazudok. Én támasztottalak fel – mondta Clary. – Halott voltál, és

visszahoztalak az életbe. Én borítottam fel az egyensúlyt, nem te. Én tártam ki az

ajtót Lilith meg a hülye szertartása előtt. Bármit kérhettem volna, és téged

kértelek. – Olyan erővel szorította a fiú ingét, hogy elfehéredtek az ujjai. – És

megint megtenném. Szeretlek, Jace Wayland, Herondale, Lightwood, vagy nevezd

magad, ahogy akarod. Nem érdekel. Szeretlek, és mindig szeretni foglak.

Közönséges időpocsékolás úgy tenni, mintha lehetne máshogy is.

A fiú arcán olyan fájdalom futott át, hogy Clarynek elszorult a szíve. Aztán

kinyújtotta a kezét, és két tenyere közé fogta Clary arcát. Kellemesen meleg volt a

bőre.

– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem tudom, van-e Isten vagy nincs, de

így is, úgy is magunkra vagyunk utalva? – kérdezte. Olyan gyengéd volt a hangja,

amilyennek Clary talán még sosem hallotta. – Még most sem tudom a választ. Csak

annyit tudtam, hogy a hit biztosan létezik, és hogy én nem érdemlem meg, hogy

nekem is legyen. Aztán jöttél te. Megváltoztattál mindent. Emlékszel arra a sorra

Dantétól, amit a parkban idéztem? L’armor che 7110 ve il sole e l’altre s telle?

A lány ajka halványnál is halványabb mosolyra húzódott, ahogy felnézett Jace-

re. – Továbbra sem tudok olaszul.

– A Paradiso... a Paradicsom utolsó versszakából van, az Isteni színjátékból.

„Folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat

napot és minden csillagot.” Dante szerintem mindent elsöprő szeretetként

próbálta magyarázni a hitet, és talán szentségtörés, de azt hiszem, én is éppen így

szeretlek téged. Beléptél az életembe, és hirtelen lett egy igazság, amibe

kapaszkodhattam. Hogy szeretlek, és hogy te is szeretsz engem.

Bár Claryre nézett, mégis mintha valami távoli pontra fókuszált volna a

tekintete.

– Aztán jöttek az álmok – folytatta a fiú. – Gondoltam, talán tévedtem. Hogy

talán nem érdemellek meg. Hogy nem érdemlem meg a tökéletes boldogságot...

Istenem, hát azt ki érdemli meg? A mai este után meg...

– Állj! – Clary elengedte a fiú ingét, és a mellkasára fektette a tenyerét. Jace

szíve hevesen vert. Egészen piros lett az arca, és nem csak a hidegtől. -Jace! Egy

dolgot egész este biztosan tudtam. Hogy nem te bántasz. Nem te tetted ezeket a

dolgokat. Megingathatatlanul hiszek benne, hogy jó vagy. És ezt semmi sem

változtathatja meg.

Jace mély, szaggatott lélegzetet vett. – Azt sem tudom, hogyan próbáljak meg

erre rászolgálni.

– Arra semmi szükség. Éppen eléggé hiszek benned – mondta a lány. – Kettőnk

helyett is.

A fiú ujjai Clary hajába túrtak. Lélegzetük fehér felhőként emelkedett közöttük

a magasba. – Annyira hiányoztál – mondta, és megcsókolta a lányt. A szája puhán

érintette az övét, nem elkeseredetten és éhesen, mint a legutóbbi néhány

alkalommal, inkább ismerős, finom gyengédséggel.

Clary becsukta a szemét, és a világ megfordult körülötte. Felfelé csúsztatta a

kezét a fiú mellkasán, ameddig csak tudta, aztán átkarolta a nyakát, és

lábujjhegyre állt, hogy a szája elérje Jace ajkait. Jace ujjai végigfutottak a

szaténruhán és a bőrén, Clary pedig megborzongott, és nekidőlt a fiúnak. A

csóknak vér–, hamu– és sóíze volt, de nem számított: a világ, a város, minden fény,

minden élet megszűnt, és csak kerten maradtak: ő és Jace, a fagyott világ égő

szívében.

Előbb a fiú húzódott el kelletlenül, és Clary egy pillanattal később rá is jött,

miért. Odalent az utcán autók tülköltek és kerekek csikorogtak olyan hangosan,

hogy ide is felhallatszott. – A Klávé – állapította meg lemondóban, bár meg kellett

köszörülnie a torkát, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. Az arca egészen vörös

volt, mint ahogy Clary sejtése szerint a sajátja is. – Itt vannak.

A lány Jace kezét fogva lenézett a tetőről, és látta, hogy egész sor hosszú fekete

autó áll meg az állványzat előtt. Emberek özönlöttek ki belőlük. Ilyen magasról

nehéz volt felismerni őket, de Clary mintha Maryse-t is kiszúrta volna a rengeteg

harci viseletbe öltözött Árnyvadász között. Egy pillanattal később Luké furgonja

fékezett a járdaszegély mellett, és Jocelyn ugrott ki belőle. Clary ennél távolabbról

is felismerte volna, pusztán a mozgása alapján.

Clary Jace felé fordult. – Anyukám – szólt. – Le kéne mennem. Nem akarom,

hogy feljöjjön ide, és meglássa őt. – Állával Sebastian koporsója felé intett.

Jace félresimította a lány haját az arcából. – Nem akarlak szem elől téveszteni.

– Akkor gyere velem.

– Nem. Valakinek idefent kell maradni. – Megfogta a lány kezét, tenyérrel

felfelé fordította, aztán beleejtette a gyűrűt, és lassan utánacsorgatta a láncot,

mintha folyékony fém volna. A csat elgörbült, amikor Clary letépte a nyakából a

gyűrűt, de Jace-nek sikerült helyrepofoznia. – Fogadd el, kérlek.

A lány lenézett, aztán bizonytalanul megint Jace arcára emelte a tekintetét. –

Bár érteném, mit jelent neked!

A fiú megvonta a vállát. – Tíz évig viseltem. Egy részem ott van benne. Azt

jelenti, hogy rád bízom a múltamat, meg minden a múltamban rejlő titkot. Aztán

meg – folytatta, és ujja hegyével megérintette a gyűrűbe vésett egyik csillagot – „a

Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot”. Tegyél úgy, hogy ezt jelentik a

csillagok, nem pedig a Morgensterneket jelképezik.

Válaszul Clary átvetette a láncot a fején, és hagyta, hogy a gyűrű

megállapodjon szokásos helyén, a mellkasa előtt. Olyan volt, mintha egy

kirakósjáték darabjai illeszkedtek volna a helyükre. Egy pillanatig szótlanul néztek

egymás szemébe, a maguk módján még hevesebb szenvedéllyel, mint ahogy

csókolták egymást; Clary igyekezett megőrizni a fiú képét az emlékezetében,

amilyennek ebben a pillanatban látta – kócos aranyszőke haját, a szempillája

árnyékát, a sötétebb aranyszínű gyűrűket borostyán írisze körül.

– Rögtön visszajövök – mondta. Megszorította Jace kezét. – Öt perc.

– Menj csak – monda a fiú, és elengedte Clary kezét. A lány megfordult, és

elindult visszafelé az ösvényen. Abban a pillanatban, hogy eltávolodott a fiútól,

megint fázni kezdett, és mire elérte az épület belsejébe vezető ajtót, úgy érezte,

majd megfagy. Ahogy kinyitotta az ajtót, megállt, és visszanézett a fiúra, de csak a

fekete körvonalait látta, háta mögött a New York-i éjszaka fényeivel. A Szeretet,

mely mozgat napot és minden csillagot, gondolta, aztán mintha egy visszhang

válaszolna, Lilith hangját hallotta: az ilyen szerelem fel tudja perzselni a világot, de

dicsőséget is hozhat. Clary egész testében megremegett, és nem csak a hidegtől.

Pillantásával Jace-t kereste, de a fiú eltűnt az árnyékok között. Clary megfordult, és

belépett az épületbe. Az ajtó becsukódott mögötte.

Alec felment, hogy megkeresse Jordant és Maiát, Simon és Isabelle pedig

kettesben maradtak, és most egymás mellett ültek a zöld kanapén az

előcsarnokban. Isabelle a kezében tartotta Alec boszorkányfényét, ami szinte

kísérteties ragyogással árasztotta el a helyiséget, és táncoló szikrákat vetett a

csillár kristálycseppjein.

Isabelle alig szólt, amióta a bátyja otthagyta őket. Lehajtotta a fejét, haja

előrehullott, és a kezét bámulta. Finom keze volt, hosszú, de bőrkeményedéses

ujjakkal, éppen, mint Alecnek. Simon korábban sosem vette észre, de jobb kezén

egy ezüstgyűrűt viselt, amire körben lángokat véstek, közöttük egy L betűvel. A

fiúnak a Clary nyakában lógó, csillagokkal díszített gyűrű jutott róla eszébe.

– Ez a Lightwood család gyűrűje – mondta a lány, amikor észrevette, mit néz

Simon. – Minden családnak van egy jelképe. A miénk a tűz.

Illik hozzád, gondolta Simon. Skarlátvörös ruhájában és fel-fellobbanó, majd

hirtelen újra lecsillapodó temperamentumával Izzy maga volt a tűz. A tetőn majd

megfojtotta Simont, úgy csimpaszkodott a nyakába, és elmondta mindennek, ami

csak eszébe jutott, miközben a fiú azt hitte, sosem fogja elengedni. Most viszont a

semmibe bámult, és olyan érinthetetlen volt, akár egy csillag. Simon nem tudta,

mihez kezdjen a helyzettel.

Annyira szereted az Árnyvadász barátaidat – mondta Camille. Ahogy a sólyom szereti

a gazdáját, aki kötélen röpteti, és beköti a szemét.

– Amit a tetőn mondtál – kezdte Simon, aztán tartott egy kurta szünetet, és

figyelte, amint Isabelle az ujjára tekergeti egy hajfürtjét. – Hogy nem tudtad, hogy

Clary meg Jace is eltűnt, és értem jöttél ide. Az igaz volt?

Isabelle felnézett, és a füle mögé igazította a haját. – Hát persze hogy igaz

– felelte sértődötten. – Amikor észrevettük, hogy nem vagy ott a buliban... és

persze egy ideje már veszélyben voltál, Simon, meg ugye Camille is megszökött... –

Hirtelen elhallgatott. – És Jordan felelősséggel tartozik érted. Majd frászt kapott.

– Szóval az ő ötlete volt, hogy keressetek meg?

Isabelle egy hosszú pillanatig csendben nézte a fiút. Feneketlen, sötét kút volt a

szeme. – Én vettem észre, hogy eltűntél – mondta. – Én akartalak megtalálni.

Simon megköszörülte a torkát. Furcsán kábának érezte magát. – De miért? Azt

hittem, gyűlölsz.

Ezt nem kellett volna mondania. Isabelle sötét haja lebegett, ahogy a lány

megrázta a fejét, és távolabb húzódott a kanapén. – Jaj, Simon, ne legyél már

hülye!

– íz! – Simon bizonytalanul megérintette a lány csuklóját. Isabelle nem

húzódott el, csak a fiú szemébe nézett. – Camille mondott nekem valamit a

Menedékben. Azt mondta, az Árnyvadászokat nem érdeklik az Alvilágiak, csak

kihasználják őket. Azt mondta, a Nephilimek sosem tennék meg értem azt, amit én

megteszek értük. De te megtetted. Eljöttél értem. Értem jöttél el.

– Hát persze hogy eljöttem – felelte Isabelle elfojtott hangon. – Amikor azt

hittem, történt veled valami...

Simon közelebb hajolt a lányhoz. Az arcuk centikre volt egymástól. A fiú látta a

csilláron visszatükröződő szikrákat Isabelle fekete szemében. A lány szája enyhén

szétnyílt, és Simon érezte a lélegzetének melegét. Most először érzett meleget,

amióta vámpírrá változott. Olyan volt, mintha elektromosság cikázott volna

közöttük. – Isabelle – mondta. Nem íz, nem Izzy. Isabelle.

– Nem lehetne...

Csilingelve érkezett meg a lift, aztán kinyílt az ajtaja, és Alec, Maia meg Jordan

lépett elő. Alec gyanakodva pillantott Simonra és Isabelle-re, ahogy gyorsan

szétrebbentek, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, kivágódott a széles

bejárati ajtó, és Árnyvadászok özönlötték el az előcsarnokot. Simon felismerte

Kadirt és Maryse-t, aki azonnal átvágtatott a helyiségen Isabelle-hez, megragadta a

lánya vállát, és arról kezdte el faggatni, hogy mi történt.

Simon kellemetlenül kezdte érezni magát, ezért inkább felállt, és eloldalgott –

mire kis híján elgázolta Magnus, aki rohanvást igyekezett Alec felé az

előcsarnokon át. A boszorkánymester mintha észre sem vette volna Simont. Végül

is száz-kétszáz év múlva csak te meg én maradunk, nem lesz senki más, mondta neki

Magnus a Menedékben. Simon reménytelenül magányosnak érezte magát az

Árnyvadászok között, és igyekezett beleolvadni a falba azzal a halvány reménnyel,

hogy senki sem veszi észre.

Alec éppen akkor emelte fel a fejét, amikor Magnus odaért hozzá, elkapta, és

magához szorította. A boszorkánymester ujjai úgy simították végig Alec arcát,

mintha csak sérülést keresnének rajta. – Hogy mehettél csak így el... anélkül, hogy

szóltál volna...? – kérdezte halkan. – Segíthettem volna.

– Hagyd abba! – húzódott el Alec.

Magnus visszafogta magát, és higgadtabban folytatta. – Bocsánat – mondta. –

Nem kellett volna eljönnöm a buliból. Ott kellett volna maradnom veled. Camille

megszökött. Senkinek nincs róla a leghalványabb fogalma sem, hová tűnt, és mivel

te nem tudsz vámpírokat felkutatni... – Megvonta a vállát.

Alec elnyomta magában a csőhöz bilincselt, égő zöld szemmel rámeredő

Camille képét. – Nem érdekes – szólt. – O nem számít. Tudom, hogy csak segíteni

próbáltál. Amúgy sem haragszom rád, amiért eljöttél a buliból.

– De haragudtál – mondta Magnus. – Tudom, hogy igen. Ezért aggódtam

annyira. Elrohantál, és veszélybe sodortad magadat, csak azért, mert haragudtál

rám...

– Árnyvadász vagyok – jelentette ki Alec. – Erről szól az életem, Magnus. Nem

miattad mentem el. Legközelebb szeress bele egy biztosítási kárbecslőbe vagy...

– Alexander – szakította félbe Magnus. – Nem lesz legközelebb. – Közelebb

hajolt, a homlokát Alec homlokának támasztotta, zöld szemével a fiú kék szemébe

nézett.

Alec szíve hevesebben kezdett verni. – Miért nem? – kérdezte. – Te örökké élsz,

de mindenki nem.

– Tudom, hogy ezt mondtam – szólt Magnus. – De Alexander...

– Ne hívj így! – tiltakozott Alec. – Ezt a nevet a szüleim használják. És

gondolom, nagy előrelépés, hogy elfogadtad a halandóságomat... Minden elmúlik

egyszer, blabla... De mégis mit gondolsz, hogy érzem magam ettől? A normális

párok legalább reménykedhetnek... Reménykedhetnek, hogy megöregedhetnek

együtt, hogy sokáig élnek, aztán együtt halnak meg, de mi semmi ilyesmiben nem

reménykedhetünk. Még azt sem tudom, mit akarsz.

Alec maga sem volt benne biztos, dührohamra, védekezésre vagy talán valami

tréfára számított válaszul, de Magnus halkan, nyugodtan, bár kissé elcsukló

hangon felelt. – Alex... Alec. Ha azt a benyomást keltettem benned, hogy

elfogadtam a halálod gondolatát, akkor bocsánatot kell kérnem. Megpróbáltam,

legalábbis azt hittem... Elképzeltem, hogy ötven, hatvan évig mellettem leszel. Azt

hittem, akkor majd készen állok rá, hogy elengedjelek. De hát rólad van szó, és

most már tudom, hogy semmivel sem lesz akkor könnyebb szembenéznem az

elvesztéseddel, mint most. – Gyengéden a két keze közé fogta a fiú arcát. – Sem

most, sem akkor nem leszek képes szembenézni vele.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte suttogva Alec.

Magnus megvonta a vállát, és hirtelen elmosolyodott; zilált fekete hajával és

csillogó zöld szemével olyan volt, mint valami virgonc tinédzser. – Azt tesszük,

amit mindenki más – felelte. – Ahogy mondtad. Reménykedünk.

Alec és Magnus a sarokban csókolóztak, Simon pedig azt sem tudta, hová

nézzen. Nem akarta, hogy azt higgyék, őket bámulja ebben a nyilvánvalóan intim

pillanatban, de hiába fordult másfelé, Árnyvadászok meredtek rá. Hiába segített

nekik elfogni Camille-t a bankban, egyikük sem tűnt különösebben barátságosnak.

Isabelle persze elfogadta őt, és törődött is vele, de az Árnyvadászok összességében

véve teljesen máshogy viselkedtek vele. Látta rajtuk, mit gondolnak. Vámpír,

Alvilági, ellenség, ez volt az arcukra írva. Simon határozottan megkönnyebbült,

amikor ismét kivágódott az ajtó, és Jocelyn rontott be rajta, még mindig a bulira

felvett kék ruhájában. Luké csak néhány lépéssel maradt le mögötte.

– Simon! – kiáltotta Jocelyn, amint meglátta a fiút. Odaszaladt hozzá, és Simon

meglepetésére alaposan megölelte. – Simon, hol van Clary? Ugye...

Simon kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Hogyan is

mondhatta volna el éppen Jocelynnak, mi történt az éjszaka? Éppen Jocelynnak

meséljen Lilith gonoszságáról, a meggyilkolt csecsemőkről, a kiöntött vérről, ami

mind azt a célt szolgálta, hogy a démonnő éppen olyan lényeket alkosson, mint

Jocelyn saját fia, akinek a teste most is odafent lebeg folyadékkal teli koporsójában

a tetőn, ahol Clary volt Jace-szel?

Ebből semmit nem mondhatok el neki, gondolta a fiú. Lehetetlen. A nő mögött álló

Luke-ra pillantott, aki kíváncsian figyelte őt kék szemével. Clary családja mögött az

Árnyvadászok Isabelle köré gyűltek, aki feltehetőleg az elmúlt órák eseményeiről

számolt be nekik éppen.

– Szóval... – kezdte bizonytalanul a fiú, de ebben a pillanatban megint nyílt a

lift ajtaja, és Clary lépett ki rajta. Nem volt rajta cipő, gyönyörű szaténruhája

rongyokban lógott rajta, karján és lábán már halványultak a kék-zöld foltok.

Viszont mosolygott – szélesebben és boldogabban, mint az elmúlt néhány hétben

bármikor.

– Anya! – kiáltotta, és Jocelyn már repült is felé, hogy a karjaiba zárja. Clary

rámosolygott Simonra édesanyja válla fölött. A fiú körülnézett az előcsarnokban.

Alec és Magnus továbbra is egymásba feledkeztek, Maia és Jordan pedig eltűnt.

Isabelle továbbra is az Árnyvadászok gyűrűjében ecsetelte a történteket, és időről

időre riadt vagy csodálkozó kiáltások hangzottak fel körülötte. Isabelle imádott a

figyelem központjában lenni, akármilyen okból is került oda.

Simonnak hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Luké volt az. – Te jól vagy,

Simon?

Simon felnézett a férfira. Luké olyan volt, mint mindig: megingathatatlan,

határozott, a végletekig megbízható. A legkisebb mértékben sem zaklatta föl, hogy

az eljegyzési buliját hirtelen drámai vészhelyzet szakította félbe.

Simon apja olyan régen meghalt, hogy alig emlékezett rá. Rebecca fel tudott

idézni ezt-azt vele kapcsolatban – hogy szakállas volt, és segített gyönyörű

tornyokat építeni kockákból de Simon igazából semmit. Mindig is úgy érezte, ez

lesz az egyik kapocs közte és Clary között: mindkettejüknek meghalt az édesapja,

és mindkettejüket egyedül nevelte fel egy erős nő.

Nos, ez legalább részben igaznak bizonyult, gondolta Simon. Bár többször is

előfordult, hogy édesanyja járt valakivel, Luké volt az egyetlen férfi, akire apaként

tekinthetett. Úgy érezte, voltaképp Clary és ő osztoztak Luke-on.

Aztán meg a farkasfalka is tőle várta, hogy vezesse. Ahhoz képest, hogy örökös

agglegényként sosem született gyereke, Luke-nak elég sok porontyról kellett

gondoskodnia.

– Nem tudom – felelte Simon. Igyekezett olyan őszintén válaszolni Luke-nak,

ahogy a saját apjának válaszolt volna. – Nem hiszem.

Luké maga felé fordította Simont. – Csupa vér vagy – állapította meg. – Nyilván

nem a te véred, mert... – A Jel felé intett Simon homlokán. – De a lényeg – folytatta

meleg hangon hogy még véresen és Káin Jelével a homlokodon is te vagy Simon. El

tudod mondani, mi történt?

– Tényleg nem az én vérem, jól gondolod – felelte Simon rekedten. – De elég

hosszú története van. – Hátravetett fejjel pillantott fel Luke-ra. Sokáig azt várta,

hogy talán magasabbra nő a mostani 178 centijénél, és egyenesen a szemébe tud

majd nézni Luke-nak. Jace-ről nem is beszélve. Csakhogy ez már sosem fog

megtörténni. – Luké – szólt. – Szerinted előfordulhat, hogy valaki minden

szándéka ellenére annyira rosszat tesz, hogy onnan már nincs visszaút? Hogy senki

sem tud megbocsátani neki?

Luké egy hosszú pillanatig némán nézett vissza rá. – Gondolj valakire, akit

szeretsz, Simon! – mondta végül. – Akit tényleg szeretsz. Tudna olyat tenni, amitől

megszűnnél szeretni?

Képek jelentek meg Simon lelki szemei előtt, mintha valaki egy képeskönyvet

lapozott volna: Clary, amint hátramosolyog rá a válla fölött; a nővére, amint állig

beburkolózva a takaróba alszik a kanapén; Izzy...

Kapkodva űzte el a gondolatokat. Clary nem tett semmi olyan retteneteset,

amiért meg kéne bocsátani neki, mint ahogy senki más sem azok közül, akik eszébe

jutottak. Aztán eszébe jutott, ahogy Clary megbocsátott az édesanyjának, amiért az

ellopta az emlékeit. Eszébe jutott, amit Jace tett a tetőn, és ahogy kinézett utána.

Egyáltalán nem akart ő semmi rosszat, Simon mégis kételkedett benne, hogy

valaha is meg fog tudni bocsátani magának. Aztán eszébe jutott Jordan, aki nem

bocsátotta meg magának, amit Maiával tett, de járta tovább a maga útját, belépett

a Praetor Lupusba, és arra tette föl az életét, hogy másokon segítsen.

– Megharaptam valakit – szólt végül. Miután kimondta a szavakat, rögtön azt

kívánta, bár visszanyelhetné őket. Felkészült Luké haragjára, de a férfi teljesen

nyugodt maradt.

– Életben maradt? – kérdezte. – Akit megharaptál. Túlélte?

– Hát... – Hogyan is mondhatná el, mi történt Maureennal? Lilith elküldte

ugyan a lányt, de Simon biztos volt benne, hogy hallanak még felőle.

– Nem öltem meg.

Luké bólintott. – Tudod, hogyan lesz egy vérfarkasból falkavezér – mondta. –

Meg kell ölni a régi vezért. Én kétszer is megtettem. Sebekkel tudom bizonyítani. –

Kicsit félrehúzta az inge gallérját, és Simon megpillantotta egy vastag fehér heg

végét, ami olyan volt, mintha egy karom szántotta volna végig a férfi mellkasát. –

A második alkalommal kiszámított húzás volt. Hidegvérű gyilkosság. Vezér

akartam lenni, és csak így volt rá lehetőségem. – Megvonta a vállát. – Vámpír vagy.

Természetből adódóan vért akarsz inni. Sokáig kitartottál anélkül, hogy megtetted

volna. Tudom, hogy ki tudsz menni a napfényre, Simon, és azzal kérkedsz, hogy

hétköznapi embernek mutatod magad, de ettől még az vagy, aki vagy. Mint ahogy

én is. Minél inkább megpróbálod elnyomni a valódi természetedet, annál inkább a

hatalmába kerülsz. Legyél, ami vagy! Aki igazán szeret, úgy is szeretni fog.

– Anyukám... – szólt Simon rekedten.

– Clary elmesélte, mi történt édesanyáddal, és hogy Jordan Kyle-nál húztad

meg magad – mondta Luké. – Figyelj, anyukád meg fog békélni veled, Simon.

Ahogy Amatis is megbékélt velem. Most is a fia vagy. Beszélek vele, ha szeretnéd.

Simon némán megrázta a fejét. Édesanyja mindig kedvelte Luke-ot. Ha még azt

is fel kéne dolgoznia, hogy Luké vérfarkas, valószínűleg csak rosszabb lenne a

helyzet.

Luké bólintott, mintha olvasna Simon gondolataiban. – Ha nem akarsz

visszamenni Jordanhez, szívesen látlak a kanapémon éjszakára. Biztos vagyok

benne, hogy Clary is örülne a társaságodnak, aztán holnap megbeszélhetjük, mi

legyen anyukáddal.

Simon Isabelle-re pillantott, látta a csillogó korbácsot, a medált a nyakában, a

hevesen gesztikuláló kezét. Isabelle semmitől sem fél. Aztán az édesanyjára

gondolt, ahogy hátrált előle, és szeméből sütött a félelem. Azóta is igyekezett

menekülni az emlék elől, most viszont eljött az ideje, hogy ne meneküljön tovább.

– Nem – mondta. – Kösz, de azt hiszem, van hol aludnom ma este. Azt hiszem...

hazamegyek.

Jace egyedül állt a tetőn, és a várost figyelte, meg az East River ezüstösen

kígyózó szalagját Brooklyn és Manhattan között. A kezén és az ajkán még mindig

érezte Clary érintésének melegét, de a folyóról jeges szél fújt, és a meleg gyorsan

elszivárgóit. A csípős levegő úgy vágott át a vékony ingen, akár egy kés pengéje.

Jace mélyen beszívta a hideg levegőt, aztán lassan kifújta. Az egész teste

megfeszült. Várta, hogy a távolban zúgni kezdjen a lift, kivágódjon az ajtó, és

Árnyvadászok árasszák el a kertet. Úgy sejtette, először együtt éreznek majd vele,

és aggódnak érte. Aztán ahogy megtudják, mi történt, elhúzódnak, és

jelentőségteljesen néznek össze a háta mögött. Megszállták, és nem csak egy

közönséges démon, hanem egyenesen egy Nagyobb Démon. A Klávé ellen

cselekedett, megfenyegetett és megsebesített egy másik Árnyvadászt.

Arra gondolt, hogyan fog ránézni Jocelyn, ha megtudja, mit tett Claryvel. Luké

talán megérti, és meg is fog bocsátani. Jocelyn viszont... Jace sosem tudta rávenni

magát, hogy őszintén beszéljen vele, hogy kimondja azokat a szavakat, amik

megnyugtatnák a nőt. Szeretem a lányát, jobban, mint valaha hittem volna, hogy szeretni

lehet. Soha nem bántanám.

Jocelyn biztosan csak nézne rá azzal a nagy zöld szemével, ami annyira

hasonlított Claryére. Ennél többet akarna. Azt akarná hallani, amiről Jace maga

sem tudta biztosan, hogy igaz-e.

Nem vagyok olyan, mint Valentine.

Tényleg nem? Az egyedül a fülének szánt szavak suttogva lebegtek a hideg

levegőben. Sosem ismerted az édesanyádat. Sosem ismerted az édesapádat.

Gyerekkorodban Valentine-nak adtad a szívedet, ahogy azt a gyerekek szokták, és a részévé

váltál. Nem vághatod őt csak úgy ki magadból egyetlen határozott vágással.

Jace bal keze fázott. Lenézett, és döbbenten vette észre, hogy valamikor

megragadta a tőrt – édesapja vésett ezüsttőrét –, és most a kezében tartja. Bár a

pengét szétmarta Lilith vére, mostanra ismét eredeti fényében ragyogott. Annak a

fagyos érzésnek, ami most kezdett terjedni a mellkasában, semmi köze nem volt az

időjáráshoz. Hányszor ébredt így, zihálva, izzadva, kezében a tőrrel? Es a lábánál ott

feküdt holtan Clary. Mindig Clary.

De Lilith meghalt. Az álmok véget értek. Megpróbálta visszadugni a tőrt az

övébe, de a keze mintha nem akart volna engedelmeskedni a parancsainak. Égető

forróságot érzett a mellkasán. Lenézett, és látta, hogy a Lilith rúnáját kettészelő

vágás begyógyult. A jel vörösen világított a bőrén.

Jace már nem is próbálta az övébe dugni a tőrt. Az ujjai elfehéredtek, olyan

erővel szorította a markolatot, és a csuklója megfeszült, ahogy minden erejével

saját maga ellen próbálta fordítani a pengét. Egyre hevesebben vert a szíve. Nem

engedte, hogy iratzét rajzoljanak rá. Hogyan gyógyult be ilyen gyorsan a bőre a

rúna fölött? Ha megint felvághatná, ha legalább ideiglenesen eltorzíthatná...

Csakhogy a keze nem engedelmeskedett. A karja mereven az oldalához simult,

ahogy a teste akarata ellenére a kőtömb felé fordult, ahol Sebastian feküdt.

A koporsó homályos zöld ragyogással világítani kezdett – boszorkányfényre

emlékeztetett, de ebben a fényben volt valami fájdalmas, valami, ami égette a

szemét. Jace próbált hátralépni, de nem mozdult a lába. Jeges izzadság csörgött a

hátán. Egy hang suttogott a fejében.

Gyere ide!

Sebastian hangja volt.

Azt hitted, megszabadultál, csak mert Lilith meghalt? A vámpír harapása felébresztett,

és most Lilith vére az ereimben téged is irányít.

Gyere ide!

Jace igyekezett megvetni a lábát, de a teste elárulta, és nem törődve a tudata

tiltakozásával, megindult előre. Hiába küzdött, a lábai vitték az ösvényen a

koporsó felé. A festett kör zölden villant fel, ahogy a fiú átlépett rajta, és koporsó

smaragd ragyogással válaszolt. Aztán Jace ott állt előtte, és lenézett.

A fiú az ajkába harapott; remélte, hogy a fájdalom felébreszti ebből a rettenetes

álomból. Nem vált be. A saját vére ízét érezte, ahogy lenézett a koporsóban

vízihullaként lebegő Sebastianra. Gyöngypár leszen, mi vala szem. A fiú haja színtelen

hínárként lebegett, lehunyt szemhéja egészen kék volt. Szája keskeny, hűvös vonal

volt, akárcsak az apjáé. Jace mintha az ifjú Valentine-t nézte volna.

A keze akarata ellenére emelkedni kezdett. Baljával a jobb tenyerébe fektette a

penge élét, ahol az élet és a szív vonala keresztezték egymást.

Szavak bukkantak elő a szájából. Olyan volt, mintha valahonnan a távolból

hallotta volna őket. Egyáltalán nem ismerte és nem értette a nyelvet, de tudta, mit

hall – rituális kántálás volt. Az elméje kétségbeesetten próbálta megállítani a

testét, de nem ment semmire. A bal keze lefelé nyomta a tőrt. A penge belevágott a

jobb tenyerébe. Jace keze szinte azonnal vérezni kezdett. Próbálta elhúzni a karját,

de olyan volt, mintha odabetonozták volna. A fiú elborzadva figyelte, ahogy az első

vércseppek Sebastian arcára hullanak.

Sebastiannak felpattant a szeme. Fekete volt, feketébb, mint Valentine-é, olyan

fekete, mint a nőé, aki az anyjának mondta magát. Jace-re szegezte a tekintetét, ő

pedig a saját torz, felismerhetetlen arcát látta a két fekete tükörben, a száját,

amint a szertartás érthetetlen, fekete áradatként özönlő szavait formálta.

A vér most már erősebben folyt, és sötétvörösre festette a zavaros folyadékot a

koporsóban. Sebastian megmozdult. A véres víz hullámzani kezdett, és kifröccsent,

ahogy a fiú felült, és fekete szemét Jace-re szegezte.

A szertartás második része. A hang Jace fejében szólt. Majdnem vége.

Ömlött róla a víz. Homlokára tapadó fakó hajának mintha semmiféle színe nem

lett volna. Egyik kezét Jace felé nyújtotta, ő pedig saját elméjének kétségbeesett

tiltakozása ellenére pengével előre odatartotta neki a tőrt. Sebastian

végigcsúsztatta a kezét a hideg, éles pengén. Vér fröccsent elő hosszú csíkban a

tenyeréből. Aztán félrelökte a pengét, és megragadta Jace kezét.

Jace erre egyáltalán nem számított. Képtelen volt elhúzódni. Külön-külön

érezte Sebastian minden egyes hideg ujját a kezén, ahogy összeszorította a vérző

sebeket kettejük tenyerén. Olyan volt, mintha hideg fém tartotta volna fogva. Jég

terjedt szét az ereiben a kezéből kiindulva. Összerázkódott, aztán egyre hevesebb

remegések futottak végig rajta, olyan fájdalmasan, mintha valaki nekilátott volna,

hogy az egész testét kifordítsa. Kiáltani próbált...

De a kiáltás a torkára fagyott. Lenézett kettejük összeszorított tenyerére. A vér

kicsordult az ujjai között, és mintha vörös csipke lenne, elegáns mintázatot rajzolt

a csuklójukra. Ahogy felragyogott a város elektromos fényeiben, a vér nem

folyadékként, inkább vörös drótok szövedékeként mozgott, skarlát kötelékkel

fogva össze a két fiú kezét.

Jace-t különös békesség kerítette hatalmába. Eltűnt körülötte minden, egy hegy

csúcsán állt, a világ elterült alatta, és minden az övé volt, csak el kellett vennie. A

város fényei ezer gyémántfényű csillag barátságos ragyogásával sütöttek le rá,

mintha csak azt mondták volna: Jól van ez. Így van rendjén. Ezt akarta volna az apád is.

Látta maga előtt Claryt, a lány sápadt arcát, vörös haját, a száját, amint

formálja a szavakat. Rögtön visszajövök. Öt perc.

Aztán a lány hangja elhalkult, és egy másik nyomta el. A lány arca eltűnt Jace

lelki szemei elől, és eltűnt, ahogy Euridiké tűnt el, amikor Orfeusz hátrafordult,

hogy még egy pillantást vessen rá. Az egyik pillanatban még látta a lányt, kitárt

fehér karját, aztán az árnyékok összezáródtak körülötte, és semmivé lett.

Új hang szólalt meg Jace fejében, ismerős, egykor gyűlölt, most viszont

furcsamód szívesen látott hang. Sebastian hangja. Mintha a vérében áradt volna

szét, a vérben, ami tüzes folyamként áramlott Sebastian tenyeréből az övébe.

Egyek vagyunk, öcskös, te meg én, mondta Sebastian.

Egyek vagyunk.