cassandra clare robin wasserman az elveszett herondale történetek az Árnyvadász akadémiáról 2

8/17/2019 Cassandra Clare Robin Wasserman Az Elveszett Herondale Történetek Az Árnyvadász Akadémiáról 2.

1/76


2/76

Könyvmolyképző Kiadó, 2015


3/76

Írta: Cassandra Clare és Robin Wasserman

A mű eredeti címe: The Lost Herondale

(Tales from the Shadowhunter Academy Book 2)

A művet eredetileg kiadta: MARGARET K. MCELDERRY BOOKS

An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division

Text copyright © 2015 by Cassandra Claire, LLC.

Cover photo-illustration copyright © 2015 by Cliff Nielsen

Fordította: Kamper Gergely

A szöveget gondozta: Szabó Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769

ISBN 978 963 399 426 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132,

Fax: (62) 551-139

E-mail: [email protected]

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széli Katalin

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

mailto:[email protected]://www.konyvmolykepzo.hu/http://www.konyvmolykepzo.hu/mailto:[email protected]


4/76

em is olyan régen Simon Lewisnak még meggyőződése

volt, hogy a testnevelő tanárok egytől egyig démonok,

akik valamelyik pokoli dimenzióból szöktek meg, és a

koordinálatlan mozgású diákok gyötrelmeiből táplálkoznak.

Nem is sejtette, hogy majdnem telibe talált.

Az Árnyvadász Akadémián persze nem tartottak

testnevelésórákat, vagyis nem igazán. Az edző, Delaney

Scarsbury egyáltalán nem démon volt, hanem árnyvadász, de

feltehetőleg ideális szombat esti kikapcsolódásnak tartotta, ha

egy pokolbéli szörnyeteg fejét haraphatja le - Simon ezeket az

apróságokat részletkérdéseknek tekintette.

− Lewis! - kiáltotta Scarsbury. Megállt a hason fekvő Simon

fölött, aki minden akaraterejét összeszedve igyekezett még egy

fekvőtámaszt kipréselni magából. - Mire vársz? Gravírozott

meghívóra?

Scarsbury combjai felértek két fatörzzsel, és a bicepsze

mérete sem volt kevésbé lehangoló. Ez legalább valóban

komoly különbségnek bizonyult az árnyvadász és Simon

mondén tesitanárai között, akik közül a legtöbben valószínűlegegy zacskó csipszet sem tudtak volna kinyomni. Továbbá

egyetlen mondén tesitanár sem kötötte be kalózok módjára a

fél szemét vagy hordott magánál vésett rúnákkal teli, angyalok

által megáldott kardot.

Ami azonban a lényeget illeti, Scarsbury éppen ugyanolyan

volt.

N


5/76

− Figyeljétek Lewist! – kiáltotta oda az osztály többi tagjának,

miközben Simon reszketegen kinyomta magát, minden erejével

arra koncentrálva, nehogy hasra vágódjon a porban. Aztán

megint. – A mi hősünknek még a végén sikerül legyőznie a

gonosz spagettikarjait!

Még jó, hogy csak egyetlen ember nevetett. Simon a

kuncogásáról egyből felismerte Jon Cartwrightot, aki egy

előkelő árnyvadászcsalád legidősebb fia volt (és ezzel

előszeretettel dicsekedett is).

Jon szentül hitt benne, hogy nagy embernek született, és

láthatólag bosszantotta, hogy Simon, a balfék mondén előbb

ért célba. Még akkor is, ha csak alig valamire emlékezett az

egészből. Persze Jon volt az, aki először kezdte el „a mi

hősünk” -nek nevezni Simont. És mint minden gonosz tesitanár,

Scarsbury is készséggel követte a népszerű izomagy példáját.

Az Árnyvadász Akadémiának két futópályája volt. Az egyiket

árnyvadász diákok részére tartották fenn, akik ebben a

világban nőttek fel, és a vérük a démonok elleni harcra

predesztinálta őket, a másikat pedig tehetségtelen, a megfelelő

géneket teljes mértékben nélkülöző mondénok számára, akik

zihálva igyekeztek tartani a tempót.A két társaság a napja java részét külön töltötte. A mondénok

a harcművészetek alapjait tanulták, és részletekbe menően

megismerkedtek a nephilimek törvényeivel, az árnyvadászok

ellenben a magasabb szintű ismeretekre koncentráltak:

dobócsillagokkal zsonglőrködtek, a cthulhu nyelvet tanulták, és

a visszataszító felsőbbrendűség meg ki tudja még, mi más


6/76

rúnáit rajzolták magukra. (Simon továbbra is abban

reménykedett, hogy az árnyvadász használati utasításban

valahol rátalál a vulkáni halálfogás titkára. Végül is az oktatóik

folyton ugyanazt ismételgették: minden történet igaz.)

Reggelente azért mindenki együtt kezdett. A legtapasztaltabb

és a legtapasztalatlanabb diákok napkeltekor közösen töltöttek

el egy gyötrelmes órát erősítéssel. De legalább a

fekvőtámaszokat együtt csináljuk, gondolta Simon, miközben

makacs bicepsze megtagadta az engedelmességet.

Amikor otthon bejelentette, hogy katonai akadémiára készül,

mert keményebb akar lenni, az anyja furcsán nézett rá.

(Annyira azért nem furcsán, mintha Simon azt jelentette volna

be, hogy egy démonvadász-iskolába jelentkezik, ahol végül inni

fog a Végzet Kelyhéből, felemelkedik az árnyvadászok közé, és

talán még a Pokol egy környékbeli dimenziójában elvesztett

emlékeit is visszakaphatja. De majdnem.) A pillantás azt

sugallta: Az én fiam, Simon Lewis egy olyan helyre készül, ahol

száz fekvőtámaszt kell lenyomni reggeli előtt?

A fiú ezt részben onnan tudta, hogy jól tudott olvasni az

anyja arcából, de onnan is, hogy amikor a nő végül megint

szóhoz jutott, azt mondta:− Az én fiam, Simon Lewis egy olyan helyre készül, ahol száz

fekvőtámaszt kell lenyomni reggeli előtt?

Aztán ugratni próbálván Simont, megkérdezte, hogy valami

ördögi lény szállta-e meg, mire a fiú erőltetetten felnevetett, és

kivételesen igyekezett nem törődni az emlékfoszlányokkal az

előző életéből; a valódi életéből. Abból, amelyikben vámpírrá


7/76

lett, az anyja szörnyetegnek nevezte, és kizárta a házból.

Simon néha úgy érezte, bármit megtenne, hogy visszaszerezze

az elvesztett emlékeit, de időről időre felmerült benne, hogy

talán jobban jár, ha bizonyos dolgok végleg feledésbe

merülnek.

Scarsbury többet követelt, mint bármelyik kiképző őrmester,

és minden reggel kétszáz fekvőtámaszt csináltatott... Viszont

legalább annyit megengedett, hogy előbb reggelizzenek.

A fekvőtámaszok után jöttek a körök. A körök után jöttek a

sprintek. És a sprintek után...

− Csak utánad, hős! - vigyorgott Jon, és előreengedte Simont

a mászófalon. - Ha adunk neked egy kis előnyt, talán nem kell

annyit várnunk, hogy utolérj bennünket.

Simon túl fáradt volt hozzá, hogy visszavágjon. Ahhoz pedig

végképp túl fáradt volt, hogy felkapaszkodjon a falra az

egymástól lehetetlenül távol elhelyezett fogódzók után

tapogatva. Egy-két méternyit felmászott, de aztán megállt,

hogy pihentesse hevesen tiltakozó izmait. A többi diák sorra

elhaladt mellette, egyikükön sem látszott, hogy ki lenne fogyva

a szuszból.

− Legyél hős, Simon! – mormogta magában a fiú keserűen, ésarra az életre gondolt, amit Magnus Bane villantott fel előtte az

első találkozásukkor. Vagy legalábbis az első olyan

találkozásukkor, amit Simon fel tudott idézni. – Kalandra fel,

Simon! Mi lenne, ha az egész életed egyetlen hosszú,

gyötrelmes tesióra lenne, Simon?

− Ecsém, te már megint magadban beszélsz. – George


8/76

Lovelace, Simon szobatársa egyetlen hű barátja húzta fel

magát mellé. – Nem bírod már tartani magad?

− Magammal beszélek, nem kis zöld emberkékkel - tisztázta

Simon. – Amikor utoljára csekkoltam, még épeszű voltam.

− Nem, úgy értem... – George a fejével Simon izzadó ujjai

felé intett, amik elfehéredve küszködtek, hogy elbírják a fiú

súlyát. – Bírod még tartani magad?

− Ó! Ja, igen, minden szupi – felelte Simon. – Csak adok

nektek egy kis előnyt. Arra jutottam, hogy a csatába is mindig

a piros egyenruhások mennek először.

George összeráncolta a homlokát.

− A piros egyenruhások? De hát a mi ruhánk fekete.

− Nem, a piros egyenruhások. Az ágyútöltelékek. Mint a Star

Trek ben. Fogalmad sincs, miről... – Simon felsóhajtott George

üres tekintetét látva. Szobatársa ugyan egy isten háta mögöttiskót vidéken nőtt fel, de azért ott sem kábeltévé meg internet

nélkül telt a gyerekkora. Amennyire Simon meg tudta

állapítani, a problémát inkább az jelentette, hogy Lovelace-ék a

tévében kizárólag focit néztek, a wifit pedig jóformán csak arra

használták, hogy utánanézzenek a Dundee United

statisztikáinak, meg néha birkaeledelt vásároljanak nagytételben. – Felejtsd el. Semmi gond, odafent találkozunk.

George vállat vont, és folytatta a mászást. Simon barna bőrű,

izmos, modellalkatú szobatársa után nézett, amint az olyan

könnyedén fogott át egyik műanyag kapaszkodóról a másikra,

mintha a Pókember lenne. Nevetséges volt: George ereiben

még csak nem is nephilimek vére folyt. Árnyvadász családja


9/76

úgy fogadta örökbe, ami azt jelentette, hogy éppen olyan

mondén volt, mint Simon. Kivéve, hogy a legtöbb itteni

mondénhoz hasonlóan – és Simon szöges ellentéteként – az

emberi faj szinte tökéletes példányának hatott.

Gyomorforgatóan sportos, ügyes, erős és fürge volt, annyira

közel állt az árnyvadászokhoz, amennyire az angyal vére nélkül

ez egyáltalán lehetséges. A gimiben az ilyet izomagyúnak

hívták.

Az Árnyvadász Akadémián jó pár olyan dolog hiányzott, ami

nélkül korábban Simon el sem tudta volna képzelni az életét:

számítógépek, zene, képregények, hideg-meleg folyó víz. Az

elmúlt pár hónapban nagyjából megszokta a helyzetet, mégis

akadt valami, aminek a hiányát egyszerűen képtelen volt

feldolgozni.

Az Árnyvadász Akadémián nem voltak kockák.

Simon anyja egyszer azt mondta, hogy zsidónak azért

különösen jó lenni, mert ha az ember bárhol a világon belép

egy zsinagógába, máris otthon érezheti magát, legyen bár

Indiában, Brazíliában vagy Új-Zélandon. Sőt, akár a Marson is,

ha hinni lehet a Salom, űrhajós! című házi készítésű

képregénynek, ami Simon harmadikos héberóráinakcsúcspontját jelentette. A zsidók szerte a világon ugyanazon a

nyelven imádkoztak, ugyanazokat a dalokat énekelték

ugyanazzal a szöveggel. Simon anyja (aki, jegyezzük meg, az

államot sem igen hagyta el, nemhogy az országot) arról

győzködte a fiát, hogy amíg talál embereket, akik a lelke

nyelvét beszélik, soha nem lesz magányos.


10/76

És mint kiderült, igaza lett. Amíg Simon talált embereket,

akik az ő nyelvét beszélték – a Dungeons & Dragons, a World

of Warcraft, a Star Trek meg a manga és a Han lőtt először -féle

számokat előadó indierock-zenekarok nyelvét –, addig úgy

érezte, hogy barátok között van.

Viszont ezek az Akadémiára járó árnyvadászok? A legtöbben

feltehetőleg azt hitték, hogy a manga valamiféle démoni

lábgomba. Simon megtett minden tőle telhetőt, hogy kitanítsa

őket az élet fontos dolgait illetően, de George meg a hozzá

hasonlók nagyjából annyira bizonyultak tehetségesnek a

tizenkét oldalú kocka kezelésében, mint Simon a... nos,

bármiben, ami összetettebb tevékenység volt, mint a járás

közbeni rágózás.

Ahogy Jon előre megjósolta, Simon ért fel utoljára a fal

tetejére. Mire a többiek felkapaszkodtak, megütötték a kis

harangot oda fent, aztán kötélen visszaereszkedtek a földre,

Simon még csak úgy tízméternyi magasra jutott. Amikor

legutóbb ugyanez történt, a szadizmus terén lenyűgöző

jártassággal rendelkező Scarsbury az egész osztállyal

végignézette, ahogy Simon rettenetes kínok közepette felküzdi

magát a harangig. Az edző ezúttal megkönyörült rajta, és rövidúton véget vetett a szenvedéseinek.

− Elég! – kiáltotta, és összecsapta a kezét. Simonnak eszébe

jutott, hogy talán létezik rúnás síp, és hogy ha igen, akkor vesz

egyet Scarsburynek karácsonyra. – Lewis, kímélj meg

mindannyiunkat, és gyere le onnan! A többieknek irány a

fegyverszoba, mindenki válasszon magának egy kardot, aztán


11/76

álljatok fel párban! – Vasmarka összezáródott Simon válla

körül. – Ne olyan gyorsan, hős! Te itt maradsz.

Simon azt hitte, ennyi volt, eljött a pillanat, amikor

reménytelen jelene végleg elfeledteti hősies múltját, és

kirúgják az iskolából. Csakhogy aztán Scarsbury kiáltott még

pár nevet – Lovelace, Cartwright, Beauvale, Mendoza –,

leginkább árnyvadászokét, méghozzá közülük is a legjobb

diákokét, úgyhogy a fiú megnyugodott valamelyest. Akármi is

volt Scarsbury mondanivalója, nem lehetett annyira szörnyű,

ha Jon Cartwrightnak, a benyalás világbajnokának is szánta.

− Üljetek le! – mennydörögte a férfi.

Leültek.

− Azért vagytok itt, mert benneteket találtunk az Akadémia

húsz legígéretesebb diákjának – folytatta Scarsbury, majd

kivárt, hogy mindenki megemészthesse a dicséretet. A

legtöbben ragyogtak a boldogságtól. Simon legszívesebben

felszívódott volna. Inkább a tizenkilenc legígéretesebb diák,

meg egy, aki még mindig a múltbéli dicsőség farvizén lavíroz.

Úgy érezte magát, mint nyolcéves korában, amikor az anyja

addig erőszakoskodott a baseballedzőjével, amíg az végül

engedte, hogy ő is megpróbálkozzon az ütéssel. – Van egyalvilágink, aki megszegte a törvényt, ezért gatyába kell ráznunk

– folytatta a férfi. – A felsőbb hatalmak úgy döntöttek, itt a

tökéletes alkalom, hogy a fiúkból végre férfiak legyenek.

Marisol Rojas Garza, egy vézna tizenhárom éves mondén, aki

az arckifejezéséből ítélve legszívesebben mindenkinek szétrúgta

volna a seggét, hangosan megköszörülte a torkát.


12/76

− Ööö... a lányokból meg nők – tisztázta Scarsbury nem épp

lelkesen.

Mormogás futott végig a diákok között, az izgatottság

riadalommal keveredett. Senki nem számított valódi küldetésre

ilyen hamar. Simon háta mögött Jon ásítást tettetett.

− Uncsi. Egy törvényszegő alvilágit álmomban is meg tudnék

ölni.

Simonnak, aki valóban ölt törvényszegő alvilágiakat álmában,

sőt rémisztő csápos démonokat, sötét árnyvadászokat és

mindenféle rémisztő szörnyetegeket is, nem támadt kedve

ásítani. Közelebb állt hozzá, hogy elhányja magát.

George felemelte a kezét.

− Tanár úr, néhányan még... – Nyelt egyet, és Simonnak nem

először támadt az a benyomása, hogy a fiú megbánta az

őszinteségét. Az Akadémia sokkal nyugodtabb hely volt, ha az

ember az elit árnyvadász kurzusra járt, és nemcsak azért, mert

az elitnek nem kellett az alagsorban aludnia. – ...mondénok

vagyunk.

− Magam is észrevettem, Lovelace – közölte szárazon

Scarsbury. – Képzelheted, hogy meglepődtem, amikor kiderült,

hogy a resztliben is akadnak páran, akik érnek valamit.− Nem, úgy értem... – George habozott. Jóval könnyebben

hagyta magát megfélemlíteni, mint azt egy majd kétméteres

skót szexistentől (Beatriz Velez Mendoza személyleírása a

nagyszájú legjobb barátjáról) várta volna az ember. Végül vett

egy mély levegőt, és tovább folytatta. – Úgy értem, hogy

mondénok vagyunk. Nem kaphatunk rúnákat, nem


13/76

használhatunk szeráfpengéket, boszorkányfényt és semmi

hasonlót, nem vagyunk szupergyorsak, és nincsenek angyali

reflexeink. Pár hónapnyi kiképzés után alvilágiak ellen

harcolni... nem túl veszélyes?

Scarsbury nyakában lüktetni kezdett egy ér, és a férfi

megmaradt fél szeme annyira kidülledt, hogy Simon azt hitte,

mindjárt kipukkan. (Könnyen lehet, gondolta, hogy valami

ilyesmi történt a másik szemével is.)

− Veszélyes? Veszélyes? – mennydörögte. – Van még itt más

is, aki fél egy kis veszélytől?

Ha akadtak is ilyenek, azok Scarsburytől sokkal jobban féltek,

így inkább tartották a szájukat. A férfi egy hosszú, gyötrelmes

percig nem törte meg a sűrű, dühös csendet. Aztán megvetően

pillantott George-ra.

− Ha félsz a veszélytől, fiam, rossz helyen vagy. Ami pedig a

többieket illeti a resztliből, jobb, ha idejekorán kiderül, elég

kemények vagytok-e. Ha nem, akkor meg fogtok halni, miután

ittatok a Végzet Kelyhéből. És higgyétek el nekem, mondénok,

ha egy vérszívó kivéreztet benneteket, az még mindig sokkal

kellemesebb halál. – Simonra szegezte a tekintetét, talán mert

ő tényleg vérszívó volt valaha, vagy talán mert ő festett úgy,mint akit a legkönnyebben ki lehet véreztetni.

Simonnak az jutott eszébe, hogy Scarsbury talán pont ebben

reménykedik, és azért választotta ki őt is erre a küldetésre,

mert abban bízik, hogy így megszabadulhat a legproblémásabb

diákjától. Bár ilyen mélyre azért csak nem süllyedhet egy

árnyvadász. Még egy árnyvadász tesitanár sem.


14/76

Valami távoli emlékfoszlány azt súgta Simonnak, hogy ne

legyen olyan biztos a dolgában.

− Megértettétek? – kérdezte Scarsbury. – Van köztetek olyan,

aki szeretne sírva hazafutni anyuhoz meg apuhoz? „Légyszi,

mentsetek meg a csúnya vámpírtól!”

Halálos csend lett.

− Kiváló – bólintott Scarsbury. – Két napotok van edzeni.

Közben végig arra gondoljatok, hogy felnéznek majd rátok a kis

barátaitok, miután visszajöttetek. – Kuncogott egy sort. – Ha

visszajöttök egyáltalán.

*

A diákok társalgója sötét volt és dohos, körben gyertyák

világítottak reszketegen, a falakat egykori árnyvadászok

képmásai díszítették. Herondale-ek és Lightwoodok néztek le az

aranyozott keretekből, sőt itt-ott még egy Morgenstern is,

véres diadalaikat megőrizte a fakuló olajfesték. A helyiség

számos előnnyel rendelkezett Simon szobájához képest: nem

az alagsorban volt, a falakat nem pettyezte fekete nyálka, nem

terjengett az a halvány bűz, ami talán penészes zoknikból

áradt, de az is lehet, hogy régi diákok padló alatt oszló

holttestéből, nem neszeztek nagy és féktelen patkánycsaládok

a falak mögött. Aznap éjjel, miközben George-dzsal kártyázott

az egyik sarokban, Simon arra jutott, hogy a szobája bizonyos

szempontból mégiscsak jobb hely: Jon Cartwright meg az

árnyvadász cimborái soha, de soha nem vetemedtek volna


15/76

arra, hogy bedugják oda az orrukat.

− Nincs adum – mondta George, amikor Jon, Beatriz és Julie

bevonult a társalgóba. – Ez a kör a tiéd.

Ahogy Jon meg a két lány közeledett, Simont hirtelen nagyon

érdekelni kezdték a lapok. Vagy legalábbis igyekezett úgy

tenni, mintha nagyon érdekelnék. Más bentlakásos iskolákban

tévé volt a társalgóban Jonathan Shadowhunter gigantikus

portréja helyett. Az első árnyvadász szeme éppen olyan

fényesen ragyogott, mint a kardja. Máshol a kollégiumi

szobákból kiszűrődő jóféle meg gagyi zenék összevisszasága

töltötte be a folyosót, volt e-mail, SMS meg netes pornó.

Az Akadémia nem sok kikapcsolódási lehetőséget kínált az

órák után: az ember vagy a Kódexet tanulmányozta, vagy

aludt. A kártyázás emlékeztetett leginkább a megszokott

játékaira, márpedig ha Simon sokáig nem játszhatott,

nyugtalanság vett rajta erőt. Ha az ember az egész napot azzal

töltötte, hogy a valódi szörnyetegek elleni csatározásra készült,

a Dungeons & Dragons küldetései valahogy elvesztették a

varázsukat – vagy legalábbis George meg az összes többi diák,

akiket Simon megpróbált beszervezni, ezt állította –, így hát

maradtak a nyári táborok klasszikus, félig elfeledettkártyajátékai, a fekete dáma, a makaó meg persze a romi.

Simon elfojtott egy ásítást.

Jon, Beatriz meg Julie megálltak mellettük, és várták, hogy

észrevegyék őket. Simon remélte, hogy ha elég sokáig nem

szól hozzájuk, egyszerűen elmennek. Beatrizt nem találta olyan

gázosnak, legalábbis akkor nem, ha egyedül volt. Selymes


16/76

szőke Barbie baba haja, kozmetikumreklámok modelljeit

megszégyenítő porcelánbőre és az Erik garázsában kitűzött

posztereken pózoló lányokat lepipáló idomai gyanúsan

tökéletesek voltak, a tekintetével pedig mintha folyamatosan

mások gyengeségeit kutatta volna, hogy lecsapjon rájuk.

Mindezek tetejébe még kardot is hordott magánál.

Jon persze Jon volt.

Az árnyvadászok nem foglalkoztak mágiával – ez volt a hitük

egyik alapvetése –, így hát Simon nem tanulhatta meg az

Akadémián, hogyan repítse át Jon Cartwrightot egy másik

dimenzióba. Azért a remény halt meg utoljára.

Nem mentek el. Végül az udvariatlanságra alapvetően

képtelen George az asztalra dobta a lapjait.

− Segíthetünk? – kérdezte. Skót beszédébe jeges hűvösség

kúszott. Jon és Julie kedvessége azonnal semmivé foszlott,

amikor megtudták, hogy George valójában mondén, és bár a

fiú sosem beszélt erről, láthatólag nem felejtett el semmit, és

nem is bocsátott meg.

− Ami azt illeti, igen – felelte Julie. Simon felé bólintott. –

Pontosabban te segíthetsz.

Nem mondhatni, hogy a közelgő vámpírvadász-küldetés híreszép sárga pántlikát kötött volna Simon napjára. Az

árnyvadászok morcos kedvében találták a fiút.

− Mit akartok?

Julie zavartan pillantott Beatrizre, aki a cipője orrát stírölte.

− Te kérd meg – motyogta Beatriz.

− Inkább te! – vágott vissza Julie.


17/76

Jon a szemét forgatta.

− Ó, az Angyalra! Majd én. – Kihúzta magát, hogy teljes,

lenyűgöző magasságában pompázzon, aztán csípőre tette a

kezét, és fejedelmi felsőbbrendűséggel a tekintetében nézett le

Simonra. Olyan volt, mintha tükör előtt gyakorolta volna be a

pózt. – Azt akarjuk, hogy mesélj nekünk a vámpírokról.

Simon elvigyorodott.

− Mire vagytok kíváncsiak? A legfélelmetesebb Eli, az Engedj

be nagyon jó. A legbénább a késői Lestat, a legalulértékeltebb

David Bowie Az éhségben. A legszexibb tutira Drusilla, bár ha

egy lányt kérdeztek, ő nyilán Damon Salvatorét vagy Edward

Cullent fogja mondani. De... – vállat vont. – Tudjátok, milyenek

a lányok.

Julie-nak és Beatriznek elkerekedett a szeme.

− Nem hittem, hogy ilyen sokat ismersz – kiáltott fel az

utóbbi. – Ők... ők a barátaid?

− Hát persze! Drakula gróffal ilyen cimborák vagyunk. –

Simon két ujját összeakasztva demonstrálta a mondanivalóját.

Számherceg meg a puszipajtásom. Ó, és Borscsula gróf a

legjobb haverom! Igazi sármőr... – Hirtelen feltűnt neki, hogy a

többiek nem nevetnek vele, ezért elhallgatott. A jelek szerintsenki nem jött rá, hogy viccel. – A tévében vannak – segített. –

Ja, meg egy orosz étteremben.

− Ez meg miről beszél? – érdeklődött fintorogva Julie.

− Kit érdekel? – kérdezett vissza Jon. – Mondtam, hogy csak

az időnket vesztegetjük vele. Mintha érdekelné bármi más saját

magán kívül!


18/76

− Hát ez meg mit jelentsen? – Simon kezdett kijönni a

sodrából.

George megköszörülte a torkát, láthatólag feszélyezve érezte

magát.

− Jaj már, ha nem akar róla beszélni, az az ő dolga.

− Nem az, ha a mi életünk forog kockán! – Julie sűrű

pislogásba kezdett, mintha valami belement volna a szemébe,

vagy... Simon visszatartotta a lélegzetét. A könnyeivel

küszködött talán?

− Mi ez az egész? – kérdezte. Még elveszettebbnek érezte

magát, mint máskor, márpedig az nem volt semmi.

Beatriz felsóhajtott, és félénken Simonra mosolygott.

− Nem személyes dolgokra vagyunk kíváncsiak, szóval...

semmi fájdalmasra. Csak szeretnénk, ha elmondanád, amit

megtud tál a vámpírokról, amikor... khm....− Amikor vérszívó voltál – segítette ki Jon. – Merthogy, mint

talán emlékszel, az voltál.

− De hát pont hogy nem emlékszem – közölte Simon. – Vagy

nem figyeltél?

− Ezt szoktad mondani – vitatkozott Beatriz. – De...

− De azt gondoljátok, hogy hazudok? – kérdeztehitetlenkedve Simon. Az emlékeiben tátongó fekete lyuk

annyira központi része lett a személyiségének, hogy nem is

értette, hogyan kérdőjelezhetik meg egyáltalán a létezését.

Miért hazudna erről? És milyen ember lenne képes ilyesmire? –

Mind ezt gondoljátok? Tényleg?

A többiek sorra egymás után bólintottak. Még George is, de


19/76

benne legalább volt annyi tisztesség, hogy láthatólag szégyellte

magát.

− Miért tettetném, hogy nem emlékszem? – kérdezte Simon.

− Miért engednének be ide egy ilyen alakot, mint te, ha

tényleg fogalmad sem lenne semmiről? – vágott vissza Jon. –

Mi értelme lenne?

− Hát, nagyon úgy fest, hogy őrült egy világban élünk –

csattant fel Simon. – Mert azt kapod, amit látsz.

− Szóval a büdös nagy semmit!

Julie Jon oldalába könyökölt. Szokatlanul dühös volt a hangja,

általában lelkesen értett egyet bármivel, amit Jon mondott.

− Azt mondtad, kedves leszel.

− Mi értelme? Vagy semmit nem tud, vagy nem akar róla

beszélni. És különben is, kit érdekel? Csak egy alvilágiról van

szó. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet?− Te tényleg nem is sejted, igaz? – kérdezte Julie. – Jártál

valaha csatában? Láttál embereket megsebesülni? És meghalni?

− Árnyvadász vagyok, nem igaz? – dörmögte Jon. Simon nem

tudta nem észrevenni, hogy ezzel voltaképpen nem válaszolt a

kérdésre.

− Nem voltál Alicantéban a háború alatt – mondta komoranJulie. – Fogalmad sincs, milyen volt. Semmilyen veszteség nem

ért.

Jon ráförmedt a lányra.

− Te csak ne akard nekem megmondani, mit vesztettem. Nem

tudom, te hogy vagy vele, de én azért jöttem ide, hogy

megtanuljak harcolni, és legközelebb...


20/76

− Ne mondd ezt, Jon! – kérlelte a fiút Beatriz. – Nem lesz

legközelebb. Nem lehet.

Jon vállat vont.

− Mindig van legközelebb. – Olyan volt, mintha szinte

reménykedne benne, és Simonnak leesett, hogy Julie

valószínűleg nem tévedett. Jon úgy beszélt, mint akit biztos

távolságban tartottak a halál minden formájától.

− Én láttam már döglött birkákat – közölte kedélyesen

George, nyilvánvalóan azért, hogy feldobja a hangulatot. – De

nagyjából ennyi.

Beatriz összeráncolta a homlokát.

− Nem igazán vágyom rá, hogy egy vámpírral harcoljak. Talán

ha tündér lenne...

− Semmit sem tudsz a tündérekről – mordult fel Julie.

−

Azt tudom, hogy szívesen megölnék párat közülük.Julie hirtelen leeresztett, mintha valaki megbökte volna egy

tűvel, és az összes levegő elillant volna belőle.

− Én is. Ha olyan könnyű lenne...

Simon nem sokat tudott az árnyvadászok és az alvilágiak

kapcsolatáról, de arra gyorsan rájött, hogy mostanság a

tündérek számítanak első számú közellenségnekÁrnyvadászföldén. A valódi első számú közellenség, Sebastian

Morgenstern, aki kirobbantotta a háborút, és egy rakás

nephilimet Sebastian-imádó zombivá változtatott, rég meghalt,

így hát titkos szövetségesei, a tündérek viselték a

következményeket. Még a Beatrizhez hasonlóan gondolkodó

árnyvadászok is, akiknek a szemében a vérfarkasok olyanok


21/76

voltak, mint bárki más, csak talán kicsit szőrösebbek, és akik a

híres boszorkánymester, Magnus Bane lelkes és kicsit

szerelmes rajongóinak mondták magukat, úgy beszéltek a

tündérekről, mint a csótányokról, a békéről meg egy rövid

pihenőről a kiirtásukhoz vezető úton.

− Igazad volt reggel, George – mondta Julie. – Nem kéne így

elküldeniük bennünket harcolni. Senkit sem közülünk. Nem

állunk készen.

Jon felhorkant.

− A magad nevében beszélj!

Miközben ők ketten azon huzakodtak, hogy pontosan milyen

nehéz is megölni egy vámpírt, Simon felállt. Máris rosszulesett

neki, hogy a többiek hazugnak hitték, az pedig csak nehezítette

a helyzetet, hogy a dologban volt némi igazság is. Semmire

sem emlékezett a vámpírként töltött időkből – legalábbis semmi

hasznosra de annyit azért fel tudott idézni, hogy ne fűljön a

foga más vámpírok megöléséhez.

Már annak a gondolata is megijesztette, hogy egyáltalán

bármit megöljön. Simon vegetáriánus volt, és soha nem

pusztított el semmit, hacsak nem számítjuk a pixeles

sárkányokat meg a tengeri sárkányokat a képernyőn. Nem igaz, emlékeztette egy hang a fejében. Rengeteg vér

tapad a kezedhez. Simon elűzte a gondolatot. Ha az ember

nem emlék szik valamire, attól még nem biztos, hogy az a

valami meg sem történt, de néha azért minden könnyebb, ha

elhiteti magával, hogy így van.

George megragadta a karját, mielőtt elmehetett volna.


22/76

− Ne haragudj... tudod. Hinnem kellett volna neked.

− Igen. Hinned kellett volna – sóhajtott Simon, aztán

biztosította a szobatársát, hogy nem vette zokon a dolgot, ami

többé-kevésbé igaz is volt.

Már odakint járt a folyosón, amikor lépéseket hallott a háta

mögül.

− Simon! – kiáltotta Julie. – Várj egy kicsit!

Az elmúlt hónapokban Simon felfedezte a mágiát és a

démonokat, megtudta, hogy az emlékei olyan rövid életűek és

hamisak, mint a nővére régi papírbabái, aztán pedig otthagyott

mindent, hogy elköltözzön egy varázslat által láthatatlanná tett

országba démonvadászatot tanulni. Mégsem lepte meg úgy

semmi, mint azoknak a csinos lányoknak az egyre növekvő

tömege, akik akartak tőle valamit. Bár ez közel sem töltötte el

akkora boldogsággal, mint illett volna.

Megállt, hogy bevárja Julie-t. A lány pár centivel magasabb

volt nála, arannyal pettyezett mogyoróbarna szeme mindig más

árnyalatot vett fel, ahogy változott a fény. Itt a félhomályos

folyosón borostyánszínűnek tűnt a gyertyák tompa

ragyogásában. A lány könnyedén mozgott, mint egy balett-

táncos, ha eltekintünk attól, hogy a balett-táncosok nemszoktak miszlikbe aprítani senkit ezüst rúnákkal ellátott

kardokkal.

Szóval inkább úgy mozgott, mint egy árnyvadász, és az

edzőpályán látottak alapján Simon úgy sejtette, hogy a

legjobbak közé fog tartozni.

És mint minden jó árnyvadász, ő sem szívesen barátkozott


23/76

mondénokkal, főleg nem olyanokkal, akik valamikor alvilágiak

voltak – olyanokkal sem, akik az előző életükben, amit

időközben elfelejtettek, megmentették a világot. Amióta

azonban Isabelle Lightwood beállított az Akadémiára, hogy

bejelentse az igényét Simonra, Julie megbabonázva nézett rá.

Nem úgy, mintha az ágyra akarná dobni, inkább úgy, mintha

meg akarná vizsgálni egy mikroszkóp alatt, miközben

egyesével letépi a végtagjait, kikaparja a belsőségeit, és

megkeresi, mi lehet az, ami annyira vonz egy ilyen lányt, mint

Isabelle Lightwood.

Simon nem bánta, hogy a lány így néz rá. Tetszett neki a

kíváncsiság a tekintetében, az elvárások nyilvánvaló hiánya.

Isabelle, Clary, Maia, a New York-i lányok, mind azt állították,

hogy ismerik és szeretik, ő pedig hitt nekik – de közben azt is

tudta, hogy valójában nem őt szeretik, hanem valami bizarr

világbeli változatot, egy Simon formájú imposztort. Amikor

ránéztek, nem láttak mást, mert nem is akartak mást látni,

csak azt az idegen fiút. Julie talán gyűlölte – oké, egyértelműen

gyűlölte de ő legalább a valódi lényét látta.

− Igaz? – kérdezte a lány. – Tényleg nem emlékszel

semmire? Arra sem, hogy vámpír voltál? A démoni dimenzióra?A sötét háborúra? Semmire?

Simon felsóhajtott.

− Fáradt vagyok, Julie. Nem tehetnénk úgy, mintha még

egymilliószor megkérdezted volna ugyanezt, én meg minden

egyes alkalommal ugyanazt válaszoltam? Akkor mehetnénk

aludni.


24/76

A lány megtörölte a szemét, Simonnak pedig ismét az a

gyanúja támadt, hogy Julie Beauvale-nak valódi emberi érzései

vannak, és valami oknál fogva valódi emberi könnyeket próbál

visszanyelni. De a folyosó félhomályában nemigen látott mást,

mint a lány arcának körvonalait meg az arany villanását, ahol a

nyaklánca eltűnt a dekoltázsában.

Simon megérintette a saját nyakát, hirtelen egy kő súlyának

emlékét érezte, szívverést idéző egyenletes lüktetést, látta

maga előtt a lány arcát, aki búcsúzóul átadta neki a követ,

hogy vigyázzon rá. Képtelen volt összeilleszteni a zavaros

emlékfoszlányokat, de még meg sem kérdezte magától, kinek

az arcát, kinek a riadt búcsúját látja, máris tudta a választ.

Isabelle.

Mindenre Isabelle volt a válasz.

− Hiszek neked – mondta Julie. – Nem értem ezt az egészet,

de hiszek neked. Igazából csak abban reménykedtem...

− Miben?

Volt valami szokatlan a lány hangjában, valami

bizonytalanság, ami láthatólag őt magát is ugyanúgy meglepte,

mint Simont.

− Azt hittem, ha valaki, hát te megérted – mondta Julie. –Hogy milyen az életedért harcolni. Alvilágiak ellen. Hogy milyen

a halált várni. Hogy milyen végignézni mások halálát. – Nem

remegett a hangja, az arckifejezése sem változott, de Simon

szinte érezte, ahogy megfagyott az ereiben a vér, miközben

kipréselte magából a szavakat.

− Sajnálom – mondta Simon. – Úgy értem, tudom, mi történt,


25/76

de...

− De az nem ugyanaz, mint ott lenni – fejezte be a mondatot

Julie.

Simon bólintott, és az ágyban fekvő apja mellett töltött

órákra gondolt, arra, ahogy a kezét fogta, és nézte, amint

elenyészik. Amikor a szülei leültették őt meg Rebeccát, és nagy

nehezen kimondták azokat a félelmetes szavakat – „áttétel”,

„elfekvő”, „végzetes” –, azt gondolta: Jól van, tudom, hogy

megy ez. Rengeteg olyan filmet látott, amiben meghalt a főhős

apja. Eszébe jutott Luke Skywalker arca, amikor rátalált a

bácsikája meg a nénikéje holttestére a tatuini romoknál. Akkor

azt hitte, már tudja, mi a gyász.

− Bizonyos dolgokat csak az érthet meg, aki átélte őket.

− Elgondolkodtál már rajta, mit keresek az Akadémián? –

kérdezte Julie. – Hogy miért itt vagyok, miért nem Alicantéban

vagy valamelyik intézetben?

− Igazából... nem – vallotta be Simon. Talán kellett volna. Az

Akadémia évtizedek óta zárva volt, és a fiú tudta, hogy ez idő

alatt az árnyvadászcsaládok maguk képezték ki a gyerekeiket.

Azt is tudta, hogy a sötét háború után sokan továbbra is

ragaszkodtak ehhez, mert nem akarták, hogy a szeretteik túlmessze kerüljenek tőlük.

A lány elfordította a tekintetét, és összefűzte az ujjait, mintha

jobb híján a saját kezébe próbált volna kapaszkodni.

− Elmondok neked valamit, Simon, de nem fogod továbbadni

senkinek. – Nem kérdésnek szánta. – Anyámat az első

árnyvadászok között változtatták át. – A lány hangjából eltűnt


26/76

minden élet. – Szóval már nem él. Aztán Alicantéba

menekültünk, ahogyan mindenki más is. És amikor

megtámadták Alicantét... minden gyereket bezártak a

Szövetség Termébe. Azt hitték, ott biztonságban leszünk. De

aznap sehol nem lettünk volna biztonságban. A tündérek

bejutottak, és a sötét harcosok... mindannyiunkat megöltek

volna, Simon, ha te meg a barátaid nem léptek közbe. A

nővérem, Elizabeth az utolsók között halt meg. Láttam azt az

ezüst hajú tündért, és annyira gyönyörű volt, Simon. Olyan,

mint a folyékony higany, erre gondoltam, amikor lesújtott a

kardjával. Hogy milyen gyönyörű. – Julie egész testében

reszketett. – Apám használhatatlan. Ezért vagyok itt. Hogy

megtanuljak harcolni. És akkor legközelebb...

Simon nem tudta, mit mondjon. Egy „sajnálom” olyan

elcsépeltnek hatott volna. De a jelek szerint Julie is kifogyott a

szavakból.

− Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte halkan a fiú.

− Mert szeretném, ha valaki megértené, hogy nem kirándulni

küldenek bennünket. Ha egyetlen vámpírral fogunk

szembeszállni ennyien, akkor sem érdekel, mit mond Jon.

Minden megtörténhet. Az emberek... – Élesen megrázta a fejét,mintha nemcsak a fiúval számolna le, hanem minden egyébbel

is, ami kettejük között történt. – Aztán meg köszönetet

akartam mondani neked azért, amit tettél, Simon Lewis. És az

áldozatodért.

− Tényleg nem emlékszem semmire az egészből – mondta

Simon. – Nincs mit megköszönnöd. Tudom, mi történt aznap,


27/76

de olyan, mintha valaki mással történt volna.

− Talán úgy tűnik, de ha árnyvadász leszel, meg kell tanulnod

olyannak látni a dolgokat, amilyenek valójában.

Elfordult, és a szobája felé indult. Otthagyta Simont.

− Julie? – szólt halkan a lány után. – Jon és Beatriz is így

került az Akadémiára? Mert elvesztették a családjukat a

háborúban?

− Őket kell megkérdezned – felelte Julie anélkül, hogy vissza

fordult volna. – Mindenkinek megvan a maga története a sötét

háborúról. Mindannyian elvesztettünk valamit. Sokan közülünk

mindent elvesztettek.

*

Másnap a történelemtanár, Catarina Loss boszorkánymester

bejelentette, hogy vendéget hívott az órára.

Simonnak majd megállt a szíve. Az utolsó vendégelőadó, aki

megtisztelte a diákokat a jelenlétével, Isabelle Lightwood volt.

Maga az „előadás” pedig nem állt másból, csak egy mogorva és

megalázó figyelmeztetésből, miszerint húsz kilométeres

körzetben minden nőnemű lény jobban teszi, ha távol tartja a

mocskos kezét Simon dögös testétől.

Szerencsére a magas, sötét hajú férfi, aki bevonult az osztály

terembe, nem úgy festett, mint aki akár csak a legcsekélyebb

érdeklődést is mutatni kívánná Simon meg az ő dögös teste

iránt.

−

Balogh László – mondta. Magabiztos hangja azt sugallta,hogy nem is lett volna szüksége bemutatkozásra. Persze talán


28/76

Catarina is lehetett volna olyan udvarias, hogy szól róla pár

szót.

− A Budapesti Intézet vezetője – súgta Simon fülébe George.

Mielőtt megérkezett volna az Akadémiára, bevallott lustasága

ellenére az összes intézetvezető meg a történelem összes

nevezetes árnyvadászának a nevét bemagolta.

− Azért jöttem, hogy elmeséljek nektek egy történetet. –

Balogh homlokára kúszó szemöldöke dühös V-t formázott.

Sápadt bőrével, sötét, háromszög alakban a homlokába nyúló

hajával és halvány magyar akcentusával Balogh jobban

hasonlított Drakulára, mint bárki, akivel Simon valaha is

találkozott.

Gyanította, hogy a férfi nem lelkesedett volna az

összehasonlításért.

− Többen az osztályból az első csatájukra készülnek.

Tájékoztatnom kell benneteket, mi is forog kockán.

– Inkább a karó forog majd a vámpír szívében – szólt közbe

vigyorogva a hátsó sorban ülő Jon.

Balogh átható, dühös pillantást vetett rá.

− Jonathan Cartwright! – Akcentusa baljós hangulatot

kölcsönzött a szavainak. – Ha a te szüleid fia lennék, én inkábbtartanám a számat a nálam jobbak között.

Jon falfehér lett. Simon érezte a fiúból áradó gyűlöletet, és

valószínűnek tartotta, hogy Balogh életre szóló ellenséget

szerzett magának. Mint ahogy talán mindenki más is az

osztályteremben, mert Jon bizony nem az a típus volt, aki

szerette, ha a megaláztatásának közönsége is akadt.


29/76

Kinyitotta a száját, aztán vékony, határozott vonallá préselte

össze. Balogh egyetértőleg bólintott, mintha csak azt akarta

volna mondani, hogy igen, Jon jobban teszi, ha befogja a

száját, és megszégyenülve, csendben emészti magát.

A férfi megköszörülte a torkát.

− Gyerekek, kérdeznék én tőletek valamit. Mi a legrosszabb,

amit egy árnyvadász tehet?

Marisol felemelte a kezét.

− Ha megöl egy ártatlan embert? – Balogh úgy tett, mintha

rettenetes bűz facsarná az orrát. (Ami, tekintve, hogy a termet

ellepték a büdösbogarak, nem volt teljességgel valószínűtlen.)

− Te mondén vagy – mondta.

Marisol dacosan bólintott. Simonnak ez tetszett legjobban a

szívós, tizenhárom éves lányban: nem volt hajlandó szégyellni

ma gát azért, aki volt. Éppen ellenkezőleg. Láthatóan büszke

volt rá.

− Annak idején egyetlen mondént sem engedtek be Idrisbe –

mondta Balogh. Az osztályterem sarkában meghúzódó

Catarinára pillantott. – És alvilágiakat sem, ami azt illeti.

− Változnak a dolgok – jelentette ki Marisol.

− Valóban. – Végignézett a diákságon, mondénokon ésárnyvadászokon egyaránt. – Szeretne valaki esetleg

próbálkozni a... tájékozottabbak közül is?

Beatriz lassan felemelte a kezét.

− Édesanyám mindig azt mondta, hogy a legrosszabb, amit

egy árnyvadász tehet, ha megfeledkezik a kötelességéről. Arról,

hogy az emberiséget kell védenie és szolgálnia.


30/76

Simon észrevette, hogy Catarina szája halvány mosolyra

görbül.

Balogh látványosan a másik irányba fordult, aztán a jelek

szerint arra a következtetésre jutott, hogy a szókratészi

módszert érdemtelenül ajnározzák, így inkább megválaszolta a

saját kérdését.

− A legrosszabb, amit egy árnyvadász tehet, ha elárulja a

társait csata közben – jelentette ki ünnepélyesen. – A

legrosszabb árny vadász a gyáva árnyvadász.

Simon önkéntelenül is úgy érezte, hogy Balogh egyenesen

hozzá beszél – mert olvasott a gondolataiban, és pontosan

tudta, mennyire vonakodik csatában forgatni a fegyverét egy

másik élőlény ellen.

Illetve egészen pontosan nem is élő, emlékeztette magát.

Annyit tudott, hogy harcolt már démonokkal, és gyanította,

hogy nem forgolódott emiatt álmatlanul éjszakánként. De a

démonok szörnyetegek, a vámpírok pedig még emberek: nekik

van lelkük. A videojátékokban szereplő lényekkel ellentétben a

vámpírok éreztek fájdalmat, a sebeikből vér folyt, és meg is

halhattak – de harcolni is tudtak. Az előző tanévben

irodalomórára Simonnak el kellett olvasnia A bátorság vöröskokárdája című dögunalmas regényt az amerikai polgárháború

egyik katonájáról, aki csata közben dezertált. A könyv még

értelmetlenebbnek tűnt, mint a matek, és többször is elaludt

rajta, az egyik sora mégis befészkelte magát a fülébe.

„Nyúlszívű bolond volt.” Erickel pár hétig azt tervezték, hogy

Nyúlszívű Bolondoknak nevezik el a zenekarukat, de aztán


31/76

megfeledkeztek az egészről. Újabban viszont Simon képtelen

volt kiűzni a fejéből a szavakat. Bolond volt, amiért azt hitte,

hogy valaha is harcos és hős lehet belőle. És nyúlszívű a

gerinctelensége, a félelmei, a bizonytalansága miatt. Gyáva

alak volt, no.

− 1828-ban történt – szónokolt Balogh. – Ne feledjük, hogy

akkor még nem kötöttük meg a szövetséget, nem zaboláztuk

meg az alvilágiakat, és nem tanítottuk meg őket civilizáltan

viselkedni.

Simon a szeme sarkából látta, hogy történelemtanáruk

mozdulatlanná dermed. Nem tanácsos megsérteni egy

boszorkánymestert, még akkor sem, ha azt olyan nehéz kihozni

a sodrából, mint Catarina Losst. A férfi, mit sem törődve ezzel,

folytatta.

− Európában káosz uralkodott. Nyakas forradalmárok

elégedetlenséget szítottak a kontinensen. A német államokban

boszorkánymesterek titkos szövetsége kihasználta a

felfordulást, és szörnyűségeket szabadított az ottaniakra. A

mondénok a Grimm testvérek meséiből ismerhetik ezt a

tragédiákkal és zűrzavarral terhes időszakot. – A diákok

meglepett arcát látván Balogh most először elmosolyodott. –Igen, Wilhelm és Jacob benne volt a sűrűjében. Ne feledjétek,

gyerekek, minden történet igaz.

− Miközben Simon igyekezett megbarátkozni a gondolattal,

hogy valahol Németországban létezik egy égig érő paszuly egy

dühös óriással a tetején, Balogh folytatta a történetét.

Árnyvadászok kis csapatáról mesélt, akiket a helyszínre


32/76

küldtek, hogy leszámoljanak a boszorkánymesterekkel. Beszélt

egy utazásról a sötét mágiától szinte élő, sűrű bajor erdőbe,

ahol elvarázsolt madarak és vadak védték a területüket az

igazság erői ellen. Az erdő sötét szívében a

boszorkánymesterek megidéztek egy nagyobb démont, és azt

tervezték, hogy minden gonoszságát rászabadítják Bajorország

népére.

− Miért? – kérdezte az egyik diák.

− A boszorkánymestereknek nem kell külön ok az ilyesmihez

– felelte Balogh, újabb pillantást vetve Catarinára. – A sötét

mágia a gyengék fegyvere, akik könnyen kísértésbe esnek.

− Catarina mormogott magában valamit, amiről Simon erősen

remélte, hogy átok.

− Öt árnyvadász volt – folytatta Balogh. – Több mint elég

három boszorkánymester ellen. A Nagyobb Démon azonban

meglepetésként érte őket. A jó még így is

győzedelmeskedhetett volna, ha a csapat legfiatalabb tagja,

egy Tobias Herondale nevű árnyvadász nem olyan gyáva.

− Mormogás futott végig a termen. Minden diák ismerte a

Herondale nevet, árnyvadászok és mondénok egyaránt. Így

hívták Jace-t is. Ezt a nevet hősök viselték. − Igen, igen, mindannyian hallottatok a Herondale-ekről –

mondta türelmetlenül Balogh. – Méghozzá talán jó dolgokat.

William Herondale-ről például, esetleg a fiáról, Jamesről vagy

újabban Jonathan Lightwood Herondale-ről. De még a

legerősebb fának is lehet egy gyenge ága. Tobias fivére és

felesége hősi halált haltak még abban az évtizedben. Néhányak


33/76

szemében ennyi elég is volt, hogy letöröljék a Herondale név

becsületén esett foltot. De nem vívhatnak ki annyi dicsőséget,

nem hozhatnak annyi áldozatot a Herondale-ek, hogy

elfelejtsük Tobias tettét. És ez így is van jól. Tobias

tapasztalatlan volt, máshol járt az esze, és kényszerítették,

hogy részt vegyen a küldetésben. A felesége gyereket várt, és

ő valamiért azt az ostobaságot vette a fejébe, hogy ez

felmentést ad neki a kötelezettségei alól. Amikor aztán a

démon rájuk támadt, Tobias Herondale, legyen a neve átkozott

az idők végezetéig, sarkon fordult, és elfutott. – Megismételte

az utolsó szót, közben öklével irtózatosat csapott az asztalra. –

Elfutott!

− Könyörtelen, fájdalmas részletességgel ecsetelte, mi történt

ezután. A démon hárommal végzett a megmaradt

árnyvadászok közül: az elsőt kibelezte, a másodikat élve

elégette, a harmadikat savas vérével fröcskölte le, ami porrá

marta. A negyedik csak azért maradhatott életben – soha nem

múló égésnyomokkal az arcán –, mert a boszorkánymesterek

közbeavatkoztak, és visszavitték az övéihez figyelmeztetésül,

nehogy ismét próbálkozni merjenek.

− Természetesen ezek után komolyabb erőkkel támadtunkrájuk, és a boszorkánymesterek tízszeresen is megfizettek

azért, amit a falusiakkal tettek. De Tobias Herondale ennél is

nagyobb bűne nem maradhatott megtorlatlanul.

− Nagyobb bűn? Annál is nagyobb, mint egy csapat

árnyvadász meggyilkolása? – kérdezte Simon, mielőtt vissza

tudta volna fogni magát.


34/76

− A démonok és a boszorkánymesterek nem bújhatnak ki a

bőrükből – felelte komoran Balogh. – Az árnyvadászokkal

szemben magasabbak az elvárások. Annak a három embernek

a halála Tobias Herondale lelkén szárad. Meg is kapta volna

érte a méltó büntetését, de volt annyi magához való esze, hogy

soha többé ne mutatkozzék. Mindazonáltal az adósságot

törleszteni kellett. A távollétében elítélték, és a büntetést végre

is hajtották.

− De hát nem azt mondta, hogy nem mutatkozott többé? –

szólt közbe Julie.

− De igen. Ezért a büntetést a feleségén hajtották végre

helyette.

− Aki éppen terhes volt? – Marisol úgy festett, mint aki

rögtön elhányja magát.

−

Sed lex, dura lex – mondta Balogh. A latin mondatot azAkadémián töltött első napjuk óta igyekeztek beléjük sulykolni.

Simon már a hangzását is mélységesen gyűlölte, annyiszor

mentegettek vele valakit, aki szörnyetegként viselkedett.

Balogh összeillesztette az ujjbegyeit, körbenézett a diákokon,

és elégedetten konstatálta, hogy sikerült célba juttatnia a

mondanivalóját. Így bánik el a Klávé azzal, aki gyávánakbizonyul a csatamezőn. Így működik a nephilimek

igazságszolgáltatása. – A törvény szigorú – fordította le a férfi a

döbbenten hallgató diákoknak. – De a törvény az törvény.

*


35/76

− Bölcsen válasszatok! – figyelmeztette Scarsbury a

diákokat, akik éppen a fegyverszobában található számos

hegyes tárgy között igyekeztek számukra megfelelőt találni.

− Hogyan válasszunk bölcsen, ha még azt sem hajlandó

elárulni nekünk, mivel állunk szemben? – panaszkodott Jon.

− Azt tudjátok, hogy vámpírról van szó – közölte Scarsbury. –

Amint megérkezünk, többet is megtudtok róla.

Simon átvetett a vállán egy íjat, és kiválasztott egy tőrt

közelharc esetére. Úgy érezte, ezzel a fegyverrel fogja a

legkisebb valószínűséggel megszűrni magát. Az árnyvadászok

az erő és az agilitás rúnáit rajzolták magukra,

boszorkányfényeket gyömöszöltek a zsebükbe, Simon pedig

vékony zseblámpát akasztott az egyik övére és egy hordozható

lángszórót a másikra. Megérintette a Jordan medálja mellett

ugyanazon a láncon lógó Dávid-csillgot a nyakában. A talizmán

nem segített sokat, hacsak a vámpír nem zsidó, de Simon egy

egészen kicsikét jobban érezte magát a gesztustól. Olyan volt,

mintha vigyázna rá valaki.

A levegőt megtöltötte a várakozás feszültsége. Simonnak

eszébe jutott, milyen volt, amikor kisgyerekként

osztálykirándulásra készült. Persze a bronxi állatkertbe meg aszennyvíztelepre tett látogatás során lényegesen kevesebb volt

az esélye, hogy kibelezik.

Iskolabusz helyett ezúttal egy mágikus portál előtt álltak

sorba, ami egy szemvillanás alatt képes volt akár több ezer

kilométernyire is elrepíteni a diákokat.

− Felkészültél? – kérdezte mosolyogva George. Teljes harci


36/76

öltözetet viselt a vállán átvetett hosszú pengéjű karddal. Simon

szobatársának minden porcikájáról sütött, hogy igazi harcos.

Simon egy kurta pillanatra elképzelte, milyen lenne, ha

nemet mondana. Ha felemelné a kezét, és engedélyt kérne a

távozásra. Be kellett vallania, fogalma sincsen, hogyan került

ide, hogy minden elsajátított harci taktika elillant a fejéből,

hogy legszívesebben bepakolná a bőröndjét, hazamenne egy

portálon keresztül, és úgy tenne, mintha ez az egész soha meg

sem történt volna.

− Fel én – válaszolta, és átlépett a portálon.

Simon emlékei szerint a mindig mocskos, rettenetes

szagokkal, nyálas papírgalacsinokkal és a pár felfordult gyomor

visszaöklendezett tartalmával teli iskolabusszal utazni nem volt

éppen kellemes kaland.

Portállal utazni viszont sokkal rosszabb volt.

Miután visszanyerte az egyensúlyát, és megint levegőhöz

jutott, Simon körülnézett – és fennakadt a szeme. Azt senki

sem mondta, hová viszi őket a portál, de Simon azonnal

felismerte a környéket. Hazatért New Yorkba. Nem is csak New

Yorkba, hanem egyenesen Brooklynba. Egészen pontosan

Gowanusba, egy szennyezett vizű csatorna partján kiépült, ipariparkokból és raktárakból álló környékre, ahonnan alig tíz perc

alatt elsétálhatott volna az anyjához.

Hazatért.

A hely pontosan olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá –

mégis teljesen más. Vagy talán csak ő változott meg. Alig két

hónapot töltött Idrisben, de máris elfelejtette, milyenek a


37/76

modern világ zajai és szagai: a mély, elektromos zümmögés, az

autók kipufogógázának sűrű köde, a dudáló furgonok, a

galambszar meg a szemétdombok, amik tizenhat éven át

hozzátartoztak a mindennapjaihoz.

Másfelől viszont most már átlátott az álcavarázslatokon, és

nem maradtak rejtve előle a Gowanusban úszó sellők.

Otthon volt, de közben mégsem. Ugyanolyan elveszettnek

érezte magát, mint a hegyekben lévő táborban töltött nyár

után, amikor képtelen volt elaludni a kabócák ciripelése meg a

felső ágyon alvó Jake Grossberg horkolása nélkül. Talán,

gondolta, az ember nem is tudhatja, mennyire változtatta meg

a távoliét, amíg haza nem ér.

− Ide figyeljetek, fiúk! – kiáltotta Scarsbury, miután az utolsó

diák is átjutott a portálon. Egy elhagyatott gyárépület előtt

gyűltek össze, a falakat graffitik borították, az ablakokat

bedeszkázták. Marisol hangosan megköszörülte a torkát, mire

Scarsbury felsóhajtott. – Ide figyeljetek, fiúk és lányok! Ebben

az épületben egy vámpírnő él, aki megszegte a Szövetség

törvényeit, és megölt számos mondént. A feladatotok az, hogy

keressétek meg, és végezzetek vele. Azt javaslom, még

napnyugta előtt essetek túl rajta. − Nem kellene megengedni a vámpíroknak, hogy maguk

között intézzék el a dolgot? – kérdezte Simon. A Kódex

egyértelművé tette, hogy az alvilágiak illetékesek a saját

ügyeikben. Simon kíváncsi lett volna rá, ebbe az is beletartozik-

e, hogy megtárgyalják a bűnös vámpírok ügyét, mielőtt

kivégzik őket.


38/76

Hogy kerültem ide? – értetlenkedett. Még csak a

halálbüntetésben sem hitt.

− Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – mondta Scarsbury –

, de a klánja átadta nekünk, hogy ti, gyerekek kicsit

összevérezhessétek a kezeteket. Gondoljatok rá úgy, hogy ez a

vámpírok ajándéka nektek.

Csakhogy ez az ajándék nem egy kedves semmiség, gondolta

Simon.

− Sed lex, dura lex – dörmögte mellette feszülten George,

mintha csak győzködni próbálná magát.

− Húszan vagytok egy ellen – mondta Scarsbury –, és ha még

így sem lennétek elegen, tapasztalt árnyvadászok is

készenlétben fognak állni, hogy közbelépjenek, ha elszúrjátok.

Ti nem látjátok majd őket, de ők látnak benneteket, így

senkinek nem eshet bántódása. Valószínűleg. És ha valaki

esetleg kísértést érezne, hogy menekülőre fogja, ne feledjétek,

mit tanultatok. A gyávaságnak ára van.

*

Amikor a járdaszegélyen álltak a szikrázó napsütésben, a

küldetés igencsak sportszerűtlennek hatott. Húsz állig

felfegyverkezett árnyvadásztanuló indult harcba egyetlen

vámpír ellen, akit az acélfalak és a napfény az épület foglyává

tettek.

A régi gyár belsejét uraló sötétben, ahol minden árnyékos

szegletben mozduló ellenséget, villanó fogakat sejtettek,


39/76

egészen más volt a helyzet. Már nem érezték úgy, hogy

tisztességtelen előnyhöz jutottak volna ebben a játékban – sőt

azt sem érezték, mintha az egész csupán játék lenne.

A diákok párokat alkotva járkáltak a sötétben. Simon önként

jelentkezett az egyik kapu őrzésére, és erősen remélte, hogy ez

is olyan lesz, mint a testnevelésórák, amikor foci közben hosszú

időt töltött a kapuban, és csak néha kellett felemelnie a kezét,

hogy félreüsse a felé száguldó labdát.

A labda persze minden egyes alkalommal átszállt a feje fölött,

és a hálóban kötött ki, ami általában elég volt hozzá, hogy a

csapata elveszítse a meccset. Erre most azért inkább igyekezett

nem gondolni.

Jon Cartwright mellette állt az ajtónál, kezében

boszorkányfény ragyogott. Telt az idő, ők pedig megtettek

minden tőlük telhetőt, hogy ne kelljen tudomást venniük

egymásról.

− Kár, hogy te nem használhatsz ilyet – mondta végül Jon, és

felemelte a rúnakövet. – Vagy ilyet. – Megütögette a

derékszíjáról lefelé lógó szeráfpengét. Az Akadémián még nem

tanították, hogyan kell bánni velük, de sok árnyvadász diák

saját fegyvert hozott magával otthonról. – Ne aggódj, hős! Hamegjelenik a vámpír, itt leszek, és megvédelek.

− Nagyszerű! Elbújhatok majd az irdatlan egód mögé.

Jon feléje fordult.

− Vegyél vissza magadból, mondén! Ha nem vigyázol... –

Elakadt a hangja. A fiú addig hátrált, amíg a falnak nem

ütközött.


40/76

− Mi lesz akkor? – érdeklődött Simon.

A hang, amit Jon kiadott, gyanúsan nyüszítésnek hatott. Keze

a derékszíja felé indult, ujjai a szeráfpenge markolatát

keresték, de a semmiben záródtak össze. Tekintetét egy pontra

szegezte Simon válla fölött.

− Csinálj valamit! – cincogta. – Kinyír bennünket!

Simon elég horrorfilmet látott ahhoz, hogy leessen neki a

tantusz. Ennyi elég is volt, hogy kedve támadjon kirohanni az

ajtón a napfényre, egészen hazáig futni, bezárni maga mögött

az ajtót, aztán elbújni az ágy alá, ahol annak idején a

képzeletbeli szörnyetegek elől rejtőzött el.

Ehelyett lassan megfordult.

Az árnyékból kibontakozó lány nagyjából vele egykorúnak

tűnt. Barna haját lófarokban hátrakötötte, klasszikus stílusú

sötét rózsaszín, szarukeretes szemüveget viselt, pólóján pedig

egy vörös egyenruhás Star Trek-tiszt virított egy ÉLJ A MÁBAN,

HALJ MEG PIROSBAN felirat kíséretében. Száz szónak is egy a

vége, a lány éppen Simon esete volt – eltekintve a zseblámpa

fényében megvillanó vámpírfogaktól és az emberfeletti

sebességtől, amivel átsuhant a helyiségen, és fejbe rúgta Jon

Cartwrightot. A fiú némán rogyott össze.− Kettesben maradtunk hát – szólt elégedett mosollyal a

vámpír. Simonban eddig fel sem merült, hogy a vámpír annyi

idős lehet, mint ő, vagy legalábbis ránézésre annyinak tűnhet.

– Jobb lesz, ha vigyázol azzal az izével, napjáró! Azt

pletykálják, megint élsz. Felteszem, szeretnéd, ha ez így is

maradna.


41/76

Simon lenézett, és rádöbbent, hogy a kezében tartja a tőrét.

− Akkor most kiengedsz, vagy mi lesz? – kérdezte a lány.

− Nem mehetsz ki.

− Nem-e?

− A napfény miatt. Tudod, hogy van ez, a vámpírok

elfüstölnek tőle. – Simon hihetetlennek találta, hogy nem

remeg a hangja. Igazság szerint már az is meglepte, hogy nem

pisilte össze magát. Egyedül volt egy vámpírral. Egy helyes

vámpírlánnyal... akit elvileg meg kellett ölnie. Valahogyan.

− Nézz rá az órádra, napjáró!

− Nem hordok órát – közölte Simon. – És már nem vagyok

napjáró.

A lány egészen közel lépett, és végigsimította Simon arcát.

Az ujja hideg volt, bőre sima, mint a márvány.

−

Igaz, hogy nem emlékszel semmire? – kérdezte, kíváncsianméregetve a fiút. – Rám sem?

− Is... ismertelek?

A vámpír végighúzta az ujja begyét Simon ajkán.

− A kérdés az, hogy mennyire ismertél, napjáró. De soha nem

árulom el.

Clary és a többiek egyáltalán nem említették, hogy Simonvámpírokkal is barátkozott – sőt talán nem is csak barátkozott.

Talán puszta kíméletből nem meséltek el neki mindent életének

abból a szakaszából, amikor vérre szomjazott, és árnyak között

járt. Vagy talán neki volt annyira kínos az egész, hogy eleve

nem is beszélt róla a többieknek.

Vagy talán csak a lány hazudott.


42/76

Simon gyűlölte a bizonytalanságot. Úgy érezte magát, mintha

futóhomokon járna, és minden megválaszolatlan kérdés, a

múltja minden újonnan felfedezett részlete mélyebbre rántaná.

− Engedj ki, napjáró – suttogta a lány. – Soha nem bántottad

volna a saját fajtádat.

Simon azt olvasta a Kódexben, hogy a vámpírok képesek

megbabonázni az embert. Tudta, hogy óvakodnia kellene, de a

lány tekintete olyan volt, mint a mágnes. Képtelen volt

elfordítani a fejét.

− Nem lehet – mondta. – Megszegted a törvényt. Megöltél

valakit. Méghozzá sok valakit.

− Honnan tudod?

− Onnan, hogy... – Elhallgatott, amint rájött, mennyire

szerencsétlenül hangzik az, hogy: mert azt mondták nekem.

A lány is kitalálta a választ.

− Te mindig azt teszed, amit mondanak neked, napjáró?

Sohasem használod a saját fejedet?

Simon ujjai szorosra záródtak a tőr markolata körül. Egészen

mostanáig borzasztóan félt, hogy végül gyávának bizonyul,

hogy fél majd harcolni. Most viszont, ahogy szemtől szemben

állt az állítólagos szörnyeteggel, nem félt. Ellenben vonakodott.Sed lex, dura lex.

Talán nem volt a dolog ilyen egyszerű. Lehet, hogy a lány

egyszerűen hibázott, vagy talán nem is ő, hanem valaki más,

és Simon eleve téves információt kapott. Másfelől viszont az is

lehet, hogy a lány hidegvérű gyilkos. De akkor is, ki ő, hogy

megbüntesse?


43/76

A lány megpróbált elosonni mellette az ajtó felé. Simon

gondolkodás nélkül az útjába állt. Tőre veszélyes ívet írt le a

levegőben, közvetlenül a vámpír füle mellett fütyült el. A lány

nevetve táncolt hátra, aztán az ujjait karmokká görbítette, és

nevetve nekirontott a fiúnak. Simon most először érezte, amiről

annyit beszéltek neki: áramlott a vérében az adrenalin, a csata

hevében megfeledkezett minden másról. Nem gondolt

technikákra meg trükkökre, sőt, egyáltalán semmire sem

gondolt, csak cselekedett. Elugrott a támadás elől, a lány

bokája felé rúgott, hogy kisöpörje alóla a lábát, tőre

megkarcolta a sápadt bőrt, a mozdulat nyomán vér serkent ki.

Egy lépéssel lemaradva a teste mögött Simonnak az agya is

életre kelt. Csinálom. Harcolok. Nyerésre állok, gondolta.

Amíg aztán a lány vasmarokkal meg nem ragadta a csuklóját,

a hátára nem dobta, mint valami kisgyereket, és terpeszben rá

nem ült. Csak játszott vele, döbbent rá Simon. Úgy tett, mintha

harcolna, amíg el nem unta magát.

A vámpír lehajolt, amíg az arca már majdnem Simonét

érintet te. A fiú érezhette volna a lélegzetét – ha lélegzett

volna.

Simonnak hirtelen eszébe jutott, milyen hideg volt a teste,ami kor ő sem élt. Eszébe jutott a mozdulatlanság a

mellkasában, ahol többé nem vert a szíve.

− Mindent visszaadhatnék neked, napjáró – suttogta a lány. –

Az örök életet.

Simonnak eszébe jutott az éhség és a vér íze.

− Az nem élet volt – felelte.


44/76

− De nem is halál. – A lány ajka hidegen érintette Simon

nyakát. Mindene hideg volt. – Megölhetnélek, napjáró. De nem

teszem. Nem vagyok szörnyeteg, bármivel is tömték tele a

fejed.

− Megmondtam, hogy már nem vagyok napjáró. – Simonnak

fogalma sem volt róla, miért vitatkozik a vámpírral, de

fontosnak érezte hangosan is kimondani, hogy él, hogy ember,

hogy megint ver a szíve. Igen, ezt most különösen fontosnak

érezte.

− Valaha alvilági voltál – mondta továbbra is rajta ülve a lány.

– Ez mindig a részed lesz. Még ha te el is felejtetted, ők sosem

fogják.

Simon tovább vitatkozott volna, amikor csillogó ostor csapott

le az árnyékból, és a lány nyakára tekeredett. A vámpír

elvesztette az egyensúlyát, és eldőlt a földön, feje keményen a

betonpadlóhoz csapódott.

− Isabelle? – kérdezte zavartan Simon, ahogy a Lightwood

lány karddal a kezében rárontott a vámpírra.

Eddig fogalma sem volt róla, milyen rettenetes, természet

elleni vétek, hogy elvesztette minden emlékét a harcoló

Isabelle-ről. Nyilvánvaló volt, hogy ez a lány igazi lételeme. Egyhelyben állva is gyönyörű volt; a levegőben szökellve, halált

faragva a hideg húsba, nem is e világi látványt nyújtott.

Fényesen izzott, mint saját arany ostora. Olyan, mint egy

istennő, gondolta Simon, de aztán helyesbített magában. Olyan

volt, mint egy villámsebes, halálos bosszúálló angyal. Mielőtt a

fiú akár csak felkönyökölhetett volna, Isabelle átvágta a vámpír


45/76

torkát. Az élőhalott szempár kifordult, és ezzel vége is lett

mindennek. A lány egyszerűen elporladt.

− Szívesen. – Isabelle kinyújtotta a kezét.

Simon nem foglalkozott vele, segítség nélkül állt talpra.

− Ezt meg miért csináltad?

− Hm, talán mert éppen meg akart ölni?

− Nem, nem akart – közölte hűvösen Simon.

Isabelle tátott szájjal meredt rá.

− Ugye nem komoly, hogy haragszol rám, amiért

megmentettelek?

Simon csak a kérdést hallva döbbent rá, hogy de igen,

haragszik. Haragszik, amiért Isabelle megölte a vámpírlányt,

haragszik, amiért feltételezte, hogy szüksége van megmentőre,

és mert ez alapvetően igaz is volt, haragszik, amiért a sötétben

bujkálva várta, hogy megmenthesse, pedig ő világossá tette,hogy nem lehet már közöttük semmi. Haragudott Isabelle-re,

amiért olyan földöntúlian szexi, hollóf ekete hajú harcos istennő

volt, aki a józan észnek ellentmondva továbbra is szerelmes

volt belé. A jelek szerint megint szakítania kellett vele.

− Nem akart ártani nekem. Csak szeretett volna elmenni.

− És akkor? Hagynom kellett volna? Azt tervezted, hogy futnihagyod? Nem csak te vagy a világon, Simon. Gyerekeket is

meg ölt. Kitépte a torkukat.

A fiú képtelen volt felelni. Nem tudta, mit érezzen vagy

gondoljon. A vámpírlány gyilkos volt. Hidegvérű gyilkos, a szó

minden értelmében. Mégis úgy érezte, összef űzi őket valami.

Amikor odahajolt hozzá, egy hang azt súgta a fejében: együtt


46/76

vagyunk elveszett gyerekek.

Nem tudta, van-e hely Isabelle életében egy elveszett

embernek.

− Simon? – A lány összenyomott rugóra emlékeztetett. Simon

látta rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne remegjen a

hangja. Az arcán semmiféle érzelem nem látszott.

Honnan is tudhatnám? – elmélkedett a fiú. Ha Isabelle-re

nézett, úgy érezte, kettőt lát belőle egyszerre: egy idegent, akit

alig ismer, meg egy másik lányt, akit a korábbi, jobb Simon

annyira szeretett, hogy mindent feláldozott volna érte. Valahol

a lelke mélyén az emlékekkel és a józan ésszel mit sem törődve

oda akart rohanni Isabelle-hez, hogy a karjába vegye,

végigsimítsa a haját, elvesszen a szeme feneketlen

mélységében, az ajkában, a tüzes, védelmező, mindent elsöprő

szeretetében.

− Nem csinálhatod ezt! – ordította, bár maga sem tudta, hogy

a lánnyal kiabál-e vagy saját magával. – Nem feladatod, hogy

dönts helyettem, hogy kitaláld, mit tegyek vagy hogyan éljek!

Hogy ki legyek! Hányszor kell elmondanom, hogy meghalld? Én

nem ő vagyok! Soha nem leszek ő, Isabelle! Az a Simon a tied

volt, ezt értem. De én nem vagyok a tied. Tudom, ti,árnyvadászok megszoktátok, hogy az van, amit akartok, ti

hozzátok a szabályokat, mert tudjátok, hogy mi a legjobb a

többieknek. De ezúttal nem így lesz, világos? Nem hagyom

magam!

Isabelle hűvös nyugalommal tekerte fel az ostort a

csuklójára.


47/76

− Simon, azt hiszem összekeversz valakivel, akit ez érdekel.

Nem a hangjából áradó érzelmek törték össze a fiú szívét,

hanem éppen ellenkezőleg: az érzelmek teljes hiánya. A szavak

mögött nem volt semmi. Sem fájdalom, sem elfojtott harag,

csak a semmi.

Üresség és hideg.

− Isabelle...

− Nem miattad jöttem, Simon. Ez a munkám. Azt hittem, te

is ezzel akarsz foglalkozni. Ha még most is így gondolod, azt

javaslom, gondolj át egy-két dolgot. Például, hogy hogyan

beszélsz a feljebbvalóiddal.

− A... feljebbvalóimmal?

− És jut eszembe, ha már felhoztad. Igazad van, Simon.

Egyáltalán nem ismerem ezt a verziódat. És elég biztos vagyok

benne, hogy nem is akarom. – Megkerülte Simont, egy kurtapillanatra a válluk súrolta egymást, aztán kilépett az éjszakába.

Simon utánabámult, felmerült benne, hogy talán követnie

kellene, de képtelen volt mozgásra bírni a lábát. Az

ajtócsapódás hangjára Jon Cartwright pislogni kezdett, aztán

kábán felült.

− Elkaptuk? – kérdezte Simontól, amikor megpillantotta a kiskupacra való port a vámpírlány hűlt helyén.

− El – felelte fáradtan a fiú. – Úgy is mondhatjuk.

− Igen! Ezt kapd ki, vérszopó! – Jon a levegőbe csapott az

öklével, aztán az ujjaival ördögvillát mutatott. – Ha egy

Cartwright-bikával kezdesz, felnyársalnak a szarvai.

– Nem azt mondom, hogy nem szegte meg a törvényt –


48/76

magyarázta Simon vagy századszorra. – Csak az érdekel, hogy

ha így is történt, miért kellett megölnünk? Miért nem lehetett

inkább, nem is tudom, börtönbe zárni?

Mire a portál visszavitte őket az Akadémiára, a vacsora rég

véget ért, de erőfeszítéseik jutalmaként Penhallow dékán

megnyitotta az étkezdét meg a konyhát a húsz hazatérő diák

kedvéért. Körülültek két hosszú asztalt, és éhesen falatozták az

állott tojástekercseket meg a gyrost, ami ízetlenségével

könyörült meg rajtuk. Az Akadémia visszatért a

hagyományaihoz, és felváltva szolgálta fel különböző nemzetek

ételeit, sajnos azonban mindent ugyanaz a szakács készített,

aki Simon sejtése szerint boszorkánymester lehetett, ugyanis

gyakorlatilag az összes fogás olyan volt, mintha kutyatápízűvé

varázsolták volna.

− Mert ez a dolgunk – felelte Jon. – Ha egy vámpír, vagy bár

milyen alvilági, megszegi a Szövetség szabályait, valakinek

meg kell ölnie. Nem figyeltél?

− Akkor miért nincsenek alvilági börtönök? – kérdezte Simon.

− Miért nem rendeznek tárgyalásokat?

− Ez nem így működik, Simon – felelte Julie. Simon azt hitte,

a minapi beszélgetésük után a lány barátságosabb lesz vele, decsak még gorombábban viselkedett, és még inkább kereste az

összetűzéseket. – Ezek itt nem a ti hülye mondén törvényeitek.

Ez a mi ősi törvényünk. Az Angyaltól kaptuk, és minden másnál

magasabb rendű.

Jon büszkén bólintott.

− Sed lex, dura lex.


49/76

− Még akkor is, ha rosszul van így?

− Hogyan lehetne rosszul, ha ez a törvény? Baromság!

Barom, aki mondja, gondolta kissé talán gyerekesen Simon,

de visszafogta magát, mielőtt hangosan is kimondta volna.

Hogy Jon irdatlan nagy barom volt, ahhoz nem férhetett

kétség.

– Ugye ti is érzékelitek, hogy úgy beszéltek, mintha valami

szektához tartoznátok? – panaszkodott Simon. Megérintette a

nyakában lógó Dávid-csillagot. A családja sosem volt

különösebben vallásos, de az apja mindig szívesen segített

neki, hogy megfejtse, mi tekinthető helyesnek vagy

helytelennek a zsidók világnézete szerint. „Mindig van egy kis

mozgástér – fejtegette. – Sok minden a belátásodra van bízva.”

Megtanította Simonnak, hogyan tegyen fel kérdéseket, hogy ne

hódoljon be a tekintélynek, hogyan értse meg és fogadja el a

szabályokat, mielőtt követi őket. Apja szívesen beszélt arról a

nemes zsidó hagyományról, hogy bárkivel vitába lehet szállni.

Még Istennel is.

Simon elgondolkodott rajta, vajon mit gondolna róla az apja

most, hogy egy fundamentalistáknak fenntartott iskolába jár,

ahol hűséget kell esküdnie egy magasabb törvénynek.Egyáltalán mit jelent zsidónak lenni egy olyan univerzumban,

ahol kardforgató, csodatevő angyalok és démonok járnak a

földön? Vajon az önálló gondolkodás jobban működött abban a

világban, ahol az isteni létezésnek nem volt kézzelfogható

bizonyítéka?

− A törvény szigorú, de a törvény az törvény – tette hozzá


50/76

undorodva Simon. – És akkor mi a franc van? Ha a törvény

rossz, miért nem lehet változtatni rajta? El tudjátok képzelni,

milyen lenne a világ, ha még most is mindenki a sötét

középkorban hozott törvényeket követné?

− Tudod, ki beszélt még így? – kérdezte baljóslatúan Jon.

− Hadd találgassak: Valentine? – Simon elhúzta a száját. –

Mert a jelek szerint az árnyvadászok hosszú története során

egyetlen embernek jutott eszébe kérdéseket feltenni. Igen,

pont olyan vagyok én is, egy karizmatikus gonosztevő, aki

forradalmat fog kirobbantani. Jobb, ha gyorsan feljelentetek.

George figyelmeztetően rázta meg a fejét.

− Simon, nem hiszem, hogy...

− Ha annyira utálod az egészet, miért vagy itt egyáltalán? –

vágott közbe Beatriz, tőle szokatlanul ellenséges hangon. – Te

megválaszthatod, milyen életet akarsz élni. – Hirtelen

elhallgatott, valami kimondatlanul lebegett a csendben. Simon

sejtése szerint a lány legszívesebb hozzátette volna: Nem úgy,

mint mi.

− Jó kérdés. – A fiú letette a villáját, és hátratolta a székét.

− Ne már, még be sem fejezted a... – George a tányér felé

intett, mintha nem tudná rávenni magát, hogy ezt a valamitvacsorának nevezze.

− Elment az étvágyam.

Simon kifelé tartott a katakombából, amikor Catarina Loss

megállította a folyosón.

− Simon Lewis! – szólt. – Beszélnünk kell.

− Nem beszélhetnénk inkább reggel, Ms. Loss? – kérdezte a


51/76

fiú. – Hosszú volt a nap, és...

A boszorkánymesternő megrázta a fejét.

− Tudom, milyen napod volt, Simon Lewis. És most fogunk

beszélni.

•

Az égbolt világos volt a csillagoktól. Catarina kék bőre

ragyogott a holdfényben, haja ezüstszínben világított. A

boszorkánymester váltig állította, hogy mindkettejüknekszüksége van friss levegőre, és Simonnak el kellett ismernie,

hogy igaza van. Máris jobban érezte magát, elég volt beszívni a

fű, a fák, az ég illatát. Idrisben is voltak évszakok, de nem

olyanok, amilyeneknek Simon megszokta őket. Illetve egészen

pontosan minden évszak a saját legjobb valójában mutatkozott.

Minden őszi nap friss volt és napos, a levegő égetett avar ésalmáskertek illatával telt meg, a tél közeledtét csak a

lenyűgözően tiszta égbolt meg az újonnan támadó jeges szél

csípése okozta fájdalom jelezte. A hűvösség mégis kellemesnek

tűnt.

− Hallottam, amit vacsoránál mondtál, Simon – szólt

Catarina, miközben odakint sétáltak.Simon meglepetten és kissé riadtan nézett a tanárra.

− Az meg hogy lehet?

− Boszorkánymester vagyok – emlékeztette a nő. – Sok

mindent meg tudok tenni.

Ja igen. Varázsiskola, gondolta elkeseredetten Simon. Tartott

tőle, hogy soha többé nem lesz magánélete.


52/76

− Szeretném, ha meghallgatnál egy történetet – mondta

Catarina Loss. – Csak pár közeli barátomnak meséltem el

eddig, és remélem, te is úgy döntesz, hogy nem adod tovább.

Különösnek tűnt, hogy a nő így megbízik egy szinte

ismeretlen diákban, de persze mégiscsak boszorkánymester

volt. Simon nem sejtette,

cassandra clare robin wasserman az elveszett herondale történetek az Árnyvadász akadémiáról 2

Documents