Murakami Rjú

CASTING

Fordította

Simon Márton

Murakami Rjú

CASTING

Libri Kiadó

Budapest

© Murakami Rjú, 2009

© Ralph McCarthy, 2009

© Simon Márton, 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Audition

Bloomsbury Publishing Plc, London, 2010

EGY

7

– Miért nem keresel végre egy új feleséget, papa?

A fi a, Sige szájából hangzott el a kérdés, és ez volt az a

pillanat, amikor Aojama úgy döntött, itt az ideje újra

megnősülni.

Sige anyja, Rjokó nyirokrákban halt meg úgy hét

évvel ezelőtt, amikor a fi ú még csak nyolc, Aojama pe-

dig alig harmincöt éves volt. A nő fi atal kora miatt a

betegség hihetetlen gyorsan terjedt szét a testében: egy

operációval még megpróbálkoztak ugyan, de a kiújulás

szinte azonnali volt. Végül Rjokó alig egy hónap alatt

elment.

– Szinte arra sem volt ideje, hogy szenvedjen, vagy

akár csak kétségbeessen – mesélte utána a férfi egy

közeli barátjának.

Rjokó apja egy apró, de igen jó hírű vállalkozás

tulajdonosa volt, amely már generációk óta kizáró-

lag első osztályú hangszerek gyártásával foglalkozott.

Feleségével együtt rajongott a jazzért és a klasszikus

zenéért, egyetlen lányukat pedig szigorú, ám szeretet-

teljes légkörben nevelték fel. Rjokó művelt, intelligens

8

és nem utolsósorban feltűnően szép volt. Ráadásul

rendkívüli belső tartással bírt, Aojama feleségeként

pedig élete és karrierje minden területén fáradhatat-

lanul támogatta férjét. Az ő segítsége nélkül Aojama

sosem vághatott volna bele élete nagy vállalkozásába,

hogy otthagyva az országos reklámügynökséget, ahol

több mint egy évtizedig dolgozott, megalapítsa saját

produkciós cégét.

Ez még a buborékgazdaság éveiben történt, amikor

úgy tűnt, az égből is pénz hull. A gyorsan szaporodó

produkciós irodák között azonban kegyetlen verseny

dúlt, Aojama nagy vállalkozása pedig hosszú hónapo-

kig a csőd szélén táncolt. Végül is az apósa mentet-

te meg a helyzetet. A családi cég ugyanis orgonákat

tervezett és gyártott; a délkelet-ázsiai régió katolikus

gyülekezeteinek nagy részét ők látták el templomi

hangszerekkel. Mivel az olcsó videomagnók épp ek-

koriban árasztották el ezt a piacot, Aojamának eszébe

jutott, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznának rövid,

újszövetségi jelenetek megfi lmesítésével. A tucatnyi

nyelvre lefordított kisfi lmekből végül több százezer

darabot adtak el – és ez elsősorban apósa jó kapcsola-

tainak volt köszönhető.

Sok feleség talán visszaélt volna a helyzettel, időn-

ként alaposan a férj orra alá dörgölve, hogy mit is kö-

szönhet neki, de a csendes és visszahúzódó Rjokó soha

egyetlen szóval sem emlegette fel ezt a dolgot. Aojama

természetesen mélységes hálát, tiszteletet és szeretetet

érzett a felesége iránt, a szomorú igazság viszont az

9

volt, hogy már akkor is, amikor még a mamutügynök-

ségnél dolgozott, gyakran elfeledkezett a házastársi

hűségről. A legkritikusabb incidens épp akkoriban

történt, amikor a Jézus-videók hihetetlen ütemben

kezdtek fogyni, ő pedig hosszan tartó viszonyba bo-

nyolódott egy éjszakai klub bárkisasszonyával, több

millió jenes adósságot halmozva fel. Rjokó azonban

még ekkor is meg tudta őrizni hidegvérét, és méltó-

sággal, szinte egyetlen hangos szó nélkül csinálta végig

az egészet. A kezdetektől a legutolsó pillanatig Sige

boldogsága és neveltetése volt a legfontosabb számára.

Melyik férj ne gondolkodna el olykor, hogy mi min-

dent kezdhetne a szabadságával, ha a felesége egyszer

csak eltűnne? És vajon hány családfő számolja türel-

metlenül a napokat az ünnepekig, amikor az asszony

végre elutazik a gyerekekkel egy hétre a rokonokhoz?

Aztán ha véletlenül bekövetkezik egy tragédia, és va-

lamelyikük tényleg elveszíti a feleségét, legtöbbjük

még arra is képtelen lesz, hogy erőt vegyen magán és

legalább megpróbáljon kirúgni a hámból. Ekkor jön

ugyanis a felismerés, hogy mit is jelentett a háttér,

amit elveszítettek. Rjokó halálakor Aojama is mély-

séges apátiába süllyedt. Amikor már maga sem bírta

elviselni egyre jobban eluralkodó akaratgyengeségét,

felkereste egy orvos ismerősét, aki fi gyelmeztette rá,

hogy hajszálnyira van a klinikai depressziótól.

– Nagyon komoly gondok lesznek az egészséged-

del, ha nem találsz magadnak új célokat – mondta. És

Aojama talált, kettőt is.

10

Az első az volt, hogy a lehető legtöbb időt töltse a fi á -

val. Sige ekkor nagyon hasonló állapotban volt hozzá,

és egyáltalán nem tudott mit kezdeni az anyja halálával

keletkezett űrrel. Aojama tehát elkezdte újra felépíte-

ni az életüket, tudatosan fi gyelve a közös programok

szervezésére. Baseballfelszerelést vásárolt, szintre hoz-

ta magát videojátékokból és több fi lmet nézett, mint

bármikor. Mivel a gyereknevelést korábban teljesen

Rjokóra bízta, hetek teltek el, mire úgy érezte, ő és a

fi a végre talán valóban közeledni kezdtek egymáshoz.

Végül is az úszás lett közös életük gerince – Aojama

bérletet váltott kettőjüknek egy helyi sportklubban, és

hamarosan szinte minden este együtt rótták a hosszo-

kat. Sige eleinte nagyon félt az uszodától, apja azonban

fáradhatatlan türelemmel segített neki megszeretni

vizet, idővel pedig a mell- és a gyorsúszásra is meg-

tanította.

Bő hat hónappal Rjokó halála után, amikor Sige már

száz métert le tudott úszni gyorsban, Aojama először

érezte, hogy talán mindketten elkezdték kiheverni a

történteket. Az asszony tél közepén halt meg, ez pedig

már az esős, kora nyári időszakban történt. Egy nap, a

sportklub parkolójában sétálva Sige váratlanul megállt

és egy virágba borult hortenziabokorra mutatott.

– Ugye, milyen szépek, apa?

Valóban gyönyörűek, gondolta Aojama. Az apró

kelyhek élénk lilája nemcsak a szemét, de szinte még

az úszástól kellemesen fáradt tagjait is elzsibbasztotta.

Felidézni sem tudta, mikor volt utoljára, hogy ő vagy

11

Sige örülni tudtak egy olyan egyszerű dolognak, mint

egy virág.

Aojama másik célja egy legendás orgonista meg-

hívása lett. Az illető egy idősödő hölgy volt, aki egész

életében Kelet-Németországban élt, és óriási népsze-

rűségnek örvendett az orgonazene rajongóinak kö-

rében, annak ellenére, hogy soha egyetlen nagyobb

koncertet sem adott. Aojama terve megvalósítását

egy hosszú és körültekintően megfogalmazott levél

megírásával kezdte, miközben a kereszténység törté-

netének, Bach életének és a késő középkori Európa

kultúrájának tanulmányozásában is elmerült. Levelét

lefordíttatta németre, majd maga is ismerkedni kez-

dett a nyelvvel, és már a koncert lehetséges helyszí-

neit is számba vette. Amikor a rendezvényszervező

ügynökségeknél meghallották az előadó nevét, leg-

többször egyszerűen kinevették, Aojama azonban úgy

döntött, azért is sikerülni fog neki, méghozzá teljesen

egyedül. Nem kérte Rjokó apjának segítségét sem,

sőt úgy intézte, hogy apósa ne is értesüljön róla, mit

tervez. És miután két éven át küldözgette a leveleit,

azt sem tudva, felbontja-e őket egyáltalán valaki, vég-

re érkezett egy válasz. És bár ez mindössze egy igen

udvarias és nagyon rövid elutasítás volt, Aojama szó

szerint sírt örömében. Nem adta fel, újabb leveleket

küldött, hangsúlyozva, hogy ő maga is hívő, és hogy

feladatának érzi közös értékeik megörökítését − ilyen

lehetne az a páratlan felvétel is, melyen a hölgy egy

olyan csodásan megépített hangszeren játszana, ami

12

már maga is szinte műalkotás. Aojama valójában nem

nagyon hitt Istenben, viszont komoly hasznát vette a

Jézus-videós tapasztalatoknak, és öt évre rá, hogy el-

küldte az első levelet, a legendás orgonavirtuóz végül

megérkezett Japánba. Csupán egyetlenegy, ingyenes

koncertet adott a medzsirói zeneiskola nagytermében,

melyet Aojama videóra és fi lmszalagra is rögzített.

A látványos sikernek Rjokó apja örült leginkább, hi-

szen jól tudta, mi is ez valójában: végső rekviem a lá-

nyáért, és egy új élet kezdete.

Tizenöt éves korára Sige már jóval magasabb volt

százhetvennégy centis apjánál, és mellúszásban és

gyorsúszásban is bármikor könnyedén lehagyta. Még

a Rjokó halála utáni első évben kezdtek el együtt teni-

szezni, de a fi ú, aki mind külsejében, mind személyisé-

gében egyre jobban hasonlított az anyjára, látványosan

jobban fejlődött ebben is. A Szuginami városrészben

laktak Tokióban, egy tekintélyes, kerttel együtt majd-

nem nyolcszáz négyzetméteres emeletes házban,

amit Aojama Rjokó apjának egyik ismerősétől bérelt.

A tulajdonos egy régimódi úriember volt, aki valaha

roppant népszerű táncdalszerzőnek számított, de egy

ideje már a Fudzsi-hegy lábánál élt egy saját termálvíz-

forrással is büszkélkedő luxusöregotthonban. Igaz, a

bérleti díj majdnem félmillió jen volt havonta, Aojama

azonban nyugodtan megengedhette ezt magának,

mivel a cége azóta is jól ment. A Sibuja negyedben,

a Meidzsi Boulevard-on tartott fenn egy irodát, ahol

tizennégy alkalmazottat foglalkoztatott.

13

Sige ekkoriban egy nyugat-tokiói magániskolába

járt. Leginkább az angol és a biológia érdekelte, és ki-

mondottan népszerű volt az osztálytársai körében is.

Egy nyári vasárnap délutánján Aojama és Sige a nappa-

liban üldögélve nézték a női maratont a tévében, ami-

kor a fi ú feltette azt a bizonyos kérdést, ami az egészet

elindította.

A földszint java részét a nappali foglalta el, amely-

ben a fő helyen egy hatalmas, kényelmes kanapé ter-

peszkedett, mellette egy szintén jókora, szögletes

dohányzóasztal állt, a kényelmet pedig a széles képer-

nyős tévé, egy méretes polcot elfoglaló hangrendszer

és egy mahagóni bárszekrény tették teljessé. Aojama

a kanapén elnyúlva iszogatott egy dobozos sört. On-

nan, ahol feküdt, jól látszott az üveg tolóajtók mögött a

kert. Az ablakokat csipkés függönyök foglalták keretbe

– még Rjokó szabta ki és varrta őket sok évvel ezelőtt.

A házvezetőnő, Rie szan épp kinn volt, és Gangszta, a

beagle-jük boldogan csaholva ugrálta körbe. Rie szan

negyvenkilenc éves, magas, kedélyes asszony volt,

aki rajongott a sanzonokért, az utazásért és Furuta

Acujáért, aki ekkoriban a Yakult Swallows fogójátéko-

sa volt. Aojama még évekkel ezelőtt egy ügynökségen

keresztül került vele kapcsolatba, és mivel a nő közel

lakott és Sigével is láthatóan nagyon jól kijött, nemso-

kára határozatlan időre alkalmazásba vette.

Úgy húsz perce mehetett a női maraton közvetíté-

se, amikor Sige belépett a nappaliba, ledobta magát a

kanapé túlsó felére, a tévére nézett és megkérdezte:

14

– Mi ez, papa?

Nagyjából fél éve kezdte „papának” szólítani az

apját. Aojama felült és kivett egy szál cigarettát az asz-

talon heverő dobozból.

– Hogyhogy itthon töltöd a vasárnapot? – kérde-

zett vissza álmosan.

– Ma csak később megyek el, most még meg lehet

fulladni a hőségtől odakint. De mi történt veled?

– Velem?

– Nem is tudtam, hogy szereted a maratont.

– Mert nem is szeretem.

– Akkor ez mi?

– Ezek nők.

– Hát nem épp a legcsinosabb fajtából. Tiszta csont

és bőr az összes.

– Figyeld csak meg – mondta Aojama elgondolkod-

va –, a nők egy szép nap le fogják hagyni a férfi akat a

maratonon. A magam részéről biztos vagyok benne.

– Mert?

– Testfelépítés. Testzsírarány, ilyesmik. Remélem,

hogy szemtanúja lehetek majd a történelmi pillanatnak,

amikor egy nő átveszi a vezetést a maratoni futás világ-

ranglistáján. Gondolom, nem ma fog megtörténni, de…

Sige csak megrázta a fejét és annyit mondott:

– Valakinek nagy-nagy szüksége lenne egy kis ki-

mozdulásra.

– Elég gyakran kimozdulok én, hidd el. Viszont

minden férfi nak szüksége van néha egy-egy nap szü-

netre is, amikor csak úgy elvan és pihenteti az agyát.

15

– Üzbegisztánból van futó?

– Üzbegisztánból?

– Van ez a lány, akit olyan sokszor láttam mostaná-

ban a vonaton. Ő végre tényleg szép. A napokban ösz-

szeszedtem magam és odamentem beszélgetni hozzá.

Kiderült, hogy Üzbegisztánból származik. Egy süte-

ményboltban dolgozik Tacsikavában, közben ápolónak

tanul. És tényleg, tényleg nagyon szép. A lányok a suli-

ban annyira csúnyák, hogy az még csak nem is mókás.

Az előző osztályomban legalább még volt néhány, aki

tényleg olyan „huhh” volt, de elképzelni se tudom, az-

óta hol vannak. Hová tűnnek el a szép lányok?

A kamerák két japán futónőt mutattak épp, akik az

élbolyban haladtak, egymás mellett. Külsőre a legjobb

szándékkal is mindkettő közepesnek volt mondható.

Néhány éve viszont volt egy japán hosszútávfutónő,

akit Aojama kimondottan szépnek talált. Az olimpián

látta. De melyik is volt az? Barcelona? Vagy Szöul?

– A szép nők olyanok, mint a szarvasbogár – vála-

szolt elgondolkodva –, vagy mint a kihalófélben levő

fekete párduc. Vagy az a tengeri őskövület, amiből Ma-

dagaszkárnál találtak véletlenül párat, a bojtosúszójú

hal. Az nem úgy megy, hogy csak kilépsz az utcára és

máris szembejön veled egy szarvasbogár, nem? Be kell

menned érte a sűrűbe, hogy valami farönk alatt találj

egyet.

– Vagy egy bevásárlóközpont állatkereskedésébe…

– Én a szerencséről beszélek.

– Szóval akkor hová is tűnnek el a gyönyörű nők?

16

– Hát, valószínű, hogy egy nagyobb csapatnyi most

is épp ott ül a Fuji TV valamelyik várójában, esetleg a

Roppongi bárjainak egyikében, de… – Aojama elhall-

gatott, nehogy kimondja, hogy még hozzájuk is szeren-

cse kell. Sige pedig anyjától örökölt jó érzékkel tudta,

meddig érdemes kérdezősködnie.

Csendben nézték tovább a tévét. Aojama azon kez-

dett töprengeni, az évek alatt mennyire megváltozott

az, ahogy a maratont látja. Amikor gyerekkorában

Abebe Bikilát bámulta a tokiói olimpián, úgy érezte, a

maraton valamiféle szimbólum. Azonosult a futókkal,

a vágyaikkal és az álmaikkal. Akkoriban úgy tűnt, hogy

a japán nemzet akar valamit, amibe minden egyes tagja

beletartozik. És ez a „valami” nem a gazdasági növeke-

dés vagy a jen nemzetközi tekintélyének megalapozá-

sa volt, sokkal inkább valamilyen tudás megszerzése.

A tudásé, ami nélkülözhetetlen volt, de nem csak az

élelmiszerek, a ruhák vagy a gyógyszerek beszerzése

szempontjából. A II. világháború után két-három év-

vel az éhezést gyakorlatilag már az egész országban

felszámolták, a japánok mégis vért izzadva dolgoztak

tovább, mintha ez még mindig létkérdés lenne. De mi-

ért? Hogy végre jólétben élhessenek? És ha igen, mégis

hová lett az a jólét? Merre kellene keresni az egymást

érő luxusnegyedeket? A városkép egyre siralmasabb

volt, az emberek pedig még mindig elviselhetetlenül

zsúfolt vonatokon ingáztak ide-oda, olyan körülmé-

nyek között tengődve, amelyek bármilyen más emlőst

már rég megöltek volna. Úgy tűnt, a japánok valójában