CSEKE GÁBOR

Csöndfűrész zenéje

(Álmodott versek)

PONTfix, Sepsiszentgyörgy – PONT, Budapest2006

2

TARTALOM

Álmomban versetNemere

A köd mint a térEgy szarka benéz...

Sütkérező holtakÁlomhajómLégi keringő

Valami megártottMezítláb kószálok

Mindig eljönFehér zászló

ÉbresztőZúzmaradíszesen

Buzog a víz a tej a vérDumaparti

Vetkőzik a csendFagyroppanásHuzatos éden

Mámorország bugyraibanA közel egyre távolabb

Csöndfűrész zenéjeKoldusébresztőKözépen állva

Két fedőlap közöttBukott csillag

MákbubaTéltáviratFörgeteg

Odaát / DincoloNapi éhem

A fárosz fényeEgy hosszú-hosszú bélbenA folyosón a léptek üteme

TérképolvasásMinden óra megállt

BozóttűzÖrökkévaló perceink

Csattog az ollóMenekül az isten

Egy versem szertefoszlottPetőfi utánérzés

KottatartóVasajtó

AblaküvegMegtartó révület

Csíki csöndSzálló szénaKasza-dal

Fordítva ültünkVédd magad

Itt enned-innod kellFűben-bokorban

3

E kötet versei álomban, félálomban, illetve éberen készültek, túlnyomórészt éjszaka, amikor azőket életre hívó álombeli motívum vagy véletlenszerűen felbukkanó személy tudatom mélyérőlhirtelen felbukkant.

Kötetbe gyűjtve álmodott verseimet, a számvetésnek egy olyan pillanata rajzolódik ki előttem,amikor nevükön nevezem mindazokat, akik életemben valamilyen formában meghatározó sze-repet játszottak, akár csak úgy is, hogy ismerhettem, tiszteltem őket. Úgy érezem, itt vannakvelem: nyugalmas nyugtalanságom részesei, kiváltói és elűzői, külön-külön és egyszemélybenis, akár a csönd, mely sokszor oly nyomasztó, hogy a néma is megszólalna tőle...

csg

4

Álmomban verset

álmomban verset írtam jó nekemnappal nem kell időmet töltenemcsakhogy miként az álombeli tájminden csupa ziláltság dúlt homályüres talmi már-már megfoghatatlana verssorok elúsznak mihelyt szemem kipattanmég egy-egy foszlány halk visszhangja verdesmár érthetetlen minden ámde kedvesmint valaki mosolya emléke senki se tudja honnanmajd összezárul minden s csak állok a vadonbannem ér el már ide se fény se út se érdemlelkemben izzik makacs valód mint két szem

5

Nemere

Nagy P. Zoltánnak

Besárgult berozsdált körben az ojtozi szorosmint egy kenetlen ajtópánt mint egy túlkorosember térde könyöke csuklója minden izmakínos vigyornál többre e ködben nem telik maés hull a lomb és zúg aminek zúgnia kell mert itt nyomul áta Kárpátokon a Nemere s nem adja meg magátkancsukája itt ostorozza arcunk s cserdít szívünkrekelet parancsát hozva hogy a fegyvert azonnal tegyük lede már elkésett oly rejtve minden ezen a tájoncsak szél rikoltoz fülemben s a mélyben mint a bársonylelkünk lapul ott avarban kőágyán meredtenbámulja az ojtozi eget mely rádőlne s visszarettenvárja a becsapódó zuhanást az omlást de semmi se moccancsak a hó csak a fagy jön loppal visszafogottana szél hónalja alatt derűsen mintha magának dalolvamajd jégverembe terel s hosszan ránk települ ez a dolga

6

A köd mint a tér

a köd mint a tér mely rám telepszik és kitölta köd a szememen a hályog és alattam a földa köd mint meleg szavaid nyirkos hűlő párájautánam nyúl a szél felém bodorítja lelkemet sajgón átjárjaborzongok mintha láztól keserűségtől magamtól és a köd benyelnémán tikácsol tőlem de aztán alattomosan rám lehelmegpörget bennem téged örvény rózsája a vinnyogó kutyakölykötmielőtt magába szívná örökre valami sosem látott ősköda sűrű semmi közepén tündöklő forrongó tomboló mindenmindenhatóbb mert nem bocsát meg akár az irgalmas istena köd mint tóduló eső szél hó jégszilánk felhő homokszisszenő jaj fogcsikorgás összeszoruló felhörgő torokillatorgia fagyventillátor kályharomboló szélvészdúdoló pusztulás tífuszos csók s én mint egy bomlott révészeveznék ide-oda lelkem partjai közt kiáltvatorkomra ködvatta kerül még egy szó s megfulladok hiábaa köd mint a sorsom álnok barát ki befogad eltűr becézs míg lassan fojtogatón beburkol sunyin a szemembe néz

7

Egy szarka benéz...

Krebsz Jánosnak

egy szarka benéz az ablakonminden este és minden reggelés nappal sincs szabad pillanatom

ellenőrzi hogy helyemen vagyokhányszor állok fel munka közbenkitárom-e az ablakot

mit hagyok szanaszét a szobábanég-e s nem fölösen a villanymegmostam-e este a lábam

kíváncsi nagyon a szememrelekoppant vagy nyitva-e mégtollat vagy kést vettem a kezembe

figyeli életem csillogásáthogyan csaphatna le rámmiközben fújom a kását

azt hiszem mindig ott lépkedettegy ugrásnyira az ágakonde most a fa levetkezett

s a rejtekhely odalett tavaszigszegény szarka ideges de azértnem hátrál csak sunyít

annyiszor lestek már életemrecsupasz ágakról lomb közülhogy csak visszaálmodom egyre

8

Sütkérező holtak

Ferencz Imrének

köd volt tejes homály még mikor a temető kapuján beléptemhaldokló füvek hegyén a könnyek eláztatták a térdemmíg odagázoltam a sírhoz hol anyám apám nyugosznakmint parton heverő napozók sír sír mellett mélyükön holtakhallgatják lépteim dübbenését míg a déli csöndre vágynakmikor az élők otthon ülnek tányérjukra hajolva szürcsölnek rágnakkijár itt is az ebédszünet mialatt a feltámadást gyakoroljákki tudja mikor harsan fel ama kürt s a legenda mikor lesz valóságs bár csontok ők s jórészt már nem is épek még remélikhogy a nagy névsorolvasást ha szétmállva is de megérikén meg e csöndidőt semmibe véve járkálok köztük kábánmintha lennék fegyvertelen őrszemük mindig a vártánpedig csak szüleim sírjára ültem gyertyát virágot hoztamkifakult nevüket olvasgattam majd kissé napoztammert felszállt a köd s ránk zúdult a dél ragyogásapárállt a sok sírdomb a túlvilág földi másarepedező hantok hullámzottak enyhén betonfedők remegtekéledezett a temető s a sírokból kikecmeregtekegymás után ki lassan ki kapkodva egyetlen fürge mozdulattala fényre vágyó ősök apám csöndben marasztalanyámnak nyújtva vézna karját kikapaszkodni segítia sír kőperemére a langy melegre tűző nap hevítiarcukat miről a hús bőr minden már rég lefoszlottruhájuk sincs itt mindenki oly kifosztottde csöndesen tűr egy panaszszót se ejt s csak néznekmaguk elé lesütött szemmel azt hiszem kissé félnektőlem élőtől hiszen útjaink régen elváltakamikor elsirattuk őket s miként a hullákatszokás földbe hantoltuk trágyázzák e világotmég egy kicsit s ők nem tiltakoztak de látszottnem szívesen távoznak mereven súlyosan kinyúltakmakacsul hunyt szemmel sírjukba hulltakmint aki alázattal megteszi amit kimérnek rájamélyen hallgat bár nem-et csücsörítene szájamost odalent nem maradt senki tán egy-két lustakik tudva tudják hogy messze még a mustras a naptól immár semmit nem remélnekigaza volt a kint napozók félnekhogy böjtje lesz még e kétlaki világnakahogy most megmelegednek csontjaik később méginkább fáznaks mert mi sem változott idefenn gond felhője telepszikrájuk mivégett éltek vagy haltak az ember miért cselekszikcsakhogy kibújjon mint a rügy s végezze hullt levélként?s ami e kettő közé szorul fogadja el isteni kegyként?mit ér az élő hisz úgyis halott lesz belőle?

9

s a halott mire jut ha napozni kiül az őszbe?kuporogtunk ott zsongító csöndben ki-ki magábana boldogság csöppnyi illanó pillanatábanfeloldódva egyetlen hatalmas fényképre kerülveélő a holttal derűsen elvegyülvelelkesen apám karjához értem döbbenten összerezzentmit sem törődve véle boldogan ránevettemde anyám csontujját voltnincs ajkára tettecsendre intett s apámat visszavezettele a mélybe ahonnan jöttek hol senki sem remél de nem is békülcsak egy kis napfényt gyűjt téli eleségül

10

Álomhajóm

Bálint Dénesnek és Évának, Győrbe

Tengerem elringat minden esteCsak végig kell dőlnöm az ágyonEz a nap is a kedvem keresteS eljött mosolygó követe az álom

Máris hajózom sodor a hullámKifelé hol nyoma sincs már a partnakS én hagyom a kormányt csapkodni lustánAhogy az ember fejjel megy a falnak

Eddig minden utamról visszatértemAz áramlatok kedveztek nekemMég élek pedig az élet nem érdemAkár a hűség vagy a szerelem

Mint bomlott szelek vitorlámba kaptakS megtáncoltattak éjszakákon átHajóm bukdácsolt s rendre kikerülteSzeszélyes útjaim megannyi zátonyát

Az ébrenlét partjára számkivetveAprádonként kitelnek napjaimMíg éjszakánként a habokra szállokÉletem nyikorgó szükségágyain

11

Légi keringő

Dr. Veress Albertnek és Évának

A hegycsúcson hol orromból kibuggyan a vérS mint gyógyszeradag a levegő ritka és kimért

Boldog vagyok nincs feljebb megpihenhetekMár csak lejutni kell de többé már nem sietek

Elértem mindent mi oda űzve fokról fokra kihajtottÉrzem a szélörvényt lesodorna de még kitartok

Elhullhatnak fogaim beleőszülök-őrülök is tánMegkapaszkodva ezen a szörnyű hintán

Mely feldobálna s mindjárt a mélybe taszítnaSzájával egyszer jeget fúj aztán tüzet szítna

Miért szakítna ketté minket a vágy s a kényszerHa egyik jobbra fordul a másik balra tér el

szédülten pörgök-forgok e huzatos terembenlégi keringőt járok lustán kényszeredetten

mint jófiú kit örök túszul ejtett az illemnem leli helyét és el se vágyik innen

12

Valami megártott

Oláh Istvánnak

Egy macska ül az ágyamonBár nincs is macskám hisz egér vagyokAzt hiszem valami nagyon megártottPadlóra hintett mérgezett magok

S most látomás gyötör a frász kerülgetSzabályosan remegek beléAzt lesem merre meneküljekA döntés immár istené

Lesz ami lesz perelni nem fogok márHa körmök közt végzem hát úgy legyenA macska gunnyaszt nagy kedve sincs tánEljátszadozni énvelem

Úgy nézzük egymást naphosszat némánMintha életünk múlna tőleNem pislog nem mozdítja a farkátFel se borzolódik a szőre

Ugrásra rest laza az izmaMár-már kérdené mi dolga ittMiért kell minékünk elszenvedniA lesbenállás kínjait

Ha szabadulás a legfőbb gondunkŐ jobbra futna én balra mennékS valami ősi kényszer folytánMégis azt lessük vajon mi lesz még

13

Mezítláb kószálok

Ilia Mihálynak, Szögedre

Mezítláb kószálok az utcán sárban hóbanS bár volt cipőm fogalmam sincsen hol van

Csak annyit tudok menni kell mert talpamra égHa megállok az útra fagyott durva jég

Senki se szól rám nem szid nem pörölA világ lassan nyakig latyakba dől

S vele süllyedek mindjárt magam isFelemelt fővel büszkén egy hamis

Eszménytől megszédítve hogy rossz után csak jó jöhetCsakhogy e képlet nem jön be senkinek

Már ruháim is lógnak szutykos cafatbanS mi vétkem volt most csőstől visszakaptam

Felébrednék de oly súlyos az álomHogy a kivezető utat nem találom

Nincs már se utca se város se cél ami vezessenVonszolom magam erőltetett menetben

14

Mindig eljön

a bizonyság lesz minden álom lelkebármibe botlasz eljön az ébredésa reggel szeme rányílik a tájras a lövést követi a dörrenés

aminek eleje van egyszer végébe fordulőszi esőből így lesz éji hóne félj egy zord és csattanós pofontóla fáról mindig lehull a dió

hallom a szívem lomha galoppjátmég bírja a vég nélküli ütemets minél később fújja meg riadójátannál jobban féltem az életemet

ébren vagyok s valami huncut álomhullámai sodornak most felédreménykedem s tán ez lesz a halálommely vakon szolgál mint egy hű cseléd

15

Fehér zászló

Burján Emilnek

csupa öröm és lebegésaz éjszakai heveréslehetne fájó intelemelfúló hangom keresembelémszoruló jajszavaelmondhatatlan balladakenyeret törnék ág ropoglábam avarban tántorogs a fák bordái közt a holdhideglelősen rámrikoltfoglyul ejtett egy vert seregtehetetlenül ténferegfehér zászlóját lengetijót hugyozni tódulna ki

16

Ébresztő

Andrassew Ivánnak, Budapestre

Azt álmodtam hogy nem tudok aludniKerül az álom makacsulMint akit elhagyott a szerencseS nem jut neki egy ártatlan csókSe egy pohár víz se pár kanál lencse

A fetrengés volt mentsváram s a hajnalSehogy se jött el pedigA várakozás túllépett minden határtMire elszenderedtem volnaEgy szomszéd valamit bőszen kalapált

Aludni kell de ha kínoz a bánatMíg felébrednél úgy seAlszol el s akkor minden hiábaKöthetsz szemedre sötét kendőtBeleköthetsz az élő fába

És mégis alszom fújom hisz megfőtt a kásaKóstoljuk meg talánA következő percben lehet vályúba öntikJéghideg lakat füléhez ér a számS csak szálldosok egész lenttől a föntig

17

Zúzmaradíszesen

Nagy Jóskának, Budapestre

Reccsen az éjjel a csíki fagybanAmelyhez immár odafagytamS lépteimtől zsémbel az utcaItt egy csuszamló árny ott egy hóbucka

Mélylégző tisztaság hasít a tüdőmbeFagyos kutyaszart hányadékot tár előmbeOly steril e világ szennyes lázálmaTetőről lecsüngő jégcsapokká válva

Előbb a gyomrom hűl ki majd a vesémLábam s kezem már-már nem is enyémCsak az ész lángja szisszen a kucsma alattMakacsul virraszt a hűvös gondolat

Zúzmaradíszesen szottyan a szóTrombita torkára forrt indulóHarsan fel fájón mint trágyásszekérTengelyén a kerékagy sírása elér

18

Buzog a víz a tej a vér

Gál Éva Emesének

Egy forrás tör fel a vízsugárFehérül vastagul már freccsen és csobogHol az edényem hol a sajtárMire meglelem már csak vér buzog

A földből egy fűcsomó alól valakiOtt lapul a mélyben s pumpálja egyre fölfeléA kiapadhatatlan életetMely úgy tűnik mindenkié

Hiába mented a vér rendre megalvadCsomósodik s buzgalma már-már cserbehagyAhogy az emlő sem csurran többé értedS a vízsugár lassan jégcsapba fagy

Még csordogál de már halálSzivárog vékonyan a megsebzett föld bimbóibólSe színe se szaga de már víz semLelkem szikkadó nyirka álmom mely haldokol

19

Dumaparti

Balla D. Károlynak, Ungvárra

Valahol egy dunapartiAsztalnál a dumapartiArról szól hogy ki a magyarS kié lesz a Duna-kanyarHa majd egymást szégyenszemrevisszaküldjük NárittyenbeS ittmarad e táj kifosztvaHullt levélen deres rozsdaFaszulunk és megfeszülünkNő az orrunk és a fülünkPedig most hallgatni kéneFogózni egy szomszéd kézbe’Itt vagyunk ezért maradtunkPedig mennyiszer kikaptunkS győzni csakis egymás ellenMindent lefitymáló szellemTépi száját egyre hallomIde veled ősi kardomBelémszúrja meg sem érzemRossz álom volt mégis vérzem

20

Vetkőzik a csend

Rusev Mihálynak és Jolinak

Éjfél után mikor a csönd is vetkőzni kezdElőbb csak az ingét veti le neszezve lágyanNe sértse fülünket első álmunkból föl ne riasszonMily könnyű keze van ájultan motoz gondolataim redői köztElsiklik köztük surranó árnyék belesápadokKözben a szívemre kúszik ringatja magátJátékos majom egy ütemre simul belémLeteper nyöszörögve megadom magam dub-dub vergődik szabadulnaA szív megfeszül makrancos állat de mindjárt el is ernyedLüktető vérembe menti át magát s úgy alszik elBennem mint szélgyámbászta gyufalángMint a menny morajló békülése a menekülő viharban

21

Fagyroppanás

Vonatsikoly fagyroppanásHasít az éjszakába vagy valami másTitokzatos ki tudja miS akkor is fogom hallaniMikor már jócskán túlleszekMindenen s unott váteszekBemondják hogy mindenki halljaHogy átértem a túlsó partraHol minden olyan akár egy álomAmelynek kulcsát nem találomDe meglehet tán kulcsa sincsenBevérzett rozsda a kilincsenFagyroppanás vonatsikolyNyomában lelkem kóborol

22

Huzatos éden

Mindig ott lenni ahol nincs már reményHol félbe marad ez a költeményMert rájövök hogy a díszletek ledőltekMikor a fagyos tenyerek összeverődtekÉs zúg a taps és hevül aki bírjaHa van elég plajbásza és papírjaEz a világ egy hosszú-hosszú kérvényMelyben térdre hullva kegyelmetek kérnémEl sem olvassa senki de megígéri fennenHogy minden jó lesz ideje hazamennemOtt vár reám akár egy rossz mesébenA huzatos a kilakoltatott éden

23

Mámorország bugyraiban

Botár Lászlónak

Eltűnt egy költő keresik kutatjákNyoma nincs verseiben talánMég utolérhető de a tegnapi azelőttiSorokból már kiveszett a hely s az időEgysége ő meg céltalan csatangolMámorország bugyraiban tövistől bogáncsigLüktető szikkadó aggyal mint kire rátelepedettAz ihlet görcse és szítja szorítjaDe már nincs kit mert nincs kivelPokolra menni ez maga a kénköves vezeklésA tűz ölén 1200 C árnyékábanVonaglik porlik a rímtelen vég kiégett fövenyén

24

A közel egyre távolabb

Gergely Tamásnak, Stockholmba

Éjféli órán szitáló lágy koromBorít be mindent mint egykor az örömMikor magától megnyílt börtönömÉs felkúsztam az omló várfalon

S azóta ott ülök lábam a mélybe lógSzédülök minden erőm elhagyottHomok hull malter omlik meg se hallA közel egyre távolabb s a baj

Se jár magára úgy lóg fölöttem őMintha mentségem lenne ámde kőZuhan le vijjogó kemény robajjalÉs így ér el a ránk taszított hajnal

25

Csöndfűrész zenéje

Hörgő varangyként töltöttem az éjjeltFel-felriadva két ájulás közöttArra hogy valaki iszonyúan horkolÁlmomban egy rejtett sarokbanS mert észrevettem mindig abbahagyjaSzégyenében hogy kiadta magátElőttem gurgulázó bátorság enyémHa más is hallja kushad meglapulHalált erőltet rám míg odabentSzétfeszíteni készül az élet a horkolásMord indulója a csöndfűrész zenéjeNyikorog az álomdaráló szekere közelA hajnal ajkamon a habzó tajtékSzáraz keserű úgy üzenekMagamnak hogy itt vagyok el nem futottamAlázatos sofőr várom az úti parancsotJó szóba tán csókba vegyítve mikorMilyen a kedv a rám törő szeszély

26

Koldusébresztő

Szélteperte nyirkos óránKúszva kússz és mászva másszSiheder tapos kezedreNem reszket még de csupa ránc

Ilyen vénhedtnek sose láttadKié lehet töprengenélDe a szíved is belesajdulAhányszor rohamoz a szél

A kéz matat végzi a dolgátFogdos leltároz zsibbatagÁgakba oltott mozdulattalCsapkodja a nyirkos falat

Mögötte ott állsz nincs menekvésFurcsa köhögés fojtogatSzétvetett lábbal fölkeres mégEgy-két pajzánabb gondolat

S mindjárt a közepébe vágnékZsigerem mélyén kéj buzogDe fúj a szél foszlik a látványÉbredeznek a koldusok

27

Középen állva

Ady Andrásnak

Ott folytatom hol a tegnap abbahagytam ésDolgomat végezni fölébredtem nem kevésIdőre sóhajtva mintha vízből menteném magamHozzátok igazítva csekély türelmem és agyamMaradék cikkanását még fognak az elnyűtt fékekFelszikráznak a gyújtógyertyák s máris bölcseket beszélekA hang enyém de mintha más ajkáról szólnaKedvem fagyos és közben nyárról szól a nótaÁlmodni ébredést és ébren álmodozniE kettővel iszonyú nehéz összeszokniMíg a világ mindig a középen állvaHallgatni is de ha muszáj hát kiabálvaEloltott fények közt is égni hagyni a lángotMely minket éltet engem és a világotRésnyire nyitva a koporsó fedelét ha már lecsuktákCsak lesni kifelé szomjasan az élők meg ne tudják

28

Két fedőlap között

A hatvan éves Tőzsér Józsefnek

Könyveket szülő sok delejes álomRepdes fölöttünk fehér éjszakákonS felizzanak a gyertyalánghoz érveDülöngő árnyakat vetítenek az égreElnézzük őket gubbasztva fázva tánTűnődve életünk egy-egy mondatánMelyekből végül összeáll a leltárAmit semmi pénzért meg nem tagadnálKét fedőlap közé ékelve nézemMint gyűl a fény e bomlott hóesésbenCsattogó fagyban zúzmarábanKönyveim között jó világ vanÉn óvom őket ők őriznek engemTéglák falak egyetlen életembenS kezedben könyvvel ha önmagadba révedszVeled vagyok s tán engem is megértesz

29

Bukott csillag

Eve Agnelnek, Marseille-be

A holdról ma csókok hullanakVörös szirmokként felparázslanak

Izzik az ég alja perzsszagotHordoz az éj bukott csillagot

Sodor karomba lágy fuvallatÖrömbe fúlón meg se hallak

Nézem ezt az égi sziporkátTikkadó hangon izgi nótát

Dalolnék s pecsételő ajkamMaga az ütem és a dallam

A jaj a félsz a baj meg a fájFogam vacog harapok kiabálj

Nyelvek harcában fuldokolvaTapadok egy hulló sziromra

Csattan az ég a hold beintettSzorítja sóvár szíveinket

30

Mákbuba

Kéken iramló kattogó sebességFüttyökbe szédült árva viaduktAblakot vág a táj felé a rozsdaAz élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblyeKaszafenéstől peng a délelőttA vízimalom elnyűtten fecsegneCsűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeélMaganövesztő fán míg duzzad a göcsörtAnyaországot idéző szekérCsurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerénCsapzott hajú verejtékes napokA havas távol mégis oly közelbenVisszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenekA hegy fölött hol a hűség lovaFához kötve bóklászik úgy legelVonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánatGyalogösvényen oda-vissza járNézem amint egy jó botot szorongatElvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némánAnyóka néz hályogos fél szemeOlykor egy vézna mákbubára téved– egy csökött álom zörgő szelleme

31

Téltávirat

Szakács Gyulának és Ildikónak

a füst zsinórja fel az égbe tartfinoman sodrott igyekvő és hidegközel az élet de távol ám a partszavak jege csörömpöl ugyan ki érti ezt

ajkamra fagy ma minden ellenkezés imapecsétté válik csilláma felragyogdermedt lelkembe lopja metszett fényeittalán még élek s talán még jelt kapok

távirat jön kapkodva bontom olvasomJO ITT NALATOK MARADOK AMEDDIG CSAK LEHETcsak úgy dől belőle a döglesztő páradérmezbe bújtat minden kis életet

32

Förgeteg

Gagyi Józsefnek

lefelé siklik szánom förgeteg űzi de fönncsapkodó ágak s rajtuk a levelek peremén a könnykicsapódik mindjárt lepereg rámzúdul jól eláztatnézem lavinás nappalom szűrt fényénél szigorú szádatse hang se mosoly se bosszú vigyora nem feszíticsak egy szó lepi meg remegőn s elcsücsörítiszemed kifehérlik mintha bozót mélyén furcsán bevilágollelkembe megtalál lebénít izzik szinte lángols nyomában elborít a szörnyű sejtés hogy minden hiábasiklik a szán lefelé a förgeteg szavaim tömdösi vissza a számba

33

Odaát / Dincolo

Dan Culcernek és magamnak

a város rám várt én belészülettemdevenit-am şi clujean şi poetde immár világpolgár lettemezit între cauză şi effect

várom az álmaim halálátam obosit să trag, o barcă pe uscat,az idő kócos kopott szakállátbombănind şi mascat

bástyák tövén de jót hugyoztamsimţind că nu se mai poatea málló köveket lelocsoltamocrotit de bezna din cetate

Hója felől vihar jött és a záporm-a alungat spre casămenekülőben oly közel a távolca limba dată sau aleasă

megkóstolnánk e vélt kalácsotde a fogaink jaj belevásnaktotuşi muşcăm căci mai avem puterekihunyó életünk még felviláglikmixînd lucid reale şi himere.

34

Napi éhem

Kristó Tibornak

a pékségben hová napi éhem vezetettelőttem néni állt mind csak állt majd elesettkezében egynegyed még meleg kenyeretszorongatott pedig már evett elegettátogott egyet-kettőt s valahogy vége lettmentő is jött de már semmit sem tehetettgyomrom bár remegett kértem egy kenyeret

valaki nagyon fent kuncogva nevetett

35

A fárosz fénye

Ádám Gyulának

Vékonyka jégen táncolni nem merekLábamon korcsolya s bevérző visszerekÁllok reám a tanácstalanság lombja hullMegindulnék de fölreped a jég nagy álnokulS kibuggyan acélos vére a sűrűsödő vizek árjaBuzogva lüktet a seb a fájdalomnak nincsen hazájaSe istene csak eleje s olykor a vég reményeÚgy villan bennünk mint éjjelen a fárosz fényeFeléje tartunk mágnesével vonz nincsen pardonS állunk pőrén a világ előtt de már a túlsó parton

36

Egy hosszú-hosszú bélben

Ilonkának

egy hosszú-hosszú bélben rejtőzve mindahányanmint hurkában a töltelék borsban és paprikábanérlelve egymást szorítva fülledt testközelbenmég átölellek ámde néked már a szemed se rebbenminden világos semmi új nincs a nap alattegyütt vagyunk de az izgága gondolatkülön utakra téved és az összezártság csak látszatha én szólalok te beharapod a szádats hűvös didergető fény árad az áttetsző falakbólmint hajnali derengés én hortyogok te meg alszolmélyen mintha ébren soha se lenne jó máraz ébredés lebunkóz pedig de boldog voltálgyötrelmes éjszakák salakos vize áztatminden irányból emlék szivárog az ébrenlét kifárasztbelealudni az életbe akárha film peregnes boldogan felriadni egy csodás szürkületreamikor súlyosan ragyognak árnyékaik mélyén a tárgyakés bárhova nyúlok mindenütt téged talállak

37

A folyosón a léptek üteme

Dr. Márton Attilának

a kórház fenn a dombon mintha várvalaki engem mindennap odavárs míg rendre felbuzog majd elcsorog a véraz ember lassan baktatva felér

s az ágyakban elnyúló testekre talála folyosón peckesen sétál a halálcipője szurokfekete a köpenye fehérolykor nyoma vész de makacsul visszatér

köszön tanácsokat ad együttérez velemaz életet dicséri mely csupa küzdelems barátkozunk elmeséli zaklatott életétőt is anya szülte de korán elvetélt

nem tudom már kit szánjak őt-e avagy magamaz este ránktelepszik az ablak nyitva vana folyosón a léptek üteme lankadatlanmintha szívem dobogna a tűnő alkonyatban

38

Térképolvasás

Ilonkának

arcod térképét olvasom hosszú órákon átkövetve a bajok útját a sok-sok vízmosástráncokba fagyva ott folydogálnak a bánat patakjaiarcodon s itt-ott a régmúlt öröm rejtett tisztásaiállad alatt ahol a csókok emléke tűnik átmeg-meglendülve mint a szél láthatatlan bajuszkádnádasában ajkad barlangja reszketve megomlottvisszhangja tovatűnt súlyos nyögésekbe oltottjeleket küld a mélyből hajad bozótja felszikrázik a sötétbenmeredten sustorog égnek áll sóhajod meggyötörtenaz elkínzott földé beterített a szállongó reménytelenséghamuja ránk dobva simulékony szomorú palástjátnézem az élet suhanó árnyait életünk földi másátmezőink fölött felhők alatt gunnyasztva elmenőbenőrizlek drága térkép már nem szakadhatsz ki belőlem

39

Minden óra megállt

Ilonkának

nem perelek már senkivelvárok hogy ami kell megessen

a történtekért senki nem okolhatótalálkoztunk egyszer mi ketten

és nem találtunk szebbet-jobbat magunknálhívtalak s gyanútlanul jöttél

elhitted hogy mindenhatód leszeks a szavaimban megfürödtél

ínyemre volt a póz ostoba uraságokéreznek így ha udvarolnak nekik

már föl sem ismerném azt a világotmelynek eszménye még ma is hevít

arcomról a máz – rossz foncsor – lekopotts te uram lettél mindenek felett

a szívem olykor félrekopogottnem tudni ki a számkivetett

minden óra megállt az életszívesen levetné kényszerzubbonyát

vajon le tudom kenyereznia lopakodó ránk leső halált?

40

Bozóttűz

Hegedűs Zsoltnak, Stockholmba

bozóttűz őrzi az éjszakátkét cigányszekér táboroza városszéli füzes menténmellettük országút poroz

a kukák ilyenkor már pihennekkutyáké mind a maradékcsupa krumplihéj ez az életfagyos puliszka hányadék

reggeltől estig tart ez a leltáraz ember mindent megtalálmarad az éjjeli szabadságamikor szunnyad a halál

és alszik minden kóró fűszálfagyos göröngy lószar s a lófásultan bóklász csupa ótvaraz éjjel fémes csillogó

miként a kukák pléhezüstjeés az aranyfogak a szájbanálomba ájult révületbenmint bozóttűz az éjszakában

41

Örökkévaló perceink

mintha a feltámadás harsonájabúgna fülemben halkan a tavaszszelekkel támad fuvolázik csapkodtombolva bömböl majd elvonulez itt a rend a kiszámíthatatlanságtobzódása túl-túl minden határonde mélyen valahol az álom fővonalábannyűszít a kutyakölyökké szublimált lélekitt vagy mellettem percenként kitapintanálaka látás nem elég a látvány csalókacsak az érintés melege sugárzó üzenetegyőz meg arról hogy még egy utolsóreménykedő nekifeszülésseljárni élni örvendeni tanulhatunkez egyszer még megtartanakörökkévaló perceink

42

Csattog az olló

Zsigmond Mártonnak

a fákat egyre csak nyesikmi lombot hajtott reggeligannak ágán a metszőollócsattanva vág sebet kibomlóbarkáját veszti a fűz isreményét a lány ha szűz isde ez már csak legenda álomkéj ringatózik minden ágyona makacs vágy hideglelősencsupaszon jár vagy lepedősenmire sóvárog megmutatjalábunk közét míg átkutatjabeléremeg minden mi hajtáscsattog az olló bocsi pajtás

43

Menekül az isten

Mirk Lászlónak

Van pápa száll a füst fehérenRóma fölött végtelen égenNincs több kétség a jelet megadtákMegnyugszik a nyáj lehiggad a papság

A csíki füstök is mennybe szállnakFohászkodva utat találnakOda hol a világ sora ma eldőlElég volt minden küzdelemből

Jó lenne fehér füstté lenniOdafent hittel megjelenniS bevágódni mint szú a fábaSzél tombol szétfúj mindhiába

Mi füstté lett nyom nélkül oszlikA beteg hold még felpiroslikVan pápa de mi haszna ittenFüst hátán menekül az isten

44

Egy versem szertefoszlott

Ferenczes Istvánnak

egy versem szertefoszlott mint az álommint papundekli bőrönd ott túl a gátona vízbe hullva nem lett belőle vízihullavolt nincs elillant nyoma vész csupa nullapedig mily büszke voltam a percremikor ujjam a végszót a gépbe vertes míg lazán hátradőltem az éji lámpa égetta képernyő hirtelen elalélt hófehér lettcsak néztem bambán nem hittem a szememnekmit összehordtam nemrég soronként szerte pergettegyetlen szó se jött át az űrön támadt résencsak egyet hajtogattam hogy nekem végem végempedig hát itt az új vers mely a régit kiváltjabár ő csak kisebb testvér s azt kérdi hol a bátyjahogy tűnhetett el nyomtalanul mint kutya az éjbenmegzavarodva dúdolok röhögve talpig feketében

45

Petőfi utánérzés

mintha már éltem volna egyszerés éppen itta lélekvándorlás klasszikus esetelennék pedig csak annyi történthogy a föld kerek és úgy pörögvelünk hogy hol lent hol fentörökké ott legyünk aholtörténik valamitatár labanc sztyeppei lovashegyentúli pakulár kopogtat döngeti a kaputvagy egyszerűen csak vágtattajtékozva megtiporttestemen által

46

Kottatartó

Kristó Róbertnek

huzatos égi hajóablakokból ontják a fényt s a melegets már-már nekem is jutna de hallom: kaptatok éppen elegets az ablakok retesze szívembe csattan akárha villám zengeneegyből megáll a fényszivárgás és megzápul minden zeneki tartja odafent a kottát nyitja csukja az ablakotki edzi meg sorsunk rugóját ki zárja el a vízcsapota zűrzavarból nincs menekvés egymást tapossa mind ki élkinek a kedve olthatatlan s többre vágyik a semminélkönyökök lábak tusázó harca űzi messzire a reménythogy mosolyogva befejezzem ezt a félnótás költeménytmelyhez a szavak csak úgy tolulnak már válogatni sincs erőmközülük s hiába űzném őket mindegyik sunyin visszajöns a hegyek ormán sorban ülve velük a tűnő hó üzenhogy nélkülünk fog megsuvadni majd eltűnik a semmiben

47

Vasajtó

vasajtó előtt vaslapátszoros nekem a fakabátmegérett már a tűzre

míg lépteimet számolomés a világot fájlalombölcs jeleit betűzve

eljön az óra el a percmikor már hiába perelsza lapát eldől magától

vasajtó kongva rámszakadszedném is nem is lábamatmenekülnék a lángtól

de nem lehet de nem szabadég veled világ ittmaradami megéghetetlen

belőlem néhány látomásvakvágány vasútállomásegy rozsdás drótkeretben

48

Ablaküveg

ablakom szennyes üvegénjátszadozó alkonyi fénycsóvákkal üzen elvakíts szüli az este árnyait

az ablaktábla éjbe fúlorrom az üvegre lapula világ volt nincs elveszettma már hiába keresed

a sápadt hold olykor benézszemembe tűz gyöngén becézde végül magam maradokvergődöm majd’ megfulladok

felébrednék de nincs mirefel is néznék de nincs kirehegyekben járok mint a szélmikor épp nem fúj elbeszél

49

Megtartó révület

Ferencz L. Imrének és Rózsikának

oly idegesen röpködök a hegy felé virággaltalálkozni magammal vagy tán az elmúlással

fújtat a mellkasom oda föl már sose érekannyi terhet aggattak rám a megvadult évek

lentről nézem a csúcsot sóvárgó szerelemmelritkán szeret így kopár sziklát a halandó ember

aki búcsúzni próbál de végül belefulladszándékába míg árva könnyet se hullat

messzire néz fürkésző káprázó szeme révénegy jobb világba melyet szokatlan élmény

derít fel vagy lesújt törvényes ütközetbenborulj keblemre szép vidék megtartó révületben

50

Csíki csönd

Szonda Szabolcsnak, Mezei Kingának

a csíki csönd besurran minden estemint félénk sün a kerten átsirülbehúzódva a hamvas szürkületbemely ponyvaként a világra borul

a csíki csönd ma mindenkit lehallgatvacogva érzem a néma füleléstikkadó szusszanását áruló fuvallatlehel reám minden csak színlelés

a csíki csönd falat fúr mint az álompimaszul átjár bármely ablakonnyakon csípném de sehol nem találomreámegy rendre az egész életem

a csíki csönd gyöngéden lép szívemreha kedve szottyan csúful megtaposhallgatásomat jócskán túlfizetveegy látra szóló csekket töltöget

a csíki csönd felmordul reggelentebegyúlt motorral lelépni kényszerülsebzett mosollyal visszaintegetveígéri: este kertünkbe sirül

51

Szálló széna

Szőcs Attilának

ledübörgött az est redőnyede csak én hallom s alig-aligmenekülhettem ki előlefoglya ne legyek hajnalig

s most ébren kóválygok tettrekészenhátha megszólít valakifülem hegyezem talán megértemlelkem mennyire alaki

míg várakozva gyanúm támadki tartja vállán az egetlegjobb ha befogom a számatbeszéljenek az istenek

de odafentről csönd szitál leakár a liszt a köd a szós mi élet volt ma hátbatámadesküvőre írt gyászinduló

a szálló széna nyirkos illatátérzem elaludni már nem mereka sunyi álom olykor visszarántpénzt nem kérek csak életet

52

Kasza-dal

Márton Árpádnak

éles pengémen vágja magát hanyatta ránk zúdított heves nyári nap

suhintva vágok csöndes buzgalomhevíti minden mozdulatom

kasza alá ért bármi zöld s adott szósokáig nem lesz énhozzám hasonló

a perc kivár s oly finoman metélekhogy szinte elélvez tőle a lélek

míg dől a rend s én úgy miszlikbe vágomami csak ágál e mai világon

egy szintre kerül a fa és a fű iséjjel a nappal a céda s a szűz is

53

Fordítva ültünk

Komán Jánosnak

Ez a világ hat napig épültmikor a Mester megpihent.Azóta egyet toldja-foldjas ígéretével leizent:türelem még fiaim egyszerfeltámad éltetek szeles kifújja minden holt szemébőlmélység s magasság isteneaz álmot mely nem vált valóraa másvilágon minden más leszerről szól minden hittanórade fordítva ültünk hintalóra

54

Védd magad

Cselényi Bélának

brómos üveg az asztalonne félj tőlem kisangyaloma bróm pohár aljára szálltéged is csöndben szublimál

nyugi nyeld csak le csöndes éjroskad reád s mélyén a kéjhorkolva hagyatt veti magáts fújja a kása himnuszát

minden oly lassan moccanóiszapos lelkű béna tóa bróm lesújt míg tétovánnézel a tűnt idő után

szemed se rebben nem is te vagykinek a szíve ma itt kihagys talán meg is halsz védd magadbrómlábon jár a gondolat

55

Itt enned-innod kell

Testvéreimnek

korgó gyomortól visszhangzik a szobabarlangi zaj mit megenged magánaka sötét mélyén minden öblösebbs az ébredőnek farkasétvágya támad

egy tűzfalon ott áll az intelemitt enned-innod kell rogyásigs lelkedben rárímel az értelemérzelmes parancsa ama másik

itt élned-halnod kell a sorrendnem tőled függ s nem értedszól ma a harang az ablakon túl a reggelmalomkeréknyi ködöket görget

56

Fűben-bokorban

Gyermekeimnek

a fűben alszom s egy bokor lassacskán körbenőmagába ölel szorít könyörög mintha nőlenne aki a kéj küszöbén vonaglással üzenegy pillanat s felszívódunk a semmibenmintha nem is lett volna görcsbe ránduló ölelésragaszkodása s a kába ébredésbokorban talál kesze-kusza bozótba zárvaaz ágon túli éjben mintha egy őrszem járnaritmusra lép sántító puffatag lábainbűzlő gézcafatok – foszló maradék álmaim

Csíkszereda, 2004 októbere–2005 júniusa

57

Álom és ébrenlét határvidékén jelentkező késztetések eredményeként határozza meg a szerzőkötete darabjait annak előhangjában. Számvetés, körültekintés emberi viszonyai terén, lényegesértékek, emlékek, történések évek, évtizedek tükrében történő beazonosítása. Ám a szellemi-lelki utazás során a lírai én valójában személyes világát ábrázolja, különösen annak leginti-mebb összetevőit. Az ily módon egybeolvasható szövegek ereje főként a végletek összekapcso-lásában rejlik – egyik gyakori motívumuk a „közel – távol”, érdekesen rímelve az „álom –ébrenlét” kettősére. Szinte dísztelen, játszott egyszerűségű, ugyanakkor mély, át- és megélt,hatásos képiségű versekkel van dolgunk, mintha azt jeleznék: formai-stilisztikai fogásokontúlmenően, egyes dolgokról (csak) így érdemes szólni. Semmi nem egyértelmű, sejteti a kötetsorainak első benyomásra komor, lemondó, ám igazából árnyaltan rezignált, helyenként halkderűt és csattanós (ön)iróniát megvillantó hangneme.

Cseke Gábor ezzel a sajátosan vallomásos „versregénnyel” ihletetten írja tovább eddig isgazdag lírai életművét.

Szonda Szabolcs

*

Cseke Gábor – Született 1941. július 29-én Kolozsvárott.

Újságíró, költő, író. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett(1962), 1962 és 2005 között az Ifjúmunkás, az Előre, majd a Romániai Magyar Szó belsőmunkatársa. Főbb munkái: Déli harang (versek, 1967), Elveszett birtokok (versek, 1969;http://mek.oszk.hu/07700/07758), Tornác (próza, 1970), A tuskó (gyerekregény, 1979),Érzelmes levelek (regény, 1980), Ellenállás (versek, 1980; http://mek.oszk.hu/07700/07749),Bármely rendelést vállalok (regény, 1982), Az ítélet születése (versek, 1983), A megtaláltkulcs (elbeszélések, 1989), A bozót (regény, 1989; második, átdolgozott kiadás 2008), Álruhá-ban. Mai kalandok (riportok, 1989), Kölcsönsorok. Mai román költők (2005), Tükörterem(válogatott versek, 2005), Lírai tőzsde. Fontos versek (2006). Csöndfűrész zenéje (Álmodottversek, 2008), Székelyföldi malmok nyomában (Pro Print, 2008; Ádám Gyula fotóművésszelközösen); Jelentések – magamról. Emlékezés ellenfényben (Polis, 2009). Internetes művei:Öböl – versek egy fotógyűjteményhez (http://irodalom.elender.hu/obol), Színes kenguru –Ötven fénykép és ugyanannyi vers a gyermekkorból, Mircea Florin Şandruval közösen(http://mek.oszk.hu/02300/02354), Milos könyve – napló (http://cseke.atw.hu/milos); Rév-kalauz. Szigorúan válogatott versek 1967-2008 (http://mek.oszk.hu/07700/07743); Fehértitok. Mai kalandok (riportok; http://mek.oszk.hu/07700/07778); Futóbolond. Három történet(http://mek.oszk.hu/07700/07744).