2

© 2012 united p. c. kiadó

© 2015 Csordás János

3

CSORDÁS JÁNOS

KKKKKKKKíííííííívvvvvvvvüüüüüüüüllllllll aaaaaaaa kkkkkkkköööööööörrrrrrrröööööööönnnnnnnn

4

5

Ha a kör bezárult, kezdj alkotni egy másikat.

6

7

„Engem nem óvnak a gondolkodás fáradalmaitól sem szabadalmazott frázisok, sem pártoknak az útmutatásai.

És ahhoz sem érzek jogot, hogy a felfogásomat bárkinek is a nyakába akarjam varrni.”

Eric Knight

8

9

Levél Marseille-ből Kedves Minám, rászántam magam, írok Neked, szót mondok. Zuhog az eső, ezt az időt használom ki levélírásra, megosz-tom Veled gondolataimat. Szabadjára engedem őket, megszabadulok tőlük, kikívánkoznak. Marseille-ben vagyok, abban a városban, amelyet romantikája okán szerettem meg. Szó szerint űzött a vágy, hogy eljussak ide. Célom elérésének érdekében mindent megtettem. Nem bántam meg, hogy eljöttem otthonról, örülök neki. Rimaszombat zsugorodott, csökkentek a pozitív történések, háttérbe szorult a tolerancia. Ugyanazok a történések ismétlődtek ugyanazokkal az arcokkal. Így folyt tíz évig. A kör bezárult. A mostoha körülmények nagymértékben hozzájárultak szülővárosom és ottho-nom elhagyásához. Olykor hasznos a menekvés. Gim-nazista korom óta lenyűgöz a mediterrán tájegység olvasmányaimnak és filmeknek köszönhetően; a mi korosztályunk főként francia filmeken nőtt fel, leszá-mítva az amerikai westerneket és a német indiánfil-meket. Évtizedeknek kellett eltelniük, míglen ide ki-jutottam. Eleinte honvágy gyötört, de legyőztem az érzést. Nem hagytam időt magamnak gondolkodásra, napjai-mat hasznos cselekvéssel töltöttem ki. Tizenkét, ti-zenhat órát dolgoztam, mellékes munkát vállaltam, hogy elég pénzt keressek, nem válogattam. Ez segített. A kikötőben húsz órai pluszmunkával annyi pénzhez jutok, mint otthon egy hónap alatt a hivatalban! Nem semmi! Miután lett lakásom, egy tengerre néző garzon a Régi kikötő, a Vieux Port közelében, megváltozott a

10

közérzetem. Megszoktam az ittlétet: van munkám, jö-vedelmem, lakásom, ennél többet nem akarok. Nyolc órát dolgozom, vállalok jövedelem-kiegészítő mellé-kest, ha utazni szeretnék valahová. A nyelvvel nincs gondom, a nyolcvanas években megtanultam a német és a francia nyelvtan alapjait, hasznosíthatom nyelv-tudásomat. Nemrégiben buszon átruccantam Cassisba, felkapott tengerparti üdülő, regényekben többször ol-vastam róla. Nem fogod elhinni, kibe botlottam bele! Ifjúkorunk elsőszámú színészbálványába, Alain De-lonba! Tátva maradt a szám, legyökerezett a lábam! Nem mondtam volna rá, hogy túl van a hatvanon. Az első filmje, amelyet láttam, A fekete tulipán volt. Anyuval egymás után kétszer néztük meg. Meg kell említenem, a kedvenc Delon-filmem a Kalandorok, nincs párja! Ezt együtt láttuk... Bizony, az ifjúkor! Sohasem fogom magam úgy érezni, mint a hatvanas évek végén és a hetvenes években. Gondnélküli évek voltak! Mondják napja-inkban, hogy 1989 után köszöntött be a szabadság... Nem köszöntött be! Mesterségesen hozták létre! Olyan emberek hangoztatják és „népszerűsítik” ezt a közhellyé lealacsonyított, semmivel nem pótolható életérzést, akiknek fogalmuk sincs a valódi, nagybetűs szabadságról. Korlátok közt élnek, kísérti őket a múlt-juk, takargatnivalójuk van, őszintétlenek, a hazugság, a politika, az érdek és a pénz tartja némelyiküket a felszínen. Meg a sajtó és a botrányok! A hazugság előbb-utóbb kiderül, példák bizonyítja, idő kérdése. A politika kétségtelenül jól jövedelmez, de hosszútávon belebukhat bárki, aki saját zsebre politizál. A pénz boldogíthat, pénzzel meg tudsz venni bármit és bárkit, ám ez álszabadság, pótcselekedet, a jólét fitoktatása.

11

Ideiglenes állapot, mely átalakul vagy megszűnik. A miniszter, a képviselő egyszer hétköznapi emberré vá-lik, eljön az idő, amikor azt sem fogják tudni, kicsoda az illető. Egyedül a szegénység és a reménykedés nem szűnik meg, e két állapot mindig lesz, amíg világ a vi-lág. Amiképpen lesznek milliomosok, akik az Istenük képét a bankókon látják. Korona, euro, lyukasgaras, mindegy. Két ember közül az egyik úgy válik gaz-daggá, hogy átgázol a másikon, kihasználja őt. Vagy eltiporja. A szabadság érzése pénzzel aligha szerezhető meg. A szabadság érzése belülről fakad, az emberi szellem mélyéről. A szabadság érzése isteni szikra, amely lángra gyúlhat. Akinek anyagi féltenivalója van, nemigen szabad ember, kötődik a vagyonához, ha gyarapítani vagy megőrizni óhajtja azt. Az ilyen halandó a szabadságát a pénzében látja. A szabadság nem pénzbedobós automata! Vedd példának a milli-omosokat és a sztárokat! Őrzik, kísérgetik őket, ami-ként a rabokat a börtönön kívül. Vajon szabadok ők? Egy idő után idegileg felőrlődhetnek valami miatt. S ez a valami a szabadságérzet hiánya! Talán megelé-gedettebbek lennének, ha a kutya se törődne velük! Ki tudja. Velem itt tényleg a kutya se törődik. Nekem ez kell! Idillikus állapot, vagyok magamnak, szabadidőmben gyalogosan járom a várost, nézelődöm, belevetem ma-gam az emberek színes kavalkádjának az áradatába. Néha autóbuszra, metróra szállok, tolongok, sort ál-lok, hogy messzebbre jussak. Áthajóztam If szigetére is, fél napra Monte Christónak érezhettem magam. Bent a várban mondogattam fogcsikorgatva: Danglars, Fernand, Villefort – helyett: Barna, Túró, Dr. Halász... A Régi kikötő területét, a környező utcáit kezdem

12

megismerni, az egyik bisztró pincére köszönt, ha reg-gel kávézni megyek. A magány, a környezet, az ismeretlen megismerése erőt ad, friss energiával töltődöm fel. Nem szólítgat-nak le az utcán jelentéktelenségek okán, nem érdek-lődnek a hivatali dolgok iránt, nem panaszolja el a sé-relmeit senki, nem okoskodnak egyesek félmérföldes butaságaikkal; békén hagynak. Nem akaszkodnak rám az egykori képviselők, kik életük végéig hiszik ma-gukról, ők az elhivatottak a közügyek orvoslásában (a danglars-ok, fernand-ok, villefort-ok); nem látogatnak irodámban a zavart elméjű, alattomos, szolgalelkű em-berkék, hogy mások utasítására zaklassanak; nem áll-nak elém az utcán a világ leglustább emberei, akiknek nincs egyéb gondjuk, minthogy a főtéren lebzselje-nek. Örülök, hogy messzire kerültem tőlük, nem hiá-nyoznak. Be kell vallanom, magam miatt menekültem el otthonról. Egészségem megóvásának érdekében, le-rázva azokat, akik az ember idegeire másznak korlá-tolt, tudathasadásos mivoltukban. Nem értem azokat, akik előszeretettel zaklatnak másokat, akik hátbatámadnak, ha eltérően vélekedsz valamiről, ha túlléped az általuk vakon elfogadott normák határait, amit az egyetlen helyes módszernek minősítenek. Belegázolnak mások magánéletébe, ele-inte barátságosan viselkednek, a közeledbe férkőznek, levakarhatatlanok, érdeklődnek, telefonálgatnak, szí-vességeket kérnek, piszkálgatnak, szipolyoznak. Az-után keresztbe tesznek, hátramozdítanak, provokál-nak, mocskolódnak. Tele van velük a közélet, megta-lálhatók a lakóbizottságokban, a városi önkormányzati bizottságokban, ők a hangadók, az irányadók, a benn-fentesek, a buzgómócsingok, az érintetlenek. Öreg ko-

13

rukra se nyugszanak, hajtja a vérük. Nem csoda, más-hoz nem értenek, ez az életstílusuk, évtizedekig ily-módon éltek, ezért kaptak jutalmat. A diktatúra ter-melte ki valamennyiüket. Számukra rendszerváltás nem létezik, fogalmuk sincs a megváltozott társadalmi viszonyokról, a klasszikus polgári demokrácia mivol-táról, a valódi liberalizmus lényegéről. Ha hallottak róluk, elferdített formáiban ismerik, ahogy a pártisko-lázásokon beléjük sulykolták mint elvetendő rosszat. Jobb, ha az ember levegőnek nézi őket. Nekem 1989 nem a szabadságot hozta el, azelőtt is szabadnak éreztem magamat, hanem a várva várt ész-szerű hétköznapi esélyek hiányát. Rimaszombat kis-város, a rendszerváltás keveseknek kedvezett, akik te-hették, nagyobb városba vagy külföldre mentek. He-lyettük jöttek mások, nekik Rimaszombat azt nyújtot-ta, amit a rimaszombatiaknak Kassa, Nyitra, Pozsony. Napjainkban otthon becsületesen nem lehet megélni. Próbáltam, sehogy se ment. Igazad volt, Minám, ami-kor egy évtizede Pozsonyba költöztél! Nos, mára ennyit. Az eső elállt, kisütött a nap. Rö-videsen kisétálok a rakpartra levegőzni, magamba szí-vom a tenger illatát, iszom egy sört, eszek egy bouilla-baisse-t! Ölellek. Írj. NB. A mellékletben küldöm az ígért novellákat, elbe-széléseket.

14

15

VALÓSÁG „Semmi sem az, aminek látszik.”

16

17

Feketelistán

„Annak, ami van, nem biztos, hogy úgy kell lennie.”

[1][1][1][1] Már nagyon untam a munkahelyem légkörét, már na-gyon untam a feletteseimet, főképpen a főnökömet. Ő egy kiállhatatlan, jellemtelen, iszákos alak. Elegem lett mindenből, változásokra vágytam, ki akartam ke-rülni az építőiparban uralkodó fertőből. Hajtott vala-mi, ami cselekvésre sarkallt. Megelégeltem az anyag-beszerzéssel járó napi gondokat, a kora hajnali ébre-déseket, a hetenkénti többszöri kiszállásokat, a zöty-kölődéseket az autókban. Eleinte élveztem az utazáso-kat Zsolnára, Mártonba, Eperjesre, Kassára, Nyitrára vagy Csehországba, kedvem tellett az ismeretlen he-lyek megismerésében, de miután fokozatosan rosz-szabbodtak a munkahelyi körülmények – holott az emberi tényező hatására javulhattak volna –, mini-mumra csökkentettem a szükséges kiszállások számát, bár ilyenképpen is általában véve hetente kétszer kiu-taztam. A feletteseim azt várták el, viselkedjem mo-dernkori rabszolgaként vagy talpnyalóként, ne mond-jak nemet és ne mondjam ki a véleményemet. Csele-kedjem akként, amiként a feletteseim előírják. Nekem az ilyesmi sohasem tetszett, nem akartam olyanná vál-ni, amilyenné ők szerettek volna átnevelni. Nem ad-tam meg nekik az esélyt! A munkahelyemet munka-helynek tartottam, nem szocialista átnevelő intézet-nek. Ha valakinek nem tetszik a személyem, zavarja a fiatalságom, az az ő gondja, ez nem munkahelyi vét-

18

ség! Nem éreztem sürgető vágyat annak elérésére, hogy másoknak megfeleljek. Feleljenek meg az egy-ivásúak. Elsősorban a munkám maradéktalan elvégzé-se volt a célom. Egy idő után nemet mondtam mindenre, készakar-va engedetlenné váltam, óhatalanul magamra vonva a figyelmet. Ettőlfogva a főnököm – egy Kovanek nevű ember hét osztályos végzettséggel – többet ivott a kel-leténél, az ő főnöke pedig – Gerbert, a pöffeszkedő alak, ki túlbecsülte önmagát – egyre ingerültebb lett miattam és a főnököm miatt, s ha meglátott engem, görcsbe rándult a szája. A későbbiekben mindketten kizárólag hivatalosan érintkeztek velem, telefonon, cédulákon, cetliken, fecniken osztogatták fölösleges instrukcióikat. Feljavult a közérzetem, megmagyaráz-hatatlan erőt éreztem magamban. Tettem a dolgomat: irányítottam a magam munkáját. Ezzel felrúgtam az évtizedek óta megváltoztathatatlannak hitt döcögő munkastílust. Az igazgató hamar beavatkozott. Valakiknek „refe-rálniuk” kellett rólam, kétségtelen. Beindult a masiné-ria, megfellebbezhetetlenül győzött a kikezdhetetlen, sziklaszilárd, megreformálhatatlan bolsevik prekon-cepció! Először a munkahelyi szakszervezet fegyelmi bizottsága hívatott. Négy kőműves és egy üveges al-kotta a bizottságot. V. Jano, a munkahelyi szakszerve-zet elnöke ismertette az álláspontjukat. Rövid tény-állás volt, konkrétumokra támaszkodott. C., aki azért lett párttag, mert a tagság előnyökkel járt, durván megfeddett, hogy ha ellentmondok a feletteseimnek, elbocsátanak. – Nem maga az igazgató – feleltem –, a cselekedete-imet meg bízzák rám, s akárki ne adjon nekem taná-

19

csot... Nevetségesnek tartottam a vásári jellegű, bornírt ce-remóniát, felálltam, megköszöntem, hogy időt szakí-tottak rám és félbehagyták építőjellegű munkájukat. Zokon vették, hisz nem mondták, hogy távozhatok. Távoztam, s rájuk csaptam az ajtót. Stück, a bérelszámoló osztály nyugdíjazása előtt álló főnöke, aki sportot űzött a kíváncsiskodásból, a fo-lyosóra sietett, hogy kielégítse szenvedélyét. Amikor megpillantott, fülig érő vigyorral megkérdezte: – Le-tolták? Mondtam, hogy igen. – Helyes, hogy rájuk csapta az ajtót. Nem kell fél-nie, hogy lehull a vakolat, tapéta van. – Stück tagad-hatatlanul szimpatizált velem. Másnap arról pusmogtak, hogy faképnél hagytam a fegyelmi bizottságot, megsértettem a szabályokat, nem tisztelem a nálamnál idősebb tagjait és rájuk csaptam az ajtót. Téma lettem, a szakmunkások meg-szólítottak, beszédbe elegyedtek velem. Az igazgató délelőtt tizenegykor hívatott. Aznap reggel nyolctól tizenegyig az ügyemről tanácskozott a vállalati vezetőség szűkebb köre. Állítólag ennyi időt és energiát nem fordítottak még alkalmazottra a válla-lat fennállása óta. – Maga híres ember lesz – toppant elém Stück, mi-dőn az igazgatói iroda felé mentem –, ne hagyja ma-gát. Előbb figyelmesen hallgasson, s a legvégén, miu-tán mindannyian kiordították magukat, mondja ki a véleményét. De nehogy megemelje a hangját! Maga higgadt ember, mosolyogjon. Belépvén az igazgató irodájába, az igazgató, kit Stück és egypár munkatársa találóan Napóleonnak „ti-

20

tulált”, rám ordított. Gyanítottam, hogy túljátsza a szerepét, igazgatóként eleget kellett tennie az elvárá-soknak. A helyiségben ült két balfék helyettese, Ger-bert és Julo, a két kreatúra, kitöltve a kötelező formá-ciót. Izzott a levegő a felérendeltség magaselvű elvtár-si kisugárzásaitól. – Mit gondol maga, hogy azt tehet, amit akar? – kezdte fagyosan harsány hangján az igazgató igazgatói székében ülve. Aki nem ismerte, úgy hihette, hogy kiabál, ha beszél. – Nem hallgatja meg a felettesei uta-sításait, figyelembe se veszi a fegyelmi bizottságot... – És mondta egyvégtében. Senki sem kínált hellyel. Amíg az igazgató szóno-kolt, leültem a tárgyalóasztalhoz, átellenben Gerbert-tel és Juloval, mégsem fogok az ő kedvükért álldogál-ni. Nem voltam újonc a vállalatnál, tizenkét éve dol-goztam itt. Meghallgattam a monológjukat. Gerbert szája habzott a dühtől, legszívesebben félbeszakítot-tam volna. Valótlanságokat állított, de tűrtőztettem magamat. Gyűlöltem ezt az embert, gyűlöltem a mo-dorát. Akik egy náci tiszthez hasonlították a külseje és a hanghordozása miatt, azoknak igazat adhattam. Ugyanaz a megvetés biggyedt mindvégig az arcára. Ju-lo erélyes bírálattal huzakodott elő; megtehette, a he-lyi pártszervezet elnökeként beleszólhatott bármibe. Reá nem haragudtam, mitugrász akarnokra nem ha-ragszik az ember. Az igazgató produkált egy kötelező vezéri szónokla-tot, azután megkérdezte, mit hozok fel a mentségem-re. A beszéd eleve készen állt a tarsolyomban. Hátra-dőltem a széken, mélyet lélegeztem. Félelem rándí-totta össze a gyomromat. Letagadhatatlanul az ink-vizíció karmaiba sodródtam, nem vitás. Önmagamat

21

kellett megvédenem hármójukkal szemben. Gerbert megvetően mért végig, majdnem olyaténképpen, mintha főbenjáró bűnt követtem volna el. Csuhásnak el tudtam volna képzelni... Évek óta nem igazodtam ki a magatartásán, változott, akár az időjárás. Nehezen viselte el, hogy a beosztottjainak magasabb a végzett-ségük és a műveltségük. A legszűkmarkúbb vezetőnek tartották a vállalatnál, tőle fukarabb emberrel nem ta-lálkoztam. Jellembeli ingadozásai akkoriban kezdőd-tek, amikor Évát, a fiatal, mérnöknőt nevezték ki be-osztottjainak sorába osztályvezetőnek. Évával, ki Prá-gában, a Károly Egyetemen végzett, sokszor összezör-dültek, többnyire Évának kellett visszakoznia. Nézet-eltéréseik gyakran rossz végeredményt szültek a mun-kájukban. Halkan kezdtem a mondanivalómat, megválogat-tam a szavaimat: – Feltehetően ha én is iszákos és hanyag lennék, mint Kovanek, most nem ülnék itt. De mivel szeretem a munkámat pontosan végezni az elképzeléseim sze-rint, és megvetem az alkoholt, kilógok a sorból, ami itt nem megszokott dolog. Ám ne higgyék, hogy a végtelenségig parancsolgathatnak, mert nem úgy ug-rálok, ahogy Kovanek vagy valaki szeretné... – Ger-bertre sandítottam, miatta ültem itt, majd folytattam: – Kovanek hosszú ideje alkalmatlan, az ő cselekedeteit tolerálják, engem viszont zaklatnak. Ha a munkámat kifogásolják, tessék, tárják fel a tényeket! Én dolgo-zom, nem iszom munka közben! Ha hibáztam valahol, ha valamit elrontottam, ha loptam volna valamit, bi-zonyítsák rám. Állok elébe! De hogy hogyan dolgoz-zam, azt ne azok mondják meg, akik az íróasztaluknál ücsörögnek!

22

Az igazgató arcszíne megváltozott, vörös lett, mint a rák, s hogy ne fajuljon a dolog vitába, egy intéssel le-csendesítette Gerbertet és Julot. Gerbert nehezen tud-ta fékezni indulatait, testbeszéde árulkodott. Julo a fe-jét kapkodta, a szája úgy mozgott, mint a partravetett halé. – Rendben – bólintott az igazgató. – Ez minden! Elhagytam a hegemónia irodáját, friss levegőre vágytam. Üresség borított be, mérges voltam. Fejjel mentem a falnak! De megtettem... E tény elkönyvelé-sével lehiggadtam. Kovanek délután berúgva fetrengett az irodájában. Utánam őt is hívatta az igazgató, megkaphatta a magá-ét. Tisztában volt vele, hogy hétosztályos végzettségé-vel addig lehet osztályvezető, amíg a párt támogatja, amíg eleget tesz felettesei kívánalmainak – és amíg az igazgató fia építkezik. Ez utóbbi ok kapcsán védel-mezte őt az igazgató és a kompániája! – Ha valakinek mindent szabad – mondta később Stück –, az nem azt jelenti, hogy tehetséges káder, ha-nem, ezt jegyezze meg: hogy az ügyeletes vezér őt pártfogolja.

[2][2][2][2] 1989-ben érezni lehetett, hogy történnie kell valami-nek. A változás szele a levegőben lappangott, csehor-szági kiszállásomkor Brünnben megtapasztalhattam. A Néhány mondat című felhívás, melynek a szöve-gét hivatalosan jóformán senki sem ismerte, ország-szerte visszhangot keltett. A „visszhangot” mestersé-gesen idézték elő politikai megfontolásból. A pártál-lam mozgósította járási apparátusait, hogy széleskörű

23

és hangos tiltakozási hullám jöjjön létre eme felhívás ellen. Arra vigyáztak, hogy a felhívás szövege a sajtó-ban ne legyen olvasható! A munkahelyemen az igazgató felsőbb ukázra, kör-levélben elrendelte, hogy egy napon (nem emlékszem melyiken, a dátumot nem jegyeztem be az asztali nap-táramba) a dolgozók az aláírásukkal tiltakozzanak eme felhívás ellen. Aznapra szabadságot nem lehetett ki-venni. Rimaszombat nagyvállalatainak az alkalmazot-tai szigorú kényszer hatása alatt, munkaidőben, kü-lönböző időpontokban egyöntetűen elvonultak a párt-épületbe. Aláírásukkal tiltakoztak egy számukra isme-retlen szöveg ellen – pusztán azért, mert azt mondták nekik, hogy így helyes. Senkinek sem jutott eszébe, vagy csak keveseknek, hogy ildomos volna elolvasni, mit tartalmaz a felhívás... Előttünk a Magasépítő Vállalat alkalmazottai „tilta-koztak”. Mi tömött sorban várakoztunk mindaddig, amíg délelőtt tíz órakor be nem masíroztunk az épület tágas előterébe. A pártépületben „hívatlant” az előtérnél tovább nem engedtek. Meg sem szimatolhatta, hogy az itt működő büfében magyarországi téliszalámi és egyéb hiánycikk kapható. Ismerős párttagok által az orvosok innen vásároltak, ha ínyencségekre vágytak. Jómagam – mások tévedése okán: fiatal orvosnak véltek – az 1980-as évek elején mehettem be a büfébe, s álmél-kodhattam. A vaskos könyv lapjain aláírások díszelegtek, a könyv egyik felét teleírták. Úgy határoztam, az én alá-írásom nem lesz benne a könyvben. Eltettem a tolla-mat és elléptem az asztaltól. – Te nem írod alá? – kérdezte az utánam jövő.

24

Azt feleltem: – Majd ha elolvastam azt a „néhány mondatot”... Elolvastam; a HVG egyik régebbi száma közölte le. A felhívásban kivetnivalót nem találtam. Sőt! November 27-én, a tíz nappal korábbi prágai ese-mények hatására az országban kétórás sztrájkot hir-dettek. Rimaszombatban a középiskolákból, amelyek-ben az igazgató ezt engedélyezte, a diákok délben ki-vonultak az utcákra, a munkahelyeken beszüntették a munkát. A vezetők rangos része félt mutatkozni vagy kimenni, a falakon belül maradtak. Aznap úgy döntöttem, megjelenek az irodában, de nem dolgozom. Tizenegy órára Kovanek a hasonszőrű szaktársaival lerészegedett, elvonultak valahová a rak-tár mélyére kollektív szellemben inni. A vállalati ve-zetőség csendben visszahúzódott, mindenki oda me-hetett, ahova akart. Délután Losoncra utaztam, az előző ottlétem alkal-mával félretetetett könyveket szerettem volna meg-venni a könyvesboltban. Előbb azonban kibaktattam a Piac térre. Az emberek a tér körüli utcák járdáin gyü-lekeztek, nem a téren, a szónokok ideiglenes emel-vénye – egy traktorhoz csatolható utánfutó előtt, oda kevesebben merészkedtek. Némi okuk volt rá, egy-két nemkívánatos elem ittasan kötözködött az odaérke-zőkkel. Én is elballagtam onnan, s leálltam a járdán bámészkodni, maradt időm a busz indulásáig. Az em-berek beszédbe elegyedtek egymással, kérdezgettek, véleményt nyilvánítottak erről-arról. Sokakat a kíván-csiság vezérelte, a többség nemigen értette, mi az, amiért ki kellene állniuk. Losoncon délután négykor csúcsosodott ki a tünte-tés. A járási nemzeti bizottság előtti téren gyűlt össze

25

a tömeg, nyoma sem volt félelemnek, provokációnak. Szónokok követelték a helyi vezetők lemondását, de-mokratikus változásokat és béremelést sürgettek a munkahelyeken, különösen az államigazgatásban és a kórházban. A rendszer elleni tüntetés felhevített, felfokozott lelkiállapotban lebegtem, elrugaszkodva a földtől a „felszabadultság” rohamában. Ez ideig a kötelező má-jus elsejei ünnepségeken tömörültek ennyien, a diák-ságnak éljeneznie és központilag megfogalmazott jel-szavakat skandálva kiabálnia kellett. A helybeli kom-munista fejesek mosolyogva integettek a tömeg felé, amely az 1980-as években ügyet sem vetett rájuk. A novemberi politikai események hatására a kom-munista párt munkahelyi szervezete nyilvános párt-gyűlést hirdetett, részt kellett venni rajta mindenki-nek, aki a vállalat irodaépületében dolgozott. Az igaz-gató előzőleg külön felhívta az osztályvezetők figyel-mét, hogy a beosztottjaik jelenjenek meg hiánytala-nul. Az igazgató expozéja után Julo, a munkahelyi párt-szervezet elnöke vette át a szót. Terjengősen ecsetelte a párt érdemeit, azt hangsúlyozta, amit olvasni lehe-tett a napilapokban: a reformokat maga a kommunista párt kezdeményezte, semmiféle „puccs” nem lesz, az államapparátus szilárd, megbirkózik az akadékosko-dókkal – a belső ellenséggel, eddig is megbirkózott ve-lük (1968-ban baráti segítségnyújtásra a szovjet hadse-reget hívták be az országba a Prágai Tavasz leverésére, mormoltam magamban), átmeneti időről van szó stb., stb. A pártközpontból származó, naprakész sablonszö-veget olvasta fel. Végül feldúltan kijelentette:

26

– Ja v žiadnom prípade nesúhlasím s demokráciou!1 Kijelentése meredeknek tűnt. Ha egy régi kommu-nista funkcionárius nem ért egyet a számára egyetlen létező demokráciával: a szocialista demokráciával, az-zal, amelyet az iskolázásokon belésúlykoltak, amelyért vállvetve kiáll, s izzó hevében elszólja magát, az vagy tájékozatlan, vagy dőre. Hangosan megjegyeztem: – Akkor mivel értesz egyet? A diktatúrával? Vagy a fasizmussal? Vita robbant ki, felszólaltak a bátrabb vezetők, bí-rálták a párt túlkapásait, diktatorikus módszereit. A lényeget – a személycserék szükségességét a vállalat-nál – elhallgatták, tisztségük került volna veszélybe. A tél folyamán a magyar televízió egyenes adásában közvetített romániai események sokkolták a nézőket, a diktátor kivégzése előrevetítette a történelem továb-bi alakulását. És az év végén megdőlt a kommunista idea és egyeduralom Csehszlovákiában is. Munkatársaimmal az irodában ücsörögtünk, a szo-kásos évvégi statisztikai kimutatásainkon dolgoztunk, amikor a rádió élőben közvetítette Václav Havel köz-társasági elnökké való választását. Egyértelművé vált, hogy Havelt elnökké választják, úton-útfélen erről el-mélkedtek. Az új köztársasági elnököt ábrázoló színes képet meg lehetett vásárolni a könyvesboltokban, az előző napon én is vettem két darabot belőle. Az egyik összetekerve lapult dolgozóasztalom legalsó fiókjában. A gyöngéd forradalomig távol tartottam magamat a politikától. 1989 végén, a politikai események fel-gyorsulásakor döbbentem rá arra, hogy részese lehe-

1 Semmiképpen sem értek egyet a demokráciával!

27

tek valaminek. Óriási energiamennyiség halmozódott fel bennem, duzzadt a tenniakarási vágyam. Megfelelő mozgásteret kerestem tevékenykedésemnek. Egyrészt ezek a tényezők sarkalltak a cselekvés irányába, más-részt izgatott a megváltoztathatatlannak kimondott ál-lapotok megváltoztatása, az a folyamat, cselekvéssoro-zat, amellyel elérhetem a célt. Motoszkált bennem polgárpukkasztási vagy elvtárspukkasztási kényszer is. Ekkoron olvastam George Orwell könyvét, az Állat-farmot. A magyarországi Európa Könyvkiadó adta ki, Rimaszombatban 1989-ben egy árva példányát árusí-tották, szerencsémre megszereztem. Fél évvel koráb-ban ugyanez esett meg Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényével, melynek a Sztálinról és a fogorvosáról szóló egyik részletét a Rakéta Regényúj-ságban leközölték ízelítő gyanánt. Orwell a művében mesterien ábrázolja a szovjet típusú diktatúra ideoló-giájának legmarkánsabb jegyeit. Az olvasmány éleseb-ben rávilágított a valóságra; a munkahelyemen terem-tődtek olyasféle szituációk, mint a könyvben. Ésszerű fejlődést reméltem, bíztam a tisztességben. Nehezteltem azokra, akik kivárnak, akik különböző okokra hivatkozva taktikáznak; a pillanat nyújtotta le-hetőség jelentette a kihívást, ez éltetett, vitt előre. Ha valamit helytelenül tettem, levontam a kellő tanulsá-got harag és letámadás nélkül, s azontúl nem érdekelt az eset. Délfelé járt az idő, amikor 1989. december 29-én Václav Havel a prágai vár Ulászló termében, a cseh ki-rályok egykori termében letette az esküjét. Az iro-dában munkatársaimmal hallgattuk a közvetítést. K. Vlado, az ötvenes éveit taposó párttag nem érte fel ésszel, hogy a kommunista rendszer bárhol össze-

28

omolhat és hogy egy drámaíróból lehet köztársasági elnök is; ő vakon hitt, hazug propagandának vélte az ilyesmit. M. Laco, a pártonkívüli, legidősebb munka-társunk, szokásához híven az orra alatt mosolygott. N. Zoli, kit Kovanek utódlására jelöltek ki, szorgalmasan dolgozott. Ha véleményt nyilvánított, azt négyszem-közt, baráti körben tette, s arra törekedett, hogy min-denkivel jó viszonyt alakítson ki. Ekkortájt kezdett el építkezni, a rendszerváltás keresztülhúzta számításait. Ő volt közülünk az, akinek haszna származhatott vol-na, ha Kovaneket eltávolítják a funkciójából. Szemben a bejárattal, a hátam mögött a falon füg-gött Gustáv Husák arcképe. Ilyen kép lógott a vállalat irodáiban, s mindenütt az országban, ahol kötelezővé tették. Felálltam, odasétáltam a falhoz, levettem on-nan. K. Vlado felháborodásában fulladozott, de nem szólt egy mukkot sem. A képet a kiszálláson levő munkatársunk üres asztalára helyeztem, hátával fel-felé, s kiszedtem belőle a Gustáv Husákot ábrázoló nagyméretű fekete-fehér fényképet. A szekrény mögé csúsztattam be, hadd porosodjék, s tisztelettudóan ki-jelentettem: – Most már itt a helye. Elővettem a fiókomból a Václav Havelt ábrázoló színes fényképet, méretei megegyeztek az elődje fény-képének méreteivel, s beillesztettem a keretbe. – Na – mondtam elégedetten –, ez végre nem egy-színű! – És a képet visszaakasztottam az eredeti helyé-re. A takarítónőnek illett volna valamikor megtisztíta-nia az üvegét a légypiszoktól. Mikoron leültem a dolgozóasztalomhoz, kinyílt az ajtó, betoppant az igazgató. Hozzánk olyankor jött, ha kellett neki valami. Sose felejtem el a közjátékot. Miután a szemközti

29

falon megpillantotta Václav Havel köztársasági elnök színes képét, a lába a küszöbön a földbe gyökerezett, a teste mozdulatlanságba meredt, szólásra nyitott szája tátva maradt. A látottak megbénították. Megfigyel-tem, munkatársaim kínjukban összezsugorodtak, vár-ták a letolást. Az igazgató úgy tett, mintha észre sem vette volna a cserét, ámde sokatmondóan rám nézett. Gondolhatta, csakis én követhettem el, a többiekről ilyesmit nem tételezett fel. Tudta, ebben az esetben nincs mit tennie, végzetes hibát követne el, ha valakit emiatt megszólna! Az új köztársasági elnök színes képét még a vállalati étkezdében helyezték ki, máshol vagy levették Husá-kot, vagy otthagyták az eredeti helyén. Az igazgató irodájában a kép helye virított a falon. A politikai el-maradottságra utalt, hogy a titkárság irodájában a pol-cokon sorakoztak Sztálin szlovák nyelvre lefordított művei húsz megfakult szürkés kötetben. 1990 elején az alkalmazottak leadták párttagsági igazolványukat. A vezetők, akik „szakítottak” a kom-munista párttal, azt remélték, ilyen módon más embe-rekké válhatnak. Tagsági béklyóiktól ugyan egyik percről a másikra megszabadultak, viszont nem váltak más egyéniségekké, tudásállapotuk nem módosult; kaphatóságuk, simulékonyságuk, hiszékenységük lep-leződött le a mindenkori érdekek mentén kínálkozó szerepvállalások terén. A párttagok, pártonkívüliek arcán közömbösséget, félelemmel elegyedett bizonytalanságot észleltem. Senki sem sejtette, mi várható, mire kell felkészülnie az embernek, hogy a pozíciója megmaradjon, ezért egyesek aljasabbnál aljasabb eszközökhöz nyúltak. Némelyek arcára mosoly ült ki, főleg azokéira, akik-

30

nek nem volt elkötelezettségük a párttal és az elvtár-sakkal szemben, vagy azokéira, akik valamelyik mun-katársuk bukását várták. Ezek az emberek őszintén kezdtek beszélni, heccelődtek egymással. De csupán beszéltek – cselekedni nem mertek. Az igazgató dédelgetett álma szertefoszlott. Az elő-ző években a nagyvállalatok teljhatalmú vezetői a hát-térben azon serénykedtek, hogy a kommunista párt hatékony segítségével maguk közt szépszerével fel-osztják és kisajátítják Rimaszombat főterének mű-emlék épületeit, melyekbe beköltöznek családostul. A terv kiszivárgott, nem sikerült eltitkolniuk. Az igazga-tó a legpatinásabb épületet „harcolta” ki, s erről emlí-tést tett pár ember füle hallatára. Szerencsétlenségét tetézte, hogy a kommunista párt egyeduralma e nagy vágyálom elérése előtt szűnt meg. Kovanek reggelente részeg volt, emberhez nem méltóan kommunikált. Parancsolgatott azt hangsú-lyozva, hogy huszonhét éve ő a főnök, s az marad, a párt hatalma szilárd, nem lesz forradalom, a kommu-nistákat nem fogják felakasztgatni, mint 1956-ban Magyarországon, az ilyesmi elképzelhetetlen, az oro-szok nem engedik. Józan állapotában nem emlékezett arra, mit mondott, mit követett el részegen, s nevet-ségessé vált munkatársai előtt. Közben a raktárból lá-ba kelt egy gázkazánnak és harminckét tekercs hőszi-getelő-anyagnak. Kovanek vitte haza az építkező leg-nagyobb fiának. A felettesei nem akartak összeakaszkodni vele, nem rótták meg őt, hogy mérsékelje magát, ne járjon az építkezésekre maradékanyagokat pakolgatni építkező fia részre, elsiklottak a bűnei fölött. A munkaértekez-leteken Gerbert óvatosan kezelte a témát, burkoltan

31

utalgatott a nemkívánatos jelenségekre, hímezett-há-mozott, konkrétan azonban nem mondta ki azt, amit ki akart mondani. Kovanek az értekezleteken eleinte nem vett részt, kiszállásokat eszközölt ki magának, de miután Gerbert kötelezte őt a részvételre, megjelent, s pironkodva lapult a széken, mint egy csecsemő, aki bekakált. Aztán újfent formába lendült: össze-vissza hazudozott, nyíltan vitte el az anyagot és továbbra is rendületlenül ivott. Otthonról literszámra hordta a szilvóriumot, olykor az irodája előtti folyosó bűzlött a jellegzetes szagtól. Rabiátus iparlovag vált belőle, ér-zékelte a támaszt a háta mögött az igazgató szemé-lyében. Ilyen alaphelyzetből áthághatta a határokat. Gerbert arcán hónapokig nem lehetett mosolyt fel-fedezni, vonásai megmerevedtek, alvajáróként közle-kedett a folyosókon, nem szólt senkihez, az üdvözlést sem fogadta. Kovanekkel – az ámokfutóval – sehogyan sem vergődött zöld ágra. Egykoron neki is kellett se-gítség tőle, nem fordulhatott ellene; inkább összepré-selt ajakkal, önmagába zárkózva eltűrte beosztottja fé-kevesztett viselkedését. S a folyosónak szilvóriumtól bűzlő szakaszát elkerülte. Decembertől, hogy csillapítsam elhatalmasodó kö-zéleti, politikai információéhségemet, naponta elol-vastam a hazai magyar nyelvű napi- vagy hetilapokat, ragadozóként csaptam le az új sajtótermékekre, a ma-gyarra és a szlovákra egyaránt, kiszűrtem az útmutató híreket. Az újságokat elraktam, nem dobtam el. Janu-ár végén írták meg, hogy a Független Magyar Kezde-ményezés, az 1939 utáni első hazai magyar politikai mozgalom alapító tagjai január 20-án, szombati napon kerületi tájékoztató gyűlést szerveznek Füleken. Elha-tároztam, oda megyek, nekem ott a helyem.

32

Másnap kora reggel vonatra szálltam. Füleken éltek rokonaim, gyermekkoromban jártam ide, ismertem a kisvárost. Az előadóterem zsúfolásig megtelt fiatalok-kal és nyugdíjaskorúakkal a Nagykürtösi, Losonci és a Rimaszombati járásból, jött egy-két újságíró, felszere-lésükről lehetett rájuk ismerni, árulkodott a nyakuk-ban lógó fényképezőgép. Rimaszombati ismerősökbe botlottam, kettejüknek a jelenlétén meghőköltem. A politikai előadás-sorozat másságával, fiatalosan berobbanó újdonságával lekötötte a figyelmemet. Nagyszerű embereket ismertem meg, megfogalmazták közérthetően mindazt, amit a könyvekből, filmekből, hallomásból kiéreztem: az egyén szabadságának, a szólásszabadság, a demokrácia és a többpártrendszer lényegét a liberalizmus keretein belül. A liberalizmus a szocialista társadalmi rendszerben nemkívánatos ka-pitalista-jellegű jelenségnek minősült, ennek okán senki sem magyarázta el a nyilvánosságnak eltérő szemszögből a klasszikus értelmezését. A liberaliz-must a diktatúrában élő embernek egyféle megközelí-tésből, a kommunista szellemiség színvonalán „kel-lett” ismernie. Az volt a legelfogadhatóbb, ha egyál-talán nem ismerte, nehogy megfogalmazódjanak ben-ne a tulajdonképpen meglévő egyéni szabadságának tényleges értékei. A liberalizmust ellenzők – a dikta-túrához szokott, szoktatott emberek, kikbe beivódtak, betokosodtak a kollektivista eszmék – a legalapvetőbb jogot: a személyes szabadságot ellenzik. Ebből a sze-mélyes szabadságból építhető fel, rakható össze a po-litikai elkötelezettség irányvonala; az egyén eldönthe-ti, marad-e liberálisnak, vagy nacionalistává, szocialis-tává, konzervatívvá, esetleg ezek keverékévé válik. A kollektivista eszméket vallók vedlenek át nacionalis-

33

tákká a polgári demokratikus társadalmakban, gondol-kodásmenetüknél fogva nekik nem adatik meg egyéb kiút vagy mozgástér. A demokrácia eredeti jelentését is elfeledtették; a kommunista ideológia átformálta magánhasználatra, a valódi értelmét – amelyet a görö-gök alapoztak meg Periklész idejében az időszámítá-sunk előtt – elhomályosították. Az előadás és a vita, melyben nem vettem részt, mély nyomot hagyott bennem. A hallottak sarkalltak afelé, hogy két út közül választhatok. Vagy maradok hallgatagon a fenekemen, mint a többség, s várom, hogy mások tegyék meg azt helyettem, amit én is megtehetnék, vagy vállalva a nyilvánosságot, megva-lósítom az elképzeléseimet, hangot adok nekik. Fantá-ziámat megbolygatta a kihívás. A munkahelyemen untam az egyhangúságot, a műveletlen emberek társa-ságát, mások akaratának érvényesítését és a megkü-lönböztetést pártonkívüliségem és nemzetiségem mi-att. Búcsúzkor vásároltam két darab efemkás kitűzőt, az egyiket a gyűjteményembe. A kitűző kör alakú, ka-báthajtókára kitűzhető fehér fémlapocska volt, rajta a mozgalom emblémájával, egy odapingált, zöld színű nagy F betűvel. Otthon kibontakozott előttem az út, amelyen el kell indulnom, kikristályosodott a szemlélet, amelyet min-dig magaménak vallhattam, s nem utolsósorban kitá-rult előttem az újdonságokat magában rejtő nagyvilág. Vibráltam a felvillanyozottságtól. Egyedül rajtam mú-lott, mihez kezdek. A munkahelyem visszataszítónak tetszett, a mun-katársaim maradiaknak tűntek, újszerű tettekre vágy-tam, kifinomultabb emberek társaságát igényeltem.

34

Felötlött bennem, hogy a munkahelyemen lesznek kellő számban, akik keresztbe tesznek nekem, akik-nek nem fog tetszeni a személyem. Olyanok, akik nem tolerálják a másságot és a másik embert, akiknek a kommunista eszmék és téveszmék mélyen beivódtak a tudatukba, akik nem bírják elviselni a megpróbálta-tásokat vagy a kudarcokat, akik nem fogják megérteni a változások szükségszerűségét. Az idősebb ember, kit nem övez dicsőség, örömét leli, ha fájdalmat okozhat a fiatalnak, aki nálánál többre képes. Az én generációm életében is beköszöntött az a fe-lülmúlhatatlan pillanat – egy sansz, amikor kezünkbe vehettük sorsunk irányítását. Apáinknak 1968 jutott, nekünk 1989.

[3][3][3][3] A NAGY SZÍNJÁTÉK 1990 elején a vállalatnál kislétszámú csoportosulás alakult, mely a Nyilvánosság az Erőszak Ellen célkitű-zéseit valósította volna meg. Be akartak vonni szóvi-vőnek, kellett nekik egy „díszmagyar”, akit esetleg bűnbakká tehetnek. Átláttam a kezdeményezésen, s kijelentettem, a munkahelyemen nem politizálok. Nem kívántam együttműködni velük, főképp A.-val, ki munkaidejében újságot olvasott a dolgozóasztala mögött. Csodálkoztam azon, hogy mielőtt „spontánul” megalakult volna a kis csoportosulás – valószínűsíthe-tően az igazgató kezdeményezésére egy belső közvetí-tő útján –, A. Pozsonyba utazott információkért. Min-denből kivonta magát, s vezényszóra aktív lett, ügy-ködni kezdett. Gyanús jelnek könyveltem el az uta-zását. Minekutána megtette, amit meg kellett tennie, a

35

háttérbe vonult – újságot olvasni. Az előretolt ember szerepére végül megtalálták a megfelelő személyt; a tervezőosztály egyik fiatal mérnökét rábírták, vállalja el a feladatot. Elvállalta, holott aligha fogta fel, mit vállal. A dolgozók zöme passzív maradt, a legtöbben nem ébredtek rá, hogy az erő náluk rejtőzik, elérkezett a megismételhetetlen, egyszeri alkalom, amikor gyöke-resen változtathatnának munkahelyi körülményeiken. Tavasszal a napilapokban közzétették a kormány ál-tal 1990. március 12-én jóváhagyott alapelveket, en-nek pontjait betartva végrehajthatóakká váltak a sze-mélycserék. Felbátorodván e törvényes módtól, fel-mértem, milyen mértékű támogatást szerezhetek Ko-vanek félreállításához. Nem tagadom, a megaláztatá-sokért vissza szerettem volna ütni, s ez az eljárás kí-nálkozott a legideálisabbnak. Elkeseredésemben fel-villant az agyamban, hogy az egyik délutánon, mikor Kovanek részegen szunyókál az irodájában, bemegyek hozzá, s pofonütöm. Másnapra úgysem emlékezne rá. De ez nem az én stílusom. Tizenegy munkatársam kö-zül kilenc egyetértett azzal, hogy szavazzunk bizal-matlanságot Kovaneknek. Véget kellett vetni kímélet-len, emberhez méltatlan vezetői zsarnokoskodásainak. Két munkatársamat nem kérdeztem meg, ők minden-féleképpen kiálltak a főnökük mellett. Feltételeztem, idejekorán szólnának Gerbertnek a tervemről; ezt nem akartam. Létrehozták az ideiglenes kerekasztalt, tagjai „szava-tolhatták” a személyi változásokat. A tagok összetéte-le nem tükrözte a vállalat dolgozóinak az összetételét sem szakmai, sem nemzetiségi szempontból. Azonfe-lül, ami szemet szúrt, valamennyien ugyanabban a

36

vállalati lakótömbben laktak. Az alulról jövő kezde-ményezéseket április 15-éig lehetett megejteni. Ápri-lis 14-én délután egykor ült össze a kerekasztal fur-fangos tagsága, a kamarilla, azt tervezték, formálisan bizalmatlanságot szavaznak egyetlen vezetőnek, aki-vel előzőleg egyeztettek, nehogy semmittevéssel vá-dolják meg őket. B., a kiszemelt vezető is – véletlen-ségből – a vállalati lakótömbben lakott. Az alulról jövő kezdeményezés a Potemkin-falu mintájára jött létre. Kilenc munkatársammal megvitattam az írásbeli nyilatkozatot, melyben az anyagbeszerzőosztály bizal-matlanságot szavazott Kovaneknek, az osztályvezető-nek, s mindegyikük készségesen aláírta azt. Elsődleges okokként Kovanek részegeskedését, alkalmatlanságát és korrumpáltságát tüntettem fel. Politikai hovatarto-zását mellőztem, ez nem számított. Kovaneknek hibái és gyengeségei ellenére voltak számbavehető pozitív tulajdonságai: ő nem különböztette meg az embert a nemzetisége szerint, maga is beszélt magyarul. Egy óra előtt öt perccel átadtam az illetékesnek a ja-vaslatot, mondván, ez az anyagbeszerzőosztály dönté-se. Meglepődött, nem hitte el, hogy létezik spontán megnyilvánulás is a vállalatnál az ő szervezkedésükön kívül. A javaslattal megnehezítettem mind az igazga-tó, mind a kerekasztal tagságának a törekvéseit. Kovanekre kénytelenek voltak kimondani a bizal-matlanságot, egyebet nem tehettek, tartaniuk kellett magukat a kormány alapelveihez. Másnap reggel elterjedt a hír: Kovanek bizalmatlan lett! Kovanek erről kilenc óra tájt értesült, miután az igazgató hívatta, s közölte vele a hírt. Kovanek Ger-bert társaságában előhalottként távozott az igazgatói

37

irodából. A folyosón ácsorogtam, tanúja lehettem an-nak a jelenetnek, amikor Kovanek, egyik kezét Ger-bert vállára téve, síri hangon megszólalt: – Mi lesz velem? Segíts rajtam, főnök elvtárs! Megérdemelte azt, amit kapott: átélhette, ha még nem élte át, hogy milyen megalázottnak lenni. Rá-döbbenhetett, hogy a dolgok végesek, hogy senki sem fut örökké. Ez a jelenet elégtételt szolgáltatott mind-azokért az aljasságokért, amelyeket elkövetett velem és másokkal szemben. Másnap akár fel is mondhattak nekem, mindegy volt. Elértem a célomat: az igazgató-nak hivatalosan kellett Kovanekkel közölnie: nemkí-vánatos személy a vállalatnál. Önmagamnak bizonyítottam, ez volt a mérvadó! Egy tényezőt felejtettem ki – hogy magamra maradok. Aznap valaki festékszóróval kiírta az egyik garázs-ajtóra: „Kovanek k lopate!”2 Tetszett a dolog, ám ennél többet vártam. Napokig nem ért kellemetlenség, mindamellett fi-gyelemreméltó mozzanat sem történt. Ezen eltöp-rengtem. Gyanítottam, valamin mesterkednek a há-tam mögött. Két hét múlva bizonyosodtam meg róla. Kovanek gúnyosan nevetve, régi formáját hozva, dölyfösen eldicsekedte: ő marad, nem fog lapátolni. Sokatmondó kijelentés volt, akkor rémlett fel, hogy „le vagyok írva”. N. Zoli aztán elmondta, amit már mindenki tudott a részlegen rajtam kívül. Ennek elfogadása volt a leg-cudarabb pillanat. A bérelszámoló osztály vezetője, egy Václavik nevű ivós fiatal mérnök az igazgató ké-résére április 16-án sorra megszólította – az igazgató

2 Kovanek lapátoljon!

38

nevében! – az anyagbeszerzőosztály tizenegy dolgo-zóját, s kényszerítve és elbocsátással megfenyegetve őket, aláírattatta velük a készen kapott nyilatkozatot, melyben támogatásukról biztosítják Kovaneket. A munkatársak többsége aláírta az ellennyilatkozatot; hűtlenek lettek önmagukhoz. Hárman, két raktárnok és egy anyagbeszerző megtagadták. Akik ellenálltak, következetesek maradtak. Akik visszavonták vélemé-nyüket, gyáváknak, gerincteleneknek, szószegőknek bizonyultak. Václavik ármánykodva, kapatosan végrehajtotta fe-lettese kérését; ezzel felfedte munkatársai előtt jellem-telenségét és zsarolhatóságát. Nála ez nem sokat nyo-mott a latban, mert építkezett. Beigazolódott, meny-nyire tisztelik egyes vezetők a törvényeket és az er-kölcsi normákat, mi az, ami elsődleges a számukra. Beigazolódott továbbá, hogy primitív, alkoholista, bárgyú emberekkel képtelenség demokratikus átalakí-tásokat kieszközölni. Forradalmat lehet velük kirob-bantani, mert manipulálhatóak, ha „fentről” meg-mondják nekik, mi a tét és mit kell tenniük, miközben ihatnak, ellenben önmagukban, irányelvek hiányában eltévelyegnek, megzavarodnak, bizonytalanná válnak, ha netalántán félrevezetik vagy megfélemlítik őket. A vállalatnál hagyományos sztrájktörő módszerrel: fel-jebbvalói erőszakkal, megfélemlítéssel ellehetetlení-tették az alulról jövő kezdeményezést – személyes ér-dekek előtérbe helyezése miatt. Igaz lett a mondás: Beosztott, jobb ha kussolsz! Némely munkatársam nem társalgott velem. Meg-sértődtek. Mások megszorongatták a kezemet, tetszett nekik, hogy elbántam Kovanekkel, hogy borsot tör-tem az igazgató orra alá. Václavik messziről elkerült, s

39

a züllés útjára tévedt. Az indulatok elcsitulásával visz-szarendeződtek a folyamatok, olybá tűnt az egész, mintha nem lett volna rendszerváltás. A vállalatot egy nem létező fal – a demagógia fala – zárta el az agyon-politizált külvilágtól. Körülöttem valami mégis megmozdult: pszichikai nyomás nehezedett rám, az igazgató és számos talp-nyalója a bűnbakot látta bennem. Zaklattak, felelős-ségre vontak, olyasmit kentek rám, Malik és Findrig tettestársak által, amit el sem követtem, szakadatlanul piszkálódtak álmatlan éjszakákat okozva nekem. Nem hagytam magamat, azonnyomban tisztáztam a kérdé-seket, Sherlock Holmes módjára kutakodtam, nem nyugodtam meg, míglen fény nem derült a turpissá-gokra. Malik a belső ellenőrzés csapdájába esett; bebi-zonyosodott, hogy csalt, hazudott, rágalmazott és fél-revezette a feletteseit. A termelési értekezleteken az igazgató, ki előrelát-hatta a vég kezdetét, arcátlanul először tőlem kérte számom a feladatok teljesítését, mondvacsinált okokat keresett, nem hagyott békén, a mások által okozott hi-bákért rajtam töltötte ki a mérgét. Arról nem tehet-tem, hogy országos szinten nehézségek keletkeztek az anyagbeszerzés terén, hogy a nagyraktárakból és a gyárakból nem kapjuk meg a számunkra előirányzott fémek, főként az acéltermékek: a lemezek, idomok, csövek minimális mennyiségét sem. Felkészültem a nevetséges és kisstílű támadásokra, tényszerű válaszaimmal feldühítettem az igazgatót. Buzgósága ellenére sem talált konkrét hibát nálam. Kőkemény viták alakultak ki, azért sem tűrtem vagy hallgattam, nehogy azt képzeljék, hogy meghátrálok. Hazárdjáték zajlott a javából, a hazardőrök egyike vol-

40

tam. Ha szükségesnek véltem, ellentámadásba lendül-tem, kikeltem magamból, hárítottam a gikszereket, hadoválásokat. A kikényszerített ellentámadások cél-ba értek, a gaunerek békén hagytak. Jócskán volt ta-kargatnivalójuk. Hátbatámadást, letámadást nem kez-deményeztem; védekeztem. A szópárbajok során akarva-akaratlanul felfedték magukat az emberek: a „kitartó” kommunisták, akik nem bírtak elszakadni a múlttól, a begyepesedett esz-méktől és a máskéntgondolkodókat sárba tipró mód-szerektől, akik foggal, körömmel védelmezték az igaz-gató önös érdekeit, amelyről elhitték, hogy azok a párt érdekei is egyben; a nacionalisták, akikből kibújt a valódi alantas énjük, akik azt remélték, háttérbe szo-ríthatják a magyarokat; és a mások mögé rejtőző simu-lékony semmirekellők és harácsolók, akik kapásból igazat adtak a feletteseiknek, állítson bármit. Ez utób-biak közül Findrig járt az élen; ha talpnyalásért kitün-tetést osztanak, elsőként évente megkaphatta volna. Kovanek mindjobban büszkébb lett, nem változott: „tisztességesen” ivott továbbra is, mint a kefekötő, fittyet hányva a világ dolgaira. De ez rendjén volt! Inni lehetett, az egyéni vélemény kimondásáért járt megtorlás. Az év elejétől, családi életemet nem számítva, ket-tős életet éltem: a munkahelyemen elviseltem a meg-próbáltatásokat, a magánéletemben belecsöppentem a politikába: közéleti szereplővé váltam. Részt vettem az FMK helyi csoportjának összejövetelein, hangot ad-tam nézeteimnek. Megválasztottak e mozgalom járási elnökévé és az Országos Választmány tagjává, jelen le-hettem az országos közgyűléseken, a járási szinten lét-rehozott politikai kerekasztal-beszélgetéseken, bele-

41

szólhattam a helyi politikába, elsőkézből informálód-hattam. Politikusoknak, diplomatáknak kitalált visel-kedési formákat sajátítottam el, tanultam másoktól. Közéleti szereplésemnek jót tettek a zord munkahelyi viszonyok, hasznosíthattam sokrétű tapasztalataimat.

[4][4][4][4] Júniusban új anyagbeszerzőt vettek fel az osztályunk-ra, ugyanazt a feladatkört kapta meg, mint amilyen az enyém volt. Némán figyelmeztettek, hogy fölöslegessé váltam. Az igazgató szanált, kinullázott. Bántott az újabb megalázás, mindazonáltal becsületesen munkál-kodtam. Megfogadtam, lassítok a tempón; olyat már úgysem tehetek, amitől ennél rosszabb lehetne a hely-zet. Rövidesen ráébredtem: a lézengés nem a műfajom, nem vagyok hozzászokva. Nekilendültem, hogy bele-feledkezzem a munkámba, ne jussanak az eszembe a zaklatások, letámadások. Ismételten megsokszorozó-dott a kiszállásaim száma, hetente egyszer-kétszer hol ide, hol oda utaztam. Feltöltődtem, kikapcsolódtam. D., az újdonsült munkatárs asszisztált. Október 26-án, egy pénteki napon hívattak a sze-mélyzetiosztályra. Emo, az osztályvezető zavarban volt, cigarettafüst-szag terjengett az irodájában, pedig leszokott a dohányzásról. – Felmondás? – kérdeztem enyhítve zavarát. – Még nem. – Nyelt egyet, s átnyújtott egy papírt. – Tegnap adta ide az igazgató. Ott vagy az elbocsátandó dolgozók listáján. A legelső munkanapomon, 1978. augusztus 1-én ő fogadott a vállalatnál, ő vezetett be a kezdeti tenniva-

42

lók mikéntjének elsajátításába, ő lett az első főnököm, s évek múltával neki kell engem az igazgató nevében kirúgnia. Zavara emiatt adódhatott. Emot mindvégig tiszteltem, személye ellen nem lehetett kifogásom, nem tartozott az affélék sorába, mint Gerbert vagy Ju-lo, véleményét nem titkolta mások előtt. Átvettem a papírt, rajta egy gépelt névsort olvashat-tam. Első helyen az én nevemet. Alatta azokéit, akik kiálltak az átalakítások mellett – ők sem vezető beosz-tású magyarok voltak. A névsor végét annak a három munkatársamnak a neve zárta, akik nem írták alá az ellennyilatkozatot. Az egyes számú „belső ellenség” lettem a megvál-toztatott rendszerben a változást figyelmen kívül ha-gyó régi, immobil struktúrák körében a valószínűtlen csipkerózsika-álmát alvó munkahelyemen. Megmoso-lyogtatóan siralmas paradox! Az igazgató nem hazud-tolta meg önmagát, visszavágott mindazoknak a nem párttagoknak, akik szimpatizáltak a gyöngéd forrada-lom eszméivel és szót emeltek – szót mertek emelni! – mellette. Túltengett benne az intolerancia és az orto-dox bolsevista szellemisége! A „forradalmi” csoporto-sulásból nem szerepelt senkinek a neve a listán – csak a fiatal mérnöké a tervezőosztályról, akit rábírtak az előretolt figura szerepére... – Örülök annak, hogy az első helyre tettek – mond-tam keserű szájízzel. – Ez igazán nagy megtiszteltetés! – Nekem ebbe nem volt beleszólásom – magyaráz-kodott Emo. A hangja remegett. Frusztrált lehetett, amit nehezen leplezett. A funkciójából adódóan neki kellett a kényes döntéseket az érintett alkalmazottak-kal tudatnia. – Sajnálom... – Vártam erre.

43

– Nézz új állás után... Év végéig nem bocsátunk el senkit. Rövidesen kiszivárgott, kik lesznek azok, akiknek menniük kell. Sokan féltették a helyüket, ide-oda csa-pódtak. Klikkek alakultak ki, amelyek elkülönültek egymástól. A legszorosabban összetartó érdekszövet-séget a tervezők hozták létre, őket senki sem piszkál-ta. Leromlott az amúgy sem jó munkafegyelem, csök-kent a termelékenység. A vállalatnál kezdetét vette a létért való küzdelem. Félelemtől árulkodó csend uralta az épület belsejét, mindenki tartott mindenkitől, általános aggodalom honosodott meg. A munkatársak tudták, kik viszik a friss információkat a feletteseknek, kik azok (a höl-gyek), akik mosolyogva eljátszák az „ártatlan árul-kodó” szerepét, akik „bedolgozóként” az igazgató ren-dőreivé alacsonyodtak. A nyíltságot a bezárkózottság váltotta fel. A beszélgetők akármelyik munkatársuk közeledtével elhallgattak, témát váltottak vagy szét-röppentek, bizalmatlanság férkőzött az egymással jól kijövők közé is. A tovatűnő pillanatok előrevetítették a reményt és a reménytelenséget, attól függően, ki ho-gyan élte át a világnézeti vagy személyét érintő vál-ságot, illetőleg egy rendszer váltását. Az emberek szembekerültek az igazsággal és a hazugsággal egya-ránt, kiderültek olyasmik, amiknek nem kellett volna kiderülniük. Sorsok, karrierek pecsétlődtek meg. Volt, aki feltartott fejjel járt, volt, ki elfordult, volt, aki ko-nokul kitartott partizánmódra. Ki lehetett jelenteni: az elsőkből lettek az utolsók és az utolsókból az elsők. Az alkalmazottak az állásukért küzdöttek vagy vár-ták a sült galambot. Kevesek szánták rá magukat arra, hogy esetleg munkahelyet váltsanak – még volt rá

44

mód, a munkanélküliség alacsony szinten mozgott –, abban reménykedtek, megmarad a beosztásuk, a vál-lalat túléli a krízist, minden elrendeződik, visszaáll a régi rend, továbbra is megmondják, mit kell tenni. A megszokott közönséges hétköznapiság kellékei, érté-kei és módszerei elavultak, érdemes volt másmilyen hullámhosszra kapcsolni. Maga a vállalat is küzdelmet folytatott a fennmara-dásért, kevesebb megrendelést kapott, versenyképte-len lett az igényesebb, újszerű munkálatok terén. Mi-közben az elvárások rohamos tempóban sokasodtak, az emberek ugyanazok és ugyanolyanok maradtak. Nem kerültek megfelelő emberek a megfelelő helyre. Nem kerülhettek, ha sokszor nem voltak. Az ősember kezébe, ki bunkóval ejtette el az álla-tot, hiába adtak volna puskát, hogy megkönnyítsék a dolgát, ő a puskát is bunkónak használta volna. S a fegyver ezáltal visszafelé sül el. Komolyan fontolóra vettem, érdemes-e év végéig maradnom eme kilátástalanság közepette. Előbb vagy utóbb megkapom a felmondást, halaszthatatlanul lép-nem kell. Abból a megfontolásból indultam ki, hogy – ha az év végéig nem mondanak fel –, keresek új mun-kahelyet, maradok az év végéig, nem mondok fel ad-dig, amíg nincs biztos állásom. 1990 novemberének végén új munkahelyet biztosí-tottam magamnak – februártól. 1991 január elején benyújtottam a felmondásomat. Február elseje életem egyik legemlékezetesebb nap-ja lett. Kovaneket, Gerbertet és az igazgatót elnyelte a múlt, belevesztek az érdektelenség süllyesztőjébe. És passz. Megszűnt bennem az a feszültség, melynek vib-rálása naponta rontotta a hangulatomat. Hihetetlenül

45

jóleső érzés volt! Mérhetetlen súlyfölösleget dobtam le magamról, egy szóval: megkönnyebbültem. Hosszantartó igyekvésem, újító intencióm értel-metlenül ért véget – erőszakkal zsákutcába terelték. Ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű ismeretanyaggal gazdagodtam. Azoknak köszönhetően, akik megmu-tatták az emberi és erkölcsi magatartás elvetemült for-máit, akik azt hitték, megalázhatnak, eltiporhatnak, félreállíthatnak másokat egy ellentmondásos ideológia leple alatt, amellyel maguk sem azonosultak – mind-össze a vállalt avagy a rájuk osztott szerepüket kellett eljátszaniuk, lehetőleg hitelesen. Mert ezt elvárták tő-lük. Tőlük, kik megkent vagy kenetlen, kisebb-nagyobb fogaskerekekként működtek egy szovjet gyártmányú, döcögő és rozsdásodó gépezet belsejében. A vállalat aztán tönkrement, a krachhoz számottevő-en hozzájárult botcsinálta vezetőgárdája és néhány té-nyező. Miután privatizálták, akciótársasággá alakult, az alkalmazottak túlnyomó többségét a hétszáz főből fokozatosan menesztették, menesztették az igazgatót és Gerbertet, végül menesztettek válogatás nélkül mindenkit. A gépjárműveket és az ingatlanokat elad-ták, amit lehetett, pénzzé tettek, a pénzt nem fektet-ték be, végül felszámolták azt, ami megmaradt a vál-lalatból. Kovanek az 1990-es évek legelején vonult nyugdíjba. Őt nem tették ki.

46

Csak ketten játszhatják – Amikor a Quo vadist olvastam, rögtön Lygiával azo-nosítottalak. – Engem képzeltél a helyébe? – Nem... vagyis majdhogynem. Őt láttam benned. – Te Lygiába szerettél bele! – Lygia írói szülemény. – Kicsit hasonlíthattam rá, ha minden igyekezetedet arra fordítottad, hogy megszerezz magadnak. – A sors hozta úgy, hogy akkor olvastam a regényt. – S ha mást olvasol? – Mindenféleképpen találkoztunk volna, még ha a Draculát olvasom is. Elkerülhetetlen volt a találkozás. – Az utóbbi hónapokban ritkábban olvasok, nincs rá időm. Hiányzik az olvasás... Olvasol valamit? – A Zabhegyezőt. – Miről szól? – A parasztok, hasznosabb dolguk híján, aratás után, a szabadidejükben hegyezik a zabot. – Hülyéskedsz! – Ez jutott az eszembe... A Híd a Kwai folyónt olva-som. Harmadszor húsz év alatt. Tanulságos regény. – Háborús mű? – Az. Nagysikerű filmet készítettek belőle, a címze-néje elhíresült. Elfütyüljem? – Szoríts magadhoz... és csókolj meg! – Hideg a lábad. – Takaródzunk be. – Itt csiklandós vagy? – Tudhatnád, hogy igen. – A mellbimbó környékének nem kellene csiklan-

47

dósnak lennie. – De az... Mi vagy te, orvos? Ott lejjebb simogasd... az jó. – Tudom, hogy ezt szereted, kitapasztaltam. – Hints oda csókokat. – Óh, milyen fennkölten mondtad! – Szeretkezünk, vagy színházat játszunk? – Az élet egy színház. Komédia vagy melodráma. Feküdj rám. Halmozz el a kebleddel... – Hallgass... – Hallgatok... Most nyomsz. – Így jó? – Maradj így. – Szoríts erősen! – Várj! Forduljunk a másik oldalra. – Csókolj! – Húzd fel a lábad. – Simogasd a lábujjaimat... Úgy!... Még! – Ne beszélj! – Erősebben! – Nyikorog az ágy... – Fene az ágyba... Gyorsabban! – Már alig bírok... – Ez az... – Harmadszorra nemigen fog menni. – Ennyire biztos vagy benne? Meg kell próbálni, különben honnan tudnánk? – Innék egy kis kávét. – Maradj, hozom. – Narancslét is kérek! – Nem vagy éhes? – Nem. Ámbár harapnék valamit... Nem a feneked-re céloztam.

48

– Ne nézz... szégyenlős vagyok. Szendvics jó lesz? – Jöhet. Tojás nélkül. Szép a lábad. – Nemcsak a lábam szép. – Mindened szép... A függönyeid, a bútorod... – Én a testemre értettem, kis huncut. – Ah... Erre nem gondoltam! – A kávé langyos. Jó lesz langyosan? – Jó. Ne tegyél bele sok cukrot. – Akarsz zenét? – Elvonná a figyelmemet rólad. – Kedves vagy... Vettem egy új cédét, azért kérdez-tem. Spice Girls. – Pfuj... – Mit mondasz? – Semmit... Nem szeretem őket! – Ne is, itt vagyok neked én! Te az Abbát se szere-ted! A hetvenes évek a középiskolás éveink! Ifjúsá-gunk kapcsolódik az ő zenéjükhöz. – Nálam nem. Némelyik daluk jó, meg kell hagyni. Nekem többet jelentett a Kinks, a Creedence Clearwa-ter Revival, a Rolling Stones, a Hollies. A Beatlesért sem voltam oda... – S most? – Leragadtam a hatvanas és a hetvenes évek prog-resszív zenéjénél... s kezd érdekelni a dzsessz. – Milyen az a progresszív zene? – Hallgass meg egy Traffic, egy Supertramp, egy If, egy King Crimson vagy egy Van Morrison cédét... És a Jethro Tullról említést sem tettem! – Jethro Tull? Nem hallottam róla... – A névadó kiváló lótenyésztő volt a XVIII. század-ban... – S a magyarok?

49

– Ők is kiváló lótenyésztők voltak! – A zenéjükről beszélek. – A jelenlegi zenei stílusokkal nem tartok lépést. De rendszerint lökött zenét játszanak. – Az meg milyen? – Rádióbarát. Kapcsold be a rádiót, s hallhatod. Elő-fordulhat, hogy évtizedek elmúltával némelyek klasz-szikussá válnak, mint a nagy elődeik a beat-korszak-ból. – Kész a szendvics. – Milyen jól néz ki... – Ugye? Tettem rá kápiát. – A testedre értettem. – Állandóan ezen jár az eszed. Egyél! – Szeretlek nézni. Tetszik a tested, így, szobával kö-rülvéve. Ritka az ilyen jó alak. – Ritka az ilyen alak! Milyen a kávé? – Iható. – Megmelegíthettem volna. – Jobb hidegen. – Van, aki forrón szereti. – Mackenna aranya. – Micsoda? – Az is egy film címe. Gregory Peck nem szerette. Nagyszerű western, parádés a szereposztása... – Hogy jön ez ide? – Te mondtad. Van, aki forrón szereti. – Nem a filmre értettem. Úgy általában mondtam. – Általában én is szoktam mondogatni bármit. Pél-dául: bakfitty... – Hülyeségeket beszélsz... Karolj át és melegíts fel! – Rendben, ráteszlek a sparherdre. – Bújj mellém, érezni akarlak.

50

– Így jó? – Közelebb. – Lapos lesz a melled... – Ne légy közönséges. Az nem labda. – Micsoda nő! – Csitt! Ne marhuljunk. – Gyöngédebben, ne siess, ráérünk. – A nyakamat is... Ez a fülem!... Ne harapj! – Próbáld meg két ujjal, utána eggyel. – Így? – Ühüm... szép lassan, lentről fel és vissza. – Hat. Érzem... Nini, megint megnőtt! – Ne beszélj, szeretkezzünk csendben. – Ahogy akarod. – Jól vagy? – Ühüm. És te? – Belehevültünk. – Bele. – Nehéz lesz legközelebb felülmúlni önmagunkat. – Ne hozz zavarba, amúgy is zavarban vagyok. Min-dig felülmúltuk önmagunkat. – Jó veled, szeretlek. – Én is szeretlek. – Gyerünk lezuhanyozni, mert a feleségem otthon megérzi rajtam a parfümöd illatát!

51

Rendszerficam Mindig ódzkodtam az államigazgatás impozáns épüle-tétől, amely Rimaszombat egyik legszebb és legna-gyobb régistílusú épülete. A tudat, hogy évtizedek óta benne székel a járási nemzeti bizottság apparátusa, számomra érdektelenné tette magát az épületet. Mel-lékbejáratait emlékezetem óta zárva tartják, sohasem használják. Tipikusan rimaszombati szokás, nevezhető korlátozásnak. Két alkalommal – két haláleset okán – jártam eme háromszintes épület titokzatosságot sejtető belsejében. Először középiskolás koromban, 1975 áprilisában, ön-akaratomon kívül, kényszerből, Ondrej Klokočnak, a Rimaszombati járásban született kommunista funkcio-náriusnak, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökének halá-lakor. Iskolásként el kellett zarándokolnunk az ideig-lenesen berendezett emlékszobájába. A földszinti rész magas mennyezetű folyosójának egyik szakaszát lát-hattam, sötétnek és ridegnek találva. Másodszor 1982-ben jártam ott, intéztük Apu elhunyta után Anyuval a hagyatékot. Egyik irodából a másikba küldözgettek bennünket, megutáltam a hivatalokat és a fojtó légkö-rüket a bennük tespedő mosolytalan hivatalnokokkal együtt. Minekutána történelemmé vált az előző munkahe-lyem, a Járási Építővállalat, ahonnan 1991 januárjának végén jöttem el, munkahelyet és hivatást változtat-tam. Hivatalnok lett belőlem. Abban az épületben, amelynek belső légkörétől – tudatosan avagy ösztönö-sen – távol tartottam magamat. Volt a dolognak pozi-tívuma: megszűntek a járási nemzeti bizottságok, he-

52

lyükbe létrehozták a járási és körzeti hivatalokat, a pluralista rendszer régi-új államigazgatási egységeit. A járási hivatal a járási nemzeti bizottságból alakult át névlegesen, míg a körzeti hivatalt félig-meddig ki kel-lett építeni emberekkel, felszereléssel. Ennek a szerv-nek nem volt se előde, se múltja. Hogy jövője sem lesz, arra nem gondoltam volna. Ide kerültem én, eb-be az alakulófélben levő új hivatalba 1991 februárjá-ban, e hivatal működésének első napjaiban. Új munkahelyemen a hivatalvezető-helyettes ja-vasolta, dolgozzam a közlekedési ügyosztályon, mely nincs betöltve. Rögvest igent mondtam. Fogalmam sem volt afelől, mi lesz a tevékenységi köröm, miből áll a munka; a közlekedésről az utazgatás jutott az eszembe. Valami újat akartam, amit megkaptam – képletesen szólva: a mélyvízbe ugrottam. Jövőmmel nem foglalkoztam, önmagamat tettem próbára. Napról-napra éltem, semminemű változatos-ság nem köszöntött rám. Az 1980-as évek második fe-lében nem fértem a bőrömben, a kibontakozás hiánya, a hosszadalmas helyben topogás fásultságot okozott. Késő estéken olvastam, vágyódtam elérhetetlen dolog után, megteremtettem elkülönülő világomat. Egyrész: magamtól többet követeltem, mint másoktól, más-részt: amit megcselekedhettem, azt nem bíztam má-sokra. Kimondtam a véleményemet akkor is, mikor nem kellett volna. Ezzel elértem, hogy afféle különc-nek néztek, aki másként gondolkodik, cselekszik. Nem tudtam, hogy a környezetemben mindaz a néma szürkeség, amely körülvett, esetenként álca, vedőpán-célszerűség, beolvadás, ami mögött érdekek rejtőznek. Sokan kimondták volna a véleményüket, de félteniva-lóik okán nem merték megtenni.

53

A világosság derengő fénye a könyvek lapjairól ju-tott el hozzám, ez jelentette a szellemi felüdülést. Egyetlen dologban voltam biztos: nem folytatom az addigi munkámat. Az ezzel eltöltött mozgalmas tíz év eleget nyújtott ahhoz, hogy rádöbbenjek, nem nekem való, nyugodtabb munkára vágyom, ahol lényegében magam döntöm el a folyamatokat, ahol a primitiviz-mus nem erény, ahol békén hagyják az embert a mun-kájában. A rendszerváltás előtti időszakban falak áll-tak az utamban, kapuik zárva voltak; vörös könyvecs-kém – kulcs gyanánt – nem volt, mellyel beengedtek volna bárhová, ahová a kivételezettek és a beajánlot-tak juthattak be. A kapuk kinyitásához a falakat kel-lett megbontani, ledönteni. Ez a bársonyos forradalom mivoltában megtörtént, s én léptem egyet a bürok-rácia útvesztője felé. Nem vártam az esetleges vissza-rendeződésre, mint mások, akik azt gondolták, rend-szerficam a gyöngéd forradalom, a dolgok visszaren-deződnek; megvalósítottam a magam egyéni rendszer-váltását. Legelőször bejártam az épület folyosóit, lépcsőit, is-merkedtem a munkahelyemmel. Mellékjáratokat fe-deztem fel, betájoltam magamat az ügyosztályok dzsungelében, egynémely nevet a névtáblákról megje-gyeztem. Illendőnek tartottam, hogy tudjam, mi és ki hol található. Évtizedek elmúltával ismertem meg eme komor épület belső világának a felépítését. A ré-gimódi rejtelmes épületeknek a belső tere kíváncsivá tett, gyerekként a barátaimmal vagy nélkülük beme-részkedtem ilyenekbe avégett, hogy megtudjam, mi rejtőzik belül a vastag falak mögött. A csigalépcsők, a függőfolyosók, a belső udvarok, a pincék rejtelmes mi-volta romantikus érzetet keltett bennem, gazdagítot-

54

ták a képzelőerőmet. Egy sima, szürke panelépületen nem volt mit nézni, hidegen hagyott, a „modernnek” nevezett épületek ötletszegényeknek hatottak. Egy hónapig rendezkedtünk – se helyem, se dolgo-zóasztalom nem volt! –, ki kellett könyörögni a járási hivatal illetékeseitől az új hivatalt megillető beren-dezést. Régi, megkopott dolgozóasztalokat, székeket, iratszekrényeket kaptunk, az újabb berendezést meg-hagyták saját részükre, sajnálták elosztani, inkább megszabadultak a legrégebbi daraboktól. Ezt tették az írógépekkel is. Az előző munkahelyemen se adtak új dolgozóasztalt, az elődömét kaptam, ki az ő elődjétől vette át. Az újonnan megalakult hivatal irodáiba új berendezés illett volna. Megfelelő berendezést később lehetett venni, ha a költségvetés engedte. Az irodisták többsége egy új társadalmi rendszer új hivatalában régi bútordarabok árnyékában tette a dolgát. Számító-gépekkel a második évben találkoztunk, kezdetben mechanikus írógépeket használtunk. Nekem elektro-mos Olivetti jutott, többen 1947-es gyártású Zetán ír-tak. A járási hivatal „régivágású” alkalmazottjai he-lyüket féltvén fékezték az új hivatal indulását és mű-ködését, nem segítettek; visszatartották, eltitkolták az új hivatalnak járó juttatásokat, késleltették a miniszté-riumi körlevelek, tájékoztatók átadását: aktualitásukat vesztve irányították át. Nem támogattak, ahol lehe-tett, keresztbe tettek a kintről érkezett új alkalmazot-taknak, kiknek a túlnyomó többsége immáron nem vallotta a vezető szerepétől megfosztott kommunista párt eszméit. Előfordult, hogy titokban hordtuk le a földszintre az épület második emeletének egyik helyi-ségéből az elrejtett berendezést, amelyik az új hivatalt illette meg; létezését letagadták...

55

A hivatali bürokrácia közelről soha nem érintett meg. Racionális megoldásokra, a késedelem elkerülé-sére törekedtem a rugalmasság és az igazságosság szellemében. Az ilyesmi azonban itt valahogy nehe-zen akart működni, a legelején megfeneklett, valaki vagy valakik hátráltatták, fékezték a folyamatot. A fék szerepét a különféle előírások és az emberi jellem kü-lönböző fajtái játszották. A későbbiekben döbbentem rá: a hivatalnoknak elsődlegesen a törvényességet és a hivatal érdekeit kell képviselnie, nem az igazságot. Az igazságosság és a törvényesség két eltérő jelenség. Noha az igazság tág fogalom és a törvény paragrafusa többféleképpen értelmezhető, olykor az igazságosság és a törvényesség összefonódik. A hivatalnok feladata, hogy egybekovácsolja ezeket. Néha előfordult, hogy könnyebb fából vaskarikát készíteni. Meghonosítottam egy-két időszerű változást, s el-tökéltem, rést vágok a hivatali butaságok, beidegző-dések megvastagodott, kőkemény falán. Nem sejtet-tem, hogy ezt támadásnak vélik – és a fal irdatlanul vastag, napról napra, óráról órára vastagodhat. Eszem-be se jutott, hogy a falakon belül léteznek különféle falak, nem beszélve a láthatatlanokról és a rejtettek-ről. Lerombolásukhoz egy gyöngéd forradalom nem elég, sőt vihar, hurrikán, földrengés sem képes porig lerombolni egyiküket sem. Az emberi találékonyság, butaság és nyegleség al-kotta falak megbonthatatlanok, ledönthetetlenek, túl-élik az embert, miközben esetenként tönkreteszik a megalkotóját, magát az embert. A bürokraták kihalá-sával ez megváltozhat, de ebben nem lehet hinni.

56

Koranda úr egy napja Koranda úr betért a kávézóba. A pulthoz állt, kivárta, míg sorra kerül. – Egy presszókávét kérek kis csészében – mondta akkurátusan. Az ifjú kiszolgálólány bólintott, s elkészítette a ká-vét. – Tíz korona lesz – jelentette ki. Koranda úr jól hallotta ezt a hétköznapi kijelentést. Szerényen elmosolyodott, s megérdeklődte: – Mikor? Az ifjú kiszolgálólány ilyenszerű váratlan fordulat-tal eleddig még nem találkozott viszonylag zavartalan élete során, nem értette az öregurat. – Mit mikor? Koranda úr bólintott mintegy elkönyvelve a fenn-álló zavart. – Azt kérdeztem, mikor lesz tíz korona a kávé? – Hogyhogy mikor lesz? – Az ifjú kiszolgálólány immár enyhén vörösödött fültájékon. – Nem azt mondta az előbb, kedvesem, hogy tíz korona lesz? Én megkérdeztem, mikor... – És alázato-san hozzátette: – Most mennyibe kerül? – Tíz korona lesz! – Jó, jó... de tisztázzuk, hogy mikor! – Most! – Eddig mennyi volt? – Tíz korona! – Akkor miért mondta, hogy ennyi lesz? Honnan tudja maga azt, hogy egyáltalán nem emelik majd a kávé árát? Magának nem ez a dolga.

57

– Fizet vagy nem fizet? – Fizetek! Csak tisztázzuk, kérem, mennyibe kerül ez a kávé ebben a piciny csészében! – Tíz korona lesz! – sikította az ifjú kiszolgálólány. – No jó. Toleráns ember vagyok... Azt hagyjuk, mi-kor lesz tíz korona ez az adag kávé! Árulja el, most mennyibe kerül? – Tíz korona lesz!! Kérek tíz koronát!! – Ifjú hölgyem! Én szívesen adok magának tíz ko-ronát, akár húszat is, de árulja már el, mennyibe kerül ez a kávé? – Tíz korona... – hangzott a válasz kissé elhaltan. – Látja, ezt mondhatta volna mindjárt a legelején... akkor nincs félreértés közöttünk. Ekkorra megjelent a főnöknő is. – Van valami probléma? – kérdezte. – Szeretnék fizetni – magyarázta Koranda úr –, ki-hűl a kávé. Nehezen jutunk közös nevezőre az ifjú hölggyel, némi szóbeli félreértés adódott. Kifizetném a kávémat... – Tíz korona lesz – mondta határozottan a főnöknő. Koranda úr ártatlanul nézett a szemébe, közben visszacsúsztatta tízesét a zsebébe. – Mikor? Koranda úr az utcán összefutott egyik rég nem látott ismerősével. – Szervusz! – szorította meg a kezét a másiknak, s törte a fejét, kicsoda az ismerőse, mert bizony elfelej-tette. – Hogy megy a sorod? – Hááá... most éjjeliőrt csinálok. – Ne mondd! – Koranda úr előtt valami felrémlett: ez az ember bizonyára valami művészféle lehet. – No

58

és miből alkotod meg? Faragod? A másik arcán az értetlenség vonásai jelentek meg. – Ne viccejjé má! Egy nagy cégnél vagyok... ottan csinálok éjjeliőrt! Koranda úr komoly maradt. Ritkán fordult elő vele olyasmi, hogy nem tudta hova tenni az ismerőseit. – Értem – mondta, de voltaképp nem értette. – Bi-zonyára kővel dolgozol... Egy nagy cég ezt megenged-heti. – Mé csinász hülyét belőlem? – Én? Dehogy! – Ez a cég má nem létezik, azé vagyok ottan. – Persze. Nyugodtabban munkálkodhatsz, nem za-var senki. – Te nem értesz semmit! Hogy magyarázzam meg neked, hogy én éjjeliőrt csinálok? Azelőtt nem ezt csi-nátam... azelőtt mestert csinátam! – Van különbség? – Hááá hogy ne vóna! Amikor egy másik cégnél mestert csinátam, akkor még minden jó ment, de el-bocsátottak, azóta kénytelen vagyok éjjeliőrt csiná-nyi... – A mester kelendőbb volt? Az éjjeliőrt nem ve-szik? – De veszik... jelenleg hárman vagyunk, kell még egy, legyen mindenkinek váltótársa. Érdekel a dolog? – Nem is tudom... A szobrokat nem gyűjtöm. – Miféle szobrokró beszész te itten? – Nem szobrász vagy? – Én-e?! Frászt! Éjjeliőrt csinálok! Koranda úr elgondolkodott, majd szégyenkezve ki-jelentette: – Akkor fested. Eltaláltam? Az ismerőse kezdte elveszteni természetes arcszí-

59

nét. – Te mevvagy húzatva! – háborodott fel. – Agyadra ment az öregség? Hogy a fenébe magyarázzam meg neked? Robím nočného strážnika, rozumieš! Predtým som robil majstra!3 Koranda úrnak leesett a tantusz. – Ezek szerint éjjeliőrként ténykedsz... – (És nem vagy te művész, tette hozzá gondolatban.) – Na végre! Te ilyen nehéz felfogású vagy? Koranda úr betért az egyik szaküzletbe, érdeklődve nézelődött a legújabb gyármányú termékek sokaságá-ban. – Segíthetek? – lépett hozzá egy fiatalember. Koranda úr vizsgálódón végigmérte. Semmit nem fedezett fel a külsején: sportcipő, kopott farmernad-rág, hasonló farmering. – Miért akar nekem segíteni? – kérdezte. – Úgy nézek én ki, mint aki segítségre szorul? És kicsoda maga, mit akar? – Én itt dolgozom – dadogta a fiatalember. – Örülhet, hogy van munkája. Folytassa, ne zavar-tassa magát! A raktárban alkalmazták? – Eladó vagyok... Segíthetek valamiben? Koranda úr szembe fordult a fiatalemberrel. – No ide hallgasson, barátom! Az imént magyaráz-tam, hogy nekem nincs szükségem segítségre! Ha eset-leg nem értette meg, elismétlem: nincs szükségem se-gítségre! Ért engem? – Vesz valamit... vagy...

3 Szó szerint lefordítva: Éjjeliőrt csinálok, érted! Azelőtt mestert csináltam!

60

– Nézze, ha azt akarja, hogy vegyek valamit maguk-nál, és maga az eladó, akkor próbáljon meg eladni ne-kem valamit. Mondjuk próbálja meg eladni nekem azt a videolejátszót! – Meg akarja venni? – Én? – csodálkozott Koranda úr. – Dehogy akarom megvenni! A fiatalember már végképp nem értett semmit. Ko-randa úr ezt észrevette. – Ide figyeljen, barátom! Kezdjük elölről! Még egy-szer bejövök, maga illedelmesen köszönt engem, s próbálkozzék eladni nekem valamit. Gondolom, nem dísznek tartják az árucikkeket? Kezdjük! Az újrakezdésből nem lett semmi, megjelent a fő-nök. – Mi van? – kérdezte az eladótól. A fiatalember elhadarta, mi van. A főnök erre Ko-randa úrhoz fordult. – Segíthetek valamiben? – kérdezte nyájasan. – Igen – bólintott Koranda úr. – Segítségemre lenne, ha eltávolítaná a fiatalembert a közelemből, amíg né-zelődöm. Lényegesen hozzásegítene ahhoz, hogy aka-dálymentesen nézelődhessek. – Megkérdezhetném, mit óhajt vásárolni? – Hogyne! Semmi akadálya! Kérdezze meg! Hiszen maguk azért vannak itt, hogy a vásárlóik rendelkezé-sére álljanak. Nos... rászánta magát, hogy megkérdez-zen? – Mit szeretne venni? – Semmit. Előbb nézelődnék, ha hagynák... A főnök sóhajtott. – Nézelődjön. – Morgott valamit az orra alatt, s ott-hagyta Koranda urat. De még szólt az eladónak: –

61

Hadd a vevőt kedvére nézelődni! A fiatalember elsompolygott a sarokba a bekapcsolt televíziók egyikét bámulni. Koranda úr tíz percig nézelődött, járkált fel-le, az-tán kezét a csípőjére téve megkérdezte: – Miféle üzlet ez, ahol rá se hederítenek a vevőre? A fiatalember erre ijedten felugrott, s odasietett hozzá. – Segíthetek? Koranda úr újfent végigmustrálta. – Hívjon, kérem, egy eladót. Olyat, akin látszik is, hogy eladó. Jótékonykodásra nincs szükségem. És ne zaklasson többé engem! – Itt én vagyok az eladó! – Akkor, fiam, jobban teszem, ha átmegyek a kon-kurrenciához, ott másként bánnak a vevővel! Ott nem segíteni akarnak, hanem eladni! Jó napot! Koranda úr éjszaka a városban bolyongott. Még nem ment haza, élvezte a kései sétát. A panelházak közé vetődött, amikor a legközelebbi épülettömb harmadik emeletének egyik ablakán Ripőkné hajolt ki. – Nem tudják, hány óra van? – kiabált le mérgesen, mert már elaludt volna, de a bejáratuk előtt szórakozó fiatalok beszéde és nevetgélése felhallatszott hozzá, s ez kifejezetten zavarta. Koranda úr, mivel úgy vélte, rajta kívül nincs kint senki, megnézte a zsebóráját, s felkiabált Ripőknének: – Fél tizenkettő múlott hat perccel! A fiatalok elnémultak, várták, mi fog történni. Az épülettömb ötödik emeletének egyik balkonján egy félmeztelen férfi tűnt fel. – Ripőkné! Megint belekiabált az éjszakába! – szólt

62

le mérgesen a harmadik emelet irányába. – Miért nem alszik? – Ne rám veszekedjék, hallja-e, maga kocsmatölte-lék! – teremtette le őt Ripőkné. – Ezek a neveletlenek a bejárat előtt szórakoznak minden éjjel, nem lehet tőlük aludni! – Csend legyen! – hallatszott egy érdes hang az első szintről. – Bocsánat... – kiabált az ötödik emelet felé Koran-da úr – sajnálatos félreértés történt! A lakótársa meg akarta tudni, hány óra van, ezért szólt le az utcára. Bi-zonyára elállt az órája... – Maga meg kicsoda? – kérdezte a félmeztelen. – Ne üsse bele az orrát mások dolgába! Ekkora többen kinéztek az ablakon. Közben a fia-talok kezdtek elsompolyogni. – Mit szórakoznak maguk?! – szólt oda valaki a ne-gyedikről. – Lassan éjfél lesz, menjenek aludni! Reggel korán kell kelnem! – Duguljanak el, a fene egye meg! – hallatszott is-mét az érdes hang az első szintről. – Duguljon el maga, vén tróger! – mondta valaki valamelyik szomszédos ablakból. – Beszéljen tisztessé-gesen az emberrel! Az érdes hang tulajdonosa megjelent a balkonján. – Szétverem a pofáját annak, aki trógernek merészel engem nevezni! Becsületes napszámos voltam... – Hívja már ki valaki a rendőrséget! Ebben a bolon-dokházában nem hagyják aludni az embert! Koranda úr hallván a válogatott durvaságokat, jobb-nak látta, ha mellőzi ezeket a goromba embereket. Sarkon fordult, folytatta a sétáját. A rendőrök akkor érkeztek meg a helyszínre, ami-

63

kor a környék elcsendesedett. Minthogy a bejelentő-től pontos címet nem kaptak, az egyik rendőr hango-san megkérdezte: – Ki zavarja itt a csendet?!

64

Akinek majdnem sikerült M. egy borús, hideg téli napon látogatott el a hivatal-ba. Leült az illetékes részleg irodájának ajtaja előtti, mérsékelten piszkos, kárpitozott lócára, s kedvesze-getten, savanyú ábrázattal, közönyösen széjjel tekin-getett. Tíz éve annak, hogy utoljára járt itt, úgy vette észre, azóta jóformán semmi se változott, hiába volt rendszerváltás. A rendszerből rendszertelenség lett, szokta mondogatni magának. A folyosón csend honolt, az irodából hangok szű-rődtek ki. Mögötte a fűtőtest kellemesen melegítette a hátát, már kevésbé fázott. Az órák terhes lassúsággal múltak, türelemmel viselte a várakozást. Nem nézhet-te meg a pontos időt, az óráját napokkal ezelőtt beadta a zálogházba. Tudta, hogy becsapták, az óra többet ért, de sürgősen kellett neki a pénz. Krumplisalátára költötte, ezen élt. Elszokott a háromszori étkezéstől, előfordult, hogy napokig nem evett. Hosszas mérlegelés után jutott arra az elhatározásra, hogy vállalkozni fog. Egyesek meggazdagodtak még akkor is, ha nem volt megfelelő szakképzettségük. Neki volt, csak nem tudott vele mit kezdeni a balesete óta, mesterségét nemigen folytathatta, nem talált cé-get, amelyik alkalmazta volna őt. Kétszer utasították el, harmadszorra nem próbálkozott. A melegebb hó-napokban kartondobozokat és fémet gyűjtött. Felha-gyott vele, egyre többen űzték ezt a foglalatosságot, többre tartotta magát. A hajléktalanok, akiknél jobban öltözött, megfenyegették, hogy tűnjön el a területük-ről. Régi szaktársai mindannyian dolgoztak valahol, ő sem akart kivétel maradni. Segélyből nem él meg, ten-

65

nie kell azért, hogy dolgozhasson. Eldöntötte, meg-próbálkozik valamivel. Nehezen szánta rá magát, nem szívesen járogatott a hivatalokba, kimondhatatlan undort érzett a benti at-moszféra iránt. Nem döntötte el, mihez kezdjen, taná-csot szeretett volna kérni a hivatalban, mi az, amire számíthat. Bal kezének bénasága számára nem jelen-tett akadályt: aki nem tudott róla, annak fel sem tűnt. Az alsó karját bírta mozgatni, az ujjai nem engedel-meskedtek. Gondolta, hívatják őt, régebben ilyen módon lehe-tett bejutni az irodákba. Illetlenségnek tartotta a ko-pogtatást, várta, míg kiszólnak érte. Egyszer, a régi rendszerben ráförmedtek, amiért be merészelt kopog-tatni a helyiségbe, ahol éppen értekezlet zajlott. Azóta lett óvatos a hivatalnokokkal szemben. Délben megunta a várakozást, korgott a gyomra, hazament. Elfogyasztotta mustárral ízesített, maradék krumplisalátáját, vizet ivott rá, azután kiballagott a Fő térre csellengeni, hátha találkozik valakivel, aki meg-hívja őt egy pohár sörre. Hetek óta nem ivott sört, ok-mánybélyegre gyűjtötte a pénzét. A hivatalba aznap már nem ment, másnapra halasztotta az ügyintézést. Midőn este az ágyba bújt és magára húzta a taka-rót, visszagondolt az elmúlt időkre. Régente másként élt, szolidan megengedhetett magának bármit, annyi sört ihatott, amennyi jólesett. Asztalosként dolgozott egy nagyvállalatnál, hétvégeken segédkezett kollégája otthoni műhelyében. Nem nősült meg, holott volt rá alkalma. Fizetését elköltötte, eszébe se jutott takaré-koskodni. Azt hitte, havonta megkapja a fizetést, munkaadója nem bocsátja el, mert több mint húsz éve dolgozik, előjoggal bír. De nem így történt.

66

Az éjjeliszekrényről leemelte a szakácskönyvét, el-nézte a színes képeken díszelgő ínycsiklandó ételeket, leggyakrabban a töltöttkáposztánál időzött sóvárgóan. Nagyokat nyelt, kicsordult a nyála. Álomba szen-derült, azt álmodta, terített asztalnál töltöttkáposztát eszik és pezsgőt bontana hozzá... de fél a durranástól. Másnap korgó gyomorral elsétált a hivatalba, leült a lócára és várakozott. Ekkor fedezte fel, hogy lyukas a cipője. Az irodából nem szóltak ki, evégett dél köze-ledtével elhagyta az épületet. Különös, gondolta ma-gában. M. régivágású ember lévén nem zsörtölődött, hallásból ismerte, minő megmagyarázhatatlan jelen-ség a bürokrácia. Szédült, forgott vele a világ, a lépcsőn lefelé menet meg kellett kapaszkodnia a korlátban. Nem tételezte fel, hogy éhezni fog egyszer. És tessék, bekövetkezett! Ő is elhitte, mint mások, hogy az új rendszerben jobb lesz a kétkezi munkásembernek, többet kereshet, jobban élhet, lesz munka. Elhitte, hogy jobb és má-sabb rendszer felé araszol ez a szerencsétlen társada-lom. Lehet, hogy egy jobb rendszer felé araszolnak, a rendszer másabb, de sokkalta rosszabb életkörülmé-nyek közé került a lakosság. Ő így látja és érzékeli nap mint nap. Megszülettek a kirívó szélsőségek az élet-stílusban: láthatóvá váltak a milliomosok, láthatóvá vált az elszegényedés folyamata. M. furcsállotta, hogy azok közül az újkeletű parve-nük közül, akiket ismert, annakelőtte egyikük sem tartozott a munkásréteghez; javarészt valamennyien vagy egykori vezetők és másodvonalbeli pártfunkcio-náriusok voltak, vagy rafináltan helyezkedő középré-tegbeliek, illetve ezeknek a csemetéi. Nem beszélve az orvosokról, gyógyszerészekről, némely sportolóról és

67

egy-két kétes egyénről, akik kapcsolataik révén ki-használták a kínálkozó lehetőséget. A szociban M. sohasem éhezett, soha! Naponta há-romszor étkezett, ebédre meleg ételt evett. Ha kedve szottyant sajtot enni, megvette. A márványsajt, ame-lyet imádott, ma egy vagyonba kerül! A paradicsom-ról, a zöldpaprikáról, a gyümölcsről lemondott, nem futotta kevéske pénzéből. Valaki azt mondta, három oldal létezik: jobb oldal, bal oldal és társadalmi oldal. A társadalom megszűnt, kettészakadt, darabjaira hullott; egyének, családok, csoportok léteznek, az ő érdekeik érvényesülnek min-denütt; a társadalom merő nosztalgia. A politika pedig a jobb oldalon és a bal oldalon a legkifizetődőbb vál-lalkozási forma a nagybani rablás után. A harmadik oldal réges-rég elsikkadt... M. semmibe vette a mostani politikusokat. Vannak közöttük kivételes egyéniségek és link alakok szép számmal. Tudta róluk, hogy mindig másként beszél-nek, igazodnak, felzárkóznak, azt mondják, amit a hallgatóságuk hallani akar. Politikus az, aki nem azt mondja, amit gondol, és nem azt teszi, amit mond. A régiek se voltak különbek, ők ugyanazt hangoztatták vagy nagyokat hazudtak papírról olvasva. A maiakon az ember nem igazodik ki, amikor igazat mondanak, úgy tűnik, mintha hazudnának, amikor kendőzik a valóságot, igazságnak állítják be a hazugságokat. S ha egyszer hazugságon kapják valamelyiküket, nem lehet a szavuknak hinni. Az utcán összetalálkozott T.-vel, az egykori munka-helyi párttitkárral. A délutánt a Hét Törpe elnevezé-sű csapszékben töltötte el, T. rendületlenül fizette ne-ki az italokat. Rumot ittak sörrel, s visszasírták a régi

68

szép időket, mikoron húsz koronáért megebédelhetett az ember. Két óra leforgása alatt megannyiszor eléne-kelték a „Te benned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltárt, s mivel M.-nek üres volt a gyomra, berúgott. Nehezen kecmergett haza, többször megcsúszott a havon, nekiment a lámpaoszlopnak, egy kóbor kutya megtépte a nadrágját. A konyhában aludt el, úgy, ahogy beesett az ajtón. Reggel nem emlékezett sem-mire, zúgott a feje irdatlanul. A hideg víz térítette ma-gához, prüszkölt, fújtatott, akár egy elgyengült igásló. A hivatalba valamivel később ment be, mint az elő-ző napokon, sokáig borotválkozott. A lócán hárman ültek, nézték a falat. M. biccentett feléjük, s leült a lóca szélén levő tenyérnyi helyre. Tizenegy óra tájt a többiek otthagyták a hivatalt, melegedni tértek be, egyéb dolguk nem akadt. M. magára maradt a jellegzetes büdösséggel, melyet hajléktalanok árasztanak magukból és ruházatukból. Azon tűnődött, milyen ostoba szorításába került. Reg-gel óta egy csésze kávét, két lágy tojást és vajas ke-nyeret kívánt. Ehelyett nagyokat nyeldesett. Néha el-bóbiskolt, de szerencséjére nem esett le a lócáról. Ál-mában aktákat pecsételő, szorgoskodó hivatalnokként okmánybélyegekről nyalta le a ragasztót, hogy munka közben enyhítse az éhségét... Ajtócsapódásra ébredt. Dél volt, ebédre mentek a hivatalnokok. Átnéztek felette, csavargónak hitték. – Naponta bejárnak ide – mondta az egyikük, egy tuskólábú nő. – Váróteremnek vélik a hivatal folyosó-ját, ahelyett, hogy mennének dolgozni... Elhelyezted a lányodat a bankban, Gizka? – Egész délelőtt telefonálgattam miatta. Az emen-

69

vén4 megüresedett egy osztályvezetői poszt, oda a da-nyoví úrad riagyityelkájának5 a keresztfiát akarják... – Azt a részeges mérnököt, kit kipenderítettek a... M. nyelt egy nagyot, azt már nem hallotta, honnan „penderítették ki” a részeges mérnököt, majd nehéz-kesen felállt, s kiballagott az épületből. Hányingere volt, összeszűkült a gyomra. Alig tett néhány lépést, amikor megcsúszott. Olyat jajdult, hogy körülötte megállt a gyalogosforgalom. A kórházban M. újjászületett: hozzászokott a rendsze-res étkezéshez, hetente háromszor egy gyorsbeszédű, nagybajszú borbély megborotválta, az ápolók elvitték zuhanyozni. A balesete után másként érezte magát. A kórházban emberszámba vették, teljesítették a kéré-seit, egyedül ő nem panaszkodott az ellátás minősége miatt. A többi ápolttal elszórakozott, esténként kár-tyázhattak, tévét nézhettek, aki tehette, kisurranha-tott a toalettre cigarettázni. M. kapott két mankót, segítségükkel mozoghatott. Combtőig begipszelt lábát mereven vonszolta, olybá tűnt neki, mintha járni tanulna. Tartott tőle, hogy esetleg hazaengedik, ezért éjszakánként titokban ki-settenkedett a balkonra, pizsamában ácsorgott a hi-degben azt remélve, megfázik, nem kell egyhamar el-hagynia a kórházat. Maradásának legfőbb okát abban látta, hogy titokban beleszeretett a fiatalabbik ápoló-nőbe, ki egy filmszínésznőre emlékeztette; gömböly-ded alakja elevenen megmaradt emlékezetében. Ami-ként tapasztalhatta, felkeltette az ápolónő érdeklődé-

4 A polgármesteri hivatal korábbi nevének szlovák rövidítése. 5 ...az adóhivatal igazgatónőjének...

70

sét, kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük. Tervezgetett, spekulált, reményeket fűzött kiagyalt jövőjével kapcsolatban. Ha rendbe jön a lába, ha járni fog, végrehajt egy zseniális cselekedetet. Ez lesz a kö-vetkező balesete: önmaga idézi elő. Úgy kell feltüntet-ni, mintha véletlenszerűen következett volna be. Na-pokig fog mászkálni a vasút mentén, a vashíd környé-kén, gyermekkora játszóhelyének színterén, mintha dolga volna arrafelé, a vonat meg majd... zutty! Kór-házba kerül, talán ugyanide, láthatja az ápolónőt, etet-ni fogják, hasznosan eltöltheti az idejét, felkészülhet valamire. A cél: fogyatékossá válni, akkor biztosan ál-lami intézménybe teszik, eltengődhet az ottaniakkal. Titkos magánvállalkozás-szerű életmód lesz, egészsége és testi épsége a vállalkozási alap. Rádöbbent: nincs semmije és senkije, az élete hiábavaló. Minden hiába-való... Számítása bevált: megfázott, valamiféle ronda, jár-ványszerű náthát kapott el, s három napig negyven fokos lázban hánykolódott az ágyban. A negyedik na-pon aztán meghalt.

71

Fellángolás Szerelem! Sokszor volt szerelmes futólag, a mostani érzés azonban más, mélyrehatóbb, bódítóbb, egyfelől zuhatagként omlik rá, égeti, mint a delelő nap, bebo-rítja, nem hagyja békén, mélyről fakad, másfelől ki-egyensúlyozottságot biztosít, habár akként érzi, lebeg a talajszint felett legalább fél méterrel, vagy szárnyal, mint a madár; a lány neve Ružena, vékony, karcsú, energikus mozgású, mosolygós teremtés, hullámos sö-tétbarna haja a vállára omlik, hasonló a képzeletbeli lányhoz, akit megálmodik magának, iskolából jövet látja meg őt, elébe toppan, az ámulattól nem akar hin-ni a szemének, hihetetlen, hogy az általa megálmodott teremtmény életre kel, létezik, kedves arca elragadó, mosolygós szeme megbűvöli, alkata, energikus mozgá-sa vonzó, azonnal beleszeret. A lány „észreveszi”, mo-solyogva néz rá, a mosoly jelentéssel bír, olvadozik tőle, akár a befagyott Rimán a jég február havában, ám a felismerés hevében leblokkol, aznap otthon csak ül, bámulja a csupasz falat, nem lát, nem hall, nem eszik, nem iszik, legbennső lénye fölbolydul, vadul kavarog, hevesen dobogó szívvel szövi a terveket, boncolgatja, miként kellene megismerkednie vele. Bo-nyolult dolog, meg kell adni a módját, ott még nem tart, hogy elébe áll, megszólítja, ez lenne a legegysze-rűbb, leggyorsabb megoldás, be kell tartania az illem-szabályokat, ilyeténképpen diktálja a kor szelleme és a szülői neveltetés, fontosnak tartja a modort, nem lehet tolakodó vagy neveletlen, még konzervatív, előfordul-hat, hogy az utcán leszólított lány nem áll szóba ide-gennel, helytelennek tartja ezt az ismerkedési formát.

72

Mindenképp meg kell találni a megfelelő és helyén-való módot, elkerülve a kínos leégést, bosszantja, hogy nem elegyedik rögvest szóba vele, talán várta, szólítsa meg őt. Barátai ravasz cselekkel hálózzák be a kiszemelt lányokat, jómaga szeretne a saját elkép-zelései szerint eljárni, nem óhajt mások hibájába esni, neveletlennek mutatkozni, biztosra akar menni, bízik a véletlenben, nála ez jön be, a hosszadalmas töpren-gés, cselszövés ellenben megöli a tettet, tapasztalhatja. A találkozás helyszínéből megítélve Ružena feltéte-lezhetően a híd előtti lakótömbben lakik, elbiciklizhet arra, hátha meglátja, reggelente ki kell fürkésznie, mi-lyen útvonalon jár az iskolába, melyik az az iskola. Tervet készít, aprólékosan elgondolja a mozzanatokat, lázban ég estig, nem találja a helyét, a vágyakozás hajtja, ücsörög a diófa árnyékában, mászkál, rugdossa a zsombékokat, végül gondol egyet, az anyjának azt mondja, megy ki levegőzni egy órácskára, felpattan a bicajára, elkarikázik a folyó túlsó parjára, Ružena alakja lebeg a szeme előtt, hevesen ver a szíve, a kelle-ténél gyorsabban hajt, a paneltömb hátsó traktusa előtti járda felé veszi az irányt, megkerüli az épületet, az az ötlete támad, hogy ott fog körözni, kezd söté-tedni, a látási viszonyok még jók, akarja, hogy lássák, megteszi az első kört az épület körül, aztán a másikat, a harmadikat; lassan hajt, lépésben halad, mint akinek nincs dolga, csupán szórakozásból pedálozik a járdán, két vagy három percbe telik, míg megteszi a teljes kört, közben figyel, nem akarja, hogy a tekintete el-kerüljön bármiféle apróságot, mint a sas, ha les az ál-dozatára, a harmadik kör után irányt változtat, eltávo-lodik az épülettől, megfordul, körözni kezd újra, és ekkor megtörténik a csoda: Ružena kilép a bejáratból,

73

felé fordul, s megáll mosolyogva, várakozón, a dolog félreérthetetlen, annyira meglepi, hogy elkarikázik mellette, rá se néz, megszégyenülve elhajt a környék-ről... Otthon belátja, mekkora ostobaságot követ el, Ru-žena meg akar vele ismerkedni, és tessék, kihagyja az alkalmat!! Mit gondolhat most róla?! Felkínálja magát neki, bízvást abban, megszólítja őt! Sokáig szégyenke-zik magatartása miatt, de nincs mit tennie, be kell is-mernie: kellő tapasztalatok hiányában elszáll a bátor-sága, rá kell döbbennie, első eset, mikor ismeretlen lánnyal szeretne megismerkedni. Felvetődik benne a gondolat, hogy a problémát meg kellene osztania a ba-rátjával, de egyrészt egyedül akarja megoldani, más-részt szégyell erről a legjobb barátjával beszélni, ő se beszéli meg vele a nőügyeit, harmadrészt belső sugal-lat hatására nem akarja, hogy tudomást szerezzen Ru-žena létéről, noha Ružena nem szőke, ismerve a ba-rátját, lecsaphatja a kezéről, ennek ugyan kicsi a való-színűsége, mégis fennáll a lehetőség, így volt ez annak idején Jutka esetében, akkor viszont hibázott, amiért kivárt, puszta jelét se adva Jutka felé annak, mi a szán-déka, inkább feladta félreállva, vesztesként. Megfigye-lései során kideríti: Ružena kilencedikes, abban az ál-talános iskolában tanul, amelyik egyazon épületben székel a gimnáziummal, egy emelettel lejjebb találha-tó az osztályuk, leggyakrabban egy szőke lánnyal látja együtt, ő a barátnője, vele megy haza, vele lóg a sza-badidejében, folyton együtt vannak, kuncognak, ne-vetgélnek, az ő társaságában kellemetlennek találja a megszólítást, eldönti, akkor lép, ha Ružena egyedül van, bárhol legyen. Ružena alakját a járókelők forga-tagában azonmód észreveszi, személye kihat rá, meg-

74

érzi, hol bukkanhat rá, mikor láthatja, előfordul, hogy mintegy húsz méterrel előtte halad szőke barátnője társaságában hazafelé, gyakran néz hátrafelé, mégsem állnak meg, gyanítja, a barátnőjének fogalma sincs a meg nem valósult randiról, ha lenne tudomása róla, esetleg meglepetésszerűen bevárnák a szórakozás ked-véért, kettesben a lányok bátrabbak. Reggelente kifür-készi az időpontot, mikoron Ružena kilép az épület-ből, elindul otthonról az iskolába, a legmegfelelőbb al-kalom a megismerkedésükhöz, ha „véletlenül” egymás mellé érnek az utcának egy bizonyos pontján, akkor nincs egyéb lehetőség: együtt kell megtenniük a to-vábbi utat. Többször előfordul, néha az egymást kö-vető napokon, hogy másodpercek eltérésével azonos időpontban jutnak a kiszemelt helyre, de vagy már vele van valaki, egy barát, barátnő, nem mondhatja, hogy lépjenek le, szeretne egy lánnyal megismerked-ni, vagy Ružena nincs egyedül... Azon a szombati na-pon pedig, amikor déltájban az ablakon át meglátja Ruženát az utcán, amint elhalad a házuk előtt, miköz-ben sűrűn tekintget a szemközti ház felé a másik oldal házait fürkészve, nincs kellőképpen rákészülve; ha-marjában tornacipőt húz, inget vesz fel, rohan a ker-ten át, hogy szembe találkozzon vele az utca végén, abban reménykedve, időben oda ér megkerülve az épületeket, találgatja, mit mondjon neki, mi legyen az első mondata; a sarokra érve bosszúsan látja, Ružana visszafordult, kecses alakját a távolban észleli. Ilyen véletlen vagy balszerencse nincs, második alkalommal puskázza el a lehetőséget! Ha kimegy a kapun, egy-másba botlanak... Naponta gondot okoz a lángoló ér-zések kavalkádja, a helyben topogás, van egy lány, képzelete szülöttének testet öltött megszemélyesítője,

75

soha hozzá hasonlót nem látott, a szimpátia láthatóan kölcsönös, egyet akarnak: megismerkedni, és tessék, mit hoz a sors! Egy ponton megreked a folyamat, mert egyrészt figyelembe veszi az elvárásokat, a szülők és a tanítók által hangoztatott illem szabályait, mindazt, amit eddig megtanul, másrészt mert bizonyos előíté-letei vannak. Szenved emiatt, átmenetileg kedvtelen-né válik, egyfolytában Ruženára gondol, akarja őt, ha az utcán látja mások társaságában, remegés fogja el, lobbanékony lesz, elalvás előtt gondolataiban fantáziál találkozásuk lefolyásáról, álmaimban fiúval látja, kit elagyabugyál. Vágyik mint még soha Ružena társasá-gára, a mosolyára, legyen vele, járhasson vele, fogja a kezét, érezze a jelenlétet, nevethessen vele. Meg kell hogy ismerje közelebbről, mit gondol, mit érez, mit szeretne... Az iskolában, valamelyik napon, a nagyszünetben, a kinti büfébe menet a második emeletről rohanva le a lépcsőn, majdhogynem összeütközik egy felfelé igyek-vő lánnyal, megfogja a vállát, nehogy elessen, bocsá-natkérések közepette menne tovább, s ekkor felismeri a lányban Ruženát, elakad a szava, a mosolya megné-mítja, nem számít ilyesmire, s egyszeriben megszólít-ja: – Eljössz velem este a moziba? – A szíve a torkában dobog, még mindig fogja a vállát, testét átjárja a forró-ság, fogalma sincs, mit vetítenek aznap a moziban, hajlandó bármilyen filmre beülni Ruženával, egymás szemébe néznek, tekintete átható, a boldogság re-ménysugaraként fúródik a lelkébe. – Jó, ötkor várlak, gyere értem, tudod, hol lakom... – Ružena sarkon for-dul, fut felfelé. Végre valahára megtörtént az, amit akart!

76

...ülök szemben egykori szerelmemmel, kortyolgatjuk a presszókávét, eszegetjük a süteményt, nézzük egy-mást boldogító érzéssel. Megrohannak az emlékek, ólomsúlyként hullanak rám, fejbekólintanak. Har-mincöt év telt el kényszerű „elválásunk” óta. Szép nő vált belőle, vidámsága és karcsúsága megmaradt, sze-mében ott lángol a huncutság, mely sohasem hagyott nyugodni. Véletlenül akadtunk össze a téren, elmen-tünk egymás mellett, egyszerre fordultunk meg. Nem jók az ilyen találkozások. Tönkreteszik a jelent hosszú időre. Felelevenítik a múltnak a leggyönyö-rűbb időszakait, az ember visszavágyódik a fiatalabb énjének időszakába, nem tud mihez kezdeni az érzé-sekkel, epekedik, kétségei támadnak önmagával és a világgal szemben. Megszakad a szívem, ha belegon-dolok, hogy esetleg másként alakulhatott volna ket-tőnk sorsa. Iskolások voltunk, a tanulás számított el-sődleges célnak. Ő az általános iskola elvégzése után elkerült innen, másutt tanult, mind ritkábban járt ha-za, leragadt egy messzi városban. Férjhez ment, gyere-keket szült, elvált, vállalkozik. – Mesélj magadról – mondja. – Túl hosszúra sikeredne, ha meg röviden elmon-dom, akkor meg minek mondjam. – Nem változtál... – Üres lettem belül. Az utóbbi silány évek eredmé-nyeként. – Rosszul élsz? – Kiegyensúlyozott családi életem van, szeretem a feleségemet, a fiam felnőtt férfi, a lányom középisko-lás. A magánéletemmel semmi gond, azt hiszem. Nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, a köznapok gondjai közé préselődve teszem a dolgom. Stabil mun-

77

kahelyem van, szívesen végzem a munkámat, csak olykor buzgólkodó, levakarhatatlan alakok keserítik meg az életem közéleti részét. Az utóbbi években ez szerfölött zavaró tényező. Beletörődtem abba, ami van, noha olykor lázongok. Néhány dolognak az az egyetlen értelme, hogy nincs értelme. Most meg jössz te, mint derült égből a fapados gép, úgy zuhansz bele az életembe, felelevenedik a múlt... Rá kell döbben-nem, régebben sokkalta boldogabb lehettem. Arról nem is beszélek, hogy szabadabb is! – Nekem is felelevenednek azok a hónapok, évek, a moziba járás, a kóborlások a természetben, a titkoló-zások, az esti randik és... Tulajdonképpen mi nem sze-retkeztünk. – Akkor még fordított normális világ volt a maihoz mérten. – Nem emlékszem rá, hogy gondoltunk volna a sze-retkezésre. Korainak tartottuk. – És most gondolsz rá? – Annyi idő elteltével mi más marad nekünk? Le-het, hogy soha többé nem találkozunk. Visszamegyek Rózsahegyre, kötődöm a városhoz, te oda nemigen jársz, vagy igen? Nekem több keresnivalóm Rima-szombatban aligha lesz. Úgy hittem, elmentél egy má-sik városba... Egyik írásodból mintha ez derült volna ki... Olvasom a novelláidat... Felfedeztelek az interne-ten... Ez a város számomra nem jelent sokat, barátaim közül kevesen maradtak itt. Nincs miért többé idejön-ni. A múlt emlékeiből táplálkozom, élménydús emlé-kek maradtak hátra... A házasélet motorikussá vált. Is-métlődő szokások nap mint nap, egymás meg nem ér-tése. Beleuntunk. Az ember hajszolja a pénz, hogy egyszer vagy kétszer egy évben elmehessen valahová

78

nyaralni. Utána megint hajtás, dohogás, gondok... A pénz függővé tesz. Romantika nincs, merengés nincs, csend helyett zajok. Ráragad mindenre a politika ösz-szes hordaléka, behatol a magánéletbe, tönkreteszi a kapcsolatokat, elidegenít... Pótolni kellene a mulasztá-sunkat. – Nem is tudom, van-e kedvem szeretkezni. Igyunk meg még valamit!

79

Már csak ez hiányzott! Májusban vesztettem el az állásomat. Nem helyezked-tem az aktuális politikai széljárás szerint, ami egyéb-ként se szokásom, létszámfelettivé váltam. Szakmai tudásomat, elért eredményeimet figyelemre se méltat-ták. Megkaptam a végkielégítést; egy összegben felve-hettem öthavi fizetésemet. Mélységesen megalázott az eljárás, amelyben sokadmagammal részesültem, úgy tűnt fel, mintha emberszámba se vennének. Minden-képp meg akartam bosszulni a személyemet ért sérel-meket, egyedül akartam felvenni a harcot a helyi ha-talommal szemben, mindamellett tudatában voltam annak, hogy őrültség, de akkortájt másként gondol-tam. – Mégis hogyan szeretnél bosszút állni? – kérdezte az egyik este az elbocsátásom utáni héten Laura, mi-közben rám vetette ártatlan kék szemét. Pizzát vacso-ráztunk, épp a bort kortyolgattam. – Nem tudom... de az biztos, hogy nem hagyom annyiban! – Le akarod magad csukatni? Tégy le róla, felejtsd el! Én a te helyedben egy másodpercig se gondolkod-nék a megtorláson. Foglalkozz mással! – Titokzatosan nézett rám. – Itt vagyok például én... Laura az ölembe fészkelte magát, átfogta a nyaka-mat. Nézéséből gyanítottam, mit akar. Imádtam a né-zését. Laura az utóbbi időben nálam lakott, kedveltük egymást, afféle több-mint-jóbaráti-viszony alakult ki közöttünk. Véletlenül csöppent bele az életembe, azt hiszem, kiszemelt magának. (Biztos, hogy kiszemelt magának.)

80

A nyár folyamán elfogyott a pénzem. Kirándultunk, utazgattunk Laurával, a kelleténél többet engedtünk meg magunknak. Nem volt vesztenivalónk, sajátos módon feléltük tartalékainkat. Prágánál messzebbre nem jutottunk, azóta úgy ismerem egykori fővárosun-kat, mint Laura testét... A maradék három darab ezres egyikét a vitrin üvege mögé tettem, legyen szem előtt; ha onnan eltűnik, sürgősen állás után kell néznem. Laura nem dolgozott, a segély, amelyet a munka-ügyi hivataltól kapott, kettőnknek kevésnek bizo-nyult. Hozzáfogtam állást keresni. Mindenképp sze-rettem volna a szakterületemen dolgozni, de a tér be-szűkült előttem. Mintha megbélyegzett lettem volna egy letűnt világban. Két hét után feladtam, a pokolba kívántam azokat, akik remegő ajkakkal a szemembe hazudtak. Aki nem a kormányzó pártok híve, aki mö-gött nincs senki, aki karrierjét nem a hazugságra építi, az egyes helyeken nem dolgozhat még akkor sem, ha kiváló a szaktudása. – Nézd – mondta Laura lábujjai körmét festve –, ha valahol mindent-vakon-végrehajtó emberkékre van szükség, akkor ott ilyeneket alkalmaznak. Ez tény. Vegyük a helyiszintű államigazgatást... Tavaly augusz-tusban, miután célirányosan életbe léptették az új te-rületrendezésről szóló törvényt és megszüntették a rugalmasan működő körzeti hivatalokat, jogtalanul el-bocsátották azokat a hivatalnokokat, kik az állam pén-zén alkalmassági vizsgát tettek a szakterületükön, s a helyükbe olyanokat ültettek, kiknek fogalmuk sincs az ügyintézés helyes menetéről, kik nem ismerik kel-lőképpen és összefüggéseiben a hatáskörüket szabá-lyozó törvényeket; ehelyett feletteseik utasításait kö-vetik. Ez a diktatúra visszaállítása az államigazgatás-

81

ban. Mármost, ha egy állami hivatal pártalapon a kor-látozott képességű embereket vagy a párt soraiból kie-melt egyéneket helyezi vezető funkcióba, amiből az következik, hogy ezek a vezetők meghajolnak a politi-kai akarat előtt a valamiért valami elvén, akkor ismé-telten disznóság zajlik... – Laura megvizsgálta körmein a lakkot. Sose használt élénk színt. – Ha a közigazga-tásban kasztrendszert vezetnek be, mit vársz te más-hol? Manapság becsületes úton aligha juthatsz nagy-pénzekhez. Becsületes úton legfeljebb lemondhatsz a jólétről, távolról mustrálgathatod a gazdagok életvite-lét, ha van munkád, de nem vagy vezető, mások he-lyett dolgozhatsz azért a kevéske pénzért, amelyet er-refelé fizetésnek neveznek. Ha kinyilvánítod a véle-ményedet, leragadsz a kezdeti szinten, fenéken billen-tenek, jobb esetben kioktatnak. Senki ne csodálkozzék a bűnözés aránytalanul magas szintjén... nem beszélve a rejtett bűnözésről! Az ember pénzből él, és jól akar élni. Tagadhatatlanul így van, ha kevesen hangoztat-ják is. Ha csalnál, milliókat lopnál, lehetnél valaki, én mondom! A szemfényvesztők, hazudozók közt a be-csületes ember olyan, mint egy koldus... Azon az estén eltöprengtem Laura kijelentésén. Volt benne valami provokatív fennhang, valami zava-ró, ami nem hagyott nyugodni. Hanyatt fekve, keze-met a fejem alá téve a King Crimson zenéjét hallgatva tervezgettem, mit tudnék tenni a gyors pénzhezjutás érdekében, hogy ne kelljen megszokott életmódomon változtatni. Mindaddig gondolataimban mélyedtem el, míg Laura elő nem jött a zuhany alól. Teste láttán megborzongtam. Másnap felmondtam a biztosításomat, miáltal egy-havi átlagfizetéshez jutottam. Laurával összedugtuk a

82

fejünket, s gondosan beosztottuk a pénzt. Elméletileg az összegnek egy hónapig ki kellett volna tartania, ám a gyakarlatban nem így történt. – Meg kellene javíttatni a járgányomat – szólt az egyik reggel Laura. – Nem kerülne sokba... Bármikor lerob-banhat. Szükségem lesz rá. Kávét főztem, s azon rágódtam, mihez kezdjek. – A semmittevés megöli az embert – mondta Laura gondolatolvasóként. – Itt az ideje, hogy csináljunk va-lamit. A következő napokban csavarogtam a városban, róttam az utcákat, néztem a gondterhelten rohanó embereket, magamban megmosolyogtam a nagyké-pűsködő vállalkozókat, kik maroktelefon nélkül vécé-re se mennének. Volt pillanat, amikor azt kívántam, nőjjön oda a fülükhöz örök időkre a szerkentyű az ut-ca kellős közepén a járókelők szeme láttára... Az ötlet egy beszélgetés következményeképpen ju-tott az eszembe. Olyannyira kivitelezhetőnek tartot-tam, hogy egy napot rászántam az átgondolására. Lau-ra valahol kószált, intézte a dolgait, nyugtom volt tőle. – Van egy tervem – újságoltam neki este. Spagettit készített egy tálban. Vékony blúzt viselt; ebből kikö-vetkeztethettem esti programunkat, de rájöttem, hogy tévedtem: a többi holmiját kimosta, ott lógtak a fűrdő-szobában... Megőrültem a sajtos, ketchupos spagettiért. De ami-óta pénzügyileg szűkölködünk, be kellett érnem ke-vesebb sajttal és még kevesebb ketchuppal. Meg kell mondjam, az étvágyam nem változott az inflációval arányosan. – Hogy ízlik?

83

– Remek! – És tömtem magamba a spagettit. Vacsora után nagyvonalakban elmondtam a terve-met. Laura meddőn nézett rám ártatlan kék szemével. Imádtam a szemét. – Veszélyes, lebukhatunk. Nem éri meg... Bár ötlet-nek nem semmi! – Ki kell dolgozni egy alapos tervet, fel kell készül-ni az akcióra. Hatszázezer koronáról van szó, Laura! Vagy többről! Hatszázezer nem kis összeg, de nem ám! Steksz a javából! Laura átfogta a derekamat. – Láss hozzá! Hatszázezer korona is pénz... – Le-biggyesztette az ajkát. – Nem valami sok kettőnknek. – Adott egy leheletfinom csókot. Az ilyentől pattan le az ember nadrágján az az egyetlen fémgomb. – Előbb azonban foglalkozz velem! Mikor szeretkeztünk? Az órámra pillantottam, s megmondtam neki. – Tényleg? Hi-he-tet-len! A nyári hónapokban energiám java részét a felké-szülésre fordítottam. Lépésről lépésre, módszeresen dolgoztam. Laura orrolt rám, kevesebbet enyelegtünk, nem csünghetett a nyakamon, nem bújhatott hozzám. Egyik este aztán elragadtatva, beleélve magamat, rész-letesen elmondtam neki a tervet. Megbántam, nem kellett volna elmondanom... ...a forgalmas szupermarket bejáratánál ülök, a hajam kócos, egy hónapja nem borotválkoztam, felismerhe-tetlenségig megváltoztam, szakadozik a gomb a ru-hámról, nem lehet rám ismerni. Laura, az a gonosz te-remtés, aljas módon meglopott, nélkülem vitelezte ki az ötletemet. A zsákmánnyal persze csendben lelé-pett! Noha hagyott nekem búcsúlevelet és mellé húsz-

84

ezer koronát, a pénz nem tartott ki semeddig. De egy a fő: két hete Brüsszelben tartózkodom, kifizetődő az itteni munka. Azon kívül, hogy vagyok, nem kell ten-nem semmi mást. Az ember feneke, ha nincs kellően felöltözve, odafagyhat télen a kőhöz. A múltkor, a belváros hideg kövezetén egy kopott párnán ücsörög-ve, majdnem néven szólítottam az egyik honi képvise-lőt. Ha jól emlékszem, rá szavaztam! Ez így dukál! Egy hosszúlábú ifjú hölgynek magyarázott valamit, ki úgy rakta a lábát, mint a divatbemutató kifutóján és vész-jóslóan hasonlított Laurára. Dobhattak volna pár eurót a kalapomba! Holnap megyünk Londonba. Érdekes a globális világ arcul csapó alakulása; amíg volt tisztes-séges polgári állásom és havi keresetem, nem utazgat-hattam Európa nagyvárosaiba... A „koldusok” csoport-jával viszont ingyen és gond nélkül megtehetem. Hát nem csodálatos?

85

KATONADOLOG

86

87

Egy civil első napja a hadseregben

Reggel nyolc óra, most ébredek. Emlékezetemben ele-venen él az álmom, elhessegetem magamtól, a napi teendők foglalkoztatnak. Nem kapcsolom be a rádiót, meg kell szoknom, hogy nem hallgathatom a Kossu-thot vagy a Petőfit, hiányozni fog Komjáthy. Agyam-ban nagy a kavargás, emlékképek váltják egymást, fel-villan egy-egy képsor az előző este látott mozifilmből. Gondolataim szertefoszlanak, rádöbbenek a valóság rám nehezedő súlyára. Nem tudom, mi előtt állok, so-hasem érdeklődtem, senki sem adott tanácsot, az isko-lában a pedagógusok másként készítettek fel rá: nem tartozott az előírt tananyaghoz, nem volt közük hoz-zá, féltek beszélni róla. Megborotválkozom, hideg vízben lezuhanyozok, megtörölközöm. Mindezt gépiesen teszem. Öltözkö-dés közben igyekszem nem gondolni semmire. Apu a kertben tevékenykedik, Anyu feketekávéval vár, reg-gelizni nincs kedvem. Nem beszélünk. A kávét lassan kortyolgatom, élvezem az ízét. Anyu magamra hagy, nem akar zavarni. Módszeresen készülök az útra, a legszükségesebb holmit pakolom be, mindegyik újonnan vásárolt. Töb-ben figyelmeztettek, vigyek magammal lakatot. Sze-reztem fél tucatot a tömörebb fajtából. Felruháznak és ellátnak: semmire sem lesz szükségem az akaratomon kívül. Tízre elkészülök. Anyu húst rántott, két szeletet le-gyűrök magamba, burgonyapürét és gyümölcskompó-

88

tot eszem hozzá, kofolával öblítem le. Iszok egy kis kávét, de már ez sem kell. Elhatalmasodik rajtam a szorongás. Az útra három szelet húst és ugyanennyi karéj rozskenyeret csomagoltatok, Anyu bőven tesz hozzá frissen szedett paradicsomot és zöldpaprikát. Műanyagflakonba meleg teát tölt, termoszt nem vi-szek, törékeny. Tizenegy óra előtt indulok, kezemben műbőr akta-táskával. Szüleimtől otthon búcsúzom, nem akarom, hogy elkísérjenek. Anyu könnyezik, Apu biztat. Ígé-retet teszek, hogy hat hónapon belül mindenképpen hazalátogatok. Útközben vásárolok egy olcsó zsebkést, hasznos holmi. Ötszáz korona lapul a pénztárcámban. Nincs tudomásom arról, hogy kezdeti havi jövedel-mem kilencven korona lesz. Az idő szép, melegen süt a nap, igazi vénasszonyok nyara van. A belváros forgatagában ismerőssel, barát-tal nem futok össze. A vasútállomáson iszonyatos a tö-meg, meglep a rengeteg ember jelenléte, sok a kísérő. Bábeli zűrzavar uralkodik, a rend felborul, vasutast, csendőrt nem látni. Az utazók forgatagában számos részeg ordítozik, dalol, külsejük többnapos ápolatlan-ságról tanúskodik. Nem különb a helyzet a búcsúz-tatóknál sem. Mindez nyugtalanító. Vágómarhának és heringnek érzem magamat. Leírhatatlan dulakodás közepette másfél óra alatt kerülök fel a szerelvényre, ami máskor másodpercek kérdése. Borzalmas. Robog a különvonat. Elindulásunk óta öt óra telt el. Étvágyam nincs, barátaim is alig-alig esznek. Hárman, volt osztálytársak utazunk együtt. Arcunkon megma-gyarázhatatlan búskomorság ül, keveset beszélünk. A

89

hangoskodóknál az üveg fáradhatatlanul kézről-kézre vándorol, kétszer-háromszor eljut hozzánk is, mi visz-szautasítjuk. Ha kiürül, nyílik az ablak, kidobják. Rög-vest indul útjára a következő. Pálinka, bor, sör... egyre megy. Tanúja leszek annak, miként válhat egy ember állattá. Az éjszaka folyamán kitör a verekedés, ilyesmi az úton többször előfordul nemcsak a mi kocsinkban. Nincs mondanivalónk egymásnak, némaságba süllye-dünk, közönyössé válunk. Szeretnénk épségben meg-érkezni. Elmúlik éjfél. Jakab ér céljához elsőként. A gimná-ziumban egy padban ültünk. Kezet szorítunk, tekinte-temmel mindaddig követem, amíg ki nem száll. Haj-nali fél négykor én kullogok le a vonatról. Rajtam kí-vül sokan leszállnak, egyiküket sem ismerem. A pero-non elidőzvén sóhajtozok. Megérkeztem, Pardubicé-ben vagyok. A különvonat indul tovább, elnézem, ahogyan tá-volodik. Felkavaró érzések kerítenek a hatalmukba, torkom összeszorul, szívem hevesebben dobog. Elin-dulok a peron lejáratához, utast nem fedezek fel, korai az időpont. Egyáltalán nem sietek, lépteim konganak az aluljáróban. A többiek jóval előttem haladnak, hal-lom válogatott otrombaságaikat. Magányra vágyom, a társaság zavarna. A pályaudvar díszes csarnokában alaposan meg-szervezett fogadtatásban részesülünk, gondoskodnak róla, hogy a különvonat utasai ne kóboroljanak el. Autóbuszba irányítanak, rövid várakozás után indulás. Utunk az alvó város kivilágított útjain vezet keresztül. A mellettem ülőhöz nem szólok; elterelem a figyel-memet: igyekszek mindent szemügyre venni, a kör-nyezet erősen kihat rám.

90

A látottak alapján Pardubice – a város – megnyeri tetszésemet. Hajnali négy óra, bezárul mögöttünk a kapu. Az autóbusz ablaktalan, lapos épület mellett áll meg, ide terelnek be mindannyiunkat. Ez a mozi. Bent üldögélnek már rekruták, nem mi vagyunk az elsők, érkezett korábban is különvonat. Hét óráig újabb csoportok jönnek, a terem megtelik újoncokkal. Körülöttem csehül és szlovákul társalog-nak, mindkét nyelv tájszólásában. Magyar szót megér-kezésem óta nem hallok. Egyelőre senki se ügyel ránk. A részegek hangoskodnak vagy az előttük levő ülés-támlának dőlve alszanak. Legtöbben önmagukba száll-nak, nem szólnak egy szót sem, várják, mi fog történ-ni. Az arcokról igyekszem leolvasni, ki mire gondol-hat. Jómagam fásult vagyok, gondolataim szétszórtak. Némelyek kimennek cigarettázni, kis csoportokba ve-rődve társalognak, fesztelenül viselkednek, mintha-csak odahaza lennének. Öt óra tájt hagyom el a ter-met, félrevonulok egy nyugodtabb helyre, cigarettára gyújtok. Áhítom a csendet és a magányt. Nem sejtem, hogy ez lesz az utolsó cigarettám... Azóta sem do-hányzom! Ez az óra és ez a nap több szempontból emlékezetes marad. 1978. szeptember 30-a, szombat. Huszonegy éves múltam, nem izgat, mi vár rám, tisztában vagyok a megmásíthatatlan ténnyel, hogy a két év leteltével civil ember leszek, visszakerülök a mindennapi élet körforgásába. Bízok önmagamban és a képességeimben, noha még hiányzik belőlem az a ravaszság, amellyel majd itt találkozom először. Szem-be merek nézni az ismeretlennel, nem siránkozom,

91

nem bánkódom. Mindazonáltal a két év hosszúnak tű-nik, fel sem fogom. Az elszívott cigarettát a mozi fala mellett levő piros, tulipánformájú szemétgyűjtőben nyomom el, s vissza-megyek a terembe. Hat óra után mozgolódás támad, arra ébredek. Fá-rasztó volt az út, elszunyókáltam. Megjelennek az egyenruhások, a kinttartózkodókat beparancsolják, le-csillapítják a társaságot. Ettől kezdve felügyelnek ránk. Nemsokára jön egy tiszt – nem ismerem a rend-fokozatokat –, fellép a pódiumra, elkezdi a mondóká-ját. Míg beszél, egy szélesvállú, csapzott hajú fiún akad meg a szemem. Öt sorral előttem ül, nagyon ré-szeg, ide-oda dülöngél ültében, grimaszokat vág. A két év alatt vele kerülök a legszorosabb barátságba, együtt küzdjük át a napokat. Hétkor reggelizni indulunk, a csomagjainkat a szé-keken hagyjuk. Kiosztják az evőeszközöket: hófehér, kis vászonzsákban kést, villát, kanalat, konzervnyitót kapunk. Feltűnik, hogy hiányzik a kiskanál, melyet szükségesnek tartok. Megkérdezem, mi az oka, de ki-nevetnek. Befogom a számat. Farkaséhes vagyok, éjfél óta nem ettem. Az étkez-de a szomszédos, kétszintes épületben van, tágas te-remben a második szinten. Legalább kétszázan étkez-hetnek itt azonos időben. A sor a terelőkorlátok közt gyorsan rövidül, rugalmas a kiszolgálás, olybá tűnik, mintha futószalagon lennénk. Charlie Chaplin filmjé-nek egyik jelenete jut eszembe. Derékmagasságú nyí-lásokon át csúsztatják ki az adagokat, a konyhába nem lehet belátni. Letelepszem egy üres helyre, nekilátok enni. A reggeli bőséges: kifli, sonka, vaj, sajt, méz, tea, vaníliakrém, alma. Otthon kakaót, tejeskávét reggeliz-

92

tem vajaskiflivel, fonottkaláccsal, brióssal, teát nem it-tam. Az itteni teának különös az íze, nem ilyenhez vagyok szokva. Teli gyomorral jobban érzem maga-mat. Kifelé menet forró vízben le kell öblíteni a hasz-nált evőeszközt. Nyolcig nem történik semmi, lógok a mozi előtt, szóba elegyedek az ácsorgókkal. – Te ugye rimaszombati vagy? – lép hozzám moso-lyogva egy magas, vékony, szlovák fiú. – Igen – mondom örvendve. – Imro Krekáň vagyok Nyústyáról... Bemutatkozom én is. Szót váltunk egymással; meg-tudom, hogy ugyanazon a vonaton és autóbuszon utaztunk ide. Kisvártatva valamennyiünket beszólítanak. Krekáň eltűnik a látókörömből. A pódiumon öt szék áll, mö-göttük egy-egy fiatal lány várakozik fehér köpenyben. Gyanítom, tanoncok a fodrász-szakmában, bizonyára első alkalommal fognak nyírni. Megkezdődik a haj-vágás. Mielőtt elindultam volna otthonról, előző nap tisztességesen megnyiratkoztam. Apu borbély, ragasz-kodott hozzá, hogy megnyírjon. Majdnem megkopa-szítanak, jóformán emberszámba se vesznek. Mivel civilek vagyunk, öt koronát kérnek a gépi nyírásért, mely az én esetemben egy percig sem tartott. Furán érzem magam, soha nem volt tüskehajam. Többen ne-vetnek egymáson, kezdünk egyformává válni. Magamhoz veszem az aktatáskámat, búcsút mondok a mozinak. Kisebb csoportokban továbbterelnek ben-nünket egy másik épület bejárata felé. Komótosan me-gyek, nincs kedvem beszélni, hozzám sem szól senki. Szemügyre veszem az arcokat, a környezetet, meg-jegyzem, honnan hova megyek, a környezettanul-

93

mány hasznomra válhat. Csarnokszerű helyiségbe érünk, tornateremnek tű-nik, a falak mentén asztalok állnak, mögöttük egyen-ruhások nyüzsögnek. Mindenütt felhalmozott katonai holmik példás rendben. Az első asztalnál levetkőztet-nek. Az alsónadrág marad rajtam, a többi civil holmit le kell adni, a ruháimat és a cipőmet becsomagolják, postán küldik haza. Magamnál hagyhatom az aktatás-kát a szükséges holmival: ilyen a fogkefe, fogkrém, szájvíz, borotválkozó készlet, arcvíz, fésű, sampon, to-alettpapír, vatta, tű, cérna, toll, jegyzetfüzet, levélpa-pír-készlet, bicska, pénztárca. Otthon felszerelkeztem, szeretem, ha önellátó vagyok, nem kell mások segítsé-gére szorulnom. A cigarettámról elfelejtkezem, a felöltőm zsebében maradt. A következő asztalnál az adatokat veszik fel, kikér-deznek, mik a kedvteléseim. Az olvasást vallom be, a többi nem tartozik rájuk. Tudok-e hangszeren játszani – tudok: gitáron és dobon, játszottam zenekarban. Mi-lyen idegen nyelvet ismerek – szlovákot, tudniillik magyar nemzetiségű vagyok (ezt meg kell magyaráz-nom nekik, de láthatóan értetlenül fogadják), vala-mint a németet a kezdő szintjén, hét évig tanultam az iskolában (az oroszt meg se említem... ettől a nyelvtől undorodom). Egy kérdőívszerű lapra a hallottakat le-írják, kezembe nyomnak egy cetlit, ezen az rdp-t ol-vasom, fogalmam sincs, minek a rövidítése. Mondják, nehogy elveszítsem, majd gépiesen továbbküldenek. Később hallom, hogy az rdp (radiodálnopisec) a táv-írász rövidítése. Tehát az leszek. Kár, hogy velem nem közölte senki. Megkérdezhették volna, van-e kedvem hozzá...

94

A harmadik asztalán a lábméretem iránt érdeklőd-nek: bakancsot kapok, vadonatújat. Egy sugallat dik-tálja, fél számmal nagyobbat kérjek. Hagyják felpró-bálni a kiválasztott párt, két évet kell kibírnom benne. Szerencsésen választok, a bakancs kényelmesnek bi-zonyult, használata idején nem törte fel a lábamat, nem nyomott, nem ázott át és nem sérült meg. A továbbiakban a többi felszerelést veszem át, mind új, kivéve a tábori flaskát és a csajkát; ezek használtak és büdösek. Mondják, alkalomadtán súroljam ki. Miután beöltözöm, a ruhanemű egy része a háti-zsákba kerül, más része, a kimenőruha a vállfára. A hátizsák kigömbölyödik, annyi benne a cucc. A há-tamra kapom. A hengeralakúra göngyölt hálózsákot a bal hónom alá veszem, az aktatáskámat a bal kezem-ben lógatom, a vállfán levő ruhát jobb kézzel fogom, s elhagyom az épületet a hátsó kijáraton át. Némelye-ken lötyög az egyenruha. Az én egyenruhám kényel-mes, mérete megfelelő, a színével nem vagyok kibé-külve. Elered az eső, apró szemekben hull alá az égből. Jó ideig ácsorgunk, meg kell várni, amíg a többiek beöl-töznek. A hangoskodók otromba vicceket sütnek el, kezdenek unalmassá válni. Jön egy katona, észre se vesszük, tömzsi és alacsony, váll-lapján egy ezüstszínű gomb virít. Háromszor ránk rivallt: – „Erdépések”, kilépni! Nagy nehezen megértjük, mit akar. A katona felso-rakoztat bennünket, parancsot ad: – Sorakozó! Indulás! Ez az első parancsunk, s mi a felszerelésünkkel el-indulunk a nyomában. A katona kiabál ránk, amiért

95

nem lépünk egyszerre. (Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére...) A sorokban feszültség érződik, a hangoskodók elcsitulnak, egyesek morognak, röhög-csélnek. Nem vagyok a parancshoz szokva, kéréseknek te-szek eleget. Amióta az eszemet tudom, a parancsoló-nak nem fogadok szót, dacból az ellenkezőjét cselek-szem, jelezve, hogy nekem nem lehet parancsolni. Sem a szüleim, sem az ismerőseim nem parancsolgató típusok. Itt azonban hiba volna ellenszegülnöm a pa-rancsoknak, alkalmazkodnom kell a viszonyokhoz, amelyek kiismerhetetlenek. Háromemeletes épülettömbök előtt, széles aszfalt-úton haladunk, elmegyünk a főkapu előtt, aztán újabb háromemeletes épülettömbök következnek, mind tök egyformák, összesen hatot számolok meg belőlük. A kaszárnya közepén gyakorlótér terebélyesedik, mérete megfelel három esetleg négy focipálya együttes mé-retének. Az utolsó épülettömb előtt megállunk, abba megyünk be. Legelőször a fényesre suvickolt kőpadló tűnik fel nekem. Mély bordó színű és csúszós. Orr-facsaró szag üti meg az orromat: a padlófényesítő-paszta szaga; elnyom minden szagot. A légkör hűvös, az egyes szintek üreseknek tűnnek. Elcsendesedünk. Előttünk széles lépcső visz fel, jobbra és balra folyosó húzódik. A falon friss a festés. Megindulunk felfelé a lépcsőn, senki nem szól semmit. A második emeleten balra fordulunk, az utolsó ajtóig haladunk. A folyosó egyik oldalán fémszekrények sorakoznak. Két katona vár ránk, mindkettőjük váll-lapján két ezüstszínű gomb. – Aki a nevét hallja, menjen be a szobába! – mondja az egyik, s hozzáfog a névsorolvasáshoz. Koránál jóval

96

idősebb, görnyedt a testtartása, szúrós tekintete alul-ról felfelé irányul az emberre; barátságtalan megjele-nésű. A nevemet nehézkesen betűzi ki, segítek neki. Bó-lint, s kimondja helyesen. A későbbiekben nem té-veszti el, megjegyzi, nem úgy, mint mások. Belépek a szobába, a szoba hatalmas, teli emeletes vaságyakkal és kis fém-toalettszekrényekkel. Az ágyakon csupasz matracok, lepedő sehol. A padlón linóleum, az ablak-üvegek ragyognak. A tisztaság vakító. Valaki felfedezi, hogy az ágyakon cetlik lógnak a neveinkkel. Elkez-dődik a kutatás, fekvőhelyünket keressük. A véletlen folytán az én helyemnek egy lenti sarokágyat jelöltek ki. Ennek örülök, nem kell magasban aludnom. Nem aludtam még az emeletes ágy felső szintjén. Sokak szerint az én helyem a legjobb a szobában, irigyked-nek érte. Megvonom a vállam, s leülök az ágyamra. Hastáji remegést érzek, fogódzó nélküli ürességben le-begek. A felettem levő ágy a Hudeček nevezetűé. Ő még nincs itt. Kíváncsi vagyok, kicsoda. Nem kell sokáig várakoznom, kisvártatva megjelenik: szemüveget vi-sel, fogsora feltűnően hiányos, s miközben vigyorogva beszél, a fogát szívja. No, mondom magamban, pont egy ilyennek kellett felém kerülnie. Született paraszt, istállóban dolgozott, munkaidejét trágyalapátolással töltötte, dicsekszik vele. Nem kérdezősködik, tipikus hašeki figura, szószátyár, folyton-folyvást mondja a magáét. (Az első félévben gyenge idegzete miatt há-romszor próbálja magát felakasztani.) Szobatársaink sorra érkeznek, növekedik a létszám. Harmincketten vagyunk egybezsúfolva. Utolsónak a névsort olvasó katona lép be két társával, becsukja

97

maga mögött az ajtót, s megáll a szoba ajtó előtti üres területén. Mindenki elhallgat. – A nevem Topinka tizedes – kezdi. A levegőben érezni a vibrálást, elkezdődött valami. – Akiknek a nevét olvasom, mondja hangosan, hogy: jelen! Az én osztagomba fognak tartozni, én vagyok az első osztag parancsnoka. – És sorra olvassa a neveket. Nem akarom, hogy az ő osztagába soroljanak, első látásra szimpatikusabbnak tartom a másik tizedest. Topinka kimondja a nevemet. Hibátlanul! Na tessék, hozzá kerültem! – Jelen! – mondom hangosan. A csehek zde-t mondanak, a szlovákok tu-t. Én is tu-t mondok. Az első osztagba túlnyomó többségben csehek kerülnek, elvétve hallok szlovák jelentkezőt. A másik tizedes neve Nevědel, a kis tömzsit Hruš-kának hívják, a rangja őrvezető. Megtanulom megkü-lönböztetni az őrvezetőt és a tizedest. Miután vége a névsorolvasásnak, Topinka és Nevědel eltűnik, Hruš-ka marad velünk. A két idősebb katona hagyja a fiata-labbikat bajlódni. Az órám fél tizenegyet mutat, a mutatók alig akar-nak továbbkúszni. Fukaron telik az idő... Messze még a leszerelés napja! Hruška elmondja, mi a teendőnk délig. Vigyorogva beszél, kezdem azt hinni, ez születési rendellenessége. Figyelnem kell arra, mit mond, mit akarna mondani. Zavarosan, csapongva fogalmaz, olykor nem fejezi ki magát közérthetően, gyér a szókincse. Legelőször bepakoljuk a toalettszekrénybe tartozó dolgainkat. Ide kerülnek a tisztálkodási eszközök, mindazok, amelyeket magunkkal hoztunk – már aki hozott, komplett toalett-tel kevesen szerelkeztek fel.

98

Van köztünk olyan, aki semmit sem hozott magával, azt gondolván, itt mindent megkap. A toalettszek-rénybe kerül továbbá a kapott pizsama és a tornafel-szerelés: a melegítő alsó- és felsőrész és a tornacipő. Hruška kijelenti, hogy a legszükségesebb dolgokat – szappant, törülközőt – hétfőn kapjuk meg a raktárból. A toalettszekrény tartalmának elrendezése után ki-választjuk a nagyszekrényt magunknak. A szobánkkal átellenben, a folyosó legvégén van egy ajtó nélküli helyiség, abban sorakoznak a szekrényeink. Hagyom, hadd válassza ki mindenki a magáét, nekem nem sür-gős, nem tolakszom. Egy-két szekrény üresen marad a bejárat közelében, az egyiket kisajátítom. Holmijain-kat ide rakjuk az előírásnak megfelelően. Mindennek megvan a helye. Az ingekkel sokat bajlódunk, egyfor-ma szélességűre kell összehajtogatni. Eközben derül ki, mire kell a lakat! Sokaknak nincs, nem tételezték fel, hogy kell. Nálam hat darab rejtő-zik. Három lakat szükséges: kettő a nagyszekrényre, a felső és az alsó részére, egy a toalettszek-rényre. Ha-gyok magamnak egy tartalékot, kettőt felkínálok el-adásra. Pillanatok alatt elkel mindkét lakat többszörös áron. Egy hadaró východniar6 veszi meg. Elhelyezem a holmijaimat a szekrényemben, lela-katolom az ajtókat, a kulcsokat ráfűzöm a karikára, zsebre vágom, s kifújom magamat. Naivan azt hiszem, ügyes voltam a bepakolással, hisz még mindenki pepe-csel. Tévedek: a katona eltérő logikával gondolkodik, s ezt civilként nehezen tudom megszokni. Hruška észrevesz, hozzám jön, utasít, nyissam ki a szekrényemet. Megteszem. Meg akar tán dicsérni az

6 A kelet-szlovákiaiak köznyelvi megkülönböztető megnevezése.

99

ügyességemért? Azt parancsolja – magázva engem! –, szedjem ki belőle a holmijaimat. Végignézek rajta, jó-val alacsonyabb nálam, s szó nélkül cselekszem. Hogy megsiettessen, kisöpri a szekrényből a holmijaimat a padlóra. (Balga barom!) Aztán rám parancsol, rakjam be rendesen, az előírásnak megfelelően. Délig bőven van idő, Hruška mindenkivel kirámol-tatja a szekrényt. A mellettem levő, nagytermetű cseh fiúval kiszedeti a holmit, a következőnek, ki szlovákul beszél, saját kezűleg söpri ki. A szlovák fiúnak a pol-cok is kihullanak a helyükről. Ha ilyen a kezdet, mi lesz itt, gondolom magamban, s kezdem hajtogatni az ingeket. – Bacha! – mondja mellettem állva egy cseh fiú. Fogalmam sincs, mi az a bacha felszólító módban. – No bacha, vole!7 A vole-t értem, a szót megjegyeztem a cseh filmek-ből, az egyikben Vladimír Menšík használta. Rájövök, hogy a fiú útjában vagyok. A bacha azt jelenti: vi-gyázz. Félreállok, így tovább tud menni, szűk a hely a szekrények közt. Délben Hruška zsebéből sípot vesz elő, belefúj, s el-ordítja magát: – Vtáci! Nástup na oběd!8 Fülemet megüti e lealacsonyító megszólítás. Igyek-szem elfogadni, éhes vagyok, enni szeretnék. Magam-hoz veszem a kis vászonzsákot az evőeszközökkel, csatlakozom a spontán módon felsorakozókhoz – ami azt jelenti, hogy a legéhesebbek tolakodnak előre. Hruška indulást vezényel, megyünk enni. Hudeček-

7 Vigyázz, te ökör! 8 Madarak, sorakozó ebédre!

100

nek be nem áll a szája, gyakorta mondja a žrádlo szót, amiből arra következtetek, ez az étel szónak szlenges változata. A jelentése: zaba. Érzem, problémám adód-hat a zsargonhoz vagy a szlenghez tartozó cseh sza-vakkal, ki kell találnom, mit jelentenek, nehogy ne-vetségessé váljak. Az étkezde előtt sor kígyózik, várni kell. Nyoma sincs fegyelemnek, hivatásos katonákat nem látni. Az ebéd ízletes, teleeszem magam. Teát szabadon lehet meríteni a poharakba, iszom egy-két pohárral. Visszameneteltünk a barakkba, Hruška újabb fel-adatot ad. Vigyorgása kezd zavaróvá válni. A fekvőhe-lyeinkre lepedők kerültek szépen összehajtogatva, szí-nük égszínkék. Ezeket kell leteríteni az ágyra, de nem akárhogyan, hanem feszesen, gyűrődés nélkül – hogy sima legyen, mint a repülőtér felülete. Nem okoz gon-dot a lepedő leterítése, otthon segítettem a házimun-kában. Kínos aprólékossággal fogok hozzá, többször megigazítom a sarkakat, kifeszítem a felületet. Úgy gondolom, kár sietnem, egyszer erre már ráfizettem. Hruška hagyja, hadd szorgoskodjunk, időt ad ne-künk. Vigyorából ítélve készül valamire. Stopperóra jelenik meg a kezében, s ránk szól, szedjük le a lepe-dőket. Morogva megtesszük. – No idefigyeljenek! – kezdi magázva. – A vezény-szóra nekilátnak, húsz másodpercet kapnak rá! Rajta! Hruška elégedetlen velünk, a húsz másodperc kifog mindenkin. Fél négyig gyakoroljuk a lepedőterítést, s immáron ketten-hárman húsz másodpercen belül ké-szek. Akik a felső ágyat kapták, kikészülnek. Fél négy-kor Hruška megparancsolja, rámoljuk ki az ágyra a nagyszekrény tartalmát. Elégtelenre értékeli ki a fel-adatunkat. Megvárja, amíg végrehajtjuk a parancsot,

101

majd kijelenti: – Négykor ellenőrzés lesz, készüljenek fel rá! – S ez-zel otthagy bennünket. Félóránk marad dolgaink elrakásához. – Je to kokot9 – mondja valaki az ablaknál. Lényegé-ben helyes a megítélése, egyetértek vele. Az ellenőrzést hárman végzik, Topinka, Nevědel, Hruška. Előbb Hruška járja végig a szekrénysort, szót-lanul, a levakarhatatlan vigyorral az arcán. Egy-két embernek kidobálja a holmiját, miközben pimaszul szórakozik. Ezután Nevědel következik, nem nyúl semmihez, velünk dobáltatja ki a holmijainkat. Szá-mára ez komolytalankodás, kötelező ceremónia, ha-gyományőrzés, amelyet velük is megtettek. Topinka nem erőlteti meg magát, áthidaló megoldást választ: elkiáltja magát, hogy akinek még van valamije a szek-rényében, dobálja ki azokat a padlóra. Egy vézna fiú azt gondolja, a felszólítás reá nem vonatkozik, kibúvót keres, s a cuccát a szekrényben hagyja. A következő parancs az lesz, gondolhatja, hogy rakjuk vissza. Topinka nálánál jóval dörzsöltebb; mindenkit futólépésben kivezényel a folyosóra, felso-rakoztat bennünket, s végigsétál a szekrénysorokon. Elmegy a vézna fiú szekrénye előtt, de visszafelé jövet ott áll meg. Mereven néz, alulról felfelé. – Lépjen ki az, akié a szekrény! A vézna fiú ímmel-ámmal kilép. Zavarában nem tudja, mosolyogjon-e avagy komoly képet vágjon. Vé-gül a mosolyt választja. Topinka szenvtelenül kijelenti: – A parancsot, akár-milyen hülyén hangzik, teljesíteni kell! – S megparan-

9 Ez egy fasz.

102

csolja a fiúnak, végezzen el húsz nyalókát, azazhogy fekvőtámaszt. A fiú megszégyenülten lenyomja a fekvőtámaszo-kat, a tizenkettedik után erőteljesen lihegve. Topinka számolja. – Amit az előbb mondtam a paranccsal kapcsolat-ban, kivétel nélkül mindenkire vonatkozik! – mondja szigorúan. – Itt nincs helye egyéni akcióknak! S hogy nyomatékot adjon mondandójának, minden-kivel elvégeztet húsz fekvőtámaszt. Imigyen a vézna fiú jár a legrosszabbul, neki duplán kell nyalókáznia. – Rakodjanak vissza, hatkor vacsora! – veszi át az irányítást Hruška. – Azután ellenőrzés, úgyhogy ne lazsáljanak! Bagázs, oszolj! Magunkra maradunk, ki-ki teszi a dolgát. A cseh fiú, akitől megtanultam a bacha szót, Jarda Michálek Prágából, odasétál a vézna gyerek elé, s fe-nyegetően mondja neki: – Ha még egyszer miattad kell valamit csinálnom, vole, szétrúgom a valagodat! Megértetted?! A vézna megszeppenve dadog, mi folytatjuk a tevé-kenységünket. Én az ingeimet az ágyamon hajtogatom össze, s összehajtogatva viszem a szekrényhez, ilyenformán precízebb munkát végzek, mint azok, akik a szekré-nyük előtt, a kőpadlón hajtogatnak. Módszerem feltű-nik sokaknak, az ügyetlenebbek megkérnek, segítsek nekik. Nem mondok nemet, segítek. Vacsora után sem hagynak nekünk békét, kezdődik a macera elölről. (Hiába léptünk egyszerre, nem volt rétes estére...) Lebilincselő foglalatosság vár reánk: ta-nulni fogunk! Erre egyáltalán nem gondoltam. Egyéb-iránt semmire sem gondoltam – csak arra, hogy jól-

103

esne egy feketekávé. Nincs kedvem olyasmit tanulni, ami nem köt le. És Hruška fog oktatni, csehül! Az este nagy részét a rangjelzések megtanulásával töltjük. Vojak, slobodník, desiatnik, čatár, rotný...10 egészen a legmagasabb rangig. Nem érdekel, unom magam. Tanulás nélkül is belémivódnak a rangjelzé-sek, fölösleges bemagolnom. Némileg tévedek. (Az el-ső hónapban kétszer sikertelenül tippelek egy-egy al-tiszt rangjára. Mások is hasonlóképpen járnak, pedig ők előre bemagolták a tananyagot.) Hruška kikérdez bennünket, engem véletlenül kihagy. Megvan a frap-páns válaszom: vojak, slobodník, desiatnik, civil, de nem rukkolok elő vele. A Mixa nevezetű fiú mindent összekever, félreérti a kérdéseket, nevetségessé válik. Hruška különböző fel-adatokat ad neki, olyanokat, amelyek kikészítik. Mixa kicsit ütődött. Szemüveges, megnyerő külseje min-dentudó csodagyereket sejtet. Semmiből nem marad ki, Hruška elsőszámú „játékszerévé” válik. Megjegyzem, kit hogyan szólítanak, tanulom a tár-saim nevét. A východniar, akinek eladtam a lakatokat – a neve Arendáš –, javasolja, aggassunk mindenkire becenevet. Ötlete süket fülekre talál, én sem tartom indokoltnak. Vannak olyanok, akik többre tartják ma-gukat másoknál, ezt éreztetik is: lebecsülnek, megvet-nek, semmibe vesznek. Őket kerülöm, aljasak az ef-fajták. A Kratochvil nevezetű beszédhibás gyerek nem rejti véka alá, hogy a jelenlétem magyar nemzetisé-gem okán zavarja. – Ha nem tetszik, menj haza... – mondom neki nem egyszer. – És kopj le rólam, vole!!

10 Közkatona, őrvezető, tizedes, szakaszvezető, őrmester...

104

Bosszant a viselkedése, nem értem őt. Nincs mit tennem, el kell viselnem a határtalan butaságot is. Az ember tanulékony... Nem vitatkozom, nem ellenkezem, tisztességesen válaszolgatok a kérdésekre, nem szaporítom a szót. Sok cseh szót nem ismerek, találgatom, melyik mit je-lenthet. Annak ellenére, hogy a moziban megannyi cseh filmet megnéztem, ismeretlen szavakkal szem-besülök. Ha nem találom el a jelentéseiket, válaszaim kificamodnak, nincsenek összhangban a kérdésekkel. Olyaténképpen tisztázom a félreértést, hogy beval-lom, mit nem értettem meg. Többen úgy fogják fel, mintha valami nem volna rendben nálam, kinevet-nek, nem eszmélnek rá, hogy nekem a cseh nyelv a szlovák után egy második idegen nyelv, amelyet meg kell tanulnom. Nem tárulkozom ki, nem fedem fel a tényeket, a háttérbe húzódom, fülelek, megfontoltan cselekszem, nem hagyom magamat befolyásolni. A módszer az iskolában bevált, több információt szerez-hetek, a cselekedeteim minősítenek, s többet érnek a szavakanál. Hudeček mondja a magáét, véleményt alkot, mégha nem is kérdezik. Ráadásul az ember szájába beszél. Megmagyarázza, hogy ő nem Hugyecsek (a szlovákok nevezik így), hanem Hudecsek... Este megyek először vécére. A vécé tiszta és normá-lis, a kabinokban van toalettpapír, egy-egy tekercs. Zár nincs sehol, a kabinajtókat nem lehet becsukni. (Megtanulom a derékszíjam segítségével „bezárni” az ajtót.) Félórát ücsörgöm a zöld ülőkén, körülöttem csend honol, elmélázhatok magányomban. Senki nem zavar, a nyugalom szigetecskéje ez. Fél tízkor névsorolvasás, aztán indulás tisztálkodni

105

– fogmosás és mosdás derékig. A fehérre csempézett, bordó padlókövezetű, rideg fürdőszobában a falak vonalán és a helyiség közepén levő félfalon, két sorban csapok sorakoznak, mosdók helyett megkopott zománcú vályúk láthatóak. Felet-tük szemmagasságban mindenütt tükrök. Meleg víz nincs, kénytelenek vagyunk hideg vízben mosakodni. Az egyik sorban a vályú végéhez állok, ott maradt hely. Az orrom előtt folyik le mindaz, amit az ott tisz-tálkodók kifújtak az orrukból vagy kiköptek... Ettől felfordult a gyomrom. Nehezen küzdöm le a hányin-geremet, a nyitott ablakhoz állok, magamba szívom a friss levegőt... Túlestem az első sokkoló élményen! Kimerült vagyok, mire pontban tíz órakor ágyba ke-rülök. Villanyoltás, alvás. Furcsán érzem magamat a banánsárga színű, frissen mosott, gondosan kivasalt, viseletes pizsamában. Ott-hon nem venném fel. Kezemet a fejem alá helyezem, civil életemre gondolok. Néhányan halkan beszélget-nek egymással, élményeiket mesélik, felelevenítik az aznap történteket. Nekem visszacseng a fülemben To-pinka megszívlelendő kijelentése: „A parancsot, akár-milyen hülyén hangzik, teljesíteni kell!” Nem értek ezzel egyet, viszont ha azt akarom, hogy nyugton hagyjanak, nem árt ekként cselekednem. Nem sejtem, hogyan váljak katonává – az első napon felborult a megszokott hétköznapi logika.

106

A parancs Egész nap havazik, estére térdig ér a hó. Vacsora után kapjuk a parancsot: az éjszaka folyamán ki kell építeni a telefonhálózatot. Chadraba, a szakaszparancsnokunk beszed valamilyen szert, melytől némán vigyorog és félmeztelenre vetkőzve kószál a hóesésben. A holmi-jait szétdobálja, el kell fogni őt, nehogy megfagyjon valahol. Az őrök viszik el, azóta se láttuk. Így mi öten parancsnok nélkül maradunk. Állunk a Tatra típusú behemót teherautó mögött, platójáról egy tizedes felügyelete alatt Hudeček, idióta történeteket mesélve osztogatja a szükséges eszközö-ket a telefonhálózat kiépítéséhez. Nekünk a telefon-központ és a legénységi sátortábor között kell a veze-téket lefektetni. Hogy hol található eme két objektum, nem mondták meg. Ötünkre két darab, harminckilós, vállra vehető orsó jut, a vékony, zöld kábel letekerhető róluk. Kioszta-nak még kalapácsot, fejszét, szögeket és két elemlám-pát. Az egyik orsót Berezňák kapja, a másikat én. Meg kell mondjam, nehéz egy ilyesféle orsó; a vállszíj a hú-somba hatol. Természetesen Turák, a legmegtermet-tebb és legerősebb fiú az elemlámpát viszi. Berezňák-nak ez nem tetszik, káromkodik emiatt. Kvarda állítólag tudja, hol a telefonközpont. Húsz perc alatt odatalálunk, kitaposott ösvények kanyarog-nak arrafelé. Pek, a parancsnok közli, hogy a legény-ségi sátortábor valahol az erdőn túl épül, esetleg má-sutt, s nagyjából megmutatja az irányt. Pontosan senki sem ismeri a legénységi sátortábor helyét. Talán azért, hogy az ellenség se találjon rá, gondolom én... Hejlek

107

morog az orra alatt, aztán fanyalogva megkezdjük a munkát. Az erdő előttünk sötétlik, ösvénynek, útnak nyoma sincs, a szerencsénkre és magunkra kell hagyatkoz-nunk. Kegyetlenül hideg van, délutánra mínusz hu-szonkét fokra csökken le a hőmérséklet, estére még hidegebb lesz. A lehelletem már-már megfagy a leve-gőben, az orrom vége szintúgy. A kaszárnyából ma-gammal hozom a belül béléses civil bőrkesztyűmet, amely alá a kötött katonai kesztyűt húztam, ilyen mó-don a kezem nem fázik. Nem úgy a társaimnak; a ka-tonai kesztyű átnedvesedik és a felületére ráfagy a hó. Berezňák orsójával kezdjük. Kvarda az ösvényt ta-possa a hóban, hogy Berezňák tudjon mögötte halad-ni, aközben Turák tekeri le a kábelt az orsóról. Hejlek, ki időnként óbégat – ő ezt dalolásnak nevezi –, a ká-belt fekteti, melynek végét előzőleg a telefonköz-ponthoz csatlakoztatjuk. Jómagam, leszakadva tőlük, hátul kullogok, dologtalanul, elmélyülve a gondola-taimban... ...Karácsony előtt helyezik harci készültségbe a szá-zadunkat. Naponta többször riadóztatnak, ránk fér, újoncok vagyunk, gyakorolhatjuk. A riadóztatás rend-szerint éjfélkor és a hajnali órákban zajlik. A sokadik riadó után ráébredünk arra, hogy ezek szimpla próba-riadók, a járműveket ki sem hozzák a garázsokból, nem vonulunk ki sehová. A parancsnokság az ember-anyag fürgeségére kíváncsi: hogy az újoncoknak si-kerül-e hat percen belül az épület előtt felsorakozni amúgy katonásan. A próbariadókat kevesen veszik komolyan. Biztosak vagyunk abban, hogy a következő napon éjszaka újra

108

megszólal a riadót jelző csengő a folyosón, de nem fog történni semmi. Tiszteket elvétve látunk, egyikük-másikuk azonban olykor figyelőállásba helyezkedik az épület bejáratánál; ez annyit jelent, hogy hátratett kézzel, szótlanul szemléli a riadó kimenetelét. Eleinte nyugtalankodom, sehogyan sem tudom ki-aludni magamat. Nyugtalanná válok amiatt, hogy éj-szaka nem aludhatok, s amiért nem aludhatok, mind-jobban nyugtalanabb leszek. Legésszerűbb gyógymód-nak az alvás mutatkozna, de erről csupán ébren ál-modhatok... Ez a 22-es csapdája! December 23-án este tizenegykor riadóztatnak elő-ször. Nekem gyanús az időzítés. Fél tizenkettőkor há-lózsákunkban fekszünk a pizsamánkban, várjuk, szó-laljon meg éjfélkor a csengő. Éjfélkor a csengő nem szólal meg, azt hisszük, vége a futkározásoknak, alud-hatunk reggelig, nincs több riadó. Karácsony estéjé-nek napján békén hagyhatnának bennünket. Egykor felriadok, riadót fújnak. Turák elalszik, s hogy ne rontson az időnkön, elrejtőzik a vécében. A névsorolvasáskor Hejlek, ki cseh, kiabálja helyette azt, hogy: tu! A létszám ül, a riadót lefújják, mehetünk vissza. Kettőkor ismét riadó. Megelégelem az állandó öltözködést, futkározást, sorakozást, vetkőzést, nem látom értelmét. Az ad erőt, hogy Karácsony után öt nap szabadságra megyek. Ott-hon kialudhatom magamat! A pizsamámra veszem fel az egyenruhát, nem tartom be a ruházatra vonatkozó előírásokat. Szeretnék minél hamarabb túlesni ezen a riadón is, úgyis alváshoz kell vetkőzni. A fél szoba ha-sonlóan cselekszik, időt nyerünk, nem kell annyit bí-belődni az öltözködéssel. Háromkor hagynak aludni, hajnali négykor riadóz-

109

tatnak. A pizsamámra veszem fel az egyenruhát, most zoknit se húzok, csupasz lábbal bújok bele a bakan-csomba. Az előző riadó sem tartott tizenöt percnél to-vább, annyit gatya és zokni nélkül másodszor is ki-bírok, gondolom magamban. Ez alkalommal kigurulnak a járművek a garázsok-ból, s míg beállnak a kijelölt helyekre, fagyoskodunk kint a hidegben. Fázik a lábam, a szél áthatol rajtam, didergek, mint a dokumentumfilmekben a hadifog-lyok. Egy tisztekből álló kis csoport, élükön a kelle-metlenkedő Foldyna főhadnaggyal, a legénység felsze-relését ellenőrzi, megvan-e mindenünk. Foldynát a fegyver és a gázmaszk érdekli – meg az, hogy fel va-gyunk-e rendesen öltözködve. Mire ránk kerülne a sor, felparancsolnak a teherautóra, indulunk. Foldynát galád módon megfosztjuk az örömétől. Az utolsó próbariadó alkalmával a parancsnokság leellenőrzi, hány perc alatt jut el a technika és a hoz-zátartozó emberanyag a városon kívülre a megadott térségbe! Januárban nyilvánvalóvá válik: hadgyakorlatra me-gyünk; beszélnek róla a folyosókon és az étkezdében, az újoncok lázban égnek. Egy nappal korábban tu-dunk a hajnali riadóról – amiről nem kellett volna tudnunk, de a jólelkű Hančák hadnagy, az egységünk parancsnoka jobbnak látja, ha előre értesülünk róla –, a kaszárnyában marad időnk a felkészülésre. Sokan felöltözve alszunk, ágyunk mellett a felszerelésünk-kel, hogy az éjfélkörüli riadókor hamarabb felsorakoz-hassunk az épület előtt. A riadóztatástól számított ha-todik percben az épület előtt kell állnunk harci felsze-relésben. Ennyi idő alatt a fegyvereinket sem tudják

110

szétosztani, főleg akkor nem, ha a fegyverszoba vasaj-tajának az ósdi zárszerkezete beragad. Hogy a mi egy-ségünk mégis miként sorakozik fel három és fél perc alatt rendezetten, teljes felszerelésben, erre Fořt ezre-des fölöttébb kíváncsi a későbbiekben, de nem firtatja a dolgot, mosolyog az orra alatt. Fořt azok közé a jó-kedélyű magasrangú tisztek közé tartozik, akiket köz-vetlenségükért és barátságosságukért kedvelek. Vele a díszszemlék és a hadgyakorlatok alkalmával találko-zunk, egyébként fütyül ránk, a kaszárnyában felénk se néz. Amit lehetett, magamra öltök a takarodó után, az indulás előtti nap éjszakáján. Legelőször az otthonról hozott hosszúszárú alsónadrágot húzom fel. Civilként ilyet nem hordok a legnagyob otthoni hidegben sem. Apu ajánlja az újévi szabadságom idején, hogy vásá-roljak egy ilyet, télen a terepen hasznát veszem, neki is volt annakidején. Peceres gatyának hívja a nyitott slicc okán. Ráveszem a télen használt civil melegítőm nadrágját, amely szintén vastag anyagból készült. A terepszínű vászon egyenruhánkhoz téli betét tartozik, egy a nadrághoz, egy a kabáthoz, a vatelines bélés biz-tosítja a meleget, s minekutána a nadrágrészt magam-ra húzom, alig bírok lépkedni. A terepszínű vászonru-ha nadrágja negyedik rétegként kiemeli hirtelen „hí-zásomat”... Otthon az alsónadrághoz vásárolok egy hosszúujjú alsóinget (kezeslábast nem árulnak), felsőtestemnek a hidegtől való megóvását e civil darabbal kezdem. Má-sodik réteg gyanánt ráhúzom a „lélekmelegítőnek” használt civil pulóveremet, a kaszárnyában az ing alatt viselem, s kiegészítem a civil holmit a télen hasz-nált melegítőm felső részével. A katonai ing ezután

111

következik. Fürge mozgásom elnehezedik, a filmbéli Gólemnek érzem magamat, kezd melegem lenni. A biztonság kedvéért felveszem a bakancsomat is. A lá-bamon egy vastag olajzöld térdzoknit és egy kötött zoknit viselek. Ebben a viseletben dőlök le a fekhe-lyemre, hogy aludjak egy keveset. Az alvásból nem sok lett; éjféltájt az ügyeletes vé-gigjárja a szobákat, csendben felköltögeti a szobapa-rancsnokokat azzal a kijelentéssel, hogy fél egykor ri-adó lesz, készülődjünk. Hančák a folyosón tartózko-dik, személyesen intézkedik. Mire pontban nulla óra harminc perckor megfújják a riadót, mi a folyosón ál-lunk felsorakozva teljes felszerelésben, fegyverrel a vállunkon, indulásra készen. A felettünk levő emelet folyosójáról lehallatszik a futkározások zaja, az ottani-aknak nem szólt senki semmit. Hančák nulla óra har-minchárom perckor int, hogy masírozzunk ki az épü-letből. Megjegyzi, ne siessünk, kár a gőzért, egykor in-dulunk, előbb hideg élelmet vételezünk egy napra. Valamennyi egység felsorakozik az épületük előtt, névsorolvasásra, parancskihirdetésre kerül sor, majd az egységek visszavonulnak az épületekbe kifaszolni az egy napra való hideg élelmet. Ezalatt az idő alatt a garázsokból előállnak a járművek, s bekapcsolva ha-gyott motorral várakoznak a kijelölt helyeiken. Éjfél után egy órával hagyjuk el a kaszárnyát, nem siettetnek, mint a próbariadókon, adnak elég időt. Egy Praga V3S11 típusú ponyvás teherautó platójának lócáin zötykölődve utazunk, és fázunk. Hiába va-gyunk előírásszerűen felöltözve, hiába burkolódzunk

11 Vé-tri-eszka.

112

be a takaróvá alakított hálózsákunkba, mozdulatlan-ságunk következtében elgémberednek a végtagjaink. Nekem a kabin mögötti részen jut hely, ide nem fúj be a szél, ellenben iszonyatosan zúg a motor. Hejlek a hálózsákjába bújva a plató deszkáira fekszik le, ügyet se vet ránk az úton. Fogalmam sincs, merre haladunk, az utazás időtar-tamának egy részét átalszom, ahol pedig megállunk, azon a helyen nem lehet tájékozódni. Másod- vagy harmadrendű utakon haladunk, a forgalmas főútvona-lakat és a városok belterületét elkerüljük. Ébren gon-dolataimban kalandozom, felelevenítem az emlékké-peimet. Sokat gondolok Minára. Vágyódom utána, a Nőt testesíti meg, álmaimban leggyakrabban ő jelenik meg, egy kellemes epizód játszódik le különféle válto-zatokban, amely megtörtént közöttünk. Ott tartok, hogy keveredik az álom a valósággal. Az álom a kelle-mesebb. Egy kaszárnyabeli mozgalmas hét közepén azt álmodom, hogy átölelem Minát, de felébredek, mert a padlón találom magamat... Hiányzik az olvasás öröme, katonaként nincs se időm, se alkalmam olvasni. Két könyv lapul a szekré-nyem mélyén levő aktatáskámban, a szabadságomról visszajövet hoztam magammal azt gondolván, olvas-hatok zavartalanul. Az egyik Ota Paveltól A halak je-gyében 12 , a másik Ulrich Bechertől Az ex-kaszinó vendégei. A kaszárnya könyvtárába el-eljárok, a filmsztárok-ról kiadott könyvecskéket kölcsönzöm ki, cseh nyel-vűek, tele adatokkal, képekkel. John Wayne és Sophia Loren pályafutásáról és filmjeiről olvasgattam. Az

12 A cseh nyelvű kötet eredeti címe: Smrt krásných srnců.

113

utóbbiról szóló könyvecske kézről kézre vándorolt az idős katonák körében, Sophia Loren fedetlen keblét áhítattal fixírozták. Magyar nyelvű könyvek is fellel-hetőek a könyvtárban, mind szovjet íróktól. Délután érjük el a katonai gyakorló övezetet. Nem tudjuk, hol járunk, merrefelé haladunk, találgatjuk. Nekem lényegében közömbös, hol járunk, merre ha-ladunk. Amíg a teherautó platóján ülve zötykölődöm, szunyókálhatok a kedvemre, ehetem a katonai kon-zervet, nem kell parancsokat végrehajtanom. Akik figyelik az útjelző táblákat, úgy vélik, Szlová-kiában vagyunk, érintettük Břeclavot. Jeřábek, a sofő-rünk sem tudja az útirányt, követi az előtte haladó jár-művet. Azt a parancsot kapta, haladjon a konvojban a kijelölt gépjármű mögött. A kabinban ülő Kacián al-hadnagy, a jármű parancsnoka, sem tud többet, avagy nem beszél róla. Ha kérdezzük, megvonja a vállát. Megérkezésünkkor sorakozóra szólítanak, az egysé-geknél névsorolvasást tartanak. Az oszolj vezényszó elhangzását követően beállunk a tábori mozgókonyha előtti sorba, hogy megkapjuk a vacsoránkat. Óriási adag melegen gőzölgő rizottót adnak, bőven meg-szórva sajttal, hozzá annyi barnakenyeret vehetünk, amennyit akarunk, annyi forró teát ihatunk, amennyi belénk fér. Ízlik a vacsora, s mivel nagyevő vagyok, beállok még egyszer a sorba, megyek duplázni. Eszembe jut Remarque regényének, a Nyugaton a helyzet változat-lannak a kezdő fejezete... Turák, Hejlek és Berezňák is jön, étel van bőven, az adagot kiosztó köpcös szakács nem fukarkodik. Tar-talékot biztosítok a barnakenyérből, tíz karéjt az ol-dalzsákomba süllyesztek, s vedelem a teát. Töltök a

114

nálam levő kisméretű műanyag termoszba, hadd le-gyen innivalóm. A tábori flaskát nem használom, a hátizsákomban maradt vízzel megtöltve a teherautónk platóján. Kényszerből se innék belőle, az tény! (A teá-tól félóránként pisilnom kell. Megjegyzem: akként felöltözve, ahogy én vagyok, nem könnyű dolog, kife-jezetten művészet.) Hadgyakorlatokon viseljük az oldaltáskát, benne la-pul az elmaradhatatlan gázmaszk. Gumiszagú, nejlon-zacskóban tartom. Az oldaltáska méretéből kifolyólag alkalmas elemózsiás táskának, a gázmaszk mellett éle-lem és egyéb szükséges holmi hordható benne. ...Bent járunk a sötétlő erdő mélyén, amikor elfogy a hátamon levő orsóról a kábel. Micsoda megkönnyeb-bülés! A kábelt a hóba fektetjük le illetve a fákra erősítjük fel, attól függően, milyennek mutatkoznak a terepvi-szonyok. A terepviszonyok rosszak (ugyan miért len-nének jók?), ezt tapasztaljuk. A fák összevisszasága és a bokrok sokasága gátolja a munkánkat. Részint örülök, mert megszabadulok a tehertől, ré-szint bosszankodom, mert a legénységi sátortábornak se híre, se hamva. A két orsón levő kábelnek ki kellett volna tartania a táborig, ám olybá tűnik, vagy kevés a kábel, vagy rossz irányban haladunk és eltévedtünk. A jelek alapján valóban eltévedtünk és rossz irányban haladunk. Erről aligha tehetünk, semmiféle támpon-tot nem adtak nekünk, mennünk kell az orrunk után, parancsra. Míg leállunk tanácskozni – feltételezzük ugyanis, hogy baj származhat abból, ha nem létesül telefon-összeköttetés a központ és a tábor között –, Hejlek rá-

115

bukkan egy csapásra, mely erdei útnak látszik. Turák gallyat vagdos le a fákról, keresztbe fekteti az úton, hogy viszafelé jövet megtaláljuk a kábel végét. Talá-lomra kiválasztjuk az egyik irányt, s elindulunk. A hó nagy pelyhekben folyamatosan hullik, a hi-deg csöppet sem enyhül. A kábelfektetés a nehéz tere-pen kiveszi az erőmet, már nem fázom, nem érzek semmit, lelassulok, mint egy megfáradt igavonó állat. Aludni szeretnék, álmosodom, szempillám leleragad. Huszonnégy órája vagyunk talpon. Kiérve az erdőből, egy dombon túl fények villogá-sára figyelünk fel. Feltételezzük, ott a legénységi sá-tortábor. Megszaporázzuk a lépteinket. Jómagam azt remélem, alhatok egy-két órácskát, nyugtom lesz egy rövid időre, s megmelegedhetek. Fennséges érzés zi-mankóban megmelegedni! S talán lesz forró tea. A ru-mot beleképzeljük... Ilyenszerű szép reményekkel ke-csegtetve magamat érünk be a sátortáborba. Sehol egy lélek, üresség fogad, csend honol körü-löttünk, a közeli máglya pattogó tüzének hangja tölti be a teret. Piramisszerűen megrakták, órákig égni fog. Benézek az egyik sátorba, a csupasz tábori ágyakon kí-vül másnak nyoma sincs, ásít benn a sötétség. Itt senki nem aludt még. A sátor belsejét átjárja a kinti hideg, megfeletkeztek a meleget adó kályháról. A tűz felé tartva egy parkoló terepjárót pillantunk meg, s mintegy a semmiből elénkbe toppan Foldyna főhadnagy. Általában ott botlunk bele, ahol senki nem várná. Foldyna ilyenkor intézkedik, fennhangon osztogatja a parancsait – raccsolva. Azt hiszem, kevés azoknak a katonáknak a száma, akikkel megkedvelteti magát. Kvardát meglátva felélénkül az arca, kárörvendőn

116

parancsol rá, adjon neki jelentést. Kvarda begazolva vigyázzba vágja magát, remegve közli: – Elkészültünk a telefonhálózat kiépítésével. – Azt, hogy a kábel vége nem ér ide, elhallgatja. Kvarda valami miatt láthatóan tart Foldynától. – Kurva nehéz munka volt! – teszi hozzá a nyoma-ték kedvéért Hejlek Kvarda háta mögött, hátha feldü-híti Foldynát, aki majd Kvardán vezeti le a dühét. Nem ez történik; Foldyna a megjegyzést elereszti a füle mellett, siethet valahova, máskülönben kezelésbe venné Kvardát. Új parancsot ad: szedjük fel a kábelt, nem kell telefonösszeköttetés, a tábor máshova köl-tözik, alkalmatlan terepre építették ki, a tartozékok egy részét ismeretlen helyre vitték, viszont hoztak tű-zifát, de semmi gond, nemsokára megérkezik a tábor-bontó egység. (Ha el nem tévedtek, toldom meg gon-dolatban.) A parancs végrehajtásáért Kvardát teszi fe-lelőssé, reggel jelentenie kell. – Provedu!13 – mondja Kvarda fellélegezve. A parancsnokok elszúrthattak valamit, vagy az nem értette meg a parancsot, aki kapta. Miközben civilként elmélkedem, holott nem kelle-ne tennem, körülálljuk a tüzet, hogy felmelegedjünk, mielőtt végrehajtanánk egy újabb parancsot...

13 Végrehajtom!

117

SCI-FI

118

119

Traxx félrelépése Véletlenül kerültek a számukra ismeretlen naprend-szerbe. – Talán valahol az élet nyomát leljük meg – mondta ING.SWQ. A többiek hallgattak. Abban nem reménykedhet-tek, hogy akadálytalanul hazajutnak anyabolygójukra, a Planétára. A meghibásodást programozási mulasztás okozta, a régi típusú ellenőrző számítógép nem ész-lelte. Az űrhajó letért eredeti röppályáról, a műszerek nem jelezték a változást. ING.SWQ, a fedélzeti tech-nikusmérnök egy idegen naprendszer belsejében ha-ladva fedezte fel valós röppályájuk koordinátáit. A naprendszert a vezérszámítógép sem ismerte, adatot nem talált róla. A legelső útbaeső bolygót célozta meg, ahol problémamentesen landoltak. – A bolygónak ugyanolyan a légköre, mint a Plané-tának – jelentette ki nem kis örömmel DR.ZZX, a ve-gyészbiológus, miután kielemezte a levegő- és talaj-mintákat. – Gazdag növényvilágra és feltehetően ala-csonyabb szintű életformára számíthatunk. Ez a boly-gó a Planéta ikerbolygója is lehetne... Pótolni tudjuk ivóvizünket és élelmiszerkészletünket. – Kutatóexpedíciót kell indítanunk – mondta MGR.BXML. – Javaslom, alakítsunk ki két csoportot. Az egyik induljon el minél hamarabb a földerítő ös-vényútra, a másik programozza át a vezérszámítógé-pet. Ezen a bolygón nem időzhetünk, odahazára kell jutnunk. Ebben egyeztek meg. Az űrhajón hárman maradtak: ING.SWQ, a fedél-

120

zeti technikusmérnök, ARCH.ESWS, az Elnöki Csilla-gász és DR.DOC.MNI, az általános tudós. Nekik kel-lett megtalálniuk a visszatérés módját. Az expedíció tagjai, DR.ZZX, a vegyészbiológus, MGR.BXML, a geológustérképész, KDPH, a közéleti politikus és Traxx, a Biztonsági Szolgálat tagja, a leg-szükségesebb felszereléssel, elindultak földerítő ös-vényútjukra. Egykedvűen baktattak a sűrű dzsungel mélyén húzó-dó csapáson. Vastag törzsű fákat kerültek ki, liánokat hajtottak félre, egymásba nyúló páfrányok alatt bújtak át. Körülöttük párás, nyirkos köd gomolygott, a ned-ves talaj besüppedt a lábuk alatt, nehezen szedték a le-vegőt, lihegtek és köhögtek. Második napja menetel-tek, kezdtek elfáradni, testük elnehezedett, figyelmük lankadt. Olykor egy-egy rikácsolásra felkapták a fejü-ket, keresve a hangforrást a fényt alig áteresztő zöld rengetegben. MGR.BXML a komputerteodolit segít-ségével folyamatosan készítette útvonaluk térképét, DR.ZZX a fáknak a gyümölcsét elemezte a toxikonnal, amely kimutatta a mérgező anyag jelenlétét az éle-lemben. Traxx Planettel® márkájú maroktelefonja se-gítségével állandó rádiókapcsolatban állt az űrhajóval, óránként adott jelentést. A dzsungelt elhagyva tüskés bozótoson vágtak át. Heves zápor érte őket, megnyílt az ég alja, rájuk zú-dult a kellemetlen csapadék. Pillanatok alatt bőrig áz-tak, s bokáig tapostak a sárban. – Nem savas eső – jelentette ki a toxikonra nézve DR.ZZX. – Nincs veszély, ártatlan víz. VO4DA2. A hidegzuhany frissítően hatott rájuk, valamelyest felélénkültek. Egyikük se szólt semmit, némán követ-

121

ték a legelöl haladót. Szerettek volna megállni, de senki sem huzakodott elő ezirányú javaslattal. Éhesek voltak, ették volna már a mirelitgörhőjüket. Egy folyóhoz értek; hatalmas vízmennyiség höm-pölygött előttük a keskeny, meredek falú, kanyargós mederben, ágakat és fatörzseket sodort az ár magával félelmetes hangok kíséretében. – Ahol folyó van, ott letelepülésnek is köll lennie! – mondta lelkesítően MGR.BXML. A partot követve megpillantották az irtást. Itt-ott korhadó fatönkök és kidőlt fák akadályozták a haladá-sukat. Kérdőn fordultak egymás felé. – A fákat értelmes lények vághatták ki – szólt MGR.BXML. – Készüljünk fel a találkozásra. Traxx, kend vegye elő a fegyverét, használja végszükség ese-tén. Nem tételezem föl, hogy hatásos lőfegyverük len-ne... Ezeket a tuskókat elnézve, a szekercéjük kifeje-zetten költői14. Lehet, hogy fővesztetten, rimánkodás nélkül elmenekülnek, ha észrevesznek bennünköt. Az irtás hegyoldalon folytatódott, s kiszélesedett. Földből kiálló, természet alkotta sziklaalakzatok emel-kedtek a magasba, oldalukat fényesre mosta az eső. A sziklákhoz érve elcsodálkoztak. Pálmákkal be-nőtt, széles szurdokvölgy tárult elébük, idilli képet al-kotva. – Mintha azok ott gunyhók volnának! – mutatta KDPH. MGR.BXML a szeméhez illesztette videomesszelá-tóját. – Gunyhók, méghozzá háncsból és vesszőkből – kommentálta a látottakat, miközben a videomesszelá-

14 Tompa. (MGR.BXML planétai GEMERYX tájszólásban beszél.)

122

tóval rögzítette. – Azok meg ott la kifeszített irhák... Egy veteményeskert tele pirosló kecsupnövénnyel... Fölöttébb érdekes... Egy falu! – Ekkor elámult. – Nem hiszek a szememnek!... Egek! Ezek portékák! Az esőfirhangon át a többiek szabad szemmel lát-hatták, amint egy csoport fattyú feltűnik a gunyhók között. Semmiben sem különböztek tőlük, egyenes testtartással mozogtak, lóbálták a kezüket. Másságukra kezdetleges ruházatuk utalt. – Így nézhettek ki az őseink a Planétán – jegyezte meg akaratlanul DR.ZZX. – Történelmi pillanatokat élünk! Felfedezőkké váltunk! – Hőhe! Kecskék és fattyúnők is vannak – rebegte MGR.BXML, s közelire állította videomesszelátót. – A fattyúnőknek fedetlen a szügyük... Micsoda kéjes lát-vány, rég láttam ilyet! Zajtalanul, hátulról lepték meg őket. Idejük se maradt álmélkodásukból felocsúdni. Egyedül Traxx reflexei működtek: nekivetette a hátát a sziklának, s hangtom-pítós elektroautomata fegyverével sorra lelőtte és el-hamvasztotta a támadókat. – Teszednünk kell valamit – mondta MGR.BXML. – Újra megtámadnak bennünköt. – Nem szabad megneszelniök, hogy ihol jártunk – vélte KDPH. – Vagyis? – A fattyúkat a faluban sürgősen meg köll semmisí-tenünk, még mielőtt észrevennének. – Túlélésünk szempontjából ez lesz a leghelyesebb – vélte DR.ZZX. – Korántsem civilizációs cselekedet, mondhatnók: planetopolitikai kényszer. Meg köll ten-ni, ha a sors így hozta. Élhetnek még másutt fattyúk,

123

nem hal ki ez a portéka fajzat... Traxx, kend jelentse a történteket az űrhajónak, azután intézkedjék. Hat fer-tályórát kap, ihol megvárjuk. S ne kövessen el butasá-got... Traxx némán bólintott. Maroktelefonján leadta a je-lentést, s leereszkedett a szurdokvölgybe. Ettől kezdve élvezte a dolgát, ez nekivaló feladatnak bizonyult. Mindenkit lelőtt és elhamvasztott, aki az útjába ke-rült; végigjárta a gunyhókat, legyilkolta a bentlevő-ket is. Az utolsó gunyhóban egy félmeztelen fattyú-lánnyal találta szembe magát; a fattyúleány az ajtóke-retnek dőlve, egész testében remegve, ziháló szüggyel nézett rá. Lőni akart, amikor ráeszmélt, milyen régen nem részesült az öldöklésen kívül másféle élvezetben. A hófehér szügy láttán kedve támadt egy kis szórako-zásra. Az is eszébe jutott, mennyire aggódott DR.ZZX, hogy esetleg kihal ez a fajzat. Eldöntötte, cselekedni fog annak érdekében, hogy ne történjék meg. Noha az ő génjei gyilkolásra voltak bekódolva – nem úgy, mint a többieknek, akik a maguk szakterületén a legkivá-lóbbak közé tartoztak –, ez a tényező egyáltalán nem befolyásolta megváltói tettében. Mit számít ilyenfajta csekélység egy félreeső bolygón, gondolta, ahová bi-zonyára többé nem jön lény a Planétáról... A harmadik napon a vezérszámítógép megtalálta a visszatérés útjának a koordinátáit. Az űrhajó a szurdokvölgy fölötti magaslaton vette fel az expedíció tagjait, s a jövevények elegendő vízzel és élelmiszerrel felszerelkezve elhagyták a bolygó lég-körét. Örvendeztek, hogy nem kell többé mirelitgör-hőt rágcsálniuk. – Nagy szerencsének tartom, hogy erre a bolygóra

124

tévedtünk – mondta ING.SWQ. – Majdnem olyan, mint a Planéta. Ildomos lenne nevet adni neki, hogy besorolhassuk a többi ismert égitárgy közé. – Planéta II – javasolta DR.ZZX. – Másként nevezném – szólalt meg ARCH.ESWS, s bekapott egy gusztusos kecsupnövényt. – Csapnivaló a melasztartalma ennek a türetnek, bazmeg... Lehetne BRZNY.XO3. Minekutána szinte mindenki elmondta a javaslatát, a fejüket Traxx felé fordították. – Kend minő nevet adna? – Föld... valódi földön jártunk. – Hm... találó! – csettintett DR.DOC.MNI. – Nekem eszembe se jutott volna... Egyébiránt a bolygóra érde-mes lesz visszatérni megfelelő céllal és kellő techniká-val. Kolóniák, figyelőállomások gond nélkül létrehoz-hatók rajta, a fattyúk észre sem vennék. A Föld... im-máron nevezzük imigyen... szerintem a jövő bolygója. A GENEZYX kísérleti programmal magasfokú életfor-mát lehetne ott megalapozni, a fattyúk alkatilag fejlő-dőképesek. A priori meg köllene őket tanítani bücik-lizni... Mondja, Traxx, kend min somolyog? Traxx arcáról eltűnt a vigyor. – Tudjuk, hogy büntetésből került az űrhajóra – folytatta DR.DOC.MNI –, az előző bevetésén megerő-szakolt egy három X-es kémnőt, mielőtt likvidáloválta volna. Most mit követett el? Traxx erélyesen válaszolt. – Nem tettem semmi olyat, amit nem köllött volna megtennem. A feladatomat végeztem, úgy, ahogy el-várták tőlem. Kilenc hónap elteltével a Földön, a szurdokvölgyben a

125

lány egészséges fiúgyermeket hozott világra. Amióta látta azt a fényes valamit az égbe emelked-ni, minden nap naplemente előtt felment a hegy tete-jére, s az ég felé révedt. A későbbiekben letérdelt, há-lálkodott az égieknek, hogy megkímélték az életét. Nem akarta elhagyni megszokott környezetét, a falu-ban maradt azt remélve, valaki előbb-utóbb eljön érte. Semmiben sem szenvedett hiányt, a természet gon-doskodott róla. Hogy munkával teljen az ideje, vete-ményeskertet létesített, beültette paradicsommal. Miután kezdett kigömbölyödni, örömmel vette tu-domásul, hogy hamarosan vége szakad az unalmas egyedüllétnek. Hálálkodásaiban mind gyakrabban megköszönte az égieknek, hogy gyermekkel ajándé-kozzák meg, s az egyik gunyhóban a tiszteletükre kü-lönböző tárgyakat helyezett el, többek között néhány darab szikkadt görhőt. Egy alkalommal áldozatot mu-tatott be arra kérve az égieket, hogy születendő gyer-meke fiú legyen, aki benépesíti a völgyet. Midőn a csecsemő felsírt, az anyja a kínjai közt el-nevette magát, s szeretetteljesen nézett a gyermekére. – Fiam... legyen a neved Ádám!

126

A felderítő Wapen Wapen, a bölcs tudós magához kérette Yeto-tacot, a 0013-as speciális ügynököt, hellyel kínálta, csápjával teát töltött neki a szamovárból, miközben azon töprengett, hogyan kezdje el. – Hibáztunk – mondta csipogó hangon, s szemhéját fáradtan lezárta. – A hiba téged terhel, Yetotac elv-társ. Emlékezz vissza, száz földévvel ezelőtt, amikor tanulmányútra indultál a Föld nevű bolygóra, egyet-len dolgot nem vettünk alaposabban figyelembe: azt, hogy a Föld az a bolygó, ahol az ember nevezetű állati eredetű élőlény már nincs a fejlettség olyan magas fo-kán, mint ahogy azokból a feljegyzésekből kiderült, amelyeket a G-Xynus-alfán találtunk meg. Ezekben a feljegyzésekben az áll, hogy a fáraók, a maják és az in-kák birodalma a legfejlettebb birodalom a Földön, nincs hozzájuk hasonló. Most már tudjuk, hogy attól az időtől számítva, amelyik megfelel a Földön elter-jedt időszámításnak, az emberiség kultúrája hanyatlás-nak indult, háború háborút követett, s te, Yetotac elv-társ 1917 és 1953 között tanulmányoztad a földi élet-formát, a keleti felén levőt. Közvetlen tapasztalataid eredményére hagyatkozva építettük ki a mi rendsze-rünket földi mintára, s ez a rendszer, Yetotac elvtárs, amelyet te tökéletesnek, megbízhatónak, megdönthe-tetlennek nyilvánítottál, a Földön megbukott, tönkre-ment, csődbe jutott, széthullott, s mi több: magánkéz-be került...! Beláthatod, Yetotac elvtárs, rossz úton haladunk. Te hittél azoknak, hittél a hitükben, olyanná kellett vál-nod, mint amilyenek az elvtársak a Földön. A kom-

127

munizmusnak nevezett valami mélyen beléd ivódott, gyökereket vetett benned, elborította agyad szürkeál-lományát. Hazudtál önmagadnak is, midőn azt hitted, ez az egyedüli létező jó a világon. Ezt hihetted, másról nem tudtál, másról nem szereztél közvetlen informá-ciókat, minden egyebet rossznak, megvetendőnek, az ellenség eszközének tüntettél fel. Be kell látnod, alig-ha a Föld keleti része az ideális példakép a mi szá-munkra. Nos, Yetotac elvtárs, ezért szeretném, ha megint ta-nulmányútra indulnál a Földre, mégpedig a nyugati felére... Yetotac szerényen elutasította Wapen Wapen ajánla-tát. Mivel nem volt hajlandó elvetni az eszméjét, és mivel földi tartózkodása idején a KGB beszervezte, Wapen Wapen háta mögött titokban előkészítette a kommunisták átmentését a Földről azzal a céllal, hogy ha ott megbuktak, éljen tovább a Földön kívül a kom-munizmus...

128

A végrehajtó Wapen Wapen, a bölcs tudós magához kérette Hoto-wot, a 0021-es szupertitkos ügynököt. – Megbízásom van a számára, Hotowo – mondta szelíden, s hellyel kínálta az ügynököt. – Mostantól kezdve már nem munkanélküli, vége az űrbéli lézen-gésének, lesz feladata. No nem... a csápomat nem kell megcsókolnia! Eresszen el!... Űrkomp-járattal elutazik a Földre. A feladata nem annyira veszélyes, mint legu-tóbb. Van ott egy kis ország, amelyik önállósult, oda fog elmenni. Ez az ország a legősibb kultúrkontinens szívében fekszik, szerfölött fontos, hogy az ottélők bé-késen, ellenségeskedés nélkül lépjenek a polgári de-mokrácia és a jóléti társadalom útjára. Saját erejükből erre képtelenek, külső segítségre szorulnak. Az ottla-kóknak és politikusaiknak halvány elképzelésük sincs a fejlődés menetéről, jóllehet nekik kell példát mutat-niuk szomszédaik előtt, így van megírva azokban a feljegyzésekben, amelyeket a G-Xynus-alfán talál-tunk. Ez az ország a jövőkép záloga, egy leendő máso-dik Svájc. Magának az a feladata, hogy kiiktassa a hőzöngőket és a hátramozdítókat. Magára bízom, milyen módszer-rel dolgozik. Mellesleg figyelmeztetem, ez esetben ne alkalmazza azt az eljárást, mellyel 1959-ben sikert ért el. A kubaiak mindmáig nem tudnak megszabadulni Fidel Castrótól, ki örökké ott fog élni azon a szigeten olyanféle emberként, mint amilyenné átformálta. Csi-náljon valami mást, valami fejlődőképeset. Hotowo, miután megérkezett a Földre, átlagos halan-

129

dó gyanánt elvegyült a kis ország fővárosának a forga-tagában. Száz évre visszamenőleg elolvasta az összes megjelent újságot, figyelmesen hallgatta a napi híre-ket. Megfájdult a feje, ámde képet kapott az ország va-lós viszonyairól. Beható elemzéssel arra a végkövet-keztetésre jutott, hogy meg kell tisztítania a társadal-mat a bolsevizmus tanainak alapján gondolkodó pol-gároktól. Végigjárta a városokat és a falvakat, személyi számítógépébe betáplálta a megfelelő kódokat. Ami-kor úgy vélte, mindennel elkészült, működésbe hozta az ország középpontján elrejtett elmés készüléket. Az-tán fellélegezve visszautazott az állomáshelyére. Ki se pihenhette magát, Wapen Wapen sürgősen hívatta. A bölcs tudós nyugtalanul járkált fel-alá a te-remben, láthatóan gyötrődött. – Megfigyelőim az imént jelentették, hogy a Földön rosszul sült el a dolog – kezdte. – Azt hiszem, valamit nem vett kellőképpen figyelembe. Tekintve a kiala-kult vészhelyzetet, legitt korrigálja a hibát! Állítsa vissza eredeti állapotába azt az országot! Még nem ké-ső, egyelőre se az oroszok, se a németek nem vettek észre semmit. – Wapen Wapen megállt, felvonta le-benyszerű szemöldökét. – Hihetetlen, ami történt... Csecsemők és kisgyerekek sírásától hangos az ország! Az öt millió lakosból, a gyermekeken kívül, csupán néhány bacsó maradt meg a hegyekben... Hát ilyen nincs! Hotowo! Mit tett maga?!

130

A gyűjtögető avagy

Szólítson nyugodtan Xéninek... Wapen Wapen, a bölcs tudós elérkezettnek látta az időt, hogy szabadságra menjen. Voltak szenvedélyei, melyeknek szabadsága idején hódolhatott, melyeknek egy részét ügyesen eltitkolta. Lázas izgalommal ké-szült fel a földi utazásra, ilyenkor közismert női film-sztárok külsejét öltötte magára. Úgy tartotta, ez olyan, mint a vadászegyenruha az embereknél: akkor veszik fel, ha trófeát akarnak... Legutóbb Joan Crawford és Rita Hayworth egyvelegében mutatkozott, de a válto-zatosság kedvéért átalakította már magát Nyikita Szer-gejevics Hruscsov, Alfred Hitchcock és Hercule Poirot hasonmásává is. Most, az alkalomhoz illően, rokon-szenves külsőt választott. Kiszemelte magának Nicole Kidmant és Jamie Lee Curtist, belőlük gyúrta össze legújabb külsejét. Kétórás munka után a tükör elé állt, s elégedetten megállapította, bűbájos emberi lény néz vissza rá, egy nő, akin bárhol a Földön csüggne a fér-fiak szeme. Az estélyi ruha merészen mutatni enged-te hullámzó keblét és járáskor a jobb combját. Wapen Wapen, a bölcs tudós elvigyorodott. Feldobva vezette kiöregedett űrkompját, az akciója járt a fejében. A Rolling Stones dalait hallgatta, együtt énekelt Mick Jagerrel. Mielőtt a Föld légkörébe ért volna, a kumputerradaron megjelenítette a kiválasz-tott vadászterület háromdimenziós képét, s tárolta az agyában az adatokat. Aztán rákezdett az Éjféli csavar-gó című dalra.

131

Sötétedett, amikor az űrkomp észrevétlenül leszállt a szálloda lapos tetejére. Innen el lehetett látni arra a folyónak nevezett hömpölygő vízmennyiségre, ame-lyet az emberek Dunának neveztek és arra modern-nek mondott épületkomplexumra, amelyben aznap ülésezett legutoljára a parlament. Wapen Wapen né-zelődött egy ideig, majd mélyet lélegezve kinyitotta a vasajtót, s leballagott a legfelső szintre. A személyzeti lépcsőn lejutott a negyedik emeleten levő bálteremig, a fordulókban riszálta a fenekét, közben lefelémenet fütyülte a Fel, fel, ti rabjai a Földnek kezdetű mozgal-mi nótát. Könnyűnek és határozottnak érezte magát, akadály nem állhatott az útjában; a Földön szabad volt, itt nem parancsolt neki senki sem. Megkereste a toalettet, ellenőrizte, nincs-e véletlenül elkenődve a rúzsa, utána, hogy még jobban felvidítsa önmagát, ki-bújt az egyik körömcipőből, megcsodálta Jamie Lee Curtis gyönyörűséges lábát... A nagyszabású fogadáson a leköszönő parlament elnökén és a képviselőkön kívül megjelentek a kor-mánytagok, az országban akkreditált diplomaták, az ismert közéleti személyiségek, az utóbbi évek szépség-királynői, és megjelent a köztársasági elnök is. Wapen Wapen dekoratív külsejével otthonosan mozgott a rendezvényen, kitűnve a csinos nők kis csoportjából. Fesztelenül érezte magát, evett sokféleségeket a hi-degtálakból, ivott különböző színű üdítőitalokat, s a kisujját eltartotta a többi ujjától. Titokzatosságával el-bűvölte a közelében tartózkodókat, rámosolygott a fe-leségükkel társalgó férfiakra, s ezalatt tanulmányozta a politikusokat. A veséjükbe látott. Főként a képvise-lők érdekelték. Az a jellegzetesen busa fej felkeltette az érdeklő-

132

dését. Tulajdonosa kaviárt falatozott egy nagykanállal, midőn felfigyelt rá. Régtől akart egy ilyesforma típust, most szerencsére rátalált. Hőn remélte, hogy képvise-lő. Moszkvában látott egy hasonló alkatot, akiről ki-derült, hogy Yetotacnak, a 0013-as ügynöknek a du-mába beépített emberkülsejű informátora a G-Xynus-deltáról... Wapen Wapen remegni kezdett, megnyalta a szája szélét. Tíz percen belül megismerkedett a busa-fejűvel. Képviselő volt. Felélénkült, remegés futkosott a hátán. A társalgás közepette elképzelte, amint végig-simítja a csápjait a bőrén, amint a hóna alá nyúl... – Mi is a neve? – kérdezte a képviselő. Wapen Wapen megeresztett egy csábos mosolyt Ja-mie Lee Curtis kelléktárából. – Xénia Ová. Szólítson nyugodtan Xéninek... – Szép név, összhangban van az államnyelvtörvény-nyel. Én Jano vagyok. Jano Posľanec. Hodejovból... Éjfél előtt, a vigalom kicsúcsosodásának tetőfokán Wapen Wapen alias Xénia Ová kijelentette: – Szeret-ném, ha felkísérne a szobámba. Az 1275-ösben lakom a legfelső emeleten. Jano Posľanec megilletődésében ugrott egyet. Erre a fordulatra nem számított, fel sem ötlött benne a gon-dolat, hogy ez az isteni nő őt akarja. Míg a lift zajtalanul suhant velük felfelé, az isteni Xénia Ová odadörgölődzött Jano Posľanechez. A kép-viselő érezte a méregdrága parfüm bódító illatát, s et-től kissé elszédült. Előzőleg az ital is betett neki, fél üveg vodkát ivott meg. – Menjünk a tetőtérre – javasolta Wapen Wapen, miután a tizenkettedik emeleten kiszálltak. – A friss levegőn jobban lesz... Jano Posľanec nem lett jobban. A Hold és egy pis-

133

lákoló neonreklám fényében rögtön észrevette a kar-csú, fémes szerkezetet a szálloda tetején. Hosszan néz-te, azt hitte, ébren álmodik, akár a parlamenti ülése-ken. – Liberális demokrata legyek, ha nem egy csészeal-jat látok! – képedt el heveny csuklások kíséretében. – Látja azt a micsodát? Wapen Wapen szeme fényesen ragyogott. – Igen, látom. Az enyém, azon jöttem. Jano Posľanec tátott szájjal hátrált. Eljutott a tuda-táig, hogy nem képzelődik. Az is eszébe jutott, hogy a szépséges Xéni körül valami nincs rendben... pedig micsoda elragadó teremtmény! – Ez nem lehet igaz! – fakadt ki. – Maga nem zöld marslakó! Nem is pikkelyes! – Nem. Mi nem úgy nézünk ki. Jano Posľanec hirtelenében kijózanodott, csuklása abbamaradt. Összeszedte magát, próbálkozott diplo-matikusan fellépni. – Még érvényes a képviselői immunitásom! Követe-lem, hogy... És ekkor elakadt a hangja. Wapen Wapen bal kezé-vel letépte Nicole Kidman-féle jobb karját, minek kö-vetkeztében előbukkant az egyik csápja. Jano Posľa-nec némán hápogott, nem bírt megmozdulni, sóbál-vánnyá dermedt. A szeme tágra nyílt, testének nyílá-saiból hangok áramlottak ki, verejték gyöngyözött a homlokán. – Mit akar? – nyögte. Wapen Wapen megszabadult a másik női kartól is, csápjaival az emberi lény hóna alá nyúlt. – Gyűjteményem dísze lesz! – örvendezett. – Külön vitrint kap! – Könnyedén megemelte legújabb trófeá-

134

ját, s meggyorsítva lépteit, boldogan vitte az űrkomp felé. Majd halkan, mintha csak magának mondta vol-na, hozzátette: – De előbb ki kell tömnöm.

135

A megváltó Wapen Wapen, a megfáradt bölcs tudós magához ké-rette Zesmót, a visszavonult, aktívan passzív 0001-es ügynököt. – Ide figyeljen – mondta neki –, az emberiség a Föld nevű bolygón... hihetetlen, megélte a kétezredik évet! Üljön le, ha nem bír állni... Továbbra is éleződik az állandó feszültség az egyes megbékélhetetlen nem-zetek közt, konfliktusok teremtődnek, fokozódik a politikai harc, rossz irányba terelődnek a dolgok, egyik nemzet a másik fölé akar kerekedni, ezer év kö-zös együttélése kevésnek bizonyul a számukra. Szük-ség lenne néminemű korhű megváltásra. Elszédült? Várjon, felsegítem. Ott a lóca... Sajnos a bevethető embereim foglaltak, a Kárpát-medencében tényked-nek külső megrendelésre. A mi szervezetünk szintén kettészakadt, jobbra-balra dolgoztatnak... Ezért gon-doltam magára, maga régi megbízható káder. Gyógy-szert szed vagy ma még nem evett? Majd eszik...no... Nálunk a nyugdíjasokon spórolnak. Járja végig Európa országait Svájc, Svédország, San Marino, Málta kivételével. Közép-Európa államaiban vegyüljön el. Diszkréten felveheti a kapcsolatot a mie-inkkel. Hotowo egy sötét terepjáróval közlekedik ar-rafelé. Ugyanott Yetotac a kormányfő. Magamutoga-tós sznob vált belőle, posztjából kimozdíthatatlan. Kár, hogy legutóbbi akciónkat elcsesztük, ráadásul az ügyetlen és telhetetlen marslakók tönkretették a Föl-dön a banki szférát... Az a gyanúm, a mi fajtánknak álcázott ember-ügynök épült be közénk. Szövetkez-nek a marslakókkal ellenünk... A Marson tízméteres

136

bronzszobrot emeltek Orson Wellesnek tiszteletük je-léül... Azok ott kezdik majmolni az emberi társadal-mat, náluk is elharapódzott a globalizáció. Akadnak olyanok, kik direkt amputáltaják fölösleges csápjaikat, hogy mind jobban hasonlítsanak az emberre. De a zöld pofájuk ugyanolyan ocsmány marad, hiába festik vagy púderozzák... Arra sem képesek, hogy létükből fakadóan külsőt változtassanak. Nos, kap negyven napot, alkosson új Tízparancso-latot az emberiség számára. Természetesen a régi alap-ján, erre módfelett ügyeljen, nem akarok kellemetlen-séget. Embereink a Vatikánból jóváhagyták az ügyet, áldásukat adták rá. Még valamit: semmiféle gárdába ne álljon be tagnak és ne étkezzen kisforgalmú kínai éttermekben, megér-tette 0001-es? Holnap indulhat. Apropó! Takarékossá-gi okokból harmadmagával megy, hárman lesznek egy kis kompban. „És lőn. És beméne Zesmo a felhő közepébe, és lemé-ne a földre, és [majdnem] negyven nap és negyven éj-jel vala Zesmo a földön.” Zesmo jeangabinos külsővel érkezett a Földre. Az általa kiválasztott helyeken, jobbára nagyvárosokban, közigazgatási székhelyeken, híres és ismeretlen kisvá-rosokban, eldugott falvakban két-három napot töltött el, azután továbbállt. Megjegyzéseit a memóriájában regisztrálta és rendszerezte. Lila fedelű kis noteszét nevezte el memóriának, minthogy a sajátja megko-pott, inkább leírta magának, nehogy elvesszen bármi is, amit meg kell jegyeznie. A kilencedik napon megállapította: az embereknek nevezett élőlények furcsán viselkednek. Valami tár-

137

gyat szorítva a fülükhöz folyvást mondják a magukét, mintha rajtuk kívül mások nem léteznének a környe-zetükben, átnéznek az emberen, ha szerényebben van felöltözve és éppen nem telefonál. Telefonfülkének az autójukat használják, amely nem zúg, hanem mono-ton, ritmikus basszushangon dübörög, onnan telefo-nálgatnak, azonközben fél kézzel manővereznek a közutakon haladva. Ha lenne több kezük, ennének is az autóban. Különös, gondolta az idős ügynök, hogy a technika minő félelmetesen megváltoztatja a két kéz-zel megáldott embereket. Régebben úgy vélte, az em-beriség legnagyobb találmánya a vízöblítéses vécé. Most rádöbbent: el kell vetnie eddigi véleményét. Ötven földi év alatt, amióta nem látogatta a boly-gót, a felismerhetetlenségig átalakultak a városoknak nevezett labirintusok. Az aszfaltozott járdákat egész-ségügyi szempontból sok helyütt kikövezték, hogy a nők ne járjanak tűsarkú cipőben, hogy a globális fel-melegedés hatására az aszfaltban nehogy leragadjanak. Turistaszezonban koldusokat ültettek a műemléképü-letek elé, testükkel takarják el a lehullott vakolat általi foltokat. S a telefonfülkék eltűntek a közterületekről... Zesmo a csendet szerette, irtózott a zajoktól, főként az égő csipkebokor hangjától borsódzott a háta kö-zepe. Tóra nem nézhetett, az állóvíz látványa gyo-morégést okozott neki. Mindezek ellenére belevetette magát a zajosan csacsogó, traccspartira hajlamos em-berek forgatagába. Tolongot a villamoson és a metrón, integetett és odamutogatott a taxisoknak, pizzériák-ban étkezett, pubokban sörözött, kocsmákban italo-zott, a vizeldében csípőre tett kézzel pisilt, motelok-ban aludt, vonaton, autóbuszon utazgatott. Elkerülte a parkokat, feltételezte, található ott tó. Pihenésképpen

138

betért a múzeumokba, az alkotásokat megvilágító pi-ciny lámpatestek nézegette, s ha szabadon kiállított kőtáblákat vett észre valahol, akkor nem ment a kö-zelükbe, az írott kőtáblák viszketegséget okoztak a fej-bőrén. A múzeumok csendes zugaiban jegyezte fel az új parancsolatokat a lila fedelű kis noteszébe, melyet a térdére helyezett. Egy szombat estén, földi tartózkodásának harminc-harmadik napján, a Rima folyó partjának sétányán bo-lyongva a két emberformájú marslakó – kik kurvának álcázva magukat követték őt a legkisebb városállam titkos megbízásából – előre megfontolt szándékkal ki-zsebelte és leütötte. Zesmo, a visszavonult, aktívan passzív 0001-es ügynök a folyóba gurult, s megfulladt. Az éjszaka folyamán sötét felhők gyűltek a város fe-lett, az ég fekete boltozata a földhöz nyomult, s más-nap hajnalban eleredt az eső. Negyven napig esett. A lila fedelű kis notesz kinyitva hevert a magas fű-ben, két horpadt flakon mellett, azon a helyen nyílt szét, ahol a legtöbbet nyitogatták. A „prostik” a no-teszt eldobták, Zesmo cowaxalája15 kellett nekik. A víz lassan oldotta fel a notesz lapjain a szépiaszín tintát, s még el lehetett olvasni, mit írtak apró, taka-ros, dőlt betűkkel a papírra: 10 parancsolat

I. Ne nézz televíziót, az erre szánt idődet for-dítsd zenehallgatásra vagy régi filmek nézésé-re!

II. Ne olvass újságot, hisz ha szükségeltetik, bár-mit visszakereshetsz az interneten!

15 Nem földi gyártmányú személyi mobilkomputerszatelit. (Bár előfordulhat, hogy később Kína gyártja.)

139

III. Ne hallgasd meg az aktuális híreket, ezt óha-tatlanul úgyis valahol elmondják neked, vagy valahol akaratod ellenére meghallod!

IV. Ne figyelj a reklámokra, egyél és vegyél azt, amit te szeretsz és jónak ítélsz!

V. Ne politizálj, mert sok politikus sem ért hozzá! VI. Olvasd a számodra kedves és érdekes irodal-

mat, ebből tanulj és okulj! VII. Barátaiddal és ismerőseiddel személyesen be-

szélj és kerüld el az általad idegesítőnek tartott egyéneket!

VIII. Járj sokat gyalog a természetbe, hallgass bele az erdő csendjébe!

IX. Ha a kutyáddal sétálsz, takarítsd el a kutyasz... (A betűk elmosódtak.)

X. Tartsd be az előző Tízparancsolat valamennyi parancsolatát!

140

A messziről jött ember vétke

Dolgozószobám ablakából az utcát fürkésztem, amikor a férfi megláttam. Az ellenkező oldalon sétált, karján esernyőt tartott, olykor meg-megállt, felfelé tekinge-tett. A függöny mögé húzódtam, néztem, mi fog tör-ténni. Ruházatából ítélve az ismeretlen jómódúnak tűnt, nem olyannak, akiből egy tucat ődöng a város főterén. Egy ideig a közelben járkált, majd megfor-dult, kezébe fogta az esernyőt, s elsietett. A következő héten nem tartózkodtam Rimaszom-batban, hivatalos ügyeim elszólítottak otthonról, elfe-ledtem a jelenet. Hazatérésemkor mondták, hogy egy férfi többször keresett. Az esernyős emberre gondol-tam. Hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, mit akar-hat tőlem. Nem kellett sokáig várakoznom, egyik este megje-lent. Disztingvált öregúrral hozott össze a sors. Tudta, hogy az országos lapoknak dolgozom, megkért, hall-gassam meg, szenzációs közlendője van, mással nem akarja megosztani. Bevezettem a dolgozószobámba, kávéval, aprósüteménnyel kínáltam. Javasolta, készít-sek magnófelvételt a beszélgetésünkről. Eleget tettem óhajának, előkészítettem a diktafonomat. Elbeszélése megdöbbentett, el sem akartam hinni. Elálltam az egész felvétel nyilvánosságra hozatalá-tól, csupán egyes kiemelt részeket bocsátok közre, ám a történet így is teljes. Íme: ...itt születtem Rimaszombatban, az egykori Szentpé-

141

teri utcában nőttem fel jómódú szülők gyerekeként. Általános iskolásként kerültem el innen, tanulmánya-imat Pozsonyban folytattam. Egyetemre Moszkvában jártam, ott sajátítottam el az oroszon és az angolon kí-vül a török nyelvet. Itthon a pozsonyi városi pártap-parátusban kezdtem dolgozni, végzettségemhez ké-pest alantas feladatokat ellátva. A munkám egyáltalán nem elégített ki, megalázónak tartottam. Vonzott a diplomácia. Külföldre szerettem volna jutni, egy nyu-gat-európai államba, ahol hasznosíthatom nyelvtudá-somat, de végig kellett vergődnöm a kötelező rang-létrán, el kellett érnem egy megkövetelt korhatárt... ...1962-ben helyeztek át Prágába. A Központi Bi-zottságnak szüksége volt pártvonalon tevékenykedő oroszul, angolul és törökül tudó ambiciózus fiatalem-berre. A szerencse folytán rám esett a választás, ugya-nis másvalaki nem felelt meg a feltételeknek... ...1963-ban Törökországba küldtek nagykövetségi tolmácsnak. Alá kellett írnom egy nyilatkozatot, mellyel elköteleztem magamat az ŠtB-vel való együtt-működésre. Akkortájt nem sejtettem, mit jelent ez, úgy véltem, hozzátartozik a követelményekhez... ...Két év múlva már attaséként tevékenykedtem magaménak tudva mindazokat a kötelező protokoll-előírásokat, amelyeket hasznosíthattam. Pályafutásom fölfelé ívelt, egyre magasabbra araszoltam a ranglét-rán, mígnem kineveztek nagykövetnek. Különböző nyugati országokban működtem, végül az ENSZ genfi székházában dolgoztam évekig. Megtanultam németül és franciául is, ismeretségekre tettem szert. Minden-kor megtaláltam annak módját, hogy barátokat, isme-rősöket szerezzek a világ bármely pontján... ...1986-ban az ENSZ nemzetközi vizsgálóbizottsá-

142

got hozott létre, hogy kivizsgálja, milyen mértékben tartják be az alapvető emberi jogokat a Szovjetunió te-rületén. A kiváltó okot egy esemény szolgáltatta: 1986 februárjában a rosztovi területi bíróság csalásért és sikkasztásért golyó általi halálra ítélt több gazdasági vezetőt. Ennek visszhangja támadt, bizonyos körök diplomáciai lépéseket sürgettek. A bizottság élére en-gem neveztek ki, mindamellett titkos feladatot is kap-tam, mégpedig: hogy derítsem fel, miért kezdtek az oroszok gyors tempóban egyforma templomokat épí-teni a Szovjetunió európai területén, a stratégiailag fontos Moszkva–Voronyezs–Volgográd vonalon... ...Küldetésünk előtt pár napot Prágában töltöttem. Az egyik nyugati kereskedelmi kirendeltség munka-társa ügynöki minőségében ismertette velem, mely városokban kell szemrevételeznem az épülő templo-mokat. Ekkor én már kettős ügynökként tevékeny-kedtem, ebben láttam jövőm zálogát... ...Vasúton utaztam Moszkvába, bőven volt időm, vonatozhattam kedvemre. Az utazás negyven órát igényelt, előkészíthettem titkos feladatomat, átnéz-hettem a bizottság tagjairól készült bizalmas anyagot... ...Moszkvában a kijelölt időpontban a francia kö-vetségen találkoztam a bizottság tagjaival és a mellénk kirendelt tolmácsokkal. Kidolgoztuk a tervet, mely-nek alapján sorra végigjárjuk a „találomra” kiszemelt városokat: Gorkijt, Kazanyt, Kujbisevet, Szaratovot, Volgográdot, Rosztovot, Voronyezst, Tulát és Kalugát. Az útvonalat én javasoltam, hogy belekerüljenek a templomépítő városok is. Munkatársaim egy-két meg-jegyzéssel elfogadták az útvonalat, s ebből arra követ-keztettem, hogy a továbbiakban sem lesz komoly ki-fogásuk felvetéseim, javaslataim ellen.

143

Orosz segítőtársaink készségesnek bizonyultak, két nap alatt biztosítottak az útvonal városaiban szállást és étkezést mindannyiunknak. Három belügyminisztéri-umi személygépkocsit bocsátottak a rendelkezésünk-re. Gyanítottam, hogy a sofőrök valamelyike KGB-s, esetleg mindhármuk az. Indulásunkig ismerkedtünk Moszkvával. A Vörös teret, a Kremlt, a Lenin-mauzóleumot és a mögötte le-vő díszsírhelyeket nem hagyhattuk ki. A városnézésre elkísért bennünket a Központi Bizottság egyik póttag-ja is... ...Gorkij, Kazany, Kujbisev, Szaratov meglátogatása után Volgográdba érkeztünk. A helyi pártvezetők mindenütt megvendégeltek, számtalan alkalom adó-dott evésre és ivásra. Társaimnak nehezükre esett megszokni az ottani ételeket, illetlenség lett volna ré-szünkről visszautasítani a scsit, a borscsot, a szoljan-kát, a saslikot... A kameruni kolléga eleinte az italo-zástól ódzkodott, nem bírta a vodka szagát, a későb-biekben aztán párszor le kellett őt beszélni arról, hogy eljárjon egy törzsi táncot az asztal tetején. A többiek természetesnek vették, hogy alkalomad-tán, ha az időnkből futotta, szívesen szemrevételezem és fényképezem kívülről-belülről a templomokat. Af-féle hóbortnak vélték. A meglévő templomok néme-lyikét kerestem fel, ezzel elértem, hogy ne tűnjék fur-csának, ha véletlenül egy építés alatt levőt csodálok meg. Utunk során Volgográd volt az első templom-építő város. A sors úgy hozta, hogy Volgográdban a helyi foga-dóbizottság javaslatára meglátogattuk a város neveze-tességei közül az építés alatt levő templomot is. Meg-ragadott a torony látványa, ilyetén hatszögletű alakza-

144

tot sehol sem láttam. Érdeklődésemre elárulták, hogy új szovjet technológiával készült, nemrégiben fejlesz-tették ki... ...Rosztovból, ahol szélesebb körben és behatóbban vizsgálódtunk, Voronyezsbe érkeztünk, a második templomépítő városba. Mivel péntek volt, s mi más-nap pihenőnapot tartottunk, a helyi kolhozelnök es-tére fogadást szervezett a Don folyó túlpartján levő dácsájában. Szűk körben egybegyűltek a város kom-munista apparatcsikjai, hogy találkozhassanak velünk. A vodka és az állandó koccintgatás fokozatosan elsi-mította a meggyőződésbeli különbségeket, éjféltájra többen kivetkőztek önmagukból. A kameruni kolléga orosz népdalokat énekelt, s mindenáron meg akarta venni az egyik vendéglátónktól az érdemrendjeit, me-lyeket büszkén viselt a zakóján. Egy alkalmas pillanatban elhagytam az épületet, friss levegőre vágytam, elegem lett az italozásból, a ci-garettafüstből, kisétáltam a domboldalra. Amint felér-tem a legmagasabb pontjára, a folyón túl elém tárult a város látképe. Fények elszórtan látszottak, ami világí-tott, az majdnem mind vörös fényű, ötágú csillagfor-mában ragyogott. Visszafelé tartván vettem észre a sötét tömeget, el-kerülte a figyelmemet. Egy templom sziluettjét fe-deztem fel. Jobban megfigyelve a torony szögletesnek tűnt. Ugyanekkor azt is észrevettem, hogy a dácsa fe-lől valaki közelít felém. Az egyik pártfunkcionárius volt – nevezzük őt Vologyának. „A templomunkat nézi?”, kérdezte. „Ez templom?”, kérdeztem vissza, mintha nem tud-nék semmit. „Peresztrojka-templom!”, mondta. „Nemrég fejező-

145

dött be az építése. Megmutatom belülről, jöjjön!” Egy bokor mögötti oldalsó ajtón jutottunk be a templomba. Az égők fényében feltárult előttem a bel-ső tér. Lényegében semmiben sem különbözött az át-lagos pravoszláv templom belsejétől, megvolt a szent-képfal, az ikonosztázion, én mindazáltal másnak lát-tam. Vologya egy üveg grúz konyakot húzott elő a za-kója alól, s felém nyújtotta. Nem akartam megsérteni, belekortyoltam. Eltartott egy darabig, míg rászánta magát, hogy el-mondja az óhaját. Megkért, segítsem hozzá őt és a csa-ládját a Szovjetunió elhagyására. Ennek érdekében hajlandónak mutatkozott egy féltve őrzött titkot elá-rulni. Kíváncsivá tett, ezért felajánlottam neki egy tekin-télyes összeget, melynek segítségével elutazhatnak Prágába, ahonnan eljuthatnak a Német Szövetségi Köztársaságba. Megemlítettem egy prágai ember cí-mét, aki kicsempészheti őket Münchenbe. Vologya ennek hallatán nem fért a bőrében, beszélt egy keve-set németül. „Jöjjön, mutatok valamit!”, mondta felszabadultan. Nem fedem fel, hogyan jutottunk le a kamrába, amelyet a templom alatt létesítettek, elég abból annyi, hogy lent egy irányítópult állt. Különböző színű és méretű gombok, karok, kapcsolók helyezkedtek el raj-ta, a falon óra mutatta a moszkvai időt: éjfél után há-romnegyed egyet jelzett. „Nyomja meg ezt!”, mutatott Vologya a piros gomb-ra. „Nem lesz ebből baj?”, kérdeztem. Vologya azt válaszolta: „Nem. Még nem aktivizál-ták.”

146

Sűrűn peregtek az események, figyelmetlenné vál-tam. Az italozás következtében elveszítettem józan ítélőképességemet. Megnyomtam a piros gombot. „Gyerünk ki, és nézzük meg!”, ragadott karon Volo-gya, s tuszkolt kifelé. A domb tetejére siettünk, hogy jobban lássuk a templom sötét körvonalait. „A tornyot figyelje!”, mondta izgatottan Vologya. Nem sejtettem, mi fog történni, viszont attól, amit láttam, hátrahőköltem. Halk zúgás közepette szétnyílt a torony három egyenlő részre. Tátva maradt a szám. Fülsiketítő zúgás hasított bele a levegőbe, s a torony gyomrából karcsú alakzat emelkedett a magasba fé-nyes tűzcsóvával kísérve, majd a torony összezárult. Megrökönyödve bámultam, amíg fel nem ocsúdtam ámulatomból. „Mi volt ez?”, ráztam meg kétségbeesve Vologyát. Vologya reszketett, miközben négy szót nyögött ki: „Szűz Anyám, már aktivizálták!” Ez a párbeszéd él bennem, képtelen vagyok elfelej-teni. Kitörölhetetlenül elraktározódott az agyamban és óhatatlanul megelevenedik a legváratlanabb pilla-natokban. Tudtam, haladéktalanul cselekednem kell. A raké-ta határon túli nyugat-európai célra irányul, s előbb-utóbb becsapódik valahová. Reménykedtem, nincs atomtöltettel felszerelve. Vologyát betereltem a temp-lomba, egy padra ültettem le, s ráparancsoltam, várjon meg. Lesiettem a kamrába, hogy eltüntessem az eset-leges nyomokat, aztán visszatértem. Álltam, s néztem azt az embert, aki hozzásegített titkos feladatom meg-fejtéséhez. Veszélyes játékba sodort, mely kétségtele-

147

nül balul ütött ki. Döntenem kellett, mit tegyek. A maradék italt óvatosan belédiktáltam Vologyába. El-lenkezés nélkül, nagy kortyokban nyelte a konyakot. Ezután orrba vágtam, mire két padsor közé zuhant. Az üveget elejtettem, lekattintottam a villanyt, vissza-mentem a dácsába. A bentlévők nemigen hallották a kilövés zaját, túlontúl hangosan énekeltek és kameru-ni bennszülött táncot lejtettek... ...Május 2-án, pénteken érkeztünk vissza Genfbe. Elhatároztam, pihenek egy keveset, mielőtt nekilá-tunk a jelentés megfogalmazásához. Szombaton reg-gel, a lapok böngészésekor megakadt a szemem egy híren. Az eseménnyel napok óta foglalkozott a sajtó, én ekkor szereztem tudomást róla. Felhívtam egyik amerikai ismerősömet, ki bennfentes Langley-ben16, információkat kértem tőle, hogy pontos képet alkot-hassak az eseményről. Percekre megdermedtem, bam-bán meredve magam elé, erre határozottan em-lékszem, nem bírtam elhinni a történteket. Főleg azt nem, minekutána a helyükre kerültek a részletek, hogy mindezt én okozhattam Vologya sugallatára... ...Mikor a templom kamrájában megnyomtam a pi-ros gombot, elszabadítottam a poklot. Minthogy a templomtoronyból kilőtt rakétának be kellett csapód-nia valahová, egyetlen helyre csapódhatott be. Egye-bünnen nem jeleztek robbanást vagy becsapódást ab-ban az időpontban, a tények ezt bizonyítják. Éjfél után negyvenöt perccel nyomtam meg a gombot moszkvai idő szerint. Egy szombati napon, 1986. ápri-lis 26-án. A falióra késhetett vagy siethetett öt-tíz per-cet, az órámat, mely a közép-európai időt mutatta,

16 A CIA központjában az USA-ban.

148

nem néztem meg. A rakéta feltehetően meghibásodás folytán téveszt-hetett célt. Az irány megfelelő volt, a Német Szövet-ségi Köztársaságot célozta meg, leellenőriztem a tér-képen, csupán a táv rövidült le. A rakéta szovjet föl-dön csapódott be egy óra huszonhárom perckor a le-hető legrosszabb helyen – a csernobili atomerőmű te-rületén. A két időpont között körülbelül ötszáz ki-lométert tesz meg a rakéta. Voronyezs és Csernobil között ugyanennyi a távolság. Az erőmű reaktorának robbanásakor a becsapódásnak nem maradt nyoma, ennélfogva állítják, hogy emberi mulasztás okozta a balesetet. Ez valóban igaz; az orosz gondolkodásnak és egy ördögi véletlennek kellett hozzájárulnia... ...Hiába változtatta meg Gorbacsov a Szovjetunió politikáját, hiába jelentette meg a Kelet és a Nyugat számára az Átalakítás és új gondolkodás című terje-delmes esszéjét, mely lényegében a lenini elvekre és azok modernizálására épült – elolvastam, a háttérben ott tevékenykedtek és tevékenykednek a titkos erők a KGB-n belül. Nekik a peresztrojka avagy a glasznoszty megvalósítása nem érdekük, ők a titkolózás burkában a hatalmat akarják mindenáron és minden eszközzel, nem riadva vissza semmitől. Bennük Sztálin szelleme él tovább. Ők azok, akik nem fognak beleszokni két lényeges dologba: hogy felbomlott a Szovjetunió, a vi-lág legnagyobb állama, és hogy elvesztették virágzó közép-európai gyarmataikat... ...1987-ben Vologyát a családjával együtt kimene-kítettem Prágán keresztül a Német Szövetségi Köztár-saságba. Ennyivel tartoztam neki. Frankfurtban tele-pültek le, beilleszkedtek, vendéglőt nyitottak. Párszor jártam náluk, szívélyesen fogadtak, ettem az orosz

149

specialitásaikból. 1996 áprilisában azonban egy sajná-latos autóbalesetben Vologya életét vesztette. A kocsi-ja az ütközéskor felrobbant. Titkosszolgálati akció le-hetett, neki meg kellett halnia... ...Az utóbbi időben nyugdíjasként beutaztam Kö-zép-Kelet-Európát, szemrevételeztem az elmúlt tizen-öt évben épült templomok tornyainak a formáját. Nem jutottam el mindenhová, ám eleget láttam. Ne-hezen fogja elhinni, de épült egy templom a nyolc-vanas évek végén ezen a környéken is hatszögletű to-ronnyal... ...Szlovákiában hét peresztrojka-templom áll, mind a legelmaradottabb régiókban. Mindegyiküket közel-ről láttam. Négy Nyugat-Szlovákiában, három Közép-Szlovákiában. Csehországban, Magyarországon, Len-gyelországban nincs ilyenféle templom. Talán ezért hagyták az oroszok, hogy e három ország előbb lép-hessen be a NATO-ba... ...Tudom, hogy valakik figyelnek, azt is tudom, kik. Ismerem a módszereiket, bármikor túljárok az eszü-kön. A szülőföldemen akarom leélni életem hátralevő részét... ...Nincs türelmem memoárt írni. Témám bőven len-ne... ...Megcsömörlöttem a politikától, elidegenedtem a diplomáciától. Piszkos játék ez, olykor az igazság fel-tárása sokkalta veszélyesebb, mint a hazugság ismétel-getése. ...Higgye el, nem személyes érdekből mondtam el mindezt! Ismerje meg Csernobil esetében a nagyvilág az igazságot! Bár nem hiszem, hogy az emberiségnek szüksége van igazságokra. Nem ez a tapasztalatom. Az emberek tekintélyes része megelégszik hihető hazug-

150

ságokkal és féligazságokkal. Így kényelmesebb. Mielőtt nyilvánosságra hoztam a hangfelvételt, egy őszi napon Szútorba kocsikáztam. A falu nem esik messze Rimaszombattól, kátyúval teli harmadosztályú úton közelíthető meg, ha az autós a megfelelő helyen letér a járást észak-déli irányban átszelő főútról. Látni akartam a templomot, amelyik Szlovákia legelmara-dottabb régiójának egyik legfélreesőbb falujában talál-ható. Álltam a háromszáz lelket számláló falu közepén, kotkodákoló és kapirgáló tyúkok közt, s néztem az építményt: a torony valóban hatszögletű volt! Közben azon töprengtem, mert már nem emlékeztem rá, hat-szögletű-e a kilencvenes évek elején épült ajnácskői templom tornya...

151

Vörös vonat

„Amikor ezt írom, még fogalmam sincs,

mi lesz a vége ennek a kalandnak. És azt sem sejtem, mi rejlik mögötte.

Pedig megpróbálkoztam jónéhány feltevéssel.” Robert Merle

A peron üres, senki sincs itt rajtam kívül, a lámpák halvány fénnyel égnek, a sínpár belevész a kékesszür-ke ködbe. Éjfélt jelez digitális zsebórám. Zakatolás hallatszik, úgy hat, mintha a távolban fegyverek ro-pognának, a hang erősödik, betölti körülöttem a teret, visszaverődik a fém- és üvegépítmény falairól, végül már bántja érzékeny hallószervemet. Dübörögve befut a vonat. Ritkán feltörő érzés kerít a hatalmába, nem tudom meghatározni, mi az, később eszmélek rá. A szerelvény láttán megdöbbenek. Kocsik robog-nak el előttem, hatvannyolcat számolok meg, észreve-szem, ablak csupán némelyiken van, ajtó csak az utol-són. Fölöttébb direktív elrendezés, okát nem sejtem. És ami a legfurcsább: a színük. Valamennyi, a moz-donyt is beleértve, vörös. Csillogó vörös. Vadonatújak, az idő vasfoga nem kezdte ki egyiket sem, most kerül-hettek le a futószalagról. Éles sivítással áll meg a sze-relvény, a fémek súrlódásának következtében szikra-tömeg csapódik ki a peronra, hátrálnom kell, öltönyö-met nem óhajtom kiégetni. Az ezt követő csend nyo-masztó, percekre megbénulok, elvesztem időérzéke-met. A megafon sercegő hangja térít magamhoz, színte-len, gépies hang beszállásra szólít fel, nem akarok hin-

152

ni a fülemnek, e jelenség misztikus hatást vált ki, vala-mi megvilágosodik lényemben. Megfoghatatlan külső erő arra kényszerít, szálljak fel. Nincs kiút, visszafor-dulni nem lehet; ha óhatatlanul belekeveredtem, részt kell vennem az utazáson. Roppant titokzatosnak ígér-kezik. Megteszem az első lépést, küszödve, a földhöz ragadok, mozgásom lassított, lábamra testsúlyom két-szerese nehezedik. Fejemben űr tátong, nem tudom, mi zajlik körülöttem. Emlékezetem tompul, úgy ér-zem, magasból zuhanok a feneketlenbe. Gyanúm be-igazolódik: irányítanak, befolyásolnak. Idejövet az utcán stírolják sötétszürke öltönyömet, csipkelődő megjegyzéseket tesznek rám, piperkőcnek, ódivatúnak, ízlésrombolónak titulálnak. Nem tudom mire vélni e megnyilvánulást, mosolyogok, sápado-zom, bosszankodom. Lesújt rám a valóság: mindenki rikító színű, szintetikus anyagból készült ruhát és ol-csó sportcipőt visel. Nyilvánvaló: a magafajta járókelő eredeti angol szövetből készült, grafitszín öltönyben, nyakkendőben és valódi bőrcipőben kirí a forgatag-ban. A taxiállomáson gyerekek ugrálnak körül, kirö-högnek, saját színében harántcsíkos nyakkendőmre mutogatnak, megpróbálják megkaparintani. Ez felhá-borító, nem tudom, mit mondjak, kergessem el őket? Majdnem kétségbe esem. Micsoda modor ez? Paran-csoló szavakkal egy szikár nő vet véget a megkörnyé-kezésemnek, a gyerekek nevelője lehet vénkisasszonyi minőségben. Madárfészekszerű tupírozott frizuráját gereblyével készíthették. Szúrós nézéséből kikövet-keztetem, megvetést érez irántam, bizonyára lenéz. Mielőtt sarkon fordul, végigmér. Ez a gesztus mélysé-gesen érint. A kölykök elkullognak, egyikük vissza-néz, pimasz ábrázatát magam előtt látom, amint azt

153

kiabálja: – Hülye jampec! Felkerülök a vonatra, rejtély, hogyan. Percek telnek el, míg kábultságomból magamhoz térek. Emlékeze-tem kitisztul, elszédülök, meg kell fogózkodnom. Mé-lyeket lélegzem, orromon át beszívom a levegőt, mell-izmaim megemelkednek, testemen könnyedséget ér-zek, olybá hat, mintha lebegnék. Enyhe rázkódás ér-zékelteti a vonat indulását. Nem tudom, mitévő le-gyek. Elképzelésem sincs afelől, mi történik a környe-zetemben, hol rejtőzik a mozgatóerő, melynek hatása alá kerültem. Akaratom ellenére. Nem tudhatom, mi-nek nézek elébe, jó-e, rossz-e, amiben részt veszek, kinek használ és kinek árt, mi az értelme. Robogok az ismeretlen cél felé, poggyász nélkül, alapismeretek hiányában. Éhes is vagyok, szomjas is, rám tör a fáradtság, legszívesebben elaludnék. Le kell győznöm önmagamat; szükséges lenne illeszkednem, erre késztetnek. Nem vitás: csapdába kerültem, józan eszemre és a racionálisságra kell hagyatkoznom, félre az érzelmekkel. Egy-egy megérzés jelentőséggel bír-hat, a megérzést nem szabad elhanyagolnom. Tartok tőle, kellemetlenségekben lesz részem. A vonat érezhetően gyorsul, talpam zsibog, lábfe-jem zsibbad. Ugyanazon a helyen, egy áporodott szagú előtérben ácsorgok. Túl sötét van ahhoz, hogy kive-hessem a körvonalakat. Az előző percek eseményeit agyam képtelen feldolgozni és elraktározni. Távoli hangok jutnak el hozzám, a hangforrás irányába kém-lelek. Senkit sem látok közeledni vagy távolodni a gyér megvilágítású szűk folyosón. Máshonnan szűrőd-hetett ki a hang, s valószínűleg nem emberi. Akkor mitől ered? Határozottan indulok el a folyosón. A hangforrást

154

nem találom, nem vehettem észre. Tolóajtón keresztül eljutok a következő kocsiba. Számozott fülkék sora-koznak; filmszínházban láttam imilyen vonatot, régi-módi típus hagyományos elrendezéssel: az ülések ké-nyelmetlennek tűnnek, a hely kevés nyolc személy részére. A környezet a múltat idézi. Sehol egy lélek, a fülkék üresek. Megállok, gondolkodom. Én lennék az első utas? Valakinek kell lennie a szerelvényen! Lás-suk a többi kocsit! Ennek a belseje ódon, konfortmen-tes, senki sem maradt itt, ment tovább. Ekképp okos-kodom. Nekem is ezt kellene tennem, ez volna a he-lyes döntés. Valami azt súgja, maradjak. Gyomrom korog, most sajnálom, hogy nem ettem egy szendvicset. Az ebédnél a tarkedlihez hozzá se nyúltam... (NB. A receptjét nem írtam fel Minának!) Pár lépés után mérlegelek. Egy sejtés motoszkál a tu-datalattimban, ismeretlen erő húz vissza, sugallja, ül-jek le. Nyitni akarom a két kocsit összekötő tolóajtót, amikor mögöttem éles csattanással becsapódik egy ajtó. Fejemet felkapom, lábam alól kicsúszik a fém-padló, kezemmel ösztönösen nyúlok a tolóajtó fogan-tyúja felé, nem érem el, hanyatt esek. Elsötétül előt-tem a világ, zúg a fejem egyvégtében, szűnni nem akarva. Kinyitom a szememet, pislákoló lámpácskát látok, ta-karékos fénye bánt. Nem tudom, hol vagyok, meddig voltam eszméletlen. Fülemhez fokozatosan eljut a za-katolás, látásom élesedik. Megmozdítom végtagjaimat, feltápászkodom. Elbotorkálok a tolóajtóhoz, két ke-zemmel megmarkolom a fogantyút, próbálom szét-húzni a két szárnyat. Nem megy. Próbálkozom még egyszer, az eredmény ugyanaz. Az ajtó zárva. Beszé-

155

delgek a legközelebbi fülkébe, ennek 89-es a száma, az ajtó melletti ülésre huppanok le. Dühöngök. Fejemen dudor nőtt, ha hozzányúlok, fáj. Keresem a magyará-zatot arra, miért estem el. Tekintsem személyemet fo-golynak, kit egy vonat üres kocsijába zártak? Miért?! Ilyen megalázóan bánnak az utasokkal? De mit követ-tem el? Érthetetlen az egész, nem lelek épkézláb vála-szokat. Gondolataimmal vagyok elfoglalva, a közeledő lép-tekre későn figyelek fel. Bársonyruhás alak halad el a fülke előtt. Rúgóként pattanok fel, feltépem az ajtót, kiugrom a folyosóra. A jövevény mintha észre se ven-ne, rendületlenül lépked előre. Szólni akarok hozzá, de torkomon akad a szó: amit látok, az meghökkent. A jövevény előtt érintés nélkül szétnyílik a tolóajtó. Utánavetem magam, hátha átsiklom mögötte. A tolóajtó az orrom előtt záródik, elkések. Ordítani szeretnék, szétvet a méreg. Felpaprikáz a sorozatos kudarc, nem tudok belenyugodni, ráadásul tudtalan-ságban tartanak. Öklömmel az ajtó lemezére csapok, a zaj visszhangzik körülötem. Menni akarok a fülkém-be, amikor ismét kicsúszik alólam a fémpadló. Másod-szor esek hanyatt. ...Huzamos ideje ülök a 89-es számú fülkében, fá-sultan pislogva, nehezen birkózom meg a velem törté-nő képtelenségekkel. Fejemben úgy szaporodnak a kérdőjelek, mint a ketrecben a házinyulak. Szempil-lám néha leragad, igyekszem ébren maradni, jóllehet nyugodtan elaludhatnék. Itt benn biztonságban érzem magamat, megvizsgáltam az ülést: rögzítve van, nem mozog. Nem árt az elővigyázatosság. Rájöttem zuha-násom okára, a magyarázat kézenfekvő, persze utólag. A régimódi belső berendezés megtévesztett. Gondol-

156

hattam volna, nem hétköznapi vonat. Valamicskével okosabb lettem, belátom, óvatosan kell cselekednem ezentúl. A két dudor a fejemen sajog, nem érintem meg, idővel elmúlik a fájdalom. Elszenderedek, ez könnyít töprengésem kínján. El-határozom, alszom egy keveset. Kipihenten átgondol-hatom az eseménysorozatot, végkövetkeztetést von-hatok le. Zsebembe nyúlok digitális órámért, ajándék-ba kaptam, becses holmi. Nem találom, eltűnt. A zse-bemből nem eshetett ki! Nyugtalan leszek, felállok, forgolódom, kutatok a zsebeimben, holott tudom, máshova nem teszem. Arra gondolok: az órámat el-lopták. A vonaton valaki lop! Szemem a vészféken ál-lapodik meg, gondolataim összekavarodnak, végül le-roskadok az ülésre. Kinek és miért kellett az órám? Mikor tulajdonították el? Hány óra van? A tények megdolgoztatják képzelőerőmet, agyam-ban képtelenségek halmozódnak fel, sorrendbe rakni, kielemezni valamennyit nem tudom, fáradok, tompul agysejtjeim tevékenysége, testem elernyed, nem le-szek úrrá magamon. Elnyom az álom, belezuhanok a mélybe. Körbetekintek: a fülke sivársága lehangoló; az ember ébredéskor elvárná, ragyogjon be a napfény. Napfény-nek nyoma sincs, lámpa pislákol a mennyezeten: az állandó sötétség benyomását kelti bennem. A napfény a valóság képzeletét adná. Órám hiánya bizonytalanná tesz, a pontos idő elvesztése feszültséget okoz. Azt sem tudom, mennyit aludtam. Felállok, kinyújtózko-dom, talpam alatt érzem a vonat egyenletes, remegő mozgását. Végignézek magamon, öltönyöm nem gyű-rődik, nincs nyoma annak, hogy benne aludtam. A

157

mosdófülkében megmoshatom az arcomat, jól esne a frissítő hideg víz. Borotválkozásról szó se lehet, nem tételezem fel, hogy találok önműködő borotvát. Meg-lazítom a nyakkendőmet, a nyakkendőtűt zsebre vá-gom, ingem felső gombját kigombolom. Magamba szí-vom az áporodott levegőt, nyakamat tornáztatva lépek ki a folyosóra. A zakatolás a régi... Megvallom, nem erre számítottam. Vajon utaznak a fülkékben? Meg kell róla győződnöm! A menetiránnyal ellentétesen haladva, egyik faltól a másikig dőlöngve lépkedek, bekukkantok mindenü-vé. Az árnyékom árnyékként követ. A fülkék tátonga-nak az ürességtől. Az ürességet határolnák be a fül-kék? Hol vannak az utasok? Nekitámaszkodom az ol-dalfalnak, dühöngök. Az árnyékom megpihen mellet-tem. Jó neki... Sötét alak. Béketűrésem fogytán, ideje kapcsolatot teremtenem valakivel a szomszédos ko-csikból. A bársonyruhás individuum megjelenése bi-zonyítja, nem vagyok egyedül a vonaton. Képzelődés, látomás kizárva! Ki ez az alak? Miként csikarhatok ki tőle magyarázatot ittlétem felől? Lehetőségeket bon-colgatok, ötleteket vetek el. A gondolatbörze ered-ménytelen. A mosdófülkéről majdhogynem elfelejtke-zem, nemkülönben a felfrissülésről. Találok a kocsi végében egy számozatlan fülkét, berontok a befelé nyíló ajtón. Hanghullám ölel körül, alig látok valamit. Kapcsoló után tapogatok, villanyt gyújtok. A halovány fény ingerli látószervemet. Ami szembetűnik, az a te-nyérnyi átmérőjű lyuk a padlón. A helyiség kicsi és csupasz. Érződik az elhagyatottság szaga. Nincs ürü-lékszag. Ez nem a mosdó! Miközben ballagok visszafelé, azon rágódom, miért ilyen az illemhely. Egy kérdőjellel több raktározódik

158

el agyamban. Aztán földbegyökerezik a lábam. A kö-vetkező kocsiba vezető átjáró tolóajtaja nyitva áll. Nem gondolkodom, átsuhanok rajta. A padló nem csúszott ki a lábam alól, nem zuhantam el. Első látásra a kocsi semmiben sem különbözik az előzőtől: szűk folyosó, pislákoló lámpácskák. Lépek néhányat, előt-tem emberformájú árny jelenik meg, szólásra nyitom a számat. Végre valaki, akivel beszélhetek! Tompa puffanást hallok, valamilyen kemény tárggyal sza-bályszerűen leütnek. Az ütéstől elájulok. Nem tudom, hogyan kerültem vissza a 89-es fülké-be, azt sem tudom, mi történt azalatt velem, míg leü-töttek és idehoztak. Egy biztos: fáj minden testrészem, főképpen a fejem, hozzá se merek nyúlni a dudorok-hoz, jobb, ha elfelejtkezem róluk. A bánásmód kivet-nivalót hagy maga után, az emberség árnyalatnyi jelét se mutatja, a barbarizmushoz hasonlít. Miféle szank-ciókat vetnek ki rám? Kikészültem; ha így folytatom, kikészítenek. Ami csekély vigaszt nyújt: feléledésemkor a szemközti ülé-sen tálcát találtam. Rajta katonás reggeli... bár lehetsé-ges, ez az ebéd: tea kétszersülttel, húskonzerv és egy favilla. Feketekávénak jobban örültem volna, szó se róla. Meg kell fejtenem, milyen besorolásban kapom az élelmet, egyáltalán utasként kezelnek-e. Minden-esetre mohón hozzálátok a falatozáshoz, nem tudha-tom, kapok-e még élelmet. A tea kifogásolható, a kon-zervhús íztelen, a kétszersült és a favilla kőkemény. A konzervdobozon nincs címke, feltételezhetően eltávo-lították. Miért? Kínai lenne? Egykutya, mit eszem: azt kell fogyasztanom, amit adnak, nem válogathatok, szükségem van az erőmre. Figyelmemet leköti a táp-lálkozás gyönyöre.

159

Az étkezés befejeztével a folyosón lézengek. A fül-kék üressége letaglóz. Visszamegyek a fülkémbe, le-huppanok, lábamat a szemközti ülésre rakom a tárca mellé. Sokáig nézek egy pontra, agyamat erőteljes munkába fogom, gondolataim, ötleteim variálódnak, végül belefájdul a fejem. Bosszankodom. Meddig kell itt rostokolnom? Azt sem tudom, merre robog a vo-nat, miféle tájakon át, hova halad. Meg kell érkeznem valahová! Az embernek valahová mindig meg kell ér-keznie, mégha tévúton halad is. A végcél soha ne egy parcellaszám legyen. Számozott helyre vitesse az em-ber magát! Most fogom fel, mit nézek oly merőn. Erről hogyan feledkezhettem meg! A vészfék! Felpattanok, nyúlok a fogantyú felé. Agyam kontrollja leblokkolja elhamar-kodott mozdulatomat. Mérlegelnem kell, mi történ-het, ha meghúzom a vészféket. Elvem a következő: tetteimet körültekintően kell megfontolnom. Ha nem fontolom meg körültekintően, fejjel rohanok a falnak. Kiver a verejték, melegem lesz. Nem érdekel egyik feltételezett következmény sem, a siker közelsége iz-gat. Habozással elvesztem önbizalmamat. Minden átmenet nélkül meghúzom a vészféket. Ha netalántán nem történik semmi, nem veszítek: a ké-sőbbiekben nem sopánkodom egy elmulasztott pró-bálkozás miatt. A vonat robog tovább, a monoton za-katolást nem váltja fel fülsiketítő csikorgás, egy hely-ben maradok, nem bukom orra, a lökésszerű fékezés elmarad. Gondolhattam volna: a vészfék ártalmatlan díszlet, csecse-becse. Agyam visszaáll a normális for-dulatszámra, mosolygok magamban, s észre se veszem, arcomat fanyar illat csiklandozza, fejemben szúrást ér-zek. Gáz van! Összes energiámmal a folyosó felé törte-

160

tek, testem rohamosan elnehezül, lépéseimet elvétem, a lábam megroggyan. Elérem az ajtót, belekapaszko-dom, rángatom, birkózom vele. Az ajtó nem nyílik. Megrémülök, iszonyatot érzek. Testem erőtlenné vá-lik, izmaim elernyednek. Agyam lázasan dolgozik, utolsó gondolatom: ne legyen a gáz hatása halálos. Elvesztem az eszméletemet, arcom végigcsúszik az ajtó üvegfalán, elájulok. Rien ne va plus. Nincs to-vább. Friss fuvallat simogatja az arcomat, habzsolva szívom magamba a levegőt. A fülkében vagyok, kifacsarodott pózban ülök a padlón, arcom az ajtó üvegfalán. Idő kell, míg emlékezetem kitisztul. Sorrendbe rakom az eseményeket, mozaikként összeáll a kép. Feltápászko-dom, testem elnehezül, vonszolom magamat. Bele-zuhanok a legközelebbi ülésbe, mohón szívom be az éltető légáramlatot. Az a fő, hogy élek. A gáz egy idő-re megbénított. Hatásosan figyelmeztettek, maradjak nyugton. A láthatatlan hatalom érezteti felsőbbrendű-ségét! Nincs mit tennem, ki kell várnom a fejleménye-ket, ez pedig beletörődés, megalkuvás. Mégsem hagy-hatnak magamra egy ronda fülkében! Észreveszem, eltűnt az ülésről a tálca. Felocsúdom. Valaki akkor sürgölődik körülöttem, mikor nem va-gyok ébren vagy eszméletemnél. Miért nem akarja mutatni az arcát? Ki ő? Kikhez tartozik? Nem szere-tem az arcnélküli embereket. Megmozgatom elgém-beredett végtagjaimat, felpezsdítem vérkeringésemet. A fülke légköre nyomasztó, helyváltozásra vágyom, hívogat a folyosó, kényszert érzek, menjek ki. Berzen-kedem. Megrökönyödésemre az ajtó nem nyílik. Köd ereszkedik rám, tűrtőztetem magamat; mi hasznom

161

származna abból, ha dühkitörésemben kárt tennék önmagamban? Semmi. Mozgásteremet korlátozták, a fülke egyben cella is. Térredukáció. Micsoda bölcs előrelátás! Ugyan mivel érdemeltem ki fogságom szi-gorítását: hogy meghúztam a vészféket? Szimbiózisba kellene kerülnöm a vonattal? Órák hosszat ücsörgök-járkálok a fülkében. A leve-gőcsere abbamarad, kikapcsolják a falba süllyesztett ventillátort, kellemes a légzés. Ellenőrizgetem az ajtót, az eredmény minden alkalommal ugyanaz: be van zárva. Ez idegesít, par exellence zavar. Elönt a düh, toporzékolok. A vonat magába zárt. (A végén még hm... magáévá tesz...) Mit követtem el? E „kéjutazás-hoz” kevés a közöm! Belerángattak; tények bizonyít-ják, hogy brutálisan, emberhez méltatlanul. Nem én akartam. Akaratom ellenére nincs joga senkinek a sor-somról dönteni! Erőt erővel szerezhetek, következés-képpen mindent elkövetek annak érdekében, hogy megtudjam, mi folyik ezen az átkozott vonaton. Tisz-tában vagyok a tényekkel: bármit teszek, akárhogyan okoskodom, falakba ütközöm, s időnként ártalmat-lanná tesznek. Nem adom fel, emberi mivoltom azt diktálja, nem adhatom fel. A tisztességtelen játszma mégsem folytatódhat ekként, nincs semmilyen értel-me, méltóságomat vesztem el, ha tudatlanságban tar-tanak. Következetesen át kell értékelnem az esemé-nyek sorozatát, összefüggéseket keresve. Az ok és okozatból indulok ki, figyelembe veszem az apróságo-kat, ha kell, többször átrágom magam egy-egy mozza-naton. Rá kell döbbennem: ravasz technikával állok szem-ben, a szerkezetek elektronikusan működnek, bizton-sági berendezés ügyel arra, ne legyen elhagyható a ko-

162

csi, vagy éppenséggel a fülke, tehát nem rám pályáz-nak. Egy utas vagyok a sok közül, aki a véletlenek folytán ide csöppent. Ki kell játszanom a technikát, cselhez kell folyamodnom. A folyosóra kell jutnom! Itt mindent ember alkotott; tökéletes ember nincs, eb-ből adódóan a biztonsági berendezés sem az. Elragad a tenniakarás vágya, de a tények lehiggasztanak. Nem vagyok e téren szakember, melléfoghatok. Próbálkoznom kell, megöl a tétlenség. Az ajtót ki kell nyitnia annak, aki hozza az ennivalót. Órák kérdése. Ki kell várnom. Azzal, hogy hoztak élelmet, kinyilvá-nították: számolnak velem, céljuk van személyemmel kapcsolatban. Faites vos jeux!17 Nemsokára megteszik a következő lépést. Hogy mi lesz az, fogalmam sincs. Ennél a lépésnél tán többet megtudhatok. Éberségem fogytán. Felállok, járkálni kezdek, na-gyokat ásítok, keveset aludhattam. Időzavarban va-gyok, ehhez az állapothoz nehéz igazodnom. Eszembe jut egy merész gondolat, leülök, eltervezem a megva-lósítását, már amennyire zaklatottságom engedi. Al-vást színlelek, midőn az a valaki élelmet hoz, aztán el-kapom és szóra bírom. Leüthet, veszélyes lehet az erő-szak. Beszélnem kell valakivel! Alkalom kínálkozik, nem szalaszthatom el, bármi legyen a következménye. Percek telnek el, szememet nem merem kinyitni, színlelem az alvást, fülemet hegyezem. Az ismert zaj-tól nem különítek el egyéb hangforrást. Kár, hogy az emberi hallás nem olyannyira kifinomult, mint né-mely állaté. Elfog az álmosság, néha-néha elszunnya-dok. Nem szabad elhagyni magamat, nem nyomhat el az álom. Éberségem véges, figyelmem fenntartása erő-

17 Tessék játszani!

163

feszítést igényel. Szerteágazó gondolataim elhalnak, fejem meg-megbicsaklik, amire olykor feleszmélek. Szemem csukva, testem elernyedve, idegeim megfe-szülve. Szeretnék elaludni – ágyban, párnákon álmod-ni (lefekvés előtt minyont majszolni) –, szükségem lenne rá. Ha kihagyom ezt az alkalmat, hasonló nem adódna még egy. Félre az alvással, míg el nem kapom az ismeretlent! Rövid időre elalszom, ez a rövid idő lehetett fél óra vagy több. Helyemen maradok, nem változtatok test-helyzetemen, szememet lecsukom. A kevéske alvás használt, éberebb tudok lenni. Feszült várakozással töltöm az időt. Alfelem zsibbad, a lábamat megmozga-tom, nehogy csődöt mondjak zsibbadtságom miatt. Az idő lassan múlik, és eseménytelenül. Valaminek tör-ténnie kell. Testemen borzongás fut végig, amikor meghallom az ajtó halk nyitódását. Elszunnyadtam volna? Kon-centrálok, készülődöm a lecsapásra. Úgy érzem, nem vagyok felkészülve, valamit mintha figyelmen kívül hagytam volna... Ama megérzés! Várom, hogy az em-berem lépjen be a fülkébe. Nem nyitom ki a szeme-met, fülemmel érzékelem a mozgást. De mintha nem hallanám a lépteket! Kinyitom a szemem, felpattanok. Pupilláim kitágulnak, cselekvésre készen állok. A fülkében rajtam kívül nincs senki, a felfedezés mellbe vág. Az ajtó elhúzva, helyén tálalóasztalkán az étel. Még párolog. Ha kilódulok a folyosóra, fellököm az ennivalót, amit nem akarok. Az esemény úgy terül elém, mint szőnyegen a minta. Honnan tudhatta az az alak, mire készülök? Ez a szokás a vonaton? Az ajtó-nyílásba tenni az élelmet? Nem hiszem. Ez a találko-zás sehogy sem jön össze!

164

Beveszem az ételt, leülök, erőltetem magamat, hogy hozzálássak az evéshez, szükségem van táplálékra, bármi legyen is az, ha káros következmények nélkül elfogyasztható. Végigballagok a folyosón, benyitok a mellékhelyi-ségbe. Újabb érdekességet fedezek fel. A tenyérnyi lyukon át világosság szűrődik be. Eggyel több hasznos tudnivaló birtokában vagyok. Ha rendszeresen élel-meznek, tisztában leszek a napszakokkal. Mire visszatérek a fülkémbe, az asztalka eltűnt, a középső ülésen kávét találok, aromája betölti a fülkét. Kényelembe helyezkedem, átadom magamat a kávé élvezetének. Várnom kell a fejleményekre, egy-két dolgot azért megkockáztathatnék... Szövögetem a ter-veimet, a kávé új erőt ad, a valóság pörölyként sújt le rám. Borongós hangulatban merengek el azon töp-rengve, mi okozta hanyatlásomat. Erőltetem az agya-mat, egy szikrányi magyarázat sem pattan ki belőle. Tompultságom figyelmeztető jel. Próbálkozom vitába szállni önmagammal, miért van ez így, de előre tu-dom, rossz vége lesz, én győzedelmeskedem. Kétség-kívül ez a mélypontont. Lesüllyedtem, akár egy léket kapott, evező nélküli csónak, melyet ide-oda sodortak a hullámok. Fondorlatos módon taszítottak, nagymér-tékben hozzájárultak önmagam elvesztéséhez. És akik taszítottak, szoros köteléket alkotnak. Léket... Az em-beri jellemet nehezen lehet szétbomlasztani, mégis valakik szorgalmasan próbálkoznak vele. Tudatilag meglékelnek... A várakozás öl. Az idő mint méreg új fogalom. Az emberiséget az idő megmérgezi! S az idő ellenem dol-gozik! Megfizetek érte, nem vitás! Kortyolgatom a ká-vét. Sugároznának zenét, mondjuk halk dzsesszt, ne

165

kelljen süket tétlenségben szenvednem. Valami kezd nagyon nem tetszeni. Ásítok, szem-pillám minduntalan lecsukódik, nem bírom nyitvatar-tani a szememet. Erős a gyanúm: a kávémba altatót kevertek, mindjárt elalszom. Talán jobb lesz, gyorsab-ban múlik az idő, közelebb jutok valamihez, amiről azt sem tudom, micsoda. A vonaton a szememnek el-rendelték a nyitvatartási időt... Nem hagynak folya-matosan gondolkodni. Mások ne szabják meg, meddig gondolkodjam! Nemcsupán az álom nyom el! Sötétség nehezedik rám, elernyedek, zuhanok a fe-neketlen mélybe bizonytalan lebegő mozgással... Próbálok nem gondolni semmire, emlékezetemből az eseményeket legszívesebben kitörölném. Delete. Be-nyomni. Kész. Nem érdekel, reggel van-e, vagy este. Semmi sem érdekel. Kiégtem. Nem nyúlok a regge-limhez, akkor hozták, amikor aludtam. Tétlenséggel töltöm a napot, ami fárasztó. Várom az ebédet, magamonkívül vagyok. A folyosóra nem lépek ki. Szeretném kiverni a mennyezeti lámpát, legyen sötétség. Ne lássak, engem se lássanak. Biztosan figyel-nek. Fel-alá járkálok a fülkében. Hat lépés oda, hat on-nan vissza. Ez unalmas, ki kell találnom valami mást. Megteszem a hat lépést, megállok, számolok ötvenig. Megfordulok, hat lépés után százig számolok. Fordu-lok, hat lépés, kétszáz. Elmélyülök a számolásban, az előző számsor kétszeresének elérésére összpontosítok. Ez ilyenformán megy ezerhatszázig. A torkom kiszá-rad a fennhangon való számolástól. Gépiessé válok, folytonosan tökéletesítem magamat. Hozzáfogok a to-vábbi számoláshoz.

166

Kilencvenhatnál tartok, amikor sötétség borul a fül-kére. És lám: lőn! Ha az ember valamit túlságosan akar, azt megkaphatja. Idő kell, amíg áttérek a számok birodalmából a valóságba. Futó lépteket hallok a fo-lyosóról, az incidens váratlanul ér. Emlékszem, pokrócot dobtak rám és ököllel vertek. Hadüzenet nélkül. A pokróc durva volt, arcomon ér-zékeltem az anyagát. De mire lett volna jó a hadüze-net? A fejemet nem bántották, felsőtestemet érték az ütések. Nem számoltam, hány ökölcsapás ért, lehetett tíz is. Elvesztettem az eszméletemet. Midőn felocsúdom, a fülkében takarékos fényével pislákol a lámpa. Nehezen fogom fel a történteket. A lópokróc eltűnt, úgyszintén a tálcával együtt a regge-lim: helyette ott az ebéd. Ugyanaz, mint az előző. Gondoskodnak rólam. Mindeddig nem tudtam, mit érez az ember, ha megverik. Most megtudtam. Nem a fájdalom a szokatlan, hanem az a tudat, hogy ember vert meg aljas módon, orvul. Nézem az ebédet, de nem eszem. Veréssel nem kényszeríthetnek semmire. Undor és hányinger kör-nyékez, melegem van. Kigombolkozom. Vacsoraidőben megismétlődik a színjáték: elsötétí-tés, lópokróc, verés. Engem favorizálnak! Nahát... Az ebéd ott marad, ahova tették. Úgy látszik, a vacsorát nem érdemlem meg. Nem eszem, pedig éhes vagyok. Forr bennem a düh. Leküzdhetetlen vágy feszít a tombolás iránt, kedvem volna összetörni valamit. Megfékezem önmagamat, próbálok lehiggadni. Elha-tározom, inkább alszom, hogy enyhítsem testi és lelki fájdalmaimat. Elhelyezkedem az ülésen, szememet le-hunyom. Nem bírok elaludni. Agyam kalapál, nincse-nek értelmes gondolataim. Szégyellem, hogy bántal-

167

maztak. Szeretnék kifakadni, de nem merek beleordí-tani a semmibe. Meddig akarnak így bánni velem?! – Jól érzi magát? Tágra nyitom a szememet, motyogok valamit. Ál-mom és a valóság között ingadozok, idő kell ébersé-gem eléréséhez. Szicsász! Győzedelmeskedik a reali-tás, álmom elpárolog. Szemben velem ismeretlen nő ül, fejét a támlának hajtja, mosolyog rám. Elbűvölő látvány, csodálattal nézek rá. Álomképnek hat, baljós-latú tüneményként, holott valóság. – Nyugtalanul aludt, rosszat álmodhatott. – Kiegye-nesedik, lábát szorosan egymás mellé helyezi, felém nyújtja a kezét. – Azálea a nevem. Öröm számomra emberi hangot hallani. Félig-med-dig felállok, még hunyorogva, tenyeremben érzéke-lem finom tapintású bőrét. Bemutatkozom, kezdek magamhoz térni: felocsúdom könnyed kábulatomból. Összetört vagyok, akár az ásatásokkor feltárt agyag-edény. Újdonsült hófehérbőrű útitársam közelsége, parfümjének bódító szantálfa illata megbabonáz. Nem veszem le róla a szememet, tudom, illetlenség ennyire nézni valakit. A szépség, az összhang felkavar, vigaszt nyújt. Azálea a vonat nemlétező étlapján vizuális ele-del: ő a desszert. Visszafojtom pillanatnyi fellángo-lásomat, meggondolatlanságot nem engedélyezhetek magamnak. A desszert nem ehető. Kérdéseket szeretnék feltenni, hátha kapnék vála-szokat, ám azonnal mégsem tehetem. Mindent sorjá-ban és a maga idejében, határozom el gondolatban. Megfontoltnak kell lennem, kár volna elsietnem a dolgokat! Lényegében fogalmam sincs, kicsoda Azálea és hogyan csöppent ide a zárt ajtókon keresztül. Ellen-

168

ség-e avagy barát, bízhatok-e benne, vagy nem... – Meglep a jelenléte – közlöm vele kimérten. – Nem vártam erre a kellemes találkozásra. Azálea mosolyog. – Az ember általában felkészület-len, ezért történnek nem várt események. – Nyílt te-kintetét rám szegezi, egyszeriben elönt a forróság. – Örülök, hogy nem panaszkodik – mondja. – Ön férjezett? Mellbevágja ide nem illő kérdésem, ajka legörbed, kénytelen nagyot nyelni „faragatlanságom” okán. – No jó – folytatom zavartalanul –, nem faggatom ezügyben. – Elhallgatok egy pillanatra, s még mielőtt Azálea szóhoz jutna, kibököm: – De azért illene tud-nom, van-e férje... Nem gondolja? Azálea mélyet lélegzik, igyekszik úrrá lenni önma-gán, nem moccan, lesüti a szemét. Ebben a pillanat-ban módfelett érdekelne, mit gondolhat rólam. – Hajadon vagyok, ha ennyire érdekli. Egyáltalán nem ez érdekel, szeretném megingatni magabiztosságát. – Merre tart ez a vonat és mit akarnak tőlem? – Legyen megértő, mindent megtud időben. Igye-keznie kell az itteni elvárások szerint. – Ez alatt mit ért? – Alkalmazkodnia kell. Komolyan. – Úgy véli? Nem fog menni. Mikor valahol bent vagyok, kívül érzem magamat. Komolyan. Azálea mosolyog. Kezd tetszeni a mosolya. Merem remélni, nem vengerka ez a femina. Még beleszere-tek... – Elhamarkodottan válaszolt – mondja halkan, mintha tartana valamitől vagy valakitől. – Ha kényel-mesen akar utazni, alkalmazkodnia kell. Belül kell

169

lennie. Elkötelezetten. Máskülönben nem jut előbbre. Eljött a választás órája. – Mozdonyvezetőt választanak? Pír terül szét Azálea szép vonalú arcán, szeme el-felhősödik. – Kérem, vegye komolyan a helyzetét. El-vi kérdésekről beszélek. Az irónia a mi körünkben nem erőssége senkinek. „A dolgoknak megvan a ma-guk állandó lényege, amit nem mi határozunk meg.” – Ezt hogy érti? Hogy jön ide Platón? – Platón nem jön ide, ő nincs a vonaton... Aki nem alkalmazkodik, aki nem kötelezi el magát a beszállást követően, azt nem engedik át a következő kocsiba. Azt „kezelésbe” veszik... Egyelőre nem mehet tovább, le kell vizsgáznia. Utána utazóvá válik. A szél se fújhat kedvére... Az ember nem csupán leveleket, csomago-kat ad fel, feladhatja az elveit is, ha azt tartja a közér-dek szempontjából kívánatosnak... Vágyakozón nézek Azáleára, gondolatban vetkőz-tetve őt. Ez nem bűn, megúszhatom büntetlenül. Kí-vánatosnak tartom. Nem desszert: aperitif ő! – Kötelező távutas-tanfolyamokon fog részt ven-ni... – És mondja, mondja, amit mondania kell. – Viccel? A peron üres. Kinyitom a szememet. Körbetekintek. Friss fuvallat simogatja az arcomat. Próbálok nem gondolni semmire. Rosszul érzem magamat... Álmodtam volna mindezt? Jobban szemügyre ve-szem a környezetemet, semmi sem tűnik ismerősnek, huzatos helyen ücsörgöm elmélázva, a szél felém fújja a múlt és a jelen mocskát, talán én sem vagyok az, aki voltam (ki is vagyok én?), nem tudom, mit keresek itt. Visszakerültem a művelt társadalom burjánzó vadoná-

170

ba. Fázom, hideg van, de minden percben kisüthet a nap... Szenvedjen ki a sötétség! Ám ha nem lenne sö-tétség, a fénynek nincs értelme... Kezdem azt gyaníta-ni, okkal és indokok mellőzésével tettek ki a vonatból. Kitettek? Szolíd kifejezés. Kidobtak! (NB. Nem délben dobtak ki a vonatból, el kell mondanom Minának.) Nincs semmi baj, fel a fejjel, feltalálom magamat; majd gyalogolok... Zakatolás hallatszik, úgy hat, mintha a távolban fegyverek ropognának, a hang erősödik, betölti körü-löttem a teret, visszaverődik a fém- és üvegépítmény falairól, végül már bántja érzékeny hallószervemet. Dübörögve befut a vonat. A mozdony vörös, fakó vö-rös, a kocsik narancsszínűek... Úgy vélem, a vonat nem áll meg. Megtelt. A kérdés az: jön-e, vagy már megy...

171

KRIMI

172

173

Kereszttűzben

Első fejezet Egy szerelem kibontakozása

[1][1][1][1] – Bernard, egy csinos lány van a parton, téged keres. Nem akart feljönni a hajóra, azt mondta, inkább vára-kozik... Bernard Marvie szája mosolyra húzódott. Magas termetű, széles vállú, markáns arcú férfi volt. A ka-binból felsietett a fedélzetre, kettesével szökdelve a vaslépcső keskeny fokain. Javában tartott a berakodás, a hátsó mozgódaru csikorogva emelte be a rakpartról a hatalmas faládákat, csörlők, láncok és motorok zaja keveredett. A legénység néhány tagja a hármas számú hajóűr környékén mozgolódott, irányították az áru elhelyezését. A munkálatokat a másodtiszt felügyelte. Marvie megpillantotta a lányt: lehajtott fejjel állt a rakpart túlsó végén, a vámhivatal épülete előtt, vállig érő, fekete haját simogatta az enyhe szellő. Rövidujjú lenge blúzt, khakiszínű vászonnadrágot és bőrsarut vi-selt, vádliját nem fedte a nadrágszár. Kezét hol ökölbe szorította, hol elernyesztette. Láthatóan nyomasztotta valami. – Salut, Yvonne! A lány félénken nézett Marvie-ra, szeméből könny csordult ki. – Bocsáss meg nekem, Bernard, tegnap es-te túlzottan elragadtattam magam. Marvie megfogta Yvonne vállát, rámosolygott, tes-tét jóleső forróság árasztotta el, lágyan magához ölelte

174

a lányt. Úgy érezte, az utóbbi időben közel kerültek egymáshoz. Megkedvelte őt. Yvonne a férfi mellére hajtotta a fejét, halkan sírni kezdett. – Szeretlek, Bernard, szükségem van rád. Marvie beletúrt Yvonne hajába. – Gyere, beülünk valahová. – Kézenfogva indultak el a rakományok ládái között kialakult folyosón. A Carcassone utcában Marvie ismert egy tűrhető helyet, ahová tiszttársaival eljárt, ha Algírban horgonyoztak. Ravelli, a hajó kapitánya, miközben szemlét tar-tott, a fedélzetről kísérte figyelemmel, amint eltávo-lodnak. Sóvárogva nézett utánuk, fiatalkori énje jutott az eszébe. Imádta a fekete hajú, karcsú nőket... A kisvendéglőt pincehelyiségben alakították ki, lép-csőn lehetett lemenni, fokai kopottak voltak. Belső berendezése a kényesebbek igényeit is kielégítette. Tengerészek, dokkmunkások, sofőrök, vámhivatalno-kok tartózkodtak itt, fogyasztották ebédjüket. A pincér két feketekávét és egy üveg ásványvizet vitt Yvonne és Marvie asztalához. – Szolgálhatok még egyébbel? – kérdezte fátyolos hangon, amiből ki lehetett következtetni, hogy régóta tevékenykedik pincehelyiségekben. – Kóstolják meg az ételkülönlegességeinket! Marvie kurtán megköszönte az udvariasságát. Rá-gyújtott egy Gitanra, a gyufaszálat a kezében égni hagyta, elnézte, hogyan lángol kékes fényében, majd a hamutartóba dobta. Hátradőlt a széken, s elhelyezke-dett. Ezen a napon kora reggel óta halaszthatatlan tennivalói voltak, lefoglalták őt az elsőtiszti teendői. Most döbbent rá, hogy az előző este történéseit jósze-rével fel sem fogta. – Délután kifutunk – mondta. Nézte a lányt, gyö-

175

nyörködött benne. Találkozásaikkor Yvonne elbűvöl-te őt, megbabonázva érezte magát. – Ebédelhetnénk, mit szólsz hozzá? – Nagyszerű! Nyelvhalat rendeltek, hozzá egy palack száraz fe-hérbort. Szertartásosan étkeztek, keveset beszéltek. Yvonne, szemében ragyogó fénnyel, szerette nézni a férfit, s ha találkozott a tekintetük, önfeledten mo-solygott, testét átjárta a melegség. Miután a pincér leszedte az asztalukat, Yvonne megszorította Marvie kezét. A szeme sugárzott az örömtől. – Jó veled lenni, Bernard. Melletted feltöltő-döm energiával és másnak érzem magamat. – Eleinte Marvie nem volt számára több egy mosolygós tenge-résztisztnél, kivel időnként elment vacsorázni vagy sétálni, aki szórakoztatta. A kapcsolatukból fékezhe-tetlen szerelem szövődött, a dolog komolyra fordult. – Kár, hogy el kell menned... Mikor látlak megint? – Ez függ attól, megérkezik-e időben a szállítmány, milyen az időjárás. Marseille-ben három-négy napot veszteglünk, mielőtt kifutnánk Dakarba. Két-három hét múlva leszek Algírban. – Hiányozni fogsz. – Rövidesen letelik a szerződésem a társaságnál, és nem újítom meg. Abbahagyom a hajózást, megszaba-dulok az egyenruhától. Nem mintha belefáradtam volna, de mást akarok. Beszűkült előttem a világ, a fo-lyamatok ismétlődnek. Ugyanazok az arcok, ugyana-zok a helyszínek, ugyanazok a módszerek... Azt sze-retném, ha nem mások mondanák meg, mit tegyek. – Mihez fogsz kezdeni? – Letelepszem egy kellemes, eldugott helyen. Ele-gem van a tengeri utakból, szárazföldi életet akarok

176

élni. – Marvie elmélázott. – Arab környezetben egyi-künknek sincs jövője, a fundamentalisták kiüldözik innen az európaiakat. Ez már nem régi tengerentúli terület... A pied-noir-ok18 kora leáldozott, és El Biar sem olyan, mint amilyen egykor volt. – Nem okozna gondot a helyváltoztatás. Apámmal sokszor költözködtünk. A kezdetben rossz, a többi be-illeszkedés kérdése. – Kettesben könnyebb lenne... Amikor kijöttek a vendéglőből, tűzött a nap, meg kellett szokniuk a verőfényt. Yvonne belekarolt Mar-vie-ba, szorosan mellette lépdelt. Akik látták őket, azt gondolhatták, vajmi kevés hiányozhat a boldogságuk-ból.

[2][2][2][2] A Batna befutott Marseille-be, s a Joliette kikötő észa-ki végében horgonyzott le. Darabáru szállítására alkal-mas, ötszáztonnás, kisméretű hajó volt. Viharvert kül-seje elárulta, hogy hosszú ideje viaskodik a tenger és az időjárás szeszélyeivel. Ravelli a kabinjában polgári ruhába öltözött, kapitányi uniformisát, amelynek ki-fogástalanságára ügyelt, beakasztotta a szekrénybe. „Ünnepi” protézisét csatolta fel, a „hétköznapit” a fi-ókba helyezte. Kilenc évvel ezelőtt egy szerencsétlen robbanás során a Tarakan nevű gőzhajón, ahol műsza-ki tisztként szolgált, elvesztette a bal karját: egy vasle-mez könyökből lemetszette. Szívóssága és makacssága hozzájárult ahhoz, hogy nem tört derékba a pályafu-tása, megtanult mindent félkézzel végezni. Miután a Tarakant leselejtezték, megkapta a kapitányi rangot, s 18 Feketelábúak, azaz algériai születésű franciák.

177

rábízták a Batnát, mely a Marseille–Algír–Tanger–Da-kar útvonalon közlekedett a partmenti teherszállítás-ban. Feletteseinek nem okozott csalódást, elégedettek lehettek vele, megfelelt az elvárásaiknak. A Batna jel-legtelen, névtelen hajó maradt mindvégig. Ravelli a fedélzeten magába szívta a levegőt, elnéz-te a rakparton folyó munkálatokat. Leballagott a hajó-ról, gyalogosan, zsebre dugott műkézzel indult el az óvárosba. Élvezte a szilárd talajt a lába alatt, a járda kövezete biztonságérzetet keltett benne. Az utóbbi időben gyakran megtette ezt a távot a mellékutcákon át, buszra, taxiba nem ült, utálta a kerekes járműve-ket; örült, ha gyalogolhatott. Mindenütt a fal mellé húzódott, nem szívlelte se a tömeget, se a forgatagot, viszolygott a társalgástól. Senkivel sem barátkozott, tisztjeivel hivatalosan érintkezett. Nevetni ritkán lát-ták. Az Evéche utcáról egy sikátorszerű szűk utcába fordult be, mely a Corvetto nevet viselte. A 11-es szá-mú háromszintes ház boltíves kapuja előtt szétnézett, majd belépett az épületbe. Nyikorgó lépcsőn a málla-dozó vakolatú falakat megérintve ment fel. Egy masz-szív ajtó előtt állt meg a második emeleten, s meg-nyomta a csengő gombját. Rövid várakozás után rés-nyire kinyílt az ajtó. – Ah, kapitány! – szólt belülről egy érdes hang, az-tán a hang tulajdonosa beengedte Ravellit. Az ajtó csapódva zárult be mögötte. A helyiségre félhomály borult, a spalettákat lehúz-ták az ablakokon, alig lehetett látni. Körös-körül doh- és cigarettafüst-szag érződött, régen szellőztethettek. Ravelli kellemetlenül feszengett, nem ismerte a férfit, az arcát nem láthatta, találkozásaikkor motoros védő-szemüveget és bőrsisakot viselt. Annyit tudott róla,

178

hogy korzikai. – Két napot késett, barátom – mondta az ismeretlen. – Aggódtam magáért. – Dakarban a négerek megtagadták a munkát, a ki-kötőben a sztrájk miatt szünetelt a rakodás, a karhata-lomnak kellett közbelépni. Volt némi csetepaté. – A „csere” simán zajlott le? – Persze... – Ennek örülök. Kérem, lásson hozzá! Ne húzzuk az időt! Tíz perc elteltével Ravelli távozott az épületből. Az utcán fellélegzett, olybá tűnt neki, mintha megszaba-dult volna a terhétől... A napszemüveges, ballonkabátos nő, ki a kikötőből követte Ravellit, három háztömbnyire a 11-es számú épülettől, az utca ellenkező oldalán, egy udvarház boltíves árkádja alól figyelt. Dús fekete haja takarta a homlokát, kirúzsozott szája túlzott érzékiséget sugallt. Térden alul érő ballonkabátját a derekán övvel fogta össze, miáltal kirajzolódott karcsú dereka. Kezében kisméretű fényképezőgépet tartott, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban elkattintsa. Az udvarház csen-des, a spalettákat lehúzták, nem kellett attól tartania, hogy valaki esetleg megzavarja. Csupán egy vörös macska sompolygott el mellette nyávogva. A kapu megnyikordult, az ismeretlen jött ki rajta. Motorkerékpárját tolta maga mellett, régimódi moto-ros öltözéket viselt, a védőszemüveg és a bőrsapka ta-karta az arcát. A nő úgy vélte, nincs értelme a fényké-pezésnek, a férfi felismerhetetlen a szerelésben. Ha-marosan meg fog szabadulni tőle, melege lehet benne. Mint neki a ballonkabátban... Beljebb húzódott a fal mellé, megvárta, amíg a férfi elrobogott, s távozott.

179

Kecses járása és büszke testtartása magabiztosságot sugárzott, célratörő nőnek látszott, aki nem hátrál meg. A Caisserie utcán intett egy taxinak, elvitette magát a Rome utcára. Útközben levetette a ballonka-bátot, eltette a napszemüvegét. A Castellane tér köze-lében szállt ki, s betért egy bisztróba. A hátsó bokszban, távol a többi vendégtől, kiterí-tette maga elé a várostérképet, s ceruzával bejelölte a megtett útvonalat. Rendelt egy kapucínert és két kré-mest. Ravelli a találkozóhelyre nem a legrövidebb út-vonalon ment, kitérőket tett, a vonalak ezt igazolták. Viszont valamennyiszer elhaladt az Evéche utca sa-roképülete előtt: a bejelölt színes vonalak itt össze-olvadtak. Csettintett, a szája mosolyra húzódott. Ha megtehette volna, felkiált győzelme jeléül. Felsejlett a kilátás! A kapitány személyére kell összpontosítania, ő a gyenge láncszem! Ha semmi sem jön közbe, lecsap-hat! Feltéve, ha nem változik meg a találkozó helye...

[3][3][3][3] Bernard Marvie félretolta a kávéscsészét, s hátradőlt a fotelban. Vele szemben szőke hajú, teltkarcsú nő ült, arcán sejtelmes mosollyal. Selyemblúzt viselt, mélyen kigombolva. Áttetsző anyaga felvette dús keblének fe-szes formáját. – Az az érzésem, valami nincs rendben körülötted, Bernard. Mondd el, hátha segíthetek. Könnyíts maga-don. Marvie elhatározta, elmondja mindazt, amit el akart mondani. Legutóbb nehezére esett előrukkolni vele. Idejövet Algírból a hajóúton eldöntötte, mit fog mon-dani Anette-nek.

180

– Beszélnünk kell kettőnk kapcsolatáról... Ez a sze-retősdi nem tarthat örökké. Anette kivett egy cigarettát a dobozból, kék Lau-rens volt, s rezzenetlen arccal Marvie szemébe nézett. Adódtak szituációk, amikor átlátott Marvie gondola-tain. Rágyújtott, kifújta a füstöt, s elmosolyodott. – Meg-untál? – Nem, dehogyis... nem erről van szó. – Hanem miről? Nem akarsz velem szeretkezni? A kapcsolatunk ezen alapszik! – Felettébb attraktív nő vagy, meg kell hagyni. – És kívánatos, ugye? – Kívánatos is, sőt... De... engedd elmondanom azt, amit akartam... – Ne szeretkezzünk előbb? – Anette felállt, a hamu-tartóban elnyomta a cigarettát. Odalibegett Marvie mögé, a nyaka köré fonta a kezét. – A legelején közöl-tem veled, hogy nem megyek férjhez, szabad és füg-getlen akarok maradni. Megismerkedésünk óta nincs senkim rajtad kívül. Évek óta te vagy az egyetlen férfi, akinek levetkőzöm, ha kedvünk tartja, szeretkezünk. Sose mondtam nemet neked! Sose! Mindent megad-tam neked, lényegében érted élek... A házasság a vi-szonyt elrontaná. Ha találsz kívánatosabb nőt, nálam befejezted. Nem akarok olyan férfit, ki beleszeret egy másik nőbe is. Jogod van beleszeretni, ebbe én nem avatkozhatom. Ha megcsalsz, a lelkiismereteddel kell elszámolnod. S úgy veszem észre, hogy az utóbbi idő-ben megcsaltál... Rád van írva! – Anette beletúrt Mar-vie hajába, s megharapdálta a fülcimpáját. – Remélem, kedvesem, tévedek. Bár a diagnózisoknál nem szok-tam tévedni.

181

Marvie felemelkedett, szembefordult Anette-tel. Tisztában volt vele, milyen hajthatatlan, mennyire számító ez a nő. Testének látványától tüstént felhe-vült, nehezen fogta vissza magát. Ha enged a csábítás-nak, elmulasztja az alkalmat, ha ellentmond, tudatja Anette-tel, hogy megcsalta... Érezte, nincs visszaút. Minekelőtte szólhatott volna, Anette odasimult hozzá. – Vigyél az ágyba, kívánlak! Ne szaporítsuk a szót, ennek semmi értelme! Éjfél elmúltával Anette kikelt az ágyból. Megnézte a pontos időt: az óra mutatója háromnegyed egyet jel-zett. Magára kapta a hálóköntösét, s a fiókos szekrény-hez ment. Mezítelen lába besüppedt a szőnyegbe, nesztelenül járt. Az asztalilámpa gyéren világította be a helyiséget, hozzá kellett szoknia a fényéhez. Tudta, Marvie a szeretkezés után mélyen alszik, nem ébred fel kisebb zajokra. Leguggolt, óvatosan kihúzta a leg-alsó fiókot, s a fehérnemű alól kivette a nesszeszerét. Szétnyitotta, kiemelt egy fekete tokot. Az asztalhoz vitte, s felnyitotta. Három különböző színű fiola, fél-tucat sterilizált injekcióstű és egy kis üvegecske bújt meg benne. Anette röpke pillantást vetett Marvie-ra, azután beadta neki az injekciót. Anette hangokra riadt fel, elszundított ültében. Fel-pattant, megvizsgálta az alvót. Marvie a hátára fordul-va hánykolódott, olykor beszélt álmában. Anette, mi-után nem észlelt rendellenességet, visszaült a székre, hallgatta az összefüggéstelennek tűnő mondatokat. ...Reggel Marvie megtörten ébredt, zavaros álma volt. Mellette Anette kitakarózva aludt. Elnézte kar-csú ívelésű lábfejét, izgató combját. A formás hátsó domborulatok láttán kedve lett volna Anette-et magá-hoz ölelni és egyfolytában csókolni...

182

Kibotorkált a fürdőszobába, beállt a zuhany alá, hi-deg vizet engedett magára. Összerezzent, ám kelleme-sen felfrissült. Percekig állt a zuhany alatt, a fejét ne-héznek érezte, tompultságot vélt felfedezni magán. Yvonne-ról ábrándozott, midőn Anette belépett a fürdőszobába. Rámosolygott Marvie-ra, s lefejtette magáról bokáig érő köpenyét. – Jó reggelt, kedvesem. Hogy aludtál? – Rólad álmodtam... – Valóban? – Anette betolakodott Marvie mellé, egy gyors mozdulattal a hideg vizet meleggé változtatta, s átadta magát a vízsugár simogatásának, mozdulataival felébresztve Marvie vágyait. Olyaténképpen cseleke-dett, mintha a férfi ott sem lenne... A zuhanyozás befejeztével szeretkeztek. Anette annyira odaadóan kezdeményezett, hogy Marvie a végletekig elengedte magát. A reggelinél nem szóltak egymáshoz, magukba mé-lyedtek. A kávé kortyolgatásakor Anette kérdőn for-dult Marvie-hoz. Szája szögletében mosoly villant fel. – Hogyan döntöttél, Bernard? – Nem döntöttem... Anette az asztal alatt mezítelen lábujjaival megciró-gatta Marvie lábszárát. – Gyanítom, hogy előbb vagy utóbb lelépsz... ismerlek. Ezt mindenképpen közöld velem! Később Marvie a Rive-Neuve rakparton levő kis-kocsmában, a Chez Marinben ülve egy dupla konyak társaságában eldöntötte: szakít Anette-tel, többé nem fog találkozni vele – a doktornő a múlté, el kell hogy felejtse. Délután a Batna fedélzetén úton volt Dakar felé, s mind ritkábban adódott alkalma döntésén rágódni,

183

Ravelli tömérdek feladatot bízott rá.

184

Második fejezet Egy leszámolás kibontakozása

[1][1][1][1] A nő a volán mögött várakozott az R 4-es kabinjában, figyelmét a Batnán tartva. A dokkok elnéptelenedtek, szünetelt a munka; ebédidő volt. Fél egykor vette ész-re Ravellit, amint elhagyja a hajót. Beindította a mo-tort, s ráhajtott a Joliette rakpartra. Ráfordult a Dames útra, s besorakozott a külső sávba. Innen az Evéche utcára kanyarodott, s mielőtt elérte volna a Corvetto utcát, a vele párhuzamos leágazó utcára fordult rá. A platánfák árnyékában parkolt le; ezt a helyet szemelte ki magának. Megnézte a pontos időt: fél egy múlott nyolc perccel. A kesztyűtartóból elővette kis tükrét, ellenőrizte, nem kenődött-e el a sminkje, majd a tük-röt visszahelyezte oda, ahonnan elvette. Felillesztette napszemüvegét, s mélyet lélegezve kiszállt. Benyúlt ballonkabátjának jobb oldali zsebébe, megérintette a benne lapuló, saját készítményű fegyverét. Mosoly su-hant át az arcán, gyerekkora óta kedvelte az izgal-makat. Sétálva közelítette meg az Evéche és a Corvet-to utca sarkán levő épületet. Az épület ideális terve végrehajtásához: átalakítás előtt állt, egy kereskedelmi cég irodái működtek ben-ne a legfelső emeleten. A földszint és az első emelet helyiségeit lezárták. A főbejárata az Evéche utcáról nyílt, de be lehetett menni a Corvetto utcáról is a ko-csifelhajtón keresztül egy rozsdásodó kovácsoltvas-ka-pun át. Előzőleg már járt az épületben, előkészítette a te-repet. Az első alkalommal végigment a folyosókon,

185

szemrevételezte a helyszínt, felmérte, megszólítja-e valaki. Egy lélekkel sem találkozott, a csend szétfe-szítette a falakat. A második alkalommal, két nappal korábban egy orani származású, leégett karbantartó kisiparossal jó pénzért kicseréltette a kiválasztott föld-szinti helyiség ajtajának a zárját, ezáltal bejuthatott oda. A valamikori iroda tátongott az ürességtől, ablaka a hátsó udvarra nézett; a hely tökéletesen megfelelt a célnak! A nő a főbejáraton ment be, hallgatózott az előcsar-nokban, de az utca zaján kívül egyebet nem hallott. Végighaladt a folyosón, az ajtónál megállt. Gond nél-kül kinyitotta, az új zár olajozottan működött. Be-lépett az áporodott szagú helyiségbe, ismét megnézte a pontos időt. Az emberének, ha gyalog érkezik és nem siet, körülbelül háromnegyed órára volt szük-sége, hogy ideérjen. Elhagyta az épületet, nem óhaj-tott véletlen közjátékot. Áttért a túloldalra, s a nem messze levő cukrászda teraszára ült ki; innen rálátott az utcarészre. Levette a napszemüvegét, dupla tejszí-nes pisztáciafagylaltot rendelt, s fizetett. Ravelli negyven perc múlva bukkant fel az Evéche utcán. A nő felállt az asztaltól, felillesztette a nap-szemüvegét, s elindult a kapitánnyal párhuzamosan. Megszaporázta a lépteit, s a gyalogátkelőhelyen átvá-gott az úttesten. A saroképület főbejáratánál elébe lé-pett. – Elnézést, kapitány – mondta energikus, határozott hangon –, most ebbe az épületbe kell jönnie. Köves-sen! Ravelli megrezzent, eleddig észre sem vette a nőt. Ellenvetés nélkül követte. Eszébe se jutott ellensze-gülni, a korzikai is ekként bánt vele. Megváltozhatott

186

az átadás helye, könyvelte el magában, nem először fordul elő. És egy nő, ki az arcát napszemüveg mögé rejti, az utcán nem annyira feltűnő, mint egy ósdi mo-toros öltözéket viselő férfi. Némán követte a nőt az előcsarnokból a piszkos fo-lyosón át az ajtóig. Tetszett neki a járása és fenekének kecses ringása, érezte a parfümjének kellemes illatát. – Menjen be – mondta a nő. Kitárta az ajtót és jobb kezét a kabátzsebébe süllyesztette. Ravelli eleget tett a felszólításnak; belépvén az üres helyiségbe, hátulról kemény ütés érte a tarkóját. El-sötétült előtte a világ, s eszméletlenül csuklott össze. A nő belülről kulcsra zárta az ajtót, s visszadugta a zsebébe a fegyverét. Olcsó és hatásos fegyver volt: nejlon harisnya levágott szárába töltött kétmaroknyi nedves homok bunkóvá préselve... Letérdelt, s a hátára fordította a férfit. Legelőször kitapintotta a nyakán az ütőeret. Ezután a kapitány bal karját kibújtatta a zakóból, s felhajtotta az ingujjat a felsőkarig. Tisztában volt vele, miként kell a proté-zist levenni a csonkról. Miután megtette, az alsókart egy csavarintással szétválasztotta a kézfejtől, s belené-zett a műkéz üreges részébe. Kiszedte a beledugdosott, bélelést helyettesítő, összegyűrt újságpapír-oldalakat, s a padlóra dobálta az összeset. És megpillantotta azt a valamit, amiért ekkora kockázatot vállalt: a degeszre tömött, kis vászonzacskót. ...Amikor Ravelli magához tért, iszonyatosan fájt a feje. Erőfeszítések árán, többszöri próbálkozásra talpra állt. Kábult volt, szédülés környékezte, neki kellett tá-maszkodnia a falnak. Mélyeket lélegzett, felidézte az eseményeket. Időbe tellett, míg rádöbbent, mi történt vele és hol tartózkodik. Megtapogatta a tarkóját, du-

187

dort nem érzékelt. Az ajtóhoz ténfergett, friss levegő-re vágyott, ingerelte a benti szag. Kezét a kilincsre he-lyezte, de hiába próbálkozott, az ajtó nem nyílt, rázár-ták. Káromkodott egyet, ami ritkaságnak számított nála, majd az ablak felé tévelygett. Minden mozdulat-nál szúró fájdalom hasított a fejébe. Félúton megtor-pant, tépte magáról a zakóját és az ingét. – A szentségit! – horkant fel. A protézis belsejében az összegyűrt újságpapír-oldalakon kívül semmi mást nem talált. Ekkor eszmélt rá, hogy fondorlatos módon kirabol-ták. Világossá vált számára az eset. – Az átkozott nője! Megnézte a zsebóráját, aztán a padlóhoz vágta a protézis nagyobbik darabját. – A fene egye meg! Kétségbeesve rugdosta a padlóra dobált, összegyűrt újságpapír-oldalakat, mígnem elszánta magát. Összeil-lesztette a protézist, mégpedig úgy, hogy az alsókart a csonkjával a hóna alá szorította, s kiverte vele az ab-laküveget. Fel sem ötlött benne, hogy esetleg kinyit-hatná az ablakot... Ki akart jutni innen, hogy elmehes-sen a Corvetto utca 11-es számú épületébe, a valódi találkahelyre. Meg kell mondania a korzikainak: meg-támadták és kirabolták. Ez a kisebbik rossz. Mindössze tíz perce maradt rá. A kijelölt időn túl aligha találna ott valakit, nem akarta a dolgot a következő napra ha-lasztani. A protézist a zakójába csavarta, s az egészet kihají-totta az udvarra. Kínkeservesen mászott ki az ablakon, elvétette az ugrást, térdre esett szétszakítva a nadrág-ját. Észre sem vette a horzsolást. A hóna alá kapta a holmiját, s küszködve a lüktető fejfájással, kisietett a Corvetto utcára. A hátralevő távot futva tette meg... Minekutána a motoros öltözéket viselő férfi been-

188

gedte a lakásba, Ravelli izgalmában egy szuszra el-hadarta a történteket, mialatt az ismeretlen kezébe nyomta a zakójába göngyölt protézist, amely csöröm-pölve a padlóra esett. – Nyugodjon meg, kapitány... Üljön le, szedje össze magát! Mondja el részletesen, hogy megértsem! Lá-tom, komoly a baj. Ravelli leroskadt egy székre. Pocsékul érezte magát a sötét és dohos szobában a motoros öltözéket viselő férfi társaságában. Fejében erősödött a lüktetés, a tér-de vérzett, a gyomra háborgott. Mélyet lélegezve rész-letesen beszámolt az eseményről. A motoros öltözéket viselő férfi végighallgatta. – Ügyes fogás – mondta keserű szájízzel, s tűrtőztet-te haragját. – Gratulálok, kapitány... ezt elintézte! – A nő a semmiből toppant elém... Azt hittem, ma-guk küldték... Mondja, mi mást tehettem volna? Kapi-tánynak szólított... Nem sejthettem, hogy kívülálló... Maga miként reagált volna? – Honnan tudhatott a nő a gyémántokról? – Istenemre mondom, én nem beszéltem róla senki-nek... Erre megesküszöm! – Az a nőszemély tudta, hogy a protézisében hozza! Továbbá azt is tudta, hogy ide hozza! Készült rá, hogy lecsapjon! Maga meg szépen belesétált a csapdájába... Adjon róla személyleírást! – Nem figyelhettem meg szemtől szembe. Napszem-üveget viselt... és fekete hajú volt! Nem lehetett több harmincnál... – Ez a személyleírás majdhogynem egyenlő a sem-mivel. Valamennyi harmincéves, fekete hajú, nap-szemüveges nőre ráillik! – A motoros öltözéket viselő férfi járkálni kezdett. – Maga milliókat érő csiszolat-

189

lan gyémántot veszített el, ezt mondanom sem kell. Magyarázza meg nekem, hogyan számolok el én ezzel a veszteséggel? A szállítmányt várják, maga meg el-szúrja a leszállítását. Én többször óva intettem, hogy ne járjon gyalog! Van fogalma arról, hogy ez mibe ke-rül magának? – A férfi megállt, tett egy könnyed moz-dulatot a kezével. Ravelli már nem csupán a motoros védőszemüveg-gel nézett szembe, hanem egy kilenc milliméteres Ba-retta csövével is. Verejtékezve erőltette az agyát, hát-ha eszébe jut valami apróság, ami esetleg megment-heti. És eszébe jutott, mert féltette az életét! – Az elsőtisztemet láttam Algírban egy fekete hajú nővel – jelentette ki, hogy időt nyerjen magának. – Az elsőtiszt az, aki rájöhetett a szerepemre... Esküdni mernék rá! A motoros öltözéket viselő férfi sokáig hallgatott, megpróbált hideg fejjel mérlegelni. – Mi a neve az elsőtisztjének? – kérdezte halkan. – Marvie. Bernard Marvie. – Ravelli felemelkedett a székből, újabb nem elhanyagolható apróság jutott az eszébe. – Ez volt az utolsó tengeri útja a Batnán! A mai nappal letelik a szerződése... Marvie tervelhette ki! Ezért szólíthatott a nő kapitánynak! – Ha valójában ő áll a háttérben, akkor egyvalamit nem értek... Miért nem ölték meg magát? Az élők so-rában hagyták szemtanúnak, hogy elmondhassa ne-künk, kit látott! – A férfi vészjóslóan előbbre lépett. – Biztos benne, hogy ennek a Marvie-nak a nője tette? Nem téved? – Ő lehetett... – Ravelli nem említette meg, hogy közelről sohasem látta a nőt. Motoszkált a fejében egy dakari esemény Marvie-val kapcsolatosan, de hirte-

190

lenében sehogyan sem jött rá, mi lehetett az, pedig érezte, horderővel bír. – Hol található ez a Marvie? – Talán a hajón van. – Nem tetszik nekem az ügy, bárhogyan nézem... Nos, kapitány, forduljon a fal felé! – Ugye nem akar engem hidegvérrel megölni? En-gem, aki éveken keresztül... – Tegye azt, amit mondok! Ravelli egy ideig farkasszemet nézett a szemüveg-gel, aztán kelletlenül a falhoz fordult. A motoros öltö-zéket viselő férfi keze meglendült, s a pisztoly agyával erőteljesen tarkón ütötte a kapitányt. Ravelli aznap másodszor terült el eszméletlenül a padlón.

[2][2][2][2] Bernard Marvie kilépett a telefonfülkéből, s kifújta magát. Túl volt rajta: elrendezte a dolgait, megtette az utolsó lépést. Mégsem hagyhatta el Anette-et szó nél-kül. Hosszas vívódás után határozta el, hogy felhívja őt, mielőtt elhagyná Marseille-t: ne kelljen a szemébe néznie. Cigarettára gyújtott, s letelepedett a kávéház nap-ernyős teraszára. Egyéb teendője nem maradt, bepa-kolja a hajón levő holmiját, elköszön a kapitányától. Presszókávét rendelt, nézte a La Canebière sugárút nyüzsgését, az emberek és a járművek forgatagát, a sé-tányon húzódó végeláthatatlan napernyőerdőt. Azon vette magát észre, hogy megkönnyebbülést érez. Le-begett, mintha kábítószert szedett volna. Elszívta a cigarettát, felhörpintette a kávét, s gyalo-

191

gosan elindult a Régi kikötőbe. A Rive-Neuve rakpar-ton betért a Chez Marinbe, elfogyasztott egy adag kia-dós, fokhagymás bouillabaisse-t és elköszönt Manuel-től, a tulajdonostól. A Belga rakparton buszra szállt, s a Joliette kikötőbe ment. A hajón levő holmija mind elfért egy matrózzsák-ban. Utoljára még szétnézett abban a kabinban, ame-lyet a másodtiszttel osztott meg, majd sarkon fordult, s távozott. A rakpartra érve röpke pillanatig ürességet érzett, egyszeriben értelmetlenné vált az élete. – Hé, tengerész! – szólította meg őt az áruraktárnál egy átizzadt ruházatú, vászonkalapos férfi a konténe-reknél ácsorgva. – Láttam, hogy a Batnáról jön... Ra-velli kapitányt keresem, a hajón van? – Jelenleg nincs ott – válaszolta kurtán Marvie. – És az elsőtiszt? Marvieux a neve... – Én vagyok Marvie. – Szállításról akarok tárgyalni... – Üzleti ügyben a kapitánnyal tárgyaljon, ő az ille-tékes. Én már nem vagyok az elsőtiszt. – Ah... akkor megvárom a kapitányt. – Az idegen levette a kalapját, s megtörölte a homlokát a zsebken-dőjével. – Micsoda hőség! Mondja, elbocsátották vagy kirúgták? – Lejárt a szerződésem. – Avagy úgy! Miután Marvie eltávolodott, az idegen, akinek Pas-cal Bonaventure volt a neve és Korzikáról, a Szépség Szigetéről származott, feltette a kalapját, s abba az irányba fordult, ahol egy Citroën DS 21-es parkolt. Két megtermett férfi szállt ki belőle: az egyiket Kru-gernak, a másikat Langrottinak hívták. Lerítt róluk, hogy egykor vagy a légióban szolgáltak, vagy zsoldo-

192

sok lehettek. Pascal Bonaventure várt két-három percet, aztán a DS 21-eshez sietett, s beszállt a hátsó ülésre. – Gyerünk, Henri – szólt a sofőrnek –, vegyük keze-lésbe a kapitányt! A volán mögött ülő borostás arcú férfi indított, s az autó ráhajtott a Joliette rakpartra. Marvie hallotta a kerekek csikorgását, amint a DS 21-es leírt egy félkört, de ügyet sem vetett rá. Komphajón kelt át a Földközi-tengeren, akárcsak Kruger és Langrotti, estére érkezett meg Algírba. Az elsők között szállt ki, vállára vette a zsákját, s keresett egy szabad taxit. – El Biarba – mondta a sofőrnek, ki fezt viselt. – Blouf utca 54. A taxi kanyargós hegyi utakon kapaszkodott felfelé a pállott hőségben, olykor egy-egy forduló után feltá-rult a kikötőnegyed látképe, előtérben a Climat de France és a Kasbah épületeivel. El Biar, a külvárosi villanegyed öt kilométerre fe-küdt a domb mögött, jószerével európaiak lakták. A Marchand-villa egy szűk telken állt, ide csengetett be Marvie. A házvezetőnő nyitott ajtót, s Yvonne nyomban megjelent mögötte. – Bernard! – kiáltott fel lelkesen. Az arca kipiroso-dott. – Végre! – Salut, Yvonne... Itt vagyok. Egymás nyakába borultak, azután eltűntek a bejára-ti ajtó mögött. A taxi, amelyben Kruger és Langrotti ült, ekkor ha-ladt el az épület előtt. Marvie ismerte a villát; amikor először járt itt,

193

Yvonne megmutatta neki a belsejét. Azóta az épület-ben otthonosan érezte magát, ideiglenesen berendez-kedhetett. Lezuhanyozott, s tiszta ruhát öltött. A va-csora után átmentek a nappaliba, felbontottak egy üveg vörösbort. A bort Yvonne erre az alkalomra tar-togatta. – Tegyük ezt a napot felejthetetlenné mindkettőnk számára! – Hozzád kell szoknom, Yvonne, időt igényel. Nem könnyű feladni az eddigi életmódot! A Batnától és a Chez Marintól búcsút vettem a magam módján... – Megszokod a másságot, amiképpen nekem is meg kell szoknom. Nem kell vonakodni az újdonságoktól, hasznosak lehetnek. – Az volna a legjobb, ha elutaznánk valahova. Nem fogom kibírni egy helyben. – Menjünk el Marseille-be... szeretném megismerni a várost, ellátogatni kedvenc helyeidre. Onnan kiruc-canhatnánk a Camargue-ba, bejárhatnánk a Riviérát. Nizza, Monte Carlo, Cannes. Gyerekkorom óta csábí-tanak ezek a helyek. Megvan még a marseille-i laká-sod? – Fizetem a lakbért... Én Párizst választanám. – Caenben van a családi panziónk, a nagynéném ve-zeti. Apám halála óta az enyém. Caenben élnék a leg-szívesebben. Tetszeni fog a város. Ezt a villát előbb-utóbb eladom, egy üzletember megvenné, már tett ár-ajánlatot. A pénzből fel lehetne újítani a panziót. Vál-lalkozásba foghatnánk... Beszélgettek elképzeléseikről, tervezgették a közös jövőjüket, s egymáshoz bújva ízlelgették a bort. – El kell árulnom neked valamit, Bernard – suttogta Yvonne. – Terhes vagyok.

194

Éjfélre járhatott az idő, mikor Kruger és Langrotti rájuk törte az ajtót. Addigra előkészítették az akciót, bevonták egyik algíri társukat, aki biztosította szá-mukra a zavartalan munkát, rendelkezett kellő eszkö-zökkel. Ezt az embert Brissacnak hívták, az OAS-ben19 szerzett tapasztalatokat. A rajtaütést villámgyor-san hajtották végre; Marvie-t és Yvonne-t gumiborítá-sú fabottal ütötték le, nem védekezhettek, váratlanul érte őket a támadás. – Az öregasszonnyal mi legyen? – kérdezte Kruger, le nem véve a szemét Yvonne-ról. – Az emeleten hagyjuk – válaszolta Langrotti. – Be-tört a koponyája, nem él. Ne gusztáld annyit a lányt... Vigyük ki őket! Marvie-t és Yvonne-t a villa előtt parkoló furgon zárt rakterébe fektették, mindkettőjüket megkötöz-ték. Brissac beindította a motort, s elrobogtak a Dar el Beidára. Egy kétmotoros Vickers Valetta várt rájuk. ...Marvie lassan tért magához, úgy érezte, mintha pöröllyel kalapálnának a fejében. Éles fényt látott ma-ga előtt, mely vakította. Egy ráirányított asztali lámpa. Tehát épületben van. Szeretett volna megmozdulni, de rájött, hogy egy masszív karosszékhez kötözték. Tisztán emlékezett arra, hogy a villában rájuk támad-tak, leütötték őt. A hálószobába akartak átvonulni, amikor az eset történt. Repülőgépen szállították, s mi-dőn feleszmélt, elkábították kloroformmal. Nem ér-tette, miért fogták el, mi az, ami miatt erőszakkal el-hurcolták. Biztos volt benne, hogy a rendőrségnek eh-hez nincs semmi köze. Az efféle durva módszerek

19 Organisation de l’Armée Secrete – Titkos Hadsereg Szervezete (katonai terrorszervezet).

195

nem rájuk vallanak. Nyelvével megnedvesítette kiszá-radt ajkait, s megszólalt: – A lány hol van? Érdekes módon kapott választ. A lámpa mögül fi-gyelhették őt. – Egy másik helyiségben. Nincs semmi baja, ne ag-gódj. Marvie az árnyakból úgy vette ki, ketten ülnek az asztal mögött. – Mit akarnak? – Kérdéseket feltenni. – Kik maguk? És hova hoztak? – Hogy kik vagyunk, lényegtelen. Különben Mar-seille-ben vagy. Tegezhetsz bennünket, ha nem akarsz magázni. Mellőzhetjük a formaságokat. Mi a neved? – Bernard Marvie. – Igaz, hogy otthagytad a tengerészetet? – Lejárt a szerződésem. – Mit tudsz a gyémántokról? – Miféle gyémántokról? – Azokról, amelyeket a nőddel elloptatok Ravelli-től... – Fogalmam sincs, miről beszél. – No ide hallgass, Marvie! A kapitány nyers gyé-mántokat szállított Dakarból Marseille-be. Három éve dolgozik nekünk, mindig eljuttatta hozzánk az árut. Tegnap valakik túljártak az eszén, megkaparintották a szállítmányt. Egy fekete hajú nő rabolta ki, személyle-írása ráillik a nődre. Mi úgy hisszük, te tervelted ki az akciót, tudhattad, hogy Ravelli a protézisben szállítja a gyémántokat... Marvie meghökkent ennek hallatán. Melege lett, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.

196

– Tévedés történt. A lány nem rabolta el a gyémán-tokat. Nem rabolhatta el... tegnap Algírban volt! – Tényleg? – Ellenőrizzék le! Hívják fel a Bardo Múzeumot, az a munkahelye! Semmi oka sincs arra, hogy raboljon, ilyesmit kényszerből sem tenne! – Mi a neve a lánynak? – Yvonne de Marchand. – Hm... Yvonne de Marchand. No jó... Kapsz egy kis időt, gondold át, mit fogsz mondani nekünk. Másod-szorra nem leszünk kíméletesek! Lekattintották a lámpát, s elhagyták a helyiséget. Marvie arra a következtetésre jutott, hogy valaki át-kozottul rossz tréfát űz velük. S ez dühítette. Igyeke-zett lehiggadni, sürgette az idő. Felidézte azt az évekkel korábban lezajlott jelene-tet... Dakarban kopogás nélkül benyitott Ravelli ka-binjába, s az asztalon maréknyi csillogó gyémántot pillantott meg. Azonmód felismerte, hogy azok. Ra-velli éppen gyönyörködött bennük. Az asztalon egy szétszedett protézis is hevert, Ravelli pótprotézise. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a gyémántokat a bel-sejében tárolja. A pótprotézist köztudottan elzárva tartotta a kabinjába, szolgálaton kívül hordta. Ravelli, nem zavartatva magát, megkérdezte tőle, mit akar, ő elmondta neki, s miután megkapta az utasításokat, el-hagyta a kabint. Sem akkor, sem a későbbiekben nem sejtette, hogy a gyémánt csempészáru és hogy Ravelli csempészi. Nem érdekelte, honnan származnak a gyé-mántok, mit keresnek a kapitánynál. Az esetet elfe-ledte, nem beszélt róla senkinek. Ez lehetett az oka annak, hogy ráhúzták a vizes le-pedőt. Valószínűleg Ravellinek köszönhetően!

197

Sürgősen ki kellett találnia valamit, hogy Yvonne-nak ne essen bántódása. Ártatlanul keveredett bele, kerüljön ki sértetlenül! Ezt mindenféleképpen el fogja érni, bármi legyen is az ára! Eközben Marcel Bonaventure az irodájából telefo-nálgatott. – A lány tegnap valóban Algírban tartózkodott – je-lentette ki –, a tényt megerősítették a munkahelyén. Nem ő követte el, Marvie igazat mondott. Véletlen egybeesés a fekete haj. Egy másik nő volt! – Ezek szerint Ravelli félrevezetett engem – bosz-szankodott teli szájjal Pascal Bonaventure. Sós herin-get fogyasztott, azt talált a hűtőszekrényben. – Adott neked egy támpontot, hogy mentse a bőrét. Félelmében bemártotta az elsőtisztjét... mert van egy fekete hajú nője. Láthatta őket együtt, ilyenképpen kapóra jött neki a hasonlóság. Marvie épp aznap hagy-ta ott a tengerészetet... Ide hallgass, Pascal! Meg kell szorongatni ezt a Marvie-t! Eltitkol valamit! – Szóljak Brissacnak? – Dűlőre jutunk egyedül is. Marvie megfontolta, mi legyen az első lépése. Fe-szülten várakozott a sötétben, várta, hogy kinyíljon az ajtó. Azt tartotta a legkínosabbnak, hogy Yvonne átéli mindazt, amit ő. Ha együtt lennének, Yvonne megér-tené a kellemetlenségeket. Így magyarázatot sem ad-hat neki, nem mondhatja el, hogy sajnálatos félreértés történt, hogy pácban vannak, amelyből egyféleképpen szabadulhatnak ki... Az asztali lámpa felkattintása után Marvie kijelen-tette: – Megkapják a gyémántokat, ha elengedték a lányt. A valódi elkövető, a fekete hajú nő nem ő volt. A lánynak sejtelme sincs erről, engedjék el!

198

Marcel Bonaventure könyökével oldalba bökte a fi-vérét. – Micsoda meglepetés... Hát tudsz a dologról? No ide hallgass, Marvie! Amint megkaptuk a gyémánto-kat, elengedjük a lányt. – Most engedjék el! Ellenkező esetben nem kapnak semmit! Marcel Bonaventure mérlegelt. Nem tetszett neki a fordulat, Marvie forgathat valamit a fejében. Aztán belátta: ő ugyanígy cselekedne. Úgy ítélte meg, hogy számukra fontosabb a gyémánt, mint a lány vagy az a másik nő. – Elengedjük a lányt – egyezett bele. – Van itt valahol telefon? – Van. – Adják meg a lánynak a számát, azt akarom, tele-fonáljon ide a belvárosból. A Canebière-n tegyék ki, a Cintránál. – Rendben. – Miután beszéltem vele, elmegyek a gyémánto-kért. – Látom, nem pazaroltad el az idődet... De ha neta-lántán átversz bennünket, csúnyán ráfizetsz, ebben biztos lehetsz! Ne próbálkozz szökéssel vagy egyéb trükkel! S Mademoiselle Marchand se tegyen meg-gondolatlan lépéseket, ha már elengedtük! Nincs biz-tonságban, amíg nem adod át a gyémántokat! Ezt vésd az agyadba, Marvie! Egy óra elteltével Kruger és Langrotti bejött Mar-vie-ért, eloldozták a kötelékeit, s kitaszigálták a helyi-ségből. Félhomályos, szűk lépcsőn mentek fel, ahon-nan egy ablak nélküli dohos folyosóra értek. Marvie úgy tippelte, ez irodaépület vagy raktárház, s a beszű-

199

rődő hangokból azt gyanította, hogy a kikötőkomple-xum területén lehetnek. A folyosó végén levő kisasz-tal mellett álltak meg, itt volt elhelyezve a telefon. Langrotti Marvie kezébe nyomta a kagylót. – Beszélj! A nőd van a vonalban. Marvie mélyet lélegzett, s nekikezdett: – Yvonne... Ne kérdezz most semmit, tedd azt, amit mondok! Hol vagy?... Helyes. Menj el oda, ahová gyakran jártam, hivatkozz rám, s kérd meg a tulajdonost, Manuel a ne-ve, kölcsönözzön neked annyi pénzt, hogy elmehess a panzióba a nagynénédhez! Ne habozz, menekülj! Ké-sőbb mindent megmagyarázok! Szeretlek! Langrotti elvette a kagylót, s a helyére tette. – Lódulj! – mondta, s nagyot lökött Marvie-n.

[3][3][3][3] Marcel Bonaventure fel-alá járkált az irodában, mind-két tenyere izzadt, nehezen viselte el a várakozást. A mennyezeti ventillátor halk zúgása hangosnak tűnt, ami felbőszítette. Midőn megcsörrent a telefon, lecsa-pott a kagylóra. Hallgatta a hívót, közben fokozatosan elvörösödött az arca. – Ne nyúljanak semmihez, odamegyek – mondta. – Diktálja a címet! – Felírta a jegyzettömb lapjára, s le-tette a kagylót. – Mi van? – nézett rá Pascal Bonaventure, kezében színes magazint tartva. – Ez a Marvie átvert bennünket! Meglőtte Lang-rottit és Krugert, azonfelül elszökött tőlük... Az imént Langrotti hívott, Marvie lakásán vannak. Odamegyek! Ide hallgass, Pascal! Brissacnak nemsokára hívnia kell. Várd meg a hívást, s menj érte kocsival! Kapjátok el a

200

lányt, hozzátok Marvie lakására... de feltűnés nélkül! Érthető? – Marcel Bonaventure a jegyzettömbből ki-tépte a lapot. – Endoume utca 117/3, ötödik emelet. – Mi a terved? – Tájékozódom, mert nyakig szarban vagyunk! Amikor Marcel Bonaventure beindította a Citroën DS 21-es motorját, Brissac Yvonne-t figyelte a város másik részén. Brissac feladata volt észrevétlenül a lány nyomába szegődni és félóránként telefonon közölni a tartózkodási helyüket mindaddig, míg le nem fújják az akciót. Yvonne nem értette az elmúlt órák rémálomszerű történéseit, a sírás környékezte. Megviselten, kétség-beesetten, tehetetlenül ácsorgott a Belga rakpart sétá-nyán, zsebkendőjét csavargatta, s Rive-Neuve rakpart felé tekingetett. Miután a telefonbeszélgetést követő-en magára hagyták a belváros forgatagában, sehogyan sem ugrott be a helynek a neve. Vagy nem jegyezte meg, vagy a félelem következtében nem jutott az eszébe, holott sokszor elhangzott Marvie-val való tár-salgásaik során. Arra emlékezett, hogy ez a hely egy kisvendéglő valahol a kikötőben, az egyik rakparton. De hogy melyiken? Elhatározta, kutatni fog, sorra vé-gigjárja a kikötői vendéglátóhelyeket, hátha ily mó-don megtalálja Manuelt. A Belga rakparton nem jutott semmire, egyik hely-nek a neve sem tűnt ismerősnek és egy Manuelt sem talált, ki ismerné Marvie-t. Eltette a zsebkendőjét, s folytatta a keresést azt remélve, kedvez neki a szeren-cse... Mialatt Yvonne a Rive-Neuve rakparton puhatoló-zott, Brissac egy nyilvános fülkéből elintézte a követ-kező hívását.

201

A Lambert negyedben Marcel Bonaventure, maga mögött hagyva a kanyargós utcákat, leparkolt a kere-sett épület közelében az Endoume utcán. Langrotti kopott furgonja a bejárat előtt állt. Az épület stukkó-díszítéses hatszintes bérház volt, az utcára néző abla-kokat spaletták védték a tűző napsugaraktól. Lépcső-házon át vagy liften lehetett feljutni az emeletekre. Marcel Bonaventure a lépcsőn sietett fel, s meg-megállt hallgatózni. Feltételezte, délidőben az ittlakók nem tartózkodnak az otthonukban, vagy ha igen, ez esetben keveset törődnek a külvilággal. Ezt a feltétele-zést az is megerősítette, hogy nyugalom honolt mind az épületben, mind a környékén. Következésképpen az ügy csendben lebonyolítható. Langrotti az ötödik emeleten, a folyosó végéről nyí-ló lakás bejáratában várakozott. Bal vállát érte a lövés, az ingén a vérfolt tenyérnyi szélességűre terebélye-sedett. – Kruger? – kérdezte Marcel Bonaventure. Langrotti bevezette őt a nappaliba. Kruger egy szé-ken ült, sérült lábát kinyújtva tartotta, s egykedvűen cigarettázott. Comblövést kapott, a nadrágszárát is összevérezte. Szorítókötésnek a derékszíját használta, így elállt a vérzés. – Magának sürgősen orvosra van szüksége! – Nem súlyos a seb... a golyó a bőr alá fúródott, ki-tapogattam. – Halljam, mi zajlott itt? – Alábecsültük a tagot – jelentette ki Langrotti. – Az úton nyugodtan viselkedett, azt tette, amit mond-tunk neki, a fene gondolta volna, hogy csapdába csal bennünket... Először vécére ment, aztán kezet mosott a fürdőszobában. Kruger rászólt, hogy ne vacakoljon.

202

Idegesítette, hogy sokáig mossa a kezét... A tag meg-kérdezte, megtörölheti-e a kezét. A törölköző egy pici kampón függ a csempézett falon... Egyikünk sem ké-szült fel arra, hogy a falban, a törülköző takarásában bemélyedés található, benne pisztollyal... Minden gyorsan történt. Előbb Krugerre lőtt, azután rám. Nem volt időnk előrántani a fegyvert... Rávetettem magam, dulakodtunk. A tag elejtette a pisztolyt, én véletlenül ráléptem, s elcsúsztam rajta, minek követ-keztében hanyatt estem... A tag pedig meglépett. Marcel Bonaventure besétált a fürdőszobába, a rej-tekhelyhez. Langrotti árnyékként ment utána. – Hol az a pisztoly? – A szekrény alatt, oda lökődött. Marcel Bonaventure lehajolt, bekukkantott a muta-tott szekrény alá; a pisztoly ott hevert egy doboz tár-saságában. Felegyenesedett, fejében hevenyében meg-fogant egy terv. – Vigye Krugert Orsini doktorhoz – kezdte –, fém-telenítsék magukat! És lehetőleg egy-két hónapig ne mutatkozzanak Marseille-ben. – A taggal mi lesz, futni hagyja? – Szerintem nem ők rabolták ki Ravellit. Marvie a lányért aggódik, ezért akarta, hogy elengedjük. A lány tiszta, leellenőriztem. Marvie körül nincs rendben va-lami. A hajón elsőtisztként ő állt a legszorosabb kap-csolatban a kapitánnyal, tudhat valamit. Bár ez el-mondható a többi tisztről is. Ennek a Marvie-nak vág az agya... Mindenesetre Pascal és Brissac idehozza a lányt. Marvie várhatóan felkeresi azt a Manuelt, s ha nem kap hírt a lányról, szimatolni fog a környéken. Rájöhet, hogy a markunkban van a lány! Nyomatéko-san figyelmeztettem, ha szökéssel próbálkozik, baja

203

eshet a kedvesének! Nem vette komolyan a szavaimat. Ilyen helyzetből kiindulva, meg persze abból, hogy itt maradt a pisztolya az ujjlenyomataival, egyetlen meg-oldást látok... Brissac majd intézkedik. Langrotti a lifthez támogatta Krugert, lent beszáll-tak a furgonba, s kihajtottak a városból Cassis irányá-ba. Marseille-ben másnap hajnalban a Szent János-erőd felől egy olajtól bűzlő, koszos kis halászhajó futott ki a nyílt tengerre. Hárman serénykedtek rajta, valameny-nyien korzikaiak voltak. Mikor eléggé távol jutottak a parttól, a kormányos kikapcsolta a motort, s a halász-hajó csendben siklott tovább a vízen. Aztán valami csobbant. A jutazsákot hármójuknak kellett átemelni a korlá-ton, Ravelli holttestén kívül egy harminckilós öntött-vas-nehezéket is tartalmazott...

[4][4][4][4] A nő megnyitotta a csapot, hagyta, hadd teljen meg a kád gőzölgő forró vízzel. Egy kevés hideg vizet enge-dett bele, s amikor megfelelőnek érezte a fürdővíz hő-mérsékletét, belemerült. Becsukta a szemét, s képzele-tében lepergette maga előtt, mit fog tenni a következő napon. Vonatra ül, elutazik Lyonba. Valahol a belvárosban van egy jónevű ékszerüzlet, fel fogja keresni. Úgy ha-tározott, ott értékesíti a gyémántok egy részét. Az ő esetében Marseille-ben veszélyes lenne bármelyik ék-szerésznél érdeklődni a gyémántok értékéről, evégett választotta Lyont. Lyonban álcáznia se kell magát... Valamelyik bankban bérel egy széfet, oda teszi a gyé-

204

mántok fennmaradó részét. Vásárol egy flakon parfü-möt, mégpedig Joy márkájút. Drága illatszereket vásá-rolt, s most megengedheti magának a legdrágábbat. Betér a Hermès20 üzlethálózat üzletébe, hogy nézelőd-jön. Nem ártana felfrissíteni a ruhatárát divatos kiegé-szítőkkel. ...A nő Lyonban rátalált a keresett ékszerüzletre. Magabiztosan ment be, a pulthoz sietett. Kihúzta ma-gát, hogy magasabbnak tűnjék. – Miben állhatok a rendelkezésére, madame? – szó-lította meg őt egy idősebb férfi. Kifogástalan sötét öl-tönyt viselt csokornyakkendővel. A nő bőrből varrott, finoman kimunkált erszényt húzott elő a kézitáskájából, s a pultra helyezte. – Nemrég örököltem, s nem értek a drágakövekhez, kérem, legyen a segítségemre. Szeretném megtudni, mennyit érnek egyenként a kövek. – A nő az erszény-re mutatott. – Egyelőre öt darabot hoztam mutatóba. Azt hiszem, gyémántok. A férfi a kezébe vette az erszényt, s a markába szór-ta a tartalmát. Szemgödrébe illesztette az ékszerész-lupét, felkattintotta az állólámpát, s a fényében egyen-ként tüzetesen megvizsgálta a köveket. Miután meg-volt vele, mind az öt darabot visszahelyezte az er-szénybe, s átadta a tulajdonosának. A nő izgatottan várta, hogy megszólaljon. Ezt a pil-lanatot tartotta élete fordulópontjának, ez a pillanat tesz pontot tervének a végére. – Nos, amit gyémántnak hitt, az nem az – mondta a férfi mosollyal az arcán. – Megdöbbentő ugyan a ha-

20 A leghíresebb és legdrágább párizsi divatáru- és bőrdíszműke-reskedés.

205

sonlóság, de ez az öt példány értéktelen zúzott kvarc. A nő e szavak hallatán felkapta a fejét. Sokáig jutott el a tudatáig a szavak értelme. – Kvarc? Ez nem lehet igaz! Ez képtelenség!... Ak-kor mind hamis! A férfi mondott egy „sajnálom, madame”-ot, de ezt a nő nem hallotta. Úgy tántorgott ki a friss levegőre, mintha légszomjjal küszködött volna...

206

Harmadik fejezet Egy megtorlás kibontakozása

Hét évvel később

[1][1][1][1] A szakállas férfi, aki a Lars Hanson nevet viselte és svéd útlevéllel utazott, még nem járt Spanyolország-ban. Az Iberia Légitársaság Caravelle-jével érkezett Madridba, ahonnan belföldi járattal ment tovább Al-meriába. Kézipoggyásza közepes nagyságú bőröndből állt, a legszükségesebb holmit hozta magával. Nem marad sokáig Almeriában, csak addig, amíg el nem si-mít egy magánjellegű ügyet. A repülőtér parkolójában intett egy taxinak, a Torreluz hotelbe vitette magát; előre lefoglalt szoba várta. Nem beszélte a spanyol nyelvet, ám a recepción megértették. A szobába érve megszabadult a zakójától, kigom-bolta az ingét, s kinyitotta a térre néző ablakot. Ciga-rettát húzott elő, s miközben kiballagott az erkélyre, rágyújtott. A hőség tikkasztott, aki tehette, árnyékba húzódott. Hanson a tervén töprengett. Egy Mirabelle Moreno nevű nőt keresett, aki ebben a városban vagy a környéken lakik. Mindenáron meg akarta találni őt, hogy a szemébe nézhessen. Miután elszívta a cigarettát, kipakolt a bőröndből. A zuhanyozást követően felfrissülve fogott hozzá az előkészületekhez. Sportcipőt, drapp vászonnadrágot és rövidujjú színes inget öltött magára. A tárcájában levő bankók egy részét a bőrönd belsejében levő rejtett zsebbe tette, s a bőröndöt a kulcsra zárható szekrény aljába helyezte el. Felillesztette napszemüvegét, lebal-lagott a recepcióra, s útbaigazítást kért.

207

Első útja a postára vezetett. Magához vette a város vaskos telefonkönyvét, félrevonult vele az egyik asz-talhoz, s az M betűnél ütötte fel. Nem kellett sokáig keresgélnie, szerepelt benne a Mirabelle Moreno név. Felírta a címet és a telefonszámot, s elégedetten ösz-szecsapta a könyvet. A csattanás hangosra sikeredett, többen felkapták a fejüket a zajra. Hansonnak kedve lett volna felhívni a keresett sze-mélyt, de nem kockáztatott. Mindennek eljön az ide-je, szögezte le gondolatban, egy-két óra vagy nap nem számít. Hét évet várakozott. Remegést érzett magán, amit felfokozott izgatottságának tulajdonított. A postáról találomra indult el. A városközpont fe-hér házaival, kanyargós, szűk utcáival, karcsú pálma-fáival az észak-afrikai városok hangulatát keltette. Al-meriának nem volt semmilyen európai jellege. Egy sarki könyvkereskedében részletes várostérké-pet vásárolt, áttanulmányozta az oldalait, a calle Iba-nez del Campo 75-öt kereste. Mirabelle Moreno tele-fonszáma mellett ez a cím szerepelt. Hanson megál-lapította, hogy az utca néhány háztömbnyire található a szállodájától, gyalogosan könnyűszerrel megközelít-heti. Az Ibanez del Campo utcából bosszúsan tért vissza a szállodai szobájába. A keresett személy nincs Almeriá-ban, Las Negrasban tölti a szabadságát. Este megvacsorázott a kikötőben, s hogy teljen az ideje, bejárta a belváros utcáit, tereit, benézett az útjá-ba eső bárokba, kisvendéglőkbe, lélekben készülődött a találkozásra. Az egyik helyen kiszemelte őt egy csi-nos fekete hajú nő, de elutasította a közeledését. Éjjel ébren hevert az ágyban, alig aludt valamit. Másnap reggel lehajtható tetős MG sportautót bé-

208

relt, beszerzett egy autóatlaszt, s délelőtt Las Negrasba hajtott. Ha Mirabelle Moreno a halászfaluban tartóz-kodik, megtalálja a házát...

[2][2][2][2] Mirabelle Moreno a strandról jövet belépett a kék zsa-lus, fehér terrakotta házba, s megállt a kövezeten, hogy levegye a szandálját. Szeretett mezítláb lépkedni a hűs padlón. Blúza alatt kétrészes fürdőruhát viselt, szőke haja a vállára omlott. Előbb a konyhába ment, hogy kávét főzzön. Amikor megpillantotta a rövidnadrágos, szakállas férfit a bejárati ajtóban, elképedt. Jó ideje ácsorogha-tott ott, mialatt mindvégig őt nézte. Rossz előérzete támadt. – Puedo ayudarle?21 – kérdezte bátortalanul. Az férfi, nem zavartatva magát, bejött a hallba, s elismerően bólintott. – Szép ház – jelentette ki franciául végigmérve a nőt. – És jól beszélsz spanyolul... Mirabelle Moreno megrökönyödött az ismerős hang hallatán. Kifutott a vér az arcából, a szeme kitágult, a lélegzete elakadt. – Bernard... te hogy kerültél ide? – Látom, meglepődtél... Anette. Ennyi év után bizo-nyára van mit mondanod nekem... Üljünk le, beszél-gessünk. – Szóhoz sem jutok, ne sürgess. Magyarázatot neked illene adnod... Nemdebár? – Te semmit sem változtál, Anette... vagy hívjalak Mirabelle-nek? 21 Segíthetek?

209

– Mindegy, hogy hívsz... Vélhetően te sem haszná-lod az eredeti nevedet... – Talán igen. – A férfi kényelembe helyezte magát a kanapén. – Kerestelek Franciaországban, de nem lel-tem a nyomodra. Eltűntél. Ez tavaly történt. Azonban közbeszólt a véletlen... Egy stockholmi újság címlap-ján pillantottalak meg, s azonnal megelevenedett a múlt. A fénykép egy orvoskonferencia résztvevőit áb-rázolta, te annak az ismert spanyol orvosprofesszor-nak az oldalán pózoltál, akit fényképeztek. Kinyom-tatták a nevedet is... Ezek alapján nyomoztam ki, hol élsz. Almeriában a szomszédaid árulták el, hogy a sza-badságodat töltöd a házadban. Itt a halászkikötőben mondták meg, melyik az a ház... – Mi a szándékod velem? – Fogalmam sincs. Valahányszor kielemeztem a tör-ténteket, a szálak mindannyiszor hozzád vezettek! Ülj le! Okosabb lenne nyíltan beszélni. – Rendben, beszéljünk nyíltan! – A nő állva maradt. – Mi eleinte szerettük egymást, de te találtál magad-nak másvalakit... – Mert a céljaid érdekében kihasználtál engem! A szeretődnek akartál... Ami azzal jár, hogy a szeretősdi előbb-utóbb véget ér, ha kínálkozik egy tartósabb és mélyebb kapcsolat vagy az egyik, vagy a másik fél szá-mára. Ez be is következett: én tovább léptem, te nem. Te a mai napig nem mentél férjhez... – Ki mondta?! – A szomszédod Almeriában. Az idős belga hölgy... – Mást nem mondott? – Nem... Mit kellett volna még mondania? – Semmit. Azóta te sem éled a régi életedet, én is új életet kezdtem. Hét év telt el. Célszerűbb lenne, ha

210

nem bolygatnánk meg a múltat, ami megtörtént, azon úgysem változtathatunk. Mindig kínálkozik lehetőség az újrakezdéshez. – Valamit mindig meg lehet próbálni. Tulajdonkép-pen ezért vagyok itt. Megpróbálom helyretenni a dol-gaimat... Tisztán szeretném látni a múlt eseményeit! Magyarázatot keresek, kell hogy legyen magyarázat. – Megértelek. – A nő az órájára nézett. – Vársz valakit? – Nem... senkit... – Hallgatlak! – Rendben... Emlékszem mindenre. – Némely eseményeket nehéz elfelejteni. Kísérte-nek az ember élete végéig. Emiatt is akarom tisztázni a múltat. S ha kibeszéljük magunkat, könnyítünk a lelkünkön. – Kérsz kávét? – Kérek. A nő elkészítette a kávét, s a másik kanapéra ült le a férfivel szemközt. – Amikor először találkoztunk Marseille-ben a La-fayette áruházban, én beléd szerettem – kezdte. – Ne-kem azok a férfiak kelletek, akiket magam választok. Másokat elutasítottam, ha az ismerkedés nem az én akaratomból történt... – Ne hagyd ki, hogy kapcsolatunk kezdetén közöl-ted velem: nem akarsz férjhez menni. Ez meghatározó mozzanat volt, előrevetítette a jövőt! Én ehhez tartot-tam magam mindvégig. – Miután telefonon közölted velem, hogy többé nem találkozunk, sorozatosan ért a balszerencse. Lel-kiállapotomat nagymértékben befolyásolta az is, hogy a televízióban felhívást tettek közzé, a rendőrség kérte

211

a lakosság segítségét egy Bernard Marvie nevű férfi kézrekerítéséhez, akit azzal gyanúsítottak, hogy le-lőtte Yvonne de Marchand-t. Az ügyről sokáig cikke-zett a Provançal22... Nem bírtam elhinni, hogy ilyes-mire vetemedtél, hogy megöltél egy terhes nőt... Meg-gyűlöltelek, elátkoztalak... Végül legjobbnak láttam, ha elköltözöm Marseille-ből, elfelejtem a borzalma-kat, új életet kezdek. Felmondtam az állásomat, el-hagytam Franciaországot. Spanyolországban szerez-tem munkát egy kisvárosi kórházban, megtanultam a nyelvet, s Almeriába költöztem. Azóta itt élek a... – A nő elhallgatott, s kérdőn nézett a férfi szemébe. – Te lőtted le a lányt? – Nem. Nem én lőttem le. Az én fegyveremmel tet-ték, azzal, amelyet előzőleg önvédelemből sütöttem el. Hadd jegyezzek meg valamit. Te nem azért költöz-tél el egyik napról a másikra Marseille-ből, mert „so-rozatosan ért a balszerencse”, hanem azért, mert Ra-vellitől, a Batna hajóskapitányától elraboltad a gyé-mántokat, amelyeket a korzikaiak részére szállított Dakarból! Mentetted a bőrödet! Ez volt a fő ok! Amit elmondtál, az körítés! – Képtelenségeket állítasz... – Kár tagadnod, Anette! Kikövetkeztettem jóformán mindent! – A férfi belekortyolt a kávéjába. – Éreztem, hogy köztünk kapcsolatnak kell kialakulnia. Kisze-meltél magadnak, vágyódtál egy férfire. Egy követke-ző szeretőre, akit majd, ha úgy látod jónak, ejthetsz. Én beléd szerettem... kellettél, kívántalak. Évek teltek el, mire rádöbbentem, hogy nemigen nyújtunk már újat egymásnak. Kapcsolatunk a szeretkezésre korlá-

22 Napilap.

212

tozódott, törvényszerűen következett be a vég. Újsze-rűségekre vágytam. Yvonne-t egy véletlen folytán láttam meg. Egymás-nak ütköztünk az algíri főposta épületében... Amikor belenéztem a szemébe, észrevettem benne felcsillanni azt a fényt, amely ilyen esetekben egyvalamit jelez... Pár szót váltottunk; személye és a belőle kiáramló su-gárzás megbabonázott. A találkozás nem hagyott nyu-godni, állandóan őrá gondoltam. Mikor újfent Algír-ban horgonyoztunk, kerestem őt mindenütt, találkoz-ni akartam vele, meg akartam ismerni. Ámokfutóvá váltam. A rákövetkező alkalommal pillantottam meg... Futottam utána, mint egy eszeveszett őrült! Marseille-ben felfedezted rajtam az ingadozást. Azt reméltem, ott helyben szakítasz velem, ha elmondom neked, hogy beleszerettem egy másik nőbe. Ezt, ellen-tétben velem, te nem óhajtottad, ezért nem engedted, hogy szakításról beszéljek... Addig nem akartalak el-hagyni, amíg nem közlöm veled az elhatározásomat. Részedről egyetlen döntő indíték szólt a folytatás mel-lett, mégpedig az, hogy további információkat csikarj ki tőlem... Halasztgattam a szakítást, mivel izgalomba hozott a tested... Komoly kapcsolat alakult ki köztem és Yvonne közt, rá kellett szánnom magamat, hogy szakítsak ve-led, imigyen diktálta a tisztesség. Úgy döntöttem, vég-érvényesen otthagyom a tengerészetet, Yvonne-nal kezdek új életet, lezárom a múltamat, s egyúttal lezá-rom a kapcsolatomat veled. Másként alakul mindket-tőnk sorsa, ha hajlandó lettél volna férjhez menni. Te ezt kizártad. Felhívtalak telefonon, közöltem veled a döntése-met. Megjegyzést sem fűztél hozzá, holott én szóvál-

213

tásra vagy haragara számítottam... A dolgok kedvező-en alakultak, fel se merült bennem, hogy te leszel az, aki keresztbe tesz nekünk! Bosszút álltál a magad módján, s a bosszúnak Yvonne lett az áldozata, még-hozzá ártatlanul. Ezt nem bocsátom meg neked! Egy hétköznapi eset kapcsán döbbentem rá az ösz-szefüggésekre! Megkérdezték tőlem, tudok-e arról, hogy álmomban beszélek... Bevallom: nem tudtam ró-la! Felvetődött bennem a kérdés, vajon te miért nem szóltál. Éveken keresztül éjszakákat töltöttünk együtt, mindenféleképpen tudnod kellett róla! Lehetséges, hogy szólni akartál, de olyasmit kotyog-hattam ki álmomban, ami felkeltette az érdeklődé-sedet. Például azt mondtam, hogy Yvonne-t szeretem és feleségül akarom venni, hogy el akarlak hagyni té-ged... vagy hogy Ravelli a protézisében gyémántokat tart. Ezért jobbnak láttad, ha hallgatsz, kivárod a fejle-ményeket, hátha még elárulok valamit, amit hasznod-ra fordíthatsz, miközben tovább játszottad az odaadó szeretőt. Meg kell mondjam, kitűnően beleélted ma-gad a szerepbe... A drágakövek, az ékszerek kísértésbe ejtettek, bo-londja voltál az egzotikus parfümöknek, csakhogy nem kerestél annyit, hogy kielégítsd az igényeidet! Erről te magad nyilatkoztál egyszer... akkor, amikor nem téged neveztek ki főorvosnak, hanem az egyik munkatársadat. Azidőtájt bontakozhatott ki a fejed-ben az elképzelés, dactól vagy dühtől vezérelve, hogy megszerzed a gyémántokat, s bosszút állsz rajtam... mert szerelmes lettem egy másik nőbe. Fogalmam sincs, mit adhattál be nekem, milyen szert, és hányszor. Voltak időszakok, amikor regge-lente, viharos szeretkezéseink éjszakái után kóválygó

214

fejjel ébredtem... Ilyesmi azelőtt elvétve fordult elő velem. Nem az italtól kerültem abba az állapotba, biz-tos vagyok benne, sohase ittam annyit, hogy megárt-son. Valami mástól... egy olyféle szertől, melynek ha-tása alatt álmomban felelgettem a kérdéseidre... – Ezek találgatások, Bernard... – Így igaz: találgatások! Ki kellett találnom, mi tör-tént! Engedd, hadd folytassam... – A férfi kiitta a ká-véját. – Te azon a napon raboltad el a gyémántokat Ravellitől, amikor én Algírba utaztam Yvonne-hoz. Hogy melyik napon telik le a szerződésem, neked nem említettem... Azon az éjszakán a korzikaiak el-hurcoltak bennünket Algírból Marseille-be, engem kivallattak a gyémánt elrablásával kapcsolatban. Kínos helyzetbe sodródtam, aggasztott Yvonne sorsa. Azon az estén közölte velem, hogy várandós... hogy apa le-szek. Örömünket se oszthattuk meg, lecsaptak ránk. Nem hagyhattam, hogy Yvonne-t egy félreértés mi-att fogva tartsák, cselekednem kellett. Kieszközöltem, hogy elengedjék, hiszen volt alibije: a rablás idején a munkahelyén tartózkodott Algírban. A korzikaiak le-ellenőrizték, mert nemsokára elengedték őt. Autóba ültették, s kitették a városközpontban. Feltételeztem, hogy követni fogják, de nem ez volt a baj. Mielőtt Yvonne-t magára hagyták Marseille-ben, telefonon beszélhettem vele. Megmondtam neki, keresse fel a helyet, ahová eljártam, forduljon segítségért a tulaj-donoshoz. Okkal nem említettem a hely nevét, meg-hiúsulhatott volna a tervem. A korzikaiak a Tőzsde-palotánál tették ki Yvonne-t, a közeléből telefonált. Ha eszébe jut a helynek a neve, s megkérdezi valame-lyik vendéglőstől, merre van, tíz percen belül odaér... – Chez Marin. A tulajdonost Manuelnek hívják –

215

szólt közbe a nő. – A Rive-Neuve rakparton levő sarki kiskocsma. Kétszer jártunk ott. Bouillabaisse-t és a tengeri süllőt ettünk. – Te mindent megjegyeztél... Ha Yvonne emlékszik e hely nevére és nem bolyong annyit a rakpartokon, időben célhoz ért volna, s Manuel oltalmába veszi, még mielőtt meg nem szököm a korzikaiak markából. Azt hittem, Yvonne-t Manuelnél találom. Nem ért oda. Sorra járhatta a helyeket, az északi rakparton kezdhette. A korzikaiak közbeléptek, elvitték őt. Ma-nuelnek beszámoltam az eseményekről, benne meg-bíztam. Úgy határoztam, este visszamegyek a laká-somra, Manuel azt tanácsolta, menjen helyettem más-valaki. Szólt az egyik kidobóemberének, aki elment a lakásomra körülszimatolni, utána elmondta, mit hal-lott az ottlakóktól. A rendőrség lezárta a lakásomat, állítólag lelőttem egy fiatal nőt és elmenekültem... A korzikaiak megbosszulták, amiért becsaptam őket az-zal az ürüggyel, hogy ha elengedik Yvonne-t, meg-kapják a gyémántokat. Nem akként állt össze a terv, ahogy vártam. Azt hittem, Yvonne emlékezni fog a kiskocsma nevére... és odatalál időben... Nem láttam egyéb kiutat. Évekkel később értesültem arról a Marseille-i Hajó-zási Társaságnál, hogy azon a napon Ravellinek nyo-ma veszett. A korzikaiak valószínűleg eltették láb alól. Velem másként bántak el: brutálisan megölték azt, akit szerettem... és rám küldték a rendőrséget. Bizo-nyíték is volt a lakásban, a pisztolyom az ujjlenyoma-taimmal. A pisztoly, mellyel rálőttem a két korzikaira, hogy elmenekülhessek. Dulakodás közben ejtettem ki a kezemből... Manuel kölcsönadta a kocsiját és felírt egy címet.

216

Másnap Párizsban voltam. A megadott cím alatt lakó-nál hagytam a kocsit, tőle kaptam új személyazonossá-got, útlevelet és pénzt. Harmadnapra a határ túlolda-lán jártam. Eltűntem... Öt évig hajóztam, persze nem tisztként. Egyenesbe jöttem, s visszamerészkedtem Franciaországba. Kerestelek Marseille-ben, kérdezős-ködtem az egykori munkahelyeden és a többi kórház-ban, átnéztem a régebbi újságokat. Rólam mint gyil-kosról írtak. Senki sem tudta megmondani, hova men-tél el. Feladtam a kutatást, elhagytam Franciaországot. Ha nincs a fénykép a lapban, most nem lennék itt. – Tehát Stockholmban élsz... – A sors iróniája, hogy te oda utaztál az orvoskonfe-renciára. – Az égető dolgokról beszélnünk kellett volna, Ber-nard, de akkortájt mind a ketten a magunk útjait egyengettük. A szeretkezés öröme tartott össze ben-nünket. Elterveztem valamit, nem akartalak beavatni, neked ott volt Yvonne. Biztos voltam benne, hogy el-hagysz, a jelek arra utaltak, nem erőltettem a dolgot. Tervem megvalósításához pénz kellett. Amikor először beszéltél álmodban, egy összefüggő mondatot értettem: „A gyémántokat a kezében tartja”. Mindenfélét beszéltél, majd másodszorra is felhang-zott ugyanaz a mondat: „A gyémántokat a kezében tartja”. Töprengeni kezdtem, mit takarhat a kijelen-tés... miféle gyémántokról beszélsz te álmodban. Éj-szakáról éjszakára virrasztottam melletted, nehogy el-szalasszak valamit abból, amit álmodban elmondasz, de ily módon semmi újat nem tudtam meg a gyémán-tokkal kapcsolatban. Egyre gyakrabban kimondtad az Yvonne nevet, ezzel bebizonyosodott a gyanúm, hogy szerelmes vagy egy másik nőbe. Egy bevált terápiával

217

fokozatosan eljutottam oda, hogy felelgettél a kérdé-seimre. Kezdett valamiféle kép kibontakozni előttem egyrészt a kapitányról, a két darab protézisről és a gyémántokról, másrészt Yvonne-ról. Ebben az időben kértelek meg arra, hogy mielőtt Marseille-be érkezel, Algírból hívj fel, hogy szabaddá tegyem magamat arra a napra, amikor a hajó kiköt Marseille-ben... Hogy követhessem a kapitányt. Úgy véltem, ha igaz, hogy a protézisében viszi a gyémánto-kat a találkozóhelyre, könnyű dolgom lesz. Nem té-vedtem: a kapitány gyanakvás nélkül besétált a csap-dámba... – Miért viseltél fekete parókát? – Valahogyan álcáznom kellett magamat. – Tudtad, hogy Yvonne fekete hajú? – Nem. Soha nem láttam őt. – A gyémántokkal mi lett? – Itt a bökkenő, Bernard! A gyémántok, amelyeket a kapitány azon a napon vitt... hamisak voltak. Szak-ember állapította meg. Mindegyik darab értéktelen kvarc volt! – Kvarc? Ezt nem mondod komolyan? – Valakinek a hajóúton ki kellett cserélnie a csoma-gocskát! Egyedül te tudtad, hogy a kapitány a proté-zisben rejti a gyémántokat, csakis te cserélhetted ki. Kívülálló nem lehetett! Szerintem te loptad el a gyé-mántokat, Bernard! – Hogy én?! Ez nevetséges! Akkor nem jöttem volna ide hozzád a magyarázatért! – Bernard, én hamis gyémántokat raboltam el! – Ezt nem hiszem el, Anette! – Pedig ez az igazság! Vegyük sorra az eseményeket! Észreveszed, hogy a kapitány gyémántokat tart a pro-

218

tézisében. A fülem hallatára kibeszéled álmodban. A dolog valóban felkelti az érdeklődésemet, elhatáro-zom, gazdaggá teszem magamat. Előkészítem az ak-ciót. Azon a napon a hajó befut Marseille-be. Addigra te kicseréled a csomagocskát a protézisben. A kapi-tány elindul szokásához híven: gyalog, hogy leszállítsa a soronkövetkező mennyiséget. Én akcióba lépek, ki-rabolom őt. Te elhagyod a hajót, lejárt a szerződésed. Algírba utazol, vár rád Yvonne. Az éjszaka elhurcol-nak benneteket, Marseille-be visznek... Láttad a gyémántokat a kapitánynál, a kapitány lát-hatott téged Yvonne-nal, emlékezett a hajszínére... Kell-e ennél több? Téged bemárt, engem Yvonne-nal azonosít... Új életet akarsz kezdeni új partnerrel, meg-szerzed a gyémántokat, vagyis kicseréled a zacskó tar-talmát. Számodra a hajón ez rutinmunka, te vagy az elsőtiszt. Arról nem tudsz, hogy én is meg akarom szerezni a gyémántokat. A véletlen műve, hogy azo-nos időpontot választunk mind a ketten... A kapitány fekete hajú nőt látott, összefüggésbe hozza veled, az egyedüli szemtanúval... Az átvevők a nyomodba ered-nek, követnek Algírba, ahol te egy fekete hajú nővel találkozol... Logikus, hogy elkapnak benneteket! – Tévedsz! Nincs közöm a gyémántok eltulajdoní-tásához! Engem a gyémántok nem érdekelnek! – Akkor ki tette, ha nem te tetted?

[3][3][3][3] – Létezik még egy variáció, Anette. Miután megtu-dod, hogy Ravelli gyémántokat tart a protézisében, el-határozod, hogy eltulajdonítod őket. Feléled benned a mohóság. Rájössz, hogy szakítani akarok veled, de to-

219

vábbra is fenntartod velem a kapcsolatot. Álmomban mindenfélét kibeszélhettem. Megtudhattad azt is, hogy mikor jár le a szerződésem, hogy új életet kez-dek Yvonne-nal, hogy Yvonne fekete hajú... és így to-vább. Körvonalazódik a vég kezdete, s te oly módon hajtod végre a rablást, hogy rám terelődjék a gyanú a fekete hajú nő láttán. Ez a bosszúd, amiért Yvonne miatt elhagylak, mielőtt szakítottál volna velem. Nem nyugszol bele, hogy én döntöttem el a kapcsolatunk befejezését, vissza kell vágnod. A megtévesztés bejön. És ez Yvonne életébe kerül! Az újságokból vagy a televízióból értesülsz arról, hogy a lakásomon lelőtték Yvonne-t, a tettes én va-gyok. Nem találsz magyarázatot a tettre, összefüggés-be hozod a gyilkosságot a gyémántok elrablásával. Jó okod van félni, könnyen kiderülhet, hogy évekig a szeretőm voltál, a munkatársaid, a szomszédaid, az is-merőseid valamelyike tudhatott rólunk. Jobbnak lá-tod, ha minél előbb elhagyod Franciaországot... Men-ted a bőröd. A zsákmányolt gyémántokat bárhol érté-kesítheted... – A gyémántok hamisak voltak, Bernard... Nálam vannak, megmutatom! A nő felállt a kanapéról, ringó járásával bement az egyik helyiségbe, s kisvártatva bőrből varrott, fino-man kimunkált erszénnyel tért vissza. Letette az asz-talra a férfi elé, s visszaült a kanapéra. – A gyémántok, Bernard. Voilà!23 A férfi kibontotta az erszényt, tartalmát óvatosan az asztallapra szórta. Szemügyre vette a csillogó darab-kákat. Határozottan nem mondta volna meg, gyémán-

23 Íme!

220

tokat lát-e, vagy sem. – Mind kvarc! – jelentette ki a nő. – Ha én hamis gyémántokat loptam és te nem cserélted ki, akkor va-lakinek meg kellett tennie! Ki az, aki kicserélte? Ne-ked tudnod kell! Rajtam kívül akkoriban ki vehette még észre, hogy álmodban beszélsz, ki az, aki erre fel-figyelhetett? Kizárólagos alapon eljuthatunk ahhoz a személyhez! Valaki a hajón... A férfi a térdére csapott. – Blanchar, a másodtiszt! Rá kellett volna jönnöm! Egy kabinon osztoztunk! Ő az, aki nyilván tudhatott erről! A fene vigye el! Róla megfeledkeztem! – Lám, megvan a tettes... – Azért ez nem ilyen egyszerű, Anette. A kellemet-lenségeim miattad történtek. Ha nem fekete paróká-ban követed el a rablást, Yvonne élne, a gyermekünk hét éves lenne, élhetnék a szülőföldemen, nem kelle-ne álnéven távoli országokban meghúzódnom... A ha-lálukért valakinek felelnie kell! – Mit akarsz ezzel mondani, Bernard? Bűnbakot ke-resel? Itt nálam? Rajtam akarod kitölteni a bosszúdat? – Meg kéne hogy öljelek, Anette. – Az gyilkosság lenne, nem vérbosszú. Én nem öl-tem meg senkit. A korzikaiakon kellene bosszút áll-nod, ők követték el a gyilkosságot, közülük valakinek a lelkén szárad a te Yvonne-od halála. Engem ne ke-verj bele! Az rendben van, hogy felkutatsz, eljössz hozzám és kifaggatsz, de hogy végül megölj, az nincs rendjén! Egyáltalán számoltál a következményekkel? Helytelenül döntesz, ha megölsz, Bernard! Ne tedd! Te képtelen lennél rá. Nem vagy az a típus... Én vol-tam az első komoly kapcsolatod, szerettél, én is szeret-telek. Alapjában véve kijöttünk egymással. Hibáztunk,

221

ismerjük be. Mit érsz el azzal, ha megölsz? Életed vé-géig kísért majd a múlt. Két árnyék társaságában kell eltöltened a hátralévő éveidet. Sose lesz nyugtod. Bo-csáss meg nekem, Bernard... Érdemes! Kezdhetnénk újra... – Semmit nem változtál, Anette! A céljaid érdeké-ben képes vagy bármire... És valamit forgatsz a fejed-ben! – Évek óta bujkált bennem egy megérzés, mely im-már valóra vált. Számítottam rá, hogy valamikor va-lami nyomra vezet... Ez a mai napon bekövetkezett. De arra nem számítottam, hogy engem okolsz Yvonne haláláért. Megesküszöm előtted: sohasem láttam a te Yvonne-odat, ennélfogva nem tudhattam, hogy fekete hajú! Szőke vagyok, fekete paróka a legmegfelelőbb az álcázáshoz. Ha történetesen barna lett volna a hajszí-nem, biztosan szőke parókát veszek fel... Nem tudtam továbbá azt sem, hogy azon a napon, amikor kirabo-lom a kapitányt, neked lejár a szerződésed. Az a nap ígérkezett a legideálisabbnak, akkorra készítettem elő a terepet az akciómhoz, így azon a napon csaptam le. Úgy látszik, rajtam kívül a másodtiszt szintén pá-lyázott a gyémántokra, s megelőzött. Nyilvánvalóan azért azt a napot választotta, mert ő tudta, hogy neked lejár a szerződésed, ezáltal rád tereli a gyanút. Te vol-tál az egyetlen ember a hajón, aki látta a protézisben rejtegetett gyémántokat, s ezt a kapitány az eszébe tarthatta. A másodtisztnek is felkelthetted a figyelmét azzal, hogy álmodban beszéltél... S valóban az történt, hogy a kapitány téged gyanúsított, miután kiraboltam őt. Ehhez hozzájárult az is, hogy engem a te nődnek hitt. Ha én nem rabolom ki őt, mindenképpen rád te-relődik a gyanú. Te voltál a kulcsember ebben a törté-

222

netben, ezt ne feledd, Bernard! Te indítottad el a lavi-nát! Olyasmit láttál, amit nem kellett volna látnod! Yvonne-t óhatatlanul veszélybe sodortad azzal, hogy azon a napon mindjárt hozzá siettél Algírba... Az át-vevők hamar rájöttek volna, hogy a kapitány hamis gyémántokat szállított le. A vallatás során elmondja, hogy tudtál a protézisben tartott gyémántokról. Nem telt volna bele sok idő, hogy megtaláljanak... Feltehe-tően Yvonne-t sem kímélik... mint amiként nem is kí-mélték. – Hiába győzködsz, Anette, nem bocsátok meg ne-ked! Aljas módon használtál fel terveid megvalósításá-ra! Amikor szükséged volt egy férfire, kiszemeltél ma-gadnak, s az ujjaid köré csavartál. Tudtad, hogy ál-momban beszélek, de sohase említetted. Amikor hal-lottál a gyémántokról, lelkiismeret-furdalás nélkül ki-préselted belőlem a hiányzó információkat. Tudhat-tad, hogy Yvonne fekete hajú, de letagadod. Tudhat-tad, mikor jár le a szerződésem, de azt is letagadod. Mondd, voltál te hozzám őszinte valamikor? Bolond-dá tettél a testeddel, merthogy kívánatos nő vagy... ehhez kétség nem fér. De ez nem fog megismétlődni! Nincs bocsánat, Anette! – Rendben, elfogadom azt is, ha nem bocsátasz meg. Viszont te abban a hitben ringatózol, hogy bosszút álltam rajtad, amiért elhagytál, s miattam halt meg Yvonne. Ez nem igaz. Yvonne a véletlen egybeesések következményeinek az áldozata. Közbejöhet valami, amire nem számítunk. Vannak előre nem látható ese-mények, melyeknek a menetét nem lehet visszafor-dítani. Ilyesmi történt akkor. Emlékszel a legutolsó szeretkezésünkre? Egy reggel, a zuhanyozás után ön-feledten...

223

A férfit elöntötte a forróság. Felpattant a kanapéról, kezét ökölbe szorította. – Elég! A nő metszőn nézett rá. – Ne kiabálj, Bernard! Ez az én házam, ne paran-csolgass nekem. Hallgass végig! Meglepetést tartoga-tok a számodra... A férfi nem fogta fel, mi történt, pillanatok alatt zajlott le az esemény. Vér tolult a fejébe, egy belső hang azt suttogta, el kell némítania a nőt, ő az, aki tönkretette az életét. Amidőn rá akart rontani, a nő menekülés közben megbotlott a kanapé lábában, s estében nekiütődött a feje a hatalmas virágcserép szé-lének. Ennek következtében a nyakát törte. A férfi első gondolata az volt, hogy sürgősen távoz-nia kell. Nem maradhat, nem értesítheti a rendőrsé-get. A kikölcsönzött MG-t egy parkolóban hagyta, tá-vol a háztól. Elindult a kijárat felé. Az ajtóban majdnem nekiment a gyereknek, aki ek-kor érkezett valahonnan. A fiú felnézett rá, s megszó-lalt spanyolul. A férfi nem értette. – Te ki vagy? – kérdezte franciául. A fiú szája mosolyra húzódott, jelezvén, megértette a kérdést. – Itt lakom – válaszolta kifogástalan francia kiejtés-sel. – Hogy hívnak? – Bernard Moreno. A férfi érezte, nagyon rosszul van. Hideglelős reme-gés rázta, nehezére esett a szavak formálása. – És... hány éves vagy? – Hét. A férfi nekitámaszkodott a falnak, rémülten meredt

224

a fiúra. Forgott körülötte a világ. – És a bácsi kicsoda?

225

Marseille-ben

„Tűrtem, ameddig lehetett Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig

merészkedett, bosszút fogadtam.” Edgar Allan Poe

Jólesik a zuhanyozás, a hideg víz felfrissít, hagyom, hadd zuhogjon rám a zuhanyrózsából, a testem lehűl. A hajózás kikészített. Jéghideg ananászléhez vodkát töltök, apró kortyokban iszom, kényelmesen elhe-lyezkedve a franciaablak előtt. Nem árt meg az alko-hol eme csekély mennyisége, elbódulok kissé. Nézem a Régi kikötő panorámáját, a látvány lenyűgöz. A ne-gyed magaslaton található, innen, a hatodik emeletről remek a kilátás. A tetőteraszról rálátni a szigetekre és If várára. Forrón ragyog a nap, meleg van, a késő dél-utáni órák elviselhetetlenek olykor. Letaglóz a hőség, a vakító ragyogás olyan kitartó, hogy már-már tapint-ható. A felhők sötétkék árnyai távolabb ringatóznak a tenger csillogó ezüstjén, esőre aligha lehet számítani. Jó, ha van az embernek külön helyisége, ahova el-vonulhat, mikor a hangok zűrzavara terhessé válik, mikor a napsugarak a tarkón izzadságcseppeket fa-kasztanak. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy szűk ut-cában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, s kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne lássa, ne hallja. A lakásban kellemes a levegő, klímaberendezés biztosítja. A pizzát megrendeltem, nemsokára hozzák. Otthon kezdtem el inni, persze mértékkel és oko-san. Ügyeltem arra, ne tudják meg, hogy délidőben,

226

ebéd előtt vagy utána pubba járok. Ehhez aztán senki-nek semmi köze! A Tizenkét Széket tudatosan mellőz-tem, a város „legokosabb” alakjai járnak oda, némelyi-kük alattomos fajzat, nem kívántam a társaságukat. A kiszolgálás lassú, egyes odajárók nem hagyják nyugton az embert, áttelepednek hozzá, zaklatják, állandóan azonos témát boncolgatnak: a híradóban látták, az új-ságban olvasták, a rádióban hallották; ragozgatnak, in-formációkra vadásznak. Nehéz lerázni őket. Nevelet-lenség lenne a másik fél tudtára adni, ha éppenséggel nem kívánatos „becses” társasága. Inkább választottam olyan helyet, ahol harmadszori látogatásra a figyelmes csapos szó nélkül adja azt, amit az előző alkalmakkor fogyasztott az ember. Oda plántáltam be magamat. A legelső vodkát három deci narancslé kíséretében akkor öntöttem le magamban, amikor a hivatalban ki-siklottak a kezem közül a dolgok, amikor kénytelen voltam az irodámból kidobni azt a szemtelen, arro-gáns alakot... Eleinte nemigen volt más választásom, csak a hallgatás, az önuralmam megőrzése. Azon a bi-zonyos napon változtattam ezen: elegem lett, kirob-bantam, mint a Krakatau. Ha valaki átlépi a normákat, a megengedett tűréshatárt, számolnia kell a következ-ményekkel, ha gondolkodó ember. Tűrtem, hallgat-tam, nyeltem eleget. Lejárt a zaklatások ideje, fordul-jon a kocka. Fordult, egyik percről a másikra. Nem fontoltam meg én, mit teszek, tettem, amit tennem kellett. Később bebizonyosodott, helyesen döntöttem; megfelelő helyen és megfelelő pillanatban. Fini, ennyi volt, adieu, l’ami! Az ember eljut egy pontig, ahonnan nincs visszatérés. Vasárnap van, pihenőnap. Fekszem az ágyon, ke-zem a fejem alatt, bámulom a plafont. Eszembe jut a

227

korzikai Manuel, a bisztró pincére, ki ellát tanácsok-kal. Ha meg akarod ismerni a várost, mondja, el kell menned a bisztrókba; meg kell ismerned a kereskedő-ket, örömlányokat, szokásokat. Ő így mondja: Voir ses bistros, ses commerçants, ses filles de joie, ses habitu-des. Itt ez a hétköznapi valóság. Ebből egyelőre egyet-len dolgot teljesítettem... Otthon a valóság egy része képtelenséggé vált szá-momra, kisajátították politikai célokra, elsorvasztották a köztől, eszmékbe burkolták, butaságokkal hintették be, határkövekkel övezték, elhallgatták, ürügyekkel pótolták. Alacsonyrendű szempontokra való hivatko-zásokkal hamisították meg az igazságot. A kivitelezést alkalmatlan vagy kétes alakokra bízták a nepotizmus jegyében; ennek okán nem tud meggyőzni tényleges létezéséről. A butaság, a pletykaszintű híresztelés marja a tudatot, akár a lúg, és minden örömöt kive-szejt az életből. Elidegenültem, elidegenítettek. In-kább kitaszítottak, mert a saját fejem és elképzeléseim szerint cselekedtem nem törődve mások megjegyzé-seivel, javaslataival, locsogásaival, személyes érdekei-vel. Megorroltak rám, nem tudtak velem mit kezdeni. Az igazság látszatával nem tévesztettek meg engem. Az otthoni ember egyik ismertetője a másik tolerá-lása; hagyja a kibontakozást akkor is, ha neki ebből egyértelműen hátránya származik. Tud róla, tisztában van a helyzettel, csak nem kenyere a harc a kapzsiság, a butaság, a kishitűség, az apáról fiúra szálló pökhen-diség és a mindenáron való feltörekvés ellen. Éli a ma-ga világát, s elvárja, hagyják békén őt. Inkább kívülál-ló, semmint simulékony, inkább félreáll és tűr, mint-hogy szembeszállna. Alaphelyzetből megveti a simu-lékonyságot, a köpönyegforgatást. Rimaszombatnak

228

ez a rimaszombatisága. Bizonyos dolgok, melyeknek ezelőtt jelentőséget tulajdonítottam, egyik napról a másikra elvesztették fontosságukat. Nem másokat hibáztatok, inkább ma-gamat, ha kell. De mit tegyen az ember, ha eltérően látja a dolgokat, másként szeretné megvalósítani ezt vagy azt, miközben szinte valamennyi lépését figye-lik? A kivárás sem mindig a legjobb taktika, olykor azonban hasznos. Végzetesebb ostobának lenni, mint gonosznak, a gonoszság ugyanis olykor szünetel, a bu-taság ellenben soha. A személyiségzavaros, torz gon-dolkodású embereknek a sajátossága az, hogy maguk sétálnak bele a csapdába. Hagyni kell őket, esetleg né-ha, finom, indirekt módon egyengetni az útjukat. Itt megvan mindenem, nincs okom panaszra. Nem érdekel, mi zajlik odahaza. Nem érdekel, miről írnak az internetes hírportálok. Nem érdekel, kik a képvise-lők. Viseljék csak a képüket. Egy óriási város ezerszí-nű emberforgatagában az arányok átalakulnak, sem-mivé zsugorodnak az egykori gondok, magába szip-pantja, elsodorja a misztrál. Nem akarok tudni az ott-honi történésekről, megcsömöröltem tőlük. Minden csupa körforgás abban az ingerszegény környezetben ugyanazokkal a nevekkel, ugyanazokkal az üresjára-tokkal, ugyanazokkal a frázisokkal, ugyanazokkal az évtizedes gondokkal, bajokkal. Húsz év nem nagy idő, hamar eltelik, észre se lehet venni, mégis sok, főleg akkor, ha nem jut előre az ember a munkájával. A tisztelet, a megbecsülés hi-ányzik. Megbecstelenítés, féktelen rosszindulat akad, hiány nincs belőle. A láthatatlan malomkövek közötti őrlődés, a feneketlen mocsárban történő kínos süp-pedés, a vöröslő ködben való ténfergés után mi másra

229

vágyhat az ember, minthogy ne lássa ugyanazokat az arcokat, ne hallja ugyanazokat a hangokat, ne hallgas-sa a bürokrata sznobokat, a kimosakodott funkcionári-usokat, a hisztériás lotyókat, ne kelljen mások szája íze és kegye szerint munkálkodnia... Volt merszem nagyot lépni, ez tűnt szükségesnek. Kis ugrásokkal nem jut át senki a szakadékon. Kör-nyezetváltozásra vágytam évek óta, irritált a hivatalon belüli és hivatalon kívüli képmutatók, bérencek hadá-nak áradata, az őszintétlenség, a másik véleményének mellőzése, a kétes egyéneknek a folytonos bizonyít-gatási kényszere. Lelkiállapotom forgott veszélyben, idegeim sínylették meg az apránként adagolt okta-lanságok halmazát, a folyamatos nemtörődömség vi-szontagságait. Ahelyett, hogy javítottak volna a fenn-álló helyzeten, haladtak volna célirányosan előre, in-kább azon serénykedtek, hogy mind jobban meg-terheljék, visszarántsák, degradálják az embert olyféle mesterkélt, tudatelszívó mozzanatokkal, amelyekre tulajdonképpen nincs szükség, amelyekre az ember azt mondaná: ki az az ütődött, aki ezeket kitalálja?? A legtöbb átgondolatlan javaslattal természetesen ki más állhat elő, mint az az ember, aki ha valamihez nem ért, legalább ügybuzgónak lássék. Az önjelöltek-nek „joguk” volt erre, ha semminemű javítószándékú előrelépés még véletlenszerűen sem jutott az eszükbe egy-egy felhőtlen időszakukban. De mit várjon az em-ber olyantól, ki soha életében nem cselekedte meg azt, amire másokat akar rávenni annak vélt tudatában, hogy a terület legjobb szakembere csakis szerény(te-len) személye lehet, senki más. Hogy jössz te ahhoz, hogy többet tudjál, mint én?! Olyan ez, mint amikor vénlány tart előadást a gyereknevelésről vagy a házas-

230

ságról... Egy működő bürokratikus szervezetben nem az em-berek egyéni képessége, hanem a rutin a domináns faktor. „Egy apparátus meghatározott standardra van beállítva, ha az abban bennelévők megfelelnek, akkor működik. A tehetségtelen funkcionárius ugyanolyan jó, mint a tehetséges, sőt néha jobb, mert nincsenek egyénieskedő ötletei”, olvasom valahol. Pontos meg-határozás. Ha valakinek mégis vannak ötletei, befog-ják a száját, a többség hozzáállása a követendő példa. „A hierarchia minden alkalmazottja addig emelkedik a ranglétrán, míg olyan munkakörbe nem kerül, amelyre alkalmatlan. Idővel minden munkakört olyan alkalmazott fog ellátni, aki alkalmatlan rá. Munkát ki-zárólag azok az alkalmazottak végeznek, akik még nem jutottak el abba a munkakörbe, amelyre alkal-matlanok.” Murphy tudja... Könnyű a kibicnek, aki bár látott már néhány hivatalnokot, építészt, forga-lomtechnikust, (kőfaragót és balett-táncost), de hogy ő maga hogyan csinálná, arról legföljebb elmélkedhet. Csatorna felett – húsz év óta – napfelkeltét látni nem szívderítő látvány. Főleg ha büdös van. A csator-na fedelét két évtizede eltávolították, a mélyről bűz szivárog. A Rima vize ugyan kitisztult, de szennyező-dik a légkör. A fekália globalizációja ez a posztkom-munista vidékeken. Valahogy így működik az otthoni közélet. Az ember hőn várná a napfelkeltét, de taszító csatornabűzzel árasztják el. Mire jó ez? Lesz megtisz-tulási folyamat? Forró napokon, hosszúra nyúló délutánon hasonló gondolatok jutnak az eszembe. Ha nincs jobb dolgom, hajlamos vagyok elmélkedni. És hajlamos vagyok pa-pírra vetni mindezt... Szót mondok, valós szót. De, tu-

231

dom, semmi értelme. Le kellene szoknom róla... A semmittevés, a gondolkodás, az elmélkedés elleni leg-jobb orvosság a munka, az olvasás vagy a nő. Cher-chez la femme! Munka után vagyok, pár napos sza-badságomat töltöm, az utóbbi lehetőség merül fel ben-nem...

232

233

Tartalom

Levél Marseille-ből........................................................9 Feketelistán..................................................................17 Csak ketten játszhatják................................................46 Rendszerficam .............................................................51 Koranda úr egy napja ..................................................56 Akinek majdnem sikerült ...........................................64 Fellángolás ...................................................................71 Már csak ez hiányzott! ................................................79 Egy civil első napja a hadseregben .............................87 A parancs ...................................................................106 Traxx félrelépése .......................................................119 A felderítő..................................................................126 A végrehajtó ..............................................................128 A gyűjtögető ..............................................................130 A megváltó.................................................................135 A messziről jött ember vétke....................................140 Vörös vonat ...............................................................151 Kereszttűzben............................................................173 Marseille-ben.............................................................225 Tartalom ....................................................................233

234