C.W. Leadbeater: Élet a halál után

I. FEJEZET

TUDUNK-E VALAMI BIZTOSAT?

Az élet a halál után mindnyájunk számára rendkívül fontos, nemcsak azért,

mert egy napon mi is meghalunk majd, hanem azért is, mert a legfiatalabbakat

leszámítva senki sincs közöttünk, aki ne veszített volna már el, - egy számára nagyon

drága, nagyon fontos valakijét. Ezért ha a halál utáni életre vonatkozó bármilyen

információ érhető el, természetes, hogy igyekszünk azt megszerezni.

Az első gondolat, ami a fenti cím olvasása után mindenkinek eszébe ötlik:

"tudhatunk-e egyáltalán valami biztosat a halál utáni életről?" Mindnyájunknak - a

legkülönfélébb vallási területek tagjainak - különböző elméletekkel magyarázták ezt a

témát, mégis ezen szekták leghívőbbjei sem hiszik igazán a tanokat, mert mindenki

úgy beszél a halálról, mint "a rémség királyáról", s az egész kérdéscsoportot csak a

titkok, a veszélyek szemszögéből képes nézni.

Bár olyan kifejezéseket használunk, hogy "elaludt Jézusban" - ennek ellenére

feketébe öltözünk, gyászfátylat viselünk, fekete keretes értesítést nyomatunk, vagyis

körülvesszük a halált a gyász és a bánat minden lehetséges jelével, vagyis mindennel,

ami még rettenetesebbé, még feketébbé teszi. Őseinktől rossz örökséget vettünk át,

hozzászoktunk a komor temetési szokásokhoz, és nem akarjuk mindezek borzalmát

és abszurditását belátni. A

korábbi századokban élt emberek e tekintetben bölcsebbek, és nem hozták

összefüggésbe ezeket a rideg dolgokat a testi halállal, - részben, mert a temetéssel

kapcsolatban sokkal ésszerűbb módszert alkalmaztak, amely nemcsak a halottat, de

az élőket tekintve is lényegesen jobb volt, részben pedig mert nem ismerték azokat a

szörnyű beidegződéseket, amelyek a lassú felbomlással voltak kapcsolatban. A régiek

annak idején sokkal többet tudtak a halálról, mint mi, és éppen mert többet tudtak,

kevésbé gyászoltak.

Az első, amit szem előtt kell tartanunk az, hogy a halál az élet tökéletesen

természetes tartozéka. Ez alapállásunk kell legyen. Mert ha egyáltalán hiszünk az

Isten mint szerető Atya létezésében, akkor tudnunk kell, hogy valami, ami minden

ember számára közös sors, nem tartalmazhat önmagában rosszat, mert arra kell

gondolnunk, hogy akár ebben, akár abban a világban tartózkodunk, mindig és

mindnyájunkat a tenyerén őriz. Már maga ez a gondolat is meg kellene mutassa

nekünk, hogy a halál nem rém, hanem egyszerűen egy újabb lépés fejlődésünk

folyamatában. Nem lenne szüksége a teozófiának arra, hogy a keresztény világ

számára bizonygassa, hogy a halál nem ellenség, hanem jó barát, ha a kereszténység

nem felejtette volna el olyan nagymértékben a legjobb hagyományait. Ez már odáig

jutott, hogy a sírhelyet, mint olyat szemléljük, amelyből "senki sem tért vissza", úgy

tekintjük az elmúlást, mint egy ismeretlen és sötét borzalomba való távozást. Ehhez a

problémához és még sok máshoz a teozófia jó hírt hirdet a Nyugat országainak. Azt a

jó hírt, hogy odaát, a sír túlsó oldalán nem hideg és átláthatatlan mélység van, hanem

fénnyel és élettel teli világ, amelyet olyan pontosan, teljesen és világosan

megismerhetünk, mint szülővárosunk utcáit. Pontosan úgy teremtettünk mi is magunk

számára félelmeket, ahogyan azok a gyerekek, akik kísértethistóriákkal rémisztgetik

egymást, pedig csak a tényeket kellene tanulmányoznunk, és minden mesterséges

"sötét" azonnal eltűnne. A halál nem a sötétség királya, nem kaszás csontváz, aki

lekaszálja az életet, hanem sokkal inkább angyal, olyan kulcs birtokában, amely az

eddiginél sokkal magasabb élet kapuját nyitja meg számunkra.

Természetesen most azt gondolhatják, hogy ez mind nagyon szép és költői, de

honnan lehetünk bizonyosak abban, hogy ez így is van? - Ezt sokféle módon lehet

alátámasztani. Több mint elég érvünk van azok számára, akik veszik maguknak a

fáradságot, hogy utánajárjanak. Shakespeare állítása valóban rendkívül érdekes

(Hamletnek megjelenik atyja szelleme) ha meggondoljuk, hogy ősidőktől fogva és

minden általunk ismert ország irodalmában, az eltávozottak visszatértek a

másvilágról és megmutatták magukat embertársaiknak. Ezeknek a jelenségeknek az

igazolására is elegendő tanúságtétellel rendelkezünk. Volt idő, amikor divatba jött,

hogy ezeknek az eseményeknek a hitelességét nevetségessé tegyék, manapság

azonban ez már nem történik meg. Mióta olyan tudósok, mint Sir W.M. Crookes, a

thálium fémelem felfedezője, Sir Oliver Lodge, a nagy elektro-szakértő, csakúgy,

mint Mr. Balfour, Anglia miniszterelnöke olyan egyesület tagjaivá váltak, amely ezen

jelenségek kutatását tűzte ki céljául, s melyben ők maguk is tevékenyen részt vettek, -

már nem divat nevetni. Olvassák csak el ennek a "Pszichikai Jelenségek Kutatásával

foglalkozó Társaság"-nak (Society for Psychical Research) a tudósításait, és

megtalálják majd azokat a részeket, amelyek halottak visszatérését támasztják alá.

Olvassanak olyan könyveket, mint Mr. Steads: "Igaz kísértethistóriái", (Real Ghost

Stories) vagy Camille Flammorion: "Az ismeretlen" c. (L' Inconnu) művét, s egy

csomó olyan jelenség magyarázatát találják majd, amelyek nem évszázadokkal

ezelőtt, nem távoli földrészeken történtek, hanem itt, közöttünk, és olyan

személynevekre is bukkanhatnak, akik tanúsítani fogják e jelenségek valódiságát, ha

megkérdezik őket.

Továbbá a halál utáni élet mellett szól, a modern spiritizmus tanulmányozása.

Tudom, nagyon sokan vannak, akik azt hiszik, hogy e területen csak csalás és ámítás

lakozik, de én személyesen is tanúsíthatom, hogy nem így van. Előfordulhatott, hogy

volt egyes esetekben csalás és ámítás, ugyanakkor azonban félelem nélkül állítom,

hogy nagy igazság van benne, amit mindenki maga is fel fog ismerni, aki rászánja

magát, hogy ezen dolgok felderítésére időt és türelmet áldozzon. Ezekről a témákról

is lehet számos irományt, könyvet tanulmányozni, de azt is lehet, amit én is tettem:

közvetlen kutatásokat folytatni. Azonban sokan vannak, akik sem időt, sem

fáradtságot nem akarnak ilyesmire áldozni - ez rájuk tartozik. Ha viszont nem

akarnak utánajárni, akkor ahhoz sincs joguk, hogy kigúnyolják azokat, akik e

jelenségeket látták, s ezért biztosak abban, hogy léteznek.

Az alátámasztó adatok harmadik vonala, ami a teozófia tanulmányozóinak a

legkézenfekvőbb, hogy lássanak neki az önmagát kínáló közvetlen kutatásoknak.

Minden emberben vannak olyan látens képességek, melyek ugyan egyelőre

kezdetlegesek, de melyekkel a láthatatlan világot megélhetik, s mindazok, akik veszik

is maguknak a fáradságot, hogy e képességeket kifejlesszék magukban, azok számára

a síron túli világ nappali világosságban fog ragyogni. Jónéhány teozófiát

tanulmányozó egyén már kifejlesztette magában ezt a belső érzékelést, és éppen az ő

állításaikról szeretnék e könyvben beszámolni. Jól tudom, hogy egyetlen egyházi

tanító sem fogja ezeket a halál utáni életről való egyéni véleményeket a saját maga

számára felhasználni, mert nyilván azt feleli majd, hogy az Egyház ezt vagy azt - így

vagy úgy tanítja, vagy hogy mit mond nekünk erről a Biblia. De azt sohasem fogja

mondani, hogy: "Én magam ezt vagy amazt átéltem, láttam, és tudom hogy igaz." A

teozófia ezzel szemben abban a helyzetben van, hogy bizonyosságként állíthatja,

közülünk sokan győződtünk meg személyesen ezekről a dolgokról, melyeket mi

megtörtént eseményként messzemenőn ellenőriztünk, s amelyeket Önök újra

kutathatnak és ellenőrizhetnek. Mi szívesen rendelkezésükre bocsátjuk tudásunkat, de

szeretnénk hozzátenni, hogy ha a mi állításaink az Önök számára nem tökéletesen

értelmesek, vagy elfogadhatatlanok, úgy ne elégedjenek meg ennyivel, hanem

kíséreljék meg ezeket a dolgokat személyesen, és olyan alaposan kutatni, amennyire

csak lehetséges. Csupán akkor lesznek ugyanis abban a helyzetben, hogy mások iránt

ugyanolyan bizonyossággal állíthatják tételeinket, mint ahogyan azt mi most tesszük.

Engedjék meg tehát, hogy a tényekre térjek rá, amelyek azon a kutatási módon,

amelyről éppen szó van, alátámasztást nyertek.

II. FEJEZET

A VALÓS TÉNYEK

Az asztrális világ kutatása - a saját fellelhető helyzetén belül - lényegesen

ésszerűbbnek tűnik az összes eddig ismert elméletnél. Egyszerűen arról van szó, hogy

úgy találták, az ember halálával nem áll be hirtelen változás, nem "varázsolják el"

valamiféle csillagok mögötti Égbe. Ellenkezőleg: az ember pontosan ugyanaz marad,

aki volt, megtartja ugyanazt az intellektust, ugyan azokat az erőket és

tulajdonságokat, s a helyzet, amelyben találja magát, olyan, amilyet a saját gondolatai

és kívánságai teremtettek számára. Nem kívülről jövő dicséret, vagy büntetés várja,

hanem a pontos eredménye annak, amit a földi életében tett, mondott vagy gondolt.

Szinte úgy mondhatnánk, hogy az ember a földi életével készíti elő magának ezt a

fekhelyet, amelyben halála után nyugodni fog.

Ez az első jelentős tény arra vonatkozóan, hogy a halálunk után nem valamilyen

ismeretlen élet vár ránk, hanem a jelenlegi folytatása. Halottainktól nem vagyunk

elszakítva, mert szüntelenül körülöttünk vannak, s az egyetlen elválást a saját

tudatunk határai képezik, mert hiszen nem a szeretett halottainkat veszítettük el, csak

a képességet, hogy látni tudjuk őket. Nagyon valószínű, hogy képesek vagyunk

tudatunkat olyan magasságba emelni, hogy szeretteinket újra láthassuk és

beszélhessünk velők - mint annak előtte - s ezt tesszük is mindnyájan és állandóan,

csakhogy erről ritkán vannak világos emlékeink. Az ember képes arra, hogy tudatát

asztrális testébe összpontosítsa, miközben a fizikai teste éber állapotban van,

csakhogy ez rendkívüli tanulmányokat igényel, és átlagember számára túl sok időt

venne igénybe. Mialatt a fizikai test alszik, azalatt minden ember kisebb vagy

nagyobb mértékben használja asztrális képességeit. Úgy képzelhetjük el, mint egy

asztrális tudathordozó eszközt, amelynek segítségével naponta érintkezik eltávozott

szeretteivel. Néha halványan emlékezünk is erre, s ilyenkor azt mondjuk, hogy "velük

álmodtunk". Legtöbbször azonban nincsenek emlékeink ezekről a találkozásokról, és

bizonytalanságban vagyunk a megtörténtüket illetően. Azonban bizonyított tény,

hogy a vonzódás szálai ugyanolyan erősek, úgy hogy a fizikai test burkolatából

kiszabadulva, azonnal az általa szeretett lények társaságát keresi. Az egyetlen

változás tehát ezek szerint abban áll, hogy a halál következtében az ember a nappal

helyett az éjszakákat tölti kedveseivel, és hogy ennek tudatában - a fizikai test helyett

- csak az asztrál testünknek van tudatában.

Teljesen külön dolog az emlékezet áthozása az asztrál-síkról a fizikaiba, amely

nem érinti a tudatunkat azon a másik tudatszinten, sem azt a képességeinket, hogy

azon teljesen könnyen és szabadon működjünk. Akár emlékezünk a halottainkra, akár

nem, ők szorosan mellettünk élik életüket, és az egyetlen különbség az, hogy azt a

porhüvelyt, amit mi testnek nevezünk, ők már régen levetették. De ez éppen olyan

kevéssé jelent változást, mint amikor az ember leveti a kabátját. Kissé könnyebbnek,

szabadabbnak érzi magát - kevesebb súlyt hordoz. Ugyanez a halottak esete. Az

emberi szenvedélyek, a vonzódások, az intellektus és a hangulatok legkevésbé

sincsenek a halál által befolyásolva, hiszen ezeknek egyike sem tartozott ahhoz a

fizikai testéhez, amelyet az ember levetett, és másikban él, de ugyanúgy képes

gondolkodni és érezni, mint azelőtt.

Jól ismerem az átlagosan gondolkodó ember azon nehézségeit, hogy amit nem

lát a szemével, azt nehezen tudja felfogni. Nagyon nehéz lecke számunkra tudomásul

venni, hogy látóképességünk milyen nagyon részleges és felfogni, hogy egy olyan

óriási világban élünk, amelyből számunkra csak egy nagyon kis rész látható. Ennek

ellenére a tudomány bizonytalanul, de azt állítja, hogy ez így van, hiszen parányi

életek egész világát írja le számunkra, amelynek a jelenlétéről, ami az érzékeinket

illeti, fogalmunk sem volt. Azon teremtmények parányiságuk ellenére sem

lényegtelenek mivel azon mikrobák körülményeinek ill. szokásainak ismeretétől függ

az egészség megtartó képességünk és sok esetben maga az életünk is. Azonban

érzékeinek más irányban is korlátozottak. Hiszen még a minket körülvevő levegőt

sem látjuk, érzékszerveink a legkisebb jelét sem adják annak, hogy körülöttünk lenne,

kivéve a levegőmozgást, amit érzékelünk, és tudomásul veszünk. Ebben a levegőben,

amit nem látunk - mégis olyan erő lakozik, hogy leghatalmasabb hajóinkat képes

ronccsá tenni és legbiztosabbnak látszó épületeinket ledönteni. Láthatják, hogy

körülöttünk hatalmas erők működnek, melyeket a szegény, egyoldalú érzékszerveink

nem ismernek fel. Ebből világosan kitűnik, hogy őrizkednünk kell attól a fatálisan

elterjedt hibától, hogy csak az létezik, amit valóban látunk is.

Azt is mondhatnánk, hogy toronyba vagyunk bezárva, és érzékszerveink

nagyon kicsi ablakok, amelyek csak bizonyos irányba vannak nyitva. Sok oldal felé

nincs kilátásunk, de a tisztánlátás vagy asztrál-látás egy vagy két újabb ablakot nyit

fel számunkra, megnagyobbítja látókörünket, tágabb világot tár elénk, - amely még

az eddiginek része, noha ezekről azelőtt nem tudtunk.

Mit látunk, ha ebbe az új világba bepillantást nyerünk? Tegyük fel, hogy valaki

közülünk tudatát áthelyezte az asztrális világba. Milyen változásokat venne észre

elsőként? Első pillanatban nagyon keveset, s talán azt hinné, hogy a régi világot látja.

- Engedjék elmagyaráznom, hogy miért. Legalábbis részben magyaráznám el, mert a

teljes magyarázatához az asztrális fizika egész levezetésére lenne szükség. Éppen

úgy, ahogy a földön a szilárd, folyékony és gáznemű halmazállapotok vannak, az

asztrális szinten is különböző állapotú vagy sűrűségfokú asztrális anyagot találunk,

melyek mindegyike a hozzá itt a fizikai szinten leginkább hasonlóhoz és annak

megfelelőhöz vonzódik. Eltávozott barátunk tehát még mindig falakat, bútorokat

látna, melyekhez hozzászokott, mert bár a fizikai anyag, amelyből összeállt, számára

már nem lenne látható, de a legsűrűbb asztrális anyag mégis világosan körvonalazná

számára. Ha az illető tárgyat elkezdené pontosan tanulmányozni, észrevenné, hogy

annak minden részecskéje gyors mozgásban van, amit a földön nem vett észre - de

nagyon kevés ember ennyire jó megfigyelő, s a legtöbb meghalt ember egyáltalán

nem is tudja, hogy mi történt vele. Körülnéz, látja a számara megszokott

helyiségeket, látja szeretteit, hiszen új látásmódja szerint észreveszi szerettei asztrál-

testét, amit eddig nem láthatott, Csak fokozatosan veszi észre, hogy bizonyos módon

különbség van. Észreveszi pl. hogy minden fájdalom és fáradtság eltűnt. S ha ezt el

tudják képzelni, azt is tudják, hogy mit jelent egy magasabbrendű élet. Gondolják

csak meg! - Önök, akik a nyugodt élet pillanatait alig élvezhették, Önök, akik a

mindennapi élet rohanásában nem is emlékeznek rá, hogy mikor pihenték ki magukat

utoljára, - mit jelent Önök számára, hogy soha többé nem kell fájdalmat érezniük, s

nem tudják majd, mit jelent fáradtnak lenni. Mi, a nyugati világ lakói a halhatatlanság

tanítását annyira tévesen használtuk fel, hogy valamely meghalt egyén számára

nehézséget jelent elhinni a saját halálát, mert hiszen még mindig lát, hall, gondol és

érez. Gyakran mondogatja majd magának: "nem haltam meg, olyan élő vagyok, mint

eddig és még jobban, mint eddig bármikor." - Persze hogy az, csakhogy éppen ez az,

amire számítania kellett volna, ha helyesen tanították volna.

Állapotának megértése talán a következőképpen folyik le: látja maga körül a

barátait, de csakhamar észreveszi, hogy nem mindig tud kapcsolatba lépni velük.

Beszél hozzájuk, de úgy tűnik, nem hallják őt. Megpróbálja megérinteni őket, de nem

érzik. Ekkor még mindig bebeszélheti magának, hogy álmodik, s majd újra felébred,

mert hiszen álmában tud a barátaival kommunikálni úgy, mint azelőtt. De fokról-

fokra rá kell jönnie, hogy meghalt, és akkor rendszerint kényelmetlenül kezdi magát

érezni. - Hogy miért? - Újra csak azért, mert olyan pontatlan tanulmányokkal tömték

tele a fejét. Miután nézete szerint ez az állapot nem az, amire ortodox módon

felkészült, így nem is fogja fel, hogy hol van és hogy mi történt vele. Mint ahogy egy

angol tábornok mondta erről a helyzetről: "de ha meghaltam, akkor most hol

vagyok??! - Ha a mennyországban, akkor nem tartom sokra. Ha meg a pokolban,

akkor ez jobb annál, mint amit vártam!"

III. FEJEZET

TISZTÍTÓTŰZ

Rengeteg teljesen szükségtelen félelmet, de még tényleges szenvedést is

okoztak, akik a világot továbbra is nem létező mumusokról szóló buta történetekre

tanítják, ahelyett, hogy az értelmet és a józan észt használnák. Az alaptalan és

Istenkáromló hamis elmélet a pokol tüzéről többet ártott, mint előmozdítói gondolták,

mert nemcsak a földön, hanem a síron túl is sok rosszat tettek. Hiszen az idők

folyamán a "halott" ember is csak találkozik egy másikkal, aki sokkal jobban képzett

nála, és az be fogja bizonyítani, hogy nincs oka félelemre, s hogy az új világban is

van értelmes élet, amelyet élhet ugyanúgy, mint a régiben.

Fokról-fokra rájön majd, hogy léteznek új és általa ismert dolgok is. Hiszen az

asztrális világban a vágyak és gondolatok látható formában jutnak kifejezésre, még

akkor is, ha azok a formák leginkább azon szint finomabb anyagából vannak. Minél

tovább halad az ember az asztrális életében, annál kifejezőbbé válnak ezek a képek,

mert - gondoljuk csak meg - egyre inkább önmagába vonul vissza. Valamely

inkarnáció egész periódusa alatt az Én valójában csak azzal foglalkozik, hogy

kihelyeződik az anyagba, és onnan erőfeszítései eredményeivel térjen újra vissza.

Ha egy embert valaki arra kérne, hogy életét szimbolikusan ábrázolja, akkor

legvalószínűbb, hogy egyenes vonalat húzna, amely a születéssel kezdődik, és a

halállal végződik. Azonban, aki teozófiát tanult, sokkal inkább egy óriás ellipszisként

képzelné el életét, amely a mentális síkon az Én-től indulna ki, és ugyanoda térne

vissza hozzá.

A vonal a mentális világ alsó részébe és azután az asztrálisba ereszkedne le. Az

ellipszis vonalának csak aránylag egy kis része érné el a fizikai szintet, s a vonal igen

hamar az asztrális és mentális szintre térne vissza. A fizikai élet tehát a hajlat azon kis

részével jelölhető, amely az alatt a vonal alatt helyezkedik el, mely a határt képezi az

asztrális és fizikai szint között. A születés és halál pedig csak egyszerűen az ellipszis

két metszőpontján lenne jelölhető. Ebből kitűnik, hogy a két metszőpont

semmiképpen sem lehet az egésznek a legfontosabb pontja.

A valódi középpont az Ego-tól legtávolabb eső ún. fordulópont lenne, amelyet

az asztronómiában Aphelion-nak neveznek. Ez sem a születés, sem a halál, hanem a

fizikai lét közepe lenne, amely az a pont, ahol az Én lefelé haladó ereje kimerült, és

megkezdődik az önmagába való visszatérés hosszú folyamata. Fokról-fokra

megtanulja gondolatait felfelé irányítani, egyre kevésbé fontos már a fizikai test, és

végül teljesen leveti azt.

Ezzel elkezdődik élete az asztrális síkon, de ennek egész időtartama alatt

tovább folytatódik a visszahúzódás önmagába, aminek az az eredménye, hogy egyre

kevésbé érdekli az alsóbbrendű asztrálanyag, amelyből a fizikai tárgyak asztrális

másai vannak, és egyre inkább azzal a magasabb szintű asztrálanyaggal foglalkozik,

amelyekből a gondolatformák épülnek fel amennyiben gondolatformák az

asztrálszinten egyáltalán megjelennek. Élete egyre inkább a gondolati világban válik

élessé, és az általa már lehagyott világ asztrális megfelelője elhalványul. Nem azért,

mert az Ego megváltoztatta a tartózkodási helyét, hanem mert érdeklődésének

középpontja áttolódott. De kívánságai, vágyai még mindig fennállnak, és az őt

körülvevő formák nagyrészt ezeknek a kívánságoknak lesznek kifejezői. Zömében

ezeknek fajtájától és milyenségétől fog függeni az, hogy boldog vagy boldogtalan

lesz ott az életvitele.

Ennek az asztrál-életnek tanulmányozása igen sok etikai előírás okát és alapját

teszi világosan érthetővé. A legtöbb ember elismeri, hogy a valakinek ártó vétkek

határozottan és nyilvánvalóan helytelenek, igazságtalanok. De ugyanezek az emberek

csodálkoznak azon, hogy az irigység, a gyűlölet, a becsvágy, az ambíció –

mindaddig, amíg ezek nem nyernek szóban vagy tettekben megnyilatkozást - miért

helytelenek és rosszak? - Egy pillantás az asztrális világba meggyőz minket arról,

hogy azoknak, akik ilyen érzelmekhez kötődnek, ez a haláluk után rettenetes

szenvedéseket okoz. Jobban megértjük ezt, ha egy-két tipikus asztrál-élet esetet

vizsgálunk meg.

Először olyan embert vizsgálunk meg, aki teljesen hétköznapi, se nem

különösen jó, se nem különösen rossz, szóval egyáltalán nem különleges. Ez az

ember a halála után sem változik meg, a legfőbb jellemvonásai jellegtelenek

maradnak. Így sem különös örömöt, sem rendkívüli bánatot nem fog érezni, s mivel

egész életén keresztül semmilyen értelmes érdeklődési köre nem volt, az egész

asztrális síkot egyhangúnak fogja találni. Hiszen ha semmi más érdeklődése nem volt,

mint a pletyka, vagy a sport, ha az üzleten és az öltözködésen kívül más nem járt az

eszében, akkor - ha már ezek a dolgok nem léteznek - valószínűleg rém unalmas lesz

számára minden. De még rosszabb a helyzete az olyan embernek, akinek csak

alacsonyabb szintű anyagi természetű vágyai voltak, amelyeket csak fizikai síkon

lehet kielégíteni. Gondoljanak csak egy alkoholistára, vagy egy kéjencre, Földi

életében hatalmas szenvedély rabszolgája volt, amely a halál után is fennmarad, sőt a

vágy erősebbé válik, mert a rezgéseknek már nem kell a nehézkes anyagi

részecskéket mozgásba hozniuk, de annak a lehetősége, hogy ezt a borzalmasan erős

szomjúságot vagy vágyat kielégítse, ki van zárva. A test, amelynek révén ezt

csillapíthatná, már megszűnt. Amint látjuk, nem is olyan rossz jelkép a tisztító lángja

az ilyen rettenetesen kínzó vágyak rezgéseire. Csak lassan és fokozatosan fognak

ezek a vágyak önmagukban elhalni, és esetenként elég sokáig eltarthatnak, annyira,

hogy az illetőnek kétség kívül szörnyű sorsa van. Mégis figyelembe kell vennünk

ilyen esetekben két dolgot. Először is, ezt a sorsot az ember a saját hibája révén maga

hozta létre, egyben saját felelősséggel határozta meg erősségét és időtartamát is. Ha

még a földi életében legyőzte volna ezeket a vágyakat, azon erőfeszítései mértékének

megfelelően kevesebbet érezne belőlük a halál után. Másodszor, ez az egyedüli

módja e bűntől való megszabadulásnak. Ha egy alkoholistának vagy egy kéjencnek

az életéből közvetlenül kellene a legközelebbi inkarnációjába átmennie, akkor ennek

a tehernek a rabszolgájaként születne, amely kezdettől fogva uralná őt, és nem volna

lehetősége, hogy ettől megszabaduljon. De mivel a vágy önmagában fokozatosan

elhal, így az Ego az új életét már teher nélkül kezdheti el, s az a lélek, amely egyszer

már egy ilyen kemény leckét kapott, minden lehető erőfeszítést meg fog tenni, hogy

alsóbb tudathordozó eszközét visszatartsa az ilyen hiba ismétlésétől

Mindez már ismert volt a világ számára a klasszikus ókorban. Ezt világosan

láthatjuk meg Tantalosz mítoszában, aki szenvedett, mert sohasem olthatta el égő

szomját, mivel abban a pillanatban, amikor a víz elérte volna ajkát, az újból

visszahúzódott. Sok bűn hoz magával ilyen, és ehhez hasonló, borzasztó eredményt,

ha más formában is. Képzeljék csak el a zsugorit, mennyire szenved majd, ha aranyát

nem halmozhatja, sőt, azt idegen kezek pazarlóan szétszórják. Vagy gondoljanak csak

a féltékenynek a kínjaira, akinek az érzelmei most még erőteljesebbek, mint voltak a

földön, de aki tudja, hogy már nem áll módjában közbeavatkozni. - Vagy

emlékezzünk a görög mondavilág Sziszüphoszára, aki arra volt kárhoztatva, hogy egy

nehéz sziklát görgessen fel a hegyre, s valahányszor már majdnem elérte a csúcsot, a

szikla mindig visszagurult. Milyen találóan példázza ez az olyan embert, akinek a

földön csak evilági törekvései voltak, egész becsvágyát az öncélú vágyak kovácsolása

képezte, aminek egyenes következménye, hogy ezt kell folytatnia az asztrális

világban is. A végsőkig kidolgozza magában önmagára vonatkozó legtökéletesebb

elgondolásokat, csak azért, hogy rájöjjön, hogy mindebből semmit sem tud

megvalósítani, mert már nem rendelkezik azzal a fizikai testtel, amellyel ezeket

véghezvihetné. Reményei összeomlanak, de a szokás annyira belégyökeresedett,

hogy újra és újra megpróbálja feljuttatni a sziklát az ambíció ugyanazon hegyére,

mindaddig, míg a bűn ki nem merül. Akkor érti meg végre, hogy nem kell szikláját

görgetnie, hadd nyugodjon az békében ott a domb alján.

Eddig hétköznapi emberek eseteit vizsgáltuk, vagy olyanokét, akik durva és

önző vágyaikkal térnek el a hétköznapitól. Vizsgáljunk most meg olyanokat, akik a

másik irányban különböznek, és akiknek érdeklődése lényegesen értelmesebb célok

felé fordult. Ahhoz viszont, hogy egyáltalán megértsük, milyennek találja majd a

halál utáni' életet, figyelembe kell vennünk, hogy az emberek nagy részében életének

legtöbb idejét - és erejét - olyan munkára kell pazarolja, melyet igazán nem kedvel,

de szükségesnek tart, hogy fenntarthassa magát és a tőle függőket. Nos, képzeljék

magukat annak az embernek a helyébe, amikor az emésztő munka szükségessége

elmúlt, amikor nem kell a megélhetésért küzdeni, mivel az asztráltestének sem

élelemre, sem ruházatra, sem házra nincs szüksége. Ez az ember gyermekkora óta

most fogja magát először szabadnak érezni, tehet, amit akar, minden idejét

legkedvesebb foglalkozásaival töltheti természetesen csak addig a határig, ameddig

ez fizikai test nélkül megtehető. Tegyük fel, hogy ennek az embernek a legfőbb

öröme a zene volt. Nos, az asztrálszinten alkalma van a földön komponált minden

nagyszerű muzsikát meghallgatni, sőt, a készsége is megvan ahhoz, hogy értékeit

jobban felfogja és így sokkal több örömöt találjon bennük, mint életében, mert

asztráltestében más és nagyszerű harmóniák nyilatkoznak meg előtte, melyek csekély

befogadóképességű testi füleinkkel nem foghatók fel. Az, akinek a legfőbb szépséget

a művészet jelenti, a formákban és színekben az összes magasabbrendű szépségek

között válogathat. Ha a természet szépségeit kedveli, úgy megteremtheti magának a

lehetőséget, hogy gyors egymásutánban egyik helyről a másikra siessen, hogy

gyönyörködhessen az elragadóan szép tájakban, míg ezt a fizikai életben csak hosszú

utazásokkal érheti el. Ha nagy előszeretettel viseltetik a természettudományok, vagy

a történelem iránt, úgy rendelkezésére állnak mind a könyvtárak, a laboratóriumok.

Megnövekszik a kémiai, a biológiai tudományok iránti befogadóképessége, mert

láthatja a külső és belső tevékenységeket, folyamatokat és összefüggéseket, sőt, ezek

hatásait is megszemlélheti. Ezekhez még hozzájön az a csodálatos gyönyör, hogy ott

semmilyen fáradtság nem lehetséges. Mindnyájan tudjuk, hogy amikor

tanulmányainkban haladni akarunk, sokszor képtelenek vagyunk tovább folytatni,

mert agyunk csak egy bizonyos mennyiségű erőfeszítésre képes. A másik világban

azonban úgy tűnik, nem ismeretes az elfáradás. Mert hiszen a földön csak a fizikai

agyunk fárad el, és nem az elménk.

Eddig egész idő alatt a pusztán önző kielégítésről beszéltem, még akkor is ha

az ésszerű és intellektuális volt. Élnek azonban közöttünk olyanok, akiknek nem

lenne elég, ha nem tehetnének valami ennél magasabb rendűt is, akiknek bármely

életben a legnagyobb öröme az lenne, ha embertársaikat szolgálhatnák. Mi jót

várhatnak ezek az emberek az asztrál-élettől? - Ők az emberbaráti

tevékenykedéseiket sokkal aktívabban fogják ott gyakorolni, mint előzőleg, és

kedvezőbb helyzetből, mivel nincsenek alávetve a fizikai test korlátozásainak.

Ezrével vannak, akiket segíthetnek, és sokkal nagyobb bizonyossággal, hogy valóban

képesek lesznek jót tenni, mint amit mi ebben az életben általában elérünk. Egyesek

az általános jólétnek szentelik erőfeszítéseiket, mások különösen a saját családjuk

vagy barátaik körében felmerülő esetekkel vannak elfoglalva, akár élők azok vagy

holtak. Maga a szó, hogy "élő" vagy "halott", tulajdonképpen fordított értelmű. Ez

egy figyelemre méltó értelem-megfordítás. Mert a valóságban mi, akik a fizikai

testben létezünk, azaz abba be vagyunk zárva, bele vagyunk temetve, és abban

gátoltak vagyunk, mi vagyunk sokkal inkább halottak, míg azok, akik ettől már

megszabadultak, valóban élők, mert sokkal szabadabbak, kevésbé gátoltak és sokkal

cselekvőképesebbek. Egy a magasabb életbe távozott anya gyakran őrködik

gyermeke fölött, és valóságos őrangyalként vigyáz rá. A meghalt házastárs, pl. egy

férj gyakran közelében marad bánkódó feleségének, és hálás, ha csak néha is sikerül

benne tudatosítania, hogy erőben és szeretetben van mellette, mint korábban.

Most azonban ennek alapján sokan azt gondolhatják, ha mindez így van, akkor

minél hamarabb meghalunk, annál jobb, hiszen ez a tudás már szinte csábít az

öngyilkosságra. Ha Önök csak saját magukra gondolnának, akkor ez így is lenne. De

ahogy kötelességeikre, Istenre, embertársaikra gondolnak, azonnal ellenkező

megállapításra jutnak. Önök a földön egy bizonyos cél érdekében vannak. Olyan cél

miatt, ami csak a fizikai szinten érhető el. A léleknek sok nehézséget kell legyőznie,

sok korlátozást kell elviselnie, hogy ezt a földi inkarnációt elérje, és ezért nem szabad

az erőfeszítéseket, mint szükségtelent eldobni. Az életösztön, a létfenntartás ösztöne

isteni módon van belénk ültetve, és kötelességünk földi életünket olyan jól

felhasználni, ahogy csak tudjuk, és olyan hosszú ideig fenntartani, ahogyan az csak

lehetséges. Vannak leckék, melyeket csak a földi életben lehet megtanulni. Minél

hamarabb megtanuljuk, annál hamarabb menekülünk meg annak a szükségességétől,

hogy egy ugyanolyan korlátozott lehetőségű következő életbe térjünk vissza. Ezért

nem merészelhet senki hamarabb véget vetni életének, mint ahogy annak eljött az

ideje, bár valójában örülhet, ha elérkezik az időpont, mert beléphet a cselekvés és a

munka felfrissülésének az időszakába. De minden, amiről Önöknek eddig meséltem,

egészen jelentéktelen és fakó, ha összehasonlítjuk az azután következő ragyogó

élettel, a mennyei világgal. Amiről eddig beszéltünk, az a tisztítótűz. A mennyei élet

azonban, a szerzetesek álma, a poéták megénekelt végtelen gyönyöre nem álom,

hanem élő, dicsőséges valóság. Az asztrál-élet némelyek számára boldogság,

másoknak boldogtalanság - amilyet maguknak életükkel előkészítettek. De ami az

után következik, az tökéletes beteljesülése mindenki számára annak a boldogságnak,

melyet ki-ki megérdemelt.

Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék egy-két kérdést megvilágítani, melyek

állandóan visszatérnek azok elméjébe, akik a következő életre vonatkozó

információkat keresik. Egyik kérdés: képesek vagyunk-e ott továbbfejlődni? -

Kétségtelenül, mivel az isteni terv törvénye a haladás. Az ember, aki ösztönei

rabszolgája, csak akkor tud előrelépni, ha ösztöneit legyőzte. Ez még mindig a

legjobb, amit ő jelen fejlődése fokári el tud érni. De a segítőkész, jó szándékú ember,

aki az asztrál síkon ezt a feladatot teljesítette, olyan erőkkel és tulajdonságokkal fog

visszatérni a földre, amelyekhez éppen önzetlen szeretetének a kifejtése révén jutott.

A fejlődéssel kapcsolatban tehát ne legyenek kétségeink.

A másik gyakran feltett kérdés, hogy megtaláljuk-e és felismerjük-e a

túlvilágon az előttünk meghalt szeretteinket. Biztosíthatom Önöket, hogy ez

megtörténik. Miért ne ismernénk fel egymást, amikor a kölcsönös, egymás iránti

vonzódásunk továbbra is fennáll - sőt mágnesként működik -, tehát hamarabb és

biztosabban egyesülhetünk egymással, mint a földön. Előfordulhat, hogy valaki a

földet már nagyon régen elhagyó szeretteink közül a mi asztrálvilágba való

belépésünk idején már azt elhagyta, és belépett a mennyei világba. Ebben az esetben

nekünk várnunk kell, amíg mi is oda bejutunk, ott azonban találkozni fogunk,

tökéletesebben egyesülve, mint ahogy azt itt a földön elképzelni tudjuk. Legyenek

meggyőződve, szeretteink nincsenek elveszve. Vagy az asztrál-síkon, vagy a mennyei

világban, de találkozunk. Amíg az egymás iránti vonzódás fennáll, addig ez a

találkozás biztos. Mert mind az életben, mind a halálban a szeretet a leghatalmasabb

mozgatóereje a világmindenségnek.

Erre a magasabb életre nézve az irodalom megszámlálhatatlan alkotással

szolgál. El kell olvasni az erre vonatkozó irodalmat pl. A Besant: "A halál és ami

utána van". (Death and After), valamint "Az asztrális világ" (The Astral Plane) és "A

halál másik oldala" (The Other Side of Death) című könyveimet. Biztos, hogy megéri

a fáradságot, hogy ezeket tanulmányozzuk, mert a tudás megszüntet minden

halálfélelmet, és megkönnyíti az életet, mert megismerjük a célját és a végső

kifejlését. A halál nem hoz szenvedést azok számára, akik valódi és önzetlen életet

éltek. A régi latin közmondás: Mors janua vitae - a halál az élet kapuja - szó szerinti

valóság. Kifejezi azt, ami a halál maga. Kapu egy teljesebb, magasabb létezéshez.

Síron innen és túl az isteni törvény uralkodik, az Igazság törvénye, s mi magunk és

szeretteink számára is rendületlenül bízhatunk az isteni törvény működésében.

IV. FEJEZET

A MENNYEI VILÁG

Minden vallás megegyezik abban, hogy van egy állapot, melyet

mennyországnak neveznek, és ott örömben és boldogságban élnek mindazok, akik

jóemberként élték le életüket. A keresztények és a mohamedánok ezt, mint Isten

jutalmát helyezik kilátásba azok számára, akik Neki tetsző életet éltek. A legtöbb

vallás azonban tiszta élet szükségszerű eredményének tekinti, pontosan, ahogy a

teozófia is. Annak ellenére, hogy leírásában minden vallás ragyogó színekkel ecseteli

a mennyországot, mégsem sikerült a valóság benyomását kelteni. Azonban minden,

amit eddig leírtak annyira különbözik az általunk ismert dolgoktól, hogy némely

leírást szinte groteszknek találjuk. Nem nagyon szándékozunk ezt így elfogadni a

gyermekkorunkból ismerős legendákra vonatkozóan, azonban ha valamely másik

nagy vallás történetét olvassák nekünk, akkor már készek vagyunk azokat

nevetségesnek tekinteni. A buddhista vagy hindu könyvekben fellengzős leírások

találhatók mérhetetlen nagyságú kertekről, amelyben a fák aranyból és ezüstből

vannak, gyümölcs gyanánt pedig csillogó ékszerek függnek rajta. Az embernek

mosolyogni volna kedve, ha nem jutna eszébe, hogy a buddhisták vagy a hinduk

számára talán a mi meséink arany utcái és gyöngyből kirakott kapui hatnak

ugyanilyen valószínűtlennek. (Nem beszélve a magyar népmesékről, ahol kolbászból

fonják a kerítést, ami a nép örök szegénységéről árulkodik.) (Ford.)

Ezeknek a tudósításoknak a tartalma természetesen csak akkor lehet groteszk

számunkra, ha szó szerint vesszük azokat, hiszen mindenki a saját egyéni stílusában

és saját műveltsége alapján vázolja fel, s az igazság, ami emögött rejlik, éppen az,

amit szavakban egyáltalán nem is lehet kifejezni. A hindu leírás alkotója kétség kívül

a hindu uralkodók grandiózus kertjei alapján dekorálta így a mennyországot. A héber

leírónak nem voltak ilyen és ehhez hasonló élményei, azonban valamely nagy és

hatalmas városban lakott - esetleg Alexandriában. Tehát a város volt a pompáról

alkotott felfogásában, de azt anyagának és díszítésének gazdagságában szinte

földöntúlivá tette. Ezzel a módszerrel próbál tehát mindenki hozzáállni, hogy a

legszebbet írja le, amit valaha is látott, hogy elméjének ismerős hasonlatokkal

érzékeltethesse azt az igazságot, amit szavakkal úgysem képes.

Azóta is voltak közöttünk emberek, akik látták az égi dicsőséget és

megpróbálták azt gyenge erőikkel visszaadni. Néhány teozófiát tanulmányozó is

megkísérelte már, sőt, én magam is tettem erre egy erőtlen kísérletet az egyik

"Teozófiai Kézikönyv"-ben ("A devachán szint vagy a mennyei világ"). Ha ma

akarjuk - megközelítőleg - a színek és formák szépségét visszaadni, akkor már nem

beszélünk aranyról és ezüstről, rubinról és gyémántról, hanem a naplemente színeit, a

tenger pompáját, az ég kékségét próbáljuk érzékeltetni, mert ezek sokkal

mennyeibbnek tűnnek számunkra. Mégis úgy tűnik, hogy mindenki, aki látta is az

igazságot, és megpróbálja leírni, ugyanolyan gyenge kísérletet hoz létre, mint a keleti

írástudók, mert annak ellenére, hogy mindenki meglátja majd egy napon, és felismeri

az igazságot, mégis teljességgel lehetetlen az ehhez nem mérhető földi szavainkkal

ezt érzékeltetni, vagy ecsetelni.

A mennyország nem álom, hanem ragyogó valóság, de ahhoz, hogy egyáltalán

megértsünk belőle valamit, előbb fel kell adnunk az eddigi elképzeléseinket, amit

erről alkottunk. A mennyország ugyanis nem tér, hanem tudatunk bizonyos állapota,

és ha engem megkérdeznek, hogy "hol a mennyország?", akkor azt kell felelnem,

hogy az ebben a pillanatban is Önök körül található, és olyan közel van Önökhöz,

mint a levegő, amit belélegeznek. - "A fény mindig körülvesz benneteket" ahogy ezt

Buddha már nagyon rég megmondta. - "Csak le kell vennetek a kötést a szemetekről,

hogy lássatok". - Mit jelent ez a jelkép? Semmi egyebet, mint hogy a tudatot

magasabb szintre helyezve rávezetni arra a képességre, hogy finomabb anyagból

készült tudathordozó eszközbe (testbe) összpontosítsa. Már szóltam arról, hogy az

asztráltesttel kapcsolatban is meg van ennek lehetősége, ami által az asztrál-világ

látható. Ebben az esetben ugyanezen eljárás további fokozatáról van szó, vagyis a

tudatnak a mentális tudathordozó eszközbe emeléséről. Az embernek azon a szinten

is van teste, amely által annak a világnak a rezgéseit is képes felfogni, érzékelni, s

azáltal a mennyország pompás ragyogásában lenni, noha még rendelkezik fizikai

testtel. Más kérdés, hogy ilyesféle tapasztalatok után már kevésbé fogja kívánni a

visszatérést a földi világba

Az átlagember számára ez az élmény csak a halál után következhet be - és

leszámítva néhány ritka, kivételes esetet, nem közvetlenül a halál után. Már szó volt

arról, hogyan húzódik vissza a fizikai test halála után az Ego önmagába. Valójában az

egész asztrális élet nem más, mint egy állandó visszahúzódási folyamat, s ha a lélek

eléri annak az asztrális világnak a határát, akkor az Ego ugyanúgy meghal azon világ

számára, mint ahogyan azt a fizikai szinten tette. Ez nem jelent egyebet, mint hogy

az, az asztrális világban hordott testét is leveti, mialatt ő maga egy magasabb és

tökéletesebb életbe lép át. Ez a második halál sem jár fájdalommal vagy

szenvedéssel, hanem mint a fizikai halál esetében - bizonyos idejű öntudatlansággal

együtt következik be, amelyből majd fokozatosan felébred. Pár ével ezelőtt egy

könyvet írtam "A devachan szint'' (The Devachanic Plane) címmel. Ebben

megpróbáltam az olvasónak bizonyos mértékig leírni, hogy mit lát abban a világban,

s amennyiben lehetséges volt, megpróbáltam felsorolni annak a dicső fényországnak

a különböző részlegeit aszerint, ahogyan ezt a mennyei életet vizsgálódásaink során

megfigyeltük. Most azonban megpróbálom ezt más szempontok szerint is

megvilágítani.

A legérthetőbb magyarázat talán az, hogy az a szint már az isteni elme szintje.

Ott magának a gondolatnak birodalmában vagyunk, s minden, amit az ember

egyáltalán képes elgondolni, az itt, élő valóságban van jelen. Sajnos, mi emberek

megszoktuk az anyagszerű dolgokat valóban létezőnek tekinteni, a nem kézzel

foghatókat pedig álomképeknek s azáltal nem létezőknek nyilvánítani. Ugyanis

minden anyagi is ebbe az anyagba van elrejtve, s bármennyire valós lenne

számunkra, mégis kevésbé nyilvánvaló és észlelhető mintha magasabb nézőpontból

tekintenének rá. A gondolkodásunk olyan, hogy amint a gondolati világról van szó,

az számunkra azonnal csak látszat-világnak tűnik, valami olyasminek, ami

álomanyagból készült.

Képzeljék el, hogy egy ember, aki elhagyja fizikai testét, és tudatát az asztrál-

világ felé tárja ki, - majd érzékeli, hogy ez a világ intenzív, élénk és valós, - mit fog

gondolni. Nyilván azt, hogy most tudta meg. hogy mi az élet. Amikor pedig majd

elhagyja ezt az asztrális életet, hogy egy magasabba jusson, akkor megismétlődik

ugyanez a tapasztalata, mert az az élet annyival tágabb, intenzívebb az előzőnél, hogy

az összehasonlítás ugyanolyan lehetetlen, mint előző esetben. Ennek ellenére létezik

mindezek után is még egy másik élet, amelynek pompás ragyogása úgy viszonylik az

előzőhöz, mint a Nap tündöklése a Hold fényéhez képest. - De ezen most céltalan

lenne elmélkedni.

Lehetnek emberek, akik azt az állítást. hogy pusztán gondolatokból álló

birodalom közelebb áll a valósághoz, mint a fizikai világ. teljes lehetetlenségnek

tartják. Ezek számára - mindaddig, amíg be nem lépnek majd egy magasabb világba -

ez a tévedésük a valóságot jelenti. Akkor viszont egy pillanat alatt többet fognak

megérteni az egészből, mint amennyit képesek voltak valaha is szavak által felfogni.

Ebben a világban majd érezzük az isteni elme végtelen teljességét. aki minden

léleknek annyit juttat határtalan gazdagságából. amennyire az a lélek méltónak

bizonyult. Ha valamely ember a neki szánt fejlődést már teljesítette, ha az istenit.

amelynek csírája benne van, már teljesen megvalósította és kibontakoztatta, akkor ez

az egész dicsőség elérhető a számára. Ehhez a ragyogó beteljesedéshez azonban csak

fokról fokra, lépésről lépésre lehet felemelkedni. Ennyi jót senki sem foghat fel

egyszerre, hanem csak annyit vonhat le belőle a maga számára. amennyit élete

erőfeszítései következtében képes. A különböző egyéniségeknek roppant

különbözőek a képességei is. Egy keleti mondás szerint: "mindenki magával hozza a

köcsögét". - Ezek között a köcsögök között vannak kisebbek és nagyobbak, de akár

kicsik, akár nagyok. mindegyik köcsög színültig megtelik. A lelkiség mennyei

tengeréből mindenki számára több mint elég áll rendelkezésre.

Erről a mennyei üdvösségről mindegyik vallás beszélt már, de csak kevés

nyújtott kielégítő és világos magyarázatokat az alapgondolatról, amely értelmesen

meg tudná világítani, hogy hogyan lehetséges mindenki számára ez az üdvösség. Az

egésznek az alaphangja vagy kulcsa, hogy Isten Gondolatának felfoghatatlan

ragyogásából minden ember maga választja ki saját mennyországát. Az ember a földi

élete folyamán létrehozott okokkal maga határozza meg ennek a minőségét,

időtartamát. Ezért nem számíthat semmi másra, csak arra, amit megszolgált. Ami

pedig az örömöt illeti, abból annyit, amennyit felvenni képes. Ez ugyanis egy olyan

világ, amelyben minden lény saját tudatának fokozata szerint lesz képes arra, hogy a

legmagasabb szellemi üdvösséget élvezze. Ez olyan világ, amelynek az ember

aspirációira (törekvéseire) adott válaszát, csupán az aspirációra való képessége

korlátozza.

A földi életében az ember a szenvedélyei és vágyai által asztráltestben kell

éljen, és abban kell élnie asztrális létezése folyamán, amely idő jellemének

megfelelően boldog vagy nyomorúságos. Most, a tisztítótűz véget ér, mivel az ember

alacsonyrendű természete kiégett, és most már csak a magasabb, finomabb

gondolatok maradnak meg, azok a nemes és önzetlen aspirációk, amelyeket földi

élete alatt árasztott ki. Ezek a gondolatok köréje gyűlnek, és egyfajta burkot képeznek

körülötte, amelynek segítségével majd képessé válik abban a finomabb anyagban

bizonyos típusú rezgésekre reagálni. Ezek az őt körülvevő gondolatok azok az erők,

amelyeket a mennyország gazdagságából merít, s amelyek mint valami végtelen

kiterjedésű tárházban állnak rendelkezésére, amelyből éppen azokat a gondolati

erőket merítheti, amelyeket a fizikai és asztrális világban ő maga hozott létre.

Vonzódásainak és odaadásának magas színvonala meghozza a gyümölcseit, hiszen

minden eddigi önzés a földi vágyak birodalmában maradt.

A vonzódásoknak két fajtája van. Az egyik alig érdemli meg ezt a nevet, mert

csak az érdekli, hogy mennyi viszonzást kap érte. Fő gondja, hogy a másik személy is

ugyanolyan erősségben adja vissza, s emiatt a féltékenység és gyanakvás kusza

hálójában fulladozik. Egy ilyen hiúsággal vegyes érzés eredményeként kétség és lelki

nyomor lép fel a vágyak világában, amelyhez oly egyértelműen tartozik. A szeretet

másik fajtája az, amelyik nem foglalkozik azzal, hogy mennyi szeretetet kap

viszonzásul, hanem viszontszolgáltatás nélkül a másik Iába elé helyezi érzéseit, s

csak az a gondja, hogy miként fejezhetné ki a szívét teljesen betöltő érzelmeket. Ez

az érzés határtalan, mert nem a birtoklás és a magához láncolás irányában haladnak

gondolatai, éppen ezért hatalmas erő árad belőle, annyira, hogy ezt egyetlen finom

asztrális erő sem képes kifejezni, és az asztrálvilág dimenziói sem lennének képesek

azt tartalmazni. A magasabb szint finomabb anyagára és tágabb terére van szüksége,

és így a gerjesztett energia a mentális világhoz tartozik. Ugyanígy létezik olyan

vallási odaadás is, amely főleg arra gondol, hogy mit kap az imáért viszonzásul, és

így az alkudozók szintjére alacsonyítja le imádkozását. De van valódi odaadás is,

amely által az ember teljesen elfelejti önmagát az istenség szemléletében.

Mindnyájan jól tudjuk, hogy legmagasabb odaadásunk is tartalmaz valamit, ami még

sohasem elégült ki. Hogy legjobb vágyaink még sohasem teljesedtek ki. Ha

önzetlenül szeretünk, akkor érzéseinket semmi sem fejezheti ki valójában, mert még a

legszebb muzsikát vagy művészetet sem találtuk olyannak, amely érzéseink valódi

mélységét, magasságát eléri, mert a föld számára ezek a fokozatok ismeretlenek.

Mégis mindez számításainkon kívülálló csodálatos hatalommá válik, mely majd

valahol és valamikor eredményeket produkál, mivel az energia megmaradásának

törvénye a gondolatok és vágyak magasabb síkján is éppen olyan biztosak, mint a

leghétköznapibb mechanizmusban. De vajon hogyan és mikor képes ez az energia -

elkerülhetetlen eredményeit létrehozva - visszahatni arra, aki mozgásba hozta, amikor

ennek a földnek sűrű anyagában nem képes dolgozni? Az energia egyszerűen arra

vár, hogy az ember az ő területére kerüljön, s mindaddig felhalmozott energia marad,

amíg el nem jön az ideje. Mindaddig, amíg az ember tudata a fizikai és az

asztrálvilágra van összpontosítva, addig az az energia nem tud rá hatni. Ahogy

azonban átmegy a mentális világba, mint készen álló zsilip nyílik ki, és megkezdheti

tevékenységét. Ezáltal eleget tesz a tökéletes igazságszolgáltatásnak, mert ha a mi

szemszögünk szerint alacsony földi világunkban az önzetlenség nem is érhette el

célját, és látszólag minden hiába volt, mégsem vész el soha semmi.

V. FEJEZET

SOKFÉLE LAKHELY

Hogy mindezekről valamiféle igaz elképzelésünk legyen, fel kell fognunk,

hogyan készíti elő az ember a saját mennyországát. Itt, az isteni elme ezen a síkján

minden elképzelhető szépség és dicsőség jelen van, de minden ember csak azon az

ablakon pillanthat ki, amelyet ő maga készített magának. Minden saját

gondolatformája egy ablak, és ezen keresztül nyerhet választ a kint működő erőkről.

Ha valaki földi életében leginkább a földi dolgok iránt érdeklődött, akkor csak kevés

olyan ablakot készített elő, amelyen áthatolnak a magasabb dicsőség sugarai. Viszont,

ha életében csak egyetlen tiszta és önzetlen gondolata is támadt - már pedig ez

legalább egyszer minden embernél előfordult már -, akkor ez az egy gondolat is

ablakká válik számára. Minden ember - talán csak a korai vademberi állapot

leszámítva - átélte már az üdvösség csodálatos pillanatát. Az ortodoxia azon

megállapítása helyett, hogy egyes emberek a mennybe, mások a pokolba kerülnek,

sokkal megfelelőbb lenne azt állítani, hogy minden ember részesülhet mindkettőből,

és ezek csak arányaikban térnek el egymástól (ha a legalsóbb asztrális életet ilyen

szörnyű szóval nevezhetjük, hogy pokol). Nem szabad elfelejtenünk, hogy az

átlagember lelke fejlődési fokozatainak még csak a kezdeténél tart. Az ember

megtanulta aránylag könnyen használni a fizikai testét, s még asztrális testében is

elég szabadon működik, noha ritkán képes arra, hogy e tevékenység emlékét átvigye

fizikai agyába. A mentális teste azonban semmi esetre sem vált lényének

hordozójává, mert nem tudja úgy használni, mint az alsóbb testeit, nem képes benne

mozogni, utazni, továbbá mentálteste érzékeléseit sem képes a normál módon

információk vételére alkalmazni.

Ezért nem is gondolhatjuk, hogy ez a test élénk tevékenységben van vagy

képes szabadon mozogni, mint ahogy az az asztrális szinteken történik. Állapota itt

főleg a befogadás. Külvilági kapcsolatai rendkívül korlátozottak, mivel azok csak a

saját ablakain keresztül jöhetnek létre. Igen magasan fejlett szellemnek, és szinte

emberfeletti módon megvilágosodott lénynek kellene lennie annak, aki ezen a síkon

teljes képességeit kibontakoztathatná. Teljes tudatossággal kellene rendelkeznie

ahhoz, hogy mentális eszközét szabadon használja, ahogyan egy átlagos ember a

fizikait, s ezáltal a tudás óriási területei állnának nyitva számára.

Gondoljunk azonban egyelőre olyan emberre, aki nem ennyire fejlett, olyanra,

akinek megvannak a saját ablakai, és ezeken keresztül láthat. Hogy el tudjuk képzelni

az ő mennyországát, két dolgot kell figyelembe vennünk: viszonyulása ahhoz a

tudatszinthez, továbbá viszonyulása barátaihoz. Környezetéhez való viszonyulása

ezen a tudatszinten két részre oszlik. Először is a mentális szint anyagára kell

gondolnunk, amelyet gondolatai alakítanak. Másodszor azon szint erőire, mint

törekvéseire érkező válaszokra.

Említettem már, hogy miképpen veszi az ember körül magát a saját

gondolatképeivel. Ezen a szinten tehát magában a gondolatok otthonában vagyunk, s

az előbb említett mindkét pontnál ez rendkívül fontos. Itt már élő erők veszik körül az

embert, továbbá ennek a szintnek hatalmas angyali lényei, amelyek különböző

rendjei rendkívül fogékonyak az ember bizonyos aspirációikra, melyekre készségesen

reagálnak is. Az ember gondolatai és vágyai persze azon alapulnak, amit a földi

életében előkészített. Úgy tűnhet, hogy ha az embert ilyen transzcendens erő és

vitalitás szintjére helyezték át. akkor ezek teljesen új és eddig ismeretlen irányú

tevékenységre is átirányíthatják. Ez azonban nem lehetséges. Az elme teste

egyáltalán nincs teljesen ellenőrzése alatt. Sok előző élete során már megszokta, hogy

benyomásait s a külvilág hatásait a fizikai és néha asztrális testén át fogja fel, és csak

nagyon keveset gyakorolta azt, hogy közvetlen gondolatrezgéseket fogjon fel. Így

most ezeket nem képes hirtelen fogadni és reagálni rájuk. Az ember valóban nem

kezdeményez új gondolatokat, csak újra azokat, amelyek sajátjai s melyek a már

említett ablakot képezik, s amelyeken át új világát szemléli.

Az ablakok irányuk szerint is és "üvegük" fajtája szerint is különbözhetnek

egymástól. A magasabb gondolat nagyon sokfelé irányulhat. Ezek közül pl. a

személyes jellegűek - a vonzódás és odaadás - általában egy másik személyhez köti s

ezt jobb ezen keresztül megvizsgálni. Előbb azonban vegyünk inkább egy olyan

példát, ahol ez az elem nem jelenik meg. s ahol csak az őt körülvevő környezet

hatásával kell foglalkoznunk. Tegyük fel, hogy az illető egyik mennybéli ablaka a

zene. Ismeretes, hogy a művészet micsoda magasságokba emelheti az emberi, s ha

valaha is érezték ezt a hatást, akkor elismerhetik. hogy ez a hatalmas erő hatott

önökre. Akinek a lelkében nincs zene, az persze nem rendelkezik ablakkal ebbe az

irányba. Akinek azonban van ilyen ablaka, az három egymástól különböző

benyomást fog nyerni. Ezek ablaküvegük fajtája szerint különböznek. Ha ez az üveg

színes, akkor világos, hogy csak bizonyos fénysugarakat enged át, s ezzel korlátozza

a kilátást. Ha rossz anyagból van, akkor elsötétíti a bejövő fényeket. Például valamely

ember élete folyamán csak egy bizonyos fajta zenét méltatott. De tételezzük fel, hogy

jó zenei ablaka van. Ekkor mit kap azon át? Először is azt fogná fel, hogy ez

rendezett mozgás, amely annak a szintnek az erejét fejezi ki. Mert a szférák

zenéjének költői ideája mögött az a határozott tény van, hogy ott minden mozgás és

bármilyen működés hangok és színek dicsőséges harmóniáit hozza létre. Minden

gondolat - az illető sajátja éppen úgy, mint a többi emberé - ezen a módon jut

kifejezésre leírhatatlanul szépséges harmóniában, mintha ezer aeol-hárfa zengene. Ez

a zenei megnyilvánulás a zeneszerető ember számára állandóan jelenlévő, elragadó

hátteret fest minden ottani tapasztalatához.

Másodszor ezen a szinten fellelhető a lények azon osztálya, az angyalok egyik

nagy rendje, ahogyan barátaink neveznék őket, s akik különlegesen a zenének

szentelték magukat, s akik a többi lénynél sokkal nagyobb mértékben fejezik ki

magukat a zene által. A régi hindu írásokban ők a "Gandhatva" nevet viselik. Az az

ember, akinek a lelke zenére van beállítva, nyilván felkelti e lények figyelmét maga

iránt, és egyre fokozódó örömmel tanulja majd azokat a csodálatos kombinációkat,

melyeket ők közvetítenek. Harmadszor, az ember a mennyei világban lelkesen

hallgathatja art a zenét is, amit embertársai alkottak. Hány híres zeneszerző távozott

már ide őelőtte? - Bach, Beethoven, Rossini, Handel, Mozart, ők mind élettel teli,

sokkal grandiózusabb lényekké válva sokkal nagyszerűbb melódiákat árasztanak

magukból, mint amiket a földön valaha is teremtettek. Ereknek a valóban csodálatos

melódiáknak mindegyike gyönyörűség forrása, melyeknek a mi mostani földi

kompozícióink csak gyenge visszhangjai! Nem egy azok körül, akiket mi itt a földön

zseninek tekintünk visszavert ragyogása csupán azoknak a nagyságoknak, akik már

átmentek Az érzékeny ember - sokkal gyakrabban. mint ahogy gondolni lehetne - -

képes átvenni ezeket a fentről jött gondolatokat, s amennyire ez ebben az alsóbb

világban lehetséges, visszaadni, kifejezni. A muzsikának nagy mesterei mesélték már

nekünk, hogy néha teljes oratóriumokat, különleges kórusokat egy zengő akkordban

hallottak, és igyekeztek inspirációjukat rögzíteni, lejegyezni, ahogy hallották,

kottafejekbe önteni. Nagyon sok kottalapra volt szükségük, amíg ezt, amit ihlet

szóval illetünk, ki tudták fejezni. Ez pontosan megmutatja, hogy mi különbözteti meg

ezt a mennyei muzsikát a miénktől, mert egyetlen hatalmas akkord többet fejez ki,

mint amit mi, itt órákon át tartó zenéléssel kifejezünk.

Ehhez hasonló élményekben lesz része annak is, akinek ablaka: a művészet.

Számára is lehetséges annak felfogása, ahogyan ez a sík kifejezi magát: hangokkal,

színekkel, ugyanis létezik egy szín - nyelv, amit a dévák használnak - azok. akik abba

a szellemi osztályba tartoznak, ahol a színvillanások által érintkeznek egymással. A

középkor minden nagy művésze tevékenykedik itt. de már nem ecsettel és vésővel,

hanem a mentális gondolatok formába öntésével. Minden művész tudva tudja, hogy

mindaz, amit papíron vagy vásznon létrehoz, messze marad attól, amit eredetileg

elképzelt. Ezen a síkon azonban megvalósul a gondolat, és a csalódás ki van zárva.

Ugyanez az igazság érvényes minden gondolat irányzatra úgy, hogy valójában az

öröm és tanulás végtelensége van messze azon túl, amit itt lenn véges elménkkel

felfogni képesek vagyunk.

VI. FEJEZET

ÉGI BARÁTAINK

Térjünk témánk második részére, azaz arra a kérdésre, hogy hogyan viselkedik

egy a túlvilágra távozott ember azok iránt, akiket szeret, akikhez vonzódik, vagy akik

iránt odaadást érez. Mindig újra megkérdezik tőlem, hogy vajon az emberek abban a

nagyszerűbb világban találkoznak-e és felismerik-e szeretteiket, vagy pedig abban az

odaáti elképzelhetetlen pompában majd hiába kutatnak az oly kedves arcok után,

amelyek nélkül mindent üresnek találnának. Nos, a válasz erre szerencsére világos és

egyértelmű. A szeretteink és barátaink ott lesznek, sőt sokkal tökéletesebben,

valóságosabban, mint bármikor eddig.

Mások viszont gyakran azt kérdezik, hogyan állunk azokkal a barátainkkal,

akik már a mennyei világ örömeiben vannak? - Látnak-e minket itt lenn? Figyelnek-

e, és várnak-e ránk? - Előbb végig kell gondolnunk, mindkét változat nehézségeit,

amelyek ennek útjában állhatnak. Hogy lehetne ugyanis boldog a halott, ha

visszanézve azt látná, hogy szeretteit gondok, bánat, fájdalom veszik körül, vagy ami

még ennél is rosszabb lenne, bűnök elkövetése közben látná? Ha abból a szempontból

vizsgáljuk, hogy nem látja, csak várja szeretteit, a helyzet alig jobb. Ebben az esetben

a sok éven keresztül a barát annyira megváltozna, hogy már nem is lenne

rokonszenves. Azonban minden ilyenfajta nehézség kikerülhető a természet által oly

bölcsen létrehozott rendszer értelmében, mely szerint azokat a lényeket, akiket az

ember legjobban szeret, mindig maga körül tudhatja, méghozzá a legjobb,

legnemesebb tulajdonságaikkal együtt. semmi diszharmónia nem is férhet közéjük,

mert egész idő alatt azt kapja tőlük, amit kíván. Ez persze sokkal jobb bárminél is,

amit az emberi képzelőerő segítségével létrehozhatnánk. Mindezek a spekulációk,

hogy mi lehet a legjobb, emberi elgondolások-, azonban az igazság Isten elgondolása.

Had magyarázzam el kissé!

Ha valakit bensőségesen szeretünk, akkor erőteltes mentális képet alkotunk

róla, és ő sokszor van jelen elménkben. Ezt a mentális képet óhatatlanul magunkkal

visszük a mennyei világba, hiszen azon szintű anyaghoz tartozik természetesen. Ez az

erőteljes képet formáló és megőrző szeretet, amely egyben hatalmas erő is elég ahhoz

hogy hasson annak a barátnak, az igazi embernek a lelkére, akit szeretünk. Az a lélek

buzgón és azonnal reagál az őt ért hatásra, azaz abba a gondolatvilágba merül bele,

amit mi alkottunk róla. Ezért mondhatjuk, hogy a szeretett lény velünk van

valóságosan, sőt, létezőbb formában, mint annak előtte. Gondoljanak, kérem arra,

hogy mi a lelkét szerettük valójában, nem a testét. Persze hogy így a lélek az. amelyik

ott velünk van. Mondhatnák erre: „Jó, jó, ez az eset fennállhat, ha a barátunk is halott.

De hogyan viselkedik akkor, ha még az élők sorában van? Nem lehet egyszerre két

helyen.” Megnyugtathatom Önöket, hogy egyszerre két, sőt több helyen is

tartózkodhat. Az, hogy - amint közönségesen mondjuk - "élő", vagy "holt" az illető,

az ebben az esetben semmiféle különbséget nem jelent. Előbb azonban szeretném

megérttetni Önökkel, hogy mi is tulajdonképpen a lélek, s akkor majd jobban

megértik az elmondottakat.

A lélek egy magasabb szinthez tartozik, és lényegesen nagyszerűbb valami,

mint amilyen bármelyik megnyilvánulása lehet. Viszonya az utóbbihoz, mint egyik

dimenzióé a másikhoz. Olyan, mint egy vonalé a négyzethez vagy egy négyzeté a

kockához. Mert még megannyi négyzet sem tudna egy kockát létrehozni, mert a

négyzet csak kétdimenziós. míg a kocka három. Ezért nem lehet a lelket - még ha

legkülönbözőbb formában nyilvánul is meg - kimeríteni, mert sokkal magasabb síkon

van. Egy kis részének megengedi, hogy fizikai testbe költözzön, hogy megszerezze

azokat a tapasztalatokat, amelyeket csak a fizikai szinten lehet elnyerni. Egyszerre

csak egy ilyen testet használhat, mert ez törvény. De ha ezer testet használna, azok

sem lennének elegendők, hogy kifejezzék azt, amit valójában. Csak egy fizikai teste

lehet, de ha valakiben olyan szeretet ébresztett, hogy annak gondolataiban erős

emlékként van jelen, akkor erre a szeretetre azáltal képes reagálni, hogy az illető által

képezett gondolatformába a saját életét árassza, és önmaga valódi kifejezésévé

élessze azon a szinten, amely két teljes világgal magasabb, mint a fizikai, ezáltal még

inkább képes, hogy kifejezze képességeit.

Ha Önök számára nehézséget képez egyáltalán elképzelni, hogyan lehet egy

tudat egyszerre itt is és ott is tevékeny, akkor ezt egy egyszerű fizikai jelenséggel

könnyen érthetővé tehetjük. Mindnyájan tudjuk, hogy ha pl. egy széken ülünk, akkor

több fizikai érintkezés tudatában vagyunk. Testünk érinti a széket, lábunk a földön

nyugszik, karjaink a szék karfáját érzékelik, esetleg egy könyvet tanunk a kezünkben.

Agyunk számára mégsem jelent semmiféle nehézséget, hogy mindezeket az

érintkezéseket egyszerre tudatosítsuk. Miért ne tudna akkor a lélek, amely mégiscsak

sokkal hatalmasabb, mint a puszta fizikai test, a legkülönbözőbb egyszerre való

megjelenéseknek a tudatában lenni, méghozzá olyan szinteken, amelyek amúgy is

alacsonyabbak, mint a sajátja? Az az egy ember érzi meg valójában mindezeket a

kapcsolatokat, éli át mindezeket a gondolatformákat, és a szeretet által mindegyikben

élően van jelen. Ott ő mindig a legelőnyösebb állapotában van, mert ott sokkal

teljesebb kifejeződés, mint a fizikai szinten, még akkor is, ha ez a szint képes lenne a

legelőnyösebb körülményeket adni.

Most azt kérdezhetik, hogy ez valamilyen módon befolyásolja-e a szeretett

barát fejlődését? Minden bizonnyal, mert további alkalmakat tesz lehetővé számára,

hogy megnyilatkozhassék. Ha fizikai testtel rendelkezik, akkor azáltal már tanul.

Ugyanakkor, az a forma, amit mentális síkon kapott, képessé teszi arra, hogy a

vonzódás képességét sokkal hamarabb kifejlessze magában. Ebben az esetben az Ön

szeretete óriási jelentőségű a barátja számára. Amint mondtuk, valamely léleknek

módjában van sok róla készült képben megnyilvánulni, ha eléggé szerencsés, hogy

azokat számára elkészítették. Akit sok ember szeret, sok mennyországban lehet

egyszerre, s ezáltal a fejlődése sokkal gyorsabban történik. A további sok lehetőség

közvetlen eredménye, mintegy jutalma azoknak a szeretetreméltó tulajdonságoknak,

amellyel sok ember vonzalmát keltette fel maga iránt. Ezáltal nemcsak felfogja a

szeretetet sok ember részéről, de maga is fejlődik a szeretetben, függetlenül attól,

hogy ezek a barátok élők-e még, vagy holtak.

Meg kell azonban gondolniuk, hogy ennek a kapcsolatteremtésnek a

tökéletesítését két akadály is zavarhatja. Először is, a barátunkról alkotott kép

részleges vagy tökéletlen lehet úgy, hogy több magasabb képességét semmi sem

képviseli ott, és ezért képtelen általa megnyilvánulni. Azután nehézség lehet a barát

oldaláról is. Esetleg olyan értelemben pontatlan a róla alkotott felfogásunk, hogy a

barátunk, akiről, a képet alkottuk, még nem eléggé fejlett lélek, esetleg túlbecsültük

valamely irányban, és ilyen esetben gondolatképünk bizonyos aspektusait nem

telítheti teljesen. Persze ez eléggé valószerűtlen, és csak akkor állhatna elő, ha az

ember nagyon méltatlan alanyt választana vonzódásai számára. Ennek ellenére az

ember, aki a gondolatképeket alkotta, semmiféle hátrányt, vagy változást nem vehet

észre barátján, mert ebben a létében még így is sokkal inkább képes megfelelni

barátja elvárásainak, mint a fizikai létében. Lehet, hogy mivel még nem eléggé fejlett,

hogy tökéletes legyen, még mindig jobb, mint annak előtte, és így mennybéli

barátjának az öröme zavartalan. Ő a birtokában lévő tulajdonságokkal képes lesz a

róla alkotott képek százait kitölteni. Nem lesz képes azonban olyan tulajdonságokat

kifejleszteni, amelyeknek nincs birtokában, csak azért, mert feltételezzük, hogy

ezekkel rendelkezik. Itt mutatkozik meg az az óriási előny, amelyekkel azok

rendelkeznek, akik olyan személyekről formálnak gondolatképeket, akikben nem

csalatkozhatnak. A teozófus, aki elméjében a Mesterről képet alkot, tudja, hogy

minden tökéletlenség csak az ő saját részéről állhat fenn, mert olyan szeretetből és

hatalomból merít, amelynek mélysége a saját gondolatai számára elérhetetlen volna.

Felmerül a kérdés, hogyan áll a lélek a mennyei tartózkodása idején a saját

fejlődési lehetőségeivel, ha ideje nagy részét a mennyei világ üdvösségének

élvezetében tölti? Ez három osztályba sorozható, bár mindegyik sok változatban

lehetséges. Az ember először is, már bizonyos tulajdonságok révén ablakokat nyitott

a mennyország felé. Ezen tulajdonságok folyamatos hosszú időn keresztüli

gyakorlása révén ezek jelentősen megerősödnek, s ezek birtokában majd következő

inkarnációja alkalmával rendkívül meggazdagodva tér vissza a földre. A gondolatok

az állandó ismétlés révén intenzívekké válnak, s az ember, aki talán ezer évet tölt

azzal, hogy önzetlen vonzódást árasszon magából, ennek az időnek a végén, biztosan

mélyen és erősen tud szeretni.

Másodszor, ha ablakán át olyan aspirációt áraszt, amely kapcsolatba hozza

szellemek nagy rendjeivel, akkor ezáltal minden bizonnyal sokat nyer a velük való

összeköttetésből. Például zenei téren azok a szellemi lények olyan felhangokat és

változatokat fognak használni, amelyek addig ismeretlenek voltak a számára. A

művészet más terén azok rengeteg más megvalósítási típust ismernek, amelyekről

addig fogalma sem volt. Mindezek lassanként benyomást gyakorolnak rá, és végül

gazdagabban kerül ki a mennyei életből, mint ahogyan oda belépett.

Harmadszor az általa készített mentálképeken át további információkat kap,

amennyiben azok az emberek, akikről készítette elegendően fejlettek ahhoz, hogy őt

tanítsák. Ismételten meg lehet állapítani, hogy a teozófus, aki Mesteréről készített

képet, azon át igen határozott tanítást és segítséget fog kapni. Ez a kevésbé fejlett

emberek esetében is lehetséges, azonban kisebb mértékben.

Mindenek felett és ezeken túl azonban az Ego, azaz a lélek élete áll a saját

kauzális testének tudathordozójában, amit életről-életre visz magával, s amely

sohasem változik, kivéve a fokozatos fejlődése szempontjából. De a dicsőséges

mennyei lét is befejeződik egyszer, és akkor a mentális testen a sor, hogy - mint a

többi testét - levesse. Akkor kezdődik az élet a kauzális testben. Ebben nincs

szüksége a léleknek ablakra, mert ez az igazi otthona, és már minden fal leomlott. Az

emberek nagy részének azon a szinten nagyon kevés a tudata, álmodozva pihennek,

alig ébren, önmagukba húzódva, de fejletlenségük miatt bármilyen korlátozottak is a

vízióik, azok mégis valóságosak.

Minden visszatéréskor csökkennek ezek a korlátozások, és maguk a lelkek is

annyira fejlődnek, hogy ez az élet igazabbá és teljesebbé válik. Ahogyan ez a javulás

folytatódik, úgy válik a kauzális élet hosszabbá és hosszabbá, és az alsóbb szintekhez

mérten a tartalma is több lesz. Fejlődéséhez mérten az ember egyre inkább képessé

válik arra, hogy ne csak kapjon, hanem adjon is. Akkor valójában közeledik a

győzelméhez, mert megtanulta a krisztusi leckét, az áldozat dicsőségét, hogy egész

életét a felebarátai javára szentelje, saját énjét a közösségért áldozza, mennyei erejét

az emberiség szolgálatába állítsa, s mindezt a mennyei erőt a föld küzdő fiaira

sugározza. Az előttünk álló életnek egyik részét képezik ezek az egyes lépések,

amelyet mi magunk, akik még csak az arany-létra legalsó fokán állunk, talán

megláthatunk azért, hogy azoknak, akik ezt nem látják, tudósítással szolgáljunk, hogy

az ő szemüket is kinyissuk azon leírhatatlan pompa látására, ami őket ebben az

életben körülveszi. Ez az evangélium egy része, melyet Önöknek a teozófia nyújt át,

bizonyságául ezen emelkedett jövő lehetőségére, mindenki számára. Bizonyosságnak

mondhatjuk, mert már itt is van, s nekünk méltókká kell válnunk ahhoz, hogy ezt

örökölhessük.

VII. FEJEZET

ŐRANGYALOK

Véleményem szerint a teozófia tanításának egyik legszebb része, hogy

visszaadja a különböző vallásoknak azokat a leginkább segítő tanait, amelyeken

valaha felnőttek az emberek, és amiből kinőttek. Sokan vannak, akik - bár érzik, hogy

nem tudnak mindent olyan természetességgel elfogadni, mint valaha, mégis -

valamiféle sajnálattal gondolnak gyermekkoruk szellemiségének elmúlt

elképzeléseire. S habár az akkori derengésből már teljesebb fénybe léptek, és ezért

hálásak is, s még ha akarnának sem tudnának előző elgondolásaikhoz teljes

egészében visszatérni, de mégis néhány elképzelés minden kétkedés ellenére annyira

kedves volt számukra, hogy szinte hiányzik, s a mai erősebb fény hűvösnek tűnik

számukra a régi halványabbhoz viszonyítva. Itt siet segítségükre a teozófia, hogy az a

dicsőség, szépség és költészet, amelyből a derengés időszakában csak egy kis fény

villant, valóban élő valóságában létezik, és pompája az erős fényben nem hogy

eltűnni, de még inkább kirajzolódni látszik. A mi tanaink azonban ezeket nem

bizonytalan hagyományok, hanem tudományos tények alapján állítják, ami egészen új

alapokon nyugszik. Nagyon jó példa erre az őrangyal fejezet, mert nagyon is bájos

történetek vannak a védő szellemekről, akik közbelépnek és az őrangyalokról,

akikben mind nagyon szeretnénk hinni, hacsak a legkisebb értelmes magyarázatot is

kapnánk a létezésükről. Nagyon remélem, hogy ezt meg tudom tenni.

Az ilyen közbenjárásban vagy megsegítésben való hit nagyon régi. A legrégibb

indiai legendákban már találunk olyan megjelenéseket, melyben kisebb istenségek

megjelentek és segítettek a kritikus emberi pillanatokban. A görög regék is tele

vannak hasonló történetekkel, vagy Róma történetében pl. hogyan küldettek az égből

Castor és Pollux, hogy a fiatal köztársaság hadseregét a Regillus tónál lezajlott

csatában győzelemre vigyék. A középkorban is tudósítottak arról, hogy a spanyol

ármádiát Szt. Jakab vezette győzelemre. Nagyon sok mesét ismerünk angyalokról,

akik a jámbor vándorokra vigyáztak, és közbeléptek, hogy útonállóktól, vagy más

bajtól megmentsék őket. (Ismeretes a magyar mondavilágból Szt. László legendája. A

fordító megjegyzése) - "Óh, ez csak népi babona!" - vethetné közbe valaki. Lehet. De

mindenütt, ahol egy magát makacsul tartó babonával találkozunk, van benne legalább

egy csepp igazság. Lehet, hogy torzítottan vagy sokszor eltúlzottan, de mégis igaz.

Erről van itt szó!

A legtöbb vallás beszél az őrangyalokról, akik szükségben és gondban

mellettünk állnak, és ebből a kereszténység sem kivétel. A keresztény országokban

azonban - az akkori egyház bűnei miatt - különös elferdítése keletkezett az

igazságnak, amelyet reformáció névvel illettek, s amelynek vádjai miatt nagyon sok

ment veszendőbe, amiből még a mai napig sem tért vissza sok minden, ami hiányzik.

Én lennék az utolsó, aki azt mondaná, hogy nem volt szükség semmiféle reformra

azoknak a szörnyű félreértéseknek az idején. Egy ilyen reformáció azonban minden

valószínűség szerint túl kemény ítélet volt az egyház által elkövetett bűnökre. A

protestantizmus viszont kiürítette és elsötétítette a világot, mert sok kietlen tévedése

mellett, még azt is elhitette az emberekkel, hogy Isten és ember közötti végtelen

fokozatokon nincs semmi, azaz senki. Azt a hihetetlen elképzelést próbálja elhitetni

velük, hogy a Mindenható állandóan és szeszélyesen beavatkozik saját törvényeibe és

határozataiba, és ezt méghozzá a teremtményeinek kifejezett kérése nyomán teszi,

feltételezve ezzel, hogy ők jobban tudják, hogy mi a jó számukra. Ha ezt valaha is

elhinnénk, akkor lehetetlen nem arra következtetni, hogy ilyen beavatkozás

igazságtalan és részrehajló volna. A teozófiában nincsenek effajta gondolatok, mert

mi egy tökéletes isteni igazságban hiszünk, és felismerjük, hogy az ilyen beavatkozás

csak akkor lehetséges, ha az illető az ilyen segítséget megérdemli. Akkor is csak

közvetítés által, soha sem közvetlen isteni beavatkozás részeként. Nagyon sokan

tudják közülünk, egyrészt tanulmányok, másrészt személyes tapasztalataik révén,

hogy az emberitől fel, egészen az isteniig milyen sok lépcsőfok van. A régi hit az

angyalokban vagy az arkangyalokban igazolást nyer azon tény által is, hogy ahogyan

az emberiség alatt is van sok életbirodalom, ugyanúgy vannak magasabb fejlődési

birodalmak felette is. Felettünk először is ott van az angyalok vagy dévák hatalmas

országa, amely körülbelül annyival magasabban áll felettünk, mint mi az állatvilág

felett. Az angyalok felett pedig mindjárt ott van az a fejlődési fokozat, amelyet

arkangyalok, azaz Dhyan Chonok néven ismerünk, noha az elnevezések teljesen

mellékesek. És így tovább megy fel a lépcső egészen Isten lábaihoz. Istentől a lábunk

alatti porig minden fokozatos élet, hosszú létra, s abból az ember csak egy fokozat.

Sok ilyen fokozat van alattunk, felettünk és közöttünk, és mindegyiket élőlények

foglalják el. Valóban helytelen volt azt képzelni, hogy mi képezzük a fejlődés

legmagasabb formáját, mi vagyunk a legtökéletesebb megnyilvánulás. Ha itt és ott,

újra és újra, magasabbrendű ember jelenik meg köztünk, úgy ez a mi következő

fejlődési fokunkra utal, és példakép is, melyhez hasonulni igyekszünk. Emberek,

mint Krisztus, Buddha és sok más tanító, nagyszerű példaképek, akik felé

törekedhetünk még akkor is, ha ebben a pillanatban is végtelen távolságban érezzük

őket magunktól.

Amennyiben különleges beavatkozás történik az ember életébe, tekinthetjük-e

az angyalokat, mint közvetítőket? - Néha talán igen, de csak nagyon ritkán. Ezeknek

a magasabban fejlett lényeknek saját munkájukat kell véghezvinniük, mely a

helyzetüknél fogva hatalmas világtervekkel függ össze, ezért alig van módjukban

tudomásul venni a mi dolgainkat, vagy abba beavatkozni. Tudatlanságában az ember

olyan rendkívül beképzelt, hogy azt hiszi, a világmindenség minden hatalma őt őrzi, s

amint saját dőresége vagy tudatlansága miatt bajba kerül, azonnal az ő segítségére

sietnek. Közben teljesen elfelejti, hogy ő, a neki alárendelt birodalmak számára nem

szerepel áldást osztó előrelátóként, s hogy még megszokott útjáról sem hajlandó

letérni, hogy pl. egy állaton segítsen. Néha inkább a hagyományos ördög szerepét

vállalja, és féktelen rombolást visz véghez ártatlan és jóindulatú életük ellen csak

azért, hogy kegyetlenségig lealacsonyodott vágyait kielégítse, és még ezt nevezi

sportnak! Gyakran tart fogságban állatokat, és bizonyos mértékig gondoskodik is

róluk, de csak azért, hogy jobban kiszolgálják őt és nem azért, hogy fejlődésüket

elősegítse. Hogyan várhatja ezek után, hogy a felette álló lények legyenek vele

annyira jók és törődjenek vele, mikor annyira távol van attól, hogy az ő alatta állókról

messzemenően gondoskodjék? Elképzelhető, hogy az angyalok birodalma csak a

saját dolgaival törődik, és rólunk annyi tudomást sem vesz, mint mi a fán ülő

verebekről. Előfordul azért, hogy egy angyal felfigyel valamilyen emberi nehézségre,

vagy gondra, és részvététől irányítva megkísérel segíteni éppen úgy, ahogy mi is

segítünk egy bajbajutott állaton. Mélyebb belátása azonban megértteti az angyallal,

hogy egy ilyen közbelépés, ebben a fejlődési szakaszban, az esetek túlnyomó

többségében inkább árt, mint használ. Az ősidőkben, amikor közülünk még senki sem

volt képes tanítóként működni, gyakran észrevették elődeink, hogy emberfeletti

segítséget kaptak, de most mikor már a gyerekcipőből kinőttünk, valószínűleg

képesek kell legyünk arra, hogy saját magunk közül szolgáltassunk vezetőket és

segítőket.

Létezik még egy kevéssé ismert birodalom is a természetben. Ez a tündérek és

a természetszellemek világa. Itt is megőrzött a néphit olyan teremtményeket, melyek

a tudomány számára ismeretlenek. Még ma is említik őket olyan nevek alatt, hogy

koboldok, törpék, bokkányok, najádok, szilfidek stb. Kevés olyan ország van,

melynek népmeséiben ne szerepelnének ilyen lények. Ezek asztrális vagy éterikus

testtel rendelkeznek, s ezért néhány ritka esetet leszámítva láthatatlanok is az ember

számára. De inkább elkerülik az emberek jelenlétét és szomszédságát, mert taszítják

őket a szenvedélyek, a vad kitörések, a mohóság, s ezek miatt az emberi

tulajdonságok miatt inkább magányos helyeken tartózkodnak. Hegyi pásztorok vagy

a természetben élők észlelik néha őket, akik távol élnek az emberek nyüzsgésétől

előfordul, hogy egy ilyen lény vonzódást érez egy-egy ember iránt, és vállalja a

segítő szolgálatot, mint ahogy ezt a német történelem mondái, és a skót fennsík

népmeséi hirdetik. Szabályszerűen azonban alig várható el értelmes segítségnyújtás

ezen lények részéről.

Természetesen léteznek még a nagy Adeptusok, a Bölcsesség Mesterei, akik

bár ugyanolyan emberek, mint mi, mégis annyival magasabban fejlettek, hogy inkább

a hatalom, tudás és a bölcsesség és részvét mestereinek tekintjük őket. Minden

tevékenységük a fejlődés ügyét szolgálja. Lehet-e várni tőlük, hogy beleavatkozzanak

emberi ügyekbe? Esetleg. De ez nagyon ritkán történik meg, mert lényegesen

nagyobb és fontosabb ügyekre összpontosítanak. Tudatlan emberek azt ajánlották

néha, hogy ezek az Adeptusok jöjjenek el a nagy városaikba, és segítsenek a

szegényeken, tudatlanokon. Azért mondom, hogy tudatlan, mert csak azok merik

bírálattal illetni ezeket a náluk lényegesen emelkedettebbeket és bölcsebbeket. Az

értelmes és szerény ember belátja, hogy ezek a Mesterek tudják, hogy mit tesznek, és

csak hálátlanság lenne kritizálni őket. Az ő feladatuk: sokkal magasabb szinteken

működni, ami által úgy hatnak az emberi lélekre, mint a napfény, amely ráragyog a

virágra, fejleszti és növeszti, ellátja erővel és élettel. Ez lényegesen nagyobb

horderejű munka, mint egyes betegeket vagy szegényeket - tehát a testet - gondozni

és táplálni. Ha ezeknek a Mestereknek a fizikai világban kellene helytállniuk, az

szétforgácsolná erejüket ugyanúgy, mintha azt kívánnánk legkiválóbb koponyáinktól,

hogy az utcán törjenek köveket, mert a város pillanatnyi jólétét ez szolgálná

legjobban. Egy Adeptustól tehát nem lehet közvetlen beavatkozást elvárni a fizikai

létben, mert a feladata ennél sokkal magasabbrendű.

VIII. FEJEZET

LÁTHATATLANUL TEVÉKENYKEDŐ EMBEREK

Kétféle osztálya van azoknak, akik bele tudnak nyúlni emberi ügyeinkbe, és

ezek mindkét esetben olyan emberek, mint mi magunk, akik egy olyan fejlődési

fokon állnak, mely nincs nagyon messze a miénktől. Ezeknek egyik osztálya azokból

áll, akiket mi halottaknak nevezünk. Azt hisszük, hogy ők tőlünk nagyon messze

tartózkodnak, de ez tévedés, ők nagyon közel vannak hozzánk. Ha ők új

életformájukban a mi fizikai testünket rendszerint nem is láthatják, látják

asztráltestünket, és ezen keresztül ismerik minden érzésünket. Tudják, mikor

vagyunk gondban, mikor van segítségre szükségünk stb., s néha abban a helyzetben

vannak, hogy tudnak is nekünk segíteni. Itt tehát jelentős számú segítőtársunk van,

akik készen állnak arra, hogy alkalomadtán életünkbe beleszóljanak. Csak adandó

alkalommal, de nem nagyon gyakran, mert a halottak egyre inkább önmagukba

húzódnak vissza, és emiatt gyorsan elvesztik az élénk kapcsolatukat a földi, e-világi

dolgokkal. Ezért kell a legsegítőkészebb embereknek a földet a leghamarabb

elhagyniuk. Mégis tagadhatatlanul sok olyan eset van, amikor a holtak az emberi

dolgokban segítséget tudnak nyújtani. Legtöbbször azért nem is tudunk erről, mert ez

a segítség a földi ember számára gondolat formájában jelenik meg, s az illető nyilván

nem is sejti, hogy honnan ered az ötlete, amely a szerencsés megoldást hozta. Az

elhalt ember számára néha szükséges, hogy megmutatkozzon, és csak akkor ébredünk

szerető segítségének tudatára. De nem jelentkezhet mindig, bár még az is

előfordulhat, hogy segíteni akar, de valami miatt nem tud, s közben mi nem is sejtjük

az igyekezetét Azonban vannak esetek. és erről "A halál másik oldala (The Other

Side of Death) c. könyvemben számolok be.

A másik osztályba azok a láthatatlan segítők sorolhatók, akik már e-világi

életükben is tudnak az asztrál-szinten működni. Egyszerűbb lenne ezt úgy kifejezni,

hogy mialatt még fizikai testükben vannak, mert ebben az esetben nevetségesen hatna

az élő vagy holt kifejezést használni, az ő esetükben ez hamisan is csengene. Ugyanis

mi, akik ebben a fizikai testbe mintegy bezárva, a föld visszataszító ködjeibe

burkolva, vakká téve aziránt a csodálatos fény iránt, amely ránk sugároz, mi vagyunk

az igazi halottak, és nem azok, akik a hús terhét lerakva erőben és ragyogva léteznek,

sokkal teljesítőképesebben, mint mi.

Azok, akik még a fizikai világban lévén az asztrál- , és néha a mentál-testüket

is megtanulták használni rendszerint a nagy Adeptusok tanítványai, bár még nem

dolgozhatnak úgy, mint Mesterek, mert erejük még nem elég felett, és még nem

mozognak teljesen szabadon a magasabb síkokon, azokon, ahol a Mesterek olyan

csodás eredményeket érhetnek el. De sokat tehetnek részint az alacsonyabb

régiókban. és hálával fogadnak el minden számukra rendelt feladatot, amelynek

megvalósítására erejük képessé teszi őket. Ez segíti hozzá őket, hogy az emberek

szenvedéseit, fájdalmait észrevegyék, s utána mindent elkövessenek, ami módjukban

áll, hogy enyhülést szerezzenek az illetőnek. Gyakran segítenek, mind az élőkön,

mind a holtakon, de figyelembe kell vennünk, hogy csak bizonyos körülmények

között tudnak hatni. - Ha valaki kap ilyen erőket, az ilyen képzést csak korlátozottan

használhatja. Soha nem veheti igénybe önző célokra, - nem mutathatja be erejét úgy

miként azt a spiritiszta szeánszokon nevezik, bizonyságtételként kíváncsiság

kielégítésére, nem használhatja mások ügyeibe való hívatlan beavatkozásokra, - és

sohasem tehet olyat, ami a fizikai világban jelenség jellegű lenne. Megtehetné, ha úgy

döntene, hogy egy holtnak üzenetet vigyen vagy élőnek a holt válaszát továbbítsa, -

ha ez a Mester különleges tudásával történne. - Ezek a láthatatlan segítők tehát nem

képezhetnek láthatatlan detektív-irodát, - sem pedig asztrális tájékoztató központot, -

mindössze nyugodtan és egyszerűen végezhetik a rájuk bízott feladatokat.

Vizsgáljuk meg, hogy hogyan képes egy ember ilyen segítésre, - hogy

megértsük, hol vannak a hatalmának a határai, s hol tudnánk - bizonyos fokig - mi is

bekapcsolódni. Előbb gondoljuk meg, hogyan hagyja el egy ember a fizikai testét,

amikor alszik. A test pihen, akár a teljes kipihenésig, de az ember, - azaz a lélek -

nem kíván pihenést, mert nem is ismeri a fáradtságot. Csak a fizikai test merül ki

időről-időre, s olyankor, amikor mentális fáradtságról beszélünk, üres szavakat

használunk, mert csak az agyunk fárad el. Az ember tehát álmában egyszerűen csak

az asztrális testét használja a fizikai helyett, és csak ez utóbbi alszik, nem az ember

maga. Ha látnoki szemekkel megfigyelhetnénk egy vadembert, akkor észrevennénk,

hogy annak az asztrálteste is majdnem olyan mélyen alszik, mint a fizikai, ugyanis az

asztrál-testének nagyon kevés öntudata van. Ezért az asztrál-teste képtelen a fizikai

test közvetlen szomszédságából eltávozni, mert ha valaki meg is próbálná elvinni

onnan, a fizikai teste azonnal ijedten felébredne.

Vagy különbséget észlelnénk, ha magunk közül valakit. - egy civilizált embert

- próbálnánk megfigyelni. Ez esetben az asztrál-testében lévő ember nem öntudatlan,

hanem nagyon is élénken gondolkodik. :Mégsem veszi tudomásul környezetét, de

egészen más okból. A vadnak nincs látóképessége, a civilizált pedig túlságosan is

bele van mélyedve a saját gondolatvilágába, ezért nem lát ki, bár képes lenne rá. Ez a

régmúltból jövő szokás életek hosszú sorából maradt rá. Ezen hosszú idő alatt az

asztrális képességeit nem használta, azok lassanként egy héjon belül növekedtek úgy

valahogy, ahogy egy kis csibét is tojáshéj vesz körül. Ez a héj azokból az én-

központú gondolatokból áll így össze, amelybe az ember olyan reménytelenül

beletemetkezik. Ezek a gondolatok, melyekbe egész napon keresztül belefeledkezik,

természetesen továbbkísérik akkor is, amikor már elalszik, s úgy veszi körül magát

ezzel a maga készítette vastag fallal, hogy valójában nem is tudja, hogy mi történik

azon kívül. Ha néha egy-egy erős külső hatás, vagy talán egy mély belső kívánság

széttépi egy pillanatra ezt a sűrű ködfátyolszerű falat, az embernek támadhatnak

bizonyos benyomásai. De a fátyol újra bezárul, és az ember ugyanolyan közömbösen

álmodik tovább. mint addig.

Fel lehetne-e ébreszteni? - kérdezhetik Önök. Igen, lehetséges, és az ébresztés

négy különböző módon jöhet létre. Először is, bizonyos fejlődési fokon a ködfátyol

lassan oszladozni kezd. Másodszor, ha már az ember felismerte az összefüggéseket,

belülről is tehet bizonyos erőfeszítéseket ennek a ködfátyolnak a széttépésére, és

legyőzheti ezt a beidegződést, és fokozatosan legyőzheti a korszakok óta tartó

tétlenség tehetetlenségét. Elalvás előtt elhatározhatja, hogy teste elhagyásakor odaát

felébressze magát és lásson valamit. Ez egyszerűen a természetes folyamat

felgyorsítása, ami az erkölcsileg tiszta és egészséges felfogású embernek nem árthat

meg. Amennyiben a tiszta erkölccsel és az egészséges felfogással hiba van, nagyon

szomorú helyzetbe kerülhet, mert abba a kettős veszélybe sodorhatja magát, hogy

visszaélhet az esetleg megszerzett képességekkel, és az általa még nem értett és nem

ellenőrizhető erők jelenlétében félelem boríthatja el. Harmadszor az az eset is

előfordulhat, hogy ha már egy helytelen használat révén ez a bizonyos fátyol annyira

elszakadt - pl. törvénytelen mágikus szertartások révén -, hogy már soha sem tud

többé teljesen becsukódni. Ez esetben lehetséges az ebben az állapotban való

megmerevedés. Ilyen állapotot ír le pl. H.P. Blavatsky története az "Elvarázsolt élet"-

ben, vagy Bulver megható "Zanoni" című regénye. Negyedszer aztán az is lehetséges

még, hogy az illetőnek egy olyan barátja tud kívülről erre a ködfátyolra hatni; aki jól

ismeri, és tudja róla, hogy képes legyőzni az asztrális sík veszélyeit, s fokozatosan

felemeli őt egy magasabb lehetőségbe. Azonban ezt csak akkor teszi meg, ha teljesen

biztos barátja odaadásában és bátorságában, és tudja róla, hogy alkalmas az önzetlen

és jó munkára. Amennyiben mindazokban megfelelőnek ítélik, egyszerűen

meghívhatják, és képessé tehetik arra, hogy a láthatatlan segítők csapatához

csatlakozzon.

Most szóljunk a segítők munkájának módjáról és mikéntjéről. Erre sok példát

felhoztam a "Láthatatlan segítők" ("Invisible Helpers") c. könyvemben. Nem akarom

most újra részletezni azokat, de elmondom a főgondolatokat, azaz, hogy milyen

különböző irányokban történhetnek ezek a segítségek. A segítségnek sok fajtája van,

amelyek közül legtöbb nem fizikai jellegű. Vannak élők és holtak számára nyújtott

segítségek

Legegyszerűbb az az állandó segítség, ami baj vagy betegség esetén vigyáz, és

megkönnyebbedés formájában jön létre anélkül, hogy az illető tudná, hogy honnan is

jött a segítség.

Gyakran azon is igyekeznek a segítők, hogy viszályokat oszlassanak el, hogy

egymással ellentétes felfogású és érdekű felek között megértést hozzanak létre.

Gyakran sikerül megmenteni embereket nagy veszélyek elől, vagy baleseteket

elhárítani. Voltak olyan esetek is, amikor ezt pusztán fizikai dologgal kapcsolatban is

megtették, azonban legfőképpen erkölcsi veszélyekre való figyelmeztetés a

leggyakoribb Tudunk olyan esetet, hogy erkölcstelen életű egyén kapott olyan

figyelmeztetést, melynek következtében sikerült jó útra térnie. Ha pl. a segítők

tudnak valamely barát különösen nehéz időszakáról, akkor ezalatt már melléállnak,

erősítik és vigasztalják őt.

A nagy katasztrófák idején is nagyon sok a tennivalójuk, bár a külvilág erről

nem szerez tudomást. Ilyenkor azt is megengedik nekik, hogy egy vagy több embert

megmentsenek. Ezért olvashatunk gyakran a tömegszerencsétlenségek idején

csodával határos módon való megmenekülésekről. Ez természetesen csak olyankor

fordul elő, amikor ezek között olyan valaki, vagy valakik találhatók, akiknek nem

ilyen módon és körülmények között kell meghalniuk, nem adóznának ezzel az isteni

törvénynek. A legtöbb esetben azonban az egyetlen lehető segítés az az erő és részvét

beáramoltatása, amelynek segítségével az illető arcába képes nézni a

megváltoztathatatlannak, éppen úgy, hogy azután az. asztrális szintre érkezésükkor

fogadják, és a lélek megkapja a szeretetteljes fogadtatást és a neki járó támogatást.

IX. FEJEZET

SEGÍTSÉG A HALOTTAKNAK

E munka legnagyobb és legfontosabb része a halottaknak való segítés. Mielőtt

azonban még valójában megértenénk, hogy miről is van szó, ki kell gyomlálnunk

magunkból mindazokat a tarthatatlan és téves elképzeléseket, amelyek a halállal és

azzal az állapottal, melyben a halottak vannak, bennünk hibásan kialakult. Mert nem

távolodtak el tőlünk, nincsenek messze, és nem változtak át hirtelen. Nem lett belőlük

sem angyal, sem démon. Pont olyan emberi lények, mint amilyenek azelőtt voltak,

sem jobbak, sem rosszabbak. Még mindig a közelünkben vannak, és fogékonyabbak

a gondolataink és érzéseink iránt, mint valaha. Éppen ezért a szabadjára engedett

bánat az elvesztésük felett az önzés jele, és elkerülendő! A halott megérzi mindazt az

érzelmi mozgást, amely hozzátartozói vagy barátai szívét átjárja, s ha ők szabadon

engedik bánatukat, az a halottat nyomott hangulatba helyezi, és nehezebbé teszi az

útját. Könnyebb lenne a helyzete, ha szerettei fel lennének világosítva, hogy mit kell

tenniük.

Nagyon sokféle módon segíthetünk a holtaknak. Először is a legtöbbűket fel

kell világosítani arról az új világról, amelyben tartózkodnak. Valójában ezt a

vallásuknak kellett volna megtennie. Megmagyarázni, hogy mi vár rájuk, hogyan

élhetnek tovább az új körülmények között, de a legtöbb esetben sajnos semmi ilyen

nem történik. Ezért érzi magát a legtöbb halott roppant levertnek az új körülmények

között, sokan pedig tényleg riadalomban vannak. Vigaszra és megnyugtatásra van

szükségük, mert azokkal a gondolatformákkal találkoznak, melyeket ők és a hozzájuk

hasonlók évszázadokon át hoztak létre olyanokat, mint valamiféle dühös és kegyetlen

istenség vagy valamilyen személyes ördög. Akkor sajnálnivaló rémületbe esnek,

amely nemcsak rossz számukra, hanem gátolja is a fejlődésüket, valamint

segítőjüknek sok idejét és fáradtságát veszik igénybe, amíg ésszerűbb elmeállapotba

kerülnek.

Vannak emberek, akiknek ez az új létbe való belépés először ad alkalmat arra,

hogy olyannak láthassák magukat, mint amilyenek valójában, s ennek

következményeként elborítja őket a megbánás. Itt is segítő szolgálataira van

szükségük, meg kell érteniük, hogy ami volt az elmúlt, és hogy a megbánás egyetlen

helyes módja az az elhatározás, hogy többé nem teszi, amit tett. Lényege az, hogy

bármit is tett, nincs elveszett lélek, s egyszerűen új életet kezdhet onnan, ahol most

van, és hogy a jövőben igyekezzen igaz életet élni. Vannak közülük néhányan, akik

szenvedélyesen kapaszkodnak a földbe, mert minden gondolatuk és érdekük csak

ehhez fűződött, s most nagyon szenvednek, amikor azt fokozatosan eltűnni érzik és

látják. Némelyeket saját gonosztetteik vagy elmulasztott kötelességeik kötik a

földhöz, amelyekre gondolnak. Megint mások azokért vannak gondban, akiket

otthagytak. Ezek az esetek mind felvilágosítást kívánnak. A segítők néha még a

fizikai síkon is lépéseket kell tegyenek, hogy a halottat a gondjaitól megszabadítsák,

hogy így szabadon és zavartalanul haladhasson tovább magasabb dolgai felé. Sok

ember csak árnyoldalát látja a spiritizmusnak, de ne feledjük el, hogy ilyen

szempontból pl. nagyon sok jót is tett, mert módot adott a halottaknak, hogy egy

hirtelen és váratlan elmúlás után még rendezhessék a dolgaikat.

Az igazi belső ember számára a testnek szükséges pihenés nem felesleges

tétlenségi periódus, hanem valóban boldogító elrendelés. Úgy hittem régebben, hogy

az alvással töltött idő valódi időpocsékolás. De ma már tudom, hogy a természet nem

végzett olyan hiányos munkát, mely által az emberi élet egyharmada veszendőbe

menne. Persze, hogy ilyen munkához különleges tulajdonságokra van szükség.

Mindezt leírtam a "Láthatatlan segítők" (Invisible Helpers.) c. könyvemben, ezért

most itt csak rövid említést teszek róla. Először is összpontosítottnak kell lennie, és a

másik emberen való segítését élete legjobb részének kell tekintse. Másodszor a

segítőnek tökéletes önuralomra van szüksége, idegeit és vérmérsékletét teljesen

uralma alá kell vonnia, soha nem engedheti meg, hogy a hangulatai legkisebb

mértékben is befolyásolják a cselekedeteit. Düh és félelem fölé kell mindig

emelkednie. Harmadszor teljes nyugalmat, sőt, vidámságot és örömöt kell

birtokolnia. Olyan emberek, akiket levertség, gond tart kézben, nem használhatók

segítésre, mert a munka egy része a mások vigasztalásából és megnyugtatásából áll.

Hogyan volnának képesek ezt tenni, ha ők maguk tele vannak gonddal és

izgalommal? Negyedszer már most, itt a földön jelentős ismeretei kell hogy legyenek,

mindent meg kell tanulniuk, amit a felsőbb világokról egyáltalán lehet. Nem

várhatják, hogy odaáti emberek az értékes idejüket arra használják fel, hogy őt

olyasmire tanítsák, amit itt is megtanulhatott volna már. (Ötödször teljesen önzetlen

kell legyen. Nem tekintheti saját érzéseit, sem megbántva, sem megsértve nem lehet,

mert önmagára egyáltalán nem gondolhat, csak a munkára, amit el kell végeznie.

Elégedetten kell magára vennie a legszegényebb kötelességeket, nagyzolás vagy

irigység nélkül. Hatodszor szíve szeretettel kell telve legyen, de nem

szentimentalizmusból, hanem abból az erős kívánságból, hogy hasznos legyen, Isten

eszközévé váljon, olyanná, mint az Isteni békéje, amely minden megértést meghalad.

Azt hihetik most, hogy a tökéletességnek ez a foka elérhetetlen. Éppen hogy

mindenki számára lehetséges. Persze idő kell hozzá. De ez az idő jóra használódik

fel. Ne forduljanak el kedvetlenül. Kezdjék el vonakodás nélkül a munkát,

igyekezzenek ezt a valóban dicsőséges munkát ügyesen elvégezni. Ne várjunk, mert

már maga az erre való törekvés is ezt a munkát jelenti. Mindenki ismer más

embereket, olyanokat, akik gondban vagy bajban vannak, akár élők, akár holtak,

teljesen mindegy. Ha ismernek ilyet, gondoljanak élénken az illetőre, mielőtt

elalszanak, és határozzák el, hogy a testtől szabadon felkeresik őt, és

megvigasztalják. Előfordul, hogy reggelre felébredve sem sikerre, sem egyébre nem

képesek emlékezni. De legyenek meggyőződve, hogy elhatározásuknak megvan a

gyümölcse. És akár emlékeznek, akár nem, biztosak lehetnek, hogy valami jót

cselekedtek. Előbb vagy utóbb megkapják erre nézve a bizonyságot is, - mert -

gondolják csak meg - olyan mértékben kapunk mi magunk is segítséget, ahogyan mi

segítünk. Gondoljanak mindig arra, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig a kölcsönös

szolgálatok láncával kötődünk egymáshoz, és ha még a létra legalsó fokán állunk is,

az a létra a föld ködén át messze nyúlik a magasba, oda, ahol az isteni fény örökre

világít!