RÁCZ GYÖRGY :

D A Y K A M A R G I T

PORTRÉ PRÓZÁBAN

H A J N A L - -NY O M D A

Felelős kiadó: Hajnal Ferenc. — Hajnal-nyomda Bp. Izabella-u. 32

Színészkultuszunkkét csúcspontjaízetlen turkálás hálószobatitkokban és megkövese-dett jelzők únt ismételgetése. Jól tudjuk mindig: kitkihez fűznek gyengéd szálak, másrészt pedig, hogy kia napikritika piacán az „elegáns“, a „finom“, a„bájos“. És így tovább.

Ez a portrésorozat nem hoz új pikantériákat,ahogy nem hoz új értékeléseket sem. Mégcsak nemis fényképez. Inkább csak rajzol: pasztellszínű raj-zokat prózában, szavakkal, pár lírai sorban. Sokgyengédséggel, sok megbecsüléssel.

Ha csak tizedannyi szeretettel fogadják, mintamennyit azok érdemelnek, akikről szól, — van ér-telme, hogy megjelenjék.

DAYKA MARGIT annyi-szor elmondta már, annyi riportban, annyi riporter-nek, mennyit kínlódott, míg eljutott a pályájához,s míg a pályán is idáig.

Nem olcsó hatásokra appellálunk, amikor mimégis újból elismételjük pár sorban ezt a tövisselrakott utat. Nem könnyez telni akarunk, de ténye-ket egymás mellé állítani. Kibogozni belőlük:Dayka, a művész, milyen rengeteggel tartozik ered-ményeiért a lentrőljött ember-Daykának.

Lentrőljött: ez nem a békebeli színésznő-kar-rierek házmesterlány-romantikáját jelenti, olcsóoperett-szegénységet. Nem volt soha perkálruhásangyal, akit végülis felfedez egy öreg pénzes ör-dög és az égig emel. Vagy legalábbis a kék rókáig.Dayka szegénysége eltiport szülőket jelentett, tá-togószájú testvéreket, nyomortól bűzös ruharongyo-kat és fagytól megkékült lábakat, kővévált kenyérrágcsálását, ólálkodást gőzzel lepett kirakatok előtt.

6

Dayka szegénységének nem volt romantikája, egy-szerű, kellemetlen, tárgyilagos próza volt, csak le-vetni, levenni minél előbb és elfelejteni. Ma vissza-gondolunk rá és beleborzongunk.

Vézna, vacak kis gyerekvakarcs volt, sápadt,kevésvérű, haja fakón lógott az arcába, s a szemeseszínű volt. De valami bélyeget már hordott ma-gán. Valami ott égett az éhség láza mellett máraz arcán: alig látható jel, mely a rút gubóban mára pillangó-jövőt sejteti. Valami kiemelte már a ma-szatos társak közül, Isten tudja, ki mit látott megrajta, miközben vásott uccatréfákat űzött a töb-biekkel, vagy meghajszoltan surrant a házak men-tén. De észrevették.

Éretlen kamaszlány volt még, alig más, mintaz együtthentergő fiúk, mikor éhes férfiszemek márfennakadtak rajta. Mikor nesztelen férficipők márutánasuhantak. Mikor még rá sem ébredt asszonyi-ságára, s a világ már cibálta volna belőle elő anőt.

S a testi titkok, ha nem is okoztak már azuccánnőtt gyereknek szenzációt, de mégis gyerekvolt még, éhes, fázós, lázas gyerek: eddig koplalnitanult meg, sírni, viháncolni, bukfencezni.

Most új érzésre ébredt: megtanult kínlódni és

7

menekülni. Ocsmány valóság elől az álmokhoznekült. És eljutott a színházhoz.

Az annyit koptatott Shakespeare-legenda juteszünkbe, annyit cáfoltak már s mégis úgyszeretnők hitelesnek érezni a mesét: úgy ju-

tott a színház közelébe, hogy legelsőbb is nagy-urak lovát őrizte, míg benn folyt az előadás.

Dayka ilyen élményei nem mesék. Kettőt isőriz belőlük. Volt színlaprikkancs és volt ruha-hordó.

Félórás munkát jelentett az egyik, esténkéntfélnyolctól nyolcig, míg benn a díszes uraságokösszegyűltek az előcsarnokban s a belépőkre rá-sivít a suta lánykahang: szöveges színlap tessék!Mond többet is, a darab címét is, bájos-esetlenül, hanehezebb szó akad benne, de már színész-huncut-kodva. Grimasszal a könnyűvérű címeket, fintorral,bukfenccel, s a tragikusakat mélyített torokhan-gon, sok sóhajjal. Néha berekedt az ordítozásba,ilyenkor a gesztusok pótolták a hangot.

És így megy ez nyolc után pár percig, a nézőkmind beljebb húzódtak, Dayka utánuk. Néha ki-

8

kergették az előcsarnokból, sokszor visszasurrant,a legutolsó emberek mögött már látszott a karmes-ter felemelt pálcája, vagy kihallatszott a zsibongá-son át a drámai gong. Azután becsukódtak a szár-nyasajtók, elfogyott kinn a nép és elkezdődött bennaz előadás.

Volt úgy, hogy egy későnjövő besurrant még, deolyan keveset lehetett látni a keskeny résen: párértelmetlen mozgó alakot, pár vonaltalan színfoltot.

Akkor már több volt ennél, amit ő maga álmo-dott az agyonordított címek mögé, leszámolás után,hogy hazavánszorgott, a sötét uccán együtt mentvele a Szókimondó asszonyság és a Sybill, haakarta, a Sasfiókot idézte, ha akarta: a MágnásMiskát. Már a maga módján.

Míg később feljebbkerült a szamárlétrán: azegyik művész úr ruhahordója lett. Talán ma márvidéken sem nagyon van ilyen: uccakölyök, akipár fillérért háztól-házig cipeli az aznapi jelmeze-ket; a színházban kevés a hely, s otthon a béreltszobában remekül elférnek a kacatok egy kosárbanaz ágy alatt.

A kosár százszor nehezebb volt, mint a párszínlap, belegörnyedt, beleverejtékezett. De meg-érte. A lepedő alól fulladt púder szaga szállt ki,előbújt egy-egy palást csücske is, ez már kézzel-

9

fogható valóság volt, nem álmodozás. Ez már ko-moly lehetőség is volt: a kosarat az öltözőig kellettvinnni, s néha benn is lehetett feledkezni a szín-házban.

Míg egyszer végkép benn nem feledkezett.

Nem fogalmazhatjuk így a mondatot: évekigkallódott vidéken. Dayka nem kallódott

el, nem temetődött el. Hamar rátaláltak, gyors tem-póban fedezték fel. Sztár lett egy vidéki városlehetőségein belül, érte vették meg igazgatók apesti darabokat, érte rendeztek ősbemutatókat. Kö-réje szerződtették a társulatot, tűrték volna, hogyszeszélye legyen. S hogy nem volt, ez csak annálkedvesebbé tette.

És akik tegnap még borravalót nyomtak mar-kába a színfalak mögött — ma jóelőre akartakvolna köszönni. De Dayka mindenkit megelőzött.

A hirtelennőtt emberek egy gonosz vonásasem ragadt rá: baráti volt és sohasem leereszkedő,nem szégyelte a múlt nagyon keserves kenyerétés megosztotta szívesen bárkivel mindig növekvőkalácsát. Cimbora volt a szó legkedvesebb értel-

10

mében, rengeteg betyárbecsülettel; ha nem félnénkirodalmárok fintorától, most leírnók ezt a szót:haver.

Valaki jellemezni akarta egyszer s azt mondtaróla: már akkor, vidéken is látszott rajta, hogyjó kis emberke. És ebbe a három szóba annyi me-legséget és főként annyi megbecsülést akart azillető belepréselni: „jó kis emberke.“

A színpadon pedig közben kinyílt, magára ta-lált Nővé érett és színésznővé, megismerkedett sa-ját eszközeivel, saját lehetőségeivel. Rálelt egyénir

külön hangsúlyaira, ráébredt, hogy vannak mozdu-latai, amiket másnál még nem látott soha. Állnikezdett a lábán.

S mikor pesti ügynökök vetődtek le a vidékiszínházba, felfigyeltek már az első szavára, felakadta szemük az első vállrándítására.

Attól kezdve pedig gyakran utazgattak le ren-dezők, direktorok, terjedt a híre Pesten is, vártákis már Pesten.

De ő nem nagyon akart menni: tudta, hogyfenn majd újra kell kezdeni mindent, az igazgatókis morfondíroztak. A fővárosban akkor állt tető-fokán a színházi konjunktúra: Iámé démonok vo-naglottak, prémben, briliánsban. Féltek Dayka új-donságától.

11

Végre felkerült mégis. Első szerepe egy lány-volt az uccáról.

M inden mesterségnek megvannak a maga fogá-sai. Az íróinak is, a színészinek is. Még alegízlésesebb írók is szívesen nyúlnak néha

testi-nyomorék figurákhoz és a legszürkébb színész,is felvirul, ha részeget játszhat. Szerzők örömmelírnak Arisztideket és művészek kapva-kapnak túl-festett intrikusokon.

Az uccalány pedig egyaránt kedvelt alakja író-nak, színésznek.

A színdarabok prostituáltjai készen szállítják adarab helyzeteit: mindig jobbsorsra érdemes nő,vagy legalábbis jobbérzésű, a mosdatlan beszédtiszta lelket takar; önző szeretkezésből él, de ön-zetlen szerelemért.

S az uccalány-szerepek kész sablonnal várjáka színésznőt is: a szoknya fellibben, a haj lecsúszik,a hang rekedtre mélyül, a szem megcsillan. Ha meg-áll, lehetőleg szoborpózokba merevedik: az egyik,válla lesüllyed, jobb lábát előreveti és ha nyújtózik,megvonaglik a karja. Satöbbi, satöbbi.

Dayka első szerepe egy lány volt az uccáról:

12

még üde és harmatos; de később is játszott mégilyen figurákat, már élesebb irónnal rajzoltakat.

Sikere más volt, mint amit eddig e témakörbenelértek s máskép is érte el.

Egy vállrándítására lefoszlott a szerepkörrőlsok ráragadt szirupos sallang, elomló hajnali szen-timentalizmus. A szavak nyúlós likőrízébe minthaegy csepp fanyar pezsgőt tettek volna és megvál-totta az egészet.

Szemünk előtt vált ember a szerepből, kismeg-rezzenésekkel kis gondokat hozott elénk, vad ki-robbanásokkal nagy fájdalmakat, olcsó örömöket.Elszokott az úri beszédtől, s ha mégis rászorult,szorította a szó, nem nézett az emberek szemébe,csak oldalról gusztálta őket, ahogy éjjel az uccánszokta. Ha jóságra kényszerült, nyers-darabosantette, mintha szégyelné. Ha megrendelésre hízel-gett, veszedelmes volt a macskáskodása, ha durvaakart lenni, kloakák szagát hozta az orrunk elé.

A fiújával meg, (melyik uccai nőnek nincs„fiúja“ és melyik darabban nincs?), akárhogy isszerette, akárhogy is becézte, mindig valami hánya-vetiséggel bánt. Jó volt hozzá, figyelmes, dolgo-zott is érte (mindezt szövegen túl és szerepen túléreztük), de mindig valahogy lekezelte. — Szeret-

13

lek, de te mégiscsak férfi vagy! —ez volt a szavában,s ez valami gyenge irtózatot hozott fel benne.Talán ilyenkor emlékezett gyerekkora surranó férfi-lépteire.

Sha most innen rögtön magyar parasztlánykái-hoz kapunk, nem a hatásvadászó ellentétekcsábítanak. De csoda ez, ahogy a tegnap fa-

nyar, esett, kesernyés-szájú, férfirebiggyesztő ucca-lány mára kicsattanó orcájú, bokorugró menyecs-kévé válik: szőke haján az égi nap fénye ragyog,nem a reflektoroké; frissen mosott, keményített ru-hák szaga árad a testéről, nem festett jelmezeké.Pattogó pajkosság él a száján, szívében szelíd alá-zat, hetyke kiállása van a maga helyén, s a helyzetkutyaszorítójában olyan lelketmelegítő, félszeg egy-ügyűsége.

Írjunk igazat. Nem írhatjuk róla, hogy leg-magyarabb színésznőnk. Van lélekben is magya-rabb nála, külsőségekben is. Van, akinek jobbanáll a száz szoknya, a csipkés keszkenő; aki jobbanilleg a cigány szavára és több lejtéssel mondjamagyar tájak különös ízű szavait — És van aki

14

több méltósággal hozza elénk mindünk faji büsz-keségét, több gráciával mindünk természetes kecsét,jobban perzselődik a közös szalmalángban és job-ban égeti a vígadva-sírásunk.

De amiről Daykában azt hisszük: milyen ma-sgyar, — ha mélyére nézünk és szabadulunk okta-lan sovinizmustól, akkor látjuk, hogy több az an-nál. Dayka pompás, ragyogó ékkő a magyarsága:ezerfényű, ezerszínű. — De a test, ami hordja, a \lélek, amit ékít, túlnő országhatárokon, faji törvé-nyeken.

Dayka népiessége egyetemesen emberi.Lelketderítő mosolya egy a breton paraszt-

lányéval, szelídsége, mint a hollandié. Tudatos,tiszta szűz, mint germán Gretchenek és ha a legé-gényét siratja, a könnye íze egylehet szicíliai lányo-kéval, így csalogatja az is a legényét, így szegi az isa kenyerét. Ha sár van: egy mozdulattal lebbentimind a szoknyáját; egyfajta áhítat ragyog az arcán,míg vasárnapi ünneplőjében Istene elé megy.

S ha mondjuk, ligeti lánykát játszik, esett pestipenészvirágot, — osztályellentéteket fricskáz orronegy-egy hangjával, mozgásával: külsőségek látszat-különbözőségén tűi a tegnap magyar falusi haja-donára ismerünk és azon túl arra, ami mindenvilágtáj minden népének asszonyában közös.

15

A pusztán és a periférián, meszelt tanyákon ésmocskos odúkban, ráragadt rongyokban és kemé-nyített szalagdíszekben egy, ami mozgatja: a szíve.Szíve, mely minden lány és minden asszony, min-den nő szíve széles e világon; harmatos, szent, áldo-.zatos asszonyszív.

Amit ha magyar ruhába bugyolál, azért érez-zük magyarnak, mert magát a magyart is annyiraembernek érezzük benne számbeli kisebbségeken,területcsonkaságokon felül: minden népekkel egyen-rangú embernek.

Ezt Dayka embermivolta hozza elénk.

Akkor pedig — látszatra semmi köze az előzők-höz — meséljük el, hogy mindjárt az ele-jén, talán még bemutatkozása évében láttuk

egy szezonzáró zenés bolondság nem is túlmérete-zett epizódszerepében.

Valami társaságbeli úr felkapaszkodott felesé-gét játszotta, előkelő szalonban forgolódott, ragyo-góan szabott ruhákban, körülötte nagyvilági flörtökfolytak és nagyvilági témák, amikbe időnként ő isbeleszólt. Emlékszem, az volt a módszere, hogy pár

20

sort kilesett egy lexikonból, s aztán azt facsartamindenáron a beszélgetésbe. Elképesztő Helyzeteketteremtett. Mindig rosszról beszél és mindig rossz-kor, a szereplők kuncogtak körülötte, s a nézőklent gurultak.

Mellesleg: nincs tulajdonság, ami úgy dühítene,mint az emberi butaság. Az aljassággal számolni le-het s az ízléstelenséget elfogadni. A hazug embernéha elszórakoztat s a gyilkost vehetjük kivédhe-tetlen tényezőnek. De a butaság elképeszt és le-fegyverez. Pofoncsap és ökölbeszorít; sosem tu-dom, honnan ér a zuhany, olyan csorba vágásokatkapok, hogy még kivédeni sem tudom. A sötétségmindig visszarettent.

Mikor pedig Dayka hozta elénk ebben a szerep-ben mindazt a bárgyú, szétfolyó butaságot, amitemberi agy csak kieszelhet és emberi agytalanságcsak termelhet, akkor legszívesebben felrohantunkvolna a színpadra, hogy ölbekapjuk és összecsókol-juk.

Úgy volt buta, mint a réti virágok, s mint afehér bárányka, amelyik lelegeli. Úgy volt buta,mint a rózsásfülű kis egér, mely belesétál a csap-dába, s mint a kölyökkutya, mikor rádbámul alig-nyílt szemmel.

És most kanyarodunk vissza az előzőkhöz. Úgy

21

volt buta szent balgaságban, áldott együgyűségben,mint minden ember eleje és magja: a gyerek.

Az ember-Dayka kézenfogva elénk vezette agyerek-embert.

Esetlen kérdései úgy hangzottak, mint a kis-fiúé, aki vonszolja anyukáját uccahosszat és meg-kérdezi: mitől ég a villany, mitől esik az eső, mitőlmennek a kutyák?

Buta baklövései úgy hatottak, mint mikor ateáz ifja beszabadul a nagyok közé és megkérdezi:a néni tényleg festi a haját? és igaz, hogy a bácsifűvel-fával csalja a feleségét?

Lexikon-tudálékossága az ifjonti diáké, aki min-dig a tegnaptanult példákkal dobálódzik; s ha kisagyával néha rájött, hogy mérhetetlen marhaságotmondott: a megszeppenése egy volt a sírásra gör-bülő fintorral, amit eltört lekvárosüveg felett szo-kás vágni, a kamrában.

Emberségén felül és szerepek fölött: megvesz-tegető örök gyermeksége.

18

Csak gyermek tud olyan gátatvesztett örömmelbohóckodni, mint Dayka. Két színésznőnk

van csak az újak között, akik börleszket tud ját-szani, nem rikító tollakkal, ordító foltokkal, egy-értelmű szavakkal és egyértelmű helyzetekkel. Dea lélek felszabadult játszani-akarásával, a nevetésboldog viharával, fékevesztett jókedvvel. Két fiatalszínésznőnknek hiszem csak el, kortól és külsősé-gektől függetlenül, a viháncoló, boldog bukfencek-ben tomboló örök gyereket: ront és nem lehetharagudni érte, összeforraszt és ezt sem mesterkélt-akarva teszi.

Dayka az egyik.Ha kifacsart bohózatokban látjuk, fejetetéjén

álló helyzetekben, nem is azt érezzük elsőnek, hogytud nevettetni! Inkább azt, mennyire szerethet ne-vetni, csiklandós bugyborékolással, belecsukló hang-zásokkal, oldalszúrós fájással.

Nem a jókedv derít fel elsősorban, amit kelt,hanem önmaga jókedve, amit él. Úgy vesszük észre:a társainak mókázik ott fenn a színpadon: les aszeme rájuk, hogy ragad át a jókedve. És mókáziklegelsősorban önmagának, önmaga gyönyörűségére:nevettet, amíg nevetéssel bírja, hogy aztán kimerül-ten toppanjon le kiüresítve, szusz nélkül.

19

S a féktelen gyerek-öröme mellett rengetegbenne a pajkos humor; hajszolt gyerekkora fiútár-saitól leshette el fintorait, az orra csaknem észre-vehetetlen grimaszát, a szeme kölykös kacsintását,oldalpislantásait. Ha bajbaakad valakivel, bosszú-ból átveszi a gesztusait és tréfás-nagyra torzítja.

Gamine. Kislány-csibész, ártatlan és pimasz,nevető és komolykodó, bimbózó és tövises.

Színházi műnyelven ezt hívnák naivának, hanem lennének annyira mások a színpadi naivak,felvett gyér ékességgel, későn jött gügyögéssel, nemkismacska-játékossággal és kismacska-nyafogással.Csinált tavasszal, műharmattal, magakelletéssel, em-lékkönyv-ábrándozással.

De Dayka naiva-volta nem csinált és nem eről-tetett. A lelkéből sarjadzik és nem szorul műfogá-sokra: kurta szoknyára, selypítésre. Tavasza a sa-játja és sajátja az apró karom is, amivel játék köz-ben belénkkap. fiatalsága a lelkéből fakad és a de-rűje legbensőbb tulajdona.

Istent érintő örök gyermeki derű, nem mondva-csinált és nem másolható.

Ahogy a könnye nem glicerines színpadiszendekönny.

20

Nevettet és azt vesszük észre legelsősorban: őmaga hogy nevet. De megfordítva sír: s aztérezzük legelsőbb: együtt sírunk vele. Nem

könnyzápor a sírása, nem hangos bőgés. Nem tépia haját, nem tördeli a kezét Nem borul zokogva azasztalra, s nem veti magát a férfi mellére sem,hogy összekenje a sírásával.

Ha bánata van, csak a kedve rezdül bele. Csaka szájaszéle hajlik egy hajszálnyit lejebb, csak akezefeje fittyed le. Csak egy csepp könny indulmeg a szeme sarkából, csendben gördül le az aj-káig.

És ott beissza könnyét a beszéde; csodálatos,ahogy a hangja megtelik sírással, nem jajgat ésnem öklendezik, úgy beszél, mint a legnagyobbnyugalomban. Csak éppen a hangja telik meg köny-nyel, amint szól: színét veszti és gyászosan fakólesz, félhanggal lejebb csúszik és rekedtre válik.Mindig halkabban halljuk, már inkább csak sejt-jük és mi telünk meg az ő fájdalmával. Simogatniszeretnők, babusgatni, el csitítgatni a keservét, fel-szárítani a könnyét. És közben észre sem vesszük,hogy illem ide, póz oda, mi magunk fakadunk sí-rásra a zsöllyében.

Mert sosem tudunk tárgyilagosan hidegek ma-radni gesztusaival szemben: ránk fricskázza az örö-

21

mét, ránkrakja a bánata terhét, nevetnünk kell, haő is úgy akarja és együtt sírunk az ő sírásával.

Biztos hibázik ő is„ neki is vannak mellé-fogásai. A sok színpadon-lét hoz sok gyenge dara-bot, gyenge szerepet s az állandó megállásnélküliiram Daykát is félreviszi néha. Elfárad olykor egynagy sikerben, elszívja az erejét, s a következőremár csak néhány bágyadt szín jut. És mikor ő isnagyon érzi ezt (hisszük, hogy ő érzi meg ezt leg-el sősorban) mikor nagyon érzi a melléfogást, ja-vítani akar a hibán és túl színezi a következőt.

Így van ez jól: ember és hibázik.De sikereken és hibákon túl, a játék két és fél

önfeledt órájában sosem nézhetjük közönyösen, amitcsinál. Talán nem helyénvaló éppen akkor, ott, anevetése, — de ha ő nevet, nekünk vele kell ne-vetnünk és akarva—nem akarva sírunk a sírá-sán, pedig talán más színésznő most nem ríkatna, súgy a helyes. Ahogy beleborzongunk, mikor ahangja élésre válik.

22

Riasztóan közönséges hangjai vannak, ha akarja.Ha azt írtuk, hogy sírásnál egy hajszálnyit el-mélyül a szava, most nyugodtan írhatjuk: öt-

hat fokkal lesz élesebb. Hasító éle támad, elkapjuka fülünk.

És szívesen hunynók be a szemünk, olyan der-mesztő a kép, amit a proli-Dayka hoz elénk, hogytud egy ilyen gyermekien tiszta ember ennyi szenny-ben meghemperegni és ennyi szennyet így a ma-gáévá tenni? A szavai szegletesen lökődnek a szá-jából, a karja durván kalimpál és elnehezedneka lábai. A szeme aljas-kicsire húzódik és nézéseaz emberek szándékai mögé settenkedik.

Azt feltételeztük, hogy kölykös huncutságátgyermeksége hancúrozásaiból hozta, míg versenytfutott a korabeli suhancokkal, birkózott velük éskötődött; és ha gyermeki sírása — úgy véljük —gyermeksége sok szenvedésén tisztult ilyen mocsok-talanná, — nem jogos-e akkor most sokszorosan,hogy kültelki némbereiben a kis-város sok setten-kedő útszéli alakjára ismerjünk; sok hosszú évenát kényszerült, hogy figyelje őket, riadtan és bor-zadva, de öntudatlanul már anyagot gyűjtve: talánmeg is mondhatná, melyik rikoltó színben kire em-lékszik. Nem kérdjük, mert keserves lehet neki axemlékezés.

23

Ahogy biztos az emlékeiből kotorja elő mindig,ha részeg nőket visz színpadra; mástól visszataszítóés ízléstelen; a nő, akit agyonsimogatnánk, sely-mekbe bugyolálnánk, most bűzös csuklásokkal tán-torog elénk, zavaros szemmel, zavaros beszéddel.

De Dayka mámora sosem sűrű sörök, nehézborok félájult részegsége; mindig pezsgő ízét hozzaa szánkba, könnyű savanykás pezsgőét, még nemszállt el a szénsav egy cseppje sem, ott bugyboré-kol a nevetésében. Mintha a vérét csiklandoznák azapró gömböcskék, kis kacarászásokkal vihog, kezé-vel néha belekap a levegőbe, hogy elhessegesse akicsiklandozza.

Nem öklendezik, nem böfög, csak a szava göm-bölyödik el, torokhanggá puhul, kerek kis turbé-kolássá, egymás végébe kapnak a szók és össze-gomolyódnak, mint játékos kiscicák.

Mulat a részegségén és mulattat.Ahogy színpadi anyasága megremegteti szívün-

ket, de belereszket legelsősorban Dayka szíve.A portré, amit ebben a kiskönyvben színész-

nőkről festünk, szavakkal, pár lírai sorban, elismer-jük, elég gyarló tákolmány.

Esztéták beleköthetnének (és bele is fognak —remélem — kötni) megállapításokba, melyekneknincs eléggé papirosízük, kevés bennük a jól meg-

24

épített elmélet és túlsók a személyes kitérő közte,(ele van elfogult ömlengésekkel és talán apró kisigaztalan gáncsokkal.

És kevés lenne ez a néhány oldal színes riport-nak is; újságcikknek, mondjuk a karácsonyi szám-ban, — mert mégis csak sok benne a szakmai szem-pont: kitételek, amik csak színészek számára író-dott és csak őket érdekelheti, vonatkozások, amikmögé csak szakmabéliek látnak.

Mikor pedig azt írjuk: Dayka anyasága, —végkép összebonyolódik a két felemás szempont ésbevalljuk őszintén: egyikhöz sem konyítunk sokat.

Sokéves pályafutása alatt még alig láttuk ászínpadon anyának, az egyik kezünkön kész lehet-nénk a számlálással. És még kevésbé volt alkal-munk Daykával, a magánemberrel beszélni erről:milyen is lenne, ha ő... ha neki... Sosem jutot-tunk el idáig, nem volt alkalmunk még köznapibbkérdésekre sem.

Mi lehet mégis a titka annak, hogy a mindiggyerek-ember Daykára hogyha gondolunk, annyi-szor érezzük őt fiatal, megszentelt anyának; haképekben gondolunk róla, önkéntelenül is azt aképet látjuk először, hogy éhes korállajak szorul amellére és csodálatos szimfóniává ölvad kettőjük

25

szuszogása. Pedig még nem láthattuk őt így soha-sem és ki tudja, mikor látjuk.

És színpadi emlékeink közt, ha kotorászunk,legelőször azok a hangjai térnek vissza akkor isa fülünkbe, mikor rózsaszín pírral a legénye eléáll, isteni titok sugárzik a homlokán, de a szájaalig mozog, a szempillája beleremeg a gyönyörű-ségbe és befeléfordult szeméremmel mondja:„gyerekem lesz“.

És nem felejtjük el neki soha, mikor megálltegy színpadi ajtó előtt, hogy átmenve rajta, örökrebúcsúzzon elszakadó magzatától, s pár pillanatmúlva, mikor visszatért a színpadra, ugyanazon azajtón keresztül: megrokkanva, megtépve.

Nincs hollywoodi filmnagyság, akinek akkorezt így elhittük volna.

26

De neki magának azért nem szeretjük a film-jeit és őt magát sem nagyon szeretjük ben-nük.Leírtuk már ebben a könyvben ezt a kitételt

másról, és úgy érezzük, le fogjuk írni még a követ-kezőkben is. Nincs ideje, hogy boncolgassuk az okáts ítélőszéke! tartsunk jószándékú magyar filmekfelett.

De Dayka úgy került a felvevőgép elé, hogykiaknázzák vitathatatlanul óriási népszerűségét:százszorosan számítottak rá, hogy magávalviszimajd a vászon élé színházi közönségét és meghatvá-nyozza mindazokkal, akik elé eddig testi jelenvaló-zágában el nem juthatott.

De a filmjeivel eléggé melléfogtak.Először úri miliőt kerítettek köréje, a szokott

filmbanalitásokat, amikben színpadon nem nagyonmerik már felléptetni, de a filmjátszás varázsaháttérbe szorította a szerep jelentőségét. És Daykatehetetlenül bukdácsolt a modernkedő enteriőrök-ben, a dzsessz-betétek nem voltak övéi és nem ígyképzelte a cigány-mulatást sem. Feszélyezték akreált, újdivatú frizurák, nem álltak rajta a terve-zett ruhák, s ő maga sem állt meg a gép előtt. Azüvegszem sandán nézett rá és hamisan; másnakhazudta és eltorzította.

27

Meglátták ezt és átnyergeltek. Most paraszt-lánykát akarták a vászonra átmenteni, legelsőbbis emlékezetes nagy színpadi sikerét, a zsidóvá letterdélyi virágszál harmatos históriáját.

Ne legyünk igazságtalanok. A filmnek sikerevolt és sikere benne elsősorban Daykának. Szíve-sen néztük az ismert helyzeteket és szívesen hall-gattuk az ismerős szavakat. De amikor színpadialakjára emlékeztünk, csak azt tudtuk mondani:emlékszel, amikor ott... emlékszel, amikor azzal...A filmbeli Dayka nagyon nem állta a versenyt éskomoly szakemberek feladata, hogy kibogozzák azokát.

Mi csak a tényt éreztük és vetjük most papírra:mosolyogtunk is az alakításán, sírtunk is. De soha-sem éreztük legnagyszerűbb varázsát: azt a forró,közvetlen, elszakíthatatlan szívkapcsolatot, melyDaykát a színházban nézőkhöz köti, azt az arany-hidat, amit érzésekből épít a mi érzéseink felé.

Inkább azt éreztük: szép, szép, de a hajszáértazért kár volt.

28

Mert a hajsza nem neki való, a túlfeszített mun-kát sem neki találták ki. Riasztó hírek kel-nek néha szárnyra és aggódva halljuk, hogy

— mikor lemossa a színpadi pirosítót — alatta sok-szor sápad el az arca, amikor elengedi a színpadifeszültség, sokszor meggörnyed. Gyermekkori éh-ségek, koplalások, fagyok most dörömbölnek atestén, gyermekkori hajszák most dobogtatják mega szívét, lázak a múltból most égetik.

Alázatosan kérjük hát: óvja magát. Vigyázzonmagára, annyi önző, túlbabusgató féltéssel, ameny-nyit még önmagától is megérdemel. Nincs értelmea sok vállalt feladatnak, ha őt emésztik el az ered-mények.

Mindünknek szüksége van rá: ép, egészséges,erős, diadallal alkotó Daykára.

Annyi minden vár még rá, annyi minden vanelőtte még. Nem tudjuk, hol futott félre elmúltNemzeti Színház-beli szerződése, hiszen alig ját-szatják, de hisszük: inkább az irodákban, mint aszínpadon. S biztosak vagyunk benne, hogy az or-szág első színházának dramaturgi szobájában fek-szenek darabok, melyek rá várnak, és rá vár az

29

a közönség is, mely szeretné, ha nem kéne megélhe-tési szükségből magyarkodó operettekben vergőd-nie, de harmatos, napsugaras, pirosvérű életre tá-maszthatna igazi magyar játékokat.

Úgy legyen.

29-