danielle steel - szerelmes agglegények
TRANSCRIPT
DANIELLE STEEL
SZERELMES
AGGLEGÉNYEK
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: Toxic Bachelors
Published by Bantam Dell
a Division of Random House, Inc., New York, New York Copyright
© 2005 by Danielle Steel
All rights reserved
Jacket design by Yook Louie and Andrew M. Newman
Author photograph ©Brigitte Lacombe
Fordította Sóvágó Katalin
Hungarian edition
©by Maecenas Könyvkiadó, 2006
Hungárián translation
©by Sóvágó Katalin, 2006
Elmondhatatlanul csodálatos gyermekeimnek:
Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek, Samanthának,
Victoriának, Vanessának, Maxxnek és Zarának,
akiknek a szeretete, kacagása, gyengédsége és öröme
beragyogja életemet.
Sebastiannek, a legszebb karácsonyi ajándéknak.
Ti vagytok Istentől kapott legértékesebb ajándékaim,
és minden nap áhítattal köszönöm meg Neki
szeretetetek csodáját.
Szívem minden szeretetével:
d.s.
MONDTA A FÉRFI / MONDTA A NŐ
Tenyerén hordoz majd, mondta a férfi,
Szeretni fog, míg csak él, mondta a nő,
Társa lesz az életemnek, mondta a férfi,
A legjobb barátom lesz, mondta a nő.
Meghallgatja, mi újság, mondta a férfi,
Nevetni fog a vicceimen, mondta a nő.
Mindig figyel majd rám, mondta a férfi,
Mindig lesz hozzám jó szava, mondta a nő.
Nincs, mi kitépjen karjából, mondta a férfi,
Kezem el nem engedi, mondta a nő.
Vigyáz majd az álmaimra, mondta a férfi,
Csókkal kíván szép álmokat, mondta a nő.
Szeretni fog, míg csak él, mondta a férfi,
Nem hagy el sohasem, mondta a nő.
DONNA ROSENTHAL
művész
•5•
1.
Forrón és fényesen sütött le a nap a Kék Hold fedélzetére.
Kétszáznegyven láb hosszú, elegáns, karcsú hajó volt,
úszómedencével, helikopter-felszállóhellyel, hat fényűző
vendégkabinnal, filmbe illő nagy lakosztállyal, kifogástalanul
betanított, tizenhat fős személyzettel. A világ összes jachtmagazinja
ismerte a Kék Holdat és tulajdonosát. Charles Sumner Harrington hat
éve vásárolta egy szaúdi hercegtől. Huszonkét éves volt, amikor
megvette első hajóját, egy hetvenöt láb hosszú vitorlást, amelynek
Álom volt a neve. Azóta huszonnégy év telt el, ám Harrington
ugyanúgy szeretett hajón lakni, mint akkor.
A negyvenhat éves Charles Harrington szerencsés embernek
tartotta magát. Sok szempontból könnyen alakult az élete.
Huszonegy évesen óriási vagyont örökölt, és az óta felelősségteljesen
forgatta a pénzt. Személyesen intézte a beruházásait, és maga
irányította a családi alapítványt. Tisztában volt vele, hogy nem sokan
születtek hozzá hasonlóan kedvező csillagzat alatt, és sokat tett mind
az alapítványán keresztül, mind magánemberként a kevésbé
szerencsések megsegítésére. Tudta, hogy hatalmas felelősség
nehezedik rá, de már fiatalkorában is mindig előbbre helyezett
magánál másokat. Különösen sokat tett a hátrányos helyzetű
fiatalokért és gyerekekért. Az alapítványa óriási eredményeket ért el
az oktatásban, orvosi ellátást biztosított elsősorban a fejlődő
országok nyomorgóinak, és minden eszközzel harcolt a nagyvárosi
gyermekek bántalmazása ellen. Charles Harrington igazi közösségi
vezető volt, aki feltűnés nélkül, az alapítvány eszközeivel és
magánemberként is, ha csak lehetett, névtelenül végezte ezt a
munkát. Humanista volt, rendkívül felelősségteljes, lelkiismeretes
ember, aki ugyanakkor hamiskás mosollyal azt is vállalta, hogy őt
bizony nagyon elkényeztették, és egy cseppet sem szégyelli, ahogyan
él. Megengedhette magának, hogy évente milliókat költsön el mások
•6•
segítésére, és mellette még jelentős összeget magára. Sosem nősült
meg, nem voltak gyerekei. Szeretett élni, és örömét lelte abban, hogy
ezt megossza a barátaival.
Két legjobb barátjával, Adam Weisszel és Gray Hawkkal minden
augusztust a Kék Holdon töltöttek. Ide-oda hajókáztak a Földközi-
tengeren, ott és akkor kötve ki, ahol, és amikor nekik tetszett. Tíz éve
vezették be ezt a szokást. Mohón várták minden évben az augusztust,
és mindent megtettek, hogy le ne maradjanak erről az útról. Ha
cigánygyerekek potyognak az égből, Adam és Gray akkor is elrepül
augusztus elsején Nizzába, ahol várja őket a Kék Hold-vagy korábbi
időkben a Kék Hold elődei –, hogy csak egy hónap múlva szálljanak
ki belőle. Charlie általában a júliust is a hajóján töltötte, és csak
szeptember közepén vagy végén tért vissza New Yorkba. Az
alapítványát és a pénzügyeit ugyanolyan kényelmesen intézhette a
Kék Holdról. Ám az augusztus kizárólag a szórakozásé volt, és ez
alól az idei év sem jelentett kivételt. Most éppen csöndes
nyugalomban reggelizett a fedélzeten, miközben a St. Tropez-i
kikötő előtt lehorgonyzott jachtot lágyan ringatták a tenger hullámai.
Jó sokáig kimaradtak az éjszaka, valamikor hajnali négy tájban
vetődtek haza.
Charlie a kései fekvés ellenére is korán kelt, habár emlékei az
estéről némileg összemosódtak, ami gyakran megesett Gray és Adam
társaságában. Vagány hármas voltak, de senkinek sem ártottak
szórakozásaikkal. Nem tartoztak felelősséggel senkinek, egyiküknek
sem volt felesége, pillanatnyilag barátnője sem. Már régóta
megegyeztek, hogy helyzetüktől függetlenül mindig hármasban
fognak tengerre szállni, a függetlenek életét élik. Senkinek sem
kellett magyarázkodniuk, mentegetőzniük, és éppen elég keményen
megdolgoztak a vakációért, Charlie, mint gazdag emberbarát, Adam,
mint jogász, Gray, mint művész. Charlie szívesen mondogatta, hogy
bőségesen megérdemlik ezt az évi egy hónapos kalandozást.
Hármuk közül ketten tudatosan választották az agglegénysorsot;
Charlie azt hangoztatta, hogy vele nem ez a helyzet, ő balsorsa miatt
maradt egyedülálló. Állítása szerint szívesen megnősült volna, csak
•7•
még nem találta meg az egy életen át keresett igazit. Ám nem adta fel
a kutatást. Élete virágjában eddig négyszer volt gyűrűs vőlegény, és
mind a négy esetben történt valami, ami miatt, Charlie nagy bánatára
és őszinte keserűségére, le kellett fújni az esküvőt.
Az első menyasszony az esküvő előtt három héttel feküdt le a
vőlegénye legjobb barátjával, ami valósággal összeroppantotta
Charlie életét. Ezek után persze vissza kellett mondania az esküvőt.
Akkor harmincéves volt. A második ara, rögtön az eljegyzés után,
elfogadott egy londoni állást. Charlie hűségesen ingázott, hogy
láthassa a menyasszonyát, aki serényen dolgozott a Vogue brit
változatának, és alig bírt időt szakítani rá, hogy meglátogassa
türelmesen várakozó, leendő férjét a lakásban, amelyet Charlie a
találkozásaik céljára bérelt ki. Két hónappal az esküvő előtt a
menyasszony bevallotta, hogy neki fontos a karrier, nem tudja
elképzelni, hogy asszonyként lemondjon a munkáról, amihez Charlie
ragaszkodott. Az volt a felfogása, hogy életének társa maradjon
otthon, és legyen anya. Nem akart dolgozó feleséget, így hát
megegyeztek, hogy civilizáltan szétválnak – bár a szakítás így is
borzasztó nagy csalódást okozott. Akkor már harminckét éves volt,
és még inkább meg akarta találni álmai asszonyát. Egy év múlva
egészen bizonyosra is vette, hogy megtalálta. Fantasztikus lány volt,
aki még az orvosi egyetemet is hajlandó lett volna otthagyni az ő
kedvéért! Együtt utaztak Dél-Amerikába, fejlődő országok
gyermekeit látogatták az alapítványi tevékenység keretében. Minden
közös volt bennük, hat hónappal a megismerkedésük után el is
jegyezték egymást. Úgy ment minden, akár a karikacsapás, amíg
Charlie rá nem jött, hogy menyasszonya elválaszthatatlan az
ikerhúgától, és elvárja, hogy mindenüvé vigyék őt is magukkal.
Charlie és a húg az első perctől utálták egymást, ami garantálta
minden találkozáskor a parázs veszekedést és a végeérhetetlen
vitákat. A vőlegény bizonyosra vette, hogy ez az ellenszenv még
riasztóbb alakot ölthet. Ezúttal ő hátrált ki a kapcsolatból. A
menyasszony nem tiltakozott. Fontosabb volt neki a húga, semhogy
feleségül menjen olyasvalakihez, aki gyűlöli az ő testvérét. Még egy
•8•
év sem telt el, amikor feleségül ment valakihez, és a húg is
odaköltözött az újházasokhoz, ami meggyőzte róla Charlie-t, hogy ő
járt el helyesen. Utolsó mátkasága öt éve ért katasztrofális véget. A
nő szerette Charlie-t, de még a párkapcsolati tanácsadások után sem
engedett abból, hogy nem akar gyereket. Fennen hangoztatta
szerelmét a vőlegénye iránt, de a gyerekkérdésben nem adta be a
derekát. Charlie kezdetben még bizakodott, hogy más belátásra
térítheti, de nem sikerült neki, úgyhogy barátsággal szétváltak.
Egyébként az összes jegyessége így végződött. Jó barátságban
maradt minden volt nőjével. Karácsonykor valósággal elárasztották
képeslapokkal a nők, akik valaha fontosak voltak a számára, aztán
mégsem vette feleségül őket, és akik az óta másokhoz mentek
feleségül. Ha valaki megnézte a családi fényképeiket, rögtön feltűnt
neki, hogy ezek a nők mennyire hasonlítanak: csupa jó családból
való, gyönyörű szőke, akik a megfelelő iskolákba jártak, és a
megfelelő férfiakhoz mentek feleségül. Jómódúnak látszó férjek
oldalán, szöszi gyerekek gyűrűjéből mosolyogtak a karácsonyi
képeslapokról Charlie-ra, aki sokukkal máig is tartotta a kapcsolatot.
Valamennyien imádták Charlie-t, ő pedig gyengéd szeretettel gondolt
rájuk.
Barátai, Adam és Gray folyton biztatták, hogy hagyja az
úrilányokat meg a társasági hölgyeket, járjon inkább egy „igazi”
nővel, bár az „igazi”-ságot mindketten másképp értelmezték. Ám
Charlie tudta, hogy neki mi kell. Egy jó családból való, jól szituált,
jól nevelt, intelligens nő, hasonló értékrenddel, eszményekkel,
hasonlóan előkelő származással. Mert ez fontos. Charlie a
tizenötödik századi Angliába tudta visszavezetni a származását, az
ősei nemzedékek óta gazdag urak voltak, és már a nagyapja is
Princetonbati tanult. Az anyja és a nővére a Miss Portersbe járt, utána
Európában kapták meg a társasági csiszolatot. Charlie-nak
ugyanilyen feleség kellett, ami persze elég ósdi nézet, sőt talán
sznobság, ám neki akkor is erre a nőtípusra volt szüksége, mert ez
illett hozzá. Bizonyos értelemben régimódi volt, ragaszkodott a
hagyományos értékekhez, a politikában is konzervatív elveket
•9•
vallott; ha volt is egy-két flörtje, ezeket nagyon udvariasan és mindig
rendkívül diszkréten intézte. Úriember volt, a körme hegyéig elegáns
és udvarias, azon kívül figyelmes, kedves, nagylelkű és elbűvölő, a
modora maga a tökély. A nők nagyon kedvelték, régóta kívánatos
prédának számított New Yorkban és mindenütt, ahova a barátaival
betette a lábát. Általában mindenki szerette, mert nehéz volt nem
szeretni.
Óriási asszonyi fegyvertény lett volna megszerezni férjül Charles
Harringtont. Ám ő a mesebeli királyfihoz hasonlóan csak bolyongott
a világban, és kereste az igazit. Ó, bőségesen voltak bájos nők, akik
elsőre igézőnek látszottak, de mindig kiderült róluk valami végzetes
hiányosság, amely visszariasztotta Charlie-t az oltárhoz vezető úton.
És ez legalább akkora szomorúság volt neki, mint ezeknek a
hölgyeknek. Feleséget, gyerekeket akart, de valahogy sosem sikerült.
Negyvenévesen is agglegény volt, bár, mint mondta, nem a saját
hibájából. Meg akarta találni az igazi nőt, bujkáljon akárhol, és meg
volt győződve róla, hogy egyszer majd rátalál. Csak még azt nem
tudta, hogy mikor. És mindig meglelte a magukat eszményinek
álcázó imposztorok jelmeze alatt a végzetes hiányosságot. Azzal
vigasztalta magát, hogy legalább nem vette feleségül a nem
megfelelő személyt. Hálás is volt érte. Lankadatlan éberséggel
figyelt ezekre a végzetes hiányosságokra. Az eszményi nő itt él
valahol, csak ő még nem találkozott vele. De egy napon úgyis
megleli!
Behunyt szemmel ült, odatartotta arcát a napnak. Két hajópincér
felszolgálta a reggelijét, és másodszor is megtöltötték a csészéjét
kávéval. Éjszaka pezsgőt ivott, és meglehetősen sok Martinival
nyomtatta le, ám az úszástól valamivel jobb állapotban ült le a
reggelihez. Remek úszó és gyakorlott szörföző volt. Princeton-ban ő
volt az úszócsapat kapitánya. A kor egy csöppet sem ernyesztette el
acélos izmait. Szenvedélyesen szeretett síelni, és kihasznált minden
alkalmat télen a fallabdázásra, nyáron a teniszezésre. Ez nemcsak az
egészségének tett jót, de az alakja is olyan volt, mint egy fele annyi
idős férfié. Szédületesen jóképű volt: magas, vékony, a haja
•10•
vörösesszőke és olyan dús, hogy eltűntek benne az őszes szálak.
Szeme kéken világított az arcában, amelyet sötétre cserzett a hajón
töltött hónap, szóval elállította a nők lélegzetét. Ám ő csak a magas,
arisztokratikus szőkéket vette észre. Sosem gondolkodott el rajta,
hogy az anyja és a nővére is magasak és szőkék voltak.
Az anyját híres szépségnek tartották, a nővére a főiskolai
teniszcsapat csillaga volt, mielőtt kimaradt, mert fel kellett nevelnie
az öccsét. Charlie tizenhat évesen maradt árván, miután szüleik
kocsija frontálisan ütközött egy másik autóval egy olaszországi
vakáción. Huszonegy éves nővére, akkor éppen harmadéves
főiskolás, kimaradt a Vassarról, hazajött, és átvette a családfő
kötelességeit. Charlie-nak máig könnyek szöknek a szemébe, ha
Ellenre gondol. A nővére azt mondta, akkor fogja befejezni a
főiskolát, ha az öccse két év múlva elmegy az egyetemre. Boldogan
meghozta ezt az áldozatot a testvéréért. Rendkívüli teremtés volt,
Charlie imádta. De mire elkerült Princetonba, Ellen már súlyos beteg
volt, bár erről Charlie nem tudott, mert a nővére egyetlen szóval sem
említette. Majdnem három évig titkolta a betegségét a testvére előtt.
Azt mondta, egyelőre túl sok a munkája az alapítvánnyal ahhoz,
hogy visszamenjen a Vassarra, Charlie pedig hitt neki. Ellen hősi
harcot vívott az agydaganattal, amely olyan helyen volt, hogy nem
lehetett operálni. Huszonhat éves korában halt meg, pár hónappal
azelőtt, hogy Charlie megkapta a diplomáját Princetonban. Senki
sem volt ott a diplomaosztásán, hogy gratulálhasson. Szülei és
testvérei elmentek, és nem hagytak neki mást, csak a felfokozott
kötelességtudatot és a hatalmas vagyont. Első vitorlását röviddel a
diplomája után vásárolta, és két évig hajókázott a világ körül. Szinte
nem volt olyan nap, amelyen ne gondolt volna a nővérére és arra,
amit Ellen tett érte. Még a főiskoláról is lemondott az öccse kedvéért,
és ugyanazzal a hűséggel állt Charlie mellett mindenben, mint annak
idején a szüleik. Milyen szép és harmonikus is volt az ő családi
életük! Nem volt más hibája, mint hogy mindenki, akit szeretett,
olyan korán elment, és otthagyták őt gyedül. Charlie semmitől sem
•11•
félt annyira, mint hogy egyszer negszeret valakit, és azt is így kell
elveszítenie.
Huszonnégy évesen tért vissza világ körüli útjáról. Beiratkozott
Columbia Üzleti Főiskolára, lediplomázott, megtanulta, hogyan
irányítsa a befektetéseit és az alapítványt. Egyetlen éjszaka alatt
jelelős felnőtté érett. Nem hagyott cserben senkit, bár őt korán árvává
tette a sors, tudta, sem a szülei, sem a nővére nem a maguk
jószántából hagyták magára. Óriási vagyona volt, néhány igazi ba-
átja, de érezte, hogy magányos lesz, amíg meg nem találja az igazit.
Márpedig nem fogja beérni kevesebbel, mint amit megérdemel,
vagyis egy olyan nővel, aki méltó Ellenhez vagy az anyjához, s
hűséggel kitart mellette a végsőkig. Igyekezett minél ritkábban
szembenézni azzal a ténnyel, mennyire halálosan retteg a magány-
tól, mióta elmentek a szerettei. Annál fontosabb, hogy ő megtalálja
az igazi társát, akire számíthat, aki jó anyja lesz a gyerekeinek, aki
úgyszólván mindenben tökéletes. Ez életfontosságú. Ilyen nőre
megéri várni.
– Uramisten! – Valaki felnyögött Charlie mögött a fedélzeten,
mire ő elnevette magát. Kinyitotta a szemét, megfordult. A fehér
sortot, világoskék pólót viselő Adam éppen becsusszant vele
átellenben a székbe. Nagyokat kortyolt az erős kávéból, amit a hajó-
pincér töltött a csészéjébe, csak azután tette fel a kérdést: – Mi a
fenének ittam annyit az éjszaka? Szerintem valaki megmérgezett. –
A széles vállú Adam haja sötét volt, a szeme ébenfekete, és ma nem
bajlódott azzal, hogy megborotválja éles vonalú arcát Nem nőtt
közepesnél magasabbra, és nem is volt olyan jóképű, mint Charlie, a
nők mégis szerették elragadó értelmét és humorát. Amit nem kapott
meg szépségben, bőségesen pótolta ésszel, hatalommal és pénzzel,
amiből az utóbbi években rengeteget keresett.
– Hajól emlékszem, többnyire rumot és tequilát ittál, de ez már a
vacsorai bor után történt. – Megittak a fedélzeten egy palack Cháteau
Haut-Briont, mielőtt kimentek a partra, szemlét tartani St. Tropez
bárjaiban és diszkóiban. Arra nem számíthattak, hogy Charlie itt
találja meg az eszményi nőt, de addig is kínálkoztak mások, akikkel
•12•
elfoglalhatták magukat. – És úgy rémlik, hogy amikor utoljára
láttalak, mielőtt eljöttem, éppen konyakot ittál a diszkóban.
– Gondoltam. Szerintem a rum csinálja ezt velem. Minden évben
alkoholista leszek ezen a hajón. Ha otthon innék így, kikerülnék a
szakmából. – Adam Weiss belehunyorgott a napfénybe, föltette a
napszemüvegét, és elvigyorodott. – Pocsék hatással vagy rám,
Charlie, de remek házigazda. Mikor jöttem haza?
– Azt hiszem, öt óra tájban. – Hangjában nem volt szemrehányás.
Nem ítélte el a barátait. Ő csak azt akarta, hogy jól mulassanak, és ez
mindig be is jött, ha hármasban voltak. Sose volt még két ilyen jó
barátja, mint Adam és Gray, sőt, a kötődésük több volt barátságnál.
Testvéreknek érezték magukat, sok mindenen átsegítették egymást az
utóbbi évtizedben.
Adam rögtön az után ismerkedett meg Charlie-val, hogy a
felesége elvált tőle. Ő és Rachel másodéves korukban botlottak
egymásba a Harvardon, és együtt folytatták a Harvard jogi
szakosítóján. Rachel summa cum laude végzett, és első
próbálkozásra bekerült az ügyvédi kamarába, pedig sose volt
gyakorló jogász. Adamnek másodszor is neki kellett futnia, ennek
ellenére remek ügyvéd lett belőle, aki sikeresen haladt előre. Egy
olyan irodához lépett be, amely rocksztárok és sportcsillagok
képviseletével foglalkozott, és nagyon szerette a munkáját. A
diplomaosztás másnapján összeházasodtak Rachellel, nagy örömére a
két családnak, akik Long Islandről ismerték egymást. Furcsa módon
ő és Rachel a főiskola előtt sose futottak össze, holott a szüleik
barátok voltak. Adamet nem érdekelték a szülők baráti körének
lányai, holott Rachelen az első pillanatban látta, hogy maga a tökély.
Mindenük közös volt, amikor sírig tartó boldogságban
reménykedve összeházasodtak. Rachel a nászútjukon teherbe esett,
két gyerekük született két év alatt, Amanda és Jacob, akik most
tizennégy és tizenhárom évesek. A házasság öt évig tartott. Adam
szorgalmasan dolgozott, építette a karrierjét, hajnali háromkor járt
haza, mert vagy koncertre, vagy meccsre ment az ügyfeleivel, és
minden kísértés ellenére – pedig volt belőle bőven – hű maradt a
•13•
feleségéhez. Ám Rachel megunta a magányos éjszakákat,
beleszeretett a gyerekorvosukba, akit a gimnáziumból ismert, és meg
is csalta a férjét, miközben Adam gyűjtötte nekik a pénzt. Alig három
hónapja volt teljes jogú tag az irodában, amikor Rachel közölte vele,
hogy jobb lesz neki nélkülük, és elhagyta. Elvitte a srácokat, a bútort,
a megtakarított pénzük felét, és feleségül ment a doktorhoz, mihelyt
a házasságát felbontó végzésen megszáradt a tinta. Azóta tíz év telt
el, de Adam még mindig annyira gyűlölte, hogy alig bírt udvariasan
szólni hozzá. Egy újabb házasságnak még a gondolatától is
iszonyodott. Még hogy ugyanaz következzék be még egyszer? Abba
is majdnem belehalt, mikor Rachel lelépett a srácokkal.
A válásuk óta eltelt évtizedben azzal védte ki az érzelmi kötődés
kockázatát, hogy olyan nőkkel járt, akik fele annyi évet számláltak,
mint ő, és az IQ-juk az egytizede volt az övének. Márpedig abban a
közegben, ahol dolgozott, könnyen lehetett ilyeneket találni. A
negyvenegy éves Adam huszonegy-huszonöt éves lányokkal
randizott, modellekkel, filmcsillagocskákkal, a rocksztárokra és az
élsportolókra tapadó rajongókkal. A felének még a nevére sem
emlékezett. Brutálisan őszinte és bőkezű volt mindegyikhez.
Megismerkedésük pillanatában közölte, hogy soha többé nem fog
nősülni, tehát amit csinálnak, a szórakozás kedvéért csinálják. Ügyei
legfeljebb egy hónapig tartottak. Adam befektetett néhány vacsorát,
hogy eljussanak az ágyig, aztán ment tovább. A szívét Rachel vitte
magával, aztán bedobta valamelyik kukába. Most már csak akkor
beszélt az asszonnyal, ha muszáj volt, arra pedig egyre ritkábban
került sor, amióta a gyerekek megnőttek. Többnyire kimért e-
maileket küldözgetett, vagy a titkárnőjére bízta a telefonálást. Nem
akarta, hogy köze legyen Rachelhez, vagy bárkihez. Adam szerette a
szabadságát, és nem akarta kockára tenni még egyszer.
Nagy sokára az anyja is abbahagyta a lamentálást, amiért a fia
egyedülálló, és már nem próbálta összeismertetni „helyes” lányokkal.
Adam pontosan tudta, mit akar: egy forgó svédasztalt
játszópajtásokból, akikkel elszórakozhat. Ha beszélgetésre volt
szüksége, felhívta a barátait. A nők a szexre és a szórakozásra valók,
•14•
meg arra, hogy ne engedjük közel magunkhoz őket. Adam nem
óhajtott újabb sebeket. Charlie-val ellentétben nem kereste az
eszményi nőt. Neki csak az eszményi ágytárs kellett, addig, amíg el
nem megy az íze, két hétnél remélhetőleg nem tovább. Nem akarta
elkötelezni magát. Semmit sem vett komolyan a gyerekein, a
munkáján és a barátain kívül. Nő pedig nem volt a barátai között.
Rachel az esküdt ellensége volt, az anyja a keresztje, amit cipelni
kell, a nővére undok nyűg, a lányok, akikkel futott, jóformán
idegenek. Sokkal több öröme volt a férfiak társaságában.
Felszabadult mellettük, biztonságban érezte magát. Különösen
érvényes volt ez Charlie-ra és Grayre.
– Úgy tűnik, remekül mulattam az este. – Adam álmosan
vigyorgott. – Az utolsó, amire emlékszem, hogy egy csomó brazil
csajjal táncolok, akik nem beszéltek angolul, de apám, ahogy azok
mozogtak! Óriásit szambáztam velük, és legalább hatszáz pohárral
ittam. Döbbenetesek voltak!
– Te is! – hahotázott Charlie. Süttették magukat a nappal. Jót tett
még Adam fejfájásának is, aki ugyanolyan energikusan lumpolt, mint
ahogy dolgozott. Szakágazatának vezető jogászává verekedte föl
magát, örökös stresszben élt, egy lépést sem tett három mobiltelefon
és személyi hívó nélkül, és vagy tárgyalt, vagy útban volt repülővel
valamelyik ügyfeléhez. Hírességek valóságos hadát képviselte, akik
aggasztó szabályszerűséggel keveredtek valamilyen pácba, ám Adam
szerette a munkáját, és több türelme volt a klienseihez, mint
másokhoz, kivéve természetesen a srácait, akik az életét jelentették.
Amanda és Jacob volt a gyenge pontja.
– Úgy rémlik, kettővel is randevút beszéltem meg az éjszaka. –
Adam elmosolyodott a brazil szépségek emlékétől. – Egy kukkot
sem értettek abból, amit mondtam. Vissza kell mennünk ma este,
hogy ott vannak-e még. – Már kezdett magához térni a második
csésze kávétól. Ekkor jelent meg Gray, napszemüvegben,
fésületlenül ágaskodó fehér hajával. Kedvelte ezt a frizurát, amely
különösen illett a hangulatához ma, amikor nyögve ereszkedett a
•15•
székébe. Fürdőnadrág volt rajta és festékfoltos, ám egyébként tiszta
póló.
– Öreg vagyok én már ehhez. – Hálásan elvette a hajópincértől a
kávéscsészét, és felbontott egy apró üveg Unterberget. A keserű ital
megnyugtatta a gyomrát a duhaj éjszaka után.
Adamtől és Charlie-tól eltérően Gray nem volt látványos dalia,
inkább olyan benyomást keltett hosszú, sovány alakjával, mint aki
nem kap eleget enni. Gyerekkorában őt is rá lehetett volna tenni egy
plakátra a harmadik világ éhező apróságai közé. Azóta sem lett
sokkal testesebb. Festő volt, az East Village-ben lakott, ahol
hónapokig is elpepecselt egy-egy gyönyörű, szövevényes képen.
Legfeljebb ha kettőt sikerült eladnia évente, és ennyiből meg is élt,
bár nehezen. Akárcsak Charlie, ő se nősült meg soha, és nem lettek
gyerekei. Művészi körökben tisztelték, de sose gazdagodott meg.
Nem volt fontos neki. Fütyült a pénzre. Őt csak az érdekelte, mint ezt
többször kifejtette, hogy becsületes munkát végezzen.
Kínálgatta az Unterberggel Adamet és Charlie-t is, de ők csak
fintorogtak, és a fejüket rázták.
– Nem értem, hogy bírod meginni ezt a löttyöt! – Adam elhúzta a
száját az Uníerberg szagától. – Hatni hat, de inkább a macskajaj,
mint hogy beleigyak!
– Pedig nagyon jó, és segít. Ha legközelebb ilyen ivászatra
megyünk, egyenesen kössetek rá utána egy unterberges infúzióra.
Mindig elfelejtem, mennyire el tud fajulni az ilyen. Megfelelünk még
a követelményeknek? – Gray magába döntötte a gyógyitalt, utána a
kávét, aztán rávetette magát a tojásra.
– Ez általában a második héten szokott bekövetkezni, nem az
elsőn – nevetett Charlie.
Örült a barátainak. Kezdetben nyavalyognak, de pár nap alatt
beleszoknak. Különben is, nem volt ez olyan ártalmas, mint ahogy
Adam és Gray beállította. Igaz, az éjszaka tényleg sokat ittak, és
istenien mulattak: táncoltak vadidegen nőkkel, figyelték az
embereket, élvezték egymás társaságát. Charlie már nagyon várta ezt
a közösen eltöltendő hónapot. A három férfi számára ez az augusztus
•16•
volt az év jutalma. Hónapokkal előtte elkezdték számolni a napokat,
és utána hónapokig éltek a melegéből. Egy évtizedre visszanyúló
emlékeik voltak már az ilyen utakból, és sosem unták meg, hogy
nevetve fölemlegessék őket.
– Azt hiszem, az idén kissé előrehoztuk a görbe éjszakát. A
májam máris kész. Érzem! – közölte Gray aggodalmasan.
Lenyomtatta a tojást egy szelet pirítóssal, hogy megnyugodjon a
gyomra. A feje még az Unterberg ellenére is lüktetett. Adam rá se
bírt volna nézni arra a reggelire, amit Gray most kebelezett be.
Ráadásul vallásos áhítattal itta reggelenként a gyomorkeserűt, és
mintha meg is lett volna az eredménye. Bár szerencsére egyikük sem
lett tengeribeteg. – Öregebb vagyok nálatok. Ha nem lassítunk, bele
fogok halni. Már maga a táncolás is megölhet. Szörnyű, mennyire
nem vagyok formában!
Gray még csak most töltötte be az ötvenet, ennek ellenére jóval
idősebbnek látszott a barátainál. Charlie még a negyedik évtizedben
is megmaradt fiúsan fiatalosnak, és nyugodtan letagadhatott volna öt-
tíz évet, Adam pedig csak negyvenegy volt, és fantasztikusan fitt.
Akármerre járt, akármennyi munkája volt, egyetlen nap sem hagyta
volna ki az edzőtermet. Azt mondta, ez az egyetlen, amivel
ellensúlyozhatja az idegfeszültséget. Gray sose foglalkozott magával:
keveset aludt, még kevesebbet evett, és ugyanúgy a munkájáért élt,
mint Adam. Hosszú órákon át ácsorgott az állványa előtt, és ilyenkor
nem tett mást, mint gondolkodott, álmodozott, és még a lélegzése is
tele volt művészettel. Tulajdonképpen nem is volt nagy a
korkülönbség, de Gray pontosan annyi idősnek látszott, ahány éves
volt, és ezt mindenekelőtt fehér bozontjának köszönhette. A nők
vonzónak és gyengédnek találták, legalábbis addig a rövid ideig,
amíg ott nem hagyták.
Charlie-val és Adammel ellentétben Gray sose futott a nők után,
és nemigen törte magát a figyelmükért. Belefeledkezett a
művészetbe, és mindig a nők szemelték ki maguknak. Mágnesként
vonzotta a klinikai eseteket, ahogyan Adam jellemezte a barátnőit,
ami ellen Gray nem tiltakozott: A nőket, akikkel járt, vagy
•17•
közvetlenül ismeretségük előtt, vagy kapcsolatuk hajnalán állították
le a gyógyszerekről. Mindig bántalmazta őket az előző barát vagy a
volt férj, akik azok után is hívogatták telefonon a kérdéses hölgyet,
hogy kivágták az utcára. Ilyenkor jött Gray, a fáradhatatlan
megmentő; még ha esetleg visszataszítónak és csúnyának is találta
őket, akkor is felajánlotta nekik, hogy lakjanak nála, „csak arra a pár
hétre, amíg sikerül lábra állniuk”. A nők pedig kivétel nélkül minden
esetben az ő lábára álltak, nem a magukéra. Gray főzött, fedelet adott
nekik, vigyázott rájuk, orvosokat és pszichiátereket hajtott fel
számukra, rehabilitációra hurcolta vagy személyesen szoktatta le
őket az ivásról. Pénzt adott nekik, úgyhogy anyagi csőd volt számára
minden kapcsolat. Biztos menedéket, jóságot, kényelmet biztosított.
Szinte mindent elkövetett értük, ha nem voltak srácaik. Mert a
gyerekek jelentették az egyetlen dolgot, amit Gray nem tudott
kezelni. Világéletében rettegett tőlük. A saját gyerekkorára
emlékeztették, ami nem volt kellemes emlék. A gyerekek és a
családok láttán még fájdalmasabban kellett éreznie, hogy a saját
családja nem volt igazi család.
A nők elsőre nem látszottak komisznak, és fennen hangoztatták,
hogy csak jót akarnak Graynek. Kaotikus magánéletű, széthulló,
zilált, gyakran hisztérikus teremtések voltak. Gray viszonyai egy
hónaptól egy évig tartottak. Állást szerzett a szeretőinek, bemutatta
őket hasznos ismerősöknek, a hölgyek pedig, ha nem kötöttek ki
ismét valamelyik kórházban vagy elmegyógyintézetben, rendre
otthagyták valakiért. Gray ugyan sosem akarta feleségül venni egyik
barátnőjét sem, ám megszokta őket, és egy darabig keserítette száját
a csalódás, ha a szeretők búcsút mondtak, amire egyébként számított.
Született gondviselő volt, és mint minden felelős szülő, tudta, hogy a
csibék nem maradnak örökké a fészekben. Ezek az elválások
valahogy mégis mindig sértőre és keservesre sikeredtek. A hölgyek
ritkán távoztak elegánsan Gray életéből. Meglopták, eszelős
üvöltözésük miatt a szomszédok a rendőrséget voltak kénytelenek
kihívni, kiszúrták volna az autója kerekét, ha lett volna autója,
kidobálták a holmiját az ablakon, és a randalírozásaik egyszerre
•18•
voltak Gray számára kompromittálók és fájdalmasak. A rájuk
pazarolt időt, fáradságot, pénzt és gyengédséget ritkán köszönték
meg, vagy sosem. Úgyhogy végül Gray fellélegezhetett, mikor
távoztak az életéből. Adammel és Charlie-val ellentétben őt sohase
vonzották a fiatal lányok. Ő a negyvenegynéhány éves és komolyan
megroggyant lelkiállapotú asszonyokat kedvelte. Azt mondta, tetszik
neki a sebezhetőségük, és sajnálja őket. Adam javasolta, hogy
dolgozzon egy krízisközpontnak vagy a Vöröskeresztnek: ott
gondoskodhat kedvére, és nem kellene elmebetegek és klimaxosok
öngyilkossági forró drótjává változtatni az életét.
– Nem tehetek róla – restelkedett Gray. – Mindig arra gondolok,
hogy ha én nem segítek rajtuk, akkor senki sem fog.
– Az is csoda, hogy valamelyikük nem próbált még legyilkolni
álmodban. – Ilyen is akadt egy-kettő, ám szerencsére kudarcot
vallottak a kísérleteik. Gray elsöprő és mindent betöltő késztetést
érzett a világ megváltására és a bajba jutott nők megmentésére.
Még azokéra is, akiknek a szükségletei között mindig szerepelt
egy Grayjel nem azonos férfi. És mihelyt távoztak, feltűnt a
következő összeomlott asszony, és újra felforgatta a festő életét. ő
már megszokta ezt a hullámvasutat. Sosem élt másképp.
Barátai rendezett, konzervatív famíliákból származtak: Adam
családját Long Islanden, Charlie-ét az Ötödik sugárúton övezte nagy
tisztelet. Gray gyerekkorát zűrzavar jellemezte. A pár, amely a
születése után örökbe fogadta, minden idők egyik leghíresebb
rockzenekarához tartozott. Gray a kor legnagyobb rocksztárjainak
társaságában nőtt fel, akik már nyolcéves korában megkínálták sörrel
és füves cigarettával. Szülei örökbe fogadtak egy kislányt is; a
fiúcskát Graynek nevezték el, a lánykát Sparrow-nak. Mikor Gray
betöltötte a tízet, szülei „újjászülettek” és visszavonultak. Először
Indiába költöztek, aztán Nepálba, aztán a Karib-térségbe, és négy
évig éltek az Amazonason hajókázva. Gray ma már sokkal jobban
emlékezett az őslakosokra és a rengeteg nyomorúságra, mint korai
drogos éveire, habár azok sem merültek mindenestől feledésbe. Húga
buddhista apáca lett, és visszatért Indiába, hogy a kalkuttai éhezőkért
•19•
dolgozzon. Gray a szó képletes és konkrét értelmében kiszállt a
hajóból, és tizennyolc évesen New Yorkba utazott festeni.
Családjának még mindig volt pénze, ám ő úgy döntött, kipróbálja,
mennyire képes a maga erejéből. A húszas évei elején Párizsban
tanult, aztán visszatért New Yorkba.
Szülei addigra átköltöztek Santa Fébe, és mikor Gray huszonöt
éves lett, örökbe fogadtak egy navaho csecsemőt, akit Fiúnak
neveztek el. A törzs valami nagyon komplikált eljárás után
engedélyezte az örökbefogadást. Gray kedvesnek találta a gyereket,
ám olyan nagy volt a korkülönbség, hogy szinte sose találkozott
Fiúval, aki tizennyolc éves volt, amikor örökbe fogadó szülei
meghaltak, és ezek után visszatért navaho törzséhez. Ez hét éve
történt, és noha Gray tudta, hol él Fiú, nem keresték meg egymást.
Sparrow pár évente írt neki Indiából. Sosem kedvelték egymást
valami nagyon, zsenge éveik javarészt azzal teltek, hogy
megpróbálták átvészelni szüleik hóbortjait és kelekótyaságát.
Sparrow évekig próbálta felkutatni vér szerinti szüleit, talán azért,
hogy legyen valami normális az életében. Valahol Kentuckyban talált
rájuk, de rögtön kiderült, hogy nincs egyetlen közös tulajdonságuk
sem, nem is nézett feléjük többé. Gray a maga részéről nem volt
kíváncsi a saját nemzőire; néha motoszkált benne a kíváncsiság, de
épp elég baja volt az örökbe fogadó szülőkkel is, nem szorult rá,
hogy újabb mániásokkal egészítse ki a választékot, bőven beérte a
saját kergéivel. Nem nagyon különböztek tőlük a nők sem, akikkel
járt. Gray azok között a magánéleti katasztrófák között nőtt fel,
amelyeket megoldani próbált a barátnői helyett. Itt ismerős terepen
mozgott.
Egyet tudott bizonyosan: azt, hogy nem akar gyereket. Hogy aztán
ugyanez történjen velük? A gyerek másoknak való, az olyanoknak,
mint Adam, aki képes tisztességgel felnevelni. Gray tudta, hogy erre
ő nem alkalmas. Nem látott szülői szerepmodellt, nem ismerte az
igazi családi életet, semmit sem adhatott volna egy gyereknek, ő
legalábbis így érezte. Nem akart mást, csak festeni, és jól festett.
•20•
Nem tudni, miféle gének keveredtek a sejtjeiben, de hatalmas
tehetség volt. Vagyont nem szerzett a festészetével, tisztelőket annál
inkább. Még a kritikusok is elismerték, hogy nagyon jó. Csak sosem
tudta annyira megszervezni az életét, hogy pénz is legyen a képeiből.
Amit a szülei kerestek, elverték narkóra és világ körüli utakra. Gray
megszokta, hogy üres a zsebe, és egyáltalán nem bánta. Amije volt,
odaadta másoknak, akikről úgy érezte, jobban rászorulnak. Neki
mindegy volt, hogy Charlie jachtján lubickol a fényűzésben, vagy a
New York-i Meatpacking kerületben levő műtermében vacog.
Tulajdonképpen az is mindegy volt, van-e mellette asszony, vagy
sem. Ami számít, az a munka meg a barátok.
Rég rájött, hogy bár a nők vonzók is tudnak lenni időnként, és
hideg éjszakákon kellemes az ágyban egy meleg test, mind egy szálig
eszelősök – legalábbis az ő ágyába csak a hibbantja jutott. Mindenki
elkönyvelte magától értetődő ténynek, hogy az a nő, aki Grayjel fut,
csakis gyagyás lehet. A festő elfogadta ezt a sorsot, sőt,
ellenállhatatlanul vonzónak találta viharos gyermekkora után. Úgy
érezte, egyetlen módon törheti meg örökbe fogadó családjának
rontását, ha nem adja tovább azt a szorongásokat gerjesztő életstílust
a saját gyerekének. Az ő ajándéka a világnak, mint ezt sűrűn
elismételte, az, hogy nem lesznek gyerekei. Híven tartotta magát
ehhez az ígéretéhez, és tudta, hogy sohasem fogja megszegni. Azt
mondta, hogy kölcsönösen allergiásak egymásra a gyerekekkel.
Charlie-val ellentétben Gray nem kereste az eszményi nőt; neki az is
elég lett volna, ha rátalál egy normálisra. Addig meg a nők jók voltak
unaloműzőnek és szórakozásnak.
– Szóval mit csinálunk ma? – érdeklődött Charlie, amikor a
reggeli után elterültek nyugágyaikban a fedélzeten.
A nap már csaknem delelőre hágott, és az idő még sosem volt
ilyen szép. Adam azt mondta, ő vásárolni akar a srácainak St.
Tropez-ban. Amanda mindig örül annak, amit ő hoz, Jacobot pedig
könnyű boldoggá tenni. Szerették az anyjukat és a mostohaapjukat is,
de az apjukat egyenesen bálványozták. Rachelnek és az orvosnak az
óta még két gyereke született. Adam úgy tett, mintha ezek nem
•21•
léteznének, bár tudta, hogy a sajátjai úgy szeretik őket, mintha nem is
féltestvérek lennének, hanem igaziak. De ő nem akart tudni róluk.
Sosem bocsátotta meg Rachel árulását. Nem is akarta. Szerinte, ha
alkalom kínálkozik, minden nő lemegy söpredékbe. Az anyja
örökösen pocskondiázta a férjét, úgy bánt vele, mint egy kutyával.
Adam apja némasággal védekezett a szüntelen sértegetés ellen. A
nővére agyafúrtabb volt, mint az anyjuk, ő vinnyogással csikart ki
magának mindent. Ha mégse sikerült, akkor kimeresztette a karmait,
kivicsorította az agyarait, és ocsmányan, gonoszul viselkedett. Adam
szerint a nőket csak úgy lehet kezelni, hogy fogunk magunknak egy
butát, nem engedjük tíz lépésnél közelebb, és minél hamarabb ejtjük.
Addig nincs baj, amíg nem állapodik meg az ember. Kizárólag akkor
szakított időt a gyönyörködésre, és akkor engedett gyanakvó
éberségéből, ha a hajón volt Charlie-val és Grayjel, vagy a
gyerekeivel tölthette az időt.
A boltok egykor bezárnak az ebédszünet miatt – emlékeztette
Charlie. – De délután még bemehetünk, amikor kinyitnak.
Most már Adamnek is eszébe jutott, hogy fél négyig vagy négyig
nem érdemes boltba menni. Ebédelni is korán volt még. Csak az
imént reggeliztek, bár ő a korhely éjszaka után beérte egy zsemlével
és egy csésze kávéval. Könnyen a gyomrára ment az idegesség, pár
éve fekélye is volt, épp ezért mindig mértékletesen evett. Ezt az árat
készséggel megfizette idegtépő foglalkozásáért. Évek óta intézte
élsportolók és vezető sztárok szerződéseit; valósággal kivirult a
feszültségtől, ami ezzel járt. Kiváltotta őket a fogdából, bejuttatta
őket azokba a csapatokba, ahova be akartak jutni, szerződtette őket
koncertkörutakra, lebonyolította a válásukat, vigaszdíjat fizetett a
szeretőiknek, megfogalmazta a rózsabokorban született gyerekek
támogatását biztosító okmányokat. Ez bőven adott munkát,
feszültséget és örömet. De most végre vakációzhatott a barátaival!
Két vakációja volt egy évben: az egyik Charlie hajóján,
augusztusban, amit a világ minden kincséért ki nem hagyott volna, és
még egy hetes téli csavargás a Karib-tengeren. Ezeken a téli utakon
Gray sohasem vett részt, mert rossz emlékei voltak a Karib-térségről
•22•
még abból az időkből, amikor ott élt a szüleivel. Azt mondta, nincs,
amivel oda lehetne csábítani. És az augusztusi hajózás befejeztével
Adam még egy hetet utazgatott Európában a gyerekeivel. Ugyanezt
tervezte most is. A repülőgépe majd elhozza a srácokat New
Yorkból; Nizzában ő is felszáll hozzájuk, és irány London egy hétre.
– Mit szólnátok hozzá, ha horgonyt vetnénk egy kis időre? –
kérdezte Charlie. – Lehorgonyzunk itt a part előtt, és a
motorcsónakkal megyünk be ebédelni a Club 55-be. – Barátai
bólogattak. St. Tropez-ban általában ez volt a program.
Charlie-nak megvolt a fedélzeten minden kelléke a vendégek
számára: vízisí, vízibicikli, egy apró vitorlás, széldeszkák, köny-
nyűbúvár-felszerelés. Ám a barátok az idő nagyobb részében jobban
szerettek lustálkodni. Ebédeltek, vacsoráztak, nőztek, ittak, úszkáltak
egy kicsit. És rengeteget aludtak, főleg Adam, aki mindig
elcsigázottan érkezett, és azt mondta, Charlie hajója az egyetlen hely,
ahol tisztességesen kialhatja magát. Ez az augusztus volt az év
egyetlen hónapja, amikor nem kellett izgulnia. Így is kapta az
irodájából a faxokat és az e-maileket, amelyeket naponta ellenőrzött.
Ám titkárai, titkárnői és partnerei tudták, hogy augusztusban csak
akkor szabad zavarni Adamet, ha okvetlenül muszáj. Ez volt az
egyetlen alkalom, amikor elengedte a kormányt, és megpróbált nem
gondolni az ügyfeleire. Aki ismerte, és tudta, milyen keményen
dolgozik, az belátta, hogy szüksége van erre a szünetre, mert
szeptemberben sokkal kedvesebben tért haza. Hetekig, néha
hónapokig megélt a Charlie-val és Grayjel töltött jó időkből.
A három férfit a segítenivágyásuk hozta össze. Charlie
alapítványa jótékonysági koncertet szervezett, amelynek bevételéből
egy otthont akartak létesíteni az Upper West Side-on bántalmazott
nők és gyerekek számára. Az esemény házigazdája egy igazi nagy
rocksztárt akart megkérni a fellépésre, és kapcsolatba lépett
Adammel, a művész jogi képviselőjével. Adam és Charlie később
együtt ebédelt, hogy megvitassák a részleteket, és nagyon
rokonszenvesnek találták egymást. Mire a koncert lezajlott, már
barátok voltak.
•23•
Adam rávette a rocksztárt, hogy mondjon le egymillió dolláros
fellépési díjáról az alapítvány javára. Hallatlan dolog volt, de neki
sikerült. Ugyanezen az estén elárverezték Gray egyik képét, amit ő
adományozott. Hatalmas áldozat volt ez tőle, mert fél évig élhetett
volna az árából. A koncert után felajánlotta, hogy fest egy freskót az
otthonba, amelyet Charlie alapítványa működtetett. Ekkor
ismerkedett meg Charlie-val, Adammel pedig akkor, amikor Charlie
mindkettőjüket vacsorára invitálta a lakásába, hogy köszönetet
mondhasson nekik. Ellentétesebb egyéniségeket el sem lehetett volna
képzelni, mégis összekötötte őket az, amit fontosnak tartottak, az,
hogy egyikük sem volt nős és éppen nem élt komoly kapcsolatban.
Adam akkor volt túl a válásán, Charlie két eljegyzés között állt.
Meghívta őket a hajójára, hogy ne legyen egyedül augusztusban,
amikorra eredetileg a mézesheteit tervezte. Úgy gondolta, kellemesen
elüthetik az időt, ám ez az augusztus felülmúlta a reményeit.
Fantasztikusan érezték magukat.
A lány, akivel Gray járt, júniusban öngyilkosságot kísérelt meg,
majd júliusban elpályázott az egyik festőnövendékkel, úgyhogy
augusztusban Gray mélységes megkönnyebbüléssel és hálával hagyta
el a várost, ahol anyagilag most még a szokottnál is jobban leégett.
Adamnek rázós nyara volt: két sportolója megsérült, egy világhírű
rockbanda lemondta a koncertkörutat, amiből legalább tucatnyi per
lett. Ezek után a Charlie jachtján töltött európai augusztus maga volt
a tökély. Az elsőt hasonlóan tökéletes augusztusok követték. Ez a
mostani ugyancsak pazarnak ígérkezett. St. Tropez, Monte Carlo,
egy kis rulett, Portofino, Szardínia, Capri, meg még ahol kedvük
tartja lehorgonyozni. Még csak két napja, hogy elkezdődött az
izgalmas utazás egymás megunhatatlan társaságában. A Kék Hold
eszményi helyszín volt a közös ivászatokhoz és mulatságokhoz.
– Szóval mi legyen, fiúk? Ebéd a Club 55-ben, és előtte egy kis
úszás? – nógatta őket Charlie, hogy minél előbb közölhesse terveiket
a kapitánnyal.
– Felőlem mehet – mondta Adam. Megszólalt a francia
mobiltelefonja. Adam égnek emelte a tekintetét, és elengedte a füle
•24•
mellett a csörgést. Az üzenetet később is meghallgathatja. Csak ezt
az egy mobilt hozta magával az útra, ami hatalmas javulás volt New
York-i papírjai és mobiltelefonjai seregéhez képest. – Kemény
munka, de ezt is meg kell csinálnia valakinek – szólt vigyorogva.
– Kér valaki Bloody Maryt? – érdeklődött Charlie mímelt
ártatlansággal, és mutatta a hajótisztnek, hogy elmennek. A jóképű
új-zélandi fiatalember bólintott, majd eltűnt, hogy értesítse a
kapitányt, és asztalt foglaljon az ebédhez. Nem kellett többet
kérdeznie. Tudta, hogy Charlie fél háromkor akar majd ebédelni a
parton. Többnyire a hajón evett, ám a St. Tropez-i díszlet túlcsábító.
És mindenki, aki számít mostanában, vagy a Club 55-ben ebédel,
vagy a Spoonban.
– Én egy szűz Bloody Maryt kérek! – mosolygott Gray. – Néhány
napig még elhalasztom a megjavulást.
– Nekem sok borssal, és most jut eszembe, inkább tequilával! –
vigyorgott Adam. Charlie elnevette magát.
– Nekem egy Bellinit – mondta. Bellimnek hívják a baracklével
kevert pezsgőt: épp alkalmas nyitány egy dekadens naphoz. Charlie
szerette a kubai szivart és a jó pezsgőt. Volt is bőven a hajón
mindkettőből.
Iszogattak és lustálkodtak a fedélzeten, mialatt a Kék Hold kifelé
indult az öbölből, ügyesen kerülgette a kisebb jachtokat és a
sétahajókat, amelyeken bámészkodók csattogtatták
fényképezőgépüket. A móló végénél lesifotósok hada várakozott,
várva a befutó nagy jachtokat, hogy láthassák, ki van a fedélzeten.
Motorkerékpárral követték a hírességek minden lépését, és az
elsuhanó Kék Holdról is készítettek egy utolsó felvételt, abban a
biztos meggyőződésben, hogy estére visszatér a szuperhajó. Charlie-t
fotózták legtöbbször, ha járt-kelt a kisvárosban, bár ő sose adott tápot
a bulvárlapoknak. Óriási vagyona ellenére, amelyről a hajója is
árulkodott, Charlie viszonylag eseménytelen életet élt, és irtózott a
botránytól. Ő csak egy dúsgazdag ember volt, aki szeret utazgatni a
pletykalapok olvasóközönsége előtt teljesen ismeretlen két
barátjával. Adam ugyan ismert és képviselt sztárokat, de mindig
•25•
meghúzódott a háttérben, Gray Hawk pedig maga volt az éhenkórász
művész. Három agglegény, három hű barát, akik szívesen mulatnak
együtt augusztusban.
Fél órát úsztak ebéd előtt. Utána Adam felült az egyik
vízirobogóra, és tett egy kört a többi hajó között, hogy levezesse az
energiáját. Gray közben a fedélzeten aludt, Charlie elszívott egy
kubai szivart. Hát nem csodálatos az élet? Fél háromkor kimentek
motorcsónakkal a partra, hogy megebédeljenek a Club 55-ben. Ott
volt a gyakori vendégnek számító Alain Delon, Gérard Depardieu és
Catherine Deneuve, aki hosszas elemzéshez szolgáltatott alkalmat a
három barátnak. Egyetértettek abban, hogy kora ellenére a színésznő
még mindig káprázatos. Külsőre Charlie zsánere volt, bár jelentősen
idősebb azoknál a harmincegynéhány éves vagy még fiatalabb
hölgyeknél, akikkel Harrington járt. Ritkán választott magával
egykorú nőt. A negyveneseket meghagyta a hatvanas vagy náluk
idősebb férfiaknak. Adam a sokkal zsengébb korosztályt kedvelte.
Gray azt mondta, hogy ő nagyon boldog tudna lenni Catherine
Deneuve-fel. Neki úgyis a magával egykorú, vagy akár idősebb nők
tetszenek, bár Deneuve művésznő hátránya, hogy tökéletesen
normálisnak és kiegyensúlyozottnak látszik, ahogy nevetgél meg
cseveg a barátaival. A nő, akit Gray keres, vagy aki okvetlenül
magára vonná a tekintetét, csendesen sírdogálna egy sarokban, vagy
feldúltan zokogna egy mobiltelefonba. Adam eszménye maximum
tíz évvel lehetett volna idősebb a kamasz lányánál, és ő fizetett volna
neki egy mell- és orrplasztikát. Charlie álmainak hölgye glóriát és
kristálycipellőt viselt. De most nem szaladna ki a bálból, mikor éjfélt
üt az óra, és nem tűnne el: megígérné, hogy amíg él, vele marad, és
holtig együtt járják a táncot. Egy nap remélhetőleg rátalál.
•26•
2.
Délután a kapitány a St. Tropez-i rakpart végénél horgonyozta le a
Kék Holdat, ami bravúros teljesítmény volt, mert főszezonban nem
nagyon van itt hely. Nagysága miatt a Kék Holdnak kellett az első
helyen lennie, ám alighogy kiszálltak, Charlie már meg is bánta,
hogy szokása ellenére nem motorcsónakkal jöttek be a kikötőbe. A
lesifotósok, akiket mágnesként vonzott a hajó nagysága, rögtön rájuk
vetették magukat. Rengeteg fényképet készítettek a három férfiról,
amíg beültek a rájuk várakozó autóba. Charlie és Adam nem vett
tudomást róluk, ám Gray integetett.
– Szegény ördögök, hogy ilyen szemétből kelljen élniük! –
sajnálkozott.
Adam morgott. Utálta a sajtót.
– Mocsokban vájkáló paraziták!
A sajtó rengeteg fejfájást okozott az ügyfeleinek. Már tegnap
délután felhívták az irodájából, hogy az egyik kliense egy olyan
nővel lépett ki egy hotelból, aki a nem a felesége, mire azonnal
kirobbant a botrány. A dühös feleség tízszer telefonált az irodába, és
válással fenyegetett. A férj nem először tett ilyet, az asszony vagy
horribilis tartásdíjat követelt a válás esetére, vagy ötmillió dollárt
azért, hogy ne váljon el. Hát nem elbűvölő? Adam már nem
csodálkozott semmin. Nem volt más vágya, mint felkutatni a brazil
lányokat, és hajnalig járni velük a szambát. A hűtlen ügyfél várhat
addig, amíg visszautazik New Yorkba. Egyelőre nem érdekelték a
szennylapok vagy az ügyfelek kicsapongásai. Eddig is ezt csinálták,
ezután is ezt teszik. De az ő nyaralásába ne rondítsanak bele!
Szabadságon van.
Délután vásároltak a kisvárosban, azután szundítottak, majd este a
Hotel Byblosban vacsoráztak, a Spoonban, ahova bevonult egy
látványos külsejű orosz szupermodell, fehér selyemnadrágban,
szélesre tárt, apró, fehér bőrboleróban, ami alatt nem viselt semmit,
•27•
úgyhogy az egész étterem élvezhette mellei látványát. Charlie
somolygott, Adam nevetett.
– Elképesztő melle van! – dicsérte Gray, miközben megrendelték
a vacsorát és egy palack kitűnő bort.
– Igen, de nem igazi – jegyezte meg tárgyilagosan Adam. Nem
ájult el a kebelcsodától, bár elismerte, kell hozzá kurázsi, hogy valaki
bemerjen ülni a közszemlére tett cicijével egy elegáns étterembe.
Nem ő volt az első. Tavaly egy német lány sétált be neccblúzban az
egyik étterembe, attól se ájult el senki. A lány végigette a vacsoráját
felül semmiben, dumált, füstölt, nevetgélt, és élvezte a keltett hatást.
– Honnan tudod, hogy nem igazi? – érdeklődött Gray. A mo-
dellnak nagy, kemény melle volt, ágaskodó bimbókkal. A festő, aki
egy kicsit már becsípett, szívesen lerajzolta volna. Margarítával
melegítettek be a hajón a vacsorához, az újabb züllött és dőzsölő
éjszaka előtt.
– Elhiheted, ha én mondom – felelte Adam magabiztosan. –
Legalább száz pár duda árát fizettem már ki életemben. Egész
pontosan százat és egy felet. Egy lány, akivel két éve jártam, csak az
egyiket akarta megcsináltatni. Azt mondta, a másik klassz, csak
összhangba akarja hozni vele a kisebbet.
– Érdekes! – mosolygott Charlie. Kortyolt a poharából, és intett a
pincemesternek. A bor jó. Több mint jó, fenséges. Nagyon régi
Lynch-Bages. – Most már nem a vacsora és mozi a nyitány, hanem a
plasztikai sebészhez küldöd őket?
– Nem, hanem ha felszedek valami bimbózó színésznőt, lelépés
után megvág egy pár dudára. Egyszerűbb, mint veszekedni.
Csendesen elhúznak, ha megkapják, amit akarnak.
– A férfiak valaha gyöngyöt vagy gyémánt karkötőt vettek
vigaszdíjnak, most meg implantátumot – jegyezte meg Charlie
szárazon. A nőknek, akikkel ő járt, soha meg nem fordult volna a
fejükben, hogy új mellet kérjenek, egyáltalán olyasmiket, amikért
Adam fizetett. Ha Charlie barátnői plasztikáztattak, maguk fizettek
érte a saját pénzükből, és ez sohasem képezte beszéd tárgyát. Bár
nem tudta elképzelni, hogy egyetlen barátnője is járt volna
•28•
kozmetikai sebésznél, ő legalábbis nem tudott róla. Adam csajait,
ahogy ő és Gray emlegették őket, jelentős részben átszabták. Gray
nőinek pedig elsősorban lobotómiára vagy mélyaltatásra volt
szüksége. Fizetett jó sok pszichiáternek, rehabilitációs
szakembernek, pszichológusnak és ügyvédnek, hogy bírói paranccsal
tiltsák el a nőitől előéletük férfiait, akik vagy követték őket, vagy
azzal fenyegetőztek, hogy megölik őket, esetleg Grayt. Egy darab
szilikonért fizetni mégis egyszerűbb dolog. A műtét után a csajok
köszönetet mondtak Adamnek, és felszívódtak. Gray barátnői
visszajártak egy darabig, vagy akkor telefonáltak, ha az új pasijukkal
gyűlt meg a bajuk. De Gray mellett ritkán bírták egy évnél tovább,
mert a festő túlságosan jól bánt velük. Charlie pedig, miután az a
végzetes hiányosság kiderült, a legjobb barátságban vált el a nőitől,
akik meg is hívták az esküvőjükre, vagy a másokéra. – Nekem is ki
kellene próbálnom egyszer – mosolygott a poharába Charlie.
– Mit? – kérdezte Gray, aki teljesen összezavarodott az orosz nő
mellétől.
– Az implantátumot. Csinos karácsonyi ajándék vagy nászajándék
lenne.
– Beteg dolog az – csóválta a fejét Adam. – Elég baj, hogy én
csinálom. A lányok, akikkel te jársz, túlságosan klasszisok, hogy
ilyet kérjenek tőled. – Az ő csajainak, akik modellek és
színésznőcskék voltak, az előrejutáshoz kellett a plasztikai műtét.
Adamet nem érdekelte a klasszis. Neki az hátrányt jelentett. Csak a
feje fájdult volna meg az olyan nőktől, akikkel Charlie járt. Nem volt
célja az állandóság. Charlie ragaszkodott hozzá, hogy neki viszont az
a vágya, Gray meg csak úgy hagyta szétfolyni a dolgait. Sose csinált
terveket, élt egyik napról a másikra. Adam bezzeg percre beosztotta
az életét.
– Legalább nem lenne szokványos ajándék. Úgy belefáradtam,
hogy folyton drága porcelánt veszek nekik – mosolygott Charlie a
szivarfüst mögött.
– Örülj, hogy nem tartásdíjat kell fizetned. Hidd el nekem, a
porcelán olcsóbb – jegyezte meg Adam csípősen. Mikor Rachel, aki
•29•
egyébként vitte a felét minden ingóságuknak, másodszor is férjhez
ment, Adam beszüntette a tartásdíj fizetését, de továbbra is tetemes
összegekkel járult hozzá a gyerekek neveléséhez, és egy vasat sem
sajnált a srácaitól. Rachelnek viszont úgy folyósított minden egyes
dollárt, mintha a fogát húznák. Ő akkor már partner volt a cégnél,
amikor tíz éve a felesége a szó szoros értelmében rákényszerítette a
tartásdíj fizetésére a sztárügyvéd segítségével, akit a szülei fogadtak
fel neki. Sokkal többet kapott, mint amennyit Adam szerint érdemelt.
Tíz év után sem enyhült a haragja. Nem tette túl magát azon, ahogy
Rachel szétdúlta az életét, és valószínűleg sohasem fogja. Szilikont
fizetni helyes, tartásdíjat fizetni helytelen. Soha többé!
– Szerintem kár ebből a megfontolásból vásárolni valamit egy
nőnek – szögezte le Gray. – Én inkább olyasmit veszek neki, ami
tetszik, és nem fizetem az ügyvédjét, a pszichiáterét, a
mellplasztikáját – mondta ártatlanul. Ahhoz képest, amilyen keveset
keresett, egy vagyonba került, ha a nyakába szakadt egy nő. De Gray
úgy szeretett segíteni! Ő volt a nehéz sorsú nők Vöröskeresztje,
Adam az üzletember, aki szerződött és határidőket szabott meg,
Charlie az udvarias és romantikus tündérkirályfi. Bár Gray is
romantikusnak mondta magát. Csak a nők nem voltak azok, akikkel
összegabalyodott; azok túl mélyen ültek a nyomorúságban, hogy
odafigyelhessenek a románcra. Pedig Gray szívesen összeakadt volna
egyszer egy normálissal, de hát ez még lehetetlenebbnek tűnt. Adam
fennen hirdette, hogy nincs többé egy romantikus porcikája sem, és
erre büszke. Inkább egy jó szex, mint egy vacak románc.
– És az baj, ha egyszerre van meg mind a kettő? – kérdezte Gray,
aki harmadszor töltötte meg poharát a nagyszerű borral. – Miért nem
szex és románc, ráadásul olyasvalakivel, aki szeret? És akit te is
szeretsz.
– Nekem jól hangzik! – helyeselt Charlie. Ő persze kék vért is
akart a koktélba. Készséggel elismerte, hogy a nők terén ő sznob.
Adam mindig azzal ugratta, hogy nem akarja paraszti vérrel rontani a
pedigréjét. Charlie kifogásolta a fogalmazást, de mindketten tudták,
hogy ez így van.
•30•
– Szerintem ti mindketten álomvilágban éltek! – közölte velük a
cinikus Adam. – A románc az, ami mindent elront, mindenki csak
csalódik és dühös lesz tőle. Ha minden érdekelt tudja, hogy céljuk a
szex meg egy kis röhögés, senki sem sérül meg.
– Akkor mitől rág be annyira minden barátnőd a távozásnál? –
kérdezte egyszerűen Gray, és a fején találta a szöget.
– Mert a nők nem hiszik el, amit mondasz nekik. Abban a
pillanatban, ahogy közlöd velük, hogy nem nősülsz, máris kihívás
leszel, és nézegetni kezdik az esküvői ruhákat. Én legalább
becsületes vagyok. Ha nem hisznek nekem, az az ő bajuk. Én
kimondom a szavakat, ha nem hiszik el, annál rosszabb nekik. Pedig
elég hangosan mondom. – Ezért is előnyös nagyon fiatal lányokkal
járni. A huszonkét évesek általában nem férjhez menni akarnak,
csupán jól szórakozni. Csak a harminc kapujában néznek körül és
szörnyednek el a dolgok állásától. A fiatalabbak lokálba, bárba
akarnak menni, vetetnek maguknak néhány ruhát, drága éttermekbe,
koncertekre kívánkoznak. Ha átvitte őket egy-egy hétvégére Las
Vegasba, ahol valamelyik ügyfelével kellett találkoznia, azt hitték,
hogy a mennybe kerültek.
Családjának nem ez volt az álláspontja. Az anyja folyton azzal
vádolta, hogy ribancokkal randevúzik, főleg, ha meglátta a
bulvárlapokban. Adam mindig kiigazította, hogy modellekkel és
színésznőkkel jár, mire az anyja azt felelte, hogy az ugyanaz. A
nővére csak feszengett, ha ilyesmi került szóba a családi vacsorákon,
a fivére viccesnek találta, bár az utóbbi években pedzegette, hogy
Adamnek le kellene higgadnia. Ő meg fütyült rá, mit gondolnak.
Észveszejtően unalmasnak találta családtagjai életét. Az ő életében
nem lehetett unatkozni. Meggyőzte magát arról, hogy a családja
irigységből kritizálja, mert ő jól mulat, ők meg nem.
Szülei nem irigyelték; elvből helytelenítették a fiuk életmódját.
Anyja továbbra is tartotta a kapcsolatot Rachellel, mint Adam
feltételezte, direkt az ő bosszantására. Kedvelte a volt menyét meg
annak új férjét. El nem mulasztotta közölni Adammel, mikor
találkozik Rachellel, akit ő annyira szeret, mert az unokáinak az
•31•
anyja. Akármi került is szóba, Adam anyja biztosan homlokegyenest
ellenkező véleményen volt a fiával. Nem tehetett róla, ilyen
gáncsoskodónak született, mindig muszáj volt belekötnie valakibe.
Adamnek volt egy olyan gyanúja, hogy anyja valahol mélyen a sok
kötözködés alatt szereti őt, de ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat
érez, hogy szakadatlanul bírálja, és mindenben megnehezítse az
életét. Adam mintha sosem tudott volna a kedvére tenni.
Máig őt hibáztatta a válásért, mondván, hogy Adamnek kellett
elkövetnie valamilyen szörnyűséget, ezzel kényszerítve Rachelt,
hogy otthagyja egy másik férfiért. Egyetlen pillanatig sem sajnálta a
fiát azért, mert a felesége megcsalta, majd elhagyta. Azért is Adam
lehetett a hibás. Ő azt is gyanította, hogy anyja, bár ezt sosem vallaná
be, valahol a mélyben, a sok gáncsoskodás és kritizálás alatt büszke a
fia teljesítményeire.
Tizenegy óra múlt, mikor fölálltak az asztaltól, és kószálni
indultak St. Tropez-ba. Rengetegen jártak az utcákon, az utcai
kávézókat, a vendéglők kerthelyiségeit, a bárokat zsúfolásig
megtöltötték az emberek. A bárokból zene bömbölt. Benéztek egy
italra a Chez Nanóba, majd egy órakor úgy léptek be a Les Caves du
Royba, mintha most támadnának új életre. A Caves tele volt
lányokkal, akik sortot, szűk farmert, átlátszó, semmi kis blúzokat,
ugyanolyan ruhákat, szexi magas sarkú szandált viseltek, hajukat
művészien felkócolták. Adam itt kölyöknek érezte magát, de még
Gray és Charlie is szórakoztatónak találta a diszkót. Gray sokkal
szégyenlősebb volt, semhogy ő szedjen fel nőket. Általában azok
találták meg őt. Charlie meg roppant finnyás volt hozzá, de azért
szívesen nézelődött.
Fél kettőkor már mind a hárman táncoltak, viszonylag józan
állapotban. A brazil lányok ugyan nem jelentkeztek, de Adam nem
bánta. Legalább tucat más lánnyal táncolt, mielőtt kikötött egy kis
németnél, aki azt állította, hogy a szüleinek a St. Tropez-val
szomszédos Ramatuelle-ben van háza. Körülbelül tizennégynek
látszott, amíg táncolni nem kezdett Adammel. Akkor egyhamar
kitetszett, hogy tudja, mit csinál, mit akar, és tizennégynél jelentősen
•32•
idősebb. Adamet akarta. Valósággal szeretkezett vele a
táncparketten. Addigra elmúlt három, Charlie ásítozni kezdett. Ő és
Gray vissza is ment pár perccel később a hajóra. Adam azt mondta,
egyedül is hazatalál, mivel a rakparton horgonyoznak. Charlie
szükség esetére adott neki egy rádiótelefont. Adam bólintott és
táncolt tovább a lángvörös hajú német lánnyal, aki azt mondta, hogy
a neve Ushi. Rákacsintott a távozó Charlie-ra. Az visszakacsintott.
Adam most ki fog rúgni a hámból.
– Holnap mit csinálunk? – érdeklődött Gray, míg a hajó felé
ballagtak. A zene messzire elhallatszott, de a hajón békés csend volt,
ha becsukták az ajtókat. Charlie megkínálta Grayt lefekvés előtt egy
pohár konyakkal, de barátja azt felelte, nem bír többet. Kiálltak a
fedélzetre, szivaroztak, figyelték az embereket, akik a parton
sétáltak, vagy a szomszédos jachtokon üldögéltek és beszélgettek. St.
Tropez igazi bulira való város volt, ahol látszólag sosem aludt senki.
– Arra gondoltam, hogy elindulhatnánk Portofinóba, esetleg
megállhatnánk Monte Carlóban – felelte Charlie. Pár nap után az
ember megcsömörlik a St. Tropez-i duhajkodástól, hacsak nincsenek
barátai a kisvárosban, nekik pedig nem voltak. Jó dolog étteremben
enni és lokálba járni, de még jó néhány helyet fel akartak keresni
ebben a hónapban. Voltak köztük olyan lármásak, mint St. Tropez, és
voltak csendesebbek. Monté Carlo sokkal elegánsabb és higgadtabb.
Mindhárman élvezték a kaszinóját.
– Lehet, hogy Adam még maradni akar egy-két napot a német
lány miatt – jelezte Gray. Nem akarta elrontani a barátja szórakozását
vagy bontakozó románcát. Charlie cinikusabb volt. Hajól ismeri
Adamet, és a korábbi utazások adnak bárminemű támpontot, egy
éjszakára kell neki Ushi.
Majdnem hajnali négy volt, amikor Gray és Charlie elvonult a
kabinjába, a hosszú, ám élvezetes éjszaka után. Charlie tüstént
elaludt, és egyikük sem hallotta, mikor Adam ötkor hazajött.
Charlie és Gray a fedélzeten reggelizett, amikor Adam előkerült a
mosolygó Ushival. A lány csak egy egészen picit jött zavarba a két
férfi láttán.
•33•
– Gut reggelt! – köszönt udvariasan. Charlie szerint tizenhatnak
látszott a ragyogó délelőtti fényben. Nem volt kifestve, ugyanaz a
farmer és feszes póló tapadt szenzációs alakjára, mint az éjszaka,
magas sarkú aranyszínű szandálját a kezében lógatta. Vörös haja sűrű
és hosszú volt.
Reggelit kértek a hajópincértől. Ushi erősködött, hogy neki nem
kell más, csak egy kis müzli meg kávé. Adam szalonnás rántottát és
palacsintát rendelt. Rózsás kedvében volt, barátai erősen igyekeztek,
hogy ne mosolyogjanak össze.
Jóízűen eldiskuráltak négyesben, és amint Ushi befejezte a
reggelit, a hajótiszt taxit hívott neki. Mielőtt elment volna, Adam
körbevezette a hajón. Ushi szeme ragyogott, mikor a férfi lekísérte a
hajóról a várakozó taxihoz.
– Majd hívlak – mondta Adam diplomatikusan, és megcsókolta a
lányt. Felejthetetlen éjszaka volt, bár a barátai tudták róla, hogy
hamarosan elfelejti. Egy év múlva majd nekik kell emlékeztetniük,
ha egyáltalán veszik a fáradságot.
– Mikor? Jössz este a diszkóba? – kérdezte Ushi.
– Azt hiszem, valószínűleg elmegyünk – válaszolt a férfi a
második kérdésre. Az elsőt megválaszolatlanul hagyta. A lány
megadta neki a ramatuelle-i ház telefonszámát, ahol, mint mondta, az
augusztust fogja tölteni, mielőtt szeptemberben visszatérne
Münchenbe a szüleivel. De az otthoni lakcímét sem felejtette el
megadni a férfinak, mert Adam említette, hogy üzleti ügyekben
időnként Németországba kell utaznia. Ushi huszonkét éves volt,
Frankfurtban tanult az orvosi karon. – Ha maradunk, visszamegyek a
diszkóba, bár ezt nem ígérhetem száz százalékra. – Adam igyekezett
becsületes lenni a lányokkal, akikkel lefeküdt, nem ébresztve bennük
alaptalan reményeket. Bár Ushinak különben sem lehetnek túlzott
illúziói. A diszkóban szedett föl egy vadidegent, és rögtön vele is
töltötte az éjszakát. Tudnia kellett, hogy nemigen találkoznak még
egyszer. A lány ugyanazt akarta, amit a férfi, és legalábbis egy
éjszakára teljesült a kívánsága. Adam ugyanezt mondhatta el
magáról. Élvezte az éjszakát, ám a nappali fényben nem titkolhatták
•34•
önmaguk előtt, hogy idegenek, akiket aligha hoz össze még egyszer a
sors. A közlekedési táblák elég egyértelműek.
Adam megcsókolta a lányt, mielőtt beültette a taxiba. Ushi egy
pillanatra hozzátapadt.
– Isten veled… és köszönöm – mondta álmatagon. Adam
másodszor is megcsókolta.
– Én köszönöm, Ushi – súgta, és rálegyintett a lány fenekére. Az
beült a taxiba, integetett és elhúzott. Újabb egyestés szórakozás. Így
is lehet tölteni az időt. A vakáció kétségtelenül kellemesebb lesz tőle.
Ushi pucéran még annál is klasszabb volt, mint Adam várta.
– Hát ez igazán kedves kis meglepetés! – jegyezte meg Charlie
fanyar mosollyal, mikor Adam visszatért a reggelizőasztalhoz. –
Szeretek vendégekkel reggelizni, főleg ilyen csinosakkal. Nem kéne
elhúznunk a városból, mielőtt a szülei megjelennek egy
vadászpuskával?
– Remélem, nem! – vigyorgott Adam önelégülten. Alkalmanként
szívesen vitt egy kis életet Charlie hajójára. – A nő huszonkét éves,
medika, és nem volt szűz. – Bár ő is elismerte, hogy Ushi
fiatalabbnak látszott a koránál.
– Mekkora csalódás! – Charlie szivarra gyújtott. Nyáron,
hajókázás közben, időnként reggeli után is elszívott egy szivart.
Azért is nagyon szerették ezt az életet a hajón, mert bár néha egyedül
érezték magukat, azt tették, amit akartak. Ez is óriási előnye az
egyedülállóságnak. Ehettek, amikor akartak, azt vettek fel, amit
akartak, annyit ittak, amennyit akartak, akár be is rúghattak, és azzal
töltötték az időt, akivel nekik tetszett. Nem volt senki, aki nyafogjon,
zsörtölődjön, zsémbeljen, akit kínos helyzetbe hozhattak volna,
akihez alkalmazkodniuk kellett volna, akitől bocsánatot kellett volna
kérniük. Csak egymáshoz alkalmazkodtak, és nekik ez megfelelt. Ez
az élet maga volt a tökély. – Talán a legközelebbi kikötésnél
találhatunk neked egy szüzet. Errefelé, úgy nézem, elég kevés van
belőlük.
– Nagyon vicces! – vigyorgott Adam az éjszakai hódítás
mámorában. – Egyszerűen irigy vagy. Mellesleg hol kötünk ki
•35•
legközelebb? – Szerette ezt a csavargást. Olyan volt, mintha
magukkal vihetnék a szállodájukat vagy a házukat. Lubickolhattak a
fényűzésben, maguk határozták meg az útvonalukat, ha akarták, az
utolsó percben változtathattak rajta, és a kiválóan képzett személyzet
a gondolatukat is kitalálta. Hát mi a mennyország, ha nem ez? Mire
való egy jacht, ha nem erre, gondolta Charlie, aki a nyarait és telente
is több hetet töltött a hajóján.
– Hova akartok menni? – érdeklődött. – Részemről Monacóra
vagy Portofinóra gondoltam. – Nagy vita után eldöntötték, hogy
jöhet Monaco, Portofinót meghagyják holnapra. Monté Carlo úgyis
csak egy ugrás: két óra St. Tropez-tól, Portofino viszont nyolc. Gray
azt mondta, neki mindegy (Charlie éppen erre számított), Adam
pedig kaszinózni akart.
A tenger gyümölcseiből csapott pazar ebéd után elhagyták a
kikötőt. Majdnem három óra volt, mire elindultak; útközben
megálltak egy rövid úszásra, aztán ledőltek szundítani a fedélzeten.
Mire a Kék Hold befutott Monacóba, a három barát úgy aludt a nyug-
ágyában, mint a tej. A kapitány és a személyzet ügyesen
odamanőverezte a jachtot a rakparthoz, ütközőhurkákat használva,
nehogy nekimenjenek más hajóknak. Monté Carlo kikötőjét, mint
rendesen, zsúfolásig megtöltötték a Kék Holddal egyforma nagyságú
vagy még annál is hatalmasabb jachtok.
Charlie hatkor ébredt: látta, hol vannak, és azt is látta, hogy
barátai még mindig alszanak. Lement a kabinjába zuhanyozni és
átöltözni. Adam és Gray hétkor ébredt. Adamet érthetően kimerítette
a duhaj éjszaka, Gray pedig nem szokott hozzá az éjszakázáshoz.
Közös utazásaikon mindig szüksége volt néhány napra, hogy átálljon
a mulatós ritmusra. Ám mire vacsorázni indultak, mindnyájan
kipihenték magukat.
A hajótiszt autót rendelt nekik, és asztalt foglalt a Louis XV-ben,
ahol rengeteget ettek, sokkal szertartásosabb díszletek között, mint
előző este St. Tropez-ban. Erre az alkalomra gondosabban is
öltöztek. Charlie krémszín lenvászon öltönyt viselt, ugyanolyan színű
inggel, Adam fehér farmert, blézert, krokodilbőr papucscipőt zokni
•36•
nélkül, Gray kék inget, khaki nadrágot és egy őskori blézert. Fehér
hajával ő látszott a korelnöknek, ugyanakkor valami zabolátlan
vonzerő áradt belőle. Vörös nyakkendőt kötött, de viselhetett
akármit, mindig művésznek látszott. Izgatott hadonászással mesélt a
fiatalságáról a vacsora mellett. Most éppen egy bennszülött törzs volt
soron, akiknél rövid ideig éltek amazonasi kalandozásaik során. Most
persze már jóízűen lehetett anekdotázni azokról a lidércnyomásos
gyerekévekről. Más srácok az ő korában suliba jártak, bringáztak,
újságot hordtak ki, iskolai össztáncokon vettek részt. Gray India
nyomorgói között csámborgott, lakott egy nepáli buddhista
kolostorban, sátorozott brazíliai indiánokkal, és a Dalai Láma
tanításait olvasta. Sohase volt módja élvezni a gyermekkorát.
– Hogy is fogalmazzak? A szüleim komplett agyamentek voltak.
De legalább nem lehetett unatkozni mellettük.
Adam arra gondolt, hogy az ő Long Island-i gyerekkora őrjítőén
szabványos volt; semmit, amit átélt, még csak össze se mérhet Gray
sztorijaival. Charlie ritkán emlegette a gyerekkorát. Kiszámítható,
tiszteletre méltó és hagyományhű volt, aztán pedig iszonyúan
fájdalmas, amikor a szülei meghaltak. Ennél már csak az fájt jobban,
amikor öt év múlva követte őket a nővére is. A pszichiáterével tudott
beszélni róla, másokkal nem. Tisztában volt vele, hogy kellemes
dolgok is történhettek, mielőtt lesújtott a végzet, de ő már nem
emlékezett rájuk, csak a gyötrelemre. Könnyebb volt a jelennel
foglalkozni, kivéve, ha a pszichiátere erősködött, hogy próbáljon
meg emlékezni a múltra. De még ilyenkor is kínszenvedés volt
előbányászni magából az emlékeket. Majdnem összeroppant tőlük.
Semmiféle gazdagság nem pótolta azokat, akiket elveszített, vagy a
családi életet, amelyet szerettei elvittek magukkal. És akárhogy
igyekezett, ezt sehogy sem sikerült újrateremtenie. Számára káprázat
volt a családi biztonság és állandóság délibábja, mert nem jött el a
társ, akit várt. Huszonöt éve, a nővére halála óta két barátja
közelítette meg a legjobban azt, ami családnak nevezhető. Még
sosem volt magányosabb, mint akkor; egyedül állt a világban, nem
volt senkije, aki szeresse és vigyázzon rá. Most legalább megvan
•37•
Adam és Gray, akik ugyanolyan hűségesen kitartanának mellette a
bajban, mint ő mellettük. Ez azért nagy vigasz volt mindhármuknak.
Olyan bizalom, barátság, szeretet kötötte össze őket, amelyet nem
lehetett átváltani pénzre.
Ráérősen kávéztak, szivaroztak, beszélgettek az életükről, Gray és
Adam gyerekkoráról. Charlie érdeklődve hallgatta, hogy barátai
mennyire másképp dolgozzák fel a dolgokat. Gray már
belenyugodott, hogy örökbe fogadó szülei önzők, hóbortosak és
felelőtlenek voltak. Gyerekkorában sohasem érezhette magát
biztonságban, nem ismerhette az igazi otthont. Szülei egyik
kontinensről a másikra vetődtek, örökké kerestek-kutattak, és
sohasem találtak semmit. Gray a zsidósághoz hasonlította őket,
amely negyven évig bujdosott a pusztában, csak az ő szüleinek nem
volt vezérlő tűz- vagy felhőoszlopa. És mire megállapodtak Új-
Mexikóban, ahol örökbe fogadták Fiút, Gray rég elszakadt tőlük.
Néha találkozott új testvérével, ha nagyritkán hazalátogatott, de nem
adott lehetőséget, hogy megkedvelje őt. Nem akarta, hogy bármi
odakösse a szüleihez.
Utoljára a szülei temetésén látta Fiút, akivel az óta nem kereste a
kapcsolatot. Időnként bűntudata volt miatta, de nem engedte meg
magának, hogy sokat foglalkozzon vele. Örült, hogy végre
leválhatott arról a családról, ami csupán keserűséget jelentett neki.
Benne csak fájdalmas érzéseket keltett a „család” szó. Néha
eltűnődött: Vajon mi lett Fiúval? Akármi történt is vele, az csak jobb
lehetett a szülői nemtörődömségnél. Graynek eddig sikerült
elfojtania magában minden felelősséget vagy ragaszkodást. Gondolt
rá, hogy egyszer esetleg megkeresi Fiút, de ez az idő még nem jött el.
Lehet, hogy sohasem fog. Jobb, ha Fiú, aki egyébként kedves gyerek
volt, megmarad a múlt emlékei között, egy olyan élet részeként,
ahova Gray nem vágyott vissza.
Adamben viszont csak keserű haragot ébresztettek a szülei, akiket
tömören úgy jellemezhetett, hogy az anyja undok, raplis boszorkány,
az apja pedig egy nagy rakás szerencsétlenség. Dühös volt mind a
•38•
kettőre azért, amit vele tettek vagy nem tettek meg, dühös volt az
otthoni nyomasztó életre.
Azt mondta, az egész gyerekkorából arra emlékszik, hogy az
anyja folyamatosan ócsárol mindenkit, őt pedig örökösen szidja, mert
ő a legfiatalabb, és eleve úgy kezelték, mint egy betolakodót, amiért
későn merészelt születni. Arra nagyon jól emlékezett, hogy az apja
sosem jött haza korán a munkából. De nem is lehetett hibáztatni érte.
Attól fogva, hogy tizennyolc évesen elment a Harvardra, Adam soha
többé nem lakott otthon. Már az is elég rossz, hogy a családdal kell
töltenie az ünnepeket. A pocsék családi légkör, mondta,
jóvátehetetlenül elidegenítette egymástól őt és a két testvérét. Azt jól
megtanulták a szüleiktől, miként kell a másikat kritizálni, lenézni,
ócsárolni és fitymálni.
– A mi családunkban sosem volt tisztelet. Anyám nem tisztelte az
apámat. Azt hiszem, apám valószínűleg gyűlöli, bár ezt a világért
sem vallaná be. Ennél fogva mi, gyerekek sem tiszteljük egymást. A
nővérem önző ripacs, a bátyám beképzelt seggfej, a felesége
szakasztott anyám, és az egész família azt gondolja, hogy leadtam
magam mindenféle stricihez és kurvához. Nem tisztelik a
foglalkozásom, nem is akarnak tudni róla. Csak az érdekli őket,
miféle nőkkel járok, és nem az, hogy ki vagyok. Momentán esküvőn,
temetésen meg az ünnepeken látom őket, bár nekem ez is sok. Ha
találnék ürügyet, hogy kibújhassak alóla, biz' isten megtenném.
Rachel elviszi hozzájuk a srácokat, úgyhogy ezt nem kell csinálnom.
Jobban szeretik Rachelt nálam, mindig is jobban szerették. Még az
ellen sincs kifogásuk, hogy keresztényhez ment feleségül, amíg
zsidónak neveli a srácokat. Nekik Rachel nem követhet el rosszat, én
pedig nem csinálhatok jót. Mostanra odáig jutottam, hogy tojok rájuk
– mondta keserűen.
– De hát még mindig találkozol velük – mutatott rá Gray. – Tehát
mégis törődsz velük. Talán még mindig szükséged van az
elismerésükre. De ha így van, az sem baj. Csak annyit kell tudomásul
venni, hogy a szüleink nem álltak a helyzet magaslatán, hogy nem
adhatták meg nekünk a szeretetet, amit olyan kétségbeesetten
•39•
szomjaztunk gyerekkorunkban. Nem adhattak olyat, ami nem volt
meg bennük. Mindenesetre az enyéim fiatalon túlságosan vadul
drogoztak, utána pedig keresték a Szent Grált. Szóval komplett
bolondok voltak. Azt hiszem, szerették a húgomat és engem,
amennyire ők szeretni tudtak, csak fogalmuk sem volt, hogy kell
szülőnek lenni. Sajnáltam Fiút, az öcsémet, amikor örökbe fogadták.
Kutyát kellett volna vásárolniuk, de magányosak voltak, miután a
húgom és én otthagytuk őket, ezért hát szereztek egy kisfiút. Szegény
húgom most Indiában van, valahol az utcákon istápolja a
nyomorultakat, mint apáca. Egész életében hindunak akart látszani,
és azt hiszi, most végre sikerült. Sosem ismerte magát. A szüleink
sem ismerték. Egyébként én sem ismertem magam, amíg el nem
szakadtam tőlük, bár néha még ma is elfog a kétely, hogy ki az ördög
vagyok. Szerintem ez a kulcs mindnyájunkhoz:
Kik vagyunk, miben hiszünk, hogyan élünk? Csakugyan ezt az
életet akarjuk élni? Naponta fölteszem magamnak ezeket a
kérdéseket, ám nem mindig találom rájuk a választ. De legalább
próbálkozom, és közben senkinek sem okozok fájdalmat.
– Azt hiszem, az a legsiralmasabb a szüleimhez hasonló
emberekben – folytatta Gray –, hogy vagy nekik lesznek srácaik,
vagy örökbe fogadják őket, holott távol kellene tartani őket a
gyerekektől. Magamról tudom, hogy ilyen vagyok, ezért nem lesz
gyerekem soha. Folyton győzködöm magam, hogy a szüleim minden
tőlük telhetőt megtettek, akármilyen pocsékul éreztem is magam tőle.
De nem akarom folytatni a keserű példát, és megbántani valakit az
önző fajfenntartó ösztönömmel. Azt hiszem, jobb, ha velem kihal a
családfa, és nem folytatódik az esztelenség.
Gray világéletében hihetetlen felelősséggel járó feladatnak tartotta
a szülőséget, és cseppet sem bánta, hogy nem lettek gyerekei.
Képtelennek érezte magát arra, hogy gyerekekről gondoskodjon,
vagy kielégítse az igényeiket. Rettegett a gondolattól, hogy
megszereti őket, vagy azok szeretik meg őt. Nem akarta
cserbenhagyni őket, és azt sem akarta, hogy többet várjanak tőle,
mint amennyit adhat nekik. Senkinek sem akart annyi bánatot és
•40•
csalódást okozni, mint amennyit neki kellett elviselnie
gyerekkorában. Sohasem fordult meg a fejében, hogy a nőkben, e
törött szárnyú madarakban, akiket megment és istápol, a gyereket
látja. Elsöprő vágy élt benne, hogy gondoskodjon valakiről, és a nők
ezt a vágyat teljesítették be. Adam azt mondta, aki ilyen jószívű,
intelligens, és akinek ilyen szilárd erkölcsi elvei vannak, abból jó apa
lenne, de Gray nem értett egyet vele.
– Hát te, Charlie? – kérdezte Adam, aki Graynél vakmerőbben
rontott be tiltott területekre és feszegetett tabu témákat. Ő mindig
olyan kérdéseket tett fel, amelyeken muszáj volt elgondolkodni. –
Nálatok mennyire volt normális a család, mikor gyerek voltál? Mi itt
Grayjel azon versenyzünk, kinek volt rosszabb az őse, és nem
hiszem, hogy bármelyikük lépéselőnyben lenne. Az enyémek
konzervatívabbak, de nem tudtak többet adni, mint az övéi. –
Addigra elég sokat ittak, ezért is faggatta Charlie-t a gyerekkoráról.
Nem voltak titkaik egymás előtt, Adam és Gray semmit sem
rejtegetett a barátai elől. Charlie jóval zárkózottabb volt, és nem
szívesen beszélt a fiatalságáróL
– Tökéletesek voltak – sóhajtotta. – Melegszívűek, önzetlenek,
kedvesek, megértők. Sosem bántottak. Anyám volt a leggyengédebb,
legérzékenyebb asszony a földkerekségen. Figyelmes, jó humorú,
gyönyörű. Apám pedig igazi jó ember, hősöm és mintaképem
minden téren. Csodálatosak voltak, akárcsak a gyerekkorom. Aztán
meghaltak. Vége. Tizenhat boldog év, és én meg a nővérem egyedül
maradtunk a nagy házban a rengeteg pénzzel, egy sereg
alkalmazottal, akik kiszolgáltak, és egy alapítvánnyal, amelyet a
nővéremnek meg kellett tanulnia irányítani. Kimaradt a Vassarról,
hogy velem foglalkozhasson, amit tökéletesen végzett két évig, amíg
egyetemre kerültem. Nem volt élete rajtam kívül. Szerintem még
csak nem is randevúzott ezekben az években. Aztán én elmentem
Princetonba, ő pedig már beteg volt, bár ezt egy ideig nem tudtam.
Aztán meghalt. A három legnagyszerűbb ember elment. Ahogy
benneteket hallgatlak, akkor látom, mennyire szerencsés voltam, nem
a vagyon, hanem a családom miatt. Csodálatos szülők, Ellen
•41•
csodálatos testvér, csak hát minden ember halandó. Szempillantás
alatt összedől az egész világ, és az élet megváltozik. Inkább a
vagyonom lett volna oda, mint hogy egyiküket is elveszítsem. Csak
hát nem kínálják fel a választást. Azokkal a lapokkal kell játszanunk,
amit osztanak. Ha már itt tartunk, akar rulettezni valaki? – terelte
másra a szót barátságosan. Barátai némán bólintottak.
Szomorú történet volt; Adam és Gray tudta, hogy Charlie
valószínűleg ezért képtelen tartós kapcsolat kialakítására. Vélhetőleg
attól fél, hogy akit megszeret, az vagy elhagyja őt, vagy meghal.
Maga is tudta, ezerszer megbeszélte a pszichiáterével, de az se
változtatott semmin. Akárhány évig járhatott terápiára, az nem
támasztotta fel a szüleit, akiket tizenhat évesen veszített el, és
egyetlen megmaradt rokona, a nővére, huszonegy évesen halt
iszonyú halált. Ezek után nehéz bármiben és bárkiben bízni. És ha
megszeretünk valakit, s az otthagy vagy meghal? Akkor már
könnyebb meglelni a végzetes hiányosságukat, és elhagyni őket,
mielőtt ők hagynának ott. Ez a nagyszerű család, azzal, hogy
meghaltak, rettegéssé változtatta a fiatalon egyedül maradt Charlie
életét. Rögeszméje volt, hogy ha meg merne szeretni valakit, az vagy
meghalna, vagy cserbenhagyná őt. Még a legmegbízhatóbbnak tűnő
lánynál is fennállt a kockázat. Charlie pedig iszonyodott a
kockázattól, és csakis akkor merte volna beleadni a szívét egy
kapcsolatba, ha tudja, hogy százszázalékos a biztonság. Szüksége
volt minden megkapható garanciára, de az eddigi nők nem szolgáltak
garanciákkal, csakis végzetes hibákkal, amelyek a frászt hozták
Charlie-ra, ezért tapintatosan szakított velük. Még nem találta meg
azt a nőt, aki érdemes a kockázat vállalására, de érezte, hogy egyszer
meg fogja. Adam és Gray már nem volt olyan biztos benne. Ők úgy
látták, Charlie megmarad örök magányosnak. Azért is voltak olyan jó
barátok, mert ugyanez volt a véleményük saját magukról. Túlságosan
rizikósnak találták a futó kapcsolatnál tartósabb viszonyt. A
családjuk átkát nyögték, és ezt nem törhették meg és nem oldhatták
fel. Az életüket átitató bizalmatlanság és félelem volt a famíliájuk
búcsúajándéka.
•42•
Charlie baccarát játszott, Gray csak figyelte a huszonegyező
Adamet. Aztán mindhárman elmentek rulettezni. Charlie adott pénzt
Graynek, aki háromszáz dollárt nyert a feketén. Rögtön vissza is adta
a kapott százast a barátjának, de ő semmiképpen sem akarta
elfogadni.
Hajnali kettőkor, vagyis viszonylag korán, visszatértek a hajóra,
és ki-ki rögtön elvonult a kabinjába. Kellemes, jó nap volt, igazi
barátoknak való nap. Másnap indultak Portofinóba. Charlie utasította
a kapitányt, hogy hét óra tájban, tehát még mielőtt fölkelnek, hagyja
el a kikötőt. Ily módon késő délután érkeznek Portofinóba, és lesz
idejük sétálni. Portofino mindig is az egyik kedvenc helyük volt.
Gray a művészetét és az építészetét szerette, különösen a templomot
fent a dombon; Charlie az elragadóan szép városka derűs olasz
légkörét, az éttermeket és az embereket; Adam az üzleteket és a
Splendido Hotelt, amely a hegyről tekint le a kikötőre. Szerette az
apró kikötőt, a gyönyörű olasz lányokat, de a külföldieket is, akik
turistaként érkeztek ide. Varázslatos hely volt. Azon az éjszakán
mindhárman mosolyogva aludtak el, mert arra gondoltak, hogy
másnap megérkeznek Portofinóba. Ez a közös hónap a Kék Hold
fedélzetén minden évben lehozott nekik egy szeletet a
mennyországból.
•43•
3.
Délután négykor érkeztek Portofinóba, épp mikor az üzletek sorra
nyitottak ki a szieszta után. Az öblön kívül kellett horgonyozniuk,
mert a Kék Hold kielje túl mély volt, a kikötő medre pedig túl sekély.
Más hajókról a vízbe ugráltak úszni az emberek, úgy, ahogy Adam,
Gray és Charlie tette, mikor felébredtek a szunyókálásból. Hatra
befutott több nagy jacht, ünnepi hangulata lett a kikötőnek.
Gyönyörű délután volt. Mire eljött a vacsora ideje, egyiküknek sem
akaródzott partra szállnia, aztán úgy döntöttek, mégis megteszik.
Való igaz, Charlie hajóján mindig remek volt a koszt, de a városi
éttermekben is jól főztek. Több kitűnő helyen is lehetett enni,
amelyek közül sok a kikötőben bújt meg az üzletek között. A
portofmói üzletek még a St. Tropez-ieknél is elegánsabbak voltak:
Cartier, Hermés, Vuitton, Dolce & Gabbana, Celine, és számos olasz
ékszerész. Ez a pici város a luxus televénye volt. Az élet a kikötőben
zajlott, a nyaktörő, fenséges szirtek tövében. A San Giorgio-templom
és a Splendido Hotel egy-egy hegyoromra épült, a kikötő átellenes
oldalán.
– De szeretek itt lenni! – Adam szélesen vigyorogva figyelte a
nyüzsgést. Egy közeli hajóról éppen most ugrott a vízbe egy csapat
nő, felül nem viseltek semmit. Gray már elő is vette a vázlatfüzetét
és rajzolt, Charlie boldogan pöfékelt. Ez volt a kedvenc olasz
kikötője, szívesen maradt volna itt akármeddig, ha a barátai is
akarják. Semmi sem sürgette. Jobban szerette Portofinót a francia
kikötőknél. Sokkal kellemesebb hely volt St. Tropez-nál, ahol vagy a
lesifotósok elől kellett menekülni, vagy a diszkókból és bárokból ki-
be hömpölygő embertengerben kellett utat törni. Vidékiesebbnek
tűnt, és megvolt benne az a báj, fesztelenség és ódon szépség, ami
annyira jellemző Olaszországra. A három barát imádta.
Mind a hárman pólót és farmert húztak, mikor kimentek a partra
vacsorázni. Egy bűbájos étteremben foglaltattak asztalt a piazza
•44•
közelében, ahol többször megfordultak az előző években. Ahogy
beléptek, a pincérek rögtön felismerték bennük a Kék Hold utasait.
Remek asztalt kaptak a nyitott teraszon, ahonnan bámulhatták a
járókelőket. Főtt tésztát, tenger gyümölcseit rendeltek, és hozzá
egyszerű, de jó olasz bort. Gray éppen a helyi építészetről beszélt,
amikor a szomszéd asztaltól közbeszólt egy csendes női hang.
– Tizenkettedik században – igazította ki a festőt, mert Gray azt
mondta, hogy a Castello di San Giorgiót a tizennegyedik században
építették. Gray megfordult, hogy lássa, ki beszél. Magas, egzotikus
külsejű nő ült a szomszéd asztalnál, piros pólóban, szandálban, bő,
fehér pamutszoknyában. Sötét haját hosszú varkocsban viselte. A
szeme zöld volt, a bőre elefántcsontszín. Elnevette magát, mikor
Gray ránézett. – Bocsánatot kérek – mentegetőzött otrombaság volt
tőlem. Kizárólag véletlenül tudom, hogy tizenkettedik század, nem
tizennegyedik, de gondoltam, meg kell mondanom. Egyébként
egyetértek önnel, nekem is ez az egyik kedvenc olasz épületem, ha
másért nem, a kilátás miatt, ami szerintem a legkülönb Európában. A
kastélyt a tizenhatodik században átépítették, de a tizenkettedik
században épült, nem a tizennegyedikben – ismételte széles
mosollyal. – A San Giorgio-templomot is a tizenkettedik században
emelték. – Gray festékfoltos pólójára pillantott, és rögtön felismerte
benne a művészt. A kastélyról szóló adatot úgy sikerült közölnie,
hogy nem nagyképűen hangzott, hanem tájékozottan, mulatságosan,
ugyanakkor bocsánatkérően, amiért beleszólt szomszédai
beszélgetésébe.
– Ön művészettörténész? – érdeklődött Gray. Nagyon szép
asszony volt, még ha nem is felelt meg Charlie vagy Gray
igényeinek. Aligha lehetett sokkal fiatalabb negyvenötnél. A nagy
asztaltársaságban, amellyel együtt volt, olasz és francia beszéd járta,
és ő mindkettőt folyékonyan beszélte.
– Ó nem – felelte a nő. – Csak egy minden lében kanál, aki évente
visszatér ide. New Yorkban van galériám. – Gray hunyorogva nézett
rá, és ekkor már rájött, ki ez: Sylvia Reynolds, New York művészeti
köreinek ismert alakja. Számos kortárs művész mutatkozott már be a
•45•
galériájában, akik az óta nagy hírnévre tettek szert. A Reynolds-
galéria többnyire avantgárd alkotásokat árult, amelyek különböztek
Gray festményeitől. Még sosem találkozott Sylviával, de sokat
olvasott róla, és nagyon imponált neki. Az asszony érdeklődő,
barátságos mosollyal nézte a három barátot. Pezsgett benne az élet és
az energia. Két karját elborították a türkizes ezüst karperecek,
amelyek az ő egyedi stílusát tükrözték. – Ön festő? Netán a házát
festette ki, attól mázolta így össze magát? – érdeklődött fesztelenül.
– Mindkettő – mosolygott Gray, és kezet nyújtott. – Gray Hawk
vagyok. – Bemutatta a barátait a mosolygó Sylviának. Az asszony
ismerte a Hawk nevet.
– Szeretem a képeit – mondta meleg elismeréssel. – Elnézést,
amiért megzavartam a társaságot. A Splendidóban szálltak meg? –
kérdezte kíváncsian, egy percre figyelmen kívül hagyva európai
barátait. Több szép asszony és néhány nagyon jóképű férfi volt a
csoportban. Egy gyönyörű fiatal nő franciául beszélt a mellette ülő
férfival. Adam már akkor felfigyelt rá, amikor beléptek, csak azt nem
tudta eldönteni, hogy a szomszédja az apja-e, vagy a férje. Nagyon
meghitten beszélgettek. Az asztalnak azon a részén nyilvánvalóan
franciák ültek. Úgy látszott, hogy Sylvia a társaságban az egyetlen
amerikai, de ez egy cseppet sem zavarta, mert ugyanúgy beszélte a
franciát és az olaszt, mint az anyanyelvét.
– Nem, egy hajón – felelte Gray.
– De szerencsések! Gondolom, egy olyan szép nagyon –
csipkelődött az asszony. Gray nem szólt, csak bólintott. Tudta, hogy
Sylvia ugratja, és nem akart dicsekedni. Kedves asszonynak látszott,
és a szóbeszéd szerint az is volt, nem szállt fejébe a híre.
– Az a helyzet, hogy evezős csónakkal érkeztünk
Franciaországból, és éjszaka sátrat verünk a homokon – évődött
kedélyen Charlie. Az asszony nevetett. – Csak a barátom szégyellte
bevallani. A vacsorára még összekapartuk a pénzt, de szállodára már
nem futja. Csak azért mondta a hajót, hogy magának imponáljon.
Mindig hazudik, ha szépnek talál egy nőt. – Sylvia kacagott, a
többiek mosolyogtak.
•46•
– Ebben az esetben méltányolom a bókot! Rosszabb helyeket is el
tudok képzelni a sátorozásra, mint Portofino. Együtt utaznak? –
kérdezte Charlie-tól. Felkeltette az érdeklődését a három vonzó férfi.
Izgalmas hármast alkottak. Gray csakugyan úgy nézett ki,
amilyennek a művészt képzelik; Adamet az asszony színésznek vélte,
Charlie-t bankárnak. Szerette találgatni, mivel foglalkoznak az
emberek, és tulajdonképpen nem is tévedett nagyot. Adamet a belőle
áradó drámai vibrálással könnyen el lehetett képzelni színpadon.
Charlie rendkívül pedánsnak tűnt, még farmerban, pólóban és zokni
nélkül viselt Hermés papucscipőben is. Nem látszottak playboynak,
kisugárzásuk tartalmas egyéniséget sejtetett. Az asszony Grayt találta
a legjobb társalgónak, mert ő kezdeményezte a csevegést. Belefülelt
a beszélgetésükbe, és tetszett neki, amit Gray a helyi építészetről
mond. Egyetlenegy dolgot tévesztett el, a kastély építésének
időpontját, de ezen kívül csupa valós és értelmes dolgot mondott, és
nagyon sokat tudott a művészetről.
Asztaltársai fizettek, távozni készültek. Az egész társaság felállt.
Sylvia követte őket, és mikor megkerülte az asztalt, új ismerősei
láthatták, hogy csodás lába van. Asztaltársai is felfigyeltek a három
férfira, és Sylvia udvariasan bemutatta őket, mintha régi ismerősök
lennének.
– Visszamennek a hotelba? – érdeklődött Adam. A francia lány
nagyon nézte, ő pedig úgy döntött, hogy csak az apja lehet az
asztalszomszédja, mert a lány leplezetlenül flörtölt vele, és senki más
iránt nem mutatott érdeklődést.
– Később. Most sétálunk. A boltok tizenegyig nyitva vannak,
szerencsétlenségemre. Szörnyű pusztításokat végzek minden évben,
de nem tudom megállni – felelte Sylvia.
– Nem lenne kedve később egy pohár italhoz? – szedte össze
minden bátorságát Gray. Nem akart tolakodni, de rokonszenvesnek
találta a fesztelen, barátságos modorú asszonyt, és szeretett volna
még beszélgetni a helyi művészetről.
•47•
– Miért nem jönnek fel mind a Splendidóba? – kérdezte Sylvia. –
Úgy néz ki, hogy a fél éjszakát a bárban töltjük. Ott biztosan
megtalálnak.
– Jövünk! – ígérte Charlie, és az asszony már szaladt is a barátai
után.
– Gól! – jegyezte meg Adam, amikor Sylvia hallótávolságon kívül
került. Gray megrázta a fejét.
– Nem hinném. Csak a művészetről szeretne beszélgetni… –
Adam a fejét csóválta.
– Nem neked, tökfej, hanem nekem. Láttad azt a francia lányt az
asztal túlsó végén? Egy öreg pasival van, akit a férjének véltem, de
nem hinném, hogy az, amennyire szemezett velem.
– Jaj, az isten szerelmére! – Gray égnek emelte a tekintetét. –
Tegnap este nem volt elég? Te egy nőfaló vagy!
– Igen, az vagyok! Nagyon csinos.
– Sylvia Reynolds? – csodálkozott Gray. Az asszony nem tűnt
Adam zsánerének. Először is legalább kétszer annyi idős, mint amit
Adam szeret. Korban inkább hozzá illik, bár az ő érdeklődése
szigorúan művészi, és nem romantikus. Azonkívül az asszony jó
kapcsolat, mert roppant fontos szerepet játszik New York művészeti
életében. Charlie azt mondta, hogy elsőre nem ismerte fel, de most
már tudja, ki ez a nő.
– Nem, a fiatal! – helyesbített ismételten Adam. – Aranyos kis
jószág! Úgy néz ki, mint egy balerina, bár ezt Európában sosem lehet
tudni. Ahányszor találok egy cukorfalatot, kisül róla, hogy medika,
vagy joghallgató, vagy rakétamérnöknek tanul.
– Hát pedig jobb lesz viselkedned. Lehet Sylvia lánya is! – Nem
mintha Adamet ez leállította volna. Nők dolgában nem
ismertfélelmet, lelkifurdalást vagy bűntudatot… legalábbis egy
bizonyos határig. Számára szabad préda volt mindenki, aki nem volt
férjrél. Itt húzta meg a vonalat, amelyet nem lépett át.
Vacsora után, mint mindenki a kikötőben, körülsétálták a teret és
kirakatokat néztek, majd éjfél körül felsétáltak a szállodába. Sylvia
csoportja valóban a bárban ült, úgy, ahogy az asszony mondta.
•48•
Nevetgéltek, beszélgettek, cigarettáztak. Ahogy Sylvia meglátta a
belépő három férfit, szélesen elmosolyodott és integetett. Még
egyszer bemutatta őket a barátainak, és a bájos lány mellett, aki úgy
megtetszett Adamnek, mintegy véletlenül üres volt a szék. A férfi
megkérdezte, leülhet-e. A lány mosolyogva bólintott. Kitűnő
angolsággal, bár felismerhető franciás kiejtéssel beszélt. Sylvia
elmagyarázta Graynek, hogy a lány, akivel Adam beszélget, az ő
unokahúga. Charlie két férfi között találta magát, az egyik francia
volt, a másik olasz, alig néhány perc múlva már nyakig ültek az
amerikai politikáról és a közel-keleti helyzetről folyó vitában.
Jellegzetes európai beszélgetés volt, vagyis mindenki azonnal a
tárgyra tért, mellőzve a köntörfalazást, és határozottan állást is
foglalt. Charlie az ilyen eszmecseréket szerette. Sylvia és Gray
művészetről csevegett. Mint kiderült, az asszony építészetet tanult, és
majdnem húsz évig lakott Párizsban. Egy francia férfihoz ment
feleségül, akitől tíz éve elvált.
– Miután elváltunk, fogalmam sem volt, mihez kezdjek, hol
lakjam. A férjem művész volt. Ott álltam egy fillér nélkül. Haza
akartam menni, de be kellett látnom, hogy nekem már nincsen
otthonom. Clevelandben születtem, de a szüleim már meghaltak, és
én az érettségi után elhagytam a várost, úgyhogy fogtam a két
gyerekem, és elköltöztem New Yorkba. Szereztem állást a SoHo
egyik galériájában, és amint tehettem, beindítottam a saját galériámat
a nagy semmiből, és csodálatos módon működött! Úgyhogy most itt
állok, és tíz év után is ugyanazt a galériát vezetem. A lányom
Firenzében tanul, a fiam most diplomázik Oxfordban, én meg azon
eszem magam, hogy mi a csodát keresek még New Yorkban. – Mély
lélegzetet vett, elmosolyodott. – Most pedig maga meséljen a
munkájáról!
Gray kifejtette, milyen művészi elvek szerint dolgozik az utóbbi
évtizedben, és ezt meg is indokolta. Sylvia tökéletesen értette minden
szavát, amikor a férfi elmagyarázta, milyen hatások érhetők tetten a
festészetében. Nem az a fajta művészet volt, amelyet a galériája
szokott bemutatni, de azért nagyon tiszteletre méltónak találta, amit a
•49•
festő mondott. Évek óta ismerte Gray munkásságát, mély benyomást
tettek rá korai alkotásai, bár a művész stílusa az óta jelentősen
megváltozott. Megállapították, hogy annak idején alig néhány
saroknyira laktak egymástól Párizsban. Sylvia szemrebbenés nélkül
bevallotta, hogy negyvenkilenc éves, noha legfeljebb
negyvenkettőnek látszott. Meleg érzékiség áradt belőle. Nem tűnt
amerikainak, se franciának: hátrafésült hajával, nagy zöld szemével
roppant egzotikusnak, leginkább dél-amerikainak látszott. Fesztelen
önbizalom jellemezte. Csak egy évvel volt fiatalabb Graynél, és az
életük többször is futott párhuzamos pályákon. Ő is szeretett
festegetni, de, mint mondta, nem nagyon értett hozzá, inkább csak
szórakozásból babrált vele. Áhítatos odaadással szerette és tisztelte a
művészetet.
Majdnem hajnali három óráig maradtak a bárban. Ekkor a három
barát felállt.
– Jobb lesz hazamennünk – vélte Harrington. Szórakoztató estéjük
volt. Charlie élvezettel diskurált beszélgetőtársaival, Gray és Sylvia
végig egymással beszélgetett. Noha Sylvia unokahúga kétségtelenül
csinos lány volt, Adam beszédbe elegyedett egy római jogásszal, és
ebből parázs vita kerekedett, Adam pedig még a flörtnél is jobban
élvezte a vitatkozást. Szenzációsan érezte magát mindenki. Új
társaságuk sajnálkozva állt fel, hogy búcsút vegyen tőlük.
– Nem lenne kedvük kijönni holnap a hajóra? – kérdezte Charlie
nagy általánosságban a csoporttól. Mindenki mosolygott és
bólogatott.
– Ennyien egy evezős csónakra? – csipkelődött Sylvia. – Esetleg
felváltva?
– Holnapra megpróbálok felhajtani valami megfelelőbbet – ígérte
Charlie. – Tizenegykor idejövünk magukért a kikötőbe. – Felírta
Sylviának a Kék Hold telefonszámát, ha netán közbejönne valami. A
legszívélyesebb barátságban váltak el. A három férfi csendes
elégedettséggel ballagott le a dombról a várakozó motorcsónakhoz.
A legjobban ezt szerették közös útjaikban, hogy érdekes helyekre
mehetnek, és érdekes emberekkel találkozhatnak. Egyetértettek
•50•
abban, hogy a csoporttal töltött este egyike volt legemlékezetesebb
élményeiknek.
– Sylvia Reynolds szenzációs asszony! – lelkendezett Gray. Adam
fölnevetett.
– Na, legalább tudom, hogy nem tetszik neked! – mondta.
Megérkeztek a kikötőbe, ahol a motorcsónak és a személyzet két
tagja várta őket.
– Honnan tudod, hogy nem tetszik? – kérdezte Gray derűsen. –
Egyébként csakugyan nem a zsánerem, de az esze az imponáló.
Élvezet volt beszélgetni vele. Hihetetlen érzéke van a New York-i
művészeti élethez, és nagyon becsületes. Nem jár a fellegekben.
– Tudom. Figyeltelek, mikor beszélgettetek. És onnan tudom,
hogy nem tetszik neked, mert nem hibbant. A világ legnormálisabb
teremtésének látszik. Senki sem akarja megölni, láthatólag nincs
meggyőződve róla, hogy neki kell eltűrnie mások piszkoskodását, és
épp most fogyott el a dilibogyója. Gray, szerintem kizárt, hogy te
beleeshess ebbe a nőbe! – csúfolódott Adam. Sylvia egyáltalán nem
az a fajta nő volt, akiket Gray rendszeresen összeszedett.
Talpraesettnek, fegyelmezettnek és fölöttébb józannak látszott.
– Az ember sohasem tudhatja – bölcselkedett Charlie. –
Varázslatos dolgok történnek ám Portofinóban. Nagyon romantikus
hely.
– Azt hiszem, Adamnek igaza van – mondta Gray őszintén. –
Végzetes erő vonz a nőkhöz, akiknek segítségre van szükségük.
Amikor Sylviát otthagyta a férje valaki másért, fogta a srácait, és úgy
költözött New Yorkba, hogy nem volt egy vasa sem. Két évvel
később már galériát vezetett, és a galériája ma a legsikeresebbek
közé tartozik New Yorkban. Az ilyen nőknek nincs szüksége
megmentőre. – Jól ismerte magát, a barátai is jól ismerték, de Charlie
azért még reménykedett. Ő ugyanis örök optimista, aki magának is
szépeket remélt.
– Üdítő változatosság lenne – mosolygott Grayre.
– Inkább a barátja leszek – mondta tárgyilagosan a festő. – Az
tartósabb. – Ezzel Charlie és Adam se tudott vitatkozni. A hajón
•51•
elbúcsúztak egymástól, és ki-ki elment aludni az élménydús éjszaka
után.
Másnap a barátok megreggeliztek, azután felvették a hajóra a
csoportot. Charlie körülvezette őket a Kék Holdon, aztán kifutottak a
tengerre. Új ismerőseiknek nagyon tetszett a szép hajó.
– Hallom Charlie-tól, hogy minden évben így utazgatnak egy
hónapot! Mesés! – mondta a mosolygó Sylvia Graynek a vodka
nélküli Bloody Mary mellett. A festő úgy döntött, hogy Sylviával,
sokkal szórakoztatóbb józanul csevegni. Barátai egyetértettek, nem
mintha másnaposak lettek volna, de már így is rengeteget ittak a
hajón, mint a haszontalan kamaszok, akik megszöktek a szüleiktől.
Sokkal izgalmasabb kihívás volt felnőttként viselkedni az okos
Sylvia előtt. Gray nem szerette volna, ha az érzékeit eltompítaná a
szesz, miközben beszélgetnek. Javában diskuráltak az olaszországi
reneszánsz freskókról, amikor a Kék Hold megállt és horgonyt vetett.
Percek alatt fürdőruhára vetkőzött mindenki, és a hajóról ugráltak
fejest a vízbe. Úgy pancsoltak, akár a gyerekek. Sylvia két barátja
vízisízett, Adam vízirobogózni vitte Sylvia unokahúgát.
Majdnem két órán keresztül úsztak és szórakoztak; addigra a
személyzet elkészítette a spagettit és a vegyes ízelítőt a tenger
gyümölcseiből. Alaposan beebédeltek, olasz borral öblítették le az
ételt, és még négykor is vígan csevegtek az asztalnál.
Adam is kénytelen volt intelligensnek mutatkozni Sylvia
unokahúga előtt, aki, mint kiderült, politikai tudományokat tanult
Párizsban, és most készült feliratkozni a doktori programra. A nagy-
nénjéhez hasonlóan nem az a fajta nő volt, akit félvállról lehet venni.
Az apja a kulturális miniszter volt, az anyja mellkassebész, a két
fivére orvos. A lány öt nyelvet beszélt, és azt fontolgatta, hogy
miután meglesz a doktorátusa a politikai tudományokból,
következőnek a jogi diplomát szerzi meg. Gondolkodott rajta, hogy a
politikusi pályát választja. Ennek a lánynak ugyan nem kellett
szilikonmell, annál inkább megkövetelte az értelmes beszélgetést.
Adam le volt taglózva. Nem várta, hogy egy fiatal lány ilyen
komolyan vegye az életet és a tanulást. Charlie pukkadozott, mikor
•52•
elment mellettük: az unokahúg a külföldi pénzpiacokat elemezte,
Adam megszeppenve hallgatta. Őt aztán jól palira vették, vallotta be
később gyászosan. Ennek a lánynak, akármilyen fiatal is, ő nem
szellemi partner.
Sylvia és Gray egész délután a művészetről beszélgettek
kifogyhatatlan gyönyörűséggel. Sorra vették a történelmi korokat,
párhuzamot vontak a politika és a művészet között. Charlie apás
örömmel figyelte őket, gondoskodott róla, hogy vendégei mindent
megkapjanak és otthon érezzék magukat a hajón.
Olyan gyönyörű nap volt, hogy a csoport elfogadta Charlie
vacsorameghívását. Majdnem éjfél volt, mikor a Kék Hold lassan
besiklott a kikötőbe, ám előbb még megállt rövid időre, hogy a
vendégek úszhassanak egyet a holdfényben. Gray és Sylvia
kivételesen abbahagyták a művészeti csevegést, és élvezték a tengert.
Az asszony remekül úszott, egyáltalán, kiválóan csinált mindent,
amibe belefogott, legyen az sport vagy művészet. Gray még sosem
találkozott ilyen nővel. Miközben visszaúsztak a Kék Holdhoz,
hirtelen bánni kezdte, hogy nincs jobb formában. Máskor nem is
gondolt rá, csak most, mikor látta, hogy a fedélzeti hágcsóra
kapaszkodó Sylvia szinte nem is liheg. Korához képest pompásan
festett bikiniben, de úgy viselkedett, mint aki nincs tudatában csi-
nosságának, nem úgy, mint az unokahúga, aki fáradhatatlanul flörtölt
Adammel. Sylvia nem tett megjegyzést, nem volt szokása beleszólni
a mások életébe, tisztában volt vele, hogy az unokahúga felnőtt nő,
aki azt tesz, amit akar.
Mielőtt a vendégek távoztak, Sylvia megkérdezte Graytől, nincs-e
kedve másnap reggel feljönni vele a San Giorgio-templomhoz. Ő
már gyakran járt ott, de nem képes betelni a látvánnyal. Azt mondta,
minden alkalommal talál benne valami újat. A festő boldogan
beleegyezett. Megbeszélték, hogy tízkor találkoznak a kikötőben.
Nem volt ebben a meghívásban semmi álszemérmes szépelgés, csak
a művészetrajongók természetes összetartozása. Sylvia azt is mondta,
hogy egy nap múlva elutazik a csoporttal, és Gray annál jobban örült,
hogy még egyszer találkozhatnak.
•53•
– Milyen kedves emberek! – állapította meg Charlie a csoport
távozása után. Adam és Gray egyetértett. Csodálatos napjuk és
estéjük volt, ami lenyűgöző beszélgetésekben, üdítő úszásokban,
remek ételek mellett, szokatlanul értelmes, rokonszenves emberek
társaságában telt. – Látom, Sylvia unokahúga nem tölti nálunk az
éjszakát. Ráhajtottál? – ugratta Charlie Adamet.
Barátja bús képet vágott.
– Nem tudom, vagyok-e elég okos, hogy ez bejöjjön. E mellett a
lány mellett az én harvardi végzettségem annyi, mint egy
középiskola. Mire leszálltunk a jogi témáról, beleértve az amerikai
jogrendszer buktatóit, az alkotmányjog milyenségét, mindezt
párhuzamba állítva a francia jogrendszerrel, tökhülyének éreztem
magam. Totál elfelejtettem, hogy rá kellene startolnom, és mire
eszembe jutott, ki voltam facsarva. Több kör előnyt adhatna az
összes pasinak, akit ismerek. Valamelyik harvardi professzorommal
kellene hetyegnie, nem velem. – Fura módon a lány kissé
emlékeztette a fiatal Rachelre; ő volt ilyen villogóan okos, amikor
summa cum laude diplomázott a Harvard jogi karán. A hasonlóság
visszariasztotta Adamet. Úgy döntött, nem megy tovább ebben a
dologban, ez túlságosan strapás. A felét is elfelejtette annak, amiről
az unokahúg faggatta. A lány fáradhatatlan volt az intellektuális
pengeváltásban, ami Adamnek tetszett, a végén mégis fáradtnak és
öregnek érezte magát. Egyszerűen nem állt már rá erre a pályára az
agya. Könnyebb volt mell- és orrplasztikát csináltatni a lányoknak,
mint szellemi párbajt vívni velük. Némileg alacsonyabbrendűnek
érezte magát Sylvia unokahúga mellett, és ez nem tett jót a
hiúságának, szexuális ajzószernek meg végképp nem lehetett
nevezni.
Bezzeg Gray boldogan lubickolt a Sylvia Reynoldsszal folytatott
beszélgetésben. Valósággal kivirult érdeklődési körük hasonlóságától
és azoktól a dolgoktól, amelyeket az asszonytól tanult. Sylvia számos
területen mutatott hallatlan tájékozottságot, bár leginkább nagy
szerelme, a művészet érdekelte, akárcsak Grayt. A festőnek, noha
szépnek és vonzónak találta az asszonyt, meg sem fordult a fejében a
•54•
szex. Nem vágyott másra, csak hogy közelebbről megismerhesse
Sylviát, és még többet beszélgethessen vele, lehetőleg órákig. Alig
várta a másnapi találkozást.
Megittak még egy pohár bort, elszívtak egy szivart, aztán ki-ki
elment a kabinjába, hogy az egész napi szórakoztató hajókázás derűs
ernyedtségében térjenek nyugovóra. Másnapra nem terveztek semmi
különöset. Adam és Charlie azt mondta, lehetőleg sokáig fognak
aludni. Gray boldog izgalommal újságolta Charlie-nak, miközben
mentek le a kabinba, hogy másnap megnézik Sylviával a templomot.
Harrington örült. Tudta, milyen magányos életet él a barátja; egy
ilyen nő, mint Sylvia Reynolds, nemcsak jó barát, de hasznos
ismeretség is lehet. Gray olyan sokáig küzdött a saját művészi
stílusáért, és olyan tehetséges! Reménykedjünk, hogy Sylvia
összeismerteti majd a New York-i művészvilág megfelelő
szereplőivel. Lehet, hogy nem Gray zsánere, de barátnak bizonyára
kiváló. Harrington maga is élvezettel beszélgetett az asszonnyal.
Rendkívül művelt és tájékozott volt, szemernyi beképzeltség vagy
nagyképűség nélkül. Charlie nagyon rokonszenvesnek találta, csak
azon csodálkozott, hogy egy ilyen fantasztikus nőnek nincs társa a
csoportban. Az a fajta, akit sokan nagyon szépnek tartanak, főleg az
európaiak, még akkor is, hajó tizenöt évvel idősebb azoknál a nőknél,
akikkel (a Sylviánál alig három évvel fiatalabb) Charlie járni szokott.
Az élet nem tisztességes ebből a szempontból, főleg az Államokban.
A húsz- és harmincéves nőknek áll a világ, hiszen minden a fiatalság.
Egy Sylvia korú asszony különlegesség, akihez csak néhány
kivételes férfi közeledik, elsősorban azok, akik nem érzik
fenyegetőnek egy nő eszét és erejét. Azok a lányok, akikkel Adam
hetyeg, sokkal kívánatosabbnak számítanak, mint az intelligens,
komoly Sylvia. Charlie sok ilyen nőt ismert New Yorkban; rendkívül
okosak és sikeresek, de a végén társ nélkül maradnak. Bár ki tudja,
az is lehet, hogy Sylvia Reynoldsot is várja New Yorkban vagy
Párizsban vagy másutt egy férfi. Ám Harrington kételkedett ebben.
Az asszony roppant függetlennek látszott, és ezt láthatólag élvezte is.
•55•
Egyáltalán nem látszott zavarni az egyedüllét, és nem hajtott senkire.
Charlie mindezt el is mondta Graynek szivarozás közben.
Másnap délelőtt, míg kapaszkodtak a hegyre a San Giorgio-
templomhoz, Gray megállapította, hogy Charlie helytálló dolgokat
mondott Sylvia Reynoldsról.
– Nincs férjnél? – kérdezte óvatosan, mert nemcsak a templomról,
hanem erről az érdekes asszonyról is szeretett volna többet tudni. De
jó lenne összebarátkozni vele!
– Egyszer már voltam – felelte Sylvia. – Élveztem a házasságot,
de nem hinném, hogy még egyszer rá tudnám szánni magam. Néha
arra gondolok, hogy jobban szerettem az elkötelezettséget és az
életstílust, mint a férfit. A férjem művész volt, maga a megtestesült
önimádat. Körülötte forgott a világ. Majdnem annyira imádtam, mint
amennyire ő imádta önmagát. Saját magán kívül senki sem létezett a
számára – magyarázta tárgyilagosan. Gray nem hallott keserűséget a
hangjában, csak azt, hogy lezárta magában ezt a kérdést. – Se a
gyerekek, se én. Senki. Mindig csak ő. Egy idő után megunja az
ember. Ezzel együtt még mindig a felesége lennék, ha nem hagy ott
valaki másért. Ő ötvenöt volt, én harminckilenc, szerinte már túl a
csúcson. A lány tizenkilenc. Hát elég nagy pofon volt.
Összeházasodtak, lett három év alatt három srácuk, aztán elhagyta őt
is. Velem legalább tovább bírta. Nekem húsz évig volt a férjem,
ennek a nőnek négyig.
– Gondolom, ezúttal tizenkét éves volt az új szerelem? – kérdezte
Gray epésen. Nagyon aljasnak találta Sylvia férjének eljárását, aki a
kisujját se mozdította, hogy segítsen a volt feleségének, amikor az
üres zsebbel telepszik le miatta a két gyerekükkel New Yorkban.
– Nem, az utolsó az huszonkettő volt! Vénség a férjemhez. Én is
tizenkilenc éves voltam, amikor a felesége lettem, párizsi
művésznövendék koromban. A másik kettő modell volt.
– Szokott találkozni a férje a gyerekeivel?
Sylvia rövid ideig habozott, aztán leplezetlen bánattal rázta meg a
fejét.
•56•
– Nem, kilenc év alatt kétszer kereste meg őket, ami igen rosz-
szul esett nekik. Tavaly hunyt el, és a gyerekeim már sohasem
tudhatják meg, jelentettek-e valamit az apjuknak, már ha jelentettek
egyáltalán. Nekem nagy szomorúság volt. Szerettem, de hát az ön-
imádókat általában szeretni szokták. Ők viszont csak magukat
szeretik. Nem alakul ki az a képességük, hogy szeretni tudjanak
másokat – mondta egyszerűen, minden keserűség nélkül.
– Ismertem ilyen nőket – jegyezte meg Gray. Azt nem is próbálta
elmagyarázni Sylviának, hogy az eszelősség milyen mélységeit
kellett megismernie a szerelmi életében. Sylvia nyilvánvalóan
kikacagná, úgy, ahogy mások szokták. Voltak tapasztalatai az
elmebaj terén. – És sosem akarta megpróbálni még egyszer? – Tudta,
hogy tolakodóan viselkedik, de úgy érezte, az asszony nem bánja.
Csodálatra méltó őszinteséggel és becsületességgel beszélt magáról.
Sylviának nem voltak sötét, zavaros titkai; tisztán látta, mit érez, tud
és hisz. Habár sebhelyeket kellett hordoznia. Ebben a korban már
mindenkinek kijut belőlük.
– Nem, soha többé nem akartam férjhez menni. Az én koromban
már nem látom értelmét. Nem akarok több gyereket, legalábbis a
saját véremből. Bár a más gyerekei ellen nem lenne semmi
kifogásom. A házasság tiszteletre méltó intézmény, és én hiszek
benne, főleg ha a gyerekek érdekeit szolgálja. De azt nem tudom,
hogy magamat alkalmasnak tartom-e még a feleség szerepére.
Nemigen. Nem hinném, hogy lenne hozzá bátorságom. A válás után
hat évig éltem együtt egy férfival. Kivételes egyéniség volt, és óriási
művész. Szobrász. Viszont súlyos depresszióban szenvedett, és
visszautasított mindenféle gyógyszerezést. Alapvetően az
alkoholizmusa volt a legnagyobb baja, ami tönkretette az életét. Így
is szerettem, de képtelenség volt az egész kapcsolat. Annyira
lehetetlen, hogy azt el se mondhatom. – Elhallgatott. Gray feszülten
figyelte. Tudni akarta, miféle fájdalom lappang az asszony szíve
mélyén. Ha meg akarja ismerni Sylviát, ismernie kell a folytatást.
– Elhagyta? – kérdezte meg szinte félénken, míg a templomhoz
közeledtek.
•57•
– Nem, nem hagytam el. Valószínűleg azt kellett volna. Akkor
talán abbahagyja az ivást, vagy beszedi a gyógyszerét. Vagy nem.
Nehéz megmondani. – Békés szomorúsággal beszélt, mint aki
belenyugodott valamilyen szörnyű tragédiába és pótolhatatlan
veszteségbe.
– Ő hagyta el magát? – Gray nem tudta elképzelni, hogy valaki ezt
tehesse ezzel az asszonnyal. De hát olyan emberek is vannak, akik
elrontják a lehetőségeiket, tönkreteszik magukat és másokat. És
semmit sem lehet tenni ellenük. Ő aztán alaposan megtanulta az évek
során.
– Nem, öngyilkos lett – felelte Sylvia halkan. – Három éve.
Sokáig tartott, mire túltettem magam rajta. Aztán tavaly meghalt
Jean-Marie, a volt férjem. Ez visszahozott valamit a korábban
történtekből, a gyász, azt hiszem, ezt teszi az emberrel. De hát
megtörtént, nem változtathattam rajta, akármennyire szerettem. Se ő
nem tudta megtenni az én kedvemért, se én az övéért. Nehéz
megbékélni az ilyesmivel. – Ám Gray hallotta a hangjában ezt a
megbékélést. Sok mindenen ment át ez az asszony, mégse roppant
össze. Látszott rajta, hogy született túlélő. Gray szerette volna
átkarolni és megszorítani a vállát, de ahhoz nem ismerte elég jól. És
nem akart betolakodni a szomorúságába. Ehhez nincs joga.
– Sajnálom – mondta halkan, mély átéléssel. Mennyi bolond
asszonyt ismert, akik drámává fújtak fel minden semmiséget! És itt
ez a tökéletesen normális teremtés, aki megismerte az igazi tragédiát,
és nem volt hajlandó beleroppanni! Tanult belőle, és még erősebb
lett.
– Köszönöm – mosolygott Sylvia.
Bementek a templomba, leültek, sokáig hallgattak. Aztán felálltak,
és kívül-belül körüljárták a gyönyörű, tizenkettedik századi épületet.
Sylvia olyan részletekre hívta fel Gray figyelmét, amelyeket a festő
nem vett észre, habár sokszor járt itt. Csak két óra elteltével indultak
vissza a kikötőbe.
– Milyenek a gyerekei? – kérdezte a festő kíváncsian. Érdekes
volt anyának elképzelni ezt a független és önmagában is tökéletes
•58•
asszonyt. Gray szerint jó anya lehetett, bár nem szeretett így
gondolni rá. Szívesebben képzelte el csak annak, aminek ismerte,
vagyis jó barátnak.
– Érdekesek és értelmesek – felelte Sylvia olyan leplezetlen
büszkeséggel, hogy a férfi elmosolyodott. – A lányom festő,
Firenzében tanul. A fiam történész, az ókori Görögország a
szakterülete. Több szempontból olyan, mint az apja, de sokkal
gyengédebb lélek, hála istennek! A lányom örökölte az apja
tehetségét, de ezen kívül semmit. Sokban emlékeztet rám. El tudná
kormányozni a világot, egy napon talán csakugyan ezt fogja.
Remélem, egyszer majd átveszi tőlem a galériát, bár ebben nem
vagyok biztos. Élje csak a saját életét! De azért elképesztő dolog a
genetika. Látom magunkat mindkettejükben, elvegyülve azzal, amik
ők maguk. Ott az öröklődés mindenben, még a kedvenc
fagylaltjukban, a kedvenc színeikben is. Nagyon tisztelem a
genetikát, miután felneveltem két gyereket. Nem hinném, hogy
bármi, amit szülőként teszünk, komolyan számítana, vagy
befolyásolná őket.
Egy kis kávéháznál Gray meghívta egy kapucsínóra az asszonyt.
Bementek, leültek. Sylvia rögtön ellentámadásba ment át.
– No és maga? Se feleség, se gyerekek?
– Ahogy mondja. Genetika. Örökbe fogadtak, fogalmam sincs, kik
a vér szerinti szüleim, vagy, hogy mit viszek tovább. Én ezt
ijesztőnek találom. És ha egy szekercés gyilkos van az őseim között?
Kinek akarnám a vállára rakni ezt a terhet? Különben is eszelős
gyerekkorom volt. Azzal a gondolattal nőttem fel, hogy gyereknek
lenni egyfajta átok. Én nem tudnám megtenni mással. – Elmesélt egy
keveset a gyerekkoráról: Indiáról, Nepálról, a Karib-térségről,
Brazíliáról, az Amazonasról. Bejárta az egész világot, két olyan
szülővel, akiknek fogalmuk sem volt, mit csinálnak, agyondrogozták
magukat, és végül megtalálták istent. Nehéz volt ezt elmagyarázni
két csésze kapucsínó mellett, de a festő igyekezett megtenni, ami tőle
telt. Sylvia érdeklődve hallgatta.
•59•
– Nos, az ősei között kell lennie egy nagyon tehetséges
művésznek. Ezt azért nem olyan rossz dolog továbbadni.
– De csak az isten tudja, ki más lehet még ott. Túl sok bolonddal
találkoztam életemben. A nevelőszüleim nem voltak normálisak, a
nőim többségéről ugyanezt mondhatom. Egyiktől se akartam volna
gyereket – gyónta olyan őszinteséggel, ami méltó volt az
asszonyéhoz.
– Hát az elég rossz lehetett – mosolygott Sylvia. Gray nem mesélt
neki semmi ijesztőt, így az asszony nem érzett iránta mást, mint mély
részvétet, amiért ilyen nehéz gyerekkor jutott neki, és utána meg
tudatosan agyonkomplikálta az életét. De hát a kezdeteket nem ő
döntötte el. Azt a sors nyújtotta át neki.
– Még annál is rosszabb – vigyorgott a férfi. –
Katasztrófaelhárítással foglalkoztam egész életemben, az ég tudja,
miért. Úgy gondoltam, ez a küldetésem, hogy vezekeljek a
bűneimért.
– Ilyesmire én is gondoltam. A szobrász barátom volt egy kicsit
ilyen. Mindent el akartam rendezni az életében, helyre akartam hozni
mindent, de végül nem tudtam. Az ember sosem teheti meg a másik
helyett az ilyesmit. – Grayhez hasonlóan őt is a keserű tapasztalatok
tanították meg erre. – Azért az érdekes, hogy ha rosszul bánnak
velünk, rögtön felelősnek érezzük magunkat, és magunkra vesszük a
bűntudatukat. Sosem értettem meg igazán, de ez valahogy így
működik – mondta sok töprengésből leszűrt bölcsességgel.
– Már én is kezdtem rájönni – bólintott Gray bánatosan.
Szégyellte bevallani, milyen félresikerült kapcsolatai voltak. És azok
után, amiket megtett a nőkért, majdnem minden szerelme otthagyta
valaki másért. Sylvia esete nem is nagyon különbözött az övétől,
habár nem volt annyira szélsőséges. Ám az asszony
megnyilatkozásaiban sokkal több kiegyensúlyozottság csengett, mint
amennyivel Gray dicsekedhetett.
– Jár pszichiáterhez? – érdeklődött Sylvia olyan fesztelenül,
mintha azt kérdezte volna, hogy járt-e már a festő Olaszországban.
Gray megrázta a fejét.
•60•
– Nem. Olvastam egy csomó önsegélyező könyvet, és erősen lelki
beállítottságú vagyok. Nagyjából tízévnyi honoráriumot fizettem a
pszichiátereknek a nők kedvéért, akikkel együtt jártam, de az meg
sem fordult a fejemben, hogy én is kezeltessem magam. Az volt a
véleményem, hogy én vagyok a normális, és ők a hibbantak. Pedig
talán a fordítottja igaz. Egyszer úgy is fel kell tennünk magunknak a
kérdést, hogy miért éppen ilyen emberekkel akadunk össze. Az ilyen
kapcsolatokból úgysem hozható ki semmi jó. Eleve el vannak rontva
– mosolygott búsan. Az asszony elnevette magát. Ő is ugyanerre a
következtetésre jutott, ezért is nem volt komolyabb viszonya a
szobrász öngyilkossága óta.
Körülbelül két évébe és kemény pszichiáteri kezelésbe került,
hogy túltegye magát a tragédián. Még randevuzgatott is az utóbbi hat
hónapban: az egyik egy fiatalabb művész volt, egy óriási nagyra nőtt,
elkényeztetett kölyök, a másik kettő nála húsz évvel idősebb férfi.
Ám ezek meggyőzték róla, hogy túl van a randevúzgatás korán, húsz
év korkülönbség pedig már sok. A vele egykorú férfiaknak fiatalabb
nő kellett. Volt még számos egyestés ismeretsége, egyik
szerencsétlenebb, mint a másik. Mostanra mindenesetre eldöntötte,
hogy jobb neki egyedül. Nem mintha szerette volna ezt az állapotot.
Üresnek találta az ágyát, hiányzott neki, hogy éjszaka nem bújhat
oda egy másik emberhez. Amióta kirepültek a gyerekei, borzasztóan
magányosak lettek a hétvégék. Még fiatalnak érezte magát az örök
lemondáshoz. Ám ő és a pszichiátere alaposan meghányták-vetették
azt a lehetőséget, hogy talán sose lesz több férfi az életében, és
Sylvia méltósággal akarta fogadni azt is, ha ez következik be. Azt
semmiképpen sem szerette volna, hogy valaki megint feldúlja az
életét.
Szóval a kapcsolatok túlságosan bonyolultak, a magány viszont
nyomasztóan nehéz. Sylvia Reynolds az életnek annál a keresztút-
jánál állt, amikor az asszony még nem öreg, de már nem is fiatal;
ahhoz koros, hogy beérje valami rossz természetű férfival, ahhoz
meg fiatal, hogy beletörődjön a holtig tartó magányba. Pedig lehet,
hogy erre fog kényszerülni. Tartott tőle, de nem jobban, mint egy
•61•
másik tragédiától vagy katasztrófától. Megpróbált napról napra élni –
ezért nem volt társa –, és rengeteget utazott a barátaival. Mindezt
nagyon egyszerű szavakkal mondta el Graynek, egyszer sem esve
bele a kétségbeesés, a nyafogás vagy a zavarodottság csapdájába.
Úgy beszélt, mint aki szeretne tisztán látni, és tökéletesen alkalmas
rá, hogy megálljon a maga lábán. Gray, aki feszülten figyelt,
megcsóválta a fejét.
– Rémesen hangzik, vagy kissé eszelősen? – kérdezte Sylvia. –
Időnként magam sem értem magam.
Gray egészen megrendült. Még sosem találkozott ilyen, az ön-
kínzásig őszinte egyéniséggel, aki egyszerre volt erős és érzékeny. Se
férfival, se nővel. Hogy szeretett volna többet tudni róla!
– Nem, nem hangzik rémesen. Keményen hangzik, de ilyen az
élet. Szerintem maga nagyon is normális. Nálam bizonyosan
normálisabb. Azt pedig ne is kérdezze, miféle nőkkel jártam,
szerintem ma már mind elmegyógyintézetben ápolják. Már akkor ott
lett volna a helyük, amikor megismertem őket. Nem értem, miből
gondoltam, hogy isten vagyok, és jóvátehetem, ami velük történt,
holott annak az oroszlánrészét maguk keresték maguknak. Nem
tudom, miből gondoltam, hogy megérdemlem ezt a tortúrát, de már
rég nem találok örömet benne. Egyszerűen nem bírom tovább. Akkor
már legyek inkább egyedül – mondta nagyon komolyan. Még az
egyedüllét is jobb azoknál az elmekórtani eseteknél, akiket eddig
ismert. Persze ez magányos élet, viszont normális. Csodálta Sylviát,
akiről meg lehetett volna mintázni az egészséges józanságot.
Miközben hallgatta a szavait, nem is tudta, barátnőjének vagy
barátjának szeretné-e jobban. Mindegyik megoldás kellemes lett
volna. Sylvia gyönyörű volt, de legfőképpen páratlan egyéniség,
igazi barátnak való. – Nem mehetnénk el egyszer moziba, ha majd
otthon leszünk New Yorkban? – tapogatózott óvatosan.
– Szívesen – vágta rá Sylvia –, de előre figyelmeztetem, hogy
pocsék az ízlésem. A gyerekeim nem is hajlandók moziba járni
velem. Utálom a külföldi filmeket, a művészfilmeket, a szexet, az
erőszakot, a szomorú véget és a nagyképű süketelést. Nekem egy
•62•
film legyen érthető, végződjön jól, nevettessen meg, ríkasson meg, és
ne aludjak el rajta. Ha utólag meg akarja kérdezni, miről szólt a film,
akkor ne engem vigyen.
– Tökéletes! Akkor megnézzük, a Szeretem Lucyt felújítását, és
kiveszünk Disney-filmeket a kölcsönzőből. Maga hozza a pattogatott
kukoricát, én kölcsönzőm a filmeket.
– Megegyeztünk – nevetett rá Sylvia.
Gray visszakísérte a szállodájába. Búcsúzóul átölelte, és
megköszönte neki a gyönyörű délelőttöt.
– Csakugyan elutaznak holnap? – kérdezte aggodalmasan.
Szeretett volna találkozni az asszonnyal még egyszer, mielőtt
elhagyják Portofinót. Mert ha nem sikerül, akkor már csak New
Yorkban láthatják egymást. Már előre várta a percet, amikor
felhívhatja. Még sosem találkozott ilyen nővel, akivel ennyire
jólesett beszélgetnie. Túlságosan serényen mentette az
idegroncsokat, nem maradt ideje olyat keresni, aki barátnak is jó. De
Sylvia Reynolds épp ilyen egyéniség. Kész őrület, de úgy tűnik,
ötvenéves fejjel, Portofinóban lelte meg álmai asszonyát. Fogalma
sem volt, mit szólna Sylvia, ha ezt elmondaná neki. Valószínűleg ész
nélkül eliszkolna, és hívná a rendőrséget. Netán az eddigi női
fertőzték meg elmebetegséggel? Vagy eleve bolondnak született?
Ám Sylvia nem őrült. Sylvia gyönyörű, okos, érzékeny, becsületes,
és két lábbal áll a földön.
– Holnap elutazunk – felelte az asszony halkan. Fájt neki, hogy el
kell válnia a festőtől, és némileg megijedt ettől az érzéstől. A
pszichiáterének ugyan azt mondta, lelkileg készen áll egy újabb
kapcsolatra, ám most, hogy ez megtörtént, legszívesebben elfutott
volna, nehogy megsebezzék. De mielőtt elfutna, jó lenne még
egyszer találkozni a férfival. Maga sem értette, mi ez a különös
vívódás. – A hétvégén átmegyünk Szardíniára – folytatta
mosolyogva –, aztán Párizsba kell utaznom, hogy találkozzam
néhány művésszel. Utána egy szicíliai hét következik a gyerekekkel.
Két hét múlva ismét New Yorkban leszek.
•63•
– Én körülbelül három hét múlva érkezem haza – mondta Gray
ragyogó szemmel. – Azt hiszem, a hétvégét mi is Szardínián töltjük.
Az a következő állomásunk Portofino után. – Legszívesebben azon
nyomban indult volna, mihelyt Sylvia elhagyja Portofinót, persze ha
ez Charlie-nak és Adamnek is megfelel.
– Ezt a szerencsét! – mosolygott Sylvia. Ismét fiatalnak érezte
magát. – Nem vacsoráznának velünk ma a kikötőben? Jó a spagetti
és rossz a bor, nem olyan, amihez maguk hárman szoktak.
– Azért ne illetődjön meg tőlünk ennyire! Ha majd egyszer eljön
hozzám vacsorázni, megkínálom azzal a rabvallatóval, amihez én
szoktam.
– Akkor a bort én hozom – mondta fülig szaladó szájjal az
asszony. – Maga főz. Pocsék szakácsnő vagyok.
– Helyes, örömmel hallom, hogy van valami, amihez nem ért. Már
mondtam, hogy félig-meddig képesített szakács vagyok. Spagetti,
taco, burrito, gulyás, fasírt, saláta, mogyoróvaj, lekvár, palacsinta,
rántotta, sajtos makaróni. Parancsoljon!
– Palacsintát! Szeretem a palacsintát! De én mindig odaégetem.
Senki sem eszik belőle! – kérte kacagva, Gray pedig előre örült, hogy
vacsorát készíthet az asszonynak.
– Tökély. Szeretem Lucyt és palacsinta. Desszertnek milyen
fagylaltot akar: vanília, csokoládé?
– Menta csokoládéforgáccsal, szeder vagy banán dióval! – vágta
rá Sylvia habozás nélkül. Kezdte élvezni ezt az érzést, amit a festő
közelsége ébresztett benne. Egyszerre volt nyugtalanító és kellemes.
Az élet hullámvasútja. De régen nem ült rajta! Most döbbent rá,
mennyire hiányzott. Évek óta Gray volt az első férfi, akit vonzónak
talált.
– Szent egek, kék szalagos fagylalt! A gyári miért nem jó?
– Ha magának ez a hozzáállása, akkor nemcsak a bort, de a
fagylaltot is én hozom.
– És el ne felejtse a pattogatott kukoricát! – figyelmeztette Gray.
Ez nem valami elegáns étel, de jó. Minden jó, ha Sylviával
csinálhatja. Mint ez a délelőtt a San Giorgio-templomban. – A
•64•
vacsora mikor lesz? – kérdezte, és másodszor is megölelgette az
asszonyt, de csak úgy barátilag, nehogy megriassza, vagy azt a
gyanút ébressze benne, hogy ő többet vár egy kedves, közös
vacsoránál. Ha ez mindkettőjüknek bejön, ráérnek még felfedezni a
többi érzelem tartományát. Bár bejönne!
– Fél tízkor a De Punyben. Akkor, viszlát. – Mosolygott,
integetett, aztán eltűnt a szállodában, Gray pedig ruganyos léptekkel
indult lefelé a kikötőbe, ahol a legénység egyik tagja várta a
motorcsónakkal. Egyfolytában mosolygott a visszaúton, még akkor
is, mikor találkozott a fedélzeten Charlie-val. Már egy óra volt,
barátai csak őt várták, hogy ebédelhessenek.
– Elég sokáig tartott ez a templomozás egy olyan asszonnyal, akit
alig ismersz – jegyezte meg Charlie kajánul, és végigmérte régi
barátját. – Megkérted legalább a kezét?
– Alighanem azt kellett volna, de elcsesztem. Különben is van két
gyereke, én pedig utálom a kölyköket. – Charlie elnevette magát, és
egy percig sem vette komolyan.
– Nem kölykök, hanem felnőttek. Különben is Sylvia Reynolds
New Yorkban lakik, a gyerekei Olaszországban, illetve Angliában,
tehát biztonságban vagy.
– Meglehet, de a kölykök kortól függetlenül kölykök. – A családi
jelenetek nem tartoztak a festő stílusához. Gray átadta barátainak a
vacsorameghívást, amit azok igen rokonszenves ötletnek találtak.
Adam alaposabban szemügyre vette a festőt.
– Van valami közöttetek? – kérdezte gyanakodva. Gray úgy tett,
mintha mulattatná a kérdés. Egyelőre még nem állt készen rá, hogy
beavassa érzéseibe a barátait. Nem történt semmi. Rokonszenvesnek
találja az asszonyt, és remélhetőleg ő sem ellenszenves neki. Mit
lehet itt elmondani?
– Bár lenne! Klassz lába van, de van mellé egy végzetes
hiányossága.
– Éspedig? – érdeklődött Charlie. Imádta a hiányosságokat a
nőkben, valósággal odáig volt értük.
– Normális. Attól félek, nem az én zsánerem.
•65•
– Tudtam! – helyeselt Adam.
Gray ezek után elmondta, hogy a csoport másnap utazik
Szardíniára. Barátai ezt is vonzó ötletnek találták. Portofino bűbájos,
de nem lesz olyan szórakoztató a társaság távozása után. Charlie
javasolta, hogy este, vacsora után fussanak ki a hajóval, és éjszaka
utazzanak. Ha éjfélkor távoznak, holnap este Szardínián
vacsorázhatnak. De mulatságos lesz találkozni a csoporttal Porto
Cervó-ban! Meglesz a program a hétvégére. Adam is ráhajthat Sylvia
unokahúgára, ha netán meggondolta volna magát. Ha mégse, a
csoportban akkor is lebilincselően izgalmas egyéniségek vannak,
hogy egyikük se unatkozhasson a társaságukban.
Charlie tájékoztatta a kapitányt a terveikről, aki megígérte, hogy
ennek megfelelően szervezi át a legénység beosztását. Az éjszakai
utazás kényelmesebb az utasoknak, de több munkát ad a
személyzetnek. Ám a Kék Holdon nem volt szokatlan az ilyesmi. A
kapitány azt mondta, majd akkor alszik, amíg Charlie és barátai a
parton vacsoráznak, és ahogy visszajönnek, tüstént felszedik a
horgonyt. Kényelmesen odaérnek Szardíniára, a vacsorára.
Gray ezt este rögtön el is újságolta Sylviának. Az asszony
elmosolyodott, azon tűnődött, vajon mennyit mesélhetett el a festő a
barátainak, és némileg feszélyezte, hogy ennyire vonzza a férfi. Évek
óta nem élt át hasonlót, ám még nem állt készen arra, hogy Grayt
beavassa ebbe a titokba. Ám azt érezte, hogy a rokonszenv
kölcsönös, és a festő is kedveli őt. Sylvia Reynolds ismét fiatalnak
érezte magát.
A vacsora nagyon kellemes volt. Sylvia a festővel átellenben ült,
ám egyetlen szóval vagy rezdüléssel sem árulta el, ami benne zajlott.
Mind a három barátnak puszit adott búcsúzóul, és megígérte, hogy
másnap este találkoznak Porto Cervóban a jachtklubban. Gray
utánanézett távozás közben, de az asszony nem fordult vissza.
Elmerülten diskurált az unokahúgával, és mikor megálltak fagylaltot
vásárolni, Gray ismételten megállapította, hogy Sylviának jó alakja
van. És ragyogó esze. Nem is tudta, melyikért szereti jobban.
•66•
– Bír téged – jegyezte meg Adam középiskolás stílusban,
miközben beültek a várakozó motorcsónakba. Charlie hahotázott.
– Én is bírom őt – vetette oda Gray. Letelepedett a csónakba, és a
hullámokon ringó Kék Holdra, szögezte tekintetét.
– De úgy értem, hogy komolyan megkedvelt. Azt hiszem, le akar
feküdni veled.
– Ő nem az a fajta – felelte fapofával Gray, mert meg akarta
kímélni az asszonyt Adam kétértelmű megjegyzéseitől, amiket most
illetlennek talált.
– Ne gyere nekem ezzel a dumával! Ilyen szép nőnek le kell
feküdnie valakivel. Aki te is lehetsz. Vagy úgy gondolod, hogy túl
öreg hozzád? – kérdezte célzatosan. Gray megrázta a fejét.
– Nem olyan öreg. Már mondtam, hogy túlságosan normális.
– Ezt elhiszem. De még a normális nők is szeretik a szexet.
– Észben tartom arra az esetre, ha találkozom még eggyel –
mosolygott Gray. Charlie kíváncsian figyelte. Kezdte azt hinni, hogy
barátja és Sylvia Reynolds között csakugyan szövődik valami
románc.
– Nyugi, nem lesz több! – nevetett Adam. Felszálltak a Kék
Holdra, ahol Charlie mindenkinek töltött egy konyakot lefekvés
előtt. Míg ők iszogattak a fedélzeten, a legénység felvonta a
horgonyt, a Kék Hold kifutott. Gray nézte a hullámokon táncoló
holdfényt, Sylviára gondolt, és hirtelen szeretett volna mellette lenni.
Bár nincs neki akkora szerencséje. Talán majd egy napon. Előbb lesz
még egy New York-i randevú, palacsintával és fagylalttal. Utána
pedig… Ki tudja? Előtte meg egy szardíniai hétvége. Nagyon hosszú
idő után újra fiatalnak érezte magát. Egy ötvenéves kamasz és egy
hihetetlen, döbbenetes, negyvenkilenc éves bakfis.
•67•
4.
Szardínia pontosan olyan szórakoztató volt, mint várták, mert
viszontlátták Sylviát és a barátait. Porto Cervóban két újabb olasz pár
csatlakozott hozzájuk. Charlie mindenkit meghívott a Kék Holdra
ebédelni és vacsorázni, vízisíelni és úszni. Graynek és Sylviának ez
alkalmat kínált, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Adam, aki
egy teljes hétvégén keresztül figyelte őket, úgy döntött, hogy csak
barátok. Charlie nem volt meggyőződve erről, de megtartotta
magának a véleményét. Tudta, hogy ha Gray mondani akar valamit,
úgyis elmondja. Charlie maga is sokat csevegett Sylviával.
Beszélgettek Charlie alapítványáról, a munkájukról, Sylvia
galériájáról, az általa képviselt művészekről. Látszott az asszonyon,
hogy nagyon szereti a munkáját, és kedveli a barátjukat. Mint ahogy
Gray is kedvelte őt. Csendesen eldiskurálgattak, együtt úsztak,
táncoltak a bárokban, sokat nevettek. A hét végére úgy érezték, hogy
igazi barátok lettek. Miután Sylvia és társasága elutazott, Charlie és a
barátai Korzikára mentek két napra. Elegük lett Szardíniából, amely
különben is elveszítette varázsát a társaság nélkül. Gray néhány
csendes szót váltott Sylviával, mielőtt az asszony elhagyta a hajót, és
megmondta neki, hogy rögtön felhívja, amint hazaér New Yorkba.
Az asszony mosolyogva átölelte, és kellemes utat kívánt nekik.
Korzikáról Ischiába mentek, onnan Caprira. Utána fölfelé hajóztak
Olaszország nyugati partja mellett, az utolsó hétre visszatértek a
francia Riviérára, és horgonyt vetettek Antibes-nél. Egyszerűen
fantasztikusan jó volt, mint minden, amit együtt csináltak. Bárokba,
éttermekbe jártak, sétáltak, úsztak, vásároltak, ismerkedtek, nőkkel
táncoltak, idegeneket varázsoltak barátokká. Az egyik utolsó estén az
Eden Rocban vacsoráztak, és megállapították, hogy ez a vakáció
tökéletes.
– El kellene jönnöd a télen St. Bartsbe! – unszolta Adam a festőt.
Ő mindig odarepült, hogy az év végén egy-két hetet töltsön
•68•
Charlie-val a Kék Holdon. Gray folyton arra hivatkozott, hogy
neki elég egy nyári hónap a hajón. Barátai persze tudták, miért utálja
a Karib-tengert. Túl sok kellemetlen emléke fűződött hozzá.
– Talán majd máskor – mondta révetegen. Charlie reménykedett,
hogy egyszer be is váltja a szavát.
Az utolsó estében mindig volt egy kis mélabú. Nem szívesen
búcsúztak el egymástól és tértek vissza a valóságos életbe. Adamre
egy londoni hét várt Amandával és Jacobbal, akiket a hétvégén át
akart vinni Párizsba. Már eltervezte, hogy a Ritzben fognak
megszállni. Ez így kíméletes átmenet lesz a Kék Hold fényűzése
után. Graynek sokkal nagyobb megrázkódtatást fog okozni, hogy
Nizzából egyenesen visszatér New Yorkba, a lift nélküli műtermébe
a Meatpacking negyedben, ami az utóbbi időben elég felkapott hely
lett, bár Gray műterme ettől ugyanolyan kényelmetlen maradt, mint
volt. De legalább olcsó. Már nagyon várta, hogy felhívhassa Sylviát.
Gondolt rá, hogy a hajóról telefonál, ám neveletlenségnek tartotta,
hogy Charlie kontójára bonyolítson le költséges hívásokat. Az
asszony már otthon lehet, azóta megvolt a szicíliai hét is a
gyerekeivel. Charlie még három hetet akart tölteni Franciaországban
a Kék Holddal, zavartalan magányban, habár fájóan egyedül érezte
magát, ha a barátai elmentek.
Azon a reggelen Grayt és Adamet egy limuzin vitte a repülőtérre,
amit a hajótiszt bérelt nekik. Charlie bánatosan integetett a
fedélzetről. A legjobb barátai voltak és jó emberek, minden különc-
ségük és mániájuk dacára, annak ellenére, hogy Adam örökösen
piszkálódott, és bukott a nagyon fiatal nőkre. Tisztességes emberek,
akik ugyanúgy szerették Charlie-t, mint az őket. Bármit megtett
volna értük, és tudta, hogy ugyanerre számíthat tőlük. Ők voltak a
Három testőr, mindenki egyért, egy mindenkiért.
Adam Londonból telefonált, megköszönte Charlie-nak a
döbbenetes utazást. Másnap Gray küldött neki egy e-mailt,
ugyanebből a célból. Egyetértettek abban, hogy még sose volt ilyen
pazar a vakáció. Ez valami hihetetlen, hogy évről évre jobban érzik
magukat! Szenzációs helyeken jártak, szenzációs emberekkel
•69•
találkoztak, és egyre jobban értékelték egymás társaságát. Charlie
néha úgy érezte, az sem ronthatná el az életét, ha sohase találkozna a
tökéletes nővel. Ha ez bekövetkezne, még mindig van két nagyszerű
barátja. Rosszabb sorsot is el tudott volna képzelni.
Az utolsó két hétben a számítógépén dolgozott: megszervezte a
megbeszéléseket a hazatérését követő időre, és listába szedte a
kapitánynak az elvégzendő javításokat. A terv szerint a Kék Hold
novemberben fog átkelni az Antillákra. Charlie is szeretett volna a
hajón lenni, mert mindig megnyugtatta ez az út, ám az idén
túlságosan sok dolga volt. Az alapítványa majdnem egymillió dollárt
adományozott egy új gyermekmenhelynek, és maga szeretett volna
utánanézni, hogyan használták fel. Szeptember harmadik hetében
hagyta el a hajót, hogy visszatérjen az irodájába, ahol majdnem
három hónapja nem járt. Ideje volt hazatérni, akármit jelentsen is az
otthon. Neki egy üres lakást jelentett, egy irodát, ahol folytatta a
családi hagyományokat, ülésezett az igazgatótanácsokban és a
bizottságokban, eltöltötte az időt a barátaival, vacsorákra és
kulturális eseményekre járt. Viszont nem jelentett egy társat, akihez
hazatérhetett, valakit, aki várta őt, megosztotta vele az életét. Kezdett
egyre valószínűtlenebbnek tűnni, hogy valaha is megtalálja ezt a
társat, de ha nem, akkor is haza kellett mennie. Nem bújhatott el
örökre a valóság elől a hajón. Azon kívül New Yorkban ott lesz Gray
és Adam. Azonnal fel is hívja őket, ahogy hazaér, hátha
megbeszélhetnek egy közös vacsorát. Tulajdonképpen Adam és Gray
jelentette az otthont és a testvéreket. Charlie hálás volt a sorsnak,
hogy két ilyen barátot kapott.
Eseménytelen útja volt New Yorkba. Adammel ellentétben az
egyik légitársaság gépével utazott. Sosem tartotta szükségesnek,
hogy saját repülőgépe legyen. Barátja persze többet utazik, mint ő,
nála ez logikus. Az Adam titkárnőjétől kapott útvonalból tudta, hogy
barátja ugyanezen az estén tér vissza New Yorkba, miután a
gyerekeivel közös európai utazgatás után egy teljes hetet töltött Las
Vegasban. Adam is küldött egy e-mailt, amelyben azt kérdezte, nem
akar-e Charlie vele tartani egy koncertre a jövő héten. Épp az a fajta
•70•
felhajtás lesz, amit ő szeret, Gray meg utál. Charlie azt válaszolta,
megy a koncertre, Adam visszaírt, hogy nagyon örül.
Gray keveset hallatott magáról az utóbbi hetekben. Charlie
feltételezése szerint nyilván belefeledkezett a festésbe, amit az utazás
miatt egy teljes hónapig kihagyott. Gray néha hetekre eltűnt, és akkor
került elő nagy diadallal, ha sikerült megküzdenie egy különösen
nehéz művészi problémával. Charlie úgy tervezte, hogy még a héten
felhívja. Hogy meg fog lepődni Gray! Ha dolgozik, megszűnik
számára az idő. Néha, mikor napokig vagy hetekig nem mozdult ki a
műterméből, még azt is elfelejtette, melyik évben vagy hónapban
járnak. Ő így alkotott.
New York rekkenő, párás forrósággal fogadta a késő délután
érkező Charlie-t. Gyorsan átjutott a vámon, mert nem volt vámolni-
valója. Az irodája autót küldött elé. A nyomasztóan sivár Queen-sen
keresztül tértek vissza a városba. Fáradt, kimelegedett emberek
vonszolták magukat a mocskos elővárosban, és mikor Charlie
kinyitotta az ablakot, bűzös leheletként csapta meg a
kipufogógázoktól szennyes levegő. Otthon, édes otthon!
A lakása még lehangolóbb volt. A takarító személyzet
kiszellőztetett, de a szobák még így is mintha dohosak lettek volna.
Semmi virág, semmi élet. Három hónap nagy idő. A postája, amit
nem küldtek utána Franciaországba, az irodában tornyosult. A
hűtőben volt élelmiszer, de nem volt, aki elkészítse, és Charlie-nak
nem volt étvágya. Az üzenetrögzítőn semmi. Senki se tudta, hogy
hazajön, senkit sem érdekelt. Ez volt az első alkalom, amikor Charlie
megállt az üres lakásban, és azon kezdett gondolkodni, nincs-e
valami baj vele és a barátaival. Ezt akarták? Erre vágyik Adam, ezért
berzenkedik mindenféle kötöttség ellen, ezért jár pipikkel és buta
libákkal? Mi a fenét képzeltek? Nehéz volt válaszolni erre a kérdésre.
Még sosem volt olyan magányos, mint ezen az éjszakán.
Az utóbbi huszonöt évben finnyásán válogatott a nők között, úgy
kereste bennük a parányi tökéletlenséget, mint kölykében a bolhát az
anyamajom. Persze meg is találta, s lett ürügye ejteni őket. Most
viszont itt áll hétfőn este egy üres lakásban, ami a Central Parkra néz,
•71•
ahol párok andalognak kézen fogva, vagy a fűben fekve bámulják a
fákat. Nyilvánvalóan egyikük sem tökéletes. Miért felel meg
azoknak, és miért nem jó neki? Miért van az, hogy az ő életében
mindennek tökéletesnek kell lennie, és nem létezik nő, aki
megfelelne az igényeinek? Huszonöt éve, hogy a nővére meghalt.
Harminc éve, hogy a szülei odavesztek Olaszországban. Ő pedig
ebben a negyed században féltőn őrizte üres életét, egyre éberebben
várva a barbárokat a kapuknál. Akaratlanul arra gondolt: Nem lenne
ideje beengedni valamelyik barbárt? Mostanáig ijesztő lehetőségnek
tűnt, de nem lenne inkább megkönnyebbülés?
•72•
5.
Habár szerette volna megjátszani a „flegmát”, Gray már
szeptember elsején, a hazatérése estéjén felhívta Sylviát. Ez a munka
ünnepét követő hétvégén történt, a festő gondolt is rá, hogy hátha az
asszony nincs otthon.
De mint kiderült – a férfi nagy megkönnyebbülésére – Sylvia
otthon volt. Kissé mintha meghökkent volna a férfi hangjától. Gray
rögtön arra gondolt, hátha félreértette, és most valami szamárságot
csinált.
– Sok dolga van? – kérdezte aggodalmasan, mert az asszony
kedvetlennek, sőt ingerültnek tűnt.
– Nem, ne haragudjon, de csőrepedés van a konyhámban, és
fogalmam sincs, mihez kezdjek.
– Szólt a gondnoknak?
– Igen, de ma éjszaka szül a felesége. A vízvezeték-szerelő pedig,
akinek telefonáltam, azt mondta, hogy csak holnap reggel tud jönni,
kétszer akkora óradíjért, mert ünnep van. Az alsó szomszéd
telefonált, hogy beázik a mennyezete – mérgelődött Sylvia. Ez már
ismerős terep volt Graynek. A bajbajutott hölgyek megsegítése volt a
szakterülete.
– Mi történt? Csak úgy magától keletkezett, vagy maga csinált
valamit? – Graynek sem a vízvezeték-szerelés volt a szakmája, de
ösztönös műszaki érzékkel dicsekedhetett, ami Sylviából hiányzott.
A vízvezeték-szerelés ama kevés dolog közé tartozott, amit nem
tudott elvégezni.
– Tulajdonképpen az a helyzet… – Restelkedve elnevette magát. –
Beleejtettem egy gyűrűt a lefolyóba, és szét akartam szedni azt a
vacakot, mielőtt a gyűrű folytatta volna útját a manhattani
csatornába. Sikerült is fülön csípnem, de nem voltam elég gyors, és
elszúrhattam valamit, mert tisztességes csőrepedést okoztam, és most
fogalmam sincs, mit tegyek.
•73•
– Hagyja ott a lakását, és rögtön keressen egy újat – javasolta
Gray. Sylvia nevetett.
– Szép kis segítség maga! Azt hittem, mestere a mentésnek, erre
tessék!
– Szakterületemet az idegbeteg nők jelentik, nem a csővezetékek.
Maga túlságosan egészséges. Hívjon fel egy másik szerelőt. –
Hirtelen támadt egy ötlete. – Ne menjek át? – Tíz perce érkezett meg
a repülőtérről. Még a postáját se nézte át. Egyenesen rohant a
telefonhoz, hogy felhívja az asszonyt.
– Valami azt súgja, hogy maga se tudna mit kezdeni vele.
Különben is rémesen nézek ki. Egész nap nem fésülködtem. – Azért
maradt otthon, hogy elvégezze a papírmunkát, és megfejtse a Sun-
day Times keresztrejtvényét. Ez egy olyan lustálkodós nap volt,
amikor semmi fontosat nem kellett tennie. Néha kellemes a városban
lebzselni, amikor mások elutaznak, bár estefelé mindig rátört a
magány. Ezért is vidult fel a festő hangjától.
– Én is viseltes vagyok. Most szálltam le a gépről. Különben is
maga bizonyára jobban néz ki, mint gondolja. – Hogy tűnhetne
rémesnek Sylvia Reynolds? Gray még borzasan is gyönyörűnek látta
volna. – Mondok valamit: fésülje meg a haját, én pedig megjavítom a
lefolyóját. Vagy én kreálok magának frizurát, és maga csinálja meg a
lefolyót. Válthatjuk egymást.
– Maga bolond – felelte az asszony kedélyesen. Hosszú, sivár
vasárnapja volt a hosszú hétvégén. Örült, hogy Gray hallat magáró l.
– Ajánlok valamit: maga rendbe hozza a lefolyót, én rendelek egy
pizzát. Vagy kínai kész kaját, ha azt jobban szereti.
– Maga dönt, én ettem a gépen. Átöltözöm a vízvezeték-szerelő
ruhámba, és húsz perc múlva ott vagyok. Addig bírja ki!
– Biztos? – kérdezte Sylvia kicsit restelkedve, ugyanakkor
örvendezve.
– Bízhat bennem. – Ez remek alkalom arra, hogy ismét lássák
egymást. Semmi várakozás, kiöltözés, félszeg első randevú. Csak
egy csőrepedés és egy kócos üstök. A festő megmosta az arcát, fogat
mosott, borotválkozott, tiszta inget vett, és tíz perccel később már
•74•
kívül is volt az ajtón. Újabb tíz perc múlva megérkezett Sylvia
ajtajához. Az asszony tőle délre lakott, a SoHóban, egy átalakított,
felújított raktárépület legfelső emeletén. Elegáns lakását megtöltötte
komoly, értékes műtárgyakkal, olyasfélékkel, amelyeket árult. Gray
tekintete azonnal megakadt azokon, amelyeken első pillantásra
látszott, hogy igazi nagy művész alkotta őket. Az egész lakás Sylvia
remek ízléséről árulkodott.
Az asszony is megmosta már az arcát, megfésülte a haját, fogat
mosott, tiszta pólót húzott. Egyébként mezítláb volt és farmerban.
Megölelte a festőt, aztán végigmérte.
– Nem kelt olyan benyomást, mint egy vízvezeték-szerelő.
– Bocs, nem találtam a kezeslábasomat. Ez is megfelel. – Elegáns
cipőt és tiszta farmert viselt. – Elzárta a vizet? – kérdezte, miközben
az asszony kivezette a konyhába, ahol minden króm volt és fekete
gránit. Gyönyörű volt. Sylvia eldicsekedett, hogy majdnem teljes
egészében ő tervezte a lakást.
– Nem zártam el – felelte zavartan az asszony. – Nem tudom,
hogy kell.
– Oké – dünnyögte Gray, és bebújt a mosogató alá. A medencéből
egyenletesen csörgedezett a víz a konyhaszekrénybe. Sylvia
törülközőkkel próbálta elzárni az útját. A térdelő festő megtalálta a
biztonsági csapot, harapófogót kért, és egy perccel később elállt a
csorgás. A problémát ezzel megoldották, vagy legalábbis tüneti
kezelést alkalmaztak. A férfi széles mosollyal és térdtől bokáig
átázott farmerban került elő a mosogató alól.
– Maga egy zseni! Köszönöm! – mosolygott Sylvia, majd a
lucskos farmerra pillantott. – Hiszen csuromvizes! Mondanám, hogy
vegye le a nadrágját, de talán kissé elhamarkodott lenne az első
randevún. Némileg kijöttem a gyakorlatból, de úgy rémlik, nem ez a
szokás. – Viszont Gray pocsékul érezné magát, ha vizes farmerban
kellene vacsoráznia. Különben is fáradt lehet az úttól, ne kelljen még
vizesen vacognia is. – De most talán mellőzhetjük a randevúzás
etikettjét. Vegye le a farmerját, hadd dobjam be a szárítóba. Addig
kap egy törülközőt, és megrendeljük a pizzát. – Öt perc múlva
•75•
visszajött egy hatalmas, bolyhos, fehér fürdőlepedővel, és a
vendégszobához tartozó fürdőszobára mutatott, hogy ott lehet
átöltözni. Gray egy perc múlva megjelent a derekára csavart
törülközőben, karján hozva a farmerját. Mulatságosan festett ingben,
zokniban, cipőben, fürdőlepedővel.
– Kissé hülyén érzem magam – vigyorgott szégyellősen – de
valószínűleg még zavaróbb érzés lenne, ha alsónadrágban kellene
vacsoráznom. – Követte a nevető Sylviát a hatalmas, tágas nappaliba,
amely tele volt szobrokkal és képekkel. Gray rögtön felismerte
néhány híres művész alkotásait. – Hű, de szép dolgai vannak!
– Evek óta gyűjtögetem. Egy napon majd átadom a gyerekeimnek.
– Graynek erről rögtön eszébe jutott, hogy a helyzet korántsem olyan
egyszerű, mint szeretné. A gyerekek olyanok voltak, mint a távoli
vihar fojtott, fenyegető morgása a láthatáron. Mindig kerülte az olyan
asszonyokat, akiknek gyereke volt. De Sylvia más. Minden ízében
különbözött a festő eddigi nőismerőseitől. Neki talán a gyerekei is
mások. És legalább nem tőle vannak. Hisztérikusan iszonyodott a
kisgyerekektől. Maga se értette, mi az oka, de tudta, hogy ez nem jó.
– Hol vannak? – kérdezte olyan riadtan, mintha azt várná, hogy a
gyerekek rávetődnek valamelyik faliszekrényből, mint két házi kígyó
vagy pitbull. Sylvia látta az arcát, és remekül mulatott rajta.
– Európában. Elfelejtette? Ahol laknak. Oxfordban és Firenzében.
Csak karácsonykor jönnek haza. Biztonságban van tőlük, bár én egy
cseppet se bánnám, ha itt lennének.
– Kellemes volt a közös útjuk? – érdeklődött udvariasan a férfi.
Az asszony kiment a konyhába, állított a szárítón, aztán visszatért a
nappaliba.
– Nagyon kellemes. Hát maguk? Milyen volt az utazás hátralevő
része? – Letelepedett a hatalmas, fekete bőrfotelba süppedő Grayjel
szemközt a pamlagra. Szívet gyönyörködtető látvány volt
farmerjában, csupasz lábával. A férfi boldogan falta tekintetével.
Évek óta nem volt ilyen boldog. Hiányzott neki Sylvia, bár ez még az
ő felfogása szerint is őrültségnek minősült. Alig ismerte ezt a nőt,
ennek ellenére folyton rágondolt a hajókázás utolsó hetében.
•76•
– Pazar volt. – Sylvia nagyon igyekezett, hogy ne nevessen ezen a
bőrfotelban trónoló törülközős alakon. Olyan mulatságos,
kiszolgáltatott és kedves volt! – Illetve nem is – helyesbített a festő. –
Jó volt, de nem olyan jó, mint Portofino és Szardínia magukkal.
Sokat gondoltam magára, miután elutazott.
– Én is magára – vallotta be a mosolygó Sylvia. – Örülök, hogy
visszajött. Nem számítottam rá, hogy máris telefonálni fog.
– Én sem. Illetve én igen. Azt terveztem, hogy azonnal felhívom,
amint megérkezem.
– Örülök neki. Jut eszembe: Milyen pizzát kér?
– Maga milyet szeret?
– Mindet. Csípős paprikával, bazsalikomos-fokhagymás olajjal,
fasírttal, simán.
– Csatlakozom – jelezte Gray.
– Akkor ezekkel kérem, csak a ringlit hagyom ki. Utálom a
ringlit! – közölte Sylvia, és kiment.
– Én is!
Az asszony ismét ellenőrizte a szárítót, aztán visszahozta Gray
farmerját a nappaliba.
– Öltözzön fel, addig megrendelem a pizzát. Még egyszer
köszönöm, hogy rendbe hozta a lefolyómat.
– Nem hoztam rendbe – tiltakozott a festő –, én csak elzártam a
csapot, hogy ne folyjon a víz. Keddre viszont okvetlenül ki kell
hívnia egy szerelőt.
– Tudom – mosolygott Sylvia. A férfi elvonult a farmerral a
fürdőszobába, majd előjött, és átnyújtotta az asszonynak az
összehajtogatott fürdőlepedőt. Sylvia meglepődött.
– Mi a baj? – kérdezte Gray.
– Nem hagyta ott gyűrötten a padlón. Mi baja? Azt hittem,
minden férfi ezt csinálja. – Összemosolyogtak. A festő egy pillanatra
megszeppent az asszony hüledezésétől. Ő el sem tudta képzelni,
hogy egy ilyen makulátlanul rendes lakásban mást is lehessen
csinálni egy törülközővel.
•77•
– Dobjam le a padlóra? – kérdezte. Sylvia a fejét rázta,
megrendelte a pizzát, majd megérdeklődte, nem kér-e vendége egy
pohár bort. Több palack kitűnő kaliforniai bora volt a hűtőben,
amelyekből most felbontott egy bársonyos Chardonnayt.
Visszamentek a nappaliba és letelepedtek, ezúttal egymás mellé a
pamlagra. Már nem választotta el őket a kávézóasztalka üveglapja.
Nagy volt a kísértés, hogy Gray magához ölelje az asszonyt, de erre
még nem álltak készen. Tapintani lehetett a levegőben félszeg
feszengésüket. Alig ismerték és hetek óta nem látták egymást.
– Maga sem tipikus asszony – fűzte tovább Gray a fehér
fürdőlepedő témáját. – Ha az lenne, hisztériás rohamot kapott volna a
csőrepedés miatt, talán még azt is rám fogja, hogy az én hibám, és az
egész csak azért van, mert halálra akarja rémíteni a legfrissebb fiúja
vagy a volt férje, aki mindjárt fel is jön a tűzlépcsőn egy töltött
pisztollyal, hogy mindkettőnket lepuffantson.
– Nincs tűzlépcsőm – mentegetőzött a nevető Sylvia. El sem tudta
képzelni, miféle asszonyok voltak ezek, akikkel Gray együtt járt.
Most már a festő számára is hihetetlennek tűnt a múlt.
– Ez leegyszerűsíti a dolgokat – nyugtázta csendes csodálattal. –
Tetszik a lakása, Sylvia. Gyönyörű, elegáns és mértéktartó, akárcsak
maga. – Nem volt benne semmi hivalkodás, csak színvonal és ízlés.
– Én is szeretem. Sok kincsem van itt, amelyek nagyon drágák
nekem.
– Megértem – bólintott Gray, és arra gondolt, hogy számára
Sylvia vált ilyen kinccsé. A viszontlátás még fokozottabban
tudatosította benne ezt a tényt. Valahogy nagyon jelentőségteljesnek
tűnt, hogy azon a helyen láthatja, ahol lakik. Ez más, mint
éttermekben vagy Charlie hajóján találkozni vele. Akkor is gyönyörű
és vonzó volt, de most valóságosabbnak tűnt.
Míg várták, hogy hozzák a pizzát, Sylvia galériájáról és az általa
képviselt művészekről beszélgettek.
– Szeretném látni a munkáit – mondta az asszony.
Gray bólintott.
•78•
– Én is szeretném, ha megnézné. Bár nem az a műfaj, amit maga
szokott bemutatni.
– Melyik galériában állít ki? – érdeklődött Sylvia. Gray még
sohasem említette. Most is egy vállrándítással ütötte el a kérdést.
– Pillanatnyilag sehol. Rengeteg bajom volt az utolsó
műkereskedőmmel. Majd keresnem kell egy másikat, de nem sietek,
mivel úgysincs elég bemutatni való anyagom.
Megjött a pizza. Sylvia kifizette, bár Gray is ajánlkozott, de az
asszony azt mondta, tekintse fizetségnek a pizzát a beázás
megszüntetéséért. Leültek a konyhaasztalhoz, és jóízűen diskuráltak.
Sylvia megosztotta a férfival a bort, eloltotta a villanyt, gyertyát
gyújtott, és csinos olasz tányérokra tálalta a pizzát. Minden, amit
csinált, vagy amit csak megérintett, stílusos és választékos volt,
akárcsak ő maga, lófarokba kötött hajjal, farmerban, csupasz lábbal.
Megint azt a türkizes karperecet viselte, amire Gray már
Olaszországban felfigyelt.
Sokáig csevegtek, témáról témára csapongva. Élvezték az
együttlétet, Sylvia örült, hogy a festő megszüntette az áradást a
konyhában. Tíz óra volt, mikor Gray bevallotta, hogy kezdi érezni az
időeltolódás hatását. Ez meg a bor egészen elálmosította.
Sajnálkozva felállt, segített betenni az edényeket a mosogatóba,
habár Sylvia erősködött, hogy egyedül is képes rá. Ám a férfi
élvezettel segített. Az asszonyon látszott, hogy nem idegen tőle a
munka, világéletében arra kényszerült, hogy olyan önálló legyen,
mint Gray. Annál nagyobb öröm volt, hogy segíthet neki, és annál
kevesebb kedve volt elmenni.
– Köszönöm, Gray, hogy átjött segíteni! – fordult hozzá
búcsúzóul az asszony. – Ha nem zárja el a vizet, mostanra uszoda
lenne a konyhám.
– Kitalálta volna maga a megoldást. Ez csak ürügy volt, hogy
láthassam – felelte őszintén a férfi. – Köszönöm a pizzát és a remek
társaságot. – Magához ölelte Sylviát, megcsókolta a két orcáját, aztán
megtorpant, mert nem tudta, nem korai-e még. Kiült a tekintetébe a
kérdés, és az asszony válaszolt rá. Fölemelte a karját, közelebb húzta
•79•
a férfit, és ekkor találkozott az ajkuk. Nem lehetett volna
megállapítani, ki csókolt elsőnek, de nem is számított. Szorították
egymást, beleöntve ebbe az ölelésbe minden vágyakozást, ami hetek
óta érlelődött bennük, a korábbi hetek és évek minden sivár
magányát. Lélegzetet elállító, életet adó, végtelen csók volt. Amikor
leváltak egymás szájáról, Sylvia odaszorította arcát a férfiéhoz.
– Hú! – súgta. – Erre nem számítottam… Azt hittem, azért jött,
hogy megjavítsa a lefolyómat.
– Azért is jöttem – súgta a férfi. – De ezt már Olaszországban meg
akartam tenni, csak arra gondoltam, korai lenne. – Sylvia bólintott.
Valószínűleg az lett volna. Le akart feküdni ezzel az emberrel, de
tudta, hogy ez elhamarkodott lenne. Alig egy hónapja ismerik
egymást, és hetek óta nem találkoztak. Egyszerre csak egy lépést,
figyelmeztette magát, még mindig az első csók ízét élvezve, és
alighogy ezt gondolta, Gray újból megcsókolta. Ez már
szenvedélyesebb volt, és neki arra kellett gondolnia, hányszor
csinálhatta már más asszonyokkal, hány viszonya lehetett, hány
bolond nőszemély rontott már be azonnali megmentést követelve az
életébe, hány szakítás után kezdhette már elölről a festő. Asszonyi
csordák gázoltak át értelmetlen viszonyokkal elfecsérelt életén, míg ő
csak két férfit szeretett eddig. Most pedig Grayt. Illetve őt még nem
szereti. De egy napon megszeretheti. Volt a férfiban valami, amitől
Sylvia azt szerette volna, ha nála maradna, és sose menne el.
– Jobb lesz indulnom – mondta Gray, és olyan érzéki volt a
hangja, hogy már a zengésével felizgatta az asszonyt.
Syilvia bólintott, arra gondolt, hogy egyet kellene értenie a
férfival, de neki nem ez volt a véleménye. Kinyitotta az ajtót előtte,
de a festő mintha tétovázott volna.
– Ha holnap megnyitom a vizet – súgta Sylvia –, átjön megint,
hogy elzárja? – Ártatlanul nézett rá, a haja kissé kócos volt, a
pillantása álmatag. A férfi kuncogott.
– Most is megnyithatnám, és akkor lenne ürügyem maradni –
súgta reménykedve.
•80•
– Ürügyre nincs szükségem, de azt hiszem, még nem kellene –
mondta szemérmesen az asszony.
– Miért? – Gray szája vérforralóan vándorolt ide-oda a nő arcán és
nyakán. Sylvia megborzolta a férfi haját, és közelebb húzta magához.
– Azt hiszem, van valahol egy szabályzat a hasonló helyzetekről.
Mintha az lenne benne, hogy nem szokás lefeküdni egymással egy
közösen felfalt pizza és egy lefolyójavítás után.
– A csudába! Ha ezt tudom, nem eszem meg a pizzát, és nem
javítom meg a lefolyót – mosolygott Gray, és tovább csókolgatta az
asszonyt. Úgy kívánta, mint emlékezete szerint még egyetlen nőt
sem, és érezte, hogy Sylvia ugyanolyan mohón kívánja őt, de nem
enged a vágyának, mert élvezni akarja őt és a pillanatot.
– Viszontlátásra holnap? – súgta lágyan, majdnem kacéran,
Graynek pedig tetszett, hogy várhat rá és a kellő pillanatra, bármikor
jöjjön is az. Neki most is megfelelt volna, de legyen minden úgy,
ahogy Sylvia akarja. Ha ő várni szeretne, akkor várnak. Ez az
asszony ér ennyit. Gray ötven évig várt rá.
– Magánál vagy nálam? – súgta. – Örülnék, ha átjönne, de nálam
borzasztó rendetlenség van. Egy hónapja nem jártam itthon, és senki
sem takarított helyettem. Majd talán a hétvégén. Ne nézzek be
holnap ellenőrizni a lefolyót?
A galéria úgyis zárva tartott a munka ünnepén.
Sylvia betervezett valami otthoni munkát, de tulajdonképpen nem
volt semmi dolga.
– Egész nap itthon leszek. Gyere, amikor akarsz. Főzök neked
vacsorát.
– Majd én főzök. Délelőtt felhívlak. – Még egyszer megcsókolta,
aztán elment, Sylvia pedig sokáig állt, nézte a bezárt ajtót, és a bűvös
pillanaton tűnődött, amelyet ezzel a kivételes emberrel élt át. Bement
a hálószobájába, és arra gondolt, milyen lenne itt látni Grayt. A férfi
pedig, aki az utcán most intett le egy taxit, úgy érezte, egész élete
megváltozott egyetlen este alatt.
•81•
6.
Gray délelőtt tízkor telefonált. Borzasztó rendetlenség volt a
lakásában, még a bőröndjét sem csomagolta ki. Belezuhant az ágyba,
Sylviára gondolva aludt el, és ahogy felébredt, azonnal felhívta. A
nő, aki valamiféle papírmunkával foglalatoskodott, elmosolyodott,
mikor meghallotta a festő hangját.
Kölcsönösen megérdeklődték egymástól, hogyan aludtak. Sylvia
fél éjszaka csak forgolódott, mert a férfi járt az eszében. Gray úgy
aludt, mint a tej.
– Hogy bírja a lefolyó?
– Jól – mosolygott az asszony.
– Ne menjek át ellenőrizni? – Sylvia nevetett, néhány percig
diskuráltak, Gray azt mondta, ezt-azt el kell végeznie otthon az
utazás után, de felajánlotta, hogy fél egykor ebéddel jelentkezik az
asszonynál.
– Azt hittem, vacsorát főzünk! – csodálkozott Sylvia. Igaz, azt
mondta Graynek, egész nap otthon lesz, és ezt közvetett
meghívásnak szánta.
– Nem hinném, hogy tudok addig várni – felelte a férfi őszintén. –
Ötven évig vártam rád. Még kilenc óra, és belehalhatok. Van időd
egy vacsorára? – érdeklődött bátortalanul. Sylvia mosolygott. Volt
ideje mindenre, amit Gray akart. Ezt még tegnap este döntötte el,
amikor a férfi megcsókolta. Már akkor kész volt beengedni a festőt a
világába, és megosztani vele az életét. Nem tudta, miért így érzi
helyesnek, de Gray egész egyénisége indokolta a döntését.
– Van rád időm bármikor, csak gyere.
– Hozhatok valamit? Pástétomot? Sajtot? Bort?
– Van itthon étel. Semmit sem kell hoznod. – Olyan sok közös
dolgot szeretett volna: sétálni a Central Parkban, kószálni a Village-
ben, moziba menni, ágyból nézni a tévét, házon kívül vacsorázni,
otthon főzni Grayre, megnézni a festő munkáját, megmutatni neki a
•82•
galériáját, vagy csak feküdni az ágyban összeölelkezve. Nemrég
találkoztak először, mégis úgy érezte, mintha egész életében ismerte
volna ezt a férfit.
Otthon a műtermében Gray felbontotta a leveleit, megnézte a
számláit, és kirámolt a bőröndjéből a padlóra, majd kiválogatta a
szükséges ruhákat. Lezuhanyozott, borotválkozott, felöltözött,
gyorsan kiállított néhány csekket, elrohant, feladta őket, majd
beugrott az egyetlen virágüzletbe, amelyet nyitva talált. Vásárolt két
tucat rózsát, leintett egy taxit, megadta Sylvia címét a SoHóban.
Délben becsengetett a lakásba, ahonnan az imént távozott a
vízvezeték-szerelő. Az asszony szeme kerekre nyílt a rózsák láttán.
– Ó, istenem, de gyönyörűek… Gray, ezt nem kellett volna! –
mondta komolyan. Ez a fejedelmi gesztus egy szűkölködő
művésztől. .. Sylvia meg volt hatva. Ez a férfi egy igazi lovag! Ő, aki
egész életében csak önimádó férfiakat ismert, végre találkozott egy
olyan emberrel, aki nemcsak gyengéd érzéseket ébresztett benne, de
fontosnak tartotta őt.
– Ha megengedhetném magamnak, naponta küldenék neked
rózsát. Lehet, hogy egy időre ez lesz az utolsó – sajnálkozott Gray.
Még mindig hátralékos volt a lakbérrel és a telefonszámlával. A jegy
Franciaországba iszonyú sok pénzbe került, de ő nem engedte, hogy
Charlie fizesse ki. Az a legkevesebb, hogy legalább ezt a költséget ő
állja. Abban reménykedett, hogy Adam elviszi, csakhogy az
egyenesen Las Vegasból repült át Európába, visszafelé pedig megállt
Londonban a srácai miatt. – Azért akartam ma rózsákat hozni neked,
mert a mai nap különleges.
– Miért? – kérdezte Sylvia. Ölelte magához a rózsacsokrot, és a
szeme óriási nagyra nőtt az izgalomtól, bár ugyanakkor félt is egy
kicsit.
– Mert ma van a kezdete… mert ma kezdünk el… mert most
kezdődik minden. A mai nap után egyikünk sem lesz ugyanaz, aki
volt. – Elvette az asszonytól a rózsákat, és letette a hatalmas bokrétát
egy közeli asztalra, aztán magához ölelte Sylviát, és megcsókolta.
Érezte, hogy a nő remeg. – Azt akarom, hogy boldog légy – mondta
•83•
gyengéden. – Azt akarom, hogy ez mindkettőnknek jó legyen. –
Kárpótolni akarja az elszenvedett fájdalmakért és csalódásokért.
Magát is kárpótolni akarta a sérelmekért és életének nevetséges
abszurditásáért. Most van itt az esély, hogy jól csinálhassák, és
megszépíthessék egymás életét.
Sylvia vázába tette a rózsákat, aztán elhelyezte őket a nappali
egyik asztalán.
– Éhes vagy? – kiáltott oda a férfinak a konyhába menet. Gray
követte, megállt a küszöbön, és mosolyogva nézte. Sylvia gyönyörű
volt fehér ingében, farmerjában. Szótlanul odament hozzá, és
gombolni kezdte az inget. Az asszony mozdulatlanul figyelte. Gray
gyengéden lefejtette róla és egy székre dobta az inget, majd úgy
csodálta Sylviát, mint egy műalkotást, egy képet, amelyet most
fejezett be. A nő tökéletes volt, bőrén nem látszott az öregedés. A
teste fiatal volt, feszes és kisportolt. Régen történt, hogy valaki így
nézte. Nem volt férfi, aki tükörként verje vissza alakját és érzéseit,
aki törődött volna igényeivel és vágyaival. Úgy érezte, ezer éve vár
Grayre, hogy elkezdődhessen a közös utazás. A cél még ismeretlen,
de együtt vágnak neki az útnak.
Kézen fogta, és csendesen átvezette a hálószobába. Ledőltek az
ágyra, és gyengéden kihámozták egymást a ruhákból. Meztelenül
feküdtek az ágyon, és elkezdték ráérősen felfedezni egymást, kézzel
és szájjal, olyan lassan csillapítva szomjúságukat, amit kínzónak
éreztek volna, ha nem pontosan ezt akarják. Mintha örök idők óta
ismerték volna egymást. Pontosan tudták, mit akarnak és hogyan
juttathatják egymást a csúcsra. Olyan volt, akár egy tánc: mindig
tudták, hova lépjenek, ritmusuk tökéletesen egyforma volt, egy régen
szétszakadt egész lett ismét eggyé bennük. Az idő megállt, majd
minden lázasan rohanni kezdett, és ők egyszerre robbantak ki a
végtelen űrbe. Sylvia szótlanul elnyújtózott a férfi karjában, és
mosolyogva megcsókolta.
– Köszönöm! – rebegte. Gray közelebb húzta magához. Testük
még mindig összefonódott.
•84•
– Egy örökkévalóság óta várok rád – súgta a festő. – Nem tudtam,
hol jársz… de mindig tudtam, hogy itt vagy valahol. – Sylvia nem
volt ennyire bölcs, ő évek óta elveszítette a reményt. Bizonyosra
vette, hogy holtig tartó magányra van ítélve. Rég nem számított erre
az ajándékra, már azt sem tudta, hogy akarja-e. És most itt volt, az
életében, az agyában, a szívében, az ágyában, minden porcikájában.
Gray összeforrott vele örökre.
Elaludtak, és csak órák múlva ébredtek, jóllakottan, békésen,
boldogan. Kimentek a fürdőszobába, aztán meztelenül főztek ebédet.
Egyikük sem szégyellte magát a másik előtt. Habár testük már nem
volt olyan fiatal és feszes, mint régen, egymásnak tökéletesen
megfeleltek. Az ágyba vitték az ebédet, és ott ették meg, nagy dis-
kurálás és nevetgélés közepette. Olyan egyszerű, élvezetes és könnyű
volt minden!
Ebéd után közösen zuhanyoztak, majd felöltöztek, és hosszú sétát
tettek a SoHóban. Ácsorogtak a boltoknál, megbámulták a galériákat,
fagylaltot vettek az utcán, és megosztoztak rajta. Hat óra volt, mire
visszatértek Sylvia lakására két kikölcsönzött régi filmmel.
Visszabújtak az ágyba, filmet néztek, megint szeretkeztek. Este
tízkor Sylvia felkelt, és vacsorát készített.
– Holnap gyere át hozzám – mondta Gray, amikor az asszony
átnyújtotta a vacsoráját: sajtos omlettet angol muffinnal. Tökéletes
finálé volt egy különleges naphoz, amelyet sosem felejtenek el. És
még milyen sok minden van hátra, amit együtt fedezhetnek fel!
– Látni akarom a legújabb munkáidat – mondta Sylvia, miközben
az omlettet ették.
– Épp azért akarom, hogy gyere át.
– Ha akarod, holnap délelőtt átmegyek. Délben a galériában kell
lennem, de előtte elmehetünk a lakásodra.
– Az jó – mosolygott Gray. Vacsora után kikapcsolták a tévét,
összebújtak az ágyban, és átkarolták egymást.
– Köszönöm, Gray – ismételte súgva az asszony. A férfi akkor
már félig aludt, úgyhogy csak mosolygott és bólogatott. Sylvia
•85•
gyöngéden megcsókolta az arcát, még közelebb bújt hozzá, és
néhány perc múlva mélyen aludtak, mint két boldog, békés gyerek.
•86•
7.
Sylvia korán ébredt. Ránézett a mellette alvó Grayre, egy
pillanatra meghökkent, aztán hozzábújt, csendesen mosolyogva azon,
ami történt. Ha ez komoly dolog, akkor óriási változást fog előidézni
az életében, de még inkább a festőében, akinek sosem volt dolga
normális nővel, neki pedig évek óta nem volt társa.
Hangtalanul kibújt az ágyból, és lezuhanyozott. Reggelit készített
két személyre, és csupán akkor ébresztette föl Grayt, amikor tálcán
vitte az ágyba a reggelijét. Hát ez fényévekre volt azoktól a nőktől,
akiket Gray etetett, kiszolgált, gondozott, lábra állított, kiadagolta a
gyógyszerüket, mert ők még ahhoz is túl felelőtlenek vagy bolondok
voltak. Megdöbbenve nézett Sylviára, aki az ágyra tette a tálcát, majd
lehajolt, és megcsókolta az ő vállát. Gray még ilyen borzasan is
vonzó és jóképű volt az ágyban. Sylviának nagyon tetszett, hogy
ilyen erős, érdekes és férfias.
– Meghaltam, és a mennyekben vagyok? – A festő a feje alá tette
a karját, és rámosolygott az asszonyra. – Sosem kaptam még ágyba a
reggelit, vagy ha igen, az kétnapos, hideg pizza volt,
papírtörülközőn. – Sylvia még egy pici vázába tett rózsaszálat is
állított a tálcára. Mulattatta, hogy kényeztetheti a férfit. Szüksége
volt valakire, akit ajnározhat. Felnőtt életének majdnem egész ideje
alatt egy férjről és két gyerekről kellett gondoskodnia. Most, hogy
mindenki elment a háztól, boldogan dédelgette Grayt.
– Elnézést, hogy felébresztettelek – mentegetőzött. Tíz óra volt,
de ő munkakezdés előtt szeretett volna átmenni a férfi műtermébe,
úgy, ahogyan megbeszélték.
Gray megdöbbenve nézett az órára.
– Egek ura! Hánykor keltél?
– Hét körül. Ritkán alszom sokáig.
– Én is. De ma éjszaka úgy aludtam, mint egy csecsemő. –
Rámosolygott az asszonyra, aztán kiugrott az ágyból, hogy
•87•
megfésülködjön és kezet mosson. Egy perc múlva visszajött, és
letelepedett a kényelmes ágyra, a tálcához. – Elkényeztetsz, Sylvia.
Lusta és kövér leszek. – Hát ettől nem kell tartani, gondolta az
asszony. Ő csak azért kényezteti, mert jólesik vele lennie.
Átnyújtotta a férfinak az újságot, amelyet ő már elolvasott, míg
megitta a kávét és megette a pirítóst a konyhában. Gray ránézett, és
félretette. Most nagyobb kedve volt Sylviával beszélgetni.
Diskuráltak, amíg Gray megreggelizett, aztán a férfi felkelt és
felöltözött. Tizenegykor kéz a kézben indultak a műterembe. Sylvia
úgy érezte magát, mint egy bakfis, és olyan régen nem élt át ilyet,
hogy ki akarta élvezni minden percét. Belemosolygott a szeptemberi
napsütésbe, miközben Gray leintett egy taxit. A festő lakására
mentek, ami nem volt túl messze. Míg felkapaszkodtak a négy
lépcsősoron a rozzant, vén, barna homokkő házban, a férfi nem
győzött előre mentegetőzni a rendetlenségért.
– Egy hónapig nem voltam itthon, de megmondom őszintén, itt
már előtte sem volt rend – vigyorgott szélesen, kissé kapkodva a
levegőt, amikor megálltak a lakásajtó előtt. – Itt valójában évek óta
nincs rend.
Akárcsak az életében. Erődítménynek tűnt a szokott nőihez
képest, ám Sylvia mellett maga volt a totális káosz. Sylvia egy
rendkívül sikeres galériát vezetett, két hosszú kapcsolata volt,
felnevelt két normális, egészséges gyereket, és mind az életében,
mind a lakásában makulátlanul tiszta és rendes volt minden. Mikor
Gray benyitott az ajtón, alig fértek be, mert eltorlaszolta az egyik
bőrönd. Aztán ott voltak a csomagok, amelyeket a gondnok hozott
fel. A posta beterítette a padlót. Az előző napon befizetett számlák
feltépett borítékait Gray csak úgy odadobta egy asztalra. A nappali
díványán ruhák hevertek, a szobanövények elszáradtak, az egész
lakás lepusztultnak tűnt. A bútorok elég tisztességesek voltak, bár a
kárpitozásuk megkopott. Gray mindent kéz alól vásárolt. A sarokban
kerek asztal állt, erre szokta tálalni a vacsorát, ha meghívta a barátait.
A hajdani ebédlőben rendezte be a műtermét.
•88•
Sylvia ezért jött, és egyenesen át is ment oda. Gray megpróbált
rendet csinálni, de belátta, hogy úgyis reménytelen, és abbahagyta.
Inkább követte az asszonyt, hogy lássa, mit szól a munkáihoz. Három
festménye volt a műteremben állványokon, az alkotás különböző
szakaszaiban. Az egyik majdnem elkészült, egy másikat az utazása
előtt kezdett el, a harmadikon változtatni akart, mert úgy látta, nem
tükrözi az eredeti elképzelését. Ezenkívül legalább még egy tucat kép
támaszkodott a falakhoz.
Sylviát megdöbbentette ezeknek az alkotásoknak az ereje és a
szépsége. Figurális és aprólékosan részletezett képek voltak,
többnyire sötétek, amelyeken hihetetlen fények ragyogtak. Az egyik,
egy középkori parasztasszony portréja, valamelyik régi mesterre
emlékeztetett. Igazán gyönyörű festmények voltak, amelyek
csodálattal és tisztelettel töltötték el Sylviát. Egészen más volt, mint
azok a divatos, fiatalos műalkotások, amelyeket az ő galériája
mutatott be. Sylvia rajongott a friss tehetségekért; csupa szemet
gyönyörködtető alkotás volt a galériájában, amelyekkel élvezet
együtt élni. Rendkívül sikeres fiatal alkotók is dolgoztak neki, ám
egyik sem rendelkezett Gray mesterségbeli tudásával,
tapasztalatával, kiforrottságával. Azt tudta, hogy a férfi elsőrangú
festő, de csak most látta meg alkotásaiban az érett bölcsességet és a
bravúros technikai tudást. Csak állt Gray mellett, és mohón szívta
magába a látnivalót.
– Hát ez döbbenetes! – Már értette, hogy Gray miért fest csak két-
három képet évente. Még ha egyszerre több festményen is dolgozott,
úgy, ahogy a legtöbb művész csinálja, akkor is hónapok, néha évek
kellettek hozzá, hogy elkészüljön valamelyik. – Teljesen
lenyűgözött. – Gray arca ragyogott. Volt egy festmény, amely szinte
delejesen ábrázolta az esti fényt a vízen. Az ember a legszívesebben
el se mozdult előle. Sylvia ránézésből tudta, hogy ezekhez az
alkotásokhoz igazi jelentős galéria szükséges, de nem az övé. Gray is
tisztában volt ezzel a ténnyel, ő csak a munkásságát akarta
megmutatni: hadd lássa Sylvia, mit tud ő! Nagyon tisztelte az
asszony járatosságát a művészettörténetben és a kortárs festészetben.
•89•
Tudta, hogy nagy bók, ha Sylvia kedvezően nyilatkozik valakiről. –
Gray, okvetlenül találnod kell egy galériát, amelyik képvisel –
mondta szigorúan az asszony, mert a festő már bevallotta, hogy
három éve nincs galériája. A törzsvásárlóinak árulta a képeit, meg az
olyan barátoknak, mint Charlie, aki remeknek tartotta az alkotásait,
és sokat vásárolt is belőle. – Ez bűn, hogy itt porosodjanak – mutatott
a falaknak támaszkodó képekre –, és ne legyen otthonuk!
– Utálom a műkereskedőket! Mind csak a pénzt hajtja, egyiket
sem érdekli a művészet! Miért adjam oda nekik a munkáimat? Ez
nem pénzkérdés, nekem legalábbis nem az! – Ezt Sylvia már a
körülményekből is megállapíthatta.
– Enned akkor is kell – pirongatta gyengéden a férfit. – Azonkívül
nem minden műkereskedő felelőtlen és kapzsi. Vannak, akik
őszintén szeretik a munkájukat. Mint például én. Lehet, hogy nem
árulok ehhez fogható remekműveket, de hiszek a művészeimben. A
maguk módján ők is óriási tehetségek, csak másképp juttatják
kifejezésre.
– Tudom, hogy szereted a munkád. Rád van írva, azért is akartam
megmutatni a képeimet. Ha olyan lennél, mint a többi, nem hívtalak
volna ide. De ha olyan lennél, nem is szeretnék beléd. Nagy szó volt
ez az első éjszaka után. Sylvia nem is felelt azonnal. Szeretett a
férfival lenni, szerette volna jobban megismerni, neki is komoly volt
ez a dolog, de nem tudta, szerelemmel szereti-e a festőt. Ezt még
korai lett volna eldönteni – csakhogy számukra felgyorsultak az
események. Gray feltétel nélküli kitárulkozása, bizalma még
fokozottabb gyöngédséget ébresztett Sylviában. Olyan pillantást
vetett rá, amelyhez nem kellettek a szavak, a férfi pedig átölelte és
megcsókolta.
– Szeretem a munkáidat, Gray – súgta az asszony.
– Nem vagy a műkereskedőm – ugratta a festő. – Neked csak
engem kell szeretned.
– Azon vagyok – felelte őszintén Sylvia.
– Én is – mondta Gray.
•90•
Sylvia elbűvölten bámulta a képeket, miközben az agya
percenként egymilliós fordulatszámmal dolgozott.
– Találni akarok neked egy galériát. Már vannak elképzeléseim. A
héten megnézzük őket, és majd elmondod a véleményed.
– Kit érdekel az én véleményem? Az övék a fontos. Emiatt ne
izgulj! Van neked elég dolgod, nekem pedig pillanatnyilag nincs
annyi munkám, hogy mutogathassam – mondta szerényen. Nem
akarta kihasználni Sylvia kapcsolatait. Annak a gyöngéd, bensőséges
érzésnek, amit az asszony ébresztett benne, semmi köze sem volt a
munkához vagy a protekcióhoz.
– Hogyne lenne elég! – tiltakozott a nő olyan erélyesen, mintha
valamelyik fiatal művészével beszélne, félig, mint műkereskedő,
félig, mint basáskodó anya. Művészeinek többségére rá is fért a ba-
sáskodás. Nagyon kevesen voltak tisztában a tehetségükkel, és ezt
elsősorban a legragyogóbbakról lehetett elmondani. Akik nagyon
odáig voltak maguktól, annál gyatrábban álltak tehetség dolgában. –
Ezt nézd! – Óvatosan szétszedte a falnak támaszkodó képeket.
Elbűvölő alkotások voltak, még annál is szebbek, mint amelyek
készülőfélben az állványokon voltak.
Gray elkészült alkotásai olyanok voltak, mintha belülről
világítanának: volt, amelyiken gyertyaláng ragyogott, volt,
amelyiken tűzvész. Olyan fény tündökölt rajtuk, amilyennel Sylvia
nem találkozott a kortárs művészetben. A reneszánsz örökségét
ragyogtatta fel a munkássága, amely ugyanakkor félreismerhetetlenül
modern volt: a technika adta neki a régies ízt. Sylvia tudta róla, hogy
Párizsban tanult, meg Olaszországban is, mint most az ő lánya.
Graynek szilárd alapozást jelentettek ezek az európai tanulóévek. Az
asszony ihletettnek és csodálatosnak találta a festményeit. – Gray, ha
tetszik, ha nem, keresnünk kell neked egy galériát!
Egyébként a férfinak voltak már tapasztalatai ezen a téren; annak
idején ő is próbált galériát, ügynököt vagy munkát találni valamelyik
nőjének, többnyire lesújtó eredménnyel. Neki soha senki sem ajánlott
segítséget, kivéve talán az egyetlen Charlie-t. De ő nem is akart
kihasználni senkit, főleg nem a barátait, vagy akiket szeretett.
•91•
– Nincs nekem szükségem galériára, Sylvia. Komolyan.
– És ha olyat találok, ami tetszeni fog? Legalább megnézed és
elbeszélgetsz velük? – ütötte a vasat az asszony. Gray ezért külön
szerette, hiszen Sylvia nem nyer ezen az ügyön, ő csak neki akar
segíteni. Mosolyogva bólintott. Sylvia már tudta, kinek fog
telefonálni: legalább három olyan galériát ismert, amelyek
tökéletesen megfelelnének Graynek. És ezeken kívül is vannak
fontos galériák a belvárosban, amelyek a férfiéhoz hasonló jellegű
alkotásokat árulnak. Ezek egészen más intézmények voltak, mint az
övé a SoHóban. Graynek másfajta közönségre van szüksége. Viszont
akár Londonban is sikeres lehet. Az igazi galériáknak vannak
kapcsolatai más városokban. Graynek ott a helye.
– Ezzel ne fáraszd magad – mondta a férfi gyengéd komolysággal.
– Van neked dolgod épp elég. Nincs szükséged egy újabb munkára.
Nekem nincs más vágyam, csak az, hogy veled lehessek.
– Nekem sincs – mosolygott Sylvia. De akkor is segíteni akar
rajta. Miért ne? Gray megérdemli. A művészek pocsék üzletemberek,
és képtelenek eladni a munkáikat. Ezért van szükség műkereskedőre.
Graynek is az kell. Meg egy jó kapcsolat. Bár azt még eldönti az idő.
De bármint alakuljon a kettőjük dolga, mindenképpen segít rajta, és
ehhez igénybe fogja venni a kapcsolatait. Sylvia úgyszólván
mindenkit ismert New York művészeti világában. Olyan feddhetetlen
híre volt, hogy minden ajtó megnyílt előtte. Graynek megnyitja a
megfelelő ajtót, aztán a többi a festőn múlik. Ő csak a közvetítő akar
lenni, ami teljesen tisztességes célkitűzés, még akkor is, ha csak
barátok lesznek, akiknek futó időre volt egy röpke románcuk.
Az órájára pillantott. Majdnem dél, ideje bemenni az irodájába.
Gray megígérte, hogy később felhívja, az asszony csókkal búcsúzott
tőle, és már a lépcsőn futott lefelé, amikor a férfi utánakiáltott:
– Köszönöm! – Sylvia felnézett, szélesen elmosolyodott,
integetett, aztán eltűnt.
A galériában a szokott káosz fogadta. Telefonált két művész, akik
hisztériás állapotba kerültek a közelgő kiállításuk miatt. Felhívta egy
felháborodott ügyfél, aki még nem kapta meg a vásárolt képet.
•92•
Telefonált valaki, hogy utánanézzen egy megrendelésnek. A
berendezőjük motorbalesetet szenvedett, eltörte mindkét karját, tehát
újat kell keríteni a következő kiállításhoz. Délután a grafikai
tervezőjükkel kellett megbeszélnie a kiállítás katalógusát. Határidőre
le kellett adni a hirdetésüket az Artforumnak, és a fotós még mindig
nem hozta a hirdetéshez szükséges, négyszer ötös fényképeket. Négy
óráig lélegzethez sem jutott, ám akkor elkezdett telefonálni Gray
ügyében. Könnyebben ment, mint hitte. A műkereskedők megbíztak
a hírében, az ízlésében és az ítéletében. A legtöbb ismerőse éles
szemű asszonynak tartotta, akinek van érzéke az igazi művészethez.
Két műkereskedő arra kérte, küldjenek diapozitívokat. A
harmadiknak csak üzenetet hagyhatott, mert az illető Párizsban
tartózkodott, ahonnan este érkezik haza. Ahogy ezzel végzett,
nyomban felhívta Grayt, aki felnevetett, mikor meghallotta a hangját.
Sylvia, ha beindult, olyan megállíthatatlan volt, akár a szélvihar. Ha
nincsenek diapozitívok, mondta, átküld egy fotóst, hogy készítsen.
– Van egy csomó, ha ez a szíved vágya!
– Egyelőre ez is megteszi – felelte a nő vidáman, és hozzátette,
hogy másfél óra múlva ott a futár a műteremben a diákért.
– Hűha, te aztán nem vesztegeted az időt!
– Akkor nem, ha ilyen műremekekről van szó, amilyenek a
tieid… – mondta csendesebben Sylvia, mert neki ez végső soron nem
üzlet volt, hanem románc. Egy percig jólesett emlékezni rá. – Azt
akarom, hogy csupa jó dolog történjen veled.
– Az már megtörtént Portofinóban. A többi csak körítés.
– Ide nekem a körítést is! – mondta magabiztosan az asszony.
Gray elmosolyodott.
– Szolgáld ki magad! – Boldoggá tette ez a figyelem, ami teljesen
szokatlan volt számára. Nem akarta kihasználni Sylviát, de
valósággal megigézte az asszony munka- és életstílusa. Nem az a
típus volt, aki visszariad az akadályoktól, vagy belenyugszik a
vereségbe. Felgyűrte az inge ujját, és nekiugrott minden feladatnak.
Pontosan fél ötkor megjelent Graynél a küldönc, átvitte Sylviá-
hoz a diákat, amelyeket az asszony röviddel öt óra után elküldött egy
•93•
kísérőlevéllel együtt a műkereskedőknek, akiket felhívott a festő
miatt. Hatkor bezárta a galériát, és hazament: alighogy átlépte a
küszöbét, telefonált Gray, és megkérdezte, mit szólna egy közös
vacsorához. Egy kis olasz étterembe akarta vinni a Meatpacking
negyedben. Sylvia el volt ragadtatva. Az étterem kedves és meghitt
volt, az étel zamatos, és az asszony megkönnyebbülésére olcsó. Nem
akarta, hogy Gray sokat költsön rá, de azzal sem akarta megalázni,
hogy felajánlja, beszáll a költségekbe. Sejtése szerint a jövőben sokat
fognak még főzni egymásra. Vacsora után Gray hazavitte, és nála
maradt. Kezdett kialakulni élvezetes napirendjük.
Másnap együtt készítették a reggelit, amit ezúttal a férfi vitt neki
az ágyba. Azt mondta, ő az ügyeletes. Sylvia még sose volt
ügyeletben senkivel. Gray más volt. Kényeztették és becézték
egymást, mindig kikérték egymás véleményét, és ha az egyik
mondani akart valamit, a másik a legnagyobb figyelemmel hallgatta.
Az élet egyelőre maga volt a tökély. Sylvia, nem mert a jövőre
gondolni, és félt a túlzott reményektől. Ám tartson bármeddig a
kapcsolat, nekik egyelőre éppen megfelelt, márpedig nem akartak
ennél többet. A szex pedig egyenesen csodás volt. Épp elég bölcsek
és tapasztaltak voltak, hogy figyeljenek egymásra, és ki-ki a másik
örömét tartsa szem előtt. Szemernyi önzés nem volt a viszonyukban.
Mindkettőnek az volt a legnagyobb öröme, ha boldoggá tehette a
másikat, ágyban és ágyon kívül. Az élet keserű melléfogásai
megedzették és megérlelték őket, mint a nemes fajbort, amely nem
túl öreg, épp csak annyira, hogy izgalmas és mámorító legyen. Noha
Sylvia gyerekei véneknek tartották volna őket, igazából a tökéletes
életkorban voltak, hogy élvezhessék és méltányolhassák egymást.
Sem Sylvia, sem Gray nem volt még ilyen boldog.
A két műkereskedő, akinek Sylvia elküldte a diapozitívokat,
ugyanazon a napon hívta vissza az asszonyt. Mindkettő érdeklődött,
és szerette volna látni Gray munkáit. A harmadik műkereskedő két
nappal az után telefonált, hogy hazatért Párizsból, és nagyjából
ugyanazt mondta. Sylvia beszámolt a fejleményekről a vacsoránál.
•94•
– Azt hiszem, válogathatsz! – ujjongott. Gray le volt nyűgözve.
Az asszony néhány nap alatt kirángatta a letargiájából, elküldte a
diapozitívjait a megfelelő helyekre, és megnyitotta előtte a megfelelő
ajtókat.
– Döbbenetes asszony vagy! – mondta lelkesen.
– Te pedig döbbenetes férfi, és rendkívüli művész! – Szombat
délutánra találkozót beszéltek meg, hogy elvigyék Gray munkáit a
három galériába. Sylvia felajánlotta a furgonját. ígéretéhez híven
reggel beállított, pulóverban-farmerban, hogy segítsen rakodni. Két
óráig tartott, míg lehordtak mindent, amit Gray megmutatásra
érdemesnek tartott. A festőt feszélyezte, hogy Sylvia, aki eddig is
úgy bánt vele, mint egy tündérkeresztanya, még cipekedjen is neki,
de az asszony jó mulatságnak tekintette. Hozott magával csinosabb
cipőt és pulóvert is, hogy átöltözhessen a galériák tiszteletére. Öt
órára túl voltak mindenen. Gray munkája nagyon tetszett mind a
három műkereskedőnek, és mind a három galériától kapott ajánlatot.
A festő nem hitt a fülének, de még Sylvia is elismerte, hogy ez
felülmúlja a várakozásait.
– Olyan büszke vagyok rád! – mondta ragyogó arccal. Nagyon
elfáradtak, de repesett a szívük. Újabb két órába telt, amíg
felhurcolták a képeket az emeletre. Gray még nem határozta el, hogy
melyik galériát választja. Erre este került sor, és Sylvia úgy látta,
hogy a férfi jól választott. Ez egy fontos galéria volt az 57. utcában,
amely nagy fiókintézetet működtetett Londonban és egy galériát
Párizsban. Sylviát egészen lázba hozta Gray választása. Ez tökéletes
lesz, mondta magabiztosan.
– Hihetetlen vagy! – mosolygott a férfi. Nem tudta, sírjon vagy
nevessen, annyira meghatotta, amit Sylvia tett érte. Ültek a díványon
a nappali szobában, ahol még a szokottnál is szörnyűbb rendetlenség
uralkodott. Gray az asszony energiájától megihletve egész héten
lázasan festett, és nem bajlódott a rendcsinálással. Sylviát nem
érdekelte: szinte észre sem vette. A férfi ezért is szerette. Nem volt
olyan tulajdonsága az asszonynak, amit ne szeretett volna. Graynek ő
volt az eszményi nő, ezért eszményi férfi akart lenni Sylvia számára,
•95•
és meg akart adni neki mindent. Persze keveset tehetett azon kívül,
hogy ott volt mellette és szerette. – Úgy szeretlek, Sylvia – mondta
halkan.
– Én is szeretlek – felelte ugyanolyan halkan az asszony.
Tulajdonképpen nem tudta, akar-e szerelmes lenni, ám az együtt
töltött napok és éjszakák jelentettek valamit. Tetszett neki, amit Gray
gondolt, és amiben hitt. Szerette a becsületességét. Csodálta a
munkásságát. Nem kellett tenniük semmit, nem kellett határozniuk
semmiben, csak. örülniük kellett a kapcsolatuknak. Olyan egyszerű
volt addigi agyonkomplikált életükhöz képest. – Akarod, hogy
megfőzzem a vacsorát? – kérdezte mosolyogva. Kizárólag olyan
kérdésekben kellett dönteniük, hogy mit egyének és kinél aludjanak.
Gray szívesen aludt az asszonynál, és ez a megoldás Sylviának is
jobban tetszett. A festőnél, bármilyen szívesen is eljött hozzá Sylvia,
hogy figyelje, amint dolgozik, túl nagy volt a rendetlenség.
– Nem – mondta Gray határozottan –, nem akarom, hogy vacsorát
főzz. Elmegyünk ünnepelni. Te egy csodás galériát szereztél nekem
ezen a héten. Én sosem lettem volna képes rá, amilyen lusta vagyok.
Nem volt lusta, dehogy volt az, de nem szeretett dicsekedni a
munkájával. Sylvia sok hasonló művészt ismert. Szükségük volt
valakire, aki lép helyettük és átvezeti őket a szakadékok felett. 0 ezt
boldogan és feltűnően jó eredményekkel megtette Grayért.
Egy kis francia étterembe mentek az Upper East Side-on. Remek
francia ételeket ettek, és finom francia borokat ittak rá. Méltó
megünneplése volt Gray sikerének, és annak, ami még vár rájuk. Míg
visszafelé vitte őket a taxi az asszony lakására, Charlie-ról és
Adamről beszélgettek. Gray nem találkozott Adammel, amióta
hazajött New Yorkba, és nem is hívta fel. Charlie meg különben sem
tért még haza, akkor meg minek telefonált volna neki? Különben se
nagyon szokta hívogatni őket, ha belefeledkezett a munkájába.
Barátai megszokták, hogy ő időnként eltűnik a térképről, és ők
keresték meg, ha túl sokáig nem hallották hírét. Ezen az estén erről a
barátságról mesélt Sylviának. Elmondta, milyen jó emberek a barátai,
és hogy ők hárman milyen szorosan kötődnek egymáshoz.
•96•
Megbeszélték, miért nem nősült meg Charlie, és miért nem fog
újranősülni Adam. Sylvia azt mondta, sajnálja őket. Úgy látta, hogy
Charlie nagyon magányos ember, akit borzasztóan kifosztott az élet,
és végül még azt a lehetőséget is elvette tőle, hogy szeretni merjen
valakit. Ettől még tragikusabb a helyzete.
– Azt mondja, meg akar nősülni, de én nem hiszem, hogy valaha
is rászánja magát – mondta filozofikusan Gray. Egyetértettek abban,
hogy Adam egészen más eset. A válásától megkeseredetten, az
anyjával örökös háborúban nem akar mást, mint buta libákat, akik
akár a lányai lehetnének. Sylvia ezt elég sivár életnek találta. – Pedig
klassz pasas, csak jobban kell ismerni – védelmezte Gray a barátját.
Sylvia nem volt meggyőzve. Charlie-ban rögtön meglátta a
minőséget és az érdemet, ám az önteltségig magabiztos, hetyke,
sikeres Adam bosszantotta. Ennek a férfinak használati tárgy és
dekoráció a nő. Sosem jutna eszébe, hogy egy magával egyidős
asszonnyal járjon. Nem mondta meg Graynek, hogy ő egyáltalán
nem tiszteli az ilyen férfiakat. Ennek a Weissnek pszichiáterre, egy
derekas fenékbe rúgásra és egy drasztikus leckére lenne szüksége.
Remélhetőleg jön majd egy eszes fiatal lány, aki alaposan
megtáncoltatja. Gray nem így látta, neki remek ember volt Adam,
csak hát összetört a szíve, amikor Rachel megcsalta és elhagyta.
– Ez nem indok arra, hogy tárgynak tekintsük az embereket, és ne
tiszteljük a nőket. – Sylviának is összetört a szíve, nem is egyszer, de
ettől nem tekintette papír zsebkendőnek a férfiakat. Inkább elbújt,
nyalogatta a sebeit, alaposan átgondolta, mi és hogyan történt, és
csak azután merészkedett vissza a világba. De hát ő nő. A nők
másképp vannak programozva, mint a férfiak, és más
következtetéseket vonnak le. Ők, ha megsebzik őket, visszavonulnak
és kivárják a gyógyulást, míg a férfiak bosszúszomjasan
belevágtatnak a világba. Elhitte Graynek, hogy Adam kedvesen
bánik a nőivel, nem is ez a baj, hanem hogy nem tiszteli őket, tehát
sosem értené meg, ami Gray és őközötte van. Adam nem tűrte volna,
hogy ez történjen vele, vagy nem mert volna vállalkozni rá. És Sylvia
ettől még inkább méltányolta egymásra találásuk csodáját.
•97•
Este odabújt hozzá az ágyban, és élvezte a biztonságos meleget.
Ha Gray el is hagyja egyszer, semmi sem veheti el tőlük ezt a
mámorító időt. Most már tudta magáról, hogy képes túlélni, akármi
történjék. Gray ezért is szerette. Sylvia túlélő volt, akárcsak ő.
Csalódásaik jobbá, bölcsebbé, türelmesebbé tették őket. Se egymást,
se mást nem akartak bántani. De az volt a legjobb az álmok, a
remény, a romantika és a szex mellett, hogy igazi barátok lettek, és
így tanulták meg szeretni egymást.
•98•
8.
Charlie már aggódni kezdett festő barátjáért, hiszen hetek óta nem
kapott hírt felőle, és telefonon sem tudott beszélni vele. Aztán végre
sikerült elérnie.
– Nincs semmi bajod? Többször hívtalak, amióta itthon vagyok,
de mindig csak az üzenetrögzítőd válaszolt! – lamentált.
Gray tudta, hogy valószínűleg Sylviánál lehetett, amikor barátja
hasztalanul hívta, ám egy szót sem árult el neki abból a mennyei
hétvégéből.
Charlie-nak persze fogalma sem volt, hogy mi történt Grayjel,
amióta hazatért New Yorkba. Éppen Hamptonban töltötte a hétvégét
egy baráti családnál, amikor észbe kapott, hogy egy kukkot sem tud
Grayről. Szeptember elején, amikor még javában hajókázott, érkezett
a festőtől néhány e-mail, ám ez volt minden. Ha nem volt semmi baj,
Gray általában jelentkezett nála, de most ez nem történt meg.
– Jól vagyok! – lelkendezte Gray boldogan. – Csak sokat
dolgoztam! – Még nem szólt Sylviáról, bár hétvégi beszélgetésük
során egyetértettek abban, hogy helyes lesz mondani valamit a két
barátjának. Az asszony egyelőre halogatta a beszélgetést a
gyerekeivel. Már majdnem egy hónapja találkozgattak, és úgy látták,
komoly köztük a dolog. Sylvia kissé aggódott, hogy Charlie és Adam
féltékeny lesz, akár meg is neheztelhet. Egy komoly kapcsolat sok
időt igényel, és az asszony attól félt, hogy ez nem lesz Adam és
Charlie ínyére. Gray erősködött, hogy szó sincs erről, ám Sylviát
nem győzte meg.
Ezek után Gray beszámolt Charlie-nak az új galériáról. Har-
rington füttyentett.
– Hát ez meg hogy történt? Nem hiszek a fülemnek, hogy végre
felkeltél a babérjaidról, és kerestél magadnak egy galériát, amelyik
eladja a műveidet! Már ideje volt! – örvendezett Charlie.
•99•
– Én is pontosan így gondoltam. – Egyelőre nem árulta el, hogy ez
Sylvia érdeme. Ezt a közlést eltette a legközelebbi alkalomra, amikor
majd találkozik Charlie-val. Telefonon nem akart megtárgyalni egy
ilyen fontos dolgot.
– Mit szólnál, ha a napokban együtt ebédelnénk? – javasolta
Charlie. – A hajózás óta nem is találkoztunk! – Adammel már
eltervezték, hogy koncertre mennek a héten. Grayjel nehezebb volt
összejönni. A festő hajlamos volt belefeledkezni a munkájába, és
olyankor hetekre meghalt számára a világ. Bár mostanában sokkal
derűsebb a kedve, és ha valóban szerződést kötött egy fontos
galériával, akkor nyilván jól mennek a dolgai.
– Nagyon szívesen! – vágta rá Gray. – Mikor? – Ritkán fordult elő
vele, hogy így lelkesedjen egy találkozásért. Többnyire a fülénél
fogva kellett kivonszolni a barlangjából, a festőállvány mellől.
Charlie nem tett megjegyzést. Úgy gondolta, hogy Gray a
szerződésnek örül.
Átfutotta a határidőnaplóját. Rengeteg megbeszélése volt az
alapítvány miatt, és ezekhez általában hozzátartozott az ebéd is. Ám
másnap délben volt egy üres órája.
– Mit szólnál a holnaphoz?
– Remek!
– A Yacht Club? – Ez volt Harrington egyik kedvence.
Gray, akárcsak Adam, időnként őrjítőén nagyképűnek találta a
Yacht Clubot, de Charlie kedvéért hajlandóak voltak odamenni.
– Jól van – felelte tűnődve.
– Akkor, viszlát egykor! – búcsúzott Charlie, és mindketten
visszatértek a munkájukhoz.
Gray másnap reggel elújságolta Sylviának, hogy Charlie-val
ebédel. Az asszony ránézett a frissen sütött óriási palacsinták tornya
mögül.
– Ez jó vagy rossz? – kérdezte kissé idegesen.
– Persze hogy jó! – Gray letelepedett az asszonnyal átellenben, a
saját palacsintája mellé. Szeretett reggelit készíteni Sylviának.
•100•
Ez az ő reszortja volt, az asszony este főzött, vagy akkor, ha
elmentek valahova. Kezdett a helyére rázódni minden, és máris
kialakult a napirendjük. Gray reggel elment a műtermébe, ahol nem
maradt bent aludni többé; Sylvia elment a galériájába, este hat körül
találkoztak az asszony lakásán. Gray általában egy palack borral
vagy egy zacskó élelmiszerrel érkezett. A hétvégére homárt hozott,
amely a Kék Holdon töltött mesés napokra emlékeztette
mindkettőjüket. Hivatalosan még nem költözött oda Sylviához, de
már minden éjszaka nála aludt.
– Beszámolsz neki rólunk? – érdeklődött óvatosan az asszony.
– Így terveztem. Továbbra sincs kifogásod ellene? – Tudta,
mennyire önálló egyéniség Sylvia, és nem akart olyat tenni, ami
ellenkezne az akaratával.
– Nekem semmi – felelte hanyagul Sylvia. – Csak abban nem
vagyok biztos, hogy neki fog-e tetszeni. Mert azért sokkolhatja egy
kicsit, tudod. Lehet, hogy rokonszenvesnek talált Portofinó-ban, mint
egy arcot a sok között, de talán kevésbé fog lelkesedni a gondolattól,
hogy komolyra fordult a kapcsolatunk.
A négy hét, ami Gray hazatérése óta eltelt, minden kétséget kizárt
az ügy komolyságára nézve. Aminek ők nagyon örültek. De
mennyire örültek!
– Ne csacsiskodj! Charlie biztosan örülni fog. Mindig érdekelték a
nőim.
Sylvia nevetve töltött neki egy csésze kávét.
– Ja, mert azokat nem érezte fenyegetésnek! Vélhetőleg azt
gondolta, hogy úgyis börtönbe vagy tébolydába kerülnek, mielőtt
túlzott kárt okozhatnának a hármótok kapcsolatában.
– Te talán kárt akarsz okozni? – kérdezte a festő derült
kíváncsisággal.
– Nem, dehogy! Ám Charlie érezheti így. Ti hárman tíz éve
vagytok elválaszthatatlanok.
– Továbbra sem akarok elszakadni tőlük. Miért ne láthatnának
együtt minket?
•101•
– Tegyük függővé attól, mit mond Charlie. Talán meghívhatnánk
vacsorára. Mellesleg többször megfordult már a fejemben a gondolat.
És ha akarod, jöjjön Adam is a partnerével. – Bár őt sokkal kevésbé
kedvelte. – Ugyan nem lelkesedem a gondolatért, hogy olyan nőkkel
vacsorázzam, akik a gyerekeim lehetnének. Illetve, Adam esetében,
még fiatalabbak is náluk. Ezzel együtt azt fogom tenni, amit jónak
tartasz – fejezte be diplomatikusan.
– Azt nem lehetne, hogy először csak egyedül Charlie-t hívjuk át?
– kérdezte Gray kompromisszumra készen. Tudta, hogy Sylvia nem
kedveli Adamet, és a rokonszenvet nem lehet erőltetni. Pedig jó
lenne, ha összebarátkozna az ő barátaival. Adam és Charlie
ugyanolyan fontos részét jelentik az életének, mint ez a nő.
Mindketten tisztában voltak vele, hogy kapcsolatuk tartósságához
fontos beengedniük a barátokat a magánéletükbe. Nem ülhetnek
örökké kettesben kézen fogva, tévét bámulva, ágyban töltve a
hétvégéket, legyen ez akármilyen kellemes és szórakoztató. Az
élethez több emberre van szükség. A barátok jelenléte valamilyen
értelemben még szilárdabbá teszi a kapcsolatukat. Sylvia mindig úgy
érezte, hogy létezik valahol a kapcsolatok kézikönyve, amelynek a
tartalmát mások jobban ismerik, mint ő. Két ember először
szeretkezik, majd a férfi elkezdi a nőnél tölteni az éjszakákat, és
egyre rövidül az idő, ami két ilyen éjszakát elválaszt. A férfinak
előbb-utóbb helyre lesz szüksége a szekrényben és a fiókokban.
Sylvia és Gray még nem jutott el idáig: a festő ruhái egyelőre a
mosókonyhában lógtak, bár az asszony tudta, hogy ez nem maradhat
így. A következő állomás a kulcs: ezt akkor kapja meg a férfi, ha a
nő már bizonyosan tudja, hogy nem akar mással járni, és nem kell
tartania a kínos pillanatoktól. Gray már megkapta ezt a kulcsot,
Sylviának senkije sem volt rajta kívül, megesett, hogy ő hamarabb
végzett a műteremben, mint az asszony a galériában; mi értelme lett
volna, hogy az ajtó előtt gubbasszon? Hogy mi lesz a következő
lépés, azt nem tudta Sylvia. Bevásárlás? Gray már megtette. Közösen
fizetik a számlát? Fölveszik egymás helyett a telefont? Itt még nem
tartanak. És ha a gyerekei telefonálnak, akik semmit sem tudnak
•102•
Grayről? Összeköltözés, címváltoztatás, férfinév a postaládán és a
csengő alatt. Ebből a folyamatból nem lehet kizárni a barátokat.
Fontos, hogy legalább kedveljék ugyanazokat az embereket. Mint
ahogy Graynek idővel meg kell barátkoznia az ő gyerekeivel is. Jó
lenne, ha találkoznának. A festő nem is titkolta, hogy kínosan érinti a
téma. Pedig Sylvia tudta, hogy ez a dolog könnyebbik része. A férfi
bizonyára szeretni fogja az ő klassz gyerekeit, akiknek nincs
nagyobb vágyuk, mint boldognak látni az anyjukat. Ha Emily és
Gilbert látja, hogy ez az ember jó az anyjukhoz, akkor befogadják a
családba. Sylvia ismerte a srácait.
Még hosszú út állt előttük, de ők serényen iparkodtak a cél felé.
Bár voltak akadályok, amelyektől egyformán tartottak: Gray például
attól a pillanattól, amikor oda kell állnia a barátai elé. Az asszonynak
fogalma sem volt, mit szól majd Adam és Charlie, ha tudomást
szereznek a kapcsolatuk komolyságáról. Reménykedett, hogy Charlie
nem veszi el Gray kedvét, vagy nem fogja rémítgetni a barátját az ő
srácaival. Mert Graynek ez az Achillesz-sarka. Betegesen iszonyodik
a gyerekektől, és nemcsak attól, hogy neki legyenek vér szerinti
utódai, de attól is, hogy köze legyen a mások gyerekéhez. Ezen az
sem változtatott, hogy Emily és Gilbert régen kinőtt a gyerekcipőből.
Szó szerint pánikba esett az ilyen kötődéstől. Ő, aki a földkerekség
leghiszterikusabb nőit pátyolgatta, betegesen rettegett attól, hogy
bárminemű köze legyen ezek srácaihoz. Sylvia teljesen
ésszerűtlennek tartotta ezt a félelmet, ám kedvesének ez nagyon is
valóságos volt.
Gray segített elmosogatni reggeli után, majd elsőnek ő indult el a
műterembe. Sylviának le kellett bonyolítania néhány telefont munka
előtt. Fel akartra hívni Emilyt és Gilbertet. Ha esténként hazatért a
munkából, az időeltolódás miatt már késő volt az ilyen telefonokhoz.
Még nem beszélt nekik Grayről. A gyerekek úgyis csak
karácsonykor jönnek haza; az még három hónap, rengeteg idő.
Addigra elválik, mi lesz ebből a kapcsolatból; bőven ráér akkor
szólni nekik. Se Emily, se Gilbert nem volt otthon, Sylvia csak
üzenet hagyhatott nekik. Nagyon ragaszkodott hozzájuk.
•103•
Mire elindult a galériába, Gray már a Yacht Clubban volt. Charlie
kedvenc asztalánál ültek, egy hatalmas, elegáns, boltíves teremben,
amelyet régi kapitányok képei és üvegburával védett hajómodellek
ékesítettek. Charlie pompásan festett: napbarnított volt, stramm és
kipihent.
– Milyen volt az út vége? – érdeklődött Gray, miután mindketten
megrendelték a salátát.
– Klassz. Tulajdonképpen már sehova se mentünk, miután
elpályáztatok. Nekem munkám volt, a legénységnek mindenféle
javítást kellett végeznie. Persze kellemesebb volt a hajón, mint az
itteni lakásban. – Az utóbbi időben sivárnak és nyomasztónak találta
a lakását. Feszült lett tőle. – Hát akkor mesélj a galériáról! Ugye, a
Weschler-Hinkley az? – Nagy név volt ez a művészet világában. –
Hogy történt? Csak úgy megtaláltak? – Charlie örült; senki sem
érdemelte meg ezt Graynél jobban, hiszen annyira tehetséges! –
Vagy te találtad meg őket? – mosolygott szélesen.
– Tulajdonképpen egy barátom ajánlott be – válaszolt a festő
óvatosan. Azok után, amit Sylviától hallott, idegesen várta Charlie
reagálását. Tudta, hogy ez butaság, de a szorongás kiült az arcára.
– Miféle barát? – kíváncsiskodott Charlie. Maga se tudta, miért
érzi gyanúsnak a solgot.
– Egy barátom barátja… tudod… tulajdonképpen egy nő… –
hebegett Gray, és úgy érezte magát, mint egy iskolás, mikor az apja
felelősségre vonja.
– Ezt nevezem fordulatnak! – derült Charlie. – Miféle nő?
Ismerem? Újabb sebzett szárnyú madár került a fészkedbe? Aki
galériában dolgozik, és jó összeköttetései vannak? Ha igen, nagyon
okos vagy! – dicsérte Grayt. Pedig nem jól gondolta. Barátja nem
holmi titkárnővel randevúzgatott, aki kikönyörögte a főnökétől, hogy
fogadja a festőt. Nem sebzett szárnyú madár került a fészekbe,
hanem egy sas, egy atomerőmű energiájával, aki a szárnya alá kapta
Grayt, és vitte föl az égbe.
– Szerintem nem ész dolga volt, hanem szerencséé.
•104•
– Ebben nincs semmi szerencse – visszhangozta Charlie az
asszony szavait. – Óriási tehetség vagy, barátom. Ha itt szerencséje
van valakinek, akkor az nem te vagy, hanem ők. De te nem
válaszolsz a kérdésemre. – Szúrósan nézett Gray szemébe. – Ki az a
nő? Vagy titok? – Talán férjnél van. Történt már ilyen Grayjel:
szökött feleségek varrták a nyakába magukat, azzal a felkiáltással,
hogy elváltak, vagy a bíróság kötelezte távolmaradásra a férjüket.
Mivel pedig szó sem volt ilyesmiről, a hitvesek előbb-utóbb
beállítottak, és meg akarták gyilkolni Grayt. Örök agglegénységének
éveiben a festő végigjátszotta már a katasztrófa összes elképzelhető
forgatókönyvét. Néha olyan cifra dolgok estek meg vele, hogy
Charlie komolyan aggódott érte. Egy nap még agyonlövi valamelyik
hibbant nőnek a fiúja. – Remélem, nem másztál már megint bele a
lekvárba? – kérdezte nyugtalanul. Gray szégyenlősen nevetett, és
megrázta a fejét.
– Nem, nem másztam. De azért nincs túl jó hírem, mi? Gondolom,
meg is érdemlem, amilyen szexbombákkal randevúztam. – Sóhajtva
megrázta a fejét, és úgy döntött, átesik a vallomáson. – De most nem.
Mert valóban van valakim, de ő más! – mondta büszkén.
– Kicsoda? Ismerem? – tudakolta Charlie. Bár akárki legyen ez a
nő, a barátján látszik a boldogság. Nyugodt volt és elégedett, szinte
túlságosan is. Mint aki nyugtatót szedett, vagy bedrogozott. Bár
Charlie tudta, hogy erről szó sem lehet. Ennek ellenére szinte
mámoros boldogságot lehetett érezni rajta.
– Találkoztál vele – mondta a festő talányosan. Sylvia
figyelmeztetésére gondolt, és még mindig kerülgette a forró kását.
– És? Jöhet a fanfár? – csipkelődött Charlie.
– Portofinóban találkoztál vele! – Végre kinyögte, bár ez sem
csillapította a szorongását.
– Ott? Mikor? – Charlie agya hirtelen kiürült. Nem emlékezett rá,
hogy Gray bárkivel is randevúzgatott volna az utazás alatt. Azt
kizárólag Adam csinálta St. Tropez-ban, Korzikán és Capri szigetén.
Ha jól emlékszik, ő és Gray rá se néztek semmiféle nőre.
•105•
– Sylvia Reynolds – mondta barátja higgadtan. – Ott volt a
társaságban, amikor találkoztunk velük Portofinóban és Szardínián.
– Sylvia Reynolds? A műkereskedő? – hápogta Charlie.
Emlékezett rá, hogy tetszett Graynek; Adam ugratta is miatta, hogy
nem az ő zsánere, mert nem elég bolond, már ha az egyáltalán. De
milyen jól emlékezett rá Charlie! Rokonszenves volt neki az asszony.
Ezek szerint Graynek is. Nohát, hogy így összemelegedtek a hosszú
úton! – De mikor történt ez? – kérdezte, továbbra is álmélkodva. Már
a nyáron gyanította, hogy ezek ketten kedvelik egymást, de nem
annyira, hogy elkezdjenek találkozgatni.
– Amikor hazajöttem. Majdnem egy hónapja tart. Bájos asszony.
Ahogy meglátta a munkáimat, rögtön beajánlott a Wechsler-
Hinkleynek meg még két másik galériának. A következő, amit tudok,
hogy már alá is írtam a szerződést. Sylvia roppant energikus! –
mondta mosolygó rajongással.
– Hát az biztos, hogy boldognak látszol – állapította meg Charlie.
Gray még sose beszélt így egyetlen nőről sem. – Nem szívesen
vallom be, de egyetértettem Adammel. Azt hittem, nem a te
zsánered.
– Nem is az. – Gray megint olyan restelkedve mosolygott. –
Szerintem ez benne a jó. Nem szoktam meg az olyan nők társaságát,
akik megállnak a maguk lábán, és tulajdonképpen nem kellek nekik
másra, mint kellemes időtöltésre és kiadós hetyegésre.
– Ez a titka? – kérdezte mohón Charlie. Hú, miket fog ő mesélni
Adamnek, ha holnap este találkoznak!
– Nem, nem az. Sokkal többről van szó. Nála töltöm az
éjszakákat.
Charlie megbotránkozott.
– Egy hónapja jársz vele, és már oda is költöztél? Nem volt ez egy
kicsit korai? – Úgy tűnt, hogy Gray helyet cserélt a törött szárnyú
madárkákkal.
– Nem költöztem oda – felelte Gray csendesen. – Azt mondtam,
hogy ott alszom.
•106•
– Minden éjszaka? – Gray megint haszontalan iskolásnak érezte
magát. Charlie-n nem látszott túlzott elragadtatás. – Nem gondolod,
hogy túlságosan ripsz-ropsz mennek nálatok a dolgok? De a
műtermedet azért nem adod fel? – kérdezte csaknem riadtan.
– Persze hogy nem. Én csak jól érzem magam egy csodálatos
nővel, és élvezem a társaságát. Elképesztő asszony! Okos,
talpraesett, józan, becsületes, szellemes, önzetlen, gyengéd. Nem
tudom, hol bujkált mindezekben az években, de ebben a három és fél
hétben az életem teljesen megváltozott.
– Ezt akarod? – kérdezte Charlie. – A hangodból ítélve nyakig
benne vagy. Ez veszélyes lehet. Sylvia mindenfélét vehet a fejébe.
– Miket? Hogy be akar költözni a lepratelepre, ahol lakom? Vagy
kedve szottyan ellopni az öreg cuccaimat? Jobb művészeti könyvei
vannak, mint nekem. Bár a festékeimet még elcsórhatja. Az ágyam
kipurcant, az övé viszont klassz. A növényeim elpusztultak, amíg
Európában voltam. Nincs egy tisztességes törülközőm. Van két
serpenyőm, hét villám és négy tányérom. Nem tudom, mire
gondolsz, hogy miből forgathatna ki Sylvia, de akármi is az,
boldogan odaadom neki. Az emberi kapcsolatok rázósak tudnak
lenni, de hidd el nekem, Charlie, ő életem első nője, aki nem látszik
veszedelmesnek. A többiek kimondottan azok voltak.
– Nem úgy értem, hogy a pénzedre hajt. De tudod, milyenek a
nők. Rengeteg illúziójuk van, és másképp építik fel maguknak a
világot. Vacsorára hívod őket, és mire észbe kapsz, már esküvői
ruhát próbálnak, és bejelentkeznek Tiffanynál. Nem szeretném, ha
bármibe belerángatnának.
– Charlie, ígérem neked, hogy engem nem rángatnak bele
semmibe. Amíg tart ez a kapcsolat, készséges örömmel utazom vele
egy vonaton.
– Te jóságos ég! Feleségül akarod venni? – Charlie szeme ha-
lalmasra nyílt.
– Nem tudom – felelte őszintén a festő. – Évek óta nem
gondoltam a házasságra. Kétlem, hogy Sylviának ez lenne a
szándéka. Volt már férjnél, ami, az elbeszéléséből ítélve, nem volt
•107•
eget verő élmény. A férje húszévi házasság után hagyta faképnél egy
tizenkilenc éves lányért. Felnőtt gyerekei vannak, azt mondja, öreg,
hogy kisbabát akarjon. A galériája sikeres. Sokkal több a pénze, mint
amennyim nekem valaha is lesz. Tehát nem pénzkeresőnek kellek. És
nem akarom kihasználni. Képesek vagyunk eltartani magunkat, ő
még jobban, mint én. Klassz lakása van a SoHóban, szereti a
foglalkozását. A válása után egyetlen komoly kapcsolata volt, és az a
férfi öngyilkos lett három éve. Azóta én vagyok az első. Nem
hiszem, hogy bármelyikünk többet akarna annál, ami most van. Hogy
majd egyszer hajlandó lennék-e feleségül venni? Valószínűleg. Ha ő
is akarná, bár ebben kételkedem, sült bolond lennék, ha nem
próbálkoznék meg vele. Ám pillanatnyilag az a kardinális kérdés,
hogy hol vacsorázzunk, vagy ki készítse el a reggelit. Még a
srácaival sem találkoztam – mondta higgadtan.
Charlie csak bámult ezen a szónoklaton. Három hete sincs, hogy
nem találkozott a barátjával, és ez alatt Gray nemcsak összeköltözik
egy nővel, de azt pedzegeti, hogy akár feleségül is veheti egy napon!
Charlie olyan képet vágott, mint akit fejbe csaptak, és Graynek,
ahogy elnézte az arcát, átvillant az agyán, hogy Sylviának alighanem
igaza volt. Charlie-nak szemmel láthatóan nincs ínyére ez a fordulat
az ő életében.
– Még csak nem is szereted a gyerekeket! – emlékeztette Charlie.
– Függetlenül attól, hogy hány évesek. Miből gondolod, hogy Sylvia
gyerekei mások?
– Talán nem is azok. Talán ez lesz a szakítópróbája a
kapcsolatunknak. Lehet, hogy Sylvia rám is un addigra. A gyerekei
háromezer mérföldre laknak tőlünk, és mindkettő felnőtt. Ekkora
távolság mellett még ki is lehet bírni őket. Mindenesetre megpró-
bálom, ennél többet úgysem tehetek. Vagy bejön, vagy nem. Annyit
tudok, hogy most minden megy, mint a karikacsapás, és remekül
érezzük magunkat együtt. Hogy holnap mi lesz, azt meg ki tudja?
Meg is halhatok a jövő héten. Viszont addig kimulatom magam.
– Remélem, nem fogsz meghalni a jövő héten – felelte Charlie
gyászosan. – Bár még kívánhatod, hogy bár halott lennél, ha
•108•
Sylviáról kiderül, hogy nem az, akinek látod, de addigra már
belegabalyodtál a hálóba. – Gray elmosolyodott a vészjósló hangra.
Charlie teljesen úgy beszél, mint aki pánikba esett, bár nem lehet
tudni, maga miatt rémüldözik-e, vagy őt félti. Egyik félelme
alaptalanabb, mint a másik. Gray egyáltalán nem érezte magát úgy,
mint akit behálóztak. Önként és dalolva raboskodott Sylvia elegáns
lakásában.
– Nem gabalyodtam bele semmiféle hálóba – mondta csendesen. –
Még csak nem is lakom ott. Csak nála alszom. Most próbálkozunk.
És ha nem válik be, visszamegyek a műtermembe.
– Ez nem így működik – jegyezte meg a mindentudó Charlie. –
Vannak nők, akik levakarhatatlanul rád akaszkodnak, vádaskodnak,
prézsmitálnak, hisztériáznak, ügyvédet hívnak, soha el nem hangzott
ígéretekre hivatkoznak. Beléd vágják a karmaikat, és mire
felocsúdsz, már azt képzelik, hogy a tulajdonuk vagy – mondta
iszonyattal. Sok férfit látott már életében, akikkel ez történt, és
nagyon nem akarta, hogy Gray, aki néha olyan ártatlan tud lenni,
akár egy csecsemő, erre a sorsra jusson.
– Hidd el nekem, sem Sylvia, sem én nem akarunk kisajátítani
senkit. Túl öregek vagyunk mi már ahhoz. Ő pedig sokkal józanabb,
mint amit hajlandó vagy feltételezni róla. Aki húszévi házasság után
úgy engedte el a féijét, hogy vissza sem nézett, az nem fog a
nyakamba csimpaszkodni, vagy belém vájni a karmait. Ha valaki
előbb száll ki ebből a kapcsolatból, az valószínűleg ő lesz.
– Miért? Talán iszonyodik az elkötelezettségtől? Mert akkor
komoly sebeket ejthet rajtad.
– Eddig nem kaptam sebeket? Ne akadékoskodj, Charlie, az egész
élet arról szól, hogy ütjük-vágjuk egymást. Már az is megsebez, ha
olyan alakok, akiket alig ismerünk, nem fogadják a hívásunkat.
Nálam többször valószínűleg egyetlen pasit sem tettek lapátra New
Yorkban. Túléltem, és azt is túl fogom élni, ha még egyszer
megtörténik velem. És Sylvia valószínűleg iszonyodik az
elkötelezettségtől. Akárcsak én. Jézusom, hiszen még a gyerekeit se
akarom látni! Halálosan félek attól, hogy fájni fog, ha túlságosan
•109•
megszeretek valakit; először gondoltam úgy, hogy ez a kapcsolat
megér egy kis fájdalmat vagy akár tetemes kockázatot is. Itt senki
sem ígért semmit, senki sem beszél házasságról. Annyit szoktunk
kérdezni egymástól: „Hol akarsz vacsorázni ma este?” Egyelőre
biztonságban vagyunk mindketten.
– Párkapcsolatban nincs biztonság. – Charlie aggodalmasan
összevonta a szemöldökét. – Csak nem akarom, hogy szenvedj. –
Megvolt a véleménye a párkapcsolatokról. Nem csak a végzetes
hiányosságok miatt, amit az úrilányokban talált. Amióta elhaltak
mellőle a családtagjai, egyfolytában a szenvedéstől próbált
menekülni. Rettegett a kockázattól.
De Gray már nem félt tőle. Élete fordulóponthoz ért azzal, hogy
megismerte Sylvia Reynoldsot. Charlie viszont szörnyű
fenyegetésnek érezte a barátja viselkedését. Úgy érezte, egy
riasztócsengő visít valahol. Az Agglegények Hadseregének egyik
tagja dezertált! Gray pedig láthatott a barátja szemében mindent,
amitől Sylvia óvta: nemcsak a bizalmatlanságot és a helytelenítést,
de a pánikot is. Emberismeretben Sylvia sokkal felkészültebb volt
nála. Jól ítélte meg Charlie-t, sőt, talán Adamet is. Graynek az
tetszett a legkevésbé, hogy Charlie reagálásából úgy érezte, mintha
elárulná a baráiját, sőt, mintha komplett idióta lenne, amiért
kockáztatni mer. Undok érzés volt, elszürkült tőle a világ, és Gray
szájában megkeseredett az étel.
– Arról beszélgettünk Sylviával, hogy valamelyik este átjöhetnél
vacsorázni hozzánk.
Charlie, aki éppen a számlát rendezte, letette a tollat, és rámeredt
a festőre.
– Egyáltalán felfogod, hogyan beszélsz? – kérdezte komoran.
Gray megrázta a fejét. Nem tudta, akarja-e hallani. – Pontosan úgy,
mint egy nős ember! Az ég áldjon meg! Ne feledd, hogy nem vagy
az!
– Miért, az a legrosszabb, ami velem történhet? – vágott vissza
Gray. Súlyos csalódást jelentett neki Charlie viselkedése. Nem
akarta, hogy Sylviának legyen igaza. Erre tessék! Neki volt igaza,
•110•
száz százalékig. – Valamiből úgy gondolom, hogy a vastagbélrák
rosszabb.
– Néha nehéz megkülönböztetni a kettőt – elmélkedett a cinikus
Charlie. – Az ilyen fokú elkötelezettség roppant alattomos lehet. Fel
kell adnod miatta önmagad, és olyasvalakivé kell lenned, aki nem
vagy – mondta feltétlen meggyőződéssel. Gray sóhajtott. Hát mit
tettek velük az évek? Milyen magas árat fizettek a szabadságért,
amihez olyan görcsösen ragaszkodnak? Talán túl magasat. Miután
egy életen át védelmezték a függetlenségüket, a végén egyedül
maradnak. Graynek, amióta megismerte Sylviát, először villant át az
agyán, hogy ez talán nem is olyan dicsőséges életcél. Rájött, hogy
nem akar egyedül meghalni. Egy napon lekopnak, vagy talán be sem
kopogtatnak többé a nyavalygó, bolond asszonyok, az úrilányok és
Adam buta tyúkjai. Otthon maradnak valaki mással. Gray már nem
látta a régi gyönyörű fényben a szabadságot.
– Te tényleg velem akarod tölteni az öregkorodat? – nézett
farkasszemet Charlie-val. – Ez a szíved vágya? Vagy jobban
szeretnél az enyémnél csinosabb lábakat nézni az asztalnál, míg a
Kék Holddal hajókázol? Mert ha nem leszel hajlandó elgondolkodni
ezen a kérdésen, a végén rám fanyalodsz. Nagyon bírlak, a legjobb
barátom vagy, de ha öreg, beteg, fáradt és magányos leszek, nagyon
valószínű, hogy bármilyen szívesen reggelizem a társaságodban, az
ágyba másvalakivel akarok bemászni, aki majd fogja a kezem. És
hacsak nem akarsz magadra maradni Adammel vagy velem, jó lesz
fontolóra venned a kérdést.
– Mi van veled? Mivel etet a barátnőd? Ecstasyvel? Mi a fenének
foglalkozol most meg a koroddal? Ötvenéves vagy. Emiatt nem kell
aggódnod még legalább harminc évig, addig meg, isten tudja, bármi
történhet velünk!
– Talán épp ez a baj. Ötvenéves vagyok. Te negyvenhat. Nem
lenne ideje, hogy felnőjünk? Adam még büntetlenül ellébecolhat,
jóval fiatalabb nálunk. De én nem tudom, hogy így akarok-e élni
tovább. Hány asszonynak segíthetek még? Hánynak csikarhatok még
ki távoltartó rendelkezést? Hány mellplasztikát akar még fizetni
•111•
Adam? És te hány úrilányban akarsz még keresni valamit, amit
gáncsolhatsz? Charlie, ha neked sem jó ez, keresd tovább az igazit.
Nagyon ideje.
– Így beszél egy igazi áruló. – Charlie köszöntésre emelte a
poharát, kiürítette maradék borát. – Nem tudom, neked mi a
véleményed, de engem roppant lehangolt ez az eszmecsere. Te
érezheted úgy, hogy Idő Atya liheg a nyakadba, amit, ha tudni
óhajtod a véleményem, fölöttébb nevetségesnek találok, de én nem
érzem így. És nem érem be az első nővel egy tökéletlen kapcsolatra,
csak mert félek a magányos haláltól. Inkább megölöm magam ma
este. Addig nem állapodom meg, még csak nem is gondolok rá, míg
meg nem találom a tökéletes nőt.
– Azt meg nem találod soha – mondta Gray szomorúan. Őt is
nyomasztotta a beszélgetés. Remélte, hogy Charlie osztozni fog az
örömében, erre úgy viselkedik, mintha ő elárulta volna a
barátságukat. Charlie-nak egyébként csakugyan ez volt a véleménye.
– Ezt meg miért mondod? – kérdezte haragosan.
– Mert nem is akarod megtalálni. És amíg nincs meg az akarás,
senki sem üti meg a mércéd. Nem hagyod. Nem is akarsz rálelni az
igazira. Mint ahogy én sem akartam. Aztán belépett az életembe
Sylvia, és minden megváltozott.
– Úgy veszem észre, te kifordultál önmagadból. Szedned kellene
valamit depresszió ellen, és azután vedd újra fontolóra ezt a
kapcsolatot!
– Életemben nem kaptam még jobb szert a depressziómra, mint
Sylvia. Valóságos energiabomba, és boldog vagyok, ha mellette
lehetek.
– Nagyon örülök, ha ez a helyzet, és őszintén remélem, hogy így
is marad. Ám amíg ez ki nem derül, ne próbálj megtéríteni minket!
Esetleg akkor, ha beválik az elméleted. Mert erről nem vagyok
meggyőződve.
– Majd tájékoztatlak – mondta Gray csendesen. Fölálltak,
kimentek a Yacht Clubból, aztán megálltak a járdán, és egy hosszú
pillanatig nézték egymást. Mind a két férfit megviselte az ebéd, Gray
•112•
ráadásul csalódott is. Többet várt a barátjától: örömöt, helyeslést,
izgalmat. Bármit, csak nem ezeket a cinikus és epés megjegyzéseket.
– Hát csak vigyázz magadra! – Charlie megveregette barátja
vállát, és közben a másik kezével leintett egy taxit. Alig várta, hogy
szabadulhasson Gray társaságától. – Majd felhívlak… és gratulálok a
galériához! – bömbölte, mielőtt beszállt a kocsiba.
Gray integetett. Egy darabig nézett a taxi után, aztán lehorgasz-
totta a fejét, és elbaktatott. Úgy döntött, gyalog megy haza a
lakásába. Levegőre és időre volt szüksége, hogy gondolkozzon.
Charlie még sosem gúnyolódott vele ilyen érdesen. Az biztos, hogy
jól ítéli meg a barátja helyzetét. Charlie nem is akarja megtalálni „az
igazit”. Gray ezt korábban nem látta ilyen éles tisztasággal. Nincs
igaza Charlie-nak, Sylvia nem mosta át az ő agyát: csak a szemét
nyitotta fel, és beragyogta az életét napsugárral. Az asszonyban
megvan minden, amit kívánt, csak sose merte remélni, hogy
megtalálja. Ugyanakkor ahhoz is bátorságot adott neki, hogy az a
férfi legyen, aki mindig is szeretett volna lenni, ha mert volna.
Charlie retteg. Azóta fél, hogy a szülei és Ellen meghaltak. Járhat
akárhány pszichiáterhez, azok sem szabadítják meg a rettegéstől.
Egyfolytában menekül, talán holtáig is azt fogja tenni. Gray
elszomorodott a gondolattól. Micsoda szörnyű pazarlás! Ő még csak
hat hete ismeri Sylviát, de amióta kezdi megnyitni a szívét neki, az
egész élete megváltozott. Annál fájdalmasabb, hogy Charlie árulónak
nevezte. Ez felért egy pofonnal. Még akkor is ez a szó visszhangzott
a fejében, mikor megszólalt a mobilja.
– Szia! Na, mi volt? – érdeklődött Sylvia a galériából. Vidám volt
a hangja, mert végre sikerült meggyőznie magát, hogy Gray jobban
ismeri Charlie-t, tehát valószínűleg ő ítélte meg tévesen Harrington
reagálását. Graynek igaza van, neki meg üldözési mániája. –
Megmondtad neki? Mit szólt hozzá?
– Rettenetes volt – felelte a festő őszintén. – Ocsmány. Többek
között árulónak nevezett. Szegény ördög retteg mindenféle
elkötelezettségtől. Ezt még sosem láttam ilyen tisztán. Nagyon
•113•
utálom bevallani, de neked volt igazad. Pokolian nyomasztó ebéd
volt.
– Sajnálom. Pedig a végén sikerült meggyőznöd róla, hogy én
tévedek.
– Nem tévedtél. – Kezdte megtanulni, hogy barátnője szinte
sohasem téved. Sylvia nagyon ismerte az embereket; ehhez képest
feltűnően türelmes volt a bolondériáikkal szemben.
– Sajnálom. Képzelem, mennyire kiborultál. Dehogy vagy te
áruló, Gray! Tudom én, hogy még mindig szereted őket. No de miért
ne lehetnének barátaid, és ugyanakkor egy kapcsolatod? – Egyáltalán
nem akarta elmarni a festő barátait. Gray viszont úgy sejtette, hogy
Charlie képes lenne ennek az ellenkezőjére, ha ő eltűrné tőle.
– Kizárólag akkor, ha nem ártják bele magukat a dolgaimba. Én
nagyon komolyan értettem, amit mondtam.
-Rólunk?
-Róla is. Megmondtam, hogy elpocsékolja az életét, és
magányosan fog meghalni.
– Lehet, hogy igazad van – mondta szelíden az asszony –, de erre
neki kell rájönnie. Talán épp ezt akarja. Joga van hozzá. Magad
mesélted, micsoda látványos szakításai voltak, amióta a családtagjai
meghaltak. Ilyesmin nem könnyű túltenni magunkat. Meghalt
mindenki, akit szeretett. Ilyen embert nehéz meggyőzni arról, hogy
ha legközelebb megszeret valakit, akkor az nem hagyja ott, vagy nem
hal meg. Ezért inkább ő ejti őket.
– Körülbelül ezt mondtam én is. – Mindketten tudták, hogy ez az
igazság, mint ahogy Charlie is tudta valahol a lelke mélyén. Csak
még nem volt képes bevallani. Még a legjobb barátjának sem. Sokkal
könnyebb volt kijelenteni, hogy Gray barátnőjével nem stimmel
valami. Ezzel lehetett indokolni, hogy miért nem fogadja el a
kapcsolatukat.
– Gondolom, nem repesett az örömtől, amikor hallotta.
– Nem úgy nézett ki – mondta Gray szomorúan. – Nekem viszont
az nem tetszett, amit rólunk mondott.
•114•
– Reménykedjünk, hogy egyszer majd túlteszi magát rajta. Ha
igen; meghívjuk vacsorára. De előbb higgadjon le. Nagy falatot
akartál egyszerre lenyomni a torkán. Minket. Meg egy csomó
goromba igazságot.
– Igen, azt tettem. Szerintem rendesen kiakadt miattunk. Mikor
utoljára látott a hajón, stabil tagja voltam a férfiklubnak, de alighogy
szem elől tévesztett, átálltam az ellenséghez. Ő legalábbis így látja.
– Te hogy látod? – érdeklődött aggodalmasan Sylvia.
– Úgy, hogy én vagyok a legszerencsésebb pasi a világon. Ezt is
megmondtam Charlie-nak. Kétlem, hogy elhitte. Az a véleménye,
hogy drogokon tartasz. – Fölkacagott. – Ha így van, el ne vigyél az
elvonóba! Imádom! – mondta boldogan.
– Én is – mosolygott az asszony, és a festő a hangjában is hallotta
a boldogságot. Ezután Sylvia sietősen elbúcsúzott, mert egy ügyfél
várt rá, és már csak annyit mondott, hogy otthon találkoznak a
lakásán. – Ne izgasd magad túlzottan! – figyelmeztette a férfit. –
Charlie szeret téged. Majd lehiggad! – Gray ebben nem volt
túlságosan biztos. Ezen emésztette magát séta közben. Ez az ebéd
nemcsak Charlie-t sokkolta, hanem őt is… „így beszél egy igazi
áruló…” Nem tudta kiverni a fejéből ezeket a szavakat.
Charlie alaposan meghányta-vetette magában a dolgokat, amiket
Graytől hallott. Bőven volt rá ideje, mert Harlemba kellett mennie:
ott volt a gyermekmenhely, amelyet a Harrington-alapítvány fel akart
újíttatni. Még mindig nem hitt a fülének. És nem akarta elismerni,
hogy a barátjának igaza volt. Újabban neki is ugyanazokkal a
szorongásokkal kellett megküzdenie, mint a festőnek. Félt, hogy
egyedül fog meghalni. Ám ezeket a félelmeket kizárólag a
pszichiáterének lett volna hajlandó feltárni. Adam meg sem értené.
Negyvenegy éves, még mindig a karrierjét építi eszeveszett ütemben.
Ám Charlie és Gray már fölért a csúcsra, és most lefelé ballagtak a
hegy másik oldalán. Harrington már nem hitte a régi bizonyossággal,
hogy egyedül akarja megtenni a mélybe vezető utat. Bár lehet, hogy
erre fog kényszerülni. Nem akaródzott elismernie, hogy irigyli Grayt,
•115•
amiért talált magának egy társat az utolsó stációra. De ki tudja, tartós
lesz-e? Nyilván nem. Az ilyesmi nem szokott tartós lenni.
Ezen elmélkedett keserűen, összerakosgatva magában a
beszélgetés cserepeit és foszlányait, hogy elmondhassa majd őket a
pszichiáterének, amikor a taxi megállt.
– Biztos, hogy nem lesz baja? – aggodalmaskodott a taxis, mert az
utasa úgy festett, mint aki az Ötödik sugárútra való, és nem Harlem
gyomrába. Hermés nyakkendőt viselt, aranyórát, méregdrága öltönyt.
A Yacht Clubba csak elegánsan mehet az ember.
– Semmi az égvilágon – mosolygott Harrington, és gavalléros
borravalóval fejelte meg a viteldíjat.
– Nem akarja, hogy megvárjam? Ne jöjjek vissza? – A taxis
nagyon nem szívesen hagyta volna itt egyedül az utasát.
– Ne aggódjék, de azért köszönöm. – Felnézett a házra, hátha
ezzel kiverheti a fejéből a Grayjel folytatott beszélgetést. Az épületre
nagyon ráfért a tatarozás. Remélhetőleg okosan használják az
egymillió dollárt, amit tőle kaptak.
Akármennyire nem akarta, még akkor is Gray új kapcsolatán
rágódott, amikor belépett az ajtón. Az volt a legrosszabb, hogy úgy
érezte, Sylvia ellopja a barátjukat. A szíve mélyén tudta, hogy
féltékeny az asszonyra, bár ezt nem szívesen ismerte volna el. Nem
akarta, hogy valami erőszakos energiabomba fossza meg a legjobb
barátjától – Gray csak energiabombát mondott, az erőszakos jelzőt ő
tette hozzá –, csak mert megvannak az összeköttetései, hogy találjon
a festőnek egy galériát. Az nyilvánvaló, hogy akar valamit Graytől,
azért is akaszkodik rá. Ha elég agyafúrt – reménykedjünk, hogy nem
az! – szétrobbanthatja a barátságukat, és örökre kitaszíthatja őket a
festő életéből. Még a barátját is elveszítse? Egy házasság, vagy
együttlakás, vagy együtthálás miatt, vagy mi a fenét is mondott róla
Gray. Charlie nem bízott Sylvia Reynoldsban. Gray máris úgy
viselkedik, akár egy megszállott. A nő nyilván egyfolytában mossa
az agyát. Az a legborzasztóbb, hogy Gray mondott logikus dolgokat
is. Sőt, túlságosan sok logikus dolgot mondott. Főleg róla. Ezt csak a
nő ültethette el a fejében. Gray azelőtt nem beszélt volna vele így.
•116•
Soha. Ez az asszony teljesen kifordította önmagából. De nagyon nem
tetszett ez Charlie-nak!
Becsengetett a gyerekmenhelyre. Jó sokáig várakoztatták, mire
ajtót nyitott egy farmert és pólót viselő, szakállas fiatalember.
Afroamerikai volt, széles mosollyal, bársonyos csokoládébarna
szemmel, dallamos jamaicai hanglejtéssel.
– Hahó! Segíthetek valamiben? – Úgy nézett Charlie-ra, mintha az
egy másik bolygóról pottyant volna le az ajtajuk elé. A központ
látogatói nem viseltek ilyen ruhát. A fiatalembernek sikerült
elfojtania a vigyorgását, amíg bevezette Harringtont.
– Carole Parkettal van megbeszélésem – magyarázta Charlie.
Carole Parker volt a központ igazgatónője. Charlie annyit tudott róla,
hogy szociális munkás, kiváló szakmai bizonyítványokkal.
Az oklevelét a Princetonon szerezte, a diplomáját a Columbián,
jelenleg a doktori disszertációján dolgozott. A bántalmazott gyerekek
jelentették a szakterületét.
A központ a bántalmazott gyerekeknek és anyáknak kínált
menedéket, de a hasonlójellegű intézményektől eltérően itt nagyobb
figyelmet fordítottak a gyerekekre, mint az anyákra. Gyermektelen
asszonyokat nem is fogadtak be. Charlie tudta róluk, hogy a New
York Egyetemmel közösen folytatnak vizsgálatokat a
gyermekbántalmazás megelőzésére, mert ezt tekintették céljuknak a
tüneti kezelés helyett. A központban tízen dolgoztak teljes
munkaidőben, volt hat részidős munkatárs, akik elsősorban éjszakai
ügyeletet tartottak, zömmel egyetemisták, két pszichiáter és rengeteg
önkéntes, többnyire kamaszok, akiket ugyancsak bántalmaztak annak
idején. Újító elképzelés volt, hogy a gyermekkori traumák túlélőitől
kérjenek segítséget a kisebb srácoknak, akiknek ugyanazt kellett
elszenvedniük. Charlie-nak nagyon tetszett az, amit a menhelyről
olvasott. Parker három éve alapította a központot, mielőtt
megszerezte volna a diplomáját. Pszichológus akart lenni, a
nagyvárosi problémák, a nyomornegyedek gyermekeinek szakértője.
Úgyszólván a semmiből működtette a menhelyet. Egymaga gyűjtött
össze egymillió dollárt, hogy megvásárolhassa a házat és beindítsa a
•117•
munkát. Charlie alapítványa ugyanennyit juttatott a menhelynek.
Nem mindennapi nőnek tűnt ez a Carole Parker, akiről annyit lehetett
még tudni, hogy harmincnégy éves. Charlie-nak fogalma sem volt,
hogy néz ki, mert csak telefonon beszélt vele. A hangja
gyakorlatiasságot, hozzáértést, de ugyanakkor valami kedves
melegséget is sugárzott. Ő hívta meg Harring-tont a központba, és
megígérte, hogy személyesen vezeti körbe. A referenciák, amelyeket
elküldött az alapítványnak, igazán lenyűgözők voltak. New York
legfontosabb embereitől is voltak ajánlólevelei. Úgy látszik, Carole
Parker nemcsak képzett és rátermett, de befolyásos kapcsolatokkal is
dicsekedhet. Maga a polgármester írt a kedvéért. Parker sok
befolyásos emberrel ismerkedett meg, miközben létrehozta a
központját, és nagyon kedvező benyomást tett rájuk.
A fiatalember egy kicsi, kopott várószobába vezette Charlie-t, és
megkínálta egy csésze kávéval, de Harrington ezt elhárította. Eleget
ivott az ebédnél Grayjel. Még mindig epekeserű volt tőle a szája. De
most, míg a nőre várt, kiverte fejéből a barátját.
Emberek jöttek-mentek a várószoba nyitott ajtaja előtt: asszonyok,
kicsi gyerekek, az önkéntesek pólóját viselő kamaszok. Az udvaron
barátságos kosárlabdameccs folyt. Egy falragasz a szomszédságban
lakó asszonyokat invitálta a csoport ülésére, amely hetente kétszer
jött össze megtárgyalni, milyen módon lehetne elejét venni a
gyerekek bántalmazásának. Harrington kételkedett benne, hogy a
menhely ekkora hatást fejtene ki ezen a környéken, de legalább azt
teszik, amit leírtak magukról. Javában bámulta a kosárlabdát dobáló
srácokat, amikor nyílt az ajtó, és bejött egy sudár, szőke nő. Farmert,
tornacipőt, egyenpólót viselt. Amikor Charlie felállt a kézfogáshoz,
akkor látta, hogy Parker majdnem olyan magas, mint ő. Szoborszerű
termet, előkelő arcvonások. Jobban illett volna fotómodellnak, mint
szociális munkásnak. Mosolyogva üdvözölte a látogatót, ám a
modora hivatalos és kissé hűvös maradt. A menhelynek szüksége
volt az alapítvány pénzére, ám Carole-nak a fejébe szaladt a vére, ha
arra gondolt, hogy most pitiznie kell érte. Még mindig nem szokta
meg, hogy parancsszóra csináljon ilyet, akármilyen hasznos is ez a
•118•
taktika. Tehát tartotta a három lépés távolságot, miközben áthívta
Charlie-t az irodájába.
A falakat teleragasztották plakátokkal, ütemtervekkel,
emlékeztetőkkel, közleményekkel, tájékoztatókkal,
figyelmeztetésekkel. Öngyilkossági forró drótok, mérgezések
kezelése, egy sematikus ábra arról, hogyan kell eltávolítani a
légcsőből az idegen tárgyakat. Volt egy polc, tele szakkönyvekkel,
amelyeknek legalább a fele leszóródott a földre. Carole Parker
asztala nem látszott ki a papírok alól, a bejövő posta tálcája dugig
volt tömve, és ebben az összevisszaságban még néhány bekeretezett
fénykép is állt, gyerekekről, akik valaha megfordultak a központban.
Szóval határozottan olyan iroda volt, amit munkára használnak.
Charlie tudta, hogy a nő egymaga igazgatja a közösséget és a
gyerekcsoportot. Csak a bántalmazott asszonyokkal nem
foglalkozott: erre a célra volt egy speciális képzettséggel rendelkező
munkatársnője. Carole Parker épp csak nem főzött, és nem sikálta a
padlót, bár mint az életrajzából kiderült, már csinált ilyet, és egy
cseppet sem ódzkodott tőle. Azok közé a nők közé tartozott, akikről
nagyon érdekes olvasni, ám szemtől szembe kissé félelmetesek.
Charlie még nem döntötte el, hogy a központ vezetője csakugyan az-
e. Az bizonyos, hogy a külseje lélegzetelállító. És mikor leült az
asztalához és elmosolyodott, átmelegedett a tekintete, bár különben
óriási kék szeme olyan élesen csillogott, akár az acél.
– Nos, Mr. Harrington, hát eljött ellenőrizni minket?
Bár azt még ő is kénytelen volt elismerni, hogy aki egymillió
dollárt fizet, annak joga van ellenőrizni. Illetve egészen pontosan 975
000 dollárt adott az alapítvány, mert Parker ennyit kért. Nem volt
bátorsága kerek egymillióhoz. Ez a 975 000 dollár pontosan annyi
volt, mint amennyit ő gyűjtött össze három év alatt. Nem hitt a
fülének, amikor a Harrington-alapítvány tájékoztatta, hogy helyt
adnak a kérésének. Egyszerre legalább egy tucatnyi alapítványhoz
nyújtott be kérvényt, de a többiek elutasították azzal a kifogással,
hogy majd ha egy évig szemmel tarthatják a menhely működését,
hajlandók adni pénzt Parker tervezetére. Ezért hálás volt
•119•
Harringtonnak, de akkor is úgy érezte magát, mint egy cirkuszi
majom, ha pénzes emberek jöttek el körülnézni a menhelyen. Ő
hivatásának tekintette az életmentést és a sérült gyerekek
gyógyítását. Semmi sem érdekelte ezen kívül. A pénzgyűjtés
szükségszerű rossz volt, de akkor is viszolygott tőle. Utálta, ha
bájolognia kellett másokkal, hogy nyissák ki a pénztárcájukat. Neki
eléggé meggyőző volt azoknak az embereknek a nyomorúsága,
akikért élt. Hogy gyűlölt győzködni másokat, akik hírből sem
ismerték a gondot! Mit tudnak ezek arról az ötéves kislányról, aki
örökre megvakult, mert hipót öntöttek a szemébe, vagy arról a
kisfiúról, akinek az arcához a tulajdon anyja nyomta hozzá a forró
vasalót, vagy a tizenkét éves lányról, akit módszeresen
megerőszakolt az apja, és a mellén nyomta el az égő cigarettát? Mi
kell még nekik, amitől elhiszik, hogy ezeknek a gyerekeknek valóban
segítségre van szükségük?
Charlie nem tudta, mit akar mondani az igazgatónő, de látta a
szemében az indulatot és a rosszallást, amikor végignézte az ő jól
szabott öltönyét, drága nyakkendőjét, aranyóráját. Ennek a pénznek
is lett volna jobb helye. Charlie azonnal kiolvasta ezt a gondolatot a
nő pillantásából, és ostobának érezte magát, hogy ilyen kiöltözve jött
el ide.
– Sajnálom, hogy nem vettem megfelelőbb ruhát, de üzleti ebéden
voltam a belvárosban. – Ez ugyan nem igaz, de hát a Yacht Clubba
mégsem mehet be farmerban, Nike tornacipőben és pólóban, amit ez
a nő visel. Mindenesetre levette a zakóját, kigombolta a kézelőjét,
felgyűrte az inge ujját, leoldotta és zsebre vágta a nyakkendőjét. Így
sem lett sokkal jobb, de legalább megvolt benne a jó szándék. Carole
Parker elmosolyodott.
– Elnézést – mentegetőzött. – A protokoll nem a legerősebb
oldalam. Szeretem, amivel foglalkozunk, de abban már nem
jeleskedem, amikor a vörös szőnyeget kell leteríteni a fontos
látogatók elé. Először is nincs vörös szőnyegünk, de ha volna, akkor
sem lenne időm leteríteni. – A haja hosszú volt, és egyetlen vastag
fonatban viselte. Majdnem olyan volt, mint egy viking, ahogy ült ott
•120•
az asztalánál, kinyújtva hosszú lábát. A legkevésbé sem látszott
szociális munkásnak, aminek a referenciái mondták. Charlie-nak
eszébe jutott, hogy ez a nő is a Princetonba járt. Közölte, hogy ő is
ott tanult, hátha ettől megtörik a jég.
– A Columbiát jobban szerettem – vetette oda hanyagul az
igazgatónő, akire láthatólag nem hatott a közös alma mater. –
Becsületesebb. Az én ízlésemnek Princeton kissé túlzottan öntelt.
Mindenki odáig van az egyetem történelmétől. Úgy vettem észre,
nekik sokkal fontosabb a múlt, mint a jövő.
– Én sosem gondoltam így – fogalmazott Charlie óvatosan, noha
imponált neki, amit Carole Parker mondott. A nő bizonyos
értelemben pontosan olyan félelmetes volt, mint amitől Charlie
tartott, másban meg egyáltalán nem. – Benne volt valamelyik menzás
klubban? – Még mindig abban reménykedett, hogy talál valamilyen
kapcsolatot, amivel elnyerheti az igazgatónő tetszését.
– Igen – felelte Parker némileg restelkedve. – A Cottage-ban. –
Egy szívverésnyi szünetet tartott, aztán mindentudóan elmosolyodott.
Ismerte ezt a típust. Princetonban nyüzsögnek az ilyen
arisztokratikus pasasok. – Maga meg nyilván az Ivy Klubban evett. –
Az Ivybe még Carole egyetemi évei idején sem vettek fel lányokat.
De utálta azokat a fiúkat, akik ott ettek! És micsoda gyerekes
butaságnak tűnik ma már az az utálkozás! Mosolygott, mikor Charlie
bólintott.
– Úgyse mondok olyan butaságot, hogy: „Miből találta ki?” – Az
nyilvánvaló, hogy Parker ismeri az Ivy-típust, de ennél többet nem
tud róla. – Van rá valamilyen lehetőség, hogy ezt megbocsássa
nekem?
– Igen! – nevetett Carole, amitől váratlanul megfiatalodott. Nem
sminkelte magát, ilyesmire sose pazarolt időt a központban.
Túlságosan sok volt a dolga. – Az alapítványa által kiutalt 975 000
dollár azt mondja, hogy magának meg lehet bocsátani úgyszólván
mindent, amíg nem bántalmazza a gyerekeit.
– Nincsenek gyerekeim, tehát legalább ebben nem vagyok bűnös.
– Sejtette, hogy nem rokonszenves az igazgatónőnek, és
•121•
presztízskérdést csinált belőle, hogy ezen változtasson. Végül is
Carole Parker nagyon szép nő, az összes diplomája ellenére. Ha
pedig Charlie úgy döntött, hogy beveti személyes bübáját, nagyon
kevés nő bírt ellenállni neki. Bár nem tudta bizonyosan, megér-e
ennyit Carole Parker. Elég nehéz esetnek látszott. Korrekt volt a
csontja velejéig, és érezte, hogy a férfi nem teljesen az. Eléggé
meglepte, hogy Harringtonnak nincsenek gyerekei, aztán eszébe
jutott, hogy úgy hallotta, nem is nős. Csak nem homoszexuális?
(Charlie összeomlott volna, ha ezt hallja.) Nem mintha érdekelte
volna Harrington szexuális gusztusa. Neki a pénze kellett, a
srácoknak és a központnak.
– Nem szeretne körülnézni? – kérdezte udvariasan, és megint
felállt. Tűsarkúban ugyanolyan magas lett volna, mint Charlie. A
szemük egyforma kék volt, a hajuk ugyanolyan szőke. A férfi egy
döbbenetes pillanatra úgy látta, hogy Carole Parker hasonlít a
nővéréhez, aztán pedig erőlködött, hogy elfelejtse a pillanatot, mert
túlságosan fájt.
Az igazgatónő nem látta, milyen Harrington arca, mert ő ment ki
elsőnek az irodából. A következő órában bevitte minden szobába és
irodába, végigvonszolta az összes folyosón, megmutatta a tetőkertet,
amit a gyerekek ültettek, megismertette számos gyerekkel. Bemutatta
Gabbynek és vakvezető kutyájának, majd közölte, hogy az állatot a
Harrington-alapítvány pénzéből vásárolták. A kutya és a kislány még
most szoktak egymáshoz. Gabby Zorrónak nevezte el a nagy, fekete
labradort. Charlie megállt, megpaskolta Zorrót, és közben lehajtotta a
fejét, hogy Carole ne lássa szemében a könnyeket. A nő olyan
történeteket mesélt, ha a gyerekek éppen nem voltak
hallótávolságban, hogy a férfi azt hitte, megszakad a szíve. Pár
percig figyeltek egy csoportfoglalkozást, és Charlie-t lenyűgözte,
amit ott hallott. Normális esetben Carole vezette a csoportokat, de
erre a délutánra helyettest keresett, hogy fogadhassa a vendégüket,
bár ezt általában időpocsékolásnak érezte.
Bemutatta Harringtont az önkénteseknek, akik keményen
dolgoztak a kisebb gyerekeknek tartott terápiás foglalkozásokon,
•122•
vagy olvasni tanították azokat, akik úgy kerültek középiskolába,
hogy se írni, se olvasni nem tudtak. Charlie-nak eszébe jutott, hogy
olvasott az alapítványhoz benyújtott folyamodványban erről az
olvasási programról, amelynek eredményeiért az igazgatónő
kitüntetést is kapott. Minden egyes gyerek tudott írni-olvasni, mire
egy év múlva elhagyták a központot. A gyerekek szüleit is szívesen
látták a felnőttek olvasásórán. A menhely a gyerekek mellett a
felnőtteknek is biztosított szaktanácsadást és terápiát.
Carole utoljára Tygue-nak, az asszisztensének matatta be Charliet.
Ő volt az a fiatalember, aki ajtót nyitott. Tygue, magyarázta az
igazgatónő, csak átmenetileg van itt a Yale-ről, ahol a doktori
disszertációjára készül. Döbbenetes egyéniségeket szervezett be
munkatársnak Carole Parker: voltak köztük régi ismerősök, voltak,
akikkel a munka hozta össze. Elmesélte, hogy ő és Tygue egyszerre
lettek diplomás szociális munkások. Utána indította be Carole a
központot, míg Tygue továbbment a Yale-re. Charlie fülét simogatta
a fiatalember dallamos jamaikai akcentusa. Pár percnyi csevegés után
Carole Parker visszakísérte irodájába a meglehetősen kifacsartnak
látszó Harringtont.
– Nem is tudom, mit mondjak – szólt Charlie alázattal. – Micsoda
hely! Elképesztő munkát végzett. Hogy tudta ezt összehozni? –
Teljesen lenyűgözte Carole munkája. Bármilyen harapósan
viselkedett kezdetben, bármennyire lenézi őt a princetoni klubja
miatt, ez akkor is egy kivételes ember. Sokkal különb, mint ő.
Harmincnégy éves korára olyan helyet hozott létre, ami a szó szoros
értelmében sorsfordító, és rengeteg öregnek meg fiatalnak változtatta
meg az életét.
Olyan mohón figyelt Carole Parker szavaira, hogy tökéletesen
megfeledkezett a bűbáj hadműveletről. A nő bűvölte el őt, nem a
szexepiljével, nem a szédületes külsejével, hanem a fáradhatatlan
munkájával és a teljesítményeivel. Lehet rozzant ez a központ, de
akkor is a csodák helye.
– Erről álmodtam kölyökkorom óta – mondta Parker egykedvűen.
– Tizenöt éves korom óta erre tettem félre minden centet. Kamasz
•123•
koromban pincémősködtem, füvet nyírtam, újságot árultam, úszókat
edzettem. Elkövettem mindent, hogy ez a hely megvalósuljon, és
végül meg is valósult! Körülbelül háromszázezer dollárt sikerült
megspórolnom, meg még valamennyit, amit tőzsdézéssel kerestem.
A többit az emberekből facsartam ki, és mikor megvolt az előleg a
házra, nekikezdtünk. Az elején nagyon rizikós volt, de már nem az –
mondta őszintén és végre hálásan –, amit a maga alapítványának
köszönhetünk. Elnézést, hogy nem fogadtam barátságosabban, de
utálom igazolni, amivel foglalkozunk. Tudom, hogy kiváló munkát
végzünk, de akik ide jönnek, néha nem látják meg ezt, vagy nem
értik ennek a tevékenységnek az értékét. Mikor megláttam az
öltönyét és az óráját – folytatta restelkedve –, azt képzeltem, maga se
fogja megérteni. Ostobaság volt tőlem, de azt hiszem, elfogult
vagyok azokkal szemben, magamat is beleértve, akik a Princetonra
jártak. Mi olyan kiváltságosak vagyunk. De ami itt van, az az igazi
élet. A többi nem az, legalábbis én nem tartom annak. – Charlie
bólintott, és nem tudta, mit mondjon. Ez a nő áhítatot ébresztett
benne. Nem félelmet: áhítatot. Hirtelen ő is szégyellni kezdte az
öltönyét és az aranyóráját. Bocsánatkérően mutatott az órára.
– Megígérem, amint hazaérek, rögtön kidobom az ablakon!
– Nem kell ezzel fáradnia! – kacagott Carole. – Valamelyik
szomszédunk valószínűleg letépi a karjáról. Majd megkérem Tygue-
t, hogy kísérje el, mert egymagában a járda széléig sem fog eljutni.
– Keményebb vagyok én annál, mint amilyennek látszom –
mosolygott Charlie, akit Carole Parker most már sokkal
rokonszenvesebbnek talált. Végül is, függetlenül attól, hogy melyik
princetoni klubban evett, majdnem egymillió dollárt adott nekik,
amiért hálásnak kell lennie, ő viszont majdnem megharapta, mikor
idejött. De mit csináljon, ha utálja az ilyen alakokat, akik egyszerűen
nem látják az élet másik oldalát? Ugyanakkor az alapítványa fontos
kezdeményezéseket támogat, tehát mégsem lehet eleve romlott, még
ha el is van kényeztetve. Valószínűleg elájult volna, ha meghallja,
hogy Harringtonnak van egy kétszáznegyven láb hosszú jachtja, amit
Charlie persze nem közölt.
•124•
– Én is keményebb vagyok annál, mint amilyennek látszom –
válaszolta becsületesen –, de magának akkor is jó lesz vigyázni ezen
a környéken. Ha visszajön, farmerban és tornacipőben tegye!
Charlie méregdrága John Lobb lábbelit viselt, amit külön az ő
méretére varrtak a Hermésnél.
– Azt fogom tenni – ígérte Charlie komolyan, ha másért nem, hát
azért, hogy ne haragítsa meg ezt a nőt. Sokkal jobban örült, ha Carole
Parker úgy viselkedett, mintha rokonszenvesnek találná őt. Az,
ahogy ránézett, mikor ő bejött ide, dermesztő volt. De az óta sokat
javultak a dolgok, ő pedig nagyon szívesen visszajön ide látogatni, és
ezt meg is mondta, amikor az igazgatónő és Tygue kikísérte.
– Jöjjön bármikor – mosolygott Carole melegen. Abban a
pillanatban megjelent a lépcsőn Gabby és Zorro. A kislány, aki
szorosan fogta a kutya pórázát, megismerte Carole és Tygue hangját.
– Hát te mit keresel itt? – csodálkozott Carole. A gyerekek
általában nem jöttek le a földszintre, kivéve, ha ettek vagy a kertben
játszottak. A földszinten voltak az irodák. Így praktikusabb. Főleg
olyan helyen, ahová be-beállítanak az erőszakos szülők, akik ismét
bántalmazni akarják a gyerekeiket, miután a bíróság kiemelte azokat
a családból, és Carole gondjaira bízta őket, ahogy az Gabbyvel
történt. Nagyobb biztonságban voltak az emeleten.
– Azért jöttem le, hogy köszönjek a szép hangú bácsinak! Zorro is
el akart búcsúzni tőle! – Most már Carole is látta Charlie könnyeit.
Szerencsére Gabby nem látta. Nem lehetett ellenállni ennek a
szívszorító kicsi alaknak, ahogy széles mosollyal közeledett a
felnőttekhez.
– Szervusz, Zorro! – Charlie megpaskolta a kutyát, aztán
gyengéden megsimogatta a kislány haját. Mosolygott is a gyermekre,
bár minek? A baj már megtörtént, az eredményén nem lehet
változtatni, az emlékét nem lehet eltörölni. Ő annyit tehetett, hogy
megajándékozta egy kutyával Gabbyt. Hol van ez attól, hogy elég
legyen… Valószínűleg Carole is mindig ezt érezhette a munkájával
kapcsolatban. – Vigyázz rá, Gabby! Nagyon szép kutya.
•125•
– Tudom! – mosolygott a vak gyermek. Lehajolt, puszit nyomott a
kutya orrára. – Visszajössz még hozzánk? Te olyan kedves vagy.
– Köszönöm, Gabby. Te is kedves vagy, és gyönyörű.
Visszajövök, és meglátogatlak benneteket. Ezt megígérem. – Carole-
ra nézett, míg ezt mondta; az igazgatónő bólintott. Tulajdonképpen
szimpatikusnak találta ezt az embert, akivel kezdetben olyan elfogult
volt. Valószínűleg tisztességes ember, csak hát nagyon gazdag, és el
van kényeztetve. Carole Parker világéletében menekült az ilyen
férfiaktól. De ezt legalább érdeklik mások is, nem csak önmaga.
Egymillió dollár, az már jelent valamit. És van benne annyi
emberség, hogy idejöjjön és meg is nézze őket. Az pedig külön
rokonszenves benne, ahogy a kicsi lánnyal beszél. Kár, hogy neki
nincsenek srácai.
Bejött Tygue, közölte, hogy sikerült leintenie egy taxit, ami
odakint várakozik.
– Tegye fel a védősisakját, és dugja el az óráját! – csipkelődött
Carole.
– Odáig talán csak kijutok – mosolygott Charlie. Megköszönte az
idegenvezetést, ami valószínűleg nemcsak ezt a napját tette
emlékezetessé, de egy egész évre ad majd neki programot. Ismételten
elbúcsúzott Gabbytől, és az ajtóból visszafordult, hogy utoljára
megnézze a gyermeket és a kutyáját. Kezet rázott Tygue-val, és úgy,
ahogy volt, felgyűrt ingujjakkal, zakóját a vállára dobva beült a
taxiba, és megadta a sofőrnek a címét. Szótlanul ült, azon töprengett,
amit délután látott, és mindannyiszor gombócot érzett a torkában, ha
eszébe jutott Gabby és Zorro.
Ahogy becsukta maga mögött a lakása ajtaját, elővette a mobilját,
és felhívta Grayt. Ez a délután sok mindent tisztázott benne arról,
hogy mi fontos, és mi nem.
Gray a második kicsengésre felvette. Csodálkozva hallotta, hogy
Charlie az. Éppen a vacsorát főzték Sylviával, akinek azóta
másodszor is beszámolt az ebédről, és arról, mennyire feldúlta
barátja reagálása az ő kapcsolatukra.
•126•
– Ne haragudj, amiért akkora ökör voltam ma az ebédnél – rontott
ajtóstul a házba Charlie. – El sem tudom hinni, hogy én mondtam
ilyeneket. Azt hiszem, egyszerűen irigykedtem rád. – Sylvia, akinek
fogalma sem volt, miről beszélnek, csak azt látta, hogy kedvesének
leesik az álla. – Nem akarlak elveszíteni, haver. Gondolom, attól jött
rám a frász, hogy megváltozott a felállás. De ha annyira szereted
Sylviát, azt hiszem, én is képes leszek tudomásul venni. – Megint
könnyek szöktek a szemébe. Megviselte érzelmileg a délután, és
most nagyon nem akart elveszíteni egy ilyen barátot, hiszen úgy
szerették egymást, akár a testvérek.
– Dehogy fogsz elveszíteni – felelte elfúló hangon Gray. Nem hitt
a fülének. Most az a barát beszélt hozzá, akinek mindig ismerte
Charlie-t. Hát mégse lett igaza Sylviának!
– Tudom – mondta Charlie a régi hangján. – Rájöttem délután.
Aztán szerelmes lettem.
– Most hülyéskedsz? – vigyorodott el Gray. – Kibe?
– Egy ötéves vak lányba, akinek van egy fekete labradorja, a neve
Zorro. A legbűbájosabb gyerek a világon. Az anyja szemen öntötte
hipóval, sose fog látni többé. De legalább adhattunk neki egy kutyát.
Hallgattak egy ideig. Charlie szeméből peregtek a könnyek. Nem
tudta kiverni a fejéből Gabby alakját. Vele marad, amíg él. Az a vak
kislány már nem is lesz a központban, amikor neki, Charles Harring-
tonnak még mindig Gabbyt és Zorrót jelenti majd a menhely.
– Jó ember vagy, Charlie Harrington – mondta Gray halkan.
Egész délután azon emésztette magát, hogy el fogja veszíteni a
barátját. Charlie olyan haragos és epés volt. Főleg mikor árulónak
nevezte őt. Hát úgy látszik, megbocsátotta az árulást. Alig néhány
óra kellett hozzá.
– Te is jó ember vagy – mondta Charlie, és körülnézett a
lakásában, amely váratlanul a szokottnál is sivárabbnak tűnt, és ettől
muszáj volt arra gondolnia, hogy a barátja most nincs egyedül. –
Majd hívjatok meg vacsorára valamikor! Remélem, Sylvia jobban
főz, mint te, mert az utolsó alkotásodba majdnem belehaltam.
•127•
Mindegy, mi lesz a menü, csak ne a titkos gulyásreceptedet főzesd
meg vele!
– Most is az bugyborékol a tűzhelyen. Megtanítottam neki,
hogyan készítse.
– Hallgass a tanácsomra, és húzd le a gulyást a klotyón, különben
fuccs a románcnak! Kevés híján úsztam meg a gyomormosást.
Hozassatok inkább kész kínai kaját.
– Ó, te kicsinyhitű! Sylvia már evett belőle, és ízlett neki.
– Hazudik. Hidd el, nincs ember, akinek ízlene a gulyásod. Az a
nő vagy őrült, vagy szeret téged.
– Talán mindkettő. Remélem, ez a helyzet.
– Ez ugyan ellenkezik az érdekemmel, de a te érdekedben én is
ugyanebben reménykedem – fogalmazott Charlie diplomatikusan. –
A változatosság okáért megérdemelsz egy jó nőt. Azt hiszem, én is,
ha ugyan találok ilyet. – Némi habozás után folytatta: – Volt abban
igazság, amit ma mondtál. Magam sem tudom, mit vagy kit akarok.
Ilyen egyszerű az életem. – Egyszerű, de magányos. Főleg az óta
érezte ezt kínos élességgel, amióta hazatért New Yorkba.
– Majd megtalálod, ha te is akarod. Tudni fogod, Charlie, ha
eljön. Én is tudtam. Egyszer csak betoppant az életembe, és torkon
ragadott.
– Remélem, így lesz. – Beszélgettek még néhány percig, aztán le
kellett tenni, mert, mint Gray közölte, leégett a gulyáshús, amire
Charlie azt felelte, hogy örüljön neki.
Miután befejezték a beszélgetést, Charlie leült néma lakásában, és
a gyermekmenhelyen tűnődött. Elsőként Gabby és Zorro jelent meg a
szeme előtt… aztán a jamaikai Tygue, aki a Yale-en íija a doktori
disszertációját… végül Carole Parker. Döbbenetes emberek! Újra
látta, hogyan nézett rá az igazgatónő az első percekben. Ki nem
állhatta, az egyértelmű. És az a megvetés, amellyel felmérte az
öltönyét és az aranyóráját! Charlie-nak mégis tetszett. Tetszett az,
amit Carole Parker elért, amiben hisz, a kemény munka, amellyel
valóra váltotta a céljait. Imponáló teremtés! Az esze gyors, akár a
villám, és milyen bátor! Nekik mindenképpen találkozniuk kell még
•128•
– nem azért, hogy lássa, miként használják a pénzét, hanem mert
sokat tanulhat Carole Parkéitól az életről. És egy napon talán az
öltöny és az aranyóra ellenére is lehetnek barátok.
•129•
9.
Adam egy nevetségesen hosszú limuzinnal érkezett, hogy elvigye
Charlie-t egyik legfontosabb ügyfelének koncertjére. Adamnek
kínszenvedést és lidércnyomást jelentett a turné meg a szerződések,
de most fényes kedvében volt, mert végre elérkezett a nagy este. A
sztár az ország – ha ugyan nem az egész világ – legnépszerűbb
előadói közé tartozott. Vanának hívták, így, egyetlen szóval. Páratlan
nő volt. A koncertet a Madison Square Gardenban hirdették meg,
amely előtt ott sikoltozott New York összes rajongója, csodabogara,
kamaszok és felnőttek egyaránt. Charlie nemigen szokott ilyen
eseményekre járni, de Adam váltig erősködött, hogy nagyon vicces
lesz, jöjjön el.
A jegyüzérek négy-ötezer dollárért kínálták a helyeket. Az
emberek két-három nappal hamarabb letáboroztak a pénztárak előtt.
Vana koncertje az év szenzációjának ígérkezett. Adam figyelmeztette
Charlie-t, hogy farmert vegyen, nehogy öltönyben jelenjen meg, mert
beleköthetnek. Épp elég izgulnivalót jelentett neki ez az este, nem
akart még a barátja miatt is aggódni.
Adamnek persze nemcsak a színfalak mögé volt bejárása, de az
első sorba ülhetett. Felejthetetlen estére volt kilátás. Csak ne jöjjön
közbe valami!
Amíg meg nem érkeztek a Madison Square Gardenhoz,
egyfolytában szólt Adam három mobiltelefonja. Már félúton jártak,
mire egyáltalán tudott szólni egy szót a barátjához; addig csak
mutogatássaljelezte a köszönést. Amikor megálltak egy piros
lámpánál, töltött magának egy pohár italt.
– És még csodálkozik az orvos, hogy magas a vérnyomásom! –
vigyorgott. Charlie-t roppantul mulattatta, ahogy a barátja üvöltözik
mindenkivel, aki felhívja. – Egyszer úgyis megöl az üzlet. Mi van
Grayjel? Jól van? Engem sohase hív fel. – Bár neki sem volt ideje
telefonálni. Vana koncertje a Madison Square Gardenban
•130•
elszabadította az őrületet. Adam, ahogy ő fogalmazott, nyakig ült a
koncert szervezésében.
– Gray jól van – felelte Charlie talányosan, majd megkockáztatta a
bővebb információt. – Szerelmes.
– Na persze! Lemertem volna fogadni. Honnan akasztotta? Most
szabadult az elvonóból vagy a diliházból? – Kiürítette a poharát.
Charlie vigyorgott.
– Portofinóban találkoztak – közölte fontoskodva. Adam úgyse
hinné el az igazságot. Elsőre ő sem hitte. Még most is szoktatta
magát a gondolathoz.
– Hogyhogy Portofinóban? – vetette oda Adam szórakozottan,
valahol az ideg-összeroppanás határán. Most telefonált az egyik
asszisztense, hogy Vana fodrásza még mindig nem hozta a
parókákat, és a díva dührohamot kapott. Már elszalasztottak valakit a
szállodájába, de lehet, hogy emiatt késve kell kezdeniük. Csak ez
hiányzott Adamnek. A szakszervezetek tombolni fognak a késői
kezdés miatt. Nem Adam volt az előadás producere, de ha Vana
megszegi a szerződést, vége-hossza nem lesz a pereskedésnek.
Adamnek az volt a dolga, hogy megvédje a sztárt önmagától. Vana
hírhedt volt arról, hogy képes az előadás közepén levonulni a
színpadról.
– Gray Portofinóban ismerkedett meg vele – mondta Charlie
csendesen. Adam rábámult.
– Kivel ismerkedett meg Portofinóban? – értetlenkedett. Charlie
kacagott. Nem a megfelelő pillanat volt Gray szerelmi életének
megtárgyalására, de lehetett beszélni róla, ha már egyszer beragadtak
a forgalomba, és Adam tajtékzik. Minél előbb ott akart lenni Vana
mellett, még mielőtt a művésznő elkövet valami ész- vagy
törvényelleneset.
– A nővel, akibe szerelmes – folytatta Charlie. – Azt mondja,
hogy nála lakik; nem együtt élnek, csak együtt laknak. Úgy hiszem, a
kettő nem ugyanaz.
– Hát persze hogy nem! – bosszankodott Adam. – Valószínűleg
azért laknak együtt, mert Gray, amilyen lusta és öreg, túlságosan
•131•
elfáradt, hogy kikászálódjon az ágyból az aktus után. Viszont az
együttélés olyan elkötelezettség, amit majd bolond lesz vállalni. Ha
csak együtt laknak, sokkal jobb a szex. De az együttéléssel
mindennek vége. Viheti le a szemetet, elhozhatja a nő ruháját a
vegytisztítóból, főzhet rá.
– A szemétről és a vegytisztítóról nem nyilatkozhatok, de főzni
már főz.
– Ez bolond! Ha csak ott lakik a nőnél, nincs is szekrénye vagy
kulcsa. És nem veheti fel a telefont. Van egyáltalán kulcsa?
– Elfelejtettem megkérdezni – nevetett Charlie. Várták, hogy
zöldre váltson a lámpa, és Adam úgy nézett ki, mint egy ámokfutó.
Ez, hogy Grayről dumáltak, legalább elterelte egy kicsit a figyelmét.
Mulatságos volt hallani, ahogyan felsorolja az együttélés szabályait.
Charlie sose felelt meg egyiknek se, bár egyszer, igaz, volt kulcsa.
– Ki a csuda ez a nő?
– Sylvia Reynolds, a műkereskedő, akivel Portofinóban
találkoztunk. Úgy látom, hogy miközben te az unokahúgra hajtottál,
Gray bensőségesebb viszonyba került a nagynénivel, mint gondoltuk.
– Ó, édes Jézusom, a lány, akinek olyan arca van, mint egy
angyalnak, és olyan agya, mint Albert Einsteinnek! Az ilyen
csajokkal sosem lehet eljutni az ágyig, mert lyukat beszélnek az
oldaladba, és megöregszel, mire sikerül bevágódnod náluk. Baromi
jó lába volt – mondta sajnálkozva. Mindig sajnálta azokat a nőket,
akikről lemaradt. Azokat, akiket nem felejtett el egy nap után.
– Az unokahúgnak volt baromi jó lába? – törte a fejét Charlie. Ő
már csak a lány arcára emlékezett.
– Nem, Sylviának. A műkereskedőnek. Mi a fenét akar egy ilyen
nő Graytől?
– Sokkal rosszabbul is járhatott volna – mondta a lojális Charlie.
Adam helyeselt. – Gray imádja. Remélem, a nő is imádja annyira,
mint a barátunk képzeli. Mivel megeszi Gray gulyását, ez
valószínűleg így van. – Nem vallotta be Adamnek, mennyire feldúlta
a dolog, mikor először hallotta ebéd közben a Yacht Club asztalánál.
Még mindig szégyellte emberségének ezt az átmeneti
•132•
megbicsaklását. De Gray láthatólag túltette magát rajta, Adamet meg
egy cseppet sem zavarta, hogy Gray Sylviánál „lakik”. Volt neki baja
erre az estére éppen elég, kezdve azzal, hogy Vana lerohan a
színpadról, ha nem kerítik elő a parókáit. Ebből olyan perek lesznek,
tekintve a koncert nagyságát és horderejét, hogy Adam tíz évig nem
fog unatkozni.
– Nem fog sokáig tartani – szögezte le. – Ez a nő túl normális.
Gray egy hét alatt megunja.
– Ő nem ezt gondolja. Azt mondja, épp azért szereti a nőt, mert
normális, és nem akar egyedül meghalni.
– De ugye nem beteg? – kérdezte Adam őszinte aggodalommal.
Charlie megrázta a fejét.
– Azt hiszem, csak végiggondolta az életét. Elég magányossá tette
a hivatása. Az asszony beajánlotta egy kiváló galériához, ezért
gondolom, hogy nem olyan rossz ez a kapcsolat.
– Talán komolyabb, mint hisszük, ha a nő ilyeneket megtesz érte.
Jobb lesz, ha felhívom Grayt. Nem hagyhatjuk, hogy totál
belegabalyodjon két baromi jó lábba – aggodalmaskodott Adam.
Charlie megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, ez már megtörtént. Majd meglátjuk, mivé forrja ki
magát – fogalmazott óvatosan. Ebben a pillanatban a nagy fekete
limuzin megállt a Madison Square Garden előtt. Charlie egészen
elhűlt a tömeg láttán. Majdnem húsz percbe telt, amíg átkönyökölték
magukat rajta, rendőri segítséggel. Két civil ruhás zsaru kísérte őket
a helyükre.
Adam rögtön eltűnt a színfalak mögött, hogy ellenőrizze a harci
helyzetet. Charlie a hömpölygő sokaságot nézegette, és közben
felfigyelt egy szemrevaló lányra, aki a létező legrövidebb szoknyát
viselte, fekete tűsarkú bőrcsizmával és tűzvörös bőrdzsekivel.
Hosszú, szőke haját feltupírozta, és irgalmatlanul kifestette magát.
Olyan tizenhét lehetett. Udvariasan megkérdezte Charlie-tól, fog-
lalt-e a mellette levő szék, s az igenlő válasz után eltűnt a tömegben.
Charlie néhány perc múlva ismét észrevette, akkor éppen valaki
•133•
mással beszélt, vélhetőleg ülőhelyet keresve. Egy idő után visszajött
Charlie-hoz.
– Biztos, hogy ül itt valaki? – kérdezte. A férfi látta rajta, hogy
idősebb, mint először hitte, bár nem sokkal. Döbbenetes alakján majd
szétrepedt az átlátszó, fekete blúz, amely bőséges betekintési
engedett buja domborulataiba. Ha nem olyan ártatlan az arca, úgy
nézett volna ki, mint egy prostituált.
– Igen, biztos! – felelte Charlie. – A barátom csak bement a
színfalak mögé.
– Istenem! – hitetlenkedett a lány. – A barátja ismeri Vanát? – Ezt
úgy kérdezte, mintha Charlie barátja az Istennel volna ismeretségben.
Charlie mosolyogva bólogatott.
– Neki dolgozik. Többé-kevésbé.
– Nem haragszik, ha ideülök, amíg visszajön a barátja? – folytatta
a lány. Charlie-nak átfutott az agyán a gondolat: Csak nem rá akar
hajtani? Bár ezt nem hitte. A lányt sokkal jobban látszott érdekelni
Adam, amióta hallotta róla, hogy bejárása van a színfalak mögé. –
Az én jegyem a hátsó sorba szól, de onnan nem látok semmit. Csak
arra gondoltam, hátha van itt üres hely, de már látom, hogy nincs. A
saját jegyemért két napig álltam sorba. Hálózsákot hoztam, és
letáboroztam. Váltottuk egymást a barátnőmmel. – Charlie némileg
bambán bólintott, és a lány letelepedett mellé. Ebbe a közegbe éppen
beleillett, de minden más környezetben feltűnést keltett volna. Úgy
nézett ki, mint a Pretty Woman Júlia Robertse, mielőtt Richárd Gere
átváltoztatja a Rodeo Drive-on, és éppen olyan lélegzetelállítóan
csinos volt. A szerelésétől is elállt az ember lélegzete, főleg a
csizmától, aminek hathüvelykes sarka volt, és jóval térd fölé ért. A
szoknyája épp annyit takart, amennyit okvetlenül muszáj, a blúza
biztosan szétfeslett volna egy tüsszentéstől.
Charlie önkéntelenül arra gondolt, milyen lehet festék nélkül,
simán hátrafésült hajjal, tiszta farmerban. Biztos, hogy sokkal
vonzóbb lenne. Talán modell, vagy színésznői ambíciókat dajkál?
Óvatosságból nem kérdezte meg. Nem akarta maradásra biztatni.
•134•
A visszatérő Adam egészen elhűlt, mikor meglátta a széke
legszélén egyensúlyozó lányt. Azt hitte, Charlie szedte föl. Ez már
igen! Ezt nem nézte volna ki a barátjából, hogy nem egészen öt perc
alatt felcsíp egy ilyen nőt.
– Megtalálták a parókáit. A fodrász tökrészegen fetrengett a
holdban, de gyorsan kerítettek egy másikat. Meg vagyunk mentve! –
újságolta Adam, miközben értetlenül és érdeklődve gusztálta a székét
elfoglaló lányt. – Van valamilyen oka, hogy itt ül? – kérdezte
nyersen. – Ismerjük egymást? – Nem tudta megállni, hogy ne
bámulja meg a blúzt, aztán a tökéletes arcot. Pont az ő bombázó
zsánere, egy jobb napon kapna is rajta.
– Még nem – mosolygott a lány –, de az én helyem nagyon hátul
van. Most hallottam a barátjától, hogy maga Vanának dolgozik. Hát
ez klassz! – rajongott bálványimádó tekintettel.
– Néha klassz. Ma este nem volt olyan klassz. – Vana azzal
fenyegetőzött, hogy nem lép fel. Akkor csillapodott csak le, mikor
előkerítették a parókáit, és szereztek neki egy másik fodrászt. Ezt
persze nem fogja elmagyarázni ennek a csajnak, mert úgyse értené
meg. Nemigen sugárzott róla az intelligencia, de a keble fantasztikus.
Adam sosem csinált ügyet az IQ-ból. Rachel óta előnyben
részesítette a ciciket az intelligenciával szemben. – Nézze, nagyon
nem szívesen zavarnám, és boldogan eldumálnék magával, de Vana
öt perc múlva kezd, mihelyt elkészültek a hajával, úgyhogy okosabb,
ha visszamegy a helyére. – A farmer miniszoknyát és fekete
lakkcsizmát viselő lány olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi
magát. Adam bosszúsan nézett rá. Most mit csináljon? Szabad hely
sehol. Ekkor támadt egy ötlete. Maga se tudta, miért akar segíteni,
lehet, hogy később megbánja. Megragadta a lány karját, felhúzta a
székről, és intett, hogy jöjjön utána. – Ha megígéri, hogy rendesen
viselkedik, keríthetek magának egy széket a színpadon. – Váratlan
esetekre szokás volt néhány ülőhelyet fenntartani a színpadon.
– Ez komoly? – álmélkodott a lány. Adam megmutatta az
igazolványát az egyik biztonsági őrnek, aki rögtön átengedte őket. A
lány akkor már tudta, hogy a férfi komolyan beszél. Évek óta nem
•135•
volt ekkora malaca! A barátnője azt mondta, hogy bolond, ha az első
sorral próbálkozik, pedig hát nagyon bejött! Adam felsegítette a
lépcsőn, és közben alaposan meggusztálta a lány farmerszoknyás
fenekét. Cseppet sem szégyellte, hogy ezt teszi. Aki ilyen szoknyát
visel, az azt akarja, hogy meggusztálják.
– Mellesleg hogy hívják? – vetette oda minden ok nélkül, míg
elkalauzolta a színpad hátuljába, az összecsukható székekhez.
Kábeleken kellett átlépniük, hangosító berendezések között
botladoztak, viszont innen pompásan lehet látni a műsort. A lány úgy
nézett Adamre, mint egy égi jelenésre.
– Maggie O'Malley.
– Honnan való? – Mosolyogva figyelte, ahogy a lány letelepszik a
székre, és keresztbe veti a lábát. így be lehetett látni a szoknyája alá.
Ez most tényleg ilyen bevállalós, vagy csak a koncert kedvéért
öltözött ki? Mivel Adam jártasabb volt női dolgokban, mint Charlie,
huszonkettőnek saccolta a lányt.
– Queensben születtem, de most már bent lakom a városban. A
West Side-on. A Pier 92-ben dolgozom. – A Pier 92 étteremmel
kombinált bár volt, elég rázós hely, ahol a pincérnők mind így néztek
ki. A csinosabbak óránként táncoltak egyet a bárpulton, hogy
hangulatot csináljanak a szexhez és a piához. Adam úgy vélte, hogy
ez a lány rendesen kaphat borravalót. Néha beálltak dolgozni a
Pierbe állástalan fiatal színésznők is, akiknek borzasztóan kellett a
pénz.
– Maga színésznő? – érdeklődött.
– Nem. Pincérnő vagyok. Bár tudok táncolni egy kicsit.
Gyerekkoromban tanultam egy darabig szteppelni és balettozni. –
Nem tette hozzá, hogy a tévéből tanulta. Az ő környékükön nem volt
rendes tánctanítás. Maggie O'Malley Queens legszegényebb,
legkeményebb részében született, ahonnan olyan korán elmenekült,
ahogy csak tudott. Most az Upper West Side-on lakott, egy
bérkaszárnyánál alig különb épületben, de még az is palota volt a
szülői házhoz képest. – Köszönöm a széket – rebegte könnyes
szemmel. – Ha bármit is tehetek magáért, keressen meg a Pier 92-
•136•
ben. Meghívom egy italra. – Ez volt a legtöbb, amit felajánlhatott,
habár a férfi szívesebben fogadott volna más ajánlatokat. Ám a lány
ebben a kihívó cuccban is olyan kedvesnek és ártatlannak tűnt, hogy
Adam elszégyellte magát a gondolataiért.
– Emiatt ne fájdítsa a fejét! Örülök, hogy segíthettem. Ugye
Maggie-nek hívják?
– Tulajdonképpen Mary Margaretnek – felelte Maggie, kerekre
nyitva a szemét. Adam jól el tudta képzelni valamelyik egyházi
iskola egyenruhájában. Mary Margaret O'Malley. Hogy jutott el ez
odáig, hogy ilyen göncöket viseljen? Az arca egy angyalé, a teste egy
sztriptíztáncosnőé, a ruháit pedig el kellene égetni. Döbbenetes lenne
megfelelő frizurával és tisztességes ruhában, de hát neki ezt a lapot
osztotta a sorsa. Queensi szegény lányhoz képest, aki a Pier 92-ben
dolgozik, a mai estén igazán sokra vitte. Azon a színpadon ülhet,
amelyen Vana fog fellépni.
– Műsor után megkeresem – ígérte Adam. A lány felpattant a
székéről, és a nyakába borult, mint egy kisgyerek. Könnyes volt a
szeme.
– Köszönöm, amit értem tett! Még senki sem volt hozzám ilyen
kedves! – Úgy nézett rá, hogy Adamnek lelkifurdalása támadt a
korábbi buja gondolataiért. Neki végül is nem okozott nehézséget,
hogy felhozza Maggie-t a színpadra.
– Ne nyugtalankodjon! – Megfordult, hogy lemenjen a nézőtérre.
Maggie megragadta a karját.
– Hogy hívják? – Szerette volna tudni a jótevője nevét. A férfi
meglepődött. Minek ez, hiszen valószínűleg nem találkoznak többé.
– Adam Weiss. – És már rohant is a székéhez. Az aréna elsötétült.
Épp csak leülhetett a barátja mellé, és két perc múlva már kezdődött
is a műsor. Charlie odahajolt hozzá, mielőtt Vana kijön a színpadra.
– Találtál neki széket? – Harringtont valósággal megigézte ez a
jelenség. Annyira nem az ő zsánere volt, hogy eddigi életében még,
sosem került ilyen lánnyal szoros közelségbe.
– Találtam – súgta Adam. – Azt mondta, hogy szeretne veled
járni! – mondta tettetett komolysággal. Charlie nevetett.
•137•
– Csak nem? Tudod a telefonszámát, a vércsoportját és a
lakáscímét?
– Nem, csak a melltartója méretét. Sokkal nagyobb, mint az IQ-ja
– vigyorgott Adam.
– Ne légy már ilyen komisz – korholta Charlie. – Olyan kedves
kislány.
– Na persze. Esetleg elvihetnénk a műsor után a buliba. – Charlie
gyászos képpel nézett rá. Azt hitte, Adam beéri azzal, ha elmegy vele
a koncertre. Ő ugyan kedvelte Vana zenéjét, de ez nem az ő világa
volt.
A műsor szenzációsan sikerült, Vana hét ráadást énekelt. Még
sosem volt ilyen klassz, még sosem dalolt szebben. A szünetben
Maggie visszajött hozzájuk, hogy ismét hálálkodjon Adamnek. A
férfi átkarolta a vállát, és meghívta a bulira. A lány ismét a nyakába
borult, és Adam érezhette, hogy igazi a melle. Nem volt művi az orra
sem. Mindenét, amije volt, Istentől kapta, nem vásárolta. Adam évek
óta nem találkozott ilyen lánnyal.
– Nem kéne ezt csinálnod – jegyezte meg Charlie halkan, miután
Maggie visszament a helyére, a szünet befejezése előtt.
– Mit? – játszotta az ártatlant Adam. Még mindig érezte Maggie
mellének érintését. De finom volt! Ezer hasonló lányt ismert, de azok
mind műanyagból voltak.
– Hogy így kihasználj egy fiatal lányt. Lehet, hogy úgy öltözik,
mint egy prostituált, de akkor is látszik rajta, hogy csak egy gyerek.
Ne légy ilyen tróger, Adam! Aztán majd bánni fogod. Te sem
akarnád, hogy a lányoddal tegyenek ilyet.
– Ha az én lányom öltözne így, megölném. És az anyja is
megölné. – El akarta hozni a srácait a műsorra, de Rachel nem
engedte. Azt mondta, másnap iskola, különben is rendes gyerekeknek
semmi keresnivalójuk ilyen légkörben.
– Talán Maggie-nek senkije sincs, aki figyelmeztetné, hogy ne így
öltözzön. – A lány láthatólag nagy gonddal állította össze az esti
ruhatárát, de valahogy félresikerült az egész. Pedig nehéz olyan ruhát
találni, ami ilyen archoz és testhez előnytelen volna. Egy napon, ha
•138•
majd felnő, talán megtanulja, hogy az adottságokat diszkréten kell
tálalni ahelyett, hogy erőszakkal hívjuk fel rájuk a figyelmet.
– Gondolom, ha egyszer a Pier 92-ben dolgozik – felelte Adam
szárazon. Egyszer tette be a lábát arra a pocsék helyre. A Broadway
összes görénye odajárt, hogy evés-ivás közben megtapizza a
lányokat. A pincérnők nem voltak éppen pucérak vagy félpucérak, de
akár azok is lehettek volna a minimális szerelésükben, ami a
semmivel egyenlő szoknyából, tangából és ízléstelen szatén
melltartóból állt. Melltartóból kötelesek voltak számokkal kisebbet
viselni. Lepra egy hely volt. – Ne sajnálkozz már, Charlie! Vannak
ennél rosszabb dolgok is. Például Calcuttában születni. Vagy az a
kicsi vak lány a harlemi menhelyen, ahol a múltkor jártál. Ez a csaj
dögös, és erre ő is rá fog jönni egy napon. Akár fel is fedezheti
valami seggfej ügynök, és híres sztárt csinálhat belőle.
– Kétlem – mondta Charlie búsan. Az ilyen tizenkettő egy tucat
lányok többnyire sose szabadulhatnak meg pokoli életüktől, főleg ha
ilyen Adam-féle pasik hajtanak rájuk és használják ki őket.
Komolyan sajnálta Maggie-t.
Elkezdődött a második rész, és mikor vége lett, a közönség
megvadult. Rajongók, fotósok, a nézőközönségnek gyakorlatilag a
fele rohamozta meg a színpadot. Több mint tíz rendőr kellett, hogy
Vanát épségben kimenekítsék. Adam még csak be se jutott a
színfalak mögé. A mobilján felhívta az ügyelőt, aki azt felelte, hogy
Vanának kutya baja, madarat lehetne fogatni vele. Adam azt felelte,
viszlát a bulin, aztán mikor visszafordult a barátjához, Maggie-t látta
maga előtt. A lányról majdnem letépték a dzsekit meg a blúzt, mire
levergődött a színpadról. Nem győzött hálálkodni Adamnek.
Fogalma sem volt, hol lehet a barátnője. Képtelenség lett volna bárkit
is megtalálni ebben az őrjöngésben.
– Akar jönni a bulira? – kérdezte Adam. Onnan nem fog kiríni
Maggie, őt pedig egy cseppet sem feszélyezte a társasága. Charlie
bezzeg nem jelent volna meg vele, de hát ő úgyis haza akart menni.
Élvezte a koncertet, de ennyi bőven elég volt neki a szórakozásból.
Ma éjszakára nem volt szüksége több izgalomra. De Adamnek igen.
•139•
Szerette az élet rücskösebb oldalát. A boldogságtól ujjongó Maggie
éppen jó lesz oda.
Fél óráig tartott, mire kiértek a járdára, és újabb húsz percig, hogy
megtalálják a limuzint. Az East Side-ra tartottak egy magánklubba,
amelyet kibéreltek a bulihoz. Charlie tudta, hogy rengeteg nő, pia és
drog várja őket. Nem, ez határozottan nem az ő műfaja. Adam se
drogozott, de a nők és a pia ellen semmi kifogása sem volt. Minél
több, annál jobb! A mámoros arcú Maggie velük átellenben
kuporgott a pótülésen. Adam egy hanyag pillantást vetett a lábára.
Még csinosabb volt, mint első pillantásra. Egyszerűen hihetetlen
alakkal dicsekedhetett. Charlie is észrevette, de ő nem a lány
szoknyája alá bámult, hanem inkább ki az ablakon. Maggie keresztbe
vetette a lábát.
– Hova megyünk? – kérdezte izgatott gyerekhangon, enyhe, de
felismerhető, jellegzetes New York-i akcentussal. Adam észre se
vette.
– Először kitesszük Charlie-t. Valahol esetleg bedobunk egy italt,
aztán viszem magát a buliba. – Utána pedig, remélhetőleg, haza, ha a
lánynak sincs ellene kifogása. Adam sose erőltetett senkit. Nem volt
rá szüksége. Elég nő volt az életében, hogy folyamatosan boldoggá
tegyék. Rengeteg ilyen lányt felszedett már, mint Maggie, akik, főleg
hasonló esték után alig várták, hogy bebújhassanak az ágyába.
Ritkaság volt az olyan, aki kérette volna magát. A két férfi
bizonyosra vette, hogy Maggie kapható lesz.
Charlie udvariasan elbúcsúzott a lánytól; azt mondta, reméli, hogy
még találkoznak. Ez persze nem valószínű, de mi mást mondhatott
volna? Legyen kellemes éjszakád az ágyban Adammel? Egy képtelen
pillanatig azt kívánta, hogy ne legyen semmiféle éjszaka. Szerette
volna, ha Maggie fölötte állna ennek a színvonalnak. Vagy legalább
kapna egy esélyt. A lányt teljesen lenyűgözte a hely, ahová
igyekeztek, meg a színpadon szerzett ülés. De jó lett volna
megmondani neki, hogy legyen benne több önérzet! Csak hát vannak
dolgok, amelyeken nem változtathatunk. Mint például Adam élete és
ezé a lányé. Végül is ők döntik el, mihez kezdenek egymással az ő
•140•
távozása után. Majdhogynem szerette volna megvédeni ezt a lányt a
barátjától – és saját magától. De hát miként?
Mélyen eltűnődve liftezett föl a lakásába, aztán megállt a sötétben
az ablaknál, és nézte a parkot. Érdekes este volt, jól érezte magát, de
elfáradt. Néhány perc múlva le is feküdt.
Adam az ígéretéhez híven elvitte Maggie-t egy bárba. A lány egy
pohár bort ivott, Adam előbb egy Margarítát, aztán egy Mojítót,
amiből adott Maggie-nek egy kortyot. A lány ízletesnek találta, de
azt mondta, nem iszik töményét. A férfi elképedt. Még jobban
csodálkozott, mikor Maggie megmondta, hogy huszonhat éves.
Adam fiatalabbnak nézte. A lány elmesélte, hogy párszor fellépett
kereskedelmi divatbemutatókon, és néhány katalógusba is készültek
róla fényképek, de többnyire csak a Pier 92-ben dolgozott, ahol
nagyon szépen keres a borravalóból. Ilyen fantasztikus alakkal nem
is csoda.
Egyre értek oda a buliba, ami éppen elkezdődött. Rengeteg drog
volt: kokain, ecstasy, heroin, crack, kristályos methadon. A társaság
még a szokottnál is jobban bevadult. Adam rögtön látta, hogy nem
tanácsos sokáig maradniuk. Koncertek után előfordul az ilyesmi.
Táncolt pár percig Maggie-vel, aztán kivitte és beültette a limuzinba.
Meghívta a lakására, hogy igyanak egy pohárral lefekvés előtt.
Maggie ránézett, és megrázta a fejét.
– Inkább nem. Nagyon késő van. Holnap dolgoznom kell, de azért
kösz. – Adam nem tett megjegyzést, csak megadta a sofőrnek a lány
címét. Valósággal elszörnyedt, mikor látta, hol lakik. Egyike volt a
legveszélyesebb utcáknak. Nehéz elképzelni, hogy egy lány, ilyen
külsővel, itt lakhasson. Itt naponta meg kell küzdenie a túlélésért.
Adam megsajnálta, ugyanakkor kissé bosszankodott, hogy Maggie
nem hajlandó vele tölteni az éjszakát.
– Remélem, nem haragszik, amiért nem megyek fel a lakására –
mentegetőzött a lány. – De nem csinálok ilyet első alkalommal. –
Adam csak bámult. Ez tényleg azt hiszi, hogy lesz második alkalom?
A lány felírta a telefonszámát egy papírra, amit Adam zsebre vágott.
Majd kidobja, mikor hazaér. Egy éjszakára jó volt, vagy jó lett volna,
•141•
de nincs értelme megkeresni még egyszer. Száz ilyet kaphat, csak
füttyentenie kell. Nincs szüksége a Pier 92 egyik pincérnőjére,
akármilyen csinos, és akármilyen jó lába van. Ez arra az esetre is
érvényes lenne, ha a lány feljött volna a lakására.
– Megértem. Ne kísérjem fel? – Az épület olyannak látszott, ahol
mindennapos gyilkosságok esnek. Ám Maggie, aki már
hozzászokott, megrázta a fejét.
– Nem lesz semmi baj – mosolygott derűsen. – Három lakótársam
van. Kettő a nappaliban alszik, elég cikis lenne, ha bejönne. Bár
mostanra már alszanak. – Adam sose hitte, hogy így lehessen élni.
Nem is akarta megpróbálni. Most nem vágyott másra, csak hogy
itthagyhassa a lányt, és elfelejthesse, hogy ilyen életek is vannak.
Nem ő az oka, hogy ez a Maggie ilyen körülmények között lakik.
Gyerünk már innen haza!
– Köszönöm, Miss Mary Margaret O'Malley, igazán örülök, hogy
megismerhettem. A mielőbbi viszontlátásra – mondta udvariasan.
– Remélem is! – felelte a lány őszintén, bár tudta, hogy ennek
nem sok valószínűsége van. Ez az ember mesébe illő életet él. Ilyen
embereket ismer, mint Vana, bejárhat a színfalak mögé, limuzinnal
furikázik. Mary Margaret O'Malley ártatlan lány volt, de egyáltalán
nem olyan ostoba, mint amilyennek Adam szerette volna látni. A
férfi a „Jó éjszakát!” helyett azt is mondhatta volna: „Legyen szebb
élete!”. De hogyan? Milyen élet várhat egy ilyen lányra, függetlenül
a szépségétől? Miféle kiút lehetséges innen? Semmiféle.
– Vigyázzon magára! – szólt utána, amikor Maggie kinyitotta a
kulcsával a kaput. A lány visszafordult.
– Maga is, és köszönöm. Fantasztikusan éreztem magam. Még
egyszer kösz a remek helyért. – Adam rámosolygott. Bár inkább az
ágyban lehetnének, mint hogy ennek a büdös környéknek a fagyos
utcáján kelljen vacognia. Maggie intett, és elment. Most vajon úgy
érzi magát, mint Hamupipőke? A bálnak vége; mire az ajtajához ér,
az elegáns limuzin és a sofőr visszaváltozik sütőtökké és hat egérré.
Visszaült az autóba, amelyben még érzett Maggie parfümje. Olcsó
volt, de kellemes, és illett a lányhoz. Akkor figyelt fel rá, amikor
•142•
táncoltak. Miközben robogtak visszafelé az East Seventies irányába,
döbbenten állapította meg, hogy nyomott hangulatban van.
Nyomasztó látni, hogy emberek így élhessenek, és tudni, hogy nincs
menekvésük. Maggie O'Malley holtáig ilyen házakban fog lakni,
hacsak nincs olyan szerencséje, hogy feleségül megy valami sörhasú
bunkóhoz, és visszaköltözhet Queensbe, ahol majd nosztalgiázik a
manhattani bérkaszárnya és a pocsék munkahely után, ahol minden
este részeg hülyék nyúltak fel a szoknyája alá. Bár ő se különb.
Lefeküdt volna a lánnyal, ha az benne lett volna. Másnapra pedig
elfelejti. Évek óta először érezte magát trógernak. Ez
megkérdőjelezte az erkölcseit. Igaza van Charlie-nak. És ha
Amandával bánna így egy pacák? Akárkivel megtörténhet. Ám
ebben az esetben egy Maggie nevű lánnyal történt, akit ő nem ismer,
és nem is fog megismerni. Hazatérés után ivott egy tequilát, és a
lányon tűnődött. Kiment tetőlakosztályának teraszára, és azon
töprengett, milyen lenne, ha most mellette állna Maggie. Nyilván
izgalmas. Egy percre vagy kettőre, egy órára vagy egy éjszakára.
Ennyi volt és ennyi lett volna Adamnek. Futó szórakozás.
Levetkőzött, az ágy mellé szórta a ruháit, egy szál alsónadrágban bújt
be az ágyba, ahogy szokott. Maggie távozott az életéből. Visszatért a
sajátjába, ami olyan, amilyen.
•143•
10.
Habár Charlie úgy látta, hogy semmi oka visszatérni a menhelyre,
mégis ellátogatott hozzájuk ismét. Fánkot és fagylaltot hozott a
gyerekeknek, egy kis plüssmackót Gabbynek, kutyacsemegét
Zorrónak, akiket az óta sem tudott elfelejteni. Ám ahogy belépett az
ajtón, rádöbbent, hogy nem Gabby vonzza őt ide, hanem Carole, még
a kislánynál is jobban. Ez persze bolondság, de nem bírt ellene tenni.
Egész héten az igazgatónő járt a fejében.
– Minek köszönhetjük a látogatást? – érdeklődött Carole. Charlie
ezúttal farmert, ócska pulóvert és tornacipőt viselt. Az udvaron
beszélgetett halkan Tygue-val, amikor Carole előlépett a csoportból,
és észrevette.
– Csak bekukkantottam. – Nem jelentette be magát; Carole egy
pillanatig azt hitte, ellenőrizni akarja őket, amit durva
tapintatlanságnak talált. Aztán Tygue beszámolt a fagylaltról, amit
Harrington hozott a gyerekeknek, Gabby megmutatta a mackóját, és
eldicsekedett, hogy Zorro is kapott csemegét.
– A szívébe lopták magukat, ugye? – kérdezte Carole.
Betessékelte a látogatót az irodájába, és megkínálta kávéval.
– Nem, köszönöm, nem kérek. Tudom, hogy sok a dolga. Nem
maradok sokáig. – Azt nem mondhatta, hogy éppen errefelé volt
dolga, mert nem volt itt semmi nevezetesség a menhelyen kívül.
Egymást érték a túlzsúfolt bérkaszárnyák, a kapualjakban dílerek
árulták a drogot. Ide legfeljebb azért jöttek az emberek, hogy heroint
vagy cracket vásároljanak.
– Kedves magától, hogy megajándékozta a gyerekeket. Szeretik,
ha meglátogatják őket. Bár többet tehetnék értük, de soha sincs elég
pénzünk. Azt, amit kapunk, félre kell tennem a fontos dolgokra:
fizetésekre, fűtésre, gyógyszerekre. Pedig a gyerekek sokkal jobban
örülnek a fagylaltnak – mondta mosolyogva, és Charlie hirtelen
felvidult, amiért eljött.
•144•
Szerette volna viszontlátni Carole Parkért, és most, hogy teljesült
a kívánsága, nem talált semmit, amivel megindokolhatná az ittlétét.
Igaz, valóban csodálta a nő munkáját, ám ennél többről volt szó.
Élvezettel beszélgetett vele, és szerette volna jobban megismerni.
Nem értette magát. Ez a nő egy szociális munkás, ő pedig egy
alapítvány igazgatója. Kifizették neki a szükséges pénzt, a
továbbiakban nincs szükség kapcsolatra, leszámítva a pénzügyi
jelentéseket. Ők ketten egészen más életet élnek. Annyit már ő is
felfogott, hogy Carole Parker mérhetetlenül megveti a hozzá
hasonlók életét és azt a közeget, amelyből a Charles Harringtonok
származnak. Ez a nő feláldozta magát olyan gyerekekért, akiknek az
élete egyetlen hajszálon függ, míg az elkényeztetett Charles
Harrington a fényűzésben lubickol.
– Tehetek önért valamit? – kérdezte Parker előzékenyen. Charlie
megrázta a fejét. Nem jutott eszébe semmiféle indok a maradásra,
pedig de szívesen megtette volna!
– Nem, de ha nincs ellene kifogása, visszajönnék meglátogatni a
gyerekeket. Szeretném tudni, mi van Gabbyvel.
– Kutya baja, amióta megvan neki Zorro. Jövő hónapban kezd
tanulni egy különleges iskolában. Úgy látjuk, megérett rá.
– Akkor elmegy a központból? – aggodalmaskodott Charlie.
– Egy darabig még nem. Később megpróbáljuk kiadni
nevelőszülőkhöz, hogy elkezdődhessen a visszailleszkedése a
társadalomba. Persze egy ilyen gyereket nem könnyű elhelyezni. Az
emberek nem szívesen vállalnak egy vak kislányt és a kutyáját.
– Akkor mi lesz Gabbyvel? – Eddig nem is gondolt bele, milyen
kemény élet vár erre a kislányra, sokkal keményebb, mint a legtöbb
emberre. És nem számíthat rá, hogy valaha is könnyebb lesz a sorsa.
– Ha nem találunk neki gyámszülőket, akkor elhelyezzük egy
csoportos otthonban. Sok ilyen van New York állam északi részében.
Nem lesz Gabbynek semmi baja.
– Nem, valóban nem – mondta Charlie szomorúan, mint aki most
fedezett fel egy világot, amelyben megoldhatatlan problémákkal
•145•
küszködő emberek élnek. Ezek az emberek történetesen gyerekek
voltak, és egyik sem tehetett arról, ami történt vele.
– Éppen olyan jól ellesz, mint a többiek – folytatta Carole. – Talán
még jobban is, hála a maga segítségének. Zorro nagy ajándék az
életében.
– Szokott néha arra gondolni, mi történik velük, miután elhagyják
a központot? – Elszorult a szíve Carole gyámoltjainak keserű
sorsától.
– Gyakran gondolok rá. De mi csak ennyit tehetünk, Mr.
Harrington – felelte Parker a régi hűvös elutasítással.
– Kérem! Charlie! – vágott a szavába a férfi.
– Annyit tehetünk, amennyi módunkban áll. Néha olyan, mintha
gyűszűvel meregetnénk az óceánt. Bár vannak sikertörténetek is.
Egyes gyerekek találnak nagyszerű nevelőszülőket, akiknek a keze
alatt kivirulnak. Másokat örökbe fogadnak és szeretnek. Meg tudunk
operáltatni gyerekeket, akiknek nélkülünk nem lenne módjuk rá. Itt
van Gabby és a kutyája. Vannak problémák, amelyeket képesek
vagyunk megoldani, vannak, amelyekét nem. Az embernek
tudomásul kell vennie a korlátait, különben megszakad a szíve.
Charlie eddig nem meditált azon, hová kerül a pénzük. Sosem
nézett bele ilyen gyermekarcokba, sosem találkozott egy ilyen nővel,
aki arra tette fel az életét, hogy jobbítson néhány gyerek sorsán egy
harlemi mellékutcában. Az az első látogatás, néhány nappal ezelőtt,
megváltoztatta az egész életét
– Az iskolában – folytatta Carole – azt mondták, legyünk profik,
tartsuk a távolságot, ne adjuk bele a szívünket. De időnként nem
lehet. Vannak esték, amikor csak belerogyok otthon az ágyba, és
sírok, sírok.
Charlie tökéletesen megértette. Vele is ez történt.
– Nem lenne szüksége egy kis kikapcsolódásra? – vetette föl.
Ebédre vagy vacsorára szerette volna meghívni, de nem merte.
– Van nekem kikapcsolódásom – mosolygott Carole. – Járok
tornaterembe, úszom, és ha nem vagyok túl fáradt, akkor
fallabdázom is.
•146•
– Szintén – mosolygott Charlie. – Mármint én is fallabdázom.
Játszhatnánk egyszer együtt. – Carole meghökkent. Ugyan miért
tennék? Charlie látta, hogy a nő tekintete hűvössé válik. Ő Carole
számára annak az alapítványnak a vezetője, amelytől egymillió
dollárt kaptak, de semmi több. El sem tudta képzelni, hogy
barátkozhatna Charles Harringtonnal. Maradjunk csak az udvarias
szakmai kapcsolatnál. Kizárólag pénzügyi jelentésekkel tartozik
ennek az embernek. Nem tudta elképzelni, miért akar ez a férfi az ő
barátja lenni.
Néhány perc múlva kikísérte Charlie-t az udvarra, aztán elvegyült
egy másik csoportban. Harrington diskurált egy darabig Tygue-val,
megígérte, hogy ismét eljön, aztán fogott egy taxit, és a belvárosba
vitette magát. Este Grayhez és Sylviához volt hivatalos vacsorára.
Carole Parker elfelejtette abban a pillanatban, ahogy a férfi kitette a
lábát az ajtón.
Amikor Charlie megérkezett a vacsorára, Gray éppen a konyhában
tartózkodott, így Sylvia nyitott ajtót. Az asszony szép, hímzett,
rusztikus fekete szoknyát és bő fehér blúzt viselt. Gyönyörűen
megterített hosszú, fehér gyertyákkal, és nagy kosár tulipánt állított
az asztal közepére. Iparkodott, hogy minden tökéletes legyen, mert
tudta, mennyit jelent Graynek Charlie Harrington, akit ő is
rokonszenvesnek talált az első pillanattól fogva. Semmiképpen sem
akarta, hogy az ő kapcsolatuk elriassza Gray barátait, és nem akarta
feldúlni Charlie életét. Nem volt rá joga. A szíves fogadtatással azt
akarta bizonyítani a férfinak, hogy van helye mind a kettőjüknek
Gray életében. Tudta, hogy Charlie valaha gyanakodott rá, akkor,
amikor Gray beszámolt neki a kapcsolatukról, és sejtette, hogy ez
nem az ő személyének szólt. Portofinóban ő is rokonszenves volt a
férfinak; Charlie-t mindössze az aggasztotta, hogy miként
befolyásolhatja Gray kapcsolata az ő barátságukat.
Ugy viselkedett, mint egy gyerek, aki most kap új dadát, vagy
most találkozik az anyja új barátjával. Mit jelent ez az új fejlemény?
Charlie és Gray olyanok voltak egymásnak, mint két testvér; minden
újabb súly a serpenyőben felboríthatja az egyensúlyt. Sylvia szerette
•147•
volna megnyugtatni mindkettőt, hogy noha most az ő súlya is húzza
a serpenyőt, azért a férfiak még zavartalanul meglehetnek a saját
világukban. Úgy érezte magát, mint a Pán Péter Wendyje az
Elveszett Fiúk vacsoráján, amikor asztalhoz ültek, és Gray felbontott
egy palackbort.
Charlie körülnézett vacsora előtt a lakásban. Nagyon tetszett neki
az eleganciája, a gondosan elrendezett műtárgyak. Sylvia remek
ízléssel dicsekedhetett, és kiváló társalgó volt. A mai este folyamán
bölcsen a háttérbe húzódott. Már a második palackbornál tartottak,
amikor Charlie szóba hozta Carole-t, és leírta látogatását a harlemi
központban.
– Elképesztő nő! – mondta mélységes csodálattal.
Aztán mesélt Gabbyről és a kutyájáról, a többi gyerekről, a
Carole-tól hallott esetekről. Hallott már gyerekbántalmazásról, de
olyan ocsmány és kétségbeejtő bűnökről még sohasem, mint
amilyenekkel Carole ismertette meg. A nő nem szépített semmin.
Charlie csak most jött rá, hogy mások kozmetikázott tényeket
tálaltak fel neki. Ám Carole szigorúan a lényegre szorítkozott,
kizárólag azt közölve, miért kell neki a pénz. Nem mentegetőzött,
amiért sok pénzt akar, sőt célzott rá, hogy még ez sem elég. Arról
álmodott, hogy kibővíti a központot. Jelenleg be kellett érnie ezzel a
kicsivel, de egyszer majd akart egy nagyobbat, ugyanitt, Harlem
mélyén. Arra is felhívta Charlie figyelmét, hogy a
gyerekbántalmazás nem korlátozódik a nyomornegyedekre. Megvan
az a Park Avenue-n, a fényűzésben is. Csak a középosztálybeli
családoknál sokkal nehezebb észrevenni. Minden városban, minden
államban, minden országban, a társadalom minden szintjén követnek
el förtelmeket a gyerekek ellen. Az ő mostani helyén bizonyos
értelemben még könnyebb is harcolni ellene. Carole Parker hadat
üzent a szegénységnek, a gyerekek bántalmazásának,
elhanyagolásának, a képmutatásnak, a közönynek, szóval jó nagyot
harapott a világ keserveiből. Nem volt türelme ahhoz a szférához,
amelyben Charlie élt, ahol az emberek vaknak és süketnek tettetik
magukat, és nincs egyéb dolguk, mint kiöltözni és bulizni. Neki se
•148•
ideje, se kedve nem volt efféle bárgyúságokra. Segíteni akart
embertársain, és meg akarta menteni a gyerekeiket. Charlie szeme
ragyogott, mikor ezt mesélte a feszülten figyelő Sylviának és
Graynek. Carole Parker a szívét és a lelkét is lángra gyújtotta azzal,
amit megmutatott neki.
– Na és mikor viszed el vacsorázni? – évődött Gray, átkarolva
Sylvia vállát. Charlie jól érezte magát náluk: az étel most az egyszer
ehető volt, a társalgás kellemes. Meglepetésére most még
rokonszenvesebbnek találta Sylviát, mint Portofinóban. Lágyabbnak,
gyöngédebbnek tűnt, azt pedig el kellett ismernie, hogy csodálatosan
bánik Grayjel. Őt pedig nagyon szívélyesen és kedvesen fogadta.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy soha? – felelte gyászos
vigyorral. – Utál mindent, amit én testesítek meg. Amikor először
találkoztunk, úgy nézett rám, mintha egy darab sár lennék a cipője
talpán, csak mert öltönyt viseltem. Az arany karórámról nem is
szólva!
– Nekem kicsit merevnek tűnik. Egymillió zöldhasút adtál neki.
Mégis mit várt tőled? Hogy sortban és strandpapucsban állítasz be? –
bosszankodott Gray.
– Meglehet – válaszolta Charlie, aki nem vette a szívére Carole
merevségét. Amit ez a nő csinál, sokkal fontosabb mindennél, amivel
ő eddigi életében foglalkozott. Végül is ő csak csekkeket írt alá, és
pénzt osztogatott. Az a nő a tűzvonalban van, ahol naponta meg kell
küzdenie a srácok életééit. – Neki nincs türelme ahhoz, ahogyan mi
élünk, a dolgokhoz, amelyekkel foglalkozunk. Az a nő egy szent,
Gray – mondta mélységes meggyőződéssel. Barátja tamáskodó képet
vágott.
– Mintha azt mondtad volna, hogy Princetonba járt. Valószínű,
hogy gazdag családból származik, aki így próbál vezekelni a közös
bűnökért.
– Nem hiszem. Szerintem azért járt oda, mert ösztöndíjat kapott.
Sok hasonló emberrel találkoztam az egyetemi éveim alatt. Princeton
már nem az az elit intézmény, ami volt, és ez jó. Különben is Carole
azt mondta, hogy gyűlölte Princetont. – Azért a klub, ahol ebédelt, az
•149•
egész jó. De hát sokféle módon be lehet kerülni az egyetemre.
Princeton rég nem a bennfentes fiúk birtoka. Változott a világ. Az
ilyen emberek változtattak rajta, mint Carole. Ő, Charlie,
tulajdonképpen egy kövület, aki előkelő családjának híréből és
vagyonából él. Carole az új idők képviselője.
– Miért nem hívod el vacsorázni? – biztatta Gray, Sylvia pedig
helyeselt. – Vagy olyan bányarém? – Ez eddig meg sem fordult a
fejében, hiszen Charlie úgy beszélt erről a Parkerról, mint egy
bálványimádó. Ebből a festő feltételezte, hogy vonzó teremtés lehet.
Nem tudta elképzelni, hogy Charlie-t lázba hozza egy csúnya nő.
Vagy talán mégis? Épp csak hogy Teréz anyának nem nevezte az
igazgatónőt.
– Nem, csodálatosan szép, bár szerintem fütyül a külsejére. Neki
csak az igazi dolgokhoz van türelme. – Ő pedig nem igazi Carole
számára, bár igaz, nem is adott neki esélyt a bizonyításra. Vélhetőleg
nem is fog. Carole-nak ő csak az alapítvány igazgatója.
– Hogy néz ki? – érdeklődött Sylvia.
– Magas, szép arcú, kék szemű, jó alakú. Nem festi magát. Azt
mondja, hogy úszik és fallabdázik, ha van ideje. Harmincnégy
esztendős.
– Nincs férjnél? – kérdezte Sylvia.
– Nem hinném. Nem visel gyűrűt, és nem is kelti férjes asszony
benyomását, bár kétlem, hogy egyedül élne. – Leszögezte magában,
hogy egy nő, ezzel a külsővel, nem lehet magányos. Ez pedig még
nevetségesebbé teszi az ő meghívását egy vacsorára. Habár tehetne
úgy, mintha az alapítvánnyal kapcsolatban akarna megbeszélni
valamit, és ezzel az ürüggyel közelebb kerülhetne az igazgatónőhöz.
Vonzónak találta a cselt, ám ugyanakkor tisztességtelennek érezte,
hogy az alapítvány mögé bújva akarja kifürkészni ezt a nőt. Ámbár
lehet, hogy Graynek és Sylviának van igaza: egy próbálkozást megér.
– Az ilyen nőknél sosem lehet tudni – elmélkedett az okos Sylvia.
– Néha sok mindenről lemondanak, hogy kizárólag az általuk
fontosnak tekintett ügynek szentelhessék magukat. Ha ez a Parker
•150•
ennyi időt és energiát fektet ebbe a központba, akkor talán csakugyan
ez tölti ki az életét.
– Derítsd ki! – buzdította Gray. – Miért ne? Mit veszíthetsz? Nézz
utána! – Charlie egyre furábban érezte magát attól, hogy nyíltan
beszél a barátaival Carole Parkerról. Sebezhetővé tette ez a
beszélgetés.
Mire Gray behozta a Cháteau d'Yquemet, amit Sylvia vásárolt,
már majdnem sikerült meggyőzniük Charlie-t, ám amikor az
hazament, megrohanta a felismerés, hogy ostobaság lenne vacsorára
hívni Carole Parkért. Túl öreg ő ehhez a nőhöz, túl gazdag, túl
konzervatív, túl konformista. A nőt, függetlenül a származásától,
nem érdekelhetik az ilyen férfiak. Még ki is nevette az órája miatt.
Charlie el sem tudta képzelni, hogy a Kék Holdról mesélhessen neki,
habár az ő köreiben a legtöbb ember hallott már a jachtjáról. Ám a
jachtmagazinok fényévnyire voltak Carole Parker világától.
Kénytelen volt nevetni magán, miközben lefeküdt. Sylvia és Gray jót
akar, de egyszerűen fogalmuk sincs az őket elválasztó szakadékról és
Carole fanatizmusáról. Még most is a fülében cseng az a maró
hangsúly, amellyel a princetoni klubokat emlegette.
Másnap délelőtt felhívta Grayt, megköszönte a vacsorát, és
elmondta, hogy nagyon jól érezte magát. Nem tudta, mi lesz a barátja
kapcsolatából, kételkedett a tartósságában is, de egyelőre láthatólag
jót tett mindkét félnek. Megkönnyebbülten látta, hogy Sylvia nem
próbálja kiszorítani őt, és nem akar beleavatkozni a barátságukba.
Ezt meg is mondta Graynek, aki örült, hogy a barátja rokonszenvvel
nyilatkozik Sylviáról, és megígérte, hogy hamarosan ismét áthívják
vacsorázni.
– Még a főzőtudományod is tökéletesedett! – csipkelődött Charlie.
Gray nevetett.
– Ő segített! – ismerte el.
– Hála istennek! – kuncogott Charlie.
– Ne feledd: telefonálnod kell Teréz anyának, és meg kell hívnod
vacsorára! – emlékeztette Gray. Charlie egy pillanatra elnémult,
aztán örömtelenül felnevetett.
•151•
– Azt hiszem, valamennyien túl sokat ittunk az este. Akkor jól
hangzott, de nappali fényben már nem tűnik okos ötletnek.
– Csak kérdezd meg! Mi bajod származhat belőle? – tanácsolta
Gray az idősebb fivér hangján. Charlie megcsóválta a fejét.
– Azt mondja rám, hogy bunkó vagyok, és lecsapja. Különben is
nagyon feszélyezne, amikor legközelebb találkozunk. – Nem akarta
kiszolgáltatni magát, de hát mi mást tehetett? Hónapok óta nem járt
senkivel. Fáradt volt mostanában, és alig észrevehetően lelassult.
Már nem mulattatta annyira a nőkre vadászás. Kényelmesebb volt
egyedül járni a vacsorákra és a társasági eseményekre, kényelmesebb
volt jó barátoknál tölteni az estét, mint tegnap Grayjel és Sylviával.
Ez sokkal élvezetesebb volt az erőkifejtésnél, ami ahhoz kellett, hogy
randevúzzon valakivel, és addig udvaroljon neki, míg el nem jutnak
az ágyig. De sokszor végigcsinálta!
– Na és? – kérdezte Gray. – Történt már veled rosszabb is. Az
ember sosem tudhatja, hogy nem éppen ez lesz az igazi.
– Na persze! Eladhatom a Kék Holdat, építhetek neki egy
álommenhelyet Harlemban, és akkor talán hajlandó velem
randevúzni.
– Ugyan – nevetett Gray. – Nincs áldozat, ami túl nagy lenne a
szerelemért.
– Hagyj békén ezzel a dumával! Te mit áldoztál fel, hogy
Sylviával lehess? Az éhező csótányokat a lakásodban? Hagyjál már
békén!
– Legalább hívd fel!
– Oké, oké – mondta Charlie, csak hogy békén hagyja. Néhány
perc múlva búcsút vettek egymástól, és letették a kagylót.
Charlie szentül elhatározta, hogy nem hívja fel Carole-t, ám egész
délután nem tudta kiverni a fejéből a nő alakját. Bement az irodájába,
onnan átment a klubjába, masszíroztatott, fallabdát játszott egy
barátjával, felhívta Adamet, hogy megköszönje a koncertet, de a
barátja éppen tárgyalt. Charlie így az üzenetrögzítőn hagyott
köszönetet, aztán azon kezdett tűnődni, mi történhetett Adam és
Maggie között azon az éjszakán. Nyilván a szokásos. Adam
•152•
elkápráztatta a lányt a nagy dumájával, beletöltött egy vödör pezsgőt,
Maggie pedig belezuhant az ágyába. Szegényke. A szerelése ellenére
is volt benne valami kedves ártatlanság. Néha felfordult a gyomra
attól a lelkiismeretlenségtől, ahogy Adam kezelte a nőket. De hát,
érvelt a barátja, aki kapható, azt meg kell kapni. Ő még nem
erőszakolt meg egyetlen nőt sem, és nem verte előzőleg
eszméletlenre őket. A nők rogynak a lábához ájult imádattal, és ami
utána történik, azt két felnőtt akarja kölcsönösen. Charlie csak abban
nem volt biztos, hogy ez a Maggie annyira felnőtt-e, amennyire
látszik, vagy annyira járatos-e Adam játékában. Ennek nem
szilikonmell kellett vagy orrfaragtatás, csak egy jobb hely a
koncerten. Ugyan mit adhatott cserébe? Akkor is ezen tűnődött,
amikor fallabdázás után eljött a klubjából és hazataxizott. Úgy
látszik, öregszik. Korábban sosem zavarták Adam erkölcsei, vagy az,
ahogy a nőkkel bánik. Adam különben sem engedte elfelejtenie,
hogy háborúban és szexben minden megengedett. Az-e? Valahogy
már nem hangzott olyan mulatságosan.
Majdnem hat óra volt, amikor belépett a lakásába. Végighallgatta
az üzeneteit, aztán megállt, és bámulta a telefont. Vajon bent van
még az irodájában Carole Parker? Vagy a csoporttal van? Esetleg
hazament? Eszébe jutott, hogy a pénztárcájában van a nő névjegye.
Elővette, egy hosszú percig nézte, aztán felhívta. Ideges volt, ostobán
érezte magát. Az első nő volt, aki mellett azt érezte, hogy rosszul
csinál valamit. Bocsánatot akart kérni az előjogaiért és a vagyonáért,
pedig hát ugyanezeknek az előjogoknak köszönhetően adhatott
Carole-nak egymillió dollárt, hogy folytathassa a világ megváltását.
Drukkoló iskolásnak érezte magát, amikor kicsengett a telefon, és
imádkozni kezdett, hogy ne legyen otthon, akit hívott. Már majdnem
letette a kagylót, amikor a nő elfúló hangon beleszólt.
– Halló! – Be sem mutatkozott, de Charlie a nélkül is tudta, hogy
ő az.
– Carole?
– Igen. – Ő viszont nem ismerte fel Charlie hangját.
– Itt Charlie Harrington. Rosszkor hívtam?
•153•
– Egyáltalán nem – hazudta Carole, a sípcsontját dörgölve, amit
beütött, miközben rohant a telefonhoz. – Most jövök a
csoportfoglalkozásról.
– Elnézést! Hogy van Gabby, az én kis barátnőm?
– Jól – felelte Carole mosolyogva, mire Charlie kérdezgetni
kezdte, hogy mennek a dolgok a központban, van-e valami új
fejlemény és így tovább. Carole már arra gondolt: Ez most így fog
menni egy évig? Ugyan miért telefonált Harrington? Más
alapítványok nem hallatnak magukról ennyit.
– Nem akarok olyan ígéreteket tenni, amelyeket esetleg nem
leszünk képesek betartani, alaptalan reményeket sem akarok kelteni –
folytatta Charlie –, de említette, hogy szeretne bevezetni más
programokat is. Nem beszélhetnénk meg egyszer, ebéd vagy vacsora
közben? – Tudta, hogy gyávaság az alapítványa mögé rejtőzni, de
legalább telefonált!
Hosszú csend lett a vonal másik végén.
– Őszintén megmondom, egyelőre nem akarunk új támogatásért
folyamodni. Még nincs meg a személyzetünk az általam kívánt
programokhoz, de szívesen meghallgatom a véleményét a
terveinkről. – Nem akart olyasmit kérni, amit az alapítvány nem
teljesíthet. Csak az idejét és az energiáját pazarolta volna vele.
– Örülnék neki. Én is megismertethetném magával, miben
vagyunk érdekeltek. Természetesen majd egy későbbi időpontban. –
Nehéz lenne most kérni az igazgatótanácsot, hogy folyósítsanak
Carole Parkernak, miután nemrég adományoztak neki egymillió
dollárt. De a beszéd nem kerül semmibe. – A jövő évig nem sokat
tehetünk magáért. De okosan tenné, ha már most gondolkodna rajta,
hogy ennek megfelelően alakítsa ki a stratégiáját a következő
pénzügyi évünk kezdetére.
– Kinek az oldalán áll maga? – nevetett Carole. Erre Charlie is
elnevette magát.
– Természetesen a magáén! Nagyszerű munkát végez. –
Egyszerűen beleszeretett a gyermekmenhelybe; ha nem vigyáz,
Carole Parkerba is beleszeret. Legalábbis egy-két hétre, bár ha
•154•
szerencséje lesz, hosszabb időre. Nála sose tartott sokáig a szerelem.
Charlie számára sokkal hatalmasabb és erősebb érzés volt a félelem a
szerelemnél.
– Köszönöm. – Carole-t meghatották a kedves szavak. Harrington
őszintének tűnt, és mindenesetre hasznos kapcsolat volt. Carole-ban
fokozatosan fölengedett a jég.
– Mikorra szeretné ezt a megbeszélést? – vetette oda Charlie
hanyagul. Azért mondott ebédet és vacsorát is, hogy Carole ne érezze
úgy, mintha ő dirigálná. Ez általában ügyes nyitó lépés, ami ebben az
esetben talán utolsó is lesz. Carole hangjában semmi sem utalt arra,
hogy érdekelné Charles Harrington. Valószínűleg fütyül rá, de ezt
jobban megállapíthatja egy közös étkezés közben. Ha teljesen
hidegen hagyja a nőt, akkor nem csinál magából bolondot.
– Ebédidőben általában nem szabadulhatok el. Bekapok az
asztalomnál egy banánt. Dél felé csoportfoglalkozásom van, délután
személyes elbeszélgetések a gyerekekkel. – Jókora darabot
kanyarított ki a munkanapjából, mikor először körbevezette Charlie-t
a központban, de ebből nem akart rendszert csinálni, még Harrington
kedvéért sem.
– Akkor mit szólna a vacsorához? – A férfi visszafojtotta a
lélegzetét. – Esetleg holnap? – Úgyis egy szörnyű unalmas vacsorára
van meghívása, amit boldogan lemond Carole kedvéért.
– Lehet róla szó – mondta a nő tétován és kissé zavartan. – Bár
nem hiszem, hogy addigra le tudom tisztázni a terveimet. Van egy
elnagyolt listám a programokról, amiket be akarok indítani. Itt lesz
valahol. De azért fel tudom vázolni, mit szeretnék. – Charlie ennyit
akart hallani, nem a beindítandó programokat, ám a hangja semmit
sem árult el.
– Hát akkor majd megbeszéljük, és meglátjuk, mi jön ki belőle.
Ilyen kötetlen formában jobb ötleteim támadnak. Egy kis ötletroham,
evés közben. Jut eszembe: Hol szeretne enni?
Carole elnevette magát. Ritkán vacsorázott házon kívül. Általában
nagyon kimerült, mire hazaért. Néha még az edzőterembe se bírt
elmenni, pedig szeretett erősíteni.
•155•
– A törzshelyeim? Mo hamburgerbüféje a 168. utca és az
Amsterdam sarkán… Sally pecsenyézője a 125. utcán, a
metrómegálló közelében, ahol hazafelé jövet kiszállok… Izzy
csemegéje a Nyugati 99. utca és a Columbus sarkán… csak a legjobb
helyekre járok. Azt hiszem, évek óta nem voltam rendes étteremben.
– Charlie változtatni akart ezen és még sok minden máson, de egy
nap alatt persze nem megy. Nem akarta elriasztani Carole-t az
erőszakoskodásával.
– Nem hinném, hogy versenyre kelhetnék Móval és Izzyvel.
Mellesleg hol lakik?
A nő egy pillanatig tétovázott, és Charlie-nak hirtelen az jutott
eszébe, hogy bizonyára együtt él valakivel. Olyan volt a hangja, mint
aki attól fél, hogy ő meglátogathatja.
– Upper East Side-on. A Nineties-ban. – Ez nívós környék.
Charlie-nak úgy rémlett, hogy Parker restelli bevallani a lakcímét.
Csak nem Graynek van igaza abban, hogy a nő konzervatívabb
környezetből származik, mint amire az elvei utalnak? Mert amit hitt,
az szentség volt a számára. Charlie azt várta, hogy az Upper West
Side-on lakik, de nem feszegette a kérdést, nehogy elriassza Carole-t.
Ehhez túlságosan ismerte a nőket. Carole-nak persze fogalma sem
lehet az ő tapasztalatairól vagy arról, hogy mi az igazi szándéka:
változtatni akar a nő életén. Csak ehhez szüksége lenne egy cseppnyi
bátorításra, azt pedig még nem kapta meg.
– Ismerek egy kedves, csendes olasz éttermet a Keleti 89. utcában.
Ahhoz mit szólna? – javasolta.
– Tökéletes. Mi a neve?
– Stella Di Notte. Nem olyan romantikus, mint hangzik. Ez
tulajdonképpen egy szójáték. Olaszul azt jelenti: „Az éjszaka
csillaga”, de itt a tulajdonosnőt hívják Stellának. Ő főz, és körülbelül
másfél mázsa. Fantasztikus a spagettije. A tésztát is ő gyúrja.
– Csábítóan hangzik. Akkor ott találkozunk. – Charlie kissé
meghökkent. Nem erre számított. Most már úgyszólván bizonyosra
vette, hogy Carole együtt él valakivel. Ezt ki fogja deríteni.
– Nem lenne kényelmesebb, ha elmennék magáért?
•156•
– Nem! – felelte a nő határozottan. – Szeretek gyalogolni. Egész
nap itt rostokolok, és a 91. utcában lakom. Szükségem van a
testmozgásra, ha csak néhány sarok hosszan is. Kiszellőzteti a fejem
munka után. – Hihető sztori, állapította meg magában Charlie. A
lakásában valószínűleg egy jóképű harmincöt éves férfi hever a
díványon, kezében távirányítóval, és nézi a tévét.
– Hát akkor, viszlát. Fél nyolckor? Így lesz elég ideje felkészülni
munka után?
– Igen. Holnap fél ötkor van az utolsó csoportfoglalkozásom,
úgyhogy fél hétre otthon lehetek. De ugye ez nem valami előkelő
hely? – kérdezte hirtelen aggodalommal. Szinte sosem járt el
hazulról, és sosem öltözött ki. Csak nem azt várja tőle Harrington,
hogy fekete kisestélyit vegyen gyöngysorral? Mert az sincs neki.
Nem is akar. Csakhogy itt munkáról lesz szó, és ő nem vágja díszbe
magát a férfi kedvéért. Akkor inkább elmegy Móhoz. Nem fog
változtatni az életstílusán Harrington kedvéért, akármennyi pénzt
kapott az alapítványától. Vannak dolgok – többek között a cico-
mázkodás –, amelyekkel örökre felhagyott, és nem óhajtja elölről
kezdeni őket.
– Nem előkelő – nyugtatta meg Charlie. – Ha akar, farmerban is
jöhet. – Habár szerette volna, ha nem ezt tenné. Szerette volna már
ruhában látni.
– Ha nincs kifogása ellene, abban megyek. Úgyse lesz időm
felöltözni. Egyébként sem szokásom. – Tehát akkor farmer és
edzőcipő. Na, jó. Ennyit a ruháról.
– Én is ugyanúgy megyek – mondta Charlie halkan.
– Azon a környéken legalább viselheti az óráját – kuncogott
Carole. A férfi fölnevetett.
– Ó, jaj, zálogba csaptam tegnap!
– Mennyit kapott érte? – ugratta a nő. Egész kedves ez a pasas.
Carole akarata ellenére is várta a közös vacsorát. Majdnem négy éve
nem vacsorázott férfival. Ezen nem is fog változtatni. Az üzleti
megbeszélés az más. És ennek különben sem lesz folytatása.
– Huszonöt zöldhasút – felelte Charlie.
•157•
– Nem rossz. Akkor viszontlátásra holnap. – Carole letette.
Villámként csapott Charlie-ba a rémítő gondolat. És ha neki
tényleg elment az esze? Ha egész mást jelent a farmer és a tornacipő?
Ha nem egy férfival él együtt a Teréz anya-lelkű, magas, pompás
viking? Ha Charles Harrington még annál is korlátoltabb, mint hitte
magáról? Akkor mi van, ha Parker leszbikus? Ez eddig meg sem
fordult a fejében. Pedig minden lehetséges. Egy biztos: Carole Parker
nem mindennapi egyéniség.
– Isteni! – jegyezte meg magának. Visszatette a névjegykártyát a
pénztárcájába, és felhívta az éttermet, hogy foglaljon egy asztalt.
Akármi is Carole Parker, azt ki fogja deríteni holnap. Addig pedig
találgat és vár.
•158•
11.
Elsőnek Charlie ért oda az étterembe. Senkinek sem árulta el –
még Sylviának és Graynek sem –, hogy Carole-lal találkozik.
Egyelőre úgyse mondhatott volna mást, mint hogy informális
megbeszélést tartanak alapítványi ügyben, mert ezzel az ürüggyel
csalta ide a nőt. Ez nem randevú.
Gyalog sétált le az étteremhez, ami elég nagy távolság volt, de ő is
igényelte a mozgást. Egész nap a vacsorán tűnődött, és mostanra
sikerült bebeszélnie magának, hogy Carole leszbikus. Valószínűleg
azért olyan közömbös őiránta. A nők általában reagálnak Charles
Harringtonra. De Carole nem. Őt kizárólag az üzlet érdekli. Profi a
körme hegyéig, bár ugyanakkor melegszívű, főleg a gyerekekhez.
Aztán eszébe jutott, milyen kedélyes barátság fűzi össze Carole-t és
Tygue-t. A jamaikai lenne a barátja? Mire az étteremhez ért, annyit
tudott, hogy szokatlanul súlyos követ érez a gyomrában, hogy Carole
talány, és talán még a vacsorájuk után is az marad. Egyáltalán nem
vehette biztosra, hogy a nő ki fogja önteni a szívét. Olyan elutasító
volt, mint egy összezárt a kagyló, ami a fényes eszével együtt csak
még ellenállhatatlanabbá tette.
Mennyire különbözött a társasági hölgyektől, akiknek eddig
udvarolt! Azok öltözködtek, táncoltak, mosolyogtak, készségesen
csatlakoztak Charlie programjaihoz, teniszeztek, vitorláztak, és
többnyire iszonyúan untatták. Ezért vacsorázik ma Carole Parker-ral,
akit láthatólag egy cseppet sem érdekel, akiről azt sem tudja,
leszbikus-e, vagy heteroszexuális. És hazugsággal csalta ide! Hát
nem képtelenség?
Öt perccel később megjött Carole, és derűs mosollyal elindult a
sarokasztalhoz, amelyet Stella fenntartott nekik. Fehér farmert,
szandált, ropogós fehér blúzt viselt, haját, amely még nyirkos volt a
zuhanytól, sietős varkocsba fonta. Nem volt rajta smink, és nem
festette be rövidre vágott körmeit. Minden olyan tiszta és friss volt
•159•
rajta, mint a blúza. Vállára halványkék pulóvert dobott, és ahogy
Charlie elnézte, az jutott eszébe, hogy ebben az öltözékben
tökéletesen festene a Kék Holdon. Magas, kisportolt alakjával olyan
volt, akár egy tengerész vagy egy teniszező, és tisztán fénylő szeme
ugyanúgy kéklett, mint a pulóvere. Mintha egy Ralph Lauren-
hirdetésből toppant volna be, bár valószínűleg nagyon utálta volna
Charlie-t, ha ezt mondja rá. Ő sokkal inkább Che Guevarának tartotta
magát, mint egy Ralph Lauren-modellhoz hasonlóan lapos és prózai
lénynek. Ahogy meglátta Charlie-t, azonnal elmosolyodott.
– Elnézést a késésért – mentegetőzött. Charlie felállt a
köszöntésére, aztán mindketten leültek. Ez az öt perc lehetővé tette,
hogy a férfi összeszedje magát és felkészüljön. Nem akart bort
rendelni, amíg meg nem beszélik, mit esznek.
– Semmi gond. Nem vettem észre, miután úgysincs karórám.
Gondoltam, vacsorára költöm az érte kapott huszonöt zöldhasút –
somolygott. Carole elnevette magát. Ennek az embernek igazán
kedves humora van. A nő nem hozott magával retikült, a kulcsait
zsebre vágta, rúzsra nem volt szüksége, különben sem használt.
Főleg Harrington kedvéért nem rúzsozza ki a száját. – Milyen volt a
mai napja?
– Bolondokháza, mint rendesen. Hát a magáé? – kérdezte. Ez az
érdeklődés új dolog volt Charlie-nak. Már nem emlékezett, mikor
tudakolta legutóbb egy nő, ő hogy van. Ám Carole, úgy látszik,
kíváncsi rá.
– Érdekes. Az egész napot az alapítványnál töltöttem. Azt
próbáljuk kiszámítani, mennyit költhetünk nemzetközi szinten. Van
néhány igen jó program, amelyekre igen nagy szükség lenne a
fejlődő országokban, de pokoli nehezen lehet beindítani őket.
Konferenciahívásom volt Jimmy Carterral a témáról. Ők igazán
remek munkát végeznek Afrikában, és Carter néhány jó tanácsot
adott a bürokrácia elleni küzdelemhez.
– Az jó – mosolygott Carole. – Az ilyen tervezetek tudatosítják
bennem, milyen kicsik vagyunk, legalábbis mi. Negyven háztömb
•160•
gyerekei tartoznak hozzám. Néha még annyian se. Azért ez
szánalmas. – Sóhajtva hátradőlt.
– Nem szánalmas. Maga kiváló munkát végez. Egymillió dollárt
nem adunk középszerért.
– Mennyit költ évente az alapítvány? – Azóta törte ezen a fejét,
hogy először találkozott Charlie-val, akiről annyit tudott, hogy
alapítványának nagyon jó híre van.
– Körülbelül tízmilliót. Maga felsrófolta tizenegyre, de meg is
érdemli – mosolygott Charlie, majd az étlapra mutatott. – Nyilván az
éhhalál szélén állhat, ha csak egy banánt ebédel – mondta, mert még
nem felejtette el, amit Carole mondott. Gnocchit rendeltek
mindketten, mert Charlie azt mondta rá, hogy Stella specialitása és
mesés. Ezen az estén friss paradicsommal és bazsalikommal
szervírozták, ami a vénasszonyok nyarának hosszan tartó
melegségével maga volt a tökély. Charlie egy palack olcsó fehérbort
rendelt, és Carole is ivott belőle egy kortyot.
Az étel pontosan olyan finom volt, mint ahogyan Charlie ígérte.
Desszertig arról beszélgettek, hogy milyen tervei vannak Carole-nak
a központtal. Vakmerő álmokat szőtt, amelyek kemény munkát
igényeltek, de Charlie már tudta az eddigi teljesítményéből, hogy
amit ez a nő elhatároz, meg is valósítja – főleg ha az övéhez hasonló
alapítványok is segítenek neki.
Megnyugtatta Carole-t, hogy másokra ugyanolyan mély hatást
gyakorol a munkája, mint őrá, tehát jövőre bizonyára szerezhet pénzt
vagy az ő alapítványától, vagy egy másiktól. Egészen lenyűgözte
Carole tevékenysége és az, hogy milyen gondosan megtervezi a
jövőt.
– Ez nagyra törő álom, Ms. Parker. Egyszer csakugyan
megváltoztatja a világot. – Száz százalékig bízott Carole-ban.
Döbbenetes teremtés volt. Harmincnégy éves korára annyit végzett,
amennyire mások egész életükben nem képesek, és majdnem teljesen
önállóan, segítség nélkül. A központ az ő lelki gyermeke volt, ami
még jobban fölkeltette Charlie érdeklődését.
•161•
– No és a szabad idejében mivel foglalkozik? Ezt viccnek
szántam, higgye el! Nem csoda, ha nincs ideje enni. Aludni sem alhat
túl sokat.
– Hát nem is – felelte Carole. – Időpocsékolásnak tűnik – folytatta
nevetve. – Ez tölti ki az időmet: a munka és a srácok. A csoportok. A
legtöbb hétvégét is a központban töltöm, bár hivatalosan nem
dolgozom. De rögtön jobban érzem magam, ha ott lehetek és rajtuk
tarthatom a szemem.
– Én is így érzek az alapítvánnyal kapcsolatban – mondta Charlie
–, ám az ember akkor is szakít időt más dolgokra, és időnként kiutal
magának egy kis szórakozást is. Magának mit jelent a szórakozás?
– Munkát. Sosem voltam még olyan boldog, mint amikor
megnyitottuk a központot. Nincs szükségem más dolgokra – mondta
feltétlen hittel, amely kissé már zavarta Charlie-t. Valami baj van
ezzel a képpel. Túl sok a sötét folt.
– Se férfiak, se babák? Se ketyegő biológiai óra, ami arra intené,
hogy ideje férjhez menni? Annyit tudott Carole-ról, hogy
harmincnégy éves, a Princetonra és a Columbiára járt, de ezenkívül
semmit, és a vacsora semmivel sem gyarapította az ismereteit. Nem
beszéltek semmi másról, csak a központról és az alapítványról.
Charlie munkájáról, Carole munkájáról. Két küldetésről.
– De nincs ám. Se férfi, se babák, se ketyegő biológiai óra. A
magamét évekkel ezelőtt kidobtam. Azóta vagyok boldog.
– És ez mit jelent? – unszolta a férfi, ám a nőt nem látszott zavarni
a kíváncsiskodása. Charlie megérezte, hogy amire nem akar
válaszolni, arra nem is fog.
– A srácok a központban az én gyermekeim – közölte Carole
elégedetten.
– Ezt mondja ma, de egy napon talán még bánni fogja. A nők nem
szerencsések ebből a szempontból. Egy bizonyos korig dönteniük
kell. Egy férfi bármikor csinálhat magából bolondot, és alapíthat
családot hatvan- vagy hetven-, sőt akár nyolcvanéves korában.
– Majd örökbe fogadok valakit, ha nyolcvanéves leszek – mondta
Carole, és a férfit először csapta meg a tragédia szele. Ismerte a
•162•
nőket; biztos, hogy ezzel itt történt valami rossz. Nem tudta, miért
vagy miből tudja, csak megérezte. Carole túl feszesen pattogtatta a
válaszokat, és kőkeményen ragaszkodott ahhoz, amit elhatározott.
Senki sem lehet ennyire biztos a dolgaiban, erre csak a szívfájdalom
tanít meg. Charlie-nak voltak tapasztalatai.
– Ezt én nem hiszem el, Carole – szólt halkan, nehogy megriassza,
mert akkor a nő azonnal bezárkózhat. – Maga szereti a gyerekeket, az
életében még sincs férfi. – Az átbeszélgetett este után Carole már
nem tűnt leszbikusnak. Egyetlen szava sem utalt ilyesmire, bár ki
tudja, Charlie tévedett már egyszer-kétszer ebben a dologban. De
Carole akkor sem lehet homoszexuális, legfeljebb
megközelíthetetlen.
– Nincs – felelte most egyszerűen. – Nincs időm rá, és nem
érdekel. Ez már megvolt egyszer, és az óta, négy éve, senki sincs az
életemben. – Charlie számolt. Akkor ez egy évvel előzi meg a
központ beindítását. Olyan ütést kapott volna, hogy az fordította meg
az életét? Hogy a mások sebeinek gyógyításában keressen magának
gyógyulást?
– Az sok idő a maga korában – mondta gyengéden. Carole
elmosolyodott.
– Úgy emlegeti a koromat, mintha húszéves lennék! Nem vagyok
annyira fiatal. Harmincnégy éves vagyok, vagyis a magam szemében
meglehetősen öreg.
Charlie kinevette.
– Én negyvenhat vagyok!
– Annyi bizony! – Carole villámgyorsan az ellenfél térfelére dobta
át a labdát. – És maga sem nős, gyerekei sincsenek. No és akkor
magával mi van? Magánál miért nem ketyeg az óra, ha tizenkét évvel
idősebb nálam? – Charlie ugyan simán letagadhatott volna tízet, ám
érezte a korát. Az utóbbi időben úgy nyomasztotta, mintha
negyvenhatnál több év ülne a vállán. De legalább nem látszottak
öregnek, és nagyon szépek voltak együtt. Annyira ugyanahhoz a
típushoz tartoztak, hogy már-már testvéreknek lehetett nézni őket.
•163•
Charlie is felfigyelt rá, már az első alkalommal, hogy Carole
feltűnően hasonlít Ellenre, a nővérére, és az anyjára.
– Az én órám ketyeg – vallotta be. – Csak még nem találtam meg
az igazi nőt, de remélem, arra is sor kerül egy napon.
– Marhaság! – mondta Carole tömören. Farkasszemet nézett a
férfival. – A pasik, akik nem nősülnek, folyton arra hivatkoznak,
hogy nem találják az igazi nőt. Maga is ezt állítja negyvenhat évesen.
Ott az a rengeteg nő; ha még mindig nem találta az igazit, akkor
szerintem nem is akarja. Ez elég gyatra kifogás. Keressen valaki
mást! – mondta mélységes meggyőződéssel, és kortyolt a borából.
Charlie kerekre nyílt szemmel bámulta. Alaposan az elevenére talált,
ráadásul, ami még nagyobb baj, Carole-nak igaza van.
– Oké, elismerem! Néhányan megüthették volna a mércét, ha
hajlandó lettem volna kompromisszumot kötni. De én a tökéletest
kerestem.
– Nem fogja megtalálni. Senki sem tökéletes. Maga is tudja. Mi az
igazi ok?
– Be vagyok ijedve – mondta ki a férfi, életében először. Azt hitte,
kiesik a székéből. Hogy éppen az ő szájából jöjjenek ki ezek a
szavak!
– Így már jobb. Miért? – Charlie csak utólag jött rá, milyen
ügyesen faggatja Carole. Az volt a dolga, hogy közel férkőzzön az
emberekhez, belelásson a gondolataikba, a lelkükbe, és igazán értett
hozzá. Ugyanakkor a férfi érezte, hogy itt biztonságban lesz, mert
Carole nem akarja bántani.
– Tizenhat éves voltam, amikor meghaltak a szüleim: attól kezdve
a nővérem nevelt. Huszonegy éves voltam, mikor őt is elvitte az
agydaganat. Így lett vége a családunknak. Nyilván az lappanghatott
bennem, hogy ha megszeretek valakit, az is meghal, vagy elhagy,
vagy nyoma vész, vagy szakít velem, és mindig igyekeztem elsőnek
kívül lenni az ajtón.
– Logikus – mondta halkan Carole, szúrós szemmel fürkészve a
férfit. Tudta, hogy az igazat hallja. – Valóban, az emberek meg
halnak, kiszállnak a kapcsolatokból és eltűnnek. Bizony, így van ez.
•164•
De ha mindig maga dobbant elsőnek, idővel biztosan egyedül marad.
Nem bánja?
– Nem bántam. – Múlt időben. Az utóbbi időben nagyon bánja, de
ezt egyelőre nem közli a nővel.
– Magas árat fizet ezért a rémüldözésért – jegyezte meg a nő
halkan, aztán hozzátette: – Valójában fél a szerelemtől. Magam sem
vagyok jó a témában. – Hirtelen elhatározta, hogy őszinte lesz, mert
ő is tökéletes biztonságban érezte magát Charlie mellett. Evek óta
nem mondta el senkinek, és most is rövidre fogta a történetet. –
Huszonnégy évesen mentem férjhez. A férjem apám barátja volt, egy
nagyvállalat vezetője, briliáns elme. Kutatóvegyész, egy közismert
gyógyszergyár alapítója. De nem volt normális. Húsz évvel idősebb
nálam, rendhagyó egyéniség: önimádó, eszelős, zseniális, sikeres és
elbűvölő, továbbá veszélyes alkoholista és brutális szadista. Az volt
életem legszörnyűbb hat éve ezzel a szörnyeteggel. És még mindig
azt mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy a felesége lehetek! Mert
senki sem tudta, mi folyik a zárt ajtók mögött. Karamboloztam, azt
hiszem, szándékosan. Meg akartam halni. Egyfolytában kínzott, és
ha egy-két napra otthagytam, visszahozott vagy visszaédesgetett. Az
ilyenek sosem tévesztik szem elől a zsákmányt. Aztán a kórházi
kezelés a baleset után kijózanított. Soha többé nem mentem vissza.
Egy évig elbújtam Kaliforniában, megismertem egy csomó jó
embert, kitaláltam, mihez akarok kezdeni. Mikor hazaértem,
megnyitottam ezt a központot, és soha többé nem néztem vissza.
– A férjével mi történt? Most hol van?
– Még mindig itt. Valaki mást kínoz. Már benne jár az ötödik
ikszben. Tavaly vett feleségül valami szerencsétlen kis úrilányt.
Szegény kölyök! A férjem ugyanolyan elbűvölő és ugyanolyan
perverz, mint volt. Időnként felhív, egyszer levelet is írt, hogy
semmit sem jelent neki a felesége, még mindig engem szeret. Nem
válaszoltam, nem hívtam vissza. Végeztem vele, és nincs kedvem
még egyszer próbálkozni ezzel. Azt hiszem, joggal leszögezheti,
hogy iszonyodom az elkötelezettségtől vagy a kapcsolatoktól –
mondta mosolyogva. – És ez maradjon csak így. Nem óhajtom még
•165•
egyszer kiveretni magamból a szuszt. Sosem sejtettem, hogy ez lesz.
De mások se. Ők csak annyit láttak, hogy jóképű, elragadó és
gazdag. Úgynevezett „jó” családból származik, a saját famíliám
sokáig azt hitte, hogy meghibbantam, amiért elhagytam.
Valószínűleg ma is ezt hiszik, csak túlságosan udvariasak, hogy
közöljék velem, inkább elkönyveltek csodabogárnak. Csakhogy én
élek, és épelméjű vagyok, bár ez sokáig kétségesnek látszott azok
után, hogy belehajtottam a Long Island Gyorsforgalmin egy kamion
hátuljába. Higgye el, sokkal kevésbé volt fájdalmas és veszedelmes,
mint a szadista férjem feleségének lenni. Úgyhogy kidobtam az
ablakon a biológiai órámat, és mentek utána a tűsarkúk, az
arcfestékek, az összes kis fekete koktélruha, a karikagyűrű és a köves
kísérőgyűrű. Szerencsére nem lett tőle gyerekem, mert ha igen,
valószínűleg vele maradok. Most viszont egy-két gyerek helyett van
mindjárt negyven, egy egész kerületre való, és hozzájuk még Gabby
és Zorro! Sokkal boldogabb vagyok, mint akkor voltam! – mondta,
és a szeme maga volt a sebzett szomorúság. Megjárta a poklokat,
gondolta Charlie, hát azért olyan drágák neki a gyerekek a
központban. Ő is gyerek lesz közöttük. Charlie-t a hideg lelte a
történettől, amit Carole olyan tömören és szabatosan adott elő. Pedig
ez nem ilyen egyszerű dolog volt, hanem lidércnyomás. De végre
felébredt belőle, igaz, hat év kellett hozzá. Mit szenvedhetett ez alatt
a hat év alatt! Charlie nagyon sajnálta, annyira sajnálta, hogy arról
Carole-nak fogalma sem lehetett. És lám, mégis életben maradt, hogy
elmondhassa élete történetét, és végzi ezt a csodálatra méltó munkát,
holott lehetne nyáladzó elmebeteg, drogos, alkoholista vagy halott is.
Ám ő szép életet teremtett magának a rosszból! Igen… de milyen
sokat feladott érte!
– Nagyon sajnálom, Carole. Azt hiszem, egyszer mindenkinek
feltálal a sors valami szörnyűséget. Az élet arról szól, mihez kezdünk
a katasztrófa után, hány cserepet tudunk kiszedni a szemétből, hogy
összeragasztgassuk. – Tudta, hogy belőle még jókora darabok
hiányoznak. – Maga nagyon bátor.
•166•
– Maga is. Tizenhat évesen iszonyú csapás lehetett elveszíteni az
egész családját. Lehet, hogy sohase teszi túl magát rajta egészen, de
talán lel magában annyi kurázsit, hogy ne ott keressen, ahol nincs.
Szívből kívánom – mondta gyengéden.
– Én is kívánom magának – felelte Charlie, és hálás volt a
sorsnak, amiért őszinték tudtak lenni egymáshoz.
– Bár én inkább magára fogadnék – mosolygott Carole. – Én így
szeretem az életemet, amilyen most: egyszerű, könnyű,
komplikációmentes.
– És magányos – szúrta közbe Charlie kíméletlenül. – Nekem ne
mondja, hogy nem az. Maga is tudja, hogy hazudik. Én is magányos
vagyok. Mindenki az. Ha a magányt választja, lehet, hogy nem sebez
meg senkit, ám nagy árat fog fizetni érte. Ez sokba kerül. Lehet,
hogy így nem lesznek kék foltjai, nem rugdossák össze, de ha este
hazamegy, ugyanazt hallja, amit én: a csendet. És sötét a ház. Senk i
sem kérdezi meg, hogy van, senkit sem érdekel. Esetleg a barátait
igen, de mindketten tudjuk, hogy az nem ugyanaz.
– Nem az – mondta Carole őszintén. – De az alternatíva még
ijesztőbb.
– Egy napon talán a csend lesz ijesztőbb. Időnként az idegeimre
megy. – Főleg az utóbbi hetekben. És az idő sem áll a pártján. Sőt
már Carole sem dicsekedhet sokáig az idő szövetségével.
– És olyankor mit csinál? – kíváncsiskodott a nő.
– Világgá megyek. Utazom. Összejárok a barátaimmal. Bulizom.
Nőket szórakoztatok. Sok eszközzel be lehet tömni azt az űrt. De a
legtöbb eszköz mesterséges, és akárhova is menjen, viszi magával a
kísérteteit. – Még senkivel sem beszélt ilyen őszintén, kivéve a
pszichiáterét. Belefáradt a színlelésbe, egyszerűen nem bírta már azt
tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Hiszen nincs így.
– Igen, tudom – felelte Carole halkan. – Jómagam dolgozom
összeesésig, és azt mondom magamnak, hogy ezzel tartozom a
gyerekeknek. De nem mindig róluk van szó. Van, hogy igen, de van,
hogy rólam. És ha még marad időm, miután hazamegyek, úszom,
vagy fallabdázom, vagy elmegyek az edzőterembe.
•167•
– Aminek legalább megvan az eredménye – mosolygott Charlie. –
Micsoda csődtömegek vagyunk, nem? Két ember, aki iszonyodik az
elkötelezettségtől, együtt vacsorázik, és kicseréli a szakmai titkokat.
– Vannak ennél rosszabb dolgok is. – Carole gyanakodva sandított
rá. Ugyan miért hívta meg ez a férfi vacsorázni? Okkal kételkedett
benne, hogy ez kizárólag a központtal kapcsolatos terveinek szólt
volna. – Legyünk barátok! – mondta szelíden, mert idejekorán le
akarta fektetni a szabályokat, és ki akarta jelölni a határokat. Ehhez
nagyon értett.
Charlie hosszan, keményen nézett rá, mielőtt felelt volna, mert
őszinte akart lenni. Amikor vacsorára hívta, nem volt az. De jobb
későn, mint soha.
– Ilyet nem ígérek. – A két kék tekintet összekapcsolódott. – Nem
szoktam megszegni az ígéreteimet, és nem vagyok biztos benne,
hogy ezt képes lennék megtartani.
– Én pedig nem vacsorázom együtt magával, ha nem lehetek
bizonyos benne, hogy csak barátok vagyunk.
– Akkor álljon át az ebédekre. Hozok magának banánt, vagy
elmehetünk Sallyhez, és összezsírozhatjuk a képünket az oldalassal.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem lehetünk barátok, vagy ne
akarjunk azok lenni. De maga annál jobban tetszik nekem. Még
annak is lehetnek romantikus hangulatai, még az is randevúzgathat,
aki iszonyodik az elkötelezettségtől.
– Ez lenne az? – hökkent meg Carole. Sosem gondolta volna,
hogy ez rejlik a vacsorameghívás mögött. Komolyan elhitte, hogy az
alapítványról lesz szó, de mostanra annyira megkedvelte Charlie-t,
hogy örült volna a barátságának.
– Nem tudom – felelte Charlie tétován. Nem akarta bevallani,
hogy hazudott, vagy fortéllyal vette rá a nőt erre a közös vacsorára.
Szexben és háborúban minden megengedett, ahogy Adam mondja.
Hát ez nem háború, de nem is szex. Arra még sokat kell várni, már
ha bekövetkezik valaha is. – Nem tudom. Annyit tudok, hogy két
intelligens ember, akinek hasonló az érdeklődési köre, megpróbált
•168•
közelebbről megismerkedni. Ám azt szeretném, ha a következő már
randevú lenne.
Carole elgyötörten gunnyasztott egy percig, és nem válaszolt. A
legszívesebben elrohant volna. Aztán fölemelte a pillantását, és
boldogtalanul nézett a férfira.
– Nem randevúzom.
– Az tegnap volt, de a tegnap elmúlt. Holnap eltöprenghet rajta, és
kielemezheti az érzéseit. Még nem kell sorsdöntő elhatározásokat
hoznia. Vacsoráról van szó, nem mellkasi sebészetről – mondta
egyszerűen és logikusan.
– És mit gondol, melyikünk teszi be előbb az ajtót?
– Majd kisorsoljuk, de figyelmeztetem, már nem vagyok a régi
formában. Nem futok olyan gyorsan, ahogy szoktam. Lehet, hogy
maga ér elsőnek az ajtóhoz.
– Charlie, velem akarja igazolni a szakítási teóriáját? Hogy előbb-
utóbb elhagyja az összes asszony? Engem ne használjon a neurotikus
elméletei igazolására! – A férfi elmosolyodott.
– Majd iparkodni fogok, de ezt sem ígérhetem. Ne feledje: csak
vacsora! Nem életre szóló elkötelezettség. – Legalábbis egyelőre.
Némán figyelmeztette magát, hogy óvakodjon attól, amit a legjobban
szeretne. Egyelőre örüljön, hogy Carole-lal töltheti az időt, mert el
sem tud képzelni ennél jobbat, és mindegy, meddig tart, vagy ki ér az
ajtóhoz előbb.
– Ha az eszményi nőt keresi, talán nem olyasvalakivel kellene
vacsoráznia, aki iszonyodik az elkötelezettségtől.
– Majd megpróbálom észben tartani. Nem kell a pszichiáteremnek
lennie, Carole. Az már van. Csak a barátom legyen.
– Azt hiszem, már az vagyok. – A többit még nem tudták, de nem
is volt szükségük rá. Lehet jövőjük, ha Carole is úgy akarja.
A férfi rendezte a számlát, aztán hazakísérte Carole-t, aki egy
meglepően elegáns, kicsi, barna homokkő házban lakott, ahova nem
invitálta be őt. Charlie nem is számított rá. Ő már annak is örült,
hogy ilyen jól sikerült az első találkozásuk.
•169•
Carole elmagyarázta, hogy hátul lakik egy kis garzonban, amelyet
a ház tulajdonosaitól bérel. Nagy szerencséje volt vele, mert
hihetetlenül olcsó. Charlie-nak megfordult a fejében, hogy kapott-e
vajon tartásdíjat a válás után. Említette, hogy a férje gazdag ember
volt. Remélhetőleg más is jutott neki, nem csak keserűség.
– Köszönöm a vacsorát – mondta udvariasan Carole, majd
határozottabban hozzátette: – De ez nem randevú volt.
– Tudom, és köszönöm, hogy emlékeztet. – Charlie csillogó
szemmel nézte. Kék inget viselt nyakkendő nélkül, farmert, kék
szvettert, ugyanolyan árnyalatút, mint Carole, és barna krokodilbőr
papucscipőt zokni nélkül. Roppant mutatósan festett, Carole pedig
gyönyörű volt. – Mit szólna egy vacsorához a jövő héten? – kérdezte
búcsúzóul.
– Majd gondolkodom rajta – ígérte Carole. A zárba illesztette a
kulcsát, intett, aztán eltűnt az ajtó mögött.
– Jó éjszakát! – súgta Charlie csendesen mosolyogva. Lehajtott
fejjel ballagott a sarokig, Carole-on tűnődött, és azokon a dolgokon,
amelyeket elmondtak egymásnak. Nem nézett hátra, ezért nem
vehette észre, hogy Carole az egyik emeleti ablakból figyeli,
miközben ő is azon töpreng, mit gondolhat róla a férfi, mint ahogy
Charlie-t is az ő gondolatai foglalkoztatták. Csakhogy Charlie örült,
míg Carole meg volt rémülve.
•170•
12.
Két nappal Carole és Charlie vacsorája után Adam megállt szülei
Long Island-i háza előtt az új Ferrarival. Tudta, hogy nem számíthat
sok jóra. Elvárták tőle, hogy mint minden évben, most is ott legyen a
családdal a zsinagógában, és neki ez is volt a szándéka. Ám
telefonált az egyik sztársportolója, és halálra rémülten közölte, hogy
a feleségét letartóztatták bolti lopásért, a tizenhat éves fia pedig
akkor bukott le, amikor kokaint árult. Lehet, hogy Weisséknek
ünnepük van, ám egy minnesotai futballista semmit sem tud a jóm
kipúrról, csak arról, hogy neki okvetlenül szüksége van Adam
segítségére, aki mindig ott áll mellettük, hogy kihúzza őket a bajból.
A kölyköt még délelőtt elvitték Hazeldenbe. Adam szerencsére
ismerte a bolti szarka feleség ügyével megbízott helyettes
államügyészt. Megegyeztek száz óra közmunkában, és az
államügyész megígérte, hogy nem közlik a hírt a sajtóval. A
középhátvéd nem győzött az ügyvédjének hálálkodni. Azt mondta,
megmentette az életét, úgyhogy Adam fél hétkor már el is
indulhatott. Az út a Long Island-i házhoz egy óráig tartott. A
szertartásról ugyan lemaradt, de legalább a vacsorán ott lesz. Tudta,
hogy az anyja őrjöngeni fog, és ő is dühös volt magára. Ezen a napon
kimondottan szeretett ott lenni a zsinagógában, hogy bűnbocsánatért
imádkozzon, és megemlékezzen a halottakról. Általában hidegen
hagyta a vallás, de szerette a zsidó ünnepeket, és örült, hogy Rachel
is ilyen szellemben neveli a gyerekeiket. Jacobnak nyáron volt a bar
micvája, és Adam megkönnyezte, amikor a fia először olvasott fel
héberül a Tórából. Még sosem volt olyan büszke, mint akkor, és nem
felejtette el, hogy az apja sírt az ő bar micváján.
Hát ma este nem lesz elérzékenyülés. Az anyja őrjöngeni fog,
amiért annyira sem érdemesítette őket, hogy velük menjen a
zsinagógába. Mindig talál valami kifogásolnivalót a kisebbik fián.
Az nem érdekli, hogy Adamnek kötelessége válsághelyzetben az
•171•
ügyfelei mellett állni. A válás óta haragudott rá. Még most is jobban
szerette Rachelt, mint a tulajdon vérét.
A család a nappaliban ült, mikor Adam besietett. Nemrég jöttek
haza a zsinagógából. Adam gyönyörűen szabott, sötétkék Brioni-
oltönyt, nyakkendőt, méretre készült fehér inget, tükörfényes cipőt
viselt. Minden más anya elolvadt volna egy ilyen atléta termetű,
egzotikusan sötét szépségű fiútól. Régebben, ritka jó napjaiban az
anyja mondott olyanokat, hogy Adam egy ifjú izraeli
szabadságharcosra emlékeztet, és hébe-hóba hajlandó volt elismerni,
hogy büszke rá. Mostanában legfeljebb arra érdemesítette, hogy
Adam a lelkét adta el, hogy gyalázatos életet élhessen napjaink
szodomai erkölcsű világában. Rosszallt mindent, amit a fia csinált: a
nőit, az ügyfeleit, az útjait Las Vegasba, amikor vagy tárgyalt, vagy
bokszmeccsre, illetve rapkoncertekre ment. Nehezményezte még
Charlie-t és Grayt is: két nagy rakás szerencsétlenség, mondta, egyik
se nősült meg, nem is fog soha, csak a feslett némbereket hajtják. És
ha meglátta Adamet egy bulvárlapban, amint az aktuális nőjével áll
ott Vana vagy egy másik ügyfele mellett, felhívta és legorombította,
mert szégyent hoz a családra. Adam bizonyosra vette, hogy a mai
este sem lesz más.
Mrs. Weiss főbűnnek tartotta, ha valaki jóm kipúrkor elmarad a
zsinagógából. A fia már a rós hasánára, a zsidó újévre sem jött haza.
Atlantic Citybe kellett mennie egy vitás szerződés miatt, ugyanis az
egyik leghíresebb musicalszínésze olyan tökrészegre itta magát, hogy
összeesett a színpadon. Adam ügyfélkörét hidegen hagyták a zsidó
ünnepek, amelyek a világot jelentették az anyjának. Az arca olyan
volt, mint a kő, amikor a fia megjelent a nappaliban. Adam sápadt
volt az idegességtől. Valahányszor be kellett tennie a lábát a szülői
házba, visszaváltozott kisgyerekké, ami számára cseppet sem boldog
emlékeket jelentett, mert születése óta betolakodónak kellett éreznie
magát.
– Szervusz, anya, elnézést, hogy késtem! – Odament az anyjához,
lehajolt, hogy megcsókolja, ám az elfordította az arcát. Apja a
díványon ült, és a cipőjét szemlélte. Hallotta, amikor a fia bejön, de
•172•
nem nézett fel rá. Nem szokott ilyet csinálni. Adam csókot lehelt az
anyja feje búbjára, majd hátralépett. – Elnézést kérek mindenkitől, de
nem az én hibám. Válsághelyzet az egyik ügyfeleimnél. A sráca
drogot árul, a felesége majdnem bekerült a sittre. Magyarázhatott,
amennyit akart; az anyja úgyis csak újabb municiónak használta
ellene.
– Bűbájos embereknek dolgozol! – mondta olyan éles hangon,
hogy rágós marhasültet lehetett volna szeletelni vele. – Milyen
büszke lehetsz rájuk! – tette hozzá méregtől csöpögő hangon. Adam
látta, hogy a nővére összenéz a férjével, míg a bátyja a homlokát
ráncolva elfordul. Gyönyörű estére van kilátás! Az ilyenek után
szokott napokig fájni a gyomra.
– Ebből tartom el a gyerekeimet – mondta könnyednek szánt
hangon. A tálalószekrényhez ment, és töltött magának. Jó rendes
adagot. Vodkát tisztán, jéggel.
– Annyi ideig se bírod ki ital nélkül, amíg leülsz? Nem jössz a
zsinagógába jóm kipúrkor, nem üdvözlöd tisztességesen a
családodat, de inni bezzeg iszol! Egy nap úgyis az Anonim
Alkoholistáknál kötsz ki, Adam.
Mit lehet erre mondani? Charlie-val és Grayjel elhülyéskedhette
volna, de ebben a családban nem lehet viccelődni. Mintha süvét
ülnének, olyan képpel várták, hogy a házvezetőnő tálaljon és az
asztalhoz szólítsa őket. Ez ugyanaz a Mae nevű, afroamerikai
asszony volt, aki harminc éve dolgozott náluk, bár Adam sose értette,
miért. Az anyja csak per „schwartze” emlegette szemtől szembe is,
holott Mae mostanra jobban beszélt jiddisül, mint Adam. Mae volt az
egyetlen, akinek Adam örülni tudott, ha nagyritkán meglátogatta a
családot. Az anyja mindig rosszallóan mondta ki a nevét. Hogy
hívhatnak valakit úgy, hogy Mae?
– Milyen volt a zsinagógában? – érdeklődött Adam udvariasan,
hátha szóba állnak vele. Sharon, a nővére fojtott hangon társalgott
Barbarával, a sógornőjükkel; Ben bátyja golfról beszélgetett a só-
porukkal, Gideonnal, akit mindenki utált, tehát úgy tettek, mintha
nem lenne neve. Ha valaki nem ütötte meg a Weiss család mércéjét,
•173•
akkor mindenki úgy tett, mintha nem lenne neve. Ben orvos volt,
Gideon csak biztosítási ügynök. Adam ugyan magna cum luude
doktorált a Harvardon, de ezt örökre elrontotta azzal, hogy elvált a
házasságtörő feleségétől. Rachel hűtlenségéért az anyja szerint
bizonyosan a fia a hibás. Ilyen nő, mint Rachel, miért hagyna ott egy
rendes férjet? Csak meg kell nézni, micsoda nőszemélyekkel adja
össze magát a válása óta. Adam kívülről tudta az összes mantrát.
Ebben a játékban ő sosem győzhetett. Még próbálkozott, de már
maga sem tudta, miért.
Mae végre asztalhoz szólította őket. Ki-ki elfoglalta a helyét,
anyjuk az asztalfőn – ahonnan olyan pillantást vetett a kisebbik fiára,
hogy a halak felfordultak volna tőle, ha a tengerbe néz így –, az
apjuk az asztalvégen, a két házaspár egymással szemközt. Az unokák
most is a konyhában kaptak enni, Adam nem is látta még őket. A
srácok kosárra dobáltak az udvaron, és titokban bagóztak. Adam
gyerekei sosem jöttek el. Az anyja az általa kitűzött, külön
időpontokban találkozott velük és Rachellel. Adamet az apja és
nővére közé ültették, ahol mindig beleverte a térdét az asztallábba.
Olyan volt, mintha egy alkalmatlan időben jött vendégnek szorítottak
volna helyet. Nem nagyon érdekelte, mégis volt valami olyan íze a
dolognak, mintha számára nem lenne hely ebben a családban. Főleg
az utóbbi években érezte ezt. Amióta elvált Racheltől, úgy bántak
vele, akár egy páriával, aki csak bánatára és szégyenére van az
anyjának. Teljesítményei, amelyeknek a külvilág elismeréssel
adózott, itt semmivé töpörödtek. Úgy méregették, mintha az űrből
pottyant volna közéjük, ő pedig pillanatról pillanatra sápadtabb lett,
és rettenetesen szeretett volna hazamenni. Az a legborzasztóbb, hogy
neki ez az otthona, akármilyen nehéz is ezt elhinni. Ezeket a
rosszindulatú idegeneket kell a családjának neveznie.
– Merre jártál mostanában? – törte meg az anyja a csendet, hogy
mindenki hallhassa, amint a kisebbik fia felsorol olyan helyeket, mint
Las Vegas és Atlantic City, ahol szerencsejáték van és prostitúció és
ledér nőszemélyek, akik mind azért sereglenek oda, hogy Adam
használhassa őket.
•174•
– Ó, mindenfelé – felelte Adam diplomatikusan. Ismerte a csíziót.
Nehéz volt elkerülni az itthoni csapdákat és taposóaknákat, de azért
iparkodott. – Augusztusban voltam Olaszországban és
Franciaországban.
Nem lett volna értelme elmondani, hogy csak a múlt héten járt
Atlantic Cityben, ahol ismét neki kellett elsimítani a botrányt.
Szerencsére azt nem várta el az anyja, hogy rós hasánára is
hazajöjjön a fia, ő csak a jóm kipúrhoz ragaszkodott. Adam a
nővérére pillantott, Sharon rámosolygott, és a férfinak egyetlen
lidércnyomásos pillanatra úgy rémlett, hogy Sharon haja az égnek
mered, fehér csíkok jelennek meg benne, és a szájából hegyes
agyarak lógnak. Magában mindig csak Frankenstein
menyasszonyaként emlegette a nővérét. Sharonnak két gyereke volt,
akiket ő alig ismert, mindkettő kiköpött Gideon és Sharon.
Kötelességtudóan részt vett az összes bar micván és bat micván, ám
ezt leszámítva idegenek voltak számára az unokaöcsök és
unokahúgok. Charlie-nak és Graynek meg is mondta, hogy jobb
szereti így. Az ő családja, mondta, csupa torzszülöttből áll, igaz,
azoknak ugyanaz volt a véleményük róla.
– Milyen volt a Mohonk tónál? – kérdezte az anyjától. Nem
értette, miért járnak oda még mindig. Az apja negyven éve vagyont
keresett a tőzsdén, megengedhették volna maguknak, hogy akárhova
elmenjenek. De az anyja szerette játszani, hogy még mindig
szegények. Mivel pedig utált repülőgépen utazni, a család sosem
ment messze.
– Nagyon jó – felelte az anyja, azt keresgélve, mivel sebezhetné
meg a fiát. Általában Adam szavait használta bunkónak, amivel fejbe
verhette a gyerekét. Tehát nem volt szabad információt adni neki
azon kívül, amit a vallásos áhítattal vásárolt pletykalapokban
olvashatott, vagy a televízióban láthatott. A legrondább képeket,
amelyeken Adam valamelyik ügyfelét éppen bilincsbe verve vitték a
börtönbe, kivágta az újságból, és elküldte a fiának. Kis
megjegyzéseket is írogatott hozzájuk: „Ha netán ez elkerülte a
•175•
figyelmedet…” A nagyon ocsmányakat három példányban postázta,
külön borítékban. „Ez csak most jutott eszembe…”
– Hogy érzed magad, apa? – Ez volt Adam második kísérlete a
beszélgetésre, amely mindig ugyanazzal az eredménnyel járt.
Fiúkorában meg volt győződve róla, hogy a földönkívüliek
kicserélték az apját egy robotra. A robotban volt egy hibás alkatrész,
amitől rosszul tudott beszélni. Képes volt rá, de rugdosni kellett,
hogy beinduljon, és akkor derült csak ki, hogy lemerült az eleme.
Apja szabványos válasza a fia kérdésére az volt, hogy „nagyon jól”,
amit a tányérjába bámulva, két falat közben mondott el, egyszer sem
nézve a kérdezőre. Szellemileg kivonult a családból, nem volt
hajlandó belefolyni semmiféle beszélgetésbe; kizárólag így
vészelhette át ötvenöt éve tartó házasságát. Ben fia az ötvenöthöz
közeledett, Sharon nemrég múlt ötven; a kilenc évvel később
született Adamet kínos malőrnek tekintették, amely arra sem méltó,
hogy beszéljenek róla, vagy szóljanak hozzá. Kizárólag akkor
érdemesítették ilyesmire, ha rosszul csinált valamit.
Nem emlékezett rá, hogy az anyja egyszer is kimondta volna a
„szeretlek” szót, vagy egyszer is becézte volna. Nyűgöt és
bosszúságot jelentett születése óta. Ha kedvesek voltak hozzá, akkor
levegőnek nézték, ha komiszak, akkor szidták, megszégyenítették,
ledorongolták, elfenekelték. Illetve ezt csak az anyja csinálta, akinél
ebből állt a gyereknevelés. Élvezettel csinálta most is, mikor a fia
túllépett a negyvenen. Csak a konkrét verés maradt el.
– No és kivel jársz most, Adam? – kérdezte az anyja, miközben
Mae feltálalta a salátát. Adam úgy vélte, ez a büntetése, amiért nem
ment el a zsinagógába: az anyja korábban vezényel össztüzet.
Általában kivárta vele a desszertet és a kávét. Adam rég megtanulta,
hogy erre a kérdésre nincs megfelelő válasz. A plafon is leszakadna,
ha az igazat mondaná.
– Senkivel. Sok dolgom volt – felelte kitérően.
– Veszem észre – mondta az anyja, és a tálalószekrényhez sietett.
A kicsi, vékony asszony olyan egyenesen tartotta magát, mint aki
nyársat nyelt, és hetvenkilenc évéhez képest nagyszerű formában
•176•
volt. A férje nyolcvanéves volt, de még mindig stramm ember,
legalábbis fizikailag.
Mrs. Weiss kivett a tálalószekrényből egy Enquireri, és úgy adta
tovább, hogy mindenki gyönyörködhessen benne, aki az asztal nál ül.
Ezúttal nem bajlódott újságkivágásokkal. Láthatólag az ünnepre
tartogatta az Enquireri, hogy ne csak Adamnek, de a családnak is
meglegyen az öröme. A fénykép Vana koncertjén készült, Adam
mellett egy tátott szájú, csukott szemű lány állt bőrdzsekiben. A
szoknyája minimális volt, a melle majdnem szétrepesztette a fekete
blúzt.
– Ez ki? – kérdezte az anyja olyan hangon, ami azt sugallta, hogy
Adam tudatosan félrevezeti őket. A férfi csak bámult. Egy percig
fogalma sem volt, ki a csoda ez. Aztán eszébe jutott. Maggie. A lány,
akinek szerzett egy széket a színpadon, aztán hazafuvarozta arra a
lepratelepre, ahol lakik. Szívesen megmondta volna az anyjának,
hogy ne aggódjon, nem feküdt le ezzel a lánnyal, tehát nem számít.
– Csak egy lány, aki mellettem állt a koncerten.
– Nem vele jársz? – Anyja a megkönnyebbülés és a csalódás
között őrlődött. Most másik fegyvert kell keresnie.
– Nem. Charlie-val mentem.
– Kivel? – Anyja mindig megjátszotta, hogy nem emlékszik.
Ebbe, hogy nem jegyezte meg Adam barátainak a nevét, nagyszerűen
bele lehetett csomagolni a fiával szembeni elutasítást.
– Charles Harringtonnal.
– Ó! Azzal? Aki nyilván homokos. Különben megnősült volna. –
Ez igazi parádés riposzt volt: most már az anyja ült a nyeregben. Ha
azt feleli, hogy Charlie nem homoszexuális, az anyja rákérdez, hogy
azt meg ugyan honnan tudja, és attól fogva Adam csak a hamut
szórhatja a fejére. Ha meg minden elővigyázatosság csúfjára egyetért
vele a békesség kedvéért, az anyja okvetlenül beleveri később az
orrát. Más témákban már volt szerencséje ehhez a harcmodorhoz.
Okosabb, ha nem mond semmit. Inkább rámosolygott Mae-re, aki
másodszor kínálta körbe a zsemlét. A házvezetőnő kacsintott. Már
annak idején is ő volt a kicsi Adam egyetlen szövetségese.
•177•
Mire felálltak az asztaltól, úgy érezte magát, mint aki több órája
van a pokolban. A gyomrában ökölnyire nőtt a kődarab. Családtagjai
visszatelepedtek ugyanazokba a székekbe, amelyekben vacsora előtt
ültek, amelyekben mindig ültek. Adam körbehordozta a tekintetét a
szobán, és rájött, hogy nem bírja tovább. Odament az anyjához, hogy
ha annak netán olyanja támadna, átölelhesse őt. Nem történt meg
gyakran.
– Ne haragudj, anya, de iszonyúan fáj a fejem. Attól félek,
migrén. Elég hosszú utam lesz, hazamennék. – Csak ki innen, minél
előbb!
Anyja egy hosszú pillanatig nézte, aztán bólintott. Kellően
megfenyítette kisebbik fiát, amiért nem jött velük a zsinagógába:
most már elmehet. Teljesítette a feladatát, mint pofozógép és bűnbak.
Mrs. Weiss ebbe a szerepkörbe skatulyázta be a gyerekét, aki volt
olyan arcátlan akkor megszületni, amikor ő azt hitte, végre végzett az
anyasággal, most már zavartalanul élvezheti a teadélutánokat és a
bridzselést. De meglakolt érte, bár az ilyesmit nem lehet eléggé
büntetni. Mindig csak púp volt a hátán, sose telt benne semmi öröme.
A testvérek követték az anyai példát. A tizennégy éves Ben halálosan
szégyellte, hogy az anyja már megint állapotos. A kilencéves Sharon
tombolt, hogy felborítják az életét. Az apjuk golfozott, és elzárkózott
mindennemű nyilatkozattól. A családi bosszúhadjárat betetőzéseként
dajkára bízták a csecsemőt. Amit büntetésnek szántak, áldásnak
bizonyult, mert az asszony, aki tízéves koráig nevelte, aranyszívű,
gyengéd, jóságos teremtés volt, az egyetlen tisztességes ember, akit a
gyermek Adam ismert. Aztán a tizedik születésnapján a dadát
sommásan kirúgták, azt se engedték meg, hogy elbúcsúzzanak
egymástól. Máig eszébe jutott néha, hogy vajon mi történt a
dadájával. Mivel már akkor sem volt fiatal, mostanra bizonyára
meghalt. Évekig furdalta a lelkiismeret, amiért nem próbálta
megkeresni. Vagy legalább írt volna neki, hogy megköszönje a
jóságát.
– Ha nem innál annyit, és nem járnál züllött nőkkel, a fejed se
fájna – közölte az anyja. Adam nem tudta, mi közük lehet a züllött
•178•
nőknek a migrénhez, de nem kérdezett rá. Szó nélkül hagyta, amit az
anyja mondott, egyszerűbb volt így.
– Köszönöm a finom vacsorát. – Fogalma sem volt, mit evett.
Talán marhasültet. Sohasem nézte, mit tálalnak elé a háznál, csak
átrágta magát rajta.
– Majd telefonálj! – mondta az anyja szigorúan. Adam bólintott,
és nem kérdezte meg, hogy miért telefonáljon. Újabb kérdés, amelyre
senki sem tudta volna a választ. Miért akarná felhívni az anyját?
Sosem akarta, mégis megtette, megszokásból és udvariasságból,
nagyjából hetente, és imádkozott, hogy az anyja ne legyen otthon,
hadd hagyjon üzenetet neki, lehetőleg az apjánál, aki a szervusz és a
viszontlátásra közé mindig csak azt a három szót tudta
beszuszakolni, hogy: „Majd átadom neki.”
Adam sorra elbúcsúzott a rokonságtól a nappaliban, aztán
beköszönt Mae-hez a konyhába, majd kisurrant az ajtón, és hatalmas
sóhajjal zuhant be a Ferrari ülésére.
– Kurva életbe, hogy utálom ezt a népséget! – De jó volt
kimondani! Rátaposott a gázra. Tíz perc múlva a Long Island
Gyorsforgalmin robogott, rendesen túllépve a megengedett
sebességet, de máris enyhülő gyomorfájással. Telefonált Charlie-nak,
csak hogy egy normális ember hangját hallja, de mivel a barátja nem
volt otthon, hagyott egy bárgyú üzenetet a gépnek. Ahogy ment
hazafelé, azon kapta magát, hogy Maggie-re gondol. Szörnyű az a
fotó az Enquirerben. Annál azért jobban néz ki. A maga módján
egész helyes lány. Egy darabig tépelődött, hogy ne hívja-e fel. Á,
inkább nem. De muszáj megszabadulni valahogy ettől a rémes
lelkiállapottól. Arra viszont van egy sereg ismerőse. Ahogy hazaért,
elkezdte hívni őket. Egy se volt otthon. Péntek este van, a lányok,
akiket ő ismer, ilyenkor randevúznak valaki mással. Pedig neki csak
annyi kellene, hogy valaki mosolyogjon rá, szóljon hozzá, ölelje át.
Még szexelni se akar, csak ismerje el az a másik, hogy ő is ember. A
család kiszívta minden erejét. Mintha vámpírok szívták volna ki a
vérét. Vérátömlesztésre volt szüksége.
•179•
Ült a lakásán, pörgette noteszának lapjait. Hét nőt hívott fel, de
csak az üzenetrögzítőjükkel beszélhetett. Aztán eszébe jutott Maggie.
Valószínűleg dolgozik, de essen bele a fene, akkor is megpróbálja.
Már elmúlt éjfél, talán hazament a lány. Előhalászta a bőrdzsekit,
amit azon az estén viselt Vana koncertjén, kereste a fecnit, amire
felírta Maggie számát. Az utolsó zsebben találta meg. Maggie
O'Malley. Tárcsázott. Kész nevetség, hogy épp ehhez a lányhoz
fordul, de muszáj beszélnie valakivel. Az anyja az őrületbe kergeti. A
nővérét gyűlöli, illetve még csak nem is gyűlöli, csak ellenszenves
neki, majdnem annyira, mint ő Sharonnak. Annak a nőnek annyiból
állt az egész élete, hogy férjhez ment és lett két gyereke. Ó, de jó
lenne beszélni Grayjel vagy Charlie-val! De Gray Sylviánál van, és
ahhoz már késő, hogy hozzájuk telefonáljon. Charlie pedig elutazott
a hétvégére. Vagyis marad Maggie. Fojtogató hullámmá tornyosult
benne a pánik, amely mindig megrohanta, ha Long Islanden járt, és
most már valóban migrén kínozta. Az ilyen családi összejövetelek
visszahozták a legszörnyűbb gyerekkori emlékeket. Megvárt tizenkét
kicsengést. Nem vették fel. Végül bekapcsolt egy üzenetrögzítő, és
felsorolt tucatnyi lánynevet. Adam meghagyta a nevét és a számát
Maggie-nek, bár maga sem értette, minek bajlódik vele. Nyilván a
lány is házon kívül mulat, mint a többiek. Ahogy letette, már tudta is,
hogy ostobaság volt ez a telefonálás. Egy vadidegen úgyse értené
meg, mennyire megviseli őt, ha a családjával kell találkoznia, vagy,
hogy mennyi szenvedést okozott neki az anyja. Maggie csak egy
liba, akit azért hurcolt magával egy éjszakán át, mert nem akadt más.
Csak egy pincérnő, akinek a képét az anyja kínzóeszközként
használta. Mi csoda megkönnyebbülés, hogy nem vette fel a telefont!
Még csak le se feküdt vele, kizárólag azért volt meg a száma, mert
benne felejtette a dzsekije zsebében, és nem dobta ki.
Az anyai baljóslat ellenére, hogy hova vezethet az ivás, sőt még a
fejgörcsök is, lefekvés előtt bedobott egy pohárral. Majd elnyúlt az
ágyán, és megpróbálta kilazítani idegeiből Long Island feszültségét.
Utált hazamenni! Ez valami egészen rafinált válfaja a tortúrának!
Mindig napok kellettek, hogy magához térjen. Mi az ördögnek
•180•
ragaszkodnak a jelenlétéhez, ha úgy bánnak vele, mint egy páriával?
Ilyen elmélkedések közepette csapott le rá az ereket dübörögtető
migrén, és még egy teljes óráig nem hagyta elaludni.
Egy órával később a legmélyebb álmából zavarta fel a telefon. Azt
álmodta, hogy földönkívüli szörnyek akarják felfalni elevenen, és
közben sajátságosan berregnek. Ott volt az anyja is, hahotázott, és
újságokat lobogtatott. A fejére húzta a takarót, és tovább álmodta,
hogy sikoltozva menekül a rémektől. Aztán rájött, hogy a telefon az.
A fülére nyomta a kagylót, és félálomban beleszólt:
-…lló…
– Adam? – Nem ismerte meg a hangot, viszont most, ébredés
után, a fejfájás még rémesebb volt, mint elalvás előtt.
– Ki az? – Nem tudta, nem is érdekelte. A másik oldalára fordult,
hogy visszaaludjon.
– Maggie. Üzenetet hagyott.
– Milyen Maggie? – Még mindig kába volt ahhoz, hogy értse.
– Maggie O'Malley. Nekem telefonált. Fölébresztettem?
– Fel. – Valamivel tisztább volt az agya. Az ébresztőórára nézett
az éjjeliszekrényén. Hajnali kettő múlt. – Miért telefonál ilyenkor? –
Ahogy magához tért, úgy múlt a fejfájása. De ha most beszélni fog a
lánnyal, nem tud majd visszaaludni.
– Arra gondoltam, hogy fontos lehet, ha éjfélkor telefonál. Most
jöttem meg a munkából. Azt hittem, még ébren van.
– Nem vagyok. – A lány nyilván azt képzeli, hogy fel akarja
szedni, azért telefonált neki éjfélkor. Bár azzal nem javított a dolgon,
hogy visszahívta hajnali kettőkor, inkább rontott rajta. Most
különben is túl késő van a találkozáshoz. Hiszen most is félig alszik!
– Miről akart beszélni velem? – kérdezte Maggie kíváncsian, bár
némileg feszélyezetten. Jó emlékeket hagyott benne a találkozásuk,
és hálás volt, amiért a férfi szerzett neki egy ülést a színpadon. Az
viszont csalódást okozott, hogy nem telefonált. Barátnői és
kolléganői az étteremben azt mondták, nem is fog, hiszen Maggie
nem feküdt le vele. Ha megteszi, akkor a férfi is úgy érzi, hogy van
•181•
valami közük egymáshoz. Bár a főpincérnek az volt a véleménye,
hogy ez éppen fordítva igaz.
– Csak azon gondolkodtam, hogy nagyon elfoglalt-e – mondta
Adam: álmosan.
– Éjfélkor? – Maggie meg volt botránkozva. A férfi most már
felébredt. Villanyt gyújtott, és némileg restellte magát. A legtöbb
nőismerőse, kivéve a kétségbeesetteket, most csapta volna le a
kagylót. Ám Maggie nem csapta le, viszont megsértődött az ő
magyarázatától.– Mi ez, fűzőcske?
Inkább ellenszer lett volna az anyja különlegesen erős mérgére.
Azt remélte, hogy egy részvétteljes lélek átnyújtja az ellenmérget. Ha
közben leesik egy kis szex, az se baj. Maggie-nél csak az volt kínos,
hogy nem ismerte igazán.
– Nem, nem fuzőcske volt, csak magányos voltam. És fájt a fejem.
– Ez,még neki is siralmasan hangzott.
– Azért hívott fel, mert fájt a feje?
– Hát valahogy úgy – felelte Adam kényszeredetten. – Pocsék
estém volt a szüleimnél Long Islanden. Jóm kipúr van. – Feltételezte,
hogy ilyen névvel, mint O'Malley, a lánynak lila gőze sincs a jóm
kipúrról. A legtöbb nőjének nem volt.
– Hát akkor boldog jóm kipúrt kívánok – mondta kissé csípősen
Maggie.
– Nem stimmel. Az bűnbánati nap – tájékoztatta a férfi.
– Hogyhogy nem hívott korábban? – kérdezte érthető
gyanakvással Maggie.
– Sok dolgom volt. – Percről percre jobban bánta, amit csinált.
Úgy kell ez neki, mint púp a hátára, hogy hajnali kettőkor ennek a
lánynak kelljen magyarázkodnia, akivel sose akart beszélni. Úgy kell
neki, miért hívta fel!
– Ja, nekem is sok dolgom volt – mondta Maggie az ő jellegzetes
New York-i kiejtésével. – De azért kösz a széket meg a klassz estét.
Ugye eredetileg nem is akart felhívni? – kérdezte bánatosan.
– De igen, hiszen felhívtam. Két órája! – bosszankodott Adam.
Nem tartozik magyarázattal ennek a pincérnőnek. Újult erővel
•182•
hasított a fejébe a fájdalom. Mindig ezt művelték vele a Long Island-
i esték. Maggie pedig, bármit is remélt vele kapcsolatban, nem
segített.
– Nem, nem akart maga nekem telefonálni. A barátnőim is
megmondták.
– Maga kitárgyalt engem velük? – Kínos gondolat volt. Netán az
egész szomszédságot megszavaztatták, hogy telefonál-e Adam
Weiss, vagy sem?
– Csak megkérdeztem, mi a véleményük. Akkor telefonált volna,
ha lefekszem magával? – kérdezte kíváncsian. Adam felnyögött,
behunyta a szemét, és hasra fordult.
– Az istállóját, honnan tudjam? Talán igen. Talán nem. Ki tudja?
Attól függ, tetszettünk volna-e egymásnak.
– Hát őszintén megmondom, nem tudom, hogy maga tetszik-e
nekem. Azon az estén eléggé tetszett, amikor megismerkedtünk. De
most már azt hiszem, hogy csak játszott velem. Talán azt gondolták
Charlie-val, hogy vicces vagyok – mondta sértődötten. A helyekből,
ahova Adam vitte, no meg a limuzinjából látszott, hogy ennek a
pasasnak van pénze. Az ilyen pacákok folyton kihasználják a
Maggie-féle lányokat, aztán sose hívják fel őket. Ezt mondták a
barátnők, és mikor Adam nem telefonált, Maggie úgy döntött, hogy
igazuk van a lányoknak. Most még jobban örült neki, amiért nem
feküdt le a férfival, pedig annak idején fontolgatta, csak aztán
elvetette az ötletet. Nem ismeri ezt az embert, és nem fog a testével
fizetni egy színpadi székért.
– Charlie-nak az volt a véleménye, hogy maga nagyon kedves és
szép – hazudta Adam. Fogalma sem volt Charlie véleményéről. Nem
emlékezett rá. Nem került szóba közöttük a lány. Csak feltűnt egy
éjszakán, keresztülcikázott a radarképernyőjükön, aztán eltűnt. Igaza
van Maggie-nek: nem akarta ő felhívni, csak most, a Long Island-i
pokol után fanyalodott rá, amikor egyik nője se vette föl a telefont, és
ő ki volt éhezve egy emberi hangra. Most aztán többet is kap belőle,
mint kellene.
•183•
– Hát maga, Adam? Maga szerint is kedves és szép vagyok? – De
rámenős! Adam kinyitotta a szemét, és a plafont bámulta. Mi a
csudának beszélget vele? Az anyja miatt van az egész. Ivott annyit,
hogy azt gondolja, életének legtöbb keservéért az anyja a felelős. A
többiért meg Rachel.
– Nézze, minek csináljuk ezt? Én nem ismerem magát. Maga nem
ismer engem. Idegenek vagyunk. Fáj a fejem, irtózatosan fáj, görcsöl
a gyomrom. Az anyám szerint alkoholista vagyok. Talán az is
vagyok, bár én nem úgy gondolom. De bármi is legyek, szarul érzem
magam. A kutyának sem kellettem abban a családban, és most velük
kellett töltenem az estét. Ez pedig nem semmi. Mólés vagyok,
gyűlölöm a szüleimet, és ők sem szeretnek. Nem tudom, miért
hívtam fel magát, de megtettem. Nem volt otthon. Miért nem
hagyjuk ennyiben? Tegyen úgy, mintha nem kapta volna meg az
üzenetemet. Talán csakugyan fel akartam szedni. Nem tudom, mi a
francnak kellett ezt csinálnom, annyit tudok, hogy szarul vagyok.
Mindig szarul vagyok, ha találkoznom kell az anyámmal. – Kezdte
komolyan belelovallni magát. Maggie csendesen figyelt.
– Sajnálom, Adam. Nekem se voltak valami klassz szüleim. Az
apám meghalt, mikor hároméves voltam, az anyám meg ivott. Nem
láttam hétéves korom óta.
– Akkor ki nevelte? – Fogalma sem volt, miért folytatja a
beszélgetést, miért kíváncsi erre a lányra.
– Tizennégy éves koromig egy nagynéném. Akkor ő meghalt, én
pedig nevelőszülőkhöz kerültem az érettségiig. Illetve nem is
érettségiztem. Tizenhat évesen megkaptam a végbizonyítványomat,
és az óta a magam lábán állok – mondta szárazon, mint akinek nincs
szüksége sajnálkozásra.
– Jesszusom, ez elég durván hangzik. – Sok lányismerőse
mesélhetett volna hasonlókat. Adam barátnőinek ritkán jutott könnyű
élet: többségüket molesztálták a férfi rokonok, és tizenhat évesen
megszöktek hazulról, aztán álltak be modellnak vagy statisztának.
Ismeretségi körében kevesen dicsekedhettek normális élettel, pláne
olyan úri családdal, mint Charlie női. Maggie annyiban volt más,
•184•
hogy higgadtan beszélt ezekről a dolgokról, és hallhatólag nem várta
el tőle, hogy ő segítsen rajta. Nem akart műmellet kárpótlásul, amiért
vagy az anyja volt prosti, vagy az apja molesztálta. Olyan volt a
hangja, mint aki megbékélt azzal az akármivel, ami vele történt, és
legalább érdekelte Adam baja.
– Nincs is családja? – kérdezte a férfi.
– Nincs nekem egy szál se. Hétvégén elég rohadt, de időnként
elmegyek, és meglátogatom a nevelőszüleimet.
– Higgye el nekem, kész áldás, ha ez embernek nincs családja –
mondta Adam cinikusan. – Nem akarna maga olyan életet, amilyen
az enyém. – Maggie ezzel nem értett egyet, de hajnali fél háromkor
nem akart vitatkozni. Fél órája teljesen értelmetlenül hablatyolnak
bele a világba, és még mindig arra gyanakodott, hogy a férfi csak ki
akar kezdeni vele. Ez pedig sértő otrombaság. Ugyan hány lányt
hívhatott fel őelőtte? Egyáltalán sort kerített volna Maggie
O'Malleyre, ha valamelyik nője hamarabb a rendelkezésére áll? Hát
úgy látszik, ez nem jött be, mert a legmélyebb álmából verte fel az ő
telefonja.
– Én inkább azt gondolom, hogy szeretnék családot, még akár egy
rosszat is. – Hirtelen eszébe jutott valami. Most már mindkettejüknek
kiment a szeméből az álom, és tökéletesen éberek voltak.
– Maggie, nem beszélhetnénk ezt meg máskor? Holnap felhívom,
és ígérem, előadom magának az egész családtörténetemet. –
Puffanás, majd nyögés hallatszott, aztán egyetlen szó: – Francba!
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Maggie.
– Felkeltem az ágyból, belevertem a lábam nagyujját az
éjjeliszekrénybe, és az ébresztőóra ráesett a lábamra. Most már
nemcsak fáradt vagyok, és nemcsak ki vagyok készülve, de meg is
sebesültem! – mondta egy ötéves gyerek hangján, aki mindjárt elbőgi
magát. A lány visszafojtotta a kuncogását.
– Maga tényleg roncs. Vissza kellene feküdnie, aludni.
– Nem viccel? Fél órája ezt szorgalmazom.
– Ne legyen ilyen goromba! – pirongatta Maggie. – Időnként
nagyon goromba tud lenni.
•185•
– Most meg úgy beszél, mint az anyám! Ő mond ilyeneket! Az
mennyire udvarias, elküldözgetni nekem újságkivágásokat a
szennylapokból, amiken úgy nézek ki, mint egy rakás szar, vagy
mikor az ügyfeleimet éppen lesittelik? Az mennyire udvarias, hogy
lealkoholistáz, és elmondja, mennyire szereti az elvált feleségemet,
aki megcsalt, kirúgott, aztán feleségül ment valaki máshoz? – Kezdte
ismét felhergelni magát, miközben visszamászott az ágyba. Maggie
figyelt.
– Ez nem gorombaság, hanem komiszság. Ilyeneket mond
magának az anyja? – kérdezte meglepetten. Ismét feltámadt benne a
részvét, Adam pedig, aki már ott tartott, hogy mindjárt ordítani fog,
rádöbbent, hogy ez a lány egy kedves teremtés. Egyébként ezt már
akkor észrevette, mikor először találkoztak. Épp csak az ő életében
nincs helye egy ilyennek. Neki szex, csillogás és izgalom kell.
Maggie pedig, a bomba alakja ellenére, egyikkel sem szolgálhat.
Mondott neki valami buta szöveget, hogy ő nem tesz ilyet az első
alkalommal. Hát akkor nem lesz második. Erre most hajnali
háromkor hallgatja, ahogy ő az anyjára panaszkodik. Mintha még
nem is haragudna érte. – Nem kellene hagynia, Adam, hogy
ilyeneket mondjon – folytatta szelíden Maggie. Vele is komiszul bánt
az anyja, úgyhogy ő fogta magát, és egy estén faképnél hagyta.
– Mit gondol, mitől fáj a fejem? – kérdezte a férfi veszedelmesen
erősödő hangon. – Mert folyton magamba fojtom! – Észbe kapott,
hogy pontosan úgy beszél, mint egy idegbeteg. Annak is érezte
magát. Ez pedig telefonterápia, szex nélkül. Élete legfurcsább
telefonbeszélgetése. Majdnem sajnálta, amiért fölvette a telefont,
ugyanakkor mégsem sajnálta. Szeretett Maggie-vel beszélgetni.
– Pedig nem kellene. Esetleg egyszer leülhetne beszélni az
anyjával, és elmondhatná neki, hogy mit érez. – Adam a szemét
forgatta. Kissé leegyszerűsíti a dolgokat ez a lány, de legalább van
benne részvét. Habár nem ismeri az ő anyját. Szerencséjére. – Mit
vett be a fejfájására?
– Anyáméknál vodkát és vörösbort. Itthon tequilát.
– Hát az rossz. És aszpirint?
•186•
– Azt nem, és higgye el nekem, a pezsgő és a konyak még
rosszabb.
– Szerintem be kellene vennie egy aszpirint vagy Tylenolt.
– Nincs itthon! – Feküdt az ágyban, és sajnálta magát.
Ugyanakkor valamilyen bizarr módon jólesett beszélgetni a lánnyal.
Csakugyan kedves teremtés. Ha nem az lenne, nem panaszkodna a
szüleiről, és nem zúdítaná rá a keserveit.
– Hogyhogy nincs otthon Tylenolja? – Eszébe jutott valami. –
Maga szcientista? – Ismert egyszer egy ilyet. Az sem szedett
semmiféle gyógyszert. Orvoshoz sem járt, csak imádkozott. Maggie
elég furának tartotta, de az illetőnél bevált.
– Nem! Ugyan már! Elfelejtette a jóm kipúrt? Zsidó vagyok.
Ezzel kezdődött az egész. Ezért kellett a szüleimnél vacsoráznom.
Jóm kipúr. És azért nincs a háznál aszpirin, mert nem vagyok nős!
Ilyesmi nős embereknél van. Az ilyen cuccot a feleségek vásárolják
be. Az irodámban a titkárnőm veszi meg nekem. Én mindig
elfelejtem.
– Akkor holnap menjen és vásároljon, mielőtt elfelejti. – Milyen
vigasztaló volt hallgatni a gyerekes hangját! Végül csak megadta
neki azt, amire Adam vágyott. Részvétet és figyelmet.
– Aludnom kell egy kicsit – mondta a férfi. – És magának is.
Holnap majd felhívom. De ez most komoly! – Ha másért nem, azért,
hogy köszönetet mondjon neki.
– Dehogy fog – felelte Maggie bánatosan. – Nem vagyok én
magának elég menő. Megfigyeltem, milyen helyekre ment azon az
estén. Nyilván mindenféle klassz csajt szokott odavinni. – Ő pedig
csak egy pincérnő a Pier 92-ből. Puszta véletlen, hogy találkoztak.
Az volt a második véletlen, hogy a férfi üzenetet hagyott neki ma
éjszaka. A harmadik pedig az, hogy ő visszahívta, és felverte
álmából.
– Már megint úgy beszél, mint az anyám! Ő mond ilyeneket.
Semmi sem jó, amit csinálok. Szerinte réges-rég keresnem kellett
volna egy rendes zsidó lányt, és újra meg kellett volna házasodnom.
Most pedig, hogy szóba hozta, egyetlen csajom se volt menőbb
•187•
magánál. – Talán valamivel drágább ruhákat viseltek, de azt is más
fizette. Az anyja ugyan nem értene egyet, de Maggie sokkal
tiszteletre méltóbb a többi barátnőjénél.
– Akkor hogyhogy nem házasodott meg másodszor?
– Nem akarok. Megégettem magam, méghozzá csúnyán. A
voltfeleségem pontosan olyannak bizonyult, mint az anyám. Es nem
óhajtom megismételni a kísérletet.
– Gyerekei vannak? – Az első zsúfolt estén meg sem kérdezte.
Nem volt rá idő.
– Igen. Amanda és Jacob, tizennégy és tizenhárom évesek. –
Maggie hallotta a hangján, hogy mosolyog.
– Melyik egyetemre járt?
– Hát ezt nem hiszem el! – hüledezett Adam. Maga se hitte el,
hogy még mindig válaszolgat Maggie kérdéseire. – A Harvardra.
Magna cum laude diplomáztam! – Nagyképűség ilyesmivel
dicsekedni, de egye meg a fene, úgyse láthatja a lányt, és telefonba
mindent lehet mondani.
– Tudtam! – ujjongott Maggie. – Tudtam! Tudtam, hogy a
Harvardra járt! Hiszen maga egy zseni! – Végre egy megfelelő
reagálás! Adam elvigyorodott. – Ez döbbenetes!
– Nem az – vette szerényebbre a hangot a férfi. – Nem én vagyok
az egyetlen. Akármennyire utálom is bevallani, az exnejem,
Rettenetes Rachel summa cum laude végzett, és első nekifutásra
bekerült az ügyvédi kamarába. Én nem.
– Az meg kit érdekel, ha egyszer riherongy volt?
– Ez kedves! – örült Adam. Akaratlanul is talált egy szövetségest.
– Sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom a gyerekei
édesanyjáról.
– Dehogynem, én is ezt mondom rá. Riherongy, és én gyűlölöm
érte. Jó – helyesbített –, nem gyűlölöm, csak viszolygok tőle. –
Végül is ünnep van. De Maggie nyilván katolikus, ő nyugodtan
mondhat ilyet. – Jut eszembe: Maga katolikus, ugye?
•188•
– Az voltam. Ma már nemigen. Eljárok templomba, szoktam
gyújtani gyertyát, de ennyi az egész. Azt hiszem, nem vagyok
semmi. Gyerekkoromban apáca akartam lenni.
– Borzasztó nagy kár lett volna elpazarolni egy ilyen szép arcot és
alakot – mondta komolyan a férfi.
– Köszönöm, Adam, ez kedves volt magától. Most pedig tényleg
azt hiszem, hogy le kellene feküdnie, különben reggel még csúnyább
fejfájása lesz. – Adam csak most kapott észbe, hogy a fejfájása
elmúlt. Az óra viszont hajnali négyet mutatott.
– Mit szólna hozzá, ha együtt reggeliznénk? Hánykor szokott
kelni?
– Általában kilenc körül. Holnap tovább akartam aludni, mert
szabadnapos vagyok.
– Én is. Akkor délben fölszedem magát, és elmegyünk egy
kellemes helyre enni valamit.
– Mennyire kellemes helyre? – aggodalmaskodott Maggie, aki
többnyire a lakótársai cuccait hordta. Amit a koncerten viselt, abból
semmi sem volt az övé, azért akart szétrepedni rajta a blúz, mert neki
voltak a legnagyobb mellei. Adam sejtette, mi nyugtalanítja. Sok
barátnője járt ugyanebben a cipőben.
– Mit szólna kellemes farmerhoz, vagy kellemes
farmerszoknyához, vagy kellemes sorthoz?
– A kellemes farmerszoknya kellemesen hangzik – könnyebbült
meg Maggie.
– Tökéletes. Én is azt veszek. – Ezen mindketten nevettek. Adam
ismét lefirkantotta a lány címét az éjjeliszekrényén tartott tömbre,
amire általában azért szokott írni éjnek évadján, mert valamelyik
ügyfelét letartóztatták. De ez sokkal mulatságosabb volt. – Kösz,
Maggie. Jól éreztem magam ma éjszaka. – Talán még annál is
jobban, mint mikor megismerkedtek. Most úgy beszélhetett vele,
mint egy másik emberrel, egyáltalán nem akarta fűzni, és talán a
holnapi villásreggelinek sem az lesz a célja. Talán még barátok is
lehetnek. A kezdet mindenesetre jól sikerült.
•189•
– Én is jól éreztem magam. Örülök, hogy telefonált, még akkor is,
ha csak felszedni akart – ugratta Maggie.
– Nem azt akartam! – makacskodott a férfi, amivel még önmagát
sem győzte meg. Azt akarta bizony, csak ez így sokkal jobban
végződött. És már a feje sem fáj.
– Na persze! – csúfolta Maggie. – Tíz óra után minden hívás
annak számít. Maga is tudja.
– Ki fektette le ezeket a szabályokat?
– Én – nevetett bele a lány a telefonba.
– Aludjon egy kicsit, különben úgy fog kinézni holnap, mint akit
kihánytak. Illetve maga nem, ahhoz túl fiatal, de én már öreg vagyok.
– Ugyan – hűtötte le Maggie. – Szerintem maga nagyon jóképű.
– Jó éjszakát, Maggie – búcsúzott halkan a férfi. – Arról fog
megismerni, hogy holnap is akkora lesz a fejem, mint egy ház.
Komolyan kezdte kedvelni a lányt. Milyen aranyos dolgokat mondott
a Harvardról meg a külsejéről! Királynak érezte magát tőle, fejfájás
ide vagy oda. Mégis szépen ért véget ez a rettenetes este. Maggie
jóvátett mindent, amit Long Islanden kellett elszenvednie. –
Viszontlátásra holnap!
– Jó éjszakát – mondta lágy hangján Maggie, azzal letette. Ágyba
bújt, a fejére húzta a takarót, és azon tűnődött, eljön-e holnap a férfi.
Mert a pasik ilyenek. ígérnek valamit, aztán nem állják a szavukat.
Mindenesetre ő felöltözik, és várni fog rá. De még ha nem is jön,
akkor is jó volt beszélni vele. Igazán rokonszenves, helyes pasas.
•190•
13.
Maggie a nappali díványán ült, és várta Adamet. Majdnem dél
volt, gyönyörűen sütött a nap október első szombatján. A lány farmer
miniszoknyát viselt aranyszínű szandállal és feszes rózsaszín
pólóval, amit az egyik lakótársától kölcsönzött. Hosszú haját simán
hátrafésülte lófarokba, és átkötötte egy rózsaszín kendővel, amitől
még a szokottnál is fiatalabbnak látszott. Ezúttal alig sminkelte ki
magát. Valamiért az a benyomása támadt, hogy Adam túlságosan
kimázoltnak látta őt azon a fantasztikus estén, amikor
megismerkedtek.
Amikor legközelebb az órájára nézett, öt perccel múlt tizenkettő,
és a férfi még mindig nem volt sehol. Lakótársai elpályáztak, és
Maggie-nek kezdtek komoly kételyei támadni, hogy eljön-e
egyáltalán a férfi. Talán nem. Vár egyig, és ha addig nem jelentkezik,
kimegy sétálni a parkba. Semmi értelme sem lenne az orrát lógatni,
ha nem jön a pasas. Úgysem mondta el senkinek, tehát senki sem
fogja kinevetni, amiért átverte. Épp ezen mélázott, amikor megszólalt
a telefon. Adam volt az. A lány rögtön elmosolyodott, ahogy
meghallotta a hangját, majd ugyanolyan hirtelen az a gondolata
támadt, hogy a férfi vissza akar táncolni. Ez fura, hogy telefonon
hívja, és nem lent nyomja a csengőt.
– Hahó, mizujs? – Igyekezett flegma hangot megütni, nehogy már
azt gondolja a férfi, hogy ő annyira csalódott. – Hogy van a
fejfájása?
– Miféle fejfájás? Hányas is a lakása? Elfelejtettem.
– Hol van? – Maggie el volt hűlve. Hát mégis eljött! Jobb későn,
mint soha, végül is még csak tíz perccel múlt tizenkettő.
– Lent. – Adam a mobiljáról telefonált. – Jöjjön le. Foglaltam
asztalt az ebédhez.
– Mindjárt! – A lány letette a kagylót, aztán lerohant a lépcsőn,
nehogy Adam elpárologhasson, vagy meggondolhassa magát.
•191•
Maggie igen kevés olyan embert ismert, akik urai voltak a szavuk
nak. Ám ez az ember betartotta, amit ígért.
Kilépett az ajtón, és a férfi ott volt a vadonatúj piros Ferrarijában,
mint egy filmcsillag. Ezzel ment ki Long Islandre tegnap este. A
család meg sem nézte az autóját. Szüleinek hajszálra egyforma
Mercedese volt, sógornőjének és a bátyjának szintúgy, a sógorának
BMW-je, a nővére meg nem tudott vezetni. Elvárta az emberektől,
hogy ha neki furikázni támad kedve, akkor mindenki csapja oda,
amit éppen csinál, és kocsikáztassa meg. A Weiss család olyan silány
és ordenáré márkának tartotta a Ferrarit, amiről beszélni sem
érdemes. Ám Adam szerette az autóját.
– Jaj, istenem! Hát nézzék már ezt a járgányt! – Maggie ugrált a
lelkesedéstől a járdán. Adam elvigyorodott, aztán kicsapta az ajtót, és
felszólította a lányt, hogy bújjon be. Maggie eddig legfeljebb filmen
látott ilyet, és most ebben fog tépni! Hát ez hihetetlen! Bár jönne erre
valaki ismerős! – A magáé? – kérdezte izgatottan.
– Nem, loptam! – nevetett Adam. – Hát persze hogy az enyém.
Nézzünk szembe a gyászos valósággal: a Harvardra jártam. – Nagyot
nevettek, aztán a lány átnyújtott egy apró csomagot. – Hát ez meg
mi?
– Ajándék. Lementem reggel a drogériába, és ott vásároltam
magának ezt. – Egy üveg Tylenol volt, egy újabb fejfájás esetére.
– Ez kedves magától – mosolygott Adam. – Félreteszem a
legközelebbi alkalomra, amikor az anyámmal találkozom.
Keresztülvágott a Central Parkon a gyönyörű délutánban. A
Harmadik sugárúton megállt egy étteremnél, amelynek kerthelyisége
és utcai kávéháza volt. A férfi Benedict módra készült tojást rendelt
mindkettejüknek, miután Maggie biztosította, hogy szereti. Igaz, még
sohasem evett, de olyan rokonszenvesen hangzott, mikor a férfi
elmagyarázta, hogy sonkás pirítóson tálalt, hollandi mártással
leöntött buggyantott tojás. Utána bort iszogattak a kerthelyiség
asztalánál, majd sétára indultak. Maggie élvezettel nézegette a
kirakatokat, és érdekelte, amit Adam mesélt az ügyfeleiről. A férfi
beszélt a gyerekeiről, házasságának csődjéről, a keserűségről, amit el
•192•
kellett szenvednie, aztán a legjobb barátairól, Charlie-ról és Grayről.
Alkonyatra Maggie úgy érezte, mindent tud róla, és ezt-azt elmondott
magáról is.
Sokkal tartózkodóbban viselkedett, mint a férfi, és láthatólag
jobban szerette, ha Adam körül forog a beszélgetés. Mesélt
apróságokat a gyerekkoráról, a nevelőszüleiről, a kollégáiról. De az
egyértelmű volt, hogy sokkal szürkébb élet jutott neki, mint
Adamnek. Evett, aludt, moziba járt és dolgozott. Nem nagyon
lehettek barátai; azt mondta, nincs ideje rájuk. Gyakran túlórázott a
Pierben, és kitérő válaszokat adott, amikor Adam megkérdezte, mit
csinál a szabad idejében.
– Én csak dolgozom – felelte mosolyogva.
Adam meglepően jól érezte magát a lánnyal. Kellemes
beszélgetőtársnak bizonyult, és noha egyhangú életet élt, cseppet sem
volt ostoba. Huszonhat éves létére elég sokat látott, köztük
meglehetősen kellemetlen dolgokat. Fiatalabbnak látszott a koránál,
de szellemileg sokkal érettebb volt. Voltak témák, amelyekben még
Adamnél is nagyobb bölcsességről tett tanúságot.
Hatkor visszaültek a Ferrariba. Maggie gyűlölte, hogy máris vége
van az estének. Adam mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Mit szólna hozzá, ha sütnék egy kis vesepecsenyét a
teraszomon? – kérdezte reménykedve. – Hogy tetszik, Maggie?
– Nagyon! – ragyogta a lány. Adam azt mondta, van otthon a
hűtőben marhahús.
Maggie csak filmen látott olyan házakat, amilyenben Adam lakott.
A portás köszöntötte őket, és rámosolygott Maggie-re. Szép nő volt,
mindenütt megfordultak utána az emberek. Adam megnyomta a
„tetőlakosztály” feliratú gombot, és mikor beengedte a lányt, az
némán megtorpant és itta magába a látványt.
– Jaj, istenem! – mondta végül, épp, mint a Ferrarira. – Hát ezt
nézzék! – Adam a harminckettedik emeleten lakott, és az egész
lakást körbefutó teraszon volt egy kis medence, strandszékek és
pecsenyesütő. – Ez egy film! – ámult Maggie. – Hogyhogy velem
történik ez?
•193•
– Véletlenül – ugratta Adam. Most, hogy jobban megismerte a
lányt, már sajnálta, mert ez nem Maggie-vel történik, hanem vele,
Adammel. Vacsora után a lánynak vissza kell mennie abba a vacak
bérházba, amelyben lakik. Adam gyűlölte Maggie életkörülményeit.
Sokkal jobbat érdemelne. Tényleg igazságtalan az élet. Ő annyit
adhat, hogy szerez neki egy kellemes estét, megeteti finomságokkal,
eltölt vele egy kis időt, aztán visszaküldi a saját világába. Akármit is
tenne, azzal nem változtatná meg Maggie életének könyörtelen
valóságát. A lányt, furcsa módon, mintha mégsem érdekelte volna.
Nem volt benne egy szemernyi irigység; akármit látott is Adam
fényűző életéből, őszintén tudott örülni neki.
Egészen más egyéniség volt, mint a korábbi női. Külsőre
hasonlított rájuk, belsőre annál kevésbé. Aranyos volt, kedves,
szórakoztató, és igazi volt minden porcikája. Éles nyelve volt,
élvezettel szócsatázott Adammel, és a férfi nagy örömére úgy nézett
rá, mint egy bálványra. A többiek csak ki akarták használni.
Ruhatárat követeltek, ékszert, hitelkártyát, lakást, új autót, plasztikai
műtéteket, protekciós állást vagy filmszerepet. De Maggie láthatólag
nem akart mást, csak hogy mellette lehessen, és jól érezzék magukat
együtt. Valami elbűvölő ártatlanság áradt belőle, tökéletes
ellentétben azokkal a nőkkel, akik az utóbbi számos évben
keresztezték Adam útját.
Maggie nagy adag salátát készített, miközben Adam előszedte a
hűtőből a kiadós marhahússzeleteket, és begyújtotta a pecsenyesütőt.
Hatalmas vacsorát csaptak, utána tölcséres fagylaltot nyalogattak, és
kölcsönös derültségre összecsepegtették magukat vele. Maggie-nek
csupa eperfagylalt lett a lába, de nem bánta.
– Dugja bele a medencébe – ajánlotta a segítőkész Adam. – Senki
se fogja megtudni. – Félretolta a fedőt a gyöngyöző meleg vízről.
Akkora medence volt, hogy tucatnyian elfértek volna benne. Maggie
a szélére telepedett, a vízbe mártotta a lábát, és halkan kuncogott.
– Itt lehet aztán vadakat bulizni! – állapította meg.
Farmerszoknyájában, rózsaszín pólójában még a szokottnál is jobban
emlékeztetett egy kislányra.
•194•
– Miből gondolja? – érdeklődött Adam diplomatikusan. Sosem
szeretett a nőügyeiről beszélgetni, és most azt hitte, Maggie is erről
fogja faggatni.
– Hát nézze meg ezt a színpadot! – A lány körbehordozta a
tekintetét. – Meleg vizes medence, tetőlakosztály, terasz,
pecsenyesütő, klassz lakás, szuper kilátás! Hú, ha én laknék ilyen
helyen, nálam örökké ott lógnának a barátaim!
Ez egészen más volt, mint amire Adam számított.
– Néha bulizom is – mondta őszintén. – Néha jobb szeretek
magam lenni. Keményen dolgozom, időnként jólesik leállni. –
Maggie bólintott. Ő is ezt érezte, mikor esténként hazatért a
munkából. – Most például azért érzem jól magam, mert itt van velem
– tette hozzá gyengéden Adam.
– Én is – mondta a lány egyszerűen. – Hogyhogy nem akar ismét
megházasodni?
– Ezt meg honnan tudja? – hökkent meg Adam.
– Hiszen maga mondta a telefonban az éjszaka! – magyarázta a
lány. Adam bólintott. Annyira álmos volt, hogy javarészt már el is
felejtette, ami akkor elhangzott. Annyira emlékezett belőle, hogy
milyen jólesett Maggie-vel beszélgetni. – Nem akar több gyereket?
Még elég fiatal hozzá.
A legtöbb nő elvégezte vele ezt a tesztet, és nem volt ínyükre a
kapott válasz. Pedig Adam csak őszinte volt. Hitt az igazságban,
aztán ezt vagy elhitték a nők, vagy nem. A többség nem hitte el.
Csak még nagyobb kihívásnak tekintették, miután közölte velük az
igazat.
– Elég nekem az a kettő, aki van. Nincs szükségem a házasságra.
Nem akarok több gyereket. Azon kívül a házasságom nem volt szép
élmény. Több szórakozásom van az agglegénységben, mint házas
emberként.
– Le merem fogadni – nevetett Maggie. – Minden pacáknak ez
lenne a véleménye ilyen játékszerekkel. – Az első nő volt, aki ezt
elismerte. A többiek mind arról győzködték, hogy a házasság jobb.
De Maggie nem. Ő nyilvánvalóan neki adott igazat.
•195•
– Én így látom – helyeselt Adam. – Miért adjak fel mindent
egyetlen nőért, aki csalódást okozhat és boldogtalanná tehet? –
Maggie bólintott. Azért ez szomorú, hogy ez a férfi csak olyan nőket
tud elképzelni, akik csalódást és boldogtalanságot hoznak.
– Sok barátnője van? – Gyanította, hogy igen. Pontosan olyan
férfinak tűnt. Már az a Ferrari is elárulta, hogy nagyvonalú, belevaló
hapsi.
– Időnként – felelte a korábbi őszinteséggel a férfi. – Nem
szeretem a kötöttséget. Túl sokat jelent nekem a szabadság. – Maggie
ismét bólintott. Tetszett neki, hogy Adam nem próbálja fényezni
magát. – De vannak olyan időszakok is, hogy nem járok senkivel.
– És most? – kérdezte csibészes mosollyal a lány. – Sok, senki,
vagy kevés?
Adam elmosolyodott.
– Megint az űrlapnál tartunk? – Maggie már eddig is sokat
kérdezett. Úgy látszik, ez a stílusa. – Pillanatnyilag nem járok
senkivel.
– Próbafelvételt tart? – ugratta Maggie. Nőiesebbnek tűnt, mint
valaha. De gyönyörű ez a lány! Nappal még sokkal jobban tetszett
neki, mint a megismerkedésük éjszakáján.
– Jelentkezik a munkára?
– Talán – felelte őszintén. – Nem tudom.
– Hát maga? – kérdezte Adam halkan. – Jár valakivel?
– Nem én. Egy éve senkivel. Az utolsó hapsimról kiderült, hogy
kábítószert árul, és a sittre került. Pedig egész kedvesnek látszott egy
darabig. A Pierben ismertem meg.
– Én nem árulok narkót, ha ez aggasztja – biztosította Adam. –
Mindezt, amit itt lát, verejtékes munkával kerestem.
– Maga miatt nem is aggódtam. – Adam ekkor elment, hogy
feltegyen valami zenét. Kezdett romantikusra fordulni az este.
Miután visszajött, Maggie megkérdezte tőle: – Ha, teszem azt, mi
elkezdenénk együtt járni, akkor is lennének mellettem más női?
– Meglehet. Nem kell félnie tőlem, ha ez nyugtalanítja.
Elővigyázatos vagyok, és nemrég csináltattam AIDS-tesztet.
•196•
– Én is – közölte szárazon Maggie. Az után csináltatta meg, hogy
a dílert becsukták.
– Ha azt kérdezi, Maggie, megígérem-e, hogy csak maga fog
létezni számomra, akkor a válaszom az, hogy valószínűleg nem.
Legalábbis nem az elején. Hogy aztán mi lesz, ki tudja? Nem
szeretem berekeszteni az útjaimat. Magára, a maga korában, ez
ugyancsak érvényes. – A lány bólintott. Nem tetszett neki, amit
hallott, de logikusnak találta. És ez az ember legalább őszinte. Nem
ígérget összevissza, hogy aztán megszegje az ígéreteit. Ha ő
találkozhat másokkal, Maggie is megteheti. – Még ha együtt is
járnánk, azt szeretném, ha kinek-kinek megmaradna az önálló élete.
Régóta, majdnem tizenegy éve élek egyedül, és tudomásom szerint
ez így is marad. Nem akarok belegubancolódni valaki másnak az
életébe.
– Továbbra is azt gondolom, hogy nincs igaza, amiért nem akar
megházasodni, de hát ez a maga dolga – szólt hanyagul a lány. – Én
se akarok férjhez menni még egy jó darabig. Túl fiatal vagyok.
Nagyon sok mindent meg akarok csinálni, legalábbis a következő pár
évben. De egy napon azért szeretnék férjhez menni és gyerekeket
szülni.
– Jól teszi.
– Meg akarok adni a srácaimnak mindent, ami nekem sosem volt.
Például az anyát – szólt Maggie halkan.
– Anyám nekem sem volt – mondta Adam. Odament a lányhoz,
aki a medence szélén kuporgott, és gyerekesen lóbálta a lábát. –
Vannak anyák, akik csak biológiailag azok. Az enyém mindenesetre
közéjük tartozik. Senki sem várt, amikor beestem az életükbe, tíz
évvel a nővérem, tizennégy évvel a bátyám után. Utálnak, amióta
megvagyok. De akkor miért nem tettek ellenem valamit?
– Örülök, hogy nem tettek – mondta Maggie lágyan. – Nagyon
szomorú lennék az ellenkező esetben – mosolygott a férfira.
– Köszönöm – felelte Adam halkan. Lehajolt Maggie-hez,
megcsókolta, majd azt javasolta, fürödjenek együtt. Vanank itthon
vadonatúj fürdődresszek, akad Maggie méretére is. Egész halom
•197•
fürdőruhát tartott a szekrényében, Maggie válassza ki, amelyik
tetszik. Hát ez valóban tökéletesen felszerelt legénylakás volt!
Zavarta volna a lányt, ha Adam nem olyan őszinte. De az volt, és
nem titkolt előle semmit.
Fürdőruhát vett, és belépett a medencébe. Egy perccel később az
ugyancsak fürdőruhára vetkőzött Adam is csatlakozott hozzá. Sokáig
beszélgettek és csókolóztak, aztán levetették a fürdőruhájukat. New
Yorkra leszállt a meleg októberi éjszaka. Egy darabig elnyúltak
egymás mellett, aztán Adam törülközőbe burkolta a lányt, bevitte,
letette az ágyára, és ott kicsomagolta, akár egy ajándékot. Maggie
elragadó volt az ágyon. Adam még sose látott az övéhez foghatóan
gyönyörű testet. És még az ágyékán is aranyszínű volt a pihe. Tehát
Maggie O'Malley nem festi a haját. Nem volt benne semmi
mesterséges, igaz volt a haja gyökeréig.
Szeretkeztek, és megdöbbentő volt, mennyire illik egymáshoz a
testük, mennyire élvezik egymást. Időnként még nevetgéltek is
valami szamárságon. Maggie teljesen felszabadultan viselkedett.
Szeretkezés után pihentek egy darabig, aztán visszamásztak a vízbe.
A lány azt mondta, hogy ez élete legklasszabb éjszakája, és ezt el is
lehetett hinni neki, amilyen kemény élete volt. Kicsit valószerűtlen
volt számára az élmény, tudva azt, hogy vissza kell térnie a bérházba
és a munkájához, hogy minden marad a régiben; ám ezekben a
pillanatokban egy olyan életet osztott meg Adammel, amelyről nem
is álmodott. A férfi tisztában volt vele, hogy ha csakugyan együtt
járnának, a lánynak sosem szűnő izgalmat jelentene ez a vándorlás a
két világ között.
Még egyszer szeretkeztek, ezúttal nem tudatos elhatározásból,
hanem váratlanul feltámadó, megdöbbentő szenvedéllyel. Azután
Maggie indulni készült haza.
Adam kérte, hogy töltse nála az éjszakát. Általában nem ajánlott
fel ilyesmit a lányoknak, de Maggie kivétel volt. Iszonyodott a
gondolattól, hogy vissza kell küldenie abba a lidércnyomásos
életébe. Pedig hát hozzá kell szokniuk, hogy Maggie elmegy, és
Adam elengedi. Nem kínált neki állandóságot, csak ideiglenes
•198•
kiugrási lehetőségeket, és Maggie azt mondta, neki így is jó. Ennek
ellenére úgy döntött, hogy inkább ki-ki aludjon a saját ágyában.
Adam ragaszkodott hozzá, hogy hazavihesse. Nem akarta, hogy
Maggie taxiba szálljon. Jó volt hozzá, tehát Adam is jó akart lenni
hozzá. A lány ismét Hamupipőkének érezhette magát a hazaúton,
annál inkább, mert ez a Ferrari a férfié volt, nem pedig bérelt
limuzin.
– Nem kérlek, hogy gyere fel – mondta Maggie a csók után.
– Mert valószínűleg egy dühös férjet és tíz gyereket rejtegetsz
előlem – csipkelődött Adam.
A lány nevetett.
– Csak ötöt.
– Csodálatosan éreztem magam veled – nézett szemébe a férfi
komolyan.
– Én is – felelte Maggie, és újból megcsókolta.
– Holnap telefonálok – ígérte Adam.
A lány újra nevetett.
– Na persze! – Kiugrott a Ferrariből, felszaladt a lépcsőn,
kinyitotta az ajtót, intett, aztán eltűnt a házban. Szerette volna, ha a
férfi betartja az ígéretét, de nem számított rá. Maggie mindenkinél
jobban tudta, hogy az életben semmi sem biztos.
•199•
14.
Adam sűrűn felhívta Maggie-t jóm kipúr után. A lány többször
töltötte nála az éjszakát. A Pier 92-ben nemrég helyezték át a nappali
műszakba, a beosztása így éppen megfelelt nekik. Egyelőre remekül
érezték magukat együtt, az éjszakák élvezetesek voltak, és
mindketten betartották a megállapodásukat. A lány nem tett fel
kérdéseket a jövőről – nem is volt rá oka –, és ha hazament, egyikük
sem faggatta a másikat, kivel találkozott vagy mit csinált ez alatt az
idő alatt.
Adamet annyira lenyűgözte a lány, hogy azokon az estéken is
telefonált neki, ha nem találkoztak, általában késő este, lefekvés
előtt. Két alkalommal azt kellett hallania, meglepetten és némileg
bosszúsan, hogy Maggie nincs otthon. Később nem szólt neki, hogy
telefonált, üzenetet sem hagyott, a lány pedig egyetlen szóval sem
indokolta a távolléteit. Adam bevallotta magának, hogy bosszantja,
amiért a lány nem ül mindig otthon, az ő hívásait várva, de erről sem
szólt. Tovább élvezték a szabadság szépségét. Adam, amióta tartott a
viszonyuk, nem feküdt le mással, nem is akart, mert egyre jobban
rákapott a lányra, Maggie pedig kereken megmondta, hogy nincs
senkije. Ám ahogy teltek a hetek, az is előfordult, hogy Maggie-ék
lakásán senki sem vette föl a kagylót, és ez egyre jobban idegesítette
a férfit. Biztatta magát, hogy találkozzon más lányokkal is, csak
azért, hogy ne kötődjön túlságosan Maggie-hez, aztán mégse csinált
semmit. Eltelt egy hónap, már közeledett a mindenszentek, de neki
még mindig nem volt nője Maggie-n kívül. Évek óta nem fordult elő
vele ilyesmi.
Az is bántotta egy kicsit, hogy Charlie már egy hónapja New
Yorkban van, mégis alig találkoznak. De ha telefonált neki, és elhívta
valahova, Charlie azt felelte, hogy rengeteg a dolga. Tudta, hogy
barátjának számos társadalmi kötelezettsége van, és sokat kell
dolgoznia az alapítványnál, de akkor is bosszantotta, hogy rá
•200•
Charlie-nak soha sincs ideje. Persze ebben az volt a jó, hogy még
többet lehetett Maggie-vel. Egyre jobban megigézte a lány, és nem
találta a helyét, ha Maggie nem volt a közelében. Rendszeresen
ismétlődtek az alkalmak, amikor nem találta otthon a lányt, és
Maggie sosem közölte, hol tölti az időt. Csak megjelent másnap,
derűsen, barátságosan, ellenállhatatlan szépséggel, és vidáman bebújt
az ágyba Adam mellé, aki napról napra jobban beleszeretett. Maggie
fokozatosan fölébe kerekedett, és ő hazai pályán állt vesztésre. Egyre
kevésbé tartotta fontosnak a feltételeket, amelyeket olyan
nagyképűen megszabott. Maggie láthatólag nála jobban kihasználja a
szabadságot, ha azt vesszük, milyen sűrűn nincs otthon, ha ő késő
este hívja.
Grayjel még ritkábban találkozott. Többször beszélt vele, ám Gray
nyakig ült a házi boldogságban, és sehova se akart menni. Adam
végül e-mailt küldött a két barátjának, és rábeszélte őket, hogy
tartsanak már mindenszentek előtt két nappal egy összeröffenést,
csak fiúknak. Több mint egy hónapja nem találkoztak hárman.
Hosszú évek óta először fordult elő ilyen, és mind a hárman
egymásra mutogattak miatta.
Egyik kedvenc helyükön, egy belvárosi sztékvendéglőben
találkoztak. Adam érkezett elsőnek, a többiek közvetlenül utána.
Adam felfigyelt rá, hogy Gray hízott. Nem sokat, csak az arca lett
kerekebb. Azt mondta, sokat főzőcskéznek Sylviával, és rendkívül
boldognak látszott. Három hónapja ismerték egymást, két hónapja
jártak együtt. Barátai örültek a boldogságának, de úgy vélték, a
kapcsolat még nem tart elég ideje ahhoz, hogy következtetéseket
vonhassanak le. Gray eldicsekedett, hogy sose veszekszenek, és
nagyon boldogok. Mostanában már nem aludt a műtermében, csak az
asszonynál, ám továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ez még nem
„együttélés”, csak „együttlakás”. Adam és Charlie számára némileg
szőrszálhasogatás íze volt ennek a megkülönböztetésnek, de Grayt
láthatólag megnyugtatta, hogy még nem kell elismernie az
életközösséget.
•201•
– Hát veled mi van? – kérdezte Charlie-tól Adam, némileg
zsémbes hangon. – Hol a nyavalyában voltál egy teljes hónapig?
– Sokat voltam házon kívül – felelte Charlie talányosan. Gray
vigyorgott. Charlie pár napja bevallotta, hogy megfogadta a tanácsát,
és találkozgat Carole Parkerral. Nem történik semmi különös, csak
gyakran – hetente többször – vacsoráznak együtt, és ismerkednek
egymással. Még meg se csókolta a nőt. Lassan haladtak, Charlie
készséggel elismerte, hogy mindketten iszonyúan félnek a lelki
sebektől.
Adam figyelmét nem kerülte el Gray összeesküvő ábrázata.
Sürgette Charlie-t, hogy mondjon többet.
– Jézusom, mi van veletek? Gray gyakorlatilag együtt él
Sylviával, de ezt nem akarja bevallani még magának sem, te pedig
szintén úgy festesz, mint aki mindjárt fejest ugrik a házasságba. Ti
ugyan szépen elárultátok az agglegények alapszabályzatát! –
zsörtölődött kedélyesen, bár igazából örült a barátai boldogságának.
Rég szerettek volna társra találni; már igencsak esedékes volt. Saját
magában nem volt biztos. Kapcsolata Maggie-vel
kiegyensúlyozottnak tűnt, de nem volt semmiféle célja, úgy, ahogy
eleve megegyeztek. Találkozgattak, de különben ki-ki élte a maga
életét, és azt csinált, ami neki tetszett. Ha együtt voltak, tűzként
perzselte Maggie. Adam nem bírt betelni vele, bár időnként
bosszantotta a lány függetlensége. Ez még sosem történt meg vele.
Minden kapcsolatában ő maradt a független. Most azonban Maggie-
nek volt nagyobb szüksége arra a szabadságra, amihez az előző
kapcsolataiban Adam ragaszkodott.
– És te? – kérdezte Charlie a desszertnél. – Feltűnően hallgatsz
magadról. Van valakid? Vagy csak a szokásos hárem? – Adam olyan
sok nővel járt – lehetőleg többel is egyszerre –, hogy Charlie rég nem
számolta.
– Körülbelül egy hónapja találkozgatok valakivel – vetette oda
Adam. – Nem nagy ügy. Úgy egyeztünk meg, hogy nem megyünk
bele túlságosan. Tudja, hogy nem akarok nősülni.
•202•
– Kicsoda? Ketyeg még a biológiai órája? – kíváncsiskodott
Charlie. Adam megrázta a fejét.
– Túlságosan fiatal még, hogy az órát nézze. Ez az előnye az
ifjúságnak.
– Édes Jézusom! – Gray égnek emelte a tekintetét. – Ugye nem
tizennégy éves? Ha nem vigyázol, egy nap a sitten találod magad! –
Mindig ugratták a fiatal nők iránti vonzódása miatt, amire Adam
azzal vágott vissza, hogy az irigység beszél belőlük.
– Nyugi, srácok, huszonhat éves, igazán kedves, és nagyszerű
alakja van. – Meg nagyszerű egyénisége… Bár ezt nem tette hozzá,
mert a barátai rögtön tudták volna, hogy baj van. Ő is ettől tartott. Ha
kezd beleszeretni egy nő egyéniségébe, akkor tényleg nyakig ül a
slamasztikában. Ez egyébként mindnyájukra érvényes volt, csak még
nem merték bevallani se maguknak, se egymásnak. Még nem estek át
az első veszekedéseken, vagy a hétköznapok csalódásain, amelyeket
senki sem úszhat meg: nekik még tartott az újdonság varázsa. A
többi majd kiderül.
Még éjfél után is az étteremben ültek, iszogattak, beszélgettek,
örültek egymás társaságának. Nem is gondolták, hogy ennyire
hiányoztak egymásnak. Annyira kitöltötte az idejüket a munka és a
nő, hogy maidnem elfelejtették, mennyire hozzátartoznak egymás
életéhez, és milyen hatalmas űr keletkezett a sokáig halogatott
találkozás miatt. Megfogadták, hogy ezután sűrűbben jönnek össze.
Élvezettel diskuráltak politikáról, pénzről, beruházásokról,
művészetről, Gray új galériájáról, amit Sylviának köszönhet, és arról,
hogy ki mivel foglalkozik pillanatnyilag. Adam két fontos új ügy-
félre tett szert, Charlie örömmel számolt be az alapítvány
fejlődéséről. Záróráig maradtak az étteremben, ahonnan ugyancsak
nehezükre esett eljönniük.
– Ígérjünk meg egymásnak valamit – szólalt meg Gray, mielőtt ki-
ki taxiba ült volna. – Bármi történjék a nőkkel, akikkel járunk, vagy a
többiekkel, akik utánuk jöhetnek, találkozzunk, amikor csak tudunk,
vagy legalább telefonon beszéljünk egymással. Hiányoztatok.
•203•
Szeretem Sylviát, és szeretek vele lakni – mondta vigyorogva –, de
benneteket is szeretlek.
– Ámen! – felelte Charlie.
– Igazad van! – helyeselt Adam.
Azután taxiba ültek, és mindenki visszatért a saját életéhez és
nőjéhez. Adam későn ért haza, de rögtön felhívta Maggie-t, és ezúttal
dühbe gurult, mert a lány még mindig nem volt otthon. Majdnem
hajnali egy volt. Mi a fenét művel ez a nő? És kivel?
Két nappal később Charlie kiment a menhelyre, ahol Carole
mindenszentek tiszteletére jelmezbált rendezett. Megkérte a férfit,
hogy jelmezben jöjjön, ő pedig megígérte, hogy hoz minitortát a
srácoknak. Boldogan járt a központba. Kétszer vitte el ebédelni
Carole-t, egyszer Móhoz, egyszer Sallyhez, de általában vacsoránál
találkoztak, miután Carole végzett a munkával. Ilyenkor
felszabadultabban lehettek együtt, és kevesebb volt az esélye, hogy
pletykáljanak róluk. Még mindig nem döntötték el, hogy az, ami
kettőjük között van, barátság-e vagy románc; ebből is volt benne egy
kicsi, abból is. Nem akarták nagydobra verni, amíg meg nem találják
a választ erre a kérdésre, mert csak feszélyezte volna őket, ha mások
is tudnak róluk. Charlie csupán Adamnek és Graynek mesélte el, de
még ezt sem említette meg Carole-nak, amikor másnap délelőtt
beszéltek; csak annyit mondott, hogy pompásan érezte magát a
barátaival. Örömmel hallja, felelte Carole. Még egyik férfival sem
találkozott, de tudta Charlie-tól, hogy értékes, értelmes emberek,
akikhez Harrington nagyon ragaszkodik. Azt mondta, olyanok neki,
akár a testvérei. Carole tisztelte érte. Charlie számára a barátok
jelentették a családot, miután a vérrokonait elveszítette.
A gyerekek bűbájosak voltak jelmezben. Gabby Csodanőnek
öltözött, Zorróra pólót húztak, amelyen egy nagy S betű virított;
azért, magyarázta a kislány, mert ő a Szuperkutya. Voltak
Rongyospankák, Minnie-egerek, Nindzsa Teknőcök, egy Pókember,
rengeteg boszorkány és kísértet. Carole csúcsos, fekete kalapot, zöld
parókát, fekete kámzsanyakú pulóvert és fekete farmert viselt. Azt
mondta, túl sokat kell mozognia, hogy bonyolultabb jelmezt
•204•
ölthessen. Ám az arcát zöldre festette, a száját feketére. Mostanában
már sminkelte magát, ha vacsorázni mentek. Charlie rögtön
észrevette, bókolt is neki az első vacsorán, Carole lángvörösre pirult,
azt mondta, ostobán érzi magát, de azért nem hagyta abba a
sminkelést.
Charlie az Oz, a Nagy Varázsló Gyáva Oroszlánjának öltözött. A
jelmezt a titkárnője szerezte a színházi kölcsönzőből
A srácok szenzációsan érezték magukat, a minitorták nagy sikert
arattak. Charlie rengeteg nyalánkságot is hozott, mivel ezek a
gyerekek nem házalhatták végig a szomszédságot. Túl kicsik voltak,
a környék pedig túlságosan veszélyes.
Majdnem nyolc óra volt, amikor Carole és Charlie eljött. Szó volt
róla, hogy vacsorázni mennek, de nagyon kimerültek, és túl sok
édességet ettek. Charlie egy csomó Snickers rudat kebelezett be,
Carole-nak pedig bűnös szenvedélye volt a csokoládébevonatú, pici
pillecukor töklámpás.
– Meghívnám magamhoz – kezdte Carole óvatosan –, de
borzasztó a rendetlenség. Egész héten nem voltam otthon. –
Majdnem minden este együtt vacsoráztak, kivéve, amikor Charlie a
barátaival találkozott.
– Nem akar feljönni hozzám egy pohár italra? – vetette oda a férfi
hanyagul. Carole még nem járt nála, mindig éttermekbe mentek,
amelyek között volt jó is és kevésbé jó is.
– Szívesen – mosolygott a nő –, de nem maradok sokáig.
Hullafáradt vagyok.
– Én is – helyeselt Charlie.
A taxi végigrobogott a Park Avenue-n, és megállt Charlie háza
előtt. A férfi még mindig az oroszlánjelmezt viselte, a zöld arcú
Carole a zöld parókát, de a portás olyan mosollyal köszöntötte őket,
mintha a férfi öltönyben lenne, a nő estélyiben. Szótlanul vitették
magukat a magasba a lifttel. Charlie kinyitotta a lakása ajta ját,
villanyt gyújtott, bement. Carole óvatosan követte. Körülnézett.
Gyönyörű, elegáns lakás volt, tele szép, antik műtárgyakkal,
amelyeknek többségét Charlie örökölte, másokat ő vásárolt hozzá az
•205•
évek során. Carole lassan körüljárta a nappalit, és megcsodálta a
kilátást a parkra.
– Ez gyönyörű, Charlie!
– Köszönöm. – Valóban szép lakás volt, éppen csak Harrington
nyomasztónak találta az utóbbi időben. Minden olyan szürkének és
avittnak látszott, és mindig ugyanaz a halálos csend fogadta.
Mostanában már jobban érezte magát a hajóján, mint a városban,
kivéve, ha Carole-lal tölthette az időt.
Töltött egy pohár bort Carole-nak, és felkapcsolgatta a
villanyokat. Közben a nő megállt egy fényképekkel zsúfolt asztal
előtt. Sok kép Charlie szüleit ábrázolta, volt egy gyönyörű fotó
Ellenről, egy csomó mindenféle barátokról, és egy mulatságos
felvétel, amely nyáron készült a hajón, Szardíniánál, amikor Sylviát
és a barátait látták vendégül, de a fotón csak a Három testőr
szerepelt. Aztán volt egy fénykép a kikötőben horgonyzó Kék
Holdról
– Ezt nevezem hajónak! – jegyezte meg Carole, míg átvette a
borospoharát. Charlie még mindig nem mesélt neki a hajóról, folyton
csak a megfelelő pillanatot várta. Kínos volt, de hát előbb-utóbb
úgyis el kellett volna mondania a nőnek, hogy van egy jachtja. Az
elején nagyzolás lett volna, de most, a gyakori találkozások után,
amikor már a komolyabb kapcsolat lehetőségeit puhatolják, őszinte
akart lenni. Végül is nem titok, hogy gazdag ember.
– Gray, Adam és én mindig ezen töltjük az augusztust. Ez a
fénykép Szardíniánál készült. Nagyszerűen éreztük magunkat –
mondta némileg idegesen. Carole bólogatott, kortyolt a borából,
azután követte a férfit a díványhoz, és melléült.
– Kinek a hajója? – kérdezte hanyagul. Már mesélte Charlie-nak,
hogy tengerészcsaládba született, és fiatalkorában rengeteget
vitorlázott. Charlie reménykedett, hogy azért az ő Kék Holdja is
elnyeri a tetszését, habár ez motoros hajó, amit a vérbeli tengerészek
csak „bűzládának” csúfolnak. A Kék Hold akkor is szépség. –
Bérelik? – folytatta Carole ugyanolyan higgadtan. Charlie
belemosolygott a zöld arcba. Ő ugyanilyen bolondosan festett
•206•
oroszlánként. Amikor keresztbe vetette szőrös lábát, a farka
mögöttük meredt az égnek. Carole kuncogott. Elképesztő pár voltak.
– Nem, nem béreljük. – A második kérdésre válaszolt az első
helyett.
– Adamé? – Charlie, aki már mesélt Adamről, hogy jómódú
családból származik és hihetetlenül sikeres, megrázta a fejét, aztán
mély lélegzetet vett.
– Nem, az enyém. – Halálos csend lett a szobában. Carole a szeme
közé nézett.
– A magáé? Hogyhogy sosem mondta? – kérdezte meghökkenve.
– Hiszen ez egy hatalmas hajó!
– Attól féltem, hogy helytelenítené. Amikor először találkoztunk,
éppen megjöttem a tengerről. Minden évben három hónapot töltök a
hajómon Európában, télen két hetet a Karib-tengeren. Egyszerűen
csodálatos.
– Nem kétlem – felelte Carole tűnődve. – Hű, Charlie… hát ez
nem semmi.
A Kék Hold, amely kiabálva hirdette Charlie mérhetetlen
gazdagságát, sarkos ellentétben állt Carole munkájával, szerény,
egyszerű életével, és mindennel, amiben hitt. Nem volt titok előtte
Harrington gazdagsága, de az ő élete nem a Karib-tengeren ringatózó
jacht, hanem egy harlemi gyermekmenhely körül forgott. Charlie
tisztában volt vele, hogy hozzá képest ez a nő spártai életet él, de
nem szerette volna, ha Carole lenézi a költséges szeszélyeit, főleg
pedig nem akarta elriasztani.
– Remélem, nem tekinti töréspontnak – mondta halkan. –
Szeretném, ha egy napon megnézné. Kék Hold a neve. – Jobban
érezte magát, miután bevallotta, bár nem tudhatta, mit érez Carole.
Azt látni lehetett rajta, hogy kissé meg van döbbenve.
– Milyen hosszú? – kérdezte.
– Kétszáznegyven láb. – Carole füttyentett, és nagyot kortyolt a
borából.
– Jézus… én Harlemban dolgozom… magának meg
kétszáznegyven láb hosszú jachtja van… ez már különbség. Másrészt
•207•
– folytatta, mintegy megbocsátva a költséges szeszélyt – most adott
nekem egymillió dollárt, hogy költsem a srácaimra. Ha nem lenne
ennyi pénze, nekünk sem segíthetne. Ilyen szempontból elmegy.
– Remélem is. Nem akarom, hogy egy ilyen butaság, mint egy
hajó, közénk álljon.
Carole komoly arccal, de gyöngéd tekintettel nézett rá.
– Nem fog – mondta lassan. – Legalábbis remélem. – Harring-
tonban egyébként nem volt semmi hivalkodás, az pedig látszott, hogy
fontos neki a Kék Hold, és nagyon szereti. Csak ne lett volna olyan
nagy! – Sok idő van még nyárig – jegyezte meg tűnődve.
– Esetleg jövőre velem jöhetne! – reménykedett Charlie. – Nem
megyek hosszú időre. Az idén azért voltam oda olyan sokáig, mert
semmi sem hívott haza. Néha egyszerűen borzadok visszajönni.
Magányos vagyok itt. – Körbehordozta a tekintetét a lakáson, de
mikor visszaért Carole-hoz, már mosolygott. – A hajó viszont
szórakoztató, főleg Adammel és Grayjel. Alig várom, hogy
összeismertethessem magukat. – Egyelőre nem álltak készen rá.
Mindketten több időt akartak a kapcsolatuk kiépítésére. Akkor
Charlie gondolt egyet. Átkarolta a nő vállát, amit napok óta szeretett
volna megtenni. – Tehát most már ismeri legsötétebb titkomat. Van
egy jachtom.
– Ennyi a bűnlajstroma?
– Ennyi. Sosem voltam börtönben. Sosem folyt ellenem eljárás
bűncselekmény, de még szabálysértés miatt sem. Nincsenek
gyerekeim, se törvényesek, se törvénytelenek. Sosem jelentettem
csődöt. Sosem voltam nős, és nem szerettem el senki feleségét.
Minden este fogat mosok lefekvés előtt, még akkor is, ha részeg
vagyok, ami ritkán fordul elő. Mindig használok fogselymet.
Kifizetem a parkolási bírságaimat. Lássam csak, mi van még… –
Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Carole fölkacagott. Az
oroszlánfarok daliásan szökkent a levegőbe.
– Szörnyű hülyén fest azzal a farokkal!
– Maga viszont, drágám, gyönyörű ezzel a zöld arccal. – Ezek
után megcsókolta, és a csók olyan sokáig tartott, hogy mikor véget
•208•
ért, Carole nem győzött levegőért kapkodni. Hát ez valóban a
meglepetések estéje volt, de eddig még csupa kellemes meglepetés
jutott Carole-nak… kivéve azt a hajót! Hogy az mekkora! Inkább
óceánjáró, mint jacht. – Mindig szerettem volna megcsókolni egy
olyan nőt, akinek zöld arca van és fekete szája – súgta a férfi. Carole
nevetett, mire a férfi újból megcsókolta, és Carole ezúttal
hozzásimult. A csók olyan dolgokat ébresztett fel benne, amelyeket
évek óta elfelejtett, vagy a tudata alá szorított vissza. Szívét-lelkét
beleadta a munkájába, és nem törődött semmi mással. Ám Charlie
karjában eszébe jutott, milyen édes dolog a csókolózás, de még annál
is édesebb, ha az embert szereti egy férfi.
– Köszönöm! – súgta. Pedig hogy félt Harrington közelségétől,
mennyire borzadt egy új szerelem kockázatától! Ám Charlie
gyengéden átvezette új életének küszöbén, és Carole ugyanolyan
biztonságban érezte magát vele, mint a férfi őmellette.
Charlie körbekalauzolta a lakásban, megmutatta néhány kincsét és
a tárgyakat, amelyeket a legjobban szeretett: fényképeket a szüleiről
meg a nővéréről, Európában vásárolt festményeket, az ágya fölött
függő Degas-t. Miután Carole kigyönyörködte magát a képben, a
férfi kivezette a szobából. Még mindig korainak érezték, hogy
huzamosabban időzzenek egy hálószobában, ám a Degas-kép
alkalmat adott nekik, hogy a balettra tereljék a szót. Carole elmesélte,
hogy valamikor balettozott.
– Nagyon komolyan vettem tizenhat éves koromig, de aztán
abbahagytam – mondta sajnálkozva. Charlie már tudta, minek
tulajdonítsa az egyenes tartást és a kecses mozdulatokat.
– Miért hagytad abba?
– Túlságosan megnőttem – mosolygott restelkedve Carole. Örökre
megragadtam volna a balettkar hátsó sorában. A primabalerinák
mindig alacsonyak, illetve régen azok voltak. Ma már, azt hiszem,
magasabbak, de még mindig nem olyan hosszúak, mint én.
Ezek szerint hátrányokkal jár a magasság? Charlie így szerette,
ilyen hosszúnak, hajlékonynak. Carole ezzel a termettel is elegáns,
•209•
nőies jelenség volt, mivel pedig Charlie még nála is nagyobbra nőtt,
nem zavarta a nő magassága.
– Nem szeretnél eljönni egyszer egy balettelőadásra? – kérdezte.
Carole szeme felragyogott. Charlie rögtön megígérte, hogy
hamarosan elmennek. És még hány közös programot tervezett!
Hiszen számukra csak most kezdődik a szórakozás!
Carole majdnem éjfélig maradt. Sűrűn csókolóztak, majd végül
kikeveredtek a konyhába, hogy egyenek valamit a nő távozása előtt.
Ezen az estén elmaradt a tisztességes vacsora, mert csak minitortát és
nyalánkságokat faltak. Most azonban szendvicset készítettek, és
letelepedtek a konyhában, hogy diskuráljanak még egy kicsit.
– Charlie, tudom, hogy ez nevetségesen hangzik – próbálta
magyarázni az érzéseit a nő. – Egész életemben gyűlöltem a
gazdagok hóbortjait, sznobságát és pökhendiségét. Mindig csak
olyan dolgokat kívántam, amelyeket saját erőmből megszerezhettem.
Nem azért, mert akivel kapcsolatban álltam, gazdag volt. Segíteni
akartam a szegényeken és azokon, akiknek soha sincs szerencséjük.
Bűntudatom van, ha olyanokat teszek, amikre mások nem képesek,
vagy több pénzt költök, mint amennyit ők megengedhetnek
maguknak, tehát tartózkodom az ilyesmitől. Nem mintha módomban
állna, de akkor se csinálnék ilyet, ha megengedhetném magamnak.
Én ilyen vagyok. – Charlie nem lepődött meg, mert ennyit már ő is
tudott róla. Carole sosem emlegette a rokonait, így a férfi nem
tudhatta, jómódúak-e. A nő életéből ítélve nemigen lehettek azok.
Talán volt egy kis pénzük, de nem sok. Carole-ban a kifinomult
szépségén kívül semmi sem utalt előkelő származásra. Talán valami
régi jó család volt, szerény anyagi eszközökkel, amelynek komoly
megterhelést jelenthetett, hogy Princetonban iskoláztassák a
lányukat.
– Megértem – mondta halkan, miután bekapták az utolsó falatot. –
Most borzadsz tőlem, mert van egy hajóm?
– Nem – felelte a nő. – Én akkor se vennék, ha megengedhetném
magamnak, viszont neked jogod van arra költeni a pénzed, amire
akarod. Az alapítványod nagyon sok jót tesz az emberekért. Csak az
•210•
van, hogy mindig azt érzem, semmit sem szabad birtokolnom,
mindenemet oda kell adnom másoknak.
– Azért időnként megtarthatsz ezt-azt, hogy legyen neked is egy
kis örömöd.
– Megteszem én, de már attól is lelkifurdalásom van, hogy
felveszem a fizetésem a központban. Mindig az van bennem, hogy
másoknak nagyobb szüksége lenne rá.
– Enni azért kell – mutatott rá Charlie, akit sokkal kevésbé furdalt
a lelkiismeret. Korán örökölte hatalmas vagyonát, amelyet évek óta
felelősen kezelt. Élvezte a fényűzést, a festményeit, a műtárgyait,
legfőképpen pedig a hajóját, és nem kért értük bocsánatot senkitől,
kivéve most, közvetve, Carole-tól. Nagyon más szemmel nézték a
világot, de Charlie azért reménykedett, hogy valami hasonlóság is
van bennük.
– Lehet, hogy egy kicsit szélsőséges vagyok – ismerte el a nő –,
de a lemondástól úgy érezhetem, hogy vezekelek a bűneimért.
– Én nem látok semmiféle bűnt – mondta komolyan Charlie. –
Egy csodálatos nőt látok, aki mindenét odaadja, és halálra dolgozza
magát másokért. Ne felejtsd el, hogy azért egy kis szórakozásra is
szükség van.
– Szórakozom én veled, Charlie – mondta halkan a nő. – Nekem
remek szórakozás, ha együtt vagyunk.
– Nekem is – mosolygott a férfi. Megint csókolóztak, Charlie
szeretett volna tovább menni, de még nem mert. Tudta, mennyire fél
Carole attól, hogy lekösse magát, mennyire nem akarja, hogy ismét
megsebezzék. És akkor még ott voltak a saját félelmei. Őt is
ugyanezek a kérdések nyugtalanították, és még mindig várta, mikor
bukkan fel a végzetes hiányosság. Illetve Carole-nál nem is kellett
várni: ott volt az, az orra előtt. A nő más környezetből származik.
Harlemi szociális gondozó, aki csak a munkájának él, és visszariad a
Charlie Harringtonok világától. Nem elsőbálos úrilány, nem társasági
hölgy, és noha semmi kifogása Charlie ellen, mélységesen
helyteleníti az életét. Már csak az a kérdés, képes-e felülemelkedni
az előítéletein, és elfogadni Charlie életmódját. Ha együtt akarnak
•211•
maradni, meg kell békülniük a különbségeikkel. Charlie
pillanatnyilag úgy látta, menni fog. Elsősorban Carole-on múlik,
mert neki kell megbocsátania a férfi világának léha hóbortjait.
Taxival vitte haza, és csókkal búcsúzott tőle a kapuban. Carole
nem hívta fel, mert már korábban figyelmeztette, hogy szörnyű
rendetlenség van nála. Charlie még sosem látta a garzonlakását, de el
tudta képzelni, milyen nehéz lehet egyetlen szobában élni ezt a
hajszás életet.
Megpuszilta Carole orra hegyét, és a nő felkacagott, mikor látta,
hogy Charlie-nak zöld lett a szája. Még mindig nem mosta le az
arcáról az álarcos mulatság zöld festékét.
– Holnap felhívlak – ígérte a férfi, míg visszaült a taxiba. – És
szerzek jegyet a balettra, esetleg a jövő hétre. – Carole még egyszer
megköszönte, intett, majd eltűnt a házban, és Charlie-t is elvitte a
taxi.
A lakás üres volt Carole nélkül. Charlie szerette, ahogy betölti a
terét, az életét és a szívét.
•212•
15.
Másnap délelőtt szólt a titkárnője, hogy sikerült jegyeket szereznie
péntek estére a Giselle-re, állítólag egészen kitűnő előadás. Charlie
megüzente Carole-nak a hírt, aztán leült, hogy felbontsa a postáját.
Megküldték Princetonból az öregdiákok jegyzékének új kiadását, és
a férfi puszta szórakozásból belelapozott, hogy megkeresse Carole
nevét. Tudta, melyik évben diplomázott, így igazán nem volt nehéz
kikeresni. Végigpergette a megfelelő oldalakat, de nem találta a
nevét.
Összeráncolta a szemöldökét. Pedig nem felejtette el az évet, amit
a nő mondott. Ismét átnézte. Nem volt benne. Ez azért különös.
Valaki hibát követett el. Charlie később megemlítette a titkárnőjének
is. Úgy döntött, szívességet tesz Carole-nak, hogy ne kelljen
ilyesmire pocsékolni az idejét, annál inkább, mert a nő magától
bizonyosan nem javíttatja ki. Megkérte a titkárnőjét, hívja fel az
öregdiákok irodáját, és jelezze nekik, hogy kihagytak egy nevet,
Carole Ann Parkért, aki ekkor és ekkor diplomázott.
Délután éppen valamilyen pénzügyi jelentésen dolgozott
elmerülten, amikor a titkárnője beszólt a házi telefonon. Charlie
szórakozottan fölvette. Valami rendkívül bonyolult pénzügyi
előrejelzést kellett kihüvelyeznie, és alig bírt összpontosítani arra,
amit a nő mondott.
– Mr. Harrington, felhívtam az öregdiákok irodáját, ahogy kérte,
megadtam nekik Miss Parker nevét és az évet, amelyben végzett. Azt
felelték, hogy ilyen nevű személy sohasem diplomázott
Princetonban. Megkértem őket, nézzenek utána még egyszer, és meg
is tették. Nem hiszem, hogy Miss Parker Princetonba járt. Talán
ebben rejlik a hiba. Az öregdiákok irodája legalábbis ezt hangoztatja.
– Képtelenség! Adja meg a számot, magam beszélek velük. –
Felingerelte az iroda ostobasága. Biztosan Carole is bosszankodna.
•213•
Hiszen még azt is tudja róla, melyik klubban evett! Ott van leírva az
életrajzában, hogy Princetonban tanult!
Öt perc múlva beszélt az irodával, de neki is ugyanazt mondtak.
méghozzá roppant pikírt hangon. Hogy nekik nem szokásuk ilyen
hibákat elkövetni. Carole Ann Parker sosem végzett Princetonban.
Sőt, utánanéztek a nyilvántartásban, és az egyetemnek sohasem volt
ilyen nevű hallgatója. Charlie a helyére tette a kagylót, és végigfutott
a hátán a hideg. Öt perccel később önmagától undorodva felhívta a
Columbia Egyetemnek azt a karát, amelyen a szociális munkásokat
képezték, és ott ugyanazt a választ kapta. Carole Ann Parker sosem
járt a Columbiára. Mikor Charlie bontotta a vonalat, tudta, hogy
megtalálta a végzetes hiányosságot. A nő, akibe éppen most szeret
bele, szélhámos. Akárki legyen, és akármilyen dicséretes munkát
végez is a központban, nem rendelkezik a fennen lobogtatott
diplomákkal, és hamis okmányokkal csalt ki egymillió dollárt az ő
alapítványától. Ez majdnem bűncselekmény, csak hát az a helyzet,
hogy nem magának kellett a pénz, hanem a mások megsegítésére.
Charlie-nak fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel az információval.
Idő kellett neki, hogy átgondolja és megeméssze.
Carole délután telefonált, és a férfi az ismeretségük hat hete alatt
első ízben nem fogadta a hívását. Nem akart csak úgy kilépni a nő
életéből. Magyarázatot akart. Ám először fel kellett dolgoznia
magában, amit megtudott. Két nap múlva pedig színházba mennek.
Charlie úgy döntött, hogy addig nem mond semmit. Estefelé
telefonált a nőnek, azt mondta, válság van az igazgatótanácsban,
péntekig nem találkozhatnak. Carole azt felelte, tökéletesen megérti,
vele is előfordul ilyen. Csak nem értette, miért volt olyan dermesztő
a férfi hangja.
Igazság szerint Charlie-t a sírás kerülgette. Kifosztottnak és
mérhetetlenül megalázottnak érezte magát. A nő, akit az első
pillanattól olyan mélységesen csodált, egy hazug csaló.
Végiggyötrődte a két napot, ami elválasztotta a pénteki előadástól.
Carole nagyon szép volt. Az előírásos fekete kisestélyit viselte,
magas sarkú cipővel, egyszerű fekete szőrmeblézerrel, és nagyon
•214•
mértéktartó, gyöngy fülbevalóval, amire azt mondta, hogy az anyjáé
volt. Charlie most már egyetlen szavát sem hitte. Ez a nő bemocskolt
mindent, ami közöttük volt, a Columbiáról és a Princetonról
összehordott hazugságaival. Nem bízott benne Carole megállapította,
hogy a barátja kimértnek és szomorúnak látszik. Kérdezte tőle,
miközben felment a függöny, hogy rendben van-e minden. Charlie
bólintott. Alig szólt a taxiban, amely a Lincoln Centerhez vitte őket.
Carole szerint rettenetesen nézett ki. Csak arra tudott gondolni, hogy
amióta nem találkoztak, valami szörnyűség történt az alapítvánnyal.
A szünetben kimentek a büféhez, hogy igyanak valamit. Mielőtt
visszatértek volna a helyükre, Carole elnézést kért, és el akart menni
a női mosdóba, ám abban a pillanatban törtetni kezdett feléjük egy
házaspár. Carole elfordította a fejét, mintha el akarna rejtőzni előlük.
Charlie persze tüstént észrevette a mozdulatot, és görcsbe rándult a
gyomra. A nő csak annyit mondott, hogy a szülei barátai, majd
elillant. Charlie csupán akkor látta, kik ezek, amikor előbb az
asszony, aztán a férje rohanta meg. Ismerte őket ő is, és egyiket sem
szerette. Elviselhetetlenül erőszakos, társasági könyöklők voltak.
Az asszony szünet nélkül karattyolt a balettról, mondván, hogy a
tavalyi idény előadása jobban tetszett neki. Az unalomig elemezgette
az egyes táncosok erényeit és gyöngeségeit, majd rámeresztette
Charlie-ra szúrós kis gombszemét, és mondott valami talányosat,
amit a férfi először egyáltalán nem értett:
– Hát ez igazi nagy dobás! – jegyezte meg undokul cinkoskodó
hangon. Charlie-nak fogalma sem volt, miről beszél, és nem bánta
volna, ha Carole visszajön. Akármennyire dühös volt is a nőre, mégis
jobb lenne, ha mellette ácsorogna félszegen, és nem e mellett a rémes
asszony és a finomkodó férje mellett, akik csak azért tapadnak rá,
mert ő Charles Harrington. – Hallom, majdnem ideg-összeroppanást
kapott, amikor otthagyta a férje! Nem is értem, mire kellett neki,
amikor Van Hornék sokkal gazdagabbak. Az csak egy újgazdag, Van
Hornék pedig a legrégibb pénzarisztokraták az egész országban! –
Hogy kerülnek, ide Van Hornék? Ő ugyan ismerte Arthur Van Hornt,
bár csak felületesen. A létező legkonzervatívabb emberek egyike,
•215•
bizonyosan a legmaradibb, és határozottan a legunalmasabb, hogy
pedig mennyi a pénze, az végképp nem érdekli.
– Van Hornék? – kérdezte fásultan. Az asszony valami eszelős
szökőkútként lövellte magából a pletykát és a részleteket egy olyan
ügyről, amitől Charlie teljesen paff lett. Hogy vélhetőleg egy Van
Horn lányt otthagyott a férje. Nagyon zavarosan hangzótt de az
asszony úgy nézett rá, mintha ő lenne tökkelütött.
– Van Hornék! A Van Horn lányról beszéltem! Nem ő volt az, aki
elment innen, mikor ideindultam? – Charlie már értette. Úgy érezte
magát, mint akibe most csapott bele a mennykő.
– Természetesen. Elnézést kérek, nem figyeltem eléggé. Miss Van
Horn, természetesen.
– Maguk együtt járnak? – firtatta szemtelenül az asszony. Ahhoz a
fajtához tartozott, amely szégyentelenül kérdezget, azért él, hogy
információkat gyűjtsön, és később ezekkel támassza alá, hogy
bejáratos olyan körökbe, amelyeket többnyire csak kívülről szokott
nézni. Ez a házaspár ismert minden „megfelelő” embert, de mindenki
utálta őket.
– Hivatalos ismeretségben állunk – bólogatott Charlie. – Az
alapítvány kapcsolatot létesített a központtal, amelyet vezet. Kiváló
munkát végeznek a bántalmazott gyerekek körében. Jut eszembe: Mi
is volt az asszonyneve? Nem emlékszik?
– Mosley? Vagy Mossey? Valami ilyen. Borzalmas ember!
Micsoda vagyont harácsolt össze! Azt hiszem, egy olyan lányt vett
el, aki még Carole-nál is fiatalabb. De kár, hogy Carole-t annyira
összetörte!
– Nem Parker volt a férje? – Charlie most már ki akarta deríteni az
igazságot, jöjjön bármilyen forrásból, akár ezektől az undok
társadalmi törtetőktől is.
– Ó, dehogy! A Parker az anyjának a lánykori neve! A Parker-
bank! Bostonban! Nem olyan hatalmas, mint a Van Horn-vagyon, de
azért nagyon csinos! De jó Carole-nak, két vagyont is örökölhet, nem
csak egyet! Vannak emberek, akik duplán szerencsésnek születnek! –
Charlie bólogatott, és ekkor meglátta a közeledő Carole-t, ahogy
•216•
kimagasodik a tömegből a tűsarkain. Intett neki, hogy várja meg,
köszönetet mondott informátorának, és otthagyta. Olyan sok
hazugságról szerzett tudomást két nap alatt, hogy már azt sem tudta,
mit higgyen Carole-ról.
– Ne haragudj, hogy itthagytalak azzal a rémes asszonnyal. Attól
féltem, hogy ha ittmaradok, sohase vakarjuk le magunkról. Lyukat
beszélt az oldaladba?
– Igen – felelte Charlie tömören.
– Ez a szokása. A legnagyobb pletykás egész New Yorkban.
Nincs más témája, mint hogy ki kihez ment férjhez, kinek ki a
nagyapja, és mennyi pénzt örököltek vagy kaszáltak. Ki nem
állhatom. – Charlie bólintott, aztán a meginduló tömeg nyomában
visszamentek a székükhöz. Rögtön felhúzták a függönyt. Charlie
megkövülten ült, vigyázott, hogy ne érjen a nőhöz. Carole végzetes
hiányossága, mint az utóbbi napokban megtudta, nem az, hogy egy
másik világból, egyszerű környezetből származik és rosszul érzi
magát a Harringtonok világában, vagy, hogy szélhámos, mint
szerdán gondolta. Az ő végzetes hiányossága egyszerűen az, hogy
hazug.
Vége lett a darabnak, felvonták a függönyt. Carole rámosolygott
Charlie-ra, és megköszönte az estét.
– Igazán szép volt. Köszönöm, Charlie. Nagyon telszett.
– Örülök neki – felelte a férfi udvariasan. Eredetileg megígérte,
hogy színház után elviszi vacsorázni, de már nem akarta. Azt, amit
mondania kell, nem akarta a nyilvánosság előtt közölni. Azt
javasolta, hogy menjenek vissza a lakására. Carole elmosolyodott, és
azt felelte, ott is készíthet rántottát. Charlie bólintott, de alig bírt
kikényszeríteni magából néhány szót a rövid úton. Carole-nak
fogalma sem volt, mi baja lehet, de látta rajta, hogy rettenetesen
felzaklatta valami. Nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja, mi az.
Charlie előreengedte az ajtónál, felkapcsolta a villanyt, majd
besietett a nappaliba. Le sem ült, csak megfordult, és bőszülten
meredt Carole-ra.
•217•
– Tulajdonképpen mit akartál ezzel az átkozott, öntelt
halandzsával, hogy nem szereted az egyetemi klubokat és a
társaságot és a gazdagokat? Mi a fenének hazudtál? Nem vagy te
semmiféle egyszerű lány, aki Harlem szegényeinek megmentéséért
robotol! Ugyanabból a világból jöttél, ahonnan én, ugyanazokat az
iskolákat jártad ki! Ugyanazért teszed, amit teszel, amiért én, és
pontosan ugyanolyan gazdag vagy, Miss Van Horn, úgyhogy nekem
ne gyere többé a fennhéjázó dumáddal, hogy mennyire kínosan és
kényelmetlenül érzed magad az én világomban!
– Honnan szeded te ezt? Mellesleg semmi közöd hozzá, milyen
gazdag vagyok! Ez a lényeg, Charlie! Nem akarom, hogy a
nagyapámért csodáljanak és udvaroljanak körül és tiszteljenek és
hízelegjenek! Azért tiszteljenek és szeressenek, aki vagyok! Azt
pedig ugyan meg nem kapom, a Van Horn névvel! Ezért használom
az anyámét. Na és? Perelj be! Nem tartozom magyarázattal se neked,
se másnak! – mondta Carole olyan haraggal, amely méltó volt a
férfiéhoz.
– Nem akartam, hogy hazudj nekem! Azt akartam, hogy az igazat
mondd! Hogy bízhatnék benned, ha még azt is lehazudod, aki vagy?
Miért nem mondtad meg, Carole?
– Ugyanazért, amiért te nem szóltál a jachtodról! Mert azt hitted,
hogy elijesztene vagy megbotránkoztatna, vagy visszariasztana,
esetleg féltél, hogy a pénzedet akarom. Hát nem akarom, te idióta!
Van nekem pénzem! Amit pedig arról mondtam, hogy kínosan érzem
magam a világodban, az az utolsó szóig igaz! Egész életemben
gyűlöltem azt a világot, amiben felnőttem. A könyökömön jött ki! Az
a pöffeszkedés, azok a formaságok, az a sok baromság, a sznob
handabandázás! Nekem nem kell! Szeretem, amit csinálok. Szeretem
ezeket a srácokat. Nekem már nem kell más. Nem akarok elegáns
életet. Nincs szükségem rá. Mikor megvolt, gyűlöltem. Négy éve
otthagytam, és ma sokkal boldogabb vagyok. És sosem térek vissza
abba a világba, se érted, se másért! – Carole valósággal tüzet fújt.
– De akkor is ott születtél. Odatartozol, még ha nem is akarsz.
Miért esdekeltem a bocsánatodért hason csúszva? Legalább ettől
•218•
megkímélhettél volna! Legalább annyit közölhettél volna, ki vagy,
ahelyett, hogy bolondot csinálsz belőlem. Mikor akartad
megmondani? Egyáltalán meg akartad? Vagy örökké akartad játszani
a nép egyszerű leányát, én pedig térden állva könyörögjek
kegyelemért, azért, amim van, aki vagyok, és ahogyan élek? Most, ha
belegondolok, már azt sem hiszem, hogy egy garzonlakásban élsz.
Az egész ház a tied, mi? – kérdezte szikrázó szemmel.
Carole egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán felnézett.
– Igen, az enyém. Harlemba akartam költözni, mikor
megnyitottam a központot, de apám nem engedett. Ragaszkodott
hozzá, hogy vásároljam meg azt a házat, de nem tudtam, miként
magyarázzam meg neked.
– Legalább van valakinek józan esze a családotokban, ha már
neked nincs. Simán megölethetted volna magad Harlemban, bár még
sor kerülhet rá. Nem vagy te Teréz anya, az istenfáját! Te egy gazdag
kislány vagy, mint ahogy én is gazdag kisfiú voltam, aki túl korán
jutott a gazdagságához, aztán pedig gazdag férfi lettem. És figyelj
csak ide! Akinek nem tetszik, elmehet a búbánatos francba. Mert én
ez vagyok. Egy napon talán te is abbahagyod a mentegetőzést. De
amíg ez bekövetkezik és rájössz, hogy teljesen oké annak lenni, akik
vagyunk, addig sem hazudozhatsz összevissza, és nem játszhatod
meg magad másnak. Ostoba, aljas dolog volt, tökhülyének éreztem
magam miattad. Felhívtam a héten abban a rohadt Princetonban az
öregdiákok irodáját, és figyelmeztettem őket, hogy tévedésből
kihagytak a névsorból! Erre közlik velem, hogy sohase jártál
hozzájuk, mert én persze azt hittem, hogy a neved Parker! Aztán meg
azt hittem, szélhámos vagy. De most már látom, hogy nem az vagy,
csak egy hazug. Egy kapcsolatban a felek tartoznak egymásnak
annyival, hogy az igazat mondják, bármi legyen is az. Igen, van egy
hajóm. Igen, van egy rakás pénzem. Neked is. Igen, Van Horn vagy.
Na és? De mivel így hazudtál, nem bízom benned, nem hiszek neked,
és megmondom őszintén, nem akarok veled lenni. Amíg rá nem
jössz, ki vagy és mi akarsz lenni, ha nagy leszel, addig, azt hiszem,
nekünk nincs mit mondanunk egymásnak.
•219•
Annyira felbőszültek, hogy egész testükben rázta őket az indulat.
Carole iszonyúnak találta, hogy így kellett kibuknia az igazságnak,
de bizonyos értelemben megkönnyebbült. Gyűlölt hazudni Charlie-
nak. Egy dolog félrevezetni a kilétét illetőleg a központ munkatársait,
de egészen más dolog félrevezetni Charlie Harringtont.
– Én csak azt akartam, hogy magamért legyek neked
rokonszenves, ne az apám neve miatt!
– Mit képzeltél? Hogy a pénzedet akarom? Te is tudod, hogy ez
nevetséges! Bohózatot csináltál az egész kapcsolatunkból! Hogy
pedig a csillagot is lehazudtad az égről, ebből is látszik, mennyire
nem tisztelsz!
– Csak a nevemről és a származásomról hazudtam! Az pedig nem
fontos! Attól én még én vagyok! Elnézést kérek, igazad van, nem lett
volna szabad ezt tennem. De megtettem. Talán csak azért, mert
féltem. És mivel úgy ismertél meg, mint Carole Parkért, sokkal
nehezebb lett elmagyarázni, ki vagyok valójában. Nem öltem meg
senkit, az istenfáját, nem loptam el a pénzed!
– A bizalmam loptad el, ami rosszabb.
– Sajnálom, Charlie. Azt hiszem, beléd fogok szeretni. – Amikor
ezt mondta, könnyek gördültek végig az arcán. Úgy látta, elrontott
mindent, és rettenetesen érezte magát miatta.
– Nem hiszek neked! – acsarkodta a férfi. – Aki szerelmes, nem
hazudik!
– Hibáztam. Senki sem hiba nélküli. Meg voltam rémülve. Csak
annyit akartam, hogy magamért szeress!
– Már kezdtelek is szeretni, de csak az isten tudja, ki vagy te
igazából. Én Carole Parkerba kezdtem szerelmes lenni, az egyszerű
családból származó, egyszerű lányba, akinek se pénze, se neve. És
most kiderült, hogy más vagy, egy rohadt milliárdos örökösnő!
– Olyan iszonyú az? Nem tudod megbocsátani nekem?
– Talán nem. A szörnyű az, Carole, hogy hazudtál nekem. Az
benne a rettenetes. – Elfordult tőle, és a parkot kezdte bámulni az
ablakból. Sokáig állt így, a hátát fordítva a nőnek. Épp eleget
mondtak erre az estére.
•220•
– Akarod, hogy most elmenjek? – kérdezte megbicsakló hangon
Carole.
Charlie először nem válaszolt, aztán bólintott; végül pedig azt
felelte:
– Igen, akarom. Ennek vége. Sosem tudnék bízni benned.
Majdnem két hónapig hazudtál nekem. Az pokolian hosszú idő.
– Ne haragudj – mondta Carole halkan. Charlie még mindig nem
fordult feléje. Nem akarta ismét látni a nő arcát. Túlságosan fájt
volna neki.
Carole halkan kiment, és becsukta maga után az ajtót. Még akkor
is reszketett, amikor a földszinten kiszállt a liftből. Azt mondogatta
magában, hogy nevetséges az egész dolog. Charlie az ő gazdagságán
dühöng, holott a Harringtonok még náluk is gazdagabbak. De hát
nem ez itt a baj. Charlie azért dühöng, mert ő hazudott neki.
Taxiba ült, hazavitette magát. Abban reménykedett, hogy a férfi
felhívja, de az nem hívta. Sem azon az estén, se másnap. Carole
állandóan az üzenetrögzítőjét ellenőrizte. Hetek múltak el, de Charlie
nem telefonált, és a nő ekkor megértette, hogy nem is fog. A
színtiszta igazat mondta azon az estén: számára vége a kapcsolatnak,
mert soha többé nem tudna bízni Carole-ban, aki, bármilyen
tisztességes szándék vezette is, megcsúfolta az ő bizalmát, ami a
gerince minden kapcsolatnak. Soha többé nem akarja látni, nem akar
szólni hozzá, nem akar vele lenni. Carole akkor már tudta, hogy
szerelmes belé, de azt is tudta, hogy ez semmin sem valtoztat.
Charlie örökre elment.
•221•
16.
Két héttel a hálaadás előtt Adam és Maggie egy csendes estét
töltöttek a férfi lakásán, amikor a lány váratlanul előhozta az
ünnepet. Korábban nem foglalkoztatta ez a kérdés, de amióta olyan
sokat voltak együtt, a hálaadást is szerette volna Adammel tölteni.
Csak nem tudta, hogy a férfi nem a gyerekeivel ünnepel-e az idén.
Még nem találkozott Jacobbal és Amandával; egyetértettek abban,
hogy korai lenne még az ismerkedés. Majdnem minden éjszakát
együtt töltöttek, habár, mint Adam hangoztatta, ez még csak a
próbamenet volt.
– Mi van a hálaadással? – nézett értetlenül a lányra.
– A gyerekeiddel töltöd?
– Nem, Rachel elviszi őket a férje szüleihez Ohióba. Felváltva
szoktunk ünnepelni. Az idén rajta a sor.
Maggie mosolygott, és remélte, hogy ez jó hírt jelent. Évek óta
nem ünnepelhetett olyanokkal, akik fontosak voltak számára.
Legföljebb apró gyerek korában voltak ünnepei, már ha egyáltalán.
Egyszer közösen sütöttek pulykát az anyjával, de az anyja úgy
berúgott, hogy kiütötte magát, mire elkészült a pecsenye. Maggie
egyedül evett a konyhaasztalnál, míg az anyja eszméletlenül hevert a
szobában.
– Nem ünnepelhetnénk meg együtt? – törleszkedett mosolyogva a
férfihoz.
– Nem – felelte Adam sötéten.
– Miért? – sértődött meg Maggie. Olyan jól megvoltak egymással,
hogy váratlanul érte és megsebezte a goromba visszautasítás.
– Mert a szüleimhez kell mennem, és téged nem vihetlek
magammal. – Még hogy egy ilyen névvel mint O' Malley! Az anyja
szívrohamot kapna. Különben is, semmi köze hozzá, hogy a fia kivel
jár.
•222•
– Miért mész oda? Azt hittem, jóm kipúrkor rettenetesen érezted
magad! – Nem értette a férfi viselkedését.
– Rettenetesen is, de ehhez annak semmi köze. A családom
elvárja, hogy ott legyek az ünnepen. Ez olyan, mint a letartóztatási
parancs. Nem az a lényeg, hogy jól érezd magadat, hanem a
hagyomány és a kötelesség. Habár engem az őrületbe kergetnek,
mégis úgy vélem, hogy a család fontos dolog. Az enyém pocsék, de
akkor is szükségét érzem, hogy oda kell mennem tiszteletből. Isten
tudja, miért, de úgy érzem, ennyivel tartozom nekik. A szüleim
öregek, már nem fognak megváltozni, úgyhogy görcsbe kötöm
magam, és odamegyek. Miért, neked nincs hova menned? – kérdezte
siralmasan. Előre gyűlölte, hogy egy újabb förtelmes ünnepet kell
végigszenvednie. Ki nem állhatta az ünnepeket, mindig utálta őket.
Az anyjának sikerült tönkretennie mindegyiket. Még szerencse, hogy
a szülei a hanukát ülik meg, nem a karácsonyt, így azt legalább a
srácokkal töltheti. Ennyi öröme van. A Long Island-i ünnepekben
sosem volt. – Hol leszel hálaadáskor?
– A lakásban, egyedül. A többiek mind hazamennek. – Maggie-
nek nem volt hova menni.
– Ezt rögtön hagyd abba! Ne próbáld felkelteni bennem a
bűntudatot! – Adam majdnem ordított. – Elég nekem az anyám!
Maggie, őszintén sajnálom, hogy nincs hova menned, de nem
segíthetek rajtad. Nekem haza kell mennem.
– Nem értelek – mondta a lány szomorúan. – Úgy bánnak veled,
mint egy kivert kutyával. Magad mondtad. Akkor meg minek mész
haza?
– Mert úgy érzem, hogy ez illik! – idegeskedett a férfi. Nem
akarta védelmezni az elhatározását. Nincs neki elég baja? – Nincs
választásom!
– De van – makacskodott Maggie.
– Nem, nincs! Nem akarom ezt ismételten megvitatni veled! Ez
így van, és kész. Azt az estét otthon töltöm. A hétvégén még mindig
csinálhatunk valamit.
•223•
– Nem erről van szó! – Adamnek nem tetszett a lány rámenős-
sége. Ez aknás terep. – Ha a mienk kapcsolatnak nevezhető –
nyomult tovább Maggie –, akkor veled akarok ünnepelni. Két
hónapja vagyunk együtt.
– Maggie, kérlek, ne nyaggass! – figyelmeztette a férfi. – Ez nem
kapcsolat. Csak együtt járunk, és az más.
– Ó, bocsánat! – gúnyolódott a lány. – Ki halt meg, hogy te lettél
a király?
– Tisztában voltál a szabályokkal, amikor elkezdtük. Te éled a
magad életét, én a magamét. Közben találkozgatunk, ha
mindkettőnknek megfelel. Nos, a hálaadás nekem nem felel meg. Bár
megfelelne! Hidd el, szívből kívánom. De nem tehetem. A hálaadás a
szüleimnél kötelező gyakorlat. Migrénnel, gyomorgörccsel jövök
haza, de akkor is elvárják, hogy ott legyek, ha cigánygyerekek
potyognak az égből.
– Ez gáz – duzzogott Maggie.
– Az. Mindkettőnknek.
– És mi volt ez a marhaság arról, hogy ez nem kapcsolat? Meg ez
a rizsa a köztes találkozgatásról?
– Mert azt csináljuk. Hozzáteszem, hogy minden hétvégén veled
találkozom, ami nagy dolog.
– Akkor ez már kapcsolat, nem? – Maggie tovább nyomult,
figyelmen kívül hagyva a vészcsengőket és a piros lámpákat, ami
nem volt jellemző rá, de el volt keseredve, amiért a hálaadást nem
töltheti a férfival. Ennél fogva vakmerőbben kérdőjelezte meg Adam
„szabályait”.
– A kapcsolat azoknak az embereknek való, akik előbb-utóbb
össze akarnak házasodni. Én pedig nem akarok. Ezt megmondtam.
Ez csak randevúzgatás, ami nekem így megfelel. Maggie ezek után
elhallgatott, és másnap reggel hazament a lakására. Adamet pedig
egész délután furdalta a lelkiismeret azért, amit mondott. Mert ez
bizony kapcsolat. Az lett belőle. Nem találkozott mással, mint ahogy
tudomása szerint a lány sem. De akkor sem akarta elismerni, hogy
Maggie-nek van igaza a kapcsolatot illetően. Bár megsérteni sem
•224•
akarta. És ez borzasztó, hogy nem töltheti vele a hálaadást. Utálta az
egész életet, és pocsékul érezte magát. Maggie dolgozott, mikor
felhívta, úgyhogy csak a gépnek hagyott egy szerelmes üzenetet.
A lány nem hívta vissza, és nem ment át a lakására. Este telefonált
neki, de nem volt otthon. Ezek után óránként hívta, egészen éjfélig.
Azt hitte, Maggie csak bünteti, de aztán felvette a telefont az egyik
szobatárs, és megmondta, hogy a lány valóban nincs otthon. Mikor
legközelebb telefonált, azt felelték neki, hogy Maggie alszik. A lány
nem hívta vissza. Másnap délutánra Adam annyira bedühödött, hogy
a Pierben hívta fel, pedig ritkán csinált ilyet.
– Hol voltál tegnap este? – kérdezte nyugodtabb hangon, mint
amennyi nyugalmat érzett.
– Azt hittem, ez csak randevúzgatás. Nem volt egy olyan kitétel,
hogy egyikünk sem tesz föl kérdéseket? Majd utána kell néznem, de
azt hiszem, így áll a szabályokban, mivel ez nem kapcsolat.
– Nézd, ne haragudj! Ostobaságot beszéltem, de kiborított a
hálaadás. Pocsékul érzem magam, mert egyedül kell hagynom téged.
– Szemét alak is vagy, mert egyedül hagysz hálaadáskor –
helyesbített a lány.
– Maggie, szállj le rólam! Kérlek! El kell mennem Long Island-re.
Hidd el, nincs választásom.
– De van. Azt nem bánom, ha a srácaiddal vagy. Azt megértem.
De hagyd abba, hogy a szüleiddel ünnepelsz, és lehetővé teszed
nekik, hogy büntethessenek.
– A szüleim! Mennem kell. Nézd, gyere át ma este! Főzök neked
vacsorát, és klasszul fogjuk érezni magunkat.
– Dolgom van. Kilencre leszek ott – mondta Maggie flegmán.
– Miféle dolgod?
– Ne tégy föl kérdéseket! Ott leszek, amint lehet.
– Mi ez az egész? – tajtékzott Adam.
– A könyvtárba kell mennem.
– Ez a leghülyébb kifogás, amit életemben hallottam! Na, jó,
akkor viszlát este. Gyere, amikor akarsz! – Lecsapta a kagylót.
Legszívesebben azt mondta volna, egyáltalán ne is jöjjön, de
•225•
ugyanakkor látni akarta, és tudni akarta, mi folyik itt. Legalább két
olyan nap volt minden héten, amikor hiába kereste, mert Maggie nem
volt otthon. Adam tudni akarta, hogy jár-e valakivel. Évek óta
Maggie az első, akihez hűséges. Csak nem csalja meg a lány?
A díványon gubbasztott, amikor Maggie besétált. Majdnem tíz óra
volt, Adam már a második tömény italnál tartott. Ötpercenként nézte
az óráját. Maggie bocsánatkérően nézett rá.
– Ne haragudj, tovább tartott, mint gondoltam. Jöttem, mihelyt
tudtam.
– Mit csináltál? Mondd meg az igazat!
– Azt hittem, nem teszünk fel egymásnak kérdéseket – felelte a
lány idegesen.
– Nekem ne gyere ezzel a dumával! – ordított rá Adam. – Van
valakid, mi? Hát ez tökéletes! Abszolút tökéletes! Az utóbbi tizenegy
évben volt egy rahedli nőm. Színre lépsz te, és évek óta először
hűséges vagyok valakihez! Erre te? Kefélsz valaki mással!
– Adam – mondta a lány halkan, miközben letelepedett a férfival
átellenben, és a szeme közé nézett –, nem kefélek mással. Esküszöm.
– Akkor hol vagy, mikor este telefonálok?! Majdnem éjfélig nem
mész haza! Ha nem itt vagy, sose talállak otthon! – Lángolt a szeme,
és lüktetett a feje a fájdalomtól. A nő, akiért megvész, mással
randizik. Nem tudta, üvöltsön-e, vagy sírjon. Talán ez az isteni
igazságszolgáltatás, hogy az történik vele, amit ő csinált más nőkkel.
Hát nem kellemes, az biztos. Azt hitte, megőrül. – Hol jártál ma este?
– Már megmondtam – felelte Maggie higgadtan. – A könyvtárban
voltam.
– Maggie, kérlek… legalább ne hazudj! Legyen bátorságod
megmondani az igazat! – A lány nézte azt az elkínzott kifejezést a
szemében, és belátta, hogy nincs választása. Meg kell mondania az
igazat. Pedig nem akarta. De ha Adam azt képzeli, hogy ő mással
találkozgat, akkor meg kell tudnia, hogy mivel foglalkozik, ha nincs
nála.
– Jogi előkészítőre járok – mondta halkan. A férfi rámeredt.
– Mit csinálsz? – Bizonyosra vette, hogy rosszul hallotta.
•226•
– Meg akarom szerezni a főiskolai oklevelet, hogy
beiratkozhassak a jogi karra, de körülbelül ezer év, mire megkapom a
diplomám. Csak két tárgyat tudhatok le egy félévben. Több nem
megy. Részleges ösztöndíjat kaptam. – Fújt egyet. Nagy
megkönnyebbülés volt elmondani az igazságot. – Ma este azért
voltam a könyvtárban, mert dolgozatot kell írnom. Jövő héten
negyedévi vizsga. – Adam hitetlenkedve bámulta, aztán szélesen
elvigyorodott.
– Viccelsz?
– Nem, nem viccelek. Két éve kezdtem.
– Nekem miért nem mondtad?
– Mert azt gondoltam, hogy kinevetnél.
– Mi az ördögért csinálod?
– Mert nem akarok életem végéig pincérnő lenni. És nem várom
egy férfitól a megmentésemet. Senkitől se akarok függeni. Meg
akarok állni a magam lábán. – Adamnek majdnem könnybe lábadt a
szeme. Eddig minden nő, akit ismert, vagy akivel járt, rá akart
csimpaszkodni valami szerencsétlen pasasra, hogy azzal tartassa el
magát, míg Maggie gürizik, felszolgál, főiskolára jár, és a jogi karról
álmodik heti két estén. Soha egyetlen centet sem kért tőle. Sőt, még ő
hozott egy-egy zacskó ennivalót, vagy valami apró ajándékot,
sűrűbben, mint Adam szerette volna. Ilyen döbbenetes nő ez.
– Gyere ide! – kérte, és mikor Maggie odament, magához ölelte. –
Tudnod kell, hogy szédületesnek tartalak. Te vagy a legszédü-
letesebb nő, akivel találkoztam. Bocsáss meg, amiért ilyen bunkó
módra viselkedtem, és azt is bocsásd meg, amiért egyedül hagylak
hálaadáskor. Ígérem, hogy csütörtökön ünnepelni fogunk, és soha
többé nem nyaggatlak, hogy mit csinálsz. Még valami – tette hozzá
szárazon, ám a szeme olyan gyöngéd volt, amilyennek a lány még
sohasem látta. – Azt akarom, hogy tudd: szeretlek.
– Én is szeretlek – súgta Maggie. Adam még sohase mondta ezt. –
Hogy viszonyul ez a szabályokhoz?
– Miféle szabályokhoz? – értetlenkedett a férfi.
•227•
– Tudod te! Azt jelenti, hogy találkozgatunk, vagy ez már egy
kapcsolat?
– Azt jelenti, hogy szeretlek, Maggie O'Malley. Fütyülök a
szabályokra. Majd rájövünk menet közben. És ha legközelebb a
szabályokra hivatkozom, ne felejts el figyelmeztetni, hogy hülye
vagyok. Mellesleg miről kell dolgozatot írnod?
– A magánjogi vétkes cselekményekről.
– Francba! Holnap majd mutasd meg, ami megvan belőle. Ma este
túl részeg vagyok, hogy foglalkozni tudjak vele. – Pedig tudták, hogy
nem is annyira részeg, csak a dolgozatnál jobban érdekelte az ágy és
a szeretkezés. Ahhoz határozottan nem volt részeg.
– Tényleg segítesz?
– Igen. Rekordidő alatt el fogod végezni a főiskolát és a jogot.
– Azt nem lehet – mondta Maggie komolyan. – Dolgoznom kell. –
Tényt állapított meg, nem segítségért jajongott.
– Ezt majd máskor beszéljük meg. – Adam fölkapta, és átvitte a
hálószobába.
– Komolyan értetted, amit mondtál? – kérdezte Maggie, miköz
ben a férfi letette az ágyra. – Vagy tényleg részeg vagy?
– Nem, Maggie, nem vagyok részeg. És komolyan értettem.
Szeretlek, csak néha kicsit lassan ugranak be nálam a dolgok. Bár két
hónap, főleg nála, nem olyan rossz teljesítmény. Maggie
rámosolygott, és Adam lekapcsolta a villanyt.
•228•
17.
Egy héttel a hálaadás előtt Gray felhívta Charlie-t az irodájában,
és úgy találta, hogy barátja szokatlanul komor.
– Mit tervezel hálaadásra?
– Tulajdonképpen semmit – felelte Charlie. Maga is gondolkodott
már a kérdésen. Mindig nehezen viselte az ünnepeket, és utált
tervezgetni. Az ünnep azt jelenti, hogy a családosok élvezik az
összetartozás melegét, az pedig, akinek nincs családja, vacogva és
szomorúan emlékezik azokra, akiket elveszített és sohasem kaphat
vissza.
– Arról beszéltünk Sylviával, hogy nem lenne-e kedved nálunk
vacsorázni. Pulykát süt, úgyhogy finom vacsora várható!
– Az nagyon jó lenne – nevetett Charlie. így már könnyen és
fájdalommentesen eltöltheti az ünnepet a barátjánál.
– Ha akarod, hozd magaddal Carole-t.
– Nem hozom, de azért köszönöm a meghívást – felelte Charlie
elutasítóan.
– Neki más tervei vannak? – Gray érezte, hogy baj van.
– Feltételezem. Az a helyzet, hogy nem tudom.
– Hát ez nem hangzik jól – mondta Gray aggodalmasan.
– Nem is az. Két hete szakítottunk. Carole a múlté. Jó volt, amíg
volt, de rövid volt.
– Szomorúan hallom. Fogadjunk, hogy megtaláltad a végzetes
hiányosságot. – Charlie mindig megtalálta. Ebben biztosan lehetett
számítani rá.
– Így is fogalmazhatsz. Hazudott nekem. Nekem nem lehet a
társam egy olyan nő, akiben nem bízhatok.
– Hát igen. – Gray ismerte annyira a barátját, hogy tudja, ha
egyszer kibukik a végzetes hiányosság, onnantól Charlie-val nem
lehet beszélni. Mindenesetre megismételte, hogy jöjjön át vacsorázni
este hatkor, aztán letették a kagylót.
•229•
Gray még este beszámolt a rossz hírről Sylviának. Az asszony is
elszomorodott.
– Mindig ezt csinálja – dohogott Gray. – Mindig kipécézi azt az
egyetlen dolgot – mindegy, mit! –,amiből megállapíthatja, hogy a nő
nem szent, nem tud a vízen járni, és püff, már be is csapta az ajtót.
Nem képes megbocsátani a gyarlóságot, nem tudja, hogy
gyarlóságokkal együtt is lehet szeretni valakit. Olyan rohadtul fél a
fájdalomtól, vagy attól, hogy a nők kihalnak mellőle, hogy már egy
tüsszentéstől katapultál. Hányszor láttam már!
– Gondolom, Carole tüsszentett – állapította meg Sylvia, aki Gray
elbeszéléseiből meglehetősen hiteles képet alkotott Charlie-ról. A
festő sokat beszélt a barátjáról, akit inkább a testvérének tekintett. Ők
jelentették egymásnak a családot. Gray azt is elmesélte, hogy van
valahol egy öccse, akit a nevelőszülei fogadtak örökbe, de évek óta
nem látta, azt se tudja, mi lehet vele. Szíve szerint Charlie-t tekintette
a fivérének. Abból, amit Sylvia eddig hallott, könnyű volt képet
alkotnia magának arról, hogy mi baja Charlie-nak. Retteg attól, hogy
otthagyják, ezért mindig ő szakít elsőnek.
– Nincs benne semmi rugalmasság, semmiféle készség az
alkalmazkodásra. – Saját tapasztalataikból tudták mindketten, hogy a
kapcsolatokban valakinek engednie kell. – Azt mondja, Carole
hazudott. A fenébe, hát ki az, aki sohase hazudik? Megesik az ilyen.
Az emberek csinálnak butaságokat.
Sylvia bólogatott.
– És mivel kapcsolatban hazudott a barátnője?
– Nem mondta. Charlie előéletéből ítélve nyilván valami
jelentéktelen dolog lehetett, de ő ezzel az ürüggyel hiteti el magával,
hogy a nő majd a nagy dolgokban sem mond igazat. Nála így szokott
lenni. Úgy viselkedik, mint egy kabukiszínész: rettentő nagy lármát
csap, ronda pofákat vág, a végletekig eltúlzott eszközökkel előadja a
megrendülést. Ő „nem tud hinni”… Ismerem a menetrendjét. Azért
nagy kár! A végén majd ott áll olyan egyedül, akár a kisujjam. Az a
helyzet, hogy már egyedül is maradt.
– Talán épp ezt akarja – tűnődött Sylvia.
•230•
– Jaj, úgy utálom, hogy ez történik vele! – Gray szomorúan
mosolygott a barátnőjére. Olyan boldognak akarta látni Charlie-t is,
mint amilyen ő volt. Kapcsolata Sylviával az első naptól fogva maga
volt a felhőtlen derű. Néha még nevetgéltek is rajta, hogy semmiben
sem tér el a véleményük, és még mindig várat magára az első
veszekedés. Tudták, hogy előbb-utóbb jönnie kell valaminek, de
egyelőre nem jött. Látszólag mindenben tökéletesen illettek
egymáshoz, és még mindig nem értek véget a mézesheteik.
A hálaadás napján Charlie pontosan este hatkor érkezett. Hozott
két palack pazar vörösbort, egy palack Cristalt és egy Cháteau
d'Yquemet. Kiváló este volt kilátásban: jó borok, jó ételek, jó
barátok!
– Istenem, Charlie, hiszen kocsmát nyithatnánk ebből! – kiáltotta
Sylvia. – És micsoda fantasztikus italok!
– Úgy gondoltam, hogy ha holnap úgyis macskajajunk lesz,
legalább márkás italtól legyen – mosolygott Harrington.
Sylvia fekete bársonypantallót, fehér pulóvert viselt, hosszú,
fekete haját kontyba csavarta. Fülében pici gyémántok sziporkáztak,
és gyengéden mosolygott, valahányszor találkozott a tekintete a
festőével. Charlie még sosem látta ilyen meghatóan boldognak a
barátját. Hol voltak már a dilinyósok és az idegsokkosok, az
életveszélyesen fenyegetőző, idegbeteg volt szeretők, a hűtlen nők,
akik egyik percről a másikra elvitorláztak valakivel, vagy búcsúzóul
megpróbálták felgyújtani Gray képeit! Sylvia pontosan az az asszony
volt, aki minden férfinak kell. Aki rájuk nézett, láthatta, hogy
számára ugyanilyen sokat jelent a festő. Úgy bánt Grayjel, akár egy
királlyal, Charlie szíve átmelegedett tőlük, bár ugyanakkor
kirekesztettnek érezte magát. Két ember mellett, akik ennyire
szeretik egymást, a harmadik csak szenvedhet, mert azt kell látnia,
mitől van megfosztva. Keserédes élmény volt. Sylvia remek vacsorát
főzött Gray segítségével, és gyönyörűen megterített, ízlésesen
elrendezve a virágdíszt a makulátlan damasztabroszon. Graynek
valóban aranyélete volt, és boldogan lubickolt a viszonzott szerelem
melegében.
•231•
Carole csak a vacsora közepén került szóba. Charlie nem mondta
ki a nevét, ám Gray egyszer csak nem bírta a feszültséget.
– Térjünk a lényegre!! Mi történt Carole-lal? – Félvállról próbált
beszélni, de nem nagyon sikerült. Sylvia figyelmeztető pillantást
vetett rá. Graynek nem lenne szabad vájkálnia a sebben. De már késő
volt, a kedvese ajtóstul rontott a házba. Charlie nem reagált. – Miről
hazudott?
– Ó, csak egy piszlicsáré apróságról! Arról, hogy kicsoda. Még a
neve sem az igazi. Álruhában utazgat az életben, és nem tartott
méltónak arra, hogy közölje velem az igazságot.
– Hú, hát ez baj. Valami régi szerető elől bujkál? Vannak ilyen
nők – kereste Gray a mentségeket Carole-nak. Ha Charlie olyan
döbbenetesnek tartotta, akkor kár lenne, ha megint kárba veszne egy
jó lehetőség. Ha másért nem, a barátság érdekében próbálta
feléleszteni a halódó románcot. Ám Charlie jeges hangja arra utalt,
hogy a románc már meg is halt, és Gray elkésett a jó szándékával.
– Nem – mondta Charlie lassan. – Maga elől bujkál.
– Te is megtetted, én is megtettem. Van, aki egész életében ezt
csinálja.
– Neki is nyilvánvalóan ez a szándéka. Véletlenül jöttem rá.
Először azt hittem, hazudja a diplomáit. De ennél bonyolultabbnak
bizonyult a helyzet. Mindenki elől titkolta, hogy kicsoda. Megjátssza
az egyszerű lányt, aki gyűlöli a flancos társaságot, és csak azokat
tiszteli, akik, mint ő, az élet sarában robotolnak a megélhetésért, ami
nagyon tiszteletre méltó, csakhogy az ő esetében a szerény származás
egy nagy humbug. Lelkifurdalásom lett miatta azért, aki vagyok,
amim van, ahogy élek, ahova születtem. Még a hajóról is alig
mertem szólni.
– Na és? Nem az, akinek mondja magát? Álruhás királyleány? –
Gray ezt nem tartotta halálos bűnnek, ám Charlie igen.
– Az ég áldjon meg, tudod, ki ez? Egy Van Horn lány! Ugyan
olyan gazdag, mint én! Ezt nem is mondtam neki, de úgy rémlik, a
nagyapjának még az enyémnél is nagyobb hajója van!
-Az a Van Horn? – hökkent meg Gray.
•232•
– Igen – felelte Charlie olyan hangsúllyal, mintha Carole a legjobb
barátjával szexelt volna a Plaza Hotel előcsarnokában, a sajtó szeme
láttára.
– Ejha! Ez már valami, mármint a Van Horn família. Hiszen ez
megkönnyíti a dolgodat, Charlie! Mi a fenétől vagy ilyen dühös?
Nem kell Pygmaliont játszanod, ami úgyis rázós. Tudod: kutyából
nem lesz szalonna, ahogy mondják, habár sokan megpróbálkoznak
vele, de rohadt nehéz, és általában nem jön be. Megvan a saját
pedigréje, talán még a tiédnél is jobb! Ez bánt? – kérdezte Gray.
Sylvia összerázkódott. Az ő kedvese aztán nem kerülgeti a forró
kását.
– Ugyan, dehogy, nem vagyok én irigy a pedigréjére! – bosz-
szankodott Charlie. – Az nem tetszik, hogy hazudott! Bolondot
csinált belőlem. Azt képzeltem, feszélyezi az életstílusom, úgyhogy
lábujjhegyen tipegtem körülötte, nem győztem mentegetőzni, erre
kiderül, hogy ugyanolyan nevelést kapott, mint én. Lehet, hogy nem
szereti azt az életet, de neki is az a támaszpontja. Na, szóval,
pofátlanul hazudik! Az az egész alázatos egyszerűség csak egy
megjátszós hülye hadova! – mondta haragosan.
Gray kacagott.
– Mondd csak ki nyugodtan, ami a szívedet nyomja! Oké, Carole
megjátssza a nullát. Na és? Azt a munkát nem könnyű az ő nevével
végezni. A tieddel sem. Talán nem akarja megjátszani a jótékony
úrnőt, aki leereszkedik a magasságból a tömegekhez. Közéjük akar
tartozni. Ezért hibáztatod, Charlie?
– Igen, ezért. Felőlem hazudhat a munkahelyén, ha ez a szíve
vágya. De az nem oké, hogy nekem hazudott. Azt mondta, egyszobás
garzonban lakik. Tízmillió dollárt érő háza van az Upper East Side-
on!
– Pfuj, de undorító! – gúnyolódott Gray. – Meg vagyok
botránkozva! No és mit gondolsz, mit ér momentán a te lakásod az
Ötödik sugárúton, a lélegzetelállító kilátással a Central Parkra?
Ötmilliót? Tízet? Mennyit is fizettél a Kék Holdért? Már nem
emlékszem pontosan… Ötvenmilliót? Hatvanat?
•233•
– Nem ez a lényeg! – Charlie fenyegetően meredt rá. – Hanem az,
hogy ha hazudott arról, hogy mi a neve, kicsoda és milyen
körülmények között nevelkedett, akkor valószínűleg hazudni fog
másban is, ha ugyan már meg nem tette.
– Valószínűleg nem! – torkolta le Gray nyersen. Ez aztán a vihar
egy pohár vízben! Aminek Carole issza meg a levét. Ez nem
tisztességes meccs. Ilyesmiben Charlie sohase játszott tisztességesen,
végül mégis mindig ő lett a vesztes. Gray nagyon tisztán látta ezt,
miután néhány hónap alatt drasztikusan megváltozott az
életfelfogása. – Talán csak annyit akart, hogy olyan lehessen, mint
mások. Te nem kívánsz ilyesmit néha? Neked mindig jó Charles
Sumner Harrington? Fogadni mernék az ellenkezőjére. A fene egyen
meg, Charlie, adj neki egy esélyt! Oké, hülyén érezted magad, mikor
megtudtad, kicsoda. De akkora szörnyűség ez? Tényleg nem
bocsáthatod meg? Te talán olyan tökéletes vagy, az istenfádat?
– Én nem hazudok azoknak, akiket szeretek. Még a barátaimnak
se. Neked sem hazudtam soha.
– Oké, azért is szeretjük egymást. De mondok neked valamit.
Nem hagyom el Sylviát azért, hogy hozzád menjek feleségül.
– A fenébe! – kacagott Charlie. – Pedig hogy reménykedtem. – Az
asszonyra pillantott. – Bocs, Sylvia, de én láttam meg elsőnek.
– Boldogan megosztom veled – mondta őszintén az asszony,
majd, ha már elkezdte, úgy döntött, ő is kifejti a véleményét. – Nem
akarom beleütni az orrom, és megértem az álláspontodat. Engem
mindig nyugtalanít, ha az emberek olyanokat tesznek, ami nem
tetszik. Azt képzelem, hogy más is van, amiről nem tudok, a jéghegy
csúcsa elmélet értelmében. De meg tudom érteni Carole-t.
Az olyan emberek, mint te és ő, sohase tudhatjátok, mit akarnak
tőletek, kit látnak bennetek. Azt hiszem, Graynek van igaza: Carole
tiszta lappal akart kezdeni. El kellett volna mondania neked, hogy ne
ilyen szerencsétlen módon kelljen rájönnöd. Ám abból, amit mondtál
róla, klassz nőnek tűnik, és sok közös tulajdonságotok van. Talán
adnod kellene neki még egy esélyt. Ha felfedezel még valamit, ami
nincs ínyedre, még mindig kiszállhatsz, a kapcsolatból. Nem egy
•234•
életre kötelezed el magad. Minden kapcsolatban van megalkuvás.
Senki sem tökéletes, sajnálatos módon. Neked is szükséged lehet
még az ő elnézésére. Ez végsősoron olyan, mint a bevásárlás: a sok
kedves tulajdonság mellé jár néhány, ami már nem olyan kedves.
Amíg a pozitív tulajdonságok húzzák le a mérleget, érdemes lenyelni
melléjük egy kis keserűt. Mielőtt ez a hazugság kiderült, nekem úgy
tűnt, hogy nagyon sok mindent szeretsz benne.
Sylvia elhallgatott. Charlie ránézett, és olyan volt a szeme, mint a
szomorúság ikerkútja. Olyan bánatok rejtőztek a lelkében, amelyeket
sohasem osztott meg senkivel. Gyorsan elfordult, mert könnyek
szöktek a szemébe.
– Nem akarom, hogy még egyszer megsebezzenek. A nélkül is
elég nehéz az élet.
Sylvia megszorította a férfi kezét, ami a gyönyörűen megterített
asztalon nyugodott.
– Egyedül nehezebb. Én tudom – mondta elcsukló hangon.
Charlie ránézett, bólogatott, bár maga sem tudta, egyetért-e ezzel.
Nehéz egyedül, de még nehezebb elveszíteni valakit, akit szeretünk.
Sylvia is tudja. Utolsó szeretőjének öngyilkosságába majdnem
belehalt.
– Nem tudom – szólt szomorúan. – Talán igazad van. De olyan
dühös voltam. Úgy láttam, hogy csőbe húztak, és komplett hülyének
éreztem magam miatta. Carole undorodik a saját világától és a
fajtájától. Gyűlöl mindent, amit az jelent. Szerinted normális és
egészséges dolog ez?
– Talán nem volt könnyű gyerekkora – vélte Gray. – Hajlamosak
vagyunk azt hinni, hogy a gyerekkor mindenkinek valami csoda.
Nem tudhatjuk, kit hagytak el, kit bántalmaztak, kit rugdostak meg,
kit hanyagoltak el, kit molesztált a nagybácsi. Nem láthatunk bele.
Ezzel a kolonccal kell élnünk. Senki sem ússza meg karcolás nélkül.
Talán Carole élete sem volt sétagalopp. Sokat olvastam az apjáról,
rettenetesen fontos ember, de nem tűnik túl kedvesnek. Nem tudom,
Charlie, lehet, hogy neked van igazad, és a nő egy hazug dög, aki
összetöri a szívedet és a golyóidat. De ha nem az? Ha rendes ember,
•235•
aki csak megcsömörlött attól, ami azzal jár, hogy az ország egyik
leggazdagabb emberének a gyereke? Nehéz beleképzelnem magam a
helyzetébe, de éppen neked kell tudnod, hogy az ezzel járó felelősség
nem egy kéjmámor. Én szeretem a dolgaidat, remekül érzem magam
a hajódon, de őszintén megmondom, nem hiszem, hogy egy napra is
belebújnék a bőrödbe. Néha úgy látom, hogy kemény robottal és
magánnyal kell fizetni érte – mondta a tőle megszokott
őszinteséggel. Charlie meg volt hatva, sokkal jobban megilletődött,
mint a barátja sejtette.
– A kemény munkában és a magányban igazad van. De nincs
választásod. Megkapod a stafétabotot, inkább előbb, mint utóbb, úgy,
ahogy velem történt, aztán futnod kell. Nem ülhetsz le nyafogni futás
közben, hogy te már nem akarod folytatni. Teszed, amit tenned kell.
– Ezt Carole is mondhatta volna. Talán csak muszáj volt
szabadulnia a régi énjétől.
Charlie tűnődve tologatta a kenyérmorzsát az abroszon, és azon
töprengett, amit Gray és Sylvia mondott. Lehetséges, hogy mindez
igaz.
– A nő, aki elárulta, kicsoda Carole, azt is elpletykálta, hogy
majdnem idegösszeroppanást kapott, amikor tönkrement a házassága.
Erre egyébként ő maga is célzott, már az elején. Elég sötét alaknak
tűnik a volt férje. Szadista. Találkoztam már vele, meglehetősen
ellenszenves fráter, sőt, mondjam azt, hogy szemét? Nyilván azért
vette feleségül Carole-t, mert Van Horn lány, holott neki is annyi
pénze van, mint a pelyva. – Lehet, hogy Graynek van igaza? Lehet,
hogy Carole-nak okvetlenül el kellett szabadulni a régi életéből?
Csaknem négy éve bujkál. Nagyobb biztonságban érzi magát
Harlemban, mint a tulajdon világában. Ez elég szomorú dolgokat
sejtet, olyan dolgokat, amelyeket még nem is mondott el Charlie-nak,
mert túlságosan fájdalmas lett volna felidézni őket. – Hát még
gondolkodom rajta.
A beszélgetés, általános megkönnyebbülésre, más irányba fordult.
Grayt és Sylviát is nyomasztotta, mikor Carole került terítékre.
Mindenkinek megvannak a maga sebei, félelmei és fájdalmai. Az élet
•236•
arról szól, hogyan kerülgessük a szirteket és zátonyokat anélkül,
hogy hajótörést szenvednénk, vagy elsüllyednénk.
Charlie este tíz óráig maradt a barátainál. Megbeszélték, ki mivel
foglalkozik éppen, tréfás adomákat meséltek magukról, egymásról,
az együttélésről, Charlie alapítványáról. Carole nem került szóba
többé. Charlie búcsúzóul tiszta szívből megölelgette Sylviát meg
Grayt. Megindította boldogságuk látványa, ám ettől még fájóbban
érezte a saját magányát. El sem tudta képzelni, milyen lehet az,
amikor két ember, akik oly sokáig éltek egyedül, lassan
egybesodorgatják létük szálait. Szívesen megpróbálta volna ő is, csak
ne félt volna annyi mindentől! És ha megunják vagy elárulják
egymást? És ha valamelyik megbetegszik vagy meghal? És ha
egyszerűen csak csalódnak egymásban, vagy az idő eróziója, az élet
hétköznapi nyomorúságai koptatják el őket? Vagy valami tragédia
történik? Szóval nagyon kockázatos a párkapcsolat.
Ezen tűnődött még lefekvés után is az ágyban. Akkor mintha egy
nála hatalmasabb erő szállta volna meg, egyszer csak az
éjjeliszekrényhez hajolt, és fölvette a telefont. Ujjai maguktól
tárcsázták a számot, és akkor ocsúdott csak fel, amikor beleszólt
Carole. Majdnem olyan volt, mintha nem is ő telefonált volna a
nőnek, hanem valaki más. Mit volt mit tenni, meg kellett szólalnia.
– Carole? – kérdezte ugyanolyan meglepetten, mint amennyire a
nő meglepődött az ő hangjától
– Charlie?
– Én… én… csak boldog ünnepet akartam kívánni – mondta
Charlie, majdnem lenyelve a saját nyelvét.
– Azt hittem, soha többé nem hallok rólad – mondta Carole
mélységes megdöbbenéssel. Majdnem négy hete nem beszéltek. – Jól
vagy?
– Remekül. – Charlie behunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse
a nő hangját. Carole remegett a felindulástól – Sylviánál és Graynél
ettem hálaadási vacsorát. – Ők pedig mondhattak valamit, ami utat
talált a lelkéhez, különben sose hívja fel ezt a számot. – Kellemes
volt. Hát a tied?
•237•
Carole sóhajtott, aztán elmosolyodott. De jólesett ismét ilyen
apró-cseprő dolgokról diskurálni!
– Amilyen leírni szokott. Hitvány, minden értelemben. Az én
családomban soha senki sem hálás semmiért, csak bőszítően el
vannak telve a saját csodálatosságukkal. Meg sem fordul a fejükben,
hogy mások nem dicsekedhetnek azzal, amivel a Van Horn família,
sőt talán nem is vágynak rá. Mi nem a családot ünnepeljük, hanem
azt a döbbenetes tüneményt, hogy Van Hornok vagyunk. Hányni
tudnék tőle! Jövőre a központban fogok ünnepelni a srácokkal.
Inkább eszem pulykahúsos szendvicset vagy mogyoróvajat vagy
lekvárt, ha ennyire telik, miután a pénzed elfogyott, mint hogy a
családommal pezsgőt igyak és fácánhúst egyek. Megakad a
torkomon. Egyébként is világéletemben utáltam a fácánt. – Charlie
elmosolyodott. Graynek és Sylviának van igaza, és talán ő az, aki
téved. Bizony nem könnyű Van Hornnak lenni. Carole olyan akar
lenni, mint a többi ember. Vágyott már erre ő is.
– Nekem jobb ötletem van – szólt halkan.
– Micsoda? – Carole visszafojtotta a lélegzetét. Nem tudta, mit
akar mondani a férfi. Ő csak örült a hangjának. Örült az egész
lényének. Már az első perctől.
– Jövőre Sylviánál és Graynél ünnepelhetnénk a hálaadást, te meg
én. Igazán finoman készítik a pulykát. – Elmosolyodott a kedves este
emlékétől, ami már csak akkor lehetett volna kedvesebb, ha Carole is
ott van negyediknek.
– Szívesen – felelte könnyes szemmel Carole, és hirtelen úgy
döntött, maga hozza szóba a hazugságait. Máson sem rágódott négy
hete. Ő jót akart, mégis helytelenül cselekedett. Ha ezt az embert
akarja társul, meg kell mondania a férfinak az igazat, még ha fél is,
még akkor is, ha Charlie-nak nem fog tetszeni. Bíznia kell benne
annyira, hogy megmutassa magát, bármilyen kockázatos, bármivel
kelljen is fizetni érte. – Bocsásd meg, hogy hazudtam – mondta
szomorúan. – Ostobaság volt.
– Tudom. Elkövetek ostobaságokat magam is. Mint ahogy
mindenki. Én például féltem beszélni neked a hajóról. – Neki is
•238•
ugyanezek voltak az okai. Néha olyan nehéz a csúcson élni, ahol
mindenki láthat, kiváló célpontot kínálva az embereknek. Még ő is
úgy érezte néha, hogy céltáblát festettek a hátára. Hát úgy látszik,
Carole is ugyanettől szorongott. Nekik a gazdagságuk miatt nem
jutott könnyű élet.
– Egyszer majd szeretném megnézni a hajódat – mondta habozva
Carole. Nem akart tolakodni, ő csak örült ennek a telefonhívásnak, és
mérhetetlenül hálás volt érte. Kibuggyantak szeméből a köszönet
néma könnyei, és lefolytak a párnájára. Még imádkozott is, hogy
Charlie térjen vissza hozzá, s imái most az egyszer meghallgatásra
találtak. Utoljára akkor imádkozott, mikor csődbe ment a házassága,
de akkor nem teljesítette kívánságát az ég. Isten jobban tudta.
– Látni fogod – ígérte Charlie, aki egy közös utazásról álmodott a
Kék Holdon. Ennél szebbet nem tudott elképzelni. – Holnap mit
csinálsz?
– Semmit. Gondoltam, benézek a központba. Az iroda zárva tart,
de a gyerekek ott vannak. Nyűgösek lesznek a hosszú hétvégéktől, és
az ünnepek különösen megviselik őket.
– Azok engem is – felelte a férfi őszintén. – Utálom őket! Ez az az
évszak, amit a legjobban gyűlölök. – Az ünnepek feltámasztották
elveszített szeretteinek minden emlékét. Már a hálaadás is nehéz volt,
de a karácsony kimondottan szörnyű. – Mit szólnál hozzá, ha holnap
együtt ebédelnénk?
– Nagyon szívesen – felelte ragyogó arccal Carole.
– Ha akarod, kimehetünk a központba. Nem veszem föl az
aranyórámat! – csipkelődött Charlie.
– Talán az oroszlánjelmezt kellene viselned. Úgyis megszolgáltál
érte. Ez nagyon bátor dolog volt – mondta csodálattal teli hangon a
nő.
– Igen, az. – Kemény munka volt, de örült, hogy megtette. Hála
legyen érte Sylviának és Graynek! Nekik köszönheti, hogy
összeszedett magában annyi bátorságot, ami ehhez a
telefonbeszélgetéshez kellett.
– Várni foglak… és köszönöm… Charlie.
•239•
– Jó éjszakát! – búcsúzott halkan a férfi.
•240•
18.
Long Islandre egy örökkévalóságig tartott az út. A Ferrari épp
csak araszolni bírt a gyorsforgalmin. Adam ezt az éjszakát nem
töltötte Maggie-vel, mert nem akarta hallani a megjegyzéseit reggel,
amikor elindult a családjához. Előző este hazavitte a lányt a saját
lakására, és otthagyta abban a tudatban, hogy a szerelmese egyedül
lesz ezen a napon. Mit csináljon? Vannak dolgok az életben,
amelyeken nem lehet változtatni, és nem lehet kitérni előlük. Neki
megvannak a maga erkölcsi elvei, amelyeket betart, még ha szenved
is miattuk. Hálaadás napján a családdal kell lenni, akármilyen rosszul
érezze magát. Kötelessége. Maggie-nek persze igaza van, de ez
semmin sem változtat. Mintha a kivégzőosztag puskái elé autózott
volna. Bosszankodás helyett szinte hálás volt a közlekedési dugóért,
amely lelassította. Jól jött volna egy gumidefekt is.
Majdnem félórás késéssel érkezett. Anyja gyilkos pillantást vetett
rá, mikor meglátta. Ó, édes otthon!
– Elnézést, anya. Megbolondult a forgalom. Siettem, amennyire
tudtam.
– Korábban kellett volna indulnod. Úgy, ahogy akkor szoktál, ha
nőhöz mész. – Bumm! Első lövés. De nem az utolsó. Nincs értelme
válaszolni, tehát nem tette. Itt mindig anyuka talál a célba. Ő
sohasem.
A család többi tagja már jelen volt. Az apja meg volt fázva. Az
unokahúgok és unokaöcsök valahol kint tartózkodtak. A sógora új
állást szerzett. A bátyja szellemeskedett Adam munkájáról. A nővére
nyivákolt. Senki sem beszélt semmiről, ami Adamet érdekelte volna.
Az anyja azt mondta, hogy azt olvasta, Vana narkózik. Minek vállal
Adam ilyen ügyfeleket? Miféle ügyvédi iroda az, amelyik narkósokat
és ribancokat szolgál ki? Adam gyomra felvette a szokott
görcsállapotot. Nem volt rosszabb, mint máskor, mindazonáltal
kellemetlen. Anyja azt mondta, öregszik, egyszer ő is el fog menni,
•241•
okosabban teszik, ha addig becsülik meg, amíg közöttük van. Nővére
a levegőbe meredt. A bátyja úgy hallotta, hogy mostanában szörnyen
hanyagul szerelik össze a Ferrarikat. Az anyja Rachelről rajongott.
Az apja elaludt ebéd előtt a székében. A kodein, mondta az anyja.
Tett egy szúrós megjegyzést az ő válásáról. Ha figyelmesebb lett
volna a feleségéhez, bizonyosan nem hagyja el, ráadásul egy
episzkopális kálvinistáért! Adamet egyáltalán nem nyugtalanítja,
hogy a gyerekeit egy keresztény neveli? Egyáltalán mi baja? Még
jóm kipúrkor sem jött el a zsinagógába. Azok után, amit megtettek
érte, hogy tisztességes nevelést adjanak neki, már a zsinagógába sem
jár, még ünnepeken sem, viszont olyan nőszemélyekkel mutogatja
magát, akik úgy néznek ki, mint a prostituáltak. Netán át akar térni?
Az idő kimerevedett. Adam fülében megszólalt Maggie hangja. És
most ott van egyedül, New Yorkban, abban a lepra házban. Pont
akkor állt fel, amikor Mae bejött, hogy tálalva van. Az anyja
keresztüldöfte a tekintetével.
– Mi bajod? Betegnek látszol. – Adam valóban falfehér volt.
– Azt hiszem, az vagyok.
– Talán megfáztál. – Anyja már el is fordult, hogy a nagyobbik
fiának mondjon valamit. Adam nem mozdult. Állt, mint akinek a
földbe gyökeredzett a lába, és bámulta a családját. Maggienek volt
igaza.
– El kell mennem – mondta, minden jelenlevőnek címezve a
közlést, de az anyját nézve.
– Megőrültél? Még nem is ettünk! – Az anyja rámeredt, de Adam
tudta, hogy nem őt látja, hanem a kisfiút, akit örökösen csak szidott;
azt, aki betolakodott az életükbe, és megzavarta a mama
kártyadélutánjait; azt, akihez a születése óta nem volt egy jó szava.
Nem a sikeres férfit, aki komoly eredményeket ért el, aki mögött
teljesítmények, keserűségek és csalódások vannak. Az égvilágon
senkit sem érdekelt, hogy neki fáj-e valami. Még akkor sem, amikor
Rachel elhagyta. Azért is ő volt a hibás. Mindenért ő a hibás!
Mindig, mindig, mindig így volt, mindig is így marad! Lehet, hogy
tényleg kurvás külsejű nőkkel járt. Na és? Kedvesebbek voltak
•242•
hozzá, mint az egész családja együttvéve. Sose zaklatták. Nekik nem
kellett más, mint hogy felfújathassák a dudájukat, új orrot
csináltathassanak, és egyszer-kétszer jól megcsapolhassák Adam
hitelkártyáit. Maggie-nek pedig még ennyi sem kell.
Az apja felriadt. Körülnézett. Látta, hogy Adam a szoba közepén
áll.
– Mi az? Mi van itt? – A szobában senki sem mozdult. Mindenki
Adamet bámulta, aki az apjához fordult.
– Elmegyek. Nem bírom ezt tovább.
– Ülj le! – szólt rá az anyja olyan hangon, mintha ötéves lenne, és
rosszkor állt volna fel az asztaltól. Most kell megtenni. Rég meg
kellett volna. Igaza van Maggie-nek. Nem kellett volna idejönnie.
Évek óta fel kellett volna hagynia azzal a szokásával, hogy idejön.
Ha ezek nem szeretik, és nem érdekli őket, ha levegőnek nézik, ha
azt hiszik, maga kereste magának a trágyát, amiben Rachel
meghempergette, és amit máig lenyom a torkán, akkor ezek nem a
rokonai, és talán nem is érdemlik meg, hogy azok legyenek. Ott
vannak neki a srácai, neki nem kell ennél több, és a gyerekek
különben sem szoktak itt ünnepelni. Ezek itt idegenek, mindig azok
voltak. Ők akarták így. Ő már nem akarja. Negyvenegy éves, végre
felnőtt. Ideje volt.
– Sajnálom, apa – mondta viszonylag higgadtan. – Én ezt nem
csinálom tovább.
– Mit? – értetlenkedett az apja. Kissé elbutult a gyógyszertől, de
nem annyira, mint ahogy mutatta. Adamnek úgy rémlett, pontosan
tudja, mi folyik, de nem hajlandó foglalkozni vele. Sohase volt
hajlandó. Úgy sokkal könnyebb. Ez érvényes a mai napra is. – Hová
mész?
– Haza – felelte Adam, és végighordozta tekintetét a szobában
tartózkodó embereken, akik kitartóan munkálkodtak azon, hogy
mindig nyomorultul kelljen éreznie magát. Sosem fogadták be. Hát
akkor ezen túl kívül marad.
– Te beteg vagy! – mondta az anyja. Mae az ajtóban ácsorgott,
nem tudva, hogy most akkor hívja-e őket az ebédhez, vagy ne. –
•243•
Orvoshoz kell menned. Vegyél be gyógyszert. Pszichiáterre van
szükséged, Adam. Te egy nagyon beteg ember vagy.
– Csak ha idejövök, anya. Valahányszor elmegyek tőletek, akkora
kő van a gyomromban, mint a fejem. Nincs szükségem rá, hogy
mindannyiszor belebetegedjek, ha idejövök. Nem kérek belőle.
Kellemes hálaadást, legyen szép a napotok! – Megfordult, kisétált a
szobából. Nem óhajtott további megjegyzéseket vagy sértéseket
hallani. Elege volt. Kifelé menet összeakadt a tekintete a
házvezetőnőével. Mae kacsintott. Egyébként senki sem szólt hozzá,
és nem próbálták megállítani. Az unokahúgai és unokaöccsei nem is
ismerték. A családja nem törődött vele. Hát mostantól ő sem törődik
velük. Ilyen emberekkel, akik ennyire semmibe veszik? Elképzelte
őket, ahogy ülnek és bámulják egymást, míg a Ferrari elhúz, aztán
felállnak, és átvonulnak az ebédlőbe, és senki se mondja ki Adam
nevét többé.
Rátaposott a gázra. Befelé a városba kisebb volt a forgalom. Jó
időt futott, fél óra alatt elérte a sztrádát. Csendesen mosolygott.
Életében először érezte magát szabadnak. Igazán szabadnak.
Felkacagott. Talán igaza van az anyjának, és ő tényleg meghibbant.
Ám soha nem érezte még normálisabbnak magát. És a gyomrából is
eltűnt a kő! Éhes volt, farkaséhes, és most nem kellett neki más, csak
Maggie.
Útban hozzá megállt egy élelmiszerboltnál. Volt minden, ami
kellett. Előre megtöltött, elősütött, előzsírozott – épp csak előre meg
nem evett – pulyka, különféle körítéssel. Összevásárolt mindent:
áfonyalekvárt, édesburgonyát, piskótát, amit csak melegíteni kell,
tört krumplit, borsót, desszertnek sütőtökös pitét. 49 dollár 99 centért
megkapott minden szükségeset. Tíz perccel később felcsengetett
Maggie-hez. A lány bizalmatlanul válaszolt. Nem várt senkit, és
egészen elhűlt Adam hangjától. Tüstént beengedte a kapun.
Hálóingben nyitott ajtót, és pocsékul nézett ki: nem fésülködött, az
arcára maszatos csíkokat rajzolt a szétsírt szempillafesték. Értetlenül
meredt Adamre.
– Mi történt? Hogyhogy nem vagy Long Islanden?
•244•
– Öltözz! Hazamegyünk.
– Hova? – A férfi úgy beszélt, mint akinek hiányzik egy kereke.
Kifogástalanul elegáns volt, antracitszínű öltöny, fehér ing,
nyakkendő, tükörfényes cipő, de a szeme eszelősen villogott. –
Adam, berúgtál?
– Francokat. Teljesen józan vagyok. Öltözz, elmegyünk!
– Hova? – Maggie nem mozdult. Adam körülnézett a lakásban.
Irtózatos volt, rosszabb még annál is, amire számított. Sose hitte
volna, hogy Maggie egy ilyen helyen lakik.
A hálószobában két parányi, vetetlen, lecsapható ágy, a
nappaliban két hálózsák, két rongyos díványon. Mindkét lámpa
burája eltört. Minden elnyűtt, a bútorzat szedett-vedett, a roletta
szakadt, a szőnyeg pecsétes. A plafonról csupasz villanykörte lógott
huzalon. Az ócskásnál vett díványok közepe a padlóig löttyedt, és
egy narancsszín műanyag rekesz töltötte be a kávézóasztal szerepét.
Adam fel sem tudta fogni, hogy ilyen helyen élni lehessen, vagy,
hogy innen olyan takarosan léphessen ki valaki, mint az ő Maggie-je.
A fürdőszobában szétdobálták a szennyest, mindenütt mosatlan
edények hányódtak. A folyosónak macskapisi szaga volt. Megfájdult
a szíve, mikor ránézett Maggie-re, ahogy áll ott a szoba közepén az
ócska, kirojtosodott flanel hálóingében, akár egy kisgyerek.
– Mennyit fizetsz ezért a helyért? – kérdezte nyersen. Nem akarta
azt mondani, hogy „szemétdombért”.
– Százhetvenöt dollárt – felelte zavartan. Még sosem engedte be
magához Adamet, és a férfi nem is kérte. Most ezért is bűntudata
volt. A lány, aki majdnem minden éjszaka az ágyában alszik, és akit
ő saját állítása szerint szeret, egy ilyen helyre jön haza. Hát ez
rosszabb, mint a gonosz mostoha háza, ahol Hamupipőke a térdén
csúszva sikálja a padlót. Ez maga a lidércnyomás, és ha Maggie
kiteszi innen a lábát, akkor a Pier 92-ben csipkedik a fenekét. Adam
el sem tudta képzelni, hogy a lány így élhessen. – Ennyit engedhetek
meg magamnak – mentegetőzött Maggie. A férfi szeme könnybe
lábadt.
•245•
– Gyere, Maggie! – mondta halkan. Átkarolta a vállát,
megcsókolta. – Gyere, menjünk haza.
– De mit fogunk csinálni? Neked nem a szüleidhez kellene
menned? – Arra gondolt, hogy Adam talán még el sem hagyta a
várost; kifelé menet ugrott föl hozzá. Titkos álmaiban a férfi
megkérte, hogy tartson vele a szüleihez. Nem tudhatta, milyen
pocsékul érezné magát náluk.
– Már voltam, csak eljöttem. Leléptem. Hazajöttem hozzád. Nem
bírom tovább azt a rothadást! – Maggie leplezetlen büszkeséggel
elmosolyodott. Na, legalább valaki büszke Adam Weissre. Bár ő is
az volt magára. Ez volt életének legvagányabb teljesítménye. Hála
ennek a lánynak. Ő nyitotta fel a szemét, ő juttatta eszébe, hogy van
választása. Ő pedig körülnézett a hályogtalan szemével, és látta,
hogy nincs tovább.
– Elmegyünk ebédelni? – Maggie végigsimította a haját. Rémesen
rendetlen volt, mert csak estére várta a férfit.
– Nem, én főzök neked a lakásomon hálaadásnapi vacsorát.
Gyerünk. – Leült az egyik díványra, amely azon nyomban a földig
süllyedt alatta. Minden olyan retkes volt, hogy utált hozzáérni
bármihez. Hogy lehet így élni? Hogy bírják az emberek? Pláne
Maggie.
A lány húsz perc alatt elkészült. Megmosta az arcát,
farmernadrágot és – dzsekit kapott magára, csizmát húzott,
megfésülködött. Azt mondta, majd Adamnél zuhanyozik meg
sminkel, ahol a rendes ruháit tartotta. Nem akarta idehozni őket, mert
a lakótársai folyton kölcsönvették mindenét, még a cipőit is, és nem
adták vissza. Adam nem értette, hogy tud Maggie olyan csinos lenni
mindig, ha vele találkozik. Varázslónak kell lennie annak, aki egy
ilyen lyukban vegetál, mégis úgy tud megjelenni, cselekedni és
érezni, mint egy ép ember. Maggie-nek sikerült.
Lesiettek a lépcsőn, és két perc múlva már robogtak is a Ferrarival
Adamhez. A lány segített felvinni az élelmiszert, aztán
lezuhanyozott. Szeretkeztek, majd nekiláttak vacsorát főzni. Maggie
megterített, Adam feldarabolta a pulykát, fürdőköpenyre vetkőzve
•246•
elköltötték a konyhában a hálaadásnapi vacsorát, utána visszabújtak
az ágyba. Adam átölelte Maggie-t, és a hosszú nap eseményein
töprengett. Nagy utat tettek meg idáig.
– Hát úgy vélem, ez mégis kapcsolat – húzta még közelebb
magához a lányt.
– Ezt miért mondod? – mosolygott Maggie. Ugyanolyan
gyönyörűnek látta a szeretőjét, mint az őt.
– Nem most volt egy közös ünnepünk? Talán még hagyományt is
teremtettünk vele. Bár jövőre ki kell öltöznünk, mert jönnek a
srácaim. És anyámhoz nem viszem el őket.
A hanuka ügyében is dönteni kellett, de addig még hetek voltak
hátra. Nem akarta elzárni a gyerekeit a nagyszüleiktől, de a
továbbiakban nem lesz hajlandó feláldozni magát, vagy önként
felmászni a máglyára a rokonság szórakoztatására. Azoknak az
időknek vége. Van valami halvány esély arra, hogy a mostani
viselkedésén okulva tisztességesebben fognak bánni vele, bár ebben
kételkedett. Annyit tudott, hogy most boldog Maggie-vel, és nem fáj
a gyomra. Ez pedig rettentő fontos, és nagy előrelépés.
Vasárnap este tette föl Maggie-nek azt a kérdést, amely egész
hétvégén a fejében motoszkált. Hatalmas ugrás lesz, de arra a helyre
egyszerűen nem engedheti vissza. Félt a változástól, de hát ez
mégsem egyenlő a házassággal, a szentségit!
Éppen mosogattak vasárnap este, mielőtt Maggie hazaindult
volna. Ebédre elpusztították a maradék finom pulykasültet. Még
sohasem volt egyiküknek sem ilyen szép a hálaadásnapi ünnepe.
– Mit gondolsz…, mi lenne, ha ideköltöznél? Tudod… csak
próbaként… hogy lássuk, megy-e… úgyis majdnem minden nap
nálam vagy… és segíthetnék a házi feladataidban… – Tétován
elhallgatott.
Maggie megfordult, határozatlanul nézett rá. Meghatódott, de meg
is ijedt.
– Nem tudom – töprengett. – Nem akarok tőled függeni, Adam.
Én annyit engedhetek meg magamnak, amennyit láttál. Ha
•247•
megszokom ezt, te pedig egy szép napon lapátra teszel, nehéz lesz
visszatérnem.
– Akkor ne térj vissza! Maradj itt! Nem foglak lapátra tenni,
Maggie. Szeretlek. És ez egyelőre nagyon bejött nekünk.
– Ez a lényeg: „egyelőre”. És ha nem jön be? Én még csak a
lakbérhez sem tudok hozzájárulni.
– Nem is kell – mondta megindultan Adam. – A lakás az enyém. –
Maggie elmosolyodott, és megcsókolta.
– Szeretlek. Nem akarlak kihasználni. Semmit sem akarok tőled.
Nekem csak te kellesz.
– Tudom, és szeretném, ha hozzám költöznél. Hiányzol, ha nem
vagy itt. – Fancsali képet vágott. – Olyankor megfájdul a fejem. –
Különben is szerette, ha a lány szem előtt van.
– Te csak ne akarj zsidó bűntudatot kelteni bennem! –
Farkasszemet nézett vele, aztán lassan bólintott. – Oké… idejövök.
De a lakásomat megtartom egy ideig, minden eshetőségre. Ha nem
válik be, vagy egymás idegeire megyünk, akkor visszaköltözöm. –
Ez nem fenyegetés volt, hanem ésszerű elhatározás. Adam tisztelte
érte. Ezért is.
Így hát Maggie nála maradt azon az éjszakán, és Adam már
majdnem átcsúszott az álomba, amikor Maggie megkocogtatta a
vállát. A férfi kinyitotta a fél szemét. Maggie-nek szokása volt, hogy
mindig akkor akart megtárgyalni életbe vágóan fontos eseményeket
vagy elhatározásokat, amikor neki már leragadt a szeme. Más nők is
megcsinálták már vele. Úgy látszik, ez valami nemhez kötött
genetikai örökség. A nők akkor szeretnek beszélni, amikor a férfiak
aludni akarnak.
– Mi van? – Alig bírta nyitva tartani a szemét.
– Akkor ez most mi? – Maggie-nek tökéletesen éber volt a hangja.
– He?
– Ha együtt élünk és együtt is ünnepeltünk, akkor ez már
kapcsolat, nem? Vagy az együttélésnél más a neve?
•248•
– Az a neve, hogy alvás, és azt akarok… aludj te is egy kicsit…
szeretlek… holnap majd megbeszéljük… az valami jó… – Már
majdnem aludt.
– Persze, tudom – mosolygott Maggie, aki túl izgatott volt, hogy
aludni tudjon. Feküdt, figyelte a férfit. Adam a másik oldalára
fordult, és horkolni kezdett.
•249•
19.
Pénteken pontosan délben megjelent Charlie, és elvitte ebédelni
Carole-t a La Goulue-be. Ez egy divatos étterem volt a Madison
sugárúton, ahol jó volt a koszt és a hangulat. Most, hogy tudta,
kicsoda Carole, nem volt kedve holmi egyszerű kifőzdéhez, hanem a
változatosság kedvéért valami elegáns helyet akart. A pompás ebéd
után nekivágtak a Madison sugárútnak, és nézegették a kirakatokat.
Carole most beszélt először a gyerekkoráról. Igaza volt Graynek:
a kék vér és a fényűző ház nem teszi okvetlenül álommá a
gyermekkort. Elmondta, milyen hidegek és elutasítók a szülei,
mennyire dermesztően bánnak egymással. Se testileg, se érzelmileg
nem lehet hozzájuk férkőzni. Carole-t dada nevelte, sose látta a
szüleit. Az anyja két lábon járó jéghegy. Egyke lévén testvérekkel
sem vigasztalódhatott. Időnként hetekig nem találkozott velük.
Szüleit mélységesen megbotránkoztatta az ő választott útja. Carole
meggyűlölt mindent, amit az a világ jelentett: a képmutatást, a
birtoklás bálványozását, a ridegséget, a lenézést mindenki iránt, aki
az ő köreiken kívül született. Szülei jeges közönyétől menekült
brutális és buja férjéhez, aki, Gray megalapozott gyanúja szerint,
csak a Van Horn névért vette feleségül. Miután a férje otthagyta,
nemcsak tőle akart elválni, de a halálosan gyűlölt értékrendtől is,
meg mindentől, aminek a szadista férje figyelmét köszönhette.
– Az lehetetlen, Carole – mondta a férfi gyengéden. Voltak idők,
amikor ugyanezt akarta tenni, csak ő kisebb árat fizetett érte. – El
kell fogadnod, ki vagy. Csodálatos munkát végzel azokért a
gyerekekért. Nem kell odadobnod mindent. Örömödet lelheted mind
a két világban.
– Sose volt örömöm a gyerekkoromban – lelelte őszintén a nő. –
Kislányként is gyűlöltem már mindent. Velem vagy azért akartak
játszani, aki vagyok, vagy azért nem akartak játszani, mert az
vagyok, aki vagyok. Sose tudhattam, mire számítsak, és annyi
•250•
fáradságba került kikövetkeztetni! – Charlie már értette az okát. Erről
eszébe jutott valami a séta közben. Habozott szóba hozni azok után,
hogy olyan sokáig nem találkoztak. De ő úgy érezte, sohasem
szakadtak el. Kart karba öltve ballagtak a Madison sugárúton, és úgy
diskuráltak, mintha Charlie sosem vonult volna ki Carole életéből.
Mert odatartozott, mint ahogy Carole is része volt az ő életének.
– Most valószínűleg meg fogsz ölni – kezdte óvatosan, miközben
keresztülvágtak észak felé tartva a 72. utcán. Az idő lehűlt, de ez
szép, tiszta, ropogós hideg volt. Carole gyapjúsapkát viselt,
kasmírsállal és – kesztyűvel, a férfi felhajtotta a kabátgallérját. –
Minden évben részt veszek egy eseményen, amelyre te, abból ítélve,
amit mondtál, nem akarnál elmenni. De én úgy érzem, el kell
mennem, és az idén két barátom lányát is bemutatják a társaságban.
Minden évben elmegyek az Infirmary-bálra, ahol mindig jól is érzem
magam, leszámítva az ilyenkor szokásos társasági komplikációkat.
Eljönnél velem, Carole? – kérdezte reménykedve. A nő felkacagott.
Azok után, amilyen gyűlölködő kirohanásokat intézett az „ő” világuk
ellen, el tudta képzelni, micsoda rémítő feladat lehet Charlie-nak,
hogy meginvitálja őt egy olyan eseményre, ahol a kékvérű fiatal
lányokat mutatják be a társaságnak! Ásatag, sznob hagyomány volt,
bár semmi esetre sem ismeretlen Carole előtt. Mosolyogva fordult a
férfihoz.
– Akármennyire gyűlölöm bevallani, engem is ott mutattak be. A
szüleim minden évben részt vesznek rajta. Egyszer se voltam ott az
első bálom óta. Bár veled akár vicces is lehet. Másképp nem mennék
oda.
– Vegyem ezt igennek? – Charlie szája széles mosolyra húzódott.
Majd meghalt, annyira szeretett volna eldicsekedni Carole-lal valami
igazán elegáns helyen! Szívesen elnézte a központban is, de egy
ilyen hagyományos rendezvény mégis más. Miért ne szórakozhatna
az ember azzal, hogy hébe-hóba kicsípi magát? Itt pedig estélyiben
kell megjelenni.
– Igen, ez igen – felelte Carole. – Mikor lesz? – Mert akkor ruhát
kell vásárolnia. Évek óta nem volt rajta estélyi. Kölcsönvehetett
•251•
volna egyet az anyjától – egyforma volt a méretük –, de nem akart.
Gyönyörű akart lenni Charlie-nak, és az anyja ruhái túl
nagyasszonyosak voltak.
– Hetek múlva. Majd utánanézek az irodában. – A nő bólintott.
Nagy visszalépés lesz a régi életébe, ha megjelenik Charlie-val az
Infirmary-bálon. Ám tudta, hogy ez már csak egy estére szóló hóbort
lesz, nem igazi élet. Turistaként még elviselheti, akkor is, ha nem kér
belőle. Ennél több kompromisszumra is hajlandó Charlie kedvéért.
Szótlanul ballagtak tovább Carole háza felé. A 91. utcán kelet felé
fordultak, de addigra teljesen átfáztak. Havazást ígért az égbolt. Az
ajtóban összenéztek. Charlie mosolygott. Most már nyugodtan
betessékelheti Carole, hiszen ő tudja, hogy ez az egész ház az övé, és
nem csak egy garzont bérel a hátsó traktusban.
– Nincs kedved bejönni? – kérdezte félénken Carole, a kulcsát
keresgélve, amit szokás szerint a retikülje alján talált meg.
– Ezt akarod? – kérdezte óvatosan a férfi. A nő bólintott. Akarta,
hogy Charlie nála legyen. Már sötétedett. Dél óta együtt voltak, és
sokáig tartott az ebéd. Hosszú időt kellett bepótolniuk. Az asztal
mellett mindketten elismerték, hogy nagyon hiányoztak egymásnak.
Charlie-nak hiányzott, hogy nem beszélgethet Carole-lal, nem tudja,
mit csinál éppen, nem oszthatja meg vele életének mindennapi
részleteit, izgalmait, bonyodalmait. Megszokta a nő okos tanácsait az
együtt töltött hónap alatt, és ugyanolyan fájóan nélkülözte, mint
Carole őt.
Beléptek egy kicsi, elegáns előtérbe, amelynek padlóját fekete-
fehér márvánnyal burkolták. A földszinten két kis szalon volt,
amelyek egyikéből a szép kertbe lehetett jutni. Lépcső vezetett a
félemeletre, a nagy, kényelmes bőrpamlagokkal és bőrfotelokkal
berendezett, gyönyörű, tágas nappaliba, ahol volt egy kandalló és
angol antik tárgyak, amelyeket Carole a szülei egyik házából hozott
el. Van Hornéknak számtalan ilyen antikvitásuk volt raktáron. A ház
elegáns volt, ugyanakkor meghitt és barátságos, előkelő', de játékos,
akárcsak a gazdája. Carole itt tartotta azokat a dolgokat, amelyek
fontosak voltak számára, például a menhelyi gyerekek rajzait.
•252•
Mesébe illő egyvelege volt a réginek és az újnak, a drága
műtárgyaknak és a gyerekkéz alkotta semmiségeknek meg az
emléktárgyaknak, amelyeket Carole az utazásairól hozott haza. Volt
még egy nagy, kényelmes konyha és egy apró ebédlő, amelynek
sötétpiros falaira Carole azokat az angol vadászjeleneteket ábrázoló
nyomatokat akasztotta, amelyeket a nagyapjától örökölt. Az emeleten
volt a napfényes, tágas hálószoba, a vendégszoba és az otthoni iroda.
Miután végigvezette Charlie-t a házon, visszatértek a konyhába.
– Érthető okok miatt sosem hívok vendéget – mondta a nő
szomorúan. – Néha pedig szeretném megtölteni a házat
vacsoravendégekkel, de nem tehetem. – A szegény nőt alakította, és
titkos életet élt. Charlie tudta, milyen magányos lehetett; ő is az volt,
csak más okokból. Carole-nak ugyan voltak szülei, de nem lehetett
szeretni őket. Érzelmileg kivonultak a lányuk életéből. Charlie-nak
senkije sem volt. Külön utakon érkeztek meg ugyanoda.
Carole forró csokoládéval kínálta a barátságos konyhában. Kint
besötétedett. Charlie ismét szóba hozta, mennyire borzad az
ünnepektől. Carole nem kérdezte, mit tervez, úgy gondolta, korai ezt
firtatni. Még csak egy napja, hogy Charlie visszatért az életébe. A
férfi felajánlotta, hogy begyújt a kandallóba. Mikor ropogott a tűz,
letelepedtek a nappali díványára, és órákig beszélgettek. Életük úgy
hevert körülöttük, akár egy szétszórt kirakós. Lassan illesztgették
össze a darabkákat: ide egy kis ég, oda egy fa, egy felhő, egy ház,
egy gyerekkori trauma, egy szívfájdalom, egy kedvenc házi állat,
hogy szerette Charlie a nővérét, mennyire összetörte a halála, milyen
magányos gyerek volt a kicsi Carole. Törés nélkül illeszkedtek a
darabkák, sokkal jobban, mint remélni merészelték.
Nyolc óra is elmúlt, amikor Carole felajánlotta, hogy főz vacsorát,
mire Charlie azt javasolta, hogy vacsorázzanak házon kívül. Ám
mivel akkor eredt el a hó, úgy döntöttek, sokkal barátságosabb lesz a
négy fal között Végül közösen készítettek spagettit és rántottát,
amihez franciakenyeret, sajtot és salátát ettek. Vacsora után már
mindketten kacagtak Carole vicces adomáin. Charlie mesélt az
egzotikus helyekről, amelyeket bejárt a Kék Holddal. Ahogy
•253•
visszatértek a nappaliba, Charlie magához ölelte és megcsókolta
Carole-t majd váratlanul fölkacagott.
– Min nevetsz? – kérdezte kissé bátortalanul Carole.
– Mindenszentekre gondoltam meg a zöld arcodra! Olyan muris
voltál! – Nagyon jól emlékeztek rá mindketten. Akkor esett meg az
első csók. Aztán rövidesen elszabadult a pokol.
– Korántsem olyan muris, mint te az oroszlánfarkaddal! A
gyerekek máig emlegetik! Odáig voltak érted! Gabbynek legalább
volt mibe kapaszkodnia, ahogy tipegett a nyomodban!
Ezen a napon nem mentek ki a központba. Carole másnap akarta
pótolni, Charlie rögtön jelezte, hogy elkíséri. Hiányoztak neki a
srácok, főleg Gabby.
– Azt mondtam neki, hogy elutaztál – szólt Carole. A férfi
bólintott. Borzasztóan hiányzott az egész központ, de legfőképpen
Carole. Két csók között a nő belenézett a férfi szemébe, és olyan
szelíd békességet látott benne, hogy úgy érezte, hazaérkezett. –
Feljössz? – kérdezte gyengéden. Charlie bólintott. Egyetlen szó
nélkül követte a nőt a hálószobába, ahol egy végtelen pillanatig
nézték egymást.
– Akarod? – kérdezte Charlie. Nem akart erőszakoskodni. Még
emlékezett mennyire vonakodott a nő az első randevútól, és az csak
két hónapja volt. Sok minden történt az óta, és a szakítás négy hete
bebizonyította Charlie-nak, hogy Carole szereti. Hajlandó
kockáztatni érte. Végre elérkezett számára az idő.
A nő bólintott. Elnyúltak a széles ágyon, amelyben Carole
középütt aludt, ha egyedül volt. Szeretkezésük derűs volt és
vigasztaló, szenvedélyes és meghitt, pontosan olyan, amilyennek
akarták. Odakint hullott a hó, mint egy karácsonyi képeslapon, és az
ágyban összeölelkezni olyan volt, akár egy álom.
•254•
20.
Graynek és Sylviának kellemes volt a hálaadás hétvégéje.
Szombaton az asszony bement a galériába, és ezt-azt elintézett. Gray
átment a műtermébe festeni. Vasárnap letelepedtek az ágyra a New
York Times-szü, Gray segített Sylviának keresztrejtvényt fejteni,
aztán szeretkeztek, és végül aludtak.
Charlie a hálaadási vacsora óta nem hallatott magáról. Gray és
Sylvia reménykedtek, hogy megfogadja a tanácsukat, de nem
tudhattak biztosat
Vasárnap reggelre nagy hó esett. Este Sylvia vacsorát főzött, Gray
a nappaliban olvasott. Vacsoránál, a legkedélyesebb diskurálás
közepette Gray egyszer csak megkérdezte az asszonyt, hogy mikor
jönnek haza a gyerekei. Eddig nem is jutott eszébe, hogy ez után
érdeklődjön, de most nagyon aggodalmas képet vágott. Sylvia tudta,
hogy a barátja tart a gyerekeitől, mert attól fél, hogy rosszallhatják a
románcukat.
– Azt hiszem, pár nappal karácsony előtt. Gilbert
huszonharmadikát mondott, Emily ilyesmiben egy kicsit
megbízhatatlan. Az utolsó percben felpattan egy repülőgépre, és
beront, mint egy hurrikán. Mindig ilyen volt.
– Pontosan ettől félek – riadozott Gray. – Sylvia, én nem tudom,
jó ötlet-e ez.
– Micsoda? Hogy a gyerekeim hazajönnek karácsonyra?
Viccelsz? – döbbent meg az asszony. A fia és a lánya volt az élete
napsugara. Az kizárt, hogy most azt mondja nekik, ne jöjjenek haza.
Még Gray kedvéért sem. – Miket beszélsz te?
– Azt mondom – a férfi mély lélegzetet vett –, hogy nem tudom,
felkészültem-e lelkileg a velük való találkozásra. Inkább a
műtermemben kellene maradnom, amíg itt lesznek.
Sylviának volt a földszinten egy parányi garzonja, amelyet
raktárnak használt, de a gyerekek abban laktak, mikor hazajöttek.
•255•
Éppen ezért Gray nyugodtan maradhat nála, mint ezt már hetekkel
ezelőtt megmagyarázta neki.
– Édesem, meg fognak szeretni téged! – mondta az asszony köny-
nyedén, mert mindenképpen el akarta oszlatni kedvese szorongását.
– Nem jövök ki jól a gyerekekkel.
– Nem gyerekek, hanem felnőttek.
– Gondolod te. A gyerek, az gyerek, engem az se érdekel, ha
nyolcvanéves. Ha egy százéves asszonynak van egy barátja, a
nyolcvanéves sráca biztosan begurul tőle. Ez az élet törvénye –
mondta mélységes meggyőződéssel a festő.
– Szamárság. Gordonnak sosem volt velük baja, pedig akkor még
kisebbek voltak. – Gordon volt az a szerető, aki öngyilkos lett. –
Hidd el nekem, remek fiatalok. Meg fogod szeretni őket.
– Lehet, hogy mégse – mondta bánatosan Gray. Az asszony
nyugtalanul nézett rá.
– Mit beszélsz? – Sylvia érezte, hogy itt valami lappang a felszín
alatt. Tudta, hogy a festőt irritálják a gyerekek, de azt nem, hogy
ilyen mértékben.
– Azt mondom, hogy az ilyen szintű összegabalyodás engem már
idegesít. Amíg csak ketten vagyunk egymásnak, addig jó. De ha a
gyerekeket is belerángatod, én frászt kapok.
– Gray, az isten áldjon meg, ez már esztelenség! A gyerekeim
csak néhány hétig lesznek itt! – Sylvia azt tervezte, hogy karácsony
után síelni indul velük, és azt szerette volna, ha Gray elkíséri. Fia és
lánya már tudta, hogy az anyjuknak van valakije, és semmi kifogásuk
nem volt ellene. Tudták, milyen magány szakadt rá Gordon
halálával.
– Azt hiszem, jobb lenne kimaradnom a képből, amíg ők
elutaznak – mondta a festő megingathatatlanul, percről percre
konokabb eltökéltséggel, ami persze sértette és felmérgesítette
Sylviát.
– Engedd meg, hogy tisztázzak valami fontosat – szűrte a fogai
között. – Nem akarsz találkozni a gyerekeimmel, és engem sem
akarsz látni, amíg itt vannak. Így van? Jól értettem?
•256•
– Igen, jól. Viszont te bármikor átjöhetsz hozzám, a műterembe.
– Cseszd meg! – káromkodott Sylvia. Felpattant, és dühösen
járkálni kezdett. – Nekem meg nem kell olyan ember, aki még csak
találkozni sem hajlandó a srácaimmal. Csodálatos gyerekek, és
szeretem őket. Mint ahogy téged is szeretlek. Egy vagyok velük,
Gray. Nem is mondhatod, hogy ismersz, amíg nem ismered meg
őket!
– De igen, mondhatom! És én is szeretlek téged! – mondta
rémülten Gray. Nem várta, hogy az asszony ilyen indulatosan fog
reagálni. – De nem engedem belekényszeríteni magam egy olyan
helyzetbe, amelyet nem tudok kezelni. Én képtelen vagyok az ilyen
szintű elkötelezettségre. Nem bírom! Ismerem magam. Sohasem
akartam gyereket, és a másé sem kell!
– Akkor olyan nővel kellene járnod, aki gyermektelen.
– Talán – mondta Gray, a lábát bámulva.
– Egészen pontosan mikor főzted ki ezt? – kérdezte Sylvia. El-
borzasztotta, amit Gray mondott. Erre az esztelenségre azért nem
számított.
– Mihelyt elújságoltad, hogy hazajönnek karácsonyra. Úgy
döntöttem, angolosan távozom néhány hétre.
– No és mi lesz a nyáron? Európába sem kísérsz el? –
Nevetségesnek, sőt embertelennek találta a férfi indokait. Gray nem
hajlandó megismerni az ő gyerekeit, nem akar részt vállalni életének
ebből a részéből, ebből a nagyon-nagyon fontos részből. – Szerettem
volna, ha velünk jössz síelni – mondta csalódottan. Már ki is bérelt
Vermontban egy gyönyörű házat.
– Nem tudok síelni – mondta csökönyösen Gray.
– Én sem, de ők igen. És minden alkalommal nagyon jól érezzük
magunkat együtt.
– Az idén is jól fogjátok érezni magatokat, csak én nem leszek ott
veletek.
– Szemét vagy! – Sylvia berohant a hálószobájába, és becsapta az
ajtót. Mire két óra múlva kijött, Gray elment a műtermébe. Három
•257•
hónap alatt ez volt az első alkalom. Amikor az asszony felhívta, Gray
azt felelte, fest, és nem akar beszélgetni.
– Francba! – mondta Sylvia, és megint fel-alá kezdett járkálni a
lakásban. Fogalma sem volt, mivel győzze meg a szerelmét. Tudta,
milyen ocsmány gyerekkor és hibbant család jutott neki. Gray
idejekorán közölte vele, hogy a családi élet nem neki való. Sylvia
csak azt nem várta, hogy ennyire szélsőséges legyen. Még csak látni
se akarja Emilyt és Gilbertet. Neki csak az anyjuk kell. Márpedig ha
ragaszkodik ehhez az álláspontjához, azt elöbb-utóbb megszenvedi a
kapcsolatuk. Sylvia nem tudta, hagyja-e rá, aztán hátha megenyhül
magától, vagy adjon neki ultimátumot. Mindkét módon elveszítheti a
férfit.
A Három testőr, ahogy Sylvia mostanában hívta őket, karácsony
előtt két héttel találkozott egy kínai étteremben. Idegesek és
meghajszóltak voltak mind a hárman. Charlie elpanaszolta, hogy
egymillió dologgal kell végeznie, mielőtt kihajózhatna. Adam,
akinek az összes ügyfele meghibbant, a hétvégén Las Vegasba ment
az egyik kliense címvédő mérkőzésére. Gray szörnyen lehangoltnak
látszott.
– Hogy van a gerlicepár? – ugratta Charlie. Gray csak csóválta a
fejét. – Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy alig szólunk egymáshoz. Rázós heteink vannak
a hálaadás óta.
– Mi történt? – csodálkozott Charlie. – Mikor nálatok jártam,
egész jól megvoltatok. Nemhogy egész jól, de prímán!
– Nem bírom a kölyköket.
– Tudom – mosolygott Charlie. – Az Adam szakterülete. A
huszonegy évesek. Sylvia imádnivaló, de nem kölyök.
– Viszont vannak kölykei, és én nem akarok, találkozni velük!
Jönnek haza karácsonyra, és egyszerűen nem bírom el elviselni őket!
Nem bírom! Meghülyülök! Idegroncs leszek a családi légkörtől!
Neurotikus! Depressziós! Nem akarok találkozni Sylvia srácaival! Én
őt szeretem, nem a gyerekeit!
•258•
– És mit szól ehhez, Sylvia? – érdeklődött Charlie őszinte
aggodalommal.
– Nem sokat. Dühöng. Szerintem megsértődött. Nem mondja, de az a
benyomásom, hogy ha nem engedek, lőttek a kapcsolatunknak, én
pedig nem fogok engedni. Adnom kell magamra. Meg vannak a
magam korlátjai. Komplexusaim vannak. Én az Adams családban
nőttem fel LSD-n. A húgom buddhista apáca. Az öcsém navaho, akit
ezer éve nem láttam, és nem is akarok. És mindkét szülöm
elmekórtani eset volt. Egyszerűen allergiás vagyok a családokra!
– Még Sylviáéra is? – puhatolózott Charlie.
– Még az övére is – felelte Gray. – Karácsony után Vermontba
mennek – közölte olyan hangon, mintha Sylvia és a gyerekei
rakétával indulnának egy másik bolygóra. – Síelni. – A síelés az ő
szájából annyira volt vonzó, mint a villamosszék.
– Pedig talán jól szórakoznál.
– Nem szórakoznék. Valószínűleg nem is olyan helyesek, mint
ahogy az anyjuk látja. Megvan nekem a magam baja! Nem akarom,
hogy közöm legyen a családjához! Nekem csak ő kell! – Tudta, hogy
ha tulságosan megmakacsolja magát, Sylviát is elveszítheti, de úgy
érezte, nem tehet mást. Charlie mind a kettőjüket sajnálta. Tudta,
milyen sokat jelent ez Sylviának. Annyira büszke a gyerekeire! És
úgy szereti Grayt!
– Remélem, hogy sikerül zöld ágra vergődnötök – mondta
szeliden. – Nagy kár lenne, ha nem. – Gray annyival boldogabb,
amióta Sylvia a barátnője.
Charlie beszámolt a barátainak Carole-ról.
– Megfogadtam a tanácsotokat! – közölte büszkén. – Remélem,
Gray, te is megfogadod az enyémet, és hajlandó leszel egy kis
krompromisszumra. Nehogy aztán később kelljen bánnod!
– Hát majd bánni fogom – felelte Gray rezignáltan. Felkészült rá,
hogy megfizesse az árat a konokságáért. De inkább veszítse el
Sylviát, minthogy össze kelljen édesednie a gyerekeivel.
.
•259•
– Nekem is van egy kis hírem – kezdte Adam félszegen. Barátai
ránéztek. – Charlie, emlékszel Maggie-re a Vana-koncerten? –
Charlie bólintott. – Most költözött oda hozzám! – közölte félig
büszkén, félig restelkedve. Gray és Charlie elbámult.
– Mit csinált? – kérdezte Harrington. Még nem felejtette el, hogy
nézett ki az a lány a koncerten, és mennyire megsajnálta. Olyan
helyesnek tűnt az a Maggie. Szegény kis eltévedt gyerek. – Hozzád,
Mr.Nem-kötöm-le-magam-nekem-kell-a-szabadság-és-egymillió-nő?
Ez meg hogy történt? – Mit csinált ez a lány, hogy a feje tetejére
tudta állítani Adam életét?
– Jogi előkészítőt végez estin, és arra gondoltam, így segíthetnék
neki a dolgozatírásnál – magyarázta Adam mímelt hanyagsággal.
Barátai hahotázni kezdtek.
– Mondd ezt másnak!
– Jó, jó… tényleg bírom… szeretem… mit tudom én? Az egyik
percben még csak randiztunk, a másikban azon kaptam magam, hogy
azt szeretném, ha mindig mellettem lenne. Neki még nem szóltam, de
viszem a hétvégén Las Vegasba. Még sohase járt ott. – Se ott, se
másutt. Ám Adam ezen is minél előbb változtatni akart.
– Meséltél neki a hajóról? – kérdezte Charlie. Adam, ahogy
minden évben szokta, december 26-án, miután megünnepelte a
karácsonyt a gyerekeivel, lement a repülőgépével St. Bartsbe, és ott
csatlakozott Charlie-hoz a Kék Holdon.
Adam megrázta a fejét.
– Úgy tervezem, hogy majd a hétvége után szólok – mondta
erőltetett könnyedséggel. Abban reménykedett, hogy a hétvégétől
föllelkesült Maggie nem csinál nagy patáliát a Kék Hold miatt. –
Nem változtathatok meg mindent. Tíz éve szokásunk ez a téli
vakáció. Carole-nak szóltál?
– Nem, de fogok. Nem bírom az ünnepeket! – közölte Charlie
sziklaszilárdan.
– Én meg nem bírom a kölyköket! – mondta Gray ugyanolyan
sziklaszilárdan.
•260•
– Nem akarsz lejönni velünk St. Bartsbe? – javasolta Charlie. –
Ha úgyse Sylviával ünnepelsz, akár le is jöhetnél.
– A Karib-térséget se bírom! – nyűgösködött Gray, aztán
kinevette saját magát. – Jézusom, köztünk legyen mondva, annyi
terhet hurcolunk, hogy beindíthatnánk hárman egy fuvarozó
vállalatot! – Csak hát annak, aki hozzájuk hasonlóan hosszú, nehéz
utat járt meg az életben, fizetnie is kell érte. Ők pedig megfizettek.
– Nem bírom elviselni a házasságot – vigyorgott Adam. Charlie
kinevette.
– Ezt jövő ilyenkor mondd! Te vagy az utolsó ember a Föld hátán,
akiből kinézném, hogy összeköltözik egy nővel. Mi történt a
többivel, akikkel olyan ügyesen zsonglőrködtél? – kérdezte
kíváncsian. Adam legkevesebb négy nővel járt egyszerre, de inkább
öttel, ha jó hete volt, hattal. És egyszer héttel.
– Lemondtam róluk Maggie-ért – vallotta be szégyenkezve. –
Nem akartam, hogy ugyanazt csinálja velem. Mert ezt hittem. Aztán
kiderült, hogy főiskolára jár. De én egy másik hapsival
gyanúsítottam. Megmondom őszintén, majd beleőrültem. Aztán
rájöttem, hogy szerelmes vagyok bele. Szeretek vele élni.
– Én csak lakom Sylviánál – közölte Gray. – Még mindig nem
élek együtt vele! – Büszke volt rá, hogy nem adta be a derekát.
– Ami azt jelenti, hogy a ruhád szerteszét van a városban, és
sosem találod a lakásban a megfelelő cipődet – fordította le neki
Adam. – De „lakni” sem fogsz nála, ha nem vagy hajlandó találkozni
a srácaival. Legalábbis nekem ez a megérzésem. Ez fontos
Sylviának. Nekem is az lenne. Rohamot is kapnék, ha az élettársam
nem akarna tudni a srácaimról. Azt hiszem, az betenné a kaput. –
Gray okulhatott volna a jó tanácsból, de ő csak rázta a fejét.
– Ismerik már a srácaid Maggie-t? – érdeklődött Charlie.
– Még nem, de meg fogják. Vélhetőleg még az ünnepek előtt.
Mellesleg az anyákat se bírom. Legalábbis hálaadáskor. Kimentem a
szüleimhez, aztán csak hallgattam, ahogy lökik nekem a szokott
szöveget. Erre felálltam, és otthagytam őket ebéd előtt.
•261•
Mindig azt hittem, anyám agyvérzést kapna, ha ezt tenném, de
nem kapott. Sőt, azóta mindig nagyon udvarias, ha telefonál.
– Apád mit szólt hozzá? – kérdezte Gray.
– Elaludt.
A vacsora hátralevő részében nem történt semmi különös.
Politikáról, üzletről, beruházásokról és Gray kedvéért művészetről is
beszélgettek. A festőnek áprilisra várható a kiállítása, de a galériák
máris eladták három képét. Sylvia nagy dolgot tett érte, mikor
kinyitotta előtte az ajtókat, és Gray hálás is volt neki, de annyira már
nem, hogy megismerje a gyerekeit. Egyszerűen képtelen volt
bizonyos dolgokra. Adam és Charlie arról is beszélgetett, milyen
izgatottan várják a vakációt a Kék Holdon. Biztatták Grayt, hogy
jöjjön velük, de ő nem akart. Azt mondta, rengeteget kell dolgoznia a
kiállításra.
Szokás szerint ők jöttek el utoljára az étteremből, és addigra elég
sokat ittak. Külön-külön mértékletesek voltak, de ha összekerültek,
sutba vágták a mértéktartást, és rendesen a pohár fenekére néztek.
Gray a műtermébe ment az étteremből. Maggie aludt, mire Adam
hazatért. A csendesen mosolygó Charlie előre örült a heteknek,
amelyeket a hajóján tölthet. Karácsony előtt négy nappal akart
indulni. Ez a tökéletes módszer, amellyel eljátszhatja magának, hogy
a karácsony nem létezik.
•262•
21.
Maggie ujjongott, amikor Adam másnap reggel megmondta, hogy
a hétvégén Las Vegasba mennek a repülőgépével. A lánynak
egyébként sem kellett dolgoznia a hétvégén, már be is tervezte egy
dolgozat megírását, de azt mondta, magával viszi a könyveit, és
összehozza a dolgozatot, amíg Adam tárgyal. Hálásan ugrott a férfi
nyakába, aztán egyszerre elborult az arca.
– Mit veszek fel?
Amióta Adammel élt, már nem válogathatott a lakótársai
ruhatárából, bár azoknak amúgy sincs olyan holmijuk, ami megfelel
Las Vegasba. Adam már gondolt erre. Elmosolyodott, és odadobott a
lánynak egy hitelkártyát.
– Menj vásárolni! – mondta kegyesen. Maggie egy pillanatig
bámulta a kártyát, aztán visszaadta.
– Nem tehetem – mondta szomorúan. – Lehet, hogy szegény
vagyok, de olcsó nem. – Tudta, hogy más lányok ezt csinálták
Adammel, de ő sosem fogja. Egyszer lesz majd neki is pénze. Addig
pedig meg fog élni a keresetéből és a Pier 92-ben kapott
borravalókból. – Köszönöm, édesem, majd kitalálok valamit.
Adam tudta, hogy bízhat a lány leleményességében, ettől
függetlenül nagyon sajnálta. Maggie-vel sokkal kíméletlenebbül bánt
az élet, mint vele. Még többet szeretett volna segíteni rajta, de
Maggie sosem fogadta el. Adam becsülte érte. Egészen más volt,
mint az eddigi női.
Péntek délutánra tűzték ki a Las Vegas-i indulást. Maggie alig bírt
magával az izgalomtól. Ölelgette a férfit, hálálkodott. Adam boldog
volt, ha örömet szerezhetett neki. Alig várta, hogy eldicsekedhessen
a lánnyal. Emlékezetessé akarta tenni számára ezt a hétvégét,
kárpótolni akarta, amiért megrövidítette az élet. És Maggie olyan
hálás volt érte! Soha semmit sem tekintett úgy, mint ami neki jár.
•263•
Adam megmondta, hogy Las Vegas után egy héttel vele és a
srácokkal akarja megülni a hanukát. Az anyjának már szólt, hogy
nem megy Long Islandre. Valóban megváltoztak az idők.
Carole felöltözött, mire Charlie elment érte, hogy magával vigye a
bálra. A férfinak elakadt a lélegzete. A nő rózsaszín szaténruhát
viselt, a Bergdorfban vásárolta, ahol három éve nem járt, hozzá
magas sarkú, ezüstszínű szandált, és az anyjától kölcsönkért fehér
hermelinblézert. Haját elegáns csavart kontyba tűzte. A fülében és a
csuklóján a nagyanyja gyémántjai ragyogtak. Apró ezüstszínű reti-
kül és fehér glaszékesztyű egészítette ki az öltözékét.
Charlie, aki frakkban volt, egy hosszú-hosszú pillanatig csak állt
és nézte. Szenzációsan mutattak együtt. Carole olyan volt, mintha
Grace Kellyből és Uma Thurmanből keverték volna ki, egy cseppnyi
Michelle Pfeifferrel fűszerezve, Charlie meg egyszerre emlékeztetett
Gary Cooperre és Cary Grantre.
Az emberek utánuk fordultak, mikor bevonultak a Waldorf-
Astoriába. Carole fejedelmi volt, egyáltalán nem hasonlított a
menhely tornacipős-farmeros igazgatónőjére, vagy a mindenszenteki
zöld arcú boszorkányra. Az volt benne a legjobb, hogy Charlie
egyszerre szerethette mind a három alakját. Élvezet volt így
kiöltözve látni, a nyilvánosság előtt.
Beálltak a fogadási sorba, üdvözölték az elsőbálozókat. Carole
halkan mesélt a saját bemutatásáról. Azt mondta, iszonyúan félt,
végül azonban akarata ellenére mégis jól mulatott.
– Le merném fogadni, hogy gyönyörű voltál! – mondta Charlie
rajongó pillantással. – Most pedig egyszerűen szédületes vagy! –
folytatta, miközben a lassú keringőt járták a táncparketten. Kitűnő
táncosok voltak mindketten. Gyerekkoruk, neveltetésük az ilyen
pillanatokban – tánciskolában, bálokon – mutatkozott meg igazán,
amelyeket Carole szégyellt, és igyekezett elfelejteni. Ám ma este, ha
csak egy rövid látogatás erejéig is, visszatért a régi világába.
•264•
Charlie tudta, hogy nem veheti rá sűrűn az ilyen előkelő társasági
eseményekre, de nem bánta. Maga is unta már őket, de hébe-hóba
még elszórakoztatták.
Kevéssel a vacsora előtt összefutottak a Van Horn szülőkkel.
Carole mutatta meg őket a férfinak, és utána oda is mentek az
asztalhoz, amelynél New York krémjének krémje ült, hogy
udvariasan köszönjenek. Carole apja felállt, mikor észrevette őket.
Magas, előkelő külsejű ember volt, a lánya feltűnően hasonlított rá.
A bemutatás után kezet nyújtott Charlie-nak, de az arca olyan volt,
mintha jégből faragták volna. Harrington már találkozott vele pár
éve, de nem hitte, hogy Carole apja emlékezne rá.
– Ismertem az apját – mondta Arthur Van Horn gyászosan. –
Együtt voltunk Andoverban. Fölöttébb fájlaltam, mikor hallottam, mi
történt vele. Milyen tragikus veszteség! – Ez igen kínos téma volt
Charlie-nak. Carole hősiesen próbálta másra terelni a beszélgetést.
Az apja ilyen volt: ahova betette a lábát, elromlott a hangulat.
Bemutatta Charlie-t fagyos hallgatásba burkolódzó anyjának is, aki
megrázta a férfi kezét, bólintott, aztán elfordult. Ennyi volt. Carole és
Charlie visszatértek az asztalukhoz, és táncoltak még egy kicsit
vacsora előtt.
– Hát ez kemény volt! – állapította meg a férfi. Carole nevetett.
Szülei viselkedésének semmi köze nem volt Charlie-hoz. Nem tudtak
másmilyenek, lenni.
– Náluk ez számít meleg fogadtatásnak! – A Van Horn házaspár
igazi karikatúrája volt a felső köröknek, amelyhez tartoztak. – Nem
emlékszem, hogy anyám egyszer is átölelt vagy megcsókolt volna.
Bevonult a gyerekszobába, olyan arccal, mintha állatokat szemlélne
meg a cirkusz porondján, és attól félne, hogy megtámadják, ha
sokáig marad, ennélfogva nem is maradt. Sosem láttam öt percnél
huzamosabb ideig. Ha valaha lesznek gyerekeim, a padlón fogok
fetrengeni velük, mocskos leszek, és addig ölelgetem és pusziigatom
őket, amíg nem visítanak!
– Az anyám volt pontosan ilyen. – Charlie azért is szenvedte meg
annyira a halálát. Anyjától és Ellentől mást se hallott, mint hogy
•265•
mennyire szeretik. Az apja a tanítója és a legjobb barátja volt. Az
eszményképe. Volt mit elveszítenie. Az egész világa lett oda velük.
Vidám, kedélyes ember volt az apja, aki hasonlított Clark Gable-re,
és szerette a hajókat. Charlie valószínűleg az ő tiszteletére vásárolta
meg az első hajóját a szülei halála után. Olyan hajókat akart, amelyek
tetszenének az apjának. Különös, ahogy ezek a dolgok elkísérik az
embert a felnőttkorba, jegyezte meg Carole-nak.
– Azt hiszem, nem tehetjük túl magunkat azon, hogy tetszeni
akarunk a szüleinknek – mondta, míg letelepedtek a vacsorához.
Jól szórakoztak a bálon: a lányok csinosak voltak és meghatók.
Díszes fehér ruhát viseltek, virágcsokrot tartottak a kezükben, és az
apjukkal járták el az első táncot. Majdnem olyan volt, mint egy
esküvő: valamikor régen annak volt az előjátéka. Az első bálnak az
volt a rendeltetése, hogy a lányok férjet találjanak. A mai lányok már
csak szórakoznak: ahogy vége lett a bálnak, átöltöztek
miniszoknyába, és diszkóba mentek a barátaikkal.
– Elvben helytelenítem – mondta Carole –, és helytelenítek
mindent, amit jelképez. De bevallom, már nem fáj, ezért nem is
érdekel túlságosan. Bár társadalmi szempontból igazságtalan, de a
fiatalok jól érzik magukat, és ez a lényeg. – Charlie megkönnyebbült,
hogy a nő így látja. Boldogan nézett rá, amikor az alkalom
tiszteletére bérelt limuzin visszafelé vitte őket Carole házához. Az
este remekül sikerült, mindketten jól mulattak.
– Köszönöm, hogy elhoztál – mosolygott Carole. A férfi odahajolt
hozzá, és megcsókolta. Még sose látott ilyen szép nőt, és büszke volt,
hogy vele lehet, habár a szüleitől elszörnyedt. Milyen lehet két ilyen
ember között felnőni? Elképesztő, hogy Carole normális lett. Még
szerencse, hogy nem olyan, mint ők! Carole gyengéd, jószívű,
együttérző és kedves. – Alig várom, hogy veled karácsonyozhassak –
folytatta a nő. – Szeretem az ünnepeket. Úgy tervezem, holnap
megvásárolom a fámat, és együtt feldíszítjük.
Charlie úgy nézett rá, mint akit arcul csaptak. Egy félszeg
pillanatra csönd lett. A férfi tudta, hogy mondania kell valamit. Ha
•266•
nem teszi, a hazugság bűnébe esik. Amikor kibékültek, akkor is
megmondta Carole-nak, hogy mindig az igazat várja el tőle.
– Én nem leszek itt – szólt nagyon halkan és szomorúan.
– Holnap? – hökkent meg Carole.
– Nem, karácsonykor – felelte a férfi. – Gyűlölöm az ünnepeket,
gyűlölöm minden egyes percüket. Rég nem karácsonyozom.
Túlságosan fáj. Minden évben a hajómon töltöm. El fogok utazni
három hétre.
Hosszú csend lett. Carole úgy bámult rá, mint aki nem hisz a
fülének.
– Mikor indulsz? – kérdezte úgy, mintha Charlie fejbe vágta volna
egy téglával. A férfi szinte várta, hogy Carole füléből kiserkedjen a
vér. Rosszul érezte magát, gyűlölt csalódást okozni a nőnek. Ám
vannak más dolgok is, amelyeket senkiért sem képes megtenni. Ez
közéjük tartozott.
– A jövő héten – mondta elgyötörten, de elszántan.
– Karácsony előtt?
Charlie bólintott.
– St. Bartsbe megyek Adammel. Nálunk ez hagyomány. Minden
évben ezt tesszük – felelte, mintha ez igazolná a távozását. Ám
Carole nem tekintette kellő indoknak.
– Otthagyja a gyerekeit az ünnepen? – kérdezte rosszallóan. Ez
hallatlanul önző dolog.
– Adam karácsony után jön. Én az előző héten szoktam menni.
– Miért nem vele mész, egy nappal karácsony után? Akkor együtt
lehetnénk az ünnepen. – Carole-nak ez ésszerű kompromisszumnak
tűnt, ám Charlie a fejét rázta.
– Nem tehetem. Ismerem magam. Nem bírom. Szabadulni akarok
innen, mielőtt mindenki elérzékenyül, vagy én kezdek el bőgni. A
karácsony gyerekeknek és családos embereknek való. Nekem egy
sincs.
– Itt vagyok neked én – mondta Carole szomorúan. Tudta, hogy
bizonyos értelemben korai még ezt várni a férfitól, de hát együtt
vannak, szeretik egymást, és Carole-nak fontos a karácsony. Ez már
•267•
csak nyom valamit a latban. De Charlie-nak ez vagy túl kevés volt,
vagy túl sok.
– Kitalálunk valami szórakozást, ha visszajöttem! – mondta
vigasztalásul. Ám Carole kibámult az ablakon, és tépelődött.
– Akkor már nem szabadulhatok el. Nem vártam én semmi
különlegeset. – Visszafordult a férfihoz. – Csak veled szerettem
volna lenni. Utána mindenképpen dolgoznom kell. Nem hagyhatom
ott a srácokat minden ok nélkül, csak azért, mert te nem akarod
velem tölteni a karácsonyt.
– Én nem téged akarlak kerülni – magyarázta csüggedten Charlie.
– Csak gyűlölöm az egész nyomorult ünnepet! Azért találták ki, hogy
az ember boldogtalannak és kirekesztettnek érezze magát! Még a
gyerekek se azt kapják, amit akarnak. A felnőttek veszekednek, a
gyerekek verekednek. Mikulást hazudunk a gyerekeknek, aztán
csalódást okozunk nekik, mikor úgy találjuk, elég idősek ahhoz,
hogy ezt is lenyeljék, tehát közöljük velük, hogy Mikulás pedig nem
létezik. Gyűlölöm az egészet! Nem vagyok hajlandó ünnepelni!
– A szeretet talán mindig a csalódásról szól – nézett vele
farkasszemet a nő.
– Azt reméltem, sportszerűen fogod fel – mondta Charlie
feszülten, míg az autó megállt Carole háza előtt.
– Azt reméltem, hogy velem leszel. – Arra gondolt, hogy a
szüleivel kell karácsonyoznia, és még jobban elkeseredett. Pedig
eredetileg az ünnep nagyobbik részét a központban akarta tölteni, a
kisebbiket Charlie-val. Hát ennyit a karácsonyról.
Charlie kisegítette a gépkocsiból, és az ajtóhoz kísérte. Az egész
estét elrontotta a bejelentésével, és most még megcsókolni is félt
Carole-t. Bár a nő egy szót sem szólt, a férfi úgy érezte, ez lett a
kapcsolatuk szakítópróbája. Ám ezt akkor sem tudja és nem is fogja
megtenni senki kedvéért.
– Holnap majd telefonálok – szólt halkan. Nem kérte, hogy
maradhasson, és Carole nem hívta be. Túlságosan feldúlta, amit
hallott. Úgy látszik, ez a kapcsolat nem az, aminek képzeli. Akkor
nem, ha Charlie nem hajlandó vele tölteni a karácsonyt. Sőt a
•268•
szilvesztert sem, ha három hétre utazik el. Megint magányos lesz a
szilvesztere.
– Jó éjszakát – mondta csendesen. Megcsókolta a férfi arcát, aztán
Charlie elment. Carole az emeleti ablakból figyelte a távolodó
limuzint.
A szeretet talán mindig a csalódásról szól, hallotta magában
Charlie, míg hazafelé vitte az autó. Súlyos ítélet. Lehet, hogy rá is
szolgált. Ám ő is csalódott. Azt várta, Carole megérti, mennyire fáj
neki ez. De nem értette meg. Elvárja, hogy vele karácsonyozzon.
Arra pedig ő képtelen. Még Carole kedvéért sem. Akkor sem, ha
bűnhődnie kell érte.
•269•
22.
Mesébe illő volt a hétvége Las Vegasban. Maggie imádta. Tetszett
neki minden: a revük, az üzletek, a fények, a szerencsejáték, az
emberek, még az ökölvívó-mérkőzés is. Adam végül csak vásárolt
neki ruhát meg egy szőrmeblézert, Maggie azokat viselte a meccsen.
Befektetett a saját pénzéből a játékautomatáknál ötven dollárt, és
nyert rajta ötszázat, ami valósággal lázba hozta. Úgy érezte magát,
akár egy királykisasszony, amikor Adam gépén visszafelé repültek
New Yorkba. A férfi boldogan mosolygott.
– Örülök, hogy jól mulattál! – Élvezettel kényeztette, és büszkén
dicsekedett vele. Maggie istenien festett az új ruhában és a
szőrmeblézerben.
– Pazarul éreztem magam! – ismételte a lány, és nem győzött
hálálkodni.
Már a leszálláshoz készültek a Kennedy Repülőtéren, amikor
Maggie minden ok nélkül szóba hozta a szilvesztert, és azt mondta,
vicces lenne Las Vegasban tölteni. Nagyon megtetszett neki a város.
Bezzeg ő nem sápítozott, mint Adam anyja, hanem rögtön
beilleszkedett a férfi világába.
– Igen, talán majd egyszer – mondta szórakozottan Adam.
– Mit szólnál ehhez az évhez? – kérdezte Maggie izgatottan.
Adam úgyis gyakran jár oda, és van ez a repülőgépe, tehát oda
mehetnek, ahova akarnak! Ez merőben új érzés volt a lánynak. Úgy
érezte magát, mint egy madár, amelynek óriási szárnya nőtt.
– Nem tehetem. – Adam kibámult az ablakon. Hirtelen úgy érezte,
el kell mondania. Előbb-utóbb úgy is meg kellene tennie, akkor meg
miért ne legyen most? – Karácsony után egy nappal mindig
elutazunk Charlie-val.
– Úgy érted, ez olyan férfiak murija, mint a vadászat? – Maggie
csalódottnak látszott.
•270•
– Olyasféle. – Ezzel annyiban is hagyta volna a dolgot, de Maggie
nem tágított.
– Hova mentek?
– St. Bartsbe, Charlie hajóján.
Maggie megbotránkozva meredt rá.
– A Karib-tengerre? Egy jachton? Viccelsz?
– Nem, nem viccelek. Charlie gyűlöli a karácsonyt. Előttem egy
héttel elmegy hajózni. Én akkor megyek utána, miután
megünnepeltük a karácsonyt a kölykökkel. Minden évben ez a
program,
– És még mi? Megdugod a Karib-térség összes tyúkját?
– Valamikor azt tettem. Most már nem, mert itt vagy nekem te –
felelte Adam higgadtan.
Nem akart veszekedni, de nem is akart változtatni a tervein. Ezek
a közös utak Charlie-val már hagyománnyá váltak, amely nagyon
drága volt neki.
– Engem nem is kérdezel, hogy nincs-e kedvem menni? –
kérdezte a lány olyan képpel, mintha mindjárt hozzávágna valamit a
szeretőjéhez. Adam szerencséjére semmi kézre eső nem volt a
közelben.
– Maggie, nem tehetem! Ez Charlie programja, és ő egyedül lesz.
Ez férfidolog.
– Fenét az! Tudom én, mit művelnek a pasasok, ha egyedül
vannak. Ugyanazt a disznóságot, amit te csináltál, mielőtt
megismertél engem.
– Charlie nem ilyen. Hallatlanul tisztességes. Azon kívül most van
egy barátnője.
– Ő is megy? – kérdezte Maggie gyanakodva.
Adam megrázta a fejét.
– Nem, nem jön. Csak mi ketten.
– Mennyi időre?
– Két hétre.
Maggie úgy nézett rá, hogy Adam visszahőkölt.
•271•
– Két hétre? Azt képzeled, hogy itt fogok ülni egyedül, miközben
te két teljes hétig hajtod a csajokat? Mert ha ezt gondolod, akkor
bolond vagy.
– Ne fenyegess! – mondta Adam haragosan. – Tudom, hogy
bepöccentél, de nem tehetek róla. Nem hagyhatom cserben Charlie-t.
És nem ronthatok rá csak úgy, hogy jöhetsz-e te is. Kínos helyzetbe
hoznám, mert arra számít, hogy egyedül megyek.
– Óriási, akkor kellemes szilvesztert kívánok! Csókold meg
éjfélkor őt! Nem erre megy ki a játék? Nem homokos ez a Charlie?
– Jaj, az ég áldjon meg! Barátok vagyunk. Évente kétszer
elmegyünk utazni. Sajnálom, hogy ebbe beleesik a szilveszter, de
nem tudtam, hogy meg foglak ismerni, bocs!
– És jövőre másképp lesz?
– Meglehet. Nem tudom. Nem ígérek előre semmit. Egyelőre
várjuk meg, hova vezet a kapcsolatunk. – Igyekezett nyugodtabban
beszélni, mint amennyi nyugalmat érzett, mert a lány indula-
tosságától megfájdult a feje, méghozzá csúnyán.
– Majd én megmondom, hova vezet. Sehova, ha azt képzeled,
hogy a vakációk alatt csak úgy ejthetsz, és elmehetsz utazgatni a
haverjaiddal. Ha nem akarod velem tölteni az ünnepeket, nekem úgy
is jó, de akkor fogd azt a rohadt szabályzatodat a randevúzásról, és
dugd fel, tudod, hova! Mert azok az emberek, akiknek komoly
kapcsolatuk van, együtt töltik a szabadságot, de főleg a szilvesztert!
– Köszönöm a tájékoztatást! – Adam ekkor már a fejét fogta, ám
Maggie olyan mérges volt, hogy ügyet sem vetett rá. – Nézd, olyan
jól éreztük magunkat Las Vegasban. Ne rontsuk el! Szeretném, ha a
jövő héten találkoznál a srácaimmal. Szeretlek, és jó lenne, ha ez
bejönne. Mindössze két hétre kell elmennem! Miért nem lazítasz,
miért nem tudod kedvesen fogadni?
– A kedves embereket mindig átverik. És nem kell menned,
hanem akarsz menni. Charlie barátnője mit szól hozzá?
– Fogalmam sincs – mondta a férfi komoran.
– Fogadnék, ő sem örül neki.
•272•
Egész héten, a szilveszteren veszekedtek. Maggie annyi időre tette
félre a perlekedést, amíg a következő hétvégén megismerkedett
Adam gyerekeivel, azok pedig, némi óvatos puhatolódzás után úgy
döntöttek, hogy tetszik nekik. A lány odáig volt értük, Adam
ujjongott. Elmentek négyesben korcsolyázni, Maggie magával vitte
Amandát megvásárolni Adamnek a karácsonyi ajándékot. A
gyerekek elmagyarázták neki a hanukát, Maggie megmutatta
Amandának, hogyan kell sminkelni, puszedlit sütött Jacobbal, és
tippeket adott neki a csajozáshoz. A srácok úgy döntöttek, hogy
Maggie a második legjobb dolog a világon, rögtön a szeletelt
szendvicskenyér után; elég fiatal, hogy együtt lehessen röhögni vele,
és elég öreg, hogy felnézhessenek rá. Adam némi ellenállást várt a
lánytól, de az teljességgel elmaradt. Maggie a legjobb haverja lett
Amandának és Jacobnak. Aztán mikor a gyerekek elutaztak, újból
kitört a háború. A tűzszünet csak a hétvégére volt érvényes.
Charlie kétszer vacsorázott Carole-lal a bál óta. Kapcsolatukban
határozottan eluralkodott a hidegség. A nő először nem szólt, de a
második alkalommal megkérdezte, változtatott-e a tervein. A férfi
megrázta a fejét.
– Carole, nem tehetem! – A nő bólintott, és nem szólt többet.
Charlie szerette volna vele tölteni az éjszakát, de nem volt bátorsága
ezt kérni, inkább hazament a lakására. Határozottan az volt a
benyomása, hogy ha elutazik karácsonyra, a románcának vége lesz,
mire hazatér. Carole főleg azért nem értette, miért csinálja ezt, mert
Charlie egyedül akarta tölteni az első hetet huszonhatodika előtt,
holott mehetett volna Adammel is. A férfi felhagyott azzal, hogy
megpróbálja elmagyarázni; úgy döntött, addigra halasztja, amikor
visszatér. Ha Carole akkor még szóba áll vele.
Egy nappal az elutazása előtt Adam felhívta az irodájában. Charlie
eszelős rohanásban volt, mert nem akart elintézetlen ügyet hagyni az
asztalán. Adam elújságolta, hogy nála még rosszabb a helyzet.
– Ebben az évszakban az összes ügyfelem megvész! Ha a
házasságuk eleve vacak, akkor most akarnak elválni. Ha a szeretőjük
eleve hisztis, akkor most csináltatja fel magát. Ha a kölykük eleve
•273•
hülye, akkor most köt ki a fogdában. Ha egy énekesnek eleve nem
tetszik a szerződése, akkor most tépi szét. A sportolóim fele leissza
magát az ünnepen, aztán megerőszakol valakit. Nagyon mulatságos!
Úgy szeretem ezt az évszakot! – őrjöngött Adam.
– Én is! – nevetett Charlie, aki Carole neheztelése ellenére is
nagyon várta a közös utat. – Gondolom, annak ellenére, amit most
mondtál, sínen van minden. Ugye jössz? – Mert sosem árt
ellenőrizni. Meglepő módon hallgatás következett. Költői kérdés
volt, ám Adam hangjának furcsa zöngéje lett tőle.
– Maggie pokollá teszi az életemet – vallotta be. – Azt képzeli,
hogy a farkunkat fogjuk kilógatni a hajóból, és felszedünk mindenkit,
aki a Karib-térségben felszedhető. Nincs elragadtatva.
Charlie nagyot nevetett a szemléletes leíráson, ám gyorsan
elkomolyodott.
– Carole nem ezekkel a szavakkal mondta, de ő is ki van borulva.
Azt hitte, együtt fogjuk tölteni a karácsonyt, ám én közöltem, hogy
nem szoktam karácsonyózni. Azt reméltem, meg fogja érteni, de
nem. Ez lehet a szakítópróba. – Ennek ellenére sem akarta tűrni,
hogy az otthonmaradásra erőltessék. Ha Carole nem képes tudomásul
venni ezt, akkor ne vegye. Tessék elfogadni Charles Harringtont
olyannak, amilyen, minden bibircsókjával és májfoltjával
egyetemben. És az egyik szépséghibája az, hogy a szülei, de főleg
Ellen nővére halála óta iszonyodik a karácsonytól.
– Szomorúan hallom – mondta Adam sötéten. – Fájdalom,
Maggie-nek ugyanez a véleménye. Én nem értem, miért csinálnak
egyesek ekkora ügyet az ünnepekből. Nem tudom, mi a titkos
kapcsolat a nők és az ünnepek között, de ha rosszul csinálsz valamit
a szabadságod alatt, a nők okvetlenül kirúgnak.
– Veszem észre – bosszankodott Charlie. Carole is idegesítette.
Nagy teher volt a kapcsolatukon ez a tervezett téli vakáció. Ráadásul
ő három hétre akart elutazni, a nőnek tehát még több ideje lesz, hogy
haragudhasson rá. Főleg azért, mert csak nemrég jöttek össze. Igazán
nem volt szükségük egy újabb kátyúra az úton – erre nem itt van?
•274•
Charlie bizonyosra vette, hogy a kapcsolatuk nem bírna ki még
egy döccenőt. Nagyon nem akarta elveszíteni Carole-t. Félt ettől a
lehetőségtől, ám nem annyira, hogy maradjon. Carole mindenáron
azt akarta, hogy mellette legyen karácsonykor, ő meg mindenáron
menekülni akart a gyűlölt ünneptől.
– Mintha ez nem lenne elég a komplikációból, a kölykök most a
hétvégén találkoztak Maggie-vel, és teljesen belezúgtak! Őszintén
megmondom, Charlie, nem akarom, hogy Maggie dühöngjön! – Még
kevésbé akarta, hogy szomorú legyen. Márpedig ez elszomorítaná,
méghozzá nagyon.
– Miket beszélsz te? – Charlie ereiben meghűlt a vér. – Csak nem
azt mondod, hogy nem jössz?
– Nem tudom. Lehet, hogy megváltoztak az idők. Mindkettőnk
számára. Nekem mindenesetre igen. – Nem tudhatta, Charlie
mennyire ragaszkodik Carole-hoz. Nehéz volt megállapítani.
Gyanította, hogy Charlie sem biztos önmagában. Maggie és ő
egészen mások, ők élettársak.
– Hadd gondolkozzam ezen! Majd visszahívlak.
– A mobilomon keress! Tárgyalok egész délután. A viccet
félretéve, csakugyan ki kell váltanom az egyik eszement ügyfelemet
a fogdából.
– Te szerencsés flótás! Akkor majd hívlak. – Charlie letette.
Majdnem öt óra volt, mire visszahívta. Mindketten elnyűttek
voltak. Adamnek egy lidércnyomásos délutánon kellett
zsonglőrködnie az ügyfelekkel és a sajtóval. Charlie-nak fel kellett
dolgoznia az egész restanciát, és közben egyfolytában ette magát
Carole miatt. Nagyon alaposan fontolóra vette Adam szavait.
Valóban megváltoztak az idők, és ha tartalmasabbá akarja tenni az
életét, akkor neki is meg kell változnia. Úgy érezte magát, mint aki
egy szirttetőről zuhan. Remélhetőleg nem beton várja a mélyben. Hát
majd meglátjuk.
– Oké – mondta olyan hangon, mintha valaki arra biztatta volna
őket, hogy ejtőernyő nélkül ugorjanak ki egy repülőgépből. – Akkor
vágjunk bele!
•275•
– Mibe? – kérdezte Adam értetlenül. A háttérből nagy ricsaj
hallatszott. Adam a fogdában volt, ott próbálta feltartóztatni a sajtót.
A háttérzaj emlékeztetett az állatkertek madárházára.
– Hozd el Maggie-t a hajóra. Bírom Maggie-t, te pedig szereted. Ő
is szeret. Jól fogjuk érezni magunkat, és a fenét is egye meg a fene. A
kapcsolatotok biztosan belebukna, ha nem hoznád el. – Ezért pedig
nem akarta vállalni a felelősséget. Érezte, hogy Adam
kutyaszorítóban van, és ki tudja, talán hozni is szeretné a barátnőjét.
– Ha hozni akarod, csak tessék. Tőled függ. Én is elhívom Carole-t.
– Charlie, te egy hős vagy! – Adam nem akart kunyerálni, de ez
volt a szíve vágya. – Király vagy! Még ma este szólok neki. No és te
mit lépsz?
– Valószínűleg megőrültem, és nem tudom, eljutottunk-e már
odáig, de meg fogom hívni Carole-t. Jobban örültem volna annak, ha
elenged a vakációra, de ha egyszer nem bírja, vagy nem akarja… Azt
hiszem, sokat veszítenék vele, még annál is többet, mint gondolom.
– Sokat befektettek a kapcsolatba: tisztességet, igazságot,
bátorságot, szeretetet, reménységet. Nem akarta elpazarolni. Még
nem. Márpedig ha egyedül hagyja Carole-t az ünnepeken, nagyon
valószínű, hogy erre kényszerül.
– Szent Kleofás! – nevetett Adam. – Mi történik velünk, Charlie?
– Félek belegondolni – felelte Charlie bágyadtan.
– Én is. Félelmetes dolog ez, tesó. Férfi vagy, hogy mégis
belevágsz. Legalább nem kell fárasztanunk magunkat a numerákért,
vagy a bennszülöttektől várni segítséget.
– A helyedben ezt nem mondanám így meg Maggie-nek – nevetett
Charlie.
– Nem versz át? Mikor indulsz?
– Holnap reggel.
– Jó utazást! Akkor várj rám huszonhatodikán. Azaz ránk. Jut
eszembe, ha Carole akarja, leviszem a gépemen. Add meg neki a
számom, és mondd, hogy hívjon fel.
– Azt teszem, és köszönöm – felelte Charlie.
– Én köszönöm.
•276•
Letették a kagylót. Charlie egy darabig ült, és bámult a levegőbe.
Igaza van Adamnek. Megváltoztak az idők.
Fél hatkor eljött az irodájából, taxiba ült, és pontosan hatra ért a
központba, amikor Carole zárni készült. A nő meglepődött. Csak
nem történt valami baj? Mert elég sok akadt az utóbbi időben. A
karácsony. A szilveszter. Charlie el akar menni három egész hétre,
ami eleve tönkreteszi az ő ünnepét. A férfi még a karácsonyfáját sem
látta.
– Szia, Charlie. Mi újság? – Carole fáradtnak tűnt. Hosszú napja
volt.
– Azért jöttem, hogy elköszönjek – mondta a férfi.
– Mikor indulsz?
– Holnap.
Carole bólintott. Mit lehet itt még mondani? Mire Charlie
visszajön, közöttük mindennek vége. Legalábbis az ő számára.
Ugyanolyan sértőnek találta Charlie terveit, mint a férfi azt, hogy ő
letagadta a nevét. Akiknek közük van egymáshoz, legalábbis Carole
véleménye szerint, azok együtt töltik a szabadságukat.
Charlie nem így látta. Számára nem léteztek ünnepek. És talán
Carole-nak sem léteztek, csak egy olyan ember kellett neki, aki
érzelmileg elérhető, nem pedig egy olyan, aki nem enged magához
érzéseket. Ez nagyon fáj. Az élet fájdalmas dolog, de akkor is élni
kell. Reménykedjünk benne, hogy együtt is lehet.
– Hát akkor jó utat! – Begyömöszölt az egyik fiókba egy vastag
dossziét.
– Neked is – szólt a férfi csendesen.
– Hogyhogy nekem is? – Nem értette. Túl fáradt volt most a
szóviccekhez.
– Neked is lesz egy jó utad.
– Én nem megyek sehova. – Felállt, kihúzta magát.
– Dehogynem, legalábbis remélem… vagy remélem, hogy nem
utasítod vissza… – mondta Charlie akadozó nyelvvel. A nő szúrósan
meredt rá. – Ha van hozzá kedved, szeretném, ha huszonhatodikán
•277•
csatlakoznál Adamhez és Maggie-hez, és te is lejönnél Adam gépén.
Hozza a barátnőjét. Így beszéltük meg.
– És te is akarod, hogy jöjjek? – hüledezett Carole. – Komolyan
beszélsz?
– Igen, komolyan. – Talán még annál is komolyabban, mint
szeretné. – Boldog lennék, ha lejönnél, Carole. Megteszed?
Remélem, el tudsz szabadulni.
– Megpróbálom. Es remélem, tisztában vagy vele, hogy nem
akartam betolakodni a hajódra. Én csak annyit szerettem volna, ha
velem töltenéd a karácsonyt, és csak huszonhatodikán mennél el a
barátoddal.
– Tudom, de arra képtelen vagyok. Legalábbis most. Egyszer
talán menni fog. De ha lejössz, két hetet tölthetünk együtt. – Ez
fantasztikus újság volt Carole-nak, de Charlie-nak még
fantasztikusabb. Pazar ötlet! De jó, hogy eszébe jutott Adamnek!
– Nem hiszem, hogy egy hétnél hosszabb időre mehetnék. Majd
meglátom.
– Ahogy neked jó – mondta a férfi, aztán megcsókolta. Carole
vágyakozva nézett rá, és visszacsókolta. Taxiba ültek, a nő lakására
vitették magukat, és együtt töltötték az éjszakát, mielőtt Charlie
elutazott. Így végül mégiscsak látta Carole karácsonyfáját.
A hazatérő Adam átnyújtott Maggie-nek egy hitelkártyát. A lány
annyira belemerült a tankönyveibe, hogy fel se nézett az ajtónyitásra.
Adam az íróasztalra ejtette a kártyát.
– Mi az? – kérdezte Maggie, de egy pillantásra se méltatta. Még
mindig nagyon haragudott az utazás miatt. A hétvége a srácokkal
csak rövid fegyverszünetet jelentett. Azóta visszaálltak a
hidegháborús állapotok.
– Be kell vásárolnod. – A férfi leoldotta a nyakkendőjét, és egy
székre dobta.
– Minek? Tudhatnád, hogy nem használom a hitelkártyáidat. –
Visszadobta a kártyát. Adam elkapta.
– Ezúttal használnod kell. – Ismét letette a lány mellé.
– Miért?
•278•
– Mert sok cuccra lesz szükséged. Fürdőruhákra, szoknyákra,
szandálokra, ilyesmikre. Én nem tudom, majd te kitalálod.
– Mit találok ki? – Maggie még mindig nem értette.
– Hogy mire van szükséged az utazáshoz.
– Miféle utazáshoz? Hova megyünk? – Csak nem Las Vegasba
akarja vinni ismét vigasztalásul?
– Megyünk St. Bartsbe Charlie hajóján! – mondta a férfi olyan
hangon, mintha Maggie-t emlékeztetni kellene valamire. A lány
szeme kerekre nyílt.
– Nem, te mész St. Bartsbe Charlie hajóján. Én nem megyek.
Elfelejtetted?
– Ma telefonált, és meghívott téged is – mondta Adam gyengéden.
A lány letette a tollát.
– Komolyan beszélsz?
– Komolyan, és Charlie is komolyan gondolja. Mondtam neki,
hogy nem akarlak megharagítani, és gondolom, ő sem akarja, hogy
Carole haragudjon. Ő is meghívja a barátnőjét.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem! JAJ ISTENEM! – Maggie
megcsókolta, rikoltozva körberohanta a szobát, aztán a szerelme
karjába ugrott. Adam kacagott.
– Ez már elérte a kívánt hatást? – kérdezte. Habár láthatta, hogy
elérte. És még annál is többet.
– Viccelsz? Ó, édes istenem! A Karib-tengerre megyek veled egy
jachton! Igen, igen, igen, IGEN! – Hálásan fordult a férfihoz. – Úgy
szeretlek, Adam! Eddig is szerettelek, csak annyira megsértettél.
– Tudom – mondta a férfi, és újból megcsókolta.
– Komolyan nagyon szeretlek! – tapadt hozzá Maggie. –
Remélem, tudod.
– Igen, bébi… én is – mondta Adam két csók között.
Tehát december huszonhatodikán irány a Karib-tenger!
•279•
23.
Már majdnem itt volt a karácsony, de Sylvia és Gray még mindig
azon veszekedett, hogy a festő nem hajlandó találkozni az asszony
gyerekeivel. A férfi most már majdnem minden éjszakát a
műtermében töltött, és Sylvia olyan dühös volt rá, hogy nem is kérte,
maradjon nála. Megértette, hogy Graynek „komplexusai vannak”, de
ez, amit csinál, még komplexusból is sok. Még csak nem is próbál
harcolni ellenük. Gilbertnek két nap múlva, Emilynek három nap
múlva kellett érkeznie. Gray megmakacsolta magát. Ő ugyan nem
találkozik velük.
– Ha ennyire kikészít, menj tanácsadásra! – kiabálta Sylvia az
utolsó veszekedés során. Már nem is volt olyan nap, hogy össze ne
kapjanak. Neuralgikus pontja volt ez mindkettőjüknek. – Minek
olvasod azt a sok rohadt önsegélyező könyvet, ha nem akarsz
segíteni magadon?
– Én segítek magamon! Tiszteletben tartom a magam korlátjait, és
neked is azt kellene tenned – vágott vissza a férfi sötéten. – Tudom,
mi telik tőlem. Idegsokkos leszek a családoktól.
– Az enyémet még csak nem is ismered!
– Nem is akarom! – üvöltötte Gray, és elrohant.
Sylviát mélységesen lehangolták a történtek és a férfi konoksága.
Majdnem egy hónapja tartott ez az áldatlan állapot, és alaposan
megviselte a kapcsolatukat. Szinte nyoma sem volt már a kölcsönös
felfedezés örömének. Amikor Gilbert megérkezett, karácsony előtt
két nappal, Sylvia már két napja nem látta Grayt. Próbálta
megindokolni a fiának, amikor Gilbert rákérdezett, de még neki is
hőbörödötten hangzott a magyarázat. Az ő korukban, figyelmeztette
az asszony Grayt, már normálisabban kellene viselkedni, ám úgy
látszik, a festő nem normális, és nem is akar küzdeni a neurózisa
ellen. Élvezettel fetrengett az idegbajában, mint disznó a
dagonyában.
•280•
Ebben az volt az egyetlen jó, hogy Gray az alkotásba menekült, és
megszállottan festett heteken át. Két képpel készült el hálaadás óta,
ami nála hihetetlen sebességnek számított. A műkereskedője
ujjongott, mert az új festmények döbbenetesek voltak. Gray mindig
mondogatta, hogy az ő múzsája a boldogtalanság. Most ezt
bizonyította. Boldogtalan volt Sylvia nélkül, nem bírt aludni, tehát
festett. Egyfolytában. Éjjel-nappal.
Az egyik ilyen éjszakán történt, az aktuális veszekedést követő,
dühödt alkotás lázában, hogy megszólalt a kapucsengő. Gray azt
hitte, Sylvia jött, megint ki akarja fejteni az álláspontját, tehát meg
sem kérdezte, ki az, csak rácsapott a kapunyitó gombra. Kinyitotta
lakása ajtaját, összeráncolt szemöldökkel nézte a festményét, és
felkészült a következő asszóra. Már majdnem olyan volt, mint egy
társasjáték. Sylvia könyörgött, hogy találkozzon a gyerekeivel. Gray
azt mondta, nem. Akkor Sylvia robbant. Gray úgyszintén. Ördögi
kör. Sylvia nem engedett, Gray nem adta be a derekát.
Nyílt az ajtó. Föltekintett, ám az asszony helyett egy fiatalembert
látott, aki olyan volt, mint egy hazajáró lélek.
– Elnézést… nem akartam betolakodni, de… nyitva volt az ajtó…
Ugye, maga Gray Hawk?
– Igen, én vagyok – felelte a festő döbbenten. Akárki volt is ez a
fiatalember, nagyon betegnek látszott. A haja gyér és kurta, az arca
beesett, a szeme alatt sötét karikák, a bőre hamuszürke. Mint akit rák
vagy valami hasonlóan súlyos kór emészt. – Ki maga? – Azt akarta
kérdezni, mit keres a lakásában, de hát ő hagyta nyitva az ajtót, az ő
hibája, ha most egy vadidegennel kell tárgyalnia.
– Fiú vagyok – felelte rövid habozás után a fiatalember, olyan
halkan, mintha nem lenne ereje többet mondani.
– Fiú? – hüledezett Gray, ám a következő pillanatban olyan erővel
hasított bele a megértés, hogy ő is majdnem halálsápadt lett, és úgy
érezte, gyökeret eresztett a lába. – Fiú? Istenem! – Milyen régen nem
látta! Ez a férfi volt huszonöt éve az a navaho csecsemő, akit a szülei
örökbe fogadtak és Fiúnak neveztek el? Lassan odament hozzá, és
megállt előtte hulló könnyekkel. Sohase kerültek közel egymáshoz.
•281•
Huszonöt év választotta el őket. Fiú annak a múltnak volt a kísértete,
amelytől a festő sohasem szabadulhatott. Ez a múlt az oka, hogy
most háborúban áll Sylviával. Egy pillanatig arra gondolt, hogy
hallucinál, mert Fiú olyan volt, akár a Karácsony Szelleme. Gray
átölelte, magához szorította. Sírtak. Siratták, ami lehetett volna, ami
volt, sírtak a lázálom miatt, amelyet át kellett élniük, külön-külön, de
azonos okokból. – Mit keresel itt? – sikerült végre kinyögnie
Graynek. Még csak nem is kereste a kapcsolatot Fiúval; annak kellett
eljönnie hozzá.
– Látni akartalak – mondta Fiú egyszerűen. – Beteg vagyok. –
Gray látta rajta. Fiú valósággal áttetsző volt, mintha már elszaka-
dóban lenne a Földről, hogy áttűnjön a fénybe.
– Mi a bajod? – kérdezte szomorúan Gray. Fiú látványa
visszahozta a gyermekkort.
– AIDS. Haldoklom.
A festő nem kérdezte, hogyan kapta meg. Nem az ő dolga.
– Ez nagyon szomorú. – Majd megszakadt a szíve. – Itt laksz?
New Yorkban? Hogy találtál meg?
– Kikerestelek a telefonkönyvből. Los Angelesben lakom. – Nem
pazarolta az időt arra, hogy beszámoljon az életéről. – Csak látni
akartalak… egyetlenegyszer… miattad jöttem ide. Holnap elutazom.
– Karácsonykor? – Fájdalmas idő ez az utazásra.
– Kezelés alatt állok. Vissza kell mennem. Tudom, hogy bután
hangzik, de el akartam köszönni tőled. – Tragikus, hogy búcsúzniuk
kell, holott sohasem köszöntötték egymást. Fiú gyerek volt, amikor
Gray utoljára látta a szüleik temetésén. Soha többé nem találkoztak.
A festő nem is akart. Egész élete azzal telt, hogy be akarta csukni a
múlt ajtaját, ám ez a halál küszöbén álló fiatalember a résbe nyomta a
lábát, és egyre szélesebbre tágította a nyílást.
– Nagyon rosszul vagy? Nincs szükséged valamire? – Talán
adhatna neki pénzt, bár neki sincs sok. Fiú megrázta a fejét.
– Semmire.
•282•
– Nem vagy éhes? – Úgy érezte, okvetlenül tennie kell érte
valamit. Megkérdezte, nincs-e kedve elmenni, hogy harapjanak
valamit.
– Az jó lenne. Egy közeli hotelban lakom. Esetleg ehetnénk egy
szendvicset.
Gray belebújt a kabátjába, és pár perc múlva már az utcán
ballagtak egy közeli bisztró felé. Vett Fiúnak egy marhahúsos
szendvicset és egy kólát. A fiatalembernek nem is kellett több. Ő egy
kávét ivott, és kiflit evett hozzá. Aztán lassan, akadozva beszélni
kezdtek a múltról. Fiúnak más volt a múltja, szüleik addigra
megöregedtek, már nem csavarogtak annyit, de ugyanolyan
hibbantak voltak. Haláluk után Fiú visszatért a rezervátumba, aztán
Albuquerque-be ment, végül Los Angelesben kötött ki. Annyit
elárult, hogy tizenhat évesen prostituált lett. Lidércnyomás volt az
élete, semmi haszna nem lett híres szüleiből. Gray már azon is
csodálkozott, hogy Fiú még él. Szökőárként zúdultak rá az eszelős
emlékek. Alig ismerték egymást, de most fogták egymás kezét és
sírtak. Fiú megcsókolta a festő kezét, és a szemébe nézett.
– Nem tudom, miért, de muszáj volt látnom téged. Ismerni
akartam az egyetlen embert, aki emlékezni fog rám, ha elmegyek.
– Mindig emlékeztem, pedig gyerek voltál, mikor utoljára láttalak.
– Fiú csak egy név volt neki, de most arca, lelke, szíve lett; egy újabb
ember, akit elveszíthet és sirathat. Nem akarta, de megkapta, mint
egy ajándékot. Ez a fiatalember háromezer mérföldet utazott, hogy
istenhozzádot mondjon neki. – Nem foglak elfelejteni – mondta a
festő halkan, és az emlékezetébe véste a vonásait. Abban a
pillanatban azt is tudta, hogy meg fogja festeni, és ezt meg is mondta
Fiúnak.
– Az jó lesz – felelte ő. – Akkor örökké látni fognak az emberek.
Nem félek a haláltól – tette hozzá. – Nem akarok meghalni, de
szerintem nem lesz rossz. Hiszel a mennyországban?
– Nem tudom, miben hiszek – felelte Gray őszintén. – Talán
semmiben. Vagy Istenben. Nekem nagyjából mindegy.
•283•
– Én hiszek benne, és abban is, hogy az emberek ismét
találkoznak.
– Remélem, nem! – nevetett Gray. – Sok ember van, akivel nem
szeretnék újból találkozni. Rögtön elsőnek a szüleinkkel! – Már ha
annak lehet nevezni őket.
– Boldog vagy? – kérdezte Fiú. Éteri, valószerűtlen, áttetsző
jelenség volt. Akár egy álomkép. Gray nem tudta, mit válaszoljon.
Nemrég még boldog volt, az utolsó hónapban viszont boldogtalan,
mert jött ez a sok baromság Sylviával. Elmesélte Fiúnak.
– Miért félsz találkozni velük?
– És ha ellenszenvesnek találnak? És ha ellenszenvesnek találom
őket? Akkor Sylvia meggyűlöl. És ha nagyon megszeretjük egymást,
aztán mégis szakítunk? Akkor vagy őket nem látom soha többé, vagy
az anyjukat. És ha nem egyebek két kis undok, elkényeztetett
kölyöknél, akik csak bajt okoznak nekünk? Szóval ez bonyolult.
Nincs nekem szükségem fejfájásra.
– Mire mész fejfájás nélkül? Mi lenne az életed Sylvia nélkül? El
fogod veszíteni, ha nem találkozol a gyerekeivel. Szereti őket, és úgy
látom, téged is szeret.
– Én is szeretem őt, de a gyerekeit nem szeretem, és nem is
akarom megszeretni őket!
– Engem szeretsz? – kérdezte Fiú, és Graynek hirtelen Saint-
Exupéry Kis Hercegére kellett gondolnia, aki meghal a mese végén.
Maga se tudta, miért válaszol olyan őszintén, mintha évek óta
barátok lennének.
– Igen, szeretlek. Eddig az estéig nem szerettelek. Nem
ismertelek. Nem akartalak ismerni – mondta becsületesen. – Féltem
tőle. De most már nem félek attól, hogy szeresselek. – Évekig nem
akart tudni Fiúról, még csak látni sem akarta. Félt a fájdalomtól, ami
a szeretettel, a családdal jár. Gray csak annyit tudott, hogy a család
szenvedést és csalódást okoz. Ám Fiú nem okozott csalódást, ő tiszta
szeretetből jött idáig, hogy lássa a bátyját. A szeretet olyan ajándéka
volt ez, amit a festő sosem kapott meg a családjától. Egyszerre volt
gyönyörű és gyötrelmes, amilyen csak a szeretet lehet.
•284•
– Miért szeretsz? Mert meg fogok halni? – Fiú mereven nézte
lázas szemével.
– Nem, hanem azért, mert a testvérem vagy – felelte Gray elfúló
hangon. Szüntelenül folytak a könnyei. – Mert már csak te maradtál
nekem. – Jólesett kimondani. Megfogták egymás kezét.
– Hamarosan elmegyek – közölte Fiú tárgyilagosan. – Akkor
senkid sem lesz, csak Sylvia. Meg a gyerekei. Ennyit kaptál. És
engem. – Ez bizony kevés. Gray tudta, hogy nem sok eredményt
mutathat fel abból az ötven évből, amit leélt a Földön. A szülei
minden bolondságuk ellenére eredményesebbek voltak. Három
gyereket fogadtak örökbe, rendesen el is rontották őket, de legalább
próbálkoztak, amennyire korlátozott lehetőségeikből telt. Mindenkin
otthagyták a kezük nyomát, akivel találkoztak, miközben
becsavarogták a Földet. Még Gray festményei, még az alkotásait
ihlető fájdalom is abból a két emberből fakadt valamilyen módon,
akik örökbe fogadták őt, a húgát és Fiút. És ez sokkal több annál,
amit Gray valaha is vallott vagy gondolt. Most már látja. A szülei
futóbolondok és buták voltak, de legalább próbálkoztak, akkor is, ha
zűrzavar lett a vége. Fiú is próbálkozott. Azért jött el hozzá. Ehhez
képes Gray sivár érzelmi életet élt, amíg meg nem ismerte Sylviát, de
most még ezt is el akarja dobni, és azért bántja az asszonyt, mert fél.
– Szeretlek, Fiú! – súgta, míg ültek és fogták egymás kezét az
asztal lapján. Nem érdekelte, ki látja meg őket, és mit gondol.
Váratlanul nem félt már semmitől, ami oly sokáig rémítette. Fiú volt
az utolsó élő jelképe annak a családnak, amelytől Gray évek óta
menekült.
– Én is szeretlek – mondta Fiú. Kimerültnek látszott, és didergett,
mikor felálltak az asztaltól. Gray odaadta neki a kabátját. A legjobb
kabátja volt, véletlenül épp ezt kapta fel, mikor eljöttek hazulról, de
megfelelő gesztusnak tűnt, hogy ráborítsa alig ismert testvérére, aki
haldoklik. Bár hamarabb megkereste volna, de hát nem tette. Nem
jutott eszébe – illetve dehogynem jutott, de rögtön meg is futamodott
a gondolattól. Most látta, hogy folyton csak menekült, mert
mindenáron ki akart térni a fájdalmakkal fenyegető élet elől. A
•285•
családja lett a jelképe mindennek, amitől rettegett. Ám Fiú lassan
megszabadította a félelemtől.
– Nem maradsz nálam éjszakára? – ajánlotta fel. – Én majd
elalszom a pamlagon.
– Álhatók a hotelban is – mondta Fiú, ám Gray hallani sem akart
róla. Elmentek a szállodába Fiú holmijáért, aztán visszatértek Gray
lakására. Fiú azt mondta, reggel kilenckor kell távoznia, hogy elérje a
repülőgépet.
– Majd felkeltelek – ígérte Gray. Gyengéden bebugyolálta a
takaróba, és megcsókolta a homlokát, majdnem úgy, mintha Fiú az ő
gyermeke lenne. Fiú megköszönte, és mire a festő az ajtóhoz ért, a
beteg már mélyen aludt.
Gray egész éjjel festett. Tucatjával készítette a vázlatokat Fiúról,
hogy megőrizze arcának minden részletét, és lealapozott egy képet.
Úgy érezte, a halállal fut versenyt. Egy szemhunyást sem aludt.
Nyolckor felkeltette Fiút, és rántottát sütött neki, aminek az a felét,
ha megette. Ivott egy kis gyümölcslét, majd azt mondta, mennie kell.
Taxiba ültek, mert Gray mindenáron el akarta kísérni. Fiúnak tízre
kellett a repülőtéren lennie, hogy elérje a tizenegy órás járatot.
Csak álltak egymás mellett, miután Fiú bejelentkezett. Az
utasokat szólították. Pillanatnyi páni félelem rohanta meg Fiút, ám
Gray kitárta erős karját, és magához ölelte. Sírtak, siratták a jelent, az
elveszett múltat, az elherdált lehetőségeket, amelyeket egyetlen
éjszakán próbáltak jóvátenni. Derekas cselekedet volt
mindkettőjüktől.
– Nem lesz semmi baj! – bizakodott Gray, ám mindketten
tisztában voltak vele, hogy ez csak akkor lesz így, ha helytállók Fiú
elképzelései a mennyországról. – Szeretlek, Fiú. Hívj majd fel!
– Azt teszem. – Vagy lehet, hogy nem. Lehet, hogy ez az utolsó
perc, az utolsó pillanat, az utolsó érintés. Ami még jobban fog fájni
most, miután Gray megnyitotta a szívét. Ó, hogy fog fájni! Ám ez
tiszta fájdalom lesz, a halál makulátlan pengéje. Olyan lesz, mint
mikor szike metszi le a végtagot ahelyett, hogy leszakítanák.
•286•
– Szeretlek! – kiáltotta Fiú után, mikor az elindult a géphez.
Többször megismételte ezt a kiáltást, hogy Fiú bizonyosan
meghallja. A repülőgép ajtajában Fiú megfordult, és mosolygott.
Intett, aztán eltűnt. A Kis Herceg eltűnt. Gray nézte azt a helyet, ahol
az előbb még a testvére állt, és sírt.
Sokáig járkált a repülőtér környékén. Gondolkodnia kellett, le
akart higgadni. Csak Fiúra tudott most gondolni, és azokra a
dolgokra, amelyeket a testvére mondott. És ha nem is létezett? Ha
Gray nem is őt látta? Ha nem is jött el hozzá, hogy meglátogassa?
Olyannak tűnt, mintha Isten hírnöke lett volna.
Dél volt, mikor felhívta a mobilján Sylviát, akivel két napja nem
beszélt.
– A repülőtéren vagyok – mondta mogorván.
– Én is! – csodálkozott az asszony. – Hol? – Gray megmondta,
melyik terminálnál van. Sylvia a nemzetköziben várta Emilyt.
December huszonnegyedike volt. – Valami baj van? – Igen. Nem.
Volt. De most már nincs. Illetve van. Mindig volt, de Gray életében
először egész embernek érezhette magát. – Mit keresel te a
repülőtéren? – firtatta az asszony váratlan aggodalommal, attól
tartva, hogy a festő örökre el akar menni. Közös világuk romokban
hevert.
– A testvérem búcsúztattam.
– A testvéred? Nincs is testvéred! – Aztán Sylvia észbe kapott. De
akkor is őrülten hangzott.
– Fiút. Majd megbeszéljük. Hol vagy? – Sylvia elismételte, Gray
bontotta a vonalat.
Rémesen nézett ki, ahogy jött Sylvia felé a terminálban. Ócska
pulóvert meg farmert viselt, hozzá egy olyan kabátot, amit évek óta
ki kellett volna dobni. A jó kabátját Fiú vitte el. Gray ragaszkodott
hozzá, hogy abban utazzon. Szakasztott olyan volt, amilyennek a
bolond művészt képzelik, és a haja úgy ágaskodott, mintha napok óta
nem fésülte volna meg. Magához ölelte Sylviát, hajtogatta, mennyire
szereti, és mindketten sírtak. Még akkor is szorosan ölelték egymást,
amikor a szélesen mosolygó Emily átjött a vámon.
•287•
Sylvia bemutatta őket egymásnak. Gray idegesnek látszott, de
azért tartózkodóan mosolyogva kezet rázott a lánnyal,
megérdeklődte, milyen volt az útja, és vitte a bőröndjét. Úgy jöttek ki
a repülőtérről, hogy Gray átkarolta Sylvia vállát, Emily pedig az
anyja kezébe kapaszkodott. Sylvia lakására mentek, ahol Gray
megismerte Gilbertet, Sylvia pedig ebédet készített. Gray segített
vacsorát főzni, és este az ágyban beszámolt az asszonynak Fiúról.
Hosszú órákig beszélgettek. Reggel megtörtént az ajándékozás. A
férfi semmit sem hozott Sylviának, de az asszony fütyült rá. A
gyerekeknek az volt a véleménye, hogy a festő habókos, de aranyos
ember, Gray pedig, legnagyobb meglepetésére, megkedvelte őket.
Fiúnak volt igaza.
Karácsony este telefonáltak. Fiú elment örökre. Barátja, aki
felhívta a festőt, megígérte, hogy elküldi Fiú naplóját és néhány
holmiját. Másnap reggel Sylvia és a gyerekei elutaztak Vermont-ba.
Gray velük tartott. Az egyik alkonyaton kisétált a hóba, és nézte a
hegyeket. Érezte maga mellett Fiút, hallotta a hangját. Megfordult,
csendesen visszament a házhoz, ahol Sylvia várta. Az asszony a
tornácon állt, és mosolygott. Gray megállt mellette, és föltekintett az
égre, a csillagokra. Fiúra gondolt és a Kis Hercegre.
– Ő már ott van – mondta szomorúan. Sylvia bólintott. Átkarolták
egymást, visszamentek a házba.
•288•
24.
Carole, Maggie és Adam a férfi gépén érkezett St. Bartsbe. Mivel
ez volt az első alkalom, hogy találkoztak Carole-lal, eleinte kissé
feszengtek, de mire leszálltak St. Bartsben, Carole és Maggie a
legjobb barátnők voltak, holott el sem lehetett volna képzelni
ellentétesebb egyéniségeket. Míg Adam aludt, Carole mesélt a
központról, a gyerekekről, Maggie pedig mesélt a gyerekkoráról, a
nevelőszüleiről, a jogi előkészítőről, a munkahelyéről, és elmondta,
mekkora szerencsének tartja, hogy megismerte Adamet. Egykettőre
megszerettette magát Carole-lal, mert őszinte volt, becsületes, kedves
és rendkívül értelmes. Lehetetlen volt nem szeretni. Maggie ugyanezt
érezte Charlie barátnőjével kapcsolatban. Cinkos kuncogással
megtárgyalták, milyen mérgesek voltak, amikor Charlie és Adam
nélkülük akart vakációzni, és milyen hálásak a sorsnak, amiért
mégsem így történt.
– Komolyan megharagudtam rá! – súgta Maggie.
Carole nevetett.
– Én is… Illetve nekem inkább fájt. Charlie azt mondja, sohasem
tart karácsonyt. Elég szomorú. – Akkor áttértek a férfi elveszített
családjára és a Három testőr szoros barátságára. Maggie örült, hogy
Carole és Charlie végre egymásra talált, mert tudta róluk, hogy egy
időre szakítottak. Aztán elmesélte, hogy Adam gyerekeivel töltötte a
karácsonyt, és milyen klassz volt. Január végén pedig síelni viszik a
srácokat egy hosszú hétvégére. Mire Adam felébredt, épp a leszállás
előtt, a nők már sorra vettek és kimerítettek minden témát.
– Na, mit főztetek ki? – ásította a férfi.
– Semmit – felelte Maggie restelkedő vigyorral, majd annyit
mondott, reméli, nem kap tengeribetegséget, mert még sosem utazott
hajón. Carole igen, ő rengeteg hajót ismert, bár azok többnyire
vitorlások voltak. Maggie-t, akit Adam már tájékoztatott, kicsoda
Charlie barátnője, megdöbbentette Carole természetes egyszerűsége.
•289•
Adamet is meghódította a nő szépsége, jósága és kedvessége. Charlie
barátja ezúttal okosan döntött. Adam csak abban reménykedett, hogy
nem szúrja el, vagy nem kezd el majrézni. Muris lesz négyesben
lenni. Mekkora változás ez a régi életükhöz képest!
Épp indultak volna a Karib-térségbe, amikor telefonált Gray. Azt
mondta, útban van Vermontba, megismerkedett Sylvia gyerekeivel,
és minden a legnagyobb rendben van. Adam nem értette, Gray
megígérte, hogy amint visszajön, beszámol róla ebéd közben a
barátainak.
Charlie a repülőtéren várta őket a személyzet két tagjával és a
kapitánnyal. Felragyogott, mikor meglátta Carole-t. Maggie-t
ámulatba ejtette a jacht. Az elejétől a végéig bejárta, megbámult
mindent, szóba elegyedett a személyzettel, kérdezgetett, és mikor
meglátta a kabinjukat, azt mondta, ismét Hamupipőkének érzi magát,
és ez olyan lesz, mint egy nászút. Adam fenyegetően nézett rá.
– Nyugi! – ugratta a lány. – Nem akarok férjhez menni. Csak
örökre itt akarok maradni ezen a hajón. Talán feleségül kellene
mennem Charlie-hoz! – tette hozzá.
– Túl öreg – mondta Adam, és lehúzta magához az ágyra. Orák
múlva mentek csak vissza a fedélzetre, ahol Carole és Charlie
lustálkodott. Carole teljesen otthon érezte magát a Kék Holdon. Épp
a megfelelő ruhatárat hozta: fehér farmerokat, sortokat, rövid
pamutszoknyákat, blúzokat, még vászoncipőket is, amelyeket
Maggie nagyon klassznak talált. Ő inkább utcára való ruhákat
csomagolt, meg persze sortokat és bikiniket, de Carole megnyugtatta,
hogy így is remekül fest. Amilyen fiatal, formás és csinos volt, akkor
is szép lett volna, ha zsákot húz magára. Bár a stílusa nagyon eltért
Carole-étól, szexi és egzotikus volt, és a megjelenése sokat
finomodott, amióta megismerte Adamet. Csupa olcsó dolgot vásárolt,
de legalább ő fizetett érte.
Vacsora előtt úsztak egyet, majd lementek a kabinjukba átöltözni,
azután, ahogy szoktak, felhajtottak egy pohárral a fedélzeten: Adam
tequilát, Charlie Martinit, a nők bort. Azt tervezték, hogy másnap
indulnak St. Kittsbe, ám Charlie megígérte, hogy csakis akkor, ha a
•290•
lányok bevásároltak a kikötőben. Este elmentek táncolni, ahonnan
kimerülten, de jókedvűen jöttek haza, és másnap sokáig aludtak.
Együtt reggeliztek, aztán Charlie és Adam széldeszkázni ment,
Carole és Maggie vásárolni. Maggie nem sok dolgot vett, Carole
szárongokat a Hermésnél, hogy legyen mit viselnie az úton, és
felajánlotta Maggie-nek, hogy kölcsönad neki néhányat. Mikor késő
délután kihajóztak a kikötőből, úgy érezték, mintha örök idők óta
utazgatnának együtt. Jókedvük egén az volt az egyetlen fekete felhő,
hogy Maggie tengeribeteg lett, miközben St. Kitts felé tartottak, és
Charlie-nak le kellett fektetnie a fedélzeten. Még akkor is zöld volt
egy kicsit, amikor a Kék Hold horgonyt vetett a kikötő előtt. De a
vacsoránál már kutya baja sem volt, és együtt gyönyörködhettek a
naplementében. Egyik nap tökéletesebb volt, mint a másik, csak azon
búsultak, hogy túl gyorsan repül az idő. De hát ez így szokott lenni.
Mire észbe kaptak, elérkezett az utolsó nap, az utolsó éjszaka, az
utolsó úszás, az utolsó tánc. Az utolsó estét a hajón töltötték, Charlie
ugratta Maggie-t a tengeribetegsége miatt, bár a lány az utolsó két
napban sokkal jobban érezte magát. Adam még vitorlázni is
megtanította. Charlie széldeszkázni tanította Carole-t, akinek
megvolt az ereje ehhez a sporthoz. Maggie nem volt olyan szívós,
mint ő. Nagyon lehangolta őket, hogy vége a vakációnak.
Carole csak egy hétig maradhatott, Adamnek és Maggie-nek is
haza kellett utaznia. Adam ügyfelei lamentáltak, Maggie-t várta a
munkahelye. Nem maradt más a Kék Holdon, csupán Charlie, aki
nagyon szótlan volt az utóbbi két napban. Carole-nak is feltűnt, de
csak az utolsó estén tette szóvá, amikor Adam és Maggie már
lefeküdt.
– Minden rendben? – kérdezte halkan, míg nyugszékben ültek a
holdfényes fedélzeten. Charlie szivarozott. A Kék Hold a nyílt
tengeren horgonyzott. Charlie így szerette; sokkal nyugalmasabb volt
a vízen, mint a rakpart mellett, ahol örökké jöttek-mentek az
emberek. Carole is jobb szerette így. Csodálatosan érezte magát
Charlie-val és a barátaival.
•291•
– A lehető legnagyobb rendben – felelte Charlie, és úgy nézte a
tengert, mint földesúr a birtokát. Carole már értette, miért szeret
annyira a hajón lenni. A Kék Holdon tökéletes volt minden, a
kabinok, az étel-ital, a kitűnően képzett személyzet. Könnyen rá
lehetett szokni erre a kényelemre, millió mérföldre az igazi élettől és
problémáitól.
– Csodálatosan éreztem magam – mosolygott lustán Carole. Évek
óta ez volt a legpihentetőbb hete. Sokkal jobb volt Charlie
társaságában, mint várta. A férfi tökéletes társ volt, tökéletes szerető,
tökéletes barát. Most valahogy furcsán nézte őt a szivarfüst fátyola
mögül, és a nő ismét nyugtalankodni kezdett. Charlie olyan volt,
mint akinek nyomja valami a lelkét.
– Örülök, hogy tetszik a hajó – jegyezte meg tűnődve a férfi.
– Kinek ne tetszene?
– Van ilyen is. Szegény Maggie milyen tengeribeteg lett.
– De a végén megszokta – védelmezte új barátnőjét Carole.
Szeretett volna többször találkozni vele, és erre minden reménye
megvolt. Maggie el akart jönni a központba, hogy lássa, mivel
foglalkoznak. Azt mondta, ha meglesz az ügyvédi diplomája, amire
még évekig kell várnia, gyermekvédelemre akar szakosodni.
– Jó tengerész vagy – jegyezte meg Charlie. – És jó szörföző. –
Carole gyorsan tanult. Többször lemerült oxigénpalackkal is, vagy
légzőcsővel könnyűbúvárkodott, az előbbit Charlie, az utóbbit Adam
társaságában. Kihasználtak minden lehetőséget, amit a hajó kínált.
– Gyerekkoromban szerettem vitorlázni – szólt nosztalgiával a nő.
Nagyon nem volt kedve elválni a barátjától. Olyan kedves volt egy
kabinban aludni, együtt ébredni, éjszaka összebújni. Hiányozni fog,
ha otthon lesz. A házaséletnek ez az egyik nagy előnye. Nem
szeretett egyedül aludni, és annak idején, ha éppen jó passzban
voltak, örült, hogy férjes asszony lehet. Láthatólag Charlie is
szívesen aludt vele, és nem neheztelt, amiért osztoznia kell a
kabinján. – Mikor jössz vissza? – kérdezte Carole mosolyogva. Ő
egy hétre tippelt.
•292•
– Nem tudom – mondta valahogy tétován és zavartan a férfi.
Carole-ra pillantott. Egész héten a kapcsolatuk járt a fejében. Carole
sok szempontból tökéletes: megfelelő neveltetésű, megfelelő
származású, intelligens, szellemes, finom modorú, figyelmes, kedves
a barátaihoz, és meg tudja nevettetni őt. Jó vele szeretkezni,
tulajdonképpen nincs ellenszenves tulajdonsága, és ez megriasztotta
Charlie-t. Az a legrémesebb, hogy Carole-nak nincs végzetes
hiányossága. A végzetes hiányosság mindig használható
vészkijáratként. De ezúttal nincs ilyen. Charlie attól félt, hogy végső
soron mégsem lesz kedve megállapodni, attól pedig mindenki
szenvedni fog, mert ez így szokott lenni. Találkozott egy nővel, akit
nem akart bántani, és azt sem akarta, hogy az bántsa őt. Nem tudta,
mihez kezdjen ebben a helyzetben.
– Valami zavar téged – mondta gyengéden Carole.
A férfi sokáig habozott, azután bólintott. Mindig őszinte volt
Carole-hoz.
– Sokat gondolkodtam magunkról. – Volt valami a hangjában,
amitől Carole-nak a lélekharangra kellett gondolnia. Megrémült,
mikor ránézett Charlie-ra, annyira elkínzott volt a férfi arca.
– Pontosan miről?
Charlie belemosolygott a szivarfüstbe. Nem akarta fölöslegesen
nyugtalanítani Carole-t, de ő is nyugtalan volt.
– Azon töprengtem, mit keres itt együtt két ember, akik ennyire
irtóznak az elkötelezettségtől. Valaki megszenvedi a végén.
– Nem, ha vigyázunk egymás sebeire és forradásaira. – Carole
már tudta, miért zaklatott a férfi. Van, amikor egyszerűen csak térre
van szüksége. Magányos volt egész életében. Még itt is egyedül akart
lenni néha: ilyenkor vagy kiment a kabinból, vagy magára hagyta
Carole-t a fedélzeten. A nő megpróbált józanul alkalmazkodni
ezekhez az igényekhez.
– Akkor mi lesz, ha nem akarok majd megnősülni? – kérdezte
Charlie becsületesen. Nem volt biztos benne, hogy akar-e
házasember lenni. Talán már késő. Mindjárt negyvenhét éves, lehet,
hogy nem is lenne képes az alkalmazkodásra. Egy életen át kereste a
•293•
tökéletes nőt, és most, hogy megtalálta, saját magában kezdett
kételkedni, és arra a következtetésre jutott, hogy talán nem is ő való
Carole mellé.
– Én már voltam férjnél – mondta Carole higgadtan. – Nem volt
egy nagy szám – mosolygott búsan.
– Nem akarsz gyereket?
– Talán igen. Talán nem. Van elég gyerek ott, ahol dolgozom.
Néha arra gondolok, hogy az elég. Mikor elváltam, megfogadtam,
hogy sosem megyek férjhez többé. Nem célom a házasság, Charlie.
Én boldog vagyok így.
– De nem lenne szabad. Többre van szükséged – mondta
bűntudatosan a férfi. Nem tudta, ő-e az az ember, aki megadhatja Ca-
role-nak ezt a többletet, márpedig ha nem, tartozik annyival a nőnek,
hogy hagyja elmenni. Sokat törte ezen a fejét. Itt a vészkijárat!
Előbb-utóbb mindig megtalálta!
– Miért nem engeded, hogy én döntsem el, mire van szükségem?
Ha gondom lesz, közlöm veled. Egyelőre nincs.
– És akkor mi lesz? Később törjük össze egymás szívét?
Veszélyes dolog csak úgy szabadjára engedni a dolgokat.
– Miről beszélsz, Charlie? – kérdezte rémülten a nő. Egyre jobban
ragaszkodott a férfihoz, főleg ez a közös hét szerettette meg vele.
Charlie-ra könnyen rá lehetne kapni. Érthető módon rettenetesen
megijedt a férfi szavaitól. Úgy hangzott, mintha ki akarna szállni.
– Nem tudom. – Elnyomta szivarját a hamutartóban. – Nem
tudom, mit beszélek. Gyerünk lefeküdni. – Szeretkeztek, aztán
elaludtak, és nem beszéltek többet a dologról.
Túl hamar felvirradt a hajnal. Hatkor kellett kelniük, Charlie még
aludt, amikor Carole kibújt az ágyból. Lezuhanyozott, és már fel is
öltözött, amikor a férfi felébredt. Feküdt az ágyban, és nézte Carole-
t. A nő egy iszonyú pillanatig úgy érezte, most látja utoljára. Semmit
sem csinált rosszul az úton, nem tapadt a férfira, nem csüngött a
nyakán. Ám Charlie tekintetét nem lehetett félreértelmezni. Félelem
volt benne, bűntudat és megbánás. Baljós jelek!
•294•
Charlie felkelt, hogy búcsút vegyen tőlük. Sortban és pólóban
nézte a fedélzetről, hogyan eresztik le a motorcsónakot, ami a
kikötőbe viszi majd a barátait. Távozásuk után Anguillára akart
utazni. Megcsókolta Carole-t, mielőtt az beszállt a motorcsónakba, és
mélyen a szemébe nézett. A nőnek az volt az érzése, hogy ebben a
tekintetben több van az istenhozzádnál. Nem firtatta, hogy kedvese
mikor jön haza. Úgy vélte, okosabb, ha hallgat, és ebben igaza is
volt. A férfi mintha egy irdatlan szakadék peremén egyensúlyozott
volna.
Charlie megpaskolta Adam vállát, megölelte, majd puszit adott
Maggie két orcájára. A lány mentegetőzött, amiért annyit
betegeskedett. Még egy utolsó köszönetmondás, és a csónakmotor
felberregett.
Carole megfordult a motorcsónakban, és felnézett Charlie-ra, aki a
fedélzetről integetett. Az a balsejtelme támadt, hogy nem látja többé
a férfit. Feltette a napszemüvegét, hogy a kikötőben senki se lássa a
könnyeit.
•295•
25.
Adam és Maggie élete ugyancsak felpörgött a hazaérkezésük után.
A férfi három új ügyfelet szerzett, a gyerekei, miután megismerték
Maggie-t, közölték, hogy sűrűbben akarják látni, és az idősebb Weiss
szívrohamot kapott. Ilyen az élet. Apja egy hét múlva kikerült a
kórházból, és az anyja naponta tízszer hívta Adamet. Miért nem
látogat el hozzájuk gyakrabban? Ennyire nem fontos neki az apja?
Egyáltalán mi baja? A bátyja bezzeg náluk van minden nap. A fia
ingerülten megjegyezte, hogy a bátyja négysaroknyira lakik Long
Islanden.
Maggie ugyanilyen eszeveszetten hajtott. Tanulnia kellett a
záróvizsgákra, két dolgozatot kellett beadnia, és közben robotolt a
Pier 92-ben. Adam szóvá tette, hogy jobb állást kellene találnia. Csak
hát a Pierben rengeteg a borravaló.
A hazatérésüket követő második héten Maggie influenzás lett, és
még akkor se lábalt ki teljesen a betegségből, amikor visszament
dolgozni. Nem akart többet mulasztani, mert attól félt, hogy
kirúghatják. Azon a délutánon is dolgozott, amikor az irodájából
hazatérő Adamnek azt kellett olvasnia egy üzenőcédulán, hogy a
takarítónő felmondott. Iszonyatos rendetlenség volt a lakásban.
Tudta, hogy Maggie fáradt lesz, ezért elhatározta, hogy maga viszi le
a szemetet és elmosogat. Beleürítette a lány fürdőszobájának
szemeteskosarát egy nagy plasztikzsákba, és éppen csomót akart
kötni rá, amikor megakadt a tekintete valamin: egy égszínkék
pálcikán. Látott már ilyet, de az régen volt. Nagyon régen. Mozdulat
közben dermedt meg, vigyázva kihalászta a pálcikát, leült a
vécécsészére, és hitetlenkedve bámulta. Aztán visszadobta a
szemétbe, és komor arccal megcsomózta a zsákot.
Sötétebb volt a hangulata a zivataros felhőnél, mire Maggie
hazajött. A lány egyenesen lefeküdt, azt mondta, szörnyen pocsékul
érzi magát.
•296•
– Azt elhiszem – morogta Adam.
Rendet tett az egész lakásban, éppen porszívózott, mikor Maggie
megjött.
– Hát te meg mit csinálsz? – érdeklődött a lány, amikor Adam
végigrohant a porszívóval a szobán.
– A takarítónő felmondott.
– Nem kell ezzel foglalkoznod. Majd én megcsinálom.
– Tényleg? Mikor? – kérdezte dühösen.
– Később. Csak most értem haza a munkából. Az istállóját, Adam,
mit pörögsz itt összevissza, mint egy búgócsiga?
– Takarítok! – szűrte a férfi a fogai között.
– Miért?
Adam hirtelen feléje fordult. A szeme lángolt a dühtől.
– Azért, mert ha nem, esetleg megölök valakit, és nem akarom,
hogy te légy az.
– Mitől vagy ilyen pipás?
Maggie-nek förtelmes napja volt, és émelygett a gyomra.
– Rád vagyok pipás. Azért vagyok pipás.
– Mi a fenét követtem el? Nem én mondtam a takarítónőnek, hogy
mondjon fel!
– Mikor akartad közölni, hogy terhes vagy? Miért titkoltad el ezt a
jelentéktelen információt? A mindenedet, Maggie, a szemétben
találtam meg a terhességi tesztedet, és pozitív volt! – Magánkívül
volt a dühtől. – Mikor történt?
– Úgy gondolom, jóm kipúrkor – felelte halkan a lány. Az volt az
egyetlen eset, amikor könnyelműsködtek. Azóta vigyáztak. Eső után
köpönyeg, vagy, hogy is mondják ezt.
– Óriási! – Adam földhöz vágta a porszívót. – Jóm kipúrkor!
Igaza volt anyámnak. El kellett volna mennem a zsinagógába, és
sohasem lett volna szabad telefonálnom neked.
– Ez most durva volt.
– Még nagyobb durvaság, hogy terhes vagy, és nem szólsz nekem.
Mikor akartad megmondani, az istenit?
•297•
– Csak ma reggel jöttem rá! Nem akartam, hogy dühöngj! Este
akartam szólni.
Adamnek most esett le a tantusz.
– Jóm kipúrkor? Viccelsz? Jóm kipúr szeptemberben volt. Most
január van, a Krisztusát! Nem hanukát akartál mondani? – Maggie
nem zsidó, nyilván összekeverte az ünnepeket.
– Nem. Jóm kipúrkor. Az volt az első hétvége, amelyen átjöttem,
és az egyetlen alkalom, amikor nem vigyáztunk.
– Csodálatos! Nem tűnt fel, hogy három hónapja késik a
menzeszed?
– Azt hittem, az idegességtől. Mindig összevissza menstruáltam.
Egyszer hat hónapig elmaradt.
– Terhes voltál?
– Nem. Ez az első terhességem – felelte Maggie letörten.
– Őrület! Az első! Nincs szükségünk nekünk erre a fejfájásra,
Maggie. Az abortusztól pedig fél évig csak sírsz, és ki leszel
purcanva. – De sokszor végigcsinálta már! Soha több, se Maggie-vel,
se mással! Hirtelen sötét gyanakvással pillantott rá. – Be akarsz
ugratni, hogy vegyelek feleségül? Mert az nem fog menni!
Maggie kiugrott az ágyból, és villámló szemmel nézett rá.
– Nem akarlak beugratni! Sosem kértelek, hogy végy feleségül,
most sem foglak! Ha teherbe estem, az ugyanúgy a te hibád, mint az
enyém!
– Hogy a fenébe nem vetted észre három hónapig, hogy terhes
vagy? – Hihetetlen! Talán már nem is lehet megszakíttatni.
Legalábbis nehezen. Mert az ilyenkor már komoly műtét.
– Akkor majd én mindent elintézek. És nem akartam a feleséged
lenni!
– Nagyon helyes, mert úgyse veszlek el! – ordította a férfi.
Maggie berohant a fürdőszobába, és bevágta Adam orra előtt az ajtót.
Két órát töltött bent, és mikor előkerült, Adam televíziót nézett az
ágyból, és egy szót sem szólt hozzá. Egyikük sem vacsorázott.
Maggie mindent kihányt a fürdőszobában, és agyonsírta magát.
– Ezért voltál rosszul a hajón? – kérdezte Adam, de rá se nézett.
•298•
– Lehet. Megfordult a fejemben. És miután hazajöttünk és
hánytam, akkor gondoltam, hogy állapotos lehetek. Azért csináltam
meg a tesztet.
– Legalább nem vártál újabb hat hónapot. Menj el orvoshoz! –
Végre felnézett rá. Maggie pocsékul festett, az arca fehér volt, a
szemét vörösre sírta. – Van orvosod?
– Az egyik kolléganőmtől kaptam egy nevet – szipogta a lány.
– Nekem te ne menj semmiféle sarlatánhoz! Holnap kerítek neked
valakit.
– És aztán mi lesz? – rémüldözött Maggie.
– Majd meglátjuk, mit mond.
– És ha túl késő az abortuszhoz?
– Azt majd akkor beszéljük meg. Lehet, hogy ebben az esetben
meg kell ölnöm téged. – Csak viccelt, mert épp hogy lehiggadt egy
kicsit, ennek ellenére a lány sírva fakadt. – Ejnye, Maggie…
kérlek… dehogy öllek meg, csak ki vagyok borulva.
– Én is ki vagyok borulva – zokogta Maggie. – Ez az én kisbabám
is.
Adam felnyögött, és hanyatt dobta magát az ágyon.
– Ez még nem baba, Maggie. Ez csak egy terhesség. – Nem akarta
„embriónak” vagy „magzatnak” nevezni.
– Mit gondolsz, mi lesz ebből? – kérdezte Maggie, és belefújta az
orrát egy papír zsebkendőbe.
– Tudom, mi lesz. Azért vagyok kiborulva. Aludj egy kicsit,
holnap majd megbeszéljük.
Kikapcsolta a tévét, és eloltotta az éjjeliszekrényén a lámpát.
Korán volt még, de aludni akart. Szüksége volt a menekülésre. Ez
volt a legutolsó, amit magának kívánt. Ilyesmi az ügyfeleivel szokott
történni, nem vele.
– Adam? – szólalt meg halkan Maggie abban a pillanatban, ahogy
a férfi behunyta a szemét.
– Mi van?
– Most gyűlölsz?
•299•
– Dehogy gyűlöllek. Szeretlek. Csak ki vagyok borulva. Ez nem
volt jó ötlet.
– Mi nem volt?
– Ez a terhesség.
– Tudom. Bocs. Akarod, hogy elmenjek?
Adam ránézett, és hirtelen megsajnálta. Nehéz lesz ez a lánynak
is, főleg három hónap után. Tudta, hogy vannak orvosok, akik így is
vállalják, de sokkal nagyobb a kockázat, mint ha korábban történik.
– Nem, nem akarom, hogy elmenj. Csak minél előbb le akarom
rendezni ezt. – Maggie bólintott.
– Komolyan gondolod, hogy roncs leszek hat hónapig? – kérdezte
nyugtalanul. Őt ez a lehetőség még jobban megrémítette, mint a
férfit. Adam utálta az egész kényelmetlenséget. Valamiképpen
szabadulni kell tőle, mert Maggie belebetegszik.
– Remélem, nem – felelte. – Aludj szépen!
Maggie egész éjszaka hánykolódott. Mikor Adam felébredt, a lány
a fürdőszobában volt, és kihallatszott, hogy hány. Adam elhúzta a
száját. Förtelmes hang volt.
– Francba! – Elment zuhanyozni és borotválkozni. Maggie tíz
perc múlva került elő. Adam nyitva hagyta a fürdőszobája ajtaját,
hogy mindenképpen láthassa. Maggie arca zöld volt. – Hogy érzed
magad?
– Istenien!
Adam felöltözött, teát főzött, kenyeret pirított a lánynak,
megígérte, hogy felhívja az irodából, megcsókolta, aztán elindult
dolgozni. Egyszer csak eszébe jutott valami szörnyűség. Maggie
katolikus. Mi van, ha nem lesz hajlandó megszakíttatni a terhességét?
Akkor aztán benne lesznek a lekvárban. Mit mondana a srácainak?
Vagy a szüleinek? Erre nem is érdemes gondolni. Ahogy az irodába
ért, elintézte a szükséges telefonokat, majd délben felhívta a lányt a
munkahelyén. Két orvos nevét is megadta, arra az esetre, ha az egyik
túlságosan elfoglalt lenne, és a lány lelkére kötötte, hogy próbáljon
minél előbb eljutni valamelyikhez. Maggie mindkettőt felhívta,
Adamre hivatkozott, ahogyan a férfi mondta, és másnap délutánra
•300•
kapott egy időpontot. Adam felajánlotta, hogy elkíséri, de a lány
elhárította. Ezt egyedül is képes elintézni. Legalább normálisan
viselte, ám az idegeik annyira pattanásig feszültek, hogy egész este
alig szóltak egymáshoz.
Amikor másnap este Adam benyitott, már otthon találta a
vizsgálatról megjött Maggie-t. A lány ma szabadnapos volt, és éppen
a házimunkával bíbelődött.
– Milyen volt?
– Jó. – Maggie nem nézett fel rá.
– Mennyire jó? Mit mondott az orvos?
– Azt mondta, hogy kicsit már késő, de hivatkozhatnak arra, hogy
a lelki egyensúlyom forog kockán, és öngyilkosságot kísérelhetek
meg vagy ilyesmi.
– És mikor lesz? – kérdezte megkönnyebbülten a férfi. Hosszú
hallgatás következett. A lány fölnézett rá. Szeme hatalmas volt
színtelen arcában. Betegnek látszott.
– Semmikor.
Adam szeme tágra nyílt. Nem is értette azonnal, amit hallott.
– Mondd ezt még egyszer!
– Nem vetetem el – mondta Maggie, és a férfi látta az arcán a
konok elszántságot.
– Mit akarsz kezdeni vele? Örökbe adod? – Az jóval bonyolultabb
és sokkal több magyarázkodást igényel, de ha Maggie ezt akarja, ő
erre is hajlandó. Végül is a lány katolikus.
– Megszülöm a babát. És megtartom. Szeretlek. Szeretem a
kicsinyedet. Láttam az ultrahangon. Mozog. Szopta a hüvelykujját.
Három és fél hónapos vagy tizenhat hetes terhes vagyok. Nem adom
örökbe.
– Ó, istenem! – Adam belezuhant a legközelebbi székbe. – Ez
őrület! Megtartod? Nem veszlek feleségül, ezt ugye tudod? És
bolond vagy, ha az ellenkezőjét gondolod. Soha többé nem lesz
feleségem, se te, se más, se gyerekkel, se gyerek nélkül!
– Különben sem lennék a feleséged – mondta Maggie, és kihúzta
magát a széken. – Nincs szükségem rá, hogy feleségül vegyél. Meg
•301•
tudok én állni a magam lábán! – Mint mindig. Most ugyan rettegett,
de ezt a világért sem vallotta volna be. Egész délután azon
töprengett, miből tartja el a kicsit. Szentül elhatározta, hogy semmit
sem fogad el Adamtől. Ez az ő feladata. Még akkor is, ha ott kell
hagynia a munkáját, le kell mondania az iskoláról, és szociális
segélyre kell fanyalodnia. Semmit sem akart elfogadni a szeretőjétől.
– Mit fognak szólni a srácaim? – kérdezte a férfi rémülten. – Hogy
magyarázzuk meg nekik?
– Nem tudom. Jóm kipúrkor kellett volna gondolnunk rá.
– Jaj, az isten áldjon meg, jóm kipúrkor más se járt a fejemben,
mint hogy mennyire gyűlölöm az anyám! Nem gondoltam én
semmiféle babára!
– Talán így kellett lennie – próbálta filozófiai síkra terelni a
kérdést Maggie, de Adam hallani sem akart róla.
– Nem kellett így lennie! Csak az volt, hogy mindketten
felelőtlenek voltunk!
– Meglehet. Viszont én, szeretlek téged, és ezt a babát akkor is
megszülöm, ha ebben a pillanatban elhagysz. – Megmakacsolta
magát, és egy jottányit sem engedett. Az ultrahang erőt adott neki.
Nem volt hajlandó megölni a kicsinyüket.
– Én nem akarom ezt a gyereket, Maggie! – próbált az eszére
hatni a férfi.
– Én se vagyok biztos benne, hogy annyira akarom, de nekünk ez
jutott. Illetve nekem. – Higgadtan és szomorúan csengett a hangja.
Nagy teher volt ez mindkettejüknek.
– A hétvégén Las Vegasba megyek – mondta boldogtalanul a
férfi. – Majd beszélünk róla, mikor hazajöttem. Addig mellőzzük a
témát, inkább gondolkozzunk. Talán még meggondolhatod magad.
– Nem gondolom meg – felelte a kölykét védelmező
anyaoroszlán.
– Ne légy ilyen makacs!
– Ne légy ilyen komisz! – Keserűen nézett rá.
– Nem vagyok komisz. Próbálok sportszerűen viselkedni, de nem
könnyíted meg a dolgom. Egy olyan gyerek jön a világra, akit senki
•302•
sem akar. Maggie, én nem vagyok felkészülve egy csecsemőre! Nem
akarok ismét megnősülni! Nem akarok gyereket! Túl öreg vagyok!
– Te csak túl komisz vagy! Inkább megölnéd! – Zokogni kezdett.
Legszívesebben Adam is elsírta volna magát.
– Nem vagyok komisz! – ordította a férfi, Maggie pedig
visszarohant a fürdőszobába sírni és hányni.
A hét hátralevő része sem volt jobb. Kerülték a témát, de az úgy
lappangott a gondolataik alján, mint égy bomba, amely bármikor
robbanhat. Adamnek megkönnyebbülés volt, hogy csütörtökön
elutazhat Las Vegasba. Ki kellett szabadulnia innen. Vasárnap
éjszaka kimaradt. Hétfőn este megvárta a munkából hazatérő
Maggie-t. Rezignáltán ült egy székben.
– Milyen volt a hétvégéd? – érdeklődött a lány, de nem jött oda
hozzá, hogy megcsókolja. Nagyon feldúlt volt az egész hétvégén, és
attól félt, hogy Adam megcsalja. Ki se dugta az orrát a lakásból,
esténként álomba sírta magát, mert azon emésztődött, hogy Adam
bizonyosan gyűlöli, és valószínűleg el fogja hagyni, úgyhogy ő
egyedül marad a kisbabával, és soha többé nem látja a szerelmét.
– Jó. Sokat gondolkodtam. – Maggie szíve majdnem megállt.
Várta a felszólítást, hogy költözzön el. Kolonc lett a férfi nyakán.
– Szerintem össze kellene házasodnunk. Jövő héten velem
jöhetnél Las Vegasba. Különben is oda kell utaznom. Tartanánk egy
csendes esküvőt és kész.
Maggie hitetlenkedve meredt rá.
– Hogy érted azt, hogy „kész”? Hogy elmehetek, de a kicsi
törvényes lesz? – Ezernyi lehetséges forgatókönyvet gondolt ki, de
egy jó sem volt közöttük.
– Nem. Összeházasodunk, megszületik a kicsi, és élni fogjuk az
életünket, de együtt. A babával. Oké? Most boldog vagy? – Ő sem
látszott boldognak, de igyekezett helyesen cselekedni. – Különben is
szeretlek.
– ”Különben” én is szeretlek, de nem leszek a feleséged – mondta
a lány csendes elszántsággal.
– Nem? Miért nem? – hüledezett Adam. – Azt hittem, ezt akarod.
•303•
– Sohase vártam el tőled. Azt mondtam, hogy megszülöm a babát.
Nem azt, hogy házasodni akarok! – felelte határozottan.– A férfi csak
bámult.
– Te nem akarsz férjhez menni?
– Nem!
– Na de a baba! Miért nem akarsz a feleségem lenni?
– Adam, én, nem kényszerítelek a nősülésre. És nem akarok
„csendes” esküvőt. Én ujjongani akarok, ha férjhez megyek. És olyan
emberhez akarok nőül menni, aki feleségül akar venni, nem
olyanhoz, akinek nősülni muszáj. Nagyon köszönöm, de a válaszom:
nem.
– Kérlek, mondd, hogy viccelsz! – Adam a tenyerébe temette az
arcát.
– Nem viccelek. Nem kérek tőled pénzt, és nem leszek a
feleséged. Megállok én a magam lábán.
– Elhagysz? – Adam elszörnyedt.
– Természetesen nem! Szeretlek. Miért hagynálak el?
– Mert a múlt héten azt mondtad, hogy komisz vagyok.
– Akkor vagy komisz, ha meg akarod ölni a kicsinket. De akkor
nem vagy komisz, ha arra kérsz, hogy legyek a feleséged, amit
köszönök szépen, csak arról van szó, hogy én sem akarom, te sem
akarod.
– De igen, akarlak! – ordította a férfi. – Szeretlek, és feleségül
akarlak venni! Most már beleegyezel? – Adam percről percre
zaklatottabb lett, Maggie percről percre higgadtabb. Ő már döntött. –
Te vagy a legnyakasabb nő, akivel életemben találkoztam! – Maggie
mosolygott, Adam nevetett. – Ez bók volt! Ó, az istenért, Maggie! –
Odament a lányhoz, átölelte és megcsókolta, hetek óta először. –
Szeretlek, és kérlek, legyél a feleségem! Házasodjunk össze,
szülessen meg a kicsi, és próbáljuk meg jól csinálni!
– Ha jól csináltuk volna, előbb házasodunk össze, és aztán jött
volna a baba. De ha akkor nem vettél feleségül, most miért akarsz?
– Mert állapotos vagy! – Adam majdnem üvöltött.
– Hát tégy le róla! Nem megyek férjhez.
•304•
– Az ördögbe! – Töltött magának egy pohár tequilát, és egy
kortyra felhajtotta.
– Nem ihatsz. Gyermeket várunk – szólt rá Maggie affektáltam
Adam gyilkos pillantást vetett rá.
– Nagyon vicces! Alkoholista leszek, még mielőtt ez véget ér!
– Ne! – csitította szelíden a lány. – Nem lesz semmi baj, Adam.
Mindent elrendezünk. És nem kell feleségül venned. Soha.
– És ha egy napon mégis elvennélek? – aggodalmaskodott tovább
a férfi.
– Akkor összeházasodunk. De most nem akarod. Én is tudom, te
is tudod, és egy napon a kicsi is meg fogja tudni.
– Nem mondom meg neki.
– De megteheted. – Csinálnak ilyet az emberek. Muszáj volt
feleségül vennem az anyádat… Maggie nem kívánta ezt a
gyermekének. És nem akarta kihasználni a szeretőjét, akkor sem, ha
Adam mindenáron a helyes dolgot akarja cselekedni.
– Miért vagy te olyan rohadtul tisztességes? Minden nőismerő-
söm azt akarta, hogy fizessem ki a számláit, vegyem feleségül,
szerezzek neki állást, csináljak meg neki egymillió dolgot. Te meg
semmit sem akarsz tőlem!
– Pontosan. Csak a gyerekedet. A gyerekünket! – mondta Maggie
büszkén.
– Már látják, hogy mi lesz? – kérdezte Adam hirtelen
kíváncsisággal. Nem akarta ezt a gyereket, de ha már egyszer
meglesz, érdekes lenne tudni, hogy fiú, vagy lány.
– Két hét múlva megyek újabb ultrahangra. Akkor
megmondhatják.
– Jöhetek?
– Akarsz?
– Lehet. Majd meglátom. – Egész hétvégén azon rágódott, hogy
feleségül veszi Maggie-t, és most majdnem csalódott, amiért
kikosarazták. Szörnyű fonák lett az életük.
– Mit fogsz mondani anyádnak? – kérdezte este Maggie a vacsora
mellett. Adam a fejét rázta.
•305•
– Isten tudja. Legalább lesz ürügye a sápítozásra. Azt fogom
mondani neki, hogy az első randinkon felcsináltalak, és katolikus
vagy, ami után eleve tiltakozni fog a házasság ellen.
– Aranyos!
Adam áthajolt az asztalon, és megcsókolta.
– Maggie O'Malley, bolond vagy, hogy meg akarod szülni a
gyerekemet, de nem akarsz a feleségem lenni. Akkor is szeretlek, a
fene egye meg! Na, csak azt várd, hogy mit szól majd Charlie és
Gray! – A lány nevetett. Bekebelezték a vacsorát, megbeszélték,
milyen bolond tud lenni néha az élet. Az övék biztosan az volt, ennek
ellenére boldogan mosogattak el és bújtak ágyba. Nem ezt akarták,
nem is tervezték, de majd igyekeznek kihozni belőle a legjobbat.
•306•
26.
Charlie nem telefonált Carole-nak, amióta St. Bartsben elváltak a
hajón. A nő küldött egy faxot, amelyben megköszönte a vakációt, de
nem merte felhívni azok után, amiket a férfi az utolsó estén mondott.
Fogalma sem volt, milyen következtetésre jutott Charlie, abban volt
csak biztos, hogy a férfinak szabadságra van szüksége. Hát Carole
adott neki. Ennyit tehetett, ő pedig napról napra jobban félt. Teljes
két hét telt el, mire a férfi végre telefonált. Carole az irodájában ült,
amikor megcsördült a telefon. Charlie azt mondta, hazajött. Bár elég
furcsa volt a hangja. Megkérdezte Carole-tól, vele ebédelne-e
másnap.
– Nagyszerű lenne! – vágta rá Carole mímelt jókedvvel, amivel
még magát sem bolondította el. Charlie borzasztóan zaklatottnak
tűnt. A nő elfogadta az ebédmeghívást, de rögtön utána azon kezdett
töprengeni, nem kellene-e lemondania. Tudta, mi következik. Charlie
nem vacsorázni hívja, nem ma este akar találkozni vele. Ebédelni
akar vele, és holnap. Távolságtartás. Tér, szabadság. Ez csak egyet
jelenthet. Charlie azért találkozik vele, mert nem akar udvariatlan
lenni, tehát személyesen közli, hogy vége. Az üzenet úgy lángolt a
falon, mintha festékszóróval mázolták volna. Carole annyit tehetett,
hogy várt.
Másnap reggel még csak azzal se bajlódott, hogy kifesse magát.
Mi értelme? Charlie-t már úgysem érdekli. Ha szereti, ha akarná, a
hajóról hívta volna fel az elmúlt két hétben, vagy megkereste volna
tegnap este. De nem tette. Lehet, hogy szereti őt, de nem akarja.
Most majd el kell viselnie, amikor szóban is közli vele. Roncs volt,
mire a férfi beállított a központba.
– Szia – mondta, tétován ácsorogva a küszöbön. – Hogy vagy?
Remekül nézel ki. – Ő nézett ki remekül, napbarnított arcával,
sötétszürke öltönyében. Carole, aki alig aludt az idegességtől,
pocsékul érezte magát, és úgy is nézett ki.
•307•
– Hol akarsz ebédelni? – Legyenek túl rajta minél előbb. Már
bánta, hogy nem hívta fel a férfit, és nem mondta le a találkozót.
Charlie nyilván úgy gondolja, szakítani személyesen illik. Hát ne
gondoljon ilyet! Nyugodtan közölhette volna telefonon, hogy ki van
rúgva. – Csakugyan éhes vagy? – kérdezte bátortalanul. – Nem
lehetne itt megbeszélni? – Tudták, hogy nem lehet. Itt örökösen
félbeszakították őket: gyerekek, tanácsadók, önkéntesek. Ide
mindenki bemászkált. Carole irodája volt a központ központja.
– Menjünk inkább ki – mondta Charlie kínos udvariassággal.
Feszültnek látszott. Carole felkapta a kabátját, és követte. – Mo vagy
Sally? – kérdezte a férfi. Carole-t nem érdekelte. Egyébként se bírt
volna enni.
– Ami neked rokonszenvesebb. – Charlie a Mót választotta, az
közelebb volt. Némán mentek a sarokig. Mo integetett, mikor
beléptek. Carole mosolyogni próbált. Úgy érezte, fából van az arca,
kőből a lába, és tégla van a gyomrában. Alig várta, hogy túlessen
rajta és visszatérhessen az irodájába, ahol kisírhatja magát.
Leültek egy sarokasztalhoz, és mindketten salátát rendeltek.
Charlie se látszott éhesnek.
– Hogy sikerült az utazás hátralevő része? – érdeklődött Carole
udvariasan. A következő fél óra azzal telt, hogy piszkálgatták a
salátájukat, de alig ettek valamit. Carole úgy érezte magát, mint akit
a nyaktilóhoz visznek.
– Sajnálom, hogy felzaklattalak az utolsó estén a hajón – kezdte
Charlie. – Sokat gondolkodtam magunkról. Miután elmentetek. –
Carole bólintott. Történjék már meg! Legszívesebben rászólt volna a
férfira, hogy siessen, de csak bámult a semmibe, és úgy tett, mint aki
figyel. Nem akarta hallani, amit Charlie mondani fog, de hallania
kellett. – Számos oka van annak, hogy ez működhet. És számos oka
van az ellenkezőjének is. – Carole bólintott, és sikítani szeretett
volna. – Egyforma közegből származunk. Számos közös érdeklődési
területünk van. Mindkettőnkben erősen kifejlődött az emberbaráti
hajlam. Továbbá gyűlölöd az életstílusomat. Sokkal egyszerűbb
életet szeretnél – mosolygott a férfi habár a házad nem egyszerűbb az
•308•
enyémnél. Úgy gondolom, szereted a hajóm, és jó tengerész vagy.
Nem egymás pénzére hajtunk. Mindketten Princetonba jártunk. –
Csak sorolta, sorolta, és Carole a végén attól félt, itt fog belehalni.
Végre felnézett rá. Miért nem szabadítja meg magukat a kölcsönös
kínszenvedéstől? Elég sokáig tart már.
– Mondd már ki, Charlie! El tudom viselni. Nagy kislány vagyok.
Elvált asszony. Essünk már túl rajta, az ég szerelmére!
Charlie megütődött.
– Te mit gondolsz, miről beszélek?
– Hogy vége. Tudomásul vettem. Nem kell becsomagolnod és
átkötnöd aranyszalaggal. Még csak ebédre sem kellett volna hívnod.
Jobban szerettem volna, ha nem teszed. Elég lett volna, ha
telefonálsz, vagy küldesz egy e-mailt: „Kopj le.” Valami ilyesmi.
Tudok én következtetni a célzásokból. Te pedig három hete
célozgatsz. Tehát ha ejteni akarsz, tedd meg. – Megkönnyebbülés
volt kiadni magából. Charlie furcsán bámult rá. Mint aki nem tudja,
hogy most mit mondjon. Carole elmondta helyette.
– Számodra vége? – kérdezte mérhetetlen keserűséggel. Carole
tétovázott, aztán úgy döntött, megmondja az igazat. Mit veszíthet?
– Nem, számomra nincs vége – felelte. – Szeretlek. Örömömet
lelem benned. Klassznak tartalak. Szórakoztatsz. Szeretek veled
beszélgetni. Szeretem megosztani veled a munkám. Szerettem a
hajódon lenni. Kedvelem a barátaidat. Még a szivarod szagát is
szeretem. Szeretek veled hálni. De ezt én érzem. Ha így kell lennie,
akkor legyen így. Nem foglak győzködni olyasvalamiről, amit nem
akarsz.
Charlie sokáig nézte átható pillantásával, aztán elmosolyodott.
– Ezt gondoltad? Hogy azért jöttem ma ide, mert közölni akarom,
hogy vége?
– Igen. Mi mást gondolhatnék? Mielőtt elhagytam a hajót, te
folyton arról beszéltél, hogy mennyire szorongsz kettőnk miatt.
Aztán eljöttem, és két hétig híredet sem hallottam. Tegnap
telefonáltál, és meghívtál ebédre, nem vacsorára, olyan hangon, mint
egy ítélet-végrehajtó. Nos, azt hiszem, ezt eléggé feltérképeztük.
•309•
Vágj bele, Charlie! Ha meg akarod tenni, tedd! – Még csak nem is
félt. El tudja viselni. Túlélt ennél rosszabbat is. Erre emlékeztette
magát naphosszat.
– Erre a következtetésre jutottam én is a hajón. Ha meg akarod
tenni, tedd meg! Hagyd abba a lacafacázást. Vigye el az ördög a
végzetes hiányosságot és a félelmet a fájdalmaktól és a szorongást,
hogy a szeretett személy meghal, vagy lelép, vagy kiderül róla, hogy
jellemtelen. Ha meg akarod tenni, tedd meg! És ha problémák
adódnak, majd rendet teszünk együtt. Carole, leszel a feleségem?
A nőnek tátva maradt a szája.
– Hogyan? – hebegte.
– Leszel a feleségem? – ismételte a férfi. A nőnek könnybe lábadt
a szeme.
– Mónál kéred meg a kezem? Most? Itt? Miért?
– Mert szeretlek téged. Végső soron talán csak ez számít. A többi
csak púder.
– De miért itt kéred meg a kezem Mónál? Miért nem vacsorázni
vittél, miért nem kerestél meg az este? Hogy kérhetsz ilyet egy ilyen
helyen? – Carole egyszerre sírt és nevetett. Charlie megfogta a kezét.
– Tegnap este a jogászaimmal kellett találkoznom az alapítvány
miatt, és le kellett zárnom a pénzügyi évet. Ma estig pedig nem
akartam várni. Ezzel ne törődj! Hozzám jössz?
Carole sokáig csak nézte. Kicsit bolond ez a Charlie. Kedves
bolond, de azért bolond. Halálra rémítette őt, elhitette vele, hogy
mindennek vége. Közben feleségül akarja venni. Őrület! Áthajolt az
asztalon, és megcsókolta a férfit.
– Majdnem gyomorfekélyt kaptam miattad! Igen, a feleséged
leszek! Méghozzá boldogan! Mikor esküszünk? – Carole egyenesen
a lényegre tört, és fülig ért a szája.
– Mit szólnál a júniushoz? Akkor a hajóval mehetnénk nászútra.
Vagy amikor akarsz. Te döntöd el. Hogy én mennyire drukkoltam!
Attól féltem, nemet mondasz.
– Dehogy mondok! Június remek lesz. – Még mindig nem hitt a
fülének. Olyan volt ez mindkettőjüknek, akár egy álom.
•310•
– Nem sok időd marad az esküvő megszervezésére –
mentegetőzött Charlie, bár ő sem akart sokáig várni, most hogy végre
elhatározta magát.
– Majd összehozom valahogy! – Charlie fizetett. Aztán lassan
ballagni kezdtek a központ felé. Carole nem számított rá, hogy végül
így a helyére kerül minden.
– Szeretlek! – mondta Charlie. Épp a központ előtt kezdtek
csókolózni. A járókelők megmosolyogták őket. Tygue, aki az
ebédből jött vissza, csipkelődve rájuk szólt:
– Szép napunk van? – kérdezte, míg kinyitotta a központ ajtaját.
– Nagyon – mosolygott Carole, és még egyszer megcsókolta
leendő férjét, mielőtt az visszament a belvárosba. A küldetés sikerrel
befejeződött.
•311•
27.
Adam és Maggie visszazökkent a hétköznapokba. Úgy döntöttek,
akkor szólnak csak a gyerekeknek, ha már látszik a terhesség, az
pedig még egy-két hónap. A férfi anyjának se akarták megmondani
csak akkor, ha már a gyerekek is tudják. Adam magának követelte a
megtiszteltetést, hogy szólhasson nekik. Nem lesz könnyű
megmagyarázni. Az pedig biztos, hogy Rachelnek is lesz hozzá egy-
két szava.
Adamnek rengeteg munkát adtak az ügyfelei, de így is sikerült
elkísérnie Maggie-t két héttel később az ultrahangra. Szép,
egészséges baba volt, és fiú. Mindketten elsírták magukat, ahogy
nézték, miként mozog. Maggie a negyedik hónapban volt.
Adamnek Las Vegasba kellett utaznia a következő héten.
Megkérdezte Maggie-t, vele tart-e. Mivel a lánynak éppen volt két
szabadnapja, boldogan beleegyezett. Adam, ahhoz képest, mennyi
feszültséggel járt az élete, meglepően jókedvű volt, és nagyon
vagányul fogta fel a gyereket. Maggie sokat aludt, majdnem minden
nap hányt, de igyekezett nem panaszkodni. Végül is jó célért
szenvedett.
Azon az estén, amikor Las Vegasba utaztak, valamivel jobban
érezte magát. Adam egyik ügyfele, egy musicalszínész éppen ott
turnézott két hétig, ám a férfi semmiképpen sem maradhatott két
esténél tovább, Maggie-nek pedig ismét munkába kellett állnia.
Adam gépével repültek Las Vegasba, és a Bellagióban szálltak
meg, amelyet Maggie szeretett. Mérhetetlen örömére a szálloda az
elnöki lakosztályt adta nekik, amelyhez ebédlő, tárgyalóterem is
tartozott, és a leghatalmasabb ágy, amit a lány valaha látott. A
nappaliban hangversenyzongora állt. Elég korán érkeztek, hogy
vacsora előtt némi időt tölthessenek az ágyban. A műsor, amelyet
meg akartak nézni, úgyis csak éjfélkor kezdődött. Mielőtt lementek
•312•
volna vacsorázni, Adam azt mondta, el kell intéznie valamit, és
átment a tárgyalóterembe. Jött két öltönyös ember, akiket Maggie,
Adam kérésének megfelelően szintén oda vezetett be. Ahogy
kinyitotta az ajtót, hát látja, hogy ott áll a mosolygó Adam, és az
asztalon Cristal pezsgő hűl a jegesvödörben, egy óriási csokor vörös
rózsa mellett.
– Gyertek csak, Maggie! – invitálta a lányt és a két férfit, akik
ugyancsak mosolyogtak.
– Hát te meg mit csinálsz? – értetlenkedett Maggie. Mi ez az
egész? Mindenki tudni látszik, miről van szó, kivéve őt. – Mi folyik
itt? – Gyanakodva körülnézett. Már felöltözött a vacsorához,
rózsaszín ruha volt rajta és magas sarkú cipő. Adam megmondta,
hogy csinos legyen. Már minden szorította, de a terhessége még nem
látszott. Az alakja ugyanolyan kitűnő maradt, csak teltebb lett, és
persze a melle majd kibuggyant a dekoltázsából.
– Az, hogy összeházasodunk – mondta Adam. – Ez nem kérés,
hanem tényközlés. És ha ellenkezni akarsz, Mary Margaret O'Malley,
nem engedlek ki innen, amíg bele nem egyezel.
– Viccelsz? – vigyorgott a lány.
– Még sohasem voltam ilyen komoly. – Büszkén odaállt a lány
mellé. – A kisfiúnkat nem kapod meg nélkülem. Bemutatom
Rosenstein bírót és a titkárát, Waltert. Azért jöttek, hogy
lebonyolítsák a szertartást. Walter lesz a tanúnk.
– Összeházasodunk? – nézett rá a lány könnyes szemmel.
– Össze.
– Anyád tudja?
– Majd megtudja holnap. Először a gyerekeknek akarok szólni. –
Adam mindenre gondolt, és félresöpörte Maggie összes aggályát. A
lány mindig is a felesége akart lenni, csak más okokból. Ám Adam
kivette a kezéből a döntést, egyértelműen bizonyítva, hogy ő is
akarja ezt a házasságot.
A bíró feltette a szertartásos kérdéseket, Maggie sírva
válaszolgatott. Adam vékony aranykarikát húzott az ujjára, amelyet
az előző napon vásárolt Tiffanynál. Magának is vett egyet. Walter
•313•
aláírta a házassági bizonyítványt, mint tanú. Este nyolcra férj és
feleség voltak, ismét kettesben. Maggie csak belenyalt a pezsgőbe,
mert nem volt szabad innia.
– Szeretlek, Mrs. Weiss! – mosolygott rá a férje. – Előbb-utóbb
mindenképpen elvettelek volna, még akkor is, ha nem vagy
állapotos. Ez csak felgyorsította a dolgot.
– Elvettél volna?
– El – mondta határozottan Adam. Újdonsült felesége még mindig
nem tért magához.
A Picassóban vacsoráztak, aztán elmentek az éjféli műsorra.
Maggie percenként ránézett a gyűrűikre.
Szeretkezés után Adam éppen elaludt volna, amikor Maggie
megbökte a vállát. A férfi mocorgott, de már túlságosan benne járt az
álomban, hogy teljesen éber lehessen.
– He?… Szeretlek… – motyogta.
– Én is szeretlek… Csak eszembe jutott valami.
– Nem most… nagyon fáradt vagyok… holnap…
– Azt hiszem, zsidónak kéne lennem. Át akarok térni. – Maggie
tökéletesen éber volt, Adamet ezredmásodpercek választották el az
alvástól, de még sikerült bólintania.
– Majd holnap megbeszéljük… szeretlek… jó éjszakát… – Azzal
elaludt. Maggie elnyúlt mellette, és a történteken tűnődött. Ez volt
életének legcsodálatosabb éjszakája.
•314•
28.
Másnap Adam felhívta az anyját, akinek a hangja ezúttal
bizonyosan behallatszott Long Islandről a Brooklyn-hídhoz.
– O'Malley? Katolikus? Meg akarsz ölni engem? Te szadista!
Apád megint szívrohamot fog kapni miattad! – Anyjában átszakadt
minden gát. Elmondta a fiát mindennek, ami csak az eszébe jutott.
– Azt tervezi, hogy áttér. – Anyja annyi időre sem hagyta abba a
rikácsolást, hogy meghallja, mit mondott Adam. Szidta a fiát, hogy
gyalázatot hoz a családra.
– Ezért hagytál itt hálaadáskor? – Adam most már nevetett. Úgyse
tűri, hogy az anyja még egyszer fejfájást okozzon neki. Most már
megvolt neki Maggie, az ő szerelme, szövetségese, legjobb barátja.
– Azért. Életem legokosabb döntése volt.
– Te eszelős! Ott az a sok helyes zsidó lány, és akkor te feleségül
veszel egy katolikust! Gondolom, hálásnak kell lennem, hogy nem
valamelyik schwartze énekesnőt vetted el, akit képviselsz! Mert az
még ennél is rosszabb lenne!
Hát, ha ennyire nem tiszteli Maggie-t, akkor tudja meg, hogy van
rosszabb hír is! Maga kereste magának. Teljes negyvenkét évig
dolgozott érte.
– Ja, igaz, anya, mielőtt elfelejteném a lényeget. Júniusban
gyerekünk lesz.
– Édes jó Istenem! – Ezúttal még Nebraskában is hallhatták a
hangját.
– Csak arra gondoltam, hátha kíváncsi vagy a jó hírre. Majd
telefonálok.
– Ezt nem vagyok képes megmondani az apádnak! Ez meg fogja
ölni, Adam!
– Kétlem – felelte a férfi flegmán. – De ha meg akarod mondani,
előbb ébreszd fel. Viszonthallásra, anya. – Letette.
•315•
– Mit mondott? – érdeklődött aggodalmasan Maggie, mikor
visszajött a szobába. Épp most érkeztek meg New Yorkba. Adam
elsőnek a srácait hívta fel, akik bezzeg azt mondták, hogy nagyon
bírják Maggie-t, és örülnek a hírnek.
– Lázba jött! – mondta diadalmas vigyorral. – Megmondtam,
hogy áttérsz.
– Helyes.
Egy hét múlva a három pár a Le Cirque-ben vacsorázott. Charlie
hívta meg őket azzal, hogy fontos híre van.
Senki sem késett el. A három nő nagyon szép volt, és ragyogó
jókedv uralkodott az asztalnál. Megrendelték az italt, csevegtek
néhány percig, aztán Charlie általános ujjongásra bejelentette, hogy
eljegyezte Carole-t, és júniusban összeházasodnak. Adam cinkos
vigyorral sandított Maggie-re.
– Hát ti mit tartogattok a tarsolyotokban? – kérdezte Charlie, mert
észrevette, ahogy azok ketten összenéztek.
– A múlt héten összeházasodtunk. – Adam boldog mosollyal nézte
a feleségét. – És júniusban babánk lesz!
Kisebb szóvihar támadt az asztal mellett.
– Lefőztek! – nevetett Charlie. Carole és Maggie azonnal
összedugta a fejét, és megbeszélték, mikor esedékes a baba. Az
esküvőt két héttel előbbre tervezték. Maggie azt mondta, simán el tud
jönni. Ott lesz teljes terjedelmében.
– No és mi lesz az augusztusi utunkkal a Kék Holdon? –
aggodalmaskodott Gray, mire mindenki nevetett.
– A mi programunkkal nem ütközik – mondta Charlie,
körbejártatva tekintetét a barátain. Mindenki bólogatott.
– A babát hozhatjuk? – kérdezte bátortalanul Maggie.
– Babát és dadát – felelte Charlie. – Úgy látom, mindenki benne
van. Remélem, te is jössz, Sylvia! – Mindenki egyetértett, hogy
nagyon kellemes lesz hatosban a hölgyekkel. Más, mint régen, de
biztosan nem unalmas.
– Ráadásul – újságolta Gray boldogan – múlt héten költöztem.
Most már együtt élek Sylviával, nem csak lakom nála. Van
•316•
szekrényem, lakáskulcsom, kint a nevem a csengő fölött, és
felveszem a telefont.
– Emlékszem én a szabályokra – nevetett Maggie. – Közös
szabadság volt már? Mert addig nem kapcsolat a kapcsolat. –
Adamre pillantott. A férje kacsintott.
– Most volt! – felelte Gray. Vermontba utazott Sylviával meg a
gyerekeivel, és együtt ünnepelték a karácsonyt. Egyszer-kétszer
elfogta az idegesség, de minden a lehető legjobban alakult. Emily és
Gilbert előző héten tért vissza Európába, és Gray megígérte nekik,
hogy egy hétre meglátogatják őket, mielőtt tengerre szállnának
Sylviával a Kék Holdon. Úgy gondolta, Charlie most már meghívja a
barátnőjét, miután Maggie és Carole is a hajón szilveszterezett.
Szorgalmasan dolgozott Fiú arcképén, és teljes erőbedobással
készült az áprilisi kiállítására. Úgy tervezte, hogy Fiú portréja lesz a
kiállítás koronája, de azt nem kívánta eladni. Ki akarta akasztani
Sylvia lakásában, és csak, mint családi képet emlegette. Ha az élet
nem is, de a halál testvérekké tette őket. Az utolsó percben találták
meg egymást, hála legyen érte Fiúnak.
– Hát ti? – ugratta őket Adam. – Ti mikor veszitek a nyakatokba a
rabigát?
– Soha! – vágta rá egyszerre Sylvia és Gray a többiek általános
derültségére.
– Nyáron kellene, Portofinóban, ahol megismerkedtetek –
javasolta Charlie.
– Túl öregek vagyunk mi már a házassághoz! – mondta
meggyőződéssel Sylvia. Most töltötte be az ötvenet, három nappal
Gray ötvenegyedik születésnapja után. – Ráadásul nem akarunk
gyereket.
– Én is így hittem – vigyorgott restelkedve Adam, szerelmes
pillantást vetve Maggie-re, aki az utóbbi pár napban kicsit jobban
érezte magát.
– Nem csoda, hogy tengeribeteg voltál a hajón – állapította meg
Charlie.
•317•
– Hát nem – mondta Maggie szemérmesen. – Csak akkor még
nem tudtam.
Számos köszöntő hangzott el az este folyamán, és a férfiak,
szokásuk szerint, túl sokat ittak, ám tekintve az ünnepi alkalmat, a
nők nem próbálták megzabolázni őket, hiszen olyan jól szórakoztak,
és olyan finom volt a francia bor!
Mire búcsút vettek egymástól, elkészültek a tervek, megbeszélték
az időpontokat. Mindenki felírta Charlie és Carole esküvőjének,
Maggie szülésének dátumát. Augusztus elsején pedig, ahogy szoktak,
felszállnak a Kék Holdra. Szép az élet, és még szebb lesz a közös
jövő!
•318•
29.
Hosszas vita után, annak ellenére, hogy ez csak Charlie-nak volt
az első házassága, míg Carole másodszor ment férjhez, engedett
szülei kívánságának, és a St. James-templomban tartották az esküvőt.
Szűk körű, elegáns, szertartásos esemény volt. Charlie frakkot viselt.
A menyasszony Sylviát kérte fel nyoszolyónak, és Maggie volt a
koszorúslánya. Carole mályvarózsaszín árnyalatú, egyszerű, de
elegáns ruhát viselt, és gyöngyvirágok voltak a hajában. Csokrát
fehér orchideából és rózsából kötötték. Királyi jelenség volt, ahogy
az apjába karolva vonult végig a padok között. Gray és Adam voltak
a násznagyok. A szertartás után a New York-i Yacht Clubban adtak
fogadást a kétszáz vendégnek. A lehető leghagyományosabb
szellemű esküvő volt, kivéve a központból érkezett gyermeksereget,
akiket Tygue és egy maroknyi önkéntes próbált kordában tartani.
Természetesen ott volt Gabby meg Zorro, és Carole felfogadta
Harlem egyik híres gospelegyüttesét. A zenekar hajnali háromig
játszott.
Carole maga állította össze az ülésrendet, és még a szülei is olyan
képet vágtak, mintha jól éreznék magukat. Charlie, miután
megtáncoltatta a feleségét, táncra kérte az anyósát, míg Carole az
apjával táncolt. A legtöbb esküvővel ellentétben itt nem voltak
nemszeretem rokonok. Tulajdonképpen semmiféle rokon nem volt,
kivéve a fiatalasszony szüleit. A barátaik vették körül az új
házasokat.
Sylvia gyönyörű volt orgonalila ruhájában, amelyet Carole-lal
együtt választottak a Barneyben. Orgonából és pici fehér rózsákból
volt a csokra. Maggie-nek nehezebb volt ruhát találni. Végül
megállapodtak egy estélyinél, amelynek levendulája valahol Carole
mályvarózsaszínje és Sylvia orgonalilája között helyezkedett el a
színskálán. A virágcsokra is levendulaszínű volt. Mire felvirradt az
esküvő napja, a ruha olyan szűk lett, hogy Maggie alig kapott
•319•
levegőt, mert a baba egyre csak nőtt. De Maggie-t így is gyönyörűvé
tette az anyaság és az ifjúság kettős dicsfénye.
Carole azt mondta, mesésen érzi magát. Táncolt Adammel,
Grayjel, Tygue-val, néhány régi barátjával, de az éjszaka nagy részét
mégis a férjével táncolta át. Mindenki egyetértett abban, hogy még
sohasem láttak náluk gyönyörűbb párt. Egész éjszaka tartott a
lakoma, a tánc és a nevetés.
A zene olyan jó volt, hogy még a Van Horn szülőket is a
táncparkettre csábította. Sylvia és Gray úgy járták a tangót, hogy
mindenki elsárgult az irigységtől. Maggie-t egyszerűen nem lehetett
helyhez kötni. Ahányszor Adam odanézett, a felesége mindig valaki
mással ropta. Végül, hogy szemmel tarthassa, ő vitte táncba, és nem
engedte, hogy lekérjék. Maggie egy percre sem ült le, és remekül
mulatott. Amikor végül lerogyott, azt mondta Adamnek, hogy nem
tudja, mije fáj jobban, a háta-e, vagy a lába.
– Megmondtam, hogy ne vidd túlzásba! – korholta a férfi.
– Nincs nekem semmi bajom – vigyorgott Maggie. – A baba úgyis
csak két hét múlva esedékes.
– Arra nem számíts, ha ilyen táncolást csapsz! Nem tudom, hogy
tud szexinek látszani egy nyolc és fél hónapos terhes asszony, de
neked sikerült.
A Weiss házaspár az utolsók között távozott. Carole odadobta a
bokrétáját Sylviának, aki hangos sóhajjal kapta el a csokrot. Az új
házasok Carole házában töltötték az éjszakát, és másnap indultak
Monté Carlóba, ahol a Kék Hold horgonyzott. Onnan hajóznak majd
át Velencébe, háromhetes nászútjukra. Carole izgult, hogy ott kell
hagynia a központot, ám Tygue vállalta, hogy eligazgatja a
távollétében.
Az utolsó vendégek rózsaszirmokkal dobálták meg a Harrington
házaspárt, amíg azok beültek az autójukba. Adam besegítette
Maggie-t a bérelt limuzinba, mert már nem fért el a Ferrariban.
Az asszony nagyokat ásított a liftben, és most az egyszer ő aludt el
hamarabb, mert teljesen kifárasztotta magát. Olyan volt az ágyban,
akár egy kis hegy. Adam megcsókolta az arcát, aztán a pocakját,
•320•
majd lekapcsolta a villanyt. Mostanában nehezebb lett az összebújás.
Adam épp az igazak álmát aludta, amikor két órával később, hajnali
ötkor Maggie megbökte.
– Mmm… mi az?
– Jön a baba – súgta a felesége némileg rémülten. Adam olyan
fáradt volt, hogy fel se ébredt, mert a többi vendéghez hasonlóan
ugyancsak kiélvezte az esküvőn a remek borokat. – Adam… édesem.
… ébredj fel! – Megpróbált felülni, de túlságosan görcsölt. Ismét
megbökte a férjét az egyik kezével. A másikkal óriási hasát
szorongatta.
– Pszt!… Alszom… aludj te is vissza – felelte a férje. Maggie
meg akarta fogadni a tanácsát, de alig kapott levegőt. Kezdett nagyon
ijesztő lenni a dolog, és hihetetlenül gyorsan történt.
Már majdnem hat óra volt. Ezúttal nem érte be azzal, hogy
megbökje Adamet, hanem megrázta. Szorgalmasan pihegett, de az
sem használt a fájdalom ellen.
– Adam… fel kell ébredned… – Nem bírt kimászni az ágyból,
ezért a férjét próbálta megmozdítani, ám Adam csókot dobott neki,
és aludt tovább.
Fél hétkor végre a férje hátára vágott, és a nevét üvöltötte. Most
bezzeg felriadt!
– Mi? Mi? – Felkapta a fejét, de rögtön vissza is hanyatlott a
párnára. – Ó, a francba!… A fejem… – Végre ránézett a feleségére.
Maggie arca eltorzult a kíntól. Adam azonnal felébredt. Fejfájás ide
vagy oda. – Ugye jól vagy?
– Nem, nem vagyok! – Maggie már sírt, és alig bírt beszélni. –
Jön a baba, Adam, és úgy félek! – A mondat vége beleveszett a
fájásba. Most már egymást érték a görcsök.
– Oké, egy perc, mindjárt felkelek! Ne félj, nincs semmi baj! –
Tudta, hogy fel kellene kelnie és nadrágot húznia, de a feje olyan
volt, mint a beton.
– De baj… van! Jön a baba!
– Most? – Adam felült, és rámeredt a feleségére.
– Most! – sírta Maggie.
•321•
– Most nem jöhet! Majd csak két hét múlva! A fenébe, Maggie…
Megmondtam, hogy ne táncolj annyit! – De az asszony már nem
hallotta. Olyan eszelős tekintettel meredt rá, hogy a férfi rögtön
kiugrott az ágyból.
– Hívd a 911-et! – zihálta Maggie két görcs között.
– Ó, a francba… oké… – Tárcsázott, közben sem véve le a
tekintetét a feleségéről. Maggie nyomni kezdett. A központos azt
mondta, rögtön küldik a mentőt, Adam nyissa ki az ajtót, maradjon a
felesége mellett, és mondja meg neki, hogy csak lihegjen, de ne
nyomjon!
Adam engedelmeskedett, figyelmeztette Maggie-t, hogy lihegjen,
ne nyomjon, de az asszony csak sikított az összefolyó fájdalomban.
– Maggie, édesem… kérlek… lihegj! Lihegj! Ne nyomj!
– Nem én nyomok, a baba nyom! – Az asszony arca ijesztően
eltorzult, aztán hosszú, vérfagyasztó sikoly szakadt fel a torkából. –
Adam! Kijön! – Adam tartotta a felesége lábát, és abban a
pillanatban, ahogy beléptek a mentősök, láthatta, amint előbújik a
fiuk. Maggie levegőért kapkodva hanyatlott a párnára. Adam
magához ölelte, nézték a kicsit, és sírtak.
– Szép munka! – mondta elismerően a mentősök vezetője.
Felváltotta Adamet Maggie mellett, társa megtisztogatta az
újszülöttet, és rátette a kismama hasára. Adam megilletődötten nézte
a fiát meg a feleségét, és folytak a könnyei. Maggie olyan békésen
mosolygott, mint aki minden fájdalmat elfelejtett. Elvágták a
köldökzsinórt. A kisfiú úgy bámult az apjára, mintha már látta volna
valahol.
– Van már neve a fiatalembernek? – kérdezte a mentős.
– Charles Gray Weiss – felelte Adam, imádattal nézve a feleségét.
– Fantasztikus vagy! – súgta neki, és az ágy mellé térdelt.
– Úgy féltem – mondta halkan az asszony.
– Én pedig olyan részeg voltam – nevetett Adam. – Miért nem
keltettél fel korábban?
– Próbáltam! – mosolygott Maggie, és magához ölelte a kicsit.
•322•
– Ígérem, legközelebb odafigyelek, ha akkor szólsz hozzám,
amikor éppen elalszom.
Lent várta őket a mentőautó, de mielőtt beszálltak, még felhívták
Carole-t és Charlie-t. Felkeltették őket, elújságolták, hogy megvan a
baba. Carole és Charlie ujjongott. Egyébként is korán kellett kelniük,
mert reggel indultak Monacóba.
Adam a kórházból telefonált Jacobnak és Amandának. Az orvos
engedélyezte, hogy Maggie már aznap este hazatérjen. Mindketten
jól voltak, és az asszony otthon akart lenni a férje mellett. Azt
mondta, ez élete legszebb napja. A baba tökéletes volt. Odaállították
a mózeskosarát az ágyuk mellé.
Adam épp elalvóban volt, amikor Maggie megbökte. A férfi
összerázkódott, felült, és ránézett a feleségére.
– Mi van? Jól vagy? – Betartotta az ígéretét, azonnal felébredt.
– Jól. Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.
– Én is szeretlek. – Visszasüppedt az ágyba, és közelebb húzta
magához az asszonyt. – Nagyon szeretlek, Maggie Weiss – suttogta
mosolyogva, aztán mindketten elaludtak.
•323•
30.
Úgy, ahogy eltervezték, augusztus elsején mindenki felszállt a
Kék Holdra. Maggie és Adam szaván fogták Charlie-t, és hozták a
babát meg a dadáját. Szokás szerint Monte Carlóban kezdték, ahol
átjátszottak egy éjszakát, onnan mentek tovább St. Tropez-ba, és
mikor elegük lett belőle, továbbhajóztak Portofinóba. A nők
vásároltak, a férfiak ittak, mindenki úszott, éjszaka sétáltak a
piazzán, és fagylaltot ettek. Táncoltak a diszkókban, Maggie a
kiruccanások és az étkezések között szoptatott. A dundi kisfiú, aki
anyja szőkeségét örökölte, két hónapos volt az indulás napján, és
ragyogó nagy szemmel nézett a világba.
Azon a délelőttön, amikor megérkeztek Portofinóba, Sylvia és
Gray felsétált a San Giorgio-templomhoz, este pedig abban az
étteremben vacsoráztak, ahol megismerkedtek.
Gray és Sylvia éppen a Kék Hold útja előtt tértek vissza egy közös
utazásról Sylvia gyerekeivel, és a festő ezúttal felszabadultabbnak
tűnt. Emilyvel a festési technikákról beszélgettek, és egész jól
összebarátkoztak Gilberttel is. Elismerte Charlie-nak, hogy
Sylviának igaza volt, amikor azt mondta, nagyszerű gyerekei vannak.
– Sok mindenben igaza volt – vallotta be őszintén a barátjának.
A többiek felköszöntötték őket. Ez volt a megismerkedésük első
évfordulója.
– Továbbra is az a véleményem, hogy össze kellene házasodnotok
– mondta Adam, miközben felbontották az újabb palack bort. Gray
és Sylvia hivatalosan hét hónapja élt együtt. Az asszony azt mondta,
ennyi idő nem elég egy házassághoz. Összesen egy éve ismerik
egymást. A többiek lehurrogták őket. Carole és Charlie nyolc
hónapig, Adam és Maggie négy hónapig járt együtt az esküvő előtt,
mégis csodálatosan alakult az életük. Soha nem voltak még ennyire
boldogok.
•324•
– Nem szükséges nekünk összeházasodnunk – makacskodott
Sylvia. Gray nevetett, és azt mondta, pontosan úgy beszél, mint ő,
mikor nem volt hajlandó találkozni Gilberttel és Emilyvel.
– Nem akarok elszúrni egy ilyen csodás kapcsolatot – mondta az
asszony halkan.
– Nem is fogod – biztosította Charlie. – És Gray jó ember.
– Egy évig gondolni sem akarok rá – vetette oda Sylvia.
– Helyes! – mondta Adam. – Jövő ilyenkor itt leszünk megint.
Majd akkor meglátjuk, hogy mit fogtok csinálni. – Erre ismét inni
kellett.
•325•
31.
A nap forrón sütött le a makulátlan kék égről. Hallani lehetett a
madárcsiripelést és a rovarok zümmögését. Egyetlen felhő sem volt
az égen, amikor a sajátos öltözékű társaság felkapaszkodott a
dombon. Olyan meleg volt, hogy alig bírtak vánszorogni, pedig még
csak délelőtt tizenegyre járt az idő.
A piros szandálos nő, aki fehér csipkeszoknyát és bő ujjú, fehér
blúzt viselt, vörös rózsacsokrot vitt a karján. Óriási szalmakalapja
volt, és türkizes karperece. Fehér üstökű férfi ment mellette, kék
ingben és fehér nadrágban. Két férfi és két várandós asszony követte
őket.
Mindannyian besétáltak a portofinói San Giorgio-templomba,
ahol a pap már várta őket. A nőnek a második házassága volt, de
most esküdött először templomban, a férfi pedig először nősült.
A jegyespár komoly arccal állt az oltár előtt, és elmondták a
házassági esküt. Mikor a pap azt mondta az újdonsült férjnek, hogy
megcsókolhatja a feleségét, elsírták magukat.
Sylvia és Gray ezután a barátaikhoz fordult. Maggie és Carole
gyermeket várt. Charlie és Adam nagyon büszkének látszott, és
nemcsak a feleségükre voltak büszkék, hanem két barátjukra is, akik
végre vették maguknak a bátorságot, hogy összeházasodjanak.
Sokáig beszélgettek a templomban. Meggyújtottak néhány
gyertyát, aztán csendesen lesétáltak a dombról a piazzára. Sylvia és
Gray fogták egymás kezét.
Az esküvői ebédet abban az étteremben tartották, ahol pontosan
két éve megismerték egymást. Hosszú idő telt el az óta, hosszú utat
tettek meg mind a hatan. Messziről jöttek, derekasan iparkodtak, és
az volt a jutalmuk, hogy rátalálhattak egymásra.
– Sylviára és Grayre! Legyetek nagyon boldogok! – emelte fel a
poharát Charlie, majd a feleségére nézett. Decemberre várták első
•326•
gyermeküket, Maggie és Adam pedig októberre a másodikat, közös
életük második évében.
Boldog, munkával teli és teljes volt az utolsó két év, babákkal és
esküvőkkel. Maggie főiskolára járt, és továbbra is a jogra készült.
Carole kibővítette a központját. Nehéz terhet hurcoltak, de könnyebb
és derűsebb lett az útjuk, mert szeretetben éltek.
Délután visszatértek a hajóra, és valamennyien úsztak egy nagyot,
este pedig a hajón vacsoráztak. Sylvia és Gray örült, hogy
barátaikkal tölthetik a nászútjukat. Ez így volt helyes, hogy mind
együtt legyenek.
Amikor a Kék Hold kifutott Portofino kikötőjéből, már egyetlen
utasa sem volt magányos.