Dino Buzzati: A magnetofon

Maradj csöndben, mondta neki, könyörgött neki (suttogva, persze), megy a magnó, nem látod? Ott a mikrofon a rádió előtt, ne izegj-mozogj, tudod, mennyire fontos nekem, hogy jól sikerüljön a felvétel,Purcell Arthur királya, milyen csodálatos, milyen kristálytiszta. De ő, a büdös bestiája, hetyke, pimasz, mindenre fittyet hányó kis dög, csak azért is ide-oda mászkált a szobában, keményen, dacosan kopogva a sarkával, hogy bosszantsa, krákogott is, köhécselt, majd meg kuncogott magában, nevetgélt, gyufát gyújtott (a lehető legnagyobb zajjal), aztán megint az arcátlan föl-alá topogás, közben pedig hiába szól a tiszta, az isteni Purcell, Mozart, Bach, Palestrina, az a nyomorult kis féreg, vérszívó tetű,élete megkeserítője, nem, ezt már nem lehetett bírni tovább.

Most pedig, annyi esztendő után, megszólaltatja a régi-régi, agyongyötört szalagot, ím újra itt a mester, a csodálatos, a nagyszerű Purcell Bach Mozart Palestrina. Ő, a lány – nincs többé, elment, itt hagyta, odábbállt; azt se tudja, hová; azt se, él-e, meghalt-e.Íme, hát Purcell Mozart Bach Palestrina, szólnak, szólnak, húzzák, nyűvik az átkozottak, émelyítő,unalmas hülyéi. Az a föl-alá tipegés, azok a sarokkopogások, azok a kuncogások (kivált a második), az a torokköszörülés, köhécselés! Az a zene, az igazi, az isteni!Hallgatja a szalagot. Ül a lámpa alatt, úgy hallgatja. Mozdulatlanul, kővé merevedve szinte, ül az öreg, elnyűtt karosszékben. Hallgatja a kis zajokat, neszezéseket, azt a köhécselést. Az imádott, a legfölségesebb hangokat. Melyek nincsenek már, nem lesznek többé soha.