Download - Bárány Attila_Az elkorcsosult feudalizmus fogalma, megítélése és hagyománya az angol történetírásban
Az "elkorcsosult feudalizmus" fogalma,
megítélése és hagyománya az angol történetírásban
Bárány Attila
Munkám témája egyetlen kifejezéssel foglalható össze: az angol "bastard feudalism"
intézményéről kívánok szólni. Ahogyan a címben is jeleztem, nem elsősorban magát a
társadalmi jelenséget szeretném bemutatni a maga teljességében, amire egy tanulmány keretei
nem adnának lehetőséget, hanem az objektív, tényszerű történeti valóság köré fonódó
szubjektív, történetírói vélemények rendszerét is. Az elkorcsosult feudalizmus tárgya ugyanis
egyike az angol történelem azon kritikus pontjainak, amelyek megítélésében olyan óriási viták
vannak, hogy joggal állítható más, olyan szenvedélyesen vitatott csomópontok mellé, mint a
római kontinuitás, a normann hódítás, vagy a Tudor-abszolutizmus kérdése. Úgy is
fogalmazhatnék, a témánál sokkal érdekesebb ma már a historiográfiájának áttekintése a
század elejétől, a különféle ellentétek összevetése. Nem lehet egyszerűen az elkorcsosult
feudalizmusról írni, még az alapjainak bemutatása céljával sem, mert nehéz elkerülni, hogy
ezzel egy véleménybe helyezkedjünk be, s azt visszaadva beszéljünk róla. Ezért a
historiográfia médiumán keresztül szeretném láttatni, az "elkorcsosultság" mit foglalt
magában, mit jelentett az angol későközépkori feudális társadalomszerkezetben.
A téma természetesen elsősorban a társadalomtörténeten belül is a nemességtörténet részeként
értelmezhető, mottóként talán az állhatna, hogy "a régi arisztokrácia sem volt már a régi", ami
kiválóan érzékeltetheti fő gondolatmenetemet. Az elkorcsosult feudalizmus a középkori-
későközépkori angol nemesi társadalomhoz szorosan kapcsolódó jelenség, új fejlemény,
amely nélkül nem lehet teljes képet kialakítani sem a társadalmi rendszerről, sem a politikai-
katonai hatalomról, sem pedig a nagybirtokosságnak a királyi hatalomhoz fűződő viszonyáról.
Az "elkorcsosult feudalizmus" kialakulása nem szoros értelemben vett társadalomtörténeti,
hanem jogi jelenség, a feudalizmus jogi rendszerét érinti. Az a kérdés is vitatott, hogy mikor,
már a XII. században-e, vagy csak közvetlenül a százéves háború hadi igényeit kiszolgálva, a
XIV. század közepén indult-e meg az a folyamat, amelyet a szakirodalom a feudalizmus
"elkorcsosulásának", "romlásának", a hűbéri viszonyrendszer "materializálódásának",
"korrumpálódásának" nevez.[1]
A "bastard feudalism" névvel illetett új szisztéma a hűbérúr-
hűbéres viszony átalakulását érinti.
A "bastard feudalism" elnevezést maguk a történészek alkották a múlt értelmezésére, nem
történeti fogalom, s ahogyan maga III. Richárd sem tudta, hogy ő a fehér rózsáért harcolva
esik el Bosworthnál, úgy maguk a kortársak sem voltak tisztában azzal, hogy ők a korrupt és
romlott elkorcsosult feudalizmus korát élik: a fogalom a múlt század vége előtt nem létezett.
Noha a kifejezés lényegében egy kapcsolatrendszert jelöl a nagybirtokos és a társadalom
alsóbb rétegei között, akik ellátták a szükséges munkaerővel, a történészek mítosszá tették.
Az elkorcsosult feudalizmus, azaz a címke amivel a történészek azt a köteléket illették, amely
a későközépkori csatlósokat, retainer-eket a nagybirtokosokhoz kötötte, lehetővé tette, hogy a
bárók hatást gyakoroljanak a politikai hatalomra. Enélkül a későközépkor arisztokráciája nem
lett volna képes uralni a lokalitásokat, a megyei végrehajtást és igazságszolgáltatást, nem
tudott volna a háborúkban harcolni s szerepet vállalni a nagy ívű dinasztikus politikában,
Anglia nagyhatalmi ábrándjaiban Crécynél és Agincourtnál. Az elkorcsosult feudalizmus
lényegi fontossággal bír a politikában, mind helyi, mind országos szinten, a hadszervezetben,
a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Nélküle a XIV-XV. századi Anglia nem
érthető meg. Ezenkívül a "bastard feudalism" hosszabb távon is óriási hatással bírt: azzal,
hogy a szolgálatért való földadomány helyett a pénzbeli juttatást hívta életre, nagyban
hozzájárult a társadalmi mobilitás növekedéséhez, amely a kora-újkori világ felé való átmenet
egyik fő mozgatórugójává lett.
Az elkorcsosult feudalizmus nem szerencsés kifejezés. Ha lehántjuk róla a pejoratív
árnyalatokat, egyszerűen a főurak, köznemesek és parasztok kölcsönös kapcsolatrendszerét
jelenti. Meggyorsította a társadalom már korábban megindult mobilizálódását. Ez az új típusú
feudális forma betetőzte azt a folyamatot, amely 1066-ban megindult és elválasztotta az angol
feudalizmust a kontinentálistól. Angliában a társadalmi státusok egyre inkább elmozdulhattak
egymás mentén, megszűnőben volt a feudalizmus zárt, a mobilitást gátló viszonyrendszere.
Az elkorcsosult feudalizmus az egyik olyan tényező, amelynek köszönhető, hogy az angol
társadalomban nem alakultak ki olyan éles választóvonalak, mint Európa más részein.[2]
Az elkorcsosult feudalizmussal kiteljesedett a sajátságosan angol jellegzetességek tekintélyes
sora. Az angol nemes katonai szolgálatát pénzen megválthatta II. Henrik óta (scutagium).
Az auxilium a XIII. századra már anakronizmussá válik. A XIII. századra egy bizonyos
meghatározott vagyoni szinthez, évi 20, majd 40 font jövedelemhez kötötték a lovagi státust.
Korábban a király a lovag katonai szolgálatának fejében adományozott feltételes, nem
öröklődő birtokot a lovagnak (knight's fee) és az ilyen birtokkal rendelkezők alkották az
uralkodó osztály alsóbb rétegét, a lovagságot (knighthood).[3]
A királlyal szembeni
kötelezettséget írásba is foglalták: az 1166-os Cartae Baronum-ban összeírták a hűbéres hány
nehézlovas kiállítására köteles földbirtoka után.[4]
Ez a rendszer azonban néhány évszázad
alatt sorvadásnak indult, és a régi lovagság helyébe azok léptek, akiket vagyoni helyzetük
kvalifikált arra, hogy a lovagi osztályhoz tartozzon. Egy bizonyos vagyoni állapot fölött a
társadalom minden tagja, tekintet nélkül származására, nemesnek tekinthette magát.
Az angol hűbéri struktúra igen laza volt, úgy is akarta szervezni a király, hogy ne is
hasonlítson a kontinentális hűbéri láncra. 1086-ban I. Vilmos a salisbury-i esküben minden
nemest megesketett a koronára. Egy olyan rendszer kialakításán munkálkodott, ahol minden
nemes kizárólagosan az uralkodó hűbérese, neki tartozik servitium debitum-mal. Ha ez az
ideál nem is valósult meg, akkor sem igaz, hogy a hűbériség maradéktalanul kifejlődött.
Ellenkezőleg, I. Edward uralkodásának idejére (1272-1307) a hűbéri rendszer elsődlegesen
jogi jellegű viszonyrendszerré vált, gyakorlati jelentőségét elvesztette; már nem kívánt meg
közeli személyes kapcsolatot úr és hűbéres között. Egy új rendszer kezdett kifejlődni a régi
feudális szisztéma mellett, amely elsősorban a régi hiányosságaiból táplálkozott.
Itt kell azonban rátérnünk a historiográfiára, hiszen az elkorcsosult feudalizmus "lapjait"
tekintve ismertetnünk kell az egymással ellentétes álláspontokat. Az az alapértelmezés, amely
máig is használható, K. B. McFarlane-től származik, s a mai definíciók kiindulópontjául
szolgál: "A társadalmi fontosságot ... már nem a feudális szisztémán belüli státusz biztosította,
hanem attól függött, hogy hány 'klienset' volt képes a 'pártfogó' magához kötni. A pénz az ún.
anyagi nexus révén átvette a feudális kötelék helyét. A katonai szolgálat már nem csupán a
hűbéri intézményen alapult, hanem eladható áruvá vált, s az úr és csatlósa önkéntesen lépett
szerződésbe s egyezett meg áruba bocsátásáról."[5]
Az előbbi álláspont szerint az elkorcsosult feudalizmus legfőbb újítása az volt, hogy a király
és a nagybirtokosok speciális írott szerződéseket (indenture, "hűség-szolgálati szerződés", s
formája az ún. letter patent, pátens-oklevél) kötöttek követőikkel (retainer, "csatlós") -
bizonyos szolgáltatások, főleg fizetett katonai szolgálat fejében.[6]
A szerződés vagy
meghatározott időtartamra (egy hadjárat idejére, egy évre), vagy élethossziglanra szólt. A
vállalt kötelezettségekért a szerződő retainer jogosult volt bizonyos juttatásokra, amelyekben
a felek megegyeztek a szerződésben.[7]
A rendszer nem kötődött közvetlenül földbirtokhoz: az
élethosszig szerződő lovag megkaphatta egy-egy manor jövedelmének egy részét, vagy
meghatározott pénzösszeget. A szerződés a hadjárat idejére meghatározott összegű zsoldot
foglalt magában (a katonai hierarchiában elfoglalt hely alapján).[8]
Ezen kívül III. Edward
(1327-1377) alatt válik általánossá a főúri libéria (livery: címer és színek viselése a
hadiruházaton), ezzel is kifejezésre juttatva a lordhoz való hűséget és kötöttséget. Ellentétben
azonban a régi hűbéri rendszerrel ez az új indenture-rendszer nem volt öröklődő! Sőt,
kezdetben több példa található a nem élethossziglani, csak bizonyos időre, egy évre, vagy
egyetlen hadjárat idejére kötött szerződésekre.[9]
A történeti irodalom egyik iskolája
az indenture-rendszer kialakulását az I. Edward uralkodásától szaporodó skót és walesi
háborúk, majd a százéves háború által teremtett szükségletekre vezeti vissza. A királyi
hatalomnak szüksége volt hadseregre: nemeseire a hagyományos alapokon már nem
számíthatott. A nemesség inkább fizette a scutagium-ot, minthogy hadba vonuljon.
Természetesen azonban jó pénzért hajlandó volt elkísérni a királyt a hadjáratokra. A királyi
kincstár ebben az időszakban még nem tudott egy nagyszabású, külországi hadjáratokra
alkalmas zsoldos hadsereget finanszírozni. A megoldást az 1270-es évektől I. Edward hozta
gyakorlatba: ahelyett, hogy erőltette volna zsoldosok toborzását, arra próbálta rábírni a
nagybirtokosokat, hogy saját famíliájukkal együtt álljanak a királyi hadseregbe. A király
szerződött lordjaival, hogy ha meghatározott számú kontingenssel szolgálják a hadjáratok
idején, ennek fejében meghatározott pénzösszeget fizet. A megfelelő számú fegyveres
előteremtése céljából a főurak is e példát követve kötöttek szerződéseket a lovagokkal.[10]
A
rendszer a XIV. század közepére már oly mértékben kifejlődött, hogy a francia háborúkban
III. Edward szinte kizárólag szerződéses (indentured) kapitányok csapataira támaszkodott. A
százéves háború csatáiban az angol haderő döntő részét csatlósaikkal szerződő kapitányok
alkották, akik a királlyal szerződve vállaltak "munkát". Sok hadjáratban nem is létezett királyi
vezetésű sereg, a feladatot önálló szerződéses kapitányok retinue-jai oldották meg.[11]
A
százéves háború angol sikereiben a retainer-eknek tagadhatatlanul nagy szerepe volt, a
hadszervezetben forradalmi változást hozott.[12]
A hűbéri rendszer eltűnt. Felváltotta egy egyénre szabott, nagyobb mozgáslehetőséget
biztosító, nem öröklődő, de nagyobb hűséget, másfajta személyes viszonyt megkövetelő
kapcsolatrendszer. Kölcsönösségi alapokon épült fel, de egyfajta kliensi - patronálási viszonyt
feltételezett. A különböző iskolák megítélésének kritikus pontja az, hogy lehet-e az
elkorcsosult feudalizmust pusztán az indenture-szerződéseken keresztül értelmezni, csupán a
katonai jellegű szolgálat materializálódását tekintve az új rend alapjának. Ellenkező
vélemények szerint a "bastard" feudalizmus sokkal többet jelent, egy bővebb értelmezés
alapján magában foglalja nemcsak a csatatéren szolgáló zsoldosokat, hanem a "nem-
harcos" retainer-eket is, ezeknek tulajdonítva nagyobb jelentőséget, akik a nagybirtokos
fizetett "ügynökeiként" megszerzik az igazgatási és igazságszolgáltatási szervezet helyi
pozícióit. A központi hatalom rendszerébe "informálisan" furakodnak be, megkaparintják a
helyi, területi hatalmat, s ún. "affinitást", befolyási körzetet építenek ki uruk számára. Ezen
bővebb interpretáció szerint az elkorcsosult feudalizmus körébe tartozik az alkalmi juttatást
(fee) elfogadó udvari informátor, vagy a lord csataménjeit kezelő, ugyancsak fizetett béres-
lovász is. Az elkorcsosult feudalizmus tehát a hadviselés, a helyi igazgatás és
igazságszolgáltatás egyfajta mechanizmusa. Lényegében az előbbiekbe való beavatkozás, a
helyi kormányzat akadályoztatásának, a parlament és a bírói munka befolyásolásának az
eszköze.[13]
A fogalom 1885-ben született, a kor történetírásának nagytekintélyű viktoriánus atyja, Charles
Plummer tollából: "III. Edward uralkodása ... egy pszeudo-lovagkor volt, amely ... nem tudta
eltüntetni azt a ... degeneráltságot, ... amely megélte az elkorcsosult feudalizmusnak a
kezdetét, amely az úrnak a hűbéresével való egyszerű kapcsolata helyében a nagyurat
csatlósok hordájával vette körül, akik libériáját viselték és csatáit vívták, a szó legszorosabb
értelmében a bíróságokon és máshol, 'addicti jurare in verba magistri'; amíg az úr támogatta
őket vitás ügyeikben, és az általuk elkövetett bűnökben lehetetlenné tette felelősségre
vonásukat. Ez a fekély, a Lancasterek uralkodása alatt érte el tetőpontját."[14]
Plummer teljességgel elítélte a feudalizmus "elfajulását". Úgy vélte, Anglia történetében
minden rossz, a Rózsák Háborújának testvérharca is, egyértelműen az elfajulásból ered, s ez
okolható mindenért. Világos, hogy az a Plummer, aki a viktoriánus Oxford kényelmes
biztonságából szemlélte a középkort, az elkorcsosult feudalizmus fogalmával elsősorban a
romlást, a hanyatlást akarta kifejezni azzal, hogy egy "degenerált, korrupt" korról van szó.
Kenneth Bruce McFarlane szerint, aki 1945-ben először próbálta megtörni a Plummer-
álláspont uralmát, a későközépkor nemesi társadalmának alapvető strukturális tartalma
megváltozott. A hűbéri kötöttség úr és vazallusa között elhalványult és elvesztette
jelentőségét. A jelenséget nem valamiféle modifikált feudális típusként kell tekinteni, hanem
egy lényegileg különböző rendszerként, aminek legfeljebb a felszínen vannak hasonló
jegyei.[15]
A Plummer-féle viktoriánus generáció számára a feudalizmus kötelékei határozottak és
világosak voltak, a feudalizmus klasszikus modellje szerint képzelték el a középkori
társadalmat és államot, a hűbérbirtokot centrális jelentőségűnek vélték, s nem tudtak mit
kezdeni azzal, amikor a feudális katonai és igazságszolgáltatási szisztéma helyébe egy olyan
rendszer lépett, amely sokkal önzőbb és önkényesebb volt. Észlelték azt, hogy megváltozik a
feudalizmus jellege, de ragaszkodtak a struktúrájához, nem hitték el, hogy a hűbériség
egyszerűen felbomolhat. Plummer és kortársai normanisták voltak, azaz azon iskola tagjai,
akik úgy hitték, az angol feudalizmust teljes egészében Hódító Vilmos vezette be, a kvóta-
rendszerrel (knight's fee) alapozva meg az uralkodó hűbéri szolgálatát, ezért a földhöz
szorosan kötődő katonai szolgálatot tartották döntőnek. A szűk feudalizmus-interpretáció elég
sokáig tartotta magát Angliában, egészen a 20-as évek végéig, amikor Sir Frank Stenton Ford
előadásaiban egy bővebb körű értelmezést tett közzé, ami nagyban elősegítette az elkorcsosult
feudalizmus képének modernizálását is. Ez az igazságszolgáltatásnak és a helyi-megyei
igazgatásnak a nagybirtokos uralma alá kerülését és a király kezéből az immunitással kikerült
s a bárói bírói székek kezébe került döntési jogát is magában foglaló nézet.[16]
Lényegében II. Henrik bírói reformja, a királyi bíróságok kiépítése s az immunitások
visszavonása volt az, amely megtörve a bárói bírói fórumok uralmát a shire-ökben,
megszabadította a hűbéreseket a senior-i jogi fennhatóságtól. Ezzel párhuzamosan, az 1180-
1230 közötti évtizedekben a vazallusi szolgáltatások is formálissá váltak. Az a kevés számú
hűbéres, aki alvazallusként, de csak másodlagos servitium debitum-mal szolgálta urát,
megváltotta szolgálatait, s gyakorlatilag kötöttségektől mentes birtokkal rendelkezett.[17]
A
XV. század végére a feudalizmus csak egy formálisan intakt állapotban létezett, s nem volt
társadalmi súlya. Bárhogyan szerették is volna Plummerék úgy látni, hogy egy meglévő,
stabilan működő és a társadalomban döntő szerepet játszó intézmény "fajult el", tért el
klasszikus fejlődési irányvonalától, nem lehet szó csakis elkorcsosulásról, mert ez egy önálló
jelenség, s quintesszenciája, a szolgálatért, a katonáskodásért járó fizetség, az indenture egy új
rendet feltételezett: egyáltalán nem lehet csak a hűbériség hanyatlásából eredeztetni.
A fentebbi gondolatokat McFarlane munkássága tette publikussá, aki átlépett a sokáig
egyeduralkodó viktoriánus állásponton, A viktoriánusok ugyanis annak az alkotmánytörténeti
iskolának voltak tagjai, amelyet alapítója, Stubbs püspök neve fémjelez.[18]
Az ún. "Whig"-
interpretáció apostolai minden történeti jelenséget és intézményt annak függvényében
vizsgáltak, mennyiben járult hozzá az alkotmányosság fejlődéséhez, azaz azt tekintették
egyedül pozitívnak, ami a polgári demokrácia felé mutatott. Az elkorcsosult feudalizmus nem
a természetes fejlődést vitte előre. Ezért a Whig-történetírás nagy alakjai - Helen Cam, A.E.
Prince, H.G. Richardson - akik egészen a XX. század közepéig uralták a történeti köztudatot,
minden negatívumért a "bastard" feudalizmust tették felelőssé.[19]
Úgy gondolták, azért nem
fejlődhetett a központi hatalom, mert a központosítás kerékkötőiként éppen a bárók jártak
elöl, az elkorcsosult viszonyokat eszközül használva maguk pénzelték a "kóborló"
hűbéreseket, maguk erősítették az anarchiát s csatlósaikkal együtt
garázdálkodtak.[20]
Szerintük a "feudalizmus törvénytelenül fogant fattya" társadalomellenes
volt. Lehetővé tette a bírák, esküdtek, békebírák és sheriff-ek megvesztegetését, a királyi
adminisztráció működésének akadályoztatását. Így jöhettek létre vidéken a bárói "affinitások"
a XV. században. Az uralkodót a haladással azonosították, a nagybirtokosokat pedig a
reakcióval. Stubbs révén az álláspont évtizedeken át tartotta magát. Egyes követői ugyan más-
más elemet emeltek ki - Prince az elkorcsosult feudalizmuson magát az indenture-rendszert
értette, megvetve az alapját McFarlane reformjának, bár ő csak hadseregszervezési
módszerként látta; Richardson a parlamenti választások manipulálását tette a középpontba;
Cam pedig az igazságszolgáltatási rendszer korrumpálódását tekintette elsődlegesen
meghatározónak - a rendszer mibenlétét tekintve nem tértek el az általános frazeológiától. "A
bennünk élő gonoszként" ábrázolták, a Whig gondolat puritán hagyományait folytatva.
A megítélés az 1940-es, 50-es évekig változatlan maradt. Amiben McFarlane újított, az az
volt, hogy az elkorcsosulás szerepét a polgárháború hadi gépezetében, a parlamenti
választások manipulálásában és a fizetett magánháztartások kialakulásában nem lényegi
elemeknek tekintette, hanem melléktermékeknek, amelyek a központi hatalom gyengébb
működésének voltak köszönhetőek. Semmi illegitim nem volt az elkorcsosult feudalizmusban,
igaz, fel lehetett használni törvénytelen célokra. Nem igaz, hogy a későközépkorban nem
működött a központi hatalom: a kormány feladata volt, hogy fenntartsa a rendet és letörje a
magánháborúkat. Nem okolható mindenért a "bastard" feudalizmus, mivel az erőskezű
királyok, mint V. Henrik, megtették e feladatokat, a gyengék, mint VI. Henrik, pedig nem
voltak erre képesek. Maga a központi hatalom volt a mérleg nyelve: a korona időnkénti, de
nem általános tendenciaként jelentkező gyengesége volt az, ami a 'rosszak' okozója volt, nem
pedig az elkorcsosult feudalizmus belső, létét meghatározó 'gonoszsága', "malignus"
szelleme.[21]
McFarlane szakított a hagyományos történetírás oxfordi iskolájával. Szerinte a középkori
politika nem egy anakronisztikus küzdelem azok között, akik az alkotmányos fejlődés mellett
vagy ellene voltak. Valós emberek politizáltak, nem pedig fékevesztett kiskirály-
rablólovagok. Álláspontja középpontjában az indenture-szerződés állott, s egyértelműen
katonai megalapozottságúnak érezte a jelenséget. Attól az eseménytől számította, amikor
I. Edward 1277-ben, a walesi háborúi folytatásához kénytelen volt igénybe venni a nemesség
fizetett szolgálatát, ő volt az első, aki nem-külföldi zsoldosokat alkalmazott, s az
arisztokratákkal szerződésekben állapodott meg.[22]
A legkorábbi forrást, amely a
nagybirtokosok és lovagok által kötött alszerződésről tanúskodik, már 1287-ből
ismerjük.[23]
McFarlane egyébként a klasszikus változatnak azt tekintette, mikor alkalmilag,
egy-egy hadjárat tartamára szerződtek a nagybirtokosok a háztartásukon kívül álló, független
középnemesekkel, nem saját, volt vagy még formálisan hozzájuk kötődő vazallusaikkal,
háztartásbeli lovagjaikkal.[24]
Miért volt erre szükség? Miért nem tudta betölteni szerepét a hűbéri szolgálat, illetve annak
pénzzel való megváltása, amely az Anjou-királyok alatt még kitűnően működött? Az ok a
"lovagi osztály válságában" keresendő.[25]
Angliában ugyanis a nemesség, legalábbis az
alsóbb rétege, a lovagság (knighthood) meglepő módon nem jelentett igazi vonzóerőt a
társadalom számára, mivel jelentős anyagi ráfordítással járt. 1241-ben III. Henrik a 20 font
vagy afeletti évi jövedelemmel bíró birtokosokat kötelezte a knight's fee szolgáltatásra, vagyis
egy nehézlovas páncélos kiállításának költségeire. A scutagium-ot viszont ez a réteg csak
nehezen tudta fizetni.[26]
Így rákényszerült volna a személyes hadbavonulásra, ami nem volt
vágyainak netovábbja, amikor nem volt kiváló a kapcsolat az uralkodó és a nemesség között,
emlékezzünk csak, éppen a Magna Charta és a Montfort Parlament viszályai kellős közepén
vagyunk. Egyszóval a 20 fontnyi, vagy annál magasabb jövedelmű birtokkal rendelkező,
nem-lovagi rangú középbirtokosok, az esquire-ök is inkább eltitkolták igazi jövedelmüket,
nehogy csatába kelljen vonulniuk. Nem akartak lovagok lenni, a cím nem jelentett számukra
vonzerőt, így a XIII. század folyamán rohamosan csökkent az anglo-normann katonai bázist
alkotó lovagság száma, s az ország katonai potenciálja, annak ellenére, hogy a törvény
szavával próbálták a birtokosokat a reális vagyonuk bevallására kényszeríteni, súlyos
pénzbüntetés terhe mellett, az 1270-es, 80-as évekre veszélybe került. Ráadásul Edward
herceg "rossz emléke" még élénken élt az angol nemesség tudatában, hiszen trónralépése
előtt, 1265-ben éppen ő, az akkori herceg verte le Montfort parlamenti hadait, s szabott gátat a
nemesség rendi szerveződésének. Amikor tehát háborúba hívta nemességét az 1270-es
években, a walesi fejedelemségek meghódítására, csak lassan csordogált a hűbéri
kötelességüket teljesíteni "kívánók" sora. Maga Edward is tisztában volt mindezzel, hiszen
nem is erőltette a hűbéri szolgálatra összehívandó sereg felállítását, más eszközökhöz
folyamodott. Harcoltak ugyan hűbéri szolgálatukat teljesítő kontingensek, de számuk
elenyésző volt. Visszalépni a személyes servitium debitum-hoz s eltörölni a pajzspénzt már
képtelenség lett volna, a régi feudális hűbéri szolgálatra alapozott hadsereg már évtizedek óta
nem állt fel. Egyetlen kiút maradt: a szerződéses zsoldosság. Maguk a bárók is hajlottak erre:
szerződnek a királlyal, s abból a pénzből retainer-eket fogadnak. Jellemző példa, hogy
I. Edward uralkodása után már mindössze csak kétszer, csakis a legnagyobb ínség idején
hívták össze a hűbéri hadsereget, akkor is csaknem eredménytelenül, mert jóformán csak a
gyenge harcértékű, kötelezően kiállított megyei és városi kontingensek szedett-vedett, paraszti
többségű csapatai jöttek el.[27]
Anglia egy évszázad alatt teljes mértékben "rászokott" a
szerződéses zsoldos-kompániákra. McFarlane és követői az elkorcsosult feudalizmust
kizárólag a háború intézményében betöltött szerepe alapján ragadják meg, amit persze a
későbbi iskolák vitatnak. Mégis, munkássága vízválasztónak tekinthető, s keretet ad a
következő generációk kutatásainak.
McFarlane úgy gondolta, hogy az alkalmi, egy-egy hadjáratra szóló (pro tempore)
szerződések megelőzték az élettartamra vonatkozókat (pro vita). Az élettartamra szóló
szerződések, úgy vélte, csak a polgárháborús időszakban szaporodtak meg. Későbbi
munkáiban nézeteinek revíziójára kényszerült.[28]
A Lancaster hercegek kíséretét vizsgálva
arra a következtetésre jutott, hogy már a XIV. század elején nagy számban alkalmaztak
élethossziglan szerződött csatlósokat, s a szerződéseket békeidőre is kötötték.[29]
Egy másik
korábbi álláspontját is revideálja McFarlane: úgy ítélte meg, hogy a szerződés elsődleges
indoka és szempontja a király hadseregébe való katonaállítás volt, ezért vélte korábbinak az
alkalmi szerződéseket. Később úgy látta, hogy önnön céljaikat sokkal többre tartották a
nagybirtokosok, a királyi hadjáratba hívó felszólítás korántsem képezte az egyetlen
motivációs erőt: a lordnak igenis szüksége volt a csatlósára: egy központi magra az
udvarában, a birtokközpont alkalmazottai között, az ún. meinie-ben.[30]
Miért volt szüksége a
lordnak békeidőben is retainer-ekre? Egyszerűen azért, mert a hatalmat kifelé akarta
propagálni, s ehhez adni kellett a látszatra: az ilyen csatornákon keresztül épült ki az affinitás.
Vessünk egy pillantást azokra a forrásokra, amelyek arról tudósítanak, mekkora pompával,
mekkora kirakat-kísérettel vonultak a lordok a parlamentbe, és megértjük az informális
politikai súly jelentőségét. Az 1450-es években York hercege részben azzal vált a
közvélemény szemében a stabilitás megtestesítőjévé, hogy folyamatosan több száz csatlósa
kísérte Westminsterben.[31]
A XIV. század végén terjedt el a pro vita alkalmazás. Nem volt kifizetődő alkalmi
zsoldosokat fogadni. II. Richárdnak az arisztokrata hatalom növekedése elleni intézkedései, az
ún. libéria-ellenes törvények tiltani próbálták a magánhadseregek felállítását és törvényen
kívül helyezték a retainer-ek szerződtetését, kivéve, ha élethossziglan szerződött, s az udvar,
a meinie összeírásaiban szerepelt, a fizetési listákon, a "Kalendars"-ban. Ugyancsak hoztak
törvényeket a maintenance (a csatlós 'eltartása', teljes ellátása a nagybirtokos udvarában,
háztartásában illetve jogi védelemben részesítése) korlátozására. Ezzel csak a bárói
rablóportyákat akarták meggátolni, de csak közelebb hozták a csatlósokat és uraikat.
Ugyanezt erősítette az a rendelkezés is, hogy retainer csak esquire lehetett, tőle lefelé a
ranglétrán - paraszti bérlők, yeoman-ok katonáskodó zsoldos fiai - nem köthettek indenture-
öket. A királyi hatalom meg akarta ugyan előzni a magánhadseregek kialakulását, de csak azt
érte el, hogy szorosabbá vált a kapocs, s a háztartásbeli állandó lét hatására egyre inkább
összegyúródott a retainer-ek katonáskodó társasága, akik egyre több nem-fegyveres
megbízatást teljesítettek, illetve a birtokigazgatás és szervezés alkalmazottai, pl. a steward, a
kancellár stb., összeforrottak és így egy nagy, a báró iránti lojalitáson alapuló közösséget
alkottak.[32]
A csatlósi szolgálat, különösen a biztos évjáradékot jelentő életre szóló,
a gentry tagjai szemében egyre inkább követendő karrierré vált: a XV-XVI. században már
versengnek a helyekért, s ha egy retainer nem kielégítően teszi a dolgát, megszüntethető a
szerződése, s más lép a helyébe. Ez magukat a csatlósokat is motiválta s egyre szorosabban
kötötte egymáshoz urat és szolgálattevőjét. Azzal, hogy értékessé váltak a bárókhoz fűződő
kapcsolatok, a gentry természetesen megpróbálkozott a rég elhomályosult rokoni kapcsolatok
felelevenítésével, s még a legtávolabbi rokonsági fokot is felhasználták, így a régen
felbomlott szomszédsági-nemzetségi szervezetek bizonyos mértékben újraéledtek. Ezzel
lehetőség nyílott egy-egy terület felett a politikai döntéshozó hatalom megszerzésére. Bázist
építhetett ki a birtokos azzal, hogy csatlósait bejuttatta a bírói és igazgatási helyi szerveibe.
Ezután már, amikor készen állott a politikai befolyási körzet, csak néhány birtokot kellett
szerezni, vásárlás, vagy zálog-váltók vétele útján. Ez a közvetett affinitás sokszor bizonyult
kitűnő végvárnak, amikor a polgárháború idején valamilyen helyre volt szükség, ahová vissza
lehetett vonulni, amint York hercege is a walesi határvidéken fekvő, March grófsági
területeire menekül.[33]
Az affinitás kiépítésének másik módja, a királyi hivatalnokok megvesztegetése nagy
méreteket öltött már a XIV. században, s azután szinte természetessé vált, hogy
alkalmi retainer-ként, noha már semmi közük sem volt a katonai szolgálathoz, a központi
állami szervek tisztségviselői is elfogadjanak "hálapénzeket", sőt, ez a kapcsolat rendszeressé
is válhatott.[34]
Egyes vélemények szerint a hálapénz elfogadása, illetve egy rendszeres
"kliensi" kapcsolat (clientage) a királyi tisztviselők és a nagybirtokosok között már a XIII.
században kialakult.[35]
McFarlane vitába szállt a viktoriánus hagyományt képviselő Helen
Cammel, aki szerint a "korrupt és romlott paraziták" nemesi társadalma messze állt attól az
erkölcsi tisztelettel, lojalitással és hittel átitatott szenior-vazallusi viszonytól, amely a
hűbériséget jellemezte.[36]
McFarlane nem fogadta el ezt a "boszorkányüldöző" teóriát: úgy
gondolta, nem igaz, hogy a koraközépkorban ne lettek volna magánháborúk, amelyeket
"puhább" eszközökkel vívtak volna, s felvetette, a hűbérura ellen feud-ban álló vazallus
esküje mivel ér erkölcsileg többet, mint az a szerződés, amelyben a nagybirtokos a királyi
bíróság hatálya elől megvédelmezi retainer-jét, akár az esküdtszék megvesztegetésével is,
mert szüksége van katonai szolgálataira? A későközépkori korrupció nem kezelhető csak
bűnbakként, s nem lehet a megelőző korokat patyolattisztaságú aranykornak láttatni. A
koraközépkor is hozott anarchikus időszakokat, s a későközépkori elkorcsosult feudalizmus
sem azt jelentette, hogy bárki bármennyiért eladta urát és nemesek vezette rablóbandák
garázdálkodtak. Nem lehet ma már hitelt adni Stubbsnak, aki szerint a XII. század végének
arisztokratái már csak "dicső elődök degenerált fiai".[37]
III. Edward korára a konfliktusokat
sokkal kifinomultabban oldották meg, a szerződéses zsoldosokat nem arra használták, hogy a
szomszédos nemesúr falvait égettessék fel velük. Sokkal gyakrabban a nyílt színen, bíróság
előtt rendezték a vitás ügyeket, nem pedig puszta erőszakkal. Nem volt szükség a törvény
megszegésére, vérontásra, csak arra, hogy bizonyos eszközökkel - például saját embereiknek
az állami igazgatás pozícióiba való beültetésével - a maguk javára alakítsák a törvény szavát.
McFarlane be akarja bizonyítani, hogy még a legsúlyosabb anarchia idején, II. Edward és
VI. Henrik alatt sem fordult elő gyakran, hogy fegyverrel szegüljenek szembe a király
szavával. Ehelyett példák sora támasztja alá, hogy mennyivel jobban kedvelték vagy a nyílt
megvesztegetést - Lord Lovel egy birtokperbe keveredve a Northamptonshire-i sheriffnek 7
fontot, az alseriffnek 40 shillinget adott, s az esküdtek között további 40-et osztott szét -, vagy
pedig finoman értesítették az esküdtszék tagjait a vádlottnak a vidék hatalmasságaihoz,
esetleg a királyhoz fűződő szoros viszonyáról, ami az ítélet meghozatalában sokat nyomott a
latban.[38]
Nem mindig volt egyébként ilyen óriási mértékű a korrupció, csak a történészek
szerettek egyszerűsíteni, például az 1450-es évek zűrzavaros viszonyait az egész korra vetítve.
McFarlane, Stubbs követőivel szemben állítja, hogy a társadalmat kétpólusúként kell
szemlélni, s a nemességet csakis a királyi hatalommal szembenálló erőként elképzelni. Nem
bűnös osztály az arisztokrácia. Nem a központi hatalmat akarták a bárók megkaparintani, még
a király elleni főúri lázadók, például az 1380-as években az ún. Appelláns Lordok sem az
államhatalmat akarták megdönteni, hanem a király személye, II. Richárd vagy rossz
kormányzata, "gonosz tanácsadói" ellen szóltak. A bárókat nem antagonisztikus ellentét
állította szembe a központi hatalommal, sőt, nekik sem volt érdekükben a gyenge hatalom.
Nem szabad kiragadott példák alapján megítélni a lordokat és negatív következtetéseket
levonni s azt általánosítani, hanem igenis létezik egy kiegyensúlyozott, mérsékelt politikát
folytató széles központi mag, amely nem hajlott szélsőséges megnyilvánulásokra. Nem
megdönteni akarták a királyt, hanem a bennük élő korporális tudatnak köszönhetően
együttesen kötelességüknek érezték, hogy kijavítsák a sokszor csapongó, gyenge,
befolyásolható királyi hatalom hibáit. Kiegyenlítő szerepet töltött be az arisztokrácia, s ha
kellett, a királyt a primus inter paresszelleméből eredő ősi tanácsadói jogukkal
kényszerítették, hogy a nép javára változtasson politikáján. A "főgonoszt", a retaining-et nem
lehet csupán kiskirályság építése eszközeként szemlélni.[39]
A McFarlane-tanítványok közül Christine Carpenter és Charles Ross, mesterükhöz hasonlóan
úgy látják, hogy az elkorcsosult feudalizmus alapját a rendkívüli retainer-ek alkotják, akik
nem uruk háztartásában élnek, csak időlegesen, pusztán anyagilag kötődnek hozzá, néhány
hadjárat idejére.[40]
McFarlane az indentured retinue modelljének John of Gaunt, Lancaster
hercegéét tekintette. Tanítványai rájöttek arra, hogy az egyes családok
birtokadminisztrációjának adatanyaga arra utal, a retinue tagjai még John of Gaunt-é esetében
sem csupán alkalmilag szerződöttek voltak, hanem egyre inkább összefonódtak azokkal, akik
a birtokigazgatásban, jövedelem-összeírásban vállaltak nem-fegyveres szolgálatot. A
McFarlane-iskola azt találta, az ilyen hivatali szolgálattevők is évjáradékot kaptak.[41]
Egyre
több forrást fedeztek fel, amelyek a helyi kormányzat és bíráskodás hivatalnokai részére,
bárók által fizetett évjáradékokról tanúskodnak. Már a XIII. században kaptak királyi bírák
kegydíjat nagybirtokosoktól, s így az ő szájuk íze szerint hajlott a kezük, amint ezt Maddicott
bizonyította, sőt, már maintenance-re is van példa 1259-ből![42]
McFarlane követői ezeket az ún. "klientúra" körébe tartozó kapcsolatokat is ugyanúgy az
elkorcsosult feudalizmus részeként tekintették. Rájöttek, hogy már jóval a vizsgált korszak
előtt, a hagyományos hűbéri viszonyok mellett, azzal párhuzamosan léteztek kliensi
kapcsolatok, amelyben hivatali pozícióban ülő lovagok, például békebírák, elfogadtak
bizonyos összegeket, fee-t, báróktól, olykor már évjáradékot is, amiért az érdekeit képviselték
hivatalaikban. Egy olyan újfajta hűségrendszer bontakozott ki, amely a katonai szerződésen
értelmezett elkorcsosult feudalizmus születése előtt is jelen volt. Így ki kellett kiszélesíteni
mind az idő-intervallumot, mind az értelmezés körét. Ez a munka ma is folyik. A mai,
különféle irányultságú és metodológiájú iskolákat leginkább azon intervallumok alapján lehet
megkülönböztetni, amire az elkorcsosult feudalizmusban koncentrálnak. A jelenség központi
szerepét legtöbben a XIV-XV. században látják, mások szerint viszont igazi jelentősége 1300
előtt volt, sőt, egyesek szerint pedig a Tudor- és Stuart-korban!
McFarlane az elkorcsosult feudalizmus kibontakozását I. Edward walesi és skót háborúi,
illetve a százéves háború szükségleteire vezette vissza. Az általa legkorábbinak
tekintett indenture-szerződéstől, 1277-től számította a jelenséget. Terminus ante quem-ként
1270-et még elfogadott, amikor Edward egy keresztes sereget tervezett felállítani s ahhoz
írásos kontraktusokat is kötött.[43]
Lloyd kimutatta, a sereg gerincét szerződéses alapon
toborozták. A gyakorlatban a walesi harcokban próbálták ki a rendszert.[44]
A szerződéses,
döntő részben retinue-kból álló sereg 1333-ban a skótok ellen Halidon Hill-nél harcolt
először.[45]
Munkássága végén McFarlane úgy látta, a csatlósokkal kötött szerződés, a retaining már a
XIV. század előtt komoly méreteket ölthetett, sőt, a maintenance is, békeidőben is
elterjedt.[46]
Az az iskola, amely korábbra teszi az elkorcsosult feudalizmus kezdetét, úgy
érvel, hogy az indenture-öket megelőzte egy sor hasonló jellegű szerződés és magára
az indenture-re is van példa 1270 előtt. Analógiákat lehet találni az ún.fief-rente vagy
örökletes évjáradék, amit már a normann királyok adtak nemeseiknek, szolgálatért, vagy
egyszerűen a homagium fejében nem földet kaptak, hanem pénzösszeget, állandó, örökölhető
járadékot. Ez a fajta rendszer már a XII. század elején megjelent a kontinensen is,
Németalföldön. Scott Waugh szerint a jelenség széles körben elterjedt már a 1220-as évektől
kezdődően, s a század közepén gyakorlat volt az év- vagy életjáradék-szerződés kötése a
király és bárói között, katonai célokra is.[47]
Lyons szerint maga a fief-rente képezte a
szerződések alapját, sőt a háztartás szerződésesekkel való megnövelését
jelentette.[48]
Maddicott fedezte fel azt is, hogy a XIII. században már többen ún. "kegydíjat"
(pension), a szolgálat végén kapott életjáradékot nyertek az uralkodótól. A normann királyok
1070-től alkalmaztak külföldi zsoldosokat, s az újabb kutatások a szerződéses hazai zsoldosok
toborzásának kezdetét a XII. század közepére helyezik.[49]
Waugh mellett más kutatók is,
például Prestwich, már a XIII. század második feléből találtak írásos
szerződéseket.[50]
Munkásságának végén McFarlane is egyetértett azzal, hogy a gyökereket
I. Edward előtt kell keresni, mert nem az motiválta a nagybirtokosokat, hogy a királyi seregbe
adjanak embereket, hanem saját maguk szükségletei, abból a célból, hogy famíliát
szervezzenek, s ebben az új formákat éppen ők kezdték el alkalmazni.[51]
Prestwich szerint
már a XII. században léteztek, igaz kivételes esetekben óriási létszámú szerződéses csatlós-
seregek: Roger de Quincy, Winchester earl-jének 315 lovagja volt háztartásában, közülük
pedig már csak kevesen voltak a gróf vazallusai. A többség évjáradékot - a források szerint
legtöbben 100 shillinget - kaptak, jó néhányan pedig élethossziglan szerződtek és kegydíjat
kaptak.[52]
Roger de Quincy famíliája nem volt azonban kifejlett retinue, Prestwich a feudális
jellegű entourage (a ceremoniális alkalmakra az urat elkísérők csoportja) kifejezést használja.
A strukturális elemek azonban már a XII. század közepén adottak voltak, igaz, nagy számban
még csak a vagyonosabb mágnások alkalmaztak csatlósokat. Prestwich óva int attól, hogy
már a XIII. században túlzott jelentőséget tulajdonítsunk a retainer-eknek a királyi
hadseregben, erre a Százéves Háborúig várni kell.[53]
A háztartás lovagjai képezték a fizetett szolgálattevők magvát, akik az alkalmi vagy évi
járadék mellé "díszruhát" (robe) is kaptak.[54]
Az udvari lovagok intézményét a nemesség
később példaértékűnek tekintette.[55]
A háztartásbéli lovagok körét alkalmiakkal töltötték fel,
amikor szükség volt rá. A fizetett katonai szolgálat teljesen elterjedt a XII-XIII.
században.[56]
A királyi hatalom I. Henriktől (1100-1135) már a pajzspénz előtt járadékkal
honorált szolgálatra is támaszkodott.[57]
Néhányan tagadják, hogy új rendszer lenne
a retaining, s azt gondolják, a királyok csak egy hagyományos, I. Henrik, sőt I. Vilmos óta élő
szisztémát "melegítenek fel": a háztartás kiterjesztését. I. Edward hadszervezetében csak a
korábbi anglo-normann hagyományokat alkalmazták a gyakorlatban: a familia regis újra
központi szerepet kapott.[58]
A viktoriánus történetírás is észlelte, hogy a lovagok bizonyos hányada nem
"szubinfeudálódik", nem lesz alvazallussá (enfeoffment), ennek ellenére a nagybirtokos
háztartásában él, ún. bárói udvari lovagként. Azok a nagybirtokosok alkalmaztak ilyen
"független", nem-vazallus lovagokat, akik nagyobb hadi kompániára vágytak, mint ami
vazallusaik servitium debitum-ával kiállítható.[59]
Az alkalmi szerződésesekből hamarosan
udvari, háztartásbéli lovagok váltak, s a servitium debitum hanyatlása idején a kíséret egyre
nagyobb részét adják, már az indenture-ök megjelenése előtt. Az új iskola képviselői azt
állítják, hogy nem a király által nagybirtokosaival kötött szerződések hatására terjedt el
a retaining a nagybirtokosok és a vidéki gentry tagjai között, akik mintegy alszerződőkként
szerveződtek a báró alá, hanem már létezett az a walesi háborúk előtt is, s nem I. Edward
hozta gyakorlatba. Új nevet is ad az egyik nemesség-történész, Bean az ún. retainer előtti
udvari lovag-csatlósnak: "bachelor"-ként, külön kategóriába helyezi.[60]
A bárók egy része
hagyományos kíséretét "bérelt" lovagokkal, bachelor-okkal tölti fel, akik alkalmi, vagy
évi fee-t és robe-ot kaptak. Már erre a meglévő alapra épült I. Edward katonakiállítási
rendszere, s így nem is jelentett a hadszervezetben cezúra értékű változást. Sőt, Bean illetve
Waugh is arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem elsősorban katonai feladatot látott el
a bachelor, hanem adminisztratív szolgálatot. Erre a már meglévő, nem elsődlegesen
fegyveres szolgálati rendszerre támaszkodott a báró, amikor I. Edward a segítségét
kérte.[61]
Újabb nézetek szerint pedig nem is kizárólag a királyi háztartás lovagjai adták azt a
modellt, amelyre a szerződéses zsoldosság épült. A szerződésesek megjelenésében annak is
szerepe van, hogy már a XII-XIII. század során szerepeltek fizetett zsoldosok a nagybirtokosi
kontingensekben is, s a bárói udvari lovagság fejlődése nem csak a királyiakét másolta, hanem
azokkal párhuzamosan jutottak el a szerződésességig. A bárók nemcsak kívülről hoztak
embereket alkalmi szolgálatra, hanem a hűbéri szolgálaton kívül is igénybe vették néha
vazallusaikat is, esetenként pénzért vagy egyes kötelezettségek (várőrség, a báró családtagjai
kísérete) elhagyása fejében. Sőt, arra is volt példa, hogy egy hűbéres, a már meglévő vazallusi
birtoka mellett újabb földet kapjon, rendkívüli szolgálat fizetségeként, amit már nem lehet
egyértelműen vazallusi birtoknak tekinteni. Tehát nem teljesen új emberekből verbuválódik a
bárói retinue.[62]
Ma tehát konszenzus van abban a tekintetben, hogy az elkorcsosult feudalizmus az eddig
feltételezettnél korábban kezdett kifejlődni. A tárgyban tartott legutóbbi vitaülésen (1991 Past
and Present) és az utolsó konferencián (1993 Durhami Egyetem) a nagy előd követői ebben
meg tudtak egyezni. Úgy gondolják, hogy az új már sokkal korábban megjelent: a szerződéses
háztartási lovagok fizetése nagyon régre visszavezethető gyakorlat. Ennek egyik oka, hogy
nem is nagyon lehetett a hagyományos rend szerinti értelemben új vazallusokat szerezni, nem
lehetett alvazallusi szerződéseket kötni, hiszen nem volt rendelkezésre álló föld, legfeljebb
csak Észak-Angliában. David Crouch szerint a hűbéri kötelék pusztán időleges, rövid ideig
életképes állapot volt és a szubinfeudalizálódás csak ott volt lehetséges, ahol volt
redisztribúcióra alkalmas föld.[63]
A nagybirtokos kénytelen volt majorsági területein
életfogytiglani használati jogokat adományozni háztartási lovagjainak, akik nemcsak katonai,
hanem más, adminisztratív, gazdasági, birtokigazgatási színtereken is teljesítették
szolgálatukat. Már 1300 előtt vannak birtok-adminisztrációt végző, évjáradékban részesülő
szolgálattevők. Egyes vélemények szerint, ahogyan Bean és Waugh nézeteiben láttuk, nem a
katonai szolgálat képezi a szerződéses zsoldosság magvát, hanem éppen a békeidőbeli
szolgálat adja a mintát, amit adaptálnak a hadszíntéren, s teszi a király, I. Edward is.[64]
McFarlane tanítványai között a szisztéma megragadásában egyáltalán nincs egyetértés. P.R.
Coss meglehetősen radikális elméletében - ami részben indukálta is az említett vitákat - egy
régi-új elítélő álláspontot alakít ki. Neo-marxista megközelítésben bírálja az elkorcsosult
feudalizmust. Azt állítja, hogy az elkorcsosult feudalizmus a feudális termelési mód egy
fázisát testesíti meg. Érvelése középpontjában sem a szerződés, sem a háztartás megújult
szerepe nem áll, hanem a jogrend korrumpálódása.[65]
Néhányan, például David Carpenter
ugyan annyiban csatlakoznak hozzá, hogy az igazságszolgáltatás korrumpálódása
eredményezte, hogy a megyékben a középkor végén gyakorlatilag a mágnások kaparintották
kezükbe a hatalmat, a központi hatalom pedig kiszorult a lokalitásokból. Coss szerint a
feudalizmus "elfajulásának" kezdetét egyáltalán nem a fizetett elemek megjelenése okozta,
hanem a báróknak az Anjou-királyok jogi reformjaival szembeni reakciója.[66]
Véleménye
szerint nem szabad a retaining mögött az arisztokrata hatalom kiépítésének egyoldalú, öncélú
indítékát látni, ez csak az arisztokrácia válaszlépése volt a királyi bíróságok jogkörének
kiterjesztése ellen. A vidéki középnemesség és a királyi hatalom közeledett egymáshoz, a
megyei igazságszolgáltatás új hivatalainak pozícióiban szerepet kapott a lovagság, s erre a
"partnerségre" adott reakció volt a lordok növekvő befolyása, akár a megvesztegetések ténye
is.[67]
A bárók a királyi autoritás felélesztésével szemben ott tudtak az új rendszer ellen tenni,
ahol csak lehetett, s leginkább a helyi középnemesség befolyásuk alá vonásával tették. Ennek
céljából születtek a fizetett szolgálatról szóló szerződések és nem fordítva![68]
Mintha magát
Plummert és Camet hallanánk, ahogyan Coss a "bastard" feudalizmus meghatározó eleméről
beszél, mint a hatalom önkényes kisajátításáról, a közhatalom és közbíráskodás kontrolljáról.
Coss véleménye a kortárs történészek körében óriási vitát váltott ki, rendkívül sokan a neo-
marxista definíciót elfogadhatatlannak minősítették. Egyedül David Carpenter az, aki az
elkorcsosulás kiindulópontjának a helyi igazgatási-bírói pozíciók betöltésének befolyásolását
tekinti, de ő sem tartja Coss marxista ideologizálását követendőnek, csupán úgy látja, hogy
maguk a Plantagenetek voltak azok, akik a helyi gentry hivatalokba való juttatásával
teremtettek lehetőséget a báróknak, hogy vonzáskörükbe vonhassák őket.[69]
Crouch arról az
alapról tagadja Coss nézeteit, hogy maga a retaining és a szerződéses fizetett állományúak
mind a hadszíntéren, mind a birtokigazgatásban már sokkal a II. Henrik-féle reformok előtt
megjelentek, tehát az elkorcsosulást nem lehet ez által indukáltnak bélyegezni. Crouch, mint
az "anti-feudális", az angliai feudalizmus tényét tagadó iskola egyik híve, kijelenti, ahogy
láttuk, hogy a hűbéresség nem más, mint a katonatoborzás rövidéletű eszköze, nem volt a
társadalmi-politikai rendszert meghatározó szerepköre.[70]
Már az 1140-es években van lord,
aki fizetett retinue-ja segítségével tört dominanciára.[71]
Az az iskola, amely leginkább McFarlane-t követi, s az 1300 és 1500 közötti időszakot tekinti
az elfajulás korának - például Bean, Hicks és Bellamy - abban azonban megegyezik, hogy az
idő túlhaladott McFarlaneretaining-centrikus álláspontján, s az egész rendszert nem lehet
pusztán a tenuriális kapcsolatok pénzbeliekké cserélődésében megragadni. Közülük Bellamy
és Storey semmi esetre sem helyezik marxista kontextusba a jelenséget, de a jogrend romlását
és az ún. arisztokrata bűnözést vélik kiindulási alapnak.[72]
McFarlane John of Gaunt-féle retinue-elemzésének mintájára megindulnak a szisztematikus
vizsgálatok, III. Richárd uralkodásának egyik legnagyobb birtokosa, William, Lord Hastings
famíliája jelenti az újabb "etalont".[73]
Mint a Hastings-munka szerzője, Dunham, a
későközépkori feudalizmus-kutatók is elsősorban a hadi indentured retainer-ekre
koncentrálnak. Azokra az alkalmankénti rendkívüli csatlósokra vagy más, állandó hivatal
nélküli évjáradékosokra helyezik a fő hangsúlyt, akiknek csak bizonyos ügyekben veszik
igénybe segítségüket. Ezek akár olyan nemesi származású "ügyvédek" is lehetnek, akik a lord
jogi tanácsadóiként működnek közre. A nagyszámú hadi szolgálatú csatlósokkal
rendelkező retinue-kat kivételesnek tartják, ahogyan a Gaunt- és a Hastings-famíliát is.
Az indenture-szerződések újrafeldolgozását Bean végezte el, aki megpróbálta a feudalizmus
elfajulása és a szerződési rendszer közötti döntőnek titulált összefüggést
újramagyarázni.[74]
Bean arra a következtetésre jutott, hogy a ténylegesen írásos szerződéseket
kötő nemesek köre eltörpül a háztartás más, informálisan, papírra nem vetett feltételekkel
szolgáló tagjai mellett, pedig ezek az "alkalmazottak" évjáradékot, eltartást, sőt, libériát is
viselnek, annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében nem indentured retainer-ek.[75]
A
háztartási szolgálattevőkkel való família-építés volt a később kialakuló,
intézményes, indenture-rel is megalapozott viszonyrendszer alapja. Az írásos dokumentumok
megjelenése nem döntő, vele párhuzamosan alakul ki a "libériás" "eltartottak" köre. Ez a
háztartásbeli lojalitás, a famíliához tartozás lesz a magva az indentured retinue-knak is, sőt, az
igazán katonai szolgálatra szerződött csatlósok nem is kaptak a háztartásban szállást, a már a
háztartásban élő, libériás bárói udvari lovagok sokkal magasabb elismerésben részesültek.
Bean szerint a bárók többsége nem is kötött nagy számban hadi szerződéseket, a békeidőbeli
szolgálatokat pedig állandó háztartási lovagjaikkal végeztették. Tehát nem a hadi szolgálók
köre terjedt át a békeidőben szolgálókra, s szívta fel azt. A nagy retinue-k csak egyes
hadjáratokra, szigorúan alkalmilag álltak össze. Legfeljebb csak polgárháborús időkben
tartottak nagy hadi retinue-kat, a közbülső időkben a magánhadsereg a háztartás volt, tagjai
kaptak évjáradékot, de nem pusztán zsoldosok voltak, s ők viselhették a libériát. A
leggazdagabb lordok számára is óriási összegeket emésztett fel a rendkívüli, szerződéses
retainer-ek felvétele. 1460-ban York hercege is nehezen állta magánhadserege költségeit.[76]
A nagy északi bárók, a Neville-ek és a Percy-k is saját jövedelmeik mellett a
kormányhivatalnokként (a Határvidék bánja - Warden of the Marches) kezelt állami
forrásokat is megcsapolták seregük felállításához. A központi hatalmat semmibe vevő, a
közigazgatást és bíráskodást megkaparintó, az érdekeit fegyverrel is megvédő "bűnös",
rendbontó arisztokrata képe - különösen a bárók anyagi erejéről folytatott legutóbbi kutatások
fényében - irreálisnak tűnik.[77]
Már Bean előtt is voltak, utolsó éveiben maga McFarlane is,
akik úgy látták, hogy a rendkívüli retainer-ek foglalkoztatása nem volt nagy
volumenű.[78]
A retaining nem magyarázza, hogy a báróknak túlméretezett, kiskirályi
hatalmuk lett volna. Még John of Gaunt sem tudott annyi zsoldost szerezni, ahányat akart,
még ő sem - az európai mércével mérve is dúsgazdag, Kasztília trónjára pályázó mágnás sem
- volt képes, hogy fegyveres tömegek felfogadásával tartományuraságot építsen ki.[79]
A
háború sokba került, egy-egy apróbb terület feletti befolyási övezet kiépítése is óriási
befektetést igényelt. A legújabb generáció a háztartási összeírásokat kutatja (household
accounts).[80]
A Simon Walker által újra-felfedezett Lancaster-, s más bárói retinue-kban is
megfigyelhető azonban, hogy a XV. században már az illegálisan szervezett, indenture-
nélküli alkalmi emberek a legális, háztartási szolgálatba áramlanak, ennek ellenére nem érik
el a háztartási évjáradékosok arányát. Walker szerint az igazi változást az alkalmi, indenture-
rel is szerződő csatlósok jelentették. Más kortárs kutatók is hajlanak arra, hogy McFarlane-
hez hűen az indenture-rel kötött köteléket tekintsék lényegi elemnek. Christine Carpenter
ugyan nem katonai szempontból, hanem hűbéri-feudális jogi aspektusban vizsgálja a
szerződés mibenlétét, de a jelenség egyéb összetevőin belül magát a szerződést, a jogi
kapcsolatot tekinti meghatározónak.[81]
Walker szerint Lancaster hercege természetesen
hasznát vehette retinue-jának a helyi politikában is, jelentős befolyást gyakorolhatott, mégsem
ez motiválta. Az affinitás kiépítése nem központi fontosságú a bárók szemében. Ezért nem is
tehetők felelőssé a későközépkor "ördögi" romlásáért és pusztulásáért. Walker e kérdésben
azokhoz csatlakozik, akik a válság kialakulásának okát a gentry politikai szerepre törésében,
új "ébredésében" látják.[82]
A gentry kutatói is hallatják szavukat a kérdéskörben. A legújabb vélemények - Nigel Saul és
Colin Richmond megyei-középnemesség kutatásai - szerint maga a csatlós-szerződést kötő
illetve az évjáradékban részesülő libériások köre a gentry összességének arányában
meglehetősen kisszámú. Nem minden gentleman törekedett arra, hogy egy nagybirtokos
fizetett szolgálatába álljon: nem mindenki lett retainer![83]
Agentry politikai függetlenségének
álláspontján állnak a legnevesebb gentry-kutatók is, s Saul és Richmond nyomán úgy vélik, a
nagybirtokosság messze volt attól, hogy kiskirályszerű tartományi hatalmat birtokoljon. A
báró nem ura, sokkal inkább tagja volt a megyei nemesi közösségnek. A lokalitásokban
nagyon ritkán volt egyetlen domináns, a megyét saját befolyási övezeteként megszervező
mágnás, sőt, olyan sem, aki egy adott megyében a földek döntő többségét birtokolta volna,
ahogyan azt a birtokszervezettel foglalkozó történészek megállapítják.[84]
Még III. Richárd
idején sem alakultak ki óriásbirtokok, a megye nem volt magánháború sújtotta övezet. A
királyi hatalom gyengülése idején nem bárói hatalmi dominancia, hanem inkább hatalmi
vákuum alakult ki egy-egy Londontól távolabb fekvő shire-ben.[85]
A XIV. században is volt
olyan megye (pl. Gloucestershire), ahol egyáltalában nem nyert teret a retaining, egy báró
sem emelkedett az erős köznemesi vezetés fölé! A csatlósok alkalmazása nem egész Angliát
átfogó jelenség.[86]
A Rózsák Háborújának anarchiájáért semmi esetre sem csupán az arisztokrácia tehető
felelőssé. Egyes vélemények szerint a gentry növekvő hatalom- és szereplési vágya okolható a
zűrzavarért, mert az arisztokrácia teljesen elveszítette a középnemesi retainer-jei feletti
hatalmát, akik képesek voltak korlátozni autoritását. Coss szerint újra kell értékelni, hogy
milyen mértékben befolyásolta az alsóház munkáját az arisztokrácia: úgy véli, a helyi
közösségek igenis határozott politikát folytattak, nem engedték magukat "befolyásolni". A
Commons zömét a helyi hatalomban szerepet játszó középbirtokosok adták.[87]
Egy másik iskola, néhány Tudor- és Stuart-korral foglalkozó szakember, sőt, medievisták is,
mint Michael Hicks is, megpróbálja a jelenség időintervallumának határát egészen a XVII.
század közepéig kitolni. Még a legmérsékeltebb kutatók is sem "hiszik el", hogy a Tudor-
abszolutizmus első "hajtása", VII. Henrik Csillagkamarája volt az, ami gátat szabott
a maintenace és livery terjedésének.[88]
Egyre több bizonyítékot találnak arra nézve, hogy a
Rózsák Háborújával nem szűnt meg az elkorcsosult feudalizmus viszonyrendszere.[89]
Egy
területen tovább tudott élni a jelenség VII. Henrik tiltó rendelkezései ellenére: északon. A
ritkán lakott, a királyi hatalomtól messze fekvő, külön kormányzat alá tartozó
Northumberlandban és Westmorlandban a Neville és Percy család Anglia más területeihez
képest egészen más szerepet játszott, a társadalom "természetes vezetőjeként" rendszerezte és
irányította a megyék életét, s így töretlen tekintélynek örvendett. Hatalmuk nem törik meg
1485 után, sőt, a jó oldalra állva - éppen a bosworthi csata hevében áll át a Percy család feje
VII. Henrikhez - növelik is befolyásukat, s kibújnak az évjáradékot tiltó törvények hatálya
alól. Nagy létszámú háztartást tartanak fenn, arra az addigiaknál sokkal nagyobb szerepet
testálnak. Itt megvalósult az elkorcsosult feudalizmus a maga klasszikus értelmezése szerint: a
háztartás retainer-jei szinte teljes mértékben felszívták a helyi középnemességet, s így maguk
a bárói "alkalmazottak" töltötték be a megyei pozíciókat. Itt a gentry nem törhetett politikai
szerepre, kifejlődött egyfajta tradicionális szolgálati erkölcs, amelyben gentry dinasztiák
generációkon keresztül tartották kötelességüknek a famíliák szolgálatát. Archaikusabb
változat formálódott ki tehát, s olyan ereje volt ennek a klasszikus hűbériségből sokkal többet
megtartó kapcsolatrendszernek, amely még a XVI-XVII. században is fenn tudott maradni.
Más kutatók azt is bizonyították, hogy ez a fajta "bárói dinasztiákhoz kötődő nemesi
társadalom" (lineage society) más nagybirtokosok családjainál is megfigyelhető: Derby,
Worcester és Shrewsbury earl-jei háztartásában is továbbél a retaining gyakorlata, együtt
a maintenance-szal és livery-vel.[90]
Ezeken a periférikus nyugati, illetve hegyvidéki
területeken - ahogyan a történészek megkülönböztetnek Tudor-kori "highland" és
"peripheral" nemességet - is a klasszikus típusú elkorcsosult feudalizmus tudott teret
nyerni.[91]
Bernard a feudális hűbérúri birtokok és vazallusi kapcsolatok egyfajta
újjáéledéséről beszél, s véleménye szerint a korai Tudor-korban az új dinasztiához hű bárói
családok egy-egy megyében domináns szerepre törhettek.[92]
Helen Miller, a VIII. Henrik-
korabeli nemesség szakavatott kutatója is nagy kiterjedésű családi befolyási övezetek
kiépülésről ír.[93]
Egyes területeken az új, nagyhatalmú bárók azt is meg merik tenni, hogy a
bérlőiktől követeljenek fegyveres támogatást, azaz paraszti katonai erőre is építenek![94]
Amíg
James kijelentéseit kezdetben nagy felháborodás kísérte, ma már elfogadott, hogy a megújult
elkorcsosult feudalizmus megtalálható volt Anglia központi, déli-keleti területein is, és a XVI.
században ott is dominánssá válik! Megmaradtak az évjáradékok is, az alkalmi zsoldosok
felfogadása is, annak dacára, hogy maguk a szerződések eltűntek - hiszen illegális volt
a retaining! Sőt, a hűbéri formák formális újjászületésének is tanúi lehetünk - néha földet is
kapott a retainer - így valamiféle archaizálódás megy végbe. Az elkorcsosult feudalizmus
ezen kései jelensége kikerült a királyi hatalom ellenőrzése alól. Mi több, híveiknek a Tudorok
speciális engedélyeket is adtak a szerződéses zsoldosok felfogadására. Még Erzsébet
hadserege is a kezdetekben indentured retinue-kból állott fel! Tovább folyt a királyi hivatalok
megvesztegetése is. A Tudorok nem akarták eltörölni az elkorcsosult feudalizmus
viszonyrendszerét, keretekbe szorították és lefölözték a hasznát. Az elkorcsosult feudalizmus
nem a mágnás rabló-lovagok megyei uralmát segítette elő, hanem a hatalom stabilitása
fenntartását. Az affinitás nem azt jelenti, hogy egy báró a megyében, akár magánhadserege
súlyával, akár az esküdtek, vagy békebírák megvesztegetésével kisajátította a hatalmat, hanem
ez magának a királyi hatalomnak a megszilárdításához járult hozzá. Mi sem bizonyítja ezt
jobban, mint az, hogy még a Tudor-abszolutizmus idején is él a rendszer, mivel az új dinasztia
is elismerte hasznosságát. Fel kell itt idéznünk a XVI. századi gentrynövekvő politikai
becsvágyát.[95]
A század végén már nem a lordoktól kell félnie a királynak, hanem
a gentry "akcióegységétől", így ellenőrző szelepként hasznos volt a bárói affinitás.
Elfogadhatjuk-e hogy az elkorcsosult feudalizmus nem jelentett új korszakot Anglia
történetében?[96]
Vagy az angliai feudális rendszer egyik formája, amely párhuzamosan bomló
hűbéri struktúrákkal alakult ki, s mellékterméke, nem pedig végterméke a társadalmi
berendezkedésnek? A válasz az angol történetíróknak lenne a feladata. Azonban amíg abban a
tekintetben is szemben állnak a történetírók, hogy az elkorcsosult feudalizmus jelentette-e az
anarchiát, avagy a politikai rendszer gyengesége s a fejlődés visszásságai adtak-e okot az
anarchiára, nagyon nehéz lenne bármilyen konszenzusra gondolni. A vitáknak azért is van
óriási jelentősége, mivel a "bastard" feudalizmus szorosan összefügg a Rózsák Háborújával, s
a historiográfiája pedig a polgárháború megítélésével. Az elkorcsosult feudalizmusban sokan
a Rózsák Háborújának kiváltó okát látják. A történetírói munkákban azért is nyer olyan
kiemelt szerepet, mert társadalmi-politikai szisztémaként a középkori feudális rendszer
egészét érintő, azt megrengető intézményként szerepel, s így tárul a kontinentális történészek
szeme elé.
Bastard Feudalism: Its Concept, Views and Tradition in English Historiography
-- Summary --
The article explores the institution of bastard feudalism, one of the major defining factors of
late medieval English society. Although originating in an earlier era, the phenomenon of
bastard feudalism is alleged to have resulted in a system of "degeneration" within "natural"
feudal relationships between vassal and lord. The basic constituents of the institution, which
included indenture and indentured retainers, gradually developed and expanded from very
early varieties of retaining to the later remnants of household affinity.
Starting with the late nineteenth-century Victorian Whig interpretations and continuing to the
latest analyses of the 1990s, the historiography of the problem is examined in detail. Naturally
the works of K. B. McFarlane, one of the forefathers of our current understanding of English
feudalism, are given particular attention. An understanding of the arguments over bastard
feudalism is important because the nature of feudal relationships in late medieval England
have been the focus of considerable debate among English historians. This debate touches on
such significant issues as the responsibility of the aristocracy for the disorders of the Wars of
the Roses and the recurrent waves of radicalism that have animated English historical writing.
The recent interpretations, or "schools" have emphasized that the new relationship between
lords and their retainers, or bastard feudalism, started far earlier than historians have
traditionally allowed. Furthermore, bastard feudalism was far more complex than the
traditional historiography would permit and included not just negative consequences but also
a number of positive aspects. This contrast sharply with the previous interpretations that have
emphasized bastard feudalism as the source of instability and abuse. Thus, the late medieval
changes in feudal relationships were not the only causes of anarchy and the decline of the
political system. Instead of being a means for barons to establish their own oligarchies,
bastard feudalism served as a vehicle for the promotion of the central power in the localities.
In addition the new feudal relationships helped to advance social mobility, which became one
of the distinguishing characteristics of the early modern world.
Bastard feudalism did much to naturalize the social mechanics of a new social ethos, the
operation of modern social ties. The hierarchical contacts of tenure were not perverted by
indenture contracts but the old ties were allowed to survive in a new garment.
Jegyzetek
[1] Fortescue, Sir John: The Governance of England. London,1885. Előszó: Charles Plummer.
(továbbiakban: Plummer, 1885.) 15-16. p.
[2]
Engel Pál: Utószó. Ad: Gillingham, John: A Rózsák Háborúja. Bp., 1985. (továbbiakban:
Gillingham, 1985.) 311-312. p.
[3]
Prestwich, Michael: The Three Edwards. War and State in England, 1272-1377. London,
1980. (továbbiakban: Prestwich, 1980.) 138. p.
[4]
Hicks, Michael: Bastard Feudalism. Harlow, 1995. (The Medieval World Series.)
(továbbiakban: Hicks, 1995.) 14. p.
[5]
Cambridge Medieval History. Cambridge, 1936. Vol. VIII. 382. (Vonatkozó szócikk).
[6]
Coss, P. R.: "Bastard Feudalism Revised" In: Past and Present, 1989. (továbbiakban:
Coss, 1989.) 27. p.
[7]
McFarlane, Kenneth Bruce: "Bastard Feudalism" In: Bulletin of the Institute of Historical
Research, 1945. 161-180. p. (továbbiakban: McFarlane, 1945.), 164. p.; ill. Ormrod, W. M.:
The Reign of Edward III: Crown and Political Society in England 1327-1377. New Haven
and London, 1990. 151-152. p.
[8]
Királyi rendelet rögzíti a katonatípusok zsoldját (napidíját): gyalogos: 2, vagy 3 penny/nap;
íjász: 6 penny/nap; nem lovagi rangú nehézlovag (man-at-arms): 12 penny/nap; lovagi rangú
nehézlovas (knight bachelor man-at-arms): 2 shilling, azaz 24 penny/nap; főnemesi rangú
nehézlovas (knight banneret man-at-arms): 4 shilling/nap.
[9]
McFarlane, 1945. 165. p. ill. Prestwich, 1980. 144. p.
[10]
McFarlane, 1945. 163. p.
[11]
1341-ben Sir Walter Manny 300 retainer-rel, 16 lovaggal, 84 esquire-rel és 200 lovas
íjásszal szolgált. Ld.: Jones, Michael: "Edward III's captains in Brittany" In: Ormrod, W.M.
(ed.), England in the 14th Century. 107. p.
[12]
Hewitt, H. J.: The Organization of War under Edward III, 1338-62. Manchester, 1962. 80.
p.
[13]
Hicks, 1995. 2. p.
[14]
Plummer, 1885. 15-16. p.
[15]
McFarlane, 1945. 162. p.
[16]
Stenton, F. M.: First Century of English Feudalism. Oxford, 1932.
[17]
McFarlane, 1945. 162-163. p.
[18]
Stubbs, William: The Constitutional History of England. Vols I-III. Oxford, 1878.
[19]
Prince, A. E.: "The indenture system under Edward III" In: Edwards, J.G. - Galbraith,
V.H. - Jacob, E.f. (eds.): Historical essays in honour of James Tait. Manchester, 1933. 283-
297. p.; Richardson, H. G.: "John of Gaunt and the parliamentary representation of
Lancashire" In: Bulletin of John Rylands Library, 1938. 175-222. p.; Cam, Helen Maud: "The
decline and fall of of English Feudalism" In: History, new ser. 1940-41. (továbiakban: Cam,
1940-41.)
[20]
Hicks, 1995. 15-16. p.
[21]
McFarlane, 1945. 162-166ff., 178-180ff.; ill. passim.
[22]
Morris, J. E.: The Welsh Wars of Edward I. London, 1901 . 68-69. p.
[23]
Lewis, N. B.: "An early indenture of military service, 27 July 1287" In: Bulletin of the
Institute of Historical Research, 1935. 85-89. p.
[24]
Hicks, 1995. 17-18. p., ill. McFarlane, 1945. 168ff.; passim.
[25]
Coss, P. R.: The Knight in Medieval England, 1000-1400. Stroud, 1993.
[26]
Prestwich, 1980. 64-65. p.
[27]
A II. Edwardot lemondató Mortimer-felkelés után, 1327-ben; a franciaországi vereségek
és a francia betörések alatt, 1385-ben. Lewis, N.B.: The summons of the English feudal levy: 5
April 1327. In: Sandquist, T.A - Powicke, M.R. (eds.): Essays in Medieval History Presented
to Bertie Wilkinson. Toronto, 1969. 236-249. p.; Lewis, N.B.: The last medieval summons of
the English feudal levy, 13 June 1385. In: English Historical Review, LXXIII (1958) 1-26. p.
[28]
McFarlane, K.B.: The Nobility of Later Medieval England. Oxford, 1973. (továbbiakban:
McFarlane, 1973.) 102-103. p.
[29]
Már az 1310-es években kötött indenture-for-life-okat Thomas, Lancaster earlje, 55
retainer-je közül többen is így szerződtek. Baldwin, J.F.: "The Household Administration of
Henry Lacy and Thomas of Lancaster." In: English Historical Review, XLII (1927) 192ff;
198-99ff.; Maddicott, J.R.: Thomas of Lancaster, 1307-1322. Oxford, 1970. 27-28.; 40-41.;
60-63ff. John of Gaunt, Lancaster hercege retinue-ja, a kor legnagyobb affinitása, 200 állandó,
élethossziglan szerződött lovagot tartalmazott. Somerville, R.: History of the Duchy of
Lancaster. Oxford, 1953. Vols. I-II. I. 130-131. p.
[30]
McFarlane, 1945. 166-67. p.
[31]
Gillingham, 1985. 98-99., 122-123. p.
[32]
McFarlane, 1973. 106-107. p.
[33]
Innen kel át Írországba. Ross, Charles D.: The Wars of the Roses. A Concise History.
London, 1976. (továbbiakban: Ross, 1976.) 37. p.
[34]
McFarlane, 1973. 108., 115-116. p.
[35]
Prestwich, 1980. 145. p.
[36]
Cam, 1940-41. 225. p.
[37]
Prestwich, Michael: English Politics in the Thirteenth Century. Basingstoke and London,
1990. (továbbiakban: Prestwich, 1990.)
[38]
McFarlane, 1973. 117. p.
[39]
1955-ben már eljutott ehhez a véleményhez, ekkor tartotta újabb előadássorozatát "Livery
and Maintenance" címen. Cooper, J. P.: Előszó. Ad: McFarlane, 1973. XXIX. p.
[40]
Carpenter, M. C.: Locality and Polity. Cambridge, 1992. (továbbiakban: Carpenter,
1992.); ill. Carpenter, M. C.: "The Beauchamp affinity: a study of bastard feudalism at work."
In: English Historical Review, XCV (1980) 514-532. p. (továbbiakban: Carpenter, 1980.); ill.
ld.: Ross, 1976.; Chrimes, S.B. - Ross, C. D. - Griffiths, R. A. (eds.): Fifteenth-century
England, 1399-1509. Manchester, 1972. (továbbiakban: Chrimes-Ross-Griffiths, 1972.)
[41]
Ilyenek voltak a Percy, a Stafford, a Beauchamp, a Mowbray, a Holland, a Courtenay, a
Talbot családok; ill. York, Norfolk, Bedford, Clarence hercegi családai. Hicks, 1995. 19. p.
[42]
Maddicott, J. R.: "Law and lordship: royal justices as retainers in thirteenth- and
fourteenth-century England." In: Past and Present, supplement (melléklet) 4. sz. (1978).
[43]
Prestwich, 1980. 63. p. Az 1270-es szerződésre ld. még: Richardson, H.G. - Sayles, G.O.:
The Governance of England from the Conquest to the Magna Charta. Edinburgh, 1963. 464-
465. p.
[44]
Lloyd, Simon D.: "The Lord Edward's crusade, 1270-72: Its setting and significance." In:
Gillingham, J. - Holt, J.C. (eds.): War and Government in the Middle Ages: Essays in Honour
of J.O. Prestwich. Woodbridge,1984. 120-133. p.
[45]
Prestwich, 1980. 67. p.
[46]
McFarlane, K.B.: "An indenture of agreement between two English knights for mutual aid
and counsel in peace and war." In: Bulletin of the Institute of Historical Research, 1965. 201-
208. p.
[47]
Waugh, Scott: "Tenure to contract: lordship and clientage in thirteenth-century England."
In: English Historical Review, CI (1986) 811-839. p. (továbbiakban: Waugh, 1986.), küln.
819-820. p.
[48]
Lyon, B. D.: From Fief to Indenture. Cambridge Mass., 1957. I. Fej.
[49]
Crouch, David: William Marshal. Court, Career and Chivalry in the Angevin Empire,
c.1147-1219. London, 1990. IX.,157-168. p.; Coss, P. R. - Carpenter, D. - Crouch, D.:
"Debate: Bastard Feudalism Revised." In: Past and Present, CXXXI (1991) (továbbiakban:
Coss-Carpenter-Crouch, 1991.) 2.; Hozzászólás: 177-189. p.; ill. Brown, R. A.: The Normans
and the Norman Conquest. London, 1985.
[50]
Már 1203-ban van példa indenture-re, William de Weston szerződött William de Hommet-
tel, hogy csatlósa és háztartása tagja legyen. Már anyagi járadékról is szó esik egy 1220-as
indenture-ben: Henry de Bucuinte 4 márka évjáradékkal szerződik Gilbert de Heyndonnal. Az
utóbbi eset kitűnő példát szolgáltat a vazallusi kapcsolatok felbomlására: a retainer-ré
szerződő korábban Heyndon bárója hűbérese volt.Prestwich, i.m. (1990), 37. p.
[51]
Coss, 1989. 31. p.
[52]
Prestwich, 1990. 34-35. p.; ld még: Simpson, G. G.: "The familia of Roger de Quincy, earl
of Winchester and Constable of Scotland." In: Stringer, K. J. (ed.): Essays on the Nobility of
Medieval Scotland. Edinburgh, 1985. Hasonló kivételes háztartással rendelkezett Roger
Bigod, Norfolk earl-je. Prestwich, 1980. 145. p.
[53]
Prestwich, M.: War, Politics and Finance under Edward I. London, 1972. II. fej.
[54]
A legkorábbi forrás díszruha adományozásáról 1273-ból való. Prestwich, 1980. 144. p.
[55]
A háztartás szerepére: Given-Wilson, Charles: The royal household and the king's affinity.
Service, politics and finance in England, 1360-1413. New Haven and London, 1986. I. fej.: a
korai századok udvari lovagsága.
[56]
Prestwich, J.O.: "War and finance in the Anglo-Norman state." In: Transactions of the
Royal Historical Society 5th ser. IV (1955).; Prestwich, J.O.: "Military household of the
Anglo-Norman kings." In: English Historical Review, XCVI (1981) 2-35. p.
[57]
Chibnall, Marjorie: "Mercenaries and the familia regis under Henry I." In: History, LXII
(1977).
[58]
Coss, 1989. 33. p.
[59]
Round, J.H.: Feudal England. London, 1909. 270. p.
[60]
Bean, J.M.W.: "Bachelor and retainer." In: Medievalia et Humanistica new ser., III
(1972) 117-131. p.
[61]
Waugh, 1986. 837. p.
[62]
Hicks, 1995. 23-24. p.
[63]
"Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 165-203., 170. p.
[64]
Ld.: Waugh, 1986. 824. p.
[65]
Hicks, 1995. 24. p.
[66]
Coss, 1989. 41-50. p.
[67] Coss, 1989. 41-44.; 48-49. p.
[68]
Coss, 1989. 51-52. p.; ill. Coss, P.R.: Lordship, Knighthood and Locality. Cambridge,
1991.
[69]
"Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 2. Hozzászólás: 178-189. p.
[70]
Crouch, D.: The Image of the Aristocracy in Britain, 1100-1300. London, 1992. passim.
ill. I.fej.; ill. ld.: "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 1. Hozzászólás, 165-177. p.
[71]
Roger, Hereford earl-je. "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 1. Hozzászólás, 173.
p.
[72]
Bellamy, J. G.: Crime and Public Order in the later Middle Ages. London,
1973.; ill. Bellamy, J. G.: Bastard Feudalism and the Law. London, 1989. ill. Storey, R. L.
The End of the House of Lancaster. London, 1966.
[73]
Dunham, W. H.: "Lord Hastings' indentured retainers, 1461-83." In: Transactions of the
Connecticut Academy of Arts and Sciences, XXXIX (1955) 1-175. p.
[74]
Bean, J.M.W.: From Lord to Patron. Lordship in Late Medieval England. Manchester,
1989. (továbbiakban: Bean, 1989.)
[75]
Bean, 1989. 30-33., 46-48., 115. p.
[76]
Bean, 1989. 172., 173-175. p.
[77]
Dyer, Christopher: Standards of Living in the Later Middle Ages. Social Change in
England c. 1200-1520. Cambridge Medieval Textbooks. Cambridge, 1989.
[78]
Pugh, T. B.: "The Magnates, Knights and Gentry." In: Chrimes-Ross-Griffiths,
1972.; ill. McFarlane, 1973. 104. p.
[79]
Hicks, 1995. 30. p.
[80]
Walker, Simon: The Lancastrian Affinity, 1361-1399. Oxford, 1990. (továbbiakban:
Walker, 1990.)
[81]
Carpenter, 1980.; Carpenter, 1992.
[82]
Walker, 1990. 9-10.; 255-260. p.
[83]
Richmond, Colin: "Landlord and Tenant." In: Kermode, J. (ed.): Enterprise and
Individuals in Fifteenth-Century England. Stroud, 1991.; ill. Saul, Nigel: Knights and
Esquires: The Gloucestershire Gentry in the Fourteenth Century. Oxford, 1981.
(továbbiakban: Saul, 1981.)
[84]
Holmes, G.A.: The estates of higher nobility in 14th-century England. Cambridge, 1957.
[85]
Hicks, M.: Richard III and his Rivals. London, 1991. I. Fej.; 10-34. p. Ld. még: Given-
Wilson, Charles: The English Nobility in the Late Middle Ages: the 14th-century political
community. London, 1987. 70-79. p.; ill. Mertes, Kate: The English Noble Household 1250-
1600. Oxford, 1988. 183-194. p.
[86]
Saul, 1981. 4. Fej.
[87]
Coss, 1989. 57. p. Szemben áll vele: McFarlane, K.B.: "Parliament and bastard
feudalism" In: England in the Fifteenth Century. Collected Essays. London, 1981.
[88]
Loades, D. M.: Politics and the Nation 1450-1660. London, 1974. 293-295., 297.
p.; ill. Lander, J. R.: Conflict and Stability in Fifteenth Century England. London, 1969. 180-
181. p.
[89]
Bernard, George: The Power of the Early Tudor N obility. Brighton, 1985. 3-4. p.
[90]
Smith, R. B.: Land and Politics in the England of Henry VIII. Oxford, 1970. 139.
p. ill. Coward, Barry: The Stanleys, Lords Stanley and Earls of Derby 1385-1672. Chetham
Soc. 3rd. ser. XXX, 1983.
[91]
James, M. E.: Society, Politics and Culture. London, 1986. 2-3. p.
[92]
Bernard, G. (ed.): The Tudor Nobility. Manchester, 1992.
[93]
Miller, Helen: Henry VIII and the English Nobility. Oxford, 1986. 35. p.
[94]
Cooper, J. P.: Land, Men and Beliefs. London, 1983. 91-93. p.
[95]
Keen, Maurice: English Society in the Later Middle Ages, 1348-1500. London, 1990. 211-
212. p.
[96]
Coss, 1989. 39. p.