1
CSUKOVITS ENIKŐ
AZ ANJOUK MAGYARORSZÁGON I. RÉSZ
I. KÁROLY ÉS URALKODÁSA (1301–1342)
2
MONUMENTA HUNGARIAE HISTORICA
DISSERTATIONES
Redigit
PÁL FODOR
Institutum Historicum Sedis Centralis
Studiorum Philosophicorum
Academiae Scientiarum Hungaricae
Budapestini, 2012
3
MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKEK
ÉRTEKEZÉSEK
CSUKOVITS ENIKŐ
AZ ANJOUK MAGYARORSZÁGON I. RÉSZ
I. KÁROLY ÉS URALKODÁSA (1301–1342)
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Budapest, 2012
4
© Csukovits Enikő, 2012
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.
Kiadja az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Felelős kiadó: Fodor Pál
5
TARTALOM
ELŐSZÓ 6
1 Ország kelet és nyugat határán 11
Paradysus Dei – A korona országai – Szomszédok és ellenségek – Az ország népei –
Várak és városok
2 A Szent-királyok nemzetsége 28
Árpád és utódai– Szent királyok és királylányok – Dinasztikus kapcsolatok – Az utolsó
Árpádok
3 Az Anjou-dinasztia és a magyarországi trónigény 41
I. Károly, Szicìlia királya – A földközi-tengeri „birodalom‖ – Magyar-nápolyi kettős
házasság –Martell Károly magyar királysága
4 „Magyarországi‖ Károly trónra kerülése 57
Egy trónkövetelő útja Magyarországra – Két párt, három király – Károly három
koronázása
5 Harc a hatalomért 70
A királyi hatalom: vágy és valóság – Tartományok és tartományurak – A rozgonyi csata
– Rozgonytól Trencsénig
6 Az ország kormányzata 86
Új királyi székhely – Károly bárói – A Szent György lovagrend – Az udvar és
intézményei – A kormányzás vidéki intézményei – A hatalom elvi alapjai – A „nápolyi
minta‖
7 Károly kincstára 113
A királyság bevételei – Valutareform és aranyforint – A körmöci arany
8 Nagyra törő dinasztikus tervek 124
Dinasztikus átrendeződés Európában – Károly családja – Nápolyi aspirációk – Három
király Visegrádon – A lengyelországi lehetőség – Dalmáciától Havasalföldig:
pozìcióvesztés és eredménytelen expanzió
9 Milyen volt I. Károly? 143
Merénylet és leszámolás Visegrádon – A halál három lovasa – „A legkiválóbb királyok
közé kell számlálnunk‖
Rövidìtésjegyzék 152
6
ELŐSZÓ
„Amikor Anjou Károly összeházasította a fiát a magyar király lányával, nem
láthatta előre azt a dicsőséget, amely e házasságon keresztül áradt később a
családjára; hosszú távon minden cselekedete közül ez volt a legszerencsésebb.‖
(Steven Runciman) 1
1300 augusztusában Spalatóba (Split), a dalmát partvidék Diocletianus római császár
palotájáról hìres városába három gálya érkezett az Adriai-tenger túlsó partjáról, Apuliából
(Puglia), fedélzetén II. Károly nápolyi uralkodó unokájával, a tizenegy éves Carobertóval. A
kisfiú, akit az utazás ügyében kelt nápolyi rendeletek Magyarországi Károly, Karolus de
Ungaria névvel emlìtenek, és akit a parton magyar és horvát hìvei vártak, azért indult a
számára ismeretlen Magyarországra, hogy beváltsa családja trónigényét, és megszerezze az
országot.2 Aspirációit interregnum nem indokolta, megérkezésekor ugyanis az országnak volt
királya, az 1290 óta uralkodó III. András. András azonban fél évvel később, 1301. január 14-
én „előzékenyen‖ elhunyt, s halála megnyitotta az ifjú trónkövetelő előtt a trónra jutás
lehetőségét. Amìg Caroberto spalatói megérkezésének hìre – amelynek pontos napját máig
nem ismerjük – az országban csak kevesekhez jutott el, és csupán egy szűk elitet
foglalkoztatott,3 addig az utolsó Árpád-házi uralkodó halálát már a kortársak korszakos
jelentőségű eseménynek tekintették. Az egyik befolyásos előkelő, Ákos nembeli István nádor
oklevelének szemléletes megfogalmazása szerint András halálával letört „az utolsó
aranyágacska‖ Szent István nemzetségfájának törzséről.4 Korszakhatárrá ily módon nem
Károly partraszállásának ideje, hanem az Árpád-ház három évszázados uralkodásának végét
jelző 1301-es évszám vált.
***
1 STEVEN RUNCIMAN: A szicíliai vecsernye. Budapest, 1999. 296.
2 II. Károly királynak az utazás előkészületeinek ügyében kelt parancsleveleiben „pro transitu Karoli de Ungaria
carissimi nepotis nostri‖ – ADE I. 183. 184. 185. 188. sz.
3 Ugyanúgy ismeretlen Károly 1301-es koronázásának pontos dátuma is.
4 1303: „ultimo aureo ramusculo a progenie stirpe ac sanguine sancti regis Stephani primi regis Hungarorum‖ –
AO. I. 52.
7
Könyvem a Spalatóban partra szálló ifjú trónkövetelő, Caroberto, Magyarországi
Károly életét, uralkodását kìséri végig, az alig ismert nápolyi gyermekkortól a pontosan
ismert székesfehérvári temetésig. Carobertóét, akit új hazájában, Magyarországon Károlyként
emlìtettek az egykorú hivatalos források, akit krónikások és történetìrók évszázadokon át I.
Károlynak neveztek, és akit csak a 19. század történészei kezdtek Károly Róbertnek hìvni,
feltehetőleg azért, hogy ìrásaikban megkülönböztessék az ugyancsak I. Károly nevet viselő
dédapjától, az Anjou-ház nápolyi dinasztiaalapìtójától. E néven került be az ekkor ìrt nagy
történeti összefoglalókba, s általában e néven szerepel máig, népszerűsìtő és szakmunkákban
egyaránt, a széles közvélemény is Károly Róbertként – sőt, Róbert Károlyként – ismeri.
Az Anjou-dinasztia magyarországi ágát megalapìtó I. Károlyról – bármilyen hihetetlen
– máig nem készült önálló életrajz, s nem készült tudományos monográfia magáról a
dinasztiáról sem. Károly fiáról, I. (Nagy) Lajosról mindmáig a több mint egy évszázada,
1892-ben Pór Antal tollából megjelent életrajzi munkát,5 unokájáról, Máriáról pedig az 1885-
ben készült Márki Sándor életrajzot vesszük elsősorban kézbe.6 Az első és – eddig – az
egyetlen idegen nyelvű összefoglalás az Anjou-ház magyarországi uralmáról, Hóman Bálint
könyve több mint hetven esztendeje, 1938-ban jelent meg.7 A külföldi Anjou-irodalom által
máig gyakran idézett mű szemléletes és a korábbi szakirodalomhoz képest rendkìvül korszerű
képet vázolt a korszakról,8 az azóta eltelt idő folyamán azonban a hazai kutatás ezt a képet
számos részletében átrajzolta, árnyalta. Hóman Bálint munkássága máig jelentős hatást
gyakorol a magyar medievisztikára, mondatai még napjaink irodalmában is vissza-
5 PÓR ANTAL: Nagy Lajos, 1326-1382. Budapest, 1892. (Magyar történeti életrajzok); a Lajosról készült utolsó
életrajzi munka: BERTÉNYI IVÁN: Nagy Lajos király. Budapest, 1989. (Népszerű történelem)
6 MÁRKI SÁNDOR: Mária, Magyarország királynéja, 1370-1395. Budapest, 1885. (Magyar történeti életrajzok);
Máriáról és a korról a közelmúltban megjelent munka: SÜTTŐ SZILÁRD: Anjou-Magyarország alkonya.
Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384-1387. évi belviszályok okmánytárával. I-II.
Szeged, 2003.
7 BÁLINT HÓMAN: Gli Angioni di Napoli in Ungheria, 1290–1403. Versica dall’ungherese di Luigi Zambra e
Rodolfo Mosca, Roma, Reale accademica d’Italia, 1938. Eredetileg azonban ez a szöveg sem a külföldi olvasó
számára készült, Hóman Bálint magyar nyelvű összefoglaló munkájának, a Magyar történetnek a fordìtása:
HÓMAN BÁLINT – SZEKFŰ GYULA: Magyar történet. Budapest, 1936. (reprint: 1990.) Néhány éve az Engel Pál,
Kristó Gyula és Kubinyi András által ìrt tankönyv – amelyben az Anjou-kort Kristó Gyula készìtette – megjelent
francia nyelven, ez a kötet azonban jegyzeteket nem tartalmaz, ìgy a külföldi kutatók számára csak korlátozottan
hasznosìtható. PÁL ENGEL, GYULA KRISTÓ ET ANDRÁS KUBINYI: Histoire de la Hongrie médiévale II. Des
Angevins aux Hansbourgs. Presses Universitaires de Rennes, 2008. (Histoire)
8 Idézi pl. mint „che è ancora oggi l’unico studio importante non scritto in ungherese‖: DAVID ABULAFIA: I regni
del Mediterraneo occidentale dal 1200 al 1500. La lotta per il dominio. Laterza, Roma – Bari, 201. 270.
8
visszaköszönnek, megállapìtásainak többségéről azonban ma már másként vélekednek a hazai
középkorkutatók.
Monográfia ugyan nem készült, fontos és máig alapvető tanulmányok azonban
születtek a korszakról, elsősorban a kormányzattörténet és a társadalomtörténet területén.
Korszakos jelentőségű, hogy Györffy György hozzáfogott Az Árpád-kori Magyarország
történeti földrajza cìmű kézikönyv-sorozat elkészìtéséhez, amelyben a megyék alfabetikus
rendjében településről településre számba vette az országra vonatkozó ismeretanyagot. A
munka (cìme ellenére) az Anjou-kor kutatója számára is a legfontosabb segédeszköz, az
anyaggyűjtés ugyanis nem az Árpád-kor végével, hanem az 1332-1337-es pápai
tizedjegyzékkel zárult.9 Az Anjou-udvar, a kormányzat különféle intézményeinek
megismeréséhez főként Engel Pál, Bónis György, Gerics József és Kumorovitz L. Bernát, az
udvari kultúrához elsősorban Kurcz Ágnes, az Anjou-kori társadalomtörténethez Engel Pál és
Fügedi Erik művei nyújtanak új információkat.10
Kristó Gyula pedig – aki maga is számos
tanulmányt publikált a korszak történelméről – útnak indìtotta az Anjou-kori oklevéltár cìmű
vállalkozást, amely magyar nyelvű regesztákban teszi közzé a korszak teljes forrásanyagát.11
Az Anjou-kort is tárgyaló összefoglaló munkák közül kiemelkedik Engel Pálnak a középkori
Magyarország történetéről ìrt kötete, amely a londoni Tauris kiadó felkérésére, eleve a
külföldi olvasóközönség számára készült, s csak „mellékesen‖ jelent meg magyar
kiadásban.12
Az elmúlt évtizedekben az Anjou-ház nápolyi és Provence-i uralmáról is
rendkìvül gazdag szakirodalom született, köztük több, szinte megjelenése pillanatában
9 GYÖRFFY GYÖRGY: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. (=ÁMTF) I-IV. Budapest, 1963-1997.
10 Elsősorban lásd ENGEL PÁL: Nagy Lajos bárói. Történelmi Szemle 28 (1985) 393-413.; ENGEL PÁL:
Magyarország világi archontológiája (1301-1437). I-II. Budapest, 1996. (História könyvtár. Kronológiák,
adattárak 5.); KURCZ ÁGNES: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Budapest, 1988.; BÓNIS
GYÖRGY: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971.; GERICS JÓZSEF: A magyar
királyi kúriai bíráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez. In: Uő: Egyház, állam és gondolkodás
Magyarországon a középkorban. Budapest, 1995.; KUMOROVITZ L. BERNÁT: A királyi kápolnaispán oklevéladó
működése. (A királyi kancellária fejlődése a XIV. és XV. század fordulóján.) Regnum 5 (1943); KUMOROVITZ L.
BERNÁT: Osztályok, címek, rangok és hatáskörök alakulása I. Lajos király kancelláriájában. In: Székely György
(szerk.): Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1984. 293-330.
11 ALMÁSI TIBOR – BLAZOVICH LÁSZLÓ – GÉCZI LAJOS – KŐFALVI TAMÁS – KRISTÓ GYULA – MAKK FERENC –
PITI FERENC – SEBŐK FERENC – TÓTH Ildikó (szerk.): Anjou-kori Oklevéltár. Documenta res Hungaricas
tempore regum Andegavensium illustranti. Budapest – Szeged, 1990-
12 PÁL ENGEL: The Realm of St Stephen. A History of Medieval Hungary, 895-1526. Tauris, London – New
York, 2001.; magyarul: ENGEL PÁL: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest,
2001. (História Könyvtár. Monográfiák 17.)
9
klasszikussá vált monográfia,13
és jó néhány tematikus konferenciakötet, például az Anjou
államok intézményeiről, az Anjou-tartományok nemességéről, az Anjou-országok bìrói
gyakorlatáról, illetve legutóbb a diplomáciájáról rendezett konferenciák kötete.14
Ezek a
munkák nem csupán az Anjou-országok összehasonlìtása miatt nélkülözhetetlenek, de
nemegyszer a Magyar Királyságra vonatkozó hazai ismereteinket is új megvilágìtásba
helyezik.
A közelmúltban azonban nem csak a szakirodalom bővült jelentős alapművekkel,
jelentősen átalakultak maguk a kutatási lehetőségek is. A magyar középkor kutatója most, a
2010-es évek elején összehasonlìthatatlanul kedvezőbb helyzetben dolgozhat, mint elődei
bármikor. Az internet óriási változásokat hozott: a kor forrásanyagának nagy része ma már
néhány kattintással otthon is hozzáférhető. A legnagyobb eredmény, hogy a legfontosabb
forrásbázis, a teljes magyar okleveles anyag – a Magyar Országos Levéltár két nagy
középkori gyűjteménye, a Diplomatikai Levéltár és a Diplomatikai Fényképgyűjtemény,
mintegy 200 ezer oklevél – az elmúlt években folytatott nagyarányú digitalizációs
tevékenység eredményeként elérhető a levéltár honlapján.15
Az Anjou-kor időszakához
nagyjából a fennmaradt okleveles anyag negyede köthető: I. Károly és Nagy Lajos
uralkodásának nyolc évtizedéből közel 30 ezer eredeti oklevelet ismerünk, az átìrásban,
másolatban fennmaradt szövegekkel együtt ez a szám már meghaladja az 55 ezret. Közülük
több mint 4600 készült I. Károly nevében, és közel 20 ezer oklevél, vagyis a teljes anyag
mintegy 10%-a született uralkodása négy évtizede alatt.16
13
Többek közt GIUSEPPE GALASSO: Il Regno di Napoli. Il Mezzogiorno angioino e aragonese (1266-1494).
UTET, Torino, 1992. (Storia d’Italia. Vol. XV.); JEAN DUNBABIN: Charles I of Anjou. Power, Kingship and
State-Making in Thirteenth-Century Europe. Longman, London – New York, 1998.; ANDREAS KIESEWETTER:
Die Anfänge der Regierung König Karls II von Anjou (1278-1295). Das Königreich Neapel, die Grafschaft
Provence und der Mittelmeerraum zu Ausgang des 13. Jahrhunderts. Matthiesen Verlag 1999. (Historische
Studien 451.); SAMANTHA KELLY: The new Solomon. Robert of Naples (1309-1343) and Fourteenth-Century
Kingship. Brill, Leiden – Boston, 2003.
14 L’État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIII
e et XIV
e siècle. École Française de Rome, 1998.
(Collection de l’École Française de Rome 245.); La noblesse dans les territoires angevins à la fin du moyen âge.
École Française de Rome, 2000. (Collection de l’École Française de Rome 275.); La justice temporelle dans les
territoires angevins aux XIIIe et XIV
e siècles. Théories et pratiques. École Française de Rome, 2005. (Collection
de l’École Française de Rome 354.); La diplomatie des États angevins aux XIIIe et XIV
e siècles, sous la direction
de Zoltán Kordé et István Petrovics. Roma – Szeged, 2010.
15 www.mol.arcanum.hu/dldf. A 200 ezer oklevél azonban sokkal több oklevélszöveget jelent, hiszen egy
levéltári számot kaptak nem csak az oklevelek (amelyek egy része több másik oklevél átìrását is magában
foglalja), de például a különböző protokollumok stb. is.
16 I. Károly nevében jelenleg 1291 eredeti oklevelet ismerünk, átìrásokkal együtt az összes I. Károly-oklevél
száma 4606. A fennmaradt teljes magyar okleveles anyagból Károly uralkodási ideje alatt 19955 oklevél (eredeti
8801) készült.
10
Az internet az elbeszélő forrásokat is elérhetőbbé tette. A hazai krónikás források
meglehetősen szűkszavúan tudósìtanak I. Károly uralkodásáról, életének csupán néhány
eseményéről olvashatunk részletesebb tudósìtást.17
A korszak politikatörténetéhez számos
adatot a szomszédos vagy épp távolabbi országok elbeszélő forrásaiban találunk: cseh vagy
lengyel, osztrák vagy itáliai krónikások néha csak egy-egy mondatnyi, néha hosszabb
szövegrészben tudósìtottak valamely magyarországi, vagy magyar vonatkozású eseményről.
Ezeknek az elbeszélő forrásoknak a többségét már a 19. század végének kutatói is ismerték,
használták, a leggyakrabban idézett szövegeket általában az ő ìrásaik vitték be a szakmai
köztudatba. Információik többnyire beépültek a hazai történelmi ismeretanyagba, magukról a
forrásokról azonban a hazai középkorkutatók kissé megfeledkeztek. Most, hogy e
krónikaszövegek egyre nagyobb hányada könnyen elérhető a világhálón, érdemes a
szövegüket újra elolvasni, a róluk készült friss irodalom ismeretében újragondolni.
***
A jelen munka eredetileg a külföldi közönség számára készült. Megìrásával arra
törekedtem, hogy érthető és korszerű, a magyar és a nemzetközi Anjou-kutatás régi és
legfrissebb eredményeit egyaránt szintetizáló, a nemzetközi kutatás kérdéseire reflektáló
áttekintést adjak I. Károly magyar király uralkodásáról. A külföldi olvasó ismereteihez való
alkalmazkodás magyarázza, hogy viszonylag hosszabb teret szenteltem a 13. századi
előzmények, a Károly spalatói partraszállásához vezető események bemutatására, a két
dinasztia, a nápolyi Anjou-ház és az Árpád-ház egyidejű megismertetésére, s ugyanez
magyarázza, hogy jegyzeteimben – a forrásokon túl – elsősorban azokra a munkákra
hivatkoztam, amelyeket a külföldi kutatás is hasznosìtani tud. Szövegén most, hogy a hazai
olvasó számára is hozzáférhetővé válik, nem változtattam, csupán a jegyzetanyagot
bővìtettem ki néhány esetben, általában az idézett források magyar nyelvű megjelentetési
helyének feltüntetésével.
Csukovits Enikő 17
JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum. I. Edd. Elisabeth Galántai et Julius Kristó. Budapest, 1985.
141-154.
11
1. Ország kelet és nyugat határán
Paradysus Dei – A magyar korona országai – Szomszédok és ellenségek – Az ország népei – Várak és városok
Paradysus Dei
A 14. század első évtizedében ismeretlen szerző, a legvalószìnűbb feltételezés szerint egy
francia domonkos barát járta be és ìrta le Kelet-Európa országait. Műve meglepően pontos és
hiteles, és nagy számban tartalmaz olyan információkat, amelyekhez valóban csak a
helyszìnen juthatott. Figyelme mindenre kiterjedt: leìrásában egyaránt helyet kapott az egyes
országok külső képe, természeti kincsei, mezőgazdaságának terményei, valamint az ott élő
népek külső és belső jellemzése. Görögországot szerfelett gazdagnak (opulentam valde),
Rácországot nagyon gyönyörűnek és gazdagnak (satis amena et opulenta), Bulgáriát nagy
kiterjedésűnek és gyönyörűnek (spaciosa ac delicata) látta és ìrta le. Nem hallgatta el azt sem,
ha valami nem nyerte el a tetszését; éppúgy szóvá tette az ország lakónak rossz tulajdonságait,
mint ahogy azt is, ha valamilyen alapvető termény – leggyakrabban a bor – hiányzott az adott
vidéken. Úgy látta, az anatóliai görögök rettenetesen satnyák és semmiféle hadakozásra nem
alkalmasak, a görögök elnőiesedtek, fondorlatosak, a szerbek nem jó katonák, a bolgárok
pedig nem harciasak.
Leìrásában Magyarország a konstantinápolyi császárság után a második leghosszabb
leìrást kapta, egyúttal talán a legpozitìvabbat valamennyi ország között. „Magyarország
királysága földje terjedelmének mértékében a világ legnagyobb országainak egyike; általában
pedig azt mondják, hogy hosszában negyvennapi járóföld és szélességében ugyanennyi.” –
ìrta az ismeretlen francia domonkos barát.18
Nem ő volt az első szerző, akinél az ország
nagysága, a hatalmas távolságok, a változatos táj, a minden téren tapasztalt bőség
elragadtatott leìrásokat váltott ki. Az első ilyen tárgyú tudósìtások a keresztes hadjáratok
egymást követő seregeinek magyarországi átvonulása nyomán születtek, részben személyes
tapasztalatok, részben hallomás alapján. „E föld hihetetlen bőséggel kínálja a táplálékok
18
„Regnum Ungarie est de maioribus regnis mundi, quantum ad terre spacium; dicitur enim communiter, quod
in longitudine habebat XL dietas et totidem in latitudine.‖ – Anonymi Descriptio Europae Orientalis, „Imperium
Constantinopolitanum, albania, Serbia, Bulgaria, Ruthenia, Ungaria, Polonia, Bohemia” anno MCCCVIII
exarata. Edidit, praefatione et adnotationibus instruxit: Olgierd Górka. Cracoviae, 1916. 46. magyar fordìtása:
BORZÁKNÉ NACSA MÁRIA – SZEGFŰ LÁSZLÓ: Egy Délkelet-Európát bemutató földrajzi munka a XIV. század
elejéről (Descriptio Europae Orientalis). Acta Academiae Paedagogicae Szegediensis 1987-1988. 22. A több
kéziratban fennmaradt leìrás különösen azért értékes forrás, mert azonos szempontok szerint ismertette a
legfontosabb tudnivalókat Görögország, Albánia, Szerbia, Bulgária, Ruténia, Magyarország, Lengyelország és
Csehország politikai berendezkedéséről, földrajzi fekvéséről, természeti kincseiről, mezőgazdasági termékeiről,
lakosairól, ahol már a szöveg arányai is jelzik az egyes országok jelentőségét.
12
minden nemét‖ – ìrta például az első hadjárat neves krónikása, Nogent-i Guibert.19
Egy másik
ismert történetìró, Ottó freisingi püspök a második hadjárat idején az országot egyenesen Isten
paradicsomának nevezte, pedig a magyarokról egyébként feltűnően ellenségesen
nyilatkozott:20
„Ezt a régtől Pannóniának nevezett tartományt, mivel köröskörül erdőségek és
hegyek, főként az Appenninek övezik, amelynek belseje a róna tágas síksága, és amely a
folyók és folyamok futásától ékes, a különböző fajú vadakban dús erdőségekben bővelkedik,
oly gazdagnak ismerik természettől fogva virágzó szépsége és földjeinek termékenysége miatt,
hogy szinte Isten paradicsomának, vagy a hírneves Egyiptomnak látják.‖21
Velük
egybehangzóan tudósìtott Magyarországról a 12. század közepén két arab szerző: az országot
beutazó Abu-Hámid al-Garnati, és a szicìliai földrajztudós, Idrìszi is. Abu-Hámid úgy
tapasztalta, „Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb
az élet…‖.22
Idrìszi – aki maga vélhetőleg soha nem járt az országban – összefoglalóan csupán
annyit ìrt, hogy „Magyarország hosszú és széles ország, művelt földjei egymást érik. Sok
városa van, és mindenféle gazdagsággal bír‖.23
Hogy a „mindenféle gazdagság‖ pontosan mit is jelenthetett, arról az emlìtett 1308-as
leìrás jó összefoglalást nyújt. A névtelen szerző szerint az ország „földje legeltetésre alkalmas
és rendkívül gazdag kenyérben, borban, húsféleségekben, aranyban és ezüstben, a halak
bősége pedig meghaladja csaknem az összes országot...”,24
vagyis az élelmiszerek bősége
19
„quorum regiones cum earum rerum quae ad alimentum pertinent opulentissimas…‖ – GUIBERT DE NOGENT:
Dei Gesta per Francos et cinq autres textes. Corpus Christianorum. Continuatio Medieualis. 127/A. Turnhout,
1996. 121-123.; CFH II. 1096-97. Épp a krónikában részletesen taglalt bőség váltotta ki a keresztesek által
elkövetett rablásokat, garázdaságokat.
20 Ottó püspök rokona, III. Konrád német uralkodó seregével 1147-ben érkezett az országba, feltehetőleg ekkor
gyűjtött személyes tapasztalatait sűrìtette a Frigyes császárról ìrt művében olvasható leìrásába.
21 „Haec enim provincia, eo quod circumquaque silvis et montibus et precipue Apennino clauditur, ex antiquo
Pannonia dicta, intus planitie campi latissima, decursu fluminum et amnium consicua, nemoribus diversarum
ferarum generibus plenis conserta, tam innata amenitate faciei laeta quam agrorum fertilitate locuples esse
cognoscitur, ut tamquam paradysus Die vel Egyptus spectabilis esse videatur.― – CFH III. 1767.; Freisingi Ottó
munkájának kiadása: Ottonis et Rahewini Gesta Friderici I. imperatoris. Herausgegeben von GEORG WAITZ und
BERNHARD VON SIMSON. Hannover 1912. (MGH Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum separatim
editi 46.)
22 Abu-Hámid Al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131-1153. Közzétette: O. G. Bolsakov és A. L.
Mongajt. Gondolat, Budapest, 1985. 58.
23 ELTER ISTVÁN: Magyarország Idrisi földrajzi művében (1154). In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila
József Nominatae. Acta Historica, 82. Szeged, 1985. 56.
24 „Est enim terra pascuosa et fertilis valde in pane, vino, carnibus, auro [et] argento, copia autem piscium
excedit fere omnia regna…‖ – Anonymi Descriptio Europae Orientalis i. m. 46.; BORZÁKNÉ NACSA M. –
SZEGFŰ L.: Egy Délkelet-Európát bemutató földrajzi munka i. m. 23.
13
mellett az ásványi kincsek, elsősorban a nemesfémek nagy mennyisége számìtott
kiemelkedőnek. Megállapìtásait a kor egyéb forrásai is alátámasztják. A középkori
Magyarországon valóban ritka vendégnek számìtott az éhìnség, a magyar marha, bor és
gabona bőven biztosìtotta a lakosság élelmiszerszükségletét.25
Az ország hegyei közt sok
helyen bányásztak aranyat és ezüstöt,26
különösen a Garam folyó vidékén, a Gömör-Szepesi
érchegységben és Észak-Erdélyben, és – mint arról ugyancsak beszámolt a névtelen szerző –,
számos folyó fövenyéből is mostak aranyat. A magyar bányászat legfontosabb termékének
azonban a só számìtott. A névtelen e kérdésben is pontos értesülésekkel rendelkezett: „az
erdélyi részeken hatalmas sóhegyek vannak, és ezekből a hegyekből mint a követ, úgy fejtik a
sót‖, ahonnan – ìrta – az egész országba és valamennyi szomszédos országba szállìtottak.27
Magyarországhoz évszázadokon át hozzátartozott a paradicsomi bőség képe, amiről a
15-16. században egyre részletesebb leìrásokban áradoztak, hosszas felsorolást adva az
országban honos erdei vadakról, halakról, ásványokról vagy épp gyümölcsökről. A
leglelkesebb leìrások azonban – talán nem véletlenül – akkor születtek, amikor erre a bőségre
már a pusztulás sötét árnyéka vetült: az 1520-as, 30-as években, a vesztes mohácsi csata után.
A terjeszkedő Oszmán Birodalom országrésznyi területeket elnéptelenìtő pusztìtásai közepette
különösen felértékelődött a békeidők „mérhetetlen‖ gazdagsága.28
A magyar korona országai
A magyar uralkodói cìmek sora szemléletesen mutatta az országnak Kelet-Európában
elfoglalt pozìcióját. A privilegiális oklevelekben használt, 1255-re kialakult, de csak 1270-től
állandósult titulatúra szerint a következő, kilenc ország illetve tartomány nevét magában
foglaló cìmet viselték: „Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma,
25
Erre lásd pl. SZŰCS JENŐ: Az utolsó Árpádok. Budapest, 1993. (História könyvtár. Monográfiák 1.) 186-199.
26 Bár a legjelentősebb aranylelőhelyet a 14. század elején, a szöveg elkészülte idején még nem ismerték!
27 „In partibus transiluanis sunt maximi montes de sale, et de illismontibus cauatur sal sicut lapides, et apportatur
per totum regnum et ad omnia regna circumadiacentia‖ – Anonymi Descriptio Europae Orientalis i. m. 46.;
BORZÁKNÉ NACSA M. – SZEGFŰ L.: Egy Délkelet-Európát bemutató földrajzi munka i. m. 23.
28 JOANNES CUSPINIANUS buzdìtó beszéde – 1526. In: Mohács emlékezete. A mohácsi csatára vonatkozó
legfontosabb magyar, nyugati és török források. A csatahely régészeti feltárásának eredményei. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1979. (Pro memoria) 247-276.; NICOLAUS OLAHUS: Hungaria - Athila. Ediderunt
Colomannus Eperjessy et Ladislaus Juhász. Bp. 1938.; a Habsburg Monarchiába tagolódott Magyarország
megmaradt gazdagságáról, éléskamra-funkciójáról: PÁLFFY GÉZA: A Magyar Királyság és a Habsburg
Monarchia a 16. században. Budapest, 2010. 187. skk.
14
Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya‖.29
A cìmsornak az első tagja is
több változáson ment át. A 11. században még a „magyarok királya‖ vagy a „pannonok
királya‖ volt az uralkodó forma,30
a „Magyarország királya‖ megnevezés csak a 11-12.
század fordulóján jelent meg, ezután azonban ez a forma rögzült.31
Horvátország harmadik a cìmsorban, de ténylegesen másodikként került a magyar
királyok cìmei közé. I. (Szent) László király 1091-ben, rokonság jogcìmén foglalta el az
Adriai-tenger és a középkorban Gozdnak, ma Kapelának nevezett hegység közötti országot,
amelynek trónjára unokaöccsét, Álmost ültette. A két ország feletti uralom egyesìtésére egy
évtizeddel később került sor. László utóda, Könyves Kálmán helyreállìtotta az uralmat a
függetlenedni próbáló Horvátországban, és 1102-ben Tengerfehérváron (Biograd) az ország
királyává koronáztatta magát. Ettől kezdve több mint 800 éven át, egészen 1918-ig, a magyar
koronával végrehajtott koronázás egyúttal a Horvátország feletti uralkodásra is feljogosìtott,
külön horvát koronázást többé nem tartottak. Az Adriai-tenger keleti partján fekvő,
Horvátországgal szomszédos dalmát partvidék városait – köztük Zárát (Zadar), Traut (Trogir),
Spalatót (Split) – Kálmán 1105-ben hódìtotta meg, a Dalmácia királya cìmet a magyar
uralkodók 1106 óta viselték folyamatosan. Maga a dalmáciai magyar uralom viszont nem volt
folyamatos, a Magyar Királyság és Velence váltakozva szerezte meg a terület feletti tényleges
uralmat, Zára például a 12-13. században hétszer is gazdát cserélt. A 13. század végén, az
Anjou trónigény felvetése idején Zára, Ragusa (Dubrovnik) és néhány sziget kivételével
Dalmácia nagy része épp magyar fennhatóság alá tartozott. A magyar királyok sem a hódìtás
idején, sem később nem változtattak Horvátország és Dalmácia a magyartól (de egymástól is)
jelentősen eltérő intézményi, jogi és társadalmi berendezkedésén. A magyar fennhatóságot a
tartományok élére állìtott bánok (banus) képviselték, akik az irányìtásuk alatti területen a
király nevében gyakorolták az igazgatási, katonai és bìrói hatalmat, de több ìzben előfordult,
hogy az Árpád-ház valamelyik tagja állt hercegi cìmmel e területek élén.
29
„Dei gratia Hungariae, Dalmatiae, Croatiae, Ramae, Serviae, Galitiae, Lodomeriae, Comaniae Bulgariaeque
rex etc.‖; Erről lásd pl. SZENTPÉTERY IMRE: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930. 101-102. A magyar királyok
által a későbbiekben viselt többi cìm használata csak egy-egy uralkodóhoz illetve dinasztiához kötődött – mint
például a 15. században több magyar király, például Mátyás cseh királyi cìme –, a magyar cìmsornak azonban
nem vált állandó elemévé.
30 Például „Ungrorum rex‖: pannonhalmi alapìtólevél, 1002.; „Hungarorum rex‖: veszprémvölgyi alapìtólevél,
1018; „Pannoniorum rex‖: pécsváradi alapìtólevél, 1015. – DHA I. 39. 91. 72.
31 „Hungariae rex‖: pl. tihanyi összeìrás, 1092, később az általánossá váló „rex Hungariae‖: pl. Trau
kiváltságlevele, 1108. – DHA I. 282. 357.
15
Ráma 1138-tól szerepel a cìmek között. Az obskúrus elnevezés a Narenta folyó egyik
völgyét takarja, gyakorlatilag azonban a későbbiekben Boszniát értették alatta. Noha a terület
felett a magyar uralkodók egy időben tényleges hatalmat gyakoroltak, a cìm a gyakorlatban
inkább csak igénycìmet jelentett, amellyel olykor hűbéri fennhatóságot is sikerült
érvényesìteni. A szomszédos Szerbia jóval később, 1202-ben került be a magyar király cìmei
közé, amikor Imre király megpróbálta Szerbiát meghódìtani. Magyar fennhatóság alá a 13.
század második felében a Magyarországgal határos területsáv került, amelyet előbb önálló
hercegségként, majd bánságokba (macsói, kucsói, barancsi bánság) szervezve igazgattak.
A Halics vagy Galìcia királya cìmet II. András Lodomériáéval együtt, 1205 végén
vette fel, a magyar korona fennhatóságát azonban a térségbe indìtott sorozatos királyi
hadjáratok sem tudták biztosìtani. A kijevi Rusz délnyugati területein létrejött
fejedelemségek, Halics és Lodoméria szerepeltetése a magyar királyok cìmsorában mindvégig
igénycìm maradt, mint ahogy csak igénycìmnek tekinthető az utolsó két ország, Kunország és
Bulgária emlìtése is. A Kunország királya cìmet először Béla herceg, a későbbi IV. Béla
viselte, aki ekkor ifjabb király cìmmel a kun szállásterületekkel szomszédos keleti tartomány,
Erdély élén állt. A cìm felvétele a 13. században kevés hasznot, annál több nehézséget
okozott, 1241-42-ben az országra törő mongolok egyenesen támadásuk egyik ürügyéül
használták.32
Később, a 14. századtól azonban jogalapot biztosìtott az itt kialakuló két román
fejedelemség fölötti hűbérúri hatalomra. Bulgáriát ugyancsak Béla vette fel a magyar
uralkodók cìmei közé, használata azonban csak Béla fia, V. István uralkodásától állandósult.
Az országon belül – a nagy távolságok miatt – két területi különkormányzat jött létre,
amelyeket ugyan olykor országként (regnum) emlìtenek a források, a magyar királyok cìmei
közt azonban soha nem szerepeltek: Erdély a keleti határok mellett, és Szlavónia a Drávától
délre.33
Erdély – amely nevét is helyzetéből kapta: Erdőelő, azaz „erdőn túl‖, latinul
Transilvania – a bihari erdőségeken túli, a Kárpátok vonulataitól körülölelt területe zárt
földrajzi egységet képezett, amely támadás esetén nem várhatott gyors segìtséget a távoli
uralkodótól. Ésszerű volt a katonai irányìtást egy kézbe adva, helyben gondoskodni annak
irányìtásáról. A 11-12. században még csak a Dél-Erdély területét magában foglaló Fehér
megye vezetőjét nevezték vajdának, a 13. század elején azonban a többi erdélyi megyék is a
32
Julianus barát és napkelet felfedezése. Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket ìrta: Györffy György.
Budapest, 1986. 43.
33 KRISTÓ GYULA: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. 84-138.
16
vajda joghatósága alá kerültek, politikai-igazgatási tartalommal töltve meg az addig csak
földrajzi (és egyházigazgatási) fogalomként használt Erdély nevet. Az erdélyi vajda
(woyavoda Transilvanus) méltóságnév először az Erdélyt 1226-35 között kormányzó Béla
herceg okleveleiben fordul elő, s használata Béla trónra lépte után vált általánossá.34
A Drávától a Gozd hegységig terjedő terület, azaz Szlavónia kialakulásának
kérdésében máig sok a tisztázatlan részlet.35
Vitatott a tartomány kialakulása, vitatott, hogy a
10-11. században Magyarországhoz vagy Horvátországhoz tartozott-e, sőt, vitatott, hogy a
Szlavónia elnevezést kezdettől erre a területre, vagy esetleg Horvátországra használták. A
legvalószìnűbb feltételezés szerint Magyarország az ezredforduló táján, vagyis a magyar
állam megszervezésének idején már kiterjesztette uralmát a Dráván túlra,36
ahol –
Horvátországtól eltérően – több magyar jellegű intézmény is megjelent és gyökeret vert.
Szlavóniában Erdéllyel közel egy időben, és az erdélyi fejlődéshez hasonlóan úgy jött létre
tartományi különkormányzat, hogy a terület vármegyéinek vezetőit egy széleskörű
hatalommal felruházott főméltóság, ez esetben a bán alá rendelték. A szlavón bán 1255 táján
még pénzverési jogot is kapott, a báni dénárok (banalis) kifejezetten jó pénznek számìtottak.
Az Árpád-ház három évszázados uralma alatt időről-időre előfordult, hogy az ország
területét felosztották a dinasztia tagjai – a király fivérei vagy fiai – között. A királyság területi
egységének elvét nem adták fel, de a 11. században az ország belterületének egyharmadát, a
12. századtól pedig a meghódìtott szomszédos tartományokat, illetve Szlavóniát és Erdélyt
többször megkapták a hercegek kormányzásra. A királyi családtagok közti országfelosztások
rendszere az 1260-as években élte fénykorát: a király idősebb fia, István állt Erdély, kisebb
fia, Béla Szlavónia élén, Anna nevű lányának férje, Rasztizláv herceg pedig Macsót és a
szomszédos területeket igazgatta. A rendszer azonban nem vált állandóvá, a magyar
trónörökösök nem kaptak állandó, rögzült hercegi cìmet biztosìtó apanázs-tartományt.37
34
ZSOLDOS ATTILA: Egész Szlavónia bánja. In: Analecta Mediaevalia I. Tanulmányok a középkorról. Szerk.:
Neumann Tibor. Argumentum – Pázmány, 2001. 280.
35 Erre elsősorban lásd KRISTÓ GY.: A feudális széttagolódás i. m.; GYÖRFFY GYÖRGY: Szlavónia kialakulásának
oklevélkritikai vizsgálata. Levéltári Közlemények 41 (1970) 223-240.; a legfontosabb eltérő nézeteket röviden
áttekinti, de azoktól eltérő, új koncepciót alkot: ZSOLDOS A.: Egész Szlavónia bánja i. m. Fontos megemlìteni,
hogy a középkorban mást értettek Szlavónián, mint napjainkban!
36 Ha a magyar királyok Horvátországhoz és Dalmáciához hasonlóan vonták volna uralmuk alá a területet,
feltehetőleg hozzájuk hasonlóan a magyar királyi cìmsorba is bekerült volna Szlavónia neve.
37 KRISTÓ GY.: A feudális széttagolódás i. m. 26-83.; Új szempontok: ZSOLDOS ATTILA: Családi ügy. IV. Béla és
István ifjabb király viszálya az 1260-as években. Budapest, 2007. (História könyvtár. Monográfiák 24.)
17
Szomszédok és ellenségek
A Magyar Királyság két eltérő kultúrkör határvidékén helyezkedett el. Az ország keleti és déli
határainál véget ért a nyugati kereszténység területe, a magyar határt átlépő utazó ortodox,
illetve pogány szomszédok földjére lépett. A magyar külpolitikai gondolkodásban és
érvkészletben egyaránt kiemelt helyet kapott az ország sajátos geopolitikai helyzete, és az e
helyzetből eredő folyamatos veszélyeztetettsége. „Magyarországot… mint juhaklot a kerítés,
különböző hitetlen népek veszik körül‖ – foglalta az ország helyzetét egyetlen látványos képbe
IV. Béla király egyik oklevele.38
A hivatalos szóhasználat mindig megkülönböztette a más
vallású (schismaticus), vagy pogány (perfidus, infidelis) szomszédokat,39
a magyar udvar
számára azonban a Magyarország létrejötte óta adott geopolitikai helyzet egyúttal
természetesnek is számìtott. Nem csak a nyugati, de a keleti szomszédokkal is rendszeres
kapcsolatot tartottak fenn, az Árpádok gyakran házasodtak ortodox bizánci, orosz vagy szerb
uralkodóházak tagjaival, sőt, szükség esetén – „a keresztény vallás védelmére‖ – még a kun
házasságot is elfogadhatónak tartották.40
Az azonos vallás önmagában még nem garantálta a békét az ország nyugati határai
mellett sem. „A németek, akiktől pedig az azonos hitvallás folytán valami támogatás illő
gyümölcsét kellene éreznie [ti. az országnak], de nem gyümölcsöt, hanem háborúja tövisét
érezni kényszerül‖ – olvasható IV. Béla már idézett oklevelében, amely ugyan konkrét
konfliktusra reflektál, de általánosságban is jellemezte a német-magyar szomszédi
kapcsolatokat.41
Nyugatról a Német-Római Birodalomhoz tartozó tartományok: Ausztria, Stájerország,
Krajna, illetve az Ausztriával északról határos Morvaország voltak a magyarok szomszédjai.42
Ausztriában a 10. századtól 1246-ig a Babenbergek uralkodtak (1156-tól hercegi cìmmel és
38
„quasi ouile sepibus sit diuersis infidelium generibus circumseptum‖ – IV. Béla IV. Ince pápához, 1250. nov.
11. – RA 934.; CDH IV/2. 218.
39 Erről részletesen lásd CSUKOVITS ENIKŐ: A „tekergő kígyó” és a „sátán csatlósa”. Ellenségkép a középkori
magyar királyi adománylevelek narrációiban. Történelmi Szemle 51 (2009) 2:195-206.
40 „propter defensionem fidei Christianae filio nostro primogenito Cumanam quamdam thoro coniunximus
maritali‖ – IV. Béla IV. Ince pápához, 1250. nov. 11. lásd fentebb!
41 „Alamanorum vero a parte occidentis et Aquilonis, a quibus propter consimilem professionem fidei fructum
alicuius subsidii dignum regnum sentire deberet; non fructum, sed spinas guerrae suae sentire compellitur‖
42 A térség országairól ìrt rövid összefoglalást lásd pl: FRANÇOIS MENANT – HERVÉ MARTIN – BERNARD
MERDRIGNAC – MONIQUE CHAUVIN: Les Capétiens. Histoire et dictionnaire 987-1328. Robert Laffont, Paris,
1999. 517-556.; az osztrák tartományok történetéről elsősorban lásd HEINZ DOPSCH: Die Länder und das Reich.
Der Ostalpenraum im Hochmittelalter. (Österreichische Geschichte 1122-1278) Ueberreuter, Wien, 1999.
18
nagyfokú önállósággal), akik 1192-ben a szomszédos stájer hercegséget is megszerezték. Az
egyébként is sokszor feszült osztrák-magyar viszony különösen az utolsó Babenberg
uralkodó, II. (Harcias) Frigyes idején vált ellenségessé. 1246. július 15-én Harcias Frigyes a
Lajta folyó mentén a magyarokkal vìvott csatában esett el, halálával azonban az
ellenségeskedés nem szállt sìrba – több évtizedes harc kezdődött a Babenbergek értékes
örökségéért, s a küzdelemből nem maradt ki a magyar Árpád-ház sem. A szerencse kezdetben
a cseh királynak, II. Ottokárnak kedvezett. Az 1254-ben Pozsonyban megkötött béke
értelmében Ottokáré lett Ausztria „az Ennsen innen és túl‖,43
és Stájerország északi sávja; a
magyar királynak csak Stájerország déli része jutott, 1260-ban, az Ottokár győzelmét hozó
morvamezei ütközetben azonban ezt a területet is elveszìtette. A Babenberg örökség – és
Ottokár – sorsát végül mégis magyar fegyverek döntötték el. Az osztrák tartományokra az
1273-ban német császárrá választott Habsburg Rudolf is szemet vetett, s 1278-ban
Dürnkrutnál, egy újabb morvamezei ütközetben magyar segìtséggel győzelmet aratott Ottokár
felett, a cseh király maga is holtan maradt a csatatéren. Rudolf a cseh királytól visszaszerzett
birodalmi hűbértartományokat – Alsó- és Felső-Ausztriát, Stájerországot és Krajnát – saját
fiainak adományozta, amelyekben ettől kezdve a Habsburg család tagjai regnáltak hercegi
cìmmel.
Csehországban a 9. századtól a Přemysl-dinasztia uralkodott, akiknek uralma a 10.
századtól Morvaországra is kiterjedt. A dinasztia fénykorát a 13. század második felében, II.
Ottokár uralma alatt élte, de a Přemysl-ház Ottokár halála után sem mondott le expanziós
törekvéseiről: 1300-ban, Caroberto partraszállásának évében a cseh korona mellé II. Vencel
lengyel, fia, a későbbi III. Vencel pedig a magyar királyi cìmet is megszerezte, 1306-ban, III.
Vencel meggyilkolásával azonban a dinasztia kihalt. Csehország élére 1310-ben új
uralkodóház, a Luxemburg-dinasztia került; az ekkor regnáló császár, VII. Henrik – akárcsak
Habsburg Rudolf az osztrák tartományokat – az országot birodalmi hűbérként adta saját
fiának. A cseh-magyar viszony többet volt baráti, mint ellenséges, a kapcsolatok egyik
mélypontjának a Babenberg-örökségért folytatott küzdelem időszaka számìtott, ekkor Ottokár
Magyarország ellen is több támadást indìtott.
A 13. században az északi szomszéd, Lengyelország, a regnum Poloniae csupán
elméletben alkotott egységet, a valóságban nem volt más, mint egymástól független
részfejedelemségek halmaza. Egyesìtésére csak a 14. század elején, a Přemyslek rövid
43
A mai Alsó- és Felső-Ausztria
19
regnálása után került sor – a munka oroszlánrészét az 1320-ban megkoronázott Lokietek
Ulászló végezte. Magyarország szomszédjai közül Lengyelországgal, illetve az élén álló
lengyel uralkodóházzal, a 10. század óta fennálló Piast-dinasztiával állt a legjobb
kapcsolatban, a közmondásos lengyel-magyar barátságot csak ritkán árnyékolta konfliktus.
Ilyen konfliktusforrásnak számìtott a halicsi trón betöltésének a kérdése. A mindkét országgal
szomszédos halicsi fejedelemség (amelynek igénycìmét a magyar királyok viselték) önállóan
1340-ig állt fenn, önállóságát azonban jelentősen korlátozta az erős tatár befolyás.
A Magyarország keleti határait alkotó Kárpátok hegyvonulatain túl évszázadokon át
nomád szomszédok éltek, előbb a besenyők, úzok, majd a 11. századtól a kunok, akikről a 13.
században a terület a Kunország nevet kapta. 1236 után Kelet-Európa uralmi viszonyait
alapjaiban rendezte át a tatár támadás. Az elsöpört Kunország helyén egy évszázadon át az
Arany Horda nomád birodalma terült el, amelynek területéből csak a 14. század folyamán
válik ki és szerveződik önálló fejedelemséggé a két román vajdaság, Havasalföld 1330 körül,
Moldva 1360 körül.
A Magyar Királyság déli szomszédságát Szerbia illetve egy rövid Al-Duna melletti
szakaszon Bulgária alkotta. Szerbia a 10-11. században bizánci fennhatóság alatt állt, élén
csak önállósága visszaszerzése óta, 1217-től álltak koronás királyok. A 13. század végén a két
részre osztott Szerbia északi területét Dragutin István tartotta kézben, aki jó kapcsolatot ápolt
Magyarországgal, felesége, Katalin magyar hercegnő kezével a macsói bánságot is
megkapta.44
Szerbiához hasonlóan a 11-12. században Bulgária is bizánci uralom alá tartozott,
függetlenségét egy 1185-ben kitört felkeléssel szerezte vissza. A 13. század folyamán a
magyar királyok több ìzben is sikerrel vezettek hadat Bulgária ellen, az ország északi fele
magyar befolyási övezetnek számìtott – ekkor került Bulgária a magyar királyi cìmek közé is
–, ténylegesen és főleg tartósan azonban nem tudták fennhatóságukat érvényesìteni. A magyar
befolyás korlátait jól jelzi, hogy az ország kénytelen volt adót fizetni a tatároknak.45
44
„István király… szereti és felkarolja a katolikusokat, mert felesége Magyarország királyának a leánya, Szicìlia
királynéjának a testvére‖ („Est enim dictus rex Stephanus… katholicos diligens et amplectens, habet enim in
uxorem filiam regis Ungarie, sororem regine Sicilie‖) – ìrta 1308-ban a Descriptio névtelen szerzője. Anonymi
Descriptio Europae Orientalis i. m. 34.; BORZÁKNÉ NACSA M. – SZEGFŰ L.: Egy Délkelet-Európát bemutató
földrajzi munka i. m. 20.
45 „Amikor pedig Magyarország megrendült, a tatárok elfoglalták és a maguk adófizetőjévé tették az érintett
cárságot.‖ („vacillante autem Ungaria, tartari preoccupauerunt dictum imperium et fecerunt eum sibi
tributarium‖) – olvasható a Descriptióban. Anonymi Descriptio Europae Orientalis i. m. 39.; BORZÁKNÉ NACSA
M. – SZEGFŰ L.: Egy Délkelet-Európát bemutató földrajzi munka i. m. 21.
20
A Magyar Királyságot az Árpád-korban keletről és nyugatról egyaránt számos
támadás érte, az ország hadereje azonban minden esetben sikerrel szállt szembe a támadókkal.
Egyetlen olyan ellenség tört az országra, amellyel szemben elégtelennek bizonyultak a
magyar seregek: a mongol vagy más néven a tatár had. A középkori forrásokban tatárokként
emlegetett mongolok 1236-ban támadást indìtottak Kelet-Európa ellen, elfoglaltak illetve
elpusztìtottak több orosz fejedelemséget. Magyarországra 1241 tavaszán, egyszerre három
irányból törtek be, április 11-én a Sajó folyó menti muhi csatában végzetes vereséget mértek a
magyar király seregére, s nyárra elfoglalták az ország Dunától északra és keletre elterülő
részét. A Duna vonalát a tél beálltáig sikerült tartani, ekkor azonban a tatárok átkeltek a
befagyott folyón, s a menekülő IV. Bélát követve végigszáguldottak a Dunántúlon, majd
Szlavónián. A király Dalmáciába menekült, innen tért vissza 1242 tavaszán, amikor a tatár
hadak váratlanul kivonultak a felperzselt és megfélemlìtett országból.
Az ország emberveszteségének nagyságát a történészek máig vitatják, egyes becslések
szerint a lakosság 10-15, mások szerint akár 50%-a is áldozatául esett a tatár harcmodor
szerves részét képező esztelen pusztìtásnak.46
A veszteség az Alföldön és Erdélyben volt a
legnagyobb. A tatárjárás szemtanú krónikása, az olasz származású Rogerius mester, aki maga
is tatár fogságba esett, de megszökött, nyolc napig rótta Erdély pusztává vált földjét, mire a
romos Gyulafehérvárra ért, de ott sem talált mást, „csak a megöltek csontjait és koponyáit‖.47
Emberekkel csak ezt követően, egy közeli megerősìtett hegyen találkozott, ahova a környező
települések lakossága menekült. A tatár támadás hìre a kontinens távolabbi vidékein is nagy
riadalmat keltett,48
az európai közvélemény – amelyet különösen a megpróbáltatások
szélsőséges formái, mint az éhség következtében fellépő emberhús-evés hozták izgalomba –
46
SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 3-6.; konkrét számìtásokhoz lásd: GYÖRFFY GY.: ÁMTF köteteit, pl. I. 49.
166. 205. 258. stb.
47 Kiadása: SRH II. 543-588., magyar fordìtása: A tatárjárás emlékezete. Szerk.: KATONA TAMÁS. Magyar
Helikon, 1981. 111-152. Életéről, művéről lásd: HORVÁTH JÁNOS: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk
stílusproblémái. Budapest, 1954. 239-254.; KRISTÓ GYULA: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori
Magyarországon. Osiris, 2002. (A történettudomány kézikönyve) 60-64.; ALMÁSI TIBOR: Rogerius. In: Korai
magyar történeti lexikon (9-14. század). Budapest, 1994. (=KMTL) 576.
48 „Mert ez a barbár nép nagy riadalmat keltett még a távolabbi országokban is, a félelem nemcsak Galliát szállta
meg, megszállta Burgundiát és Hispániát is, amely országokban a tatár név ezelőtt ismeretlen volt.‖ – A kölni
Szent Pantaleon-kolostor évkönyvei. CFH I. 172-173., magyarul: A tatárjárás emlékezete. Szerk.: KATONA
TAMÁS. Magyar Helikon, 1981. 200-201. A forrásokat számba veszi: PAULER GYULA: A magyar nemzet
története az Árpádházi királyok alatt. Bp. 1899. II. 513-514., BARTONIEK EMMA: Magyar történeti
forráskiadványok. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1929.; Új kiadása: A magyar történettudomány
kézikönyve. Könyvértékesìtő Vállalat, Budapest, 1987. 91-93.
21
befejezett tényként tekintett Magyarország pusztulására.49
„Ebben az évben Magyarországot,
mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította‖ – jegyezte be például a
niederaltaichi monostor évkönyvébe az 1241-es esztendőben Hermann apát.50
A következő évtizedek magyar bel- és külpolitikáját az újabb tatár támadástól való
félelem határozta meg, amikor azonban 1285-ben sor került a rettegve várt újabb tatár
betörésre, az offenzìva ereje messze elmaradt az 1241. évi támadásétól. A tatár csapatok
ugyan ezúttal is elszáguldottak a Dunáig, de az ország számos pontján jelentős ellenállásba
ütköztek, s megfogyatkozva hagyták el az országot.51
Az ország népei
Az 1241-42-ben lezajlott tatárjárás olyan hatalmas pusztulást okozott, emberéletben és anyagi
javakban egyaránt, hogy a vész elmúltával szinte alapjaiból kellett újraépìteni az országot. A
tatár hadak települések százait perzselték fel, főként az ország középső területein, különösen
az Alföldön. Csak a Békés megyei Orosháza környékén 43 településből 31 a földdel vált
egyenlővé, régészeti feltárással bukkantak a nyomukra.52
Bács megyében a tatárjárás előtt
emlìtett 44 falu közül csak 24 szerepel tovább lakott helyként, Bodrog megyében 52 faluból
26 maradt fenn – 26 végleg eltűnt.53
Az ország jobban védhető, erdős-hegyes területein kisebb
volt a pusztulás, de a tatárok által sokkal rövidebb ideig megszállt dél-dunántúli Baranya
megyében is végleg megszűnt 17 falu, a települések 15%-a.54
Az elpusztult, elnéptelenedett
vidékek újratelepìtése átalakìtotta az ország településszerkezetét, módosìtotta etnikai
összetételét, és fellazìtotta, részben megváltoztatta a korábbi társadalmi kereteket.
49
A heilingenkreutzi évkönyvek egykorú folytatása szerint például „borzalmas és sohasem hallott éhìnség tört
Magyarország földjére, és többen hullottak el az éhìnség, mint a pogányok miatt. Kutyákat ettek, macskákat meg
embereket; az emberhúst nyìltan árulták a vásárokon.‖ („Interea fames horribilis et inaudita invasit terram
Ungarie, et plures perierunt fame quam antea a paganis. Canes edebant et cattos et homines; humana caro
publice vendebatur in nundinis.‖) – CFH I. 777-78., magyarul: A tatárjárás emlékezete i. m. 202-204.
50 „Hoc anno regnum Ungarie, quod 350 annis duravit, a Tartarorum gente destruitur.‖ – CFH II. 1147.
51 SZÉKELY GYÖRGY: Egy elfeledett rettegés: a második tatárjárás a magyar történeti hagyományokban és az
egyetemes összefüggésekben. Századok 122 (1988) 52-85.
52 SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 4.; KOVALOVSZKY JÚLIA: Orosháza és környéke a magyar középkorban. In:
Orosháza története és néprajza I. Orosháza, 1965. 188.
53 GYÖRFFY GY.: ÁMTF I. 205. 700.
54 GYÖRFFY GY.: ÁMTF I. 258.
22
A Dalmáciából hazatérő IV. Béla energikusan fogott a településrend helyreállìtásához,
az ország benépesìtéséhez. Egy emberöltőnyi idővel később, 1268-ban a király ìgy összegezte
saját politikáját: „Miután egykor a tatárok az ország lakosainak nagy részét vagy megölték,
vagy elhurcolták, s az ország, mely azelőtt telve volt néppel, sok helyütt pusztasággá vált,
királyi rendelettel igyekeztünk a világ minden részéből mind katonákat, mind földműveseket
gyűjteni az elpusztított és lakosaiktól elhagyott földek benépesítésére‖.55
Az ország
benépesìtésének királyi politikája nem csak az elpusztìtott területeket érintette, nagy
lendülettel a korábban lakatlan országrészekben is folytatódott. Ekkor vette kezdetét a királyi
erdőségek feltörése, betelepìtése is, a Kis-Kárpátoktól a Máramarosi-havasokig húzódó
hegyvidéken, illetve Erdélyben ugyanis még hatalmas lakatlan ősrengetegek terültek el. A
korszak jellegzetes figurájának a hospes, magyarul vendég, azaz vendégtelepes számìtott, aki
letelepedésének megkönnyìtéséhez védelemben és kiváltságokban részesült. A vendég a
legtöbbször külföldről érkezett, de lehetett hazai telepes is. Az új lakóhelyen elnyert
hospesjog adózási kedvezményeket (az esetek jelentős részében 16 évig tartó
adómentességet), kismértékű autonómiát biztosìtott; ezek a kiváltságok ideális esetben
megvethették a városfejlődés alapjait. Egyes vidékeken – ìgy például Abaúj megyében, a
Hernád folyó völgyében – hospestelepülések egész sora jött létre, közülük a legjelentősebbek
– ìgy Kassa, illetve északabbra Eperjes – gyorsan elindultak a városiasodás útján.56
Az országban a magyarokon kìvül a tatárjárás előtt is számos etnikum élt.57
Egyes
népeket – elsősorban különböző szláv csoportokat – a Kárpát-medencébe költöző magyarok
már itt találtak, más népek – mint a kabarok – csatlakozott népként a magyarokkal együtt
érkeztek, többségük azonban a 11-13. század folyamán költözött be a Magyar Királyság
területére. Magyarország sajátos kultúrhatár-léte a bevándorlók etnikai megoszlásában is
megmutatkozott: az országba egyaránt érkeztek keleti és nyugati jövevények – keresztények
és pogányok, muszlimok és zsidók, s a királyság etnikumtól-vallástól függetlenül többnyire
55
„quod cum pridem Regnum nostrum permissione diuina Tartari inuasissent et sua barbarica feritate
vastauissent, Regnicolis in magna parte vel peremptis, vel abductis, et Vngaria, ante plena populo, multis in locis
in solitudinem esset redacta, de cunctis mundi partibus homines, tam agricolas, quam milites, ad repopulandum
terras depopulatas et habitatoribus vacuatas, edicto Regio studuimus conuocare‖ – MES I. 548., regesztája: RA
1584; értelmezi SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 33.
56 SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 33. skk., 266. skk.; a kiváltságokra elsősorban lásd FÜGEDI ERIK: Középkori
magyar városprivilégiumok. In: Uő: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról.
Budapest, 1981. 238-310.
57 KRISTÓ GYULA: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, 2003.; ZSOLDOS ATTILA: Az
Árpádok és alattvalóik. (Magyarország története 1301-ig). Debrecen, 1997. 164-196.
23
befogadta az újonnan érkezőket. A nyugati vendég – különösen egy egyházi – szemében
szokatlan látványt jelenthettek az országban élő keleti népek. Az Árpád-kor Magyarországán
jelentős számban éltek mohamedán vallású közösségek, akiket a latin források összefoglaló
néven izmaelitáknak neveztek. Egy részük katonaként szolgálta a magyar uralkodóházat,
másik részük gazdasági tevékenységet folytatott, pénzváltóként, vámosként, a királyi kamarák
bérlőiként nagy befolyásra tettek szert azt ország pénzügyeinek kezelésében. Különállásukat,
vallásukat évszázadokon át sikeresen megőrizték, a 13. század végére azonban – az időről-
időre felerősödő egyházi-hatalmi nyomás hatására – beolvadtak a keresztény magyarságba.
Jóval tovább sikerült megőrizniük sajátos etnikai arculatukat a magyarországi besenyőknek. A
9-11. században még a magyarokkal ellenséges sztyeppei nép csoportjai külső támadások
hatására kerestek menedéket az országban, különösen a 12. század elején költöztek be nagy
számban. Az ország különböző területein letelepìtett, katonáskodásra kötelezett besenyők
egyes csoportjai még a középkor végén is sajátos kiváltságaik szerint éltek. A magyarországi
zsidókról a 11. század végétől kezdve egyre gyarapodó számban tudósìtanak a források.
Elsősorban kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, az izmaelitákhoz hasonlóan a
királyi pénzügyigazgatásban is feltűntek, kiváltva ezzel az egyház rosszallását. Elsősorban a
jelentősebb városokban, városiasodó településeken telepedtek le, helyzetüket IV. Béla 1251-
ben külön törvényben szabályozta.58
A 11. század közepétől kezdve érkeztek nyugati vendégtelepesek az országba. Az
újlatin nyelvet beszélő telepeseket egységesen olasznak (a latin forrásokban latinusnak)
nevezték, függetlenül attól, hogy franciák, vallonok, vagy épp itáliai eredetűek voltak. Az
olaszok az ország számos pontján megtelepedtek – erre máig utal a nagyszámú Olaszi helynév
–, különösen a mai Sárospatak környékén, a Szerémségben és Eger vidékén alakultak ki
jelentősebb településterületeik. Az olaszok mellett elsősorban a német betelepülők jelentek
meg nagy számban, akiket a 13. század elejétől kezdve (a legtöbb magyarországi telepest adó
szász nép után) egységesen szászoknak neveztek. Német telepesek az ország szinte minden
pontján megjelentek, nagyobb etnikai tömbjük azonban két helyen alakult ki. Az erdélyi
szászok a 12. században, II. Géza király hìvására költöztek a későbbi Nagyszeben vidékére,
ahol előbb – a szebeni prépostság 1191. évi létrehozásával – egyházigazgatási különállást,
58
GYÖRFFY GYÖRGY: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990.; NORA BEREND: At the Gate of Christendom:
Jews, Muslims and „Pagans” in medieval Hungary, c. 1000 – c. 1300. Cambridge University Prsess, 2001.;
magyar nyelven: BEREND NÓRA: A kereszténység kapujában. Zsidók, muszlimok és „pogányok” a középkori
Magyar Királyságban, 1000 k – 1300 k. Attraktor, Máriabesnyő, 2012.
24
majd a vármegyéktől elkülönülő, etnikai alapon szerveződő területi önállóságot kaptak. Ennek
alapjait II. András király kiváltságlevele, a szebeni szászok jogait és kötelezettségeit rögzìtő
úgynevezett Andreanum biztosìtotta.59
A dél-erdélyihez hasonló szász településterület alakult
ki a Szepességben, a mai Szlovákia északi részén is. A Szepesi-medence első német telepei
feltehetőleg már a 12. században létrejöttek, a szepesi szászság létszámának nagyfokú
gyarapodása, a német etnikum önálló ispánságba szervezése azonban már a tatárjárás utáni
telepìtésekhez köthető. Sajátos jogaikat 1271-ben foglalta kiváltságlevélbe V. István király.60
Az Árpád-kori Magyarország népei közül – jellegzetes viseletük, életmódjuk miatt – a
legfeltűnőbbek a kunok voltak. Magyarországi megjelenésük egyértelműen a tatár
támadáshoz kapcsolható. Kötöny kun fejedelem és népe 1239 folyamán a tatárok elől
menekülve kért bebocsátást az országba. IV. Béla az ország középső területein telepìtette le a
kunokat, akiknek nomadizáló életformája számos konfliktus forrásává vált. A tatárjárás első
napjainak pánikhangulatában a tatár kémnek vélt kunokat a magyarok megtámadták, Kötönyt
és családját felkoncolták. A támadás után a kunok kivonultak az országból, IV. Béla azonban
visszahìvta őket, s a leginkább elpusztìtott vidéken, az Alföldön jelölt ki számukra
szállásterületeket. A kunok még a 13-14. század fordulóján is a nemzetségi szállásterületből
létrejött széki szervezet keretei között éltek, élükön a szálláskapitányokkal. Nemezsátrakban
laktak, főként állattenyésztéssel foglalkoztak, pogány hitüket a köztük folyó térìtés ellenére
továbbra sem igyekeztek a kereszténységre cserélni.61
A tatárjárást követő településmozgások olyan etnikai változásokat is elindìtottak,
amelyek következményei napjainkig hatnak. Amìg a 11-12. századi bevándorlók többsége a
13-14. századra beolvadt a környező magyarságba, addig a két új, nagyobb etnikai tömb, a
román és a szlovák, amelyek a határok túloldaláról később is kaptak utánpótlást, etnikai
különkormányzatok nélkül is bővìtették területüket, s növelték az e területen belüli
népsűrűségüket.
Az első románok a 12-13. század fordulóján bukkantak fel a Déli-Kárpátok hegyi
legelőin, először a 13. század elején, Fogaras vidékén telepìtették le őket. Az eredetileg a
Balkán-félszigeten élő, a források által vlach néven emlegetett románok állattartásból, (az
elsősorban ló és marhatartó kunoktól eltérően) főképp birkapásztorkodásból éltek. A
59
UGDS I. 32-35.
60 Másolata: MOL DL 24795; RA 2116.
61 PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989.
25
görögkeleti egyház hìvei voltak, a magyar királynak juhaikból ötveneddel adóztak. Vezetőiket
kenézeknek, a több kenézség felett rendelkezőket vajdának hìvták. A tatárjárást követően
egyre újabb és újabb román csoportok érkeztek, a 13. század második felében már az ország
belső területein is megjelentek – ìgy a váradi püspök a királytól kapott kiváltság alapján
elpusztult népei pótlására román lakosságot telepìtett.62
A királyi telepìtéspolitika az ország északi, erdőkkel borìtott hegyvidéki területein, a
mai Szlovákia területén volt a legintenzìvebb. Az országrésznyi területet felölelő zólyomi
erdő rengetegeiben például a 13. század második felétől kiváltságos falvak és városok egész
sora jött létre, és a közigazgatás területi szervezetének kialakulásával az Árpád-házi királyok
egykori vadas erdejéből a 14. század első évtizedeire kilenc vármegye fejlődött ki.63
A cseh-,
morva- és lengyelországi telepesek megsokszorozták a vidék szláv lakosságát,
összeolvadásukból alakult ki a szlovákság. A történettudomány régóta vitatott kérdése, hogy
milyen lehetett a szláv őslakosság és a beköltözött szláv telepesek egymáshoz viszonyìtott
aránya. A régi és az új szláv népesség aránya területenként eltért, összességében azonban az
egész térségben jelentős nagyságrendű újonnan beköltözött szlávsággal számolhatunk.64
A tatárjárást követő, jelentős részben külső betelepedésnek köszönhető
népességgyarapodás sajátos módon nem annyira az ország leginkább elpusztìtott, középső
területein éreztette hatását. (Ide ugyanis a kunokon kìvül nem jutott számottevő beköltöző.) A
külföldi telepesek többsége a korábban lakatlan vagy alig lakott peremterületeken
rendezkedett be. A peremvidékek birtokbavételét jelzi a magyar nyelvű, de önálló etnikai
csoportnak tekintett, általában határvédelmi feladatot ellátó székelyek településterületeinek
áthelyeződése is a ma Székelyföld néven ismert területre. A 13. század második felének nagy
népmozgásai úgy tűnik, nem csak az emberveszteséget pótolták, de biztosìtották, hogy az
ország lakossága immár a határokig benépesìtse a rendelkezésére álló területet.
Várak és városok
A mongol pusztìtás egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy a lakosság védelme érdekében
minél több megerősìtett helyre: kővárakra és erődìtett városokra van szükség. A lakosság a
62
GYÖRFFY GY.: ÁMTF I. 578.
63 SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 50.
64 A terület benépesülésére vonatkozó forrásokat elsősorban lásd: GYÖRFFY GY.: ÁMTF, a megfelelő
megyéknél.
26
tatár veszedelem elől oda menekült, ahova tudott: eldugott barlangokba, erdőkbe,
mocsarakba, vagy a legközelebbi erődìtett helyekre. Az országnagyok a pápához 1242.
február 2-án ìrt kétségbeesett segélykérő levelükben név szerint 17 várat (castrum) soroltak
fel, amelyek „más várakkal és erősített helyekkel‖ együtt még nem kerültek tatár kézre.65
Közöttük csupán három nyugati tìpusú kővár akadt (Németújvár, Léka, Fülek), a többi
ispánsági vár (pl. Moson, Abaújvár), erődìtett városi település (Fehérvár, Esztergom,
Veszprém), vagy ugyancsak erődìtett bencés monostor (Tihany, Pannonhalma, Zalavár) volt.
Igaz, a Dunától keletre eső területeken, ahol a tatárok hosszabb időre berendezkedtek, az
erődìtett helyeket is elfoglalták, a Dunántúlon azonban a jól védhető helyek ostromával
általában néhány napos eredménytelen próbálkozás után felhagytak.
IV. Béla hazatérése után szinte azonnal hozzáfogott az ország megerősìtéséhez. A
királyi birtokokon az 1240-es évektől kezdve sorra emeltette a várakat, elsősorban nehezen
megközelìthető hegytetőkön – ilyen királyi épìtésű volt például Szepesvár, Sáros, Zólyom
vagy Turóc vára. Felesége, Mária királyné saját ékszereinek feláldozásával „az özvegyek és
árvák védelméül‖ a Dunakanyarban ekkor épìttette Visegrád fellegvárát.66
Béla várépìtési
programjának meghirdetésekor még úgy gondolta, hogy a nagyszabású erődìtési munkákba
szinte az egész ország bekapcsolódik. Több helyen adományozott megerősìtésre alkalmas
helyeket, megkezdett épìtkezéseket nemesi nemzetségeknek, egyháziaknak, ezek a várak
azonban vagy nagyon nehezen, vagy sehogy sem épültek fel, s előbb-utóbb valamelyik
nagybirtokos báró kezére jutottak. A várépìtési program megvalósìtásában a király csak a
világi nagybirtokosokra számìthatott.
1270 körül már mintegy 100 új tìpusú vár volt az országban: e szám kisebb részét a
korszerűsìtett ispáni várak, nagy részét az újonnan épült várak tették ki. Közülük 40 körüli
volt a királyi várak száma, vagyis a várak több mint fele a nagybirtokosok magánvára volt.
Többségüket csak szükség esetén, mentsvárként használták, állandó lakóhely céljaira nem
igazán feleltek meg. Ezeknek a rideg váraknak szerencsére nem kellett szembenézniük újabb
tatár ostrommal,67
ellenben alig néhány évtized alatt megváltoztatták az ország hatalmi
65
MIÖG 1916. 668-670.
66 ÁÚO VII. 501-503.; IVÁN LÁSZLÓ: A visegrádi vár története a kezdetektől 1685-ig. Visegrád, 2004. 16-17.
67 E célnak sajátos módon nem is feltétlen feleltek meg, jelentős részük ugyanis az ország nyugati határai mentén
épült. – lásd: FÜGEDI ERIK: Vár és társadalom i. m.
27
viszonyait, a várúrrá vált magyar bárók számára ugyanis lehetővé tették, hogy akár a királyi
hatalommal is szembefordulhassanak.
A magyar királyok már a tatárjárást megelőző évtizedekben adtak olyan kiváltságokat,
amelyekkel láthatóan hozzákezdtek az archaikus, zömmel az ispáni várakhoz tartozó váralji
(suburbium) településekből álló városhálózat átalakìtásához. Selmecbánya és Nagyszombat
1230-as években kelt kiváltsága már jól jelzi az uralkodói szándékot: az adott területen élő
hospesek közösségét jogi egységgé formáló kiváltságok adományozásával biztosìtani a
„nyugati‖ tìpusú, városias települések kialakulását.68
Ez a szándék a tatárjárás tanulságainak
hatására csak megerősödött. Az 1240-es években sorra születtek a városprivilégiumok: ekkor
kapott kiváltságlevelet többek között Zólyom (1243), Korpona (1244), Körmend (1244),
Besztercebánya (1255), vagy a ma már teljesen jelentéktelen két Zólyom megyei település,
Bábaszék és Dobronya (1254).69
A legfontosabb új városalapìtásra az ország szìvében került
sor. Béla a felperzselt Pesttel szemközt, az alig lakott Várhegyen megépìttette az ekkor még
„Pestújhegy vára‖ néven emlegetett Budát, a középkori Magyarország első kiváltságolt
erődìtett városát, amely egy évtized alatt az ország központjává, a 15. század elejétől
fővárosává vált.70
A király nem kereste a konfliktust a főpapokkal és a bárókkal, ezért
nagyrészt mellőzte az ispáni központok és a püspöki, érseki székhelyek várossá emelését.
Döntésének következménye, hogy az új városok mintegy felét vagy ekkor alapìtották, vagy
rendkìvül szerény településből emelték – gyakran egyetlen kiváltságlevéllel – várossá. Hosszú
távú következménye, hogy a főpapi, ispáni székhelyek zömmel a későbbiekben is kimaradtak
a kiváltságos királyi városok köréből, korai létrejöttük, némelyikük (mint például Esztergom)
látható városiassága ellenére ezek a települések csak a magyar városhálózat második
vonalában kaphattak helyet.71
A 13. század második fele a magyar városfejlődés egyik meghatározó korszakának
tekinthető, amely megvetette e városhálózat alapjait, kirajzolta szerkezetét. Valamennyi
kiváltságolt település természetesen nem tudott megkapaszkodni a városok között – ìgy
68
CDES II. 24. 30-31.
69 Zólyom: CDH IV/1. 332. (RA 752); Korpona: CDH IV/1. 329. (RA 793); Körmend: HO VI. 42 (RA 786);
Besztercebánya: MES I. 426 (RA 1059); Dobronya és Bábaszék: HO VI. 76. (RA 1013); a
városprivilégiumokról elsősorban: FÜGEDI ERIK: Középkori magyar városprivilégiumok i. m.
70 Eredetije elveszett, legkorábbi fennmaradt másolata Anjou-kori – Bp. I. 41. (RA 781); GYÖRFFY GYÖRGY:
Pest-Buda kialakulása. Budapest, 1997. 135. skk.
71 Habár Béla utódai már ezeket a településeket is sorra megadományozták városprivilégiumokkal – SZŰCS J.: Az
utolsó Árpádok i. m. 268.
28
például az emlìtett Dobronya és Bábaszék sem; több másik, ekkor még csak
hospeskiváltságokkal felruházott település (például Kassa, Eperjes, Lőcse) ellenben gyorsan
dinamikus fejlődésnek indult. 1300 körül több mint 30 helység rendelkezett városi
kiváltságlevéllel; a fejlődésnek indult hospestelepülésekkel és a püspöki városokkal együtt
közel félszáz városnak minősìthető település volt az egész országban. Elhelyezkedésük
meglehetősen egyenetlenre sikerült, az ország középső területein, a Dél-Dunántúlon és az
Alföldön hatalmas városmentes területek terültek el. Ez a sajátos helyzet azonban a
középkorban láthatóan nem okozott problémát. Két évszázaddal később, a középkor végén
ugyanis többségében továbbra is az 1300 körüli évekre kialakult városállomány képezte a
magyarországi városhálózat alapját.72
2. A Szent-királyok nemzetsége
Árpád és utódai – Szent királyok és királylányok – Dinasztikus kapcsolatok – Az utolsó Árpádok
Árpád és utódai
Az ország királyai 1000 és 1301 között a keresztény államot alapìtó Szent István családjából,
az Árpád-ház néven emlegetett dinasztia tagjai közül kerültek ki. A ma már kizárólagosan
használt Árpád-ház kifejezés a középkorban még nem létezett, azt csak a 18. század
történetìrói vezették be. Először a neves jezsuita történetìró, Pray György alapján Palma
Ferenc Károly kezdte rendszeresen használni 1770-ben ìrt művében.73
Az Árpádok korában
csupán egyetlen ìrásos nyomát találjuk annak, hogy az uralkodóház megnevezését a magyar
törzseket a Kárpát-medencébe vezető ősökhöz kapcsolták: az 1285 táján ìró Kézai Simon
krónikájában „Turul nemzetség‖ (de genere Turul) névvel jelölte a dinasztiát.74
A kifejezés
arra a mondára utal, mely szerint a magyarok első fejedelmének, Álmosnak születését csodás
látomás előzte meg. Anyjának „álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és
mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás
72
SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 266-276.
73 BARTONIEK EMMA: Az Árpád-ház neve. Minerva, 1923.; „Az Árpád véréből származott királyaink‖ – ìrta a 19.
század elején a „magyar Horaciusnak‖ titulált Virág Benedek. VIRÁG BENEDEK: Magyar századok. Budapest,
1983. (Magyar Hìrmondó) 206.
74 Pontosabban a nemzetségből származó Árpádot.
29
fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el‖.75
A mondabeli turulmadár által nemzett Álmos, a dinasztia 9. században élt mitikus őse
valóságos történelmi személy volt. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a magyarok
elhagyva a Kazár Birodalmat, végül a Kárpát-medencében kerestek új hazát. Álmos azonban
már nem léphetett az új haza földjére, közvetlenül a honfoglalás előtt rituális királygyilkosság
áldozata lett.76
Fejedelmi méltóságát és az ország meghódìtásának feladatát fia, a dinasztiának
utóbb nevet adó Árpád örökölte, ìgy a magyar történeti emlékezetben az ő nevéhez
kapcsolódik a Kárpát-medence birtokbavétele.
A hagyomány megőrizte, hogy a dinasztiaalapìtó István király Álmos és fia, Árpád
egyenes ági leszármazottja, sőt, egyenesen Attilától, a rettegett hun királytól eredeztette a
magyar fejedelmeket.77
Amìg azonban a történeti irodalomban szégyenkezés nélkül
hivatkoztak a magyar uralkodóház pogány őseire, a mindennapi történeti tudat a nemzetség
alapìtójának az első keresztény módon megkoronázott királyt, I. (Szent) Istvánt tekintette, a
családot pedig „Szent István nemzetségének‖, vagy a „szent királyok nemzetségének‖
nevezte.78
Az Árpád-ház 21 (a két ellenkirállyal, a bizánci fegyverek támogatásával az 1160-as
években rövid ideig regnáló II. Lászlóval és IV. Istvánnal együtt 23) királyt adott az
országnak. A királlyá válásnak az Árpád-korban egyetlen szigorú feltétele volt: a jelöltnek a
dinasztiából kell származnia. Amennyiben volt alkalmas utód, a 12. század elejétől
állandósulni látszó gyakorlat szerint az uralkodó elsőszülött fia örökölte a trónt, korábban
azonban a király testvéréből, unokaöccséből vagy épp nagybátyjából is válhatott uralkodó. A
gondolat, hogy kihalt a dinasztia, először 1290-ben, IV. (Kun) László halálakor merült fel, az
ország előkelői azonban végül mégis elfogadták királyuknak az egyetlen élő férfi családtagot,
II. András Velencében felnőtt unokáját, András herceget, aki – noha származása
75
Anonymus Gesta Hungarorumában megőrzött hagyomány szerint. Magyar fordìtásban lásd ANONYMUS: Gesta
Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Magyar Helikon, Budapest, 1977. 81.
76 Feláldozására eredeti magyarázatot adott: ENGEL PÁL: A honfoglalás és a fehérló-monda „igaz története”. In:
In: Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta
Csukovits Enikő. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 659.
77 ECKHARDT SÁNDOR: Attila a mondában. In: Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Budapest, 1940. 185-216.
78 Az Árpád-ház kihalását emlìtő, már idézett oklevél, 1303: „stirpe ac sanguine sancti regis Stephani‖ – AO I.
52.; a 14. századi krónikakompozìció szerint például Vazul fiai „qui de genere Sancti Stephani regis progeniti
erant‖ – SRH I. 336. E kifejezés használata egészen a 18. századig csaknem kizárólagos volt.
30
törvényességét többször megkérdőjelezték – ìgy lett fiágon az utolsó Árpád-házi király, III.
András néven.
Az Árpád-házi uralkodók – hasonlóan a kor többi nyugati keresztény uralkodóihoz –
személyesen és meglehetősen patriarchálisan gyakorolták királyi hatalmukat. Az árnyas fa
tövében törvénykezési napot tartó, oklevelet kiállìttató uralkodó képe természetes része volt a
mindennapoknak.79
Állandó királyi székhely egészen a 14. századig nem alakult ki, a király és
udvartartása az év jelentős részében úton volt. Néhány városba – Esztergomba,
Székesfehérvárra, Óbudára – ugyan rendszeresen visszatért a vándorló udvar, ezekben a király
saját palotával is rendelkezett, állandó kormányzati központ azonban egyik városban sem
alakult ki. A királyok országjáró útjaik során előszeretettel keresték fel a főpapi székhelyeket,
nagyobb monostorokat, és mindegyikük külön kiemelt figyelmet szentelt azoknak az
egyházaknak, amelyeket alapìtott.80
A magyar uralkodók nagyrészt saját alapìtású
egyházaikba temetkeztek: ìgy például I. Andrást a tihanyi, I. Bélát a szekszárdi apátságban
helyezték végső nyugalomra. Mint a dinasztia szakrális középpontja, kiemelt jelentőségre tett
szert a székesfehérvári Szűz Máriának szentelt királyi bazilika, a dinasztiaalapìtó Szent István
és fia, Imre sìrjával. Az 1116-ban elhunyt Kálmán király volt az első, aki Szent István mellé, a
fehérvári bazilikába temetkezett, s az utódai közül többen is követték a példáját. A fehérvári
bazilika azonban ekkor sem vált a dinasztia kizárólagos temetkezési helyévé, az Árpád-
korban falai között István mellett „csak‖ hét koronás királyt temettek el.
A középkori magyar királyok sìrjai közül egy sem maradt fenn épen-érintetlenül,
többségük nyom nélkül elpusztult. A fehérvári királysìrokat is többször feldúlták, közülük
egyedül III. Béla király 1848-ban feltárt sìrját lehetett azonosìtani.81
A korabeli szűkszavú
79
III. Béla magyar király Sene ispán házában, egy tölgyfa alatt, főemberei társaságában időzve hagyta jóvá, hogy
Caba birtokait és javait a pannonhalmi Szent Márton monostorra hagyja – Chartae antiquissimae Hungariae ab
anno 1001 usque ad annum 1196. Composuit Georgius Györffy. Budapest, 1994. 77. (39. sz.), a korábbi
kiadások adatainak feltüntetésével. Még IX. Lajos francia királlyal is megtörtént, hogy pl. a Vincennes-i
erdőben, ugyancsak egy tölgyfa alatt ìtélkezett. Az esetet udvari történetìrója ismerteti. JOINVILLE: Vie de Saint
Louis. Texte établi, traduit, présenté et annoté, avec variantes par Jacques Monfrin. Garnier, 1995. (Lettres
gothiques) 178-181.
80 A magyar krónikás hagyomány szerint Szent István: „legfőbb szokása volt, hogy az összes egyházat, amelyet
ő alapìtott, minden évben… meglátogassa‖ – SRH I. 317.
81 Béla és első felesége, Antiochiai Anna csontvázát, halotti ékszereit Budára szállìtották, a kincseket jelenleg a
Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, Béla és felesége földi maradványait a Mátyás-templomban helyezték új sìrba.
TÖRÖK AURÉL: III. Béla és első hitvese földi maradványai. In: Forster Gyula: III. Béla magyar király
emlékezete. Budapest, 1900. 199-206.; a sìrhoz kapcsolódó, a leleteket új megvilágìtásba tanulmány: TÓTH
ENDRE: III. Béla vagy Kálmán? A székesfehérvári királysír azonosításáról. Folia archaeologica 52 (2005/06)
142-161.
31
leìrások mellett ìgy Béla csontmaradványai biztosìtanak csak lehetőséget arra, hogy az
Árpádokról képet alkossunk. III. Béla király feltűnően magas, nagy testi erejű férfi volt – erről
tanúskodik a csontváza, s ìgy emlékeztek meg róla a kortársak is.82
A források szerint Bélához
hasonlóan nagy testi erővel rendelkezett I. Béla, valamint fia, I. (Szent) László király is.83
Amennyiben tehát a rendelkezésünkre álló információkból indulunk ki, az Árpádok
többségükben magas, erős, a harcot és a nehézségeket jól tűrő, ha úgy tetszik, uralkodásra
predesztináló erényekkel bìró férfiak voltak.84
Szent királyok és királylányok
Európában nem sokkal a magyarok megkeresztelkedése előtt, a 10. század második felében
jelent meg a „szent nemzetség‖ (beata stirps), vagyis az örökölhető uralkodói szentség
fogalma – az a fogalom, amelynek gyakorlati alkalmazására a magyar Árpád-ház különösen
jó példát szolgáltat.85
Az Árpád-ház szentségének hangoztatásáról a 13. századból már több
hazai és külföldi forrás tudósìt. A „szent ősökre, a szent királyokra‖ IV. Béla király már
rendszeresen hivatkozott,86
fiát, a későbbi V. Istvánt pedig nem kisebb személy, mint I.
Károly nápolyi király szólìtotta „szentek és nagy királyok nemzetségéből származó harcos és
hatalmas uralkodónak‖.87
A dinasztiának nevet adó „szent királyok‖ nem volt elvont fogalom, az Árpád-ház
három kanonizált férfitagját, I. Istvánt, fiát, Imrét, és I. Lászlót értették alatta. Istvánt – akinek
kultusza szinte a halálát követően azonnal megindult – és Imrét 1083-ban, a később
82
Például Londoni Richárd – CFH III. 2046.
83 I. Béla „erejének hatalmas voltára‖ lásd a pomeránnal vìvott párviadala leìrását a krónikában, SRH I. 334-
335.; Lászlónak legendája szerint „erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-
keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott‖ – SRH II. 517.
84 Ennek még az sem mond ellent, hogy Kálmán királyt feltűnően visszataszìtónak ábrázolta a vele a hatalomért
hosszan versengő Álmos ágának krónikása: Kálmán krónikában emlìtett púpossága, sántasága feltehetőleg nem
volt több rosszindulatú rágalomnál, amivel épp azt kìvánták jelezni, mennyire elütött a dinasztia többi tagjától.
Amennyiben sikerülne bebizonyìtani, hogy a fennmaradt királycsontváz nem Béláé, hanem Kálmáné, különösen
csattanós válasz lehetne a sok évszázados rágalmakra.
85 KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i. m. 112.
86 „sanctorum regum vestigia‖ – lásd SZŰCS JENŐ: A kereszténység belső politikuma a XIII. század derekán. IV.
Béla király és az egyház. Történelmi Szemle 21 (1978) 158-181.; vö. KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i.
m. 190.
87 „natus de genere sanctorum et maximorum regum…‖ – CDH IV/3. 510.
32
ugyancsak szentté avatott I. László avattatta szentté.88
Az 1083-as esztendő korszakhatár a
magyarországi kereszténység történetében, I. László átgondolt koncepciója alapján ugyanis
ebben az évben öt – különböző tìpust képviselő – szentet avattak. Júliusban előbb felemelték
és a nyitrai Szent Emmerám templomban új sìrba helyezték két zobori remete, András és
Benedek testét, majd Csanádon szentté avatták a magyar egyház első vértanúját, Gellért
püspököt, őt követte augusztus 20-án István, majd november 4-én Imre szentté avatása. A
szentté avatások egyaránt erősìtették az akkor már hetedik éve koronázatlanul uralkodó
László pozìcióját és a magyarországi egyház intézményét. Számára a legfontosabb
természetesen István szentté avatása volt – a magyar keresztény királyság alapìtója, felvállalt
elődként jól ellensúlyozta László uralmának illegitimitását.
Az unokafivére, Salamon ellenében trónra került I. Lászlót, aki 1077-től 1095-ben
bekövetkezett haláláig volt az ország királya, 1192-ben III. Béla király kezdeményezésére
avatták szentté. A váradi székesegyházban lévő sìrja országos jelentőségű kegyhellyé vált, a
későbbiekben jelentősége a fehérvári királysìrokét is túlszárnyalta – a 13. századtól források
bizonyìtják, hogy a magyar királyok koronázásuk után elzarándokoltak Szent Lászlóhoz
Váradra. Az első uralkodó, aki koronázása után Szent László sìrjához járult, a nevét viselő IV.
László volt, s példáját követte a halála után trónra lépő III. András is.89
A három magyar királyszent az uralkodói szentség három tìpusát képviselte: István,
aki hittérìtői és uralkodói teljesìtményével érdemelte ki a kanonizációt, az alapìtó öreg király,
fia, az ifjúság virágában elhunyt Imre a keresztény szűz herceg, a daliás László pedig a
lovagkirály, az „Athleta patriae‖ ideálját testesìtette meg.90
Együttesük hasonló szerepet
játszott, mint német földön a Háromkirályok; közös tiszteletük a liturgiában, a
képzőművészetben, a mindennapi ìrásbeliség emlékeiben egyaránt kimutatható.91
A szent
királyok nemcsak a magyar királyok ősei voltak, de haláluk után is részesei maradtak a
kormányzásnak. Az ország legrégebbi, legértékesebb kiváltságait – egyházak, nemesek,
88
István épségben megmaradt kézfejéhez, az úgynevezett „Szent Jobb‖-hoz külön liturgikus tisztelet
kapcsolódott.
89 IV. László „cum summa devotione et singulari affectione accedentes personaliter ad ecclesiam Varadiensem
primum post adepta regni nostri gubernacula et assumptum regium diadema‖ látogatta meg (RA 2700, CDH V/2.
333.). III. András Váradon generalis congregatiót is tartott: „in congregatione nostra generali, quam Varadini
unacum nobilibus illarum partium post coronationem nostram habuimus‖ (RA 3683, HO VI. 360.)
90 Erről részletesen: KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i. m. 122. skk.
91 Elsősorban lásd KERNY TERÉZIA: A magyar szent királyok tisztelete és ikonográfiája a XIV. század közepéig.
In: Szent Imre 1000 éve. Tanulmányok Szent Imre tiszteletére születésének ezredik évfordulója alkalmából.
Székesfehérvár, 2007. 73-82.
33
kiváltságolt népek, városok úgynevezett szabadságait – a hagyomány gyakran Szent Istvánra
vagy Lászlóra, de a leggyakrabban „a szent királyokra‖ vezette vissza, ezeket a kiváltságokat
is úgy emlegették, mint „a szent királyok ideje óta fennálló szabadságokat‖, amelyeket „a
szent királyok adtak‖.92
A szent királyokra való hivatkozás azt a célt szolgálta, hogy az
emlìtett uralkodók tekintélyükkel biztosìtsák a kiváltságok fennmaradását, sőt, égi
közbenjáróként gondoskodjanak az általuk adományozott jogok sértetlenségének megőrzésén.
Erejüket a hagyomány olyan élőnek tartotta, hogy nevüket még átokformulába is
belefoglalták.93
Az Árpád-ház szent hìréhez jelentős mértékben hozzájárultak a dinasztia női szentjei,
szentéletű hercegnői is. Sorukat a máig legismertebb Árpád-házi női szent, Erzsébet nyitotta.
II. András leánya gyermekként került a türingiai udvarba, ahol tizennégy évesen IV. Lajos
őrgróf felesége lett, és három gyermeket szült. 1227-ben már özvegy, özvegyi javaiból
kórházat alapìtott, ott is halt meg 1231-ben, alig huszonnégy esztendősen. Erzsébet rövid földi
élete, amelynek utolsó négy évét rangjáról lemondva, önsanyargatásban töltötte, hamar
elnyerte a „mennyei dicsőséget‖, szentté avatására már 1235-ben sor került. Erzsébet kultusza
német földön kezdődött, ereklyéinek marburgi elevációján koporsóját maga a német-római
császár, II. Frigyes vitte „mezítláb, nagy áhítattal‖ új nyughelyére.94
Tisztelete ìgy messze
túllépett Magyarország határain, a középkorban ő vált az Árpád-ház legismertebb, széles
körben tisztelt szentjévé.
A magyar királyi család megtiszteltetésnek tekintette Erzsébet szentté avatását, akinek
példája már a következő generációban, Erzsébet testvérének, IV. Bélának lányai között lelkes
követőkre talált. Béla lányai közül az egyház hármat avatott szentté, illetve boldoggá – igaz,
végül az ő szentté avatásukra egészen a 20. századig kellett várni. Margit, akit a tatárjárás
idején menekülő szülei már megszületése előtt apácának ajánlottak fel, soha nem ment
férjhez. Négyévesen a domonkos apácák veszprémi kolostorába került, innen vitték az apja
által alapìtott Nyulak szigeti (ma Margit-sziget) kolostorba. 1270-ben bekövetkező haláláig itt
92
TRINGLI ISTVÁN: A szent királyok szabadsága. A középkori történelmi tudat és a történelem-hagyományozódás
sajátosságai. Századok 137 (2003) 809-848.
93 „Ha valaki a … jószágokat elvenni akarná, Szűz Mária, Péter és Pál apostol, valamint Szent István, Imre és
László átka sújtsa‖ – MOL DF 260581, HO VI. 243., Erd. okmt. I. 368. sz.; idézi: KERNY T.: A magyar szent
királyok tisztelete i. m. 74.
94 „nudis pedibus cum magna devotione et humilitate‖ – ALBERT HUYSKENS (Hrsg.): Die Schriften über die
Heilige Elisabeth von Thüringen. In: Alfons Hilka (Hrsg.): Die Wundergeschichten des Caesarius von
Heisterbach. Hanstein, Bonn, 1937. III. 387., idézi: KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i. m. 181.
34
élt szigorú aszkézist gyakorolva. Tisztelete halála után azonnal megkezdődött, szentté
avatását testvére, V. István király kezdeményezte. Az 1276-os eljárás azonban nem vezetett
eredményre, többszöri próbálkozás után végül csak 1943-ban iktatták a szentek sorába. Két
nővére, Kinga és Jolán lengyel hercegekkel kötött házasságot, megözvegyülve mindketten az
ószandeci klarissza kolostorba léptek. Kinga – aki legendája szerint kolostorba vonulása előtt
is szűzházasságban élt – a kolostorban halt meg, mint főnöknő,95
Jolán Kinga halála után
visszatért Gnieznóba, s a férje által alapìtott klarissza kolostorban lett főnökasszony. Halála
után a sìrjánál történt csodás gyógyulások hatására hamarosan boldoggá avatták. A dinasztia
szentéletű hercegnőinek sorát III. András király lánya, Erzsébet zárta. Az Árpád-ház utolsó
sarja felbontott eljegyzése után lett apáca. 1338-ban a tössi apácakolostorban halt meg, a
domonkos rend boldogként tiszteli.
A dinasztia látszólag háttérbe vonult női szentjei feltehetőleg jelentős – a ma ismertnél
jelentősebb – szerepet játszhattak a szent királyok kultuszának terjesztésében is. Margit
legendája tanúbizonysága szerint számon tartotta, rendtársai elé példaként állìtotta „az ő
nemzetének eleinek életüket és életüknek szentségét‖: Szent István király életét, aki a
magyaroknak „első királya és apostola‖ volt, Szent Imre herceg „szentséges szüzességét‖,
Szent László királynak az életét, aki Magyarországnak „dicsőséges birodalmat és
oltalmazást‖ adott, és végül nénjének, Szent Erzsébetnek „szentséges érdemeit‖.96
Margit
lakhelye, a Nyulak szigeti kolostor, ahol gyakran tartózkodtak a királyi család tagjai, és ahol
többször fontos tárgyalások is zajlottak, a 13. század második felében a dinasztikus
szentkultusz egyik központja lehetett.
Dinasztikus kapcsolatok
Az Árpád-ház dinasztikus házasságok útján kiépìtett kapcsolatai Barcelonától Kijevig
nyúltak, átìvelve szinte egész Európát. Ez a kapcsolatrendszer kétirányú volt, egyaránt
épìtették a magyar uralkodóházba beházasodott hercegnők, és az Árpádok külföldre férjhez
adott leányai. A menyasszonyok azonban nem feltétlen azokból az udvarokból érkeztek, mint
ahova a magyar királylányokat férjhez adták. A leendő magyar királyné személyét láthatóan
95
1690-ben VIII. Sándor pápa boldoggá avatta, 1715-ben XI. Kelemen Lengyelország és Litvánia patrónájává
tette meg. 1999. június 16-án II. János Pál avatta szentté.
96 A magyar legenda szóhasználata szerint. Kiadása: Árpád-kori legendák és intelmek. Szépirodalmi
Könyvkiadó, Budapest, 1983. 124-125.
35
nagyobb körültekintéssel választották ki, mint amekkora gondosságot tanúsìtottak az Árpád-
ház lányainak házasságkötéseinél.
A 23 Árpád-házi királynak jelenleg 30 feleségéről tudunk, a 30 asszony összesen 18
népet-országot képviselt.97
Három asszonynak csupán a létezéséről tudunk, sem nevüket, sem
származásukat nem ismerjük, egy feleség pedig (Aba Sámuel felesége) magyar volt. A
legtöbben – nyolcan – különböző német tartományokból érkeztek, közéjük tartozott az első
magyar királyné, II. Henrik bajor herceg leánya, Gizella is, aki 996 táján, még megkoronázása
előtt lett István felesége. Hat királynénak francia volt az anyanyelve, közülük azonban csak
III. Béla második felesége, Capet Margit volt a francia uralkodóház tagja. Ketten a Szentföld
ismert keresztes famìliáiból (Chatillon Anna, Courtenay Jolánta) származtak, két királynénak
normann herceg volt az apja, a hatodik franciaajkú királyné, Izabella, I. Károly lánya pedig
1273-ban, Nápolyból érkezett Magyarországra. Itáliából jött II. András harmadik felesége,
Estei Beatrix, a legtávolabbról, az aragón udvarból pedig Konstancia, II. Alfonz leánya, aki
Imre király felesége lett. Lengyel fejedelmi családból két királyné származott, a többi asszony
a nyugati kereszténységen kìvüli területekről, az ortodox kereszténységhez tartozó
országokból – Bizáncból, a kijevi nagyfejedelemségből, illetve Szerbiából – érkezett. Nyugati
szemmel nézve szokatlannak számìtott V. István házassága, aki egy frissen
megkeresztelkedett kun előkelő lányát, a keresztény értékekben nem igazán bővelkedő
Erzsébetet vezette oltárhoz.
Az Árpád-ház lányainak – különösen akkor, ha az uralkodócsaládban sok leány
született – nem volt könnyű méltó párt találni,98
ráadásul a magyar királylányok érezhetően
kisebb „értéket‖ képviseltek Európa dinasztikus házassági piacán, mint a leendő magyar
trónörökös. Férjeik többnyire valamelyik szomszédos ország uralkodó családjából kerültek ki,
nem is feltétlen a legelőkelőbb családokból. A házasságok némelyike a konkrét külpolitikai
körülmények ismerete nélkül akár mésalliance-nak is minősìthető, olykor a kortársak is annak
tekintették.99
A 11-12. században még csak a szomszédos uralkodóházakba kerültek magyar
feleségek, Európa nagynevű dinasztiái láthatóan nem tolongtak a magyar hercegnők kezéért.
97
ZSOLDOS ATTILA: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. Budapest, 2005.
(Társadalom- és művelődéstörténet tanulmányok 36.) 12.
98 IV. Bélának például nyolc leánya született – ketten még fiatalon meghaltak, egyikük, Margit gyermekként
kolostorba került, de még ìgy is öt leányt kellett férjhez adni. Fia, V. István ugyancsak öt leányt adott férjhez.
99 Ilyennek tekintették például Katalinnak, V. István lányának szerb házasságát, mint ahogy arról a szerb
fejedelmi udvart meglátogató görög császári követ is beszámolt – PAULER GY.: A magyar nemzet története i. m.
II. 271.
36
A leggyakrabban – öt alkalommal – cseh hercegekkel házasodtak, II. Vladislav cseh király
például (1158-72) három fiának is az Árpád-házból kért feleséget. Nyugat-Európa távolabbi
udvarainak meghódìtása (Szent) Erzsébet házasságával kezdődött. A halála után szinte
azonnal szentté avatott Erzsébet gyorsan népszerűvé vált Európa-szerte, s távolabb is ismertté
tette magát a szentet adó dinasztiát is.100
Erzsébet húga, Jolánta már jóval messzebbre
költözött – ő I. Jakab aragón uralkodóval kötött házasságot.101
A magyar királynék közt is feltűnően sok volt az ortodox udvarokból érkezők száma,
de számukat kevéssel még meg is haladta az ortodox hitű férjhez adott magyar királylányok
száma. Ez már csak azért is figyelemre méltó jelenség, mert a bolgár, bizánci, szerb vagy
orosz házassággal együtt járt a férj hitének követése is – a „szent királyok nemzetségének‖
leányai közül ily módon többen is áttértek a keleti kereszténységre. Egyiküket, Piroskát
(Szent László lányát), aki II. (Komnenosz) János bizánci császár felesége volt, az ortodox
egyház szentként tiszteli.102
Piroska mellett a magyar királylányok közül még ketten lettek bizánci császárnék,
német-római császár azonban már egy sem házasodott az Árpád-házból. Császárlány is
csupán egy, Judit, III. Henrik német-római császár leánya lett magyar trónörökös felesége.103
Európa jelesebb dinasztiáinak idegenkedését vélhetőleg az a hagyományos Magyarország-kép
is befolyásolta, amelyet még a Szent Erzsébet személye körül Nyugat-Európában kivirágzó
legenda- és prédikációirodalom is szemléletesen mutat. Ebben az irodalomban a magyarok
gyakran, mint frissen megtért, félbarbár, félig keleti nép szerepelnek. Erzsébet, aki a Legenda
Aureában mint „Magyarország királyának jeles lánya‖ szerepelt, aki „nemes nemzetségét
példájával nemesítette, csodáival híresítette‖, Thomas de Chartres francia prédikátor közel
egykorú prédikációjában mint „filia regis pagani‖ jelent meg.104
100
Bár Erzsébet ismertségének, népszerűségének a türingiai grófi család volt az elsődleges haszonélvezője.
KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i. m. 181.
101 JOSÉ ENRIQUE RUIZ-DOMÈNEC: Királyi házasság történelmi kontextusban: az Árpád-ház és az Aragón-
dinasztia szövetsége. In: Királylányok messzi földről. Magyarország és Katalónia a középkorban. Szerk. Marina
Miquel, Ramon Sarobe, Makk Ferenc, Tóth Csaba. Magyar Nemzeti Múzeum, H.n., é. n. [Bp. 2009.] 199-213.
102 „Portréja‖ a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyház falának mozaikképén máig látható.
103 Illetve Adelhaid, Sváb Rudolf német ellenkirály lánya, aki I. László felesége lett.
104 KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i. m. 290., erről elsősorban FALVAY DÁVID: Szent Erzsébet, Szent
Vilma és a magyar királyi származás mint toposz Itáliában. Aetas 23 (2008) 1:71.
37
Az utolsó Árpádok
A 13. század utolsó évtizedei a magyar királyi hatalom korábban elképzelhetetlen mértékű
meggyengülését hozták. Ez a gyengülés látszólag előzmények nélkül, a külső szemlélő
számára szinte érthetetlen módon következett be. 1269 decemberében Bernát montecassinói
apát, I. Károly Magyarországra küldött követe jelentése szerint még úgy tapasztalta, hogy „a
magyar királyi háznak hihetetlen a hatalma, meg sem lehet mondani, mennyi a fegyvere.
Keleten és északon moccanni sem mer senki, ha a dicsőséges király a seregét megindítja.
Észak és kelet legtöbb országa és fejedelme rokonság vagy hódolás címén a birodalmához
tartozik‖.105
Bernát apát levelének megìrása idejére azonban már megjelentek az első
viharfelhők a magyar királyi hatalom felett, amelyet a következő években egyre több, egyre
nyìltabb és egyre arrogánsabb támadás ért. Az utolsó Árpád-házi uralkodóknak nem külső
ellenség, nem a szomszéd fejedelmek okozták a legtöbb gondot, hanem a saját báróik. Az
ország kormányzatának főméltóságait betöltő, a királyi tanácsban hivatalból helyet foglaló
bárók, akik II. András uralma alatt nagybirtokossá, IV. Béla tatárjárás utáni politikájának
köszönhetően pedig várúrrá váltak, az 1260-as, 1270-es évektől kezdve birtokaikat
koncentrálva hozzáfogtak, hogy minél zártabb tartományokat alakìtsanak ki. Tartományépìtő
igyekezetükben azonban rövid idő alatt mind az uralkodóval, mind egymással
szembekerültek, az ország pedig szinte minden előzmény nélkül vált az egymással vetélkedő
bárói csoportok harcterévé.
Az első összecsapás – amelyre IV. Béla uralkodásának utolsó évtizedében került sor –
látszólag dinasztikus belharc volt, az ellentétet azonban leplezetlenül a két király előkelői, a
viszályban érdekelt „álnok alattvalók‖ szìtották.106
A király és elsőszülött fia, István (V.
István 1270-72) között a hatalommegosztás kérdésében 1262 őszén kirobbant konfliktus
1264-re fegyveres küzdelembe torkollott. Az apa és fia között kitört háború Béla sikeres
támadásával indult, az offenzìva azonban az Erdély délkeleti sarkában emelkedő Feketehalom
váránál teljes fordulatot vett: a megvert, beszorìtott István kitörve az ostromból, legyőzte az
105
„Sed domus Hungarie incredibilem habet potenciam, indicibilem quidem armatorum gentem, ita quod in
partibus Orientis et Aquilonis nullus sit pedem ausus movere, ubi triumphator, Rex scilicet gloriosus, potentem
exercitum suum movit, et ingressum terre quandoque potentis Principis comminatur; maior enim pars Orientis et
Aquilonis Regnorum et Principatuum, tam per parentelas quam subiugaciones, eius subiacet dicioni.‖ – ÁÚO
VIII. 316.
106 „perfidorum subditorum suasione‖ – Mária királynő (kétes hitelű) oklevele. ZSOLDOS ATTILA: Az Árpád-házi
hercegek, hercegnők és a királynék okleveleinek kritikai jegyzéke. Budapest, 2008. 55. sz.
38
ostromlókat, és egészen Pest határáig szorìtotta vissza a király seregét.107
Feketehalom nem
túl jelentős erődìtményénél még az uralkodócsalád két képviselőjének, a királynak és az ifjabb
királynak a serege állt egymással szemben a várfal külső és belső oldalán, de nem kellett
hozzá egy évtized, hogy egy magánvár immár a király elleni fellépésre nyújtson lehetőséget.
István apja halála után, 1270-ben lépett trónra, rövidre szabott uralmát egy addig
példátlan politikai merénylet zárta. 1272 kora nyarán a Dalmáciába utazó király
környezetéből váratlanul eltűnt a tìzéves trónörökös, László (IV. László 1272-1290).
Hamarosan kiderült, hogy a szlavón bán, Gutkeled nembeli Joachim elrabolta, és a közeli
Kapronca várába vitte a gyermeket, ìgy akarta a királyt rákényszerìteni egy olyan dinasztikus
országfelosztásra, amilyet korábban maga is kierőszakolt az apjától. A királyi sereg hiába
vette ostrom alá Kaproncát, nem tudott eredményt elérni, a kudarc pedig annyira
megrendìtette István egészségét, hogy néhány héten belül meghalt. Joachim merész fellépése
és sikere egy új korszak látványos nyitányává vált: Gutkeled Joachim volt az első báró, aki a
tartományában fekvő magánvárából sikerrel dacolt a királlyal, és nem félt elrabolni egy
Árpád-házi herceget.108
A botrányok tovább folytatódtak a gyermek IV. László megkoronázása után: az
elhunyt király néhány hìve megtámadta az anyakirályné, Kun Erzsébet fehérvári szállását,
mert úgy gondolták, ő is részese volt László elrablásának. Néhány hónappal később az egyik
előkelő, Kőszegi Henrik a Margit-szigeten időző udvar szeme láttára mondvacsinált indokkal
megölte Béla herceget, az Árpád-ház egyetlen felnőtt férfitagját – tettének nem lett
következménye, sőt, a merénylet kifejezetten megerősìtette Henrik udvari pozìcióját. A
hatalom egymással vetélkedő érdekcsoportok, udvari klikkek kezébe került, akik évente két-
három alkalommal, többnyire erőszakkal váltották egymást ebben a sajátos kormányzati
váltógazdaságban. IV. László uralkodásának tizennyolc esztendeje alatt harmincszor cserélt
gazdát az ország első méltósága, a nádori tisztség, s vele együtt a legtöbb országos tisztség.109
A rivalizáló bárók küzdelmében néhány zavaros év után két érdekcsoportosulás
kristályosodott ki, az egyiket Kőszegi Henrik,110
a másikat a Csák-fivérek, Péter és Máté
107
A hadjárat részleteiről: ZSOLDOS: Családi ügy i. m. 42. skk.
108 A korszak történetére elsősorban lásd SZŰCS JENŐ: Az utolsó Árpádok i. m. 147-152.
109 A konkrét adatokat lásd ZSOLDOS ATTILA: Magyarország világi archontológiája 1000-1301. Budapest, 2011.
(História könyvtár. Kronológiák, adattárak 11.)
110 A Kőszegiekre elsősorban: ENGEL PÁL: Die Güssinger im Kampf gegen die ungarische Krone. Die Grafschaft
(Gespanschaft) Eisenburg im 14. Jahrhundert. In: Die Güssinger. Beiträge zur Geschichte der Herren von
39
vezették.111
Az országot anarchiába rántó belviszály ekkorra már szinte önmagától működött,
túlélte a nagy „viszályszítók‖ halálát is. Kőszegi Henrik 1274-ben, a Csákokkal vìvott fövenyi
ütközetben esett el, a királyi hatalom ellen nyìltan elsőként fellépő Gutkeled Joakhim 1277-
ben, az országot pusztìtó rablólovagok ellen harcolva vesztette életét. A viszály azonban
maradt, mint azt két különösen botrányos esemény példázta. 1276 tavaszán Csák Péter nádor
feldúlta, kirabolta Veszprémet, az elhunyt Henrik bán egyik fiának, Kőszegi Péter püspöknek
a székvárosát. A vandál pusztìtás során betörtek a székesegyházba, megverték, illetve
megölték az oda menekült papokat, széttörték az oltárokat, megsemmisült a nagyhìrű
káptalani iskola, levéltár és könyvtár.112
Egy évvel később, 1277 februárjában hasonló
támadásnak esett áldozatul a gyulafehérvári székesegyház, amelyet az erdélyi püspökkel
viszályban álló szászok dúltak fel.113
A nehéz helyzetben IV. Lászlót alig tizenöt évesen, 1277 tavaszán nagykorúvá
nyilvánìtották. Elsősorban a főpapságra támaszkodva határozottan fellépett a békebontók
ellen – például az egyik lázadót, a Bihar megyei Geregyét halálra ìtélte –,114
politikai és
fegyveres győzelmet egyaránt aratott. Az ifjú király konszolidációs kìsérletét sajátos módon
az országba érkező pápai legátus, Fülöp fermói püspök törte derékba. Fülöp, akit III. Miklós
pápa a „béke angyalaként‖, a „király státusának megerősítése‖ érdekében küldött
Magyarországra,115
nem a bárók elleni fellépést, hanem az uralkodó fő támaszának számìtó,
ám még mindig pogány módra élő kunok megtérìtésének kérdését állìtotta a középpontba, a
királyt arra kényszerìtve, hozzon törvényt „keresztény módra‖ történő letelepìtésükről.116
A
kun törvény új frontot nyitott a számos ellentéttől terhelt országban, az anyja révén félig kun
Güns/Güssing und ihrer Zeit (13/14. Jahrhundert). Hg. Heide Dienst und Imtraut Lindeck-Pozza. Eisenstadt,
1989. (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland 79.) 85-113. 115-126.; illetve ZSOLDOS ATTILA: A
Henrik-fiak. A Héder nembéli Kőszegiek „családi története”. Vasi Szemle 64 (2010) 651–661.
111 KRISTÓ GYULA: Csák Máté tartományúri hatalma. Budapest, 1973.
112 A pusztìtásokra lásd elsősorban IV. László okleveleit, főleg: DF 283212 (CDH IX/7. 692-696., RA 2789),
illetve RA 2716, 2720.
113 UGDS I. 132-133. A szászok egyházi szervezetére, az erdélyi káptalan és a szászok közti összecsapásokra:
GEORG MÜLLER: Die deutschen Landkapitel in Siebenbürgen und ihre Dechanten. Hermannstadt 1936.
114 ÁÚO IX. 196-197.
115 A pápai megbìzásról: THEINER: Vetera monumenta I. 327-328. (ÁÚO IV. 111-162.), vö. SZŰCS J.: A
kereszténység belső politikuma i. m. 158-181.
116 Szövege: GYÁRFÁS ISTVÁN: A jász-kunok története. I-IV. Kecskemét – Szolnok – Budapest, 1870-1885. II.
432-435., 438-443.
40
Lászlót pedig elindìtotta azon az úton, amelyen haladva hamarosan – bizonyìthatóan 1279-től
kezdve – hátat fordìtott az udvarnak, az egyháznak, a kereszténységnek és a keresztény
szokásoknak. A kun viseletet öltő, kun szeretőket tartó, tűntetően pogánykodó uralkodó
látható élvezettel igyekezett megbotránkoztatni az udvart és az egyházat. Az egymást követő
botrányok sorában a legnagyobb hìrértékre feltehetőleg az az akciója tett szert, amikor pogány
kìséretével a margitszigeti apácakolostorra támadt, kiragadva onnan testvérét, Erzsébetet, akit
a „sikeres‖ akció után egy cseh főúrhoz adott feleségül.117
A kolostort földúló, apácákat
katonái kezére adó botrányhős távolabb már nem is juthatott volna a keresztény uralkodó-
ideáltól; hogy milyen kép élt róla alattvalói körében, jól jelzi, hogy az 1285-ben bekövetkező
újabb tatár betörés idején az ország népe úgy tartotta, bizonyára László király hìvta be őket.
Kun László céltalan és botrányos életét 1290-ben kun merénylők oltották ki. Mivel
nem volt örököse, sokan már ekkor úgy gondolták, fiágon kihalt az Árpád-ház. A magyar
királyi hatalom még megtépázott állapotában is számos trónigénylőt vonzott, az előkelők egy
csoportja, Lodomér esztergomi érsek vezetésével végül egy velencei herceget, II. András
unokáját hìvta meg a magyar trónra.118
András herceg ekkor az egyetlen fiági leszármazója
volt a dinasztiának, származásának törvényességét azonban mindezidáig megkérdőjelezték.
Apja, utószülött István a magyar udvari vélekedés szerint II. András király harmadik
feleségének, Estei Beatrixnek házasságtörő viszonyából született, IV. Béla és utódai soha nem
ismerték el, hogy rokonuk lenne. A III. András néven trónra lépő herceg tìz évvel
hosszabbìtotta meg az Árpád-ház magyarországi uralmát, a kialakult politikai helyzetet
azonban nem tudta megváltoztatni. A bárók hatalmát neki sem sikerült megtörnie, bár az
általa bevezetett kormányzati intézkedések végül némi eredményt is elértek. Az Itáliában
felnőtt uralkodó és nyugati egyetemeken iskolázott főpapjai lépéseket tettek a kormányzat
rendi jellegű átalakìtására,119
a király pozìciójának erősìtése szempontjából azonban
hatékonyabbnak bizonyult az a próbálkozása, hogy néhány kiválasztott bárót mintegy hűbéres
magánszerződéssel fűzött magához.120
117
Bp. I. 239.
118 Életére, uralkodására elsősorban SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 322-347., illetve LENKEY ZOLTÁN –
ZSOLDOS ATTILA: Szent István és III. András. Bp. 2003. 119. skk.
119 GERICS JÓZSEF: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, 1987. 237. skk.
120 SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 332. skk.; a szerződés következményeire: ZSOLDOS ATTILA: III. András hat
nádora. In: Juan Cabello – C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépìtésre való. Tanulmányok a 70 éves
Németh Péter tiszteletére. Nyìregyháza, 2011. 289-299.
41
A királyi hatalom súlyvesztésének megállìtására tett különböző „reformkìsérletek‖
első, épp csak érzékelhető eredményei csupán III. András uralkodása utolsó éveiben
jelentkeztek, a király 1301 januárjában, váratlanul bekövetkező halála azonban megakasztotta
az egyébként is törékeny egyensúlyra épülő konszolidációs folyamatot. Az ország lakossága
azonban addig is alig érzékelt valamit a király törekvéseiből, a kezdődő konszolidációból. Az
1290-es években alig akadt olyan esztendő, amelyben nem tört ki fegyveres lázadás az ország
valamelyik vidékén: a Kőszegiek a Nyugat-Dunántúlon, illetve Szlavóniában, a Borsák a
Tiszántúlon, a Babonićok Horvátországban lázadtak fel királyuk ellen, s ha az uralkodó
fegyverrel leverte megmozdulásukat, minden retorzió nélkül hódolhattak meg. A központi
hatalom gyengeségét mindennél jobban mutatta, hogy ekkorra már szinte természetessé vált,
ha az uralkodó bárói fogságába került. IV. László kétszer – 1274-ben, illetve 1280-ban –
élvezte bárói kéretlen vendégszeretetét, első ìzben Kőszegi Henrik, a második alkalommal
Csák Máté nádor vetette fogságba, III. András pedig 1292-ben töltött több hónapot a
Kőszegiek fogságában. A legkülönbözőbb próbálkozások ellenére sem a félig kun Lászlónak,
sem „velencei‖ Andrásnak nem sikerült visszafordìtani a hatalom erodálódását. Ilyen
körülmények között 1300 nyarán valószìnűleg senki sem gondolta, hogy a nehéz feladatot az
az Anjou sarj hajtja majd végre, aki Spalatóban vesztegelve, trónigénylőként egyelőre csak
újabb veszélyt jelentett a magyar királyi hatalom számára.
3. Az Anjou-dinasztia és a magyarországi trónigény
I. Károly, Szicìlia királya – A földközi-tengeri „birodalom‖ – Magyar-nápolyi kettős házasság – Martell Károly magyar
királysága
I. Károly, Szicília királya
A Földközi-tenger közepén, stratégiai szempontból meghatározó helyen elterülő gazdag
sziget, Szicìlia mindig is vonzó zsákmányt jelentett a hódìtóknak, akik közül a rómaiak voltak
az elsők, akiknek sikerült birodalmukba integrálni ezt a területet. A Római Birodalom bukása
után Szicìlia – Dél-Itália jelentős részével együtt – bizánci, majd arab hódìtók kezére került. A
11. század második felében új, ezúttal északról jött hódìtók jelentek meg, a normannok, akik
előbb megszerezték a különböző uralom alatt álló, kisebb-nagyobb dél-itáliai
államalakulatokat, majd a század végén mintegy három évtized alatt a muszlimoktól
42
elfoglalták Szicìliát is.121
1130-ban II. Roger egyesìtette a normann birtokokat, és felvette a
Szicìlia és Apulia királya cìmet.122
A normann uralom sikerrel teremtett összhangot a
soknyelvű és sokszokású ország népei, hagyományai, jogai és vallásai közt, az „aranykor‖
azonban nem bizonyult hosszú életűnek. 1186-ban II. Vilmos, akinek nem volt fiú örököse,
nénjét, Konstanciát Barbarossa Frigyes császár fiához, Henrikhez adta feleségül. Vilmos
halála után az ekkorra már ugyancsak császári koronát viselő VI. Henrik bevonult Szicìliába,
1194-ben, Palermóban királlyá koronáztatta magát, s ezzel kezdetét vette a Hohenstauf-
dinasztia szicìliai uralma. Henrik rövid regnálása után trónját fia, a gyermek Frigyes örökölte,
aki felnőttként a középkori Európa egyik legjelentősebb és egyben legellentmondásosabb
uralkodójává vált.123
Az 1220-ban II. Frigyes néven császárrá koronázott német és szicìliai
király valamennyi tartománya közül Szicìliát szerette a legjobban, udvarát is ott tartotta, a
pápaság ellen folytatott könyörtelen küzdelme azonban végül megpecsételte családja szicìliai
uralmát. 1245 nyarán IV. Ince pápa Frigyest minden trónjától megfosztotta, akaratának
azonban csak évekkel az „Antikrisztus‖ 1250-ben bekövetkező halála után tudott érvényt
szerezni. A pápai álláspont szerint – mivel Szicìlia a normannok óta a pápaság hűbérese – a
trón Frigyes halálával visszaszállt a pápaságra, és figyelmen kìvül hagyva Frigyes törvényes
és törvénytelen fiait, és a sorsukról rendelkező császári végakaratot, Európa különböző
udvaraihoz fordult, hogy a veszélyes Hohenstauf szomszédság helyett megbìzhatóbb
dinasztiát találjon a Szicìliai Királyság élére.
A lehetséges jelöltek egyike, Károly, IX. Lajos francia király öccse, 1263-ban,
másodszori felkérésre vállalkozott a feladatra. VIII. Lajos és Kasztìliai Blanka legkisebb fia,
az 1226-ban világra jött Károly ekkorra már családi örökségként – az új dinasztiának majd
nevet adó – Anjou (és Maine) ura volt, felesége, Provence-i Beatrix kezével pedig a gazdag
121
D. MATTHEW: The Norman kingdom of Sicily. Cambridge, 1992.
122 „Rex Siciliae, ducatus Apuliae et principatus Capuae‖
123 A Frigyesről szóló gazdag irodalomból elsősorban mindmáig lásd ERNST KANTOROWICZ: Kaiser Friedrich
der Zweite. Berlin, 1927. (és számos további kiadás); illetve újabban DAVID ABULAFIA: Frederick II. A medieval
emperor. London, 1988.; az eddigi irodalomra: Bibliographie zur Geschichte Kaiser Friedrichs II. und der
letzten Staufer. Zusammengestellt von Carl A. Willemsen. München, 1986. (Monumenta Germaniae Historica,
Hilfsmittel 8.); uralmának szinte valamennyi kérdésére nagyon jól használható konferenciakötet: Friedrich II.
Tagung des Deutschen Historischen Instituts in Rom im Gedenkjahr 1994. Hrsg von Arnold Esch und Norbert
Kamp. Max Niemayer Verlag Tübingen, 1996. (Bibliothek des Deutschen Historischen Instituts in Rom, Bd
85.); a térség uralmi változásainak áttekintésére DAVID ABULAFIA: The Western Mediterranean Kingdoms 1200-
1500. The Struggle for Dominion. London, 1997.
43
provence-i grófságot is sikerült megszereznie.124
Kiválasztása mellett számos érv szólt, ezek
sorában uralkodói képességei játszották a legkisebb szerepet. Pedig Károly az 1260-as évekre
már látványosan bebizonyìtotta, hogy agilis és erőskezű fejedelem, aki a legkomolyabb
nehézségeken is könnyedén felül tud kerekedni. 1246. január 31-én vette feleségül aráját, s
még abban az évben, az esztendő végén hozzáfogott a grófi jogok, birtokok és jövedelmek
szisztematikus összeìrásához.125
A grófság tényleges birtokbavételére azonban csak néhány
évvel később tudott sort kerìteni. Amìg 1247-ben északra utazott, hogy beiktassák Anjou és
Maine birtokába, távollétében Provence legjelentősebb városai, Marseille, Arles és Avignon
szövetséget kötöttek függetlenségük megőrzésére, csapataik vezetésére pedig felkérték az
egyik jeles helyi bárót, Barral des Baux-t. Az új grófnak 1248-ban sem volt ideje az
elégedetlenség leszerelésére: augusztusban Aigues-Mortes kikötőjében hajóra szállt, hogy
kövesse bátyját keresztes hadjáratára. A hadjárat során – amely Damiettánál katasztrofális
vereségbe, IX. Lajos egész seregének fogságába torkollott – Károly több alkalommal is
bizonyìtotta katonai rátermettségét, a helyzetet azonban ő sem tudta megmenteni.
Kiszabadulva a fogságból, amint tudott, igyekezett haza, de ìgy is csak több mint kétévnyi
távollét után, 1250 októberében ért partot ugyanott, ahonnan keresztesként kihajózott, Aigues-
Mortes-nál. Hazatérve azonnal hozzálátott Provence lecsendesìtéséhez. A lázadó városokat
egyenként győzte le, utolsóként, 1252-ben, majd 1257-ben Marseille is elfogadta a Károly
által diktált békét. A grófság javairól 1252 körül tartott újabb, nagyszabású vizsgálat jól jelzi
hatalma tényleges határait,126
ezeket a határokat azonban Károly láthatóan nem tekintette
véglegesnek, akár a grófságon belüli, akár külső határokról is volt szó. Előbb anyósától, a
jelentős területeket kézben tartó Savoyai Beatrixtől megegyezéssel megszerezte a kezén levő
jogokat, majd a grófság határain kìvüli terjeszkedésbe fogott. Birtokokat szerzett az Alsó-
Alpokban, Piemontban, a tengerparton egészen San Remóig terjesztette ki uralmát. Becsvágya
124
Életére, uralkodására JEAN DUNBABIN: Charles I of Anjou. Power, Kingship and State-Making in Thirteenth-
Century Europe. Longman, London – New York, 1998. ÉMIL LÉONARD: Les Angévins de Naples. Paris, 1959.;
Storia di Napoli, dir da E. PONTIERI. I-XI. Napoli, 1966-; GIUSEPPE GALASSO: Il Regno di Napoli. Il
Mezzogiorno angioino e aragonese (1266-1494). UTET, Torino, 1992. (Storia d’Italia. Vol. XV.); Provence-i
uralmára MARTIN AURELL – JEAN-PAUL BOYER – NOEL COULET: La Provence au Moyen Age. Publications de
l’Université de Provence, 2005. (Collection le temps de l’histoire) 143. skk. (a vonatkozó rész Jean-Paul Boyer
munkája)
125 JEAN-PAUL BOYER: Construire l’État en Provence. Les „enquêtes administratives” (mi-XIIIe-mi-XIVe siècle)
In: Genèse de l’État moderne en Méditerranée. Rome, 1993. 243-265.
126 Enquêtes sur les droits et revenus de Charles I
er d’Anjou en Provence (1252 et 1278). Publiées par Édouard
Baratier. Paris, 1969.; Ferdinand LOT – ROBERT FAWTIER: Histoire des institutions françaises. I-III. Paris, 1957-
1962. I. 255-260. (a vonatkozó rész Raoul Busquet tollából)
44
– és felesége, Provence-i Beatrix becsvágya – nem ismert határokat, ìgy örömmel mondott
igent a pápai ajánlatra.
Hosszas, még IV. Orbánnal folytatott tárgyalások után, a végül utódjával, IV. Kelemen
pápával kötött megegyezés értelmében Károly 1265 tavaszán partra szállt a Rómához közeli
Ostiában.127
Közel negyven esztendős volt ekkor. A következő évben, 1266 januárjában a
római Szent Péter bazilikában Szicìlia királyává koronázták, a számára felajánlott ország
azonban nem pottyant érett gyümölcsként az ölébe. Manfréd, II. Frigyes fattyú fia, aki 1258-
tól viselte a Szicìlia királya cìmet, összegyűjtötte a királyság hadait, és szembeszállt a
betolakodóval. A hadiszerencse Károlynak kedvezett. A Beneventónál vìvott csatában
Manfréd elesett, s a győzelem után Károly további ellenállás nélkül vehette birtokba a
királyságot.
Az új király és szigorú kormányzata kevés hìvet szerzett. Frigyes unokája, az ekkor
mintegy tizenöt esztendős Konradin nevében 1267 tavaszán fellázadt Szicìlia szigete, s ősszel
az ifjú Hohenstauf örökös is átkelt az Alpokon. Konradin hónapokon át tartó itáliai vonulása,
ami inkább tűnt diadalmenetnek, mint hadi előkészületnek, végül tragikus végkifejletbe
torkollott. Konradin júliusban óriási lelkesedés közepette bevonult Rómába, néhány
ünnepségekkel töltött hét után innen indult királysága meghódìtására. Károly azonban
felkészülten fogadta, s 1268. augusztus 23-án, a tagliacozzói csatában ismét övé lett a
győzelem – Konradin fogságba esett, s néhány hónap múlva Károly parancsára Nápolyban
nyilvánosan lefejezték. Konradin kivégzése letörölhetetlen foltot ejtett Károly becsületén, a
két Hohenstauf herceg felett aratott két katonai diadal azonban biztosìtotta számára a
királyság feletti uralmat.128
Itáliai befolyása a következő években tovább nőtt, a Konradin és
hìvei feletti győzelem pedig gyökeres változásokat hozott országai életében.
A Konradin hìvéül szegődött bárók nem számìthattak bocsánatra. A király
elkoboztatta javaikat, 1270-ben királyi rendelettel semmissé tette azokat az adományokat,
amelyek II. Frigyes és fiai nevében keltek.129
Az elkobzott birtokokat, a gazdátlanná vált
127
Az események ismertetésénél főként LÉONARD, É.: Les Angévins i. m. , valamint RUNCIMAN, S.: A szicíliai
vecsernye (i. m.) cìmű művére támaszkodtam.
128 Az európai közvélemény sosem bocsátotta meg Károlynak, hogy kivégeztette Konradint. „Carlo venne in
Italia e, per ammenda / vittima fé di Curradino‖ – ìrta Dante az Isteni szìnjátékban. Purgatórium, XX. ének, 67-
68.
129 LÉÓN CADIER: Essai sur l’administration du royaume de Sicile sous Charles Ier et Charles II. d’Anjou. Paris,
1891. (Bibliothèque des Écoles Françaises d’Athènes et de Rome, 59.) 5-7. 13.; Újabban Errico Pispisa mutatta
be meggyőzően, hogy az „ultramontánoknak‖ juttatott hűbéreket a király az áruló báróktól kobozta el. ERRICO
PISPISA: Il regno di Manfredi. Proposte di interpretazioni. Messina, 1991. 55-154.
45
országos és helyi tisztségeket a király új elitje, a Franciaországból és Provence-ból érkezett
lovagok kapták. Az 1269-ben, a Konradin kivégzését követő esztendőben nyitott Liber
donationum, a Szicìliai Királyság Domesday-book-ja alapján pontos képet kapunk az ország
franciásodásának mértékéről: a királyság katonai és világi tisztségeit betöltő személyek közt
mintegy 3500 francia nevet találhatunk.130
Károly francia-provanszál kìséretének tagjai
viselték a legfontosabb országos tisztségeket, ők voltak a királyi udvar lovagjai és egyszerű
katonái, ők álltak az országos adminisztráció minden szintjén – francia volt a kormányzat
nyelve is.131
Károly, amellett, hogy új dinasztiát alapìtott Nápolyban, rövid idő alatt Itália erős
emberévé is vált. Befolyását elismerték Piemontban és Lombardiában, a rómaiak előbb
három, majd a beneventói csata után, 1268-ban tìz évre szenátorrá választották, IV. Kelemen
pápa pedig Toscana helytartójává is kinevezte. Az 1270-es évekre az Appennin-félsziget
jelentős része közvetve vagy közvetlenül az ő uralma alá tartozott.132
Hatalma látványos
gyarapodását azonban nem kis részben annak a körülménynek köszönhette, hogy II. Frigyes
halálától, vagyis 1250 óta, már közel két évtizede nem volt császára a Német-Római
Birodalomnak. Az interregnum ideális körülményeket teremtett a többszörösen is császári
fennhatóság alá tartozó területeket uraló Károly számára. Habár erről szeretett megfeledkezni,
a birodalom része volt maga Provence is, ahol a császári trón üresedésének köszönhetően nem
kellett hódolatot bemutatnia egy felette álló uralkodónak, s a birodalomhoz tartozott
valamennyi, nem a szicìliai királysághoz tartozó itáliai szerzeménye.
130
PAUL DURRIEU: Les archives angevines de Naples. Étude sur les Registres du roi Charles Ier
(1265-1285). I-
II. Paris, 1886-1887. (Bibliothèque des Écoles Françaises d’Athènes et de Rome, 46. 51.), valamint UŐ: Études
sur la dynastie Angevine de Naples. Le Liber donationum Caroli primi. In: Mélanges d’archeologie et d’histoire.
VI.e année – 1886. Paris – Rome, 189-228.; Durrieu eredetileg 4215 nevet számolt össze, adatai alapján ezt a
számot Galasso 3500-ra redukálta. GIUSEPPE GALASSO: Il Regno di Napoli. Il Mezzogiorno angioino e
aragonese (1266-1494). UTET, Torino, 1992. (Storia d’Italia. Vol. XV.) 43-46. Közülük 536 személy kapott
hűbért. A tagliacozzói csatát követő uralmi átalakulás mértékét jelzi, hogy közülük 351 lovag – 248 családból –
1268-1274 között 470 hűbért vagy hűbér-részt kapott. SYLVIE POLLASTRI: Les Burson d’Anjou, barons de
Nocera puis comtes de Satriano (1268-1400). In: La noblesse dans les territoires angevins i. m. 91.
131 Az 1265 után Nápolyba érkezett francia nemesek negyede Provence-ból kelt útra, a többiek az ugyancsak
Károly kezén lévő Anjou-ból, a párizsi régióból, Champagne-ból, illetve I. Károly fivéreinek apanázs-birtokairól
indultak a dél-itáliai kalandra. SYLVIE POLLASTRI: La noblesse provencale dans le royaume de Sicile (1265-
1282). Annales du Midi 184 (1988) 405-434.
132 HENRI BRESC: La chute des Hohenstaufen et l’installation de Charles Ier d’Anjou. In: Noël-Yves Tonnerre –
Élisabeth Verry (dir.): Les Princes angevins du XIIIe au XVe siècle. Un destin européen. Presses Universitaires
de Rennes, Rennes, 2004. 79.; szenátori cìmét haláláig viselte, helytartói cìmét 1279-ben veszìtette el: GIUSEPPE
GALASSO: Charles Ier et Charles II d’Anjou, princes italiens. In: Les Princes angevins i. m. 90.
46
A földközi-tengeri „birodalom”
Károly álmai, politikai tervei nem álltak meg Itália partjainál, érdeklődése hamar a Földközi-
tenger keleti medencéje felé fordult.133
Az orientációváltást egyszerre ösztönözték az uralma
alatti területek fekvéséből adódó geopolitikai lehetőségek, a szicìliai király-elődök
hagyományos keleti ambìciói, és saját, keresztes vitézként szerzett tapasztalatai. Már a
normann királyok igyekeztek befolyásukat kiterjeszteni az országuk területéről jó időben
szabad szemmel is látható „túlsó‖ partokra: az észak-afrikai Tuniszra, illetve a Balkán
félsziget partvidéki területeire és a görög szigetvilágra, de – mint azt a keresztes hadjáratok
során tanúsìtott törekvéseik mutatják – az sem volt ellenükre, hogy a Szentföldön is
megvessék lábukat.134
A Hohenstaufok uralkodása alatt némiképp változott a keleti politika:
az invesztitúraküzdelmekkel elfoglalt II. Frigyest kevésbé érdekelte az Adriai-tenger túlsó
partja, a Szentföld azonban annál inkább. Feleségül vette (II.) Izabella jeruzsálemi királynőt,
1229-ben, majd a hatodik keresztes hadjárat során egy egyezménnyel – kardcsapás nélkül –
visszaszerezte a keresztények számára Jeruzsálemet. Izabella ugyan 1228-ban, Konrád fia
születése után gyermekágyban elhunyt, ez a körülmény azonban Frigyes politikáján nem
változtatott. Jeruzsálemben saját kezűleg koronázta magát királlyá, noha jog szerint csak
fiának, az Izabellától a királyi cìmet megöröklő Konrádnak a nevében, régensként
uralkodhatott.
Konrád születésétől viselte a Jeruzsálem királya cìmet, a Szentföldön azonban soha
nem járt. Frigyes másik fia, Manfréd nem aspirált a jeruzsálemi trónra. Balkáni terveinek
megvalósìtásához azt a zavaros politikai helyzetet igyekezett kihasználni, ami a félszigeten,
illetve Kis-Ázsiában Konstantinápoly 1204-es elfoglalását követően kialakult. Az elfoglalt,
kifosztott Konstantinápolyban létrehozott Latin Császárságnak a megsemmisìtett Bizánci
Birodalom területén osztoznia kellett a kialakult görög utódállamokkal, illetve a saját, szinte
független hűbéresei által vezetett tartományokkal. A hatalmi viszonyok folyamatosan
változtak. Az 1240-es, 50-es években Épeiroszban az Angelosz-dinasztia egyik ága regnált
despotai cìmmel, a szomszédos Akháj hercegségben Guillaume de Villehardouin
kormányzott, névleg a latin császár hűbéreseként, az északkeletre elterülő athéni hercegség
133
Károly keleti politikájára elsősorban lásd: GIAN LUCA BORGHESE: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo.
Politica, diplomazia e commerzio internazionale prima dei Vespri. École Française de Rome, 2008. (Collection
de l’École Française de Rome 411.)
134 Erre jó példa Tarantói Boemund szerepe az első keresztes hadjáratban.
47
élén a La Roche család állt. Manfréd feleségül vette Épeiroszi Mihály leányát, Helénét, s vele
megkapta hozományként Korfu szigetét.135
Apósa oldalán hamarosan fegyverrel is részt vett a
félsziget hatalmi harcaiban, ahol komoly veszteséget szenvedett, amikor a Nikaiai Császárság
új ura, Palaiologosz Mihály a pelagóniai csatában legyőzte az épeiroszi és akháiai, Manfréd
csapataival kiegészìtett szövetséges sereget. Palaiologosz Mihály sem Épeiroszt, sem Akhaiát
nem tudta meghódìtani, a győzelem azonban megnyitotta előtte az utat Konstantinápolyhoz.
1261-ben csapatai bevonultak a városba – a Latin Császárság hat évtizednyi fennállás után
megbukott. A menekült császár, II. Balduin Manfrédnál talált védelmet, és tőle remélt
segìtséget trónja visszaszerzéséhez. Manfréd, aki ekkorra már a Korfuval szemközti parton,
Durazzóban is megvetette lábát, hozzáfogott Konstantinápoly visszafoglalásának
megtervezéséhez, a tervek megvalósìtására azonban már nem maradt elég ideje.136
Károly – mint ez már a trónra léptét követő első években kiderült – alapvetően
Manfréd keleti politikáját folytatta.137
Érdeklődése középpontjában a Balkán – elsősorban az
albán partok – valamint Konstantinápoly állt. Elképzelései azonban, mint később
nyilvánvalóvá vált, annyiban különböztek Manfrédétól, hogy ő a latin császári trónt nem az
elűzött Balduinnak, hanem saját magának szánta. A beneventói csata után Károly szinte
azonnal sereget küldött Korfu és az albán parti erődök elfoglalására, s szerzeményeit
hamarosan, 1267 tavaszán jogilag is megerősìtette a pápai közvetìtéssel létrejött viterbói
megállapodással. Ebben II. Balduin ex-császár megerősìtette Károlyt a kezére került területek
birtokában, átengedte az Akháj hercegség hűbéri jogait, az Égei-tenger szigetei feletti
hatalmat, cserébe Károly ìgéretéért, hogy visszahódìtja Konstantinápolyt.138
A tervezett hadjáratra sem ekkor, sem a későbbiekben nem került sor, noha Károly
több ìzben is komoly előkészületeket tett az indulásra. 1270-ben bátyja, IX. Lajos király újra
feléledő keresztes tervei keresztezték elképzeléseit. Károly, ha már kénytelen volt részt venni
Lajos hadjáratában, rávette fivérét, hogy módosìtsa úti célját, és a Szicìliához közeli Tunisz
felé irányìtsa hajóit. Lajosnak azt ìgérte, a tuniszi uralkodó hajlik a kereszténységre, Károlyt
azonban elsősorban az a cél vezette, hogy ha sikerül kiterjeszteni fennhatóságát a tuniszi
partokra, a Földközi-tenger hajózása teljesen ellenőrzése alá kerül. A könnyűnek ìgérkező
135
Heléné nővére a szomszéd fejedelem, Guillaume de Villehardouin felesége lett.
136 BRESC, H.: La chute des Hohenstaufen i. m. 69-71.
137 BRESC, H.: La chute des Hohenstaufen i. m. 79.
138 A történtekre lásd BORGHESE, G. L.: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo i. m. 54.
48
tuniszi kaland ötlete azonban balszerencsés csillagzat alatt született: a táborban kitört
járványban meghalt Lajos király, s noha Károly rendkìvül előnyös békét kötött a tuniszi
emìrrel, a hazaút során egy vihar gályái jelentős részét elsodorta.139
A szerencsétlen, bár Károly számára még a veszteségekkel együtt is hasznosnak
bizonyuló tuniszi hadjárat után külpolitikai aktivitása újra kelet felé fordult. 1272
februárjában felvette az Albánia királya cìmet, új királysága irányìtását helytartóra, vikáriusra
bìzva.140
Balkáni befolyását gyermekei kiházasìtásával is tovább növelte. Egyik fia, Fülöp
1271-ben kötött házasságot Villehardouin Izabellával, az akháj hercegség örökösnőjével,
leánya, Beatrix pedig 1273-ban lett Balduin ex-császár fiának, Tarantói Fülöpnek a felesége.
Keleti szerzeményeit 1277-ben egy újabb, csillogó, de kevés érdemi hatalommal járó
koronával gyarapìtotta: Antiochiai Máriától egyszerűen megvásárolta a Jeruzsálem királya
cìmet.141
Az Angers-tól immár Akkónig terjedő, a Földközi-tenger térségének számos pontját
magában foglaló Anjou-birodalom egyszerre volt impozáns és – mint 1282-ben néhány hét
alatt kiderült – rendkìvül törékeny. Pedig Károly mindent megtett azért, hogy alattvalói
számára megnehezìtse a hatalma elleni fellépést. Az irányìtást egyetlen tartományában sem
adta a helyi elit kezébe: Provence-ban Anjou-ból való, a Szicìliai Királyságban és Észak-
Itáliában francia és provanszál, a Balkánon és Akkónban pedig rajtuk kìvül még olasz, illetve
keleti frank tisztviselők, katonák biztosìtották a király elképzelései szerinti kormányzást.142
Tervei, elképzelései megvalósìtását elsősorban nem is belpolitikai, hanem sokkal inkább
külpolitikai okok nehezìtették meg, főként az egymást épp ezekben az években sűrűn váltó
pápák eltérő céljai, a bizánci császárok Károly elleni diplomáciai akciói, a Balkán-félsziget
követhetetlenül változó szövetségi viszonyai, és végül a császári cìm 1273-as betöltése, a több
mint két évtizedes interregnum vége.
I. Károly fáradhatatlan tevékenységét mindazonáltal nem csak hìvei, de ellenfelei is
egyre nagyobb tisztelettel figyelték. A kortársak egybehangzóan úgy gondolták, ő Európa
leghatalmasabb uralkodója, különbség csak abban volt, hogy ezt örömmel, vagy épp
139
BORGHESE, G. L.: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo i. m. 55-71.
140 BORGHESE, G. L.: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo i. m. 91. skk.
141 BORGHESE, G. L.: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo i. m. 181. skk.
142 BORGHESE, G. L.: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo i. m. 212.
49
aggodalommal konstatálták. „Világuralomra tört‖ – ìrta a velencei utazó, Marino Sanudo.143
„A világ királya a mennyek királya után‖– ìrta róla a lovagköltő Adam de la Halle, C’est du
roi de Sezile cìmű eposzában az 1280-as években.144
„A legfélelmetesebb és legtekintélyesebb
uralkodó, fegyverben a legderekasabb s a legnagyobbra törő király, aki Nagy Károly óta az ő
koráig csak volt a francia uralkodó házból‖ – olvashatjuk Giovanni Villani firenzei
krónikájában.145
Magyar-nápolyi kettős házasság
Károly új, keleti politikájának köszönhetően került kapcsolatba a magyar uralkodóházzal, az
Árpádokkal. A magyar szövetség több okból is kìvánatosnak tűnt.146
A magyar királyság
befolyási övezete délen szinte egészen az Anjouk-által hódìtott albán-partokig ért. A magyar
korona alá tartozott a dalmát partvidék jelentős része, a Ragusa és Cattaro közti partvidéket
birtokló szerb királyságot pedig épp ekkoriban, fegyverrel hajlìtották megegyezésre IV. Béla
hadai. 1268-ban I. Uros István szerb király kìséretével magyar fogságba esett.147
A
megbékélést házassággal pecsételték meg: a szerb királyfi, Dragutin István eljegyezte az
ifjabb magyar király, V. István lányát, Katalint. Az 1260-as években több hadjárattal sikerült
kikényszerìteni a magyar hűbéri fennhatóság elismerését a bolgár udvarban is. (A térségben
Károly legnagyobb ellenfelének számìtó VIII. (Palaiologosz) Mihállyal kitartóan ellenséges
143
MARINO SANUDO TORSELLO: Istoria del Regno di Romania. In: Chroniques gréco-romanes inédites ou peu
connues. Éd: Ch. Hopf. Berlin, 1873. 138.
144 „Roi du monde après le Roi des cieux‖. Idézi: Jean-Paul Boyer in: La Provence au Moyen Age i. m. 184.; a
költemény értelmezését lásd ALESSANDRO BARBERO: Il mito angioino nella cultura italiana e provenzale fra
Duecento e Trecento. Bolletino Storico-bibliografico Subalpino 79 (1981) 159. skk.
145 „Quello Carlo fu il più temuto e ridottato signore, e il più valente d’arme e con più alti intendimenti, che
niuno re che fosse nella casa di Francia da Carlo Magno infino a·llui‖ – Cronica di Giovanni Villani. Edizione di
riferimento: Nuova Cronica, a cura di G. Porta. Fondazione Pietro Bembo /Guanda, Parma, 1991. (Letteratura
italiana Einaudi) 459.; a szöveg online is hozzáférhető: http://www.letteraturaitaliana.net/pdf/Volume_2/t48.pdf ;
magyar fordìtása: A három Villani krónikája. Croniche di Giovanni, Matteo e Filippo Villani. Fordìtotta,
bevezetésssel és magyarázó jegyzetekkel ellátta: Rácz Miklós. Budapest, 1909. (Középkori krónikások VIII-IX.)
102.
146 A lehetséges okok számba vételét lásd pl. PATEK FERENC: Az Árpádok és Anjouk családi összeköttetése.
Századok 1918. 449-495.; SZŰCS JENŐ: Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai Simon
Gesta Hungarorumában. Századok 1973. 95. skk.; BORGHESE, G. L.: Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo i. m. 42.
skk.
147 A győzelem hìre akkor ért IV. Béla udvarába, amikor ott épp együtt voltak a görög, bolgár, cseh, francia és
tatár követek. CDH IV. 490.
50
bolgár uralkodóházzal egyébként az Árpádok ugyancsak rokoni kapcsolatban álltak.)148
A
magyar kapcsolat Károly szemében alkalmas eszköznek tűnt Velence sakkban tartásához is,
és kiemelten fontos volt az Adriai-tenger térségében befolyással csupán közvetve rendelkező,
a Német-Római Birodalomban viszont egyre nagyobb hatalomra törő cseh király, II. Ottokár
erősödésének korlátozása érdekében.149
I. Károly pragmatikus uralkodó volt, egyúttal azonban rendkìvül büszke francia királyi
származására – a mérlegelt szempontok között tehát vélhetőleg az is sokat nyomott a latban,
hogy az Árpádok nem csupán hasznos, de egyúttal méltó partnernek is tűntek a szemében.
Több volt egyszerű udvariasságnál, amikor levelében IV. Béla fiát, V. Istvánt „szentek és
nagy királyok nemzetségéből származó harcos és hatalmas uralkodónak‖ szólìtotta.150
Összességében úgy találta, a számba jöhető szövetségesek közt messze a magyar
uralkodódinasztia a legìgéretesebb. Károly, aki „Konstantinápoly császárságáért epekedett‖,
azt remélte, a magyarokra is számìthat terveiben. Feltehetően pontosan úgy gondolkodott,
ahogy azt egy emberöltővel később, az 1300-as évek elején a Descriptio Europae Orientalis
ismeretlen francia szerzője Valois Károly konstantinápolyi terveiről szólva ìrásba öntötte: „ha
Károly úr birtokolná a görög császárságot, miután szövetséget kötött Magyarország
királyával… könnyen megszerezhetnék és alávethetnék azon összes szakadár és barbár
népeket, amelyek annyira gazdag és gyönyörű területet jogtalan birtokosként tartanak
elfoglalva. Feltéve azt is, hogy ez a Károly úr a görögök nevezett birodalmát nem is
szerezhetné meg teljes egészében, de ő maga az egyik oldalról és Magyarország fent említett
királya a másik oldalról rajtaüthetnének a mondott császárságon és a számításba vett
népeken.”151
148
PAULER GY.: A magyar nemzet története i. m. II. 264-265.; PATEK F.: Az Árpádok és Anjouk i. m. 491-492.;
KMTL 176.
149 Befolyása az aquileiai patriarkhára: PAULER GY.: A magyar nemzet története i. m. II. 273.
150 „natus de genere sanctorum et maximorum regum…‖ – CDH IV/3. 510. (1269.)
151 A gondolatmenet szempontjából ez esetben irreleváns, hogy a magyar trónon az Árpád-ház, vagy már az
Anjou I. Károly ült. „Et ideo ubi dominus Karulus haberet grecorum imperium, confederatione facta cum rege
Ungarie, idem dominus Karolus ex una parte rex Ungarie, Karolus ex aaltera parte de facili haberent et
subiugarent omnes illas scismaticas et barbaras nationes, que tam opulenta et delicata regna, sicut iniusti
possesssores occupant. Et posito quod idem dominus Karolus dictum imperium grecorum non haberet totum,
ipse ex una parte et dictus rex Ungarie ex altera [parte] preocuparent imperium prefatum et omnes nationes
dictas‖ – Anonymi Descriptio Europae Orientalis i. m. 42.; BORZÁKNÉ NACSA M. – SZEGFŰ L.: Egy Délkelet-
Európát bemutató földrajzi munka i. m. 22.
51
Károly 1267-ben, első felesége, Provence-i Beatrix halála után szinte azonnal
feleségül kérte IV. Béla lányát, az apácaként a Nyulak-szigeti kolostorban élő Margitot.
Házassági tervei azonban ekkor még megfeneklettek a szentéletű Margit elhivatottságán.
Margit, akinek szentté avatási perében tìzen vallották, hogy egy másik házassági ajánlatot
azzal utasìtott vissza, hogy „előbb vágná le az orrát, semmint hogy férjhez menjen‖, a szicìliai
királyt éppúgy visszautasìtotta, mint a többi kérőjét.152
Károlyt nem zavarta, hogy Margit
kikosarazta, a gyászév leteltével mással kötött házasságot – Szicìlia új királynéja Burgundiai
Margit lett. Az ìgéretesnek tűnő Árpád-házi kapcsolatról azonban nem mondott le. A
tárgyalások már a következő évben folytatódtak, a megváltozott helyzetnek megfelelően
azonban nem Károly, hanem gyermekei, nem IV. Béla (egyetlen még hajadon) leánya, hanem
unokái házasságáról folytak az egyeztetések. Magyar részről már láthatóan nem az öreg Béla
király döntött, fia, István kezébe csúszott át az események irányìtása. A nagy távolság ellenére
folyamatos volt a követjárás a két udvar között, s az ismételt kapcsolatfelvétel hamarosan
eredményre vezetett.153
1269-ben I. Károly szövetséget kötött IV. Béla magyar király fiával,
István ifjabb királlyal. A megállapodás szerint Károly köteles volt segìtséget nyújtani
Istvánnak minden ellenségével, különösen a „németekkel és Németország szövetségeseivel
szemben, tőle négynapi járóföld távolságra‖.154
Az idézett passzus félreérthetetlenül jelzi,
hogy István elsősorban régi ellenfele, II. Ottokár ellen számìtott a szicìliai király
szövetségére.155
A szövetséget a két dinasztia gyermekei közötti házasságokkal erősìtették
meg: István idősebb fiát, László herceget I. Károly leányával, Izabellával, Mária leányát
Károly fiával, a sánta melléknévvel ismertté vált Károly herceggel mátkásìtották el.
„Szicíliának úgy hisszük, oka lesz a következőkben örülni az Istentől neki adott ünnepnapnak‖
– ìrta haza a jól végzett munka örömével a nápolyi követség vezetője, Bernát montecassinói
apát.156
152
Károly ajánlatára az egyetlen emlìtés: Mon. Vespr. I. 220.; vallomások a házassági ajánlatokról uo. I. 172.
176. 183-184. 191. stb.
153 A követségek összetételére, útjaira, feladataira lásd SZŰCS J.: Társadalomelmélet i. m. 97. skk.
154 „contra Theotonicos et Theotonie adherentes prope ipsum ad quatuor dietas‖ – A megállapodás nem maradt
fenn, tartalmát csak a követutasìtásból ismerhetjük – ADE I. 23. (19. sz.)
155 Magyarázata: PATEK F.: Az Árpádok és Anjouk i. m. 464. A „szövetségesek‖ kitétel esetleg akár arra is
utalhat, hogy István az Ottokárral évek óta szövetséges apja, illetve testvére, Béla herceg ellenében is számìtott
Károly támogatására. Erre lásd: ZSOLDOS A.: Családi ügy i. m. 114.
156 „Regnum Sicilie de cetero, ut credimus, habebit gaudere dato sibi Divinitus sabatismo.‖ – ÁÚO VIII. 316.
52
A Mária magyar királylányt és kìséretét szállìtó gálya 1270 májusában hajózott be
Barletta kikötőjébe.157
Izabella 200 ezer márkányi hozományának előteremtésére adót vetettek
ki a királyság valamennyi tartományában, az indulásra emiatt csak valamivel később,
szeptemberben került sor. Az Anjou-királylány ugyanazzal a bìborszìnűre festett, gazdagon
dìszìtett hajóval hagyta el Barletta kikötőjét, amivel korábban oda Mária megérkezett.158
A
bìborvörös gálya két királyi utasának sorsa új hazájában eltérő fordulatot vett. Sánta Károly és
Árpád-házi Mária frigye rendkìvül termékenyebbnek bizonyult, 13 gyermekük született, nyolc
fiú és öt leány. IV. (Kun) László és Izabella házassága botrányosan rosszul sikerült, és
gyermektelen maradt. A források tanúsága szerint Fülöp legátus megérkezése nem csak a
politikában, de a király házaséletében is fordulatot hozott: László eltaszìtotta magától
Izabellát, ekkortól kezdve kun szeretőket tartott.159
Feleségével nem volt hajlandó érintkezni,
noha még az is előfordult, hogy a dinasztia kihalásától tartó előkelők egyszerűen összezárták
őket, hogy gyermekük szülessen – hiába.160
I. Károly halála után, a szicìliai királyság
legzűrzavarosabb évében, 1286-ban, amikor Izabella otthonról semmilyen támogatásra nem
számìthatott, IV. László egyszerűen a Nyulak-szigetén kolostorba záratta, királynéi javait
elkoboztatta. Pápai közbenjárásra ugyan bűnbánatot tartva visszafogadta feleségét, de csak
azért, hogy még botrányosabb körülmények közepette újra eltaszìtsa. Jövedelmeit kun
szeretőinek adta, volt, hogy még a királynő élete is veszélyben forgott.161
Sokan voltak az
országban, akik 1290-ben megkönnyebbülve fogadták a hìrt, hogy László királyt
meggyilkolták – feltehetőleg Izabella is közéjük tartozhatott. Magyarországgal szemben
azonban, úgy tűnik, nem voltak ellenérzései – csak 1300-ban tért haza Nápolyba, akkor is
feltehetőleg azért, mert kìvül akart maradni az Anjouk magyarországi trónküzdelmein.162
157
Feltehetőleg a kìséret tagja volt Andreas Ungarus is, aki új hazájában megìrta Károly itáliai hatalomra
jutásának történetét. Erre lásd: SZŰCS J.: Társadalomelmélet i. m. 100. 108.
158 RCA V. 29. (136. sz.)
159 Izabella sorsának rövid áttekintése ZSOLDOS A.: Az Árpádok és asszonyaik i. m. 58. skk. Az erről tudósìtó
elbeszélő forrásokat lásd: CFH I. 88. 177. 681.
160 Az Annales Polonorum szerint „predictus rex Ungarie a baronibus suis captus est et in quodam castro positus
cum uxore sua, … ut vel sic possent prolem habere‖ – CFH I. 177.
161 A történtekről részletesen beszámol Lodomér érsek 1288-ban IV. Miklós pápához ìrt levele – a levél kiadása:
KARÁCSONYI JÁNOS: A mérges vipera és az antimonialis. Korkép Kun László király idejéből. Századok 44
(1910) 2. skk.
162 ADE I. 153. (191. sz.)
53
Martell Károly magyar királysága
Izabella királyné távollétében nagy horderejű események történtek a szicìliai királyságban –
az ország, ahova hazatért, már nem ugyanaz volt, mint ahonnan 1270-ben Magyarországra
indult. 1282 húsvétján I. Károly szigorú uralma ellen lázadás tört ki Szicìliában. A „szicìliai
vecsernye‖ néven ismertté vált felkelés a palermói franciák lemészárlásával kezdődött, és
Károly súlyos vereségével zárult.163
A felkelők támogatást kértek az aragón uralkodótól, aki
augusztusban serege élén partra szállt Trapani kikötőjében, a belső lázadást immár
nemzetközi konfliktussá szélesìtve. A szicìliai királyság elvesztette Szicìlia szigetét, és
visszaszorult Dél-Itáliába, 1284 nyarán az egyik tengeri összecsapásban a trónörökös, Sánta
Károly salernói herceg is az ellenség fogságába került.164
Mire 1285-ben I. Károly meghalt,
nagy gonddal kiépìtett Földközi-tengeri birodalma romokban hevert. Nápoly lázongott, Dél-
Itália városainak egy része az ellenséghez pártolt, és a tengerentúlon is véget ért az Anjou-
uralom.
A csapások sorozata a dinasztia gyermekeinek addig biztonságos életét is
megváltoztatta. Salernói Károly több éves tárgyalás-sorozat, számos béketerv után csak 1288-
ban szabadult, akkor is rendkìvül szigorú feltételek árán: a szabadságáért fizetett hatalmas
összegen felül három fia és hatvan provence-i nemes ment helyette túszként az aragón
udvarba.165
A túszok csak 1295-ben térhettek haza – a hosszú, hét évig tartó fogság
feltehetőleg komoly szerepet játszott abban, hogy a második fiú, Lajos egy évvel később
belépett a ferences rendbe. Károly fogságba esése felértékelte a legidősebb fiú, az 1271-ben
született Martell Károly személyét. Nagyapja, I. Károly halálos ágyán úgy rendelkezett, ha a
salernói herceg fogoly marad, a királyság, valamint a dinasztia kezén lévő grófságok Martell
Károlyra szálljanak.166
Mivel Sánta Károly végül kiszabadult, királlyá koronázása után, 1289
szeptemberében Martell Károlyra salernói hercegi cìmét ruházta, és az időközben már felnőtt,
tizennyolc éves fiút egyben általános helytartóvá, vikáriussá nevezte ki.167
Salerno új hercege
163
Az eseményekre lásd RUNCIMAN, S.: A szicíliai vecsernye i. m.
164 A Salerno hercege és a Montis Sancti Angeli ura cìmet 1272 pünkösd vasárnapján kapta meg az apjától. –
ANDREAS KIESEWETTER: Die Anfänge der Regierung König Karls II. von Anjou (1278-1295). Das Königreich
Neapel, die Grafschaft Provence und der Mittelmeerraum zu Ausgang des 13. Jahrhunderts. Matthiesen Verlag,
Husum, 1999. (Historische Studien) 38.
165 A történtek részletes ismertetését lásd: KIESEWETTER, A.: Die Anfänge der Regierung König Karls II. i. m.
137. skk.
166 KIESEWETTER, A.: Die Anfänge der Regierung König Karls II. i. m. 165.
167 A vikáriusi cìmet Salernói Károly is többször viselte, apja különböző távolléteinek időtartamára.
54
ekkor már nős volt: a német király, Habsburg Rudolf leányával, Konstanciával 1287-ben
kötött házasságából az első gyermek is megszületett.
II. Károly abban a tudatban nőtt fel, hogy családja hatalma, befolyása szinte megállás
nélkül gyarapodik. Élete delén viszont neki jutott az a hálatlan feladat, hogy megkösse azokat
a szerződéseket, amelyek rögzìtették a sok munkával kiépìtett Anjou-birodalom területi
veszteségeit.168
A legnehezebb évek átvészelése után tudomásul vette, hogy politikai játéktere
jóval kisebb, mint az apjáé volt, a kudarcok azonban nem vették el a kedvét attól, hogy új
utakat keressen. Amikor sógora, IV. László magyar király meghalt, elérkezettnek látta az időt,
hogy felesége nevében bejelentse magyarországi trónigényét. Magyarország trónjának
megszerzése kárpótlást ìgért a dinasztiát ért veszteségekért, és új irányt adott az Anjouk
terjeszkedési politikájának. A nápolyi királyi családot láthatóan még az a körülmény sem
zavarta a tervezgetésben, hogy László halála után két héttel III. András személyében már
megkoronázták az új magyar királyt. 1291 áprilisában II. Károly felhìvást intézett
Magyarország minden rendbéli lakóihoz, amelyben kijelentette, hogy az ország öröklés jogán
László testvérét, Máriát illeti, András csupán bitorló.169
A dinasztia érdekeinek képviseletére
meghatalmazottakat küldött az országba, és kapcsolatot épìtett ki néhány András-ellen
hajlìtható bárói családdal, a horvátországi Frangepánokkal, Ńubićokkal, Babonićokkal, az
ország belső részén pedig a királyi hatalommal szembeni erőfitogtatásra mindig kész
Kőszegiekkel. Kőszegi János 1292. január 5-én már egyenesen olyan felhìvást kapott, hogy
fegyverrel pusztìtsa III. András hìveinek javait.170
(A bátorìtásnak minden bizonnyal szerepe
volt abban, hogy Kőszegi János az év folyamán foglyul ejtette a királyt.) Feltehetőleg a
magyarországi hìvektől jövő hìreknek is részük volt abban, hogy az Anjouk belátták, egy férfi
trónigénylő nagyobb eséllyel próbálkozhat. 1292. január 6-án Mária királyné Provence
fővárosában, Aix-ben kelt nyìlt levelében kijelentette, hogy a magyar koronára vonatkozó
jogait elsőszülött fiára, Martell Károlyra ruházza.171
168
Így a béke érdekében Margit lánya kezével átengedte Anjou és Maine grófságát az Aragóniára igényt tartó
Valois Károlynak, a francia király fivérének.
169 „bone memorie domino Ladislao rege olim Vngarie, sororio nostro carissimo, humanis rebus excepto, quidam
de Venetiis Andreatius nomine, lapsans habenas proprie voluntati, regnum Vngarie, cuius successio per obitum
dicti regis ad reginam consortem nostram carissimam, ipsius regis germanam et eius heredes est rationabiliter
devoluta, nequiter occupavit‖ – ADE I. 76. (94. sz.)
170 „liberum belli ius et ferri licentiam tenore presentium impertimur‖ – ADE I. 81. (99. sz.)
171 ADE I. 82. (100. sz.), vö. KIESEWETTER, A.: Die Anfänge der Regierung König Karls II. i. m. 375. Nem
Mária volt az Árpád-ház egyetlen külföldön élő sarja, de egy körülmény feltétlen az ő igénye mellett szólt,
amelyet a kortársaik is tudtak: amikor „László örökös nélkül meghalt… az ő összes nővére szakadárokkal élt
55
Martell Károly, „Jeruzsálem és Szicília királyának elsőszülötte, Isten kegyelméből
Magyarország királya,172
Salerno hercege, a Szent Angyalhegy ura, Szicília királyságának
általános helynöke‖ ettől kezdve magyar dìszruhákat viselt,173
magyar cìmert használt, és
adományleveleket, parancsleveleket állìtott ki magyarországi hìvei cìmére. A magyar
viszonyokkal láthatóan nem volt tisztában. Mint arról egyik adománylevele tanúskodik, nem a
magyar, hanem a francia hűbéri jogok alapján állìtotta ki adományait. A magyar szokásjogtól,
a magyar jogbiztosìtó ìrásbeliség hagyományaitól teljesen különböző adománylevél „iuxta
usum et consuetudinem Regni Francie‖ Vas és Sopron vármegyéket Kőszegi Jánosnak „in
pheudum nobile‖ adja – aligha lehetett ezzel az adománnyal elérni a beiktatást
Magyarországon.174
Huszonévesen a nápolyi és a magyar trón várományosa volt, és nagy népszerűségnek
örvendett Itáliában. Giovanni Villani ìgy ìrta le „Magyarország királya‖ 1295-ös firenzei
bevonulását, ahova a fogságból kiszabadìtott testvérei fogadására érkezett. „Kíséretében 200
aranysarkantyús francia, provencal s királyságbeli lovag volt, valamennyi fiatal, a királlyal
együtt skarlát és barnászöld ruhában, arannyal, ezüsttel kivert nyereg s lótakarókkal,
negyedekre osztott arany liliom címerrel Magyarország címeréből alakított vörös és ezüst
mezőben, úgy hogy a legelőkelőbb s leggazdagabb kíséretnek látszott, amely valaha fiatal
király mellett volt. Atyjára s testvéreire várakozva, több mint 20 napot töltött Firenzében, a
firenzeiek nagy tiszteletben részesítették s ő is nagy szeretetet tanúsított a firenzeiek irányába,
amivel mindenkinek megnyerte a kedvét.‖175
A népszerű fiatal herceg 1295 augusztusában,
házasságban, kivéve Szicìlia királynéját‖ („prefatus rex Ungarie Ladislaus mortuus est sine herede...eciam
sorores eius omnes fuerunt nupte scismaticis, preter reginam Sycilie…‖) - Anonymi Descriptio Europae
Orientalis i. m. 54.; BORZÁKNÉ NACSA M. – SZEGFŰ L.: Egy Délkelet-Európát bemutató földrajzi munka i. m.
24.
172 Magyar királyságát 1292. márc. 20-tól datálta, magát magyar királynak ápr. 17-től nevezte. KIESEWETTER, A.:
Die Anfänge der Regierung König Karls II. i. m. 376.; cìmhasználatára pl. ÁÚO X. 189.
173 „vestem unam de samito rubeo, laboratam auro traceo ad diuersa opera, ornatam pelle utrie ad modum
Vngaricum‖ – ADE I. 93. (114. sz.)
174 ADE I. 87. (104. sz.)
175 „sí passò per la città di Firenze, ne la quale era già venuto da Napoli per farglisi incontro Carlo Martello re
d’Ungheria suo figliuolo, e con sua compagnia CC cavalieri a sproni d’oro, Franceschi, e Provenzali, e del
Regno, tutti giovani, vestiti col re d’una partita di scarlatto e verde bruno, e tutti con selle d’una assisa a
palafreno rilevate d’ariento e d’oro, co l’arme a quartieri a gigli ad oro, e acerchiata rosso e d’argento, cioè
l’arme d’Ungaria, che parea la più nobile e ricca compagnia che anche avesse uno giovane re con seco. E in
Firenze stette più di XX dí, attendendo il re suo padre e’ frategli, e da’ Fiorentini gli fu fatto grande onore, e egli
mostrò grande amore a’ Fiorentini, onde ebbe molto la grazia di tutti.‖ – Cronica di Giovanni Villani i. m. 540.;
A három Villani krónikája i. m. 101.
56
váratlanul halt meg. Dante a Paradicsomba helyezte – szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy
úgy ìtélte, jó uralkodó vált volna belőle.176
A kortársak mérgezésre gyanakodtak, s a gyanú
nyìltan Róbert öccsére terelődött, aki hamarosan megkapta az elsőszülöttet megillető
jogokat.177
Az ifjú trónörökös három árvát hagyott maga után, a hét esztendős Carobertót és két
húgát, Beatrixot és Klemenciát,178
akiknek a neveléséről – mivel anyjuk már korábban
meghalt – a továbbiakban a nagyszülők gondoskodtak. A fiú nevéről a magyar krónikás-
hagyomány tudósìt: „otthon Carobertonak, vagyis Károly Róbertnek nevezték,
Magyarországon pedig, elhagyván a Róbertot, a magyarok Károlynak hívták‖179
A korabeli
források arra utalnak, hogy a Róbert név elveszett, mielőtt a kis trónkövetelő hajói partot értek
Dalmáciában. Nagyapja, a nápolyi király már az utazásáról rendelkező levelekben
„Magyarországi Károly‖ néven emlegeti.180
Az elsőszülöttségi jogok elvben az elsőszülött örökösét, Carobertót illették, a
gyermeket azonban könnyűszerrel kisemmizte a hataloméhes harmadik fiú, Róbert. (Sánta
Károly másodszülött fia, Lajos szent életet élt, és hamarosan egyházi pályára is lépett.)
Miután bátyjai eltűntek a politikai porondról, Róbert láthatóan egyre nagyobb politikai
befolyásra tett szert apja udvarában. Már csak a kellemetlenné vált árvát kellett eltávolìtani, s
erre kiváló lehetőséget kìnált a család magyarországi trónaspirációja. 1300. május-júniusában
Sánta Károly felszereltetett három gályát, gondoskodott a költségekről és a kìséretről, és a
nyár végén útnak indìtotta unokáját Magyarország felé.181
A gyors és politikailag ekkor épp
ésszerűtlen indulás hátterében nem nehéz észrevenni a nagybácsi, a gyermeket Nápolytól
minél messzebb tudni óhajtó Róbert szándékát.182
176
Paradicsom, VIII. ének.
177 A szóbeszédről több szakmunkában is olvashatunk, sajnos a történeti forrás feltüntetése nélkül.
178 Beatrix János vienne-i dauphin, Klemencia X. Lajos francia király felesége lett.
179 „in terra sua vocaverunt Carobertum quasi Karolum Robertum, in Hungaria autem ablato Roberto ipsum
Hungari Karolum vocaverunt‖ – SRH I. 478.
180 ADE I. 148. (183. sz.), 149. (184. sz.), 155. (193. sz.)
181 „in duabus galeis et uno galeono armatis in Apulia pro transitu Karoli de Vngaria‖ – ADE I. 148. (183. sz.);
„de unciis auri trecentis assignatis magistro Johanni de Anaxiis thesaurario de Vngaria, pro emendis et fieri
faciendis diversis rebus necessariis eidem Karolo et familiae suae, qui ad praesens in Hungariam se confert‖ –
ADE I. 148. (181. sz.);
182 Vö. SAMANTHA KELLY: The new Solomon. Robert of Naples (1309-1343) and Fourteenth-Century Kingship.
Brill, Leiden – Boston, 2003. 275-283.
57
Az ifjúsága virágában elhunyt Martell Károly itáliai népszerűségét mi sem mutatja
jobban, mint az hagyomány, amelyet a 15. század végén Antonio Bonfini, Mátyás, majd II.
Ulászló királyok udvari történetìrója rögzìtett krónikájában, A magyar történelem tizedeiben.
Bonfini itáliai források alapján számos ponton fűzött kiegészìtéseket az általa használt magyar
krónikaszöveghez. Kora hìres szerzőjére, Flavio Biondóra, illetve a Károly király sìrján
található ólomtáblákra hivatkozva például az Anjou-kor történetéhez részletes Anjou
családtörténeti fejtegetést illesztett. Biondótól – és a többi, sajnos név szerint nem emlìtett
szerzőtől – szerezte azt a hamis információt, amelyről szerinte a magyar évkönyvek ìrója
tájékozatlanságból nem tudott: „Róbert király fivére, Martell Károly, fiával, Károllyal együtt
eljött Magyarországra, és sokáig itt tartózkodott, mielőtt a hatalmat elnyerte volna, végül úgy
határozott, hogy inkább szülöttét koronázzák meg‖. Bonfini Itáliából hozott történetében –
szemben a valósággal – Martell Károly túlélte korán meghalt fiát, s halála után ő kormányozta
az országot.183
4. „Magyarországi” Károly trónra kerülése
Egy trónkövetelő útja Magyarországra – Két párt, három király – Károly három koronázása
Egy trónkövetelő útja Magyarországra
Európa lakosságát 1300-ban nem a magyar trón betöltésének kérdése, hanem az első
alkalommal megrendezett római szentév hìre tartotta izgalomban.184
A nyugati keresztény
egyház feje, VIII. Bonifác pápa 1300. február 22-én kibocsátott bullájában bűneik teljes
bocsánatát ìgérte mindazoknak, akik az előìrt feltételek mellett felkeresik a város kegyhelyeit.
Azok, akik eddig csak a Szentföldön, keresztes vitézként harcolva részesülhettek ebben a
kegyben, ettől kezdve békés zarándokként is hozzájuthattak a búcsúhoz. A bűnbocsánat hìrére
Európa-szerte százezrek keltek útra – többségük életében először hagyta el szülőföldjét. Egy
névtelen német krónikás szerint naponta 30 ezer ember érkezett a városba,185
firenzei
kollégája, Giovanni Villani úgy látta, „a rómaiakon kívül állandóan 200 ezer zarándok volt
183
Antonii Bonfinii Asculani Rerum Hungaricarum Decades. Ed. I. Fógel, B. Iványi, L. Juhász. Tom. I-IV.
Lipsiae, Budapest, 1936-1941. 2.9.340.
184 Erről pl. ARSENIO FRUGONI: Il giubileo di Bonifacio VIII, a cura di Amedeo De Vincentiis. Ed. Laterza, Roma
– Bari, 1999.
185 Az Annales Colmarienses szerzője, lásd in: M. ROMANI: Pellegrini e viaggiatori nell’economia di Roma dal
XIV al XVII secolo. Milano, 1948.
58
Rómában‖.186
Még a legobjektìvebb források, a fennmaradt vámjegyzékek is azt bizonyìtják,
hogy Itália földjére ebben az évben tìzszer annyi utas érkezett, mint egy átlagos
esztendőben.187
A szentévet meghirdető egyházfő, VIII. Bonifác pápa hatalma csúcsára ért.
Róma az alkalomnak köszönhetően nem csak elvben, de a gyakorlatban is a keresztény világ
középpontjává vált, a pápa hatalma pedig messze túlterjedt nem csak a város, de az Itália
középső területét magában foglaló egyházi állam határain is. Befolyása alá tartozott a pápai
hűbéres szicìliai királyság, egyházi főhatalmát Európa szinte minden országában igyekezett
érvényesìteni. Bonifác azonban nem érte be ennyivel: Skóciától Magyarországig további
országokat igyekezett a pápaság hűbéreseként kezelni, kéretlenül is beavatkozva az adott
királyság politikájába. Magyarországi hűbérúri igényét – mint azt ezekben az években több
levelében is pontosan kifejtette – egészen Szent Istvánig vezette vissza: „Szent István,
Magyarország első keresztény királya országát felajánlotta a római szentegyháznak, s királyi
diadémját a pápától nyerte el, amint ezt a római egyház levéltárában őrzött iratok
tanúsítják.‖188
A szárazföldön és tengeren Rómába, majd onnan hazafelé tartó sokaság mellett
keveseknek tűnhetett fel a Carobertót és kìséretét szállìtó három hajó, amelyek augusztusban
futottak be a dalmáciai Spalato kikötőjébe. Az ifjú trónkövetelőt magyar és horvát hìvei
fogadták, sőt, néhányan egészen Nápolyig a gyermek elé utaztak, s most vele együtt léptek
partra. Nem voltak sokan, az Anjouk magyarországi tábora csupán néhány – igaz, befolyásos
– családra korlátozódott. Többségükre már Mária királyné, illetve Martell Károly is számìtott.
Mint az egy nápolyi keltezésű parancslevélből kitűnik, két horvát előkelő, Frangepán Duim és
Babonić Radiszló már 1291-ben megfordult a nápolyi udvarban,189
s az Anjouk
regisztrumkönyveinek számos bejegyzése, köztük több királyi kiváltság alapján ugyancsak
már az 1290-es évek elejétől kezdve a dinasztia hìvei közé tartozott Ńubić Pál tengermelléki
186
Cronica di Giovanni Villani i. m. 563.; A három Villani krónikája i. m. 102.
187 ROBERT H. BAUTIER: Le Jubilé romain de 1300 et l’alliance franco-pontificale au temps de Philippe le Bel et
de Boniface VIII. Moyen Age 86 (1980) 190-191.
188 „Memoratum Ungarie Regnum sacrosancte Romane ecclesie a beato Stephano, primo Rege Ungarie
christiano, […] oblatum fuit et traditum reverenter, qui etiam […] a Vicario Iesu Christi et successore Petri
assumpsit Regium diadema; […] sicut hec plenius documenta, que servantur in Archivis memorate ecclesie
Romane testantur.‖ – THEINER: Vetera monumenta I. 388-389.; a kor magyar-szentszéki kapcsolatairól: Fraknói,
újabban RÁCZ GYÖRGY: Az Anjou-ház és a Szentszék (1301-1387). In: Zombori István (szerk.): Magyarország és
a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Budapest, 1996. A pápai igény elsősorban Szent István egyik legendájának,
az ún. Hartvik-legendának tendenciózus értelmezésén alapult.
189 ADE I. 77. (95. sz.)
59
illetve horvát bán,190
valamint fivérei, György és Mladen.191
Az Anjouk és III. András
szabályosan versengtek a Tengermellék és Horvátország jelentős részét ellenőrzésük alatt
tartó Ńubićok támogatásáért, akik ily módon mindkét oldalról jelentős kiváltságokban
részesültek. Pál bánt előbb András király, majd 1295-ben II. Károly is megerősìtette báni
tisztségében.192
1298 tavaszán VIII. Bonifác pápa Mária királyné és Ńubić György kérésére
Sebenicóban püspökséget alapìtott,193
II. Károlytól pedig a család további adományokban
részesült, mint ahogy a Frangepánok és a Babonićok is újra és újra kaptak adományokat.194
Hogy a magyar urak közül az Anjouk kikre számìthattak, sokkal kevésbé volt egyértelmű. A
nápolyi uralkodó 1300. február 10-én kelt levele szerint unokája magyarországi főemberek, a
Babonićok, a Kőszegiek, a Frangepánok, Csák Ugrin, Csák Máté és fivére valamint
unokafivére, továbbá Borsa Roland, valamint Bicskei Gergely, az 1298-ban megválasztott
esztergomi érsek tanácsára indul Magyarországra – közülük azonban az ország szìvéből csak
a nyìltan Anjou-párti Bicskei Gergely utazott le a fogadására.195
Nem csak a trónkövetelőt fogadók, de az őt kìsérők száma sem volt látványosan nagy.
A nápolyi dinasztiaalapìtó, I. Károly 1266-ban pápai felhatalmazással, pápai segélypénzből
fogadott sereg élén vonult be a szicìliai királyságba, hogy elfoglalja a neki hűbérként
felajánlott országot. Dédunokája évtizedekkel később Magyarországon sokkal kedvezőtlenebb
körülmények közt fogott ország-szerző vállalkozásába. Igencsak soványnak tűnik a II. Károly
által számára biztosìtott kìséret, felszerelés és pénz nagysága is, különösen egy ország, egy
jelentős ország megszerzéséhez: a reménybeli magyar király mindössze két gályával és egy
szállìtóhajóval szelte át az Adriát – az átszállìtott kìséret számára csupán 150 lovat vittek.196
190
Tisztségére: ZSOLDOS: Arch. 49. (emlìtései pl. banus maritimus: 1290 – CDCr VI. 684.; banus Chroatorum:
1294 – CDCr VII.180.; banus Coruacie, Dalmatie et dominus Bosne: 1299 – CDCr VII. 331.); az Anjoukkal való
kapcsolatára: ADE I. 85. (102. sz.); 95. (117. sz.); 100. (125. sz.) stb.
191 Pozìciójukra lásd: NEVEN BUDAK – MILJENKO JURKCOVIĆ: Les Anjou et les territoires Croates. In: L’Europe
des Anjou. Aventures des princes angevins du XIIIe au XVe siècle. Somogy Éditions d’Art, Paris, 2001. 206-
208.
192 III. András 1293-ban kelt – gyanús hitelességű – oklevele: RA 3954.; II. Károly oklevele: ADE I. 124. (149.
sz.)
193 CDCr VII. 304.
194 ADE I. 134. (162. 163. sz.); 136. (164. 165. sz.); 145. (179. sz.)
195 CDCr VII. 367.
196 „…in duabus galeis et uno galeono armatis in Apulia pro transitu Karoli de Ungaria carissimi nepotis
nostri…‖ – ADE I. 148-149. (183. 184. sz.); „…de naulizandis centum quinquaginta equis…‖ – uo. 150. (185.
60
Magyarországra sem ekkor, sem később nem érkeztek ezrével, de még százával sem a
nápolyi, illetve francia lovagok. A szicìliai és a magyarországi Anjou uralom ezzel a
szembetűnő és jelentős különbséggel indult, és a helyzet a továbbiakban sem változott.197
A
gyermek herceg kìséretében persze voltak olaszok és franciák is,198
ők azonban a
továbbiakban nem játszottak semmiféle szerepet az udvar, illetve az ország életében. A
nápolyi francia elitet Magyarországon ekkor és később is csupán egyetlen család képviselte, a
Druget famìlia; igaz, ők jelentéktelen nápolyi pozìciójukhoz képest tüneményes karriert
futottak be új hazájukban: 1323 és 1342 között egymás után a család három tagja viselte az
ország első méltóságát, a nádori tisztséget.199
A spalatói partraszálláskor azonban még meglehetősen kicsi volt az esély Caroberto
hìveinek karrierjére. Az 1290. óta uralkodó király, III. András, akinek korábban több ìzben is
veszélybe került a hatalma, a gyermek érkezése hìrére épp sikeresen megerősìtette pozìcióit.
Udvari előkelői, akik a magyar krónikás hagyomány szerint jelentős szerepet játszottak az
Anjou sarj behìvásában, végül mégis a király mellett maradtak.200
III. András pápai udvarba
küldött követének szeptember 18-án ìrt leveléből egyértelműen kiderül, hogy Caroberto
érkezése idején mind a Kőszegiek, mind Csák Máté a király mellett voltak, a Kőszegiek
udvarhűségét sikerült egy házassággal is megerősìteni. Petrus de Bonzano arról számolt be,
hogy amikor még Magyarországon volt, III. András „egészséges volt, és értesült ugyan Károly
király unokájának érkezéséről, de nem törődött vele. [Kőszegi] Henrik fiai eljöttek a
királyhoz, és [a király rokona, Morosini Alberto unokája] Turcho feleségül kapta Henrik bán
leányát; láttam, igen szép, s jelenlétemben mindenben megegyeztek. Trencséni Máté és sok
sz.) Összehasonlìtásként érdemes megemlìteni, hogy például 1308-ban két hajóval kelt át az Adriai-tengeren a
nem egy ország megszerzésére, csupán Károly támogatására Magyarországra küldött pápai legátus, Gentilis
bìboros. ADE I. 177. (232. sz.)
197 Az I. Károly-kori francia dominancia mértékét Giuseppe Galasso Nápoly-történetében a 20. századi indiai
angol, vagy indokìnai francia jelenléthez hasonlìtotta – Magyarországon ilyesmiről szó sem volt. GALASSO, G.:
Il Regno i. m. 46.
198 ADE I. 151-152. 155. (187. 188. 190. 194. sz.)
199 A család egyik tagja, Druget Miklós már 1298 körül Martell Károly gyermekeinek szolgálatában állt.
„Nicolaus Drugetti deputatus extitit ad servitia liberorum Karoli Martelli Regis Ungarie‖ – ADE I. 132. (158.
sz.); Durrieu nagyszabású összeállìtása a nápolyi franciákról csupán egyetlen Drugetre, Guiot de Druget-re közöl
adatot, aki 1277-ben az udvar kevésbé jelentős személyei közt szerepelt. DURRIEU: Les archives i. m. II. 236.
Druget Fülöp Károly kìséretében érkezett magyar földre – MOL DL 1904., AO I. 445-448., AOkl. IV. 624. sz.; a
család magyarországi tisztségeire lásd ENGEL: Arch. I. 195.
200 SRH I. 477.
61
más báró, akik előbb lázadók és hűtlenek voltak, valamennyi püspök és a kalocsai érsek a
király rendeletére a király úrral vannak. Sokan még akkor is ott voltak a király udvarában,
amikor én eljöttem.‖201
A belpolitikai helyzet olyannyira megváltozott, hogy még az Anjou-ház mellett
egyébként mindig kiálló hűbérúr, a pápa is jónak látta elhatárolódni II. Károly magyarországi
dinasztiaépìtő terveitől. Petrus de Bonzano, András király követe Rómából azt ìrta haza
urának, hogy „Károly király unokáját a pápa úrnak és bíboros barátainak tanácsa és akarata
ellenére küldötte oda, és hogy a pápa úr [nem ad neki] semmiféle segítséget, s az egész udvar
oktalanságnak tartja, hogy a mondott király oda küldte őt‖.202
A „gyermek‖ – ahogy a követ
levelében emlegette – tehát kevés eséllyel indult a magyar királyság megszerzéséért, a
partraszállását követő évek eseményei azonban a kortársak számára szemléletesen példázták a
szerencse forgandóságát. Caroberto számára az első kedvező változást az jelentette, hogy III.
András – aki 1300 őszén még egészséges volt – 1301. január 14-én, váratlanul elhunyt. A
felröppenő hìrek – mint Martell Károly esetében – ezúttal is mérgezést emlegettek, a pletykát
azonban semmilyen megbìzható információ nem támasztja alá.203
Két párt – három király
III. András halála megkönnyìtette, de automatikusan nem biztosìtotta az Anjou-trónkövetelő
magyarországi trónra lépését. Ákos nembeli István nádor oklevele szerint az ország prelátusai
és előkelői „sokat tépelődtek, gondolkodtak, hogy Isten kegyelméből hol és miképp találnának
maguknak a szent királyok véréből sarjadt új királyt‖.204
Caroberto csak egyike volt a szóba
jöhető jelölteknek, és korántsem volt a legnépszerűbb jelölt. A várható vetélytársakkal
szemben azonban helyzeti előnyt biztosìtott számára az a körülmény, hogy ő már az ország
201
„Dominus Rex sanus erat, et bene sciebat adventum nepotis Regis Caroli, et de eo non curabat. Filii Henrici
venerunt (ad Regem?), et filius vester (cum illis); Turchus accipit filiam Henrici Bani in uxorem, que pulcra est,
et quam vidi; et me ibi existente omnia concordata erant. Mattheus de (Trenchinio) ad mandata Regis, et alii
multi Barones, qui ei fuerant rebelles et infideles, Episcopi omnes et Archiepiscopus Colocensis sunt cum
domino Rege, et multi ex eis erant in Curia (Regis, dum) ab eo recessi‖ – ÁÚO V. 260. skk.
202 „Sciatis pro certo, quod nepos Regis Caruli contra consilium et voluntatem domini Pape et Cardinalium am
icorum suorum missus fuit per dominum Regem ad partes illas, et quod dominus Papa (ei non dedit) aliquod
auxilium; et omnes de Curia reputant stulticiam, quod dictus Rex misit eum illuc‖ – ÁÚO V. 260. skk.
203 Az a körülmény, hogy Petrus de Bonzano levelében fontosnak tartotta megemlìteni, hogy a király egészséges
volt, arra utal, hogy ez korántsem volt természetes.
204 1303: „immensum conturbati et admodum soliciti qualiter et quemadmodum sibi divina desuper disponente
clementia futurum dominum de sanguine sancti regis polulatum possent et valerent invenire‖ – AO I. 52-53.
62
területén volt. III. András halálának hìréről a szlavóniai Zágrábban értesült,205
ahol Mihály
zágrábi püspök vendégszeretetét élvezte. A hìrre Bicskei Gergely választott esztergomi
érsekkel 1301 tavaszán az ország szìvébe sietett, s amint lehetett, az érsek egy alkalmi
koronával I. Károly néven királlyá koronázta védencét. Erről a koronázásáról több, de sajnos
részben ellentmondásos hìradás maradt fenn, a koronázás pontos időpontját sem ismerjük.206
Regensburgi források annyit emlìtenek, hogy az Anjou-herceget Esztergomban koronázták
meg,207
s erről tesz emlìtést két évvel későbbi ìtéletlevelében VIII. Bonifác pápa is, amikor
arról ìr, hogy Károly „az esztergomi egyházban alkalmas személytől Magyarország régi
szokása szerint elnyerte a királyi koronát‖.208
Ganfridus foix-i apát ugyanakkor 1301.
december 9-én Rómában ìrt levelében úgy tájékoztatta II. Jakab aragóniai királyt, hogy „az
esztergomi választott érsek, aki Magyarország királyait koronázni szokta, megkoronázta a
szicíliai király unokáját, azonban nem a szokott városban, mivel abba nem tudtak bemenni és
nem is engedték be őket, hanem azon kívül, a mezőn‖.209
Az apát tudósìtása feltehetőleg arra
utal, hogy az érsek és pártfogoltja előbb Székesfehérváron szerette volna végrehajtani a
szertartást, a magyar koronázó város azonban nem nyitotta ki előttük a kapuit. Így nem
jutottak hozzá az ott őrzött koronához, és az eseményre jobb hìján az érsek székvárosában,
Esztergomban kerülhetett sor. Hogy az apát levelében emlìtett mezőn – feltehetőleg a
Fehérvár melletti mezőn – történt-e valamiféle jelképes koronázás, nem tudni.
A magyar előkelők többsége nem fogadta el Károly gyors és előkészìtetlen
koronázását, a magyar trónt felajánlották az ország számára legelőnyösebbnek tűnő leányági
Árpád-házi leszármazottnak, Přemysl Vencel cseh trónörökösnek. A 14. századi magyar
krónikaszerkesztmény szerint a magyar előkelők és főpapok kérésükkel júliusban indultak
205
Michae Madii Historia – Scriptores rerum Hungaricarum. Cura et studio Ioannis Georgii Schwandtneri.
Vindobonae, 1748. III. 638.; magyar fordìtása: Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot válogatta,
szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket ìrta Kristó Gyula és Makk Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest,
1988. 54.
206 A lehetőségeket számba veszi, a koronázás körülményeit új megvilágìtásba helyezi: ZSOLDOS ATTILA: Anjou
Károly első koronázása. In: Auxilium historiae. Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére.
Szerk.: Körmendi Tamás – Thoroczkay Gábor. Budapest, 2009. 405-413.
207 Continuatio II Ratisponensis Annalium Hermanni (ad a. 1300.): [Carolus] eciam anno sequenti est in
Strigonia coronatus — CFH I. 775. és Eberhardus archidiaconus Ratisponensis (ad a. 1300.): [Carolus] etiam
anno sequenti est in Strigonia coronatus — uo. II. 863.
208 1303: „[Karolus] etiam in Strigoniensi ecclesia iuxta ritum antiquum Ungarie per personam ydoneam regale
susceperat dyadema‖ — THEINER: Vetera monumenta I. 397.
209 1301: „electus Strigoniensis, qui consuevit coronare reges Ungarie, coronavit nepotem regis Sicilie, non
tamen in civitate consueta, quia non potuerunt intrare, nec fuerunt admissi, set extra in campis‖ — CFH II. 975.
63
Csehországba Vencel királyhoz. Választásuk elsősorban azért esett a cseh trónörökösre, mert
nem akartak pápai gyámkodás alatt álló uralkodót: „vállalja el Magyarország kormányzását,
nehogy elveszítsék egy szabad ország szabadságát azáltal, hogy elfogadják az egyház által
adott királyt‖.210
A Károlyhoz hasonlóan 11 esztendős Vencel – pontosabban az ő nevében
apja, II. Vencel cseh király – igent mondott a felkérésre, és hamarosan útra kelt, hogy
elfoglalja a neki felkìnált trónt. Mìg Károlynak a nagyanyja, Vencelnek a dédanyja származott
a dinasztiából, ráadásul Vencel 1298 óta jegyben járt az utolsó magyar király, III. András
leányával.211
A cseh Chronicon Aulae regiae feljegyzése szerint magyarországi koronázására
augusztus 27-én, Székesfehérváron került sor; az Anjou-párti Bicskei Gergely távollétében a
kalocsai érsek helyezte Vencel fejére a Szent Koronát.212
Vencel magyar királyként a László
nevet használta, okleveleit is ezen a néven bocsátotta ki.213
Magyarországnak tehát néhány hónap leforgása alatt két koronás királya is lett, két
kiskorú gyermek személyében. A krónikaszerkesztmény szerzője szerint „két pártra oszlottak
az ország bárói‖: Csák Máté, Aba Amadé és Csák Ugrin Károlyhoz csatlakoztak, mìg
Kőszegi Henrik és szinte valamennyi főpap Vencel táborát erősìtették.214
A mérleg nyelve
kezdetben egyértelműen Vencel felé billent: az év második felében az aragón uralkodóhoz
küldött diplomáciai jelentések arról tájékoztatták urukat, hogy a cseh trónörökös esélyei
sokkal jobbak a hatalom megszerzésére, az ország nagyobb része a cseh király fiát tartja
urának.215
Az egyik levél jócskán túlzó szerzője szerint „a szicíliai király unokáját csak a
210
A delegáció tagjai: Rátót nembéli Domokos, Miklós fia Demeter, Héder nembéli (kőszegi) Henrik fia Henrik,
János kalocsai érsek, András egri, Imre váradi, Háb váci, Antal csanádi, Miklós boszniai püspök, Jakab szepesi
prépost. Chronici Hungarici compositio saeculi XIV. c. 188.: „in mense Iulio versus Bohemiam processerunt ad
regem Vencezlaum, ut regni susciperet gubernacula Hungarorum, ne regni liberi libertatem amitterent in
susceptione per ecclesiam dati regis‖ – SRH I. 480.; vö. FRAKNÓI VILMOS: Wenczel király megválasztása 1301-
ben. Századok 48 (1914) 81–88.
211 Erről pl. Continuatio Vindobonensis – CFH I. 790.; Mario Mariglon II. Jakab aragóniai királyhoz. 1301.
szept. 13. Velence – AOkl. I. 69. sz.; a házasság végül nem jött létre.
212 „Eodem autem anno in die Rufi martirys per Colossensem archiepiscopum in civitate Alba Regali regum
Ungarie sacro diademate cum preclara solempnitate festive coronatus est‖ – Chronicon Aulae regiae I. 68. (CFH
I. 500.)
213 Az első fennmaradt oklevelek szeptember végén keltek, a legkorábbi hiteles oklevél: RDES I. 42., AOkl. I.
76. sz.
214 A főpapokra lásd még: Boccassini Miklós jelentése, AOkl. I. 103. sz.
215 „…lo ce li baroni de Ongaria concordamente vol lo figlio de lo rey de Boemia‖ – Mario Mariglon II. Jakab
aragóniai királyhoz. 1301. szept. 13. Velence – AOkl. I. 69. sz.
64
kunok támogatták‖.216
Vencel az ország szìvében, Budán rendezte be udvarát, Károly, aki
csapatival 1302-ben sikertelenül próbálta bevenni Budát,217
inkább az ország déli területein
időzött, hosszabb időt töltött például a Duna melletti Bélakút apátságában.218
Mindketten
bőkezűen sorra adományozták hìveiket, Vencel például 1302 februárjában a kettejük közt
ingadozó Csák Máténak odaadta mindazokat a királyi és királynéi birtokokat, amelyeket
bármilyen jogcìmen már a kezén tartott – vagyis tulajdonképpen lemondott az elfoglalt királyi
javak visszaszerzéséről.219
Az adományok természetesen tovább gyarapìtották a bárók erejét,
és tovább gyengìtették az egyébként is két uralkodó közt megoszló királyi hatalmat.
Károly reménytelen helyzetének hìrére VIII. Bonifác pápa elérkezettnek látta az időt,
hogy határozottan közbelépjen az Anjou-fi pozìcióinak megerősìtése érdekében. 1301
októberében rosszallását fejezte ki II. Vencel cseh királyhoz intézett levelében amiatt, hogy
hozzájárult fia Magyarországra kerüléséhez.220
Ekkorra már megérkezett az országba a
Szentszék legátusa, Boccassini Miklós, akit a pápa felhatalmazott arra, hogy a magyar
előkelőknél és főpapoknál járjon közbe I. Károly királyságának elismerése ügyében.221
Bonifác nem érte be megrovással és közvetìtéssel: bìrói széke elé idéztette a szemben álló
feleket, Vencelt, Károlyt és párthìveiket, és 1303. május végén a Rómához közeli Anagniban
meghozta ìtéletét: Magyarországot az öröklés jogán I. Károlynak ìtélte, a cseh királyt és fiát
kizárta az ország birtoklásából. Indoklása szerint „a cseh király és fia Magyarország
királyságában semmire sem hivatkozhat és alapozhat, csak egyedül a választásra, amelyről
azt állítják, hogy a király fiával kapcsolatban megtörtént‖, ugyanakkor „a Magyarország
feletti uralom öröklési jogból származik, választással történő döntésre nem bízható‖.222
1303
elején Boccassini Miklós pápai követ elhagyta az országot, szeptemberben pedig Bonifác
pápa belehalt az ellene elkövetett francia támadás során átélt traumába; mindezek ellenére a
216
„Et habet paucos nisi Cumanos, quia dicitur quod Cumani sunt cum eo.‖ – Ganfridus apát II. Jakab aragóniai
királyhoz. 1301. dec. 9. Róma – AOkl. I. 130. sz.
217 Csáky I/1. 32-33.
218 Anonymi Leobiensis Chronicon – CFH I. 280.
219 DL 1631, AO I. 26-28.
220 1301. okt. 17. – THEINER: Vetera monumenta I. 387-388., AOkl. I. 88. sz.
221 Megbìzása: 1301. máj. 13. – THEINER: Vetera monumenta I. 385-386.; feladataira lásd VIII. Bonifác okt. 17-
én hozzá intézett utasìtását: THEINER: Vetera monumenta I. 388-389., AOkl. I. 89. sz.
222 THEINER: Vetera monumenta I. 397-399., AOkl. I. 392. sz.; Károly Róbert emlékezete i. m. 59-61.
65
pápaság magyarországi politikája változatlan maradt.223
Néhány évvel később, 1308-ban az
első francia pápa, V. Kelemen küldötteként újabb legátus érkezett az országba, Gentilis
bìboros, aki 1311-ig, távozásáig elődjénél is nagyobb aktivitást fejtett ki, jelentős, szinte
meghatározó szerepet játszott az országos politikában.224
1304-re politikai patthelyzet jött létre az országban. Ekkor Vencel cseh király serege
élén Magyarországra érkezett, hogy fegyverrel biztosìtsa fia trónját, az itt tapasztaltak
hatására azonban úgy döntött, gyermekét inkább hazaviszi Csehországba. Poggyászukban a
biztonság kedvéért magukkal vitték a magyar koronázási jelvényeket is. A cseh király
döntését feltehetőleg nem szánta végleges visszavonulásnak, mégis úgy alakult, hogy Vencel
ezzel a lépéssel végleg eltűnt a magyar politika szìnpadáról. 1305 nyarán meghalt II. Vencel
király, utóda Magyarországról hazamenekìtett fia lett, III. Vencel néven. Uralma
Csehországban sem lett hosszú: 1306 augusztusában ellenfelei meggyilkolták. Még csak 17
esztendős volt; halálával kihalt a Přemysl-dinasztia.225
A magyar királyi cìméről már 1305. október 9-én lemondott, a magyar koronához való
jogát a koronázási jelvényekkel együtt ünnepélyesen átruházta távoli rokonára, III. Ottó bajor
hercegre.226
Wittelsbach Ottónak az anyja, IV. Béla leánya volt Árpád-házi leszármazott, ő
pedig vetélytársaitól eltérően ekkor már a negyvenes évei közepén járt. Ottó a kezére jutott
koronával és koronázási ékszerekkel szinte azonnal Magyarországra indult. 1305. december
6-án, Fehérváron királlyá koronázták, további sikereket azonban nem ért el. A magyar
előkelők meglehetősen közömbösen fogadták, komoly udvartartás és támogatók nélkül járta
az ország útjait, és amikor 1307 augusztusában V. Kelemen pápa felszólìtotta Ottót és hìveit,
hogy a kiközösìtés terhe mellett ismerjék el I. Károlyt magyar királynak, Kán László erdélyi
223
A merénylet legfrissebb feldolgozása: GUILLAUME DE THIEULLOY: Le pape et le roi. Anagni. 7 septembre
1303. Gallimard, 2010. (Les journées qui ont fait la France); Bonifác pápa halála után, 1303. október 12-én
Boccassini Miklós nyerte el a pápai tiarát, XI. Benedek néven.
224 Gentilis okleveleinek kiadása, a bevezetőben Pór Antal áttekintésével: Acta legationis cardinalis Gentilis.
Gentilis bibornok magyarországi követségének okiratai 1307-1311. Budapest, 2000. (Monumenta Vaticana.
Vatikáni magyar okirattár I/2.)
225 Életéről legújabban: KAREL MARÁZ: Václav III. Poslední Přemyslovec na českém trůně. Bohumìr Němec –
Veduta, Ĉeské Budějovice, 2007.
226 A Wittelsbachok magyar „kalandját‖ röviden áttekinti: LUDWIG HOLZFURTNER: Die Wittelsbacher. Staat und
Dynastie in acht Jahrhundert. Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart – Berlin – Köln, 2005. (Urban Taschenbücher
Bd. 592.) 65. skk.
66
vajda elfogta, elvette tőle a koronát, majd szégyenszemre futni hagyta.227
Ottó Erdélyből nagy
kerülővel, Oroszországon, Lengyelországon át tért vissza Bajorországba. Magyar királyi
cìmét 1312. évi haláláig viselte, a magyar politikában azonban nem játszott több szerepet. A
magyar hagyomány meglehetősen lenézően vélekedett rövid és sikertelen uralkodásáról: a 14.
századi krónikaszerkesztményben olvasható történet szerint Ottó „ellenségeitől való féltében‖
a koronát egy csobolyóba rejtve hozta be az országba, az út során azonban a nyeregkápára
kötözött ivóedény leesett, csak másnap sikerült megtalálni. A krónikás magyarázatot is fűzött
a történtekhez: „Mit értsek ugyanis a korona elvesztésén, hacsak nem azt, hogy a herceg nem
viselhette élete fogytáig a koronát, hanem elveszítette fejéről a koronát is meg a becsületet is?
Mit jelent, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték? Csak azt, hogy Pannónia nem
veszítheti el angyal adta koronáját‖.228
Károly három koronázása
1307 végére I. Károly maradt az egyedüli magyar király, erről azonban meg kellett győzni az
ország közvéleményét is. A trónért vìvott küzdelem során kiderült, első, sietős
megkoronázása nem felelt meg semmiféle szokásnak és hagyománynak, ezért nem is
tekintették törvényesnek. Az 1300-as évek egyik jelentős történelmi-politikai tapasztalata
volt, hogy a magyar korona, és a koronázáshoz kapcsolódó szokások a 13. század végére már
önmagukon messze túlmutató, szakrális jelentőséggel rendelkeztek. Ekkorra már kialakult az
a hármas szabály, mely szerint az ország királyait az esztergomi érseknek, Székesfehérváron,
a Szent Koronával kell megkoronáznia – a koronázás érvényességéhez a három feltételnek
együttesen kellett teljesülnie.229
Az esztergomi érsek, mint a magyar egyházszervezet feje
kapta a koronázás jogát – az ezt a jogot kodifikáló pápai bullák alapján valamikor III. Béla
király trónra lépése, azaz 1172 előtt.230
A Szent István által alapìtott székesfehérvári Szűz
Mária-prépostság temploma királyi egyházként a 11. század óta biztosìthatta a koronázások
227
SRH I. 483.; a Kán László által felvetett újabb királyjelölt, István szerb király, a nápolyi királyné, Mária
testvérének, Katalinnak a fia – ortodox vallású lévén – Magyarországon mástól nem kapott támogatást. Lásd
fent, 171. jegyzet, továbbá vö. AO I. 196.; Acta legationis Gentilis 369-374.
228 SRH I. 484.
229 A magyar koronázás szabályait a 15. században Kottanerné foglalta ìrásba emlékiratában: A korona elrablása.
Kottaner Jánosné emlékirata 1439/1440. Fordìtotta és közzéteszi Mollay Károly. Magyar Helikon, Budapest,
1979. 48.
230 MES I. 123. 187. – értelmezését lásd: FÜGEDI ERIK: A magyar király koronázásának rendje a középkorban.
In: Székely György (szerk.): Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1984. 266.
67
helyszìnét; elsőként I. Andrásról (1046-1060) jegyezte fel a krónika, hogy Fehérváron avatták
királlyá.231
István király 1083-as szentté avatása után pedig nem lehetett volna alkalmasabb
hely a magyar királyok koronázására, mint az első keresztény uralkodó sìrját őrző templom.
A hármas szabály legfontosabb elemének azonban maga a korona, a krónikás
szóhasználata szerint „Pannónia angyal adta koronája‖ számìtott. A hagyomány által Szent
István koronájának tekintett magyar királyi korona történetének kezdeti időszakát
megnyugtatóan mindmáig nem sikerült rekonstruálni, a szerteágazó és rendkìvül sokszìnű
koronakutatás alig néhány kérdésben jutott csak konszenzusra. A koronát két fő részből
illesztették össze, az alsó abroncsot, az úgynevezett corona graecát I. Géza magyar király
(1074-1077) görög származású felesége kapta VII. Mihály bizánci császártól, amelyet a másik
résszel, a corona latina névvel illetett keresztpántokkal feltehetőleg III. Béla uralkodása
idején egészìtettek ki. Az a korona, amelyet István király viselt, feltehetőleg még a 11.
században visszakerült Rómába, a ma is létező korona tehát valószìnűleg sosem került az első
magyar király fejére.232
Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmiképpen nem kapcsolódott
Szent István személyéhez. Hihető feltételezés szerint a keresztpántot dìszìtő apostollemezeket
egy másik ötvöstárgyról, egy István korában, Itáliában készìtett liturgikus tárgyról
szerelhették át a koronára, amelyről az összeillesztés idején még pontosan tudták, hogy Szent
Istváné volt.233
Az ìgy létrehozott zárt korona a 13. századra már többet jelentett saját tárgyi
mivoltánál, a magyar államiság szimbólumának tekintették, amelyet a források a század
közepétől kezdve egyre gyakrabban Szent Korona (Sacra Corona) néven emlìtenek – az első
ismert emlìtés 1256-ból maradt fenn.234
I. Károly uralmának törvényessé tétele érdekében két dologra feltétlen szükség volt: a
korábban nem Károly-párti előkelők meghódolására, és egy új, mindenki által elfogadott
koronázásra. 1308. november 27-én az új, agilis pápai legátus, Gentilis bìboros hathatós
közbenjárására Pesten, a domonkos templomban országos gyűlés (generalis concilium) vette
kezdetét. A gyűlésen megjelent a király, a teljes püspöki kar, valamint számos báró – köztük
231
SRH I. 343.
232 VAJAY SZABOLCS: Az Árpád-kor uralmi szimbolikája. In: Horváth János – Székely György (szerk.):
középkori kútfőink kritikus kérdései. Budapest, 1974. 341-342.
233 Tóth Endre feltételezése szerint az eredeti ötvöstárgy a pápa vagy a montecassinói apát ajándékaként
érkezhetett az országba – TÓTH ENDRE: A magyar koronázási jelvényekről. Őstörténeti füzetek 7. Budapest,
2009. 11.
234 CDH IV/2. 385. Emlìti, további példákat hoz: VAJAY SZ.: Az Árpád-kor uralmi szimbolikája i. m. 356.
68
Kőszegi Henrik bán, Borsa Kopasz nádor, Aba Amadé – és nemesek nagy számban; néhány
nagyhatalmú előkelő – Csák Máté, Csák Ugrin, valamint Kán László erdélyi vajda –
követekkel képviseltette magát. A bìborosnak a pápai fennhatóság elve alapján kezdett
beszéde előbb nagy zúgolódást váltott ki, végül azonban a jelenlévők beleegyeztek, hogy
„akit ők a királyság régi és bevált szokása szerint meghívnak és királynak fogadnak el, azt az
említett követ úr a római egyház nevében Magyarország valódi királyaként megerősítse‖.235
Ezek után a megjelentek királyukká választották Károlyt, „egyenként és külön-külön
egyetértőleg és egyhangúan elismerték és elfogadták e Károly urat Magyarország igazi
királyának és örökösének‖, és miután mindezt a feszületre tett esküvel és békecsókkal
megerősìtették, a királyt üdvrivalgás közepette a magasba emelték.236
A concilium december
3-án ìrásba foglalt határozatai rendelkeztek a még mindig Kán László vajda kezén lévő Szent
Koronáról, illetve helyettesìtéséről is: a Szent Korona „tiltottnak és szentségtelennek‖ (pro
interdicta, profana) számìt mindaddig, amìg nem kerül vissza, helyette készìtsenek egy másik
koronát, amelyet a bìboros megáld, és ezután mind a király, mind az ország lakói „tekintsék
egyszer s mindenkorra valódi és törvényes koronájuknak‖.237
Mivel a korona még a következő évben sem került vissza, Károlyt 1309. június 15-én
a budavári Nagyboldogasszony (a mai Mátyás-) templomban másodszor is királlyá
koronázták, a végzések értelmében egy erre a célra felszentelt koronával.238
Az ország
főpapjai ezúttal is teljes számban megjelentek, s az eseményen jelen volt több előkelő, köztük
Aba Amadé nádor, a leghatalmasabb bárókat, Csák Mátét, Ńubić Pál bánt, a Kőszegieket és a
Babonićokat azonban csak megbìzottaik képviselték. A szertartás során a király letette a
hagyományos koronázási esküt, amelyben biztosìtotta az egyházat, valamint alattvalóit jogaik
235
„placebat eis, quod illum, quem ipsi ex antiquo et approbato eiusdem regni more vocaverant et in regem
assumpserant, prefatus dominus legatus, eiusdem ecclesie Romane nomine, in verum regem Ungarie
confirmaret‖ – Acta legationis Gentilis 117.; Károly Róbert emlékezete i. m. 81.
236 „receperunt et recognoverunt singulariter et divisim ipsum dominum Carolum verum regem ac regni Ungarie
successorem‖, „iuramentum et fidem super vere crucis lignum, ipsique ac dicto domino regi singulariter pacis
osculum prestiterunt, statimque ipsum dominum Carolum regem catervatim elevatum substollentes manibus…‖
– Acta legationis Gentilis 118.; Károly Róbert emlékezete i. m. 81.
237 „tam rex et successores predicti, quam barones et nobiles, ac populus universus pro vera et legitima corona
perpetuo recipere debeant et habere‖ – Acta legationis Gentilis 274.
238 Acta legationis Gentilis 304-307.
69
tiszteletben tartásáról.239
Az országos közhangulat azonban nem érte be a budai koronázással.
A kitartó Gentilis bìboros végül egyházi átok kilátásba helyezésével megszerezte a Szent
Koronát,240
és 1310. augusztus 27-én végre sor kerülhetett I. Károly minden szabálynak
megfelelő, harmadik koronázására.241
Az örömbe azonban üröm is vegyült: a fehérvári
koronázáson nem jelent meg és nem is képviseltette magát Csák Máté, a leghatalmasabb a
báró – távolmaradása előrevetìtette a király és Máté közt elkerülhetetlenül bekövetkező
konfliktust.242
A három koronázás miatt az utókor is bizonytalan maradt abban a kérdésben, mikor is
kezdődött I. Károly magyarországi uralkodása: 16. századi történetìrók, 19-20. századi
történettudósok nemegyszer 1308-tól kezdve tárgyalják Károly uralkodását, az 1301-1308
közötti időszakot pedig gyakran interregnumnak, azaz királytalan időszaknak tekintették.243
Maga I. Károly, és oklevelei nyomán a középkor rövidebb vagy hosszabb történeti munkái
azonban egyaránt az első koronázás dátumát tekintették az uralkodás kezdetének: e szerint I.
Károly 1301-1342 között, negyvenkét évig uralkodott – e felfogás visszamenőlegesen is
mintegy kitörölte az emlékezetből a két ellenfél, Vencel és Ottó rövid királyságát.
239
Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András koronázásáról a korabeli Stájer Rìmes Krónika viszonylag
részletes leìrást közölt. Eszerint a III. András, illetve az I. Károly által letett eskü alapvetően azonos ìgéreteket
tartalmazott – CFH III. 1868.
240 UGDS I. 295-296.
241 SRH I. 486.
242 Acta legationis Gentilis 387.
243 A zavarra jó példa az egyik legkorábbi ilyen tárgyú adat, Johannes de Utino 15. század közepi Bevis narratio
de regibus Hungariae cìmű munkája a magyar királyokról: Utino szerint Károlyt 1310-ben koronázták – a
korábbiakról nem tud –, ugyanakkor azt ìrta, 42 évig uralkodott. FRANCISCUS TOLDY: Analecta monumentorum
Hungariae historicorum literariorum maximum inedita. I. Pesthini, 1862. 75-86.; magyar fordìtása: Krónikáink
magyarul III/1-3. Válogatta és fordìtotta Kulcsár Péter. Balassi Kiadó, Budapest, 2006-2008. (Történelmi
források) III/1. 85-92.
70
5. Harc a hatalomért
A királyi hatalom: vágy és valóság – Tartományok és tartományurak – A rozgonyi csata – Rozgonytól Trencsénig
A királyi hatalom: vágy és valóság
Károly tudta, hogy Venceltől és Ottótól eltérően neki nincs hova hazatérnie; feltehetően
nagyapja 1308-ban készült végrendelete sem érte váratlanul: ebben II. Károly nápolyi király
Róbert calabriai herceget tette meg általános örökösének, unokájára, a magyar királyra csupán
néhány zacskó aranyat hagyott.244
Számára tehát – amennyiben uralkodni akart – egyetlen
lehetőség maradt: meg kellett töltenie tartalommal magyar királyi cìmét. Ebben már „zsenge‖
kora sem akadályozta.245
Időközben felnőtté vált, 1308-ban betöltötte a huszadik életévét. Az
1310-es harmadik koronázással forma szerint helyreállt az ország egysége, a tényleges
hatalom azonban továbbra is nagyrészt a tartományurak kezében maradt. Az uralkodó
helyzetét pontosan foglalja egyetlen mondatba a magyar krónikaszerkesztmény: „a bárók
egyetlen várat, semmiféle hatalmat vagy tisztséget, semmiféle királyi jogkört nem adtak
neki‖.246
A középkori magyar királyi hatalom jellegéről, tartalmáról, normatìv korlátairól,
értelmezéséről nem készültek egykorú elméleti traktátusok; megismerésükhöz elsősorban a
korabeli, jogbiztosìtó céllal készült okleveles anyaghoz kell fordulnunk. A magyar király,
Európa más uralkodóihoz hasonlóan, mint „az ország természetes ura‖ (dominus naturalis)
egy személyben volt a legfőbb törvényhozó és legfőbb bìró, az ország hadura, számos
különleges előjog birtokosa – törvényalkotás és ìtélkezés, hadüzenet és békekötés, kinevezés
és adományozás egyformán az ő döntésétől függött. A királyt megillették a királyi birtokok
jövedelmei, valamint az úgynevezett regále-jövedelmek, a pénzverésből, a bányászatból,
vámokból, adókból származó bevételek. A gyakorlat azonban az 1300-as évek első
évtizedében mást mutatott.
244
1308. márc. 16. Marseille – AOkl. II. 323. sz.
245 1303-ban Imre váradi püspök még azzal az indoklással kért segìtséget Habsburg Albert német királytól,
Károly nagybátyjától, mert Károly „zsenge kora folytán az Istentől neki rendelt Magyarország gyeplőjét
ellenkező alattvalóinak sokasága miatt nemigen tudja kézben tartani‖ – CDH VII/5. 376-377.
246 „nullum castrum, nulla potentia seu potestas, nullum ius regale… ex parte baronum restituuntur‖ – SRH I.
481. (Az idézett mondat Vencelre és Károlyra egyaránt vonatkozott.) A fenti krónikarészlettel tartalmilag azonos
érvelés olvasható az 1307. évi udvardi zsinat határozatában, amely kiközösìtette az I . Károlynak nem
engedelmeskedő alattvalókat, akik „az összes királyi jogokat, a megillető és szokásos szolgálatokat megtagadják
neki teljesìteni vagy leróni‖ – MES II. 574.
71
Az uralkodót illető birtokok részben a katonai feladatot ellátó királyi várszervezethez,
részben a király és udvara ellátását biztosìtó udvari birtokszervezethez tartoztak.247
A királyi
várszervezet éppen a 13-14. század fordulója körüli évtizedekben bomlott fel, átalakìtva a
helyi igazgatás intézményét, a megyét is; a természetes – ha úgy tetszik, az „idő hozta‖ –
társadalmi változások azonban csak részben okolhatók a királyi birtokállomány szemmel
látható elfogyásáért. A végre egyeduralomra jutott I. Károly nem csak azért kapta csupán a
morzsáit az őt illető birtokoknak és jövedelmeknek, mert az utolsó Árpádok
adománypolitikája következtében mind a birtokok, mind a jövedelmek alaposan
megcsappantak, hanem jelentős részben azért, mert a jog szerint még királyi birtokok jelentős
részét az egyes bárók jogtalanul, nemegyszer erőszakkal birtokba vették.248
Hasonlóan magukhoz ragadták a királyi előjogok gyakorlását is. Az országos
tisztségek kinevezése egyike volt a legfőbb előjogoknak, még akkor is, ha a kinevezések
során a király támaszkodott a királyi tanács véleményére.249
A bárói kar alakìtására azonban a
király ezekben az években még láthatóan nem rendelkezett elég erővel. A helyzetet
szemléletesen mutatja, hogy 1301 és 1310 között a nádori cìmet heten viselték, de a
szokásoktól eltérően nem egymás után, hanem egyszerre: Ákos nembéli Ernye fia István,250
Csák nembéli Péter fia Máté,251
Héder nembéli (Kőszegi) Henrik fia János,252
Aba nembéli
247
Erről elsősorban ZSOLDOS ATTILA: A szent király szabadjai. Budapest, 1999. (Társadalom és
művelődéstörténeti tanulmányok 26.); KIS PÉTER: A királyi szolgálónépi szervezet a 13-14. században. Szeged,
2010. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 25.)
248 A foglalások óriási mértékére következtethetünk Gentilis bìboros 1311-es, Csák Mátét kiközösìtő
okleveléből, mely szerint a vele folytatott tárgyalásokon beérte volna azzal is, hogy a nagyúr „az uralkodói
javakból méltányos részt a királynak adjon vissza‖ (de bonis regalibus restitutionem regi faceret condecentem) -
Acta legationis Gentilis 388. Súlyos veszteségeket okoztak a tartományurak támadásai akkor is, ha nem foglalták
el a megtámadott birtokot. Későbbi (1326-os) oklevél szerint például a király zólyomi udvarnokai „a békétlen
időkben a kegyetlen zsarnok‖ Csák Máté elől elmenekültek, ezért a Zólyom melletti föld lakatlanná vált – DF
268907, CDH VIII/6. 90., AOkl. X. 192. sz.
249 A királyi tanács intézménye Szent István uralkodása óta részese volt az ország irányìtásának, a tanács súlyáról
már István király Imre herceghez intézett intelmei is részletesen szóltak. VÁCZY PÉTER: A királyság központi
szervezete Szent István korában. In: Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának
kilencszázadik évfordulóján. Budapest, 1938. (1988.) 290-297.; a 13. századi királyi tanácsról GERICS JÓZSEF: A
korai rendiség i. m. 265. skk.
250 1301. okt. 23.: DF 210 245, AOkl. I. 94. sz.; az adatokat és a helyzet elemzését lásd: ZSOLDOS A.: III. András
hat nádora i. m. 289-299. 251
Első ìzben, 1302. február 9-én, a nyitrai káptalan nevezi nádornak: DL 49 219, AOkl. I. 173. sz.
2521302. febr. 10.: AO I. 24., AOkl. I. 174. sz.
72
Amadé,253
továbbá valamivel későbbi adatok szerint Rátót nembéli Leusták fia Roland,254
Péc
nembéli Apor;255
végül Borsa nembéli Tamás fia, a „Kopasz‖-ként emlegetett Jakab, aki a
többiekhez képest viszonylag későn, csak 1306-ban szerepel első ìzben nádorként.256
Az
1307. évi rákosi országos gyűlésen egyszerre négy nádor volt jelen – Aba Amadé, Borsa
Kopasz, Ákos István és Rátót Roland –,257
igazolva, hogy I. Károly elismerte minden olyan
előkelő nádor voltát, aki elfogadta őt királyául. Egy friss koncepció szerint a fent felsorolt
nádorok közül hatan még III. Andrástól kaphatták cìmüket, vélhetően olyan „örökös
(perpetuus) nádor‖-i cìmet, amelynek birtokában az uralmuk alá tartozó területen nádori
joghatóságot gyakorolhattak.258
I. Károly „igazi‖ nádora csak a hetedikként emlìtett Borsa
Kopasz volt, aki a nádori méltósággal 1270 óta együtt járó „kunok bìrája‖ cìmet is viselte.259
Bármi is volt a nádori hatalom megosztásának az oka, a jelenséget az érdekeltek –
mint azt számos példa tanúsìtja – úgy értékelhették, hogy az uralkodó a kinevezésekkel
tulajdonképpen legitimálta a széttagolódást. Cìmük birtokában hivatali hatalmuk
összekapcsolódott családi vagyonukkal, területük felett bìráskodtak, adót szedtek, gyakran
önálló külpolitikai akciókat folytattak.260
Hogy a tartományukat folyamatosan épìtő, gyarapìtó
bárók országos tisztségeik birtokában valóban minden lehetséges királyi jogot igyekeztek
megszerezni, számos forrás alátámasztja, de különösen látványosan kiderül az Aba Amadé
fiaival 1311-ben kötött megállapodásból. Az Amadé-fiak ìgéretet tettek arra, mit nem fognak
elkövetni a továbbiakban – egyértelmű, hogy ezek voltak azok a tettek, amelyeket a király
sérelmére addig elkövettek: királyi és királynéi birtokokat, városokat, a hozzájuk tartozó
bevételeket elfoglaltak, jogtalanul és engedély nélkül várakat épìttettek, vámokat állìtottak,
akadályozták a piacra, vásárra menők szabad utazását. A király ispánjait és egyéb tisztviselőit
253
1302. ápr. 27.: RDES I. 72., AOkl. I. 202. sz. 254
1303. febr. 26.: AO I. 53., AOkl. I. 358. sz.
255 1304. aug. 24.: CDCr VIII. 88., AOkl. I. 644. sz.
256 1306. febr. 2.: AO I. 107., AOkl. II. 9. sz.
257 1307. okt. 10.: CDH VIII/1. 221., AOkl. II. 243. sz.
258 ZSOLDOS A.: III. András hat nádora i. m. 289-299.
259 1306. febr. 2.: AO I. 107–108., AOkl. II. 9. sz.
260 Aba Amadé például jó viszonyt ápolt Lokietek Ulászló lengyel herceggel, akinek több ìzben nyújtott
segìtséget – Matthias Miechovius: Chronica Polonorum, in: CFH II. 1607-1608. További példákat lásd: KRISTÓ
GYULA: A feudális széttagolódás i. m. 192.; országos tisztségviselésükre lásd még: KRISTÓ GYULA: I. Károly
király főúri elitje (1301-1309). Századok 133 (1999) 41-62.
73
meggátolták az ìtélkezésben, és korlátozták a hatalmuk alatt lévő megyék nemességének
szabad szolgálat-vállalását, valamint bìráskodási kiváltságai érvényesìtését.261
Tekintve, hogy
ezekben az években Aba Amadé egyike volt I. Károly legmegbìzhatóbb báróinak, a többiek
bűnlajstroma ennél csak hosszabb lehetett.
Tartományok és tartományurak
A legismertebb tartományúr, Csák Máté – akinek neve a magyar történetìrásban és
irodalomban fogalommá vált – az ország északnyugati megyéiben (a mai Nyugat-Szlovákia
területén) épìtette ki tartományát. Testvérével együtt az 1290-es évek elején, III. András
hìveként tűnt fel a történelem szìnpadán, ahol nagy múltú, befolyásos rokonsága eleve
főszerepre predesztinálta. 1293-ban már lovászmester és pozsonyi ispán volt,262
s ezekben az
években már megjelentek a körvonalai formálódó tartományának is. Noha a Csák nemzetség
ősi birtokai eredetileg a Dunántúlon, a Vértes-hegységben és környékén feküdtek, Csák Máté
új helyen, Trencsén és Nyitra megyéből kiindulva kezdett intenzìv terjeszkedésbe, az
örökségként rászállt tapolcsányi uradalom környékén. A Trencsén megye déli részén fekvő
Ugróc várát a hozzá tartozó tizenegy faluval együtt kényszerrel és fenyegetéssel csikarta ki
eredeti birtokosától, Bás fia Pétertől,263
ismeretlen módon megszerezte a trencséni várat, ami
eredetileg királyi birtok volt, a Nyitra megyei Bajmócot elfoglalta birtokosaitól, a
Hontpázmány nembeli Kázmér fiaitól,264
a szomszédos Pozsony megyében pedig
261
„Promittimus eciam et nos obligamus, qud silvas nigras […] que sunt regales, libere dimittimus et dimittemus
eis ad utendum. Item quod Scepus, Gylnuch et Cassa cum universis tricesimis, tributis, censibus et quibusvis
obvencionibus libere dimittimus et exnunc resignamus domino nostro regi predicto […] . Promittimus etiam et
nos obligamus omnia tributa, violenter et illegitime per nos instituta […] remittere et nulla alia tributa instituere
vel alia castra de novo edificare in possessionibus nostris propriis, vel eciam alienis sine domini nostri regis
licencia speciali. […] Obligamus eciam nos permittere officiales et comites eiusdem domini nostri regis manere
pacifice in ipsis comitatibus et publica iudicia exercere, nec impedire nobiles et ignobiles, iura sua requirentes et
repetere volentes in causis, a modo emergentibus coram comitibus in predictis comitatibus, per ipsum dominum
nostrum regem institutis. Item obligamus nos, quod nobiles quoscunque in quibuscunque comitatibus et terris,
sub potestate nostra constitutis, libere domino nostro regi, vel cui voluerint service permittemus […] promittimus
eciam et nos obligamus forum predictorum de Cassa directe vel indirecte nullo unquam tempore impedire et
accedentes ad ipsum forum et recedentes de ipso nullatenus perturbare‖ – DF 269067, RDES I. 391-393. AOkl.
III. 150. sz.; Aba Amadé hatalomgyakorlására példákat közöl: KRISTÓ GYULA: A rozgonyi csata. Budapest,
1978. 32-34.
262 ÁUO V. 95., ZSOLDOS: Arch. 58.
263 DL 1371, RA 3936.
264 Csáky I. 29., RA 4275.
74
megvásárolta Vöröskő várát.265
Ezek a várak adták a magját annak a tartománynak, amely alig
egy évtized alatt országrésznyi nagyságúra hìzott: Csák Máté kezére 1321-ben bekövetkező
haláláig összesen mintegy 40-50 vár, ötszáz falu jutott; a tartomány nyugati határán álló
Nyitra megyei Holicsot több mint 300 kilométernyi távolság választotta el Máté
terjeszkedésének délkeleti végpontját jelentő a Heves megyei Sirok várától.266
Tartományúri
székhelyét Trencsénben tartotta, ahol jelentősen kibővìtette, megerősìtette a Vág folyó fölött
emelkedő várat.
Az 1300-as évek elejére Csák Máté mellett mintegy tucatnyi előkelő hozott létre
hasonlóan több megyényi területre kiterjedő tartományt. Ákos nembeli István nádor diósgyőri
várából Borsod és Gömör megyéket kormányozta, tőle keletre Aba nembeli Amadé
tartománya terült el, a lengyel határtól egészen a Tiszáig. Székhelyét gönci udvarházában
tartotta, amely fölött a Zempléni-hegység egyik nehezen megközelìthető csúcsán állt
mentsvára, amelynek romjait ma is Amadévárnak nevezik. A Tisza túlsó partján, egészen
Erdély határáig Borsa nembeli Kopasz nádor volt az úr, tartományát a Berettyó folyó menti
Adorján várából irányìtotta. Erdélyben az Ottót foglyul ejtő, a koronát is megkaparintó Kán
László vajda volt az úr, székhelyét a Maros melletti Déva várában tartotta. Az ország déli
részén, a Dráva és Száva közti területen I. Károly egyik legkorábbi hìvének, Csák Ugrinnak a
tartománya terült el, a Duna melletti Újlak központtal. A Dunántúl nyugati megyéiben Héder
nembeli Kőszegi János nádoré volt a hatalom, a Dél-Dunántúl és a Drávántúl területén pedig
testvéréé, Henrik szlavón báné. Szlavónia déli részén a Babonić testvérek, Horvátországban
és a dalmát partvidéken pedig Ńubić Pál volt a terület nagyhatalmú ura. A Babonićok
Sjeniĉakon épìtették ki birtokközpontjukat, a Ńubićok központja Scardona várában volt.267
Több, bár nem könnyen érzékelhető jel utal arra, hogy esetükben korántsem túlzás
tartományokról beszélni. Kőszegi András 1314-ben, vasi ispánként adománylevelet kiállìtva
265
DF 229989, CDH VI/2. 45.
266 Fügedi Erik számìtásai szerint „Máté várainak reális száma sohasem érte el az ötvenet, az általa elfoglalt (és
részben elpusztìtott) váraké pedig együtt sem volt több mint 56, egyidőben pedig legfeljebb 41 erősségnek
lehetett a birtokában‖ – FÜGEDI ERIK: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Budapest, 1977. 66.
Csák Máté birtokállományának részletezését lásd KRISTÓ GYULA: Csák Máté i. m. 148-176.
267 A tartományokról pl. KRISTÓ GYULA: A feudális széttagolódás i. m. 139. skk.; központjukról: KRISTÓ
GYULA: Tartományúri rezidenciák Magyarországon (1301-1320). Acta Historica 115 (2001) 33-3.; korszerű
tartományúr-életrajz: KIS PÉTER: Ákos nembeli István. Egy magyar előkelő életútja a 13-14. század fordulóján.
In: Tusor Péter (szerk): R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Budapest, 1998.
57-78.
75
már öntudatosan úgy tekintett magára, mint akire a területen nagyapja és bátyja, azaz „elődei
kormánya jog szerint szállt‖ – ez a felfogás már határozottan a fejedelmi szuverenitás
irányába mutat.268
Ezt a születő szuverenitást azonban a külvilág is egyre gyakrabban ismerte
el: hazai és külföldi oklevelek, krónikák rendszeresen titulálták e kör tagjait principesnek,
azaz fejedelmeknek.269
A magyar történettudomány régi megállapìtása, hogy a tartományúri hatalom
alapvetően három pillérre épült: a bárók kezén lévő várakra, fegyveres kìséretükre, valamint a
legitim hatalomgyakorlást biztosìtó országos tisztségre. A kìséret, azaz a familia tagjai, a
familiárisok uruk háztartásához tartoztak, szolgálatukért teljes ellátást, valamint szerződésük
szerint további juttatásokat kaptak. Szolgálatuk elsősorban katonai szolgálatot jelentett, ők
alkották az úr katonai kìséretét, ők álltak az egyes várak, birtokok élén, bìráskodtak és
intézkedtek uruk nevében, ha uruk közhivatalt viselt, helyettesként – alispán, alnádor stb. –
vagy egyéb módon segìtették tisztsége ellátásában. A familiaritást hagyományosan a
hűbériség magyarországi megfelelőjének szokás tekinteni, a két intézmény azonban lényegi
pontokban különbözött: a familiáris meghatározott időre vállalt szolgálatot, amiért nem kapott
hűbérbirtokot, familiárisi jogviszonya nem öröklődött, ìgy nem jött létre a Nyugat-Európában
megszokott hierarchia. A familiárisok többsége nemesember volt, akik uruk mellett is
megtartották nemesi kiváltságaikat, szolgálatvállalásuk saját birtokaikat nem érintette. Ez volt
az elv, a gyakorlat azonban ezekben az évtizedekben e téren is gyakran eltért az ideális
állapottól. A familiárisok elvben önként álltak be egy-egy birtokos szolgálatába, mint azonban
az Amadé-fiakkal kötött megállapodásból is kitűnik, épp a legnagyobb bárók famìliájába
sokan kényszer hatására léptek be.270
Különösen a jelentősebb birtokkal rendelkező
szomszédok voltak veszélyeztetett helyzetben, akik vagyonuk megtartása érdekében, gyakran
jobb meggyőződésük ellenére vállalták a szolgálatot Csák Máté, Aba Amadé vagy a többiek
famìliájában.
268
„cui gubernacula predictorum predecessorum nostrorum de iure pervenerant‖ – AO I. 337.; AOkl. III. 722.
sz., emlìti: ENGEL PÁL: Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oligarchák ellen (1310-1323). In: Uő:
Honor i. m. 320-408.
269 „Magnifici principes Omode palatinus, Rolandus palatinus‖ – olvasható például István nádor 1303. febr. 6-i
oklevelében: AO I. 53. További példákat lásd: KRISTÓ GYULA: A feudális széttagolódás i. m. 190.
270 Hasonló kitételt Gentilis 1311-ben kiállìtott, Csák Mátét kiközösìtő oklevelében is találunk: „a nemeseket az
ország szokásával ellentétes, szokatlan szolgálatokra ne kényszerìtse, engedje szabadon szolgálni azoknak,
akiknek akarnak‖ (quod nobiles iuxta regni consuetudinem ad servitutes insolitas nequaquam adstringens,
permitteret servire libere, quibus vellent) – Acta legationis Gentilis 388.
76
Ha a királyi birtokállományt sem lehetett megvédeni a tartományurak mohóságától,
hogyan tudott volna ellenállni egy néhány falut birtokló kisnemes, vagy egy eldugott, néhány
szerzetesnek otthont adó kolostor?271
A tartományúri hatalom kiépìtése idején az országban
mindennapossá vált az erőszak.272
Mindenki, aki a terjeszkedő bárók útjába került,
számìthatott arra, ha bármiféle ellenállást tanúsìt, fellépésével életét, családja biztonságát,
vagyonát veszélyezteti. Az előkelő és hatalmas, az ország északi részén több várral
rendelkező Balassa családnak szinte minden birtokát elfoglalta Csák Máté; jelentős, hat várra
rúgó Zólyom és Hont megyei vagyonukat csak a trencséni nagyúr halála után, 1321-ben
tudták visszaszerezni.273
A Balassák azonban – akik egyébként maguk sem voltak Grál-
lovagok, csak alulmaradtak a tartomány-épìtési versenyben – legalább életben maradtak. Egy
Vas megyei nemes családból, a Gersei-rokonságból ellenben csupán egy kisgyermek, egy
Margit nevű kislány menekült meg, amikor a Kőszegiek véres támadást intéztek a család
ellen. Margit apját, László ispánt faluja templomában, annak testvérét, Dénest, valamint az
asszonyokat és gyermekeket az udvarházukban mészárolták le. 274
Az országszerte mesélt számos hasonló történet miatt a többség számára egyszerűbb
megoldásnak tűnt, hogy vállalta az erős és erőszakos szomszéd szolgálatát, de egyre nagyobb
számban akadtak olyanok is, akik számára elfogadhatatlan volt, hogy engedjen a basáskodó
tartományúr akaratának. Szécsényi Tamás például nemzetsége többi tagjával szembefordulva,
birtokait hátrahagyva nem Csák Máté, hanem a gyermek I. Károly udvarában keresett
szolgálatot. Tette, amely megalapozta későbbi sikeres pályafutását, ekkor még csak kárt és
nehézséget hozott számára.275
Hasonlóképpen állt Károly szolgálatába Elefánti Dezső, aki
271
Még az ország egyik legjelentősebb bencés monostorának, a pannonhalminak a javait is több támadás érte
ezekben az években, a 13. század végéről a Henrik-fiak, a 14. század elejéről Csák Máté csapatainak
pusztìtásáról tanúskodnak a források: 1297. – PRT II. 345.; 1317. – PRT II. 604-605., AOkl. IV. 498. sz.; 1321 –
PRT II. 363., AOkl. VI. 123. sz. Egyházak elleni támadásokra további példák: KRISTÓ GYULA: A feudális
széttagolódás i. m. 177.
272 Ezekben az években nagy számmal születtek oklevelek, amelyekben az „ellenségeskedések‖, „az utakon
leselkedő veszélyek‖, illetve „az országban lévő zavar‖ miatt halasztanak pert, nem mernek a bìróság előtt
megjelenni, vagy nem merik magukkal vinni okleveleiket stb. – pl. DL 68768, AOkl. I. 331. sz.; DL 42952,
AOkl. I. 345. sz.; DL 95545, AOkl. I. 728. sz.; DL 40297, AOkl. I. 737. sz., stb.
273 DL 65733, AOkl. VI. 107. sz.
274 CDH VIII/3. 593-595.
275 DL 40344, AO I. 289-291., AOkl. III. 487. sz.
77
ezzel a lépésével nem csupán birtokait vesztette: otthonában hátrahagyott fiait Csák Máté
megvakìttatta, feleségét pedig addig tartotta fogságban, ameddig meg nem halt.276
Károly koronázási esküjében ìgéretet tett arra, hogy „a reá bízott királyságot és királyi
jogokat […] növeli‖, az egyházat „Istennek javára igazgatja, megbecsüli és védelmezi‖,
„Magyarország nemeseit a bevált régi jogban megőrzi, és a zsarnokság elnyomásától
megszabadítja‖.277
Harmadik, végre szabályos koronázása megkérdőjelezhetetlenné tette
uralmát, amelytől azonban mindenki mást várt: az ország lakossága végre békét és rendet, a
bárók megszerzett kiváltságaik változatlan fenntartását, I. Károly pedig a valódi
hatalomgyakorlás kezdetét. A béke, rend és az erős királyi hatalom megteremtésének igénye
azonban szemben állt a bárók elvárásaival – megvalósìtásuk érdekében tehát fel kellett
számolni tartományaikat, visszaszorìtani uraik hatalmát; ha úgy tetszik, be kellett váltani a
koronázási esküt. Ily módon az 1310-es évek béke helyett harcot, rend helyett zűrzavart
hoztak Magyarországnak.
A rozgonyi csata
I. Károly Csák Mátét tartotta a legveszélyesebb ellenfélnek, a bárók közül elsőként ellene
próbált fellépni. 1311 tavaszán Pozsony vidékére utazott,278
és Máté tartományában (in
eisdem partibus) tartózkodva, sokadszorra is kìsérletet tett valamiféle megegyezésre.279
Csák
Máté azonban ellenségként fogadta, távozása után pedig csapataival támadást intézett az
ország közepe, a Vác és a Tisza folyó közti területek ellen. Nem tudni, mennyire túlzóak
Gentilis bìboros szavai, aki szerint Máté fegyveresei „mindent a pusztulásnak adtak, […]
mindkét nembeli csecsemőket és szüzeket, ifjakat és öregeket, akik futás révén a
templomokban kerestek oltalmat, amelyek mindenki, még a vádlottak számára is a menedék
biztos helyei voltak, a tűz martalékává tettek‖.280
Az mindenesetre túlzás nélkül
276
DL 1970, AO I. 522-523., AOkl. V. 501. sz.
277„Regnum sibi commmissum et iura regalia […] potius augere‖, „ecclesiam Romanam […] secundum Deum
commendare, honorare et defendere‖, „Nobiles regni sui Ungarie in approbato et antiquo iure servare, atque a
tyrampnorum oppressione eripere‖ – Acta legationis Gentilis 306.; Károly Róbert emlékezete i. m. 83.
278 1311. márc. 14. – Pozsonynál keltez: DL 86916, AOkl. III. 23. sz.
279 Gentilis szerint – Acta legationis Gentilis 387.
280 „ac exterminio cuncta dedit, […] utriusque sexus infantes et virgines, iuvenes et senes, qui ad ecclesias, que
cunctis, etiam reis, tuta sunt loca refugii, fuga presidio evasarunt, incendii voracitate consumpsit‖ – Acta
legationis Gentilis 387-388.; Károly Róbert emlékezete i. m. 89.
78
megállapìtható, hogy Máté ekkor már valóban nem ismert határt, arroganciáját mindennél
jobban jelzi, hogy július 25-én meglepetésszerűen „nem átallott egészen Buda kapujáig
ellenségesen előrehatolni, […] ahol maga a király a királynéval, feleségével együtt
személyesen tartózkodott‖.281
A Buda elleni támadás a király és a legátus szemében is az
utolsó csepp volt a pohárban: Gentilis 1311. július 6-án kiközösìtette Csák Mátét,282
a király
pedig augusztusban jelentős sereggel indult a magáról megfeledkezett tartományúr ellen.283
Érdemi eredményt azonban sem az egyházból való kiközösìtés, sem Károly katonai akciója
nem ért el, sőt, inkább csak felingerelték Mátét, aki dühében az év végén az esztergomi érsek
birtokait pusztìtotta, várát lerombolta, több ezer márkányi kárt okozva.284
A tartományurak elleni küzdelem végül mégsem az egyelőre legyőzhetetlennek látszó
Csák Máté országrészében, hanem a Károlyhoz hű Aba Amadé területén kezdődött, egy
váratlan zendülésnek köszönhetően. 1311 szeptemberében a kassai polgárok megölték a
városuk szabadságát veszélyeztető Aba Amadét, két fiát pedig foglyul ejtették.285
A város és
Amadé szabadon maradt, bosszúszomjas négy fia közt a király vállalta a közvetìtést, az
októberben ìrásba foglalt békefeltételek azonban már egyértelműen Amadé fiainak
tartományúri hatalmát kìvánták megsemmisìteni. A megállapodás szerint az Amadé-fiaknak
át kellett adniuk a királynak tartományuk jelentős részét: a Szepességet, továbbá Zemplén és
Újvár megyéket minden tartozékukkal együtt. A kényszerhelyzetben elfogadott súlyos
281
„in crastinum videlicet nativitatis beati Johannis Baptiste, non est veritus, usque ad portas Bude procedere
hostiliter, […] diripiens et dissipans omnia, ubi rex ipse cum regina, consorte sua, personaliter morabatur‖ –
Acta legationis Gentilis 389.; Károly Róbert emlékezete i. m. 90.
282Az eddig is többször idézett kiközösìtő oklevél: Acta legationis Gentilis 384-391.
283 I. Károly Debreceni Dózsának 1211. szept. 26-án kiállìtott adománylevele szerint – DL 1782, AO. I. 233-
234., AOkl. III. 147. sz.
284 A pusztìtásokról részletesen beszámol több, Tamás esztergomi érsek nevében 1312 márciusában benyújtott
tiltakozás: DF 248171, MES II. 657-659, AOkl. III. 242. sz.; ill. DF 248363, MES II. 660., AOkl. III. 244. sz.;
ill. DF 248362, MES II. 660-662., AOkl. III. 247. sz., valamint a magyar püspökök V. Kelemen pápához
intézett, 1313. nov. 1-i levele – DF 237219, MES II. 688-689., AOkl. III. 623. sz. Hasonló pusztìtásokat végzett
Nyitrán is, a nyitrai püspök városában – DF 273064, RDES I. 485-48., AOkl. III. 622. sz.
285 Az 1311. okt. 3-i egyezeséglevél szerint „super morte Omodei palatini […] qui casu ibidem in tumultu est
interemptus, at aliorum, qui cum eodem in eodem tumultu sunt interempti, et captivacione ac impedicione
Iohannis et David magistrorum predictorum et aliorum nobilium personarum utriusque sexus, ac ablacione
equorum nostrorum et aliarum rerum…‖ – DF 269067, RDES I. 391-393., AOkl. III. 150. sz.; a történtekről lásd
KRISTÓ GY.: A rozgonyi csata i. m. 36-39., és ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 329. skk.
79
feltételek teljesìtésének biztosìtékaként az Amadék famìliájukból 47 túszt adtak,286
a nekik
nem tetsző pontok végrehajtásának azonban hamarosan fegyverrel álltak az útjába.
Csapataikkal a király illetve hìvei birtokai ellen fordultak, s ezzel nyìltan a lázadás útjára
léptek. A király 1312 tavaszán serege élén személyesen indult a lázadók ellen, elfoglalta Sáros
és Lubló várát. Időközben az Amadé-fiak segìtséget kértek Csák Mátétól, aki kérésükre 1700
lándzsást küldött egyik vezető familiárisa, Nagy Aba vezérletével. A segédhaddal
megerősìtett Amadék nem a király ellen indultak, inkább ostrom alá fogták a konfliktust
kirobbantó Kassa városát.
Károly a város felmentésére sietett. Jövetele hìrére az egyesìtett Amadé-Csák hadak
felhagytak az ostrommal, és a királyi sereg elé vonultak. A két had 1312. június 15-én, a
Kassától északkeletre fekvő Rozgony falu közelében ütközött meg. Az össszecsapásról a 14.
századi krónikakompozìció, valamint számos későbbi adománylevél tudósìt. A krónika szerint
az Amadé-fiaknak sikerült elfoglalni a falu fölötti lankás dombokat, Károly serege a Hernád
völgyébe szorult. A dombról lezúduló roham szinte elsodorta a királyi hadat, sokadmagával
életét vesztette a királyi zászlótartó is. A „hegy oldalában oly kemény csata támadt, amilyen
még nem volt Magyarországon a tatárok ideje óta”.287
Károly saját lobogó hìján a seregében
harcoló johannita lovagok zászlaja alatt folytatta a küzdelmet, és végül hatalmas véráldozattal
megszerezte a győzelmet. Az ellenséges had mindkét vezére, valamint Amadé két fia, Miklós
és Dávid elesett a csatában.288
A Károly fia és utóda, Lajos király uralkodása idején készìtett reprezentatìv dìszkódex,
a Képes Krónika egyik látványos csatajelenetét a rozgonyi csatáról festette a miniátor. A
képen a Kassát jelképező vár alatt, sziklás magaslat előtti völgyben zajlik a csata. Előterében
maga a király vìv párviadalt – azonosìtását sisakdìsze és pajzsának pólyás-liliomos Anjou-
cìmere egyértelműsìti – a másik sereg vezérével, valószìnűleg az egyik Amadé-fiúval.
Előtérben a földön az ország zászlaja, mellette elesettek – köztük a királyi zászlótartó – vérző
tetemei. A kép nyomatékosìtja, amit a szöveg állìt: a rozgonyi csatában nem adták könnyen a
győzelmet. A király egy héttel a diadal után megkezdte a hadjárat során érdemeket szerzett
286
Személyükre: ZSOLDOS ATTILA: Kassa túszai (Pillanatfelvétel 1311-ből Aba Amadé famíliájáról). Történelmi
Szemle 39 (1997) 345-362.
287 „At ipsi durissimi pacis hostes, bellica arma induti, de montis cuiusdam cacumine in vallem prefatam protius
certaturi obviam regi descendebant […] prelium durissimum est commissum, quale a tempore Tartarorum in
Hungaria non contigit celebrari‖ – SRH I. 488.
288 SRH I. 489.
80
hìvei megadományozását: az ellenfél soraiban harcoló nemesek birtokait, „elvéve hűtlen
tulajdonosaiktól‖, „hű szolgálataikért‖ frissen kipróbált támogatóinak adta.289
A rozgonyi
csatában ott küzdött Károly későbbi arisztokráciájának számos tagja: Szécsényi Tamás,290
Debreceni Dózsa,291
Szécsi Miklós fiai,292
a Kállai, a Bátori, a Nekcsei és más nemesi
családok egy vagy több tagja.293
A király oldalán harcoltak a szepesi szászok,294
a johannita
lovagok, és természetesen a veszélyeztetett kassaiak.295
Rozgonynál kiderült, kik azok, akik
életüket is képesek kockáztatni a királyért.
Rozgonytól Trencsénig
A rozgonyi diadal – noha ìgy került be a történelemkönyvekbe – nem a lezárása, hanem a
kezdete volt a tartományurak elleni küzdelemnek.296
A sikeren felbátorodott király 1313-ban
egyes utalásszerű adatok szerint Csák Máté ellen fordult, és ezúttal már kisebb sikereket el is
ért.297
A fennmaradt források nem teszik lehetővé a Rozgony utáni időszak történéseinek
289
Az első ismert adománylevél jún. 24-én kelt: DF 210166, AOkl. III. 315. sz.
290 1313. ápr. 24.: DL 1820, CDH VIII/1. 489-491., AOkl. III. 486. sz.; illetve DL 40344, AO I. 289-291., AOkl.
III. 487. sz.
291 1319. okt. 17.: DL 76256, Zichy I. 171-174., AOkl. V. 607. sz.
292 1317: RDES II. 123-124., TSz 1964. 547., AOkl. IV. 605. sz.
293 1312. jún. 26.: DL 50647, CDH VIII/1. 442-444., AOkl. III. 318. sz.; 1326. máj. 14.: DF 243724, CDH
VIII/5. 156-164., AOkl. X. 194. sz.; 1312. júl. 6.: DL 1805, AO I. 261-262., AOkl. III. 331. sz.
294 Görgei István, a szepesi szászok ispánja és testvérei – 1312. júl. 12.: DL 71264, AOkl. III. 335. sz.
295 A kassaiak még 1352-ben is azért kaptak adókiváltságot I. Károly fiától, I. Lajostól, mert Károly oldalán
harcoltak a Csák Máté elleni csatában.
296 Az évtized hadi eseményeinek rekonstruálására a közelmúltban két tanulmány született: ENGEL P.: Az ország
újraegyesítése i. m. , ill. KRISTÓ GYULA: I. Károly király harcai a tartományurak ellen (1310-1323). Századok
137 (2003) 297-347. Noha Kristó tanulmánya tizenöt évvel Engelé után, az AOkl. időközben megjelent
köteteinek hasznosìtásával, kifejezetten Engel rekonstrukciójának javìtása céljából született, változtatásai –
főként forráskezelése merevsége miatt – az esetek jelentős részében nem meggyőzőek. Kristó tanulmánya
relativizálta az Engel által kikövetkeztetett események kronológiáját, egymáshoz való kapcsolatát, anélkül, hogy
megnyugtató megoldást adott volna az általa megkérdőjelezett megállapìtásokra. A nehézséget az okozza, hogy a
történtek megismerésére elsősorban az érdemekért kiállìtott oklevelek narrációja ad lehetősséget, ahol röviden
ismertetik az érdemszerző cselekedeteket. A narrációk olykor meglepően részletes beszámolója azonban
dátumokat sajnos nem tartalmaz, ìgy az egymás után felsorolt események kronológiai sorba illesztése sokszor
problematikus.
297 ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 333-334.; KRISTÓ GY.: I. Károly király harcai i. m. 308. 311. szerint
nem került sor Csák Máté elleni akcióra, szerinte ellenben a trencséni oligarcha ekkor támadta meg Esztergomot
és Nyitrát.
81
pontos rekonstruálását, az azonban tény, hogy a király és az immár létükben veszélyeztetett
bárók viszonya tovább romlott. Károly már nem visszakozott: 1314-ben leváltotta szinte az
egész bárói kart, új, megbìzható embereket nevezett ki helyettük.298
Elhagyta az ország
veszélyesnek ìtélt középső területét, és előbb északon, a Szepességben és Sáros megyében,299
majd később a mindig is hűséges déli megyékben, elsősorban Temesváron rendezkedett be,
miközben folytatta hadjáratait.300
1314 végén, 1315 elején a Tiszántúlon, a Borsák ellen
harcolt, elfoglalta Nyaláb és Szőlős várakat.301
1315 tavaszán Erdélyben zajlottak harcok,
feltehetőleg ekkor történt, hogy a királyi csapatok Déva vára alatt, Kán László fiai ellen
arattak győzelmet.302
A következő, 1316-os év tavaszán I. Károly személyesen indult Kőszegi
János ellen, és néhány hét alatt sikerrel elfoglalta Somogy, Tolna és Baranya megyék
Kőszegi-birtokait. A korábbi hadmozdulatoktól eltérően ez a hadjárat viszonylag jól
dokumentált és jól datálható, a történtekről számos oklevél tudósìt. A király bevette
Somogyvárt,303
Kőszegi János Tolna megyei várait,304
s a tartomány elfoglalásáért vìvott harc
a Baranya megyei Kőszeg sikeres ostromával ért véget.305
298
A vonatkozó adatokat lásd: ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 335-336., a bárói tisztségekben
bekövetkező cserékre: ENGEL: Arch.
299 1314. dec. 27. „in terra Scepus‖: DL 1855, AOkl. III. 862. sz.; 1314. dec. 31. Sóvár (Sáros m.): DF 251676,
AOkl. III. 865. sz.
300 1315. máj. 13-án Lippán, jún. 7-én Temesváron keltez – DL 1859, AO I. 380., AOkl. IV. 78. sz.; ill. DF
2578866, AOkl. IV. 100. sz. Az 1315-1317-es években mind Lippa, mind Temesvár visszatérő tartózkodási
helye az uralkodónak, 1318-tól azonban a királyi székhely Temesváron állapodott meg – lásd KRISTÓ GY.: I.
Károly király harcai i. m. 326-334.
301 Elfoglalásukról tudósìt Károly két 1315. júl. 1-i adománylevele: DL 70606, AOkl. IV. 114. sz., ill. DL 70612,
AOkl. IV. 115. sz. A folyó harcokra utal a váradi káptalan 1315. jan. 19-i oklevele: MES II. 701-702., AOkl. IV.
17. sz.; lásd ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 339.
302 A dévai ütközetről I. Károly 1317. okt. 23-i oklevele tudósìt – DL 100035, AOkl. IV. 605. sz. Az események
rekonstrukciójához lásd ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 387., 105. jegyzet; KRISTÓ GY.: I. Károly
király harcai i. m. 323-325. szerint az erdélyi hadmozdulatok nem a Kánok, hanem Mojs fia Mojs ellen
irányultak, a dévai ütközetre 1317-ben került sor.
303 I. Károly 1319. jún. 19-i okl.: DL 2574, AOkl. V. 496. sz.
304 I. Károly 1322. jún. 7-i oklevele: DL 86947, AOkl. VI. 618. sz.
305 „sub castro Kuzegh‖ keltez: 1316. júl. 17.: AO I. 398-399., AOkl. IV. 303. sz.; 1316. júl. 25.: DL 34098,
AOkl. IV. 306. sz., a hadjárat további forrásait lásd ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 341-342., 389-390.
(111-116. jegyz.), ill. KRISTÓ GY.: I. Károly király harcai i. m. 326-327.
82
1316 végén kitört Borsa Kopasz újabb felkelése.306
A mozgalom felszámolása több
hónapot vett igénybe. A király hìvei legnagyobb győzelmüket Debrecennél aratták, ahol 1317
koratavaszán Debreceni Dózsa szabolcsi ispán vezetésével legyőzték a Kopasz vezette
tiszántúli lázadókat.307
Dózsa véres győzelmi jelként kilenc levágott fejet, valamint az ellenfél
két zászlaját küldte uralkodójának,308
aki a jó hìrek hatására hamarosan személyesen is
megjelent a hadszìntéren, hogy kiélvezze diadalát. Borsa Kopasz rezidenciáját, Adorján várát
már Károly vezetésével foglalták el;309
vezérei az év második felében a tartomány további
várait is sorra vették be, s ezzel felszámolták a Borsák tartományuraságát. Maga Borsa
Kopasz utolsó várába, Sólyomkő erődìtményébe zárkózott, itt esett fogságba valamikor 1318
tavaszán.310
Nyár végén a királyi hadak Csák Máté ellen indultak, a tartománya déli határát
jelentő Duna mellett elfoglalták Visegrádot, majd Komáromot,311
és ezidőtájt megfékezték
Kőszegi Andrást, a nyugat-dunántúli tartományurat is.312
Novemberben újra az Amadé-fiak
kerültek sorra: őket az év végére földönfutóvá tették, kénytelenek voltak külföldre
menekülni.313
Ugyanakkor egy negyedik sereg Nekcsei Demeter tárnokmester vezetésével a
306
I. Károly 1317. jan. 2-i oklevele szerint ekkor már folyt Kopasz felkelése, amelyhez az oklevél szerint a
hűtlenné vált Petenye fia Péter csatlakozott: DL 1882, AOkl. IV. 385. sz.
307 A debreceni csatával kapcsolatos ismereteinket a közelmúltban két tanulmány is újragondolta: ZSOLDOS
ATTILA: Debrecen mint igazgatási központ a 14. század elején. In: Bárány Attila – Papp Klára – Szálkai Tamás:
Debrecen város 650 éves. Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 2011. 51-52.; BÁRÁNY ATTILA: Debreceni
Dózsa küzdelme a bihari oligarchákkal. In: Uo. 90-92.
308„dua vexilla […] ac capita amputata novum infidelium nostrorum […] in signum victorie‖ – I. Károly 1323.
aug. 30-i oklevele szerint: DL 99897, AOkl. VII. 431. sz.
309 Az ostromról: 1317. okt. 30.: DL 102941, AOkl. IV. 615. sz.; 1317. dec. 13.: DL 76334, AOkl. IV. 657. sz.;
1317: AOkl. IV. 674. sz.
310 Fogságba eséséről lásd Károly 1325. okt. 12-i oklevelét: AO II. 216-219., AOkl. IX. 458. sz.; a hadjárat
eseményeire, forrásaira lásd ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 342-345., 393-394. (130-135. jegyz.), ill.
KRISTÓ GY.: I. Károly király harcai i. m. 329-332.
311 A két vár elfoglalását együtt emlìti I. Károly 1317. okt. 20-i oklevele: DF 286497, AOkl. IV. 599. sz.; a
történtekre lásd ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 346., 395-396. (141-143. jegyz.); ill. KRISTÓ GY.: I.
Károly király harcai i. m. 332-333.
312 I. Károly Komárom alatt 1317. okt. 23-án kelt oklevele, amely a Kőszegi András által megtámadott Sopron
városát részesìti adományban, Andrásról pedig, mint egykori lázadóról szól („tunc nostre maiestatis
rebellantem‖) – DF 201691, HO II. 28-30., AOkl. IV. 604. sz.; ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 347.;
Engeltől eltérően ìtéli meg a történteket KRISTÓ GY.: I. Károly király harcai i. m. 333.
313 Már birtokaik eladományozásáról tudósìt Károly 1318. márc. 21-i oklevele – DL 1912, AO I. 460-461.,
AOkl. V. 73. sz.; a történtekre lásd ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 345-346., KRISTÓ GY.: I. Károly
király harcai i. m. 334.
83
Drávántúlon Kőszegi János várait ostromolta sikerrel.314
A szinte az egész országban zajló
harcok megerősìtették I. Károly hatalmát: bár a következő években még további küzdelmek
vártak rá, hìvei 1317 végére már egyre biztosabbak lehettek a győzelmében.
Az 1310-es évek hatalmi, szövetségi és uralmi viszonyai nem csak a forrásokat
évszázadokkal később olvasó történész, de gyakran a kortársak számára is kaotikusnak,
átláthatatlannak tűntek. Kőszegi János dél-dunántúli territóriumát leszámìtva egyik tartomány
felszámolásához sem volt elég egy hadjárat; a tartományurak többsége leverése után újra –
olykor többször is – fellázadt az uralkodó ellen. Az oklevelekben vissza-visszatérő formula az
„egykori lázadó‖ kifejezés, ami gyakorta csak arra utalt, hogy az oklevél kiállìtása idején az
ìgy emlìtett épp nem számìtott hűtlennek.315
A király szerencséjére azonban komolyabb
összefogás nem jött létre a tartományok urai között, Csák Máténak az Amadéfiak segìtségére
küldött serege vélhetőleg az évtized legjelentősebb ilyen akciója lehetett. Alkalmi szövetségek
azonban többször is köttettek: Csák Máté seregét Ákos István fiai vezették Sárospatak
megtámadására,316
Petenye fia Péter Borsa Kopaszhoz csatlakozott,317
és arra is találni példát,
hogy a Kőszegi-ágak egymás iránti szolidaritást nem igazán mutató tagjai együtt vettek részt
katonai akcióban.318
A küzdelem előrehaladtával, ahogy nőtt a király kezére jutott várak száma, ahogy
gyarapodott hìveinek tábora, a kancellária egyre kevésbé érte be az egyébként általában
használt hűtlenek és lázadók (infideles et rebelles) megjelöléssel.319
I. Károly Druget
Fülöpnek 1317-ben kiállìtott adománylevelében Csák Máté úgy szerepel, mint „hűtlen
konkolyhintő, viszályszító, a király ellen nyíltan lázadó‖, aki „zsarnoki őrjöngéssel‖
314
A király jún. 13-án, a katonai események idején Nekcseihez intézett parancslevele: DL 82742, AOkl. IV. 492.
sz. A győzelemről tudósìt I. Károly 1317. dec. 20-án Babonić János szlavón bánnak a hadjáratban szerzett
érdemeiért kiállìtott adománylevele – CDCr VIII. 439-442., AOkl. IV. 664. sz.; további adatokat lásd ENGEL P.:
Az ország újraegyesítése i. m. 347-348., 398. (149. jegyz.)
315 Lásd fentebb Kőszegi András példáját!
316 DL 70612, AOkl. IV. 115. sz., több példát hoz: KRISTÓ GY.: I. Károly király harcai i. m. 328-329.
317 Erre pl. Károly 1317. jan. 2-i oklevele: DL 1882, AO I. 411-413., AOkl. IV. 385. sz.
318 1316. febr. 22.: DL 65495, UB III. 90., AOkl. IV. 242. sz.
319 Rendszeres volt még a notorius infidelis, közismerten hűtlen jelző használata. Például „Kopaz quondam
palatinus notorius noster infidelis et rebellis” – I. Károly 1325. okt. 12-i oklevele: AO II. 217., AOkl. IX. 458.
sz.
84
pusztìtott.320
Megìtélésükben nem maradtak le mögötte a Kőszegiek – „az átkos emlékű
Henrik bán pártütő és hűtlen, a tekergő kígyónál hitványabb és immár a második
nemzedékben a hűtlenség rút gyalázatával beszennyezett fiai‖ –,321
vagy az ugyancsak
kìgyóhoz hasonlìtott Borsák, illetve az ország legsúlyosabb pusztìtóiként emlegetett Kán
László és fiai sem.322
A királyi megìtélés – az oklevelek szóhasználatának változásával fémjelzett –
szigorodása és számos katonai akció ellenére a legjelentősebb tartományok, a Kőszegiek
nyugat-dunántúli, a Kánok erdélyi, és főként Csák Máté északnyugat-magyarországi
tartománya még az évtized végén is szinte érintetlenül álltak, s szomszédságukban továbbra is
folyamatos volt az ott lakók fenyegetettsége. Különösen Csák Máté indìtott továbbra is időről
időre olyan katonai akciókat, amelyek súlyos pusztìtásokkal jártak: példaként elég talán arra
utalni, hogy még a területétől elég távol eső Sárospatakot is megtámadta.323
1321 márciusában
azonban meghalt Csák Máté,324
és ezzel familiárisainak értelmetlenné vált a további
ellenállás. Várainak nagyobbik része kardcsapás nélkül került a király birtokába, volt
székhelyét, Trencsént azonban csak háromheti kemény ostrom árán, augusztus elejére sikerült
320
„contra eundem infidelem nostrum, tanquam zyzaniarum et guerrarum suscitatorem, nostre maiestati publice
rebellantem habuimus…‖, „Ceterum cum idem Matheus contra nostros fideles exercitum movisset, et in partibus
regni nostri circa Scepus, vastus et spolia committere nitteretur, dictus magister Philippus huiusmodi insolencias
ipsius Mathei non ferens, nec eius Tyranidis rabiem expavescens…‖ – I. Károly 1317. nov. 3-i adománylevele
Druget Fülöpnek: DL 1904, AO I. 446., AOkl. IV. 624. sz.
321 „Contra filios H[enrici] bani dampnate memorie, emulos et infideles nostros tortuosis serpentibus nequiores et
infidelitates nota altera generatione ipsorum turpi infamia respersos transmisissemus…‖ – 1317. dec. 20.: CDCr.
VIII. 439.; AOkl. IV. 664. sz.; Károly Róbert emlékezete i. m. 111.
322 „Preterea cum Kopoz et Beke filii Thome ac filii Lodhardi notorii nostri infideles spiritu inflati superbie ad
invicem maliciose, federati tortuosis serpentibus nequiores…‖ – 1319. okt. 17.: DL 76256, Zichy I. 172., AOkl.
V. 607. sz.; „Propter nefariam notam infidelitatis et sedicionem in quam idem Ladizlaus woivoda adhuc vivens
conversus fuerat, et filii sui sibi in vicio infidelitatis succedentes se semper regie maiestati opposuerunt, et usque
nunc aliis infidelibus et emulis regis sociati et applicati, eadem sedicione infidelitatis laborant et sepe eruentes in
regalia vastus et incendia comittunt, et tantas strages et depopulaciones que vix loquela promi possent comittere
non expavent…‖ – 1329. ápr. 10.: DL 105380, AO II. 394., AOkl. XIII. 179. sz.
323 DL 70612, AOkl. IV. 115. sz.
324 „Eodem anno XV kalendas Aprilis obiit Matheus comes de Trencz.‖ – PETRUS VON ZITTAU: Chronicon Aulae
regiae. In: Fontes rerum austriacarum, Scriptores VIII, 1875. 414.
85
elfoglalni.325
A leghatalmasabb tartományúr kidőlése után a király Kán László fiai ellen
küldte seregét. Az újonnan kinevezett erdélyi vajda, Szécsényi Tamás gyorsan felmorzsolta
ellenállásukat, Erdélyt visszahódìtotta, Kán László fiait pedig kiszorìtotta az országból.326
1323-ra nem maradt számottevő ellenség az országban: a tartományurak meghaltak vagy
földönfutók lettek, váraik a király kezére kerültek, tartományaik megszűntek. A király csupán
egyetlen családdal bánt – érthetetlenül – elnézően: a Kőszegiekkel, akiket többször legyőzött,
akik több ìzben hűséget fogadtak, ennek ellenére továbbra is megbìzhatatlanok maradtak: még
az 1330-as években is szembeszálltak királyukkal.
A hadjáratok látványosan bizonyìtották, hogy a tartományúri hatalom legerősebb
pillérének a vár számìtott. A tartományok felszámolása várostromok sorozatából tevődött
össze: mihelyt a megtámadott báró várai királyi kézre kerültek, tartománya is megszűnt. A
hadmozdulatok többsége feltehetőleg nem mozgatott meg nagy létszámú seregeket, az
összecsapások azonban nem szűkölködtek véres vagy durva jelenetekben. Az ostromok során
például mindkét oldalon bevett gyakorlatnak számìtott, hogy az ostromlottak meggyőzésére
egy-egy jeles foglyot – a vár birtokosát, várnagyát – ló farkához kötve, körbevonszolták a vár
alatt.327
A király győzelmét megkönnyìtette, hogy a harcok során bomlékonynak bizonyult a
gyakran erőszakkal összekovácsolt tartományúri famìlia. A várak jelentős részét várnagyaik
ostrom nélkül adták az uralkodó kezére: ìgy került Károly birtokába már az első jelentős
hódìtás, Sáros vára is, amelyet Tarkői Rikalf fia Henrik játszott át a királynak,328
és ìgy adta át
325
A király 1321. aug 6-án „sub castro Trenchen‖, aug. 8-án „in Trenchen‖ keltez – DL 57260, AOkl. VI. 216.
sz.; DF283074, AOkl. VI. 217. sz.; az ostromlók veszteségeiről több később kiállìtott adománylevél is tudósìt,
ìgy pl. az ostromban elesett Sinka mester érdemeiért, akit az ostromlottak a király szeme láttára öltek meg, 1322.
jan. 27-én fia kap privilégiumot DF 273713, AOkl. VI. 428. sz.
326 Az események lezárásaként 1321. nov. 1-én Szécsényi Tamás erdélyi vajda átveszi Kán László fiainak
várnagyától, Miklóstól Csicsó várát – DL 29422, AOkl. VI. 289. sz.; a történtekre lásd ENGEL P.: Az ország
újraegyesítése i. m. 352., 405-406. (168-169. jegyz.), az eseményeket részben másként látja: KRISTÓ GY.: I.
Károly király harcai i. m. 342-343.
327 Aba nembeli Nyéki Miklóst a Kőszegiek elfogták, és saját vára, Atyina alatt meztelenül ló farkához kötötték,
a vár alatt vonszolták, majd – miután az ostromlottak nem adták át a várat – visszavitték a börtönbe, ahol
testvérével még három évig sìnylődött: „idemque magister Nicolaus per eosdem infideles nostros, tyrannica
rabie inflatos eductus de carcere, per caudam equi ante portam castr Agyna memorati inhumaniter tractus nudo
corpore et dire cruciatus‖ – DL 1890, AO I. 427., AOkl. IV. 467. sz. Hasonlóképpen próbálták megadásra bìrni
Miháld várát is (1317. okt. 23-i okl.: DL 100035, AOkl. IV. 605. sz.)
328 1312. ápr. 10-i okl. szerint a vár védői közt szerepel (DL 1798, AO I. 254-256., AOkl. III. 262. sz.), 1314.
ápr. 16-i okl. szerint viszont részt vett a vár elfoglalásában (DF 248873, AOkl. III. 728. sz.). Az ostrom
lehetséges forgatókönyve: ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 332., 380. (50. jegyz.)
86
1317-ben a rá bìzott erősséget Kőszegi János több várnagya – köztük az a Bogár István, aki
csak zsarolás hatására állt ura famìliájába –, cserébe ugyancsak tisztségeket, várakat kapva.329
Az átálltak közt számos olyan nemest találunk, akik utána meghatározó szerepet játszottak az
ország konszolidálásában – ilyen volt például az a Domokos fia Doncs mester, aki 1312-ben
még Amadé-familiárisként a király ellen harcolt, 1314-es átállását követően azonban gyorsan
a király egyik legbefolyásosabb hìvévé vált.330
A királyi tábor folyamatos gyarapodása
jelentős szerepet játszott abban, hogy több mint egy évtizedes küzdelem után, 1323-ra I.
Károly ténylegesen és teljesen birtokba vette országát, amelynek királyi cìmét már több mint
húsz éve viselte.
6. Az ország kormányzata
Új királyi székhely – Károly bárói – A Szent György lovagrend – Az udvar és intézményei – A kormányzás vidéki
intézményei – A hatalom elvi alapjai – A „nápolyi minta‖
Új királyi székhely
A tartományurak felett aratott győzelem után Temesvárról Károly újra az ország szìvébe
költözött. Új királyi székhelyét nem az utolsó Árpád-házi király, III. András által kedvelt
Óbudán, nem az ifjúkori ellenfél, Vencel rövid uralkodásának helyet adó budai várhegyen
alakìtotta ki; új helyen, a Dunakanyarban, a Csák Mátétól 1317-ben visszafoglalt Visegrádon
rendezkedett be.331
A pilisi királyi vadászerdőben, festői vidéken fekvő Visegrád régi ispáni
várát a tatárjárás elpusztìtotta, helyette a település feletti hegyormon 1250 körül – IV. Béla
király feleségének ékszerei árán – új fellegvár épült, amelytől őrtornyokkal erősìtett fal futott
le egészen a Dunáig.332
A folyó és a partján vezető út védelmére nagyméretű, hatszögletes
329
1313. aug. 14-én kelt szerződése: DL 76231, Zichy I. 146-147., AOkl. III. 585. sz. Az emlìtett Kőszegi
familiárisok személyére, szerepükre: ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 341-342.
330 Életére lásd ZOLNAY LÁSZLÓ: Donch mester és a Balassák ősei. Turul 1937. 22-39. Karrierjére a
későbbiekben még visszatérünk.
331 Az ország középső területének, az úgynevezett „medium regni‖-nek királyi központjaira: ALTMANN
JULIANNA ET AL.: Medium regni. Középkori magyar királyi székhelyek. Nap Kiadó, Budapest, 1996.; Buda,
Óbuda, Visegrád forrásanyagát a kezdetektől az 1330-as évekig összegyűjtötte, a települések történeti földrajzát
elkészìtette: GYÖRFFY GY.: ÁMTF IV. 596. skk., 661. skk., 705. skk., Károly berendezkedésére alapvető
összefoglalás: ENGEL P.: Szent István birodalma i. m. 121-135.
332 ÁÚO VII. 501-503.; IVÁN L.: A visegrádi vár története i. m. 16-18.
87
lakótornyot emeltek, amelyet ma Salamon-torony néven ismerünk.333
A tatárjárás idején
elpusztult település is itt, a torony közelében épült újjá, és vált hamarosan virágzó városkává
az udvar ideköltözésének köszönhetően. A várhegy lábánál, a hegy és a Duna közti szűk
területen kettős város jött létre, a jogilag és hely szerint is elkülönülő magyar város és német
város.334
A király először megerősìttette, lakályossá alakìttatta az Árpádoktól örökölt
váregyüttest, amelyet már 1318-ban megadományozott a vár ellátását biztosìtó birtokokkal,
haszonvételekkel és szolgáltató népekkel,335
majd palotát épìttetett magának az alsóvár és a
város közti területen. Az épìtkezések előrehaladtát jelzi, hogy 1325 nyarára már elkészült a
várban emelt Keresztelő Szent János egyház.336
Károly visegrádi palotájából ma csupán
falmaradványokat ismerünk, amelyeket sikerült a régészeknek feltárni a későbbi épìtkezések
falai alól. A maradványok alapján annyi bizonyos, hogy ez a korai palotaegyüttes
meglehetősen egyszerű, különböző funkciókat ellátó épületekből állt, amelyek egymástól
kisebb-nagyobb távolságban, szórtan helyezkedtek el.337
A palota falai közt az udvar tagjainak már nem jutott hely: ők a városkában vettek
illetve épìttettek házat. Visegrádon ily módon hamarosan főúri kúriák, lakótornyok
emelkedtek – a házak többségében nem a város polgárai, hanem országnagyok, udvari
emberek laktak. A magyar városban Károly bizalmas bárói közül több házzal rendelkezett
Druget Vilmos nádor, Nekcsei Demeter tárnokmester, saját háza volt Mikcs szlavón bánnak
és Tatamér alkancellárnak. Visegrád legnagyobb Anjou-kori házbirtokosa minden bizonnyal
Becsei Töttös István ajtónállómester lehetett, aki az 1340-es évekre hét házat szerzett illetve
vett a városban. Az udvar közelségét nem csak a bárók, főpapok egymás mellett sorakozó
333
Az elnevezés a 11. században Visegrádon raboskodó Salamon király emlékét őrzi, akit azonban
értelemszerűen nem a jóval később épült toronyban őriztek.
334 A magyar város (civitas Wyssegradiensis Hungaricalis) első emlìtése 1338-ból, a német városé (civitas…
Teutonicalis) 1360-ból maradt ránk. 1338. nov. 2.: DL 57087, 1360. szept. 22.: DF 248656, kiadásuk in:
MÉSZÁROS ORSOLYA: A késő középkori Visegrád város története és helyrajza. Visegrád 2009. 108., 125.; a két
városrész életére lásd még: TRINGLI ISTVÁN: Pest megye a késő középkorban. In: Zsoldos Attila (szerk.): Pest
megye monográfiája. Budapest, 2001. I/2. 110-112.
335 1318. jún. 29.: DF 200098, AOkl. V. 175. sz.
336 XXII. János pápa búcsúengedélye 1325. szept. 1-én kelt – THEINER: Vetera monumenta I. 500., AOkl. IX.
383. sz.; az épìtkezésekre lásd: BUZÁS GERGELY – SZŐKE MÁTYÁS: A visegrádi vár és királyi palota a 14-15.
században. In: Castrum Bene 2/1990. 132-134.
337 Rekonstrukciója: BUZÁS G. – SZŐKE M.: A visegrádi vár i. m. 152.
88
palotái jelezték; erre utaltak a különböző udvarhoz kötődő szakmák – királyi pénzverő, dobos,
jegyző stb. – képviselőinek városi házai, valamint az udvari igények kielégìtésére Visegrádra
települt nagyszámú bolt, szabóműhely.338
A király 1323 tavaszától kezdve, ha tehette, Visegrádon időzött, innen indult országos
ügyei intézésére, hadjáratra vagy diplomáciai útjaira, és dolga végeztével ide tért vissza.
Uralkodása második két évtizedében, egészen 1342 júliusában bekövetkező haláláig a legtöbb
időt visegrádi székhelyén töltötte, akadt olyan év, hogy szinte nem is hagyta el Visegrád sűrű
erdőkkel borìtott határát.339
Erre azonban nem is volt szükség: a királlyal együtt a kormányzás
intézményei is Visegrádra költöztek, és az uralkodó időnkénti távollétében is ott működtek.340
Károly bárói
A király visegrádi berendezkedése nem csupán az épülő palota – mai szemmel igencsak
puritán – bebútorozását jelentette; sokkal fontosabb volt, hogy ekkorra már kiválasztotta,
kiknek lehet bejárása termeibe. A régi bárói kar eltűnt, helyükre azok a nemes urak kerültek,
akik végigharcolták Károly országfoglaló hadjáratait. A legmegbecsültebbek természetesen
közülük is azok voltak, akik már az első években Károly pártjára álltak, sokan azonban a
harcok idején cserélték valamelyik tartományúr szolgálatát a királyéra. Többségükben nagy
múltú, de kis vagyonú, a tartományuraktól fenyegetett vagy épp vérig sértett nemesi
famìliákból származtak. Kockázatos vállalkozásba fogtak, amikor Károly szolgálatát
választották, a kockázat azonban ezúttal busás hasznot hozott. Királyuktól birtokokat, várakat,
különleges kiváltságokat és országos tisztségeket kaptak, s vele a kiválasztottság büszke
érzését, a tudatot, hogy jelentéktelen vidéki nemesből az országos politikát meghatározó szűk
csoport tagjai közé emelkedtek.
Ebbe a csoportba szinte kizárólag magyar nemesek tartoztak. Károly egykori
kìséretéből csupán egyetlen család, a nápolyi francia Druget Fülöp és rokonai jutottak bárói
méltósághoz, ők azonban hatalmas karriert futottak be. A család egyik tagja, Druget Miklós
338
A középkori Visegrád telekkönyvének rekonstrukcióját lásd MÉSZÁROS O.: A késő középkori Visegrád i. m.
161-184.
339 I. Károly korszerű itineráriuma sajnos még nem készült el, az AOkl. kötetei alapján azonban könnyen
áttekinthető, hogy az uralkodó mikor tartózkodott Visegrádon.
340 A királyi rezidencia intézményeire lásd KUBINYI ANDRÁS: Főváros, rezdencia és az egyházi intézmények. In:
Uő: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Budapest, 1999. 301-313.
89
már 1298 körül Martell Károly gyermekeinek szolgálatában állt,341
Fülöp pedig ifjan, a a vele
csaknem egykorú Károly kìséretében érkezett magyar földre. Királya mellett kitartott
„balszerencsés és kedvező‖ éveik során, végigharcolta a tartományurak elleni hadjáratokat,
sebeket osztott és kapott, és kitartó hűségével egészen a nádorságig jutott.342
Több mint tìz
évvel érkezése után, 1315-ben kapta az első magyar tisztségét, a szepesi ispánságot, amely
mellé alig néhány év alatt megkapta a hatalmas területre kiterjedő Újvár megye ispánságát,
1323-ban pedig a nádori cìmet.343
Fülöp nádor új hazájában nagy vagyonra és még nagyobb
befolyásra tett szert – ez a befolyás még azt is lehetővé tette, hogy a nádori méltóságot
mintegy örökletessé tegye családjában: halála után előbb testvére, János (1328-1333), majd
őutánna János legidősebb fia, Vilmos (1333-1342) lépett az örökébe.344
Az 1330-as évekre az
ország északkeleti részén egy tartománnyi terület, kilenc vármegye tartozott ispáni
fennhatóságuk alá, s ugyanazon a területen számos királyi várat megkaptak adományul. A
Drugeteké lett többek közt a szepesi Lubló, az ungi Nyevicke, de hét vérükkel szerzett váruk
mellett Vilmos a lengyel határon új erődìtményt is emelt, a festői fekvésű Dunajec várát.345
Károly kormányzatának egyik legfontosabb oszlopa Szécsényi Tamás volt, aki egy
előkelő, de nem túl jelentős Nógrád megyei nemesi családból származott. Rokonai, a Kacsics
nemzetség vagyonosabb tagjai Csák Máté táborát erősìtették, Tamás azonban – akit
birtokügyei korábban is többször szembefordìtottak a rokonsággal – „birtokait és legközelebbi
rokonait… támadásnak, rablásnak, pusztításnak és a szerencse szeszélyes forgandóságának
nem félt kitenni‖, és uralkodása első, bizonytalan éveitől kezdve, „állhatatosan, ingadozás
nélkül‖ követte királyát.346
Harcolt és megsebesült a rozgonyi ütközetben – érdemeiért a
341
Lásd 199. jegyzet!
3421317. nov. 3.: „nobis in Regnum Hungarie iure geniture nobis debitum in etate nostra tenera intro euntibus,
pene etatis nostre annos habens, nobis adherente studuit, et usque in viriles annos nobiscum in adversis et
prosperis multorum temporum labores subportavit et pertulit…‖ – MOL DL 1904, AO I. 445-448., AOkl. IV.
624. sz.
343 Tisztségeire: ENGEL: Arch. I. 2. 94. 195.
344 ENGEL: Arch. I. 2-3.
345 ENGEL PÁL: Druget. In: KMTL; ENGEL PÁL: Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság
kormányzati rendszeréből. In: Uő: Honor i. m. 128-131.; ENGEL PÁL: A nemesi társadalom a középkori Ung
megyében. Budapest, 1998. 42-44.
346 „continue absque interpollatione latere nostro assistens‖, „se proximos, possessiones et cognatos suos pro
fidelitate regie nostre corone et nobis debita invasioni, perditioni, destructioni et inopinatis fortune casibus pro
nobis exponere non expavit‖ – 1313. ápr. 24.: DL 1820, AOkl. III. 486. sz.
90
következő évben a lublói várnagyi tisztet és a Nógrád megyei Hollókő várát kapta.347
Az
1310-es évek folyamán további ispánságokat, várnagyságokat kapott, 1321-től pedig egészen
1342-ig, I. Károly halálának évéig ő viselte az erdélyi vajdai méltóságot. Szécsényi Tamás
tekintélyét Károly fiának, I. Lajosnak az udvarában is megőrizte, számos ispánsága mellett
előbb rövid ideig tárnokmester lett, majd 1349-től 1354-ben bekövetkező haláláig
országbìróként vett részt az ország kormányzásában.348
Jelentős pozìcióihoz néhány év alatt
jelentékeny vagyon is társult: Károly uralkodása alatt négy várat szerzett, amellyel az ország
egyik legnagyobb birtokosává vált.349
Királyával rendkìvül bizalmas, szinte baráti volt a
viszonya: 1318-ban, amikor a király megözvegyült, Szécsényi Tamást küldte János cseh
királyhoz leánykérőbe,350
később pedig, amikor Károly már a lengyel Piast Erzsébettel élt
házasságban, Tamás vajda – feltehetőleg királyi közvetìtéssel – összeházasodott Anna
auschwitzi hercegnővel, a királyné rokonával, ìgy még rokoni kapcsolatba is került a
dinasztiával.351
A Drugetek és Szécsényi Tamás mellett vezető szerepet játszott még I. Károly
kormányában Ákos Mikcs szlavón bán, Nekcsei Demeter tárnokmester, két országbìró,
Köcski Sándor illetve a halála után székébe kerülő Nagymartoni Pál, valamint a csupán ispáni
cìmet viselő, zólyomi ispánként azonban hatalmas területet irányìtó Zólyomi Doncs.352
Valamennyiük tisztségviselésére jellemző volt a hosszú – akár két évtizednyi – hivatalban
töltött idő, a tartományurak legyőzése után láthatóan a bárói kar is megállapodott. Mikcs bán
1325-1343 között állt Szlavónia élén, Nekcsei Demeter 1316-tól 1338-ig volt tárnokmester,
Köcski Sándor 1324-1328 közt, Nagymartoni Pál pedig 1328-tól 1349-ig viselte országbìrói
347
Ua.
348 Tisztségeit lásd ENGEL: Arch.
349 A négy vár: Ajnácskő, Baglyaskő, Bene, Hollókő. Megszerzésüket lásd ENGEL: Arch.
350 „Eodem anno Karulus, filius Karuli, regis Sicilie, factus rex Vngarie, prima sua absque liberis viduatus uxore
Thomam ac Symonem comites Vngarie cum Stephano interprete et cum decencia familie misit ad Johannem,
regem Boemie, petens, ut unam de suis sororibus velit pro coniuge sibi dare‖ – PETRUS VON ZITTAU: Chronicon
Aulae regiae. In: Fontes rerum austriacarum, Scriptores VIII, 1875. (Lib. II. cap. V.), a forrásban szereplő Tamás
comes személyét egyértelművé teszi I. Károly 1324. ápr. 11-i adománylevele: DL 2240, UGDS I. 383-385.,
AOkl. VIII. 174. sz.
351 Szécsényi Tamást rokonaként emlìti Erzsébet királyné oklevele 1333. nov. 22-én: DF 207146, AO III. 53.,
AOkl. XVII. 502. sz.; felesége személyére: I. Lajos 1354. szept. 19-i oklevele Tamás hagyatéka ügyében: DL
4454, AO VI. 234-237.
352 Méltóságviselésükre lásd ENGEL: Arch.
91
cìmét – a leváltott Pál országbìrót leszámìtva mindannyian halálukig viselték bárói
méltóságukat. Szinte pótolhatatlanok voltak: Nekcsei Demeter halála után a tárnokmesteri
tisztség évekig betöltetlen maradt, az elhúnyt feladatkörét procuratorként Szécsényi Tamás
vette át.353
A sorból némileg kilóg Zólyomi Doncs szabálytalan karrierje: Doncs és családja
hosszú ideig a másik oldalon, a király ellenfeleként vett részt a harcokban,354
maga Doncs
csupán 1314 után állt át Károly táborába. A királytól 1317-ben, Visegrád és Komárom sikeres
ostroma után eszközölt ki először kiváltságot,355
s ugyanazon év végén tűnt fel a királyi
privilégiumok méltóságsorában, mint zólyomi és liptói ispán.356
Átállásától hűen szolgálta
királyát, Károlytól 1327-ben hűsége szilárdságáért és vitézségéért – mint aki „a hűség
odaadásában első‖ – arany sisakmáz viselésére kapott királyi kiváltságlevelet.357
Az 1330-as
években továbbra is a király bizalmas hìve, az uralkodó azonban úgy tűnik, túl nagynak találta
Doncs zólyomi hatalmát; árvai váruradalmát előbb két szlavóniai várra, majd a Duna melletti
Komáromra cserélte, arra hivatkozva, hogy az udvarhoz közelebb van, ìgy Doncsnak is
könnyebb onnan a királyt szolgálni.358
Zólyomi ispáni tisztéből 1338-ban váltotta le, végül
1341-ben még meglévő zólyomi birtokait is elcserélve, Kraszna megyében adott neki újabb
váruradalmat.359
Ily módon Zólyomi Doncs gazdagon és megbecsülten, de szeretett zólyomi
erdőségeitől és az ott általa alapìtott számos településtől és egyháztól távol fejezte be földi
pályafutását.360
353
Tamás vajda, „magisterii tavarnicatus domini regis procurator‖ 1339. máj. 13-i okl.: DL 3234, AO III. 552.,
AOkl. XXIII. 279. sz.
354 Egyike volt azoknak, akik az Amadéfiakkal kötött megállapodás után kezeseket adtak, a király ellen 1312-ben
Sáros vár egyik védője volt, később Csák Máté hìvei közt szerepelt: DF 269067, RDES I. 391-393., AOkl. III.
150. sz.; DL 84680, AOkl. III. 564. sz.; DF 248873., CDH VIII/1. 536-539., AOkl. III. 728. sz.
355 1317. okt. 20., I. Károly adománylevele Doncs familiárisainak, akik urukkal Csák Máté ellen harcoltak: DF
286497, CDH VIII//2. 70-72., AOkl. IV. 599. sz.
356 1317. nov. 12.: DF 201694, CDH VIII/2. 73-76., AOkl. IV. 633. sz.
357 „Hinc est quod quia te dilectissime comes in fidelitatis devotione principium habemus…‖ – 1327. okt. 23.:
DL 50507, AO II. 336-337., AOkl. XI. 502. sz.
358 „tandem placuit sibi et etiam nobis, maxime propter hoc, ut idem ad nos in nostram curiam propius fieri possit
et sua nobis fidelia servitia magis coram nobis existendo commodius valeat frequentare…‖ – DL 2787, AO III.
31-32., AOkl. XVII. 326. sz.
359 DL 3422, AO IV. 143-147., AOkl. XXV. 683. sz.
360 Alapìtásaira: ZOLNAY L.: Donch mester i. m.
92
A Szent György lovagrend
Zólyomi Doncs arany sisakmáz-kiváltsága – amely biztosìtotta számára, hogy egész
fegyverzetét, sisakdìszét és zászlóját aranyozva viselje – látványosan szemlélteti, hogy I.
Károly udvarában új otthonra talált a Nyugat-Európában ekkorra már rég meghonosodott
lovagi életforma. Magyarországon ugyan már a 12. század végén, a 13. század elején
felbukkant az életforma több eleme – ìgy például ismerték az Európa-szerte kedvelt kalandos
lovagregényeket, a királyi udvarban hìres külföldi trubadúrok „vendégszerepeltek‖ – az új
kultúra, életfelfogás meghonosodásáról azonban az Árpád-korban tulajdonképpen nem
beszélhetünk.361
A 13. század végén feltűnő lovaspecsétek, a lovaginak tekintett erények
katalógusszerű felvonultatása az ekkor kiállìtott oklevelek narrációiban és egyéb forrásokban
– például prédikációkban – azonban a lovagi éthosz formálódására mutatnak.362
Az Árpád-kor elszórt, gyakran csak jelzéssszerű adatai után I. Károly udvarában már
egyszerre bukkantak fel a lovagi életforma legfontosabb kellékei, és immár jól körvonalazódó
csoportként megjelentek maguk a lovagok is. A forrásokban miles, nobilis et miles, vagy
strenuus miles néven emlìtett férfiak alkották ezt a lovaginak tekinthető katonai elitet – a
miles szó jelentése (különösen a strenuus, vitézlő jelzővel kibővìtve) ebben az időben már
többet jelentett a katonánál, de még a nehézfegyverzetű lovasnál is. E kör tagjainak külön
megszólìtás járt: magisternek, mesternek nevezték őket. Igy cìmezték az előkelő nemeseket,
az ispánokat, várnagyokat, udvari lovagokat – származás és tisztség tehát egyaránt
feljogosìthatott e megszólìtásra, a két kategória azonban általában összefonódott. Az Anjou-
kor lovagsága kiemelkedett a nemesség nagyszámú tömegéből, zárt rendet azonban nem
alkotott. Elkülönülésének legfontosabb helyszìne maga az udvar volt, legegyszerűbb módja
pedig a lovagi életmód minél több elemének rendszeres, habár sokszor csupán külsőségekben
megnyilvánuló használata.
Kevés látványosabb eleme volt ennek az életmódnak a lovagi párviadalnál, a
duellumnál. Minden bizonnyal rendeztek lovagi tornákat az Árpád-korban is,363
az e tárgyban
361
Szűcs Jenő „kvázi-lovagi‖ kulturális elemekről beszél, lásd SZŰCS JENŐ: Magyar és európai lovagi kultúra.
Buksz 1 (1989) 43-50.
362 A kérdésről elsősorban lásd KURCZ ÁGNES: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Budapest,
1988.; sisakpecsét-adatok: uo. 125-127.; az értékrendszerre KURCZ Á.: Lovagi kultúra i. m. 163. skk.; a lovagi
ideál erénykövetelményeit taglaló Szent László-prédikáció az 1290-es évekből: SZŰCS J.: Magyar és európai i.
m. 49.
363 „Majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér szìne előtt vértezett harci ménjükön ülve
pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vìvtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint ìjas-nyilas játékot
93
ránk maradt legrészletesebb forrás azonban épp arról tájékoztat, hogy a magyarok számára a
13. század második felében még ismeretlen volt a torna sajátos formája, az úgynevezett
buhurt, ahol csapatok csaptak össze.364
A lovagi tornák rendszeressé válásáról – legalábbis a
rendelkezésünkre álló adatok szerint – csupán I. Károly uralkodási ideje óta beszélhetünk.
Ezeken a tornákon maga a király is harcba szállt: 1319 júniusában Hontpázmány nembeli
Gergely fia István királyi udvari ifjúnak azért adott birtokot, mert tornajátékon (in hastiludio)
megsebesìtette, és három fogát kiverte.365
Nem Zólyomi Doncs sisakmáz-kiváltsága az
egyetlen heraldikai tárgyú kiváltságlevél ezekből az évekből: 1326 áprilisában I. Károly
érdemeiért kiterjesztett szárnyú sólymot ábrázoló sisakdìszt – „amelyet köznyelven címernek
mondanak‖ – adományozott Miklós mesternek,366
1332-ben pedig egyik apródjának,
Kolonnak adott sisakdìsz-adományt, indoklásában kifejezetten hangsúlyozva, hogy a torna,
akár a többi fegyveres eljárás, igényli a megkülönböztető sisakdìsz használatát.367
Jelenlegi ismereteink szerint Károly alapìtotta Európa első világi lovagrendjét is,
„Szent György lovagságának testvéri közössége‖ (Societas fraternalis militiae sancti Georgii)
néven. A rend statutumait, működési szabályzatát – amely a magyar szakirodalomban
hagyományosan alapìtólevélként szerepel – 1326 Szent György napján, április 24-én állìtotta
ki maga a societas, a király „jelenlétében és akaratából‖. A lovagrend létrejöttéről és
működéséről a védőszentet ábrázoló függőpecséttel ellátott szabályzat az egyetlen emlék.
Szövege két részből áll: az első rész ismerteti a rend szabályait, amelyeket az esztergomi
érsek és az ország többi egyházi méltóságai jóváhagyásával megalkottak, a második részben –
amelyet már más kéz ìrt – a király jelenlétében hozott kiegészìtő cikkelyek szerepelnek. A
statutumok szerint a rend legfeljebb 50 tagot fogadhatott soraiba, akik különös ismertetőjelül
fekete csuklyás köpenyt viseltek; a köpenyre latin nyelven a következő feliratot varrták:
játszottak‖ – ìrja le Anonymus Árpád vezér lakomájának, udvari mulatságának bemutatásakor (vélhetőleg) az
Árpád-kor bajvìvási szokásait. („Omnes milites Hungarie ante presentiam ducis fere cottidie super dextrarios
suos sedendo cum clipeis et lanceis maximum turnamentum feciebat [sic] et alii iuvenes more paganismo cum
arcubus et sagittis ludebant‖) – SRH I. 95.
364 Az Oesterreichische Reimchronik tudósìtása szerint IV. Béla ifjabb fiának, Béla hercegnek 1264-ben tartott
esküvőjéről elmenekültek a magyarok, mert támadásnak vélték a buhurtot – CFH III. 1799-1804., a történtekre
lásd VIZKELETY ANDRÁS: Béla hercegnek, IV. Béla király fiának menyegzője. Irodalomtörténeti Közlemények
97 (1993) 571-584.
365 1319. jún. 8.: DL 1967, CDH VIII/2. 210-212., AOkl. V. 481. sz.
366 „vulgo czimer dicitur‖ – 1326. ápr. 7.: DF 262464, AOkl. X. 120. sz.
367 DL 50508
94
„Valósággal igaz vagyok e baráti renddel szemben” (In veritate iustus sum huic fraternali
societati). Célkitűzései elsősorban vallási illetve reprezentatìv jellegűek voltak, de
gyakorlatias elemeket is találhatunk köztük. Szent György lovagjai kötelesek voltak bizonyos
ünnepnapokon összegyűlni, egymással jó viszonyt ápolni – aki a pénteki étkezésig
rágalmazott, hétfőn kénytelen volt éhgyomorra hamuval kevert kenyeret enni. A háborúban
megsebesült társat nem hagyhatták magára; ha fogságba esett, részt kellett vállalni a
kiszabadìtásában. A szabályzat a lovagi tornáról is rendelkezett: a tagok „mindenféle vigasz
nyújtásában és a lovagi tornában‖ kötelesek voltak a királyt követni. A rend
arisztokratizmusát jelzi, hogy tagfelvétel csak a korábbi tagok egyhangú hozzájárulásával
történhetett, a tagok felett kizárólag két választott bìrájuk ìtélhetett.368
A rend valószìnűleg igen rövid életűnek bizonyult, ìgy léte szélesebb körben nem
válhatott ismertté. Nyugat-Európában hamarosan több hasonló intézményt hoztak létre, a
sorban a második lovagrendet, az úgynevezett Pólyarendet (Orden de la Banda) XI. Alfonz,
Kasztìlia királya alapìtotta 1330-ban. Nem a magyarországi Szent György rend volt az
egyetlen olyan lovagrend, amely csak rövid ideig létezett – a 14-15. században alapìtott
rendek többségének hasonlóképpen hamar véget ért a működése. Mìg azonban más rendek
esetében alapìtásuk, fennállásuk, működésük megismeréséhez az ìrott források mellett
gyakran tárgyi emlékek is segìtséget nyújtanak, a Szent György rend lovagjainak emlékét
csupán a szerencsésen fennmaradt szabályzat őrizte meg a feledéstől, számos kérdést felvetve,
de egyúttal végleg megválaszolatlanul hagyva.
Az udvar és intézményei
Károly udvara elvben az ország minden nemese előtt nyitva állt, a gyakorlat azonban azt
mutatta, befolyásos pártfogó nélkül nehéz volt élni a lehetőséggel. A tartományurak
leverésével véget értek a „hősi idők‖, amikor a király még minden alkalmas embert örömmel
fogadott, és amikor még könnyű volt karriert csinálni. Ha valaki a népmesék hőseihez
hasonlóan szerencsét akart próbálni, komoly költségeket áldozhatott a felkészülésre: a
368
Az oklevelet a MOL őrzi: DL 40483, a lovagrend alapìtásáról újabban lásd VESZPRÉMY LÁSZLÓ: A Szent
György lovagrend megalapítása Károly Róbert udvarában. In Uő: Lovagvilág Magyarországon. Budapest, 2008.
171-183. (az oklevél javìtott szövegének új fordìtásával); LŐVEI PÁL: Uralkodói lovagrendek a középkorban,
különös tekintettel Zsigmond Sárkányrendjére. In: Takács Imre (szerk.): Sigismundus rex et imperatorűvészet és
kultúra Luxemburgi Zsigmond korában, 1387-1437. Budapest – Luxemburg, 2006. 251-253.; a lovagrend
nemzetközi jelentőségére D’ARCY JONATHAN DACRE BOULTON: The Knights of the Crown. The Monarchical
Orders of Knighthood in Later Middle Ages 1325-1520. Woodbridge, 2000.
95
megfelelő ló, fegyver, ruházat előteremtése sokba került, s az illő módon felruházott nemes
még korántsem lehetett biztos abban, hogy elnyeri a király tetszését, és megkapja az első
olyan feladatot, ahol bizonyìthatja rátermettségét – az udvarban ugyanis számos hozzá
hasonló ifjú várt a nagy lehetőségre.369
Az udvar – ahogy az egyszerűség kedvéért hagyományosan egyes számban nevezzük
– tulajdonképpen két intézményt takart: az aulát, vagyis a király környezetében élő
valamennyi személyt magában foglaló palotát, valamint az ország irányìtásához szükséges
alapfunkciók – az igazságszolgáltatás, a pénzügyigazgatás és a döntéshozás – ellátását
biztosìtó kormányzati szerveknek helyet adó curia regist. Ez a kettős udvar I. Károly
uralkodásának végére hierarchikus intézménnyé szerveződött. Élén a legbefolyásosabb
főméltóságok, az ország bárói (barones regni) álltak, cìmük magnificus vir dominus, azaz
„nagyságos úr‖ volt. A bárók köre Károly uralkodása alatt még változóban volt, csak az
1350-es évekre állandósult a tisztségek rangját is jelző sorrend, amely szerint az ország világi
bárói a következők voltak: nádor, erdélyi vajda, országbìró, szlavón-, dalmát-horvát-, macsói
és szörényi bán, tárnokmester, ajtónálló-, asztalnok-, pohárnok- és lovászmester.370
A királyi
udvar alsóbb rétegébe tartozóknak a „mester‖ (magister) cìmzés járt – ez a csoport a király
személyes szolgálatában álló, külön tisztséget általában nem viselő, de számos feladatra
mozgósìtható lovagokból állt. Egy részük az „udvari ifjú‖ (aule regie iuvenis) cìmet viselte,
az előkelőbbek számára Károly 1323 után az „udvari lovag‖ (aule regie miles) rangot
biztosìtotta, a gyermekeket és serdülőket pedig „udvari apródként‖ (aule parvulus) tartották
számon.371
A királyné saját udvarral rendelkezett, élén külön bárói karral, a királyné és a
király bárói azonban valójában azonos körből kerültek ki – az 1320-as években például a
királynéi tárnokmester cìmet Szécsényi Tamás, Druget Fülöp, Ákos nembeli Mikcs, majd
Babonić János viselték egymás után.372
369
1345-ben Himfi László öt évre elzálogosìtotta birtokait a rokonainak, amelyért cserébe „vestituram, equum et
expensam‖ kapott, amivel „apud dominum regem… servire et manere vellet‖ – DL 40990, idézi ENGEL PÁL:
Nagy Lajos bárói. Történelmi Szemle 28 (1985) 406.
370 Regni Hungarie palatinus, vayvoda Transsilvanus, iudex curie regis, regni Sclavonie etc. banus, magister
tavarnicorum, mag. agazonum, mag. dapiferorum, mag. pincernarum, mag. ianitorum.
371 ENGEL P.: Nagy Lajos bárói i. m. 393-409.; UŐ: Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori
Magyarországon. In Uő: Honor i. m. 302-319.
372 ENGEL: Arch. I. 54.
96
A curia regis keretei közt működő intézmények közt az elsőbbség a döntéshozás
legfőbb fórumát, a királyi tanácsot illette. A hatalmi harcok időszakában sokszor csupán
illúzió volt a királyt segìtő, egységes tanács képe, az 1320-as évekre kialakult új elit tagjai
azonban immár nem az uralkodóval szemben, hanem a központi hatalom részeseként jelentek
meg a politikai porondon. Károly – és fia, Lajos – valamennyi jelentős döntését a királyi
tanács egyetértésével hozta, a király és az országnagyok külföldön és belföldön egyaránt
együtt reprezentálták az országot. A tanács, vagyis a consilium fogalma ismert volt ugyan
Magyarországon, használatára azonban főként nemzetközi szerződésekben került sor; idehaza
a valamelyest hosszabb, de a tanács összetételére is utaló „az ország főpapjai és bárói‖
(prelati et barones regni) megnevezést alkalmazták.373
I. Károly egyik adománylevelének
arengája találóan környezetükből kiemelkedő hegyekként ábrázolja az előkelőket, „a
legjobbakat és legdicsőbbeket, vagyis a hatalmas bárókat‖, akikre a fejedelmi trón alapjai
támaszkodnak, és akiket megillet az első hely előjoga.374
A tanácskozáson általában a
rendszeresen az udvarban tartózkodó, legbefolyásosabb egyházi és világi előkelők vettek
részt, a legfontosabb esetekben azonban összehìvták a „teljes tanácsot‖.375
A tanács a
kormányzás minden ágában részt vett: a törvényhozásban, a nemzetközi szerződések
373
Az 1348-ban Velencébe küldött követek megbìzólevelében például mind a consilium, mind a consiliarius
kifejezés szerepel: „constituimus et legitime ordinamus nostros nostrique consilii ac curie nostre regie solempnes
et veros ambaxiatores‖; a követek pedig „consiliarii nostri‖ – ADE II. 303. (266. sz.); idézi SCHILLER BÓDOG: Az
örökös főrendiség eredete Magyarországon. Budapest, 1900. 86. 100; további példákat uo. 98.; a prelati et
barones elnevezés az 1230-as évektől használatos – GERICS J.: A korai rendiség i. m. 267.
374 Érdemes a költői képet csonkìtatlanul idézni: „Fundamenta eius in montibus altis ad hoc Deus in specula
montis universalis regiminis solia principum mire miserationis providentia fundare statuit, ut ductis circiter
oculorum conspectibus et montes eminus et colles cominus, ac equora plani scabelli suo modo conspiciens per
hoc prefiguret maiores, optimates, clarissimos vel barones potentes, ut quatenus in eis firme bases solii
principalis sunt fundate et subnixe, eatenus prerogativa primi loci potiantur primitiva…‖ – CDCr. VIII. 439.
375 I. Lajos 1348-ban Velencébe küldött követeinek olyan meghatalmazást adott, mely szerint mindent
megtehetnek, amit a király is tenne, ha teljes tanácsával (cum toto nostro consilio) jelen lenne – ADE II. 304.
(266. sz.); idézi SCHILLER B.: Az örökös főrendiség i. m. 147.; a teljes és részleges tanács viszonya, működése az
Anjou-korban is hasonló lehetett ahhoz, ahogy azt egy 1461-es Mátyás király által kibocsátott oklevél mutatja:
amikor a király jelen lévő főpapjaival és báróival úgy látta, hogy a felmerülő ügyeket csak valamennyi prelátus
és báró bevonásával intézheti el, e célból összehìvta őket. „…visum est nobis ac prelatis et baronibus nostris in
presenciarum nobiscum constituis… sine communi omnium prelatorum et baronum nostrorum consilio in quam
finalem conclusionem racionabiliter non esse deveniendum…‖ – Zichy X. 178-179., idézi KUBINYI ANDRÁS:
Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idején. Századok 122 (1988) 160.
97
megkötésében, birtokok, kiváltságok, tisztségek adományozásában, de tagjai a
felsőbìróságokon bìrótársként is szerepeltek.376
A király és tanácskozó bárói jelenléte magában még nem tette volna rezidenciává
Visegrádot – ahhoz arra is szükség volt, hogy a központi intézmények, különösen a bìróságok
állandó jelleggel, akár a király távollétében is a városban működjenek. A tartományúri
hatalom „fénykora‖ sötét éveket jelentett a felsőbìráskodás számára: az országbìrói tisztséget
tìz évig be sem töltötték, ugyanakkor az egyidőben nádori cìmet viselő valamennyi báró saját
székhelyén, egyszerre élt a cìmével járó bìráskodási lehetőséggel. Az 1320-as évekre
helyreállt a felsőbìráskodás rendje, újra a szokások szerint folyt az ìtélkezés valamennyi
fórumon. A királyi kúria bìróságai több évszázad alatt, az elvben a királyra háruló bìráskodási
terhek átvállalására jöttek létre. Elsőként az Árpád-korban az ország első bárója, a nádor
kapott önálló bìróságot. A királyi jelenlét (praesentia regia) bìrósága a 13. században került
az országbìró kezébe, és vált a kúria második bìróságává; irányìtását 1267 táján vette át a
tényleges munkát végző helyettese, az alországbìró. A király természetesen továbbra is
folytatott személyes bìráskodást – ezt a fórumot 1296 tájától királyi különös jelenlét (specialis
presentia regia) néven különböztették meg. Alig két évtizeddel később, az Anjou-korban
azonban itt is kezdetét vette a király személyes bìráskodásának helyettesìtése: az 1320-as
évektől az alkancellár lett a királyi különös jelenlét fórumán a király állandó helyettese; maga
a bìrói szék azonban csak évtizedekkel később, 1376-ban, I. Lajos uralkodása alatt lett önálló
bìrósággá, a főkancellár vezetése alatt, a király pedig saját személyében a továbbiakban a
királyi személyes jelenlét (personalis praesentia regia) bìróságán ìtélt.377
Az országbìró széke
az 1310-es években Temesváron, 1323-24-ben átmenetileg Budafelhévìzen, majd ettől kezdve
Visegrádon működött.378
A nádori szék I. Károly uralkodása alatt fizikailag még nem volt a
376
Törvényhozásra lásd DRH 1301-1457. 107. 116. 118., szerződésre pl. ADE I. 343. (339. sz.); II. 303.skk.
(266. sz.); II. 490. skk. (390. sz.); az Anjou-kori nemzetközi szerződések országnagy-listáit függelékben közli
ENGEL P.: Nagy Lajos bárói i. m. 410-413.; a bìráskodásra HAJNIK IMRE: A magyar bírósági szervezet és perjog
az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Bp.1899. 51-52., SCHILLER B.: Az örökös főrendiség i. m. 119.
377 A magyar bìráskodás mindmáig megkerülhetetlen alapműve: HAJNIK I.: A magyar bírósági szervezet i. m.; A
kúria intézményeinek kialakulását – a számos jogtörténeti összefoglaló munka mellett – röviden lásd ZSOLDOS
ATTILA: Királyi kúria. In: KMTL 355.; GERICS J.: A magyar kúriai bíráskodás i. m. 295-306.
378 A felhévìzi működésre 1323. márc. 22. (DL 76312, Zichy I. 228., AOkl. VII. 78. sz.) és 1324. máj. 28. (DL
61172, AOkl. VII. 288. sz.) között rendelkezünk adattal. Lásd még BERTÉNYI IVÁN: Az országbírói intézmény
története a XIV. században. Budapest, 1976. 63.
98
curia regis része: Debreceni Dózsa nádor Debrecenben,379
a Drugetek Vizsolyban tartották
önálló kúriájukat,380
de az alnádor irányìtásával a királyi székhely közelében, Budán is volt
egy kúriájuk.381
1342-ben azonban Károly fia, Lajos a nádori széket is Visegrádra költöztette,
befejezve a kúria egységesìtését.382
Az udvarhoz tartozó intézmények sorát az ìrásbeliség két központi szerve, a
kancellária és a sajátos feladatokkal felruházott királyi kápolna tette teljessé. A magyar
kancellária – és vele a kancellári tisztség – III. Béla uralkodása idején, 1181 körül született
meg, kiválva a királyi kápolnából, ahol addig a király nevében folyó központi ìrásbeli
teendőket végezték.383
Ettől kezdve a kancelláriában foglalták ìrásba a királyi okleveleket,
amely 1374-ig többé-kevésbé egységes intézmény volt. Élén elvileg a kancellár állt, azonban
a 13. század közepétől valódi vezetőjének már az alkancellár számìtott. A kancellária
elsődleges feladata az volt, hogy oklevélbe foglalja az uralkodó kegyelmi (de gratia)
döntéseit, és kiállìtsa a kormányzati intézkedéseket tartalmazó rendeleteket.384
Károly
uralmának megerősödésével, 1317 táján a királyi kápolna ispánja (comes capelle regie, 1320-
tól egyúttal a secretarius cancellarius cìmet is viselte) vezetésével önálló udvari oklevélkiadó
szerv – egy udvari hiteleshely – alakult, amely a kúriai bìráskodáshoz kapcsolódó ìrásos
ügyintézést végezte: felvette a panaszokat, megállapìtotta az illetékes bìrói fórumot,
elkészìtette a szükséges parancsleveleket.385
A királyi kápolna – amely természetesen
379
1322. jan. 19.: DL 50 708, AOkl. VI. 416. sz.; jún. 9.: DL 56 483, AOkl. VI. 623. sz.; működésére lásd
ZSOLDOS ATTILA: Debrecen mint igazgatási központ a 14. század elején i. m.
380 NYERS LAJOS: A nádor bírói és oklevéladó működése a XIV. században (1307-1386). Kecskemét, 1934. 7-29.;
vizsolyi keltezésre példákat összegyűjtötte GYÖRFFY: ÁMTF I. 156.
381 „viceiudex magnifici viri […] palatini Bude residens‖ – olvashatjuk például Tamás Budán rezideáló alnádor
1323-ban kibocsátott oklevelében a megkülönböztető helymegjelölést: Zichy I. 242.
382 A „károlyi centralizáció‖ jegyében nem csak a vizsolyi kúria szűnt meg 1342-ben, hanem a budai is. –
TRINGLI ISTVÁN: Pest megye a késő középkorban i. m. 155.; A vizsolyi kúriát már pár hónappal Druget Vilmos
és I. Károly halála előtt megszüntetik – TRINGLI ISTVÁN: Pest és Pilis megye sajátos viszonyai a török hódítás
előtt. Hasonlóság és különbözőség a középkori megyék történetében. in: Hermann István – Karlinszky Balázs
(szerk.): Megyetörténet. Egyház és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi
adománylevele tiszteletére. Veszprém, 2010. 382.
383 FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ: III: Béla király oklevelei. In: Forster Gyula (szerk.): III. Béla magyar király
emlékezete. Budapest, 1900. 161-168.; SZENTPÉTERY IMRE: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930. 61-71.
384 KUMOROVITZ L. BERNÁT: Osztályok, címek, rangok és hatáskörök alakulása I. Lajos király kancelláriájában.
In: Székely György (szerk.): Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1984. 293.
385 KUMOROVITZ L. BERNÁT: A királyi kápolnaispán oklevéladó működése. (A királyi kancellária fejlődése a
XIV. és XV. század fordulóján.) Regnum 5 (1943) 455-463.
99
megőrizte egyházi jellegét – azonban napi ügyintéző feladatköre mellett a jogtudó,
diplomáciai megbìzásokat teljesìtő klerikusoknak is központjául, udvarbéli „otthonául‖
szolgált. Károly első kápolnaispánjai – Telegdi Csanád, Dörögdi Miklós – kiemelkedő
tudásuknak köszönhetően hamarosan látványos egyházi karriert futottak be.386
A központi
ìrásbeliség intézményeinek megállapodását jelzi, hogy I. Károly uralkodása második felében,
feltehetőleg az 1330 körüli években Magyarországon is meghonosodott a
regisztrumvezetés.387
A továbbiakban okleveles adatok viszonylagos rendszerességgel
tudósìtanak a „királyi könyvek‖ vezetéséről, amelyek lapjaira a királyi kiváltságlevelek
szövegét másolták.388
A befejezett kötetek a kancelláriáról a levéltárba (conservatorium
regale) kerültek, amelynek élén ugyancsak a királyi kápolnaispán állt.389
A 14. század elején Avignonban, V. Kelemen pápa mellett 3-400 ember alkotta az
állandó udvartartást, 1322-ben IV. (Szép) Károly körül ugyancsak 400 fő, az aragón király
palotájának személyzetét több mint 200, a mallorcai II. Jakab szerény udvartartását 150 fő
alkotta.390
A fennmaradt adatok és az analógiák együttesen arra utalnak, hogy 300 főnél I.
Károly visegrádi udvartartása sem számlálhatott kevesebb tagot,391
és ha az udvari lovagok,
apródok, szolgálattevők számához hozzávesszük a kúriai biráskodás, a kancellária és a
386
ENGEL: Arch. I. 91.; BÓNIS GYÖRGY: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971.
29-43.
387 Egy 1519-ben kiállìtott oklevél szerint egy birtok adományozására vonatkozó 1331-es bejegyzést I. Károly
regisztrumkönyvéből másoltak ki: „in libro seu registro praefati condam domini Caroli regis, quo scilicet
huiusmodi literae de more et consuetudine consignari solent…‖ – DL 63560, átìrása és ismertetése: SZABÓ
DEZSŐ: Adalékok a királyi könyvek történetéhez. Turul 24 (1906) 86-87.; kivonata: A Justh család levéltára
1274-1525. Közzéteszi Borsa Iván. Budapest, 1991. (a Magyar Országos Levéltár kiadványai II.
Forráskiadványok 20.) 11. 708. sz. Az oklevél hitelességét többen is megkérdőjelezték, az azonban vitathatatlan,
hogy Károly uralkodása alatt biztosan elkezdődött a királyi regisztrumok vezetése – erre mutat az az 1358-ban
kiállìtott oklevél, melyben Nagy Lajos király apja 1340-es adományát idézte a regisztrum alapján. Az 1331-es
adat kritikájára GÁRDONYI ALBERT: I. Károly király nagypecsétjei. Turul 25 (1907) 51.; az 1340-es, királyi
könyvre vonatkozó adat („in registro dicti genitoris sui in conservatorio suo more consueto pro evidentia
cautela…‖): Zichy III. 110., ismertetése: GÁRDONYI A.: I. Károly király nagypecsétjei i. m. 51.
388 HAJNIK IMRE: A királyi könyvek a vegyes házakbeli királyok korszakában. Budapest, 1879. 5-10.
389 HAJNIK I.: A királyi könyvek i. m. 15-20.; a kápolnaispán levéltárnokságát bizonyìtja László veszprémi
püspök, kápolnaispán oklevele – CDH IX/2. 697., idézi GÁRDONYI A.: I. Károly király nagypecsétjei i. m. 33. A
levéltári intézményt a modern Anjou-kutatás a kormányzat átalakìtásának kiemelten fontos kritériumának tekinti,
lásd pl. GÉRARD GIORDANENGO: Arma legesque colo. L’État et le droit en Provence (1246-1343). In: L’État
angevin i. m. 52.; NOËL COULET: Aix, capitale de la Provence angevine. In: L’État angevin i. m. 323. 325-328.
390 BERNARD GUENÉE: L’Occident aux XIVe et XVe siècles. Les États. Paris, 1971. 148.
391 ENGEL P.: Társadalom és politikai struktúra i. m. 314.
100
kápolna szakember-állományát, az aula-curia együttes létszáma akár a francia udvar
létszámát is megközelìthette.392
Ennyi ember nem csupán hogy nem lakhatott a váregyüttes és
a palota falai között, de sokszor feladatai gyakorlására is csak a városban lévő házak területén
volt elegendő hely. Azok a bárók, akik saját házzal rendelkeztek – akár a nádor és az
országbìró is – hivatali ügyeiket is jórészt otthonukban végezhették. Rendszeresen
folytathatott hivatali tevékenységet a saját házában a kancellár is, ìgy 1330-ban például László
kalocsai érsek, kancellár házában több méltóság jelenlétében tett esküt Henrik veszprémi
püspök,393
egy 1346-os panaszlevél szerint pedig az előző évben Visegrádon pusztìtó
tűzvészben Tatamér fehérvári prépost, alkancellár leégett házában peres iratok is
elpusztultak.394
A kormányzás vidéki intézményei
A hatalom megszilárdìtása után napirendre került a szétzilált királyi birtokállomány
helyreállìtása és újjászervezése: az uralkodó az egész országra kiterjedő vizsgálatokba
kezdett, hogy a jogtalanul elfoglalt királyi javakat visszaszerezze. A vizsgálatokról tudósìtó
oklevelekben elfoglalt vagy elnéptelenedett, lakatlan földekről olvashatunk, ahonnan
elmenekültek, szétszóródtak a korábban ott élő, különböző státusú királyi népek. Az 1320-as
évek első, még ötletszerű birtokrestaurációs próbálkozásai után 1327-től kezdve szinte
minden esztendőben indultak birtokvizsgálatok, és mivel Károly uralkodásának végéig, szinte
minden évből maradt fenn ilyen tartalmú adat, úgy tűnik, hogy ez a kérdés végig az uralkodó
politikájának homlokterében maradt. A vizsgálat kiterjedt mind a gazdasági rendeltetésű
udvari szervezethez, mind a katonai, hatalmi feladatokat ellátó várszervezethez tartozó
392
A királyi udvarhoz kötődő különböző ìrásbeli feladatokat hozzávetőlegesen 30-50 főnyi jegyzői kar végezte,
és ez a létszám európai összehasonlìtásban sem tekinthető kevésnek. Kumorovitz Lajos az 1351-es esztendő
kancelláriai termését vizsgálva mintegy 20 kéz ìrását különìtette el. – KUMOROVITZ L. BERNÁT: Tótsolymosi
Apród János mester küküllői főesperes kancelláriai működése. Levéltári Közlemények 51-52 (1980-1981) 12-
13.; Nyers Lajos szerint 1386 előtt egyik nádor kúriai irodája sem érte el a tìzfős létszámot – NYERS LAJOS: A
nádor bírói 74. A magyarnál sokkal jobban dokumentált francia kancellárián 1286-ban 10, 1316-ban 30, 1328-
ban 48, 1361-ben 59 nótárius dolgozott – GUENÉE, B.: L’Occident i. m. 197.
393 DL 2629, lásd MÉSZÁROS ORSOLYA: A késő középkori Visegrád i. m. 26-27.
394 Lásd PÓR ANTAL: Tóth Lőrincz a királyi tárnokok és zászlótartók mestere (1328-1348). Századok 25 (1891)
372-373.
101
birtokok és népek felkutatására; a források egész vármegyékre, illetve országrészekre
kiterjedő, szervezettebb vizsgálódásokról tanúsìtanak.395
1328 januárjából fennmaradt egy ilyen, vizsgálatot elrendelő királyi parancs is:
„Elrendeltük: váraink összes földjeit, bárhol legyenek azok királyságunkban, s bárkik is
akármilyen módon idegenítették el azokat, mindenkitől egyetemlegesen vissza kell szerezni, és
a váraknak vissza kell adni‖ – olvashatjuk a király akaratát.396
Arról, hogy a parancsot az
egész országban végrehajtották, több oklevél is tanúskodik: ìgy például Perényi Miklós és
Zatha fia Tamás királyi emberek a borsodi és sárosi vár földjeinek visszavételében jártak el,397
Zala megyében Hahót nembeli Miklós zalai ispán várnépek és várföldek után nyomozott.398
A
következő évben, 1329 folyamán indult újabb akció során István pécsi prépost az egész
ország területére kapott megbìzást Károlytól (intra terminos regni sui delegatum), a királyi és
királynéi jogok visszaszerzésére (ad requirendum universa iura regalia et reginalia).399
1332-
ben I. Károly felesége, Erzsébet királyné nyomoztatott Veszprém, Győr és Komárom
megyékben királynéi népek után,400
és a példák sorát hosszan idézhetnénk. (Jegyzőkönyv,
noha készült, sajnos egyik esetben sem maradt ránk.401
) A vizsgálatok és a birtokvisszavételek
395
A vizsgálatokra KIS P.: A királyi szolgálónépi szervezet i. m. 152-207.; CSUKOVITS ENIKŐ: La pratique de
l’enquête sur les droits royaux dans le royaume de Hongrie au XIVe siècle. In: Thierry Pécout (dir.): Quand
gouverner c’est enquêter. Les pratiques politiques de l’enquête princière (occident, XIIIe-XIVe siècles). Actes
du colloque internationale d’Aix-en-Provence et Marseille, 19-21 mars 2009. De Boccard, Paris, 2010.
(Romanité et modernité du droit) 493-504.
396 „universas terras castrorum nostrorum ubique in regno nostro existentes ab eisdem quomodolibet alienatas
generaliter a quibuscunque recaptivari praecepissimus… possessionem… per nostram maiestatem mediantibus
privilegialibus literis sibi perpetuo collatam, nomine terrae castro nostro pertinentis…‖ – DF 212682, CDH
VIII/3. 272-273., AOkl. XII. 44. sz.; Károly Róbert emlékezete i. m. 160.
397 DF 265467, AOkl. XII. 38. 39. 40. 41. 43. sz., ill. DF 212682, AOkl. XII. 44. sz.
3981328.ápr. 6. : „…ad inquirendas castrenses homines et reinveniendas terras castri…‖ – (tartalmi átìrás:1375.
Szepesi Jakab orszb.) DF 268248, Zichy VI. 14., AOkl. XII. 160. sz.
399 1329. máj. 20.: DL 2541, AO II. 408-410., AOkl. XIII. 226. 259. sz.
400 1332. szept. 8.: DL 91267
401 Emlìtése pl.: [Lajos] „viso registro super examinatione instrumentorum nobilium comitatus Liptouensis
confecto agnoscens dominum Karolum regem…‖ – HORVÁTH SÁNDOR: A liptói és turóczi regisztrum. Budapest,
1902, § 64.
102
Károly halála, Lajos trónralépte után is folytatódtak, bár már ritkábban és korlátozottabb
mértékben került rájuk sor.402
Az országfoglaló harcok és – jóval kisebb mértékben – a birtokrestaurációs
vizsgálatok eredményeképp a királyi birtokállomány rég nem látott méretűre gyarapodott. A
királyi hatalom egyik legbiztosabb alapjává a meghódìtott várak váltak: Károly a hadjáratok
során kezére jutott hatalmas birtokállományból meglehetősen fukar kézzel osztogatott
hìveinek, a hűtlen báróktól elfoglalt várak, birtokok nagyobbik részét megtartotta. Halálakor
mintegy 160 vár volt a kezén, az ország várállományának több mint a fele.403
Új fejlemény
volt, hogy a várakból és a körülötte fekvő földekből váruradalmak alakultak. Az elkobzott vár
és az eredetileg különböző jogcìmen birtokolt földek, akár az uralkodó birtokában maradtak,
akár eladományozta őket, a továbbiakban már egy jogi egységet alkottak, melynek központja
a vár volt. Korabeli szóhasználattal a vár tartozékainak nevezték azokat a falvakat, néptelen
pusztákat, szántókat, erdőket, malmokat, halastavakat és vámhelyeket, melyek a vár
elválaszthatatlan részét képezték. A váruradalmak természetesen nem voltak egyformák: a
sárosi uradalomhoz például 20, az Abaúj megyei Füzérhez 8 falu tartozott.404
I. Károly és fia,
I. Lajos uralkodása alatt a királyi várak az egész ország területét behálózták, a leghatalmasabb
tartományurak egykori területén pedig különösen nagy volt a számuk.
A várakra épült az Anjouk új, bár korszerűnek nem nevezhető kormányzati rendje is:
az országos méltóságokba került új emberek tisztségük mellé pro honore, mintegy szolgálati
birtokként megkapták még egy-két megye ispánságát, valamint a terület királyi várait.405
A
legrégibb ilyen tárgyú parancslevél 1328-ból maradt ránk; szövege arról értesìtette Ung
402
Így 1358-ban és 1359-ben például Nemze Miklós és Cudar Mihály sue aule iuvenes kaptak ügyvédi
megbìzást a királytól és a királynétól, hogy népeiket és jogaikat az ország egész területén felkutassák:
„Nicolaus… et Michael… ad exquirendos quoslibet condicionarios regales et reginales ac ad requirenda quelibet
iura sua regalia et reginalia in congregationibus nostris [ti. Kont Miklós nádor] per totum ambitum regni
Hungarie nunc per nos celebrandis a… rege et … regina procuratores et syndici generales ordinati et deputati…‖
– DL 4801, AO VII. 468-469.
403 ENGEL PÁL: Vár és hatalom. Az uralom territoriális alapjai a középkori Magyarországon. In: Uő: Honor i. m.
175.; ENGEL P.: Szent István birodalma i. m. 128-130.
404 Az adatok a 14. század végi állapotot rögzìtik. ENGEL PÁL: A magyarországi birtokszerkezet átalakulása a
Zsigmond korban. Öt északkeleti megye példája. In: Uő: Honor i. m. 455.
405 Az intézményt Engel Pál „fedezte fel‖: ENGEL PÁL: A honor. (A magyarországi feudális birtokformák
kérdéséhez.) In: Uő: Honor i. m. 73-100.; illetve ENGEL PÁL: Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-
királyság kormányzati rendszeréről. In: Honor i. m. 101-161. A továbbiakban e két tanulmány eredményeit
használom.
103
megye lakosait, hogy az ungi ispánságot Druget Jánosnak adományozta, átadva az új ispánnak
a megye feletti hatalmat és a hatalommal járó feladatokat.406
A honor új birtokosa szolgálati
ideje alatt a váruradalmak jövedelméből fedezte a költségeit, ugyanakkor területén biztosìtotta
a királyi uralmat. A honorok lehettek néhány várból álló, alkalmi hatalmi és joghatósági
körzetek, de lehettek az egykori tartományok nagyságát idéző, az állandósulás útjára lépő
szervezetek is. A Drugetek hivatali birtokai hét északkelet-magyarországi megyére terjedtek
ki, ahol ők viselték mind a hét megye ispáni tisztét, s velük megkapták a terület valamennyi
királyi várát – épp egy tucatnyit. Mivel a királytól kapott magánbirtokaik is az országnak ezen
a részén terültek el, az 1330-as évekre Vilmos nádor a régióban mintegy húsz várral
rendelkezett, magán- és hivatali birtokai csak jog szerint különültek el.407
Károly többi bizalmasa hasonlóan jelentős hivatali birtokterületeket kapott. Szécsényi
Tamás vajdai honorja Erdély valamennyi királyi várára kiterjedt, s hasonlóképpen kerültek
Mikcs bán fennhatósága alá Szlavónia királyi várai, a macsói bán hatalma alá a dél-
magyarországi megyék, illetve Csák Máté egykori tartományának számos vára az országbìrák
honorjába.408
A honorbirtokok mintegy leképezték a bárói méltóságok hierarchiáját: a
legnagyobb bárók kezén országrésznyi területek összpontosultak, a kevésbé befolyásosaknak
csupán egy-két vár jutott. A királytól elnyert szolgálati birtokok nem jelentették azt, hogy
uraik ettől kezdve vidéken, a királytól kapott váraikban élték volna le életüket – a honorok
élére familiárisaikat állìtották, s ők továbbra is igyekeztek az udvar közelében maradni.
A tisztséghalmazok némelyike tartós intézménnyé vált: Erdély királyi várai például
ettől kezdve mindig a vajda alá tartoztak, s hasonlóképpen hossszú életűnek bizonyult a
macsói bán tartománya is. A honoroknak Károly visszafogott adománypolitikája adott
kiemelkedő értéket, a legnagyobb ilyen tisztségek ugyanis akkora befolyást, hatalmat
biztosìtottak betöltőjüknek, amellyel a legnagyobb magánvagyon sem vetekedhetett. A király
újonnan felemelt bárói korábbi szerény birtokaikhoz képest szép vagyont szedhettek össze, ez
a vagyon azonban – mint ahogy arra Károly láthatóan ügyelt – nem érte el a hivatalukkal járó
vagyon nagyságát.
406
„dictum comitatum tanquam regium nostrum honorem sibi cum omnibus iuribus suis conferendo vobis in
iudicem et vice nostre persone in precessorem commiserimus et duxerimus statuendum‖ – DL 31214, AOkl. XII.
442. sz. (a teljes szöveg kiadásával)
407 ENGEL P.: Honor, vár, ispánság In: Uő: Honor i. m. 128-131.
408 ENGEL P.: Honor, vár, ispánság In: Uő: Honor i. m. 126-128., 137-138.
104
A 13. század társadalmi, politikai változásai, a tartományúri hatalom évtizedei, de még
a honorrendszer kiépìtésével járó változások is hatást gyakoroltak az igazgatás legfontosabb
vidéki intézménye, a megye szervezetére és működésére. A Szent István korában kialakult
„királyi megye‖, amely egyszerre foglalta magába az ispán minden megyebelire kiterjedő
joghatóságának a határát, valamint az ispáni vár földjeit és katonai szervezetét, a 13. századra
felbomlott: a várak – többnyire elavult földvárak – elpusztultak, elhagyták őket, a várföldek
többsége magánkézre jutott, a felbomló várszervezet pedig már nem tudta biztosìtani a
megyefunkció kereteit. A megye intézménye azonban – köszönhetően az ispán továbbélő
joghatóságának – fennmaradt, működése új kereteit az egységesülő nemesség biztosìtotta,
innen a történészektől kapott elnevezése, a „nemesi megye‖.409
Az egyes megyék „nemesivé‖
alakulásának nyilvánvaló jeleként az ispán törvényszékén feltűnt két vagy – a megyék
többségében – négy megyebeli nemes, az úgynevezett szolgabìrák, akik segìtették bìrói
feladatai elvégzésében.410
A megye egyszerre közvetìtette a királyi akaratot, és biztosìtotta, hogy a megyebeliek
kisebb peres ügyeiket helyben intézhessék. A megyei intézmény feladatai közé tartozott a
törvények, rendeletek kihirdetése, vizsgálatok lefolytatása, az adóbehajtásban való részvétel,
és nem utolsósorban a megyei csapatok kiállìtása. Feladatait alapvetően két fórumon látta el: a
kéthetente összeülő, állandó székhellyel rendelkező megyei törvényszéken, a sedrián, azaz a
sedes judiciarián, valamint a közgyűlésen.411
Ez utóbbi látszólag a megye bìrói fóruma volt, a
valóságban azonban felette állt a megyei bìróságnak, itt ugyanis olyan ügyeket is
tárgyalhattak, amelyeket a megye előtt nem. A közgyűlésen (congregatio generalis) az ország
egyik nagybìrája, más báró vagy ispán, általában királyi parancsra, több megye számára
helyben intézte el peres ügyeket. A közgyűlés alkalmával tulajdonképpen egy központi
bìróság kiszállt vidékre, az eljárásban azonban aktìvan részt vett a megyei nemesség és a
409
A korabeli forrásokban csak comitatus, megye szerepelt, a királyi- és nemesi megye fogalmát a
történettudomány alkotta.
410 A középkori magyar megyerendszer működésének, feladatainak, változásainak új, összefoglaló áttekintése, a
kérdés irodalmával: TRINGLI ISTVÁN: Megyék a középkori Magyarországon. In: Neumann Tibor – Rácz György
(szerk.): Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Budapest – Piliscsaba, 2009. (Társadalom és
művelődéstörténeti tanulmányok 40. / Analecta medievalia III.) 487-518.; ill. egy megye példáján UŐ: Pest
megye a késő középkorban i. m. 145-194.
411 GÁBOR GYULA: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Budapest, 1908.; CSUKOVITS
ENIKŐ: Sedriahelyek – megyeszékhelyek a középkorban. Történelmi Szemle 39 (1997) 363-386.; TRINGLI
ISTVÁN: Két szokásjogi norma a közgyűlések működéséről. Történelmi Szemle 39 (1997) 387-400.
105
megye tisztségviselői kara. A közgyűlések virágkorukat az Anjou-korban élték, minden
megyében kettő-ötévenként került sor egy-egy közgyűlésre, egy-egy arra alkalmas település
határában. A nagy szabad térre a résztvevők sokasága miatt volt szükség: a vidéki nemesség
számára egyszerűbb és olcsóbb volt, ha pereit a lakóhelye közelében tartott közgyűlés elé
vitte, mint ugyanezeknek az ügyeknek az elintézésére elutazni a távoli udvarba, és ott esetleg
hetekig várakozni. A közgyűlés ugyanakkor, miközben valóban megkönnyìtette a vidéki
Magyarország ügyintézését, tovább növelte a távolságot az udvari – pereit is az udvarban
intéző – elit, és a vidéki rokonok között.
A hatalom elvi alapjai
Károly nem ìrt sermókat, mint nagybátyja, Róbert Nápolyban,412
nem ìrt önéletrajzot, mint
IV. Károly, kollégája a szomszédos Csehországban,413
gondolatairól hűséges és bizalmas
életrajzìró sem tudósìtott, mint ahogy dédapja fivére, Szent Lajos francia uralkodó esetében
tette Joinville414
– a magyar király kormányzati alapelveit elsősorban tetteiből, és az ezeket az
alapelveket olykor-olykor felvillantó oklevél-arengákból ismerhetjük csupán. Célja hosszú
ideig nem volt – nem is lehetett – más, mint megszerezni a hatalmat az őt „a származás jogán
megillető‖ Magyarországon,415
s elérni, hogy maga választhassa meg, a kormányzás
különböző szintjein kiket részeltet e hatalomból: „mind a fentebb állókat a magasabb
helyeken, mind az alacsonyabban állókat a nekik megfelelő helyen tartja érdemeik
alapján‖.416
Elvei érvényesìtésére, elképzelései megvalósìtására csak az 1320-as évektől nyìlt
lehetősége, akkor azonban élt is vele. A fennmaradt források alapján is egyértelműen kitűnik,
hogy az Árpádoktól örökölt intézményeken az 1320-as, 1330-as években a király és
412
Bölcs Róbert és környezete politikai kapcsolódású sermóit összegyűjtötte: KELLY, S.: The new Solomon i. m.
307-314.; tartalmi elemzésükkel az elmúlt években főként Jean-Paul Boyer foglalkozott, elsősorban lásd JEAN-
PAUL BOYER: Ecce rex tuus: Le roi et le royaume dans les sermons de Robert de Naples. Revue Mabillon 6
(1995) 101-136.
413 Karoli IV imperatoris Romanorum Vita ab eo ipso conscripta et Hystoria Novade Sancto Wenceslao Martyre.
Autobiography of Emperor Charles IV and his Legend of St. Wenceslas. Ed Balázs Nagy and Frank Schaer.
Budapest – New York, 2001. (Central Europian Medieval Text)
414 JOINVILLE: Vie de Saint Louis i. m.
415 „iure geniture debitum‖ – 1313. nov. 1.: DF 273064, RDES I. 485-486., AOkl. III. 622. sz.
416 „regie providentie consideratio tunc bene regnum disponit cum sicut superiores altioribus sic inferiores dignis
sibi gradibus pro modo meritorum conservat‖ – 1315. aug. 12.: DF 285581, UGDS I. 315-316., AOkl. IV. 143.
sz.
106
kormányzata számos változtatást hajtott végre. Ezek a változtatások az udvarhoz kapcsolódó
intézményeket éppúgy érintették, mint a királyi kézre jutott birtokállományt; akadt köztük
strukturális átalakìtás és kisebb jelentőségű ügyviteli újìtás egyaránt – a honorrendszer
kialakìtása, a királyi kápolnára ruházott új feladatok, vagy a kancelláriai regisztumvezetés, az
iratok levéltári tárolásának meghonosìtása egyaránt ide sorolható.
A történettudomány Károly intézkedéseit, újìtásait régóta kiemelten, egyfajta
nagyszabású reformpolitika megnyilvánulásának tekinti.417 Amennyiben azonban
változtatásait nem elkülönìtve szemléljük, hanem együtt az Árpád-házi elődei, illetve utóda,
Lajos idején megjelenő valamennyi intézményi változtatással, Károly úgynevezett
reformpolitikája sokkal inkább tűnik az aktuális problémák megoldására, a felmerülő igények
kielégìtésére hozott egyedi rendelkezések sorozatának, mint a történészek által vìzionált
egységes kormányzati reformnak. Maga Károly egyszerűen úgy gondolkodott, hogy a harcok
elmúltával elérkezett az ideje a bárók által gúzsba kötött ország megreformálásának. Fennen
hirdetett célja a „régi‖, vagyis a tartományúri hatalom előtti rend, „az ország egykori jó
állapotának helyreállítása‖ volt, ami gyakorlatilag az Árpádok használható örökségének
hasznosìtását, az ország működésének biztosìtását, erőforrásainak hasznosìtását jelentette.
Erre hivatkozott, amikor 1323-ban új dénárok verését rendelte el,418
erre hivatkozva adott
kiváltságokat,419
állìtott vissza hivatali joghatóságot, „hogy békesség legyen, mint a régi
időkben‖,420
vagy épp készìttetett kamarabérleti szerződést.421
417
E téren különösen Hóman Bálint szerepét kell kiemelni, de ebben a felfogásban készült a ma leggyakrabban
használt egyetemi tankönyv Kristó Gyula által ìrt Anjou-kor cìmű része is. HÓMAN B. – SZEKFŰ GY.: Magyar
történet i. m. II. 79. skk.; ENGEL PÁL – KRISTÓ GYULA – KUBINYI ANDRÁS: Magyarország története 1301-1526.
Budapest, 1998. 56. skk.
418 „propter restauracionem pristini status regni nostri‖ – 1323. jan. 6.: DL 30610, AO II. 59-60., CDCr. IX. 105-
106., AOkl. VII. 3. sz.
419 Például az erdélyi nemeseknek, 1324. dec. 21-én: „pro exaltacione nostri regiminis et reformacione status
regni eiusdem ac reintegracione reipublice‖ – DL 40487, AOkl. VIII. 553. sz., kiadása: HÓMAN B.: A Magyar
Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budavári Tudományos Társaság 1921. (Nap
Kiadó, 2003.) 254-255.
420 A szlavón bánét, 1325. júl. 8-án,: DF 268069, CDCr. IX. 253-254., AOkl. IX. 309. sz.
421 1338. márc. 29.: DRH 1311-1457. 96.
107
Károly egyébként is nagy hangsúlyt fektetett az Árpád-házhoz fűződő kapcsolatai
ápolására, s erre a dinasztia szentjeinek kultusza különösen jó lehetőséget biztosìtott.422
A
verbális hivatkozásokon túl a kultusz ápolását bizonyìtja az Árpád-házi szentek
kegyhelyeinek – de különösen Szent László váradi egyházának – kiemelt támogatása,423
de
erre utalnak még a Károly gyermekeinek adott keresztnevek is.424
Az ősök propagandisztikus
felhasználásának gondolata nem a magyar király fejéből pattant ki; a nápolyi udvarban már
gyermekkorában nagy becsben tartották nagyanyja, Mária királyné szent őseit, kultuszukat
ügyesen hasznosìtva a dinasztikus politika szolgálatában.425
Ezt a jól végiggondolt kultuszt
különösen a képzőművészet közvetìtette hatásosan. Az Árpádok és az Anjouk szentjeinek
együttes ábrázolására természetesen Nápolyban is találunk példát,426
a talán legszebb
egyesìtett szentgaléria azonban, amely Assisiben, a Szent Ferenc bazilika alsó templomában
látható, Gentilis bìboros, az egykori pápai legátus megrendelésére készült, Magyarországról
való hazatérését követően. A hìres festő, Simone Martini a kereszthajó jobboldali sarkában
egy sorban ábrázolta a magyar Szent Istvánt, Lászlót, Imrét, Erzsébetet és Margitot, illetve
Lajos toulouse-i püspököt, Martell Károly fivérét. A magyar királyra semmi sem utal
Assisiben, a kép egyszerűen a dinasztia szentjeinek a panteonja; üzenete azonban –
függetlenül a megrendelő szándékától – sokkal inkább köthető Károlyhoz, mint a nápolyi
rokonokhoz: Magyarország trónjának megszerzésével ugyanis Károly nem csak de jure,
hanem de facto is bizonyìtotta, hogy mindkét uralkodóháznak jogos és méltó örököse.
A kor uralkodói alapelvei közül – úgy tűnik – Károly a plena potestas, a királyi
teljhatalom Nápolyban is kedvelt eszméjét érezte a legközelebb értékrendjéhez.427
Miután a
422
Erre pl. MAROSI ERNŐ: Der heilige Ladislaus als Ungarischer Nationalheiliger. Acta Historiae Artium 33
(1987-1988) 211-256.; KERNY T.: A magyar szent királyok tisztelete i. m. 73-82.; KLANICZAY G.: Az uralkodók
szentsége i. m. 259-262.
423 A példákat összegyűjtötte: BALOGH JOLÁN: Varadinum – Várad vára. Budapest, 1982. (Művészettörténeti
füzetek 13/2.) 32-33.
424 Károly gyermekeinek elnevezésénél a magyar dinasztikus hagyományt éppúgy követte, mint az Anjoukét:
előbbire példa a László, István, Erzsébet, utóbbira a Lajos és Károly. Személyükre lásd a jelen munka 8.
fejezetét!
425 KLANICZAY G.: Az uralkodók szentsége i. m. 248-259.; PAOLA VITOLO: Imprese artistiche e modelli di
regalità al femminile nella Napoli della prima età angioina. Archivio Storico per le Province Napoletane (2008)
1-34.
426 Példákat lásd pl. KELLY, S.: The new Solomon i. m. 119-129.
427 Az elvet a nápolyi dinasztiaalapìtó, I. Károly már szülőföldjén megismerhette, de új országában is megtalálta:
bátyja, IX. Lajos 1248-ban, amikor szentföldi hadjárata előkészìtéseként országában anyjára ruházta uralkodói
108
tartományúri hatalmat sikerült megtörnie, gyakran és szìvesen hangoztatta, hogy „a hatalom
teljességével‖ (plenitudine potestatis) uralkodik, hűséges hìvei egyenesen azt állìtották, hogy
„a szava a törvény erejével bír‖.428
Teljhatalmából és/vagy „különös kegyéből‖ (de speciali
gratia) előszeretettel adományozott olyan kiváltságokat, amelyek ellentétesek voltak a hazai
szokásjoggal. Ilyen, a nemesi öröklés hagyományos rendjébe beavatkozó öröklési kiváltságot
adott például – elsők közt – 1325-ben Ákos nembeli Mikcs bánnak, vagy 1327-ben, Druget
Fülöp nádor halálakor unokaöccsének, Druget Vilmosnak.429
Hasonlóképpen újìtásszámba
ment az úgynevezett fiúsìtás intézménye, amelyet Károly majd főként fia ugyancsak
teljhatalmára hivatkozva kezdett alkalmazni – ennek első ismert példája 1332-ből maradt
fenn, a kiváltság kedvezményezettje Magyar Pál felesége, Gersei Margit volt.430
A királyi
kegy ilyetén megnyilvánulásai természetesen sértették az oldalági rokonok érdekeit, jól
mutatja azonban az Anjouk hatalmának erejét, hogy a nemesi közvélemény erős nyomása
ellenére az újitások fia, Lajos alatt is fennmaradtak.431
Károly hatalma megszilárdulása után országgyűlést sem hìvott össze. Ifjan, regnálása
első felében az uralom megszerzése, majd biztosìtása érdekében még szüksége volt arra a
szélesebb körű támogatásra, amelyet az országgyűlés nyújtott, ìgy viszonylag rendszeresen
sor került diétára. Az 1307 októberében tartott rákosi országos gyűlés (in presenti regni
congregatione),432
vagy a „főpapok, bárók, nemesek és más neves személyek‖ 1308
novemberében Pest mellett rendezett „általános tanácskozása‖ (generali prelatorum ac
hatalmát, definiálta eképpen a királyi hatalom természetét, amelyet a hazatérte után kiadott „legfőbb rendelet‖, a
francia törvényhozás egyik legjelentősebb emlékeként számon tartott grande ordonnance tett ismertté széles
körben. A szicìliai király-előd, II. Frigyes pedig jogászaira támaszkodva uralkodása második felében a lex
animata in terris, azaz „a király az élő törvény‖ jelszavával hozta rendelkezéseit. LE GOFF: Saint Louis.
Gallimard, 1996. 685.; KANTOROWICZ: Kaiser Friedrich, V. fejezet (Tyrann von Sizilien)
428 ENGEL P.: Szent István birodalma i. m. 121-22.; 1335-ben Druget Vilmos nádor a jól ismert római jogi
formulát használva tesz emlìtést egy királyi parancslevélről: „mandatis… regis, que legis habent vigorem…‖ –
DL 40714, HO V. 109., AOkl. XIX. 732. sz.; emlìti GERICS J.: A magyar kúriai bíráskodás i. m. 299.
429 1325: DL 40467, Zala I. 182-184., CDCr. IX. 138-240., AOkl. IX. 214. sz.; 1327: DL 1904, AO II. 316-318.,
AOkl. XI. 411. sz.; ismerteti és értelmezi ENGEL P.: Nagy Lajos ismeretlen adományreformja. In: Honor i. m.
535-540.; BÓNIS GYÖRGY: Petrus de Vinea leveleskönyve Magyarországon. (Gondolatok a szicíliai
államszervezet hazai hatásáról). Filológiai Közlöny 4 (1958) 189.
430 CDH VIII/3. 593-595. Az ügyet ismerteti, és további példákat hoz HOLUB JÓZSEF: A fiúsításról. In:
Klebelsberg Emlékkönyv. Budapest, 1925. 309-312.
431 HOLUB J.: A fiúsításról i. m. 316.
432 DL 39259, CDH VIII/1. 221-223., AOkl. II. 243. sz.
109
baronum et nobilium aliarumque notabilium personarum, tam ecclesiasticarum quam
secularium concilio) jelentős szerepet játszottak Károly magyarországi elfogadásában.433
A
következő évekből tudunk például 1312 májusára, 1318 júliusára összehìvott országos
gyűlésről, utóbbit ezúttal is a Rákos mezején tartották.434
Az oligarchák feletti teljes győzelem
után, az 1320-as évektől kezdve azonban a királynak már nem volt szüksége az országgyűlés
intézményére. 1338-ban a magyar egyháznagyok panaszlevelet ìrtak XII. Benedek pápához,
amelyben sorra vették Károly hibáit és – elsősorban az egyház ellen elkövetett – vétkeit.
Felsorolásukban az egész országot sújtó vétkek közt kiemelt helyen szerepelt, hogy „trónra
léptétől kezdve egyetlenegyszer sem ült törvényt, a főpapokat, főurakat és nemeseket pedig, az
ország jogai és szabadságai sérelmére, az ország és a rendek nagy kárára a szokott gyűlések
tartásától eltiltotta‖.435
Panaszuk azonban eredménytelen maradt, a királyt a pápa sem tudta
rávenni nehezen megszerzett teljhatalma korlátozására.
A „nápolyi minta”
Az Árpád-házi szentek kultuszával Károly már gyermekként, nagyanyja környezetében
találkozhatott, a kultuszhoz kapcsolódó legjelentősebb nápolyi művészeti alkotások azonban
kivétel nélkül azután születtek, hogy magyar trónkövetelőként elhagyta Dél-Itáliát.436
Elvben
a királyi teljhatalom előnyeiről is Nápolyban hallhatott először, bár valószìnűbbnek tűnik,
hogy a plena potestas gondolatával inkább felnőttként, gyakorló uralkodóként – vagyis már
Magyarországon – kötött közelebbi ismeretséget.437
Két emlìtett példánk azonban pontosan
433
Acta legationis Gentilis 115-119., AOkl. II. 494. sz.
434 Az Amadéfiak 1311. október 3-i kötelezettségleveléből tudjuk, hogy a Kassának adott túszokat május 14-ig,
az ország congregatiójáig tarthatják vissza: DF 269067, AOkl. III. 150. sz.; Az 1318-as rákosi gyűlésre –
generalis congregationis in Rakus – hìvó királyi parancslevél: DF 277247, AOkl. V. 65. sz.
435 A teljes mondat szerint „Item cum hoc quod dominus rex contra statum sue salutis et contra bonos mores
regie dignitatis, a primordio sui regni usque impresenciarum, nullam dederit audienciam generalem; prelatis
eciam et principibus ac regnicolis, contra jura et libertates regni inhibuit generalia consilia et parlamenta alias
consveta, in ipsius regni et regnicolarum magnum cum prejudicio detrimentum‖ – CDH VIII/4. 321-324., illetve
FRAKNÓI VILMOS: Oklevéltár a magyar királyi kegyúri jog történetéhez. Budapest, 1899. 3. (nr. 1.); Károly
Róbert emlékezete i. m. 188.
436 PIERLUIGI LEONE DE CASTRIS: Arte di corte nella Napoli angioina. Cantini Ed., Firenze, 1986.; L’Europe des
Anjou i. m. 36. skk.
437 Ennek nem volt akadálya, a fogalmat a 13. században Magyarországon is ismerték és használták; a magyar
okleveles anyagban a gondolatkör szinte valamennyi stiláris illetve tartalmi fordulatára találhatunk 13. századi
példát. Lásd BÓNIS GY.: Petrus de Vinea i. m. 184.
110
jelzi azt a dilemmát, amivel a magyarországi Anjou-uralom kutatója előbb-utóbb
szembekerül: vajon gyakorolt-e, gyakorolhatott-e hatást a nápolyi udvar életformája,
intézményi struktúrája, politikai gyakorlata Károly magyarországi berendezkedésére? A
felvetődő kérdésre hagyományosan és kizárólagosan igen volt a válasz, hogy azonban e hatás
miben nyilvánult meg, abban már megoszlott-megoszlik a történettudomány véleménye.
A 14. század magyarországi intézményi változásai mögött a magyar történetìrás szinte
minden esetben nápolyi, illetve nápolyi közvetìtéssel megjelenő francia hatást sejt. A
megközelìtés gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza: már a Jagelló-kor hìres jogásza,
az ország szokásjogát ìrásba foglaló Werbőczy István úgy ìtélte, hogy az Anjou uralkodók
rendelkezéseiben idegen hatás érvényesült: „azt állítják – ìrta a Tripartitumban – hogy azt a
törvénykezési eljárást, perlekedési gyakorlatot, amelyet mi a peres ügyek megkezdésében,
folytatásában, megvitatásában és elintézésében követünk, az ő uralkodása alatt Károly király
úr, az említett Lajos királynak atyja Franciaország határairól hozta be az országba.‖438
A
Werbőczy által közvetìtett középkori felfogás része maradt a magyar közgondolkodásnak, és
integráns módon beépült a 19. századtól kibontakozó történettudomány ötlettárába is. A
század végén ìrt nagyszabású kézikönyv, A magyar nemzet története e korszakra vonatkozó
kötetének szerzője, Pór Antal francia és nápolyi hatásra vezette vissza például az I. Károly
által kialakìtott – ún. banderiális – hadrendszert, a cìmerviselést és a lovagi életformát, és
Werbőczyre hivatkozva a perrendtartásban bekövetkezett változásokat is.439
Az Anjouk alatt
bekövetkező változásoknak különösen nagy teret szentelt Hóman Bálint, s ezek közül szinte
mindegyiket nápolyi, illetve közvetve francia hatásra vezette vissza. Hóman szerint I. Károly
„a francia lovagtársadalom szertartásait, szokásait és szórakozásait‖ honosìtotta meg
udvarában, „Nápolyból jött munkatársai‖, a Drugetek segìtségével, „az itáliai és francia
példát‖ szem előtt tartva hozta létre a bandériumokra alapozott új hadszervezetet, „nápolyi
őseinek II. Frigyes császártól örökölt regálegazdaságát véve mintául‖ alakìtotta ki új
gazdaságpolitikáját.440
Az irodalomban fontos és jelentéktelen nápolyi hatások egyaránt
438
„Verumtamen processus iste judiciarius et usus processuum, quem in causis inchoandis, prosequendis,
discutiendis, et terminandis observamus: regnante ipso domino Carolo rege, praedicti Ludovici regis genitore,
per eundem ex Galliarum finibus, in hoc regnum inductus fuisse perhibetur.‖ – Werbőczy István hármaskönyve.
Budapest, 1897. (Magyar törvénytár) II. 6./12.
439 PÓR ANTAL – SCHÖNHERR GYULA: Az Anjou-ház és örökösei (1301-1439). In: Szilágyi Sándor (szerk.): A
magyar nemzet története. Budapest, 1895. III. 136. 138. 144.
440 HÓMAN B. – SZEKFŰ GY.: Magyar történet i. m. II. 83. 85. 93.;
111
felbukkannak,441
komolyabb nápolyi kutatásokat azonban csupán Miskolczy István folytatott,
aki azonban analógia-kereső igyekezetében odáig jutott, hogy gyakran szinte bohózatba illő
módon vezette vissza nápolyi hatásra a 14. század tulajdonképpen valamennyi magyarországi
változását.442
A nápolyi hatás létét napjaink szakirodalma is evidenciaként kezeli, a külföldi
kutatás csupán a konkrét példák részletes ismertetését hiányolja.443
Magyarország számára azonban a Szicìliai Királyság korántsem jelentett olyan
kizárólagos előképet, mint Franciaország az Anjouk által birtokba vett Szicìliai Királyságban.
Már az Anjou-ház nápolyi és magyar dinasztiaalapìtása is alapjaiban különbözött egymástól: a
nápolyi I. Károly közel negyven esztendős volt, amikor 1265-ben kormányzati
tapasztalatokkal felvértezve, sokezres francia kìsérettel elindult a Szicìliai Királyság
meghódìtására, a magyar I. Károly ellenben gyermekként, alig 12 évesen, jelentéktelen
kìsérettel lépett magyar földre. Amìg Nápolyban négy év alatt sikerült felszámolni az új
uralommal szembeni ellenállást, Magyarországon ugyanez a munka két évtizedet vett
igénybe. Nápolyban a normann örökségnek köszönhetően Károly részben otthonról is ismert
intézményeket, hagyományokat talált, amelyekre jól épìthetett, amikor franciáival az otthoni
minta szerint megkezdte berendezkedését új országában. Dédunokája Magyarországon, a
tartományurak elleni küzdelemben kiválasztódó új magyar elit közepette vált felnőtté, és mire
a hosszúra nyúlt küzdelem után lehetősége nyìlt királysága intézményeivel törődni,
mentalitása, gondolkodása, ismeretei feltehetőleg sokkal közelebb álltak a környezetét alkotó
magyar urakéhoz, mint a rég látott nápolyi rokonokéhoz.
441
Kumorovitz Bernát Lajos a gyűrűspecsét használatának rendszeressé válásában, a kancelláriai jegyzetek I.
Károly alatti megjelenésében látott az Anjouk által hozott francia hatást: KUMOROVITZ B. LAJOS: A magyar
királyi egyszerű- és titkospecsét használatának alakulása a középkorban. In: Miskolczy Gyula (szerk.): A gróf
Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. VII. évfolyam, Budapest, 1937. 73. 85. 87.; Nyers
Lajos az igazságszolgáltatás Anjou-kori átfogó magyarországi reformját vezeti vissza kettős indìtékra: az I.
Károlynak köszönhetően megerősödött királyi hatalomra, valamint „az Anjoukon keresztül átütő francia-olasz
hatás‖-ra: NYERS LAJOS: A nádor bírói és oklevéladó működése a XIV. században (1307-1386). Kecskemét,
1934.
442 A három nagyobb tárgykörbe – hadügy, gazdasági-, illetve törvénykezési reformok – csoportosìtott újìtások
közt ott szerepelt például a banderiális hadrendszer, a cìmerhasználat bevezetése, „a földmìvelés terén olasz
hatásra meghonosodott háromforgású (!) rendszer‖, a céhrendszer, az új királyi kereskedelem- és bányapolitika,
a pénzforgalom és pénzverés változásai, a felsőbìrósági változások, az inquisitio intézményének megjelenése, de
nápolyi hatásnak tulajdonìtotta a párbaj magyarországi továbbélését is. MISKOLCZY ISTVÁN: Anjou-királyaink
reformjai és a nápolyi viszonyok. Századok (1932) 306-322. 393-407.
443 Például ANDREAS KIESEWETTER: Il governo e l’amministrazione centrale del Regno. In: Le eredità
normanno-sveve nell’età angioina. Persistenze e mutamenti nel Mezzogiorno. A cura di Giosuè Musca. Bari,
2004. 26., 2. jegyz.
112
A történettudomány – mint a fent idézett példából is kitűnik – elsősorban a
Drugetekhez köti a közvetìtő szerepét, a valóságban azonban Druget Fülöp, aki éppúgy
gyermek volt, mint királya, amikor magyar földre lépett, nápolyi kormányzati tapasztalatok
hìján aligha állhatott szürke eminenciásként a magyarországi változások hátterében. Elvben
több ilyen jellegű ismerettel rendelkezhetett fìvére, a később érkezett János, tényleges
tudására, illetve annak átadására azonban semmilyen bizonyìtékkal nem rendelkezünk. A
nápolyi hatás közvetìtésének lehetséges további útjára-módjára is csak feltételezések állnak
rendelkezésünkre. Igaz, a dinasztia két ága közt soha nem szűnt meg a kapcsolat, főként a
magyar királyt kisemmiző Róbert trónralépése után azonban túlzás lenne intenzìv
kapcsolattartásról beszélni. Károly magyar királyként csupán egyszer, 1333-34-ben utazott
Nápolyba,444
magyarországi intézkedései és a nápolyi utazás között azonban nem mutatható
ki közvetlen összefüggés, de még kronológiai egymásutániság sem.445
Biztos adatokkal azonban nem csak a nápolyi hatás közvetìtésének lehetséges
módjáról nem rendelkezünk, valójában az is csak feltételezés – bármilyen nagy múltra tekint
is vissza –, hogy volt ilyen hatás. Ha összevetjük a két ország központi intézményeit, azok
fejlődését, változását, működését, kiderül, nem csupán az Anjou-ház nápolyi és
magyarországi berendezkedése különbözött egymástól, de a létrejött intézményi struktúra is.
Akár az udvart, akár a kúriai bìróságokat vagy épp a kancelláriát hasonlìtjuk össze, érdemi
hasonlóságot nem igazán találunk, mint ahogy sem a kormányzat központi intézményeinél,
sem másutt nem rendelkezünk egyetlen olyan konkrét egykorú adattal sem, amely valamely
nápolyi intézmény, szokás, gyakorlat tényleges magyarországi átvételére utalna.446
Az átvétel
ellen szól két jelentős körülmény is. Egyrészt a Szicìliai Királyságban Európa egyik
legfejlettebb római-kánonjogi iskolázottságú bürokráciája működött – az ott kialakult
rendszert aligha lehetett néhány királyi döntéssel a szokásjogot használó Magyarországon
bevezetni. Másrészt az Anjou-kor újnak tekintett jogintézményei közül időközben többről is
444
Az utazásról lásd jelen munka 8. fejezetének vonatkozó részét!
445 Ugyanìgy nem mutatható ki közvetlen összefüggés a magyarországi intézményi változások és Lajos király két
nápolyi hadjárata, illetve a magyar király és előkelői által a hadjáratok során szerzett személyes tapasztalatok
közt sem.
446 Az emlìtett (magyarországi) intézmények rövid áttekintését lásd előbb, Az udvar és intézményei cìmű
alfejezetben! Az összehasonlìtó vizsgálatot és eredményeit részletesen ismertető tanulmányom: CSUKOVITS
ENIKŐ: Az Anjou-kori intézményi újítások nápolyi párhuzamai. In: Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál
tiszteletére. Szerkesztette: Neumann Tibor és Rácz György. Budapest – Piliscsaba, 2009. (Társadalom- és
művelődéstörténeti tanulmányok 40. / Analecta Medievalia III.) 19-62.
113
kiderült, hogy már a 13. század második felében, a késő Árpád-korban feltűntek.447
Az egyik
legjelentősebbnek tartott „Anjou-újìtásról‖, a banderiális hadszervezetről is bebizonyosodott,
hogy „nem I. Károly, hanem Hóman Bálint találmánya‖.448
Természetesen túlzás lenne egyszer és mindenkorra elvetni az Anjouk uralkodása alatt
Magyarországra gyakorolt nápolyi hatás lehetőségét, az azonban bizonyos, ha az eddigi
gyakorlat szerint reflexszerűen minden újìtás mögött nápolyi hatást látunk, biztosan rossz
úton járunk. I. Károly nápolyi útja, fia, Lajos király nápolyi hadjáratai, egyes magyar világi és
egyházi előkelők hivatalos utazásai inkább csak bizonyos külsőségek, könnyen
meghonosìtható, de nem alapvető újìtások megismerésére és átplantálására biztosìtottak
lehetőséget – az igazán jelentős újìtások mind Nápolyban, mind Magyarországon belső
fejlődés eredményeként jöttek létre. A két rendszer közt természetesen előfordulhattak
hasonlatosságok, ezek azonban elsősorban a hasonló igények hasonló kielégìtéséből fakadtak.
7. Károly kincstára
A királyság bevételei – Valutareform és aranyforint – A körmöci arany
A királyság bevételei
Amikor I. Károly 1266-ban birtokba vette a Szicìliai Királyságot – amint arról elégedett
levelében a pápa is beszámolt egyik legátusának – elődje kincstára is kezére került.449
Manfréd gazdag kincstárának megszerzése mellett azonban Károly számára legalább olyan
megnyugtató volt, hogy győzelmével nem csupán az egyszeri pénzhezjutás, de a későbbi
folyamatos bevételszerzés forrásai is megnyìltak előtte. Berendezkedése után rendelkezésére
447
Így például már a 13. század végének okleveles anyagában feltűnik a fővesztési ìtélet (sententia capitalis),
amelyet Hajnik szerint I. Károly honosìtott meg, ismert a justitiarius elnevezés, amelyet Bónis tartott Anjou-
újìtásnak. HAJNIK I.: A magyar bírósági szervezet i. m. 389.; BÓNIS GY.: Petrus de Vinea i. m. 187.; cáfolatukat
lásd GERICS J.: Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében. In: Uő:
Egyház, állam i. m. 252. 264-269.; A perbeli inquisitiót is már az Árpád-korban ismerték és alkalmazták
Magyarországon. 13. századi adatokat már Hajnik is közölt (HAJNIK I.: A magyar bírósági szervezet i. m. 285.),
további példákat hoz GERICS J.: Árpád-kori jogintézmények i. m. 266-267.
448 ENGEL PÁL: Adatok az Anjou-kori magyar hadseregről. In: Neumann Tibor (szerk.): Analecta mediaevalia I.
Tanulmányok a középkorról. Argumentum Kiadó, 2001. 73.; a banderiális hadszervezet kialakìtásának I.
Károlyhoz kötését először Kristó Gyula vonta kétségbe: KRISTÓ GYULA: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988.
197.
449 IV. Kelemen pápa 1266. máj. 6-i levelét lásd EDMUNDUS MARTÈNE – URSINUS DURAND: Thesaurus novus
anecdotorum. Paris, 1717. II. 319.; idézi: RUNCIMAN, S.: A szicíliai vecsernye i. m. 109.
114
állt a II. Frigyes által kiépìtett, hatékony pénzügyi rendszer, amely a legkülönbözőbb cìmeken
hajtott be bevételeket.450
Emellett továbbra is megkapta franciaországi, illetve provence-i
jövedelmeit: Anjou és Maine tartományokból hozzávetőlegesen annyit kapott, amennyi
királysága bevételének egyötöde volt, Provence pedig – évi 20 ezer fontnyi jövedelmével –
szicìliai királyként is Károly fő bevételi forrásának számìtott.451
Ezzel szemben dédunokája a gazdagságáról messze földön hìres Magyarországon,
elődei budai palotájában üres kincstárt talált – 1304-ben Vencel cseh király vélhetőleg nem
csupán a koronázási jelvényeket vette magához, de a kincstár maradékát is.452
Károly
otthonról csupán rövid ideig részesült anyagi támogatásban, apanázsbirtokai nem voltak, s
mivel az utolsó Árpádok alatt nem csak a királyi birtokok, de a jövedelemszerzési lehetőségek
jelentős része is a tartományurak kezére került, az új magyar királynak nem csak pénze nem
volt, de a pénzszerzési lehetőségei is korlátozottak voltak. Uralkodása kezdetén hìvei
támogatására, nemegyszer vendégszeretetére szorult, ìgy érthető, hogy amint lehetősége nyìlt
rá, igyekezett rendbe tenni a pénzügyeket, egyszerre gondoskodva az államháztartás
szerkezeti és szervezeti stabilizációjáról. A jelentősnek tekinthető változtatások sora e téren is
a tartományurak feletti győzelmek után, 1323-ban kezdődött: Károly – mint arról az erdélyi
káptalanhoz ìrt parancsleveléből értesülhetünk – a főpapok, bárók és nemesek kérésére,
„mivel kamaránk silány pénze országunk lakosságát igen sújtja, országunk egykori jólétének
helyreállítására s a közérdek javára maradandó értékű és egész országunkban mindenütt
forgó új, jó pénz‖ veréséről határozott. A parancslevél szerint – amelyből feltehetőleg számos
példány készült – a király új, értékálló dénárok verését rendelte el, szabályozva az
árfolyamot.453
Hóman az intézkedést egy hosszú, számos lépésből álló reformsorozat első
450
JEAN-MARIE MARTIN: Fiscalité et économie étatique dans le royaume angevin de Sicile à la fin du XIIIe
siècle. In: L’État angevin i. m. 601-648.
451 LÉONARD, É.: Les Angévins i. m. 75-80.
452 A kincstár tényleges helyzetéről nincs adatunk. Csehországban ekkor már őriztek Magyarországról származó
kincseket: harminc évvel korábban, 1270-ben a magyar királyi kincstár legértékesebb kincseivel Prágába
menekült a királyi család egyik tagja, Anna macsói hercegasszony. Az akkor elvitt kincseket részletezi:
Continuatio Vindobonensis, CFH I. 785.
453 „quod quia per indebitam monetam camere nostre regnicole nimium gravarentur, propter restauracionem
pristini status regni nostri et utilitatem meliorem bonam novam monetam perpetuo durabilem et per totum
regnum nostrum ubique discurrendam fabricari faceremus‖ – DL 30610, AO II. 59-60., UGDS I. 370-371.,
AOkl. VII. 3. sz.; Károly Róbert emlékezete i. m. 133. A pénzcseréhez kapcsolódóan a főpapok, bárók és
nemesek vállalták, hogy az ország minden jobbágyportája után fél fertót fizetnek. A fizetendő fél ferto
értelmezésére a szakirodalomban eltérő véleményeket olvashatunk, köztük az is felmerült, hogy Károly itt
vezette be az első magyarországi egyenesadót. Ezeket az értelmezéseket összegyűjtötte, és új értelmezési
115
lépésének tekintette, amelynek eredményeként Károly és tárnokmestere, Nekcsei Demeter, „a
pénzügyek kiváló tehetségű vezetője […] igyekeztek az új alapokon nyugvó államháztartás, a
regálegazdaság gazdasági előfeltételeit megteremteni és stabilitását biztosítani‖. A
tartományúri hatalom felszámolása mellett ez, a „regálejövedelmeken nyugvó államháztartás
kiépítése‖ volt Hóman szerint Károly legfőbb érdeme, s véleménye máig meghatározza a
magyar történettudomány Károly-képét.454
Károly „gazdasági reformjai‖ azonban nem minden előzmény nélkül pattantak ki a
király és tárnokmestere fejéből, az „új alapokon nyugvó államháztartás‖ megteremtésében
jelentős részben azt az utat folytatta, amelyen az Árpádok már egy évszázaddal előbb, a 13.
században elindultak. A középkori királyoknak alapvetően kétféle bevételi forrásuk volt: a
kezükön lévő birtokok jövedelme, valamint az úgynevezett regále, azaz királyi jogon szedett
jövedelmek. Az utóbbihoz számìtott bevételeket – a pénzverésből, vámokból, adókból,
különböző bányajövedelmekből a királynak járó összegeket – nem csupán a királyi
birtokokon, hanem az ország egész területén beszedték, a regálejövedelmek nagysága tehát
független volt a királyi birtokállomány nagyságától. A 12-13. században Európa uralkodói
egymás után igyekeztek áthelyezni államháztartásuk súlypontját a regálékra.
Magyarországon elsőként II. András király tett kìsérletet arra, hogy gazdálkodását átalakìtsa,
és bevételeit elsősorban a királyi jogon szedett jövedelmekre alapozza. A
regálegazdálkodáshoz kapcsolódó legfontosabb jelenségek, és maguk az azokat jelölő
fogalmak is ezeknek az éveknek a forrásaiban tűnnek fel először. András uralkodása idején
találkozhatunk először a külkereskedelemre kivetett nyolcvanad- illetve harmincadvám
fogalmával,455
ekkor tűnt fel a különböző cìmen szedett adó, a collecta, köztük a
pénzváltásból származó jövedelem, a „kamara haszna‖ (lucrum camere) pótlására szedett
collecta is.456
A gazdasági ügyek irányìtására ugyancsak ekkor – adataink szerint 1214-től –
javaslatot ad: WEISZ BOGLÁRKA: A kamara haszna okán szedett collecta. In: Bagi Dániel – Fedeles Tamás –
Kiss Gergely (szerk.): „Köztes-Európa vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Pécs, 2012.
547-557.
454 HÓMAN B.: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája i. m. 78. 184. 191.
455 WEISZ BOGLÁRKA: Az Árpád-kori harmincadvám. In: Juan Cabello – C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél
fogva várépìtésre való. Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére. Nyìregyháza, 2011. 267-277.
456 1234-ben II. András felmentést ad ab omni penitus solutione collectae, quae lucrum camerae vel monetae
dicitur – CDH VII/5. 245., RA 531.
116
állandósult a tárnokmesteri tisztség is, amely gyorsan nagy tekintélyre tett szert.457
II. András
kìsérletét azonban – főként azért, mert a királyi birtokok nagymértékű eladományozásával
kapcsolódott össze – nehéz lenne sikeresnek minősìteni, a regálebevételek ekkor még nem
tudták pótolni a birtokállomány fogyása miatt kieső jövedelmeket.
Fia, IV. Béla, aki uralkodása kezdetén igyekezett visszaállìtani a királyi gazdaság
dominanciáját, az ország tatárjárás utáni helyreállìtása során már a regálejövedelmek erősìtése
érdekében hozott intézkedéseket. Új, jó minőségű pénzt veretett, uralkodása alatt több
kamarát állìtottak fel (a budai, a szerémi és a szlavón báni kamarát).458
Számos oklevél
tanúskodik arról, hogy Béla komoly figyelmet fordìtott a vámregálékban rejlő lehetőségek
kiaknázására, s különösen sokat tett a nemesércekben, sóban gazdag ország bányászatának
fellendìtése, a bányaművelés új alapokra helyezése érdekében.459
Noha alkalmanként vetett ki
rendkìvüli adót, az adóbevétel – Szlavóniát leszámìtva, ahol a 14. század közepéig szedték az
archaikus „nyestbőradót‖ (marturina) – ekkor még nem jelentett számottevő tételt.460
Szlavóniában egyébként korszerű pénzügyi jelenséggel is találkozhatunk ezekben az években:
az 1250-es évektől olyan új pénzt, úgynevezett báni dénárokat verettek, amelyek még a 14.
században is egyet jelentettek a jó pénz fogalmával, ezeket a dénárokat tekintette mintának I.
Károly is 1323-ban.461
A „báni dénár‖ (banalis) – amelyet Szlavónia, sőt az ország határain
kìvül is kedveltek – nem esett éves pénzújìtás alá, az ìgy elmaradó kamara haszna (lucrum
camerae) helyettesìtésére adót (összege alapján hétdénárosnak nevezett adót) vetettek ki.462
457
ZSOLDOS: Arch. 62.
458 TÓTH CSABA: Pénzverdék az Anjou-kori Magyarországon. In: Bertók Krisztina – Torbágyi Melinda (szerk.):
Emlékkönyv Bìró-Sey Katalin és Gedai István 65. születésnapjára. Budapest, 1999. 307.; WEISZ BOGLÁRKA: A
szerémi és pécsi kamarák története a kezdetektől a XIV század második feléig. Acta Historica 130 (2009) 33-35.;
WEISZ BOGLÁRKA: A zágrábi kamara az Árpádok korában. In: Középkortörténeti tanulmányok 6. Szeged 2010.
327-334.
459 IV. Béla „államháztartási‖ intézkedéseinek áttekintése: SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 67-74.
460 WEISZ BOGLÁRKA: Királyi adók Szlavóniában a középkor első felében (11-14. század). In: Font Márta –
Fedeles Tamás – Kiss Gergely (szerk.): Aktualitások a magyar középkorkutatásban. Pécs, 2010. 125-140.
461 V. SZÉKELY, GYÖRGY: Slavonische Banalmünzpragung. Dissertationes Archaelogicae. Ser. II. No. 8.
Budapest, 1979-1980.; LADISLAV KORĈMAROS: Slavonski banovci bibliografija. Numismatiĉke vijesti 39 (1997)
117-137.; elterjedésére: SZŰCS JENŐ: Szlavóniai báni dénárok Erdélyben. Kereskedelemtörténet a pénztörténet
tükrében (1318-1336). Századok 120 (1986) 630-633.
462 WEISZ B.: Királyi adók Szlavóniában i. m. 136-140.
117
I. Károly tehát nem járatlan úton indult el, az időközben eltelt évszázad társadalmi,
gazdasági változásai pedig immár lehetővé tették, hogy sikerrel fogjon a pénzügyek
rendbetételéhez. Noha mindent megtett a jogtalanul elvett királyi birtokok visszaszerzéséért,
jövedelmei alapját már nem elsősorban ezek a birtokok jelentették. Akár a király vagy
családtagjai közvetlen földesurasága alá tartoztak, akár valamelyik királyi vár tartozékává
alakultak, pénzbevétel relatìve kevés származott belőlük. A Károly kezén lévő mintegy 160
vár – és a hozzá tartozó uradalom – nem annyira az uralkodó jövedelmét, mint hatalmát
gyarapìtotta. Többségük honorbirtokká vált, ahol a befolyó jövedelmek a honorbirtokos
tisztséggel járó költségeit fedezték. A kincstár komoly bevételekhez csak a regálékból
juthatott. A király láthatóan figyelmet fordìtott a kereskedelmi forgalom élénkìtésére,463
a
külkereskedelemből befolyó vámjövedelmek azonban még a 15. században, jóval fejlettebb
városiasodottság mellett is csupán nagyon kis hányadát adták a bevételeknek.464
Annál
nagyobb volt a jelentősége a pénzverésből, valamint a Károly uralkodása alatt hatalmas
fejlődésnek induló bányászatból származó jövedelmeknek; nem véletlen, hogy a legtöbb
változást-változtatást e két bevételi ágnál tapasztalhatjuk.
Valutareform és aranyforint
A pénzverés a középkori Magyar Királyságban mindig, I. István első pénzétől kezdve királyi
felségjognak számìtott, a szlavón bánok is a király nevében folytattak pénzverést, mint azt a
pénz körirata is bizonyìtja (moneta regis pro Sclavonia).465
Ez a tény azonban még nem
jelentette azt, hogy Magyarországon csak a király, illetve – az 1250-es évektől kezdve –
szlavón bánjai pénze forgott: a forgalomban külföldi pénzek (bécsi dénár, cseh garas, velencei
dukát) éppúgy rendszeresen feltűntek, mint a súlyra mért veretlen ezüstrudak és ezüstpénzek.
A Magyarországon tevékenykedő pápai tizedszedők jegyzékei, különösen az 1332-1337
463
Az 1310-es évek második felében már adott külföldi kereskedőknek kiváltságokat, elsők közt 1316. szept. 16-
án: ADE I. 207.; a kérdésről továbbra is elsősorban lásd HÓMAN B.: A Magyar Királyság pénzügyei és
gazdaságpolitikája i. m. 64-74.
464 Engel Pál számìtásai szerint a rendes bevételek alig több mint 6%-át tette csak ki a külkereskedelem
részesedése: ENGEL PÁL: A Magyar Királyság jövedelmei Zsigmond korában. In: Uő: Honor i. m. 430.
465 A kérdésről máig alapmunkának számìt: HÓMAN BÁLINT: Magyar pénztörténet 1000-1325. Budapest, 1916.;
a legújabb összefoglalás: GYÖNGYÖSSY MÁRTON: Magyar pénztörténet 1000-1526. In: Gyöngyössy Márton
(szerk.): Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet. Jegyzet és forrásgyűjtemény. Bölcsész Konzorcium,
2006. 227. skk.
118
között készült listák több tucatnyi pénznevet emlìtenek,466
s noha azóta a kutatás kiderìtette,
hogy a helyzet korántsem volt olyan áttekinthetetlen, mint e források sugallják, a sokféleség,
különösen a helyenként eltérő számìtási pénzek használata nem csak a kései történész
munkáját nehezìtik, de az adott kor kereskedői, adószedői számára sem könnyìtették meg a
pénzszámolást.
A kitűzött cél világos volt, és markánsan nem tért el sem Árpád-házi elődeinek, sem
Európa kortárs uralkodóinak elképzeléseitől: Károly jó minőségű, értékálló pénzt, a
kincstárnak biztos és a kor viszonyaihoz mérten tervezhető bevételt, valamint mindezek
megvalósìtásához hatékony pénzügyigazgatást kìvánt elérni, s az 1323-tól az 1330-as évek
végéig intézkedések egymást követő, az előző döntések megváltoztatásától sem idegenkedő
sorozatával valóban jelentős változásokat ért el. A változtatások – Hóman szóhasználatával a
„nagy pénzreform‖ –, elemeinek megismeréséhez a szerencsés véletlen is hozzájárult. Az
Anjou-kor két évtizedéből, az 1330-as, 40-es évekből ugyanis fennmaradt hét kamarabérleti
szerződés, amelyek nem csak a bérleti összeget, az aktuális pénzlábat, vagy a kamarabérlők
személyét rögzìtették, de a szervezet működésének számos részletébe is bepillantást
engednek.467
Ilyen szerződések sem az ezt megelőző, sem az ezt követő korszakból nem
állnak rendelkezésünkre, ìgy a ránk maradt források óhatatlanul élesebb fénybe állìtják az
Anjouk, elsősorban I. Károly korának pénzügyi intézkedéseit.
Károly uralkodásának első két évtizedében feltehetőleg a késő Árpád-kori pénzverés
hagyományait folytatták, a király új, fennmaradt éremleletekkel is azonosìtható pénzeit az
1320-as évektől kezdték verni.468
Az Árpád-korban is készìtett, kis értékű dénárok mellett
külföldi mintára kétféle értékes, új pénzt is forgalomba hozott: a firenzei mintát követő
aranyforintot, illetve a cseh előképet követő ezüstgarast. Az első magyarországi aranypénzt az
országban bányászott aranyból, legkésőbb 1325-ben kezdték verni, a csehországi Olmütz
püspökének 1326-ban kelt végrendeletében ugyanis már olvashatunk a magyar aranypénzről
is.469
Az ekkor születő magyar aranyforint később is megőrizte az értékét, évszázadokon
466
Kiadásuk: Rationes collectorum pontificorum in Hungaria. Pápai tized-szedők számadásai. 1281-1375.
(Monumenta Vaticana. Vatikáni magyar okirattár I/1.)
467 Kiadásuk: DRH 1301-1457 76-77., 85-89., 90-94., 95-102., 106-115., 116-117., 118-123.,
468 Károly pénzverésének új, monografikus feldolgozása: TÓTH CSABA: Pénzverés és pénzforgalom az Anjou-
kori Magyarországon. Budapest 2002. (Doktori disszertáció); rövid áttekintése: TÓTH CSABA: Pénzverés az
Anjou-kori Magyarországon. In: „Múltunk épìtőkövei…‖ Székesfehérvár, 2001. 102-121.
469 „de nonaginta aureis monete regis Ungarie‖ – CDMorav. VI. 243.
119
keresztül változatlan súllyal és pénzlábbal verték, a következőkben csupán az éremkép
módosult; az első forintok előlapjára a firenzei liliom, hátlapjára Keresztelő Szent János képe
került.470
A Magyarországon meglehetősen elterjedt cseh garas alapján az 1320-as évek
legvégén, feltehetőleg 1329-től Károly garasnak nevezett ezüstpénzt is veretett, amelyből 16
darab ért egy forintot, előlapjára a trónon ülő uralkodó, hátlapjára pedig cìmere került.471
A
garas átmeneti pénznek bizonyult, alig egy évtizedig maradt forgalomban, pedig az 1330-as
évek forrásai, elsősorban a pápai tizedjegyzékek szerint az egész ország területén elfogadott
fizetőeszköznek számìtott, miközben az értékes aranyforint alig forgott. 1337-ben azonban
Európában felszökött az arany ára, elérte az ezüstérték hússzorosát, és a megváltozott
körülmények között már nem volt szükség a garasokra.472
Akár az aranyforint,473
akár a
forint-garas kettőse határozta meg a magyar pénzrendszert, a mindennapokban általában nem
ezek a nagy értéket képviselő pénzek, hanem továbbra is az ezüst és réz ötvözetéből vert
dénárok, illetve a dénár tört részét érő, különböző névvel illetett kis dénárok forogtak.
A pénzverésből származó hasznot kezdetben a hagyományos évenkénti pénzújìtás
(renovatio monete) biztosìtotta: az ország egész területén felállìtott pénzváltóhelyeken a
kincstár embere begyűjtötte a lejárt pénzt, ami helyett úgy adott újat, hogy levonta a „kamara
haszna‖ (lucrum camere) nevű illetéket. Károlynak, aki értékállónak szánt, a korabeli
szóhasználattal „örökkön tartó‖ (perpetuo duraturus) pénzeket hozott forgalomba, azaz nem
kìvánta pénzeit évente megújìtani, gondoskodnia kellett a beváltási illeték pótlásáról. 1336-
ban – első lépésként – vidéken, a falvakban szüntette meg a pénz kényszerbeváltását, a kieső
lucrum camere helyett kapunként három garas adót szedetve.474
A lépés Hóman szerint új
korszakot nyitott az államháztartás történetében,475
Károly és munkatársai azonban aligha
470
Károly uralkodása alatt készült aranyforint ettől eltérő kivitelben is, ennek a – sajnos csupán rajzról ismert –
érmének az előlapját az uralkodó trónon ülő alakja, hátlapját a magyar-Anjou cìmer dìszìtette.
471 Első ìrásos emlìtése egy 1330-ban, Ung megyéhez intézett királyi mandátumban olvasható: DL 31216,
kiadása: HÓMAN B.: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája i. m. 258-259.
472 Károly érvénytelenìtette és bevonta a garasokat, ugyanakkor állandó értékű, 2/3 rész ezüstöt tartalmazó
dénárok kibocsátásába kezdett: DRH 1301-1457 96-102. A garasok verését egy rövid időre I. Lajos is felújìtotta,
de ez a garas sem vált hosszú életűvé.
473 Az aranypénz forgalmának növekedésére utaló forrásokat lásd HÓMAN B.: A Magyar Királyság pénzügyei és
gazdaságpolitikája i. m. 110., 2. jegyz.
474 DRH 1301-1457 94.
475 „Az új rendelkezéssel az évi pénzújìtás gazdaságilag rendkìvül káros és nyomasztó rendszere harmadfélszáz
évi fennállás után végleg megbukott…‖ – HÓMAN B. – SZEKFŰ GY.: Magyar történet i. m. II. 107.
120
tekintették korszakváltásnak a változásokat. Egyrész, „ami történt, szigorúan véve nem
reform volt, hanem egy technikai változtatás az adóztatás mechanizmusán‖ – ìrta a
történtekről a 14. század pénztörténeti problémáit újragondolva Engel Pál.476
Másrészt pedig
ez a „technikai változtatás‖ megoldásként már az Árpád-korban is rendre felvetődött: a
pénzváltásból befolyó jövedelem mellett a 13. század első harmadától létezett a kamara
haszna néven szedett adó.477
Igaz, Károly 1338-ban a kényszerbeváltás rendszerének teljes
megszüntetéséről rendelkezett, elképzelését azonban nem sikerült átültetni a gyakorlatba, a
megvalósìtás elhúzódott egészen a 14. század utolsó harmadáig. A városokban még Lajos
uralkodása alatt is a hagyományos módon – mintegy beváltási illetékként – fizették a lucrum
camerét.478
A változtatások az intézkedéseket végrehajtó intézményeket, a kamarákat is érintették.
Károly uralkodása alatt a már működő pénzverőkamarák mellé több újat is felállìtottak (a
körmöcbányai, szomolnokbányai, szatmári, váradi, pécsi és erdélyi kamarát),479
egyenletesebbé téve a kamarahálózatot, egyúttal alkalmazkodva az alapanyagot biztosìtó
bányák elhelyezkedéséhez is. Az új kamarák alapìtásának pontos dátuma ismeretlen, de
feltehetőleg nem egyszeri döntés eredményeképpen jöttek létre. A király a régi és új
kamarákat egyaránt kamarabérlőknek adta ki, akikkel alapos, a működtetés minden részletére
kiterjedő szerződést kötött.480
Uralkodása végén a rendszer legfelső szintjén is változás
kezdődött: a tárnokmesteri tisztet több mint két évtizedig viselő Nekcsei Demeter halála után
Károly nem töltötte be a megüresedett posztot. Nekcsei ugyan feltehetőleg korántsem vett
részt olyan mélységig a pénzügyi döntések meghozatalában, mint azt a szakirodalom
hagyományosan feltételezi – kora tipikus magyar bárójaként aligha értett pénzlábhoz,
súlyszámìtáshoz, vagy árfolyammódosìtáshoz –, a folyamatosan alakuló, változó
476
ENGEL PÁL: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 124 (1990) 40.
477 „A II. András korában megjelenő rendszer a 14. század elején, de leginkább már a 13. század végén
állandósult, és az uralkodó vagy új pénzt bocsátott ki, és a pénzváltásból származó haszonhoz, a kamara
hasznához jutott, vagy nem bocsátott ki új pénzt, ekkor azonban a kamara haszna collectáját kellett megfizetni.‖
– WEISZ B.: A kamara haszna okán szedett collecta i. m. 555-556.
478 A változások ismertetése, értelmezése: ENGEL P.: A 14. századi magyar pénztörténet i. m. 36-42.
479 TÓTH CS.: Pénzverés és pénzforgalom i. m. 168. skk.; Weisz Boglárka legújabb kutatásai szerint azonban
lehet, hogy közülük több esetben számolhatunk Árpád-kori előzményekkel. WEISZ BOGLÁRKA: Kamaraispánok
az Árpád-korban. Turul 83 (2010) 79-87.
480 Lásd fent, 467. jegyzet!
121
pénzügyigazgatás teljes körű irányìtása, ellenőrzése, és egyúttal igazságszolgáltatási
feladatainak ellátása azonban ìgy is túl sok feladatot és egyúttal túl nagy hatalmat adott a
tárnokmesternek. A tisztséggel járó feladatkör ezért az 1340-es évektől lassan kettévált: a
gazdaságirányìtó feladatkör egy új tisztségviselő, a kincstartó (thesaurarius) kezébe került, a
tárnokmester pedig a 14. század végére már tisztán bìrói funkciót töltött be.481
Akár reformként tekintünk az 1320-as években kezdődött pénzügyi változtatások
sorára, akár nem, az intézkedések eredménye magáért beszélt: Károly uralkodása végére a
királyi kincstár megtelt, az udvar láthatóan dúskált a pénzben; az 1340-es években Lajos
minden nehézség nélkül költhetett hatalmas összegeket a család dinasztikus céljai
megvalósìtására. A történetìrás ezt a feltűnő gazdagságot általában maguknak az
intézkedéseknek tulajdonìtja, a hirtelen sokszorosára nőtt bevételek mögött azonban
elsősorban az ekkor feltárt, páratlan aranylelőhelyek állhattak.
A körmöci arany
A 13. század első felében az országban csak két város határában folyt jelentősebb nagyságú
ezüstkitermelés, a Hont megyei Selmecbányán és az erdélyi Radnán, mellettük azonban kis
tételben több helyen is mostak aranyat, bányásztak különböző nemesérceket. A század
második felében a bányászatban gyökeres változások kezdődtek, a tatárjárás utáni királyi
telepìtőpolitika e téren is új korszakot nyitott. A bányákat addig Magyarországon
hagyományosan szolgamunkával, uradalmi keretek között művelték, az ekkor bevándorló –
főként német és cseh földről érkező – bányavállalkozók, bányászok azonban a többi
telepeshez hasonlóan már szabad jogállást élveztek.482
Új hazájukban számos kiváltságban
részesültek, amelyek részben közvetlenül a bányászathoz kapcsolódtak, részben a bányászat
fellendülésével alapìtott, felvirágoztatott bányavárosok szabadságait gyarapìtották. A
fellendülés alapját az úgynevezett bányászati szabadság (Bergbaufreiheit) biztosìtotta,
amelynek birtokában szabadon kereshettek ércet bárkinek a birtokán, cserébe bizonyos
481
A kincstartói hivatal kezdetei tisztázatlanok. Az 1320-as években már találkozhatunk királyi kincstartóval
(tezaurarius regalis): 1325-ben Magyar Pál, 1327-ben János fehérvári őrkanonok viselte a cìmet: AOkl. IX. 365.
sz.; AOkl. XI. 453. 457. sz. A tisztség ezután hosszú ideig eltűnik, majd 1340-ben Magyar Pál újra
kincstartóként jelenik meg. 1340. dec. 19.: DL 77454, Zichy I. 593., AOkl. XXIV. 737. sz.
482 SZŰCS J.: Az utolsó Árpádok i. m. 227-229.
122
juttatásokkal, általában a kitermelt érc meghatározott hányadával tartoztak.483
A
besztercebányai hospesek 1255-ben, a lipcseiek 1263-ban, a szepesi szászok 1271-ben kaptak
bányászati engedélyt, és rajtuk kìvül további települések részesültek hasonló kiváltságban.484
A 13. század végére az ország több régiójában, elsősorban a Garam folyó mentén, a Szepes-
Gömöri érchegységben, valamint Szatmár vidékén új bányatelepek sora jött létre, némelyikük
azonnal elindult a városiasodás útján. A tartományúri hatalom kiépìtésének, majd
felszámolásának ideje ugyan vélhetőleg a bányaművelést is nemegyszer megnehezìtette,485
az
1320-as évektől azonban e téren is fellendülés tapasztalható.
Mìg a 13. század az ezüstbányászat felvirágzásának volt az időszaka, a 14. század a
példátlanul gazdag aranylelőhelyek felfedezésének volt a kora. A leggazdagabb
aranylelőhelyre a Garam-vidéki Körmöcbányán bukkantak. Feltárására I. Károly a
csehországi Kuttenbergből (ma Kutná Hora) hozatott német bányászokat, és 1328-ban széles
körű kiváltságokkal látta el őket.486
A kiváltság birtokában tipikus alapìtott város született,
ahol a nagy alapterületű, négyzet alakú főtér körül épültek fel a legvagyonosabb polgárok, a
város alapìtóinak lakóházai, és innen indultak a város térre merőlegesen kimért utcái.487
Körmöc, amely alapìtásától kezdve évszázadokon át a magyar aranybányászat és
aranypénzverés központja maradt,488
azonnal kamarai központ is lett, az 1330-as, 40-es
évekből három kamarabérleti szerződése maradt fenn. Magyarországon a Körmöci-hegység
mellett főként Nagybányán (más néven Asszonypatakán), a szepességi Szomolnokon, illetve
az Erdélyi Érchegységben, főként Offenbányán bányásztak aranyat, a kitermelt arany
mennyiségére azonban egyetlen pontos és megbìzható számadattal nem rendelkezünk. A
483
WEISZ BOGLÁRKA: A nemesércbányászathoz kötődő privilégiumok az Árpád-és az Anjou-korban. Történelmi
Szemle 50 (2008) 141. skk.
484 L’UBOMÍR JUCK: Vysady miest a mestečiek na Slovensku (1238-1350). Bratislava, 1984. I. 44-45., 52-53., 55-
56.; emlìti: WEISZ B.: A nemesércbányászathoz kötődő i. m. 145.
485 Több ìzben is előfordult a bányák illetve a belőlük származó jövedelmek elfoglalása is. Pl. az esztergomi
érsek emberének 1312. márc. 10-én tett bevallása szerint Csák Máté emberei számos egyéb kártétel mellett a
börzsönyi ezüstbánya jövedelmét is bitorolták: DF 248363, AOkl. III. 244. sz.
486 I. Károly 1328. nov. 17-én kelt kiváltságlevelét jelenleg is Körmöcbányán őrzik: OA. Ņiar nad Hronom-
Kremnica. Körmöcbánya v. lt. 1.1.1.1.; DF 249431; L’UBOMÍR JUCK: Vysady miest a mestečiek i. m. 115-116.;
AOkl. XII. 473. sz.
487 GYÖRFFY GY.: ÁMTF I. 454-456.
488 KUBINYI ANDRÁS: A középkori körmöcbányai pénzverés és történeti jelentősége. In: Emlékezés a 650 éves
Körmöcbányára. Erinnerung an das 650 Jährige Kremnitz. Magyar Numizmatikai Társulat, 1978. 9-32.
123
különböző munkákban olvasható becslések mind feltételezésekre épülnek, biztonsággal
csupán annyit lehet kijelenteni, hogy a 14. században Magyarország adta Európa
aranytermelésének a jelentős részét.489
A felfedezések arra ösztönözték az uralkodót, hogy egyrészt támogassa további
bányák feltárását, másrészt gondoskodjon arról, hogy a gazdag nemesérckészlet a
pénzverőkamarákhoz kerüljön, veretlenül se arany, se ezüst ne jusson ki az országból. 1327.
május 17-én Károly arról rendelkezett, hogy ha valakinek a birtokán arany- vagy ezüstbányát
tárnak fel, „amennyiben nem tagadják le azok létezését és nem tagadják meg a feltárásukat,
akkor ugyanők örökre élvezzék örvendezve azon földjeik változatlan birtoklását, amelyen ezek
az arany- és ezüstbányák találhatók, sőt, a […] bányászok szokása szerint befolyó királyi
jövedelmek harmadrészét is kapják meg teljességgel örök időkre‖.490
A bányabér (urbura) a
királynak a kibányászott ércekből járó részt jelentette, arany esetén a tized, ezüst esetén a
nyolcad részt.491
A rendelkezés célja egyértelműen az volt, hogy a birtokos is érdekeltté
váljon a feltárásban, hisz ha részesedik a királynak járó jövedelemből, feltehetőleg nem
titkolja el a földjén található érceket. Az 1327-es királyi határozat mindamellett nem egy
teljesen új elgondolást fektetett ìrásba, hanem egy sokévtizedes gyakorlatot. Igaz,
magánbirtokon talált lelőhelyek esetén korábban az volt a bevett szokás, hogy a király saját
kezelésbe vonta az adott földterületet, és helyette egy másik földet adott, de már a 13.
században is találunk arra példát, hogy az uralkodó az urburát, illetve annak egy részét
átengedte a birtokosnak, sőt, olykor maga a földesúr is megkapta a bányászati engedélyt.492
A
határozat újdonságát tehát az jelentette, hogy Károly – rést nyitva az uralkodó bányaművelési
489
Hóman Bálint a 13. század végi aranytermelést évi 1000 kg-ra, Paulinyi Oszkár a 15. század végi
aranytermelést évi 1500-1600 kg-ra becsülte: HÓMAN B.: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája i.
m. 145.; PAULINYI OSZKÁR: Magyarország aranytermelése a XV. század végén és a XVI. század derekán. In:
Paulinyi Oszkár: Gazdag föld – szegény ország. Tanulmányok a magyarországi bányaművelés múltjából.
Budapest, 2005. (Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 3.) 102.
490 „quod in quorumcunque sive prelatorum, ecclesarum regularium et secularium,sive nobilium terris et prediis
auri vel argenti fodine fuerint reperte, dummodo esse et aperire non denegent, iidem immobili dominio suarum
terrarum, in quibus ipse auri et argenti fodine invenientur, perpetuo gaudeant et fruantur; quin ymo tertiam
partem redituum regalium de auri vel argenti fodinis in ipsorum terris repertis montanorum more consueto
provenientium plene percipiant perpetuo habituri‖ – DRH 1301-1457 80-81.; Károly Róbert emlékezete i. m.
158.
491 Maga az urbura kifejezés egy 1256-os oklevélben szerepel először: CDES II. 389-390. ; emlìti, az urbura
elterjedését új megvilágìtásba helyezi: WEISZ BOGLÁRKA: A nemesércbányákból származó királyi jövedelmek az
Árpád-korban. In: Középkortörténeti tanulmányok 5. Szeged, 2007. 247-259.
492 WEISZ B.: A nemesércbányákból származó i. m. 257.
124
monopóliumán – országos érvényű rendelkezést hozott, megkönnyìtve annak a lehetőségét,
hogy magánbirtokon is bányát nyithassanak.493
A legjelentősebb bányák azonban a
későbbiekben is királyi birtokban voltak.
Károly pénz- és bányaügyi intézkedéseinek körét az úgynevezett nemesérc-
monopólium életbeléptetése tette teljessé. A kamarabérleti szerződések tanúsága szerint az
uralkodó elrendelte, hogy „valamennyi bányavárosban és városban legyen királyi ház, hogy
oda vigye minden ember az aranyat és ezüstöt eladásra, olvasztásra és beváltásra‖, szigorúan
megtiltva a veretlen nemesércekkel való kereskedést, a rendelkezés megszegőinek pedig
súlyos büntetést helyezett kilátásba.494
A monopólium biztosìtotta, hogy a veretlen arany és
az ezüst az országban maradjon, a kivitel csak a magyar aranyforintra korlátozódott.495
Hiába
nőtt meg tehát látványosan a magyar aranytermelés a bányák szaporodásával, és különösen a
körmöci arany feltárásával, Európa leggazdagabb aranybányáiból alig jutott Európa aranyra
éhes piacaira. Károly rendelkezése feltehetőleg szerepet játszott abban, hogy az arany ára
évtizedeken át rendkìvül magas maradt a kontinensen.496
8. Nagyra törő dinasztikus tervek
Dinasztikus átrendeződés Európában – Károly családja – Nápolyi aspirációk – Három király Visegrádon – A lengyelországi
lehetőség – Dalmáciától Havasalföldig: pozìcióvesztés és eredménytelen expanzió
Dinasztikus átrendeződés Európában
A 14. század a nagy dinasztikus átrendeződés időszaka volt Európában. Régi, sok száz éves
múltra visszatekintő uralkodóházak tűntek el, helyükre új, korábban jelentéktelen famìliák
493
Egy bányavidék középkori fejlődését, a birtokosok és befektetők szerepét vizsgálja: KOLLMANN ÖRS LÁSZLÓ:
Az észak-gömöri központi helyek középkori és kora újkori fejlődése. In: Csukovits Enikő – Lengyel Tünde
(szerk.): Bártfától Pozsonyig. Városok a 13-17. században. Budapest, 2005. (Társadalom- és művelődéstörténeti
tanulmányok 35.) 47-122.
494 „Item statuimus, ut in quibuslibet montanis et civitatibus debeat fieri domus regalis, ad quam omnes homines
aurum et argentum ad vendendum, conburrendum et cambiendum deferre teneantur‖ – DRH 1301-1457. 97.;
Károly Róbert emlékezete i. m. 180-181.
495 A fémértékét messze meghaladó névértékben forgó ezüstpénzt nem volt gazdaságos kivinni az országból.
HÓMAN B.: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája i. m. 129. skk.
496 HÓMAN BÁLINT: A XIV. századi aranyválság. In: Szentpétery Imre (szek.): Emlékkönyv Fejérpataky László
életének hatvanadik, történetìrói működésének negyvenedik, szemináriumi vezetőtanárságának harmincadik
évfordulója ünnepére. Budapest, 1917. 212-242.
125
léptek. A változás azonban nem csupán abban állt, hogy egy kihalt család helyett egy másik,
általában vele közelebbi vagy távolabbi rokonságban álló család került trónra. Az átalakulás a
kontinens térképét is átrajzolta: egy-egy emelkedő csillagzatú uralkodóház a megszerzett
országokból-tartományokból új ország-konglomerátumokat teremtett, mások nagy múltú
országokat alakìtottak át maguk és családjuk ìzlése szerint, új fővárosba, más tartományba
helyezve az uralom súlypontját. 1328-ban kihalt a 10. század óta uralkodó francia Capet-
dinasztia. A trón, amelyre leányágon az angol király is igényt tartott, az oldalági rokonoknak,
a Valois-háznak jutott, az öröklés kérdése azonban csak látszólag oldódott meg – az angol
uralkodóház, a Plantagenet-dinasztia kielégìtetlen trónigénye vezetett az Anglia és
Franciaország közötti szakadatlan háború-sorozathoz, amelyet százéves háború (1337-1453)
néven ismer a történelem.497
A nápolyi Anjou-ház kudarcainak az Ibériai-félsziget keleti
területén uralkodó Aragón-dinasztia lett a haszonélvezője: ők voltak azok, akik megszerezték
az Anjouk ellen fellázadt Szicìlia szigetét, és részben sikerült átvenniük az Anjou I. Károly
által kiépìtett földközi-tengeri dominanciát is (és majd egy évszázaddal később az Anjouk
nápolyi királyságát is).498
A dinasztikus átrendeződésből természetesen Közép-Kelet-Európa sem maradt ki. A
14. század e térségben három nyugat-európai dinasztia üstökösszerű felemelkedését hozta: a
Habsburgokét, a Luxemburgokét, és ebbe a sorba illeszkedett az Anjou-ház magyarországi
berendezkedése is. Az elvben Európa egész középső részét magában foglaló Német-Római
Birodalom élén álló uralkodók ekkoriban hatalmas tekintéllyel, de jóval kevesebb valódi
hatalommal rendelkeztek. Királyai választással kerültek a birodalom élére, császári cìmet csak
akkor viselhettek, ha Rómában a pápa megkoronázta őket. Tényleges uralmuk jórészt saját
szűkebb tartományaikra korlátozódott, a hűbéri jog okos gyakorlásával azonban a
tartományok számát akár meg is sokszorozhatták.499
A Habsburgok és a Luxemburgok
497
A kérdés rendkìvül gazdag irodalmából különösen lásd MARTIN AURELL – NOËL YVES TONNERRE (eds.):
Plantagenêts et Capétiens: Confrontations et héritages. Turnhout, Brepols, 2006. (Histoire de Famille 4.)
498 A térség uralmi változásainak áttekintésére DAVID ABULAFIA: The Western Mediterranean Kingdoms 1200-
1500. The Struggle for Dominion. London, 1997.
499 A Német-Római Birodalom történetének újragondolását lásd a 2006-ban Magdeburgban és Berlinben, két
helyszìnen rendezett Heiliges Römisches Reich. Deutscher Nation 962 bis 1806 kiállìtás alkalmából kiadott
tanulmánykötetekben: Heiliges Römisches Reich. Deutscher Nation 962 bis 1806. Von Otto dem Grossen bis
zum Ausgang des Mittelalters. Essays. Sandstein Verlag, Dresden, 2006.; BERND SCHNEIDMÜLLER –STEFAN
WEINFURTER (hrsg.): Heilig – Römisch – Deutsch. Das Reich im mittelalterlichen Europa. Sandstein Verlag,
Dresden, 2006.
126
hasonló módon gazdagodtak meg: előbb a család egyik tagja német császári cìmet szerzett,
majd a cìm birtokában a birodalom valamelyik kihalt fejedelmi családjának az örökségét
birodalmi hűbérként a saját rokonságának adományozta. A Habsburg dinasztiaalapìtó, I.
Rudolf császár a 13. század végén ìgy szerezte meg fiainak a kihalt Babenbergek örökségét,
az osztrák és a stájer hercegséget, amely mellé a 14. században a leszármazottak a mai
Ausztria területének többi tartományát is begyűjtötték.500
A korábban szintén nem túl jelentős
Luxemburg-ház a 14. század elején lépett ki az európai politikai porondra, amikor egyik
tagját, Henriket 1308-ban német királlyá választották. VII. Henrik a Přemysl-ház kihalását
követően, 1310-ben saját fiának, Jánosnak adományozta a cseh királyi cìmet. A család új
országa szìvébe, Prágába helyezte át székhelyét, felvirágoztatva a várost, s amikor János fia,
IV. Károly személyében újra Luxemburg-házi császára lett a birodalomnak, Prága lett a
császári korona alá tartozó fél-kontinensnyi terület központja is.501
A 14. század elején a régió
negyedik jelentős országában, Lengyelországban ugyancsak történtek hatalmi változások. Itt
azonban a változások-változtatások, köztük mindenekelőtt a részfejedelemségekre tagolódott
ország egyesìtése nem egy új, idegen dinasztiához, hanem a nemzeti uralkodóház, a Piast-ház
1320-ban királlyá koronázott tagjához, Lokietek Ulászlóhoz köthetők. Az egymásnak feszülő
dinasztikus érdekek többször gerjesztettek konfliktust a négy jelentős kelet-európai
uralkodóház között, s ezek a konfliktusok olykor fegyveres összecsapáshoz is vezettek,
összességében azonban a régió országai között a 14. században a béke számìtott a természetes
állapotnak, s a dinasztikus házasság a terjeszkedés legcélravezetőbb eszközének.
Károly családja
Ahogy gyarapodott I. Károly magyarországi hatalma, úgy nőtt a külföldi megbecsültsége is.
Tekintélyének határokon túli emelkedését jól jelzik az egyre előkelőbb uralkodóházakból
érkező feleségei. Károly háromszor vagy négyszer nősült.502
Kételyek az első feleség
500
A kérdés korszerű áttekintése: ALOIS NIEDERSTÄTTER: Die Herrschaft Österreich. Fürst und Land im
spätmittelalter. (Österreichische Geschichte 1278-1411.) Ueberreuter, Wien, 2001.
501 A dinasztiáról röviden: JÖRG K. HOENSCH: Die Luxemburger. Eine spätmittelalterliche Dynastie
gesamteuropäischer Bedeutung 1308-1437. Verlag W. Kohlhammer, 2000.
502 A kérdésben vita bontakozott ki: KRISTÓ GYULA: Károly Róbert első felesége. Acta Historica T. 86. 1988. 27-
30; STANISŁAW SROKA: Ki volt Károly Róbert első felesége? Aetas 1994/1. 187-193.; KRISTÓ GYULA: Orosz
hercegnő volt-e Károly Róbert első felesége? Uo. 194-199.; STANISŁAW SROKA: A magyar Anjouk családi
története. Krakow, 1998. 19-23.; KRISTÓ GYULA: Károly Róbert családja. Aetas 20 (2005) 14-27.; áttekinti:
KÁDÁR TAMÁS: Megjegyzések, észrevételek I. Károly (Róbert) magyar király házassági és egyéb családi
kapcsolatai kérdéséhez. Turul 80 (2009) 13-23.
127
személyét övezik: a Descriptio Europae Orientalis névtelen szerzője Ruténia – azaz Halics –
ismertetése során arról tudósìt, hogy az ottani herceg, Leó lányát „vette mostanában feleségül
Magyarország királya, Károly‖.503
A Descriptio kijelentésével egybevág, hogy maga Károly
közel két évtizeddel később, egy 1326-os oklevelében mellékesen emlìtést tesz arról, hogy
még a Vencellel folytatott küzdelmek idején báróival Ruténiába ment, hogy első feleségét
magával hozza.504
1306 júniusában Mária magyar királyné oklevelet állìt ki, de korántsem
biztos, hogy ő volt a Halicsból jött asszony.505
A lengyel Jan Długosz 15. század közepén ìrt
krónikája szerint ugyanis Károly 1306-ban „vett feleségül egy nagyon szép leányt, Máriát‖, a
Piast házból való Kázmér bytomi (Szilézia) herceg lányát,506
a fennmaradt egy-két oklevél
kiadója inkább ő lehetett.507
Mária haláláról – „Máriának, Károly király első feleségének
halála‖ – a magyar krónikakompozìció is beszámolt, emlìtést sem téve egy esetleges
elődről.508
A következő feleség, Beatrix az emelkedő csillagzatú cseh király, Luxemburgi
János húga volt. Az 1318-as prágai leánykérésről a kortárs Petrus von Zittau, a königsaali
apátságban élő krónikás tudósìt, meglepő részletességgel. „Károly király első feleségétől
gyermektelenül megözvegyülvén‖ János cseh királyhoz fordult, „kérve őt, hogy húgai közül
egyet adjon neki feleségül‖. János Luxemburgból Prágába hìvatta testvéreit, ahol a magyar
király követei egyszerűen kiválasztották a nekik tetszőt: „A magyarok némán, nyitott szemmel
álltak a két leány előtt, kedves orcájukat szorgosan szemügyre vették, testük állapotát
megvitatták, járásukat megfigyelték, alaposan megvizsgálták, hogy melyikre essék a választás.
Aztán az ifjabbikat, Beatrixot kérték maguknak Magyarország úrnőjévé és királynéjává.‖509
503
„quod loco imperatoris habet unum ducem permaximum virorum, qui vocatur dux Leo; filiam huius Leonis
duxit [nunc] in uxorem rex Ungarie Karulus.‖ – Anonymi Descriptio Europae Orientalis i. m. 40.
504 „in Rutheniam, quo cum quibusdam baronibus regni nostri fidelibus pro adducenda prima consorte nostra
accesseramus‖ – DF 265464, AOkl. X. 50. sz.
505 1306. jún. 23.: DL 76198, Zichy I. 112-113., AOkl. II. 42. sz.; az oklevelet – autentikus pecsét hiányában –
gyűrűspecséttel látta el, ami arra utal, hogy még nem régen koronázhatták.
506 „Mariam virginem speciosam, filiam Kazimiri ducis Thesschenensis, accipit in uxorem‖ – IOANNNIS
DLUGOSSI: Annales seu Chronicae incliti regni Poloniae. Varsaviae, 1978. IX. 42.
507 A további két ismert oklevél: 1312: DL 1814, AOkl. III. 421. sz.; 1313. ápr. 9.: DF 274001, HO IV. 123-125.,
AOkl. III. 477. sz.
508 „Obitus domine Marie, prime uxoris regis Karoli‖ – SRH I. 489.
509 „Eodem anno Karulus, filius Karuli, regis Sicilie, factus rex Vngarie, prima sua absque liberis viduatus uxore
Thomam ac Symonem comites Vngarie cum Stephano interprete et cum decencia familie misit ad Johannem,
regem Boemie, petens, ut unam de suis sororibus velit pro coniuge sibi dare. Hac legacione amicabiliter suscepta
Johannes, rex Boemie, certis nunciis suas sorores de Lucelburgensi evocat comicia, quarum maior vocabatur
128
Visszatérve az első feleség személyének kérdéséhez: ha a magyar krónikakompozìció és a
königsaali apát Mária sziléziai hercegnőt egybehangzóan első feleségként emlìti, ugyanakkor
a Descriptióban és a király oklevelében egy ruténországi „első‖ asszony szerepel, az
egymásnak ellentmondó adatok csak úgy harmonizálhatók, ha feltételezzük, hogy a
Ruténiából hozott nej – aki csak egy gyermeklány lehetett, hisz eljegyzésekor még Károly is
a tìzes éveiben járt – meghalt, mielőtt a házasság tényleges megkezdésére, illetve a kis
királyné megkoronázására sor kerülhetett.510
Alig egy év házasság után, 1319 novemberében szülésben Luxemburgi Beatrix is
meghalt, ismét özvegyen hagyva a magyar királyt.511
Károly ekkor harminc esztendős volt,
ereje teljében, de még mindig nem volt törvényes örököse. Az utolsó asszony
Lengyelországból érkezett. Károly 1320-ban vette feleségül I. Ulászló lengyel király leányát,
Piast Erzsébetet, aki végre a várva várt utódokkal is megajándékozta.512
A királyi család
életének legfontosabb eseményeit a Képes Krónika miniátora is megörökìtette – e családi
miniatúrák abszolút főszerepét Erzsébet királyné kapta. Az előző feleségek közül csupán
Mária királynéról került ábrázolás a kódexbe, s ez a kép is a temetéséről készült, Erzsébet
ellenben – mint a magyarországi Anjou-dinasztia „szülőanyja‖ – a Képes Krónika lapjain nem
a halált, hanem az életet jelenìti meg. Öt képen is központi figuraként szerepel: lefestették
esküvőjét, a trónörökös születését, ábrázolták alapìtóként külön a férjével, illetve férje nélkül,
öt kis gyermeke közepette.513
Maria, iunior vero Beatrix proprio nomine est vocata. […] Quarto autem die post istarum adventum puellarum
cum rege et regina Boemie ad monasterium Aule Regie hee pariter venerunt. […] Veniunt quoque illuc legati
regis Vngarie, et ut eorum exaudiatur peticio, incipiunt cum instancia postulare. Quorum peticioni rex Johannes
annuit et ut unam de suis sororibus eligant, liberam opcionem eis dedit. Stabant itaque Vngari in suis desideriis
exauditi, me presente et vidente, coram ambabus puellis intendentes in illas mente tacita oculis apertis. Facies
delicatas istarum virginum diligenter inspiciunt, condiciones corporum discuciunt, gressus describunt et que sit
eligibilior, sagaciter inquirunt. Tandem Beatricem iuniorem puellam sibi assignari postulant dominam Vngarie et
reginam.‖ – PETRUS VON ZITTAU: Chronicon Aulae regiae. In: Fontes rerum austriacarum, Scriptores VIII, 1875.
(Lib. II. cap. V.)
510 Minden egyéb, a Kristó-Sroka vitában emlìtett érv túl sok bizonyìtatlan feltételezést tartalmaz.
511 DLUGOSSI, I.: Annales i. m. IX. 113.
512 Długosz krónikája szerint az esküvőre Budán, 1320. júl. 6-án került sor. DLUGOSSI, I.: Annales i. m. IX. 113.;
Erzsébet életére a legfrissebb rövid összefoglalás: SZENDE LÁSZLÓ: Piast Erzsébet a hitves, az édesanya, a
mecénás. In: Károly Róbert és Székesfehérvár. Székesfehérvár, 2011. 78-100.
513 A szülési jelenet jelentőségét jelzi, hogy a Képes Krónika lapjain Erzsébeté mellett még egy ilyen jelenet
látható: az Árpád-ház első királyának, Szent Istvánnak a születése. Az ötödik kép, amelyen Erzsébet szerepel,
Záh Feliciánnak a királyi család ellen elkövetett merényletét ábrázolja. A történteknek itt is Erzsébet a
legnagyobb túlélője, hisz sebesülése ellenére életben maradt. Az események ismertetését lásd a 9. fejezetben! A
129
A miniatúrán látható öt gyermek azonosìtása nem problémamentes. A középen álló
királyné mellett balról két koronás, jobbról három hercegi (?) süveget viselő gyermekalak áll,
még az sem egyértelmű, hogy a kép csak fiúkat, vagy vegyesen fiúkat és lányokat ábrázol. A
királyi párnak összesen öt fia született, közülük az első két fiú – Károly, illetve az őt követő
László – korán meghalt,514
Lajos, András és István hercegek azonban megérték a
felnőttkort.515
Károly esetleges leányainak kérdése máig tisztázatlan, a neki tulajdonìtott két
leány – Katalin és Erzsébet – személyére máig nem állnak rendelkezésre megbìzható
adatok.516
A királyi apa – főleg ifjúkorában – nem feltétlen számìtott a házastársi hűség
bajnokának: több krónika is beszámolt arról a hìrről, hogy Károlynak az 1310-es évek végén
Csepel-szigeti ágyasától fia született, Kálmán,517
aki később egyházi pályára lépett, és alig 25
évesen megkapta a győri püspöki méltóságot.518
Hogy Kálmán nemzése nem lehetett egyszeri
„botlás‖, arra közvetve az 1309-es koronázási eskü utal, abban ugyanis a királyt arra is
megeskették, hogy „csak törvényes házasságban él, és azzal megelégszik‖.519
A magyar király házasságai révén a szomszédos uralkodóházakkal került rokonságba.
A feleségekkel több közeli-távolabbi rokon is felbukkant Magyarországon, közülük a
legnagyobb karriert Mária királyné testvére, Boleszló futotta be, ő ugyanis 1321-ben az
ország első egyházi méltóságát, az esztergomi érseki széket is elnyerte. (Bár előrejutásában
Képes Krónika vonatkozó miniatúráinak értelmezéséhez lásd MAROSI ERNŐ: Kép és hasonmás. Művészet és
valóság a 14-15. századi Magyarországon. Budapest, 1995. (Művészettörténet füzetek 23.) 31-66.
514 Károly születését a magyar krónika 1321-re, Lászlóét 1324-re teszi. Károly születési éve esetében a
krónikaadat pontosságát megkérdőjelezi, hogy a király csak 1323. márc. 6-án adományozta meg Szécsényi
Tamást, aki személyesen adott hìrt az elsőszülött születéséről (DL 104902, AOkl. VII. 62. sz.), az 1324-es
születésű László esetében ugyanis a hìrvivő, ezúttal Nekcsei Demeter azonnal kiváltságban részesült (DL 834,
AOkl. VIII. 466. sz.) Az elsőszülött betegségéről és haláláról: AOkl. VII. 175., 258. sz.; László 1329-ben halt
meg (AOkl. XIII. 107. sz.)
515 Lajos 1326-ban, András 1327-ben, István pedig 1332-ben született.
516 A feltételezések szerint Katalin II. Henrik schweidnitzi herceg, Erzsébet Boleszló troppaui herceg felesége
lett. A Károly gyermekeivel kapcsolatos tényekre és feltételezésekre lásd elsősorban KRISTÓ GY.: Károly Róbert
családja i. m. 23-27.
517 1318: „eodem anno rex habuit filium de concubina sua, quam acceperat de Magna insula Danubii, quem
appellavit Colomanum‖ – Chronicon Posoniense, SRH II. 50.; „In dem selben jar het der kunig einen sün pey
seiner ammen und nante den Coloman und macht in pischoff zu Rab‖ – Chronicon Henrici de Mügeln, SRH II.
217.
518 A törvénytelen származás, és a csupán 25 éves kor alól 1337. máj. 6-án adott felmentést XII. Benedek pápa:
DF 291709, 292700, AOkl. XXI. 235-240. sz.
519 „Legitimo coniugo tantum uti et contentum esse…‖ – Acta legationis Gentilis 306.
130
feltehetőleg ekkor már inkább az számìtott, hogy az „aktuális‖ királynénak, Erzsébetnek is
rokona volt.)520
Noha a magyar király nagyapja, II. Károly halála után érzékelhetően lazultak
a dinasztia két ága közti kapcsolatok, két húgával, valamint a közeli Habsburg rokonokkal,
anyja testvérével, Albert német királlyal, illetve annak fiaival Károly továbbra is igyekezett
kapcsolatot tartani.521
Idősebb húgának, Beatrixnak a férje, János vienne-i dauphin
diplomáciai feladatokat is ellátott a magyar király felhatalmazásából,522
a kisebbik
lánytestvér, Klemencia kiházasìtására pedig Károly is szőtt terveket, az 1309-es esztendő
végén még az is felmerült, hogy Magyarországon adja férjhez, ìgy szerezve támogatót
magának.523
A magyar király és Bölcs Róbert nápolyi uralkodó közti kölcsönös
bizalmatlanságnak minden bizonnyal Klemencia volt az egyik nagy vesztese: 1312-ben
tervezett aragóniai házasságát Róbert azért nem engedélyezte, mert az esetleg magyar-aragón
közeledéshez vezethetne.524
Végül 1315-ben X. Lajos francia királynak lett a felesége,
házassága azonban egy évig sem tartott. Klemencia már özvegyen szülte meg fiát, a csecsemő
halálával pedig tarthatatlanná vált a helyzete a francia udvarban, ìgy Provence-ba költözött. A
Károly és Klemencia közti kapcsolattartásról nem maradtak fenn források, egy közvetett adat
azonban arra utal, hogy egészen Klemencia 1328-ban bekövetkező haláláig figyelmet
fordìtottak egymásra: 1323 decemberében, Avignonban kelt levelében XXII. János pápa arról
ìrt Károlynak, hogy Magyarország viszonyairól – és magának a királynak a helyzetéről is –
Klemencia gyóntatójától szerzi az információkat.525
Klemencia élete végéig Clémence de
Hongrie-ként, Magyarországi Klemenciaként szerepelt, nevével apja, Martell Károly magyar
520
Életéről lásd PÓR ANTAL: Boleszló herceg, esztegomi érsek. Esztergom, 1900.; STANISŁAW SROKA: Egy
lengyel származású főpap a 14. századi Magyarországon. Boleszló esztergomi érsek (1321-1328). Aetas 1994/1.
89-101.
521 Így például 1303-ban Albert német királytól kért segìtséget – CDH VII/5. 376-377., AOkl. I. 510. sz. A
Habsburgokkal fennálló jó viszony az 1320-as évek elején még kölcsönös volt, a magyar király 1322-ben
segédhaddal támogatta Albert fiát, Szép Frigyes osztrák herceget a német trón megszerzéséért folytatott
küzdelmében. Az évtized végére azonban megromlott az osztrák-magyar kapcsolat, 1328-ban I. Károly cseh
segìtséggel már a Habsburgok ellen vezetett hadat. A történtek rövid áttekintését lásd például KRISTÓ GY.: Az
Anjou-kor háborúi i. m. 70-74.
522 1317. febr. 22-én I. Károly megbìzta képviselőjeként János vienne-i dauphint, hogy Róbert királytól
kieszközölje számára az őt illető Salerno és Szentangyalhegy fejedelemségét és jogait – CDH VIII./2. 41-42.,
AOkl. IV. 407. sz.
523 1310. jan. 15. e.: FINKE, H.: Acta aragonensia. III. 212-213., AOkl. II. 821., 823. sz.
524 1312. ápr. 20. e.: FINKE, H.: Acta aragonensia I. 295-297., AOkl. III. 271. sz.
525 THEINER: Vetera monumenta I. 494., AOkl. VII. 668. sz.
131
királyi cìmére utalva, de magyar királylány-voltára emlékeztették értékes dìsz- és használati
tárgyai is, amelyeket Franciaország és Magyarország cìmerével dìszìtettek.526
Nápolyi aspirációk
A nápolyi anyakirályné, Mária 1323-ban halt meg, testét három évvel később helyezték el
pompás, Tino di Camaino által készìtett sìremlékébe, a nápolyi Santa Maria Donnaregina
templomában. Örök álmát a falról magyar szentek, köztük Szent Erzsébet vigyázták,
Magyarország azonban élete utolsó éveire inkább már csak távoli emlék maradt számára.
Végrendelete – amelynek a végrehajtáskor felvett jegyzőkönyve maradt fenn – jól jelzi a
család nápolyi és magyarországi ága közt meglazult családi szálakat. A hosszú, rendkìvül
gazdag lista szerint a királyné kincseiből ugyan egy-egy tétel jutott a magyar királynak, illetve
két magyarországi egyháznak is, a hátrahagyott ékszerek, könyvek, képek, ruhák, egyházi és
világi rendeltetésű tálak, serlegek és egyéb értékek zöme a nápolyi rokonoknak, illetve a
Nápolyi Királyság különböző egyházainak, valamint a királynéi udvar tagjainak jutott. Az
apjától, V. István magyar királytól örökölt óriási rubinkövet, amely a királyné koronáját
ékìtette, Róbert király kapta, Szent Lajos francia király zsoltáros könyvét Róbert felesége,
Sancia királyné – unokájára, a magyar uralkodóra „csak‖ egy drágakövekkel, gyöngyökkel
dìszìtett keresztereklyét hagyott.527
Mária halálával Károly számára is lezárult egy korszak –
ettől kezdve egyetlen olyan családtag sem maradt a nápolyi udvarban, akihez személyesen
kötődött volna. E körülményből azonban természetesen nem következett, hogy Károly a
továbbiakban ne követte volna figyelemmel szülőföldjének politikai változásait.
Az 1330-as évekre már kevesen emlékeztek a Dalmáciában kisszámú kìsérettel partra
tett gyermekre – az időközben eltelt évtizedekben Károly magabiztos, tekintélyes uralkodóvá
nőtte ki magát, aki erős, virágzó királyságot teremtett. A hazai rendteremtés után Károly
érdeklődése – a családi hagyományoknak megfelelően – a határokon túlra irányult. Miután a
szomszédban épp nem akadt megüresedő trón, Károly a feledésből elővette és leporolta saját
nápolyi elsőszülöttségi jogát. Az őt annakidején az apai örökségből kigolyózó nagybácsinak, a
hatvanas évei felé közeledő I. Róbert nápolyi királynak csupán két leányunokája volt, fia,
Károly calabriai herceg ugyanis 1328-ban elhunyt. Halála megtörte Róbertet, ìgy számára is
526
Hagyatéki leltárának kiadása: DOUET D’ARCQ: Receuil des nouveaux comptes de l’argenterie des rois de
France. Paris, 1869.
527 ADE I. 229-262. (287. sz.)
132
elfogadhatóvá vált Károly kézenfekvő ötlete: kisebbik fiát, Andrást össze kell házasìtani
Róbert örökösével, a nagyobbik lánnyal, Johannával, s a házaspár együtt léphetne Róbert után
a nápolyi trónra.528
Hosszas előkészületek után, 1333 nyárelején I. Károly – 1300 óta első ìzben –
nagyszámú kìséret élén szülőföldjére utazott.529
Az utazás apropójául András és Johanna
tervezett összeházasìtása szolgált. Károlyt ugyan uralkodása három évtizede alatt
meglehetősen lefoglalták magyarországi feladatai, de soha nem feledkezett meg arról, hogy az
elsőszülöttség jogán tulajdonképpen a nápolyi trón is őt illette volna. Az előkészìtett házasság
– amelynek révén, ha Károly már nem is, legalább egyik fia mégis csak lehetőséget kaphatott
arra, hogy ősei trónjára üljön – balzsamot jelentett a mellőztetés soha be nem hegedt sebére. A
nápolyi látogatás során a magyar királyt, feleségét és fiát nagy tisztelettel és fényes
ünnepségekkel fogadták. Bölcs Róbert az alkalomra külön sermót, prédikációt ìrt,530
Nápoly
határában Károlyt csókkal fogadta, és elhatározta, hogy találkozásuk helyszìnén később
templomot emel.531
Szeptemberben a tervezett eljegyzésre is sor került, a két gyermek, a
hatéves András és az ötéves Johanna elmátkásìtásával egyidőben András a Calabria hercege
cìmet is megkapta.532
A dinasztia két ágát újra összekapcsoló eseményt Itália-szerte nagy
érdeklődéssel kìsérték: Velence már az előkészületektől kezdve rajta tartotta szemét a nápolyi
528
Így tartotta a korabeli itáliai közvélekedés is: Károlyról „per molti si dicea ch’a·llui succedea il reame di
Cicilla e di Puglia; e per questa cagione parendone al re Ruberto avere coscienza, e ancora perch’era morto il
duca di Calavra figliuolo del re Ruberto; e nonn-era rimaso di lui altro che due figliuole femmine, né·re Ruberto
non avea altro figliuolo maschio, innanzi che ’l reame tornasse ad altro lignaggio sí volle il re Ruberto che dopo
lui succedesse il reame al figliuolo del detto re d’Ungheria suo nipote‖ – Cronica di Giovanni Villani i. m. 1197.;
A három Villani krónikája i. m. 134.
529 Az utazás előkészületeiről 1331-től kezdve számos forrás tudósìt: ADE I. 284. (296. sz.), 289. (300. sz.), 290.
(301. sz.), 296. (307. sz.) skk.; a már megkezdett utazásra 1332-ben Károly köszvénye miatt nem került sor:
„idem dominus rex una cum filio suo pervenit usque ab Albam Regalem, et ibi infirmitatem podagre occupatus,
de consilio suorum baronum, tam occasione dicte sue infirmitatis quam etiam occasione hyemis imminentis,
rediit Viscegradum‖ – ADE I. 301. (312. sz.)
530 ALESSANDRO BARBERO: La propaganda di Roberto d’Angiò re di Napoli (1309-1343). In: Paolo
Cammarosano (dir.): Le forme della propaganda politica nel Due e nel Trecento. École Française de Rome,
1994. (Collection de l’École Française de Rome 201.) 124-125.
531 „il re Ruberto gli si fece incontro infino a’ prati di Nola, basciandosi in bocca con grandi acoglienze, e
ordinovisi e fecesi fare per lo re una chiesa a onore di nostra Donna per perpetua memoria di loro congiunzione.
E poi giunti in Napoli, si cominciò la festa grande, e fu molto onorato il re d’Ungheria dal re Ruberto‖ – Cronica
di Giovanni Villani i. m. 1196.; A három Villani krónikája i. m. 134.
532 Cronica di Giovanni Villani i. m. 1197.; A három Villani krónikája i. m. 134.; Róbert királynak az
eseményről tudósìtó, Provence és Forcalquier seneschalljához ìrt levele: ADE I. 318. (324. sz.)
133
látogatás minden részletén,533
Firenze az eljegyzési szertartáson nyolc követtel képviseltette
magát.534
Károly jóval fényesebb kìsérettel érkezett Apuliába, mint ahogy onnan több mint
három évtizeddel korábban elindult: Szlavóniából hatszáz lovassal kelt útra, behajózásukra a
gondos vendéglátó hat újonnan felszerelt gályát biztosìtott.535
A magyar kìséret a közel
féléves vendégeskedés alatt harminc marhát, 447 disznót, 391 ürüt és három borjút
fogyasztott el jó étvággyal, egyebeket nem számìtva;536
a költségek miatt Róbert kénytelen
volt külön adót kivetni.537
A Károllyal tartó előkelők közt ott szerepelt Druget János nádor,
aki Róbert királytól több kiváltságban is részesült,538
Telegdi Csanád esztergomi érsek,
Báthori András váradi püspök, Piacenzai Jakab csanádi püspök, Doncs zólyomi ispán, az
András herceg nápolyi udvartartásának élére állìtott Csór nembeli Tamás csókakői várnagy,
és számos udvari lovag, köztük például a Sitkei fivérek, István és Lökös.539
Néhány hónapnyi vendégeskedés után a magyar király és kìsérete hazatért, András
herceg és kisszámú udvartartása azonban Nápolyban maradt, hogy elsajátìtsa leendő országa
szokásait. Károly, miközben a dalmát partok felé hajózott, elégedetten gondolhatott vissza a
nápolyi vizitre: a vártnál könnyebben nyélbe ütött házasság révén egyik fia mégis csak
lehetőséget kaphat arra, hogy ősei trónjára üljön.
Három király Visegrádon
Az 1333-as, minden szempontból eredményes nápolyi látogatást két év múlva egy még
nagyobb szabású királyi összejövetel követte, a helyszìn ezúttal Károly visegrádi udvara volt.
A magyar király imponáló kelet-európai tekintélyét jelzi, hogy sikerült tárgyalóasztalhoz
ültetnie az egymással ellenséges viszonyban álló lengyel és cseh uralkodót. 1335
533
ADE I. 289. (299. sz.), 297. (308-309. sz.), 300. (311. sz.) stb.
534 Cronica di Giovanni Villani i. m. 1197.; A három Villani krónikája i. m. 134.
535 ADE I. 306. (315. sz.); 338. (337. sz.)
536 ADE I. 337. (336. sz.), egyéb magyar vonatkozású kiadások uo. 312. (319. sz.)
537 ADE I. 318. (324. sz.)
538 ADE I. 292. (303. sz.); 314. (322. sz.) Távollétében itthoni feladatkörét fia, Druget Vilmos látta el nádori
helyettesként (vicesgerens palatini): AOkl. XVII. 458. 465. 494. 497. sz. stb.
539 Az egyháznagyok és Doncs ispán utazásáról krónikás forrás tudósìt. JOHANNES DE THUROCZ: Chronica
Hungarorum i. m. 152.; Csór Tamásra: AO III. 175-176.; Sitkeiek: CDH VIII/7. 274.
134
novemberében, fényes külsőségek közepette került sor a három uralkodó visegrádi
találkozójára: az ekkor 47 esztendős Károly udvarában három hétig vendégeskedett korábbi
sógora, János cseh király, valamint aktuális sógora, az ekkor két éve uralkodó III. Kázmér
lengyel király. Az eseményen a három „főszereplő‖ mellett jelen volt János király fia, a 19
éves Károly morva őrgróf (a későbbi IV. Károly császár), a 9 esztendős Lajos magyar
trónörökös, továbbá számos sziléziai, lengyel és német fejedelem, és a Német Lovagrend
képviselői.540
A jelentős diplomáciai rendezvényre a Csehország és Lengyelország, valamint a
Lengyelország és a Német Lovagrend közti vitás kérdések rendezése céljából került sor, a
házigazda magyar király közvetìtőként, illetve felkért döntőbìróként vezette a
tárgyalásokat.541
A cseh-lengyel ellenségeskedést elsősorban a Luxemburgok területi igényei
okozták. A Luxemburg-házat keleti terjeszkedésük kezdetétől fogva vonzotta a lengyel királyi
cìm megszerzése, jogcìmként az előző csehországi uralkodóház, a Přemysl-dinasztia rövid,
1290-1306 közti lengyelországi uralmára hivatkoztak. János cseh király célja megvalósìtása
érdekében szövetséget kötött a Német Lovagrenddel, 1327-ben pedig fegyverrel indult
Ulászló székvárosa, Krakkó ellen, az ostrom azonban eredmény nélkül ért véget.542
Nagyobb
sikert ért el Sziléziában, ahol a Piast-ház mellékágaiból származó hercegek sorra meghódoltak
a cseh koronának.543
Az egyszerre több fronton is harcra kényszerülő I. Ulászló sokat
köszönhetett veje, a magyar király kitartó támogatásának: a Német Lovagrend ellen több
ìzben is harcoltak magyar segédcsapatok, János cseh királyt pedig volt, hogy csak az tartotta
vissza a Lengyelország elleni újabb támadástól, hogy egy nagylétszámú magyar sereg
felvonult a cseh-magyar határra.544
I. Károly kitartóan próbálkozott, hogy békét közvetìtsen
540
Az esemény legfrissebb áttekintése, a legfontosabb okleveles források hatnyelvű kiadásával: GYÖRGY RÁCZ
(edited by): Visegrád 1335. International Visegrad Fund et al., 2009.
541 A lovagrend esetében a cseh királlyal együtt: „in nos, reges Hungarie et Bohemie, tanquam communiter
arbitratores et amicabiles compositores per eosdem iamdudum et nunc mediantibus legittimis instrumentis et
littetris compromissariis efficacibus electos‖ – DF 288349, RÁCZ, GY. (ed.): Visegrád 1335 i. m. 137., AOkl.
725. sz.
542 JÖRG K. HOENSCH: Die Luxemburger i. m. 62. skk.
543 Máig a legjobb összefoglaló Szilézia-történet: Geschiche Schlesiens. Hrsg. Hermann Aubin. Bd. 1. Von der
Urzeit bis zum Jahre 1526. Bresslau, 1938.
544 „Wladislaus […] solatia a genero suo Karolo Hungarie rege […] contrahit […] Cruciferorum […]
temeritatem vindicaturus. […] in potenti virtute Chelmensem terram ingreditur [...] usque ad Ossam vastat‖ –
DLUGOSSI, I.: Annales IX. 138. A csehországi Petrus von Zittau elbeszélése szerint a Krakkó elleni támadás
sikerét is a magyar király erélyes fellépése akadályozta meg, aki Jánost gyermekeik eljegyzésével épp
135
két szövetségese között, a cseh-lengyel viszálykodás megszüntetésére azonban csak Ulászló
halála után, III. Kázmér trónraléptével jött el a megfelelő alkalom.
A visegrádi „királytalálkozó‖ egy hosszú, több mint egy esztendővel korábban
megkezdett tárgyalás-sorozatot zárt le eredményesen, és egyúttal méltó körülmények
közepette. III. Kázmér, valamint – cseh részről – Károly morva őrgróf előbb 1335. május 28-
án fegyverszünetet kötött Sandomirban,545
majd három hónap múlva, augusztus 24-én a két
király megbìzottai a magyarországi Trencsénben megállapodtak a tervezett békeszerződés
pontjairól.546
I. Károly már a sandomiri szerződésben kezesként szerepelt, a trencséni
tárgyalások az ő instrukcióit követték, szeptember elején pedig a cseh küldöttekkel egyezséget
kötött a kölcsönös segìtségnyújtásról.547
Végül a Visegrádon novemberben, már a királyi vendégek részvételével nyélbe ütött,
alaposan előkészìtett záró-megegyezés értelmében János cseh király lemondott lengyel
trónigényéről; viszonzásul III. Kázmér vállalta, hogy 20 ezer cseh ezüst márkát fizet, és
lemond az egykor Lengyelországhoz tartozó, de János által a Cseh Királysághoz csatolt
Sziléziáról. 548
A cseh-lengyel békemegállapodás elfogadására, ìrásba foglalására a házigazda
megerősìtett szövetségük felbontásával fenyegette: „Eodem tempore multi duces Polonie ad Johannem, regem
Boemie, visitantem eorum terminos venerunt eique fidem et dexteram sub forma homagii ultronei prebuerunt.
Erat enim tunc rex sub tali intencione, quod Cracouiam cum regno Polonie sibi ablatam cuperet in manu valida
recuperare. Incipiebant namque iam premissi exercitus ipsam Cracouiam civitatem hostiliter impugnare; rex vero
Lokotko, qui in civitate erat, adventum regis Boemie significat Karulo, regi Vngarie, suo genero, eum pro
consilio ac auxilio implorando. Karulus itaque, rex Vngarie, Johannem, regem Boemie, de federe concordie inter
ipsos prius habite ammonuit, ut et suum non offendat socerum, postulavit. Nunciis quoque et litteris regi Boemie
taliter demandavit: Si aliquam meo socero molestiam intuleritis, simile opus committetis, acsi meum filium sub
meis oculis mactaretis. Cessavit sic rex Boemie regem Polonie suum adversarium impugnare.‖ – PETRUS VON
ZITTAU: Chronicon Aulae regiae. In: Fontes rerum austriacarum, Scriptores VIII, 1875. (Lib. II. cap. XIX.) A
Lengyelországnak nyújtott magyar segìtségről lásd PÓR ANTAL: Magyar-lengyel érintkezés a XIV-ik században.
Századok (1903) 201-218.
545 CDH VIII/4. 62-65., AOkl. XIX. 295. sz.
546 CDMorav. VII/1. 56-57., AOkl. XIX. 523. sz.
547 DF 287457, RÁCZ, GY. (ed.): Visegrád 1335 i. m. 81. skk., AOkl. XIX. 539. sz.
548A cseh-lengyel békeszerződés nov. 19-én kelt, a Prágában őrzött oklevélpéldány kiadása: RÁCZ GY. (ed.):
Visegrád 1335 i. m.104. skk.; a konkrét megállapodás nov. 22-i oklevelének – amelynek a Wrocławban őrzött
példánya maradt fenn – a kiadása uo, 120. skk. A megegyezésről, valamint az ellenségeskedés családi eredetéről
Károly morva őrgróf később önéletrajzában is pontosan beszámolt: „Ibique fecit idem rex Karolus pacem inter
patrem nostrum et Cracovie regem, ita quod renunciaret pater noster iuri sibi debito in inferiori Polonia, scilicet
Gneznensi et Kalixiensi et aliis inferioribus provinciis Polonie. Rex vero Cracovie renunciavit patri nostro et
regno Boemie pro se et successoribus suis regibus inferioris Polonie in perpetuum de omni accione omnium
ducatuum Slezie et Opulie et civitatis Wratislavie. Nam ante erat dissensio inter eos, quoniam avus noster
Wenceslaus secundus, rex Boemie, possederat inferiorem Poloniam predictam cum ducatibus Cracovie et
136
feleségének, Erzsébet királynénak a nevenapján, november 19-én került sor, ünnepélyes
keretek között, s valószìnűleg ezen a napon hirdette ki a két döntőbìró, a magyar és a cseh
király a lengyel-lovagrendi területi vitában hozott ìtéletét.549
Az ìrásba egy héttel később,
november 26-án foglalt ìtélet – amely az évekkel későbbi megegyezéseknek is alapjául
szolgált – Kujáviát és Dobrzynt a lengyel uralkodónak, Pomerániát viszont a Német
Lovagrendnek ìtélte oda.550
A három király kìséretének létszáma, az egymásnak adott pompás ajándékok méltók
voltak a nem mindennapi eseményhez: a két uralkodói vendég ebédjére a magyar krónikás
szerint naponta csak kenyérből négyezer fogyott, borból pedig száznyolcvan hordónyit mértek
ki. Károly amellett, hogy bőkezűen vendégül látta a kongresszus résztvevőit, Jánost gazdagon
meg is ajándékozta, Kázmérnak pedig kezességet vállalt a 20 ezer márkából még meg nem
fizetett összegre. A magyar krónikás akkurátusan fel is sorolta a mìves ajándékokat:
tudósìtása szerint a cseh király ötven ezüstkorsót, két tegezt, két övet, „egy csodálatos
sakktáblát, két felbecsülhetetlen értékű nyerget‖, egy tőrt, valamint egy „csodálatos munkával
kidolgozott gyöngykagylót‖ kapott, szemléletesen bizonyìtva a magyar király egyre gyarapodó
gazdagságát.551
A visegrádi megállapodások sora nem csak a találkozón részt vevő királyok és kisebb-
nagyobb fejedelmek, de I. Károly megbìzhatatlan unokaöccsei, az osztrák hercegek számára
is tartogatott új fejleményeket. „Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket
vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt
egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.‖ – zárta a királytalálkozóról ìrt tudósìtását
a magyar krónikás.552
Az osztrák hercegek – II. Albert és Ottó – elleni fellépés lehetőségét
már a szeptemberben megkötött cseh-magyar szerződésbe belefoglalták, és valóban, a
Sandomerie racione unice filie Przemisl, regis inferioris Polonie, ducis Cracovie et Sandomerie, quam acceperat
in uxorem. Qui Przemisl post mortem suam dederat avo nostro et corone regni Boemie in perpetuum tam regnum
quam ducatus possidendos. Kazomirus vero predictus erat patruus ipsius domine, et dicebat se ius habere in
regno Polonie inferioris, asserendo quod femina non posset hereditare in regno. Et sic guerra a longis temporibus
duraverat inter reges Boemie et Kazomirum ac patrem suum quondam, Wladislaum nomine, reges Cracovie seu
inferioris Polonie.‖ – Karoli IV imperatoris Romanorum Vita i. m. 80-82.
549 A dátum megállapìtásához lásd Rácz György érvelését: RÁCZ, GY. (ed.): Visegrád 1335 i. m. 50.
550 DF 288349, kiadása: RÁCZ, GY. (ed.): Visegrád 1335 i. m. 136. skk.
551 JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m. 153.
552 uo.
137
megállapodást a „szent evangéliumra tett esküvel‖ erősìtették meg.553
A következő év, 1336
januárjában I. Károly és János cseh király a visegrádi szövetség alapján külön cseh-magyar
megállapodásban szabályozták a régió kereskedelmi útjainak forgalmát,554
a nyár folyamán
pedig az osztrák hercegek elleni hadjárat hozta újra egy táborba a három királyt. János cseh
király Karintia és Dél-Tirol hovatartozásának eldöntéséért,555
Károly a Habsburg-hűséget
választó Babonićok miatt került szembe a hercegekkel,556
a harmadik uralkodó, Kázmér
lengyel király pedig teljesìtette szövetségesi kötelezetségeit. Közös fellépésük békekötésre
késztette az osztrák felet – a hadbaszállt seregek úgy tértek haza, hogy tényleges
összecsapásra nem is került sor. A harc elmaradását kevesen sajnálhatták, a magyar
trónörökös, Lajos azonban minden bizonnyal közéjük tartozott: ez volt élete első komoly
hadjárata, mégsem nyìlt alkalma bátorsága megcsillogtatására.
A lengyelországi lehetőség
Az 1330-as évek végén újabb trón megszerzésére nyìlt lehetőség. I. Károly az utolsó feleség,
Erzsébet személyében végre életre szóló társat kapott, a Piast-házban pedig családja
legértékesebb és legmegbìzhatóbb szövetségesét sikerült megtalálnia. A magyar-lengyel
szövetség az apák halála után is megmaradt, nehéz helyzetben a két örökös, Kázmér és Lajos
is mindig számìthatott unokafivére diplomáciai vagy fegyveres segìtségére.557
A rokonságnak
és a két udvar közt ápolt baráti kapcsolatnak köszönhetően az apja örökébe 1333-ban lépő III.
(Nagy) Kázmér 1339-ben, Visegrádon vendégeskedve örökösödési szerződést kötött az
Anjou-házzal: amennyiben nem születik fiú utódja, a lengyel trónra Károly valamelyik fia
553
„nos obligamus […] ad sancta Dei evangelia corporali prestito sacramento promittentes…‖ – RÁCZ, GY.
(ed.): Visegrád 1335 i. m. 83.
554 Kiadása: RÁCZ, GY. (ed.): Visegrád 1335 i. m. 164. skk.; átìrásairól lásd AOkl. XX. 6. sz. A magyar
történettudomány – különösen a 20. század óta – kiemelt jelentőséget tulajdonìt a megállapodásnak, mintegy a
Bécs elkerülésére irányuló kereskedelmi egyezményt tekintette a visegrádi királytalálkozó legfontosabb
eredményének. Skorka Renáta meggyőző érvelése szerint a kereskedelmi megállapodás csak egyik eleme volt az
osztrák hercegek elleni hadjárat előkészìtésének.
555 A magyar király – Károly őrgróf későbbi önéletìrása szerint – „propter hoc ligavit se et promisit esse in
adiutorio patris nostri contra ducem Austrie, qui abstulerat fratri nostro ducatum Karinthie‖ – Karoli IV
imperatoris Romanorum Vita i. m. 82.
556 DF 258199, Blagay 115-116., CDCr. X. 249.250., AOkl. XX. 7. sz.
557 Az Anjouk lengyel kapcsolataira, lengyelországi uralkodására újabban lásd HALINA MANIKOWSKA: La
Pologne sous l’influence des Angevins de Hongrie. In: Les Princes angevins i. m. 247-264.
138
kerül.558
A lehetséges magyar uralomtól való lengyel félelmeket Károly jó előre különböző
ìgéretekkel igyekezett leszerelni, decemberben külön oklevélben azt is kinyilvánìtotta, hogy
Kázmér halála esetén meg fogja őrizni Krakkó jogait és kiváltságait.559
Az örökösödési megállapodás természetesen nem jelentett garanciát arra, hogy
Lengyelország valóban a magyar Anjou-ág ölébe pottyan, hisz Kázmér ekkor még nem volt
harminc esztendős. Visegrádra első felesége, egy litván fejedelemlány halála után érkezett,
akitől már volt két leánya. Az elkövetkező évtizedekben még számos gyermeket nemzett,
köztük több fiút is, ezek a gyermekek azonban nem a törvényes feleségektől, hanem
különböző ágyasoktól származtak.560
Lengyelország trónjának megszerzése – a visegrádi
megállapodás ellenére – továbbra is mágnesként vonzotta a Luxemburgokat, s erre egy jól
kitervelt házasság szerződésszegés nélküli megoldást kìnált volna. János király és fia, Károly
őrgróf mindig kiváló házasságszerzőnek bizonyult, Kázmérnak is találtak méltó feleséget a
cseh királylány, a frissen megözvegyült Margit személyében.561
A lengyel királyt 1340-ben
prágai udvarukba hìvták, ahol meg is kezdődtek az előkészületek az esküvőre, Margit
azonban váratlanul megbetegedett, és meghalt még a tervezett nász előtt. Kázmér következő
feleségét, Adelhaidot, a hesseni tartománygróf leányát ugyancsak a Luxemburgok ajánlották a
lengyel király figyelmébe, Kázmér és Adelhaid házassága azonban terméketlennek és olyan
rossznak bizonyult, hogy a király el is taszìtotta magától asszonyát, a házasság felbontása
558
Maga az oklevél nem maradt fenn, ezévi kiállìtásáról azonban mind magyar, mind lengyel krónikás beszámol.
„Anno domini millesimo tricentesimo tricesimo nono Kazmyrus rex Polonie in mense Iulii venit in Wyssegrad
ad Karolum regem Hungarie cum episcopis et baronibus regni sui, et de consensu et voluntate omnium illorum
regnum Polonie libere resignavit domino Lodowico filio regis Karoli, filio sororis sue eo, quod non haberet
filium, et ad hoc confecerunt evidens instrumentum‖ – JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m.
153.; Kázmér országa püspökeivel és báróival „contulit se personaliter Hungariam, et septima die mensis Iulii in
Vischegrad ad generum suum Karolum Hungarie regem perveniens, prefatum Ludovicum nepotem suum a
sorore in Polonie regem sub certo federe tunc coram icto, et conditionibus utilibus et necessariis rem huiusmodi
qualificantibus accepit et designavit in Polonie regem, se absumpto sibi successurum fedusque huiusmodi literis
et privilegiis fuit hinc inde sanccitum et firmatum‖ – DLUGOSSI, I.: Annales i. m. IX. 212. A lengyel
krónikabejegyzés kritikáját lásd AOkl. XXIII. 455. sz.
559 AOkl. XXIII. 733. sz.
560 A vérbő Kázmér király – ahogy a lengyel krónikás, Jan Dlugosz is megjegyezte – „nem bìrta fékezni buja
természetét‖, és számos ágyast tartott: „concubinarum amplexibus publice et privatim frueretur, quarum greges
in Opoczno, in Czchow, in Crzeczow et plurimis aliis locis, quasi quasdam turpitudinis officinas locaverat.‖ –
DLUGOSSI, I.: Annales i. m. IX. 255.; vö. PÓR ANTAL: Nagy Kázmér lengyel király családi élete. Századok
(1903) 693-712.
561 Margit, János cseh király 1313-ban született legidősebb gyermeke Henriknek, Alsó-Bajorország hercegének
volt a felesége.
139
érdekében véget nem érő és eredménytelen szentszéki perbe bocsátkozva. A Luxemburgok
terve ily módon nem vált be, sőt, a Hesseni Adelhaiddal folytatott per közvetve az Anjou-ház
malmára hajtotta a vizet: mivel a Szentszék továbbra is Adelhaidot tekintette Kázmér
feleségének, ezzel az ezt követően kötött két házasság érvénytelennek számìtott.562
A sors iróniája, hogy a Visegrádon még a lengyel és a cseh király megbékélését
közvetìtő I. Károly magyar király néhány évvel később saját családja számára biztosìtotta a
Luxemburgok elől elzárt lengyel trónt. A cseh-magyar barátságot azonban nem zavarta meg,
hogy ezúttal I. Károly bizonyult eredményesebbnek. Igaz, a magyar király a szerződéssel
immár a harmadik trónt biztosìtotta gyermekei számára, bizonyìtva, hogy méltó örököse
dédapjának, a nápolyi dinasztiaalapìtó I. Károlynak, de a Luxemburgok sem lehettek
elégedetlenek: Károly őrgróf elsőszülött lánya, Margit ekkor már a magyar trónörökös, Lajos
jegyese volt, és leendő királynéként a magyar nyelv és szokások elsajátìtása érdekében a
visegrádi udvarban nevelkedett.563
Dalmáciától Havasalföldig: pozícióvesztés és eredménytelen expanzió
Károly négy évtizedes uralkodása természetesen nem csupán sikerekből állt; igaz, nem
gyakran, de kudarcból is kivehette a részét. A Magyar Királyság hosszú munkával
helyreállìtott politikai egysége az 1320-as években érdekes módon épp ott csorbult, ahol az
első években a legerősebb volt Károly bázisa: Horvátországban, illetve Dalmáciában. Spalatói
partraszállása után Károly két évtizeden át nem kereste fel koronája két déli országát, amelyek
élén báni kinevezéssel az őt gyermekként trónra segìtő Ńubić Pál, majd 1312-től legidősebb
fia, Mladen állt. A Ńubićok, különösen Mladen bán egyre erőszakosabb hatalomgyakorlása
azonban az 1320-as évekre már komoly károkat okozott a királynak. A dalmát tengerpart
városainak az 1320-as évek elejére elegük lett a bán rájuk erőltetett elöljáróiból, a gyakori
túlkapásokból,564
és – hogy megszabaduljanak a magyar korona nevében zsarnokoskodó
Mladentől – Velence fennhatósága alá helyezték magukat. Elsőként Sebenico lépett erre az
562
PÓR A.: Nagy Kázmér i. m. 700. skk., HALINA MANIKOWSKA: La Pologne sous l’influence i. m. 262.
563 Margit 1335-ben született. A házassági szerződés: 1338. márc. 1.: CDMorav. VII. 135.; Lajos herceg
menyasszonyának szolgálatában szerzett érdemekért adott kiváltság: 1339. júl. 9.: CDH VIII/4. 573-575., AOkl.
XXIII. 408. sz.
564 Pl. a bánhoz küldött traui követek bebörtönzéséről, megkìnzásáról tudósìt a város 1321. dec. 2-án a velencei
dogéhoz ìrt levele: AOkl. VI. 323. sz.
140
útra, 1322. március 1-én, de példáját hamarosan Trau is követte, Velence pedig igyekezett
Spalatót is mielőbb uralma alá csábìtani.565
Sebenico és Trau elpártolása hìrére Mladen bán a városok ostromára indult. Előbb
Sebenico mellett táborozott, „feldúlva a vidéket és a sebenicói földeket, kivágta a fákat,
szőlőültetvényeket, s állandóan támadta a nevezett várost‖, majd a pusztìtást Traunál
folytatta. Eredményt azonban nem ért el, ekkorra ugyanis saját emberei – akik csak
„félelemből szolgáltak a nevezett bánnak‖ – is megelégelték a pusztìtásait, s csatlakozva a
Babonić János szlavón bán, valamint a szomszédos Bosznia bánjának felmentő seregéhez,
Mladent elűzték Trau falai alól.566
A bán szorult helyzetében a királytól kért segìtséget, aki a
dalmáciai események hìrére a nyár végén maga is sereggel vonult a Tengermellékre. Knin
váránál látszólag szivélyesen fogadta Mladent, utána azonban erős fegyveres őrizet alatt,
fogolyként vitte magával Magyarországra.567
A Ńubić-uralomra mért csapás azonban nem
vonta maga után a király hatalmának helyi megerősödését. Hiába intézett Károly határozott
hangú levelet Velencéhez dalmáciai jogai védelmében, a városok továbbra is a köztársaság
fennhatósága alatt maradtak.568
Horvátország élére előbb a Ńubićokkal rivális Babonić János
szlavón bánt nevezte ki, a következő évben azonban őt is elmozdìtotta. A báni tisztet egy
magyar báró, Felsőlendvai Miklós kapta, aki 1323-ban katonai vereséget mért Babonić János
ellene felvonuló seregére,569
Horvátországot azonban sem neki, sem utódjának, Mikcs bánnak
nem sikerült teljesen pacifikálnia – az újra és újra lázadó Babonićok, az egykori Ńubić-
familiárisok gondoskodtak arról, hogy a horvátországi magyar uralom Károly uralkodása alatt
már mindvégig csupán névleges maradjon.570
A Horvátországgal szomszédos Bosznia kezdetben ugyancsak Ńubić befolyási
övezetnek számìtott, Ńubić Mladen bukása után azonban a régi bosnyák bán fia, Kotromanić
565
AOkl. VI. 470., 515., 525. sz.
566 Michae Madii Historia – Scriptores rerum Hungaricarum. Cura et studio Ioannis Georgii Schwandtneri.
Vindobonae, 1748. III. 646-648.; Károly Róbert emlékezete i. m. 127-128.
567 ou.
568 ADE I. 224225., AOkl. VI. 721. sz.
569 Michae Madii Historia – SCHWANDTNER, I. G.: Scriptores rerum Hungaricarum III. 650.; Károly Róbert
emlékezete i. m. 129.
570 KRISTÓ GY.: Feudális széttagolódás i. m. 208-209.; NEVEN BUDAK – MILJENKO JURKCOVIĆ: Les Anjou et les
territoires Croates. In: L’Europe des Anjou i. m. 207-208.; A király pozìcióinak horvátországi gyengülése
természetesen nem érintette Szlavóniát.
141
István lett a bán, aki kifejezetten jó viszonyt ápolt a magyar uralkodóházzal. A kapcsolatok
hőfokát jelzi, hogy Károly közvetìtésével István bán Piast-házi feleséget kapott, Erzsébet
királyné unokahúgát, Erzsébet kujáviai hercegnőt.571
Az együttműködésre elsősorban a mind
Magyarországgal, mind Boszniával szomszédos Szerbia ellen volt szükség, ahol a 14. század
első évtizedeiben sűrűn fellobbanó trónküzdelmek többször is újrarajzolták az ország politikai
viszonyait.572
I. Károly fő célja a Szávától, illetve az Al-Dunától délre fekvő macsói bánság
visszaszerzése, majd megtartása volt. Macsó még az 1280-as években, IV. László uralkodása
alatt került szerb kézre, Dragutin István feltehetőleg felesége, Katalin Árpád-házi hercegnő
kezével jutott a terület birtokába.573
Dragutin István halálával azonban testvére, II. Uroń István
– az Anjou-ház régi ellenfele, „fortélyos és hazug ember‖, aki „semmiféle egyezményt meg
nem tart‖ – Macsót Szerbiához csatolta, és Magyarország területére törve, a Szerémséget
pusztìtotta.574
Károly két ìzben is hadat vezetett Uroń István ellen: az első hadjárat során –
amelyre a legvalószìnűbb feltételezés szerint 1317 elején kerülhetett sor – bevette Macsó
várát, 1319 őszén pedig megerősìtve pozìcióit, birtokba vette Nándorfehérvár várát.575
A két
győztes hadjárat azonban arra nem volt elég, hogy az elkövetkező évekre is garantálja a békét
a déli határok mentén. Károly, illetve csapatai többször is harcra kényszerültek Uroń
Istvánnal, illetve utódával, Duńan Istvánnal, az al-dunai Galambóc várát is az egyik ilyen
hadjárat során – talán 1334-ben – sikerült Magyarországhoz csatolni.576
Horvátország felett – a létező problémák ellenére – de jure nem sérült Károly uralma,
Bosznia élén szövetséges fejedelem állt, s az időről időre kiújuló szerb-magyar konfliktusok
571
A barátság megmaradását jelzi, hogy a házasságból született Erzsébet 1353-ban I. Lajos második felesége
lett.
572 Szerbia 14. századi történetére lásd elsősorban: SIMA M. ĈIRCOVIĆ: The Serbs. Malden, 2004.
573 Lásd 44. jegyzet!
574 „homo est versutus et mendax, nullum iuramentum vel pactum… servans...‖ - Anonymi Descriptio Europae
Orientalis i. m. 35.
575 Uroń támadására, Macsó ostromára elsősorban: 1319. jún. 18.: DL 1969, UB III. 121-122., AOkl. V. 493. sz.;
1323. márc.29.: DL 1884, AO II. 69-71., AOkl. VII. 86. sz.; 1329. márc. 27.: DL 100035, AOkl. XIII. 149. sz.;
az 1319. évi hadjárat datálását megkönnyìti, hogy ez alkalommal Károly több alkalommal keltez a bánság
területén, először szept. 16-án: DL 50671, AO I. 532-533., AOkl. V. 586. sz.; a hadjáratokról elsősorban lásd:
ENGEL P.: Az ország újraegyesítése i. m. 343. 351. 391.(123.jegyz.) 403. (162. 163. j.); az első hadjáratot tőle
eltérően Kristó Gyula 1314-re datálja: KRISTÓ GY.: I. Károly király harcai i. m. 309-310.
576 Galambóc 1335 augusztusában már magyar királyi vár volt: DL 40763, AO III. 402., AOkl. XIX. 484. sz.; a
történtekre: ENGEL P.: Szent István birodalma i. m. 116.; KRISTÓ GY.: Az Anjou-kor háborúi i. m. 78-79.
142
dacára Macsó magyar kézen maradt. Igazán súlyos vereséget Károly csupán egy alkalommal
szenvedett, ez a vereség azonban kishìján az életébe került. 1330-ban, az ősz folyamán Károly
serege élén Basarab havasalföldi vajda megrendszabályozására indult. A vajda magyar
hűbéres volt,577
ekkoriban azonban szembefordult a magyar királlyal, és bizánci, bolgár
valamint tatár szövetséget kötve, egyoldalúan felszámolta a magyar függést.578
Károly nagy
önbizalommal kezdett a hadjáratba, a magyar krónikás szerint Basarabnak azt üzente, „ő az én
juhaim pásztora, rejtekéből a szakállánál fogva húzom elő‖.579
A számára ismeretlen vidéken,
havasok és erdős hegyek között azonban nem tudott élelmet szerezni, emiatt seregével
kénytelen volt visszafordulni. A magyar had a Kárpátok egyik szűk szorosában a románok
csapdájába került: az utat kidöntött fákkal eltorlaszolták, a meredek sziklafalakon oldalra sem
lehetetett elmenekülni. A krónikás szemléletes elmesélése szerint a magyarok „teljességgel
olyanok voltak, mint a varsában megfogott halak”.580
A románok négy napon át gyilkolták a
védekezésre képtelen magyar sereget, melynek nagyobbik része – köztük számos előkelő – ott
veszett a posadai szorosban. Maga Károly is csak úgy tudott elmenekülni, hogy királyi
cìmeres fegyverzetét elcserélte egyik vitézével, Hédervári Dezsővel.581
Mìg a románok a
királynak vélt lovagra támadtak, az uralkodó néhány hű embere védelmében kitört a román
gyűrűből, és szerencsésen hazajutott Magyarországra.582
A Havasalföld feletti magyar uralom
kérdése több mint egy évtizedre lekerült a napirendről.
577
„Bazarab woyuodam nostrum Transalpinum‖ - I. Károly, 1324. júl. 26.: DF 273599, AO II. 150-151., AOkl.
VIII. 361. sz.; a hadjáratra és előzményeire vonatkozó okleveles forrásokat összegyűjtötte: GYÖRFFY GYÖRGY:
Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez. (II. rész) Történelmi Szemle (1964)
537-566.; a vonatkozó oklevélrészlet: 549.
578 1329. márc. 27.: DL 100035, GYÖRFFY GY.: Adatok i. m. 551-552., AOkl. XIII. 149. sz.
579 „Sic dicite Bazarad, ipse est pastor ovium mearum, de suis latibulis per barbas suas extraham‖ – JOHANNES
DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m. 150.
580 „erant omnino sicut pisces in gurgustio vel in rethe comprehensi‖ – JOHANNES DE THUROCZ: Chronica
Hungarorum i. m. 151.
581 JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m. 152.
582 A hadjáratban elveszett a királyi középpecsét is; emlìti pl.: DF 210812, AOkl. XIX. 647. sz.; DL 2149, AOkl.
XIX. 648. sz. stb.
143
9. Milyen volt I. Károly?
Merénylet és leszámolás Visegrádon – A halál három lovasa – „A legkiválóbb királyok közé kell számlálnunk‖
Merénylet és leszámolás Visegrádon
Károly király életéről meglehetősen szűkszavúan tudósìtanak a hazai krónikás források, az
1330-as esztendőnek azonban két rossz emlékű eseménye is részletes ismertést kapott a 14.
századi krónikaszerkesztményben: a magyarok súlyos posadai veresége, valamint Záh
Felicián – fél évvel a vereség előtt történt – merényletkìsérlete. „Magyarország az óhajtott
béke nyugalmát élvezte, és sehonnan sem háborította ellenség‖ – vezette fel a merénylet
ismertetését a krónikás.583
Ezt az idillt zavarta meg Záh Felicián, amikor 1330. április 17-én a
visegrádi palotában épp ebédnél ülő királyi családra támadt.
A kor királyai még nem éltek elzárkózó életet, merev előìrások nem nehezìtették az
uralkodó és alattvalói közti patriarchális kapcsolatfelvételt.584
Az udvarba bejáratos kör tagjai
számára végképp nem volt akadály, ha királyuk elé akartak járulni, Záh Felicián pedig ebbe a
körbe tartozott. A Nógrád megyei birtokos családból származó Felicián Csák Máté bizalmas
emberei közé számìtott, a trencséni nagyúr halála után azonban a király hűségére állt, ìgy
birtokait megtarthatta, új urától várnagyi kinevezést kapott, hajadon leánya pedig a királyné
udvarhölgyei közé került.585
A krónikás leìrása szerint Felicián bejutva az ebédlőbe, a királyi asztal mellett kardot
rántott, és „veszett kutya módjára egyetlen heves támadással könyörtelenül le akarta vágni a
királyt, a királynét és fiaikat‖.586
A váratlan támadásban megsebesìtette a király jobb kezét,
lemetszette a királyné jobb kezének négy ujját, majd a királyi pár gyermekei ellen fordult,
akiket nevelőik – Druget János nádor fia, Miklós és Kistapolcsányi Miklós – saját testükkel
583
SRH I. 493.; JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m. 148.
584 Magyarországon e téren csak több mint egy évszázaddal később, Mátyás király uralkodásának második
felében kezdődött komolyabb változás.
585 Záh Felicián egyike volt azoknak a Csák famìliárisoknak, akik jelen voltak a Csák Máté és Gentilis között
1308-ban létrejött kékesi megállapodásnál – Acta legationis Gentilis 114.; Felicián emlìtése semptei
várnagyként: DF 226637, ENGEL: Arch. I. 409.; a merényletre elsősorban mindmáig lásd: BOTKA TIVADAR:
Adatok a visegrádi merénylet történetéhez. Századok 7 (1873) 453-461, uo. 8 (1874) 229-247.; MÁTYÁS
FLÓRIÁN: Népmondák és történet adatok Záh Felicián merényletéről. Századok 39 (1905) 97-118.
586 „evaginato acutissimo gladio vehementissimo impetu more canis rabidi immisericorditer regem, reginam
filiosque voluit iugulare‖ - SRH I. 494.; JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m. 149.
144
védtek meg.587
Végül a királyné egyik étekfogója Feliciánra rohant, és tőrével leszúrta a
támadót. A fegyverzajra csak ekkor rohantak be a király vitézei, akik kardjukkal a földön
fekvő testnek estek. A felismerhetetlenné szabdalt holttest részeit később elrettentésül az
ország különböző városainak küldték el; Felicián feje Budára került.
A bosszú nem ért véget Felicián miszlikbe aprìtásával. Fiát és szolgáját, akik
elkìsérték őt Visegrádra, és a zajra futásban próbáltak menedéket keresni, elfogták, ló
farkához kötve addig hurcolták őket, mìg belehaltak a kìnzásba. Klára nevű leányát
kivonszolták az udvarból, orrát, ajkait és nyolc ujját levágva, csúnyán megcsonkìtották, és
elrettentésül körbehordozták az országban. Felicián idősebb lányát lefejezték, fiait száműzték
az országból, a család többi tagja ellen hajtóvadászatot indìtottak.588
A Záhokkal való
leszámolás lépéseit az egy hónappal később összehìvott rendkìvüli törvényszék öntötte végső
formába. A május 15-én kiállìtott ìtéletlevél szerint a „Pannon Királyság egész a
nemességének közössége, a bárók, előkelők és főemberek egyeteme‖, miután a király feltárta
előttük elszenvedett sérelmeit, megmutatva sérült jobb kezét, saját maga és családtagjai véres
ruháit, a királyné levágott ujjait, valamint gyermekeik ugyancsak lemetszett hajfürtjeit,
elrettentő ìtéletet hozott. A Záh nemzetség valamennyi tagját harmad-ìzig halálra, a rokonság
távolabbi tagjait örök szolgaságra ìtélték. A nemzetség tagjainak felkutatására minden
megyében kikiáltott közgyűlést kellett tartani – a feljelentők személye viszont „az elhallgatás
leple alatt‖ maradhatott.589
Még évekkel később is jutott adománybirtok a Záh-nem elkobzott
birtokaiból: ìgy 1336-ban a király életét megmentő al-asztalnokmester, Cselénfi Sándor fia
János kapott belőlük Nógrád megyében 18 falut illetve földet,590
1341 tavaszán pedig
Nagymartoni Pál országbìrónak jutott Somogy megyei Záh-birtok.591
Magyarországon felségsértés bűne esetén sem volt szokás a tágabb rokonság
megbüntetése, ilyen esetben az oldalági rokonok – ha maguk nem voltak vétkesek – általában
587
Utóbbi érdemeiről Lajos 1344. okt. 10-i kiváltságlevele is részletesen beszámol: DL 3726, AO I. 450-452.,
AOkl. XXVIII. 684. sz.
588 A történteket a krónikakompozìció részletes tudósìtása mellett számos további forrás segìt rekonstruálni,
áttekintésük: BOTKA T.: Adatok i. m. ; MÁTYÁS F.: Népmondák és történet adatok i. m.
589 A Záh Felicián merénylete után a családja ellen hozott ìtéletlevél szövege csak 16. századi másolatban maradt
fenn. Kiadása: CDH VIII/3. 419-427., magyar fordìtása és értelmezése: ALMÁSI TIBOR: Záh Felicián ítéletlevele.
Aetas 2001. 191-197.
590 1336. febr. 29.: DL 99562, CDH VIII/4. 151-161., AOkl. XX. 86. sz.
591 1341. ápr. 1.: DL 3368, CDH VIII/4. 489-491., AOkl. XXV. 196. sz.
145
még birtokaikat is megtarthatták, életük, jogi státusuk nem került veszélybe. A Záh-
nemzetség minden előképet nélkülöző kiirtása, amely a teljes magyar világi elit
közreműködésével történt, épp ezért nehezen indokolható. Károly mentségére csupán annyit
lehet felhozni, hogy nem Záh Felicián volt az első merénylő, aki életére tört. Az országfoglaló
harcok idején több ìzben is megpróbálták megölni: 1316-1317-ben Borsa Kopasz, Gútkeled
Lothárd bán fiai, illetve Petenye fia Péter cinkosaikkal összeesküdtek a király
meggyilkolására.592
Petenye fia Péter kétszer kìsérelte meg Károly megölését: először, a
Zemplén megyei Patak mellett személyesen is próbálkozott, másodszorra Temesváron már
orgyilkost küldött a király ellen – mindkét esetben sikertelenül.593
Lajos király egy jóval
későbbi, 1355-ben kelt oklevele szerint apját, Károlyt egy testvérpár, Miklós s Fülöp nyìllal
akarta megölni abban az időben, amikor Károly Temesváron tartotta székhelyét.594
Próbálkozásukért akkor a király örökre száműzte őket – az sajnos az oklevél alapján nem
derül ki, a testvérpár Petenye fia Péter megbìzásából, vagy önállóan ragadott ìjat-nyilat a
király ellen. A tervezett különböző merényletek közti kapcsolatok ismerete nélkül is bizonyos,
hogy a próbálkozások száma meghaladhatta a kettőt, s a Záh-nemzetség véres vesztének talán
valóban az lehetett az oka, hogy a hosszú időn keresztül állandó veszélyben élő király
elrettentő módon, egyszer és mindenkorra gátat akart vetni az esetleges további kìsérleteknek.
A példátlan vérbosszú hìre messzire elutott, s az európai udvarokban terjedő pletykák
hamarosan a merényletre is találtak magyarázatot. Az elsőként a történtek után több mint egy
évtizeddel, Itáliában feljegyzett szóbeszéd szerint az udvarban élő szépséges Klárát
elcsábìtotta a királyné fivére, Kázmér lengyel herceg. Miután Klára bevallotta a történteket
592
I. Károly 1318. máj. 31-i oklevele a Lothárd-fiak merénylet-tervéről („ad mortem nostre celsitudinis
conspirarunt‖): DL 29421, AOkl. V. 145. sz.; uő. 1325. okt. 12-én kelt oklevele Kopasz gyilkos szándékáról
(„cum quibusdam suis complicibus in necem nostram cospirat‖): AO II. 216-219., AOkl. IX. 458. sz.; Engel Pál
szerint „Károly eltávolìtását – a hivatalos vád szerint meggyilkolását – tervezték, és a helyébe alighanem a
halicsi testvérfejedelmek, Andrej és Lev valamelyikét, IV. Béla dédunokáját óhajtották ültetni‖ – ENGEL P.: Az
ország újraegyesítése i. m. 342.
593 Az esetet közlő oklevél nem maradt fenn, latin nyelvű regesztája szerint „Petrus filius Pechenye Regem penes
Patak aegre decumbentem occidere voluerit; item quod Rege min Temesvár commorantem per conductum
assasionem interfici curare intenderit‖ – a forrást ismerteti, értelmezi: PETROVICS ISTVÁN: Orgyilkosok
Temesvárott: merénylet I. Károly király ellen. In: „Magyaroknak eleiről‖ Ünnepi tanulmányok a hatvan
esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk: Piti Ferenc. Szeged, 2000. 421-434.
594 1355. márc. 27.: Turul (1899.) 136-138.; emlìti, merényletüket Petenye fia Péter tervével összekapcsolja
PETROVICS I.: Orgyilkosok Temesvárott i. m. 432-434.
146
apjának, Felicián a merénylettel a családja becsületén esett foltot akarta letörölni.595
Záh Klára
meggyalázásának története egy emberöltő múlva Heinrich von Mügeln Ungarnchronikjában,
a 15. század végén a lengyel történetìró, Długoss munkájában bukkant fel.596
A történet
időközben Magyarországon is szépen kikerekedett, az Istvánffy Miklósnál olvasható
változatban már maga a királyné készìtette elő fivére számára a találkát, Klárát azzal az
ürüggyel küldve vissza a palotába, hogy olvasóját szobájában felejtette.597
A különböző
történet-variánsok közti kapcsolat máig feltáratlan, a történet hitele pedig nem bizonyìtható –
az azonban több mint elgondolkodtató, hogy mìg az idősebbik Záh-lányt „csak‖ lefejezték, az
udvarban élő Klárát kegyetlenül el is csúfìtották halála előtt. Talán valóban volt személyes
szerepe abban, hogy apja kardot rántott királyára. A hivatalos udvari verzió szerint azonban
Felicián merényletének az volt a kiváltó oka, hogy Károly túlkapásai miatt megfosztotta őt
tisztségeitől.598
A merénylet és az azt követő kegyetlen leszámolás a kortárs krónikás szerint
fordulópontot jelentett Károly uralmában. „Amíg ez meg nem történt, Károly király kedvező
szelekkel hajózott,… de a forgandó szerencse elfordította tőle az arcát‖ – vonta le a
következtetést, amelyet rögtön a posadai vereség részletes leìrásával támasztott alá. A király
balszerencséjéről ìró krónikás következtetése azonban hosszú távon nem bizonyult
helytállónak: igaz, Károlynak uralkodása utolsó évtizedében is többször kellett hadat viselnie,
mert „mindenfelől háborúk támadtak‖, de Fortuna nem pártolt el tőle. Az 1330-as évek –
elsősorban a szomszédos osztrák hercegek ellen viselt – hadjáratai általában a magyar király
megelégedésére zárultak le.599
A halál három lovasa
Károly élete végén sokat betegeskedett. A negyvenes éveiben már köszvény kìnozta – egy
egykorú levél tanúsága szerint 1332-ben el kellett halasztania a már megkezdett nápolyi
595
Historiae Romanae fragmenta, Neapolitana sive Romana dialecto scripta. Muratori: Antiqq. Ital III. 316.;
magyar fordìtását közli: MÁTYÁS F.: Népmondák és történet adatok i. m. 105-106.; az olasz névtelen
elbeszélésében Záh Klára az Erzsébet nevet kapta.
596 SRH II. 218-219.; A kézirat fényképe: http://digi.ub.uni-heidelberg.de/diglit/cpg5/0049; IOANNNIS DLUGOSSI:
Annales IX. 151.
597 Regni Hung. Hist. XXIV. 349. 352. (1724. évi kiadás)
598 Az ìtéletlevél indoklása szerint.
599 A hadjáratok rövid áttekintése: KRISTÓ GY.: Az Anjou-kor háborúi i. m. 75. skk.
147
utazását, mert kiújult a „podagrája‖. A tünetek olyan súlyosak voltak, hogy a király és kìsérete
Fehérvárról visszatért Visegrádra.600
Károly hónapokig ki sem mozdult visegrádi palotájából,
a tervezett rokonlátogatásra végül csak a következő év nyarán került sor. Nápolyba érkezése
után újra beteg lett, ezúttal valamilyen magas lázzal járó kór támadta meg; felépüléséért még a
pápa, XXII. János is aggódott.601
IV. Károly császár emlékirataiban rövid emlìtést tett arról,
hogy trónörökösként, az 1339-es esztendő elején látogatást tett a magyar királynál, aki
súlyosan megbetegedett.602
Aligha kétséges, hogy a morva őrgróf 1339-ben azért utazott a
szomszédos Magyarországra beteglátogatásra, mert már akkor számìtani lehetett a magyar
király halálára.
I. Károly végül 54 évesen, 1342. július 16-án, Visegrádon hunyta le örökre a szemét.
Temetéséről kortárs magyar krónikás hagyott ránk részletes tudósìtást.603
Halála napja a
siralom és a könnyek napja volt a család és az udvar számára. Másnap a királyné, az előkelők
és az egész papság jelenlétében a királyt skarlát ruhába öltöztették, fejére arany koronát
helyeztek, lábára drágakövekkel kirakott, arany sarkantyús csizmát húztak, s a várból átvitték
a városi plébániatemplomba. Gyászmise után testét hajóra tették, s Budára szállìtották. A
királyi holttestet a Duna partján a város egész lakossága fogadta, és körmenetben a budai
plébániatemplomba kìsérték; a gyászolók előtt a király zászlótartója, Tóth Lőrinc lovagolt,
kezében az elhunyt király hadi lobogójával. A harmadik napon az ünnepélyes misék után, dél
körül ismét útra kelt a menet. A templom kapujában ott várakozott Károly három dìszlova,
rajtuk a király fegyverzetét viselő vitézekkel: az első a királyi méltósághoz illő viseletben, a
második lovagi tornához öltözve, a harmadik pedig hadba vonulásra felvértezve. Mindhárom
lovag a király struccmadaras sisakját viselte, a lószerszámok aranyozott ezüstből készültek, de
a vitézek ruhájára-köpenyére, a lovak takarójára is bőséggel jutott gyöngy és drágakő. A
holttestet fedetlen arccal, mindenki szeme láttára szállìtották Budáról Székesfehérvárra –
amerre a menet elhaladt, az emberek sìrva gyászolták királyukat, különösen a királyt
600
„idem dominus rex una cum filio suo pervenit usque ab Albam Regalem, et ibi infirmitatem podagre
occupatus, de consilio suorum baronum, tam occasione dicte sue infirmitatis quam etiam occasione hyemis
imminentis, rediit Viscegradum‖ – ADE I. 301. (312. sz.)
601 1333. szept. 9., XXII. János pápa levele Róbert nápolyi, valamint Károly magyar királyhoz: DF 291682,
THEINER: Vetera monumenta I. 592-593., AOkl. XVII. 422. 423. sz.
602 „Et processi ad regem Ungarie, qui graviter infirmabatur.‖ – Karoli IV imperatoris Romanorum Vita i. m.
134.
603 A beszámolót a Budai, a Dubnici és Thuróczy János krónikája őrizte meg.
148
megszemélyesìtő három lovas láttán tört ki a zokogás. Végül a néhai király és kìsérete
megérkezett a fehérvári Szűz Mária prépostsági templomba, ahol újabb gyászmise keretében
Károlyt a nagy oltár mellett eltemették.604
A temetésről tudósìtó krónikás a Károly sìrjánál elhangzott halotti búcsúztató szövegét
is az utókorra hagyományozta. Az „üdvös és kegyes‖ beszéd, amelyet Telegdi Csanád
esztergomi érsek a jelenlévők „aggódó lelkének és jámbor szívének‖ megnyugtatására
előadott, egyszerre volt hagyományos és egyedi: követte a kora középkorban kialakult magyar
halotti beszéd szerkezeti hagyományát, ugyanakkor az érsek saját gondolatait tartalmazta.605
Telegdi Csanád, aki 1319-ben került a királyi kápolnába, hamar bizalmi kapcsolatba került a
királyi családdal, s látványosan emelkedő karrierje során mindvégig jó viszonyban maradt
uralkodójával.606
A „leghatalmasabb uralkodót‖, Károlyt elragadó halált ostorozó halotti
beszédében feltehetőleg saját érzelmei is hangot kaptak.
A 13. század magyar királyait különböző templomokban temették el, ìgy Károly
minden korlátozás nélkül választhatta ki saját végső nyughelyét. A döntés feltehetőleg nem
volt egyszerű, több egyház is szóba jöhetett. Az Anjou-dinasztia saját szentje, nagybátyja,
Toulouse-i Szent Lajos tiszteletére 1325-ben Lippán ferences kolostort alapìtott – akár itt is
kialakìthatta volna a magyar Anjou-ág családi temetkezőhelyét.607
Az Árpád-ház szent
királyainak sìrjait őrző két országos jelentőségű egyházat, a váradi székesegyházat és a
székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templomot egyaránt elhalmozta kiváltságokkal és
figyelme egyéb jeleivel;608
s úgy tűnik, egy ideig Károly nem is tudott választani köztük.
Sziléziából jött feleségét, Máriát – aki Temesváron halt meg – Székesfehérváron temették
604
JOHANNES DE THUROCZ: Chronica Hungarorum i. m. 154-159.
605 HORVÁTH JÁNOS: Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásai. In: Kralovánszky Alán (szerk.):
Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor. Székesfehérvár, 1972. 131-136.; KRISTÓ GYULA: Szövegpárhuzam
Telegdi Csanád érsek „műveiben”. In: Csukovits Enikő (szerk.): Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Magyar
Országos Levéltár, 1998. 173-175.
606 Életére újabban lásd SZENDE LÁSZLÓ: Telegdi Csanád. In: Beke Margit (szerk.): Esztergomi érsekek 1001-
2003. Szent István Társulat, Budapest, 2003. 161-171.
607 SRH I. 491.
608 Fehérvári épìtkezéseiről a 14. századi krónikakompozìció is beszámol: SRH I. 490. 491.; Károlyról, mint a
váradi székesegyház jótevőjéről Lajos 1342. dec. 10-i oklevele is megemlékezik, mikor koronázása után
felkeresve Szent László váradi sìrját, megerősìtette és további kiváltsággal bővìtette az egyház kiváltságait: DL
24438, AO IV. 292-293., AOkl. XXVI. 642. sz.
149
el,609
a következő feleséget, Luxemburgi Beatrixot viszont Váradon helyezték örök
nyugalomra.610
Károly végül Fehérvár mellett döntött. Sìrját már alig néhány évvel a halála után,
1349-ben feltörték és kirabolták; a tettes maga a fehérvári őrkanonok volt, akit tettéért Lajos
király jószágvesztésre és örökös rabságra ìtélt.611
Lajos hamarosan saját temetkezőkápolnát
alapìtott Fehérváron, ahova apja földi maradványait is átvitette.612
Európában a 14. században
divatba jöttek az életszerűen megfaragott sìrlapok, amelyeket oszlopokra, konzolokra
állìtottak, föléjük pedig baldachint emeltek. A nápolyi Anjou-ház különösen élen járt az ilyen
dìszes, sokalakos, baldachinos sìremlékek megrendelésében. Ilyet kapott a dinasztia szinte
minden tagja, a feleségeket is beleértve, ilyen sìremléket emeltek Mária királyné földi
maradványai fölé is.613
E sìremlékek többsége szerencsésen átvészelte az azóta eltelt
évszázadokat, és Nápoly templomaiban máig hirdetik az Anjouk egykor volt gazdagságát és
hatalmát. Feltehetőleg a magyarországi ág is hasonló sìremlékeket emelt a család elhunyt
tagjainak, sajnos azonban sem a székesfehérvári bazilika, sem a nagyváradi székesegyház
nem maradt fenn. A romjaik, maradványaik közt folytatott feltárások során előkerültek
faragványok, sìrkőtöredékek, csontmaradványok, sìrmellékletek, ezeket azonban ritkán
sikerült megnyugtató módon azonosìtani. A Fehérváron napjainkban is folyó feltárások
eredményeként azonban töredékekből egyre pontosabban sikerül rekonstruálni az Anjou-kor
uralkodói sìremlékeit.614
609
SRH I. 489.; ENGEL PÁL: Temetkezések a középkori székesfehérvári bazilikában. Századok (1987) 622.
610 Leges eccl. III. 245.; emlìti BUNYITAY VINCE: A váradi püspökség története alapításától jelenkorig.
Nagyvárad - Debrecen, 1883-1935. I. 169.
611 DL 4074, CDH IX/ 1. 644-646.;
612 Az elkészült kápolnára az első adat: 1371. május 14-én XI.Gergely pápa a Lajos király által alapìtott,
sìrhelyéül szánt fehérvári Szent Katalin kápolnának búcsút engedélyezett („ut capella sancte Catherine
Alberegalis.., quam Ludovicus rex Ungarie illustris in honorem et sub vocabulo eiusdem beate Catherine virginis
canonice fundasse ac construxisse pariter et dotasse et in ea sepulturam suam elegisse dicitur ..‖) – Mon. Vespr.
II. 204.(CCXXXVIII.)
613 CHRISTIAN DE MÉRINDOL: Les monuments funéraires des deux maisons d’Anjou, Naples et Provence. In: La
mort et l’au-delà en France méridionale (XIIe-XV
e siècles). Fanjeaux, 1998. (Cahier de Fanjeaux 33.) 435-474.;
FRANCESCO ACETO: La sculpture de Charles Ier
d’Anjou à la mort de Jeanne Ire
(1266-1382). in: L’Europe des
Anjou i. m. 74-87.
614 Az elmúlt évek gazdag irodalmából elsősorban lásd KRALOVÁNSZKY ALÁN: A székesfehérvári Anjou-
sírkápolna. In: Művészet I. Lajos korában 1342-1382. Budapest, 1982. 165-174.; DEÁK ZOLTÁN (főszerk.):
Magyar királyi és főrendi síremlékek. Gótikus, baldachinos síremlékek a középkori Magyarországon. Budapest,
150
„A legkiválóbb királyok közé kell számlálnunk”
A kortársak tudták, hogy Károly halálával nagy királyt veszìtettek el. „Egy szívvel-lélekkel
siratta őt mindenki, gazdag és szegény egyaránt‖ – ìrta a királyi temetésről tudósìtó
krónikás.615
A kor uralkodói temetésein mintegy a koreográfia része volt a nyilvános sìrás-
zokogás, a könnyek azonban ez esetben valóban megillették az elhúnytat. Országai határain
belül és azon túl egyarán úgy emlékeztek meg személyéről, mint kora jelentős fejedelméről.
Az egykorú firenzei krónikás, Giovanni Villani és a Zágrábi Krónika szerzője egymástól
függetlenül is azonos véleményt fogalmazott meg uralkodásáról. „1342. augusztus havában
meghalt Károly Róbert, Magyarország királya, Róbert király unokaöccse és Martell Károly
fia, ami nagy kár volt, mert nagy tehetségű és derekas uralkodó volt. Három fia maradt…‖ –
ìrta róla Giovanni Villani, majd felsorolta a fiúkra váró országokat.616
Az 1354-ben ìrásba
foglalt Zágrábi Krónika ìrója rövid történeti áttekintésében hasonlóképpen értékelte
teljesìtményét: „ez a király uralkodásának kezdetén sok éven keresztül rengeteg
kellemetlenséget állt ki országának hűtlen zsarnokaitól. És végül hatalmas lett, és megbékélt
országban fejezte be az életét, három fiút hagyva hátra, Lajos herceget, aki később király lett,
aki őt követte, András herceg Szicília királya lett, István Dalmácia, Szlavónia és
Horvátország fejedelme.‖617
A két értékelés rövid, de a lényegre tapintott. Károly királyként,
2004.; a legfrissebb fehérvári feltárási eredményeket lásd: BICZÓ PIROSKA: A székesfehérvári Szűz Mária-
prépostsági templom déli oldalának régészeti feltárása. In: Károly Róbert és Székesfehérvár i. m. 139-170.
615 „omnes unanimiter planxerunt eum simul in unum dives et pauper in tantum‖ – JOHANNES DE THUROCZ:
Chronica Hungarorum i. m. 158.
616 „Nel detto anno, d’agosto, morí Carlo Uberto re d’Ungheria nipote del re Ruberto e figliuolo fu di Carlo
Martello; del quale fu gran danno, però ch’era signore di gran valore in prodezza. Rimasene III figliuoli,
Lodovico, e Andreas; il quale Lodovico primogenito fu coronato d’Ungheria, e... secondo overo terzo figliuolo
fu coronato re di Pollonia, e poco tempo apresso la reina d’Ungheria, moglie che·ffu del detto Carlo Uberto e
figliuola del re di Pollonia valente e savia donna, saputa la morte del re Ruberto, che morí il gennaio vegnente,
come tosto apresso si farà menzione, sí passò in Puglia e a Napoli all’altro suo figliuolo Andreas, a·ccui succedea
il reame di Cicilia e di Puglia, con molti grandi baroni ungheri, per dare favore e consiglio al detto Andreas,
ch’era molto giovane; e all’altro figliuolo... rimase il reame da Pollonia per retaggio della madre.‖ – Cronica di
Giovanni Villani i. m. 1434.; A három Villani krónikája i. m. 151.; mint a szövegből kitűnik, Giovanni Villani
csupán Károly halálának hónapját ìrta pontatlanul, valamint bizonytalan volt abban a kérdésben, hogy melyik fia
örökli Lengyelország trónját.
617 „Iste rex multas adversitates fuit perpessus a principio [sui regiminis per] annos quamplures a tirannis sui
regni infidelibus. Et tandem [factus fu]it potens et in regno pacifico vitam finivit, [relictis filiis tribus], duce
Lodouico, postea facto rege, qui ei successit; duce [Andrea facto] rege Sicilie; Stephano Dalmacie, Sclavonie et
Croacie duce‖ – SRH I. 214-215.; Krónikáink magyarul i. m. III/1. 41.
151
családfőként egyaránt sikeres pályát futott be: halálakor törvényes fiúörökösöket hagyott
maga után, fiaira pedig nagy uralkodóhoz méltó örökséget. Érdemei később sem merültek
feledésbe, noha személyét korán elhomályosìtotta fia és utóda, a rendkìvül népszerű I. (Nagy)
Lajos képe, aki már a kortárs Zágrábi Krónika szerint „atyjánál nagyobb hatalmúvá lett‖.618
Kétszáz évvel később egy másik zágrábi krónika – az úgynevezett Knauz-krónika – Károlyról
úgy tartotta, „a legkiválóbb királyok közé kell számlálnunk‖,619
miközben Lajosról már
egyenesen azt állìtotta, hogy „minden előtte uralkodó királyoknál dicsőségesebb‖.620
A 19-20. századi modern történetìrás nagyra értékelte és mindmáig annak tekinti I.
Károly uralkodói teljesìtményét, sőt, a történészek szemében Károly egyre jobban
megközelìtette, olykor túl is szárnyalta fiát. „A tárgyilagos történeti értékelés mérlegén nagy
fiánál is súlyosabbnak találtatik‖ – ìrta róla uralkodását összegezve Hóman Bálint.621
Sarkosabban fogalmazott Károly egyik utolsó hozzáértő értékelője, Engel Pál, aki szerint
„Lajos egész életműve arra épült, amit apja teremtett: a karddal egyesített és bölcsességgel
megreformált országra‖.622
Károlyt – különösen Hóman Bálint munkái óta – elsősorban
reformpolitikusként, egyfajta modern pénzügyi szakemberként ábrázolják mindenütt, az
általános iskolai tankönyvektől egészen a történeti monográfiákig. Ez a felfogás részben
egyes források túlértékeléséből, részben a modern gazdaságpolitikai gondolkodás
visszavetìtéséből fakadt, és teljességgel idegen a középkor mentalitásától. Károly uralkodói
teljesìtménye azonban akkor is imponáló, ha túlzások nélkül, saját kora értékrendje szerint
szemléljük.
618
„potentior fuit factus de patre suo‖ – SRH I. 215.
619 „inter optimos reges connumerandus‖ – SRH II. 343.; Krónikáink magyarul i. m. III/2. 64.
620 „Rex omnium gloriosissimus, qui ante eum regnaverunt.‖ – SRH II. 344.; Krónikáink magyarul i. m. III/2. 64.
621 HÓMAN B. – SZEKFŰ GY.: Magyar történet i. m. II. 147.
622 ENGEL P.: Szent István birodalma i. m. 119.
152
Rövidítésjegyzék
ADE = Magyar diplomácziai emlékek az Anjou-korból. Acta extera Andegavensia. Szerk.
Wenzel Gusztáv. I-III. Budapest, 1874-1876.
AO = Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. Szerk. Nagy
Imre, Tasnádi Nagy Gyula. I-VII. Budapest, 1878-1920.
AOkl. = Almási Tibor – Blazovich László – Géczi Lajos – Kőfalvi Tamás – Kristó Gyula –
Makk Ferenc –Piti Ferenc – Sebők Ferenc – Tóth Ildikó (szerk.): Anjou-kori oklevéltár.
Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. Budapest – Szeged,
1990-,
ÁMTF = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I-IV. Budapest,
1963-1998.
ÁÚO = Árpádkori új okmánytár. I-XII. Közzé teszi Wenzel Gusztáv. Pest-Budapest, 1860-
1874.
Blagay = A Blagay család oklevéltára. Codex diplomaticus comitum de Blagay. Szerk.
Thallóczy Lajos, Barabás Samu. Budapest, 1897.
Bp. = Budapest történetének okleveles emlékei. Szerk. Gárdonyi Albert, Kumorovitz L.
Bernát. I-III. Budapest, 1936-1987.
CDCr = Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. Diplomaticki zbornik
kraljevine Hrvatske, Dalmacije i Slavonije. Coll. Tadeusz Smiĉiklas. II-XVIII. Zagrabiae,
1904-1990.
CDES = Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. I-II. Ed. Richard Marsina. Bratislavae,
1971-1987.
CDH = Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Ed. Georgius Fejér. Tom. I-
XI. Budae, 1829-1844.
CDMorav. = Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae. Ed. Antonius Boczek et al. I-XV.
Olomucii, 1836-1903.
153
CFH = Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad
descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. I–III. Collegit Albinus
Franciscus Gombos. Budapest, 1937–1938.
Csáky = A körösszegi és adorjáni gróf Csáky család története. I. Oklevéltár a gróf Csáky
család történetéhez. Budapest, 1919.
DHA = Diplomata Hungariae antiquissima. I. (1000-1131) Edendo operi praefuit Georgius
Györffy. Budapest, 1992.
DRH 1311-1457 = Decreta regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301-1457.
Ed. (Collectionem manuscriptam Francisci Döry) Georgius Bónis, Vera Bácskai. Budapest,
1976.
Engel: Arch. = Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. (História
könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.) Budapest, 1996.
Erd. okmt. = Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más ìrásos emlékek Erdély
történetéhez. I-III. Közzéteszi: Jakó Zsigmond, Hegyi Géza és W. Kovács András
közreműködésével. Budapest, 1997-2008. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II.
Forráskiadványok 26. 40. 47.)
HO = Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius. Kiad. Nagy Imre, Paur Iván, Ráth
Károly, Véghelyi Dezső. I-VIII. Győr-Budapest, 1865-1891.
MES = Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Ed. Ferdinandus Knauz, Lodovicus Crescens
Dedek, Gabriel Dreska, Geysa Érszegi, Andreas Hegedűs, Tiburcius Neumann, Cornelius
Szovák, Stephanus Tringli. I-IV. Strigonii – Budapestini, 1874-1999.
MIÖG = Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung.1880-
Mon. Vespr. = Monumenta Romana episcopatus Vesprimiensis. A veszprémi püspökség
római oklevéltára. I-IV. Budapest, 1896-1908.
PRT = A pannonhalmi Szent-Benedek rend története. I-XII. Szerk. Erdélyi László, Sörös
Pongrác. Budapest, 1902-1916.
154
RA = Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I-II. Szerk. Szentpétery Imre,
Borsa Iván. Budapest, 1923-1987.
RCA = I registri della cancelleria angioina riconstruiti da Riccardo Filangieri con la
collaborazione degli archivisti Napoletani. 1-47. vol. Napoli, 1950-2003.
RDES = Regesta diplomatica nec non epistolaria Slovaciae. I-II. Red. Vincent Sedlák.
Bratislava, 1980-1987.
SRH = Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadinae gestarum.
Ed. Emericus Szentpétery. I-II. Budapest, 1937-1938.
UB = Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebiete der Komitate
Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg. I. Bearb. Von Hans Wagner, II-IV. Irmtraut Lindeck-
Pozza. Graz-Köln, 1955-1985.
UGDS = Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Bd. 1-7. Von Franz
Zimmermann et al. I-VII. Hermannstadt, 1892-1991.
Zichy = A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. I-XII. Szerk. Nagy
Iván, Nagy Imre, Véghelyi Dezső, Kammerer Ernő, Lukcsics Pál. Pest, Budapest, 1871-1931.