AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK

22.

DR. DOMÁN IMRE ÉS SZARVAS

Szerkesztette:

MOLITORISZ PÁL ÉS SZITÓ JÁNOS

Szarvas

2010

AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK

22.

DR. DOMÁN IMRE ÉS SZARVAS

A szöveget gondozta, az előszót és jegyzeteket írta, a képeket szerkesztette:

Dr. Molitorisz Pál nyugalmazott városi vezető ügyész, helytörténész

Sorozatszerkesztők:

Csengeri Erzsébet, főiskolai tanársegéd

Dr. Szitó János, nyugalmazott vízépítő mérnök

Lektorálta:

Dr. Demeter László

Szerkesztette:

Dr. Molitorisz Pál és dr. Szitó János

Kiadja:

A Szent István Egyetem Víz- és Környezetgazdálkodási Kara, Szarvas

és a

Tessedik Öreggazdász Egyesület, Szarvas

Felelős kiadó:

Dr. Puskás János dékán és dr. Köhler Mihály, elnök

A füzetek megjelenését támogatja a Szarvasi Agrár Zrt.

Nyomtatás , Szarvas

Felelős vezető: Tatai László

Tisztelt Olvasó!

A nagy múltú intézmények sok olyan eseménnyel büszkélkedhetnek, ame-

lyek önmagukban igazolják szükségességüket. A rövid múltra visszatekin-

tők ezt fokozottan igyekeznek bizonyítani.

A szarvasi főiskola Tessedik Sámuel 1780 és 1806 közötti munkájára

építve eszmei utódjának vallja magát. Tessedik ezen rövid idő alatt olyan

alapokat épített, amelyeket az utókor büszkén érezhet magáénak.

A 20-as évek polgárosodó Magyarországa lehetővé tette az új gyökerek

talajba-ereszkedését. Intézményünk második megalapítása (1927) óta foko-

zatos fejlődés szolgálta a friss eszmék megjelenését. Ennek elterjesztése

csak komoly erőfeszítések árán valósulhatott meg.

Az agrártörténeti füzetekkel nagy tapasztalattal rendelkező kollégákat

kívántunk megszólaltatni, akik olyan speciális ismeretekkel és gondolatok-

kal rendelkeznek, amelyek csak az övék és kapcsolódnak az általunk vallott

eszmékhez.

Ez az oka, hogy a kéziratokat eredeti formájukban nyújtjuk át az Olva-

sónak, vállalva ezzel az esetleges elmarasztalásokat.

Semmi esetre sem kívánunk igazságosztók lenni a fennálló szakmai ér-

dekellentétek megjelenésében. Vállalkozásunk az eredetiséget hivatott tá-

mogatni.

Szolgálni kívánjuk a magyar agrártársadalmat a lassan feledésbe merülő

történetek megmentésével és megjelentetésével.

Kívánjuk, hogy ezen rövid írások segítségre legyenek múltunk megis-

meréséhez, elfogadva, hogy „csak annak a nemzetnek van jövője, amely azt

múltjára építi”.

Ennek szellemében ajánljuk füzeteinket és várjuk cselekvő segítségü-

ket.

Szarvas, 1998.

Dr. Ligetvári Ferenc

alapító szerkesztő

A második évtized küszöbén

Tíz éves a Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasági Víz- és Környezet-

gazdálkodási Kara Agrártörténeti Füzetek c. kiadványa.

A sorozat eddig kiadott 14 kötete az alapító szerkesztő által megfogal-

mazottak szellemében jelent meg, s gazdagította az olvasók általános és

szakmai ismereteit.

A sorozat arculata az évek során bizonyos változáson ment át, így elő-

térbe kerültek a Kar jogelőd intézményeihez kötődő visszaemlékezések, ill.

a kapcsolódó történéseket bemutató munkák. E belső átalakulások továbbra

is arra szolgáltak, hogy múltunk olyan eseményeit is megismerjük, amelyek

kevésbé tudottak, de megmentésük a végleges feledésbe merüléstől fontos-

nak tartható.

Ez az irányváltás összefüggésbe hozható a szarvasi agrár-

szakemberképzés 75, ill. 80 éves évfordulóival és ehhez kapcsolódóan a

Tessedik Öreggazdász Egyesület megalakulásával.

Az Agrártörténeti Füzetek a 15. kötettel folytatódóan a Kar és az Egye-

sület közös kiadásában jelennek meg, nem kizárólag, de tendenciájában

erőteljesebben lehetőséget adva az intézményben korábban végzett, tapasz-

talt szakemberek, ill. volt tanárok szakmai életútja, vagy annak jelentős

fejezetei bemutatására.

A munka minőségének, színvonalának további biztosítása, illetve fino-

mítása érdekében a kötetek szakmai anyagai lektorált formában jelennek

meg.

Az eddigiekben is sikeres sorozat folytatása reményeink szerint tovább

fogja szolgálni a hazai gazdatársadalom, a volt szarvasi diákok, a mai hall-

gatók és a nagy múltú, már a kilencedik évtizedébe lépett intézmény érdeke-

it.

Szarvas, 2008. október

Dr. Bukovinszky László

a sorozat szerkesztője 2003–2007 között

TARTALOM

ELŐSZÓ ....................................................................................................... 9

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM ........................................................................ 11

I. rész: A felkészülés és az indulás évei .................................................. 11

A pályakezdés ..................................................................................... 15

II. rész: A háborús évek Szarvason ........................................................ 18

A háború utolsó évei .......................................................................... 18

A szovjet hadsereg Szarvason ............................................................ 20

A győzelem napjai .............................................................................. 23

III. rész: A koalíciós korszak, 1945–1948 .............................................. 23

IV. rész: Szarvas, 1949–1957 ................................................................. 27

A mezőgazdasági nagyüzemek szervezése .......................................... 27

Sorsom az ötvenes években ................................................................ 32

1956 Szarvason .................................................................................. 34

Epilógus .................................................................................................. 34

SZARVASI HATÁRRÉSZEK ................................................................... 37

Az Öregföldek ........................................................................................ 37

Káka ....................................................................................................... 51

Halásztelek ............................................................................................. 56

Rózsás vagy Décs? ................................................................................. 58

VÁLOGATÁS SZAKMAI ÍRÁSAIBÓL ................................................... 60

A patkoló kovácsok, a lópatkolás és a lótenyésztés múltjából ............... 60

Kocsisok ................................................................................................. 68

A szarvasi kutyákról ............................................................................... 74

VÁLOGATÁS DR. DOMÁN IMRE FELVÉTELEIBŐL ......................... 81

TUDOMÁNYOS SZAKTANULMÁNYAINAK JEGYZÉKE ................. 86

Egyéb szakmai közlései .......................................................................... 91

A KÖZÖLT ÍRÁSOK FORRÁSAI ............................................................ 92

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS .................................................................... 92

A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI ....................................... 93

9

„A múltat tiszteld a jelenben s tartsd a jövőnek.”

Vörösmarty Mihály: Emléksorok

ELŐSZÓ

Dr. Domán Imre

(Cegléd, 1915. november 12. – Orosháza, 1989. május 9.)

Dr. Domán Imre aranydiplomás állatorvos, helytörténész jelentős értéket

hagyott városunkra. Immár több mint húsz esztendeje hunyt el, de települé-

sünk múltját feltáró munkássága megkerülhetetlen, máig példaszerű.

Nem Szarvason született, a ceglédi tanyavilágban látta meg a napvilá-

got, de szinte teljes pályafutása városunkhoz kötötte. 47 évet töltött közöt-

tünk.

Elemi iskolai tanulmányait a ceglédi Hadiárva Otthonban, majd az egri

Hadiárvaházban folytatta. Egerben, 1935-ben a Ciszterci-rend Szent Bernát

Gimnáziumában kitüntetéssel érettségizett. A Budapesti Egyetem állatorvo-

si karán végzett 1939-ben, tanárse-

géd lett. 1942-ben dicsérettel tette le

az állatorvosi tiszti vizsgát, majd

Szarvasra költözött, s itt kezdte meg

állatorvosi gyakorlatát.

Kiváló állatorvos volt. Szakmai

előadásokat tartott, mintegy 130

szakközleménye jelent meg, elsősor-

ban a Magyar Állatorvosok Lapjá-

ban.

Éles szemmel ismerte fel a fel-

gyorsult változások következtében

letűnő, pusztuló világ értékeit, men-

tette tárgyi emlékeit s szólaltatta meg

írásaiban tanúit. Gyűjteménye legbe-

csesebb részét 1981-ben Szarvas

városnak ajándékozta, s a Domán-

gyűjtemény ma is önálló részét ké-

pezi a szarvasi Tessedik Sámuel

Múzeum állandó kiállításának.

Néprajzi kiállításának meghívója

10

Néprajzi kiállításának megnyitója (jobb oldalon, fehérben Jansik Tamás tanácselnök, mellette dr. Domán Imre, baloldalon elöl

dr. Palov József múzeumigazgató)

Kezdő állatorvos kora óta előrelátó bölcsességgel készített tanulmánya-

ihoz jegyzeteket, fotókat. E hatalmas anyagot, néprajzi, szociológiai megfi-

gyeléseit nyugalomba vonulása után összegezte. (Szarvasi cigányok, Szar-

vas, 1984; Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983). Személyes pályafu-

tásán túlmutató Visszaemlékezéseit, (kézirat, 1983) szerkesztett, rövidített

formában tesszük közzé.

Emlékét lakóháza falán nem őrzi emléktábla, így egy ideig őrizzük mi,

akik ismertük, tiszteltük emberségét és alkotásait. De megőrzik őt az utókor

számára cikkei, könyvei, fényképfelvételei és gyűjteménye.

Az Agrártörténeti füzetek Domán-számával rójuk le adósságunkat, fe-

jezzük ki tiszteletünket és nagyrabecsülésünket személyisége és munkássá-

ga előtt. Két írása most jelenik meg először nyomtatásban.

1984-ben Szarvas városért kitüntetésben részesült. Porai a szarvasi

Ótemetőben nyugszanak.

11

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM

I. rész: A felkészülés és az indulás évei

Az első világháború második esztendejé-

ben születtem szüleim ceglédi-nyársapáti

futóhomokra emelt tanyájában, öt testvé-

rem közül a legkisebb gyermekként.

Apámat születésem évében hívták be

katonának, s nem tért haza a háborúból.

Első gyermekkori emlékem a román

királyi hadsereg kivonulásához fűződik,

akik a Rikli-dűlőben lévő tanyánkra is

eljutottak, s minden értékesebb dolgot

magukkal vittek. Szerencsére anyám és

testvéreim kihajtották jó messzire a ta-

nyától a tehenet és a sertéseket, így ná-

lunk nem találtak semmit. Este lett, mire

az állatok innen-onnan előkerültek. Az

istállóban sorban állva tartottuk bögréin-

ket, hogy anyánk a meleg, habos tejet egyenesen abba fejje. Egy Cukor

nevű tehén látott el minket élelemmel.

Már ötéves koromtól a tanyai iskolába jártam, ahol kitűnő lett a bizo-

nyítványom, majd apám egykori barátja, Balogh csendőr protezsált be a

ceglédi Surányi Károly József Hadiárva Otthonba, mely az ország legszebb,

legreprezentatívabb intézete volt. Anyámmal gyalog indultunk a 10 km-re

lévő intézetbe, s a zöld majolika kapuk előtt nehéz szívvel búcsúztam el.

Az intézetben egy hétnél tovább nem hagytak bánkódni, minden per-

cünk foglalt volt. Drákói szigorral neveltek, az ébresztőtől a takarodóig

minden időnk be volt osztva. Az intézetben sok volt az öröm, de a keserű-

ség is. A fegyelem, a szorgalom, a pontosság, az igazságérzet ott rögződött

belém. A nyári szünet is csak egy hétig tartott, a többit az intézetben töltöt-

tük, főleg az Öreg-szőlőkben lévő gyakorló kertben.

Az intézetben töltött idő alatt a tanulók nyaranta bejárták szinte az

egész Nyugat-Európát. A gazdag nevelőapákkal, mamákkal még évekig

leveleztünk.

Portréja 1980 körül

12

Az intézetben többször velünk ebédelt Benedek Elek,1 aki fel is olvasott

meséiből. 1927-ben a ceglédi hősök emlékművének avatásán az intézetben

megjelent Horthy Miklós kormányzó2 is. Tengernagyi ruhában érkezett,

valamennyiünknek megveregette a vállát. Közöttünk ebédelt kíséretével, s

elégedetten búcsúzott, bennünk is látta az ország jövőjét.

A rádiózás hőskora az intézetben talált. A felsősök szerelték fel az első

hangszórós rádiót.

A ceglédi Hadiárva Otthonban 1931-ben (Az álló sorban balról az első Domán Imre)

Ebben az évben mindnyájan detektoros készülékeket fabrikáltunk.

Vasárnaponként ünnepi díszben meneteltünk a templomba, olykor juta-

lomként moziba is elmehettünk. Itt szerettem meg egész életemre a mozit.

A negyedik gimnáziumot elvégezve, 1931-ben áthelyeztek az egri Ha-

diárvaházba.

1 Benedek Elek (Kisbacon, 1859–Kisbacon, 1929), újságíró, író, a magyar gyermekiroda-

lom egyik megteremtője. 2 Horthy Miklós, vitéz, nagybányai (Kenderes, 1868–Estoril, Portugália, 1957), tenge-

résztiszt, Magyarország kormányzója 1920–1944 között

13

Egerben a Ciszterci rend Szent Bernát Gimnáziumában folytattam ta-

nulmányaimat. Itt ért a világgazdasági válság csúcspontja. A bor eladhatat-

lan volt, a szőlősgazdák vizezett borral locsolták tüntetésül az utcákat. Ma-

gam is magántanítóskodásból kezdtem pénzt gyűjtögetni egyetemi éveimre.

Egerben két osztálytársammal együtt sokat barangoltunk, olykor bérelt

kerékpárokon nagyobb kirándulást is tettünk. A fenséges Bükk hegységben

ismeretlen sziklákat, csúcsokat fedeztünk fel, s neveztük el azokat neveink-

14

ről. Szépek voltak az iskolai kirándulások is. Szilvásváradon hetedikes

gimnazistaként hajthattam Pallavicini őrgróf3 fogatát a Szalajka-völgyben.

Az utolsó évben, 1935-ben döntöttem az állatorvosi pálya mellett. A

budapesti főiskola ekkor már egyetemi fakultás volt. Egyetemi éveim alatt a

Horthy Kollégiumban voltam elhelyezve. A legtöbb kollégista angolbarát

volt, magam a francia gloire bűvöletében éltem, ehhez hozzájárult francia

nyelvtudásom is, az angoloktól idegenkedtem, a németektől viszolyogtam.

1936 novemberében az egyetemi ifjúság ki volt vezényelve az olasz kü-

lügyminiszter, gróf Ciano-nak és nejének Edda Mussolininek4 a fogadására.

A vendégek a Hotel Ritz Lánchídra néző erkélyéről köszöntötték az egye-

temi ifjúságot. A karlendítés nekünk szólt. Akkor még lelkesedni is tudtunk

a színpadias jelenetekért.

Szintén 1936 őszén mi, Horthy-kollégisták a Rákóczi úton díszőrséget

álltunk Gömbös Gyula5 miniszterelnök temetésén. A német küldöttséget

Göring6 vezette, kardját sétabotként használva. Horthy már a Parlamentnél

gépkocsiba szállt, autójában ülve láttam, arcán megilletődöttség ült.

Mozgalmasan teltek egyetemi éveim. 1938. március 15-én az egyetemi

lovas díszszázaddal vonultunk a Parlament elé. Ebben az évben már ková-

csolódott a Berlin–Róma–Budapest tengely, májusban II. Viktor Emmánuel

olasz király7 is látogatást tett hazánkban, az apró termetű, fehér bajuszos

császár és király kis fehér jámbor lovon üldögélt, a Kormányzó a szürkéjén

már jobban mutatott. Ugyancsak ebben az évben álltunk diszsorfalat Pacelli

bíborosnak,8 a későbbi XII. Pius pápának, aki az eucharisztikus ünnepségre

érkezett.

3 Pallavicini György (Bp., 1881–Bp., 1946), őrgróf, nagybirtokos, legitimista politikus. 4 Ciano, Gian Galozzo (Livorno, 1903–Verona, 1944), olasz politikus, külügyminiszter,

felesége Mussolini leánya volt. Halálra ítélték és kivégezték. 5 Gömbös Gyula (Murga, 1886–München, 1936), jobboldali politikus, miniszterelnök.

6 Göring, Hermann Wilhelm (Rosenheim, 1893–Nürnberg, 1946) német politikus és ka-

tonai vezető, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezető tagja, a német légierő (Luftwaffe)

parancsnoka, a Harmadik Birodalom második embere. A nürnbergi perben halálra ítélték, öngyilkos lett.

7 Helyesen: III. Viktor Emánuel (Nápoly, 1869–Alexandria, Egyiptom, 1947) Olaszor-

szág és Albánia királya, Etiópia császára. A Savoyai-ház uralkodója. 1937 májusában feleségé-

vel Magyarországra látogatott. Az olasz királyi párt Horthy Miklós kormányzó és felesége fogadta.

8 XII. Piusz pápa, született Eugenio Pacelli (Róma, 1876– Castel Gandolfo, 1958), 1939–

1958 között római pápa. Mint bíboros, pápai követ részt vett 1938-ban Budapesten a XXXIV.

Eucharisztikus Kongresszuson.

15

Minden karácsony délutánján a Kollégiumban megjelent a Főméltóságú

asszony. A Führer9 ajándékán, egy Mercedes gépkocsin érkezett, melyen

elöl a rendszámtábla helyén a magyar koronás címer díszelgett. A nagy

karácsonyfánk alatt a Kormányzóné személyesen adta át mindenkinek az

ajándékát.

A felvidék visszatértét egy nagy, színpompás, turulsapkás, tolldíszes

felvonulás előzte meg, s este a Budára, a Bem-szoborhoz felvonuló kollégi-

umi ifjúság a közös lengyel-magyar határt éltette.

Szigorló időmben, 1939. év nyarán két hetet Varsóban töltöttem, itt is-

merkedtem meg a szarvasi származású Lengyel Béla10

vezérkari tiszttel, aki

akkoriban hazánk katonai attaséja volt.

Azután drámai perceket kellett átélnünk, Hitler 1939. szeptember 1-én

jelentette be, hogy csapatai elindultak Lengyelországba, másnap már láthat-

tuk a kollégium ablakából a lengyel menekültek áradatát, katonák, civilek,

nők, gyermekek vegyesen, személy- és teherautókon, motorkerékpárokon

érkeztek a Mária Terézia Laktanyába.

A pályakezdés

1939. december 22-én vizsgáztam záró szigorlatként Manninger profesz-

szornál, majd 1940 januárját az Állategészség-

ügyi Intézetben töltöttem. Februárban és márci-

usban Mezőhegyesen voltam gyakorlaton.

Mezőhegyesen a hatalmas majorok meglep-

tek méreteikkel, megbámultam a sok állatot, a

nagy kazlakat, a központi díszes épületeket. Mi,

nőtlen fiatalok a „Kantárban” laktunk. Itt láttam

először „svájcerájokat”, a nagy tejhozamú tehe-

nészeteket, mangalica-tenyészeteket, merinó és

fésűs juhászatokat. A kerületi felügyelők kasté-

lyaikban szinte mindenhatók voltak.

Mindig többet és többet akartam látni, tudni

a gyakorlatból. Önként vállaltam tehát a legelte-

tési idényre 1940. április 1-jétől szeptember 30-

ig a fizetéses gyakornokoskodást a Hortobágyon. A címem: „Debrecen

9 Hitler, Adolf (Braunau am Inn, Osztrák–Magyar Monarchia, 1889– Führerbunker, Ber-

lin,1945), német kancellár 1933-tól és Führer (vezér) 1934-től haláláig, a Nemzetiszocialista

Német Munkáspárt vezetője. Öngyilkos lett. 10 Lengyel Béla (Szarvas, 1897–Graz, 1988), katonatiszt, altábornagy. Európa forgósze-

lében c. emlékiratait városunkban adják ki 2010-ben.

25 évesen (Bp., 1940)

16

szabad királyi város ideiglenes kisegítő állatorvosa, Hortobágy”. A kihajtá-

son a vizsgálat reggel 6-tól este 7-ig tartott, jött a marhaáradat a kadarcsi

csárda felől, a Polgáriaknak, Jónáknak, Baloghoknak százas gulyái érkeztek

elénk.

Tanúja voltam von Ribbentrop11

birodalmi külügyminiszter hortobágyi

szemléjének. A szép, napsütéses nyári napon a máta–ohati országút két

oldalára feltereltek 4000 lovat, 7000 szarvasmarhát és 17000 juhot. A nem

mindennapi látványt nyitott gépkocsiból szemlélte meg a magasságos sze-

mélyiség.

Lóháton bejárva megismertem a pusztát. Sokszor átgázoltam a vízállás-

okon, szívesen időztem a Hármas-kútnál, amit a filmesek előszeretettel

fotóztak, ahol itatáskor három öregbojtár csimpaszkodott az ostorfába, s

húzták föl a vödröt, s három kisbojtár pedig a gém tuskójára erősített kötél-

be kapaszkodva segített. Amikor a vödrök lefele utaztak a kútba, a fiúk a

kötélen a magasba emelkedtek. Megismerkedtem a hortobágyi pásztorok-

kal, a csikósoknak árvalányhaj, a gulyásnak darutoll, a juhásznak túzoktoll

volt a kalapjánál. A számadók tekintélyesek voltak, ők rendezték a nagy

látványosságot, a ménesterelést. A széjjelterült legelésző ménest karikára

terelték.

Életem legszebb égiháborúját a csárda folyosójáról, az árkádok alól

néztem egy június végi fullasztó estén. Mindenki készenlétben volt, a csikó-

sok lóra ülve várták a vihar közeledtét, cikáztak a háromágú villámok,

csapkodott és dörgött. A puszta szüntelenül meg volt világítva. A csikósok

ordítozása, ostorpattogtatása hallatszott. Félóra után a vihar elcsendesült, s

elvonult Elep felé. A csikósok hiába karikázták a méneseket, a lovak egy

része csak megfutott, három napig tartott összeszedésük.

Nap, mint nap élveztem a délibábot, ami abból áll, hogy amerre a szem

ellátott, fehérlett és szürkéllett, mint a víz, tengernek látszott és magasba

emelte, láthatóvá tette az egyébként nem látható gulyákat, méneseket. For-

dított helyzetben azonban soha nem láttam az épületeket, gémeskutakat. A

déli tiszafüredi vonat is magasabban és a tóban látszott menni. Álomnak

tűnt az egész látvány. Ezzel fizetett a Hortobágy azoknak, akik vállalták a

magányt, a csöndet.

Fenséges és megkapó volt a telihold és pusztai éj is. Világítottak a pász-

tortanyák, a fehér, fekvő gulyák, feketéllett a legelésző ménes. Egyszer-

11 Ribbentrop, Ullrich Friedrich Willy Joachim von (Wesel, 1893–Nürnberg, 1946), a

Nemzetiszocialista Német Munkáspárt befolyásos politikusa, 1938 és 1945 között birodalmi

külügyminiszter. A nürnbergi perben halálra ítélték és kivégezték.

17

egyszer lódobogás, máskor ostorpattogtatás verte fel a csendet. Éjfél után

misztikus némaság ülte meg a tájat.

Nagy esemény volt a nyárvégi hídi vásár. A vásár előtti napon kint jár-

tak a város vezetői, Kölcsey polgármesterrel és Veress Géza főjegyzővel az

élen. Hajnalban bikaviadal fogadta őket. A vásáron gyakran egész csapat

állat cserélt egyidejűleg gazdát.

A híd környéke egyébként is mindig népes volt, elnéztem, ahogy a csi-

kósok úsztatták a lovakat át a folyón. A gulya, a nyáj, de még a konda is

könnyedén szelte át a vizet. A csárda mellett volt a csendőrlaktanya, a csen-

dőrök szemmel tartották a pusztát, lesték a lótolvajokat. A csárdában a szar-

vasi Ganyecz Kati néni főzött, s cigányzene fogadta a vendégeket.

Eljött a szeptember vége, nehéz szívvel búcsúztam a Hortobágytól,

ugyanakkor a tudásszomj űzött, hajtott vissza Budapestre. Ekkor nősültem

meg, majd az állatorvosi sebészeti és szemészeti klinikára kerültem. Itt

írtam meg állatorvosi disszertációmat is. Az egyetemen rangban az első

tanársegédségig jutottam.

1941 virágvasárnapján a Horthy Miklós híd Boráros téri részén, a ten-

gerész emlékműnél állva néztem a német hadsereg átvonulását. A Duna-

parton, a Műegyetem felől jöttek, gépkocsikon, motorkerékpárokon szágul-

dott a rohamsisakos ármádia. Elhaladt a Todt-féle 5. hadoszlop, Kleist és

Liszt tábornok hadserege.

1941. július 15-én a sebészeti állat-klinikán ügyeletes tanársegéd vol-

tam, amikor az altiszt azzal ébresztett, hogy Bárdossy László12

miniszterel-

nök van itt a feleségével, akik terrier kutyájukat hozták be. Az állatot meg-

műtöttem, azonban megállapítottam, hogy életben maradásához nincs re-

mény. Bárdossyékat nagyon megviselte a hír, elmondták, hogy nincs gyer-

mekük, s a kiskutya 10 esztendeje velük van, Bukarestben is ott volt velük a

nagy földrengés idején.

1941. december 5-én tisztelet jeggyel ülhettünk feleségemmel a Nemze-

ti Színházban, a nagy ünnepi Miklós-napi előadáson. Szörényi Éva13

mű-

vésznő köszöntötte a Kormányzót, s Bajor Gizi14

magánszámával frenetikus

sikert aratott. A Kormányzó páholyából meghajlással fogadta a közönség

12 Bárdossy László, bárdosi dr. (Szombathely, 1890–Budapest, Lipótváros, 1946), diplo-

mata, politikus, magyar miniszterelnök. Mint háborús bűnöst halálra ítélték és kivégezték. 13 Szörényi Éva (Budapest, 1917–Los Angeles, 2009), magyar színművész. 1956-ban a

Nemzeti Színház forradalmi bizottságának tagjaként részt vett a forradalomban, majd Ausztri-

ába távozott, 1957-ben az USA-ban telepedett le. 14 Bajor Gizi (Bp., 1893–Bp., 1951), színésznő, a Nemzeti Színház örökös tagja, Kos-

suth-díjas, kiváló művész.

18

tapsát, a kormányzói párnak, István15

fiuknak és bájos nejének impozáns

volt a megjelenése, nagy hatást tettek a közönségre. A miniszterelnöki pá-

holyban ott állt egyenes tartással Bárdossy jól fésült fehér hajával.

1941 karácsonyán sújtásos magyar ruhában, glaszékesztyűben – ami

előírásos volt – a Műegyetemen doktorrá fogadtak. 1942 márciusában egye-

temi pályámat elhagyva megcsináltattam a magán-állatorvossághoz szüksé-

ges névtáblát, „a siltet”. Nem kis megilletődöttséggel búcsúztam professzo-

romtól, akinek a kérdésére, hogy miért adom fel karrieremet, hiszen négy

nyelvet is jól ismerek, azt a választ adtam, hogy a népből jöttem, oda is

akarok visszamenni.

Névtáblámat Szarvason feleségem özvegy édesanyja házára tettem ki, s

kezdtem meg kéthónapos gyermekemmel 1942. június 1-én

magánállatorvosi praxisom göröngyös útján járni.

II. rész: A háborús évek Szarvason

A háború utolsó évei

1942. június 1-én kiszögeztem házunk falára a magánállatorvosi táblámat, s

elkezdődött szarvasi pályafutásom.16

Szerény magánpraxisomból éldegél-

tünk máról holnapra kisparaszti családok szívességeiből.

Hogy megismerkedjek a helyi értelmiséggel, szomszédom Czinkóczky

Kálmán meghívott a Baráti Körbe, a „Szkupstinába”, amit többnyire ráérős,

nyugdíjas öreg urak látogattak. Itt ismerkedtem meg a jó emlékezetű dr.

Dörnyei József ügyvéddel és dr. Simon Béla orvossal, de rendszeresen

megfordult ott főhadnagyi egyenruhájában Oláh Miklós ny. tornatanár,

Raskó ny. gimnáziumi igazgató, Krebs kertész, a vén Csocsó bácsi, Gily a

84 éves téglagyáros, Szabolcs tanár stb. A tagság többsége bízott a német

„végső győzelemben”. Különösen dr. Ribárszky Pál a kiválóan képzett,

népszerű orvos hitt a német csodafegyverben, ugyanakkor mindig józan

hangot ütött meg Tepliczky János17

a kisgazdapárt elnöke, s örökös képvise-

lőjelöltje.

15 Horthy István, nagybányai, vitéz (Póla, 1904–Ilovszkoje /Szovjetunió/ 1942), Horthy

Miklós fia, politikus, kormányzó helyettes. 1940-ben kötött házasságot Edelsheim-Gyulay

Ilona grófnővel. Bevetés közben gépével lezuhant és szörnyethalt. 16 A Szarvas és Vidéke 1942. június 5-i számában a következő kishírt olvashatjuk. „Új ál-

latorvos. Dr. Domán Imre állatorvos, egyetemi tanársegéd állatorvosi működését megkezdte.

Lakása: II. ker. gr. Csáky Albin utca (a Vasút utca – a szerk.) 101.” 17 Tepliczky János (Szarvas, 1894–Békéscsaba, 1966), mérnök, gazdálkodó, helyi politi-

kus, a Kákai Legeltetési Társulat elnöke, 1944–45-ben az Ideiglenes nemzetgyűlés tagja.

19

A német megszállás idején 1944. március 19-e körül éppen száj- és kö-

römfájás járvány volt a grófi majorban. Ez alkalommal többször alkalmam

volt beszélgetni Bolza Pállal,18

aki számított a német megszállásra, majd a

szovjet csapatok bejövetelére és a földbirtokreformra. Már ekkor kijelentet-

te, hogy nem menekül, senkinek nem ártott, reméli, hogy életművét a Pepi-

kertet a front megkíméli.

Elkövetkeztek a légitámadások. Sokszor néztem a tanyavilágból az el-

húzó Liberátorokat. 1944 nyarán, az est beálltával gyakran jelentek meg

Szarvas fölött szovjet gépek Jugoszláviába tartva, s majd szintén Szarvas

fölött tértek vissza. Mindennaposak voltak a légiriadók. A Liberátorok a

Szentesi út közelében a Jambrik-tanya mellett dobtak le egy óriás bombát,

mely háznagyságú tölcsért vájt.

1944. május közepén Bolza Géza19

eladás alatt álló kastélyának üres is-

tállóiban, magtáraiban gettót létesítettek. A gettóparancsnok Liszka István

tanár volt. Tekintettel a sertéspestis járványra kértem, hogy Déri Ármin

állatorvost és feleségét mentesítse a gettóba való bevonulás alól. Két héttel

lett életük megkönnyebbítve, s mikor elérkezett az idő, őket is bevagoníroz-

ták. Erre az időszakra visszagondolva szégyen fog el, még ma is látom a

futballmeccsen Wallfisch Károly bácsit, amint sárgacsillaggal „kidekorál-

va” szurkol a Turulnak.

Állatorvosként magamra maradtam a községben, helyettesként elláttam

az ügyvezető állatorvosi feladatokat. Folytak a nagy vágások, konjunktúra

volt. Végeztem a vágóhídon a húsvizsgálatot, a vasúti állatszállításokat.

Ment a hús Pestre, ment a németeknek is, a marhahúsból még annak az

ukrán csapatnak is jutott, akik foglyokként német uniformisban fizikai

munkát végeztek. Gyalázatos munka volt a lósorozás, el kellett vitetni a

kisparasztok „parlagi lovait”, s felmentve a nagygazdák „piros könyves

kancáit”.

1944 nyarának végén már mindenütt feszült volt a hangulat. Ebben az

időben meghatározó szerepe volt a településen dr. Zerinváry Szilárd20

tarta-

lékos főhadnagynak, országgyűlési képviselőnek. Készítették a község

kiürítési tervét. A sportpályán folytak a levente ünnepségek, gyakorlatok,

18 Bolza Pál, gróf (Tiszakürt, 1861–Somogyhárságy, 1947), földbirtokos, a főrendiház

tagja, kertépítész, a szarvasi arborétum, a Pepi-kert megalkotója. 19 Bolza Géza, gróf (Szarvas, 1857– Szarvas,1936), földbirtokos, a főrendi ház tagja, a

szarvasi Önkéntes Tűzoltó Egyesület parancsnoka. 20 Zerinváry Szilárd, dr. (Csomád, 1886–Neureichenau /Bajorország/, 1947), járásbíró,

1939–1944 között a Magyar Élet Pártja országgyűlési képviselője a szarvasi választókerület-

ben.

20

éleslövészet. Sokan féltek, csomagoltak. A Glózik-kocsmában21

zajlottak a

nyilas összejövetelek. Az Aradra kirendelt postások is vészhíreket hoztak. A

németek ugyanakkor zavartalanul rendezték a délutáni műsorokat, a német

tisztek szarvasi lányokkal lovagoltak az Anna-ligetben, a német orvos fő-

hadnagy a Pohl kislánnyal táncolt, akit végül feleségül is vett.

A szarvasi parasztot közben tovább terhelte a beszolgáltatás. Minden

gazda zsebében ott volt a rongyos beszolgáltatási könyvecske, s a végén

már mindenki fejből tudta a Jurcsek-pontrendszer22

szabályait. A gazdák

többsége katona volt, mégis maradt otthon annyi asszony, öreg és gyermek-

kéz, hogy az 1944 évi gazdag termést be tudták takarítani.

Magam is úgy határoztam, hogy feleségem és két éves kisfiam elvite-

tem anyámhoz a Cegléd-Nyársapáti szőlőkbe. A legszükségesebb holmikat

becsomagolva, autóval tettük meg az utat. A volt szarvasi német kórházat

akkor már szintén Ceglédre telepítették a zárdába és a mellette lévő iskolá-

ba. Dr. Ribárszky Pál orvossal itt találkoztam, ő már menekült nyugat felé, s

felajánlotta vagonjukat részünkre is. Kérését udvariasan elhárítottam.

A szovjet hadsereg Szarvason

1944. október 1-én gyalog indultam Ceglédről vissza, Szarvas felé. Szép

őszi idők voltak, nappal a kukoricakúpokban szundikáltam, s éjjel a Körös

hullámterében igyekeztem Szarvasra. Október 4-én érkeztem Halásztelekre,

a Nyúlzugban húzódtam meg egy kunyhóban, almán és szilván éltem. Ok-

tóber 6-án este már világítottak a vasútállomás fölött a Sztálin-gyertyák, s

10 óra körül a sötétben hatalmas dübörgéssel vonultak át a városon a szovjet

tankok. A településen több felé kisebb aknák robbantak. Október 7-én déle-

lőtt szüntelen ágyúdörgés hallatszott Csongrád felől. Délután a vasúti híd

felől a halásztelki gáton, vállán géppisztollyal baktatott a város felé porosan,

izzadtan egy fiatal szovjet katona. A kommandót kereste, a Zöldpázsitig

kísértem, s megmutattam az utat a város belseje felé.

A Csabai úton torlódtak a menekülők, autó autó után, a szovjetek nem

zavarták a menekülést, pedig a Vörös hadsereg már a Hosszú-soron pihent,

csak egy Rata23

ijesztgetett a levegőben.

21 Az épület a Béke u. 2. szám alatt állt, az 1970-es évek elején bontották le. 22 Jurcsek Béla (Tiszatarján, 1893–Kitzbühel /Ausztria/, 1945), politikus, országgyűlési

képviselő, a Közellátási Hivatal államtitkára, ő vezette be 1943-ban a háborús viszonyok miatt

a róla elnevezett beszolgáltatási rendszert. Öngyilkos lett. 23 Rata (Polikarpov I.-16) kitűnő manőverező képességű szovjet vadászgép, első repülé-

sére 1933 decemberében került sor, a világ első behúzható futóműves vadászgépe.

21

Október 8-án reggel mentem a lakásomra, mely fel volt törve, egy re-

pesz az ablakunkba fúródott, de mindent a helyén találtam. Átöltöztem és a

községházára siettem. Már keresett a szovjet városparancsnok. Napok óta

sehol nem találtak állatorvost. Tyúklevessel kínált meg, s egy hadnaggyal

hintóba ültetett, s már mentünk is az Anna-ligetbe 100 db Geist-féle angol-

félvér csikó hivatalos átadásához. Az átadás után a szovjet lovasok indultak

is velük Endrőd irányába.

A városparancsnokság megbízott a frontra irányuló vágások ellenőrzé-

sével. Napi 100 marhát vágtak, s húsvizsgálatot nemcsak a vágóhídon, ha-

nem a König-házban és Nagy Imre műhelyében is végeztem. Hintón hord-

tak ki a bikazugi, halásztelki, csabacsűdi majorokba, ahol a gazdátlan, kó-

borló állatok voltak összegyűjtve.

1944. október 7-e és december 24-e között nagyon mozgalmas volt az

élet Szarvason. Az első három napban folyt az átfésülés, ellenséges katoná-

kat kerestek. Azután a hátvéd és utánpótlás csapatok járták a várost. Az első

héten a főutcán, a „velika ulicán” tömegesen vonultak a lovas kocsik, még

gyönyörködni is lehetett a díszes hintókban, fényes, sallangos, rézveretes

szerszámokban, címeres kantárokban. Vonultak a grófi batárok a múlt szá-

zadot idézve elénk, mintha nem is a Katyusák24

és a T-34-esek25

világát

éltük volna.

Október 8-án magam is láttam a békéscsabai és a mezőberényi út men-

tén magyar katona halottakat, köztük csendőröket is. A községi tanya elé, az

endrődi elágazásba lettek állítva és puskával, géppisztollyal fogadták a

tankokat. A tizenegynéhány katona sírja tavaszig látható volt az út mentén.

Október 9-én a németek a kákai repülőteret bombázták. A legtöbb szovjet

katona ekkor esett el, a községháza előtt temették el őket.

A rádiókat be kellett szolgáltatni, egy készülék használata a községhá-

zán, Lehoczky jegyzőnél engedélyezve volt. Rendszeresen hallgattuk, nap-

ról-napra hiteles értesüléseink voltak.

A második héten érkezett meg a román katonaság, mely korántsem volt

olyan viharvert, mint a szovjetek. A községházára a szovjetparancsnokság

behívatta a papokat is, ott volt Kelló, Szelényi, Bartos, Kiss György evangé-

likus, Fetzer katolikus, és Halász Szabó református lelkész. Derült arccal

hagyták el a kistanácstermet, mivel a kommandó azt közölte velük, hogy a

templomokat nyissák ki, az istentiszteleteket tartsák meg.

24 Katyusa c. szovjet katonadal után kapta nevét a második világháborúban használt BM–

13 Katyusa rakéta-sorozatvető. 25 A T–34-es szovjet közepes harckocsi, melyet elsősorban a második világháború idején,

1941 és 1945 között vetettek be.

22

A Vörös Hadsereg 1944. november 7-ét megünnepelte. Szomszédom-

ban volt Medvegy Mihály Otthon vendéglője,26

mely ki volt világítva és

vörös zászlókkal, vörös transzparensekkel volt feldíszítve. Szólt a zene,

tucatjával jöttek-mentek a katonák, s nagy ovációval ünnepeltek három

napon át.

1944 karácsonya előtt elcsendesedett a város. Felnyitották a Csáky

(Vasút) utcai sorompókat, melyekkel a Kondacs saroktól a Sonkoly házig az

utca el volt zárva. Itt minden házban katonák is laktak.

1945. február – március hónapjában Budapest felszabadításával megin-

dult a nép vidékre, mindenki a hozzátartozóit kereste. Az országutak tele

voltak gyalogos, hátizsákos vándorokkal. Megindult a vasúti forgalom is,

előbb a teher, majd a személyvonatok. A vonatok tetején is kuporogtak az

emberek. Megindult a cserekereskedelem is, a fővárosiak ruházati cikke-

kért, dísztárgyakért élelmiszert cseréltek. Közszájon járt, hogy a Telekin 5

kg zsírért Lotz képet lehetett kapni.

Szarvason semmiben nem volt hiány, még a front idején sem. A lovak

száma sem apadt, ugyan sok lovat elvittek a katonák, de mindig hátrahagy-

ták a kifáradtakat, a sántákat, melyeket azután a gazda felerősített.

Mindenki „tragacsolt”, a szolgabíró, a jegyző, a leventeszázados is,

szállították a tüzelőt, a rőzsét, még fuvart is vállaltak. Virág korát élte a

boglyakemence. A fővárosba menekült báró Benz Évát a volt cselédasszo-

nya, Kis Vera néni támogatta, amint lehetett, a pontonhídon át hordta Budá-

ra az élelmiszert.

A rejtekhelyükről előkerültek a lesoványodott mének, kiráncigálták a

trágyadombok alól a hízókat, süldőket, egyszeriben lett minden. A tanyákon

az élelmesek tüstént hozzáláttak a pálinkafőzéshez, magam is láttam egy

elmés főzőszerkezetet a Török-soron.

1945 májusában szovjet közkatonát temettek a vörös drapériás, örök-

zöldekkel felhintett községházi nagytanácsteremből. A vörös lepellel leterí-

tett nyitott koporsót teherautó vitte az Ótemetőbe a Béke úton, a menetben

kisérték az elhunytat a község vezetői is és a díszszázad.

A módosabb emberek elmenekültek Szarvasról, itt maradt azonban a

majdnem teljes községi apparátus. Nem menekült el Bolza Pál sem, mivel

kastélya tiszti szállásnak, pihenőnek volt kijelölve, az első napokban egy

szovjet hintó a Zöldpázsitra költöztette udvarosához Tyerjanszkihoz.

26 Az épület már nem áll, a Deák Ferenc u. 8. a-b. számú lakóházak állnak a helyén.

23

A győzelem napjai

1945 májusában vége lett a második világháborúnak. A győzelemtől mámo-

rosan tértek meg a frontról és tartottak Szarvason át hazafelé a szovjet kato-

nák, harci egységek. A vásárteret vörös zászlóerdő borította, csak ott volt

szabad táborozniuk, sátorozniuk, pihenniük. Mindhárom tér zsúfolásig volt

sátrakkal, katonákkal, vörös színnel díszített kocsikkal, autókkal. A téren

szüntelenül szólt a zene, de a szarvasi utcák is visszhangzottak az orosz

dallamoktól. Örömmámorban úszott a tábor.

1945 nyarán szálingóztak hazafelé a „muszosok”, a Dunántúlra, illetve

a nyugatra menekültek, megtörve, fáradtan tértek haza. A tízhónapos mene-

külés, tengődés mindenüket felemésztette, de ebben az időben a megmaradt

puszta élet volt a legnagyobb szó. Jöttek az internáltak, a kopott köpönyeges

katonák, a koncentrációs táborok túlélői, őket követték a nyugatról és kelet-

ről érkező hadifoglyok. Dériéket a sors szerencsésen hazasegítette, Dériné

azonnal kutatta annak a csendőrnek a személyét, aki a vasútra menet ön-

ként, jó szívvel cipelte a bőröndjét.

A nagy világégés befejeződött.

III. rész: A koalíciós korszak, 1945–1948

1945 elején szervezkedni kezdtek Szarvason is a pártok. 1945. május 20-án

lakásomon felkeresett régi ismerősöm, Kollár Mihály kiskereskedő. Német-

ellenes beállítottságomra és a háború alatti magatartásomra hivatkozva

felkért, hogy lépjek be a Kommunista Pártba, mely már 8 hónapja, hogy

zászlót bontott a Sterbetz-házban.27

Megköszöntem a személyemet ért meg-

tiszteltetést és bizalmat, de elhárítottam kérését. Ellenérveim során előad-

tam, hogy mit szólnának hozzá a régi kommunisták, veteránok, az öreg

Frankó, Valentyik, régi munkásmozgalmiak, tanácsköztársaságbeliek.

Minden párttól távol tartottam magam, a Paraszt Pártban például vezér-

egyéniség lett Komlovszki Palya, a 100 holdas szigorló állatorvos, a Kis-

gazda Párt pedig gyűjtőhelye lett a szellemi dolgozóknak, tanároknak, orvo-

soknak, tisztviselőknek, ügyvédeknek, mérnököknek.

Az állatorvosok közül Déri a Kommunista Párt, Juhász a Kisgazda Párt

tagja lett, magam pártonkívüli maradtam, s csak 1948-ban csatlakoztam a

Paraszt Párthoz, hogy annak rövid létezése után ismét egy életen át párton-

kívüli legyek.

27 Sterbetz-ház: III. belkerület 115/2, (Szabadság u. 19.), az épület már nem áll.

24

Megalakult a Szovjet–Magyar Baráti Társaság, dr. Tokai Lajos orvos

lett az elnöke.

1945-46 telén már előre vetette árnyékát a közelítő gazdasági katasztró-

fa. A pengő értéke rohamosan zuhant, az állatorvosi szakmában a legna-

gyobb gondot az jelentette, hogy szérum hiányában nem tudtuk felvenni a

küzdelmet az 1944. évi nagy pandémiából28

itt-ott megbújó sertéspestis

vírussal. Csabán megnyílt egy szérumüzem, süldőkért, zsírért, lisztért, tojá-

sért cseréltük a szérumot.

A helyzet gyorsan normalizálódott, elvétve akadtak kisebb-nagyobb at-

rocitások az első zavaros napokban, de azokat a szovjet hadbíróság azonnal

drákói módon megtorolta.

Az első hónapokban a front mögötti Szarvason nagyban mentek a vágá-

sok, naponta 100 db szarvasmarha került feldolgozásra. A húsvizsgálatot

két szovjet őrmesternő ellenőrizte, a naponta levágott állatokat leltározták,

mérlegelték, százalékolták, sosem hittem volna, hogy a front mögött is lehet

ilyen pontosan dolgozni, papírmunkát végezni. Jaj volt Mikolay Miska

adminisztrátornak, ha az ellenőrzés számadásában hibát talált. A meleg idő

beálltával nagy feladatot rótt a hentesekre, mészárosokra a hús konzerválá-

sa, apróra darabolása, sózása, hordózása stb.

Téves az a hiedelem, hogy az átvonuló front, a katonák pusztították el a

grófi kastélyok gobelin huzatú barokk bútorait, képeit, a polgárházak sző-

nyegeit, porcelánjait. Többnyire a helybeli lakosság pakolta, hordta el azo-

kat. Szemtanúja voltam, amint a Keszt-házban vagy ötven asszony „csoma-

golt”, a férfiak bútorokat talicskáztak. A zsidó ingóságokat – főleg a kisebb

értékes darabokat – már 1944 nyarán magukhoz vették a közreműködők,

rögtön „lába kelt” a herendi, a Zsolnay porcelánoknak. Negyedszázad után

is perzsaszőnyegeket találtam istállókban lópokrócnak használva vagy föl-

des szobákban a felvetőig lekoptatva. Sok szép festmény, könyv, nádas

padlásokra vándorolt, hogy ott az egerek martaléka legyen.

Mi lett volna a Pepi-kerttel, ha nincs ott Misák Jenő29

főkertész, aki

mint első világháborús oroszországi hadifogoly, megtanult oroszul, és már

az első napon megérttette a szovjet parancsnokkal, hogy milyen értékről van

szó.

28 Pandémia: több országra kiterjedő járvány – görög 29 Misák Jenő (Királyfia, Hont vármegye, 1895–?,1968), kertész, 1920. július 1-től 1957.

júniusáig töltötte be a Pepi-kertben a főkertészi, illetőleg az Arborétum vezetői tisztséget.

25

1945-ben gyakran tárgyalt a bíróság lótulajdon-pereket. A háborús

események során sok ló cserélt gazdát,

a szovjet katonák szükség esetén kive-

zették az istállóból, és kocsi elé fogták a

lovakat, s ha az a másik városban lesán-

tult, ismét lovat „cseréltek”, s a beteget

hátrahagyták. A város környékén elha-

gyott lovak kóboroltak, melyet a gazdák

befogtak, és sajátjukként tartottak. Elő-

fordult, hogy a tulajdonos lovát felis-

merte, s per lett a dologból. Sokan ke-

resték elveszett lovaikat. Királyné, a

Lampert-tanyáról két sárga, kesely,

lámpás lovának a fényképét bizonyíték-

ként mindig magával hordozta, s ezzel

jelent meg a ló viziteken is. Vagy Hegyi

bácsi mikor a lovához szólt, az már a

névre nyerített, majd a ló hajolt a gaz-

dája zsebéhez cukorért. Egy ilyen jele-

net meggyőzte az új tulajdonost, hogy a

szép almásszürkét bizony vissza kell

adnia. A ló perekben gyakran hálátlan

szerep hárult rám, bár a bíróság legtöbbször elfogadta véleményemet.

Egy állatorvosi igazolás 1947-ből

Életem egyik drámai pillanata 1946. március 15-én ért, hivatalos idézést

kaptam a főjegyzőtől, hogy múltam miatt állásvesztésre ítélnek. Kéthónapos

volt ekkor a lányom, 4 éves a fiam, magamba roskadtam. Így telt el közel

Misák Jenő az Arborétumban,

fotó: Domán

26

egy év. Szomszédjaim, ismerőseim elfordultak tőlem, átmentek a másik

oldalra, a községházán sem állt szóba velem senki. Tűrtem némán és meg-

alázottan. Az est leple alatt kezeltem néha-néha egy-egy beteg sertést, a

beteg lovát, tehenét senki nem merte a kapum elé vezetni, hogy az ott be-

ásott karó karikájához kössék. Lovat, tehenet csak az istállóban, a gazda

udvarában gyógykezelhettem. Sövényházi gyógyszerész a feleségemnek

lopva csúsztatta oda az injekciókat. Az Anna-ligeti, a Kacskovics-majori, a

Bolza-pusztai cselédek fogták pártomat, szántak meg meleg levessel, sza-

lonnával, vastagkolbásszal. Kerékpárral vagy gyalog kimerészkedhettem a

távoli Sárgahegyesre, József-szállásra, Alsó- és Felsőrészi nyomásra, oda

rajtam kívül nem kaptak állatorvost.

Egyszer csak fülembe jutott, hogy Brusznyiczki bácsi, a kisgazda

Melissel gyűjtik az aláírásokat érdekemben. Az ugari parasztsághoz csatla-

kozott a kákai, örménykúti nép is, még Janurik Mihály, a veterán is a pár-

tomat fogta. Kérelmet terjesztettek a főispánhoz, aki hosszas vizsgálat után

rehabilitált.

A háborús évek után még hosszú évekig érezhetőek voltak a gazdasági

nehézségek. A lakosságot a beszolgáltatás, a jegyrendszer, a fejadag, a liszt,

a zsír, a cukor adagolása, a vágási engedély terhelte.

Állatot vágni csak engedélyre lehetett. Bizony sok hamis igazolást ad-

tam ki, hogy a hízó „nem eszik”, gyomorhurutja van stb. Hogy a lakodal-

makra is jusson birkapaprikás, jól jött a fogatlan birka, az ilyen rendkívül

közkedvelt volt, már magától odatalált az állatorvoshoz.

Nem volt gyerekjáték az egész határt kézi kaszával learatni, segített ab-

ban a tanító, a jegyző, a tiszteletes is. Jól állt Kovács Béla tornatanár kezé-

ben a kasza. A cséplésnél a kazánt szalmával fűtöttek.

A beszolgáltatásnál Urbancsok hentes képviselte a hatóságot. Sokszor

fájt a feje, mert egy-egy nagyobb darab zsír közepébe kilónyi kődarab volt

beágyazva. A Földműves Szövetkezet szedte a tojást, a tyúk alól „kiválta-

kat” is behozták. A Tóth-házban (Szabadság u. 13. – a szerkesztő) székelt a

rendőrség, a záptojások a parapetra (a könyöklőre) voltak sorban kirakva.

Jött a lakosságcsere. A Községházán folyt az agitálás, a szarvasiak ré-

széről nem volt nagy a lelkesedés. A propaganda azt terjesztette, hogy

Csehszlovákia győztes hatalom, nem fizet jóvátételt, ott jobb lesz az élet,

nem lesz jegyrendszer, nincs élelmiszerhiány, a Bata-cipő csaknem ingyen

jár. Hagyják itt kis városszéli vagy szőlősi házikójukat, s elfoglalhatják

helyette a kitelepített magyar gazdák sarokházait.

Lassan mindinkább megnyugodtak a kedélyek. Mindenki megtalálta

Szarvason a maga helyét. A letűnt világ csendőrei ismét belejöttek a fizikai

munkába. Legtöbbjük fiatal korából gyakorlatot szerzett, mint parasztgye-

27

rek. A volt községi rendőrök is megtalálták helyüket, pl. a nagy bajszú

Nagy András, aki Déri állatorvosnál kocsisként 20 éven át ült a bakon,

mielőtt rendőr lett, egészségőrként dolgozott.

Mikor már nem voltunk képesek a mill- és a billpengőket számolni,

életbe lépett a forint. A parasztság nem tudott azonnal fizetni, nekünk, állat-

orvosoknak nem maradt más hátra, mint hitelben dolgozni. A ló-

vérvételeket brigádokban végeztük, egy csapatban három állatorvos volt.

Januárban a VII. kerületi olvasókörhöz és Örményzugba a Sinkovics-

tanyához voltam beosztva. Mindkét helyen 400 körüli ló volt. A környező

tanyákban kaptunk szállást, Prjevaráéknál aludtunk. Esténként felfedtük

egymásnak minden szakmai és személyi titkunkat, az állatorvosi berkek

mélyébe ilyenkor lehetett legmélyebben betekinteni.

1948. augusztus 20-án, az új kenyér ünnepén, Rákosi30

Kecskeméten

ismertette a Magyar Dolgozók Pártja terveit a mezőgazdaság szocialista

átszervezéséről. E naptól kezdődően a levegőbe lógott a nagyüzemi gazda-

ságok megszervezése. 1949. január végén vagy február elején én is ott vol-

tam az Árpád földszinti termében, s hallgattam Gerőné31

programbeszédét.

A résztvevők némán figyeltek. Frankó az Érparti-szőlők első tanyájából

Gerőné tenyereit akarta látni, azok vajon mennyire kérgesek. Biztosan nem

annyira, mind az ő asszonyáé, lányáé. Féltette 2 hold földecskéjét.

Ezek az események azonban már egy új korszak kezdetét jelentették.

IV. rész: Szarvas, 1949–1957

A mezőgazdasági nagyüzemek szervezése

1949-ben kezdődött minden gondjával, keserűségével a termelőszövetkezeti

csoportok szervezése. A Dózsa, Petőfi és Táncsics Tsz-eket szervezte He-

gyi, Valastyán, Hóbel. A Dózsa Tszcs irodája, magtárja, raktára lett a

Hovanyecz – azelőtt Fazekas – malom, majorja pedig a Machan- és a

Frecska-tanya, innen 15 km-re a Csabai úton a Bobvos-tanya, a Hosszúso-

ron pedig a Schauer-tanya. A Petőfi Tszcs. központja a régi Haviár-tanya

lett, de övéké volt a Bohrát- és a Kiszely-tanya a földterülettel együtt. A

kilenc alapító tag Kurlik Károlyt választotta meg elnöknek. A Táncsics Tsz.

központja az Anna-ligeti Pál majorban volt, majd a halásztelki Bolza-

30 Rákosi Mátyás (Ada, 1892–Gorkij /Szovjetunió/, 1971), a Magyar Kommunista Párt,

majd a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, miniszterelnök. 31

Gerő Ernőné, Fazekas Erzsébet, dr. (Bp., 1900–Bp., 1967), történész, egyetemi tanár, a

történelemtudományok doktora, kommunista pártmunkás. 1950–53-ban a szegedi JATE-n, majd 1953–57-ben, nyugdíjazásáig a bp.-i ELTE-en az egyetemes történelem tanszékvezető

tanára volt. Gerő Ernő (Terbegec, 1898–Bp., 1980), kommunista pártmunkás, politikus férje.

28

majorba költözött, a Csipkár-soron pedig a Tóth és Pribelszki tanyákban

indult a gazdálkodás. Mindhárom tszcs-ben 8-10 ló és 10-15 tehén volt az

induló állatlétszám.

Az alapítók kispénzű emberek voltak, én is egyik alapítója voltam a

Dózsa Tsz-nek, ugyanis a Dózsa Tsz-

be olvadt Vöröscsillag és az Alkot-

mány Tszcs-ket indulásuk óta ellát-

tam. Sok időt töltöttem beszélgetéssel

az állatgondozók szobáiban, a tehené-

szek, sertésgondozók pihenőiben.

Gyakran megfordultam az agronómu-

sok kinti „kisirodáiban”. Végigéltem

a tsz-ek minden kudarcát és sikerét.

Az Alkotmány Tszcs egy szerény

Endrődi úti kisparaszti tanyában

Poljak György napszámosnak szava-

zott bizalmat az elnöki tisztségbe, őt

követte elnökként a „jóságos” Bankó

Pál. A Bem Tszcs az Orosházi út

mentén alakult a Melis-, a Bartók- és

a Zima-tanyákban. A Klapka Tszcs Közép-halmon és a Koleráson jött létre,

a tagság Skorka Mihály köré csoportosult. A Haladás Tszcs-nek az Endrődi

út déli oldala adott otthont, elnöke Feder Mátyás lett. Az Új Élet Tszcs-nek

pedig a Kis-halásztelek volt a bölcsője, melyet Sonkoly Pál kisgazda elnök

„ringatott” a Melis-tanyában.

Mindegyik tszcs-ben ismerős arcokat fedeztem fel. Sok volt közöttük az

egykori béres, kanász, napszámos, kubikos, tanyás, harmados. Egymást

vigasztaltuk, biztattuk.

Két év leforgása alatt az állatállomány megszaporodott, 46 tanyában

lettek elhelyezve az Endrődi út két oldalán széjjelszórva.

Aztán következtek az egyesülések, az Alkotmányból és a Haladásból

jött létre a Vöröscsillag Tsz Trabach György elnökségével, a Klapka Tszcs

a Dózsa Tsz-be olvadt.

Szerveződtek az állami gazdaságok. A Kákai Állami Gazdaság könnyű

helyzetben volt, adva volt a kákai legelő, és otthont adott a társulati tanya.

Komár János és munkatársai feltörték a gyepet, s a rizstelepek 30 mázsás

termést adtak. A rizsaratók részére barakkokat húztak fel (itt volt éjjeliőr a

Domán-portré az ’50-es évekből

29

gimnázium korábbi tudós igazgatója dr. Nádor Jenő32

). Az Örménykúti

Állami Gazdaság élettere a Sinkovicz-, a Janurik-, a Podani-, az Egyház-

tanyák és a hozzájuk tartozó földek, valamint a Bakulya-sor első öt tanyája

lett. Az irodát a nagy Tepliczky tanyában rendezték be. A Rózsási Állami

Gazdaság Décsett és Rózsáson jött létre, központja a décsi „követ” Borgu-

lya-tanya lett. Rózsáson a Komár–Csahor-tanyában létesült a sertéstelep.

1951-ben Rózsáson már 800 db-os szarvasmarha-állomány volt.

Szudáni fű-tábla a csabai út mentén. Benne Gráfik Pál vb. elnökhelyettes és Fábián Mihály mg. csoportvezető (1955)

A nagyüzemesítéssel egyidejűleg fokozódott a nagygazdák, a kulákok

üldözése. A bűvös határvonal a 250 aranykorona volt. Ekkor léptem be a

Parasztpártba. Nagy ügyvéd házában (Béke utca 1, a Takarékszövetkezet

épülete telkén állt ház – a szerkesztő) volt a párthelyiség. Piaci napokon, a

lócákon ülő kisparasztoknak, újgazdáknak előadásokat tartottunk Sebők

gazdasági iskolaigazgatóval és Marsallkó tanárral.

Rózsáson az Állami Gazdaságban 1952-ben, a nagy lósárekcéma-

járvány idején a kövesút menti Kondacs-tanyában, a Décsi-halom lábánál

egy lókórházat hoztam létre. Ápolónak a nagy szakértelemmel rendelkező

Borgulya Jánost kértem fel, de a 255 aranykoronás Borgulya pártolása miatt

a gazdaságvezetőség megvádolt, s majd odahelyezett ápolónak egy becsüle-

tes munkásembert, aki még életében nem ápolt lovat, még a csutakot sem

ismerte, a patát nem merte felvenni. Végül Sutyinszki, az igazgató és Tusz

Jóska, a helyettese kénytelenek voltak Borgulyát, a tapasztalt csődöröst

állásába visszahelyezni.

32 Nádor Jenő dr. (Szarvas, 1889–Szarvas, 1975) történész, a szarvasi Vajda Péter Gim-

názium tanára, igazgatója, helytörténész, Tessedik-kutató. Porai az Ótemetőben, a Tessedik-

sírkertben nyugszanak.

30

Az ötvenes évek elején súlyos gondok voltak a takarmánnyal, annak

minőségével. 1950-ben kisebb aszály volt, s a következő év tavaszán töme-

gével törtek a tehenek csontjai. Főleg Örménykúton volt sok csontritkulás,

csontlágyulás, mert az Öregföldeken, a kalciumtalajokon rossz a mész-

foszfor arány. A szikeken kevesebb volt a beteg állat.

A takarmányhiány miatt mindenki szabadulni akart a szarvasmarhától, a

vásárokban nagy volt a túlkínálat. Nagy szónak számított, ha állatorvosi

vélemény alapján az Állatforgalmi Vállalat megvett néhány tehenet.

A vágóhídon, a „koplalóban” folytak a meddőségi vizsgálatok. Egy tö-

meges vizsgálat alkalmával több kisvagyonú ember tehenét minősítettem

egészségesnek, ugyanakkor a módos Kondacs Gyuri bácsi tehenénél gyó-

gyíthatatlan petefészek és méhelváltozást találtam. A tanácselnök hivatott

be jelentéstétel végett, megkaptam a magamét, a kulákét megengedem levá-

gatni, a kisemberekét meg nem.

A kulákkérdésben a vélemények úgy oszlottak meg, hogy az embersé-

ges gazdák iránt a béresek, kanászok, aratók, harmadosok, tanyások részvét-

tel voltak, de a tanácsházán és a rendőrségen is mérlegelték a múltbeli ma-

gatartást.

Néhány év alatt megfordult a világ. Azelőtt tíz évvel a 30 holdas lány

volt a rátarti, a kisgazda lányok nem mertek ránézni a kulák fiúkra. A har-

mincas években az 50 holdas legény nem kérhette fel táncra a két holdas

lányt, most meg a két holdas nem állt szóba az 50 holdassal.

Jött a gyapotkorszak, termelték a gyapotot a nagygazdaságok és a kis-

parasztok. A májusi fagyok idején füstöltek a pelyvakupacok. Nicsovics

Gyurka főagronómussal és Gajdács Bandi növénytermesztővel Örménykú-

ton sokat töprengtünk az ismeretlen növény termesztésének fortélyain.

Megcsodáltam Rózsáson a Markovics lány ügyességét, aki a sorok között

haladva két kézzel kapkodta a zsákjába a gyapotpamacsokat.

Képzeletemben most is látom Sinkovicz főjegyző urat – aki miután

Trabach majd Kontra „főjegyzőtől” visszanyerte hivatalát – az Árpád előtt

fogadta a Greksza téglagyárban újonnan létesített gépállomás „vaslovait”.

A mezőgazdaság részleges kollektivizálása óta 1953 tele volt a legne-

hezebb. Rossz volt az előző évi termés, már ősszel érezhető volt a takar-

mányhiány. Ameddig lehetett legeltettünk az árvakeléseken, kaszáltattuk az

árkokat. Feletettünk mindenféle hulladékot, gyűjtöttük az akác és egyéb

falevelet és az avart. Az átteleltetés ügyében kötelező volt a heti értekezlet.

Mindezek ellenére februárban válságosra fordult a helyzet. Az állatok csont-

tá-bőrré soványodtak, levágni sem lehetett őket. Egy hóviharban lábon

indítottak útra, a vágóhídra Örménykútról egy 50 db-os növendékmarha-

gulyát. A hóban kilométerenként elfeküdt egy-egy, hogy a csapatot követő

31

traktoros jármű felszedje azokat. Márciusban az egyéni gazdáknál megkez-

dődött a lovak emelgetése, mert ha a ló elfekszik, két nap alatt a vergődés

okozta kimerülésben elhullik. Februártól áprilisig 1000 db ló hullott el éhen

a járásban, gyártottam a statisztikákat.

Ünnepi ülés az Árpád-szálló dísztermében az ’50-es évek elején.

A kuláktárgyalások hangulata drámai volt. Sinkánét feketevágás miatt

feljelentették, előzetes letartóztatásba helyezték, két kislány maradt a tanyá-

ban a sok állattal. Ha visszatekintek életem alkonyán ezekre az időkre emelt

fővel megállapíthatom, hogy erőmhöz mérten kiálltam az igazság mellett.

Szakértői véleményem alapján Sinkánét a jelenlétemben mentette fel a

bíróság. A tanyán éhen-szomjan bőgött a tehén, a disznók ríttak, a birkák

bégettek, de megváltozott a helyzet, amint a gazdasszony gyalogszerrel

kiérkezett, s nekilátott az állatok ellátásának.

A tanyákon mindig akadtak hős gyermekek. Szentandráson, a magá-

nyos Szín-tanyában egy 13 esztendős kislány gondozta a szarvasmarhákat.

Az igazi nagygazdák átlátták a politikai helyzetet, s szemrebbenés nél-

kül ajánlották fel földjeiket az államnak. Cserébe meghagyták városi házu-

kat, ingóságaikat. Vidéken munkához is jutottak, Borgulyát, Komárt,

Tepliczkyt kizsákmányolással sem vádolta a régi cselédsége. A kisemberek

32

közül sokan görcsösen ragaszkodtak földecskéikhez, őket tönkretették adó-

val, beszolgáltatással.

Az ország súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött. Könnyelműség volt

a lóállomány csökkentése, a lovak bírálat nélküli vágóhídra küldése. A

gépek mellett nem volt szükség az országban egymillió lóra, de a piros

könyves, értékes tenyészállomány felszámolása gondokat okozott, mert a

gépek száma még nem volt elegendő. Keresett exportcikk lett a ló, de nem

volt meg a tenyészanyag.

A tanyai fiatalság az iparban keresett munkát, megkezdődött a tanyák

elhagyása, bontása, de gyorsabban fogytak a tanyák, mint ahogy a városban

az új lakások épültek. Csökkent a tehénlétszám is. Hiánycikké vált a tej.

Megfogyatkozott a sertések száma, általában a nagyüzemekben nagy volt az

elhullás. A parasztember alábbhagyott a baromfineveléssel, nem lehetett

tojást, baromfit kapni.

Sorsom az ötvenes években

Magam e korszakban sem vittem sokra, Juhász és Déri állatorvosok vitték a

zsíros VI-VIII. kerületeket és Kákát, nekem maradt a szikes Halásztelek,

Rózsás és a városban a Zöldpázsit. Amikor pedig 1953. január 1-én rám

kényszerítették a járási állatorvosi hivatalt megváltoztathattam volna a be-

osztást, de kerületemet akkora már úgy megszoktam, hogy nem akartam

tőle megválni.

Tovább jártam a körzetemet, otthon éreztem magam minden tanyában

és kunyhóban. Jólesett elbeszélgetni az életről, a mindennapi gondokról, a

házilag barkácsolt kisasztal körül. A meghitt beszélgetések során sokat

megtudtam a régi szarvasi életről. Már messziről megismerték a határban

kis zöld Wanderer-Sachse segédmotoromat, később pedig DKW autómat.

Régiséggyűjteményemet is ebben az időben alapoztam meg. Hamar felis-

merték érdeklődésemet, sokan hoztak valaminő ócskaságot a hátsó udvar-

ból, a padlásokról, cserép holmikat, régi használati tárgyakat. Tudták, hogy

ilyesmivel kedveskedhetnek nekem. Felkísértek poros, rozoga padlásaikra,

megmutatták a tanyát, elmesélték a történetét. Meséltek a család, a rokon-

ság, a szomszédság és a környék rég- és közelmúltjáról.

Az ötvenes évek közepén megnőtt a személygépkocsik száma az or-

szágban, a téli földutakra maradt a lovas kocsizás. Pedig a kocsin olyan jól

el lehet beszélgetni útközben, a gazda és az állatorvos között meghitt és

őszinte eszmecserék folytak. Megváltoztattam azt a szokást, hogy az állat-

orvos a hátsó bőrülésen kényelmesen pihen, előreültem a kocsit hajtó mellé

a deszkaülésre, s így jártam néha nagy távolságokra Terehalmára vagy

Cserebökénybe, de még Árpádhalomra is. Sokat kerékpároztam, útközben

33

meg-megálltam, ismerkedtem a tájjal, a tanyákkal. A Csabai út mentén

gyakran támasztottam le kerékpáromat az eperfákhoz – mert az út mindkét

oldalán ilyenek voltak – s gyönyörködtem a határban. Az autóból, a volán

mellől semmit sem lát az ember. A kiszállásokhoz sokszor igénybe vettem a

vonatot is, Csabacsűd, Nagyrét, Kisszénás megszokott megállóhelyeim

voltak, olyan is volt, hogy Balczó gazda szürke lovát a kisszénási állomásra

vezette fel. De nagy utakat tettem meg gyalog is. Az örménykúti tanácshá-

zától az erdősávon át a Maradék soron sétáltam ki az endrődi határhoz

Kozsuchékhoz, és az agglegény Medvegyékhez. Útközben felismertem az

ősi telepes jobbágytanyákat, a XVIII. század végéről. Megtaláltam a Farkas-

, a Szekretár-, a Borgulya-tanyákat, ahol közel 200 éves épületrészek is

voltak. Jóízűen ittam az első soron lévő közös kút vízéből. Valamikor nem

volt ám minden tanyában kút, a tanyasor egyesült erővel közösen ásott

egyet.

A Gráfik-tanya és istálló Középhalmon, a Kutyaszorítóban az 1800-as évek-

ből (1953). Fotó: Domán

1954-től (1966-ig) tagja voltam a Járási Tanácsnak, majd 1957-től

(1960-ig) a Járási Tanács Végrehajtó Bizottságának. Szerettem a testületi

üléseket, minden témát megismertem. Hozzá tudtam szólni nemcsak a me-

zőgazdasági, hanem az ipari, kereskedelmi, művelődésügyi tárgyakhoz is.

Itt sem helyeztem magam előtérbe soha, a hátsó sorokban húzódtam meg.

Legmagasabb szintű hozzászólásom a közélet területén a parlamentben

1955 novemberében hangzott el a Szarvasmarha Tenyésztési Kongresszu-

son.

34

1956 Szarvason

A társadalmi feszültségek, a nyomor 1956 októberében forradalomhoz ve-

zetett. Részt vettem a piactéren a centenáris zászló mellett lezajlott nagy-

gyűlésen, ahol az ősz Hajdú György kisgazda beszélt. A Járási Tanács kis-

tanácstermében üléseztünk, ott volt J. Horváth László kutató, Fehér Mihály

és Szűcs Lajos gazdasági iskolai tanár, Bakó János tudományos munkatárs,

Hajós Lajos főagronómus. Vitatkoztunk, tépelődtünk, de elképzeléseink

megvalósulására már nem volt idő.

Szarvasi György33

– aki vezető szerepet játszott a szarvasi forradalmi

eseményekben – felkért, hogy vegyem át Déri Ármin állatorvos helyét. Nem

fogadtam el a megtiszteltetést. Elítéltem a szélsőségeseket, a törtetőket, akik

a zavarosban halászva hirtelen akartak magas polcra jutni. A tétovázókba

lelket öntöttem, munkára buzdítottam őket.

1956. december 5-én fiammal Pesten jártam, s elvezettem a Bakáts téri

frissen hantolt sírokhoz, ott aludták örök álmukat a fiatal, 13-15 éves kis

hősök.

A forradalom leverése után minden elcsendesedett, megkezdődtek a fe-

lelősségre vonások. Gazdasági következménye alig volt a forradalomnak, az

állatállomány érintetlenül megmaradt, lassan a tsz-ek is összeszedték magu-

kat.

Epilógus

Életem során sok gondom, bajom között mindig a természettel vigasztalód-

tam meg. Szerettem az Élő-Körös hullámterét a nagy nyárfákkal, füzesek-

kel, liánszerű folyondárokkal befont fáival, az áthatolhatatlan szamárkóró-

val benőtt területeivel és a szarvaskerep tisztásaival. Megragadott az őszi,

mélabús, melankolikus idő hangulata, félnapokat gyalogoltam az állator-

vosok nélkülözhetetlen lábbelijében, a gumicsizmában. Sokat sétáltam a

horgászok gyalogösvényein, elmélázgattam a kis horgászpadokon, még a

csónakjaikban is bemerészkedtem.

Az Élő-Körös környékének vad szépsége 1960-ban a tereprendezéssel

eltűnt, de továbbra is kijártam az Aranyosba, a Kozsuch-kanyarhoz vagy a

vasúti híd térségéhez. Nyáron munka után gyakran lementem a vízpartra,

élveztem a magányt, a csendet, néha megmártóztam a vízbe, pihentem,

szemlélődtem, gondolkodtam. Beszélgettem az öreg, bajszos Fábri Márton

33 Szarvasi György (Szarvas, 1901–?,1983), tanító, ipariskolai igazgató, 1956-ban Szar-

vason a Forradalmi Tanács elnöke és a Nemzetőrség parancsnoka.

35

bácsival, aki Uhrin Sanyi és Toman Jancsi gátőrök marha- és birkafalkáját

legeltette, nem tudta a pásztormúltját megtagadni, ha nem is ötszáz darab,

hanem csak négy-öt darab állatot őrzött, de azt hűséggel, odaadással végez-

te.

Egy állatorvosi szimpozionon, 1986-ban

A Hármas-Körös hullámterében sokat fényképeztem Marsallkó Jenővel,

még Cs. Pataj Mihály34

festőművészt is kivittem vázlatot készíteni.

Szólni kívánok a több száz szakközlemény és néhány monográfia meg-

írásáról is. Módszerem a megfigyelés volt, felismertem a törvényszerűsége-

ket, s érlelődtek bennem a levonható következtetések, lassan kialakult a

tanulmány. Sok ismeretet, adatot szereztem a föld népétől a beszélgetéseim

során. Mindig nálam volt a notesz, amibe feljegyeztem a hallottakat. Leg-

többször a harmadik átdolgozás után alakult ki a végleges forma, ekkor

nyugalom szállott meg, éreztem, hogy hozzájárultam valamivel az egyete-

mes kultúrához.

Sohasem unatkoztam, legfeljebb egy-egy hetes pesti operalátogatás ho-

zott változást életemben. Mindig vágytam utazni, izgatta a fantáziámat a

34 Cs. Pataj Mihály (Békéscsaba, 1921–Szeged, 2008), festőművész, tanszékvezető főis-

kolai tanár, az 1950-es években Szarvason középiskolai tanár.

36

nagyvilág. Már egyedül éltem, amikor anyagi lehetőségeim nagyobb utakat

engedtek. Egy-egy nagy útra fél évig készültem. Tanulmányoztam az ország

földrajzát, gazdaságát, szokásait, legtöbbször még alapszinten a nyelvet is

megtanultam.

Megfelelt nekem a rádió és televízió nélküli magányos élet. Megszok-

tam a magány függetlenségét és szabadságát. Néha-néha moziba mentem,

vagy kölcsönösen látogattuk egymást Szőnyi Sándor35

tanárral, aki szintén

magányos nyugdíjasként élt.

Eltelt mögöttem egy rapszodikus élet hullámhegyekkel és hullámvöl-

gyekkel. Egész életemben csendes voltam. Kielégített az, amit az élet nyúj-

tott, a munkám, a kedvteléseim, a lakásom, a kertünk, a házam falán felfutó

pirosló repkény. Megtaláltam az örömet unokáimban, éltetőm volt a termé-

szet örök forgása, a Nap, a Hold és a csillagok.

Dr. Domán Imre síremléke a szarvasi Ótemetőben

35 Szőnyi Sándor (Békéscsaba, 1916–Szarvas, 2001) középiskolai tanár, számos helytör-

téneti írás szerzője.

37

SZARVASI HATÁRRÉSZEK

Az Öregföldek

Szarvas földrajzával a tudós szemével Mendöl Tibor36

foglalkozott a húszas

évek végén. Megállapítása szerint tanyavilágunk ötven évvel idősebb az

Alföld többi részén levőknél. A XVIII. században indult fejlődésnek. 1800-

ban számuk gyorsan emelkedett, a reformkorban már álltak a sorok. A

földművelés a várostól keletre, a 20 km-re eső Öregföldeken37

kezdődött, s

1775-ben a „parti dűnéket” már tanyák színesítették.

Már a nép ajkáról is megtudható, hogy hol is voltak Szarvason az Öreg-

földek? Mit is ért a tanyai ez alatt a fogalom alatt?

Letelepedésemkor (1942) az oda történt kihívások alkalmával, arra a

kérdésemre, hogy hol a tanyájuk – ahová most mennem kell – többen azzal

kezdték a válaszukat: „Hol? Hát az Öregföldeken, künn a jó quartákon vagy

a fertályokon!38

” S ebbe mindig büszkeség, önérzet is – vegyült, némileg

mintegy kérkedve az ősökkel s a család előnyösebb vagyoni helyzetével.

A távol- és közelmúltban a mezőgazdaság kollektivizálása előtt, ahol a

quarták voltak, hajdanában ott voltak a jobbágytelkek és telekhányadok,

amelyeken a jobbágyfelszabadítás előtt álltak a jobbágy tanyák.

Ez volt az a határrésze Szarvasnak, hol az állattartás, a földművelés, a

tanya- és szállásrendszer az elsők között kibontakozhatott a kondorosi ha-

tárrész szomszédságában, amely akkoriban még ide tartozott, s 1875-ben

lett önálló község. Innét az idők során befelé, nyugatra terjeszkedett, ahol a

talaj mezőségi – itt-ott homokkal – és könnyebben művelhető. Az ó-

pleisztocén korszakból származó, hullámos parti dűnéit – Telekhalom,

Czibulahalom, Galóhalom, s azoknak lábait – a későbbi VII. kerületet – sem

az árvíz, sem a belvíz nem fenyegette. Az 1940-es tavaszi belvíz a Körtés

36

Mendöl Tibor dr. (Nagyszénás, 1905–Bp., 1966), földrajztudós, tanszékvezető egyete-

mi tanár. Az MTA tagja (levelező 1946), a földrajztudomány kandidátusa (1952), doktora

(posztumusz, 1967). A Magyar Földrajzi Társaság elnöke (1946–48). 1928-ban földrajz fő-

tárggyal bölcsészdoktori oklevelet szerzett a Szarvas földrajza c. értekezésével. 37

Az Öregföldek elnevezést a régi szarvasi határ keleti, VI–VIII. külkerületére az ott élő

lakosság már az 1960-as években sem használta, Korim János Örménykút és Kardos földrajzi nevei c. munkája (Szarvasi Krónika 2002–2009. évi számai) sem említi.

38 A fertály 14 kishold, vagy magyarhold, a quarta a jobbágytelek negyed része, 8 kis-

hold. A hold, mint területegység eredetileg az egy nap alatt felszántható föld nagyságát jelen-

tette. A talaj- és domborzati viszonyokkal szoros kapcsolatban a holdnak számos változata a

területegység használatát kiszorította a nagy

38

dűlőben is megmutatta, hogy az alapító jobbágyok jól választották ki kuny-

hóik helyét.

„Battáék”, fémlemezre applikált ősfotó

39

Az Öregföldeken az újratelepítés után az élet pásztorkodással kezdő-

dött. Már az első telepes családokat ide kényszerítette ki az élni akarás a

földvár palánkjairól. Itt épültek először a földbe süllyesztett, paticsfalú

pásztorkunyhók, s az állatok részére menedékhelyek. De a várostól való

nagy távolság, valamint a váltógazdálkodásos földművelés39

egyre inkább

megkívánta a kinnlakást itt és a décsi szomszédságban.

Markovitz Mátyás40

milyennek is látja 1742-ben a hőskort? „Itteni hatá-

runk a szemestermény-termelésben is jelentős szerepet játszik. Itt vannak a

városiak földjei és tanyái. Gabonát, kukoricát, kendert, tököt, uborkát ter-

melnek. Földjeiken kertészkednek is. Azután baromfit nevelnek, méhész-

kednek. Itt csépelnek télen is. Ha a kemény hideg és nagy hó miatt az álla-

tok már nem legelhetnek, azokat a tanyák mellett épített istállókba terelik.

Ők maguk szalmával fedett formális házakban, vagy földbevájt kunyhókban

készítik el ételeiket, főzik üstökben a húsos kását és ott is alszanak.” (A

szarvasi ev. egyházi levéltár latin nyelvű kéziratából fordították dr. Tamási

Mátyás és dr. Domán Imre 1970.)

Markovitz ugyanitt gazdákról írt, noha ez időben a föld a gyulai földes-

úré, aki nemegyszer volt a lelkész vendége. „Többjüknek azonban volt szép

számban állata, igája, gazdasági felszerelése”, amelyek már akkor lehetővé

tették, hogy a „községen keresztül a gyulai földesúrtól földközösségben

nyilakat béreljenek”.

Az Öregföldeken, a helyszínen keresgettem – mintegy négy évtizeden

át – az első tanyatelepüléseknek a nyomát, kutattam a jobbágytanyákat, itt-

ott elnézegettem hóolvadás után az őszi szántások tarka-barkaságát. Jól

elmémbe véstem a helyszíni elbeszéléseket. Azokat még frissiben papírra

vetettem. A már aggastyán Czesznak Pál – megözvegyülve –, a kemencénél

melegedve hallgatja a százesztendős címeres falióra ketyegését, óránkénti

ütését és mesél: Itt született a Szakács-soron – ahol a Szakács-tanyák egész

sort képeztek – itt nyűtte el magát. Dédapja itt volt jobbágy a Boros-

dűlőbeli quartán, amit annak apja még az urbáriumnál vett birtokba. A sub-

lót fiókjából előkerült, megsárgult bibliában olvasom, hogy az alapító job-

bágytanyát Czesznak Tamás építgette. A hetvenes években lebontottat

1870-ben emelték nagy vályogból (kobolából, mert azt a lovak taposták).

39 A XVIII. század végén vált ismertté az un. Norfolki vetésforgó, növényei: 1. év – répa,

trágyázva, 2. év – árpa vörös vörösherével, 3. év – vöröshere, 4. év – őszi búza. 40 Markovitz Mátyás (1707–1762), ev. lelkész, 1734 körül került Szarvasra, s tisztségét

haláláig betöltötte. Leánya Tessedik Sámuel első felesége volt. Tessedik a következőképpen

jellemzi Markovitzot: „Szarvas város érdemes papja, atyja és tanácsadója”. Markovitz az 1762-ben bekövetkezett halála előtti években latin nyelvű versben írta le a korabeli Szarvas állapotát.

A mostani rk. templom körüli temetőben temették el.

40

De az alapozáskor „meglelték még egy korábbi időkből származó jobbágy-

tanya maradványait is. Jól kirajzolódtak a búbos kemence körvonalai”. Tsz-

nyugdíjasként sopánkodik a meghagyott kis konyhájában: Meddig szívhatja

még a szabad levegőt. Nem könnyű innét megválni, ősei is itt élték le egész

életüket, innét mentek el a szabadságharcba, majd innét masíroztak a balká-

ni háborúba, azután az orosz és olasz frontra.

A sor negyven tanyájából már csak imitt-amott van összesen tíz, de már

azok legtöbbje is lakatlan.

Tulajdonosa – mint Kondacs M. – a városból járogat ki a kis szobát ki-

szellőztetni, a kertet megművelni, az udvart lekaszálni. Nem tapossa a füvet

a jószág, nem piszkolja a tyúk. Jó lesz „neflának” (szénaliszt) a városi két

hízónak. Ezek pótolják az „öregségit”, s közben ő maga is levegőzik és

mozog.

1772-ben lépett életbe a szarvasi urbárium, amely a jobbágytelkeket

birtokba adta. Egy-egy telek 34 hold volt – ez 68 pozsonyi mérőnek felelt

meg – járt volna hozzá kaszáló is, de szűkmarkú volt a földesúr, sok volt az

igénylő – ekkor Szarvasnak már 5000 a lakosa – s nem futotta csak 12 és fél

hold, mások ajkán 9 kh-nak és 465 négyszögölnek hangzik, tehát a negyed-

rész, a quarta, vagy még annak is fele, a poquarta.41

De azon már magabiz-

tosan gazdálkodhattak. S mint Tessedik írja és tanította az ország első gaz-

dasági iskolájában: „elárasztották a pesti piacot túróval, sajttal, vajjal, tö-

mött libával”, amit ekhós szekereken szállítottak, biztosítva magukat „tarta-

lék” lóval.

A földön erős gyökereket kellett verniük, mert – mint az ötödik Trnyik

György generáció száján élt a szólásmondás: „Menjetek és osszátok a föl-

det, mert jő az uraság és visszaveszi.” Közben az odavaló gyerekek fogták a

Tabajd- és a Bogdán-erekben a halakat.

De hogyan is ment a földosztás? Aki csak keveset kapott, az annyit ka-

pott, „amennyit körül tudott futni”. A lustáknak viszont az „ispán sokat

akart a nyakába varrni büntetésből”. Ezért kétkerekű lovas kordjára „szal-

macsóvát kötött, a lovakat jól megzavarta, gyorsan forogjon a kerék, s men-

nél távolabb essenek a nyomok, amely által mértek”.

Azután eljött az örökváltság, amikor Körtésen a Hruskáék quartás-

jobbágyokból máról holnapra „fertályos gazdák lettek”. Utána már a család

osztozkodott. S öt sávra – nadrágszíjra – hasogatta a Körtés-dűlői földet

teljes hosszában – dűlőúttól dűlőútig – mindenik „poreccállára” húztak

tanyát, külön-külön a „Gyurónak, a Janónak, a Misónak, a Macónak, a

Palyónak és az Ondrónak”. Őróluk kapta a nevet a Körtés (Hruska) dűlő. Az

41 Helyesen: pol-quarta, azaz fél-quarta – szlovák

41

ő fiuknak már csak poquarta (fél) jutott. Tanyaterületnek is csak egy köböl,

kertnek pedig csak egy vékás futotta.

A következő földmozgalom a parcellázás volt. Az Öregföldeken erre

nem került sor. A jobbágyi hőskorban annyira megszállták az igénylők,

hogy még az uraságnak sem hagytak helyet majorsági gazdálkodásra. De ki-

ki jegyeztetett a régi föld kezessége mellett ott, ahol erre mód volt: Halász-

telken, Kákán és Kondoroson, az akkor már Károlyi-birtokból, s odatelepí-

tették ki az öregföldi fiúgyermekeket. Kialakultak a dűlők, az utak. S a

dűlőutak két oldalán szakaszosan felépültek a tanyasorok.

A dűlő táblaföldet jelentett, teljes hosszában egyik dűlőúttól a másikig,

s azt arról nevezték el, amelyik családnak abban a legnagyobb darabja volt,

így lett Ruzsicska-dűlő – a Ruzsicska nemesek ezer holdon gazdálkodtak.

Vagy valami földrajzi pont után, például Galóhalom-dűlő. Farmezsgyék

nem voltak. Ezért egy-egy dűlő szélessége 500-1000 m közötti volt. A tábla

hossza 5 km is, egy-egy dűlőútnak a hosszúsága akár 20 km is.

A dűlőbeli földjére mindenki ott építette fel tanyáját, amelyik végében a

család megszokta, s ezzel a testvérek szomszédok lettek, vagy a felszíni

viszonyokat, talajadottságokat figyelembe véve, ahol a legjobbnak látta.

Ezért alakulhattak ki az országszerte híres sortanyák – mindig szakaszosan.

A tanyasor is arról a családról kapta nevét, amelyiknek a dűlőben a leg-

több tanyája volt. Mert minden fertályon volt tanya a dűlő egyik vagy másik

végén, de soha nem mindkét végén. Így a Török-sor elnevezve az öt Török,

annak déli oldalában a Cifra-dűlő megjelölve az öt Cifra-Tóth tanyáról. Az

északi oldal a Kaukálokról Kaukál-dűlőnek. Tehát a táblaföldek képezték a

dűlőt, a sort, mintegy egymást kiegészítve.

A VII. kerületben a hét dűlőn nyolc tanyasor állt. A Kuján, Kaukál, Cif-

ra, Roszik, Boros, Juhos, Folytán dűlőkön áll az Arnóczki-, Sárkány-, Tö-

rök-, Bakulya-, Csipkár-, Szakács- és a Hosszú-sor, s azt „beszegte” a

„Csabjanka” (a Csabai út).

Az öregföldi tanyavilág a századfordulón virult. Megvoltak a tanyák –

amelyeket a házszám szerint nehéz volt megtalálni, mert a számok tömbön-

ként körben haladtak. Tehát a szemben lévő tanyák száma százzal is külön-

bözhetett. Nem volt páros és páratlan oldal.

Álltak a malmok – szél- és szárazmalmok – amelyek szükségességük

mellett széppé, romantikussá tették e vidéket. Megnőttek a fák is, azok

ontották a gyümölcsöt, a „kisüstinek” valót, a szilvát és körtét – az utóbbi

fák száz, kétszáz évet is megértek –, a szerszámfát és a tűzrevalót. Persze a

kemencébe ott volt a „tőzeg, a tuskó, a szalma, az ízék”. Az özön fának

köszönhető – egy-egy tanyában 100-200 – hogy a hét sor tanya mindegyike

200-300 m széles erdősávot is képezett 5-20 km hosszúságban is, amelyek

42

között Zsilinszky Mihály42

az 1872-ben kiadott 150 éves jubileumi helytör-

téneti könyvében aranyló búzatáblákat látott ringatózni.

Hogyan is néztek ki a dűlőutak mentében a sortanyák?

A halmok tövében, a homokos vonulatokon a jobbágyok nyugodtan

építgethették kunyhóikat, tanyácskáikat s a hodályokat. A belvíz nem „vette

fel”, az ár nem vitte el. Ha „jött is a Körös”, az Tónikát – ma is legelő –

még elöntötte, de az öregföldi kis ajtókban mindig megtorpant. Viszont

éppen ezért a közelben a legelésző állatoknak, a gulyáknak, a méneseknek,

a nyájaknak mindig volt víz az „erekben” (ma Kondoros-völgyi csatorna), s

ott réti farkasok és vaddisznók tanyáztak, a gyerekek ennek ellenére rákász-

tak és vadkacsatojást szedtek.

1810-ben épült jobbágytanya a Hosszú-soron („futurás” Csicsely János és felesége), fotó: Domán

Áll még az Öregföldeken mintegy tíz, állagában jól megőrzött tanya a

jobbágyidőkből. Fehérre meszelt falak ragyognak a nyári zápor után, ami-

kor a horizonttól a horizontig félkörben szivárvány karolja át a vidéket.

Fedelük nád, „kanfarosak”, az oromzatuk tapasztott, azon két kerek világító

42 Zsilinszky Mihály dr. (Békéscsaba, 1838–Bp., 1925), tanár, történész, politikus. 1861–

74-ig a szarvasi főgimnázium magyar irodalom és történelem tanára. A Kerepesi temetőben

nyugszik.

43

lyuk, amelyeken át a macskák járnak a padlásra. Kereszt-vaspálcás kicsiny

ablaka délre, ritkábban keletre, nyugatra – de sohasem északra – néz, szű-

rődjön be legalább valamelyik napszakban a „napocska”. Még az ország-

utak mentén sem respektálták a járókelők látványát. Nem egy tanya – még a

Csabjankán is – hátulsó végével állt az útra.

Az udvarról a konyhába feketére, barnára mázolt ajtó nyílik – természe-

tesen csupa deszka – s az alul-felül sarokvas helyett még ma is „görgőkön”

működik. Előtte lécekből összetákolt rácsszerű félajtó (a sránke). A kemen-

ce szája mögött berakott katlan a vaslábasnak, a bográcsnak. A szabad ké-

mény öblös, falán obszidiánszerűen csillog a szurokszerű korom. A kémé-

nyen a tető fölött összebarkácsolt deszka szikrafogó. Az ajtókon a fakilin-

csek. A mestergerenda a szobában faragatlan. Alatta a felnőtteknek le kell

hajolniuk. A szoba berendezése a kemence, amelyet vályogból rakott vagy

deszkából készült körpadka övez. Van ágy, sifon, sublót, asztal, sarokpad. A

padlástéren a gömbfa gerendába vésve az építés évszáma.

Ezen épületek elődjeként már ott voltak a földbe süllyesztett kunyhók,

amelyekben számolgatták az „urbárt”. Ennek az emléke, hogy ma is földbe

van süllyesztve a tyúkól. A meszeletlen istállóra és ólra csak úgy ráhányva a

szalma.

A Hosszú-soron a hét Skorka-tanya már az örökváltság után épült, fe-

hérre meszelt szobácskáikból vonult be a hét, még éppen „legénytollas” fiú,

akik közül egy sem tért vissza, ahogyan az első világháború idején az öt

Kondacs-Madarász legényből „apa” temetésén egy sem lehetett jelen csu-

pán az özvegy és a lányok állták körül a sírt. A Galáth-tanyából pedig egy-

szerre masírozott be az apa és négy fia. Így az „oratjékon” (sorokon)43

csak

az öreg szülők és gyermekek segíthettek az itthon maradt asszonyoknak,

lányoknak.

De milyen is volt az élet a szállásokon, a jobbágytanyákon, majd ho-

gyan is éltek a quartás gazdák? A két és fél évszázad alatt a földekre vonat-

kozóan két szót tudott mindenki: „jegyzés és osztás”. Sor is került erre az

1772-es urbáriumnál, az 1845-ös örökváltságnál. Nagybirtok nem lévén ezt

a határrészt sem a parcellázások, sem az 1945-ös földosztás nem érintették.

Az urbárium gyakorlati megvalósításakor az öregföldi jobbágyságnak a

földesúri ispán és a községgel szemben fő hangadója volt a „jobbágy Gre-

gus”. Tekintélyét imádságoskönyv és biblia gyűjteménye is növelte. Az

azokba bejegyzett sok-sok adat – panasz, kívánság és sóhaj – tette őt „min-

dentudóvá”. A tanácsok alakulásakor tanyájában kapott menedéket az ör-

ménykúti tanácsháza. Egész életében lázadozott az „urbári” terhek ellen.

43 Szó szerint: szántókon – szlovák

44

Amikor „hajnalok hajnalán hajtották a pórnépet robotba”, a gyalognapszá-

mot teljesíteni. Megjelent két lovas és menni kellett. A tehetősebbek fuvar-

ban rótták le. Az uraságnak Pestre, Szolnokra, a Tiszára, a Körösre hordták

a gabonát. A Nagy Paluska legény fia egy éven át két ökörrel dolgozott az

uraság részére a kaszálóért meg a két fertály föld birtoklásáért.

Pályám kezdetén az akkor százesztendős Madács „apóka” még el tudta

mesélni – amit én rögvest papírra vetettem – hogy kis decima szedéskor

minden tízedik juhot be kellett szolgáltatni. Töméntelen nyáj verődött össze

a kétágas örményzugi csordakútnál. Ott volt a földesúri ispán meg a jobbá-

gyok képviseletében Gregus is. A fondorlatos jobbágyok – amilyenek vol-

tak a 90 éves Maczik néni dédapja vagy a második Trnyik György – az

élelmes és ügyes kiskanászokat tolták előre a birkákat terelni, hadd kerges-

sék meg azokat jól. És ki is tudná az összetorlódott állatokat a nyájban pon-

tosan megszámlálni. Így válhatott szinte csak minden huszadik a decimálás

áldozatául. A többi a kutyák vakkantására eszeveszetten rohant haza a

„sopába”, ahonnét a „tűzvész sem ugrasztotta ki”.

Az örökváltság áldásaként, aki az Öregföldeken 56 holdas, tehát egytel-

kes gazda volt, azt már „zemenyinek”, afféle paraszt-nemesnek titulálták,

ami „kutyabőrnélküli rangot jelentett, akit még a törvény sem fogott”. Ilye-

nekké váltak szorgalmukkal, jó üzleti érzékükkel a Gálok, Hruskák,

Hrncsjárok, Szebedinszkiek.

Az urbárium adta birtokot 1847-ben az urasági „földkönyvből” átvezet-

ték a telekkönyvbe. Sok öregföldi gazdaifjú, quartás, telkes, szessziós le-

gény meg is hálálta Aradnál, Temesvárott és másutt a ’48-as szabadságharc

idején.

Lassan-lassan kiheverte az öregföldi gazdatársadalom a bukott szabad-

ságharc utáni hírhedt rekvirálásokat. Sőt a szorgalmasak, vagy talán szeren-

csések, a „spekulánsok” földéhségükben a nagybirtokok felé kacsingattak.

Bár az apák, nagyapák fej-fej mellett mentek a robotba, a módosabb öreg-

földiek egyre többen és többen zsákmányolták ki a kisebbeket, a nincstelen

szőlősieket, a „vékásokat”. A jobbágyfelszabadítás, még inkább a kiegyezés

után nem egynek volt már nemcsak egy alkalmazottja, hanem öregbérese,

nagybérese, kisbérese, kanásza, sőt még szolgálója is, nem beszélve a részes

művelőkről, az aratókról.

Hadd mutassam be az egyik tekintélyes gazdacsalád (K. M.) „Béresek

szerződési naplóját”, amelyet a család szorgalmasan 1867-től vezetett,

1930-ig szlovák, majd magyar nyelven. 1937-ben újévkor, a „béresek ünne-

pén”, amikor az emberpiacon két kezüket nyújtva kínálták magukat, írták

alá: „Fogadtam béresnek 1937 évre Batta Mihályt, 40 pengő, nyolc mázsa

búza, két mázsa árpa, 550 négyszögöl kukoricaföld, egy pár csizma, egy

45

kocsi szalma díjazásért.” Ez a jövedelem 1984-ben kb. 100.000 Ft-ot tenne

ki. Ezt volt köteles megdolgozni az év 340 napján, napi 15-17 órai munká-

val. A szerződést sem jóváhagyatni, sem hitelesíttetni nem kellett. Aláírta

azt a gazda és a béres.

Eljött az idő, amikor próbálta volna a daliás és délceg béreslegény sze-

mét rávetni a gazda lányára, vagy a gazda fia a „helyre szolgálólányra”,

azonnal költözni kellett volna a szerelmes béresnek egy másik gazdának az

istállójába, a szolgálólánynak egy másik gazdasszony nyári konyhájába.

A szomszédos földműves napszámosokat sem kímélték meg az

„úriparasztok”. Azoknak mindig mértek három hold tengerit harmadából

kapálni, azzal a kikötéssel, hogy két részük mellé még az „urbár” is jár

nekik. Ami abból állt, hogy minden részből vállalt hold után a gazda kuko-

ricájából két sort ingyen meg kellett kapálni, azt letörni és a szárat levágni.

Már pedig a „dobrje quartákon” (jó quartákon) kilométeres sorokban is

várta a jól kisorolt tengeri a munkáskezeket. A harmados még így is elége-

dett volt, mert a fertályokon a fél-termés vagy töredék termés aszály idején

is biztos volt, nem úgy mint a „székesen”. Ha csapadék nem is, de a talajban

valamennyi erő mindig volt. A négy ökör – az ökrökből némely tanyában öt

iga is kitelt – mély barázdákat tudott húzni abban a zsíros földben. A szán-

tás előtt az jól ki is volt „dudvázva”. A sok szarvasmarha győzte a trágyát, a

dudvát.

Hunya Pista bácsi44

vezető szerepében sokat mesélt a régmúlt szarvasi,

öregföldi kanászidőkről, de négy évtizeddel ezelőtt a tíz Janurik-tanyából

álló Gál-dűlőben magam is sokat hallgattam emlegetni nevét.

Egy évszázad után ilyen magasra emelkedett az a Körtés-dűlőbeli H.

család is, akik még a tessediki időkben érkeztek Zólyomból egy lóval, s

hozták a kocsiderékban összes vagyonkájukat. De ma már csak a szántás

színe jelzi eső után a tanya helyét, mert elhalt az utolsó gazda, a „mindentu-

dó” Mátyás is. Mert az Öregföldeken csaknem mindenkinek volt beceneve

vagy gúnyneve. Így lehetett megkülönböztetni a sok-sok hasonló nevűt.

Divat volt a tanyában a tíz gyermek, hogy legyen bővében munkáskéz,

tudjanak gyarapodni, folytonosan legyen kiskanász. S ha úgy adódik, a

kolera is hagyjon belőlük. Az özvegy még őrzi a kamrában a nyárfaderékból

kivájt nagyteknőt, amelyben 12 kenyérrevalót dagasztottak.

44

Hunya István (Endrőd, 1894–Bp., 1987), földmunkás, szakszervezeti vezető, politikus.

Az első világháborúban az orosz fronton fogságba esett. 1917-ben a Vörös Gárdában, 1919-ben

a Vörös Hadseregben harcolt. 1921-től vezető szerepet játszott a tiszántúli parasztság mozgal-

mainak szervezésében. Több ízben bebörtönözték. 1932-ben a Szovjetunióba emigrált, 1945-ben tért haza. Lapokat szerkesztett, színdarabokat is írt. 1949–56 között könyvtáros, 1958-tól a

MEDOSZ elnöke.

46

Ami a beceneveket illeti, a Hosszú-sor nevezetessége a négy Sz.-tanya.

Az első a Fekete Sz.-é, a haja után, a második a Hruska Sz.-é, a feleség neve

után, a harmadik a Cukros Sz.-é, mert meglett emberként is folyton-folyvást

cukrot szopogatott, a negyedik a Kis Sz. -é, az alacsony termete miatt.

Az Öregföldeken sem volt a gazdák sorsa irigylésre méltó. A béresnek

legalább minden második vasárnapja szabad volt, de sok gazdáé csak az

örökös munka, izgalom, aggódás, rettegés, örökös félelem a végrehajtótól.

A Bobvos-dűlőben Jucika néni, az egyik „éves gazdámnak” a felesége, a

hírneves gazdasszony nyaranta, a kánikulában mindig délben kapálta meg a

dinnyeföldet, míg a béresek szalonnáztak, mert a disznóparéj akkor biztosan

elszáradt.

A gazdasszonyok a városban teleltek ki sok tanyából, „odahaza” járat-

ták a gyerekeket is iskolába, istápolták az agg szülőket. Ilyenkor a fiatal

gazda vasárnaponként látogatta meg a feleségét, majd lóháton vitte ki a

kenyeret az egész hétre. De a Borgulyák meg a Velkiek az Első-dűlőből

télen csak adót fizetni jöttek be a városba. A lovakat kímélni kellett, megvi-

selte volna azokat az ötven kilométeres út, nem lett volna bennük erő a

zabvetésre, s tartogatták az őszi lakodalmakra, mert ilyenkor az öregföldi

nóniuszoknak ficánkolni kellett a kocsiban. S mikor már túl voltak a tavaszi

munkán, szombat délután egész kocsikaravánok tartottak a Berényi és Csa-

bai úton a városnak „táncoló lovakkal”, hogy vasárnap délután a gazdaköri

terefere után a tanyának vegyék az irányt.

Ki ne ismerte volna az Öregföldeken a két világháború között azt a Pali

bácsit, akinek a borjúbőr tarisznyája a vásárokban mindig a vállán lógott,

télen ismerték sárga rackabekecsét, aki paraszt létére a harmincas évek

végén már 700 mázsa búzát is csépelt. Mindig hetykén ellenőrizte a mázsát

fehér ingjében, rojtos bő gatyájában, papuccsal a lábán. Vénségében sem

ismerte a kocsin a rugós bőrülést, az üléstámlát, pedig a negyven kilométer

sok volt fél nap alatt. A két derék fiúnak is meg kellett elégedni a hat elemi-

vel, a tanyai Filó tanító úrnál, mert ha urakká válnak, mi is lesz a jó Öreg-

földdel.

Öregföldi malmok? E sorokat úgyszólván lidércnyomás alatt írom le,

képzeletem csapongó szárnyain visszarepülök a száz év előtti Öregföldekre,

amikor viszonylag kis igazgatási területen – háromezer hektáron – nyolc

szélmalomnak a kerekeit forgatta a szél. Ugyanakkor a „kasnyikok” még

három szárazmalomban őröltek és készítették elő a kölest „kásának” a disz-

nótoros hurkába vagy „vékonyan megzsírozva” a lábasba. A szélmalmok-

nak kedveztek a felszíni viszonyok. Oly helyekre építették, hol a tengerszin-

ti magasság 3-4 méterrel is meghaladja az átlagost.

47

A Bakulya-sori tanyavilág a szarvasiak egyik legősibb bölcsője, itt már

talán 1750-ben is sok pásztor és földműves tanya állott. Az akkori lélek-

szám is háromszázra tehető. Szükség volt malomra. De hogy a malom is

létezni tudjon, kellett hozzá elegendő őrölnivaló, hogy gazdája meg tudjon

élni az őrleményrészből. A telepes Bakulya család vállalkozott rá, hogy az

uraság földjén már malmot építtessen, amely a tanyával együtt az övé, ha

alatta a föld nem is. Ma is áll és 1970-ben – a századik évfordulóján – még

működött, noha nem lisztet készített, hanem csupán darált. Forgalmát növel-

te az olajütő is. A helyén már előzőleg is állott egy szélmalom az 1830-as

évekből. 1984-ben vitorlái a falához vannak támasztva, a tetőzete korhadt,

azon befolyik az eső, a berendezése úgy-ahogy megvan. Mindennap körül-

járja idős gazdája, az utolsó Bakulya, aki még az ősi fészekben akar meg-

halni. Nem tágít. Kár, hogy a kövesúttól messze esik. Éppen ezért talán

enyészetre van ítélve. Ha az a Csabai út mellett lenne, bizonyára nagy ide-

genforgalomnak örvendene még ebben az állapotában is.

Másik dísze volt az Öregföldeknek a „Csabjanka” és a „Dlhỳ-sor” kö-

zött (Békéscsabai országút és a Hosszú sor) a Mateideszek Malmos-dűlőbeli

szél-, majd szárazmalma, itt egy központot alakítottak ki. Egyholdnyi szőlő-

jükben minta szőlészetet, félholdnyi gyümölcsösükben követésre méltó

gyümölcskertészetet létesítettek. S ezzel megtörték az Öregföldeken a Nova

szőlő, s a pogácsa-alma, valamint a „potyóka-szilva” egyeduralmát. Ugya-

nitt a Kiptos Kiseknek az őrlemény-percent azt is lehetővé tette, hogy tinó-,

ökör- és sertéshizlalással foglalkozzanak. Mindezeket a hagyományokat az

Áchimok gondosan ápolták.

Állnak még a Gál-soron a Gál szélmalomnak a falai. A Ruzsicska ne-

mesek, akik a szomszéd dűlőkben éltek, ösztökélték a Gálokat a kiegyezés

után a malom felépítésére, s így a három Gál fiúnak, amikor megérkeztek a

szabadságharcból megtépázva, s már összeszedték magukat, az álmuk telje-

sülhetett. A forgalom biztosítéka volt a nagy rokonság, a tucatnyi tekinté-

lyes Janurik-tanya és a Podaniak, Gombárok. Ezek a családok uralták

Tóniszállás szomszédságát. A családtagok száma pár százat is kitett.

Csipkárék a Galóhalom lábánál a múlt század hatvanas éveiben vállal-

koztak szélmalom építtetésére. Ott érvényesül a legjobban az uralkodó

északkeleti szélnek a járása. Még meséltek nekem erről az öreg Galók, s

Kondacsék, a Hanzéliak, a Lustyikok, mindazok, akik oda jártak őrletni.

Szemtanúja voltam annak, amint a második világháború utáni gyufa-

hiányban a környékbeliek „odatévedtek” a malomkövekből lepattintani egy-

egy darabkát a „csiholóhoz”. Még a tanító is megtanult „szikráról” rágyúj-

tani.

48

Az 1870-es években engedte meg a tanyavilág mérete a szélmalomépí-

tést a Petyován-dűlőben, a vasút és a Kardos-dűlő „szögellésében”. Téglái-

ból építették Molnárék az L-alakú, korszerű tanyájukat, majd 1960-ban a

kardosi falubeli házukat.

Mindezek kevésnek bizonyultak az öregföldiek lisztellátásához. Szük-

ség volt még malmokra a tanyai lakosság szaporodásával. Ezért húztak fel a

Malmos-Roszikék szárazmalmot a gyomai út és a Csipkár-sor kereszteződé-

sének szomszédságában – attól keletre – a nyolcadik a Roszik-tanyában, a

Roszik-dűlőben. A tanya még ma is áll, abban lakik és dolgozgat nyugdíjas

tsz-tagként a „Bajszos”-Roszik. A malomnak már semmi nyoma nincs.

Mint ahogyan csak a szájhagyományban él az Arnóczki-féle, hasonnevű

sori, Kaukál-dűlőbeli is. Nemkülönben a Csabai út mentében, a Kardos-

dűlőben működő szárazmalom is. Fiatal koromban még sokat mesélt nekem

a „deresedő Májer” arról, hogy miként hajtotta a lovakat itt a „kerengőben”

jó tíz éven át. Majd amikor a malom bezárt, beállt nagybéresnek még ne-

gyedszázadra a Csahorékhoz.

Az Öregföldeken nem számított a ló, amiből egy-egy szárazmalom

évente tíz darabot is megemésztett. Ezt már szóvá tette és írásban rögzítette

Tessedik is, aki az ország évi lóveszteségét a hadsereg lóállományával azo-

nosította. Négy évtizede sikertelenül kezeltem a szarvasi Tomka kasnyik

szárazmalmában a lovak megbetegedett, majd elnyomorodott végtag-inait,

ízületeit.

A szarvasi határ többi részén – Halásztelken, Kákán – már nem kerül-

hetett sor szélmalom, szárazmalom építésére, mert a „szőlősiek” behordták

– társban – kocsin, tragacson az egy-két zsák, őrölnivalójukat a városba. A

kákai tanyavilág pedig 1883, a halásztelki 1892. után létesült, amikor már

működtek a szarvasi gőzmalmok, besegítettek a Kreszan-féle szélmalom-

nak, amelyik akkoron az ország közepében állott.

Próbálkozott gőzmalommal az Öregföldeken az úri paraszt Áchim is, de

mihamar felhagyott vele, az csak a kondorosi Hanzusnénak sikerült. A

„csabjankai” Pete-malom ma is darál. Az Öregföldek nyugati szélén lakókat

pedig vonzotta a Bárány- és a Fazekas-malom, mely azután a tűzvész áldo-

zata lett a Középhalmon.

A malmok közelségében voltak a boltok, szatócsüzletek, kocsmák, ko-

vács- és bognárműhelyek, csizmadia is. A Bakulya-soron 1870-ben volt már

iskola harangtoronnyal, szövetkezeti bolt és kocsma, kovács- és bognármű-

hely, de mindez a szélmalom cégére alatt. Később gazdagította az Olvasó-

kör, ahol telente gazdatanfolyamok voltak, majd az egyórás előadást követte

a köri társasvacsora az elmaradhatatlan birkapörkölttel, aminek ízét egy

életen át a Birkás-Galáth adta meg. Majd pedig kopogtak a biliárdgolyók…

49

Az Öregföldekkel kapcsolatban a legnagyobb elismerés hangján tudok

szólni az alapozó ősökről. Bölcs parasztemberek voltak. Hasznos jobbágyi

ötlet volt a tanyasorokat felépíteni. Kifejezte az a családi, rokoni összetarto-

zást – olykor bokorszerűen is, mint a Csipkár-soron a Bakulya-, Gajdos-,

Melis-, Pribelszki, Valkovszki-tanyák. Még ha haragba lett is a két testvér,

azt nem úgy juttatták kifejezésre, hogy egyikük a dűlőnek az egyik végében,

a másik a másikban vert sárból tanyát poquartájára, hanem „juss” miatti

örök haragot úgy oldotta meg, hogy a későbbi építtető a tanyát háttal fordí-

totta a testvére konyhaajtajának, még véletlenül se lássák egymást. Ha pedig

egy lakóépületbe szorultak a sok gyermek miatt – akkor az alsó véget lakó a

kamrából kialakított konyhaajtaját befalazta, s az ajtót a hátsó falra tette át.

A tanyasorok fejezték ki a szomszédok egymásrautaltságát, együvé tar-

tozását. Az út mentében volt a tanya, ezzel megspórolták a hosszú kocsiutat,

a bejárót, amely fél holdat is elfoglalt volna. Aki a Malmos-dűlőben a ta-

nyáját nem a Csabai útra, hanem a Dlhỳ-sorra építette, annak fél hold is

kiesett a terméséből, mert amikor „köveztek”, már télen csak onnét járt be –

kímélve a lovakat. A jobbágyi időkben még nem adtak a főutakra, még

idegenkedtek is – mint az Aranykeresztes Kisék45

– féltek a háborútól, a

betyároktól, a sátoros cigányoktól, a kéregetőktől, a hajcsároktól.

Bajban közel volt a segítség. Nyári zivatarban éjjel a padkán szunyókált

a férfinép, hátha valahová becsap a villám. Akárhányszor ló-, tehénelléshez

hívtak – éjjel vagy nappal – érkezésemkor már az istállóban ácsorgott a

nyolc-tíz szomszéd, mint segítség.

Az örökváltságnál az öregföldi quartákhoz osztottak két nyistet, egy

kenderföldet (konopiszkát), egy Körös-parti füzest mederrel, amit akarva,

nem akarva el kellett fogadni.

A dűnéken sok vert-fal, sárfal, kis- és nagyvályogfal ma is áll a job-

bágyidőkből, már új tetővel, kéménnyel, ablakkal. A tavaszon és őszön –

húsvétra és mindszentre vagy a Gál hetére, – felhányt és elsimított tapasz,

meg a mész és körös-körül a „patka” őrzi állagukat. Ahonnét napfelkeltekor

45

Kis Mihály (Szarvas, 1825–Szarvas, 1896) neve elválaszthatatlanul összeforrt a XIX.

századvégi nagyszabású parcellázásokkal. Az egyszerű földműves a korabeli Szarvas közélet-

ének ismert alakja volt. Mint képviselő-testületi tag kezdeményezte pl. a községi óvodák létesítését, de munkássága elsősorban a szarvasi és környező nagybirtokok megvásárlásával

vált jelentőssé. „Földvásárló consortiumok” útján 1881–90 között, egy évtized alatt 500-600

szarvasi gazda 2579 ezer forintért vette meg szervezésében a Wertheim és az Inkey nagybirto-kokat, valamint gr. Apponyi Albert és gr. Károlyi István uradalmait. 1893. szeptember 21-én a

képviselő-testület rendkívüli ülésén dr. Krecsmarik János főszolgabíró tűzte mellére „Cs. és

Kir. Apostoli Felsége” által adományozott koronás arany érdemkeresztet. Nevét viselte a mai Eötvös Lóránd utca a 30-as évek elejétől mintegy másfél évtizedig. A szarvasi Ótemetőben

nyugszik.

50

indult a birkákkal a kiskanász – mint a 100 évet betöltött Kis bácsi – a nyo-

másokra.

Öreg este volt, mire a tanyába visszatért. Álló napon át le sem ült. Bal-

lagva szelt a kis tarisznyában a kenyérből, szalonnából, vöröshagymából.

Hacsak nem közelgett az égiháború, amikor a kis Tomka gyerekkel Kisszé-

náson a Károlyi, előbb Mitrovszky46

„zsombékokban” be nem húzódtak a

„paticsfalu” menedékbe, amely négy akácoszlopon állt, oldala napraforgó-

kóró itt-ott betaposva, tetejére eperfagallyakra szalma dobálva.

Delelő gulya Tóniszálláson (1953), fotó: Domán

46 A birtokszerző Harruckern János György unokája Harruckern Mária Anna gr.

Stockhammer Józsefhez ment feleségül. A házaspárnak két fia mellett két lánya volt, Antónia Bolza Péterné, Rozália báró Schröffl Ignácné. A Schröffl–Stockhammer házaspár egyik leá-

nyát, Jozefát vette feleségül mittrowitzi gróf Mittrovszky Vilmos. A Mittrowsky család cseh

eredetű, 1716-ban kaptak cseh bárói rangot, 1769-ben cseh grófi címet. A család egy másik ága magyar honosságot kapott nemischelli Mittrovszky Károly főkamaragróf révén. (A Királyi

Könyvekbe a Mittrovszky formát jegyezték be.) 1834-ben Mittrovszky Vilmosné támogatta a

gimnázium Szarvasra telepítését. 1844-ben uradalmukban 22, 1847-ben 62 cseléd volt alkal-mazva. Az uradalom 1851-ben (Fényes Elek) még M. Vilmosé 1860-ban már fiáé, Mittrovszky

Wladimiré (Nagy Iván). A kastély 1847. után a Rudnyánszky család birtokába jutott.

Mittrovszky Wladimir 1887-ben a szarvas–kondorosi uradalmát is eladta, a Károlyi családnak. A Mittrovszky család nevét viseli a város középpontjában álló kastély, a Pepi-kert legrégibb

telepítésű észak-nyugati része és a katolikus templom mellett álló kőfeszület.

51

Az Öregföldek tanyavilága betöltötte hivatását. Úttörő vállalkozás volt

jó kétszáz évvel ezelőtt oda kitelepedni, ott maradandó tanyát építeni. El-

kezdeni a pásztorkodást, a földművelést, a váltógazdálkodást. Törni az

ugart. Távol a nagyvilágtól vállalni minden nélkülözést és fáradtságot,

szenvedni az időjárás viszontagságaitól hóban, fagyban.

A tanyalétszám az Öregföldeken az 1931-es Szarvasi Útmutató47

szerint

851 volt, a felszabadulásig ez felszaporodott kb. 900-ra. Ma már csak nyo-

maiban él az ősi Bakulya-sor és a Szakács-sor. Hová egy életen át, mint

helyhatósági, majd járási állatorvos oly sokat kikerékpároztam. De megőriz-

tem a Bakulyák, a Galáthok, a Gráfikok, a Kondacsok, a Melisek – az ope-

raénekes48

szülei – a Pribelszkiek, a Prjevarák által elmondottakat.

A felszabadulás után Szarvasról leszakadt Kardos és Örménykút49

ezer-

kétszáz körüli tanyával. Ma viruló községek. Kinőttek a földből, életképe-

sek, ami magában is arra utal, hogy olyan föld ez, ahol csak „nem kell elfe-

lejteni vetni”, ahová a vesszőt csak be kell dugni, hogy abból fa legyen és

tőke.

A múltból itt maradtakat kamatoztatja ma a Szarvasi Állami Tangazda-

ság, a Kardosi Egyetértés, az Örménykúti Felszabadulás Tsz.

A sorok megalkotásával pedig még a régi paraszti ész alakította ki és

formálta a nagyüzemi táblákat.

A gépeknek csak el kellett indulniuk. Nem álltak útban az ide-oda hányt

tanyák.

Káka

Káka a Maczói gát és a Csabai út között háromszög alakú külterülete Szar-

vasnak. Északról Szarvas város, nyugatról a békésszentandrási, délről a

Csongrád megyei, keletről a csabacsűdi határ övezi.

A török idők előtt a Veér-család birtokában volt. A szájhagyomány sze-

rint Toldi Miklós is bérelte. Kétszáz évvel ezelőtt még megvoltak a kákai

templomnak a romjai, sőt még volt valami a török mecsetből is. 1942-ben

Litauszki János, az akkor 95 esztendős kovácshalmi paraszt mesélte, hogy ő

gyermekkorában a Szarvas–Csabacsűd–Sárgahegyes határon álló Hármas-

47 Szarvasi útmutató, címtár és szaknévsor, naptár az 1931-ik évre, Szarvas, 1930. 48

Melis György (Szarvas, 1923–Bp., 2009) operaénekes. 1949-től az Operaház magán-

énekese. Kossuth díjas (1962), Szarvas város díszpolgára (1986) és több magas kitüntetés tulajdonosa volt. Újabb életrajzát Winkler Gábor írta meg Egy élet az operaszínpadon címmel

(Bp., 2009.) 49 Örménykút község 1952. január 1-én alakult Szarvas VI-VIII. külkerületein. Déli felén

1969. április 1. napjával vált ki belőle Kardos község.

52

halom kákai lejtőjén látott romokat, téglafalderekakat, s töméntelen téglada-

rabot. De minden anyagot elhordtak a pásztortanyák építéséhez.

A Kákai legelő helyszínrajza50

A falu elszórt településekből állt a Farkas-, a Hármas-, a Kákai- és a

Kovács-halom lábainál. Egyebütt csak legelőnek alkalmas víznyomásos rét

50 Dr. Gajáry László: A szarvasi szikes legelők termelési, üzemi és jogi viszonyai, in:

Tessedik Sámuel Középfokú Gazdasági Tanintézet értesítője az 1930/31 évről, Szarvas, 1931.

53

volt. De az ó-pleisztocén korból a parti dűnéken létrejöttek az ártérperemi

szőlők, amelyek ma a bezinai-, a siratói- és ezüstszőlői zártkerteket képezik.

Markovitz 1742-ben jegyezte fel (latinul): „…a puszta terjedelmes, a

Körös áradásainak kiszolgáltatva, legelőnek és kaszálónak szolgál, rajta két

szőlőskert a puszta közepén. Állandóan terem kákát és nádat, ami számtalan

házat befed, és melegít kemencét.”

Kákán 1769-ben a szarvasmarha-tenyésztés és a szőlőtermesztés nagy

lendülettel folyt.

A XIX. század elején a kákai földesúr, báró Inkey László volt. Egyik

patrónusa a katolikus templom építésének. 1827-ben a földesúr képviselője

a városi „kupaktanácsban” Tassy Becz Zsigmond tiszttartó.

A kákai uradalomra is hatott Tessedik, mert a földet, a legelőt minden-

felé akác-, eper- és szilvaallék szegélyezték.

Már az urbárium alapján kimértek a Kovács-halom mentén a jobbá-

gyoknak 20 quartát (20 x 9854 négyszögöl). Itt a talaj homokos, alkalmas

mindennemű növény termesztésére. Emeltek is rá jobbágy tanyákat.

A Kristóffy-tanya Jajkán, fotó: Domán

Káka életében az „örökbevallás” volt egy nagyobb és újabb állomás

(1847). Ekkor osztották ki a siratói kenderföldeket. Ezek a mai siratói Kisjá-

rástól keletre esnek. Egy-egy kenderföld 200 négyszögöl nagyságú volt.

Akad olyan család, amelynek még mindig tulajdonában van a

„konopiszkája”, ha már nem is kender terem rajta, hanem fóliás paprika.

54

Az Inkey-család 1883-ban kényszerült kákai birtokának eladására. Már

jóval előbb leszakadt a Tassy-, a későbbi Kontur-, majd a Kacskovics- s a

Lengyel-gazdaság.51

3700 holdat 96 „földéhes” gazda szaggatta darabokra.

Részt követelt ebből a parcellázó közjegyző, a mérnök, az ügyvéd is. A

tiszttartónak, a kulcsárnak már megvolt a helye Wenckheiméknél52

Csorvá-

son. De nem részesülhettek a földből a volt majori cselédek, pedig őket is

gyötörte a földéhség. Bebocsátást kértek hát a csabacsűdi, kondorosi urasá-

gokhoz, vagy a szénási Sváb-majorba. Sok cseléd a décsi és öregföldi, a

már „befutott” gazdáknál kötött ki.

Kákán épültek a tanyák, szántották a gyepet is, ezért aztán a szarvas-

marha- és juhtenyésztés megtorpant. Még szerencse, hogy a „víznyomáso-

kat” meghagyták legelőnek. Legeltetési Társulatot53

alakítottak. S ki-ki a

földje nagyságának arányában – csupán telekkönyvileg – abból paljetákat,

félpaljetákat, járásokat kapott, de a valóságban osztatlan közlegelők marad-

tak e víznyomásos területek.

Egy paljeta ötven holdnak felelt meg, egy járás pedig két magyar holdat

tett ki. Ettől fogva Káka részei voltak: Inkey-káka, Kákai-holdak, Kákai-

táblák, Kisjárás, Nagy járás és Telecske. A szentesi út ölelésében a „Telecs-

kén” legeltek a városi, a mótyói, a szappanosi fejőstehenek. A várósból

kijárók bizony „elszórták” a tejet az útban, bármily puha volt is a nyári út,

sok volt a reggeli, esti „sétának” a 5-5 km. A járástulajdonosok reggelente

összeverték a hazajáró csordát.

Kákán csikós- és gulyásnemzedékek nevelődtek. A leghíresebb csikós

Nakcsali Árvai Pál volt két fiával, Jánossal és Pállal. A számadót öt csikós-

bojtár szolgálta ki, s 500 ló alkotta a ménest. Kákán még a betyárvilág múl-

tán is sokáig kísértett a ló elkötés, vagy a lónak ménesből való kiszakítása.

(Az időben a betyárok a csikóssal is nem egyszer összejátszottak.) Gulyás-

dinasztiák voltak a Fábriak, a Frankók, a Hipszkiek, a Kovácsok, a

Lehóczkiak, az Oraveczek és a Sztancsikok. A harmincas években legelt

Kákán két 300-300 darabos ökörgulya, egy 400 darabos „szűz gulya”, a

negyedikben voltak a szárazon álló tehenek és a vemhes üszők (300 db).

51 Kontur József (1828–1915), kir. járásbíró, neje Tassy Becz Amália (1835–1898), dr.

Lengyel Sándor ügyvéd (1856–1910), neje Kontur Ilona (1866–1930), Kacskovics Aladár

(1889–1960), neje Kontur Noémi (1894–1967). 52

A Wenckheimek a birtokszerző br. Harruckern György leányági leszármazói.

Harruckern György Johanna lánya Werdenburg Józsefhez ment nőül. Jozefa leányukat br. Gruber Ferenc vette feleségül, e házasságból született Gruber Terézia pedig br. Wenckheim

József altábornagyhoz ment férjhez. 53 Lásd bővebben Tepliczky János társulati elnök: A Kákai Legeltetési Társulat története,

Szarvasi Krónika, 14/2000 72-80. p.

55

Árvai Pál csikós- és csordás-számadó

nyilvántartásának címkéje (1937)

Kákán, mint a szarvasi legnagyobb közlegelőn, sajátságos pásztorélet

alakult ki. Díszes jubileumi

ünnepséggel ülték a Legel-

tetési Társulat ötven éves

fennállását 1933-ban. Ezen

a napon a tarisznyákból

már kora reggel előkerült a

pogácsa, az ülés alól a

pálinka. Tizenkét bogrács-

ban főzték a pásztorok a

birkapaprikást a „vezérkar-

nak” és a gazdáknak.

1945-ben történt meg

először, hogy a volt urasági

cselédség is, – ajándékkép-

pen – tulajdonába vehette a nagybirtokot (Kacskovics-, Lengyel-föld),

ugyanúgy, mint Halásztelken a „Bolzókát”, amelyet eladdig „odaragadt-

ként” művelt. Nem kellett tőkebefektetés, de nem volt szükség – mint a

parcellázásnál – még „nagyszebeni” kölcsönre, váltóra, fontra, sőt még

kezesre sem. A negyvenes évek végén megalakult a Szarvasi Állami Gazda-

ság. Feltörték a gyepet, amely ontotta a 30 mázsás rizstermést. Káka keleti

sarkán alakult meg a Bem Termelőszövetkezeti csoport. Itt-ott ma is látni

még az árpában, búzában kákát, nádat, gyékényt, s az ilyen szalmát szívesen

fogyasztják a tehenek.

A kákai számadók ünneplőben a társulati tanya mellett 1933. május 24-én54

54 A képen szereplő lovasok balról jobbra: Kovács Mihály, Szappanos Pál, ifj. Árvai Já-

nos, id. Árvai János, Árvai Pál, Frankó Mihály, Frankó János, Bakulya János – a felvétel a

Kákai Legeltetési Társulat fennállásának 50. évfordulójára rendezett ünnepségen készült.

56

Szrnka Pál újgazda 1957-ben Halásztelken,

a grófi mezsgyekövön, fotó: Domán

Halásztelek

E külterületi határrész Szarvastól északra fekszik, a Hármas-Körös partján.

Endrőd irányában kinyúlik egészen a Gyilkos-halomig. Neve az idők fo-

lyamán változott. Hajdan Halasnak hívták. Vasúti megállójának a neve ma:

Halászlak. Tengerszint feletti magassága 84 m.

A török idők előtt önálló falu volt, 300 körüli átlagos lélekszámmal.

Mátyás király idejében

tekintélyes helység. Ab-

ban a perben, amely a

Szilágyiak és a Maróthyak

közt folyt Királyság (a mai

Eperjes) birtoklásáért,

Mátyás több halásztelki

nemest is meghallgatott.

Így járultak az „igazságos

király” színe elé Lőrincz,

Mikes, Nagy, Sima, Sóki

Szabó nevezetű megidé-

zettek. A feljegyzések

szerint még 1563-ban is

320 lakosa volt a falunak,

amikor is Apafi55

erdélyi

fejedelmet és hadát – Bécs

felé tartó útján – dinnyével

kínálták meg a derék ha-

lásztelkiek.

A török megszállás

idején pusztulásnak indult

a falu, míg végül 1705-

ben a rácok tették a föld-

del egyenlővé, lakatlanná.

A XVIII. század elején már puszta.

A telepítések idején kedvezményezett terület. Markovitz Mátyás 1742-

ben ezt írja (latinul): „A kedvezmények között vannak a puszták, amilyen

55

Az 1563-as évszám téves, Apafi Mihály I., apanagyfalvi (Ebesfalva, 1632–Fogaras,

1690), fia Apafi Mihály II., apanagyfalvi (Gyulafehérvár, 1676–Bécs, 1713), erdélyi fejedel-

mek a megjelölt korszakokban éltek.

57

Halásztelek-puszta. A puszta tágas, rajta két igen nagy Körös, medrében

sok-sok hallal. E területen van két szőlőskert is. Házi legeltetésre nagyon

alkalmas. Az áradások idején szittyót, kákát és nádat terem.”

Az 1800-as évek elején a puszta nyugati fele a Mitrovszky-, keleti része

Bolza-család birtokába került. Utóbbinak a Lóna-majorjából még ma is áll

két épület. Az előbbinek a nyomait már csak a geológusi szemek vehetik

észre. A téli vizes szántáson, a vasúti sínektől nyugatra, a Malomzugi-

csatorna jobb partján, kéthektárnyi területen a talaj sárgább színe árulkodik

az egykori virágzó majorról. (Az emelkedőn volt a Táncsics Tsz méregrak-

tára.) Néhány évtizeddel ezelőtt az akkor már 80 év fölötti egyik Dankó-

testvér még mesélt nekem a Mitrovszky-kastélyról, a majorról, az azt körül-

ölelő kőfalról, a mesés parkról, a gulyáról, a rackanyájról, a mangalica kon-

dáról. A volt csikóslakást, az un. „Sárga-tanyát” csak 1967-ben bontották le.

A földesúri világban az urasági földek határrészei így voltak megnevezve:

Fűzfazug, Gyékényes, Ménesjárás, Pótlékok, Mlinárka, Sároska, Kis-

Kondoros, Világos. Ezek az elnevezések az egyes határrészek jellegzetessé-

geit fejezték ki igen találóan, vagy adottságaira, rendeltetésére utaltak.

Messze földön nagy híre járt Jancsovics pap56

tanyájának és kertjének.

(A későbbi Hurkás-tanyának) Monumentális kockakúriájában hódolt nemes

természetimádatának a tisztelendő. Volt több holdas gyümölcsöse, cseresz-

nyefákkal, körtefa-allékkal, diófással, szőlővel, mandulással. Az „ámbiton”

még citromot és fügét is érlelt.

1868-ban megejtették az első parcellázást. Halásztelek keleti széle sza-

kadt le a nagybirtokról. Majd 1890. augusztus 14-i keltezéssel kiparcelláz-

ták a nyugati részt, az ekkor már Károlyi-birtokot is. A Mitrovszky-

örökösök ugyanis 1888-ban eladták a birtokukat „vasbarom-szerződéssel”

(föld, épület, gép, állat együtt) Károlyiné Csekonics Margit57

grófnőnek, aki

két év múlva gép és állatok nélkül a vételáron túladta a földet igénylő pa-

rasztoknak, akik a vásárláshoz „nagyszebeni kölcsönt” vettek igénybe.

A kastély, az intézői lak, a magtár, az istállók, a kovács-, bognármű-

hely, a cselédlakások, a kőkerítés anyagából az M-monogramos téglákból

két év alatt fel is épült 32 fehérre meszelt kisgazdatanya. Urasági istállóab-

lakok (beépítve) itt-ott még ma is láthatók. Megfogantak és megerősödtek a

tanya körüli gyümölcsösök, az akácallék, a nyárfasorok. Az öregek még ma

is emlékeznek rájuk. Kirajzolódtak a dűlők, a dűlőutak, s az utak mentén

sorakozni kezdtek a tanyák.

56 Jancsovics István (1811–1893), szarvasi ev. lelkész 1834–1871 között. 57 Csekonics Margit grófnő (Buda-Pest, 1848–Budapest, 1936), gr. Károlyi István (Pest,

1845–Nagykároly, 1907), nagybirtokos, országgyűlési képviselő 1867-ben vette nőül.

58

A Malomzugi-csatorna partján vezetett egy jól kitaposott gyalogút, a

Suszter-mezsgye (hornyik), a Csizmárszka-szklad, amelyen a betyároktól

félve a szarvasi csizmadiák (a Babarékok, a Miloszrodniak) vállukon átvet-

ve vitték „portékájukat” az endrődi és mezőtúri vásárokra –gyalogosan. A

Pimiller juhászék pedig ladikon eveztek be Mezőtúrra a gyapjúval.

Az 1950-es években a MÁV a vasúti megállót átkeresztelte Halászlak-

nak (megkülönböztetésül a Pest megyei Halásztelektől), ahol ma a hétvégi

horgásztanyákat birtokló horgászok szállnak le kikapcsolódni még Pestről

és Szegedről is. Nekik már nem kell rettegniük a „fontsterling” banki teher

átkától, mint még a Borgulyáknak a második világháború előtt.

Rózsás vagy Décs?

Az állami gazdaságok megalakulásakor jött létre Szarvason a Rózsási Ál-

lami Gazdaság, amely ebben a formában öt évig működött. Mint állatorvos

ott voltam az alapításkor, sőt a keresztelőn is. Akkor azonban hiába kardos-

kodtam az elnevezés helytelen volta miatt. A Rózsási Gazdaság (később az

Örménykúti Állami Gazdaság Rózsási üzemegysége, majd ÖTKI gazdasága

stb.) majd a Szarvasi Állami Tangazdaság Rózsási kerülete Décsen van. A

földterület zöme is ide esik. Ha az elnevezésen nem is szükséges változtatni,

az utókornak mégis illik tudni az eredetéről.

Décs a török hódoltság előtt nagy falu volt 800 lakossal, ugyanakkor

Szarvason 300-an éltek. A falu a Décsi-halom körül helyezkedett el az ó-

pleisztocén korban kialakult homokos parti dűnéken.

Markovitz Mátyás az 1740-es években írja le a „Kis- és Nagy

Décsákat”, de már csak, mint újonnan létesült tanyavilágot – latinul. Előbbi

az endrődi műút északi, utóbbi a déli oldalán terült el. Mint nagybirtok, már

Décsi-puszta néven szerepelt. (Csáky-, majd Hertelendy- és Horváth-

birtok.) Ennek része a Décsi-lapos (ma HAKI). 1891-ben a parcellázásoknál

hasadt le a nagybirtokból (Új-Décs, ma Petőfi-majorság és annak környé-

ke). És maradt a régi birtok: Ó-décs.

Ide fúrtak 1948-ban artézi kutat falualapítási céllal. Talán a legalacso-

nyabb térségbe, mert a víz ott futott össze, s a pusztát benépesítő tanyai

parasztság el is nevezte azt „Palacsintásnak”.

A két kastélyból (Hertelendy és Horváth) az 1945-ös földosztásnál lett a

Hertelendy- és Horváth-iskola – újgazda gyerekekkel.

Ma alig hihető, hogy a Rózsási Allami Gazdaságnak az ötvenes évek

elején ötven tanyában volt elszállásolva a szarvasmarha-állománya –

Décsen.

Rózsáson a sertéstelep volt. Miért Rózsás?

59

Mert ott állott a Rózsás-halom. Ezt a hatvanas években szétterítették.

Ma úgyszólván nyoma sincs. S hogy a halom és a környék miért kapta a

Rózsás nevet? Az egész vidék vízjárta „nyomás” volt. Tavaszon azonban

kivirult a milliárdnyi vadvirágtól. A nép ezért adhatta a nevet. A másik

változat szerint az első „szállást” a Ruzsicska-tanya képezte itt, ami ró-

zsácskát jelent ...

Tény azonban, hogy a Rózsási kerület központja s földjének zöme

Décsen van.

Tanyarom búbos kemencével Rózsáson (1960), fotó: Domán

60

VÁLOGATÁS SZAKMAI ÍRÁSAIBÓL

A patkoló kovácsok, a lópatkolás és a lótenyésztés múltjából

Történeti visszapillantással kezdhetném szerény tanulmányom, mert a ló,

sőt a szarvasmarha patkolásának is hosszú a története. Már a rómaiaknak is

voltak kikövezett hadiútjaik. De mi maradjunk csak meg a hazai, a török

idők utáni lópatkolásoknál. A kovácsmesterség már Mátyás király idején is

nagyban dívott – oláhcigány segédekkel. Később közülük kerültek ki a

lópatkolók. A hódoltság után elölről kezdődött az élet Békés megyében is.

A magyar állatorvos képzés 1987-ben 200 éves. Időszerű tehát felidéz-

ni, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben felépült Rottenbiller utcai Állat-

orvosi Tanintézet, majd Akadémia pavilonszerű tömbjében a patkolástannak

impozáns, szép, különálló épülete volt, ami előadó-, előkészítő-, gyakorlati

termekből, tanári szobából, felvételi irodából állt. Volt abban műhely a

három kovács és lópatkoló részére is. A „kórodákra” felvett lovakról a pat-

kókat el kellett távolítani. Ugyanitt patkolták természetszerűleg, de tancél-

ból is a belgyógyászati, sebészeti kórodákból már gyógyultan távozó lova-

kat is. S a patkó „mineműsége” az állatorvosi javaslatnak megfelelően lett

kiválasztva (pl. háromnegyedes patkó).

Az Állatorvosi Főiskolán, később az Állatorvosi Egyetemen e tárgyat

oly kiválóság oktatta, mint dr. Guoth Gy. Endre58

professzor, az európai-

hírű „telivérszakértő”. (Kinek az 1940-1942. közötti években az első tanár-

segédje lehettem, mint ilyen olykor elő is adhattam és gyakorlatokat vezet-

hettem.) Ő írta az első főiskolai nívójú Patkolástan tankönyvet is. A III. évf.

hallgatóknak a pataápolást, patkolást élő állatokon, s a vágóhídról e célra

behozatott patákon tanítottuk tízes csoportokban. Mindenkinek volt külön

satuja egy-egy patával. Egy évi tanulás után volt az elméleti és gyakorlati

vizsga.

A katonaságnál is nagy apparátussal végezték a patkolástan oktatását. A

legkiválóbb tanfolyamvezető Székely százados volt, kiről a Ferenc József

lovassági laktanyában iskolát is neveztek el akkoron.

Békés megyében a lópatkolás csak az útkövezésekkel lett rendszeresít-

ve. A békéscsabai országút szarvasi szakasza a századforduló után vált

„makadámúttá”. (Az ide érkezésemkor – 1942 – még sok „kordéssal, kubi-

58

Guoth György Endre, dr. (Kemenesszentmárton, 1885–Budapest, 1978) állatorvos,

egyetemi tanár, az állatorvos tudományok kandidátusa. 1913-ban szerezte doktori oklevelét.

Előbb a Patkolástani Intézet (1915), majd a Sebészeti Klinika vezetője 1929–1948 között. Az 1944/45-ös tanévben a Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar dékánja. 1949-ben – 40 évi oktató-

munka után – nyugállományba került, majd 1950-ben nyugdíját megvonták.

61

kossal” beszéltem a kövezési gigászi munkáról.) A Szarvas–Mezőberényi út

csak a harmincas években szakaszosan, a Kecskemét–Békéscsabai út beto-

nozása járásunkban 1944-ben kezdődött, majd a háború után fejeződött be.

Sok kovácsműhelyt ismertem az országban – Cegléd, Szeged, Debrecen

környékén, továbbá Csongrádban, Szolnok vármegyében, természetesen a

megyénkben is. Járásunkban, városunkban módomban állt tanulmányozni

az ott folyó életet, munkát. Abban valamennyi megegyezett, hogy a „sze-

rencsepatkó” mindenütt fel volt szegezve – akár tízesével is a szemöldökfá-

ra vagy a mestergerendára (pl. a szarvasi Pálkó műhely). Szimbólum? Ba-

bona?

Négy évtizedes állatorvosi gyakorlatomban állandó összeköttetésben

álltam a lópatkoló kovácsokkal. Hiszen praxisom első évtizede (1942–1952)

meg éppen még a „ló-korszak” jegyében telt el. A mesteremberekkel jó

emberi és szakmai kapcsolatot ápoltam. Nem szabtam határt, hogy hol is

végződött a tudomány, és hol is kezdődött a mesterség, az ipar. Sok volt a

ló, sok volt a ló-betegem. Ez magával hozta, hogy azok között sok volt a

sánta, amelynek okai túlnyomó részben a patairha gyulladások, repedt pa-

ták, patarákok voltak. De nem egyszer a patkoló műhibája folytán a pata-

gyulladást a „megnyilallás” okozta. A patkószeg megsértette a pata lágy

részeit vagy részét (irha). Ilyenkor a legmesszebbmenőbb harmóniában

kellett lenni a mesternek és az állatorvosnak. Gyakori volt a szegbelépés. A

szeg befúródott a nyírbarázdába, sértette az irhát, olykor csontig, a patahen-

gerig is behatolt. Ez bizony hosszadalmas betegség volt. Azt a kovácsmű-

helyben tártuk fel. Aztán útközben elveszett a patkó, s kitört a köröm. A

leesett patkó a kiálló szegeivel és a patkószeg maga is réme volt a köves-

utakon az autósoknak. Szoros együttműködést kívánt a „gyógy-patkó” (gu-

mialátétes) megválasztása is, úgy, ahogyan azt a pata formája, alakja, a

hordozószél, a sarokfalak, a talpi felület éppen megkívánta, illetőleg igé-

nyelte.

„Lópatkoló és kovács” – hirdette a tábla a műhely falán vagy az utcai

deszkaoromzaton.

Minden patkoló kovács is volt, de nem mindegyik kovács foglalkozott

ló-patkolással. Szarvason a múlt században a mesterek céhekben dolgoztak.

Majd 1870-től az ipartestületben tömörültek. Érdekes, hogy utóbbi – 1927-

es – csoportképen (Róth Béla felvétele) nem látható lópatkoló kovács ipa-

ros. Pedig az 1910–1920 közötti években huszonöt műhely volt Szarvason.

A negyvenes években működött még tizennyolc műhely. A városban min-

den kerületben volt. Az I. kerületben Pálkó, a II. kerületben Gyuris és

Potoczki, a III. kerületben Szűcs, a IV.-ben Hitz. A tanyavilágban minden

tanyaközpontban, minden országúton vagy forgalmas dűlőút kereszteződés-

62

ben is volt kovácsműhely. Az Endrődi útban Poljak, Furár, Kolompár,

Késmárki. A Szentesi útban Tomasovszki és Pataki, az Orosházi úton Var-

ga, a Békéscsabain másik Varga és Pribelszki, a Csipkárkán, a Gyomai úti

kereszteződésben Szloszjár, Nagyréten Fullajtár.

Lópatkoló dinasztiák voltak. Apától tanult a fiú. Ott tette le a segéd- és

mestervizsgát is, a bizottság előtt. Örökölte a lakást, a műhelyt, a felszere-

lést. Ez meglehetősen tekintélyes vagyont képezett. A munkát a mester

amúgy is csak többedmagával volt képes ellátni. Mondta is a közmondás:

„Egy kovács, nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy ko-

vács!”. Ezért verhette oly ütemesen a vasat az Ezüstszőlőkben Varga a két

rátermett, energikus, izmos, szorgalmas, derék fiával. Formálhatták a pat-

kót. Visszhangzott is a környék.

Ma egy lópatkoló kovácsműhely üzemel a városban, a Szentesi úton,

Fabó. Két műhely tekinthető meg eredeti – muzeális – állapotban (Furár, az

Endrődi úton és Pálkó, a Gyóni Géza utcában).

A műhely előtt állt a féltetős, félszeres épületként a patkolószín – kalo-

dával, oszloppal, ahol a lovat „vasalták”. Szerszámaik: a patkoló bak, a

taszító kés, a kalapács, a szegvágó, a reszelő, a szaruszaggató és a pipa

(orrszorító). Utóbbiakkal szükségből házhoz is mentek, ha nem tudott a ló

felállni.

A kövesutak megépültével a lópatkó mindegyre nagyobb létszükséglet-

té vált. A földutak kímélték a patát. A makadámok nem! A beton pedig

végképpen kikészítette a lábakat, az inakat, ízületeket, szalagokat (lágy

pókok, csontpókok) és nyilván a patákat is. Míg arra lehetőség volt, minden

kövesút mentében – például Szarvastól Békéscsabáig – azzal párhuzamo-

san, az országúti árokban nyári út vezetett. Porzott is a lakodalmas menet-

ben.

A lópatkoló kovácsoknak megvolt a megélhetése. Nagy pénz nem volt

benne, de nagyon megdolgoztak a keresményükért.

A kovácsok a szó szoros értelmében megizzadtak minden koronáért,

pengőért, forintért. Zöld vászon- vagy bőrkötényükben két kezükkel keres-

ték a kenyerüket.

Lovat patkolni nem könnyű. Különösen nehéz volt bánni a „rugós-

vágós” lovakkal. Előbbieknek a hátulsó patáit megemelni, ha kellett gúzsba

kötni, azt tartani fáradságos és kimerítő. Ügyesnek kellett lenni a „vágósok-

nál” is. A lovaknak ez is rossz szokása, és életveszélyes (a ló-viziteknél

több ló leszakította a zsebemet, 1947–1953-ban pedig a tömeges vérvéte-

leknél az egész kabátomat). A kéz közeledtére az elülső egyik lábát felkap-

ta, s azzal villámgyorsan lecsapott a feléje nyúló kézre.

Vásárban a vevő első kérdése volt: „Hány éves?” Ha értett hozzá, meg

63

nézte a fogazatot is. A második: „Hagyja-e magát vasalni, feladja-e az első

és hátulsó lábait?” Ha lovas ember volt, hát saját maga fel is emelte azokat.

A lópatkolás végtelen türelmet igényelt a mestertől is, a segédjeitől is. A

ménesbe a ló patkóval nem mehetett ki. Télen viszont a patkókra sarkot –

éleset, tompát – csavartak be. El ne csússzon, mert ez gyakori baleset volt

az ónos, jeges úton. S akkor jött a segítség, különösen, ha közelben volt a

kovácsműhely, s még a ló fektében levette a patkókat. Aztán aláterítették a

lópokrócot, s megpróbálkoztak a felállítással. Vagy sikerült, vagy nem. Ha

ugyan esés közben el nem tört a csontja.

A patkót levenni, a patkósarkokat be- és kicsavarni minden lótulajdonos

értette. Mihez is nem értett az ezermester gazdaember? Akadtak belevaló

kontárok, akik a patkókat fel is verték. Ezt a saját állatukkal meg is tehették

(pl. Miloszrdni András). De nem volt ajánlatos máséra felverni, mert ha

balul üthetett ki, s ha a szeg rossz helyre ment, hát fizethette a kártérítést

egymás közti barátságos egyezséggel, de az is előfordult gyakorlatomban,

hogy bírói útra került sor.

Egyetemi hallgató koromban megcsodáltam az országos mezőgazdasági

kiállításokon – mindig március végén – a sok-sok szebbnél szebb lovat. Az

uradalmiakat (Geist Gyula angol félvérei), s a gazdák lovait. Aztán, mint

tanársegéd tagja lehettem az angolfélvér bírálóbizottságnak is. Ott figyeltem

fel a remek szarvasi lovakra. Tanúja voltam, amint a Kormányzó kézfogás-

sal gratulált egy szarvasi kisgazdának (Brusznyiczki Mihály). Akkor még

nem gondolhattam, hogy négy évtizeden át azok a praxisom tárgyait fogják

képezni (cigánylovak még tovább is). A Hortobágyon aztán egy kihajtási

szezonban „kipassziózhattam” magam. Kezeltem a városi törzskanca-

ménest, a csődörménest, az ötszáz darabos vegyes ménest – a Hármason, az

Árkus mentében – Balogh András számadó kezén, a háromágas „filmes

kút” körül.

Szarvas lótenyésztése a nagy tanyavilág kiépülésével lendült fel igazán.

A legnagyobb lökést a parcellázások adták (1866, 1892) meg. Ekkor lépett

be irányító szerepével Békéscsaba és Mezőhegyes. Létrehozták a méntele-

pet. Mert addig – XVIII. század, XIX. század első fele – a magyar parlagi

lovak alkották a szarvasi lóállományt. Ezekből alakultak ki a keresztezettek,

később pedig a nemes, kos fejű, szarvasi nóniuszok.

A méntelepi ötven fajtatiszta ménen kívül voltak magánmének is.

Akadtak bátor – mert nagy bátorság kellett hozzá – ló-szerető, lóval bánni

tudó kisgazdák is, kiknél a „diplomás” csődör hagyomány volt. Így a Ben-

kó, Borgulya János, Borgulya Márton, Hugyik, Kondacs András, Kozsuch,

Madarász András és Pál, Miloszrdni János és György, Szklenár Mihály,

Szrnka János, Tóth Sámuel. Minden tanyaterületre esett egy-két apaállat.

64

Így volt kifizetődő tartani, kínlódni velük – még a „hős” feleségeknek is. A

kancák igazságosan voltak „besorolva”. Sokan persze, a méntelepre vezet-

ték – általában a téli hónapokban volt – kancáikat. Addig „próbáztak”, míg

végül is eredményre vezetett: a kanca vemhes lett. A méncsikók ivartalaní-

tása egyéves korban – a következő év tavaszán történt. Magam csaknem

ezer ily műtétet végeztem.

Ménes Tóniszálláson napfogyatkozáskor az 1960-as években, fotó: Domán

A ló volt az élet. Nélküle a kisgazdák kezén a föld mit sem ért. A gaz-

dálkodás a szerves tartozéka volt.

Ma már múlté a ló! A szarvasmarha, juh, sertés, baromfi a jelené és a

jövőé.

A tavaszi haszonállat vizsgálatokat februárban tartották, a takonykór,

rühösség felderítése céljából. E célt szolgálták a lóvásártéri vizsgálatok is. E

nélkül ló nem léphetett be a vásár kapuján. Télutón még ráértek az emberek

is, meg a lovak is. A nagygazdáknál, az uradalmakban volt egy vagy több

ökörfogat is. A csabacsűdi Königswarternél még hatvan címeres, négyes

ököriga volt. Azok szántottak, s hordták be a földekről a búza-, árpa-, zab-

kereszteket. Ily helyeken a lovak csak vetettek, fogasoltak, boronáltak,

fuvaroztak, a lakodalmas menetben pedig parádéztak a „hintósok”. Vagy

éppen a gyászmenetnek voltak a részesei. Ha azonban ökör nem volt – mint

általában a kisebb gazdáknál –, akkor a lovak szántottak is. A ló-vizit min-

dig egy-egy nagy lovas kavalkád volt. Különösen a szikrázó napsütésben, a

fényesen csillogó hóban, a behavazott ország- és dűlőutakon. Szép volt a

sok csilingelő szánfogat. De általában kantárral vezették, kímélve a lovat a

zabvetésre. Mesés látványt nyújtott a sorakozó bandérium. A Paluska ült

65

egyedül a korosodó fehér lova hátán-szőrén. Megvoltak a szokásos ló-

vizsgahelyek. Néha a tíz-húsz fokos hidegben dolgoztak.

Szarvastól a „nagyatádin” messze volt az örményzugi Maradék-tanya.

Kiérkezve jólesett a kétszáz esztendős nádas, kanfaros, tapasztott oromzatú,

piciny ablakos, szabad kéményes, faszikrafogós, fakilincses, mestergeren-

dás kis szobácskában – hová a nap mindig besütött – a búbos kemencénél, a

padkán megmelegedni.

Szemle a Csabacsűd-nagyrátai uradalomban 1890 körül. Az uradalomban átlagosan 100 lovat, 1000 szarvasmarhát és 5000 juhot tartottak.

(Dr. Palov József: Képek Szarvas múltjából, Szarvas, 1992, 163. sz. kép)

Rendezgetni segített mindig a napos előfogatos községi kocsis, a kézbe-

sítők és a mezőőrök. Az ő érdekük is volt a kötelességükön kívül. Mert jó

alkalom volt a kézbesítésre is. Ami volt bővében a háború előtt és után – jó

ideig (beszolgáltatás). Azon a héten nem kellett az öreg Bagyinnak fehér

lován vagy szürkelovas kordéján járni. Pihenője volt néha a havas, jeges,

sáros útviszonyok között Örményzugban embernek is, lovának is.

A két háború között érdekes volt a ló-kutya statisztika. Szarvason (Kar-

dossal és Örménykúttal) annyi volt a ló, mint a kutya. Ezt évről évre regiszt-

rálta a „ló-vizit” és az „eb-oltás”. Ez volt Déri Ármin, idős kollégának is a

megfigyelése az 1928–1938 közötti években. Miért? Mert a kisgazda ta-

nyákban általában két ló és két kutya volt. Volt ugyan tanya öt darab lóval,

két-három csikóval és három kutyával. De a városi házaknál, s a szőlőkben

66

csak minden tizedik udvarban volt egy-egy ló, egy kutyával. A többi ki-

lencben pedig maga volt a házőrző – ló nélkül – így egyre másra pluszmí-

nusz öt százalékos eltéréssel háromezer darab volt mindkét állatfajból.

A tél végén már akadt sovány gebe is – a szikeseken. Különösen aszály

után, a tanyai „feles-ember” a két lovát nemegyszer tökön, répán, árpaszal-

mán, búzatöreken teleltette ki. Igaz, télen csak álltak az istállóban. Lefeküd-

ni nem is mertek, hátha nem tudnak azután felállni. S a ló anatómiája olyan,

hogy egyszerűen felfüggeszti magát a végtag inaira, ami idegekkel alig van

ellátva, s nincs fáradságérzése.

Ló-kihajtás a Kákai legelőn, a Tónikán, a Luszticskán? Ha a tavasz és

az április különösen száraz volt, a gazdák vigasztalták magukat: „Na! Majd

a kihajtás meghozza az esőt! Mert az nem múlhat el eső nélkül!” Nyáron, a

forró déli szeleket „kákai esőnek” mondták. Ami két hét alatt leégetett min-

dent. A kukoricát is, a gyepet is. Maradt a maradék ménesnek – mert sokat a

gazdája hazavezetett – a kiégett fű, amire aztán nagyokat ivott. Ilyenkor a

kétágas kút körüli párában a ménest, az ágasokat, gémet, ostorfát a lovakkal

együtt fel is „emelte” a délibáb. Minden úszni és lebegni látszott.

A kihajtásnapi birkapörköltet ott kóstolgatta a főszolgabíró, a főjegyző,

a községi bíró, a méntelep parancsnok, a legeltetési társulat elnöke, alelnö-

ke, a pénztáros, a pusztagazda, valamint a „paljétások” (egy paljéta ötven

hold legelőt jelentett). A béresek pedig megálltak beszélgetni a csikósokkal,

akik délre már összeszoktatták az előző napon birtokba vett jószágállo-

mányt. S botvégükre támaszkodva kémlelték az időjárást, a vonuló felhőket.

A pásztor soha nem ülhetett le a szolgálatban. Csak állva tudta szemmel

tartani a rábízott teheneket, ökröket, üszőket.

Aztán az első héten jött egy égiháború, egymást érték a villámok, nap-

pali fényességet árasztva a határra, a ménesekre, gulyákra. Ilyenkor a ménes

széjjelszéledt. Egy hét alatt szedték össze a csikósok Szarvason, Csaba-

csűdön, Békésszentandráson, Kondoroson, Kunszentmártonban, Öcsödön,

Veresházán. Mert valamennyi azonnal hazatalált. A ló jól tájékozódik sötét-

ben is. A ködben pedig messziről megérzi, ha ló közelít. Toporzékol, ágas-

kodik, farol, horkol.

Lósorozások, ló osztályozások? Idő előtti korengedéllyel tettem le az

állatorvosi tiszti vizsgát, s már cseppentem is bele a hálátlan munkába. Mert

a második világháborúban még sok volt a ló és a lóáldozat. N. N.

huszárezredesnek lettem a beosztottja. Besorozni, osztályozni, elvitetni a

felesek, bérlők, kisgazdák, fuvarosok parlagi lovait. Ugyanakkor otthon

hagyni a Geist ménest, a Bolza gróf piros-könyves kancáit, lipicai paripáit,

félvér hintósait, amelyekre végül is csak sor került a hadműveletek során.

Bevagoníroztak a Gálok, a Melisek, a Prjevarák, a Sonkolyok, a Valachok.

67

1944 nyara elején maguk fogták ki az ekekapákból, vezették be még a va-

gonba is. Ott könnyeztek, míg a teherszerelvény ködbe nem veszett a kato-

nákkal és elvitt lovaikkal. Júniusi ködben. Utaztatásuknak csak a Pripjaty

mocsaraknál szakadt vége. Ott aztán örökre! A kákai Kohut felest bizony

hatalmába is kerítette a „végzet” – látva elorozott lovának a kihűlt állását –

ott helyben, a mestergerendára felakasztotta magát.

Azért akadt rafinált gazda is, aki lovát mindkét szemének a gyulladásá-

val vezette elő. Persze, hogy a katonai szolgálatra alkalmatlan lett. Én nem

kérdeztem, ők nem mondták, miért. De sejtettem! Hát igen! A cukorpor és

az üvegreszelék keverék megtette a hatását. A ló szaruhártyái homályosak

lettek, és semmit nem látott, csak tapogatózott. S fel is lett mentve!

Nem volt már az a lelkesedés, mint 1941-ben, amikor a nyíregyházi hu-

szárezred ötszáz szürke lovát búcsúztattuk, felszalagozva, kivirágozva,

zeneszóval!

Aztán elfogyogattak a lovak. Jött a gépesítés. Volt még kiskirálysági ál-

lami gazdasági ménes György és Lajos királyságon – csikóistállókkal. Ame-

lyek ma a Herefordoknak adnak szükség, végszükség esetén menedékhe-

lyet.

De megmaradt a városban, tanyán a több ezer „korcs” kutya. Hiába volt

a lópatkoló kovácsmesternek is lova, szarvasmarhája, sertése, birkája, ku-

tyája – egy-kettő – neki is volt. Házőrző és pásztor, vagy éppen ott a szaru-

hulladékon patkányozó. Élet volt az a család körül. A magányos ember

vigasztalója, hűséges barátja. Amikor mindenki távol volt – munka, piac,

vásár, lakodalom, temetés – az otthon maradásra ítélt és kárhoztatott mamó-

kának, apókának az őrzője, védelmezője, bátorítója volt a kutya.

Hány tanya ajtajában lehetett látni, ha ember nélkül maradt a ház; a ku-

tya ott ült, várt mozdulatlanul az utcai kisajtóban. Sokszor a macska is az

oszlopon várt estig a gazdira.

Hányszor poroszkált be a városba a „Lengyelkáról” Szőnyi kovács –

szürke kancájával, fekete paripa kettes fogatával – miután a körmöket rend-

be hozta, „megvasalta”. Tíz kilométer volt a földút, s újabb tíz kilométer a

kő. Úgy hajtott, hogy mindig az „alsövényen” térdelt. Így tudta lovainak

mozgását szemmel kísérni. A paták kopását követni, ha „befele kaszáltak

vagy kifele lapátoltak”. Pulija mindig a kocsi alatt, vagy a két ló között, a

rúd alatt kísérte.

Már csupán nyomokban él a szarvasi ló. A fuvarosok is rátértek a hi-

degvérű ló tartására, lassabb mozgásánál és nagy teherbírásánál fogva. Az

oláh cigányok pedig nagy térséget bejárnak, az egész Tiszántúlt, Duna-

Tisza közét gyűjtőterületként használják. Sportlovakkal és fogathajtásra

alkalmas lovakkal kereskednek.

68

De megmaradt a szarvasi ló dr. Kökényesi Pál lókép-gyűjteményében.

Ki egész életét – jogász foglalkozása mellett – a lóra áldozta fel. Lakását

(Hunyadi u. 22.) tízezer ló-kép díszíti. Közöttük feltalálható mindenféle.

Nagy értéket őriz az utókornak. Magának almásszürke lipicai kettes fogata

van, azzal járja a versenyeket – Orosháza, Hódmezővásárhely , Fábiánse-

bestyén –, immár hetvenhét évesen is. Nem eredmény nélkül! De úgy, hogy

lovait maga gondozza, szakszerűen ápolja, edzi, a szarvasi ló-barát járóke-

lőknek, a tanyai volt lótartóknak a kedvére.

Csikót csak elvétve látni már az utakon. A tenyésztéshez nem fűlik a

foguk az oláh cigányoknak sem. Hosszú, kitartó, türelmet igénylő munka a

csikónevelés. És nem is üzlet! Ezért hagytak fel azzal nagyobbrészt az álla-

mi gazdaságaink, termelőszövetkezeteink is.

A ceglédi-nyársapáti tanyavilágban gyermekkoromban mindig lovat

akartam. Ez a kívánságom soha nem teljesült!

Kocsisok59

Ősrégi foglalkozás! A megélhetés velejárója, a harcok, háborúk és a sport

járműve. Mióta csak háziállat a ló, azt a nyereg alá és a hámba törték. Kirá-

lyi, főúri földbirtokosok fényes hintóit, batárjait, szánjait röpítik. Hajtója a

kocsis. A fogalom sokak a szemében, néha egyenlő volt a becsmérléssel:

káromkodik, mint a kocsis!

Mezopotámia, Egyiptom, Babilon, Macedónia, Róma eszünkbe jut-

tatja a kocsi kultuszt. Dávid király ezrével metszeti el a csatában zsákmá-

nyolt lovak inait, azokat többé ne lehessen a serege ellen felhasználni – a

könnyű harci kocsikban sem. E célra kiképzett katonák sarlókkal sújtanak le

az Achilles-inakra. S Muhi csata? IV. Béla – vesztére – szekértáborral véteti

sátortáborát körül a tatárok ellen. Ott pusztulnak el a lovak, a lovasok, a

kocsik kocsisaikkal együtt. De továbbra is szállítják a hadszínterekre a mál-

hát. Kialakulnak a lovas tüzérek, a lovas trének hadrendjei. Még a második

világháborúban is.

Aztán a sorsdöntő, drámai fordulatokban egy kocsis tanácsot ad: „Asz-

szonyom, asszonyom, forduljunk csak vissza!” S a válasz? „Kocsisom,

kocsisom, nem fordulunk vissza!” El is érte hát balladában megírt, népbal-

ladai végzetét Kőműves Kelemenné.60

Hiába „a ló a kocsisnak, a kocsis

59

A Békési Élet szerkesztőségének jegyzete: Dr. Domán Imre ny. szarvasi főállatorvos,

néprajzi és helytörténeti gyűjtő és kutató, folyóiratunk gyakori szerzője, köztiszteletben álló

humanista 1989 tavaszán hirtelen elhalálozott. Írásának közlésével – s közlésre váró néhány

további kézirata publikálásával rójuk le tiszteletünket áldozatkész élete és munkássága előtt. 60 Idézet a Kőmíves Kelemen c. székely népballadából.

69

pedig az úrnak a szolgája…” Mert voltak parádés (prádés) és igás kocsisok.

Előbbieket csak a gazdagok tartottak, földbirtokosok, mágnások, uraságok

és a községek, városok, orvosok, állatorvosok. Libériás kocsis nemzedékek

nevelődtek. A tudományra apa tanította a fiát, aki azután át is vette tőle a

gyeplőt.

Szarvason hírneves kocsisok a Babinszkiak, Dankók, Frankók,

Ganyeczok, a Nagy Andrások, a Kriklákok, a Skorkák, Soványok,

Pribeszkiek, Sonkolyok, Trnyikek. Ők szolgálták a Bolzákat, a

Mitrovszkyakat, Sziráczkyakat, Csákyakat, Batthyányakat. Ruházatuk az

atilla – prémszegéllyel, a csákó fekete szalagokkal, a zsinóros nadrág, csiz-

ma. Télen a báránybéléses bunda és a szőrcsizma, az irhalábzsák, a kétujjas

birkakesztyű.

A parádés kocsisoknak jó megjelenésű, büszke tartású, – az ülésben is

„igényes derekú”, rátermett, makkegészséges embernek kellett lenni – húsz-

tól ötvenig – a huszáridő letöltése után. De az alapkövetelmény volt a vele-

született ló szeretet. Az ilyen kocsisságnak rangja volt!

Nem így az igás kocsisoknak! Akik a malmokat, mint csuvárok, az épü-

let-, tűzifa-, szénkereskedőket, a szódagyárakat, a sörüzemeket, a bor nagy-

és kiskereskedőket, a fuvaros vállalkozókat, a trágyakupecokat szolgálták.

Ők munkásruhában, zsákkötényben cipekedtek lisztesen, szenesen. Lapátol-

tak, zsákoltak és vasvilláztak. Rakták a vagonokat be és ki. Szórták a mag-

tárakba a búzát, árpát, kukoricát, zabot, here- és lucernamagot. Közeledésü-

ket a csengő jelezte. Ez már lebecsült foglalkozás volt. Minden gyermek

álma a bakon ülő „libériás” volt.

Hintó- és szánfogatok. Ez külön világ volt. Általában kettesek, elvétve

négyesek. Döntő volt a rangsorolásban a szín. Ez örökös jellemzője volt a

gazda igényének. Déri Ármin állatorvos, Ribárszky doktor, Simon doktor

egy életen át szürkét tartott, – lipicait vagy arab telivért. Gáti doktornak, a

Gazdasági Tanintézetnek csak az izabella-fakó, Potoczki, Medveczky orvo-

soknak pedig csak a zsufafakó volt ínyére. Az előbbinek a sörénye, farka

fekete, az utóbbinak fehér. De a rudasnak és a nyergesnek egymás tükör-

képének kellett lennie.

Bolza Gézának a feketék voltak a kedvencei, míg Bolza Pálnak az

aranypejek – hogy a kettő véletlenül se egyezzék meg. Sziráczky a „négy

lába keselyhez”, Geist Gyula a jegytelen pejhez ragaszkodott. Czinkótszky

Kálmán a fehérekhez húzott. Annál is inkább, mert azok koruknál fogva

már tíz év körüliek voltak, tehát nem kellett félnie a kocsi elragadásától. Az

egri kilenc kanonoknak más-más színű fogata volt. A leglátványosabb a

kénsárga páros. Az endrődi plébános a világossárgát favorizálta. A díszru-

hás kocsisnak azonban minden fel- és leszállásnál illendő volt lelépni a

70

bakról, ellensúlyozni testes gazdájának esetleges megbillenését.

A kocsi készítők a munkáját dicsérték a mély, a magas hintók, a pótülé-

ses fiákerek, a batárok.

A fiákeresség kenyérkereset volt. Szarvason is voltak egylovas konfli-

sok. Hogy könnyebb legyen tisztán tartani – sötét pejekkel vagy nyári feke-

tékkel.

Az igások. Míg díszhintóból egy-egy városban csupán tíz-húsz szalad-

gált – a hang interferenciájához hasonlóan hol egyszerre lépve, hol meg

„szétesve” pattogtak a patkók a gumirádlisokban. Igásból száz is poroszkált.

A lovak általában nóniuszok vagy nóniusz keresztezések voltak. De keleti

fajtájúak. Csak a második világháború után csempészték át a dunántúli

hidegvérűeket – pej és sárgaderes színben. Lépésben cammogtak a stráfko-

csik előtt – nagy terhet húzva. A Katzok, a Zsigmondiak, a Borgulyák, a

Csicselyek hatvan mázsát is pakoltak. A két világháború közötti kisfuvaro-

sok parlagi ló ivadékokat nógattak a lőcsös kocsi előtt. Megelégedtek öt-tíz

mázsás teherrel. Sajátjuk volt a ló, azokat kikímélték. Aztán bejött az álla-

mosítás. Egykori – szebb napokat látott – előfogatosok pedig az állami

gazdaságokhoz szerződtek. Már nem konvencióért! Hanem a kollektív elő-

írásoknak megfelelően.

Miből állt a kocsis élete. Pihent az istállóban, kivételesen a kocsisszo-

bában. Kéthetenként egy szabad nap. Éjjel-nappali készenlét. Ápolt, rend-

ben tartott, takarított, gondozott, takarmányozott, vakart, csutakolt és kefélt.

S ha kapta a parancsot, befogott. Elkészítette a kocsit, lemosta a rászáradt

sártól. Bár minden kövesút mentében a rázatón ott állt a tábla: „Sáros ke-

rékkel a kövesútra hajtani tilos!” Ha megtörtént, a csendőrség irgalmatlan

volt. A büntetést persze nem a gazda, a gróf, a báró, a földbirtokos fizette,

hanem azt levonták a kocsisjárandóságából.

Utasítás szerint aztán elhajtott a kívánt helyre. S várt, várt türelmesen.

A tüzes kancákat, herélteket percre sem volt ajánlatos magukra hagyni, mert

eliramodtak. A várakozás, ácsorgás tavasztól őszig még csak istenes volt.

De jött a tél, a kocsisok átka! Áztak, fáztak, dideregtek. Eső, zivatar, ólmos

eső, jégeső, havazás széllel, viharral. Annyit engedhetett meg magának,

hogy lelépett topogni, hogy meggémberedett lábaiban a vért megmozgassa.

A kesztyűt lehúzta, kezeit összeveregette és dörzsölgette, leheletével me-

lengette, hogy rá tudjon gyújtani a pipára, cigarettára. Aztán elindult a lova-

kat megjáratni. Hiába volt azokon a díszes vagy sima lópokróc, „elállták”

magukat, s toporzékolással adtak jelt fázásuknak, unalmuknak. Az ilyen

lovakban tartotta az erőt az abrak, a zab, a lónak járó legfinomabb széna – a

szénakazal közepéből.

A parádés kocsik az országutakon mindig versenyben álltak egymással.

71

Melyek voltak a szempontok: első a fogatszépség, kocsis, lovak, kocsi,

szerszám – ostorkivágásig. Azután tartozékaik, mint a lámpák. A lovak

„együtt” legyenek – állás közben, lépésben, ügetésben, ha kell, vágtában is.

És döntő volt a gyorsaság!

A magyar fogathajtásnak nagy múltja van. Nem véletlen ma is a sok

nemzetközi, európai, sőt a világsiker! A közhuszár már gyakorolta a lovas-

képző és hajtóiskolában – mint Pettkó-Szandtner Tibor61

segédhajtója. Kita-

nulta hajtást az állami méntelepeken, ménesintézetekben is. Ahol nem volt

megállás, lazaság. S még örülnie kellett, hogy „odatarthatta a vödröt”. Ne-

hogy megsárguljon a szőrzet a hempergéskor. Tarthatta a lapátot, mert jaj,

ha a szőr netán trágyás lesz. Meleg istállóban, száraz helyen dolgozhatott,

szolgálhatott. Szakmája, hivatása is volt a ló... Olykor hajthatta az ezredes

úr csézáját. Még dicséretben is részesült. Ami nagy szó volt! Fejére tehette a

csődörösök piros sapkáját.

Néhány évtized múltán ki hinné már azt el, hogy egykoron a községhá-

záknak velejárója volt a hátsó, a gazdasági udvar. A legtöbbször el sem volt

kerítve. Ott voltak a gazdasági épületek, istállók a lovaknak, néhol a közte-

nyésztést szolgáló bikák a részére is. A takarmányos, szerszámos kamrák.

Külön ügyelt rájuk és parancsolt a kocsisoknak a községi gazda. Szarvason

sokáig ezt a tisztséget Kepenyes György viselte. Így is volt közismert „a

községi gazda”. A legjobban szerették a kocsisok az utolsót, Kozsuch Mi-

hályt. A padláson volt a széna bekészítve, tárolva. Paraszti, népi stílusúak

voltak ezek az épületek. Jellegzetes volt a padlásajtó, hová vasvillával do-

bálták fel a kocsiról a szálast, s onnan eresztették le közvetlen az istálló

belső terébe. Ott volt a lovaktól elkülönítve a kocsisszoba, ló-szaggal és a

napossal. Ott volt a trágyagödör is. Nagyobb községben – pl. Szarvason –

három-négy istálló is volt. A kisebbekben – Csabacsűd – egy. Az előfogatot

a „gazda” birtokolta. De ez hordta a főjegyzőt, a bírót is. Nemegyszer a

főszolgabírót is. A többi fogat a községháza irodistáit szolgálta. Hordták az

adósokat, a főszámvevőt, az esküdteket, a végrehajtókat, az írnokokat s

természetesen a jegyzőket – katonait, az adóügyit, az igazgatásit.

S ott álltak – mindig egy pár ló – a tűzoltókocsit, a lajtot vivők. Ha a to-

ronyban az őrség félreverte a harangot, a napos kocsis már fogott is. A víz

mindig be volt készítve. Városokban, hol külön hivatásos tűzoltóság volt,

mindez a laktanyában volt – külön kocsissal.

61 Pettkó-Szandtner Tibor, felsődriethomai (Bazin, Pozsony megye,1886–München,

1961), mezőgazdász, fogathajtó, szolgálaton kívüli vezérőrnagy. Nemzetközi fogathajtó verse-nyeken díjakat nyert. 1932–42 között a bábolnai ménes-birtok parancsnoka, majd a Földműve-

lésügyi Minisztérium lótenyésztési főfelügyelője. 1945-ben Németországba távozott.

72

A nyolcadik évtizedét tölti már Ganyecz Mihály, aki oly szépen becézte

lovait, fütyült nekik, ezzel adva jelt a kis szükségük végzésére. Sovány

György, „Gazsi” is, ki egész életét, mint kocsis töltötte el, nyugdíjba ment

Szentandráson. S ekkor már ott is eladták a község utolsó szürkéit, ame-

lyeknek élt, s amelyek nélkül életét már el sem tudta képzelni.

Nem jártak versenyekre. Nem lettek bajnok kocsisok. Ha ilyen bemuta-

tóra mégis sor került, mint az országos mezőgazdasági kiállításokon, hát az

„úr” vagy „úrnő” ült a bakra. A kocsis hátul képezte a biztonsági tartalékot.

E szerepüket átvették a fogathajtó világbajnokok. Kik büszkén hirdetik a

magyar kocsisdicsőséget – mindenki megelégedésére.

Feledésbe mennek a kocsis, kocsi fogalmak is. Az épületekkel együtt.

Ki fogja tudni, hogy a szarvasi községháza ma zeneiskola és községi, városi

könyvtár, s az istállók helyén ma már a üzletház áll. Eltűnt a gazda irodája,

a szerszámok, berendezések a lovakkal együtt.

Kocsis, parádés (prádés) – ez fejezi ki legjobban a rendeltetését: pará-

dézni. Az igás – mert az igát húzták a lovak, s azt az igáskocsis hajtotta.

Eltűnőben lévő szavak, fogalmak az előfogat, fogat, befogni, kifogni. Na és

a gyászkocsik kocsisaira ki emlékezik?

Községünkben, megyénkben, országunkban a kocsisok sokasága élt fő-

foglalkozásban. Ez volt a dolga. Tudták a kötelességüket az évnek minden

napján, a harmincöt fokos melegben csakúgy, mint a huszonöt fokos hideg-

ben. Ezen kívül – lévén kisemberek, „vékások” szerény házuk táján – még

gazdálkodtak is. Állatot tartottak, növényt termeltek. S minden paraszti

munkát értettek. Vetés, aratás, csépelés cséphadaróval, nyomtatás lovakkal,

fűkaszálás, de a patkót is levették, a sarkakat becsavarták, a kovácsnál emel-

ték és tartották a lólábakat. A kocsit megkenték kocsikenőccsel, a patákat

megolajozták. Mi volt a kosztjuk? Legfőképpen indulás előtt vagy útközben

a sült szalonna, hogy bírják a telet.

Abrakolták lovaikat is, főleg ősszel. Legyen zsírtartalék. Szőrük ne nő-

jön hosszúra, maradjon fényes, mert a szép ló a kocsist dicséri.

Létszámuknál fogva is megérdemelnek – az utókor részére – egy kis

megemlékezést. A munkájuk egyre inkább a homályba vész. A kocsisok

tekintélye, elismertsége magasabb volt, mint a béreseké, a napszámosoké,

kubikosoké, az ökrészeké – mert belőlük is volt garmadával az uradalmak-

ban, nagygazdáknál.

Aztán helytálltak az állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben is.

Sokáig a gazdaság cégére volt a kocsi és kocsisa. Neve volt az Örményzugi

Állami Gazdaságban Szergej Dolozinnak, a Rózsásiban Frankó Pálnak.

Ne háborgassuk mégse a múltat. Bár nem szégyen bevallani, hogy az

73

ÖKI62

Vajda Péter utcai földszintes – egykori gazdasági – épülete mi célra

szolgált63

. Itt székelt K. I., a parádés kocsis. Itt várta az üzenetet, amit pa-

rancsként hozott urától ki az inas. A négy fekete ló mindig indulásra készen

állt. Csak fogni kellett. Aztán – megöregedve – át lettek helyezve mezőgaz-

dasági munkára igás kocsisnak a Pál majorba, hogy helyüket négy három-

éves aranypej foglalja el, nyáron hintóban, hóban a grófi szánban, esőben,

zivatarban a batárban. Szolnokra, Tiszakürtre, de még a kondorosi birtokra

is ez tette meg az utat. Batár? A parádi kocsi múzeum mutogatja.

Hűlt helye van az emeletes kastéllyal együtt Géza gróf istállóinak is.

Ott a feketék táboroztak, s innen kiindulva tették meg mindennapos sétáju-

kat Halásztelekre, a Nagy-, a későbbi Szent Imre majorba innen hazafelé

tartva – parancskiadásra a Deimeknek még Lonára, hol Legényéknél még

kis terefere is volt – értékelve a napi politikát. Az úr soha nem nézte, hogy a

beszélgető cimborája tulajdonképpen a cselédje, alkalmazottja – a szokvá-

nyos komencióért.64

Ez az istálló falazott azon a bizonyos nyárvégi éjszakán Minka

kontesznek65

is, hogy Galgóczy – román főhadnagy – ölbe kapva a hintó

mélyére rejtse a grófi kocsis szeme láttára. A megszöktetett azóta is Temes-

váron él – nyolc gyermek, egy sereg unoka, dédunoka anyja, nagyanyja,

dédanyja. Arra még volt ideje, hogy kedvelt kocsisának, lovainak búcsút

intsen – a nyitott istállóajtón át. S aztán ment – mint apjához írt búcsúleve-

lében írta – örökre „a boldogsága után”.

A kocsis így tudta az úrnak minden lépését, de titkát is. Tudott, – ha

kellett, beszélni –, de még jobban hallgatni, ez a kenyeréhez tartozott. Az

udvarház bizalmasa volt.

Hogy minden gazdaember – kinek ló nélkül az élete el sem volt képzel-

hető – egy személyben saját lovainak a kocsisa is volt, ez természetes. Ez a

tudás is apáról fiúra szállt. Az apa kezéből a gyeplő kiesett, azt felvette a

fiú. Rájuk azonban soha nem mondta senki, hogy kocsisok.

Egy életen át kivette részét a lótenyésztésből „István öcsém”,66

ló imá-

datból, kedvtelésből, de hivatásból is. Csákó-pusztáról oly gyakorta belova-

golt, bekocsizott Szarvasra ügyes-bajos dolgait intézni, vagy meglátogatni

62

Az Öntözési és Talajjavító Kutató Intézet (1955-től Öntözési és Rizstermesztési KI)

1950–51-ben létesült Szarvason. 63 A ma is fennálló – a Múzeummal szemben lévő – épület a grófi kastély istállója volt. 64

A szegődményes cselédek természetbeni bére – latin 65

Grófkisasszony – francia 66 Petőfi István (Szabadszállás, 1825–Csákó, 1880), a költő Petőfi Sándor öccse. Mészá-

ros legény, a szabadságharcban százados, 1858-tól gazdatiszt Csákón, Kondoros község pénz-

tárnoka.

74

unokaöccsét, Petőfi Zoltánt,67

a Szarvasi Főgimnázium diákját. Már gazda-

tisztsége idején bontogatta szárnyait az Európa-hírű kondorosi angolfélvér-

tenyészet, mely egyetemi, tanársegédi éveim alatt minden második évben

elnyerte az országos mezőgazdasági kiállításokon a nagydíjat. Miért csak

minden második évben? Mert a bíráló bizottság szolidáris volt a bencés

uradalomhoz is. Petőfi István úri kocsis volt akkor is, mikor Abonyból ide-

röpítette hitvesét segédhajtó, kísérő kocsis nélkül…

Húsz éve elmúlt s gondolatban

Ott röpül a szánom az éjben

S amit akkor elmulasztottam,

Megemelem kalapom mélyen.

Ott röpül a szánom az éjben.68

Minden múlik, változik; lehet, hogy csak már az én gondolataim repül-

nek kocsin, szánon, fogatokon az éjben?

A szarvasi kutyákról69

„Az első háziállat a kutya nem a háziasítás eredménye. A kutyák ősei,

a farkasok falkája magától csatlakozott a zsákmány maradékai reményében

az ősi vadászközösségekhez és az emberek és kutyák megbízható vadásztár-

sakká váltak.” (Ágh Attila: Betemetett nyomok, emlékek rönkje, Bp., 1981)

A gazdátlan, kivert mostoha sorsra jutott kóbor eb ma is szívesen oda-

szegődik az úton az emberhez. Vagy a kapu előtt ólálkodik, a tanya körül, s

ha kap valamit már oda is szokik s a jótéteményt hűségével, szorgalmával

meg is hálálja. Sok szép, értékes kutyát az úton elcsalnak. Előfordul, hogy a

kutya egy másik kutya után örökre elcsatangol. Az üzérek értik a nemes

kiskutyáknak az elidegenítését, az ellopását is. Nem egy mérges kutyát

csalétekkel is meg lehet téveszteni, evvel éltek is a betyárok, amikor szemet

vetettek a tanyában egy-egy lóra. Magam is láttam, amint 1945-ben, a hábo-

rús zűrzavarban a lótolvajok mint használták ki az alkalmat. Éltek a lehető-

séggel, míg a „gazda az első álmát aludta”. S. Gy. istállója előtt hiába vi-

gyázott a két komondor, M. I. tanyájában pedig a két harapós, nagytestű

korcs.

67 Petőfi Zoltán (Debrecen, 1848–Pest, 1870), a költő, Petőfi Sándor fia. Az 1864/65. tan-

évben a szarvasi főgimnázium magántanulója. A gimnáziumból kimaradt, színész lett, de

rendezetlen életmódja és tüdőbaja korai halálát okozta. 68 A versrészlet Ady: Krisztus-kereszt az erdőn c. verséből származik. 69

A szerző e cikkét a következő ajánlással látta el: Ajánlom fiam emlékének (elhunyt

1980-ban – a szerkesztők), a helyi egyesület első titkárának és az első kiállítás szervezőjének.

75

Feladatomnak tartom ehelyütt írni a szarvasi kutyaállományról. Milyen

fajta is az? Túlnyomó részben korcs. De lelkiismeretem szavára hallgatok

abbeli felfogásomban, hogy írjunk ne csak a fajtatisztákról, amelyek csupán

néhány százalékot tesznek ki, hanem a kutyatársadalom széles rétegéről, a

korcsokról is, ami 80-90%. És mégis tartják. Miért? Mert sok-sok értékes

tulajdonsága van, ha nem is divatos. A szaklapokban a korcs kutyáról nem

esik szó, az apróhirdetésekben nem kínálják, nem keresik. Pedig mennyit

segítettek az embereknek, szorgoskodtak, nélkülöztek és szenvedtek. S azért

írok a korcs kutyák védelmében és emlékére, mert megérdemlik, mint ház-

őrzők, vagyonőrzők, hajtók. Ki meri vállalni távoli kisebb tanyán az éjjeli-

őrséget, kutya nélkül. S az sem véletlen, hogy a cirkuszokban bővében

szerepel korcs kutya-sztár.

S milyen múltjuk van a szarvasi korcs kutyáknak, melyben – helyben

260 éve – az ember és a természet formálta olyanná, amilyen.

A mai korcs kutyaállomány miként is jött létre? Magától alakult ki, cél-

irányos tenyésztés nélkül. A világon mindenütt láttam a miénkhez nagyjából

hasonlatos korcs kutyákat. Fejlettségük, kondíciójuk az ember életnívójától

függ. A fejlődő országokban véznák. Nálunk viszont jó erőben van kivétel

nélkül mind. Egy ország lakosságának az életvitelét még a kutyaállomány

tápláltságából, erőnlétéből is meg lehet ítélni. Mily kirívó ellentét van Ma-

gyarország és pl. India, Csád kutyái között a kondíciót illetően. Jóllehet

jártamban-keltemben mindenütt tanulmányoztam a kutyát, s azt is megálla-

pítottam, hogy a kutyalétszám is megmutatja az élelmiszerbőséget, vagy

szűkösséget.

Mindenre kielégítő választ még arra sem kaptam, hogy miért is alakul-

tak ki éppen a kutyánál a nagy termetbeli, súlybeli szélsőségek. Ha farkas-

ból indulunk ki, milyen szerepe volt a természetnek, s mennyiben avatko-

zott be az ember. Mely háziállatnál van ez az óriás mérvű differencia, hogy

egyik a másiknak a több százszorosa is, fajta és egyedi tekintetben is. Állít-

suk csak egymás mellé – már sokan megtették – a rattlert, és a bernáthegyit.

Minden valószínűség szerint több tíz évezredes komplex folyamat eredmé-

nye ez. Mi is formálta e nagy változatosságot? Részben az éghajlat befolyá-

solta, másként hatott a sarkvidék és a forró égöv, másként az Alföld, mint a

Himalája. A létért való küzdelem is belejátszott. A kutya tartása más és más

földrészenként, országonként, házanként.

A korcsoknál közel sincsenek meg azok a nagy méretbeli eltolódások,

mint a fajkutyáknál, mert a korcsok 90%-ának rendeltetése van. Előbbire

nem tartják alkalmasnak az egy-két kg-os egyedet, etetni viszont sokallják a

nagytermetűeket.

Van-e magyar korcs kutya, s az ország korcs kutyaállománya egységes-

76

e, vagy országrészenként változik? Körzetem kutyalétszáma harminc éven

át 1500 körüli volt. Mindig a korcs kutyáé volt a vezető szerep. Még 1980-

ban is a tanyai kutyák 90%-a, a városiaknak 80%-a korcs kutya volt.

Az 1960-as években az eb-oltási igazolások nacionálét is tartalmaztak.

Az első alkalommal be kellett írni: nevet, színt, kort, magasságot, testsúlyt.

Ekkor figyeltem fel, hogy a közepes magasság tette ki a 40%-ot, ennél ala-

csonyabb volt 35% s magasabb 25%. Kistermetű kutya volt a magános idős

emberek tulajdonában mind. Elég volt azt etetni. Ilyen viszont mindnek

volt, mert a magányban ez volt a társ, volt „kihez” beszélni, megosztotta a

magányt, s a félreeső tanyában biztonságérzetet adott.

Szín és magasság miként alakult? Mindig ilyennek ismertem, ahány

annyiféle színű, mégis a szürke és a fekete dominált.

E két szín s ezeknek számtalan kombinációja, esetleg fehér mellfolttal,

lábvégekkel a korcsok 40%-ánál volt, fehér vagy fehéres volt 10%, tarka,

legtöbb fekete tarka, kevesebb barna-tarka, sárga-tarka 25%, sárga 10%,

barna 10%, és ordas 5% volt. Mégis volt színformalizmus a korcsoknál is,

mert az én négy évtizedem alatt, de az elmondásokból tudom, hogy az el-

múlt század alatt is a fekete és a szürke volt az uralkodó szín. Tehát szín és

magasság tekintetében is némi egyöntetűség volt. A korcsokat minden eset-

re a szőr színe után könnyebb megismerni, mint a fajtatisztákat.

Szarvason a korcsok általában 3–4-et kölykeznek, közülük a gazdájuk

egyet hagy meg, a többit vízbe fojtja. Ha a gyerek választ, az a színt helyezi

előtérbe, ők szeretik a tarkát, ha a gazda, vagy a gazdasszony, akkor az ivar

és a fejlettség jön számításba. S ez szerencsés, s éppen ezért van olyan

egészséges korcsállomány. A téli kiskutyát respektálják, „mert az edzet-

tebb”. S itt némi téren még előnye is van a korcsnak a fajtatisztával szem-

ben, mert nincs üzleti szempont. Nagyobb az ellenállóság három kölyök

esetében, mint 8–10-nél, s nyilván jobban fejlődik, ha egyedül szopik. Ha-

sonlítsuk össze a mangalicát a fehér húsú sertéssel. Előbbinél jó volt a hat

malac, az utóbbi meg 20-22-t is fial, hogy vagy mind, vagy a fele még az-

nap elhulljon.

Ha közelebbről vizsgálom a szarvasi kutyaállományt, akkor nem mu-

laszthatom el a történeti visszapillantást sem.

Szarvas város és óriás kiterjedésű tanyavilágának története magában

hordozza a szarvasi kutya történetét is. Szarvas török hódoltság utáni –

amikor is lakatlan pusztaság volt – újratelepítése 1722-ben történt. Ekkor

jött le az első szlovák telepes raj a Felvidékről, s mind a harminc család

hozta a kutyáját is. A palánk tövében húzódtak meg, majd építkeztek. A

város mellett, az „öregföldeken” hozzá kezdtek a szállások és tanyák építé-

séhez, a pásztorkunyhók „leragasztásához”. S minden háznál volt házőrző

77

és minden tanyában vagyonőrző és hajtó-terelő. Szarvasnak 1777-ben már

5000 lakosa van, – hiszen az idevándorlás és építkezés folyamatos volt – a

becslés szerint 700 körüli kutyával, közülük 500 a jobbágyok kezén, mint

őrző és hajtó-terelő. Bel- és rokontenyésztés folyt. Innét ered, hogy a szar-

vasi korcs kutyaállomány még 1937-ben, az oltások rendszeresítésekor is,

meglehetősen homogén volt, s így maradt négy évtizedes praxisom alatt, s

az ma is. S nagyon közel áll a felvidéki, a nógrádi állományához. Volt al-

kalmam ezt megfigyelni Liptóban, Zólyomban, Aszódon és Domonyban,

belejátszott Pest megye északi része is.

Jöttek a földmozgalmak, amelyek mind szerepet játszottak a kutya tör-

ténetében. Ilyenkor 2-3 év alatt lökésszerűen szaporodott az állomány – a

jobbágy és gazdacsaládon belül – bel- és rokon tenyésztés útján. Épültek az

újabb és újabb tanyák, s ott pedig kellett a kutya. Apa épített fiainak, de

adott mellé lovat és kutyát is.

Hiteles adat az oltások és az ebadó alapján, hogy a két világháború kö-

zött is Szarvason annyi kutya volt, ahány ló. Magam tíz éven át vettem ezt

számba a „ló-viziteknél” és a „kutyaoltásoknál” – szinte darab pontosság-

gal. Az 1942–1950 közötti években a lovak és a kutyák száma három-

háromezer volt.

Ló ugyan egy-egy nagygazdánál tíz is volt, ugyanakkor kutya volt a ló

nélküli városiaknál, s a cselédeknél, munkásoknál, béreseknél is. S a kettő

kiegyenlítette egymást. A magas kutyalétszámot mindenekfölött a tanyavi-

lág kívánta meg és termelte ki. Átlagosan a városban – mármint Szarvason,

de akkor még községben – öt személyre esett egy kutya.

Elemezem a közbeeső két évszázadot is. A belterületen 1800-ban 250

db kutya volt. Ez az egyes városrészek felépítésével a következőképpen

szaporodott: Krakkó beállított 1900-ban 30, a Zöldpázsit 1920-ban 100, az

Új porták 1927-ben plusz 80 kutyát, az új lakótelepeken 1950-től még 100

db lépett be. (Az építkezések alapján becsült értékek.)

És hozzávetőlegesen miként alakult a számuk?

Az urbárium idején (1772) volt 500 körüli, az örökváltságnál (1847)

560, a parcellázások befejezése után (1927) 1800, 1937-ben 2500, 1945-ben

2600. Természetesen a fő támpont a tanyák számának növekedése volt.

Minden új tanya egy kutyával indult. Így 1861-ben 30, 1886-ban 50, 1892-

ben 400, 1909-ben 100, 1927-ben 50, az 1945-ös földosztásnál 110 új tanya

épült fel egy-egy kutyával. Az urbárium (1772) és az örökváltság csak 10%-

ot emelt a kutyalétszámon, mert ekkor a jobbágy saját felépítményében

maradt, csupán övé lett az a földtulajdon, amelyet eddig is művelt.

De hasonlóképpen alakult a ló létszám is. Az egy-egy arány jelen első

félévszázadban meg volt.

78

A háborúk és az aszályok sem csökkentették a kutyalétszámot. Hiszen a

gazda a magáé mellett a kutyának juttatott. Például az 1952-es aszály után a

„cachexia ex inanitio” áldozata lett ugyan a járásban 1000 ló, de a kutya-

szám maradt. Ekkor az egy-egy arány a kutya javára megváltozott egy a

másfélre. S 1960 óta, a tanyák megszűnésével párhuzamosan apad a tanyai

kutyák létszáma is. Noha még mindig tekintélyes, mert a tanyák szerepét

átvették a tanyai „szőlők”, a zártkertek 1-1 kh földdel. Ilyenek a Bezinai

szőlők 100 házzal és kutyával, az Ezüst szőlők 150, az Érparti szőlők 100,

az Ószőlők 80, a Rózsási szőlők 60, a Siratói szőlők 130, a Simonyi szőlők

40, a Szappanosi 70, házzal és kutyával. Tehát 750 körüli korcs kutyával.

Annakidején a kötelező oltások és az ebadó bevezetése csökkentette a

létszámot 10%-al. Ezek zömében dögtéri adatok, hiszen, amit drágálltak, azt

odavitték. S a gyepmester, a sintér, a kutyapecér fogdosta hurokkal a gaz-

dátlanná vált kutyákat is, s dugta be a fehér rácsos kocsiba. Jól is pénzelt a

kutyabőrből. Féltek is a kutyák a huroktól. Attól kezdve nem követték a

kocsit városban, amint az szokás volt, hanem a tanyáról jövet, a gazda fü-

tyült nekik a város szélén, s a városban már a két ló között a kocsirúd alatt

„szaporáztak”. Kifele tartva pedig a várost elhagyva kimerészkedtek a kocsi

köré s incselkedtek a kiscsikókkal, lerántva fejükről a kötőféket, amelyeket

ugyancsak a városból kiérve engedtek szabadon, az anyjuk mellől.

Teljessé igyekezvén tenni a témát, megemlítem azt is, hogy mely tenyé-

szetek képesek hatni a szarvasi korcs kutyára. Tapasztalatom szerint befo-

lyása csak a Szilhiem-terriernek volt. A Battyhányiaknak 1855–1860-ban

30 db-os kopótenyészetük, a Bolzáknak 1830-ban 20 db-os magyar vizsla,

Kovácsnénak 1930–1943 között 30 db Szilhiem-terrier tenyészete volt.

Utóbbi alakította ki Szarvason a „rózsási tájjelleget”, s ma is vannak még e

tenyészetből hosszútörzsű, alacsony korcsok. Ugyanis az állomány 1944-

ben „világgá ment” a majorból, a Hertelendy uraságtól. A majori „cseléd

kutyákra” hatott az úr tacskója, a béresekére, a segédekére a hentes és mé-

száros nagy testű kutyája, a kuvasz, komondor, német juhász vagy ezeknek

a keresztezései.

A pásztoroknak puli és puli korcsai voltak és vannak, a kóborló sátoros

cigányoknak kistermetű korcsaik. A csikósok, gulyások, juhászok a kutyá-

juknak a kunyhó előtt a bográcsban a magukéval együtt főzték az öregtar-

honyát, a krumpli paprikást s azok mindig ott ettek, ahol ők. A pásztor ne-

kik mérte előbb a siflit és a lebbencset, csak azután evett ő maga. A pász-

torkutyák 15–20 évig is eléltek. Be voltak tanítva. Szarvason Fábri János

bácsi volt az idomár, nevelte a kutyákat és hajtásra be is tanította őket.

Hogy azután jelenleg már mennyi és milyen fajtatiszták vannak, azt

számon tartja az egyesület s az első kiállítás óta – melyet fiam, mint főtitkár

79

szervezett – örvendetesen megnőtt a tenyésztői kedv.

Városukban gyakori fajkutyák jelenleg: az agár, a bernáthegyi, a boxer,

a foxterrier, a komondor, a kuvasz, a labrador, a német juhász, a pekingi, a

pincsi, a puli, a skótjuhász, az ír szetter, a tacskó, az új-foundlandi és a

vizslák.

Mi is a teendőnk? A szarvasi nagy tanyavilág megszűnt, mint említet-

tem, szerepüket átvették a zártkertek. Itt maradt kutyaállomány nemesítésé-

re a puli, pumi lenne alkalmas. De hol vannak?

Pásztorok kutyával a Tóniszállási Legeltetési Társulat 50. éves évforduló-

ján, 1941-ben

A tanyai keresztezésben a kuvasz, komondor nem lett életképes. Csu-

pán átmeneti sikereket szült. Puli híján marad a jól bevált tanyai szarvasi

korcs kutya. Egyeduralmukat még a kiállítások sem tudták megtörni. Egy

eszményi példányát a helyi kiállításon nem is ártana bemutatni, mint azt a

jellegzetes feketeszürke tarkát, amelyiknek a szeme részleges albínó, köze-

pes termetű, jól vigyáz és jól hajt, sajátságos „szarvasi kutya”. (Magyar

Állatorvosok Lapja, 1952, 7. évf. 11. sz. 348-349. p.). Sajnos erősen kezd

„beütni” a korcsállományba a németjuhász fajta. S ez ellen minden erőmmel

tiltakozom! Csodálatos egy kutyafajta, de nem a mezőgazdaságba, a tanyá-

ra, a szőlőkbe, az állatok mellé való. Hiába „juhász” a neve, mégsem ajánla-

tos a bárányok közé engedni. Sok ártatlan kis gidát, bárányt láttam általa

széjjelcibálva és juhot, sertést szétmarcangolva. Ide a kettőshasznú úgyne-

vezett őrző-, pásztor-, hajtókutya kell. A legnagyobb a hajtó feladata a sző-

lőkben, tanyákban. A tyúkokat kell beterelni a nagyüzemi vetésekről – úgy

is sok a baromfik által okozott mezei kár. A korcs kutya igénytelen a táplá-

lékra. Olyan genetikai, neurohormonális adottságokkal rendelkezik, ami a

tanyákban előnyösen realizálódik. A korcs, amennyiben a kívánatos tulaj-

80

donságokkal nem rendelkezik, kiselejtezésre kerül. Idővel bizonyára némi

egyszerű tenyésztési módszer is kialakul. A jelenlegi ivari arány egy az

egyhez. Vajon jól van ez? A kérdésre egyszer még az egyesület is fel fog

figyelni. Most dívik a kóborlás. Még ha nappal fel is van fogva, éjszakára

szabadon engedik a kutyákat.

Hogy mennyire szereti a tanyai ember a kutyát, bizonyítja sok fényké-

pem: amint a félkezű N. N. hordja magával éjjeli őrködni a kerékpár kasá-

ban – ami itt szokásos – a „kis barátját”, mások hozzák a kedvencüket oltás-

ra hátizsákban. R. A. patkányosnak három foxi kacérkodik a kerékpárjáról.

Az állatorvos évente háromszor, négyszer is közelségbe kerül minden

kutyával az eb-oltásoknál, tömegoltásoknál. A három évtized alatt „szemé-

lyes ismerősöm” volt minden házőrző. A legtöbbjüket kedveltem, másokkal

szemben közömbös maradtam, sokjukhoz bizalmatlan voltam, amelyek

alattomosan a sarkamba kaptak, egynémelytől viszolyogtam.

Fenti írásomhoz mi volt a kútforrás? Meséltek a gazdák, a pásztorok,

béresek. A történeti visszatekintés során támaszkodtam a szájhagyományra.

Fiatal kezdőként, 1942-ben faggattam az akkor nyolcvan éves parasztokat a

címeres marháról, a racka juhról, a mangalica sertésről, a parlagi tyúkról, de

a kutyákról is. Kiknek apáik már a szabadságharc utáni időkről is számot

tudtak adni. 1944-ben Rinti nevű magyar vizslaszukámtól azért kellett meg-

válnom, mert „őrjöngött”, ha katonai uniformist látott. S volt a családnak

puli, komondor, szálkás szőrű vizsla és pointer tenyészete is. Az utóbbi ma

is csonkán bár, de még létezik.

Ezen írásommal a szarvasi kutyáknak kívántam emléket állítani. Köz-

hely, hogy a kutyák az ember legrégebbi, hűséges és hasznos társai. A ma-

gyar közmondások és szólások százai szólnak a kutyákról, többnyire kedve-

zően. Pedig a kutyáknak sem volt mindig könnyű a sorsuk, néha „bizonyta-

lan volt a vacsorájuk”.

81

VÁLOGATÁS DR. DOMÁN IMRE FELVÉTELEIBŐL

Dr. Domán Imre nemcsak néprajzi gyűjteményével, helytörténeti munkái-

val, írásaival foglalt el jelentős helyet a város történetét kutatók sorában, de

szenvedélyesen fotós is volt. Gyűjtötte a régi szarvasi témájú fotókat is, de

elsősorban saját felvételeivel mentette meg a paraszti élet pusztuló értékeit,

tárgyait. Megörökítette a szarvasi parasztember jellegzetes típusait, kora

szarvasi tanyavilágát, épületeit, munkaeszközeit, a Pepi-kerti panorámát,

egyes növényeit, s világjáró utazásainak emlékezetes látnivalóit.

Felvételeivel küldetést teljesített: megmentette a feledéstől a régi, félév-

századdal ezelőtti a szarvasi határ mára már csak az emlékezetben élő vilá-

gát.

„Életemet három tárgy jellemzi – vallja egy interjúban –, az orvosi

fecskendő, a fényképezőgép és az írógép. Kezdetben csak ötletszerűen kap-

tam lencsevégre a dolgokat, s csak Szarvason kezdtem rendszeresen fotózni.

Elsősorban a tanyavilágot, a tanyai embereket. Sokszor nyúltam a fényké-

pezőgépemhez, ha nyári zápor után a vonuló fekete felhők közül percekre

kibújt a Nap, és sugarainál messziről fehérlettek vakítóan a meszelt falú

tanyák. Messziről világítottak a piros cserepes tetők és »hallgattak« a nádte-

tők.”70

Az évek során éles szemű, a jó témát felismerő, biztos kezű fotós vált

belőle.

A következőkben válogatást mutatunk be Domán Imre többnyire már

megismételhetetlen felvételeiből.

70 Szarvas és Vidéke, 1986. november 14., dr. Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom,

kézirat, 1983, 55. p.

82

1 2

3

1. Borgulya György gazda a Kole-

rásban (1958)

3. Czinkoczki Pál gazda Décsen

(1959)

2. Az „időjós” Kuna bácsi (1961)

83

4 5

6

4. Makai Ferenc Veresházáról

(1958)

6. Legeltetés a szérűskertben (1958)

5. Tanyai asszony (1970)

84

Az Almáskert a bethlehemi gát nyugati oldalán. A gát tövében gabona tábla (1955) Ma lakópark áll a helyén.

Gulyás-tanya, a Hegyes-dűlő legrégibb tanyája (T. IV. ker. 164.) (1959)

85

Piaci idill

Százéves topolyafa a Cigányérben (1953)71

71 2009. karácsonyán egy villámlással kísért vihar alkalmával kidőlt a kiszáradt ősfa.

86

TUDOMÁNYOS SZAKTANULMÁNYAINAK JEGYZÉKE

(M.Á.L. – Magyar Állatorvosok Lapja)

1. Tömeges csonttörés esetek szarvasmarhák osteomalaciája kapcsán. M. Á.

L. 1951. 12. 373.

2. Tömeges megbetegedések hízósertések között. M. Á. L. 1952. 7. 202.

3. Adatok a háziállatok vaksági statisztikájához M. Á. L. 1952. 11. 348.

4. Megfigyelések a Voldagsen paratyphusról. M. Á. L. 1953. 2. 54.

5. Újabb adatok a sertések hizlalási tüdővizenyőjéhez. M. Á. L. 1954. 3. 99.

6. Kuruzslások a Viharsarokban. M. Á. L. 1954. 7. 244.

7. A gümőkór elleni küzdelem a szarvasi járásban. M. Á. L. 1955. l. 30.

8. A sertések tüdővizenyőjének megelőzése, tünetei, lefolyása és orvoslása.

M. Á. L. 1955. 7. 238.

9. Bárányelhullások sziki árpa okozta bőrgyulladás következtében. M. Á. L.

1955. 9. 315.

10. Tömegesen jelentkező gyomorbélhurutos megbetegedések lovak között.

M. Á. L. 1956. 5. 175.

11. Magyar ACTH. - készítménnyel (Exacthin) szerzett tapasztalatok az

állatorvosi gyakorlatban. M. Á. L. 1957. 4-5. 118.

12. Adatok a lovak papillomatosisának oktanához. M. Á. L. 1957. 7-9. 218.

13. Körzeti ideggyulladás érdekes esete lovon. M. Á. L. 1958. 1. 27.

14. A szarvasmarhák rickettsiosisos szaruhártya-kötőhártyagyulladása. M.

Á. L. 1959. 1. 6.

15. Gyakorlati megfigyelések és tapasztalatok a gümőkór-irtással kapcsola-

tosan. M. Á. L. 1959. 3. 77.

16. A gümőkórra reagáló szarvasmarhák húsraértékesítése folyamán gyűj-

tött klinikai és kórbonctani adatok. M. Á. L. 1959. 6. 201.

17. A lapinizált sertéspestis-vírus-vakcináva1 szerzett tapasztaltok a gyakor-

latban. M. Á. L. 1960. 1. 27.

18. Hízó sertések etetési álszoptatása, mint sajátságos klinikai syndroma. M.

Á. L. 1960. 10. 360.

19. Adatok a szarvasmarhák fertőző rhinotracheitiséhez. M. Á. L. 1961. 6.

210. (Dr. Fodor. P. -al).

20. Adatok a malacok himlőszerű bőrkiütéséhez. M. Á. L. 1962. 121.

21. Az ataracticumok használata az állatorvosi gyakorlatban. M. Á. L. 1962.

232.

22. Adatok a malacok himlős kötő-szaruhártyagyulladásához. M. Á. L.

1962. 10. 265.

23. Adatok a nyúlvírus-vakcina gyakorlati értékéhez. M. Á. L. 1963. 2. 87.

87

24. Az ellés időpontjának pontosabb megállapítása a közeledő ellés jeleiből.

M. Á. L. 1963. 9. 354.

25. Adatok az intradermális tuberkulinpróba megbízhatóságához. M. Á. L.

1964. 3. 109.

26. A dajkaság lehetőségei a sertéstenyésztésben. M. Á. L. 1965. 8. 370.

27. Csalánkiütésszerű megbetegedés baromfin. M. Á. L. 1965. 11. 521.

28. Szopós malacok tömeges elhullása az anyák emlő-dermatitise miatt. M.

Á. L. 1966. 3. 133.

29. A Terramycin-kenöcs és a Mastalone infusorium alkalmazása az állat-

orvosi gyakorlatban. M. Á. L. 1966. 9. 423.

30. Tömeges gyomor- bélgyulladás sertésállományokban. M. Á. L. 1966. 6.

251.

31. Tömeges végtag megbetegedés sertéseken. M. Á. L. 1966. 6. 274.

32. A placenta accessoria ritka esete. M. Á. L. 1966. 10. 467.

33. Romlott takarmány okozta, mozgászavarral járó tömeges megbetegedés

sertéseken. M. Á. L. 1967. 3. 131.

34. A szarvasmarhák „görcsösségének” oktanáról és gyógykezeléséről. M.

Á. L. 1967. 1. 43.

35. A Deltacortril (Pfizer) alkalmazása az állatorvosi gyakorlatban. M. Á. L.

1967. 4. 185.

36. A Terramycin suspenzio és a Sigmamycin por (Pfizer) alkalmazása az

állatorvosi gyakorlatban. M. Á. L. 1967. 5. 230.

37. Adatok a hosszú életű kocák tenyészértékéhez. M. Á. L. 1967. 6. 274.

38. Anaphylaxiás shock hizó bikákon a száj és körömfájás elleni

revakcináció során. M. Á. L. 1967. 8. 375.

39. A tenyészkocák szerepe a himlő terjesztésében. M. Á. L. 1967. 9. 418.

40. Szokatlan küllemű sertés. M. Á. L. 1967. 9. 419.

41. Beszámoló a Párizsi XVIII. Állatorvos Világkongresszusról. M. Á. L.

1967. 12. 601. (11 munkatárssal.)

42. Szokatlan bőrmegbetegedések sertésen. M. Á. L. 1968. 7. 337.

43. Adatok a malacok vírusos hasmenéséhez, különös tekintettel a növen-

dék és felnőtt állatok elhullásában közrejátszó gyengítő tényezőkre. M.

Á. L 1968. 9. 470.

44. Tömeges fülgyulladás malachimlő következtében. M. Á. L. 1969. 1. 34.

45. Tömeges megbetegedés növendék szarvasmarhákon fárasztó szállítás és

lábon hajtás után. M. Á. L. 1969. 2. 81.

46. Adatok a lovak nyár végi, tömeges légzőszervi megbetegedéséhez. M.

Á. L. 1969. 5. 231.

47. Adatok a libák kannibalizmusához. M. Á. L. 1969. 5. 330.

88

48. A tehenek tőgy- és a ló ajak-papillomatosisával kapcsolatos évtizedes

megfigyelések. M. Á. L. 1970. 3. 16.

49. Rizsszalma okozta bőr és fattyucsülök-elváltozások sertéseken és szar-

vasmarhákon. M. Á. L. 1970. 286.

50. Fiatal libák ismeretlen oktani (fertőző?) bélgyulladása. M. Á. L. 1970.

10. 529.

51. Nagyfokú sánta, cahexiás tenyészkanok rohamos gyógyulása az ivarta-

lanítás után. M. Á. L. 1970. 11. 627.

52. Különböző korú és ivarú sertések péra- és csecsduzzanatban megnyilvá-

nuló, takarmányozási eredetű syndromája. M. Á. L. 1970. 12. 637.

53. A sertés tylomájának fejlődése és előfordulása. 1971. 4. 216.

54. Juh Thiodán-mérgezése. M. Á. L. 1971. 6. 342.

55. Egy 100 éves kisparaszti tehéncsalád története. M. Á. L. 1971. 6. 458.

56. További megfigyelések és vizsgálatok a sertések álszoptatásával kap-

csolatban. M. Á. L. 1971. 10. 581.

57. A tenyészkanok impotentia coeundira vezető tömeges végtag megbete-

gedése a szilárd padozaton. M. Á. L. 1972. 4. 209.

58. A sertések hizlalási tüdővizenyőjével kapcsolatos megfigyelések, ta-

pasztalatok és vizsgálatok. M. Á. L. 1973. 126.

59. Igen koros és különleges körülmények között tartott üszők és teheneken

szerzett megfigyelések. M. Á. L. 1973. 7. 386.

60. Anaphylaxia száj éskörömfájás elleni revakcináció és penicillin kezelés

esetében. M. Á. L. 1973. 11. 635.

61. Vakcinázással és tuberkulinozással összefüggő ritka allergiás kórképek.

M. Á. L. 1973. 12. 687.

62. Wofatox mérgezés sertésekben. M. Á. L. 1973. 12. 696.

63. Adatok az itatásos és választott borjak tőgy-gyulladásához. M. Á. L.

1974. 1. 39.

64. A sertés légzőszervi betegségeiről a kezelő és húsvizsgáló állatorvos

szemével. M. Á. L. 1974. 3. 151.

65. „Ivarzási allergiás” tünetek kocákon. M. Á. L. 1974. 8. 529.

66. Válasz Vashegyi Endre dr.-nak. M. Á. L. 1974. 9. 642.

67. Adatok a szarvasmarhák járványos légzőszervi megbetegedéséhez. M.

Á. L. 1974. 11. 761.

68. Megfigyelések a tehén tőgyén jelentkező festékes daganatok előfordulá-

sáról. M. Á. L. 1975. 1. 11.

69. Az ellésbénulás gyógykezelésének tapasztalatai. M. Á. L. 1975. 2. 380.

70. Adatok a hermaphrodita, pseudohermaphrodita sertések caryotipusához.

M. Á. L. 1975. 6. 443.

71. „Allergiás kitőgyelés” üszőkön. M. Á. L. 1975. 7-8. 478.

89

72. Adatok a sertés exsudativ dermatitiséhez. M. Á. L. 1975. 10. 686.

73. Sertésorbánc oltási reactiok és a meteorológiai viszonyok közötti össze-

függés, különös tekintettel a súlyos allergiás kórképekre. M. Á. L.

1975. 11. 785.

74. Atipusos ellési bénulások, félbénulások, ellési bénulási szindróma. M.

Á. L. 1976. 1. 51.

75. Adatok a sertések hasüregi cystáihoz, különös tekintettel a klinikai tüne-

tekre és az életben történő kórjelzésre. M. Á. L. 1976. 6. 410.

76. Allergiás uveitis szarvasmarhákon. M. Á. L. 1976. 7. 455.

77. Tehenek és kocák „ivarzása” az ellés napján. M. Á. L. 1976. 12. 807.

78. Újra az ellési bénulásról. M. Á. L. 1976. 12. 812.

79. A Suprastin és a Pipolphen inj. együttes alkalmazása csalánkiütés ese-

tén. M. Á. L. 1976. 12. 813.

80. Allergiás reakció ellő teheneken, valamint Tetramisol kezelést követően

sertéseken. M. Á. L. 1977. 1. 68.

81. Néhány észrevétel a szarvasi Dózsa Mg. tsz. szikes tájegységén elért

1975. évi 3349 literes tejhozamához. M. Á. L. 1977. 2. 129.

82. A lovak ujjpattogása. M. Á. L. 1977. 2. 135.

83. A tehenek szemkarcinomájáról. M. Á. L. 1977. 4. 270.

84. Az ember szerepe a járványos köhögés és a vírusos hasmenés vírusának

kisüzemi szarvasmarha állományokba való behurcolásában. M. Á. L.

1977. 6. 396.

85. Adatok a sertések polydactyliájához. M. Á. L. 1977. 8. 539.

86. Rizskorpa okozta csalánkiütés sertésen. M. Á. L. 1978. 3. 198-199.

87. Egy „rekorder” magyartarka hízóbikáról. M.Á.L.1978. 8.-9. 628.

88. A közelgő szülés jeleinek értékelése a szakmunkások tapasztalatainak

figyelembevételével. M.Á.L. 1978.8-9.628.

89. Tehenek ellés előtti oedémájához társult kétoldali, belső vérömléses

szemgyulladás. M.Á.L. 1978. 8-9. 636.

90. Hosszú éveken át ártányként élt sertésekkel kapcsolatos megfigyelések.

M.Á.L. 1978. 8-9. 630.

91. A sertésorbánc előfordulásának vizsgálata a kis- és nagyüzemekben az

állathigiénia vetületében. M. Á. L. 1979. 2. 111-112.

92. A csibék általános vizenyőjének (exsudatív diathésisének) orvoslása

élesztővel. M. Á. L. 1979. 2. 111-212.

93. Adatok az endometriosis externa kórképéhez, különös tekintettel a kli-

nikai tünetekre s a bántalom lefolyására. M. Á. L. 1979. 5. 342-343.

94. Idegentest okozta egyidejű átfúródás a toroktájékon és a recésgyomor-

ban. M. Á. L. 1979. 8. 568-569.

95. Van-e még kuruzslás a Viharsarokban? M. Á. L. 1980. 2. 126-127.

90

96. Gonad-dysgenesis estei sertésben. M. Á. L. 1980. 3. 211-212.

97. Vemhes kocák tejelése és vetélése. M. Á. L. 1980. 4. 282.

98. A „Medárd nap” utáni meteorológiai viszonyok hatása a sertésbetegsé-

gekre. M. Á. L. 1980. 4. 282.

99. A schistosoma reflexumnak patkóalakú lordózistól kísért esete. M. Á. L.

1980. 4. 282-283.

100. Exszudatív dermatitisz kis- és nagyüzemi tehenészetekben. M. Á. L.

1980. 7. 499.

101. A szoptatós kocák anorexiája. M. Á. L. 1980. 7. 500.

102. A közvetlen napfény szerepe a borjú-tüdőgyulladás gyógyulásában. M.

Á. L. 1980. 11. 755-756.

103. Az MMA-szindróma recidivája bőrkiütés kíséretében. M. Á. L. 1981.

1. 66.

104. Ritkább és különleges tyúktojás-rendellenességek. M. Á. L. 1981. 2.

100.

105. Tallózás az első szarvasi állatorvos munkanaplóiban: Kristóffy János

(1848-1931) halálának 50. évfordulójára. M. Á. L. 1981. 8. 566.

106. Baromfi- (madár-) ürülék fogyasztásának kedvező hatása sertések és

kutyák kondíciójára. M. Á. L. 1981. 12. 833.

107. Kan kutyák éjszakai folyamatos hangadása, mint sajátos szexuális

megnyilvánulás. M. Á. L. 1983. 4. 245-246.

108. Újabb terápiai tapasztalatok a malacok nedvező bőrgyulladásának

orvoslásához. M. Á. L. 1983. 6. 358.

109. Összehasonlítás a szikes és humuszos talajokon termett takarmányok

okozta ásványianyag-forgalmi betegségek között. M. Á. L. 1983. 7.

440-441.

110. Találkozásom Tessedik életművével. I.. M. Á. L. 1984. 1. 63-64.

111. Találkozásom Tessedik életművével. II.. M. Á. L. 1984. 5. 313-316.

112. A gyakori és megszakított vizelés, mint a klinikailag egészséges vizs-

lák - elsősorban a pointerek - viselkedési jellegzetessége. M. Á. L.

1984. 5. 303-305.

113. Néhány megfigyelés a simaszőrű vizslák tylomáiról. M. Á. L. 1984. 5.

306.

114. Meddig él a végbélnyílás nélkül született malac? M. Á. L. 1985. 2.

123.

115. Kutyák emlő- és heredaganatainak, valamint végbélnyílás körüli miri-

gyei megbetegedéseinek kezelése Zitazoniummal. M. Á. L. 1985. 5.

320. (Szokolóczy Ivánnal)

116. A „vértályog” és a „tályogos vér” mint kuruzslási kórjelzési fogalom a

Viharsarokban. M. Á. L. 1985. 8. 506.

91

117. Négylábú kacsa. M. Á. L. 1986. 6. 376.

118. Történetek a háborús évek állategészségügyéből. M. Á. L. 1986. 6.

380.

119. Mócsy professzor portréjához. M. Á. L. 1986. 11. 690.

120. A baromfinátha gyógyszeres kezelésének 10 éves tapasztalata. M. Á.

L. 1986. 11. 702-703.

121. Hozzászólás az embrióátültetés, illetőleg az ikerelőállítás kérdéséhez.

M. Á. L. 1987. 1. 60. (Becze Józseffel)

122. Zimmermann professzor portréjához. M. Á. L. 1987. 5.

123. Manninger professzor portréjához. M. Á. L. 1987. 10. 580.

124. Kovács Gyula professzor portréjához. M. Á. L. 1987. 11. 644.

125. Guoth professzor portréjához. M. Á. L. 1988. 4. 196.

126. A kutyás sertések „feljavításával” kapcsolatos megfigyelések. M. Á. L.

1988. 6. 332.

127. Jármai Károly és Kemény Armand professzorok portréjához. M. Á. L.

1988. 8. 464.

128. A madármérgezés történetéhez. M. Á. L. 1988. 8. 470.

129. Egy tehén bendőjében 128 éve talált kő. M. Á. L. 1988. 8. 478.

130. Sályi Gyula professzor portréjához. M. Á. L. 1988. 11. 644.

131. A „legelésző” kutyák öklendezése és hányása. M. Á. L. 1988. 11. 695.

132. Újabb adatok Kómár Gyula professzorról, halálának 20. évfordulóján.

M. Á. L. 1989. 1. 4; 22. (Révész Kálmánnal)

133. Részletek egy volt orosházi járási állatorvos naplójából. M. Á. L. 1989.

9. 556.

Egyéb szakmai közlései

1. Domán Imre állatorvos, egyetemi tanársegéd: Adatok a kutya heredaga-

nataihoz. Állatorvos doktori értekezés. Budapest. 1941.

2. Domán Imre dr. hozzászólása az Országház Kongresszusi Termében

1955. nov. 26-án az Országos Szarvasmarha Tanácskozáson.

3. Domán Imre dr. hozzászólása a MTA Agr. tudományok Osztályának

áorv. tudományi kongresszusán 1954. 3.

4. Pfizer kiadvány: Dr. Domán Imre: Deltacortril intermuscular. Budapest,

1968.

5. Dr. Domán Imre előadása: „Chlorocid” készítmények az állatgyógyászat-

ban. Budapest, 1969. október 24. Elhangzott a gyógyszer terápiai állat-

orvosi konferencián.

92

A KÖZÖLT ÍRÁSOK FORRÁSAI

Visszaemlékezéseim Szarvasi Krónika 13-16. száma, 1999-2002.

Az Öregföldek Békési Élet, 1987/3, Az öregföldi tanyavilág törté-

netéből címmel

Káka Szarvasi Tájoló, 1987. július, Szarvasi Krónika,

1994/8.

Halásztelek Szarvasi Tájoló, 1987. május, Szarvasi Krónika,

1994/8.

Rózsás vagy Décs? Kézirat

A patkoló kovácsok, a lópatkolás és a lótenyésztés múltjából Békési Élet,

1989/2.

Kocsisok Békési Élet, 1989/4.

A szarvasi kutyákról Kézirat

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A kiadók, az Agrártörténeti füzetek sorozatszerkesztői, szerkesztői ezúton is

köszönetet mondanak dr. Domán Imre leányának, dr. Váriné Domán Gabri-

ellának, édesapja szellemi hagyatéka ápolásáért, valamint azért, hogy e

kiadvány megjelenéséhez iratokat, dokumentumokat bocsátott rendelkezé-

sünkre. Köszönetet mondanak Hanzó Teréziának, a szarvasi Múzeum mun-

katársának, a Városi Könyvtár munkatársainak, Árvai Pál, Kozák Ferenc és

dr. Kutas Ferenc tanár uraknak fotók, egyes dokumentumok rendelkezé-

sünkre bocsátásáért.

93

A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI

1. Cselőtei László: Zöldségtermesztés Rákospalotán az 1930-as

években 1999

2. Mőcsényi Mihály: Fordítások, ferdítések 1999

3. Mőcsényi Mihály: Ember és táj 1999

4. Kralovánszky U. Pál: Esettanulmány a hazai fehérje-program

előkészítéséről (Amíg egy országos K+F program elindulha-

tott) (1962-1970) 2000

5. Cselőtei László: A paradicsomtermelés fejlesztése és fejlődése

(1948-1990) 2000

6. Győrffy Sándor: Szövetkezeti állam 2000

7. Kralovánszky U. Pál – Ligetvári Ferenc: Vízgazdálkodás és

mezőgazdaság (a 150 éve született Kvassay Jenő írásai alap-

ján) 2000

8. Köhler Mihály – Molnár Imre: A szarvasi gazdászélet hagyo-

mányai (1927–1949) 2001

9. Vinczeffy Imre: Pásztoroktól tanultam 2001

10. Szabó János: Találkozás önmagammal 2005/2008

11. Molitorisz Pál: A szarvasi középfokú gazdasági tanintézet

létesítésének története 2005

12. Molitorisz Pál: A Szőrhalmi Legeltetési Társulat

története 2006

13. Reszkető Péter: Főiskola Szarvason (1970–2005)

35 éves a főiskolai szintű agrár-szakképzés Szarvason 2006

14. Molitorisz Pál: Képviselő-portré a szarvasi választókerületből

(Borgulya Pál, 1872–1960) 2007

15. Molitorisz Pál: Emlékezés Lászlóffy Istvánra (1910–1968) 2008

16. Molnár Imre: Szarvasi gazdászként indultam. Életút. 2008

17. Ornyik Sándor: Aratás nyáron és télen. Az ember és a ló. 2008

18. Molitorisz Pál: Történelmi séta a szarvasi kertekben 2009

19. Emlékeim a múltból. Komár János visszaemlékezése. Lejegyezte: Pilis-

hegyi József 2010

20. A hajóskuktaságtól a tanszékvezetésig. Élet-képek. Dr. Vincze Ferenc

visszaemlékezése. Szerk.: Molitorisz Pál 2010

21. Tóth László: Szakmai életem. Munkahelyeim, munkaköreim. 2010

94

A sorozat korábbi szerkesztői:

Dr. Ligetvári Ferenc, egyetemi tanár, az MTA doktora (1998–2002)

Dr. Bukovinszky László, főiskolai tanár, CSc (2003–2007)

A J Á N L Ó

A Szarvas és Vidéke 1942. június 5-i számában a következő kishírt olvashatjuk: Új

állatorvos. Dr. Domán Imre állatorvos, egyetemi tanársegéd állatorvosi működését meg-

kezdte. Lakása: II. ker. gr. Csáky Albin utca (a Vasút utca – a szerk.) 101. „Szerény

magánpraxisból éldegéltem családommal máról-holnapra, kisparaszti családok szívessé-

geiből.” – írja Domán Imre erre az időre visszaemlékezve.

Az életvitele szerény volt, de igényes volt a szakmában, és a hivatásából fakadó ál-

latszereteten túl az emberek, és a természeti környezet tisztelete jellemezte egész életét.

Hivatását magas fokon művelte, de megvallotta, hogy sokat tanult az állattartást nemze-

dékek óta űző parasztemberektől, pásztoroktól, kikkel gyakran és szívesen elbeszélgetett.

Tisztelettel közeledett az emberekhez, ezért bizalommal voltak iránta, és nemcsak

tapasztalataikat adták át, hanem életükről, régi paraszti világról is szívesen beszéltek. A

parasztember is felismerte, hogy az ősi gazdálkodás kultúráját őrző tanyavilág élettere

egyre inkább beszűkül a nagyüzemi mezőgazdaság térhódításával.

Csak a fényképezőgépe és a jegyzetfüzete állt rendelkezésére, de e szerény technikai

eszközökkel is a látlelet pontosságával rögzítette azt a régi szarvasi paraszti-tanyai vilá-

got, mely a szemünk láttára tűnt el visszavonhatatlanul.

A néprajzi, szociográfiai és agrártörténeti gyűjteményével, a Domán-gyűjteménnyel

– mely ma a szarvasi múzeum állandó kiállításának önálló része – megmentette e pusztu-

ló világ tárgyi emlékeit. Több mint 40 éves munkássága során felismerte az alapvető

összefüggéseket, megállapításai mélyre hatóak, ma is időszerűek.

Induljon útjára az Agrártörténeti füzetek Domán-száma, s szerezzen örömet és ta-

nulságokat az olvasók újabb nemzedékeinek!

SzJ

Részlet az állattartás és állatgyógyászat eszközeiből (Tessedik S. Múzeum, Szarvas)

ISSN 1585-3616