Világméretű krízis és a lehetséges válaszok

Miközben folyik az alapvető emberi jogot képező sajtószabadság és a sajtó függetlenségének a

propagandisztikus dicsőítése, a valódi sajtószabadságot most már nem a szervezett államhatalom, hanem a szervezett magánhatalom veszélyezteti. Ma már nem az állami hatóság cenzúráz, hanem a magánpénzvágyon. Leste F. Ward professzor a „Tiszta Szociológia” c. könyvében idézi John Swintont a New York Times egykori főszerkesztőjét, aki egy New York-i sajtóbanketten többek között ezeket mondotta:

„Amerikában nincsenek független újságok, kivéve talán egy-két vidéki lapot. Tudom, és Önök is tudják, hogy senki nem mer közülünk igazán őszintén írni, mert ha megtennénk, ezeket a cikkeket sohasem nyomtatnák ki. Nekem jelentős összeget fizetnek azért, hogy ne közöljem nézeteimet abban a lapban, amelyikben írok, hanem őrizzem meg azokat magamnak. Ha ragaszkodnék saját véleményem megírásához, illetve megjelenéséhez, akkor 24 óra alatt kitennének az állásomból. Az az ember, aki elég esztelen lenne saját gondolatait nyíltan megírni, rövid idő múlva az utcán találná magát és más foglalkozás után nézhetne. A New York-i újságíró feladata: hazudni, fenyegetőzni, hajbókolni Mammon lábai előtt, eladni országokat és nemzeteket, fizetésért, azaz a mindennapi betevő falatért. A háttérben meghúzódó gazdagok szolgái és eszközei vagyunk. Marionettek vagyunk. Ők rángatják a zsineget, mi pedig táncolunk. Időnk, tehetségünk, munkánk és életünk, ezeknek az embereknek a tulajdonát képezi. Szellemi prostituáltak vagyunk.”

Ezt jól kiegészíti David Rockefellernek, a CFR, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport tagjának, a HÁLÓZAT egyik legfelsőbb vezetőjének – több forrás is a HÁLÓZAT CÁRJÁNAK nevezi – az alábbi köszönete és dicsérete a sajtónak, amelyet 1991-ben, a Baden-Badenben tartott titkos Bilderberg tanácskozás résztvevői előtt mondott el:

„Hálásak vagyunk a Washington Timesnak, a New York Timesnak, a Time Magazinnak és más lapok igazgatóinak, akik az eddigi tanácskozásainkon részvettek, hogy tiszteletben tartották 40 éven át a diszkrécióra tett ígéretüket. Lehetetlen lett volna számunkra világátformáló tervünk kidolgozása, ha ezekben az években a sajtó nyilvánosságának a reflektor fényébe kerültünk volna. A világ ma már kifinomultabb és jobban elő van készítve arra, hogy a világkormányzat irányába meneteljen. Nem kétséges, hogy az intellektuális elit nemzetek feletti szuverenitása sokkal előnyösebb, mint a nemzeti önrendelkezés eddigi gyakorlata.”

A pénzoligarchia és a központi bankok

A fiskális politika – azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az országgyűlés és a kormány által – azért kevésbé fontos, mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom, amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van, akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése csak tevékenységének formális részére terjed ki. A miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami alkalmazott elnökének a fizetése – a kiszivárgott hírek szerint – havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója – bizalmi embere – a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan választott miniszterelnök.

A központi bank abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől azzal indokolják, hogy

csak így biztosítható az infláció leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése. Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül

érvényesül benne a magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyonis függ a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől, amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek. Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már amúgyis abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására, hanem ellenkezőleg – a közérdek érvényesítésével – annak erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.

A magánpénzmonpólium rendszere azért tudja évről-évre zavartalanul átcsoportosítani a társadalom

által megtermelt érték jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége – elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és manipulációja következtében – nem tudja, hogy a letitkosított monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától, és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni, az a politkai karrierjét kockáztatja.

A monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban

A 19-ik század Amerikájában, amikor – kemény küzdelem árán és soha nem maradéktalanul – de azért még érvényesült a „nép kormánya, a nép által, a népért” elve, akkor még akadtak olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a választópolgároknak.

De sok magántulajdonossal, a költséges szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet

versenyképes átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni, amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre és gazdagokra a magyar társadalmat.

A központi bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a segítségükkel az

államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába állíthatsa.

Mi tehát a pénz?

Emiatt az egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre való átválthatóságát. Az első világháborút követően az európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében 1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette, hogy a dollárt kibocsátó

magánbank, a Federal Reserve System, korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága számára.

A Rothschild-dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer

Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián császár a Német-római Birodalom főpostamesterévé nevezte ki a Thurn und Taxis család akkori fejét.

Ez a rang a későbbiekben öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő szakított a Thurn und Taxis család három évszázados hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és Az egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a legfontosabb eseményekről, különösen háború idején.

A 19. század a központi bankok létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző

intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki, bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza. Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi jegybankokkal szemben.

A legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek szintén rendelkeztek – noha csak korlátozott mértékben – bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-dé volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System, amely 100%-san nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött létre

Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon a bécsi központot, Nathan a londoni

kirendeltséget, Carl-Colman a nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta a központi banki rendszert abban az államban, amelyben tevékenykedett.

A szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata

Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak, de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank, amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga intézi – a választott demokratikus kormánytól teljesen függetlenül – monetáris politikáját és érdemi döntéseibe egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely – mint már utaltunk rá – nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.

A pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében működtették.

A központi bank tehát az állam leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel (hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll, annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.

Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény, hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú, Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott számára elérhető bennfentes információ alapján való kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is, hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol szabadkőművességhez.

A szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban

Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét, Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még Franciaország élén állott. Waterlooi, és most már végérvényes vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított. Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől

kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül bankrendszerét.

A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a csak szárazföldön megközelíthető Bécs féle lmei, azért hogy megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön, kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november 20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia, Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta változatlanok maradtak.

Ezen időszak alatt többször is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt. Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban, amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg, aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár. A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat-és árfolyam szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a törvényhozók egy részének a korrumpálását

A központi bankok világrendszerének kiépülése

Már 1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait, a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarcháktól, hogy tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő központi bank engedélyezéséről.

A franciák 1815-ös waterlooi veresége biztosította London számára Párizs együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében, amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az így létrejött utódállamok már könnyebben lennének ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére az amerikai nemzet rovására.

Terv Amerika kettéosztására

Nathan Rothschild 1836-ban – viszonylag fiatalon – 59 éves korában váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett az utóda.

Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler elnök vétóját, a szabadkőműves Henry

Palmerston brit külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves kábítószer lobbi érdekében, és James Rothschild tudomására hozta: kész együttműködni a francia szabadkőművességgel, hogy az amerikai pénzrendszer feletti ellenőrzést csellel szerezzék meg. James Rothschild haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a francia szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve annak pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni vagyonukat a napóleoni háborúk idején.

A pénzoligarchia választása Caleb Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos más

szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia – - kialakult módszerei szerint – mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán képzelődik és teljesen alaptalan „összeesküvési elméleteket” állít fel. A titkolódzás ugyanis a pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával, beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal való elfedésével tudja biztosítani.

A színlelő program előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú szabadkőművesség déli

illetékességű hálózatának a szuverén nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta.

A demokratapárti jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre pályázók nem tudtak

egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében. Végül

Kossuth csak eszköz volt

Kossuth csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes emberek, mint látható

világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.

Az amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei

Az Angliában óriási bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től 1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat. Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült Államokba. Itt Northern Securities néven működött tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan 1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.

Ezt az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az előkészítésében. Sanders maga hírszerző hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény viszont, hogy a „Young America” mozgalom rabszolgaság ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak. Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert Pike-ot választották ki.

Pike az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja, amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá, hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését, üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a 4-től a 32-k fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere. Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt 1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította. Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai, akkor közölte velük: „Az Egyesült Államok nagy páholyainak az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá.”15 Noha a déli illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra, hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás „Eastern Establishment” -nek, „Keleti Hálózatnak” nevezni.

Az egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a „Knights of the Golden Circle” tagjai sorába, a szabadkőműves P. T. Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még jóval a Fort

Sumter-i támadást megelőzően Caleb Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult a „Kansas-Nebraska Act”. Ez a törvény, amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás, előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot, hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James Brown, irányításával.

Mivel James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke. James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején. Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.

A déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia

Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból,

aki később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe. Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860 márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól, aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely megszervezte a konföderációt.

Az ő irányítása alatt a mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a konvencióról és

megalakították a saját külön jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során 1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól.

A polgárháború kezdetén Breckingridge erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban. Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki kormányában.

Még ugyanezen a napon a szabadkőműves James Floyd – még Buchanan elnök hadügyminisztereként – intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113 nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista lázadók.

A szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai

A londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez olvasható: „Az államkötvények

kibocsátása meg fogja akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani, hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok hitelműveleteit is.”17 A City of Londonból

érkező instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P. Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni ezt a rendkívül fontos kérdést.

Lincoln tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől az élősködő rétegtől és magánkézben lévő pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam eladósodását.

Guernsey adósságmentes közpénzrendszere Guernsey az English Channel nevű tengerszorosban fekvő „Channel Island's”-hez tartozó egyik

sziget. Mindössze 150 km választja el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően. Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.

Hiányzott Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett, ma is megtalálható emléktábláról:

„1820-ban a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről 5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki. A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt. A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az évi 180 font jövedelem.”22

A gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül – kamat formájában – át kellene adniuk azoknak, akik

pénzt kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel, használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig saját kibocsátású pénzjegyeit használja.

Ami Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az 1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes „tally stick”-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek. Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18. század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma. Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta. Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori pénzügyminiszter neve nyomán.

Visszatérve az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva, ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta meg „The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British Aristocratic Plot” („A jelen kísérlet az Amerikai Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés”) című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. „Ha nem Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása érdekében.”23

A „Knights of the Golden Circle” („Az Aranykör Lovagjai”) titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló „Young America” („Fiatal Amerika”) mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség, elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.

Lincoln meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt található. Egész „véletlenül” maga Stanton is megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket követően az „Aranykör Lovagjai” a Katonai Bizottság figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború, mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére fontos tényekre derült fény az „Aranykör Lovagjai” tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre 1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet. Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az, aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.

Az „Aranykör Lovagjainak” a leleplezése folytatódott az 1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták el, hogy a „Knights of the Golden Circle” elnevezést megváltoztatják „Knights of the Ku Klux Klan” elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: „Ku Klux Klan: Its Origin, Growth and Disbandment” („Ku Klux Klan: Eredete, növekedése és feloszlatása”), szerzői J. C. Lester és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis , aki könyvét 1924-ben jelentette meg „Authentic History: Ku Klux Klan 1865-1877” („Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től 1877-ig”) címmel.24 Az említett könyvek szerzői szerint a Lovagok új nevét a görög „kuklos” szóból vették, amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben sürgeti egy „Déli Testvériség Rend” nevű fehér szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására, és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban. A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele, hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása. Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú szabadkőműves volt, és az „Aranykör Lovagjainak” a tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki minél több északi bankot az újabb polgárháború finanszírozására.

Mint tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által rabolt pénzzel és arannyal? Ralph Epperson „A láthatatlan kéz” című könyvében megállapítja, hogy a Jesse James és a többi „Aranykör Lovag” által elrabolt arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt ezzel a nagy mennyiségű arannyal.25

A brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája

Azt akarták, hogy egy ilyen központi bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az

irányítása. Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani. A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket, hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.

A fokozatosságot az is kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek állama Dél-Afrikában nagy gyémánt-és aranylelőhelyekkel rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt, mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit. Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell építeni – titokban és fokozatosan – azt a politikai bázist az Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a tervnek a megvalósítása a „British Round Table” („A Brit Kerekasztal”) társaságok, valamint a hozzájuk tartozó think-tank-ek (gondolati műhelyek) megszervezésével kezdődött.

Federal Reserve Bank Az új tervek kidolgozása és végrehajtása a polgárháborút követően hamarosan megkezdődött.

1869-ben – amikor Cecil Rhodes 16 éves korában először hajózott Dél-Afrikába, hogy bekapcsolódjon az arany- és a gyémántbányászatba – a City of London vezető bankára, Lionel Rothschild (élt 1808-tól 1879-ig) megállapodott J. P. Morgannal, hogy az Egyesült Államokban létrehozzák a Northern Securities Company-t. Az volt a cél, hogy ez a cég képviselje a londoni „N. M. Rothschild and Sons” nevű pénzügyi érdekeltséget Amerikában. A Rothschild-ház azonban szorosan együttműködött a frankfurti és hamburgi központú Warburg-házzal is. A Warburg pénzügyi birodalom élén ekkor három testvér Max, Félix és Paul Warburg állott. A Warburg-ház szoros kapcsolatban állt a francia Grand Orient szabadkőművességgel és nagyrészt ők finanszírozták a Grand Orient forradalmi tevékenységét az európai kontinensen. Félix Warburg, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, még a század elején New York-ba költözött, mert a neves Wall Street-i bankár, Jacob Schiff, lányát vette feleségül. Miközben J. P. Morgan Londonban tárgyalt arról, hogy kiépíti a Rothschild-ház amerikai bázisát, Max Warburg – ugyancsak a Rothschild-házzal történt megegyezés alapján – támogatta Jacob Schiff-et, hogy társuljon be az Egyesült Államokban már sikeresen működő Kuhn, Loeb and Co nevű neves bankba. A Kuhn-Loeb Bank, a Rothschild-ház, valamint a Warburg-ház közösen finanszírozta a Rockefeller dinasztia megalapítójának, az idősebb John D. Rockefeller-nek a gazdasági vállalkozásait, és az ő segítségükkel jött létre a Standard Oil Birodalom. Ugyancsak ők finanszírozták a szabadkőműves Edward Harriman vasútépítési vállalkozását, és Andrew Carnegie vas- és acélgyártó üzemeinek a felépítését. Félix Warburg után 1902-ben hamarosan Paul Warburg is az Egyesült Államokba vándorolt. Mindketten a Kuhn-Loeb and Co nevű Bank partnerei lettek és Paul Warburg fizetése akkor elérte a csillagászati évi 500 ezer dollárt (ez mai áron 50 millió dollárnak felel meg). A Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg tett a legtöbbet a Federal Reserve System létrehozása érdekében, ezért őt lehet az 1913-ban felállított Federal Reserve Bank, a FED, a magántulajdonú amerikai központi bank „apjának” tekinteni.

A londoni szabadkőműves pénzoligarchia New York-i képviselete a „Wall Street” kapta azt a megbízást, hogy fokozatosan győzze meg az Egyesült Államok tagállamainak bankárjait arról, hogy miért van szükség egy szövetségi központi bankrendszerre. E meggyőzést mesterségesen előidézett pénzügyi válságokkal igyekeztek alátámasztani. 1893 és 1907 között több ilyen „pénzügyi válság”-ra is sor került. A pánikot kiváltó pénzügyi tranzakciók kezdeményezője J. P. Morgan volt, aki megfelelő helyen és időpontban olyan híreket terjesztett, hogy ez vagy az a bank pénzügyileg nem tekinthető szilárdnak. Ezek a híresztelések rendszerint oda vezettek, hogy a bank hitelezői és betétesei megrohanták a bankokat és kezdték kivenni elhelyezett pénzüket. A Wall Street vezető pénzemberei ilyen módszerekkel próbálták engedelmességre kényszeríteni ezeket a bankokat és elérni azt, hogy támogassák egy magántulajdonban álló központi banki rendszer létrehozását. Ez a magántulajdonú központi bank ellenőrizné az egész Egyesült Államok monetáris politikáját. A 32-es fokozatú szabadkőműves Robert Owen szenátor, aki a Federal Reserve Act, vagyis a FED létrehozásáról szóló törvény társszerzője volt, az amerikai Kongresszus előtt tett tanúvallomásában ismertette annak részleteit, hogyan idézte elő Morgan szándékosan a bankok elleni pánikokat. A Nemzeti Bankár Szövetség, amelynek New York-ban volt a központja, egyszerűen előírta a bankoknak, hogy teljesen váratlanul vonják vissza kihelyezett pénzeiket, noha semmi szükség nem volt a hitelek megszorítására. Ez viszonylag egyszerű technika volt, amelynek a segítségével a brit szabadkőműves bankárok tetszés szerint tudtak bankválságot előidézni.

A Life magazin 1949. április 25-én megerősíti, hogy Morgan pl. ilyen híresztelések terjesztésével váltotta ki a jó nevű Knickerbocker Bank és a Trust Company of America elleni bankpánikot 1907-ben. A szabadkőműves Louis T. McFadden képviselő, aki a Pennsylvania-i National Bank of Canton elnöke volt, és 10 éven keresztül vezette az amerikai Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságát, megerősítette, hogy Morgan a londoni Rothschild-háztól kapta utasításait. A Morgan által mesterségesen előidézett bankpánikok ugyancsak Morgan-nak köszönhetően értek véget. Az 1907-es bankpánik tanúsága az volt, hogy az Egyesült Államoknak rendkívül nagy szüksége van egy központi banki rendszerre. Miközben J. P. Morgan a bankpánikok előidézésével puhította az amerikai bankárokat és polgárokat, Paul Warburg Amerika szerte tanulmányokat publikált és előadásokat tartott arról, hogy miért elengedhetetlen a „bankreform”. Azt bizonygatta, hogy a sorozatban előforduló pénzügyi válságok

megelőzéséhez van erre a reformra szükség. Paul Warburg javaslatai olyan magánközponti bank felállítását célozták, amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a pénzkibocsátást és a hitelrendszert. Paul Warburg tevékenységét segítette a Rhode Island-i szenátor, a szabadkőműves Nelson Aldrich (csak fontossága miatt említjük meg, hogy ő annak a David Rockefeller-nek az anyai nagyapja, akit jelenleg a pénzoligarchia globális világbirodalma legfőbb emberének, kvázi államfőjének tekintenek. Ugyanis a dinasztia alapító John D. Rockefeller Aldrich szenátor lányát vette feleségül.) Az 1907-es bankpánikot követően a washingtoni Szenátus Aldrich szenátort nevezte ki a Nemzeti Monetáris Bizottság elnökévé. Egyidejűleg megbízta, hogy tényfeltáró körút keretében készítsen tanulmányt arról, miként működnek a központi bankok Európában. Ebben a bizottságban a Wall Street több vezető pénzügyi hatalmassága vett részt: Paul Warburg a Kuhn-Loeb partnere, Frank Vanderlip a Kuhn-Loeb National Bank of New York elnöke, Henry Davidson, a Morgan érdekeltség vezető partnere, Charles Norton a Morgan First National of New York elnöke, valamint Benjamin Strong a Morgan Banker's Trust elnöke.

Két évig tartó európai utazgatást követően a bizottság visszatért az Egyesült Államokba 1909-ben. Aldrich szenátor 1910-ben titkos találkozóra hívta meg az amerikai pénzvilág legnagyobb hatalmú képviselőit a Georgia államban lévő Jekyl Island-re. Ez a távol eső luxus üdülőhely és vadászterület J. P. Morgan tulajdona volt. A pénzhatalom titkos tanácskozásán részt vett még A. Piatt Andrew pénzügyminiszterhelyettes, a ténymegállapító bizottság valamennyi tagja, köztük Nelson Aldrich és Paul Warburg, valamint az Rockefeller érdekeltséghez tartozó National City Bank képviselője. A szabadkőműves bankároknak ez a zárt klikkje fogalmazta meg a tényfeltáró bizottság jelentésének végső ajánlásait, amelyek természetesen tartalmazták egy olyan szövetségi bankrendszer létrehozását, amely kezdettől fogva a pénzoligarchia célja volt. Ugyancsak az ajánlások között szerepelt az aranyra átváltható pénz végleges felfüggesztése és kivonása a forgalomból. Paul Warburg a Kongresszus részére készült jelentésben ragaszkodott ahhoz, hogy ne használják a „központi bank” (central bank) meghatározást. Thomas Jefferson, Andrew Jackson és Abraham Lincoln erőfeszítéseit követően a központi bank elnevezés rosszcsengésű szó volt, és gyanúsnak tűnt egy ilyen nevű intézmény számos amerikai polgár számára. Ezért akarta Paul Warburg, hogy ehelyett a „szövetségi bank” (federal bank) kifejezést használják a jelentésben. Paul Warburg arra is törekedett, hogy ezt a szövetségi bankot regionális tartalék banknak kell feltüntetni, amelynek az Egyesült Államok különböző részein önálló kirendeltségei működnek. Ezeket a regionális bankokat együttesen nevezte el Paul Warburg Federal Reserve System-nek azért, hogy a lakosság azt higgye – tévesen – hogy itt a szövetségi kormánynak egy állami tulajdonú központi pénzügyi intézményéről van szó.

Ebben az időpontban még köztársasági párti elnök volt hivatalban a Fehér Házban. Az amerikai közvéleményben már általános volt az a vélekedés, hogy a republikánusok azok, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak a Wall Street pénzembereivel és ezért lényegében a pénzoligarchia érdekeit képviselik a lakosság érdekeivel szemben. Ezért a Jekyl Island-i tanácskozás résztvevői attól tartottak, hogy gyanús lesz az amerikai polgárok szemében, ha a Federal Reserve Act-et egy republikánus elnök fogadtatja el a törvényhozással. Ha viszont egy demokratapárti elnök lenne a Fehér Házban, és az támogatná a Federal Reserve Act kongresszusi elfogadását, az már lehetővé tenné annak a látszatnak a keltését, hogy a népet képviselő demokrata elnök íme megfosztja a Wall Street pénzügyi oligarcháit korlátlan pénzügyi hatalmuktól. Mivel a Jekyl Island-i tanácskozás 1910-ben volt, még két évet várni kellett ahhoz, hogy a következő elnökválasztás során demokrata színekben juttassa be a szabadkőműves pénzoligarchia megbízható ügynökét a Fehér Házba. Ezért úgy döntöttek, hogy egyelőre elhalasztják a tényfeltáró bizottság jelentésének a benyújtását a Kongresszushoz.

1909-ben figyelemre méltó döntést hozott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. Megállapította, hogy a John D. Rockefeller tulajdonában lévő Standard Oil vállalatbirodalom túlságosan nagyra növekedett, és ez felfogható a pénzhatalom olyan arányú összeesküvésének, amelyet Abraham Lincoln elnök már 1863-ban megjósolt, és amelytől óvta az Egyesült Államok társadalmát. A Legfelsőbb Bíróság kemény lépésre szánta el magát azért, hogy megtörje a nemzet szuverenitása elleni összeesküvést: elrendelte a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company azonnali felosztását. „A köztársaság biztonsága érdekében elrendeljük, hogy 1911. november 15-éig a veszedelmes összeesküvést be kell fejezni.”26 Noha Rockefeller rákényszerült, hogy hatalmas olajmonopóliumát kisebb vállalatokra bontsa szét, az amerikai Legfelsőbb Bíróság csak az egyik szívókarját vágta le az óriáspolipnak. A hatalmas monopólium kisebb méretű utódvállalatait Rockefeller által odahelyezett bábok igazgatták, és ez a monopolellenes lépés így nem érintette érdemben a pénzoligarchia nagyszabású stratégiáját, amit összeesküvésnek is lehet nevezni.

Sokkal veszélyesebb volt Rockefeller olajbirodalmánál a Wall Street-i pénzmágnások Jekyl Island-i titkos tanácskozása, mert az ő összeesküvésüket a brit és az európai szabadkőműves bankárok hálózata támogatta. Amikor a titkos tanácskozás résztvevői visszatértek a szigetről, már csak az volt hátra, hogy találjanak egy olyan embert, aki hajlandó elfogadni politikai céljaikat, és engedelmesen végrehajtani utasításaikat cserébe azért, hogy a Wall Street urai ezért az Egyesült Államok elnöki székébe segítik. Erre a célra Woodrow Wilson látszott a legalkalmasabbnak a Wall Street szabadkőműves bankárvezérei számára. Wilson maga nem volt szabadkőműves, de csodálattal viseltetett a szabadkőművesekkel szemben és ebben az időszakban már mintegy 20 éve a befolyásuk alatt állott. 1907-ben, miközben Morgan futószalagon „gyártotta” célzatos híreszteléseivel a kisebb-nagyobb bankválságokat, Wilson teljes hangerővel dicsőítette Morgan „áldásos szerepét” az amerikai társadalomban. Morgan azzal hálálta meg Wilson hízelgő szavait, hogy meggyőzte Paul Warburg-ot, Wilson lehet a legalkalmasabb pályázó a Fehér Ház elnyerésére. Paul Warburg ezt követően felajánlotta Wilsonnak, hogy pályázza meg demokrata színekben az Egyesült Államok elnöki tisztségét. Közölte vele, hogy a választási kampány pénzügyi költségeit teljes egészében fedezik a számára. Paul Warburg ezután bemutatta Wilson-nak Edward Mandell House „ezredest”, közölve vele, hogy House ezredes lesz az ő szóvivője.

Wilson 1912-es elnöki kampánya során House ezredes állandóan mellette volt. Miközben Wilson a választóknak bank- és pénzügyi reformot ígért, folyamatosan bírálta és elvetette a központi bank koncepcióját. A választók ezt akarták hallani és House ezredes mindvégig azt ajánlotta neki, hogy azt mondja, amit a választók hallani akarnak. Wilson azt a látszatot keltette, hogy teljes erővel a Wall Street hatalmának a megtörését kívánja és biztosította hallgatóságát, hogy meg is fogja tenni, amit ígér. „A Wall Street farkasai elleni küzdelem élére állok” hangoztatta a választógyűléseken. A választók, akik nagyon is szem előtt tartották a Legfelsőbb Bíróság kemény döntését J. D. Rockefeller Wall Street-i olajbáró vállalatbirodalmával szemben, jó lelkiismerettel választották meg a demokratapárti Woodrow Wilsont az Egyesült Államok 28. elnökévé. Wilson 1913. március 4-ét követő beiktatása után azonban pontosan annak a központi banknak a felállításához fogott hozzá, amely ellen választási ígéretei szerint a legkíméletlenebben kívánt harcolni. Ebben az időben az új elnök már arról beszélt választóinak, hogy az a központi bank, amit ő fel akar állítani, el fogja törölni a Wall Street-i pénzbárók hatalmát. Három hónapra rá Wilson már be is terjesztette a Kongresszusnak a Federal Reserve Act-et, amely hat hónapig tartó kemény vitához vezetett az amerikai Törvényhozásban. Végül 1913. december 22-én a vitába belefásult és kimerült törvényhozók, csakhogy minél előbb hazamehessenek a karácsonyi ünnepekre, megszavazták a központi bank felállításáról szóló törvényjavaslatot. A Képviselőházban 298-an szavaztak rá és 60-an ellene, a Szenátusban pedig 43-an mellette és 25-en ellene. Két magasrangú szabadkőművesnek kulcsszerepe volt a törvény elfogadtatásában: a 32-es fokozatú William McAdoo szenátornak, aki később pénzügyminiszter lett, valamint a 33-as fokozatú Carter Glass szenátornak, aki a Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságának az elnöke volt, majd McAdoo után maga is pénzügyminiszter lett. A teljes 1912-es év során Paul Warburg és House ezredes szoros kapcsolatot tartott fenn egymással. Számos tekintélyes történész House ezredest – Wilson elnök szabadkőműves mentorát és szóvivőjét – tekinti az Egyesült Államok valódi elnökének a teljes Wilson korszak ideje alatt. House „ezredes” nem szolgált a hadseregnél, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot, és soha nem volt választott tisztsége sem Wilson elnöksége előtt, sem pedig után. Lényegében amerikai útlevéllel rendelkező angolnak tekinthető, aki az angol szabadkőművesség szellemében végezte el iskoláit és behatóan ismerte Marx és Engels munkáit. House egyik írásában kifejti, hogy olyan szocializmus létrehozását akarja, amelyről Karl Marx álmodott. House 33-as fokozatú angol szabadkőműves volt, és gyűlölte az alapító atyák Amerikáját. Bevallott célja volt az amerikai alkotmányban foglalt rendszer lecserélése egy marxista stílusú szocialista rendszerre. House „ezredes” volt az a személy, aki teljes mértékben bírta az olyan szabadkőműves pénzügyi hatalmasságok bizalmát, mint a Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a Rockefellerek, a Morganok és a Rothschildok. House nem okozott nekik csalódást. Woodrow Wilson pedig ezt írta mentoráról: „House és az én gondolataim egy és ugyanazok”.27

Ki a Federal Reserve System tulajdonosa?

A FED „kegyesen” megengedi az Egyesült Államok elnökének, hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké

csak olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt, és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület érdemi monetáris döntéseire. Éppen ezért megalapozottan állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit. A FED története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében.

Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára, ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni. Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet, és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz – szemben az aranyra bármikor becserélhető valutával – stabilizálja a pénz értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres nagyságrendben.

A hivatalos történetírás és a BIS A hivatalos történetírás természetesen kerüli a pénzoligarchia önálló stratégiájának és történelmi

szerepének a kutatását, és nem foglalkozik a szabadkőművesség és a pénzoligarchia együttműködésével. Ő tudja, hogy miért teszi ezt. A tények azonban attól még tények maradnak, hogy a hivatalos történetírás nem akar, vagy fél velük foglalkozni. Így pl. nem kutatja azt, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának miért volt szükséges összegyűjtenie a világ aranykészletét. Egyik fontos okként emlékeztetnünk kell arra, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság és a nemzetközi ópiumkereskedelem egész történetében az arany volt az egyetlen elfogadható fizetési eszköz az ópiumtermelők számára. A nemzetközi pénzoligarchia már a Kelet-Indiai Társaság működésének a kezdete óta szoros kapcsolatban állott és áll a kábítószer-iparral, de ennek a működtetése óriási mennyiségű rúdaranyat igényel. A brit szabadkőműves oligarchia másik fontos iparága a nemzetközi magánpénz-monopólium működtetése. A bankári tevékenység és a kábítószer tevékenység szorosan együttműködik, és egymásra van utalva.

Miközben a brit szabadkőműves oligarchia által ellenőrzött FED elkobozta az amerikai polgárok aranyát, ezzel egyidejűleg létesült a BIS is Európában a kontinens aranyának az összegyűjtésére. Mint már utaltunk rá, a baseli bank legfőbb feladata volt, hogy a 2. világháború alatt nála legyenek Európa országainak az aranytartalékai. Carroll Quigley, Clinton elnök mentora, neves történész, aki jó viszonyban volt a világ leggazdagabb pénzdinasztiáival és ezért a zárt társaságok privát archívumaiban is kutathatta a pénzoligarchia tevékenységét, a Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című terjedelmes művében arról tájékoztat minket, hogy a BIS „a központi bankok által birtokolt és ellenőrzött magánbank, míg a központi bankok tulajdonosai is magánkorporációk”. Noha hivatalosan azért létesült a BIS, mint már utaltunk rá, hogy összegyűjtse és kezelje a német jóvátételi fizetéseket, valójában nem ez volt az igazi oka, hanem csak a színlelt oka a létrehozásának. A versaillesi békediktátum és a BIS létrejötte között 11 év különbség van. Nem meggyőző, hogy csak 11 év elmúltával állítsanak fel egy behajtással foglalkozó ügynökséget és mindezt abban az időpontban, amikor Németország pénzügyi összeomlása miatt semmilyen fizetésre nem volt képes. Ezen túlmenően 1931-ben, egy évvel a BIS megszületése után valamennyi európai hatalom – Franciaország kivételével – lemondott Németországgal kapcsolatos jóvátételi igényéről. Két évre rá Hitler beszüntette valamennyi jóvátétel fizetését.

Már utaltunk rá, hogy a BIS valódi feladata az európai államok aranyának az összegyűjtése volt. Charles Higham 1983-ban publikált „Trading with the Enemy” („Kereskedés az ellenséggel”) című munkájában megállapítja, hogy a BIS-nek talán a legfontosabb feladata az volt, hogy amerikai és brit pénzzel finanszírozza a nemzeti szocialista kormányzatot Németország minél hatékonyabb felfegyverzése érdekében.29 Ez olyan állítás, amit sem a pénzoligarchia, sem a hivatalos történészek nem szívesen vesznek tudomásul. A BIS legnagyobb részvénypakettjét a nemzetközi pénzoligarchia egyik központi intézménye, a Bank of England birtokolta. A Bank of England főrészvényese viszont nem más, mint a Rothschild-ház, amely a brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeit ellenőrizte és

ellenőrzi a mai napig. A BIS további tulajdonosaihoz tartoztak még a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New York, a német Reichsbank, valamint Olaszország, Franciaország és más államok központi bankjai. Azok a személyek, akik a BIS tevékenységét irányították, és amelyek közül többet felsorol Charles Higham, vagy ismert szabadkőművesek voltak, vagy pedig a Round Table csoporthoz tartoztak. Maga Hjalmar Schacht, Németország gazdasági minisztere és a Reichsbank elnöke, is az angol szabadkőművességhez tartozott, méghozzá azon ritka személyekhez, akik nyíltan elismerték, hogy szabadkőművesek. Maga Schacht volt az, aki rávette a brit szabadkőműves bankárokat a BIS felállítására, hogy megkönnyítse Hitler háborús programjának a nemzetközi finanszírozását. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának az alapszabálya, amelyet az érintett kormányok is jóváhagytak a BIS alapításakor, kimondja, hogy a baseli bank mentes minden lefoglalástól, záralávételtől, vagy cenzúrától, függetlenül attól, hogy az adott vagyontárgy tulajdonosa részt vesz-e a háborúban vagy sem.

Messzemenő jelentőséggel bíró történelmi kérdés, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia miért döntött úgy, hogy finanszírozni fogja Hitler háborús erőfeszítéseit. Mi ezzel a kérdéssel a Leleplező következő számában fogunk behatóan foglalkozni. Ezúttal csak arra utalunk, hogy Charles Higham szerint Hitler finanszírozása azt a célt szolgálta, hogy a náci diktátor gyűjtse össze Európa aranyát a nemzetközi pénzoligarchia hálózata számára. A Higham által használt Fraternity (testvéri szövetség) kifejezés természetesen nem más, mint a szabadkőművességnek egy másik elnevezése. Azt már a történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség, mint nemzetközi szervezet, szívesen helyezte magát az egyes államok és törvényeik fölé. Hitler valóban összegyűjtötte az általa elfoglalt államok aranykészleteit és ezt valóban a BIS svájci trezorjaiba szállította. Ez a folyamat 1938-ban még a 2. világháború kitörése előtt kezdődött, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába és sor került az Anschluss-ra. A bevonuló német hadsereg egyik első feladata volt az osztrák aranytartalék záralávétele, és az így lefoglalt osztrák arany átszállítása Bécsből Svájcba.

1939. március 15-én Hitler bevonult Prágába is. A megszállók azonnal letartóztatták a cseh nemzeti bank igazgatóit és követelték tőlük a 48 millió dollár értékű aranyrúdnak az átadását. A fegyverrel fenyegetett cseh bankárok végül elmondották, hogy néhány nappal a német hadsereg bevonulását megelőzően a BIS azt tanácsolta a prágai bankároknak, hogy juttassák el a cseh aranytartalékot a londoni Bank of England-hez. Montague Norman, a Bank of England kormányzója, és Hitler legerőteljesebb támogatója, ekkorra már el is küldte Berlinbe az aranyszállítmány vételéről szóló igazolást, amely lehetővé tette, hogy az átvett arany pénzbeli értékéig Németország stratégiai nyersanyagokat vásárolhasson a világpiacon.

Amikor a németek 1940. áprilisában megszállták Belgiumot, a belga aranytartalékot először a francia központi bankba szállították, majd onnan a berlini Reichsbankba. Berlinből ez a belga arany Baselba került, a BIS trezorjaiba. Tény, hogy a Hitler által megszállt országok aranytartalékai, Franciaország kivételével, mind a BIS trezorjaiban kötöttek ki. Amikor a németek elfoglalták Párizst, akkor nem nyúltak a francia központi bank aranytartalékához, mivel a francia központi bank a BIS egyik tulajdonosa volt. Csak azoknak a megszállt országoknak az aranytartalékait kobozták el, amelyeknek a központi bankjai nem voltak a BIS tagjai. 1942-re a Gestapo több száz láda aranyat és ékszert, köztük arany szemüvegkereteket, aranyórákat, arany cigarettadobozokat, arany és ezüst öngyújtókat, karikagyűrűket, fogsorokat stb. gyűjtött össze. Ezeket az ékszereket beolvasztották és 20 kg-os aranyrudakat készítettek belőlük, amelyeket a Reichsbank-ba helyeztek letétbe. 1944-ben, amikor Hitler már felismerte, hogy Németország katonai veresége elkerülhetetlen, ezeket az aranyrudakat átszállították a BIS baseli trezorjaiba. Ugyancsak 1944-ben tanácskozta meg az amerikai Thomas H. McKittrick, a BIS akkori elnöke és a New York-i Council on Foreign Relations-nek, a CFR-nek, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsának), a pénzoligarchia egyik legfontosabb koordináló szervezetének a tagja, valamint a BIS brit felügyelő bizottsági tagjai a BIS német, japán és olasz vezetőivel, hogy mi történjen a háború után a birtokukban lévő 378 millió dollár értékű aranyrúddal, amelyet Németország nemzeti szocialista kormánya azért továbbított a baseli bankhoz, hogy azt a náci vezetők a háború után is felhasználhassák.

A Bretton Woods-i pénzrendszer megszületése

A brit szabadkőművesek és utódaik fosztották ki Kínát az ópiumkereskedelemmel. Ugyancsak a

brit szabadkőművesek kobozták el a tulajdonukban lévő FED segítségével az amerikai polgárok aranyát

a nagy gazdasági válság idején. Ők azok, akik összegyűjtötték és ellenőrzésük alá vonták a 2. világháború során az európai országok aranytartalékait.

Az egyetlen állam, amelynek hatalmas aranytartaléka még nem volt a brit szabadkőműves pénzoligarchia ellenőrzése alatt, az Amerikai Egyesült Államok volt. Ezért programot dolgoztak ki a Ford Knoxban lévő amerikai aranytartalékok ellenőrzés alá vételére. E célból két nemzetközi központi bankot hoztak létre a 2. világháború után. A szokásos módon most is beindított színlelő program azzal indokolta létesítésüket, hogy a háború utáni időszak kaotikus pénzügyi helyzetének csak a segítségükkel lehet végetvetni.

Azt állították, hogy a világ monetáris rendszerének a helyreállításához elengedhetetlen a Nemzetközi Valutaalap és a Nemzetközi Beruházási és Fejlesztési Bank, azaz a Világbank létrehozása. E célból az Egyesült Nemzetek keretében monetáris és pénzügyi konferenciát tartottak az amerikai New Hampshire tagállamban lévő Bretton Woods-ban 1944. júniusában. Ennek a konferenciának a résztvevői túlnyomórészt brit szabadkőműves pénzemberekből, illetve megbízottaikból állott. Jelen volt John Maynard Keynes, Anthony Eden, Bertrand Russell, de az amerikai szabadkőműveseket is számosan képviselték, köztük volt Henry Morgenthau. A nemzetközi pénzoligarchia New York-i koordinációs központja, a CFR is számos tagjával képviseltette magát. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának a háttérben folytatott pénzügyi tranzakciói közismertek voltak, és ezért nem lehetett megkerülni a velük való foglalkozást. Morgenthau azt javasolta, hogy a BIS-t csendben oszlassák fel. A CFR egyik vezetője, Dean Acheson, a CFR tekintélyes bankárjával Winthrop Aldrich-al, valamint Edward Brown-nal meg akarta tartani ezt a privát ellenőrzés alatt álló nemzetközi pénzintézményt. Őket támogatta a holland J.W. Beyen is, aki korábban a BIS elnöke volt. A New York-i First National Bank képviselője is csatlakozott hozzájuk. A City of London delegációja szintén így tett. Keynes is úgy látta, hogy a BIS-nek egészen addig tovább kell működnie, amíg létrejön egy új világbank és egy nemzetközi pénzügyi alap a tervbe vett átfogó nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete, vagyis az ENSZ keretében. Morgenthau továbbra is ragaszkodott a BIS feloszlatásához, de ezt nem tudta elérni. Így a 2. világháború során a nácik által elkobzott – ellopott – arany a BIS közreműködésével a kereskedelmi bankokhoz került és különböző pénzmosási műveletek keretében legális pénzzé alakult a brit szabadkőműves oligarchia felügyelete alatt.

Nem elmélet. Csak összeesküvés.

Érdemes nyomon követni Daniel Coit Gilman, Timothy Dwight és Andrew Dickinson

White karrierjét. Berlinbe utaztak filozófiát tanulni. 1856-ban tértek vissza. Gilman lett a Yale gazdasági vezetője. Sikerült elérnie, hogy Lincoln elnök elfogadtassa a Kongresszussal azt a törvényt, amely lehetővé teszi az állami egyetemek számára, hogy mezőgazdasági és tudományos célra ingyenes állami földekhez jussanak. A Yale volt az első Amerikában, amely ilyen juttatásban részesült és meg tudta szerezni az egész Connecticut államra eső részt magának. A Yale vezetői annyira meg voltak elégedve, hogy Gilmant kinevezték a földrajzi intézet vezető professzorának. Gilman később a Carnegie Intézet elnöke lett. Évfolyamtársa Andrew D. White elsőként került a Cornell Egyetem elnöki székébe, majd nagykövetként szolgált Oroszországban és Németországban. Végül a tekintélyes Amerikai Történelmi Társaság élére került. Ugyancsak White volt az, aki 1899-ben a hágai nemzetközi konferencián az Egyesült Államokat képviselte. Timothy Dwight, a másik évfolyamtárs pedig 1886-ban a Yale Egyetemnek lett az elnöke. A Gilman, White és Dwight trió hozta létre az Amerikai Közgazdasági Társaságot, az Amerikai Kémiai Társaságot és az Amerikai Pszichológiai Társaságot. Tanítványaik és az általuk létrehozott szervezetek útján ma is meghatározó befolyással vannak az Egyesült Államok egész iskolai rendszerére.

A Skull and Bones mint hatalmi hálózat

Antony Sutton a Rend kutatója „America’s Secret Establishment” („Amerika titkos hatalmi hálózata”) című művében megállapítja, hogy a „Koponya és Csontok Rendje” kiépített egy horizontális és egy vertikális kapcsolatrendszert, hogy befolyását minél hatékonyabban érvényesíteni tudja.

A vertikális (függőleges) kapcsolatra jó példa a Whitney, Stimson és Bundy közti kapcsolat. W.C.Whitney, aki beházasodott a Standard Oil tulajdonos Payne dinasztiába, haditengerészeti miniszter volt. Az ő ügyvédje volt Elihu Root, aki viszont alkalmazta Henry Stimsont, amikor az elvégezte a jogot. Stimson 1911-ben átvette Root-tól a hadügyminiszteri tisztséget. Erre őt, az ugyancsak „csontember” William Howard Taft nevezte ki, aki ekkor elnök volt. Stimson később a Fülöp-szigetek főkormányzója lett, majd Hoover elnök idején külügyminiszter, Roosevelt és Truman elnöksége alatt pedig hadügyminiszter volt. Hollister Bundy, Stimson különleges tanácsadójaként tevékenykedett a Pentagonban a Manhattan-project idején. Bundy két fia, William Bundy és McGeorge Bundy ugyancsak magas kormányzati és alapítványi tisztségeket töltöttek be. A két testvér a CIA-ban, a Hadügyminisztériumban, a Külügyminisztériumban, valamint Kennedy és Johnson különleges tanácsadóiként a vietnami háború egész ideje alatt jelentős befolyással voltak a hírszerzésre és a döntéshozatalra. William Bundy később a nagyhatalmú Council on Foreign Relations negyedévente megjelenő lapjának: a Foreign Affairs-nek lett a főszerkesztője. McGeorge pedig a Ford Alapítvány elnöke lett.

A „csontemberek” másik két neves csoportja: a Harriman és a Bush csapat. Averell Harriman a demokrata párt tekintélyes államférfija volt. Testvére Roland Harriman pedig a Brown Brothers, Harriman befektető bankház egyik igazgatója. A másik Prescott Bush volt, a jelenlegi elnök nagyapja. A 20-ik század kezdetétől fogva két beruházó bankban játszottak meghatározó szerepet a Skull and Bones tagjai: a Guaranty Trust-ban és a Brown Brothers, Harriman cégben. Mindkét beruházó pénzintézet erőteljesen részt vett a bolsevik rendszer és Hitler finanszírozásában. E két pénzintézet hatékony támogatása nélkül a bolsevikok nem tudták volna megszilárdítani hatalmukat Oroszországban. Averell Harriman később a Lend Lease-ért (kölcsönbérleti szerződés programmért) felelős miniszter lett, s ekkor egész gyárakat szállított a Szovjetuniónak. Egyes kutatók szerint Harriman részt vett a nukleáris fegyverekre vonatkozó információk, valamint a plutónium és az amerikai dollár előállítására alkalmas berendezések átadásában is a Szovjetuniónak.

Henry Stimson: A „csontemberek” példaképe

De Stimson volt az is, aki elrendelte, hogy az amerikai bombázók kíméljék meg az ősi japán birodalmi fővárost Kyotót, amely tele van vallási és művészi alkotásokkal, pótolhatatlan műemlékekkel. Stimson egyik életrajzírója azt is állítja, hogy ő döntötte el a japán császár sorsát is, megakadályozva lemondatását. A japán kultúra iránti fogékonysága, valamint azon igyekezete, hogy Japán megőrizhesse önbecsülését még a vereség után is, Joseph Grewnak köszönhető, aki sokáig nagykövetként képviselte Amerikát Japánban és közeli barátja volt Stimsonnak. Tény az, hogy Stimson meghatározó szerepet játszott a szövetségesek háború utáni politikájának meghatározásában mind Japán, mind Németország irányában.

A „Stimson óvoda”

A „Stimson óvoda” tagjai közé tartoztak, többek között: John J. McCloy, aki hadügyminiszter-

helyettes volt, majd pedig Amerika németországi főmegbízottja a világháború utáni időszakban; idetartozott Robert Lovett, aki a Skull and Bones tagja és ugyancsak a Rend kiemelkedően fontos wall street-i pénzintézetének, a Brown Brothers, Harriman-nek volt a partnere. Ő Stimson hadügyminisztersége idején légügyi helyettese volt, és az amerikai kormány befolyásos tagja maradt egészen John F. Kennedy elnökségéig. A „Stimson óvoda” tagja volt Harvey Bundy, egy másik „csontember”, aki Stimson különleges hatáskörű helyettese volt a Hadügyminisztériumban. Harvey Bundy két fia, McGeorge Bundy és William Bundy, szintén a Yale Egyetem végzősei és a Skull and Bones Rend tagjai, csatlakoztak apjukhoz Stimson csapatában. A Bundy család fontos politikai szerepéről már korábbi írásainkban részletesen szóltunk. Ugyancsak a „Stimson óvodához” tartozott Dean Acheson külügyminiszter-helyettes, aki a Yale Egyetemen végzett, de nem a Skull and Bonesnak volt tagja, hanem az Egyetem egy másik titkos társaságának a „Scroll and Key”-nek. Ő először F. D. Rooseveltnek és Trumannak a fontos tanácsadója, majd maga is külügyminiszter lett. A Pearl Harbor elleni japán támadás jobb megértését segíti, ha tudjuk, hogy az amerikai hadsereg akkori vezérkari főnöke George C. Marshall

tábornok, aki Truman elnök idején külügyminiszter lett, ugyancsak a „Stimson óvodához” tartozott. Marshall tábornok a Pearl Harbor elleni támadás körülményeit kivizsgáló kongresszusi bizottságnak nem tudott elszámolni arról, hogy a támadást megelőző kritikus órákban hol tartózkodott, és mit csinált.

A politikusoknak azt a nagyhatalmú csoportját, amely a legfontosabb döntéseket meghozta a 2-ik Világháborút követően „Stimson-Marshall-Acheson körnek” hívták. Ők alakították ki a hidegháború visszaszorítási politikáját a Szovjetunióval és kommunista Kínával szemben, valamint az Egyesült Államok koreai politikáját. Ugyancsak ők irányították a háború utáni újjáépítést Németországnak a nyugati zónáiban, amelyek egyesítéséből később létrejött a Német Szövetségi Köztársaság. A Skull and Bones befolyásos tagja, Averell Harriman, volt a felelős Douglas MacArthur tábornok elbocsátásáért. A bankár Harriman, aki igen jól értett a színfalak mögötti manipuláláshoz és mesterien intrikált, korábban az Egyesült Államokat képviselte Moszkvában. Ő győzte meg Truman elnököt, hogy váltsa le MacArthurt. Averell Harriman a háború utáni időszakban 40 éven át fontos szerepet játszott az Egyesült Államok politikájának alakításában. Tevékenysége azt is mutatja, hogy még a Skull and Bones renden belül sem teljesen azonos a vezető tagok politikája. Stimson belső körének néhány tagja bírálta Harriman-t, mert túlságosan hatalomvágyónak tartották, valamint szemben a Rend tagjainak többségével, ő nem republikánus, hanem birodalmi érdekeket képviselő demokrata politikus volt. Érdemes megemlíteni, hogy üzleti partnerként és közéleti személyiségként igen közel állt az ugyancsak „csontember” köztársasági párti szenátorhoz: Prescott Bush-hoz a jelenlegi elnök nagyapjához.

Henry Stimson 1950-ben meghalt, de az általa felnevelt „csontemberek” nagy része vezető pozíciókat töltött be. Stimson életének utolsó éveiben számos olyan kormányzati szerv létrehozásában vett részt, amelyek idővel aztán a Rend befolyásának hatalmi bázisát képezték. Noha a „Stimson óvoda” egyetlen tagja sem vált egyértelműen a távozó vezér utódává, tanítványai azonban sikeres karriert futottak be.

Az 1947-ben elfogadott nemzetbiztonsági törvény a Stimson vezette Hadügyminisztériumot Nemzetvédelmi Minisztériummá alakította át, egy olyan civil alkalmazottakkal megtöltött intézménnyé, amely később számos „csontembernek” nyújtott magas hivatalt. Közülük kiemelkedik Robert Lovett, aki 1950-ben nemzetvédelmi miniszter lesz. Szerepe volt Stimsonnak a Központi Hírszerző Hivatal, a CIA létrehozásában is, amely átveszi Stratégiai Szolgálatok Hivatalának, az OSS-nek a feladatkörét. Az 1950-es évek elején a Külügyminisztérium Politikai Koordinációs Hivatala összeolvadt a CIA-val, s így a Központi Hírszerző Ügynökség teljes mértékben ellenőrizte az Egyesült Államok titkos műveleteit. Létrehozták a Nemzetbiztonsági Ügynökséget, az NSA-t, amely a Nemzetvédelmi Minisztérium irányítása alá került és nagymértékben megnövelte Amerika lehallgatási, valamint hírszerzési kapacitását. Az itt megemlített ügynökségek és hivatalok közül a hidegháború korszakában a CIA-nál volt alkalmazásban a legtöbb Yale diplomával rendelkező. Többségük egyben a Skull and Bones Rendhez is tartozott. A „spook”-(kísértet) szó, amit a CIA berkeiben a titkos műveletek végzőire használnak, a Yale Egyetem zsargonjából származott. A Skull and Boneshoz tartozó diákokat nevezték így. Arra is van adat, hogy a CIA-n belül külön Skull and Bones klub működött, hogy segítse tagjainak az előmenetelét. A CIA-nál sem a formális beosztáshoz igazodik a befolyás mértéke, hanem az informális személyi kapcsolatokhoz. Gyakran előfordul, hogy viszonylag jelentéktelen beosztásúak hatékonyabban részt vesznek a döntésben, mint lényegesen magasabb beosztású fönökeik, ha azok, pl. nem tartoznak a Skull and Bones klubhoz. Még ma is jelentős a Yale-en végzettek dominanciája a CIA-n belül. Ez is Stimson örökségéhez tartozik, mivel a 2-ik Világháború idején igen sokan csatlakoztak a Yale Egyetemről az OSS-hez. A Stratégiai Szolgálatok Hivatalának kémelhárító részlegét is a Yale Egyetem egyik tanára, Normann Holes Pearson vezette. Tagja volt ennek a Szolgálatnak: James Jesus Angleton, aki aztán a CIA kémelhárító szolgálatának lett igazgatója. A „Stimson óvodához” tartozó William Bundy is vezető pozíciót töltött be a CIA-nál az 50-es években, több más Yale professzorral és ott végzett diákkal egyetemben

Az idősebb George Bush, akivel hosszú távú terve volt a Rendnek

Averell Harrimantől eltérően, aki rendkívül vágyott a személyes politikai hatalomra, és ezért rendtársai folyamatosan bírálták, idősebb George Bush a Skull and Bones Rend hosszútávú stratégiai programját személyesítette meg. Elnöksége a Rendnek azt a törekvését szimbolizálta, hogy helyreállítsa az Egyesült Államok irányításában a WASP-elit Henry Stimson által képviselt szellemét és befolyását. A

WASP-elit hanyatlásával idősebb George Bush elnöksége azonban inkább csak a tragikus színezetű újrajátszása volt a Skull and Bones egykori hatalmának. Id. George Bush karrierjét kezdettől fogva egyengették a „csontemberek”, elsősorban azok, akik apjának, Prescott Bushnak a generációjához tartoztak. A Rend 1917-es nemzedékéből származó Prescott Bush a Brown Brothers, Harriman cégnek volt a partnere és Connecticut államot képviselte szenátorként a Kongresszusban. Fiát George-ot az andorveri Philip’s Akadémiára küldte New Hampshire-be. Már utaltunk rá, hogy az új-angliai „kékvérű” osztály fiatal gentlemenjeit itt készítették fel a Yale Egyetemen folytatandó tanulmányaikra. Amikor Henry Stimson ellátogatott 1940-ben Andoverbe, akkor annak diákjai még az „America First” („Amerika az első”) mozgalmat támogatták. Ennek lényege, hogy Amerikának nem érdeke részt vennie idegen hatalmak viszályaiban, ezért minden eszközzel ki kell maradnia az eljövendő háborúból. Azaz Amerika érdeke az első, minden más ország érdekével szemben. Ez azonban homlokegyenest ellenkezik a háttérhatalom stratégiájával, amely a világháborúkat is arra használta ki, hogy célját – az általa központilag irányított világállam és világkormányzat – megteremtését elősegítse. A Skull and Bones pedig különböző csatornákon ennek a háttérhatalomnak a részét képezte és képezi a mai napig.

Amikor kitört a háború Japánnal, idősebb George Bush csatlakozott a haditengerészethez, ahol pilótának képezték ki. Több mint 50 harci bevetést követően gépét lelőtték a Csendes-óceán felett. Sikeresen megmenekült s a háború után a Yale Egyetemen folytatta tanulmányait. Bush tekintélyét nagyban növelte, hogy ő volt az Egyetem baseball-csapatának kapitánya és hamarosan a Skull and Bones Rendben is apja nyomdokaiba lépett. Az egyetem után Texasba költözött, ahol olajkitermeléssel foglalkozó vállalkozó lett. A Dresser Industries nevű cég megbízásából olajfúró berendezéseket árult. Ezt az állást apja kívánságára a Dresser elnöke, a Skull and Bones tagja biztosította. A Dresser cég egyébként szoros szálakkal kapcsolódott a CIA-hoz is. George Bush hamarosan önállósította magát és megalapította saját vállalatát, a „Zapata Oil”-t. Ebben a vállalkozásában is nagybátyja, az ugyancsak Skull and Bonesman, George Herbert Walker támogatta. Bush cégébe komoly összegeket fektetett be a Brown Brothers, Harriman és a Lazard Brothers nevű cég, egy tekintélyes zsidó brókerház, amelynek már hosszú ideje baráti kapcsolata volt az új-angliai WASP-elittel. Ekkora támogatás ellenére sem bizonyult idősebb George Bush sikeres üzletembernek. 1961-ben egy régi barátjának eladta cégét és megpályázta a houstoni kerület képviselői mandátumát. Három választási időszakon át a Kongresszus tagja volt, de 1970-ben alulmaradt Lloyd Bentsennel szemben a szenátori tisztségért vívott választási küzdelemben. A törvényhozó „csontember” Bush a „nulla” népesség-növekedés és fajnemesítés szószólójának bizonyult. Bush feltehetően közeli barátjának, William Drapernek, az álláspontját tette magáéva, aki elsősorban a harmadik világban, a népszaporulat korlátozásának, a lakosság létszáma csökkentésének volt a híve. Draper is „csontember”, a Rend tagja volt.

Idősebb George Bush az 1970-es években a politikai döntéshozatal és a külpolitikai irányítás egyre magasabb szintjeire emelkedett. 1972-ben, mikor Nixon újraválaszották, George Bush volt a köztársasági párt választási bizottságának elnöke. Később azonban ő is csatlakozott azoknak a kórusához, akik Nixon lemondását követelték. Rövid ideig az ENSZ-ben képviselte nagykövetként az Egyesült Államokat, majd Pekingbe került, hogy megszervezze a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok összekötő irodáját, amely később nagykövetséggé alakult át. Bush ezt a feladatot Winston Lorddal, a CIA helyi vezetőjével együtt végezte Pekingben. Lord maga is a Skull and Bones Rend tagja volt, majd a New York-i „Council on Foreign Relations”, CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) elnöke lett 1983-ban. A Lord család a legelőkelőbbek közé tartozott Connecticut-ban, és ez a család alapította Hartford városát. A család, amelynek a családfájához számos Skull and Bones tag tartozott, megalapítója és tulajdonosa volt a Wall Street egyik legtekintélyesebb jogi vállalatának a „Lord Day Lord”-nak. 1975-re George Bush felkészítése még kiegészült a CIA-nál eltöltött rövid időszakkal, amikor is Gerald Ford elnök a hírszerző szolgálat igazgatójává nevezte ki.

1980-ban Bush megmérkőzött Ronald Reagannel a Republikánus Párt elnökjelöltségéért. New Hampshire-ben – a WASP Új-Anglia szívében – azonban elsöprő vereséget szenvedett a volt kaliforniai kormányzótól és hollywoodi színésztől. Reagan szemére vetette Bushnak, hogy tagja a Trilaterális Bizottságnak, amelyből húszan is részt vettek a népszerűtlenné vált Carter kormányzatban. Jellemző Bush kampányára az a tény, hogy irányítóinak többsége a CIA tisztségviselője volt. Kampány-gépezetét a CIA és a Pentagon egykor 6 magas beosztású nyugdíjas tagja irányította.

Egy lehetséges alternatíva: Összefogás a fennmaradásért

A 18. században újjászerveződött háttérhatalom (napjainkban nemzetközi pénzügyi közösségnek nevezi magát) világstratégiájában kezdettől fogva kiemelkedő szerep jutott Anglia, Franciaország, Észak-Amerika és Oroszország mellett az egykori Német-Római Birodalom utódállamainak, elsősorban Poroszországnak, Ausztriának, majd az egyesült Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának.

A pénzhatalom először Angliára (1647), majd Franciaországra (1789) terjesztette ki uralmát. Ezt követte az Egyesült Államok ellenőrzés alá vétele pénzrendszerének privatizálásával (1913), majd pedig Oroszország meghódítása ellenségnek álcázott ügynökeiknek – a bolsevikoknak – a hatalomra segítésével (1917), majd uralmának ismételt kiterjesztésére most már pénzügyi eszközökkel 1992-1998 között. (Ennek a folyamatnak a részletei mind megismerhetők a Leleplező korábbi számaiban.)

A pénzoligarchia az első világháború kirobbantásával elsősorban a Németország és Oroszország feletti hegemóniát akarta biztosítani a maga számára. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a felbomlasztása csak a másodlagos célkitűzések között szerepelt. A jelen tanulmány első részében bizonyítani kívánjuk, hogy a szervezett pénzhatalom nemzetközi hálózatának ugyanazon intézményei és döntéshozói játszottak meghatározó szerepet Németország 20-ik századi történelmének az alakításában, mint akik létrehozták az Egyesült Államokban a világ legnagyobb magántulajdonban lévő pénzkartelljét, a Federal Reserve System-et, és akik előkészítették és finanszírozták a bolsevik hatalomátvételt Oroszországban.

A Németország feletti uralom teljes megszerzése az első világháborúval nem sikerült. E cél eléréséhez újabb menetre, a II. világháborúra volt szükség. A pénzoligarchia hálózatának a reprezentánsa, Henry Kissinger, nem is két világháborúról, hanem a 20-ik századi „30 éves háborúról” beszél, amelynek a két szakasza közé két évtizedes fegyverszünet iktatódott. Ez a nagy háború szükséges volt Európa átrendezéséhez, és a pénzhatalom új világrendjének az előkészítéséhez. A világdráma utolsó felvonása a szemünk előtt zajlik, és hamarosan tanúi lehetünk végkifejletének: az uzsoracivilizáció világrendszerré válásának, amelyben mindenki a pénzvagyon tulajdonosaitól függ, és nekik dolgozik, ahol a demokrácia csak a pénzelit autokrata uralmának lesz az egyre átlátszóbb kulisszája.

A jelen tanulmány második részében a rejtőzködő háttérhatalom által gondosan titkolt, de idővel mégis láthatóvá vált történelmi nyomokból ismertetünk néhányat. A láthatatlan háttérhatalom íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy „rejtőzködő pénzhatalom nem létezik.” Vagyis nincs olyan államok feletti titkos nemzetközi szerveződés, amely egy vagy több világközpontból irányítva, összehangoltan, egységes stratégia szerint működteti hálózatát azonos cél érdekében. Ezért a titkolódzó háttérhatalom terveire mindig csak visszafelé, a megvalósult történelmi tényekből, aprólékosan összegyűjtött adatok alapján következtethetünk. De időnként – a pénzoligarchia belső konfliktusai, történészek szívos munkája, vagy csak valamilyen véletlen folytán – konkrét tervek is előkerülnek a láthatatlan hatalom zárt világának rejtekéből.

Ezek a világstratégiai tervek azért váltanak ki drámai hatást, mert meglepően egyeznek a bekövetkezett történelmi eseményekkel. Ez olyasmi, mintha ismétlődően azzal szembesülnénk, hogy felépült városaink alaprajzai pontosan megegyeznek évekkel később felbukkanó ismeretlen tervrajzokkal. Egyre nehezebb lesz elhinnünk, hogy mindez csak véletlen, a sors szeszélyes játéka, és a terveknek, valamint az ahhoz pontosan igazodó városainknak valójában semmi közük egymáshoz.

Szemléltessük ezt egy aktuális példával! A jelenlegi kormányzó koalíció Magyarországon – a takarékosság és a hatékonyság növelésére hivatkozva – csökkenteni kívánja az országgyűlési képviselők számát. Ezt az elképzelést – elvben – az ellenzék is támogatja. E sorok írója akkor gondolkodott el ezen a látszatra ártatlan kérdésen, amikor a pénzhatalom véletlenül előkerült – valamint jól fizetett szakértőitől megrendelésre készített – dokumentumaiban újból és újból szembesülnie kellett ezzel a célkitűzéssel.

Ezek az írások azonban nem a takarékossággal, hanem azzal indokolják a választott testületek létszámának csökkentését, hogy minél kisebb egy ilyen népszuverenitás által legitimált testület, annál könnyebb azt a háttérhatalom rejtett hálózata útján kézben tartani. Ha sok a négyévenként választott, nehezen elmozdítható törvényhozó, akkor a pénzoligarchiának sokkal bonyolultabb politikai döntésekké átalakítania pénzügyi hatalmát, és ellenőrzése alatt tartania a döntési helyzetbe került politikai elitet.

Vagyis a főhatalmat gyakorló pénzoligarchiának fontos a képviseleti szervek létszámának csökkentése a még megmaradt népszuverenitás korlátozása érdekében. A takarékosságra hivatkozás pedig csak az ilyenkor szokásos félrevezető propaganda. Egyébként az így megtakarítható költség elenyésző ahhoz képest, amelyet a pénzoligarchia monetáris gépezetével évről-évre elvon a lakosságtól.

Az amerikai Big Business együttműködése a nemzetiszocializmussal

A náci Németország két nagy befolyással rendelkező személyisége is szoros kapcsolatban állt a Wall Street pénzembereivel. Az egyik Hjalmar Horace Greeley Schacht, a Reichsbank elnöke, a másik „Putzi” Hanfstaengl, aki egyidejűleg Hitler és Roosevelt közös barátja volt. Hjalmar Schacht apja az Equitable Trust Company of New York berlini irodájának volt a vezető munkatársa. Hjalmar Schacht csak azért Németországban született és nem New Yorkban, mert édesanyja véletlenül megbetegedett és emiatt a családnak vissza kellett térnie Németországba. Testvére William Schacht Amerikában született, amerikai állampolgár volt. Hjalmar Schacht középső neve egy közismert amerikai demokrata politikus nevére utalt. A Schacht család New York-i eredetű volt (Hjalmar is anyanyelvi szinten beszélt angolul) és a vezető Wall Street-i pénzügyi körök számára dolgozott, hiszen az Equitable Trust ahhoz a Morgan érdekeltséghez tartozott, amely mögött viszont a londoni Rothschild-ház állott. Hjalmar Schacht egész életén át megtartotta a Wall Street-hez – és a City of London-hoz – fűződő szoros kapcsolatait. Számos forrás került elő, amely megerősíti, hogy Owen Young a General Electric-től, valamint Farish a Standard Oil of New Jersey elnöke gyakran találkozott Schacht-tal, aki – a ma már kielégítően dokumentált tények szerint – vitathatatlanul ahhoz a nemzetközi pénzügyi elithez tartozott, amelyik a háttérből irányította a politikai aréna látható gépezetét és szereplőit. Schacht volt tehát a kulcsfontosságú kapcsolat a Wall Street és Hitler legbelsőbb köre között.

A Dawes Terv Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés olyan súlyos jóvátételi kötelezettségekkel

terhelte meg a legyőzött Németországot, amely egyrészt megfizethetetlen volt, másrészt olyan állapotokat teremtett Németországban, amelyek végül is előkészítették a talajt a nemzeti szocializmus számára. Ez a helyzet, amelyet a tekintélyes közgazdász J. M. Keynes is keményen bírált „A békeszerződés gazdasági következményei” című 1919. novemberében írott munkájában. Keynes-t elkeserítette a Versailles-i békekonferencia alakulása. A delegátusok egymás után megszegték a németeknek tett ígéreteiket, és még az amerikai elnököt is félrevezették. Keynes a Németországot sújtó Versailles-i döntésekben a jövőbeni európai jólét és béke reményének a szétrombolását látta. Tiltakozásul lemondott megbízatásáról és távozott Versailles-ból. A brit közgazdász egy életképes Európa újjáépítését tartotta szem előtt, amelyet a Versailles-i békediktátum meghiusított. Keynes szerint egyidejűleg kellene eltörölni a háborús adósságokat és a jóvátételt. Ezáltal egyetlen tollvonással levehetnék mind a győztesek, mind a vesztesek válláról az elviselhetetlen adósságterheket, és így lehetne némi remény a háború előtti kereskedelmi és valutaegyezmények gyors helyreállítására. Keynes másodsorban azt javasolta, hogy a legjelentősebb kereskedő országok radikálisan csökkentsék vámtarifa korlátjaikat, hogy lehetővé tegyék az európai és amerikai piacokra a német áruk beözönlését.

A súlyos jóvátételi fizetések valódi haszonélvezői – a nemzetközi bankárok – érdekeit azonban a Versailles-i diktátum feltételei jobban szolgálták. Amerika nagy összegeket kölcsönzött Németországnak látszólag a német ipar fejlesztésére. A németek azonban arra kényszerültek, hogy az amerikai kölcsönökből fizessék a jóvátételt az európai győztes hatalmaknak. A szövetségesek viszont arra használták ezeket az összegeket, hogy törlesszék az amerikai magánbankoktól, valamint a washingtoni kormánytól felvett hiteleiket, és fizessék a kamatokat hatalmas háborús tartozásaik után. Vagyis mindaddig, amíg az Egyesült Államok aranydevizát folyósított Németországnak, nem omlott össze a szövetségesek közti háborús adósságok és a német jóvátételi fizetések rogyadozó építménye. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig, és a németek egy napon kénytelenek lesznek bejelenteni fizetésképtelenségüket. Ennek nyomán a szövetségeseknek sem marad más, mint a csillagászati méretű és semmivel sem indokolható jóvátételi fizetésekről való lemondás. Az 1929-es gazdasági világválság után Németország többé nem jutott hitelhez, és a nemzetközi hitelembargó következtében Berlin 1931-ben beszüntette a fizetést. A hivatalban lévő amerikai elnök, Herbert Hoover, ekkor moratóriumot jelentett be a szövetségesek közti adósságra, és a német jóvátételi fizetésekre.

Számos kutató, köztük a belga Léon Degrelle, úgy véli, hogy a Versailles-i békediktátum mögött meghúzódó nemzetközi pénzügyi oligarchia valójában olyan helyzetet akart teremteni Németországban is, mint amilyen 1917-ben jött létre Oroszországban, és amely a cári rendszer bukásához, majd egy rövid átmenet után a bolsevik diktatúrához vezetett. A teljesíthetetlen Versailles-i feltételek a nyomukban járó

pénzügyi összeomlással, és inflációval, valamint a belső forrongással lehetővé tettek volna egy bolsevik típusú hatalomátvételt a vesztes Németországban is. Erre már megtörténtek az előkészületek és lényegében hajszálon múlott – egy szociáldemokrata munkás, Gustav Noske, bátor fellépésén -, hogy Németországban nem sikerült a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette kommunista spartakistáknak a hatalomátvétel. Noske ugyanis a császári Németország összeomlását követő első szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli „hadügyminisztereként” – néhány száz katonatiszt segítségével – elfoglalta a több mint kétszázezer spartakista milícia főhadiszállását Berlinben, és ezzel meghiúsította a bolsevik típusú hatalomátvételt Németországban.

A Dawes és a Young terv között az volt a különbség, hogy amíg az előbbi külföldi kölcsönökkel

finanszírozott német árukban írta elő a törlesztést, addig az utóbbi aranyban, illetve kemény devizában írta elő a fizetést. A Young Plan értelmében az amerikai pénztőke a német adósság fedezeteként jelzálogot nyert volna Németország reálgazdaságának döntő részére, beleértve a német ingatlanvagyonra is. Azok a német vállalatok, amelyeknek amerikai leányvállalatai voltak, bizonyos kedvezményekben részesülhettek volna. Így például a német General Electric, amely az amerikai General Electric társvállalata volt, egy francia-belga holding tulajdonába került azért, hogy elkerülje a Young terv rendelkezéseit.

Mellékesen Owen Young volt az a pénzember, aki Franklin Delano Roosevelt „United European” nevű vállalkozását támogatta. Roosevelt vállalkozásának az volt a célja, hogy kihasználja a Németországot sújtó 1923-as hiperinfláció gazdasági lehetőségeit, és így hasznot húzzon a Dawes terv Németországra való rákényszerítéséből.

Walter Rathenau 1899-ben lett az A. E. G. igazgatója és a XX. század elején már több mint 100 korporáció igazgatója volt. Ő volt a szerzője a róla elnevezett tervnek, amely lényeges pontjaiban hasonlít a Swope tervre, vagyis Franklin Delano Roosevelt (FDR) New Deal-ként ismert, a kétpólusú társadalmi modell irányába mutató gazdasági és társadalmi reformprogramjára. Szembeötlő az a tény, hogy a New Deal-szerű terv készítői az Egyesült Államokban és Németországban kiemelt támogatói voltak ezen elképzelések végrehajtóinak, azaz Hitlernek Németországban, és Roosevelt-nek az Egyesült Államokban.

Hogyan irányít a pénzhatalom?

Olvasva a finánctőke működésével foglalkozó szakirodalmat, mindig ugyanazokkal a nevekkel

találkozunk: Owen Young, Gerard Swope, Hjalmar Schacht, Bernard Baruch, Paul és Max Warburg, stb. De ismerősek már a nemzetközi pénzintézetek és bankok nevei is: J. P. Morgan, Guaranty Trust, Chase Bank és mindezeknek a címe is ugyanaz New York-ban, rendszerint a Manhattan városrész déli részén lévő „120 Broadway”. A nemzetközi bankároknak ez a Wall Streeti csoportja jelentős összegekkel támogatta az orosz bolsevik forradalmat is, és annak győzelme után hatalmas hasznot húzott ebből a politikai befektetéséből. Mindezt ma már elegendő mennyiségű és cáfolhatatlan bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ez a pénzügyi csoport támogatta Roosevelt elnökké választását és nagy hasznot zsebelt be a New Deal rendszeréből is. De ugyanez a pénzügyi csoport támogatta Hitlert és a náci pártot is, és jutott hatalmas profithoz a német felfegyverkezésből az 1930-as években. Amikor a Big Business irányítja az olyan vállalatokat, mint a Ford Motor, a Standard Oil of New Jersey, a General Electric és társaik, akkor tevékenysége rendszerint mélyen összefonódik a politikai eseményekkel, felkelésekkel, háborúkkal, forradalmakkal mind a három országban.

A „Leleplező” c. folyóirat 1999. évi 2. számában „A Wall Street és a bolsevik forradalom” c. tanulmány részletesen ismerteti, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának a Wall Street-i és londoni központja átgondolt stratégiát követve segítette – a német bankárokkal együtt – az 1917-es bolsevik hatalomátvételt. Ugyanez a nemzetközi pénzoligarchia hatalmas profitot zsebelt be a Németországon 1923-ban végigsöprő hiperinflációból, továbbá abból, hogy az asztronómiai nagyságú német jóvátétel fizetésének a terheit az amerikai beruházók vállára helyezte, amely végső soron elvezetett az 1929-es pénzügyi válsághoz. A pénzoligarchia ebben az időben két jelentős nyugati politikust támogatott: Franklin D. Roosevelt-et az Egyesült Államokban, és Adolf Hitlert Németországban. Roosevelt New Deal-je és Hitler négyéves terve úgy hasonlít egymásra, mint két egypetéjű iker. Roosevelt programja csak részben volt sikeres, mert az amerikai alkotmány korlátozta annak keresztülvitelét. Hitler félresöpörte az alkotmányos korlátokat, ezért az ő terve átmenetileg sikeresnek bizonyult.

Felmerül a kérdés, hogy a bolsevikok hatalomra juttatása után miért akarták a Wall Street pénzemberei, azaz a nemzetközi pénzvilág vezető bankárjai, hogy Roosevelt és Hitler is hatalomra kerüljön. Még a hivatalos történetírás képviselői is elismerik, hogy nemcsak Hitler, de Roosevelt is háborúhoz vezető politikát folytatott. Mindkét politikai törekvés a hatalom koncentrációjára és centralizációjára törekedett. Azt akarták, hogy egy viszonylag kislétszámú elit a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezhessen.

1918. május 1-én, amikor a bolsevikok Oroszországnak csak egy töredékét ellenőrizték, és majdnem ezt a kis részt is elveszítették 1918. nyarán, létrehozták Washingtonban a bolsevikok megsegítésére a „Segítség és Együttműködés Oroszországgal Amerikai Ligáját”. Ez nem olyasfajta „el a kezekkel Oroszországtól” típusú mozgalmacska volt, amilyent az amerikai kommunista párt, vagy annak barátai szerveztek. Az Amerikai Ligát a Wall Street hozta létre. Születésénél olyan pénzemberek bábáskodtak, mint George P. Whalen a „Vacuum Oil Company”-tól, mint a „General Electric” pénzügyi vezetői, mint Thompson a „Federal Reserve System”-től, és Willard a „Baltimor and Ohio Railroad”-tól, valamint társutas és meggyőződéses szocialisták.

Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik segítették hatalomra Hitlert és náci pártját, akkor ott találjuk a Vacuum Oil Company-t és a General Electric-et. A pénzügyi és technikai hozzájárulást a Rockefeller érdekeltségbe tartozó Vacuum Oil company nyújtotta, amikor katonai célú benzingyártó berendezéseket épített a náci Németország számára. Dodd berlini amerikai nagykövet naivan figyelmeztetni próbálta Roosevelt elnököt, hogy lépjen közbe ennek a megakadályozására. Az amerikai elnök természetesen nem tett semmit, hiszen ő maga is ugyanezen pénzügyi érdekcsoportok, és vállalatok támogatásának köszönhette pozícióját. Walter Teagle a „Standard Oil of New Jersey”-től például Roosevelt „Warm Springs” alapítványának az igazgatósági tagja volt. Íme egy konkrét példa arra, hogy a Rockefeller érdekeltségbe tartozó „Vacuum Oil Company”, amely jelentős segítséget nyújtott a bolsevikoknak Oroszországban, később hatékonyan résztvett a náci Németország felfegyverkezésében, és egyidejűleg támogatta Roosewelt szocialisztikus New Deal kurzusát is.

A politikai és bölcseleti színkép széles körét felölelő tanulmányok azonban egyre több

cáfolhatatlan bizonyítékot, megalapozott feltételezést tárnak fel. Ami korábban fél kézzel lesöpörhető „vádaskodás” volt, ma már tudományos és közéleti viták tárgya lehet. Igaz, a pénzoligarchia tulajdonában lévő, és a szervezett magánhatalom által ellenőrzött tömegtájékoztatási intézmények, egyetemek, gondolati műhelyek még megkerülik az úgynevezett revizionista történészek munkáinak a megvitatását, de a nem hivatalos sajtóban és zártkörű rendezvényeken ma már az „összeesküvési elméletek”, azaz a történelem tervezett és összehangolt befolyásolását valló nézetek is polgárjogot nyertek. A történelem irányításnélküliségét valló „véletlen elméletek” kezdik elveszíteni egyeduralmukat a feltárulkozó tények és összefüggések hatására. A „véletlen elméletek” hivői a látható politikai intézményeket tekintik a döntések alanyainak, és mellőzik a szervezett magánhatalom háttérszerepét az érdemi döntések meghozatalában. Csak azt tekintik történelmi ténynek, amiről kutatható és hitelesnek tekinthető írásbeli nyom is maradt. A láthatatlan háttérhatalom azonban más látható nyomokat is hagyott, mint a levéltárakban őrzött írásos anyagok.

Az Egyesült Államokban, pl. az Alkotmány rendelkezései szerint a politikai hatalom központja a

megválasztott Kongresszus, (azaz a Képviselőház és a Szenátus tagjai), az ugyancsak megválasztott elnök, valamint az alkotmányosság felett is őrködő pártatlan és független Legfelsőbb Bíróság. Az amerikai polgároknak ma is azt tanítják, hogy a politikai hatalmat a végrehajtó hatalom élén álló elnök és kormánya, valamint a törvényhozó hatalommal rendelkező Kongresszus az Alkotmány keretei között a választópolgárok akaratának megfelelően gyakorolja. A valóságos helyzet azonban igen messze van ettől a feltételezéstől. A választópolgárok már régóta gyanították, mostanra azonban már tudják is, hogy a választási ígéretek betartása nem kötelező és a különböző választási programok csupán üres ígéretek. Az amerikaiak szinte már beletörődtek, hogy a mellébeszélés és a hazudozás a politikai színjáték szerves része. Hatalmas áldozatokat követelő háborúk indulnak és fejeződnek be anélkül, hogy az érintettek elfogadható magyarázatot kapnának.

A politikai retorika szinte már köszönőviszonyban sincs a politikai döntésekkel és tettekkel. Mindez miért alakult így? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai hatalom központja nem a látható politikai szféra megválasztott intézményeinél van még a világ legnagyobb és leghatalmasabb demokráciájában sem. Azaz Amerikában sem az alkotmányosan kijelölt Kongresszus, illetve az elnök hozza az érdemi döntéseket, hanem egy rejtőzködő hatalmi elit, amely saját külön érdekekkel és stratégiával rendelkezik,

amelyek eltérőek vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek a társadalom egészének a céljaival és alapvető érdekeivel. Az Egyesült Államokban a New York-i székhelyű pénzoligarchia, azaz a nemzetközi bankárok zárt csoportja, a pénzvagyon felett rendelkező olyan magán bankházak, mint a J. P. Morgan és a Rockefeller ellenőrzés alatt álló Citicorp, a Warburg és Rothschild érdekeltségekbe tartozó pénzintézetek és korporációk, de mindenek előtt a Federal Reserve System – az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magántulajdonú pénzkartell – alkotják a tényleges hatalom, az érdemi döntéshozatal központját.

Ezért az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy a létező, de egyben meggyengült és kijátszott amerikai Alkotmány lehetővé tette egy már sok tekintetben totálisnak minősíthető állam kifejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy nyílt diktatúra működne Egyesült Államokban, de a tényleges hatalommal rendelkező pénzoligarchia – formális és informális intézményrendszerén keresztül – erőteljes nyomást tud gyakorolni uralmának kritikusaira. Hatalmi eszközként be tudja vetni az ellenőrzése alatt álló adóhivatalt, hogy kritikusait megfegyelmezze, (lásd a neves amerikai közgazdász és politikus, Lyndon H. LaRouche, és munkatársainak adócsalás koholt vádjával történő koncepciós elitélését), a bírósági karba beépített emberein keresztül pedig folyamatosan átértelmezteti, és olyan irányban manipulálja az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az a hatalmi elit politikáját szolgálja.

A nemzetközi pénzoligarchiának az ellenőrzése alatt álló magánpénzrendszer működtetéséhez fűződő érdekei teszik szükségessé a politikai hatalom centralizálását és koncentrálását. A hatalom központosítását a függő helyzetbe kényszerített társadalommal lehet a legkönnyebben elfogadtatni. A cél tehát olyan társadalmi szerkezet kialakítása, ahol a tényleges hatalom a pénzoligarchia és integrált politikai elitje kezében van, míg a társadalom többi tagja függőhelyzetű, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy állami segélyezésre szoruló, eltartott személy. Mindkét réteg ki van szolgáltatva az uralkodó hatalmi elitnek. Ennek a modellnek az egyik változata volt a reálszocializmus, közelebbről a bolsevik típusú diktatúra Oroszországban és a szovjet birodalom más államaiban, ahol a pártállami elitté volt a politikai hatalom, és ennek révén a gazdasági hatalom, míg a társadalom túlnyomó többsége bérből és fizetésből élő függőhelyzetű alattvaló volt.

Egy másik változat volt a nemzeti szocialista Németország, ahol az államot kisajátító pártelit gyakorolta – az őt kiszolgáló nagytőkével együttműködve – diktatórikus hatalmát. Itt is egy szűk politikai-, katonai- és tőkéselit állt szemben a társadalom függőhelyzetbe került, önálló cselekvéstől megfosztott túlnyomó részével. Ennek a kétpólusú rendszernek a fábiánizmusnak nevezett szocialista változata valósult meg az Egyesült Államokban. A pénzoligarchia kisajátítva a maga számára az Egyesült Államok pénzrendszerét, kiterjesztette hatalmát a termelő tőkére is, és a lakosság túlnyomó részét függőhelyzetű alkalmazotti és bérmunkási státuszba kényszerítette, illetve milliókat marginalizált, úgy hogy csak közsegélyekből tudtak megélni. Végeredményben mind a három uralmi rendszer mögött ugyanaz az elituralom húzódik meg, különböző megjelenési formákban. Ahogy az idő múlásával egyre több adat kerül napvilágra, úgy válik ez a feltételezés egyre inkább beigazolódott valósággá. A hivatalos történetírás azonban mellőzi az új szempontokat és összefüggéseket feltáró ún. revizionista történetírás eredményeit.

Létezik-e egy nem választott hatalom a törvényes kormányok felett?

Az olyan szerzők, mint Jules Archer, Gary Allen, Helen P. Lasell, William Domhoff, Wright Mills, Eustace Mullins, Des Griffin, William Guy Carr, Dieter, Rüggeberg, Johannes Rothkranz, Gerhard Müller, Heinz Scholl, Ingrid Weckert, Harry Elmer Barnes, Peter Blackwood, Hartmut Stern, Ernst Nolte, Mark Mazower, Robert D. Kaplan, David Irwing és mások, sokkal szélesebb megközelítésből elemzik a megtörtént eseményeket, történelmi folyamatokat.

Ezek a szerzők abból a megalapozott feltevésből indulnak ki, hogy az Egyesült Államok kormányát egy hatalmi elit befolyásolja a színfalak mögül. Műveikben arra törekednek, hogy ezt a feltételezést alátámasszák olyan specifikus történelmi eseményekkel, amelyeknél tettenérhető ennek a háttérhatalomnak a közrehatása.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 20. századi hivatalos történetírás és tömegtájékoztatás nem ad pontos tájékoztatást a 20. század történelméről. Ez a történelemírás kizárólag olyan hivatalos okmányokra támaszkodik, amelyeket a különböző állami intézmények alkalmasnak találtak arra, hogy a történészek kutassák és a nagyközönség számára közreadják. Egy pontos és megbízható történetírás

azonban nem nyugodhat kizárólag a különböző állami és nem állami irattárak által erősen szelektálva közreadott írásos dokumentumokon.

A titkos kéz látható nyomai A kutatók szerencséjére a láthatatlan háttérhatalom azonban mindig hagy látható, vagy később

láthatóvá váló nyomokat is. Évről évre egyre több dokumentum, és alapos kutatásra támaszkodó könyv lát napvilágot ezekről a nyomokról. Az idő múlásával a történészek olyan, eddig rejtett, elhallgatott tényeket ismernek meg, amelyek más összefüggésekkel összevetve közelebb visznek a történelmi igazsághoz.

Egyik ilyen történelmi tény az Egyesült Államok belépése a 2. világháborúba. A hivatalos verzió, amit a mai napig sulykolnak a közvéleménybe az az, hogy a japánok támadást intéztek Pearl Harbor ellen. A nem hivatalos történészek kellően bizonyították, hogy Franklin D. Roosevelt és Marshall tábornok tudott a tervezett japán támadásról és szándékosan nem figyelmeztette a Pearl Harbor-ban állomásozó amerikai haderő parancsnokságát. Az elnök azért tett így, mert a pénzoligarchia, akinek a jóvoltából a Fehér Házba került, háborút akart Japánnal. Éppen ezért a pénzoligarchia hegemóniája alatt álló hivatalos amerikai politikai vezetés csak olyan kongresszusi vizsgálatot engedélyezett Pearl Harbor ügyében a mai napig, amely lehetővé tette Roosevelt tisztára mosását. A japán támadás hátterét vizsgáló közös kongresszusi bizottság elnöke így foglalta össze véleményét:

„Soha nem fogjuk megismerni az összes tényt. A legtöbb lefolytatott ún. vizsgálat a tények elrejtésére irányuló félrevezető kísérlet volt, azoknak az összezavarását célozta, akik az igazságot keresik. Kezdettől fogva visszatartották a tényeket és a dokumentumokat azért, hogy csak azok az adatok válhassanak ismertté, amelyek a kormányzat érdekében állnak. Az igazságot kereső törvényhozóknak azt mondották, hogy más tények és dokumentumok annyira összefonódnak személyes naplókkal, külföldi országokat érintő kapcsolatainkkal, hogy titokban kell őket tartani, a többi pedig nem tartalmaz értékes információt.”

A rejtőzködő hatalom látható nyoma az is, ahogyan az Egyesült Államok az első világháborúba bekapcsolódott. A Morgan pénzügyi érdekeltség, amely mögött kezdettől fogva a londoni Rothschild-ház állott, együttműködve Winston Churchill-el, mindent elkövetett, hogy már 1915-ben bevonja az Egyesült Államokat az első világháborúba. Erőfeszítései azonban csak 1917-ben jártak sikerrel. Számos történelmi munka tárgyalja ezt a kérdést, így pl. Colin Thompson „Lusitania” című munkája. Ez Woodrow Wilson elnököt is felelőssé teszi a Lusitania nevű amerikai tengerjáró elsüllyesztéséért, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse az Egyesült Államok közvéleményét egy Németországgal szembeni háborúra. Thompson bizonyítja: Wilson előre tudomással bírt arról, hogy a Lusitania 6 millió sorozat lőszert és másfajta robbanóanyagot szállít, és azok az utasok, akik ennek ellenére a hajóval utaztak, megszegték az amerikai törvényeket.

A brit vizsgálóbizottság, amelyet lord Mersey vezetett, azt az utasítást kapta az angol kormánytól, hogy politikai szempontból célszerű lenne, ha a bizottság arra az eredményre jutna, miszerint Turner, a Lusitania kapitánya felelős elsősorban a tengerjáró katasztrófájáért. A felszínre került és bizonyított tények fényében ma már kijelenthető, hogy a Lusitania katasztrófájáért elsősorban Wilson amerikai elnök, és tanácsadója, House ezredes, továbbá J. P. Morgan vezető amerikai pénzember, valamint Winston Churchill, a brit kormány tagja felelős. Ezt a tudatosan együttműködő elitcsoportot kellett volna bíróság elé állítani, legenyhébb esetben is gondatlanságért. A tények azonban nem gondatlanságra, hanem szándékosságra, tudatos árulásra utalnak. Lord Mersey-t elismerés illeti azért, hogy eleget téve őfelsége kormánya „kérésének”, Turner kapitányt tette ugyan felelőssé, de nyomban lemondott megbízatásáról, és tiszteletdíját sem fogadta el. Mersey ettől kezdve semmiféle kormány-megbízást nem vállalt, barátainak csak annyit mondott a Lusitaniáról, hogy az egy „mocskos ügy” volt.

Egy másik példa a háttérhatalom tevékenységére az, amikor a Morgan pénzügyi érdekeltség 1933-34-ben kísérletet tett egy kétpólusú elitista rendszer bevezetésére az Egyesült Államokban. A tervezett „új rend” lényeges vonatkozásaiban megközelítette volna az Európában hatalomra került nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrákat. Jules Archer szerint náci jellegű államcsíny és központosított uralom bevezetése volt tervbevéve. Az elnök diktátori hatalmat gyakorolt volna Amerika pénzügyi és korporációs oligarchiája érdekében. De ezúttal is akadt valaki, Smedley Darlington Buttler tábornok személyében, aki időben leadta a vészjelzést erről a Wall Street-i összeesküvésről. A Kongresszus ezúttal is csak egy tessék-lássék vizsgálatot folytatott a felelősök tisztára mosására.

A 2. világháború óta a szovjet birodalom felbomlásáig tartó hidegháborús korszakban is tanúi lehettünk a háttérerők működésének. Ezek közül kiemelkedik a koreai és a vietnami háború. Mindkettő értelmetlen, meg nem nyerhető háborús konfliktus volt, amelyek hatalmas vérveszteséggel és dollár-milliárdok elvesztegetésével jártak. Mindkettőnek sokmilliárdos fegyverkezési programok beindítása volt a fő motívuma. Egyik sem a kommunizmus visszaszorítását célozta, hiszen a pénzoligarchia és kormányzó elitje folyamatosan támogatta a Szovjetuniót, amely a fő fegyverszállítója volt mind a koreai, mind a vietnami kommunista haderőnek. Akár elismeri, akár tagadja a hivatalos történetírás, a tény tény marad, hogy a pénzoligarchia által irányított Egyesült Államok közvetve vagy közvetlenül, fegyverszállítója volt mindkét oldalnak mind a koreai, mind a vietnami háborúban.

Egy másik példa arra, hogy mennyire szemben áll a pénzoligarchia fennálló rendjével az amerikai polgárok többsége az az, hogy miként viszonyulnak a Kennedy gyilkosság körülményeit kivizsgáló Warren Bizottság hivatalos jelentéséhez. Ebben a jelentésben a bizottság tagjain, és a mögöttük álló pénzoligarchia zárt körein kívül, senki nem hisz. Maga az a tény, hogy a közérdek szolgálatára hivatott fontos állami intézmények, a CIA és az FBI, valamint más illetékes szervek a mai napig nem hozták nyilvánosságra a legfontosabb bizonyítékokat, és azok még további 50, illetve 75 évig szigorúan titkosak maradnak, meggyőzően jelzi, hogy alapja van az amerikai polgárok általános bizalmatlanságának és szkepticizmusának. A hírhedt Watergate ügy is azt bizonyította az egyszerű amerikaiaknak, hogy még a Fehér Ház is a félrevezetés és intrika viperafészke lehet.

A „Keelhaul Művelet” története már kellően dokumentálva van. Ez arról szól, hogy a 2. világháború végén Eisenhower tábornok az 1929. évi Genfi Konvenció durva megszegésével – és az amerikai tradíciók elutasításával – több millió orosz hadifoglyot és menekültet kényszerített arra, hogy visszatérjenek a sztálinista Szovjetunióba, ahol a Gulág táborokban való rabság, vagy a halálbüntetés várta őket. Ismerve azt, miként lett Eisenhower Bernard Baruch, a pénzoligarchia egyik kulcsemberének a támogatásával az amerikai csapatok főparancsnoka, később pedig az Egyesült Államok elnöke, kijelenthetjük, hogy ez a döntése összhangban állt a pénzoligarchiának azzal a messzetekintő stratégiájával, amelynek célja a kétpólusú kollektivista rendszer különböző változatainak a létrehozása volt, legyen az szovjet kommunizmus, hitlerista nácizmus, vagy Roosevelt féle New Deal. Julius Epstein kellően dokumentálta, hogy mindazok, akik megpróbálták Eisenhowert erről a kegyetlen döntéséről lebeszélni, rosszindulatú és könyörtelen támadásban részesültek.

A pénzoligarchia és a 20-ik század

A napóleoni háborúk óta egyre szervezettebben működött – és működik ma is – a nemzetközi

pénzoligarchiának a magántulajdonban lévő központi bankokra, valamint magánkibocsátású kamatszedő pénzre támaszkodó, államok feletti hálózata.

Az önálló nemzetközi tényezővé fejlődő pénzhatalom fokozatosan irányítani kezdte a háttérből az egyes országok – elsősorban Anglia, Franciaország – politikai vezetését, majd pedig kiterjesztette befolyását Európa egészére, Észak-Amerikára és a cári Oroszországra is. Így vált történelemformáló erővé már a 19-ik, de még inkább a 20-ik században.

A pénzrendszer meghatározó szerepét nem ismerő kormányok és polgárok nem tudták, hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha pénzügyi szuverenitást, és vele a politikai hegemóniát átengedik a nemzetközi bankárok egy kis csoportjának. 1820-tól 1975-ig mintegy 200 millió ember halt meg az önállósult szervezett pénzhatalom közreműködésével létrejött háborúkban és konfliktusokban. A pénzoligarchia támogatásával létrejött szovjet birodalom embertelen tettei pedig csak a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása után tárulnak fel fokozatosan. Még sokáig eltart – talán évtizedekig – amíg megismerhetjük a teljes igazságot a koncentrációs táborok szörnyűségeiről, a politikai foglyok, és a leigázott népek szenvedéseiről, valamint a második világháború és a hidegháború máig elhallgatott tényeiről.

A „Journal Political Economy” c. amerikai lap 1917. októberi száma megírja, hogy valójában kiknek az érdekeiről volt szó:

„A háború hatása a Federal Reserve Bankok tevékenységére a személyzet nagyarányú bővítését tette szükségessé a költségek ennek megfelelő növelésével. A Federal Reserve Törvény megalkotói anélkül, hogy előre látták volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hatalmas mértékben lesz szükség a szolgáltatásaikra, lehetővé tették, hogy a FED-hez tartozó bankok a Kormány pénzügyi megbízottaiként járjanak el.”

Wilson elnök 1917. október 13-án elhangzott beszédében a következőket mondotta: „Az Egyesült Államok számára elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy teljes egészében

mobilizálhassa pénzügyi tartalékait. A szövetségeseknek nyújtott kölcsönöknek a terheit és előnyeit valamennyi banknak és pénzügyi intézménynek viselnie kell az országban. Hiszem, hogy a bankok részéről az együttműködés hazafias kötelezettség ebben az időben, és a Federal Reserve System-ben való tagság a patriotizmus látható és jelentős megnyilvánulása.”

A 20. század végén számos összefoglaló munka jelent meg arról, hogy mi vezetett a század pusztító

háborúihoz, mindenekelőtt az első világháborúhoz. Ezek a munkák kritikusan elemzik azokat a tényezőket, amelyek az európai rend összeomlásához vezettek. Az egyik ilyen kiváló mű Niall Ferguson brit történész „The Pity of War” (A szánalmas háború) című munkája. Ferguson eddig elzárt dokumentumokra támaszkodva tarthatatlannak minősíti azokat az állításokat, hogy az első világháború elkerülhetetlen volt. A brit történész kritika alá veszi mind az angol, mind a német politikát, és azt állítja, hogy az akkori politikai elitek alkalmatlansága, tehetetlensége, valamint a nemzeti jog rendelkezéseinek a megszegése mindkét részről döntően hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Európa 1870-től 1914-ig tartó időszaka a Nagybritannia és Németország között lezajló pénzügyi, gazdasági versengés időszaka is. Ferguson azonban cáfolja, hogy ennek a versengésnek a két modern ipari társadalom között háborús katasztrófához kellett volna vezetnie. A brit történész számításba veszi a katonai, a gazdasági, a kulturális és a hatalompolitikai szempontokat, amelyeket egymásra vetítve elemez, mégsem tud kielégítő választ adni arra, hogy miért halmozódott fel annyi ellenséges indulat a két európai vezető nagyhatalom között, hogy az katasztrófába torkolljon.

Láthatóvá vált további nyomok A 20-ik század békeévekkel kezdődött, de a színfalak mögött lázasan folyt a háborús

készülődés. A pénzoligarchia és illuminátus szervezetének a vezérkara tudta, hogy egy globálisan kormányzott világállam megvalósításához (amelyben a föld népei lemondanak állami szuverenitásukról és nemzeti összetartozásukat kifejező patriotizmusukról) olyan válságot és pusztítást kell előidézni, amely a világ egyetlen népét sem hagyja érintetlenül. A világ nemzeteit olyan kritikus helyzetbe kell manőverezni, amely rákényszeríti őket, hogy békéért könyörögjenek minden áron. A hivatalos és a revizionista történészek egyetértenek abban, hogy a háború ürügyéül szolgáló szarajevói merénylet csupán helyi viszálykodás volt az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között. Normális körülmények között az ilyen incidensek néhány napon vagy heten belül elintéződnek. Ez az incidens azonban egy nagy stratégia részét képezte. Beindult annak a tervnek a végrehajtása, amelynek a részleteit már az 1890-es években részletesen oktatták a londoni titkos társaságok összejövetelein, ahogyan arról Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, 1916-ban Baselban tartott előadásában beszámolt. Steiner részt vett ilyen összejöveteleken, ahol már két évtizeddel korábban részletesen levezették az első világháború menetét, sőt még azokat a határmódosításokat is ismertették, amelyekre a háború végeztével aztán sor is került.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. augusztus 2-án indította el csapatait Szerbia ellen, amely nem teljesítette a bécsi kormány Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylőjének a felelősségrevonására vonatkozó feltételeit. Már augusztus 3-án Franciaország és Belgium is belépett a háborúba. Ugyanezen a napon Anglia is hadat üzent Németországnak, noha a brit kormány egyetértett abban, hogy a kontinensen zajló események Angliát jogilag nem kötelezik a háborúba való belépésre. Nyilvánvaló, hogy a háború stratégiáját kidolgozó pénzoligarchia – és illuminátus hálózata – azt akarta, hogy lehetőleg minden nagyhatalom résztvegyen a háborúban. Jól tudták, hogy Anglia azonnali belépése nélkül a német haderőt nem lehet feltartóztatni. A kirobbantott háborúra olyan vérfürdő volt jellemző, amely bebizonyította a többszáz éves elavult hadviselési módszereknek a csődjét. Először vetettek be géppuskákat, páncélosokat és tengeralattjárókat. Súlyos veszteségeket okozott, hogy egyik fél sem volt hajlandó belátni: a hagyományos hadviselési módszerek elavultak, és fel kell őket adni. Bajonettel felszerelt lovasságnak és gyalogságnak nem lehet eredményesen támadást intéznie drótakadályok, lövészárok-rendszerek és tömegesen alkalmazott tüzérség ellen. A szembenálló hadseregek vezetői meg voltak róla győződve, hogy a háború legfeljebb hat-nyolc hétig tart, és az a fél nyeri meg a háborút, amelyik egy átütőerejű támadáshoz a leggyorsabban tudja mozgósítani haderejét. Az augusztus 3-i német támadást követően a franciák – érvényben lévő haditervüknek megfelelően – fel akarták

tartóztatni a támadást Lotharingiában, és ellentámadásba kívántak átmenni Dél-Németországban. Tizenhat napon belül négymillió katonát szállítottak hétezer vonattal a frontra. Augusztus 6-ka és 12-ke között a német főparancsnokság másfélmillió főt dobott át a Rajnán napi ötszázötven vonat segítségével. A franciák augusztus 14-én katasztrófális eredménnyel végződő ellentámadásba mentek át. Néhány órán belül háromszázezer francia elesett, az összhaderő egynegyede. Nem maradt más hátra a francia hadsereg számára, mint a visszavonulás. Az angol expedícióshaderő, amelynek fedeznie kellett volna a franciákat, még gyorsabban visszavonult, mint szövetségese.

„Csoda a Marne partján”

A francia hadsereg akkora vereséget szenvedett, hogy két német hadsereg is átkelt a Marne

folyón és szabad volt az út Párizs felé. A francia főváros elfoglalásával a háború már 1914. szeptemberében Németország győzelmével és Franciaország vereségével – legalább is a nyugati hadszintéren – befejeződhetett volna. Hogy ez mégsem így történt, azt a francia történészek a „Marne-i csodának” nevezik. Ezt a csodát döntően egy német vezérkari tisztnek, Hentsch alezredesnek, a parancsnokló von Moltke vezérezredes segédtisztjének köszönhetik. Hentsch, amint ezt későbbi kutatások kiderítették, szabadkőműves volt, és így kapcsolódhatott a háborús eseményeket a háttérből mozgató rejtett struktúrákhoz. Szinte bizonyos, hogy titkos utasítást hajtott végre, amikor rávette a győztesen előrenyomuló két német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Marne folyó másik oldalára. Hogyan hajtotta végre Hentsch alezredes ezt a mesteri manőverét?

Ludendorff tábornok, aki az első világháború után átvizsgálta a német birodalmi irattárat, a Marne-i csata idején a Mazuri tavaknál harcoló 8. német hadsereg parancsnoka volt. „Háborús uszítás és népgyilkosságok” című könyvében így írja le a nyugati hadszintér helyzetét a háború kezdetekor:

„A német haderő előnyomulása nyugaton egy ideig lehetővé tette a győzelmet a francia, a belga és az angol haderő felett, noha a német csapatok létszáma kisebb volt. Ez volt az oka annak, hogy a beavatottak közé tartozó, magasfokozatú okkultista és lelkiismeretlen Rudolf Steiner, aki később beismerte, néhány angol szabadkőműves eszelte ki a világháborút, felkereste a főparancsnokságot Koblenzben azért, hogy von Moltke tábornokot meglátogassa. Steiner antropozófiai és teozófiai tevékenysége Angliában lévő szabadkőműves főhatóságnak volt alárendelve. Kik voltak azok a tábornokok, akik a „Bauhütte” (a német szabadkőművesség hivatalos orgánuma, D.J.) szerint 1915-ben szabadkőműves testvérek voltak? Milyen szabadkőművesek rejtőzködtek a vezérkarokban? Röviddel Steinernek a koblenzi főparancsnokságon tett látogatását követően megtörtént a „Marne-i csoda”. Valóban egy katonai „csoda”! Egy hasonló katonai csoda volt a német hajóhad bevetésének a megakadályozása a franciaországi angol haderő összeköttetési vonalai ellen az ugyancsak szabadkőműves testvér Theobald von Bethmann-Hollweg (az akkori birodalmi kancellár, D. J.) parancsára. Így kerülhetett sor a front megmerevedésére francia területen a német hadsereg számára kedvezőtlenebb erőviszonyok mellett.”

„A Marne dráma” című írásában Ludendorff behatóan foglalkozik azzal, hogy von Moltke vezérezredes Rudolf Steiner befolyása alá került, mivel maga is közel állt az okkultizmushoz. Azt az álláspontot képviselte: „minden hiába, el fogjuk veszíteni a sorra kerülő háborút”. A hadműveletek beindulásakor Heintsch alezredes a nagyvezérkar hírszolgálatának a vezetője volt, és az volt a feladatköre, hogy a vezérkar tanácskozásain tájékoztatót adjon az ellenségről beszerzett adatokról, értesülésekről. A német haderő jobbszárnyáról, amely előnyomulóban volt Észak-Franciaország irányába, 1914. augusztusában két hadtestet visszavontak a keleti front számára, noha Ludendorff lemondott ezekről a csapatokról, mivel a tannenbergi csatához már nem érkeztek volna meg időben.

A német hadsereg hivatalos dokumentumaira támaszkodva Ludendorff így írja le, hogy mi történt a nyugati hadszintéren:

„A német haderő meggyöngült jobbszárnya keletre Párizstól vesztegelt, amikor a főerők szeptember elején Párizs-Verdun irányába messze előrenyomultak. Ekkor nem teljesen váratlanul erős egységekkel ellentámadásba mentek át a franciák az egész fronton, hogy bekerítsék a német haderő jobbszárnyát. Az 1. hadsereg, amely eddig csak egy hadtesttel tartotta a frontot Párizs irányába, parancsot kapott, hogy valamennyi egységével Párizs felé nyomuljon, az ott fenyegető komoly veszélyt elhárítsa, majd pedig az ellenséges haderők balszárnyát az eredeti haditerv értelmében győzze le. A döntés merész volt… Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával széles rés keletkezett szeptember 6-án, 7-én és 8-án, úgyhogy a déli frontszakasz visszakanyarodott és Párizs irányába balra fordult. Az 1.

hadseregnek ezzel az előrenyomulásával olyan széles lett a rés az 1. és a 2. hadsereg között, hogy csak laza lovassági hadosztályokkal és egészen gyenge gyalogsággal volt kitöltve. Az 1. hadsereg parancsnoksága a rés előtt álló és általa már gyakran megvert angol haderő harci erejét nem értékelte túl nagyra. A résben lévő csapatok kismértékű megerősítése, és a fegyelmezett parancsnoki irányítás, nevezetesen valamennyi híd lerombolásának gondos előkészítése a különböző folyószakaszokon, különösen a Marne-n, megszüntethette volna ezt a veszélyt, mindenesetre jelentősen csökkenthette volna. Erre nem került sor, ezért a két hadsereg közötti rés csupán emiatt jelentett veszélyt. Ezen túlmenően nem volt semmiféle kapcsolat az 1. és a 2. hadsereg főparancsnoksága között… Ebben a helyzetben a 2. hadsereg nem tudott semmit az 1. hadsereg támadási szándékáról…

A luxemburgi főparancsnokságon természetesen komoly aggodalmat keltett a jobbszárnyon kialakult helyzet, amely az okkult befolyás alatt álló von Moltke tábornok tetterejét megtörte. Valójában komoly volt a helyzet, de még a hadsereg főparancsnoksága sem tudott az 1. hadsereg támadási szándékáról és kétségbe vonhatta, hogy vajon tettekké lehet-e váltani a szándékokat. A háborúban több támadást határoznak el, mint amennyit megvalósítanak. 1914. augusztus 22-én, amikor keletre küldtek, hogy megmentsem a helyzetet, egész testében remegve láttam von Moltke tábornokot. Sohasem fogom ezt a pillanatot elfelejteni. El tudom képzelni, hogy miként kellett ennek az embernek a ránehezedő felelősség súlya alatt remegnie ebben a pillanatban egy beléje szuggerált gondolatvilág foglyaként, mely szerint „a hadműveletnek kudarcot kell vallania”. Meglepő-e, hogy ő már akkor sikertelennek látta a hadműveletet, és csak arra gondolt, hogy meg kell mentenie, ami még megmenthető.”

Hasonló lehetett von Moltke lelkiállapota szeptember 8-án délelőtt, miután a német haderő jobbszárnyát fenyegető angol és francia áttörésről homályos jelentéseket kapott, amelyeket a főparancsnokság tisztjeivel, köztük Hentsch alezredessel megtárgyalt. A birodalmi archívum 4. kötete arról tanúskodik, hogy von Stein altábornagy főszállásmester a tanácskozáson nem volt jelen. Köztudomásuan őt választották ki, hogy von Moltke-nek nehéz pillanatokban a támasza legyen. Így a hadművelet kidolgozása a műveleti osztály főnökére, von Tappen ezredesre maradt. Kézenfekvő lett volna, hogy von Moltke stábjának egy részével a jobbszárny parancsnokságára utazzon, és kézbevegye a csata irányítását. Ezt azonban elmulasztotta. A szeptember 8-i haditanácson a kommunikációért felelős Hentsch nem tett jelentést különösebb pesszimizmusra utaló helyzetről, sem az első, sem a második hadseregnél. Ludendorff szerint nem került írásban rögzítésre, hogy a főparancsnok milyen megbízást adott Hentschnek, és ezért pontosan nem rekonstruálható, hogy valójában mi is hangzott el. Egy későbbi jelentésében 1915. februárjában von Moltke ezt írta:

„Hentsch alezredes csak arra kapott magbízást, hogy közölje az első hadsereggel, amennyiben szükségessé válna, akkor vonuljon vissza a Soissons-Fismes vonalra azért, hogy kapcsolatot keressen ismét a második hadsereggel. Semmi esetre sem kapott megbízást annak közlésére, hogy elkerülhetetlen a visszavonulás.”

Hentsch alezredes lényegében azt tette, hogy először a második hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadsereget győzte meg arról, hogy a másikra való tekintettel vissza kell vonulnia a Marnén túlra. Mivel közvetlen összeköttetés a két hadseregcsoport vezetése között nem állott fenn, és mindkettő parancsnokának Hentsch alezredes azt hangsúlyozta, hogy ő a főparancsnokság nevében beszél, így el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. Így aztán megtörtént a felfoghatatlan. A nyugati fronton harcoló német hadsereg a véresen kivívott győzelem után végül is visszavonult. A hadművelet irányítója von Moltke tábornok szeptember 9-én, a luxemburgi főhadiszálláson idegösszeomlást kapott. Már utaltunk rá, hogy Ludendorff szerint von Moltke okkult befolyás alatt állt, és meggyőzték arról, hogy ebben a háborúban a németek veresége elkerülhetetlen. A háborút előkészítő háttérerők számára ezért nem is lehetett volna egy alkalmasabb katonai vezetőt találni a nyugati fronton harcoló német hadsereg számára. Ami Hentsch alezredest illeti, vannak olyan közvetett jelek, hogy szabadkőműves volt. Magatartása arra utalt, hogy a háttérerők szolgálatában kellett állnia. Ha Hentsch alezredes jóvoltából előállott „Marne-i csoda” nem következik be, akkor a német haderő ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az, 26 évvel később, a második világháború elején, be is következett. Franciaország gyors veresége pedig nyilvánvalóan hatással lett volna a keleti frontra is, és meggondolásra késztette volna az orosz cárt a háború továbbfolytatását illetően. Vagyis az egész első világháború másképp zajlott volna le.

Hentsch ezredesként Bukarestben halt meg 1918. február 13-án, miután epeoperáción esett át. A bukaresti temetőben egy kubus (kocka) díszíti a sírkövét. Ez az ábra közismert szabadkőműves szimbólum. Máig nem tudjuk, hogy ki választotta ki Hentsch ezredes számára ezt a síremléket. A nemzetközi szabadkőműves lexikon ezt írja az említett jelről: „Kubus (kocka), négyszög alakú kő,

(angolul: perfect ashlar, franciául pierre cubique) a János-rendi szabadkőművesség jelképe. A faragott kő az építő kő megmunkált képe, amely hézagmentesen beilleszkedik az épületbe, és amely szorgalmas munkával a faragatlan kőből jött létre. Ezért a kubus a szabadkőműves munka előírásaiban az oktatóábra…”

Más „csodák” is történtek az első világháború során. 1916. május 31-én, amikor a Skagerrak-nál a német hadiflotta súlyos veszteségeket okozott az angol hajóhadnak, a győztes német erőknek hirtelen megálljt parancsoltak. Hipper admirális a csatában résztvevő nehézcirkáló parancsnoka később elmondta, hogy „az árulók nem közöttünk, hanem felettünk” vannak. A Wilhelmshaven-i győzelmi ünnepségen Theobald Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár – aki anyai ágon a City of Londonban uralkodó Rothschildok unokatestvére volt – közölte az összegyűlt tengernagyokkal, hogy „most már elég legyen, nem szabad Angliát tovább ingerelni.”

A háttérhatalom tevékenysége az első világháborúban könnyebben tettenérhető, mint a második világháborúban. Egyrészt, mert ekkora horderejű vállalkozást a nemzetközi pénzhatalom korábban még nem hajtott végre, és feltehetően emiatt sok áruló nyomot hagyott, másrészt az eltelt nyolc évtized lehetővé tette számos rejtve maradt tény és összefüggés feltárását. Ennek az írásnak nem az első világháború és a két világháború közti történelem ismertetése a célja, hanem csupán annyi, hogy ráirányítsa a figyelmet a történelmi események menetét a háttérből befolyásoló és irányító pénzhatalom meghatározó szerepére. Ez a pénzhatalom rejtett hálózatán keresztül az akkori Európa valamennyi államát befolyásolta. Nemcsak a pénz- és hitelrendszert használta, de rendelkezésére álltak a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyok, a nemzetközi titkos szervezetek és zárt társaságok összehangoltan működő hálózatai is.

A láthatatlan pénzhatalom átgondolt stratégiája, és a végrehajtásának gondos összehangolása jól nyomon követhető, ha elemezzük az első világháború kitörését megelőző eseményeket. A háború kirobbantásához ürügyül, mint ismeretes a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia a konfliktust békésen kívánta rendezni és ezért 1914. július 23-án olyan feltételeket szabott Szerbiának, amelyek az adott körülményekhez képest mérsékeltnek mondhatók. Ezek közé tartozott az uszító propaganda beszüntetése, az olyan egyesületek betiltása, amelyek szembenállnak az Osztrák-Magyar Monarchiával, az ellenséges beállítottságú személyek eltávolítása a szerb hadseregből és közigazgatásból, az összeesküvésben résztvevők bírósági felelősségrevonása, valamint a fegyvercsempészet felszámolása. A szerb kormány azonban elutasította a június 28-i merénylet résztvevői elleni bírósági eljárást, mert abban a monarchia hatóságai is részt kívántak venni. Szerb részről még a válaszjegyzék átadását megelőzően, július 25-én elrendelték a mozgósítást. A szerb válasz eredményeként számolni kellett a háború kitörésével. Az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese, II. Vilmos német császár – ellentétben a róla később kialakított harcias képpel – szerette volna elkerülni a háborút. A birodalmi kancellár, Theobald Bethmann-Hollweg, azonban a pénzoligarchia rejtett hálózatának kulcsembere volt, s mint már utaltunk rá, családi kapcsolatok fűzték a pénzhatalom egyik vezető dinasztiájához, a londoni Rotschildokhoz. A szabadkőműves Bethmann-Hollweg rávette II. Vilmost, hogy ezekben a napokban utazzon Norvégiába, mert így ki lehetett kapcsolni a császárnak azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel a fenyegető háborút el akarta hárítani. Ludendorff tábornok ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy igen sajnálatos, hogy a császár „nem látott át a vele űzött a frivol játékon”. Ez hasonlított ahhoz, amikor 1918. novemberében a nagyvezérkar tagjai rávették, hogy utazzon Hollandiába.

A háttérhatalom céljainak megfelelően 1914. július 14-én a Monarchia kormánya úgy döntött, hogy jegyzék helyett ultimátumot küld Szerbiának. A Bad-Ischl-ben tanácskozó kormányra erős befolyást gyakoroltak a háttérből a jezsuiták és a szabadkőművesek is. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a világháborút ne megakadályozzák, hanem éppen ellenkezőleg, biztosítsák a kitörését. A francia Poincarre július 23-án utazott el az orosz fővárosból, éppen amikor Belgrádban átnyújtották a Monarchia ultimátumát. Elmondható tehát, hogy a kritikus időpontban a francia szabadkőműves Poincarre, az angol szabadkőműves Grey brit külügyminiszter, az orosz szabadkőműves Szasszanov, a cár külügyminisztere, és a német szabadkőműves Bethmann-Hollweg birodalmi kancellár, mind a helyükön voltak. Az orosz kormány és a cár befolyásolása ekkor kulcskérdés volt, hiszen Oroszország állt Szerbia mögött. Szerbia élén is szabadkőművesek álltak. Nemcsak Oroszország és Szerbia mozgósított, de Franciaország és Anglia is katonai előkészületeket tett. Július 27-én a szerb csapatok már lövik az osztrák-magyar csapatokat, és így valójában a világháború első lövéseit a szerbek adták le. Július 29-én az orosz cár részleges mozgósítást rendel el az Osztrák-Magyar-Monarchia ellen, de erre már július 25-én megkezdte az előkészületeket. A német uralkodó táviratban próbálta lebeszélni a cárt háborús

szándékairól. Ekkor a magas fokozatú szabadkőműves von Kupfer, a Berliner Lokalanzeiger cimű lap főszerkesztője, július 30-án külön kiadást adott ki azzal a hamis hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és hadiflotta mozgósítását. Az ugyancsak szabadkőműves orosz külügyminiszter, Szasszanov, természetesen időben tájékoztatva lett erről a hazugságról, és ezt arra használta, hogy lebeszélje a cárt a németekkel való egyezkedésről, és hogy rávegye az orosz hadsereg azonnali mozgósítására Németország ellen. Ez július 31-én meg is történik. A különböző országok kulcspozícióban lévő politikusai tehát összehangoltan cselekedtek a háttérben működő rejtett hálózat akaratából. A német császár csak ez után tett nyilatkozatot arról, hogy fenyegető háborús veszély alakult ki. Franciaország már korábban, július 30-án elrendelte a védelmi készültséget határain. A német kancellár Bethmann-Hollweg követelte, hogy Oroszország állítsa le Németország és az Osztrák-Magyar-Monarchia elleni háborús előkészületeit.

Ekkor került sor Jaures francia szocialista vezető meggyilkolására. Jaures háborúellenes nagygyűlést akart szervezni, ezt azonban a francia belügyminiszter, a szabadkőműves Viviani, betiltotta. Jaures a Második Internacionálé nemzetközi irodájának az elnökénél, az ugyancsak szabadkőműves Vandervelde-nél panaszt emelt: „a francia kormány meg tudná akadályozni, hogy Oroszország háborút indítson, de vezetői háborúra törekednek, amit már hosszú ideje készítenek elő.” Ez az iroda az Antant engedelmes eszköze volt és nem tett semmit a béke érdekében. Vandervelde is háborúpárti volt. Jaures azt is nyilvánosságra akarta hozni, hogy az osztrák trónörökös meggyilkolásáért a franciaországi Grand Orient felelős. Azon a napon, 1914. július 31-én, amikor meggyilkolták Jaurest, Párizsban tartózkodott Hermann Müller német szociáldemokrata vezető, aki később aláírta a Versailles-i Diktátumot, majd 1928-ban Németország kancellárja lett. Müller kijelentette, hogy a német szociáldemokraták semmiesetre sem fogják a háborús hiteleket jóváhagyni. Müller noha tudta, hogy a szociáldemokrata internacionálé már a háború mellett döntött, mégis tartotta magát az 1906-ban és 1910-ben hozott határozatokhoz. 1914. nyarán megerősítette Franciaország berlini követének azt a jelentését, hogy Franciaországnak nincs mit félnie Németországtól, mert a német szociáldemokraták, ha kitörne a háború, azonnal forradalmat robbantanának ki. A baloldali pártok szabadkőműveseinek a tevékenységét jól kiegészítette az olyan jobboldali szabadkőművesek tevékenysége, mint Bethmann-Hollweg és von Kupfer. A francia kormány augusztus 1-én, hajnali 4 órakor rendelte el az általános mozgósítást. A német mozgósításra csak délután 5-kor adta ki a parancsot II. Vilmos. A német kancellár Bethmann-Hollweg, aki nyilván kedvében kívánt járni a háttérhatalomnak, teljesen fölöslegesen már augusztus 1-én délután 6 órakor hadat üzent Oroszországnak, Franciaországnak pedig augusztus 3-án délután 6 órakor küldte el a hadüzenetet.

Ezek a Bethmann-Hollweg által elhamarkodottan és szükségtelen sietséggel elküldött hadüzenetek tették később lehetővé annak a hamis állításnak az elterjesztését, hogy „egyedül Németország felelős a háború kirobbantásáért.” 1914. július 29-én a brit külügyminiszter, Grey, közvetítésre tett javaslatot a négy hatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország között. Ausztria-Magyarország a közvetítési ajánlatot elfogadta és kinyilvánította, hogy nincs területi igénye. Karl Heise svájci kutató, aki részletesen foglalkozott az első világháborút kirobbantó háttérerők tevékenységével, írja a „Die Entente – Freimaurerei und der Weltkrieg” (Az antant – szabadkőművesség és a világháború) című munkájában:

„A bécsi kormány 1914. július 29-én fogadta el Grey ajánlatát. Belgrádot meg akarta szállni, és egyelőre nem kívánt előrenyomulni Szerbiában. De az erre vonatkozó beleegyező bécsi válasz a brit uralkodónak soha sem lett kézbesítve. Hol maradt az? A Grey-javaslat elfogadásáról szóló bécsi távirat létezéséről először csak a Berlinből 1917. augusztusában visszatérő Gerard amerikai ügyvivő számolt be.”

Karl Heise idézett könyvében részletesen ismerteti azt is, hogy mind Oroszország, mind Anglia és Franciaország már jóval 1914. előtt milyen előkészületeket tett a háborúra. Mindez azt bizonyítja, hogy a háború kitöréséért nem lehet egyedül Németországot felelőssé tenni.

A háttérhatalom Londonban is nyomott hagy Az új európai és új világrendet akaró háttérerők hálózatának az első számú világközpontja

először Frankfurtban, később pedig a City of London-ban volt. A számos formális intézményt és rejtett informális struktúrát koordináló központnak természetesen a brit kormányt is kézben kellett tartania. A háttérerők döntéshozóinak gondosan ügyelniük kellett arra, hogy a hivatalban lévő politikusok az általuk

kidolgozott stratégiát hajtsák végre. Az első világháború kirobbanásakor H. H. Asquith volt Nagy/Britannia miniszterelnöke, aki ellenezte a cionista törekvéseket, és más szempontból sem felelt meg a pénzhatalom döntéshozóinak. Egy szemtanú 1917-ben így informálta William Guy Carr-t a „Pawns In The Game” (Parasztok a játékban) című könyv szerzőjét arról, hogy a pénzoligarchiának útjában álló brit kormányfőt miként mozdították el hivatalából. Ez a történet emlékeztet arra az álnokságra, amit Maria Antoinette francia királynéval űztek állítólagos nyaklánca ürügyén az 1789-es francia forradalmat megelőzően. Itt most csak arra emlékeztetünk, hogy a királynő nevében egy hamisított levelet küldtek Rohan herceg bíborosnak, amelyben találkozót kért tőle. Ezen egy Maria Antoinette-nek öltözött prostituált fogadta a bíborost. Ezt a történetet több irodalmi mű is feldolgozta. Az 1916. novemberében Londonban lejátszódó események irodalmi feldolgozása, amelyet a következőkben röviden ismertetünk, még várat magára.

1914. augusztusában röviddel a háború kitörése után igen gazdag személyek egy kis csoportja megbízott egy ügynököt, hogy egy patinás, régi, nagyon tágas épületet alakítson át mesés magánklubbá. Akik az ehhez szükséges jelentős mennyiségű pénzt adták, ragaszkodtak ahhoz, hogy személyazonosságuk teljes titokban maradjon. Vállalkozásukat azzal magyarázták, hogy rendkívül nagyra becsülik a fegyveres erők tisztjeit, akik életüket kockáztatják a királyért és a hazáért. Ez a „Glass Club”-nak elnevezett exkluzív szórakozóhely el volt látva mindenféle luxussal, szórakozási és szórakoztatási lehetőséggel. A klubot csak a Londonban szabadságukat töltő tisztek egy zárt csoportja használhatta. Egy új tag felvételéhez több meglévő tag ajánlása volt szükséges. Amikor a tisztek megérkeztek, egy hivatalos személy kihallgatta őket. Ha megfeleltek a felvételi követelményeknek, akkor tájékoztatták a jelentkező tiszteket, hogy miként működik ez a zártkörű társaság. A felvételért folyamodó tisztnek becsületszavát kellett adnia arra, hogy a klubban megismert személyeknek a nevét és azonosságát szigorúan titokban tartja. Ezt többek között azzal magyarázták, hogy a Glass Club-ot a londoni legjobb társaságba tartozó hölgyek is látogatják. Valamennyien azonban álarcot viselnek. A tiszteknek azt is ajánlották, hogy ne is tegyenek kísérletet a hölgyek személyazonosságának a megállapítására. Ezt követően a felvételt nyert tisztet bevezették saját szobájába, amely a legnagyobb fényűzéssel volt berendezve. Tájékoztatták arról is, hogy egy hölgylátogatójuk lesz, akinek a melltűjén a szobájuk száma lesz látható. Megismerkedés után, ha kedvük tartotta, felkereshették az ugyancsak luxus módon felszerelt éttermet.

A fogadószoba, ahol vacsora előtti koktéljaikat fogyasztották a vendégek, királyi palotára emlékeztetett. Az ebédlő elég nagy volt ahhoz, hogy ötven pár is kényelmesen és diszkréten vacsorázhasson. A táncterem ugyancsak mesés pompával volt berendezve. A legdrágább drapériák, hangulatvilágítás, festmények, estélyi ruhában pompázó hölgyek, behízelgő, halk zene, és finom parfűmök illata arab paloták hangulatát idézte. A tisztek először pihentek, majd egy valóságos római ünnepségnek lettek a részesei. A Glass Club-ban semmi nem volt olcsó és közönséges, minden izléses, szép és előkelő volt. Mindez pontosan az ellentéte volt azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a tiszteknek a fronton át kellett élniük. A vendégek rendelkezésére állt egy Krőzusi lakomára emlékeztető büfé és bár, ahol mindenféle drága ital megtalálható volt a champagne-tól a whisky-ig. Éjfél körül öt rendkívül csinos fiatal hölgy előadta a hétfátyol-táncot, amely a szultán háremét utánozta. A teljesen felöltözött hölgyek a tánc folyamán fokozatosan megszabadultak ruháiktól. Végül is csak egy vékony selyemfátyolban lejtették tovább a táncot. Azok a párok, akik beleuntak a szórakozásba, a táncba, diszkréten visszavonultak szobáikba. A tisztek másnap úszhattak a klub fedett uszodájában, vagy teniszezhettek, tollaslabdázhattak, billiárdozhattak az elzárt sporttermekben. De egy miniatűr Monte-Carlo is tartozott a Glass Club-hoz, ahol a szabadságon lévő tisztek kedvükre kártyázhattak.

1916. novemberében egy igen magas beosztású személyiséget vettek rá arra, hogy tegyen látogatást a Glass Club-ban. Az írásos meghívóban arra tettek utalást, hogy a brit kormányt érintő nagyfontosságú értesülésekhez juthat. A magasbeosztású személy magánautóján kereste fel a Glass Club-ot. Utasítást adott sofőrjének, hogy várjon rá. Bebocsátását követően az egyik legpazarabbul berendezett hálószobába vezették. Egy hölgy csatlakozott hozzá. De amikor megpillantotta őt, csaknem elájult. Ugyanis a felesége volt. Sokkal fiatalabb, mint a férje. Háziasszonyként magányos tiszteket fogadott a Glass Club-ban. A feleség nem volt beavatva az összeesküvésbe. Semmiféle titkos információval nem rendelkezett, amit átadhatott volna. Az asszony meg volt győződve arról, hogy férjével együtt jótékonysági akcióban vesznek részt. Azt hitte, hogy csupán egy szerencsétlen véletlen szembesítette őket. Jelenetre nem került sor, a férjet tájékoztatták arról, hogy a háziasszonyok milyen szerepet játszanak a klubban. A férfi néma maradt, hiszen a kormány tagja volt. Botrányt nem engedhetett meg magának. A Glass Club valamennyi férfi és női alkalmazottja azonban kém volt.

Mindenről jelentést tettek főnökeiknek. Így hamarosan kitudódott az érintett férfi és hölgy neve. Az így szerzett értesülések rögzítésre kerültek abban a jegyzőkönyvben, amelyet „fekete könyv”-ként emlegettek. A „feketekönyv” minden vendégről tartalmazta a legbizalmasabb adatokat, különleges szokásaikat, gyengeségeiket, pénzügyi státusukat, családi körülményeiket, rokonaikhoz, barátaikhoz fűződő viszonyukat. Ezen túlmenően feltérképezte politikai, gazdasági és vallási kapcsolataikat is.

1916. novemberében a londoni parlament egyik képviselője kisérletet tett a Glass Club valódi természetének a kiderítésére. Három katonatiszt, aki rendszeresen látogatta a klubot, kémkedés gyanújába keveredett, miután megpróbáltak olyan információkat kizsarolni tőlük, amelyek értékesek lehetnek az ellenség számára. Az ő ügyükbe belekeveredett egy ausztrál hölgy, a sofőrje és számos magas beosztású kormánytisztviselő felesége és leánya is. A liberális sajtó éles támadást intézett a miniszter ellen. Azt vetették a szemére, hogy kormányában olyan személyek vannak, akik alkalmatlanok erre a feladatra. Azzal is vádolták, hogy kiterjedt üzleti kapcsolatban állott német nagyiparosokkal és pénzemberekkel a háború előtt. Emlékeztettek arra, hogy barátságos a német császárral, és nem képes gyors és határozott intézkedéseket hozni. „Majd meglátjuk Asquith”-nek gúnyolták. Mindez a kampány lemondásra kényszerítette a kormányt, vagyis a világháború kellős közepén a brit birodalomnak lovakat kellett váltania a láthatatlan hatalom parancsára. Az Asquith kormány helyébe 1916. decemberében a David Lloyd George vezette kormány lépett. Ennek már tagja volt Winston Churchill, és Lord Balfour is. A nemzetközi pénzoligarchia elsősorban azért döntött úgy, hogy leváltja H. H. Asquith-ot, mert Lloyd George igéretet tett a cionista mozgalom támogatására, amelyet a Rothschild dinasztia pártfogolt és látott el pénzzel.

A „láthatalan kéz” a keleti fronton is nyomot hagy

A háttérhatalom keménykezű irányítása a keleti fronton is megmutatkozott. A City of

Londonban székelő nemzetközi pénzhatalom „Korona” elnevezésű magánkormánya, Anglia tényleges ura, az első világháborút megelőzően Nagy Britannia teljes katonai támogatásáról biztosította Oroszországot. Mihelyt kitört a háború, Anglia hirtelen az egytizedére csökkentette fegyver- és hadianyagszállításait. A pénzmonopólisták – Albert Pike 1871. augusztus 15-én írott levelének megfelelően – olyan válságos helyzetbe akarták hozni Oroszországot, hogy az a cár bukásához, és készenlétben álló forradalmár ügynökeik hatalomátvételéhez vezessen. Miklós tábornok, a cár nagybátyja felismerte, hogy Oroszország csak úgy tud ebből a veszélyes helyzetből kikerülni, ha minél előbb kicsikarja a győzelmet a németek felett. Ezért két orosz hadsereggel elsöprő erejű támadást indított Kelet-Poroszországban. Rést akart vágni Berlin irányába, és a német főváros gyors elfoglalásával bizosítani akarta a mielőbbi orosz győzelmet. Az 1914. augusztus 23-tól 31-ig tartó tannenbergi ütközetben az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg a hatalmas erdőségen keresztül átkelve Hindenburg csapatait hátulról zárta körül. Amikor a „Korona” stratégái felimerték, hogy Hindenburg csapatai felmorzsolásra kerülnek és Berlin az oroszok kezére kerülhet, parancsok érkeztek Londonból, hogy az orosz előnyomulást azonnal le kell állítani, és mindkét oldalon tartani kell az állásokat. Egy ilyen meglepően gyors győzelem egyáltalán nem volt kívánatos a nemzetközi pénzvilág vezérei számára. A háborús hiteleket folyósító pénzoligarchia nagy profitot kívánt bezsebelni az éppen csak beindított háborúból. Ha a vérfürdő időelőtt végetér, elmarad a remélt nagy haszon.

Ami ezután a keleti hadszíntéren történt, jól szemlélteti a nemzetközi pénzoligarchia rejtett hálózatának a hatalmát. Miközben az északi orosz hadsereg a londoni parancsnak megfelelően várakozott, Hindenburg egyszerűen feladta az északi frontot, és az ott harcoló német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szemben álló német erőket. Az északi (1-es számú) orosz hadsereg számára szabaddá vált az út az előnyomulásra Berlin irányába. Hindenburg azonban az egyesített német erőkkel haladéktalanul támadást intézett a déli (2-ik) orosz hadsereg ellen és egy rendkivül véres csatában, amelyben az elesettek száma messze felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközetek áldozatainak a számát, megsemmisítette a déli orosz hadsereget. Mivel az orosz reguláris haderő fele más térségekbe került felvonultatásra, az orosz hadvezetés kétségbeesett lépéseket tett a támadásba lendült német hadsereg megállítására. Az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig szinte mindenkit besoroztak, hogy megállítsák Hindenburgot, de erőfeszítéseik hiábavalóknak bizonyúltak. A nemzetközi bankárok rejtett hálózatuk segítségével elintézték, hogy a 2-ik orosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedjen Tannenbergnél és a Mazuri tavaknál. Ez jelentős előnyökhöz juttatta a németeket a

következő hónapokban. A vesztésre ítélt Oroszországnak pedig még további két és félévig kellett véreznie, hogy a háttérhatalom által neki szánt sors beteljesedjék.

Hogyan halt meg Lord Kitchener?

A hivatalos történetírás hallgat róla, de kellően dokumentált, hogy a nemzetközi bankárok igen

jelentős összegekkel támogatták a bolsevik hatalomátvételt. A brit kormány természetesen tudomással bírt erről, hiszen Londonnak kellett engedélyeznie Trockijnak és hivatásos forradalmárainak a továbbutazását, amikor útban New York-ból Oroszország felé, a kanadai Halifax-ban hajójukat feltartóztatták. A cári birodalom megdöntése azt is jelentette, hogy az orosz hadsereg visszavonásával a keleti fronton felszabaduló német haderő bevethetővé válik a nyugati hadszintéren. Noha ez nyílvánvaló volt, nem történt semmi ennek a megakadályozására. A brit kormány tisztában volt Oroszország nehéz helyzetével. Ezt az is bizonyítja, hogy kemény viták után a brit kabinet úgy döntött, hogy egyik legkiválóbb katonai vezetőjét, Lord Kitchenert, Oroszországba küldi azért, hogy szervezze újjá az orosz haderőt. Kitchener hajója azonban titokzatos módon 1916. június 5-én elsüllyedt. Az a közlemény, hogy hajóját egy német tengeralattjáró süllyesztette el, később hamisnak bizonyult. William Guy Carr, aki maga is magasrangú tengerésztiszt volt, alapos kutatómunkát végzett ebben a kérdésben, amit könyvben is közzétett. Eredményei megegyeznek Erik von Ludendorff német tábornok állításaival, miszerint „német haditengerészeti egységeknek, sem tengeralattjáróknak, sem aknarakó hajóknak semmilyen közük nem volt Lord Kitchener hajójának, a H. M. S. Hampshire-nek az elsüllyesztéséhez”. Ludendorff „isteni beavatkozásnak” tekintette Lord Kitchener halálát, mert ha életben marad, újjászervezte volna az orosz hadsereget és a legveszedelmesebb harci erővé formálta volna azt. Ludendorff megjegyezte: „ha ezt megtette volna, akkor a bolsevikok a világ egyik legfélelmetesebb hadigépezetének a birtokába jutottak volna, amelyet valaha is ismert a világ. Egy ilyen katonai erő lehetővé tette volna, hogy a kommunizmus az egész világra rátelepedjen”.

A „Leleplező” 1999. évi 2. számában már részletesen ismertettük, hogy milyen nagyarányú segítséget nyújtottak a bolsevikoknak a Wall Street leggazdagabb pénzemberei. A nemzetközi bankárok nem akarták, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőzően az orosz hadsereg újjá legyen szervezve, és meg legyen erősítve. Nagyon is kétséges, hogy akár Kerenszkij, akár később Trockij és Lenin, hatalomra kerülhetett volna Szentpéterváron, ha Lord Kitchener-nek sikerül újjászerveznie a cári orosz hadsereget 1916-ban. Az is dokumentumokkal igazolható történelmi tény, hogy Winston Churchill és Lord Kitchener igen kemény vitákat folytatott 1914. és 1916. között a követendő katonai stratégiáról. Kitchener keserűen ellenezte Churchill-nek azt az elképzelését, hogy hadihajókat küldjön Antwerpenbe 1914-ben. Azt a tervét is ellenezte, hogy foglalják el a Dardanellákat. Mindkét vállalkozás költséges hibának bizonyult.

Minél inkább tanulmányozzuk a háttérhatalom által alkalmazott módszereket, annál inkább meggyőződhetünk róla, hogy kedvelt színlelő eszközei közé tartozott a politikai gyilkosságok baleseteknek vagy öngyilkosságoknak való álcázása, a tudatosan végrehajtott szabotázs gondatlanságnak, a súlyos következményekkel járó tudatos politikaiakciók tévedéseknek, vagy nem szándékos melléfogásoknak való feltüntetése.

Árulás Versailles-ban

A világháború előkészítésével és levezénylésével párhuzamosan a pénzoligarchia kezdettől

fogva futtatta színlelő-álcázó programját is. Ez a pacifista, humanista program arról szólt, hogy a világháború állítólag azért folyik, hogy véget vessen örökre minden háborúnak. A pénzoligarchia azonban azzal is tisztában volt, hogy nem elég Oroszországot ellenőrzése alá vonnia, szüksége van a Németország feletti hegemónia tartós megszerzésére is. Ennek egyik lehetséges módja volt egy bolsevik típusú hatalomátvétel Németországban is. Ehhez a háborús vereség, a versailles-i diktátum teljesíthetetlen feltételei, valamint a kommunista szervezkedés meg is teremtette a külső és belső feltételeket. Mint már említettük csupán egy bátor berlini szociáldemokratán, Gustav Noskén múlott, hogy ez a terv nem sikerült. Noske a Friedrich Ebert vezette szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli hadügyminisztereként 1919. januárjában megakadályozta a kommunista Karl Liebknecht és Rosa

Luxemburg vezette spartakista miliciák lenini típusú erőszakos hatalomátvételét Berlinben. (Ennek részleteit a Leleplező következő számában ismertetjük.)

Mivel a kommunista puccs nem sikerült, így Versailles-ban kellett olyan feltételeket Németországra rákényszeríteni, hogy az lehetővé tegyen egy újabb háborút Németország végleges leigázásra. Németország alávetése nélkül Európa nem egyesíthető a pénzoligarchia hegemóniája alatt. Egyesített Európa nélkül pedig nem lehet létrehozni az egy központból irányított világrendszert, a Novus Ordo Seclorum-ot. A harcok beszüntetését követően – a City of London urainak a sugalmazására – a brit kormány blokád alá helyezte Németországot. 1919. március 14-én Winston Churchill a brit alsóházban kijelentette, hogy „Anglia erélyesen végrehajtotta a blokádot… A kiéheztetésnek ez a fegyvere mindenek előtt az asszonyokat és a gyermekeket, az öregeket, a betegeket és a szegényeket sújtotta”. Erről a The Nation 1919. július 21-i számában tájékoztat.

Miközben a sajtó éhező csecsemőkről, gyerekekről és felnőttekről számol be, akik tömegesen halnak éhen, aközben elrendelték, hogy Németországnak ötszáz lovat, háromezer csikót, kilencvenezer tehenet, százezer juhot, tízezer kecskét kellett Franciaországnak átadnia. Ezen túlmenően ötezerkétszáz lovat, ötezer csikót, ötvenezer tehenet, negyvenezer disznót Belgiumnak leszállítania. A sort folytathatnánk. Carroll Quigley rettenetesnek nevezi a blokád hatását. A fegyverszünet kilenc hónapja alatt nyolcszázezer német halt éhen. A világháború négy éve alatt Németország civil polgárai közül 1,6 millió vesztette életét. Az Antant hatalmak blokádjának az ideje alatt a halálozási arányszám 5,5-szeresére növekedett.

Amikor a győztesek Versailles-ban összegyűltek, hogy Európa sorsáról döntsenek, a nemzetközi pénzoligarchia is elküldte magasrangú tagjait a tárgyalásokra azért, hogy azok kimenetele az ő stratégiai céljait szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke vezette. Valójában csak statisztaszerepet játszott a pénzoligarchia legfontosabb képviselője, Mandel House „ezredes” mellett, aki soha sem volt katona, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot. A harmadik személy Bernard Baruch volt, aki ugyan tanácsadóként volt feltüntetve, valójában az amerikai pénztőke vezérkarát képviselte Versailles-ban. Baruch egyébként az első világháború négy éve alatt – az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala despotikus vezetőjeként – kétszázmillió dollárnyi vagyonra tett szert. Az ő feladata volt a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása. Baruch Wilson elnökválasztási kampányaira 1912-ben és 1916-ban hatalmas összegeket költött. Ez is kifizetődő befektetésnek bizonyult.

Nagy-Britanniát David Lloyd George képviselte. Kíséretében ott volt Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild egyeneságbeli leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja volt. A békekonferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedett és mint ilyen a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vehetett.

A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezette, tanácsadója pedig Georges Mandel volt, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott és gyakran Franciaország Disraelijeként emlegették. A politikai sztárok között is ő volt a szuperpolitikus. Ami House ezredest illeti, nem volt ismeretlen Európa legfelsőbb politikai köreiben. 1912 óta rendszeresen felkereste az európai fővárosok kormányköreit és látogatásait még a háború idején is folytatta. House otthon érezte magát György angol királynál a Buckingham Palotában, gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket a német császárral Potsdamban, vagy Párizsban, az Elysee Palotában. A texasi Austinban lévő könyvtára is a helyi politikai nobilitások találkozóhelye volt.

A Versailles-i békekonferencia idején volt House ezredes hatalma csúcspontján. Ő volt ott a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresték a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. Volt olyan nap, hogy negyvenkilenc meghallgatáson fogadta az őt felkereső befolyásos embereket. Egyik alkalommal betoppant hozzá a francia miniszterelnök, Clemenceau, amikor éppen Wilson elnökkel beszélgetett. House fejbiccentésére az Egyesült Államok elnökének el kellett hagynia a szobát, hogy az „ezredes” négyszemközt maradhasson Clemenceau-val. Ez is jelzi, hogy Wilson csak egy „paraszt” volt a játszmában, egy kicserélhető bábú a nemzetközi hatalmi politika halálos játszmájában.

Számos dokumentum bizonyítja, hogy Woodrow Wilson már 1914-ben felismerte, hogy „eladta lelkét az ördögnek” azért, hogy az amerikai közélet és a nemzetközi politika szereplője lehessen. A versailles-i konferencia idején az egyik vezető brit kormánytisztviselő, Sir William Wisemann, megdöbbenését fejezte ki House ezredesnek amiatt, hogy Wilson milyen rosszul néz ki. Nyilvánvaló, hogy a dróton rángatott bábelnök már hosszabb ideje meghasonlott és depresszióba süllyedt, amikor fel kellett ismernie, hogy a háttérben rejtőzködő pénzhatalom eszközként használja, többek között az

Egyesült Államok feletti ellenőrzés megszerzésére. Versailles-ban egyenesen idegösszeomlásba kergette Wilsont, amikor szembesülnie kellett a nemzetközi hatalmi politika cinikus álnokságaival és áskálódásaival. Szédülés fogta el, amikor rájött, hogy Amerika olyan titkos megállapodás sikeréért küzdött, amelyről az Egyesült Államok hivatalosan nem is tudott, és amely Amerika érdekeibe ütközött.

A nagyhatalmak zárt ajtók mögött tárgyaltak Versailles-ban, a kisebb államoknak nem volt beleszólásuk a döntésekbe. Wilson amikor elfogadtatta a House által ajánlott népszövetséget, véglegesen szakított a hasonmásának tekintett „ezredessel” és visszatért Washingtonba. Az amerikai nép elfordult elnökétől. Wilson két héten belül kétszer is agyvérzést kapott és félig megbénult. 1924-ben meghalt.

Nagybritannia, pontosabban a pénzoligarchia fellegvára, a City of London, és annak „Koronának” nevezett magánkormánya volt tulajdonképpen még Franciaországnál is nagyobb mértékben a versailles-i szerződés haszonélvezője. A brit világbirodalomnak népszövetségi mandátumok formájában sikerült megszereznie számos német gyarmatot, továbbá a felbomló török birodalom egyes tartományaira is rá tudta tenni a kezét. A német hadiflotta és kereskedelmi hajózás kikapcsolása biztosította Anglia számára a tengerek feletti egyeduralmat az Északi Sarktól Gibraltáron át a Dardanellákig és vissza. A Versailles-ban elfogadott végérvényes „szerződést”, amelyet lényegében a nemzetközi pénzoligarchia hagyott előzetesen jóvá zárt ajtók mögött hozott titkos tanácskozásain, megfigyelők kezdettől fogva durva komédiának tartották. Philip Snowden brit parlamenti képviselő így értékelte a Versailles-ban a legyőzöttekre kényszerített békediktátumot:

„A szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait.”

Lord Curson is kijelentette, hogy a versailles-i szerződés nem békeszerződés, hanem csupán az ellenségeskedés félbeszakítása. Még Lloyd George is azt mondotta, hogy „van egy írásbeli dokumentumunk, amely garantálja húsz éven belül a háborút… Ha Önök egy népre (Németország) olyan feltételeket kényszerítenek, amelyek nem teljesíthetőek, akkor arra kényszerítik, hogy vagy megszegje a szerződést, vagy háborúba kezdjen. Vagy módosítjuk ezt a szerződést, és elviselhetővé tesszük a német nép számára, vagy ha felnő az újabb nemzedék, az fogja ezt megkísérelni.”

E. C. Knuth írja „Empire of The City” című munkájában, hogy a versailles-i diktátum pénzügyi feltételei a legirreálisabb részét képezték ennek az álnok okmánynak, mivel a gyakorlati végrehajtás szempontjából lehetetlen rendelkezéseket írt elő. Már említettük, hogy a fegyverszünetet követő blokád következtében nyolcszázezer német halt éhen. Ezután pedig elviselhetetlen jóvátételi terheket raktak Németországra. Az első részletet, húszezermillió márkát, 1921. májusáig ki kellett volna fizetni. Amikor ennek csupán a fele került ténylegesen kifizetésre, a franciák a Ruhr-vidék megszállásával fenyegetőztek azért, hogy a jóvátételi fizetés teljes összegét kikényszerítsék. Németország egy újabb ultimátum hatására magára vállalta százharminckétezer millió márka jóvátételi számla kiegyenlítését, és a győzteseknek adósleveleket állított ki erről az összegről. Ebből nyolcvanhárom milliárdot félretettek, de a fennmaradó ötven milliárd után Németországnak évente két és fél milliárd márka kamatot kellett fizetnie, valamint fél milliárd márkát adóság csökkentésre. Németország csak két előfeltétel esetén tudta volna ezeket a rákényszerített kötelezettségeket teljesíteni: először akkor, ha költségvetési többlete lett volna, másodszor ha többet tudott volna exportálni, mint importálni, vagyis külkereskedelmi mérlege pozitív lett volna.

Az eseményeket irányító háttérhatalom azonban gondoskodott arról, hogy ezeket a célokat ne lehessen elérni anélkül, hogy a német életszínvonal ne süllyedjen olyan szintre, ahol a német munkás már nem több, mint a nemzetközi pénzügyi oligarchia bérrabszolgája.

A nemzetiszocializmus Versaillesben született

Gustav Noske, a vasakaratú szociáldemokrata

A német bolsevik vezetők habozása láttán akcióba kezdett egy kemény akaratú ember, aki nem

előkelő származású, nagytekintélyű katona, vagy képzett szakember volt, hanem egy tettre kész munkás, aki egyesítette magában az egyszerű emberek józan ítéletét, akaraterejét és tettre kész hazafiságát.

A szocialista népbiztosok annyira féltek szobáikban, hogy még a villanyt se merték felgyújtani. Ekkor állt fel az egykori favágó, majd mészárossegéd, később pedig különböző szociáldemokrata

újságok munkatársa, az autodidakta Gustav Noske. A szélsőbaloldali népbiztosok, mint Emil Barth, elhagyták a birodalmi kancelláriát. Ebertnek, aki összetörten sétálgatott szobájában, eszébe jutott egy szociáldemokrata képviselő, akit 1914-ben a chemnitzi bányászok választottak meg. A háború alatt bátor hazafinak bizonyult, és mint tiszthelyettes éles eszével és erős akaratával elnyerte feljebbvalói tiszteletét. Vajon ez az egyszerű, de tehetséges német férfi alkalmas lenne-e arra, hogy ezen a karácsonyi napon megmentse Berlint a bolsevik hatalomátvételtől?

Noske két hónappal korábban már bebizonyította, hogy kész harcolni a szovjeturalom ellen. Amikor 1918. novemberének elején a német haditengerészet Kiel-i támaszpontján lázadás tört ki, szocialista társai Noskét küldték ki a rend helyreállítására. Noske kemény kézzel rendet teremtett. Ebert felkérésére Noske ismét akcióba lépett. 1919. január 6-ra a lázadó vörös matrózok, vagyis azoknak az elvtársai, akikkel Noskének Kiel-ben már dolga volt, a szovjet-orosz ügynökök és Liebknecht vezérletével a hatalom átvételére készülődtek. 1918. december 24-én, amikor a kétszázezer felfegyverzett forradalmár Berlinben elfoglalta a birodalmi kancelláriát, Noske elhatározta, hogy bármilyen áldozatot is követeljen ez tőle, de megakadályozza a bolsevik hatalomátvételt.

Hindenburg és vezérkari főnöke, Groener, hittek ennek a favágóból lett tiszthelyettesnek és komolyan tárgyaltak vele. A legsürgősebb feladat volt, hogy a három kommunista népbiztos helyére újakat nevezzenek ki. Ebert, aki ekkor a birodalmi elnök, vagyis köztársasági elnök volt, felkérte Gustav Noskét, hogy csatlakozzon azokhoz a népbiztosokhoz, akik a birodalmi kancelláriában maradtak. Ezek közül bármelyiket a fellázított berlini nép habozás nélkül kidobta volna az ablakon, ha erre Karl Liebknecht megkérte volna őket. Noske azonban nem azokhoz tartozott, akik minden további nélkül megadják magukat. Azt a kormányhivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé volt vonzó, azaz ő lett a német birodalom hadsereg nélküli hadügyminisztere 1918. december 29-én. Noske tisztában volt azzal, hogy a neki felajánlott bársonyszék a lehető legkényelmetlenebb, de egykedvűen csak annyit válaszolt: „Valakinek vérebnek is lennie kell.”

A szócséplő Liebknechttel ellentétben Noske nem tétovázott. Nem olvasta Machiavellit, de tudta, hogy minden erejére szükséges lesz, ha meg akarja akadályozni a bolsevik hatalomátvételt. „Ha helyre akarom állítani a törvényes rendet Berlinben, akkor gyorsan egyetértésre kell jutnom a katonákkal, hogy kézben tudjam tartani őket” – mondotta később Noske. Mint már említettük, december 25-én a tiszteket a spartakisták elűzték. A német hadsereg négymillió katonája a világháborúból visszatérve a városok iparnegyedeiben és parasztgazdaságaiban tartózkodott. Ugyanakkor a felfegyverzett forradalmárokkal az utcákon harcolni egészen másfajta harcmodort igényelt, mint amire a katonák ki voltak képezve. Tehát nemcsak katonákat kellett találni, hanem teljesen új katonai harcmodort is ki kellett dolgozni. Noskéval egyidejűleg Maercker tábornok is feltűnt, aki 1918. karácsonyáig csaknem ismeretlen volt. Maercker, aki a háborúban az egyik gyalogsági hadosztály parancsnoka volt, tisztában volt vele, hogy értelmetlen dolog néhány katonának éhező, fellázított emberek tízezreivel szembeszállni. A fellázított tömeg nyomásának csak különösen fegyelmezett, speciálisan kiképzett, elit csapatok képesek ellenállni, ezért ilyeneket kell sürgősen létrehozni. Néhány ilyen egység felállítása azonban versenyfutás volt az idővel. Ezért Noskével egyetértésben Maercker napi kétszáz gramm hús fejadagot, és ötszörös zsoldot ígért elit csapata tagjainak. A katonai fegyelmet bajtársiasságnak nevezték, de ugyanazt jelentette.

Noske sem vesztegette az idejét, miután 1918. december 29-től ő volt a hadseregért és haditengerészetért felelős népbiztos. Már 1918. novemberében tapasztalatból tudta, hogy fegyelem és büntetés nélkül nem lehet rendet fenntartani a fegyveres csapatoknál. Kiel-ben sikeresen úrrá lett a bolsevikok által szított lázadáson. Noske 1919. január 6-án szinte diktátori jogkörrel ruháztatta fel magát a többi népbiztossal, pontosan azon a napon, amikor csaknem mindegyiküket a spartakisták az ablakon dobták volna ki. A forma kedvéért főparancsnokká kinevezett Noske most már közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral, és bizonyos fokig önállósította magát a kormánytól. Ezekben a napokban szinte minden a hatáskörébe tartozott. Azt a hivatalos szöveget, ami őt ezzel a teljhatalommal felruházta, soha nem olvasta. Számára ekkor a cselekvés volt a fontos. Noske a Königsplatzra költözött, ame ly időközben Köztársaság térre lett átkeresztelve. 1920-ban megjelent „Kiel-től Kappig” című könyvében így írja le Noske a városközpontot: „Amikor magunk mögött hagytuk a tömeget, amely megtöltötte a Wilhelmstrasset, akkor beleütköztünk az Unter der Lindenen a függetlenekbe és a spartakistákba. A Brandenburger Tor-nál, az állatkertnél, és a tábornoki kar épületénél keresztül kellett haladnom a felvonulók menetén. Számos felfegyverzett személy is felvonult. Néhány gépfegyveres teherautó állt a Siegesäule-nál. Udvariasan kértem, hogy engedjenek át, mert sürgős elintéznivalóm van. Ők

készségesen szabad utat engedtek. Ha a fegyveres csapatoknak céltudatos vezetőjük lett volna hencegők helyett, akkor már délre a kezükben lehetett volna Berlin.”

Noske Berlintől nyugatra egy erdős vidéken fekvő kis településen, Luisenstift-ben, egy leánykollégiumban dolgozott éjt nappallá téve. Az említett napon, délután három órakor lefoglaltatta az épületet. Szőke, copfos kislányok helyett katonák szorgoskodtak, akik telefonvezetékeket fektettek le. Noske az egyik osztály sarkában elhelyezett diáklányágyban aludt. Rendelkezésére állt még egy szék és egy deszkára felerősített telefon. Az önkéntesek szinte éjjel-nappal ki-be jártak. A harc tehát kezdetét vette Berlinért. Noske elhatározta, hogy visszaállítja az önkéntes egységeket, megerősítésükre ezerhatszáz főt Kiel-ből Dachlen-be hozatott. Potsdamban még egy kis repülőgép egységet is összevont. Így már nyolc felfegyverzett egységgel rendelkezett. A fő erőt azonban Maercker tábornok jól kiképzett négyezer főnyi lövésze képezte.

A spartakisták számos csapattal rendelkeztek, amelyek főleg lázadókból álltak. Rendelkezésükre állt kétezer gépfegyver. Ezeket fel is állították az utcákon, Berlin stratégiai pontjain az ablakokban, a háztetőkön. Rendelkezésükre állt továbbá húsz ágyú. A népi tengerészeti hadosztály főparancsnokságán Marschtall-ban hatalmas mennyiségű fegyver volt felhalmozva. Ezt szétosztották a hozzájuk csatlakozó civilek között. Még a mentőautók is fel voltak fegyverezve. Berlinben a helyzet az 1871-es párizsi kommünre emlékeztetett. Ami Noske szabadcsapatait illeti, egyetlen erejük abban állott, hogy jól ki voltak képezve, alkalmas tisztek álltak az élükön, vasfegyelem uralkodott, pontos terv szerint cselekedtek, és parancsnokuk, Maercker tábornok, kidolgozott a részükre egy új harci formát.

Noske a mindenre elszánt népvezér nem habozott és keresztülvitte akaratát. Így tehát látható, hogy a minőség állt a mennyiséggel szemben. Amikor Lenin és Trockij megragadta a hatalmat Oroszországban, nem habozott a bolsevizmussal szemben állókat tömegesen kivégeztetni. A bolsevik hatalom első tizenöt hónapjában nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak, gyilkosság, vagy éhezés következtében. Azaz többen haltak meg, mint az első világháború négy éve alatt. Egy mindenre elszánt Leninnel szemben, aki Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vetni, mint Petrográdot, csak lenini típusú elszántsággal lehetett szembeszállni. A szociáldemokrata munkás, Noske tudta, hogy kivel áll szemben. Ha nem akarják a német polgárok, hogy a lenini terror áldozatai legyenek, akkor legalább olyan erejű ellenterrorral kell szembeszállniuk a terroristákkal. Így lett a meggyőződéses szociáldemokratából meggyőződéses antibolsevik.

A spartakisták a vörös frankfurti garnizon (helyőrség) segítségét kérték. Az ugyancsak a bolsevikok oldalára átállt spandaui garnizon egy oldaltámadásra készült fel. Noske elhatározta, hogy megelőző csapást mér a spartakistákra. 1919. január 10-én kiadta a parancsot a rendelkezésére álló csapatnak, hogy intézzen támadást a spartakista milíciák főhadiszállása ellen. Noske mindenek előtt ellenfelei spandaui főhadiszállására akart csapást mérni. Egy önkéntes egység rövid tüzelés után elfoglalta a spandaui városházát és fogságba ejtette az ott küzdő spartakistákat. Ezeket ugyanúgy, ahogy a bolsevikok is tették Oroszországban, a helyszínen agyonlőtték. Egy másik önkéntes egység az éjjeli órákban elfoglalta a Belle-Alliance-Platz-ot, ahol, már két hete az elkobzott nagy berlini újságok szerkesztőségei voltak, és amelyek azóta a spartakistáknak dolgoztak. A spartakisták 1919. január 5-én elfoglalták a szociáldemokrata Vorwärts-et is, és a saját céljaik szolgálatába állították. A szociáldemokrata miniszter Noskét, az egykori újságírót, ez különösen sértette. Önkéntesei ezen a napon az épület frontszárnyán erőteljes gránáttámadással hatalmas rést ütöttek, és az épület egy része összeomlott. A felkelők fehér zsebkendőket lobogtatva az utcára rohantak, de itt se volt könyörület.

„Emberiség elleni bűntett” – hangozna ma az ítélet. Még akkor is, ha azt nem valamiféle náci, hanem egy meggyőződéses szociáldemokrata követte el. Mintegy háromszáz spartakista az épület hátsó részébe menekült, de őket is utolérte sorsuk. Néhányan azért menekültek meg, mert váratlanul egy bolsevik ellentámadásra került sor. De röviddel a támadás után Berlin nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A következő napon úgy nézett ki a német főváros, mint egy sivatag. A néhány ezernyi győző rendezett csoportban a belvárosba vonult. Néma csönd volt. Ekkor azután felébredt az egész város. A berliniek, mintha csak egy rémálomból ébredtek volna, megjelentek a házak kapujában, szemeiket dörzsölték, úgy tűnt nekik, hogy egy óriást látnak, aki igazi katonák vállain halad. Hamarosan felfogták, hogy szabadok, vége a két hónap óta tartó rémálomnak és ujjongva üdvözölték ez elvonuló katonákat.

Az utolsó bolsevik ellenállási központ a rendőrség központi épülete volt. A Moszkva zsoldjában álló Emil Eichhorn visszaszerezte az uralmat a rendőrség központi épülete felett. Noske megvárta az elsötétedést. Ezután következett a nagy roham. Gránátok törték át az épület frontoldalát. Egész falak omlottak össze. Két órán át tartó elkeseredett küzdelem után Noske önkéntesei könyörtelenül üldözőbe vették a spartakistákat egészen a romokban heverő hivatali szobákig, a liftekben és még a pincékben is.

Berlin kommunista fellegvárában pánik tört ki. A spartakisták fejvesztve menekültek. Mintegy húszat közülük elfogtak és nyomban agyonlőttek. Ki ezért a felelős? Természetesen a szociáldemokrata Noske. A két kommunista vezető Liebknecht és Rosa Luxemburg, akik nyolc nappal korábban a vörös Berlint hatalmukba kerítették, még menekülőben voltak.

1919. január 15-én felkutatták őket, majd a Hotel Eden-be, a lovassági gárdahadosztály főhadiszállására szállították őket. A látszat kedvéért tárgyalást tartottak, és kihallgatták őket. Amikor Liebknecht kilépett az épületből azért, hogy átszállítsák a Moabit nevű börtönbe, bolsevik módra két kemény ütést mértek a fejére gumibottal. Ezután revolverrel megadták neki a kegyelemlövést, ahogyan azt a kommunistáktól tanulták. Röviddel rá Rosa Luxemburgra került a sor. Leninista módon ő is két hasonló ütésben és egy lövésben részesült. Csak egy hónappal később találták meg holttestüket az egyik csatornában. Így fejezte be életét 1919. januárjában, Berlinben a németországi bolsevik hatalomátvétel két vezetője. Két hónapon át rendelkezésükre állt a megbénított német nép. Ők azonban a döntő pillanatban nem mertek céljaik érdekében cselekedni. Ezért az életükkel fizettek.

Egy Trockij, vagy egy Lenin, akik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel minden részletét alaposan kidolgozták, néhány óra alatt megragadták a hatalmat az orosz fővárosban, majd hosszantartó véres erőszak után egész Oroszországban. Liebknecht és Rosa Luxemburg forradalmi frázisokat pufogtató fecsegőnek bizonyult Trockijhoz és Leninhez képest. A két német bolsevik vezető leninista stílusú eltávolítása még az akkori szocialista vezetőket is „sajnálatuk” kifejezésére késztette. A német szocialista párt első embere, Scheidemann, aki egy héttel később birodalmi kancellár lett, a következőket mondotta: „Ők, a két áldozat nap-nap után fegyverbe hívták a népet és követelték a kormány erőszakos megdöntését. Ők maguk lettek a saját véres terrortaktikájuknak az áldozatai.”

Amikor Noske Berlint az ellenőrzése alá vonta, a német szocialista párt elhamarkodottan azt hitte, hogy a városban lezajlott bolsevik forradalom a vészterhes német múlt egy véres lapja csupán. A szociáldemokraták tévedtek, mert a főváros visszaszerzése csak rövid epizódnak bizonyult. Hamarosan újból kellett kezdeni mindent, először Berlinben, majd Németország más területein. A vezér nélkül maradt spartakistáknak ismét lángba kellett borítaniuk Berlint és az országot. A legyőzött német birodalom fővárosa kétszer is államcsínyt élt át 1918. szentestéje és 1919. január 15. között, azaz egy hónapon belül. A harmadikra, egy még erőszakosabbra és véresebbre, két hónap múlva került sor. Valójában szünet nélkül harcolni kellett, mert még szinte nem is ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Bremenben és Bajorországban már vörös diktatúra volt. Hamarosan felkelésre került sor a Ruhr-vidéken is, majd Szászországban. „Egy nép, amelyet elkeseredetté tett a nyomorúság és lelkiismeretlen uszítók felhergeltek, önpusztításba kezdett” – sajnálkozott Scheidemann szocialista vezető. Mindez a párizsi békekonferencián résztvevő delegátusok közönyös tekintete előtt történt, akik érzéketlenül nézték ezt a láncreakciót, amely a nyugat kapuja elé hozta a kommunizmust, és már Franciaországot fenyegette. A győztes szövetségesek elégtétellel vették tudomásul, ahogyan a bolsevikok aláássák Németország erejét, és minden rendet megsemmisítenek. A Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették leninista követőivel is, akik a még nyugatot egyedül védő falat, Bajorországot megrohamozták. Németország megsemmisítése mindennél fontosabb cél volt számukra. Minden más csak mellékes dolognak számított.

1919. januárjában Németország egy rövid ideig azt hitte, hogy újra feltápászkodhat. Miközben a huszonnyolc győztes hatalom éppen megkezdte tanácskozásait, Németországban választás zajlott. Néhány napig nyugalom volt, komolyabb incidensekre nem került sor a nemzetgyűlés képviselőinek a megválasztásakor. Az eredmény azonban meglepőnek bizonyult. Noha a szocialisták látszatra a mindenki által kívánt rendszert vezették be, mégis vereséget szenvedtek. A négyszázhuszonhárom képviselői helyből csupán százhatvanötöt tudtak megszerezni. A kommunistabarát független szocialisták, akik csatlakoztak a spartakistákhoz, pedig mindössze huszonkét helyhez jutottak, azaz csak a polgárok öt százaléka szavazott rájuk. A polgári német demokrata párt, a keresztény centrum és a német nemzeti néppárt viszont kétszáztíz képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe, vagyis negyvenöttel többet, mint Ebert és Scheidemann pártja, noha ez a párt hatalmon volt és az számos előnyt jelentett a választás alkalmával. A parlamenti demokráciát akaró pártok a leadott voksok több mint háromnegyedét megkapták. Ez világosan megmutatta, hogy a német nép nem kér a bolsevik rendszerből.

A tulajdonképpeni győztes ezen a napon egyértelműen az egykori favágó Gustav Noske volt, aki ismét kézbe vette a fejszét. Noskét ezért saját pártjának megalkuvói és engedékeny gyávái, vagyis napjaink szalon-szocialistáinak és szociáldemokratáinak az elődei, megtagadták. De ebben a pillanatban valamennyien, mindenek előtt a szocialisták, elismeréssel adóztak neki kemény magatartásáért. A néme t

nép ezekben a hetekben felismerte, hogy Noske volt az, aki a bolsevizmus rabszolga-rendszerétől megmentette.

Noske elérte, hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés ne Berlinben, hanem Weimarban üljön össze. Berlinben fennállt a veszélye, hogy a spartakizmus újra feléled, és az egész nemzetgyűlést fogságba ejti. Azonban Weimarban sem fogadták szívélyesen a képviselőket. A forradalom itt is fortyogott a föld alatt. Alig érkezett meg Weimar pályaudvarára az a katonai egység, amelynek a képviselőket kellett volna védenie, amikor a helyi vörös milicisták megtámadták és lefegyverezték őket. Ennek ellenére az új parlament 1919. február 6-án megkezdte működését. A szocialista Ebert bombasztikus beszédet tartott anélkül, hogy egy szót is ejtett volna az Elzászban, Csehországban, és Ausztriában élő németekről. Az új nemzetgyűlés képviselői, mind a szocialisták, mind a centrumhoz tartozóak, mind a demokraták II. Vilmos egykori Reichstagjának a szellemét idézték. Szinte bocsánatot kértek a forradalomért és az elnyomásért. Scheidemannt miniszterelnökké választották. Ebert pedig birodalmi elnökként államfő lett. Időközben a köztársaság megjelölést kivonták a forgalomból, és hivatalosan újból a német birodalomról beszéltek. Németországnak szerencséje volt, hogy Noske, a kemény vágású, erős ember, mint birodalmi hadügyminiszter, a helyén maradt.

A versaillesi békekonferencia első hetei

Az amerikai elnök tizennégy pontjának kellett volna a békeszerződések alapját képezni. William Bullitt amerikai diplomata, aki később 1933-tól 36-ig az Egyesült Államok moszkvai, majd 1936-tól 1941-ig a párizsi nagykövete volt, írja a „Wilson elnök” című könyvében: „Az emberiség jövője ritkán függ annyira egyetlen embertől, mint ahogyan Wilsontól függött a francia fővárosban történt visszatérése utáni hónapban. Amikor ő House ezredes dolgozószobájában, a Hotel Grillon-ban Lloyd George-al és Clemenceau-val tárgyalt, a világ sorsa a kezébe volt letéve. A fegyverszüneti egyezményt aláíró szövetségesek közül azonban egyik se vette igazán komolyan ezeket a hivatalos kötelezettségvállalásokat. Valódi háborús céljaik, amelyekről az ellenségeskedések során titkos szerződésekben megállapodtak, teljesen ellentmondtak a wilsoni tervnek, amely győzők nélküli békét, részrehajlás nélküli igazságosságot, és egyenlő jogokat akart valamennyi nép számára.”

Clemenceau Wilson tizennégy pontját megvetette, és agyrémnek tartotta. Az amerikai elnök kezdettől fogva tapasztalhatta partnerei fondorlatos intrikáit, és mohó igényeit. Keserűen mondotta: „Be kell vallanom, hogy Nagybritannia és a többi szövetséges a végsőkig igénybe vette türelmemet.” Wilson gyengéi közé tartozott, hogy mélyebben nem ismerte Európát. Így például semmit sem tudott arról a hárommillió szudéta németről, akik Csehszlovákiához kerültek volna. Amikor ez a kérdés mégis előkerült, csak ennyit mondott sűrű bocsánatkérések közepette: „Masaryk erről nem szólt nekem soha.” Az Egyesült Államokban már a párizsi tárgyalásokat megelőzően szakértői csoportok alakultak azért, hogy az elnököt megfelelő előkészítő dokumentumokkal lássák el. Ezekben a szellemi műhelyekben a Harvard, a Yale, a Columbia Egyetem legkiválóbb tanárai vettek részt olyan területi szakértők társaságában, mint például Isaiah Bowman. Ezek a szakemberek térképek százait készítették el, amelyek meghúzták Európa, a Közel-Kelet és Ázsia Csendes óceáni részének, valamint Afrikának a jövőbeni országhatárait. Ezek az előkészített anyagok és térképek azonban semmilyen szerepet nem játszottak Párizsban. Wilson – részben személyes indítékokból – távol tartotta magától ezeket a dokumentumokat. Még House ezredes is, a pénzoligarchia első számú frontembere, akinek Wilson mindent köszönhetett, aki árnyékként kísérte és a legfontosabb tanácsadója volt, látszólag háttérbe lett szorítva egy ideig az amerikai elnök második feleségének a kívánságára.

Magyarország kedélyes amputálása

A prostituálódott sajtó és az országhatárok

1919-ben a sajtó mindenkinek eladta magát, aki milliós nagyságrendben rendelkezett pénzzel

azért, hogy az ő követeléseit propagálja és keresztülvigye. Nemcsak oroszok, szerbek, románok fizettek több tízmillió frankra rúgó megvesztegetési pénzeket a párizsi lapoknak, de vezető politikusok is bőségesen dugdosták a borítékokat a laptulajdonosok és szerkesztők zsebébe. Ugyanezt tették a pénzügyi csoportok a nagyvonalú szerződéseikkel még a háborút megelőzően. A pénzzel megolajozott

sajtókampányok több milliárd frank kölcsönt biztosítottak a petrográdi és belgrádi összeesküvőknek, akik ezzel fokozni tudták a fegyverkezést, de mellesleg saját zsebeiket is megtöltötték.

A versaillesi szerződés előkészítése a párizsi konferencián lehetővé tette a fináncoligarchák számára, hogy a pénzügyi spekulációkat jóval nagyobb keretek között folytassák. Most már nem egy államkölcsön nyélbeütéséről volt csupán szó, hanem a világ feldarabolásáról, Európa például nemcsak nyugaton, de a Memeltől Drinápolyig lett átrajzolva, az olajban gazdag Közel-Kelet pedig a Perzsa öböltől a Szuezi csatornáig került szétosztásra. Minden zsákmányra éhes kisszövetséges is óriási területeket követelt magának. Az egyik az ukrajnai cseresznyéskertekig, a másik egészen Berlin közeléig, a harmadik Erdélyen át Budapestig. A csehek egyenesen egy folyosót akartak Magyarországon keresztül, amely lehetővé tette volna, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A Jugoszlávok le akarták nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétől egész Antalya-ig, az ázsiai Törökország közepéig uralkodni akartak. A megvesztegetést végző ügynökök valósággal megrohamozták az újságok szerkesztőségeit, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják. A legtöbb pénzt a Le Temps kérte, kétszázezer frankot minden egyes „dokumentált” cikkért. A Figarónál ugyanez ötvenezerbe került. Ugyanennyit kért a Matin is. Huszonötezer volt a Journal des Débats-nál. A tömött borítékok időközben átalakultak megpakolt bőröndökké. A szerbek tízmillió arany frankot fordítottak megvesztegetésre. A románok is ugyanennyit. „Már tízmillió felett vagyunk, az egyes esetekben nyújtott borravalókról nem is beszélve.” – ismerte el Románia kiküldött minisztere 1919. február 3-án, vagyis amikor a békekonferencia még egészen az elején tartott. Megejtő cinizmussal fűzte hozzá abban a meggyőződésben, hogy kitűnő üzletet csinált: „Ezért az árért Erdély és Bukovina csaknem ingyen a miénk lesz.” Mindent egybevetve, minden hazájától és állampolgárságától megfosztott és annektált magyar alig több, mint három frankjába került Romániának. Az egykori Osztrák-Magyar államot szétszedő, a később Kisantant-nak elnevezett államokkal kapcsolatban jegyezte meg Clemenceau: „Ők a győzelem sakáljai.”

A háttérhatalom számára az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása azonban csak másodlagos célkitűzés volt. A pénzoligarchia számára a világháború elsődleges célja az egykori cári Oroszország ellenőrzés alá vétele volt az általa finanszírozott bolsevikok által. Ezt a célt 1917-ben sikerült elérni. A világháborút befejező versaillesi békeszerződés és az azt előkészítő párizsi békekonferencia egyetlen igazi célja, főprogramja Németország társadalmi, gazdasági, politikai meggyöngítése, ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom stratégái a mesterségesen előidézett nyomor, valamint a belső zűrzavar révén, Németországban is bolsevik típusú elit uralom kialakítását akarták elérni. Isaiah Bowman amerikai küldött ezt írta: „Minden pillanatban egyértelműen bizonygatnunk kellett, hogy mi gyűlöljük az ellenséget, különben németbarátsággal vádoltak minket.” Aki Párizsban nem így viselkedett, azonnal a németek kiszolgálójának minősítették. „Ki kellett elégítenünk a felheccelt tömegeket.” – mondotta a már akkor is tapasztalt demagóg, Winston Churchill. Clemenceau pedig egyenesen a háború folytatásának nevezte a békekonferenciát. House ezredes úgy vélte, hogy ilyen békével minden biztonsági garancia néhány éven belül az érvényét veszíti. A már idézett Nicholson pedig így fogalmazott feljegyzéseiben: „Borzalmas lenne, ha el kellene veszítenünk a békét, miután megnyertük a háborút. Meg kell mondanom, hogy nagyon így néz ki.”

A Németországra rákényszerített fegyverszüneti feltételek annyira kemények voltak, hogy német részről teljesen lehetetlenné tették az ellenállást. A német hadsereg leszerelését igen gyorsan és alaposan végrehajtották. Csupán néhány ezer önkéntes védelmezte Berlint, amely mint már utaltunk rá, a bolsevik hatalomátvételi kísérletek színhelyévé vált. Négymillió katona hazatért. Valamennyi német hadfelszerelés 1919. december 15-ig már a győztes hatalmak birtokában volt. A földön fekvő Németország a győztesek csizmái alatt találta magát. Évszázadok óta, egészen 1917-ig azért vívták a háborúkat, hogy egy szomszédon győzelmet arassanak. Leninnel és Trockijjal mindez megváltozott. A bolsevizmus a maga részéről azért küzdött, hogy az egész világon uralomra kerüljön. Már 1918. novembere óta a bolsevikok elküldték rohamcsapataikat Hamburgba, Münchenbe és Berlinbe. 1919-ben már nem valamiféle II. Vilmos volt a tulajdonképpeni ellenség Németországban, hanem az internacionalista Lenin és Trockij, az oroszországi bolsevikok, akik Németország hagyományos társadalmi rendjét is fel akarták robbantani.

A háttérhatalom ideológiai háborúja

Az első világháború a francia Grand Orient szabadkőművesség befolyására 1917-től kezdődően ideológiai háborúvá alakult át, állapítja meg Fejtő Ferenc „Rekviem egy hajdanvolt birodalomért” című munkájában. A pénzoligarchia háttérhatalmának stratégái Németországban is olyan bolsevik diktatúrát akartak a saját ellenőrzésük alatt, amely az államhatalom megragadásával az állammonopolista elit kezére juttatja az egész egykori német birodalmat. Ez a cél azonban veszélyeztette annak az Angliának és Franciaországnak a társadalmi rendjét is, ahol ez a pénzoligarchia a demokratikus formák betartásával a háttérből gyakorolta a főhatalmat, elsősorban a pénzrendszer magántulajdonbavétele révén, a központi bankok és a bankrendszer segítségével. Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e, vagy gyűlöli-e Németországot, ez az ország volt az a közvetlen védőpajzs, amely megvédhette a nyugat-európai országokat a bolsevikok uralmi törekvéseitől. Ezért valójában Franciaországnak sem volt érdeke, hogy ezt a védőpajzsot nacionalista fanatizmusból szétrombolja. Sokkal inkább az állott érdekében, hogy Németországot újra talpra állítsa. Ez a felismerés lassan derengeni kezdett az angolok számára is. Lloyd George 1918. novemberében még azt ígérte a brit választópolgároknak, hogy Németországot annyira kifacsarja, amíg összetörnek a csontjai. Most fel kellett ismernie, hogy a bolsevik diktatúra öklei valamennyi európainak széttörhetik a csontjait, amennyiben Németország teljesen szétesne. Ekkor már aggódva kérdezte: „Ez lenne a mi érdekünk?”

1918. november 11-ig valamennyi győztes hatalom írásban kötelezte magát Wilson elnök ismert tizennégy pontjának a betartására. Előzőleg az európai szövetségesek e tizennégy pontnak teljesen ellentmondó titkos egyezményeket kötöttek. Nagy területek meghódításáról és bekebelezéséről volt szó, mindenekelőtt Franciaország számára. Clemenceau és Poincaré mindezt eltitkolták egészen addig, amíg az amerikaiak háborúba való belépésükkel a szövetségesek győzelmi kilátásait nem támasztották alá végérvényesen. Csak amikor Clemenceau, a „Tigris”, 1918. közepén már véglegesnek érezte katonai fölényét, akkor vágott neki magabiztosan az igazi cél elérésének, Németország feldarabolásának. Tardieu maga cinikusan jegyezte meg, hogy a francia vezető politikusok miért hallgatták el egészen a fegyverszünetig igazi céljukat, „az egységes német állam széttörését”. „A győzelem” – írja Tardieu – „az antant táborában csak később bontakozott ki. 1918. márciusában a brit Gough tábornok csapatainak a veresége miatt kellett panaszkodni. Májusban szembesültünk a Párizs elleni bombatámadással. Meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha már ebben az időpontban, vagy akár Németország úgynevezett „élve feldarabolását” megelőzően ezt bejelentettük volna.”

Azt a tényt, hogy akkoriban hatvanmillió német volt, tehát húszmillióval több, mint francia, Clemenceau jogtalanságként fogta fel. „Nem tudom, hogy a korábbi időkben mit tettek volna velük.” – jelentette ki sajnálkozva. Mivel már nem volt lehetséges ugyanígy lemészárolni őket, mint a korábbi időkben, ezért Clemenceau szilárd határozottsággal arra törekedett, hogy a német lakosságot a lehető legkisebbre csökkentse, részben úgy, hogy szétossza őket a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szerbek, sőt még a belgák és a dánok között is, nem feledkezve meg természetesen a franciákról sem. Az európai politika bosszúszomjas öreg rókái jól tudták, hogy a béketárgyalások átmeneti időszakában mindenki azt kapja, amit erőszakkal és ravaszsággal meg tud szerezni magának. Wilson amerikai elnök ezt erkölcsi okokból nem fogadta el, és még hat hónap sem telt el, amikor elkeseredetten és csalódottan visszatért Washingtonba. Az amerikai elnök kapitulációját részben még eltusolták. Wilson kiindulópontja a népszövetség létrehozása volt. Eredetileg a Nemzetek Ligáját akarta létrehozni, és ez már tizennégy pontjának is a részét képezte. Végül a Népszövetség elnevezést kapta a tervezett nemzetközi szervezet. David Hunter Miller, Wilson jogtanácsosa, szerint: „A tizennégy pontos nyilatkozat az Egyesült Nemzetekre vonatkozóan pontosan a Németországgal kötendő béke egyik alapfeltétele volt, miként azt az amerikai kormány 1918. november 5-i jegyzéke tanúsítja. Ez csak arra törekedett, hogy megvalósítsuk a harcot beszüntető Németországgal kötött szerződés egy részét. Azt az elképzelést, hogy a társadalmi berendezkedés átalakítása az általános békerendezés része, lényegében már az a megállapodás tartalmazta, amely megelőzte a tűzszünetet. Németország jogosult volt az önvédelemre, amelyet a Nemzetek Szövetsége fennen hirdetett. Németország nyomatékosan hangoztatta, hogy a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetsége nem csupán azon nemzeteknek az egyesülését jelentette, akik a szerződést megfogalmazták, hanem, egy olyan szövetség, amelybe Németország is azonnal beléphet.” – írja az amerikai delegátus David Hunter Miller. (Ce qie se passa a Paris en 1918-19. 311. oldal)

Mindebből nem lett semmi, a döntő évek úgy múltak el, hogy német részről bárki is a kifejthette volna a véleményét. Clemenceau óvta az amerikaiakat: „Nem szabad a németekkel tárgyalniuk, vagy egyezségre jutniuk, hanem rájuk kell kényszeríteni a megoldást.” Még a legtávolabbi brit domínium is a Népszövetség tagja lehetett, Németország előtt azonban zárva maradtak a kapuk.

„Franciaország politikája éppen ezért amennyire csak lehetett az volt, hogy visszaállítsa az órát és meg nem történté tegye mindazt a fejlődést, amelyet Németország 1870. óta elért.” – írja a brit delegációban résztvevő John Maynard Keynes. Nyilvánvaló volt, hogy a győztesek vagy száz évre meg kívánták bénítani Németországot. Úgy tűnt, hogy az 1648-as Westfália-i békét akarták új életre kelteni. A Németországnak 1918. november 11-én megígért közreműködés a jövőbeni Népszövetségben csupán megtévesztésnek és trükknek bizonyult. A korábbi német gyarmatokat azonnal felosztották. Ebben az időben a világ lakosságának mintegy a fele angol és francia fennhatóság alatt élt. Wilson 1918. július 4-én elmondott beszéde szerint a Népszövetségnek a területi kérdéseket a közvetlenül érintett népek szabad hozzájárulásával kell megoldani. Ennek alapja a minden népet megillető önrendelkezési jog. De sem a franciák, sem a britek nem kívántak jogokat adni a saját gyarmataikon élő népeknek. A wilsoni tizennégy pontban meghirdetett más célok sem valósultak meg, és üres ígéreteknek bizonyultak. A vallásszabadság elvét például az angolok nem fogadták el, mivel Nagy-Britanniában minden katolikus automatikusan ki van zárva a trón utódlásától. De a híres Monroe-doktrína, amelyet 1823. decemberében hirdetett meg az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, szintén ellenkezett az emberek, a népek és nemzetek egyenjogúságának az elvével. A Monroe-doktrína szerint ugyanis Amerika az amerikaiaké, azaz az Egyesült Államok gyámkodhat az egész amerikai földrész valamennyi állama felett. Ezért az amerikai törvényhozás nem fogadta el a Népszövetséget, mivel az ellenkezik a Monroe-doktrínával, és az amerikai semlegességgel. Így Wilsonnak sem maradt más kiút ebből a dilemmából, mint megváltoztatni az alapszabályt, és lemondani eredeti álláspontjáról. Wilsonnak ez a megalkuvása azt eredményezte, hogy a Népszövetség alapokmányában foglalt elvből – a népek egyenjogúságából – üres, holt betű lett. A wilsoni szemfényvesztés szerint az olyan regionális szövetségek, mint amilyeneket a Monroe-doktrína meghirdetett, nem mondanak ellent a népek egyenjogúsításának elvének, sőt azzal teljesen összeegyeztethetőek. Egyébként pontosan ezért a washingtoni kongresszus – az amerikai törvényhozás – volt az első, amely elutasította a Népszövetséget. A történelem tanúsága szerint a Népszövetség költséges és felesleges intézménynek bizonyult fennállásának húsz éve alatt.

Az első világháborút előkészítő, kirobbantó és levezénylő háttérhatalom számára tehát az egyik legfontosabb cél Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Ezért azok a politikai szereplők, akik közvetve, vagy közvetlenül ennek a háttérhatalomnak a kiszolgálói voltak, kezdettől fogva mindent elkövettek Németország katonai erejének a lehető legnagyobb mértékű korlátozására. A francia Clemenceau és munkatársai hétről-hétre következetesen megtettek mindent azért, hogy súlyosbítsák a Németországra rákényszerítendő feltételeket, noha a béketárgyalások idején a német birodalmat belülről teljesen megbénították azok a felkelések, amelyek Berlinben, a Ruhr-vidéken, Hamburgban, Münchenben, és a birodalom többi tartományában törtek ki a bolsevikok irányításával. Tardieu, akinek rendkívül nagy befolyása volt a versaillesi szerződés összeállítására, kifejezetten dicsekedett a Németország felmorzsolását célzó tevékenységgel. Így például egyik alkalommal előkapta a birodalom összeomlásáról szóló győzelmi jelentést, és idézte belőle: „Megvalósított leszerelés: katonák 98%, tisztek 97%, gyalogsági hadosztályok 96,7%, tábornoki kar 100%, ezredek parancsnoki stábja 95%, nehéztüzérség 100%, tábori lövegek 96,8%.” Ehhez büszkén fűzte hozzá, hogy a felsorolt csökkentések csaknem teljesen a francia delegáció tevékenységének köszönhetőek. „Új tevékenység volt megtörni a világ legharcosabb népét… A fejet céloztuk meg a tábornoki stábok, a katonai iskolák, és a mozgósítási intézkedések megszüntetésével. Az alapokra is csapást mértünk az általános hadkötelezettség megszüntetésével, és a létszám százezer főre történő korlátozásával, valamint a katonai szolgálat 12 hónapra való csökkentésével. Ami a hadfelszerelést illeti, leszereltük az egész nehéztüzérséget, a páncélosokat, a repülőgépeket, és megtiltottuk hadianyag raktározását és előállítását.” Itt érdemes annyit megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban – a Wall Street-től kapott megbízással és húszmillió dollárral (ez mai árfolyamon kétmilliárd dollár) a táskájában – az 1917-ben Oroszországba visszatért Trockij már javában szervezte Szovjet-Oroszország hadseregét, és az máris többmilliós nagyságrendet ért el.

Amikor tanulmányozzuk a győzteseket képviselő személyek eljárását a legyőzött Németországgal szemben, minduntalan felmerül a kérdés, miért voltak ennyire szűklátókörűek, bosszúállóak, és valójában milyen belső motívumok vezették őket? A háttérben meghúzódó pénzhatalom, amely szövetségre lépett a szabadkőművességgel is, fontos szerepet játszott az egész első világháborúban. A hivatalos történetírás azonban még ma is úgy írja meg a huszadik század – - és benne a világháborúk történetét -, hogy a pénzhatalom és a vele szövetséges szabadkőművesség szerepét nem elemzi, vagy említést sem tesz róla, vagy csak mellékesen utal rá. Ez alól tiszteletreméltó kivételt jelent a Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki a már hivatkozott „Rekviem egy hajdanvolt birodalomért” című

munkájában több fejezetet is szentel a szabadkőművesség szerepének. Fejtő szerint „… a szabadkőművesség, ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Népszövetségbe tömörül – amely alapvetően szabadkőműves eszme, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét.” Előzőleg Fejtő már rámutatott, hogy a francia háborús propaganda a háború igazolására szolgáló egyik legfőbb érvként a francia forradalomtól örökölt jakobinus, republikánus ideológiát használta fel. Fejtő lényegesnek tartja megemlíteni, hogy a háború kitörésének a pillanatában a miniszterelnök René Viviani, és külügyminisztere Théophile Delcassé szabadkőműves volt. A később következő Briand kormányban Viviani igazságügyi miniszter, de mellette még szabadkőműves a közmunkaügyi tárcát betöltő Marcell Sembad is. Az 1917-es Ribot kormányban is részt vesz Viviani, de szabadkőműves még a kormányban további két miniszter. A rendkívül fontos háborús bizottságban négyen is képviselték a szabadkőműveseket. 1917. novemberétől 1920-ig Clemenceau külügyminisztere Stephen Pichon is szabadkőműves volt. Fejtő rövid történeti áttekintésében rámutat, hogy milyen változáson ment át Franciaországban a szabadkőművesség, míg eljutott ahhoz, hogy valójában ők legyenek Franciaország egyetlen hierarchikus és szilárd struktúrájú szervezetévé. Azok, akik 1870. szeptember 4-én a párizsi városházán kikiáltották a Nemzeti Védelem Köztársaságát, szabadkőművesek voltak. A republikánusok 1877-es győzelme Franciaországban nagyrészt a szabadkőművesség műve volt. A szabadkőművesek irányították a sajtót, kezükben tartották az emberi jogok ligáját. A harmadik köztársaság alatt a szabadkőművességhez való tartozás megkönnyítette a bejutást a közigazgatási pályákra. A második császárság idején tízezer francia szabadkőműves volt, 1914-ben már hatvanezer. A radikális pártot a szabadkőművesség világi hatóságának tartották. 1910-től sok szocialista áramlott soraik közé. Ez módosította a szabadkőművesség jellegét. A háború megosztotta a szabadkőműveseket és soraik között számos pacifista is volt.

A francia szabadkőműveseket 1914. júniusában a nacionalistákhoz közelítette az, hogy Berlinben a nagy német szabadkőműves páholyok felfüggesztettek minden béke-erőfeszítést, és megszakítottak minden kapcsolatot a szövetségesek páholyaival. Ez véget vetett mind a szabadkőműves, mind a szocialista internacionalizmusnak. Ettől kezdve a köztársaság védelme lett a szabadkőművesség jelszava, összhangban a kormány propagandájával.

Fejtő Ferenc úgy látja, hogy a háborút végsőkig folytatni kívánó felfogás éppen úgy nem volt szabadkőműves eredetű, mint a francia forradalom. Azt is megírja, hogy Clemenceau nem volt szabadkőműves, mint ahogyan Robespierre sem volt az. (A magunk részéről megjegyezzük, hogy a nemzetközi szabadkőművesség tevékenységét kutató több szerző – így például Friedrich Wichtl – szerint Clemenceau szabadkőműves volt. Maga a páholytagság azonban nem előfeltétele annak, hogy egy politikus a szabadkőművesség céljait és érdekeit képviselje. Ahogy voltak tagkönyvvel rendelkező és tagkönyv nélküli párttagok, úgy voltak és vannak szabadkőműves „köténnyel rendelkező” és „kötény nélküli” szabadkőművesek. Megfigyelhető azonban, hogy nem közvetlenül a szabadkőművesség kormányoz, de akik kormányoznak, igen gyakran szabadkőművesek, vagy azok támogatottjai, illetve a befolyásuk alatt álló személyek.) A szabadkőművesek és a kvázi szabadkőműves titkos társaságok az olyan nyilvános szervezeteken belül, mint az Emberi Jogok Ligája, a Közoktatási Liga, a Szabadgondolkodók Szövetsége, a republikánus gondolkodás hirdetői voltak. Noha elfogadták a nemzeti elvet, ugyanakkor tervezeteket készítettek a létrehozandó Népszövetségről. A szocialistákhoz hasonlóan a szabadkőművesek is eredetileg annexiók nélküli békét kívántak, ugyanakkor olasz barátaik rávették őket, hogy támogassák területi követeléseiket. A szerb szabadkőművesek megnyerték őket előbb nagy-Szerbia, majd Jugoszlávia gondolatának. Az ugyancsak szabadkőműves Masaryk és Benes meggyőzték őket, hogy ha szétdarabolják a Vatikán és a monarchizmus támpillérét, az Osztrák-Magyar Monarchiát, akkor hozzájárulnak ama szent szabadkőműves misszió teljesítéséhez, amelyet a Gondviselés bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt. A nagy szabadkőműves gépezetet az említett emigránsok és bizottságaik rendelkezésére bocsátották. A szövetséges és semleges országok szabadkőműves kongresszusa, amely 1917. június 28. és 30. között ült össze Párizsban, már felvette határozatai közé az olasz, a cseh, a szlovák, és a délszláv követelések egész skáláját. Ezeket a monarchia szétrombolását célzó követeléseket elküldték a szövetséges és semleges kormányoknak. André Lebey, magasrangú francia szabadkőműves, a kongresszuson már kemény szavakkal ítélte el „a két nemzetet erőszakkal, mesterségesen összetartó birodalmakat, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiát”. Ezek a birodalmak Lebey szerint „semmibe veszik az emberi jogokat és a népek jogait…Végleges

vereségük nélkül sem az emberi jogok, sem a népek jogai nem létezhetnek. Csak a komoly és biztos teljes győzelem tudja elhárítani az utolsó akadályt, amely a Népszövetség útjába áll…” Lebey ehhez még hozzátette: „Ha van szent háború, akkor ez az, és ezt fáradhatatlanul ismételgetnünk kell… Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony, és üdvös, mert szabad, és független…” A magasrangú szabadkőműves ezután ismertette azt a négy célt, amelyre a nemzetközi szabadkőművességnek összpontosítania kell minden erejét: 1. Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak. 2. A független Lengyelország visszaállítása. 3. Csehország függetlensége. 4. Annak a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg birodalom szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.

A kongresszus által elfogadott döntések megegyeztek Lebey beszámolójával és hangsúlyozták, hogy „minden egyes nemzet egysége, önállósága és függetlensége sérthetetlen.” Az olasz küldöttség a carbonarik vezérének, Giuseppe Mazzininak, az eszméiből kiindulva javasolta, hogy a döntésekből világosan tűnjön ki „a nemzeti elv teljes diadala”.

Az Emberi Jogok Ligája, amely néhány hónappal később ülésezett, megerősítette a szabadkőműves kongresszus határozatait. A francia szabadkőművesek hangsúlyozták a latin egységet és nyomást gyakoroltak az olasz páholyokra, hogy Olaszországot leválasszák a hármas szövetségről. Ugyancsak nyomást gyakoroltak az Ausztriában titokban, Magyarországon pedig nyíltan működő szabadkőművesekre, hogy szakítsák el államaikat a hármas szövetségtől, vagyis Németországtól. A szabadkőművesek nagy többsége tehát 1914-től szinte feltétel nélkül támogatta Clemenceau és Pichon „Harc a végsőkig” álláspontját, és megtettek mindent, hogy meghiusítsák a megegyezéses békére, vagy különbékére irányuló kísérleteket. A szabadkőművesség „leánya” az Emberi Jogok Ligája tagságából azonban továbbra is sokan kitartottak a kizárólag védelmi háború, és a bekebelezés nélküli béke elve mellett. A Liga például szóvá tette, hogy a hivatalos cenzúra kedvez az ultranacionalista nézetek terjesztésének, ugyanakkor cenzúrázza a mérsékelt tanokat. Ahogyan a háború folytatódott, úgy mélyült a szakadék az annexiók nélküli béke hívei és azok között, akik a németek által felajánlott és a status quo alapján álló békét elutasították. Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében a szabadkőművesek olyan változásokat követeltek, amelyek az Antant kisszövetségesei, Szerbia, Románia, Olaszország számára annexiókkal jártak volna, és megteremtették volna a független Csehországot. Ezek később szemforgatóan kérdezték: „A mi hibánk-e, hogy Wilson, Lloyd George, és Clemenceau szétrombolta a monarchiát?” Fejtő Ferenc idézi Bardoux-ot, aki a Le Temps 1938. április 30-i számában leírta, hogy „protestantizmus és a szabadkőművesség szövetségre lépett, hogy szétrombolja Ausztriát, amit azokban a körökben a klerikális, retrográd szellem fellegvárának tartottak… Ehhez nem fér kétség. De innen addig a kijelentésig, hogy a birodalmat szándékosan tette tönkre néhány eltökélt államférfi, illetve a szabadkőművesség által irányított földalatti tevékenység, még tennünk kell egy jókora lépést.”

Fejtő is úgy látja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásának ténye annyira összhangban volt a franciaországi és az amerikai szabadkőművesek eszméivel, hogy szinte fenntartás nélkül a feldarabolás mellett voltak, és befolyásuk hozzá is járult ehhez. A győzelem azonban nem pontosan olyan lett, mint amilyenre számítottak. A republikánus és demokratikus Európára vonatkozó elképzelések nem valósultak meg a Népszövetség keretei között. A nacionalista politikusok, diplomaták és katonák arra használták fel a szabadkőművesség támogatását, hogy létrehozzák Franciaország hegemóniáját a szétrombolt Monarchia kis utódállamai fölött. Hamar megmutatkozott, hogy ezek az utódállamok sokkal kevésbé voltak kezelhetők, mint a Habsburgok Duna-menti állama. Ténylegesen nagyobb veszedelmet jelentettek az európai egyensúlyra, mivel sokkal kevésbé vetettek gátat a német terjeszkedésnek, mint ahogyan azt az újjászervezett, modernizált Dunai Monarchia meg tudta volna tenni. A francia szabadkőművesek ma már nem büszkék arra, hogy szétrombolták a Dunai Monarchiát. Ma sem tagadják, hogy Ausztria feldarabolása céljaik közé tartozott. A győzelem azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottak. Ez a győzelem – írja Fejtő – a Monroe elvből született, Masaryk, Vesnich, Trumbich, Pasich, és Bratianu mikro-nacionalizmusából, Franciaország ingatag hegemóniájából, a szétrombolt Monarchia kis utódállamainak kialakulásából, amelyek képtelennek bizonyultak a német terjeszkedés megállítására, de ahhoz elég erősek voltak, hogy korrumpálják a nyugati sajtót, és hogy elnyomják kisebbségeiket.

Az osztrák vezető elit a francia szabadkőműveseket, valamint az olasz, a hercegovinai, és a szerb mazzinistákat ellenségeinek tekintette. A háború alatt Ausztriában kiadtak egy könyvecskét. Ezt Puntigam atya írta – Pharyer professzor álnéven -, és azt állította, hogy a szarajevói gyilkosságot a nemzetközi szabadkőművesség gondolta ki, szervezte meg, és hajtotta végre, továbbá, hogy a gyilkos

maga is szabadkőműves volt. Ezt a nézetet a történész Robert-Vallery-Radot és Jean Barthélemy is képviselte. Vallery-Radot szemére vetette a szabadkőműveseknek, hogy megakadályozták 1917-ben a háború befejeződését azzal, hogy kikényszerítették az osztrák császár ésszerű békeajánlatainak az elutasítását. Egy másik francia történész, Groussier szerint az olaszok álnoksága, hitszegése, Poincarré csökönyössége, valamint Ribot ostobasága miatt hiúsultak meg a közeledési kísérletek. Azt is megemlíti, hogy a szabadkőművességet nem vonták be a tárgyalásokba. Aki tanulmányozza a háttérhatalom és a háttérhatalommal együttműködő szabadkőművesség szervezeti felépítését, kapcsolatrendszerét és működési gyakorlatát, az tudja, hogy a szabadkőművesség nem közvetlenül maga irányítja az ügyeket. Rendszerint rejtett struktúrákon keresztül gyakorol befolyást a döntési centrumokra, ahová igyekszik a hozzá tartozó, vagy vele együttműködő, ellenőrzése és befolyása alatt álló személyeket bevinni. A szabadkőművesség csak informális instrukciókat, javaslat formájában előterjesztett utasításokat adott ebben a kritikus időpontban is. Azt is számításba kell venni, hogy a háttérhatalom a szabadkőművességet csak eszközül használja. A legtöbb szabadkőművesnek erről semmilyen tudomása sincs, s ha ilyen állítással találkozik, azt elutasítja. Ha azonban kutathatnák a háttérhatalom nyilvánosság elől gondosan elzárt titkos archivumait, akkor véleményüket meg kellene változtatniuk. Ma már egyébként fontosabb szerepe van a különböző titkos társaságoknak, zárt kluboknak, a központi bankok hálózatának, a nagy pénzdinasztiák informális kapcsolatrendszerének, mint a formális és hagyományos szabadkőművességnek.

A szarajevói merénylet nyomozati anyagai hozzáférhetőek. Ugyancsak tanulmányozhatóak Ludendorff német marsall írásai, továbbá Friedrich Wichtl, Karl Heise és más szerzők e tárgyú művei. Számos ilyen könyv tanulmányozása győzte meg e sorok íróját arról, hogy a szabadkőműveseknek – legalábbis közvetve – közük volt a háború kirobbantásához. Az is tény, hogy a nemzetközi szabadkőművesség a Habsburg Monarchiát klerikális fellegvárnak tartotta, és erőfeszítéseket tett a felbomlasztására. Fejtő szerint az Osztrák-Magyar Monarchiát a Franciaországban és Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette tönkre, amelynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták a leszámolást klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette kibontakozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma volt, és ezért nem is egyedül ők viselik a felelősséget a klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá váló átalakulásáért. De ha céljaik különböztek is a „tiszta” osztrákgyűlölő nacionalistákétól, nem elhanyagolható részük volt a Monarchia feloszlatásában. Az eltérések ellenére is kimutatható egybeesések megvilágítására ezután két kijelentést idéz Fejtő Ferenc: az egyik szerzője az amerikai szabadkőműves Theodore Roosevelt, egykori amerikai elnök, aki egy francia barátjához intézett levelében kifejezte büszkeségét, hogy egyik fia súlyosan megsebesült „a civilizációért és az emberiségért vívott harcban”. A másik a katolikus, nacionalista írótól, Henri Bordeaux-tól származik, aki 1919-ben egy Ritz-beli vacsorán Mária román királynéhoz fordulva felkiáltott: „Ha Németország győzött volna… összedőlt volna a világba vetett hitem. Még az ég is összeomlott volna.”

A francia vezető rétegnek sikerült nemzeti konszenzust teremtenie a Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcban, és a két országot – igazságtalanul – a barbárság, és a gonoszság megtestesítőjeként állította be.

Nem elhanyagolható az olasz szabadkőművesség szerepe sem. Valiani szerint az olasz szabadkőműves vezetőknek döntő szerepük volt Olaszország hadba lépésében a szövetségesek oldalán. Francia testvéreikhez hasonlóan az olasz szabadkőművesek sem voltak egységesek a háborús célokat illetően. Egy részük azt remélte, hogy Olaszország a háború következtében demokratizálódni fog. Mások a semleges irányzatot támogatták. 1914. júliusában Ettore Ferrari szabadkőműves vezető körlevélben hívta fel a páholyok figyelmét hazafias kötelezettségeikre, és ajánlotta egy Garibaldista „szent légió” felállítását. Ez a szövetségesek oldalán harcolt volna. „A szabadkőművességnek – írta Ferrari – szét kell törnie a német lutheranizmus, az osztrák pápistaság, és a muzulmán Törökország kettős háromszögét.” Amikor Olaszország belépett a háborúba, az olasz szabadkőművesek nacionalistákká lettek. (A magyar szabadkőművesek, amikor a közéjük tartozó Károlyi Mihály hatalomra segítésével átvették az ország irányítását, nem lettek nacionalistákká, és nem tettek meg mindent, hogy a szomszédos népek agresszív, rabló nacionalizmusával szemben megvédelmezzék legalább a magyar nemzet által lakott etnikai határokat. Károlyi és hadügyminisztere az etnikai határok védelmezése helyett leszerelte a frontról intakt módon hazatérő magyar hadosztályokat. „Nem akarok katonát látni”- mondotta Károlyi hadügyminisztere akkor, amikor Magyarország végveszélyben volt.) Az olasz Grand Orient követelte, hogy a kormány ne elégedjen meg a reálpolitikával, hanem a nemzeti elvet követve szerezzen vissza minden olasz területet, és hozzon létre egy új rendet a Balkánon. A szabadkőművesek túl mérsékeltnek

és puhának tartották Sonninót. Szemére hányták, hogy nem elég elszántan követeli Fiúmét a magyaroktól, és közönyös Csehország iránt. Az olasz szabadkőművesek vezetői harcos irredenták voltak, elleneztek minden békekezdeményezést, különösen, ha az a Vatikántól származott. Attól tartottak, hogy a Szentszék kezdeményezése megerősítheti a pápaság, és a jezsuiták helyzetét. Az olasz szabadkőművesek néha még francia társaikat is felbosszantották nacionalista túlzásaikkal. A franciák szívesebben tartottak volna népszavazást az adriai kérdés rendezésére, de az olasz szabadkőművesek és a befolyásuk alatt álló olasz kormány is ragaszkodtak a londoni titkos szerződés szigorú betartásához.

A francia és olasz szabadkőműveseket egyesítette osztrákgyűlöletük, összekapcsolták erőfeszítésüket a nacionalistákéval, hogy sikerre vigyék 1918. júniusában az Elnyomott Népek Képviselőinek római kongresszusát. Itt a Seton-Watson által támogatott cseh és szerb szabadkőművesek az antant-államok háborús céljainak középpontjába a Monarchia nemzetiségeinek a felszabadítását helyezték. Az olasz katonai vezetés ezt követően népszerűsíteni kezdte a Monarchia feldarabolásának és az alávetett nemzetek függetlenségének gondolatát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű és vallású Osztrák-Magyar hadsereg demoralizálódjon. Ez a propaganda egybemosta az emberi jogokat és a népek jogait. Ez utóbbi bonyolult konfliktusok forrása volt a közép-európai térségben, ahol nem csak az államokban élnek együtt különböző népek, hanem a tartományokban, az egyes régiókban, sőt még a falvakban is. Az egyes személyek nemzeti azonosságát már csak azért is nehéz meghatározni, mert sok a vegyes házasság. Kiválóan lehet azonban manipulálni az emberek tudatát a jogokra és az elnyomás elleni harcra való hivatkozással.

Ismét csak Fejtő Ferenc állapítja meg, hogy az élcsapat szerepét betöltő szabadkőművesség számára a cselekvési tervet a propaganda két szabadkőműves lángelméje, Thomas Masaryk és Edward Benes szállította. Ma már világosan látható, milyen fontos szerepet játszottak a kompromisszumos béke elleni küzdelemben, a háborús célok meghatározásában, és végül a háború előtti Európának az új Európával való felváltásában. A húsz nemzetből álló Monarchiát az igazságosság fenntarthatta volna. Több történész is állítja, hogy az osztrák államnak meg volt a létjogosultsága abban a korban, amikor Közép-Európa népeinek naponta félniük kellett a török inváziótól. Louis Léger francia kutató 1864-es első Csehországi utazása után úgy vélte, hogy a Monarchiában nyolcmillió német és nyolcmillió magyar uralkodik ötvenmillió lakos felett. Ugyancsak Léger volt az, aki szerint egyedül a pán-szlávizmus mentheti meg Európát a pán-germánizmustól. E pán-szlávizmuson belül a fő szerepet a szerb-horvátoknak szánta. Léger másik nézete az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen a német nép hűbéresévé vált.

A monarchia ügyeinek egyik szakértője, Ernest Denis, aki szintén rokonszenvezett a csehek törekvésével, Légerrel együtt helyeslően hangsúlyozta, hogy a csehek nem Csehország függetlenségére, hanem a monarchia föderalizációjára törekedtek. Később azonban már Denis is támogatja Masaryk és Benes szeparatista elméleteit. Ő az, aki rámutat, hogy a csehországi szabadkőművesek közelről követték a francia eseményeket a 18-k század végén, és az abban időben vezető szerepet játszó illuminátusoknak, akiket nem riasztottak el a radikális elvek, számos hívük volt a cseh szabadkőműves páholyokban. Denis szerint a XX. század elején még fennállottak azok a kényszerítő körülmények, amelyek a 16-k században Ausztria kialakulásához vezettek, és ezért bármilyen sérelmeik is legyenek a lengyeleknek, cseheknek és szlovéneknek, nekik is érdekük a Monarchia fennmaradása. A magyarok pedig előnyös helyzetben vannak, tehát nincs okuk panaszra. Denis úgy vélte, a cseheket csak az osztrák-németek szélsőséges magatartása veheti rá arra, hogy boldogulásukat ne a Monarchián belül, hanem azon kívül keressék. Ezért a maga részéről a Monarchia föderalizálásáért vívott harcot ajánlotta. Ennek az elgondolásnak a magyar parlamentben is voltak követői. Bartha Miklós az ellenzék egyik képviselője kijelentette: „A föderalizmust a dolgok alakulása fogja kikényszeríteni.” Thomas Masaryk, aki magas fokozatú szabadkőműves volt, politikai pályafutását néhány osztrákgyűlölő barátja segítségével készítette elő, akikkel 1914-ben Hollandiában találkozott. 1915-ben Párizsban egyesítette az ott szerveződő csoportokat, hogy leválassza őket a többi osztrák állampolgárról, akiket a franciák, mint ellenséges ország polgárait internáltak. Masaryk, aki eleinte a Monarchiát közép-európai Svájcá akarta alakítani, hamarosan egészen más terveket készített elő. 1915-ben már bemutatta Briand-nak, a francia kormány tagjának, Közép-Európa térképét, ahogyan ő a háború utáni időszakra elképzelte. 1916-ban berni barátaihoz csatlakozott, majd Párizsba visszatérve a Cseh Tanács elnöke lett. 1917-ben Rómában felállította a Cseh Légiót, az Osztrák hadsereg katonaszökevényeiből.

Eduárd Beneshez hasonlóan mindkét politikus számára nagy előnyöket jelentett a szabadkőművességhez való tartozás. Masaryk a szabadkőművességen kívül szoros kapcsolatot ápolt az Emberi Jogok Ligájával és a francia szocialista párttal. Szabadkőműves kapcsolatai megnyitották előtte a

legfontosabb egyetemek, közigazgatási intézmények, a befolyásos személyek és a kormánytagok szalonjait is. Benes és Masaryk ezekben a szalonokban kapcsolatba kerültek a nyugati államok vezetői képviselőivel, akiket meggyőztek, hogy a független kis államok, mint például Csehország, jobban szavatolhatják az európai egyensúlyt, mint a Monarchia. Masaryknak és Benesnek sikerült meggyőzniük az antant diplomatáit, hogy Németország semlegesítésének legjobb módja, ha kis független – németellenes és nyugatbarát – államokkal veszik körül. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia és az ottomán birodalom feldarabolása hatékonyan gátolná a német terjeszkedési törekvéseket, mert azok a nyugatbarát szláv államokba, Lengyelországba, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok államába ütközne. Masaryk érvelése hízelgett a francia nacionalistáknak, akik úgy vélték, hogy ha az Osztrák-Magyar Monarchiát feldarabolják, képesek lesznek megvédeni annak utódállamait a hosszú időre legyöngített német és orosz hatalom újraéledéséről. A humanista szólamokat és machiavellista gyakorlatot egyesítő Masaryk különösen elnyerte a szabadkőművesek tetszését. A cseh szabadkőműves Masaryk mesteri ügyességgel rejtette az emberszeretet szólamai mögé megszállott nacionalizmusát. Társa Eduárd Benes, aki a Sorbonne-on végzett, még Masaryknál is jobban értett a diplomáciai intrikákhoz. Már 1916. márciusában egy Sorbonne-on tartott összejövetelen kijelentette: céljuk megsemmisíteni a Habsburg birodalmat és visszaállítani a cseh-szlovák nemzetet. (Mint tudjuk, ilyen nemzet sohasem létezett, csak Csehország volt a középkorban önálló állam, a mai szlovákok elődei pedig a magyar királyság területén éltek ungarusként, a magyar Szent Korona alattvalóiként.)

Benesnek ezek az 1916-ban Párizsban tett kijelentései egybecsengenek Rudolf Steinernek, az antropozófia megalapítójának, a svájci Dornbachban 1916. decemberében elhangzott szavaival, amelyben megállapította, hogy a Nyugat bizonyos okkult titkos társaságaiban már az 1890-es években szó volt az 1916-ban folyamatban lévő világháborúról. Ezeknek a zárt köröknek a tagjait megismertették azokkal a térképekkel, amelyeken már rögzítették a világháború utáni Európa új határait. Ezeken az összejöveteleken valósággal levezették és lejátszották a jövendő háborút, amelynek már folyamatban volt az előkészítése. Steiner azt is hozzáteszi, hogy könnyedén fel tudná rajzolni az oktatott térképeket, amelytől azonban előadása alkalmával bizonyos megfontolások miatt tartózkodott. Rudolf Steiner több kutató állítása szerint maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt, és így szabad bejárással rendelkezett többek között a londoni páholyokba is. Ezek a zárt társaságok – folytatja Steiner – az eljövendő európai háború nyomán nagy horderejű változásokat vettek számításba a Duna és az Égei tenger, a Fekete tenger és az Adria közti térségben. A szóban forgó változások a pánszlávizmus előretörésére utaltak, amely azonban nem kulturális, hanem kifejezetten politikai célokat követett. Rudolf Steinernek ez az előadása, amelynek teljes szövege elolvasható a „Zeitgeschichtliche Betrachtungen” című gyűjteményben, világosan mutatja, hogy a háttérerők már évtizedek óta gondosan munkálkodtak Európa határa inak az átrendezésén, egy jól előkészített világháború segítségével.

Jászi Oszkár véleménye szerint a Monarchia feloszlatása céltudatos törekvés eredménye és nem elkerülhetetlen végzetszerűség volt. A diplomáciai és stratégiai ok erre a végzetes lépésre az antant államok több vezetőjének az a téves meggyőződése volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia – amióta szövetséget kötött II. Vilmos Németországával – nem töltötte be többé a német terjeszkedéssel szembeni ellensúlyozó szerepét. Azt gondolták, hogy a Monarchia így elválaszthatatlanná vált Németországtól, és annak győzelme esetén engedelmes eszköze lesz a németek keleti, így a Balkán és a Közel-Kelet felé irányuló előrenyomulásának is. Kétségtelen, hogy a 19-ik század végétől megerősödött a balkáni orosz intervencionizmus, a pánszláv orientáció. Emiatt Németország és a Monarchia egyaránt fenyegetve érezte magát. A két ország közeledett egymáshoz, és Németország jelentős befolyást gyakorolt a Monarchia külpolitikájára és gazdasági életére. A Monarchia azonban soha sem akarta feláldozni függetlenségét a Berlinnel való szövetség oldalán. Vannak olyan nézetek, hogy Németország csak úgy tudta kikényszeríteni az Osztrák-Magyar Monarchia segítségét, amelyre szüksége volt, ha konfliktust robbant ki Szerbiával. Georges Louis francia diplomata úgy vélte, hogy Franciaország vezetői 1912 óta meg voltak győződve a háború elkerülhetetlenségéről, és orosz szövetségesük legyőzhetetlenségéről. Ugyancsak Georges Louis jegyezte fel 1914. augusztusában, miután elolvasta a hivatalos francia véleményt a háborús felelősséggel kapcsolatban: „Érezhető, hogy Poincaré (a francia miniszterelnök, D. J.) és Szazonov (a cári kormány külügyminisztere, D. J.) ezt mondta egymásnak: „ Nem az a fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék, hogy mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük.” Mindez világosan utal a háttérhatalom hagyományos technikájára, amely egyszerre indítja be a valódi célját szolgáló cselekvési programot azzal a másik programmal, amely ennek az álcázását és a közvélemény félrevezetését szolgálja.

Fejtő Ferenc szerint számos francia szakértő nemcsak meg akarta őrizni az Osztrák-Magyar Monarchiát, hanem még meg is akarta erősíteni a háború befejezését követően, hogy képes legyen feltartóztatni a német militarizmust. E francia szakértők érvelése is legalább annyira megalapozott, mint az, amellyel Poincaré és Clemenceau érvelt a Monarchia szétrombolása mellett, nevezetesen az, hogy a Habsburgok állama véglegesen Németországtól vált függővé.

A Monarchia felbomlasztására van egy másik magyarázat is. Ez összefügg a belső francia viszonyokkal, ahol a republikánus baloldal létrejötte óta folyamatosan háborúzott a „klerikalizmus” ellen, a „Vatikán cinkosai” ellen, Európa köztársasággá átalakítása érdekében, hogy felszabadítsák az elnyomott nemzeteket és beteljesítsék a francia forradalmat. Eme Masaryk és Benes által is hangoztatott fennkölt hivatkozások azonban önző célokat takartak. Ha azonban csupán e két szabadkőműves érdekeiről lett volna szó, akkor az antant hatalmak politikusai nem fogják engedelmesen követni tanácsaikat. A háborút előkészítő háttérhatalom volt az, amely a nemzetközi szabadkőművesség e két emberét arra használta, hogy keresztülvigye akaratát és átrajzolja Európa határait. Célja a három dinasztikus állam olyan meggyöngítése és átalakítása volt, amely lehetővé tette számára ezen államok pénzügyi, gazdasági eszközökkel való ellenőrzése alá vételét. E cél érdekében a háttérhatalom felhasználta a szabadkőműveseket, akik elfogultan meg voltak győződve arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bűnös és azt hitték, hogy felbomlasztásával saját országaik ügyét is előmozdítják az elnyomott népek és az egyetemes béke ügyével együtt.

A kétpólusú társadalom és Németország A saját világstratégiáját követő háttérhatalom tehát két fontos célt kívánt elérni a legyőzött

Németországgal kapcsolatosan. Az egyik célja a területek leszakításával a német birodalom területének és lakosságának a csökkentése volt. A másik cél pedig a belső bomlasztás, és az oroszországi bolsevik hatalomátvétel megismétlése német földön. E két cél egymást kiegészítette, és jól szolgálta a háttérhatalomnak azt a hosszútávú stratégiáját, hogy kétpólusú társadalmat alakítson ki.

A kétpólusú társadalom nem azonos a kétpólusú politikai rendszerrel. Ez utóbbi azt a politikai berendezkedést jelöli, ahol a fő hatalmat kézben tartó nemzetközi pénzügyi oligarchia hol jobboldali liberális pártok révén, hol baloldali liberális pártok révén, a formális demokrácia szabályait betartva gyakorolja a hatalmat.

A kétpólusú társadalomban nemcsak a politikai szférában, de a társadalom, a gazdaság egészében a hatalom egy szűk elit kezében van, és a társadalom többi tagja tőle függő helyzetben lévő bérből és fizetésből, vagy segélyből élő személy. Azaz önállótlan, saját törekvéseit, érdekeit érvényesíteni nem tudó függőhelyzetű tömeget alkot. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik változata a bolsevik diktatúra, ahol a háttérhatalom szolgálatában álló pártállami elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával, és az emberek életével.

A kétpólusú társadalom másik változata az, amikor a pénzoligarchia szolgálatában álló elit a magán-pénzmonopólium segítségével ellenőrzi a gazdaság egészét, és a társadalom minden tagja a kamatkapitalizmus viszonyai között kényszerűen neki dolgozik. Azaz megvalósul az a képlet, hogy a hatalom, beleértve a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmat is, egy szűk integrált elit kezében van és a társadalom többi tagja ettől az elittől függő bérből és fizetésből, illetve segélyből élő személy, akinek valójában nincs önálló politikai akaratképzésre lehetősége.

A világ sorsát hosszú időkre megtervező háttérhatalom számára előnyös lett volna, ha nemcsak egy viszonylag fejletlen társadalomban, az egykori cári Oroszországban próbálja ki ezt a kétpólusú társadalmi rendszert, hanem egy olyan fejlett gazdasággal és kultúrával rendelkező országban is, mint Németország. Már ismertettük, hogy a háttérhatalomnak ez a hatalomátvételi kísérlete miért vallott kudarcot Berlinben.

Kitértünk arra is, hogy Bajorországban miként kerültek hatalomra a háttérhatalom ügynökei. 1918. és 1919. tele nem csak Magyarország számára, de Németország – és ezen belül Bajorország – számára is megpróbáltatásokkal volt teli. Clemenceau mindent megtett, hogy megnyerje a maga számára Leninnek Münchenben hatalomra került ügynökeit.

Már említettük, hogy életmentő élelmiszer-szállítmányokkal sietett a segítségükre. De a kívülről-belülről vérző Németország elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Lenin németországi ügynökeinek ellenálljon. 1919. április végén és május elején egész Németország lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik Bajorországban. A szociáldemokrata Noske önkéntesei München felé közeledtek. Bajorország

felszabadításától függött a német egység és a német állam sorsa. A Bajor Tanácsköztársaság azonnal kapcsolatba lépett a Kun Béla vezette Magyar Tanácsköztársasággal.

A München-Budapest tengely fennmaradása lehetővé tette volna Lenin és bolsevikjai számára az európai földrész kettéosztását. Ez elvezethetett volna a német birodalom és Közép-Európa fokozatos felőrlődéséhez. Münchenben Eisner, majd követői, valamint a Moszkvából érkezett ügynökök terroruralmat vezettek be. 1919. április 7-én bejelentették az elszakadást Németországtól, hadüzenetet küldtek Berlinnek, és létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. Ez a németek többsége számára elviselhetetlen kihívás volt. A háború után először kellett számszerűleg közel megegyező katonai erőnek egymással szembenéznie.

Gustav Noske és önkéntesei segítségével a német társadalomnak sikerült egymás után úrrá lennie a kommunista lázadásokon. A Bajorországban ekkorra már hat hónapja uralmon lévő leninista kormányzatnak azonban több ideje volt felkészülnie, mint a brémeni, vagy westfáliai kommunistáknak. Ezért létre tudtak hozni egy hatvanezer fős vörös hadsereget. Egy három-négyezer főből álló önkéntes erő ezért nem volt alkalmas a bajor kommunista rendszer megdöntésére. Kurt Eisner meggyilkolását követően a Bajor Tanácsköztársaság irányítását Lenin három odaküldött ügynöke – Leviné, Levien, és Axelrod – vette át. Ezzel kapcsolatban írja a francia Benoist-Néchin „A német katonai hatalom története” című munkájában: „A vörös zászlót lengető tömegek kísérletet tettek a hatalom megbuktatására és a nemzeti érzés utolsó megnyilvánulásainak az elfojtására az osztályharc nevében. Ezek a tömegek azonban nem a saját belső ösztönzésükre cselekedtek. Harcosok és agitátorok egész serege irányította őket. És kik voltak ezek az agitátorok? Berlinben Lanzberg és Haase, Liebknecht és Rosa Luxemburg; Münchenben Kurt Eisner, Lipp és Landauer, Toller, Leviné és Lieven; Magdeburgban Brandeis; Drezdában Lipinsky, Geyer és Fleissner; a Ruhr-vidéken Markus és Levinson; Bremenhavenben és Kielben Grünewald és Cohn; Pfalzban Lilienthal és Heine; Lettországban Ulmanis…” A felsorolt személyek és társaik szervezték a kommunista felkeléseket. Már 1917-ben, amikor a német birodalomnak még jó esélyei voltak a győzelemre, ezek az agitátorok minden rendelkezésükre álló eszközzel szabotálták a háborús erőfeszítéseket. 1919. áprilisában a bolsevik hatalom központja, Moszkva, mindent elkövetett, hogy megerősítse a Bajor Tanácsköztársaság katonai erejét, a nemzetközi forradalom legnyugatibb bástyájában. A Bajor Tanácsköztársaság vezetői is mindent megtettek azért, hogy megerősítsék a vörös milíciákat. Különösen sok orosz hadifoglyot sikerült beszervezniük, akik a háború után szabadlábra kerültek Németországban.

A bajor kommunisták mindent elkövettek azért is, hogy a német hadsereg müncheni helyőrségét megsemmisítsék. Bajorországban gyors egymásutánban négy marxista kormány váltotta egymást. A leninista diktatúra egyre keményebb terrort vezetett be. A bajor vörös hadsereg helyi parancsnoka is egy kieli vörös matróz volt. Húszezernyi milíciájának minden tagja huszonötször nagyobb zsoldot kapott, mint a normális katonák. Ez a vörös hadsereg naponta félmillió márkájába került a müncheni bolsevik kormánynak. A lakosság viszont éhezett és a legalapvetőbb élelmiszerek is hiányoztak.

1919. április 28-án Noske megkezdte a bajorországi bolsevik erők bekerítését. Április 29-én már elérte Starnberget, és huszonegy foglyul ejtett kommunistát a helyszínen kivégeztek. A következő nap a szociáldemokrata Noske önkénteseivel tizenöt kilométerre megközelítette Münchent. Hamarosan benyomultak a városba, ahol egykori katonatisztek és diákok is bekapcsolódtak a harcba. Noske csapatai kemény küzdelemben elfoglalták a főpályaudvart, az Igazságügyi Palotát, majd pedig a Maltheser Bräu-t, ahol Eisner 1918. november 7-én kikiáltotta a köztársaságot. Az „oroszok”, ahogyan a Moszkvából érkezett vezetőket nevezték, pánikba estek. Axelrod és Levien Ausztriába menekült. Leviné pedig álnév alatt elrejtőzött. Csak Rudolf Eglhofer, a bajor vörös hadsereg főparancsnoka maradt a helyén. Számos tekintélyes müncheni polgárt túszként magánál tartott. Néhányat közülük 1919. április 30-án egy gimnázium udvarán kivégeztek. 1919. május 6-án véget ért a bolsevikok müncheni uralma. A szocializmust hirdető szociáldemokraták kemény bosszút álltak az ugyancsak szocializmust hirdető kommunistákon. Ebert, az állam elnöke szocialista volt. A kormány élén álló Scheidemann szintén. 1918. november 9-én a németek minden megkérdezése nélkül döntötték meg a politikai rendszert és kiáltották ki a köztársaságot. De rajtuk hamarosan túlmentek a kommunisták, akik egymás után Berlinben, Bremenben, Magdeburgban, Braunschweigben és Münchenben kisérletet tettek a hatalom átvételére. A szocialisták azonban szocialista terror eszközeit vetették be a kommunisták bolsevik típusú terrorjával szemben. Münchenben érte el a vérengzés a csúcspontját. Minden ítélet nélkül kivégezték a vörös gárdisták százait.

A szocialista Noske és csapatai nem kegyelmeztek a kezükbe esett kommunistáknak. Bajorországban helyreállt a rend, és ettől kezdve a birodalmi hadsereg lehetett az egyetlen katonai erő.

Ezzel végetért a bajor különállás a maga királyi hadseregével, parancsnokságával, és lobogójával. A katonák ezután a birodalmi elnökre és a birodalmi alkotmányra tették le az esküt.

München után még mindig a vörösök voltak hatalmon Drezdában és Lipcsében. Szászország szinte hagyományosan vörös volt, már a császári időkben is, és a háború alatt. A szász kommunisták 1918. november 7-én erőszakkal átvették a hatalmat, és Munkástanácsot hoztak létre, amely Berlinhez hasonlóan szocialistákból és szélsőbaloldaliakból állott. Ez a Munkástanács a szászországi uralkodót, III. Frigyest, elűzte a trónról. Ez a Munkástanács hamarosan a Népi Megbízottak Tanácsává alakult át. Az 1919. januárjában megtartott választásokon, amely Németország egészében a spartakisták súlyos vereségével járt, Szászországban viszont sikert hozott a szélsőbaloldal számára.

A demokraták – vagyis a rózsaszínű burzsoák – kisebbségi helyzetbe kerültek. Lenin szászországi követői sztrájkot rendeltek el, amihez az éhínségtől szenvedő munkások csak vonakodva csatlakoztak. Lipcsében is – Münchenhez hasonlóan elsősorban a vörös milícia megerősítésén fáradoztak. 1919. március elején egy öttagú direktórium diktátori teljhatalommal ruházta fel magát. Két napra ez után a puccs után a szabadjára engedett spartakista csapatok terrorizálni kezdték a lakosságot, és számos embert megöltek. Sem Drezdában, sem Lipcsében nem maradt a mérsékelt baloldalnak más lehetősége, mint segítségül hívni Noskét és önkénteseit. A szászországi spartakisták huszonötezer vörös gárdistával, négyszáz kieli matrózzal, és húszezer kommunista munkással rendelkeztek, akik valamennyiben fel lettek fegyverezve. Amikor azonban a szászországi lázadók megtudták, hogy milyen sors jutott müncheni elvtársaik osztályrészéül, félni kezdtek. Maercker tábornok önkéntesei, miután helyreállították a rendet Münchenben, 1919. május 7-én Lipcsébe vonultak. Maercker csak egyötödnyi erővel rendelkezett, mint a kommunista ellenfél, de ezt elegendőnek ítélte a győzelemhez. Maercker vadászlövészei május 10-én éjszaka érkeztek meg a lipcsei főpályaudvarra. Azonnal elfoglalták a város stratégiai pontjait és mire a lipcseiek felébredtek, már Noske volt az úr a városban. Csak jelentéktelen ellenállásra került sor, mindössze ketten sebesültek meg. Nyolc napra rá már mindenki a munkahelyén volt Szászország fővárosában.

A kétpólusú rendszer bevezetése és Németország bolsevizálása tehát nem sikerült, mert azt Gustav Noske, a bátor szociáldemokrata munkás, aki nem a ma divatos szalon-szocialisták típusába tartozott, megakadályozta. Ezért a háttérhatalom oligarchái számára nem maradt más, mint Párizsban és Versaillesben elérni azt, hogy Németország pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag és politikailag annyira meggyengüljön, hogy valódi versenytársként hosszú időre kikapcsolható legyen a nemzetközi életből.

(A háttérből irányító nemzetközi pénzhatalom és Németország kapcsolatának az alakulását a Leleplező következő számában folytatjuk)

Schiller, Lessing és Mozart

Az ismertté vált történelmi tények azt bizonyítják, hogy az Illuminátus Rend érvényt szerzett

ennek a „élet és halál felett gyakorolt jogának”, amit a „pallos jog” privatizálásának is tekinthetünk. A legnevesebb áldozatok közé tartozott több kutató eredményei szerint is a nagy német költő Friedrich Schiller, aki nem volt szabadkőműves és keményen bírálta a francia forradalmat, továbbá Gotthold

Efraim Lessing, aki szabadkőműves volt, de önfejűen a maga útján járt. Sokáig tartotta magát az a nézet is, hogy Wolfgang Amadeus Mozart, minden idők egyik legnagyobb zeneköltője, aki az Emanuel Schikaneder és J. Q. R. Giesecke által írt szövegkönyv révén a profán világra nem tartozó titkokat hozott nyilvánosságra a „Varázsfuvola” c. operájában, szintén büntetésben részesült. A szabadkőműves testvériség egyik alapszabálya a rászoruló, bajbajutott testvér támogatása. Ehhez tartozik a végtisztesség megadása, a beavatott testvér elkísérése utolsó útjára és tisztességes sírban való elhelyezése.

Hermann Wagener híres „Állami-és társadalmi lexikona” 1865-ös kiadásának a 18-ik kötetében olvasható, a „Mozart” címszó alatt, hogy a fűtetlen lakásban komponáló, feleségével együtt csaknem éhező zeneköltőt a Varázsfuvola megírása után felkereste egy ismeretlen férfi, és halotti misét – rekviemet – rendelt tőle, amit előre teljes összegben kifizetett, majd eltűnt. Mozart tudta, hogy halálra lett ítélve, amit nem is titkolt barátai előtt. És valóban, napról-napra gyengült, művét be sem tudta fejezni. 1791. december 5-én meghalt. A temetésére csak a kutyája, szabadkőműves testvérei azonban nem kísérték el, holott erre kötelezi fogadalmuk. Vajon miért tették ezt? Közös sírba temették és így testi maradványai sem fellelhetők. Vajon miért? A mellőzötté vált, teljesen lecsúszott Schikaneder 1801. szeptember 21-én követte Mozartot a sírba. A varázsfuvola szabadkőműves titkokat eláruló szövegkönyvét azonban nagyrészt egy tehetséges egyetemi hallgató, J. Q. R. Giesecke írhatta, és

Schikaneder csak a nevét adta hozzá. Az idézett Wagener lexikon szerint a szegény diák színházi statisztálással és a kórusban való énekléssel tartotta fenn magát. Mozart halálától annyira megrémült, hogy életéért remegve elmenekült Bécsből. Írországban telepedett le, ahol geológiát tanult és később ennek a tudománynak lett a tanára a dublini egyetemen.

H. C. Robbins Landon amerikai Mozart-kutató „1791 Mozart utolsó éve” c. munkájában, amely 2001-ben a Corvina kiadásában magyarul is megjelent, kielégítő magyarázatot ad arra, hogy mi is történt akkor, amikor egy titokzatos látogató megjelent a beteg, anyagilag nehéz helyzetben lévő Mozartnál, majd nevét és megbízóját elhallgatva egy halotti misét rendelt tőle, amelynek tiszteletdíját részben ki is fizette. Landon szerint bizonyítottnak tekinthető, hogy egy bizonyos Walsegg nevű gróf volt a megbízó, aki képviselője útján 1790. februárjában elhunyt felesége számára rendelt egy halotti misét. A zenetörténész szerint a megrendelő azért titkolta el személyazonosságát, mert gazdag földesúrként és nagy zenekedvelőként igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy az általa és zenekara által előadott zeneműveknek ő a szerzője. Ez a magyarázat a Landon által ismertetett dokumentumok alapján hitelesnek tűnik. Az is meggyőző, hogy a hosszantartó gyanúsítgatások ellenére mégsem Antonio Salieri olasz zeneszerzőt kell keresni Mozart halála mögött. Peter Schaffer, aki Amadeus című színművének főszereplőjéül Salierit választotta, szintén az olasz zeneszerző bűnösségéből indul ki. Salieri azonban élete végéig a leghatározottabban tagadta ezeket a gyanúsítgatásokat, és valójában nincs is meggyőző bizonyíték az őt ért gyanúsítgatások alátámasztására.

Landon komoly kutatásokat végzett Mozart betegségének a kiderítésére. Könyvének ez a fejezete ugyancsak meggyőzőnek tűnik. Mégis marad kétség az olvasóban. Mozart 1784. decemberében csatlakozott a Zur Wohltätigkeit (Jótékonyságért) nevű szabadkőműves páholyhoz, ahol a páholy nagymestere Otto von Gemmingen-Hornberg báró volt, a Mozart család régi ismerőse és barátja. Amikor 1785. táján Mozart látogatni kezdte a szabadkőműves páholyt, a páholy kétszáz tagot számlált, mestere pedig Ignaz von Born, a jeles tudós, író és minerológus volt. A kortársak szerint Mozart és Schikaneder (és Giesecke) őróla formázta a Varázsfuvola Sarastróját. II. József császár 1785-ben elrendelte, hogy háromra kell csökkenteni a bécsi páholyok számát. Ezzel megkezdődik a szabadkőművesség korlátozása, majd visszaszorítása, amely végül Ferenc császár idején elvezet a betiltásukhoz. A szabadkőművesek mindig fontosnak tartották, hogy segítsenek bajbajutott társaikon, kivált azon páholytestvéreik özvegyeit, árváit támogatták, akik „eltávoztak az örökkévaló keletre”, azaz meghaltak. Senki sem ad azonban magyarázatot arra, hogy a beteg, anyagi gondokkal küzdő Mozartot a szabadkőművesek miért nem támogatták, vagy miért nem támogatták jobban? Ami változatlanul aggályos, az a temetés. Ennek furcsaságaira Landon sem ad kielégítő magyarázatot. Mozart 1791. december 5-én éjfél után hunyt el. A halál okaként heveny forrólázt jelölt meg a halottkém. Jelenünk orvosszakértőinek utólagos diagnózisa szerint valószínűleg urémiában – veseelégtelenségben – halt meg. 1791. december 6-án körülbelül 2 óra 30-kor tették fel Mozart holttestét a Rauhensteingasse-i háznál várakozó halottszállító kocsira, és vitték a Stephansdomba. A szertartás végeztével a kislétszámú gyászmenet a kint várakozó halottaskocsihoz ment, amely a koporsót a Sankt-Marx temetőjébe vitte. Sankt-Marx Bécs külvárosa, jó egyórányira fekszik a központtól. A gyászistentiszteleten jelenlévők közül senki sem kísérte el Mozart koporsóját végső nyughelyére, és évekig senki nem érezte szükségét, hogy kiderítse, hová temették Mozartot. Csupán annyit tudunk, melyik része az a temetőnek, amelyben valahol ott nyugszik a zenetörténet nagy géniusza.

Ha az az egyik legszigorúbb szabadkőműves szabály, hogy a szabadkőműves testvért segíteni kell, akkor miként lehet az, hogy Mozartot szabadkőműves testvérei nem kísérték el utolsó útjára, és jómódú szabadkőműves testvérei sem tudtak annyi pénzt összeadni, hogy legalább egy olcsó sírhelyet válasszanak számára? Hogyan lehet az, hogy évekig feléje se néztek sírjának, illetve, hogy eltűrték, hogy a legszegényebbek, legelhagyatottabbak közé, tömegsírba fektessék? Temetésének ez a semmivel se megmagyarázható körülménye továbbra is arra utal, hogy bizonyos szabadkőműves elöljárók valamiért nehezteltek Mozartra és meg akarták büntetni. Ezért nem kísérték el utolsó útjára, ezért nem vettek legalább egy olcsó sírhelyet a számára, és ezért hagyták hogy tömegsírba, kerüljön. Azok a szabadkőműves vezetők, akik oly gyakran büszkélkednek Mozart páholytagságával, és hivatkoznak a szabadkőművesek összetartó testvériségére, a mai napig nem adtak kielégítő magyarázatot Mozart temetésének furcsaságaira. Még H. C. Robbins Landon kiváló könyve sem ad erre magyarázatot. Ha pedig tudjuk, hogy elsősorban az illuminátusok által büntetésből kiszabott megszégyenítő temetés nagyon hasonló ahhoz, ahogyan Mozartot eltemették, akkor továbbra is fennmarad a gyanú, hogy Mozart halálában talán idegen kezek beavatkozása is jelen volt. Maga Mozart úgy érezte, hogy megmérgezték és ennek a véleményének többször hangot is adott. Lehet, hogy paranojás téveszme

áldozata volt éppen akkor, amikor a zenetörténet egyik legnagyobb remekművét – a rekviemet – komponálta?

Hasonló módon halt meg Schiller Weimarban, aki kiváló egészségnek örvendett, mégis teljesen váratlanul betegeskedni kezdett, miután a porosz uralkodó Berlinbe hívta, hogy ő legyen a trónörökös nevelője. Vajon miért lett hírtelen beteg? A Mozarthoz képest gazdag Schillert is teljes részvétlenség mellett tömegsírba temették el nagy titokban. Vajon miért? A misztikus betegségben elhunyt nagy drámaírót illuminátus orvosa nem boncoltatta fel, és nem adták meg neki sem az őt megillető végtisztességet. Vajon miért? Az illuminátusok azért kedvelik a boncolás nélküli, gyors temetést egy tömegsírba, hogy ne maradjon nyoma, pl. a halálbasegítő mérgezésnek. A tömegsírban lévő halottak későbbi beazonosítása akkoriban csaknem lehetetlen volt. A DNS-segítségével történő beazonosítás felfedezéséhez még további 150 évre volt szükség.

Az illuminátusok első nagy akciója

A pénzoligarchia az illuminátusok segítségével hajtotta végre a francia forradalmat és sajátította

ki az akkori Európa egyik legfontosabb államának a pénzrendszerét. Már négy évre rá, hogy állítólag felszámolták az illuminátusokat, a hivatalosan már nem létező titkos társaság megmutatta hatalmas befolyását. Mirabeau, francia gróf, a forradalom egyik elindítója, közismert illuminátus volt. Bizonyosnak tekinthető, hogy Mirabeau már 1782-ben a wilhelmsbadi kongresszuson megvitatta egy franciaországi felkelés lehetőségét. Mirabeau, aki megfigyelőként vett részt ezen a fontos tanácskozáson, elismerte, hogy az albigensek eretnek tanításait követi. Az albigensek céljai közé tartozott a francia monarchia megbuktatása és a katolikus egyház hatalmának megtörése azért, hogy „a szeretet vallása” lépjen a helyébe.

Amikor Mirabeau visszatért Franciaországba, beavatta szabadkőműves páholyának tagjait az illuminátusok filozófiájába. Ennek a páholynak a tagjai később fontos politikai tevékenységet fejtettek ki és többen is az elkövetkezendő forradalom vezetőivé váltak. 1788. végére csaknem minden Grand Orienthez tartozó páholy vezetése átkerült titokban Ádám Weishaupt követőinek a kezébe. Ezek a személyek nyíltan követelték a politikai terror alkalmazását az állammal szemben, a királyság megsemmisítését, a szexuális élet felszabadítását és a társadalmi egyenlőség bevezetését. A politikai intrika egyik legfeltűnőbb alakja ebben az időben Cagliostro gróf volt, aki Szicíliában született és, akit eredetileg Giuseppe Balsamo-nak hívtak. Fiatalemberként Cagliostro beutazta Európa és Ázsia számos országát és az örmény misztikus, Althotas , tanítványa lett. Althotas azt állította, hogy birtokában van „a bölcsek kövének”, amelynek segítségével bármely fémet arannyá tud változtatni. Cagliostro Rómában feleségül vett egy csinos fiatal nemesasszonyt, Lorenza Feliciónit, aki azt állította, hogy Cagliostro hipnotikus erővel irányította életét. Amikor Lorenza később kikerült Cagliostro hipnotikus hatása alól, azzal vádolta férjét az inkvizíció előtt, hogy eretnek praktikákat folytat.

Cagliostro Németországban lett szabadkőműves és ugyancsak itt lett az Illuminátus Rend tagja. Cagliostro alapította az okkult tradíciókhoz igazodó egyiptomi rítusú szabadkőművességet. A szabadkőműves szimbólumokat a régi egyiptomi misztériumok alkotó elemeinek tekintette. Hamarosan olyan páholyok alakultak Franciaországban és Angliában, amelyek ötvözték az egyiptomi szabadkőművességet, a kabalát és a mágikus ceremóniákat. Ezekbe a páholyokba nemcsak férfiakat, hanem nőket is felvettek. Ez a körülmény, valamint számos kiszínezett beszámoló vezetett azokhoz a híresztelésekhez, hogy az ezekben a páholyokban tartott összejöveteleken állítólag szexuális orgiákra került sor.

Cagliostro Párizsban csatlakozott a jakobinusokhoz, akik fontos szerepet játszottak a francia forradalomban. Cagliostro is részt vett az 1782-ben tartott nagy szabadkőműves kongresszuson, ahol az illuminátusok terveket fogadtak el forradalmi helyzet kialakítására Franciaországban. Ezek arra vonatkoztak, miként lehet a francia népet a monarchia ellen fellázítani. Cagliostro jelentős pénzösszegeket kapott az illuminátusoktól és ebből fedezte Európa-szerte tett utazásait. Egyre többet tartózkodott Párizsban, ahol a legfelsőbb körökhöz is bejáratos volt, és az ő egyiptomi rítusú páholya még a királyi palotában is népszerű volt. Mária Antoinette hírhedt nyaklánc ügye, amelynek az volt a célja, hogy lejárassa a Habsburg családból származó francia királynét, számos kutató szerint az illuminátusok összeesküvése volt. Ez is már része volt annak a stratégiának, amely a nép fellázítását szolgálta a király és családjának a lejáratásával. Ebben az akcióban Cagliostro központi szerepet játszott, és amikor a nyaklánc-csalás kiderült, más összeesküvőkkel együtt letartóztatták, és a Bastille börtönébe

vitték. XVI. Lajos azonban a Parlament döntésére bízta az összeesküvők sorsát. (Franciaországban ebben az időben 13 nagyvárosban működött ún. parlament, amely az adott város és környéke legfelsőbb bírósági funkcióját látta el. A párizsi parlament illetékessége Franciaország csaknem egyharmadára kiterjedt. Tehát nem törvényhozó, hanem bírósági szervről van szó.) A párizsi parlament, amelynek a tagjai nagyrészt szabadkőművesekből és illuminátusokból állottak, ellenségesen viszonyult a királyi udvarhoz. Ez vezetett Cagliostro felmentéséhez és szabadlábra helyezésére. Mindez a botrány nagy károkat okozott a királyi ház hírnevének. A lakosságot elöntötte a királyi pár pazarló életmódjáról szóló hamis propaganda.

Cagliostro ezután Angliába menekült és London lett a lakóhelye. 1787-ben, Párizsban élő barátjának írott levelében jelezte, hogy forradalom kitörése várható Franciaországban. „Megjövendölte” a Bastille elfoglalását, a monarchia megdöntését, az egyház szétrombolását, valamint a „szerelem és a józanész vallásának” a létrejöttét. Sokan látnoki erőt tulajdonítanak Cagliostro-nak, de a történészek a hírhedt kalandor pontos előrelátását azokra a bennfentes értesülésekre vezetik vissza, amelyekre az Illuminátus Rend vezetőségéhez tartozó személyként tehetett szert.

1785-től 1789-ig több szabadkőműves páholy is annak szentelte tevékenységét, hogy aláássa a francia monarchiát. Ennek ellenére sok szabadkőműves továbbra is hű maradt a monarchiához, és a radikális változások hívei csak a kisebbséget alkották a szabadkőművesek körében.

De Luchet őrgróf, aki a forradalom híve volt, ezt írta 1789-ben: „Létezik egy összeesküvés a despotizmus javára és a szabadság ellen, a tehetségtelenség javára a tehetség ellen, a kicsapongó bűnök javára az erény ellen, a tudatlanság javára a felvilágosodás ellen. Ez a titkos társaság a világuralomra törekszik”.

Az alkalmazott jelképek és szimbólumok is mutatják, hogy milyen nagy befolyással volt a szabadkőműves Illuminátus Rend a francia forradalomra. A mindenlátó szem a háromszöggel számos könyv címlapján látható volt. Ugyancsak fontos szerephez jutott a Mithras misztériumokból kölcsönzött vörös frígiai jakobinus sapka. Mint már utaltunk rá, ez fontos szerepet játszott az illuminátus beavatási rituáléban is. A szabadkőműves jelszó „szabadság, egyenlőség, testvériség” a legkülönbözőbb módszerekkel, tudatosan fellázított tömegek kiáltása lett, míg a vörös zászló az egyetemes szeretet szabadkőműves szimbóluma, a forradalmárok által Párizs utcáin büszkén hordozott zászlóvá vált. Véres időszak köszöntött ekkor Párizsra és egész Franciaországra. Mégis azt kell mondanunk, hogy a forradalom számos vezetőjét fennkölt ideálok vezették. Még a fanatikus Robespierre is szembeszállt a túltengő anyagias szemlélettel. Elítélte azokat az entellektüeleket, akiknek az elméletében nem maradt hely Isten számára. Egy másik vezető politikus Cemot ezt mondta: „A legfőbb lénynek a tagadása egyenlő magának a természetnek a megtagadásával”.

A forradalmat követő egy éven belül felosztották a nagybirtokokat a parasztok között, megszüntették a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, bevezették az árak ellenőrzését azért, hogy a szegényeknek egy bizonyos életszínvonalat biztosíthassanak. Sor került egy demokratikus alkotmány elfogadására is. A közbiztonsági bizottság olyan törvényeket hozott, amelyek szavatolták a szabad és ingyenes képzést, biztosították az ingyenes orvosi ellátást, és lefektették a jóléti állam alapjait.

Ezeknek az emberbarát újításoknak azonban igen magas volt az ára. A külföldi támadások veszélye, valamint az ellenforradalmi akciók megelőzése erősen centralizált diktatúrához vezettek, amelynek uralkodó csoportja a legvéresebb terror eszközeivel számolt le mindenféle ellenzékkel. Amint az minden radikális politikai mozgalom esetében történni szokott, azok, akik az új körülményeket bevezették, az újonnan nyert hatalmat mások elnyomására használták. Rosszabb elnyomókká váltak, mint azok, akiket elűztek. A bevezetett reformokkal tehát az volt a baj, hogy a színlelést, félrevezetést szolgáló taktika részeként csak időlegesnek bizonyultak. Soha nem gondolták őket komolyan az eseményeket vezérlő háttérerők.

Ismétlődő történelmi tapasztalat, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Ez annak a következménye, hogy a színlelő programot komolyan gondoló személyek a valódi célokat is ismerő aktorokkal szemben szükségszerűen alulmaradnak, amikor azok átveszik tőlük a közvetlen irányítást is. A túl naiv vagy túl sokat tudó strohmanokat eltávolítják. Így történt ez a szabadkőművesek esetében is. Azok közülük, akik részt vettek a forradalom előkészítésében és kirobbantásában, ennek a forradalomnak az áldozataivá váltak. A páholyok tagjainak többsége a nemesség soraiból került ki. 1789 után ezek a nemesek kezdtek kivonulni a szabadkőműves páholyokból. 1792-ben már csak kevés páholy működött, és ezekre is ellenségesen tekintett az akkori kormány. Ebben az évben az egyik templomos páholy nagymesterét a felheccelt csőcselék meglincselte. Gyanúba keveredett a szabadkőművesség azáltal is, hogy titkos működését egy tervezett ellenforradalom lehetséges álcázásának tekintették.

1791-ben már széles körben terjedtek a szabadkőműveseket és az illuminátusokat elérő vádaskodások. Ezek nagyrészt Cagliostro-nak az inkvizíció előtt tett beismerő vallomásán alapultak. Cagliostro 1789-ben azért, hogy megmentse az életét, azt állította bírái előtt, hogy folyamatban van az illuminátusok és a szabadkőművesek nemzetközi összeesküvése. Az a céljuk, hogy Európa szerte forradalmakat robbantsanak ki. Cagliostro szerint végső céljuk az volt, hogy a templomos lovagok eredeti művét befejezzék, vagyis megbuktassák a pápaságot, illetve ügynökeik útján átvegyék a bíborosi kollégium irányítását azért, hogy végül is egy illuminátus pápát helyezzenek a Vatikán élére, a pápai trónra.

Cagliostro azt vallotta, hogy hatalmas összegek vannak elhelyezve a holland, olasz, francia és angol bankokban. Ezeket a pénzeket az illuminátus pénzemberek adományozták azért, hogy a jövőben ezekben az országokban kitörő forradalmakat velük finanszírozzák. Cagliostro azt is állította, hogy a francia forradalmat a már akkor is nagy vagyonnal és befolyással rendelkező frankfurti Rothschild-ház pénzelte, amely kapcsolatban állt az illuminátusokkal. Egyes szerzők Cagliostro ezen állításait kétségbe vonják, illetve olyan kitalálásoknak tekintik, amellyel az életveszélybe került ember meg akarta menteni az életét.

Más kutatók, elsősorban az ún. revizionista történészek azonban állítják, hogy a frankfurti pénzemberek valóban jelentős összegekkel támogatták Ádám Weishaupt Illuminátus Rendjét, továbbá, hogy az illuminátusoknak két ága volt, az egyiknek élén a berlini Moses Mendelson bankár, a másiknak az élén pedig Ádám Weishaupt állott. 1796-ra már széles körben elterjedtek az új-templomos szabadkőművesek forradalomban való részvételéről szóló híresztelések. Utaltak rá, hogy a templomosok utolsó nagymestere, Jacques de Molay, a Bastille-ban volt bebörtönözve, mielőtt elégették a máglyán. Ugyancsak ez a Bastille volt a fellázadt tömegek rohamának a célpontja. Amikor a hóhér felmutatta a kivégzett XVI. Lajos fejét, a jelenlévők közül valaki így kiáltott: „Végre meg lett bosszulva Jacques de Molay”. Az 1243-ban született Jacques de Molay-t, a Templáros Rend utolsó ismert nagymesterét IV. vagy Szép Fülöp francia király parancsára a Rend többi vezetőivel együtt 1307. október 13-án, pénteken letartóztatták, majd Fülöp parancsára és V. Kelemen pápa jóváhagyásával 1314-ben máglyán elégették. Rámutattak a templomosok és a jezsuiták közti hasonlóságra is. Azt hangsúlyozták, hogy mindkét csoport titkos egyház létrehozására törekszik a katolikus egyházon belül. Az orleáni herceg – a francia szabadkőművesek nagymestere és Mirabeau közeli barátja – is az összeesküvők közé tartozott, mivel ő akart XVI. Lajos helyébe lépni. A híresztelések szerint az orleáni herceg titkos okkult rituálékat folytatott, amelyeket korábban csak de Molay ismert. Azt is mondták, hogy az orleáni herceg által használt relikviák de Molay-hoz tartoztak, amelyeket röviddel a halála előtt csempésztek ki a párizsi templomból. (2000-ben jelent meg angol szerzők tollából az a könyv, amely be akarja bizonyítani, hogy a torinói lepel valójában Jacques de Molay-t és nem Jézust ábrázolja. Christopher Knight és Robert Lomas „A második Messiás, a templomos lovagok, a torinói lepel és a szabadkőművesség nagy titka” c. könyvéről van szó.)

Augustin Barruel abbé 1797-ben megírta a jakobinizmus történetét. Ennek eredetét visszavezeti a manicheusok eretnekségére, amely a katarizmuson, az assassineken, a templomosokon, a szabadkőműveseken keresztül vezet a francia forradalomig. Barruel abbé szerint már az angol polgárháború is a templomos összeesküvés következménye volt. Ezt egyébként egyértelműen megerősíti az amerikai John J. Robinson „Born In Blood”, The lost secrets of freemasonry („Vérben született”, a szabadkőművesség elvesztett titkai) című munkájában, amely New Yorkban jelent meg 1989-ben. Az illuminátusok terve egy az egész kontinenst átfogó forradalom kirobbantására, sokkolta az akkori Európa uralkodóházait. Úgy érezték, hogy ők lesznek a következők. Poroszországban és Ausztriában utasították a rendőrséget, hogy számolja fel a titkos társaságokat. A bajor kormány 1790-ben súlyos bűncselekménnyé minősítette az Illuminátus Rendhez való tartozást. A titkos társaságtól való félelem eredményeként a brit parlament is megvitatta a törvénytelen társaságok betiltását. A törvényjavaslat, amely a szabadkőműveseket úgymond a szülőhazájukban tiltotta volna be, azonban nem került elfogadásra, mivel az angol szabadkőművesség eddig az időpontig nem vett részt a politikában, másrészt mögötte állt a brit arisztokrácia, és támogatta a királyi család is.

1809-ben, Franciaországban létrejött egy titkos szabadkőműves páholy, amely illuminátus minta alapján kívánt működni. Ez a társaság szélsőségesen republikánus álláspontot képviselt és aktívan törekedett, pl. a magántulajdon megszüntetésére. Napóleon ellen lépett fel, mert őt a forradalom elárulójának tekintette. Kapcsolatba lépett Európa más titkos társaságaival, akik a felforgatást és a forradalmat tekintették fő feladatuknak.

Franciaországban királypárti szabadkőműves páholyok is működtek titokban azért, hogy visszaállítsák a királyságot az országban. Ez utóbbiak Napóleon lemondását követően elérték, hogy XVIII. Lajos kerüljön a trónra. Egyes kutatók szerint ezek a páholyok részt vettek az 1830-as párizsi forradalom előkészítésében, amelynek eredményeként Lajos Fülöp, a polgárkirály, került a trónra. Ő a szárnyai alá vette a szabadkőműveseket, és fiát választatta meg nagymesterré. Halálát követően testvére követte a szabadkőművesség élén. Ugyanebben az évben Strassbourgban tartották a szabadkőművesség konventjét, ahol a radikális küldöttek már előrevetítették az 1848-as szabadkőműves forradalmat. Ezen a konventen német és olasz küldöttek is részt vettek, amelyek olyan titkos társaságokhoz tartoztak, akik az anarchizmust és a szocializmust hirdették.

Walther Rathenau Walther Rathenau 1867. szeptember 29-én született és 1922. június 24-én merénylet áldozata

lett. A „világforradalom vörös prófétájának” is nevezett Rathenau 1914 nyarán, a háború kitörésekor, a következőket mondotta a berlini Adlon szállóban von Bülow hercegnek – aki 1900-tól 1909-ig volt német birodalmi kancellár -, miközben a Brandenburgi kapura mutatott:

„Nem jön el az a pillanat, amikor a császár fegyverhordozóival, a világ legyőzőjeként, fehér rózsákon vonul át a Brandenburgi kapun. Ezen a napon a világtörténelem elveszítené az értelmét.”

Ezek a szavak egyértelműen mutatják, hogy az ambivalens Rathenau a lelke mélyén Németország ellenségeinek az oldalán állt, ezért a világháborút előkészítő és levezénylő háttérhatalom számára pontosan ő volt a megfelelő ember a legyőzendő Németország hadiiparának az irányítására, és a német fegyverek előállítására.

Hasselbacher német szerző szerint a császári Németország ellen sokat hangoztatott néhány vád közül az volt a legkedveltebb, hogy Amerika azért lépett be Németország ellen a háborúba, mert a németek nem tették érdekeltté a győzelmükben. Ha kölcsönöket vettek volna fel Amerikától, akkor az Egyesült Államok a németeknek segített volna. A másik sokat hangoztatott vád szerint a korlátlan tengeralattjáró harc váltotta ki Amerika részéről a hadüzenetet.

Az első világháború kimenetelét eldöntő Egyesült Államok magatartásának a jobb megértése végett Amerika pénzrendszerét kell szemügyre vennünk. A világháborút megelőzően az Egyesült Államokban már két jól elkülöníthető gazdasági hatalom létezett. Az egyik volt a reálgazdaságban működő termelőtőke, amely fizikai termékeket állított elő, és társadalmilag szükséges szolgáltatásokat nyújtott. Ehhez a termelőtőkéhez hamarosan kapcsolódott a pénztőke, amelynek 1913-ban sikerült az amerikai pénzrendszert a magánmonopóliumává tennie, és így ő rendelkezett a reálgazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeggel, a pénzzel, a hitelekkel, és ezzel a tevékenységével egyre nagyobb kamatjövedelemhez jutott. A pénzrendszer birtokában a pénzoligarchia korlátlan hitelekkel rendelkezett és ennek révén fokozatosan a termelő szférában is uralkodó szerephez jutott. A termelőtőke és a pénztőke képviselői azonban nemcsak együttműködtek, de keményen rivalizáltak is egymással. Az értékelőállító vállalkozók úgy vélték, hogy a pénzemberek – noha tevékenységükkel értéket nem állítanak elő, csupán a megtermelt értékeket osztják el a pénz segítségével – kisajátítják a munkát végző termelőtőke hasznát, és élősködnek a kockázatot viselő vállalkozókon. Ez a nagyhatalmú amerikai finánctőkés csoport a nemzetközi pénzügyi oligarchia egyre fontosabb részét alkotta. Természeténél fogva németellenes volt, mert a termelő tevékenység és értékelőállító munka elsőbbségén nyugvó német gazdaság veszélyes kihívást jelentett a számára.

A pénzrendszer nem állít elő értéket, de azok, akik ellenőrzik a gazdasági élet közvetítő közegét, bizonyos idő elteltével szükségszerűen az egész termelő tevékenység uraivá is válnak. A termelő és pénzvagyon birtokában pedig ellenőrzésük alá tudják vonni a politikai szférát is. Ezen állítások ellenőrzése végett is érdemes közelebbről tanulmányozni Walther Rathenau tevékenységét, és nézeteit. Rathenau az első világháború idején 1914. augusztus 9-től 1915. március 31-ig a császári Németország hadianyag ellátását és hadiiparát irányította. Az első világháborút követően, a weimari köztársaság idején pedig rövid ideig külügyminiszter volt. Az ő nevéhez fűződik a Szovjet-Oroszországgal 1922. áprilisában megkötött rapallói egyezmény, amelyben a két ország kölcsönösen lemondott egymással szembeni követeléseiről és helyreállította normális kapcsolatait.

Rathenaunak sokat idézik a bécsi Neue Freie Presse című lap 1909. december 25-i számában megjelent írását a világot irányító „háromszáz emberről”:

„A munkavégzés személytelen demokratikus területén a gazdasági vezetésben, ahol minden elhibázott szó kompromittálhat és minden sikertelenség bukást eredményezhet, ahol a részvényesek közgyűlésén a szuverén publikum szakszerűen dönt kinevezésekről és elmozdításokról, egy emberöltő ideje alatt létrejött egy oligarchia, amely ugyanolyan zárt, mint a régi Velence urainak köre. Háromszáz ember, akik közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens gazdasági életét, és utódaikat környezetükből keresik ki. Ennek a sajátságos jelenségnek a sajátságos okait, amelyek bevilágítanának a jövendő társadalmi fejlődés sötétjébe, most nem mérlegeljük.”

A költő Frank Wedekindhez írott levelében Rathenau közelebbről is megvilágítja kiket is ért a „háromszázak” alatt:

„A valódi „háromszázak” óvatosságból, és megszokásból letagadják hatalmukat. Ha megkérdezi őket, így válaszolnak: mi nem tudunk semmiről, ugyanolyan üzletemberek vagyunk, mint mások. Ezt követően nem háromszáz, de háromezer kereskedelmi ügynök jelentkezik majd, akik harisnyával, vagy művajjal kereskednek, és közlik: mi vagyunk azok. Névtelenségükben rejlik a hatalmuk. Ismerek egyet, aki nem a legjelentősebbekhez tartozik, aki egyáltalán nem találkozik senkivel, kivéve a borbélyát. Ismerek olyat, aki csaknem szegény, és egy hatalmas vállalatnak a tulajdonosa. Ismerek egy másikat, aki talán a leggazdagabb, és akinek a vagyona a gyerekeire van íratva, akiket gyűlöl. Többen beszámíthatatlanok. Egyik a jezsuiták számára dolgozik, egy másik a kúria ügynöke. Megint egy másik külföldi társaság megbízottjaként kétszáznyolcvanmillió konzollal rendelkezik, és a porosz állam legnagyobb hitelezője. Mindez bizalmas. De nézze, ezek az emberek a szokásos módon nem könnyen megközelíthetőek. A személyes közeledés nem szokásos utját pedig elutasítják. (Süddeutsche Zeitung Nr. 33. 1963. február 7.)

A diplomata gróf Harry Kessler 1928-ban könyvet írt barátjáról Walther Rathenau címmel, és ebben többek között megállapítja:

„Háromszáz ember, aki közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens gazdasági életét,” írta Rathenau 1909-ben, a Neue Freie Presse karácsonyi számában. Ő is ehhez a háromszázhoz tartozott, nyolcvannégy nagyvállalat felügyelő-bizottságának vagy igazgatóságának volt a tagja. Tevékenységének központjában az A. E. G. (Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft) állott, amely ahogyan ő 1907-ban írta, az akkori Európában vitathatatlanul a legnagyobb – központilag irányított – gazdasági szervezet volt. Számos üzemével, és leányvállalatával nemcsak Németországban, hanem Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Oroszországban, Svájcban, Dél-Amerikában nőtt naggyá Emil Rathenau biztos kezű irányítása alatt az évek során. És Walther Rathenau volt ez alatt apjának a jobb keze. De az A. E. G.-n kívül még számos más vállalkozása is volt, amelyeknek a megalapításában és irányításában kiemelkedő szerepet játszott…”

Harry Kessler könyvében így foglalja össze Rathenaunak a bolsevizmusról való véleményét: „Röviddel a Spartakus felkelés után 1919. februárjában Rathenau a következőket mondta

nekem: A bolsevizmus nagyszerű rendszer, amely valószínűleg a jövőhöz tartozik. Száz éven belül a világ bolsevik lesz. Azonban az orosz bolsevizmus olyan csodálatra méltó színdarabhoz hasonlít, amelyet megvesztegetett ripacsok adtak elő, és Németországban is, ha elérkezik a kommunizmus, ugyanilyen ripacs módra lesz előadva. Hiányoznak az emberek egy ennyire bonyolult rendszerhez. Ez sokkal kifinomultabb és magasabb szintű szervezési képességet igényel, mint ami nálunk megtalálható. Nem rendelkezünk megfelelő formátumú emberekkel. Talán az angolok és az amerikaiak igen. Mi németek őrmester módjára tudunk szervezni, nem azon a magasabb fokon, amit a bolsevizmus megkövetel. Éjszakánként bolsevik vagyok. Nappal azonban, amikor úton az üzembe látom munkásainkat és alkalmazottainkat, akkor nem vagyok az. Pontosabban, még nem. Megismételte többször: Még nem.”

Ellenfelei Walther Rathenaut a világforradalom prófétájának titulálták. A munkások és katonák, akik 1918-ban a forradalomban részt vettek, nem tekintették Rathenaut a forradalom vezetőjének. Ezt a véleményüket indokolja, hogy Rathenau vállalkozó, azaz egy nagyvállalat igazgatója volt, és 1918. október 7-én minden fegyverviselésre alkalmas férfi felfegyverzésére és az ellenséggel szembeni bevetésére szólított fel, vagyis látszólag a császár ügyét képviselte. Ludendorff tábornok így ír erről: „Kriegshetze und Völkermord” (Háborús uszítás és népírtás) című könyvében:

„Walther Rathenau a sajtóban közölt cikkében népfelkelésre szólít fel azért, hogy szándékát hatásosan álcázhassa.”

1918. novemberében Rathenau a következőket mondotta a bajor forradalmi kormány vezetőjének Kurt Eisnernek:

„Az utolsó pillanatban még sikerült nekünk minden felelősséget Ludendorffra hárítani. (Ludendorff: „Meine Lebenserinnerungen”, „Visszaemlékezések életemre”).

Mivel Rathenau kedvezően viszonyult a bolsevizmushoz, ezért élesen elutasította a szocialisták egyenlőségi eszméit. Így ír erről:

„Törésre került sor a szocialisták körében. A munkástömegek értenek a romboláshoz, az alkotó munka az agyaknak a dolga. Csak a szellem arisztokratái által vezetett munkásosztály hozhat létre egy új társadalmat. Ez nem az egyenlőség társadalma lesz, mivel az egyenlőség lehetetlen!”

Az író, Emil Ludwig 1921. júniusában a következőket írta a Neue Zürcher Zeitungban Rathenauról miniszterré történő kinevezése alkalmából:

„Külügyminiszterré való kinevezése külkapcsolatainkban az európaiak közötti megértő tárgyalásokat jelenti. A belpolitikában a szociális kiegyenlítődés, az osztályok és népek megbékélése lenne Rathenau eszmei célkitűzése. Ehhez a maga módján kész és gyakorlati programmal rendelkezik, amely egész Németországban és már a kezdéskor megvalósítható. Az idő, az emberek, és a németek ismerőjeként tisztában van ezzel, de tudja úgy is, mint pesszimista. Mégis olyan emberként fog munkájához, aki egyszerre cselekedni és gondolkodni is tud… Rathenaunak minden előzékenysége ellenére diktátori gondolkodásmódja van, hajlik a szakszerűségre, és inkább tovább megy, semmint hogy megváltoztatná azt az utat, amelyen már egy évtizede halad… Egy ilyen, a politikai életben egyéni utat járó személy számára nem helyes irányelveket előírni, mégis ma ezt mondják: Rathenau antimilitarista, antinacionalista, antikapitalista. Az egyszerűsítésnek, a leszerelésnek, a tervgazdálkodásnak és a nemzetközi közgazdaságnak a híve. Ezért valójában a külföld támogatottja, nevezetesen Angliáé, de csak igen kevesen tudják, hogy 1920-ban Spaa-ban egyedül ő akadályozta meg a kudarcot, és hozta létre az egyetlen megegyezést, amely 1918. óta a háborús felek között létrejött.”

A jövőről így ír Walther Rathenau a „Nach der Flut” (Özönvíz után) című írásában: „A legtöbben még nem ismerik sorsukat, nem tudják, hogy őket és gyerekeiket feláldozzák. A

föld népei sem tudják még, hogy az egész emberi nemről van szó. Talán még azt sem tudják, kivel küzdöttünk. Egyesek azt mondják: igazságosság. Mások ezt: megtorlás. Vannak akik pedig ezt: bosszú. Tudják, hogy amit igazságosságnak, megtorlásnak, és bosszúnak neveznek az gyilkosság? Mi, akik némán, de nem vakon viseljük sorsunkat, még egyszer felemeljük hangunkat úgy, hogy hallja a világ, és panaszkodunk. A föld népeinek, azoknak, akik semlegesek, és azoknak, akik barátságosak voltak, a szabad tengerentúli államoknak, az újonnan született államoknak, az eddig ellenséges nemzeteknek, népeknek, akik itt vannak, és majd akik utánunk jönnek, az elválás bánatában mély, ünnepélyes fájdalommal és lángoló panasszal véssük a lelkükbe:

Meg leszünk semmisítve. Németország élő testét és szellemét megölik. Németek millióit űzik nélkülözésbe és halálba, hazátlanságba, szolgaságba, és kétségbeesésbe. A szellem népeinek egyike eltűnik a földgolyóról. Anyái, gyermekei, meg nem született utódai halálra vannak ítélve. Megsemmisítenek minket tudatosan és látva – a tudók és a látók. Nem úgy, mint az ókor primitív népeit, akiket gyanútlanul és némán száműztek, és rabszolgasorba juttattak. Nem fanatikus bálványimádók által, akik azt hitték, hogy egy emberfaló szörnyet imádnak. Európai vérű testvérnépek semmisítenek meg minket, akik Istent és Krisztust imádják, akiknek élete és alkotmánya az erkölcsösségen nyugszik, akik az emberiességre, a lovagiasságra, és a civilizációra hivatkoznak, akik a kiontott vért gyászolják, akik az igazságos békét, és a népek szövetségét hirdetik, akik felelősséggel tartoznak a földgolyó sorsáért.

Jaj neked, és a lelkednek, aki meg merted nevezni az igazságosságnak ezt a vérbíróságát. Legyen bátorságod, mondd ki, és nevezd nevén: ezt úgy hívják bosszú. Kérdezlek titeket, valamennyi nép, vallás és tudomány szellemi embereit, államférfiakat és művészeket, titeket kérdezlek, valamennyi nemzet munkása, proletárja és polgára, téged kérdezlek, mélyen tisztelt Atya, a katolikus egyház legfelsőbb ura, téged kérdezlek Isten nevében: szabad-e a föld egy népét bosszúból testvérnépei által megsemmisíteni, és nem ez lenne-e az utolsó és legszerencsétlenebb a népek között?

Szabad-e egy európaiakból álló élő népet gyermekeivel, és meg nem született utódaival, szellemi és testi lététől megfosztani, robotmunkára ítélni, és kitörölni az élők sorából?

Ha ez a szörnyűség megtörténik, amelyhez viszonyítva minden háború csak előjáték volt, úgy tudnia kell a világnak, mi történt, és mit szándékozik tenni. Nem szabad soha azt mondania: Nem tudtuk és nem akartuk ezt. Isten színe előtt és az örökkévalóság felelőssége előtt higgadtan, és hűvösen kell kimondaniuk: Tudtuk ezt, és akartuk ezt.” (Nach der Flut, 60-68. oldal.)

Rathenau így folytatja fejtegetéseit: „Aki húsz éven belül a világ egykor legvirágzóbb országai közé tartozó Németországba látogat,

el fog süllyedni szégyenében és bánatában. Az ókor nagy városai, Babilon, Ninive, Théba, puha

agyagból épültek, a természet szétporlasztotta őket, kiegyengetve a földet és a dombokat. A német városok nem válnak romhalmazzá, hanem félig halott, megkövesült tömbökké, amelyek részben még nyomorúságos emberek által lakottak. Néhány városnegyedben még lesz élet, de minden fény és vidámság nélkül. Fáradt lények vánszorognak a repedezett flaszteren – a lebujok meg vannak világítva. Az országutak széttöredezve, az erdők lepusztulva, a mezőkön szegényes vetés. A kikötők, vasutak, csatornák tönkremenve, és mindenütt szomorú emlékeztetőként láthatók a nagyság idejéből származó viharvert építmények.

Körös-körül fényben virágoznak a megerősödött régi és új országok, virágzik az új technikájú és erejű élet, amelyet az elhaló ország vére táplál, és amelyet elüldözött fiai szolgálnak. A német szellem, amely a világért dalolt és gondolkodott, a múlté. Egy nép, amelyet Isten az életre teremtett, amely ma még fiatal, és életerős, élt, és immáron halott. Vannak franciák, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé erős szomszédot. Vannak angolok, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé még egy szárazföldi versenytársat. Vannak amerikaiak, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé gazdasági konkurenseket. Ezek az emberek lennének nemzeteik igazi képviselői? Soha. Minden erős nemzet elutasítja a félénkek és az irigyek hangját. Vagy a bosszúállók lennének nemzeteik igazi képviselői? Semmikor. Ez a szörnyű szenvedély nem lehet tartós erkölcsös embereknél.

Mégis, ha a félénkek, az irigyek, és a bosszúállók egyetlen órában, a döntés órájában győznek, és nemzeteik három nagy államférfia erre szánja el magát, a sors beteljesedik. Akkor Európa boltíves épületéből a legerősebb kő lemorzsolódik, és Ázsiának a határai kiterjednek a Rajnáig, a Balkán pedig az Északi tengerig. Kétségbeesett, nem európai szellemiségű emberek hordája telepszik a nyugati civilizáció kapui elé, amely nem fegyverekkel, hanem fertőzéssel fenyegeti a biztonságban élő nemzeteket. Soha nem származhat jog és boldogság jogtalanságból. Soha nem látott módon megbűnhődünk azért a jogtalanságért, amit Németországnak függetlensége és önállósága elvesztésével ártatlanul magára kellett vállalnia. Ha azonban a nyugati nemzetek nyugodt, hideg megfontoltsággal, óvatosságból, érdekből, vagy bosszúállásból lassan megölik Németországot, és ezt igazságosságnak nevezik, ha bejelentik a népek új életét, a kiengesztelődés örök békéjét, és egy népszövetséget, úgy soha nem lesz valódi értelemben vett igazságosság, és az emberiség – minden győzelme ellenére – soha nem lesz ismét vidám és felszabadult.

Ólomsúly fekszik rá földgolyónkra, és többé nem szabad szellemmel születnek az eljövendő nemzedékek. A bűn bilincsei, amelyet most még le lehetne rázni, széttörhetetlenné válnak, és végérvényesen láncra verik földünket. Az eljövendő korszakok viszályai, háborúskodásai egyre elkeseredettebbé és megosztóbbá válnak, mert át lesznek itatódva a kölcsönös igazságtalanság érzésével. Soha nem nehezedett hasonló hatalom és felelősség egy triumvirátus homlokára. Ha az értelemmel bíró emberi történelem azt akarta, hogy három ember elhatározása révén egyetlen óra döntsön földünk évszázadairól, és emberek millióiról, akkor ilyen órát akart: Egyetlen színt valló kérdést kellene a győztes – civilizált és vallásos – nemzeteknek feltenni. A kérdés így hangzik: Emberiesség vagy erőszak? Kiengesztelődés vagy bosszú? Szabadság vagy elnyomás? Valamennyi nép fiai és lányai, gondoljátok meg ezt! Ez az óra nem csak rólunk, németekről dönt, ez rólunk és rólatok, mindannyiunkról határoz. Ha ellenünk ítél, viselni fogjuk sorsunkat, és megyünk a földi megsemmisülésbe. Jajszavunkat nem fogjátok hallani. Mégis hallatszani fog ott, ahol emberi kebelből fakadó jajkiáltás még soha nem maradt meghallgatás nélkül.” (Nach der Flut, 69-72. oldal)

Egy jövőbeni második világháborúról ír 1919-ben Walther Rathenau abban a tanulmányában, amely a „A háromszoros forradalom kritikája” címet viseli:

„Függőségi viszonyaik miatt tűntek el az ókori államok, mert a feltörekvő alsóbb rétegek nem hagyják magukat állandóan az uralkodó csoportok által megkötözni. Csak társadalmi tagozódás nélküli népek, mint Kína rendelkeznek örök élettel. Az új, valamennyi közt a legerkölcstelenebb társadalmi réteg a proletariátus, amely első naptól kezdve a szívében viseli a halál csíráit. Belső forradalmak, miként azt a szocializmus teoretikusai hiszik, nem tudják megrendíteni a fennálló rendet, csak a világháborúk formájában jelentkező külső megrázkódtatások. Az elsőre már sor került. A legkisebb ellenállás helyén kellett lángra lobbannia, és itt rázkódott meg a legjobban a fennálló rend. A Nyugat építménye még nem ingadozik. Ott még évtizedeken át magasodhatnak az emeletek. Mégis közeleg – a világrendőrség ellenére – a következő világháború, amelyet nem mi robbantunk ki, amit azonban a mi érdekünkben vívnak meg. A legkisebb ellenállás – újabb – helyén fog ismét kitörni, azaz az elmaradottság és igazságtalanság helyén. (Nach der Flut, 47-48. oldal)

A kommunizmus jövőjét így látja Rathenau a „Der Kaiser” (A császár) című írásában:

„Az 1917-es orosz forradalom patetikus eszméje az emberiség. Óhajtott célja: a (jelenlegi) proletariátus diktatúrája, és az eszményített anarchizmus (az állami erőszak és az államrend tagadása). Gyakorlati törekvése: az európai struktúra megszüntetése a szocializálandó szabad államok egységesített államformájával. A Kelet gyakorlati gondolkodása egy évszázadon át olyan könyörtelenül meg lesz valósítva, mint jelenleg a Nyugat gyakorlati gondolkodásmódja. Az idők hátterében ott áll várakozva egy utolsó célkitűzés: Az államformák felszámolása, és helyettesítésük önigazgató, kulturális tömörülések rugalmas rendszerével, egy transzcendens eszme uralma alatt. Ez az eszme azonban a tudat egy megváltozott fokozatát feltételezi.” (Der Kaiser 55. oldal)

Walther Rathenau a továbbiakban ezt írja a jövőről: „A harc évtizedei, megszakítva a fegyverszünetek éveivel, a tömeggyőzelmek éveivel, a reakció

éveivel. A küzdelem kulturellenes eszközökkel folyik. Sztrájk, öncsonkítás, szabotázs, a végtelen gátlástalansággal működtetett bankóprésből származó vesztegetési pénz. Nemzedékek, akik fegyelmezetlenül, és tiszteletlenül nőnek fel, a munkakedv elveszítése, nélkülözés, élvezet általi kábultság, hataloméhség, gátlástalan önzés, és végtelen fecsegés. A képzés elromlik, a szellem elrejtőzik a remetelakokban, a művészi alkotások és jártasság veszendőbe megy, az erdőségek és a természeti értékek elpusztulnak. Volt idő, amikor Róma egy földdarab volt tizenkétezer lakossal. Enyhe kép összehasonlítva a nagyvárosi poklokkal, melyekben végbemegy az új kulturális összeomlás.

Eddig a föld évszázadokon keresztül épült, gyarapodott, megőrződött, megkímélődött, anyagi és szellemi javakban bővült, és kevesek élvezetét, képzését, kifinomodását szolgálta, most viszont jön a leépülés, a tönkremenés, a szétszóródás, és az eldurvulás évszázada. Jaj nektek építmények, festmények, könyvek és kertek! A művészi jártasság, és kézművesség átadása, a tanulási készség, képzés és technika, az élet- és közlekedési formák, a munkaszeretet, rend és gondosság átlépik az elszegényedés rég feledésbe ment mélységeit; És ha valamikor felébred a világ mély téli álmából, csodálkozó szemekkel, romantikus vágyódással fog kultúránkra emlékezni összegyűjtve szétszórt emlékeit. Egyben lesz csak fölényben velünk szemben, de abban döntően: már nem lesz többé a kevesek világa és korszaka, hanem mindenkié lesz…Romok mögöttünk, és romok előttünk. 'Az átmenet nemzedéke vagyunk, trágyázásra rendelt, nem méltó az aratásra,' írtam a háború kezdetén…” (Der Kaiser 57-58. oldal)

A „Háromszoros forradalom kritikájában” Walther Rathenau a következőképpen körvonalazza Németország jövőjét:

„Prometheus Németország! Még akkor is, ha soha többé nem tudod sziklához láncoló kötelékeidtől megszabadítani magadat, ha Istennek áldozott véred szégyenben és fájdalomban öntözi a földet, szenvedj a nagy áldásért, amely csak keveseknek, az erőseknek adatik meg. Ne küzdj többé a boldogságért, mert neked más rendeltetett. Nincs bosszú, nincs igazságtétel, sem hatalom, sem jólét, amely megvált. Légy, ami voltál, aminek lenned kell, amiről soha nem volt szabad elfeledkezned. Légy gyűlölt, és ne gyűlölj. Légy kigúnyolt, és ne védekezzél.

Sámson Németország! Szemed vak, homlokod csupasz. Fordíts tekinteted magadba, és titáni erődet fordíts magad ellen. A föld tartóoszlopait nem fogod széttörni, az ítélkezés nem a tied. Hajtsd a filiszter malomkerekét, és énekeld Isten dalát.

Ahasvérus Németország! Nincs hatalmad meghalni. Német lábak tapossák a földet, és otthont keresnek. Keserű kenyeret eszel, és a hazád nem lesz a te hazád. Az idegen ajtóktól elüldöznek fáradt szemeid tompa tekintete miatt.

Óh, Németország! Szeretve balga vakságodban, tízszeresen szeretve Isten-felejtő tévelygéseidben és bűneidben, tízezerszeresen szeretve szégyenteljes szenvedéseidben, mit tudsz a sorsodról? Mit tudsz arról, hogy a szellemed miatt létezel, a szellemed miatt, amit nem ismersz, mert elfelejtetted és megtagadtad. Védd magad! Saját magad miatt nem szabad meghalnod és nyugodnod. Le vagy tartóztatva, elbuktál, és ha az emberek kezei elengednek, Isten kezébe hullsz.

Mi, akik nem vagyunk forradalmár lelkületűek és nem csináltunk forradalmat, kaptunk egyet ajándékba, mi, akik nem születtünk a politizálásra, akik hitetlenül és meggyőződés nélkül játszottunk a politikával és a világhatalommal, kudarcot vallottunk, mi, akik nem földi jóra vagyunk teremtve, hagytuk magunkat elkápráztatni és elkábítani, jóllakottá és butává lettünk, belépünk most a nagy forradalom száz évig tartó szegénységének a birodalmába. Nem azért, hogy elnyerjük a boldogságot, hanem azért, hogy beteljesítsük a törvényt, az újjászületés, a megújulás és a lélektől való áthatottság törvényét.

A bosszúállás forradalma nem méltó hozzánk. A jólét forradalma tévedés, és mellékes dolog.

A felelősség, az emberi méltóság, a jellem és a szellem forradalma van elrendelve és kiosztva ránk.

Ebben összefonódnak a társadalmi berendezkedés és a szellemi törekvések. Az intézmények szellemi beállítódás nélkül nem maradandóak. Átcsapnak az ellentétükbe. Az orosz kommunizmusból tatár oligarchia lesz. A szellemi törekvések viszont nem tudnak érvényesülni intézményesülés nélkül, és játékos utópizmusban (valóságidegen világjobbításban) végződnek.

„Amit átélünk, és megvalósítunk, az a folyamatosan lobogó világtűz örökkétartó élesztésének a része, amely megolvasztja az anyagot azért, hogy felszabadítsa a szellemet.(1919. június)”

Rathenau kereste a halált

Walther Rathenaut 1922. június 24-én, amikor 11 óra körül nyitott személyautóban lakásától a

berlini hivataláig hajtatott, egy korábbi tengerésztiszt, Kern, aki a Consul nevű szervezethez tartozott, agyonlőtte. A merénylők köréhez tartozott többek között egy 16 éves fiatal is. A merénylők a Kőnigshallén, a hivatalába hajtó Rathenau kocsija mögé hajtottak, és autóját a járdához szorították. Egyikük géppisztollyal sorozatot engedett Rathenauba, míg a másik gránátot dobott az autójába, amely kiemelte az üléséből. Az egyik merénylőt megölte a rendőrség, a másik önmagával végzett. Amikor később az összeesküvő csoport más tagjait is kihallgatták, kiderült, hogy Rathenaut azokhoz a háromszázakhoz sorolták, akikről az áldozat is állította több írásában, hogy valójában ők gyakorolják a hatalmat a háttérből Európa gazdasági élete felett. A merénylők listáján Rathenaun kívül még szerepelt Theodor Wolff, egy berlini lap szerkesztője, valamint Max Warburg, a Warburg bankház akkori feje. Max Warburgnak, aki az első világháború alatt a császári Németország Hírszerző Szolgálatát is vezette, majd kulcsszerepet játszott a versaillesi békeszerződés elfogadtatásában, mindig erős fenntartásai voltak Rathenauval szemben. A jólöltözött, mozgékony iparmágnást, a hadiipar főnökét igen művelt embernek és kiváló szónoknak tartotta, de szemére vetette, hogy hiú, kibírhatatlan szószátyár, aki nem egyszer az egész vacsorát szólóban átbeszélte monoton hangon, miközben a többiek dermedt csöndben hallgatták. Max Warburg, aki úgy tekintett magára, mint aki gyakorlatiasan a lényegre egyszerűsíti a bonyolult kérdéseket, nem szerette Rathenaut, aki hajlamos volt, hogy a komplex dolgokat a legvégsőkig tovább bonyolítsa.

Chaim Weizmann Rathenaut a német kultúrába beilleszkedő német zsidók tipikus képviselőjének tartotta, akik „úgy tűnik nem tudták, hogy vulkán tetején ülnek…” Max Warburggal ellentétben Rathenau kereste a nyilvános szereplést. Az 1920-ban megtartott Spaa-konferencia után ezért a szélsőjobboldali összeesküvők célpontjává vált. 1922. januárjában Rathenaut külügyminiszterré nevezték ki, és ezzel életét folyamatosan kockáztatnia kellett. Genovában elmondott szovjetbarát beszédével magára vonta a szervezkedő nácik haragját. Amikor Genova után Max Warburg és Rathenau együtt ebédelt, a hirtelen megöregedett Rathenau a következőket mondta: „Ezen a napon Genovában ezt mondtam magamnak: ebben a pillanatban Max Warburg biztos így szól Melchiorhoz: milyen s……t csinál Rathenau magából.” Max később bevallotta, hogy valóban hasonló tartalmú megjegyzést tett, de diplomatikusabban megfogalmazva. Rathenau a rákövetkező hetekben többször is panaszkodott, hogy rengeteg fenyegető levelet kap.

Harry Kessler gróf ezt írja a merényletről: „Hogy ki adta a költséges előkészületekhez a pénzt ezeknek a teljesen eszköztelen fiuknak és

fiatalembereknek, minden beható nyomozás ellenére sem tudták megállapítani, ahogy azt a birodalmi főügyész az eljárásban közölte.”

Walther Rathenaut halála előtt többször is figyelmeztették az ellene irányuló halálos merénylet terveire. Erről így ír Kessler:

„Berlinbe való visszatérését követően május végén egyre több jel volt észlelhető, hogy komoly veszélyben van az élete. Minden oldalról figyelmeztették. Az egyik figyelmeztetésről, amely különösen nyomatékos volt, az akkori birodalmi kancellár, Dr. Wirth számolt be egy hozzám írott levelében: „Helytálló, hogy a német történelemnek ezekben a sötét napjaiban, amikor a legmélyebben aggódnunk kellett hazánk egységének a megtartásáért, és amikor a belső szétesés és polgárháború veszélye fenyegetett, egy katolikus pap a birodalmi kancelláriába jött és egyszerűen néhány szóval közölte a legkomolyabb formában, hogy Rathenau miniszter élete veszélyben forog. A magam részéről érthető módon nem tettem fel ellenkérdéseket. Az egész eset csak köztem és a katolikus lelkész között zajlott. Tudatában voltam ennek a közlésnek a komolyságával, és megfelelően tudomására hoztam a birodalmi

kancellária illetékes helyén. Ezt követően felhívtam Rathenaut. Kemény szavakkal megkértem, hogy adja fel ellenállását egy erősebb biztonsági szolgálattal szemben. Ezt jól ismert – és sok barátja által már ismerős – meghitt hangon határozottan elutasította. Ezután közöltem vele az előzőekben vázolt eljárást, és megkérdeztem, vajon belátja-e, hogy a katolikus pap lépése rendkívül komoly dolognak számít. Közlésem mély benyomást tett Rathenau miniszterre. Mintegy két percig sápadtan és mozdulatlanul állt előttem. Senki sem merte egyetlen szóval sem megtörni a csöndet. Rathenau szemei, mintha egy távoli földre tekintettek volna. Sokáig küszködött magával. Hirtelen végtelen jóság és lágyság tükröződött az arcán és a szemeiben. Nagy lelki nyugalommal, amelyet soha sem láttam nála, noha belső önuralmának a mértékét egyes komoly kérdések szakszerű megvitatásánál már megismertem, közelebb lépett hozzám. Rátette a kezeit a vállamra, és ezt mondta: „Kedves barátom, semmiség. Kinek kellene velem bármit is tennie?” Beszélgetésünk ezzel nem ért véget. Az említett közlés komolyságának, és a rendőri őrizet abszolút szükségességének az ismételt hangsúlyozása után nyugodtan és higgadtan távozott a birodalmi kancelláriából egy számomra érthetetlen biztonságérzés kifejezésével. Sajnos, miként azt később hallanom kellett, Rathenau ismételten kikérte magának, hogy őrizzék a személyét.”

Nekünk is vannak kérdéseink. Honnan szerzett tudomást a katolikus pap a tervezett merényletről? Miért utasította el következetesen Rathenau saját személyének a rendőri védelmét? Egy ilyen testőri feladat minden más esetben teljesen magától értetődő lenne. Tudta-e Rathenau, hogy a rá kimondott halálos ítélet elől úgysem tud elmenekülni? Vagy talán Rathenau ítélte halálra Rathenaut?

Walther Rathenau résztvevője volt az 1920. júliusában Spaa-ban tartott konferenciának. A kemény jóvátételi feltételekkel kapcsolatban – hosszas gyötrődő vívódás után – kijelentette, hogy Németországnak nincs más választása, mint elfogadni azokat. Számon tartották vele kapcsolatban azt is, hogy 1912-ben megjelent könyvében azt állította, hogy háromszáz ember dönt Európa gazdasági sorsáról. A rendkívül művelt Rathenau, aki Dieter Rüggeberg kutatásai szerint a B'nai B'rith-nek, a tekintélyes szabadkőműves jellegű zárt társaságnak is a tagja volt, meghasonlott emberként lelkileg kettős életet élt. Álljon itt még egy idézet arról, hogy miként vélekedett a materializmusról és a bolsevizmusról:

„Őrizkedjenek a tévedéstől… A bolsevizmus nem csak csábító tanítás, hanem olyan eszme, amit könnyen át lehet ültetni a gyakorlatba… A bolsevizmus Oroszországban módszeres és szervezett lesz, ahogyan a korábbi időkben a cári birodalom volt. Mindenki a saját helyén lesz. Az értelmiségiek lesznek legodaadóbb előmozdítói, az új rend megalkotói.”- írta a Liberte-ben 1920. szeptember 28-án.

Az előzőekben bőségesen idéztünk a Németországot szerető, a német nép sorsa felett őszintén bánkódó hazafias Rathenautól. De az ambivalens, gyötrődő, szinte tudathasadásos Walther Rathenaunak volt egy másik – könyörtelenül kegyetlen – énje is. Ennek bemutatására most a halála után megjelent „Nachgelassenen Schrichten” (Hátrahagyott írások) című művéből idézünk. E mű első kötetének 113. oldalán olvasható egy levél, amelyet a Janus arcú Rathenau 1920. február 6-án küldött Franciaországba:

„Németország nem akar bosszú-háborút és nem fog bosszú-háborút viselni. Éppen ezért Franciaországnak, ha ragaszkodik Németország önmegbecstelenítéséhez, akkor a saját biztonsága végett le kell vonnia a logikus következtetéseket: meg kell semmisítenie hatvanmillió németet. Ha nem vonja le ezt a következtetést, akkor nincs eszköz Franciaország biztonságának és létezésének évszázadokon keresztül tartó megvédésére. Mert élő marad Európában annak a szörnyű és példa nélkül álló igazságtalanságnak az emlékezete, amelyet nem a háború szenvedélyével, hanem a béke hideg megfontolásával követtek el. A német nemzet továbbélése révén marad életben ez az igazságtalanság, és ismételten érvényesítve lesz Franciaországgal szemben függetlenül attól, hogy azt Németország akarja, vagy sem, bárki által, akinek viszálya támad Franciaországgal.

Olyan emberekben, akik mint egy család – az európai család – tagjai ennyire közel élnek egymáshoz, a véres bűntény emlékezete nem hal ki addig, amíg jóakarat által nem lesznek levezekelve. Ez a bűntény égbe kiált és a népek nem nyugodnak meg. Franciaország ma politikailag igen erős. Nagy és győztes hadserege, valamint hatalmas szövetségesei vannak. Még akkor is, ha az Olaszországgal, Angliával és Amerikával való szövetség – pillanatnyi lazulás nélkül – ötszáz éven keresztül fennállana, akkor is csak egy tanács adható Franciaország minden emberének: ne bízzátok erre magatokat.

Semmisítsétek meg Németországot, a szó legszorosabb értelmében. Öljétek meg embereit, telepítsétek be a földjét más népekkel! A birodalom feldarabolása kisebb államokra nem elég. Ha meg akarjátok becsteleníteni a szomszéd nemzeteteket, akkor pusztítsátok el, hogy megsemmisüljön az emlékezete. Marad továbbra is elegendő hatalmas nép. Ha egy pillanatban az egyik közülük szembeszáll veletek, amikor nem vagytok politikai erőtők teljében, úgy az a német szégyen emlékével küzd majd

ellenetek, és veletek szemben érvényesíti majd ezt az emlékezetet. Semmisítsétek meg ezt az emlékezést a német nép elpusztításával.”

Azért ismertettük részletesen Rathenau életútját és nézeteit, mert őróla egész biztosan tudhatjuk, hogy a világot befolyásoló, irányító hatalmi elit tekintélyes tagja volt. Elképzelhető, hogy Rathenau ambvivalens életvezetése és túlságosan sokat sejtető, féltetten őrzött titkokat is eláruló nyilatkozatai miatt kegyvesztett lett a pénzügyi oligarchia legfelsőbb vezetői előtt. Max Warburg és Chaim Weizmann már idézett nyilatkozatai arra utalnak, hogy Rathenaut túlságosan is elnémetesedett kultúrájú, rendkívül tehetséges, de szószátyár fecsegőnek tartották, aki veszélyesen sokat elárult a nemzetközi háttérhatalom legféltettebb titkaiból. Az nyilvánvaló, hogy nem a pénzügyi oligarchia tette el közvetlenül a láb alól. De a kezdő impulzus – a legnagyobb titokban – jöhetett tőle is. A mai napig nem ismertek azok, akik a megbízást és a pénzt adták merénylőinek. Az elkövetők közül ketten is az életüket vesztették: az egyiket megölték, a másik öngyilkos lett. Tehát tanúk nem maradtak.

Az is különleges, ahogyan Rathenau nem volt hajlandó eltűrni, hogy miniszternek kijáró személyi védelemben részesüljön. Ez megint csak arra enged következtetni, hogy Rathenau tisztában volt végzetével. Valószínűleg jobbnak látta, ha megkönnyíti a sorsa felől döntőknek – akik között ott lehetett saját másik énje, az illuminátus Rathenau is – a rá kimondott halálos ítélet végrehajtását. A Németországot és népét többes szám első személyben megrendítően elsirató érzelmes Rathenau képes volt jéghideg racionalizmussal ajánlani a franciáknak szeretett német hazája és jóravaló népe módszeres elpusztítását. A németek sorsa felett bánkódó Rathenau sorai szenvedélyesek és fájdalmasak. Vigasznak szánt halottsiratása azonban nemcsak megható, de véresen kegyetlen is. Mert Rathenau nemcsak német hazafi, haladó gondolkodású szocialista politikus, hanem Illuminátus is volt, azokhoz a „Háromszázakhoz” tartozott, akik évszázadokban gondolkodnak, és akik minden tettüket egy világstratégia megvalósításának rendelik alá. A hazája sorsán őszintén bánkódó Rathenau életének feláldozásával is sorsközösséget vállalt azzal a néppel, amelyet az illuminátus Rathenau lenézett, hidegen és cinikusan elárult. Rathenaut, az érzelgős hazafit – mindenki mást megelőzően – az illuminátus világstratégiának elkötelezett világpolgár Rathenau ítélte halálra. A merénylők csak az ítélet végrehajtói voltak.

(Az „Illuminátusok és Németország” című sorozatunk befejező része után közöljük az idézetek

és a felhasznált munkák jegyzékét.)

Mit üzen a mának a cári család rituális kivégzése?

Lenin és hadügyi népbiztosa, Trockij, a Vörös Hadsereg parancsnoka, meg akart szabadulni a cári családtól. Úgy gondolták, hogy puszta létük veszélyt jelent a kommunista forradalomra, mert az orosz nép bármikor visszahívhatja őket. A kivégzést a legfelsőbb bolsevik vezetőség, Lenin, Trockij és Szverdlov (az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke) parancsára a CSEKA kivégzőosztaga hajtotta végre 1918. Július 18.-n Jekaterinburgban. (Ezt az urali várost 1924-ben, Szverdlov halála után 5 évre, Szverdlovszknak nevezték el. Mára visszakapta eredeti nevét.) A csekisták megölték a cárt és feleségét, a trónörököst, a négy nagyhercegnőt, a cári család orvosát, Dr. Botkint, a férfi és női szolgálót, a szakácsot és a család kutyáját. A cári uralkodóház azon további tagjait, akik még igényt tarthattak volna a trónra, másnap ölték meg. Köztük volt Mihajlovics, Konsztantinovics és Vlagyimir Paley nagyherceg, valamint Elizabeth Ferodorovna nagyhercegnő. Mindannyiukat a szibériai Alapajevszkben dobták egy kútba. Michael Alexandrovics nagyherceget, kíséretével együtt, pedig Permben gyilkolták meg.

Már utaltunk rá, hogy a cári család kivégzésére szabadkőműves rituálé szerint került sor. Annak a szobának a falára, amelyben a kivégzés történt, vérrel egy misztikus jelet írtak, három nagy „L” betűt, aláhúzva. A falról készült eredeti felvétel szerint úgy tűnik, mintha ezek a jelek jobbról balra lennének írva. A betűk fordított helyzetének azonban nem ez az oka, hanem az, hogy aki írta, háttal állt a falnak, leszorított jobb karral, így formálva ki a három betűt valójában balról jobbra, igazi kabalista stílusban. 1920-ban, amikor ismertté vált ezeknek az okkult szimbólumoknak a jelenléte, akkor számos publikáció jelent meg azzal a céllal, hogy megmagyarázza ezeknek a szimbólumoknak a jelentését.26 Ezek a tanulmányok arra az eredményre jutottak, hogy két lehetséges jelentése van a falra írt jeleknek: Első jelentésváltozat: „Bűnei büntetéséül itt ütötték szíven a királyt”. A második jelentésváltozat: „Itt áldozták fel a királyt, hogy megvalósuljon királysága elpusztulása.” De mit jelent a vonal a három „L” felirat

alatt? A mágiával foglalkozó „tudományok” művelői szerint a horizontális vonal a passzív princípium jelképe. Kabalista interpretáció szerint tehát a vonal jelentése a következő: „Azok, akik megölték a királyt, nem saját akaratukból, hanem felsőbb parancsra cselekedtek.”

John Daniel amerikai kutató szerint, ez a „felsőbb parancsnokság” valamelyik szabadkőműves irányzat, így, pl. a „Priory of Sion” vezetőiből is állhatott. A szabadkőműves titkos társaságoknak ez a századunkban, de különösen 1945 után, dominánssá váló része, mindig is ellenségesen viszonyult a Romanovokhoz, mert ők nem tartoztak a „Szent Grál”-lal szimbolizált leszármazási vonalhoz.27 A Romanovok neve a Roma Nova, Új Róma, elnevezésből származik. Arra a régi jövendölésre utal, hogy Moszkva lesz az „Új Róma”. A család annak a Prus hercegnek volt a leszármazottja, aki Augusztus római császár testvére volt és megalapította azt a provinciát, amelyből később Poroszország lett. A keleti szláv fejedelemségek egyesülése után, az orosz állam létrejöttekor, Mihály lett az első Romanov cár. A „Szent Grál” vonalhoz tartozó dinasztiák ezzel szemben nem egy római előkelőségtől, hanem egyenesen Jézustól vezetik le családfájukat, mert immáron kétezer éves hitük szerint, Jézust Mária Magdaléna még élve levette a keresztfáról, majd pedig Palesztinából Dél-Franciaországba menekült vele, ahol összeházasodtak és családot alapítottak. Ebből a családfából származnak a Meroving dinasztia tagjai. A Habsburg-Lotaringiai Ház tagjai is a Merovingok egyenes leszármazottai a Lotaringiai Ház közvetítésével. A Priory of Sion történetével és mai szerepével komoly tudományos apparátussal megírt könyvek foglalkoznak. Itt csak Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln 1982-ben publikált „Holy Blood, Holy Grail” és 1986-ban megjelent „The Messianic Legacy” c. műveit említem meg. A két, sok eredeti forrást tartalmazó, könyvet a tekintélyes New York-i Doubleday Dell Publishing adta ki.28 E forrásból tudjuk, hogy a titkos társaság nagymesterei közé tartozott, pl. Leonardo da Vinci (1510-1519), Robert Fludd (1595-16 37), Karl Emanuel von Lothringen (1746- 1780), Maximilien Franz von Habsburg-Lothringen, később pedig Hugo Victor, Claude Debussy és Jean Cocteau. A Priory of Sion kékvérű követői jól ismerték a Kabala „keresztény” változatban is létező tanításait. John Daniel szerint szerepe lehetett a cári család rituális kivégzésében a hivatalos szabadkőműves irányzatok által el nem ismert, szélsőséges Ordo Templi Orientis (O.T.O.) nevű, a fekete mágiát is gyakorló, kvázi szabadkőműves szervezetnek. Ennek sok követője volt Oroszországban. Pl. ehhez hasonló okkult csoporthoz tartozott az 1916 decemberében meggyilkolt Rasputin is, aki a misztikumra hajló cári család nagybefolyású spirituális és politikai tanácsadója volt. Bárki is rajzolta azonban a falra vérrel a rituális jeleket, járatosnak kellett lennie a szabadkőművesség, a fekete mágia és a kabala szimbolikájában.

A történelmet elsősorban az állami dokumentumok alapján feldolgozó szaktörténészek érthetően nem kedvelik a spekulációkat, feltételezéseket, a nehezen bizonyítható háttérhatások kutatását. Ha azonban lemondanak az úgynevezett puha bizonyítékok használatáról, akkor az állami archívumok kemény, hitelesen és jól dokumentált anyagai is egyoldalú és eltorzított képet eredményezhetnek. A kemény irattári dokumentum mit sem szól arról, hogy annak készítője milyen nem állami, rejtett struktúrákhoz is tartozott, azok milyen befolyással voltak magatartására? Ezek a gyakran misztikus és irracionális hatások mennyiben határozták meg gondolkodásmódját, stratégiai és taktikai döntéseit? Ezen hatásoknak csak az elenyésző töredéke tárgyiasul az állami archívumok anyagaiban. A titkos szervezeteknek természetesen a dokumentumaik is titkosak, de azért még létezőek. Hogyan lehet megírni a második világháború utáni korszak történelmét, pl. ha nem ismerem meg a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a CFR vagy a RIIA titkos tanácskozásainak az anyagait? Vagy a világ pénzügyeit ma irányító központi bankok évtizedekre letitkosított dokumentumait? Vagy ha nem tanulmányozzuk azokat a misztikumot sem nélkülöző titkos társaságokat, amelyekhez az előbb említett fontos szerepet játszó szervezetek vezetői nagy számban tartoznak ma is? Talán meseszerűnek és megmosolyogtatónak hat, hogy miben hisznek, pl. a Priory of Sion tagjai, de azonnal komolyan kell venni ezeket a gyakran irracionális nézeteket, ha figyelembe vesszük, hogy sok esetben a világ sorsáról döntő emberek nézeteiről van szó, és ha akarjuk, ha nem, ezek a nézetek kihatnak sorsunkra. A kutató kénytelen nemcsak a saját agyával, de a hatalmi elit agyával is gondolkodni. Ezért – sajnos – nem lehet mellőzni az okkult és a misztikus szempontokat sem – bármennyire is viszolygunk tőlük – amikor meg akarjuk érteni, hogy miért és merre halad a világ, amelyben élünk.

Egyesek azt állítják, hogy a nemzetközi bankárok azért likvidáltatták ennyire alaposan a cári családot, hogy ne maradjon örökös, amely a náluk maradt hatalmas pénzvagyont visszakövetelhetné. Mások azt állítják, hogy csupán a szorongatott bolsevik vezetés politikai és katonai szempontjai játszottak döntő szerepet. Megint mások okkult és misztikus erők kezét is látják ebben a véres tettben. A HÁLÓZAT szerepével foglalkozó kutatók arra mutatnak rá, hogy a nemzetközi bankárok, a különböző szabadkőművesek és a bolsevikok mind kapcsolódtak így vagy úgy a HÁLÓZAT-hoz, vagyis a

HÁLÓZAT akart egyszer s mindenkorra szabadulni a Romanovoktól. Olyanok is vannak, mint e sorok írója is, aki úgy véli, hogy valamennyi válaszban benne van a komplex és teljesen soha ki nem deríthető igazság egy vagy több eleme, mozzanata. De még más szempontok is felmerülhetnek az idő múlásával. Ezért nyitottnak maradva tartózkodni kell a szellemi monokultúrától és az úgynevezett „mainstream” (fősodrú, hivatalos) történetírás klisékké merevedett és ezért sematikussá vált akadémizmusától, kihagyásos történelemszemléletétől és érinthetetlen tabuitól, dogmáitól.

120 Broadway, New York City

A Wall Street és a bolsevikok kapcsolata nem érthető meg anélkül, hogy mi játszódott le egy New York-i felhőkarcolóban, amely mellett e sorok írója is elhaladt naponta, amikor a New York-i Tőzsdével pontosan szemben lévő „Security Pacific Clearing and Sevices” elnevezésű pénzintézetben dolgozott a Wall Streeten. A most is álló felhőkarcoló 1915-ben épült, miután a telken lévő korábbi épület, az Equitable Life Assurance Company központja, leégett. Ez a vállalat ugyan nem költözött vissza az újjáépített felhőkarcolóba, mégis az Equitable Life Building nevet viselte ez a 34 emeletes ház, amely teljes mértékben elfoglalja a Broadway és a Pine nevű utca közötti utcatömböt. A ma már csak közepesnek számító irodaház 34.-k emeletén volt a tekintélyes Bankers Club. A ház többi használója 1917-ben szinte kivétel nélkül olyan amerikai intézmény volt, amelynek volt valami köze a bolsevik forradalomhoz, majd pedig az azt követő fejleményekhez. Így pl. a Federal Reserve System 2.-k területi – New York térségében illetékes – helyi bankjának is itt volt a székhelye. Itt volt a központja az American International Corporation-nek (a továbbiakban AIC), amely kiemelkedő szerepet játszott a Wall Street és a bolsevikok kapcsolatában. Ludwig Martens, aki majd a szovjet hatóságok által Amerikába kinevezett első bolsevik „nagykövet” lesz, a New York-i „Soviet Bureau” vezetőjeként, 1917-ben annak a Weinberg and Posner Company-nak volt az alelnöke, amelynek az irodái szintén a 120 Broadway alatt voltak. A bolsevikok támogatása szempontjából messze kiemelkedően legfontosabb két intézmény egyike a Federal Reserve Bank of New York, az FRB of New York, amelynek a vezetői között számos Morgan által delegált személy volt. A másik pedig az American International Corporation, az AIC, amely a Morgan érdekeltség tulajdonában volt. C. A. Stone, az AIC elnöke egyben az FRB of New York igazgatója is volt.

Az American International Corporation-t J. P. Morgan alapította a National City Bank és a Rockefeller érdekeltség bevonásával. Az AIC központi irodái a 120 Broadway alatt voltak. A vállalatot alapító okirata feljogosította arra, hogy a bankári és közszolgáltatási tevékenység kivételével, világszerte bármilyen üzleti vállalkozásban részt vegyen. A korporáció okiratilag rögzített célja az volt, hogy olyan hazai és külföldi vállalatokat hozzon létre, amelyek kibővítik Amerika külföldi tevékenységét, elősegítik az amerikai és a nemzetközi bankári, üzleti és technológiai érdekek érvényesítését. Az AIC indulótőkéje 50 millió dollár volt és az igazgatóság a Wall Street pénzügyi elitjének a krémjéből állott. Két éven belül már mintegy 30 országban, köztük Petrográdban, Oroszországban is, működtek az AIC-nak vállalatai 27 millió dollár tőkével. Ezek vagy az AIC leányvállalatai vagy közösen működtetett vállalatok voltak. Az Egyesült Amerikai Gépgyár teljesen az AIC tőkéjéből létesült. Az AIC alelnöke, Frederick Holbrook, maga is egy nagyvállalat tulajdonosa volt. 1917 januárjában jött létre Petrográdban a Grace Russian Company, amelynek egyik főrészvényese az AIC volt. Az AIC volt annak a United Fruit Company-nak az egyik tulajdonosa, amelyik fontos szerepet játszott a közép-amerikai felkelésekben az 1920-as években. Az amerikai Nemzetközi Hajóépítő Korporáció teljes mértékben az AIC-é volt. Az AIC irányította a G. Amsinck and Co.-t, amely az időközben kutathatóvá vált zárt dokumentumok szerint, finanszírozta az Egyesült Államokban folytatott német hírszerzést. A felsorolást csak helyszűke miatt hagyjuk abba. A lényeges az, hogy az AIC-nak igen komoly érdekeltségei voltak mind az amerikai, mind a tengerentúli háborús megrendelésekben . Az AIC 22 igazgatója közül 10 a National City Banknak, az NCB-nek is az igazgatója volt. A Rockefeller és a Morgan érdekeltség között Stillman, az NCB elnöke volt az összekötő. A Kuhn, Loeb-nek és a du Ponts-nak egy-egy, a Stone és Webster-nek három tagja volt az AIC igazgatótanácsában. Ebből a 22 igazgatóból négy már a FRB of New York-nak is az igazgatója volt ekkor, illetve az lett később. Itt emlékeztetnénk arra, hogy William Boyce Thompson, aki jelentős összegekkel támogatta a bolsevik hatalomátvételt, szintén az FRB of New York 9 tagú igazgatóságához tartozott.

Még csak Közép-Oroszország egy részére terjedt ki a szovjet hatalom, amikor Robert Lansing, akkori amerikai külügyminiszter, kikérte az American International Corporation álláspontját. William

Franklin Sands, az AIC ügyvezető titkára, 1918. Január 16.-n, tehát amikor még csak Oroszország egy töredékén volt bolsevik hatalom, már hibáztatja az Egyesült Államokat, amiért oly soká halogatja Trockij elismerését. Válaszában ezt írja: „Bármit is mulasztottunk, azt most be kell pótolnunk, még akkor is, ha ez bizonyosfokú személyi győzelmet jelent Trockij számára…Alapos okom van azt feltételezni, hogy a Kongresszus minden támogatást meg fog adni a kormányzat Oroszországgal kapcsolatos terveinek, és azokat az Egyesült Államok közvéleménye is jóvá fogja hagyni.”29 Tehát Sands, annak a cégnek az ügyvezetője, amelynek igazgatói a Wall Street legtekintélyesebb személyiségei, a legnyomatékosabban kiállt a bolsevikok és a kommunista hatalomátvétel mellett, szinte hetekkel azután, hogy sor került a bolsevik államcsínyre. A New York-i FED igazgatójaként pedig ezzel egyidőben átutalt 1 millió dollárt Leninnek és Trockijnak. Sands, aki felváltva volt a washingtoni külügyminisztérium és a Wall Street magasbeosztású tisztségviselője, 1916-ban az amerikai „vöröskeresztes misszió” tagjaként az orosz fővárosban volt. Visszatérve New Yorkba, az AIC ügyvezetőjeként, ő volt az illetékes bizonyos – Oroszországra vonatkozó – „titkos szerződések”-et illetően. Az időközben hozzáférhetővé vált amerikai, titkos irattári anyagok számos ilyen dokumentumot tartalmaznak. 1918. július 1.-n Sands azt javasolta McAdoo amerikai pénzügyminiszternek, hogy alakítson egy bizottságot Oroszország gazdasági támogatására. Mivel egy kormánybizottság csak nehézkesen tudna ellátni egy ilyen feladatot, ezért célszerű ezt a magánérdekeltségek bevonásával elvégezni. Vagyis Sands minél előbb biztosítani kívánta a „120 Broadway” alatti cégek számára a bolsevik Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok lefölözését. A Federal Reserve Bank of New York kilenc igazgatója közül négynek a „120 Broadway” alatt volt az irodája. További kettő az American International Corporation-nak is az igazgatója volt. Sands javaslatát nem fogadták el. Létrejött viszont az American-Russian Industrial Syndicate Inc. a „120 Broadway” alatt azzal a céllal, hogy felkutassa a gazdasági kiaknázás lehetőségeit. Ezt az új vállalatot az ugyancsak „120 Broadway” alatt tevékenykedő Guggenheim Testvérek finaszírozták, akiknek korábban üzlettársa volt a már bemutatott William Boyce Thompson.

John Reed, a Wall Street udvari forradalmára

John Reed, a bolsevik irányvonalat követő „Masses” (Tömegek) c. amerikai lap munkatársa, az American International illetékese, William Franklin Sands szerint, az ő cégének a „kontrollja” alatt állott. Reed rendszeresen írt a „Metropolitan” című, a Morgan érdekeltséghez tartozó baloldali lapba is. Reednek a bolsevik forradalmat dicsőítő könyve, „Ten Days That Shook the World” (Tíz nap, amely megrengette a világot), amelyhez Lenin írt előszót, annak idején széleskörben olvasott mű volt. Mai szemmel nem több, mint az aktuális események felületes ismertetése, teletűzdelve a bolsevikok felhívásaival, dekrétumaival, és a bolsevikok iránti misztikus lelkesedéssel. A bolsevik hatalomátvétel után Reed a Harmadik Internacionálé végrehajtó bizottságának az amerikai tagja lett. Reed 1913 és 1918 között abból élt, amit a „Metropolitan” c. laptól kapott. Ennek a New York-i újságnak a Guaranty Trust egyik igazgatója – H. P. Whitney – volt a tulajdonosa. A másik lapot, a bolsevik-barát „Masses” címűt szintén egy gazdag bankár finanszírozta. De kapott pénzt Reed az amerikai „vöröskeresztes” megbízottól, Raymond Robinstól is. 1920 márciusában, amikor a finn hatóságok letartóztatták Reedet, nemcsak több útlevelet, de bizalmas iratokat, köztük Lenintől és Trockijtól származó leveleket is találtak nála. Ismét a Guaranty Trust ügyvezetője, Sands, volt az, aki interveniált az amerikai kormánynál, hogy érje az el a finn hatóságoknál Reed szabadonbocsátását. Mindez arra enged következtetni, hogy John Reed a Morgan-Rockefeller érdekeltség szolgálatában állott. Antikapitalista írásai alkalmasak voltak annak a mítosznak a fenntartásához, hogy minden kapitalista szüntelen háborút visel a szocialista forradalmárok ellen. Csak töredékét ismertettük azoknak a dokumentumoknak, amelyek arra utalnak, hogy a Morgan-Rockefeller érdekeltség, a FED, a Kuhn and Loeb és a Wall Street más potentátjai folyamatosan támogatták a bolsevikokat, nemcsak a forradalom előtt, de utána is. Ennek a támogatásnak a központja pedig a 120 Broadway, New York City volt.

A Wall Street megvásárolt ellenségei

Miért vásárolt drága pénzért ellenségeket magának a Wall Street? Miért volt érdemes pénzelnie a bolsevikokat, hogy azok aztán „ez a harc lesz a végső” jelszóval megsemmisítsék, és a történelem szemétdombjára küldjék bankáraival és felhőkarcolóival egyetemben, ahogyan fennhangon hirdették?

És ha már ellenségekre volt szüksége, tényleg a bolsevikok voltak a lehető legjobb – pénzért kapható – „ellenségek” a számára? Mielőtt válaszolunk ezekre a furcsának tűnő kérdésekre, vegyük szemügyre, hogy mi szükséges egy sikeres forradalomhoz? Elsősorban két dologra, szervezetre és pénzre van szükség. A szegények és elnyomottak tömegei egyikkel sem rendelkeznek. A Morganok és Rockefellerek viszont mindkettőhöz hozzá tudnak segíteni. Nesta Webster angol történész írja a bolsevikokról:

„Ha a bolsevikok valóban csupán forradalmárok bandája lett volna, ahogyan azt a legtöbbször állítják, amely meg akarta szüntetni a tulajdont először Oroszországban, majd pedig más országokban is, akkor ez a banda magától értetődően az egész világon élő tulajdonosok szervezett ellenállásába ütközött volna és a Moszkvában lángoló tűzet gyorsan eloltották volna. Csak a mögöttük álló hatalmas erőknek köszönheti ez a kislétszámú párt, hogy a hatalmat kézbe tudta venni és meg is tudta tartani.”30

A történelem azt igazolja, hogy szívélyes partneri viszony volt a nemzetközi monopolista fináncoligarchia és a szocializmusért küzdő nemzetközi forradalmárok között. Ez a viszony mindkét fél számára haszonnal járt. A számlát az oroszok, amerikaiak és más népek egyszerű polgárai fizették meg. Tévedés tehát az a mai napig élő hiedelem, hogy a nemzetközi pénzmonopólisták és a nemzetközi forradalmárok kibékíthetetlen ellenségei egymásnak. A történelmi tények, amelyből csak töredéket ismertettünk, azt bizonyítják, hogy a nemzetközi bankárok, mindenekelőtt a Morgan és Rockefeller érdekeltség, pénzelték a bolsevik hatalomátvételt. Az elég nyilvánvaló, hogy ez miért volt előnyös a bolsevikok számára. De mi hasznuk volt ebből a szuperkapitalista pénzembereknek? Az előzőekben már utaltunk a gazdasági, pénzügyi előnyökre, arra, hogy a nemzetközi pénzvilág vezérkara szívesen üzletel centralizált kormányzatokkal. Ezt nem valamiféle ideológiai meggyőződésből teszi, hiszen a nemzetközi bankárok nem voltak sem bolsevikok, sem kommunisták, sem hagyományos értelemben vett szocialisták vagy demokraták. Monopolisták voltak és a nemzetközi piac monopolellenőrzése volt az, amire törekedtek. Ezt a céljukat el is érték.

Ezzel azonban nem érték be és ezért kezdettől fogva többről is szó volt, mint csupán gazdasági érdekeik érvényesítéséről. Ugyanazok, akik pénzt adtak a kommunista forradalomra, bevezették az Egyesült Államokban az egyik legszigorúbb jövedelmi adórendszert úgy, hogy magukat kivonták alóla. Saját vagyonukat több ezer alapítványba vitték át, amelyek viszont adómentesek. A pénzrendszert magántulajdonukba vették és a kamatszedés révén egyre növekvő vagyonukat kezdettől fogva politikai hatalommá akarták átalakítani. Céljuk nemcsak egy-egy ország politikai rendszerének az ellenőrzése volt, de egy irányításuk alatt álló világállam létrehozása is. A kommunisták is egy kommunista világrendszerért, világállamért, küzdöttek. A kartell-kapitalisták és a kommunisták végső célja tehát megegyezett. A bolsevikok fennen hirdették, hogy az olyan szupergazdag kartell- és banktőkésektől, mint pl. a Rockefellerek, elveszik vagyonukat. Ezek a fenyegetett pénzoligarchiák viszont nemcsak, hogy nem féltek ezektől a fenyegetésektől, hanem még együtt is működtek a fenyegetőkkel. Erre a logikus magyarázat csak az lehet, hogy a bolsevikok kezdettől a szupergazdagok ellenőrzése alatt állottak. A Morganoknak és a Rockefellereknek, mindig is az volt a gyakorlatuk, hogy minden konfliktusban, mindkét oldalt ellenőrizzék. A Rockefellerek, akik a HÁLÓZAT amerikai szárnyának az irányítását hamarosan átvették a Morgan érdekeltségtől, már 1918 óta gondoskodtak a tőlük függő, bolsevizált Oroszország pénzügyi támogatásáról és rendszeresen ellátták technikai-technológiai információkkal is, amint azt Antony Sutton, a Hoover Intézet kutatója, erről írott és alaposan dokumentált könyvében – „Western Technology and Soviet Economy” (Nyugati technológia és a szovjet gazdaság) – bizonyítja. Áttekintve mindazt a segítséget, amit a Szovjetunió a HÁLÓZAT jóvoltából az Egyesült Államoktól kapott, az öt éves tervek pénzelésétől a lend lease-ig, akkor akár azt is az egykori kommunista nagyhatalom neve mellé lehetett volna írni, hogy „made in USA”.

Ha a kommunizmus tényleg az lett volna, amit magáról állított, és aminek a Rockefeller irányította HÁLÓZAT feltűntette, akkor nem tudnánk értelmes választ adni e fejezet elején feltett kérdésekre. Ha azonban a kommunizmust hataloméhes milliárdosok, valamint a szolgálatukba szegődött és jól megfizetett értelmiségiek, azaz a HÁLÓZAT egyik történelmi léptékű vállalkozásának tekintjük, akkor logikussá válnak a kérdések és megadhatóak a válaszok. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy ez a HÁLÓZAT nemcsak Rockefellerekből, nemzetközi bankárokból és a korporációs elit tagjaiból áll, hanem az emberi társadalom és tevékenység szinte minden szférájából származó elitből. Voltairetől és Adam Weishauptól kezdve, John Ruskinon, Sidney Webben át Henry Kisingerig és John Kenneth Galbraith-ig, mindig a tanult koponyák voltak azok, akik keresték a hatalomhoz vezető utat és a leggazdagabbak fiainak megmutatták, miként lehet vagyonukat felhasználni arra, hogy a világ urai lehessenek.

Gazdag és gazdag között azonban óriási különbség van aszerint, hogy a vagyona kockázat és felelősségvállalással végzett értéktermelő tevékenységből, azaz termékek és szolgáltatások előállításából, vagy pedig csak a termékek és szolgáltatások cseréjéhez szükséges közvetítő eszközzel – az önmagában értéktelen pénzzel – való spekulációból és kamatszedésből származik. Az érték előállításból fakadó, teljesítménnyel fedezett gazdagság erkölcsös, a másik nem tekinthető etikusnak. A politikai hatalom megszerzésére a monopolistának van szüksége, hogy az állam segítségével kényszerítse a saját teljesítményükre támaszkodó vállalkozókat a vele való egyenlőtlen együttműködésre. Az állam-monopolista szocializmus, a korporációs fasizmus, a privát szocializmus, vagyis a köz-és magánmonopolrendszereknek minden változata – a jelenlegi magánpénzmonopóliumot is beleértve – a vállalkozói szabadságon és versenyen alapuló piacgazdaság halálos ellensége.

A monopolista szupergazdagokról – a tények kényszerítő hatására – elhisszük, hogy felosztják a egymás között a világpiacot, hogy felszámolják a szabad versenyt, hogy diktálják az árakat, hogy tervszerűen eladósítják az államokat, hogy megvásárolják a politikusokat, hogy korrumpálják a függő-helyzetű alkalmazottakat, hogy megszegik az üzleti etika szabályait, hogy visszaélnek a pénz hatalmával, hogy együttműködnek a maffiokráciával, de azt már vonakodunk elfogadni, hogy ugyanezen szupergazdagok terveket szőhetnek, titkos hálózatot működtethetnek azért, hogy monopolhelyzetüket az egész világra kiterjeszthessék, s hogy ezt a privilegizált helyzetüket a világállam létrehozásával megszilárdítsák. Ha pedig ennek a célnak az elérését a kommunista kísérlettel felgyorsíthatják, akkor a kommunizmust is használhatják eszközként a Globális Unió megvalósításához. Ha viszont nincs többé szükségük a kommunizmusra, mert kényelmetlenné vált nyíltan diktatórikus módszerei és atombombái miatt, akkor félre is dobhatják úgy, ahogyan az a szemünk előtt lejátszódott az elmúlt években. Helyette a kontroll egy hatékonyabb és kevésbé látható módszerét: az államok világméretű eladósítását, a világ energia-és élelmiszerellátásának, valamint pénzrendszerének a globális ellenőrzését vezették be.

A Wall Street hatalmát már szemléltettük, amikor Lenin egyik moszkvai megbízottjuk, Raymond Robins, kívánságára azonnal menesztette a helyettes külügyi népbiztost. 1964-ben ismét láthatóvá vált a Wall Street hatalma. David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank és a Council on Foreign Relation elnöke, azaz a HÁLÓZAT még látható legfőbb vezetője, 1964 júliusában a Krím félszigeten töltötte szabadságát. (A HÁLÓZAT legfelsőbb kilenc vezetőjének a személye annyira titkos, hogy őket még a HÁLÓZAT felső vezetésének is csak néhány beavatottja ismerheti. Nevük sehol nem hangzik el, és a HÁLÓZAT vezetőiként sehol és semmikor nem jelennek meg. Ezért akinek a neve már ismertté válik, az valójában már a legfelsőbb vezetés második vonalába tartozik.) Rockefeller ellátogatott a Kreml-be is, ahol két és fél órán keresztül tárgyalt Hruscsovval, a Kommunista Párt első titkárával, a szovjet kormány fejével. Nyilvánvalóan nehézségek merültek fel, mert szeptemberben Johnson elnököt is be kellett kapcsolni a probléma megoldásába. Rá egy hónapra, októberben, Hruscsovot teljesen váratlanul leváltották. David Rockefeller napokon belül ismét felkereste a Fekete Tengert és tárgyalt Brezsnyevvel, Kosziginnel és Podgornijjal, azaz a Hruscsovot a hatalomban követő „trojkával”. Minden jel arra utalt, hogy a HÁLÓZAT elégedetlen volt a Szovjetunió diktátori hatalommal bíró első emberével. Ha igaz, amit számos nyugati politológus állít, hogy David Rockefeller döntött Hruscsov leváltásáról, akkor fogalmat alkothatunk arról, hol a hatalom igazi központja.

Kiszabadulni a „bal-jobb” felosztás kényszerzubbonyából

A Wall Street és a bolsevikok kapcsolatának a feltárása újra arra figyelmeztet, hogy a politikai spektrum „bal-jobb” felosztása értelmetlen és végleg eljárt felette az idő. Ezzel a közhellyé vált igazsággal minden hivatásos politikus tisztában van, de mégse mond le erről a szemfényvesztésről, mert igen jól lehet vele ködösíteni. A reformkommunista utódpárt vezére „baloldali értékekről” (vajon mik ezek?) beszél, miközben nem lehetett volna a nemzetközi pénztőkét szolgaibban kiszolgáló – azaz a hagyományos politikai terminológia szerint jobboldalibb és főleg antiszociálisabb – politikát folytatni, mint amilyent ez a múltját szégyellő és mindig is a forradalmi szervilizmusban jeleskedő párt folytatott, amikor kormányon volt. A másik oldal, a jelenleg kormányzó koalició, polgári, nemzeti és keresztény értékekről beszél, miközben politikája a legfontosabb kérdésben szinte szemernyit sem tér el az előző koalícióétól. (Számos kérdésben persze pozitívan eltér.) A legfontosabb politikai kérdés ma a társadalom túlnyomó többségének az elszegényedése, amelynek elsőszámú okozója az eladósodás és a kamatfizetés véglegessé válása. Az adósságfüggés fenntartása céljából kényszerítették Magyarországra a kétszintű bankrendszert és a teljesen független központi bankot, amely egyedül képes ezt az állapotot fenntartani.

Már az eladósítás is a HÁLÓZAT stratégiai döntésének volt a része. De az eladósítás fenntartása csak a központi bank – a nemzetközi bankárok eme zseniális és veszedelmes találmánya – révén lehetséges.

Ahogyan a kerékpár, az autó arra való, hogy közlekedjünk vele, az államtól elválasztott, független központi bankok arra szolgálnak – az a „hivatásuk” -, hogy segítségükkel privát pénzemberek egy zárt csoportja ki tudja sajátítani a maga számára az egyes államok pénzügyi szuverenitását. A független központi bankok létezésének ez az értelme. Nélkülük nem lenne lehetséges az államok folyamatos eladósítása és kamatfizetésre kényszerítése azok számára, akik a központi bankokat ellenőrzik. Azt állítják, még miniszterek is, hogy az MNB állami tulajdonban van. Papíron – de jure – valóban. De milyen tulajdonos az az állam, amely saját tulajdonú bankjának érdemi döntéseibe semmilyen formában sem szólhat bele, mivel az de facto teljesen független tőle. Az MNB csak akkor állami, amikor veszteségeit az állami költségvetésből kell pótolni. Az adófizető polgár, akinek ilyen veszteségpótlásra költik a pénzét, azonban még képviselője, a demokratikus kormány útján sem tudhatja meg, mi történt a társadalom pénzével. Pl. mi történt az MNB bécsi fiókjában elvesztegetett 70 milliárd forinttal? A lefolytatott vizsgálat eredményei már ismertek, de az MNB elnöke, saját hatáskörben, letitkosította. A keretein túlfeszített, piedesztálra emelt „szent tehén”, a banktitok, így szinte csábít – felszólít – a visszaélésre. Ha valami tisztességes és közérdekű, akkor miért nem lehet ismert az állampolgárok számára? Miért kell törvényes és tisztességes pénzügyi műveleteket betegesen eltitkolni a közvélemény elől? Miért a közéleti titkolódzásnak ez a morbid kultusza?

A másodlagos fontosságú adókérdésekről kemény viták folynak a parlamentben, de arról nem esik szó: mit lehetne annak érdekében tenni, hogy ne kényszerüljön a magyar állam a beszedett adó közel egyharmadát évről-évre kamatként átadni a nemzetközi pénzvilágnak és a magyar pénztulajdonosoknak. Arról sem esik szó kormánykörökben, hogy a valódi értékének a töredékéért kiárusított nemzeti vagyonból, és a mélyen alulfizetett magyar munkaerőből a legtöbb hasznot húzó multinacionális vállalatok és nemzetközi bankok, befektetők, miért élvezhetnek adókedvezményeket, számos esetben adómentességet, a mai napig? A kormányfő helyesen mutatott rá egy rádióhallgatónak 1999 szeptemberében adott válaszában, hogyha nem kellene, pl. a jövő évi költségvetésből több mint 800 milliárd forintot ismételten adósságszolgálatra – kamatfizetésre – fordítani, akkor abból a kétszeresére lehetne emelni a nyugdíjakat és jutna az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére, az ott dolgozók tisztességes megfizetésére. „Az ország korábbi, hozzánemértő vezetői hibájából azonban eladósodtunk és most már nem tehetünk semmit, viselnünk kell a hibás döntések következményeit, fizetnünk kell a kamatokat,” – mondotta a miniszterelnök. Ehhez még hozzátette, hogy pénzügyi kérdésekben általában három személlyel szokott konzultálni, a pénzügyminiszterrel, a központi bank elnökével és a Statisztikai Hivatal elnökével.

Ha egy állam eladósodásának csak az adott ország kormányainak a hozzánemértése és pazarlása lenne az oka, (természetesen ez is növelheti az eladósodás mértékét), akkor a XX. században a világ demokratikus berendezkedésű, fejlett ipari országainak voltak eddig a „leghozzánemértőbb” és a „legpazarlóbb” kormányai. A világ legeladósodottabb államai ugyanis nem Afrika, Dél-Amerika, vagy Ázsia országai, hanem az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország, Németország és Svédország. De a sort lehetne folytatni, pl. Svájccal, a demokratikus, pénzhez jól értő „bankárállammal.” (A világ leghozzáértőbb kormánya pedig Ceausescu Romániájáé lenne, hiszen a román diktátor kormánya teljesen visszafizette 10 milliárd dollár adósságát.) Az eladósodás elsődleges oka nem a kormányok hozzánemértése, hanem az a magánirányítás alá került pénzrendszer, amely a központi bankok létrehozásával el tudta venni a szuverén államoktól a pénzkibocsátás, a kamat-és árfolyamszabályozás felségjogát. Ezzel lehetővé vált a nemzetközi bankárok számára az egyes államok eladósítása és kamatfizetésre kényszerítése. Független központi bankok nélkül sem kialakítani, sem fenntartani nem lehet a tartós eladósítás és kamatfizetés rendszerét. Az államok egy ilyen rendszer nélkül saját maguk bocsáthatnák ki – csekély önköltséggel – a gazdasági élethez szükséges közvetítő közeget, a pénzt. Ez volt, pl. a helyzet 1913-ig az Egyesült Államokban. A világ országaira fokozatosan rákényszerített magánpénzmonopólium rendszer – amelyet többé nem ellenőrizhetnek a demokratikusan választott parlamentek és kormányok – az oka annak, hogy ezek a fejlett államok kénytelenek most lebontani jóléti rendszereiket azért, hogy viselni tudják a kamatok miatt exponenciálisan növekvő adósságszolgálati terheiket. A HÁLÓZAT hatalma elsősorban ezen a pénzrendszeren, saját zseniális és tökélyre fejlesztett találmányán, nyugszik.

Magyarország számára nagy előnyökkel járhatna, ha tehetséges miniszterelnöke időt tudna szakítani annak a tanulmányozására, hogy milyen összefüggés áll fenn a független központi bankok tevékenysége és az államok eladósításának a fenntartása, valamint kamatfizetésre kényszerítése között.

Egy nemzet jegybankja és a független központi bank két teljesen különböző feladatú, alapvetően más intézmény. A független központi bank rendeltetésénél fogva nem lehet egy nemzet bankja. Az, hogy hagyományból a „Magyar Nemzeti Bank” elnevezést viseli, nem változtat azon a tényen, hogy feladatánál fogva érdekei most már teljesen ellentétesek a magyar állam érdekeivel. A magyar államnak, pl. nem érdeke az örökké tartó eladósodás és kamatfüggőség fennmaradása. Az államtól leválasztott, független központi banknak viszont ennek az eladósításnak a kialakítása és fenntartása, az ország kamatfizetőképességének a szavatolása a rendeltetésszerű feladata. Természetesen vannak egyező törekvések, de teljesen más motívumból. A kormány azért akarja a gazdasági növekedést, hogy több jusson a lakosság életszínvonalának az emelésére, a független központi bank pedig azért, hogy megmaradjon, sőt növekedjék az ország hitelfelvevő- és kamatfizetőképessége. Ha valóban csak a nemzet bankja lenne, akkor nem kellett volna átalakítani egy teljesen más fajta intézménnyé, egy független központi bankká. Megmaradhatott volna jegybaknak, a demokratikusan választott magyar parlament és kormány bankjának, valódi Nemzeti Banknak. Egy országnak saját jegybankra van, független központi bankra pedig nincs szüksége. Erre az utóbbira csak a nemzetközi és hazai pénzvagyontulajdonosok szorulnak rá. A független jelző azt fejezi ki, hogy ez a belülről, célját és feladatkörét illetően teljesen kicserélt pénzintézet, most már a kamatjövedelemre tartósan igénytartó pénzvagyontulajdonosok érdekeit érvényesíti a magyar állammal és a magyar társadalom egészének az érdekeivel szemben. A nemzetközi pénzvilág, a HÁLÓZAT, eme magyarországi pénzügyi kirendeltsége tehát csak bitorolja, és most már a társadalom megtévesztésére használja a „Magyar Nemzeti Bank” elnevezést. Ez megfelel a HÁLÓZAT azon általános gyakorlatának, hogy minden intézményét és akcióját valami másnak tűnteti fel. Ez az álcázás – rejtőzködés – sikerének egyik biztosítéka.

Egy időszerű konkrét példával szeretném megvilágítani, hogy milyen óriási különbség van egy állam saját jegybakja és egy független központi bank között. Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari Németország pénzügyminisztériumának szakértője, 1931-ben bebizonyította, hogy a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt. (Elgondolásait később igazolta a gyakorlat.) A magyarországi árvizek és belvizek kárainak az elhárítása sürgősen 5 milliárd forintot igényelt 1999-ben. A kormány ahelyett, hogy ezt a pénzt – az állami felségjog alapján – kibocsátotta volna saját jegybankján keresztül, kölcsönt vett fel a biztosítóktól. A pénzforgalomba így bekerült az elfekvő pénzvagyonból 5 milliárd forint. Mivel ennek a pénznek konkrét gazdasági célhoz van kötve a felhasználása, ez a forgalomba bekerülő többletpénz, nem növeli az inflációt. De viszont 10 év múlva – kamatostul – vissza kell fizetni a biztosítóknak. Ez mintegy 15 milliárd forint bruttó újabb államadósságot jelent a költségvetés, azaz a magyar adófizetők számára. Ha ezt az 5 milliárdot az állam kibocsáthatta volna a saját jegybankján keresztül (ha tényleg lenne ilyen neki), akkor sem került volna több pénz a forgalomba, akkor sem okozott volna inflációs nyomást, hiszen ennek a pénznek a felhasználása is konkrét feladathoz lett volna kötve: az árvíz és a belvíz károk elhárításához. Az államnak azonban nincs többé saját jegybankja. Ehelyett van a kamatjövedelemhez ragaszkodó pénzvagyontulajdonosoknak egy független pénzintézetük Magyarországon, amely megtévesztésül a Magyar Nemzeti Bank nevet viseli.

A miniszterelnök most joggal válaszolhatja minderre, hogy az MNB törvény jelenlegi rendelkezései már megtiltják az államnak pénz kibocsátását a legkisebb mennyiségben is. Ez 1996 óta, amikor módosították – az MNB elnökének a kezdeményezésére – a jegybanki törvényt, valóban így van. Ez a korlátozó rendelkezés, amely elveszi a demokratikusan választott magyar kormánytól a pénzügyi szuverenitás maradékát is, és azt átadja a nem választott, politikai felelősséggel nem tartozó MNB elnöknek, 51%-s törvényben van. Ezt a törvényhelyet a jelenlegi kormánykoalíció rövid idő alatt megváltoztathatná, ha akarná. És ekkor már nem lenne akadálya annak, hogy az állam saját-kibocsátású, kamatmentes pénzből, azaz hitel helyett tőkéből, finanszírozza a vízkárok helyreállítását. Ez mintegy 15 milliárd forintot takarítana meg a költségvetés, a magyar adófizető polgárok számára.

Ki tudná erre figyelmeztetni a kormányfőt? A pénzügyminisztere? Ő 1990-1992-ig a HÁLÓZAT „Vatikánjában”, a londoni Cityben sajátította el a jelenlegi pénzrendszer működtetését. Nem fog ilyen eretnekséget javasolni. Az MNB elnöke? Ő is a HÁLÓZATTÓL kapta részben a kiképzését (33 évesen, egy éven át volt konzultáns Washingtonban a Világbanknál, a Wall Street-i fináncoligarchia egyik fellegvárában) és abban a kitüntetésben is részesült, hogy a HÁLÓZAT legexkluzívabb és legfontosabb titkos szervezetébe, a Bilderberg Csoportba, immáron többször is meghívást kapott. Ő 100%-san ellenérdekű fél. Nem személy szerint, de rendszerbeli funkciója szerint, arra van kötelezve, hogy a pénzvagyon érdekeit képviselje, és megmentsen minden lehetséges kamatjövedelmet a pénztulajdonosok számára. A Statisztikai Hivatal elnöke kiváló pénzügyi szakember. De talán nincs sem

illetékessége, sem elegendő befolyása, hogy ilyen horderejű kérdésekben tanácsot adjon a miniszterelnöknek.

A HÁLÓZAT természetesen árgus szemekkel figyeli, hogy mit tesz az Európai Unióba, a tervezet Globális Unió egyik fontos alkotórészébe, igyekvő Magyarország. Nyílván nem tűrné a kettős bankrendszer, a független központi bank és a magánpénzmonopólium felszámolását. Kisebb változtatásokat azonban lenyelne. Ilyen lenne az, ha a nemzeti össztermék (GDP és GNP) 5-10%-ig a magyar állam továbbra is kibocsátana – pénzügyi szuverenitására hivatkozva – kamatmentes pénzt, hiszen Magyarország ezt jogilag még megteheti, mert nem tagja egyelőre sem az Európai Uniónak, sem a közös európai pénzrendszernek. Egy ilyen – a pénzrendszer egészét nem érintő – változtatás már lehetővé tenné, pl. az egészségügy rendbetételét és nagy valószínűséggel a nemzetközi pénzvilág büntető szankcióját sem vonná magával. Egy túlzott mértékű reagálás régiónkban nem lenne célszerű politika a HÁLÓZAT számára, különösen Kosovo után. Ezért arra lenne szükség, hogy az adóreform keretében a magyar kormány – független szakértők bevonásával – vizsgálja meg, milyen lehetőségek lennének a költségvetést terhelő hatalmas kamatteher fokozatos csökkentésére.

Ma tehát nem az elavult „bal-jobb” fogalmi keretben, hanem „monopólista-antimonopólista” ellentétpárban kell gondolkodnunk. A HÁLÓZAT monopóliumokra – elsősorban a magánpénzmonopóliumra – alapozott világrendet épít. Ennek a folyamatnak a része a megakorporációk, szupermonopóliumok világszinten történő létrejötte napjainkban. A monopolrendszer kétpólusú társadalma pedig az elituralomként felfogott szocializmus egyik változata, azaz a finánc- és korporációsoligarchia uralma a társadalom többi része felett, a formális demokrácia játékszabályainak a betartásával. A HÁLÓZAT, ez a kétfejű sas, ma már szinte az egész világot befedi globálissá nőtt szárnyaival. Sokat nem tehetünk ellene, de legalább tartsuk nyitva a szemünket. Ez az írás is a tájékozódáshoz, a HÁLÓZAT jobb megismeréséhez – megértéséhez – kívánt hozzájárulni. Ne engedjük, pl., hogy még egyszer olyan választási kampány legyen Magyarországon, amelyben a legfontosabb kérdés – a szegénység fő oka – a pénzrendszer és a kamatfüggőség, még csak említésre se kerül.

Németh Miklós a HÁLÓZAT fellegvárában, annak egyik presztízs intézményénél, tölt be évek

óta egy jól megfizetett állást. Legfeljebb olyan szocialista lehet, mint Tony Blair (a Bank of England teljes függetlenségének ismételt szavatolója), vagy Gerhard Schröder, a Bilderberg Csoport veterán tagja és régi bennfentese. (Németh Miklós semmi esetre sem egy plebejus Oskar Lafontaine, aki pénzügyminiszterként valóban tenni akart valamit a 4,5 millió tartós munkanélküli érdekében, és akinek az erőfeszítései az Európai Központi Bank ellenállásán hiúsultak meg.) Az egykori reformkommunista magyar miniszterelnöktől csupán a HÁLÓZAT maradéktalan kiszolgálása várható. A nemzetközi szociáldemokrácia egyébként is ugyanazt a monopolista programot hajtja végre – országtól függetlenül – mint politikai váltótársa, az ugyancsak monopolista programot követő, álkonzervatív és álkeresztény nyugateurópai kereszténydemokrácia. A HÁLÓZAT – „amerikai csapatai”, a demokrata és a köztársasági párt mintájára – az európai politikai arénában velük játszatja el négyévenként a választásnak nevezett rangadómérkőzést. A kereszténydemokrácia a HÁLÓZAT „A” csapata, a szociáldemokrácia pedig a „B” csapata. Fontossága miatt megismétlem: mindkettő monopolista és lényegében ugyanazt a programot hajtja végre. Csupán választási célból kreálnak köztük különbségeket másodrangú kérdésekben. Mert minél tartalmatlanabb a HÁLÓZAT oligarchikus hatalmát kulisszaként elfedő „modern demokrácia”, annál fontosabbakká válnak az elit uralmát legitimáló demokratikus látszatok, az üres formák és procedúrák. Valódi alternatívát csak a monopóliumellenes erők nemzetközi összefogása nyújthatna. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy sokkal többen értsék a világunkat a há ttérből mozgató erők működését. A helyzet csak azért nem reménytelen teljesen, mert pontosan a reménytelenek kedvéért adatott meg számunkra a remény. A HÁLÓZATNAK sikerült századunkban a „Világ monopolistái, egyesüljetek!” stratégia jegyében a Globális Unió közvetlen közelébe terelnie az emberiséget. Akik nem akarnak a XXI.-k században a történelem várhatóan legmonopolistább, legtitkolódzóbb és legautokratikusabb rendszerében élni, nincs más választásuk, mint válaszul kiadni a „Világ anti-monopolistái, egyesüljetek!” jelszót és felvenni a küzdelmet egy államadósságtól és monopóliumoktól mentes, az értékteremtő tevékenység elsőbbségén és a népszuverenitás elvén nyugvó jogállamért. Tehát: „Világ anti-monopolistái, egyesüljetek!” Amíg nem késő.

Terápia helyett káosz

A sokkterápia híveinek a fogadkozásai ellenére – noha a moszkvai bábkormány végrehajtotta e „terápia” valamennyi előírását -, Oroszország egyensúly és növekedés helyett gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az orosz gazdaság kialakult struktúrájának a semmibevétele azért vezetett pénzügyi és gazdasági széteséshez, mert a piaci mechanizmusok közismerten alkalmatlanok számos feladat megoldására. Így például a makrogazdasági stabilizáció, amely kiegyensúlyozott piac esetében eredményes lehet, egyáltalán nem hoz eredményt, a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság körülményei között. Az állam gazdaságpolitikai döntéshozóinak számos lehetőséget kell figyelembe venniük. Ezért mind a józanész, mind a tudományos ismeretek szempontjából érthetetlen, hogy egy ország vezetése miért hoz százmilliók sorsát érintő döntéseket, hozzánemértő módszerek és primitív modellek alapján, miközben teljesen mellőzi a saját és a világ ez irányú tapasztalatait. Ezt fejletlen országokban, ahol hiányzik a tudományos közösség szakértelme, és a felkészült irányító személyzet, talán meg lehetne érteni, de teljesen elfogadhatatlan Oroszország esetében, amely fejlett tudományos potenciállal, felkészült szakemberekkel és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezett. Az orosz kormány mellőzte az Orosz Tudományos Akadémia számos javaslatát is. Pedig a modern piacgazdaságban általában az üzleti körök, a tudományos közösség, a munkavállalók képviselői, valamint a kormány között kialakult konszenzus az alapja a sikeres gazdaságpolitikának. Oroszországnak minden szükséges eszköze meg volt ahhoz, hogy intelligens gazdaságpolitikát válasszon. Megfelelő információkkal rendelkezett a washingtoni konszenzus romboló politikájának következményeiről is. A döntési helyzetben lévő orosz elit tagjai tudták azt is, hogy azok az országok, ahol ezeket alkalmazták olcsó nyersanyag- és munkaerőszolgáltatóvá, azaz a transznacionális tőke gyarmati függvényeivé váltak. Mindez ismert volt előttük, mégis nyíltan és cinikusan semmibevették ezeket az információkat, amikor döntöttek az orosz gazdaság reformstratégiájáról. Az IMF gyógymódját kényszerítették könyörtelenül Oroszországra, nem törődve azzal, hogy a beteg ebbe a „gyógymódba” csak belehalhat.

Az még elképzelhető, hogy Jelcin elnököt félrevezették, mivel járatlan volt az államvezetés, a társadalomirányítás, és a közgazdaság kérdéseiben, később pedig súlyos betegsége is korlátozta cselekvési szabadságában. A Jelcint körülvevő személyek azonban nem tekinthetők naivaknak, amikor gondolkodás nélkül megbíztak a nyugati szakértőkben, mint a „demokrácia és a szabadság mindentudó professzoraiban”. Ezek az orosz vezetők tudatosan választottak egy rossz gazdasági doktrínát, amelyről előrelátható volt, hogy pusztító hatással lesz hazájukra. Ezt a szándékosan meghozott hibás döntésüket nem lehet a demokrácia és a piaci reformok iránti elkötelezettségükből levezetni. A törvényesen megválasztott és alkotmányosan működő parlament ágyúzása a „demokrácia elkötelezett hívei” részéről, továbbá egy olyan oligarchikus rendszer kialakítása, amely piaci reformok mellett száll síkra, ideológiai abszurditásnak tekinthető. Olyasmi, mint amikor egy valódi keresztény a sátánista kultusz vezetőjévé válik.

Ma már egyértelmű, hogy nem a demokratikus átalakulás és a piaci reform eszméi irányították azokat, akik a sokkterápia stratégiája mellett döntöttek, felelőtlenül rákényszerítve azt az orosz társadalomra. A döntő motívum az volt, hogy a sokkterápia által képviselt érdekek egybeestek a létrejövő orosz oligarchia érdekeivel, amely mindenáron és gyorsan nagy vagyonhoz, valamint szupermagas jövedelemhez akart jutni. Ettől a körülménytől nemzetközi státusa elismerését, privilegizált vagyoni és hatalmi helyzetének a belső és külső megszilárdítását remélte. Vagyonszerzési stratégiájának legfőbb akadálya a közösségi és nemzeti érdekeket hordozó intézmények azon rendszere volt, amelyet az állam testesített meg. A washingtoni konszenzus viszont kiváló ideológiai alapot szolgáltatott ennek az államnak a lerombolásához. Lehetővé tette az államhatalom teljes-jogú intézményeinek a lecserélését a gyarmati igazgatás pótintézményeire. Az újonnan kialakult orosz oligarchia a magántulajdonává tette az állam funkcióit, és magánellenőrzése alá vonta az egész nemzet vagyonát. Föláldozta Oroszország nemzeti szuverenitását cserébe saját privilegizált helyzetének a vezető külföldi hatalmak, pontosabban a nemzetközi pénzvilág általi elismeréséért és védelméért. A világoligarchia pedig készségesen elvállalta ezt a felajánlott protektori státust.

A sokkterápia másik vonzó tulajdonsága az volt a születőben lévő orosz oligarchia számára, hogy lehetővé tette az állam polgárai jólétéért és az ország gazdasági fejlődéséért vállalt felelősségének a teljes megszüntetését. Az a hiedelem vált uralkodóvá, hogy a piac „láthatatlan keze” valamiféle mitikus hatalomként majd automatikusan megoldja az állami kötelezettségeket képező közfeladatokat. Az újonnan létrejött uralkodó elit a magántulajdonává tett állami vagyon révén alakult át oligarchiává. Az állami ellenőrzés és szabályozás lebontása hatalmas többlet-jövedelemforrást jelentett a számára. Vagyis nemcsak az állami vagyont sajátította ki ez az oligarchia, hanem privát monopóliumává tette az állam

legfontosabb szabályozási funkcióit is. A privát célra működtetett állami funkciók pedig folyamatosan – minden évben – sok milliárd dollárra rúgó szupermagas extraprofithoz juttatják.

1993. szeptemberében az oligarcha klánok magánfegyveresek felbérelésével leverték a törvényesen megválasztott parlamentet, és magukhoz ragadták az államhatalmat. A puccsot követően ezek a klánok – a kizárólag meggazdagodásukat szolgáló – önző céljaikat a washingtoni konszenzus doktrínájába csomagolva próbálták a társadalommal elfogadtatni. Az állami tulajdon privatizációja 1995. végére az állami vagyon legértékesebb részeinek az egymással versengő oligarchikus csoportok közötti titkos szétosztásává, pontosabban törvénytelen szétrablásává degenerálódott. Az állam pénzügyi forrásainak a manipulációja pedig lehetővé tette, hogy az oligarchia óriási jövedelmekre tegyen szert ezeknek a funkcióknak a magánhaszonra történő működtetéséből. Nagyösszegű extraprofitot biztosító mentességeket és privilégiumokat osztottak szét a különböző kereskedelmi szerveződések számára. A gazdasági élet állami szabályozó-és ellenőrző rendszerének az eszközeit pedig szisztematikusan eltávolították.

Szoros érdekközösség jött létre az új orosz oligarchia és azon nemzetközi szervezetek között, amelyek a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően alakították ki az orosz kormány gazdasági és pénzügyi politikáját. Az orosz oligarchia készségesen felvállalta ennek az Oroszország számára rendkívül káros politikának a megvalósítását, mivel ez hatékonyan segítette személyes meggazdagodását. E célból rekordidő alatt hozzáférhetővé tette Oroszország gazdasági térségeit a nemzetközi tőke számára, tökéletesen végrehajtva azt, amire a világoligarchia a liberális reformok révén törekedett. A komprádor helyi pénzoligarchia pedig részben úgy jött létre, hogy az igen olcsón, értékének a töredékéért tulajdonába került állami vagyont eladta a transznacionális korporációknak és a nemzetközi spekulánsoknak, de már lényegesen magasabb árért, mint amennyiért szerezte. Ez a különbség pedig több tízmilliárd dollárt jelent.

Ezt az osztogató-fosztogató politikát hivatalosan piaci transzformációnak, liberalizációnak, deregulációnak és gazdasági stabilizációnak nevezeték. Ezek a reformok – legalábbis a propaganda szólamok szerint – azért voltak szükségesek, hogy a válságba került régi gazdasági rendszert modernizálják, versenyképessé tegyék. A versenyképes orosz gazdaság pedig felzárkózva a fejlett nyugati országokhoz, majd lényegesen nagyobb jólétet és társadalmi szabadságot eredményez, mint a volt Szovjetunió roskatag, elavult gazdasági és politikai rendszere. Ma már ismerjük a szomorú tényeket. A bevezetett reformok semmiféle gazdasági sikert nem hoztak Oroszország számára, amely a beígért gazdasági felemelkedés helyett példa nélkül álló gazdasági válságba süllyedt. Ugyanakkor ezek a reformok igen sikeresek voltak az oligarchia számára, mert lehetővé tették a nemzeti vagyon óriási részének az újraelosztását. Oroszország első „demokratikus” kormányának az átalakulása először a technokraták kormányává, majd pedig a milliárdosok kormányává, jól mutatja, hogy a sokkterápia egyáltalán nem volt valamiféle „érdekmentes”, csupán szakmai szempontokra alapozott politika, hanem egy körülhatárolható szűk csoport önző gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a washingtoni konszenzus jól hangzó propagandaszólamaival a legitimitás látszatát adta Oroszország nemzeti vagyonának a kirablásához, az orosz állam hatalmának az elvételéhez, az emberi jogok, köztük a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog, tényleges elnyomásához az emberi jogok, a haladás, a modernizáció, a jogállam és a demokrácia nevében. Vagyis az oligarchia rábeszélőgépezete a lényegében feudális jellegű viszonyok és struktúrák kialakulását haladó gazdasági reformokként és demokratikus átalakulásként tudta tálalni a washingtoni konszenzus segítségével megtévesztett orosz népnek.

A washingtoni konszenzus áltudományos doktrínája nem azért érvényesülhetett, mert végrehajtói hittek a demokratikus értékekben, hanem azért, mert kiválóan szolgálta annak az uralkodó oligarchiának az érdekeit, amely „a reform” során átvette az ország irányítását, továbbá azért, mert a nemzetközi tőke uralmának intézményeit is gyorsan kiépítette Oroszországban. Ezeknek az érdekeknek a szimbiózisát megerősítették a külföldi különleges szolgálatok. Ezek a szervezetek elsősorban az orosz hatalmi struktúra azon részeire támaszkodtak, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdaságpolitika meghatározása, valamint a moszkvai bábkormányban szolgáló vezetőbeosztású személyek kiválogatása. A washingtoni konszenzus doktrínája azzal is szolgálta a pénzuralom rendjének a gyors kialakítását, hogy elérte az állam eltávolítását a gazdasági élet szabályozásából. Az állam szerepét csak a magántulajdon védelmére és a pénzellátás szabályozására redukálta.

Mindezek alapján megállapítható, hogy az Oroszországra rákényszerített, reformnak elnevezett sokkterápia először is azt a célt szolgálta, hogy az orosz bankrendszer, és ezen keresztül az ország teljes gazdasági élete, a külföldi tőke ellenőrzése alá kerüljön. Második célja az volt, hogy összeszűkítse a

reálgazdasági tevékenység közvetítését célzó, forgalomban lévő pénz mennyiségét, továbbá, hogy a rubelt formálisan is alárendelje a dollárnak. A harmadik célja az volt, hogy rákényszerítsék az orosz államot saját intézményrendszerének lebontására, és az állami szuverenitás részét képző jogoknak az átadására a hazai és a nemzetközi pénzoligarchiának. A washingtoni konszenzus sokkterápiája a lakosság életszínvonalának a további drasztikus csökkentésével végeredményben Oroszország elnéptelenítését valósította meg. Ezt bizonyítja a példa nélkül álló nyolcmilliós népességfogyás az elmúlt évtizedben. A lakosság létalapja megrendült azáltal, hogy a reformok tíz évében – szakértői becslések szerint – legalább 300, de inkább 600 milliárd dollár értékű vagyont préseltek ki Oroszországból. Ez az összeg végül is a különböző pénzpiacokon kötött ki, tovább növelve a világgazdaságot összeomlással fenyegető spekulációs pénzbuborékot és elképesztő szegénységet hátrahagyva Oroszországban.

A nyilvánvaló tragikus fejlemények láttán ma már a „reformok” kikényszerítői se mernek hivatkozni arra, hogy az Oroszországot sújtó vészhelyzet a piacgazdasághoz vezető átmenet szükségszerű következménye. Az orosz gazdaság ugyanis ma sokkal kevésbé hasonlít a nyugateurópai piacgazdaságoz, mint az 1990-es évek kezdetekor. A sokkterápia nevében elsősorban éppen azokat a gazdasági folyamatokat fojtották meg, amelyek középtávon minden gazdaság túléléséhez elengedhetetlenek. A szovjet birodalom fennállása idején nagymértékben lemaradt az ipar és az infrastruktúra modernizációja, és az ötmilliónyi tudós és mérnök munkaerejét csak a katonai szektorban hasznosították hatékonyan. A sokkterápia időszakában azonban mind az állami-, mind a magánberuházásokat csaknem száz százalékig leállították, a kutatást pedig teljesen visszafejlesztették.

Maffia vagy „Atlantic establishment”?

Elterjedt nézet az is, hogy a gazdasági élet egészének ez a tragikus mélypontja az orosz maffia

tevékenységének a következménye. A washingtoni konszenzus feltételeit és a sokkterápia pusztító gyakorlatát azonban nem a maffia dolgozta ki. A maffia legfeljebb részvett a megvalósításában, kihasználta a maga számára és hatalmas anyagi hasznot húzott és húz belőle.

Tény, hogy – már az 1980-as évek végén – George Bush amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (az „Atlantic establishment”, vagyis a nemzetközi pénzoligarchia két kulcsembere) elfogadhatatlannak minősítette a csődbe jutott szovjet birodalom gazdaságának, ezen belül Oroszország gazdaságának a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonló újjáépítését és modernizálását. Ehelyett nyomatékosan követelték, hogy Oroszország vállalja el a Szovjetunió által felvett hitelek maradéktalan visszafizetését.

Akkor nyíltan még nem mondták meg, de ma már megállapítható, hogy geopolitikai jövőképükben egy „afrikanizált” Oroszország szerepelt, amely politikailag és gazdaságilag szétesve, függőhelyzetbe kerül a nyugati pénzvilágtól. Ennek eredményeként Oroszország és Közép-Ázsia hatalmas nyersanyagkincsei a világot irányító pénzoligarchia, az őt kiszolgáló új orosz elit, valamint az általuk birtokolt konzorciumok könnyű zsákmányává lehet.

A nemzetközi pénzvilág irányító köreinek döntéseit a pénzuralom világrendjében érvényesülő munkamegosztás szerint a Nemzetközi Valutaalap, az IMF feladata világszerte átültetni a gyakorlatba. Oroszország esetében ez azt jelentette, hogy az IMF kirendeltségei és szakértői több száz, minden részletre kiterjedő, utasítást továbbítottak az orosz kormány és intézményei részére, továbbá több új törvényjavaslatot is kidolgoztak a számára. Amikor 1996-ban néhány tucat ilyen IMF utasítás nyilvánosságra került, orosz újságírók feltették a kérdést, miért van még szüksége Oroszországnak saját kormányra, ha minden lényeges gazdasági döntést előzetesen az IMF dolgoz ki a számára és hoz meg helyette.

A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb oroszországi kiszolgálói közé tartozott Jegor Gajdar volt miniszterelnök, Anatolij Csubajsz privatizációs miniszter, és Borisz Fjodorov pénzügyminiszter. Lord Harris , a szélsőségesen liberális Mont-Pelerin Társasághoz tartozó londoni Gazdasági Ügyek

Intézetének igazgatója, már az 1980-as évek közepén megkezdte az előbb felsorolt három fiatal orosz politikus felkészítését a 1990-es években rájuk váró feladatokra. A nemzetközi pénzügyi oligarchia úgy is gondoskodott kiképzett pénzügyi ügynökeiről, hogy amikor pozícióba kerültek, akkor olyan ultraliberális szakértőket rendelt melléjük tanácsadóként, mint Jeffrey Sachs , a Harvard Egyetem fiatal oktatója.4

(A Mont Pelerin Társaság egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó amerikai alapítvány. Munkásságának felmérése alapján megállapíthatjuk, hogy fő tevékenysége eddig félrevezető,

áltudományos közgazdasági elméletek és receptek kidolgozásából, valamint ezek elterjesztéséből állott. A Mont Pelerin Society tagjai szélsőségesen liberális elméleteikkel igyekeznek befolyásolni a nyugati világ közgazdászait, és rávenni a kormányokat, hogy az általuk ajánlott modellekhez igazítsák makrogazdasági döntéseiket. Vezető személyiségei Friedrich von Hayek, Milton Friedman és Ludwig von Mises. A Mont Pelerin Társaságot szoros kapcsolatok fűzik a Máltai Lovagrendhez, a Heritage Foudation-höz és a Német Marshall Alaphoz. A Mont Pelerin Társaság anyagi támogatottsága igen jó, mert mind a Rothschild, mind a Rockefeller érdekeltségek finanszírozzák. Rendszeresen tartanak titkos tanácskozásokat is. Ezek színhelye általában a Hoover Intézet.)5

A következő lépés az orosz lakosság jelentős összegre rúgó megtakarításainak az elvonása volt. Az orosz állam kiadásait drasztikusan csökkentették, miközben a külföldi hitelek adósságszolgálati terheit változatlanul fenn kellett tartani. Így az államnak már nem maradt pénze a lakosság megtakarításai után járó kamatok fizetésére és egyéb pénzügyi kötelezettségeinek a teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy egy szabályozottan végrehajtott, jól előkészített és kézbetartott valutareform megfelelőbb megoldás lett volna. A kaotikus hiperinfláció azonban sokkal jobban megfelelt a „reformerek” célkitűzéseinek. Gajdar a legfontosabb árucikkek árainak a szabaddá tételével indította be 1992. elején a sokkterápiát. Egy ilyen intézkedés, pl. a második világháború utáni Németország gazdasági újjáépítésekor elképzelhetetlen lett volna, és ma is törvény tiltja Németországban. Ugyanis a szabadárassá tett termékeket szinte teljesen vagy állami, vagy magánmonopóliumok állították elő, anélkül, hogy piaci-verseny érvényesülhetett volna, vagy pedig valamilyen kartell-hatóság beavatkozhatott volna az árak kialakításába és ellenőrzésébe. Maga a moszkvai kormány járt elől a rossz példával, mivel hirtelen négyszeresére emelte az állami monopóliumok által gyártott árucikkek és az energia árát. Ezzel olyan láncreakciót indított be, amelynek az eredményeként 1992 végére a fogyasztási cikkek ára 2600%-kal emelkedett és 1993-ban az árak megharmincszorozódtak. Így a reformok két éve alatt az orosz lakosság megtakarítása már semmit sem ért. Az előkészítetlen és megalapozatlan árfelszabadítás másik következménye az lett, hogy az áruforgalom zöme a feketepiacra tevődött át, a kereskedelem finanszírozása pedig a privát bankrendszer hatáskörébe került. Ez a privát bankrendszer kizárólag a spekulációs szuper-jövedelmek biztosítására törekedett, amelyre az elszabadult infláció nyújtott lehetőséget.

A privatizáció orgiája

A nemzetközi pénzoligarchia Oroszországgal kapcsolatos tervei

Ma már nem titok, hogy a világpolitikát irányító befolyásos körök, beleértve az Oroszország

számára riválisnak tekinthető Németországot, és a szövetségesnek számító Nagy-Britanniát és Franciaországot, a XX. század során egyesíteni tudták erőiket az egykori Orosz Birodalom elpusztítására. A „semleges” Egyesült Államok sem maradt ki ebből a nagyszabású történelmi műveletből. Nem nehéz felismerni, hogy ennyire különböző erőtényezők akcióinak a koordinálása nem lett volna lehetséges olyan központi vezetés nélkül, amely eltervezi, befolyásolja és irányítja a világeseményeket. A kutatók már számos részletét feltárták annak, hogyan zajlott le az 1905-s és 1917-s orosz forradalom külföldi finanszírozása. Az egyik ilyen kulcsszerepet betöltő személy Alexander

Parvus volt, aki a nemzetközi pénzügyi hierarchia ügynökeként jó kapcsolatokkal rendelkezett a német fináncoligarchia és kormányzati körök felé. Parvus, aki nemcsak Trockijjal, Leninnel, Buharinnal, de a többi bolsevikvezetővel is kapcsolatban állt, nagyösszegű német pénzt juttatott el hozzájuk.

Az Oroszország elleni akciók finanszírozásából a Wall Street is kivette a részét. 1916. februárjában vezető bankárok tanácskozást tartottak az Egyesült Államokban, amelyen részt vett Jacob Schiff, valamint veje Felix Warburg, továbbá Otto Kahn, Mortimer Schiff, (Jacob Schiff fia), Jerome Hanauer, Daniel Guggenheim és M. Breitung. A részvevők kiosztották egymás között a feladatokat, valamint azt is, hogy a tervezett oroszországi államcsíny költségeit ki milyen arányban viselje. 1916. februárjában tanácskozott „a Hatvankettek konferenciája” is. Ennek részvevői közül ötvenen már az 1905-ös forradalomban is szerepet játszottak. Parvuson és Trockijon keresztül ugyancsak Jacob Schiff finanszírozta őket. A pénzoligarchia ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy valamennyi oroszországi forradalmi mozgalomban és pártban átvegyék az irányítást. Dr. A. Simons lelkész, aki az 1917-es forradalom első szakaszában ellátogatott Oroszországba, elmondotta Nelson amerikai szenátornak, hogy

Trockij oldalán több száz olyan agitátort talált, akik a New York-i Lower East Side-ról származtak. Ezek többsége bizonyíthatóan később politikai vezetőszerephez jutott, sokan közülük pedig csekisták lettek.

Angliában az Oroszországi felforgatás irányítója Lord Milner a befolyásos szabadkőműves, a Cecil Rhodes által alapított Round Table Csoport vezetője volt. Milner nemcsak a City of London és a Rothshild dinasztia érdekeit képviselte, de Lloyd George kormányában is nagy befolyással rendelkezett. Közismert, hogy Lloyd George meghallva a petrográdi februári államcsíny hírét, ezt mondotta: „A legfőbb célt elértük.” Lord Milner oroszországi ügynöke George Buchanan brit nagykövet, valamint az orosz külügyminiszter, Szazonov volt. A kapcsolatot az oroszországi összeesküvőkkel Bernard Pares tartotta, aki a brit nagykövetségen dolgozott, továbbá a Times cimű lap tudósítója, Harold Williams. A megnevezett angol személyek gyakorlatilag valamennyi titkos ellenzéki tanácskozáson és gyűlésen részvettek a végnapjait élő cári Oroszországban. Szazonov külügyminiszterként szinte minden nap találkozott a brit nagykövettel. Az összeesküvők vagy a brit vagy a francia nagykövetségen tanácskoztak. Szabadőműves dokumentumok szerint, a brit nagykövetségen 1917. januárjában megtartott tanácskozáson tűzték ki a szentpétervári palotaforradalom időpontját 1917. február 22.-ére.

Oroszország valamennyi ellenfelét megszervezték, tevékenységüket koordinálták, és kiadásaikat egyenlőarányban fedezték. Németországnak a bolsevik párt finanszírozására fordított kiadásait pontosan nyilvántartották Berlinben, a Wilhelmstrassén. Ez több mint 44 millió aranymárka volt, amely megfelelt akkori érték szerinti 10 millió amerikai dollárnak. (Az akkori dollár egy centje ért annyit, mint ma egy dollár, tehát az átszámítási arány 1:100-hoz). Jacob Schiff saját maga elmondása szerint összesen 20 millió dollárt invesztált az orosz forradalomba, amelynek körülbelül a fele ment az 1905-ös „főpróbára”. Ezt az adatot később a fia is megerősítette. Lord Milner pedig 21 millió aranyrubelt, vagyis 10 millió dollárt költött az 1917-es forradalom megszervezésére. 1917. március 6-án Jacob Schiff a következő táviratot küldte az államcsínnyel hatalomra került Kerenszkij kormány külügyminiszterének, Miljukovnak:

„Engedje meg nekem, mint a hittestvéreinket kegyetlenül üldöző zsarnoki autokrácia kibékíthetetlen ellenfelének, hogy Önökön keresztül gratuláljak az orosz népnek azért a tettéért, amelyet oly ragyogóan megvalósított, továbbá hogy az Ön új kormányában lévő elvtársainak és Önnek személyesen teljes sikert kívánjak annak megvalósításához, amelyet hazafiasan elkezdtek.”

A hálás Miljukov így válaszolt a bolsevikok Wall Streeten székelő pénzügyi támogatójának: „Csatlakozunk az Ön régi rend iránti gyűlöletéhez, amely rendszer most megbukott. Legyünk

egységesek a szabadság és egyenlőség új eszméinek a megvalósításában és őrizzük meg egyetértésünket mindazon népekkel, amelyek részvesznek az autokrácia elleni világ-küzdelemben.”6

Visszatérve napjaink eseményeihez, ma már bizonyíthatónak tekinthető, hogy a külföldi titkosszolgálatoknak irányító szerepe volt a Szovjetunió felbomlasztásában. P. Schweitzer amerikai kutató „Győzelem: az Egyesült Államok kormánya titkos stratégiájának szerepe a Szovjetunió és a szocialista tábor felbomlasztásában” cimű munkájában részletesen beszámol a CIA és az Egyesült Államok kormányzatának az 1980-as években folytatott ez irányú tevékenységéről. Az 1990-es évek elején ugyanezek az erők megszervezték az orosz forradalmárok egy újabb nemzedékének a kiképzését Amerika irányítószerepet betöltő politikai és tudományos központjaiban. Ezek a személyek a titkosszolgálatok háttér-támogatásával fontos szerepet játszottak az 1991-ben és 1996-ban megtartott oroszországi elnökválasztási kampányban, valamint az 1991. decemberében és 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínyekben. Ugyancsak vezető szerepük volt az Oroszországban végrehajtott politikai és gazdasági reformok kivitelezésében.7

A Nyugat által kiképzett személyek, és a befolyásuk alá került orosz értelmiségiek voltak azok, akik felszólították Jelcin elnököt, hogy hajtsa végre a demokratikusan megválasztott és alkotmányosan működő parlamenttel szemben a véres államcsínyt. Jelcinhez írott levelükben ezt írták:

„Hazánk válaszúthoz érkezett. Az elmúlt hetek eseményei ismét felelősségteljes lépést igényelnek. A legfelső szovjet és a szovjetek egész rendszere részéről a reformpolitikával szemben tanúsított ellenállás túlságosan messzire ment. A legfelső szovjet alkotmányellenes politikai gazdasági és kulturális stratégiája katasztrofális költségvetési deficitet eredményezett, kísérletek történtek a privatizáció megállítására, növelni kívánják a katonai kiadásokat, szakadást akarnak előidézni a kormányban, és ellenőrzés alá kívánják venni a tömegtájékoztatást. Az orosz polgároknak a népszavazáson kifejezett akarata alapján követeljük a legfelső törvényhozó testület megválasztásának előrehozását, nem későbbre, mint ez év őszére. Új kormányügynökségek felállításával, a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágak közötti kapcsolat új elveivel, ez az egyetlen lehetőség a népellenes totalitárius rendszer visszaállításának a megakadályozására.”8

1993. október 5-én – miután magánszemélyekből álló fizetett fegyveresek, vagyis az oligarchia által felbérelt zsoldosok, lőtték az orosz parlamentet, amelynek során 1500 ember vesztette el az életét – néhány ismert író levéllel fordult az orosz polgárokhoz, hogy folytassák a küzdelmet a választott képviselők ellen, vagyis polgárháború folytatására szólították fel az orosz lakosságot. Ezt írták:

„A boszorkányok vagy inkább vörös-barna farkasok arcátlanná váltak, mert nem cselekedhetnek többé büntetlenül. A rendőrség szeme láttára teletűzdelték a falakat mérgező plakátjaikkal, mocskaikkal sértegetve a lakosságot, az államot és annak törvényes vezetőit. Bosszútól lihegve közlik: miként fognak felakasztani mindannyiunkat. Mi van erről beszélni való? Elég szó hangzott már el… Ütött a cselekvés órája. Ezek a sötétlelkű gazemberek csak az erőt tisztelik. Nincs-e itt az idő demokráciánk számára, amely fiatal, de boldogan és meglepődve látjuk, eléggé erős, hogy megvédje magát?”

„Ezúttal a leghatározottabban követeljük a kormánytól és az elnöktől, hogy tegyék meg, amit már régóta meg kellett volna tenniük, de nem tették meg:

Valamennyi kommunista és nacionalista pártot, frontot és szövetséget elnöki dekrétummal oszlassanak fel….

Be kell tiltatni egészen a bírósági ítélet meghozataláig az olyan újságokat és tájékoztatási eszközöket, mint a Den, Pravda, Szovjetszkája Rosszíja, Lityeratúrnaja Rosszíjá és a „Hatvan Másodperc” nevű tv program, amelyek gyűlöletet keltenek és nap-nap után erőszakra szólítanak fel, és amelyek nézetünk szerint ennek a tragédiának a fő szervezői és bűnösei közé tartoznak.

Fel kell függeszteni azon szovjet hatalmi szerveknek a tevékenységét, amelyek megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Oroszország törvényes hatóságainak. Valamennyiünknek közösen kell cselekednünk, nehogy szégyenteljes komédiává váljon – a rendkívüli állami bizottság ellen 1991. augusztusában lefolytatott bírósági eljáráshoz hasonlóan – a Moszkvában most lezajlott véres dráma szervezőinek és részvevőinek a pere.

Törvénytelenné kell nyilvánítani nemcsak a népi küldöttek kongresszusát és a legfelső szovjetet, de az általuk létrehozott valamennyi állami szervet is, beleértve az Alkotmánybíróságot is.”

„A történelem ismét lehetőséget nyújtott a számunkra, hogy hatalmas lépéseket tegyünk a demokrácia és a civilizáció irányába. Ne szalasszuk el újból az alkalmat, ahogyan az már több mint egyszer megtörtént!”9

Ezt a levelet, amelyből részleteket idéztünk, számos író aláírta, akiket felvállalt szerepük alapján

a hivatásos bolsevik forradalmár, Trockij, követőinek tekinthetünk. Hiszen ezek az írók lényegében a politikai terror bevezetését követelték Jelcintől, egy olyan népellenes diktatúra felállítását, amely az alkotmányellenes államcsíny áldozatainak a vérével kívánta legitimálni magát. Álszent módon a demokráciára és civilizációra hivatkoztak, ténylegesen azonban az oligarchikus pénzuralom barbár diktatúrájának a bevezetését, és az orosz népnek a kamatrabszolgaságba taszítását szorgalmazták.

Két világtendencia vetélkedése

A világszintű gazdasági folyamatokat ma két egymásnak ellentmondó tendencia határozza meg.

Az egyik a világgazdaság alávetése a nemzetközi pénzügyi oligarchia érdekeinek, a másik a nemzeti gazdasági rendszerek egymással való vetélkedése. E két tényezőnek a kombinációja a teljes gyarmati függőségtől (ez a jellemző az Afrikai országok többségére, ahol a transznacionális tőke minden korlát nélkül uralkodik), az erős nemzeti gazdaságokig terjed. Ez utóbbihoz tartozik elsősorban az Egyesült Államok, Japán és Kína. Ezen államok gazdasági politikáját elsősorban a nemzeti tőke és a hazai reálgazdasági termelők érdekei határozzák meg. E két pólus között helyezkednek el Latin-Amerika országai, valamint az Európai Unió tagállamai, amelyek gazdasági politikájukban lemondtak a nemzeti szuverenitásról az európai nemzeti tőke, elsősorban a pénztőke érdekében. Az iszlám országok, köztük az arab világ államai is ebbe a köztes zónába esnek. Ők gazdasági erőforrásaik kitermeléséhez igénylik a külföldi tőkét, ugyanakkor erőteljesen védelmezik kulturális értékeiket és nemzeti jövőjüket. Ebbe a körbe tartoznak még Dél-kelet Ázsia országai, ahol a gazdasági stratégiát és a külföldi tőke szerepét elsősorban a nemzeti érdekeknek rendelik alá.

Valamennyi országban erőteljes küzdelem folyik az állami intézmények ellenőrzéséért, a transznacionális, valamint a nemzeti tőke között, vagyis a világoligarchia és a nemzeti elit érdekei között. Ezek az érdekek és a hozzákapcsolódó értékek nemcsak különböznek, hanem rendszerint éles ellentétben is állnak egymással. A nemzeti érdekeket mindenek előtt a függetlenség megőrzésének az

elvei határozzák meg, amelyek biztosítják az adott ország lakossága számára a jólétet és a megfelelő életminőséget, megőrizve a nemzeti kultúra értékrendszerét is. Ezek a nemzeti érdekek határozzák meg a nemzetközi együttműködés prioritásait is. Gazdasági téren egy független nemzet úgy nyitja meg nemzeti piacait a külföldi tőke számára, hogy egyidejűleg védelmezni igyekszik hazai piacát, korlátozza a külföldi tőkét a nemzeti érdekek szempontjából életbevágó területeken, továbbá támogatja a hazai árutermelést és a nemzeti gazdaság versenyképességét.

A világ pénzügyi és korporációs oligarchiája, a transznacionális nagytőke ezzel szemben a világpiac totális ellenőrzését kívánja, lehetőleg eltávolítva az útból minden nemzeti-gazdasági-kulturális akadályt. Ezért olyan információs, jogi és végrehatási infrastruktúrát akar mindenütt létrehozni, amely biztosítja számára a nemzetállamok szuverenitását kiiktató korlátlan érdekérvényesítést. Ötszáz transznacionális korporáció rendelkezik ma a világ ipari exportjának 1/3-val, a világ nyersanyag-kereskedelmének a 3/4-vel, és az új technológiák 4/5-ével. Ezek a vállalatbirodalmak emberek 10 millióit foglalkoztatják, és gyakorlatilag a Föld minden országában tevékenykednek. Fontos azonban hogy ne túlozzuk el annak a hatalmi képződménynek a megszilárdulását, amelyet jobb híján nevezünk világoligarchiának. Itt inkább jól kivehető tendenciák és folyamatok kombinációjáról, semmint már teljes egészében megszilárdult szervezeti rendszerről és struktúráról van szó. Ezek a tendenciák azonban már magukba foglalnak bizonyos intézményeket, szervezett struktúrákat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, összetartja továbbá őket a közös cél, a nemzetközi pénztőke és termelőtőke érdekeinek a minél hatékonyabb érvényesítése.

A világoligarchia meghatározása

A világoligarchia nagyrészt a főbb pénzügyi szervezetek objektíve egybeeső érdekei szerint

cselekszik. Ennek megfelelően alakítja ki és tartja fenn a pénzügyi, gazdasági és hatalmi játékszabályokat. Ennek a koordinált együttes-tevékenységnek a szubjektív vonatkozásai azonban csak másodlagosnak tekinthetők. Ezért a mi szóhasználatunkban a világoligarchia a központi bankok, a legfontosabb kereskedelmi bankok, a világszintű korporációk, (a hozzájuk tartozó pénzügyi, jogi, adózási és könyvviteli tanácsadó szervezetekkel,) a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az új világrend szakértő-kiszolgálóit tömörítő gondolati műhelyek, elit-klubok és zártkörű magánszervezetek, a hivatalos és nem hivatalos befolyásoló-manipuláló intézmények, valamint az informatika legmodernebb eszközeit használó rábeszélő-gépezetek és a nemzetközi véleményhatalom tömegtájékoztatási intézményeinek a komplex elnevezése. A jelen meghatározás tágassága és képlékenysége ellenére a világoligarchia a gyakorlatban nem valamiféle teljesen amorf, formátlan és megfoghatatlan entitás, hanem olyan jól körvonalazható HÁLÓZAT, amely térben és időben igen hatékonyan kapcsolja össze és koordinálja tevékenységét, mert az érdekek objektív megegyezése, és a több történelmi korszakon is átívelő családi, rokoni, nemzeti, regionális, klán és szabadkőműves kötelékek bámulatraméltóan összetartják. Önmagát fenntartó és reprodukáló szervezetet és folyamatot képeznek, amely öntörvényűen sajátmaga határozza meg a rávonatkozó játékszabályokat, a követendő nyelvhasználatot, a befolyásolási technikákat, a szervezeti struktúrákat, valamint a külső és belső kommunikációt. Nagy tévedés lenne ezt a HÁLÓZATOT csupán valamiféle sátáni erő bűnös célokat szolgáló összeesküvésének tekinteni. Az egybeeső pénzügyi és gazdasági érdekek alkotják azt az erőt, amely összetartja a világoligarchiát. Ezek az érdekek határozzák meg a politikai célokat és a világgazdasági folyamatokat. Amennyiben a nemzetközi pénztőke és termelőtőke világszinten tevékenykedik, úgy ezek az érdekek is globális természetű törekvésekben jelennek meg, azaz egységes stratégiát követő cselekvésben öltenek testet. Ugyanakkor a legerősebb államok saját nemzeti érdekeiket is megpróbálják érvényesíteni ebben a folyamatban. Ez az erős államok részéről történő szervezett érdekérvényesítés is objektív tendencia, amit a világfolyamatok elemzésénél ugyancsak számításba kell venni.

A nemzetek feletti és a nemzeti tőke, és ennek megfelelően a világoligarchia és a nemzeti elit viszonya a különböző országokban és a különböző történelmi időszakokban másként alakult. A transznacionális tőke a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek közvetítéséből fejlődött ki. A háborúk, különösen a két világháború hatalmas lendületet adtak fejlődésének, mert óriási mértékben megnövelték a keresletet a hitelek iránt, és lehetővé tették szupermagas jövedelmek elérését a pénzvagyontulajdonosok számára. A pénzügyi oligarchia azáltal, hogy a háborúban álló felek mindegyikét finanszírozta, mindig győztesen került ki a konfliktusokból, mert egyszerre kapott nagyösszegű kártérítést a vesztes, és kamatjáradékot a győztes oldaltól. Ily módon a világoligarchia

fokozatosan ellenőrzése alá vonta Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi-rendszerét, majd az Egyesült Államokét is. Ezt követte a többi európai állam, majd gyarmataik ellenőrzés alá vonása. Ma annyiban változott a helyzet, hogy a világoligarchia már nem érdekelt világháború kirobbantásában. Ugyanis a pénzoligarchia által kezdeményezett és fenntartott fegyverkezési verseny olyan szélsőséges méretű pusztító kapacitást ért el, hogy továbbfejlesztése értelmetlenné vált. A világoligarchiának időközben sikerült a saját játékszabályai szerint úgy átalakítania – és közvetlen ellenőrzése alá vonnia – a nemzetközi pénzügyi rendszert, hogy ma már nincs szüksége fegyveres konfliktusokra szupermagas jövedelem eléréséhez. A világpiac és nemzeti piacok jelentős részének az ellenőrzése révén a világoligarchia most a globális stabilitás fenntartásában érdekelt, egy olyan új világrend kialakításában, amely lehetővé teszi a nemzetközi intézmények még erőteljesebb ellenőrzését, és a vezető országok kül- és belpolitikájának meghatározását.

Már utaltunk rá, hogy a világoligarchia hatalomgyakorlásának egyik technikája a különböző országok állami intézményeinek az ellenőrzése, a nemzetállami struktúrák lebontása, a nemzeti jogrendszer felszámolása, valamint a nemzetközi közjoggal és magánjoggal, továbbá a nemzetközi intézményekkel való felcserélése. A stratégiai cél az ellenőrzés alá vont országok adósságfüggésbe terelése , nemzeti elitjüknek a megvesztegetése és demoralizálása, továbbá minderről a közvélemény megtévesztő tájékoztatása, vagy tájékoztatás nélkül hagyása. Ezt a stratégiát – többek között – az általuk létrehozott és fenntartott nem kormányzati, „társadalmi” szervezetek és kapcsolatok segítségével valósítják meg. A demokratikusan legitimált államhatalmi és igazgatási intézmények részére ők válogatják ki a számukra megfelelő személyeket, az oligarchia saját jól fizetett szakértői készítik el az adott államok helyett a hivatalos döntéseket, amit az alibi-demokrácia folyamatában a választott parlamentek és kormányok a forma kedvéért jóváhagynak. Ennek az elituralomra törő politikának a formális demokrácia kulisszái szolgáltak háttérül. Az ideológiai csomagolást pedig a szélsőséges liberalizmus nyújtotta az elmúlt évtizedekben.

A második világháborút követő időszakban a világoligarchia arra használta a hidegháborút, hogy kifejlessze a befolyásolás magasan szervezett, kifinomult rendszerét. A nagy pénzügyi szervezetek mellé létrehozták az „off shore zónákat”, ahol nem érvényesült az állami ellenőrzés és adózás. A jogérvényesítő és büntetőjogi intézményeket pedig titkos társaságok és szabadkőműves páholyok egész hálózatával egészítették ki. A vezető országok hatalmi intézményeibe a világoligarchia a saját embereit juttatta, azért hogy ezek az adott állam politikáját a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően irányítsák. Elsősorban az adott ország külügyeinek és külkapcsolatainak az ellenőrzésére törekedtek, később azonban a vezető államok belpolitikájának az irányítása is hegemóniájuk alá került. Az új világrend hatékonyságát meggyőzően demonstrálta a Szovjetunió gyors és sikeres felbomlasztása, valamint területének és erőforrásainak ezt követő gyarmatosítása. A világ leghatalmasabb biztonsági rendszerét az időben kiképzett, és a döntési központokba elhelyezett befolyásolási ügynökök teljesen megbénították, és saját érdekeivel ellentétes gyakorlat folytatására kényszerítették.

A világoligarchia kettős stratégiája Hivatalosan ma is az hangzik el, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat egy erős és stabil

Oroszország fennmaradásában érdekelt, mivel a globális destabilizáció és a nukleáris konfliktus veszélye miatt nem kívánatos ennek a hatalmas országnak az összeomlása. Az egyszerű emberek világszerte elhitték ezeket az érveket, de később rá kellett jönniük, hogy egészen más célokat rejt ez a békés retorika. Ha feltesszük a kérdést, milyen érdekeket szolgált, pl. az öngyilkos sokkterápia rákényszerítése Oroszországra, és segítségével az orosz gazdasági élet dezorganizálása, valamint az orosz nemzeti kultúra tudatos meggyöngítése, akkor kiderül, hogy mindez a nyugati országok népei számára sem előnyös. Ez kizárólag a világoligarchia új világrendjének a megvalósítását szolgálta. Oroszország végsőkig való kifosztásából és elgyöngítéséből megállapítható, hogy egy ország nemzeti érdekei nem egyeztethetők össze a világoligarchia kozmopolita és globális érdekeivel. Ezzel magyarázható az Egyesült Államok – kettőserkölcsön és kettősstratégián nyugvó – kétszínű politikája Oroszországgal szemben.

A világ népei számára a háború hatalmas emberi áldozatokat jelent. A háborút viselő állam számára pedig óriási anyagi veszteségeket, valamint nemzetbiztonsága veszélyeztetését. A pénztőke számára azonban a háború mindig is a kiemelkedően nagy jövedelem szerzésére szolgáló alkalom volt. A világoligarchia kizárólag abban érdekelt, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek tartósan

biztosítják számára a szupermagas profitot és kamatjáradékot, továbbá amelyek megszilárdítják uralmát a világgazdaság és a világpolitika felett. A világoligarchia azért folytatott és folytat agresszív politikát Oroszország és más szuverén államok irányában, hogy lerombolja azon intézményeiket, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatnák, hogy a világ adott régiójában korlátlanul uralkodhasson a pénzügyi és gazdasági élet felett. Az elmúlt két évszázadban ez volt a cél az európai dinasztikus államok felszámolásával, köztük a cári Oroszország megdöntésével az I. világháború során, a Marshall-terv végrehajtásával a II. világháború után, a XX. század végén pedig a Szovjetunió felbomlasztásával és az utódállamoknak a külföldi tőke ellenőrzése alá vonásával. Ebbe a folyamatba illeszkedik több állam blokád alá helyezése, Irán, India és Kína elszigetelése, továbbá a Dél-kelet Ázsiában kirobbantott pénzügyi katasztrófa. A megjelölt törekvések egyirányba mutatnak: felszámolni a nemzetállamiság intézményeit és kialakítani helyükbe a globális gazdasági és politikai koordináció mechanizmusait. Ez utóbbiak világméretekben biztosítják a transznacionális pénztőke számára a teljes mozgásszabadságot, a pénzvagyon-tulajdonosok privilegizált helyzetének megszilárdítását, továbbá a globális uralmat a világoligarchia számára.

A nemzetközi pénzügyi közösség arra használta a hidegháború időszakát, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai hatalmának a segítségével, lebontsa a főbb nyugati államokban az államhatalom nemzeti intézményeit, és helyükbe tegye a globális ellenőrzés nemzetközi intézményeit a saját hegemóniája érdekében. A világoligarchia egyre inkább az Egyesült Államok erőforrásait használja fel nem Amerika, hanem saját partikuláris érdekei érvényesítésére és globális hatalmának a biztosítására. Az oligarchia gépezete ezért ellenzi olyan vehemensen az Egyesült Államokon belül az úgynevezett izolacionizmust, az „America first” („Amerika először”) – a lakosság által erősen támogatott – irányzatát, vagyis azt, hogy a washingtoni kormány elsősorban Amerika lakosságával és gondjaival törődjön, ne pedig a külfölddel, kéretlenül beleártva magát minden ügybe Földünk legtávolabbi pontján is. A világoligarchia legfontosabb külpolitikai törekvése azonban az, hogy minden eszközzel megőrizze az Egyesült Államok katonai, gazdasági, pénzügyi elsőbbségét, amely persze a saját elsőbbségét jelenti amerikai lobogó alatt.

Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia

Azért, hogy az Egyesült Államok a világoligarchia érdekeit védelmező engedelmes csendőr

legyen, az amerikai lakosságba igyekeznek beleoltani a birodalmi felelősség érzését és a világ vezetésére vonatkozó hivatástudatot. Eszerint az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és „civilizációs küldetésük” teljesítése érdekében erőszakot is alkalmazhatnak. A hidegháború hatalmas profitot hozott a világoligarchia számára, ugyanakkor óriási költségekkel terhelte meg az Egyesült Államok lakosságát. A XXI. századra elfogadott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok vezetőszerepét a világszintű integrációs törekvések támogatására kell használni. A fennálló politikai, gazdasági és biztonsági szervezeteket ehhez a célhoz kell igazítani, és olyan új intézményeket kell létrehozni, amelyek elősegítik az amerikai érdekek és értékek elterjesztését. A számos amerikai biztonsági cél közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a világoligarchia és a nemzetközi pénztőke érdekének védelmében.

Az említett stratégiát tartalmazó dokumentum hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok különleges figyelmet fordít olyan külpolitikai problémákra is, amelyek valamikor távolinak tűntek.11 Ilyen például az erőforrások kimerülése, a népesség gyors növekedése, a környezetvédelmi ártalmak és a menekültek ellenőrzetlen áramlása. Az Egyesült Államok nem húz a jövőben vonalat e tényezők vonatkozásában bel- és külpolitikája közé, hanem ezeket olyan gazdasági és biztonsági kérdésekként kezeli, amelyek elősegítik érdekeinek az érvényesítését egy olyan világban, ahol a kül- és belpolitika közti választóvonal egyre inkább elhalványul. Egyszerűbben megfogalmazva ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetővé teszik a világoligarchia számára a pénztőke érdekeinek az érvényesítését. Ezek felölelik a más országok erőforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erőforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tőke szabad mozgása és reprodukálódása elől.

A nemzetközi pénzoligarchia az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdésévé tette a világnépesség növekedésének a kordábantartását, a környezetszennyeződés és a többi ország politikai rendszerének a megfigyelését. Az amerikai népnek viszont engedelmesen vállalnia kell a világoligarchia céljait szolgáló globális-ellenőrzés költségeinek a viselését. A hivatkozott dokumentum a következőket

mondja: „A külföld felé való elkötelezettség az amerikai nép és a kongresszus azon hajlandóságától függ, hogy viselje az Egyesült Államok megvédelmezésének költségeit, dollárban, energiában, és ha nincs más alternatíva, akkor az amerikai életek kockáztatásával.”12

Az amerikai adófizetőknek nehéz megérteniük, hogy miért kell finanszírozniuk a költséges katonai műveleteket a világ legtávolabbi részein, és viselniük az amerikai katonai jelenlét terheit földgolyónk valamennyi stratégiailag fontos részén. Az érvényes doktrína szerint a NATO kiterjesztése, Jugoszlávia bombázása mind-mind az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Felmerül a kérdés, hogy pl. milyen haszonnal jár az Egyesült Államok lakossága számára a hivatalos Amerika oroszellenes politikája? Erre csak úgy adhatunk elfogadható választ, ha abból indulunk ki, hogy a hivatalos Amerika politikája mögött valójában a világoligarchia érdekérvényesítése húzódik meg. A szóban forgó dokumentum az amerikai adófizetőknek úgy magyarázza meg a „fontos nemzeti érdekek” fogalmát, hogy ezek az érdekek ugyan nem érintik Amerika nemzeti fennmaradását, de hatással vannak lakói jólétére és annak a világnak a jellegére, amelyben az Egyesült Államok polgárai is élnek.

Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája feltárja az új világrend legfontosabb jellemzőit. A világoligarchia az Egyesült Államok életbevágó érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Tartalmilag ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erőforrásainak az ellenőrzését jelentik. Cserébe az amerikai nép ígéretet kap a gazdasági virágzás és stabilitás fenntartására. A prosperitás biztosítja az amerikai katonai erő, a világpolitikai kezdeményezés és globális befolyás fenntartását. Ez pedig lehetővé teszi a jelenlegi nemze tközi pénzügyi és gazdasági rendszer virágzását.

A világoligarchia egyelőre még nem uralkodik korlátlanul bolygónk egészén. Stratégiája is szelektív, és elsősorban a világgazdaság parancsnoki posztjainak a megszerzésére törekszik, amelyek megengedik, hogy ő diktálja a játékszabályokat. Erejét elsősorban azokra a hasznot hajtó tevékenységekre koncentrálja, ahol a politikai, természeti és intellektuális monopólium birtoklása a legmagasabb profitot hozza a számára. Ezekhez a tevékenységekhez tartozik az államok eladósítása és az államadósság menedzselése, a monetáris politika irányítása, a pénzügyi szolgáltatások, a banktevékenység és a jogi szolgáltatások kisajátítása, a nemzetközi kereskedelem ellenőrzése, a kábítószer-kereskedelem közvetett kontrollja, a természetes monopóliumok, az energiahordozók és az új technológiák birtoklása. Más területek, ahol a verseny miatt nehezebb kiemelkedően magas profitokhoz jutni, kevésbé vonzóak a világoligarchia számára, és ezeket a területeket nagyrészt átengedi a szolgálatába álló nemzeti és komprádor elitek számára.

A világoligarchia és a legfejlettebb országok nemzeti érdekeinek az összhangba hozása vezetett „az arany egymilliárd” elnevezésű újkeletű fajelméleti doktrína kidolgozásához. Eszerint földgolyónkon csak egymilliárd ember számára biztosítható a tisztességes emberi lét, mégpedig a leggazdagabb országokban, míg a világ többi részének be kell érnie az olcsó nyersanyag és munkaerő szolgáltatójának a szerepével. Ez az elmélet ma már gyakorlatként is érvényesül a nemzetközi viszonyokban.

A kiválasztottak csoportjába tartozó országok privilégiumaihoz tartozik, hogy megvédhetik hazai piacaikat, és agresszív export-politikát folytathatnak árutermelőik érdekében. Jogukban áll védelmezni nemzeti kultúrájukat, hagyományaikat, közerkölcsüket, és érdekeiket rákényszeríthetik másokra, akár fegyveres erővel is. A többi államnak és népnek viszont az a feladata, hogy vak engedelmességgel kövesse a nemzetközi szervezetek ajánlásait, amelyek ténylegesen a világoligarchia partikuláris érdekeit tartalmazzák. A centrum országokon kívül eső államoknak tilos nemzeti piacaik védelme, és szigorúan megtorlandó a pénztőke mozgásának bármilyen korlátozása. Az egyenlőtlen gazdasági csere legrafináltabb módszerei közé tartozik a periféria országainak a beletaszítása az adósságcsapdába, az egyoldalú specializálódás, a monokultúra erőltetése a nyersanyagok kitermelésében, valamint a nemzeti szuverenitásról való lemondás kikényszerítése pénzügyi és kereskedelmi politikájukban.

A befolyásolás ügynökei A Szovjetunió területén a pénzoligarchia világméretű stratégiájának az első lépése a

szabadkőműves hálózat (a politikai szféra nem látható területén működő kvázi egypártrendszer) újjászervezése volt. Ennek során olyan személyeket kutattak fel, akik a befolyásolás ügynökeivé válhattak. A titkosszolgálatok nyelvén a „befolyásolási ügynök” – olyan személy, aki egy másik állam,

hatalmi organizáció érdekében cselekszik, felhasználva magas beosztását a hatalom legfelső lépcsőfokain, az ország vezetésében, egy politikai pártban, a parlamentben, a tömegtájékoztatási eszközökben, valamint a tudományban, művészetben, kultúrában. Ezúttal csak néhány olyan személlyel foglalkozunk, akik az Egyesült Államok, pontosabban az Amerikát is kontrolláló nemzetközi pénzoligarchia érdekében tevékenykedtek, és nagyrészt a CIA képezte ki őket. A jelek arra utalnak, hogy az amerikai speciális szolgálatok először azokat a szovjet ösztöndíjasokat próbálták megnyerni, akik az ötvenes évek végén, és a hatvanas évek elején, a New York-i Columbia Egyetemen tartózkodtak, s akik között ott voltak a jövőbeni „peresztrojka építésvezetői”, így A. Jakovlev és O. Kalugin is.

A 60-as és 70-es években az SZKP Központi Bizottsága legfelső vezetőinek körében jött létre egy befolyásolási ügynökökből álló csoport, amelyhez többek között F. M. Burlackij (1964-ig), G. H. Sahnazarov, G. I. Geraszimov, G. A. Arbatov, A. E. Bovin is tartozott, állapítja meg O. A. Platonov, a Lomonoszov Egyetem tanára, aki 2000 tavaszán „Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt” címmel, ezzel a témával foglalkozó, alapos kutatásokra támaszkodó könyvet jelentetett meg Moszkvában. Az 1960-as évek végétől közel került ehhez a csoporthoz A. D. Szaharov és E. G. Bonner is. A volt tudós fizikus – ebben az időben szakítva a tudománnyal – feleségével együtt vezető helyet foglalt el a kritikátlanul nyugatbarát és oroszellenes irányzatú ellenzékiek között. A kiváló tudós így az Oroszország nemzeti-történelmi értékeivel való szembenállás sajátos szimbólumává vált.

A befolyásolási ügynökök aktivizálódása a Szovjetunióban összefüggött a világoligarchia szolgálatában álló szabadkőműves koordináló központok – a Council on Foreign Relations, a Bilderberg Csoport és a Trilaterális (Háromoldalú Bizottság) – keretében kidolgozott Oroszországra vonatkozó tervekkel. A szabadkőműves jövőkutató szervezet, a „Római Klub”, ahova többek között E. M. Primakov is tartozik, kidolgozta „A növekedés határai” című jelentést (1972), mely széles körben ismertté vált az egész világon. E jelentés adatai azt mutatták, hogy katasztrofális gyorsasággal megy végbe az erőforrások kimerülése, és a nyugati országoknak fogyasztási szintjük csökkenésével kell számolniuk.

A globális stratégia kidolgozóinak titkos tanácskozásain újra feléledt a régi szabadkőműves tézis „az új világrend” megteremtéséről, vagyis egy olyan rendszerről, amelyben a nyugati országok kis csoportja, pontosabban annak pénzügyi elitje, irányítja a világot a magánpénzrendszer segítségével, kézbentartva és speciális programokkal ellenőrizve a gazdasági erőforrások felhasználását. Egy ilyen parazita és autokratikus világrendszer létrehozásának azonban útjában állt a Szovjetunió, amely stagnáló gazdasága ellenére nukleáris nagyhatalom volt, és a világ nyersanyag- és energia-erőforrásainak a jelentős részével is rendelkezett.

Kik a máltai lovagok?

Stephen Knight brit kutató, „The Brotherhood” („A testvériség”) c. 1984.-ben Londonban

megjelent könyvében megállapítja, hogy a Jeruzsálemi Szent János-Templom Rend, amelynek központja Palesztinában és Rhodosz szigetén van, valamint a Máltai Lovagrend, amelynek a központja Málta szigetén van, a brit szabadkőművességhez tartozó katonai rendeknek tekinthetők. Mindkettő a Szt. János Hospitaller Lovagrend elágazása, utódszervezete. A Hospitallerek Rendje erős versengésben állott a keresztesháborúk idején túlságosan gazdaggá és nagyhatalmúvá vált Templomos Lovagrenddel. A Templomos renddel való leszámolást követően, tehát 1314 után, a Templomosok óriási vagyonának jelentős részét a Hospitallerek szerezték meg. A Hospitallerek egy csoportja Máltára költözött és a nevét Máltai Lovagrendre változtatta. A nemzetközi közjog szerint a Máltai Lovagrend független, szuverén fejedelemség. A rend nagymestere államfő, világi rangja szerint herceg, egyházi rangja szerint pedig bíboros. A rend felső fokozatait csaknem teljesen arisztokraták töltik be. A legmagasabb rangú lovagoknak legalább 300 évre visszamenően igazolniuk kell nemesi származásukat és címerüket. A Máltai Lovagrend a XX.-k században kifinomult módszereket alkalmazó, ideális hírszerző hálózattá fejlődött. A téma szakértői szerint a Máltai Lovagrend szoros kapcsolatban áll a CIA-val, és ő tölti be a kommunikációs csatorna szerepét a Vatikán és a CIA között. Igen gyakori, hogy a CIA vezetői egyben máltai lovagok is. Így, pl. John McCone és William Casey is máltai lovag volt. A CIA viszont a pénzoligarchia által dominált Egyesült Államok intézménye, vagyis egyben a világoligarchia egyik fontos hatalmi eszköze.

Miért segítette a HÁLÓZAT hatalomra Hitlert?

A Hálózat által gondosan előkészített első világháború és az azt lezáró versaillesi szerződések nélkül – amelyeket a HÁLÓZAT képviselői fogalmaztak, és amelyek elsősorban a nemzetközi fináncoligarchia érdekeit, valamint stratégiai céljait tartalmazták – a nemzetiszocialisták soha nem kerülhettek volna hatalomra Németországban. Hitler és a hitlerizmus Versailles-ban született. A minden elfogadható mérteken felüli jóvátételi kötelezettségek alatt nyögő weimari Németországot a többi országnál is jobban sújtotta az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság. A HÁLÓZAT erős embert akart az ország élére, aki stabilizálja az országot, és biztosítani tudja a jóvátétel teljesítéséhez felvett hatalmas hitelek adósságszolgálati terheinek a viselését. Hitlert nagy összegekkel segítették nemcsak olyan iparmágnások, mint Gusztáv Krupp, Karl Duisberg vagy Fritz Thyssen, de még a Hohenzollernek is támogatták abban a reményben, hogy esetleg visszatérhetnek a német állam élére. A HÁLÓZAT könnyűszerrel megakadályozhatta volna Hitler hatalomra kerülését, ehelyett azonban olyan financiális helyzetet teremtett, amely szavatolta a német bakrendszer fizetésképtelenségét és a gazdasági élet összeomlását. A válságos helyzet kialakításában kulcsszerepe volt az amerikai Morgan bankháznak, valamint a Bank of England elnökének, Montagu Normannak. Az említett két bank útján a Wall Street és a City of London, a HÁLÓZAT két központja, 1931-ben hitelembargót kezdeményezett Németország ellen. Montagu Norman, a Bank of England elnöke és Benjamin Strong, a FED New York-i elnöke, azt is megakadályozta, hogy a Dr. Wilhelm Lautenbach német pénzügyi szakértő által kidolgozott terv, amely kiemelt szerephez juttatta a kereskedelmi váltókat a fizetési rendszerben, elfogadásra kerüljön. Hitler hatalomra kerülése után már hatékonyan támogatták ugyanezt a tervet, ugyanezek a bankvezérek. Többek között ez a terv volt az, amelynek segítségével a nemzetiszocialisták rövid idő alatt hat és félmillióról az egy ötödére tudták csökkenteni a munkanélküliséget.

Ezekben a kritikus időkben a HÁLÓZAT egyik legfontosabb megbízottja Berlinben Hjalmar Schacht, a Wall Street bizalmát élvező bankvezér volt, aki 1930. márciusában azért mondott le a Reichsbank elnöki tisztéről, mert így akarta megakadályozni, hogy egy svéd üzletember áthidaló hitelhez juttassa az angolszász hitelembargó miatt fizetésképtelenné vált német bankrendszert. Lemondása után minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Londonban és New Yorkban a Németország élére kiszemelt náci vezérnek. A magasrangú szabadkőműves Hjalmar Schacht azon kevesek közé tartozott, aki nyíltan megmondta magáról, hogy beavatott testvér. Schacht egyébként már 1926 óta támogatta pénzzel az NSDAP-t, Hitler pártját, és ugyancsak ő volt az, aki meggyőzte az akkor még szkeptikus német iparmágnásokat, hogy álljanak Hitler mellé.

A City of London által ebben az időben folytatott politikát így foglalta össze tömören 50 évvel később David Stirling ezredes, a brit Speciális Légiszolgálat elit egységének megalapítója, egy privát beszélgetés során: „A legnagyobb hiba, amit a britek elkövettek, az a feltételezésük volt, hogy kijátszhatják a Német Birodalmat Oroszország ellen, abban a reményben, hogy majd mind a ketten elvéreznek az egymással vívott küzdelemben.”3 a legfelsőbb londoni körökben is támogatták Hitlert. Közéjük tartozott Neville Chamberlain miniszterelnök, a müncheni szerződés aláírója és egyik legfőbb tanácsadója Philip Kerr, a későbbi Lord Lothian, aki a Cecil Rhodes által alapított „Round Table” egyik vezetője volt. Lord Beaverbrook, és a tulajdonában lévő brit lapok is Hitler mögé álltak. Hitler legbefolyásosabb angol támogatója azonban kétségtelenül VIII. Edward volt, aki néhány hónapig Anglia trónját is elfoglalta, és aki lemondása után, mint Windsori Herceg, Bahama kormányzója lett. Edwardot egyébként ugyanazon a napon, 1936. Január 20.-n, koronázták az Angol Szabadkőművesek Nagy Mesterévé, amikor királlyá is megkoronázták.4

Schacht, Hitler egyik legközelebbi munkatársát, Alfréd Rosenberget, már 1924-ben bemutatta a nagyhatalmú Montagu Normannak. Rosenberg a londoni Schroeder Bank elnökével is tárgyalt. Ez a bank szoros kapcsolatban állt a New York-i Schroeder Bankházzal és Kurt von Schröder báró kölni bankjával. Amikor Schröder báró és Schacht 1931-ben felkérték a német ipari és pénzügyi vezetőket, hogy támogassák Hitlert, azok csak azt kérdezték, hogy a nemzetközi pénzvilág, elsősorban Montagu Norman, hajlandó lenne-e egy Hitler által irányított német kormányt támogatni? 1932. Január 4.-n von Schröder báró kölni villájában került sor Schröder, Hitler és von Papen első titkos találkozójára. Ekkor már von Schröder finanszírozta titokban a náci pártot egészen Hitler hatalomrakerüléséig. Pontosan rá egy évre, ugyanezen a helyen, ismét találkozott Hitler, von Papen és von Schröder. Ekkor határozták el, hogy megbuktatják von Schleicher tábornok tehetetlen kormányát, és egy jobboldali-konzervatív koalíciót segítenek hatalomra. Január 30.-n Hitler már kancellár volt.

Miközben Hitler és mozgalma számára dőlt a pénz, a Bank of England, a HÁLÓZAT egyik legfontosabb intézménye, nem volt hajlandó hitelt nyújtani Németországnak a kritikus 1931-s esztendőben. Ezzel olyan pénzügyi és gazdasági válságot okozott, amely németek millióit kergette a kétségbeesésbe és a nemzetiszocialisták karjaiba. Amikor aztán Hitler hatalomra került, Montagu Norman gondoskodott róla, hogy a Bank of England azonnal hitelekkel siessen a támogatására. 1934. májusában Norman személyesen járt Berlinben, hogy az új rezsimet titkos megállapodásokkal pénzügyileg stabilizálja. Hitler hálásnak bizonyult és Norman meghitt barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank élére helyezte vissza, de egyszemélyben pénzügyminiszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank elnöke volt.

Arról, hogy a Wall Street, különösen a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company, mennyit fektetett be Németország és a német hadiipar talpra állításába, Antony Sutton, a Stanford Egyetem tanára és a Hoover Intézet kutatója egész könyvet írt. A Wall Street vezető bankárai segítségével lett a világ legnagyobb vegyipari óriása az I. G. Farben, amely még 1943-ban is együttműködött az olyan Rockefeller érdekeltséghez tartozó vállalatokkal, mint pl. a Standard Oil Company.

Bernhardt holland herceg, a Royal Dutch Shell főrészvényese, magas rangú szabadkőműves, a Bilderberg tanácskozások megszervezője, szintén támogatta Hitlert. Amikor a Wehrmacht megszállta Hollandiát, Bernhardt kilépett a Hollandiai Nagypáholyból és SS tiszt lett. A háború befejeztével visszatért a szabadkőművességhez és ma is a Hágai Nagy Páholy tagja, mint 33-s fokozatú testvér. Bernhardt herceg meghívására 1954-ben a brit Round Table Társaság tagjai egy szupertitkos találkozóra gyülekeztek, amelyre a hollandiai Osterbeek Bilderberg nevű szállodájában került sor. Azóta ennek a társaságnak az évente egyszer vagy kétszer – továbbra is szigorúan titokban – tartott tanácskozásait Bilderberg Tanácskozásoknak nevezik, a résztvevőket pedig a Bilderberg Csoportnak. Ez a zártkörű csoport a HÁLÓZAT számára fontos és gondosan kiválogatott politikai, gazdasági és pénzügyi vezetőket tömöríti, hiszen a találkozókon a világpolitika legfontosabb stratégiai kérdéseit vitatják meg. Az itt hozott nem formális döntések aztán kötelezően megszabják a kormányok és nemzetközi szervezetek irányvonalát. A liberális demokrácia által hirdetett szent sajtószabadság képmutatását, álszentségét, jól szemlélteti, hogy ezekről a milliók sorsát érintő, rendkívül fontos tanácskozásokról a világsajtó nem ad tájékoztatást. A Hitlert szívvel-lélekkel támogató Bernhardt jelenleg a Szabadkőműves Legfelsőbb Tanács főfelügyelője és ma is gyakran részvesz a neo-náci New Age mozgalom találkozóin.

Hitlert a HÁLÓZAT-hoz áttételesen kapcsolódó okkult társaságok is támogatták. Ezeket a Priory of Sion szabadkőművességhez tartozó olyan kvázi-szabadkőműves társaságok manipulálták, mint az Order of the Golden Dawn, az Ordo Templi Orientis (O.T. O.), és a müncheni Thule Gesellschaft. Ezek a rózsakeresztes társaságok a fehér, főleg az árja faj felsőbbrendűségét hirdették, és hozzájárultak a nemzetiszocialisták szélsőséges faji politikájának a kialakulásához. Az angolszász szabadkőművesség jelentős összegeket juttatott Hitlernek a Brit Királyi Külügyi Intézet (RIIA) és ennek a New York-i ikerintézménye, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagjai által kontrollált bankokon keresztül. A báseli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, nemcsak továbbította ezeket a pénzeket Hitlerhez, de részvett a Szovjetunió megtámadására készülő Németország hadiiparának a finanszírozásában is. A HÁLÓZAT-nak ez a fontos bázeli intézménye, azt kérte cserébe, hogy a náci vezér az általa elfoglalt valamennyi ország aranytartalékát juttassa el a BIS-hez, amit a Führer mindig meg is tett. (A Nemzetközi Fizetések Bankja, azaz a BIS, ma is meghatározó szerepet játszik a világ pénzrendszerének az irányításában, pl., ennek a banknak állt az élén a belga bárói rangra emelkedett Alexander Lámfalussy, mielőtt az Európai Monetáris Intézet igazgatója, majd pedig Frankfurtban felállított Európai Központi Bank első – ideiglenes – elnöke lett. Lámfalussy Sándor jelenleg a magyar kormány egyik legfontosabb gazdasági-pénzügyi tanácsadója.) a Priory of Sion irányzatú szabadkőművesség angliai vezérkara, amely a HÁLÓZAT, azaz a Round Table Society és a Cliveden Set, integráns része volt, kilenc hónapon át terveket dolgozott ki a brit külpolitika számára. Ezek célja segítségnyújtás volt ahhoz, hogy a londoni kormány miként vegye rá Hitlert a Szovjetunió megtámadására.

Az ismertetett tényekre és összefüggésekre támaszkodva már mi is válaszolhatnánk arra a kérdésre, hogy miért segítette hatalomra a HÁLÓZAT a náci diktátort. De térjünk most vissza Rakovszkijhoz, és vegyük közelebbről szemügyre, hogy ő 1938. januárjában hogyan válaszolt erre a kérdésre a Ljubjankában? Milyen érvekkel győzte meg kihallgatóját, az NKVD-s Kuzmin tábornokot, és rajta keresztül Sztálint, hogy eddigi fasisztaellenes, népfrontos politikáját feladva kössön paktumot Hitlerrel és osszák fel egymás között Lengyelországot?

Rakovszkij élete és letartóztatásának előzményei

H. G. Rakovszkij 1873-ban, a bulgáriai Kotelben született. Először bolgár állampolgár volt,

majd amikor a Dobrudzsában fekvő családi birtok román fennhatóság alá került, román állampolgár lett. Középiskoláit Bulgáriában végezte, majd 1890-ben Svájcba költözött és a berni egyetem orvosi karán tanult. Itt diákként több éven keresztül szerkesztette a Szociál-Demokrát c. lapot. Itt ismerkedett meg Engelsszel és Wilhelm Liebknechttel, aki bevonta a Vorwarts c. lap kiadásába. Rakovszkij Liebknechten keresztül ismerte meg a német szociáldemokrácia vezetőit. Bernben érintkezésbe lépett az ott élő oroszországi marxista emigráció olyan neves képviselőivel, mint Plehanov, Akszelrod, Vera Zaszulics és Lenin. Rosa Luxemburg tanácsára marxista tanulóköröket szervezett. Ezután rövid ideig a berlini orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, majd Angliában élt egy ideig. A franciaországi Montpellierben doktorált. Disszertációja, amelyben az orvostudomány és a társadalomtudomány kapcsolatát elemezte, nagy feltűnést keltett. Ezután a romániai Constantában katonaorvosként szolgált és közben könyvet írt a francia történelemről. Sokat publikált. Nemcsak a román és a bolgár munkásmozgalom problémáival foglalkozott, hanem neki kezdett az antiszemitizmus elleni vitairatának is, amely „A Dreyfus-ügy politikai jelentősége” címmel jelent meg. Ezután rövid időre az orosz fővárosban élő feleségéhez, Szent Pétervárra utazott. Az orosz rendőrség elől, amely zaklatta az akkor már ismert forradalmárt, kénytelen volt Romániába visszatérni. Még egy kísérletet tesz, hogy letelepedjen Pétervárott, de az orosz hatóságok kiutasítják az országból. Ekkor feleségével Párizsba utazott és joghallgató lett. 1902-ben ismét visszatér Oroszországba, de felesége halála után megint Párizs lett az otthona, ahol befejezi jogi tanulmányait.

Trockij és Rakovszkij 1903-ban ismerkedett meg. A két Grand Orienthez tartozó szabadkőműves forradalmár barátsága 1913-ban mélyült el, amikor Trockij meglátogatta Romániában, ahol Rakovszkij az apjától örökölt birtokán gazdálkodott, és egyben széleskörű forradalmi tevékenységet fejtett ki. Az internacionalista Rakovszkijt is megpróbáltatások elé állította az első világháború kitörése és a nemzetköziség helyett a nemzeti utat választó szociáldemokrácia válsága. Az 1915. szeptemberében megtartott zimmerwaldi nemzetközi szocialista konferencián aktív szerepet játszott Trockij oldalán, és tagja volt a kiáltványt szerkesztő bizottságnak is. Amikor 1916-ban Románia hadbalépett, Rakovszkijt, a balkáni szocialista munkásföderáció titkárát, letartóztatták. 1917 májusáig Iasi-ban raboskodott. A várost elfoglaló orosz csapatok parancsnoka – ekkor már a szabadkőművesekből álló Kerenszkij kormány áll Oroszország élén – Miljukov orosz külügyminiszter kérésére, kieszközli a tekintélyes Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij szabadonbocsátását. A bolsevik hatalomátvételt követően, 1917. decemberében belépett a bolsevik pártba, majd 1918. januárjában találkozik Petrográdon az ugyancsak magasrangú Grand Orientes szabadkőműves Leninnel, aki a Népbiztosok Tanácsa megbízottjaként Dél-Oroszországba küldi, hogy a Besszarábiát elfoglaló román erőkkel szemben megszervezze a szovjet ellenállást. Ezután átkerült Ukrajnába, ahol az ellenforradalmi erők leverését irányító kollégium, az ukrajnai CSEKA elnöke lett. Rakovszkijt nevezeték ki 1919. januárjában Szovjet-Ukrajna Népbiztosi Tanácsának elnökévé, és egyidejűleg ő töltötte be a külügyi népbiztos tisztét is. A hadikommunizmus idején ő lett az Ukrán Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának az elnöke is. Közben beválasztották a bolsevikpárt központi vezetőségébe is. A széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Rakovszkij képviselte Szovjet-Oroszországot a génuai tárgyalásokon, ahol a küldöttség pénzügyi referense volt. A rapallói tárgyalásokon is ő volt a szovjet delegáció gazdasági szakértője. 1923-ban végleg diplomáciai pályára kerül. Kinevezése, a Lenin betegsége miatt egyre nagyobb hatalomhoz jutó Sztálin szándékai szerint, Trockij befolyását volt hivatva csökkenteni. Londoni nagykövet lesz, de a brit birodalom felbomlására vonatkozó – a HÁLÓZAT véleményével egyébként egyező – nézetei miatt az angol sajtó nem keltette jó hírét. Ennek ellenére eredményes diplomatának bizonyult, és 1924. Áprilisában ő vezette a szovjet küldöttséget a szovjet-angol tárgyalásokon.

Rakovszkij 1923 őszén a baloldali ellenzékhez csatlakozott, és véglegesen elkötelezte magát Trockij irányvonala mellett, és az ellenzék egyik vezéralakja lett. 1925-ben már nem választották be a Központi Bizottságba, mert határozottan Sztálin ellenfeleként érvelt, elutasította a „szocializmus egy országban” tételt és a hangsúlyt továbbra is a nemzetközi forradalom ösztönzésére helyezte. 1925.-ben Párizsban lett követ, de persona non gratá-nak nyilvánították Franciaországban, miután 1927. augusztusában aláírta a trockista ellenzék ama nyilatkozatát, amely az európai proletariátust felhívta a kapitalizmus megdöntésére. Ez év szeptemberében Trockijjal együtt kizárták a Komintern Végrehajtó Bizottságából, majd a XV. pártkongresszus után kizárták a bolsevik pártból is, és Asztrahánba száműzték „gazdasági szakértőként”. Mivel könyvtára és archívuma a rendelkezésére állott, ezért az

utópikus szocializmus kutatásába fogott. Minden nyomás ellenére kitartott Trockij és az ellenzék platformja mellett. Cikkeiben, vitairataiban újra és újra az elméleti szocializmussal szembesítette a korabeli szovjet valóságot. Rakovszkijt ezért a szibériai Baraulba száműzték, majd Jakutszban telepítették le. A trockista veterán azonban 1934 elején – levonva a következtetéseket Hitler hatalomrekerüléséből – önkritikát gyakorolt és 1935-ben visszavették a pártba. Ezután az Egészségügyi Népbiztosságon a kutató intézetek munkáját irányította. 1937-ben, a második nagyszabású koncepciós per során az ő neve is elhangzott, hogy kapcsolatban áll a „trockista centrummal”. 1937 nyarán letartóztatták. Hónapokkal később elismerte, hogy „kémtevékenységet” folytatott. Az 1938-as harmadik nagy koncepciós perben 20 évi börtönre ítélték.

A háborúra készülődő szovjetvezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, „fekete hadosztályoknak”, „fekete egységeknek” nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Valójában azonban a fronton halt meg, és az ő – NKVD általi – kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.

A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban, a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, dr. Joszif Landovszkij holtteste mellett, egy sűrűn teleírt füzeteket tartalmazó füzetcsomót talált. Ezeket a füzeteket magával vitte Spanyolországba, ahol 1950-ben spanyolra fordították, és „Sinfonia en Rojo Major” (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (D. Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet. Eddig még egyetlen szakember sem vonta kétségbe ennek a történelmi dokumentumnak a hitelességét. Nemcsak a jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje, és körülményei ismertek minden részletre vonatkozóan, hanem ismertek a szereplő személyek is. Ezen túlmenően a bekövetkezett történelmi események is hitelesítik a kihallgatási jegyzőkönyv tartalmát. A „mainstream”, azaz hivatalos, főáramlathoz tartozó történetírás mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de az úgynevezett revizionista történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra. (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heniz Scholl és mások.) Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak – és nem is alaptalanul – a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a „Cion bölcseinek a jegyzőkönyve” egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.

Hitelesítenek-e a történelmi események?

1999 őszén jelent meg az izraeli bírónő, Hadassa Ben-Itto, „A máig élő hazugság” című kiváló

könyve magyarul, amely „A Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei cáfolata” alcímet viseli. Ez a tudományos alapossággal elkészített mű minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a „Jegyzőkönyvek” csaknem kétharmada a múlt században élt francia jogász, Maurice Joly, remekül megírt és 1864-ben megjelent „Párbeszéd a pokolban”-jának a szó szerinti másolata, vagyis plágium. A hamisítók egyszerűen törölték az eredeti francia szövegből a Machiavellire és Montesquieu-re, illetve az allegorikus párbeszédre vonatkozó utalásokat, és a maradék szöveget egy „titkos zsidó vezetőség” találkozóinak a jegyzőkönyveiként tűntették fel. Hadassa Ben-Itto a Jegyzőkönyvek fennmaradó, harmadik harmadára vonatkozóan, számos új adatot közöl. A hamisítást Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornok, az Ohrana nyugati hírszerzőszolgálatának vezetője irányította. Ez ismert volt. De az már nem, hogy a konkrét feladatot két professzionális hamisító szakértő, kisebb részt Salomon Kogan és nagyobb részt Matvej Golovinszkij végezte el. Vitte gróf, a cári kormány nyugatbarát vezetője, azt is gyanította, hogy Ely de Cyon, az orosz pénzügyminiszter párizsi képviselője is részt vállalt a hamisítvány elkészítésében. Boris Lifschitz büntetőjogász, a „Jegyzőkönyv” kapcsán folyt berni per szakértője szerint, Vitte gyanúja

megalapozott lehetett. Ely de Cyon, aki Franciaországban telepedett le, a tudományos pályát elhagyva, újságírással foglalkozott. Több olyan cikket írt – mutatott rá Lifschitz – amelyben azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a világuralom megkaparintása céljából összeesküvést szőnek a szabadkőművesekkel.5 Racskovszkij egy másik párizsi munkatársa, Manaszevics-Manujlov is, igen nagy valószínűség szerint, részvett a hamisítás kivitelezésében.

Az is megalapozott feltételezésnek tekinthető, hogy Hermann Goedsche Biarritz címen írt regényének az a fejezete, amely a „A prágai zsidó temetőben” címet viseli, közrejátszott a Cion Bölcseinek nevezett fiktív csoport kitalálásában. Joly eredeti műve huszonöt képzelt párbeszédet tartalmaz az olasz Machiavelli és a francia Montesquieu között. A főszerep az olasz tudósé, és a francia filozófus hangja egyre gyengül, rövid kérdésekre és megjegyzésekre korlátozódik. Hadassa Ben-Itto így összegezi véleményét Joly írásáról:

„Tragikus tény, hogy Joly könyve nemcsak az antiszemiták bibliája lett, hanem ördögi módon a diktátorok kézikönyve is. Joly azt akarta bemutatni, hogy az abszolutizmus milyen veszélyeket rejt magában. Figyelmeztetni szerette volna az embereket a demokrácia sebezhető voltára és arra, hogy a diktátorok milyen könnyedén kijátszhatják gyenge pontjait. Semmi másra nincs szükség, csak egy gazdasági válságra, egy kéznél lévő ellenségre, amely ellen a tömeg könnyen felheccelhető és egy olyan emberre, aki a nemzet megmentője pózában tetszeleghet. Joly nem sejthette, hogy könyve nem fegyver lesz a diktatúrák ellen, hanem épp ellenkezőleg: a diktátorok kézikönyvévé válik, a legveszélyesebb elméletek és módszerek forrásává, amelyek a következő évszázadban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az emberiség történelmének eddigi legszörnyűségesebb bűneit kövessék el. A könyv valódi hőse nem Montesquieu volt, hanem Machiavelli. Az ő hangja erősebben, tisztábban hallatszott, üzenete meggyőzőbb volt. Akiknek Joly a könyvét szánta, nem hallották meg az üzenetet, de a gonosz erők annál inkább. A Joly által olyan részletesen ecsetelt machiavellista receptet a hamisítók alapul vették a Jegyzőkönyvek elkészítéséhez, és Hitler felhasználta ahhoz, hogy megkísérelje uralma alá vonni a világot, és egyben igazolást nyerjen a történelem legjobban megtervezett és legmódszeresebb népirtásához.”6

Ben-Itto idézett szavai mind igazak, mégis kiegészítésre szorulnak. Maurice Joly szabadkőműves volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Meghitt barátság fűzte Victor Hugohoz, aki ugyanezen rend tagja volt. A nagy francia író 1844-től 1885-ben bekövetkezett haláláig a Priory of Sion Nagy Mestere volt. Hugo Victor volt az, aki az 1848-as felkelést követően, az 1849-ben megtartott szabadkőműves békekonferencián, kiadta az „Európai Egyesült Államok” jelszavát. Maurice Joly-t Hugo Victor mellett szoros barátság fűzte Adolphe Isaac Cremieux-höz is, aki 33-s fokozatú szabadkőművesként a párizsi Mizraim Páholy legfelsőbb Tanácsának a tagja volt. Annak a Mizraim Páholynak az egyik nagyhatalmú vezetője, amelyiket a sionista-illuminátus Cagliostro alapított, és az Isis kultusz szerint működött. Bármennyire is hihetetlen, de tény az is, hogy Cremieux a rivális párizsi Grand Orient nagymestere is volt egyidejűleg, méghozzá a legnagyobb titokban. Hogy ez miért volt így, miért lehetett így, még nem sikerült teljesen kideríteniük a témával foglalkozó kutatóknak. Emellett 1864-1870-ig Cremieux az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux továbbá egyike volt azoknak, akik a Grand Orient-hez tartozó III. Napóleont a trónra juttatták. Cremieux azt remélte, hogy a császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux III. Napóleon halálos ellensége, és uralmának vitriolos bírálója lett. Maurice Joly a Mizraim Páholy tagjaként pedig nemcsak osztotta Cremieux nézeteit, de mesterének páholytárs-szabadkőművesként az alárendeltje is volt. Cikkeit, amelyek Cremieux nézeteit visszhangozták, és a „Párbeszéd a pokolban” cimű könyvét felettesei engedélye nélkül nem is írhatta volna meg. Azt is feltételezhetjük, hogy a párbeszédek azokat a vitákat tükrözik, amelyek a Mizraim páholyon belül folytak. Ennek a témának a részletes kifejtésére azonban még visszatérünk a Leleplező további számaiban.

Most azonban ki kell térnünk arra kérdésre, amelynek a megválaszolásával Hadassa Ben-Itto végképp adós maradt: Miért követte a 20-ik század történelme a legfőbb irányok tekintetében az Ohrana hamisítványban rögzített programot? Csak nem a cári titkosrendőrség kormányozza a háttérből ma is a világot? Természetesen nem. De el kell gondolkodnunk, pl. azon, hogy a hamisítvány 20.-k párbeszéde leírja: milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? Ha tanulmányozzuk a fejlett ipari országok, Amerika, Európa és Japán jelenlegi pénzrendszerét, az szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebben a hamisítványban le van írva. Ugyanez érvényes az 1990 után Magyarországon bevezetett pénzrendszerre is. Ben-Itto csodálkozik, hogy világszerte százezer számra fogy ez a hamisítvány ma is, és még a

tiszteletreméltó japánok is hitelesnek hiszik. Az olvasók számára ennek a hamisítványnak a hitelesítését a történelmi valóság tényei, és a Jegyzőkönyvekben kifejtett program tagadhatatlan egybecsengése végzi el. Ha viszont helyreigazítjuk a „visszafelé hamisítás” módszerével a Jegyzőkönyveket, akkor egyszerűen törölnünk kell belőle az olyan utólag beleírt szavakat, mint „zsidó”, „rabbi”, „Sion bölcsei” „gój”, és helyébe tennünk a HÁLÓZAT, „Komintern”, „Kapinterm”, „Nagy Mester”, „szellemi elit”, „pénzügyi és korporációs elit, „befektető pénzember”, „központi bank elnöke”, „Bilderberg Csoport és Titkársága”, „Round Table Society „, „Jekyll Island-i titkos tanácskozás”, stb. elnevezéseket és máris elhalványul, sőt eltűnik a Jegyzőkönyvek antiszemita jellege, és kidomborodik helyébe egy uralomra törő transznacionális elit gondolkodásmódja, és stratégiai programja. Ha ezt megtesszük, akkor arra is magyarázatot kapunk: miért létezik az a jelenség, amelyet egyes szerzők „zsidók nélküli antiszemitizmusnak neveznek.” Itt nem zsidókról, hanem a pénzhatalom rejtőzködő, sok-etnikumú HÁLÓZATÁ-ról, vagyis hálózatellenességről, anti-elitizmusról van szó. A transznacionális pénzügyi elitnek előnyös, ha ezt az elitellenességet antiszemitizmusnak nevezheti, hiszen ezzel csírájában elfojthat minden őt, valamint pénzrendszerét és uralmi módszereit érő bírálatot.

E sorok írójának az a véleménye, hogy fel lehet oldani „a hazúg és mégis igaz” ellentmondását. A hamisítók tudtak a HÁLÓZAT létezéséről. Hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték a HÁLÓZAT-nak a pénzrendszer kisajátításán alapuló hatalmi igényét. Ismerték távlati céljait, stratégiáját, módszereit és eszközeit. Sokat tudtak szervezeteiről, titkos társaságairól, ezek tagságáról. Morális gátlásokat nem ismerő ügynökökként, mindazt, amit a HÁLÓZAT-ról megtudtak, többszörös csúsztatással és alantas politikai motívumoktól vezérelve, a zsidó származású elitre, a zsidó nép egészére akarták kenni. A hamisítók veszélyes csúsztatásait a következő, látszólag logikus, mégis bizonyíthatóan téves gondolatmenettel lehet szemléltetni: „a HÁLÓZAT mögött a nemzetközi pénzoligarchia húzódik meg. Ez a pénzoligarchia zsidó bankárokból áll. A zsidó bankárok azonosak a zsidó nép egészével, a zsidó vallással és kultúrával. A pénzhatalom harca a hegemóniáért a zsidó nép harca a világuralomért. A zsidók szabadkőművesek és a szabadkőművesek zsidók.” Már volt róla szó, de fontossága miatt megismételjük: A HÁLÓZAT egyetlen néppel sem azonos. Sohasem volt az, mert kezdettől fogva számos nép elitjéből álló nemzetek feletti oligarchikus hierarchia volt, amely elsősorban a pénzrendszer útján gyakorol befolyást, irányítja az egyes államokat és a nemzetközi életet. Egyetlen nép „világösszesküvése” sem létezik, a „zsidóvilágösszeesküvés” badarsága is már csak a szélsőjobboldal fantáziájában pislákol tovább. Igazolható viszont tudományos módszerekkel, hogy létezik az a HÁLÓZAT, amelyet Carroll Quigley, a kiváló amerikai történész évekig kutatott, és cáfolhatatlan dokumentumokkal alátámasztva le is írt a „Tragédia és remény” c. kiemelkedő munkájában.

A 2.-k világháború után némiképpen változott a helyzet, mert ma már szinte előnyös a HÁLÓZAT számára, ha – téves és megtévesztő módon – a zsidó nép egészével azonosítják egyesek. Ebben az esetben a HÁLÓZAT-ra vonatkozó minden kritikai elemzést, legyen az bármennyire a tényekre támaszkodó és tudományosan megalapozott, mellőzni lehet az „antiszemitizmusra” való hivatkozással. Elég elővenni és ráragasztani valakire ezt a címkét, és már nincs is szükség többé érdemi vitára. A tényekkel szembenéző kutató azonban világosan látja: mivel a HÁLÓZAT bizonyíthatóan egyetlen néppel sem azonosítható, ezért a HÁLÓZAT-tal, és az általa kialakított rendszerrel való kritikai szembenállás, a HÁLÓZAT legfőbb alkotásának – a kamatszedő, uzsorás magánpénzrendszernek – a bírálata, azaz e hibás rendszer alternatívájának a keresése, egyetlen nép ellen, és egyetlen vallás ellen sem irányul. Valójában az arctalan pénzviszonyokba elrejtett, kamatszedés révén történő kisajátítást és a monopolista elituralmat kívánja egy természetes gazdasági renddel felváltani, Silvio Gesell, Rudolf Steiner és más társadalomreformerek elgondolásaira támaszkodva.

Az e fejezet alcímében feltett kérdésre pedig ez a válaszunk: A történelmi valóság tényei ugyanúgy igazolhatnak utólag egy politikai-társadalmi-gazdasági programot, mint egy felépült felhőkarcoló a vele pontosan, minden részletében megegyező építési-tervet. A valóság és a terv megegyezése elméletileg véletlen is lehet, de a ház építőjének igen nehéz lenne megmagyaráznia, hogy merő véletlenségből – csakúgy magától – miért pont az adott tervnek részletesen megfelelő felhőkarcolót épített. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei tekintetében a hamisítók több lényeges ponton is rátapintottak a HÁLÓZAT valóságos elképzeléseire. Ezért hamis, és egyben igaz is bizonyos vonatkozásokban, ez a hírhedt hamisítvány. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyve esetében azonban egyszerűbb a helyzet, mert szereplői ismertek és tartalmát szinte minden vonatkozásban alátámasztották az utána következő történelmi események.

Rakovszkij Sztálint akarta meggyőzni

Rakovszkij élete a Ljubjankában valójában Sztálintól függött, ezért úgy kellett megfogalmaznia

mondanivalóját, hogy ne csak kihallgatója Kuzmin értse meg helyesen, hanem annak főnöke Sztálin is, akinek az NKVD-s tábornok folyamatosan beszámolt. A szokatlanul részletes és pontos jegyzőkönyvek is ezért készültek. Vagyis a jegyzőkönyvek harmadik főszereplője az akkori Szovjetunió teljhatalmú diktátora, aki a nagy tisztogatás idején szó szerint élet és halál ura volt. Sztálin is szabadkőműves volt, mint Lenin, Trockij és Rakovszkij, de tőlük eltérően nem a Grand Orient-hez tartozott, amelynek az egyik elágazása a szociáldemokrácia, a másik pedig a bolsevizmus, hanem a rózsakeresztes irányzathoz tartozott.

Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1879-1953) akkor változtatta Joszif Sztálinra a nevét, amikor 1903-ban rendszeresen kirabolt bankokat, hogy a forradalmi mozgalom számára pénzt szerezzen. Ezzel vívta ki magának szabadkőműves körökben a „kaukázusi Jessy James” címet. A fiatal Dzsugasvili eredetileg Tbilisziben egy papi szeminárium növendéke volt. 1900-ban már nem folytatta tanulmányait, mert korábban kicsapták a papneveldéből. Ebben az évben együtt lakott Georg Ivanovics Gurgyijeffel, a neves mágussal, aki a Grúziában élő tibeti misztérium hivők szellemi vezére, „guruja”, volt ebben az időben. Gurgyijef rózsakeresztes szabadkőműves volt és baráti kapcsolatokat ápolt az angol szabadkőművesekkel. A faji alapon álló, gnosztikus miszticizmus tekintélyes védelmezőjének, terjesztőjének és tanítójának számított. Gurgyijef volt az, aki Sztálint beavatta a martinista szabadkőművességbe, amely mindig is rivalizált a Grand Orient irányzatú szabadkőművességgel. Amikor Sztálin 1925-ben már a bolsevik hierarchia élén állott és diktátori hatalommal rendelkezett, betiltotta a szabadkőművességet, elsősorban a Grand Orient-hez tartozó páholyokat. Ezt nemcsak azért tette, mert a szovjet hírszerző szolgálat révén tisztában volt a szabadkőművesség, különösen a Grand Orient és a hírszerzés szoros kapcsolatával, hanem azért is, mert ő a rivális szabadkőművességhez tartozott. Rakovszkij és Sztálin közvetett párbeszéde tehát nemcsak két bolsevik vezető, de az egymással évszázadok óta rivalizáló Grand Orient és a martinista szabadkőművesség két jelentős képviselőjének a vitája is a világ sorskérdéseiről.