1

Tóth Ferenc

ÉLŐSKÖDŐINK – TERMÉSZETI VÁLASZOK TÁRSADALMI KÉRDÉSEKRE

Az élősködés jelensége kevés embert hagy hidegen. Szenvedünk a szúnyogoktól, félünk

a betegségeket terjesztő kullancsoktól, és sajnáljuk az út menti fákat, amikor elborítja őket

a fagyöngy.

De az élősködés nem csak ekkor foglalkoztat bennünket, hanem akkor is, amikor a nem-

zet sorsáról gondolkodunk. Nehéz lenne letagadni, milyen sok ember él manapság mások

munkájából, miközben semmi hasznosat nem cselekszik viszonzásképpen. Sőt, hogy helyzetét

bebiztosítsa, még meg is alázza, és jogilag teljesen kisemmizi azokat, akiket kihasznál.

Mindezt látszólag összhangban teszi a jelenlegi alkotmánnyal. Az nyilvánvalónak tűnik,

hogy e helyzet igazságtalan. De vajon természetellenesnek is nevezhető? Szerintem egyáltalán

nem, és ez jó hír. A természet, a teremtett világ ugyanis megtaníthat bennünket arra, hogy

miképpen kezelhetjük a maga helyén az élősködés jelenségét, illetve arra, hogyan védekezhe-

tünk az élősködőink ellen.

Kereshetnénk a választ ezekre a kérdésekre a szent könyvekben, a népmesékben, az írott

és faragott képekben vagy akár mindenki a saját szívében is. Én azért a természetben keresem

a legfontosabb kérdésekre a választ, mert amiképpen a festő a festményeivel, az író a könyvei-

vel, úgy a Teremtő a teremtett világgal válaszol még a fel sem tett kérdésekre is.

2

Az esszénus Béke evangélium szerint Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy „ne

a szentírásotokban keressétek a törvényt, mert a törvény az Élet, az írás pedig halott. […]

Bizony, mondom néktek, hogy az írás az ember műve, de az Élet és annak temérdek sokasága

a mi Istenünk alkotása.” Habár az esszénus Béke evangélium is írás, sőt hívők milliói szerint

szentírás, mégis óva int bennünket attól, hogy bármit, amit ember alkotott, a természet elé

helyezzünk. Igyekszem megfogadni ezt a bölcs tanácsot.

Mielőtt belekezdenék a részletesebb elemzésbe, arra kérem tisztelt Olvasóimat, hogy

az olvasás idejére igyekezzenek félretenni előítéleteiket és érzékenységüket, mert ezek akadá-

lyozzák a tisztánlátást, nehezítik a szokatlan dolgok megértését és befogadását. Nem azt

kérem, hogy értsenek egyet velem; hanem hogy értsék meg a gondolataimat. Az olvasást

követően aztán nyugodtan vegyék elő újra az előítéleteiket. Ha kell, módosítsanak rajtuk; ha

nem, akkor maradjanak változatlanok. Nem téríteni és nem megbotránkoztatni akarok, hanem

kimozdítani a szekeret abból a kátyúból, amibe jóhiszeműségünk és rövidlátásunk miatt

került.

Térjünk ki egy kicsit az előítéletekre. A hétköznapi életben az előítéletek hasznosak, mi

több, nélkülözhetetlenek. Az előítéletek segítenek döntést hozni olyan esetekben, amikor nem

tudunk még eleget a megalapozott döntéshez, döntenünk viszont kell. Gondoljunk az éjszakai

taxisokra. Nem állhatnak meg bárkinek, nem vehetnek föl bárkit a kocsijukba, mert a jó-

hiszeműség az életükbe kerülhet. Gyorsan kell döntést hozniuk, és ebben segítenek az elő-

ítéletek.

Ha minden nemleges döntésüket nyilvánosan meg kellene indokolniuk, bizony meg-

köveznék őket az emberi jogokért aggódó széplelkek, a Birodalom pedig akár a rasszizmus

vádjával is lesújthatna rájuk. Pedig ezen a téren a „diszkriminatív” viselkedést nem a gyűlölet,

hanem az óvatosság és a félelem váltja ki. A taxisok között ugyanis nagyon gyorsan terjednek

a hírek, így pontosan tisztában vannak azzal, hogy milyen kinézetű emberek mekkora való-

színűséggel bizonyulnak erőszakosnak, kellemetlenkedőnek, netalán fegyveres rablónak.

A tapasztalatokból az elménk kiszűri a lényeget, általánosít, majd létrehozza az előítéle-

tet, hogy a jövőben csökkentse a kockázatot és gyorsítsa a döntési folyamatot. Ennek az árny-

oldalához tartozik, hogy gyakran ártatlan emberektől is eleve elzárkózunk, és ezzel igazságta-

lanul hátrányos helyzetbe hozzuk őket. Az előítéletek sajnos nem túlságosan megbízhatóak,

de soha nem alaptalanok! Az emberi fejlődéshez hozzátartozik, hogy idővel az előítéleteink

változnak, finomodnak. A bajok ott kezdődnek, ha az előítéletek nem szolgálnak bennünket,

hanem uralkodnak rajtunk. Ekkor ugyanis az életkor előrehaladása nem bölcsességet hoz,

hanem rögeszméket és gyógyíthatatlan gyűlölködést. Kivel szemben?

3

Mindenekelőtt az előítéleteink szerint élősködésre hajlamos embercsoportokat szokás

gyűlölni. A Birodalom hozott is törvényt az effajta gyűlölködés ellen. Olaj volt a tűzre. Egy

biztos, a gyűlölködés kellemetlen, ráadásul mindkét fél szenved tőle. Igaz, nem egyformán.

Ha senki sem élvezi, akkor küzdenünk kell ellene, de nem ész nélkül.

Először is meg kell értenünk, mi is a gyűlölet. Szerintem a Teremtő azért alkotott ben-

nünket olyanra, hogy képesek legyünk akár még gyűlölködni is, mert ennek van valami

értelme. Valamilyen tanulási vagy gyógyulási folyamat része kell legyen e kellemetlen

tulajdonságunk. De milyen folyamathoz kell ez a visszataszító dolog? Erre a kérdésemre is

a Természetből kaptam meg a választ.

Ha a testünkben élősködő kórokozó baktériumok túlságosan felszaporodnak, ádáz harc

kezdődik közöttük és a védekező rendszerünk között. Ha sikerül a támadást a helyszínen

megtorpantani, a csata eredményét genny mutatja. A genny valóban hasonlít a csatatérhez:

a támadók és védők hullái (elpusztult baktériumok és fehérvérsejtek), a gazdátlanná vált fegy-

verek (vagyis a baktériumok ellen termelt védekező anyagok és az ellenünk termelt baktérium-

mérgek), valamint az épületromok (azaz a szétesett szövetek) alkotják a fő tömegét. Akkor

miért undorodunk ösztönösen a gennytől? Mert a hullák között bizony szép számmal rejtőz-

ködnek túlélő támadók is. Kevesen vannak, de veszélyesek, mert harcedzettek, tapasztaltak és

elkeseredetten küzdenek az első adandó alkalommal.

A testünkben tehát az idegen betolakodók elleni gyűlölet gennyként ölt testet. Meggyűlik

a bőrünkbe fúródott szálka helye, bepirosodik és elgennyesedik. Lehet, hogy undorító, de

szükséges ahhoz, hogy nagyobb baj ne legyen. Valami ilyesmire számíthatnánk társadalmi

léptékben is, ha a szóbeli gyűlöletnek szabad utat engednénk, de közben vasszigorral vigyáz-

nánk, hogy a tettlegesség hógörgetege, a „nagy romlás” el ne indulhasson. Kibeszélnénk

végre kölcsönösen a történelmi sérelmeket. Az ezer évvel ezelőtti véres térítést, az idegen

elnyomók által kitenyésztett fehérgalléros hazaárulást, Trianont, a II. világháborúban és azt

követően kétszeresen is megszállt hazánk továbbcsonkítását a származási alapon végzett

embertelen kitelepítésekkel (időrendben: zsidó, német, magyar). Hadd beszéljünk végre nyíl-

tan arról, hogy mi volt ebben a mi vétkünk, és mi NEM! Lennének sértések és sértődések,

igazságtalan rágalmak és célt tévesztett visszavágások, személyeskedések. Aztán egy idő után

kitisztulna a kép, a bölcsesség felülkerekedne a durva ösztönökön, és a történelmi seb

csodával határos módon begyógyulna. De jelenleg nem ez folyik.

A Birodalom — folyamatos antibiotikum-adagolás mellett — elvakarja a kezdődő

gennyesedéseket, hogy ne csúfítsák el a „demokrácia” felszínét. Sajnos az elvakarásnál a fer-

tőző anyagnak csak egy része távozik kifelé, más része bizony befelé tűnik el. E hasonlatban

4

az antibiotikumnak a tömeg(félre)tájékoztatás felel meg. Bűntudat-sulykolással és jellegzete-

sen élősködő jellemű emberek „sztárolásával” mesterségesen elnyomják az egyébként nagyon

is létező társadalmi ellenszenvet. Nem megszüntetik, hanem csak elnyomják, ami azt jelenti,

hogy ha abbahagyják a „gyógyszerezést”, feltartóztathatatlanul zúdul ránk a fojtás alatt fel-

gyűlt harag.

Az elvakarásnak pedig azok a tiltó törvények felelnek meg, amelyek megakadályozzák,

hogy nyíltan és őszintén, nagy nyilvánosság előtt, büntetőjogi következmények nélkül el-

mondhassuk a véleményünket arról, hogy nem hiszünk el bizonyos dolgokat a hivatalos

történelmi dogmákból. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden hivatalos dogma hamis,

csak azt tartom hosszú távon károsnak, ahogyan a dogmákat védi a Birodalom. Ha lenne lehe-

tőség arra, hogy például a finnugorizmus vagy a holokauszt jelenlegi hivatalos értelmezésével

kapcsolatos kételyeket szabadon tárgyalhassuk minden szinten, a kocsmától a szakkörön át

az Akadémiáig, akkor nem mérgeznénk meg tartósan a közgondolkodást erősen túlzó és sértő

ellendogmákkal.

Jelenleg ezt csak a kocsmában lehet megtorlás nélkül megtenni, ami igen veszélyes dol-

gokat érlel. A szétvakart sebből ugyanis közvetlenül a véráramba juthatnak a kórokozók és

az általuk termelt méreg (ezek a sértő és hamis ellendogmák lennének). Ez pedig maga a vér-

mérgezés, amikor a társadalomban többé nem körülhatárolható a gyűlölet, mert az már min-

denhol jelen van: az orvosi rendelőben, az utcán, az iskolában, a templomban. Ebbe bele

szokás halni.

A gyűlölet szétterjedése felszámolja az őszinteséget, az őszinteség hiánya pedig meg-

szünteti a bizalmat. Márpedig a jelenlegi, pénzen alapuló társadalom bizalom nélkül nem

működik. Vigyázzunk! A pénz nem anyag! A pénz a társadalmi bizalom egyik (torz)szülöttje,

egyfajta ember alkotta szellemlény. A mai társadalom egyáltalán nem anyagelvű, hanem

pénzelvű. Az anyag — az építőanyag, a szerszám, a víz, az élelem, a ruha, a fűtőanyag —

bizalom híján is értékes.

A pénz értékét azonban kizárólag az adja, hogy szilárdan bízunk benne, idegen emberek

is elfogadják anyagért vagy munkáért cserébe. Itt az a pont, amikor nem értem a Birodalmat.

Az ő hatalmukat a pénz adja, nem az anyag. Miért nem támogatják az őszinteséget, ami

a társadalmi bizalom erősítésével közvetve a pénzvilág túlélését is biztosítaná? Öngyilkos

őrültek irányítják a világpolitikát, vagy még nem jött el az igazmondás ideje? Csak akkor

akarnak tiszta vizet önteni a pohárba, ha már felszámoltak minden ellenállást? Kibírja addig

Föld anyánk ezt a sok szennyet és életellenes civilizációburjánzást?

5

Vagy a birodalmi vezérkar számára olyan ez is, mint a sakk vagy a többi jellegzetesen

civilizált társasjáték, ahol az ellenfél legyőzése után letisztítjuk és elcsomagoljuk a küzdő-

teret? Ha ez így lenne, akkor ideje leváltani ezt a vezérkart. Mert a mi célunk egész más: nem

holmi „végső győzelem” mások felett akár a Föld elpusztítása árán is, hanem a nemzedékek

öröknek tűnő körforgása, a szeretet, szerelem, az életöröm továbbadása egy végtelen hosszú

láncban, míg vissza nem térünk mindannyian a Teremtőhöz. Akinek ajándékként elvisszük

életünk örömeinek emlékét, mi pedig jutalmul eggyé olvadhatunk világunk összes teremtmé-

nyének évmilliárdok alatt összegyűjtött életörömével. Legalábbis én ebben hiszek, így hosszú

távon derűlátó vagyok. Mit számít a Birodalom ármánykodása vagy önzése, amikor a történet

vége úgyis jó lesz évmilliárdok múlva? No, ez azonban már emészthetetlen az emberi lelkem-

nek és elmémnek, úgyhogy gyorsan térjünk vissza a Földre.

Az élősködésnek sok megjelenése van. Ezeket az egyszerűség kedvéért négy csoportba

szoktam sorolni.

Egyszerű élősködés

Ezt teszi a szúnyog vagy a kullancs. Ők is jóllaknak, a gazda sem pusztul bele abba,

hogy szívják a vérét. Esetleg a terjesztett kórokozók megölhetik a gazdát, de ez egyáltalán

nem áll a vérszívó érdekében, így szándékában sem. Ilyen szúnyogszerepet játszanak a tár-

sadalomban azok, akik életvitelszerűen lopnak, illetve akik munkaképesek, mégis tartósan

a közpénzekből (pl. segélyekből, jóvátételi pénzekből) való élésre rendezkedtek be. Nem kis

embertömegről van szó, és nem kis összegről. Ez önmagában is kivéreztetheti a társadalmat.

Akkor miért hagyjuk? Nem használhatunk szúnyoghálót? Bizony nem, mert az kirekesz-

tés, amit a Birodalom szigorúan tilt. Szúnyoghálónak nevezem azokat a zárt közösségeket,

amik idegent nem engednek a soraikba. Nem bántják, csak éppen nem engedik be. Még csak

bele sem láthat az életükbe az idegen. Ez a legkevésbé embertelen, mégis leghatásosabb véde-

kezés a csalók, élősködők ellen. De ez ma tilos. Szúnyogháló helyett maga a Birodalom ajánl-

kozik arra, hogy majd ő elvégzi a szúnyogirtást! Legutóbb a „III. Birodalom” hajtotta végre

rajtunk kéretlenül és kegyetlenül, sőt tiltakozásunk ellenére a kor szokásának megfelelő

durva, nem nagyon válogató módon. Olyan ez, mint amikor az üdülőterületek fölött elszáll

a repülő, és permetezi a szúnyogok ellen az idegmérget (régen DDT-t, később szerves

foszforsav-észtert vagy piretroidot). Minden elpusztított szúnyogra több száz vagy több ezer

elpusztított ártatlan rovar jutott.

6

Mintha a diktátor és embereinek üldözése címén szétbombáznák a Folyamközt. Ezt lát-

tuk a IV. Birodalomtól a közelmúltban. De mifelénk, Európában nem lehet ilyen durván és

környezetszennyező módon szúnyogot irtani, mert itt finnyásabbak a fogyasztók. Találtak

a tudósok egy olyan csodaszert, amivel az ártatlan rovarokat egyáltalán nem irtjuk, csak

a csípő szúnyogok lárváit (régiesen álczáit). Ez a csodaszer olyan baktérium-mérget tartalmaz,

amit a szúnyoglárvák jóhiszeműen elfogyasztanak, miközben a vizet szűrik, majd elpusztul-

nak tőle. Más állatokat nem mérgez meg.

Igazi eu-konform, politikailag korrekt megoldás a nemkívánatos elemek visszaszorításá-

ra. De tényleg nemkívánatosak a szúnyoglárvák? Kevesen tudják, de szúnyoglárvák nélkül

egészséges vízi élet nem létezne. A zavaros, sok bomló szerves anyagot tartalmazó vizeket

kristálytisztára szűrik ezek a lárvák, miközben ők maguk rengeteg víziállat (többek között

halivadék) legfontosabb táplálékát alkotják. Ők a fő újrahasznosítók. A társadalomban ilyenek

a fémhulladék-, gomba-, gyógynövény-, csiga- és mindentgyűjtők.

Ami másnak értéktelen, abból ők még értéket tudnak teremteni. A szúnyoglárva nem

bánt senkit: nem lop, azaz nem csíp, csak szűr, tisztít, táplál. Ilyen hát a korszerű és kör-

nyezetkímélő védekezés: Nem a szúnyogot irtjuk, csak a lárváját. Kemény szabályok, sok

adminisztrációs teher a guberálók nyakába, ugyanakkor milliós a kártérítés a rablógyilkosnak

ama címen, hogy utólag kevésnek tűnik a bizonyíték. És a fogyasztó örül és elégedett. Igaz,

hogy kicsit drága az eljárás, de biztonságos. A szúnyoglárvákért a fogyasztók nem hullajtanak

könnyeket, de az élő táj igen, és talán a Teremtő is. A sors fintora, hogy a szóban forgó

baktériumot felfedezésekor (akkor még csak tudományos érdekesség volt, nem termék) úgy

nevezték el a tudósok, hogy Bacillus thuringiensis israelensis.

Én azt javaslom, hogy a Birodalom gáncsoskodása és endlőzungjai ellenére térjünk

vissza a szúnyoghálóhoz. A szúnyogok hasznosak, szükség van rájuk. De ha nem rekesztjük

ki őket a hálószobánkból, akkor végünk. Élesszük fel vagy teremtsük újjá a zárt közösségeket,

ahol a közös hit, a közös értékrend, a helyi viszonyokhoz igazodó szokásjog, a szigorú együtt-

működésen alapuló önellátó gazdálkodás egyszerűen nem enged teret semmiféle élősködés-

nek. Az marad életben, akire a közösségnek szüksége van. Tudom, szúnyoghálón keresztül

kevésbé szép a kilátás, de meg lehet azt tervezni nyithatóra is. Csak este zárjuk be, tehát

nehezebb történelmi időkben, amikor a kísértés erői nagy erővel támadnak. Most pont ezt

éljük meg. Esteledik, egyre sötétebb van a világpolitikában. Az első csípéseket már érezzük,

de a nagy rajzás még csak ezután várható.

7

Gyilkos élősködés

Idegen szóval parazitának hívjuk az élősködőket, és parazitoidnak a gyilkos élősködőket.

Merthogy csak eleinte tűnik élősködésnek a cselekedetük, de a végén kiderül, hogy a gazdát

szándékosan, örökletes viselkedésmintának engedelmeskedve, mindig elpusztítják, amikor

már nincs rá szükségük. Rosszindulatból tennék? Egyáltalán nem. A rosszindulat hibás

viselkedés, ami tartósan nem marad fenn a Természetben. Ugyanis a teremtett világ rendező

elvei közül az együttműködés az elsődleges, a versengés ezt csak kiegészíti.

Rosszindulatnak azt nevezzük, amikor nincs haszna, csak öröme valakinek abban, hogy

árt a másiknak, tehát időt és erőt pazarol egy fölösleges dologra. Ezzel a rosszindulatú teremt-

mény hosszú távon kizárja magát az együttműködésből (kiismerik a többiek), ráadásul le-

marad a versenyben az erőpazarlása miatt. A gyilkos élősködőnek tehát ésszerű oka kell

legyen arra, hogy a gazdát elpusztítsa. Ilyen fölélősködők például a fürkészdarazsak. Be-

petézik a gyanútlanul lakmározó áldozatukat, aki úgy éldegél tovább, mintha egészséges

lenne. A petéből kikelő fürkészdarázs-lárva ugyanis először a legkevésbé létfontosságú

szöveteket emészti föl. Ilyen például a zsírszövet.

A Föld zsírjának az éghető ősmaradvány-telepeket nevezhetjük: a kőszenet, a kőolajat és

a földgázt. Ezt már rendesen megdézsmáltuk. Második lépcsőben már kénytelen a fürkész-

darázs-lárva a létfontosságú szervek szöveteiből is fogyasztani, ami már fáj a gazdának, aki

a végén már elkezd haldoklani. Ilyenek a mirigyek, az izmok, a keringés vagy a légzés

szervei. Földünkön ezeknek felelnek meg az árterek, a mocsarak, erdők, a barlangrendszerek,

a felszíni és felszín alatti vízfolyások. Ezeknek tekintélyes részét már kiirtottuk, feléltük,

megmérgeztük vagy egyszerűen elroncsoltuk.

A harmadik szakaszban a gyilkos élősködő lárvája már nem akar többet rabolni, össze-

szedte, amire szüksége volt, a lárvaéletében. Most jön az átalakulás ideje. Be kell bábozódnia.

Báb állapotában azonban védtelen a külvilággal szemben, tehát álcáznia kell magát. Ezt leg-

inkább a gazda tetemével teheti meg. Megtámadja hát a gazda idegrendszerét. A gazdát

először arra kényszeríti, hogy utolsó erejével valami biztonságos helyen rögzítse magát. Ez-

után megöli a gazdát, majd elkezdődik a bábozódás, kicsit később pedig a bábból kibújhat

az a látványos, bonyolult és rejtélyes lény, amit nem is sejtenénk a jellegtelen külsejű, egy-

szerű lárvaállapota alapján. Az a gond, hogy ezt a nagy átalakulást a gazda már nem láthatja,

hacsak nem a túlvilágról. Rovarászként úgy látom, túl sok a párhuzam a jelenlegi „civilizált”

emberiség és a fürkészdarázs működése között.

8

E hasonlat szerint a civilizáció gyilkos élősködőként el akarja pusztítani a Földet. Nem

rosszindulatból, hanem azért, mert ilyen mintát követ. Az én számomra kedvesebb a Föld,

mint a civilizáció, még akkor is, ha jelenleg a civilizáció egyik egyede vagyok. A Föld

azonban védekezik a gyilkos élősködő ellen. Be fog lázasodni, majd lehűl, hidegrázása lesz,

és elönti a verejték. Ezt mi úgy éljük meg, mint globális felmelegedést, jégkorszakot, föld-

rengéseket és özönvizet. És akkor a háborúkról nem is szóltam. Nem akarok riogatni senkit.

Inkább csak kérni szeretnék.

Amikor megérezzük Föld anyánk védekező rendszerének működésbe lendülését, amikor

letagadhatatlanul megindul a civilizáció élethalálharca a természettel és önmagával, akkor ne

a gyilkos élősködő megmentésén fáradozzunk. Oda kell dobnunk az enyészetnek az ember

felsőbbrendűségének dogmáját, a magántulajdon bálványát, a szabványosított, civilizált vallá-

sokat, a birodalomépítést, az önzést, a kényelemhajszolást és az angolvécét. Mert egyszer

számot kell majd adnunk a Teremtőnek arról, hogy tudtunk-e áldozatot hozni, amikor Föld

anyánk – miattunk – súlyos betegségbe esett.

Végezetül hadd kérjek elnézést mindenkitől, akit esetleg akaratom ellenére megsértettem

volna. Még a fürkészdarazsak égi őrszellemétől is elnézést kérek. A civilizációval ellentétben

a fürkészdarazsak Isten engedelmes teremtményei, akik teszik a dolgukat ősidők óta. Nem

tehetnek róla, hogy az ember – ármányos sugallatok hatására – természetgyilkos eszme-

rendszert teremtett, ami éppen a fölélősködéshez hasonlít.

Reményik Sándor: Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Az előzőkben az egyszerű élősködőkről (mint amilyen a szúnyog vagy a kullancs) és a

gyilkos élősködőkről (mint amilyenek a fürkészdarazsak) írtam. Nézzük hát az élősködés egy

újabb példáját.

9

Félélősködők (szemiparaziták, félig élősködők)

A félig élősködők legismertebb példája a fagyöngy. A fehér fagyöngy (Viscum album)

településeink fáit gyakran annyira elborítja, hogy a megtámadott fák vagy kiszáradnak, vagy

az ember csonkolja le, vagy vágja ki őket. De miért is nevezzük félig élősködőnek a fa-

gyöngyöt? Mert nem csak abból él, amit a fától elszív, hanem komoly munkát végez ő maga

is. Mi ez a munka? Emberi nézőpontból azt tekintjük a növények fő munkájának, amikor

a napfény segítségével megkötik, testükbe építik a levegő széndioxidját, miközben oxigént

juttatnak a légkörbe. Márpedig ezt a fagyöngy saját maga teszi, méghozzá egész évben, hisz

örökzöld. A gazdanövény, a megtámadott fa viszont télen nem „dolgozik”. Látszólag tehát

szorgalmasabb a fagyöngy, mint maga a fa. De csak látszólag, és ez a társadalmi hasonlatnál

nagyon fontos körülmény lesz. Mit szív el a fától a fagyöngy?

Lényegében csak nyersanyagokat, azaz vizet és ásványi sókat. Nem tehet mást, hisz

nincs saját, talajba nyúló gyökere. Hiába is kísérleteznénk azzal, hogy a fagyöngy magját

talajba vetjük, ott bizony csak elpusztulni tud. A fagyöngy nyúlós, ragacsos húsú bogyóját

a madarak fogyasztják. Kicsírázni csak akkor tud a magja, ha a madárürülék faágra hull.

Ha a tájban gyökerező társadalom a fa, akkor a multinacionális cégek a rajta élősködő

fagyöngyök: bevásárlóközpontok, benzinkutak, biztosítótársaságok, bányatársaságok, iroda-

házak, szállodák, összeszerelő üzemek, hulladék-feldolgozók és egyéb idegen eredetű pénz-

szivattyúk, amiket leegyszerűsítve csak „multi”-ként emleget az utca embere. Külső meg-

jelenésükben szabályosak és kiszámíthatóak, mint a fagyöngy gömbölyű lombozata. A be-

fogadó állam vagy térség gazdasági pangása idején is működőképesek, sőt épp akkor a leg-

látványosabb a sikerük.

A fagyöngyöt is télen vesszük észre leginkább, amikor a gazdanövénynek nincs saját

lombja. Miként a multik is akkor „teremtenek” látványosan munkahelyeket, amikor a környé-

ket fojtogatja a munkanélküliség. Miért haragszunk hát rájuk? Mert a hétköznapi tapasztalat

azt mutatja, hogy ahol izmosodnak a multik, ott zsugorodik a helyi emberek befolyása.

E területeken már hiába szervezünk lakossági tiltakozást, az újabb és újabb beruházások fel-

morzsolják maradék zöldterületeinket is, felvásárolják és bekerítik a legszebb kilátást nyújtó

hegyoldalainkat, a még meglévő szabad gyógyvíz-forrásainkat, vízpartjainkat.

Ha érvelni kell, ők pénzösszegeket mondanak, mi erkölcsi elveket. Ahol az emberek el-

vesztették a tájjal való szerves kapcsolatukat, ott bizony az „erkölcs” és az „elv” szavak súly-

talanok már, így győz a pénz. A terjeszkedő multik egyre nagyobb terhet rónak a térségre

lelkileg is, de környezetvédelmi szempontból is; ahogy a fagyöngy is egyre jobban húzza

10

súlyával a mind törékenyebbé váló ágakat. A multiellenes érveink rendre azon buknak meg,

hogy a „nemzeti össztermék” legnagyobb részét jelenleg kimutathatóan ők „termelik”.

Csakhogy most gazdasági értelemben éppen tél van! Mennyire másképp festene a mér-

leg egy kedvezőbb korszakban, amikor az emberek helyben dolgoznak, helyi terméket vásá-

rolnak, helyi iskolába járatják a gyerekeiket és helyben töltik a szabadidejüket…

Miként a fagyöngy is dolgozik, azaz értéket teremt, úgy a multik is, ez tagadhatatlan.

Mégis élősködők, hisz sokkal többet vesznek el, mint amennyit adnak. Amikor a multi felvesz

egy pályakezdőt, fel sem tűnik a legtöbb embernek, hogy az óriáscég ingyen jut szakember-

hez. A társadalom óriási terhet vállal azzal, hogy működteti az iskolarendszert, míg a legtehet-

ségesebb pályakezdőket bekebelezi a nemzetközi pénzszivattyú. A jó szakember képzése

olyan, mint a sörétes vadászat. Elméletileg elég lenne azt a három sörétet kilőni, ami eltalálja

a madarat, de sajnos csak utólag derül ki, melyik lesz az a három. Így aztán nincs mit tenni, ki

kell lőni mind a kétszázat.

A társadalmat nem csak annak a néhány százaléknyi „nyertes” szakembernek a képzési

díja terheli, aki végül a multiknál köt ki. Ki kell fizetnünk annak a tömegnek a képzését is,

amelyik végül sehol sem tud tartósan elhelyezkedni. Mennyit fizet ebből az a nemzetközi

óriáscég, ami végül a haszon nagy részét kiviszi a befogadó területről? Vajon akkor is

nyereséges lenne, ha megfizetné az arányosan ráeső részt?

És akkor még nem is beszéltünk az útépítésről, az egészségügyről, a természeti kör-

nyezetről és sok egyébről, amik nélkül nem lenne jelen az olcsó munkaerő az adott területen.

A folyamat egyébként öngerjesztő: minél tehetségesebb szakembereket kebelez be a multi,

annál hatékonyabb lesz a pénzszivattyú, és annál esélytelenebb a „föld népe”, a helyi lakosság

kimaradó része, amikor össze kell csapni a multival valami új beruházás terve miatt.

Nincs ez másképp a fáknál sem. Az első fagyöngy még nehezen töri át a fa védelmi

rendszerét, de ha már megvetette a lábát az élősködő, a további megtelepedőknek egyre

könnyebb a dolguk. Az elnyomott térségből pedig özönlik a kísértés a még egészséges tájak

felé is, ahogy a madarak is százával viszik a magot a fagyöngy lepte fáról más fákra. És hogy

a veszély mekkora, ha hagyjuk, hogy a multinacionális (magyarul sehonnai) pénztőke alakítsa

a helyi életet, azt Verespatak példája bizonyítja. Nem kímélnek se templomot, se temetőt, se

élő falut, se vízgyűjtő területet… se Istent, se embert, se magát az életet.

Mi a megoldás? A fagyöngy ott tud elszaporodni, ahol nem magról nőnek a fák, hanem

ültetik őket. Ahol ugyanazon korosztályhoz tartozik a fák többsége. Ahol kevés fafajból áll

a fasor. Ahol nincsenek sűrű, bokros-cserjés szegélyek a fák mellett. Ahol az ember úgy avat-

kozott a tájba, hogy a keze nyomán pusztult a változatosság, az ősiség, a természetesség. Mint

11

a Kárpát-medence történelmében. Ezer évvel ezelőtt a nyugatról behozott, népünkre erőltetett

térítők és idegen urak elkezdtek mindent irtani, ami ősibb volt a sajátjuknál, ami bonyolultabb

volt az ő világképüknél, amit nem értettek, és amiből nem volt közvetlen hasznuk. E szellem-

gyilkos hagyományt folytatták a Habsburgok, az oroszok és a mai globalisták.

Ha végignézzük a történelmünket, azt kell tapasztaljuk, hogy az erőviszonyok évszázad-

ról évszázadra az élősködőink javára változtak. Más szóval: sose álltunk még olyan rosszul,

mint ma. És éppen ezért: sose voltunk még olyan közel a gyógyuláshoz, mint most. Érdemes-

e egy velejéig romlott rendszert javítgatunk? Ha megjavítjuk, akkor nem csak meghosszab-

bítjuk a kártékonykodás idejét? Úgy tűnik, a vihar rövidesen derékba töri nemzetünk fa-

gyönggyel agyonterhelt fáját. Ezt a fagyöngy nem éli túl, mert gyökértelen. Nincs olyan

hagyománya, amiből táplálkozhat, ha magára marad.

Mi viszont tőről újrahajthatunk. A gyökereink nagyon mélyre, nem csupán ezer évre

nyúlnak a hazánkban. A sehonnai pénztőke erkölcsromboló, tájromboló, életellenes élősködé-

sének véget vet majd a közelgő világgazdasági, világpolitikai és környezeti válság. Úgy érez-

zük majd, mintha belehalna az egész magyarság.

Ne higgyük! Ezer éve kivágták az életfánkat. Ráoltottak egy „nemes” hajtást, a zsidó-

kereszténységet. E hitvilág és viselkedésminta erősödött vaskos faóriássá ezer év alatt a sok

ezer éves gyökérzetnek köszönhetően, és aztán ennek a lombkoronája fertőződött el élet-

veszélyes mértékben fagyönggyel. Mintha a Szent Koronán végrehajtott zománckép-cserék is

a fagyöngyök megtelepedését jeleznék. Az alany, azaz a saját gyökereink szempontjából már

maga a ránk oltott „nemes” is élősködőnek tűnik. Sokáig én magam is annak tekintettem.

Pedig nem élősködő, hanem elnyomó, és ez nagy különbség! A fagyöngy sok vizet és nyers-

anyagot elszív, és szinte semmit nem ad vissza a gyökérnek, ezért a megtámadott fa gyökér-

zete sorvad. A „nemes oltvány” ezzel szemben épp úgy táplálja az alany gyökerét, mint ahogy

az alany is táplálja a „nemes oltványt”. A béke mégsem tökéletes, mert a „nemes” nem

engedi, hogy az alany saját hajtást hozzon. Jó oka van rá: amelyik alany kihajt gyökérről,

arról bizony leszárad a ráoltott „nemes”.

Ilyen saját hajtás lenne az ősi hitünkhöz való visszatérés. Ha ez tömegessé válna, gond-

ban lennének a mai „keresztény” felekezetek, mert nem nagyon lennének híveik. Úgy tűnik,

az idő nekünk dolgozik, mert az alany mindig túléli a nemest. Túl sokáig azonban nem szabad

várnunk, ugyanis saját hajtás nélkül saját magot sem tudunk hozni. Ám vigyázzunk! Mielőtt

az elnyomott kárörömével figyelnénk azt, ahogy ezeréves elnyomónk, a nyugat-európai gyárt-

mányú zsidókereszténység lombkoronáját ellepték Mammon fagyöngyei, jusson eszünkbe,

hogy a fagyöngy ugyan a lombkoronában van, de a fának mégiscsak a gyökerét sorvasztja.

12

Biztos, hogy az idő nekünk dolgozik? Ha késik a vihar, elsorvadhatnak a gyökereink,

hacsak… hacsak össze nem tudunk fogni a lombkoronával. Bármennyire is nemzetvesztő

irányzatnak érezzük a zsidókereszténységet, bármennyire is durván és véres erőszakkal lépett

be a történelmünkbe, a történelmi tapasztalat alapján nem élősködő, nem is ellenség, hanem

elnyomó. Mammon fagyöngye viszont közös ellenség.

Mivel a nagy vihar eljövetelének idejét csak a Jóisten tudja, ezért nem szabad halogat-

nunk az összefogást: katolikus, protestáns, szkítakeresztény, manicheista és „pogány” (azaz

természetimádó) egyaránt azon kell dolgozzék, hogy a lakóhelyét emelje, helyben dolgozzon,

helyi árut vegyen, helyben pihenjen, a helyiekkel együtt teremtsen közösséget. És ha az élet

jelenleg még gyakori költözésekre is készteti, akkor is úgy éljen, úgy gondolkozzék és úgy

viselkedjék, mintha az örökkévalóságig helyben kellene maradnia az utódainak, és helyben

kellene viselni mindörökké tetteinek a következményeit.

Végezetül, mint mindig, elnézést kérek Isten teremtményétől, egy gyógynövénytől,

a fehér fagyöngytől, hogy a pénzközpontúság életellenes torzalakjával párhuzamba állítottam.

A hasonlat csak hasonlat, nem megfeleltetés. Ahogy Molnár Géza (A Tiszánál c. könyv szer-

zője) mondta nekem egyszer: a hasonlatból nem akkor tanuljuk a legtöbbet, amikor az élettel

való egyezéseit felfedezzük, hanem amikor rájövünk, hogy miben tér el attól. Aki nem hiszi,

járjon utána. De szerintem az is járjon utána, aki elhiszi.

* * *

Az előző három részben az egyszerű élősködőkről (szúnyog, kullancs), a gyilkos

élősködőkről (fürkészdarázs), majd a fél-élősködőkről (fagyöngy) és az elnyomókról (alanyra

oltott nemes vessző) írtam. Most az élősködés talán legrejtélyesebb fajtáját, a köztigazdás

élősködést állítom párhuzamba nemzetünk sorskérdéseivel.

Valószínűleg nincs a Földön olyan négylábú állat vagy madár, amelynek a belében ne

élnének bélférgek. Ezek az élősködők ellopják a megemésztett táplálék egy részét, így a gazda

kénytelen többet enni, mint amennyire szüksége volna. A bélférgek egy része egygazdás élős-

ködő, tehát a fertőzött állat közvetlenül megfertőzheti a fajtársait. Legjellemzőbb módon úgy

terjed a kór, hogy a férges gazda ürülékével szennyezi a táplálékot, a többiek pedig a szennye-

zett táplálékkal együtt lenyelik a féreg petéjét. Lehet társadalmi párhuzamot találni velük is,

de szerintem számunkra tanulságosabbak a köztigazdás élősködők. Azért hívják őket közti-

gazdásnak, mert nem képesek közvetlenül megfertőzni ugyanazt a fajt, amelyikben a petéiket

13

létrehozták. Egy vagy több közvetítőre is szükségük van. És amint rövidesen meglátjuk,

közvetítőnek lenni nem éppen hálás szerep.

A vak hal, avagy a fogyasztók (konzumidióták) esete

Vízimadaraink bélcsatornájából a bélféreg (madár-bélmétely: Diplostomum spathaceum)

petéi a madár ürülékével jutnak a vízbe. Itt vízicsigákba kerülnek, majd a halakba. A példánk-

ban szereplő féregfaj lárvája a halba jutva addig vándorol, amíg a szemlencséjébe nem ér.

A halat megvakítja, ezért az nehezebben talál táplálékot, legyengül, ráadásul nem is veszi

észre, hogy mikor csap le a levegőből a halálos veszedelem. A halászmadár könnyűszerrel

elkapja, majd elfogyasztja a megvakított halat. A féreg tehát „hazaért”, kezdhet szaporodni.

Madár-bélmétely lárvái hal szemlencséjében

Valahogy így működnek népünk életében a „valóság show”-nak vagy „kibeszélő show”-

nak nevezett kukkoló műsorok, de ugyanezt a szerepet játsszák a tévésorozatok vagy a politi-

kai színjátékok, hirdetések, életmód-magazinok is. Aki ezekre rákap, az bizony társadalmi

értelemben megvakul.

Olyan dolgokkal kezd foglalkozni, amire nincs valódi hatása, csak a beleszólás látszatát

kapja meg azzal, hogy szavazhat SMS-ben vagy szavazólapon. Eközben nem veszi észre,

hogy a kísértő már le is csapott rá, családjára, termőföldjére, falujára, városára, az életére.

Nem jut eszébe az a közmondás, hogy „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”. Hitelt vesz fel,

hogy felzárkózzon a követendőnek beállított életmódhoz. A gyermekeit távoli nagyvárosba,

esetleg külföldre küldi tanulni, ahonnan nem jönnek már haza gazdálkodni, vagy ha igen,

14

szembefordulnak az önellátás hagyományával, hogy „nyereséget” termeljenek élelmiszer

helyett.

A település határában idegen hangulatú lakóparkok építését engedélyezi az önkormány-

zat, a termőföldet „zöldmezős beruházás”-nak nevezett idegen érdek gyalázza meg. A kertek-

ből eltűnnek a veteményesek, a gyümölcsfák és a haszonállatok, helyüket öntözött pázsit,

örökzöldek és házi kedvencek veszik át. A házakból pedig eltűnnek az áram nélkül tárolható

élelmiszerkészletek (só, gabona, liszt, szalonna, zsír, füstölt hús, kolbász, aszalt gyümölcs,

szárított zöldség, szárított gyógynövény, befőtt, lekvár, a pincében zöldség és krumpli), van

viszont helyette áramzabáló hűtőláda fagyasztott hússal, konyhakész zöldségkeverékkel és

készételekkel. Cserépkályha helyett gázkazán, esővíz helyett palackozott víz, kútvíz helyett

vezetékes víz, közös éneklés helyett gépzene-hallgatás, gyaloglás helyett gépkocsi… és sorol-

hatnánk szinte a végtelenségig. Milyen irányba mutat mindez? A függetlenségünk elvesztésé-

nek az irányába.

Régen egy település elpusztításához hadsereg kellett. Ma már elég, ha elzárják a gázt és

a vizet; ha lekapcsolják az áramot, és ha megszüntetik a szállítást. Miért nem látja a növekvő

kiszolgáltatottságból eredő veszélyt a nemzet? Mert Mammon ürüléke belepottyant életünk

vizébe, sokan közülünk pedig megfertőződtek a vakító féreggel, azaz a kényelem, a jólét,

a korszerűség és az öncélú szórakozás téveszméivel.

Hogyan védekezhetünk eme élősködő ellen? Első lépésként rekesszük ki életünkből

a „médiát” (médium = közvetítő, média = közvetítők). Ne közvetett, azaz közvetített, vetített

világban éljünk. Ne tévézzünk megszokásból, ne szóljon háttérzajként a rádió, ne a napilapok-

ból akarjuk megtudni, hogy szép napunk van-e. Gyerünk vissza a valóságba!

Beszélgessünk helyi dolgokról a helyi emberekkel. Tanuljuk meg otthonunknak érezni

a lakóhelyünket, vagy költözzünk vissza vidékre, ahol nagyszüleink vagy dédszüleink még

gazdálkodtak. Keressük olyan emberek társaságát, akiknek nem a pénz áll az életük közép-

pontjában. Szerezzünk olyan gyakorlati ismereteket, amelyekkel csökkenthetjük a civilizáció-

nak nevezett művilágtól való függésünket. Főzzünk, barkácsoljunk, kertészkedjünk, aszal-

junk, tartsunk haszonállatot. Ha csak egy átlagos méretű kertünk van, neveljünk legalább

baromfit; ha nagyobb földterületünk van, akár legelő állatokat is tarthatunk.

Építsünk ki személyes kapcsolatot a helyi piacon saját terményeiket árusító emberekkel,

és ne az áruházakból szerezzük be a személytelen és bizonytalan eredetű árut. (Persze

előfordulhat, hogy a helyi piacon valaki nem a sajátját adja el, hanem maga az árus vásárol be

az áruházban, majd eladja nekünk sajátjaként drágábban az ismeretlen eredetű terményt.

Éppen ezért lényeges a személyes ismeretség: hogy átlássunk a szitán; hogy meg tudjuk

15

különböztetni a megbízható árust az ügyeskedőtől. Végül térképezzük fel életünkben a civili-

zációs függőségeket, hogy szép sorjában felszámolhassuk őket.

A fuldokló hal, azaz a sikerhajszolók (karrieristák) esete

Az előző példánkban szereplő féreghez hasonlóan itt is a vízimadarak bélcsatornájában

élő féreg a láthatatlan bajkeverő (szíjgalandféreg: Ligula intestinalis), ami a megfertőzött

halat kiszolgáltatottá teszi. Csakhogy itt egy másik féregfajról van szó, amelyik nem meg-

vakítja a halat, hanem a belek közt (nem a belekben!) elhelyezkedve oxigénhiányos állapotba

hozza köztigazdáját. Az egészséges halak a vizek mélyebb rétegeiben is elég oxigénhez jut-

nak, a férges hal viszont csak a vízfelszín közvetlen közelében képes tartózkodni, ahol a víz

oxigéntartalma a legnagyobb. A férges hal szó szerint fuldoklik a vízben. Hiába látja, hogy jön

a veszély, hogy készül lecsapni a halászmadár, nem bír a biztonságosabb mélybe menekülni.

Talán reménykedik benne, hogy nem pont ő lesz az áldozat, talán nem is reménykedik, csak

betegségében közönyössé válik. Mindenesetre a féreg gondoskodik róla, hogy köztigazdája

— a hal — mindenképpen áldozattá váljon.

Szíj-galandféreg

Valahogy úgy vagyunk a nagyvárosba költözéssel, mint a férges hal a víz felszínére

húzódással. A vidéki fiatal „felmegy” a városba tanulni, dolgozni, szerencsét próbálni. Aztán

nem megy haza. Munkát kap a városban. Általában nem jól fizető, biztos állást, csak határo-

zott idejű szerződést, esetleg még azt sem, csak újabb és újabb alkalmi munkát. De hát lakni

is kell valahol. Eleinte albérletben lakik, amire elmegy a keresetének a nagy része. Ez így nem

mehet tovább, lakást kell venni. De miből? A városban megfizethetetlenül sokba kerül a lakás.

16

El kell adni valamit otthon a családnak: házat, termőföldet. De még ez sem elég, ki kell

pótolni. Mivel? Hát hitellel…

Akár 30 évre is eladósíthatja magát és rokonságát a szerencsepróbáló. Ahogyan telnek

az évek, jelentkeznek az első civilizációs betegségek, és sötét árnyként újra meg újra feltűnik

a fizetésképtelenség réme. Talán érzi emberünk, hogy vidéken nyugodtabban élhetne, mégsem

mer hazamenni. A civilizált életmód ugyanis megtanította fuldokolni a pénztelenség gondola-

tától is. Lehet, hogy odahaza van termőföld, van nagy kert, van legelő, lenne mit enni, lenne

értelme a ház körüli munkáknak, de nincs pénz, hisz nincs munkahely. A felszínes világban

viszont nincs értelmes munka, hiába van fizetést adó munkahely. Aztán már a hazaköltözés

reménye is kihuny benne, mert Mammon lecsapott rá, mint a halászmadár a fuldokló halra. Ez

tehát más, mint a vak hal esete. Látja emberünk ugyan, hogy mi a baj, nem vált reklámfüggő,

médiafüggő fogyasztóvá (konzumiditótává), mégsem tud segíteni magán.

Mi lehet itt a megoldás? Leginkább az értékrend átalakítása. Ha felfedeztük, hogy mi is

ebbe a csoportba tartozunk, keressünk olyan közösségeket, ahol a cím, a rang, az iskolázott-

ság nem számít; csak az emberség és a tényleges tudás; ahol nem is tudják egymásról, ki

mennyire „sikeres”, mennyire „befutott”, mert ez egyszerűen fel sem merül ama közegben.

Sok ilyen közösség létezik.

Az összetartó erő lehet kézművesség, népzene, néptánc, mesemondás, természetjárás,

harcművészet, hagyományos életmód, közös ima vagy bármi más, ami újra összeköthet ben-

nünket őseink szellemével. Aztán az ősök majd segítenek visszajutni olyan lelki mélységbe,

ahová a pénz istene már nem érhet el. Ha már nem érezzük fullasztónak a pénztelenség

gondolatát, talán megértünk arra, hogy hazaköltözzünk abba a tájba, amely őseinket táplálta

és nevelte.

Egyre több ember ismeri fel, hogy a nagyvárosok rövid időn belül lakhatatlanná válhat-

nak. Ha összeomlik a pénzvilág, ha megszűnik a világméretű kereskedelem és szállítás, akkor

bizony a nagyváros nagyon rossz életlehetőségeket kínál majd. Ma egy átlagos háztartás akár

fél köbméter, azaz ötszáz liter vizet is elfogyaszt naponta!

Képzeljük el, hogy mi lenne egy lakóteleppel, ha csak egy hónapig nem kapna vezetékes

vizet. Mivel húznák le a WC-t az emberek? És ha nem lehet lehúzni, hová ürítene ez a roppant

embertömeg? Ilyen rémképek is hozzájárulnak a falura költözés fontolgatásához.

Azért egyvalamit hadd tanácsoljak minden falura költöző városi honfitársunknak. Ha

megvesz egy parasztházat nagy kerttel, esetleg szántóval vagy legelővel, ne essen neki ész

nélkül a növényzetnek „rendcsinálás” ürügyén. Ami első ránézésre értéktelen bozót, később

kincset érhet a szemünkben. Akár a különféle lágyszárú gizgazok fiatal levelei, akár a tüskés-

17

tövises csipke, kökény, galagonya, szeder, vagy az elöregedett gyümölcsfák tövéről kihajtó

vad alanyok gyümölcsei nagyon értékes vitaminforrásainkká válhatnak a szűkös időkben.

Ehhez két dolog kell: alapos növényismeret még a kiköltözés előtt, valamint türelmes

megfigyelés a kiköltözés után. És még valami. Ha valahova újonnan költözünk, ott jövevé-

nyek vagyunk. Még akkor is, ha a nagyszüleink, szüleink ott éltek abban a faluban, ahová

megyünk. Sőt, még akkor is, ha a gyerekkorunkat ugyan ott töltöttük, de aztán évekre,

évtizedekre kiestünk a falu vérkeringéséből. A jövevénynek nagy tisztelettel kell viseltetnie

a helybéliek iránt, hogy ki ne legyen taszítva. A nagyvárosból kiköltözőnek egy ideig nem

célszerű beleszólnia a helyi közösség dolgaiba, megfigyelőként viszont szinte kötelező jelen

lennie minden közösségi eseményen. Beleszólni pedig ráér akkor, ha ingázóból valódi helyi

emberré vált, tehát amikor az élete már nem a városi pénzforrástól, hanem a helyi táj és

a közösség áldásaitól függ.

Ady Endre: A hőkölés népe Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe S mosti lapulása is rávall, Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek. Önerejét feledte mindig, Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak búsan átkoz S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szivét kobozzák S ha néhányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná

18

Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért ugyis is mindegy, Ebsorsot akar, hát — akarja.

* * *

Az előző részben a köztigazdás élősködés két példájával foglalkoztam. Mind a madár-

bélmétely, mind a szíj-galandféreg arra kényszeríti a fertőzött halat, hogy a vízfelszín közelé-

ben lassan úszkálva kínálja fel magát a halevő madaraknak. Nem nehéz társadalmi párhu-

zamot találni e két élősködőhöz, de az általam felvillantott párhuzamok nem nevezhetők

magyar jellegzetességnek, hisz más népek is ugyanebben a cipőben járnak. Van azonban

a köztigazdás élősködésnek olyan áldozata is a természetben, amiről rögtön magunkra ismer-

hetünk: ez pedig a kergebirka.

Egy-egy magyarverés után gúnyosan mondják ránk a Kárpát-medencét szétszaggató

területbitorlók, hogy birka nép vagyunk. De nem csak ők mondják, mondjuk ezt mi magunk

is, amikor érezzük, hogy nem lenne szabad tovább tűrnünk a megaláztatást. Mégis tűrjük.

Nem keresztényi szelídségből vagy bölcs megbocsátásból, hisz iszonyú indulatokat kavar

legtöbbünkben, amikor meggyalázzák nemzeti jelképeinket, vagy megverik véreinket. Ha

felbőszít bennünket a megaláztatás, miért nem teszünk ellene?

Azért nem rúgnánk vissza, mert betyár uraink (manapság főleg a tömegfélretájékoztató

eszközöket bitorlók, régen pedig a Vatikánt és a Habsburgokat kiszolgálók) így neveltek

bennünket? Lehet, hisz már legalább ezer éve irtja a hatalom közülünk az igaz hazafiakat,

miközben példaképként állítja elénk a szolgalelkűeket, kitünteti az idegenszívűeket, és

tenyészti a valódi idegeneket. Ezt a folyamatot érzésem szerint minden gondolkodó magyar

ember látta és látja, mégse tudtuk eddig megállítani. Miért? Mert van a történetnek olyan

szereplője is, aki még a felvilágosultabb hazafiak előtt is láthatatlan marad. Hogy megértsük

a csendes háttérszereplő ténykedését, nézzük meg a kergeféreg fejlődésmenetét.

A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más

állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul

bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A köztigazdákban viszont az élősködő végzetes

szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja

19

a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy

a bélférget is etesse, de egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja

a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a birka, a belében kikel a féreg lárvája, de

nem marad a bélben, hanem az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut

az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan

féregkezdemény fejlődik.

Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerül-

nek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye: a birka egy

idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák,

az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka

mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka

agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magu-

kat. A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson

a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb

emésztési-tápanyaghasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta

azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.

Nézzük meg a világtörténelmet irányító eszméket, és keressünk párhuzamot! Az Ószö-

vetség szerint Jehova kiválasztott magának egy népet, adott nekik egy feladatot (a Világ-

birodalom megteremtését), valamint törvényeket útravalóul. Ezeket meg lehet szegni, egy

kivételével: Ez pedig a feltétlen engedelmesség törvénye. Mózes könyveiben rengeteg olyan

történetet találunk, ahol a főszereplő a házigazda tönkretétele árán, azaz élősködéssel gazda-

godik meg. Élősködőt és gazdaszervezetet tehát találunk a történetekben, köztigazdát azonban

nem. Az ószövetségi alapú judaizmus tehát nem tekinthető köztigazdás élősködő eszmének.

A köztigazdás élősködés sokkal újabb keletű, összetettebb viselkedésminta, mint az egyszerű

élősködés. Ezt azonban csak az Újszövetség ismeretében érthetjük meg.

Ahhoz, hogy egy élősködő eszme köztigazdássá váljon, terjesztőre is szüksége van. Erre

a feladatra a rabló-kereskedő birodalmak kínálkoztak. A rabló államokat ez az eszme nem

csak kihasználja, de segíti is őket zsákmányhoz jutni azáltal, hogy a leendő áldozatot teljesen

összezavarja, védekezésre képtelenné teszi. A köztigazdássá vált judaizmus a zsidókeresztény-

ség. A főgazdában az Ószövetség programja működik, az Újszövetség csak csendes háttér.

A köztigazdában fordított a helyzet. A rabló államok az Ószövetségre hivatkozva irtották ki

számtalan természeti nép vallását és műveltségét (bálványimádók, tehát törlendők az Élet

Könyvéből), de számtalan természetes élőhelyet is (árterek felszámolása, mocsarak lecsapolá-

20

sa, erdők kiirtása). A legyőzöttek pedig gyakorolhatták a megbocsátás újszövetségi erényét,

sőt vérükkel (és aranyukkal) lemosták a rablók és gyilkosok vétkeinek a terhét is.

A férges farkasok szerepét játszotta a történelemben a Német-Római Birodalom (amit

tőlünk nyugatra „Szent Német-Római Birodalom”-nak neveznek), valamint az összes gyarma-

tosító „keresztény” állam, legyen az spanyol, portugál, brit, francia, holland vagy épp belga.

Az Amerikai Egyesült Államok ma ugyanazt teszi, mint nyugat-európai elődei, csak épp nem

hittérítőket küld szerteszét a világba, hanem a filmjeit. Ezek a filmek éppúgy lerombolják

a gyarmati sorba taszított népek ösztönös önvédelmét, ahogy a Saul-Paul-kereszténység is

tette velünk, vagy ahogy a kergeféreg teszi ezt a birkával.

A fertőzött nyáj szerepét játszották a történelemben a kelták, a szittya-turáni népek,

az indiánok, az ausztrál bennszülöttek és ki tudja még, hányféle nép. Azok a népek tartoznak

ide, akik magukra hagyva gazdagodnak, megtérítve, modernizálva, globalizálva viszont sor-

vadnak. Épp fordítva, mint a „rómaiak”. Hogy miért? Mert a „birkanépek” a saját munkájuk-

ból (legelésből) élnek, a „farkasnépek” viszont gyarmatosításból (ragadozásból).

Miképpen lehet akkor, hogy ma már sokkal többen vannak a gyarmatosítók leszármazot-

tai, mint mi? Ragadozóból elméletileg nem lehet több, mint zsákmányállatból! Pedig van

ilyen a gyakorlatban, még ha nem is örökérvényűen. Hogyan lehet a lakott területeken sokkal

több kutya, mint amennyi vadászattal fenn tudná tartani magát? Úgy, hogy a mai kutyák nem

egeret, cserebogarat vagy kergebirkát esznek, hanem kutyatápot. Így aztán természetellenes

mértékben felszaporodhatnak, nem korlátozza többé őket a zsákmányállatok mennyisége. Ha-

csak el nem fogy a kutyatáp… A gyarmattartó népek nem szaporodhattak volna fel ilyen

mértékben, ha át nem térnek más népek kirablásáról a Föld mélyének kirablására. A római

utódállamok tápja a kőszén, a kőolaj és a földgáz.

A helyzetünk nehezebbnek tűnik, mint valaha: a ragadozók többen vannak, mint mi, rá-

adásul még kergeféreg-petékkel (újabb és újabb idegen vallási irányzatokkal, hazug pályázati

rendszerekkel, életellenes fogyasztói szokásokkal, megtévesztő törvényekkel, csapdába ejtő

hitelekkel) is folyamatosan szennyezik az amúgy is összezsugorodott legelőinket (gazdasá-

gunkat, műveltségünket). Kiút azonban minden helyzetből van.

A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző

gyógyfüvet (kegyetlen, gyilkos eszmék ideiglenes rászabadítása a társadalomra), erre az élős-

ködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt (hirtelen elveszti az élősködő érdek-

csoport a kapcsolati tőkéjét), majd a Nap sugaraitól elpusztul. A folyamatos védekezés a gyar-

matosítók részéről nem feltétlenül indokolt, mert idővel az élősködőből valódi segítő válhat,

aki terített asztalt varázsol az állandóan éhessé tett gazdája elé.

21

A növényevő saját erejéből nem tud megszabadulni az elhatalmasodott élősködőtől.

Pásztoraink valaha sikeresen kiműtötték a megmentésre érdemes birka agyából a kergeférget.

De vigyázzunk! A farkas néha állatorvosnak vagy pásztornak adja ki magát, mint pl. a német

megszállók a II. világháborúban. Ha a „műtétre” lett volna idejük, Magyarország valószínűleg

csonkán sem szerepelne a mai térképeken. Ki lehet akkor a „jó pásztor”, aki megszabadít

bennünket a kergeféregtől? Legyen kinek-kinek hite szerint akár a magyar néphagyomány,

vagy Boldogasszonyunk, vagy a Magyarok Istene, vagy Jézus Krisztus, vagy maga az Élő

Isten. Ami viszont nagyon fontos: szabaduljunk meg az idegen eszméktől, és keresse meg

mindenki a számára vállalható, eredetiként megélhető magyar vallást, erkölcsöt és tudást!

Az enyhe fertőzést önerőből is megállíthatja a szervezet: tokot kell képeznie a hólyag

körül, olyan keményet és erőset, hogy az ne tudjon növekedni. Ennek az a menete, hogy

a védekező rendszer sejtjei felismerik, mi az idegen és mi a saját (ez ma hivatalosan tilos),

felismerik, hogy hol van az idegen elem (ezt a hivatalosok azonnal cáfolják), majd a szervezet

meszes tokkal befalazza az élősködőt. Az élősködő persze életben marad, csak növekedni nem

tud. Ilyen befalazásnak vagy megtorpantásnak tekinthetjük többek között az Aranybullát és

a Szent Korona-tant is.

A megelőzést se felejtsük el: a köztigazda ne legeljen olyan helyen, ahol a ragadozó

ürülékét, lábnyomát, szőrét megszimatolja. Történelmünk során Róma utódaitól kaptuk a leg-

több fertőzést. Ne kövessük a „római” mintákat! Hihetetlenül gazdag a saját hagyományunk!

A nyugatiak meggazdagodtak az árutermelő mezőgazdaságtól, mi tönkremegyünk bele. Tér-

jünk vissza a lehetőségekhez képest az önellátó gazdálkodáshoz, és csak a felesleget vigyük

piacra! Minél csekélyebb a nemzetközi pénzforgalom a gazdálkodás valamely területén, annál

kevesebb ott kergeféreg-pete. Ezt azért fontos megjegyeznünk, mert maga a pete a birka

számára láthatatlan. A nemzetközi pénzforgalom jelei viszont nagyon is látványosak!

A legegészségesebb környezetet az adja majd a kergeségből kigyógyult nyájunknak, ha

végre visszatérhetünk a valódi önrendelkezéshez. Ha újra önellátóak leszünk, helyi törvénye-

ink lesznek, helyi szertartásokat fogunk tartani, helyi kereskedelmünk lesz, és nem kamatozó

helyi pénzt fogunk használni. Ehhez azonban meg kell szólítanunk a Szent Korona többi

népét is, hogy ne területbitorlók legyenek, hanem testvéreink, és velük egyetértésben kell

összeforrasztanunk a szétdarabolt, ám egyébként egységes hazát. Isten segítsen bennünket

ebben!