elter.andras

Rectangle

Ercsey GyulaFarkasok árnyékában

Sajtó alá rendezte,az előszót és a jegyzeteket írta

Murádin János Kristóf

A könyvet tervezteLovász Noémi

Ercsey Gyula

Farkasok árnyékábanKolozsváriak a Gulágon

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásaKolozsvár, 2006

Megjelent

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumatámogatásával

A címlapon Gy. Szabó Béla szénrajza, 1944

Felelős kiadóSipos Gábor

ISBN: 973-8231-51-5

Készült a Református Egyház Misztótfalusi Kis MiklósSajtóközpontjának nyomdájában

Felelős vezető: Tonk IstvánMűszaki szerkesztő: Bálint Lajos

Tartalom

Régiók, népek ........................................................................... 5A történelem sodrában ............................................................. 7Az emlékíró Ercsey Gyula és hagyatéka................................ 19Fontosabb életrajzi adatok...................................................... 24

Tájkép csata után.................................................................... 26Salasova, a 6. sz. erdei láger................................................... 41Asa, a 319/1. sz. láger ............................................................ 95Minyár.................................................................................. 119Beloreck, a 7777. sz. láger ................................................... 159A szabadság vonata .............................................................. 209Epilógus ............................................................................... 236

5

Szívünkben szent gyűlölet ég…Zúg a vihar a Don mentisztyeppék fölött. Megindulta feldühödött, felháborodott,kegyelmet nem adó Oroszország.Az ítélő Oroszország.A bosszúálló Oroszország.

Ilja Ehrenburg

Régiók, népek, embermilliók sorsát formálta át ahuszadik század apokalipszise, a második világháború.Kelet-Európán is átgázolt a hatalmi küzdelem, és né-peinek nem volt menekülése, mert nem volt igazi vá-lasztása. Ördögi játéka a sorsnak, hogy még fogalmai-ban is összemosta a szabadság és szolgaság alterna-tíváit. Mert akik belekerültek a szórásba, megszállás ésfelszabadítás között alig érezhettek különbséget.

A frontátvonulás meredek fordulata nem oldotta föla rabságot, és nem hozott szabadságot. Csak a diktatú-rák arca öltött éppen más, addig számukra ismeretlenalakot. Remények korát őrölte fel a berendezkedő újhatalom, hogy állásai évtizedekre mozdíthatatlannaktűnjenek. És volt a civil társadalomnak, a felnőtt lakos-ságnak egy rétege, amely hamarabb megtapasztalta akommunizmus igazi arcát, mint szerencsésebb sorstár-sai. Azokról az elhurcolt százezrekről van szó, akikszovjet munkatáborokban sínylődtek, és nem otthonikörnyezetükben élték át a politikai átmenet viszonylagszelídebb, még szivárványosnak tűnő korszakát. Kö-zéjük tartozott a Kolozsvárról elhurcolt ötezer magyar

6

is, kiknek az Urál lábainál őrtornyok és szögesdrótokmögött kezdődött a „felszabadulás”.

Hatvan év múltán kevés a róluk szóló írásos emlék.Ám ami előbukkant, és most már kiadható lett, annálérdekesebb: egy már-már feledni látszott kálvária stá-cióin vezetnek végig.

Ercsey Gyula visszaemlékezése a legértékesebb írá-sok közé tartozik. Segít megidézni azt a kort, mindenszörnyűségével, amely már a társadalom kollektív em-lékezetében megfakulni látszik.

7

A történelem sodrában

A Kolozsvárra bevonult szovjet hadsereg 1944. ok-tóber 12. és 15. között polgári lakosok ezreit hurcolta ela városból. A tervszerűen végrehajtott razziák kizáró-lag a felnőtt magyar férfilakosságot érintették. Romá-nok nem voltak a deportáltak között, hiszen őket au-gusztus 23-tól már nem tekintették ellenségnek.

Ezek a drámai események és a mintegy 14 ezer ko-lozsvári zsidó júniusi auschwitzi deportálása, valaminttöbb ezer civil pánikszerű menekülése a front elől,Kolozsvárnak olyan társadalmi-gazdasági veszteségetjelentett, amelyet a város végső soron soha sem tudottkiheverni. Kellő történelmi rálátással, ma már világo-san látjuk azt a mélyreható demográfiai átrendeződést,mely meghatározta Erdély szellemi központjának jövő-beli arculatát. Növelte a veszteséget, hogy igen sok ér-telmiségi esett áldozatul. Ilyenformán a város társa-dalma, az elkövetkező időkben, a primitív kommunistaideológiával szemben védtelenebbé és kiszolgáltatot-tabbá vált. Így érthető az is, hogy az újrakezdés évei-ben kulturális és tudományos intézményeink karizma-tikus vezető értelmiségiek, igazgatók, tanárok éskutatók nélkül maradtak, vagy számuk legalábbis erő-sen lecsökkent. Közülük sokan önként hagyták el Er-délyt, ahová többé már nem tértek vissza. Mások, mintmozgósított katonák estek fogságba, vagy éppen a civildeportáltak közé kerültek. Még a jövendőbeli értelmi-ségiek tartalékai is kimerültek. A háborút követő „te-hetségkutatások” nem kizárólagosan ideológiai alapon

8

történtek, hanem tényleges szükségszerűségből is fa-kadtak.

Mindez a társadalmi változásoknak csak egyik vetü-lete. Kolozsvár gyáriparának munkássága éppúgy meg-szenvedte a történteket, mint iparos-kézműves közössége.A város nagyüzemei, a Dermata, a Magyar Acél, a MÁVszerelőműhelyei, az Írisz porcelángyár, a Dohánygyár, demaga a vasút is képzett szakemberek, technikusok, meste-rek sorát vesztette el. Ami a kisiparosokat illeti, ha foglal-kozásuk szerint vesszük számba az elhurcoltak eddig fel-derített névsorát, a deportáltak között van szabó, cukrász,borbély, fodrász, cipész, asztalos, pék, tímár, kőműves,kovács, szobafestő, parkettező, karbantartó lakatos, kefe-kötő mester, gépkocsivezető, faesztergályos, mozigépész,fényképész, motorkerékpár-szerelő stb. Ezek mellett, csaka változatosságot érzékeltetve, volt az elhurcoltak között:postás, kertész, csendőr, kenyérkihordó, vendéglő- és üz-lettulajdonos, pincér, üzleti eladó, tűzoltó, kapus.

A deportálások gyakorlata, a civil lakosságnakszovjet munkatáborokba való elhurcolása korántsemcsupán Kolozsvárt, vagy az erdélyi részeket érintette.Egész Kelet-Európa megszenvedte ezt, csupán az ará-nyok váltakoztak, tértek el egymástól.

Mi volt hát az oka, hogy az orosz bevonuláskor már80 ezer alá esett kolozsvári polgárság ilyen iszonyatosveszteséget szenvedett, és a megtizedelt város képétmutatta?

Az okok között talán az első helyen említhetőMalinovszkij marsall félelme Sztálin megtorló harag-jától, aki 1944. november 7-re, a szovjet forradalom27. évfordulójára már Budapestet szerette volna beven-ni. Ezt a tervet hiúsította meg a német–magyar csapa-

9

tok három héten át tartó heves ellenállása Tordánál. Akisszámú foglyul ejtett honvéd nem indokolhatta a 2.Ukrán Front főerőinek majdnem egyhónapos feltar-tóztatását. Ezért kellett magyar katonákként feltüntetettcivilekkel a hiányzó hadifogolylétszámot pótolni. Ezt afeltevést az is alátámasztja, hogy a Vörös Hadseregegységei Kolozsvárhoz hasonlóan Tordáról is 700 ma-gyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el.

Ugyanakkor a „SZMERS”-nek – a speciális szovjetalakulatoknak – a deportálások végrehajtásában másmotivációi is voltak. Bár ezt hivatalosan mindig is ta-gadták, az oroszokat a bosszú és a kollektív felelősség-re vonás elve is vezérelte. Az az indulat hajtotta őket,hogy Németország szövetségeseit példaszerűen meg-büntessék.

Okot és okozatot taglalva, ezekhez még hozzáte-hetjük azt, amire több túlélő is utalt, hogy a szovjethadvezetésnek egyes román politikusok tanácsoltákvolna a magyarság tömeges elhurcolását. Eszerint aztajánlották, hogy Kolozsváron fogassák el a 15 és 55 évközötti férfiakat, mert ezek „fasiszta” német és magyarkatonák, akik a front áttörése után visszahúzódtak avárosba, és civil ruhába öltözve szabotázsakciókra ké-szülnek. Megerősíteni látszik e feltételezést, hogy azelhurcoltak között feltűnően sok volt a szőke, németeskinézésű, vagy jellegzetesen német nevű fiú és férfi. Abevonuló Vörös Hadsereg szovjet parancsnoka, az uk-rán területeken már korábban tapasztalt intenzív hábo-rús partizántevékenységtől tartva, minden bizonnyalígy akarta elejét venni egy a frontvonal mögött kiala-kuló kaotikus helyzetnek.

10

Emellett, nyomós okként kell figyelembe vennünkazt, hogy a Szovjetunió óriási háborús embervesztesége(22 millió halott) és az elszenvedett hatalmas anyagikárok (a nyugati területek települései voltaképpen ro-mokban hevertek), az ország újjáépítésének igénye ésaz égető munkaerőhiány önmagában is indokolta a tö-meges deportálást. Sorsukat illetően, a foglyok kérdé-seire, maguk az orosz őrök is általában erre hivatkoz-tak. Ezt példázza az is, hogy az elfogottak közülnéhány öreg, munkaképtelen embert elengedtek.

A kényszermunkára hurcolt civilek státusa és így sorsais megegyezett a fogságba esett honvédekével és németkatonákéval. Őket is, akárcsak az utóbbiakat, „hadifog-lyoknak” tekintették. Ercsey Gyula emlékiratában többszöremlíti, hogy az uráli fogolytáborokban rendszeresen együttvoltak a katonákkal. Elmondja, hogy a jó szervezőkészsé-gű német foglyok éppenséggel átvették a felügyeletet atábori konyhák és az egészségügyi körletek felett. Így, báraz oroszok elsősorban őket hibáztatták az országot értpusztításokért, és így őket gyűlölték leginkább, a némethadifoglyok, helyzetüknél fogva, bizonyos kiváltságokratettek szert. A tábori nyelv is érdekes módon orosz–németkeveréknyelvvé alakult.

Az erdélyi sajtóban az 1945–1946-os évben méggyakran jelentek meg hadifoglyokról szóló tudósítások.A Nemzetközi Vöröskereszt útján is érkeztek hazaüzenetek a szovjet táborokból. Ezekben korántsem vé-letlenül, összemosódik a hadifoglyok és a munkárahurcolt civilek státusa. Csak a további kutatás tudjatöbb-kevesebb biztonsággal kideríteni, ki melyik kate-góriába tartozott. Kolozsvárt illetően a deportáltakkalegyütt nagyszámú magyar hadifogoly élt a táborokban,

11

olyanok, akiket a Torda környéki harcokban, vagy máserdélyi hadszíntereken még 1944 szeptember-októ-berében fogtak el. Legtöbbjük a frontszolgálatban ta-pasztalatlan honvéd volt, akiket Románia kilépése utánS.A.S.-behívóval (1944-ben kiküldött sürgős behívó)mozgósítottak.

A civilek deportálása teljességgel jogtalan volt.Ellentmondott mind az 1907-es, még a cári Oroszor-

szág által szorgalmazott hágai hadifogoly-egyez-ménynek, mind az 1929-ben megkötött genfi hadifo-goly-konvenció előírásainak. Ezek ugyanis tételesentiltották, hogy háborús konfliktus esetén a polgári la-kosságot más állam területére kényszermunkára hur-colják.

A szovjet állam vezetői tudatában voltak a törvény-szegéseknek. Sztálin, hogy a nyugati szövetségesektiltakozását elkerülje, a civilek deportálását nem a had-sereg, hanem a hírhedt titkosszolgálat, az NKVD(Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel, azaz Belü-gyi Népbiztosság) akciójának tüntette fel. Úgy állítottabe, mint „fasiszták” és „partizánok” elleni jogos fellé-pést. Így a foglyokat a hadseregtől hamarosan át isvette az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Fog-lalkozó Főigazgatósága (az IPVI NKVD SZSZSZR).

Az 5000 kolozsvári magyar elhurcolásáról szólóadatok – bármilyen nagynak tűnjék ez a szám – nemtúlzottak. A várost megtizedelte az oroszoknak ez azakciója. Ennél nagyobb veszteséget csak a kárpátaljaimagyarság szenvedett el, ahol a polgári elhurcoltakszáma elérte a 40 000-et. Mint Romsics Ignác, a jelen-kori magyar történelem kiváló kutatója összegezi, aSzovjetunióba került összesen 600 000 magyar hadifo-

12

goly közül mintegy 100–120 000, tehát a teljes létszámközel egynegyede polgári személy volt.

Kolozsvár lakossága számában megfogyatkozva élteát a frontátvonulást. Akik a menekülés helyett az ott-honmaradást választották, a legkülönbözőbb lehetősé-geket keresték a túlélésre. Invenciózus megoldás voltpéldául, hogy az értelmiségiek közül többen aMiskolczy-klinika elmegyógyászati osztályán mintbetegek rejtőztek el. Mások, a bevonulás első napjaibanpincékben, padlásokon, vagy a jó előre kötelezőenmegásott óvóhelyeken húzták meg magukat. Az előre-látóbbak közül többen már a nyár végén a város közelifalvakban, rokonoknál, ismerősöknél kerestek menedé-ket. A bevonuláskor, a szabadon randalírozó és foszto-gató részeg katonáktól különösen a nőket fenyegetteveszély.

A razziák első napján, október 12-én az utcáról, vagy amunkahelyükről szedték össze a férfiakat. Elhurcolták avörös karszalagos városi őrség számos tagját, a gyárakudvaráról a helyreállításon dolgozókat, s elfogtak járóke-lőket is. Csak a Dermatából, Kolozsvár legnagyobb üze-méből 815 munkást szedtek össze. Miután a történteknekhíre ment, és az emberek igyekeztek otthon elrejtőzni, akatonák sorba járták az utcákat. Szemtanúk elbeszéléseszerint gyakran román szomszédok útbaigazításával ott-honaikból terelték össze a magyar fiúkat és középkorúférfiakat. A feljelentők között emlegették GheorgheOnişoru kolozsvári román konzult és Aurel Milea hely-beli ügyvédet. Erre azonban minden kétséget kizáró bizo-nyíték nem került elő.

Tény azonban, hogy a deportáltak között olyan is-mert személyiségek is voltak, akikre a helyi románság

13

ellenérzéssel tekintett. Közöttük említhetem Mikó Imrejogászt, magyar parlamenti képviselőt, Kiss Jenő írót,Bartha Ignác és Decsy István ügyvédeket, Árvay Józsefés Haáz Ferenc etnográfusokat, Jancsó Bélát, az Erdé-lyi Fiatalok volt szerkesztőjét, Járosi Andor evangéli-kus esperest, írót, Mikecs Lászlót, a moldvai csángókmúltjának kiváló kutatóját, és a Református Kollégiumtöbb tanárát is: Ádám Zsigmondot, Bartalis Józsefet,Bodrogi Jánost, Fazekas Gyulát és Finta Zoltánt. Még akommunista és a szociáldemokrata párt tagjainak egyrészét is elhurcolták. Az ő érdekükben próbált BaloghEdgár, Demeter János és Lakatos István a szovjet vá-rosparancsnokkal tárgyalni, sikertelenül. Miután egybizonyos létszám összegyűlt, az embereket sorba állí-tották, és a Honvéd utcai törvényszék fogdájába kísér-ték. Ide került mind az 5000 foglyul ejtett kolozsvárimagyar.

E vészterhes napokban azt lehetett látni, hogy egyesrománok lakta házak kapujára kék zsírkrétával felírták:„Casă românească” (Román ház). Másutt ugyanilyenfeliratú táblát szegeztek ki. Ez megkönnyítette az oro-szok dolgát, és így nagyon kevés román került fogság-ba. Őket a törvényszéken tartott rövid kihallgatás utánelengedték.

Az orosz őrök soha nem mondták, hogy a Szovjet-unióba viszik dolgozni őket, mindig csak egy pár napimunkáról beszéltek. Megtévesztően azt hazudták, hogya város közelében dúló harcok során tönkretett vasút-vonalak helyreállítására, például a berobbantottkolozsbósi alagút kijavítására, vagy a felrobbantottkolozsvári hidak újjáépítésére viszik őket. Máskor gáz-árok-ásást emlegettek. Azzal a váddal is elhurcoltak

14

magyarokat, hogy partizánok voltak. Mikor pedig azelfogottakat a törvényszékre kísérték be, leggyakrabbanazt mondták, hogy igazolványokat kapnak. Végtelencinizmusukra jellemző, hogy felmentő igazolványokatígértek a leendő deportáltaknak. Ilyen igazolványokvalóban léteztek, de csak nagyon kis számban, és azo-kat a szovjet parancsnokság kizárólagosan a legmeg-bízhatóbb helyi kommunistáknak állította ki. A fel-mentő papír, mely tényleges mentességet biztosított,háromnyelvű volt, és rózsaszínű kartonra nyomtatták.Emellett volt egy nagyalakú – lakásajtóra szegezendő –nyomtatvány is, szintén rózsaszínű. Az ilyennel jelöltlakásokba a katonák nem törtek be, nem raboltak.

A bekísért civileket rövid kihallgatás és többszörimotozás után, a törvényszéki fogda celláiba lökdöstékbe. Húsz, de akár harminc ember is került egy-egy cel-lába, holott ezek csak két- vagy négyszemélyes helyi-ségek voltak.

Mivel a fogdában 5000 fogoly számára semmikép-pen sem volt elég hely, hajnalonként több száz fős cso-portokat indítottak útnak gyalogosan Tordára. A korareggeli órákban kevesen jártak az utcán, így nem voltsok szemtanú. Teherautók és szállítójárművek nemálltak kellő számban rendelkezésre, s a meglévőkre atovábbvonuló Vörös Hadseregnek volt szüksége. AKolozsvár és Aranyosgyéres között húzódó vasútvo-nalat pedig még az október első napjaiban visszavonulónémetek rongálták meg. Ezért kellett a foglyoknakgyalog menniük Tordáig.

Az első ilyen csoport október 13-án, még a délutániórákban, az utolsó 18-án hajnalban hagyta el a várost.Az elfogottaknak egyre gyanúsabb lett, hogy nem

15

munkára viszik őket, hanem fogságba kerülnek. Ígyazután, bár tíz méterenként egy-egy szuronyos őr kí-sérte őket, néhány fogoly szökésre szánta el magát.Mivel a szovjet katonáknak a város területén tilos voltlőni, nem tüzeltek a hajnali ködben a Házsongárd sírjaiközött eltűnni igyekvő emberekre. Mások a Felek ol-dalán, az útkanyarokban tudtak sikeresen megszökni.De mihelyt a menet elhagyta Kolozsvár területét, min-den szökéssel próbálkozót lelőttek. Az első áldozatoknyughelyét a Feleki-tetőn ma is látható sírok jelzik.Voltak azonban szerencsés esetek is. Mire a foglyokmenete a Felek gerincére ért, néhányan annyira kime-rültek, hogy már nem bírták tovább a gyaloglást. Őket,főleg idősebbeket, az orosz őrök elzavarták.

Tordáról a kolozsváriakat marhavagonokba tuszkol-va indították útnak Brassó felé. A kétségbeesett embe-rek éjjelenként a mozgó vonatból kiugrálva próbáltakmegszökni. A szökések miatt a foglyokat állandóanszámolták; az oroszoknak egyedül a hiánytalan létszámvolt fontos. Így néha sokáig emlegetett, furcsa dolgokestek meg. Többen emlékeztek arra, Ercsey Gyula isemlíti azt az esetet, amikor Balázsfalván a lámpávaljelző román vasutast mindenestől beemelték a vagonba.A három napon át tartó út alatt kenyéren kívül némifagyos hal és egy kevés víz járt a deportáltaknak.

Brassó felé közeledve néhányan cédulákat dobáltakki a rácsos vagonablakokon, melyekben névsorokkal istudatták, hogy kiket vittek el, és hol vannak. Brassó-ban, az első transzportok foglyait még a németek által akülváros csendőrkaszárnyájának szomszédságába épí-tett óriási lágerben szállásolták el. A később érkezők-

16

nek azonban már nem jutott hely. Ezért a transzportotFoksány felé indították.

Foksány Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtáboravolt, amelyet szintén még a németek építettek. Itt a fo-golylétszám 1945 nyarán volt a legnagyobb. Ekkormintegy 50–60 000 német és magyar katonát, illetvecivilt zsúfoltak össze. Hogy nem egyszerű átmenőtáborvolt Foksányban, azt az is igazolja, hogy még 1945utolsó hónapjaiban is több ezer fogoly raboskodott ott.Az élelem olyan kevés volt, hogy az őrök gyakran arabok elől is elvették. Hogy az élelmezés valamivelkönnyebb legyen, az embereket századokba osztottákés lajstromot készítettek róluk. Ekkor készült a foglyokelső rendszeresebb számbavétele.

Mintegy két-három hét után a kolozsvári deportálta-kat bevagonírozták, és a szélesvágányú orosz vasútonelindították a Szovjetunió felé. Legtöbbjüket október31-én tették vonatra.

Foksányból Iaşi felé haladva a szerelvények aPruton át hagyták el az országot. Innen különbözőszovjet fogoly-, munka- és internálótáborok felé vettékaz irányt. Az elhurcoltak számára ez az utazás volt azegész fogság legpokolibb része. Ötven-hatvan embertzsúfoltak a nagyobbfajta orosz vagonokba. Állni is aligvolt hely egymás mellett. A vagonok ajtaját lezárták, afoglyokat egészen a táborba érkezésükig egyszer semengedték ki. Csak az a pár kiszemelt ember szállhatottle egy-egy állomáson, aki az ételt vitte fel a többiek-nek.

A szerencsétlen deportáltaknak fogalmuk sem volt mer-re mennek. A rácsos vagonablakokon át kitekintve azegymástól nagy távolságra eső állomások cirill betűs neveit

17

igyekeztek kibetűzni. Néha azonban órákon át robogott avonat, végig az ukrajnai sztyeppén anélkül, hogy egyetlenlakott helységet érintett volna. A háború nyomai mindenüttlátszottak, az állomások fel voltak robbantva, a hidak jórésze szintén. Kiégett harckocsik és katonai járművek ron-csai hevertek a végtelen pusztaságon. Egy-egy állomáson arabszerelvény sokáig – néha akár egy fél napot is – időzött,kötelezően elsőbbséget adva a frontra igyekvő katonavo-natoknak.

A határon túl már minden szökési kísérlet meghiú-sult. A meg nem szűnő számlálásokat, az ún.proverkákat a szovjet őrök mindig egy-egy motozássalkötötték össze, megfosztva a deportáltakat maradékszegényes értéktárgyaiktól is. Vadásztak a jobb minő-ségű bakancsokra, kabátokra, nadrágszíjakra stb.

A rettenetes körülmények miatt sokan már útközbenkiszenvedtek, vagy olyan legyengülve érkeztek a tá-borba, hogy ott már nem lehetett segíteni rajtuk. Ahullákat vagy kidobálták a szerelvényből, vagy jobbesetben az utolsó vagonban helyezték el. Nem voltolyan vagon, amelyben ne halt volna meg valaki.

Végül a foglyok már teljes apátiába süllyedtek, és azsem érdekelte őket, hogy milyen táborba kerülnek. Egyidő után csak azt várták, hogy megérkezzenek, min-degy, hogy hová, csak a borzalmas utazás érjen véget.

A kolozsvári deportáltak zömét Foksányból, Iaşi-on,Csernovcin, Kijeven, Moszkván, Kujbiseven ésCseljabinszkon át az Urál hegység déli lábainál fekvőerdei munkatáborokba vitték. Ezek a lágerek általábanegymáshoz közel estek, körülvéve az alábbi nagyobbvárosokat: Cseljabinszk (itt volt a legnagyobb láger-központ), Magnyitogorszk, Asa, Salasova, Beloreck,

18

Karpacsova, Minyár, Kistim, Karabas, Nyizsnyij Tagil,Ufa, Ufalej, Kopejszk és Tvarájá Platyina. A sors finto-ra, hogy ezek a helységek Baskíriában, a magyar ősha-zában voltak.

Kivételesen, néhány foglyot az Azovi-tenger mel-letti Taganrogba irányítottak. Másokat ukrajnai mun-katáborokba, elsősorban Nyikolajevbe szállítottak. Alegrosszabb körülmények az ukrajnai Donyec-medenceszénbányáiban voltak. Ide csak elenyésző számú ko-lozsvári került.

Az összeállított névsorok, melyeknek közlésére ittnincsen hely, egyvalamit tételesen bizonyítanak, aszovjet lágerekbe hurcolt kolozsváriak egyharmada so-hasem tért vissza szülőföldjére.

19

Az emlékíró Ercsey Gyula és hagyatéka

Ercsey Gyulát apjával együtt október 13-án fogtákel Kolozsváron. Őket is, mint sorstársaikat, a törvény-széki fogdából indították útnak a feleki Golgotán átTorda–Brassó–Foksány felé. Az apa 49 éves volt, fia18. Szökési kísérletük a foksányi lágerből csak felemá-san sikerült. Míg az apa szerencsésen megszabadult, afia nem; ő csak négy év múltán, 1948 júniusában tér-hetett haza a szovjet munkatáborokból.

A kolozsvári elhurcoltak között kell számon tarta-nunk az emlékíró Ercsey Gyulát, mert e városból, ro-koni körből szakították ki, és vitték rabságba, ám apaés fia máshonnan, a menekülők hullámával érkezett afeladás előtt álló, szorongatott Kolozsvárra.

A szovjet fogságot szenvedett fiú, ifj. Ercsey Gyula1926. április 14-én a Brassó megyei Alsórákoson szü-letett. Innen szüleivel együtt már korán elkerült, ésgimnáziumi éveit a nagyenyedi Bethlen Kollégiumbanvégezte. Idősebb Ercsey Gyulának, az apának, a hábo-rús események idején is működő malma volt a Torda–Kolozsvár közötti főút mentén; a család a malom mö-götti házban lakott.

Mint emlékirataiban leírja, a tordai arcvonal áttöré-sekor, szó szerint az oroszok elől futva, „a lángoló túrihegyeken át” menekültek be apjával Kolozsvárra. El-hurcolásukig az akkori Arany János utca 1. szám alatt,a Fülöp családnál (ifj. Ercsey Gyula anyai nagyanyjá-nál) húzódtak meg.

20

Megsárgult, régi fényképek elevenítik meg azErcsey család tagjait. Katonamundérban áll előttünk id.Ercsey Gyula, első világháborús szolgálata idején. Egykésőbbi képen az emlékíró édesanyja, Margit és a Szé-kesfehérváron ma is élő húga, Ilona látszik. Diákkorifelvételeken öntudatos ifjúként jelenik meg ErcseyGyula, 1941-ben az enyedi kollégium tanulója. Majd anagy történelmi törésvonal utáni felvételek következ-nek, a hazatért lágerlakók nehéz társadalmi beilleszke-désének idejéből.

Négyéves fogsága miatt tanulmányait csak szaba-dulása után fejezhette be. Így ismét diákja lett a Beth-len Kollégiumnak, majd 1954-ben esti tanfolyamonelvégezte a kolozsvári Victor Babeş Egyetem kémiaszakát. Közben inasképző iskolában tanított, a Dermataművekből Herbák János Cipőgyárrá lett kolozsváriüzemben. Tanárként működött azután más kolozsváriiskolákban, majd Enyedszentkirályon és Nagyenyeden.Végül, mert a dolgok valahogy helyretevődtek, kiválóképességei szerint harminc éven át (1958–88) kémiata-nára lett egykori alma materének, a Nagyenyedi Beth-len Gábor Kollégiumnak.

Lágeridőket és mégis nosztalgikus emlékeket hor-doz az a kép, amely táborbeli sorstársával, Ruthtal áb-rázolja (negyven év után Félixfürdőn), akihez az emlé-kek gyöngéd szálai fűzték.

Az utolsó, nagyon kifejező felvétel 2000 júniusában,enyedi otthonában, írógépe mellett ábrázolja, sová-nyan, öregen, szemüveggel, amint kéziratába belemé-lyedve visszaemlékezéseinek zárófejezetét írja.

A terjedelmes, száz sűrűn gépelt oldalt meghaladókéziratán tíz éven át, 1990 és 2000 között dolgozott.

21

Kiadását, bármennyire is szerette volna, már nem ér-hette meg. Elhunyt Nagyenyeden 2000. október 30-án.

Ezúton mondunk köszönetet Ercsey Gyuláné SzabóEtelkának a kézirat gondos megőrzéséért és a kiadástszorgalmazó kitartásáért.

Ercsey Gyula emlékirata a lágerirodalom élvonalbelialkotása. Talán nem túlzás azt állítani, hogy nemcsakerdélyi, de Kárpát-medencei, az összmagyarságotérintő vonatkozásokban is különleges érték. Nem lá-gernapló, mert ilyen nem is igen létezett, de az esemé-nyek pontos rögzítését, idő- és térbeli összefogásátnyújtja az olvasónak.

Olyan páratlan memóriájú ember írta – sok-sok év-vel az átéltek után –, akinek sikerült kikerülnie a fo-golypszichológia egyik jól ismert csapdáját. Azt tudni-illik, hogy a szabadult rab emlékezetéből szintenyomban kimosódnak a részletek, a fogolyélet hétköz-napjai, s csak szenvedéseinek sajgó fájdalma maradmeg, s a vele történtek egy-egy megrázóbb eseménye.Védekezni ez ellen kevesen tudtak. Az emlékezéseitkötetbe szedő Szabó György (Kolozsvári deportáltakaz Urálban. Kolozsvár, 1994) például úgy küzdött na-gyon tudatosan a feledés ellen, hogy a vele hazaérkezőfogolytársak nevét a vagon oldaláról leszakított desz-kalapra karcolta be. Mások, mint valami szabadverset,névsorokat tanultak meg, és mondtak fel bármikoremlékezetből.

Szinte hihetetlen, de az emlékíró Ercsey Gyulánaksemmi ilyesmire nem volt szüksége. Még hogy ha nemis emlékezik minden rabtársa nevére, jellemzései pon-tosak, néha karikírozóak, az együtt megélt események

22

leírása hiteles. Pillanatképek, retinára rögzült látomá-sok elevenednek meg apró részleteikben, és a történ-teknek olyan egymásutánjában fűzi össze keservesemlékeit, mintha azok nem ötven évvel azelőtt, hanemcsak tegnap estek volna meg. Így látjuk magunk előttaz őrtornyos lágert, a „zónában” sorakozó és mindigötösével számolt rabokat, a favágást a leheletet is meg-dermesztő erdőben, a kórházbarakkokat, a már mindentfeladó és csak a könyörületes halált váró „muzulmáno-kat” (auschwitzi képek ezek!), a fagyfogott föld miatttavaszig temetetlen holtakat.

A kommunizmusnak minden győzködő propagan-dája lepereg róla, hiszen ő már az átéltek valóságábanszembesül a képmutatással. Ellenérzései a rendszerrelszemben nyilvánvalóak, ám az egyszerű orosz ember-rel, baskírral vagy tatárral mindvégig együtt érez. Hi-szen látja, mert naponta tapasztalja, hogy ők is áldoza-tok, a rendszer kénye-kedve szerinti kiszolgáltatottjai.Olyan emberek, akiknek nem adatott meg más világo-kat is látni, vagy öregek, akik a tudatukban halványulócári Oroszországban immár valami elmúlt, soha visszanem térő boldogságot láttak. Az emlékíró elviseli arabságot, a különösen kegyetlen 1944–45-ös év szen-vedéseit, az örökös éhezést, hideget és gyötrő honvá-gyat – csak a hazugságot utasítja el.

Bár Ercsey Gyula egy reáltudomány, a kémia tanára,humán műveltsége átlagon felüli. Emlékiratának szö-vege éppenséggel klasszika-filológiai képzettségre ésrendkívüli olvasottságra mutat. Írását görög-római pél-dázatokkal fűszerezi. Ismeri az egyetemes lágeriroda-lom klasszikussá vált szerzőit, csak példakéntSzolzsenyicintől is többször idéz. Nyelvezete tömör,

23

fogalmazása pontos, mondatai egyszerűek, rövidek,lényegre törőek.

A gyermekkort alig maga mögött hagyó, tizennyolcéves korában elhurcolt fiú éleslátású, biztos ítéletű, so-kat próbált felnőttként tért haza. Az otthon tapasztaltak,a hazugságra épített diktatúra semmilyen jelszava nemtéveszti meg. Ennek az alapjaiban megváltozott világ-nak árnyalt bemutatása is kordokumentum.

Kolozsvár, 2004 novemberében

Murádin János Kristóf

24

Fontosabb életrajzi adatok

1926. április 14-én született a Brassó megyei Alsórá-koson. Édesapja id. Ercsey Gyula (1895–1962),édesanyja Fülöp Margit (1906–1975). Leánytest-vére, Mészáros (szül. Ercsey) Ilona Székesfehér-váron él. Gyermekkorát a szülői házban,Tordatúron töltötte; apjának a faluban malmavolt, mely ma is működik.

1941–1944: a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumdiákja.

1944. október 13-án Kolozsváron édesapjával együttorosz fogságba esik. A foksányi táborból sikerülapját megszöktetnie.

1944. október 13.–1948. június: embertelen körülmé-nyek között szovjet munkatáborok foglya(Salasova, Asa, Minyár, Karpacsova, Beloreck,Ufa).

1948–1950: Nagyenyeden befejezi gimnáziumi tanul-mányait.

1950–1954: a Kolozsvári Victor Babeş Egyetemen, estitanfolyamon elvégzi a kémia szakot. Közben1950 és 1951 között a kolozsvári Herbák Jánoscipőgyár inasképző tanfolyamán tanít; 1952 és1954 között a kolozsvári Élelmiszeripari Szakis-kola tanára.

1952-ben feleségül veszi Kováts Esztert, akitől kétgyermeke születik. Visszaköltözik Nagyenyedre;egy ideig az Enyedszentkirályi Kisegítő Iskolá-

25

ban (1954–1956), majd a nagyenyedi AvramIancu Líceumban (1956–1958) tanít.

1958–1988: kémiatanár a Nagyenyedi Bethlen GáborKollégiumban.

1983-ban újranősül, második felesége az Enyeden élőSzabó Etelka (szül. 1962).

1990–2000: megírja visszaemlékezéseit, terjedelmeskéziratát többször átfogalmazva és csiszolva.

2000. október 30-án hunyt el Nagyenyeden. A várostársadalmának és a kollégium közösségénekrészvéte mellett temették el az Őrhegy alatti re-formátus temetőben.

26

Tájkép csata után

„Ha nem énekelsz velünk…”

Tudjuk, volt idő Európában, amikor a terror ezer-szám szedte áldozatait, amikor az emberi sorsnak már-már – úgy tűnt – nincs kapaszkodója, s az élet csupánszámadat lehetett a haláltáborokban, tömegsírokban.

Mindenre fátylat vonhat a feledés, de fel tudjukidézni, és felidézzük újra és újra, valahányszor úgyérezzük, hogy kitörni készül a Rém.

Ismét bebizonyosodott: a múltat, a történelmet meg-hamisítani, esetleg elhallgatni lehet, de nem lehetségesmegváltoztatni, vagy elfelejteni azt, amit az egyéni éskollektív emlékezet őriz.

Sokáig áltattuk magunkat, hogy mindent tudunk aGulágról, milliók elhurcolásáról a szovjet haláltáborok-ba. Kiderült azonban, hogy semmit sem tudunk arról arendszerről, amelyben az egyént feláldozhatták a kö-zösség érdekében, ahol törvény írta elő a „nép ellensé-gei” hozzátartozóinak száműzetését és jogfosztását,ahol legyilkolhatták a költőt stilisztikai mássága miatt,halálra ítélve az emberi szellemet.

Ha az ember elgondolkodik a messzi múlton, sokminden előtt áll értetlenül. Arról az illúzióról, amirőlazt hitték: „Milyen nagy tetteket vittünk végbe ebben akoldusszegény, sötét, éhező országban” mostanra kide-rült, hogy nagy tévedés volt. Azok, akik ráléptek a„Világszabadság” októberi útjára hullahegyeket hagy-tak hátra.

27

A tévedés arányait a Gulág lágereiben lehetett alegjobban lemérni, ahol a megszokott fogalmak – jó-rossz – átminősültek, az arányok megnyúltak-zsugorodtak, mint némely műalkotáson a test arányai,ami nem azért van, mert a művész nem érti a mestersé-gét, csupáncsak más az elképzelése az arányokról, ésezt megteheti a művészi szabadság nevében.

Erről van szó! Arról, hogy Sztálinnak más elképze-lése volt az arányokról, a hatalom jogáról, életről, ha-lálról, aki a szabadságról így vélekedett: „Magával aszabadsággal, elvtársak, jóllakni vajmi bajos”, és el-kezdődtek a tisztogatások, amelyek soha nem értek vé-get, és a rendszer önnön törvényei végül a hóhérokat ismagával sodorta.

A sztálini aránytalanságoknak azonban – a művésziszabadsággal szemben – nincs és nem is lehetett iga-zolása.

Talán ez a felismerés késztette Borisz Paszternakot1

a Zsivágó doktor megírására, amelyben egy csalódottember viadalra kelt az állam ellen.

Szolzsenyicin2 az Ivan Gyenyiszovicsban ír a tévesarányokról.

1 Paszternak, Borisz Leonyidovics (1890–1960), orosz író és költő, a

szovjet rendszer elleni „belső emigráció” neves képviselője. Hírnevétvilágszerte ismert regénye, az 1957-ben Milánóban megjelent Zsivágódoktor alapozta meg.

2 Szolzsenyicin, Alekszandr Iszajevics (sz. 1918), Nobel-díjas oroszregényíró, a lágerirodalom világszerte ismert alkotója. Ivan Gyenyiszovicsegy napja című megrázó kisregénye, melyet előbb csak folytatásokbanfolyóiratban közölhetett (1962), a magyar olvasókhoz is korán eljutott. Alágerekről szóló A GULAG szigetvilág című 1973-ban Párizsban kiadottszociográfiai alapozású művét a KGB lefoglalta, az írót pedig a szovjethatóságok állampolgárságától megfosztva emigrációba kényszerítették. ASzovjetunió összeomlása után, 1994-ben visszatérhetett hazájába.

28

Arthur Koestler3, Rubásovval – alias Buharin4 –mondatja el a kort, amikor az emberek holtra rémültek,ha lépések koppantak éjjel a lépcsőházban, és a ház-mester saját lányától rettegett, mert a Bibliát olvasta.

Tönkrement minden, ami jó és szép volt a múltban,amit nemzedékek hosszú sora alkotott. A bolsevizmusmindennek a halálát okozta. Mindenkire egyformagondolatokat, véleményeket, ruhákat erőszakolt. Durvaés ostoba nemzedék tartotta börtönökben a gondolkodószellemeket. Ezek ordították, vég nélkül ismételték,hogy meghalt az Isten, és ezentúl csak jelszavak lesz-nek.

A megfélemlített emberek jól látták, hogy a tör-vénytelenségek a rendszer lényegéből fakadnak, és an-nak megszűntében, vagy Sztálin halálában bizakodtak.„A legfontosabb, barátaim, túlélni Sztálint, mert az őhalála hozza meg számunkra a szabadságot” – mon-datja Umanszkij doktorral Salamov5 a Kolimában.

Bűnösen sok idő telt el mégis Sztálin halála után,amíg az emberiség eszmélni kezdett és megtette a sza-badság felé vezető lépéseket.

Nehezen érthető ez a passzivitás.

3 Koestler, Arthur (1905–1983), magyar származású, német, francia,

angol nyelven alkotó író, újságíró. Világhírét az 1940-ben (magyarul1988-ban) megjelent regénye, a Sötétség délben alapozta meg, amelybena sztálinista koncepciós perek megrázó látleletét nyújtotta.

4 Buharin, Nyikolaj Ivanovics (1888–1938), szovjet (orosz) politikus,marxista teoretikus. 1928-tól fokozatosan szembekerült Sztálinnal; 1938-ban koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. 1988-ban rehabili-tálták.

5 Salamov, Varlam (1907–1982), orosz író, a szovjet büntetőtáborok-ról írt nevezetes regénye a Kolima.

29

Épp oly nehezen érthető ez a világ Mandelstam6, aköltő sorsából ítélve, akit elhurcoltak tízezer kilométer-re otthonától a tajgába, hogy ott írja a rendszert dicső-ítő verseit: „Értelmes testem lényegüljön át – áhítom:Országút legyen belőle.” Így írt az elhurcolt ember atajgai tábortűz mellett. Sorsát nem kerülhette el, egyremélyebbre süllyedt, éhenhalt a Gulág lágereinek egyi-kében. Versei fennmaradtak az utókor számára, amakort tanúsítva, amikor hittek a nagy és magasztos tet-tekben a félrevezetett és naiv emberek.

Mandelstam a Gulágból röppent a halhatatlanságba,bizonyítva, hogy a nehéz idők sem törik meg a nagyszellemeket. Igazi költő volt, mellette Majakovszkij alenini úton tévelygő agitátor így ír: „És az, aki neménekel velünk, az ellenünk van!”

Íme a szöveg, a korszellem, a zavaros idők gondo-latvilága. Íme a rendszert kiszolgáló, a lényegét minő-sítő, a jogtalanságra agitáló forradalmi költészet, amelyaz államellenesség vétségével minősít bárkit, ha éppennem kíván akkor énekelni.

Mai mércével mérve nehezen érthető ez a korszak,amelyben gyilkosait dicsőíti a költő. Mi, akik a háborúsesemények kapcsán egyik napról a másikra a Guláglágereibe kerültünk, értetlenül álltunk e világ kapujá-ban. Nagy lelki válságot okozott mindnyájunknak ez avilág, aminek létezéséről addig fogalmunk sem volt, deamely mégis létezett, hiszen áldozatai lettünk.

6 Mandelstam, Oszip Emiljevics (1891–1938), orosz költő, a sztálini

tisztogatások áldozata. Mint „belső emigránst” többször félreállították, ésszáműzték. 1938-ban öt év munkatáborra ítélték; tisztázatlan körülmé-nyek között egy Vlagyivosztok melletti lágerben halt meg.

30

„Ha nem énekelsz velünk, ellenünk vagy” – logikájaalapján milliók meneteltek az emberi létet megsemmi-sítő lágerekbe. Rejtélyes kor, amelyben az ártatlan ab-szurd vádakat vállal magára, mert úgymond az „Ügyet”szolgálja.

Félelmetes és érthetetlen volt számunkra.A lágerekben átéltek valósága meghaladta értel-

münket, felfogóképességünknek határt szabott a ta-pasztalat. Az etikai törvények cserépdarabjai itt szerte-szét repültek, és a „bármi áron” törvénye szerint éltünk,ahol annak volt igaza, aki erősebb.

Számtalan élet esett áldozatul ennek a rendszernek,mérhetetlen fájdalmat okozva a gyermekét hiába váróédesanyának. Az elhaltak mégis túlélték tulajdon halá-lukat, tovább éltek szeretteik emlékezetében.

Megfogadtam, hogy nem hallgatok. Sok idő telt el,amíg ezt megtehettem. Most elmondok mindent. Íme atörténet.

„Kidávájoztak az utcára”

TORDATÚR7 1944. október 6. péntek.Torda felől megkezdődött az offenzíva. Az orosz

tűzérség hajnal óta lőtte a Dobogón8 levő magyar állá-sokat. Lángoltak a túri hegyek, a tűz már-már a falut iselérte. Tombolt a háború földön-levegőben.

Menekültünk…

7 Tordatúr – Kolozs megyei község Tordától északnyugatra. 1022 főt

(1992) számláló lakossága mintegy felerészben magyar.8 Dobogó – meredek emelkedő Tordától északra, a Kolozsvár felé ve-

zető műút mentén.

31

A csáni dombokon9 át futottunk Kolozsvárra.Apám zihálva követett.Ellenséges repülők köröztek felettünk, és vadásztak

a menekülőkre. A malom melletti akácosból felugatotta magyar légvédelem, és egy repülőgép bukfencet ve-tett a levegőben, aztán befúródott a csáni legelőbe.

Mielőtt átbuktunk volna a hegyen, Rőd10 felett meg-pihentünk egy védelmet nyújtó mélyedésben. A rődifatemplomra éppen ráesett egy bomba, és szétvetette. Alégnyomás, mint egy óriáskéz felemelte, és szétszórta alevegőben.

Kolozsvár irányába menekült a magyar hadsereg,dübörögtek a rohanó járművek. Nagy léptekkel jött el aháború, és rávetette árnyékát a jövőnkre. Sötét bizony-talanság telepedett a helyére.

Október 11., szerda.Hajnalban bevonultak az oroszok Kolozsvárra.Az óvóhelyekről visszaköltöztünk házainkba, és fel-

vettük az élet normális menetét. A bevonulás előtti fe-szültség már nem vibrált a levegőben, semmi sem je-lezte a tragédia közeledtét. Nyugtalanító hírek keltekugyan szárnyra, de nem adtunk hitelt ezeknek. Az a hírjárta, hogy szedik össze az embereket, de szóbeszédnektartottuk az egészet, amolyan kósza hírnek. Miért ishinnénk? A háborúnak számunkra vége.

Hallottuk, hogy az oroszok nőkre és órákra vadász-nak; napirendre tértünk felette. Azzal áltatjuk magun-

9 A „csáni dombok” – utalás a Tordatúrhoz közeli, a műút túloldalán

fekvő Pusztacsán falura.10 Rőd – román lakosságú falu Kolozsvár és Torda között félúton, a

műúttól keletre.

32

kat, hogy nincs mitől félnünk az otthonunkban, és be-reteszeltük a kapunkat.

Boldog is voltam, hogy tizenhét évesen a háborútmegúsztam, minden időmet a szomszédban töltöttem,ahol egy fiatal hadiözvegy vett éppen pártfogásba.Zsongító engedelme kirepített olykor a végtelenbe.

De az idő valahogy célt tévesztett, és másnap meg-iramodott velem a történelem.

Október 13., péntek.Délben, úgy két óra tájban, éppen végeztünk az

ebéddel, amikor nagyanyám a hátsó traktusban lakóÁcséktól azzal jött vissza, hogy a vendég Kozma Ban-dit most vitték el valami fegyveresek…

Ebben a pillanatban rontott be hozzánk is két fegy-veres civil, karszalagos Maniu-gárdista11 és faggatnikezdtek, hogy magyarok vagyunk vagy románok?

Az egyik nagyon agresszív volt, a másik engedéke-nyebbnek tűnt, de csalódnunk kellett. Nyomban láttuk,hogy veszély fenyeget. Féllábú nagyapám, nagyanyám,a hétéves húgom, mindnyájan rémülten néztünk a be-tolakodókra.

Apám azzal érvelt, hogy csak a front elől menekül-tünk Romániából a nagyszüleimhez, a volt Arany Jánosutca 1-be. Román állampolgárságát a Bilet de Identitatenr. 96-tal is igazolta. Nézték, forgatták: RegatulRomâniei – az ország címere – Judeţul Turda, Primăria

11 Maniu-gárda – önkéntesekből 1944 szeptemberében toborzódott,

szélsőséges nacionalista, paramilitáris alakulat, melynek tagjai az 1944-esfrontátvonulást követően Észak-Erdélyben (Szárazajta, Csíkszentdo-mokos, Gyergyószentmiklós, Bánffyhunyad, Egeres stb.) a civil magyarlakosság körében brutális gyilkosságokat hajtottak végre, raboltak ésfosztogattak.

33

com. Tureni: Dl. Ercei Iuliu de profesie morar. Eliberatazi 9. oct. 1940, notar Faur, pecsét, bélyeg; apám fény-képe.

Forgatták, tették-vették egy ideig, tanakodtak. Lát-ták, hogy valóban román állampolgárok vagyunk, derákérdeztek: jó-jó, de románok vagyunk vagy magya-rok? Magyarok – mondta apám, és ezzel eldőlt a sor-sunk.

Kihajtottak az utcára. Féllábú, rokkant nagyapám iskibicegett velünk, ahol már vagy százan várakoztak, ésoroszok tartották a sort géppisztollyal. Családtagjainkatbezavarták a házba. Nagyapámat az orosz visszaküldte.A kapuból még visszanézett, ez a kép él róla emléke-zetemben. Számomra megszűnt létezni abban a pilla-natban, és éreztem, hogy gyermek sem lehetek többé,csak álmaimban.

Beálltunk apámmal a sorba, miközben a terror egyretöbb embert ért el, egyre nőtt azok száma, akiknekmenni kellett, akiknek semmi közük nem volt a had-műveletekhez: ifjak, felnőttek, egyszerű emberek.

Valahányszor felidézem azt a napot, amint ott állunka sorban, mindig magam előtt látom a rendet szeretőapámnak az orosz harcosokra meredő tekintetét, éshallani vélem, amint ezt suttogja: „Hát ezek, fiam?”Csak ennyit, de ebben benne volt minden ítélete, a ret-tegése, és a várost ellepő siserehad iránti mélységesmegvetése.

Apám azonnal megértett mindent, és megrendítette,amit megértett. Később elmondta, mennyire rettegett ajövőtől, és félelmét igazolták a későbbi események.

Egy ideig még topogtunk az utcán, a gárdisták ház-ról házra járva szedték össze a magyar férfiakat, min-

34

den formaság nélkül, akit csak elértek. Az oroszokközben valami malinki robotot emlegettek, amirőlmegtudtuk, hogy munkát jelent, és nem is hatott olyanfélelmetesnek. Az a hír járta, hogy a beomlott bósi12

alagúthoz kellenek az emberek.Közben minden irányból jöttek a házaikból kizavart

férfiak, úgy kellett menni, ahogy éppen voltak, mindenthátrahagyva. Nekünk szerencsénk volt, jó ruha voltrajtam, bakancs volt a lábamon, apám csizmát viselt,amiért szüntelen kerülgették később az oroszok. Máso-kat gyatra öltözékben zavartak ki az utcára, Mikó Imrétpizsamában vágták a sorba, csak Foksányban szerzettkatonagöncöket magának. Péterfi jogásznak – azEgyetem utcából – még azt sem engedték, hogy a ka-lapját feltegye, olyan sürgősen menni kellett, másokmezítláb voltak. Úgy kellett jönni, mindent hátrahagy-va, és ez félelmet keltett.

Az igazságtalanság érzése teljesen lefegyverezte azembereket, amit azok követtek el ellenük, akiktől vé-delmet reméltek. A kétségbeesés és méltatlanság teljespasszivitásban jutott kifejezésre. Birkák módjárahagytuk magunkat terelni végig a város utcáin. Szá-nalmasan vonszolta mindenki a saját bánatát, amelyakaratát megbénította. Minden egyén egy-egy különsziget volt, az ember úgy érezte, hogy pályafutása vé-géhez érkezett. Különös jelenség volt ez, általános em-beri reakció, passzivitás a rázúduló agresszióval szem-ben.

12 Bósi alagút – Kolozsbós, falu a Mezőség délnyugati peremén, a

keleti vasút alagútjai mentén, Kolozsvártól délkeletre.

35

Egyetlen fogoly sem támadt rá soha őrzőjére. Mind-nyájunkat megbénított a félelem és a remény, hátha ígyjobb lesz. Az ember érzése ilyenkor olyan, mint a folyó-víz, a kisebb ellenállás irányát választja reménykedve.

Az egész városban folyt a magyar férfiak összesze-dése.

Jól szervezett, az egész várost átfogó akció volt amagyarok deportálása Kolozsvárról. Ez része volt aRomániára szabott azon feltételeknek, hogy Romániainternálja a területén élő németeket és magyarokat azújjáépítési munkálatok végzésére a Szovjetunióba.

Dies irae

Járőrök rótták az utcákat magyarokra vadászva.Bajusz Pál tanár, Nagyenyed: „Féltünk kimenni az

utcára, ha tehettük, otthon maradtunk, élelmünk elfo-gyott, nagy család voltunk, öten gyerekek. Amikor az-tán a muszáj mégis az utcára kényszerítette szüleimet,az első járőr – a Berde Mózes utcában – apámat be-vágta a sorba. Szegény apám, amitől félt, nem kerül-hette el. A sorból még visszaszólt anyámnak: »Látod,fiam?« Ezek voltak az anyámhoz intézett utolsó szavaiéletében. Nem láttuk többé. Évek múltán hozták a hírt,hogy meghalt az uráli Asa városában, tífuszban.”

Vincze Sándor, Kolozsvár: „Aztán jöttek az oro-szok… Egy reggel hírül vettük, hogy drága Péter bá-tyánk eltűnt. Már nős volt, és nem a szüleinknél lakott.Pista bátyámmal indultunk, hogy valamit megtudjunkróla. Akkor már szárnyra kapott a hír, hogy fogdossákössze az utcáról a magyarokat, s velük egészítik ki afogolyszállítmányokat.

36

Jöttünk a város felé, és ahol most a Horeáék szobraáll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresekvették körül az egybeterelt civileket, több volt a románkatona, mint az orosz. Minket is bevágtak a sorba, ésfaggatni kezdtek: „Ce eşti, român sau ungur?” [Mivagy, román vagy magyar?]

Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor áll-junk csak nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgyis öltöztem, kiskabátban, félcipőben. Azt mondták,hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk. Tereltekát a városon, a Honvéd utcai laktanyák felé, de végülnem oda, hanem a börtönbe vittek.”

Bakk Enikő tanár, Kolozsvár: „1944. október 13-án délelőtt a Király utcai 32. szám alá becsengettek, ésigazoltatták a férfiakat. Édesapám, Bakk Péter mellet-tem volt ingujjban. A házigazda két fia, Mezei Gyula –nyugdíjas MÁV tisztviselő, Budapest – és Mezei István– ny. tanító, Szolnok – beszólt édesapám után, aki za-kót véve kiment a szobából. Végleg…! Édesanyám, akibefalazva volt az óvóhelyen, másfél napra tudta meg atörténteket. Elment Balogh Edgárhoz és Csőgör Lajos-hoz segítséget kérni. Azt mondták, hogy majd utána-néznek… A visszakerültektől hallottuk, hogy a Farkasutcában gyülekeztek, ahol felszólították a papokat,hogy álljanak ki a sorból. Apám kollégái tudva, hogy őTeológiát is végzett, kérték, hogy álljon ki, de ő meg-tagadta, mondván, hogy nem lelkész, hanem hivatásostanár, és csak filozófiai tanulmányaihoz volt szüksége ateológiai tanulmányokra. Foksányból ledobott egy cé-dulát a kolozsvári címünkkel, amelyben tudatott, hogyviszik ki az országból. Többet nem hallottunk róla.”

37

Dr. Losonczy Gyula, Gödöllő, Kossuth u. 41.:„Pista elfogatása körülményeit az alábbiakban ismer-tetem: „Miután az 1944. jún. 2-i nagy bombázáskor avasúti töltés melletti, akkori Szt. László utcai házunk-ból kibombáztak, felköltöztünk a város másik végébe, aRákóczi útra. Pista bátyám orvosnak készült és 1944nyarán dr. Fritsch Tibor, a gyógyszergyár vegyészemellett gyakornokoskodott. Fritsch doktort nem de-portálták, mert ismerte az inzulingyártás teljes techno-lógiáját, de kényszerlakhelyen tartották, és mindenreggel német terepjáró vitte és hozta este haza. Ettőlkezdve – 1944. március 19-től október 14-ig Pistaélelmezte a gyermektelen házaspárt. Október 14-én,elfogatása napján éppen két kiló jonatán almát és kétkiló kekszet vitt volna nekik, apám minden figyelmez-tetése ellenére, tekintettel az idők bizonytalanságára,hiszen a város tele volt oroszokkal és garázdálkodóManiu-gárdistákkal. Hiába volt minden, neki mennikellett, mert „nem hagyhatom cserben Fritschéket”,válaszolta. Hazafelé jövet, a Gyermekmenhely előtt, deaz utca túlsó oldalán a Bercsényi utca torkolatábancsődületet látott és kíváncsiságból átment megnézni,hogy miről van szó, ahol az orosz katona beterelte asorba és mi őt soha többé nem láttuk. Alkalma lett vol-na a szabadulásra, ha románnak vallja magát, de nemtette. Apám sokat lábalt, hogy kiszabadítsa. Stark nevűI. világháborús orosz hadifogoly munkatársával fel-ment Makedon tárbornokhoz, akkori szovjet térpa-rancsnokhoz, de nem sikerült semmit elérni.”

Körmendi Lajos visszaemlékezéseiből: „Kolozs-váron fogtak el civilként. Az utcáról és a lakásokbólszedték össze az embereket. Bezártak az akkori Hon-véd utcai törvényszék börtönébe. Itt töltöttünk kb. egy

38

hetet, amikor Tordára hajtottak, ott nagy a rombolás,halottakat kell temetni, aztán majd adnak „dokumen-tet”, amivel folytathatjuk megszokott életünket. Tordánazonban hosszú várakozás után vagonokba tuszkoltak.Akkor már sejtettem, hogy ennek rossz vége lesz, desokan elhitték az oroszok újabb meséjét, hogy Brassó-ból engednek el, és senki sem gondolt szökésre. Éjjelérkeztünk Brassóba, koromsötétben felsorakoztattak,így vittek át a sötét városon. Bármikor kiléphettünkvolna egy kapu alá, de nem. Fogtuk egymás kezét,hogy le ne maradjunk. A városon kívüli lágerbe vittek.Ültünk egy ideig, aztán jött az utasítás, hogy itt nemfogadnak, és visszavittek a vasútállomásra. Ugyanúgymentünk a sötét utcán. Az egyik társam elvesztette agyűrűjét. Megállt, hogy megkeresse. Meg is találta,aztán szaladt a menet után, hogy le ne maradjon a„dokumentről”. Elvittek Foksányba. Október 20-ánelég enyhe volt az idő. Olyan záporban érkeztünk meg,hogy térdig folyt a víz az utcákon. Bevittek a lágerbe,ahol sok ezren voltak már, mindenféle népek… Aztánegyszer megint sorakoztattak, és kivittek az állomásra.Ott már széles nyomtávú szovjet vagonokba tuszkoltak.Óriási volt az elkeseredés, de mindhiába, kivittek aSzovjetunióba. Három hét múlva megérkeztünk a bas-kíriai Asa városába. 1948-ban szabadultam.

Bérces Albert, Marosvásárhely: „1944. október11-én bejött Kolozsvárra a szovjet hadsereg. Pénteken,13-án délben két orosz tiszt, két géppisztolyos és egyromán civil bejöttek a volt Bethlen utca 27. szám alattilakásunkra és minket férfiakat foglyul ejtettek.Kidávájoztak az utcára, ahol ötös sorokban sokan vára-koztak, aztán felkísértek a törvényszéki fogházhoz, ésbezártak az üres cellákba. Öt nap múlva Tordára haj-

39

tottak, bevagoníroztak és Foksányba vittek. Velem voltmég a két sógorom, Kovács János kolozsvári tisztvi-selő és Kis Vince parajdi fényképész. Továbbá dr.Nagy Barnabás bőrgyógyász, Kecskés János szabó,Székely Lajos fodrász, Szekeres Antal borbély, akikkelpár nap múlva újból bevagoníroztak és az ukrajnaiNyikolajev városába vittek. Innen szabadultam 1948-ban. Denderle József lelkész Foksányból kereket ol-dott. Volt bátorsága.”

Deportálásunk – amint láttuk – a bolsevista gyakor-latnak és a soviniszta gyűlölet népirtó célkitűzéseinekmegfelelően ment végbe. Amikor az oroszok nyománbesurrantak a románok, elszabadult a terror a védtelenvárosban. Megvalósult az, amit Ion Bozdog prefektus1944. szeptember 28-án Marosvásárhelyt így fogalma-zott meg: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, ésnem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámo-lás a magyarokkal! Most vagy soha!”

Az említett, valóságos endlösungot követelő felhí-vást így folytatta: „A magyarok által annyiszor be-mocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlennemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyennyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne en-gedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nemtisztítottuk ettől a nemzettől.”

Egy hét leforgása alatt körülbelül ötezer magyar fér-fit szedtek össze, akik áldozatul estek a mérhetetlengyűlöletnek. Pár nap és Foksányban átadtak az oro-szoknak. Foksány számunkra egy abszurd világot je-lentett. Ez a világ lidérces álomnak tűnt, de mégis léte-zett, ahol, mint a kévék zuhantunk egy deszkabarakknyirkos padlójára, és nyúltunk el a megdöbbenéstőlkimerülve.

40

Ez az írás a Foksány utáni időket eleveníti fel, sor-sokat mutat be, foglyokat, köztük olyanokat is, akiktársaik sanyargatói lettek. A halál mezsgyéjén botor-káló embereket, akikkel mindent meglehetett csinálni,mert számukra a halál volt természetes, nem az élet.Múlt és emlékek nélküli emberek története, akiknek azéletösztönére korlátozódott tudatát teljesen kitölti egyfalat ennivaló illuzórikus képe, egy pillanatnyi pihenésaz uráli erdőben, egy cseppnyi meleg mindent kitöltővágya a dermesztő hidegben.

Írásom négy év – 1944–1948 – eseményeit foglalja ösz-sze, sorstársaim és a magam hányódását a különböző láge-rekben, a ránk kényszerített abszurd viszonyokat, ahol márcsak egy szám voltunk a statisztikában, ahol az élet az erő-sebb oldalán állt, ahol kétféle életet éltem; az egyik az volt,amely a lágeri ellenőrzés nyilvánossága előtt zajlott, a má-sik, ami az egyéni érdek által kikényszerített sorozatosstréberségekben jutott kifejezésre.

Sok utat jártam végig az uráli lágerekben, ahol fel-váltva hittem és hitetlenkedtem. Éltem városban, kol-hozban, erdőben. Gyászoltam, temettem. Koldultam,loptam, kiraboltam egy bakterházat…

Csak a reményt nem adtam fel soha. Ezekről írtam.Nagy megnyugvás számomra, hogy azok az esemé-

nyek, abszurd viszonyok, amelyeknek az Urálban négyéven át részese voltam, nem mennek feledésbe. Azótasok idő telt el, de még élénken él emlékezetembenazoknak az időknek minden mozzanata.

Az 1944 októberében Kolozsváron történteket őrziés vigyázza az egyéni és kollektív emlékezet.

41

Salasova,a 6. sz. erdei láger

Hic sunt leones?

1944. november 16.Valahol az Urál és Szibéria határvidékén megállt a

vonat.Sűrű ködpára ülte meg a tájat, a fákon zúzmara di-

dergett. A hajnali fagy a földre hullatta a fák fehér po-rát, s a természet színeit kioltva szomorú zúzmarás vi-lággá változtatta a tájat.

Fázott a természet, s alig derengett.E felemás fényben érkeztünk Asába.Nem tudtuk, hogy reggel van-e vagy csak pirkadat.

Az ilyen világítás rendszerint nem tart hosszan a ter-mészetben, de itt semmi sem történt eddig a természetrendje szerint. Sorsunk is elsüllyedt a hajnali ködben.

Bizonytalan volt minden.Csak az volt biztos, itt vagyunk Asában.Biztos volt mégis, hogy nem ezt a fényt, nem ezt a

várost, nem ezt az országot akartuk. Nem ide vágytunk.Kérdőn körülnéztünk, mint régen az ókori tengeré-

szek, ha ismeretlen tájakra vetődtek, hogy hic suntleones? (Itt oroszlánok élnek?)

Meglazultak a súlyos vaspántok, dübörögve nyíltaka vagonajtók, hideg levegő zúdult a gőzölgő vagonok-ba.

42

Mint a rögök zuhantunk ki a fagyos földre. Egyesekazonnal talpra álltak. Kábultan néztünk az elénk tárulóijesztő látványra. Kimeredt szemmel valami jelzést ke-restünk, valami feliratot, hogy hol is vagyunk, de csakazt láttuk, hogy halottakat dobálnak ki a vagonokból,és halomba rakják a megdermedt tetemeket.

Nem volt rokonom az áldozatok közt, sem barátomvagy ismerősöm, mégis szomorúság vett erőt rajtam, ésa látványtól megdöbbentem. A halottak már megdere-sedtek a fagyban. Megrettenve néztem a halottakat, ésborzadva gondoltam a jövőmre, hogy mi vár rám ebbenaz idegen, zúzmarás országban. Marcona katonák, gép-pisztollyal vigyázták a téren szédelgő, megriadt embe-reket. Egyesek jártányi erejük végén, négykézlábkúsztak a talpon állók illuzórikus biztonsága felé. BakkPéter tanár úr elindult kúszva-araszolva, meg-megállt,nézett, integetett. Nyomorúsága szíven ütött, de semmitsem tehettünk érte. Többen odarohantak egy utolsóölelésre. Ez róla az utolsó képem. Nem hallottunk sohatöbbé felőle.

Az őrség vigyázta a betegeket.Sírás, kiabálás, könyörgés.Egy apa beront a körbe, és a fiával marad. Testvér a

testvértől, barát a baráttól vált el örökre. Elvitték BakkPétert a betegekkel, s eltűnt örökre. Hol lehet Laczkagyógyszerész és Mikó Imre? Szem elől tévesztjük őketvégleg.

Őrség vesz körül és egy nagyobb térségre terelnek,taszigálnak, lökdösnek, ordibálnak, hogy álljunk fel,sorakozzunk: „po pjáty”, ötösével.

Gondolataink az evés körül forogtak, nem ettünkmeleg ételt hetek óta. Éhesek voltunk, és reményked-

43

tünk valami táplálékban. Találgattuk, hogy vajon mitkapunk majd. A hosszú úton egészen szétestünk, csakaz életösztön tartott még össze. Egyesek tudni vélték,hogy a városi lágerbe visznek, amely itt van a közel-ben. Istenem, csak adnának ott valami meleg ételt, deennek semmi jelét nem láttuk még. Az őrök kiabálnak,hogy sorakozzunk ötösével, aztán csoportokra szednekszéjjel. A csoportok számából ítélve sejtjük, hogy többláger van Asa központtal a környéken.

Az én csoportomat – lehettünk vagy ezren – szün-telen dávájozások közepette elindították a folyó irányá-ba, és a távoli erdő felé vezettek.

A víz felett gőzfelhők gomolyogtak.Megadón cammogtam a többiek nyomában. Csak a

jelenre koncentráltam, amelyhez úgy viszonyultam,mint egy idegen, mintha nem is én élném át az egészet.Talán megsejtettem, hogyha semmihez sem kötődöm,úrrá tudok lenni a rám váró nehézségek felett. Olyanértelemben voltam szabad, hogy elfeledtem a múltam.

Szinte hihetetlen, mekkorát zuhantam egy hónapalatt, hogy volt előbb – csak tegnap – egy másik, nor-mális létezésem.

Kolozsvártól, Foksányon át az Urálig érve visszazu-hantam a barbárság állapotába, egy emberen kívüli vi-lágba, amit az ösztönök uralnak, amelyben nincs helyea kultúrának.

Ráébredek a valóságra.Az őrök lökdösnek, ordibálnak, hajtanak, mint a

rabszolgákat Trója korában, amikor nem volt villany,sem vasút, sem gépek. Visszazuhantunk a piramisokkorába, amikor a fáraók parancsára milliók meneteltek

44

a halálba, hogy a zsarnok neve fennmaradjon egy ir-datlan kőgúlában.

Álltunk az új ókor kapujában, eltelve rettenettel,hogy Sztálinnak, a gigászi foglárnak hatalma van fe-lettünk és összeroppantja életünket. A megsemmisülésfenyegetett. Csak porszem voltunk, annál is kevesebb.

A tapasztalás ösvényén gyermekkoromtól egyre tá-volodtam, de gondolatom fonalán visszatalálok a régiiskolámba. Teret és időt átugorva megérkezem, mintfáradt véndiák a kollégiumba, hogy beszámoljak. Denem – most inkább számon kérni jöttem, hogy nem avalóságra tanítottak, inkább a logikára – cogito ergosum –, aminek itten nincsen semmi, de semmi értelme.

A régi iskolámban az ókort Köble tanár úr tanította:„Fiaim – így szólt –, az egyiptomiak más éghajlat alattéltek, mint a többi népek, szokásaik és törvényeik iskülönböztek azokétól.” A tanár úr akkor semmit semmondott Szibériáról, hogy ott végtelen hosszúak a te-lek, és a hó alatt élnek az emberek, hogy ott a nőkhordják csingafán a terhet, az írásuk nem hasonlít a mi-énkhez, és megfejthetetlen.

Csak abban egyezik mégis szokásuk, hogy a nőknem állva, a férfiak nem ülve vizeltek. Egyezett még azis, hogy nappal volt világos és éjjel sötét. Más mindenfordított, csak a természet rendje egyenes. A nap kisüt,ha eljön az ideje, és este hold jelenik meg az égen.Csak lelkünkben van szüntelen sötétség tanár úr, amitőlnagyon félek.

Jelentem, hogy ez itt Hadész birodalma13: zúzmarásfák, vezényszavak, didergő emberek. Most csendesen

13 Hadész – az alvilág a görög mitológiában.

45

havazik, és vékony hólepel borít be mindent. Tavaszighó alatt alszanak a házak, csak a kéményfüst jelzi, holállnak. Minden eltűnik a hótakaró alatt, ami emberi életvagy ember munkája.

Az úton egyesek a felmarkolt friss hóval oltjákszomjukat. A völgyben az emberek begázolnak a se-kélyes partú folyóba, és markukkal merítve, szürcsölik,isszák, nyelik a jeges vizet. Az őrök puskatussal bizto-sítják a rendet és terelnek a kijelölt irányba. A jeges vízokozta hasgörcsök csak később jelentkeztek, amikor atetűk is kínozni kezdtek, és tömegesen pusztultak a le-gyengült emberek.

Az úttal párhuzamos vaspályán, nagy zakatolással,szerelvény igyekezett Szibériába, aztán csend ülte mega tájat. Gőzfelhők szakadtak ki a didergő folyóból és avíz felett gomolyogtak. A fenyőerdő felett távoli csú-csok magasodtak.

Egy ideig még a víz mentén haladtunk, aztán rátér-tünk az erdei útra. A csend uralta környéket csak a fo-golycsapat vonulása élénkítette. Sehol az ég alatt egyteremtett lélek. Se madár, se ember, se állat. Aludt acsend a tájon, minden mozdulatlan.

Megadón vonulunk elfáradva a hosszú utazástól, azéhezéstől, a reggeli döbbenettől, egy ismeretlen cél feléhaladva, a visszatérés reménye nélkül, egy idegen or-szágba hurcolva, ahol most puskatussal lökdösnek,hogy igyekezzünk felsorakozni a többiekhez.

Az emelkedőn magányosok és csoportok vánszo-rognak, felbuknak, felállnak, lemaradnak. Batyuját szo-rongatva az út szélén üldögél egy bársonykalapos em-ber. Feláll amikor közeledem.

– Engedd, hogy kapaszkodjam – kérlel.

46

Az őr gyorsabb iramra ösztökél, de mi csak me-gyünk az előbbi iramban. A sor hosszan elnyúlik azerdőben. A gyengék lemaradoznak.

Időnként körülnézek, és megnyugszom, hogy az is-merősök, tanáraim, az osztálytársak itt vannak mellet-tem: Bodrogi tanár úr, Berger Laci, Losonczi Pista.Néha fel-felsejlik támaszt kereső gyermeki lelkem. Ki-hez forduljak ebben a farkasveremben? Király Jenőbácsi földim Enyedről, de mégis idegen. Itt cammog őis az örök optimista és gasztronómiai történetekkel te-reli gondolatainkat más vizekre. Fantáziánk szárnyánleltünk otthonunkra egy-egy pillanatra. Sok év telt el,amíg találkozhattunk Enyeden, hogy két és feles szem-üvegét örököljem.

„Szkoro dámoj.”14 Előbb „robot nádá”15 – felelik azőrök a szabadulásunkról kérdezőnek, nem üdülni hoz-tak, dolgoznunk kell előbb az erdőben.

Kozma Bandival megvárjuk Eleket, aki gyerek még,tizenöt évesen a legfiatalabb, az emelkedőt nehezenbírja, kétfelől megragadjuk, biztatjuk – kitartás, kevésvan hátra. Hármasban támolygunk a fenyők szegé-lyezte havas úton, nekifeszülve az emelkedőnek. Nagykő esett le szívünkről, amikor felértünk a tetőre, hol kistisztás nyílt az erdőben.

A legyengült emberek lassan gyülekeztek. Az őrökbiztattak, hogy közel van a láger. A hó pilinkél és fehérlepellel vonja be a tájat.

Vakarózom, az úton megtetvesedtem.

14 Szkoro dámoj – hamarosan otthon lesztek.15 Robot nádá – dolgozni kell!

47

A szöktetés

Gondolataim fonalán visszatalálok a foksányi gyűj-tőbe, ahol egy dobkályhafedő révén gyermekkoromatátugrottam és találkoztam a SORSSAL.

A dobkályha s az életösztön révén, már első nap rá-leltem a túlélés járható útjára. Elszántam, hogy nembízom másban, csak a magam erejében.

Foksány… Ötvenezer ember nyüzsgött egy szélesmezőn rögtönzött táborban. Katonák, civilek, tarka-barka népek. Itt volt az egész szétesett Európa, s mintegy hatalmas tengerbe ömlöttek bele a sorsok patakjai.Utolsó óráit élte a háború, de még utoljára bosszúvalfenyegetett.

A hatalmas tömeg nyüzsgött, hullámzott, gyúrta na-pestig a ragacsos sarat ételosztásra várva. Mások a ki-osztott fejadaggal egy csendesebb zugba húzódtak, itt-ott csoportokba verődött emberek valamin vitatkoztak,oroszok jöttek-mentek, zabráltak amit tudtak a barak-kokban, csizmát, bakancsot, órát, pokrócot, kitől mitvehettek el.

Naponta jöttek az újabb csoportok, szerelvényekvitték a foglyokat egy végső állomásra. Céltalanulődöngő emberek tarkállottak a tömegben.

Sár, kavarodás, lárma. Összeomlott sorsok, életek.A tábori konyhán nonstop osztották az ételt. Alig

fejezték be a reggeli kiosztását, máris kezdhették azebédosztást, ennek végeztével a vacsorát. Reggel, dél-ben, este, mindig ugyanazt. Végtelen sorok álltak akondérok előtt és tapicskolták a sarat, amely elfedte alábbeliket.

48

Akinek legalább kalapja van, szerencsés ember, haéppen nincs a fején, eszik belőle. Apámnak kucsmájavan, én kopacon, miután lenyírtak. Senkinek nincs kö-zülünk alkalmas edénye, de éhesek voltunk, a gyom-runk követelt, és etetni kellett.

Sokáig kajtatok valami edény után, mindhiába, ésakkor egyik utamról megtérve látok egy dobkályhát asarokban. Villant az agyamban, hogy ez a megoldáskulcsa. Azonnal rácsapok, lekapom a nehéz fedelet,rohanok vele a konyhára és beállok a sorba. A kondérelé érve a szakácsok felröhögnek és megtöltik a nehézvasedényt zupával. Nem kellett többé a sorokat kivár-nom, talán a látvány miatt a szakácsok kedvence let-tem, amint megláttak közeledni integettek, és beállhat-tam a sor elejére.

Tanárok, osztálytársak, ismerősök, körbeültük avasedényt, verítékeztünk a forró zupától, és amint ki-ettük, fordultam újból, és beálltam a sorba. Egész nap abarakk és a konyha között ingáztam, vittem a nehéztálat, hogy megtöltsék zupával. Megtanultam, hogy azjó itt, ami hasznos. Csak a jelennek éltem, a többi időszámomra elmúlt, nem létezett.

Nem is olyan régen még megszeppentem, ha rámszóltak, most én vizsgáztattam tanáraimat és oktattam –volna – élni tudásra, de ők ezt a leckét nem tudtákmegtanulni, a tekintélyükre hivatkoztak, és akkor – ké-sőbb – eltemettem őket.

Másnap a borbélyok vettek kezelésbe, de miközbennyírtak, lekaptam a drótról egy fuszeklit, a végét be-kötöttem, olyan volt, mintha bojt lógna rajta. Sokáigebben a bojtos sapkában jártam, csak a lágerben cse-réltem fel melegebb fejfedőre. Bátor és elszánt voltam,

49

hogy nem hagyom magam legyűrni. Láttam az etikaigátak szilánkjait szétrepülni, nem bízhattam, csak amagam erejében, de azt is tudtam, hogy gyermek márcsak álmaimban lehetek.

Megsejtettem a kivezető utat.Miután élelmezésünket megoldottam, és immár én is

zabráltam egy sapkának alkalmas fuszeklit, újabb ve-szedelem tört ránk és késztetett merész, soron kívülicselekvésre. Apám csizmáját kellett visszaszereznemsürgősen.

Egy felfedező utamról megtérve, nézem, apám me-zítláb ül az ajtó-ablaktalan barakk sarkában szomorúan.Kérdem: hol a csizma? Csak inti, hogy a katona. Mint avihar vetem magam utána, és a kitört ablakú folyosónutolérem. Rávetem magam az oroszra, megragadom acsizmát, amit a hóna alatt szorongat és torkom szakad-tából ordibálom: officir… officir…

A harcos megdermed a váratlan rohamtól, s a csiz-mát elengedve kiugrik a tátongó ablakon. Addigi rette-gésünk merészséggé változott. Ettől kezdve nem volttöbb rablás a körletünkben, mert amint egy vörös csil-lagos közeledett, felhangzott a kórus: officir…officir…, és a rablást tiltó parancsra emlékezve, ro-hantak a rablók szerteszéjjel. Nem hagytuk magunkattöbbé leteperni, de szakadt ránk az újabb meglepetés.

A fürdőben eddig ismeretlen veszedelem várt ránk.Miután a borbélyok lenyírtak, és szőrtelenítették az

alsóbb testrészeket, egy tálkányi vízben úgy-ahogymegfürödtünk, aztán kizavartak a fertőtlenítő hidegelőterébe. Sokáig vártunk, aztán amikor kihányták agőzölgő holmikat, a jó modort mellőzve rávetettük ma-gunkat a nagy halom ruhára. Mindenki a maga holmiját

50

kereste. Féltében, hogy bakancs, nadrág, mellény nél-kül marad, már senki sem ragaszkodott a régi rendhez.Akinek bőr holmija volt, használhatatlanná zsugorodotta gőzben. Apám a mellényét féltette, a hátába varrtpénze miatt, mindenkinek volt valami féltenivalója,ami régi életével volt kapcsolatban.

Észrevétlen nyertünk besorolást a rabságba, kezd-tünk már alkalmazkodni kényszerű helyzetünkhöz, ésez volt a legszomorúbb az egészben. Megbomlott a jóés a rossz egyensúlya, eltolódott az utóbbi irányába.Ésszerű világunk kisiklott síneiről, s az esztelenség felérohant.

Ismét rám mosolygott a szerencse, elsőként leltemrá a még gőzölgő ruhánkra. Gyors leltár – mellény, ba-kancs, csizma – hiánytalan. Magunkra kaptuk a melegholmikat. Apám a féltve őrzött pénzét vette számba.Másnap – jó megérzéssel – megosztoztunk rajta, aztána németek részlegén szalonnát, pokrócot, és egy bőr-táskát vásároltam. Hátizsákot is szereztem az útra, mertláttam már az irányt Szibériába! Láttam már azt, amit arohangálók még nem láttak, csak később okosodtak, arohanó vagonban, ahol egy nap elkívánták a pokróco-mat.

Ösztönösen készültem – felkészültem – egy hosszúutazásra, mintha osztálykirándulásra mentem volna. Apokróc még érthető, de minek kellett nekem a bőrtás-ka? Nem tudom most sem magyarázni az akkori logi-kámat, de a későbbi események igazolták, hogy helye-sen cselekedtem.

Azt mondják, hogy az ember sorsát – néha – a vé-letlen formálja. Amikor már semmiben sem bízhatsz, a

51

véletlen segítségedre siet, és új irányt szab az élet me-netének.

A véletlen szerencsének köszönhető apám szökése afoksányi vasútállomásról. Már a gyűjtőben tervezget-tem szökésünket. Apám pénzére alapoztam a tervemet,és egyezkedni kezdtem a szolgálatos román katonák-kal. Elgondoltam, hogy a hegyeken átvágva elérünk aSzékelyföldre, de végül egészen másképpen történtminden. Egy szerencsés, váratlan véletlen szólt közbeapám szökésébe, aki nem a gyűjtőből, és akarata elle-nére szabadult meg Szibériától.

Az előzményekhez tartozik, hogy apám – a valóságelől menekülve – befeküdt a gyengélkedőbe. Mindenreakciója arra utalt, hogy Ő már lélekben feladta és –bár ez abszurdnak mondható – ez volt a szerencséje,mert az események későbbi menete teljesen az én –olykor esztelennek tűnő – irányításom alá kerültek.

A lepénzelt katonák egy nap jelezték, hogy estérekészüljünk fel. Elmentem apámért és a barakkban vár-tunk a megbeszélt jelre, amikor hirtelen oroszok ron-tottak be, kihajtottak mindenkit sorakozóra, aztán ki-vittek a foksányi vasútállomásra. Elmondhatatlan, hogymit is éreztem.

Már sötétedett, amikor kiértünk a vagonokhoz, ésbetereltek egy sóraktárba. Itt többen elbújtak a raktárzugaiban, de szabadulásuk reménye szempillantásnyiidő alatt elillant, amikor az őrök rájuk találtak, és bor-zadva néztük az összevert embereket, ami félelmetkeltett.

Akadtak mégis bátrak, akik mit sem törődve a ve-széllyel, ellenálltak a sorsnak, és kihasználva a véletlen

52

nyújtotta lehetőséget, más irányt szabtak az eseményekmenetének.

Olvastam – később –, hogy a sors ösztönös választá-sok eredője. Ez a Szondi Lipót sorselméletének lénye-ge. Itt nem az ember tökéletes, az állatok tökéletlenösztöneiről van szó, nem az életösztönről, hanem azonkülönös képességről, hogy több lehetőség közül, akellő időben leld meg a helyes választ.

A sorsdöntő választ, egy szempillantás alatt!Itt a foksányi vasútállomáson, egy langyos október

végi estén szembesültem ezzel a sorsdöntő követel-ménnyel.

Szondi Lipót Sorselméletéből16 vizsgáztam.És lám, milyen párhuzamokat produkál az élet.

Szinte hihetetlen, hogy épp abban a pillanatban végzetttarkólövés Radnóti Miklóssal, amikor engemFoksányból Szibériába indítottak.

Amire a gyűjtőből a sóraktáron át a ránk váró vago-nokhoz értünk, apám már lelkileg összeroppant embervolt. Feladta, az életösztön csak pislákolt benne. A fá-sultságnak van egy foka, amikor az ember semmivelsem törődik, s az események hullámain lebeg. Magamis hinni kezdtem, hogy minden reménytelen. Aztánvalami csoda folytán, fordulat következett.

Az őrök tuszkoltak, kiabáltak, hogy másszunk fel avagonokba. Elsőként ugrottam fel a kijelölt vagonba,hogy helyet foglaljak a sarokban, ahol majd megvet-hetem a hátam, és nem járnak át rajtam a sötétben, a

16 Szondi Lipót (1893–1986), magyar származású svájci pszichiáter,

pszichológus. A freudi tanok továbbgondolásán alapuló sorsanalízis el-méletének kidolgozója (Szondi-teszt). A nevét felvevő zürichi lélektaniintézet megalapítója.

53

lefolyóhoz igyekvő sorstársak. A sarokba löktem a há-tizsákom és fordultam, hogy felhúzzam apámat. Lát-tam, hogy nincs őrség a közelünkben, távolabb tettek-vettek, zavarták fel az embereket, és zárták le a túlzsú-folt vagonokat.

Már nyújtottam a kezem, hogy apámat felhúzzam,amikor megláttam, hogy Ádám Zsiga tanár úr átvág azőrizetlen vagon alatt. Villámgyorsan leugrottam, éshúztam apámat utána, aki már a közeli bokrok közézuhant. Elnyúltunk a földön és apám is kúszni kezdett asötétlő bokor irányába. Még láttam őket kúszni, amikormegfordultam és visszamásztam a hátizsákért a vagon-ba, aztán fordultam, hogy leugorjak, de már ott állt aszuronyos katona, és lezárta vagonunkat.

Szempillantás alatt fordult a kocka, és lett a vége aszabadságnak. Olyan események sodrába kerültem,hogy nem maradhattam tovább gyermeki világomban.Az életem új irányt vett, amelyben az Idő célt tévesztettés felgyorsult hirtelen. Szomorúan kullogtam vissza asarokba, ahol a társaim vártak. Előbb csak csendesenállva méláztam a történtek felett a sötétben, aztán leül-tem. Testem hideg lett a rettenettől, hogy a két szöke-vényre lelnek és kivégzik őket, a sóraktárban ezzel fe-nyegettek.

Ájulás környékezett, hogy lehettem ennyire balga,hogy visszatérjek. A csalódástól és félelemtől lesújtvafigyeltem minden külső neszre. Az előbbi nagy hőstetthirtelen átalakult félelemmé. Kinéztem a rácsos abla-kon, és láttam, hogy az őrök a lezárt vagonok előtt fut-kosnak. Újból leültem, fölhúztam a térdem, ráhelyez-tem a fejem, befogtam a fülem.

54

Végül, amint lezárták a vagonokat, fütyült a moz-dony és nagy zakatolással elindult a vonat. Fáradt vol-tam, de nem jött álom a szememre. A szerelvény holmeglódult, hol csak vánszorogva haladt, időnként meg-állt és sokáig időzött egy-egy helyen, aztán ismét hosz-szan fütyült a mozdony és nagyot rántva nekilódult.

Az emberek egymást szólongatták és összebújtak asötétben.

Nehéz lenne leírni, hogy mit is éreztem, büszke isvoltam és bánatos is, mégis valami megnyugvást érez-tem, hogy most már csak magamra kell vigyáznom.Olyanok voltak az érzéseim, mint az inga, bánat ésmegnyugvás között ingáztak. Boldog voltam mégis,hogy apámat a biztos pusztulástól megszabadítottam.Egyből felnőtté lettem, amint elindult a vonat.

Később sokat töprengtem az akkor történteken, hogymiért is mentem vissza a vagonba. Ez egy olyan tudatalatti elhatározás volt, aminek racionális tartalma a lé-lek legrejtettebb régióiból jön elő hirtelen. Döntés, amiaz alkalmas pillanat felismeréséből adódik. Sorsfordítópillanat volt. Nem a hátizsák, inkább gyermeki fantázi-ám motiválta akkori döntésemet.

Már gyermekkoromban lenyűgöztek a földrajzi fel-fedezések izgalmas kalandjai. Zilahy Lajos regényeit isolvastam már. Beleéltem magam a Két fogoly hőseivilágába. Itt az alkalom, hogy én is nyargalásszak aVolga partján szőke szerelmeimmel, bejárjam a nagyorosz földet, körbejárjam a világot, és élményekkel tel-ve térjek meg a messzi Szibériából.

Azt hiszem, hogy lelkem legmélyén erre vágytam,csak ürügyként mentem vissza a hátizsákért. A nagykaland lehetősége lebegett előttem. Milyen nagyszerű

55

lesz, és a néhai öregekre gondoltam, akik esténként há-borús élményeikről meséltek, hogy s mint voltDoberdónál a taliánnal. Mesélték Isonzót17 a szájtátvahallgató gyermekeknek. Ezek az élmények, mélyen el-ültek lelkemben, és táplálták fantáziámat az alkalomravárva.

Itt az alkalom – sejlett fel bennem – megismerni avilágot, hiszen: „Senki sem értheti meg a mi földré-szünket, ha legalább egyszer nem hagyta el a határait”– emlékeztem az iskolában hallottakra. Így ábrándoz-tam.

Megrázó volt a csalódásom.Szibériát csak olvasmányaim lapjairól ismerhettem,

amikor csábosnak tűnt fel előttem, regényesnek. Gon-dolatban formáltam ki a lényegét magamban: hatalmasfolyamok, hideg, de békés tájak, ahol titokzatos népeklaknak. A valóság sokkal ridegebb volt és komorabb,mint ahogy képzeletem csábjaival addig felruháztam.

Nem volt ott bizony volgai nyargalászás, csak hideg,erdő, éhezés, halál és temetések. Éhezés volt és ösztön-élet, ahol kiugrottunk a valóságból, és sokáig nem ta-láltunk vissza.

Az ottani események új ruhát szabtak életemre, amitsokáig nem tudtam levetni, de mégis átvészeltem a ne-héz időket, megtaláltam a kivezető utat. Hittem akarat-erőm, az emberi kitartás erejében, és nem hajtottamfejet a Végzet – Fátum – előtt, amit magamra szabadí-tottam, és amely jégesőként tört rá az életemre.

17 A doberdói fennsíkon és az Isonzó folyó völgyében az első világ-

háború olasz frontjának legvéresebb csatái folytak (Isonzói csaták). Ittálltak szemben 1915 nyarától 1917 októberéig, a tengelyhatalmakcaporettói áttöréséig az olasz és osztrák–magyar erők.

56

Éber voltam, mint az oktalan állat. Űzött vadként,éveken át minden energiámmal a rám leselkedő ve-szélyre figyeltem, minden nap, minden percében őrtállt az éberségem. Állattá vedlettem vissza, hátra buk-fenceztem az evolúcióban.

De lássuk a történetet, amely ott maradt el, hogy avonat elindult a foksányi vasútállomásról.

Vagonokban a táborok felé

Vágtatott a vonat és hideg sötétség borult a jövőmre.Tudtam, hogy vége a rövidnadrágos gyermekkornak,csak por és hamu maradt belőle.

Csattogott a vonat, a kerekek zakatoltak, emberekszöszmötöltek a sötétben. Apámra gondoltam, aki talánmég ott lapul, és vár rám a bokorban. Mit is gondolhat,hogy hova tűntem? Istenem – gondoltam –, mit mondmajd anyámnak?

(Anyád kérdezte: Hol hagytad a gyereket? – és nemtudtam válaszolni. A vonat elment, kerestelek, benéz-tem minden bokorba… fiam… fiam kiabáltam. A kör-nyéken bolyongtam… a másik ember elment, nem lá-tott téged. Este felültem egy vonatra.)

Attól, az apámnak is szörnyű naptól még nagyonmessze volt ez a beszélgetés, még esztendők hosszúsora várt rám az uráli lágerekben. Csak itthon értettemmeg, hogy milyen kínokat okoztam szüleimnek, akikévekig gyötrődtek. Anyám apámat okolta, amíg egylevélben jeleztem, hogy élek. Akkor már a második évevágtam a fát a salasovai erdőben.

Fáradt voltam az átélt izgalmaktól, sokáig nem jöttálom a szememre, aztán a kerekek kattogása átlendített

57

az álomvilágba, mély álomba merültem. Álmombankiderült, hogy tévedés történt, s a vonatot megállítot-ták, hogy leszálljak.

A vonat állt, amikor a hidegtől felébredtem. APruton túl voltunk Besszarábiában, a călăraşi-i állomá-son. Mások is ébredeztek és bámulták a tájat. Harcicselekmények nyomaként, kiégett vonatok álltak a kö-zeli vágányon.

Távolabb frontszerelvények várakoztak hadianyag-gal megrakottan, zakatoló vonatok rohantak nyugatnaktartva katonákkal. Hosszan betűztük a vonatok feliratát.Valami félelmet keltő titokzatosság volt ezekben a ci-rill betűs nevekben.

A közelben álló szerelvényen zokogott egy harmo-nika, a vágányok között ropták az orosz guggolóst, éstenyerek tapsa kísérte a zenét.

Barátaimmal összebújtunk a pokróc alatt a sarokban,és egymás ölében ülve melegedtünk. Pázsint Elek,földim, papfiú Tordatúrról, Kozma Bandit Kolozsváronismertem meg, mi hárman még sokáig összetartunk azúton, és osztozunk pokrócon, élelmen, hidegen. Kisbaráti szigetek alakultak ki a vagonban.

Már nagyon falt a hajnali hideg, amikor kocogtatjáka vagon oldalát kívülről, éppen a mi felünkön. Kinézek,hát egy sapkáját csáléra viselő harcos, nagy rúd szafa-ládéval integet. Gyorsan megegyezünk, adom a románpénzt, és beveszem a kolbászt, amit irigy tekintetektőlkísérve elosztok hármunk között. Ezúttal óvatlanuljártam el. Ezentúl csak éjjel ettünk, amikor nem látták atöbbiek. Akinek volt, csak dugva evett, hogy elkerüljea kunyerálást. Az éhezők féltékenyen nézték, hogy ki-nek van, s mije, kitől remélhet falatnyi ételt.

58

Adj egy kis kenyeret – hallatszott itt-ott a sötétben.Az életösztön munkálkodni kezdett az éhező embe-

rekben. Az éhezésben kezdett lemállani a kultúra máza,amely kolonccá vált a létküzdelemben.

Kis idő múltával, újabb kopogás. Figyelmeztetnek,hogy az előbbi katona és engem keres. Kinézek, hát azelőbbi katona integet: „gyengi, gyengi”, és mutatja,hogy az előbb keveset fizettem. Nem tudom ezt mirevélni, de megegyezünk, hogy fizetek, de hozzon mégegy kenyeret is a pótösszeg fejében. Térül-fordul… dö-römböl, nyújtja a kenyeret, és amikor pénzt adnám,dörren az őrség figyelmeztető lövése. A katona rémül-ten iszkol el, mert tilos a foglyokkal trafikálni. A rab-társak morogtak, a pénz még ott volt a kezemben, deakár ki is dobhattam volna, többé már semmi hasznátnem vettem, kuncogva teszem el, és leülök előbbi he-lyemre, társaim mellé a sarokba, miután a kenyeret be-gyömöszölöm a hátizsákba.

A vonat rohanni kezdett, és fütyült be a hideg min-den repedésen. Szorosan összebújunk a pokróc alatt.Még nem sejtjük, hogy rövidesen megválunk a jó me-leg takarónktól. A szalonnánkra jobban vigyázunk, kisszeleteket vágunk a kenyér mellé, hogy tovább tartson,ki tudja meddig s mit hoz a holnap. Pár nap múlva két-szersültet dobálnak be a vagonba, pár szelet jut min-denkinek, vizet is rendszertelenül adnak. A szomjú-ságtól szenvedtek inkább az emberek. A hideget,éhezést még eltűri az ember, de ha nem kap vizet, me-gette a fene az egészet, mert nagyon szenvedsz.

Vagy hatvanan zsúfolódtunk a vagonban, különbözőkorú magyar katonák és civilek vegyesen. A legfiata-labb az én Elek barátom, alig tizenöt éves, vékony-

59

csontú gyermek, aki még anyai gondoskodásra szorul-na. Csak egy tavaszt ért meg az Urálban, elfogyott azereje az asai szénégetőben.

Az emberek összebújtak védelmül a minden repedé-sen fütyülő hideg ellen. Egyik oldalon a katonák, a má-sikon a civilek szorongtak.

Megszerveztük a napirendet. A katonák egy oroszulértő ruszint ajánlottak vagonfelelősnek, amit mi nemfogadtunk el, de ők kitartottak mellette, és így még egycivil is viselte ezt a tisztséget, a kolozsvári MÁV-tisztviselő Majchim Béla. Béla bácsit október 14-én aztutcán kapták el. A megfontolt embert etikai szellemetette alkalmassá a tisztségre. Elmondta, hogy az elsőháborúból elmaradt rokonai vannak a Szovjetunióban.Sokáig – naivan – azt hitte, hogy majd számíthat ezek-re, de semmi. Elfújta őket a rettegés szele.

Nehéz feladatot vállalt és korrektül látta el, tartotta arendet az egyre nyomottabb hangulatú vagonban. Akenyérrel és vízzel Béla bácsi a reményt mérte az elke-seredett embereknek, akik még visszafogottak voltak,de akadtak olykor rendbontók is, akik egymásra acsar-kodtak és szüntelen civakodtak. Nehezen viselték sa-nyarú helyzetüket, egyre nyomottabb lett a hangulat.

Naphosszat vágtatott a vonat, csak nagy ritkán álltmeg egy-egy állomáson. Ahogy keletebbre értünk ahideg egyre szigorúbb lett, egyre szilajabbul tört be aréseken. Éjjelre nagyon lehűlt a levegő. A vékony testiholmi alig állt ellen a hideg szél rohamának.

A katonák megirigyelték a pokrócomat és javasol-ták, hogy igazságosan osszuk meg, jusson másnak isegy-egy éjszakára. Hiába érveltem, hogy ez lehetetlen,ők nem engedtek, és akkor kompromisszumot ajánlot-

60

tam, amit elfogadtak. Ma éjjel még a miénk, az új rendholnaptól legyen. Éjjel aztán négyfelé vágtam a drágaholmit, és a részeket magunk közt elosztottam. Reggelbejelentettem a pokrócnak mellénnyé való lényegülé-sét, amiket be is húztunk a nadrágunkba, és rászorítot-tuk a nadrágszíjat.

Jól kigondoltam. Ezek hülyének néztek tegnap – de-rültem magamban. Még hogy rendre takarózzon egypokróccal hatvan ember. Másra ment volna ki a játék,de én azt a cselt már nem vettem be. Akkor már kitudtam védeni a hasonló figurákat. A gombócot ezúttalén adtam be a jó katonáknak, azzal, hogy a negyedikmellényrészt a ruszinnak adtam, és megszűntek azacsarkodások.

Érzékenyen érintett mégis a jó takarónk átváltozása,hiába bújtunk szorosan össze, már nem tudtunk többéfelmelegedni. Láttam, hogy a dolgok nem olyanok avalóságban, mint amilyennek tűnnek. Mindennek meg-van a maga rendeltetése. A mellény melege nem voltegyenlő a pokróc melegével.

Most szétbontottam a bőrtáskámat, rászorítottam aderekamra a nadrágszíjjal, hogy a minden repedésenbezúduló hideg ellen védje a vesémet. Olyan jól védett,hogy éjjel pihenni tudtam, csak reggel ürítettem. Má-sokra tízszer is rájött a vizelési inger egy éjjel, és akkormenni kellett, és fogyott az ember ereje szüntelen. Hajött az inger, a sötétben botorkálva indulni kellett a ki-jelölt helyre. Egymás hegyén-hátán másztak át az alvóembereken, még le is vizelték őket, tán ökölre mentek,a szitkok, mint a fahasábok szálltak utánuk. Felborultaz éjjeli nyugvás rendje.

61

Az ürülék átható bűze jelezte, hogy nincs máremésztés, csak rothadás a belekben. Az ilyenekre hir-telen jött rá az inger, hogy – olykor – nem jutott el avájuhoz, amely az ürüléket levezette, és sokan magukrarondítottak, aztán mocskosan, megalázottan, összetör-ten, elkülönítve gubbasztottak egy sarokban. Amígtartott a méltóságból csak éjjel szükségeltünk, de akényszer minden tartózkodást feloldott, és éjjel-nappaláradt a bűz a vagonban.

A fertőzésnek nem volt ellenszere. Napról napraromlott a helyzet. Egy hét is eltelt, s a kerekek egyredübörögtek.

Lázálmában, az övéi nevét suttogva meghalt egyöreg katona. A katonának még ép köpenye volt, jó tar-talék kapcája, és mellette hevert a csajkája. Elárvulthátizsákján is hamar megosztoztak. Reggel kiadták amegdermedt testet. Az emberek más vagonokba ishullottak. Ha megállt a vonat, örvénylett, keringett ahalál szele körülötte. Az önfenntartás ösztöne az érzel-mek tompulásával reagált a szenvedésre. Iszonyodásnélkül néztük a haldoklókat, s mint dobálják ki hullái-kat a vagonokból.

Rádöbbentünk kilátástalan helyzetünkre, s a rohanózárka világában elszabadultak a primitív ösztönök. Azemberek feladták a polgári értékrendet, a cselekvés kö-re beszűkült, az egyén magába roskadt, és összeroppanta bánat súlya alatt.

Csak egy vágyunk volt, aludni, még egyszer meg-mosakodni. Egy meleg ágy volt minden vágyunk. Ab-szurd volt minden, az a vágyunk is, hogy történjenbármi, csak legyen már vége.

Tudtuk, hogy lágerbe visznek, mégis oda vágytunk.

62

Folyókon robogott át a szerelvény, hidakon dübö-rögtek a vaskerekek, és csak találgattuk, melyik nagyorosz folyó lehet. A Bug, a Don, a Volga? AmikorUfánál elértük a folyót, nem tudtuk, hogy ez a Belaja,amely a Kámán átömlik a Volgába. Neve votjákul nagyvizet jelent.

Már második hete voltunk úton. Egy reggel aztánmegállt a szerelvény és kitárultak a vagonajtók.

A láger

Délben felértünk a tetőre, ahol egy tisztás volt az er-dőben, és bevártuk a lemaradt embereket. Amikor abársonykalapos ember is csatlakozott a többiekhez, el-indítottak. Már hó takart be mindent. Hosszan kígyó-zott az elcsigázott foglyok sora, más életnek semmi jelenem volt az erdőben.

A lejtős úton meglódult a tömeg.Kifulladtam az emelkedőn, most csak tempósan me-

gyek, nem túl gyorsan, de nem is lassan, közepes tem-póban, erőmet beosztva. Tehetetlenségem ereje is len-dített előre. Figyeltem környezetem minden rezzenésétés csak a jelenre koncentráltam.

Egy idő után az erdő ritkulni kezdett és a fák közülkilépve egy nagy térre értünk. A láger hirtelen ugrott aképbe, az úttól kissé balra, fenyőktől övezve. Előbb aszögesdrót kerítés tűnt fel az őrtornyokkal. A zónaszélén egy hosszú barakk volt, egy másik középen, akonyhából gőzfelhők gomolyogtak. Ezzel szemben egykisebb faházról kiderült, hogy az a fürdő. Hátrébb lat-rinasor húzódott hosszan elnyúlva.

63

A kép körvonalait emlékezetem úgy rögzítette, hogymindent a hó és a fagy fogott össze. Havas tájban, va-lahol Szibéria és az Urál határvidékén voltunk egy er-dőben.

Ez volt Salasován a 6-os számú erdei láger.A hó befedett mindent, házakat, fákat, őrtornyokat,

előző életünket és szakadt az égből szüntelen. Másnapmár lapátolni kellett, hogy a láger útjain járni lehessen.Később a puha hó leült, tömörebb lett, keményebb,hogy a tetején közlekedni lehetett.

A láger képe megrázó hatással volt mindnyájunkra.A drótkerítésen át az élet reménytelensége nézett ránkvissza, s a tapasztalattal összevetve azt az érzést su-gallta, hogy itt csak valami csoda folytán maradunkéletben.

A hideg szél süvített, még komorabbá téve remé-nyeinket.

Az úttól elcsigázva, a látványtól lesújtva álltunk aláger kapujában azzal az abszurd vággyal, hogy fo-gadjon be végre, és lerogyhassunk egy meleg ágyra,ehessünk már valami meleg ételt, de az őrök csak ro-hangáltak, és ordibáltak, hogy sorakozzunk: „po pjáty”,ötösével.

A szemközti házak civil lakói kiálltak az útra, ésbámulták az idegenből elhurcolt, toporgó embereket.

A sorok nehezen álltak össze, az emberek rohan-gáltak ismerőseiket keresve. Az apák szólítgatták fiai-kat, barát a barátját, testvér a testvérét kereste. A háromVincze testvér nehezen talált egymásra, a hóstáti Vinciaz apját ráncigálta.

Vagonbeli két társam – Elek és Kozma Bandi – el-vegyültek a tömegben. A tanárok egy sorba tömörültek,

64

mi osztálytársak ott voltunk közelükben. A nyájösztönhúzott össze és mérsékelte félelmünket.

Aztán előállt egy tiszt és elmondta, hogy munkávalkell megváltsuk háborús bűneinket, és a lágeri rendreintett. Ez volt Berta bácsi, az első háború veterán kato-nája, itt élt az Urálba száműzve, a lágerhez beosztva.

Amikor a sorok összeálltak, újból megszámoltak ésbeengedtek a zónába. Most már valódi fogollyá váltam,a kapun kívül rekedt a múltam.

Meleg ételre vágyva előre furakodtam, de nem akonyhára vittek, hanem a szemközti barakkhoz vezet-tek, amelynek ajtaján valami felirat volt, számunkraakkor még megfejthetetlen írással. Azt mondták, hogyez a láger klubja, ahol felvették a személyi adatokat.Egész éjjel tartott a számbavétel. A fagyban várakoz-tunk sorunkra. A sercegő nyírfahasáb pislogó fényébenegyenruhás emberek ültek egy hosszú asztal mellett ésvárták a jelentkezőket.

Sötétben kerültem sorra.„Kák fámiliá” – kérdik a nevemet, foglalkozás, élet-

kor, apám neve… Beírják – student, apja Gyula …Kérték az iratokat: „dokument jeszty?” „Nyet”, nin-

csen. Akinek van dokumentje, elveszik tőle, s egy ha-lomba dobálnak mindent. Diplomák, fényképek, bibli-ák, levelek halmaza tornyosodik egy sarokban. „Nyenádá” – itt nem kell, felelik a rákérdezőnek.

Porig alázták az általuk megvetett, kiszolgáltatotteurópai embereket. Ez volt ama rések egyike, amelyenát betekinthettünk rendszerük lényegéből fakadó jelle-mükbe. Később sem tapasztaltunk részükről nemesgesztusokat. Tapintat, illem, itt ismeretlen fogalmakvoltak. Ezeket felidézve jut eszembe egy ismert törté-

65

net, MacArthur tábornoknak18 a japán császár irántinemes gesztusa.

Amikor Nagaszaki végnapján Hirohito a kapituláci-ót elfogadta, a japán tábornokok úgy vélték, hogy ezzelJapán ősi szelleme halálra ítéltetett.

MacArthur tábornok, aki értette kelet lelkét, nemrendelte magához a császárt, nem alázta meg őt a népeelőtt. Hirohito maga jött el: „Önhöz jöttem tábornok,hogy felajánljam magam önként azon hatalom ítéleté-nek, amit Ön képvisel.”

„Ez a bátor lépés csontom velejéig meghatott – tud-tam, hogy Japán első emberével állok szemben” – em-lékezik MacArthur tábornok.

Hirohito leszállt a mennyből, de népe nem fordítotthátat neki.

Mondják, hogy egy öreg favágó, rőzsével a hátán,MacArthur főhadiszállása elé érkezve, megállt, és azamerikai lobogó felé fordulva meghajolt. Utána a csá-szári palota felé fordult, és még mélyebben hajolt meg.

Az öreg favágó Japán ősi történelmének hódolt. Elő-ször hódolt az idegen sógun19 időleges hatalmának,utána pedig az örökkévaló császárnak fejezte ki mélyhódolatát.

A béke elfogadása tehát nem igazolta a katonák ag-godalmát, nem okozta Japán ősi szellemének halálát.

18 MacArthur, Douglas (1880–1964), amerikai tábornok, a második

világháború alatt a csendes-óceáni amerikai haderő parancsnoka. Ő fo-gadta japán kapitulációját (1945. szeptember 2.), majd a megszállt sziget-ország kormányzója lett.

19 Sógun – eredetileg japán hadvezér, majd a sógunátus idején a poli-tikai hatalom birtokosa is az 1867-es Meidzsi-restaurációig.

66

A bolsevista forradalomban ezzel szemben meghaltTolsztoj és Puskin szelleme, elsüllyedt a Gulág láge-reiben és Sztálin fekete lelke telepedett a helyére. Afasizmus feletti győzelem nem támasztotta fel az ősiorosz szellemet.

Itt nem volt kegyelem. Elvettek mindent, amit fö-löslegesnek ítéltek. Ha volt két inged, az egyiket levet-hetted, mindenből csak egyet hagytak meg. Elvették abőrtáskámat. Mutatom, hogy védi a vesémet. „Nyénádá” – mondják, itt nem kell. Pedig mennyire kellettvolna, de zsupsz a halomba. Diploma, fénykép, levelek„nyé nádá”, nem kell.

A frontról faggatnak… civil – mondom, student,nem voltam katona, nem harcoltam. Intik, hogy min-degy, lépjek előre. Utánam Varga jött sorra, egy zalaikatona. Amikor beírják – apja Róza, a sorban mind fel-röhögnek, és szegény fiú továbblép restelkedve. Éshányszor fog még ismétlődni ez a jelenet.

Amikor végeztünk, nógatom Rózafit, el innen gyor-san, gyerünk a konyhára, álljunk be mi is a sorba. Ke-nyeret és halízű tartalmas, meleg, bablevest osztottak.Ez amerikai segély volt, babkonzerv, levessé hígítva.Az éhségtől félholtan gyorsan kiittam a tartalmas ételt,fordultam újból és beálltam a sorba. Ezt most többszöris megtehettem, de pár nap múlva rend lett, és az embermár nem ehetett több porciót mások kárára. Kenyeretmost is csak egyszer, egy húszdekást adtak. A melegételtől erőre kaptam, aztán elindultam egy melegebbzugot találni.

Befurakodtam egy közeli barakkba és a Szaniszlófiúk mellé ledőltem a priccsre. A kétszintes priccsekroskadásig voltak a ruhástól rádőlt, kimerült emberek-

67

kel. Mint a kévék nyúltunk el a nyers fenyődeszkán,szorosan egymás mellett és lágyultunk el rendre az el-nyűtt testek melegében. Egy nagy téglakályha is on-totta a jóleső meleget. Még hallottam egy ideig a séta-fikálók karattyolását, az ajtónyikorgást, szöszmötölést,aztán mély álomba merültem. Reggel a kályha melléhúzódva találtam az én fiatal, cingár, elgyötört PázsintElekemre. Nógatom: gyerünk a konyhára, a fenségesbablevesre. A Szaniszló fiúk ezt a halíze miatt nem et-ték szívesen, sokszor elcserélték a füstölni való mahor-kára. Minden elfüstölt zupával fogyott a fiúk ereje, az-tán egy járvány – még az első télen – elvitte őket. Ottnyugszanak a salasovai temetőben egy erdőszélen. Aztbeszélték addig némi iróniával, hogy a dohány, s a for-ralt bor a legjobb orvosság a járvány ellen, amely ittegész télen tartott, és a krónikus hasmenésben száz-számra hullottak a legyengült emberek.

Egy ideig még ezzel a bablevessel etettek, de ideo-lógiai megfontolásból az oroszok lemondtak róla, visz-szautasították az amerikai segélyeket, és a káposztazu-pák hosszú évei következtek.

Akkor már kiismertem magam a zónában, és láttam,hogy itt csak azt kapja meg az ember, amit kiharcolmagának. Eközben Elek barátom a konyhára kerültszakácsnak, de számomra ez semmi segítséget nem je-lentett.

Reggelre sem szűnt meg a havazás. A havas tájbanlézengek kiszolgáltatva hónak, hidegnek, tetvek roha-mának. Még nem tudom, hogy ezek mentik meg azéletemet. Tetvekkel üzent nekem a természet, amelyolykor nagy történések közeledtét csillagokkal üzentemeg, vagy más égi jellel, üstökössel. Pompeji pusztulá-

68

sát galambokkal üzente; ezek egész éjjel keringtek a vá-ros felett, amíg csak elkezdett esni a borzalmas tűzeső.

Délután az egészségügyi komisszió elé vezettek.Bent intettek, hogy vetkőzzünk le. Az emberek lecsu-paszították magukat és dideregve vártak sorukra. Azorvosnő hosszan forgatta őket, belecsípett a fenekükbe,a tomporukat tapogatta, hogy mennyi hús maradt rajta,és ennek alapján valamely munkakategóriába soroltaőket. Az első és második kategóriások az erdőre men-tek. Mások a láger napszámosai lettek. Az OK-sok ahalálra vártak a gyengélkedőben. Sokan iparosok let-tek, szabók, cipészek. A gyengébbek a láptyifonóbandolgoztak, faháncsból bocskorokat fontak az erdei bri-gádok részére; egyesek a láger útjain a hóval szösz-mötöltek vagy barakkról barakkra járva sétáltatták tet-veiket, hordták a konyhára a vizet, a temetésekbensegédkeztek. Számtalan munkát végeztettek velük.

Az én megmérettetésem következett.Meztelenségem takarnám szégyenemben, de „nye

nádá”, nem kell, mondja az orvosnő, és hosszan szem-lél, ide-oda forgat, többször megforgat, és int a felcse-reknek, azok is forgatnak, bólogatnak, amikor látják,hogy testem telis-tele van kiütéssel. A vagonban elva-kart tetűcsípést találták gyanúsnak, a tífusz jelénekvélték, és biztonság kedvéért beutaltak az elkülönítőbe.Ennek köszönhetem az életem. Itt vészeltem át az első– a legnehezebb – telet az elkülönítőben.

Miután kimondták rám az életmentő ítéletet, átadtaka recsegő hangú intézőnek, a német Franznak, hogyvigyen előbb a fürdőbe. Ruháim a fertőtlenítőbe kerül-tek, ahol gőzöléssel ritkították a tetveket, de azok sohasem pusztultak ki teljesen. A fürdőben előbb lenyírták

69

szőrzetünket. Miután lemostam a vagonbeli koszrétegetmagamról, egészen felfrissültem, aztán a gőzmelegfürdőből kilépve vártam a fertőtlenített cuccaimra ajéghideg előtérben. Az ajtó résein sípolt be a hideg. Fi-atal voltam és kibírtam, de sokan megérezték a halálszelének első érintését itten.

Gyűlt-gyűlt a sok élmény, egy emberöltőnyi egyet-len napba zsúfolva, és mintha az értelmem és akaratomösszefogott volna, edződött a lelkem, hogy legyőzhes-sem a veszélyeket, hogy keressem szüntelen az innenkivezető utat. A kitaszított lelki fölénye ösztönzött,hogy ellenálljak a sanyarú jelennek, és csak előre néz-zek gyermekkoromat elfeledve.

Fordul most bennem az emlékezés, mint szél az űr-ben, mely minden irányból jön és egyszer meleget hoz,máskor meg hideget. Amint az én fiatal földim sorsajut eszembe, hideget hoz az emlékezés szele. A ko-misszió megszánta a nyápic tizenéves gyereket és be-osztották kegyelemből a konyhára, ahol később sokember életét tarthatta kezében. Életet oszthatott egyszelet kenyérrel.

E naptól kezdve útjaink elváltak, és ő testileg javulnikezdett, de ennek arányában nőtt a hetykesége, és merta lágersors szeszélye ilyen magasságokba emelte, nemnézett rám többet. Elfordult tőlem.

Olykor, ha betévedt a „tífuszosok” barakkjába elbe-szélgettünk az otthoniakról. Ilyenkor szabálytalan cse-vegésbe merültünk el, ugrott a fantáziánk a Túri-hasadékba és vissza a salasovai erdőbe, de mert éhesvoltam a kenyérre gondoltam, amit Ő osztott három-szor naponta, és vártam, hogy mikor hozakodik elővele, „Gyuszi, ez a tiéd…”, de nem – soha.

70

Aztán egyre ritkábban jött és elmaradtak a csevegé-sek. Egyszer, amikor már nagyon éhes voltam, odaáll-tam a kenyérosztóablak elé és bekopogtam. Vártam egyideig, aztán visszamentem a barakkba.

Idővel kitűnt, hogy egyeseket mennyire megront ahatalom, főleg ha fiatal és tapasztalatlan, becsvágyó.Az ilyen – egy idő után – kimért lesz, érezteti, hogyfontos funkciót tölt be, és végleg elfordul tőled.

A régmúlt megjelenik néha álmaimban, amint a ke-nyérosztó elől ballagok vissza a barakkba.

Tavasszal – a sors fintora folytán – egy szelekcióifjú barátomat a szénégetőbe vetette, ahol a hajszoltmunkában fiatal szervezete összeroppant. 1945 elejénmár vitték a betegeket az isembájai feljavítóba, itt ta-lálkoztunk utoljára a betegekkel zsúfolt vagonban azasai láger kovácsműhelyének közelében. Biztattam:meggyógyulsz, ne hagyd el magad, aztán egy utolsóöleléssel megbocsátottam mindent. Donáth Ernő mel-lett nyugszik az isembájai temetőben.

A történet ott maradt el, hogy a fürdőből kilépveelindultam a szúrósdrót-kerítés közelében a konyhávalszembeni 7-es sz. barakk irányába, a tífuszgyanúsakkülön barakkjába.

Az elkülönítő

Nagy hodályba léptem. Körkörösen priccsek, közé-pen nagy téglakályha ontotta a jóleső meleget. Bűz ésricsaj fogad, nehéz testszagú levegő csapott a tüdőmbe.Dohányfüst és verítékszag volt a levegőben.

71

Tétován körülnéztem, többen a kályha körül ténfe-regtek. Az embergőztől izzadt az ablaküveg. A felsőpriccs magasából Turzai Feri integetett.

Hernyóként araszolok az emberáradatban, átvergő-döm a fáradtan ténfergő tömegen, felkapaszkodom, ésa nyers priccsdeszkán helyet szorítanak. Földiek va-gyunk és összetartunk. A másik szomszédom azújkígyósi – Békés megye – Mülek Feri. Nem volt sohajobb bajtársam a két Ferinél, akik katonák voltak, mel-lettük én tizenévesen még csak gyerek, ezért is apás-kodtak felettem, jobbról-balról melegítettek. A bajtár-siasság mindennél fontosabb volt a lágerekben.

Annyian voltunk a priccsen, hogy ha valaki megfor-dult máris felébresztette a szomszédját. Csak kúszvalehetett kimászni ebből a présből, embergőzből, bele azegész barakkot betöltő köhögésbe, dohányfüstbe, me-nekülni kosztól, tetvek rohamától.

A fagy rajzaival teleírt ablakon át nem láttunk akinti világra, ahol csattogtak a fák a hidegben. A ho-mályos ablakon lelkünkbe egy napsugár sem esett. Ittnem daloltak az emberek, soha senki sem gyújtott ráegy dalra, hogy aztán mások is dalolni kezdjenek. Anéha feltörő jókedv gyorsan elillant, mint hideg üveg-ről a lehelet.

Napjaink tétlenkedésben, tetvészkedésben, folytonoskesergésben teltek, mert hol híg volt a zupa, hol elma-radt a halfej vagy a cukoradag.

A fájó éhségérzet elnyomott minden más érzést, s ahalál is naponta lépett a barakkba, és hágott fel, hol itt,hol ott a priccsre és vitte a kórtól legyengült embereket.

Amikor enyhébb napokon csepegni kezdett az eresz,kirohantam az udvarra, s az ereszről csordogáló hólével

72

mosakodtam, akkor azt hittük eljött a tavasz ideje, dehatalmas hó hullott utána és a háború végéig kitartott.

Nagy hidegek jöttek februárban, március a havazáshónapja volt, áprilisban hóviharok dúltak, és csak má-jusban kezdett birkózni a hóval a természet.

Jó időben, amint a nap változtatta helyét, és dél felőlragyogott az ablakokra, a zúzmara leolvadt és látni le-hetett az állványokat, ahol a Vincze Sanyi brigádjavágta a deszkát a fenyőrönkből, mert új barakk épült abetegek számára.

A havas udvar körös-körül kihalt volt, csak az állvá-nyok meredeztek feketén a hóból, háttérben a szöges-drót-kerítéssel, s az őrtoronnyal.

A fűrészelőket a szél ostromolta, kavarta, sodorta ahavat az állványokra, s ha átfázott a lábuk, bejöttekmelegedni, kapcát szárítani, vagy csak egy kis tereferé-re az itteni barátokkal.

Amíg a deszkavágók melegedtek, kisurrantunk ösz-szeszedni a forgácsokat. A hóban vágott ösvényen, ál-landó takarásban lopakodtunk az állványok közelébe,hogy gyorsan felkapkodjuk a szanaszét heverő forgá-csokat. A csupasz kéz ujjbegyei megfehéredtek, amíg afagyos hulladékot felkapkodtuk a hóból. Az elfagyottujjvégeimből kisajgó fájdalom sokáig emlékeztetett adeszkavágók ajándékára, a nyersdeszka priccsre, s aszélben, hidegben didergő, forgácsot is őrző katonáraaz őrtoronyban.

Amikor Vincze Sanyi megjött az OK-sok barakkjá-ban tett testvéri látogatásból, a brigád kivonult deszka-vágni. Igyekezni kellett, türelmetlenkedtek az építé-szek, és fűrészport is vártak az őrszobán.

73

A nyersdeszkán való alvástól testünkön nehezengyógyuló sebek keletkeztek, amik csak nyáron gyó-gyultak be a C-vitamintól, amit csalánból szedtünkössze. Takaró hiányában teljes szerelésben alszunk apriccsen. Párnának lábbelinket használtuk fel, bizton-sági okból is, hogy lába ne keljen. A jó lábbeli itten azéletet jelentette. A válinki (szőrcsizma), a jó kesztyű, afülvédős sapka volt a legfontosabb. Ha egyik hiányzik,vagy nagyon gyatra, lefagy a kéz, a láb, a fül a der-mesztő hidegben.

A fagy ellen nem volt más védelem, a –40º C-os le-vegő fagypecséttel jelölte meg az óvatlan embert. Vi-gyáztunk minden holminkra, sálra, kesztyűre, kapcára.Magunkra tekertünk mindent, éberen vadásztunk avattázott rongyokra, amiből mellényt fűztünk összevagy láptyiba való harisnya lett belőle. Ragaszkodtunka holminkhoz foggal-körömmel.

Nehéz tél volt akkor az Urálban, fátrepesztő hidegethoztak a szibériai szelek. A tomboló szélvihar hűtőhatására a –20 fokos levegő –40 fokosnak felelt meg,hátat kellett fordítani a szélnek, hogy ne kapjon telibe,félbe maradtak a köbméterek, és várni kellett, hogy el-múljon a vihar. A munkának csekély haszna volt azilyen hidegben, s a munkanap végén vállukon egy-egyfahasábbal csak támolyogtak az emberek, a zónába.

Másnap újból menni kellett az erdőre, nap mint nap,egész télen, fagyban, szélviharban. Menet-jövet láttukőket a barakk ablakából.

Az élet egyhangúságát az elkülönítőben a felcserekkátránykenőcsös ténykedése élénkítette. Miután kide-rült, hogy nem vagyunk betegek, rühösség ellen kezel-tek. Kátránnyal kentek be, amit aztán levakartunk ma-

74

gunkról a tetvekre való tekintettel. A tetűcsípés okoztakiütések így tavaszig nem múltak el, amikor mégisgyógyultaknak nyilvánítottak és kivezényeltek az erdő-re.

A háborúnak is akkor lett vége.

Temetések

Mindenki tudja, hogy nem vagyunk betegek, és azemberek a hólapátolás elől is menekülve bejönnek egykis beszélgetésre, melegedésre.

Én is kóricálok olykor a zónában, ügyelve mégis,hogy le ne bukjam, mert parancsba adták, hogy füleljékle a csellengőket, és ki velük sírt ásni a temetőbe, ahola csontkemény földről a csákány visszapattant.

Beteglátogatni jöttem az OK-sok barakkjába.Olyan tömény a bűz, hogy vágni lehetne. Óvatosan

araszolok a mocsoktól, füsttől, vizeletgőztől, száradókapcától bűzös levegőben. Végelgyengült emberek im-bolyognak a priccsközökben, és az egész felett a halálszelleme lebegett.

Egy beteg körül fojtott hangon beszélnek a fejadag-ján osztozó szomszédai. Mellkasából zihálva csap ki aforró lehelet. Pulzusa már csak nyolcvan. A higany kékerecskéje mára negyven fok alá zuhant.

A betegség kitombolta magát.Néha kábulatba esik, homlokát kiüti a verejték, ré-

vetegen körülnéz, és tudatára ébred, hogy feléledt.Szeméből csordogálnak az öröm könnyei.

Eljöttek erdőre járó barátai, és együtt sírnak, mint agyerekek.

75

Bőrrel fedett csontvázak százai vártak ilyen csodá-ra… mindhiába.

Szívják a csontvázak a dohányfüstöt, kézről kézreadják a nyálas végű csikket hárman-négyen, és egymásszájába bámulnak, hogy ki mennyit húzott a közös szi-varból. Az embereket a tetű is tiporja, s a priccsen hal-dokolnak.

Az alsó priccs sötét deszkája az öreg Vincit húzza ahalálba.

A vén hóstátihoz a fia jött el a deszkavágók szüne-tében látogatóba. Kedvében jár, mahorkát szór az öregtenyerébe, egy része a földre pereg, fogytán az apaereje. Pár nap és vége. Nem piacol többé a zöldséges-téren. Ott alkudozott egykor a hagymára váró vevők-kel, tereferélt hosszan a fehérkendős hóstáti menyecs-kékkel. Most itt alkudozik egy kis haladékért a Vég-zettel: „Maradnék még egy keveset, megyek az erdőre,tűröm a szilaj szeleket…” De nem… Egy nap aztáncsak feküdt a priccsen, és már nem emlékezett semmi-re, mert az emlékezés nem volt már benne. A fázás, azéhezés és minden elment valahová végleg, amikor azujjai begörbültek, és eleresztette az életet.

A priccsen akkor azt beszélték, hogy az ujjak halnakmeg utoljára.

Király Jenő bácsi a derűjét hozza látogatóba. Ami-kor átjön a láptyifonóból, az ismerősökkel összeülnek,hazai történeteket mesélnek, és hosszan derülnek a ré-gen történteken. Derűjük aztán átragad a többiekre, és abeteg emberek úgy érzik, hogy most már erősek.

Derű is kellett a túléléshez, és sokan híjával voltakennek.

76

Az emeletes priccs alsó helyének egyik zugában, el-nyúlva fekszik barátom, Losonczi Pista. Haldoklik, denincs még tudatában.

Vértelen, fehér ujjai hidegek voltak és erőtlenek. Amennyezet gyér elektromos fénye az arcára esett,amely már a közelgő halál jegyeit viselte. Az ilyenremondtuk: „Nincs már arca szegénynek…”

Jöttömre életre kelt, és vágyai támadtak. A kenyereután sóvárgott, amit elloptak a feje alól az örökké éhes,élni akaró sorstársai.

– A kását nincs erőm kikanalazni, kimártom mégis,hogy erőre kapjak – fogadkozik, és lassú mozdulatok-kal mutatja, hogy csoszogott ki tegnap a latrinára ésnem volt már ingere, úgy hiszi elmúlt a krízis. Kéri,hogy hozzak még dohányt, mert most már kívánja, éssót is szerezzek, az biztosan jót tesz. Az ösztön szűkösvényén ment már a halálba. Nem volt több kívánsá-ga.

Bodrogi tanár urat keresem.Nevének hallatán előjön a priccs homályából egy,

már valószínűtlen ember. Egészen közel jön; minthacsak egykori képmása lenne. Arcára kiült a „halál göd-re”. Mélyen a szemüregben ülő mélykék szemeiről is-merem meg. A valaha snájdig „Klorofill” tanár úr állelőttem, és nem a zsurlókról kérdez: „Péter hazament?”Ezen rágódik szüntelen, de Bakk Péter lemaradtAsában novemberben, és nem tudunk semmit sem fe-lőle, nem is tudjuk meg sohasem.

Fogta a kezemet és könnyezett.Mit tehettem? Hagytam hadd sírjon, gyermeki,

megkönnyítő sírással. Talán gyermekkorában nemkapta meg azt a lelki edzettséget, ami a lágeri élet elvi-

77

seléséhez kellett. Egész élete álom volt – panaszolja.Csak tanulás, könyvek és a nehéz vizsgák a románidőkben. Aztán a rövid tanárság Kolozsváron a Refor-mátus Gimnáziumban is álom volt csak, és csak a jelendöbbenetes valósága maradt, és ez készteti szüntelenerre a felismerésre. Mindezt naponta gondolja végig ésrágódik rajta. A családját siratja, a gyógyszerhiányt pa-naszolja, és eldagadt lábait mutatja. És mondta, mond-ta, lassan és szomorúan, és a szavak mögött mélységesmélyen sajgott egy összedőlt világ, egy felborult élet.Nem volt már benne lelki kötőanyag, csak az ösztöntartotta még a részeket össze.

A másik csontvázban Bartalis tanár úrra ismerek.– Hoztam egy kis mahorkát, tanár úr – és beleszó-

rom a reszkető tenyerébe. – Holnap is eljövök – ígé-rem.

Fogták a kezemet, köszönő szavakat zokogtak, ma-rasztaltak, mert volt idejük sok mindent megérteni, ésmegsejteni a végzetet.

– Maradj még – kértek.Könyörgő szemekkel néztek utánam.Nagy teher nehezedett rám, akitől segítséget remél-

tek. Nem jöttem soha üres kézzel, a csipetnyi dohány-nyal halvány reményt is hoztam lelkük homályába,üzenetet, bátorítást, hogy ne csüggedjenek.

Fizikai állapotom miatt talán maguknál különbnektartottak, és erkölcsi erőt merítettek belőlem, vigaszt,bátorítást a másnapi létezéshez. Kérték, hogy iskolaitörténeteket meséljek. Ilyenkor a tanárok is terítékrekerültek: „B. tanáréknál sok gyermek volt Enyeden –mesélem. – Az öreg tanár megkérdi a kollégium sarkánácsorgó diáktól: »Kié vagy, fiacskám?« »A B. tanár

78

úré, édesapám…« »Mars azonnal haza haszontalan…«– Így szólt Enyeden a Bodrogi-legenda.”

Hőseinkről ilyen intimitásokat mondtunk el, hogyérzékeltessük a valóságot, és a rájuk gondolás mélyebbátélésére késztesse a hazai történet hallgatóit. Ilyenkortelve voltak reménnyel, feledni tűnt a nyomorúságuk.De ki tudja azt az érzések zűrzavarában kibomló lelkifolyamatot megérteni? Ki tudja a sorsuk feletti fájdal-mat, csüggedést, lemondást, reményt lemérni, amelyilyenkor lelkükből kisugárzott?

Az értelmem akkor nem ennek titkát kutatta, csakazt érzékeltem, hogy mint a remény szekeréről lema-radt utas, néztek utánam, és tekintetükkel belém akasz-kodtak: „Maradj még” – kértek.

Kovács tanár úrnak – a diákok egykori Zulu bácsi-jának – több tartása van, de őt időnként szívroham kí-nozza, amely ha elkapja, karját szétvetve vágja a föld-re, és vonaglik a teste, habzik a szája, aztán elernyedvesötét álomba zuhan.

Ezek a látogatások mély nyomokat hagytak lelkemmezőiben, amit soha nem tudtam simára boronálni, éssérült maradtam egész életemre, és az igazságtalanságés önkény minden formája iránt érzékeny.

Egy nap vittem az áhított sót és dohányt is Pistának.Feküdt súlytalanul, aztán feleszmélt a szóra. Ujjait rá-kulcsolta az áhított anyagra.

– Várj még.– Majd később visszajövök – szóltam.– Később? – kérdezte halkan… és lehunyta sze-

mét…Pár nap, és meghalt…

79

Salasován dobbant fiatal szíve utoljára. Halálamegdöbbentett, letört még egy darab régi életemből,amely amúgy is egy hajszálon függött, és még jobbanegyedül maradtam. Ott találtam rá a halottas kamrá-ban, fagyott tetemek halmazában, és a tapasztalat nemkészített fel az iszonyú látványra. Tátongó szemgöd-rök és szájüregek, csupa orr meg merev halálfejeknéztek rám vissza.

Néztem, néztem és néztem, mert fiatal, tizenhét évesvoltam, mert nem voltam felkészülve a lágerhalál iszo-nyú látványára. A tetemeken patkányok nyüzsögtek, ésa foglyok vadászták őket, hogy pótolják élelmüket.Valóságos kannibáltanya volt a hullakamra, ahol a pat-kányok révén megették társaikat.

Ha meghalt, neki már mindegy – érveltek. A víz iscsak fagypontig fontos, azután már hóvihar lesz belőle,és szétszórja a szél a levegőben.

A halálozási hullám főleg a kolozsvári civileket vitte.Mentek a szomorú levelek, sírtak az édesanyák, a

feleségek, az árva gyermekek. A halál nem várt, nemkegyelmezett, vitte a legyengült embereket.

Ástuk a sírgödröket. A fagyfogott földbe mély göd-röt csákányoltunk, hogy mind elférjenek benne: aSzaniszló testvérek, Vincze Péter, a cukrász Szöllősi,az öreg Vinci várt sorára a barátom hullája mellett,hogy elhelyezzük őket, és rájuk kaparjuk a havas föld-keveréket.

Berger Lacikával kísértük Pistát az utolsó útjára. Ottvoltak még a Vincze testvérek – Sándor és Pista – aPéterük végett. A fiatal Vinci az apját gyászolta.

Szavak hangzottak el, fogadalmak, emlékezések.Imák és könnyek hullottak a földre, aztán elnémult

80

minden, s a hallgatás csendjében felsejlett a Szentírásintelme: „Emeljétek fel a követ, és ott is megtaláltokengem.”

A halál mély árkában kerestük az Istent.A hitbe kapaszkodtak az emberek, nem volt más vé-

delem a szélből, hóból, hidegből leselkedő halálos erőkellen. Akinek elveszett a hite, a sors markába szorult,amely kérlelhetetlen volt, mint a hófergeteg.

Egész télen folytak a temetések.A hó hullott szakadatlan, és befedett mindent, nyo-

mokat, fákat, reményeket. Fehér gyász borult a temető-re.

Naponta haltak meg az emberek a gyomorsavhiányokozta hasmenés következtében. Az állati – állandó –éhezéstől a mirigyek elsorvadtak, és leállt a szervezetsavtermelése. A természetnek van logikája: „Nincsemésztés?” „Leállítom a savtermelést.” A világot kor-mányzó értelem tudja, hogy mit, s mikor kell csinálni,nem kenyere az üresjárat.

Ha már nem volt emésztés, csak erjedés, a belek át-alakultak szennycsatornává, és percek alatt mindentátengedtek, amit fent beöntöttek. Egy kevés sósavoldata járványt lefogta volna; egy egész híg sósavoldat pó-tolta volna a hiányzó gyomorsavat. Ennek hiányábancsak valami illuzórikus reményre épülhetett a gyó-gyulásunk.

A jóllakásban is így reménykedtünk. Szüntelen errevágytunk. Úgy álmodoztunk a jóllakásról, mint féreg apillangóról. Repült volna az is egyszer nyomorult éle-tében. Erről álmodtunk szüntelen, erről a csábító, elér-hetetlen jóllakásról.

81

Az állandó éhezéstől szervezetünk felélte zsírtarta-lékát, az izmok elsorvadtak, már csak bőr fedte acsontokat, és csak lötyögött rajtunk.

A test lepusztulása aztán lelki összeomlással járt,amit erkölcsi összeomlás követett. Az ilyen csak im-bolyogva járt a zónába, mint a dervisek, amiért mu-zulmánnak nevezték őket.

A muzulmán állapot csak a temetőben ért véget.A muzulmánok barakkjában örökös mozgásban

voltak, egész nap ingáztak a barakk és a latrina között,de már félúton magukra rondítottak, iszonyúan bűzlöt-tek, valósággal megutálták magukat, és nem akartaktovább élni.

Akiben volt vallásos érzület, a latrinajárás első nap-jától nyugodtan elkezdhette a hite szerinti halotti szer-tartást, mert élete a finisbe érkezett, ami a temetőbenért véget. Itt aztán csonttá fagyva bedobálták egy nagykínnal kivájt gödörbe és tavaszig rákapartak egy kishavas földkeveréket. Tavasszal, amikor a hó elolvadt, ahalottak „feltámadtak”, és akkor a fellazult földbenvalódi sírokat ástunk és örökre eltemettük őket. Az ott-honiak szívében azonban tovább éltek, és így későbbhaltak meg valóságos haláluk dátumánál.

Mások hosszan haltak meg, mintha megbánták vol-na, hogy a halál útjára léptek, mert hátha nincs feltá-madás a lágerhalálból, és akkor a korai halál is értel-metlen, de már nem lehetett visszalépni, s csak mentekelőre, csoszogva, imbolyogva, lassan a halálba, ürestekintetükkel a temetőbe.

Ránk meredő szemek, tátongó szájak látványa előlmenekülve csákányoltuk a fagyfogott földet, hogy mi-előbb végezzünk a művelettel. Az üres tekintetek mint-

82

ha belém költöztek volna, kísértetként térnek visszaálmaimban.

Álmodom még, hogy egy krumplihéjért viaskodomvalakivel, ki látta meg előbb, ezen mentünk össze.Akarat kellett a túléléshez. Az ilyen ökölre ment a ki-dobott krumplihéjért, mert az életért ugrott, és akkorszámára ez volt a legfontosabb. Más törvényt nem is-mert. Az igazság ott volt, ahol az erősebb. Alig lehelteki a lelkét a haldokló, ott termett egy erősebb, hogy mitemelhetne el, valamit, bármilyen csekélységet, amitfelhasználhat, aztán irigyelte, ha a másik serényebbvolt nála, irigyelte, ha a másik evett, leste a dohányzó-kat, hogy felszedje a csikket, kivájta a halott szájábólaz aranyfogat, hogy kására cserélje.

Ha meghalt, már mindegy – érveltek.A farkasok törvénye volt érvényben.És akkor megértettem, hogy nem rajtam kívül, ha-

nem csak magamban keressem a segítséget, és attólkezdve a láger törvényei szerint éltem.

Nagy szükségem volt erre a felismerésre, mert ne-héz idők következtek, eljött a tavasz ideje és kihajtottakaz erdőre.

Bármi áron

Messze van még a reggel, de a sínvasat már kon-gatják ébresztőre, új napra virradt a láger.

Essenholen… kenyér… kása… leves…Mint Pavlov kutyái nyálazni kezdünk, ha csak rá-

gondolunk a reggelire, a kenyérporcióra, a halfejes ká-posztazupára. Az áhítatot csak az inger zavarja, igye-

83

kezni kell üríteni az előtérbe helyezett küblibe, ha nemakarsz kimenni a hajnali fagyban a zúzmarás latrinára.

Egyesek mégis megtapasztalják a kinti világot,szüntelen remélve, hogy negyven fok alá esett a hőmé-rő higanyszála az éjjel, vagy hóvihar tombol, mert ak-kor nem hajtanak ki az erdőre. A fehér pokolban süvít aszél, gyúrja, kavarja, sodorja a havat amíg elfed min-dent, zónát, utakat, fákat. Isten ments, hogy az erdőbenelkapjon egy ilyen hófergeteg, a vihar szüntéig nemmozdulhatsz semerre.

A szolgálatosok már kijöttek a meleg barakkból éscipelni kezdik a küblit a latrinára, ki-kilöttyentik a vi-zeletet, amely sárga csíkot von az úton leült hóban.

A brigadérosok segédei rohannak vételezni a kony-hára, aztán osztani kezdik a kenyeret. A foglyok a zu-pára várva mérlegelik a kiosztott húszdekás porciókat,mert minden nap más-más örvend a kissé nagyobbnaktűnő sarkos adagnak.

Az őrök váltásra várva topognak az őrtoronyban.Marcangolja a levegőt a hideg, gőzfelhők ömlenek

ki a konyháról. Himbálja a szél a vasat, amely nyálazá-sunkat elindította. Reszket a hőmérő a mínusz harmincmiatt. A gondolat is fázik, hogy ebben a hidegben kellkivonulni. A szél hűtő hatására a mínusz harminc mí-nusz ötvennel ér fel, de nincs apelláta, menni kell ma isaz erdőre.

A favágók felveszik bugyraikat, magukra tekernekminden elérhető rongyot, hogy óvják azt a törékenytestmeleget ami a köbméterekhez szükséges, és irtózvagondolnak az előttük álló feladatra, a normára, hogy eza nap is nehezen fog letelni.

84

A karantén-barakk ablakából látjuk, hogy a didergőbrigádok kivonulásra sorakoznak. Ma Sólyom brigádjavezeti őket. Minden nap más-más brigád tapossa előt-tük az utat.

Kitárják a kaput és elindulnak. Elől Sólyom brigádjavág utat a hóban. A gyergyóújfalusi Sólyom Ignác, akia verekedő tatár brigadérost bevágta a hóba… Ne üsdőket kutya – a tieid jobbak?

Az elkülönítő fagyrajzos ablakán át nézzük, aminttávolodnak egymás nyomában lépve libasorban.

A lágeri napszámosok a konyha előtt pótlásra vár-nak. Az egyik ablaknál levest osztanak, egy másiknáltíz embernek adnak egy kenyeret. Az egyik átveszi, ésrohanni kezd vele. A többiek utána.

Az éhség nyitotta résen így lopakodott be a kény-szer, és veszítettük el az iránytűnket, a kultúra mázalemállott, és feltárult az egyén valódi énje.

A csalót aztán olyan tömény megvetés sújtotta, hogynehéz volt elviselni, támasz nélkül maradt, és felha-gyott az ilyen praktikákkal. Bocsánatos bűn volt ellen-ben a szakácsok becsapása. Emlékszem egyikünk zse-niális trükkjére. A kenyérosztáskor alkalmazta. Lehúztalábáról a vattás csizmát és talppal kifelé a priccs széléreállította, egymás mellé, mintha valaki hasra feküdvealudna. A szakács a csizma mellé is letett egy porciókenyeret és tovább lépett. Barátunk aznap gazdagabblett egy adaggal.

Franzi, a német írnok, mint jó gazda járt-kelt koránreggel a zónában, hogy szemügyre vegye az ottmarad-takat, embereket toborozni vízhordásra, favágásra,hótakarításra. Most beront az elkülönítőbe, hogy lajst-romba vegye a szerinte – faul – lusta népet, azt tartva,

85

hogy már kutyabajunk sincsen, és nem hisz a felcse-reknek, de ezek szerencsénkre tekintélyükre féltéke-nyek, és nem reagálnak a Franzi-féle vélekedésre.

„Los-los” – tereli a barakk egyik végébe az embere-ket. Akinek a nevét olvassa, ugrik a másik oldalra, ésfelmászik a priccsre. Mindenki a névsor végét várjaVarga miatt. Amikor felhangzik az „apja Róza”, akikaddig a deszkán heverésztek, mind felröhögnek. Ígyhalt meg a tapintat minden reggel, de Varga bölcsebbvolt, vagy már megszokta, és együtt nevetett a többiek-kel.

Amikor e vidám epizód okozta zajok elültek, ésFranz dolgavégezten távozott a barakkból, elkezdődteka gasztronómiai emlékezések. Nagy háryjánosok keltekversenyre egymással. Az éhes fogoly fantáziája hihe-tetlenül termékeny, és suhognak az álmok, teret-időtátszelve otthoni tájakra.

A mesélő asszonyát foglalkoztatja, sütteti vele akolbászos kenyeret, és az aranygaluskát a vasárnapiebédhez, és mi csak bólogattunk, hogy hisszük, pedigtudjuk, hogy lódítások. Mégis bólogatunk, mert odava-rázsolta otthonunkat. Álmunkban aranygaluskát ettünkjóllakásig.

Nehéz volt ezután tapasztalni a valóságot, a szemét-dombról felszedett halfejeket, a krumplihéjjal rotyogókotyolókat, de gyomrunk követelt és etetni kellett.Minden gondolatunk az evés körül forgott, hogy jut-hatunk egy falat élelemhez. Bármi áron!

A lágerben minden új értelmet nyert, a megszokottértékrend felbomlott, az arányok nyúltak-zsugorodtak,mint az árnyék, mindig mást mutatva.

Végtelenül fontos volt minden.

86

Fontos volt, honnan mérte a zupát a szakács, mert hahíg zupát mért a tetejéről, parányi erőd maradt a kon-dérban. Minden kanál híg zupával fogyott a parányokhalmazából összenőtt élet.

Fontos volt, hogy találsz-e ma egy szemkrumplihéjat, fontos volt a halfej minden porcikája,amiből erőt remélhettél egynapi létezéshez.

Fontos volt minden rongy, a kesztyű, a bocskor, atéli sapka. Nélkülük lefagy a kéz, a láb, a fül az erdő-ben.

Ha a fogolynak valami hiányzott, szerzett, lopottvagy elvette a gyengébbtől erővel. A fizikai erő volt azigazság mércéje.

Amikor a nyírfakéreg tövig égett, sötétség borult abarakkra, és elszabadultak az ártó szellemek. Egy kézbelemarkol a sötétbe, és eltűnik egy sapka. Sapka nél-kül lefagy a fül másnap az erdőben. Nincs felmentés,reggelig a kárvallott másikat kell szerezzen. Rohantüstént a sötét latrinára, ott guggolnak sorban a dögro-váson levő, csepegő orrú, csontsovány, kiszolgáltatottmuzulmánok, és lekapja egyik fejéről a sapkát, aztáneltűnik gyorsan a – „bármi áron” – lopott szerzemény-nyel.

A lágererkölcs megszokott normái szerint járt el,ahol a testileg erősebb morális erővé vált a lágeréletkonfliktusainak megoldásában. A morális erőt itt azképviselte, aki teljesített, és amíg teljesíteni bírta anormát az erdőben.

I. Pál cár aforizmája: „Oroszországban az az előke-lő, akivel beszélek és ameddig beszélek vele” – várat-lan és új értelmet nyert az Urál lágereiben.

87

Volt itt mindenféle ember. Volt furfangos és gyá-moltalan; szelíd és kegyetlen, volt hívő ember és hitet-len. Volt egyenes és volt becstelen, de mindnyájan a„bármi áron” kardjával vagdosták maguknak az utat amásnapi létezéshez.

Egy januári reggel berontott Franz a barakkba, ma-gához intett, kezembe nyomott egy vedret, aztán los…los… aprítottunk a havas úton az őrszobára. Az útonröviden elmondja a teendőmet… sauber machen…amiből megértem, hogy takarítanom kell. A fullasztómelegű őrbódéba Berta bácsi átvesz Franztól és továb-bad a szolgálatos katonának, hogy kísérjen át az őrségzónán kívüli körletébe, munkám színhelyére. „Igye-kezz” – szólt Berta bácsi utánam, aztán kiléptünk a ko-ra reggeli hidegbe. A katona fegyverét súlyban tartvajön mögöttem. A nyílt terepen szélrohamok borzolták ahavat, csikorgott a hó a talpunk alatt, ezért jól kilép-tünk, hogy mielőbb melegbe érjünk.

Egész úton valami „tiszteletdíjban” reménykedtem.Bár elképzelni sem tudtam, hogy milyen formábancsap meg a szerencse, mégis erre gondoltam szüntelen.A körletbe érve egy nagy hodályba vezettek. A falmellett ágyak sorakoztak, a sarokban a szokásos nagyorosz kályhában tűz égett, a szemközti falon térkép afront állását mutatta. Ezzel szemben volt Sztálin nagyportréja. Egy ajtó a konyhába vezetett, egy másik araktárba. Ott volt a pityóka.

Az őr átad a szakácsnak, aki elmondja, hogy mitvárnak tőlem. „Bisztrej” – teszi hozzá, amikor intem,hogy megértettem. Magamra maradtam, és nekifogtama munkának.

Felseprem a padlót és nekilátok a felmosásnak.

88

Néha benéz a katona, hogy ellenőrizze a munkámat.Amikor elmegy tétlenkedem, hogy – a pityóka dolgá-ban – mindent jól átgondoljak. A raktárt hagytam utol-jára, és amikor itt is végzek a takarítással, a Berta bá-csira alapozott haditervet is átgondoltam. Arra aképtelenségre gondolok, hogy beviszem a surlóvizet azónába, és besüllyesztek valamennyi pityókát a vízbe.

Amikor jelentem, hogy végeztem a takarítással, aszakács odanyújt egy csajka meleg ételt, amit jó jelnekvélek. Miközben eszem, megkeresem a térképen Buda-pestet és az orosz betűket jól megjegyzem magamnak.Később már olvasni tudtuk a híreket: „Nagy tél vanEurópában – 1946 – és éheznek az emberek. A Szov-jetunió siet a franciák segítségére.” Az elferdített új-sághír a kapitalisták lejáratását célozta, hogy a szovjetemberek még sötétebbnek lássák ezeket.

Amikor megjött az őr, indultunk vissza a zónába. Ahavas úton szabályszerűen jön mögöttem, én pedig szo-rongva – hogy a vizet kiönteti velem – aprítok előtte. Afelmosórongy elfedi a vizet és a nagy hidegben kissémeg is dermed. Csupasz ujjaim is meggémberedtek, ésa fagy okozta gyötrő fájdalom sokáig emlékeztetett errea kalandra.

Megérkeztünk az őrszobára, ahol arra a bizonyoszabszemre gondoltam, az őr beintett, hogy mindenrendben, és az ajtóra mutat, hogy menjek a zónába.„Igyi bisztrej” – teszi hozzá nyomatékkal, hogy igye-kezzem. Bentről megjelent Berta bácsi és ő is sürget.Magyarul szól, hogy jobban értsem.

Veszem a vedret és kilépek. Most már rohannék, dea priccsen észrevétlen legyengültem, és visszatartom

89

magam, lehet, hogy nem is tudnék rohanni a veder mi-att, de azért igyekszem, hogy mielőbb a barakkba érjek.

A priccsbeli két barátom kitörő örömmel mérte fel anem remélt kincset. A priccsszomszédok is mind kö-rénk gyűltek, hogy valódi krumplit lássanak. Egyesekreménykedtek, hogy megszánjuk őket, és pislogó re-ménnyel alamizsnára vártak, mint az alázatot tanultemberek, de mi nem nézhettünk ezekre az ételünkresóvárgó emberekre.

A kályhába helyezett kotyolóban főtt a pityóka, s akét Feri vigyázta a kályha körül ücsörgők miatt, hogylába ne keljen az edénynek. Az emberek ki-be sétifi-kálnak, mert jött az inger és menni kellett a latrinára. Avisszatérő aztán újból ott ücsörög a kályha mellett,amíg az inger újból kihajtja a vadállati fagyba, és sor-vad a teste észrevétlen, mert minden kirohanással pará-nyi ereje marad a fagyban. Mint korom a levegőbenremeg az élet a leromlott testben, hogy aztán észrevét-len szálljon ki belőle. A kályhának támaszkodva halmeg, úgy találnak rá reggel, ott ül a földön a halott em-ber.

Szüretelt a halál éjjel-nappal.Barátaim hívnak, hogy megfőtt a pityóka, és neki-

látunk a lakomának. A gőzölgő krumpli fölé görbülünknémán és eszünk élvezettel. Mint szivattyú dogozikbennem a meleg étel, pumpálja belém az életet, átjárjatestemet, hogy széthullott erőm feléled.

Sokan bámulták lakománkat és remélték, hogy meg-szánjuk őket, de mi nem ismertük – akkor – a szánal-mat, és ők tisztában voltak ezzel. Álltak és bámulták,hogy mint tűnik el előlük az étel, aztán ugrottak fel-

90

szedni az eldobott krumplihéjat, amit a lágererkölcsnormái szerint kiérdemeltek.

Reggeltől ebédig, aztán a vacsoráig rettentő hosszúvolt az idő, és mégis egy nap az elkülönítőben nagyongyorsan telt el. Az éhezésben nyúlt, a rettegés miatt,hogy kihajtanak az erdőre, rövidült az idő. A görbültidőben az álmokba menekültem.

Álmomban levelet írtam szüleimnek: „Itt jól tarta-nak – írtam –. Van krumpli bőven, jut mindenkinek…”Így írtam szüleimnek elhallgatva valóságos helyzete-met, hogy milyen nagy hó van az Urálban, és a szilajszelek iszonyú hideget hoznak Szibériából. Megírtam,hogy szilánk okozta sebeim begyógyultak. Elhallgat-tam, hogy ujjaim elfagytak favágás közben, és az éhe-zéstől megnyúlt a nyakam. Denevér füleimről sem ír-tam, hogy ne szomorítsam őket.

Így álmodoztam az éhségtől elgyötörten, ahol úgykellett élnem, mint sziklán a zuzmónak, odalapulva, demégis dacolva a csapkodó viharral.

Mesék, történetek

Kint tombol a szél, s a fákat ostromolja. Az erdeibrigádok fáradtan vánszorognak. Hókupacok fedik elaz utat, a drótkerítést, csak az őrtornyok jelzik számuk-ra az irányt a zónába.

Az ajtóval szemközti priccsen László Tihamér tanárúr – Tihi bácsi – a relativitást magyarázta.

A felső priccs egyik helyén elkezdődött a tetűver-seny…

91

A tetűk már egy kis körön belül vannak, s amelyik anagy körből kimászik, az a győztes. A tét szivarnyimahorka.

Négy-öt tetű versenyez egyszerre, s a virgoncabbtetű gazdája a nyertes. Ha lejárt a menet, rágyújtanakegy pipára, és készülnek egy újabb fordulóra.

Egy Lentiből való bajtársunknak nagy, hízott, csíko-zott, virgonc tetűi voltak, sok versenyt nyertek a gaz-dájuknak.

Miközben a tetűk másztak, mesélt a fajtetűs ember.Elképesztően tudott mesélni. Szája ilyenkor szétsza-ladt, a szeme fénylett, tájakat varázsolt és életet, mesé-lés közben. Kapásból rögtönzött, s ha megakadt a falusiéletből merített történet szála, kezdte elölről, újabbnálújabb fordulatokkal színezve. Mesélt a három tehené-ről, egy feketéről, a tarkáról és a fehérről, hogy mintvette meg a vásárban a kupectől, és adta el későbbugyanannak felárral a gyengén tejelő fehéret. Ha asz-szonyáról mesélt, olyan magasságokba emelte, hogylába sem érhette a zalai földet. Két családom van – cél-zott a gyerekekre.

Mint frissen szedett virágcsokor, üdezöld volt min-den története. Lódításai az eget ostromolták, de nembántuk, mert beleszédített külön világa színes kábula-tába. Ilyenkor messze szállt a lelkünk, körözött, bo-lyongott az otthonunk felé a képzelet, és megálmodtuka jó zalai malacpecsenyés kenyeret.

Amikor kimásztak a tetűk az újabb körből, kezdő-dött a verseny elölről más szereplőkkel. Most Árminmesélt, egy pesti fiú.

Volt nekem egy kutyám – így kezdődött a történet.

92

Nagy mesélők versengtek egymással, ki tud újatprodukálni a lódításban. Emlékezetes az aranygaluskástörténet: „Nagy család voltunk, a mama vékányi liszt-ből csinálta vasárnapra…” Derzsi Gy. nyomán elkép-zeltük a rengeteg finomságot és még meg is hintettükegy kis képzeletmazsolával.

Ilyenkor elültek a szokásos civódások, felmagasz-taltuk szeretteinket, felruháztuk őket minden széppel ésjóval. Ahogy lenni szokott, az idegenbe szakadtak azotthoniak gyengéivel szemben elnézőbbek lesznek, éscsupán a jóra emlékeznek.

Ezekbe a mesékbe ágyaztuk vágyainkat a szabad-ságról és a jóllakásról. A világ tele lett élettel és emberitettekkel, vágyódással, amely iránytű a szabadság útjá-ban, és erősítette ebbéli hitünket. A valóságot olyanszínbe öltöztettük, amilyenben hinni akartunk.

A mesék aztán, mint sókristály a vízben, feloldódtakbennünk, előbb eltűntek, de újból előjöttek, hogy kon-zerváljanak. Így konzerválták a lódítások reményein-ket, hogy eljön a pillanat és vége szakad rabságunk fo-nalának. Betakaróztunk az emlékezés csalóka felhőivel,ahol a szabadság érzése ölelt körül, ahol minden, min-den másképpen volt, mint a nappal világában, mert ottmenni kellett az erdőre az iszonyú hidegben.

A hőmérő mínusz harminc fokot mutat… Kavarja aszél a havat… A priccsen folyik a tetűverseny… Egytanár a relativitást magyarázza.

Kongattak vacsorára…Ricsaj… kenyér… kása… leves…

93

Tavaszi szelek

Amikor a zúzmarás napok elmúltak és lengedeznikezdtek az enyhe szelek, gyógyultaknak nyilvánítottak,és kihajtottak az erdőre.

Tavaszi szelek kacagtak a fákra, és belefúródtak ahótakaróba. A folyó kilépett medréből, marta a parto-kat, és leseperte a parti szemetet. Az erdő már csak ahegyoldalban állt, egyre hátrált távolodva a völgybenhömpölygő folyótól, ahol a fákat kivágták a télen.

A tavaszi szelek kikezdték a havat, amely a faraká-sokat borította. Könnyeztek a nyírfák, ha megvágtukőket, hogy felfogjuk nedveiket, aztán, ha megteltek azedények a gyöngytiszta lével, szürcsöltük az édeskésfanedvet, erőt remélve belőle. Este vittünk a nyírfalébőla zónában gyengélkedőknek, mert hittünk gyógyítóerejében. A remény hitette el velünk, nem a józan ész,nem a tapasztalat, hogy a fának nedve valamit segítheta zónában elfekvő betegeken.

Az úton hóvizek csörgedeztek, ezernyi kanyarraligyekezve a folyóba, hogy eltűnjenek az áradatban,amely magával ragadta a kivágott fákat, és vitte, so-dorta, úsztatta őket a városi lepárlóba, ahol a fák kiiz-zadták nedveiket, és vegyszerré alakultak.

A tavaszi időnek hála, a salasovai erdőhöz nem köt-nek gyötrelmes emlékek. Az aranyosszéki, jó KonczDezsővel osztoztunk a normán, tapicskoltunk naphosz-szat a hólével kevert erdei talajban. A munka szüneté-ben körbeálltuk az alkalmi tüzeket szivarnyi időre. Estefáradtan tértünk a zónába, és vállunkon fahasábot vit-tünk a konyhára, hogy az elmaradt normáért kiérde-meljük a vacsoránkat.

94

Testünk kalóriái a köbméterekben maradtak, és pó-tolni kellett. A zónába érve elvánszorogtunk a konyhá-ra, kiittuk a híg káposztalevest, a sűrűjét, ha volt, ki-kotortuk, aztán kinyaltuk a csajkából a kásamaradékot,és ha beértünk a barakkba, elnyúltunk a priccsen, miu-tán elhelyeztük lábbelinket a szárítóban.

Nagy elszántsággal – néha – vacsora után a konyhakörül ácsorogtunk a szakácsok kegyére várva, hogybehívjanak a kásalefetyes üstöket kisikálni. A kikapartmaradékot aztán ott helyben megehettük. A szakácsokéberségét kijátszva a cérnára fűzött krumplit belógattuka rotyogó levesbe, s a megfőtt pityókát megettük. Tá-vozáskor mindig megmotoztak, mégis kiloptuk akrumplit, amit szeletekre vágva a csizmánkba öntöt-tünk, annyit, hogy csupasz lábfejünk még beleférjen.

Az éhség mélységei feneketlenek voltak, és mi egy-re mélyebbre szálltunk ezekbe a feneketlen mélységek-be. A méltóság sugallta ugyan, hogy ellenálljunk a kí-sértésnek, de ennek itt már csak elméleti értéke lehetett,és a megalázás lépcsőin csúsztunk egyre lejjebb.

Árgus szemekkel figyeltük, hogy ma kié a sarkoskenyér, amely egy falattal nagyobbnak tűnt, mint a má-sik adag, és mi ezt a falatnyi különbséget irigyeltük.Azt is néztük, ki hányszor emeli szájához a kanalát,reszketve figyeltük honnan mér a szakács, mert alólsűrűbb volt a zupa a kondérban. Szüntelen a zabálásrólbeszéltünk. Mindig erről a gyönyörűségről.

Egyszer aztán azt kezdték rebesgetni, hogy hamaro-san vége a háborúnak. Aznap mindent elárasztott anapfény, és friss hó hullott a földre.

95

Asa,a 319/1. sz. láger

Búcsú Salasovától

Napok óta beszélték Salasován, hogy valami készül,aztán egy nap nem hajtottak ki az erdőre, nagy sürgés-forgás volt a lágerben.

Eljött a várva várt pillanat. Az Elbánál kitűzték a fe-hér lobogókat. Aznap mindent elárasztott a napfény, ésfriss hó hullott a földre.

„Szkoro dámoj”, most hazamentek… Beköszöntötta béke.

Úgy hangzott ez, mint egy nagy ringatás, amitőlmegbékélt a lélek, és gondolataink messze kalandoz-tak, vakmerő bukfencet vetettek az úton, s az ottho-nunk közelgő képe táplálta reményeinket: „Ami eddigvolt elfeledjük, nem lesz több éhezés, sem tetvek, semlágerhalál, csak halovány emlék, amit majd betakarmohával a jótékony idő.”

Még mindig nem ismertük a szovjet hatalom igaziarcát, ígéreteik igazságtartalmát, és hamarosan temet-nünk kellett reményeinket. Számunkra a háború nemért még véget. Most saját bőrünkön tapasztaltuk, hogya háborúban jaj a legyőzöttnek. Amíg egy háború tart,valamennyi náció katonái egyformán szenvednek, deamint véget ér, gyökeresen változik a helyzet, csakgyőztesek lesznek és vesztesek. És jaj a veszteseknek!

96

Az álnokságot nem az uráli szelek hozták, az ottrejtőzött a rendszerükben, és telepedett a lágerekre,ahol még négy évet húztam le.

Puha májusi reggel volt, a hó már csak tarkállott aföldeken, amikor mindenkit kihajtottak sorakozóra.Brigádonként számba vették az embereket, és közölték,hogy Asaban van szükség a munkánkra. Többszöriszámbavétel és toporgás után elindítottak. Lenyeltük azutolsó salasovai falatokat, aztán csoport csoport utánhagytuk el a lágert, ott már csak halott barátaink ma-radtak.

A salasovai temetőben mondta egyikünk mély filo-zófiával, hogy milyen igazságtalan lenne az örök élet.A halál pontot tesz boldogságra, szenvedésre, mertmilyen igazságtalan lenne, hogy egyiknek örökös bol-dogság, a másiknak pedig csak szenvedés jutna.

A lágerben ma reggel komisszár tett igazságot, ami-kor megszüntette a sok csirkefogó örökös lebzselését ajólétben, beosztva őket is az asai transzportba.

Ezek nem egyszerű foglyok, hanem kivételezett,minden hájjal megkent léhűtők – szakácsok, írnokok,úri szabók –, a zónában basáskodó lógósok voltak, akikezrek életét tartották kezükben, és visszaéltek ezzel.Hadd ne említsek itt neveket – kegyeletből inkább –, asok talpnyaló nevét sem, akik egy adag levesért udva-roltak ezeknek, fenntartva uralmukat.

Eddig nem fogták a fejsze nyelét, most itt masíroz-nak velünk egy sorban, vihogva-viháncolva, erejüketfitogtatva.

Később a szénégetőben lohadt le a nagy lendületük,amikor a napjában kétszeri vékony káposztazupával

97

kellett nekik is beérni, és reszkettek, hogy itt fognakelkárhozni.

Most vége vígandrásnak, a lopásnak a konyhán, azónában, a raktárban. Állnak majd ők is sorba a zupá-ért, amit eddig ők mértek, és ezzel kell beérjék: a kéthíg zupával naponta. Egy ideig még nem szedik fel acsikket, de lassanként, amint a hajszolt munkában a hígzupáktól legatyásodnak, önérzetüket feladva kapkod-nak majd utána.

Rövidesen saját bőrükön tapasztalják a tápanyaghiá-nyos koszt erőtlenítő hatását, mint emésztődnek fel azizmok a hajszolt munkában a silány tápláléktól, ésvisszavágynak az elveszett paradicsomba, a konyhára,a raktárba, a szabóságba, ahol dézsmálhatták a készle-tet, a húst, a zsírt, a cukrot; most oda jutottak, hogycsak híg lötty került a csajkájukba. Dézsmálták éppeleget keményen az amúgy is szűkös készleteket, ösz-szejátszva az oroszokkal, akik most cserben hagytákőket. Íme, most ennek a jólétnek vége szakadt, és ráfognak döbbenni, hogy az éhségnél nincs nagyobbszenvedés a világon.

Reményeinket, bajunkat, bánatunkat magunkba zár-va vonultunk.

A városi láger

Úgy vágtunk neki az útnak, mint a felfedezők a bi-zonytalannak, remélve, hogy Salasovától végleg meg-szabadultunk. Az erdőnél semmi sem lehet rosszabb,annál csak jobb jöhet – gondoltuk –, ahol eddig a nyersdeszkán aludtunk, ami úgy száradt ki testünk melegé-től; ahol olyan szorosan voltunk, hogy nem tudtunk

98

megfordulni, aztán ha mégis sikerült, mert menni kel-lett a latrinára, a helyünket elfoglalták a rászorulók, ésnem találtunk többé vissza.

A fenyők szegélyezte lejtős úton rövidesen a meg-áradt folyó völgyébe értünk, innen már közel volt a vá-ros, utunk végállomása.

Az úton a kiosztott kenyér fejadagot megettük.Megnyílt a jellemek sokfélesége. Egyesek mohón ne-kiláttak, mások több részletben ették, hogy tovább tart-son. Egy tanár morzsánként egész nap csipegette. Más-napig semmi reményünk nem volt az újabb porcióra, éscsak sóvároghattunk utána.

Az útmentét erdőirtások szegélyezték széjjeldúlt fa-rakásoktól tarkítva, amiket nem szállítottak el előzőtavasszal, és most itt korhadtak, olyan kihívóan, minthaörvendenének a balul sikerült munkának.

Amikor novemberben Salasovára hajtottak, a fákonzúzmara didergett, most üdezöld minden, éledni kez-dett a természet. Szép tavaszi nap volt, csordogált ahólé minden mélyedésben, és ömlött a part menti fo-lyóba, amely a télen kitermelt fákat a városi lepárlóüzembe úsztatta.

A vasútállomás közelében értünk a városba. A vasútaz Urál ütőere, ezen hozzák-viszik az árut nyugat–ke-leti irányba, Szibériából Moszkvába. Erre viszik afoglyokat, rabokat keleti irányba a tajgába, a jakutokföldjére az ötven fokos fagyba, az aranybányákba,ahonnan kevesen térnek vissza.

A transzszibériai vasút mentén volt Asa városa, kisváros az Urál tövében. A nagy orosz síkság itt találko-zik az uráli hegyekkel. A falepárló üzeme a láger fog-lyait foglalkoztatta.

99

A szegényes faházak szegélyezte földúton vánszo-rogtunk a 319/1. sz. láger irányába. A vasútállomásépülete a régmúlt idők hangulatát és a jelenkor ridegvalóságát idézte. A cári idők díszes épülete most elha-nyagoltan meredezett. Ennek közelében volt az a ko-vácsműhely, ahová – később – a szénégetőből mene-kültem.

Egy kanyar után elmaradoztak a házak, és nyílegye-nes út vezetett a láger irányába. Az úton emberek jöttek-mentek, a foglyokat bámulandó gyermeksereg verődöttössze, és megjegyzéseket tettek. A nagy viháncolásnakaz őrség vetett véget. Kissé arrébb, a falepárló üzemmelátellenben, feltűnt a láger őrtornyos körvonala. Vegy-szerillat kavargott az enyhe tavaszi szélben.

A bejárat előtti téren katonák ténferegtek, és aztánparolázni kezdtek a kísérő őrséggel. A szögesdrót ke-rítésen át beláttunk a kopár udvarra, ahol a lágeri rítusszerint lézengő foglyok álldingáltak, mások igyekezteka latrinára, a visszatérők a barakkokig imbolyogtak,vagy kiültek a napra, a váltásra várók a kapu előtti té-ren sorakoztak.

A kísérő őrség parancsnoka jelentést tett a kapuőr-nek, aztán felsorakoztattak ötösével, és többszöri elle-nőrzés után beengedtek a zónába. Most a kapun túl vá-rakoztunk a beosztásra. A behemót Beumler, a németírnok, sokáig piszmogott, aztán beosztott barakkba,munkára.

Akik a négyesbe kerültünk, a szénégetőbe mentünkki reggel, ahol megtudtuk, hogy kifogtuk a leggyilko-sabb munkahelyet.

Berger Lacikával elfoglaltuk a helyünket. Salasovaibarátaimtól végleg elszakadtam, más lágerbe kerültek,

100

hogy csak évekkel később találkozhattam Kárpá-csován, egy építkezésen Turzai Ferivel.

Első éjszaka a négyesben hullottak ránk a poloskák,mint egykor Pompejire a vulkáni hamu. Úgy vetettékránk magukat, hogy elevenen felfalnak. A salasovaitetveknél büdösebbek és kipusztíthatatlanabbak voltak,és nyüzsögtek minden kis repedésben. Kínoztak ezutánéjjel-nappal, hullottak ránk, mint egy véreső, lehetet-lenné téve a pihenést. Pokollá tették – különösen – azéjszakákat.

Alighogy lepihentünk, jöttek a szörnyek. Poloskákirtózatos raja támadt ránk, és marta a csupasz testrésze-ket. A védekezésre újabb segédcsapatok bújtak elő, ésdiadallal vetették magukat vérünkre.

Úgy hittük, mégis jobb itt mint Salasován, ahol azerdő réme miatt elvágytunk onnan mindenáron.

A cári időkben jól éltek itt az emberek. Szerte azUrálban és Szibériában jól rendezett városok voltak,villamosok csilingeltek, és bulkinak nevezett kalácsotettek az ünnepeken, nem ezt a ragacsos szovjet kenye-ret. Volt tű és cérna az üzletekben, volt evőeszköz aháztartásban, nem kantinba jártak, hanem vendéglőbe,ahol nem nyalták ki a tányérokat az emberek.

Most, semmi.Azon csodálkoztunk, hogy mi tartja össze ezt a cikk-

hiányos rendszert, ahol semmi nem volt ott, ahol ésamikor kellett: „Most ha hiányzik valami, akkor min-denkinek hiányzik. Ezelőtt viszont, ha valami hiányzottegyeseknek, bőségesen jutott másoknak belőle” – ígyérveltek, és örvendtek a közös nincstelenségnek.

Nehezen lehetett ezt megérteni.

101

A szabadság elve is új értelmet nyert, és parancs in-tézkedett a jóllakásról. Parancsra cselekedtek, parancs-ra voltak vidámak és jóllakottak a szovjet emberek.

Sokáig nem láttuk, hogy ezt a rendszert a parancsfogja össze, hogy gyermeteg elképzelésük van az okokés okozatok összefüggéséről, mint a verébnek a mesé-ből, amelyik azt hitte, hogy azért fúj a szél, mert a fákhajladoznak.

Ez az irreális világ szakadt ránk európai emberekre.

Bajtársak és proeminensek

A proeminensek élet-halál urai voltak a lágerekben.A salasovai lágerből két névre emlékszem, a Kocsis ésVértes őrmesterére.

Alacsony, mozgékony, pattogó beszédű ember voltKocsis őrmester, aki kézben tartotta a lágert. Egész lé-nye azt sugallta, hogy katonának született, és nagy lé-lek lakozik a tömzsi testben.

Kocsis nem verte a foglyokat, de kellő eréllyel elér-te, hogy rend legyen Salasován. Fokozatosan meg-szűntek az „aki bírja-marja”-féle jelenetek a konyhán, azónában; rend volt a sorakozón, a ki- és bevonulásonaz erdőből, és az „őrmester úrnak jelentem” jött divat-ba, és tisztelegni kellett.

Ha rágondolok, hallani vélem, amint az udvaroncsellengőkre zúdítja színes szókészletét, amit az állat-világból vett hasonlattal cifrázott: „Mit kóvályog ittmint gólyafos a levegőben, menjen már dolgára közle-gény” – rivallt az udvaron bujkálókra, és zavarta ba-rakkba, vízhordásra, hólapátolásra a csellengőket. Abátrabbja néha visszapofázott, bokrétának kívánva őt a

102

tehén valagába. A szópárbajban a néhai magyar hadse-reg szelleme tőrt felszínre, és azt az érzetet keltette,hogy inkább katonák vagyunk itt, mint elítéltek.

Az ember nem felejti azok arcát, akik a nehéz idők-ben jellemszilárdságot tanúsítottak. A hatalom azonbanrettenetes dolog, az ember lelkében szunnyadó vadállat,amely szörnyű dolgokat képes elkövetni, ha tág terenyílik erre, különösen a lágerekben. Így volt ez mindenidőben.

Kocsis őrmestert Vértes váltotta fel.A proeminens félelmetes erővé vált a lágerélet szá-

mos kérdésének a megoldásában, mert hatalom álltmögötte.

Mindig nehezen tűrtem a kényszert, s ha sérelem ért,meggondolatlanul és azonnal reagáltam: szundítottam apriccsen, amikor az őrmester berontott és lerántott aföldre.

Iszonyú indulat fogott el amint feléledtem, és Vér-tesre emeltem a kezem. Egymásra meredtünk. Agya-mon átcikázott a döbbenet – most mi lesz? Értelmemazt súgta, hogy hajtsak fejet és lehanyatlott a kezem.

Láttam a bizonytalanságot megvillanni a tekinteté-ben, aztán kirúgta hirtelen az ajtót és kioldalgott a ba-rakkból, én pedig csak néztem utána megnémulva arettenettől, hogy eltaposhatott volna. Nem lett volnasemmi esélyem. A gyengét mindenki üthette, a napos, aszakács, a favágó, de főleg a proeminens.

A nehézségi erő hozott vissza a földre, és körülnéz-tem.

Társaim csodálkoztak, hogy honnan volt merszemígy nekimenni a veszélynek? Azt magam sem tudtam,csak ott fészkelt bennem az indulat, mert gondolatban

103

mindig hadakoztam a gyengékkel szembeni méltány-talanságok ellen.

Itt megtanulhattam volna, hogy ne ugráljak, mert azerősebb eltaposhat, de ebből a leckéből mindig bukdá-csoltam, ami később is számtalan bajom oka lett.

Amikor később Vértes is favágó lett, és találkoztunkaz erdőben, nem néztünk soha egymásra.

Váratlanul – rövid időre – Tihi bácsi lett a lágerirend irányítója. Ő azonban inkább fizikus volt – tudós –,mint jó katona, híjával volt a kellő erélynek. Nyilvánosszereplései – a sorakozón – általános röhögésbe ful-ladtak, így aztán rövid ideig tartott ez a vidám korszak,Tihi bácsit pedig a betegek egy szerencsés transzport-jával elindították, hogy inkább fizikát vezényeljen akolozsvári Bolyai Egyetemen.

A bajtársi kéznél nincs nagyobb segítség a bajban.Jó néhányan azért is maradtunk életben, mert volt ba-ráti összetartás, nem hagytuk cserben elesett társainkat.Ha kellett ölünkben vittük a zónába, hogy meg nefagyjon az erdőben. Így mindig élt a remény, hogy va-laki melletted van a megpróbáltatás óráiban, és nemfeleded azok arcát soha.

Volt köztünk két bátor brigadéros az erdőben, igazibajtársak, két székely fiú: Gidro István Salamásról ésSólyom Ignác. Ezek bátran fölléptek az érdekünkben.Jó kiállású legények voltak.

Gidro néha odajött hozzánk, látta, már nem tudunkaznap megbirkózni a normával, és nekilátott a hasoga-tásnak. Megfogta a fejsze nyelét és segített. Nagy er-kölcsi töltete volt ezeknek az én mélyén szunnyadógesztusoknak, az ember érezte, hogy nincs egyedül abajban.

104

Sólyom a tatárt szedte ráncba, aki hozzánk csapottnéha. „Kutyák, csak a tűz körül ücsörögtök” – és szét-rugdosta alkalmi tüzeinket, amit körülálltunk a mínuszharminc fokos fagyban.

– Ne verd őket, nem kutyák ezek, csak legyengültek,mit akarsz ebben a fagyban?

– A tegnap megvolt a norma?– Na látod?– A tieid jobbak?Ezek az emberek, mint tűzoszlopok álltak előttünk,

és világítottak a sötét időkben. Nagy lelkierő kellett,hogy a tatár ellenében mellettünk kitartsanak.

A jellem független a származástól, műveltségtől. Azembert próbáló időben nincs mód elrejteni valódiénünk, mást mutatva, mint ami valóban. Itt minden le-hámlott az emberről, és alatta csak az igazság maradt.

Nyújtom a kezem… Elfordulok tőled…Ezek az igazságok ott rejtőznek az ember lelkében,

és ha előjönnek, az a jellem. Nyújtom a kezem – amiannyit jelent, hogy számíthatsz rám, a körletben, a zó-nában, az irtássávban, és a darabjaira hullott hit erőrekap, újból összeállnak a hóviharban szétesett remények.

Amikor tavasszal a salasovai erdőben átadták a ki-termelt fát, hiányzottak a télen jelentett köbméterek.Gidroék fedezete alatt egész télen csaltunk, az oroszoknem jöttek nyomára a jó teljesítménynek. A behavazottfarakásokból kihuzigáltuk az előző napi hasábokat, ésátraktuk az aznapi csomóba, hogy kilegyen a norma.Egész télen tartott ez a fogolykímélő praktika. Így áll-tak össze végig az előírt köbméterek.

Tavasszal kiderült a disznóság, de mi már nem vol-tunk Salasován. A fát aztán a megáradt folyón leúsz-

105

tatták, ahol egy része fennakadt a parton. Pusztuló fa-hegyek jelezték a pocsékolás méreteit, mert ezt a fátsoha senki nem szedte össze. Senki sem mert ezekheznyúlni, amikor az aratás után a szántóföldön maradtkalász felszedéséért is halálra ítélhettek valakit. Végiga parton, le egészen a városi faúsztatóig, rothadó fáktömege minősítette az erdőgazdálkodási rendszerüket.Az itt tapasztaltakból a környezetet pusztító szabotázsméreteire lehetett következtetni.

A hiányt szovjet módra intézték el. Az itteni mun-kamorál szabályai szerint jártak el. Mindenki jelentettea rábízott feladat maximális teljesítését, sőt valamiveltöbbet. Akkor már ismertük ezt a szokásukat, és ki-használtuk a magunk javára.

Láttuk és átvettük az itteni munkatempót, ha ki-mentünk a munkahelyre, tébláboltunk a tevékeny mun-ka látszatát keltve, szüntelen arra gondoltunk, hogy akiszabott idő mégiscsak letelik, lassan, de lepereg, ésbefejezettnek tüntettük fel a befejezetlent.

Ezeket a módszereket elődeik is alkalmazták, még acári időkben. Nevezetes a bajkáli vasút építésének tör-ténete. Ezzel a vasúttal sokáig nem készültek el, csakjelentették Moszkvának, hogy már felavatták, és a ki-utalt pénzből fizették a kinevezett tisztviselőket.

Aztán jött az 1904-es orosz–japán háború20, és aBajkálnál megrekedtek a szerelvények. Nekivágtak to-ronyiránt a jégen. A parttól távol a jég meghasadt, és

20 Orosz–japán háború – 1904–1905-ben Oroszország vereségével

végződő konfliktus, amely a Mandzsúria és Korea feletti fennhatóságértfolyt. Japánt a győzelem a nagyhatalmak közé emelte, Oroszországotpedig jelentős presztízsveszteség érte, amely az 1905-ös orosz polgáriforradalomhoz vezetett.

106

szétnyílt, a hasadék megtelt lovakkal, ágyúkkal, embe-rekkel. Elmerült minden. A háború után aztán megépí-tették a hiányzó szárnyat. Az akkori szabotázs méreteiazonban a mostanihoz képest elenyészőek voltak.

Ebben a világban kellett kitartanunk. Nem adtuk fel,mert láttunk embereket, akik a láger útjain az etikátnem ballasztként cipelték, és ezek bátorítottak kitartás-ra.

Példakép volt számunkra Zulu bácsi – néhai taná-runk a kolozsvári Református Gimnáziumból –, akinem kajtatott maradékért a szemétdombon, nem kunye-rált csikket a dohányzóktól. Kovács tanár úr végig pél-dásan viselkedett.

Barabás tanár úr az ifjabb nemzedéket képviselte.Halk szavú volt. Szófukar ember, de tettei beszéltekhelyette. Nem hajlongott a szakács előtt, hogy mélyeb-ben merítsen, nem főzőcskélt szemétből kivájt halfeje-ket, és nem aggatott magára tetves göncöket.

Adorjáni Dezső jogászdoktor a hegedűjével muzsi-kált reményt szívünkbe, hogy a dallamok útján talál-junk régi önmagunkra. Egyesek lelke a lágerben is de-rűs maradt, mint a jogászdoktor lelke. Később segédemlett a minyári vasútépítésen. Az erkölcsi szilárdság el-tökéltebbé tett mindnyájunkat.

A kovácsműhely

A túlélésben, a rátermettségen kívül, nagy szerepevolt a véletlennek, és a fogolyfurfanggal megtetézettszerencsének. E tényezők eredőjeként sikerült a szén-égetőből megszabadulnom, ahol nagy veszélyben voltaz életem.

107

A széngázzal mérgezett kemencében még izzott afaszén, amikor az ajtókat kitártuk, hogy nekilássunk amunkának.

Az izzó faszén gyönyörű látvány, amikor a kemen-cét kibontják, amint a súlyától szabadult fa izzik, loboga kemence belsejében, ahol a sütött széngáztól nehéz alevegő, hogy egész nap fejfájás gyötörte az embert.

Ide, ebbe az izzó szén poklába kellett egyre mé-lyebbre menni, hogy elérjük a szenet. Az izzadságtólránk tapadt a ruha. A baj mégis az állandóan változóhőmérséklet, s a kinti hideg levegő oldaláról fenyege-tett. Elég volt egyszer a ruhát levetni és máris mehettéltüdőgyulladással az ambulanciára, ahonnan egyenes útvezetett a temetőbe.

A tatárok hajtották a jó erőben levő salasovai „fiú-kat”, hogy igyekezzenek az előbb még izzó poklot új-ból berakni fával, és fogyott az erejük minden forduló-ra. Egy idő után már csak vánszorogtak vállukon egy-egy fahasábbal, ki-be az alagútba, hogy a fákat éléreállítva elhelyezzék, szorosan egymás mellé és fölé.

Ott a kemence belsejében, az élére rakott fákbanvolt az igazság elrejtve, ahol nem voltak érdemek, pót-adag, lazachús, és semmi, de semmi védelem. Piros-pozsgás arcuk beesve, ruganyos lépteik megroggyanva,mert oda a kivételezés jótékony takarója helyére a fé-lelem költözött, és szabadulnának, de nem lehetett.

Láttam, hogy nagy veszély leselkedik az életemre,és elhatároztam, hogy megszabadulok innen. Lestem azalkalmat, hogy cselekedjem.

Egy reggel elindultam a latrinára.Hiába rohantam az őrszobára, a brigádom már kivo-

nult munkára, ott csak négy veterán, doni fogoly várt a

108

civil kísérőre, katonák, minden trükk tudói, azonnalátláttak rajtam. A szénégető – mondtam. Azonnal meg-értettek és beszóltak, hogy ma öt fogoly megy a ko-vácsműhelybe. Murzuk, a vén baskír is szó nélkül elfo-gadta, hogy a kis csapat létszáma megnőtt egysegéddel. Később hasonló trükkel csapódott hozzánkPéntek Balázs, egy tordai gyerek.

A kovácsműhely szerény faépület volt a vasútállo-más közelében. Környéke tele volt hányva szerszám-mal, kificamodott kerekekkel. Az ajtó előtt volt alópatkoláshoz alkalmas kaloda, ahol Ignác mester a lo-vak patáját kezelte.

Balázs Ignác, a ditrói kovácsmester a Donnál esettfogságba. Falusi kovács volt, akinek minden munkája amesterségbeli tudás jegyeit viselte. Nem nyugodott,amíg – úgymond – a patkót csinosabbra nem formálta.Mindig talált valami igazítanivalót, egy kis finomítást,aztán hosszan pászította a patára. Ez a pepecselés a má-sik veteránt, a kolozsvári Kereszturit kifakadásra inge-relte: „Hagyja már a fenébe Ignác, nem a felesége,hogy annyit tapogassa…”

„A feleségem? Hol van még az… Maga is várhat amenyasszonyára.”

„Hagyjuk Ignác, ha esze lenne, nem várna” – fele-seltek, és vágyódás volt a szavakban, és hazáig hatolt aszavak értelme.

Kereszturi aszkéta volt, nem ivott, nem dohányzott,köhécselt néha. A tüdőbajnak a dohányfüst az elindí-tója – mondogatta és nem élt vele. Másfelől ő volt ak-kori életünk irányítója, aki távol tartotta a bakadurva-ságot, nála helyét inkább a vidámság foglalta el. Afegyelmezett ember az oroszok hülyesége láttán kifa-

109

kadt néha. Sokszor jöttek hozzá azzal a kívánsággal,hogy csináljon fényképezőgépet. Ilyenkor a haját ci-bálta.

A hazatért frontharcosok a karórák bűvöletében él-tek, és hozták javításra a sok hibás szerkezetet. Ezeketa budapesti Petz Jóska keltette életre. Naphosszat fö-léjük hajolva görnyedezett.

A sváb Wurtzinger volt a kerekes mester. Wurt-zingeren minden nagy volt, a keze, a füle, a lába; Igná-con éppen ennek az ellenkezője, csak tudásban, s amesterség szeretetében voltak egyenlők egymással.

Péntek, Ignác mesternek volt a segédje, én ásó- éskapanyeleket csináltam.

A fémek csattogása vonzotta a rászorulókat. EzeketIgnác mester, a pörölyös Péntek, a kerekes Wurtzingervárták az ajtóban. Wurtzinger a hibás kereket vette ke-zelésbe, Péntek a ráfot szerelte le, Ignác mester új vasatdugott a fújtatóba, szenet szórt rá, és odaszólt Péntek-nek: „Fújjad Péntek!” Nekem is intett: „fújjátok szapo-rábban”.

Amikor a vas vörösre izzott, a mester fogójával azüllőre tette, a salakot lesöpörte és intett Pénteknek,hogy hozzáfoghat a veréshez. Wurtzinger a maga pö-rölyével a másik oldalról kezdte kalapálni, a mesteride-oda forgatva formálta az izzó vasat és csak néha-néha csapott oda a kalapáccsal. Én csak bámultam egyideig őket, és vártam, hogy átvehessem a ráfozott kere-ket és begurítsam a műhely melletti pocsolyába. A vé-gén Murzuk bekasszírozta a baskírtól a munkadíjat,amit megtetéztek egy adag mahorkával és nekiláttunk afüstölésnek, s az otthont felidéző emlékezésnek.

110

Mesterségekről esvén olykor szó, Ignác mesternekaz az ötlete támadt, Péntekkel együtt, hogy én is tanul-nám meg a lópatkolást. „A lágerekben minden mester-séget megtanulhatsz, nem kell félned, hogy elronthatszvalamit, addig próbálod, amíg megtanulod” – mondo-gatta.

„Amíg az ember nem csinál valamit a saját kezével,nem tudhatja, hogy valóban el tudja végezni. A nehezé-ről azt hiszi, hogy könnyű, aztán kiderül az ellenkező-je” – buzdítottak ezek az élettapasztalt emberek.

Hiába buzdítottak, nem patkolókovácsnak jöttem avilágra.

Nem így Péntek, aki sikeresen elsajátította a fogáso-kat és patkolta a baskírok apró lovacskáit a műhelymelletti kalodában. A rákészülés közben a mester el-mondott sok lovas történetet: „Volt olyan ló – mondta –,amelyik tiltakozásul leült a kaloda előtt, lehetetlennétéve a műveletet. Egy másikat csak hátrafelé vezetvelehetett a kívánt irányba terelni. Némelyik akkor maka-csolta meg magát, ha a szemébe néztek…”

A hosszú tapasztalás állt minden történet hátterében.Eközben én a napfényes udvarra kiülve faragtam,

csiszoltam, kalapáltam a szerszámfákat és figyeltem aszüntelen dübörgő vonatokat, amint hadfelszerelésselmegrakottan tartottak a Japán ellen készülő háborúba.Erre a teljesen felesleges lépésre Nagaszaki feketenapján került sor, hiszen a város pusztulása napjánHirohito császár már elfogadta Japán kapitulációját.

Néha megállt egy-egy szerelvény hosszabb időre ésilyenkor harmonika hangjára derültek. Katonák fut-kostak, zajosan ebédeltek, mosakodtak, a kimosott ru-háikat kiaggatták a vagonokra. Néha foglyokat szállító

111

szerelvények húztak el dübörögve Szibériának tartva.Mozgalmas nyár szakadt negyvenötben a lágerekre,vitték-hozták a rengeteg embert.

Fellobogózott vonatok szabadságolt katonákat szál-lítottak, máskor sebesültekkel megrakottan álltak meg aközelünkben, halottakat emeltek le a vagonokból, aztánmentek tovább keletnek tartva. Jöttek-mentek a vona-tok éjjel-nappal. Szüntelen dübörgésük közepette telt ela munkanap.

Murzuk unottan vitt vissza a zónába. Néha azt kí-vánta, hogy gyújtsunk rá egy katonanótára. „Dávájnotá” – mondta, és rázendítettünk a „Kiskút kerekes-kút”-ra. Alig kezdtük el, Kereszturi ránk szólt: „elég akomédiából!”

Az igazság az, hogy korábbi testünkkel együtt, ko-rábbi lelkünktől is eltávolodtunk, és ez nem visszhang-zott soha éneket.

Az öreg néha háztáji munkára rendelt Péntekkel.Ilyenkor a felesége volt otthon. Murzuk anyó kis barnaasszony volt, akinek jósága fordított arányban állt atermetével. Ahogy megérkeztünk, feltett egy fazékkrumplit a tűzhelyre, aztán velünk együtt, vagy éppenelőttünk tüsténkedett.

Amikor megfőtt a krumpli a tűzhelyre helyezett fa-zékban, letelepedtünk és fiatalkori éveikről kezdett me-sélni. Azokról a régi szép időkről szólt a történet, ami-kor gazdaság és sok állat volt az udvarukon. „Mostsemmi” – mutatott körbe és sokatmondóan legyintett.

Igyekezetünket a végén még pár szem krumplivaljutalmazta és szabadkozott, hogy nem telik másra.

112

„Megkínálnálak ribjátámi (gyerekeim) piroggal21, denincs miből süssek. Csak május elsején sütöttem, ami-kor az ünnep tiszteletére lisztet adtak kenyér helyett…Bozse moj, bozse moj (Istenem), zsity unász tákije,ilyen itt az élet…”

Osztanak… hajtanak… adnak… pecsételnek…Murzuk, a vén baskír, valóságos áldás volt akkor

számunkra. Nem volt egy hitetlen Tamás, megértésselfogadta a tényeket, a privát koszt irányába hajló tevé-kenységünket. Szörnyű élete lehetett – köles, szárítotthal, kenyérjegy –, de bölcs türelemmel viselte. Talánnem is tudta, hogy új társadalmi rend van kialakulóban,amely neki a kölest és a parancsot osztja… A láger és aműhely közötti terület volt az ő világa. Jó felügyelővolt, egy áldás, néha ő hozott zöld mahorkát, és ilyen-kor nekiláttunk a füstölésnek.

Áldottam szerencsémet, hogy befogadtak és imád-koztam, hogy minél tovább maradhassak a kovácsmű-helyben. Akkor még nem sejtettem a rám váró keservesidőket, csak azt láttam, legjobb, ha kis csoportban dol-gozik az ember, de ritkán adódik ilyen alkalom, vagyolyan munkahely, ahol mindig kerül egy kis pótlás ésjóllakhat az ember.

A remény, hogy egyszer jóllakhat, nem hagyta nyu-godni az embert, aki a munkanap végeztével, amikor azételosztás okozta zajok elültek, megpróbált bejutni akonyhára krumplihámozásra. Éjszaka aztán, amikorbejöttek a barakkba a szerencsések, még szöszmötöltek

21 Pirog – orosz étel; pástétommal vagy egyéb töltelékkel töltött kelt

tészta.

113

a szerzeménnyel, és hallani lehetett, amint osztozkod-nak… „Jóska, ez a te részed”.

Jóformán ki sem pihenték az osztozkodás fáradal-mait és verték a vasat ébresztőre, sietni kellett üríteni ahideg latrinára.

Új napra virradt az asai láger…

A szomorú vég

Azon a nyáron a műhely védelmében naivan úgyvéltem, hogy a fogsági élet nehezén átestem, de a nagykínok ideje csak ezután következett. Addig már soklágerkását megettem és nem hagytam magam legyűrni,de egy újabb tél – 1946 – Salasován halállal fenyege-tett, s csak nagy szerencsével tértem ki előle.

Most még munkaidő után a láger udvarán ténfereg-tünk, a barakk előtti téren fürödtünk negyvenöt nyará-nak hevében, és újságot olvasni jártunk a klubnak ne-vezett helyiségbe. Itt olvastam a hírt, hogy Mihályromán királyt Sztálin kitüntette.22 Ez a hír örömmeltöltött el többünket, remélve, hogy otthon minden úgyvan, mint régen, a mieink nem vették át a szovjet mo-dellt, és meghánytuk-vetettük jövőnket. Sokan úgyvélték, hogy most már biztosan hamarabb elengednek.

A klub mellett volt a kékparolis komisszár irodája.A nyári transzporttal jött és a mosodában dolgozott az aszőke litván, akit naponta vittek ide kihallgatásra. Alitvánokra haragudtak az oroszok, amiért átálltak a né-

22 I. Mihály király kitüntetése – a háborúból való kilépésben és a

Szövetségesekhez való átállásban (1944. augusztus 23.) játszott szerepéérta román uralkodónak Sztálin a háború végén a legmagasabb szovjet ki-tüntetést, a Győzelem érdemrendet adományozta.

114

metekhez. Szüntelen nyomoztak utánuk, minden oro-szul jól beszélő németben egy-egy litvánt sejtettek. Eza fiú is így bukott le.

Jóképű, metszett vonású legény volt a litván fiú, dea sok hurcolásban, hajszolásban szája körül keserű vo-nások keletkeztek és már nem volt a régi pajkos vidám-ság a mosolyában. Állítólag tiszti rangja volt a némethadseregben, és valami kitüntetésről is regéltek.

A litvánok sokáig ellenálltak és leszámoltak a bol-sevik kollaborálókkal, a szovjetekhez átállt honfitársa-ikkal. Történelmük során sokat szenvedtek a lengye-lektől, a német lovagrendtől, de legkegyetlenebbül aszovjet hatalomtól szenvedtek, és alkalmas időben tör-lesztettek.

A litvánok és az észtek között nem leltek talajra abolsevista eszmék. A lettek azonban aktív szereplőivoltak a polgárháború eseményeinek. Sokan beálltak alett lövészezredekbe, és mint elit alakulatok szereztekhírnevet maguknak; a Téli Palota ostromát vezették,lett lövészek őrizték Jekatyerinburgban az utolsó cárt,Lenin testőrgárdáját képezték, és fontos tisztségekettöltöttek be – egy ideig – a Vörös Hadseregben.

Ismert mondás volt akkor, hogy a szovjet hatalom azsidók agyán, a lettek bajonettjein és az oroszok hülye-ségén alapszik.

Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a letteket semkímélte később a bosszúálló Sztálin. A harmincasévekben sok lett esett áldozatul a sztálini tisztogatás-nak, még a polgárháborús emlékművekről is letöröl-tette a nevüket, hogy emlékük se maradjon.

Egy szép nap elvitték a litvánt, hogy hírét sem hal-lottuk többé.

115

Minden, a zónában történt eseményről tudtak a lat-rinán órák hosszat guggoló muzulmánok. Az ott kom-ponált hírek olykor csak kitalációk voltak a hazamene-telről. A csekély valóságtartalom dacára hittünkezekben, mert azt híresztelték, amit szerettünk volna,amire vágytunk…

Valaki hallotta… valaki látta… a fellobogózott vo-natokat… Szibériából minden hadifoglyot áthoznakUfába, és itt állítják össze a hazainduló transzporto-kat…

Egy nap aztán valóban elvitték az isembájai feljaví-tóba a gyengélkedőket. Ezekkel mentek el a tanárok:Bodrogi Jancsi, Bartalis tanár úr, Fazekas Gyula és Ki-rály Jenő bácsi, az örök optimista. Valaki Laczkagyógyszerészre is emlékezett. Tihi bácsi is ezekkelment el. Amikor P. Elektől elbúcsúztam, így szólt:„Gyuszi, ha megéred, mondd el édesanyámnak…” Akutyfalvi Varró Gabi is ezzel a transzporttal ment. Őkésőbb így emlékezett: „A vagonban Donáth Ernőenyedi tanárommal egy köpeny alatt aludtunk. Reggelnézem, hát mozdulatlan, az éjjel meghalt, Isembájántemették el.” Vitte a posta a sok szomorú levelet.

Ezeket csak várták az édesanyák, a feleségek, az ár-va gyermekek: „Később, amikor felnőttünk, nagyszü-leink közölték, hogy szüleink meghaltak Szibériában.Arra emlékszem, hogy amikor nagyanyám és nagyné-ném megtudták édesanyám halálát, napokig bezárkóz-tak és sírtak. Nekünk, gyerekeknek nem mondtaksemmit, de talán fel sem tudtuk volna fogni (két- ésháromévesek voltunk), hogy milyen nagy veszteség értminket. Évekig reméltem, hogy legalább édesapám ha-zajön, sokáig álmodtam, hogy megjött valóban, és na-

116

gyon boldog voltam. Sajnos ez csak álom maradt ésöcsémmel árván nőttünk fel. Közben vagyonunkat el-vették, még az államosított házunkból is kitettek, aholaddig nagyanyámmal laktunk. Regényt lehetne írniéletünkről” (Lőrinczné szül. Fischer Gertrúd –Felenyed – 1999).

Az emlékezet visszahozza a krónikást az asai lágernégyes barakkjába. Miután beosztottak, a felső priccsegyik helyét foglalom el. Berger Lacika az alsó prics-csen kapott magának helyet, nem a poloskák miatt,mert azok ott is ugyanúgy nyüzsögtek, mint az emele-ten, hanem a vízhólyagja miatt, amely szüntelen haj-totta a latrinára, többször is egy éjjel. A poloskák csakráadás voltak.

Munkaidő után kiültünk az udvarra, magunkbaszívtuk a napsütés melegét, ezzel is pótolva a fejadag-ból hiányzó kalóriákat.

Esténként, ha vacsora után leheveredtünk, elpana-szolta a szénégetőben szenvedett kínokat, hogy szaba-dulna onnan, de neki nincs akkora bátorsága, és milyenjó lehet nekem a kovácsműhelyben.

Ilyenkor kiöntötte a lelkét, panaszai napról napracsak szaporodtak, és fordított arányban álltak fizikaiállapotával. Láttam, hogy egyre gyengül, a lágerporciókalóriái nem pótolták a hajszolt munkában felélt ener-giáit. Nem volt más baja, csak az, hogy a szénégetőbenvégzett robot miatt halálosan kimerült. Elfogyott azereje az utolsó cseppig. Csak lágeri koszton élt, semmipótlás, városi fiú volt, kissé élhetetlen.

Amikor legyengül a test, legyengül az akaraterő is,és csak az értelem éber. A nyár vége felé már csak hál-ni járt belé a lélek. Olyan volt mint egy kísértet. Mu-

117

zulmán lett és látta, hogy bevégeztetett. Elmondta,mennyire sajnálja, hogy szomorúságot okoz szüleinek,hogy soha nem láthatja viszont családját: „Majd viddhaza a szemüvegem” – hagyakozta.

Vigasztaltam, bátorítottam: „ne hagyd el magad”, decsak ennyire tellett. Láttam, amint lassan kiszáll belőleaz élet, és nagy szomorúságot éreztem, ami akkor jönelő, ha cserben hagyod a barátodat, nem nyújtod a ke-zed, elfordulsz tőle. Máskor egyedül ültem ki a napra,és némi bűntudattal a jövő terveit szövögettem. Felerő-södtem a kovácsműhelyben.

Egy nap aztán láza lett Lacinak és felvették az am-bulanciára, de már nem segíthettek rajta. Amikor meg-látogattam, csak mereven nézett a semmibe.

Nyár végi délután halt meg Berger Laci, amikor azalkony sugarai megnyúltak és elkísérték a másvilágra.

Sírhelye ott van egy erdőszélen az asai fogolyteme-tőben. Nem őrzi senki, senki sem vigyázza, csak azemlékezet. Csupán az erdő fái borítanak rá árnyat. Sekereszt, se sírkő, se felirat.

Észrevétlen telt el a rövid uráli nyár, Berger Laci isátment az örökkévalóságba, s az emberiség utána lépettaz atomkorba.

Minden száradt és fonnyadt volt, beköszöntött zúz-marás reggelivel az őszi idő. Szeptemberben a nap-fénynek már nem volt melege. A kopár faágakon szo-morkodó varjak a tél közeledtét jelezték. Kárörvendőkárogásuk nyomán várhattuk az első hópelyheket.

Szeptemberre új fogalom született: Hirosima… éselkezdődött a világ atomjaira való szétesése.

A tél esővel, hóval, hideggel közeledett, egyre na-gyobb léptekkel, és egy zabtábla közepén ért el ben-

118

nünket, ahol erélyes baskír asszonyok intézkedtek,hogy a termést ne az egerek zabálják fel.

Feltűnt, hogy a kolhozban az asszonyok vitték amunka nehezét. Szikkadt baskír és tatár asszonyok,rongyaikba bugyolálva sarlózták a zabot, gyűjtötték bea krumplit, éjt nappallá téve robotoltak, versenyre kel-ve a hideg idővel, amely a mezőre hófelhőkkel közele-dett.

Ha esőben indultunk a krumpliföldre, útközben ha-vazni kezdett. Nagy pelyhekben hullott a hó és rátele-pedett reményeinkre. Most már tavaszig csak várni le-hetett, de az olyan messze volt még, hogy nem láttuk avégét, és rettegve gondoltunk a télre.

Azt mesélték a nyáron, hogy az Urálból indítják ha-za a fogolytranszportokat. Valaki hallotta… valaki lát-ta… valaki kitalálta…

Elrepült a nyár, mint egy lepke, és nem mentektranszportok, csak a tél jött át hideg szelek szárnyánSzibériából. Hideg hírek jöttek, hogy visszavisznek er-dőirtásra Salasovára.

Negyvenöt október 20-án mínusz harmincban elin-dítottak.

Másnap menni kellett a salasovai erdőbe.

119

Minyár

Az erdő

Dermesztő hidegben, komor hangulatban láttuk vi-szont Salasovát. Az októberi mínusz húszból sejtenilehetett, hogy nehéz télnek nézünk elébe. Lélekbenugyan felkészültem a rám váró gyötrelmekre, de vajonbírja-e a testem?

A nyáron a kovácsműhelyben megerősödtem. Amásnapi szelekción, a jó kondícióm láttán kivezényel-tek az erdőre. Vékony fiú voltam, csontozatom viszontjó volt, csak éppen nem volt elég hús rajta, de azértszívós.

Az erdőben az élet az erősebb jogán állt, a gyengételvitte a hó, a szél, a hideg. Itt nem volt filozofálás,csak rideg valóság, amit köbméterekben mértek. Asalasovai erdő nyáron sem nyújtott semmi védelmet, alágeri porción túl itt nem remélhettél csak tápanyaghiá-nyos bogyókat. Az ember csak önmagában bízhatott,nem volt más védelem a fákból, hidegből, hóból rádleselkedő halálos erők ellen.

Ahogy Salasovára értünk hullani kezdett a hó, hava-zott éjjel-nappal, a házakat is befedte, a hó alól füstö-lögtek a kémények. Csak az őrtornyok álltak ki későbba hóból és jelezték, hogy itt a zóna határa. Később nagyfagyok jöttek és éledni kezdtek a szelek, amitől pokolláváltozott a favágók élete. Ilyenkor egymás arcát fi-gyeltük, hogy fehéredik-e, ami a fagyás kezdetét jelez-te, és ezt nem érzékeltük idejében. Volt a hidegnek bi-

120

zonyos árnyalata, amely megbontja az érzékek egyen-súlyát, és a test tompa lesz a fagy oldaláról leselkedőveszélyre.

A nyári ruhánkat télire cseréltük fel: vattázott nad-rág, pufajka, kesztyű, fülvédős orosz sapka. Lábunkraválinkit, szőrcsizmát húztunk. Én a hársfaháncsból fontkönnyű bocskort, a láptyit szerettem. Ebbe jött egyvattázott rongyból varrt harisnya, amibe bőven fértkapca és így kötöttük a lábunkra. A vattázott harisnyá-ról könnyen leráztuk a havat és ilyenformán az mindigszáraz maradt. Praktikus lábbeli volt, a lágerben fonták,a gyengélkedőben.

Fülünket védte a sapka, csak az orrunk volt védtelena napközben feléledt szélben. Többféle szél volt azUrálban. A játékos szélben hópelyhek kergetőztek éshullottak a fűrészelőkre. Ez a szél a tél kezdetét és avégét jelezte. Szeptemberben indult és hozta az enyhehideget, májusban aztán falánkan belemart a hóba éséledni kezdett a természet.

A száraz szél volt a favágók réme. Ez újév után nemhozott több havat, de mínusz húsz-harminccal rontottrád és a nyomában maradt fagypecsétje emlékeztetett,hogy a húszfokos szél hűtő hatására a levegő mínusznegyvennek felel meg, és ez iszonyatos hideg.

Csak a hóvihart szerettük, mert akkor nem kellettkivonulni. Amikor ez süvítve átjött Szibériából, gyúrta,kavarta a havat. Tombolt a hóvihar és befedett min-dent, fákat és fűrészelőket, nem menekülhettél előle.Isten ments, hogy az úton vagy az erdőben érjen egyilyen hófergeteg. Kész katasztrófa. Csak egyszer kapottel egy ilyen hóvihar, egész nap és éjjel fogva tartott az

121

erdőben, az őrök nem találták az utat a zónába, elté-vedtek a hóviharban.

Reggel elindultunk még sötétben, és szótlanul küsz-ködtünk előre, lélegzetünkkel is takarékoskodva. Lel-künket nyomta az aznapi robot gondolata. Fehér szo-morúság telepedett a tájra, ahol nem járt más emberfiaés más jele sem volt az életnek.

Amikor kiértünk az irtássávba és a kijelölt zónábanelfoglaltuk a helyünket, fűrészt, fejszét vételeztünk ésmég két hólapátot, hogy kiássuk a hóból a fákat, azutánlegfőbb teendőnk volt tüzet csiholni, a lábunk, de főlegaz arcunk miatt, mert ez volt a legérzékenyebb, a mun-kában a kéz könnyebben felmelegedett. Kezünket azegyujjas kesztyű védte, a nagyujjat is a többi melléhúzva tartottuk melegben.

Füstoszlopok jelezték a feléledt tüzeket, sercegveégtek a gyantás fenyőágak. Egy ideig körbeálltuk alángokat, ittuk magunkba a tűz melegét, és borzadvagondoltunk az előttünk álló feladatra, az időre, amelylassan fog ma is letelni.

Amikor valahogy megtört a tűz varázsa, nekife-szültünk a fűrészelésnek. Lassan beletanultam a favá-gásba. Előbb a fa kiválasztása volt a fontos. Olyan fátkellett reggel kinézni az irtássávban, hogy abból kile-gyen a norma, a páronkénti négy köbméter berakva.

Ha ilyen fát találtunk, nem kellett később a hasábo-kat nagy távolságra hordani a rakásba, amit a munka-nap végén átvett a tatár brigadéros.

Ha a fenyőnek sok ága volt, a gallyazással is sokenergiát pazaroltunk. Ezeket nehezen vonszoltuk a pu-ha hóban, mert lábunkat is alig emeltük. Sok erőnkment el ezzel a művelettel.

122

Miután a fát kiválasztottuk, eltakarítottuk a méteres-nél is mélyebb havat, hogy hozzáférjünk a fa tövéhez.Olykor olyan kráter keletkezett, hogy nem látszottunkki belőle. Ebbe a kráterbe kellett a fűrésszel lecsúszni,hogy a fa tövéhez férjünk, ne maradjon túl magas tus-kója.

Aztán elhatároztuk a döntés irányát, hogy fel neakadjon a fenyő a környező fákon. Akkor azon az ol-dalon fűrésszel kissé bevágtunk a vastag törzsbe, amitfejszével ék alakban kivágtunk, és az ellenkező oldalánkezdtük fűrészelni, amíg nagy reccsenéssel elfeküdt ahóban.

Rendre kivágtuk az évszázados fákat. Egyre hátrálta hegyoldal. Fejszecsapástól visszhangzott az erdő, ter-pentinillat terjengett a levegőben, jelezve, hogy elszállta kidöntött fenyő lelke.

Nekiláttunk a gallyazásnak, aztán méteres darabokrafűrészeltük a rönköt, felhasogattuk és rakásba hordtuka hasábokat. Ha jó napunk volt kitelt a norma, a négyköbméter, ami rengeteg fa.

Ez így leírva is annak tűnik, hát még a sok munka-folyamat, a gyatra erőnlét, az éghajlati viszonyok, de ahatalmas hó egymagában is elég ok lett volna, hogy nelehessen a normát megcsinálni.

A normát hajszolva gyilkoltuk a fákat.A fenyőt a fejszétől semmi sem védte, mégis amint

rázuhant a hóra, a sok száz évgyűrűben, hatalmas gyö-kérzetében dacosan meglapult az élet. Tavasszal, ami-kor a hó elolvadt, titokzatos erők ébredtek a gyökerek-ben és az enyhe terpentinillat a fenyő feltámadásáthirdette, jelezte, hogy mégis van élet a fagy bilincseitfeszítő rügyekben. Fenséges példát mutatott a termé-

123

szet, s az élet felvillanása reményt táplált az elcsigázottemberekben.

Azon a télen Péntekkel dolgoztam párban. A nyáronegyütt voltunk a kovácsműhelyben. Az első hetekben,amíg tartott a kondíciónk, valahogy teljesítettük a nor-mát, de amint telt az idő – előbb én – legatyásodtunk, afarakások lassan norma alatt maradtak, mert többetdolgozni nem volt erőnk.

Este, amikor a tatár átvette a rakást, csóválta a fejétés mutatta, hogy inkább a tűznél melegedtünk. Ígértük,hogy holnap bevágjuk a hiányzó mennyiséget, aztánmár nem törődtünk a tatárral, a köbméterekkel, csakazzal, hogy mielőbb a zónába érjünk, és kiszürcsölhes-sük a híg káposztalevest, és felmásszunk a priccsre ésaludjunk, mert reggel kezdődött minden előlről.

Egy nap aztán, úrrá lett rajtunk a balsejtelem.

Nyírfák

Azon reggel, amikor kiértünk az irtássávba – márnagyon gyengék voltunk – a jó fákat már mind kivá-lasztották előlünk. Nekünk csak két vékonyabb nyírfajutott. A fenyők közé keveredve álltak, egymástól isjókora távolságra.

Körös-körül hó. Dobásnyira állt a két nyírfa, háttér-ben a katonás rendbe sorakozott fenyőkkel.

Csapatokba verődött varjak edzették magukat az er-dő felett, a fákra szálltak, szakadásig feketélltek a fehérnyírfaágak. Szélborzolta tollal, hírthozó szarka szállt amásik fára. Jó hírrel jött – enyhült a hideg.

Itt–ott fagyott és érett bogyók tarkállottak a hóvalborított berkenyéken. A fareccsenésre nyulak mene-

124

kültek, lábnyomaikat követtük a hóban. A sok-sok lyuka hiúz nyomát mutatta, ez az állat úgy jár a hóban, minta macska. Mintha szellemek jártak volna az erdőben,soha nem kerültek a vadak szemközelbe.

Szemügyre vettük a fákat. Addig soha nem vágtunknyírfát csak fenyőt, és nem ismertük a természetét.Csavart törzsű fák, amelyek ellenállnak a fejszének,ezért sok energiát igényelt a darabolásuk.

Addig csak azt tudtuk, hogy a nyírfa az orosz táj fá-ja, fehéres kérgével, szomorkás alakjával különös bájjalillik az itteni tájba. Előző tavasszal, amikor a fák iséledni kezdtek, megvágtuk törzsüket, és felfogtuk agyöngytiszta nyírfalevet. Hittünk a csodában, hogy anyírfalé a skorbut itteni gyógyszere, és vittünk a zóná-ban gyengélkedőknek, és ők is hittek ennek életet adóerejében.

Ilyen fa jutott aznap nekünk. Két kopasz nyírfa, tör-zsüket elgyötörte a sok Nap felé való kanyargás. Fákatkínzó gomba tapadt az oldalukra. Ágaikról leperegtek amegsárgult levelek, amelyek most csupaszon mere-deztek, és varjaktól feketélltek.

Friss hó hullott az éjjel. A fagy alábbhagyott vala-melyest, kiegyenlítve a puha hó okozta nehézséget.Amint mentünk szerszámot vételezni, többször megpi-hentünk. Fejszéket és fűrészt választottunk. Egy ideig atűznél tanakodtunk, aztán nagy elszántsággal nekilát-tunk.

Kibontottuk a fát a hóból, amely védőn rátelepedettaz ősszel lepergett levelekre. Óvta a hótakaró az arany-sárga nyírfaleveleket, amelyek mintha ránk vártak vol-na, hogy a tél fogságából kiszabadítsuk.

125

Egy ideig még elnéztük az ősz dermedt mesevilágát,aztán nekiláttunk a munkának. A ledöntött fát legaly-lyaztuk és felfűrészeltük, a vastagabb ágakból éket fa-ragtunk a hasogatáshoz. Ez volt a legnehezebb és telje-sen kimerített. Felszítottuk a tüzet és a másik fakivágásán tanakodtunk.

A munkában észrevétlen eltelt az idő, kongatták adelet, fél nap lement, amikor nekiálltunk rakásba hor-dani a szanaszét heverő hasábokat. Rájöttünk, hogy amásik fának csak kidöntésére lesz időnk, és ma is nor-ma alatt teljesítünk. Eddig végtelen hosszúnak tűnt egynap, most egyszerre úgy éreztük, hogy túlságosan rövidés rettegve gondoltunk a tatárra, akit nem láttunk reg-gel óta.

Amint szemügyre vettük a hóban elfekvő hasábokat,azzal áltattuk magunkat, hogy esetleg csak fél köbmé-ter hiányzik, amit majd holnap bepótolunk. A valóságmás volt, a két fából együtt sem telt volna ki a norma,de a megcsavart törzsű fák nehezen hasadtak és lassanhaladt a munka.

A gyorsan múló időben hordtuk a hasábokat a ra-kásba. Nehezen vonszoltam magam, hihetetlen súlyos-nak éreztem minden fahasábot. A távoliakkal többszörmegpihentem, hogy erőt merítsek egy újabb lépéshez,mert már minden energiámat feléltem. Szinte önkívü-letben jöttem-mentem, és amikor átbuktam egy ágon,nem volt már erőm felállni.

Péntek is lerogyott a hóba.Megdöbbentem. Valami belső félelem fogott el.

Szétment a kötőanyag, amely eddig összetartotta a hi-temet. Péntek hideg kezébe kapaszkodtam. A nyáronmég együtt bizakodtunk az asai kovácsműhelyben,

126

most a salasovai erdőben, egy farakás tövében, re-ményvesztetten elsírtuk magunkat. Ott volt a végzet azerdőben, a fagyos falevelekben, a fahasábokban, ame-lyek szanaszét hevertek a hóban.

Elvesztél – gondoltam –, ha fejet hajtasz.Bármilyen reménytelen volt is a sorsom, eddig soha

nem vesztettem el a hitemet. Mindig hittem egy várat-lan, kedvező fordulatban, amely kivezet innen, de mostúgy tűnt, hogy lehetetlenben reménykedem.

Rettegve néztünk egymásra, mi lesz ha nem tudjuk atatárt meggyőzni, hogy holnap jobb fát választunk ma-gunknak, amiből kilesz a norma. Tegnap is a fejét csó-válta. Morgott valamit a normáról, a tűzről, a túl vastaghasábokról, de maradt minden a régiben, a norma felétsem értük el. A régi farakásokban csupa fenyő volt,meglátszott volna, ha a nyírfával keverjük, ezúttal nemlehetett a lebukás veszélye nélkül a sokszor beváltmódszerhez folyamodni. Máskor sikerült az azelőttivágásból átlopni egy-egy hasábot, hogy pótoljuk a kí-vánt famennyiséget. Ez most lehetetlennek látszott.

Minden ellenünk esküdött, a két vékony, göcsörtösnyírfa, a vastag hótakaró, s a kérlelhetetlen tatár, aki hafeljegyzi nevünket, ma nem vacsorázunk. Elmarad azupa, a kása, a halfej, a déli és az esti kenyéradag. Azéhség arányában elfogy az izmok ereje és lassan velüksorvad az akarat.

Amikor az első télen a karantén ablakából elnéztemaz erdőről csoszogva, imbolyogva megjövő favágókat,amint kullogtak csepegő orral a zónába, arra gondoltam– nézd, hogy elhagyják magukat.

127

Most aztán megértettem mindent, amikor én is le-gyengültem, hogy képtelen voltam átlépni egy faágat.Most minden megvilágosodott.

S akkor feltűnt a tatár szikár alakja, amint rövidbundában, füles prémsapkában és nemezcsizmában, apuha vastag hóban lassan közeledett.

Aztán, mint oly gyakran, amikor az ember mély-pontra jut, váratlan fordulat következett. Amikor márazt hittük, hogy mindennek vége, az idő kereke hirtelenestére fordult és elért hozzánk a fák tompította sípszó,amely a munkanap végét jelezte.

Sorakozó… ó… ó … jött minden irányból ez a zeneikáprázat, és indulni kellett a zónába. Az őrök sorakozó-ra tereltek, nekik is elég volt egész nap a fagyban. Ilyenhirtelen lett vége a salasovai favágásnak, és kezdetétvette fogsági életemnek egy új szakasza.

Az élet szeszélyes dolog. Néha rád mosolyog, más-kor hátat fordít, és tükrében látod, hogy milyen töré-keny vagy. Ha elfordul szétesel, mosolyától erőrekapsz, és beborít a remény jótékony takarója. A visz-szatért remény érzete feszítette a zónába tartó léptein-ket. Gyorsabban mozogtunk, s bár elgyötörten, de mais befogtuk magunkat a szánba és húztuk a fát a kony-hára.

A szán nyomát hó fedte be és beleveszett a fáktólcsonkított, végleg elhagyott salasovai erdőbe…

Másnap elindítottak ismeretlen irányba, emlékeztet-ve, hogy minden változás váratlanul jön, és más iránytszab az élet menetének. Jött egy pillanat és mindennekvége szakadt: bánatnak, normának, favágásnak.

Elpattant a salasovai kínok fonala.

128

Szent Lajos király hídja

Reggel a szokásos procedúra: sorakozó, számbavé-tel, toporgás, aztán elindítottak. Élelmet nem adtak azútra, és nem közölték, hogy hova hajtanak.

Menjünk csak, menjünk bárhova – gondoltuk –,csak az erdőtől szabaduljunk. El minél messzebb, hírétse halljuk többé az erdőnek. Akkor még nem is sejt-hettem, hogy milyen szerencsém lesz egy másik erdő-ben.

A hegyen át, keleti irányba haladva a folyó völgyébeértünk. Ebből már láttuk, hogy nem Asába visznek.Valahogy kiszivárgott, hogy a minyári hadiüzembenfogunk dolgozni. Ezt nagy örömmel vettük tudomásul,s csak azt kívántuk, hogy igaz legyen, hogy könnyeb-ben megbirkózzunk a szigorú faggyal.

A mindkét oldalán fenyvesektől védett folyó jegénhaladtunk. Lovas szánok húztak el mellettünk. Szerel-vény igyekezett nagy füstfelhőt eregetve Szibériába. Afolyó szemközt folyt a vonattal, tőlünk balkézre, azontúl a havas hegyoldal látszott a tegnapi irtássávval.

Fehér homály fedte be az eget és elnyelte leheletün-ket. Elállt a havazás, szigorodott a hideg. A fúvó szélseperte a havat. Nagy tél volt az Urálban.

A folyó jegén, didergő emberek zúzmarás lovakathajtottak. A vadállati fagyban, bugyolált fejjel, oroszmódra, elnyúlva ültek a kasban, és valami meleg célfelé szaporáztak.

Reggel múltával a szél egyre szilajabb lett, felkaptaa havat, szórta, sodorta. Néha irányt váltott, belekapotta lovak sörényébe, szembefújta a havat, hogy arcunkra

129

fagytak a könnyek. A folyópart fái fehéren dideregtek,és zúzmarát pergettek a földre.

E fagyott világ felszínén caplattunk girhes sová-nyan. A konvoj nyomában haladtunk, iramánál jóvallassabban. A gyengékkel a sor végén botorkáltam.Mindenki inkább csontváz volt, mint egész ember.

Túl a hegyen a völgyben a folyó nagy kanyart vett,és a távolban kémények füstölögtek. A minyári hadi-gyár magasba nyúló, füstölgő kéményei mutatták azutat. A szélnek feszülve igyekeztünk mielőbb elérni aremélt melegbe. Minden más gondolat megdermedt afagyban, amint hangtalan küszködtünk előre.

Érzékelni sem tudtuk, hogy mióta vagyunk úton,amikor a folyó jobb partján hosszan elnyúlva, a hegyektövében feltűnt a város kontürje. A bal parton volt aláger, amit a várossal egy függőhíd kötött össze.

Amolyan Szent Lajos király hídja volt ez. Azt szá-zadokkal előbb fűzfavesszőből fonták az inkák Peru-ban, és a Lima és Cuzco közötti utat kötötte össze.Ezen a hídon ballagtam át másnaptól kezdve a hadi-üzembe a tizenkét órás műszakokba. Két véglet közöttimbolyogtam naponta, ahol az egyik oldalon a rabokvilága volt, a másikon az ún. szabadok világa. Ez aszimbolikus – most imbolygó – perui híd egy délbenleszakadt, és azok öten, akik éppen átmenőben voltak,a mélységbe zuhantak.

Miért történt ez éppen ezzel az öttel?Miért kerültem én erre az imbolygó minyári hídra,

ahol szinte elnyelt a fogság örvénye?Úgy látszik van valami sorsszerűség a világminden-

ségben, amely az ember életét irányítja, és aszerint va-gyunk rabok vagy szabadok.

130

Mások azt mondják, hogy sorsunk mozgatóerőit so-ha sem ismerhetjük meg, míg mások azt állítják, hogyhajunk szála sem görbülhet anélkül, hogy Isten ujja neérintené.

Kerestük a választ a miértre.Sok év eltelt, amíg mindent megértettem. A törté-

nelem adott választ a kérdésre. Ion Antonescu Románi-ájának történelme, az a véresen kegyetlen korszak,amelyre alig van példa más népek történetében, amikora más etnikumú ember rögeszmés megvetésnek ésgyűlöletnek volt kitéve. Az aljasságnak és a vad meg-vetésnek ez a filozófiája, még mielőtt Auschwitz meg-épült volna, megfogalmazódott a 19. század Romániá-jában. Vasile Conta filozófus23 egykor – az 1878-asBerlini Kongresszus idején – így szónokolt a zsidókromán állampolgárságát vitató román parlamentben:„Egy állam létezésének első feltétele, hogy polgáraiugyanahhoz a fajhoz tartozzanak.”

Íme a válasz egy későbbi korban, de ugyanezengondolat szellemében:

1944. október 11-én hajnalban, a szovjet haderő vé-delme alatt Kolozsvárra besurranó honfitársaink, aSzovjetunióba való deportálással szerettek volna a ma-gyaroktól megszabadulni. A deportáltak nagy részeaztán el is pusztult a szovjet lágerekben.

E népirtás kiagyalóit és végrehajtóit soha senki nemvonta felelősségre.

23 Conta, Vasile (1845–1882), román filozófus, a iaşi-i egyetemen a

polgárjog tanára. Filozófiai tételeinek alapja az emberi lét determináltsá-gának „fatalista” elmélete. Politikai nézetei a nemzeti kizárólagosságalapján állottak.

131

Ahol Pilátus lettem

A minyári láger közvetlenül a híd mellett, a folyópartján álló pár barakkot jelentette. A hídon túl volt avasútállomás szénhegyektől körülvett épülete. Másnapreggel az imbolygó hídon kimasírozva a gyárba vittek,ahol egy vasakkal telehányt meleg csarnokban kötöt-tem ki.

Lárma, gépek zakatolása és gőzkalapács csattogásaközepette derékig meztelen emberek húzták-tolták azizzó fémtömböket a dróthúzó hengerekhez. Gőzkala-pács zuhant az izzó fémre és fröccsentette a szikrát afüstgáztól nehéz levegőbe. Ez lett a munkahelyem. Adróthúzó hengerekhez osztottak be.

Az izzó fém gyönyörű látvány, amint fokozatosannyúlik, vékonyodik, és az egyik orsóból a másikba csú-szik. Hosszú nyelű fogóval vártuk az izzó fémkígyókibukkanását, hogy azonnal elkapjuk a végét, aztán fél-fordulattal a következő henger szájába tegyük, amelymohón bekapta, és nyújtotta, vékonyította kétszeres,többszörös hosszúságra. Nem volt megállás, jöttek adrótkígyók szakadatlan, az egyik vége után ott volt amásik eleje. Résen kellett lenni, hogy kellő időben rá-csaphass a tűzkígyó fejére.

Egyedül voltam fogoly a csapatban. Gligor bá mol-dován volt, akivel románul beszélhettem, a többiek ve-gyesen, oroszok, baskírok, tatárok.

Amikor az oroszok megszállták Besszarábiát, sokmoldovánt deportáltak. Így került Gligor apó is azUrálba. Családjától nem jöttek hírek amióta újból Ro-mániához kerültek.

132

Ha letelt az idő és felváltottak a társak, egy csende-sebb zugba leültünk félórát pihenni. A társainkhoz el-jöttek néha a gyárban dolgozó asszonyaik, csak hoz-zánk nem jött soha senki. Ilyenkor a szó az otthoniakraterelődött, és kiöntöttük a rabságunk okozta bánatun-kat. Az öreg moldován is feltárta sorsát. A román idők-ben tehetős ember volt a falujában. A szovjetek ezeketmind összeszedték és távoli vidékekre száműzték, agyermekei a deportálás elől Romániába menekültek.

A moldovánok századokon át szenvedték a cári igát.Az 1828-as orosz–török háborúban harmincezer mol-dovánt fogtak igába, akik barmok módjára a társze-kereket húzták, mert: „Számunkra nem az a fontos,hogy kit fognak igába, barmot vagy embert, csak a pa-rancs teljesítése fontos”, válaszolt a cári kormány a til-takozásra. Így emlékeztették a moldovánokat a kétféleigazságra, és akkor megtudták, hogy ezek mindig más-más úton haladnak, és soha nem találkoznak.

Az öreg moldován révén teljes jogú csapattag let-tem. Délben együtt mentem velük a kantinba, aholmegajándékoztak egy-egy tányér levessel, kásával vagyéppen tányérjukban hagyott maradékkal. Intett és oda-lökte tányérját a falatnyi ennivalóval. „Kusej” (egyél) –mondta. Nagy erkölcsi töltete volt ezeknek a gesztu-soknak, és én igyekeztem munkámmal kiérdemelni jó-indulatukat. Sikeresen megbirkóztam a feladattal, mi-attam soha nem állt le a vonal, ami olyankor fordultelő, ha valaki nem kapta el idejében az orsóból kijövőszálat. Az intenzív tempó miatt az orsóknál félóránkénttörtént a váltás. Mégis iszonyú hosszú volt a látástólvakulásig tartó műszak, és iszonyú éhesek voltunk,amikor végre ebédet is vacsoráltunk a zónában.

133

Az éhség sugallta azt a gondolatot, hogy lopjak kiegy pokrócot a gyárból és élelemért eladjam. Reggelmagamra tekertem, de a sorakozón az őrök aznapmegmotoztak és lebuktam.

Este a nacsalnik24 elé vittek és megbüntettek.Arra ítéltek, hogy a műszak végén – már sötétben –

egy zsák szenet vigyek a hídon túli vasútállomásról akonyhára.

Vacsora után a szakácsoktól kapott zsákkal, egyszánkót húzva, átballagtam a minden lépésemre im-bolygó hídon, hogy elérjem a közeli szénhegyeket.Nagy halmokban állt a kőszén a vasúti pálya mellett,abból kellett egy zsáknyit válogassak. Itt minden esteúj barátokra leltem.

Számtalan gyerek szorgoskodott ott esténként ha-sonló céllal. Kezükön a körmök már mind lekoptak ésfeketék voltak, mint a szurok. Ezt látva kezdeti szoron-gásom feloldódott, majd egy csuvas fiú személyébenbarátra leltem, amolyan pártfogóra. Alex velem egy-idős lehetett – már 18 éves voltam – és valami főnöke atöbbieknek, a gyerkőcöknek, így engem is besoroltak abandába és szénkereskedő lettem. Amikor aztán nevetis adtak és Jurkának szólítottak, láttam, hogy befogad-tak, egyek voltunk a nyomorúságban, könnyen szót ér-tettünk egymással. A kaparászás szüneteiben tartottközös füstöléssel mutatták ki baráti érzelmüket. Euró-pai történeteket kellett meséljek. Ilyenkor alig haladt amunka. Amikor aztán megszűnt a mesék varázsa, mentmindenki a maga útjára.

24 Nacsalnyik – őr.

134

Egy este Alex azzal állt elő, hogy adjak el egy-egyzsák szenet a közelben lakó civileknek. Így esett, hogyhordani kezdtem a szenet és a civilek élelemmel fizet-tek, pár szem krumplival, csupornyi tejjel. A konyhán aszakácsok sem fukarkodtak, végül is pozitív ered-ménnyel zárult a büntetésem, és gazdagabb lettem aközös szénlopás élményével.

Nagyon jól fel tudom idézni most emlékeimet, hogyszinte érzem az alattam imbolygó híd reccsenését.Szurtos barátaimra is emlékszem, amint a sötétben ka-parásszák a szenet, és „bisztrej Jurka” – sürgetnek,hogy igyekezzem.

Csak lágeri társaim arcára nem emlékszem.Az éhség itt is kiszívta minden energiámat, a szel-

lemi erőt, amely nélkül az ember nem egyéb, csakcsont és hústömeg, és nem sugároz társai iránt semmimeleget. Pilátus lettem, hogy egyetlen arcot sem tudokfelidézni: Patkó, Páncél, a szakács Rákóczi… már csaka múlt homályába vesző arctalan nevek. Olyan voltam,mint tutaj az örvényben, és éreztem, hogy csúszok lej-jebb és lejjebb a körülöttem zajló zűrzavarban.

Kétféle életet éltem, egyik, amely a lágeri élet nyil-vánossága előtt zajlott, a másik, ami a létfenntartáskényszerítette apróbb stréberségekben jutott kifejezés-re, és a becsületnek a hite távolodott tőlem.

A munkanap órái a gyárban nehezen teltek, a percekóráknak, az órák napoknak tűntek. Éjszaka bódultálomba merültem. A hengersor csontjaimról az egészhúst lefosztotta. Halom bőr lettem, beesett arc, denevérfülek, és akkor egy komisszió nyomán kidobtak agyárból és vasúti munkára irányítottak.

135

Vonultak Minyárból a szerelvények, vitték a hadi-technikát a frontra, vágtattak a vonatok tankokkal meg-rakódva. A talpfák elnyűvődtek, a sínek meglazultak azéjjel-nappal rohanó szerelvények súlya alatt, de a kato-navonatoknak menni kellett.

Vasúti pályamunkás lettem, talpfákat cseréltünk azelhaladó vonatok közötti szünetekben. Zúzott kőveltömtük ki a sínek alatti üregeket, igazítottuk a vibráci-ótól megcsúszott töltést, síneket cseréltünk a tavasziidőben. Gyorsan elsajátítottam a fogásokat, a talpfákbaverni a sínrögzítő szegeket. Előbb Adorjáni Dezső jo-gászdoktor volt a segédem. A doktor úr szüntelen ret-tegett, hogy a szeg mellé verek, aztán ha rácsaptam averőt, a szeg a rossz kontra miatt fütyülve repült a le-vegőbe. Barabás tanár úr nem rettegett ugyan, hogymellé csapott a szegnek, ő szüntelen a kenyérmorzsákatkereste a zsebében, aztán ha elrepült a szeg, kezdhettükelölről az egész műveletet.

Lassan, de beletanultunk a vasútépítésbe. Jogász, ta-nár, cukrász, diák vasutat épített Minyárban, és a fel-ügyelők hajszoltak, hogy kellő időre nyitva legyen apálya.

A szükséges talpfákat Sulajából hoztuk Minyárba.Itt megy át a transzszibériai vasútvonal. Ezen a tájonvolt ama híres oszlop, amely elválasztja Európát Ázsi-ától. Mi az innenső oldalon álltunk, s az oszlopon túl,lépésnyi távolságra volt Szibéria, amely roppant telei-vel mélyen átnyúlt az Urálba.

Szibéria félelmet keltett bennünk a telei, másfélenövényei, s a közelsége miatt. Olykor olyan hírek ke-ringtek, hogy elvisznek innen a jakutok földjének szén-és aranybányáiba, a mínusz hatvan fokos hidegbe.

136

Olvasmányaim fogolytörténetei a félelmetes Szibé-riát idézték fel képzeletemben, a „Szibériai garnizon”hőseit25, Rachanova Csekáját, és az itt kivégzettRomanovokat, akiket Jekatyerinburgban a minyáriszovjet katonák őriztek.

Mindez félelmet keltett.Amíg a sulajai vasútállomáson várakoztunk a csat-

lakozásra, megérkezett az irkutszki személyvonat. Bá-mészkodók hada vette körül a zsúfolt vonatot, ugyanisitt mozdonyt cseréltek és javításokat eszközölt a sze-mélyzet.

Karnyújtásnyira voltunk a különös vonattól, és agőzt eregető mozdonyuk mellé húzódva álltunk a jómeleg páraködben és figyeltük a szétszéledő utasokat,akik a forróvíz-csap körül kipitokért tolongtak, ami acsájához kellett.

Az irdatlan távolság és az egészségügyi megfontolásírta elő az állomásokon a nélkülözhetetlen vízforralókazánokat, amelyek szüntelen ontották a forralt vizet,amit ők kipitoknak neveztek, és egy kis cukorral éde-sítve csájának mondtak.

A teaivás szokását az oroszok a kínaiaktól vették át.Évezredekkel előbb – Kínában – megfigyelték, hogy ateaivók ritkábban betegedtek meg vérhasban, mint avízivók. Mivel ez a szörnyű betegség rengeteg embertelpusztított, a kínaiak áttértek a teaivásra. A néphit atea gyógyító erejének tulajdonította ezt, az igazságazonban az, hogy a forralt vízben elpusztultak a kór-okozók. Az oroszok a vasutak mentén ilyen vízforraló

25 Szibériai garnizon – Markovits Rodion (1884–1948) több nyelvre

lefordított híres, első világháborús „kollektív riportregénye” (1927).

137

kazánokat telepítettek, ezekből itták a kipitokat az uta-sok.

Az álló szerelvényt most ellepték az alkalmi árusok,akik tejet, vajat, pirogot, mahorkát kínáltak az utasok-nak. Az elmaradhatatlan napraforgómagnak is nagykeletje volt az utasok körében, amit majd vég nélkülrághattak a hosszú úton, a Sárga-tengertől Moszkváigtartó lassan múló időben.

Leálltunk a munkával és a zsibvásárt figyeltük.Vad hangzavar töltötte be a teret, ordítozó társaság

vásárolt, kínálta a portékáját és alkudozott. Egy nagykeblű hölgynek fehér zománcú európai bilibe tejet ön-tött az árus, amikor visszatolatták a mozdonyt a vonatelejére, és az hosszan sípolva elindult. Néztük és elkép-zeltük, hogy mi is elutazunk.

Egy idő után a kerekek csattogása felvette a moz-dony diktálta ütemet, és mind messzibbről hallszott akattogás, egyre kisebb és kisebb lett a vonat, aztán el-tűnt a messzeségben, vele ment a lelkünk, s a moz-donyfüst szárnyán eltűnt a végtelenbe.

Amikor e röpke epizód okozta fájó érzések elültek,felvettük a munka megszokott ütemét. Csörömpöltek asínek, csattogtak a kalapácsok, és kiabáltak a felügye-lők, hogy ne lankadjunk.

A kolhoz

A fogolytapasztalat már megtanított, hogy itt min-den változás hirtelen jön, egyik pillanatról a másikra.

Másnap egy távoli kolhozban ebédeltem.Lágy szelek fuvallatában érkeztünk meg. A félel-

metes téli idő tovatűnt és az ébredő élet tavaszi zsongá-

138

sa vette át a helyét. Tavaszi zsongás áradt a földeken,mozgott az élet, minden ami a télen meg sem moccant.A fák ereiben nedvek keringtek, az elvetett magvakkirügyeztek, és zöld ruhát vett fel a természet.

E parányi szigeten pár faház szomorkodott a májusiidőben. Egy asszony jött ki a házból, az udvaron tüs-ténkedett, egy gyerek egészen közel jött és bámulta asok idegent.

Valami azt súgta, hogy itt jó dolgunk lesz. Nem voltdrótkerítés, őrség, lágerzóna. Szikrázott a napfény aházak felett, árnyékot vetettek a sövényből font keríté-sek. Mezei illatok terjengtek a levegőben, érzett a fel-szántott föld bódító illata. Madarak kergetőztek a leve-gőben…

A festői helyen talált kolhoznak nem volt más neve.A táj keleti irányban lankásan lejtett, majd dombok kö-vetkeztek, ahol földút kanyargott a távolban látszó erdőirányába.

Magányos ház állt a gazdasági épületek mellett, ab-ban helyeztek el. Előttünk egy német csoporttal jöttKovács bácsi, a kolozsvári gyomorfekélyes postai le-vélkihordó. Már kibogozhatatlan, hogy keveredett Ko-vács bácsi egyedüli magyarként a németek közé. Azélhetetlen ember reakciója néha érthetetlen.

Amint meghallottuk, hogy van itt egy beteg„ungarn” siettünk megkeresni. Amikor rátaláltunk, ottguggolt egy rongygomolyag a szabad tűz mellett egyfüstös csajkára vigyázva. Feleszmélt a magyar szóra.

Hosszú vékony nyakon kis fej, nagy szájból kivilla-nó aranyfogak, sápadt sovány arc, denevér fülek, só-várgó tekintet.

139

– Kovács vagyok Kolozsvárról, postai kézbesítő –mondta, szomorkás vidáman a magyar szóra reagálva.Az öregnek recsegő hangja volt, mint amikor öregetalakítanak a fiatal színészek, hogy elesettebbnek tűnjöna szereplő.

Az első nap krumpliültetésen dolgoztunk. Nagyhalmokban állt a kiültetésre váró krumpli a földeken.Délben megfőzhettünk egy-egy csajkával magunknak,a falusiak is azt fogyasztották. Később az erdőben bo-gyókat eszegettünk és mindenféle ehető növényeket.

A kolhoz apró termetű lovacskái is biztosan bogyó-kon éltek, olyan girhesek voltak, csupa sovány testűvalamennyi, de azért a munkában virgonckodtak. Ilyengirhes lovakkal vontatta fogattal hordtuk ki a krumplita földekre, aztán beálltunk mi is a barázdába, hogy mi-előbb végezzünk az ültetéssel.

Megmozdult minden, amiben csak lüktetett valamiélet, egyetlen cselekvés volt a vidék. A brigadérosok isvigyáztak, nehogy elhenyéljük a drága időt. Korán reg-gel barázdába hajtották az embereket, húztuk az igát,lovaikkal együtt, látástól vakulásig. Sietni kellett a ve-téssel a későn jött tavasz miatt. „Ha nem fagy szeptem-berben, lesz krumpli bőven” – mondták a helybéliek, éshajtás nélkül is igyekeztek.

A langyos szelek vitték a napokat, egyiket a másikután. Hétfőre virradt, szombatra esteledett, és csak ál-dottam szerencsémet, amely erre a békeszigetre vetett.Nagyon reméltem, hogy itten kihúzom a nyarat és jókondícióban nézhetek egy újabb tél elébe.

Amikor végeztünk a vetéssel, szántani küldtek, atraktorosnak lettem a segédje. Könnyű munkám volt,nem igényelt semmilyen szakértelmet a traktoros szó-

140

rakoztatása. Amikor a dűlő végére értünk, a traktorosfeltolta a sapkát izzadt homlokára, és leálltunk szivar-nyi időre, s egy kis csevegésre, aztán megindultunkvissza és új barázdát fogtunk a porhanyó földben.

Barázdabillegetők kutatták a szántást, és lepkék ker-gették egymást a kékesen csillogó barázdák felett. Pec-kesen lépdelt a vetési varjú és felcsipkedte a barázdábóla zsíros férgeket.

Traktorfüst, lepkék és csicsergő madarak vettek körül.Az előttünk érkezett németek egy része a téli verem

építésébe kezdett. A szigorú telekre való tekintettel avermeket itt mélyen beássák a földbe és oldalait kibé-lelik fenyőrönkökkel, amit egymástól erdei mohávalszigetelnek. A szükséges rönköket a közeli erdőbenkellett kivágni. Erre a munkára négy magyar társammalegyütt engem is kijelöltek, a többiek, vagy húszan, né-metek voltak, és Iván Kuzmics veterán frontharcos voltaz értünk felelős őr és mester egy személyben. Kuz-micsot Európában érte a háború vége, tapasztalta, hogyott szabadon, jólétben élnek a népek. Látszott, hogy aháború eléggé megviselte, üstöke már szürke volt, mintaz út pora, a háta meghajlott az évek súlya alatt, s magais elnyűtt, mint minden körülötte. Katonasapkát viselt,pufajkát meg lágy szárú csizmát, és a vállán valamifegyvernek látszó tárgy fityegett. Tekintete a megértőember fényeit szórta környezetére. Később szükségünkis volt erre a megértő jóindulatra.

Gyalog indultunk neki az erdőnek. A földúton ha-ladva egy sekélyes vizű patakhoz értünk, rozoga fahídvezetett át rajta. A patak partját mélyen a víz tükréigérve benőtte a dudva. A csendesen folydogáló patakrólnem hittük volna, hogy egyszer úgy megduzzad, hogy

141

elviszi a hidat, de rövidesen rácáfolt erre a könnyelműhiedelemre.

A híd túloldalán Kuzmics pihenőt rendelt el, és szi-varozni kezdett. Mi is rágyújtottunk és letelepedtünk azárokpartra. Békazene színezte a csendet, és szivarfüstgomolygott az enyhe levegőben.

Körülnéztem, hogy tájékozódjam ebben a messze-ségben.

Láttam, hogy az út innen elágazik. A távolban házakkontúrjai látszottak és egy lovast láttam abból az irány-ból közeledni.

– Mi majd balra tartunk – közölte Kuzmics –, a pa-tak mentén, az úton érünk az erdőbe.

A távolból jött lovas közben elérte csoportunkat. Azút pora belepte ruházatát, a tarkójára tolt sapkáját, lá-bán a csizmát, de az arcát is.

– Prrr – így a lónak és illő távolságra megállította.– Plennij? Foglyok? – kérdezte.– Plennij, foglyok – mondta Kuzmics.– Nyemci?– Nyemci!– Dobre – felelte amaz, ami jóváhagyást jelent. –

Dobre – ismételte, és nézi a háborúban legyőzöttnyemciket, aztán hirtelen Géza kezére mutat.

Megértjük, hogy a gyűrűt akarja.Géza inti, hogy szó lehet róla.– Za sto? – kérdi az idegen –, mit kívánsz érte?Géza mutatja, hogy mahorkáért cserélne.A lovas meglóbál egy mahorkás zacskót és sercint

egyet a földre.Nem sokat alkudoznak, cserélnek.

142

Heverészünk még egy ideig, jutott idő egy közösszivarra is az idegennel, aztán felcihelődünk, és elin-dulunk az erdő irányába. A lovas is felpattant a lóra, s arézgyűrűt nézegetve, ügetésre fogta.

A csoszogó lábak porfelhőt kavartak, amely utánukúszott a levegőben, aztán lassan rászállt az utat szegé-lyező zöldellő zabtáblára.

Az erdőbe érve egy tisztáson letáboroztunk, és ne-kiláttunk elkészíteni a szállásunkat. Ágakból, szénábólkalyibát rögtönöztünk. Én az új munkatársammal, acsíkmenasági Váncsa Gézával laktam. Mellettünk voltaz egri Magyar Lajos és Nagy Sándor kalyibája.

Alig készültünk el a szállásunkkal, este lett és kitörta vihar. Villámlott az égbolt, s a nyomában megeredtesőben elázott minden. Sokáig dideregtünk a feltámadtszélben a tábortűz mellett, mert a hidegtől nem jöttálom a szemünkre. Kuzmics közben járta a szállásokatés egy-egy nyicsevóval próbálta emelni a vihar tépáztamorálunkat.

Reggel kiderült, hogy a megáradt patak megrongáltaa rozoga hidat, amely eddig a szállítás folytonosságátbiztosította. Két napi munkával alkalmas műalkotásthoztunk létre. A munkának Géza volt a hőse. Addigvéste, faragta, ékelte a fákat, amíg a régi és az új híd-elemeket biztonsággal egymáshoz illesztette. Elkészülta híd – most Géza hídja.

A közös munka összerázta az embereket. A munká-ban Kuzmics is felengedett, elmondta, hogy a fronttaljárt Európában, és látta, hogy ott szabadon és jólétbenélnek az emberek. Sokan közülük, akik megjárták afrontokat, meglátták a másik világot, amit eddig előlükeltagadtak, és nem tudták többé elfeledni, amit láttak.

143

Belélegezték a nyugat levegőjét, és már nem tudtakvakon hinni, hogy minden úgy van jól, ahogy itthoncsinálják.

Másnap nekifogtunk a favágásnak. A kitermelt rön-köket autó vitte a kolhozba. Gézának én voltam a párja.Kemény székely legény volt a párom, mindent tudott afáról, amit tudni kellett egy erdei munkásnak. „A fákvilágában nőttem fel a messzi Csíkországban – mondo-gatta. – Szeretem a terpentin illatú fenyőket. Háromilyen fenyő – mutatott egy közelben magányosan állósudármagas fára – állt a szeretőm háza közelében” –mesélte. Esténként aztán, a tábortűz mellett emlékez-tünk a szép székely lányra, akit Géza fenyői mellől fújtaz uráli szél emlékezetünkbe. Parázsló szempár jött előa tűzből, sütött ránk a lángból, s azt hittük, hogy az égőfenyőgally sercegése a szeretett lány kacagása. A felsé-ges nyári éjszakában, amikor a csillagok kiültek az ég-re, és az erdő hűs lehelete felénk sodorta a patak cso-bogását, régvolt történetekről fantáziáltunk.

Géza sokat vesződött velem, amíg megtanultam akellő fogásokat: nem rángatva húzni a fűrészt; nemerőből, csak lendületből csapni az ékre; lazán fogni afejsze nyelét, hogy ne törjön fel a tenyér.

A fák magasságát, árnyékuk alapján felmérni, én ta-nítottam. „Jól van, no” – ismerte el tudásomat; Gézánáligazibb bajtársam nem volt az Urálban.

Vidám tekintet, csillogó szemek, lomha járás, lapát-nyi tenyerek, egyenes beszéd… ez volt az én barátom:Váncsa Géza.

Tudtam, hogy jobb társra is akadhatott volna, de so-ha nem háborgott ügyetlenségem miatt, vagy hogy amunka nehezét ő kellett végezze. „Te csak tedd ki az

144

éket” – szólt hátra, aztán felemelte az irdatlan nehézsé-get, és a tengelyre tette, aztán a ló lehúzta a rönköt azútra.

Egy idő után megtanultam a fogásokat és már neméreztem magam haszontalannak. Egyre több hasznátvette a munkámnak, és összetartottunk jóban, rosszban.A közös munkában minden nap tanultam valami hasz-nosat. Megtanultam hogy kell a tüzet sokáig ébren tar-tani az erdőben: „Két egymás mellé helyezett tuskó so-káig izzik – egész éjjel –, három tuskó azonban élénkenég, és gyorsan kioltja” – mondta és a tapasztalásbólmerített tudással oktatott ehhez hasonló tudnivalókra.

A munka szünetében lovaink legelésztek, falánkmohósággal rágták a dús erdei füvet. Amint tőlünk tel-lett, nem hajszoltuk őket a munkával.

Miután a kellő számú rönköt a lovakkal lehúzattukaz útra, hogy ott felrakhassák az autókra, szabadon kó-ricáltunk az erdőben. A baj – később – abból eredt,hogy kerestük a jóban a jobbat, amihez a könnyelmű-ség van a legközelebb. Az igazság az, hogy elbíztukmagunkat, és visszaéltünk Kuzmics jóindulatával.

Az erdőben kóricálva találkoztunk az ott dolgozófalusiakkal, akik szintén favágók voltak. Miért ne se-gítsünk nekik a favágásban? Ígérték, hogy élelemmelviszonozzák a segítséget. Munkaidő után bementünk afalusiak szektorában kijelölt irtássávba, és estig vé-geztünk pár köbmétert.

Egy nap kapcsolatunkban új fordulat következett be.Úgy emlékszem, hogy nálunk pünkösd napjára esett,amikor falujukban meglátogattuk favágó barátainkat.

Amikor megérkeztünk a megadott helyre, össze-gyűlt a falu apraja-nagyja bámulni bennünket, európai

145

embereket. Úgy méregettek a gyerekek, mint majmokatszokás az állatkertben. A felnőttek csak tartózkodó kí-váncsisággal közeledtek.

Anyókák hozták a rengeteg élelmet, és kínáltak:„kusej ribjáti”, egyetek gyerekek, és sopánkodtak so-ványságunk felett. Egy másik ismerősünk is beinvitálta házába, és itt is kínáltak. A kíváncsiskodók mellénktelepedtek és különösen az idős asszonyok az otthoni-akról kérdezgettek. Kíváncsiságuk fiatalságunknak isszólt, de elszigeteltségüket is tükrözte. Nagy eseményvolt a faluban a két idegen.

Akkor úgy éreztük, hogy közel kerültünk az itteniemberekhez, akik valamennyien – látszólag – egy nagycsaládot alkottak. Az emberek a nincstelenségben ösz-szeforrtak. A hit is – muzulmánok voltak – összefogtaőket, és a hagyományok ápolása azt az illúziót keltette,hogy apáik óta semmi sem változott életükben. Le-győzték a hideget, a rendszer jellegéből származó kilá-tástalanságot, művelték földjeiket, éjt nappá téve ro-botoltak, s még boldognak is látszottak, amint jószívvel adakoztak.

Búcsúzáskor egy bárányt is kaptunk ajándékba. EztGéza vitte a nyakába dobva, én a sok holmit egy zsák-ban cipeltem. Az úton megálltunk, mert hánynom kel-lett, mert úgy bezabáltam, hogy fulladoztam. Meg-könnyebbülve leültünk pihenni a partszegélyre. Egyideig még elnéztük a mozdulatlanul lebegő fellegeket,aztán emlékezni kezdtünk a valóságra és elindultunk azerdei szállásunk felé. Az erdőben a már megnyúzottbárányt másnapig elrejtettük az avarban.

Este a szállásunkon társainkkal testvériesen meg-osztoztunk a szerzeményen, és jóllakottan tértünk nyu-

146

govóra, de gondolatban már készültünk a másnapi la-komára.

Korán keltünk, amikor körös-körül még minden avirradat előtti álmát aludta. Mentünk a harmatos fűbensötét nyomokat hagyva magunk után, amíg megtaláltuka rejtekhelyet. Keressük a bárányt, de semmi… eltűnt,csak hűlt helye maradt, de láttunk más nyomokat aharmatos fűben. A nálunk serényebbek lábnyomaimentén keresve találunk egy másik rejtekhelyet, és lámott a bárány, egy nagy halom krumpli mellett. Kirá-moltunk mindent.

Vártunk… Egyszer csak jött. Magas volt, sovány,bibircsókos orrú, hosszú állkapcsú, lópofájú. Egy-kettőt szipogott mielőtt megszólalt: „Fleisch” – mondtaés a hús egy részét kívánta, aztán elment, de állandóana közelben ténfergett. Éreztük, hogy nem lesz ennek jóvége, mert feladással is fenyegetőzött. Eldöntöttük,hogy nem engedünk a zsarolásnak, és találkát adtunkdélutánra az erdőben.

Egy forrás közelében zajlottak le az események, amikésőbb az erdőből való távozásunk oka lett.

Amikor emberünk a kitűzött időben megjelent, Gézaazonnal nekiment, és német–orosz keveréknyelven or-dibálni kezdett: „Fleisch nádá? Fleisch nádá!” – kia-bálta és a németet fojtogatni kezdte. „Nye nádá, nyenádá!” – kiabálta vissza a meglepett ember és Gézamarkából szabadulva eltűnt az erdőben.

A történtek után megfőztük a birkagulyást és mi-közben rotyogott a privát koszt a szabad tűz föléakasztott vederben, röhincsélve kielemeztük a történte-ket. Alkalmas mozdulatokkal utánoztuk a szereplőket,aztán körbe ültük a vedret és degeszre ettük magunkat.

147

Az evészet terén hihetetlen produkcióra voltunk ké-pesek.

Pár nap elteltével, amikor már-már elfeledtük azelőbb leírt történetet, az eddig nyugodt erdei életünk-ben fordulat következett. Egy reggel a rönkszállító au-tóval jött egy „kiküldött”, mert feljelentés történt, hogya foglyok a falusiakkal trafikálnak.

Miután megbeszélték Kuzmiccsal a teendőket, ket-tőnket elővettek, és közölték, hogy kivizsgálás végettvisszavisznek a kolhozba. Elbúcsúztunk társainktól, ésbatyuinkat szorongatva előálltunk az indulásra. Amikorintettek, felszálltunk az autó platójára. Kuzmics ismellettünk foglalt helyet, a két idegen a vezető mellé afülkébe ült le. Háttal a jövőnknek, zötykölődve halad-tunk fejünkön egy súlyos váddal, és sajnálni kezdtükelpuskázott szerencsénket.

Amikor megérkeztünk, a kolhoz irodájába vittek,egy nagyobb terembe, ahol asztal volt középen és szé-kek. Körben pedig padok gimnyasztorkában ülő embe-rekkel, akik füstfelhőt eregetve szivaroztak. Vének ésmég vénebbek elé vezettek és a terem közepére állítot-tak.

Várakoztunk egy ideig, aztán mikor bejött egy na-gyon öreg ember, a többiek mind felálltak. Az öregnekhosszú lelógó szakálla volt, és lágy, simogató, jóindu-latra utaló tekintete. Intett és mindnyájan leültek. Miu-tán elhelyezkedett, intett Kuzmicsnak, aki hosszan adtaelő a történteket, elmarasztalt, hogy lopásra vetemed-tünk és az éhséggel hozta kapcsolatba, amit sokáig fej-tegetett. Elmondta, hogy becsületesen dolgoztunk, di-csérte Gézának a hídépítésnél tapasztalt szakértelmét.Rám mutatva aztán elmondta, hogy nem voltam kato-

148

na, nem harcoltam a hazájuk ellen. Az öregek bólogat-tak és kérdéseket tettek fel, és faggatni kezdtek, hogymifélék vagyunk, ha nem Fritzek, azaz németek.

Rendre kiderítettük, hogy vengerszkik vagyunk –magyarok.

„Vengriá, Budapest” – mondtuk, hogy jobban ért-sék.

„Ahá” – szólt közbe a szakállas öreg, akit olyantisztelet övezett, hogy felálltak az előbb, amikor belé-pett. – „Ahá, Ávsztriszkájá Impériá – szólt közbe. –Avsztro–Vengriá” – magyarázta a régmúlt időkre em-lékezve és a többiek megértőleg bólogattak.

„Avsztro–Vengriá” – ismételte és bele-belevágott azidőbe, az első világháborút magyarázta, amelyben ő isrészt vett, aztán visszazökkent a jelenbe, és a győzelemjelentőségét fejtegette, hogy most már vége szakad anélkülözésnek, a háború okozta szenvedésnek, hogyminden jó és rossz elmúlik egyszer. A jónak örülnikell, amíg tart, a rossznak akkor, ha elmúlik. A musz-limok erős hitével élt, „Isten akarata volt… és Istenbölcsen cselekszik…”

A kialakult légkörben Géza elővette a féltve őrzöttcsaládi fényképet és mutatta körben a véneknek a szü-lőket, testvéreket, akik sorra megnézték és megjegyzé-seket tettek a család tagjaira, a viseletre, az otthoniéletünkre.

Ezek az egyszerű emberek nagyon jól megértettékitteni helyzetünket, amely a háborúval tört ránk, és ne-mes gesztussal siklottak át a történtek felett.

Amint felidézem a múltat, hogy a jót és a rosszatösszegezzem, felötlik bennem Kuzmics Iván neve, aki-ben volt annyi emberség, hogy kiálljon mellettünk. Ha

149

még tovább ások emlékezetemben, látom a jóindulatúvéneket, amint Avsztro-Vengriáról faggatnak, és mie-lőtt elengedtek, rendre megnézték a családi fényképet,aztán egy „láná”-val pontot tettek a történtekre. Látom,amint „dáváj zákurity”, nyújtották a mahorkás zacskót,és feloldódtunk a szivarfüstben, amikor már nem érzé-keltük a különbséget, hiszen őket is parancsra hajtottákmunkára.

Még beszélgettünk egy ideig az otthoni viszonyok-ról, és összehasonlításokat tettünk, elmondtuk, hogyCsíkországban is elfagy néha a krumpli szeptemberben.Emlékeztek aztán a régi időkre, amikor jólétben éltek,és szabadon mehettek földjeikre. Abba a reménybe ka-paszkodtak, hogy most, a győzelem után másképp leszminden, nem nélkülöznek többet, s ha az időjárás ked-vez, lesz krumpli bőven az épülő vermekben.

Reményeikbe ágyazva így bírálták önkéntelen arendszert, amely eddig a krumplit is porciózta, amelyapáik ösvényéről letérítette őket, ahol addig a hagyo-mányos jó úton haladtak.

Vigasztaltak, hogy most a háború végeztével a fog-lyokat elengedik, és hazatérhetünk Vengriába. Cse-vegtünk még egy ideig, aztán közölték, hogy holnap aközeli Kárpácsovára visznek, hogy ott dolgozzunk egyépítkezésen.

Így nevetett ránk újból a szeszélyes rabélet.

150

Kárpácsova

Másnap egy autó platóján Kárpácsovára érkeztünk.Itt transzformátorállomást épített egy Asáról kihelye-zett fogolycsoport, a torockói származású Fülöp bácsivezetésével. Erre a transzszibériai vasútvonal villamo-sítása okán került sor. A csoport szállása a vasútállo-más közelében volt egy magányos épületben, az őrize-tet is a vasút civil őrei biztosították, ami igenkedvezően hatott mindnyájunk hangulatára.

Munkahelyünk környéke a rendetlenség érzetét kel-tette az összevissza dobált kőrakások, árválkodó me-szesgödrök és szétesett homokbuckák látványa miatt.Rövidesen beilleszkedtünk a kis közösségbe, ahol sokrégi ismerőst fedeztünk fel. Rátaláltam a már elveszett-nek hitt Turzai Ferire, aztán Vincze Sanyi személyébenúj munkatársra leltem. Volt még egy kutyánk, amelyiknappal a szállásunkat őrizte, éjszakára pedig az ajtónkelé heveredett.

Jól kezdődött… Velünk együtt megjöttek az elsőotthoni válaszlevelek. Én márciusban közöltem szüle-immel, hogy élek. Most értesítettek, hogy apám is sze-rencsésen megérkezett. Nézem, cirill betűs címzés,szovjet bélyeg, moszkvai pecsét, más mint a többiek.

Pár évvel később tudtam meg a részleteket. Apámmegkért egy szabadságolt katonát, aki Moszkvábanfeladta a nekem szánt levelet. A körülményeket ismer-ve elgondoltam, hogy bátor egy ember lehetett az isme-retlen.

Sírva olvastam az otthon üzenetét, amellyel rám ta-lált a remény és sok más emberi érzelem, amiről azthittem, hogy kivesztek belőlem, mert egyre jobban el-

151

vadultam, már nem vallottam Konfucius hitét, aki atisztességet és az erényt hirdette, inkább az ellenkezőjéthittem, és saját törvényeim szerint éltem, leszoktam aszeretetről.

A kárpácsovai levél nyomán feléledtek az emlékek,és még élénkebben láttam, hogy milyen nyomorúságbacseppentem. Annyi minden jutott eszembe: az ottho-nom, a háború, a bajtársak, akik már nem éltek, és asorsom, amelyben ezek ellenére sok szerencse társult alágerekben. Elalvás előtt hosszan bolyongtam a múlt-ban, ahol szilvalekváros és töpörtyűpogácsás illata volta hajdani gyermekkornak.

Elgondolkoztam az elkövetett stréberségek felett ésmegfogadtam, hogy pontot teszek ezekre, bár kétsé-geim támadtak, de mégis hittem, hogy az éhség okoztakényszer nem lesz erősebb. Úgy hittem, legalább pró-báljak meg azzá lenni, amivé lenni szeretnék. Ez volt alegtöbb, ami akkor tőlem kitellett, mert bizony rövide-sen meg kellett újítani ezt a fogadalmat. Az alávalóságszilárdan ült megingathatatlannak tűnő trónusán.

Sok utat jártam végig az uráli lágerekben, ahol fel-váltva hittem és hitetlenkedtem. Éltem városban, erdő-ben… gyászoltam, temettem. Koldultam, loptam, kira-boltam egy bakterházat, de a reményt nem adtam felsoha, és bár sokáig nem értettem az Isten szerepét alágerekben, mégis megmaradtam.

Hogyan csináltam? Sehogy! Azaz mégis volt valamimegtartó erő a legbenső énem legmélyén… Szabadvoltam! Volt egy magánvilágom, ahol a magam uravoltam, ahol szabadon gyászoltam, szabadon ünnepel-tem, és néztem a jövőbe, mert csak előrenéztem. Min-dig csak előre.

152

Nem mondhatom, hogy egyhangú volt az életem. Asors sokféle helyzet fürdőjében mártott meg. Az élettől– később – sok mindent kaptam ajándékba, sokszorujjászülettem. Sikereimet kudarcok ellensúlyozták,hogy el ne pimaszodjam, mert azért ez is megesett.

Az építkezéshez beosztottak többnyire kolozsváricivil ácsok, kőművesek voltak. A fát a japánok szállí-tották az építkezéshez.

Amíg együtt dolgoztunk, a japán ember sok érdekesvonását ismertem meg. Alkalmam volt betekinteni akonfuciusi elvekre épült társadalom világába, ahol aztvallották, hogy nincs egyenlőség az emberek közt, mertértékük igen különböző. A társadalom egy piramishozhasonlatos, amelyben mindenki alá van vetve valaki-nek, aki feljebb áll a lépcsőn. Mindenki tartozik szol-gálni valakit, gyermek a szüleit, az asszony a férjét, asapcsi (közkatona) a hancsónak (a feljebbvalónak) tar-tozik engedelmességgel.

A japán társadalom az alábbi elvekre épül fel:– Az alattvaló a sógunnak, az egész társadalom pe-

dig az isteni császárnak, a Tennónak tartozik teljes ésfeltétlen engedelmességgel.

– A tekintély őre a helyes, fegyelmezett, ünnepélyesmagatartás. Az érzelmek álarca az udvariasság; az ön-fegyelem megóv a szégyentől. Szégyent hozni a család-ra nagy bűn.

– Halálos bűn szégyent hozni a császárra.– A szolgálat alapja a hűség, amely az összes erköl-

csi törvény tengelye, mert ebből fakad az ősök tiszte-lete, amely évszázados hagyomány Japánban.

– A csatába induló harcosok mindig hagytak egyhajtincset hátra, hogy legyen mit elégetni, ha elestek. A

153

hamut aztán a sírjukra helyezték egy mélyedésbe azősök képeivel, és imádkoztak érte.

A kínaiak, ezzel szemben, az ősök tiszteletének másszokását honosították meg. A vallásos kínai inkábbmeghal, de nem engedi testét megcsonkítani, mertcsonka testtel ősei nem fogadják be a másvilágra. Akínai nem engedi magát amputálni, inkább meghal.

A japán katonával a fogságban is felmondatták aCsászári eskü öt pontját, amely ilyen figyelmeztetése-ket tartalmaz: „A kötelesség súlyosabb a hegynél, ahalál könnyebb a tollpihénél…”

Különös világot ismerhettem meg a szamuráj kódex,a busidó elvein nevelt japán katonákkal való érintke-zésben. Itt értettem igazán a kamikaze akciók erkölcsihátterét, amely a busidó halálra buzdító szellemébőltáplálkozott.

A japánok a mi szállásunkkal átellenben, egy széle-sebb réten sátrakban laktak, oda hallatszott esti karaty-tyolásuk. Amikor a csillagos ég fénye megvilágítottasátraikat, látni lehetett a szélben hullámzó zászlójukat.

A japán tisztek a fogságban is katonáikkal voltak ésmegkövetelték a fegyelmet. Reggel, amikor a FelkelőNap felkúszott a zászlórúdon, a japán tábor irányábólfelhangzott a himnusz, a kimigájó, és akkor mi is felci-helődtünk és igyekeztünk a munkahelyre.

Amikor aztán megszűnt a tájko binta, a dobolás,tudtuk, hogy elindultak a fatelepre, mi is nekiláttunk arendcsinálásnak, mert minden tótágast állt a munkahe-lyen. Igyekezni kellett, mert jöttek a japcsik a faanyag-gal, amit Fülöp bácsi és segédei ácsoltak össze. Gézabarátom és Vincze Sanyi a habarcsot hordta, én a keve-rőgéppel bajlódtam. Az internált moldován, tatár, vol-

154

gai német unottan falaztak, illesztették a téglát szélté-ben-hosszában egymás mellé a helyére. Nagy szivar-szüneteket tartva, lassan, de emelkedett az épület fala.

Igucsi

Szállásunkkal átellenben, a vasúti töltésen túl, eny-hén emelkedő domboldalon krumplitábla zöldellt.Több próbaút igazolta, hogy nyár végére egész jól be-érett. Amikor a hold átbukott a hegyen, az itt-ott csilla-gokkal pettyes égbolt védelmében indulhattunk akrumpliföldre. Amint a hold előbújt, az éjszaka világoslett, és ott ahol az ég alja a hegy pereméhez simult, ki-vehető volt, hogy emberek lopakodnak. A japánok jöt-tek abból az irányból. Mindig itt találkoztunk, és agyorsan elhadart – japánszki–germánszki kámerád,ruszki kaput – üdvözlése után ideges kaparászás, aztántűnés a zsákmánnyal a szélrózsa minden irányába, dehíre-hamvát sem láttuk soha valami őrségnek.

Mások még átsurrantak egy-egy kerítésen és meg-dézsmálták a veteményest. Feri bácsi a krumplit hagy-mával ette, a szalonnát melléje gondolom Gyuszika –mondogatta.

A lopott krumplit a szállásunk melletti elhagyott ko-vácsműhely tűzterében főzicskéltük. Ide tévedt be egyeste, majd állandó vendég lett egy kis japán fiú, akitvalaki Igucsinak nevezett el, és ez végleg rá is ragadt.

Amikor esténként Igucsi megjelent a motyóival,helyet szorítottunk neki is a tűznél, amit ő „domoárigátó”-val nyugtázott, így köszönte gesztusunkat,aztán a kézzel-lábbal való mutogatások következtek.Sok japán szót tanultunk tőle. Megtudtuk, hogy a binta

155

verést jelent. „Binta-binta” – mondta, és mutatta, hogya tisztesek, a hancsok veréssel is fegyelmezik őket.Olykor icsi-ni, azaz egy-két kisebb halat hozott aján-dékba, és „támádicsi kamerád” mutatott körbe a barát-ságunkra utalva, és mi ezt sóval köszöntük meg. Só –mondtuk, és akkor újból felderült a ferde szemű képe,és olyan mozdulatot tett, mintha trombitálna, azaz a sószó japánul trombitát jelent.

„Kámpáj, egészségedre”, Igucsi, köszöntük a halat.Lobogtak a tüzek a kovácsműhely tűzterében, főtt a

lopott krumpli a kotyolókban és a raktáros Lénárólfantáziáltunk, akit Igucsi ruszki mádámnak nevezett.„Mádám Léná” – így emlegette. Léna volt akkor mind-nyájunk kedvence. Amikor kijött az irodából, ahol abenzines ügyeket intézte, felragyogtak a fogolytekin-tetek és gyönyörűnek láttuk minden alkalommal.

Telt-múlt az idő, s eljött a nap, amikor erős szélkezdett fújni, éjszaka pedig az utat szegélyező nyírfákelhullatták leveleiket, aranytakaróként terülve el a fákalatt. Az égbolton hófelhők gyülekeztek és reggelre dérülte meg a tájat.

Fürge, körletünk hű kutyája is fázósan kucorgottkuckójában. Lehet, hogy a múló nyárról álmodott, vagya jóllakásról, vagy valami másról, mert talán megérez-te, hogy elválunk nemsokára, és búcsúzott a kásalefe-tyektől, amit olykor elébe vetettünk, amíg együtt vol-tunk a nélkülözésben.

Egy reggel aztán tehervagonra ültünk és platójárólintettünk búcsút Lénának, Fürgének, Igucsinak. Igucsirabsága is folytatódott és ki tudja mikor ért véget.„Sajonárá” – intettük –, viszontlátásra bajtársak, deIgucsi ott maradt, és nem tudni, mi lett a sorsa. Gyak-

156

ran gondoltam rá, amíg Asában voltam és hallani vél-tem izgatott suttogását: „Mádám Léná…”

Megérkeztünk Asába…Az őrszoba faláról a már ismert, nagy bajszú foglár

nézett ránk szigorúan. A szokásos huzavona után been-gedtek a zónába. A régi helyemen áporodott levegő,poloskák, emeletes priccsek…

A közelgő télre gondolva a melegebb felső helyegyikét foglaltam el, és Géza is mellém telepedett. El-helyeztük cókmókjainkat. A szomszéd elhúzódott, demondtam, hogy kolhozból jövünk, nem vagyunk tetve-sek. A falakon poloskák vérvörös nyoma sejtette a ránkváró rémségeket.

Siettem meglátogatni a kovácsműhelybeli barátokat.Nagy örömmel fogadtak, de Murzuk halálhíre mérsé-kelte örömünket, s az én visszakerülési reményeim iselúsztak. Nagyon letörtem erre a hírre, most már csakhagyományos szerencsémben reménykedhettem újra.

Egy ideig a közeli kolhozba jártam ki munkára, deromlott az idő, és akkor kihajtottak a gyárhoz tartozófatelepre. A beállott lucskos időben a nedves fákatosztályoztuk, ide a lágy fát, oda a tölgyet, és így szortí-rozva vittük a lepárlóba, ahol a fák kiizzadták nedvei-ket és elszenesedtek. Máskor, egy-egy napot a lepárló-ban kellett eltöltenem, ahol felügyeltem az alagsorikemencékre, vagy az izzó szenet tartalmazó vagonokatvonszoltuk ki az alagútkemence poklából az előtérbe.A meleg kemencék védelmében ritkán gondoltam aközelgő télre, amikor egy váratlan fordulat más iránytszabott életem menetének.

A szűk lágerkoszttól gyengülni kezdtem. Szeptem-berben szüntelen esett, havas eső hullott, hóval válta-

157

kozva. Estére rendszerint eláztunk, reggel úgy mentünkmunkára, és ott ránk fagyott a ruha.

Negyvenhat októberében olykor húsz fok alá is le-ment a szeszhőmérő mutatója, és mindenféle hírekkeltek szárnyra. Azt is beszélték, hogy a civileket elvi-szik innen. Valami feljavítóról és az onnani szabadulá-sunkról beszéltek. Ezek nyomán naponta törtem le,majd újból reménykedni kezdtem valami kedvező for-dulatban.

Munkaidő végén, karácsony estéjén, a nagy pillanatelérkezett.

Vacsoránk elköltése után közölték, hogy gyülekez-zünk az étkezdében. Vagy negyvenen gyűltünk össze.Ennyien maradtunk a Kolozsvárról internált civilek, atöbbiek – a kb. ötezerből – szétszóródtak a Gulág láge-reiben, sokan kidőltek a hajszolt munkában, megfagy-tak, éhen haltak vagy a hastífusz vitte el őket az elsőtélen, vagy számtalan más módon végezték be életüket,hogy még az emléküket is befedte az Urál hava.

Komisszió, fürdés, ruhavételezés… fejadag.A gondos számbavételt követően a raktárban új ru-

hákba öltöztettek. Ez még inkább felszította reménye-inket és a közeli szabadulás lázában készültünk az útra.Mindenki hitte, hogy valóban elengednek, hozták akatona bajtársak a leveleket és ígértük, hogy személye-sen visszük a címzettnek.

1946 karácsony estéje.Kivittek az asai vasútállomásra. Csordultig volt a

szívünk reménnyel, nem úszkált semmi aggodalombenne, amelyre gondolni sem mertünk. Sokáig vára-koztunk, vonatok mentek nagy zakatolással keleti ésnyugati irányba.

158

Csak jönne már az a mesebeli vonat.Aztán jött egy vonat és azt mondták, hogy ez a mi-

énk. Messziről látszott, amint Szibériának tartva, mintegy nagy fekete állat közeledett.

És akkor megértettük, hogy vége az ábrándos remé-nyeinknek.

Dermedtségünkből az őrök nógatása vert fel, akikelindítottak a kijelölt vagon irányába.

Úgy csoszogtunk a havas kövezeten, mint akik tá-volodnak életüktől.

159

Beloreck,a 7777. sz. láger

Na, fiúk…

Felcihelődtünk a kijelölt vagonba és elfoglaltuk he-lyünket. Csend borult ránk, mint egy átok. Rabságunkárnyéka vett körül a két mongolos arcú katona által őr-zött vagonban.

Megrándult a szerelvény, s az erdő hátrafelé kezdettrohanni a pálya mellett, amint az éj alagútjában eszeve-szetten száguldott a szibériai tájon.

Ránéztem a többiekre, de nem láttam, csak éreztemfélelmüket a sötétben. A jövő reménytelensége neheze-dett mindnyájuk lelkére.

Gondolataim a múltban ingáztak. A háborús rettegéselső jelei éledtek fel emlékezetemben: Október! Pe-regtek a fákról a nyári levelek. A csáni legelőn át me-nekültünk apámmal Kolozsvárra. Orosz repülők va-dásztak a menekülőkre. Apám fogta a kezemet észihálva követett. Arca hamuszürke, tekintete telve fé-lelemmel. „Elérünk-e” – kérdezte rettegve, hogy lába-mat találat érte. „Csak szilánk, nem veszélyes” –nyugtatom meg, hogy bírom az utat. Felértünk a domb-ra és egy mélyedésben megpihentünk. Visszanéztünk: amalom melletti akácosból felugatott a magyar légvé-delem és egy Rata bukfencet vetett a levegőben… Esté-re beértünk Kolozsvárra.

160

Az embergőztől zúzmarás ablakú vagonban társaimnémán szöszmötölnek. Azonosulok velük a hallgatás-ban és tovább szövöm az emlékezés színes takaróját,amíg a kerekek kattogása vissza nem zökkent a való-ságba.

Valaki megszólalt: Na, fiúk…Csak ennyit, de ebben benne volt minden.Az igazság vágya, az akarat, s a csak azért is, hogy

nem adjuk fel, nem hajtunk fejet a kényszer előtt,amely újból rátört életünkre.

A csöndben lassan felocsúdtak az emberek és elkez-dődtek a találgatások, hogy hátha jobb lesz.

Egész éjjel rohantunk, csak néha álltunk meg rövididőre egy-egy állomáson, aztán tovább robogott a vo-nat. Hajnalodott, amikor feltűntek Beloreck távoli fé-nyei. Nagy hópelyhek úszkáltak a levegőben jelezve,hogy tűrhetővé enyhült a hideg.

Reggel megállt a vonat a belorecki állomáson. Az őrnógatására kioldalogtunk a vagonból és felsorakoztunk.Félve körülnéztünk, hogy hol is vagyunk? Elképzelnisem tudtuk, milyen meglepetésben lesz részünk rövide-sen.

Az őrök elindítottak. Az addig számomra idegenBenedek mellé kerültem. A többiek előttem-mögöttemlépkedtek. A nagy vagány S. Géza, aki szakács voltSalasován, a mindig mosolygós Székely Attila; BarthaMiki a szeplős fiú; a nagy hantás Tóth; Lázár Béla, acukrász; Losonczi úr, a szobafestő és apró termetű só-gora; Mozer a sofőr; a két Vincze, Sándor és Pista; ahóstáti Vinci egyedül, miután apját Salasován eltemet-te; Turzai Feri Enyedről, aki később igazolta, hogy ér-tek a traktorokhoz; dr. Adorjáni Dezső és dr. Kovács

161

Zoltán tanár úr; Barabás Vilmos Székelykeresztúrról;Majchim Béla bácsi a leendő lágerführer; a langalétaMogyorósi Jenő és sokan mások, akiknek neve elenyé-szett az időben.

Fogolytempóban haladtunk, s az őrök nógattakgyorsabb menésre, amikor egy kanyar után feltűnt aláger szokásos kontűrje az őrtornyokkal. A belorecki7777. sz. láger kapujában voltunk. Várakoztunk egyideig, aztán beengedtek a zónába. Az őrszobától jobbraés balra elnyúló két hosszú barakkot láttunk. Ezekkelszemben egy másik épület volt, amiről kiderült, hogyaz a konyha és a fürdő.

A hideg, havas udvaron szokatlan külsejű alakokcsoszogtak a latrinára, aztán siettek vissza a meleg ba-rakkba. A szél himbálta a sínvasat, amit az előbb meg-kongattak, és éledni kezdett a láger.

Betereltek az ebédlőbe.Az ébresztőre beindult az élet, tódultak be a fog-

lyok, az első váltás reggelit vételezett, és az elénk tá-ruló látvány megdöbbentett. Néztük eltájolva, hogy miez a varázslat?

Lányoknak hívták a varázslatot, akik a semmibőlléptek életünkbe. A monda szerint Erószt is a semmiszülte, amikor szél kerekedett, s az fújta szerte a Világ-ba, hogy eljusson az emberekhez. Elbűvölt a látomás.

Azonnal körülvettek. A hír gyorsan terjedt, hogy újfiúk jöttek. Az ebédlőt betöltötte a lányok lármája, azújabb betódulók karattyolása, amely a reggeli végezté-vel sem szűnt meg, mert újabbnál újabb csoportok jöt-tek látni bennünket.

162

Kik vagytok? Honnan? Nem győztünk válaszolni aszámtalan kérdésre. Magyar fiúk Erdélyből… Ők né-met lányok Pomerániából…

Erdély?… Pomeránia?…Vizsgáztunk földrajzból, történelemből. Magyaráz-

tuk, hogy Siebenbürgen, és ők bólogattak, hogy értik,de csak később értették meg.

Pomeránia? Ez a föld az Odera, a Warta és a Visz-tula által határolt terület, amit északon a Balti-tengerzár le. Itt van Danzig, amit a lengyelek Gdansknakmondanak. Pomerániában van Thorun városa, itt éltKopernikusz, aki kimondta, hogy a Föld éppen olyanbolygó, mint a többi és azokkal együtt kering a Napkörül, amellyel megalkotta a modern asztronómiát. Ez-zel az emberiség belépett – 1542-ben – történelménekúj korszakába.

Ez a nap az ünneplés jegyében telt el. Miután kije-lölték a szállásunkat, folytatódtak az ismerkedések,estére már párok is kialakultak, hogy majdani elválásu-kig együtt is maradjanak. Engem a későbbi brigádomvett pártfogásba és körükben Iulius lettem. Olyan voltaz egész, mint egy derűs ünnep, karácsonyi hangulatotárasztott a barakkot betöltő fenyőillat. Az ének aztán,mint egykor a galamb az olajággal, reménnyel jött be abarakkba az egymásra talált emberekhez.

És a remény végig ott is maradt.

Vallomások

Rendre fény derült az egyéni tragédiákra.Ruth a pomerániai a Wirzitzki kerületben, Mohen-

seeben élt szüleivel, amely virágzó falu volt, hatalmas

163

csűrökkel, kőházakkal. A tehetősebbek németek voltak,a lengyelek szegényebben éltek, de nem annyira szegé-nyen, mint a környező lengyel falvacskák faházas la-kói.

Ezen az ősi, jámbor pomerániai vidéken éltek – lát-szólag – békében a lengyelekkel, ahol a tekintélye-sebbje büszkén vallotta magát németnek, holott – lehet,hogy ősei – lengyelek voltak. Jellemző, hogy sok né-metnek volt lengyel hangzású neve – Kaminski –, alengyelek közt sok volt a Putzger és más német hang-zású név. Évszázadok óta éltek együtt, miközben aKaminskik németekké, a Putzgerek pedig lengyelekkélettek. Történelmük a német lovagkor óta a bajszerzésés harag hosszú története, ahol az elnyomó nemzetipolitika lehetővé tette az egyéni és kollektív leszámolá-sokat. Ebben a légkörben jöttek vissza 1944 őszén alengyelek és elkezdődött a leszámolás a németekkel.

A német falvak lakossága mindenét hátrahagyvamenekült, és a Warta folyó irányát követve szaladtnyugatra, az Oderán túlra.

– A nagy zűrzavarban családunk szétesett, testvé-reim az anyámmal elértek nyugatra. Én az apámmalnapokig szekereztem, jártuk a vidéket körbe-körbe avisszatérés reményében, de jöttek az oroszok és elvet-tek mindent, szekeret, lovat, minden értékünket. Apá-mat elhajtották és a lovakkal együtt odaveszett, aztánrám tört egy szakasz orosz katona… Jöttek és jöttek ésmár nem éreztem rémületet, sem fájdalmat. Meghal-tam, de ezt csak én tudtam egyedül… – meséli az egyiklány. –Később beosztottak egy transzportba és irány…Beloreck…

Mások is a menekülésükre emlékeznek:

164

– Nyitott teherkocsikon menekültünk halálra fagyottgyermekekkel. Szél fújt, hó lepett be a nyitott vagon-ban…

– Fiatal lányok, asszonyok serdülő gyerekekkel me-nekültünk az oroszok elől – folytatja egy másik. –Amikor ezek beértek, a nőket megerőszakolták és újjá-építésre deportáltak.

Így meséltek és emlékeztek az átélt borzalmakra.Arról beszélnek, hogy soha nem térnek vissza szülő-földükre, Pomerániába.

Ez a század a háborúk jegyében telt el. Egymásratámadtak, és gyilkolták egymást a népek. BrunoLukasievitz a lengyel zsidóság kálváriáját meséli:„Amikor a németek harminckilenc szeptemberében le-rohanták Lengyelországot, bevonultunk a hadseregbe.Apámmal együtt számtalan zsidó katona esett el a har-cokban, akik a lengyel hadsereg egyenruháját viselték.”

Miután a németek bevonultak Varsóba, a legtöbblengyel zsidó, inkább bizakodó lévén, mint realista,úgy érezte, nem fenyegeti őket semmi és maradtak.Mások úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a Szovjet-unió – illuzórikus – biztonságába, amely időközbenbevonult lengyel földre és bekebelezte Lengyelországkeleti felét. Bruno is ezekkel tartott – és itteni barátai,Hase és Psisorka –, de miután a tiszteket a katyni erdő-ben lemészárolták, a közkatonákat a Gulág lágereibevitték.

A legjobbak ugyan látták a közelgő végzetet, még-sem voltak képesek tenni ellene. Sokan úgy hitték:„Utóvégre Európában vagyunk, nem az őserdőben.” Elsem tudták képzelni, hogy a 20. században halálra lehetítélni egy népet.

165

Nem… nem… ez lehetetlen!Sokan máig kételkednek a történtekben. Elie

Wiesel, aki maga is megjárta Auschwitz poklát, egytényfeltáró írásában ezeket mondja: „Egy amerikai zsi-dó kritikus vette magának a bátorságot, hogy leírja,nem egészen hiszi, hogy valóban megtörtént…”

A fekete és vörös felhő sokáig lebegett Európa népeifelett.

Izabella a nagyváradi eseményeket eleveníti fel: „Ésakkor bevagoníroztak és elindítottak. A borzalmak útjavolt. Indulás előtt vettünk magunkhoz némi vizet, de akeretlegények kiöntötték. Sokan elájultak a nyári káni-kulában, a gyerekek vízért könyörögtek. Három napigmentünk ebben az iszonyatban. Amikor megérkeztünk,füstölgő kéményeket láttunk, és valami émelyítő bűzterjengett a levegőben. Auschwitzban voltunk…”

„A szelekción elkerültem a gázosítást, és amikor azoroszok elérték a lágert, szabadultam. Kiözönlöttünk aszabad világba, hogy visszatérjünk otthonainkba. Mel-lékutakon menekültünk a cseh határ irányába, a gyen-gék – közöttük én is – lemaradoztak és a lengyelek ki-adtak az oroszoknak, akik összecsaptak a pomerániaimenekültekkel. Hiába tiltakoztunk, nem volt másgondjuk, mint éberen vigyázni összetolvajlott motyóik-ra, amit velünk cipeltettek az úton…”

A megszállt Európában egyetlen zsidó sem érezhettebiztonságban az életét. Kiirtás fenyegette azt a népet,amely a Bibliát adta az emberiségnek.

Csak a kis Dánia mutatott példát a világnak. Csak adán nép vizsgázott jelesre emberségből Európában.

Keresztély dán király – a megszállók rendelete ellentiltakozva – maga is Dávid csillagot öltött, kijelentve,

166

hogy minden dán pontosan olyan, mint a többi, és el-várja minden alattvalójától, hogy ugyanezt tegye. Dá-niában – Niels Bohr, az atomtudomány megalkotójánakhazájában – a németek visszavonták a zsidók deportá-lására vonatkozó rendeletet.

Ebben a népben valami kozmikus érzés szikrája élt,amely őket a gyűlöletben jeleskedő többi nép föléemelte. A vallásos hitnek ezt a magasztos érzését a leg-válságosabb időkben is megőrizték, és így cselekvőrészesei lettek az emberiség nagy tetteinek.

A zsidóüldözésnek Európában hagyománya van.Amikor Ferdinánd és Izabella kiűzték Spanyolország-ból a mórokat, a zsidókat áttérésre kényszerítették, azellenállóknak aztán nem kegyelmezett az e célra léte-sített inkvizíció.

A zsidó hagyomány feljegyezte a nagy pogromokat:Blois-ban 1171 húsvét estéjén megvádolták a zsidókat,hogy megöltek egy keresztény gyermeket, és ezértmáglyahalálra ítélték az egész közösséget. Ehhez ké-pest Auschwitz gázkamrái valóságos jótettnek számíta-nak.

A pogromok nyomán zsidó mítoszok születtek. Is-merős a prágai gólem, az agyagbábu története, amelytúljár az ellenség eszén. Izrael ellenségei olyan mélyresüllyedtek, hogy ember előtt nem jelenhettek meg,ezért a zsidó népi bölcsesség, a gólem – az agyagbáb –elé idézi őket, hogy azelőtt gyónják meg bűneiket.

A holokauszt gyökerei mélyen beágyazódtak a ke-reszténységbe. Nem célom itt firtatni a kiváltó okokat,de az okozatok miatt az egész kereszténység a jeruzsá-lemi siratófalhoz zarándokolhatna.

167

A zseb

Másnap a női brigáddal mentem ki munkára. A ko-hászati üzemben karbantartók voltunk egy öregmoldovánhoz, Petre Manu bához beosztva. Ahol sür-gősebb volt a munka oda irányítottak. Kokszot, salakotlapátoltunk a vagonokba, télen az üzem útjairól hány-tuk el a havat.

A lányok nagyon kedvesek voltak, mint egy gyere-ket pátyolgattak, és amíg erőre kaptam, boldogan bíz-tam rájuk magam. Elesettségem láttán egy ideig min-den munka alól felmentettek. – Julius, geh schlafen!,menj aludni – mondták, amikor reggel kiértünk a gyár-ba. Sokáig a Martin-kemencék salakozójában mele-gedtem.

Ültem a Martin-kemencék salakgyűjtőjében és azoroszok krumplisütési módszerét figyeltem, amint egylapátnyi forró salakot a veder aljára tettek, erre párszem pityókát helyeztek és forró salakkal fedték le azegészet. Az így előkészített vedreket kitették a kemen-cék előterébe. Amikor eljött az evés ideje mindenkivette a maga edényét, tartalmát a földre borította és ki-halászta a ropogósra sült krumplikat, aztán lakmároznikezdtek. Ilyenkor sült krumpli illata csapott meg ésnyálazni kezdtem az evészet látványára, majd ugrottamfelkapkodni az eldobott héjakat. Néha egy-egy egészkrumplit is odadobtak.

Szállásunkon mesélték, hogy egyik társunknak egy-szer ragyogó ötlete támadt. Egy nap szerzett ő is egyvedret, megtöltötte forró salakkal és kitette a többimellé a placcra. A trükk abból állt, hogy alkalmas idő-ben ő is elvehetett feltűnés nélkül egy vedret. Az oro-

168

szok ebből semmit sem láttak, nem is értették meg akrumpli eltűnésének jelenségét, mert nagyon bölcsenez nem ismétlődött meg, de a priccsen sokáig derűs be-szédtéma maradt.

Délben a kantinban csellengtem. Már Minyárbanmegfigyeltem, hogy kanál híján az oroszok szürcsölik alevest, a kenyérhéjjal meg kimártják a kását. Ilyenkornyújtottam a kanalam és vártam, hogy a maradékotmegehessem. Megtörtént, hogy az orosz csak a kásátkanalazta, s a levest odalökte: „ná kusej”, egyél, és ki-ittam a levest.

Így mindig szereztem egy kis csekélységet, és kibő-vült az ismeretségi köröm. Megismerkedtem a kantinfőnökével és eladtam neki a bicskámat, ami továbbielőnyökkel kecsegtetett.

A vásárt az öreg moldován közvetítette: „Meglátod,azonnal rácsap – kés, kanál, villa, dugóhúzó –, jó szer-szám, kincstári, német… Legyen ám eszed” – okítottaz öreg. Hosszan húzódoztam, végül megegyeztünk.Adott azonnal egy egész kenyeret, és egy-egy zsebkrumplit, amikor vételezték a konyhára. Délben meg-jelentem a raktárban és segédkeztem a mérlegelés kö-rüli teendőkben. Rendre megszokták a jelenlétem, mertszerényen viselkedtem. Egy zseb krumplinál – öt, hatszem – soha nem vettem többet, amíg felhagytak aszokásos motozással… És akkor a köpenyembe új zse-bet varrtam.

Kondíciómat még javították az apróbb szerzemé-nyek, egy pofa cukrot, egy kanálnyi étolajat, egy ma-réknyi lisztet is lenyeltem néha. Egy ideig ennyikrumplit vihettem, amit a lányokkal közösen költöttükel, néha csak félig sülve, mert nem volt türelmünk ki-

169

várni. Gyorsan-gyorsan, mielőtt valami közbe jönne.Mintha megéreztük volna, hogy a raktári jó világnakvége lesz hamarosan.

Olyan délelőtt volt, mint máskor, akkor is időbenmegjelentem és segítettem a cipekedésben. Köpenyemzsebét már megtömtem és hanyagul rádobtam egy ha-lom zsákra. Éppen a cukrot akarták lemérni, amikor azútjában levő köpenyt valaki megemelte. Gyanúsnaktűnt a nehéz ruha és megtapogatta. Nagy röhögésekközepette mérték le a zseb tartalmát, amelyből vagynégy kiló krumpli jött ki, jó negyed vedernyi volt a fur-fanggal kitoldott zsebben.

„Kanyec” – a bicska ki lett fizetve.Beláttam, hogy mást nem tehettek.A lányok vigasztaltak, hogy ne búsuljak, hiszen ne-

gyed tonnányit is megettünk közben, és még derültünkis a történteken, még elő is adták a jelenetet alkalmasmimikával utánozva, amint amazok emelgetik a nehézköpenyt.

A dolgok rendje szerint a lágerben a fogoly nemadta fel, és csak azt nézte, hogy mit szerezhet másnapaz elveszett helyett.

Ez volt a lágeri élet filozófiája, mert itt minden mu-landó volt, s előttünk csak a jövő homályos képe táton-gott.

Ábrándozások

Amint lábra kaptam, kezdtem incselkedni a lányok-kal. Ez előbb titokban ment, mégis rajtakaptak és só-várgó csodálkozással nézték még csak ártatlan játékun-kat. Ezekben az elfelejtkezésekben az élet ízeit

170

kóstolgattuk, amire ők csintalan kacagással reagáltak,hiszen mindnyájan tele voltak vágyódással, hogy em-beri lelkek vegyék őket is ölelésbe, hogy legyenek va-lakije valakinek. Úgy fogadták testük bimbózását, mintegy varázslatot, amelyről azt hitték, hogy nem eshetikmeg velük többé, mert sok egyebet nem tettek meg,ami előző életükhöz tartozott. Legtöbbjükben szünetelta peteérés, csak a vágy szunnyadt mélyen elrejtőzve alerobbant testben, hogy életre keljen.

Arról ábrándoztak, hogy újra nők lesznek, valódinők, szép hosszú hajjal és majd illatszereket használ-nak, hogy tessenek a férfiaknak.

Milyen csodálatos lesz – ábrándoztak:– Ha most egy férfi megkívánna, képtelen lennék vi-

szonozni…– Most csak ehessek, alhassak és álmodozzam. Ez

minden vágyam.– Majd, ha lelkemből száműztem a lágert, és a sok

borzalmat, ami az úton ért bennünket, majd akkor –talán – a testem is feléled, hogy az élet ízeit befogadja.

Egy vékony szőke lány rövidre vágott haját igazí-totta. A barakk elektromos fénye – ahol elérte – sző-kébbre festette, a hajáról pedig azt mesélte, hogy ott-hon fonatokban viselte. A fonatok számát a napokfontossága határozta meg. Minél fontosabb volt egynap, annál több volt a fonat. Voltak hármas, négyes ésötös fonatú napok. Az esküvőjén majd hetes fonatotvisel – így képzelte el.

Máskor a szabadulásukról ábrándoztak, felidéztékszeretteiket, s ha ritkán levél jött, megvitatták az ottho-ni híreket.

171

Egy drezdai lány a borzalmas rombolásra emléke-zett, a kiégett falakra, amikor megszűnt a világítás, azélelmezés, és csak a füstölgő romok meredeztek.

– Mikor hozzuk ezt a rombolást helyre, és minek, haújra romba dőlhet?

– Majd ha innen szabadulunk… Akkor majd ve-szünk lapátot, csákányt, kalapácsot és eltakarítjuk aromokat, s azok helyén új otthont teremtünk.

Beszélgetéseink általában így kezdődtek: „Tudjátok,amikor még…” és így végződtek: „Emlékeztekmég…?”

Szüntelen emlékeztek és terveket szőttek, amikoraztán megkongatták a vasat és felhangzott az „essen-holen”, vonultunk az ebédlőbe.

A vacsora okozta zajok elülte után ínycsiklandítóbeszélgetések kezdődtek: sertéssült, kuglóf, kocso-nya… recepteket cseréltek.

Máskor vidámabb dolgok kerültek terítékre. Gyak-ran élcelődtek velem, és a még mazsola voltom miattnevettek, de biztosítottak, hogy majd ők gondoskodnakrólam, mert már átestek „azon”, mindenen, erőszakkal,aztán szomorúan mesélték, hogy ők hogyan fogadtákezt a rájuk zúduló csapást.

Nevetve, ígéreteik betartására figyelmeztettem őket.Így ugrattuk egymást, elfeledve nyomorúságunk, de

a lányok sem gondolták komolyan, hiszen tudták, hogynem attól lesznek jobbak, amit megtesznek, hanem in-kább attól, amit nem tesznek meg, és – legtöbben – eh-hez tartották magukat.

Mint mindenben és mindenhol, itt és ebben is voltkivétel, egy páran teherbe estek. A felgyülemlett villa-mosság körülöttünk vibrált a levegőben, hiszen sokat

172

tartózkodtunk a lányok közelében, együtt voltunk amunkahelyen.

A teherbe esettek szabadulása kapcsán elkezdődtekaz elmaradt gyermekeikre való emlékezések.

Egy anya négy éve nem látott gyermekét emlegette:„Istenem, mein Gott, hétéves már, és talán meg semismer…”, és mesélni kezdett. Sokan együtt sírtak vele.

A lágerben a napok nem voltak egyformák.Voltak könnyes napok, amikor a vágyódás könnyei

törtek valahol felszínre és utána sorban mind sírnikezdtek.

Voltak csendesebb napok, amikor azokra emlékez-tünk, akik már nincsenek, és csodálkoztunk, hogy mégéletben vagyunk.

Voltak napok, amikor vágyakozás éledt bennünk ott-honi világunk távoli földje iránt. Emlékeztünk az ott-honi enyhe telekre, látni véltük a vetés hullámzását amájusi szélben és szívünk visszahúzott. Így álmodoz-tunk egy ideig a priccsen, amíg ránk borult a fáradtságés le nem fektetett a kemény deszkára. Testünknek nemvolt más követelése, csak egy vágyunk volt, hogy tart-son hosszan az éjszaka és az álom jótékony takarója.

A láger havas udvarán kopár volt minden, de ha abarakk feléledt, elkezdődtek a karattyolások, és amikormegfőtt a privát koszt étek, közösen költöttük el. Nagycsalád volt ilyenkor a női barakk. Nem volt itt éppenkolostori élet, de ragyogó rend volt, mint egy patiká-ban.

Szabad idejükben vég nélkül mostak, felmostak,szegecseltek, állagmegóvási tevékenységbe kezdtek.Az otthoni rend szerint éltek, ami a szabadság érzetétkeltette. Génjeikben hordozták a rend szeretetét és gör-

173

csösen ragaszkodtak ehhez. Jól csinálták meg – néme-tesen –, aminek nekifogtak.

Bámulatos kitartással viselték a megpróbáltatásokat.A nők jobban bírták a fogság légkörét, mint a férfiak,mert nagy közösségben éltek, törődtek egymással,gyámolították az elesetteket. Ritkán marakodtak. A„gyenge” nem példát mutatott kitartásból, és úgy érez-tük, hogy ettől mi is erősebbek vagyunk.

Legelőbb a behemót férfiak csuklottak össze, a vá-rosi fiúknál jobban bírták a keményebb élethez szokottfalusi gyerekek. A fiatalok jobban bírták, mint az idő-sek, a magyarok jobban a németeknél.

Az olaszokat kegyetlenül megrostálta a láger, sokanhullottak el télen az erdőben. Az uráli hideg őrületbekergette némelyiket, ez aztán elborult aggyal naphosz-szat a láger útjait rótta.

Mindnyájan szenvedtünk a gyötrelmes munka, akosz, a tetvek, az éhség miatt, mégis a nők voltak alegkitartóbbak, még kedvük is volt – olykor – nyomo-rúságunk felett élcelődni. Finoman fogalmazott humo-rukra jellemző az étkezde falára mázolt szöveg, amit azoroszok nagy elismerésben részesítettek. Egyikük,amikor az étkezdét kimeszelték, a falra zöldségeskertetpingált – káposztával, hagymával, sárgarépával –,alatta a stílusirányzatra utaló szöveggel: „Vitaminnijsztil”, amelynek finom humorából jutott egy-egy cseppa kása mellé ízelítőnek.

Esténként vidám jelenetekre is sor került a barakk-ban. Ezekben egy vékony szőke lány vitte a főszerepet.Jeleneteket adott elő az oroszokkal való találkozásairóla munkahelyén. A színlelt párbeszédben ügyesen cse-rélgette a szerepeket, és alkalmas mimikával emelve ki

174

a fogoly és civil viszonyát érintő lényeget. Ezek a vi-dám percek fel-feloldották a helyzetünkből adódott fe-szültséget. Mégis gyakran beszéltek az őket ért csapás-ról, arról, amit velük tettek a harcosok az úton. Úgyvélték, hogy emberi méltóságukon súlyos csorba esett,s ez olyan mélyen érintette őket, hogy soha nem fogjákkiheverni: „Néhány év múlva – ha visszatérünk – na-gyon nehéz lesz erről beszélni, mert a földi nyelvbennincsenek meg azok a szavak, amelyek pontosan meg-felelnének annak, amit átéltünk. Kénytelenek leszünkúj szavakat kitalálni, hogy megértsenek azok, akik méga régi földi nyelven beszélnek.”

Megerőszakoltak, letepertek…Ki érti meg?

Ki érti ezt?

A lányok néha összejöttek táncolni-énekelni az ét-kezdében, amelyre a fiúk is hivatalosak voltak.

Máskor a komisszár gyűjtött össze az úgynevezett„antifasiszta” kiképzésre. Ilyenkor dicshimnuszokatzengtek a Szovjetunióról, aminek az volt a lényege,hogy mi a feketét fehérnek lássuk, ami teljes lehetet-lenség. Azt kellett volna lássuk, ami nem volt – jólét,szabadság –, hogy a fehér nyeli el a fényt és a feketeveri vissza.

Izabella, a nagyváradi zsidó lány, gyakran zavarbahozta őket: „Ti is üldözitek a zsidókat? Ha nem, akkormiért hoztatok Auschwitz után az Urálba? Igazság ez?”– kérdezte minden alkalommal.

Erre többnyire csak hápogni tudtak, vagy röhincsél-tek zavarukban, és válaszuk nem érintette a lényeget,

175

amint bírákként ültek hanyag testtartásban, eltelvegőggel, az eszmét szolgálva, nem a lelkiismeretet.

Lelkiismeret? Világ proletárjai inkább. Az igen,nem az olyan kis bolha, mint ez az Izrael lánya, aki –nézd milyen bátor – az igazságról faggat. Milyen iga-zság nevében? Hát a győztesében!

A „különleges láger” foglyairól feltett kérdéseinkreilyeneket feleltek: „A szovjet emberek az utolsó cseppvérig, az utolsó leheletükig harcoltak az ellenséggel.Akik fogságba estek hazaárulók, számukra nincs ke-gyelem. A szovjet nép, élén Sztálin elvtárssal, nem bo-csátja meg nekik a gyávaságot.”

A szovjet nép háborúban tanúsított hősies helytállá-sát hangoztatták szüntelen, amiből az következett, hogya fogságba esettek árulók, és nem érdemelnek kegyel-met.

Izabella elmondta, hogy Auschwitzban úgy várták afelmentő orosz csapatokat, mint a vallásos zsidók aMessiást, de azok csak nem akartak megérkezni, és eza pár órányi késedelem százezrek életébe került.

Miért jöttek ilyen későn? Az Auschwitzban levő sokorosz hadifogoly miatt. Tébolyult gyűlöletében Sztálinezeket holtan akarta látni.

A háború után a fogságból szabadulókat lágerbenvaló átnevelésre ítélték. Több millió ember sínylődöttezekben a speciális lágerekben a szabadulás legkisebbreménye nélkül. Senki sem várta haza őket. A megfé-lemlített család meg kellett tagadja ezeket az embere-ket.

176

Lunacsarszkij26 felfogása jól bele illett a bolsevistaideológiába, amely szerint az egyéniség a bomlasztáséltetője. E téren még radikálisabb nézeteket vallott ahíres-hírhedt szovjet diplomata Kollontáj asszony27: „Acsalád a burzsujoknak az egyház által feltalált intézmé-nye, amit el kell pusztítani!”

Lehetetlen volt megérteni ezt a világot, ahol nógat-ták a gyereket, hogy tagadja meg az apját, mert fogság-ba esett, ne kegyelmezzen, az ilyennek nincs helye aföldön, csak halált érdemel.

Több évtizedes vívódás után a szovjet társadalom azerkölcsi halállal vívódott. Csak idő kérdése volt az ösz-szeomlás, ami szabadulásom után negyven évvel be iskövetkezett, de addig is vég nélkül ítélkeztek, konstru-álták a koncepciós pereket, rótták ki a halálos ítélete-ket. A túlélők aztán, mint hiteles tanúk, a Gulág-irodalom keretében számoltak be képzeletet meghaladóélményeikről, akik közül Szolzsenyicin, VarlamSalamov, Borisz Paszternak, Arthur Koestler az is-mertebbek.

Ha vitába szálltunk a hadifoglyoknak kémekké mi-nősítő érvelésükkel, az „ötödik hadoszlopot” emleget-ték. Ez a diverzánsokat minősítő fogalom a spanyolpolgárháború során, Madrid ostromakor született. Amadridi ostromgyűrű bezárásakor sok francóista ma-

26 Lunacsarszkij, Anatolij Vasziljevics (1875–1933), orosz politikus,

teoretikus, író, újságíró. A szovjet állam művelődésügyi népbiztosa 1929-ig. Mérsékeltebb állásfoglalása és diplomáciai tevékenysége hozzájárult aSzovjetunió külföldi elismertetéséhez.

27 Kollontaj, Alexandra Mihajlovna (1872–1952), szovjet-orosz poli-tikus, a nemzetközi nőmozgalom ismert alakja. 1923–1945 között a világelső női nagykövete.

177

radt vissza a városban, akik bentről próbálták a védőkszilárdságát megbontani. Ők képezték az ötödik had-osztályt, a várost kívülről négy francóista hadosztálytámadta, amely 1939 márciusában esett el, de ez már akommunista Dolores Ibárruri28 és a későbbi diktátorFranco tábornok nevével fémjelzett történelem. Itt csa-pott össze – először – a sarló-kalapács a horogkereszt-tel.

Beteg század, beteg történelme!A beteg századról Rubásovval – alias Buharin –

mondatja ki a szentenciát Koestler, akire a moszkvaiperek lesújtó hatással voltak: „És mégis, ahol felhang-zik a szavunk, elhervadnak a fák és száraz levelekethordoz a szél. Mi hoztuk az igazságot, a mi szánkbólazonban hazugságnak hatott… az emberek gyűlölnekbennünket” – mondatja Rubasovval Koestler a Sötétségdélben című könyvében.

Buharin – amint tudjuk – feláldozta ifjúságát akommunista eszme érdekében, és amikor kihasználtákidealizmusát, félrelökték. Sorsa a sztálini rendszer hit-ványságának bizonyítéka.

Később, nagyon későn, számos gondolat vetődött felbennem Buharin sorsával kapcsolatban, az elmélet ésbolsevista gyakorlat ellentéte tükrében. Sokáig téve-lyegtem, amíg a lényegre kérdezhettem: „A világ zűr-zavar vagy rend?” Azaz, zűrzavarban vagy rendbenakarunk-e élni?

28 Ibárruri Gómez, Dolores; La Pasionaria (1895–1989), a spanyol

kommunista párt vezető funkcionáriusa. A spanyol polgárháború (1936–1939) idején tűnt föl a köztársaság védelmében tartott szenvedélyes rádió-beszédeivel. 1942 és 1977 között a betiltott spanyol kommunista pártvezetőjeként emigrációban a Szovjetunióban élt.

178

Lám, milyen egyszerű: rend vagy zűrzavar?De ott és akkor azt láttam, hogy jogtalanul tartanak

bezárva embereket. Láttam, hogy az arányok eltolód-tak, de nem a jog, hanem az önkény irányába, és gyű-lölték egymást az emberek, a rabtartók a rabot, a rabpedig a rabtartót gyűlölte.

Ha visszamegyünk a történelemben, látnunk kell,hogy a gyűlölet és a pusztítás Jerikótól Hirosimáig azemberiség kísérő jelensége. A Föld hétezer éve él agyűlölet jegyében, és öröklődik nemzedékről nemze-dékre.

Spengler nyomán követem ezt az utat:– „Jerikó pedig elzárkózott vala az Izrael fiai mi-

att… a város falai megrepednek, és a támadók… min-den jerikóit, gyereket, öreget megölnek…”

– Ott… egykor lángok világították meg az éjszakátés fényüknél győzelemtől részeg katonák kínozták afoglyokat és veszekedtek a zsákmányon, Trója váránakkalózai örömünnepeltek.

– „És kivágom Babilon nevét és maradékát, fiait ésunokáit, szól az Úr; és sündisznóknak örökségévé ésálló vizek tavává teszem azt, és elsöpröm azt a pusztí-tás seprőjével…” (Ézsaiás 14,22–23)

– „És [az Úr] kinyújtja kezét… és Ninivét puszta-sággá teszi, kietlenné, mint egy sivatag…” (Szofóniás2,13)

Ninive elpusztítása olyan alapos volt, hogy a sivataghomokja befedte, és még azt sem tudjuk, hol is voltvalaha.

– „A spártaiak Athén ellen vonultak… lemészárol-ták a katonákat, felgyújtották a templomokat és feldúl-ták a várost…”

179

– Omár kalifa hódította meg Alexandriát – 641-ben– és a nagy könyvtárat elégették a fürdőben… „Ha agörög írások megegyeznek a Koránnal, haszontalanokés nincs szükség rájuk. Ha viszont eltérnek tőle, ve-szélyesek, és meg kell semmisíteni őket…” – érveltMohamed utódja.

– Karthágó pusztulását az öreg Cato híres mondásavezette be: „Egyébként az a véleményem, hogy Kart-hágót el kell pusztítani…”, aztán Scipio felgyújtotta,talaját felszántatta, és sóval hintették be.

Ma is gyűlölik egymást a népek. A román a ma-gyart; muzulmán a szerbet; arab a zsidót. A görög és abolgár közt évezredes a gyűlölet… 1014-ben a bolgá-rok a Bizánci Birodalomra támadtak, de vereségetszenvedtek és húszezer bolgár fogságba esett.Baszileiosz bizánci császár a húszezer hadifoglyotmegvakíttatta és egy félszemű bolgár kalauzolása mel-lett hazaküldte őket. A megvakított sereg látványa olymegrendítő hatással volt Sámuel bolgár cárra, hogy né-hány nap múlva szívgörcs következtében meghalt. Abolgárok azóta gyűlölik a görögöket.

A második világháború során, valahol Szerbiában,földbe ásattak vagy száz német hadifoglyot és tankok-kal fejezték le őket.

A 20. században történt, nem Trója korában, és eztörténik ma Boszniában és Koszovóban. EmlékezzünkMarosvásárhely fekete márciusára…!

És az emberiség tehetetlen. A gyűlöletnek nincs el-lenszere?

Ki érti ezt?

180

A „speciális láger” foglyaival naponta találkoztunk,reggel, amint elcsigázva vánszorogtak a munkahelyre.Meggörbülve mentek, válluk megroggyant, fejük lekó-kadt, szemüket a földre szegezve mentek, kart karbaöltve haladtak farkaskutyák csaholása közepette. Azőrök pórázon tartották a vicsorgó ebeket. Az őrség lö-vésre készen kísérte őket, és szüntelen ordibálva –bisztrej, dáváj bisztrej – nógatta őket gyorsabb iramra.A feljavítottan élelmezett kutyák rá-rárontottak a sorbólkilógóra. Csikorgott a hó a talpuk alatt, amint a salak-rakódó felé kanyarodtak.

Soha nem juthattunk ezek közelébe, csak egy-egyelfogott pillantásból állt a kapcsolatfelvétel.

– Sztálin elvtárs nem kegyelmez…– Minden ember érzi, hogy szabad…– Az élet vidámabb lett elvtársak…Ezt hirdették a transzparensek szerte az országban,

amelyben a jólét, mint a légüres tér van ugyan, de meg-foghatatlan.

Láttuk, hogy ez az egyetlen hely a világon, aholminden másképpen van, mint másutt, ahol helyes el-vekből téves következtetéseket vontak le, amelyek el-lenkeztek a józan ésszel. Az eszme hajlamát követvebűnösen téves elképzelésük volt a hatalom jogáról,amely azt vallotta, hogy az élet csak felfogás dolga.Minden alapelvük – igazság, szabadság – hazugságnakhatott. Eltorzították a lét arányait, mint a test arányaitegyes műalkotások.

Mondtuk a komisszároknak, hogy ne Hitler alapjánítéljék meg a német népet. Érveltünk Goetével, Kanttal,de hiába. Gyermeteg elképzelésük volt egy nép kultú-rájáról, így hát érvelésünk inkább csak borsó dobálás

181

volt a falra. Mondani sem mertük, hogy mi nem a ta-pasztaltak alapján, inkább Tolsztoj és Puskinból merít-ve ítéljük meg az orosz népet, és nem az „antifasisztakiképzés” keretében jöttünk rá erre.

Nehéz a komisszárok karakterképét megrajzolni, hi-szen ezek egy miénktől eltérő, negatív előjelű eszme-világ termékei voltak, akik abban a hiszemben éltek,hogy az emberek egyenlő jogaiért harcolnak és óriá-soknak hitték magukat, pedig a rendszer szolgálatábancsupán óriástörpék voltak, akik a valóságban az igazitörpék szemüvegén át nézték a világot, és azt tapasztal-ván, hogy elütnek attól, az egész világot hitték abnor-málisnak. A jog és a jogtalanság az ő szemükben eggyéolvadt, amiért örökkévalónak nézték a drótkerítést,mint a hadiutakat a rómaiak.

„Égessünk el mindent, ami nem szovjet” – ésGulággá változtatták a birodalmat, ahol keresztre fe-szítették a törvényességet.

Sokáig nem láttuk az okok és az okozatok helyesösszefüggését, hogy a „lágerek” a szovjet rendszert mi-nősítő fogalmak voltak. Nagyon nehéz volt akkor eztfelismerni és megérteni.

Ruth

Törékeny lány volt, de volt valami a lényében ami atöbbiek fölé emelte. Ruth brigádja a fegyelméről volthíres. Jó érzékkel vezette a lányokat, finom ösztönnelelkerülte a nehezebb buktatókat, iránytűje mindig a jóutat mutatta. Ha lazsáltak a lányok megfedte őket, hogyörökké vihognak: „Munkátokból több kár van, minthaszon” – mondogatta. Ennek a szigornak inkább sze-

182

retet íze volt, és kevesebb fullánkja, de ragaszkodott arendhez, hogy jól csinálják meg, amit megcsinálnak.

Milyen kedves lány – gondoltam egyszer fahordásközben. Kék szeme és sötét göndör haja nem vallottárja német eredetre. Kevésbé látszott kiéhezettnek minta többiek, ruhája rendezettsége, meleg tekinteténekbársonyos melegsége felkeltette figyelmemet. Mindenfordulóra kedvesebbnek láttam. Amikor biztatás villanta mosolyában, önkéntelen kihúztam magam, és ezzel avonzalommal kezdetét vette a szerelem, hiszen mindenszerelmet a vonzalom indít el, amely mélyen elrejtőzveél az ember lelkében, és ha eljön az ideje – a fogságbanis –, felszínre tör, és az embernek felderül a lelke.

Ettől kezdve kevésbé sötétnek láttam a lágert, ésvártam a másnapot, hogy vele lehessek. A márciusiszelek már puhították a havat és szerte az utakon hóle-vek csörgedeztek.

Fiatalkori nagy vágyak törtek felszínre, és ringattuka testünkben zsongó érzéseket. Bújócskát játszottunk ateremtés erejével. A szerelem fénye ragyogta be a ho-mályos sarkokat a fapriccses barakkban.

Faggattuk sorsunkat: „Mivel vársz ránk a nagyvi-lágban?”

Életünk kezdett rendeződni, új dimenziók kezdtekkibontakozni, oltalmat találtunk egymásban. Úgy ol-vadtunk össze, hogy majd egy másik világban találko-zunk, ahol más jelentése van a dolgoknak.

Tudtuk, hogy igazi életünk nem itt zajlik, és – minta gólyák, amikor az őszi szelek eszükbe juttatják a set-tenkedő telet, szívük délre fordul, melegebb tájak em-léke rémlik fel, és szárnyra kelnek – egyszer mi is sza-badulunk Szibériából.

183

A reményből várakat építettünk, és megfogadtuk,hogy kitartunk, és szabadulásunk után találkozunk. Aztígértem, hogy a fogadalmat betartom, de még nemtudtam, hogy ez lehetetlen. Itthon új világrend foga-dott, amely egymásra uszította az embereket.

Fél évszázad telt el amikor elindulhattam az elma-radt találkozásra. Robogott a jó öreg Dácia, dübörögteka kerekek, zakatolt a szívem, amikor harmadnap abelumi29 Hinten der Dorf 28-ban behajtottam az udvar-ra.

És ott rátaláltam a belorecki lányra, aki egykor areményt jelentette számomra. Csodálkozva kerestükegykori önmagunkat, és a szavak torkunkra nehezed-tek, s a két öreg azt hitte, hogy csak álmodja az egészet.Álltunk némán a döbbenettől, amíg visszatalált a léleg-zetünk, és örömforrásból szavak fakadtak, aztán a nya-kamba ugrott, amivel visszahozott a valóságba.

Ruth… Iulius… végre itt vagy… Emlékszel…?Nap mint nap pergettük az időt, emlékeztünk, fag-

gattuk sorsunkat: Miért… miért nem…? De hiába, amúlt mesévé lett, mert az idő semmit sem szeret job-ban, mint múlttá formálni a történteket, és elmeríteni afeledésben.

Jött Ruth családja és átöleltek szeretetükkel, mi pe-dig elmerültünk az emlékezésben. Ugrottunk a múltba,majd vissza a jelenbe.

Emlékszel Iulius? Nem, nem emlékeztem már a lá-nyok nevére. Brigitte Lenz, Ameliese Kops, die kleineErika nevét már mind elfeledtem. Emlékeztem mégis

29 Belum – helység Németországban, Cuxhaven mellett, az Elba tor-

kolatánál, Hamburgtól északnyugatra.

184

Marthára, aki velünk volt a kolhozban, ahol traktorosvoltam és ő Lázár Bélának volt a barátnője, együttfőzték az ebédet és a gyógyteákat. Emlékeztem mégKrisztára, aki végig kitartott M. Béla bácsi mellett.

Rendre nevek és események jöttek elő a feledésből,Psopsirka, a lengyel brigadéros és Ruth Jan, aki azutolsó lágerfőnök volt Beloreckben.

„Frau Guliema das war die Mutter von Attila seinefreidin Ingrid” – emlékezett Ruth a kis szöszke Inge ésAttila szerelmére. „Freidin von Miki, Maria Dudel,hatte noch ein Kind von Franz bekommen.” A kisDudelnek született még egy gyereke Beloreckben, az-tán Franz öngyilkos lett, de az okokra nem emlékezett.

„Der nahmen von Arzt ich vergessen – nem emléke-zett már az orvos nevére. – Liebe Iulius, ich habe dienahmen alle vergessen. Mein Kopf will nicht mehr. Ichvergesse alles” – mindent elfeledtem, minden nevet…mindent.

„Dein letzter Brief an mich, mit der Erinnerungeiner schöne Liebe nehme ich Abschied von Dir. Seitdem ist eine kurze Zeit vergange, doch für mich warseine Ewigkeit” – írta. Utolsó leveled vétele óta csakrövid idő telt el, de számomra az örökkévalósággal érfel, és e szép szerelem emlékét a szívembe zártam.

Így emlékeztünk egy kegyetlen világra, ahol mégiskivirágzott sok emberi érzés, és diadalt ült a halál fe-lett.

Belumban zajlott az élet és gyorsan beleszoktam ajólétbe.

Ruth férjével, Gusztávval kávéztunk, pipáztunk, él-celődtünk, nyelvi bukfenceimen derültek, amikor a

185

Taubent a Traubennel kevertem össze, azaz galambotettem szőlő helyett, ami mégis lehetetlen.

Karlheinz – a vő – rádiót szerelt a Dáciába, Ditterrela környéket jártuk, ismertük meg. A két lány, Helga ésGizella ebédre invitáltak, ahol rajnai borral kínáltak, őkaddig rékási – bánáti – vörösbort ittak. Wilhelm – Gi-zella férje – kedvenc cigarettáimat hozta, az unokák –Krisztina és Kristofer – naponta meglátogattak, aszomszédok hogylétem felől érdeklődtek, Erna, a ba-rátnő, valami tengeri szerkentyükkel lepett meg, a lel-kész levélben kívánt kellemes pihenést a falujában.

A polgármesternél tett látogatásom alkalmával ki-utazásom körülményeit ecseteltem, az útlevél és vízumkörüli bonyodalmat, a kioktatást a szekuritátén, hogyhol és mit beszéljek… „Számunkra érthetetlen az önökottani élete – mondta a polgármester. – Normális ésszelfelfoghatatlan, hogy Romániában nincs tej, vaj, hús azüzletekben. Felfoghatatlan, hogy egy ország fillér nél-kül engedje polgárait a nagyvilágba.” Barátaim fedez-ték utam költségeit, hogy eljuthassak az északi-tengerikikötő, Cuxhaven melletti Belumba, látogatóba.

A kis falu minden házának minden ablakában virá-gok nyíltak, az emberek a civilizált világ hangján hal-kan beszéltek, és nem beton-, hanem csak sövénykerí-tések védték a mezsgyéket.

Sövénykerítés? Igen!Ez a lényeges különbség – mondtam a kérdezőnek,

mert számukra ez már természetes. Mély tartalma vanennek a látszólag csekély különbségnek, hogy az em-ber könnyen átsíklik felette, mint ahogy a lepke repül amezsgye túloldalára. Ezt a különbséget a civilizált vi-lág hozta létre, ahol nem csak törvény, inkább a jóérzés

186

tiltásai szabnak határokat, és ezt már tanítják az isko-lákban.

Belumban a tájat az Elba uralta, ahonnan mellék-ágak és csatornák ágaztak minden irányba. A víz feletthidakat emelt-süllyesztett időnként a fejlett technika;rácsodálkoztam a sok fortélyos megoldásra.

Megszerettem az Elbát. Az árterület feletti töltésrőlhosszan elnéztem a tenger irányába úszó hajókat, amintszaggatott kürtöléssel jeleztek egymásnak, és a hullá-mok ritmusára lebegtek, imbolyogtak a vizen. A ten-gerről szüntelen jöttek a széllökések és szétszórták afeketén tornyosuló nehéz fellegeket, hogy előtűnjön anap fényes gömbje és ráragyogjon a bujazöld mezőre.

A napfényes tájban elfeledtük Belorecket, és úgyvéltük, hogy a világot mégis Isten teremtette.

Belorecki képek

A kakasValami miatt naponta kellett a zónán kívüli kútról

egy hordó vizet hozni a konyhára. Itt jó alkalom adó-dott csereberélni a civilekkel. Sok holmi cserélt gazdáta víz közelében. Ha valakinek volt eladó holmija, je-lentkezett vízhordásra.

Egy nap Bruno vitte a raktáros Hase két rubáskáját –ingét – „piacra”. Nem lévén akkor más dolgom, veletartottam. A kút körüli utcák most üresek voltak, csaknéha szaladgált át valaki egyik házból a másikba, éssenki sem jött ilyen hidegben a víz közelébe.

– Bemegyek ide – mutatott a polák a szemközti ház-ra, és nem törődve, hogy az őrszobáról éppen oda lát-

187

nak, elindult a ház irányába. Mértem tovább a vizet akútra helyezett hordóba. Egy idő után jött Bruno nagygarral, és egy kakas volt a köpenye alatt. Úgy tartotta azsebén át, egyik kezével, a nyakánál fogva.

Féltem, hogy baj lesz, de szerencsésen beértünk azónába. Leadtuk a vizet és nekiláttunk a kopasztásnak.

Pár nap elteltével hivattak a parancsnokságra.Azonnal tudtam, hogy mi az ábra. A kárvallott emléke-zett a polákul beszélő fogolyra, és ez az út egyenestBrunóhoz vezetett.

Bent zuhogott felénk a szemrehányás és a tányér-sapkák alól szigorúság nézett ránk vissza. Mégis el-elmosolyodtak, amikor Bruno előadta a történetet, ho-gyan fogta a kakas nyakát a köpenye alatt.

Amíg tanácskoztak, szótlanul várakoztunk az elő-térben. Lábaim elgyengültek, amikor a várható bünte-tésre gondoltam. Végül behívtak és közölték, hogy agyárból áthelyeznek az építkezéshez, aztán tisztességkövetésére intettek. A büntetés kiszabásában mintha akínai bölcselet szellemét követték volna, amely azttartja, hogy: „Ha az embert büntetésekkel tartják rend-ben, az ember igyekszik kibújni alóluk és nem javulmeg. Ha azonban a népet az erény példájával vezetik éserkölcsi intelmekkel tartják rendben, akkor a népbenfelébred a szégyenérzet és megjavul.” A kínai bölcseletmost már megóvta a vigyázatlan kakasokat.

Az őr és a rab viszonyaA kakas ügy kapcsán már egy ideje az építkezésen

dolgoztunk, de az intelmek ellenére sem javultunkmeg.

188

Jó munkahely volt, nem öltük magunkat a munká-val. Én a maltert csináltam. A homokot és a cementetmegfelelő arányban belapátoltam a keverőgépbe, hoz-záadtam a szükséges vízmennyiséget, és amikor készenvolt a massza kifordítottam a gödörbe, hogy amíg fel-dolgozzák, a rönkfákra kiülve pihenjek. Ilyenkor az őris mellém telepedett, és dáváj zákurim, szivarozzunk,elővette a mahorkás zacskóját, nagy tölcsért csavartújságpapírból, megtömte dohánnyal, aztán sercintettegyet és meggyújtotta. Nagy füstfelhőket eregetve tere-feréltünk a gerendákon, amikor többnyire a mi otthoniéletünk volt a téma.

Máskor néhány percre elkóricáltam az építőtelepen,hogy mit lehetne elemelni, aztán siettem vissza betontkeverni a kőműveseknek.

Munkaidő után mentünk a bazárba. Itt játszottuk lenap mint nap azt a szerepet, amely lényegét tekintveinkább hitványság volt, mint tisztességes. A bazáritörténésekben az őr és az őrzött egymásra voltunk utal-va, azaz szerepet játszottunk egymás életében. A kér-dés csak az, hogy a két fél hogy közelített ehhez a kér-déshez. Ők bizonyára felháborodtak volna, hamegtudják a mi véleményünket, hogy mi legalábbolyan fontosak vagyunk számukra, mint ők a miénkre.Régi tapasztalat, hogy az őr jobban függ a rabtól, minta rab őtőle. A rab ugyanis tudja, mit várhat az őrtől,fordítva ez nem áll.

Elértünk a közös szereplés színterére, a bazárba.A földön kuporgó árusok, az áruját kínálók és vevők

hangzavara, a ténfergő emberáradat, a mahorkás zsá-kok és az érkező fogolysereg által komponált kép mégélénken él emlékezetemben.

189

A lakosság itt csereberélte szegényes készleteit. Né-ha a foglyok is itt feketéztek a bazárban, vállalva akockázatot, hogy lebuknak. Ez a kockázat nem volt túlnagy, mert az őr besegített az üzletelésbe és részesedettbelőle. Már mesterei voltunk a megvesztegetésnek.

A bazárba érve a mahorkaárusok előtt megálltunk,és elkezdődött a ceremónia, amelyben az volt az őr sze-repe, hogy a vásárlást a kellő pillanatban megzavarja.

Gondosan felkészültünk a ceremóniára. Előbb isvarrtunk a zónában mahorkás zacskókat, kisebbet, na-gyobbat; egyikbe két pohárnyi dohány fért, a másikbahárom stb. Több ilyen zacskója volt mindenkinek.

Az árusok előtt álltak a zsákok a piros és zöld ma-horkával. A zöld mahorka erősebb volt, ízre is kelle-mesebb. A sztakán, a pohár volt a mérce, ehhez igazí-tottuk a taktikánkat.

Az őr nézelődött a vásárban, és távolról figyelt min-ket. Amint az őr eltűnt rárontottunk egy árusra, csakegyre. Ez volt a csel lényege… A baskírt siettettük, idemérjen két sztákánnal, oda néggyel… ennek két zacs-kóba, amannak többe… és akkor, ebben a zűrzavarbanrontott az őr az árusra, hogy mit trafikál a foglyokkal,és zavart nagy garral sorakozóra.

A megrettent ember kapkodni kezdett, szabadkozottés magyarázott, az elmaradt járandóságát sem bántacsak szabaduljon a foglyokkal való trafikálás súlyosvádjától. Így kaptuk meg a mahorka egy részét ingyen.A részben lopott árun aztán megosztoztunk az őrrel. Hasokan voltunk és tülekedtünk, hozzá sem fértünk azárushoz, és ha az őr a kelleténél előbb lépett közbe, so-kan dohány nélkül maradtak, akkor kevesebb volt arészesedése.

190

Így játszottuk el az egymásrautaltság szerepét a ba-zárban, amely azt a meggyőződésünket erősítette, hogymi fontosabbak vagyunk a rabtartó számára, mint for-dítva.

Traktorosnak megyekAz Urálban is elindult májusban a földeken a mun-

ka. Egy nap a kolhoz gépparkja számára embereket to-boroztak a zónában. Tapasztalatból tudtam, hogy akolhozban szabadabb az élet, és jelentkeztem. Itthon –apám malmában – már találkoztam a technikával, gon-doltam, megbirkózom a feladattal. Turzai Feri volt aszakértő és bevett a csoportba. A civil életben a cukrászLázár Béla és Márta szakácsként csatlakoztak.

A kolhozban mindenkit beosztottak az oroszokmellé kisegítőnek. Én pirivocsi, tolmács szerepet kap-tam, miután látták, hogy elég jól beszélem a nyelvet,olykor egy-egy baskírnál is jobban.

A munkám – főleg – abból állt, hogy az otthoniéletünkről kellett az irodistáknak meséljek. Ilyenkornagy szócsaták kerekedtek, a háborús veteránok engemigazolandó élményeiket mondták el, a nyugaton látottárubőségre emlékeztek, a jólétben élő burzsujokra,amiről mások úgy vélekedtek, hogy az mégsem nor-mális állapot. „Majd megszorítják őket a mieink, hogyabból koldulnak” – mondták röhécselve. És igazuklett…

Pár hét alatt beleszoktunk a munkába, amikor hírement, hogy a foglyok dolgában bizottság jön a kolhoz-ba. A fontos hírre kiadták a parancsot, hogy rend le-gyen a munkahelyen. A műhelyekben fényesre olajoz-ták a gépeket, a földeken serényebben vetettek, a

191

traktorok vastagabb füstfelhőt eregettek, az irodán avodkáskészlet feltöltését rendelték el. A hír hallatántolmácsi beosztásom alkonyát sejtettem.

A bizottság egyszemélyes tagja egy reggel megér-kezett, fontoskodva körbejárta a műhelyeket, aztán le-telepedett az irodában, ahol bőven ellátták vodkával ésmindent rendben találva, megírta a jegyzőkönyvet.Egyszer csak kérdéseket kezdett feltenni velem kap-csolatban, mert tolmácsi státust a lágerszabályzat nemismert, és mint ezzel nem egyezőt, megszüntette.Azonnali hatállyal mohahordásra vezényeltek… az er-dőre.

Búcsúzáskor még rámutatott a vodkás üvegre, amitgyorsan kiürítettek az itteniekkel, aztán egy „ládná”-valelhárította a köszönetet, az ajándékot a térképtáskájábatette, közölte, hogy mindennel elégedett és mielőtt el-ment, meghagyta, hogy ne kíméljék a foglyokat.

Végre újból egyszemélyes beosztásom volt, amiteddig is nagyon szerettem. Reggel befogtam a bikát éskiszekereztem az erdőre. Délig megszedtem a mohát,estig fordultam kétszer, miközben jól körülnéztem akörnyéken.

Már az első nap láttam, hogy több élelemforrásbólmeríthetek. Az erdőben a hízlalda közelében főzték azállati hulladékot a disznóknak. Alkalmas időben be-osontam a kazánházba és egy villásan letört husánggalkotorásztam az üstben, amíg egy-egy tüdőre akadtam,de vittem bármit, ami horogra akadt, megettünk min-dent, nem voltunk finnyásak.

Egy nap a cukrász-szakács Lázár Bélával mentem azerdőre. Ő füveket szedett – pajzsikát, perjét, fagyön-gyöt, csalánt – bélhurut, hűlés, köhögés ellen való

192

gyógyteának. Az erdőben kecskék legelésztek, és gidókugráltak közelükben. Gondoltuk megfogunk egyet –május 10., Románia nemzeti ünnepe volt akkor – ésmegesszük vacsorára. Az elkapott gidót befedtük mo-hával és irány a körlet. A vén kecske a nyomunkbanmekegett, szüntelen a gidót követelte. Be kellett érnünka szerényebb kecsketejjel. Ezen éltünk egy ideig, sokkecske legelészett akkor az erdőben.

A sok bicegő gondolatból így születtek a megesz-szük, megfejjük féle tettek, aztán a tej melege jólesőnszétáradt a testben, és ízével felsejlett a távoli reggelikhangulata. Aztán, amikor már beleszoktunk a jólétbe, atej melege hirtelen elillant, íze elpárolgott, mert a kecs-kéket csordába terelték és átvitték távolibb legelőkre.

Miután a tejforrás elillant, a húsforrás elapadt, újabbpótlás után nézelődve láttam az erdőben a sok szárazágat, gondoltam viszek a baskíroknak egy-egy szekér-rel. Pár háznál gazdára is találtam, akik élelemmel fi-zettek, de a télre gondolva gyapjúholmikat is kunyo-ráltam, harisnyát, kesztyűt, honnan mit lehetett.

Egy alkalommal, amikor beálltam a gazda udvaráraa feketefuvarral, a fizetség végett behívtak. Vodkávalkínáltak, kenyérrel, túróval a szegényes bútorzatú, detiszta házban. A középen szokásos nagy téglakályhafelől beteg vénasszony köhécselését hallottam; „Bál-noj” – mondták, amikor ránéztem.

Eszembe villant Béla gyógyteája.Ígértem, hogy hozok még fát és igyekeztem vissza

az erdőbe, megszedtem a mohát és leadtam a házépí-tőknek, aztán elláttam a bikát és bekötöttem a helyére.

Az én bikám vén volt mint az idő, orrából nem go-molygott a sóvárgás gőze, ágyékából nem fakadt új

193

élet, napjait csak a munkában eltöltött napok számávalmérte. Megállás nélkül robotolt, vénségére dolog lettcsupán, hasznos eszköz egy eszmedaganatból kinőttrendszer szolgálatában. Ha nem volt semmi dolga, afejét lógatta, mintha emlékein rágódna, de a szemébenrettentő messzeség volt. Talán ő is a szabadságról ál-modott, vagy az akol melegéről, vagy valami másról,alaktalan vágyakról, amelyek a múltból jöttek elő ret-tentő homályosan.

Mikor a karámból távoztam, mélabús szemével avén bika úgy nézett rám vissza, mintha a sorsomongondolkodna, amit el kell viselnem, mert nem tudokváltoztatni rajta. A vén bika semmit sem tudott ezekrőlaz emberi dolgokról, csak állt lehorgasztott fejjel amegszokott jó szóra várva, aztán elégedetten megfor-dult, és kérődzni kezdett.

Este mondtam Bélának, hogy viszek a betegnek egybögre főzetet. Ha nekünk használ, neki is jó lesz – ér-veltem.

Másnap is ott volt a beteg a takaró alatt.– Idd meg ezt – mutattam –, jót tesz.– Vrács, orvos – nézett rám kérdőn?– Idd csak meg – intettem.Híre terjedt, hogy ismerjük a jó füveket, és sikere

lett a gyógyteának, amit egyesek jó szóval, mások fa-latnyi élelemmel fizettek.

Tudom, nehéz megérteni azt a világot, amelynekakkor részesei voltunk, ahol az orvoslás egy időbenvolt kényszer és bohózat, de abban a kétséges helyzet-ben csak magunkra számíthattunk, a Gondviselés issemmivé foszlott, és nem hittünk már csak a lopottdöghúsban és a kecsketejben.

194

Egy vágyunk volt csupán, hogy valami varázslatfolytán emberré lehessünk újra. Estéink nagy részénemlékeinket élesztgettük, szőttük az áltatás tarka szőt-tesét. Bicegő emlékeinkben úgy éltünk otthon, ahogysoha nem éltünk valójában, de majd élni fogunk. Ilyencsenevész volt a fogoly álma, mert mint mindennek, apriccsen csak egy pillanat volt az élete… másnap ismenni kellett az erdőre befogni a bikát, szedni a füve-ket, aztán kezdődött elölről minden.

Bíztunk a szerencsénkben. Ha reszkettünk is néha,nem a félelemtől volt, csak a hidegtől. Vakmerőségünkolykor az esztelenség határát súrolta, de mi mást te-hettünk volna. Fiatalok voltunk és élni akartunk.

Nem féltünk egy éjjel a szellőztetőn leereszkedni araktárba, de ottrekedtünk. Reggel talált ránk a raktáros,aki értette helyzetünket és elengedett. Csak Martha voltártatlan ezekben a galibákban, amelyek rövidesen a lá-gerben folytatódtak, mert lejárt a kampány és vége sza-kadt a jóféle, kolhozi világnak.

A rabság árnyékábanA lányok nagy ovációval fogadtak. Ruth gyapjú-

mellénnyel lepett meg, aztán mesélnem kellett. Vi-songva derültek a bikáról, kecskékről szóló történeten,de a legnagyobb sikert orvosi szereplésem aratta.Martha is részesült az elismerésben, és rövidesen bein-dult a megszokott lágeri élet, ahol mindig akadt valamisürgős munka. Még aznap éjjel kivittek vagonkirakásraaz állomásra. Élelem és ruha érkezett a láger részére.Előbb az élelmet dézsmáltuk meg, a halat, a cukrot, alisztet, de a halnak, a finom húsú lazacnak szenteltük alegnagyobb figyelmet. Az omlós lazachús íze feledhe-

195

tetlen. Otthon ez ritka és drága csemege, de az Amurvidékén a disznók is lazacon nőnek. Rajzanak a halak asebes folyású szibériai folyókban, ahol – a medvéknagy örömére – a halgátakon fennakadnak.

Másnap a barakkban lazac volt a menü a privátkoszt ebéden. Eddig is kaptunk halat, de csak halfeje-ket, húsát elhordta az őrszemélyzet. Most mi is lakmá-roztunk belőle.

Az éj leple alatt elnyűtt cuccaimat újakra cseréltem.A sok holmi között ráakadtam egy amerikai katonaizubbonyra, amit később itthon is sokáig viseltem. Nad-rágot, bakancsot, mindent kicseréltem, hogy rám semismertek ebben az új szerelésben.

A kolhozi kalandozás végeztével a fűrésztelepreküldtek. Jó munkahely volt, nem igényelt semmilyenszakértelmet, ahol fűrész alá tologattuk a farönköket,hordtuk a fűrészport és a fenyődeszkát rakásba, amo-lyan kulimunkát végeztünk.

Ennek az időszaknak volt egy szomorú epizódja.Két társunkat tetten érték egy raktárfeltörésen, amitoroszokkal együtt követtek el, együtt is vitték el őket,hogy soha nem hallottunk felőlük.

Egy Szász Ferenc nevű kolozsvári fiú a barátjával –Piros János – eladtak valamit az oroszoknak, akik egyőrt megöltek és Szászékat is belekeverték az ügybe,aztán Magadánba száműzték őket. Jól emlékszem atörténetre, Piros is jól emlékszik, hogy 1947-ben tör-tént, de Beloreckben nem voltunk ötezren. (És mit ad asors, 1953-ban Szász édesanyjánál laktam, az AurelIsacu 51-ben.)

Mozgalmas nyár volt 1947-ben, gyakran cseréltemmunkahelyet. A fűrésztelepről a pokol tornácába, a

196

téglagyárba kerültem. A halál szelleme lebegett napmint nap a fejünk felett. Ott volt a halál a szárítóban, asárga agyagporban, ami befedett mindent, és zihált atüdőnk egész nap a poros levegőben. Lapátoltuk a ned-ves földet, tettük egyik helyről a másikra, addig for-gattuk, amíg elpárolgott az egész víz belőle. A sárgaportól olyanok voltunk, mint a híres prágai agyagbábu,a gólem.

Amikor már nem bírtam emelni a lapátot, a szárító-ból a kemencékhez helyeztek fűtőnek. Cseberből ve-derbe kerültem, ahol tíz kemence fűtését láttam el. Akemencék árasztották a perzselő hőséget, amint dobál-tam be a hasábokat. Szakadt rólam az izzadság, amint apiszkavassal nyúlkáltam a forró katlan poklába, hogy abedobált hasábot eligazítsam. Délben csalánt szedtemaz átellenben levő kerítés tövében, amit apróra vágva aforró lágeri levesbe kevertem.

A szelekción kiszuperáltak és könnyebb munkárairányítottak, ahol újból erőre kaptam. Gyengültem…erőre kaptam… Így ment ez hétről hétre, hónapról hó-napra. A napok jöttek és mentek… fölkelni, enni, lefe-küdni… étel, zóna, sorakozó.

Ólomtavasz, ólomtél… ólomévek… És hány ilyenévet kell még kibírni? Azzal a reménnyel éltünk, hogymár kevés van hátra.

A száraz, meleg, rövid uráli nyár elillant észrevét-len. Negyvenhét szeptembere enyhébbnek ígérkezett.Beérett a krumpli, és nem fagytak be reggelre a tócsák-ban a vizek.

A szokatlanul langyos őszi időben krumpliért men-tünk egy távoli kolhozba, és későn értünk az utat ke-resztező Belaja vizéhez. Az alkony fényei villództak a

197

folyón, amikor rámentünk a kompra. A víz folyásátkövetve a földúton zötykölődve, öreg estére értünk avégállomásra, egy baskírok lakta településre, ahol egyitteni gazdánál helyeztek el. A reggeli rakodásig eltet-tük magunkat, és a házigazdánál vacsoráltunk, akinekcsaládja baskír volt.

A gazda szívélyesen beinvitált a házba. Az udvarrólelőbb a szélfogó pitvarba léptünk, innen nyíltak ajtók,jobbra és balra. Mielőtt beléptünk a lakószobába, a há-ziak nyomán a szélfogóban hagytuk a lábbelinket. Afestett padlójú szoba közepén a nagy téglakályha hőfor-rás, fekhely és szárító funkcióját tölti be, télen itt me-legszenek az idősek. Most nem ült a kemencepadkáncsak a macska. Gyér fényt sugárzott egy csupasz vil-lanykörte. A foglyok vonzatára szomszédok jöttek lá-togatóba, paroláztak a gazdával, rágyújtottak, minket iskínáltak, és illedelmesen kérdezgettek.

A szoba közepén alacsony emelvény volt szőnyeg-gel leterítve, ezen egy cserépedényben gőzölgött azétel. Amikor összegyűlt a család, mohamedán fohászkövetkezett, aztán intettek és nekiláttunk az étkezésnek.Körbeültük a cserépedényt a háziakkal, fakanállalmertünk egy csészealjba és hörpintettünk onnan. Va-csora végeztével még elcsevegtünk az emberekkel, fel-emlegettük a rokonságot a baskírokkal, amire megértőnbólogattak.

A barátom – M. Jenő – fedezte fel a tejfölt a pitvar-ból nyíló kamrában. Tejföl? Már az ízét sem tudtukfelidézni, de felcsigázta fantáziánkat. Már-már azonvoltunk, hogy elaltatjuk – az egy ideje éber – becsüle-tünket, és kilopakodunk a tejfölös edényhez, mert telje-sen elvadultunk, amint lágerről lágerre sodródtunk és

198

mint a tavaszi patakok szemete úsztunk az árral. Lel-künkben az éhségen kívül nem volt másnak helye. Akutya is hálásabb jótevőjéhez, mint az éhes rab. Hit-ványságunkkal reggel szembesültünk, amikor a háziakelláttak az útra élelemmel és ez gondolkodóba ejtett.

Némi bűntudattal láttunk neki a rakodásnak. Délfeléindultunk el, és rövidesen elértük a folyót, ahol ráhaj-tottunk a kompra, amellyel elindultunk a túlsó part irá-nyába. Az első kerekekkel már kifelé kapaszkodtunk,amikor elszakadt a komp egyik kötele és megreked-tünk. Ebben a helyzetben az autó hídként tartotta összea kompot a parttal. Megállt a szállítás vérkeringése éscsődület támadt.

Amíg a sofőr a kompossal egyezkedett, leültünk egykőre, szemben a vízzel, és rettenve gondoltunk az átra-kásra, és hogy az egész disznóság ránk vár.

A parton hemzsegtek a feltartóztatott járművek.Nagy napnak ígérkezett – ennyi ember – a sivár helyszámára, ahol a kompos rozoga faháza állt a bozóttalbenőtt partszegélyen. Kecske állt kikötve a ház közelé-ben, a disznók, tyúkok a járművek között ténferegtek.Egy asszony ruhát mosott a folyóban. Harmonikahangján szólt egy panaszos ének.

Amíg mi dolgoztunk, a többiek heverésztek. Itt sohasenkinek nem volt sürgős dolga. Sokan voltak és el-oszlott a munka, de azzal sem siettek. „Mindenkinekcsak kis tennivalója marad, de mégis van tennivalója,és ezzel elkerültük a munkanélküliséget” – érveltek, hautaltunk a munkában tapasztalt lazaságra. „A kapita-lista sokat dolgoztatja a munkást, kizsákmányolja,hogy érte is dolgozzon, és azokért akiknek nincs mun-kája. Nálunk ez elképzelhetetlen.” Ha mégis úgy vél-

199

tük, hogy csak az időt lopják a munkahelyen, azzal ér-veltek, hogy az időt nem kell mérni, mert van abbólbőven.

Amikor végeztünk az átrakással, a sofőr túráztatta amotort, kiért a partra, csavart egy tölcsért újságpapír-ból, megtömte mahorkával, ránk vigyorgott és intett,hogy üljünk fel az autó platójára, aztán rátértünk az út-ra.

A bajnak mindig van társa. Alig mentünk pár kilo-métert és durrdefektet kaptunk egy hátsó kerékbe. Alemenő nap fénye öntötte el az utat. A lég sötétje és aföld sötétje egymáshoz settenkedett és félúton, szinteészrevétlen egymásba borultak. Itt vártuk a reggelt,társautónk visszatértét a pótkerékkel.

Az idő belesimult az éjszakába. Fény villant fel egyközeli házban. Kísérőink elmentek megszervezni a va-csoránkat, amit aztán közösen költöttünk el a háziak-kal. A házigazda jóvoltából vaj is került az általunk kí-nált hal mellé az asztalra.

Kísérőink még elcsevegtek a háziakkal, találgatták,meddig kell az út szélén rostokolni, a házigazda a szű-kös készletet, a háborút hozta szóba, a győzelmet, hogymost már nem fognak éhezni az emberek.

A defektes autó az út szélén várt bennünket. A csil-lagok fénye hígította a sötétséget. Az autó platóján ösz-szebújtunk csekély védelmül a hideg ellen, és köpe-nyeinkkel takarózva vártuk a reggelt. Alig-alig hunytukle szemünket. A kormánykerék irányából szaggatotthorkantások jelezték, hogy ott álomba szenderültek.Nem volt más zaj az éjszakában, csak a hűvösség áradtés harmat lepte be reggelre a tájat.

200

Reggel megjöttek a pótkerékkel és nekiláttunk amunkának. A hideg is űzött, a gyomrunk is követelt. Azónába érve azzal fogadtak, hogy megjöttek az otthonilevelek. Szüleim megírták, hogy nagy éhínség vanRomániában, és elűzték a királyt.

Így múlt el a nyár, a szeptember, s egy októberi reg-gelre dér ülte meg a halott pázsitot. Egy nap az égbol-ton felhők gyülekeztek és pilinkélve havazni kezdett.

Lelőlek, kutyák!A szomszéd vagonban az ismeretlen harmonikás

meg-megeresztett egy-egy vidám futamot.A harmonikás felébresztette a pokrócokba burkoló-

zott felügyelőt, aki úgy nézett körül a vagonban, akár abagoly a napvilágra. Ásítva, krákogva ült fel, rágyúj-tott, aztán rálépett az eldobott gyufára, és megjegyezte,hogy közeledünk Beloreckhez.

– Hamarosan odaérünk – közölte.– Addig még alszunk egyet – jegyeztük meg.Már két éjszakát töltöttünk el a pokrócokkal zsúfolt

vagonban, és élelmezésünk végett üzletelnünk kellettezekkel. Egy hét is eltelt, hogy élelemért küldtekUfába. Erre számítva már az első napokban felettük avékony lágeri porciókat, amiben a felügyelő is besegí-tett, és aki – szerencsénkre – most is megkövetelte.

– Fogd és egyél – ma csak kenyerünk van.Az őrmester ráült egy kötegre és falatozni kezdett.A falatozó katona a harmincas éveiben lehetett, vé-

kony volt, mint egy ceruza, hogy lötyögött rajta azegyenruha, amin valami érdemjel fityegett. Ha nemaludt, dohányzott és fronttörténeteit mesélte; hihetetlensok magyar lány volt a szeretője, mennyi kisüstit ivott

201

meg, és mi drága sok órát hozott haza. Összehordotthetet-havat, ami éppen eszébe jutott, de soha nem de-rült ki, hogy miért haragszik a magyarokra. Mindenalkalmat kihasznált, hogy ezt kimutassa.

Eddig nem érdeklődött az általa is elfogyasztottélelem eredetéről. Elérkezett az igazság pillanata, hogyszembenézzen a tényekkel. Elmondtuk, hogy az eladottpokrócok árából vettük az élelmet.

Hihetetlen haragra gerjedt.– Lelőlek, kutyák! – ordibálta.– Nem lőhetsz le, nem tudsz elszámolni a pokrócok-

kal – közöltük vele.Amikor szóáradatát befejezte, mutogatta, hogy mi

vár a tolvajokra. Tyurma, börtön, mutatta, és megvetés-sel vegyes félelemmel méregetett.

Elégtétellel töltött el a reakciója, láttuk, hogy na-gyon begyulladt, és mondtuk, hogy bizony börtön vármindnyájunkra. Toporzékolt, hadonászott, szövegeltmég egy ideig, aztán takarodót fújt, és halkan megkér-dezte, hogy most már mi lesz? Akkor kivettünk egypokrócot a kötegből, kifeszítettük, középen kissé be-vágtuk és megrántottuk. Egyből felderült a képe…„dvá…”, kettő – mondta, jelezve, hogy megértette ateendőket.

Minden kötegben tíz pokróc volt, egész és félpokrócvegyesen, ez adta az ötletet. A kötegszám kellett talál-jon, benne a tíz darabbal. Nem volt semmi fennakadásaz átadáskor.

Ezt a próbát is kiálltuk, és más utak viszontagságaivártak…

202

Megsajnáltuk…1947 decemberének első hetében élelemért küldtek

Ufába. Egy idősebb tiszt felelt a szállításért. Innen egyvagon lágeri árut vittünk Ufába. Az út a beloreckimellékvágány miatt több időt vett igénybe, olykor atranzitállomáson néhány napig kellett csatlakozásravárni. Eközben a vékony lágeri porciókat felettük ésalkalmi munkák vállalására kényszerültünk.

Amikor végére hágtunk a fejadagnak, kísérőnk, ke-leti ember, inkább fatalista lévén, mint tevékeny, kö-zömbösen vette tudomásul, hogy egy ideig éheznünkkell. A jóindulatú öreg mongolos arcának és kopaszodófejének néma bólintásával jelezte, hogy tudomásulvette a tényeket. Logikus lett volna leülni mellé a pad-lóra a sült galambra várva, de ez ellentmondott volna afogoly-filozófiának, amely a minden helyzetből valóútkeresést vallotta.

Rövidesen kikötöttünk a vasútállomáshoz tartozókenyérgyárban, ahol favágásra fogadtak fel. Kenyérrel,kenyérmorzsával fizettek. Amíg mi itt a gyomrunkatetettük, az öreg a vagonban éhezett.

Megsajnáltuk, és akkor este megetettük fasírttal!Délután, már szürkületben, amikor a pékségből sza-

badultunk, a vasúti kantin udvarán kezdtük a fát fűré-szelni.

Szemben a nyitott folyosó irányából sült hús illatacsapott meg. Körülnéztünk, nem volt senki a közelben.Felmértük gyorsan a terepet, és nagy halom gőzölgőfasírtot láttunk egy asztalon álló vasedényben.

Szempillantás alatt zajlott le minden.Gyorsan meglazítottam a külső nadrágom zsinórját,

széttártam a bő nadrág pántját, és zsupsz, zúdítja Attila

203

az edény forró tartalmát a nadrágomba, aztán iszkolás,fát, fűrészt, mindent hátrahagyva. A nadrágom szárábazúdult fasírtoktól alig lépkedek, de jólesőn melegítnek.

A hideg vagonban reményvesztetten ül az éhes em-ber. „Dáváj kusej”, egyél – nógatjuk vidáman, de ő bi-zalmatlanul méreget.

Biztatjuk: „Nye bojsze”, ne félj!„Szmátri”, nézzed – mondtuk –, most jóllaksz”…Tempósan benyúlok a nadrágomba, elérem a meleg

hústömeget, és kiveszek egy marékkal belőle. „Ná” –nyújtottam, és mutattam, hogy van elég a nadrágom-ban. Lakmároztunk a zsákmányból jóllakásig, etettükaz öregembert, hiszen megsajnáltuk a szerencsétlent.

A bakterházMint az előbbi történet három szereplője, az ufai

rendező pályaudvaron vártunk a csatlakozásra. Egy te-herszerelvényhez kapcsolva vesztegeltünk az élelem-mel teli hideg vagonban. Fázósan toporogtunk a de-cemberi fagyban, reggelből este lett és az indulástilletően bizonytalan volt minden. Az öreg tisztet a ra-komány őrizetére bízva, elindultunk vaktában a vagonfűtésére alkalmas kályhát keresni.

A sötét háttérből alig volt kivehető az ufai pályaud-var zúzmarás ablakú, füstölgő kéményű bakterháza.Körülötte a pályakezelők csattogtatták fémeiket, a vo-natkísérők fújták sípjaikat, zászlóikkal hadonásztak, ésmozdonyok sípoltak hosszan, útra készen.

A közelben szénhegyek tornyosultak, és a vagonokablakán kilökött kályhacsövek vastag sugarú füstöteregettek. Távolabb a bakter minden figyelmét a vál-tókra összpontosítva, óvatosan lépkedett a sínek közötti

204

térben, és nem láthatta a veszéllyel fenyegetett bakter-házat.

A hideg tettekre serkentett.Felmértük gyorsan a terepet, aztán berontottunk az

alacsony házikóba. Kidobtuk a forró kályhát, az égőszenet kiráztuk a hóra, felkapkodtuk a meleg csöveket,aztán rohantunk az egésszel, hogy mielőbb elérjük avagonunkat. Elhelyeztük a kályhát, s az ablakon kive-zettük a kályhacsövet, aztán a közeli szénhegyekrőltöbb napra elég szenet hordtunk a vagonba.

Most már csak tüzelni kellett, aztán az áradó meleg-ben számba vettük a készleteket: liszt, cukor, étolaj,több hordó sózott lazac ígért – pár napra – fenségesjólétet.

Egyből vidámabb lett az élet eddigi szomorú mene-te, amit újabb hitványság árán értünk el, de mit tehet-tünk volna abban a világban, ahol az életünk forgottveszélyben, és hülyének nézték a becsületest. Élniakartunk. Ha egymásra néztünk, csak az éhségtől le-romlott testünk körvonalai látszottak, csak a lelkünkbenem láttak, ott hűek maradtunk az otthoni életünk meg-szokott rendjéhez.

Most már nem is siettünk az utazással, ellenkezőlegberendezkedtünk lazackúrára, hogy megfeleljünk azitteni világrendnek. Látástól vakulásig ettük a finomhúsú halat, a két csontváz fogoly és az öreg, kiszolgáltkatona, aztán a nagy tolvajlások ideje következett. Acukrot vodkára, a lisztet kenyérre cseréltük, dohányértadtunk étolajat, csak a lazacot nem adtuk el.

Amikor a víz kioldotta a sót a lazacból, húsa felduz-zadt, omlóssá vált, és nekiláthattunk a lakmározásnak.A megevett halat kősóval pótoltuk, ezt is úgy loptuk az

205

őrizetlen sószállító vagonokból. Az eladott cukrot fel-vizeztük, a mázsányi cukroszsák vedernyi vizet is el-nyelt, hogy meg sem kottyant.

Hiánytalanul adtunk át mindent.A lányoknak is vittünk a halból. Erika, Helga, Iza-

bella barátaink voltak. Ruth több volt, átáradt rajtammint a meleg, és lubickolhattam a melegében. Attilát akis szöszke Inge Guliema várta a barakkban.

Az utolsó útonA két ünnep közötti időben gyógyszerekért indultam

Ufába. Egy nagy bőrönddel a kezemben szálltunk fel azúzmarás orenburgi vonatra, ahol helyet szorítottak együlésen. A fejem feletti polgár napraforgómagot esze-getett, és a kiköpött héjat rendre rám eregette. A vág-tató vonat csattogása elnyomta a zsivajt, a dohányfüst anehéz testszaggal keveredett. A sétafikálók nyomábanhideg levegő zúdult az embergőztől fülledt vagonba.

Nagy hidegben érkeztünk meg. A kísérőm a csernyi-kovszkai furnérgyár lágerében adott le éjszakára, ésmeghagyta, hogy reggel legyek a hegyen épült köz-ponti raktárban. Innen kilátás nyílt a befagyott Kámára,amelyen most szánokkal közlekedtek. Este a kolozsváriKovács Karcsival találkoztam, aki itt a SomogyváriRudolf-féle tiszti-lágeri színházban játszott olykor nőiszerepeket.

Reggel a villamossal kis kitérőt tettem, és előbb abazárba mentem, ahol mindjárt feketézőkre vadászójárőrbe botlottam.

Na, éppen ez hiányzott – gondoltam, de szerencsémvolt, mert ezek is inkább saját zsebre vadászók voltak.Kérték a dokumentet, de csak a két eladó inget mutat-

206

hattam, amire azonnal lecsaptak. Miközben motyogvakilétemet magyaráztam, egy másik áldozattól legom-bolt árut nézegették, és akkor gyorsan megléptem. Kia-báltak, hogy „sztoj!”, álljak meg, de nem léptek utá-nam, és amikor eltűntem a látókörükből, igyekeztem amegbeszélt találkozóra, ahol átvettük a kiutalt gyógy-szereket. A kísérőm bűzlött a pacsulitól, és gyanúsanjókedvű volt, csak azt nem tudtam, hogy vodkát ivott-etöbbet vagy kölnivizet.

Villamossal mentünk a vasútállomásra. Mindenfélenép csellengett a téren, ahol sokszor napokig vártakvonatra a szibériai árusok itt feketéző asszonyai. Kato-nák ténferegtek. Rikácsolt, hullámzott a tatárok, baskí-rok, oroszok tarkította embertömeg. Batyuzók vártaktürelmesen egy sarokban, és szemeteltek. Nagyobbzűrzavart elképzelni sem lehetett volna.

A megszokott dohányfüst áradt a vagonban, a pad-lója tele volt szórva szeméttel, szárnyasok fészkelődtekegy kosárban. A szomszédban valakit kiraboltak, aztán,amikor elkapták a tolvajt, a kárvallottak rávetették ma-gukat.

Az egyik állomáson sokat vesztegelt a vonat, az uta-sok leszálltak, és a csájához szükséges kipitokért ro-hangáltak. Egy vén baskír ritkás szakállát simogatta.

Rohant, csattogott a vonat. Egy váltóőr sárga zász-laját lengette, zúzmarás lovacskák húztak zúzmarásszánokat és tűntek gyorsan el a havas tájban, aztán át-dübörögtünk a Belaja hídján, és megérkeztünk Belo-reckbe.

A gyógyszeres bőrönddel bevánszorogtam a zónába.

207

Búcsú BelorecktőlA szabadság már settenkedve közeledett. Eljött az

utolsó újév napja, amikor sorsunkkal, jövőnkkel, jele-nünkkel átölelt a remény erőre kapott karja. Átléptünk1948-ba, beléptünk szabadulásunk várva várt évébe.

Vártuk a szabadulást szívszorongva, amely abelorecki pékségben ért el. Jó munkahely volt, ahol bő-ségesen élelmeztek, hogy észrevétlen emberi formátvettem fel, és férfivé sikeredtem.

Végre megszűnt az éhségtől való félelem iszonyúkorszaka. A monda szerint a mitológia isteneit is a fé-lelem tartotta rendben, a főistentől féltek a kisistenek,és együtt riogatták az embereket. Mi elítéltek féltünkmindenkitől, az őröktől, a szakácstól, a raktárostól – azártó szellemektől –, de legjobban az éhezéstől féltünk.Ennek most vége szakadt, aztán egy nap nem vittek kia pékségbe. A szeszélyes márciusi szelek szárnyánmegjött Beloreckbe a várva várt pillanat: 1948. március3-a.

Aznap reggel betereltek az étkezdébe és közölték,hogy azonnal elindítanak Ufába, ahol összeállítják ahazainduló transzportokat.

Sikerült üzennem Ruthnak, aki a kórházbarakkbangyengélkedett.

A szokásos formaságok után elindítottak. Amikor azőrszobához érve visszanéztem, a törékeny lány kendőtlengetve integetett. Néztem, néztem, amint felemeltkarral integet, apró foltocska volt csak, magára hagyottés védtelen, csak reményei maradtak utánam. Utoljáraintettünk egymásnak, aztán eltűnt az arca, a felemeltkeze, és nem maradt más, csak a szögesdrót árnyéká-ban kivirágzott szerelem emléke.

208

Arra gondoltam, hogy nem látom többé, aztán rá-tértünk az útra, s a kanyar után eltűnt a láger megszo-kott képe, csak akkor éreztem, hogy valami elmúlt, ésaz idő órája újra jár.

Szomorú voltam és boldog, egyszerre voltam felnőttés gyermek. Semmi sem tudta a sors kerekét akkorvisszafordítani, a törékeny lány ahogy jött, elment, hát-rahagyva mosolyának emlékét. Csupán a fájdalmasemlékezés tudta légies alakját olykor-olykor felidézni.Éveken át lélegeztem be közös élményeink apró pará-nyait.

Eltelt fél évszázad, amikor – 1989. okt. 2-án délutánBelumban – viszontláttam.

Azt hittem, hogy csak álmodom az egészet.

209

A szabadság vonata

Ufa

A gyér havazásban jól kivehető volt a mozdony,amint Szibériából közeledett, és nagy nekifeszülésselhúzta a szerelvényt, amely hosszan kígyózott utána,aztán fékcsikorgatással beállt a belorecki állomásra.

Felugráltunk a kijelölt vagonba. Most mindenkinekjutott ülőhely, és amikor elindult a vonat, vígan intet-tünk búcsút erdőnek, kolhoznak, gyárnak, rabsági éle-tünk kényszerű világának.

Vágtatott a vonat. Az Urálon keresztül repítettUfába.

Egyesek tudni vélik, hogy ez már a szabadság vo-nata, s az emberek énekelnek, mint mindig, ha elmúltegy kőkemény veszedelem.

Gyakran használják a kőkemény jelzőt a szikláragondolva, vagy dicsérő jelzőként éppen az emberre, deaz ember egészen más, sokkal bonyolultabb. A sziklakeménysége mozdulatlan, de az ember keménységeszabadságra vágyó, akár a madár repülésre.

Vágtatott a vonat, repült a gondolat vissza az Urál-ba, és előjöttek a mélyből a salasovai, asai, minyáriemlékek – erdő, rönkfűrész, nyírfák, alkalmi tüzek –,aztán nagyot ugrott és mint könnyű vitorlás suhant ha-za látogatóba, hogy belesimuljon egy meleg ölelésbe:„Rossz bőrben vagy, jót tenne egy kis pihenés fiacs-kám” – nagyon vágytam erre az anyai gyöngédségre.

210

Az emlékezés ezen az úton ugrott haza, egy nyápicgyermeket kutatva a múlt homályos tükrében, aki me-zítláb hancúrozik az út porában, és naphosszat csatan-gol román pajtásaival a nyári kánikulában.

És látom magam az iskolában a kétszerkettő és acsínytevések közepette.

Látom az ajtoni falábakat, amint mentem velük asárban az iskolába igyekezve, ahol a sok Borossal ésBükkösivel helytelenkedtem, és Buba Mari mellett volthelyem a padban.

Látom a telepes rádiónkat, amely összekapcsolt avilággal, és Pluhárral szurkolok Sárosinak inkább, mintPiolának, de mindhiába, 4:2 az olaszok javára.

Látom a háborút, amint a Dobogó hegyén át ágyú-dörgéssel közeledett, és a foksányi vasútállomást, aholapámat megszöktettem.

Látom az apácai állomást, ahol levelet dobtam ki azüzenettel, hogy visznek Szibériába.

Látom, amint egy zúzmarás novemberi reggel zuha-nunk ki a vagonokból és körülnézünk, hogy „hic suntleones?”

Látom a Végzettel tusakodó bajtársaimat, amint re-ményüket hó fedte be, és belefagyott velük az Urálfagyfogott földjébe.

És látom az uráli lágerekben elúszott ifjúságom!A kerekek kattogása zökkent vissza a jelenbe és kö-

rülnézek, ahol csupa viharvert harcos, az életért vívottkemény csaták hőse ül mellettem és dalol, falatozik amaradék fejadagból.

Az elesettek szétszórtan, jeltelen sírokban pihennek,de fel-feltámadnak az emlékezetben, felidézve a gyű-löletes rendszert, amelynek áldozatai lettek.

211

Vincze Sanyi így emlékezik: „Pista bátyám többnyi-re O.K.-ás volt a gyengélkedőben, ahol az elesettek ahalálra vártak. Péter bátyámat Salasován eltemettem,elszállt a lelke az övéihez.”

Mindenki emlékezik… Egyik a görög mitológiátszerette az iskolában, egy másik állítólag matematiká-ból jeleskedett, egy harmadiknak azt jósolták, nem leszjó csak ököretetőnek.

Jött a muszka a Rákóczi úton, megállított azzal,hogy „dáváj csász” – emlékeznek többen.

A múlt ugyan feledésbe megy, olykor eltűnik örök-re, de egyes dolgok megmaradnak mégis az emlékezet-ben. A gyermekkor mélyéből jöttek elő az újabb emlé-kek.

Emlékeztem, amint Irma néni nádpálcával ösztön-zött a tanulásra, mert szertelen gyerek voltam, és intetteapámat, hogy adjon gimnáziumba. Nyáron kitört a spa-nyol polgárháború, szeptemberben beírattak a kolozs-vári Református Gimnázium első osztályába. KallósZoli mögött ültem az ablak felöli padban. Harminc va-lahány kis fika jelentette az I.A-t, ahol kolozsváriak ésvidékiek voltunk vegyesen. Tanítók, papok, iparosok,földművesek – Molnárok, Fikkerek, Simonffyk,Nagyosik – gyermekei voltunk a fapados osztályokban,és végtelenbe nyúló vággyal vetettük magunkat a szilajjátékok közben a tudományra.

Később – a bécsi döntés után – jöttem Enyedre, ésegy Sütő András nevű kisdiákkal beálltam „tűzfelelős-nek” a kollégiumba. Itt olyan gondolati közösségbe ke-rültem, ahol szégyen volt tudatlannak lenni; ahol ele-venen élt a történelmi múlt emléke, amely mint valamiszilárd fal nyújtott biztonságot az akkori idők viharai-

212

val szemben. A kitartás szelleme hatotta át akkormindnyájunkat, hogy „akármi történjen, ne adjuk fel”.Nagy szükségünk volt erre a kitartásra, hogy megvéd-jük magunkat azok gyűlölete ellen, akik„bozgoroknak” gúnyoltak minket, és jogtalan törvé-nyeket hoztak iskoláink ellen, de a gerincet hajlító, ér-telmet bénító rettegést nem tudták belopni a szívünkbe.

Tanáraink a könyvek és az igazság szeretetére ok-tattak. Logikát is tanítottak, s az élet értelméről érte-keztek. A gondolkozás feltételének a létezést neveztékmeg – Cogito ergo sum –, és ezt jól megjegyeztem ma-gamnak, mert éppen megiramodott a történelem, és azész logikáját felváltotta a háború logikája, ezért az élet-ben maradást kellett sürgősen megtanulnom… Szibéri-ában. Itt a hajdani kisdiák ezt, az egykori tanárainak ismegtanította volna, de ők tekintélyükre hivatkoztak, ésakkor a kisdiák eltemette az engedetlen tanárokat. Baj-társak voltak és meggyászolta őket… csak emlékük élmég az Urál fagyos földjében.

A halál a kisdiákot is többször meginvitálta, de ő alogikára hivatkozott, a sürgős teendőkre, a sok tenni-valóra az életben, és elhárította az invitálást. Nem! Mégnem mehetek, vár rám az élet. Maradok még egy keve-set.

Sokszor megkérdezték, hogy nem féltem a haláltól?Nem! Annyira nem féltem, hogy még eszembe semjutott, hogy ez megtörténhet. A rövidnadrágos hajdanikisdiákot idejében felváltotta egy élet edzette harcos,aki nagy talentummal igazította lépteit az éppen aktuá-lis lágerzenéhez.

A gyűlöletzenéhez való lépésigazítást már az isko-lában megtanultam. Az enyedi kollégium önállóságra

213

nevelt, kitartásra, a nehéz időkben való helytállásra.Ennek mind hasznát vettem az uráli lágerekben, aholaztán tökéletesedett a nevelésem. Itt megtanultam a tet-vektől gőzölés nélkül is megszabadulni, alumínium hu-zalból kanalat, rézkopejkából gyűrűt, drótból varrótűtcsinálni; a fát a kívánt irányba dönteni, és a szüntelenkísértő fagyhalál elől lobogó tüzek melegével kitérni.

Rávizeltünk a sebeinkre és begyógyultak, felismer-tük az ehető bogyókat, a skorbutos fekélyeket csalán-evéssel gyógyítottuk, füvekből főzött gyógyteákkalgyógyítottunk.

Lazán fogni a fejsze nyelét, erőmet beosztva csaklendületből verni az ékre itt tanultam; hársfaháncsbólláptyit fontam magamnak, patkoltam lovat, építettemvasutat… Megtanultam számtalan mesterséget.

Jelesre vizsgázni itt ilyen tudással lehetett, ahol nemaz érdemjegy volt a tét, hanem az élet. Az életben ma-radáshoz ilyen tudás kellett, és erre az egyetlen célrairányult minden erőfeszítésem.

Itt már nem valami romantikus tájnak láttam Szibé-riát. Nem a végtelen tájak a hómezőkkel, nem a vágtatókozákok, nem a Strogoff Mihályok30 nyújtottak szá-momra maradandó élményt, hanem az emberi jellemeksokfélesége, s az abszurd viszonyok, amelyek útvesz-tőiben kanyarogtam. Itt nem a szemünk világát, és nemizzó fémmel, hanem jogtalansággal törtek életünkre éslelkünkbe sütötték a sok keserűséget.

Többet megtanultam a világról, a jó és a rossz vi-szonyáról, a világot mozgató erőkről, mintha száz évig

30 Strogoff Mihály utazása Moszkvától Irkutszkig – Jules Verne 1876-

ban kiadott ismert regénye, amely már 1877-ben magyarul is megjelent.

214

jártam volna – otthoni – iskolába. Új világ dimenzióikezdtek kibontakozni, amely nem fénnyel jött, inkábbfellegekkel közeledett. A kétségek világa settenkedett.

Megállókkal hazafelé

Asában megállt a vonat, hogy felvegye a veteránmagyar katonákat. Ugráltak fel boldogan a hajdanibajtársak, barátaim a kovácsműhelyből: Ignác mester, asváb Wurtzinger, Kereszturi Jóska, Petz, az asai órákjavítója, a salasovai nagy mesemondók, a kárpácsovaibarátom, Váncsa Géza, és többen, nevük elmosódott amúló időben. Boldogságtól eltelve lendülnek a karokbaráti ölelésre. A szemek csodálkozásra nyílnak, hogyitt látnak minket, nekik azt mondták, hogy negyvenhatkarácsonyán hazavittek. Ennek nyomán kétségek me-rülnek fel, de mégis hisszük, hogy végére értünk a nagy„kalandnak”.

Robogott a vonat, zakatoltak a kerekek, és a felsza-badult lelkek a múltból vett történetekbe kezdtek, és atörténetek szárnyán siklottak hazáig. Nagy mesemon-dók keltek versenyre egymással, én is beneveztem, éselőadtam Buháné esetét a medvével.

Ott, ahol a csányi út – Túrnak sietve – ütközik anemzetközi úttal, a kolozsvári út mentén volt a Buháékkocsmája. Az aranyosszéki zöldségesek a kolozsváripiacra igyekezve a kocsma udvarán megpihentek, itat-ták, abrakoltatták, pihentették lovaikat, s egy-egy fél-decire ők is betértek a füstös plafonú ivóba.

Híres volt még a környéken a hármasi három kocs-ma. A Hármas kis település Tordatúr közelében.Tordatúrt elhagyva, Kolozsvár irányába a műút több

215

kanyart vesz, aztán enyhén ereszkedik, amíg a Hármaselső kocsmáját eléri – mesélem. Ennek közelében,egymással szemben, a Buksa-féle kovácsműhely mel-lett volt a Hármas másik két kocsmája. Innen az útjobbra kanyarodott Szentmárton irányába, amit a ro-mánok Sarmatyinak mondtak. A műút a Túr patakátkeresztezve haladt Bányabükk irányába, amely utánFelek következett, aztán ereszkedni kezdett a Szamosvölgyében elfekvő Kolozsvárra.

Minden falunak megvolt a maga kiskocsmája, aholaz emberek összejöttek és gyásznapot ültek vagy ünne-peltek egy féldeci mellett, és olykor a kocsmáros dön-tött a vitáikban.

Az emlékezéssel hazaugrottam a Buháék kocsmájaközelébe, ahol az út mentén foghíjas közökben házaksorakoztak, csak a malom lógott ki a sorból oldalt, ésinkább Csánhoz, mint Túrhoz volt közelebb. Amikoreste elhalt a malom püffögése, bezárt a kocsma. Azízületi fájdalmak okozta tipegéssel a vén Buha kiült apadra, s ha éppen kéznél volt Máté, a molnársegéd, át-adták magukat a csapongó csevegésnek. Ez volt a rítusminden este. Egy-egy váratlan esemény zavarta megnéha ezt a rendet.

Egy nap medvetáncoltatók érkeztek Buháék udvará-ra – mesélem.

A nagy szenzációra, hogy lássuk a medvét, össze-futott a gyermeksereg. Ott tolongtunk az udvaron ésbámultuk a csak meséből ismert „szörnyeteget”, de azaz orrába fűzött vaskarikával inkább szelíd volt, mintfélelmetes, és békésen szunyókált a szekér árnyékában.

Nagy ámulatunkra egyszercsak bevitték a medvét akocsmába. A parányi ablakra csimpaszkodva bámultuk,

216

hogy mi lészen bent a medvével? Hát látjuk, hogy avén Buhánéra rámászik a medve.

Ebből persze akkor semmit sem értettünk, csak atényt közvetítettük, hogy a vénasszonyt a medve lete-perte. Repült a hír azonnal szerteszéjjel. Rohannak aszomszédok, leáll a gép is a malomban, félreverik aharangokat… Mindenki jajveszékel.

Amikor aztán kiderült a riadalom oka, jót nevettünka történteken, csalódva távoztak a mindig szenzációraéhes összesereglett emberek. Miután megroppant dere-kát meggyógyította a vadállat, a vén Buháné sokáig éltjó egészségben, aztán kocsmával együtt elenyészett. Azúj házat most – 2000-ben – az akkor még gyermek, if-jabb Buha lakja, a volt vasgárdista, később kommunis-ta, aki becsapta apámat és sosem mosott lábat.

Amikor a baskíriai lágerekből összegyűltünkUfában, és számba vettük egymást, láttuk, hogy ötbőlhárom hiányzik. Fel sem sorolhatnám a hiányzókat,nevük elmosódott az emlékezetemben, csak egy-egyfagyfoltos arc rémlik fel a távoli múltból, és emlékezteta vészterhes időkre.

Ma, fél évszázaddal a kolozsvári deportálások utánazt kívánják tőlünk, hogy ne beszéljünk erről. Hogy azártatlanul elhurcoltak emlegetése sérti a nemzeti érzé-kenységet. Különben mindenről lehet beszélni, de oko-san, építő szellemben.

Minél több év telik el anélkül, hogy írnánk ezekről adolgokról, annál nehezebb lesz összegyűjteni a túlélőktanúságait, és aki hallgat, a bűnös pártjára szegődik.

217

Ufában megállt a vonat.Baskíria fővárosa nevezetes események színtere volt

ebben a században. A polgárháború vészterhes napjai-ban az ufai uráli szovjet ülésén állapodtak meg végle-gesen a cári család elszállításán Jekatyerinburgba, azutolsó állomásra, ahol az ufai és minyári osztag katonáilegyilkolták őket.

1918. július 16-án szép nyári nap volt, verőfénybenzöldelltek a kertek. Akkor este a cári család utoljára tértnyugovóra. Röviddel éjfél előtt felébresztették az alvó-kat és a huszonhárom lépcsőfokon levitték őket a pin-cébe, ahol eldördültek a fegyverek.

Huszonhárom lépcsőfok vezetett a halálba – mond-ják, akik a geometria szemüvegével nézik a világot. Ahuszonhárom lépcső számukra egy végső határ volt,amelyen túl már semmi sem létezett és nem is lehetett.A lépcső aljában a puskák torkában volt a végzet, a kín,a szenvedés, az iszonyat.

Kirepült a golyó, és már csak történelem volt aRomanov-dinasztia. A nemlétbe zuhanás pillanatábanismerhették fel az igazságot, hogy az 1613-ban kezdő-dött Romanov-századok a végére értek. Ami egykor azIpatyevszkij-kolostorban elkezdődött – a sors fintorakapcsán –, az Ipatyev ház pincéjében ért véget.

Számukra itt és most lett világos az élet értelme, ésmaradtak volna, de nem volt kegyelem, kozmikus se-bességgel száguldott ki belőlük az élet. A kihunyó életpillanatában felderengő képek nem az ifjúság, a má-mor, a hatalom, hanem a végtelen üresség képei lehet-tek. Ki tudja? Csak az biztos mégis, hogy a Roma-novok megsemmisültek.

218

Biztos most az is, hogy aki kimondta az ítéletet,meghúzta a ravaszt, sok évszázad önkénye felett ítélke-zett, de egy új önkény nevében tette, s az új világ jel-képévé a korbácsot emelte. Kezdetét vette az új ön-kénynek rémséges uralma. Időszerűtlenné vált a jogkeresése, a homo ludenst felváltotta a rabtartó ember,aki szögesdrót kerítéssel fegyelmezett.

Ha az orosz nép tudta volna, hogy milyen veszedel-met zúdít magára, amikor rálépett a világszabadságoktóberi útjára, a rabtartók kezét lefoghatta volna. En-nek a mulasztásnak milliók halála, tengernyi könny,bánat lett a vége.

Ufa – a néhai kis tatár mezőváros –, ahol egyszer aSzibériai garnizon foglyai elcserélték a vlagyivosztokigyors mozdonyát öt font dohányért, semmit sem válto-zott, most is láger állt a város fölé magasodó hegyen, aBelaja vize a Kámába sietett, mint régen, és hajócskákúszkáltak rajta. A város, faház-rengetegével, elleptemára az egész völgyet és összenőtt a csernyikovszkairésszel. Itt volt egy tiszti láger, ahol Somogyvári Ru-dolf lágeri színházat vezetett.

Megérkeztünk a bádogtetejű, kopott ufai vasútállo-másra. Emberek szunyókáltak szanaszét heverve aszutykos földön, harmonikát nyúzott egy katona. Vi-songó gyerekhad kísért egy ideig, aminek az őrök ve-tettek véget. A latyakos úton felcaplattunk a hegyre,ahonnan kilátás nyílt a völgyben elfekvő városra.

Álltunk a vörös tégla őrszobájú ufai láger kapujá-ban.

Minden lágernek volt valami sajátossága az általá-nos – szögesdrót, őrtornyok – mellett. A salasovai lá-

219

gert erdő övezte, amely egyszerre volt rémes és fensé-ges. Asat a szemétégető, Minyárt a függőhíd tette em-lékezetessé. Beloreck a lányokra emlékeztet.

Az ufai lágerről az agyaghegy aljára telepített latri-nák jutnak eszembe, hogy milyen kínos volt oda lejut-ni, le-fel a hegyen éjjel-nappal, esőben-hóban, hasme-nés már nem szedett áldozatot, az edzett gyomrokgyőzték a mikrobák rohamát, de az érzékeny hólyagbeteg lett, nem tartotta a vizeletet, s ha jött az inger,menni kellett többször is egy éjjel.

A foglyokat kímélendő, hordót tettek a barakk elééjjelinek, de ez olyan magas volt, hogy inkább mellé,mint belé sikeredett, és bűzlött az előtér örökösen.Reggel a két szolgálatos vitte a hordót a latrinára. Akielől ment a lejtős úton, rendszerint megfürdött a kilöty-tyent vizeletben, s ha megbotlott, és a hordót elejtette,csurgott a sárga lé lefelé a hegyen. Az egész a teremtéselőtti sötét időkre hasonlított: nox erat.

Éjszaka volt sokáig, de most szabadságszelek lenge-deztek. Érkeztek szüntelen a Baskíriában szétszórt lá-gerekből a fogolyszállítmányok Ufába.

A magnyitogorszki csoporttal jött meg egy nap Var-ró Gabi. Pár évvel előbb még diákok voltunk Enyedena kollégiumban. Most, hogy itt összekerültünk, szintehihetetlen. Leírhatatlan volt találkozásunk öröme. Úgyízleltük örömünket, mint ahogy bor zamatát ízleli azember, hogy aromájával elteljen, de ez mégis más volt,sokkal mélyebb zamat, mert semmi sem olyan mély arabságban, mint a bajtársi érzelem. Meséltük élmé-nyeinket. Én a belorecki lányokról beszéltem. Gabi egyvolt enyedi tanárunkra emlékezett: „Donáth Ernő tanárúrral vittek a visembájai feljavítóba. A vagonban

220

együtt takaróztunk a rongyos köpenyemmel. Hajnalbangyanúsnak tűnt, hogy mozdulatlan. Éjjel a tanár úrmeghalt, reggelre megdermedt, halott karok ölelésébenébredtem.”

Felidéztük iskolai emlékeinket, az órákra hívó csen-gőket, a vityit, az Őrhegyet, a tornakertet, mindent,amit csak az enyediek értenek, és ami élénken megma-radt emlékezetünkben. Emlékeztünk a háborús évekre,amikor frontszolgálatra vitték a tanárokat, és az öregekfolytatták tovább a munkát.

Megfogadtuk, hogy ősszel találkozunk a kollégium-ban.

Álmainkban kivattázott vonatok röpítettek az iskolakapujába, ahol tárt karokkal várt a tanári kar.

Amikor aztán valóban visszatértünk, a kétségek vi-lága várt ránk.

Vera

Ufáról eszembe jut még Vera, az orosz gimnazista.Amíg vártunk az álomvonatra, munkára fogtak a

mozdonygyárban, az építkezésen. Az én brigádomköztisztasági szolgálatot teljesített a városban.

Vastag hórétegek vártak eltakarításra. A téli sze-méttel, mocsokkal kevert hókupacokat kellett a tömb-házak tövéből sürgősen elpucolni. Az első reggel egytömbház tágas terére értünk. Dermedt csodálkozássalálltunk egy ideig a kietlenségtől kopár előtérben, egyszeméthegy tövében, aztán munkához láttunk.

Amint lapátoltuk a tél szemetét, sárgás-bűzös sávoktűntek fel a vastag hórétegben. Olyan volt az egész,

221

mint egy óriás nagy, megvágott dobostorta, amit azegyetemes disznóság megünneplésére készítettek.

Mi lehet ez? – néztünk össze.Amint szemügyre vettük a gyanús hókupac melletti

tömbházat, végig a hóréteg aljáig érve, vizelet és mo-csok folytonos nyomát láttuk a falon. Nem kellett nagyfantázia kitalálni, hogy mi ment itt végbe egész télen.Miután a csövek befagytak, a lakók az ablakon mindentkidobáltak, és a sávok végig a vakolaton a ház aljáigérve, jelezték a mocsok útját és tartalmát, olyan össze-tételben, ami ésszel felfoghatatlan. Csak a nehéz télmiatt nem tör ki minden tavaszon járvány a városban.

Pár nap és kipucoltuk a kerületet. Másnap reggel azulica Stalina 7-ben, az ufai pártfejesek palotájánakparkját vettük hasonló céllal kezelésbe. Miközben aparkot a tisztaság állapotához igazítottuk, a fekete Vol-gák vitték-hozták a titokzatos embereket, a félelmetesufai komisszárok utódait.

A komisszárok lányai iskola után siettek a parkbaegy kis csevegésre az európai fiúkkal. Barátságok szö-vődtek, ezért adtunk is magunkra, hogy jó benyomástkeltsünk a lányokban, akik udvarias orosz kifejezésekretanítottak, mi aztán a szerelem kelléktárából vett ma-gyar szavakkal traktáltuk a lányokat, amit ők huncutnevetéssel nyugtáztak. Fiatalok voltunk és pajzánkod-tunk, azt mondtuk Verának, Nátásának, amit ilyenkorillik mondani a lányoknak, és ők jó néven vették a kü-lönleges csengésű, szívet andalító bókjainkat.

A pajzánkodás útján az őszinte barátság mezejéreléptünk, ahol minden irányból szabadságszelek lenge-deztek. Ettől úgy éreztük, hogy már haza is értünk.

Verával léptem a barátság útjára.

222

Később – már itthon – levél jött Verától: „Japomnyu vsze szlává ná vásem jáziké, kotorije menyáucsili… szeretem.” Emlékezett a barátságnál többetjelentő szóra, és kérte, hogy írjak.

Moj adresz: Vera GorbatovszkojBaskirszkájá A. – C. C. P. – gorod Ufa.Ulica Stalina dom 75 – Kvártira 20.Ez a barátság fennebb szította akkor ifjúságunk

lángját és segített leküzdeni az ellenszenvet, elfeledni arosszat – írtam Verának.

Nézzünk még pár sort Vera leveléből, amelyekmintha panaszt tagadó kiáltások volnának: „Zsizny unász sztálá mnogo lucse, csem bilá pri vász. Mozsnovszjo kupity… I potámu sztálo veszelej…” (1949. ja-nuár 4.) (Tehát egy félév alatt az élet jobb lett, mindenkapható, és vidámak az emberek…)

A legszomorúbb az egészben, hogy ez a szöveg álltszóról szóra, minden transzparensen. Megvalósulni lát-szott Leninék álma, hogy nincs többé Isten, csak jel-szavak vannak: „Az élet jobb lett elvtársak… az életvidámabb lett”, és még harmonikát is nyúz egy vidámpofa a szöveg alatt a plakáton.

A valóság más volt.A szovjet háziasszony, ha értesült, rohant a petróle-

umfőző gőzétől bűzlő lakásából, hogy lássa hol és mitadnak. Nem azért, hogy mit vásárolhat, hanem hogymit adnak. Itt nem árultak az üzletekben, hanem adtak,de persze fizetni kellett, mintha vásárolt volna.

Ugyanígy volt a szabadsággal is, néha adtak belőle,máskor nem adtak. Az emberek ezt nagyon jól tudták,és aszerint viselkedtek, megelégedtek az áruval, amitadtak; a szabadságigényükkel pedig csínján bántak,

223

hiszen a nagybajszú tanítójuk, a népek barátja, így in-tette őket: „Magával a szabadsággal jóllakni, elvtársak,vajmi bajos” – és az emberek megértették, hogy ebbőlne kérjenek.

„Mindnyájan emlegetjük” – írta még Vera. A min-dig közöttünk csellengő kis Nátása Gusevoj írta megkésőbb, hogy Vera tanár lett és kihelyezték a távoliSzibériába.

Ezek a barátságok megszínesítették az addigi mély-szürke világot és most színes melegen bukkannak felemlékezetemben.

Később az építőtelepen is felkerestek a lányok, elbe-szélgettek velünk mindenféle, a lányokat érdeklő dol-gokról, viseletről, szokásokról, fiúk-lányok kapcsolatá-ról. Ilyenkor kis csomagot is hoztak, amiben élelemvolt. Megegyeztünk, hogy otthonról is tartjuk a kap-csolatot.

Az építőtelepen egy Szamosfalván – a repülőtéren –járt veterán katona volt a mesterem, aki szabadulásunk-ra célozva gyakran mondogatta, hogy most szívesencserélne velem. Én a szabadságba és a jólétbe megyek,de ő itt kell robotoljon a nincstelenségben.

Akik a frontot megjárták, látták a két világ közöttikülönbséget, hogy a legyőzött országban szabadon él-nek az emberek, de jaj volt annak a veteránnak, aki eztitthon szóvá tette.

A háború utáni első évben egész családok jöttek ha-za „önként” az emigrációból, itthon aztán hagyták haddmeséljenek a kapitalista Svédországban tapasztalt jólét-ről, aztán elragadtatott meséikért valamennyiüket be-gyűjtötték a Gulág lágereibe.

224

A vidámabb és szabadabb élet eljöttéig még sokvíznek kellett a Kámán lefolynia.

Az álomvonat

Májussal a vagonok is megérkeztek, készülhettünk ahosszú útra. Hordtuk a felszerelést az állomásra,priccseket kalapáltunk a vagonokban.

Egy nap – nem hitbéli célból – a templomba vittek.Az ufai ortodox katedrális raktárrá lett átalakítva. Ottderengtek még a falon a füstszínű ikonok, a porleptefreskók. A mennyország, a pokol, a halál, a feltámadása ruharaktár-katedrális falán feketéllett. Békésen meg-fért a német csizma és az orosz válinki a végítélet ésszentek védelme alatt.

Az egyik szent mérleget tartott a kezében, aki a jó-kat a paradicsomba vezette, a rosszak a pokol lángjánfortyogó üstben főttek. Az ufai katedrálisból kiköltö-zött az Isten, és a tagadás költözött helyére. Megszűnt aTörvény, ami összefog mindent, hogy rend legyen avilágban.

A szentek oltalma alatt az egész készletet áthordtuka láger raktárába. Pár nap és mindenkit nyári ruhábaöltöztettek. A vagonok készen álltak a beszállásra.Röpködtünk a boldogságtól, mint egy csicsergő madár-sereg. Az eufóriás hangulatot beárnyékolta egy bajtár-sunk balesete. Tragédia az utolsó pillanatban. Szomorútemetés volt, könnyek törtek felszínre, halottnak hittlelkünk feléledt a koporsó mellett.

225

Csak indulnánk már…Az életünkért vívott állandó küzdelem színterét jó

lenne már az emlékezetre bízni, és elfeledni ezt a té-bolydához hasonlító világot.

Aztán felvirradt az a hajnal, amikor elindulhattunk aszabadság szüretére. Évek óta vártunk erre a napra, éskérdeztük nappaltól-éjszakától: Mikor?

Most? Egyszer? Soha?Eljött végre szabadulásunk napja: 1948. május 8-án

délben.Állunk az ufai vöröstégla falú őrszoba ajtajában. Ki-

áltják a nevem… Apja Gyula… Jeszty, Jeszty, jeszty –ismétlem boldogan és ugrom a kapun kívülre. Egy pil-lanat és átléptem a zóna határát, a limest, azt a vonalat,amely a rabságot a szabadságtól elválasztja, amely ahalálból az életbe vezet. Az élet értelmét éltem át egyszempillantás alatt és túlcsorduló boldogság töltött el,amely önfeledt fecsegésben jutott kifejezésre. A bol-dogság rugóin visszaugrottam a gyermekkorba.

Boldog voltam, hogy a halál tengerén áteveztem, ésaz élet kontinensén kikötöttem. Áteveztem és kikötöt-tem… megmenekültem!

Hogy is tudnám feledni azt a percet?Dalolva mentünk az állomásra. Zengett a dal, kava-

rogva szállt fel, és örömfuvallmak emelték egyre fel-jebb.

Elhelyezkedtünk a vagonokban és elindult a vonat.Üdvrivalgásaink hangja beleveszett a Káma hídján dü-börgő kerekek zakatába. Fodrozta a szél a fehér lobo-gókat és az integetők egyre kisebbek lettek. Futottmellettünk a mező, mint a nyíl röppent a vonat és a vá-ros kontűrjei lassan feloldódtak a messzeségben.

226

Gyorsan aláereszkedett az alkonyat, amint a napsu-garak alábuktak a láthatáron. Egész éjjel zakatoltak akerekek, zihált a gőzmasina, repült az álomvonat.

Az éjj leszálltával elült a zsivaj.Reggel boldoggá tett a napfény és a friss levegő.

Évek óta vártuk ezt a hajnalt, csak vártuk-vártuk,szüntelen erről álmodozva.

Repült az álomvonat. Tájról tájra suhant, csattogott,zakatolt minden: ütközők, sínek, vaskerekek… szívek.Szénaillattól nehezült el a levegő, a mező illata szaladtelőre az üzenettel, hogy legyen szabad a pálya, lenges-se illően sárga zászlaját a bakter.

Váltóőr tiszteleg a suhanó vonatnak, és mi vissza-intünk a bakterház zászlaját lengető emberének. Sokáigintegetünk egy bodros hajú kislánynak, aki mellett egytehénke legelészett.

Vágtatott a vonat, csak ritkán álltunk meg, a moz-donyt és energiánkat feltölteni. Az élelmezés nem feje-delmi, de ki törődik most ezzel. Most csak arra gondo-lunk, hogy léket ne kapjunk, de jó vonat ez, tüzesszikrákat vet a mozdony kazánja, helyek az irányjelzővárosokkal mögöttünk maradnak.

Kujbisevnél – a néhai Szamara – elérjük a Volgát,amelynek, mint minden orosz folyónak, a nyugatipartja meredekebb, és mintegy nekifeszül a kelet felőltámadó ellenségnek, hatékonyan védve a birodalmat azázsiai sztyeppék nomád lovasai ellen. Most csak moz-donyok rohangáltak, egymással ellenkező iránybannagy zakatolással, és éles vijjogással jeleztek egymás-nak. A vonatok tetején emberek ültek, összebújva,háttal az iránynak.

227

Szaratovnál – ahol a cári időkben a parasztság foly-tonos lázongásai tartották rettegésben a térséget – lát-tuk a Volgát utoljára. A síkság szélén előbb vékonycsíknak látszott a folyó, de amint közeledtünk egyrenövekedett és hajók úszkáltak rajta. Lehet, hogy Pétercár fenyőfa hajói voltak, és éppen a maga készítettevitorlákkal. Köztudott, hogy Nagy Péter cár Hollandiá-ból hozatott hajóépítő mestereket Szaratovba, és ő isbeállt közéjük vitorlakészítőnek. A hullámok himbáltáka hajókat és a festett hajóoldalak csillogtak a vízen. Afüves partok napfényes délibábbá merültek, és a nap –mint valami kályha – forróságot lehelt a végtelen tájra.

Voronyezsnél megdördült az ég, zápor kerekedett,villámok cikáztak, mint a háborúban, mintha a Donirányából ágyúztak volna, és a doni veteránok elme-rengve negyvenkettő telére emlékeztek: a pusztulásra, afagyhalált szenvedett rengeteg magyar katonára, amozdulatlanságba fagyott bajtársaikra. Súlyos árnyékúemlékek törtek felszínre és marcangolták a lelkeket,amint felidézték a harcok, a pusztulás idejét, tántorgá-saikat a végtelen hómezőkön át a lágerekbe.

Amikor aztán elcsitult az emlékek zaklatta lelkekhullámzása, a szó reménykeltő cirógatással a holnapraterelődött, és birkózni kezdtünk a holnap terveivel.

A kozákok földjén rohant a vonat, ahol hajdanán aDon és a Dnyeper zuhatagain féktelen kozákok éltékszabad életüket. A sztyeppén űzték a vadat, bort ittakés csatákat vívtak. Magának a moszkvai cárnak semvolt tőlük nyugalma, nem hajtottak fejet, apáik hiteszerint éltek, nem fizettek adót sem bojárnak, sem cár-nak. Hazájukat úgy hívták: kövér Kubán, ahova mostbeköszöntött a tavasz.

228

Rekkenő napok voltak, bágyadtan húzódtunk a va-gon árnyékába. Ha megállt a vonat, káposztalevesthordtak szét a benne főtt azonosíthatatlan húscafatok-kal. A nap árasztotta a döglesztő meleget és legyek ta-padtak az izzadt emberekre. Ebéd után a kerekek za-katolása álomba szenderített. Vonatunk zászlajátlobogtatta a sztyepp izzó levegője.

Egy reggel elértük a Dnyepert. A folyó felett robogóvonatból a kora reggeli párafelhő függönyén át láttukmeg a nagy emberáldozattal épült gigantikus vízierő-művet. A hűvös hajnali szél kifújta belőlünk a mámo-ros álmosságot, és szemünk útra készen várta a nyárbazöldülő Ukrajna széles mezőit.

A hosszú út végén Kisinyovban megálltunk. Moldo-vánok rohanták meg a szerelvényt és ülnének fel, denem lehetett. A kísérő őrség leráncigálta a felcsimpasz-kodott embereket. Reményvesztett tekintetek meredtekránk, és megpróbáltak mégis közénk keveredni. Mindfelszálltak volna, de nem lehetett. A kurjongatástólhangos vonat elindult nyugatnak, s a lemaradtmoldovánok a pálya mellett rohangáltak.

A román határhoz közeledtünk. Nyomorúságos kisfalvak maradtak mögöttünk. A szikkadt mezőn soványjószágok legelésztek, és szomorkás emberek néztek arobogó vonatra révetegen.

Szabadság

A nyári nap sugarai már hosszú árnyékot vetettek,amikor a vonat megállt a iaşi-i vasútállomáson.

Leugráltunk a vagonokból. Az őrségben már nemvolt pánikérzés a létszám miatt, csak kíváncsiság, és

229

nézelődnek ebben a számukra nagy idegenségben, aholmás a szavak zengése, az írás is idegen, s az időből iskevesebbet jelez az óra mutatója.

Hazatérés! Soha nem volt ilyen álomszerű a jelen.Az emberek zajongtak örömükben és szétszéledtek

az állomás előtti téren, aztán elkezdődtek az alkalmiárusokkal a seftelések. Elkeveredtem a tömegben, aholegy cseresznyeárusra leltem és elcseréltem a pótgatyá-mat egy marék májusi cseresznyére.

Könnyelmű voltál! Ez leszel egész életedben!Az előbbi üzletelés kapcsán szólt hozzám Szókra-

tész testamentuma.És igaza lett! A vágyak és örömök embere lettem,

aki a szabadságért mindent felcseréltem. A szabadságkönnyelmű szerelmese lettem, ez szabott irányt későbbiéletemnek.

Az ember néha a legközelebbi dolgoktól áll a legtá-volabb. A szabadságra itthon nem gondol naponta azember, mert természetes, hogy léte benne van az egészidőben, de amikor tetteinek és vágyainak határt szab-nak tiltások és szögesdrót kerítések, a szabadság dara-bokra törik az ember lelkében. És akkor a drótsövénytövében a szabadságról kezd beszélni a szél, ahófergeteg, s az ember úgy vágyik a szabadságra, akára madár repülésre.

Amikor Iaşi-ban leugrottam a vonatról, mert szabadvolt leugrani, és a gatyámat cseresznyére cserélhettem,és amikor az ízek zamata szétáradt bennem, akkorfogtam fel végre, hogy mi is a szabadság, és egész éle-temre megjegyeztem, hogy amit akkor mélyen átérez-tem, az valójában közölhetetlen.

A rabságból való szabadulást csak átélni lehet.

230

Iaşi-ból elindultunk az utolsó – a foksányi – állo-másra. Az úton megdördült az ég és vastag zuhatagbanömlött a nyári eső a moldvai tájra, a bánatos vidékre, asárban fuldokló falvak sorára. Az egymásnak és egy-mástól dőlt kerítések tövében, az ijedten meglapuló há-zacskák közében szomorú emberek dagasztották a sa-rat. A robogó vonat nyomában továbbra sem vidámulta vidék, aztán megérkeztünk a foksányi állomásra.

Azonnal leugrottam a vonatról, átmásztam alatta –éppen, mint negyvennégy októberében –, hogy megke-ressem a bokrot, ahol apám lapult, amíg elindult velema szerelvény Szibériába. Újból átéltem az akkor tör-téntek minden mozzanatát, azt a pillanatot, amikormegláttam Ádám Zsigát átbújni a vagon alatt, és amintvontam meglepett apámat utána.

A foksányi láger kapujában eszembe jut a megrázóélmény, amelyet átéltem, amikor negyvennégy őszénide beléptem.

Az emlékezés átminősíti a régen történteket, a szen-vedést mérsékli, csak azt tartja meg, amit érdemes –mondják egyesek. Csak hogy nem olyan egyszerű ez,mint például átlépni a vonalat, amely elválasztja Euró-pát Ázsiától, mert ez a vonal, amely a jogot az ön-kénytől elválasztja, a szabadságon halad át, amitőljogtalanul megfosztottak. Tegyem most a szentet, hogyelfeledtem? És mégis, elgondolom, hogy ez a vonal azember életében többször változtatja helyét, egyszer agonosz irányába mozdul, aztán a jónak ad helyet. Mostbennem a jó irányába mozdult el, nem az ellenkezőbe.

Légy nagylelkű inkább – int újból Szókratész.Nagy szükség volt erre az intelemre, mert rossz ta-

pasztalataink keserítették emlékeinket, de most a világ

231

összes jó szelleme várt ránk a foksányi láger kapujá-ban, s a gonosz az orosz őrséggel együtt eltűnt észre-vétlen. Gondolataink hazafelé rohantak, de fékeznünkkellett őket, mert pár napig ide kötött a karantén.

A láger környékén nyüzsögtek a népek. Mindenkiérdeklődik, keres, kutat, és ha rátalál fiára, apjára, ro-konára, ünnepelnek a boldog emberek… ricsaj, köny-nyek, örvendezések… és nemegyszer tragédiák is.

Egy román fogolyra rátalált a családja és örvendez-nek, átdobják a dróton a bőséges élelmet. A kiéhezettszervezetére végzetes hatással volt az elfogyasztott ha-zai étel. Másnap a család fájdalma leírhatatlan.

Riporterek rohannak meg, de nem találnak kedvükrevaló riportalanyt, aki az átélteket pozitív élménykéntecsetelné. A kérdezett önkéntelen a valóságot mondja,és sötét tónusú színekbe ölti az átélteket. És íme, amintaz új hatalom firkászai feleszmélnek, „nem kell eztszellőztetni” – intenek.

Megtudtuk, hogy a királyt elűzték, és a kommunis-ták vették át a hatalmat Romániában. Eszünkbe jut abaskír kolhozista jóslata: „a mieink majd odacsapnak,hogy abból koldulnak…” Építgették már azt a rendet,ahol majd üldözni fogják a legjobbakat, aki nem lopott,a szorgalmast, a becsületest. Már uszítják egymásra azembereket: „Vigyázz, te más vagy… fordítsd ki a su-bádat, neked úgy jobb lesz.”

Egyik társunkat rávették, hogy jelentse magát ro-mánnak…

Erről az orosz emigráns esete jut eszembe a vallás-sal. Az iszákos orosz francia nőt vett feleségül, ezértgyermekét katolikusnak keresztelték. Egyszer kiborult,hogy miért katolikus az ő fia? Fogta magát és elment a

232

pópához, hogy keresztelje át gyermekét a pravoszlávhitre. A pópa úgy meghatódott, hogy a szertartás utánmég húsz frankot is adott az emigránsnak ajándékba.Az orosz, aki nem hitt sem az egyik, sem a másik val-lásban, a pénzt elitta, és akkor elment a katolikus pap-hoz a visszatérítés végett.

Hát így voltunk egyesekkel.Barátunk is azt hitte, hogy neki románként jobb lesz.

Később szabadkozott, de közöltük, hogy nélküle leszjobb.

Minden tévelygőnek megvan a maga önigazolása –nekem így jobb lesz –, amely aztán, magasabb szintenvalamely ideológiába torkollik, vagy éppen abból jönelő és lesz belőle fajelmélet. Ennek jegyében deportál-tak ötezer kolozsvári magyart, akiknek nagy része el-pusztult a Gulág lágereiben.

A kisszámú túlélő szabadulását várta a foksányi lá-gerben, ahol egy civil felolvas az újságból valami híre-ket, amiben kulákok szerepelnek. Megtudjuk, hogy akulák jómódú, kövér ember, aki mások munkájából él.

Akkor még nem gondoltam, hogy rövidesen én iskulák leszek. Kulákká való minősítésemet egy máigőrzött dokumentum tanúsítja. Eszerint: „… susnumituleste clasat în categoria chiaburilor precum tatăl său” –és ezzel bezárult előttem a Bolyai Egyetem kapuja aszabadulásom utáni második évben.

A karantén letelte után valami igazolást adtak és vo-natjegyet, amivel Tordáig mehettem. Szólított egy ír-nok, átadta az írást, mellékelt száz lejt, és szabad vol-tam. „Eşti liber” – mondta.

Amikor átléptem a kapu vonalát, amely a rabság ésa szabadság közé volt addig ékelődve, minden olyan

233

hétköznapi módon történt, hogy valahogy csalódástéreztem, mint hívatlan vendég egy új világban.

A kapun kívül csak a poros foksányi út volt előttem.A nyári szellő porfellegeket kavart fel az útról, amelyrászállt a fákra és az apró útmenti házacskákra. Külö-nösnek találtam, hogy nem őriznek és az úton az embe-rek szabadon járnak-kelnek, és én is mehettem, amerrea kedvem akarta. Elindultam az állomás irányába. Las-san-lassan eszméltem helyzetemre, beleszédültem aboldogságba és elfeledtem mindent, hogy az a vonal,amit az előbb átléptem, az uráli lágereken át vezetettidáig.

De a szabadság élményét nem itt éltem át mélyen,hanem már előbb, a iaşi-i vasútállomáson, a fákkal telikertecskék és fehérre meszelt házacskák városában,ahol a földre ejtett cseresznyét még gondosan felszede-gettem és az utolsó szemig megettem. Nem jártam töb-bé ott, de így él Iaşi az emlékezetemben.

Az állomástéren emberek ténferegtek és a pékségelőtt többen friss veknire vártak. Húsz lej volt akkoregy vekni ára. Kezünkben a ropogós kenyérrel kóri-cáltunk a téren a vonatra várva.

A világ összes szabadsága emelt a vonatra, és köny-nyű voltam akkor, mint a pille, és egyben nagyon bol-dog.

„Prizonier eliberat” – mutattam az írást a kalauznak.Körénk gyűltek az emberek, hogy meghallgassák törté-netünket. Megjegyzéseket tettek és vigasztaltak, hogymost már jobb lesz. Elmondták az oroszokkal kapcso-latos élményeiket, hogy mi mindent raboltak el, min-den mozdíthatót elvittek, de a nyugati világ iránti vá-gyukat is elraktározták lelkükben, amely majd egy

234

csendesebb háborúban legyőzi rendszerüket. Rendre aza nézet fogalmazódott meg, hogy nem szabad semmitelhallgatni, emlékezni kell a történtekre.

Így ment ez hazáig.Hajnalban értünk Buzăuba, másnap reggel pedig

Karácsonyfalvára. Mielőtt Balázsfalva irányából beér-nénk az állomásra, a vasúttal párhuzamos műút jobboldalán enyhén lejtenek a karácsonyfalvi szőlőhegyek,ahol akkor épp permetezték a szőlőket.

Bizonyos régvolt mozzanatokat kitörölhetetlenülrögzít az emlékezet. Őszi napfényben fürdött 1944.október 19-én délben minden, ami csak mozdult a he-gyen. A vonat rácsos ablakán kitekintve néztem a szü-retelőket. Az emberek leálltak a munkával és integetteka foglyokat szállító vonatnak. Akkor arra gondoltam,hogy megérem-e a visszautat, és íme most itt van – me-sélem; Varró Gabival együtt nézzük a permetezőket,hogy most nem állt le a munka, és nem integettek azemberek. A Maros hídján dübörgő kerekek zakatolásavet véget az álmodozásnak.

Tövis után megállt a vonat az enyedi állomáson.Hátizsákos diákok szálltak fel, Szász Árpád tanár úrralmentek tutajos kirándulásra a Besztercére. Közöttükvan Eszter, leendő feleségem. Lám milyen szeszélyesaz élet, egyszer elkomorul, máskor rád mosolyog, tük-rében nem láthatod mindig a jövődet.

Kocsárdon Gabival megfogadjuk, hogy ősszel talál-kozunk a kollégiumban. Kutyfalváig majd ő mesél azámulva hallgató diákseregnek, mert én más iránybamegyek. Szép nyári időben érkeztem Tordára, ahol fe-lültem a kolozsvári buszra. Ismerősök köszöntenek, ajegykezelő ismeri apámat, és nem kér viteldíjat.

235

Tordatúr! Megérkeztem!Megismernek az emberek, megölelnek és csodál-

kozva néznek… hát élek? Jobbágy Máté bácsit előre-küldöm az üzenettel, hogy láttak a tordai állomáson, deaz öreg nem tudja örömét palástolni, és elárulja, hogymegérkeztem.

A kolozsvári úton apám rohanva ér el, s az emberekkörénk gyülekeznek és mindenki könnyezik.

Verőfényben zöldülnek a kertek, és a szikrázó nap-fényben a szívem a torkomban ver, amikor anyámatmeglátom. A ház sarkánál áll és könnyezve fogad…Kisfiam… kisfiam… Aztán, amikor lelke kitárt kapujátátlépem, gyermekké leszek újra és belesimulok az ál-dott ölelésbe. A hűséges Erzsi is körülöttem tüsténke-dik… Gyuszika… Gyuszika… ismételi.

Így történt… Leírhatatlan.Reggel boldogan indultam a jövő nyomában.

236

Epilógus

Az élet törvénye, hogy a dolgok nőnek és változnak,ledobják a hüvelyt, amely sarjadásukat védte, szebb ésnemesebb formát öltenek.

Rendre felvettük az élet normális menetét és nemgondoltunk többé a háborúra, amely egy időre beár-nyékolta életünket. Az az állapot most véget ért, és el-kezdődött a vakációm, a nyári csellengésem, kitörésema szabadság és a munka mezejére.

Napjaim nagy része a malomban telt el. Esténként,miután elállt a malom pöfögése, nekivágtam a falunak,a román kántor háza irányába, ahol elzsongított a széplány engedelme.

Reggel a vasárnapi kábulat hangulatából kijózano-dott Máté, apám mindenhez értő segédje várt a malom-ban, és kezdődhetett a malomindítás ceremóniája.

A békés időszak hangulatát a postás törte meg hir-telen, aki parancsot kézbesített, hogy menjek katoná-nak. Most, miután az önkény áldozataként kiálltam akitartás próbáját, az a Haza hívott szolgálatra, amelyegyszer már kitaszított magából. Hát nem volt elég? –gondoltam.

Másnap „Cézár, én nem megyek” elhatározással je-lentkeztem a tordai kaszárnyában. Közöltem azonnal,hogy tévedés történt, nem azért jöttem, hogy bevonul-jak, mert voltam a háborúban, láttam a fejfákat és akatonatemetőket. Nem döfök szuronyt, nem dobokgránátot az emberekre. Nosza lett ebből hatalmas ribil-lió, hogy nem látott még ilyet a tordai kaszárnya. Pa-

237

ragrafusokkal fenyegettek, de mutattam az írást, hogy„prizonier eliberat…” – amiből azt vették ki, hogy va-lami fronton hősködhettem, és elengedtek. Hírét semláttam többé semmilyen kaszárnyának.

Az említett felmentésem a valóságban egy egész na-pot vett igénybe. Azzal kezdődött, hogy reggel a soro-zó bizottság előtt jelentkeztem és benyújtottam aFoksányban kiállított igazoló papíromat, aztán nyu-godtan vártam, hogy hívatnak és sajnálkozásukat kife-jezve elengednek. Nem ez történt, mert orvosi bizottságelé citáltak, majd ennek végeztével sorakoztattak éskivittek a tordai vasútállomásra. Ott egy tiszt előállt, ésakinek a nevét olvasta, ugrott fel a vagonba. Angyalosi,Formann, Varró Gabi – velem voltak az Urálban. Lát-tam, hogy ennek fele sem tréfa, és akkor a parancsotmegtagadtam. Amikor elengedtek, a barátaim is meg-szabadultak.

Felmentésem után korengedéllyel beiratkoztam anagyenyedi Bethlen Kollégium X. osztályába. Amikornégy év késéssel visszajöttem, már tapsolni kellett agyűléseken, és elvtársoztuk a tanárokat.

A „vörös lében” kezdett úszni az élet.Ebből jöttek elő az „aktivisták”, és terjesztették a

gonoszság ragályát, uszították egymásnak az embere-ket. Sokan voltak és otthonosan mozogtak az új rendszolgálatában, akik elvetették a régi törvényeket és úja-kat adtak… Olyat például, hogy ezentúl szabad másjavait elorozni, és arra tanítottak, hogy befejezettnektüntessük fel a befejezetlent, és már nem tudtuk, mi ahelyes és mi a helytelen.

Nagy ostobaság mezején ténferegtünk és hatalmassíkja elnyúlt Kelet felé, ahol egykor alultáplált fogoly-

238

ként ténferegtem az erdőre, és az őrség kutyái éltekfeljavítottan, mert azok kutyák voltak.

Jönnek elő a múltból az események, kép kép utánvonul el előttem, amint írom e sorokat és emlékezem.Még el sem csitult az emlékek zaklatta lelkünk hullám-zása, amikor arra ébredtünk, hogy itt is kiűzték atemplomból az Istent, és „aktivisták” jöttek az iskolába,hogy szegődjünk mi is az új rend szolgálatába, és ül-dözzük együtt a munkát becsülőket. Abszurd és isme-rős volt minden, amint a „kulák” apám üldözésére fel-kértek.

1950-ben érettségiztem, aztán apám után kulákkáminősítettek: „Susnumitul este clasat în categoria chia-burilor precum tatăl său.” Ezt látva a Bolyai Egyete-men Róbert elvtárs a fejét csóválta… és akkor munkátvállaltam a Herbák cipőgyárban, ami megváltoztatta astátusomat. A cipőgyár ajánlására felvettek a BabeşEgyetem tanári szakára.

Kitérőkkel 1958 őszén elkezdtem tanári pályámat akollégiumban. Az eltelt harminc év alatt a „homosovieticus” generációi nőttek fel, és virágzott a bugris-ság világa, ahol nem a minőség volt a mérce; ahol márnem becsülték az öregeket, és ha elestél, nem emeltekfel. A dialektikus és történelmi materializmus tételeinrágódtunk, és fecséreltük a drága időnket.

A párttagságot mellőztem, ideológiákhoz nem csat-lakoztam, de egyik év a másik után mart belém mélyenés mindegyik lerakta a maga – öregség – rétegét az elő-ző évek hegére, aztán a szívritmuszavarok intettek,hogy eljött a nyugdíjkor ideje.

Volt egy időszak, amikor azt kívántam, bár ne szü-lettem volna, mert a románok eladtak az oroszoknak és

239

elvittek Szibériába, ahol új ruhát szabtak életemre,amitől soha nem szabadultam meg teljesen. Nagyonmegpróbált a fogság, de nem tört meg, inkább meg-edzett lélekben, kiderült, milyen erős a lelkem.

Kolozsvárról – Szibériába…Óriási léptekkel jártam a világban. Átugrottam az

ifjúságom, és egyből felnőtté lettem. Az élet oly közel-ségébe, olyan események sodrába kerültem, hogy nemmaradhattam a gyermekkor idejében. Rabszolga lettemegy abszurd világban, ahol örökéber törvények a haláltosztogatták körülöttem, és az ember úgy érezte, hogyaz idők végeztéig nincs irgalom.

Hosszú volt az út hazáig, a hideg gyötrelmes, az éh-ség hatalmas, de úgy volt megírva, hogy kibírjam. Azelszaladt időt azonban soha nem sikerült utolérnem.

A névtelen, arctalan holtak ezen írás lapjain keltekéletre egy-egy pillanatra. Hangjuk nem hallatszott, ne-kem jutott a feladat, hogy nevükben tiltakozzam. Hal-dokló bajtársaim óhaját teljesítem: „Gyuszi, ha meg-éred, mondj el majd mindent. Ne hallgass!”

Az 1944 októberében Kolozsváron történteket nemlehet megváltoztatni, de feledni sem lehet. Őrzi és vi-gyázza az egyéni és kollektív emlékezet.

Látjuk, volt idő Erdélyben, amikor a terror ezer-számra szedte áldozatait, amikor úgy tűnt, a magyar-ságnak nincs kapaszkodója. Megérett az idő, hogyvisszatekintsünk a történtekre, és vigyázzunk, ha gyü-lekeznek a fellegek.

241

242

Jegyzetek

Paszternak, Borisz Leonyidovics (1890–1960), oroszíró és költő, a szovjet rendszer elleni „belső emigráció”neves képviselője. Hírnevét világszerte ismert regénye,az 1957-ben Milánóban megjelent Doktor Zsivago ala-pozta meg.

Szolzsenyicin, Alekszandr Iszajevics (sz. 1918), No-bel-díjas orosz regényíró, a lágerirodalom világszerteismert alkotója. Ivan Gyenyiszovics egy napja címűmegrázó kisregénye, melyet előbb csak folytatásokbanfolyóíratban közölhetett (1962), a magyar olvasókhozis korán eljútott. A lágerekről szóló A GULAG sziget-világ című 1973-ban Párizsban kiadott szociográfiaialapozású művét a KGB lefoglalta, az írót pedig aszovjet hatóságok állampolgárságától megfosztvaemigrációba kény-szerítették. A Szovjetunió összeom-lása után, 1994-ben visszatérhetett hazájába.

Koestler, Arthur (1905–1983), magyar származású,német, francia, angol nyelven alkotó író, újságíró. Vi-lághírét az 1940-ben (magyarul 1988-ban) megjelentregénye, a Sötétség délben alapozta meg, amelyben asztálinista koncepciós perek megrázó látleletét nyúj-totta.

Buharin, Nyikolaj Ivanovics (1888–1938), szovjet(orosz) politikus, marxista teoretikus. 1928-tól foko-zatosan szembekerült Sztálinnal; 1938-ban koncepciósperben halálra ítélték és kivégezték. 1988-ban rehabi-litálták.

243

Salamov, Varlam (1907–1982), orosz író, a szovjetbüntető táborokról írt nevezetes regénye a Kolima.

Mandelstam, Oszip Emiljevics (1891–1938), oroszköltő, a sztálini tisztogatások áldozata. Mint „belsőemigránst” többször félreállították, és száműzték.1938-ban öt év munkatáborra ítélték; tisztázatlan kö-rülmények között egy Vlagyivosztok melletti lágerbenhalt meg.

Tordatúr – Kolozs megyei község Tordától észak-nyugatra. 1022 főt (1992) számláló lakossága mintegyfelerészben magyar.

Dobogó – meredek emelkedő Tordától északra aKolozsvár felé vezető műút mentén.

A „csáni dombok” – utalás a Tordatúrhoz közeli, aműút túloldalán fekvő Pusztacsán falura.

Rőd – román lakosságú falu Kolozsvár és Torda kö-zött félúton, a műúttól keletre.

Mániu-gárda – önkéntesekből 1944 szeptemberébentoborzódott, szélsőséges nacionalista, paramilitáris ala-kulat, melynek tagjai az 1944-es frontátvonulást köve-tően Észak-Erdélyben (Szárazajta, Csíkszentdomokos,Gyergyószent-miklós, Bánffyhunyad, Egeres, stb.) acivil magyar lakosság körében brutális gyilkosságokathajtottak végre, raboltak és fosztogattak.

bósi alagút – Kolozsbós, falu a Mezőség délnyugatiperemén, a Keleti-vasút alagútjai mentén, Kolozsvártóldélkeletre.

Hadész – az alvilág a görög mitológiában.szkoro dámoj – hamarosan otthon lesztek.robot nádá – dolgozni kell!Szondi Lipót (1893–1986), magyar származású sváj-

ci pszichiáter, pszichológus. A freudi tanok tovább-

244

gondolásán alapuló sorsanalízis elméletének kidolgo-zója (Szondi-teszt). A nevét felvevő zürichi lélektaniintézet megalapítója.

A doberdói fennsíkon és az Isonzó folyó völgyébenaz első világháború olasz frontjának legvéresebb csatáifolytak (Isonzói csaták). Itt álltak szemben 1915 nya-rától 1917 októberéig, a tengelyhatalmak caporettóiáttöréséig az olasz és osztrák–magyar erők.

MacArthur, Douglas (1880–1964), amerikai tábor-nok, a második világháború alatt a csendes-óceáni ame-rikai haderő parancsnoka. Ő fogadta japán kapituláci-óját (1945. szeptember 2.), majd a megszálltszigetország kormányzója lett.

sógun – eredetileg japán hadvezér, majd a sógunátusidején a politikai hatalom birtokosa is az 1867-esMeidzsi-restaurációig.

orosz–japán háború – 1904–1905-ben Orosz-ország vereségével végződő konfliktus, amely aMandzsúria és Korea feletti fennhatóságért folyt. Ja-pánt a győzelem a nagyhatalmak közé emelte, Oro-szországot pedig jelentős presztízsveszteség érte,amely az 1905-ös orosz polgári forradalomhoz ve-zetett.

pirog – orosz étel; pástétommal vagy egyéb tölte-lékkel töltött kelt tészta.

I. Mihály király kitüntetése – a háborúból való kilé-pésben és a Szövetségesekhez való átállásban (1944.augusztus 23.) játszott szerepéért a román uralkodónakSztálin a háború végén a legmagasabb szovjet kitünte-tést, a Győzelem érdemrendet adományozta.

Conta, Vasile (1845–1882), román filozófus, a iaşi-iegyetemen a polgárjog tanára.

245

Filozófiai tételeinek alapja az emberi lét determi-náltságának „fatalista” elmélete.

Politikai nézetei a nemzeti kizárólagosság alapjánállottak.

nacsalnyik – őr.Szibériai garnizon – Markovits Rodion (1884–1948)

több nyelvre lefordított híres, első világháborús „kol-lektív riportregénye” (1927).

Lunacsarszkij, Anatolij Vasziljevics (1875–1933),orosz politikus, teoretikus, író, újságíró. A szovjet ál-lam művelődésügyi népbiztosa 1929-ig. Mérsékeltebbállásfoglalása és diplomáciai tevékenysége hozzájárulta Szovjetunió külföldi elismertetéséhez.

Kollontaj, Alexandra Mihajlovna (1872–1952),szovjet-orosz politikus, a nemzetközi nőmozgalom ne-ves alakja. 1923–1945 között a világ első női nagykö-vete.

Ibárruri Gómez, Dolores; La Pasionaria (1895–1989), a spanyol kommunista párt vezetőfunkcionáriusa. A spanyol polgárháború (1936–1939)idején tűnt föl a köztársaság védelmében tartottszenvedélyes rádióbeszédeivel. 1942 és 1977 között abetiltott spanyol kommunista párt vezetőjekéntemigrációban a Szovjetunióban élt.

Belum – helység Németországban, Cuxhaven mel-lett, az Elba torkolatánál, Hamburgtól északnyugatra.

Strogoff Mihály utazása Moszkvától Irkutskig –Jules Verne 1876-ban kiadott ismert regénye, amelymár 1877-ben magyarul is megjelent.

„Apám katonamundérban”– id. Ercsey Gyula I. világháborús szolgálata idején

„Anya Iluval” – az emlékíró Ercsey Gyula édesanyja,Fülöp Margit és húga, az 1937-ben született

Ercsey (Mészáros) Ilona

A nagyenyedi kollégium diákja (1941)

A tordatúri malom(Murádin János Kristóf fényképfelvétele, 2004)

Faragott dohányszelence a magnyitogorszki lágerből

A Gulág jelképe – a csajka;Magnyitogorszkból hozták haza

„Drága jó Szüleim!”– Ercsey Gyula tábori levelezőlapja 1947-ből

„Úgy hallatszik, hamarosan hazamegyünk…”– az utolsó tábori lapok egyike, 1948-ból

Pályakezdő tanár Nagyenyeden (1957)

„Találkozás 40 év után” – táborbeli sorstársával,Ruthtal (Félixfürdő, 1988)

Enyed mellett, a Maros partján, 1998 nyarán

Otthonában, írógépe mellett; emlékiratainakbefejező részét írja (2000. július)

1. C

selja

bins

zk2.

Kop

ejsz

k3.

Kis

tim4.

Ufa

lej

5. K

arab

as

Fogo

lytá

boro

k a

Szov

jetú

niób

an(A

kol

ozsv

ária

k a

szám

okka

l jel

zett

láge

rekb

e ke

rülte

k)

11. M

inyá

r12

. Nyi

zsny

ij Ta

gil

13. T

agan

rog

14. N

yiko

laje

v

6. B

elor

eck

7. M

agny

itogo

rszk

8. U

fa 9

. Asa

10. S

alas

ova