ERDÉLYIVÁROSKÉPEK

KOLOZSVÁR * ENYED * NAGYVÁRADMAROSVÁSÁRHELY

BRASSÓ

R É V A I K I A D Á S

Copyright 1936, by Révai, Budapest.

44817. — Révai.

K O L O Z S V Á RMAKSAY ALBERT

KOLOZSVÁR MADÁRTÁVLATBÓL.

Szeretném, ha kedves és hűséges képet tudnék fes-teni Kolozsvár arcáról, olyan képet, amely úgy mutatjameg az arc külső formáját, hogy a város lelkének tisztaés igaz ábrázolatát is ki lehessen érezni belőle. Szeret-ném, ha ez sikerülne nekem, ámbátor kérdés, hogy egyilyen képet Kolozsvárról pontosan megrajzolni és ta-lálóan kiszínezni egyáltalában lehetséges-e? Sok régiírást és sok régi képet lapoztam át, sok régi mesét ósfriss adatot ismerek, gyermekkorom óta sok utat tettema Brétfűtől a Házsongárdig, a Kálváriától a Szent-péteri templomig: de könyvek, emlékek, tanulmányok,vagy sétákon szerzett hangulatok és benyomások minthamind úgy állították volna elém Kolozsvárt, mintsokarcú és titkot-őrző várost, mely jóval többet tud,mint amennyit tudni enged magáról.

Istenem, hogy is lehetne apróra számon venni éstovább adni azt a múltat, mely fölött annyi felleg ésannyi napsugár suhant át s amelyen végig annyi könny,annyi vér, annyi verejték hullt, amelyet annyi öröm ésannyi dicsőség fényesített, annyi bánat, csalódás ésrossz sors feketített, hogy ha a város két vége közt aSzamos vize merő tintává válna, akkor is kevés lenneaz események krónikásának ahhoz, hogy mindent fel-írjon. Vagy hogy lehetne hibátlanul megszerkeszteni aváros jelenkorának a térképét és hogy lehetne kellemesösszhangban felcsendülő helyszíni közvetítést adni zsi-bongó mai életéről? Amikor új nevet kell tanulni a városeddigi neve helyett és minden utca régi neve helyett samikor a mostani százezer lakos egyik része nem értimeg a másikat? Az egyik rész azért, mert még nemgyakorolta be magát eléggé az újonnan tanult nyelvben,

2

a másik rész azért, mert szándékosan és tudatosan nemis akar megérteni és nem hajlandó elismerni semmit,ami Kolozsvár sok évszázados régi történetének lelkébőlgyökeredzik s még ma, a történelem új fejezetének nap-jaiban is, szeretettel tapad a régi gyökerekhez.

De ha ezek így vannak is, azért mégsem nehézKolozsvárról beszélni. Szívesen beszéltet magáról, talánéppen azért, mert sokarcú és titokzatos város s mertannyi élettapasztalata van, hol szomorú, hol meg vidám,hogy rengeteg becses dologra meg tudja tanítani azembereket, akik a kövei között sürögnek, akár ide-valók, bölcsőjük napjaitól kezdve a házsongárdi hosszúpihenés idejéig, akár pedig csak futólagos ismerkedésvégett jelennek meg néhány napra az utcáin, terein sa házainak födele alatt. Kolozsvárról sok a mondani-való, mert Kolozsvárnak sok a mondanivalója.

Nem egyszer vezettem el a város nevezetességeihezés látnivalóihoz külföldről érkezett látogatókat. Volt,akinek az ódon várfalomladékok tetszettek leginkább,volt, akinek a templomok. Akadt olyan, akinek a maiKolozsvár sietős megújulásra törekvő nagyralátásanyerte meg a kedvét, egy másik meg a különösségekiránt érdeklődött, úgyhogy alaposan utána kellett jár-nom a kérdéseinek, mielőtt válaszolhattam volna rájuk.

Én magam nem egyik vagy másik részletét sze-retem a városomnak. Egészében szeretem őt, úgy,ahogy volt és van. Legeslegszebbnek pedig akkor látom,ha a feleki tetőről kígyózó országúton lefelé jövet azéjszakai sötétség leereszkedése idején szemembe tűnika völgyben nyújtózkodó várostest sok ablakának éstemérdek utcalámpájának százezernyi világító szent-jánosbogárkája. Ha jobbra tér az országút kanyarodása,akkor balkezem iránt látom magam előtt a sűrű fény-pontok nagyobb tömegét, mikor balra fordul a szer-pentin, akkor a jobboldali mélységben sokasodik mega nyugvó Szamos völgy sziporkázó villany csillag-serege.Aki Tordáról estidőben érkezik Kolozsvárra, hosszúútszakaszon gyönyörködhet ebben a zavartalanul széplátványban.

2

Α más irányokból jövő utasokat nem részesítiennyire mutatós fogadtatásban a város. Ha Váradfelől vonaton érkezik valaki, a Hója fái lóbálják megtiszteletére lombzászlójukat, ha az országúton jön,akkor Gyalutól kezdve a Szamos szegődik melléje úti-kíséretül. Aki Brassóból veszi errefelé az útját, annak amodern Kolozsvárral történik az első találkozása:Szamosfalvánál a katonai repülőtér hangárjai és gép-szitakötői, errébb meg a vasútmenti ipartelepek ötleneka tekintetébe. Egyik se olyan megkapó kép, mintamilyet a feleki domb magaslata felé tár az esti város.Mintha az ég csillagai bocsátkoztak volna alá a földre,pillogó fényszemcsékkel, mennyei csillagporonddal tele-hinteni a várost, amelynek a hajdani Kincses Kolozsvárgazdagságából úgysem igen maradt semmije, haddhivalkodjék hát legalább ezzel az estéli kivilágítás-dísszel!

Kolozsvárnak különben nappal is előnyére válik,ha~ lehetőleg valamelyik környező magaslati pontrólnéz le rá az ember. Repülőgépről felvett fényképekmintaszerűen szépnek mutatják, mert alaprajzának ará-nyosan elrendezett vonalai, terei fekvésének és utcáiirányának jó elgondolással megszerkesztett célszerűségenemcsak megnyugtatják, hanem művészi összhatásuk-kal kellemesen ki is elégítik a szemet. Nem igen vanerdélyi város, amelynek Kolozsváréval vetekedő, jóláttekinthető és művészien megoldott alapterve volna.Pedig nem modern városépítészek gondolták ki, hanemjó pár száz évvel ezelőtt, amikor még csak várossá lennikészülő falu volt, eszelte ki akkori szerencsés ítéletű ésösztönszerűen előrelátó községi tanácsa, hogy bölcsdolog lesz az immár igen kicsinek bizonyuló ó-várbólkifelé terjeszkedvén, mindenekelőtt egy jó tágas ésszépalakú piacot kiszabni a további városnövekedésközéppontjául, olyan piacot, amely méltóságos környe-zete lehet egy díszes és magasztos templomnak is s apiac négy sarkától a négy égtáj felé szétinduló utcákvonalául hasonlóképpen tanácsos lesz egyenes irányokatkijelölni, nehogy majdan összevissza építkezzenek a

4

lakosok. A hajdani nemes tanácsnak ez a jövőbenézőbölcs gondoskodása annyira bevált, hogy, mint KósKároly írja: „Ennek a városnak minden erdélyi városközött a legvilágosabb, legművészibb, legáttekinthetőbbalaprajza van; utcáinak, tereinek aránya mindközt alegjobb. Nincsen művész, aki jobban tudta volna meg-tervezni a Főteret méreteiben, a templom elhelyezé-sében, a sugárirányban betorkoló utcák elhelyezésében.””Kolozsvár mindig szerette, ha kérkedhetett vala-mivel. Például a királyi keggyel, mely néha rásugár-zott: Zsigmond király rangot és ajándékot adó kitün-tető jókedvével. Vagy nagy szülötteivel, Mátyás ki-rálytól és Bocskay Istvántól kezdve Gyulai Pálig ésBulyovszkyné Szilágyi Lilláig. Esetleg azzal, hogy Er-délynek Kolozsvár a legműveltebb városa és hogy állí-tólag itt beszélik legszebb kiejtéssel a magyar irodalminyelvet. Mindenekfelett pedig azzal, hogy ez a városErdély fővárosa.

Lehet, hogy ezek a büszkeségpontok viszonylagosértékűek. Más városok biztosan tudnának hasonló ér-demeket felsorakoztatni, ha ilyen természetű versenyrekerülne sor. Csak az erdélyi fővárosság és a jól sikerültvárosi alapterv tekintetében nem tudna rácáfolni Ko-lozsvárra egyikük sem.

Hogy Kolozsvár valóban Erdély fővárosa, arraévszázadok történelme a bizonyíték. Kitűnő alaptervétpedig megcáfolhatatlanul mutatja a térkép.

Csakhogy térképet böngészni unalmas dolog,ezért tehát én inkább sétára hívom meg az olvasót.Legjobb persze egy röpke légikirándulás lenne a sza-mosfalvi repülőtérről a város fölé, de ma még kissékörülményes az ilyesmi. Ballagjunk fel helyette inkábba Fellegvárra.

A Fellegvár is csak afféle kolozsvári kérkedés. Nemegyéb, mint a nyugat felől a városba folyó Szamos bal-partján, a folyó partjával nagyjából párhuzamosanhúzódó Hója és Borjúmál hegygerincének a vége, me-lyen 1715 táján Stein ville tábornok egy kis erődöt épít-

5

tetett. Ezt nevezték el a jó polgárok Fellegvárnak. Azerőd idővel lefokozódott kaszárnyává és katonai töm-löccé, de a büszke Fellegvár név mind a mai napigmegmaradt. Pedig Kolozsvárnak a tenger színe felettimagasságától, 349 métertől, a Fellegvár magasságáig,411 méterig mindössze 62 méter van, ennyi emelkedéstpedig csak a legköltőibb képzelőtehetséggel lehet fel-legbenyúló magasságnak minősíteni. Tárgyilagos érté-kelés szerint a Fellegvár bizony csak kisebbecskedomb.

Mivel azonban meglehetősen meredeken púposodika Szamos medre fölé (nem egy hegyomlás és házomlásvolt ennek a meredekségnek a következménye), a tete-jéről élesen és tisztán láthatni Kolozsvár városának aSzamos jobbpartján elterülő részét. Igaz, hogy az utca-vonalak határozott metszésű egyenességeit és kanya-rodásait a hatvankét méteres magasságból alátekintőszemlélő elől részben eltakarják a tűzfalak és a tetők,de a kiemelkedőbb házak, meg a tornyok így is elégkönnyűvé teszik a tájékozódást. Jól látni a főtéri temp-lomot s a tőle négy irányban elhúzódó utcarendeket,kelet, nyugat, dél és észak felé.

Am a Főtér és a belőle szétágazó utcák keletkezésemár aránylag kései fejlődési foka volt Kolozsvárnak,íme, innen a Fellegvárról letekintve, az óvári temp-lomot látjuk legközelebb magunkhoz, a barátok temp-lomát. Ez a templom s a körülötte meghúzódó Óvárkoraibb fejezet Kolozsvár történetében, mint a SzentMihály templom és a Főtér. A Szamos folyásával szembe-tekintve, nyugat felé a messzeségben kiveheti a sze-münk a Kálvária-dombon álló kápolnát is. Azt a ká-polnát mondhatjuk még az óvári városrész hozzávető-leges kortársának, de ami egyéb épített látnivaló kínál-kozik a völgyben, az mind utóbb keletkezett.

A Fellegvár tetejéről tartott városszemle tehátpompás alkalom arra, hogy az alant elnyúló folyó-lapályra dióhéjban és madártávlatból felrajzoljuk Ko-lozsvár történetének vázlatos kibontakozását.

6

AZ ŐSKOR.

A Kárpátok erdélyi medencéjének más területeimár jócskán lakott vidékek, mikor a mostani Kolozsvárhelye üres és néptelen volt még. A Szamos itteni völgyenem nagyon csábítgatta letelepedésre a szálláskeresőket.Hűvös is, a nyugati hegyekről hideg szelek érik; félreis esik egy kicsit a világtól. Annak a másik folyónak akörnyéke, melyet mi Maros néven ismerünk, sokkalvonzóbbnak bizonyult. Északkeleti irányból délnyugatfelé vonulóban a Maros völgye kitűnő természetes út,mely átlóként egész Erdélyt szeli s a legalkalmasabbkaput kínálja a Tisza síkjára, az Alföld felé. Ezen atájon az éghajlat is melegebb, úgyhogy jobbak a ter-mésviszonyok, korábban tavaszodik, később áll be atél. A régi embert az ilyen körülmények marasztaltáka letelepedésre.

Természetesen a földrajzi nevek mind mások voltakakkor.

Kolozsvár helyén valószínűleg nem volt számba-vehető település mindaddig, amíg a római birodalomdélkeleteurópai érdekei hadászati tereppé nem tették.Hihető, hogy Traianus római császár a Decebal dákkirállyal szembeni győzelmes hadműveletek egyik tá-maszpontjául s a római hadi-zóna északkeleti végvidé-kének őrvárául állandósított itt egy katonai tábort,mely később, a római hódítás állandóbb jelleget öltvén,polgári szálláshellyé bővült. A katonai tábor az Óvár-nak megfelelő helyen lehetett, a hozzácsatlakozó polgáritelep pedig kiterjedt az egész számos jobbparti részre.Házépítések és városszabályozások rendjén olyan rómaiemlékek kerültek ki innen is, onnan is a föld alól, ame-lyek körülbelül igazolják ezt a feltevést. A római telep-nek, melyet Napocának hívtak, a Felek hegyéről be-vezetett vízvezetéke, csatornázása és többféle fürdője,szabályos erődítése, több bástyája, temploma és te-metkezési helye volt. Mindebből a rómaiak huzamositt-tartózkodására lehet következtetni. A tábornál ösz-

7

szetalálkozó hadiutak, melyek három irányba való köz-lekedést szolgáltak, egyfelől bizonyítékai a római út-építési rendszer fejlettségének, másfelől azt mutatják,hogy Napoca fontos központ volt. A lakói rómaiak svalószínűleg valamelyik kisázsiai légió legénysége gya-nánt idekerült galaták voltak; a dákokról az ebből azidőből fennmaradt feliratok és hagyományok, mintlegyőzött adófizetőkről és szolgákról emlékeznek meg.

Ezt a virágzásnak induló és gyorsan népesedőrómai telepet azonban a Krisztus utáni harmadik századderekán a gótoknak a római birodalom felett kivívottdöntő győzelmei pusztulásra ítélték. A gót-római há-ború ugyan nem itt dúlt, de Aurelianus császár kény-telen volt kivonni az itt állomásozó római haderőket,mire a katonai oltalom nélkül maradt polgári lakosságszintén biztosabb helyekre költözött. Napoca kiürült,építményei összeomladoztak, emlékét elfedte a feledés.Ma már csak ritkán vet fel az ásó vagy a csákány egy-egy kődarabot, feliratos táblát, szobortörmeléket a haj-dani Napoca föld alá temetett romjaiból.

A hunok, gepidák, avarok korában Napoca helyénnem létesültek újabb települések. Akárkik voltak isezekben a korszakokban az akkori Erdély lakói, itt nemlakott belőlük senki. Legalább is történelmi nyom,emlék, bizonyíték nem jelzi, hogy lakott volna.

A MAGYAR HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG.

Új életet csak a magyar honfoglalás hozott. Kolozsmegye beleesett a honfoglalási országszervezés, vagyinkább területbiztosítási berendezkedés határkörébe,amit a kolozsmegyei Ajtón és Zsombor nevek tanúsí-tanak. István király pedig a megyeispánságok felállításarendjén megszervezte a kolozsi ispánságot is.

Ennek székhelye a római Napoca romjain a hon-foglaló magyarok által emelt védvár köré összeverődöttfalualjnyi telep lett, melynek élére István király vár-ispánt tett, aki egyúttal megyeispán is volt. Ez alá az

8

ispán alá tartozott a vár katonáskodó és földművelőhűbéri népe. Várossá csak jóval később lett a vár.Egyelőre csak vár volt, mégpedig elég kicsike. Mind-össze akkora volt, mint az úgynevezett Óvár. Illetőlegéppen ez a vár volt az Óvár.

A Fellegvárról jól látni, hiszen egészen közel van,azt a helyet, ahol a hajdani óvár nyugati szögletbás-tyája állott. Most egy kerthelyiség van ott, azon a tájon,ahol a Monostori-úttól a Sétatér felé jövő Sétatér-utcaa Szamosárok feletti hídra ér. Tudni kell, hogy a Sétatér-utcát a közelmúltban Bartha Miklós-utcának hívták,ma pedig Saguna-utcának nevezik, Andrei Saguna, múltszázadban élt erdélyi román metropolitáról. Nem pon-tosan a sarkon volt a bástya, hanem egy kicsit beljebb.Azt az utcát, amelyik a Sétatér-utcából az óvári temp-lomhoz megy, úgy is hívták róla, hogy Bástya-utca.A Bástya-utcának az északi, a Szamosárok felőli pár-huzamos utcája (régen Ser-utca volt a neve) s a délipárhuzamos utcája, a Szentlélek-utca (most Filipescu)jelzik a hajdani Óvár északi és déli falának irányát.Éppen csak egy-egy házhelynek való távolság lehetettaz utcák külső szélétől a várfalig. A keleti várfal azóvári templom és zárda háta mögött húzódott s éppenderékszögben csatlakozott az északi és a déli falhoz.A nyugati oldalon az egykori Kandia (most Chinez) utcaaz Óvár legszélső utcája. A Sétatér-utca már kívül esetta régi várfalon.

De ez csak tájékoztatás. Az István király általlétesített kolozsvári várispánság idején sem ezek azutcanevek, sem az említett épületek nem voltak mégmeg. A várfalak is inkább csak kőrakások, mondjuk,jó magasra halmozott kőkerítések lehettek. A magyarnem várépítő nép. Kolozsvár vára tehát nem volt olyan,mint a nyugati népek várai, de ha kicsinyen és kezdet-legesen is, mindenesetre megvolt. Mikor 1146—1300között a hagyomány és ó történelmi emlékek szerintsorra épült Szeben, Enyed, Medgyes, Segesvár, Brassó,Szászsebes, Szászváros városa, már akkor Kolozsvárvárának némi történelmi múlt állt a háta mögött. Igaz,

9

hogy a hagyomány Kolozsvár városának a keletkezésétis az imént felsorolt várak építésének idejére teszi snémet telepesek művének tulajdonítja, de ez a feltevéscsak részben felel meg a tényeknek, mert a vár mármegvolt, amikor a német vagy flamand jövevényekmegtelepedtek az oltalmában és házakat kezdtek épí-teni maguknak. Kolozsvár városának az ideköltözöttvándor idegenek nem alapítói, csak fejlesztői voltak,ök tették a várat várossá.

Kolozsvár történetének kezdeteihez hozzátartozika szomszédvár, a kolozsmonostori templomvár létre-jöttének megemlítése is. A monostori apátságot a XI.század derekán I. Béla király alapította. Szép templo-mának a, gyakori viszontagságok, háborús veszedelmek,dúlások miatt csak a szentélye maradt meg az utókorszámára, de annak idején a monostort és a környékbelihatárokat birtokló benedekrendi szerzetesek terjedel-mes és tekintélyes épületekben lakoztak ott és szolgál-tak az Ürnak. Nagy jótéteményekben és adományokbanrészesítette őket Szent László király is. Messze vidékurai voltak a bencések, egyedül Kolozsvár vára versen-gett velük a hatalom bírásáért. Míg királyi vár volt, akirályi várkatonaság ereje és a királytól nyert rang tettekiváltságos hellyé Kolozsvárt, mikor pedig a királyivárrendszer gyengülni kezdett, a Gyulafehérváron szé-kelő erdélyi püspök formált fennhatósági igényt rá ésbirtokaira.

A két szomszédvár egyházi urainak hatalomvágyaa közelség folytán komoly súrlódásokra vezetett. Ador-ján erdélyi püspök és utóda Vilmos püspök a XI. századutolsó és a XII. század első éveiben valóságos had-járatot viseltek a kolozsmonostori bencés apátság ellen.

A viszálynak a tatárjárás szabott véget. A tatárokmind a kolozsmonostori apátságot, mind a gyulafehér-vári püspöki székvárost feldúlták. Kolozsvár váraaránylag keveset szenvedett pusztító látogatásuktól. Azországújító IV. Béla király aztán 1263-ban kelt ado-mánylevelével újra megalapította a kolozsmonostoriapátság jogait és birtokait; viszont László király

10

1275-ben, 1280-ban és 1282-ben kelt adományleveleibenaz erdélyi püspökség birtokállományát rendezte s afehérvári püspököt Kolozsvár várának bírásában meg-erősítette, hivatkozva arra az értesülésére, hogy e váratmég István király odaajándékozta volt a ,,Szent Mi-hályról nevezett fehérvári templomnak”. A kolozs-monostori apátság és a Fehérváron székelő erdélyipüspök birtokainak határa tehát elválasztotta egymás-tól a két szomszédvárat.

Ennek tudható be, hogy Kolozsvár legrégebbitemplomát, az óvárit, nem a benedekrendiek alapítot-ták, ami pedig természetes lett volna, hiszen a mo-nostori bencés apátság csak egy ugrásnyira volt, hanema domonkosrendiek, akiket nyilván a fehérvári püspökjuttatott ehhez a lehetőséghez. A domonkosrendi temp-lom építésének megkezdésekor, körülbelül a XIV. századelején, Kolozsvár már meglehetős népes és módos helyvolt. Eóbert Károly és Nagy Lajos királytól aztán mégsokféle szabadságot és kiváltságot nyert s külön intéz-kedések szabályozták, királyi megerősítéssel megpecsé-telve, a kolozsvári honosságú polgárok és a város fej-lődésének hírére oda vonzódó jövevények jogviszonyát.

A város körüli síkságot és domboldalakat is újabbés újabb települők szállták meg. Egykorú okiratok SzentGyörgy, Szent Jakab, Ondótelke (másképpen Tárcsa),Lomb, Szopor és Szent Péter nevű falutelepülésekrőltudnak. A szent-péteri telepnek már a XIV. századelején külön temploma s papja volt. A mai „Szent-péteri”-templom tehát ennek a kornak és ennek a különfalucskának az emlékét őrzi. (A templom persze azótaújraépült.)

Az általunk óvár néven ismert vár ilyen körülmé-nyek közt szűknek bizonyult. Eljött az ideje a város-bővítésnek. A városszabályozás egyik belső mozzanataa vízellátásról való gondoskodás lehetett. Ε végből ástáka Szamosárkot, mely a Szamos folyó vizét közvetlenülaz északi várfal mellett vezette el. Egy 1352-ben keltzáloglevélben Új-számosnak írták a mesterséges Sza-

11

mosárkot, amiből kitűnik, hogy azt tényleg ebbenaz időtájban áshatták s a levél keltekor még újvolt.

A városfejlesztés további jelentős része a megnö-vekedett számú lakosságnak és a közeli környék né-pének hadvész idején való befogadására alkalmas me-nedékvár építése. Az Óvár északi és nyugati falát kellőenmeghosszabbították tehát s kelet felé és dél felé újvárfal rakásába kezdtek. A megnagyobbított új vár-négyszög közepe a nagypiac lett, a négy égtáj felé pedigaz akkori legfontosabb városokba vezető irányoknakmegfelelően jelölték ki a'z utak heryét. Észak felé menta szilágysági út, melynek az északi várfalon megfelelőkapunyílást hagytak s mivel a kapu előtt az Új-szá-moson hidat kellett verni, a későbbi nemzedékek akaput Híd-kapunak s a piactól a kapuig vezető utcátHíd-utcának nevezték. Kelet felé a beszt3rcei út ment,ez lett a Közép-utca, kapuja a Közép-kapu. Északra atordai út indult, mely az újkori Egyetem-utca helyénhaladt végig s a Tordai-kapun kiérve a várból, a déli falmentén, a későbbi Petőfi (most Avram Iancu) utcábafordult, melyet Kül-tordai-útnak neveztek s ez a déliés keleti fal sarokbástyájánál kanyarodott fel a felekihegyre. Nyugat felé a váradi út ment s mivel ebben azirányban a legközelebbi stáció a monostori apátságfaluja volt, Monostori-útnak, kapuját Monostori-kapu-nak keresztelték. Mindegyik út a nagy piac megfelelőszegletétől indult ki s mindegyiknek megvolt a piacszomszéd szegeletétől kiinduló párhuzamos utcája. AHíd-utca párhuzamosa az Óvár Víz-utcája volt, a Mo-nostori-úté a Szín-utca, vagy Szén-utca (melynek a miidőnkben Jókai-, illetőleg legutóbb Iorga-utca lett aneve), a Közép-utcának meg a Magyar-utca volt a pár-huzamosa. Egyedül a Tordai-út nem kapott akkor pár-huzamos utcát, legfeljebb a kerteken keresztül lehetettáthatolni a Farkasok-utcájára, de utóbb a kerteket isbeépítették s csak amikor a mai városházát emelték,tették meg annak udvarát a Közép-utcáról dél felényíló átjáró sikátorrá.

12

Tulajdonképpen nem időszerű ezeket az utcaneve-ket itt felsorolni. Bizonyosan beletelt abba egy-kétszázad, míg az utcák egészen kialakultak, a várfalakmegépültek, a kapuk készen lettek s a bástyák meg-kapták azt a formájukat, ahogyan régi képekről ránkmaradt az ismeretük.

A mi napjainkat, sajnos, nem érték már meg abástyák, se a falak. Csak itt-ott maradt belőlük egy-egyimpozáns részlet. Legépebben a délkeleti bástya áll, aBethlen-bástya, mely előzőleg a szabók bástyája nevetviselte, mert a szabó céhnek kellett gondoznia, de ezsem eredeti, hanem az ősi bástyának a XVII. századelső negyede táján újraépített formája. Megvan aztánmég a délnyugati bástyának, a Varga-bástyának egykis része is, elég hosszú épen maradt falszakasszalegyütt, — ezt meg inkább Bogdánffy-bástya névenismerték a régi kolozsváriak, mert a külső oldalánfekvő, a Majális- és Petőfi-utca sarkát képező telket1811-ben egy Bogdánffy nevű kereskedő vette meg avárostól s emeletes házat építtetett rá, melyben a múltszázadi vidám Kolozsvárnak sok mulatsága zajlottmindaddig, amíg fel nem építették a Belmonostor(később Unió, most Memorandului) utcán a városivigadót, a Redoutot. A Bogdánffy ház báljainak muzsi-kája és énekcsengése addig visszhangzott az ősi vár-falon, amíg a bástyára is ráragadt a Bogdánffy név.Megemlíthetjük végül, hogy az északi fal Szappany-utcai bástyájának helyén áll a mai tűzoltó torony.

Mindez azért ötlik az eszembe s késztet, hogy el-mondjam, mert a Fellegvár tetejéről alátekintve, ma-gam előtt látom és felismerem a helyeket. Ám térjünkcsak vissza a XIV. század elejére s akkor mindezek alátnivalók eltűnnek a szemünk elől, hiszen az erőteljesfalakkal büszkélkedő megnagyobbított város képénekakkor még legfeljebb csak reményteljes látomása élt apolgárok és elöljáróik lelkében.

Élni okvetlenül élt s minden bizonnyal alkotásraserkentő tervvé is hamarosan kivirágzott ez a reménya kolozsvári polgárokban, mert nemcsak szükségük volt

13

a városnagyobbításra, de eléggé meg is tollasodtak,hogy valóban munkához kezdhessenek.

Az erdélyi városok vagyoni gyarapodása már NagyLajos idejében jelentős volt. A Velencével folytatotttengeri háborúk miatt a Kelet-Nyugat, Ázsia és Európaközötti kereskedelmi forgalom tengeri lebonyolításalehetetlenné, vagy nagy fokban bizonytalanná vált,tehát a kalmárok szárazföldi útra szorítkoztak s jó-részt Erdélyen át szállították a portékáikat. Kolozsvárezidőtájt vámmentességet kapott Magyarország felé sélelmes lakosai igyekeztek is kihasználni előnyös hely-zetüket.

Az ekkori okleveleken és pecsétfeliratokon márállandósul a város későbbi, évszázadokon át használt„Kolozsvár” neve. Addig Klusuar, Kluswar, Koluswarváltozatok fordultak elő, de rendre mindinkább elő-térbe nyomult a „Koloswar” formában való írásmód.

Oklevelekben és pecsétes iratokban pedig nagyforgalma volt ebben az időben a város levéltárának.Királyi kiváltságlevelek, parancsiratok, folyamodvá-nyok, felterjesztések jöttek és mentek, városi jegyzékekés szerződések keltek és nyertek hitelesítést. Mindjükbőlaz állapítható meg, hogy a város lakossága királyhűnép volt, aminek viszonzásául nagymértékű önállóságotés számtalan kiváltságot kapott.

Ennek a ténynek komoly jelentősége van. A vár-megyei szervezetű területeken ekkortájt már megkez-dődött a lakosság rendi tagozódása. Egyedül a szabadSzékelyföldön maradt meg a társadalmi egyenlőség: aszékelységet viszonyai egy-rendű, katonáskodó, kis-nemes néppé tették. Másutt kezdetét vette a nemzeti-ségi elkülönülés. A szászság a királyföldön megszerveztea maga zárt egységű polgári életét. A románság, bárnem volt kiváltságos nemzet, ténylegesen létező vol-tában szintén a sajátos nemzeti berendezkedés ösvé-nyére lépett, ami főleg Hunyadban és Fogarasban voltészlelhető. Kolozsvár lakossága azonban, nagyfokúönállósága és bőséges kiváltságai birtokában valahogymentes tudott maradni a rendi tagozódástól is, a nem-

14

zetiségi ellentétektől is. Mintegy semleges terület voltés elég sokáig az is maradt. Jakab Elek, Kolozsvár nagy-tudományú történetírója, felkutatta, hogy ez időbenugyanannyi magyar, mint szász lakos „viselt magasbhivatalt s forgott a közdolgokban”. Román lakosaekkor még valószínűleg nem, vagy alig volt Kolozs-várnak, mert az oklevelek egész Nagy Lajos királyigcsak Felek faluval kapcsolatban emlékeznek meg románlakosokról is. De hogy a románokkal szemben is milyenmegértő tudott lenni a kolozsvári szellem, arra jellemző,hogy a guberniumi korszakban az 1791-i kolozsvári or-szággyűlésen a román püspökök előterjeszthették azt akívánságukat, hogy a románságnak a másik háromerdélyi nemzettel egyenlő jog adassék, a két románvallás a négy bevett vallással egyenjogú legyen és arománság számaránya szerint részesüljön a hivatalok-ban; s ha ez a kívánság nem is nyert kielégítést, később,az 1842-i kolozsvári országgyűlésen éppen magyar rész-ről, a Wesselényi Miklós pártja részéről hangzott el asürgetés, mely a román ortodox vallás bevett vallássátételét sürgette.

Átugrottunk négy évszázadot! A történeti rendszerint csak a kolozsvári lakosság XIV. századi egyet-értésénél tartunk. Ez az egyetértés jó gyümölcsökettermett. A polgárok meggazdagodtak, megtehetősödtek.S mivel ahol jólét van, oda szívesebben megy a pénz,Kolozsvár a hagyomány állítása szerint má,r RóbertKároly idejében pénzverdét kapott. Kereskedelme vi-rágzott, céhek alakultak benne, közügyei jó rendbenfolytak.

Az ilyen viszonyok kedveznek az építkezéseknek.Az óvárból kinőtt Kolozsvár hamar belepte az új vá-rosterületeket. Kápolnák, emberbaráti intézmények islétesültek. A város vezetői és polgárai hihetőleg koránmegérezték, hogy Isten iránti hálájukat egy díszesszékesegyház építtetésével kellene kifejezésre juttatniok.Ebből az érzésből született meg a Szent Mihály-temp-lom, máig is gyönyörű dísze a Főtérnek és legszebb ékes-sége egész Kolozsvárnak.

15

A Szent Mihály-templom keletkezését a közvéle-mény Zsigmond király kezdeményezésének és művénektulajdonítja. Van azonban a kolozsvári plébánia levél-tárában egy búcsúlevél, mely más dátumhoz ad kulcsota kezünkbe. Ε levél egyik pontja szerint bűnbocsánat-ban részesülnek mindazok, akik a kolozsvári SzentMihály-templomnak értékes ajándékokat hagyományoz-nak. Szóval, amikor e búcsúlevél kelt, a Szent Mihály-templom már épülőben volt. Karácsonyi János, a nevestörténettudós, az oklevélen szereplő püspöki jóváha-gyások aláíróinak dátumaiból kiszámította, hogy azirat 1349 január havában kelt, vagyis a Szent Mihály -templom építése már a XIV. század első felében elkez-dődött. Természetesen akkor lassan ment egy ilyennagyszabású építkezés. Teljesen kész csak 1442-ben letta templom, tehát tető alá tényleg Zsigmond uralkodásaalatt került, sőt Zsigmond meg se érte a végleges befe-jezését. De úgy ő, mint utóda, V. László király,gazdag adományokkal segítette elő a nagyarányúszékesegyház valóban királyi pompával való elkészí-tését.

A főtéri templom építési dátuma világosságot vet avárfalak építési korára is. Kétségtelen, hogy kerítetlenvárosba ilyen díszes templomot az akkori emberek nemmertek volna építeni. így tehát a várfalakat legalább isa templommal egyidőben rakni kezdték. Jakab Elekugyan úgy véli, hogy az új vár Zsigmond király kezde-ményezésére 1405-ben kezdett épülni, de erre az év-számra nézve megint azt mondhatjuk, hogy Zsigmondkirálynak 1405-ben kelt adománya, mely Kolozsvárvárosát a várfalépítés javára jójövedelmű malmok bir-tokába helyezte, csak arra szolgált, hogy a már elkezdetterődítési munkát új lendületbe hozza, nem pedig azerődépítés kezdőköltségeire volt rendelve.

Zsigmond király kitüntető érdeklődést tanúsítottKolozsvár iránt. 1409-ben „Kulcsos város”-sá emelte sezzel a legfelsőbb intézkedéssel hivatalosan elismerte,hogy Kolozsvár városa a maga ura s felette se a királyikorona Erdély feletti uralmát képviselő vajda, vagyis

16

a világi, se az erdélyi püspök, vagyis az egyházi hatalomnem rendelkezhetik önkényesen.

Valószínű azonban, hogy a királyi kegy nem voltegészen önzetlen. Zsigmondról köztudomású, hogy egy-felől az adójövedelmek fokozása céljából mozdította előa városok fejlődését és a polgárság jogainak bővítését,másfelől a már jelentkező török veszedelem miatt ser-kentette országa városait erődvédelmi rendszerük javí-tására. Kolozsvárnak mindenesetre haszna származottabból, hogy a király nem csak parancsokat küldött,hanem anyagi hozzájárulással is kézzelfoghatóvá tettea jóindulatát.

A város védelem égető szükségességét éppen azidő-tájt, mikor a Szent Mihály-templom építésének és avárkibővítésnek terve a megvalósulás stádiumába ju-tott, egy szomorú eset bizonyította. Ha Kolozsvárt nemis voltak rendi és nemzetiségi ellentétek, Erdély többirészein voltak, s a kiváltságos nemesi és egyházi rétegekgyarapodásával párhuzamosan a jobbágyság helyzeteegyre romlott, míg végre 1436-ban az elégületlenség— részben a huszita tanok révén fellépett demokratikushangulat hatásának betudhatólag — lázadásban rob-bant ki. A jobbágyforradalom az erdélyi vajda seregeitmegszalasztotta s a fegyverre kelt nép 1438-ban Ko-lozsvár városát is megszállotta. A forradalmat a ve-szélyeztetett nemesség csak a székelyek és szászok se-gítségével tudta leverni a kolozsmonostori csatában.

így a város lakossága, hogy hasonló meglepetések-től védve legyen, a saját érdekében önként vállalta azáldozatokat, melyeket a várépítés költségei ráróttak,de mindenesetre örömmel fogadta a királyi adománytis, mely e terhek egy részét levette róla. A várfalnégy-szög, a monostorkapui bástya, a tordaikapui és a híd-kapui bástya, a középkapui bástya, valamint a délkeletiszegletbástya (a szabók bástyája) Zsigmond király alattrészben el is készült, de még V. László és Mátyás királyalatt is voltak pótolni valók és folytatólagos épít-kezések.

17

A nagytemplom és a várfalak építésével egyidejűlegmás épületek is emelkedtek a városban. Az óvári temp-lom melletti zárda megépítése egy Mikola Ferenc nevűnemes úr buzgóságának köszönhető. Ugyanő 1442-benmagát az óvári templomot is restauráltatta v A főtériplébánia épületet is ekkortájt emelték. ÉpíttetőjeSleynig, vagy Schleunig Gergely 1450-től 1481-ig voltKolozsvár plébánosa. A Szent Mihály-templom tövébengombamódra nőttek ki a földből azok az apróbb épü-letek, köztük kőházak is, melyekben a székesegyházszáz évnél is hosszabb építési ideje alatt a kőfaragók,ácsok és más mesterek laktak, azután pedig iparos-műhelyek és áruboltok találtak elhelyezkedést. Ezektőlcsak a XIX. század végefelé tisztították meg a templomkörnyékét. Az új várfalaktól védett város piacán és apiac közelében a jómódú polgárok is bizonyára sietteklakóházakról gondoskodni maguknak. Építési mintájukaz a háztípus lehetett, melyet Kolb István szász szőlős-gazda óvári háza képviselt. Kolb István háza főképpenazért nevezetes, mert benne született 1443-ban HunyadiMátyás.

Mátyás bőkezű jóltevője volt szülővárosának segész életében elhalmozta ragaszkodása és szeretete je-leivel. Adókedvezményeket, kereskedelmi könnyítéseketengedélyezett s ha a város kiváltságainak sérelmérőlhallott, azokat sietett orvosolni. Kolozsvár jómódjaekkor már országos hírű volt s alighanem ide vezethetővissza a „Kincses Kolozsvár” dísznév eredete. Mátyásuralkodása alatt a már szervezetten működő céhek melléegész csomó új céhszervezet alakult. Többek közöttebből az időből való az aranymíves céh szervezkedésiszabályzata is. Az ötvösök pedig mindig a gazdag vá-rosokat szerették. Kolozsvárott az általános gazdagságmellett jóforgalmú nemes-fém piac is volt, mert az állí-tólagos Róbert Károly-féle pénzverdét 1446-ban Hu-nyadi János firenzei olasz mesterekkel modernizáltattas elrendelte, hogy az összes erdélyi bányák aranyát-ezüstjét Kolozsvárott kell beváltani. Ez különösenvonzhatta az ötvösmestereket. A viszonyok kedvezése

18

miatt művészetük a későbbi időkben is elég sokáigjelentős ipara maradt Kolozsvárnak, annyira, hogy egyévszázaddal később ezen a téren a szászok városaivalis felvehették a versenyt, különösen akkor, amikorJános Zsigmond erdélyi fejedelemsége alatt a moldovaiPetra Rares Erdély bírására sóvárogva Beszterce tájánmegkísérelte kibővíteni tartománya határait. Az értékesnemesfémekkel dolgozó szász ötvösök nem érezték ma-gukat biztonságban a hadizóna területén s elhúzódtakonnan a védettebb Kolozsvárra. Az ötvösök 1561-i céh-szabályai szerint a céhmesteri tisztet felváltva kellettegyszer magyar, máskor szász mesterre ruházni.

A magyar-szász aránylagosság gyakorlatára a vá-roskormányzás terén is nagyon vigyáztak. Elsőnek Szi-lágyi Mihály országkormányzó rendelte el, hogy Kolozs-várnak magyar és szász bírája váltakozva legyen, majdMátyás király is felfrissítette a rendelet érvényét.

Az anyagi jólét és a külső életfeltételek biztosításántúl Mátyás király szülővárosa lelki javait is szívén vi-selte. Az ő akaratából indult meg a késői gót stílusúFarkas utcai templom építése, 1486-ban. Az építés nagymunkájának véghezvitelével az uralkodó a Szent Fe-rencről nevezett minorita rendet bízta meg, s udvarikincstárából és a királyi sóbányák jövedelméből gazdagépítési segélyeket folyósíttatott. A templom aránylagrövid idő alatt felépült. A fennmaradt adatok szerint1516—1520 táján már készen volt. De Mátyás királymár nem élt, II. Lajos volt az uralkodó s az új templomés az ígéretesen fejlődő város fölött sötét felhők kezdtekgyülekezni.

A mostoha idők előjeleképpen 1514-ben a DózsaGyörgy-féle parasztforradalom vér- és tűzhulláma csa-pott át Kolozsvár városán. A jobbágyok elégedetlensé-gének vérbefojtása után a főúri rendnek méginkábbmegnőtt a szava, annyira, hogy míg a régebbi Kolozs-várnak nem sok baja volt a rendi túlkapások miatt,Lajos idejében, hol az erdélyi vajda, hol önkényeskedőfőnemesek részéről érték a várost erőszakosságok. Agyönge királyok, II. Ulászló és II. Lajos alatt, az ország

19

20

területe megkisebbedett s a vámhatárok szűkülését ésa külkereskedelem megcsappanását erősen megéreztékKolozsvár árusai és iparosai. Még nagyobb kár érte avárost II. Lajosnak abból az intézkedéséből, hogy apénzverdét és az arany-ezüst beváltó állomást Szebenbetette át.

Ahhoz azonban még mindig elég gazdag és elégerős volt Kolozsvár, hogy Zápolya János erdélyi vajdajónak lássa magasabbra irányuló tervei lépcsőjéüligénybevenni s idehelyezni az erdélyi tartományi gyű-lések és az erdélyi vajdai hadsereg fő állomáshelyét.Néhány évi távollét után a pénzverő-ház is visszakerültSzebenből. De a régi jó idők nem tértek vissza. Jött amohácsi vész, megváltozott a világ. Új kor köszöntöttErdélyre s új fejezete kezdődött Kolozsvárnak is.

A kolozsvári piaci templom ódon falai voltak atanúi annak a megrendítő jelenetnek, mikor Izabellakirályné, Zápolya özvegye, átadta a koronát I. Ferdi-nand követeinek.

KOLOZSVÁR A FEJEDELMEK KORÁBAN.

Erdély új politikai helyzete, Magyarországtól valókülönszakadása s a fejedelemség korszakának bekö-szöntése a szellemi élet változásának és megújulásánakis keretéül szolgált. Kolozsvár már 1553-ban a refor-máció mellett döntött, átmenetileg a kálvinizmus feléhajolva, majd Dávid Ferenc befolyására az unitáriuselvek előtt hódolva meg. Amikor az 1556-i kolozsváriországgyűlés határozattá emelte a Magyarországtól valókülönválást, annyira erős volt már a protestáns ön-tudat, hogy az országgyűlés a katolikus egyházi javakszekularizálását is kimondta Erdélyország kincstárajavára.

A felekezeti eltolódással együtt a nemzetek köztiarány mérlege is félrebillent.

János Zsigmond alatt a kolozsvári városkormány-zásban fokozatosan előtérbe nyomultak a magyarok

21

s kisebbségbe kerültek a szászok, minthogy a népességaránya a XV. század vége óta a magyarság javáratolódott el.

Az országgyűlési végzés értelmében a római kato-likus templomok, egyházi épületek és iskolák a városbirtokába mentek át. A protestáns vezetőség termé-szetesen a reformáció felekezeteit támogatta s így aSzent Mihály-templomot és az óvári domokosrendizárdát az unitáriusok foglalták el, mint akik akkor leg-számosabban voltak Kolozsváron; a még egészen újFarkas utcai templom és zárda pedig majdnem két év-tizedre üresen maradt. Az óvári klastrom helyén léte-sült unitárius felekezeti iskola százharminc éven átmaradt protestáns kézen s csak 1693-ban kapta visszaa katolikus felekezet, a jezsuita szerzet klastromául.A Farkas utcai templomra rövidebb ideig kellett vár-niok a katolikusoknak, mert Báthory István erdélyifejedelem, a késó'bbi lengyel király, már 1580-ban bir-tokába helyezte a jezsuitákat. Azonban ők is csakrövid ideig maradtak a szép templom gazdái. SzékelyMózes fejedelemsége alatt, 1603 tavaszán, az unitáriuselső pap, Toroczkai Kovács Máté annyira felingereltea jezsuita szerzetesek ellen a város polgárait, hogy afékevesztett tömeg megrohanta és használhatatlannárombolta székesegyházukat.

Míg Báthory István élt, a jezsuitáknak jó dolgukvolt. Nemcsak a rövid ideig élvezett Farkas utcai temp-lomot kapták tőle, hanem segítségével főiskolát léte-síthettek s fejedelmi kegyének köszönhették, hogy akolozsmonostori szép apátsági székesegyház is az övéklett. Annál mostohábbra vált a sorsuk Báthory Istvánhalála után. A másik Báthory, a szélsőséges és önkényesBáthory Gábor fejedelem teljesen kitiltotta Erdélybőla jezsuitákat. Kolozsvári egyetemük bezárult, temp-lomuk és szemináriumuk rommá lett, parlagon maradtmonostori székesegyházukba beleütött a villám.

De Báthory István nemcsak a jezsuitákat pártolta.Kolozsvár városa általában sok jótéteményt kapotttőle. Még akkor se feledkezett meg róla, mikor lengyel

22

királlyá választották. Maga helyett a bátyját, BáthoryKristófot hagyta helytartóul, sőt az 1576 március 17-ikolozsvári országgyűlésen erdélyi fejedelemmé is meg-választatta őt s rajta keresztül még sok ízben jelét adtaKolozsvár iránti szeretetének. Különösen a bástyákraés a várfalakra volt nagy gondja a Báthory fivéreknek.A Mátyás király korabeli Híd-kapu bástyáját BáthoryKristóf átalakíttatta s elébe új kőhidat építtetett.A városháza mai épületének lépcsőházában láthatóBáthory Kristófnak egy olyan címere, mely a Monostori-kapu falából került mostani helyére s azt hirdeti, hogya Monostori-kaput is ő építtette újjá, 1581-ben. Ugyan-ebben az évben készült el a Közép-kapu melletti őrház.

Mivel Báthory István és Kristóf uralma elég biz-tonságos viszonyokat teremtett, a városi polgárokbanis élénk volt az építkezési kedv. Kolozsvár régi címeresemlékei, melyek az akkori építkezések tanúi gyanántmegmaradtak, beszédesen tesznek bizonyságot erről.Alighanem ebben az időben építették a Főtér keletioldalán a Wolphart-féle házat, melynek tulajdonosaWolphart István, híres matematikus volt s éppenBáthory Kristóf idejében ő viselte Kolozsvár főbíróitisztét. Tőle Kakas jogtudós örökölte a házat, amelyetazonban a hagyomány Báthory-ház névre keresztelt el,nyilván az építtetési körülményeknek a Báthoryakkalkapcsolatos vonatkozásai miatt. A Főtér 26. számú háza XVI. század második felében Filstich Péter tulajdonavolt, aki 1573-ban céhmestere volt a kolozsvári arany-műveseknek. Ez az egyébként egyszerű épület fényesünnepségek színhelye volt a XVI. század végén és aXVII. század elején. Fejedelmi vendégek szálltak megbenne: például Bánffy Dénes, amikor Báthory Anná-val, Gábor fejedelem húgával, eljegyezte magát, e házvendégszeretetét vette igénybe. Segesvári Bálint kró-nikája megörökítette, hogy a Bánffy Dénes jövetelénekörömére rendezett hatalmas ágyúzástól a piacon sokház megrepedezett, a kályhák pedig mind beomlottak.

Ám az ünnepnapok mellé véresárnyékú, szomorúnapok is érkeztek. Ilyen napot hozott Kolozsvárra

23

Békési Gáspár embereinek a piaci vérpadon 1575-bentörtént lefejeztetése, mely gyászosan tett pontot aBáthory István elleni Békési-féle felkelésre. Tizenkilencév múlva, 1594-ben, Báthory Zsigmond ismételte mega tömegkivégzést, aki a Szent Mihály-templom tövébenölette le a Habsburgok felé tekintgető terveinek útjábanálló főembereket.

A Báthoryak után Bocskay István lett Erdély feje-delme. Bocskayt szoros szálak fűzték Kolozsvárhoz,hiszen itt született. Szülőháza az Óvárban volt, a Má-tyás király szülőházával átellenes sarkon. A nagy szü-lött emlékét a régi épület helyére emelt ház kapu alattifalán négy kőtábla őrzi. Az első két táblán Bocskay szü-letési körülményeiről és tetteiről szóló latin feliratokolvashatók, a harmadik tábla Bocskay címerét ábrá-zolja, a negyedik tábla latin verse Juno, Minerva ésVenus istennőket magasztalja. Az emlékkő a fejedelemhalála évéből, 1606-ból való.

Bocskay István a fejedelemséggel nem könnyű fel-adatot vállalt. A belátásnélküli, kapkodó és idegbetegBáthory Zsigmond meggondolatlan politikája Erdély-országot belsőleg is meggyengítette s külső ellenségeknekis kiszolgáltatta. Rudolf császár, hogy Erdélyt meg-hódolásra kényszerítse, ellene biztatta Mihály moldovaivajdát, majd a vajda győzelme után Básta tábornokrémuralmának vetette alá Erdélyt. Ennek a megalázott,elnyomott országocskának a védelmét vállalta Bocskay.

Küzdelmeit siker koronázta. Nemcsak helyreállí-totta, de gyarapította és fejlesztette azokat a politikai,anyagi és szellemi fejlődési lehetőségeket, melyeknekBáthory István uralma vetette meg az alapját. MígMagyarországon ebben az időben már megkezdődött afőúri birtokok aránytalan megnövekedése és a szegé-nyebb néprétegek általános leromlása, Erdély várme-gyéiben a nagybirtokok elterpeszkedése nem ölthetettolyan méreteket, hogy a kisebb birtokokat megfojtottaés a föld népét földönfutóvá tette volna. Ellenkezőleg,Bocskay éppen a kisnemes osztályt erősítette meg aszékely köznép szabadságjogainak törvénybefoglalt biz-

24

tosításával s a hadviselés rendjén alatta katonáskodottföldtelen hajdúnép birtokbatelepítésével és megneme-sítésével. Bocskay hajdúiból Kolozsvárnak is jutott.A megszilárdult rend termékeny talaja lett a városipolgárság fejlődésének. A városi polgárok olyan önálló-sági kiváltságokhoz jutottak, hogy rendjük keretei kö-zött nagyfontosságú és komoly felelősségű kormányzatiteendőket is képesek voltak elvégezni, így például avárosok hadi védelmét a céhszervezetek megfelelőigénybevételével hosszú ideig ők látták el — és jóllátták el.

Sajnos, Erdély sorsa hintasors volt: minden ma-gasbalendülése után mélybezuhanás következett. Bocs-kay bölcs kormányzása után a zabolátlan BáthoryGábor fejedelemsége kevés híján pusztulásba taszítottaaz alig magához tért kis országot.

De aztán Bethlen Gábor következett. Higgadt,megfontolt, körültekintő politikájú, eszes és óvatosuralkodó volt, aki Európa-szerte becsülést szerzett ésdiplomáciai előnyöket biztosított úgy Erdélynek, mintMagyarországnak.

Építő fejedelem volt ő is, mint kiváló elődei közüljó néhányan. Kolozsvár helyett azonban Gyulafehér-várát építette fejedelmi várossá s ott szeretett volnanyugati mintájú kultúrközpontot létesíteni. Mindazon-által Kolozsvár sem maradt kívül uralkodói érdeklődésikörén. Mindjárt uralkodása elején, 1615-ben, feleleve-nítette annak a törvénynek az érvényességét, melymegengedte, hogy nagyobb községek vagy városokvegyes lakossága a felekezetek számaránya szerint hasz-nálhassa a templomokat. A kolozsvári katolikusoknakBethlen Gábor, a református fejedelem adta vissza akolozsmonostori templomot és az apátsági épületet. Ajezsuitáknak megengedte, hogy visszatelepüljenek s fel-hatalmazta őket, hogy tanítói tevékenységet folytassa-nak. A Monostorra vivő főutcán, a gazdasági akadémiatelkén, még ma is áll az az utcára néző egyemeletesszerény régi ház, mely a Bethlen Gábor idejében vissza-

25

telepedett jezsuiták rendháza és iskolája volt. A ha-gyomány szerint ebben az iskolában tanult egy ideigPázmány Péter is, ez azonban tarthatatlan adat, mertazokban az években, mikor Pázmány Kolozsváron diá-koskodott (1583—87.) nem Monostoron, hanem a Bel-városban, a Farkas-utcában volt e jezsuita kollégium.

Az óvári piacon már 1622-ben megvolt a kálvi-nisták kolozsvári kollégiuma. Ez akadémiai rangot ka-pott Bethlen Gábortól. (Farkas-utcai épületébe csakkésőbb, 1656-ban költözködött át a kollégium.)

A várbástyák közül a délkeleti sarokbástya, a maiBethlen-bástya, a tordai útra tekintő homlokzatán egyBethlen Gábor címert hordoz. Ennek az a története,hogy a bástya, melyet a szabócéh gondozott és védett,1627-ben puskaporrobbanás következtében szétvető-dött s Bethlen Gábor építtette fel újra.

I. Rákóczi György az 1603 óta rom gyanánt szo-morkodó Farkas-utcai templomot hozatta rendbe. Kur-landi építészekkel végeztette el a restaurálás munkáját.A megújított templomot 1638-ban a reformátusoknakadta s ugyanakkor a városkormányzásban az unitáriu-sokéival egyenlő jogokat biztosított nekik. A Farkas-utcai templom mellé tornyot is akart húzatni RákócziGyörgy, de a torony felső része 1646-ban meghasadt ésígy le kellett bontani.

1641-ben az óvári szögletbástya melletti falrésztállíttatta helyre Rákóczi. Ennek emlékére a város ak-kori bírái, Filstich Lőrinc főbíró és Jó Mihály király-bíró, emléktáblát tettek a várfalra. A várfal lerombolá-sakor ez a Rákóczi György címerével ellátott kőtábla avárosháza lépcsőházának falára került s ott láthatóma is.

I. Rákóczi György volt az utolsó erdélyi fejedelem,aki alatt jó dolga volt Kolozsvárnak. II. Rákóczi Györgya török porta tilalma ellenére kísérletet tett a lengyelkirályi korona megszerzésére, de hadjárata rút kudarccalvégződött, sőt Erdélyre ráhozta a dúló török seregeket.Kolozsmonostor nyugati határán, a fenesi mező szélén,

26

emlékoszlop jelöli azt a helyet, ahol a törökökkel vívottcsatában II. Rákóczi György halálra sebesült.

Most már a török diktált Erdélyben. Kolozsvárugyan, amennyire lehetett, védte magát s 1658-ban elégszerencsésen megúszott egy török támadást, sőt 1660-banLinczeg János főbíró személyes bátorsága másodszor ismegmentette a várost, de ez az erőlködés nem sokatjavított az általános helyzeten. A viszonyok nagyonbizonytalanokká váltak. Mikor 1660-ban a török el-foglalta Váradot, a török hódoltság alatti magyar terü-letek felől is nyitva volt az út Kolozsvár felé s a vár-falakon kívül életben és vagyonban egyaránt sok kárttettek a portyázó török őrjáratok. A jezsuita atyáksiettek is iskolástul beköltözködni Monostorról. Ekkortelepedtek be arra a helyre, ahol ma a Katolikus Státusintézményei állanak. Ott is maradtak újabb elüzeté-sükig, amikor aztán 1776-ban Mária Terézia a piaristarendre bízta az iskolájukat.

A török támadások alaposan megrongálhattákKolozsvár erődítményeit. Erre abból következtethe-tünk, hogy a város régi könyveinek tanúsága szerint acéhek 1679-ben közgyűlési határozattal köteleztettektornyaik és bástyáik megépítésére s Polyik János fizető-mester utasíttatott a költségeknek a város pénztárábólvaló fedezésére.

Hogy Kolozsvár a török pusztításoktól — a falak-ban tett kártól eltekintve — aránylag mégis elég kevesetszenvedett, annak az lehetett az oka, hogy nagyobbtétről volt szó, mint Kolozsvárról. A politikai játék Er-dély bőrére ment. Erdély a függetlenségét elvesztette,Kemény János fejedelem elesett, az Apafiak a törökdiplomácia bábjai voltak, — most már csak az volt akérdés, hogy a törököké maradjon-e Erdélyország, vagyHabsburg kézre adja magát? Még Tököli Imre végerő-feszítéssel tett egy kísérletet s függetlenség visszaszer-zésére, de rövid ideig tartó sikerek után mindent el-veszített. Az Apafiak kancellárja, a nagyeszű TelekiMihály, több kilátással kecsegtetőnek tartotta, ha aHabsburgok oltalmába biztosítja Erdélyt s addig egyen-

27

getett és egyensúlyozott jobbra-balra, míg 1691-ben,a Diploma Leopoldinum által, Erdély a Habsburg biro-dalom tartományává alakult. Mialatt Teleki alkudozott,az öreg Apafi bort ivott Ebesfalván, búsulta Erdélysorsát és gyászolta korán elhalt fiait, kik közül kettőta kolozsvári Farkas-utcai templomba temettetett el,ifjabb Apafi Mihály pedig beérte a címzetes fejedelem-séggel és az országvesztésért kárpótlásul kiutalt Habs-burg kegydíjjal.

Erdély sorsán huzavonáztak tehát a nagyurak ésnem értek rá egy-egy várossal törődni. A városok pedigélni akartak. Kolozsvár is élni akart. Nem fért már bea várfalak közé. A környező falvak szintén megnőttek:terjeszkedni kezdtek a város felé. A város viszont meg-indult elébük. A várfalak külső oldalához házakat ra-gasztottak; a Szamos baloldalán kezdett kiformálódnia Hidelvei tized; a jobboldalán, kelet felé megszületetta Külmagyar-utcai, később a Külközép-utcai tized. Akőfalon kívüli Külmagyar-utcán a kálvinisták már1672-ben iskolát és templomot állítottak. (Ennek atemplomnak a helyére épült a XIX. század első negyedefolyamán a „kétágú” ref. templom.) A ref. egyház-község 1696-ban elrendelte, hogy Váraljai Márton külsőkántor lakni is kimenjen a várfalon kívülre és a gyer-mekeket szorgalmatosan tanítsa. Szentpéteren szinténműködött a XVII. században egy iskola, ez az unitá-riusoké volt. A hidelvei gyermekek pedig egy 1700-beliadat szerint Hidelvi Szűcs János harangozó lakásárajártak okulás céljából.

Ha ennyi iskola kellett a külvárosokban, akkor ok-vetlenül sokan laktak már a falakon kívül. S bizonyáramegindult a terjeszkedés, vagy már ugyanekkor, vagynemsokára a többi kültelkek irányába is. Amint a törökportyázások veszedelme elmúlt, új élet kezdődött a fa-lakon kívül s rendre kialakultak a külvárosok, amelyeketakkor hóstát-oknak neveztek. A külmagyarutcai, kül-középutcai és a hidelvei tized egy része mindmáig meg-tartotta ezt a nevet.

28

A GUBERNIUM.

Erdélynek a fejedelmek korában elég jól beválttörökbarát tájékozódását 1691-ben a Habsburgok fenn-hatóságának elismerése váltotta fel. Ennek a politikaicserének azonban súlyos velejárói voltak. Alapokmánya,a Diploma Leopoldinum, megígérte ugyan az önkormány-zatot Erdélynek, de a gyakorlatban az önkormányzat-nak csak a neve maradt meg, mert az erdélyi főkor-mányszék, a gubernium, nem kormányozhatott önállóan,hanem inkább a Bécsben felállított erdélyi helytartóságutasításai szerint működő végrehajtó szervvé zsugoro-dott. A magyar, székely és szász nemzeteknek névle-gesen fennállott egy törvényhozó és alkotmányozó tes-tületük, a képviseleti alapon megalkotott országgyűlés,ennek azonban kevés szava volt, mert a hadügy és apénzügy irányítása csaknem egészen a Bécsben székelőerdélyi helytartóság, illetőleg a bécsi minisztériumokjogkörébe tolódott át.

Ezt a tulajdonképpen jogfosztásnak minősíthetőátalakítást a császári kormányzat szinte észrevétlenül,nagyon ügyes diplomáciával és jól bevált számítássalhajtotta végre. Az ellenállásra leginkább képes ós leg-inkább hivatott erdélyi nagybirtokos nemeseket címek-kel, udvari méltóságokkal, a császári főváros fényeséletlehetőségeivel úgy elkápráztatta, hogy azok vagyészre se vették Erdély veszedelmét, vagy ha észrevették,személy szerint olyan előnyök elnyerése felé kínálkoztakszámukra utak, hogy nem tudtak elég önzetlenek lenniaz Erdéllyel való együttszenvedésre.

Ekkor nőtte ki magát az erdélyi nagybirtokos ne-mesi rend erdélyi arisztokráciává. Legelsőnek TelekiMihály kancellár nyerte el a grófi címet. Kevéssel utóbbMikes Mihályt és Apor Istvánt báróságra emelte a csá-szár; majd Mikes Mihály koronájára ránőttek a grófiágak is. Az első erdélyi főkormányzó, Bánffy György,szintén gróf lett s ugyanekkor jutott a grófsághoz a

29

Bethlen család négy sarja, köztük Bethlen Miklóskancellár.

Az erdélyi köznemesi rend, polgári osztály ésjobbágynépesség viszont fokozatosan szegényedett. Azanyagi leromlás folyamata már az utolsó fejedelmekalatti országos válság idején megkezdődött; a Habsburgfennhatóság első éveiben, az ezerhétszázas évek elejénpedig a kuruc háborúk viszontagságai bénították a gaz-dasági életet.

Kolozsvár egy jó emberöltőnyi ideig sínylette aváltozást és a rossz viszonyokat. De a XVIII. századközepére már felocsúdott a fejedelemség utolsó kor-szakának alélt és riadt állapotából s félig-meddig össze-szedte magát a kuruc háborúk következményeként fel-lépett országos legyengülésből. A Habsburg kormányzatnyugaton bevált gazdasági rendszere egy félszázad alattErdélyben is elég elviselhető helyzetet teremtett, azállamgépezet Bécsből intézett működése rendet és nyu-galmat biztosított. Ahhoz, hogy önálló gazdasági kez-deményezésekkel felvirágoztathassák magukat, Erdélyvárosait nem nagyon engedték hozzájutni a kapzsiausztriai érdekek, de a kisipar és a szomszédos forga-lomban sürgölődő kereskedelem meglehetősen boldo-gult, így a kolozsvári szorgalmas polgárok is lélekzethezjutottak és élhető viszonyok közé küzdöttek fel ma-gukat. Ennek a polgári közepes jólétnek képét mutatjanéhány XVIII. századi kissebbméretű magánház, mintpéldául a régi Király- (most Bratianu) és Minorita-utcasarkán álló ócska épület, mely 1724-ből való s az ajtó-keretein és ablakrámáin látható kőbefaragott céhjelvé-nyek és kezdőbetűk szerint Újhelyi Gábor arany-mívesé volt. Ilyen a volt Majális-utca 10. szám alattiház is, amelyet Mátéffy Dániel ötvösmester építtetett.Mátéffy Dániel a XVIII. század közepetájától a századvégéig élt s abból, hogy a délnyugati vársarkon kívülépítkezett, láthatjuk, hogy ekkoriban már a külső ésfelső szén-utcai városrész is népesedőben volt.

A Kolozsvár városát övező kőfal-erődítmény úgyisidejét múlta már. A falak álltak ugyan, de többé nem

30

volt szükség rájuk. Nem volt hadiállapot, nem fenye-gette külső erőszak a polgárok élet- és vagyonbizton-ságát.

A Habsburg-politika nem hadviseléssel és fegy-veres megfélemlítéssel dolgozott az ausztriai fennható-ság megerősítésén, hanem a belpolitikai viszonyok ki-aknázásával és a kulturális erőpontok megszerzéséreirányuló taktikával. Az előbbi irányban az erdélyirománság nemzeti igényeinek öntudatosítása volt azeszköze, az utóbbi irányban a katolikus restaurációtámogatása.

A román nemzetiségi kérdés akkor nem érintetteközvetlenül Kolozsvárt. Égy 1797-beli kimutatás, melyszerint abban az évben Kolozsvárnak 14.522 lakosavolt, csak 530 román lakosról tud, 6191 református,4686 római katolikus, 1207 unitárius, 970 lutheránusés 13 zsidó mellett. A görög keleti és a görög katolikusegyház különválását a kolozsváriak csendesen tudo-másul vették s mikor Babb János fogarasi püspök1799-ben megépíttette a kismesterutcai görög katolikustemplomot, örültek is, hogy egy új templom szépíti avárost. A Hóra- és Kloska-féle felkelés Erdély nyugatiés déli részeiről Kolozsvárig nem hatolt el.

A katolikus restauráció azonban annál inkább meg-vetette a lábát Kolozsváron. A XVIII. századot lendü-letes katolikus templomépítő tevékenység tette emléke-zetessé Kolozsvár történetében. 1718—1724 között fel-épült a Farkas-utca és a Király-utca között, a későbbiEgyetem-utca felé néző homlokzattal, a barokk-stílusúkéttornyú jezsuita templom, melyből utóbb, MáriaTerézia idejében, piarista templom lett. A Közép-utcá-ban pedig a minoriták emeltek rendházat és templomot.A minoritáké eredetileg a Farkasutcai templom volt,de 1556-ban kitelepítették őket s csak jóval későbbbukkantak fel a Szent Péter külvárosban, ahol a SzentErzsébet aggmenház helyén levő faépületben laktak.Innen jöttek be a Közép-utcába. A minorita templom1760-tól 1766-ig épült, de 1779-ben a rosszul alapozotttorony összedőlt és a templom elejét is megrongálta.

31

A helyreállítás, melyet Johann Sebastian Blaumann,a Bánffy-palota építésze végzett, Mária Terézia és másokadományai segítségével 1782-ben fejeződött be.

A piaci Szent Mihály-templom jelentős átalakítá-sokon ment keresztül ebben a században. Miután száz-hatvan évig unitárius kézen volt, 1716-ban visszakaptáka katolikusok s hosszú évtizedek folyamán egész bel-sejét újraalkották ós felékesítették a XVIII. századbarokk ízlése szerint. A Nachtigall János és Schuch-bauer Antal által készített barokk szószék és oltárok(1740—1750), Gyulai László és Szakái János ötvösökarany és ezüst monstrantiája (1759), valamint FranzAnton Maulbertsch „Három királyok'' című oltárfest-ményei (1750 körül) nagybecsű műkincsei a temp-lomnak.

A nagyszabású építkezések ellenére, melyek a kül-sejét széppé és mutatóssá tették, Kolozsvárnak hivata-losan nem volt főváros jellege. Hiányzott belőle a fő-városiassághoz szükséges politikai lüktetés. A fejedel-mek Gyulafehérvárát tekintették Erdély fővárosának,a Habsburg fennhatóság alatt pedig Szeben lett a köz-pont s ott szókelt a gubernium. Ha időnként meg isesett, hogy valamilyen kiemelkedőbb politikai eseményszínhelyévé lett Kolozsvár, ez csak epizód volt azéletében.

És azért mégis volt valami titokzatos varázs, amelymiatt Kolozsvár különb volt a többi erdélyi városoknál.Valami vonzóerő sugárzott ki belőle s ez Erdély mindenrészéből feléje irányította a figyelmet. Lehet, hogy egyideig a város közismert gazdagsága kecsegtette a vi-déket, de a XVIII. századra a nagy gazdagság leapadtközepes jómóddá, ez tehát csak részben lehetett okaKolozsvár vezetőszerepének. így talán inkább arra kellgondolnunk, hogy a falai közt hajlékot találó iskolákszerezték meg számára az általános tiszteletet. A re-formátus kollégium, amióta Apáczai Cseri János Gyula-fehérvárról Kolozsvárra jövetelekor, 1656-ban, a fehér-vari diákok nagy része ide is utána jött, olyan tudo-mányos lendületet kapott, hogy a XVIII. századra már

32

főiskolai jellegűvé fejlődött. Egyetemi színvonala volta katolikus felekezet jezsuita, utóbb piarista iskolájánakis. Az unitáriusok, amidőn az óvári klastrom épületétvissza kellett adniok a katolikusoknak, 1694-ben aBelmagyar-utcában építették fel kollégiumukat s ezszintén értékes munkát fejtett ki a nevelésügy terén.Az iskolákból a város szellemi életébe is átáramló ma-gasabb művelődési színvonal kedvező talajt készített avallásos, tudományos és irodalmi célokat szolgálónyomdák munkájának is. A kolozsvári nyomdászoknem iparosok voltak, hanem tudósok és apostolok.Legyen elég Heltai Gáspárra és Tótfalusi Kiss Miklósrahivatkozni, akik az ezerhatszázas évek második felébena kolozsvári nyomdászatot országos, sőt európai hírűvétették, hiszen Kiss Miklós nyomdájába külföldi feje-delmektől is érkeztek megrendelések. S az, hogy a re-formátus kollégiumnak és az unitárius kollégiumnaksaját nyomdája is volt, a nagy alkotók, Heltai és KissMiklós örökségének méltó utódokra való átszármazásátbizonyítja.

Ezeken az alapvetéseken növekedett és fejlődöttKolozsvár kulturális élete a XVIII. században. Az el-vont, akadémiás tudományművelés mellett, amelynekaz iskolák voltak a hajlékai, a város jómódú polgárságaés művelt közönsége részéről élénk érdeklődés nyilvá-nult meg a kulturális kérdések, a magyar nyelv míveléseés a magyar irodalom pártolása céljából indított moz-galmak iránt.

Bizonyára volt valami része ennek a szellemi élénk-ségnek abban, hogy a gubernium szinte egy évszázadnyiszebeni tartózkodás után 1790-ben végre Kolozsvárratette át a székhelyét. Most aztán megint itt zajlottakle az országgyűlések. A kolozsvári polgárok büszkékvoltak rá, hogy városuk országgyűlés-tartó székhellyélett s örömüknek azzal adtak kifejezést, hogy az1790/91-i ülésszak alatt az országgyűlés tagjait ingyenfogadták szállóvendégekül hajlékaikba. Kolozsvár kö-vetei a kormányszék első itteni ülésszakán LukácsJózsef, Barta Mózes és Mauksch Tóbiás voltak. Mauksch

34

híres patikus volt, háza és gyógyszertára ma is áll mégs Hintz-sarok néven közismert tájékozódási pontja akolozsváriaknak.

Az 1791-i országgyűlést az időszerű kormányzatifeladatokon kívül egyéb ügyek is foglalkoztatták, me-lyeknek csírái akkor valahogy benne voltak Kolozsvárlevegőjében. Ezen az országgyűlésen teremtette meglelkes buzgólkodásával Aranka György az Erdélyi Ma-gyar Nyelvmívelő Társaságot. A következő évbenRhédey Mihálynak a Belső Szén-utca (Jókai-, majdIorga-utca) elején levő úriházában tartotta eJI$ magyarszínielőadásait a Magyar Nemes Színjátszó”'Társulat.Ez akkor nem szórakozás, hanem nemzeti igény volt.Két évvel utóbb valóban országos üggyé is vált, anieny-nyiben az 1794-i országgyűlésen az erdélyi rendek tör-vénytervezetet nyújtottak be a Kolozsváron felállí-tandó országos színház alapítása érdekében. Részint aNemes Színjátszó Társaság előadásainak jövedelméből,részint közgyűjtésből, 1801-ben telket szereztek a szín-háznak, ez azonban alkalmatlannak bizonyult s így1803-ban megvették azt a házhelyet, ahol 1813-ra felis épült a farkasutcai régi színház. A belső berendezés— pénzszűke miatt — csak 1820-ra lett kész s a meg-nyitó előadást 1821-ben tartották.

Abban az időben ezek nagy eredmények voltak.A guberniumi kor nem volt kedvező a magyar nemzetieszme és irodalomművelés szempontjából. Aranka nyelv-mívelő társasága tizennégy év alatt se kapta meg abécsi legfelsőbb helyről kért jóváhagyást s így 1810-benmegszűnt. Hogy az erdélyi magyar nemzeti törekvésekennyit is el tudtak érni, abban nagy része volt az akkorigubernátornak, gróf Bánffy Györgynek, akinek tevé-kenységével jogosan hozzák kapcsolatba méltatói Er-dély és Kolozsvár újraéledését. A főkormányszéknekSzebenből Kolozsvárra hozatala ugyanis főként a Bánffyérdeme volt. Kolozsváron mégis kevésbbé érvényesül-hetett a guberniumra ránehezedő osztrák befolyás, minta szebeni szász környezetben.

Bánffy György gubernátor emlékét hűségesen őrzi

36

a főtéri megkapó szépségű Bánffy-palota. A palotaépítése az 1774—1785. esztendőkre esett. Tervezője ésépítője a Württembergből bevándorolt Johann Eber-hard Blaumann volt, akinek ez a gyönyörű barokképület egyik legtiszteletreméltóbb alkotása. BánffyGyörgy Szebenben ismerkedett meg vele, ahol ő guber-nátorrá való kinevezése előtt főkormányszéki tanácsos,Blaumann pedig városi építőmester volt.

A barokk-stílus, az úgynevezett „bécsi barokk”, aXVIII—XIX. század fordulóján mélyen belenyomta abélyegét Kolozsvár arculatába. A város ekkoribanemelt palotái, mint a Király- (Bratianu-) utcai Bánffy-ház, a főtéri Jósika-ház, a Farkas- (Cogalniceanu-) utca7. szám alatti volt Teleki-ház, úgyszintén a nagyobb-szabású magánépületek, mint a Belső és Külső Mo-nostor-utcai mágnásházak, mind a barokk-stílus jelleg-zetességeit viselik.

A belváros templomai közül a XIX. század elsőharmadában készült el az evangélikusok temploma, aFőtér és a Belmagyar-utca sarkán. Építése LiedemannMárton lelkipásztorkodása idejére esett, felszentelése1829-ben történt. Az 1690-es évek óta az evangélikusokugyanezen a helyen, a papilak imatermében tartottákistentiszteleteiket, de templomuk nem volt. A lutheránusfelekezet régebbi történetét különben homály fedi s ezhihetőleg azzal magyarázható, hogy jó darabig a lutherigyökérből kiindult reformáció kryptokálvinista irányá-hoz húztak a kolozsvári evangélikus hívek, mindaddig,míg az erőskezű Zabanius szász püspök keményen kinem mondta, hogy a kolozsvári evangélikus gyülekezeteddig kryptokálvinista volt, de ezentúl orthodoxuslutheránus fog lenni. Ez valamikor 1700 körül történts a kolozsvári luteránus eklózsiának ezt az időpontotmegelőző mindenféle könyvei, iratai és feljegyzéseinyomtalanul eltűntek, valószínűleg azért, mert Zaba-nius még az emlékét is el akarta törölni a kryptokálvi-nista eretnekségnek.

A XIX. század elején fellépett demokrata szellema közművelődés és a népjólét irányítását mindinkább

36

megosztotta az addigi irányító osztály, a főnemes jói-tevők s az új befolyáshoz jutott irányító tényező, agazdasági és kulturális erőket természetesen összponto-sító városok között. Ebből az az előny származott, hogymíg a főnemes pártfogók ilyen vonatkozású tevékeny-sége ötletszerű volt, addig a városok kezébe áttevődöttvezetés tervszerűvé vált. Ekkoriban indult meg a váro-sokban az utcák kikövezése, gyalogosok használatáravaló járdák készítése, a közvilágítás berendezése. Ko-lozsváron is megszülettek ezek az újítások. Az 1830-asévekben Kolozsváron nyílt meg az első erdélyi sétatér,az első könyvesbolt és az első (az akkori mértékkel mértmodernebb igényeknek is megfelelő) szálloda.

A külvárosok is nőttek és terjeszkedtek. Kiépült aszénutcai és monostorutcai tized, a hidelvei külvárostengelyeként létrejött a hosszú és egyenes Nagy-utca(az az utca ez, amely ma Ferdinánd király-út néven avasútállomástól vezet be a városba), a Külmagyar- ésKülközép-utca már elért Szentpéterig s azt is Kolozsvárkültelkévé olvasztotta, úgyszintén benépesedett a Sza-mos folyó és a Szamos-árok (Malom-árok) közti terület,a Kétvízköz.

A guberniális Erdélyország utolsó kolozsvári or-szággyűlése, 1848 májusában kimondta a Magyaror-szággal való uniót. Erről az emlékezetes országgyűlésrőlnevezték el aztán a Belmonostor-utcát, minthogy azunió kimondása az utca déli során álló városi vigadóban,a Redoutban hangzott el, — Unió-utcának. (Akkor azerdélyi román püspök szavazata is hozzájárult az uniótörvénybeiktatásához, de az erdélyi románoknak a ma-gyar uralom ellen 1892-ben Ferenc József császár éskirály elé 'terjesztett panaszirata, a memorandum, —melyről az Unió-utca a mai Strada Memorandului nevetkapta — annak a ténynek a dokumentuma, hogy azunió mellett 1848-ban leadott román püspöki szavazatnem azt a véleményt fejezte ki, melyet a nemzeti ön-tudatra ébredt román nép akart.

Az 1848/49-i szabadságharc alatt, 1848 november16-tól december 25-ig osztrák megszálló csapatok lepték

37

el Kolozsvárt. A szabadságharc leverése után az osztrákelnyomás nem tűrte, hogy a hatósági főhivatalok Ko-lozsváron maradjanak és így ismét Szeben lett egy időreErdély kormányzósági székhelye. 1861-ben még egyszervisszaköltözött a gubernium Kolozsvárra, de az 1867-ikiegyezéskor végérvényesen életbe lépett Erdély ésMagyarország uniója s ezzel a főkormányszék letűnt atörténelem színpadáról.

A FERENC JÓZSEF-I KOR.

A Ferenc József-i korban Erdély mind gazdaságilag,mind művelődésileg, mind politikailag vidékké süllyedt.A nevéből „Délkeleti Felföld”, illetőleg Budapesthezviszonyítva ,,Királyhágóntúli kerület” lett.

Vidéki várossá esett vissza Kolozsvár is. Ez ugyana külsején nem látszott meg, mert egyre fejlődött, épültés szépült, de lelkileg és szellemileg elvesztette az ön-állóságát. Aki érvényesülni akart, mind Budapest felétekintgetett és vágyakozott.

Ám azok a kolozsváriak, akik az erdélyi szellemhű örökösei voltak, kitartottak Kolozsvár mellett ésmegőrizték számára az Erdély fővárosát megszabó szín-vonalat.

Nyugalmas, békés, olykor szinte álmos esztendőkvoltak ezek. De alkalmasak voltak a munkára, az alkotótevékenységre is. A budapesti parlament politikusaijogászpolitikát folytattak, Erdélyben csendesen men-degélt az útján a mindennapi élet. Hogy a csend vihar-előtti félelmetes csend volt, nem igen gyanították.

Az osztrák uralom végeztével, 1872-ben, Kolozsvárállami egyetemet kapott, melynek eleinte a volt jezsuitaiskola és zárda épülete nyújtott otthont, majd 1902-benmegépült a hatalmas központi egyetemi palota s széles,modern homlokzatát büszkén emelte az ódon Farkas-utcai házak fölé.

38

A Belmagyar-, azaz akkor már Kossuth Lajos-utcában, az unitárius kollégium kapott három utcáranéző terjedelmes palotát, 1901-ben. A református ókol-légium kiegészítésére meg a Bethlen-bástya szomszéd-ságában építettek kétemeletes, új épületet.

A Főtéren 1902-ben leplezték le Mátyás királyremek lovasszobrát, Fadrusz János kiváló alkotását.Kós Károly szerint: ,,a legművészibb szobor, melyetvalaha magyar művész alkotott — és az a szobor úgyvan elhelyezve a maga templomhátterével, hogy párjaa világon alig akad.”

A Trencséni-tér, a régi kolozsvári polgárok „Tren-csin-vári piac” néven ismert fa- és szénavásártelepe, úgyátalakult, mintha bűvös vesszővel varázsolták volna el.Nagy, kietlen, pocsolyás és sáros tér volt; csak kunyhókés vásáros népnek való fogadók szegélyezték, melyek a„Két ágyú”, vagy a ,,Három liliom” zengzetes címétviselték. Mindössze a délkeleti részén terpeszkedettegyetlen nagyméretű épület, a sárga kaszárnya, mely az1860-as évek óta áll ott. A térnek ezen részét márelőbb is katonák használták s mint Jakab Elek írja,a neve is onnan származott, hogy a XVIII. századbanegy Trincséni Ferenc nevű kapitány „a katonaság gya-korlásának ürügye alatt a teret elfoglalta, körülöttemagas sáncot hányatott s a városi közönséget annakhasználatától eltiltotta”. — Mindez most pár év alattmegváltozott. A „Három liliom” helyére 1895-ben fel-épült a Református Theológia, aztán nemsokára azErdészeti Palota, a Pénzügyigazgatóság; 1902-ben azIgazságügyi Palota, végül 1906-ban az új Nemzeti Szín-ház; s a teret Bocskay-térnek, a színház mögötti részétpedig Hunyadi-térnek nevezték el.

Kár, hogy a nyolcvanas, kilencvenes és kilencszázasévek modern építkezéseinek a város régi, műtörténetibecsű emlékei közül sok minden áldozatául esett. Azősi várfalakból alig maradt meg valami. A kapuk közüla Híd-kapu még 1895-ben állott, de forgalmi akadálynakminősítették és városfejlesztés címén megsemmisítették

39

ezt is. Az új épületek — sajnos — nem elég művésziek,sőt egyesek közülök kifejezetten művészietlenek s ígynem nyújtanak elegendő kárpótlást az elpusztított éslerombolt régi város-szépségekért.

De természetesen voltak ennek a városfejlesztőbuzgalomnak dicséretreméltó tettei is. Ilyen volt aSzent Mihály-templom környékének a tövébe építettbódéktól, viskóktól, lomtáraktól való megszabadítása.Igaz, hogy közben a templom bejárata előtti szép árká-dos portikust, König Jánosnak az ezerhétszázas évekbőlvaló alkotását is elhordták a helyéről, de ezt legalábbnem rombolták le végképpen, hanem a Szentpéteritemplom előtt újonnan felállították.

Sikerült kezdeményezés volt még a Trencséni-térfeletti domboldal, a Házsongárdra felkúszó Majális-útés a Séta-téren túli Szamos-balpart villanegyeddé valókiépítésének megindítása. Legkorábban a Trencséni-tértől a dombra menő Attila-út villasora, a „tisztviselőtelep”, alakult ki. Persze nemcsak tisztviselők építkez-tek itt, hanem tanárok, vagy a város forgatagából ki-vágyó üzletemberek is. De az új villatelepülések elsőépítői főleg a tisztviselő osztályból kerültek ki.

Mert Kolozsvár az 1890-es és az 1900-as évekbenmár túlnyomóan hivatalnok- és iskolaváros volt s meg-lehetősen katonaváros is. A régi Külközép-utca (melyetéppen katona jellegére való tekintettel Honvéd-utcánakkereszteltek át) és a vele párhuzamos Zápolya-utcaegész kaszárnyavárosrészt öleltek körül. Korzóidőbencsak úgy tarkállottak az egyenruhák a Főtéren és aSétatéren.

A Fellegvárban szintén kaszárnya volt. Ország-alapító Szent István király napján innen dördültek el avaktöltéses ágyúütegek üdvlövései.

Aztán kitört a világháború. A katonák és azágyúk kimentek a harctérre.

40

A VILÁGHÁBORÚ UTÁN.

Kissé talán hosszúra nyúlt a Fellegvári kilátórólvaló városszemle. De szükség volt rá, hiszen jobbanmegérthetjük a mai Kolozsvárt, ha ismerjük a tegnapit,a száz év előttit, az ezer óv előttit. Az, ami volt, roko-nabbá teszi és közelebb tudja hozni a szívünkhöz azt,ami van. A régi Kolozsvár, amely a mi városunk volt,de amelyben a város új urai szerint mi idegenek vagyunk,a múlt emlékeinek fényében előmutatja magát a maiKolozsvár új és átalakult arcvonásai közül és meg-nyugtat, hogyha a világ immár meg is változott körü-löttünk, ő azért megmarad továbbra is a mi ottho-nunknak.

A mi otthonunknak, akik ittmaradtunk. Mert arepatriáló vonatok és a mostohára fordult idők sok régikolozsvárit elvittek innen. A hivatalnokváros hivatal-nokai, akiknek egyik hónapról a következőre más államhivatalában kellett volna szolgálniuk, legtöbben útra-keltek s azokat, akik ittmaradtak belőlük, lassankéntmajdnem mind kiselejtezték. Új emberek jöttek a hiva-talokba. Az iskolaváros, melynek büszkesége az egyetemvolt, 1919-ben búcsút vett a Ferenc József tudomány-egyetemtől és annak professzoraitól s az üressé váltegyetemi épületekbe látta beköltözni a Ferdinánd ki-rály egyetemet és az új tanári kart. A magyar felekeze-tek ősi iskolái maradtak csak meg, megerősödve az1910-es években épült gyönyörű róm. kat. leánynevelő-intézettel, a Marianummal s a réf. leánygimnáziummal,melynek az egyház a volt Király- (most Bratianu-) ut-cában emelt szép, modern épületet, miután az erre acélra szánt magyarutcai pompás iskolatelkét kisajátításfolytán elveszítette. A többi tanintézetekbe új tanárokés új diákok jöttek. A katonaváros kaszárnyáiból is el-mentek a régi katonák és új katonák jöttek a helyükre.Az ódon város befogadta az új érkezőket, lakosaiul éspolgáraiul fogadta őket, átadta magát nekik, — deazért otthona maradt azoknak is, akik a régiek közülittmaradtak.

41

Kolozsvár az utolsó emberöltő alatt nagyon meg-nőtt. 1891-ben 32.756 lakosa volt, az 1910-i népszám-láláskor már 60.808. Ebből a sokaságból a reformátusfelekezethez tartozott 20.726 lélek, a római katolikus-hoz 19.021, a görög katolikushoz 8646, az ágostai evan-gélikushoz 2016, az unitáriushoz 1921, a görög keletihez1359 s a zsidóhoz 7046. A nemzeti megoszlás százalék-aránya a következő volt: 83.4% magyar, 13.4% ro-mán, 2.8% német, 1.2% egyéb. Két évtizeddel utóbb,1930-ban, a román állam rendezett népszámlálást. Azadatok feldolgozása már megtörtént, de még csak féligilletékes értesülésekből halljuk, hogy állítólag a kolozs-vári lakosság román részének számaránya 49%-ra emel-kedett s az összes többi nem román polgárok együttvéveadják ki a másik 51%-ot. A város népessége ma 103.000.Ε számok megerősítése és egyéb részletadatok közlésehivatalosan mindeddig nem történt meg. Kolozsvárváros tisztiorvosi hivatala havi kimutatásokat szokottkészíteni s ezek rendszerint úgy tüntetik fel a helyzetet,hogy a románok halálozási arányszáma kisebb, mint amagyaroké, míg a születési arányszám hullámzik:egyik hónapban a magyaroknál, a másikban a romá-noknál érkezik több újszülött. A magyarok kedvezőtlenhalálozási arányszámát valószínűleg arra az okra kellvisszavezetnünk, hogy a régi kolozsvári magyar lakosoksoraiban a legöregebb nemzedékek is képviselve vannak,akik fiatalságuk óta itt éltek s vénségükre is itt marad-tak, a házsongárdi temető borongós elősejtelmeivel aszívükben, — az impériumátvétel után rohamosan meg-sokasodott román népesség zömét ellenben az életükvirágjában és munkabírásuk teljességében levő nem-zedékek teszik, akiket a hivatalok, a munkalehetőségek,az új terület friss kereseti reménységei vonzottak Ko-lozsvárra. Természetes, hogy ebben a felső korhatártmég el nem ért népességi rétegben ritkább a halál ara-tása.

Amit a számok a százalékarányok eltolódásárólmondanak, Kolozsvár történetének tanulságai alapjánkönnyen megérthető. Kolozsvár az erdélyi medencének

42

olyan egyensúlyi pontján fekszik, mely akkor is Erdélyfővárosává predesztinálja, ha a politikai elgondolásokvagy gazdasági érdekek mást kívánnának. A fejedelem-ség idején hiába léptették elő mesterséges módon Gyula-fehérvárát országszékhellyé s hiába tették a Habsburgoka guberniumot Nagyszebenbe, időről időre mégis csakmindig visszakerültek az országkormányzás szervei éshivatalai Kolozsvárra. A megnagyobbodott Romániaúj területi berendezkedése is mellőzni akarta Kolozs-várt s az erdélyi kormányzótanács, a Consiliul Dirigent,kezdetben Szebenbe vitte hivatalait: de nagyon rövididő múlva már a román főhivatalok is Kolozsvárracsoportosultak át. Erdélynek nem Szeben, nem Brassó,nem Marosvásárhely, nem Várad, nem Arad és nemTemesvár a fővárosa, hanem Kolozsvár. Ez teljesenmegmagyarázza az országa kiszélesedett határai köztelhelyezkedést kereső románság Kolozsvárra áram-lását.

A magyaroknak a román térfoglalás következtébena politikai, közéleti és gazdasági élet főbb pontjairólvissza kellett vonulniok. A városkormányzás egészenromán kezekben van, csak elvétve sikerült a MagyarPártnak a vezető román pártokkal úgy megegyeznie,hogy a tanácsban két-három magyar tagnak is helyetszorítsanak. Ez a képviselet azonban teljesen az eset-legességtől függ, mert a hatalmon levő román pártoknakrendszerint eszük ágában sincs a Kolozsváron élő ma-gyarok számarányát figyelembe venni. Azok az intéz-mények, melyek városi vagy állami jellegűek voltak,illetve állandó költségvetési tételt képező községi támo-gatást, vagy államsegélyt élveztek, ma mind a románokbirtokában vannak. így az egyetem, a klinikák, az ál-lami iskolák, a hivatalok, a nemzeti színház, a városizenekonzervatórium, a sporttelep és egyebek. A pénz-intézetek, kereskedelmi és ipari vállalatok szintén na-gyon megérezték a változott helyzet hátrányait. A leg-régibb kolozsvári bankok közül az 1868 óta fennállóKolozsvári Takarékpénztár súlyos válságon ment át,az Erdélyi Bank és a Leszámítoló Bank megőrizték

43

ugyan egyensúlyukat, de a nagymértékben kedvezmé-nyezett román bankokkal csak óriási nehézségek árántudják állani a versenyt. A velük körülbelül egyidőbenfelállított Econonral bankot a legújabb időkben számostőkeerős és a bukaresti pénzügyi kormányzat általprogrammszerűen támogatott román nagybank váltottafel. A pénzpiacon ma ezek uralkodnak. Kereskedelmi ésipari vállalatainknál az úgynevezett román nemzetimunkavédelmi propaganda okoz súlyos bonyodalmakat.A propaganda követelése az, hogy miután Nagyromá-niában a népesség 80 százaléka színromán, a vállalatokalkalmazottai közt is 80 százaléknyi román elemnekkell lennie. A gyakorlatban arról szó sincs, hogy ennekmegfelelően a román vállalatok alkalmazottai sorában20 százalékig a nem románok is helyet kapjanak, de akisebbségi vállalatokat sürgetik, hogy személyzetüket80: 20 arányban a román elem javára cseréljék át. Hogyez hány és hány kisebbségi alkalmazottat tesz munka-nélkülivé és földönfutóvá, ha tényleg kikényszerítik akeresztülvitelét, elgondolható.

Az államéleti, közigazgatási és gazdasági előretörésmellett Kolozsvár románsága kulturális téren is nagyotfejlődött. Az egyetem fakultásain az első évek tapoga-tódzásai után komoly és értékes tudományos munkaindult meg. A Ferdinánd király egyetem tanárai, —amint a hajdani Ferenc József egyetem professzorai kö-zül is számosan megtették, — az elvont tudóskodás kö-réből kivonulnak a közélet porondjára is, nagy súlytfektetnek a népművelésre, amihez élénk politikai sze-replésük arányában és pártállásuk szerint egy vagy másvonatkozásban mindig ki tudják eszközölni a minden-kori kormányok támogatását. A román sajtó rendkívülmegerősödött. A Kolozsváron megjelenő helyi lapokszerkesztőségein kívül az összes jelentős bukaresti la-poknak is van kolozsvári szerkesztősége. A román szép-irodalom a kolozsvári románság köreiben nagyérdeklő-désű közönségre akadt. A fejlődő román képzőművészettanúbizonysága gyanánt minden nagyobb ünnep tájánfigyelemreméltó kiállítások és tárlatok szoktak lenni

44

Kolozsváron. A nemzeti színházban felváltva működikaz operatársulat és a drámai társulat. Az operaelőadásoksok éven át művészi eseményszámba mentek, de anya-gilag annyira megterhelték a színházat, hogy újabbana pár évvel ezelőtti színvonal valamicskét hanyatlott,azonban még így is magas fokon áll.

A román egyházak életében a vallásos érzés ápolásamellett a nemzeti eszme hangsúlyozása áll előtérben.Az egyházi munka élén az impériumváltozás után Ko-lozsváron létesített görögkeleti és a Szamosújvárról ide-helyezett görög katolikus püspökség áll. A görög keletipüspökség székesegyháza a hajdani Trencséni-tér (mostCuza Voda-tér) északi részét elfoglaló volt Kisparkhelyén áll, építése 1924-től 1934-ig tartott. A püspökségés a görög keleti teológia céljaira a liberális kormány1934-ben a volt erdészeti palota épületét ajándékul adtaa görög keletieknek. A görög katolikus egyház a rómaiszentszék intézkedése folytán a minoriták templomátkapta meg püspöki székesegyházul. A mögötte levőtelken 1934—35-ben épült fel a püspöki székház ésteológia teljesen újszerű, szögletes stílusú, simavonalú,hatalmas modern palotája.

Az 1920-as évek óta bámulatosan kiépültek Ko-lozsvár külterületei és villanegyedei. Ha valaki évekóta nem látta, ma alig ismerné meg a külső Kolozsvárt.A Házsongárdnak azon a részén, melyhez a Majális-utca (Strada Régala) vezet fel, a Tordai országút (mainevén Feleki-út) mindkét oldalán, a volt Attila- (mostAndrei Muresan) út környékén, el szinte a Békásig,aztán a Séta téren túli Szamos-balparton, a Dónát-útvégéig és a Hójáig egész városrészek nőttek ki a földből.Évente százával épülnek új családi házak. A külső két-vízközi Szamos-part vidékén, a vasúti töltésen túl,szintén kiterjeszkedett a város, de oda inkább a sze-gényebb népesség, a munkásság húzódott. A Belvárosés a többi belső kerületek területén is megjelentek alegújabb építészeti modor négyszöges tagoltságú, lapos-tetejű, egyenes vonalú épületpéldányai. Az építtetőktúlnyomó többsége román. A magyarok közül ma-

45

napság keveseknek telik építkezésre: örül, aki meg-tarthatja a régi ingatlanát, ha volt; de legtöbben azolcsóbb bérű kislakásokba szorultak.

KISEBBSÉGI MAGYAR ÉLET

Igen, a magyarság, mint Erdélyben mindenütt,Kolozsvárott is megszegényedett.

Milliomosai különben se nagyon voltak. Voltak jó-módú tőkései, vagyonos polgárai, gazdag mágnásai, dea tőkét és a vagyont a betétállományú pénzek elérték-telenedése, a megmaradt vagy újraösszekuporgatotttőkécskéket néhány banknak az 1931-beli gazdaságiválság folytán kért kényszeregyessége ijesztően le-apasztotta; olyan ipari, vagy kereskedelmi nagyválla-lat pedig, amely a pénzügyi élet vérkeringését a ma-gyarság anyagi érdekeinek szolgálatában észrevehetőenfelpezsdítette, vagy felpezsdíthette volna, Kolozsvárontulajdonképpen nincs és nem is volt. (Kifejezettenmagyar kisebbségi nagyobb ipari vállalat talán egyedüla Minerva nyomdai és kiadó rt.) A mágnások gaz-dagságát a földbirtokreform során ért veszteségekfúrták oldalba.

A város közéletében való érvényesülés és rang-szerzés útjai szintén megszűkültek a magyarok előtt.A városi, vagy állami közigazgatásban befolyáshoz, ahivatalokban jobb állásokhoz magyarok nem juthatnak.A mágnások, akiknek személyéhez hagyományos tisz-telet kapcsolódott régen, elvesztették egykori élszere-püket. A kisebbségi magyar élet kiemelkedő és veze-tésre hivatott alakjait csak saját faj testvéreik rokon-szenve, érdeklődése és szeretete veszi körül, ez pedignem biztosít fényes pozíciókat. A magyar ügyek szol-gálata ma nem annyira előnyöket jelent, mint inkábbáldozatokat kíván.

Kiszorult a magyarság a politikai életből is. Aszükség természetesen meghozta az erdélyi magyarságpolitikai szervezetbe való tömörülését, de ma a magyar

46

politika kimerül az önvédelemben. Az államkormány-zatban való tevőleges és alkotó részvételre a romániaipártpolitikai viszonyok nem adnak módot a kisebbsé-geknek. Annak a magyar politikai tevékenységnek,mely ma Romániában folyik, Kolozsvár a középpontja.Itt van az Országos Magyar Párt elnöksége, mely amagyarpárti ügyeket irányítja s a párt számára prog-rammról gondoskodik. A párt elnöke most BethlenGyörgy gróf, előtte Ugrón István s kezdetben JósikaSamu báró volt. Jósika Samu előzőleg a Magyar Szö-vetség néven tömörült magyar mozgalom élén állott,mely a romániai magyarság összességét pártonfelüli,magasabb és egyetemesebb nemzeti szervezetbe sze-rette volna összefogni. A Magyar Szövetség működéseelé azonban az államhatalom akadályokat gördített sígy egyetlen megoldásként egy magyar politikai pártmegalkotása maradt csak hátra. A pártalakítás MagyarNemzeti Párt név alatt 1922-ben meg is történt. De mára párt megszervezése előtt, 1922 január havában, egyMagyar Néppárt is létesült, melynek kezdeményezéseKalotaszegről indult ki, alakuló gyűlése és szervezkedéseazonban Kolozsváron folyt le. Ennek vezetői KósKároly és Zágoni István voltak. Célkitűzéseiket a Ma-gyar Nemzeti Párt programmjától az különböztettemeg, hogy nagyobb mozgékonyságot, több demokráciátés az országpolitikába való lendületesebb beavatkozástsürgettek. Nem egészen egy év leforgása után, 1922decemberében a két párt Országos Magyar Párt névenegyesült. A demokratikus elvek mélyebbreható érvé-nyesítését és a pártnak a magyar nép minden rétegévelközvetlen érdek- és életkapcsolatba jutását az úgyne-vezett magyarpárti Reformcsoport tovább is követelte,míg 1927-ben az elégedetlenek ismét Néppárt néven,ezúttal dr. Kecskeméthy István elnöklete alatt, kisza-kadtak a pártból. A kiszakadásnak nem támadt jelentősvisszhangja. Ma tehát a romániai magyarságnak csakaz Országos Magyar Pártban van hivatalos pártképvi-selete. A párt ennek ellenére sem találta még meg azutakat és módokat a romániai magyarság olyan mér-

47

tékű egybefogására, hogy az egységből senki se hiá-nyozzék.

Az Országos Magyar Pártnak mindenütt vannakhelyi tagozatai. A kolozsvári tagozat ügy buzgó védelmimunkát fejt ki egyes polgári sérelmek orvoslása, a föld-reform végrehajtásával kapcsolatosan felmerült sérel-mek jóvátétele, a magyarságnak Kolozsvár város veze-tésében való képviselete érdekében és hasonló ügyekben.Elnöke Vásárhelyi János református egyházkerületi fő-jegyző.

A magyarság jövőjét valószínűleg nem a pártszer-vezet fogja eldönteni, hanem egy olyan előrelátó, bölcsés körültekintő, ám e mellett határozott és öntudatosnépnevelés, amilyenre a magyarpárti körökben éppen-úgy gondolnak, mint a párt működését bírálók köreiben,de amelynek életet vagy halált jelentő fontosságára aromániai magyar nép egésze nem döbbent még rá. Va-lami egységes magyar kisebbségi nemzettársadalomnakkellene létrejönnie, melyben nincsenek osztálykülönb-ségek és érdekellentétek, hanem mindenkinek megvana feladata, a helye, az egymásért való közösségi fele-lőssége. A művelt és iskolázott magyar értelmiségnekarra az alapelvre kell berendezkednie, hogy akármilyenpályán működik is valaki, kötelességei végzésében az ön-fenntartásnál magasabb hivatást kell látnia. Mint MakkaiSándor mondja ,,Magunk revíziója” című könyvében:„az intellektuális pályán maradtak vagy leendőkkis serege nemzeti jelentőséget csak mint a népért élő,a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet.”Óriási feladatok várnak a romániai magyarság tanultrétegére a nép gazdasági és szellemi megerősítése terén.Ennek azonban nem abban a formában kell megtör-ténnie, hogy a többet tudók leereszkednek és tanítjáka tudatlanokat. Az erdélyi magyar népnek sajátos ér-tékei, a nemzeti kultúra szempontjából megbecsülhe-tetlen őskincsei, nemzedékeken keresztül átöröklötthagyományos erkölcsi és világnézeti szempontjai, azatyái földjébe rögződő elpusztíthatatlan gyökerei van-nak. Ezeket kell a romániai magyarság nagy értékállo-

48

mányának alaptőkéjéül venni. A másik, minden erőnketpróbára tevő, végzetesen komoly feladat a magyarmunkásság lélek szerint való beolvasztása a kisebbségimagyar nemzettestbe. A magyar munkások és a többimagyarok között ma már nem áll ott elválasztó aka-dályként a tőke, vagy az osztálykülönbség: a kisebb-ségi magyarok mind nagyon hasonlóvá, sőt egyenlővélettek a bizonytalanságban, mely környezi őket. A nép,az értelmiség, a munkásság együtt másfélmillió magyarlelket jelent. Ez az a közösség, az az élő test, melynekminden egyes tagja rá van utalva a többi tagokra ésamelynek képesnek kell lennie, — bármily mostoháklegyenek a körülményei, — hogy önmagát fenn tudjatartani és minden egyes tagját el tudja tartani, külsősegítség nélkül, százféle megpróbáltatás ellenére.

Ehhez az egységbeolvadáshoz, mely végelemzésé-ben sokkal inkább a lelkületen múlik, mint â szervezeten,irányításra, útmutatásra, példaadásra van szükség.Kell egy tűzhely, amely meleget áraszt és világosságotküld szét. Kell egy szív, amely ütemet dobog az életnekés felforgatja, tisztítja, folyton felfrissíti a vérkeringést.

Kolozsvárt mind történeti múltja, mind a maihelyzetben rászakadt erőpróbák folyamán való helyt-állása kötelezi ennek a feladatnak a hordozására. Itt,ahol a politikai térvesztés és a sorozatos gazdasági ve-reségek folyamán is elég erős maradt a magyar szellemarra, hogy kulturális értékeit megtartsa, sőt kultúrájá-nak élőfáján sok ágat új virágba borítson, további kül-detés is vár a felelős tényezőkre.

Tagadhatatlan, hogy az erdélyi magyar szellemiéletnek Kolozsvár ma még inkább középpontjává lett,mint valaha. Igaz, hogy nem egy próbálkozása könnyű-nek találtatik, ha a tárgyilagosság mérlegére tesszük snem egy megmozdulása szárnyszegett vergődés csupán,ha a világviszonylatokkal való összehasonlításban néz-zük. És mégis: nem lehet letagadni, hogy Kolozsvárona magyarság élete a lemorzsolódás sodrában sem váltmeddővé, gyümölcstelenné. Ha volt valami a világ-háború utáni erdélyi magyar nép történetében, ami

49

érdemes a feljegyzésre, ebben a krónikában a legszebbfejezetek Kolozsvárt illetik.

A háború nyomorúságai és a Magyarországtól valóelszakadás hatásaként beállott aléltságból és csügge-désből elsősorban az egyházak munkája térítette esz-méletre azokat, akik ittmaradtak. Az egyházak rámu-tattak, hogy Istennek bizonyára valami megrendítőenkomoly célja van ezekkel a változásokkal, és a változottviszonyok között is odaadó, hűséges és egész-szívvelvégzett munkát kívántak mindenkitől.

S a munka megindult. Annak ismertetésére nincsterünk, hogy a különböző magyar egyházak Kolozs-váron székelő főhatóságai az egész ország területénmilyen hitébresztő és szeretetmunkát gerjesztő lelki to-borzást fejtettek ki, de ami Kolozsváron végbement,fogalmat nyújthat a többi részekről is. A reformátusegyház, mely Kolozsvárnak még ma is legnépesebb fele-kezete, boldog áldozatkészséggel vette ki részét a ref.leánygimnázium, a református kórház és diakonissza-intézet, a református aggmenház és napközi gyermek-otthon felállításának tevékenységéből; szeretettel fo-gadta a belmisszió kezdeményezéseit, a vasárnapi is-kolát, ifjúsági munkát, leányszövetséget, nőszövetséget,férfiszövetséget. A római katolikus felekezet sok-oldalú buzgólkodása nem kevésbbé értékes. Azzal,hogy a ferencrendiek békási Alvernatemplomát, aBonaventura nyomda kitűnő kiadványait, a missziósnővérek önfeláldozását s a Központi szálló veze-tésébe belevitt keresztény üzletgyakorlatát, a Kol-ping tevékenységet és a róm. kat. népszövetséget meg-említjük, félig se soroltuk elő mindazt, amit érdemes éstanulságos volna itt elmondanunk. A kicsiny unitáriusegyház is példásan működik: a szorosan vett híttevé-kenységeken kívül a Dávid Ferenc Egylet és az Uni-tárius Irodalmi Társaság kereteiben kínálkozó alkal-makat használja fel a kultúra csiráztatására. Az evan-gélikusok szintén kevesen vannak számbelileg és azimpériumátvétel első idejében a szász és magyar hívekközti ellentétek meghasonlásokat okoztak köztük, de az

50

egyenetlenségek elsimultak s most egy szász és egy ma-gyar lelkésszel az élükön dolgoznak az anyaszentegyházjaván.

Ha az egyházak az Igéről, a lelki kenyérről gon-doskodnak, vannak az erdélyi magyarságnak Kolozs-váron olyan szervei is, melyek a mindennapi kenyérreltörődnek. Ha futólagosan is, hivatkoznunk kell arra,hogy több, mint egy évszázaddal ezelőtt, 1825-ben, azamerikai útinaplójáról híressé vált Bölöni Farkas Sán-dor alkotása gyanánt Kolozsváron nyílt meg, mint ma-gán alapítású pénzintézet, a legelső magyar takarék-pénztár; a Gondoskodó Társaság. Ez a tény, jegyzi felOberding József, „még máig is ismeretlen a magyarbanktörténelemben, bár a Gondoskodó Társaság, sajá-tosan szövetkezeti jellegénél fogva, nemcsak banktör-téneti szempontból bír jelentőséggel, de szövetkezet-történeti szempontból is figyelmet érdemel”. Talánnem véletlen tehát, hogy kolozsvári illetékes szakem-berek köréből immár Erdély mind szélesebb területeirekihatol a szövetkezeti eszme iránti lelkesedés.

Erdély mezőgazdaságának irányító tényezője régena kolozsvári gazdasági akadémia volt. Ma a gazdaságiakadémia, mely 1932-ben pompás új épülettel gazda-godott, a román oktatásügyet szolgálja. Az impérium-átvétel óta azonban a magyar gazdászok főiskolai ki-képzésének szükségessége nagyon megkisebbedett, mivela nagybirtokokon gazdálkodó magyar földesurak számaa birtokreform folytán erősen megcsappant. A magyar-ságra nézve tehát nem a gazdasági főiskola, hanem a pár-holdas kisbirtok és törpegazdaságok életképessé tételea lényeges. Ennek a célnak szolgálatában áll az ErdélyiGazdasági Egylet. Megalakulása 1844-re nyúlik vissza,de munkája soha se volt oly égetően fontos, mint 1919óta. Székhelye Kolozsvár, hatásköre egész Erdélyre ki-terjed. Jelenlegi elnöke Bethlen György gróf, ügyvezetőigazgatója Török Bálint, aki az „Erdélyi Gazda” címűhivatalos lapot is szerkeszti. — Szintén a gazdálkodófalusi nép gyakorlati tanácsokkal és szellemi táplálékkalvaló ellátását célozza a Minerva R.-T. „Magyar Nép”

51

című hetilapja, mely Gyallay Domokos és dr. SzászFerenc szerkesztésében, 20.000 körüli példányszámbanjelenik meg.

Nem lenne teljes a Kolozsvárról rajzolt arckép, hamegfeledkeznénk testedző egyesületeiről és turisztiká-járól. Az előbbiek, melyek sorában a legrégibb a Ko-lozsvári Athletikai Club, a hivatalos helyek pártfogásanélkül, a magyar társadalom támogatásával, elég ne-hezen boldogulnak és mai adottságaik mellett való-színűleg nem alkalmasak olimpia-bajnoki tehetségekkifejlesztésére; a turisztika pedig, melyet főként azErdélyi Kárpát Egyesület céltudatos munkája tesz ko-mollyá, Kolozsvár közvetlen környékén szűkében vanaz igazán szép vidékeknek. így e két sportág egyike sedicsekedhetik mennyiségileg kimagasló eredményekkel,de ennek ellenére minden elismerést megérdemelnek,mert hatalmas közösségtudatosító erő van bennük s maerre a romániai magyar népnek igen nagy szüksége van.

S ezen a ponton elérkezünk az erdélyi élet egyiksokat vitatott kérdéséhez. Senki se tagadhatja, hogy aközösségtudatra és annak velejáróira múlhatatlan szük-ségünk van. Olyan tétel-e ez azonban, mely mindenlétmegnyilvánulásra szabályul húzható? Vájjon kapta-fa-e, amelyhez mindennek hozzá kell idomulnia? Évekenát vitatárgy volt erdélyi magyar lapjainkban, hogy eza közösségtörvény mereven kötelezi-e a művészetet is,vagy pedig itt lehetőséget nyújt bizonyos engedmé-nyekre? Más fogalmazásban: önmagáért van-e a mű-vészet, avagy az a kötelessége, hogy a közösségértlegyen?

A probléma eldöntetlen. Valahogy azt érzi az em-ber, mintha nem is lehetne kielégítően megoldani. A milétünk az időben folyik le, a mában és a holnapban.A művészet ellenben időfeletti. A mi emberi, társadalmi,nemzeti, kisebbségi közösségeink létkérdései a mábavannak belebogozódva és a holnaptól várnak feleleteket,vagy kivezető ösvényeket. Szabad-e a ma baját és aholnap gondjait koloncul rákötözni az időfeletti művé-szetre? Az evangélium így beszél: „Ne aggodalmaskod-

52

játok a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmas-kodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a magabaja”.

A probléma eldöntetlen, a vita még tart. De a művé-szet nem vár a döntésre, hanem a mán és a holnaponfelülemelkedve, bátran és őszintén hirdeti a világnak aSzépség örömüzenetét, a Jóság jó hírét, az Igazság meg-nyugtatását és a Békesség vigasztalását.

Kolozsvárnak elég gazdag része jutott ebből azáldott hírmondásból.

Zenekultúrája szép múltra tekinthet vissza. Kon-zervatóriuma 1819-ben létesült s a huszadik század ele-jére virágkorába érkezett. Farkas Ödön igazgatóságaalatt olyan tehetségeket röpített szárnyra, mint SándorErzsi, Székelyhidy Ferenc. Amióta a királyutcai Bánffy-házban a román konzervatórium működik, két konzer-vatóriuma is van a városnak, s a Szentegyház-utcaimagyar konzervatóriumban tovább folyik a FarkasÖdön-féle nemes tradíciók szerinti zenekultúra ápolása.Zsembery Elvira, Pollermann Aranka, Kouba Paula,Zsizsmann Rezső művészete igaz büszkesége Kolozsvár-nak, s a zeneszerző Delly Szabó Gézára külföldön iskezdenek figyelni.

A képzőművészetet Kolozsváron nem csekélyebbörökség kötelezi, mint a XIV. századbeli két mesteré,Kolozsvári Mártoné és Györgyé. Ezek a sorok, melyekKolozsvár egészéről akarnak arcképet adni, s nem időz-hetnek a részleteknél, összehasonlító méltatás nélkül egy-szerűen csak megnevezik az életerős tudású SzolnaySándort, s a maga idejében szép ígéretnek indult, dekissé meglanyhult Ács Ferencet, mint festőket; a finom-ízlésű gróf Bánffy Miklóst mint könyvillusztrátort; azerdélyi szépségeket avatott kézzel színekbe foglalórajzoló D. Berde Amált; a váratlan meglepetésül jelent-kezett Gy. Szabó Bélát, mint grafikust; az őseredeti éssokoldalú Kós Károlyt, mint grafikust és mint építészt;Vágó Gábort, mint szobrászt. Kolozsvárról származottel Merész Gyula, és Kolozsváron mintázta, jóformáncsak a maga gyönyörűségére kitűnő szobrait Szabó Vera.

53

Most pedig a gondolat és az írótoll művészei követ-keznek. A krónikási hűség kedvéért meg kell emlékez-nünk az 1888-ban megalakult Erdélyi Irodalmi Társa-ságról, mely akkor egy teljes emberöltőn át hűséges éstiszteletreméltó munkát végzett. De a mai napoknaknem az Erdélyi Irodalmi Társaság a fóruma. Az ErdélyiIrodalmi Társaság aranykora óta sok idő eltelt. Azótaaz erdélyi irodalom a teljes magyar irodalom nagy vi-rágoskertjének egyik ágyasából önálló virágoskerttélett, — ám nem féltő kertészpepecselés, hanem földren-gés szakította azzá. Az első új hajtások melegágyáulNagy László „Erdélyi Szemlé”-je kínálkozott, csakhogyezen a sokasodó virágtermés hamar túlnőtt. A „Szemléd-ből „Pásztortűz” lett. 1923-ban tizenegy fiatalember(Balázs Ferenc, Finta Zoltán, Jancsó Béla, Kacsó Sán-dor, Kemény János, Maksay Albert, Szentiványi Sándor,Tamási Áron s még három társuk) kiadta a „Tizenegyekantológiáját. Ez a könyv nem annyira irodalmi súlyá-nál fogva érdemel említést, mint inkább azért, mert elsőszámottevő élet jele volt a Romániához csatolt Erdély-ben élő magyar fiatalság magáraébredésének. 1924-benmegalakult az erdélyi irodalomban azóta is vezérténye-zőként fennálló Erdélyi Szépmíves Céh. 1928-ban aKemény János báró által összehívott „Erdélyi Heli-kon” írói csoport megindította a hasonló című folyó-iratot. Erdélyben számos szépirodalmi folyóirat támadt1919 óta. Közülük a nagyváradi „Tavasz” és „MagyarSzó”, a marosvásárhelyi „Zord Idő”, meg a kolozsvári„Napkelet” elég kedvező fogadtatásra találtak a közön-ség körében, de egyikük sem volt hosszúéletű. Csak kétlap tudott megmaradni, a „Pásztortűz” és az „ErdélyiHelikon”, mind a kettő Kolozsváron. Az előbbi a Mi-nerva rt. kiadói tulajdonából 1934-ben egy függetlenirodalmi csoport kiadásába ment át, az utóbbit a Szép-míves Céh adja ki. A Szépmíves Céh már közel száz kötetregényt, elbeszélést, verset, tanulmányt és színdarabothozott ki, a Minerva is jelentetett meg néhány szépiro-dalmi könyvet, de egy idő után népművelési iratok éstankönyvek kiadására tért át. Ezek az erdélyi szépiro-

54

dalom kolozsvári keretei. Lélekkel és tartalommal e ke-reteket Erdély írói varázsolják elevenné. Annak a pusztaténynek számbavétele, hogy az erdélyi irodalom leg-jellegzetesebb kiválóságai közül hányan élnek éppenKolozsváron, minden külön érv helyett bizonyítja Ko-lozsvár vezető szerepét. Álljon itt a számos név közül aBánffy Miklósé, a Makkai Sándoré, a Kós Károlyé, aTamási Ároné, az elbeszélő próza mestereié; és a költőksorából a Reményik Sándoré, meg a fiatalabb poétákélére jutott Dsida Jenőé, aztán a humorista KarácsonyBenőé. Nem maradhat Kolozsvár magyar íróinak sereg-szemléje rendjén említetlenül Kovács László, a Helikonés Császár Károly, a Pásztortűz szerkesztője. ÁprilyLajos első irodalmi sikereinek, s éveken át költői alkotó-kedvének is, Kolozsvár volt a színhelye, míg Magyar-országra nem távozott. Hunyady Sándort szintén Kolozs-vártól nyerte el Budapest. És Kolozsváron született,itt érte el írói késztető és alkotó tevékenységének csúcs-pontját, csak éppen meghalni költözött Budapestre, afelejthetetlen Kuncz Aladár.

Az erdélyi szépirodalom ma már nemcsak a szű-kebb határok között, vagy az utódállamok magyarolvasóközönségénél, de Magyarországon is, szóval azegész magyar nyelvterületen meghódította a szépértlelkesedni tudó szíveket.

Bár hatásában nem ennyire messze-érő, jelentőségé-ben nem kevésbbé fontos az erdélyi magyar újságírás.A kolozsvári sajtót különösen mélygyökerű hagyomá-nyok teszik küldetésszerűen nagyhivatásúvá. Az elsőmagyarnyelvű politikai újság, a „Magyar Hírvivő”,mely 1790-ben indult meg Szebenben, a gubernium és azországgyűlés Kolozsvárra jöttekor, már megindulásaévében, kolozsvári lappá lett. Abban a városban, aholHeltai Gáspár, Tótfalusi Kis Miklós, VeresegyháziMihály, Telegdi Sámuel voltak a betű első katonái sahol a nyomtatott szó tisztességét ezeknek az úttörők-nek a szelleme ellenőrzi, a közírás többet jelent a hír-szolgáltatásnál, vagy éppen hírhajhászásnál. A jelenleginehézségek között hősies szolgálat az a munka, mely

58

a Bartha Miklóstól alapított „Ellenzék”, vagy a háborúutáni s újabban a Magyar Párt lapjaként megjelenő„Keleti Újság” szerkesztőségében folyik. Krenner Mik-lós, Szentimrei Jenő, Lakatos Imre, Szász Endre, ZágoniIstván, s a ma már nem tényleges sorbeli, de több év-tizedes közírói érdemekre visszatekintő Gyalui Farkas,Balogh Arthur, meg az itt cím szerint meg nem nevezetttöbbi lapoknál dolgozó Sulyok István, Ligeti Ernő(új lapja a Független Újság), Walter Gyula: egytől-egyig kipróbált és értékes emberei a kolozsvári újságíró-gárdának. A magyar nyelvű zsidóságnak külön napilapjavan, az „Új Kelet”. Az időszaki sajtótermékek között— noha baloldali irányánál fogva nem minden körbennépszerű — jól szerkesztett voltánál fogva említést érde-mel a „Korunk” című folyóirat.

Okvetlenül a legjobb tollú publiciszták, sőt már aszépírók sorában kellett volna helyet adnunk KádárImrének, ha őt a betűrovástól egy idő óta el nem szólí-totta volna a színház. A kolozsvári magyar színházügytámogatására létesült színpártoló társaság megbízottja-ként előbb rendezője, majd a kiváló dr. Janovics Jenővisszavonulása után igazgatója lett a Magyar Színház-nak. Válságos évek, kiszámíthatatlan nehézségekkelviaskodó küzdelmek után most megint olyan színvonalatért el a színház, amely a régi idők kolozsvári magyarszínpadművészetének sem válik szégyenére. Ha az em-ber ott áll a sétatéri színkör épülete előtt, ahol a MagyarSzínház sok viszontagság után állandó hajlékot kapott,s a mostani Román Nemzeti Színház díszes épületéregondol, melyből a magyar színészet kiszorult, vagy acsákány alá került Farkas-utcai ódon épület lelkeshan-gulatú színházi estéinek hangulatát idézi fel, csak el-ismeréssel és köszönettel adózhat azoknak, akik a Szín-kör rivaldáján a legkomolyabb becsvággyal és művé-szetük teljes kifejtésével dolgoznak a magyar kultú-ráért, feledtetve, hogy itt hajdan, mikor az ócska fa-bódéban az „Ördög pirulái”-t játszták, csak a karzatszórakoztatása volt a cél. Ez persze a régi nyári Szín-körnél rendjén volt, hiszen a július-augusztusi hőségben

59

mulatni és szórakozni menő kolozsvári polgárok semmitöbbet nem kívántak, csak mulattatást. De azóta végze-tesen megváltozott a világ és tragikusan komollyá válta magyar sors. Így lett a színköri komédiásházból amagyar kultúrát és művészetet ápoló otthon és mene-dékhely.

Nagy kár és hiány, hogy a romániai magyar tudo-mányosságnak nincs egy ilyen, az egész magyarság köz-tulajdonát képező otthona és menedékhelye. Amíg azegyetem magyar volt, magától értetődött, hogy a tudo-mányok összességének ez a hajléka az egész magyar-ságé. Azonban az egyetem átvétele óta a magyar tudo-mányosság nem talált olyan közös tetőre, mely alattmegvonhatta volna magát. A kolozsvári reformátusteológia keretében 1920-ban az itt maradt egyetemi ta-nárok és magántanárok bevonásával munkába kezdettugyan egy felekezetközi tanárképző, de ennek működé-sét rövid idő múlva hatóságilag betiltották. Az ErdélyiMagyar Közművelődési Egyesület, mely inkább nép-szerű kultúraterjesztés céljából alakult 1884-ben, eset-leg szóbaj öhetett volna ilyen tudományos középpontgyanánt, ha alapjai elértéktelenedése és alapszabályai-nak a román kormányzat részéről való el nem ismerésemeg nem gátolta volna mindenféle tevékenységét. Leg-utóbb megkapta ugyan alapszabályai jóváhagyását,de a szegénység és a hosszas kényszerű tétlenség miattmost saját magának is újból, elölről kell kezdenie min-dent. Gondviselésszerű jótétemény az erdélyi tudomá-nyosság szempontjából, hogy az impériumváltozáskoraz egyebünnen kiszoruló tudományos munka össze-fogására készen állott Mikó Imre gróf alkotása, az Er-délyi Múzeum Egyesület. Ennek szakosztályai és GyörgyLajostól szerkesztett folyóirata, az „Erdélyi Múzeum”,valamennyire mégis teret tudnak nyújtani a tudomá-nyos munka művelésére. Mikor Mikó Imre 1859-ben, aBach-korszakban, életrehívta, akkor is súlyos meg-próbáltatások terhe feküdt a magyarság életén, s hatvanév múlva, 1919-ben ismét az a feladat hárult rá, hogyne engedje széthullani a tudományművelésre hivatott

60

erőket. Mivel azonban könyvtára és gyűjteményei aFerenc József tudományegyetem használatában voltaka magyar időkben, a Ferdinánd király egyetem is vissza-tartotta őket s így a különböző egyetemi intézeteknélvaló hozzájukférés nehézkesebb, mintha egy közöshelyiségben volnának elhelyezve. Sajnos, egyes tárakatteljességgel lehetetlen megközelíteni, az őket használóegyetemi fakultás önkényes tilalma miatt.

De azért így is élénk és értékes tudományos munkafolyik Kolozsváron. A felekezetek közép- és felsőfokútanintézeteiben az iskolai oktatás mellett a tanárok ön-álló tudományos búvárkodással is foglalkoznak s vég-zett munkájuk sokkal több, mint amennyiről a nyilvá-nosság hall, mert kutatásaik eredményeiről csak ritkánés csak részletekben tudják értesíteni a közönséget.Ezen a téren se kallódott el a nagy elődök, ApáczaiCseri János, Szenczi Molnár Albert, Gyulai Pál, BrassaiSámuel öröksége. Teljes felsorolásra nincs helyünk, delegalább Tavaszy Sándornak, Imre Lajosnak, VargaBélának a bölcsészet, neveléstudomány és hittudományterén, Szádeczky Gyulának, Balogh Ernőnek, SzéliKálmánnak a matematika-természettudomány terén,Bíró Vencelnek, Kelemen Lajosnak, a történelem,Kristóf Györgynek a magyar nyelv és irodalom, RoskaMártonnak a régészet terén végzett irodalmi munkás-ságát meg kell említenünk.

A Kolozsváron élő magyarság szellemi életének ezaz áttekintése nem arra való, hogy hivalkodás és büsz-kélkedés tárgya legyen. Inkább elkötelezés van benne.Akiknek Isten ilyen szellemi és kulturális javakat adott,azoknak úgy kell sáfárkodniuk, hogy anyagilag legyön-gült és jövő kilátásai tekintetében sötét bizonytalanságfelé haladó magyar népünket lelki gazdagsággal, csor-bítatlanul megőrzött nyelvünk és kultúránk örökségé-vel, hívő szívvel és csüggedetlen kitartással gazdagít-sák, gyarapítsák.

S ebben nemcsak azt az idősebb nemzedéket ter-heli felelősség, amely ezeket az értékeket átmentette amúltból, hanem az ifjak nemzedékét is, amelynek fel kell

61

ismernie és teljesítenie kell a rá váró szent kötelességet.Kolozsvár egyetemének magyar hallgatói is vannak,felekezeti főiskoláin magyar teológusok készülnek azIge szolgálatára, a középiskolákban erdélyi fiúkés leányok százai tanulnak. Az öregebbek kezéből őkveszik át a fáklyát, amivel világítaniok kell, a lelki ke-nyeret, melyet Erdély magyarságának eledelül kellvinniök. És nyugodtan elmondhatjuk, hogy ifjaink elér-tették az idők szavát. Kolozsváron ma nincsen bohó,könnyelmű, gondtalan magyar diákvilág, hanem verej-tékes, elszánt, az életmunkára dolgozva készülő ifjúságvan. A kolozsvári ifjúsági lapok, az „Erdélyi Fiatalok”,a „Hitel”, az „Ifjú Erdély'”, az elkerülhetetlen fiatalosszertelenségek ellenére is, remek alapokmányai az erdélyimagyarság jövendőjének.

íme, Kolozsvár arcképe, vagy talán inkább arckép-sorozata, Napocá-tól Klusuár-on és Kolozsváron keresz-tül egészen Cluj-ig. Ezer évnél hosszabb időről számoltbe ez a futólagos bemutatás. Azok közül a kolozsvárigyermekek közül, akik e városarckép megjelenésénekévében születnek, valószínűleg sokan megérik ennek amostani évezrednek a végét és meglátják, a kétezredikesztendő hajnalhasadását is. Adja Isten, hogy amit ami nemzedékünktől megtagadott a végzet, nekik, ajövendő Kolozsvár polgárainak, meghozza a friss ezred-év; hozzon a falaik közé, az utcáikra, a hajlékaikba, aszívükbe szeretetet, egyetértést, békességet, felvirág-zást és boldog életet.

E L Ő S Z ÓLUKÁCS ÖDÖN

A történetírás örökítette meg, hogy Szent Lászlókirály Bihar várának megyéjében a Körös folyó közé-ben vadászat közben egy helyre bukkant, hol angyaliintelemre feltette magában, hogy monostort építteta Boldogságos Szűz tiszteletére. Ε helyet Váradnaknevezte. Szelíd magyar róna ölén, a büszke Király-hágó veszi oltalmába, patakok beszédes csörgede-zése, folyók fodros hullámai teszik felejthetetlenné.Az érző szívből oly változatos, meleg hangulatot váltez ki. Szent László királyon is bizonyára ez a hangulatúrkodott, mert utolsó nyugvóhely etil is e helyet rendelte.Dicső alakjának emléke él is itt minden magyar szívé-ben. Minden rög meséli, hogy mennyi dicső históriajátszódott le e vidéken. Századokon keresztül a nemzetierők küzdőtere, magyar legendák termőföldje.

Nagyvárad! Mennyi kedves túlzás van abban,hogy ezt a várost kis Párizsnak, körösparti Metropolis-nak nevezték. Aki Pestről leutazott Biharországba, úgyérezte magát, mintha· egy új fővárosba érkezett volna.

Miért szerették oly nagyon Nagyváradot? Külön-bözött talán a többi várostól? Igen. Nagyvárad souverainvolt várostársai között. Megvoltak a brokátos törté-nelmi emlékei, 'éppen úgy mint Kassának, vagy mástörténelmi városnak. Ε múlttal azonban sohasem dicse-kedett, bár büszke arra, hogy Szent László alapította.A múlt nagy történelmi emlékeivel versenyre kelt alázas jelen kultúrszelleme. A régi hírnevet produktívkultúrmunkával akarta még ragyogóbbá tenni. Nemkábult el elhunyt fiainak nagyságától, de fiatalos ener-giával új értékeket termelt a magyar kultúra számára.Aki éjjel kint járt a Bémer-téren, az abban a hiszembenlehetett, hogy Nagyvárad Budapestről kapja a villany-világítást és vele a nyugati kultúrszellemet, pedig Buda-pest Nagyváradtól kapott sok költőt, írót és kiváló

60

politikust. A legutóbb szereplő magyar történelmi nagy-ságok közül Nagyvárad volt szülőhelye Szilágyi Dezső-nek, ez volt otthona Tisza Istvánnak. A nagyváradiRédey-kertben nyugszik Teck hercegnő egy régi mauzó-leumban, ki vérségi kapcsolatot teremtett a Rédey grófimagyar család és az angol uralkodó család között.

Itt van az a hatalmas színkör, ahol MagyarországonJászai Mari egyetlenegyszer eljátszotta az Elektrát sza-bad ég alatt. Ez a város adott igen sok elsőrendű szí-nészt és művészt, innen indult ki a „Nyugat” irodalmimozgalma. A nagyváradi „Royal”-kávéházban még mais azoknál a márványasztaloknál isszák a feketét, ame-lyekre Ady írta ceruzával első verseit. Itt születtek megBíró Lajos első munkái, Ernőd, Juhász és Dutka leg-szebb versei.

Ez a város lakosainak boldog otthona volt. Voltitt munka, polgári jólét, de volt nemes szórakozás is,komoly gond, de lelkes hangulat is, nézetkülönbség, detársadalmi összhang is, hagyományokhoz való ragasz-kodás, de a haladás eszméi iránt való lelkesedés is. Soktornya ma is hirdeti a hithűséget, a békét, de nem a fele-kezeti türelmetlenséget.

Dolgos népe arcán most a gond von barázdákat, deszemük ma is az önérzet fényét tükrözi vissza s szívük-ből ma is meleg szeretet árad.

Nagy erőfeszítéssel igyekszik kultúrszínvonalátmegőrizni, szorgalmas munkával a közhaladást szol-gálni, s magát az európai népek kultúrközösségébentovábbra is értékes tényezővé tenni.

Szent László király meghagyta megmásíthatat-lan végső akaratául, hogy örök nyugalomra Váradraakar haza térni. A szentéletű király akaratának útjábanálló minden akadályt isteni erők küzdöttek le, s halottaskocsija minden vontató erő nélkül érte el Várad határát.Mi ily természetfeletti isteni erőkre nem számíthatunk, deverejtékes kitartó kultúrmunkával kell magunkat mél-tóvá tenni a nagy király emlékéhez s megerősíteni a jövőnagy nemzeti feladatainak elvégzéséhez.

*

N A G Y V Á R A DTABÉRY GÉZA

A KÉTARCÚ VÁROS IFJÚKORA.

A maradandóság mindig elkerülte, ezért maradtminden időben fiatal. Ezért élt polgáraiban igen kismér-tékben városhagyomány. Ifjúsága olykor a ledérségpereméig tombolta magát. De a hagyományok kötőere-jének híján nemritkán tudott első vonalban nekilendülnia haladásnak, fejhosszal előzni magánál nagyobb, jelen-tősebb városokat.

Ez ő, Nagyvárad, a kiszámíthatatlan! Gátlás-nélküli szeszélyek kendőzött leányasszonya, kinél épp-oly kevéssé lehet meglepő egyik pillanatban az önfel-áldozás lendülete, mint a másikban a rideg számítás.Ma művelt, nagyvonalú, hogy holnap már közönséges-nek, felületesnek vagy olcsó szemfényvesztőnek mu-tassa magát Mérhetetlenül rátart arra a hitére, hogyAdyt ő „adta” az irodalomnak, de minden ezer pol-gára közül egy ha tudja, hogy falai között virágzott leg-ékesebben a magyar renaissance. Istennőt faragott AdyLédájából, de hatvan esztendeig hagyta jeltelen sírbanporladni Fráter Erzsikét, Madách Éváját, feleségét. Hi-valkodik az utolsó békeesztendők szörnyű szecessziójá-ban épült palotáival, miközben a közönyig elunja amakevés régi, szép építészeti emlékét, amit főként a barokkés neoklasszikus korban felejtett itt az utolsó jóízlés.

Kiszámíthatatlan a romantikája! . . .Körösparti vadgesztenyesoros sétányán Szacsvay

Imrének, az 1849-es, Habsburgokat detronizáló vér-tanúnak szobra áll, s a Bóné-kút felé eső temetőjébenalussza örök álmait az a Rulikowszky Kázmér, voltorosz hadseregbeli lengyel százados, aki ugyancsaknegyvenkilencben dzsidásaival együtt kivált az oroszarmádiából, hogy melléje álljon a magyar ügynek. Né-

62

hány évvel ezelőtt csaknem ugyanegy napon, Mind-szentek estéje körül, a váradi kommunisták talpig vö-rösre mázolták be a Szacsvay-szobrot, nemzeti érzelműpolgárai pedig ugyanekkor összebeszélés nélkül gyújtottakegy-egy szál gyertyát a Rulikowszky-síron, hogy a szürkegránit obeliszkemlék ezer gyertyának fényességében ra-gyogott.

Mi az, ami a peceparti várost e könnyed lelki Janus-arcra nagy idők során megmintázta?!

*

Peceparti várost említettünk. Némi vállveregetés-sel nevezik Váradot hol peceparti Athénnek, hol pece-parti Párizsnak az idegenek. S a megjelölésben a szelíd,enyelgő gúny legyalulásával is marad alap. A Pece-pataknélkül alig épült volna Nagyvárad oda, ahol áll, s aligfejlődött volna azzá, ami ma. A várostól hét kilométer-nyire évezredek óta ontja negyven fokos forró, kénesgyógyvizét két forrás a mai Püspök- és Félix-fürdő felől.A két forrás egyesüléséből keletkezett meleg patakotHév-víznek, Hévjónak hívták az Árpád-korban, s aHévjónak lett újabban Pece a neve. A Pecevíz ezelőttkilencszáz évvel ott ömlött Várad tulajdonképpenifolyójába, a Körösbe, ahol ma is áll a Vár. Azt a meg-becsülhetetlen jótéteményt szolgáltatja e meleg, kénespatak az őt befogadó nagyobb folyónak, hogy habjaittélidőben sem engedi jéggé kérgesedni a torkolat táján.Idők sojflán egészségi szempontokból messze az eredetimedertől vezették a város határában a Körösbe a meleg-vérű Pecét. De a város fejlődése, szétterpeszkedése ismételérte a félrevezetett patakot. Várad elválaszthatatlanpárja, hűséges szerelmese marad mindörökre az illatosvíznek! . . .

Szent László király állítólag vadászat közben ked-velte meg a Körös és a Hévjó összefolyásánál alakultszigetet, amelyen monostort, később püspökséget léte-sített, sőt ezerkilencvenötben maga is örök szállásravonult ez alapításának sírboltjába. Az alapítás helyét

63

gondosan, nagy területen körülsáncolták, palánkkal,fatornyokkal, majd erős kőfallal megerősítették. ígykeletkezett a váradi Vár.

Pár évtized tűnik tova csupán Szent László teme-tése óta, amikor II. István a Kőrös túlsó, hegyfokospartján új monostornak veti meg a helyét s odaköltöz-teti a premontrei kanonokrendet. II. István maga isVáradon temetkezik s ettől kezdve immár két királysírjához zarándokolnak messze földekről a hívő ma-gyarok.

Koruknak tudományai közül a premontrei szer-zetesek főként a szőlőműveléssel és betűvetéssel ismer-gettetik meg e nyájas tájakat. A monostorok és a püs-pökség körül hamarosan kialakul a középkor városiélete, melynek ütemét Váradon erősen gyorsítja, hogya város igen szerencsés helyen, a sík magyar Alföld ésaz erdélyi hegyek lankába szelídülő lábainak találkozó-pontján keletkezett. Vásárok, a hegyi és alföldi népprimitív kincseinek cserepiaca, istenítéletek, búcsú-járások színhelye már ez, ahol a Szent László-fej erek-lyére történő eskü helyettesíti gyakran az egyebütt al-kalmazott tűz- vagy vízpróbák borzalmait.

A virágzásnak indult kis Paradicsomra azonbancsakhamar rászabadul az első vihar. Muhi-puszta, or-szágpusztulás ... A XIII. évszázadban a tatárjárás út-ján a várban nem nagyon bizakodó Rogerius kanonokírja „Siralmas énekét”, miután oly keserves bujdosások-ból jutott ki része a Körös-vidék nádasaiban. SzentLászló székesegyházát felgyújtották, a lakóházak ro-mokban, kirabolva, a lakosság vagy kardélre hányva,vagy rabszíjra fűzve: — másfél évszázad élete multána városnak saját poraiból kell újra élednie.

S Várad életrekelt! Életrekelt azzal a dús erővel,amely a megnyesett vesszőt jellemzi: — bujább sarja-dással, mint metszés előtt!

A királysírok tovább vonzanak. Beatrix királyné,Kóbert Károly második neje kér és kap sírhelyet elő-ször az újra felfénylő életsugarak városában. NagyLajos idején iskolák épülnek, 1390-ben pedig már ott

64

áll az újjáépült székesegyház s a püspöki palota közöttszabad térségen, magas márvány talapzaton a védő-szent László király pompás szobra, a Kolozsvári test-vérek híres alkotása. ,,Ló és lovas ércből valának, tetőtőltalpig aranyozva ...”

Évszázadok küllői Zsigmond uralkodását forgatjákfelénk. A Zsigmond-korszak Várad életében egyike alegfényesebbeknek. Ipar, kereskedelem, építkezések!Királyi adományok az egyháznak! „A miséket nem ke-vesebb mint tizennyolc pap szolgáltatja.” S hogy a keres-kedelmi élet is mennyire felélénkül, mutatja a kano-nokok és az olaszii meg vadkerti külvárosok vásárosai-nak perpatvara. A káptalan érdemesnek tartja ország-gyűlés elé vinni azt a panaszát, hogy a vásárosok és apüspök tisztjei a káptalani mesteremberek ablakokbakirakott árucikkeit elkobozzák, ha utánuk vámotfizetni nem akarnak.

Ahol pedig egyházi élet és ipar, kereskedelem ver-seng egymással a középkorban, ott csak egy lépés atudományig, irodalomig, művészetig.

A Hunyadiak alatt Vitéz János kerül Várad püspökiszékébe. Húsz éven át viseli ezt a méltóságot s az ő sze-mélyére tekintettel egyesíti Mátyás király hosszú időrea váradi püspöki széket a bihari főispánsággal.

Vitéz János udvara az olasz fejedelmekével vete-kedett. Várad megkapja az „újkor múzsáinak lakhelye”elnevezést. Olasz művészek alkotnak, építenek a nagy-nevű, hatalmas püspök városában. Görög és latin klasz-szikusok szelleme száll Várad fölé, sőt a körösparticsillagvizsgáló révén a „váradi meridián” kétszáz évenkeresztül olyan világfogalom, mint manapság Green-wich. A váradi csillagászati táblákból számítják kielőre a nap- és holdfogyatkozásokat. Gyakran tartóz-kodik Vitéz udvarában a nagyhatalmú főpap unoka-öccse, Janus Pannonius, a humanista világ legragyogóbbköltője is, aki egyenesen Ferrarából hozza magával arenaissance szellemet, s akit az akkori Európa nagyobbraértékel tanítómesterénél, Guarinonál vagy költőtársá-nál, Galeottonál.

65

Vetítsük ide Berczelli Károly fordításában a költe-ményt, amit Janus Pannonius festett búcsúzóban ahumanista Várad életéről:

„A végtelen mezőket hó takarjas a zöld berekre is, hol lomb virított,most téli, zúzmarás lepel borul rá.A Körös szép, de jobb ha indulunk tán,a vén Dunánál vár már jó Urunk is,fel hát az útra, társaim, siessünk!

Búcsúzom én, ti lanyhán buggyanó, dúsforrások is, nem terjed kénszagú ködfölöttetek. Be jó is volt szemünkrea timsós víz, mély csöndesen patakziks még orrunkat se bántja tiszta gőze,fel hát az útra, társaim, siessünk!

Isten veled, te régi-régi könyvtár,hol annyi híres írót ismertem meg,itt székel Főbusz is, mert helyételhagyta rég s a múzsák sem sietnekKasztáliába, hűs erdőbe vissza,fel hát az útra, társaim, siessünk!

Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,a tűz sem foghatott ki rajtatok s anehéz romok sem roppantottak össze,mikor vad lángok perzselték a várats a füstfelhőtől elborult az égbolt,fel hát az útra, társaim, siessünk!

S te is, lovas király, rőt vértezetben,ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,kinek márványövezte síri szobrátkiverte egykor gyöngyöző verejték,Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk,fél hát az útra, társaim, siessünk!”

66

1474 februárjában a váradi idillt Ali szendrői basazavarja meg. A várba ugyan behatolni nem tud, demagát az erősségen kívüleső várost elpusztítja. Házakat,emberéletet pusztítani tudott a török, — sőt fegyvertársaaz 1497-ben megjelent fekete halál is, — annál kevésbbéazonban szellemet! Az ezerötszázas évek első tizedé-ben két egymást követő püspök: Szatmáry György ésThurzó Zsigmond éppoly lelkes barátai az irodalomnakés a művészetnek, mint volt elődjük, Vitéz. Nem hiábatagjai mindketten a híres, sőt némely vonatkozásábanhírhedett dunai tudós társaságnak, a „Sodalilas Litte-varia Danubiana”-nak, az irodalom és művészet lelkeszínesen szövi be magát rajtuk keresztül Nagyváradba.Thurzó Zsigmond pompás palotát építtet magánakfaragott, alakos kövekből a renaissance stílusában.

A Dózsa-féle parasztlázadás fizetsége Várad ré-széről újra: lángbaborulás. Mohács viszont csak annyi-ban érinti közelebbről, hogy püspök-főispánjának,Perényi Ferencnek zászlaja alatt háromezer váradi ésbihari emberélet pusztul el Lajos királlyal. FráterGyörgy és a Zápolyák kegyéből csakhamar országirá-nyító szerephez jut. Falai között kötik meg a „váradibékét”, hogy aztán Izabella erdélyi és Ferdinánd habs-burgi fennhatóságának erőpróbájában Varkocs TamásIzabella nevében kilenc hónapos ostrommal tehesse1557-ben földdel egyenlővé, amit nemzedékek alkotó-ereje megteremtett.

A mohácsi csatavesztés után, — igen rövid inter-mezzótól eltekintve — Várad sorsa Erdély sorsávallépett jegyességre. A vár hadászati jelentőségének ké-sőbbi, világos-szemű ítélője, Gyalókay Jenő mutatottrá, hogy „amíg a tatárjárást követő időkben Várad Ma-gyarországot volt hivatott oltalmazni Erdély felöl, addigaz ország háromrészre szakadásának korszakában az er-délyi magyarságnak vált elsőrendű végvárává: nyugatfelé.”

Varkocs Tamás győzelme főkép abban hatott kijelentősen az elkövetkező század életére, hogy Váradfelekezeti színe teljesen megváltozott. Odatapadása

67

Erdélyhez maga után vonta a katolikus egyházvédelemmegszűnését s a katolikus egyház vagyon ok kisajátítá-sát az erdélyi fejedelemség céljaira. A kitatarozottpüspöki lakban Izabella királyné rendezkedik be s alelkiismeret szabadságának feltörő hatalmas mozgalmamár a Varkocs-győzelem esztendejében megveti alapjátaz első váradi protestáns iskolának. Hevesen, de áldá-sosán vonult be Váradra ekkor a protestáns szellem amaga magyar-vallás jellegével, a fegyverek hegyénmár-már csillámlani kezdő németesítésnek is megvív-hatatlan akadályaként. Meliusz Juhász Péter, a nagyreformátor Szegedi Gergellyel és a hírneves váradi pré-dikátorral, Czeglédi Györggyel együtt először 1559-bentart hitértekezletet Dávid Ferenc kolozsvári lelkész be-vonásával. Ennek az értekezletnek alapján adják ki azŰrvacsoráról szóló első református hitiratot és a Con-fessio Debreczeniensis-t. Tíz évvel később János Zsig-mond és az első magyar bibliafordító Károli Gáspárrészvételével hatnapos hitvitában tornázik az új szel-lem abban a városban, melyből időközben a katolikusegyháznak úgyszólván utolsó szerzeteséig és hívőjéigvissza kellett vonulnia.

Csodálatos, mily hirtelen tudott a lakosság máról-holnapra elkálvinistásodni, és még csodálatosabb, mi-lyen iramban tudta nagyszerű protestáns intézményeitaránylag igen rövid idő alatt kifejleszteni! Száz évig,a városnak 1660-ban történt török uralom alá hanyat-lásáig tartott csupán Nagyvárad protestáns egyed-uralma. S ez az egyetlen évszázad könyvsajtót és a nagy-hírű református főiskolát (Várad bevétele után Debre-cenbe települ át ez a Kollégium), sarjasztja ki a Körös-part szellemi humuszából, nem is szólva kiváló férfiakdandárjáról. Maga az I. Rákóczi György vásároltaluneburgi könyvsajtó 1640-től 1660-ig száz kiadvánnyalgyarapítja a Váradon megjelent fóliánsok számát.*) Samily felemelő a katolikus korban, hogy végveszedel-

*) Az első nagyváradi nyomda, a Hoffhaltere azonban már1565-ben működik. Első kiadványa Meliusz Juhász Péter Jób-könyvének fordítása volt.

68

mek idején elsősorban a szent ereklyéket siettek bizton-ságba helyezni a fenyegetett várból, éppoly mélységesenkulturális ösztön, hogy a kálvinista század fegyverreltörtént letörésekor a reformátusok elsőnek a nyomdátmentik Kolozsvárra a félig elkészült magyar Bibliával,melynek kiadásjelzése is azt tünteti fel, hogy nyomásátmegkezdték Váradon a veszedelem előtt s befejeztékKolozsvárott a veszedelem után.

Fontos-e a történelem külső eseményeinek részle-tezése ott, ahol a szellemi élet ily nemes rugalmasságróltanúskodik? Fontos-e megemlíteni, hogy 1598-ban atörök, 1606-ban Bocskai István vívta Váradot? Fon-tos-e, hogy a tivornya Báthory Gábort egy édes-kelle-mes októberestén sétakocsizáskor a Vár sáncainál meg-ölték Abafy emberei? Annyiban talán, hogy a váradiVár változásait e külső események során könnyebbenkísérhetjük figyelemmel! . . .

Ügy az erődítéseket, mint a bennük épült székes-egyházat az ostromok keményen megviselték. EmiattBethlen Gábor a roskadozó székesegyházat lebontatjas köveiből azt a leginkább összeágyúzott bástyát épít-teti újból, amely ma is látható, a Nagypiac-térről aVárba bemenve jobbkéz felől. Ugyancsak Bethlen épít-tet egész palotakört az ötszögletű vár belsejében. Egymű úszta meg épségben a sok rombolást és átépítéseket:a Szent László lovasszobor.

Valamelyik művében Bunyitay Vince utal egyrégi krónikára. A krónika szerint 1660-ban babonáspolgárok felnyeríteni hallják a szobor érclovát.

Akkoriban érkezett a város alá erős sereggel Alibasa Temesvár felől.

A török ellenségeskedést II. Rákóczi György vontaNagyváradra. Erdélyi háborúskodásaiban a fejedelemSzászfenesnél veszített csatát s kapott halálos sebet.Váradra szállítják, hol néhány nap múlva belehal se-beibe. Halála után egy hónappal a török ágyúk márszólnak a falak alatt s hat heti véres tusa, hősies véde-lem ellenére elesik a Vár.

69

Több mint három évtizedes török uralom . . . Ke-resztyén tornyok helyén mecsetek minaretje szúr az égfelé. Várad s a megye régi nemessége, polgársága gyöke-restül morzsolódik fel a három évtized alatt. A megyéből„parasztmegye” válik s ami előnyös rugalmasságnaklátszott a katolicizmust felváltó kálvinista szellem gyorsbefogadásában és kifejlesztésében egy századdal ezelőtt,ugyanaz az asszimilációs hajlam most sötétebb oldaltmutat. Feltűnően nagy azoknak a polgároknak száma,akik török hitre térnek. Magyar beszédük megteliktörök kifejezésekkel s a váradi lányok, hitvesüket cser-benhagyó asszonyok a jobb megélhetésért alig vonakod-nak törökhöz állani! Veszendő nép, mely egy nemzedékkicserélődésével így tud hasonulni!

Ezerhatszáznyolcvankilencben indul meg a fel-szabadító hadjárat Váradért. Badeni Lajos őrgróf,Starhemberg és Auersperg gróf tábornokok vezénylikfelváltva a három évig nyúló ostromot, amelyből ter-mészetesen magyar csapatok és tisztek is derekasankiveszik részüket, amíg 1692 június hetedikén HeisslerDonath tábornoknak végre sikerül térdre kényszerí-tenie a törököt.

A város a hároméves ostrom következtében földigrom. A várban sincsen jóformán semmi épület, és nincstöbbé helyén a lovasszobor sem! . . .

A régi Várad kiterítve fekszik, történelmi ifjúkorabefejeztetett! . . .

Újjászületésének folyamatát már nem a történelem,hanem a városfejlődés medrében lehet megismerni.

ÚJJÁSZÜLETÉS A HIDEG BAROK-FÉNYBEN.

Közel harmadfél évszázad választja el a mai Vá-radot attól a várostól, melynek leperzselt falai közéHeissler Donath csapatai bevonultak. A város jelenlegbeépült területén negyvenötször lehetne elhelyezni azeredeti városmagot, a vénhedten gubbasztó váradivárat sáncaival együtt. Hetvenöt éve ez összemérő

70

elméleti műveletet még csak tizenötször, az ezerhat-százas és ezerhétszázas évek fordulóján pedig mindösszeötször lehetett volna gyakorolni. Ily arányokban szapo-rodott a város lakossága is. Ma kilencvenezer polgár.A világháborút előző években hatvannégyezer, 1870-benmég csak huszonnyolcezer . . . Házak száma ma nyolc-ezer, az impérium változásakor (1919-ben) ötezer. Mi-csoda számok ahhoz képest, hogy 1720-ban százhatvan-két házat számláltak, s azok közül kőből épültet mind-össze tízet! . . . Hogyan jutott nemzedékek hosszú lán-colatában Nagyvárad a mai fejlettségig? . . . Néhánypillanatfelvétel az időfilm századokba nyúló szalagján:

Bihar főispánja s egyben Várad római katolikuspüspöke Benkovits Ágost egyetlen templomot sem találVáradon a felszabadító törökverós után. A Szent Egyed-utcában (később Széchényi-tér, ma pedig Parcul Traian)építteti ekkor alig több mint száz négyzetméter terü-letre saját udvarából kihasított telken azt a kicsinyBrigitta-templomot, mely időközben a ruthén görögkatolikusokké lett, s amelynek primitív idomaibólki sem sejtheti, hogy ez a legrégibbnek fennmaradtistenháza első építészeti emléke az újkori Nagy-váradnak.

Várad visszafoglalása után a jezsuiták egyideig aVárban húzódtak meg. Csakhamar azonban a SzentEgyed-utcai püspöki lak kicsalja őket a Körös jobb-partjára. Ugyanez utcában épül fel az ő kolostoruk,templomuk is, sőt 1722-ben itt kezdik meg tanításukatgimnáziumukban, a görög katolikus szeminárium jelen-legi helyén. Tanításon kívül a gimnáziumban pár évmúlva színielőadásokkal is kísérleteznek. Ugyancsaka Brigitta-templomhoz közel vetik meg alapját, ugyan-abban az évszázadban még, a szintén mai napig fennállóvármegyeházának.

Telkek a gyéren épült Olasziban, a Szent Egyed-utca fertályában alkalmasint könnyebben hasíthatokki építkezések céljaira, mint a túlsó Kőrös-oldal város-részében, a tulajdonképpeni Váradon, a Vár védelem-körébe szervesebben odatartozó, tehát sűrűbben is

71

lakott későbbi Újvárosban. Igaz viszont, hogy területvan bőven minden városrészben! A több mint harminc-esztendős törökuralom Biharban éppúgy mint Váradonigen szétcibálta a régi nagy birtokos-famíliákat. Írmag-nak, mutatónak közülük jóformán az egyetlen nagy-hatalmú Ugray-család maradt! A város életében későbboly nevezetes szerepet betöltő Beöthyek, Fráterek, Tiszák,Tokodyak csak a törökveszedelem után eresztik gyöke-reiket Biharba és Bihar központjába. KözöttükBeöthyMihály uram igen óvatos, pesszimista települő lehet:városi házát is négy zömök bástyával látja el a Páris-patak közelében a Barátok utcájában. 1736-ban ké-szül el e házzal, ma is fennálló világi építkezéseink közüla legrégibbel.

Nagyvárad ezidőben sem jogi-közigazgatási, semépítészeti értelemben nem egységes város. Olaszi, Ve-lence, Váralja s Várad külön bírák, külön elöljáróságalatt intézik egymástól függetlenül életirányításukat.Négy külön község, melyek hivatalosan 1848 utánhasználhatják csak mint egyesült város a Nagyváradnevet.

A négy külön városrész közül a döntő szerep Olaszités Váradot illeti. S Olaszi kialakulása valamivel zavar-talanabb, tágabb lehetőségű, mint Várad-Újvárosé.Újvárosban a várparancsnok 1714-ben elrendeli a pol-gárházak lerombolását, — ötszáz lépésnyi körzetben avársáncoktól. A vár védőrségének stratégiai szempont-ból van szüksége a szabad kilövési terepre s ez a szükségteremt óriás piacteret ott, ahol az erdélyi fejedelemségkorabeli Várad legékesebb palotái állottak valaha!Ugyané katonai parancs tolja ki Várad-Újváros épülé-sét túl az egykori városfalon, a Kapucinus-, Zöldfa- ésKossuth-utcáknak a nagypiactéri torkolásait összekötővonalától nyugat felé. Meghajolva a mindenható mili-tarizmus előtt a katolikus papság s a püspökök mégistalálnak helyet Újvárosban a kor szükségleteinek meg-felelőbb püspöki lak építésére a mai Városház helyén, sazzal szemközt a Szent László-templom emelésére.Mihamar azonban szűk lesz ez a rezidencia! Patachich

72

Ádám püspök ismét Olaszira veti a szemét, amikor anagymultú váradi püspökök végleges és pompázatosrezidenciáját az évszázad második felében az Olaszimelletti magaslaton tizenhat év munkájával és rend-kívüli anyagi áldozatok árán felépíti. A rezidencia tö-vében hatalmas méretű székesegyház, majd a kápta-lani lakások hosszú árkádos épületsora biztosít nem-sokára megdönthetetlen úriasságot Olaszinak a testvér-városrészek ellenében.

Mire e szépséges bárok falak kiemelkednek az olasziiszőlőkertek és szántóföldek talajából, — lényeges vál-tozások állanak be Magyarországon. Előbb Mária Te-rézia barátkozik, majd József császár dacol a karokkal-rendekkel ... A bihari főispánságot leválasztják hagyo-mányos emlőjéről, a katolikus püspökségről s a szepa-rációval a püspökség veszít hatalmából, de vele szembennyer befolyásában a bihari nemes, ha első világi főispán-ként idegen urat ültetnek is a nyakára Brunswick grófszemélyében!

A nagy és csaknem kizárólagosan katolikus épít-kezések ekkor meglankadnak. Jön csakhamar Józsefcsászár türelmi rendelete s felszabadítja a protestánséleterőt. A körösparti református templom már stílus-ban sem kapcsolódik a katolikus indítású bárokba és akatolikus egyháznak a századvégig való monumentálisépítkezéseivel le is zárul Várad barok-kora. A változáselőtt a katolikus püspökség még át tud költözködniváradújvárosi szerény hajlókából a fejedelmi reziden-ciába Olasziba. De már süvít az egyház felett a papi-rendek, elsősorban a jezsuita rend eltörlésének szele.Az elhagyott újvárosi püspöki lakba a jezsuita rend meg-szüntetése után beköltözik a gimnázium s az 1788-banlétesült Akadémia. Magát a jezsuita kolostort és templo-mot a Szent Egyed-utcában átadják a görög katolikusegyháznak: császári politika, mely a görögkatolikusokaterősíteni látja célszerűnek! . . .

Csupán időbelileg gyökerezik a XVIII-ik század-beli Váradban néhány nagyobbszabású világi épít-

73

kezes, melyhez a város későbbi életének számosvonatkozása fűződik majd, egészen addig, hogy reá ama élő idősebb nemzedék is emlékezhessék. Ily neve-zetességként emelkedett ki többek közt a Kispiac-téren az ezerhétszázas évek közepe táján a várostulajdonát képező „Sas-Fogadó”, később „Fekete-Sas”.Hatalmas telken elfekvő, két utcafrontra szolgáló, deminden különösebb építészeti irányt nélkülöző épületvolt ez, amelynek nagyterme azonban mint bölcsőringatta később a nagyváradi színészetet, annak kez-detleges korszakában vetélytársával, a „Zöldfa-Fogadó”nagytermével együtt. A „Sas”-ban zajlanak le aváradi bálák s gyakran jelentős politikai összejövete-lek is. Az ezerkilencszázas évek első tizedében mégállt az egyemeletes, vénhedt épület, melynek a Kis-piacra néző erkélyéről hirdették ki Barabás Béla kor-szakos képviselőválasztási győzelmét is Tisza Kálmánfölött, miután ,,more waradiense” a „Sas(t volt aválasztási voksolások szokott csatatere. Ez a régiépület azonban ma már volt-nincs, helyét a jelen év-század elején tombolt cikornyás építkezési stílus sze-rint emelt, háromágú passage-zsal ellátott épület-komplexum foglalja el.

Huszártiszt, dzsentri s a kereskedő-vállalkozó pol-gári elem egyfedél alatt, egyenlő pénztárca-esélyekkelszórta aranyait ha' mulatott, a Bémer-tér hajnalighangos kávéházaiban, vendéglőiben, vagy a „Sas” és„Zöldfa” kabaréiban. Bálakon az arrivé demokráciaegybesodródott a már megingott vidéki birtokososz-tállyal. A századfordulón lebontott ódon házak aváros szívében helyet adtak a Bémer-tér kecses szín-házának s a Bazár-épület „Bodegájának” az eltűnt„Rózsabokor” vendéglő pótlására. Mind e helyekenmeghitt közelségben találkozott egymással az új Nagy-várad mindkét rétege és mind a két réteg közvetlenközelből tekinthetett bele a másik szívébe, veséjébe,agytekervényeibe.

A két versengő osztály közül az egyik virítószegfűnek tűzte gomblyukába a Holnapot. Kell-e

74

mondani, hogy akik vele hivalkodtak, nem a huszár-tisztek és nem a dzsentrik táborából kerültek elő?!

Közéletben, társadalomban javában állott teháta harc Váradon, amikor a Holnap megalakult. Sőt:ez a harc már-már a gazdasági és szellemi fölényvégső meghódításáért volt kifejlőben a reakció ésprogresszió között. Nem változtathat később e kifej-tésen az sem, hogy Várady Zsigmond Tisza Istvántáborába szegődik, munkapárti képviselőnek választ-ják meg, majd világnézeti és gyakorlatpolitikai meg-hasonlása következtében önkezével vet véget kétmalomkő közé került életének.

A barokk-század tehát, végig a teréziánus évtize-deken, sőt belenyúlva II. József korába is, — Váradvárosrészeire mindenekfelett a katolikus egyház épít-kezéseit örökítette rá.*) Két korabeli tanintézetének,a gimnáziumnak és az Akadémiának megalapozása azépítészet alkotásai közé a közműveltség kezdő plantaitis elültette. Az Akadémián 1788-tól kezdve 1848-igbölcsészeti és jogi kar működött, azontúl az Akadémiá-nak 1934-ben történt végleges megszüntetéséig már csaka jogi kar. A bölcsészeti karon 1848-ig (hatvan év alatt)8019, a jogi karon 1888-ig (az Akadémia fennállásánakszázados évfordulójáig) 8455 diák tanult. Várad ifjú-ságának hajlama tehát a magyar szabadságharcig erő-sebben fordult a bölcsészeti, mint a jogi tudományokfelé!

Nyomdát a törökuralomból ocsúdó városban épp-úgy az Egyház alapít újra, mint ahogyan iskoláit ispapok nyitották meg. Csáky püspök „Szemináriuminyomdája” már az ezerhétszáznegyvenes években mű-ködik s csak 1806-ban kerül világi kézbe, Tichy Jánostulajdonába, hogy elvilágiasodása után nyomban két

*) A XVIII. század ma is fennálló emlékei a már említettépületeken kívül a Vártemploma (1751), a Premontreiek, ere-detileg Pálosok temploma és rendháza (1760-as évek), azIrgalmas-rend kápolnája (1765) és zárdája (1770), az Orsolya-zárda, a görög keleti Holdas templom (1790) és a Pvhédey-sír-kápolna.

75

Csokonai-kötet kiadásával, az Ódákkal és Lilla-dalok-kal vigyen friss fuvalmát az induló új század éle-tébe.

Szellemiségünkben a katolikus, latin, habsburgiés német jelleg csak nehezen engedi át helyét Váradbarok-korszakában a világi, magyar, protestáns, hala-dott s polgári eszmekörnek. Misem jellemzőbb és misemvilágosabb cáfolat ebben az időben arra, amit ma mind-untalan a régi magyar elnyomás címen hánynak sze-münkre az utódállamok többségi politikusai, mint az aküzdelem, amely a váradi barok-korban a görög katoli-kus (román) egyház és a színmagyar reformátusok kö-zött végbement. Örményi József főispánsága alatt,amikor egyidőben igényelték a megszüntetett jezsuita-rend Szent Egyed-utcai ingatlanait a görög katolikusokés a reformátusok, a magyar római katolikus egyházés a vármegye szállanak szembe a református telek-igénnyel a görög katolikusok javára, s valóban a je-zsuiták ingatlanait azóta is a görög katolikusok bírják,amióta 1784-ben a reformátusok a Tisza-ház udvarándeszkasátor alatt voltak kénytelenek ugyanakkor isten-tiszteleteiket tartani, amikor a görög katolikusok ké-nyelmesen költöztek be a jezsuiták elhagyott rendhá-zába és templomába! Pray György, a neves történetíróváradi kanonok sincs még ebben a korban áthatva amagyar nyelvi szellemtől annyira, hogy ne latinul írjaa századvégen történelemkönyveit a magyar századok-ról. Nincs mit csodálkoznunk azonban magyarok idegennyelvi büvöltségén, ha ismerjük a szálakat, melyek aváros és megye vezetőit, főként a katolikus főispán-püspököket, köztük elsősorban a rezidencia-építő Pa-tachichot a bécsi udvarhoz fűzik.

Patachich az építkezéseken túleső művészi terüle-teken, mindenekelőtt zenében, sőt bizonyos tekintetbenszínjátékban is az erős kezdeményezés szellemét kép-viseli. Közvetlen, mély bécsi hatás nála e művészetpár-tolás s éppen ezért túlságosan szűkkörű és túl távoli amagyar nemzeti szellemtől ahhoz, hogy komolyan ki-hathasson és maradandóan befolyást gyakorolhasson

76

a magyar város későbbi életére. Idegen, főleg a tudomá-nyos latin és előkelő német szellem, exkluzivitása teháta váradi művészeté az egész évszázadon át!

Csak az ezernyolcszázas évek köszöntik reá a négy-kőzséges félvárosra az egységesebb és szélesebbkörűpolgári magyar kultúrát és politikát. Ekkor kezdi meghatását a két műveltségkohóból, a gimnáziumból s azakadémiából kikerülő első nemzedékek népibb, magya-rabb felfogása, a protestantizmus szélesebb, átfogóbbereje s két nagy egyéniség, Rhédey Lajos gróf és BeöthyÖdön, a „magyar Dantori'-n&k nevezett tüzes reformerpéldaadása!

Mielőtt azonban átlépnők az új évszázad-küszöböt,fel kell figyelnünk egy mozzanatra, melynek fontossága,a város későbbi, majd jelenkori életére is döntő fontosságcsíráját rejti magában.

Ami a váradi várparancsnokok számára hadászati-lag alig egy évszázaddal azelőtt még elengedhetetlenföltétel volt (a vár környékének szabadontartása min-den építkezéstől), az az ezerhétszázas évek végső tize-deiben már túlhaladott álláspont. A vár elveszti hadá-szati jelentőségét. A hadügyi kincstár erre értékesítenikívánja a ,,kilő vési területeket” s mi lehet előny ösebbaz értékesítés szempontjából, mint hogyha ezt a terepetházhelyekként bocsátja áruba?

A várparancsnok ebben az időben egy Roth nevűezredes. Toleráns ember, jó szívvel viseltetik az akkori-ban vásárokról, házalásaikról mindinkább közismerttévált zsidókkal szemben. S bár a jozefinizmus humánuslégköre némi szabadabb lélekzethez már hozzájuttattaa zsidóságot, Roth ezredesnek mégis erősen síkra kellszállnia érdekükben a pozsonyi Generalkommandónál,közvetlen felsőbb hatóságánál, hogy megszerezhesse1783-ban az engedélyt ahhoz, hogy zsidók vásárolhas-sanak házhelyet s arra házakat építhessenek a vár ren-delkezési körzetéből. Ez engedély elnyerése után alig egyévtizeddel a Vár körül huszonhat háztulajdonos, tizen-négy nem háztulajdonos, de adófizető és hat egészenszegény, adófizetésre teljesen képtelen zsidó család tele-

77

pedett le. A negyvenhat zsidó család nem él kimondottghettó-életet, hanem a soraik közt elvegyülő kereszténypolgársággal közösen alkotja a „Váralja” nevű községet,melyben 1813-ban építi fel a későbbi Kolozsvári-utcánelső zsinagógáját, az úgynevezett „Kistemplomot”.

„A LÉLEK HALHATATLAN.”

A párizsi Notre-Dame-ban ezernyolcszáznégybenNapóleon önkezével tette fejére a császári koronát.Ugyanabban az évben, Várad is megkoronázta önma-gát. Rhédey Lajos gróf, az akkor élő legnagyobbmagyar költőt, Csokonait kérte fel, hogy elhunyt hitvese,Kácsándy Terézia sírjánál személyesen olvasson felegy gyászkölteményt. Csokonai jött s A lélek halhatat-lanságáról írott verssorait hintette Várad kicsiny Notre-Dame-jának, a Rhédey-sírkápolnának halotti csön-dességébe.

A lélek halhatatlansága vált ettől kezdve Váradéletévé! Az építkező barokk-század multával a XIX.század többet törődött a világfelfogás küzdelmeivel!mint a látható s kézzelfogható nagy építkezésekkel!

Az irodalompártoló Rhédey Lajos gróf, Bihar ké-sőbbi főispánja mecénási hajlamaival mindenekelőtta magyar színjátszásnak nyúlt a hóna alá.*) Kezébőlmegy át a színészet támogatása Sándorfi Józsefébe, kia vármegyének táblabírája s egyben ,,hites felcsere”.A láncszemek tovább folytatódnak: Sándorfi halálatáján már Beöthy Ödön száll síkra a nemzeti ügyet je-lentő színjátszásért Lajcsák püspök helytartósági intri-káival szemben. És Beöthy Ödön személyében követ-kezik az eleinte csak mûveltségterepen virágzó magyarszellem átültetése a közigazgatásba és politikába!

*) Sándorfi Józsefnek tízezer forinttal honorálja főispánibeiktatására írott költeményét. Később Várad közönségérehagyományozza gyönyörű nagy parkját, azzal a szerény ki-kötéssel, hogy a felesége s az ö tetemeit rejtő sírboltot Váradközönsége mindig rendbentartsa.

78

Ezernyolcszázhuszonhattól kezdve a világosi ka-tasztrófáig vett részt s vitt irányító szerepet BeöthyÖdön Bihar vármegye s így közvetve Várad életében.Működése a hátamögl sereglett s egyre sűrűsbödő sza-badelvű szellemiségek élén a kor legradikálisabb tö-rekvéseit tölti ki. A jobbágyság felszabadításáért, fele-kezeti egyenjogúságért, a magyar művelődési intézmé-nyeknek a közhaszon szolgálatába való beállításáértoly időkben vívott elkeseredett harcokat tíz-tizenötévvel a márciusi napok előtt, amikor a magyar ország-gyűlések legvérmesebb követei is legfeljebb az úrbéresügyek rendezéséről szónokoltak! A kormányadminisz-trátor Tisza Lajossal szemben az ő harcai nem voltakegyebek és nem voltak kevesebbek, mint a maga ura-lására törekvő magyar Nagyvárad és magyar Biharkülön, előfutár szabadságharca az osztrák császári ura-lom és megmerevedett konzervativizmus ellen. Lehet-ecsodálni, hogy a hatalom mindent megkísérel e nemesdemokrácia megsemmisítésére s a váradi megyeházárólkivont kardú hajdúkkal vereti ki a konzervativizmusaz óriási többségben felsereglett szabadelvűeket, mi-közben a vezért, Beöthy Ödönt is csaknem halálrasebezik?!

A szabadságharc alatt Nagyvárad nemcsak lobogó-lelkű fiait küldi a harcterekre, hanem fegyver-, ágyú-és lőporgyáraival valóságos gyárvárossá alakul.

— Magyar Birmingham! — nevezi el Kossutha várost, amikor itt jár s a görög katolikus püspök ven-dégeként fogadja az ezrekremenő váradi magyar pol-gárság ünneplését Bem tábornokkal együtt.

Szacsvay Imre, a későbbi vértanú üdvözöltevárosa nevében ekkor Kossuthot. Az erkélyre nekifelhajított koszorút Kossuth a mellette álló Bemnekhelyezte ekkor homlokára. 1849 június 19-ét írták a betű-vetők. S negyedév sem mult el, a szabadság koszorújanemcsak Magyarország, hanem Várad egéről is le-fonnyadott! . . .

*

79

Hamu alatt lappangó parázs a város elkövetkezetttizennyolc esztendeje . . .

A múlt század politikai nyomása csak elenyészőmérvben irányult a nép anyagi megsemmisítésére. AVár börtönei megtelnek ugyan és tüntetni nemzeti-színeskedéssel és érzelmekkel nem lehet, az alkotmányosélet ugyan szegreakasztva lóg, de a politikán kívülesőexisztenciák, ha magyarok is, mégis békésen fejlődhet-nek! Suba alatt elnézi az abszolutizmus gavallériája,hogy Faliczky Jánosné irodalmi és művészeti szalonttartson fenn, sőt szemet huny a fölött is néha, ha Fa-liczkynó „beleüti orrát” színészek érdekében a helytartó-ság dolgaiba.

Nem alszik a lélek Várad ifjúságában sem! A Jog-akadémia ,,Segélyalbum”-ot ad ki a sötétség teljébens bár annak pénzügyi haszna ,,az alföldi szűkölködőketilleti”, lelki világítása a nemzetre veti fényességét.A könyvet báró Gerliczy Bódogné gróf Kornis Lujzaúrhölgynek ajánlják Várad fiataljai, elsősorban mint,,a művészet és nemzeti irodalom lelkes párfogójának”.Nem lehet ott veszély egyelőre, ahonnan e gyászos kor-szaknak teljében egy kicsinyke könyv ezerötszáz pél-dányban repül szerte az országban s ahol e könyvbőlegyedül „helyben” több mint ötszáz kötet talál lelkesvásárló olvasóra!

Lassan hozza keringésbe a kiegyezés Várad vérétnemsokára, hogy azontúl a Magyarországtól való le-szakadásig mindegyre gyorsulóbb ütemben lüktessen:balfelé. Városbiológiai törvényszerűségek hatnak közreaz eltolódásban, amiket figyelmen kívül hagyni nemlehet. Nagyvárad így vette első lélekzetvételeit az ab-szolutisztikus nyomás elernyedésével.

Négy különközsége csak 1850-ben egyesült ténylegesegységes városigazgatásba. Nagyvárad úgyszólván pó-lyásgyermek volt városi értelemben az alkotmányossághelyreálltával. Minden városhagyományt, városi élet-tapasztalatot, irányvonalat nélkülözött!

Vele, a várossal szemben a közélet és szellemi moz-galmak irányítására inkább a vármegye művelt csalá-

80

dai voltak rátermettek s rendelkeztek ily irányban fel-használható tradíciókkal a szabadságkarc előtti reform-korszak mozgalmas életéből.*)

Ugyancsak a kiegyezés utáni évtizedekben jelent-kezik minden más magyarországi várost túlszárnyalómérvben a zsidóság előretörése Nagyváradon.

A váradi zsidóság, amit már az említett Róth ezre-des-féle váraljai telekeladásnak idejében meglehetőspontos adatok alapján negyvenhat családfőben állapí-tottak meg, 1900-ig, tehát százharminc év alatt tizen-kétezer lélekre szaporodott. Ε lélekszámnövekedés aXIX. század második felében gyorsult erősebben: har-minc év alatt százszázalékos szaporulat, ami semmi-esetre sem kizárólagosan születési, hanem nagyrészbenbevándorlási megduzzadás. Mögötte a város nemzsidólakosságának százalékos szaporodása annak ellenéreis elmarad, hogy a kereszténymagyar bevándorlás avároskörnyéki falvakból szintén lüktető folyamatosság.

Lélekszám szerinti szaporulatánál is nagyobb lé-pésekben fejlődött azonban a zsidóság térhódítása Vá-radon vagyoniakban, éppen a Bach-korszakban, úgy-hogy végeredményben a kiegyezés utáni Várad élet-arcának kialakítására három csaknem egyenlő erejűtényező hatott ki: a várost lélekszám szerint nyolcvanszázalékban domináló keresztény, kispolgárfelfogásúzömelakossága, a közigazgatásra társadalomösszekötte-tésileg legjobban elrendeltetett zsentri-eleme és végül avagyonában, civilizációjában mindkettőnek föléjekere-kedő zsidósága.

A három elem vetélkedése két külön táborba, aközigazgatási-zsentri-konzervatívba és a kereskedő-zsidósszellemű progresszívba csoportosulva csakhamar

*) Élénken festi alá a megyei és városi alkotóelet viszonyátaz, hogy amíg Bihar megye 1806-ban épült közkórháza a szá-zadvégig egyként megfelelt nemcsak a megye, hanem a városegészségügyi kívánalmainak is, addig a város összpontosítottkultúróhaja, az állandó magyar színház létesítése mint egytengerikígyó-probléma vonaglott 1827-től kezdve ugyancsak aszázadvégig megvalósítatlanul!

81

megkezdődött. Politikai szellemet Tisza Kálmán, majdTisza István nyom évtizedeken keresztül a városra.A küzdőfelek egymás ellen sorakoztatott vádjai ma márcsaknem minden hitelt elveszítettek. Tiszáék mögött —náluk kétségtelenül hevesebb intranzigenciával — egy-séges falanxként állt ugyan a zsentri, ennek ellenéresem lehet azonban ezt a réteget azzal a föltétlen munka-irtózattal, haladásra képtelenséggel, vagy csak az úriszórakozások kiélésével bélyegezni, amit annak idejéna másik oldalról annyit hangoztattak. Maguk idejébenezek a férfiak becsülettel vállalták koruk feladatát sazt az adott viszonyokhoz képest derekasan és főkénttisztességgel látták el. A vármegye újralétesítésétőlkezdve Beöthy Andor, Szunyogh Péter, majd MiskolczyFerenc alispánsága semmiesetre sem jelentett hátrányt,sem a városra, sem a vármegyére. Egyikük azonkívüla helyi érdekű vasutak központjába szerencsésen segíti beNagyváradot, másikuk az olajiparkitermelés körül biz-tosít gazdaságilag is megbecsülendő előnyöket a Körösvidékének, merő közigazgatási munkásságán felül. Ne-hezen áll meg tehát a múltbeli tétel, hogy ez a réteg apolgári cselekvőterületeken képtelen lett volna lépésttartani az akkori korszellemmel!

De el kell temetni az egymástvádolás másik góco-sodását is. El kell temetni a kiegyezés utáni korszakama vádjait, mintha a haladó-zsidó elem — mely Nagy-váradon igaz, hogy a magyarságra nehéz időkben gya-rapodott és szaporodott legfeltűnőbben a kiegyezésig —nem érezte volna összetartozását a magyarsággal. Nem-zedékek távlatában összetörik ez az állítás is. A szabad-ságharc áldozataiból Várad zsidósága tiszteletreméltómódon vette ki részét s ha később politikai passzivitás-sal egy sötét korszakban nem is tüntethetett, hanem amaga külön gyarapodását tartotta szem előtt, annakfő oka az volt, hogy polgárjogok és politikai befolyáshíján nem is volt mitől a passzivitás felé elvonulnia.

Tempi passati! . ..Kesztyűs kézzel közigazgatni nem mindig lehet.

Akik kívülestek a közigazgatás gyakorlásán, jóidéig

82

érdesen szegezték szembe a közigazgató osztállyal amaguk kitenyésztett mindentmegértését azoknak meg-értése nélkül, akik gyeplőtartói voltak a kiegyezés utániévtizedeknek. Saját felfogásának érvényesítése lebegettmind a két fél előtt, de a kilencvenes években már akadegy-egy közös terület, kibékítő, semleges zóna, mintaz akkor alakult Szigligeti Társaság, ahol mind a kétréteg megtalálja egymást a nagyszerű Rádl Ödön ké-sőbb kissé túlhaladt műveltéségének delejében. Ugyan-így találkoznak elvi ellenfelek — főként a jelen századfordulója körül, amikor a várost ismét építeni kell, —a színház létesítése, középületek és közüzemek meg-teremtésének kérdésében.

Döntő harcok a két csatasor között akkor kezdőd-nek, amikor Várady Zsigmond 1900-ban s a következőévben egy zártabb haladó társasággal a háta mögött,„Társadalmi program” címen megfogalmazza a magyarprogresszió teendőit, ű az, aki a haladó polgárságnakeladdig karitatív mozgalmakban kimerülő erőit cselek-vőbb társadalmi fellépésbe csoportosítja át. „Társa-dalmi programjában”, mely országszerte sem maradthatástalan, nyíltan hadat üzen ,,a nemesi előjogoknak,nepotista közigazgatásnak”, a papi vagyonnak, hit-bizománynak és a polgári társadalom fölé helyezettmilitarizmusnak. Követeli az egyházi iskolák megszün-tetését s helyette az ingyenes állami tanítás bevezeté-sét a közoktatás minden vonalán. Olyan időkben hulla-nak e követelések a váradi polgárság fogékony lelkü-letébe, amikor a francia szeparáció vagy a Dreyfuss-ügy nagyon friss időszerűségek s a messze Keletenvisszhangzó híreik e váradi követeléseknek mintegya kultúrnyugatba való bekapcsolódás elengedhetetlenfeltételeinek tetszenek. Ki gondolhatott volna ekkorarra, hogy például az iskolák teljes államosítása alighúsz évvel a „Társadalmi program” kiadása után máscsillagzat alatt már egy jelentőségű lehetett volna azegész magyar oktatás halálával?! Várady Zsigmondés tábora legsötétebb aggodalmaikban sem pillanthattákmeg azt az 1919 után következett helyzetet, amelyben

83

csak a felekezeti iskolák lesznek majd — legyöngülthelyzetükben is — a magyar műveltség végső sáncai aKörösparton! A váradi progresszió jóindulata, művelt-sége, humanizmusa elvitathatatlan az ezerkilencszázasévek elején. Fel akarja emelni az alsó néprétegeket,sőt az akkori nemzetiségeket is! Hogy megdöntse a„nepotista, nemesi előjogok alapján álló” hatalmi rend-szert, egy pillanatban a Tisza-ellenzék nemzetiszínűszolgálatába is lelkesen beáll s az 1901-es váradiképviselőválasztáson országraszóló csapást mér TiszaKálmánra a „bálványdöntőnek” elnevezett BarabásBéla megválasztásával.

Ε forrongó városba érkezik meg ekkor egy fiatalköltő-újságíró Debrecenből. Ady Endrének hívják a huszon-két éves ifjú titánt. A váradi jogakadémián Ady itttartózkodásának éveiben ütközik össze szintén a kato-likus egyházi szellem a Somló Bódog által képviseltszabadgondolkodással, majd Ágoston Péter, a későbbikülügyi népbiztos szocialista világfölfogásával. Ady aprogresszióval jegyzi el magát s élete végéig vallottforradalmi felfogásában az első, kezdeti lépéseket márakkor, itt Váradon teszi meg. Legfélelmetesebb ellen-fele, hírlapi vitatkozópartnere ezidőben a helyi sajtó-csatatereken egy Pálffy Béla nevű temperamentumospáter, Pálffyné Gulácsy Irén későbbi sógora.

A progresszió és konzervativizmus harcának ki-menetele ekkor már előrelátható.

A „Holnap-Társaság” megalakulása 1908-ban csu-pán költői, romantikus színezettel díszíti az előretörőhaladás-lobogót. Adyt és Dutka Ákost leszámítva in-kább formai, mintsem tartalmi forradalom volt ez azirodalomban. A társaság megalakulásának idején Nagy-váradon négy költő élt: Dutka, Juhász, Ernőd ésMiklós Jutka. Adyt ekkor már évek óta Budapest ésPárizs között ringatta élete. Juhász Gyula csak néhányévre kötött ki a Körösparton; Babitsot, Balázs Bélátjóformán semmi kapocs sem fűzte Nagyváradhoz. S a„Holnap” költői közül Ernőd kifejezéseiért, fordulataiértszívesen barangolt vissza ezidőben a kuruc- és legátus-

84

idők virányaira. Balázs Béla Chopinre hangolt, nokturnósfuvalmakkal kísérletezik. Babits távoli remeteségében törimaga alá azt a magyar nyelvet, amelynek később káp-ráztató lovasává valik rövidesen. Miklós Jutka csapon-gásai legfeljebb egy bővérű modern leány piros dalo-lásában nyilvánulnak, míg Juhász Gyula maga az„elefántcsont-torony” az ő kiötvözött szonettjeiben.A közönség pedig?! ... A „Holnap” két kötete közülaz egyiket az egész országban évekig mindössze nyolcvanpéldányban „kapkodták szét”, a többi példány nyaku-kon maradt a kiadóknak.

Mi volt hát a riadalom oka, mely e hét dalnokotegyüttes megjelenésük alkalmával fogadta országosan?Részben a „Holnap” uszályának éppen váradias csata-zaja. Első kötetük bevezetőjében Antal Sándor a ma-gyar udvarházak „oly alacsony szemöldökfájába” vágjaszatíráját, amiken át szerinte még 1908-ban sem férnekbe sem Csokonai, Petőfi, Vajda János, sem pedig az újidők poétái. Nemannyira a „Holnap” verseinek, inkább a„Holnap” körül vert hullámok tajtékjainak volt provo-katív zamatja az elmaradott irodalomítélet s még-inkább a felületes közönség érzékenysége felé. Ady amagyar haladás rajongásában legkitűnőbb velefutotta művelt zsidóság körében találta meg. „A bélyegessereg”-ben már ekkor harsányan kidalolta filoszemi-tizmusát:

Véretek, ha idegen is százszor,Mégis az enyém, az enyém,Véres ajkakkal mézes asszonyaitokS nyitott szívvel baráti, hű fiúkÁtöntötték belém.”

Az életük huszadik-harmincadik éve között el-helyezkedett holnapos költőkben tehát sem Várad,sem csakhamar az egész ország idege nem az általuktényleg felmutatott szépirodalmi teljesítményekre, ha-nem elsősorban arra az eszmei melegágyra figyelt felszokatlanul élénken, amely pártállások szerint magasz-

85

talandó vagy elítélendő módon a régi magyar élet el-vetélődését és egy új magyar szellem kicsírázásátígérte a század elején. Ez a melegágy, — a „Holnap”háttere, baráti, társaságbeli rokonszenv-köre, — Váradéletében volt leginkább kitapintható s termékenyennyugtalanító.

A váradiak kezdik véresen komolyan venni az Ady-fogalmazású „eszmebarrikádokat”. S a balrafejlődésnekezt az iramát magyar „megállj!” már nem tartóztatja,csak majd egy vesztett háború után a bevonuló románhadsereg.

Rohamlépése a közvetlen háború előtti időknek,hogy 1914-ben, közvetlenül a hadüzenet előtt a Társa-dalomtudományi Társaság nyilvános vitát rendez anemzetiségi kérdésről. Jászi Oszkár s a későbbi románpolitikai életben oly nagy szerepet vivő Lázár Aurél,Goldis László és mások számára a nézetek oly szabad ki-fejtésére nyújt alkalmat e vita, amily korlátlanságértfordított helyzetben ma minden kétséget kizárólag bör-tön ásítana. A galoppot sem a város művelt, tapasztalt,sem a megye erőskezű főispánjai: Hlatky Endre ésMiskolczy Ferenc nem fogják tudni zabolázni. Mikoraz ágyúk megdördülnek s a váradi ezredek a mozgósításelrendelésekor virágosán, nótaszóval indulnak el a harc-terekre, a város felvilágosult elemének jórészében bor-zongva visszhangzik az Ady-jóslat, amit a költő egyikBémer-téri kávéházban vijjogott bele a szerajevói gyász-napon a közmegdöbbenésbe:

— „Vége a Monarchiának!”A fekete jóslat beteljesülése ötödfél évig váratott

magára. A polgárságnak a világháború alatt honn-maradt része talán legkevesebbet szenvedett a hátsóországrészek városai közt. Pompásan szervezett városiellátása sok oly nélkülözést hárított el feje felől, amelymás helyen már-már az elviselhetetlenség határáig fo-kozódott. Titokban erre Nagyvárad igen büszke volt.Az októberi forradalom kikiáltásában mégis sietett egynappal megelőzni Budapestet! A Károlyi-forradalmatkövető kommün izgalmai sem gyötörték soká, — 1919

86

húsvétján a vörös hadsereg visszahúzódása után be-vonultak a román csapatok. Nagyvárad városvezető-sége a szomszédos Fugyivásárhely községig ment eléjeMosoiu román tábornoknak, kíméletet kérni a városszámára! . . .

KÜZDÉS ÉS MOSOLY

Új élet kezdődött, az újnak nem fellendülő, hanemmegpróbáltatásos értelmében a város magyarságára.A forradalmakban előretört réteggel szemben hónapokóta gyűlt a keserűség azoknak lelkében, akik több jogo-sultságot éreztek a város irányításához, mint amennyihatalmat néhány felfordulásos hónap alatt Nagyváradforradalmárai gyakoroltak. A román csapatok bevonu-lását mindenki átmeneti állapotnak tartotta. A polgár-ság felekezeti különbség nélkül ezért fogadta ablakokba,erkélyekre kiaggatott szőnyegekkel Mosoiu tábornokhadseregét, mialatt a proletariátus tenyerébe temetteaz arcát. Jó félév telt el a baloldal bebörtönözésével, el-hurcolásával, a jobboldali magyarságnak nem egyszermegnyilvánult helyeslésétől kísérve, mialatt a románoka Tiszánál vívták harcaikat a magyarországi vöröscsapatokkal. Ezerkilencszáztizenkilenc őszén azonbanfordult a szél. A Budapestet megszállva tartó románokvisszavonultak a vonalra, amely Nagyváradot Biharmegye síkvidéki területeitől, Biharkeresztestől keletreelválasztotta. S az ellenfél e pillanattól kezdve a ro-mánok szemében nem a letiport kommün volt többé,hanem az új rendbe szervezkedő magyarországi stabi-litás. A váradi baloldaliak ekkor némi fellélekzéshez ju-tottak a nemzeti érzésű polgárság rovására. A Buda-pestről visszavonuló román hadsereg táborkaránakszárnyai alatt most jelent meg a városban egy új típus,az emigráns, közöttük Kara Mihály szobrásszal, akitFerdinánd román király bronz lovasszobrának elkészí-tésével bíz meg Mosoiu tábornok rokonszenve.

Tojástáncos, vulkanikus idők I

87

Tegnap még az új fennhatóság hallgatólagos tü-relme övezi a nemzeti viseletbe színesedett templom járóváradi hölgyeket, akik előtt a déli korzón hangos dob-szóval kísérik rohamsisakos osztagok a magyar határontúlra kiutasított kommunistagyanús elemeket, s holnapmár Csécsy és Cserey ezredesek, Lukács Ödön helyettespolgármester, Örley György közjegyző kerülnek had-bíróság elé mint az új haza árulói, hogy fejükre halálosítéletet és életfogytiglani kényszermunkát olvassanak,amitől későbben csak egy kicserélési akció folytán mene-külnek. A Csécsy-Cserey pör izgalmait rövidesen másesemények homályosítják el. A polgárság lehúzza házai-nak redőnyeit, dacosan visszavonul, a tisztviselők kilenc-venkilenc százaléka megtagadja a nekik túlkorán, még abékekötés előtt felkínált hűségeskü letételét az új impéri-umra. Kálváriás kenyérvesztés a nemzeti ragaszkodásért,amit csak évek múlva enyhít valamennyire a Maniu-kormányzás idején az a jóvátétel, hogy az eskü utólagosletevőivel szemben legalább a nyugdíj-jogosultságotismeri el a román állam. Addig azonban még hosszú az idő!Akik nem éreznek erőt a megnehezedett sors vállalására,tömegesen rohanják meg a repatriáló vonatok lélek-koporsóit, a rendelkezésükre bocsátott tehervagonokat,hogy elhagyják szülőföldjükét. Százalékosan a repatriálásiarányszám Nagyváradon a legnagyobb. Oka, követ-kezménye egyként megvolt e magas arányszámnak!

Az ok: a váradi polgár több összeköttetése a Tisza-időkből a kicsivé rendeltetett Magyarország hatalmiköreihez, amire az új népvándorlásnak oly sok egyénireményét építik fel a hűtlenek!

A következmény: a váradi magyarság egyensúly-helyzetének erős megbillenése. Az egymással ezideigmeglehetősen egyenlő erőkkel szembenállott s egyenlőfeltételekkel versenyző rétegeknek mindaddig tartó,további balratolódása következett gazdasági, kultu-rális és társadalmi téren, amíg e terepeket el nem hó-dítja előlük az egyre súlyosodó román elem.

Mint Erdélyben mindenfelé, Nagyváradon is apasszivitásnak a Bach-korszakból kiásott jelszava volt

88

évekig irányadó. A városnak Budapesttől történt hir-telen elzárulásában e cselekvési bénultság eleinte kultu-rális, később közéletirányítási és politikai terepen válikfojtogatóvá. Az élet imperatívusza nem bírja sokáig ezta meddőséget. Magyar energiák akarnak élni a béke-szerződés után is Nagyváradon, hiszen a város akkorihetvenezer főnyi lakossága közül a román elem nemtöbb hét- vagy nyolcezernél, a többi nyelvében és kultú-rájában teljesen magyar!

A napilapok agyoncenzurázva politikával alig fog-lalkozhatnak. Tágabb, akadálytalanabb tér nyílik szép-irodalomban a magyar műveltség kiélésére. S a polgár-ságban még kísért a kissé hetyke tudat, hogy tíz évvelazelőtt a „Holnap” idején egész Magyarország irodalmifigyelme fordult Várad felé! Ezért nem véletlenség,hogy éppen Nagyváradról indul meg a későbbi erdélyiirodalom megszervezése. A „Magyar Szó”, majd a„Tavasz”, irodalmi lapok olyan időkben keletkeznekNagyváradon, amikor (ezerkilencszáztizenkilenc nya-rán) még javában dörögnek az ágyúk Szolnok körül.A „Magyar Szó” nyújt első komoly megszólalásra alkal-mat az akkor még ismeretlen Gulácsy Irénnek, a „Ta-vasz” pedig Zsolt Bélának azonkívül, hogy ez a két iro-dalmi lap toborozza össze elsőízben a változott viszonyokközött egész Erdély akkori írógárdáját!

Az irodalminál nehezebben tört meg a politikainémaság. Kolozsvári nógatásokra csupán egy évvel atrianoni békeszerződés aláírása után indul meg kétúj ság-író, Perédi György és e könyv írója, hogy a váradi ma-gyarság heverő politikai erőit megmozdítsák. Eleintekemény hatósági akadályokba ütközik a szervezkedés.S amikor 1922-ben a város magyarságának első ízbennyílanék alkalma — akkor még kerületi választás alap-ján — parlamenti képviselőt küldeni Bukarestbe, éppena hiányos szervezkedésre való tekintettel követheti ela választási elnök, hogy lényegtelen formahibákra tá-maszkodva üsse el a választásban való résztvételtől Wil-ler Józsefet, a magyar jelöltet. Négy évvel később iscsak az Averescu—Goga román néppártjával kötött

89

paktum alapján jut Nagyvárad magyar képviselethez.Kotzó Jenő kágyai szőlőbirtokost és Weiss Sándor ko-lozsvári lapkiadót juttatják ekkor a váradi voksok aképviselőházba, Kocsán János táblabírót pedig a sze-nátusba. A következő évi választáson, a liberális párturalma alatt azonban a képviselőjelöltként fellépőKocsán kibukik. 1928-ban nyílik alkalom, hogy a várostismét magyar férfiú képviselhesse a törvényhozásbanHegedűs Nándor személyében, akit három egymásutánkövetkező ciklusban (1928, 1931, 1932) küldhet a városés vármegye bizalma a parlamentbe. De 1933-ban He-gedűs Nándor is kibukik.

Több-kevesebb szerencsével kísérletezik a MagyarPártba tömörült váradi lakosság ugyanez időben be-folyni saját sorsa intézésébe a városi törvényhatóságban.A még magyar időkből itt maradt dr. Soós István fejtki különösen hatékony tevékenységet régi polgártársaiérdekében, többízben viselt alpolgármesteri pozíciójá-ban. Nehezítette azonban a magyarság méltó érvényesü-lését, hogy a kormányon egymást rendkívül gyors egy-másutánban felváltó román pártok sűrűn nyúlnak akinevezett városi tanács rendszeréhez s ily esetekben —ami 1935 elején is fennáll — a tanácsban egyetlenegyautochton magyar polgár sem található. Voltak azon-kívül a várospolitikának belső magyar hiányosságai is.A Magyar Párt nem mindig tudta a szükséges összhan-got tartani a nagyon öntudatos magyar munkássággal,sőt gyakran saját polgári, de radikálisabban gondolkozóelemeivel sem. Egy-egy városi választásnál vagy kép-viselőválasztásoknál a baloldali munkásság váradi sza-vazatai nemcsak hiányoznak, de egyenesen szembe-kerülve vetekednek a magyarpárti szavazatokkal, holotta választásoknál rájuknehezedő hatósági nyomás lénye-gesen erősebb, kíméletlenebb. Meg kell adni viszont,hogy a városi tanácsba bekerült baloldali munkáskép-viselők nem egyszer vittek éppen magyar ügyekbenlelkes vezérszólamot.

Hogyan hatott ki a lakosság nemzeti összetételérea világháború, a forradalom és az államhatalmi csere

90

két évtizede? Nagyvárad lélekszáma 1910-ben a katona-ságot is beleértve hatvannégyezer volt. Húsz év múlvaez a lélekszám kilencveneseire emelkedett.

A nemzetiségi megoszlásra irányadó felekezetek1910-ben így állottak:

Róm. kat................ 19.819Református .... 19.459Ág. ev.................... 1.377 Görög keleti............. 4.649Zsidó...................... 15.155 Görög katolikus .. 3.385

55.810 8.034

Még abban az esetben is, ha a második csoportbanfeltüntetett két görög egyház valamennyi hívét román-nak vesszük — holott az 1910-es népszámlálás nemzeti-ségi bevallásai ennek ellentmondanak — négy évvela világháború kitörése előtt Nagyvárad ötvenötezerfőnyi magyar lakosságával csupán nyolcezer román la-kos állhatott szemben.

Húsz évvel későbben, 1930-ban, a vezető magyarfelekezetek közül a római katolikusokét valami ezer-egynéhányszázas visszaeséssel, a reformátusokét pár-száz lélek emelkedésével ugyanott találjuk, ahol 1910-ben hagytuk őket. (1930-ban 18.022 római katolikus és19.847 református.) Emelkedett az ágostai evangélikuslélekszám, még pedig 4105-re és lényeges szaporulat mu-tatkozott a zsidóságnál, amelynek száma 15.155-ről akét évtized során 20.287-ig nőtt. Ez utóbbi hitfelekezetharminchárom százalékos szaporulatánál is jóval na-gyobb azonban a két román egyház híveinek számbelielőretörése: a görög keletieké 9732-re, a görög katoli-kusoké 7756-ra. S a két görög egyház hívei ma márvalamennyien románoknak vallják magukat! A románlélekszám tehát a két évtized folyamán a legfeljebb8034-ről 17.488-ra nőtt, ami több, mint száz százalékosduzzadást jelent.

A románság felszaporodásának fő rugója kizárólagpolitikai. Az új államhatalom uralmának már első tízévében csaknem teljesen kicseréli a régi magyar tiszt-

91

viselőosztályt az új románnal. A zsidóság szintén erősszaporulati arányának okait a keresztény-magyar lélek-számmal való viszonylatában a háborúszántotta Galí-ciából történt keleti beözönlésben, másrészt abban lel-hetjük fel, hogy szemben a másik két nagy magyarfelekezet fiaival a zsidóság elenyésző mértékben vetteigénybe a repatriálást. Önámítás volna a zsidóság öt-ezres szaporulatát hiánytalanul a magyarság erősítőjé-nek feltüntetni. A világháború kitörése után négy ésfél évvel már román uralom van Nagyváradon. Négy ésfél év pedig vajmi kevés idő, hogy menekült családokaz őket adoptáló társadalomba nemzetileg felszívódja-nak. Ha a hajléktalanná vált keleti zsidóság meneküléseután valamelyik irányban nemzetiségileg áthasonult,az csak részben történhetett a magyarság felé. Tekin-tetbe kell vennünk továbbá azt az erős cionista áram-latot, amely Nagyváradot sem kímélte meg teljesen.Tárgyilagosan tehát körülbelül a mai zsidó lakosságháromnegyed részét — az 1910-es létszámnak meg-felelőt, azaz tizenötezer zsidót számíthatunk Nagyvára-don nyelvben, lélekben, műveltségében magyarnak.Hozzáadva e tizenötezres számot a római katolikus, areformátus, evangélikus, továbbá a magyar baptistákezerre menő s az unitáriusoknak alig százat meghaladólélekszámához, a város ezerkilencszázharmincas évbelimagyarságát mintegy ötvennyolcezerben lehet megálla-pítani a tizenhét és félezer románnal és ötezer olyanzsidóval szemben, akik a magyarságra nézve közö-nyösek.

Nem érinti lényegesen a nemzetiségi arányt az atény, hogy az itt csoportosított nemzetiségek a kilenc-venezerre összeszámlált város lakosságából nem igentesznek ki többet nyolcvanezernél, mert a különbözet-nek fennmaradó, közel tízezres, s az egyházi nyilván-tartásokban fel nem tüntetett átmeneti lakosság (ka-tonaság, diákság, időszaki cselédek stb.) eloszlási szá-zaléka valószínűleg annak az aránynak felel meg, amita felekezetileg nyilvántartott lélekszámból megállapít-hattunk.

92

Α román gyarapodás mögött való számbeli lemara-dásunknál jelentékenyebb súlyú a hátraesés, amitgazdasági, s főként nemzetkulturális tekintetben kellönmagán Nagyvárad magyarságának tapasztalnia.

Ilyen értelemben történt hanyatlásainkra egy-kétrávilágítás:

A nagymúltú premontrei kanonokrend gimnáziu-mában a tanítást néhány évvel az államhatalmi válto-zást követőleg miniszteri rendelettel beszüntették. Má-sik hatalmas középiskolánkat, a Főreált, mint államiintézetet veszi át a román kultuszkormány s a csak-hamar ,,Gajdu-lyceum”-nak átkeresztelt tanintézetbena magyar szekció néhány tantárgyán kívül az oktatásátváltozik román nyelvűvé. A magyar oktatás két nagyvereségét csak részben pótolhatja, hogy a zsidóságnakdiplomatikusabb viselkedésével sikerült magyar lí-ceumot felállítani saját ifjabb nemzedékének használa-tára, és hogy egy-két középiskola-jellegű intézmény,mint a „Társulati Felsőkereskedelmi Iskola” és a „Refor-mátus Tanítónőképző Intézet”, bár súlyos fenntartásigondok közepette, ma még él.

Közel másfél évszázados működés után kzünt meg1934-ben a jogakadémia is, melynek tannyelvét előző-leg szintén romanizálták. A hatalmas épülettömb, melya régi Űri-utcán a premontrei templomhoz s rendházhoztapadva mint gimnázium és jogakadémia nemzedéke-ken keresztül fogadta falai közé az ifjúságot, immárhulló vakolatával hirdeti némán az idők változását.A gimnázium boltíves tantermeiben kereskedelmi iro-dák, ipari műhelyek rendezkedtek be s nagy tornater-mében éveken keresztül rokkant gépkocsik számára tar-tottak fenn garaget. A gimnázium megszüntetésénéljóval kevesebb vihart vert a lelkekben a jogakadémiamegszüntetése. Az akadémiáról indultak ki ugyanishelyi viszonylatban azok a román diákmozgolódások,melyeknek éles kicsengését Nagyvárad az 1927-ben rom-bolásig kilengett diákkongresszusban szenvedte meg.

A középiskolai magyar oktatás félárbocra ereszkedé-sével a város szellemi élete máris érezhetően hátrányba

93

került nemcsak Kolozsvárral vagy Marosvásárhellyel,hanem akár a kis Nagyenyeddel vagy Szatmárral szem-ben is. Oxigénbelégzést néha tiszteletreméltó erőfeszí-téssel alkalmaznak még a vonagló váradi magyar kul-túrjövőn egyes lelkesek vagy csoportok, de arról márkomolyan beszélni sem lehet, hogy az itteni iskolákbóloly fiatal nemzedék kerüljön ki, amely akár a romániaikisebbségi élet viszonylataiban is vezetőszerepet vál-lalhasson.

Egyházak, nőegyletek kultúrelőadásai, egyidőbennéhai tudós Karácsonyi János, később Némethy Gyulaelnöklete alatt és Perédy György főtitkársága alatt mű-ködő „Szigligeti-Társaság”, a másik oldalon a munkás-szervezetek s a „Szabadegyetem” tanfolyamai igyekez-tek tudásközlés terén tőlük telhetőleg legtöbbet nyúj-tani. De e szellemi különítmények iparkodásában a pót-anyag sohasem volt, nem is lehetett százszázalékosahhoz, hogy a félbenmaradt rendszeres nevelést helyet-tesítse. Fogynak, elfáradnak s az egyre sokasodó anyagigondokban morzsolódnak azok sorai is, akik eddig ön-ként, s legtöbb esetben minden ellenérték nélkül vál-lalták e „diplomanélküli pedagógiát”.

Némi felületességtől Nagyvárad a világváltozástmegelőzőleg sem volt teljesen mentes. A valaha fényár-ban úszó, híres kirakatváros gyárvállalatai, kereske-delmi üzemei között hiába keresett volna a szem mond-juk kultúrpalotát. Városi könyvtára a kor igényeitőlmár békeidőben messze elmaradt. A múlt századvégenlétesített kis múzeumában, melynek legértékesebbgyűjteménye is elkerült tőlünk, sohasem tolongtak alátogatók. Hogyne zsugorodnék tehát szamárbőrkéntnapról-napra egy utánunk jövő nemzedék jószintümagyar műveltségébe vetett reménységünk, amikorma minden szellemi összehasonlítás vagy ellenőrzésfeszélyezettsége is végzetesen meglazult?!

Proletár életrend felé rohanunk. Nem fenyegetnemég egyedül e miatt a felszívódás veszedelme, ha azanyagi lekoldusodás mögött ott nem kísértene a szel-lemi közöny!

94

Szegénységének kényszeréből ereszti azonban márNagyvárad az érdeklődés kézfogását a szórakozásbaeltett kultúra olyan intézményével szemben is, mint aszínművészet. Kecses, oszlopzatos, görögderűs színház-épülete, a budapesti Vígszínház mása, a század eleje ótadíszíti a Bemer (ma Mária királyné) teret. Az ezer-kilencszázhuszas évek első felében előbb Erdélyi Miklós,majd különösen Parlagi Lajos igazgatása idején a szín-ház vonzereje még csorbítatlan volt a magyar közön-ségre. Parlagi igazgatása operaegyüttest is könnyen el-viselt a prózai és operett-társulat mellett az egószóvesszíni évadokban. Előadásai vetekedtek bármely fővá-rosi színház művészi teljesítményeivel s Imre Sándorrendezései a legújabb nyugati színpadismeret tanúsá-gait hasznosították a díszes kis színházban. Ekkor, azelső román impóriumbeli években, vagyonában s jöve-delmében még meglehetősen rendületlenül élt egy ideiga város magyar polgársága. Az újabb évtizedforduló el-lenben új és új nyelvvizsgáin keresztül elsöpörte a tiszt-viselőosztályt, gazdasági válságokban, pénzügyi megren-dülésekben elsősorban a kisebbségi őslakosságra járt reáa rúd, s a vagyonában megtizedelt magyar lakosságota csapás-sorozatok mindjobban távolítják a színházkultuszától. Rövidesen kiderült, hogy a város állandószínházat eltartani képtelen s ma már feladva ebbeliönállóságát is, a kolozsvári társulat vendégszerepléseidacolhatnak csupán időnkint a másnapokon mozgó-színházzá vedlő, vagy román társulatoknak kaput-nyitó színház egykori közönségének részvétlenségével.

Többi magyar-túlsúlyú erdélyi várostestvéreivelegyütt Nagyvárad is azt a grafikont írta le az uralom-változás óta, amelynek vonala lázasan iramlott felfeléaz új impérium kezdetén. Könnyű kereseti lehetőségeknyíltak eleinte azok számára, akik nem politizáltak.S ha a város, malomiparával az élén, nyugati piacánakelzáródásával veszített is régi gazdasági életének foly-tonosságából nagyon sokat, — rugalmas polgárai hamarkárpótolták magukat új életlehetőségek megragadá-sával. A városi ingatlanforgalomnak soha nem tapasz-

91

tait virradata kellette magát. A régi nemzedék lelkiek-ben és vagyonban visszaszorítva vonult kifelé, egy-részben a nyájas szőlődombok perifériális csöndjébe,hogy belsővárosi házait s pozícióit új embereknek adjaát. A felpezsdült élet külső csillogása kápráztat néhányéven át. A háborút követő lakásínségen gyorsan segíta városi ingyen-házhelyek kiosztása. Csinos, de rend-kívül szétterülő új városnegyedek bújnak ki gomba-módra a föld alól. A város belterülete jó időn át aligépítkezik. Helyette a telepek nyúlnak el a közeli falvak,Biharpüspöki, Szent-János, Váradszőllős és Ussi alá sa Kommendáns-réten a Szálka-tanyáig. Széles útvona-lak, melyek mentén tervszerűen történik a kis családilakóházak emelése és lehetetlen összevisszaságok keve-rednek eggyé e szeszélyes városfejlődésben, ahol néhaaz építkezők türelmetlensége azt se várja meg, hogy avárosigazgatás beletekintsen saját engedélyeinek ellen-őrzésébe s máris áll a kis ház a periférián, nem egyszerolyan földdarabon, ahova esősebb tavaszokon rendsze-resen látogat be a házakba a kiáradt Körös.

Kissé gazdátlanul ügető fogathoz hasonló e tekin-tetben a város, a gyeplőt kissé erősen a lovak közé dobták.Csoda-e mindez, hogyha tudjuk, hogy Nagyváradnakannyi városi tanács-, polgármester- és főispán-változásavolt az utolsó másfél évtizedben, hogy egy-egy vezető-személye vagy bizottsága átlag sem tarthatta magátegy évnél tovább a helyén!

Mi az tehát e sok negatívum között, amiben aváros mégis kifejezi mai létformáit?

Lassú, de feltartóztathatatlannak látszó áthasonu-lás a történelem létparancsára! Nemcsak az éles szembe-helyezkedést, de a ragaszkodás erőteljesebb feltételeitis nélkülöző rugalmasság az egyéni létért! Amint aXVI. század derekán egy nemzedék életében tudtaelejteni Várad Szent László emlékeinek árnyékábankatolicizmusát, amint száz évvel később, a harminc-éves törökuralom idején a sziklaszilárdnak hitt protes-tantizmusát máris kikezdette a mohamedanizálódássaltakart életigény, úgy kezdenek szertenőni most polgá-

92

rainak életében a léggyökerek arrafelé, amerről éppensüt a nap.

Mutatja e hasonulást Várad itt-ott új építkezé-sében is.

Bárok egyházépítkezései s a világháború előtti kétévtized roham-fejlődéséből ittmaradt kusza stílű köz-épületei s polgári palotái közé mai városlélektani arcu-latát is kifejezőleg nőnek sima, leegyszerűsített, moderns takarékos kislakásai, másrészt sokcirádás, boltív-árkádos óromániai jellegű házai.

A román művészet-történelem Brancoveanu Kon-stantin havasalföldi vajda uralkodásához fűzi annakaz építészeti iránynak kifejlődését a XVII. századutolsó és a XVIII. század első tizedeiben, amelyneklegtisztábban fennmaradt emlékei a bukaresti Mogo-soaia-kastélyon és Stavropoleos-templomon vagy azOlt-völgyben emelt Horezu apácakolostoron láthatók.Az olasz renaissance-építkezésnek a bizáncit ellen-súlyozó hatásaként alakult ki két és fél száz évvelezelőtt a Regátban a Brancoveanu-stílus, kissé erőd-szerűvé zsúfolt homlokzati architektúrájával s az eme-leteken is végigszaladó, bolthajtással koronázott osz-lopsoros, nyilt tornácaival.

Ennek a stílusnak első beköszöntése Nagyváradonpár évvel ezelőtt történt a Kápolna-téri régi rómaikatolikus kiskápolna átépítésével, a református Nagy-templom közelében. A kápolnát a római katolikusegyház átadta a görög katolikusoknak, utóbbiak pediga tatarozási munkálatok során vitték bele a kápolnábaa Brancoveanu-stílust. Kevéssel később a volt Széchenyi-téri (jelenleg Parcul Traianon lévő) görög katolikusszeminárium épületén estek nagyobbszabású átalakí-tások, új emelet húzása a régi falak fölé. S a Szemi-nárium egész impozáns mai utcai homlokzata szinténa Brancoveanu-irányt tükrözi. Legkomolyabb szabásúalkotás volt azonban ebben a stílusban a görög kato-likus püspökségnek a Pável és volt Beöthy Ödön (maStrada Cantemir) utcák közötti telkén tavaly emeltépület-tömbje, melynek továbbépítési tervei szerint

93

valóságos kis passage- és tornáctelep alakul a városközepén. De mind sűrűbben alkalmazzák ugyanezt azépítészeti modort a jómódba jutott román magán-építkezők is. Jellegzetesen ily stílusú házak láthatóka beboltozott Páris-patak helyén nyitott új Averescu-utcában s több új telepen.

A külső városarculat átalakulásához tartozik egy-két régi magyar szobor áthelyezése s helyükbe románvonatkozású emlékművek emelése. így került a városegyik főteréről a Szent László-szobor a római katolikusSzékesegyház udvarára s a színház előtt állott Szig-ligeti-szobor a szintén kivülebbeső régi Schlauch-tér(Parcul Carmen Sylva) fasora elé. A Szent László-szoborhelyére Ferdinand román király, Szigligeti helyéreMária királyné bronzszobra került. A körösparti refor-mátus templommal szemben Eminescu, a Széchenyi-téren Delavrancea, a színház mögötti kis parkbanVulcan román írók mellszobrait helyezte el az újuralom.

*

Amennyire fokonként formálódott a^ külső város -arculat s határozott meglepetéseket időről-időre inkábbazoknak hozott átöltözködésével, akik nem élve állan-dóan forgatagában, hosszabb időközökben láthattákviszont, éppoly csendes eltolódásokban különbözött eltizenhat éven át az új váradi magyar nemzedék a régi-től. A gyermek, ki a román uralom beköszöntésekor tízéves volt, ma az alkotó és kenyérkereső élet kapujáhozérkezett. Polgári színvonalú megélhetésére az előtte éltnemzedék vajmi kevés reményt adhat át neki. Eszme -körben pedig ez elhagyott ifjú nemzedék minden hatá-rozottságot nélkülöz. Α ma huszonöt-huszonhat éves kisebbségi fiatal-ember már jórészt román szellemben végezte közép-iskoláit. Legjobb esetben halvány, elnagyolt ismere-tekkel botladozik, amint rá kell tévednie a magyartörténelmi és művelődési múltnak az ő számára ingo-ványossá vált talajára. Akad sorainkban már fiatal

94

ügyvéd, aki a magyar helyesírás vagy helyesbeszédalapvető elemeit is fájdalmasan sérti hétköznapi szó-használatában. Ez ifjúságnak eszmekör szerint valótagozódásában az első csoport a család és egyházahagyományain át legalább törekszik megmaradni nem-zetműveltségének sáncai között. A falanksz másik,keserűbb s kalandosabb része a legbaloldalibb nemzet-köziségben keresi eszményeit s találja meg helyettelegtöbb ízben a hatóságokkal való elkerülhetetlenösszeütközést. Ámde mindkét csoportnál sivárabb azaz „utánpótlásunk”, melynek már a hovatartozás semokoz fejtörést.

Kik, meddig, melyik csoportnak fölényével fogjákmagukat átküzdeni egy ezidőszerint még láthatatlannyugvópontra, a jövő kérdése ez, amire feleletet koc-káztatni nem lehet. A lazuló kapcsok a családban, azegyházak melengető szeretetében s céltudatában vala-mennyire még tartanak. A régi lefitymáltságból bizo-nyos megtartó erővé előléptetett műkedveléseknek iskijár a kíméleti elismerés, hogy egy-egy röggel hoz-zájárulnak a széthullás szélére érkező fecskefészekszüntelen tatarozásához.

Igen eredményes munkát tudott kifejteni éppenilyfajta tapasztóeszközökkel a református egyház. Miótaaz Erdélyen kívüli, de Romániához tartozó református-ság Máramarostól Orsováig ívelő hatáskörével Nagy-váradon kapott püspököt Sulyok István személyében,azóta nagyon lelkes, friss egyházi és világi erők bevoná-sával a szoros értelmű egyházi munkán túlmenőleg isjelentős erő érezhető erről az oldalról a magyar köz-műveltség szétesésével, elparlagiasodásával szembenVárad életében.

A régebbi nemzedék életbíróbb része társaságbelisíkon próbálja ösztönösen egyensúlyozni magát belsőérintetlen magyarságának fenntartása és a romántársadalommal való érintkezése közt. Annyit minden-esetre jelentenek ez összeköttetések, hogy számtalanfélreértést, a teljesen ismeretlen rétegre mindig ránehe-zedő gyanakvások következményeit sokban elhárítják

95

politikailag fellegesebb időszakokban. Ily érintkezésekgyökeréből nőtt ki évekkel ezelőtt a tiszteletreméltópéldaadás, hogy Lázár Aurél dr., a város román polgár-mestere és képviselője a csődbejutott magyar színészetérdekében személyesen kollektálta végig a tehetősebbpolgárokat, vagy hogy az 1927-es diákrombolások ide-jén Constantineanu alezredes verte szét egyik zsinagógafosztogatóit.

Az egymástmegértés szelleme ült diadalt túl a poli-tikán abban a művészi teljesítményben is, amit Pestre A.Gheorghe román író mutatott fel Ady Endre költemé-nyeinek az Újságíró Club kiadásában megjelent kitűnőfordításában.

A klubéletet a többségi és kisebbségi társadalomsemleges zónájaként a forradalmak utáni idők terem-tették meg. Régi polgárok távozása, visszavonulása ésújak megjelenése, előtérbelépése már az ezerkilencszáz-huszas éveknek elején társadalmilag az elszigetelődésérezhető zavarát eredményezték. A békebeli Nagyváradtársaságbeli életformáinak fenntartása lehetetlenné válta Biharmegyei Kaszinó megszűnésével s más hasonlóintézmények megbénulásával. Lehetetlenné vált annaka helyzetnek felismerésével is, hogy a helybeli kasztok-ban egymásról legritkább ember tudta, hogy kikicsoda, s az erős kávéházi életet élő váradiakban elha-talmasodott a kényelmetlen érzés, amit az okozott, hogymegszokott kávéházainak korlátlan nyilvánosságábanmegfelelő és meg nem felelő elemek saj tolódtak egymásközelébe.

A formákat valamivel erősebben respektáló klu-boknak később belsőberendezésileg is barátságosabb,meghittebb légköre, bizonyos kiválasztás, majd a kere-teik között nyújtott kultúrszórakozások, végül a klubon-ként kialakult megszokás, szolidaritás az egykor kávé-házváros Nagyváradot nemsokára a klubváros jelleg-zetességeivel színezte át. így keletkezett legelőször azUjságíróklub, utána a pénzelőkelőségek Unió-klubja, amagyar középosztály N. S. E. klubja, a sportifjúság

96

Ν. Α. C. klubja s utoljára a román társaságok Crisanája.Népszerűségében ma is az újságíróklub vezet, igaz,hogy tagjainak kényelemben, kultúrszórakozásokbanmindenkor a legmagasabbat igyekszik nyújtani s elő-adótermének dobogóján hetenként kétszer-háromszormagyar, román, sok esetben más nyelvű előadók, írók,énekesek, muzsikusok követik egymást a leggondosab-ban megválogatott műsor szerint.

Ha végül is, ám nem legutolsó sorban, kell megemlé-kezni a napisajtóról. Megvolt a váradi újságírásnak isa maga küzdelmes-kezdeti, később pompásan virágzó,azután újból nehézzé vált korszaka. A város első poli-tikai lapja, a „Bihar” közel háromnegyed évszázaddalezelőtt indult el útján. Volt idő, amikor súlyban, szín-vonalban a nagyváradi újságírás országos tekintélynekörvendezett. És ha szerepe jelenleg, a fojtogató gazda-sági helyzetben, a szókimondás erős politikai korlátozá-sának korában még erdélyi viszonylatban is meglehetőshátrányba szorult, jelentőségét azért nem lehet ma semlebecsülni, hiszen mellőle másnemű nyelvi, kulturális,közéleti és politikai gyékényeink éppen Váradon sik-kadtak ki leginkább, vagy koptak el nála is ijesztőbbméretekben. Egyéb kenyérkereset híján nagyváradimagyar újságírónak lenni egy jelentőségű az éhenhalással,holott a kisebbségi sors éppen Nagyváradon és éppen azújságírásra rótta legsúlyosabb terheit s legtöbb készült-^ségi és készenléti igényeit. A napisajtót 1935-ben hótmagyar újság („Szabadság”, „Estilap”, „Erdélyi Lapok”,„Napló”, „Friss Újság”, „Erdélyi Magyarság”, „MagyarHírlap”) és egy román napilap, a „Gazeta de Vest” kép-viselik. A magyar napilapok jelentős száma csupánlátszatra jelent egészséges sajtóéletet. A közönség le-szegényedésével karöltve dumpingáron kísérletező kis-lapok a többinek tőkeerősségét régen megtámadták sszerkesztőségeikben alkalmazott „átmeneti újságíróik-kal” egyre közvetlenebbül veszélyeztetik laptársaikszínvonalát, tekintélyét.

*

101

. . . Egy múltszázadbeli angol társadalomtudósEurópa intellektuális kifejlődésével kapcsolatban der-mesztően állapította meg:

— „A nemzetek éppúgy születnek, nőnek s pusztul-nak, mint az egyes emberek. Egyikük túlkorán s túl-gyorsan éri el céljait. Másikuk csak akkor, amikor ezkora, érettsége folytán már kijár neki. Egyiket zsöngegyermekkorában pusztítja el a kór. A másikat állam-berendezkedési betegségei döntik meg. A harmadik poli-tikai öngyilkosságnak esik áldozatul. A negyedik mégöregen is vonszolja magát. Mégis: — valamennyi nem-zet számára létezik a cél felé haladásában az élrendelte-tésnek egy határozott iránya, lett légyen célja bárminő”.

Pusztító kórnak, az önösszeszedés hiányában rejlőlassú öngyilkosságnak avagy a létfenntartás céljának el-érése felé vezető út fáradalmának állapotában tartotta-eúgyahogy Nagyvárad magát?

Minden baja, szegénysége, lecsuszamlása ellenéreis nagy kérdés, az a város-e már, melynek kapujára kiszabad függeszteni a dantei „per me si va neïla cittadolente” felírást?

Bármily közelből, együttélve vele, adatik látnunkönhibáit, sorscsapásait, Jánus-arcát és olykor halottinaktetsző lárváját, mégse akasszuk se tornyaira, se gyárké-ményeire még a ,,Sir álomváros” cégtábláját.

Európának politikailag sokkal kevésbbé érintettnemzet-társadalmaira is vitustáncokat átkozott a há-borút követő idő. Kisebbségi helyzetében, e gazdaságilagkétszeresen mostoha, ós politikailag szokatlanul súlyoskorszakban a váradi társadalom megítélésében nem lehetzsinórmértékünk a kedvezőbb múlt. Határmenti hely-zete még a belsőerdélyi városokkal való összehasonlítás-ban is túlsók akadályt gördít életerőinek méltó kifejtéseelé. Múltjának szükségszerűleg történt kialakulása,társadalomösszetételi adottságai sem a legszerencséseb-bek ahhoz, hogy létküzdelmét az erők egységesítésévelkönnyen vihesse győzelemre.

De maga a tény, hogy küzd, ha szegényebb eszkö-zökkel is, mint belsőerdélyi sorstársai, egymagában is

102

vigasz és életképesség jele. A küzdelme, időben és kime-netelben sejthetetlenül, ha többet nem, legalább egyMadách Imre-rezümét megér.

S a nap is süt olykor utcái, nyáron strandoló,sportoló ifjúsága fölött. Enyhe éghajlata alatt szebbentalán, mint befelé, a nála keményebb vértezetű Király-hágón-túli városokban. Életének szegénységében issodra van a Körös partjain, legalább külsőséges érte-lemben, vidámságban, s valami utánozhatatlan derű-ben, könnyedségben.

A Jánus-arcnak csak egyik felére vésődtek fáradt,öreges redők. Másik felén az önbizalom és életakaratmosolyog.

Irodalom.

Bunyitay Vince: A nagyváradi latin szertartású székes-egyház. (1880.) Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. (1883). Bunyitay Vince: Nagyvárad a török foglalás korában.(1892.)

Bubics Zsigmond: Magyarországi várak és városok fa-és rézmetszetei. (1880.)

Gyalókay Jenő: Nagyvárad vára. (1889.)Karácsonyi János: A nagyvárad-olaszi Plébánia-templom

története. (1884.)Dr. Tóth-Szabó Pál: Nagyvárad az erdélyi fejedelmek s a

török uralom korában. (1904.)Biró József: Nagyvárad bárok és neoklasszikus művészeti

emlékei. (1932.) Csernák Béla: A református egyház Nagyváradon. (1934.) Csernák Béla: A nagyváradi reformata árva ekklésia régigyászából kikelése. (1933.)

Cséplő Péter: A nagyváradi róm. kath. Főgimnázium tör-ténete. (1894.)

Bozóky Alajos: A nagyváradi királyi Akadémia századosmúltja. (1889.)

Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848-49-ben. (1885.)K. Nagy Sándor: A váradi színészet története. (1884.)Náményi Lajos: A váradi színészet története. (1898.)Lakos Lajos: A váradi zsidóság története. (1912.)A Nagyváradi Jogakadémia Ifjúsága: „Várad” (Segély-album). (1864.)Dobozy Miklós: Emlékbeszéd Beöthy Ödönről Bihar

megye közgyűlésén. (1882.)

103

Sipos Orbán: Bihar vármegye és Nagyvárad népoktatásiEmlék-Albuma. (1896.)

Sipos Orbán: A biharvármegyei Népnevelési Egyesülettörténete. (1909.)

Láng József: A „Nagyvárad” politikai napilap huszonhatéve. (1896.)

A „Nagyváradi Napló” szerkesztősége: Bihar megye ésNagyvárad írásban és képben. (1912.)

Dr. Edelmann Menyhért: Dr. Várady Zsigmond emléke-zete. (1913.)

Ε Ν Υ Ε DBERDE MÁRIA

Α sorskerék előtt. —Ante rotam. —

I.

Ez az a város, mely nagyobb, kincsesebb és büsz-kébb testvérei között koronatanúja Erdély történel-mének. Ötször, hanem hatszor pusztult el a végsőkig,hogy csak kövei maradtak, és tűz-víz-fegyverálló lel-kisége, mely ha minden veszett is, a puszta kövekbőlmozdult ki, sarjadt fel, mindig, eltipratlanul.

Kik voltak azok, akik a titokzatos erejű köveketelső alapozásul összehordtak, egyberótták a természet-nek ezen anyai jósággal igazi városbölcsővé alkototttelepülő helyére? A város a Mommsentől kiindulthiedelmet vallja, hogy őse a még agathyrs ala-pítású s a római időkben felvirágoztatott Brucla volt.Azonban a Tabula Pentingeriana nevű, azidőbeli tér-kép Bruclát tizenkét mértföldre teszi Apulumtól föl-felé, ez pedig az ismert gyulafehérvár-tordai útvonalonDiód falucska helyére esnék, ahol tömegesen lelik máigaz írott szónál igazabbul tanúskodó emlékeket: többekközött a római házpadlók jellegzetes piskóta tégláit,melyeket egy-egy parasztasszony átalvetője aljábanajándékul hoz a városi gyermekeknek. De honnanlenne oly klasszikusan négyszögű az enyedi nagy-templom tornya, ha nem rómaiak fundálták volnaőrtornyul? És elkerülte volna világbíró stratégiai érzé-küknek figyelmét, hogy jobb vigyázó hely nincs messzikörnyéken az Enyed fölé kiugró Őrhegynél? — Ε csa-ládfához való ragaszkodásban hordták össze Enyedrelelkes gyűjtők — akár legendás ős családi ereklyéit —Marosdécséről, Gyulafehérvárról, Verespatakról s a

106

Csáklyakő fürdőromjaiból az oltárköveket, szobrokat,feliratos faragványokat, az Európahírű bronzsisakot sa négy „tabula cerata-t”, a lehelletkönnyűen felkarcoltlatin szöveggel, melyekből kettő Németországban re-kedt. — Áll az is, hogy a piaci Váradi-ház lebontá-sakor a falakban bélyeges római téglákra bukkantak . . .

A hit mindig szebbet tart, mint a bizonyíthatóvalóság, mert Enyed római eredetéből csupán az or-szágútjához nem fér kétség. A város medencéjétőldélnek, a mai Fischer-oltványtelepen több méternyihosszúságban leltek nemrégen is letagadhatatlan ma-radványaira. Innen kúszhatott fel a Kakasdombra sereszkedett be a piactérre, hogy a Bethlen-utcátólkezdve a Kápolna-dombon keresztül a Hosszú és Le-vélszín nevű határrészek lábjában egész az Akasztófa-dombig oly irányt kövessen, mely ma a forgalombóljóformán egészen kiesett. Kétségtelen, hogy ez volt aváros ősi tengelye is, az irány csak Apafi fejedelemakaratából kanyarodott át a Magyar-utcára, hogy ki-kerülje a kollégium tájékát — ,,az tanuló elme minde-nekfelett jó csendességet kívánván”. A várostól északraitt is, ott is kibukkan még, mint világnagy csontváztörmeléke a Via Strata sárgafehér kövezete.

Ezt az országutat még a szászok sem esküszik le,pedig különben egyszerűen nem tudnak a város Bruclanevű őséről. Csak anyját emlegetik a mai Enyed-nek, Strassburg am Marosch-t, vagy Mieresch-t,mely névadásban a készenkapott országútra való hivat-kozás lappanghat, de már a várost ők, honszerző Her-mann népei alapították volna megyei — tehát magyar— települési részen is.

Hogy mikor? — Egv Nagyszebenben. 1886-bannyomtatott névtelen füzet szerintf Enyed a XI—XII.századbeli, tehát a legősibb szász telepekhez számit. 'Ε melïetttànuzott volna az a románstílű, köríves bol-tokkal épült kripta, melyet a lebontott templom alatttaláltak a XIX. században s melyben a brosúra szer-zője a legrégibb szász templommaradványt gyanítjaegész Erdély-szerte. Sajnos, a kripta építészetileg vizs-

107

gálatlanul tűnt el. A benne talált, szekereket megtöltőcsontvázak koponyáit — miután a zúzott fejek, törtvégtagok háborús elesettek tetemeire vallottak — aszász egyház vizsgálatra küldötte fel Bécsbe, abban ahitben, hogy a koponyák között talán tatár jellegűekis akadnak és így bebizonyosodnék, hogy a vár éskriptája a tatárjárást megelőző időkben keletkezett;de a csontok nem vallottak a kívánt módon: kimon-dottan árja halottak maradványainak bizonyultak. —Van nézet, meg Enyed alapítási évét pontosan 1239-reteszi s a várat egyenesen a tatárjárás elleni védőműnektekinti. Bizonyos azonban csak annyi, hogy „Emidról”1293-ban találjuk az első említést. Egy másik oklevéla XIV. század végéről, mely már ,,Nagyenyed”-etmond, hangsúlyozza, hogy a helység a szász székekkiváltságait élvezi.

A szabályos piactér, a sugaras utcaelosztás valóbana szász jellegű várostestvérek arcát idézi. Mivel azonbana Maros felől Enyedet hatalmas természetes földtürem-lés védi, északnyugatról meg az űrhegy könyökölfölébe: az utcák csillagszárai kettős patkóalakbankényszerültek elhajolni, körülkarolva az űrhegyet ésnyúlványait. Szász telepre mutat számcs nevezet is,mint Varcagás-utca, mely Schwarze Gasse-ra megyvissza, míg a Tót-utca nem valami etnikai betelepülők-ről, hanem a (mai katolikus) temetőről keresztelkedett.A Grintyen, Frankút, Gerepen, Herzsa, Herlós szőlős-kertek nevében még a laikus nyelvelemző is felfedezi aGründchen, Frauengut, Gräben, Heerschau(?), Herrn-los eredetet. A Magyar-utca is arra mutat, hogy a ma-gyarság külön lakott, akár Kolozsváron, tehát jöve-vénynek számított. Viszont a város ősi kültelkei mártipikusan magyar elnevezésűek: Felszeg, Alszeg,Gagyület, Ebhát stb. Az alapító lakosság eléggé gyor-san veszített talajt az őt körülgyűrűző betelepülőkkelszemben. Jellemző erre, hogy az eredeti helynév azidők folyamán a szászság ajkáról is lekopott, nyomábaEngetten (Enyedin) került. így születik meg Bruclánés Strassburgon keresztül a harmadik íz, az unoka, a

108

törzsökös magyar Enyed, miközben az elapadt szászságis megtart bizonyos védett helyzetet a városban.

Az 1293-ból való oklevél pedig arról intézkedik,hogy a gyulafehérvári káptalan akaratából ,,Fylesd ésEnud” helységekbe „valach mansiok”, vagyis csa-ládok költözhessenek be mintegy hatvan számban, ígytehát a város már az Árpádok alatt román népelemhezjutott, valószínűleg káptalani zsellérség képében;az új lakók pedig a maguk nyelvtörvónyei szerintalakították át a város nevét Aiud-ra.

Enyed magyar neve az Aegidiusból (Együd, Egyed)úgy származhatik, ahogy az odavaló ember megyénhelyett is menyen-t ejt. — ősi szokás és legkézenfek-vőbb dolog a községeket a szentről nevezni el, kinekvédelme alatt az illető helységnek istenháza áll. Hol,mely időben keletkezett a szentély, mely Strassburgam Maroscht Enyeddó keresztelte át? A mai, 1866—68-ban épült evangélikus templom szószéke mellettgótbetűs kőtábla áll, Enyed legrégibb írott köve. Ez atábla annak a kicsiny és szegényes kápolnának falábóliktatódott ide, melyet az új istenháza kedvóért le kel-lett bontani. A kőtábla szerint az a lebontott templom-előd ,,inchoatum est anno MCCCXXXIII. et finitumIV.” De még ez a kápolna sem lehetett a helységeike-resztelője, mert az ENUD név jóval régibb keletű, ígyhát fel kell tennünk, hogy a névtelen brosúra szerzőjeáltal látott ősi románstílű kripta őrizte emlékét a leg-első templomnak, mely a bencések kedvelt szentjénektiszteletére épülvén, az egész várost mindhárom népajkán a maga nevére hódította.

A — már másodiknak tekintett — szentély melléa XV. században rakódott fel a gótikus nagytemplom,mely jelentős lélekszámra vall. Ősi alakjában e szent-egyház tiszta stílust mutatott, de soha semmi szorosrokonságban nem állott a ,,római”, s eredeti rendel-tetése szerint nem is harang-, hanem bástyatoronnyal.Hogy a megfeledkezések előtt milyen külön szerepe volta két szomszédos Isten-házának, nem tudni, ahogy nemismerjük a vár keletkezésének történetét sem. Az épí-

109

tőkre — Herepei professzor szerint — a települők főépítőanyaga vall reá: a Maroson túl fekvő Apahidaközség kőfejtőinek lajtamesze. Ebből faragódtak aszemélyforgalmat szolgáló délikapu gótikus kerete, atemplom s a várfalak nagyobb kőrészei, az úgynevezett„szépbástya” csipkés-taréjos oromzata s végül azokaz elmés lépcsőzetek, melyek a várfal mellvédjeinélkörbenfutó galériához vezettek fel... S jellemző tény,hogy az első ismert enyedi vezetéknév 1341-ből:Henchimannus.

Szászok építették tehát a vegyesanyagú, de föld-szinten tömör és kitűnően kötött „kerítéseket”, a felső,vékonyabb téglamellvédekkel, s az ahány annyi for-májú kétemeletes nyolc bástyát, melyek közül a déli-nek — tudomásunk szerint — egyetlen hasonmása akadSpanyolországban, ők tervelték volna ki a várudvarthajdan kettébe osztó harántfalat, mely a várkastélythárom-, sőt négyszeres menedékké avatta. Ha az egyikkapun betört az ellen, maradt a másik udvar és onnanmég mindig be lehetett húzódni a hatalmas templomba,végül pedig a bástyatoronyba. Nem hiányzott a vízsem és gondoltak az építők a biztonságos raktárhelyi-ségekre is. Az új evangélikus templom alapozásakor afeltárt pinceboltokból még marokkal szedték ki a gyer-mekek az elfeketedett, égettes búzaszemeket.

Ma pincék, kút eltömve, a vársétány lépcsőgeren-dái tőből letördelve s az egyes bástyák már jóval későbbfelhúzott zsindely- és cserépteteje szitává ritkázódott,a sziklakemény courtine-t kelet felé idétlen cement-kapuval törték át, a harangtorony oldalából kiálló vas-golyóra pedig rásütötte a józanság, hogy műágyú-golyó . . . Csak a természetnek fájt a közöny, a gúnyés a sorvadás. Isten magvetőivel magvakat hordatottfel az ágyúk helyébe, úgyhogy ma kis allék bokrétázzáka csonka, időlátott falakat, s csoda lehetne, hogyanvetekedik olykor virágzásra a kovácsok bástyájánakborostyánbokra.

A védőművek emblémái — patkó, lakat, csizma,vasbárd — tanúságot tesznek, mely iparágakat űztek

110

a lakosok a művészi ötvösipar mellett, melynek —állítólagos tárgyi emlékein kívül — bizonyítéka a ké-sőbbi feljegyzés is egy Berzi nevű „ősi ötvös családról”.Mészárosok, szabók, kerekesek, kovácsok külön tartot-tak egy-egy kisebb bástyát. Csizmadiák, lakatosokközösen a délkeletit, a szép déli kapubástya a szűcsöké,a kilencoldalas délnyugati a tímároké. Legérdekesebbszerepe van a nyugati első bástyának: a KalandosokTársaságából Apafi alatt alakult Szentlélek Társulaté,az iparosok temetkezési egyletéé. S ha nem felejtjük,hogy a Kalandos Társaságok vallásos körök, ősei snem utódai a céheknek, akkor nyolcszázéves szokástkell gyanítanunk az aktusban, amikor a Társulat egy-egy tagnak halálakor máig is rézlapot köröztet a társakközött az elhantolásra való felszólítás gyanánt és bizo-nyos állandósult, kegyeletes szertartások szerint ássameg a sírt Enyed mindenrendű halottainak. A sírásóklegidősebbje rigmusban figyelmezteti társait, hogy amitásnak, az nem gödör, hanem támadandó test lakó-helye, éppen ezért fogadalmat tétet velők, hogy míg amunka tart, nem isznak semmi részegítő italt és nemejtenek káromló szavakat.

Az ilyen gondosan tartott szokások s maga a váriparosjellege is szász eredetre mutat, de a bástyák fel-iratai már latin és magyar szövegűek. Ma a kis erődökkülönféle szerepet töltenek be. Olyikban szalonnátőriznek a céhek jogutódai, van amelyikben a híres„Nagyenyedi Kovács-krém” porcellán- és üvegté-gelyei állanak raktáron. Különálló életet élt és él mos-tanig az északi főkapu felett épült Bethlen-kastély,vagy „Károlyi Zsuzsanna háza”. A várgyűrűbe nemegészen beillő alkatrész, mely bástyatoronyból ala-kulhatott át rendházzá. Tágas refektórium, boltívestermek, kőkeretes ablakok, ajtófélfák, egy nagyon kes-keny csigalépcső . . . „Capituli . . . 1541” — még vilá-gosan kivehető a kapufölötti, rusticával csonkítottkőtáblán. Valószínű, hogy e várrész az 1556—57-beliszekularizáció után ment át a gyulafehérvári káptalanjavaiból fiskális tulajdonba.

111

A várat illető további jogi eltolódásokról nincsenvilágos képünk. A Báthory Gábor-féle összefoglalókiváltságlevél még így szól: „A polgárok közöshasználatára épített várat, mely ősidőktől fogva senkimásnak, mint csakis a nevezett enyedi polgárságnakhatásköre és joghatalma alatt állott, éppen úgy követ-kezőleg is ugyanazon enyedi lakosok bírják és rendel-kezzenek fölötte”. Mindazáltal ma a várterület, aBethlen-kastélyt kivéve, az evangélikus és reformátusegyházak tulajdonát képezi s egyben lakhelyet nyújta két lelkésznek, a kántornak és a közös harangozónak.Sőt a taksán is az egyházak osztoznak, mely a vár-falon kívül, az ősi vízárokra felépült üzlethelyiségekés „színek” terrénuma, mint megosztott tulajdonokután jár s a polgárság hasztalan fordult a Kúriához:vagy megváltotta telkét, vagy fizet maiglan.

A két egyház között a vagyonközösségen felül mégaz a hagyomány is kapocsként áll, mely szerint mindigazé a felekezeté lesz a nagytemplom, amelyiknek népes-sége túlszárnyalja a másikét. Lebonthatták és kicse-rélhették az 1333-ból való kápolna falait, eléghetett1704-ben a nagytemplom magas teteje, beleépülhetett1790 táján a diákok részére emelt barok-karzat s rá-toldhatták száz év múlva a két idétlen portikust,jöhettek az egyházak vagyonbirtoklását rendező linziés bécsi békék s új, más harcok, megegyezések, új egekaz ősi őrtorony fölé: Enyed mostanig emlegeti, tiszteliés tartja az elődök e fogadalmát.

A romboló düh, amellyel a hírhedt „századvége”porba döntötte Kolozsvár szépséges kaputornyát, Enye-det is megkörnyékezte. Hültl Dezső, aki szakértőkéntmegtekintette a lebontandó várat, azzal a tanáccsalszolgált a városnak, hogy a kastélyt nem lebontani,hanem restaurálni kellene. Ez a tanács annál helyén-valóbb volt: mert hiszen egy székely falu kisebbhasonló erődítményén kívül ez^az egyetlen református,magyar tulajdonban is lévő templomkastély egészErdélyben. Pénze azonban nem volt a városnak, semhogy megváltva lerombolja, sem hogy karba tegye

112

a műemléket. Fájdalom, amit a barbárság el nem vé-gezhetett, elvégzi az idő: az északkeleti bástya régótabeomlással fenyegetett és ma „életveszélyessége” címénle is rombolták. Mondják, hogy a csákány nem fogta,mint a legkeményebb szikla dacoltak még repedezettfalai is. Akkor már még az is jobb sors, ami a kovácsokbástyáját érte, hogy újjá épült ugyan tűzoltószertárnak,de sajnos, kiegészítették egy céljaira nem alkalmas,torz vasbeton őrtoronnyal. A vár területe ma parko-sítva van s üdítő elszármazást jelent a piac sarától-porától: belépni e madárlakta, friss csendességbe.

A XIII. század utolsó tizedétől a XVI. századderekáig tart az idő, amikor Enyed ezzel a kis, bizo-nyára rendre épülő, újuló erősségével, mint a telepmagvával még csak derengésében áll a történelmivilágosságnak. Ügy tudjuk, volt férfi és női klastroma— utóbbi mellett vallana a Frauengut — és bizonyára akor színvonalához mért iskolája is, de feltétlenül hiány-zott belőle a városi jelleg. 1341-ben még „villa deEnudio”-ként említik. A lakosság zömének élete a vízzelkörülárkolt, festői erődön kívül folyhatott s egyesekszerint a mai Széna-tér táján is némi gócot alkotott.Hogy a központi fekvés vásáros hellyé tette, arról1415-ből van már adatunk, valamint újabb iparosbe-településről is a XVI. század derekán, a Segesvár mel-letti Kaisd községből.

Három fontos okmány intézkedett a polgárságjólétéről és jogi helyzetéről. Keltezésük 1532, 1562 és1607. Ezeknek és más kiváltságleveleknek összefoglalómegújításáért „Enyed mezővárosnak okos és gondosbírája és feleskedett polgárai” folyamodtak 1613-banBáthory Gábor fejedelemhez, ki „figyelembe és fon-tolóra véve Enyed lakosainak hűségét és hű szolgála-tait . . . különféle-színű selyemzsinóron függő, fehér-viaszkba öntött, finom veres viaszkra nyomott udvaripecsétjével” erősítette meg az okmányt.

Ε kiváltságlevélből megtudjuk, hogy „Enyed terü-lete csekély és szűk” s így fontos érdeke, hogy a mag-talanul elhaló polgár birtokát a fejedelem csak a város

113

javára fordíthassa. Bepillantást nyerünk a város gaz-dálkodásába is. A négy malom (melyek közül a Csere-malom csak a 70-es években szűnt meg) az országosközterhekhez való hozzájárulást és a tanítómesterekfizetését fedezte. A város szabadon rendelkezett a magaerdőivel köz- és magáncélú építkezésekre, be- és ki-költözést engedhetett idegen személyeknek, ha azokpecsétes ígéretet adtak a köz- és magánterhek viselé-sére. Igazságszolgáltatásban az oppidum önálló, a bírákés esküdtek ítéletei a fejedelmi cúriához térj esztendőkfel egyenesen, pallosjoga azonban nem volt Enyed-nek.

A kiváltságok nagylelkűen biztosítják, „hogy ami-képpen bármely vallásnak, hitfelekezetnek vagy dog-mának hirdetőit maguk választották maguknak éstartották fenn, azután is szabad akaratukra legyenbízva”.

Legrégibb keletű kiváltság, sőt monopólium az1532-iki oklevélé, melyet még a katolikus egyházi fér-fiak, Ferenc prépost és Gergely éneklő jártak ki a vá-rosnak, de elsősorban sajátmaguknak javára. Jellemzőadata ez egyben annak a világias szellemnek, melyszerint a papság és a tanítóság a szász vidékeken bor-kereskedésre adta fejét, míg aztán 1555-ben — Honterusizgatására — a zsinat le nem tiltja egyházi emberekneka korcsmároskodást.

Az enyedi kiváltságlevél szerint „mivel behozottborok miatt különféle és sokszoros egyenetlenségek,kölcsönös gyűlölködések, veszekedések és lázongásokkeletkeztek, nevezett mezővárosunkhoz közvetlenül egymértföldnyire se közelítsenek (mások) efféle boraikkal,hogy eladják, vagy korcsmároltassák”. Csak akkor voltszabad bort vinni Enyedre,— hegyre földet — ha azegész határban 3 hordónál kevesebbet hozott az éviszüret.

Kisipar és szőlőgazdaság: íme a békés polgári jólétforrása. Es ha Enyed területe szűk: vidéke jelentékeny,fekvése központi s főleg a havasvidékeknek van ittmáig beszerzési piaca.

114

Nem tudjuk, honnan eredt a nótára vett tréfaszó,hogy Enyed a világ közepe. Egy bizonyos, a mezővárosjelentősége megnőtt a fejedelmi korban. Hiszen váránakkőfalai már a királyi időkben is menedékül szolgáltakaz 1437-beli, Nagy Antal vezette parasztlázadás össze-tömörülő felkelőinek: akár a szív az egybeszaladóvérnek. S ha ez az első nagy történelmi emlék arrólbeszél, hogyan dobta véres fejét a megvetett néposztálya város kebelére, végzetszerű véletlen, hogy Enyed má-sodik ismert történelmi pillanata megint szállásadókéntmutatja a várkastélyt.

1551-ben, július hónapban indul el Izabella királynéGyulafehérvárról nehéz útjára: átadni az Erdély fölöttiuralmat Ferdinánd embereinek. Magával viszi a szentkoronát, melyet aztán Felvinc táján juttat Castaldokezére. A huszadika és huszonegyedike közti éjszakáta sorshajszolta felség Enyeden töltötte. Itt nyugodotthát utoljára nemzeti király kezén a nagy ereklye.

A vérbosszút lihegő lázadók s az éjszakára elpi-hentetett bujdosó korona: megszálltak Enyeden, melymost már egyenes útjába esett és betérő fogadójává letta történelem sorsfordulóinak. A kiváltságlevelek külön té-telei intézkednek „bizonyos futároknak” elszállásolásról,mely célra a város külön földeket birtokol. Jelképe eszállásadó szerepnek, hogy a fejedelmek a várban is-tállókat tartottak: itt történt a lóváltás Fehérvár ésKolozsvár között. S mintha a két első nagy szállásadásvalaminő jegyet írt volna fel a város lelkületére. Kul-tikus fejhajtás a maga érzelmeivel korrespondáló multakelőtt s a mellett nyakas meg nem alkuvás a rátukmálttekintélyekkel szemben . . .

Történelmi hivatkoznivalói között Enyed szeretiemlegetni még ezidőkből, hogy itt állott Martinuzzipénzverdéje. Amikor a kilencvenes években a Var-cagás (Várszeg) utca elején két helyen is boltozatosüregek fölött szakadt be az úttest, az egész város izga-lomba jött, hogy végre megtalálták a titkos zugot, rej-teket, ahonnan az első „erdélyi” aranypénzek gurultakszét a világba. A bátor előnyomulok azonban csak az

115

őrhegynek futó alagutakra bukkantak s azokat is rövi-desen eltorlaszolta előlük a beszakadt föld. Feltevés:hogy ez az aláásottság a történelem által már nemismert időkből származik és a sokat zaklatott — mertútba kitett — lakosság utolsó menedékét szolgálta.Józanabb elmék inkább a Ferenc prépost és Gergelyéneklő üzleti szellemével hozzák kapcsolatba a titkot.Az időtlen idők óta űzött bortermeléshez nagy pincékszükségeltettek. Ezek a földalatti helyiségek azonbana város gyakori elpusztulása és újratámadása folytánbetömődtek, elfelejtődtek . . . Ámde Martinuzzi mes-tersége és az Apafi fejedelem alatt is birtokolt pénz-verési jog mégis csak otthagyta nyomát a városon.A múlt században még súgva mutogattak házakat, abeszakadt utca tájékán, ahol éjjel szüntelen kopogáshallatszik a föld gyomrából, állítólag a hírhedt és tel-jesen soha le nem leplezett pénzhamisítók dolgoztakott a sötétség óráiban. Vagyonokról regéltek: „tudjukhonnan” . . .

A város korán és minden zökkenő nélkül csatla-kozott a hitújításhoz, mégpedig nagy számban az uni-tárizmushoz is, mely vallás később tért veszített. Vannézet, amely szerint úgy, mint Kolozsváron, a feleke-zetekre való bomlás siettette és fejezte be a magyarságteljes túlsúlyba jutását. Az egyháztörténelem egy fontosdátumot keltez Enyedről, az 1564-i zsinatét, melynekalkalmával az erdélyi református és evangélikus egy-házak megkülönözése végbement.

Az ilyen békességes állapotok kevésbbó maradtakköztudatban, annál inkább forognak szájon a Bástakorszak emlékei. Két döntő csata — a miriszlói és atövisi — folyt le a város közelében és Enyed ismétegyszer porig égett és az országos nyomor innen kiáltottégre a legborzasztóbb, kényszerű eltévelyedés képében.Itt sütötték 1603-ban a fakéregcipókat a piacon mértemberhúshoz és csak drákói törvényekkel lehetett akannibálizmusnak végetvetni. Erről hallva szívesentörüljük meg könnyes szemünket Károlyi Zsuzsannaköntösének szegélyében, aki — mint Enyed birtokosa

116

a fejedelem ajándékozó kedvéből — az 1614-es eszten-dőben itt időzvén, szobácskája ablakából figyelte avásárt. Egyszer le is szaladt a piacra, hogy felképeljenegy árdrágító tojásos kofánét. Statáriálisan intézte ela háborúban, úgy látszik, akkor is divatos lánckeres-kedelem kinövéseit.

Nemcsak a fejedelemasszony, de maga BethlenGábor is látogatta a máig róla nevezett kastélyt. Tudjuk,hogy egyik zsinat alkalmával a hit tételei felől hosz-szasan elvitatkozott tudósaival a nagytemplomban.Haldoklásában mégegyszer át kellett utaznia a városon.

S mégis úgy van, hogy Enyedet nem a nagyobb,hanem a gyengébb uralkodók juttatták külső és szel-lemi rangjához. A Báthory-féle kiváltságerősítés utánII. Rákóczi György ad 1658 februárjában 300 polgárnaknemességet s az oppidumnak civitas jelleget. Az iparosés őstermelő szorgalom emelkedett itt rangra, míg atudomány és a művészet Apafi Mihály akaratából tetteát lakhelyét Enyedre. Volt itt ugyan már száz évvelelőbb is rektori vezetés alatt álló nagyobbrangú uni-tárius iskola, de ez Mihály vajda idejében, 1599-benelpusztult.

Az áttelepítésnek legfőbb oka az 1658-i tatárjárás,mely Gyulafehérvárt és Enyedet elpusztította, mikorII. Rákóczi György nem tekintette magát fejedelem-nek, tört cserepeiért azonban Erdély átbűnhödte aporta bosszuló hadjáratát.

A nagy szász kerített városok, valamint a külvá-rosaiban felgyújtott Kolozsvár, szörnyű váltságpénztfizettek az országra zúdított sáskahadnak. Marosvásár-hely háromezer szíjrafűzött rabot veszített, az őrizetlenGyulafehérváron pedig hamuba hamvadtak BethlenGábor kincses palotái s velük együtt a fejedelmi keggyeldédelgetett schola is. A Barcaságtól Váradig: az egyet-len Enyed mert bezárkózni várkerítése mögé s a Fehér-várról idemenekült polgársággal együtt felvette a küz-delmet az utolsókra elszántak kétségbeesett hősiségé-vel. Az ostrom egyik krónikása szerint: kanalakbólöntötték az ágyúgolyókat. A sikertelen támadás után

117

a tatárok kánja követséget küldött a várba és —cserében az elvonulásért — három tekintélyes polgárnakés a három legszebb hajadonnak kiadását kérte. Százév múlva is reszket a szégyen a krónikás szavaiban,amikor beismeri, hogy ki is küldték a túszokat és aszüzeket, ,,kik közt egyik tanárleány volt” — mondjaa hagyomány — nagy kincsek kíséretében. Nyombanmegkapták büntetésüket: a tatárok folytatták azostromot. Végül is felsőbb segítség érkezett, óriás zi-vatar képében, „amilyet a kán népe sohasem látott”.„Égből szállott tűz által megrettentvén (Isten) a pogá-nyokat” — eszük nélkül szaladtak meg.

A próbatétel mély nyomot hagyott a város lel-kében. A feláldozottakért minden esztendőben gyász-napot és böjtöt tartottak, amikor is még a csecsemőtsem szoptatták meg, amíg harmadszor nem jöttek ki atemplomból. A vezeklés napja egyben hálaadásé isvolt a csoda által történt megszabadulásért, de lehetettvolna hála bátran egyébért is, hiszen ugyanakkor,amikor a város vérrel pecsételte meg frisskeletű nemes-levelét, egyben — tudtán kívül — még nagyobbat har-colt ki magának a kanalakból öntött golyókkal: meg-maradt falai biztos menedéket kínáltak a Gyulafehér-várt hajléktalanná vált és egyelőre Kolozsvárra költöz-tetett főiskolának.

Apafi fejedelem a kocsárdi táborban 1662-ben teszrendelkezést, hogy a bujdosó intézet telepedjék megfekvő birtokai központján, Nagyenyeden. Tanácsot etettéhez Bethlen Jánostól, a kollégium későbbi nagykurátorainak első ősétől kapott. Ezzel az áthelyezéssela város a legnagyobb díszre tesz szert, olyan, művelő-dési tényező birtokába jutva, melyhez sem rangra, semmódra hasonló nem volt a kisházában, hiszen Bethlenakkor nemcsak hogy időben megelőzte, de felül is múltaPázmányt alapítói bőkezűségben, amikor kollégiumátfelruházta. Úgy gondoskodott pedig felőle, hogy az ala-pítványokból — egy 1862-beli kijelentés szerint — nemegy de két akadémiát lehetne fenntartani.

Az academicum collegium — fél egyetem, bölcsé-

118

szeti és teológiai karral — megadta a városnak azAthenaea-jelleget. És valóban, csak az oltványokbanvégbemenő teljes eggyéválás, az egymásba szakadónedvkeringés csodája hasonlítható ahhoz a testi-lelkiösszeforradáshoz, mely a város és az iskola sorsát egy-máshoz fűzte. De ez a folyamat nem ment simán,hiszen maga az áttelepítés sem történt a véglegességszándékában. „Nem lévén . . . mostan erre alkalmasabbhely Enyednél, mind a collegium jószágára s mind egyébdolgokra nézve, szállást és maradást odarendeltünk” —írja a fejedelem az ország fiskális direktorához.

A város nem mutatott jóképet a betelepülő intéz-ményeknek. Új jogi helyzetében, mint független ésnemes civitas, nem volt Ínyére a schola, mely még ak-kori, megcsonkított anyagi állapotában is igen hatalmastényezőt jelentett. Földesúri szerepben léphetett föl ésa maga számára különféle jogokat vindikálhatott,hiszen országos jellegű intézmény volt, a fejedelem köz-vetlen rendelkezése alatt.

Az iskola első szállása Apafi akarata szerint ,,akastély kapuja ellenében Váradi Jánosnak és szom-szédjának alkalmas házai” voltak. Rossz nyelvek sze-rint a fejedelem a szemközti Bethlen-kastélyból lesteaztán, járnak-e pontosan a tanárok előadást tartani. Ittrajzott tehát 1664-től kezdve ki s be a kapukon a viola-szín köntösbe, magas süvegbe öltöző felnőtt diáknép,mely azonban a szép színes viseletet az 1682-ik évtőlfogva átváltotta a puritán tógára, elől végiggombolthosszú és fekete habitusra.

Pedig nem a ruházat tarkasága bosszantotta a pol-gárságot, hanem tekintély béli, üzleti kérdések. Űr sze-retett volna maradni a maga portáján. Valóban tiszte-letreméltó az a higgadtság, ügyszeretet, amellyel Apafiel-elsimítja a kétoldali kelletlenségeket, melyek főleg atanárok és diákok által szabadon behozott borok miattkeletkeztek. A fejedelem egyfelől „limitálja” az iskolaborigényeit (szakértő érzékkel: jó magasra), másfelőlelrendeli, hogy a professzorok levett kalappal köszön-tendők s nem holmi odavetett szóval.

119

Az 1682-i enyedi egyházi gyűlés — a halálra válóönálló Erdély, „Moribunda Transsylvania” első kísér-lete az egyházi önkormányzat felé — még úgy dönt,hogy az iskola menjen vissza ősi székhelyére. Szeren-cséje a városnak, hogy ez írott malaszt maradt, merta karbatett fehérvári épületekben a pataki diákok ta-nyáztak, de javára volt ez az akadály a kollégiumnakis, hiszen a későbbi Karlsburgban meg nem tűrte volnalétét az 1711 utáni szellem, sőt — ismét messzi kerülveaz iskola őrző felügyeletétől — az intézet fekvőbirtokaiis könnyen veszendőbe mehettek volna.

Közben a schola is kezdett megmelegedni a városkebelén. Egyik ok erre a tanulók tűzoltói ügyessége volt.De akármilyen fürge és elszánt az „incendium''-kiál-tásra felsorakozó és kivonuló diákság — nem vízipus-kával vette be a nemes ifjúság Enyed város szívét,hanem tűzkeresztség által.

De még ennek előtte: érdekesen dokumentálta akollégium egész eljövendő lelkiségét a viadalban, me-lyet Coccejanus-pör néven említ az erdélyi szellemtör-ténet. A- háborúság a Fehérvárt időző sárospataki iskolaés az enyedi kollégium tanárai között tört ki. Bizonyos,hogy rangbéli és anyagi érdek is fűtötte a támadókat.Patak szívesen lépett volna a Bethlen-hagyaték örö-kébe. A harc vezéreszméiben élénken emlékeztet Apá-czai boszorkánypörére. Az ortodox gondolkozású pa-takiak — főként a hitvitákban kifent Pósaházy, tár-sulva Tófeus udvari lelkésszel — 1673-ban a radnótizsinat elé idéztette Csernátoni és Deézsi enyedi taná-rokat s még más erdélyi „gyanúsakat”.

Ma büszkeség olvasni, ami szégyennek volt szánvaaz ítélet vádpontjaiban, „hogy derekasabban a skan-dalumok Enyedről vettenek eredetet”. Állott pedig abotrány abban, hogy Csernátoni — Apáczainak halha-tatlan szellemében — a Cartesius bölcseletet tanította,mely — Tófeus szerint — ,,az eget elveszi Istentől”.Ennél is tündöklőbb Deézsi vétke, ki a brémai KochJános (Coccejus) haladó teológiai irányát követve,

120

hadat izent a dogmák vak imádatának oly értelemben,hogy akik valamely dolgot egyáltalában való demonstratio,nélkül el akarnak vele hitetni, pápai autoritást tulajdo-nítanak magoknak. — Mesterének nyomán a lelkész-jelöltektől az alapos tudományos bibliaismeretet s aSzentírásnak szabad és értelem szerinti magyarázatátkövetelte.

Állítják, hogy a radnóti piacon készen állott amáglya Deézsi professzor megégetésére, de az eleintemegfélemlített vádlottat megszállották a kettős tüzesnyelvek s oly meggyőző erővel védte elveit, hogy azítéletben még egy kis lelki ajándékot is kapott — bi-zonyára a fejedelem tapintatos befolyásának hatásaalatt. „Megnevezett Coccejus írásait ne tanétsák, hanemőkegyelmek ha olvassák, a közönséges értelemtől külön-böző opiniot tartanák magoknak. Philosophiát pedigolyat tanétsanak, mely ancilláljon a theologiának.”

A tanároktól „szintén eorrumpáltatott” diákokekkor már biztos fészekben érezték magukat Enyeden.Az iskola mind több ingatlanra tett szert ama bizonyosMiriszlói úton, melyről Apafi a forgalmat letiltotta.A házakat falakkal kötötték össze — a hagyományszerint e munkánál Apafi fogata is hordta az anyagot —úgy hogy Cserei már a „reformátusok gyönyörűségeskollégiomok”-ként említi az enyedi scholát. Akármilyenis lehetett azonban ez az összetoldott épületsor: háttaltámaszkodva az Őrhegynek, bizonyos zárt menedéketképezett.

Itt tanyázott, itt ért ifjúvá az a huszonnyolc is,kiket a kegyelet kőbe vésett aranybetűi így aposztro-fálnak: „sangvine suo suppremam legem subscriben-tes” — vagyis ők, akik önnönvérükkel írták alá a leg-szentebb törvényt, a dajkáló otthoni föld, fészek, is-kola és embertestvérek szeretetét.

A Coccejus-pört s a máglya előtt valló Deézsit makevesen emlegetik, de nincs tudatosan dobogó magyarszív, akit Jókai ne avatott volna kegyeletes barátjáváa nagyenyedi két fűzfa gyermekhőseinek. A történet

121

a maga valóságában egyszerűbb, tragikusabb, de fel-emelőbb, ha lefejtjük a nagy álmodó mesefátylait.

1704-ben Enyedet ismét elérte a végzet: a labancTige báró rendes csapattal s szedett-vedett felkelőkkelszent virágvasárnapon „die dominica Palmarum” —éppen a templomozás óráit választva, rajtaütött a bé-kességes városon. Hogy miért történt e közönséges gaz-tett, azt különfélekép próbálja magyarázni a történe-lem. Legvalószínűbb, hogy a mindig nyakasnak ismerthelység példaszolgáltatás céljából lett martalékká.Pedig a kollégium és az egyházak fel sem voltak esketvekuruc-hűségre és a polgárokból is csak erőszakosko-dásra hajlott egynéhány a röviddel azelőtt itt időzőThoroczkai dandárvezető lelki toborzásaira. A félszá-zada nyugalomban élő lakosság most is bezárkózott akastélyba, de annak falai már nem nyújtották a haj-dani biztonságot a kapuknak szegzett ágyúkkal szem-ben. Békekövetségük szószólója maga az ékesnyelvűPáriz Pápai, de csak annyi kegyelmet nyernek, hogyátvonulhatnak a salva guardia alatt álló kollégiumba.A szabadrablás azonban rövidesen egyetemes rombo-lássá, gyújtogatássá fajult és az iskola éppúgy lángotfogott, mint a nagytemplom, menekültjeit hasonlóankifosztották, mint a kívülrekedteket.

Látván a dúlást az őrhegyre menekült diákok,számszerint harmincan, társulva városi ifjakkal, kézbe-kapva fejetlenített, úgynevezett jégszegekkel buzogány-formára kivert tűzoltó dorongjaikat, alárontottak s amartalócok utócsapatával a hegy alatt vivő Miriszlóiúton megverekedtek. A kettő, ki közülök életben ma-radt, leszúrta volna gerundiumnak nevezett fűzfado-rongját a décsei patak mellett s a botok rövidesen le-vélbe borultak. Ha ez így volt, akkor a fűzfák utódaimáig zöldülnek a zúgó kis vízárok mentében ... A név-szerint ismert huszonnyolc elesett a „Kápolnán” pihen,együtt Püspöki Péterrel, a megye főbírójával, ki mel-léjük kívánt temetkezni s ki érettük az első, de régennyom nélkül elpusztult emléket emelte. A mai 1896-banépült kupolás kis mauzóleum, — melynek oltárkövét

122

kidöntötte az 1919-es esztendő, — a hagyományőriztesírdombon áll ugyan, de később hasztalan kutatták áta nemes hamvakért a hantokat.

Közel negyedezred év után megpótoljuk ma is akönnyhullatást, mellyel Enyed temetkezett. „A keser-ves sírás, jajgatás elhatott szintén a szomszéd falukbais, égő házainknak füstivel egybe”. — De még jobbanbámulunk az életben-maradottak hősiségén. A polgá-rokkal együtt Toroczkóra menekült kollégium a Szé-kelykő barlangjaiban fejezte be az iskolai esztendőt —háboríttatlanul a sasok és medvék tanyáján — mialattRabutin így mosta kezét a neki szemrehányást tevőBethlen Miklós előtt: „Je ne suis pas tyran Turc!”

Nyáridő nyíltával Enyed hálaszóval hagyta el aziránta oly nagy szívet mutató kis Toroczkót. Zöldág sszalma: van már miből befonni a házak s az iskolatetejét! Bajcsi András lelkész pedig a templomot sze-dette rendbe, az olvadt s elcsorgott ércdarabokból újkis harangot öntetvén. A legelső istentisztelet zokogvaösszegyülekező népe előtt aztán Ég elé viszi ,,a sohanem felejthető, elégségesképen meg nem siratható rom-lást: az egész város porrá és hamuvá tétetett. . . szépkastélyunk tornyaival, abban lévő szerszámaival, sokszép jókkal, Temploma is Tornyával, három szép ha-rangjaival, a kerítésben lévő kamarákkal. . . sok esz-tendőkre letett számtalan búzájával, hordó boraival,letétetett pénzbeli sok költségeivel megemésztetett. Ke-gyetlen fegyver miatt elhullottak, megölettek sok sira-tásra és jajgatásra méltó szép és jóreménységű ifjúDeákjaink s városi becsületes Ifjaink, közép és öreg-rendű atyánkfiai, némelyek pedig tűz által megégtek,sokan füst mián megfulladtanak.”

Két vezeklőnapot tűz ki azután Bajcsi András,felújítva a hajdani, de az idők folytán elhanyagoltpenitenciális napot is, melyet a tatároktól való szaba-dulásért fogadtak. Megtartják pedig a fogadalmat„Egyháziak és Külsők, Férfiak és Asszonyi állatok, Fiúgyermekek és Leányok közönségesen, Isten s Angyalok,

123

sőt e világ előtt . . . kicsintől fogva nagyiglan, könyör-géssel, böjtöléssel, alázatos magunk viselésével az ÜrIsten haragját engesztelni”.

S mivel pedig a megharagított Ég a módos várospolgárainak ,,Selyem és drága pompás ruházatjokat, azAsszonyi embereknek buja Fátyolokat, vékony drágapatyolatjukat, arannyal-ezüsttel varrott főkötőket, in-geket ... az ellenséggel levonatta, sokakat mezítelen-ségre, paraszt és koldusruhára (juttatván), ne légyensenki közülünk, se Nemes, se Nemtelen, aki ennekutána ollyan cifra öltözettel az Istennek haragját újjólagVárosunk ellen felgerjessze”.

Káromkodás, gyilkosság, paráznaság, lopás, uzsoraés „egyéb cégéres bűnben lélekzők” is üldözésre és gyö-keres kiirtásra ítéltettek.

A felolvasott szöveget a nép utánamondta a lel-késznek, majd alá is írta kezesei által, főemberekkel ésfőasszonyokkal, köztük Páriz Pápaival és Tófeus püspöközvegyével.

Csak a huszadik század kegyetlensége tántoríthattael Enyedet a fogadalom szigorú betartásától. A ma élőnegyvenes nemzedék gyermekfővel még megülte avirágvasárnapra egyesített kettős penitencia-ünnepet.

. . . Ugyan kinek jutott volna eszébe az 1707-benmegismételt labanc „égetés, sarcoltatás és raboltatás”után: tovakívánni az iskolát, melynek ifjai együtt-haltak a városépítők leszármazottaival? Annyi lettvolna, mint levágatni a fél kart, kiszúratni egyik sze-met. Vagy ki űzte volna tova Páriz Pápai Ferencet, akiPax Crucís-á,t — zsoltárfordításait — méltóbb helyennem is írhatta volna, mint ,,Nagy-Enyeden, romlottCollegiumunknak hamva és kőpora között, 1710-ben”,mialatt Bethlen Miklósnak ,,a haza proxime Enyedromlása miatt” szerzett Noé Galambja is ott kerengettsiralmas gyászban a hamuból éledni próbálkozó városfelett.

124

II.

.. .non defecerit... .el nem pusztuland.

Negyedik — ha nem ötödik — romlása után még-egyszer felére apad a város lakosaiban, amikor a „grácz-kai” vereség után, 1719-ben „holmi rongyos regimentekErdélyre is jöttének” és széthintették a dögvész csi-ráit. — A rétegenként felgyűlt történelmi tele vénybőlazonban újból kisarjadt s 1721-ben már 1900 lelketszámlált a városka, melynek emberfajtájában a szász.szívóssággal, értelemmel, szorgalommal egybekevere-dett a magyar élelmesség és szaporaság, kereszteződvéna Gyulafehérvárról áttelepedett, fejedelmi idők hagyo-mányain növekedett polgárság önérzetével.

És vaj', ki tudhatta volna annak idején, mit tervelitt a genius loci, amikor önnön mártírjává avatja BethlenMiklóst, ki a bécsi ármánytól börtönt és holtáig valózaklatást szenvedett Enyed elsiratása miatt, s viszontagbölcsen óvatossá és ezáltal teremtő-képessé teszi a bé-kesség imádata által Páriz Pápait.

. . . Enyed szerény kapuin az új században is fon-tos tényezők kopognak bebocsáttatásukért, a törté-nelmi zivatarok és aszályok évadján, ősi szállásadószerepében állandó menedéket nyújt most 1716-tólkezdve a Gyulafehérvárt többé meg nem tűrt megye-székhelynek. Később mégegyszer megtölti vízzel védő-árkait, kitatarozza bástyáit, várkerítését a Hora-idők-ben szorongatott Dél-Erdély magyarságának befogadá-sára. Ugyanez esztendőben a református püspökségnekállandó rezidenciát teremt, — annak ötven évnél hosz-szabb avignoni bujdosása után. És ha a kollégium mű-velődést, meg jelentős pénzforgalmat hozott magával, —lévén egész Erdélynek hitelező bankára, — a megye anemességnek, a püspökség pedig az egyháznak érdek-szálait fűzte bele a város életébe.

Sajnos, a külső romlásokból való lábbadozások saz új szervek által való erősödések közepette: más-

125

felől felborult a lelki egyensúly. A fejedelemség elhanyat-lásával — mikép családfő hunytával a széthúzó testvé-rek — evangélikusok és reformátusok kölcsönös kedvet-lenségekbe sodródnak. A krónikaszerző Hermányi DienesJózsef, ki 1795-ben teszi papírra „Nagyenyedi De-mokritos”-át, református papi szemmel e miatt a luthe-ránusokra vet, holott ajánlatos lett volna a jó egyet-értés., Á szívósan dolgozó katolikus restauráció az 1564óta megszűnt római egyházközséget 1728-ban ismétmegszervezi Enyeden és 1777-ben felépíti — toronynélkül — máig használt, Szent Erzsébetről nevezetttemplomát. — Szinte hallani Hermányi fogának csikó-rítását e szavaknál: „Kornis István gróf a Minoritákate városban álnok ígéretekkel bédítséri. . . sok szép szók-kal, verbis nihil significantibus”, tette pedig ezt „egyKercsedi nevű kevély apostata-nak biztatására”.

A harmincas évek elején a románok is megalkotják34 családdal az unió egyházat, mely ellen az orthodoxhívek ,,Árokháton az enyedi kastély mellett izgattak”.— Divatba jöttek újból a tüzes hitviták. A csípősszellemi tornáknál azonban nagyobb bajok is támadtaka marakodásból. Jenéi Mihály városhadnagy vígan élta helyzettel. Református egyháza kénytelenül elnéztebűneit, nehogy apostatáljon, mert a kormányszék sokatelnézett a katolizálóknak. így kétfelől is laza pórázon,a polgárokat állásokkal, a piroska-szép feleségeket apol-gatásokkal kenyerezte le, s garázda könnyelműségébena várost anyagi károkba rántotta.

A fokozott vallási érzékenység mellett némi kö-zöny, vagy csak okos elővigyázat fedi el a hazafiságnyilvánulásait. Hermányi ridegen emlékezik a cigány-kuruc-világra, amikor „ittak az emberek és futkostakaz utcán és szabad libidóhoz szoktak”. A bujdosó feje-delmet „rebellisnek” tartja! De ha a szigorú papiember megvetette a kurucidők szabadosságát, a jólesőbéke — mely a század végéig megkettőzte a lakosokszámát — szintén meghozta a maga erkölcsi kisiklásait.Egyetemes rováson áll s nem is eléggé kárhoztatottvétke az időnek a bor túlzott kedvelése. Nehéz volt

126

ellene tenni éppen Enyeden, hol sohasem ment polgárszámba a szőlőskert nélkül szűkölködő és ahol húsz-harminc fürt termett akkoriban is a tőkéken. „Noéáldását rágatlan is megemésztették”.

Hermányinál életrajzi adat, ki mennyit tudott fel-hörpinteni. A felekezetközi egy-húron-pendülés itt töké-letes. Cekelius szász pap, a minoriták s Patai kálvinistalelkész nem vethetnek semmit egymás szemére, de aprofesszorok sem tesznek kivételt, amikép rangkülönb-ség sem esett latba e téren. Karancsi koldus pénz he-lyett tégladarabokat csörgetve hiteleztet magának akorcsmárossal, azonban a városhadnagyoktól sem jódélután kérni tanácsot.

Akadt diák, ki borméréssel tett szert pénzmagra,hogy külföldre mehessen tanulni. Baba Ferenc „nagy-opiniójú” tudományos férfiú pedig jeles tokaji borokatis szállított Londonba s így előfutára volt a mai kül-földi borakciónak. Az ivászathoz aztán „hozzáragasztákannak a bűnnek szokott Et-céteráit is”. Nem csoda,amikor az asszonyféle olyan volt, „mint a tarkabarkapixis, melyben sok miskuláncia vagyon”. — Dáridókviszik el a vagyont s hozzák a gutaütést a férfiakra,szépasszonyok hámfán kívül tapodnak, tógában és sar-kantyús csizmában szökvén diákszállásra . . . Megtörika térd az eklézsiakövetésben, hivatalbeli degradálás éria férfiakat, kiseprűzés a fehérnépeket: Vina-Venusque,a Bor és Szerelem nevű ikergonosz tovább féktelenkedika városon.

A bárok idők duzzadó, kikapós, öntelt életmódjasüt ránk a krónika lapjairól. És honnan vegyük a mes-terségbeli félszeg gőgnek moliéribb figuráját, mint Ira-tosi István lakatos- és órásmestert? Vevői figyelmez-tetik, hogy órái helytelent mutatnak, az árnyékóramáskép jár. ,,Αζ óra jól jár, hanemha talán a nap járá-sában esik hiba!”

Az asszonynépbe sem rekedt több alázat. Hír-hedtek voltak a város szájai. Egyik Teleki gróftól szár-mazik a sóhajtás: „Nem félek senkitől, csak az Istentől,a Római Császártól s a Borberekinó nyelvétől”. Rang-

127

kórságukban e fehérszemélyek ,,kaszát vetettek” egy-másnak, vagyis lábbal gáncsolták el egymást az úrva-csorai asztalnál, gombostűvel és körömmel titkon jólösszeszurkálták-karmolták az előbb ülőket, de nemátallották mindcsaládostul nyíltan is összepüfölődni atemplombeli rangsor felett. Mégis: a zabolátlan nyelvés természet ritka erényekkel jár együtt ez asszony-nemzedékben. Civódást, kocódást, nyelveskedést, pat-togást, kontytépést értettek, de egyik megéramérges,Tisiphoné kígyójának kettős nyelvével bíró hárpia pél-dául „mások szolgalatjára, betegek körül, halottakmellett olyan szolgáló volt, hogy ma az ő városábanhozzá fogható egy sincsen, jó gazdasszony, mértékleteséletű is vala”.

A bővelkedő, mulatós és parádézó életmódnaktanuságakép maradt reánk Simonyi óbester kibékülésilakzijának emléke. Az országhíres válópör itt ért jó-véget: a csapodár férj s a megbocsátó feleség itt talál-kozott újbl 10765-ben s a frigyet a Bethlen-kastélybantartott dínom-dánom pecsételte meg, amikor is egyhétig döngött a palotaház a cifra, módis táncok alatt.A lakodalmaknál csak még a temetéseket ülték megkülönbül, tömérdek költséggel, pompával s valóságosbúcsújárásokkal. — Gondolkoznunk kell rajta, nemfordult-é meg olykor a fogadalomtétető Baj esi Andrássírjában? De van rá bizonyítékunk, hogy az ő puritánszelleme is tovább hatott. Ezt mutatja tiszteletes Nád-udvarius Sámuelné esete, kiről 1735-ben a városi tanácsegyszerűen leparancsolta a talpig érő, aranycsipkésfekete fátylát, mely csak jobbágyős nemesasszonytillet meg.

A városi tanács különben igen sötét emléket isállított magának az asszonyok regulázásával. Szász-sebes mellett Enyed a század derekán mégegyszer tanú-ságot tesz a boszorkányhit borzalmairól. A krónika kételégetett s egy kiseprűzött szerencsétlent említ. Hajdunénevezetű bába bűne abból állott, hogy egy hagymázosbeteg látta, amint „a kürtőn besuppant s macska ké-pébe változék”. Ugyancsak tudósasszony volt az utolsó

128

ilynemű pernek hőse, kinek keze között meghalt egyTordáról szekéren hozott (!) lebetegedő. Vád gyanánta férj leteszi felesége ezüst pártaövét a tanács asztalára...Bár a vallató pap az asszonyt ártatlannak ismeri mega boszorkányság vétkében, Hadnagy Köblös János elő-ször halált, aztán csak megcsapatást és kisuppolást róki reá.

Különös, végletes város! Kint a piacon ,,szél fúvahamvát Hajdunénak” s a kollégium odapillantó ablakaimögött titokzatos masinák társaságában elsőül tanítkísérleti fizikát Erdély-szerte Tőke Vásárhelyi Istvánprofesszor.

Maga a schola, mely az oly sokféle sötétségben kel-lett, akár a világító-torony, nehéz tusákat vívott megönmaga létéért ezidőkben. Lelketlen sáfárok — ural-kodók, püspökök, gondnokok — mindjárt az alapítóholta után kikezdték a kollégium fejedelmi hozo-mányát s a Lipót-féle kötlevél idevágó biztosítékaiszintén csak írott malaszt maradtak. Csaknem százévesharc indult meg a fiskus és az intézet között, s ennekegyik szomorú dokumentuma az a végzés, amellyelDebrecen szabadult meg az iskola iránti kötelezett-ségétől.

A központosított birodalom irgalmatlan vaskéz-politikája, mely gyásszal bevont, tompán zokogó me-netdobok mögé sorakoztatta s világba űzte a gyula-fehérvár-pataki kollégiumot, szép ígéretek után is:soha vissza nem térítette az enyedi kollégiumnak aFehérvárt elfoglalt Bethlen-örökségeket. A bujdosóRákóczi megnótázása által elveszett a fejedelmi keze-lésben álló tokaji hétszőlő is. Pénzalapok, birtokrészek,kincsek, épületek, javadalmak, fiskális kedvezményeklemorzsolódása következtében hatodára olvadtak —de semmivé is sorvadhattak volna — az iskola alapít-ványai, ha ugyanakkor, „azhol a szent fundusok féle-lemben voltak”, nem támadnak sorra a nagyszívűkurátorok: a Bethlenek, Telekiek, Radákok kebelébőlés ha az ádáz fosztogatási folyamatnak nem vet véget1770-ben a leendő, immár anyja mellé serdülő kalapos

129

király. Mert II. Józsefnek csak koronája nem volthelyén, de igenis a szíve, anűkor a művelődés érdekeitkellett pártfogásba venni. A gyászos vesszőfutás jó-végetérvén, önkénytelenül idézi a mi lelkünk is: „Azördög s a gonosz ember megcselekedhetik-ó mindent,valamit akar? Nem, — csak amennyire Isten ereszti!”. Páriz Pápai, kinek befaragott monogrammját a múltszázad végén még látni lehetett lakóháza pincéjénekszemöldökfájában — eltörülhetetlenebbül is belevéste-építette nevét a kollégium falaiba. Néhány remekbemegírt levéllel, Teleki Sándor gróf pazarmívű ajándék-kardjával s a maga polyglott szótárának díszpéldányá-val kiküldte Imre fiát Angliába királyi segítségért.Állítólag az angol uralkodópárnak jogában állott az évegy vasárnapján gyűjtést rendezni az összes templo-mokban. Enyedi szó szerint ,,az igen szép Anna ki-rályné” maga fordult volna alattvalóihoz a Bethlen-kollégium újraalapozásának érdekében.

Innen az a bizonyos angol pénz, amelynek létezé-sében az enyediek még mindig hisznek, holott az lassanráment az építkezésekre. 1722-ben kezdett a londonikezelésben maradt 11.000 fontsterling kamatozni. Adiákság, mely a pestis idején újra a szabad termé-szetbe menekült több mint félesztendőre, végre méltóhajlékhoz juthatott a távoli hitrokonok szeretetéből.

Az iskola ,,így megépülvén, megszépülvén és meg-gazdagodván nagyon könyvekkel, pénzzel, malmokkal,asztagokkal, borral” — de újabb kegyes alapítványok-kal is, majd kibővülve József alatt a jogi karral: nem-csakhogy méltóképpen fogadhatta a mágnás ifjúságot,mely különben rendszerint csak néhány tanulmányiesztendőt töltött a kisházában, hanem teljesíthettenemzetnevelő szerepét is, Erdély értelmiségének ötö-dét bocsátva szárnyra! S szerencséje volt, hogy értetthozzá a külső alapok mellett a belső, szellemi fundu-sokat is őrizni és utánapótolni.

Titka, nyitja ennek bizonyos „Inzucht”, a tény,hogy maga nevelte fel új tanárait s így megszakításnélkül, kézből, melegében bízta reájuk a rábízandókat.

130

Ez a tanárdinasztia, mely szellemi fiai által virult to-vább, szív szerint tudta megnyerni az ifjúságot, mely-nek póri faragatlanságát és mágnás hetykeségét egyarántlebírta.

Micsoda elhívottság fűthette Kovács professzort,ki coelibátust fogadott, hogy az ifjúságnak jutalom-könyvalapot gyűjthessen! Szigethi István sohasem kö-vette kartársai példáját, kik — mint Benkő Ferenc, atermészetrajz- és földrajzoktatás magyar úttörője, vagyAjtai Abód Mihály — szinte mind jeles tankönyvekethagytak maguk után: „könyv elég vagyon, holtomután nem könyveket, hanem jó tanítványokat akarokhagyni!” Az ifjúság eszménye, Hegedűs Sámuel, az esz-tétikai nevelés szorgalmazója, Körösi Csorna Sándorlelki irányítója. Ε tanárok még civódásaikban, pas-quillizáló kedvükben is tudományos kérdések felől ve-rekedtek meg!

Kiszámíthatatlan szerencse számba ment, hogyily lelkes szellemű intézmény látogatásához nem pénzre,csupán akaratra és szorgalomra volt szüksége 'az er-délyi gyermeknek. Jellemző, hogy 1769-ig a kollégiummég előmenetelhez sem kötötte segélyeit! így vált —főleg úgynevezett principistái, fejedelmi kegydíjasairévén — a schola valóságos székely kitelepítő intéz-ménnyé. Szállóige a harisnyás apa, aki szekerével aSzentkirály-utcába érkezvén, rámutat a kollégium csűr-jére: „tanulj fiam s akkor ez mind a tiéd!” A Sanderson-rendszert százévekkel megelőző intézetben, — mely azidők folytán hatalmas erdő- és mezőgazdasága melléfűrész- és papírmalmot, könyvnyomdát, erdei és városi„feredőt”, cserép- és téglagyárat rendezett beA — aszegény ifjúság úgy tartotta fenn magát, hogy részt-vett a gazdálkodásban és azonkívül elvégezte az iskola-szolgai teendőket. „Sokat emel, dolgozik, barmoskodik”— mondja Hermányi egy Zágoni nevezetű diákról,nem cseng-é ez az idézet magyarul éppoly ércverettel,mint a „multa tulit, fecit?” S ha a mai angol cserkészetinaskodás által képez ki a parancsolni tudás művésze-tére: ezt az iskolázást jól ismerte az enyedi neuter és

131

nem akadt még senki, aki keserű szívvel gondolt volnaszolgadiák éveire. Tudtak is boglyát rakni aztán, dekinevették a hexametert rosszul skandáló osztálytanítótés ismerték jogaikat szolgasorban is. A vén PárizPápainé rosszulfőtt kásájával az ételhordó lovat tömtékbe szénahordás nehéz munkája közben . . .

A másik rend, ,,a vidám, pénzes, borozó, cifras kijáró úrfinép” olykor szépasszony ágyában felejtettementéjét . . . De ez a hangosa volt csupán, csendese afőúri ifjaknak is — mint Zeyk János jegyzi fel iskolaiemlékei között — ,,egyszerű életmód, mindennapi testigyakorlatok, küzdések, játékok, vidám gondtalan ele-venség . . . külléghez szoktatás” által edzette magát azéletre. Lelki táplálékul pedig „érzelgések, képzelgések,hangászság, költészet s szép-ízlet országaiban mélázotts andalgott”.

Nagy gyönyörűséggel olvastak magyarul is, dehogyne, amikor Bethlen Kata félezernél több könyve„Magyar Théka” címen volt a könyvtárba illesztve!S meghatva hallották Herepei Ádám „ajakán elővará-zsolódni a honi szónokművészetet”. Az ifjúsági önképző-kör Próba című kötetében az első magyar nyomtatottMoliere-fordításokkal tesz bizonyságot életrevalóságáról.Nótákat fabrikáltak, ülvén a Holtmaros haván, melyelolvadt körülöttük az alkotás hevében! Nem csoda,maguknak alkottak. A dimisszió után a kúrián nagy-szabású színjátékok folytak. A nyomtatott meghívá-sokra „magyar játékszín honunkban még nem s színé-szek is alig lévén — mint Olympiasokra tódult mindenrang és nem”. A truppok vidékre is ellátogattak s Csom-bordor, a Naláczyaknál törtónt, hogy a házigazda el-ragadtatásában a játszók közé dobta ezüsttel tömötterszényét.

Ha valamikor a részben unitárius Enyed'adtaGyörgy püspököt, a Guiscardus és Gismunda című szép-história szerzőjét, ha a református szellemet innen vittevitába Bornemisza Péter, a magyar Elektra szerzője, haillett, hogy a polgárváros iskolakapuján lépjen ki Tóth-falusi Kis Miklós ,,a nagy nyomdász” a maga műipari

132

ízlésével a világhír fényébe, csak meg kell keresnünk atávlatot az iskolaélet s város szellemének egyes mozza-nataiban ahhoz a gazdag kirajzáshoz, mely a századmásodik felétől kezdve Enyedről kiindul. Bod Péter amagyar könyvek lelkes olvasóihoz tartozhatott, hogyaztán „sok esztendők alatt, nem kevés szorgalommalszedegesse egybe” az első magyarnyelvű irodalomtörté-netet. Kis könyvmoly lehetett a rútképű, termetnélküliBáróczi Sándor is, kinek dajkáló hajléka még áll a rólanevezett sikátorban a hálófülkével, melyben álmodnitanult . . . Megyéje pironkodva küldi s maga gúny tár-gyának megy el Mária Terézia parádés szolgálatára, hogyegyszer csak megszólaljon „bájoló beszéddel, csodásnyelvérzékkel” s Kazinczyn keresztül az egész magyar-ságot oktassa a szó ízléses zamatára. Naláczyval és Bar-csayval együtt Enyed három testőrt — lélekőrt — állí-tott ki a magyar nyelv védelmeztetésére. A kúriabelideszkabódé éppúgy fűtötte Bolyai Farkas irodalmitörekvéseit, mint ahogy hivatottan deszkákra küldteKoncz Józsefet, Sáska Jánost, Pergő Celesztint és legna-gyobbjukat Jancsót, az első magyar komikust. Tanárokés ifjúság jellemképében az úttörés mellett bizonyosvakmerőség, a legnagyobbra-vágyás hevülete is ottizzik ezeken a homlokokon. Bolyai Farkas fel akarjaforgatni a többezeréves euklidesi geometriát, s a mára scholában ,,fecsketermészetű” Körösi Csorna Sándoregymaga vág oly célnak, melyhez egy egész népnek nin-csen képzelme, hite-mersze ...

Legszembeszökőbb mégis ezen ifjúságnál a közdol-gokért való tettrekészség, mint azt gróf Kuun Kocsárdon,gróf Mikó Imrén kívül egész légiója mutatja a jelesek-nek, kik ,,innen vettek meleget és világot”. ArankaGyörgy csendes tevékenysége szintúgy tükrözi e sok-oldalú munkaszomjat, mint báró Kemény Ferenc kan-cellárnak a közéletben, báró Kemény Farkasnak, grófMikes Kelemennek és Inczédi Sámuelnek a harcterekhalálos viharában való helytállása.

A XIX. század harmincas-negyvenes éveit úgy kelltekintenünk Enyed életében, mint a búzának sárgaérés

133

idejét, mikor a magvak a növekvő napverésben acélossikerre váltják át a felgyújtott táperőket. A húszas évekvégén megkezdődik az „új-kollégium” — mai déliszárny — építése. Az iskola bevezeti a Gábor napjánmegült díszes Bethlen-ünnepélyeket hatalmas dalkarok-kal, s a legszebb leány által szavalt ódával. Az 1833-banVáradi Sámuel buzgólkodása folytán megalakult Urikaszinó (harmadik az országban) egyik góca lesz a tár-sadalmi életnek. A komoly zenekultúra létrehozza Mi-hályi Károly akadémiai tagnak máig énekelt zsoltárait,dalait s Mester Károlynak fenséges Szózat-kompozíció-ját, melyet az országos pályázat túlmagas nívója miattítél népszerűsítésre alkalmatlannak. S még él emléke-zete a vasárnapoknak, amikor a püspök a rektorral s atizenkét palástos professzorral vonult át az ekkortájtmár fekete magyarba öltözködő ifjúság élén a nagy-templomba.

A kulturális élettel párban haladt a politikai moz-galmasság. Igaz, a lélekszám nem éri el a hatezret, dea környező falvak udvarházai évente díszes egybesereg-lőknek adnak szállást, kik aztán címeres négylovas hin-tókon, ragyogó nemzeti viseletben robognak fel a me-gyei közgyűlésekre. Rokonság, de főleg érzelmei szerinte rend csaknem mind elágazója annak a Varcagásbanépült s Kemény Simon családjának tulajdonát képezőegyszerű kúriának, melyet közönségesen — némi hu-morizálással — csak Bur g-nak emleget a város.

Enyed szerette a maga arisztokratáit, akik közüla Bánffyakat, Zeykeket és Keményeket saját „trunkus”-aihoz számítja. Az együttérzésre patriarchális szépszokás vall reá akkoriban, amely szerint ha a Burgbanvalaki megbetegedett, a városi úri nők ápolták. Termé-szetesnek találták s tisztelték a lakosok azt a rendetis, hogy a Burg dámái a templom első soraiban ültek,a professzornék a másodikban. A többi asszonynépvirradattal kelt, úgy főzött ebédet, mert ha megvárta aharangszót, csak a patkonca-székekben kapott helyetmagának, már pedig a divatot is a templombankellett ellesni! A Zsurnálnak emlegetett divatlap akkor

134

méregdrága ritkaság számába ment, a nők éppen írni-olvasni-számolni ha megtanultak a kántoriskolában,illemtanjuk pedig — Gáspár János, a nagy nemzet-nevelő szerint — néhány idétlen fesztempó betanulásá-ban merült ki. Fontos volt hát, honnan lestek el az íz-lést és magaviseletet. Egyszerű és komoly volt az élet-mód, melyet a Burg példázott. Akkoriban a főúri höl-gyek is pergették a fonókereket, divat volt hajnalidőnkelni s a nyitott tűzhely lángját használni a fonáshoz,az áldott ingyen napvilággal pedig az osztováta mellettélni. A leányélet bájos poétikuma — rokka, szép-köntös és dalilegények jegyében — árad ki a máigdúdolgatott románcból:

Lányok fonják a lenszöszt,Beszélgetnek egymás közt:,,Jaj, anyám, a diákOlyan, mint a gyöngyvirág!”„Veszek gyűrűt, ruhákot,Csak ne szeress diákot,Mert a diák legyecske,S itthagy, akár a fecske!”

Az édesbús diákszerelmek atmoszférája úgy lebe-gett a városon, mint rózsaszínű fénykör a tűz felett.Egy-egy történetet máig elsóhajt az emlékezet: „Ba-rabás Miklós annakidején Mutili Rózsit szerette, a burg-beli francia szakács leányát ... de annál szebb halvány-barnát keresni kellett... Az a zokogó angyalszobor akatolikus temetőben az ő sírján áll. . . elvitte fiatalona tüdőbaj.”

Szerelmi álmoknál nagyobb álmokat is szőtt akko-riban a város falai között a történelem. Elközelgettugyanis az idő, amikor ,,a mély, de addig szótlan eló-gületlenség” megnyilatkozásáért küzködött Erdély-szerte s „megtámadtatni kívánta a létező állapotot”. —A megyegyűlésekre egybezarándokló „utazó patrióták”— a Zeykek és Kemények mellett a Bánffyak, Kendef-fyek, Wesselényiek — megindítják Széchenyi szellemé-

135

ben a harcot, melynek előkészítése a Burgban folyta liberális érzésű arisztokraták ez igazi várában, s mely-nek ismert történelmi jelzőkövei az 1831—34-beli me-gyegyűlések s az 1841 és 46-beli országgyűlések. És haa magyar nyelv hivatalossá tételéért Kemény Déneskövet harcolt a legelszántabban, az örökváltságot egye-dül Alsó fehér követelte, holott ebben a kérdésben Erdélytöbbi megyéi általános szűkkeblűséget mutattak. Amegye vezető főrendéinek bátor jellemén kívül a küz-delemben fontos hátvédül s eszmeforrásul szolgált akollégium, a szabadgondolkozás ez évszázados letéte-ményese, melynek falai között Köteles Sámuel 1825 ótaanyanyelven tanítja az első magyar öníilozóíiát, SzászKároly pedig a jogot. Az a körülmény, hogy Erdély jogisérelmeit a nagy professzor úgy ismerte, mint rajtakívül még csak Kemény Dénes és hogy volt is merszekiállani az igazságért: avatta Alsófehért vezető megyévés „Enyedet némi politikai központtá” — Gyulai Pálszavával szólva, úgy hogy harcai „Erdély mindenmegyéjében és az egész Székelyföldön visszhangra ta-láltak”.

A város legöregebbjei máig mesélgetnek Szászról,Pliniushoz, ízléséhez való apró, jellemző történeteket.A sok keringő legenda: végső emanációs szférája annaka sajátos légkörnek, mely a nagy egyéniséget övezte.Az ifjúság megbüntette maga közül azt, aki elhanyagoltaSzásznak egyetlen előadását is, és Kemény Zsigmond,a Burg növendéksorsú lakója, tizenkétévesén már ba-rátja és soronkívüli hallgatója lett. S nem háládatlanul:Akadémiai emlékbeszédében a professzorától tanultorátori hévvel aposztrofálta Szászt, ,,mint a legelső-rangúak közül való magyar szónokot”, mint „valódinagybirtokost, igazi oligarchát az ismeretek birodal-mában”.

Majd minden enyedi tanulónak mintaképe SzászKároly volt! Mit jelentett ez? Az ifjúság nem csupántanult, — Kemény Zsigmonddal egysorban SalamonFerenc, Gáspár János, Barabás Miklós és Czakó Zsig-mond, de látogatta a megyegyűléseket és az Úri Kaszinót

136

is. öntudata dagadt, látóköre kiszélesült s növekvő me-részségének parázs példáit mutatta meg, amikor a csá-szári helyőrséggel majdnem fegyveres összetűzésbe ju-tott az átutazó lengyel foglyok ünneplése miatt.

Harmadik botránypöre indult meg a kollégiumnak,hol tanár adott ki kartársán. Basire Izsák és Pósaházyután a Debrecenben végzett Péterfi testvérek nem átal-lották Szászt demokrata elveiért, újszerű nevelési esz-ményeiért nem is egyházuk fejének, de a kormányszék-nek jelenteni fel. Közvetlen bűne egy indulatos maga-elszólása volt. A város Estei Ferdinánd királyi biztosfogadtatására készült, a heves vérmérsékletű profesz-szor száján pedig tanítványai előtt szaladt ki az el-hárítás:

— Estei Ferdinánd és Czirner Ferdinánd ránk-nézve egyforma nagyság! — Czirner Ferdinánd pedig —a diákok magyárkainak becsületes szabója volt.

A pör inkább megfényesítette Szász glóriáját. Tanúnem akadt a „bűnökre”, a ,,felségsértésről” pedig vala-mennyi diák egyöntetűen azt vallotta, hogy ő azt —nem hallotta. Nemcsak hogy tagadták körömszakadtáig,de sőt: csókolták a küszöb kövét, mely mögött a ki-hallgatás folyt. Szászt felmentették, Péteríi Lászlótpedig judássors érte: negyvenkilencben — holott éppenabban mesterkedett, hogy a nemzetőrökkel a fegyvertletétesse — a császári felkelők Borosbocsárdon meg-gyilkolták.

Enyed sohasem volt túllojális város. Számos anek-dotái közül legkomolyabb megnyilatkozása volt a kuru-cosságnak az Enyedről kikerült Bodolla püspök esete,ki az uralkodó fogadására elkocsizott ugyan Nagy-váradig, de mert időpontra volt odarendelve s a felségkésett: visszafordult, nem várta be. Igaz — így tudjákEnyeden — nem is kapott soha felsőbb megerősítést.Az is természetes, hogy a negyvennyolcas mozgalmakmagukkal sodorták úgy az iparos-, mint a tanulóifjú-ságot, valamint hogy a polgárság, köz- és főnemességis, nagy áldozatokkal járult az ország kincstárának gya-

137

rapításához. Mindez nem okolhatja meg a sorsot, amelya városnak a szabadságharc folyamán kijutott.

Enyed gyakran esett áldozatául a romboló törté-·nelemnek, de azért „Nagyenyed pusztulása” a köz-beszédben 1849 óta egyetlenegy vészt jelez.

1848 november ötödikén megtörtént a szerencsétlenkimenetelű marosvásárhelyi ütközet, melynek következ-tében a honvédséget, nemzetőrséget kivonták EnyedrőlKolozsvár fedezetére. Mindeddig a hatóság nem hagytamenekülni a rosszelőérzetű lakosságot, most a fejetlensietségben elmulasztotta az intézkedést, hogy a város-ban letett anyagi és művelődési értékek biztonságba jus-sanak. A következő két hónap alatt, míg a várost rendescsászári katonaság és szász nemzetőrség tartotta meg-szállva, ha jelentős károk is estek főkép a kollégiumbanösszehordott magán- és közklenódiumokban, az ott-maradottak élete és ingatlanai legalább biztonságbanvoltak. Azonban január elején a helység császári fel-kelők kezére jutott. 1849 január nyolcadikának éjjelén— oly irgalmatlan télidőben, „hogy ha kiköptél, a nyáljégszemmé koppant le a földre”—megindul a katasztrófa.Január tizedik napja után a „Honvéd” harmadik számaily gyászjelentést tehetett: „Nagyenyed, e kis Athe-naeje Erdélynek, a civilizáció s a polgári erények böl-csője — fájdalom — nincs többé. A történet Clio-ja szív-rázóbb s hitet ingatóbb eseményt a magyar nemzet an-náleseibe ritkán jegyzett fel”.

A városban akkor 7—800 halott hevert, — későbbcsontvázzá rágták le a kóbor állatok, — cseréppel vagyzsindellyel fedett épülete egyetlen egy sem maradt épen,az utakra hullott perjét, kormot a nagy történeti becs-csel bíró püspöki, megyei levéltárak s a kollégium drágakönyv- és gyűjtemény táranyaga szórták be szemétgyanánt.

Kereshetjük a végítélet okait. Voltak enyediek, kikKemény István főispán kebelének fegyvert szegeztek,hogy eltűrte Enyed kiszolgáltatását. Szemrehányásokérték Czecz tábornokot, kit Bem Tordán mozdulatlan-ságra ítélt. Kijutott a vád a vidék nyugalmát az ősz

138

folyamán megbolygató székely nemzetőröknek. Bélyegsült Lozenau alezredes homlokára, hogy obrázsai tábo-rából összetett kézzel nézte fegyverbarátainak eljárását.Megoszlott a közvetlen felelősség Axente és Prodanromán felkelő vezérek között, kiknek egymással valóvetekedése szintén szerepet játszhatott Enyed veszté-ben és akiket a Boliac-féle óromániai magyarbarátexpedíció tagjai állítólag óva intettek a terv végrehajtá-sától. Az átok teljes súlya mégis az osztrák hadvezető-ségre hárul, melynek akarata, sőt meghagyása nélküla végrehajtó közegek el nem járhattak volna. A ridegtények állása arra vall, hogy a csúcsai vereség (dec. 19.)után visszavonulóban lévő császári hadsereg Enyedet —a most jobbára csak öregek, nők és gyermekek általlakott, védtelen várost — egyszerűen eltörültetni kí-vánta a föld színéről, hogy Torda és Gyulafehérvár közta honvédek számára hadi támaszpontot ne képezhessen.Lehet, hogy politikai bosszú is közrejátszott ebben —de milyen visszásán ütött az orv kéz: férfinépbencsak a császárhűek tartózkodtak a városon, a többihonvéd volt, vagy kint bujdosott a Farkaspatak hóren-getegében.

Kihagy a szív verése, olvasva a pusztulás részleteit,melyeket Kemény Gábor szerint az utókor rémmeséknekfog tartani, s mégis, éppen a mindentátszenvédettekneklegtöbb joggal vádaskodó ajakáról hallunk oly szava-kat, amelyek nagy tanulság-, sőt vigaszképpenhatnak.

A hivatalosan osztrák részről halálra ítélt s magyaroldalról halni hagyott városba önkéntes emberi elszá-násból, áthágva Lozenau parancsát, tizedikének regge-lén belovagol Apfler svalizsérfőhadnagy, hogy magyarmátkáját felkutassa. Az osztrák tiszt repkedő fehér kö-penyege jelképes példája mind a többi folttalan léleknek,kiket a polgárháború irtó dühe sem bírt kiforgatni em-beriességéből. Úgy a császári rendes hadseregből, minta tordai honvédségből gyors mentőexpedíciók szervez-kedtek, melyeknek tagjai olykor halálon is átvágtak ma-gukat, úgy kutatták végig a széttiport város pincéit,

139

kutait, vermeit, szőlősajtóit s a méteres hóba fulladt er-dőket, melyek Enyed életbenmaradottait lappongatták.Az irgalom nem járt vallásra vagy nemzetiségre. Szi-lágyi Farkas adatgyűjtése szerint kétannyian is oda-pusztultak volna, ha a város régi szász és román lakosai-nak jórésze nem viselkedik szamaritánus módra.

A tövisi román granicsár családok, főkép TömösIstván bíró tisztessége és szívj ósága mellett lelkünk eléidézhetjük Keul Istvánt, Enyed szász papját, midőnfelszentelt kezével oltalmába veszi a reformátusoktemplomi edényeit. Másfélszáz év óta tartották az ős-enyediek „béditsért” felekezetnek a katolikusokat, deszerezhetett volna-e magának méltóbban örök polgár-jogot a minorita rend, mint tót származású prezidense,Viskóczy Henrik által? A lelkipásztor papi díszben,szentségeivel járult a felkelők elé, s térdre borulva kértkegyelmet a városnak, hogy bátor tettéért két sebbelmég többet kapjon, mint példaadó Krisztusa.

Mert meg volt írva, hogy a hely, mely másfél szá-zadon át érlelődött a cél felé, hogy falai közt előszörmondja ki Erdélyben a minden embernek szabadsághozvaló jogát, a népszenvedély áldozata legyen. „Meghalaés eltemettetek”. Koporsója reménytelennek tűnt:hónapokon át kutyák, macskák, vadmadarak, temetet-len vagy rosszul elföldelt hullák lakták csupán.

A kormánynál küldöttségben járó Weress Károlyés Sándor Elek azonban izenetet hozott az Enyed sorsátmegkönnyező Kossuth szájából: „Enyednek fel kellépülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hiva-tással bír Erdélyben.”

Az állami támogatáson kívül Erdély társadalma —főkép Kolozsvár, s az Enyedet környező helységek mindpéldáit adták a felebaráti érzületnek, de a távol Szilágy-ság, Szamosújvár is: kebelökre fogadták a szétszórt la-kosságot — valóban ízenként feldarabolt testet építvénígy egyl>© a jóság balzsamával. A csak Világos utánhazatérők egyik földönfutójának ajakáról megrendítővallomás maradt reánk: „Koldussá tett — s mégis:szükség volt a forradalomra!” S a mártir város maga-

140

hoz méltóbb emléket nem állíthatott volna nehéz, megnem szolgált halálának és lassú feltámadásának, mintazt tette ama egyszerű kőtáblával, melyet a várároknakmeszesgödrébe hantolt halottai fölé helyezett a falbaa puszta dátummal: 1849 január 8. r

Mennybeható gesztusa a vádtalan kegyeletnek!

III.... örök lészen.... perennis erit.

Enyed máig sem tudta kiépülni a forradalmi pusz-tításokat — jegyzi be Mikó Ádám 1860-ban útiköny-vébe. — Jókai menekül a romvárosból, csudálkozvánlakosainak maradó és marasztaló kedvén, . . . pedig,,az a hant, mely ideköt”, tartotta vissza őket.

Az ötvenes években folyton szivárgott haza a szét-menekült népesség és négy évtizeden át alig ritkult azúj siralomnap gyászolóinak templomi tömege. A régimellé az új nemzedék is beállt, az unokák, kiknek korátígy számította a város: ,,ez a haván született, az karán -ülő vót negyvennyócba ...” — Nyomasztó borongáslebeg a még élő aggok ajakán, ha ezidőkről históriáznak,hogyan jött be falukról a nép, vékával mérni a damasztasztalkendőt, mikép ismert rá egy úriasszony a vásárosmenyecske csíkos átalvetojének kelméjében saját finomfüggönyére.

Nehezen ment az erőrekapás az országos elesett-ségben, miközben — s nagy idők múlva is — egyeseknehéz kincsekre bukkantak kemencékben, falakban,újonnan feltört kertugarban: rejtekekben, melyeknektudói elhullottak . . .

A közintézmények közül a püspökség nem kívántvisszaszármazni többé Enyedre. Már a kollégium ismétvaló kicsirázása új legenda a város történetében. Riasztóhírek hollószárnycsapásai alatt a megrohanás elődél-utánján öreg Zeyk Miidós, Erdélynek azon időben két-

141

ségen kívül legtanultabb férfia, diákbarátjával: SzegediMaszák Hugóval galvanoplasztikái kísérleteket végzettSzentkirály-utcai hajlékában. Vájjon e rendíthetlenarchimedesi tudományszeretet jobbik záloga az iskolafeltámadásának, vagy Wéress Károly kollégiumi ügyvédkötelességteljesítése, ki január 16-án húsz honvéd kísé-retében a felkelő-tábor látótávolában lopózkodva —behatolt Enyedre, kiásta és elmenekítette a kollégiumpincelépcsője alá rejtett vasasládát az alapítványi ésadóslevelekkel! Csak Vájna Antal professzor hite-akarata fogható e példákhoz, ki mikor Wohlgemuthkormányzó eltiltotta az enyedi schola megnyitását, azutcán indult meg lélekhalászni, majd szekérre kapott sbejárta a Székelyföldet, hogy ifjúságot toborozzon. Sújból csak megszólaltak hívogatóra a kúria ezüsthangúcsengetyűi s újból felhangzott a fekete lisztből gyúrtkesernyésen jóízű Bethlen-cipót dicsőítő tréfás reci-tativo:

Én kettévágom a cipómat:Felét elteszem délre,Felét estére.

Mikó Imre védőkarját tartja az intézet fölé —így nőhet ki 1858-ig a nyolc gimnáziális osztály, mellé-telepedvén a Gáspár János szervezte egyházkerületi ta-nító- ós kántorképző. 1862-ben pedig hazatér Kolozs-várról a teológiai és jogi kar, miáltal a hatvanas évekbenmár ismét százakra megy a szolgadiákok száma. De sőthárom iskolatestvérét is segélyezi akkor Enyed nemfölös, de jószívvel adott javaival: Szászvárost, Ko-lozsvárt és Marosvásárhelyt.

S megindul egy csöndes újjáteremtő munka a rom-lásból netán még megmaradt értékek kikutatása, pót-lása, felajánlása által. — „Hova tehettem szükségesebbhelyre?” — ily szóval áldozza a bibliothéka negyedszerimegalapítója, Mikó Imre gróf könyveit „amaz oltárra”— mintegy példázva Arany János vigasz-izenetét, me-lyet Rachel Siralmában küldött Enyednek: hogy azIge túléli a Halált!

142

A kiegyezésre, mely után az alkotmányos kormányGáspár János és P. Szatmáry Károly országosnevű pro-fesszorokat más állásokba szólította el a kollégiumtól,harminc esztendőnek nagy fény- és árny változásai kö-vetkeznek. A kor tanítási irányát és eredményét tánleginkább jellemzi a Bocz József kollégiumi orvosrólfennmaradt anekdota, ki egy díszlakomán úgy főzte lea latinul kitűnően rögtönző tósztozót, hogy maga szár-nyaló görögséggel felelt vissza neki.

Ha mégis akadt a közelmúltban az egész magyar-ság érzületét megkavaró regény, mely Erdély háborúsés háború utáni lelki elsodortatásának okát az Enyedrőlkiszármazott papi nemzedékek gyarló voltába gyökerez-teti vissza, úgy tartozunk az igazságnak, hogy az intézetéppen a teológia magas szintére emeléséért szüntettemeg a jogi kart s e miatt írt elő három, majd 1875-bennégy hittudományi tanuló esztendőt a jelöltek számára.Spiritus rectora a főiskola életének Kovács Ödön pro-fesszor, ki Leydából, mint az összes teológiai tudomá-nyok doktora tért vissza. S annyira elöljárt az akadé-miának modern átszervezésében, hogy a magyaror-szági egyetemes református konvent innen mintázta amaga lelkészképzését!

Elveiben a nagy tanár — Apáczai, Deézsi méltóutódaként — a hitbeli szabadelvűség példaképe lévén,a józanságig felvilágosodott egyházi férfiakat nevelt.Az elhívottság tekintetében azonban heves ellenlábasavolt annak az elharapódzó felfogásnak, hogy a papi pályapuszta kenyérkereseti forma. — Tragikuma egész élet-művének, hogy ő vetette fel először az eszmét: a teo-lógia helye az egyetemen van. — A hetvenes éveknekáltalános érzése volt, hogy a történelmi jogfolytonosságszerint az erdélyi egyetemnek a Bethlen-kollégiumbólkellett volna kinőni, vagy legalább is az országrész jel-legéből következőn: a református teológiai karral válniateljes négykarú univerzitássá. S mert ez nem így tör-tént, Szász Domokos, kolozsvári lelkész, majd püspökfelvette a Kovács Ödön által csak elméletképp megpen-dített eszmét: hogy az enyedi református teológia köl-

143

tözzék át Kolozsvárra és ha mint független külön intéz-mény is, de bölcsészeti és neveléstani kiképzését kap-csolja oda az egyetemhez. Mintegy húsz évig ömlött acsatákon a szellem vére és ismét a Bethlen-örökségekhátterével, melyekből a teológiát tápláló javakra Ko-lozsvár követelést támasztott. És most már éppenKovács Ödön viaskodott Enyed jogaiért és a fennállóhelyzet megtartásáért.

Maga a város úgy próbált segíteni a helyzeten,hogy felajánlotta egy teológiai tanszék költségeinekhordozását.

Szász Domokos azonban, megbíztatva szándéká-ban a 60.000 forintos Radák-hagyatékkal is, hozzáfo-gott — Enyedtől függetlenül — a kolozsvári fakultásalapvetéséhez és az intézmény megnyitásával sikerültaz enyedi tagozatot elsorvasztania. Téves szólásmódjuktehát az enyedieknek, hogy a „teológiát elvitték”.Az 1896-ban megszűnt papképző tanáraiban halt ki,s leginkább nagy védelmezőjében: Kovács Ödönben.A Bethlen-kollégium onnan viseli főiskolai címét, hogyjoga volna a felső tanintézet visszaállítására, sőt a fe-jedelmi alapoknak is csak jövedelmét adja át Kolozs-várnak. S mióta az új történelem akaratából Kolozsvárnem nyújthatta már a szellemi támaszt, melynek ked-véért Enyeden a teológiának pusztulnia kellett, ismétkísért az eszme: vissza az ősi tűzhelyhez! Rossz időbenészbejutni: mint utolsó menedék éppúgy szerepe voltmindig Enyednek, mint áldozatul dobatni „magasabbcélokért”. Báthory István adta az első példát erre,amikor azzal a 10.000 tallérral tartott királyi bevonu-lást Lengyelországba, melyet Enyed elzálogosításábólkapott a szászoktól.

... A kollégium hatalmas épülettömbje a millé-nium esztendeje óta csak a gyakorló és a rendes elemiiskolát, a gimnáziumot és a tanítóképzőt foglalja ma-gába. Az enyedi emberek azonban úgy tartják, hogyamit a teológia Kolozsvárt annak idején az egyetemhezvaló kapcsolatában nyert, ugyanannyit veszített társa-dalmi előnyeiben. Mert Enyeden az ifjúság mindig első-

144

rangban álló dédelgetettje volt az úri és polgári köröklegjavának. Nemcsak ebédeltették rendszeresen a sze-gényebb növendékeket, nemcsak öltöztették is a Fillér-egylet jóvoltából, de volt poétikusabb jelképe is azegyüttérzésnek abban a régi szép szokásban, hogy aváros a kollégiumban teleltette szobanövényeit. A fő-és egyetemi városokról elkeresztelt lakószobákban —Salerniumban, Várnában, Danzigban, Petropolisban,Debrecenben... a kis „ultimáriusoknak” csak polcjutott fekvőhelyül, de a pelárgóniák széttárhatták ké-nyelmesen szőlőnagy leveleiket.

Átlagos sorsa volt az enyedi leányoknak: már aközös konfirmáción titokban „kinézni egymást”. Máigszámon tartják s rováson, aki az ilyen zsenge elkötött-ségből megtántorodott. A tizenhárom és húsz év közöttelintéződött a leányok jövendője, kiknek művelődésea kántoriskola két osztályával kezdődött s nagy sze-rencse, ha kiegészült a „szászaknál” szerzett ismere-tekkel. Sajátos emlék, hogy azok az apák, kik negyven-nyolcban örökre letették nemesi előnevüket, leányaikkezébe lélekképző gyanánt Kisfaludy Sándort, a ne-mesi világ dicsőítőjét adták. De úgy látszik: „lány-kebelben kívánták az előítéletet, múlt idők zenéjét”— holott anyáik, nénjeik a forradalmi nagyviharbanszabadelvű eszmékben gyönyörködtek és legendás hősierényekkel szolgáltak reá az őket övező különlegestiszteletre. Mégis a „sűrűgazdasszonyság”, meg a szépkézimunkázás maradt próbaköve a jólsikerült nevelés-nek, kivált ha körömhegyig menő puritánsággal páro-sult. Kendőzést, hajfodorítást elítéltek, hygiène és koz-metika kimerült az ecetes málélisztből készült kéz-finomítóban, a lombikban párolt levendula-arcvízbenés a rózsabimbó-szobafüstölőben.

A hetvenes évek elején megnyíltak a város és azállam iskolái, a felserdültek azonban ennek hasznát nemláthatták már. Irányításuk mégis jó kezekben volt:Vájna Károly — később a pesti gyűjtőfogház igazga-tója és kiváló kriminálhisztórikus — Műkedvelő Társu-latba szervezte őket. A virágzó, hagyományos dalosköri

145

élet mellett nagy szerep jut Kovács Ödön ,,MinervaEgylet”-ének, mely tanári házaknál toboroztatta összea tagokat. Szavalás, ének, komoly színdarabok betanu-lása, tánc és társalgás: így jut a leányifjúság irodalmi,a diákság társadalmi felkészültséghez.

Biedermayer-ízű még mindig a kor: a burgbelitánciskolákkal, a kicsi cukrászda óriási tésztáival, afarsangi diákbálokkal. Egetnyaló máglyák s a kapubanjátszó cigányok fogadják farsangidőn a Városháza előtta nagykendőbe burkolt szépeket, kik úri hintóban, fák-lyás igásszekéren, diákcipelte gúnyáskosárban — de atisztelők által lefektetett járódeszkákon egyaránt érkez-nek. A fenyőgallyal ékesített bálteremben aztán kiráz-zák az elgyűrt volánokat, eleresztik az akácbukétás tar-latán-sleppet . . . Delitartású, szép járású, finom kezű-lábú az enyedi beauté — ha aztán még hófehér is a vállaés hollószín a ráomló hajzat: úgy nyert pere van mindenfórumon. De siet is hódítani, mert a farsang végéig hop-ponmaradókat megtréfálják a diákok hamvazószerdán,kik is égicsúf aggszüzeknek öltözve, hangos jaj gátasokközepette vonják végig a város utcáin a leányság kolon-cát jelképező fátokét.

A város Békamál-beli tavaszünnepei, a márciustizenötödiki mozsárágyúpuffogtatás, temetések mág-lyába rakott fáklyák füstje-fénye mellett: az élet ünnepirítusaihoz tartoznak akár a nyári feredések a kolégyom-erdő kőgolyóval hevített kádjaiban, vagy az áprilisharmincadiki esti szerenád, melyet a diákok lampionosfelvonulás mellett az űrhegytetőről adtak a város tisz-teletére.

A régi híres kúriabeli teátrumok már kimentek adivatból. A negyvenes évek csizmadiaszínbeli nyomorúelőadásait a Városháza díszes estéi váltották fel. Blahánéfáklyás szerenádot kap a Burg előtt, melynek vendégevolt. „Prielle Nelly” nyomán azonban különb spektá-kulum támad: a diákság utánaszökik Tordára s egyi-kök úgy meg van érte zándorodva, hogy a kollégiumkasszáját is viszi. . .

146

Ily vitalitás mellett nehéz volt a diáknéppel ver-senyre kelni a népszerűségért az Enyeden állomásozóhonvédzászlóalj tisztjeinek. Kapnak ugyan az elsőfogadtatáskor a hölgyektől szép fehérselyem zászlót ajeligével: „A honvéd védi a hazát, az ég védje őt” —de a város puritánabb elemei maradnak a hajdani regu-lával, melyet a svalizsérokkal szemben is gyakoroltak,hogy mágnás, diák, katolikus pap és katonatiszt egykategória: nem házasságképes. Ε konokságot mégissikerült kikezdeni a daliáknak, kik a módosabb jócsalá-dokba nemcsak beházasodtak, de néhányuk vérbelitörzspolgárrá vált.

A levendulaszagú mamák azt is nehezen vették beakkortájt, hogy Grohmann Károly óvóbácsi hegedűjeés aranyszíve beédesgette a gyermekeket a városi de-dóba, de már igazán fejet csóváltak az első ingblúzos,orrcsiptetős, kurtahajú tanítónőn, ki Pestről érkezett —mert hiszen Enyeden azidőben kötéllel ha fog bak nőipreparandistákat!

A hetvenes évek végén épült fel Enyed egyik fő-nevezetessége, a 800 személyre berendezett fegyház.A kiváló Balkányi igazgató ebben elsőül valósítottameg a Csemegi kívánta emberjavító intézményt, melybennem csupán a felügyelet kifogástalan, de az elvek is aleghumánusabbak, a jószándékú fegyencek fokozatosanenyhébb, a megátalkodottak szigorítottabb kezelésével.Az intézet főkép a munkához szoktatás által nevel: arabok nagy iparüzemekben dolgoznak, melyeknek áruit— a városi kisipar védelméért — más piacokon értéke-sítik. És ha Enyed utcaképéhez ősidők óta tartozikhozzá a vásárra belovagló átalvetős havasi amazon, ésMoldován Gergely színpadi alakja: a ,,carbuni”-tkiáltó szenes-mokány, a kackiás torockói meg a sugár-szép bükkösi cselédleány, rövidesen és simán beillesz-kedett e különlegességek közé az útkaparó fegyencnép,és eleddig csak egy regáti újságíró döbbent meg, hogya szabadon mozgó rablógyilkosok közt kell elsétálnia.De alig akad viszont olyan enyedi, aki látta volna e csí-kosruhásokat zárkáik és munkahelyeik világában. Har-

147

minc év óta először történt mostanában, hogy egyangol bizottság kíséretében beengedtek asszonyszemélytis az intézet kapuján. Nem látni nőt: a legsúlyosabbvétkesek egyik bűnhődési formája.

A század utolsó tizedeiben nagy megrövidülés értea várost. A MÁV. mostoha — és később komolyan ki-fogásolt — erdélyi politikája két vasúti csomópont,Tövis és Kocsárd közé szorította be Enyedet s elvágtaiparát a módosabb piacoktól. Végzetes volt a törvény-szék áttétele Gyulafehérvárra, melynek keserű emlékeaz egyetlen Enyedről kikerült miniszternek, KeményGábornak nevéhez tapadt: az átköltöztetés a fehérvárimandátum vérdíja volt!

Míg Enyed egyfelől letörpült, másfelől belesorozó-dott az államélet gyarapodó, de immár semmi tekintet-ben többé nem vezető városai rendjébe. A törvényszékhelyébe kapta a talpfatelítő telepet, MÁV osztály- éskultúrmérnöksége és egyéb, a megyeszékhellyel járóközintézményei is lendítették. A gyalogjárók macska-fejeit gránitkockák, az elbillent gesztenyefákat ápoltakácsorok váltják fel, majd elkészül a villanytelep.

Még a bezirker-világ parkosította volt a kápolna-dombot, most a sétány messze kitolódott, a régi rómaiút nyomát tartva. Új városkép alakult az 1901-benAlpár Ignác által épített Rákóczi-stílű vármegyeházá-nak, a későbbi polgári leányiskolának és vincellérképző-nek palotái által. 1911-ben lebontják a több mint 70éves kis görög katolikus fatemplomot, mely sem az egy-házközség 1880 óta viselt esperesi rangjának, sem alélekszámnak többé meg nem felelhetett. Ekkortájtépül az új zsinagóga is. A hagyomány úgy tartja, hogyaz első zsidót — negyvennyolc előtt — a kollégiumhozta sütőnek: tény, hogy csak a század derekán adtakkomolyabb életjelt magukról, és hogy 1890 körül szer-vezkedtek, rabbit pedig a huszadik században hoztakmaguknak.

Az élet új jegyekben, de folyt tovább, és tagadha-tatlan, hogy sok tekintetben most is példaadón. A 90-esévekben Jeney Elek árvaszéki elnök buzgólkodására

148

a Polgári és Úri Kaszinó rangjelzéstelenül Magyar Ka-szinóvá tömörültek. Hasonló emelkedett szellemben éseredménnyel izgatott Jeney Elek a „kebeles” (vagyisjómódú) polgárság előjogainak eltörléséért a szegényeb-bek javára. Viszont sivár és a ma távlatából nézve sok-szorosan fájdalmas képet nyújt a politikai torna, melyannyi szép erőt fecsérelt két olyan egyén szembenállásafolytán, mint Szász József és ifj. Gáspár János. Mind-kettő a maga szorgalmából megvagyonosodott birtokososztály sarja, egyik a közigazgatás oszlopa, másik kép-viselő. Szász a magyar lehetőségek politikusa, „demokratafőispán”, ki nem fellegek aranyos ormairól kormányoz,de kész fül és szem minden réteg számára, és bizonynem szégyene, inkább nagyon is érdeme volt, hogy„Jóska nostru”-nak, ,,a mi Jóskánk”-nak dédelgette ahavasi nép. Gáspár viszont a meggyőződéses független-ségi léleknek és egyben az idealista, tevékeny kultúr-barátnak mintaképe, aki mellett elsősorban a politikábakeveredő diákság és ifjúság tüntetett. Sajnos, a kétvezetőember kiválósága mögött olyan uszály is fekte -lenkedett, mely ízléstelen fegyvereivel felborított kol-legialitást, sőt baráti kapcsolatokat is, város- és megye-szerte.

Derültebb a felekezeti és nemzetiségi béke arculata.Ekkoriban a szászság annyira magyarosodott, hogy a#evangélikus templomban kétnyelvű szolgálatot kellettbevezetni. A magyar közönség viszont estélyeket ren-dezett a szász iskola anyagi feltámogatására, amikoraz Apponyi-féle törvény azt alapjaiban veszélyeztette,fel tudva becsülni az előnyt, hogy gyermekei könnyűszerrel elsajátíthatták a német nyelvet, aminthogy azenyedi ember a román nyelvet is bírta, beszélte a ma-gyar világban is. Faji önérzete nagyon erős, de ez sohamerev elzárkózásokra nem ragadta.

A virágzó egyleti élet idevágó példája, hogy Erdélylegrégibb ily jellegű női tömörülete: a Νagyenyedi Pro-testáns Nők Egylete (Zeyk Dánielné Kemény Ida báró-nőnek alapítása), tagjait nemzeti különbség nélkültoborzottá és gyakran működött együtt katolikus egy-

149

letekkel a közjóért. Hogy idős Winkler János, az apa,az evangélikus német, fia ifj. Winkler János, a katolikusmagyar egyház főgondnoka, ez mind a bethleni türelemszelleméből folyik, és természetszerű is ott, ahol az ör-mény származású Kovrig Tivadar egyszerre építtet tor-nyot a minoritáknak és tesz bőkezű alapítványt a kol-légiumnak, melynek áldását felekezet és nemzetiségrevaló tekintet nélkül élvezik a jelesen tanuló ifjak. Fele-sége, a szintén katolikus Scheidel Katalin pedig csaknemrégen hagyott a magyarországi nők LorántffyZsuzsanna-egyletének 11.000 dollárt.

Bizonyos dekadenciát azonban meg kell figyelnünka társadalom másirányú jelenségeiben. A kurtapillan-tású Városi Tanács elgáncsolja a Winkler Albert orvosáltal szorgalmazott vízvezetéket, a szegényügy modernrendezését és a tüdőbeteggondozást. A vagyonos latéi -ner-osztály, melynek tehetősége jórészt fösvényül taka-rékos ősöktől maradt, és amelynek hajdan főfényűzésea bivalytartásban meg a dús házikosztban merült ki,eleddig világot nem látva, az ezeréves ünnepről azzala szédülettel tért meg, hogy itthon is tovább kell élniűsbudavára pezsgős éjszakáit. Az enyedi fin de siècle,melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál Fiai feje-zet . . .

Csak Szent Egyed, a hajdani patrónus nem hagytavárosát. Névnapja, szeptember elseje ünnep maradt,mert akkor teltek meg az iskolák romlatlan ifjúi vérrel.Enyeden mindig szokás volt ,,a kolégyomra” halni —s alapítványainak rangsorába Anna királyné font-sterlingjei, Körösi Csorna Sándor Tibetből küldött százaranya mellé bátran odasorakoznak a diákokból meg-módosult piaci kofaasszonynak, Sánta Mariskának ga-rasai ... A század végén a kollégium összes vagyonábanmesszi meghaladta a kétmillió pengőt, jótékony alapjaipedig külön 160.636 forintot tettek ki. Nem is fogadottel államsegélyt semminemű oktatási célra, és nagyszerűgyűjteményeit nyilvánossá tette, ezáltal is szorosabbankapcsolódva a közönség életébe. Nagy könyvtára ekkorkötetszámban az ötvenezerhez járt már közel, megket-

150

tőzve az 1849-ben elpusztított anyagot. Igaz, nem pótol-hatta a Bánffy-, Borosnyai- és Bethlen Kata-féle thekákkincseit, több ritkaságát és unikumait, sem kézirattárát,mely Bod Péternek, Páriz Pápai Ferencnek, BenkőJózsefnek minden manuskriptumán kívül egy 1462-benírt krónikát is őrzött, Benkő szerint Thuróczinak köz-vetlen forrását!

Az enyediek Korvinákat is emlegetnek sóhajaikban.Tény, hogy Hermányi említi is Köleséri Sámuel orvos-nak birtokában „Catullusnak s még más trágár poéták-nak pergamenre írott gyönyörűséges manuskriptumát,mely a Mátyás király Bibliothékájából akadt vala azApafi könyvei közé, s mikor Apafi egyet-mását felhará-csolák Szebenben, ott vette meg Nádudvari (Sámuel,lelkész) 6Rhinensiseken”.Ekorvina (197 sz.) ma a bécsicsászári udvari könyvtár tulajdona, Köleséri által ké-szített másolata pedig a Teleki-thékáé.

Mai állományában a Bethlen-könyvtár egyetlenunikumot mutogathat, Miskolczi Pauk Pál prédikációs-könyvét. Vannak aztán hungaricumai 1711 előttről,külön teológiai szakkönyvtára és a Mikó-thékában kül-földi remek-kiadványai. Az iskola gazdag ifjúsági könyv-tára, folyóiratokkal, napilapokkal bőven tartott olvasó-terme, az önképzőkör ,,Haladjunk” című kézzel írottorgánuma, mely hatvan évfolyamnál többet számolt, ami-kor pár évvel ezelőtt az új éra letiltotta szerkesztését,mind ösztönzőül szolgálhattak. De még elhatározóbbmódon nevelt a régiségtár, érem- és pénzgyújteméhy,meg az utóbb néprajzi anyaggal kibővült, szép természet-rajzi múzeum.

Első elgondolásra szinte érthetetlen, hogy egy ki-mondottan humanisztikus jellegű főiskola oly kiváló,egyenesen úttörő természettudósokat, főkép geológuso-kat tud felmutatni tanárokban és növendékekben,mintha csak Bisterfeld „Boszorkányos könyvé”-nekhajlamai szállották volna meg a nemzedékeket. De haaz újra-újra megalapított könyvtár főkép az elvont ésszéptudományokat táplálta, viszont a környező termé-szet egyetlen óriási lexikona volt és marad a természet-

151

kutatóknak. Húsz kilométeres sugárban a vidék a leg-különbözőbb geológiai korszakokat feltáró lelőhely, saz Érchegység rengeteg ásványtani érdekességet rejt,mintegy predesztinálva a mineralógiára Benkőt és akülönleges szakértelemmel dolgozó H er epei Károlyt.S bizonyára nem Mikó Imre volt az egyetlen kisdiák,ki szívdobogva álmélkodott a csodás kőzetgyújteményekelőtt. . .

Mind e nevelési tényezők együtt adják magyaráza-tát annak, hogy tíz — legkülönbözőbb jellegű — egye-temi katedrát töltenek ma be Enyed neveltjei Magyar-országon és Romániában, aminthogy református püs-pöke sem volt még — az egy Kenessey Bélán kívül —Erdélynek, kit nem a Bethlen-kollégium nevelt.

A nőnevelés lendületét jelzi, hogy a tanfelügyelő-ség Enyed elemi leányiskoláját a megye mintaintézmé-nyének tartotta. Polgáriját az első igazgatónő: K. GrailEleonóra messze népszerűségre emelte. Nagy érdemeivannak továbbfejlesztése terén Dömök Erzsébetnek,míg Illyés Gizellának nevéhez az új iskolapalota fel-épülése fűződik. A kollégium nagy lélekkel járt kezérea leánynevelésnek is, magántanulóit rendszeresen be-járatta a főgimnáziumi előadásokra. A kitűnő alsó-ésközépfokú állami leányoktatáson kívül ennek a körül-ménynek köszönhető, hogy valóságos kirajzása indultmeg a komoly női szellemi munkaerőknek.

Háború alatt és után Enyed nem maradt méltatlanönmagához. A tizenhatos meneküléskor is jó idegeketmutatott. Viszont a város jelleméből folyik, hogy tizen-nyolc után nehéz lelki próbán esett át, akár súlyos be-tegségen. Kivándorlói mégis: elsősorban a gyökérte-lenné vált tisztviselőkből — beköltözött elemekből —kerültek ki.

Az új korszak Enyedet láthatóan a leépítendő hely-ségek közé sorolta. Igaz, katonailag jelentősebb góccáképződött ma, mint bármikor ezelőtt, az állam több is-kolával is (líceummal, négyosztályos leánygimnázium-mal, fiúipariskolával) kiruházta, míg a vincellérképzőhelysége — új szárnnyal egészülve ki — tüdőbetegszana-

152

tóriummá alakult át. Viszont Enyed megszűnt megye-székhely lenni. Pénzügy, számvevőség, államépítészet,csendőrség, tanfelügyelőség elhagyták a várost, mostfog eltelepülni belőle a kultúrmérnökség is. Üres laká-sok, szegényedő forgalom . . . Becsukódott állami ren-deletre a szász iskola is, „mert csupa magyar látogatta!”Elsorvadt a közönség tehetetlen voltából az egyház ke-zébe átvett polgári leányiskola és végül Udvarhelyreplántálódott a Fejes Áron által nagy szívóssággal meg-alapozott református nőképző. Enyednek ma a hétosztá-lyos elemin kívül nincs magyarnyelvű nőiskolája!

Amikor az agrárreform vihara a kollégiumot elérte,a schola mintegy tizenegyezer holdon gazdálkodott.Dóczy Ferenc inspektor-professzor és dr. Garda Kálmánfőgondnok megfeszített gonddal vezették a küzdelmet,sikerült is megmenteniük vagy 2000 holdat, jobbáraerdőkben, és sikerült a legutolsó tizenöt év alatt az in-tézetnek a szörnyű megrázkódtatás közben is megőriznimegmaradhatása alapjait. Ha az elveszett dominiumokután járó bonok kifizetődnének, az lélekzethez jutástjelentene a scholának, mely ma gazdasági iskolával akarúj tagozatot létesíteni és nagy erőfeszítésekkel szerveziát modernné berendezéseit. Mi az intézet jövendőjétkorszerű újításai mellett is ama ősi, emelkedett, elfogu-latlan lelkiségben látjuk, melyet az innen kikerült ro-mánság is kénytelen elismerni. Szintoly romolhatatlanlétalapja a kollégiumnak az áldozatos közszeretet,mely legutóbb is jelentékeny alapítványokban nyilat-kozott meg. De minden anyagiaknál is ragyogóbbanvilágítja meg az iskola élő, szuggesztív erejét GáspárJános utolsó kívánsága, aki mint kegyes kitüntetéstkérte a maga számára, hogy családi kriptája helyett azőrhegytető professzori sírjai között kapjon pihenő-helyet.

És bármi leszállítottsága mellett körzetében továbbis jelentőséget ad a városnak tisztes ipara. Néhány na-gyobb üzeme a fegyház országos jellegű gyárain kívülis megmaradt: így a Lingner-féle szőttes- és dobozáru-gyár. A nyomdaipar virágzását pedig a messzi népsze-

153

rűvé vált Lőcsei-Spielenberg naptár bizonyítja. Neveze-tes intézménye még a Hangya, a Rohay László voltigazgató által nagy szakavatottsággal megszervezett ésa román impérium óta önállósult szövetkezeti központ,melynek fiókjai egész Erdélyt behálózzák. Az utolsóévek nagy pénzügyi válságait a város öt bankja közülegyedül az ősi magyar „Kisegítő” élte át szerencsésen.

Kereskedelmében mindig vezettek és vezetnek máiga keresztény (részben örmény és szász eredetű) cégek,melyek között egész dinasztiát alkotnak a Winhlerek,kik fűszerben, bőrben, borüzletben, paraszt rövidárubanszaktekintélyek.

Nagy kincset bír a város szűk —3711 kat. holdnyi —dekanaánian áldott határában és a nyugati hegyláncáltal óvott széltelen, enyhe éghajlatában, melyben afüge kint telelhet és olykor a szőlők takaratlanul is még-maradnak. Mióta 1910-ben a bajor Fischer Lajos meg-pillantotta és kiszemelte oltványtelepül a Tövis irányábaeső Maros völgyet: Enyed fogalommá vált a kertész-kedők számára. Csak rózsatő harmincezer virít a lőrinc-révei huszonnégy holdas telepen, legújabban pedig akrizantém-kultúra fejlett tökéletesre. A legnehezebbgazdasági esztendőkben is egyetlen eladatlan csemetéjenem marad az ültetési évad végére: így varázsolt Enyedközvetlen környékéből valóságos virító, termő édent ésképezte ki a népet kitűnő szőlő- és gyümölcskertészekké.Maga a kollégium is mintaszőlőtulajdonos a miriszlóiés csombordi határban, és a „Fürst Bethlen” felírásúhordói Bécsig viszik a Maros lankáin szüretelt folyékonytüzet. Ε nagyobb telepeken kívül általában kisebb,legfeljebb ötholdas parcellákra oszló 200 holdon terem-nek a híres enyedi leányka, ringató, szürkebarát, som,furmint stb. borok. Minőségük próbája az a régi évjáratvolt, amikor az enyedi bort, mint a rumot, meg lehetettgyújtani.

A város társadalmi életéről valamikor az a szálló-ige járta: ,,ide sírva jönnek, de aztán sírva is mennekel a tisztviselők”. A társasélet jellege mindig családias,régimódian patriarkális volt és az is maradt. Társa-

154

dalmának azonban szinte megbocsáthatatlan hibája,hogy még mindig nem vetkezte le a rangbéli elkülönö-ződés kérges maradványait: ami főleg a lateiner- ésiparos-osztály széthúzásában tükrözik. Szerencsére azúj nemzedéken már más jegyek íródnak. A MagyarPárt keretében dolgozó fiatal kultúrmunkások kezdikmegérteni a kisebbségi összefogás szükségét. Mindinkábbtájékozódnak az oltárkép parancsa felé, mely Enyedlegrégibb templomát díszíti: a Megváltó közös áldássaláldja meg a tollat, ecsetet, sarlót és kalapácsot. Ha aszász népkisebbséget e jelképnek megértése tartottameg nyolc évszázadon át, majd megtanulja annak iga-zát a magyarság is . . . Önzetlen, a közért dolgozó vezető-embereinek prototípusát idézzük még itt a nemrég el-hunyt Jeney Elek árvaszéki elnökben, ki nagy időkönát töltött be sok gonddal, vesződséggel járó húsz tiszte-letbeli állást!

A központjában alig fejlődő, de kültelkein apróházakkal, sorokkal terjeszkedő Enyed ma mintegy tíz-ezer lakost számlál. Ebből hétezer a magyarság (ide-számítva a magyarajkú zsidóságot is), a többi román éskisebb felében szász. Lélekszám szerint a vallásbelií megoszlás rangsora: református és görög katolikusegyház két-két lelkésszel, római katolikusok a minorita-rend gondozásában, zsidók, evangélikusok, görögkele-tiek, unitáriusok. Utóbbiak mostanában építettek temp-lomot és hoztak papot maguknak. Szerény Istenházuk,mely amerikai mintára a papilakot is magába foglalja,példázója az „ahogy lehetf' jeligéjű kisebbségi elhelyez-kedésnek. A város lelkipásztoraira külön hivatás vár:ápolni azt az ősi helyi szellemet, mely nem ismert sohaközönyt a saját s elfogult türelmetlenséget a más kul-tusza iránt, és amelynek olyan kedves jelképe a „papokvackorfája” a felekezetközi kaszálóval.

A legutóbb választott városi tanács idejébenEnyed néhány komoly magyar irányító mellett törekvővezetőre talált Albini Aurél polgármester személyében,ki miután a város elvesztette vagyona egy részét, meg-próbálta restaurálni az elhasznált pénzalapokat. Város-

155

fejlesztési érzékét mutatja a Sétatérnek és a Vigadónakkarbatétele s az új strandnak megnyitása.

Életrevaló munkaterv volt az is, hogy a szanató-riumáról messze ismertté vált helységet üdülővárossákell tenni. Éghajlatán, remek gyümölcsein kívül errepredesztinálja a sok, egy vagy másfél nap alatt el-érhető kirándulóhelye. A geográfusok által „Nagymész-barrière”-nek nevezett, 1200 méterig emelkedőszirtvonulat tájkincsei közül innen lehet megjárni To-rockót a Kőközzel és a Székelykővel, a remetei szikla-kaput, mögötte a ponor-szolcsvai búvópatakkal, a Kis-és Nagycsáklyakövet, hol még fürdeni lehet a római me-dencék természetes zuhogói alatt, a runki és intregáldisziklaszorosokat, a Detonátát és a Tordahasadékot. . .s el lehet csodálkozni az ősvadonokban a francia föld-rajztudóssal, De Martonne professzorral: hogy olyikhelyen húsz kilométerre vasúttól, megyeszékhelytől ős-kori kultúra állapotait figyelhetjük meg a nép életében.

Enyed útban van, hogy visszakanyarodjék oda,honnan nyolcszáz évvel ezelőtt elindult: az őstermelőés kisiparos jelleghez, miután a címerébe foglalt kard ésmérleg lassan kiütődik kezéből. De ha el is sikkad jog-szolgáltató és világ dolgaiért hadakozó jellege, a bagoly-nak nem szabad elreppenni a címerpaizsról. Enyed mégmindig iskolaváros, és jaj volna, ha neveltjein eltörlőd-nének az örökletes jegyek, melyeket a kollégium egyikjeles ismertetője, Váró Ferenc tanár így summáz:,,komor eredetiség, független önképzés, öntudatlan, nemszámító becsvágy, nemtörődés az átlagos szokások, köz-divat követeléseivel, saját célok, saját eszközök, sajátmódszer ...” Hozzátehetjük: ennyi őserőnek a városcsak melegágya lehetett, honnan szinte életfeltétel: ki-ültetődni!”

Még az elszármazottaknál is gyakran elmélázhatunkaz úttörők ismétlődő végzetén: hogy homályba állíttat-nak a következők által. Az első magyar felszabadulásinépmozgalom vezetője Nagy Antal Enyedről került kiés karóba húzatott igazáért — de a történelem a szá-zaddal későbbi Dózsa Györgyöt tartja a parasztok ki-

156

rályának. A piski hidat Kemény Farkas tartotta, mígBem meg nem érkezett — azonban Bem a piski hősés nem Kemény Farkas. Igaz, öt bethleni szellemhős ka-pott szobrot a szegedi árkádok Pantheonjában: Apáczai,Körösi Csorna, Bolyai Farkas, Mikó Imre, KeményZsigmond — de hánynak szivárgott el szíve-vére koro-názatlan áldozatmunkában!

Ám ez nem változtat az enyedi szellem megintlenkisarjazó fajképein. Makkai Sándor és Kemény Jánosbáró élettükre épúgy bizonyítja ezt, mint az a nem vélet-len eszmetestvériség, mely Äprily Lajossal ott, a Pilis-tetőn mondatta ki ,,azt a titokzatos szót”. Ε szónakSzentimrei Kovács Jenő még a jelige formulázása előttelszánt harcosául állott — és Sipos Domokos még meré-szebbül fogalmazta meg azt „Hazafelé” című írása bátorriadójában: Erdély külön honszer'elmét. Öt emberrőljelenti a kém az Erdélyi Vormarz-ből, hogy ,,ha elfog-ják őket, a nyugalom Erdélyben azonnal helyreáll”, saz ötből három enyedi! Csak a balgaság tarthatja vélet-lennek a város e szakadatlan termékenységét a lélekmezőin. 1896-ban már pályamű készült az innen ki-került ötven országosnevű emberről. Ε ki virágzást miis annak tulajdonítjuk, hogy Enyed kicsinyben különteljes-egész világot alkotott, mely a maga kereteibensokoldalúan tudott hatni ifjúságának hajlamaira.

„Mindenki enyedi és minden Enyedről indul”, szo-kás eltréfálni, amikor idegenbe szakadt s itthon tán elis felejtett derék fiairól, leányairól egyszer csak valamivéletlen folytán idevillanó fónyüzenetkónt derül ki,hogy innen vette, vitte lelkének tüzét, mint PogányMóric, Székelyhidy Ferenc . . .

Mert „senki úgy nem szereti városát, iskoláját,mint az enyedi”, állapítja meg az idegen, aki megfordula „Nagyenyedi Bethlen-kollégium volt DiákjainakTestvéri Egyesületében”, e Pesten székelő magyar-országi szövetségben, mely több tagozatra oszlik ésamelyhez foghatóan egyetlen hasonló jellegű intézménysem virágzik — főképpen az agilis „véndiáknék” segít-ségóvel a „hagyományok iránti tiszteletben, a szülőföld-

157

höz és a tanulóévek emlékéhez való ragaszkodás érzeté-nek fenntartásában”.

. . . Sárfészek címezéssel Enyedet sokszor meg-dobálták pénzesebb és így nagyobb civilizációval fejlővárostestvérei. Ám Enyed sarából koporsóba való feje-aljat kérnek elszármazottal.

És ha ma mindinkább halkul is ez a város, ne felejt-sük, módtalansága óvta meg annak idején, hogy le nemrombolta műemlékeit. Egy zajos új életforma tán szívóslelkiségének „feldúlt védfalaiból rakna palotát ...”Enyed időálló szellemi javaknak, annak a transz-szilvánizmusnak letéteményese, melynek „nemes ha-gyományaihoz” Ady vigaszkép menekült a magyar köz-élet reménytelen zűrzavarainak idején. És ha a kollé-gium jövendője elfért egyszer egy pincegödörbe ásottvasasládában, a szenvedésekben izzított „enyedizmus”— gúnyszó, melyet szívesen hordozunk! — meghúzód-hatik a szívek fenekén, elszórva akár más világtájakfelé is. A bízó jelige, mely a várgyűrű egyik északi be-járata felett állott, akár pecsétkőben a jelmondat: „Siante rotam non defecerit, perennis érit” — hárítsa ela sors kerekét a falaknál őrzendőbb és romolhatatlanabbszellem felől is.

MAROSVÁSÁRHELYPORTRÉVÁZLAT A SZÉKELY FŐVÁROSRÓL

MOLTER KÁROLY

A völgyben lent, a marosmenti termékeny síkon éserrébb, néhány dombon ötvenezernél több ember dol-gozik. Madártávlat innét a szőlőhegyről: egy város ésmunkájának hadtápja, legalább tíz falucska. Délre aKüküllők vízválasztói mögött fehércsíkos fal mered, afogarasi havasok, északkeleten lépcső emelkedik a mi-napi országhatárig, fokai a Bekecs, a görgényi havasok,az Istenszéke, végül a Csalhó és a Kelemen-gerinc,ahonnan még látható Vásárhely. Kétezer méteres min-denfelé az erdélyi kerítés magassága, azért néz itt min-denki szívesebben befelé, a viruló „tündérkert''-be.Lefelé, az új köntösű városra, ni, hogy mosolyog,mintha nyári álmában simogatnák a kis kultúrbecét,hogy ékeskedik tarka házfedeleivel, zöldnek, pirosnaks némely régi utca sárgásbarnájának egyvelegével, melykörül ezüstszegély kanyarog, a soknéplátta Maros. Haturistakedvű nép laknék alant (csak újabban kezdi azErdélyi Kárpátegylet erre rászoktatni) s nem túlnyo-móan a futball, film és korcsma közönsége, csak százméterrel kéne ide feljebb jönnie, hogy a mostam gyű-löletáradatban is világszeretetté tartalmasodjék lokál-patriotizmusa. Hogy megértse festőit, akiket nem ismerés nem szeret. Ε barátságos magasból szép és nyugtala-nító látvány, amint a parasztból úr lesz, mintha a gaz-dasági konverzió az épületeket is fölsegítené, ahogy akunyhó a város szívéig palotává nő, ha nem is egy tulaj-donos örömére. Nagyságos látvány, ahogy a búzatarló-ról, aszályette sarjútábláról aszfaltra surran át a nap-fény, mely roppant sugárujjakkal orgonázik újhitű ésortodox templomtetőkön, aztán belső tereken és kül-városok gyümölcsöskertein átbillenve, széles lamento-

160

sóval, mélán teríti a még dolgozó gyárak kéményfüstjéta Maros fölé.

Odalent nem figyelnek e zenére, nem tudnak azinnen összelátható város nagyszerűségéről, — pedig afolyó is visszanéz reá vagy kétszeri kanyarral, a kőha-lomra, melyet ember kapart itt elő a föld testéből.Miért is? Ha őselszászi óriás volnék, leküldeném a fiai-mat, hozzanak föl azokból a furcsa játékszerekből, me-lyekért odalent verekednek, hogy játékkőkockákból rak-ják össze a tetszetősebbek mását. Hozzanak föl egyzsúfolt bérházat, egy üres imaházat, egy füstös, kiürültkávéházat, egy alig füstölgő gyárat, egy pénzfiadzásrólleszoktatott bankházat, egy balzsamosztó kórházat, egypapírtól zörgő könyvesházat, egy világmegváltásbanmegzavart és elárverezett munkásotthont, egy meddőnászházat és a valamennyi házért felelős városházát.

De ne hozzák föl az ínség zsellórházát, az adódúltaáruházat, a menházat és nyomortanyát s főként felejt-sék lent a nyelvvizsgás iskolát, mely meg akarja őketgyőzni, hogy ami e városban összesodródott, az a létvégső rendje és legmélyebb értelme. Nem, fiaim, távolrólsem az, csak a mi hazánk ez az édes összevisszaság, egyhangyaboly, melyben hiába nyüzsögnétek elégületlenül,mert csak az egésznek együtt van rendeltetése az egyé-nek ellángolása árán. És jaj nektek, ha mint haszonta-lanokat kiselejteznek belőle, vagy túlkorán ismerkedtekmeg Földanya végső rendjével, mielőtt még eljutottatokvolna a legtisztább örömig: hangyatársaitok jóindulatúszemléletéig s önzetlen segítéséig.

A históriai Novum Forum Siculorum, mely ma isszékelyfővárosként szerepel a magyar sajtóban, az egy-kori szabadkirályi, most törvényhatósági város maTârgu-Mures. A román Vitéz Mihály idején ép az őleveléből kitűnően ez volt a legélesebben magyar város.Póstarétjén választották meg II. Rákóczi FerencetErdély fejedelmévé piacán húzatta karóba Báthory alázadó székelyeket, Petőfi erre jött meghalni, benne üd-vözölte Csokonai, Kosztolányi és Kuncz Aladár anyugati kultúra végső keleti bástyáját, Kazinczyban itt

161

fogamzottak meg „Erdélyi Levelei” és ez a város néztevégig ellenszegülés nélkül Török, Gálfy és Horváth vér-tanúhalálát. Ellenben I. Ferenc József császár nagyonmeg volt elégedve itt, mikor Bolyai Farkas levettkalappal fogadta a régi kollégium kapujában. Itt szó-nokolt gyanútlan millenniumi szóvirágokkal édesapjánálsokkal, de sokkal gyöngébben Kossuth Ferenc. Amagyar Balzac, Kemény Zsigmond báró itt jogászko-dott. Csak itt vizsgáztatták Pesten kívül a régi Magyar-ország ügyvédjeit. Itt engedelmeskedett utoljára 1918-ban a székelység a pesti kormánynak, hogy Erdélyromán megszállásakor, az impérium kezdetén mindenvérontást elkerüljön.

Ugyanez a nap sütött már itt a rómaiak korában isaz emberi művelődés valamilyen közösségére. A szom-szédos Maroskeresztúron ásatások folytak s a leletek,eszközök, edények és fegyverek, de még néhány kőfal isegy castrum nyomait bizonyítják. Most bontottak le aváros-szélen egy régi malmot s onnan hoztak hozzámmutatóba egy latin bronzérmet, melynek egyik feléna Pompei-beli faliképek nuditásában láthatók a sze-relmesek, mintha egyenest Ovidius „Ars amandi”-jából jöttek volna ide Tomiból. A Maros jobb partján,Bergenyén megbontott avargyűrű beszél a népvándorlásitteni zajlásáról. Tavasszal repülőnap volt Vásárhelyt,kétszáz lejért bárki körülsétálhatott a város és vidékefölött. Akkor mondták nekem többen a közönségamatőr-utasai közül, hogy ezt a völgysíkot, melyben aPoklos patak, a Ny arád folyócska és a Maros talál-kozik, nem volt nehéz már az ősidőkben fölfedezni,gyarmatosítani, gazdasági cserehellyé, vásárhellyé, majdvárossá fejleszteni. A kora-Árpádok idejéből azért állitt a szomszédban két falfreskós templom is: Maros-szentannán és Gernyeszegen.

A magyar múlt ezen a városon nemcsak feltűnő ajeleivel és dokumentumaival, hanem kizárólagos. AKollégiumnak egynéhány esztendeje elhunyt história-professzora, dr. Dékáni Kálmán, kolozsvári egyetemimagántanár roppant gonddal gyűjtötte össze Maros-

162

vásárhely monográfiájának anyagát, mely most acsaládnál lappang: okmányok, kéziratok, korrészle-tek, a mai tudomány hitelesítő módszereivel feldol-gozva. Ez az anyag, illetve jó-része, tanártársam éle-tében még járt a kezemben, mikor a „Zord idő”-t együttszerkesztettük. Az Orbán Balázs-féle adatoknál gazda-gabb és megbízhatóbb városismertetés kétségtelennéteszi az első Árpádok idejebeli ,,Agropolis”-t, a szé-kelyek új „Forum”-át, Székely vásárhelyt. Köztudo-mású azután, hogy Nagy Lajos király itt járt a városon,valamint Hunyadi János és Zápolya a mohácsi vészelőtt. 1439-től, Albert király uralkodása óta, egészen1707-ig, II. Rákóczi Ferenc fejedelemmé választásáige helyütt, 33 országgyűlést tartottak a klastrom illetvevár-templom körül. Csak egyet említsek, hogy a szellem-történet erdélyi ízét érzékeltessem: 1571-ben, tehát aMedici Katalin-féle Szentbertalan-éj előtt már kimond-ták itt a vártemplomban azt a teljes vallásszabadságot,melyet 1576-ban a tordai országgyűlés szentesített. Eza föld a gondolat és hit területein a türelem és szabadsághazája lehetett, bármennyi vér és pártviszály keserítetteis a történelmet csak iskolai szavalatban szerető pol-gárokat.

Itt járt valaha Martinuzzi Fráter György is, azerdélyi hintapolitika példája. Utána minden erdélyifejedelem, a Báthoryak, Bethlen Gábor, Bocskay István,a Rákócziak, Apafi Mihály és annyi más téren jelentősnév. Bethlen Miklós, az első européer és Bethlen János,a kollégiumokat alapító kultúrpolitikus, aki itt nyug-szik a vártemplom alatti kriptában. Nem véletlen jel-kép, hogy a Petőfi-tér felső végén, a szabóbástyátóljobbra áll most is egy bekerített fakereszt a tövisko-szorús Megváltóval. Nagy Szabó Ferenc említi króni-kájában, hogy itt a Klastrom-utcán rengeteg vér folyta várfalig portyázó tatár, török és keleti martalócokkalvívott harcokban. Hányféle fegyveres hatalom zsaroltaezt a munkásnépet, míg mai öntudatáig, a városi polgáröntudatáig emelkedett és egykedvű nyugalommal ta-nulta tűrni a rája viharzó erőszakot. A calaisi polgár

163

meghalhat, de városa tovább él a zörgő fegyvereknél.Nem ilyen pontosan fogalmazza meg a székely, de sze-mében ez ül, mélyen a kerek koponyája ablakán belül.Ha belelapoz az ember a városról szóló régi írá-sokba — legutóbb kiderült, hogy még Mihain Viteaz ismagyarul levelezett az itteni főkirálybíróval — észre-veszi, hogy nagyon egyrétegű lehetett ennek a városnaka társadalma. Nem is ismerek itten törzsökös magyarcsaládot, melynek nemesi címere ott ne lógna a falon,vagy ne rejtőznék a levelesládában. Nem hivalkodnivalóez, hanem bizonyítéka e város históriai fontosságánakés magyar jellegének, mely eltörülhetetlen és megnyug-tató. A XIX. századbeli rétegeződés csak differenciál-tabbá tette a társadalmat, de ősi jellegét, színét megnem változtatta. S aki belenéz manapság ennek a ma-gyar társadalomnak emberszerkezetébe, éppenúgy meg-találja az évszázados hajtóerőt és pszichét, mint amúltban. Csakhogy nem a falak, a kővár és hadiszellemaz oltalmaz óik, hanem a gyermekeik művelődése ésgyors székely esze járása: a fejedelmek városából aBolyaiak városa lett. „Győzhetetlen én kőszálam!” —zengi a nép a templomokban a nagy Rákóczi imáját,de ha lefordítjuk ezt mai nyelvre, a Gecse-utcai, azitteni Quartier Latin-beli kollégiumára érthetjük csak.Aki itt él, nem érzi szóvirágnak ezt az igazságot.

A PIAC MEG A VÁROS.

A piac meg a város nem egészen egyforma. A városmaga, különösen az ősi elnevezésű utcák (Régi barom-vásár-utca, Ebhát, Klastrom-utca) más arculatúak,mint a központ. Itt él még a kisipar ősmagyar szelleme,hibáival és erényeivel s ez az igazi alapja a városnak.A céhek emlékezete nemcsak nevekben, hanem egészzártságában ment át az egyesületekbe. A reformátusnagytemplom mögött elterülő Vauban-rendszerű vár-nak állnak még a céhtornyai, a szabóbástya és a cserző-vargák bástyája. A piacon ott a csizmadiacéh tulajdona,

164

a régi Központi-szálló (az új Splendiddel szemben) és amészároscéh csontszínű emeletes háza. (Egy darab tör-ténelem: a közelében a feudalizmus legrokonszenvesebbhagyatéka, a barokkstílű gróf Toldalagi-ház ősi szépsége.)Nem is kell Derzsi Bias István vázlatait, vagy NagySzabó Ferenc egykori krónikáját elolvasni Marosvásár-hely ó'si építkezéséről, a modern és tudománytalan szemis ráhibáz a régi, patinás szépségekre. A szászos, századosméltóságú magánházakra, a kúriális úriházakra, a mo-dernizáltságból is kirívó, különös történelmi levegőjűvolt középületre, melyet a ,,kőlábak”-ról neveztek el.Masszív erejét Tabéry ,,Szarvasbiká”-ja föleleveníti.Föltűnik néhány eszményi palotácska: a barokkstílűToldalagi-ház közepére odakent ugyan egy ízléstelenpallér egy vörös malterrózsát, de azért még így is ne-mesen szép, a város legszebb háza. Az Apolló-palotamutatós és kedves is a benne rejlő klubszerű, százévesMagyar Kaszinóval. A régi Teleki-ház empire, a Tisch-ler-ház Louis seize, komoly és megnyugtató a kir. tábla(most Curtea de Apel) és az európai hírű Teleki-théka,gróf Teleki Sámuel kancellár alapítása, mely elhanya-golt régiességében el sem árulja belsejének elragadtatótartalmát: drágaművű könyvek és polcok folyosóit ésszögleteit, melyek egyetlen nagyterem harmóniájátemelik. Ε könyvtár jelentőségét és tartalmát ismertetniilletlen volna ilyen általános keretek közt. Minden tudo-mányos nevelésű magyar, vagy európai úgyis tud róla.Legszembeötlőbb épület a városon az ősrégi gótikusreformátus vártemplom, mely a hegyek lábáig nyúlófennsík elején áll, békésen hordozván egyetlen nagy-tornyán a négy fióktornyocskáját. A reformáció előttmég a katolikusokat szolgálta s félezer éven át sokembervér hullott körülötte, míg a Nagy Lajos királyittjártakor már ,,Zeculavasarhely”-nek emlegetett stra-tégiai helyből a mai iparváros kerekedett. A templomhívei nem igen érzik az épület történelmi áhítatát, nemtudják, melyik Bethlen nyugszik százados kriptájábanés nem hallják a porladó bástyák egykori fegyverzör-gését. Béke van, poshasztó és áldott nyugalom, a törpe

165

utódok jámborul imádkoznak az egykor a templombólkivert, ma többé meg nem vetett kalmárzsivajért.

Az „ebháton” (a Kazinczy-utcában, most Cogal-niceanu-utca, a népetimológia ,,Kuglicsináló”-utcánakhívja) a kaszinó egykori házában lakott Kazinczy Fe-renc. Innen indult valamelyik vidéki kastélyba egyszékely kocsissal, aki miatt nagyobb kudarc érte, mintaz orthológusok miatt. Az író ugyanis folyton belejaví-tott a bakon ülő székely kocsis beszédébe a nyelvújításlegújabb vívmányai szerint. A kocsis egy-két faluigmég csak tűrte, de egyszer csak leszállt a bakról és oda-vetette a gyeplőt a grófja vendégének: „Hajtsa az úra lovakat, ha én nem tudok az úrnak magyarul!”—

A Görög-házzal szemben (ma a Takarékpénztárépülete) állt Petőfi emlékoszlopa. A költő járt ugyanisa Görög-házban és lázas utolsó napjainak emléke élénkenél a negyvennyolcas múltú városban. (Egy Toldalagi-comtesse azt írta akkor róla emlékkönyvébe: „Ein netterUngar”.) A kultúrpalotában Jókain, Liszt Ferencen ésPetőfin ugyancsak gyakorolta hazafias szenvedélyét azidőközi bizottság elnöke, mert ama nagyok ablakképeitnévtelenül hagyta, vagy elvétette, vagy Liszt nevéből a,,z”-t levétette, hogy magyar ne legyen. Hiába, e hárommagyart ma is jobban ismeri az egész román nép, mintezt az időközi elnököt, mert azok időtlenül elnökölnek aművészetben. A másik Teleki-ház a Szentgyörgy-utcasarkán arról nevezetes, hogy a fáma szerint ott lakott„Péchy Simon kancellár a zsidólánnyal”. Aki tud atörténelemhez járjon utána e szombatos-históriai pletykaeredetének. A szentgyörgyutcai Bethlen Kata-interná-tusban lakott vala II. József császár és onnét vittékgyaloghintón a nagy sár miá, a Palásközön át a piacra.Pedig a kalaposkirály nem szerette a vargabötűt s haakkor élt volna az aszfaltoztató Bernády, alighanemkitüntette volna a császár, mint II. Rab Raábyt . . .

A városnak Mikolai Tóth István által készítettacélmetszetű, távlattalanul komikus látképe 1827-bőlnem is sejtteti a hét kisebb falut, melyek egybeolvadá-sából itt város keletkezett. Ε falvak nevei közül (Nagy-,

166

vagy Felső-Sásvári, Kis-, vagy Alsó-Sásvári, Székely-falva, Gordásfalva, Benefalva, Kisfalud és Kisudvar)a környéken él még Kisfalud és Udvarfalva neve. Ám afalusi jelleg most is megmaradt a város körül, külö-nösen a külvárosi és szŐlőbeli házak székelykapuin ésutcára kiülő gazdáin. A belváros és alsóváros kivételévela lényeg most is falu maradt volna, ha nem kígyóznékmindenfelé az aszfalt és a vízvezeték csapja nem szol-gáltatná a gyenge minőségű vizet. Egy-egy emeletesház, villa ugyan ott henceg már mindenütt ezen apatriarchális „vidék”-en, de jóleső, bár kissé lapos,,marasmenti” tájszólással („jönnek a papák, a piras-kalapasak”) beszélnek az őslakók és a Bocskay-telepí-tette, még most is korcsmázó, kissé garázda kisgazdák,az alföldi hajdúk vérségi leszármazottai. Vastag, vérmesnyakú kálomisták. A város magja, mely a vártemplom-tól a Tornakertig terjed, nem is vette föl ma sem apiac és az alsóváros üzleti élénkségét, lármáját, valahogymakacsul megtartotta történelmi hangulatát. A BethlenGábor- és a dr. Gecse Dániel-utca fasora, virágágyasaiközt a levegő is más, mint odalent a Maros-lapályon.Ami még históriai volt, azt eltüntették a piacról, a rej-télyes Bodor-kutat, a zenélő csudát már csak egykorúképek tartják a mítoszkavaró erdélyi írónemzedék elé:tessék megírni! Adva van egy zseni, aki azt a kutatfejből építette és a titkát senkinek el nem árulta, aztánpénzhamisító ezermesterként börtönbe került s a bün-tetésért bosszúból lecsavarta a zene csavarját az alko-tásáról. Utána már csak néma maradt ez a gyönyörűcselédtalálkozó hely. Az idevaló cívisek ezt a ténytpersze variálják sokfélekép. Egyik változatát S. NagyLászló, az „Erdélyi Szemle” szerkesztője meg is írtamár regényben.

Történelem az is, hogy Marosvásárhelyt 33 or-szággyűlést tartottak. Az ember sétál a város históriaividékén, a fontos pontokon, — ugyan hol tarthattákazt a sok országlást? A postaréten, a református nagy-templomban, a mészárosok rétjén talán; de példáula vallásszabadság tordai kimondását ugyan hogy

167

erősítették meg itt? Ma is csak riport lenne aszenzációjából? Hogy lovagolt erre Bocskay IstvánNyárádszeredának s mögötte a nagybajuszú rendek„hadvészülte képpel”? Most autók és autóbuszokszaladnak arra, Szováta felé, — Maniu Gyula és vezér-kara tanyázik gyakran a megvásárolt Medve-tó partján.— más természetű ügyekben és jóval sebesebben. Néhameg a megye magyar gazdáit segítendő (ez a mi maitörténelmünk!) arra sietnek a Bekecs-hegy aljáraGyörgy József dr., volt kamarai képviselőnk, MikóLászló, a gazdavezér publicista és Árkossy Jenő tisz-teletes úr, a nyárádszeredai ref. lelkész és időnként köz-író.

Ki tudja különben, hogy miből lesz a történelem?Hogy az Arany János-utcanév máról-holnapra GogaOctaviánná változott, ez is történelem lesz és hogy Goganem tiltakozott ez ellen, vagy nem kérte itteni mű-fordító barátait, ő, a zseniális Madách-fordító, hogyvalamelyik épülő új-szép utcát nevezzék el róla, ez iro-dalomtörténeti bírálat alá esik. Ennek próbálunk se-gíteni, mikor föltételezzük, hogy Goga nem tudott hí-veinek e hevenyészett hódolatáról. De már azt azadomát, melyet nemzeti-parasztpárti román urak por-táltak Gogáról, csakugyan in memóriám kell lejegyezni:Goga valamely környékbeli székely faluban elmondtaállítólag a népgyűlésen, hol a magyarok szavazatát kérte,hogy ő fordította le Petőfit, Adyt és akkor éppen for-dította Madáchot (megvallom: gyönyörűen!). Erre be-kiáltott egy kérdező paraszti hang, hogy hát ha a mi-niszter úr fordította le Petőfit, akkor talán tud rólahogy ki fordította le Bem és Kossuth szobrát? — Εromán tréfáért nem lelkesedve azonban komolyan só-hajtunk föl, hogy milyen kár nekünk Ady e tehetségesbarátjának mindazzal való szembefordulása, amit Adyjelentett egykor a románságnak is, nemcsak a magyarszegénynek. De hajh, csak ilyen a történelem!

Hogy megborzongja az ember ezt a szót: „törté-nelem”, ha átéli. Pedig minden történelem, mindenhely, melyet emberi akarat emlékhellyé rögzít. Kicsiny

168

tanyánkon, hol vakációm alatt e sorokat írtam, a kerek-erdő alja „Tatárok-szállása” néven ismeretes, az erdőtúlsó felén, Koronka felé van a „Tatárok kútja”. Két-ségtelen, hogy ahol most kisfiaim játszanak hárman, ottvérszomjas tatárvezér adta ki valaha városfosztogatórendeleteit. A főbíró leányát kérte a várostól éjszakára— mondja a néprege — és egy kancsi cigány leánytvittek vala a bestének elébe. És íme, a történelem pon-gyolában, a tatárvezér meg volt elégedve . . .

Történelmi múltról természetesen legtöbbet az öregvár tudna mesélni. Nagy Lajosról, Mátyás királyról,Báthory Istvánról, Mihail Viteazról, 1849 után a kollé-giumi diákság és a mesterlegények által elpáholt csehvárőrségről és Bernády szépítő tervéről, hogy prome-nádot és zenés hanglit létesítsen a stílszerűen régiesnek,bástyásnak meghagyott vártemplom mögött. Ε tervetmessze eltolta a világháború s így most is minden olyaneráris jellegű ama kaszárnyavidéken. Ami azelőtt közöshadseregbeli volt, most román. Még a megmagyaroso-dott Bach-huszárok ivadékai is e környéken laktak leg-szívesebben.

Azért örül az ember, hogy az európai fegyverkezészajában, a „Luftkrieg” rémálmával a keblünkben, mos-tanában többet olvashat az ember magyar kisebbségividéken Bethlen Gábor szelleméről, Apácai Cseri Já-nosról (akinek „Logikátskája” unikuma a kollégiumnagykönyvtárának), mint egy-egy vár sóhaj temető rej-telmeiről. Hát a Borosnyai Lukács természetrajzi ver-ses-könyve mennyivel vidítóbb olvasmány, mint a his-tória. Aszondja ama pedagógus, hogy: ,,Αζ oroszlán iscsak macska, csak egy kicsit nagyobbacska!” (Sza-bolcska Mihály ezzel tromfolt le, mikor az erdélyi mo-dern költőket dicsértem neki.) Hát a Teleki-thékaElzevirjei és klasszikusai milyen üdítőek a jelen háborússzagához képest! S bár ott látható még valamely kol-légiumi osztály falán az irtózatos történelmi kép, me-lyen Báthory véres fejét prezentálják (két nő is jelenvan azon a képen), mégis ott ragyognak már a folyosó-falakon Romain Rolland, Gogol, Tolsztoj, Doszto-

169

jevszky, Renan, Hauptmann, Thomas Mann és ezekhezhasonló legények arcképei s bent az osztályokban sokmagyar író és román szellem portréja. Vájjon le tudjákezek győzni az egész véres történelmet a gyermekekszívében?

A MÁGNÁSOK.

A múltról a mágnásokra könnyű átsiklani. A ma-gyar társadalom európaizált egyenruhájából itt-ott mégkitetszik megtépett feudális ruhájuk, persze csak jel-képesen, amennyiben minden nyilvános gyülekezetbenezer év óta s ma is, előre, az első helyre engedik őket.Lakóhelyeik körülveszik a várost s egymásról, ahogyR. Berde Mária írja „Földindulás” című regényében,csak a kastélyos faluhely nevén beszélnek: ott volt azeste Gernyeszegen Nagyernye, Sáromberke, Tancs, Ma-lomfalva és Kutyfalva; Marosvécs is meg volt híva, demegint elcsatangolt. Ε nevek alatt az ottani főúri földes-úr-családok értendők. Trianon óta sok mindenre szokottrá az arisztokrácia. Amilyen igazságos volt valaha avásárhelyi megrovó szállóige radikális oldalon, hogyAfrika-utazó gróf Teleki Samu többet költött sportra,kutyára, mint iskolára, annyira expiálta ma e kör-nyéken a közfelfogást Kemény János báró, tiszteletesúr, az ,,Erdélyi Helikon” háziura és néhányan a korszínvonalán ugyancsak megálló társai közül. Itt er-kölcsi és szellemi színvonalat értünk, mert anyagiakbanés gazdaságelvileg túlnyomóan igazságtalanul megnyo-morította őket a földbirtokreform. Némelyik ugyan ki-heverte, sőt intenzívebben termel, mint azelőtt. Észre-vette, hogy a föld hoz is, ha az ember törődik vele. Deegyes középbirtokos arisztokratát annyira megkoppasz-tottak, hogy szinte gúnynak is érzett az a meghagyottnéhány hold föld, mely annyit jelentett, hogy no mostebből élj meg, fizesd adósságaidat és gróf kod j ál tovább!

Azért föltűnnek még a magyar összejöveteleken:a mintagazda és tudományokkal is foglalkozó TelekiDomokos gróf, akinek felesége, Teleki Edina grófnő

170

ismert Schöngeist, Bálintitt báró, akinek édesapja jó-hírű műfordító volt, a nagykönyvtárú és vendégszeretőToldalagi József gróf, Marosvásárhely százados dinasz-tiájának sarja, a szentgyörgyi Máriaffy Lajos és azújvári Teleki Ádám gróf, akik néha az „Ellenzék” ha-sábjain szólalnak meg, a magyarság gazdasági tempójátnövelendők, a tancsi Teleki Artúr gróf és fia Béla, asáromberki Teleki Károly és az intellektuálisan jóhírűToldalagi Mihály gróf az Országos Magyar Pártbannéha ellenzéki bírálatot hallat. A malomfalvi Kemények,a kutyfalvi Dégenfeldek is a városhoz húznak s itt in-dult a Kemény Zsigmond Társaságban Vass Albertgrófnak is írói pályája, mely most „Farkasverem” címűmezőségi regényével nagyot emelkedett. Sokat szere-pelt itteni műkedvelő előadásokon gróf Bethlen Erzsébetés a vásárhelyi gróf Bissingenek, Ugronok, báró Aporoktársasága megszokott résztvevője a magyar tennivalók-nak. Némelyik erején fölül, némelyik az erején ijesztőenalul. Az ember ne legyen követelő! Legutóbb egy románnő azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy egyik mészáros -dinasztiánk (mely magyar célra siket) a magyar világ-ban grófi rangban volt. A nagy vagyon tévesztette mega bukaresti hölgyet. Pedig a vagyon, sajnos, ritkántudja, hogy akkor is kötelez, ha nem párosult előkelő-séggel. Hát még ha előkelő a vagyonos ember!

Sokszor az az érzésünk, hogy a mai magyar tőke,különösen a magyarországi magánkézen maradt nagy-vagyon a morzsáival talpra állíthatná, vagy fölsegít-hetné a megroggyant nyelvfenntartó intézményeinket.De tudjuk, hogy a Széchenyi nyomán széchenyieskedők,a Vigyázó grófok, Baumgartenek és Kemény Jánosoknem közkényszerből, hanem sugallatból állnak nem-zetük elé, mintegy osztályuk mai mentőkörülményéül,tisztán értelmük, ítélőképességük, korszerűségük és ösz-tönük összejátszó parancsára. Jellembeli diszpozíció ez,nem divat, vagy bontón, És a krónikaíró önmagát nyug-tatja meg: ne kérdezd, honnan jő a jó, csak ismerd el. . .

171

AZ EGYHÁZAK.

A múltból velünk jöttek át az új impérium alá azegyházak is. Ezek nagy általánosságban, megreformáltés megnyírt birtokaikat is beleszámítva, az államvál-tozás megrázó első napjain túl immár beleilleszkedtekaz új országba. Sok elhelyezkedési nyűgösségüket ke-resztyén és keresztény türelemmel viselték, aztán se-regszemlét tartottak a megáldandó, megmaradt fejekfölött és tovább ápolták Isten füveskertecskéjét. Csaképpen az iskolákat nem tudták magukkal emelni majd-nem tűrhető állapotukba. A marosvásárhelyi ref. ek-lézsia például, mely két templomot tart fönn és most ·egyezett meg a várossal a malomper tengerikígyója fö-lött, iskoláiért nem tesz félannyit, amennyit ekkoragyülekezettől méltán el lehetne várni. Pedig erőskezűfőgondnoka, a püspökunoka Zágoni Bodolla Ferenc dr.és kétkézredolgozó, kedélyes esperese, Farkas Jenőugyancsak rajta vannak, hogy az egyházközség méltólegyen a viharos időhöz és föladatának magasára jusson.Mégis folyik a csata, melyet Szekeres János, a kisebbségiref. tanítók egyik agilis vezére fűt, hogy a város refor-mátus elemi iskoláira nagyobb gondot fordítson az egy-ház, miután az állami elemi iskolák rengeteg magyargyermeke közül bizony nem egy írja az I. gimn. osztályfölvételi vizsgáján a kocát ,,cota”-nak. Hálistennek,hogy dűlőre került a malomper az egyház javára (or-szágosan érdektelen pörpatvar volt ez, de Vásárhelytnem lehetett másról hallani, ha egyházról volt szó) smost Bodolla Ferenc energiáit az iskolák felé fordít-hatná. Ez a főgondnok egyike Erdély legjobb jogászai-nak és leleménye a legnépiesebb székely furfangot ismegszégyeníti. Ide kívánkozik egy mikszáthi ötlete,mellyel engem kioktatott. Egy kisküküllőmenti cím-kórságos ,,firtli”-mágnást (ezek a mi sárosiaink) mél-tóságosuraztam egy vásárhelyi étteremben. A mellettemülő Bodollát bosszantotta ez a túlzásom. Nem szólhatottegyenesen rám, odaszólt hát az ott ácsorgó borfiúnak:

172

,,Milyen kár, hogy te nem lakol Dicsőszentmártonban,ott most már főpincér lennél!” — én elértettem és félvenéztem a város volt főügyészének társadalmi rutinjára.

A római katolikus egyházban Jaross Béla apát egy-házának erős összetartó ja és hívei, még politikai volttámadói is, egyformán respektálják. Amit a tanácsvá-lasztáskor a megszervezett katolikus nőktől láttunk,mikor mint egy ember álltak a szervezetvezető báróApor Józsefhé rendelkezésére, azt, ilyen fegyelmet mégma sem látunk a református nő- és férfiszövetségekbena városon. Az unitáriusok szerencsésen gyarapodnakHalmágyi János esperesük és szónokuk alatt, legutóbbfölszentelték amerikai ízű (a földszinten üzlethelyisé-gekkel épült) új templomukat, melyet Patrovits Kálmántervezett. A lutheránusok jórészt magyarok, az istentisz-teletük váltakozó vasárnap magyar- és németnyelvű.Papjuk, Beyer Fülöp, bácskai sváb és magyarnakvallja magát viharkeltő pohárköszöntőiben. A zsidókkétfélék, mint egész Erdélyben: orthodoxok és neológok.Utóbbiak papja dr. Lőwy Ferenc, akinek hívei közülsok a magyarérzésű, vagy egyenesen magyarpárti zsidó.Vagyonuk és tekintélyük a magyar világ óta sokáigérintetlen volt, most azonban erős nyomás alá kerültek,a gazdasági és soviniszta özönvíz miatt.

Román részről (különösen ma) folyik a már nyíltanhangoztatott jelszó beváltása, hogy a várost gőzerővelrománosítani kell! Előbb a megyében kellett a magyar-ságot majorizálni, ezért kilenc községet kapcsoltak ela színmagyar marostordai ,, erdő vidék ”-ről és átcsaptákKisküküllőhöz. így néhány százaléknyi többséget sze-reztek a Maros-Tordából „Mures”-só lett megyében.A városban már bonyolultabb volt ez az eljárás. Előszöris szükség volt nagy, mesterségesen szított bevándor-lásra. Minden apró, vagy nagy, új, vagy megürült ésmegürített pozícióba rekrutálódott ide az alkalmazotta mezőségi román népből. A főhivatali osztály, az újon-nan szervezett iskolák, a katonaság, rendőrség és a vá-rosi életre vágyó vagyonosabb gazdák, végül a regátiakhamar és szívesen honosodó csoportja teljessé tette ezt

173

a városfoglalást, mely most is folyik még. ,,Ne áltassukmagunkat, — mondta volt Jaross pártelnök — nagyotfogyott magyar többségünk a székely fővárosban.” Azsidó magyarokat s a magyarnyelvű zsidókat a hiva-talos statisztika természetesen félreszámítja már a ma-gyarságtól. Remeteszeg nevű külváros bekapcsolása issegített, a román lakók így is megszaporodtak, úgyhogya lélekszám 20%-a biztosan román már nálunk. A poli-tikusok többet mondanak, de pontos statisztikát mégnem láttam. Mikor Avram Jancu szobrát leplezték le apiacon, nagy nemzeti ünnepség keretei közt, meggyő-ződtünk, hogy eredménnyel járt a város románosítása,bár egy tekintetben kevés sikerrel: az ipari munkára,kereskedelemre propagandával se sikerült számottevőromán tömegeket a városba édesgetni. Csak a hivatal-noki pályára özönlő minapi magyarság helyett látjuk aromán succrescentiát, persze éppoly egészségtelen túl-zással, mint egykor magyar részről. Hogy az ember egyváros vegyeslakosságának arányszámát helyesen lássa,legbiztosabb, amit az ide 1920 után be-bekukucskálóántántbizottságoknak mondtak az akkor még működőmagyar közigazgatók elkeseredettéi: tessék megnéznia magyar temetőket, aztán a románokét s nem kellbizonyítani, hogy milyen város Marosvásárhely. A te-metőkbe ugyanis senki sem tolong a föld alá, csak azért,hogy statisztikát javítson . . .

A temetők hiteles történetírók. Hiába építettékellenük az impozáns magyar szanatóriumot, melybenCzakó József dr. vezetése alatt egész orvos-csoport foly-tatja a halál elleni csatát és javítja egészségügyi rova-taink halálozási számát: a temetők ráérnek. Az emberlassú rászánással járja őket, hajolva, hegynek fölfelé,alkonyi csalogánydalban, milyen csábítók! Egy öregtáblabíró magyarázta nekem: ,,Én csak itt sétálokszívesen, mert itt jóval több már az ismerősöm, mint avároson!” Meg kell hagyni, szép társaság lakja fölszínalatti első rétegüket: a két Bolyai sírja, fölötte az alma-fákkal, Petelei István és felesége, a híres színésznő,Kántornó, Bucherné Szász Piroska, a finom költőnő.

174

Amott egy szabadkőmíves építész kriptája, melyet mégéletében készíttetett, szobordíszén éppen a követ rakjaormótlan kötényben. A somostetei elhanyagolt polgárilövölde és a csúcson a városra vigyázó Bernády-villaközelében fölfedezés-számba megy egy icike-picike, na-gyon régi zsidótemető, mely maga is meghalt; nemcsakmert használatlan, hanem azért is, mert, azóta megen-gedték már, hogy a zsidók is kényelmesen a város széléntemetkezhessenek, mint a többi honpolgár. Ebben im-már mindenki egyforma, ebben a jogban. Sőt! — mon-danák a zsidók, akik nem helyeslik a secessiót in mon-tem sacrum. Adják ők is már alább, igaz, hogy a ke-resztyének rossz példájára fénnyel és márvánnyal,szinte azt mondtam, komfort-tal, ők is hiúság vásárátkezdik az örök nyugvóhelyből.

AZ ISKOLÁK.

Hol nő fel a mai magyar ifjúság? Marosvásár-hely iskolaváros, mely szeptemberben fiatalodik ésaz imperiumváltozás óta kétnyelvű utcalármávalkezdi meg értelmi idényét. (A Kossuth Lajos ésArany János-utcai ,,ghetto”-béli zsidógyerekek csak aszüleikkel beszélnek ,,jiddis”-ül, egymásközt magyarulcivakodnak.) Marosvásárhely iskolaváros, ezt az ősi,de mindig vitatott tényt csak megerősítette az uralom-változás, mely az itteni régi, jeles jogászságot ugyan-csak megritkította s a magyar szellemfront első lövész-árkaiba még inkább kitolta a nevelőgárdát. Ma is, mintegykor, ez a nevelőrend az elsőosztályú kultúrafogyasztó,bár anyagiakban és közéleti tekintélyben most is előttükállnak más lateinerosztályok. A politika látható pozí-cióiban például alig tűrik meg a megszokott bankügyé-szek az intellektuelt. Pedig a tanulóifjúság (tehát ajövő) és irányítói adnak nyomatékot a magyar művelt-ség minden hangos, vagy súlytalan megmozdulásának,koncert, művészestély általuk népesül, gazdaságilag isfontosak, mint városi fogyasztók, minden rájuk fordí-

175

tott gond egy biztosított porcika magyar életfolytatás.A politikánk rövidesen nyelvi kultúrküzdelemmé lett,miután a gazdasági harc — néma. Az úgynevezett Ber-nády-éra alatt annyi új iskolaépület emelkedett ésannyi iskolatípus keletkezett itt, hogy a hatalom örö-kösei, a románok, eddig, tizenhét év alatt 1, azaz egyállami elemi iskolát építettek a meglevő romanizált6—7 mellé s ezt is Bernády román uralom alatti polgár-mestersége idején. A román fiú- és leány líceumot, keres-kedelmi fiú- és leányiskolát, katonai líceumot, tanító-képzőt (mely időnként leépül, aztán kormányválságután újraéled),fa- és fémipariskolát mind kész épületbehelyezhették, miután onnét a megfelelő, vagy más ma-gyar iskolafajtát kiemelték és megszüntették. Az átvettés adoptált iskolákból kihalatták, vagy meg sem kezd-ték a magyar szekciókat, főtörekvésük volt neofita tan-intézeteiknek regáti, vagy erdélyi román ifjúsággal valógyors és fokozatos benépesítése, ami annyira sikerült,hogy náluk is, mint magyar oldalon hamarosan túlsóklett a diplomás kenyértelenek száma. A regáti tansze-mélyzet szépecskén vett részt ebben a nekizsendülőiskolaéletben, a visszaszorított erdélyiek csak a Maniu-kormány idején lélegzettek kissé élénkebben és támad-tak perrel némely gyanús képesítésű ókirályságbeli tan-férfiúra.'

Az átvett és nacionalizált állami és városi iskolákmellett megmaradt még kisebbségi magyarnak és állam-segély nélkül éppen csak vegetálónak a majd négy száz-éves, mert Sárospatakról Gyulafehérváron át idemene-kített, egykor főiskola-jellegű református kollégium-— talán helyesen mondom: Bolyai kollégium — fő-gimnáziuma és elemi iskolája. A kevésbbé népes rómaikatolikus főgimnázium most épült le algimnáziummá(a magyar felekezetközi iskolaegyezmény értelmében),ugyanakkor Kézdivásárhelyről idehelyezték a rómaikatolikus tanítóképzőt. Hogy mennyi még a kisebbségimagyar tanuló, az állami ünnepeken látszik, a kivonu-lásokon és hogy mennyi volt itt a tanférfiú, tanár- éstanítónő, az meg a rostáló nyelvvizsgákon tűnt föl

176

nekem. A ref. egyház és kat. zárda egy-egy elemi leány-iskolát és leányalgimnáziumot tart fönn, a reformátu-sok Bethlen Kata-internát, azonkívül még a ferenc-rendi barátok is tanítanak népes elemi fiúiskolá-jukban. A minorita-szerzet csak néhány teológust nevelősi rendházában.

Az Iparkamara és néhány lelkes városi ember,élükön az agilis Csiszár Lajos építésszel, fönntartanakmég egy magyar iparostanoncotthont, melyet KakucsGyörgy, egy lelkes és sokoldalú székely nevelő igazgat.Még szak-önképzőkört és dalárdát is szervezett intéze-tében. Ez utóbbi intézmény mintájára állami segítség-gel most épül egy román iparostanoncotthon. A tiszt-viselőtelepen több villából alakítottak egy francialyceumot, mely állami ellenőrzés alatt francia és romántanerőkkel terjeszti a városon a francia műveltséget.

1929-ig, míg le nem zárták, a munkásotthon fönn-tartott egy elevenéletű szabadliceumot, melynek elő-adói a helyi, nem szocialista, legjobb értelmiségből isrekrutálódtak, nagyszámú hallgatósága pedig munkásbólés radikális polgárból telt ki. Ez iskola mozgatója, ér-telmi vezére sokáig Simó Géza volt, egy nyugalmazottvárosi polg. iskolai tanár, aki 1918-ban Jászi Oszkárt,az akkori nemzetiségi minisztert, makacs székely transz-szilvánizmusában Wilsonhoz tartva magát, sürgönybenüdvözölte és a trianoni szerződés megkötéséig a belgrádifegyverszünethez ragaszkodva nem egyszer ismerkedettmeg a hatóságok túlerejével. A munkásotthont néhaiHalász József, volt bankigazgató alapította. Végül mégtöbb évig iskolaszerűén élt az „Erdélyi Helikon” iro-dalmi líceuma, melynek előadói voltak (míg Váradraát nem helyezték mint állami tanárnőt) R. Berde Mária,Kabdebó Erna és e sorok írója. Szervezői voltak néhaidr. Szilágyi Jánosné és dr. Csiki Lászlóné, úgyszinténgróf Bissingen Erzsébet, minden jótékony és művészimunkának öntudatos megbízhatója és Kuncz Aladár„Fekete kolostor”-ának Ralph Murray-vei együtt an-golra fordítója. A Helikon-liceum egyetlen célja voltaz. irodalmi műveltség emelése.

177

Csiszár Lajos évekig vesszőparipázott egy Maros-vásárhelyt fölállítandó magyar felsőbbipariskoláról. Má-sok magyar felsőkereskedelmit, vagy gazdasági iskolátsürgetnek.

Azért valljuk, hogy fontos a város magyarja ésilyen tudatban nem halljuk gúnynak e negyvenezreskisváros ,,székelyfővárps”-nevét. A sajtó él is e névvel,a törzslakosság nem, vágy csak ritkán. De mindenkinekmegdobbant itt a szíve, mikor néhányan (természetesenBernády is, később néhai Vértes Oszkár dr., nőgyógyász-tanár a szanatóriumban) megkezdtük annakidején aMarosvásárhelyt fölállítandó magyar kisebbségi tudo-mányegyetem követelését. „Behüt dich Gott, es warzu schön gewesen”, ez is, mint a kollégium előtti térena „Bolyai-emlékmű” még pium desideriumnak is túl-merész. Mégis, bár ma megint elemiiskoláink védelmé-nél tartunk, azok voltak eddigelé a romániai magyarkisebbség legszebb álmai. ..

KULTURÁLIS ÉLET.

Az utolsó évek fojtott levegőjében legjelentősebbkultúrtényezővé a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságlett. írók, művészek és kultúremberek együttese ez,mely most néhány éve adta ki alapításának félszázadosemlékére „Ünnepi könyv”-ét. Híresebb aktív tagjai svezérei voltak régebben Tolnai Lajos, Petelei István,Szabolcska Mihály és Benedek Elek; mostani virágzásátannak köszönheti, hogy a dilettantizmust az érdekeltekheves ellenállása mellett félreállította és egész Erdélyterületéről tagjai közé hívta az élő író- és művészegyé-niségeket. A fiatal nemzedék is rendesen a dobogóján jutelőször szóhoz. A tagszaporítást Tóthfalussy József ny.ref. esperes elnöksége alatt kezdték, mikor pedig KeményJános báró, az erdélyi „Helikon” fiatal írógazdája át-vette az elnökséget, példás iramot diktált az erdélyimagyar városok hasonló jellegű, de jórészt szunnyadóintézményeinek, mintegy kötelességteljesítésre galva-

178

nizálta a kisebbségi művelődés hivatottjait. Ε társaságmunkaértékének (számos fölolvasó, előadóest, irodalmiünnepség és könyvkiadás) emelését csak olyan vezető-társak segítségével lehetett elérni, mint R. Berde Mária.Az egész város pótolhatatlan intellektuális veszteségnekérezte az írónő kényszerű Váradra távozását. A KeményZsigmond Társaság műsorkészítő főtitkára, spiritusrektora pedig Sényi László, akinek magyar kultúrfana-tizmusa és éles hírlapíró-csatái megmozdították, szintefölverték és elevenen tartották Marosvásárhely és kör-nyékének művelődési hajlamait.

Ó, a művelődés, mennyi gúny és ragaszkodás,mennyi értetlenség és naiv lelkesedés, mennyi önvéde-lem és dac tapadt e fogalomhoz az impériumváltozásóta a székely fővárosban! 1919 elején, a kínpadra vontmagyar lélek hónapjaiban egy civilbe öltözni alig tu-dott, volt háborús főorvos járta velem a várost. Majdnemházról-házra tolakodtunk a szemüveges úrral, hogy elő-fizetőket gyűjtsünk egy akkor induló erdélyi revűre.A kérdezősködő, morózus polgároknak, foglalatoskodóháziasszonyoknak azt feleltük, hogy ,,Zord idő” lesz aheti vagy félhavi irodalmi lap címe. ,,Biza elég zord azidő!” — rázták a fejüket a két házaló felé és egy sub-intelligens bankigazgató legyintett a nem éppen nyájasszerkesztő jelöltnek: „Most más dolgok vannak, nemlapszerkesztés!” Azért Osvát Kálmán megindítottalapját, bár Szabó Dezső szózata akkoriban hallatszottide, hogy „Erdélyt nem lehet betűvel megmenteni Γ”Osvát betűt betűre vetett és olyan parázs verekedéstkezdett a székely fővárosban, annyira elfoglalta a „honfi-bú” és a valódi szenvedés magyarjainak figyelmét, hogylapja egy esztendő leforgása alatt szellemi fémjelzéstadott jóformán valamennyi munkatársának. A szer-kesztő persze nemcsak írt, hanem éhezett is, klubot ala-kított művészekből, nyomdaszámlákat fizetett a frap-pirozott és konferánszokkal mulattatott finánckapaci-tások és a tényleges olvasóközönség zsebéből, cenzúránátbujkálva bírálta az impériumot és a repatriáló „sarkimártírokat”. Pestet se kímélte, mire kitiltották lapját

179

Magyarországról; pályadíjat tűzött ki novellára, versre,fölfedezte Nyírő Józsefet, Tompa Lászlót, Nagy Emmát,Sipos Domokost, Balogh Endrét s megnyerte irodalmiszerkesztőül Berde Máriát. Közben nyakra-főre párba-jozott és töretlenül sivította szellemes és kíméletlencikkeit, ontotta lapjának aktuális, ínycsiklandó „Gene-ralsaft”-ját, megválaszolt minden pamflettet, plety-kát és denunciálást, mely ellene tört és mint egy év-tizeddel előbb a monoklis Szász Ödön s valaha a szati-rikus kulcsregónyíró, Tolnai Lajos, megsebzett és ki-kezdett helyi politikai és társadalmi tekintélyeket, habármilyen okból kártékonyaknak érezte őket az óriásitváltozott, a kisebbségivó desztillált magyar közéletben.Végül megvette lapját a Kemény Zsigmond IrodalmiTársaság, — de nélküle. így már csak félévig bírta arevü és kimúlt, hogy különben ügyes politikus szer-kesztője makulaturapapírnak adhassa el a lap meg-maradt példányszámait. Ezért történt aztán, hogy aMagyar Tudományos Akadémia elkésett, mikor a,,Zord Idő” egy teljes példányát kérte, mert az abbanmegjelent Berde-regény, a Romuald és Adriana meg-nyerte az Ormódy-díjat. Osvát pedig „Erdélyi Levelek”,majd „Kalauz” címen hamar bukó, de ragyogó eleven-ségű, publicisztikában komoly magyar színvonalat je-lentő lapokat adott ki, majd Kolozsvárt, később Temes-várt próbálkozott még „Fölösleges ember” címen lap-indítással és csak lassú visszavonulásban, csikorgó foggalhagyta el végül Erdélyt. Távozása nemcsak Marosvásár-helynek, hanem az erdélyi irodalomnak különösena kritikának fájdalmas vesztesége,. Nem is szólva arról,hogy az erdélyi magyar kisebbségi politika is bennevesztette el akkori legkomolyabb számontartóját, ak-tivitásának bírálóját.

Mellette munkában láttuk a város legjobb erőit,akiknek jórésze azóta alig mozdult. Antalffy Endre dr.,a mai Erdély egyetlen orientalistája és bizonyára legjobbszónoka, jóideje kerüli a tőle méltán sokat váróírói nyilvánosságot. Nagynéha ismertet egy-egy ritkakönyvet az „Erdélyi Helikon”-ban vagy Jorga Miklós

180

tudományos revűjében, időnként megszólal a KeményZsigmond Társaságban üdítően finom „Vecsernyéiben”,az írás és gondolkozás témáit feszegetve Coignardabbéként. Mint Keleten jártas tudós ismertette apesti Világirodalmi Lexikonban a perzsa és arab írókats török irodalmi kutatásaira rég fölfigyelt a romántudomány. Mivel a Nemzeti Tanács elnöke volt, későbbgyűlölködő és alacsony intrikával orozták körül gene-rózus és finom alakját, de mint lélekbeli „magisterelegantiarum” soha még válaszra sem méltatta atámadásokat. Stoikusan nézi a kisvárost és gyerme-kével vagy keleti nyelvek, aztán héber, román és angolköltők remekeiből való fordításokkal feledteti magasra-indult életpályája félbenmaradását. Legjellemzőbb, hogyezt a várost, melyben sokáig csak a legkülönbek becsül-ték, soha senki sem tanította annyi szépségre és bölcse-ségre, mint Antalffy Endre, aki jóformán minden kul-turális dobogón legtöbbet szerepel zenetörténeti, iro-dalmi, művészi és tudományos előadásokkal. Közbentanársorában szépet álmodik és megszakítatlan foly-tatja „fényes magányában” keleti tanulmányait.

Tudós társa Büchler Pál dr., aki a fenti Lexikonbana szanszkrit irodalmat ismertette. Büchler angliai és né-metországi tanulmányai alapján, miután szanszkritbóllefordította és kiadta Manu-törvényét, meghivatott aszegedi egyetem indogermán, tanszékére, azonban ezt atanszéket végül takarékosságból nem állították föl.Azóta a nagy képzettségű tudós osak ritkán jelentkezikerdélyi folyóiratokban. Goethe „Reinecke Fuchs''-átis lefordította s most adja ki. Néhai Dékáni Kálmán dr.-t,a történettudóst és a kolozsvári egyetem magántanárátkorai halála akadályozta meg mind szélesedő történet-írói munkájában. Özvegye, most Bánffy Endre báróné,aki verseket írt, súlyos betegen került el a városból.Balogh Endre, a novellista Petelei tehetséges követőjemeghalt. Osvát egyik fölfedezettje, Donath László a„Pásztortűz” egyik legnépszerűbb elbeszélője lett.

A város nőírói külön fejezetet érdemelnének. Ittélt Buchernó Szász Piroska (később Mikes Lajosné), a

181

költőnő, e század elején. A háború alatt jelentek megpesti szépirodalmi lapokban Doleschallné VitályosEmma versei. Trianon után e város szellemi forradalmá-ban vezetőszerepet játszott R. Berde Mária, ki ezt azitteni mozgalmat „Szentségvivők''-című regényébenmeg is írta. Nagy viharral járt nálunk Nagy Emmaköltészete, melynek feminin, zenei lázadása jótékonyanndította meg a vers barátainak és ellenségeinek harcát.A szellemes Kabdebó Erna újabban pezsdült írásra, a,,Pásztortűz”-ben egy külön társadalmi (s nem társasági)megbeszélő műfajt kreált köztetszés mellett. Szociálisirányú írásaival „Szövőlány” című könyvével föltűntMetzné Hegyi Ilona és a „Brassói Lapok”-ban angolkönyvismertetéseivel Sebestyénné Hajós Alice.

Lakatos Imre dr. Kolozsvárra került Kuncz Aladárhívására s ott írja most Erdély legkomolyabb lapjaibantanulmányait. Kapussy Imre dr. Győrött elégületlen-kedik, miután Erdélyben nem tudta megvalósítani,amiért írásban agitált: a Sanderson-féle angol közép-iskolát. Csergő Tamás, aki egy Petőfi-emlékkönyvetadott ki Erdély legjobb szellemeinek segítségével, jel-lemző tanártípusa volt a mindig megújulásra kész szé-kelységnek: lelkes magyarsága és modern nevelőmun-kája, melyet tollal is szép eredménnyel folytatott, sok-ban járult hozzá e város ifjúsága színvonalának emelé-séhez.

Sok intellektuel-t vont el a mai életküzdelem atolltól. Elsősorban Szígyártó Gábor munkáját nélkü-lözzük, miután a várospolitika magához húzta nem ke-vésbbé hasznos tevékenységre. Egykori két tanulmá-nyára emlékezünk, a pesti sajtó és az erdélyi szász lapokis nagy figyelemmel taglalták: „Erdélyi vasútpolitika”címen 1914-ben adott ki könyvet és 1917-ben a KeményZsigmond Társaság kiadásában jelent meg „Szózat”című brosúrája. Előbbiben fölpanaszolja Erdély köz-útjainak elhanyagoltságát, Széchenyi programmjánakelmulasztását, a székely vidékek vasút nélkül maradását,a második fővonal (Kolozsvár, Marosvásárhely, Székely-udvarhely, Csíkszereda, Gyímes) hiányát. Ajxnyi bizo-

182

nyos, hogy Marosvásárhelynek ma sincs a szükségnekmegfelelő pályaudvara (igaz, hogy mostani forgalmánaktalán elég.) A székely körvasúton kívül még két-felé induló keskeny nyomtávú vicinális, a mezőbándi ésa szováta—parajdi is nehezíti ezt a forgalmat, melyneklebonyolítására az alsó nagyobb és felső kisebb indóhá-zon kívül még egy rendezőpályaudvar is épült a világ-háború alatt. A három helyett több volna egy, mely aváros normális gazdasági viszonyaihoz mérten működ-hetnék. A Szózatot is józan előrelátás és okosság dik-tálta annakidején. Azt követelte az író, hogy Erdélynemzetiségi többségű vidékein a közigazgatás teljesenromán vagy német legyen s a magyar nyelv csakparitásosán, az állammal való érintkezésben maradjonhasználatos. A magyarság csak védekező politikátfolytasson itt, seholse legyen nálunk impérium jellegea háromnyelvű országrészben. Valami kantonális szer-vezetfóle lebegett Szígyártó szeme előtt; persze aháború akkori hangulatában csak sajtóvisszhangja tá-madt a röpiratnak. Ma ezek a könyvek bátran helyez-hetők a transsylvan gondolkodás első ígéretes szülötteiközé. Kár, hogy nem születtek még meg román ikreik . . .Az erdélyi tudományos munkában innét láttukföltűnni dr. Ziegler Károlyt, a többnyelvű előadót, akia „Zord Idő” állandó munkatársa volt, dr. Löwy Feren-cet, aki a szombatosok irodalmát jól ismeri, dr. RóthJenőt, aki feleségével, R. Berde Máriával Váradra köl-tözött: Róth irodalmunknak élesszemű bírálójakéntma az Erdélyi Magyar írórend lektora. Világpolitikaiés világgazdasági cikkeivel ismert lett (az „ErdélyiMúzeum” c. folyóiratban) Horváth József, míg dr.Farczády Elek, a Kemény Zs. Társ. másodtitkára,francia irodalmi ismertetésekkel és fordításokkal indult.Dr. Schmidt Béla egy népszerű orvosi szaklapot szerkeszt,dr. Turnowszky Mór pedig haláláig el nem pihent pszi-chológiai és orvosi cikkeivel bécsi és erdélyi szaklapok-ban. Trózner Lajos, a Kemény Zsigmond Társaság al-elnöke a székely népművészet egyik ismertetője, Tóth-falussy József egyházi könyveket adott ki. Régi

183

tagja a Kemény Zsigmond Társaságnak Morvay Zol-tán hírlapíró és több népszerű regény szerzője, ki mégAdy Endrével együtt szerkesztett lapot Debrecenben,azután Gulyás Károly, a Teleki-könyvtár őre, számoskultúrhistóriai cikk, irodalmi tanulmány és gyermek-mese szerzője, az erdélyi sajtó és néhai Benedek Elekállandó munkatársa, végül Paál Gusztáv kultúrpolitikus.

A SZÍNHÁZ.

Sehol sem olyan meddő a tettrekész férfiakkezdeményezése, mint a kisebbségi színház-soron.Hiábavaló volt Lécfalvi Bodor Pál mondává lettjótékonykodása a színház körül, színpártoló szenve-délye és minden kulturális lehetőségnek készséges föl-karolása. Itt folyt el a kisebbségi közöny homokjánMorvay Zoltán színházba terelendő közönségakciója,mely csak egy-két évig volt sikeres. Heti öt estéreminden helyet betöltött és biztosította ezáltal mindendarab ötszöri előadását. Hol vagyunk ma ettől? És holvagyunk akkori színházunk színvonalától? Pedig ittszép történelme van a színpadnak, Kantométól kezdvemég nevek is bőven termettek az első aktorsorokból:Beregi Oszkár itt indult (Bernády idejében, ahogy őmaga jelentette mostanában nálunk a színpadról),Tőkés Annyt itt protezsálta már Sényi László, az ízlés-mester és itt próbált évtizedeken át rengeteg jó és or-szágos névvel színházat csinálni a Bulyovszky-unoka,Szilágyi Dezső színdirektor . . .

Vannak strandok, futballpályák, szőlők, korzók, ká-véházak, cukrászdák, flekkenfészkek és mozik. Jó szín-ház kevésbbé. Titkon vigasztalódtam: a zsidó kultúrházaz igényes közönség illúzióinak a kielégítésére nem alkal-mas, még a túlnyomóan játszott operetteben sem. Aztánkevés a vidéki színész közül a meghallgatható. Akinekpénze van, Kolozsvárra, sőt Pestre megy a szezon-slágerek megismerésére és hogy a divattól el ne marad-jon, szellemi rekreációra. Idehaza pedig csak támogatja

184

a színházat, nem gyönyörködni és tanulni megy a néhaitt is jó Thália-templomba. Valaha hiába házalt egyjobb együttesnek Sényi László a feleségével, ToldalagiAnna grófnővel, hogy bérlettel biztosítsa a trupp életét:amíg tehertétel a színház, nem szórakozóhely, elbukik.Mert akinek kevés a pénze, vagy nincs, az csak a mo-ziig lát már. Exotikus starnevek röpködnek a levegőben,minden héten mást kennek a hirdetési oszlopokra ésezeken túl a szalonokban sokáig csak Pitigrilli neve je-lentett csiklandós irodalmi szenzációt.

FESTŰK, MUZSIKUSOK.

Sokan járnak-kelnek itt, vagy vándorolnak Buka-restbe, hogy egy-egy székely álmot megvalósítsanak.Jeddy Sándor a román fővárosban meg tud élni, Tímárszobrász is ott él, a Ringler-testvérek ott adják el ipar-művészetük termékeit, míg a most elhalt BedőházyKatinka Kemény János falujában tanította szőnyeg-szövésre a magyar és román népet. Innen szálltmagasra Dózsa Géza, magyar festő is, már a kisebbségisorsban pedig itt próbál exisztenciát alapítani aPárizsban és Pesten is komolyan észrevett, mert díjakatnyert Bordy András, a portréfestő, akinek természetiakvarelljei is jól kelnek nálunk. Vidát is, Bordyt isGulyás Károly dédelgetése segítette előbbre s az őfigyelmeztetésére Bernády György s tán mások is adtakanyagi támogatást e székely tehetségek kitermelé-sére.

Festőink közt a legnagyobb név volt Vida Árpád,akinek minőségét máig sem érte utói senki. DemeterRóbert, Erdélynek talán a legnépszerűbb minapi portré-festő j e, a Kultúrpalotának is a legutolsó magyar gondnokavolt. Élő festőink közül ismertek: Marthy Pál, még in-kább Hajós Károly, akinek akvarelljei közkedveltek,tollrajz illusztrációi megjelentek az „Erdélyi Helikon”-ban} A városi képtár őre Ciupe Aurél, aki Bukarestben

185

többször nyert állami díjat és a Kultúrpalotában festő-iskolát is vezet.

Koncerténekesnőink közül sokat szerepelnek: Köl-lőné Vojtekovits Olga és Kálnoki Bedő Emma. Ipar-művésznőnk volt a most elhalt Bedőházy Katinka és aBukarestbe költözött Jeddy Sándor. A vásárhelyi mű-vészetnek a magyar világban koncentrált otthona volta Bernády-alapította kultúrház (Komor—Jakab ter-vezte), hol a zeneiskola is otthont talált néhai MetzAlbert igazgatósága alatt. Ez a tehetséges zeneszerző(akinek fia, Metz István dr. egyike a város jobb tollai-nak) idegyújtötte vidéken szokatlan színvonallal Pestnéhány jómárkájú muzsikusát, kik közül nem egy szer-zett országos nevet. így László Árpád zongoraművészés zeneszerző, akinek „Consolation” című ifjúkori müvemost nyert országközi díjat, Hajak Károly, első hegedű-virtuózunk, akinek több művét ismerik a hangverseny-termekben országszerte, Zsizsmann Rezső, orgonamű-vész, aki azóta Kolozsvárra költözött, zeneéletünk érez-hető kárára, továbbá Chován Richárd és Erkel Saroltazongoraművészek, az Amerikába költözött Simor Jenőhegedűművész és Tonházy Ferenc gordonkavirtuóz.Sajnos, e jó nevek viselőit a türelmetlen mai soviniz-mus vagy elkedvetlenítette, vagy nyugdíjazással küldteel pozicióikból. Utoljára nyelvvizsgával Hajak Károlykerült ki az iskolából, úgyhogy már csak Chován,Kozma Géza és Metz Piroska nevű magyar tanárokműködnek a városi zeneiskolában. Új román erők eddignem igen jelentkeztek. Intelligens és zeneszerzésbenBartókra esküvő tehetség Vancea Zénó, aki a KeményZs. T. egyik zenepályázatának első díját nyerte meg afiatal Trózner József második díjat kapott zeneműveielőtt. Vancea számos erdélyi költő versét is megzenésí-tette (Áprily, Berde, Szombati Szabó) zajos pódium-sikerrel. Ujabban tűnt föl hangversenyeivel Chilf Mik-lós, aki olasz hatás alatt írja zenemüveit. Énekművó-szetünk régi márkája volt Gömöryné Maleczky Mariskaés néhány évig R. Heltai Ida, volt berlini operaénekesnő,aki a román fővárosba távozott. Legjobb kísérőnk zon-

186

gorán a nagyon muzsikális dr. Láni Oszkár. A roma-nizáló célzat most emelte ki énektanári állásából Ch.Szilágyi Erzsébetet.

Akinek sok e kultúr-név egy kisváros lakosságához(40.000 lélek) képest, az forduljon a nemzeti alapon le-épülő és színvonalban süllyedő zeneiskolától D. BiásIstvánhoz, a vármegye volt levéltárosához, Marosvásár-hely történetírójához, vagy dr. Molnár Gábor, volt fő-szolgabíró, most nyugalmazott városi főkönyvtárosához,az emlegetett polihisztorhoz. Ezeket az urakat hall-gatva, állandó kétségek gyötörnek az élő művelődésigárdánkkal szemben. Tudjuk ugyan, hogy a halottaktisztelete nagyobb az élőkénél, — de mégis. A napokbanelhalt kisgazdaszervező Orbán Balázs, vagy méginkábba csípősnyelvű Szász Károly dr. nevére meg nem ije-dünk. Ó, igen, ezek derék munkásai voltak a székely-ségnek, előbbi megcsinálhatta volna Bárdos Péter ba-rátjával az erdélyi magyar kisgazdapártot, utóbbitpedig Osvát Kálmán gúnyolta Vásárhely Sarcey-jének.Máig is emlékezetes kormánypárti képviselőként valójelentkezése miniszterelnökénél a magyarigeni mandá-tummal: „Hoztam neked, Kegyelmes Uram, egy ma-gyar igent!” Nem érezzük magunkat törpe epigonok -nak, a repatriált jeleseinkre emlékezvén, sem: PálffyGyulára, az adomázó íróra és számos szakspecialistára,kik a tudomány több ágában itt mutatták előszöroroszlánkörmeiket. Jóemlékű repatriáltak még: az Esz-terházy-kormány volt belügyminisztere, ifj. Ugrón Gá-bor, azután K. Bedő Sándor, a kitűnő jogász. A forra-dalom előtti kormánynak két exponense is él a városban:Ugrón András, volt besztercei főispán és Incédy Joks-mann Nándor, volt marostordai főispán. Az utolsó ma-gyar polgármester, dr. Marthy Ferenc, Amerikában letthírlapíró. Maradandó emlékű jogász volt itt, még arománok is meghagyták a róla elnevezett külvárosiutcanevet, Dózsa Dániel, akinek sírját a közeli Mak-falván néhány esztendeje koszorúzta meg a hálásErdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény ZsigmondTársaság. A nagyszámú repatriáló-csoportról karrier-

187

hírek keringenek időnként, néha már lesújtó halálhírekis. Általában az élet sodrában itt közöny (ne mond-jam: irigység) érzik a kis Magyarországra költözöttvéreink iránt, egyetlen óriás kivétellel: a minapi mi-niszterelnököt, aki húsz éve még itt szónokolt a me-gyeházán, a volt mezősámsondi birtokost, legendákveszik körül. Bethlen Istvánt senki sem rója meg,amiért repatriált. S a feleségének, Bethlen Margitnakírói neve ott olvasható a ref. kollégium dísztermébenegy dísz-szék karfáján a Kemény Zsigmond Társaságirodalmi ünnepein . . .

Az úgynevezett „aranykorszakbeli” jónevek: Pe-telei úr, Benedek Elek és a fenegyerek református pap,Tolnai Lajos kivételével kedves irodalomtörténeti em-lékekké lettek. Petelei István halálának negyedszázadosévfordulóját most ünnepelte meg a magyar értelmiség,Benedek Elek és Tolnai Lajos, úgyszintén a közeli Fel-falun lelkészkedett Szabolcska Mihály műveikben élnek.A kisebbek irodalomtörténeti balzsamra szorultak, ígyKoncz bácsi, az adatokat közló' volt professzor, a Bolyai-életraj zíró költő-képviselő, Bedőházy János, az „ate-ista'' (materialista) Mentovich Ferenc, Arany Jánosbarátja és az Unio-dalok föladatánál kisebb költője,végül a tevékeny Aranka György, akinek a „Nyelv-mívelő Társaság”-a minden diákfülben visszacseng.„Bizony, Öcsém, — hallom a százéves Magyar Kaszinóviharlátott öregeitől — jóformán minden évtizedbenvolt itt irodalom s volt itt folyóirat, csak nem hívtákrevűnek!” És — ezt már csak gondolják, mert sér-teni nem akarnak — ama régi írókat nem hívták ki-sebbségi íróknak. Hanem aztán — nem mondom —következnek nevek, melyek hallatára gyermeki alá-zattal kértem, amíg élt, a gunyoros öreg kúriai bírót,Jakab Rudolfot: „Meséljen róluk, Méltóságos Uram,mert jól esik!” —

S az öregúr elmondta: írótisztelete akkora volt,hogy pesti jogászkorában Arany János után lopakodottaz Akadémiáig, csakhogy láthassa. Hogy Gyulai Pál ittnevelősködött a szomszédban, egy közeli Teleki-kas-

188

télyban és milyen érdekes, mert nem sejtették mégbelőle a nagy írót. Kemény Zsigmond? — itt jogász-kodott, biztosan megvan a nyoma az akták közt.Bolyai Farkasról meg Jánosról, ugye, nem kell mondjakÖcsémuramnak semmit, könyvekben úgyis föleresztet-tek róluk minden adomát. Egy-egy nyolcvanéves nyi-gócás (kereskedő, szatócs) inaskorában kiszolgálta még,azokhoz forduljon a kollégium körül.-----------------

A BOLYAIAK.

A két matematikus emléke, ez már büszkeség avároson! Az utódaik, azok nyugodtan éhezhetnek, deamaz egykori nagyok emléke, az a városi polgárság ma-gántulajdona. Kár, hogy csak Farkasnak van meg amellszobra a kollégiumban és egy angol világlap képe:„Bolyai Farkas on the deathbed”, Bolyai Farkas a ha-láloságyon. De már Jánosról semmiféle arckép se ma-radt. A francia Akadémia kérésére se szolgálhattunkvele. Ellenben a koponyájának teteje néhány hajszállalott látható a múzeumunkban. S Kováts Benedek, akönyvtáros tanár minden látogató költőnek káröröm-mel mutogatja a Bolyai Farkas-versek hamvvedrét,egy serleget, melyben elégetett költeményeit ilyen föl-irattal temette a bölcs: ,,Ha kicsit térnek el a legma-gasabb szinttől, lehullnak a mélybe!” (Ilyen kegyet-len csak egy matematikus lehet, a relativitás őse.)

S a „magyar glóbus”-ból, a „húszmilliós ma-gyar” álomból egyetlen tűzálló példánkhoz ragaszko-dunk: Bolyai Farkashoz, az átlagfölötti emberhez. Eb-ből sem a zseni a mintánk, hanem a mozgó kályha-készítő energiája, mely a tudomány új világát munkáltaki önmagából a régi helyébe, János fiában lángeszűelődöt nevelt Einsteinnek, s mégis annyira ép és erősmaradt, hogy saját halotti beszédét is hisztéria nélkül,békében tudta még megfogalmazni. Erdélyi emberségleckéje ő: nem lenni halhatatlanná, de sohasem halnimeg egészen . . .

189

Ε nagy nevek hallatára nem jó érzés a városontollat forgatni: fabatkát sem ér a halhatatlanság”!A Kossuthnak, II. Rákóczi Ferencnek és Bemnekemelt politikai szobrok lefordultak román katonák aka-ratából és a Bolyaiak nemzete jósokáig még csak nemis gondolt arra, hogy másmilyen nagy fiai is méltókvolnának szobrokra. Bolyai János dédunokái nyomo-rognak köztünk, pedig eddigelé mégiscsak leginkábba Bolyaiak látszanak ki fejjel Erdélyországból az egészföldgömbre. Igaz, hogy az az igazi halhatatlan, akinekjóval, száz, esetleg ezer évvel halála után kezdik önteniaz emlékjelét.

Az ötven-hatvanévesek még szeretettel emlegetik(hogy kimerítsem e város intellektusának képét) JakabÖdön és Kis Menyhért idetartozását. Előbbi véndiákjavolt a kollégiumnak, talán Sándor János, a volt belügy-miniszter és Bernády György volt főispán diákkorában,egykor tanárkodott is a kollégiumban; Kiss Menyhértinnét a megyeházi politikából indult költőpályára. Alegjobb magyar jogi körökben ismert fogalom itt SebesDénes politikában, közgazdaságban kerül szóba, még'könyvét is hallottam emlegetni. Veszteség a KrüzselyiErzsébet elköltözése is közülünk. Az impériumváltozás-nak sokat emlegetett második nemzedéke pedig, melyelhelyezkedési harcát folytatja, lassan-lassan fölvonulaz első szellemi arcvonal mögött. Az 1920—30 köztiévekből csak két nevet irtam volt Vásárhelyről az emlé-kezetembe: Bodoni Staibl Miklósét, egy azóta Olasz-országban elhalt Áprily-tanítványét és Kertész Andorét,egy szociológiában jólértesült cikkíróét. Azóta a Vásár-helyről indultak közül kivált Kacsó Sándor, aki nem-csak regényeivel, novelláival, hanem bátor és becsületespublicisztikájával és székely közgazdasági munkájával— aránylag fiatalon — kisebbségi életünknek egyik fönn-tartó szellemévé emelkedett. Még a háború alatt írt ittelőször Székely Jenő, akinek regényei és színdarabjaiPesten és Erdélyben jelentek meg. „Csehi-család” címűregénye a Szépmíves Céhnek volt egyik naturalisztikusírósikere.

190

Mai fiataljaink húsztól negyvenig Erdély lapjaibanmost bontogatják szárnyaikat. Bürger Dezsőnek film-szerű regénye jelent meg „Spektrum” címen, miután„Tudomány és haladás” címen Láni Oszkárral, a ze-nésszel folyóiratot is szerkesztett Erdélyben. Kisebb-ségi tanítóregényével és napilaptárcáival most edződiknagyobb nyilvánosság előtt a tehetséges Gagyi László,akinek alighanem sok mondanivalója lesz székely fajá-nak tennivalóiról. Fiatal, lírai kvalitású név kettő iskezd ismét ismertté lenni: Laer József és Révész Imre,előbbi aktivista proletárhang, utóbbi a klasszikus-har-móniának szomjasa. Az úgynevezett faluszociológiaimozgalom legjobbjai ifjaink közül dr. Joós Andor ésdr. Szilágyi Olivér; mindkettőnek fegyelmezett és biz-tos tolla ígéret a városi magyarvezetés legjobb után-pótlására.

Last not least, külön oka van, hogy dr. TurnowszkySándort utoljára hagytam a szellemi Vásárhely wei-marias megrajzolásában. 1918-ban, két politikai röpirataután, az itteni Nemzeti Tanácsból váratlanul föllendültaz Országos Radikális Párt főtitkárává. A „HuszadikSzázad”-nak régi munkatársaként társadalomtudo-mányi elméleteken vitatkozott abban az időben, ami-kor a választásokat kiíratni és a háború és forradalomáltal megbolygatott országot konszolidálni kellett volnapróbálni. Sokszor hasznos, mindig szellemes társadalom-tudományi cikkei — idegenek Erdélyben is, mert nemalkotó elme, bár a kisebbségi soron nem szólt méghozzá haszontalan kérdéshez. Megírta a székelyfővárosmai szociális demográfiáját az egykor itt tanárkodóBraun Róbert 1912-ből datált cikke alapján — össze-hasonlításul. És megállapította, hogy a mostani demo-krata világ proletariátusa (nem a Lumpenproletariátus)életszínvonalban, lakásban, élelemben, kultúrigénybenmélyen alája szállt az egykori magyar (ma „reakciós” -nak (?) nevezett) korbeli alsóbb néposztályokénál.Ugyancsak ő szerzett volt összeköttetést ErdélybőlCapri báróval Páneurópa eszmei terjesztésére. Néhányéve jelent meg Nagyváradon a Turnowszky regényes

191

életrajzának első része: cinizmus és szentimentalizmusúgy váltakozik benne, mint bosszú és könny egy disz-harmonikus lélekben. A mû címe: „MarosportustólMoszkváig”.

A KÖZVÉLEMÉNY.

A várospolitikai életben szinte túlságosan érvé-nyesül — a magyar fönnmaradás föltétlen hasznára— a szerszámok szerint fegyverkező, pártoskodó,csoportosuló, kispolgári kézmívesszellem. Politikai szük-ség — s elméletben nem is baj ez — ezekkel a céhekkel,az erősen kiépült társulati összetartással való számolás,ha valami üdvös reform készülne a városban. Édeske-veset jelent ez a korporativ hang a kisebbségi magyar-ság mai tartalmából. „Utánam, panitiak!” — e kiál-tással fejezik ki ezt az ürességet nálunk, mert aPanitról bevezónyelt paraszti szavazókat a kortesígy vezényelte maga után s nem vette észre, hogya panitiak rég elkanyarodtak a háta mögül mástáborba. Ez a „paniti” szellem jut kifejezésre a„flekken”-es korcsmák perdöntő fontosságában is, aközösen rágcsált sülthús és a borvizes bor meg a varga-béles judíciumában. Pedig amit ez a szászeredetű szójelent, a flekken, az nem rossz étel a borral kevert pap-rikába mártva, csak éppen a közügyeket kéne másnapés otthon intézni. Különben mióta a románok, zsidók isflekkeneznek, esett a közügyi flekken jelentősége. Megis siratta ezt Kovács Elek, aki méltán egyike a városlegnépszerűbb embereinek. Szinte egyesíti magában aváros összes hibáit és jelességeit. Agilis és makacs,autodidakta és értelmes, konzervatív és lelkes, több-nyire ő jut szónoklataival a tömeghez legközelebb;egyszerűen azért, mert olyan, mint a tömeg.

Mai kisebbségi jelenség a volt kamarai képvise-lőnk, dr. Perenczy Zsigmond. Az iparosság reprezen-táns vezére ma szellemiekben Csiszár Lajos, aki publi-cisztikát is folytat hasznosan és Bustya Béla, aki több-ízben volt városi tanácsos, mint iparosvezető.

192

Hogy milyen a tömeg, melyet vezetnek? Vagy tízévig a sokaság láthatatlanul, titkon és gyorsan balfeléhajlott. Nem hittünk a szemünknek, mennyi kommu-nista szavazat volt itt! Majdnem annyi, amennyi a pol-gárságé. Csak a legújabb román és nyugateurópaifasiszta hullám állította meg ezt a balfelé tolódást.A magyar „október” Erdélyben ma is az első frontonküzd a magyarságáért.

Azóta a sovinizmus megváltoztatta ezt az arányta város gondolkodásában, de azért nagyon értelmesenírta egyik helyi lapban Radó Sándor, a magyar pártáltal többször dezignált polgármesterhelyettes, hogyitt volna a tizenkettedik óra, melyben minden parádéés politika felfüggesztendő. Sürgős közmunka kell, alegjobb társadalmi békítő. És fölsorolja a teendőket,melyek az egyetlen komoly antibolsevista és antisovénpropagandát jelentik mindenütt. De azóta évek teltekel, hangos az ország a forrongó nacionalizmustól és forogminden tovább régi, keserű levében. A politika, melyönmagát eszi meg és a tétlenséget és mohó szerzésvágyatkülönböző pártneveken variálja, ez van csak előtérben.

A közvélemény? Mivel bajlódik a városi közvéle-mény? Elsősorban a sérelmekkel, melyek Dandea Emil,időközi bizottsági elnök részéről érik, tehát a romani-záló programm keresztülvitelével. Ma ez, holnap az,tegnap, tegnapelőtt s holnapután amaz került ki állá-sából a román nyelv nemtudása miatt...

De én most nem a politikai, hanem a magyar tár-sadalmi közvéleménnyel foglalkozom. A pesti Pátria-klubban 1923-ban azt kérdezte tőlem ThoroczkaiWiegand Ede, az innen kiszármazott jeles építő-művész, aki Vásárhelyt teleépítette Bernády Györgyidején ízléses és egyéni villácskákkal, hogy még mindiga zsidók csinálják Erdélyben a közvéleményt? Én, mintjó vásárhelyi, mit felelhettem volna rá egyebet: „Tene tudnád, hogy Vásárhelyt ki csinálja negyedszázadóta a közvéleményt? Megnyugtatlak, sem a zsidók,sem Sebess Jenő dr., csakis Bernády György dr.”

193

Nemde, nyájas olvasó, ez volt a helyes felelet.Bernády György dr., volt rendőrfőkapitány, ország-gyűlési képviselő, polgármester, majd főispán s azimpériumváltozás után az első liberális éra alatt kiszorí-tott Dandea Emil dr. magyarellenes uralma után újravolt polgármester — méltán forrt össze városával!Jóformán a maga képére teremtette ezt a várost és úgynőtt össze vele, mint hajdan Borsos Tamás, a székelyközpontnak első nagy főbírája. A Bernády-kultusziskolapéldája lehetne a polgári tekintély tiszteletnek.Bernády pálfordulásait mindig a város érdekében tette,ő maga vagyont nem szerzett, inkább elreprezentáltaaz övét, — mondják nekem különböző társadalmi osz-tálybeli hívei (de ellenségei is), akik közt lateinert, bank-igazgatót, székely kortest és kisutcabéli Bocskay-hajdú-ivadékot egyformán találni. És volt idő, midőn az er-délyi kisebbségi sajtónk nagyobb és nyomósabb fele,élén az országrész urbánus legjobbjaival, az ő országosmagyarpárti elnökségét követelte, hogy megkezdődjékmár akkor, a kisebbségi sors beköszöntésekor, a ma-gyar kisebbségpolitikai vezetőség demokratizálása fönt-ről lefelé.

Bernády mégis elmulasztotta akkor a döntő pilla-natot, melyben szerencsésen hathatott volna a magyarkisebbségi politika belső élénkítésére, az önmagunkiránt való érdeklődés fönntartására, egy szervezettebbakarat (amilyen az övé) kinevelésére. Termékenyítőbblett volna még egy elnökválasztási bukása is valamelyikjelentéktelen mágnással szemben. A Magyar Párt na-gyobb tabunak bizonyult Bernádynál — egészen a vá-rosi tanács választásig. Akkor egyszerre 1200 titkos sza-vazatot kapott a polgárvezér. Ε külön blokkjával har-colt a helyi magyarpárti tagozattal szövetkezett nem-zeti parasztpárt ellen. Igaz, hogy csak harmadik lett a„dolgozók” mögött, de a magyar kispolgárok zömét,majd a felét sikerült neki még magas korban is a magaoldalára vonni és a városházára ellenzéknek hetedma-gával bejutni. Tehát nemzetiparasztpárti uralom idejénmeg tudta akadályozni Popescu Adrián dr. választott

194

polgármesteri lehetőségét, mire az visszavonult a ta-nácsházból. Elvi sikere volt ezzel Bernádynak, mert aszékelyfővárosba magyar polgármestert követelt. (Holvagyunk ma, a második Dandea-uralom idején enneklehetőségétől? )

Ezt az elvi sikert szokott harcmodorával személyicsatározásban érte el. Bernády kíméletlen, ha ellensé-geskedik, s mint teljhatalmú gazda, tud jutalmakatosztani. Bernády, aki egyedül volna alkalmas magyarrészről a polgármesteri székbe (mai 70 évével is!) azótakibékült a helyi magyar párttagozattal, melynek mostSebess Jenő dr. az elnöke. Visszalépett az OrszágosMagyar Pártba is.

Kár volt Bernádynak, hogy mikor visszalépett,nem kezdett országos, hanem helyi várospolitikát.Bernády ereje többre való, mint helyi tanácsalakí-tásokra . . .

Ε taktikai tülekedések azonban nem zavarják alényeget, a távlatos ítéletet: Bernády György dr.szerencsés inspiráltsága, ihlete, építtető megszállott-sága csinált ebből a majd egészen jelentéktelen városbólegy számbaveendő, modern külsejű, nemcsak aszfalttalbeburkolt, hanem szellemében is fejlődésképes várost.Lehet, hogy úgy járt Vásárhellyel, mint Jókai egykoriromán vajdája, aki a szultántól új, gyönyörű kaftántkapott ajándékba s aztán kénytelen önmagát, a kas-télyát és udvarát, lassanként a székvárosát is a kaftán-hoz adjusztálni, megszépíteni. Bernády Amerikában isjárt tanulmányúton és onnan kábelezett állítólag, hogymég egy emeletet a kultúrpalotára (nagyon magasak otta házak!), de ne felejtsük, hogy magát a kaftánt is Ber-nády koldulta ki Pesten. A Mívelődési Házat ő erősza-kolta és „uzsukálta” ki a szakreferenseknél, néhány jó-val nagyobb magyar város mintájára. Lehet az is, hogypolgármestersége, főispánsága (és kilátásba helyezettállamtitkársága) volt ez a kaftán: restelte, hogy olyanszegényes ez az ő székhelye, — soha hasznosabb hiú-ságot! — azért diktált egyszerre akkora iramot 1910 tá-ján a középítésnek!

195

Fantasztikusan beadósította a várost; de Uram-isten, milyen kicsi összeg lett ez a pénz! Bagatelle!— mondtuk viszonylagos vidámsággal. Igaz, hogya város modernségének költségei a magyarság és avilág devalválódásával egyenes arányban értéktelened-tek el s úgyszólván a budget mellényzsebéből tel-tek ki, mint Kecskeméten Kada Elek idején azartézi kút néhány nagyparaszti mellényzsebből; node legalább veszett fejszének a szép nyele kezünkbenmaradt, a város áll, ha porrá ment is annyi adófizető.De próbálja valaki csak el is gondolni, hogy makellene, az „interimér-bizottságosdi” városuralom ide-jén s a mai gazdasági helyzetben mindazt megcsi-nálni, ami Bernády előtt hiányzott. Azért van, hogyannyi lecserélt fölirat és ekkora várostáblaválság idejénis „Épült Bernády György polgármestersége, vagy fő-ispánsága alatt” — ez nálunk büszke, komoly fémjelzés.

Ott áll a Romulust és Remust szoptató farkasanyamögött a Lechner-stílű, karcsútornyú, szabadkai éskecskeméti társainál föltótlenül szebb városházunk, aDandea óta átfestett fal- és ablakfestményekkel: mikorbenne, az udvarán a földön láttuk a lebontott és Len-gyelországba rendelt Bem-szobrot, csillogó, finom etuis-nek éreztük a negyvenkilences forradalmi emlék-éksze-rünk körül. Mellette hívja ki a pályaudvar felől közelítőutas szemét a Közművelődési Ház, frontján mesterireliefekkel a magyar kultúrhistóriából; Aranka György,Mentovich, a Bolyaiak, Petelei, Tolnai Lajos mell-szobrai finom lokálpatriotizmust sugallnak. Bent azeneiskola hangszerei hirdetnek művészetet, a városikönyvtár még túlnyomóan magyar könyvekkel dicsek-szik, a tükörteremben és foyerban ablakra és falra fes-tették Kőrösfői Kriesch Aladár és mások a hun-magyarősélet, monda- és balladavilág jeleneteit, a megtestesítettszékely mítoszt. A képtár olyan értékű és bőségű, ami-lyen Bukaresten és a szebeni Brukkenthal-Múzeumonkívül sehol sincs az országban. Munkácsy tói, PaálLászlótól s az első román festőtől, Grigorescutóllefelé és klasszikusainktól egészen a legmodernebb mai

196

kisebbségi és román festőinkig szép számmal vannak ittértékes képeink: a jövő szaporulat mindig a mindenkorivárosfő ízlésétől függ. Gazdag régiségtára is van a Kultúr-háznak, Philimon Aurél, akit néhai Demeter Róbertután gondnokká tettek, szakértelemmel bővíti azt akörnyékbeli (maroskeresztúri) őskori ásatások leleteivel.A nagyteremben, vagy hangversenyteremben, melyaz országban kétségtelenül a legszebb, legbővebb férő-helyű, a bejárattal szemben áll Románia leghatalmasabborgonája, mely a régi Magyarországon is, a pesti Zene-akadémiáé mögött, a második volt. Ide járt le Schmitt-hauer és Antalffy Zsiros hangversenyezni; az is a városnagystílűbb lendületéhez tartozott, hogy (talán e teremkedvéért is) idejártak előadni évenként vagy időnkéntKubelik, Svärdström Valborg, Casals Pablo, mindenelsőrangú európai vonósnégyes, Helge Lindberg, Enescu,Dohnányi, Bartók stb. Itt járta „Nyugat''-gárda stb.A kisváros arányain messze túljártak igényei. Kár,hogy az a legmagasabb divatunk a gazdasági romlásfolytán majdnem elmúlóban van. Most a Kemény Zsig-mond Társaság hoz le időnként pesti jószellemeket(Móricz, Kosztolányi) és Erdély legjobb zenei alkotóit.Még nagyobb kár, hogy a hangversenyterembe a városjövedelmének szaporítására mozit engedélyeztek. Azótasok a baj a porosodó orgona százezrekbe kerülő repará-cióival. És kár, hogy a Baross Gábor-utcai Székely Ipar-művészeti Múzeum ritkán láttat székely kiállításokat.Dehát a székely népkultúra és iparművészet — ugyebárnem éppen elsőosztályú gondja városnak és államnak.Bernády nagyon is gondolt efélóvel. Éppenúgy az asz-faltot, a vízvezetéki csövek lerakását, a rosszul sikerültvízellátást is Bernády idején kellett megcsinálni. Heve-nyészett, tehát néha elhibázott, elsietett munkálatokvoltak ezek, de — megvannak! Az aszfalt ugyancsak,túlontúl megvan, a mezőkbe nyúlt ki mindenfelé —mondották gúnyosan — s ime, minden szűkölködésünkellenére is kijebb tolódott már a lassan, de folytonépülő kisváros, az építő kisember, a jobb munkás, a nél-külözhetetlen minőség és az üdülőtelepes, jómódú pol-

197

gár. Addig szidták az adófizetők a sok aszfaltot, mígkevésnek bizonyult. Úgy jártak ezzel, mint Bernádya saját városfejlesztésével. Négy víztartó kutat ásatotta városi víz számára a víztelepen és öt év alatt huszon-négy kút is kevésnek bizonyult. Hja, ez a városiasodásnagy vízfogyasztást sugall még a külvárosban is.

Csak az új posta elég nagy, ezt nem vétette el Ber-nády, no, de nem csuda: mióta, 1918 novemberében, azide elsőnek bevonult hét román lovaskatona elfoglaltaelőször a postát, nem igen értük el még a háborúelőttiforgalmat. Talán, mit tudja azt a laikus, a repülőpostais kisebbíti a földi forgalmat. A szép nyugdíj palota isBernády ,,foecit”-jével ékeskedik, úgyszintén a KósKároly építette gázgyárunk. Egy pillantás a villany fej-lesztő turbinára és a néhány kilométeres turbinacsator-nára, csupa beton, több híddal, a városi kertészetre„Elba” szigetén, az impozáns gátra, egyszeriben meg-győz bennünket arról, hogy itt lázasan dolgozott egyerős akarat és progresszív elme, mintha érezte volna,hogy utána soká lehet megint komolyan városfejlesz-tésről szó. Nem készülhetett el egy tervbevett nagy kő -színház — melyet egyelőre Ugrón András „Transsyl-vania”-béli moziterme és a Zsidó Kultúrház nagytermehelyettesít, — s ha Kántorné, vagy az itt hajdan az,,Elba”-szigeti fateátrumban szerepelt nagy aktorokföltámadnának, a színészet sorsa fejlődésén nem nagyoncsodálkoznának, inkább a magyar színvonalesést bá-mulnák, vagy az évente itt szereplő, a bukaresti Nagy-Endre: Tânase előadásán mérnék a világváltozás nagy-ságát. Nem épült föl a Bernády-éra alatt egy nagypályaudvar, a megfelelő színvonalú kórház és ki tudja,még mi egyéb.

A kialakult városképről néhány éve nyilatkozottitt Jansen, leipzigi professzor, a városszépészet idehívottszakértője. Kifogásolta a piac fűtelenségét, a siváraszfalttengert. Az újabban egymás elé, egymás eltaka-rására épített középületeket. Különben egy-egy maivárosvezető tudatalatt Bernádyval szeretne ösztönösenversenyezni az építésben: Jansen ide, Jansen oda, a fő,

198

hogy az új uralom szembetűnjék! A háború előtt vagy6—7 középiskola, különösen pedig az óriás és a városnakregényes pontján elhelyezett katonai alreáliskola két-ségtelenül a tüneményesen gyors és lázrózsás építőtempóban került tető alá, a Bernády-suggestio idején.Azért kezdték nálunk a román utódok is építéssel: agörög keleti és görög katolikus katedrális, a román ta-noncotthon, a megkezdett nagy kórház, a strand, azAvram Jancu szobra és a Petőfi-dombormű helyéreállított „Ismeretlen Katona”. (Mintha nem Petőfi lettvolna az ideális, világraszóló „Ismeretlen Katona”!)Ez a mai építkezés anyagiakban nehezen megy, kevés apénze városnak és államnak, de főként hiányzik a tö-meglelkesedés, az építés sodra, az a minapi láz, hiszenegyes román pártok sem lelkesednek a másik románpárt építkező akaratán.

Bernády kezében tartotta a köz helyeslése mellettaz egész várost. Többnyire az ügyek hasznára vereke-dett a legapróbb részletekig. Politikai harcai közepettese szűnik meg, akár távollétében is, hívének, NagyEndre kollégiumi igazgatónak (Mentovich Ferenc élet-írójának) mint főgondnok a rendeleteket levélben kül-deni, hogy milyen színűre fessék a restaurált dísztermetés melyik bibliai mondást írják a szószék fölé. Ez ő, afáradhatatlan, akiről nem ok nélkül terjesztette egyepésen okos ellensége, hogy Bernády számos polgáritömegvacsoráinak egyikén mondta: szíve ott kint areformátus temetőben, halóporaiban is a városért fogdobogni.

A SAJTÓ.

A közvélemény másik fele a sajtó. Ez a székely-fővárosban nem hírszolgálat, hanem probléma. Nem isannyira minősége ellen van kifogásunk, noha ez se méltóezer magyar lateinercsaládhoz, hanem a sok apró lap-kísérletet kifogásoljuk. Nincs egy összefogó nagy napila-punk. Négyoldalas napilap a „Maros” és a „ReggeliÚjság”, hetenként referál a kultúreseményekről a „Szé-

199

kelyföld”. A színház és vidékéről értesít a „MarosmentiÉlet”, a „Tűz” és egy „Flekken” című vicclap. Dr. Föl-dessy György, a jeles vadász itt szerkeszti az erdélyivadászújságot. Van egy román hetilap is. És van fél-hivatalos, tényleges cenzúra is. Néhány újságíró jobblapot, jobb papírt, jobb újságírósorsot érdemelne: SényiLászló, Gyulai Zsigmond, Morvay Zoltán, a politizálópublicista, Tamássy György és az agilis dr. SebestyénLászló. Nagyobb erdélyi lapok tudósítói Benczel Béla,aki szépirodalmat is kezdett, Sándor Pál, a Chilébőlvisszavándorolt mérnök és Tódor József tanár. Legjobbés legmagasabb értelemben vett újságírótoll itt AsztalosSándor, a „Brassói Lapok” helyi munkatársa, akiTemesvárt Ágoston Péterről regényt is írt s aki elsőelnevező je volt egy vitában az erdélyi irodalomnak:„trianoni irodalom” címén kifogásolta színvonalát. Idő-szaki lapokat szerkesztenek: Kalkovits Gyula, AmbrózyZoltán és Fodor István, aki Mikszáth „Szelistyei asz-szony”-ait dramatizálta.

A lapokat nálunk nem a sajtó, — hanem nyomda-tulajdonosok szülték. Sokszor éreztem, különösen amúlt évtizedben más erdélyi városokban, ha elém kerültegy-egy vásárhelyi sajtótermék, hogy városomat megintneglizsóben látom. Nem illik így megjelenni a Bolyaiakvárosában, pláne kisebbségi sorsban. Hiszen valahaMagyarországon, mikor nem kellett annyira, akkor isjobbak voltak itt a nyomdatermékek.

** *

KÖZGAZDASÁG.

Talán leggyakrabban a Magyar Párt helyi ifjúságikultúrszakosztályában folyik a közgazdaságról szó.Azonban csinálni, a közgazdaságot gyakorlatban élniinkább a román házvásárlók, a most gazdagodó románvezetők tudják. Ezzel szemben tegyünk úgy, mint egyévtizeden át az erdélyi magyar írók: meneküljünk a

200

múltba? Mikor olyan szép innét a szőlőhegy magasábólaz újnak a levelezőlap-látképe.

A város népének gazdasági összképét akkor lehetneszemügyre venni, ha végig kérdeznők a polgárokat ésmunkásokat, hogy mennyi pénzük van, az adósságukatpersze leszámítva. A megszokott út volt néhány évelőtt: Bürger Alberthez menni az Apolló-palota elsőemeletére. A Bürger-vagyonkomplexum feje előtt kérdőtekintettel állt meg Gyulay Zsiga, az újságíró s újesz-tendei prognózist kért, hogy lesz-e javulás a közgazda-sági helyzetben? Albert, az apa Dezső fiához, a na-gyobbikhoz küldte az újságírót, mert az foglalkozikderűlátó jóslatokkal. Bürger Dezső mentegetőzött, hogyreá csak a technikai megoldások tartoznak, az üzlet-vezető Gyurka öcsém. Bürger György pedig elhárítómozdulattal mondta az újságírónak: „Nekem semmiresincs pouvoirom ...”

Az egész város gazdasági vérkeringése BürgerAlberthez igazodik. Szerencsére nagyon erős szervezet,kitűnő munkaereje alig lankadóban, ő Bernády melletta másik great old man a városban. Országos látókörétkitűnően kamatoztatta sokáig, pénzpolitikája a libe-rális éra alatt a román szenátusba is eljuttatta. Igaz,bárói rangot emlegettek számára már a magyar világ-ban is.

Mindenki, közel és távol Bürgerre gondolt, ha köz-és magánmentésről, magyar, román ügy előbbrevitelérőlvolt szó. Ügy jártak hozzá a kérő szegények, mint ahívők Mekkába, vagy az erdélyi sajtóalapítók Maros-vécsre, Kemény János báróhoz. Azért is vártuk éppenBürger Alberttől a döntő kezdeményezést. Nem a jóté-konyságát keveseltük, hanem kifogásoltuk a rossz helyreis kerülő filléreit, szerettük volna közadóját, mívelődési,vagy humanitárius adományainak kötelező évi rész-leteit a társadalmunkat összefogó intézmények kezébenlátni. Ismertem a pénznek mosolygó ellenérvét: holvannak ezek az összefogó faktorok? De kézenfekvő volterre a válasz: azok a faktorok akkor fogtak volna min-

201

dent össze, ha egyszer a tőkét tudták volna összefogni!Ha, mint a szászoknál, a népvezetőség egyúttal a va-gyonnak is ád ki rendeleteket s nem a vagyon rendel-kezik az amfiktioniának. Ez nem naiv, idealista vágy,sem tőkeellenesség és gyakorlatiatlan hepciáskodás.Nem, ez a kisebbségi tőkére (van ilyen?) kötelező er-kölcsi fegyelem, ez az egyetlen kisebbségi létalap . . .

A többi gyáros és bankár pedig? Egyik olyan,mint a másik, akik annyi balszerencse után is úgyélhetnek, mint ahogy élnek. Kevesebbet utazhatnaktalán világfürdőkre, de azért még nyugodtan bridgel-hetnek. A nyilvánossággal a konverzió óta meglehetősenelvesztették a kontaktust, szóval a nyilvánosságot mostmár nemcsak élni hagyják, hanem magára hagyták.Most úgy viselkednek, mintha ők is önsegélyre szorul-nának. Igazuk is van, ma, a maguk módján, a mű-szavaik rejtekében, a devizák, visszleszámolási hitel,konverzió, in- és defláció argotján. De hogy olyan kicsia részvét irántuk, annak egykori nem is rosszindulatúkötelességmulasztásuk az oka. Nem szorították őketerre, akiknek kötelessége lett volna! A nemzeti adó-fizetés, politikai és érdekprés nélkül, a kisebbségi sza-badosságban nem tartozik a tőke erényei közé. Annálrosszabbul esett nekem, aki a petróleum-, sör-, cukor-,enyv-, ecet-, fűrész-, tégla-, bútor-, bőr-, szesz-, vas-,csokoládé-, szappan-, gépgyár és aragonittelep gazdáitismertem, míg ezek álltak és virultak, annál fájdalma-sabb volt nekem, mikor elábrándoztam a brassóiSchmutzler-kastélyban látottakon, a rideg szászságbelső összetartozásán: ott a nagytőkés palotafalát ki-zárólag mostani, élő erdélyi szász festők képei díszítik(Fritz Kimm, Matthis Teutsch), míg nálunk az ősökarcképeivel dicsekvő mágnásházban is ritkahelyüttötlik eléd egy mai magyar művész munkája. Mert aveszélyben levő hajó fedélzetéről először a művészetrepült le . . .

Vannak magyarok, akik a közgazdaság szálait he-lyesen, a közérdeknek megfelelően és a magyarság elő-nyére bogozzák és mindig úgy, hogy abból még az állam-

202

nak, a város románságának is tetemes hasznot hajtanak.Ezek a mindenütt, még a kulturális áldozathozatalnális jelenlevő, mozgékony és világoselméjű férfiak valójá-ban a város látható vezérkarának leghasznosabb tagjai,ők a „bokros közgazdasági érdeműek”, akiket senki semtüntet ki, a húzó lovak, melyeknek a gazdái megvere-gették vállaikat, mert általuk jutnak előre. Ilyen dr.Lakatos Sándor, a város kereskedelmi attaséja, kiGenftől Bukarestig segíti előbbre a székelyvidék mer-kantil érdekeit és ilyen dr. Bíró József, iparkamarai fő-titkár (akit most fiatalon nyugdíjaznak, mert nem tar-tozik az uralkodó fajhoz), aki annakidején megkezdtea budapesti és bukaresti román-magyar nagyipari kö-zeledést célzó tárgyalásokat. Ezek a dolgozó urak aliglátszanak a közélet piacán s mikor beszélnek, sohasemszónokolnak, hanem mindig mondanak valamit. Ésnyomban reá meg is csinálják; utóbbi például, míg asajtó csak sopánkodott, hogy milyen rossz a vonatjárásKolozsvár és Marosvásárhely közt, egyszerűen beállít-tatta az alkalmas vonatot a két város közt szép telefon-szóval, vagy egyetlen bukaresti úttal. Ezek a gazdaságiélet reálpolitikusai és a kereskedők, iparosok hozzájukfordulnak, nem a képviselőkhöz, mikor érdekeik veszé-lyét próbálják elhárítani.

A kereskedők a piacon, a főtéren, a korzón, a hosszúés széles utcán helyezkedtek el és várják a gyéren vásárlóvevőket. Már leszoktak a sírásról, el is felejtették, hogyvolt gazdasági aranykor és bőség. Rajtuk a világ szeme,jórészt rég ittlakó magyar zsidók és örmények, akikminden jóra és szépre áldoznak. Elsősorban őket házal-ják végig a felekezetek és jótékony kottériák dámái,kultúrintézmények és koldusok. Egy művészi ízlésű,nagykönyvtárú, modernül magyar-zsidó nagykereskedőegy vidéki református intézmény javára ad, bár sevidéki, se református. Azért ad — csak úgy megszokásból.Akik cionisták e kereskedők közt, még azok közülis legtöbben magyar életformák közt érzik jól magu-kat. Nagy dolog az anyanyelv, a nyelv a kultúraigazi hordozója, ha nem is minden. Azért is kár-

203

tékony Erdélyben még az enyheárnyalatú magyarfasizmus is, mert a magyar kultúrának jókora fo-gyasztója és élvezője zsidó. Hiszen vannak csen-des elhúzódások a magyarságtól, főként mióta Ange-lescu állami iskolákba terelte a zsidó gyermekeket. Smíg nem jöttek a mai numerusos antiszemita válfajok,látni lehetett már eddig magyarnak hitt zsidó úrileány-kákon román nemzeti viseletet is. De nagy általánosság-ban megmaradt a ragaszkodás a Vázsonyi-eszményhez.Mert nem téveszthet meg bennünket a fiatal zsidóságlármás világnézet-vitája: cionisták, magyarbarát radi-kálisok akármiről beszélnek, magyarul végzik az erő-feszítést, hogy a másikat meggyőzzék és mindig tudnióhajtják, hol áll és mennyire fejlődött a mai magyargéniusz.

Az apáknál még hálaérzet fűzte őket a magyarság-hoz, a fiúknál már csak a nyugateurópaibb kultúráhozvaló ragaszkodás. Egyik legjobb lateinerünk így beszélta kereskedelmi társulatban: ,,Hogy Marosvásárhelyta magyar világban milyen szeretetben gyarapodott azsidóság, azt én tudom. Gyermekkoromban nagyapám,aki táblai tanácselnök volt akkor, mindig azzal bíztatott:ha jól viselkedsz egész héten, jutalmul megmutatomneked a város végén, a Kossuth Lajos-utca sarkán a zsidót.Egyetlen zsidó boltos volt akkor még s mostanában méga kereskedőtársulat elnöke is az volt.” Ezt a megélj en-zett igazságot érzi még a magyar uralomból fennállókereskedő-grémium többsége s a cionizmus inkább csaka legfrissebb galíciai bevándorlottak tömegéből hódít.Bizonyos, hogy Palesztina innét is kap lakót, desokatnem.Kulturális szempontból Vásárhelyt jelentősége vanennek, mert a magyar ízlés és ítélőképesség is veszítene,nemcsak a magyar érzésű és érdekeltségű tőke, ha sokmagyar zsidó válnék idegenné a magyar lélek számára.Székely József bútorgyáros például így fogadja apesti könyvügynököt: „Nagyon szívesen veszek ma-gyar íróktól új könyveket. Hiszen a Helikont és a Szép-míves Céh, meg az Erdélyi Magyar Írórend könyveit isjáratom és kapom. Kiket ajánl Pestről?” Az ügynök

204

mond egy-két írónevet, pesti bóvlit, tömegárucikket,mire a gyáros szerényen utasítja rendre: ,,Én írókatkérek, nem félponyvát.”

Egy pillantás a Somostetőről Marosvásárhelyre snem csodálkozunk, ha fürdővárosnak deklarálták nyárifél vasúti jeggyel. Három kilométerre ott van Maros-szentgyörgy a gyógyfürdőjével, jódos vízével s magaa város fás és virágos, klímája pedig a régi nagy Ma-gyarországon is a legegészségesebb volt. Ritka itt atüdőbaj s nem tolakodhatik ide az ötszázméteres védő-hegyek mögé a keleti határhavasok Nemeréje, mertköröskörül a Bese-, a Város- és Nagyerdő bükk-, tölgy-es cserfái zúgva utasítják vissza. A cserkészet fejlődé-sével a mezőségi gázkutaktól egészen a szovátai Medve-tóig minden nevezetességet megismer a szabadba szo-kott ifjúság. Ez az ifjúság már a város alkatánál fogvais könnyen változott el apái honnülő természetétől:semerre sem kell egy kilométert gyalogolnia, hogy azaszfalt végén fűre, erdőre és vízre ne bukkanjon. Denagyobb sugárban is járja a kirándulás: a Medgyes kö-zelében égő gázgejzírtől egészen a Gyilkos-tóig májustóloktóberig találkozni most már nemcsak szász, hanemmagyar kirándulók csoportjaival is. Tavaly itt a vá-roson gyűlt össze az Erdélyi Kárpát Egylet turisztika-kedvelő tömege, hálistennek, egészséges és természet-rajongó mindkét nembeli fiatalokat üdvözölhettünkakkor a Tornakertben.

A sport is segített az ifjúság józanításában. Azegykori részegeskedésnek se hire, se hamva, bár mais virul a flekkenélet. Ellenben az MSE, a Marosvá-sárhelyi Sport Egylet adja Románia legjobb úszóités korcsolyázóit. Ilyen Kelemen Attila, aki még diákés országosan többszörös úszóbajnok és Csorba Klári,az ország első nőkorcsolyázója. Az MSE fölényét főkéntKomjáthy József mérnöknek (Komjáthy Károly, pestizeneköltő öccsének) köszönheti, ő az úszótréner.

A Maros szigetén épültek a sportpályák. Ezt aszigetet még a múlt század elején szépítette és nevezteel „Elbá”-nak egy francia emigráns, egy Houchard

205

nevezetű. Az Elba-szigetén volt valaha a Nyári Színköris, annyi pesti nagyságnak indulóhelye (E. Kovács,Kántorné, Bulyovszky Lily és Beregi Gyula). Ugyan-csak Houchard nevezte el ,,Trébely”-nek (trés belle)a város villanegyede fölötti szőlőhegyet, mely a mostmegújított Polgári Lövöldéig terjed. A város szőlő- ésgyümölcskultúrája emelkedőben, bár a borunk, melyaz alföldi borokat játszva veri, nem éri el a szász és azenyedvidéki aszú erejét és hírét.

Külön említésreméltó, hogy (végre) bevezették avárosba annyi hercehurca után a metángázt is a közelisármási forrásokból. Mind fogy a fával tüzelők számaés az összes működő nagyüzemek rátértek erre az ol-csóbb fűtőanyagra. Ha gazdasági konjunktúra volna,fölbecsülhetetlen hordereje volna ennek a természetikincsnek.

A JELEN.Marosvásárhely sem különb a legtöbb erdélyi

városnál abban, hogy nagyon soknak közülünk mégmindig a régi, a „békebeli”, a mit sem változottpesti táplálék kell és dehogy gondolunk arra, hogyúj és szokatlan helyzetünkben nekünk kell Pestnek tar-talmát megváltoztatnunk. Pestnek jósok szempontbólmi vagyunk a beszélnivalója, sőt jóval inkább kéne, hogylegyünk, mert 1918 óta mi jelentjük a nemzet új tartal-mát: a kisebbségi muszájt. Az úrmagyar helyett azemberi magyart, a hatalom nélkül erős magyart, az örökcsatasorban álló, félelmében fokozott figyelmű és fe-gyelmű s minden magyar gyöngeséget szégyenlő, azunalomig százszázalékos, szellemi magyart. Nekünk,ebben a kisvárosban, hol a téli estéken ,,négy-öt magyarösszehajol”, izgató, ami Pesten természetes, mert miótavilág e világ, érdekesebb volt a szabadság és béke utánivágy magánál a szabadságnál és békénél. Nem me-gyünk a szomszédba egy kis faji szenzációért, nálunknem cinizmus, vagy hecc a többnyelvű táj haza népeinek

206

összef érése. Azért ásítanak nekünk annyiszor a bejárópesti lapok, mikor Napóleon nászágyáról kapunk ol-vasnivalót azokon a hasábokon, hol a mi lelki dolgainkatkéne firtatni, a transsylvan hídmunkát, vagy a kisebb-ségi küzdelem európapéldázó erőfeszítéseit. Nem Pestet,magunkat kéne beszélnünk, feleim: hogyan tanulunkó'szülő fejjel románul, mire kíváncsiak belőlünk a szom-szédok, mi fáj nekünk itt és odaát, míg Pest majd meg-kérdi tőlünk, máris megkérdi tőlünk: mit értünk mimagyar alatt?

A mai Pestnek minapi snobizmusából való gyó-gyulásáról, a magyarnak lélek szerint való újjászületé-sének legalább az előkészületeiről, vagy a pesti irodalomnépi és szociális elmélyüléséről, az ifjúság parasztszo-cialista, vagy minőségi erőfeszítéséről épp oly kevesettudnak, mint egykor Adyról és Babitsról, Móriczról ésKosztolányiról. Azért volt itt komoly nemzeti esemény,mikor Móricz Zsigmond, Kosztolányi vagy Móra Fe-renc megzsúfolta az előadótermeket a végsőkig s egy-más szíve dobbanását hallottuk a magyar szó ez ünne-pein! Mert rájöttek, hogy nekünk, erdélyi íróknak,kik az eszményeink, olyanok, akiket ők is éreznek már,miután róluk annyit beszéltünk a dobogóinkon. S mais azok nyernek itt a szívekben talajt, akiket mi emelünkeléjük. Legtöbb a divatnak hódol és kényelmesenbizonyít alibit, mikor elmaradottságára rátapint azember. Rosszabb a szintje, mint a falusi színvonal,mert ez utóbbi bevetetlen talaj, előbbi azonbanburjános. Egy szász városban — nem kellemes eztleírnom — élesen különb e tekintetben a tónus,pedig ott is küzd például az ifjúszász irodalom ésfestészet a vidékies nyárspolgársággal. „Die Grossbautenin Gross-Berlin”-ről mesélt nekem szalonban va-laki és néhány hét múlva érdeklődtem egy magyarszalonban a Klebelsberg reformjairól, Hóman és Szekfűkönyveiről, horribile dictu a ,,Nyugat”-ról, NémethLászló ,,Tanu”-járól s a debreceni ,,Válasz”-ról: ötperc múlva már zsidóvicceket és Greta Garbot csicser-gett a háziasszony.

207

De itt van már az új nemzedék, a város tűzállómagyarsága megerősödve apáik jó példáin. Csaknézni kell, hogy állja léte veszélyét, fogyatkozását, demeg nem töretését, hogy hallgat, mikor megalázzák,idegennek, vendégnek mondják és milyen kedves szí-vóssággal kap egy-egy fogantyún, amelyen keménymarokkal megkapaszkodhatik. Az első regényes kor-szakon, a titkos fölszabadító várakozásokon régen túl-esett, mint a kisebbségi bárányhimlőn. Hogy mi lettezekből a várakozásokból, azt találóan jellemzi a székely-fővárosi móka. Egy magyar körökkel sűrűn érintkezőromán szenátor Pesten járt. (Azóta meghalt s temetésénManiu Gyula ós vezérkara éppenúgy megjelent, mintegész Vásárhely magyarsága.) Mikor hazajött ez a ro-mán főrend, odavetődött egy kávéházi páholy bohémjeiközé. Egy festő megkérdezte: „Pesten jártál, no mitizentek?” Erre a szenátor (így hívják a senatorokat)balkezével eltakarta száját, mintha titkolóznék és úgymondta a kezdetben élt irredenta szólamot: ,,Aztizenték, hogy csak kitartani!” Aztán éjszaka elhúzattaa cigánnyal a román himnuszt, a román „Isten álddmeg a magyart”, — legalább is így csúfolódnak magukközt a regátiak az ardeleánokkal, akiket többször nyíl-tan vádoltak azzal, hogy magyar szuggesztió alatt állnak.Ebből természetesen csak a klimatikus és kasztkülönb-ség igaz, a nyugatibb szótartás és a kevésbbé keleti élet-formák; egyébként sovinizmusban egyik tizenkilenc, amásik egy híján húsz. A magyar nyelv különben (mintmaga a magyarság is) nem megvetett idióma a románságelőtt, ebben pedig jókora szerepe van az erdélyi magyarirodalomnak, melyet egy vásárhelyi származású románintellectuel, Jon Chinesu, eddigelé a legkiadósabbanés legnagyobb műértéssel ismertetett román könyvbenés rádióban. (Még a tévedéseiben is tudatos és műértő.)Inkább a magyar nyelv elterjedtsége s most újabban afasizálódó fiatalság követelése az a sok hivatali tábla:„Vorbiti numai româneste!” A dolgok mögé világít,amit a város legintelligensebb románja mondott nekem,amikor megkérdezte, hogy mi a benyomásom egy bizo-

208

nyos román miniszterről, akivel egy színházi páholybanbeszéltem. Azt feleltem neki, hogy nézetem szerint na-gyon érdekes européer a miniszter úr, aki nyugati nyel-veket tud — s itt belevágott epésen a más politikaipártú észlény: „Tévedsz, kérlek, az egyetlen nyugatinyelv, melyet a miniszter úr kifogástalanul beszél, az amagyar”.

A romantikus buborék-magyarság végkép veszen-dőben. Már csak néhány, románok által is szívesenportált adomavirága él az első kisebbségi nemzedéköregebb korosztályaiban. Legnagyobbrészt egy azótaelhalt nyugdíjas tanárnak imputálják azokat, egy ma-kacs székelynek, aki egyszerűen a „nyepozvolim”álláspontját őrizte az új állammal szemben. Esküt csak1930-ban tett a nyugdíjáért. A hatóságok előbb vexál-ták, aztán megszokták és többé komolyan nem vették.Még a szigurancián is azt felelte, mikor a lelkére kö-tötték, hogy két hónap múlva újra jelentkezzék: „Hollesznek akkor már keetek?!” És mikor román és magyartanártársaságban fülébe hegedülték neki a szép „Stitu”-t, azt hunyorgatta román kollégái felé: „Szépromán nóta ez, mert a vége szomorú!” —

A modern, nehéz élet kipusztítja a bölényeket, dekedvez a verzátus városi embernek. A falusi magyartömegek nagyobb nehézségek közt élnek, főként elha-gyatottságukban; a városi magyar hamarább eljutPontiustól Pilátusig és onnan a világ szeme elé. Csaképpen gyermekeinek neveltetésénél veszít magyarságá-ból, mert azok román nemzeti tárgyakkal vannak túl-terhelve. Csakhogy nyitva a szeme az urbánus szé-kelynek, úgy vágja egy-egy iparosvezér az új törvényt,a megfelelő paragrafust és a legbonyolultabb útvesztőariadnefonalát, az „összeköttetést” meg tudja már ta-lálni. Persze mind nehezebb az út, melyet elvi drót-akadályok zárnak el, mióta országos programm a ro-manizálás. Hol vagyunk már az esettől, mikor dr. Se-bestyén Miklós, az interimár bizottságnak régebbenvolt polgármesterhelyettese, aki véletlenül magyar-zsidó, kivezettetett egy liberális, magyarfaló román kép-

209

viselőt a tanácsterem karzatáról és a román törvénynevében érvényt szerzett a rendnek és igazságnak.Politikai hadjáratok idején azért nagy becse van még amagyar voksnak (hiába, sok van itt belőle és titkos az!)és ami nagyon fontos, hiába van valamely román poli-tikai párt uralmon, ha vásárhelyi exponensei nem sze-reztek barátsági gyökeret a városon, képtelenek tel-jesen érvényre jutni és törvény szerint vereséget szen-vednek nálunk. Egy-két felkínálkozó kalandort jó-pénzért rácsalhatnak a listájukra, de győzelmi, vagyszóhoz jutó ellenzéki szerepre csak a magyarság előttvalamennyire népszerű vezéreik juthatnak, többnyirea hivatalos magyar szervezetekkel szövetségben. Hogye szövetségek édeskevés látható hasznot hoztak, aztkipótolja a magyarság ama szomorú megnyugvása,hogy saját fiai is bentülhettek többször az eredmény-telenségért való felelősségben. De legalább van kihezfordulniok a hivatalban, ha nem tudnak még románul,a városi nép fiainak, meghallgatják magyar instanciá-jukat és magyarul mondják meg neki, hogy hová cí-mezze román kérvényét és hány lej es bélyeg kell apapírra. Aztán már csak Szent Bürokráciustól függ,hogy mi a válasz a kérvényre, ám a kisebbségi magyara tanúm, hogy az elsírt, vagy megírt sérelem veszítheves fájdalmából. Láttuk ezt a nyárádmenti államiromán iskolák építésénél, amikor magyar polgárok,gazdák pénzén, a rájuk adhoc kivetett adóból akartákazokat fölépíteni: annyi instanciázó városbajárás utánmégis csak sokszor bukott el a törvénytelen erőszak,mert a gazdák megtagadták a sarcot, mely a robot ko-rára emlékeztet. Bent a városban lehet elejét venni azalantas közegek túlbuzgóságának, mert a hatósági fő-közegek tekintettel a városi magyarság nyilvános ellen-őrzésére, ennek kedvéért, vállalják sokszor a pacifiká-lást. Az 1919-es paraj dvidéki székely fölkelés le veretéseután is Popescu Adrián, akkori prefectus ilyen szem-pontok miatt fogta meg a büntetésre és bosszúra emelthivatalos kezet. . .

A lakosság képét és képességét ilyen rövid elme-

210

futtatásban bajos megrajzolni, de talán e városképis megsejttette, mennyi itt a jószándék. Erő is bizo-nyára több van, mint amennyit egy magamfajtájú,alig két évtizednél hosszabb múltú vásárhelyi, egynem „bennszülött” észrevehet. A városban, annakjellegében s legbelsejében lakik ennek a lélekneka titka, a magyar újulási vágy, mely megmunkáljafiait. Azért szereti meg a „gyüttment”. Mikor egyszerboldogult Kóbori János professzort székelységében meg-sértettem, mert az alföldi magyart őszinteségben eléjehelyeztem, élesen vágott vissza: „Még nem láttamalföldi döblöcöst, aki innét Vásárhelyről kivágyna,vissza a magyar síkra!” Ugyanazt látom a regáti al-földiek ideszokásában. És én meg is vallottam Kóboribácsinak, hogy ha Vásárhelyt nem élhetnék, legföljebbPesten, Pozsonyban, vagy Kassán szeretnék élni.

A következő nemzedék? Nekik már kevesebb fáj,mint nekünk, pedig ők most vívják a világháborújukat.Először, nem sokáig, csak játszva, majd nálunk jóvaltöbbet drukkolva, a kenyérszerzés fantasztikus nehéz-ségével számolva e hazában, évekre hátraállítva éskevés jótanáccsal, szinte önmagukra utalva az évezredesünnepére (1896) után szemüket dörzsölő apák mögött.Ők nem látták, mint mi, az innét az ezeréves Magyar-országért a frontra, a halálba siető Désy Zoltánt, dehallják tőlünk, hogy a magyar nép olyan erős, hogykisebbségbe sodort részei önállóan is meg kell álljáka sarat. Hogy Marosvásárhely hivatalosan Târgu-Mures,de történelmében, szociális összetételében, psychéjébenés jövőjében éppen az ő most edződő fiatal akaratukbólmarad egy része annak a szép, nagy magyar városias-ságnak, mellyel Nyugat mellé emelkedett ez a többieurópai népnél csöppet sem ázsiaibb faj, egy rövidévszázad alatt.

Fogadkozásainknak csak akkor lesz értelme, — haegytest maradunk, mint külváros a belvárossal,a magyar kulturális egységgel. Nem kellemes talán akülvárosban lakni, ugy-e, jobb a palotasoron büszkél-kedni, mint takargatni a szegénység és a szellemi elma-

211

radottság rongyait. És sohasem számíthatni a központelismerésére: csak tűrni és dolgozni a végeken, örököskülvárosi magyarságban, a géniuszunk által nekünkjuttatott kényszerlakásban. Ám a külváros közelébenott a mező, a tágas térség, széles-e-világ, hová hamuba-sült pogácsával a tarisznyájában indul a meseszékely.Széles e világba innét kifelé lát a szétszórt magyarság smint Izrael népe, hirdetheti a benne kifejezett világ-színt és részletmunkása lehet a föld közös férőhellyévaló átalakításának. Kovásza lehet a kontinens közöskenyerének.

Azt mondjátok, hogy bajos ilyen céllal marosvá-sárhelyi magyarnak maradni? És nehéz lesz elbírni akülvárosi sorsot? Valaha kecskeméti diákkorombanmegkérdeztem, csak úgy kötődésből, a házigazdámat,Faragó bácsit, a becsületes tabáni timármestert, hogymiért olyan furcsa Kecskemét külvárosainak a neve:„Rávágy”-nak hívják az egyiket, a másikat „Mu-szály”-nak.

Faragó uram nagy lokálpatrióta volt. Ravaszulhúzta föl a szemöldökét:

— Ezt má' sokan kérdözték a gyüvevényök. Háttudd mög, öcsém, hogy akinek tetszik a külvárosigyepös hely, az olyan embör ,,rá vágy”, aki mög, szö-gény, ott születött, annak „muszály”.

Azóta hírből-hallásból (Gyergyóban úgy mondják:zillangóbul) „megszékelyült svábnak” bélyegzett en-gem néhai jó Benedek Elek. 0 marad a mai ifjúságnak,— mint nekem is, — a legszívesebben vallott eszménye.Neki ugyanis Erdély, Európa szépséges külvárosa„Rávágy” is volt, meg „Muszály” is.

A történelem kisebbségi sorsban nem annyira dicse-kednivaló, mint inkább tanulság, szépítő, finom,fölnemtűnő ékszer, egy város-egyén öntudata, mely em-lékeinek összeségéből és jelen közérzetéből áll. — Adjukhozzá a szívünk sugallatát, a gyűlölethez a szeretetet,a kollektív fogadáshoz sok erős egyén pozitívumát, úgyismegtanulhattuk már, hogy e világon többet jelent asok „egy” a foghatatlan mindennél. A történelemnek

212

van e városban egy temetői fele, mely döntően bizo-nyítja ősi magyarságunkat, de jaj volna nekünk, haéletünk nem volna a múltnál erősebb bizonyságtétel! —

Mély lélekzetet veszünk, mint meztelen tornászoka füvön és befelé bíztatjuk magunkat, mint kasza-suhintáskor hajnalban a gazda: „Mindent jobbá próbá-lunk tenni, ha nem is éppen jóvá. Senki sem lehetközülünk optimista, de nemzeti s főként népi köte-lességünk melioristának lenni. Nyomás alatti népnekez a természetes ellennyomása. A gyűlölködő ifjú-munkást éppenúgy, mint a munkátgyűlölő vénkrokodilust megfosztjuk jelentőségétől, még pedigizommal, ideggel, akarattal, több munkával, politika-mentességgel. Egy következő nemzedék egészségével.Gyöngédséggel hozzuk zavarba a gyűlölködőket. minta betegeket, ám a rabtartó kezekből kicsavarjuka korbácsot. Jókora cók-mókot örököltünk világháborúsapáinktól, de csak a hasznavehetőt fogadjuk el, atöbbi lim-lomot tűzre vetjük. A nemzeti romokbólcsak a kisebbségi soron lakhatókat restaurálhatjuk.Elfordulunk a formakeresztyénségtől Krisztushoz, ésMarxtól egyenest a munkához. A háború elleniháborúnk a munkairamunk lesz, mely eltapossa aregényes álmodozókat és a jelszavas himpelléreket.S ha apró latrok elveszik a munkalehetőségünket, újmunkát találunk föl, mint a székely ezermesterek.

Elvégre ebben a városban találta föl Bodor Péter,a kispolgárzseni a zenélő kútját! S mennyi föltalálni-valónk van most, elsősorban önmagunk háztáján az„önsegély”, melyet a szászok „Selbsthüfe”-jén kívülszegénységünk magánya is sürget. Nyolcszáz éve, hogyökröt sütnek itt és lacikonyhákon Vásárhellyé szoktat-ták ezt a természetes nóptaiálkozóhelyet, azonban aMaros még mindig hajózhatatlan! Székelymentést sza-valtak s közben Kocsárdon, Tövisen a mezőre építettekemeletes palota-pályaudvarokat, míg a székelyföldönvicinálisok idétlenkednek a „Fliegende Blätter”-bol itt-felejtve. Autót, repülőt, rádiót izzadtak elő a nyugatinépek s nálunk az anyaföld ingyenereje, a gáz, sokáig

213

használatlan sercegett apró panamisták pecsenyesütőtüzénél . . . Nem vagyunk óriások gyermekei, tudjuk, denem is fitymáljuk apáink szenvedését, munkáját, mertértünk is volt az; de semmi tiszteletet sem érzünk azősök betegsége iránt, csak azért, mert hagyomány.Ez a város olyanná lesz, — bármennyire nem a mifajtánk vezeti is — amilyenné mi gyúrjuk át, szoci-álisabb emberek otthonává, melyben magyarnak lenniannyit fog jelenteni, hogy: verseny álló.

Csak e maradéktalan örömre törekedjetek, Maros-vásárhely fiatalsága! A tíz körmötökkel, véretek piroslobogásával és agyatok fehér izzásával. Napjainkbansokfelé húznak benneteket, prédikáló dühben szenveda tettekben fáradt világ s mi az a jó, amit meghall-gassatok? Tudom, hogy nyitva a fületek, friss az értelmikíváncsiságotok. Láttam ifjú nemzeti soraitokat, me-lyek meginogtak, mert elhitték, hogy meghalt a de-mokrácia. S csak az első súlyos csalódásokra, mikorészrevettétek, hogy a nemzeti öncélúság mindenütt másnépek kenyere után sandít, akkor gondoltatok az önvé-delemre, melyet falu-demográfiákkal kezdtetek s egy-másnak bíztatásával, hogy a másik menjen falura.Láttam, hogy tudjátok már, mit kell tennetek, ha nemis tudjátok még megtenni. És veletek együtt hallgattammeg, ami az egész kontinensen végig zúgott a lelkeken.

Marosvásárhely, 1935.

B R A S S ÓSZEMLÉR FERENC

1. HOGY SZÜLETIK EGY VÁROS.

Csupa emlék ez a föld. —A Csigahegyen vagy a Forráshegy alatt kőkorszak-

beli emlékeket vet fel ma is a kutatók ásója. A határ-őrző székelyek, akik a déli gyepű kapuit vigyázták,mégsem találtak örömet ebben a tájban. A Barcaságlapos mezőin se házak, se kerítések nem mutatták em-beri kéz nyomát. A Brasovia-vár unatkozó őrsége leg-fennebb csak a tömösi szoros felől idehangzó lármárafigyelt fel néha-néha, vízimadarak zaja, gólyák kele-pelése hangzott nyári lagymatag éjszakákon és ősszelbékák brekegték hosszú és unalmas éneküket. Egyéb-ként csend volt a tájon. A szláv és bolgár vándorok,akik megpihentek a dombok alján, csakhamar máslágyabb és kedvezőbb vidékre siettek. —

Szinte örömmel vették a székelyek II. Endre pa-rancsát, mely megszüntette a gyepűt és őrzőit az országbelsejébe rendelte. Helyettük páncélos lovagok, nehéz-léptű kézművesek, komor és nagyszakállú férfiak tele-pedtek meg a Barcaságon. A német lovagrend 1211-benvonult be ide, hogy a király parancsára műveltséget éspolgáriasultságot hozzon a puszta déli gyepű helyére.

A lovagok és a kereskedők éles szeme mindjártfelfedezte a Cenk lábánál elterülő térséget és mintegya messze kiterjedő puszta koronájául várost alapítottaka hegyek közé törekvő völgy mélyén. Egy utcasor voltBrassó még csak, a két oldalt sorakozó faházak szé-gyenlősen és esetten bújtak meg a zöld erdő alatt.A házak körül alacsony földsánc és gyenge deszka-palánk húzódott. Pár év alatt egy második és egy har-madik utca nőtt az első mellé s a házakból a munka

216

erőteljes zaja hangzott ki. Tizennégy év múlva a németlovagrend büszkén mutatott az elvégzett munkára ésúgy érezte, hogy az eddig kapott kiváltságok nem ele-gendők. Önállóságot akart, külön államot, amely csaka pápától függjön. De II. Endre hadseregével végig-sepert a Barcaság már itt-ott kalászos mezején s a meg-tört és megtizedelt lovagrend elhagyta azt az országot,melyet álmaiban sajátjának akart.

A kézművesek, a földművelők, a kereskedők azon-ban ittmaradtak. A város nagyobbodott és már nemcsupán a templom fala épült kőből. Ugy látszott,mintha II. Endre céljai teljesedésbe mennének, mikor1421-ben Amurat szultán Brassót felégette. Az egykoriBrasovia vár menedéket nyújtott a polgárság egy ré-szének, de a tanácsurakat, akik a Forráshegy várábamenekültek, fogságba ejtette a győzelmes hadsereg.Tíz évvel később a török hiába ostromolta már Brassókőfalait, melyet azóta egyetlen hadsereg sem tudottbevenni.

A brassói kereskedők és iparosok nyugodtan, ere-jük tudatában munkálkodhattak. Most tűnt csak ki,hogy az ősök milyen jól választottak. Brassó, amely aBarcaság legdélibb pontján, a szorosok közelében fe-küdt, szinte önmagától vált összekötővé kelet és nyugatközött. A Kárpátokon túl elterülő tartományok ide-küldték termékeiket és Flandria, Szilézia, a Rajnamelléke Brassón keresztül juttatta keletre áruit. A városcsakhamar több volt, mint a Barcaság többi települései.Már 1385-ben hozzálátott a hatalmas község a FeketeTemplom építéséhez és messze vidékről vándoroltakmunkások, kézművesek, építőmesterek, hogy Brassódíszét befejezzék. 1392-ben bolgár menekültek jelentekmeg a városban s az épülő templom állványai csak-hamar idegen beszédtől visszhangzottak. Javarészüketa tanács a város falain kívül, fent a hegyek között tele-pítette le. A templom építése egy évszázadig tartott.Ez alatt a kereskedő és iparos város magábaszívta akörnyék minden energiáját s egyben jólétet, békét éshatalmat sugárzott maga köré.

217

1533-ban tért vissza Németországból JohannesHonterus, ki könyveiben a megújított vallás tanait ismagával hozta. De magával hozott egy különös, eddignem látott eszközt is, melyet száz évvel azelőtt amainzi patrícius, Gutenberg talált fel. Ezzel kezdődiktulajdonképpen Brassó messze évszázadokra kiterjedőszellemi élete és ezzel a nyomdával kezdődött az er-délyi szász reformáció is. Honterus alapítja Erdély elsőhumanista iskoláját, melynek könyvtára a maga ide-jében a legnagyobb volt Erdélyben. Martinuzzi Györgyúgy látszik veszélyesnek találta a brassói pap reforma-ton működését, mert felhívta Honterust, hogy védel-mére magyarázó iratot terjesszen eléje. Honterus sajátnyomdáján megszületett az erdélyi szászok hitetvallókönyve, ,,amely azonban a királynak és Fráter Györgykincstárnoknak igen ellenére vala”. De ettől a naptólkezdve 144 éven keresztül nem tűrte a katolikus vallástHonterus városa.

A szászok nem sokat törődtek Martinuzzival ésZápolyával, de még a törökkel sem és a Zsigmond királysegítségével felépített falaikban bízva, nyugodtan foly-tatták napi foglalatosságaikat. A hatalmaskodó BáthoryGábor fejedelem azonban úgy találta, hogy a szászokkevés tisztelettel viseltetnek iránta s ellenük fordulthadseregével. Ám Brassót bevenni nem bírta és WeissMihály, a hatalmas főbíró, erejének tudatában moso-lyogta le a vár alatt táborozó erdélyi sereget; a földváricsatát ugyan elvesztették a szászok, de jogaik és ki-váltságaik érvényben maradtak továbbra is.

1658-ban tatárok törtek be a Barcaság termékenyvölgyébe. A Brassó falairól vigyázó polgárok lángbanálló falvakat, égre meredő füstoszlopokat láttak azéjszakában. A Barcaság elpusztult, de a város meg-maradt. A kézművesek tovább dolgoztak, a kereskedőktovább küldték páncélos vitézektől kísért karavánjaikatkelet felé és a brassói szász polgár nyugodtan hajtottaálomra fejét, mert karavánjait megőrizték a vitézek ésvagyonát megőrizte a város.

A sors furcsasága, hogy mindazt a bajt és nyugta-

218

lanságot, amely ellen a brassói szászoknak a törökök,tatárok és Báthory Gáborral szemben sikerült meg-védeni magukat, a Habsburgok esőstől hozták a vá-rosra. A szász krónikák csak fájdalommal vegyes meg-vetéssel emlékeznek meg az 1688-ban bekövetkezettcsászári uralomról, mely legnagyobbra értékelt javuk-tól, a függetlenségtől fosztotta meg őket. És mintha atermészet, amely eddig oly kegyesen pártfogolta volnaa várost, szintén elfordította volna arcát, 1689 április21-én a tanácsház őrei riadtan verték félre a harangot.Valahol tűz támadt s a vész megállíthatatlanul terjedttovább. Egymásután lobbantak lángra a házak s a népés a tanácsurak tehetetlenül állottak vagyonuk meg-semmisítőjével szemben. Elpusztult a Honterus alapí-totta hatalmas könyvtár, tüzet fogott a templom tető-zete, a bezuhanó gerendák áttörték a boltozatot s atemplom falát borító aranylemezeket leolvasztotta ahőség. Ettől a naptól fogva nevezik Fekete Templomnak.

A város csakhamar felépült, de mint a lábbadozóbeteg, alig tudott újból erőre kapni. A kuruckor bizony-talansága közepette az óvatos és számító kereskedőknem merték javaikat a kóbor csapatok támadásainakkitenni s az egykor virágzó Brassó a lassú, de biztoshanyatlás jeleit mutatja. A Barcaságon felégetett falvak,kipusztult gazdaságok maradtak csupán s a pár óvmúlva kitörő rettenetes pestisjárvány szinte az egészlakosságot kipusztította.

A krónikák mindezideig csupán a szászokról be-szélnek, de itt és ott elszórva a Barcaságon apró magyarés román telepek keletkeznek. Brassó városán kívül,nem messze a városfalaktól, már az első években ma-gyar lakosság telepszik meg. Ott, ahol ma gyárak füs-tölnek az ég felé és Brassó leghatalmasabb ipartelepeisötétítik el a láthatárt, akkor magyar földművesekbámultak áhítozó szemmel a vastag falakra, melyekmegett a gazdag szász polgárság vigyázta vagyonát.Bent a városban azonban a kereskedelem lassan idegenbevándoroltak kezébe került. Görögök, örmények ala-kítanak külön kereskedelmi társaságokat, melyek a

219

román fejedelemségekkel, Konstantinápollyal, sőt Ázsiá-val lépnek összeköttetésbe. Ε gazdag kereskedők isko-lákat, templomokat emelnek s a város lassan-lassanelveszíti zárt és változhatatlan német jellegét. Mostmár kiömlik a vastag falakon túlra is, éjszakára nemzárják be a hatalmas kapukat és az eddig a városfalakonkívül lakó földművelő nép egyszerre azon veszi észremagát, hogy ő is a város lakójává vált.

Brassó története tulajdonképpen mindig iparosok-nak és kereskedőknek története volt. Kereskedelem ésipar tette naggyá és tőlük függött egész élete. A vasútivonal megnyitásával megváltozott az eddigi békés ésszinte zavartalan fejlődés menete. A fuvarosok, akiktíz-tizenkét-lovas szekerekkel utaztak Bécsig vagy el-lenkező irányban Konstantinápolyig és szállították abrassói kereskedő áruját, most hirtelen kereset nélkülmaradtak. Az új ipartörvény feloszlatta a régi és hatal-mas céheket s a szabad verseny friss, de viharos áramaéltetve és rombolva söpört végig Brassó iparosságán.A szent és sérthetetlen szabályok szerint dolgozó ipa-rosok elvesztették maguk alól a talajt és úgy látszott,mintha Brassó többé már nem találná meg magábanazt az erőt, amely a környék uralkodó városává tette.A szász iparosok helyébe azonban csakhamar másokjöttek és a magyarság, amelyet eddig a szász város-atyák óvatosan a falakon kívül tartottak, hirtelen tértés életet nyert.

Alig helyezkedett el Brassó az idők új követelmé-nyei között, más és még súlyosabb csapás tört rá.A Magyarország és Románia között eddig zavartalankereskedelmi kapcsolatok egyszerre felbomlottak a ki-robbant vámháborúk miatt. Brassó, melyet az év-százados összeköttetések szinte elválaszthatatlanul aKárpátokon túli tartományokkal kapcsoltak össze, egy-szerre elvesztette piacait. A görög, örmény és románkereskedők, mint a süllyedő hajót, hagyták oda a vá-rost s a kongó piacokon, üres kereskedésekben, megál-lott gépek mellett, kétségbeesett polgárok tárgyalták avámháború eshetőségeit. Ezekben az években Brassó

220

többet vesztett, mint a tatárdúláskor. Akkor a kemény-fallal körülvett város, mint sziget állott meg a rácsapóhullámok között, de most falait lassan lehordta az idős a szigetet magába ölelte a tenger.

Az újból feléledő kereskedelem később Brassónakvisszaadta régi fényét, de most már nem csupán az ős-lakosság vette ki részét a vagyongyűjtés izgalmaiból ésörömeiből. Románok és magyarok versenyeztek azéletért és a vagyonért, de ha őszinték akarunk lenni,akkor el kell ismernünk, hogy egy pillanatig sem voltakkomoly versenytársak, a túlsúly a számbelileg egyrekevesbedő szászoké maradt.

Az új uralom ezt az arányt nem változtatta meg.Azóta Brassó élénkebb lett, nagyobb lett, talán méggazdagabb is lett, de az arca ugyanaz maradt. Vanbenne valami, ami idegen ennek a komor és szinteközépkoriasan ható városnak igazi lelkétől, de ez azidőben rejlik, amit nem lehet megállítani vagy meg-változtatni.

Ami él és változtathatatlan, az Brassó mögöttégnek meredő Cenk, az erdők zöld vagy réz lombja,amely hétszáz évvel ezelőtt éppen úgy suhogott a tá-voli szélben, mint ma.

2. TEMPLOM A HOLDFÉNYBEN.

Brassó felett ugyanaz a tavaszi hold is, mely hűvö-sen és hidegen önti el fényével a bástyák itt-ott még éptömbjét. Este 10—11 óra felé elcsitul a zaj, Brassó pol-gárai jól megérdemelt pihenőjükre térnek. Olyan csen-des, olyan alvó az egész város, mintha a régen lemor-zsolódott óriási kapuk zárját ma is páncélos vitézekőriznék, a tanácsház tornyában lassú, de biztos léptek-kel járna fel és alá az őr és homlokához tartott kézzelfigyelné, nem lobban-e fel valahol az éjszakában a ret-tenetes vörös láng. Az alvó házak felett hatalmasan éslenyűgözően mered az ég felé a Fekete Templom rop-pant teste. A holdfény végigömlik rajta és nyugtalan,

221

sápadt ezüstjével eltünteti tompuló komorságát, ki-javítja a kopott köveket és áttetszővé, szinte légiesséteszi a késői gótikának e kissé nehézkes alkotását.

Az építő ősök komor, meggondolt egyéniségükbőlátadtak valamit ennek a templomnak is. Sötét, erőstömege úgy áll a házak között, mint egy délnek fordulthullámtörő. Hiányzik belőle Nyugat gótikus templo-mainak könnyűsége és égfelé törése. A holdfény minthafelemelné, lebegővé tenné, de nappal érezzük a súlyt,amely a földhöz köti.

Körülötte eltörpülnek a házak s a Barcaság felőlBrassó felé közelítő már messziről megpillantja, mint-egy a hegyek zöld keretébe foglalva, a legyőzhetetlenülkiemelkedő erkölcsi törvényt. Az okos építőmesterekúgy tervezték ki az építés helyét, hogy bárhonnan kö-zelítünk feléje, a templom mindig a szemhatár közép-pontjában áll. Szinte magába szívja, egyetlen hatalmasképpé testesíti ezt a várost, melynek zűr-zavaros ház-sorai között a békét és állandóságot képviseli. Egyetlentornya van csak. A másikat már nem tudták felépíteni,mert az évszázadig tartó munka folyamán elfogyott apénz. Mint az egyik szárnyát elvesztett madár, így fél-szegen is kész kiszállani a köréje csoportosuló házakközül és ezzel az egyetlen toronnyal is hirdeti a közép-kori szellem küzdelmét a föld felé húzó anyaggal.

A templom az első tatárdúláskor valószínűleg cisz-tercita szerzetesek építette, elpusztult templom helyénáll. A régi hajlék román stílusban épült és mintha aFekete Templom is hordozna magában román stílus-elemeket, ami bizonyos mértékben megkülönbözteti anyugati gótika alkotásaitól. A messzi délre eljutottépítőmester nem érezte már azt a folytonos, megsza-kítatlan szellemi közösséget, amely képessé tette volnaa gótikus építőművészet követelményeinek tiszta meg-őrzésére. Kelet és Nyugat ütköző pontján kénytelenvolt saját elképzeléseiből, vágyaiból és törekvé-seiből meríteni és habár az alapot, a szellemet, a lé-nyeget nem befolyásolhatta, külsőségekben és apró el-rejtett vonásokban mégis eltért példányképeitől.

222

A Fekete Templom úgynevezett csarnoktemplomés nagyságával egyedülálló egész Románia területén.Külsejét az idő kissé megviselte, de a támasztó oszlopoktetején elhelyezett szobrok még itt-ott felismerhetők.Mária és Jézus, a keblét kitáró Megváltó, Szent Miklós,Erdély védőszentje és a templom építője, ki a templomkicsinyített mását tartja kezében, még egészen jól ki-vehetők. A templomépítő nevét nem ismerjük. Való-színűleg többen voltak, hiszen az építés kezdetétől el-telt száz év alatt az elhalt mesterek helyébe újak jöttek.Az, kinek emlékét a szobor őrzi, talán a híres ConradusLapicida, aki a XV. század közepetáján Brassóban éltés várépítéseivel is nevet szerzett magának. Az északioldalon ülő és térdeplő alakok díszítik a támoszlopokat.Közöttük egy esőmosta csonka szobor a templom tető-peremén áthajló fiatal legényt ábrázol, aki mérőónjávala fal egyenességet vizsgálja. A monda szerint a fiatal ésbecsvágyó mester bátran vállalkozott arra, hogy a ve-szélyes helyen megállapítsa a végzett munka pontos-ságát és mikor diadallal közölte lent várakozó társaivalaz eredményt, egyensúlyt vesztve bukott a mélybe.Mások szerint a fiatal mesterjelölt féltékeny szemmelnézte az öreg mester próbálkozásait, aki az ő munká-jának dicsőségét is saját magának akarta megtartani ésegy óvatlan pillanatban a mestert a mélybe taszította.

A templomnak több bejárata van. Az egykori,talán keleties jellegű díszítéseket elmosta az idő és el-pusztította a tűzvész. A keleti kapu bejárata felettnemrégiben tettek szabaddá egy kopott, de mégis pom-pázóan élő freskót, mely a gyermek Jézust karján tartóMáriát ábrázolja, lebegőszárnyú angyalok között. Kétoldalán Szent Katalin és Szent Borbála és a kép bal-sarkában Hollós Mátyás és Aragóniái Beatrix címere.

A templom belsejében mintha évszázadok hűvös-sége csapna meg. Az ólomkeretes, felfelé nyilaló abla-kokon fehér, de mégis tompított fény sugárzik s a pu-ritánul dísztelen falak nem nyugtatják meg a szemet.A terméskőből készült oszlopokon súlyosan nyugszika hatvan méter magas boltozat. Az oszlopok eredeti

223

felületét valami barbárul javító kéz ostoba vakolat-köntössel látta el s a kövek négyszögeit fehér mész-vonallal húzta körül. Itt-ott, rejtettebb helyeken elő-tűnik a templom valódi teste, amelynek semmi szükségesincs e takaró álarcra. Az álarc csak elfödi azt, amibenne ó'si és megdönthetetlenül valóság.

Az oszlopok koronája barokkos díszekkel terhes,ezeket már a tűzvész után helyezték rájuk. De mindeznem zavarja az óriási csarnok hatását, amely a fösvé-nyen beszűrődő fény ellenére is roppant és lenyűgöző.A végtelenbe terjedő lélek igyekezett itt magát a vég-telenség félelme elől határok közé kényszeríteni, de kor-látait is nagyra és hatalmasra szabta, hogy földhöz-kötöttségében is érezze a föld felett lebegő szellem el-kívánkozó érzését. A szószékkel szemben levő oszlopona város címere és felette az aranygyűrűt szájában tartóholló. Hunyadi János volt akkoriban Erdély kormány-zója és Brassót úgylátszik sokra értékelte a török ellenfolytatott harcaiban. Ő adta a városatyáknak azt atanácsot, hogy a már omladozó cenki várat tüntessékel a hegy ormáról, mert egy ellenséges támadás eseténcsak veszélyes volna Brassóra. A város hálából legszebbépületének főoszlopán őrizte meg a törökverő hős em-lékét s a holló úgy tartja csőrében a gyűrűt ma is,mint ötszáz évvel ezelőtt.

A templom közepén hatalmas, vasból készült ke-resztelőmedence áll, amelyen régi gótikus számjegyek-kel 1472 olvasható. A hajóban végig támlátlan padok,itt ültek sűrűn és kényelmetlenül a szász polgárasszo-nyok, míg férjeik az oldalhajóban felállított és mártöbbnyire elkorhadt céh-üléseken foglaltak helyet.A céhek padjai ma is viselik az egykori felírásokat s acéhek jelvényeit. Ε padokat is már a nagy tűzvész utánhelyezték ide, mint ahogy a templom berendezésénekminden fából való darabját újonnan kellett a hetven évmúlva más tetővel ellátott templom számára elkészíteni.A mostani oltár is új szerzemény, 1866-ban készültcsupán, a másik, melyet a tűzben elpusztult régi oltárhelyébe állítottak, ma a sekrestyében van. A sekres-

224

tyében őrzik a Fekete Templom pompás templomi kin-cseit is, az arany és ezüst kelyheken lágy bensőséggelcsillan meg ma is a fény, mint mikor még a híres brassóiötvösök áhítatos keze formálta remekbe őket. A leg-régibb kelyhek a XVII. század elején születtek. Közöt-tük van egy, miben sem különbözik a többitől, pedigez a „gonosztevők kelyhe”, amelyből a halálraítéltekvették magukhoz az utolsó úrvacsorát. Ünnepeken elő-hozzák a sekrestyéből a Fekete Templom igazi kincseitis, a száznál több keleti szőnyeget, melyek között atörök szőnyegművészet mintáinak minden remekétmegtalálhatjuk. A szőnyegeket lovagok és kereskedőkhálás keze ajándékozta a templomnak azért a segede-lemért, amelyben az Úr részesítette őket messzi karaván-útjaikon.

Ε hideg és számító iparosnép valami legyőzhetetlenbizalommal fordult hűvös és józan Istene felé. Napjaitmunkával és komoly kereskedelemmel töltötte ki, devasárnap felöltötte az ezüstkapcsos kék templomi kö-penyt s a visszhangos csarnokban teleszájjal zengtedicsérő zsoltárait. Ha tanácsúr volt, vagy pap, vagyvárosbíró, a templom falába állították sírkövét. Azészaki falon ügyetlen domborművek ábrázolják az ottpihenőket, akik ősi viseletekben, elmúlt hatalmuk jel-vényeivel közömbösen tekintenek a látogatóra.

A templom maga félig templom, félig emlékmű.Vasárnap és az istentiszteletek alatt a régi szász ősökjóval kevésbbé hívő unokái foglalják el a kényelmetlenpadsorokat, de közönbös hétköznapokon kíváncsi lá-togatókat ereszt be az egyházfi ,,az arany kapun” sfejenként öt lejért bárki megtekintheti a templomot ésa kincseket. A visszhangos hajóban az egyházfi háromnyelven magyaráz és megtudhatjuk tőle, hogy a harangszáznégy mázsa, az orgonának négyezer sípja van, hogyaz egész templom a műemlékek bizottságának ellen-őrzése alatt áll, de nem tudhatjuk meg azt, hogy miennek a templomnak igazi lelke. Ezt csak az érezheti,aki valamikor a templomudvar virágzó hársfái alattösszeszoruló gyermekszívvel hallgatta a harang tompa,

225

mélységes óraütéseit és bár nem tudta, hogy hány sípjavan az orgonának és micsoda súly az, ami feje felettfügg, mégis nyugtalanul, félelemtől elszoruló torokkalgondolt a múló idő változó hullámverésére.

3. BRASSÓI SÉTÁK.

Az egykori templomudvar ma kavicsos, csendestér, ahová kocsik és szekerek csak ritkán hajtanak be.Komoly, viharvert épületek fogják körül a teret, mintama régi várfal, amely az ismeretlen ciszterciek isme-retlen templomát őrizte a barbár csapatok ellen. Zártés töretlen kör ez, szinte elkerített vár, minek falainbelül a környék urai élik zárkózott és titokzatos éle-tüket és ahová idegen csak fő vesztés terhe alatt léphet.

Pár évvel ezelőtt még iskolák helyezkedtek el azépületekben s az egymást követő szász nemzedékekerőteljes zaja verte fel a templom visszhangos csendjét.Ma nincsenek már iskolák s a csendet nem zavarjasemmi, legfeljebb egy-egy nyugtalan éjszakai vándorlépte, aki fülelve figyel körül, mintha egy nép szíve-dobogását akarná hallani. Mert ebben a zárt, nyugodttemplomudvarban dobog ma is a szászság szíve. Idegyúlnék össze a presbiterek, hogy az egyház és iskolaügyeiben határozzanak és itt, ezen a téren iktatjákszékébe ama reformátor Johannes Honterus örökösét,a brassói nagypapot.

Az épületekben ma szász egyházi és iskolai hiva-talok vannak és közöttük, mint a múlt méltó letétemé-nyese, a Barcasági Szász Múzeum. A lovagok és keres-kedők úgy fejezték ki a városhoz való ragaszkodásukat,hogy kőfalat építettek köréje, az utódok úgy, hogy ekőfalnak s a kőfaltól körülövezett város emlékeit emúzeumba gyűjtik. Brassó és a Barcaság egész törté-netét ki lehet olvasni e csupa szeretettel egymás melléhelyezett tárgyakból. A céhek zászlói, a mesterek éslegények nevét tartalmazó könyvek, a társládák bé-

226

késen pihennek az avult illatokat lehelő termekben ésa komoly vagyonszerző szász polgároknak hírt adnakkomoly és vagyonszerző őseikről. Tanácsurak és város-bírák képe függ a falakon és itt őrzik a brassói város-bíró híres háromélű pallosát, mellyel Brassó városa,a királytól nyert kiváltsága alapján, pallosjogát gya-korolta. Brassó város pénzt is veretett, a durva, nehéz-kes pénzdarabok most szekrényekbe rendezve feküsz-nek. Valamikor ez volt Brassó igazi fegyvere, de hogyhaez a fegyver nem segített, akkor a kereskedő magáraöltötte a páncélt, a falakra állott és valódi fegyverrelvédelmezte meg a másik fegyvert. A páncélos keres-kedők elhaltak, de páncéljaikat naponta leporolja amúzeumi őr. Régi egyházi ruhák, papi süvegek pihennekegymás mellett és ha kinézek az ablakon, önkéntelenülis összehasonlítom őket azzal a ruházattal, amit a mú-zeummal szemben álló Honterus-szobor visel. Az érc-alak összeráncolt homlokkal tekint szembe velem, egyikkezében könyvet tart s a másikat mereven előre nyújtja,nem tudni, hová mutat, talán a jövőbe.

Pár lépésre a csendes templomudvartól már a manyugtalan élete zúg. A Főtér négyszögébe szorítva,zajos és tarka össze-visszaságban sietnek az emberek,de közöttük nyugodt és megingathatatlan toronykéntemelkedik a tanácsház. Eleinte csak erős kőtorony volt,amely a város szélén elterülő piaci sokaság felett való-sította meg a tanácsurak rendet kívánó akaratát.Erkélyén a vásárbíró ült, ki vigyázva figyelt a lábánálzajló tömegre és csatlósaival szoktatta rendre az izgágavásári népet. Lassanként a torony körül épület emel-kedett. A vastagfalú, apró ablakú toronyban márötszáz évvel ezelőtt is éppen úgy ülésezett a várositanács, mint ma. A torony is magasabb lett s egy se-gesvári „Stundenmacher” órát is készített rá. Az épületúgy áll a zajgó piac közepén, mint egy darab hatalmasés ma is élő múlt, erkélyének lágy félkörívein nyugalomés okos célszerűség honol. Súlyos testét valami komolyméltóság teszi kedvessé,a megbékélt és nyugodt érettségméltósága. Még az is tisztelettel néz rá, aki minden

227

meggyőződésével az új tárgyilagosságra esküszik. Demég e méltóságos épület sem kerülhette el a rosszulújítók kegyelet nélkül átalakító kezét, egy negyedszá-zaddal előbb a régi, kecses tetőzetet holmi szecesszióscserép-költeménnyel cserélték ki és alig egy éve, hogyfalait barbár meszelő kente világossárgára.

Azonban érintetlenül maradt a város címere, habárkékkel és arannyal kissé rikítóra festették is át. Feletteaz Isten szeme vetíti szét sugarait a rejtelmes három-szögből, a címerre vigyáz talán s a címerben Brassóra.A jelképes címer is talál hozzánk, levágott fatörzs,melyen királyi korona nyugszik. A címert bizonyáraa város német és latin nevéhez készítették a huma-nista iskola tudós tanárai, talán éppen maga Honterus,akinek nevét annyiszor emlegetjük e könyv oldalain.De ezt csak a józan lelkek képzelik így, a kegyeletes regemást mesél. Bájos és mélységesen szép rege ez, szintehihetetelen, hogy Brassó talajából sarjadt volna ki.Ügy emlékszem, hogy összesen két mondát találtam evárosban, az egyiket elmondtam már és most elmondoma másikat is, talán csak a magam mulattatására, merta komoly brassói polgárok még e két regében semhisznek. A koronát és a fatörzset a monda szerint azelső települők találták a Brassót körülvevő rengetegben.Salamon királyé volt a korona, aki életét üldözői előlitt rejtette el. Koronáját, a világi hívságok jelképét,barlangja elé egy fatörzsre helyezte s a városalapítókcsak így tudták meg, hogy királyi test nyugszik az el-hagyott barlang mélyén. Talán csakugyan járt erreSalamon király, máskép a monda nem ragaszkodnékhozzá annyira, hogy még a város déli végén emelkedősziklacsoportnak is a Salamon-sziklák nevet adta. Gyer-mekkoromban én is láttam a domb tetején azt a ha-talmas patkónyomot, melyet a király szakadékon át-repülő lova mélyen a sziklába vésve hagyott. Salamonkirály nevét ma a sziklacsoport bejárata előtt állókorcsma őrzi, ahol kirándulók nagyokat isznak a dicsőkirály emlékezetére és saját egészségükre. A mondatalán nem igaz, de szép. Oly szép, mint a brassói tanács-

228

ház címere, mely a rege örökkön élő nyugalmával tekintalá az elmúlásnak szánt valódi életre.

A Főtér, melynek négy oldalán egykor terményeikszerint helyezkedtek el a kereskedők, már sokat vesz-tett nyugodt régiségéből. A félköríves régi kapukat azüzletek modern vagy kevésbbé modern homlokzata vál-totta fel. A házak külseje még jórészt megmaradt, deitt is, ott is közéjük tolakszik egy-egy újstílusú, vagy amimég rosszabb: minden stílust nélkülöző úgynevezettpalota, barokkos vagy bizánci banképületek, új, demáris régi bérházak, melyek az újgazdagok csöpögőgőgjével tekintenek a zsivajgó piactérre.

Mert ez a valódi piactér. A folytonosan újító szel-lemet szinte megdöbbenti a helyhez rögződő szokásokállandósága. Brassó alapítói itt jelölték ki a piac helyétés hétszáz éve minden vásárnapon változatlanul itt gyűlössze a környék háromnyelvű népe, hogy az egy naprafelvert sátorüzletekből beszerezze azt, amit a kőüzle-tekben bizonyára olcsóbban kapna meg. Pedig Apol-lónia Hyrscher már négyszáz évvel ezelőtt utcányi ház-tömböt épített a brassói céhek számára, hogy különösenesős időben nyugodtan árulhassanak. Az ő nevét viseliaz utca is, amely Brassó legősibb városrészébe vezet.Ma már csak három-négy utca ez és oly csendes, olyódon, oly békés, hogy házaik között szinte kiszakadunka mából. A magastetejű, kopott házakat különös dom-borművek díszítik, amelyeknek szegleteit régen göm-bölyűre s néhol felismerhetetlenre faragta az idő.Sasok, galambok, bajuszos oroszlánfejek, képzeletbeliszörnyű alakok vigyorognak alá a szürke falakról s arozzant kapuk rozsdásan csikorognak, ha látogató ér-kezik. A legódonabb ez utcák között mégis a Vár-utca.Szinte érintetlen hamvassággal őrzi a nyugalmat és acsak belső harcoktól terhes középkort. Az egy-két újház szégyenlősen és alig észrevehetően húzódik meg azemelkedő utcasorban. Járművek alig közlekednek erre,az utca meredek szögben végződik s a mohó jelen szinteelfelejtkezett róla. A mindig tiszta kövezeten reggeltől-estig gyerekek játszanak s kiáltozásuk éles visszhangot

229

ver. Nyugodt játszótér ez s a házak, mint kerítésnektámaszkodó öregek, már a Cenknek vetik meghajlotthátukat.

Úgy tetszik, mintha a hegy itt egészen a város föléhajlanék. Testének roppant tömege eltakarja az egészkeleti látóhatárt, ez már itt szinte a világ vége. Csak aztudja megérteni ezt a hegyet, aki Brassóban él. A Cenkmaga az állandóság, a nyugalom, maga a mozdulatlantermészet. Mint védő fal mögött bújik meg itt a városés félénken ismeri el törpeségét. A Cenk pedig meztelensziklahomlokát merészen feszíti szembe a szelekkel,amelyek messzi pusztákról fordulnak feléje. Téli éjsza-kákon a székely mezőkről felinduló Nemere vadul szag-gatja a hegyoldal kopár faóriásait. de a város nyugodtanpihen a zúgó hegy alatt, mint gyermek a védő anya-ölben. Tavasszal a csillogó zöld levelek rengetegébenturkál a lágykezű szél s a lombok susogása betölti azegész Vár-utcát. Rekkenő nyári napon is hűvös van itts a nyitott ablaknál alvó, feketerigók csillogó fütty-szavára ébred.

Egy utcával tovább a házak nem változnak még,de közöttük már teherautók és társzekerek zörömböl-nek a Bolgárszeg felé. Az utca legkülső pontján vala-mikor elvégződött a város. A kapu nehéz tölgyfa-szárnyai régen elrothadtak már, de a Katalin-kapu ívema is tömören és mozdulatlanul áll, mint a hegységnekiramló utca végére helyezett nehezék. A város négykapuja közül ez maradt meg egyedül. Homlokzatánlatin felírás hirdeti a Habsburgok iránt érzett fogcsikor-gató szeretetet. Mellette a cserepes tetejű apró bástyátbefutotta a borostyán. A bástyához ragasztott kisded-óvó kertjében kékszemű és szőkehajú szász csöppségekjátszadoznak.

A roppant fákkal szegélyezett sétány lágy emel-kedővel visz a Cenk alá. Jobbkézfelől alacsony kőfal,mögötte a hősök temetője. Magyar, osztrák és németkatonák feküsznek itt előírásos rendben, a fejfákonnevek helyett nagyobbára csak számok. A régi harcosokcsontjai a városon kívül nyugosznak, mélyen a televény

230

földben, ezek itt vannak bent, ma már a város szívében,amely minden évben egyszer, a hősök napján, értük ismegdobban. Egészen a hegy alatt, már a fák takarólombjai mögött csillan ki a takácsok bástyájának tompaköríve. A harcos idők elmúltával báltermet építettekbelsejébe, majd később a város lomtár-féléje lett, amely-ben a kevésbbé értékesnek vélt emlékeket helyezték el.Itt fedezték fel pár évvel ezelőtt Johannes Honteruskézisajtóját, amelyet mint a ma is működő Gött-nyomda ősét, kegyes kezek összeállítottak.

A Cenk-sétány mellett végig, apró vagy nagyobbmegszakításokkal, húzódik az egykori várfal, melynekkövei és tornyai mindegyre kibukkannak a fák mögül.Az egykori várárok ma már nyugalmas sétahely, aholtavaszi estéken ábrándos szerelmespárok bolyonganakés senkitől sem zavartatják magukat.

A Cenk-sétányről letérve mint panoráma tárulelénk a város. Mindegyre új és új arcát mutatja meg,de a látkép középpontjában mégis a Fekete Templommarad. A sétány végéről messze kilátunk a Barcaságrakelet és észak felé. A pillantás akadálytalanul repül áta városon, jobbra és balra a kalásztól sárga vagy hótólfehér mező felett, de e két irány között akadálykéntdomborul elő a Fellegvár. A Cenktől a Fellegvárig mamár a város terül el. Az egykori falakat a század elejénnyomtalanul lehordták, helyettük semmitmondó köz-épületeket emeltek. Ahol most iskolák, törvényszék ésfogház van, valamikor puszta rét és mély tó terült el.A tavon boszorkányokat vetettek vízpróba alá, aCsigahegy dombján kietlenül meredt fel a kerék és azakasztófa, amely körül a hegy alatt lakó cigányok tel-jesítették a hóhéri tisztet. A kerék és az akasztófa el-tűnt már, de a cigányok szaporább faja ma is a régihelyen él, rozoga viskóit a város hiába igyekszik meg-rendszabályozni. Az egykori hóhérok ivadékai ma mu-zsikusok, és javasasszonyok.

A Fellegvár különösen tavasszal kellemes sétahely,a tetején körülfutó sétányról rendre egész Brassót belehet tekinteni. Mögötte régi kőbánya húzódik meg,

231

amelyben gyermekkoromban komoly csatákat vívtunk.A hegy tetején még jó állapotban van a vár. Utoljáraa szabadságharcban használták. Harcászati jelentőségétazóta sem vesztette el, mert ma katonai börtönnekhasználják. A Fellegvár dombja egyébként arról neve-zetes, hogy az európai délkörök ötven évvel ezelőttifelmérésének emlékét őrzi. A latinszövegű emlékkövetlassan belepi a gyom.

A Fellegvárról egészen közeinek tetszik a Hosszú-utca végén emelkedő Forráshegy, amelynek dombjátszinte túlszárnyalja a bertalani templom nyugalmastornya. A Brassót pár napra meglátogató idegenek idemár nem jutnak el. A napos és poros út visszariasztja alátogatót. Maguk a más városrészekben lakó brassóiakis csak néha-néha vetődnek erre a vidékre, mely minthakívülesnék a megszokott határán, holott ez a templomBrassó legrégibb háza. Tulajdonképpen ezzel születetta város, mert még mielőtt a mai belváros kezdetlegesszállásait felváltotta volna a frank stílusban épült lakó-ház, a kegyes ősök lerakták a bertalani templom alap-jait. Az első tatárdúláskor a templom már készen állottés előkelő román stílusú falai még látták a tömpeorrúharcosokat. Csodálatos, hogy minden ellenséges be-törést sértetlenül élt keresztül, pedig a külső városrésznem egyszer elpusztult s a törökök alig pár lépésre tőlefogták el a forráshegyi várba húzódó tanácsurakat.Sem az emberi kéz, sem az idő nem rombolt rajta sokat.Finom körívei végtelen nyugalommal borulnak ajtókés ablakok fölé s a templom egyik oldalán két szembe-feszülő körív egy lehunyt szemű, szakállas férfi kopo-nyáján pihen. Ez az arc talán ama híres szász Fulkuné,akinek II. Endre király az Oltón túli részeket örökbirtokul ajándékozta. A templom belseje, mint mindenprotestáns templomé, dísztelen, de a déli hajóban afalak a vastag mészréteg alatt is megőriztek egy-kétgyermekdedbájú középkori falfestményt. Itt nemtalálható meg a Fekete Templom gótikus rejtelmessége.A magasba, a végtelenbe űző nyugtalan vágy még is-meretlen volt az építők előtt s a nyugodt félköríveket

232

nem törte csúcsba még sem az elkívánkozó lélek, sema halál borzalma.

A halál akkor sem volt távolabb az embertől, mintma, de e templomhoz most fizikailag közelebb van. Túla poros és gépkocsizajos országúton hosszú temető vonulel bizánci kőkeresztekkel a sánc felett. A Cenk alattmagyar és német katonák feküsznek. Itt románok, akikegy hosszú rajvonalban egyszerre lelték halálukat. Őknem tudják már, hogy micsoda új küzdelmek folynakaz élők világában s a három vérrel öntözött föld egy-formán termeli kalászait a három népnek, amely esírok mellett éli zajos és szükreszabott életét.

A Fellegvár alatt az új parkon túl már ismét abelváros kezdődik. Nem messzire a Kolostor-utca vé-gétől, a katolikus templom tornya emelkedik ki kövérengörbülő toronyvonalaival a házak közül. Ez az egyetlenbarokk emlékmű, amelyet Brassó őriz. Egyébként ittnyomtalanul suhantak el a barokkízlés évei, de Mária Te-rézia áhítatos keze mégis elérte Brassót. Mikor 140 évihallgatás után ismét felzengtek Brassóban a szentmiseigéi, a kényszerrel visszaadott szentjános-utcai templomkicsinek bizonyult. Másikat kellett építeni és MáriaTerézia császárnő és királynő bő adománnyal segítettea brassói katolikusokat nagy templomuk felépítésében.A katolikusok akkor még németek voltak. Ma, nemtudni hogyan, nagyrészben magyar hívek látogatjáka templomot és ők ábrándoznak el a tömjénfüstös bol-tozat alatt, az ablakon át beszűrődő színes fénysugárbans ők néznek áhítatos szemmel a falfestmények kövérkésangyalaira.

A templom mögött elterülő telken a katolikus fiú-gimnázium áll, amelynek homlokzatát valami érthetet-len makacssággal elfordították a naptól. Az ablakok ígya domb zöldelő oldalára s a domb alatt elfolyó zavarospatakra néznek, amely a külsőváros szennyét hurcoljamagával, hogy aztán szétszórja valahol a Barcaságon.Ez a patak a Graft. Valamikor a város közepén folytkeresztül, később a kőből épített városfalak árkait táp-lálta vízzel. A falak még egészen épek. A patak partján

233

növekvő roppant agancsú fák már föléjük terjesztiklombjaikat. A legforróbb nyári napon is hűvös van azélő boltozat alatt, mi szinte egybeolvad a patakon át-ívelő bástyatoronnyal. Mint gyermekek, álmaink ne-továbbja volt a bástya belsejébe való bejutás, csodá-latos kincseket sejtettünk a kopott falak mögött. Mégma is azt hiszem, hogy ha beléphetnék, megtalálnáma kincset, régen elvesztett gyermekkoromat. A csalódásmár akkor sem tört meg, pedig a domb másik két bás-tyájába, a kövér és jóindulatú Fehér Bástyába s a csorba,mindig morcos Fekete Bástyába többször sikerült be-jutnom, de ott kőnél, gyomnál és riadtan menekülőbogaraknál egyebet sohasem találtam.

A két bástya már a piac régi házaira tekint alá.A domb itt egészen előrelép s a város szorosan neki-feszíti derekát. A domboldalról jól lehet látni a görögSzentháromság-templom arányos tornyát. Ε templomota brassói görög kereskedőtársulat építtette egyik tag-jának gazdag hagyományából s a várfal mellé húzódócseppnyi temető mohos és zöld sírkövei között ott állBrâncoveanu herceg egyszerű sírköve is, akit felesé-gével együtt Brassóban temettek el. A Lópiac végénáll Brassó utolsó bástyája, ma városi levéltár. Itt végea belvárosnak és kezdődik a Bolgárszeg. A FeketeTemplom egykori napszámosait ide telepítette le a vá-rosi tanács s a bolgárok és macedóniai románok csak-hamar szinte egészen új népfajt teremtettek. Amint aHosszú-utca szász lakosai különböznek a belváros szászpolgárságától, éppúgy különbözik a bolgárszegi románminden más romántól. Valamikor fuvarozással hatal-mas vagyonokat gyűjtöttek. Ebből az időből maradtviseletük pompázatossága, a nők súlyos selyemkendőiés gazdagon prémezett felöltői, a férfiak csillogó arany-hímzéssel kivarrt ingei. Ma már csak vasárnap láthatókaz 1500-ban épült Szentmiklós-templom istentisztele-tein és lassan, mint minden népviselet, eltűnnek a vá-rosi ruhák áradásában. Évenként egyszer azonban tel-jes csillogásukban jelennek meg ismét. Minden húsvétharmadik napján a bolgárszegi férfilakosság lovára kap

234

és hatalmas pisztolydurrogás közepette belovagol avárosba, megkerüli a tanácsházat és ismét visszatéra Bolgárszegbe. Ez a ,,juni”. Állítólag a Bolgárszegegykor meg akarta hódítani a belvárost s a győztesszász polgárság gúnyosan parancsolt rája, hogy mindenévben köteles megismételni a balul sikerült próbál-kozást, de lovasai csak az egykori városfal vonaláigjöhetnek el, onnét vissza kell fordulniok. Az aranyos-ingű lovasok azonban biztatólag súgták egymás fülébea jóslatot, hogy csak egyszer kell a tanácsházat körül-lovagolniuk és akkor övék lesz a város. 1919-ben aztáncsakugyan körüllovagolták az ősi tanácsházat és azótaminden évben megteszik.

Az ünnepek elmultával ismét visszatérnek zsin-dellyel fedett, alacsony faházaikba, melynek zeg-zugossora a Brassót délfelől bezáró hegyek lábára fut fel.Nem szépek, inkább elriasztók ezek a házak, de együt-tesen van bennük valami festői hatás. Az utcák, mintvalami óriási polip tapogatói, mélyen benyúlnak azegyre szűkülő völgyekbe, felszaladnak a lágyabb haj-lású gerincekre és elszánt erőlködéssel próbálják meg-hódítani a város számára a környező zöld rengeteget.A város itt már kertek és dombok között vész el, szinteészrevétlenül és hirtelen olvad át természetté. Tavasz-szal a kertek virágzó fái eltakarják a rozzant házakat,a városi mérnökök talán csak tavasszal látják ezt avárosrészt s ezért halasztják évről-évre a csatornázástés egyéb polgári szükségleteket.

Csak Bolgárszeg felett emelkedő dombokról lát-szik tulajdonképpen az egész város. Mint egy sokágúcsillag nyújtja ki karjait a Cenk és a környező domboknyílásaiba s a csillag középpontjában a belváros áll,ahonnét a fény szertesugárzik. A külső városrészek,a csillag ágai, már mintha önálló és némileg más életetélnének, mint a középpont, de mégis elválaszthatatlanoktőle. A középpont adja nekik a vért és a középponttólkapják valódi jellegüket is. Bármerre bolyongjunkBrassó területén, bármilyen eldugott külvárosi utcában,Brassó lelke mégis felfedezhető mindenütt. Egy kapuív

235

megalkotásában, vagy egy ottfelejtett régi utcai lámpavasvázán, egy kézi vaskopogtatón, vagy egy hirtelenemelkedő cserepes tetőn, de mindenütt fellelhető azősi szász város kikerülhetetlen hatása, amelyet Brassósohasem fog levetkőzni.

Nem békés és nem megnyugtató ez a hatás, vanbenne valami komor és zavartkeltő hidegség, mintha arégi, tartózkodó és idegenekkel szemben szigorú szászpolgár lelke kelt volna életre benne. Brassót talán sze-retni nem is lehet. Inkább tisztelni kell, mint valamidurva és ráncolt homlokú öreget, akit félünk néha,haragszunk rá, könnyelmű perceinkben azt is kívánjuk,hogy ne legyen, de akinek ridegtekintetű szemét és szi-gorúan felénk intő tenyerét lelkünkben mégis csak sze-retni vagyunk kénytelenek.

Brassó olyan, mint maga az ég, ami föléje hajol.Nincs benne semmi lágyság, semmi magával ragadófényesség, néha hűvös és barátságtalan, tavasszal isbundába kényszerít, de aztán megfizethetetlen napokrakitárul egész pompájában s az emberek szívét eltöltivalami ősi bizalom és reménység. Nem tudja, hogymiben reménykedik, önmagában-e, a természetben-e,vagy valami természet fölött élő hatalomban, de jólesik tudnia, hogy körülötte kemény és megingathatat-lan városfalak állanak, amelyek bátran néztek szembehétszáz év minden tomboló viharával.

4. HÁRMASBAN.

A város mai arcát sem tarkítja semmi kirívó vonás.Mintha a házak egyformasága bizonyos egyöntetű szí-nezetet adna a lelkeknek is. Talán a múlt ez, amely mais visszahat. Holott a város mostani lakosai nem igentörődnek a múlttal, nem is nagyon kívánják vissza, dea hely szellemét, a genius locit, legyőzni szinte lehe-tetlen. Brassó földje amúgy is emlékekkel terhes és abelőle kiáradó légkör egyaránt befolyásol embereket ésállatokat. Sok minden megváltozhatott Brassóban az

236

évszázadok forgása alatt, de ez az egy: a világgalszemben való lelki állásfoglalás ugyanaz maradt. Brassóma is a kereskedők és iparosok városa. Józan és tár-gyilagos város, inkább hideg, mint barátságos. Egyikitt élő tehetséges szász író szerint az éghajlattól van ez.A hűvös szél, a Nemere gyakorta megborzongatja abrassóiak testét s e hűvösségből és zordságból a brassóiember lelke sokat átvett. De nem szabad elfelejteni,hogy a Nemere székely szél és mint a székelyekben,benne is van valami játékos, tréfáló kedv, valami köny-nyed megcsillanó mosolygás, amit Brassóban nem ta-lálunk. Az itteni lelkekben súlyos tömbként fekszikmajd minden érzés. Oly komolyak, oly tárgyszeretők,hogy szinte ijesztő néha. Talán a levegő éles-sége teszi oly pontosan körülhatárolttá itt a tárgyakat.S a tárgyak éles körvonalait a brassói saját lelkébe isátvetíti. Az elfolyó, megfoghatatlan, vagy homályosdolgokhoz alig van köze. Nem érti és nem szereti azilyesmit, szívesebben gondol olyanra, ami közvetlen,megfogható és pontosan felmérhető, amit nyugodtanértékelni lehet, mert biztosak vagyunk abban, hogynem csalódunk. Apró szélhámosságokat Brassó hamarleleplez. Itt nem lehet a lét felületén lebegni és nemlehet színes, törékeny szárnyakkal a fényben röpködni.Ami máshol könnyed bohémség, az Brassóban márerkölcsi hiba, ha nem éppen a B. T. K.-ba ütköző cse-lekmény. Ha valami nem a talajba kapaszkodik, azmár gyanús. Minden, ami biztos és amire számítanilehet, az az ősi és mozdulatlan talajon áll. Éppen úgy,mint egykor Brassó falai, amelyekről pompásan lehetetta Barcaság kék egére tekinteni, de ahol senkinek semjutott eszébe, hogy e kék levegőben ringatózzék, bárcsak gondolatban is.

Az irodalom és a művészet is gyanús egy kissé,legalább is nem komoly dolog. Az ember elszórakozikvele üres óráiban. Ha van: jó, ha nincs: nem nagyonhiányzik, de fel sem tételezhető, hogy életet, vagy vi-lágnézetet alapíthasson rája valaki. Az igazi ideál a sí-bajnok, a repülő, a nagyiparos. Aki verseket olvas, vagy

237

Isten ments verseket ír, az bizonyára hóbortos emberés vigyázni kell, ha valami üzletet akarunk vele csi-nálni. Mindazonáltal Brassóban is lehet valaki művész,de ehhez a művészeten kívül, más, komoly polgári fog-lalkozást is kell választania. Itt a Budapesten, Berlin-ben, Párizsban és New Yorkban szinte diadalmenettelünnepelt művész ipariskolai tanár, a költő kereskedelmihivatalnok és a regényíró szövetkezeti szakember. Es-ténként átadhatják magukat zavaros és mindenesetregyanús álmodozásaiknak, de nappal szigorúan és pon-tosan takaró álarcot kell feltenniök, a munkás és komolypolgár álarcát, amelynek pillanatra sem szabad meg-mozdulnia, mert egy ilyen pillanatnyi megmozdulásnakkiszámíthatatlan következményei lehetnének.

Nagyjában mind a három nemzet ilyen. Csak bekell pillantani egy hétköznap estébe hajló délutánjána Korona kávéház fülledt termeibe, ahol nemzeti kü-lönbség nélkül megtalálhatók Brassó polgárai. Itt üz-letről beszélnek, esetleg világpolitikáról és az adótör-vényekről, de e kávéházban az íróknak nincs asztalaés véletlenül sem lehet találni a képeslapok tömegébenegyetlen irodalmi folyóiratot. Ez a kávéház a maiBrassó igazi képe, valami furcsa bábeli zűrzavar, amely-nek részei széjjelfutnak, mint az elpergő higanyszemek,de együttesen mégis egységbe forrnak össze, amelynekközponti vonzóereje a vagyon.

Mindnyájan egyformák vagyunk, azaz hogy még-sem teljesen. Engedményt kell tennünk éppen arrafelé,ahol a legtöbb hatalom és legtöbb vagyon gyűlt összea hatalmat és vagyont komolyan vevő polgárok kezén.Különös dolog az, hogy a józan és tárgyilagos szászokoly igazi és mélyről fakadó érdeklődést tanúsítanakkülönösen a zene és a művészet iránt. „Ha két szászegyütt van, mindjárt négy hangra énekel”, mondják arosszindulatú lelkek. A kézzelfogható valóság azonbanaz, hogy Dohnányi és Bartók legnagyobbrészben csakszászok előtt ragyogtatták tehetségüket és Nagy Imre,a neves székely festő, ha Brassóban kiállít, nem a ma-gyaroknak adja el a képeit, hanem nekik. A Klingsor,

238

az erdélyi szászok folyóirata, a brassói nagyiparosokáldozatkészségéből jelenik meg és ezek a nagyiparosoka kitartó és sikeres pénzszerzés mellett még arra is rá-érnek, hogy például az Erdélyben található keleti sző-nyegekről írjanak tökéletes monográfiát és közbenmaguk is tudós szőnyegszakértőkké váljanak. Az írókatés festőket is tisztelik úgy ahogy, legalább is büszkékarra, hogy Brassó szász kultúrközpont. Már a hagyo-mány is kötelezi őket erre, ama híres, ősi nyomda ha-gyománya. És a hagyományok tiszteletében a szászokmindig erősek voltak. Olyan erősek, hogy a többi nem-zetek is elkaptak ebből valamit.

Ó, azért a brassóiak mégsem maradi szellemek.A divat változásait például igen élénk figyelemmel kí-sérik. Közel van hozzánk a főváros és minden, ami új,pillanatok alatt polgárjogot nyer itt is. Az irodalmidivatokat természetesen óvatos rosszalással figyelik,de ami a ruházkodást illeti, nem lehet tartózkodássalvádolni őket. És különösen érdemes megnézni az újon-nan épülő városrészeket. Az építkezés módja mindigegy közösség, vagy egy osztály egységes szelleménekkifejezője és ha most Brassó arcát a legújabb építészetitörekvések változtatják meg, akkor ez kétségtelenülarra mutat, hogy a gondolkozási mód mélységeiben isvalami újuló és átalakító megmozdulás kezdődik. A cél-szerűség és tárgyilagosság Brassótól sohasem volt idegens ha most az építészetben a kellő térkihasználás, a cico-mázatlanság és a levegő vált jelszóvá, akkor ez a jelszószinte Brassó szellemi talajából fakadt. A Fellegvárészaki részén, vagy az egykori városszél puszta mezejénkinövő új házsorok a megújuló lélek bizonyítékai. Apesti Rózsadomb hasonló ehhez. Itt-ott még rozzantvityillók, kövezetlen és csatornázatlan szekérutak, demár a domboldal kiirtott fái helyén erkélyes, nagy-ablakú, élénk színűre festett villák emelkednek és adjákmeg a mai Brassónak azt a különös jelleget, ami azépen megőrzött múlt és a hatalmas jelen izgató vegyü-lékéből áll elő. Ebben mind a három nemzet egyforma.Egyébként is sok egyformaság van közöttük. Valamikor

239

két, egymásról alig tudó író mondta ki azt, hogy Brassóaz a különös erdélyi sarok, akol leginkább érezhető Svájclevegője. A brassói bennszülött szemszögéből tekintvepéldául az ember háromnyelvű lénynek születik és csakhelyenként, a természetnek bizonyos érthetetlen ha-nyagsága folytán találunk kétnyelvű vagy egynyelvűemberekre. Persze a természet nem hoz mindenkit töké-letesen a világra. Vannak megrögzött, konok SZclSZ ko-ponyák, amelyekben hiányzik a nyelvek sokféleségeiránt való természetes érzék és vannak nehezen forgómagyar nyelvek, amelyeken eltöredezik a leglágyabbromán szó és a legegyszerűbb német ige is. A szabályazonban az, hogy a brassói ember mind a három nyel-vet egyformán beszélje, sőt néha kevésbbé mérges idők-ben a városi tanács is tudja mind a három nyelvet. Deha az idők zordsága miatt egy-egy nyelvet el is felej-tenek, azért még nem felejtik el azt, amit mindhármanegyenlő erővel szeretnek. A sportot például Brassóbansem lehet nyelvek szerint felosztani. Ha leesik a hó,a sízők sok szóbeszéd nélkül is megértik egymást s haa hó elolvadt, a menedékházakat mindenféle nyelvű ki-rándulók töltik meg zavartalan barátságban. És haegyszer Brassóról van szó, akkor az ócsárlók ellen minda három nyelv egyformán kész a feleselésre, perszeép olyan hevesen feleselnek egymás között is, ha teszemaz új'autóbuszüzem kezeléséről esik a beszéd. Általábanazonban a brassói könnyen megbékül, szívesen tiszteli amásik véleményét és készséggel megünnepli azokat azünnepeket is, amelyeket másnyelvű, vagy másvallásúpolgártársai vallanak magukénak. Kilencven éve, hogya szászok minden tavasszal megünneplik ama sokatemlegetett Johannes Honterus emlékezetét. A szásziskolák és szász szervezetek ünnepi menetben vonulnakvégig a városon s a napot egy nem messze eső zöldlombú völgy hűvös fái között töltik. Ezen a napon aszász gyárak megállanak, a szász kereskedők bezárnakés valami gyengéd együttérzéssel ugyanezen a napona magyar és román kereskedők is bezárnak s az egészváros ünnepel, mintha az ünnepelt nem kizárólag a

240

szászoké volna. Ez egy bizonyos lelki egyensúly, amely-nek magyarázatát nehezen lehetne megtalálni, mertsok minden van, ami megerősíti és sok minden van, amiellene mond. A város maga például mintha szinténegyensúlyban akarná tartani népeit. A három városrészszinte számtani arányossággal osztja meg a három nem-zetet. A Bolgárszegben csaknem mind románok laknak,a Bolonyában kevés kivétellel magyarok és Óbrassó amaga falusias utcasoraival már külsőre is azt mutatja,hogy ez a városrész a szászoké. Ε városrészek a bel-városban futnak össze és itt a színek, a nyelvek, az arcokkavarodásában felvillan Brassó igazi jellegzetessége, ahármas egység és az egységes hármasság. Ε megoszláspersze csak nagy általánosságban igaz, mert Brassótmindennél erősebben együvé fogja és összekeveri az ahatalmas erő, amelyre minden felépül: a pénz. Amiezen túl van, abban gyakorta különbözünk egymástól.A hatalom megoszlása mindenesetre más. Az uralkodónép kezében a politikai hatalom gyűl össze, a szászokkezében a pénz és a hagyományok hatalma, a magyarokkezében, nos a magyarok kezében talán semmiféle ha-talom sincs. Esetleg annak hatalma csak, hogy Brassónépességének legnagyobb százalékát ők teszik. A szá-mok hatalma persze sohasem az igazi hatalom. Demo-krata korokban az elméletek embere talán bízhatottbenne, de úgy látszik a demokrácia ma már nem divat.Marad tehát a hagyományok és az évszázadokon átszorgalmasan megvigyázott szellemi közösség hatalmaés az új uralom céltudatos és minden területet meg-hódító törekvése, amellyel szemben erős legyen az, akimegállhat. Mint üllő és kalapács között áll most a ma-gyarság. Miféle sors vár rá, az a jövő titka. A keményszász üllő és a fürge román kalapács két irányból hatóereje formálja, alakítja, befolyásolja és az anyag belsőerejétől függ, hogy e hatások között milyen alakot veszfel. A vágy persze az, hogy hajlékony és szívós marad-jon, mert ha nem, törni fog. De ha hajlékony és szívós,akkor, ha más alakban is, de mégis megőrzi lényegét.

241

5. CSALÁDI ÜGYEK.

Az mindenesetre kétségtelen, hogy a sors kénysze-rítő hatása folytán a formálódásnak be kellett követ-keznie. Már az új uralom első megmozdulása is átalakítóbefolyással volt. Hirtelen, mintegy varázsütésre elvesz-tette fejét, mint a cenki szobor, amelynek ma csakalapja van már meg. Egy háború viharai nyomtalanulelsöpörték azt, ami az alapon nyugodott és ami azt be-tetőzte. Az alapot is kikezdte itt-ott az idő, kövek hul-lottak le, tartóvasak lazultak meg, de csonkán és eső-mosottan ma is ott áll és úgyahogy tartja magát. Kér-dés, hogy mi tartja össze. A tehetetlenség ereje, vagyvalami régebben nem is sejtett népi közérzés? De egyelőremég megvagyunk.

Bizonyos pártatlansággal igyekszem szavakba fog-lalni azt, ami most következik. Ezek már családi ügyek,egy nép belső dolgai, amiről beszélni azért nehéz, mertén is ehhez a néphez tartozom. Családi ügyekben pedigaz ember könnyen elveszti a tárgyilagosságot. Vagytúlságosan engedékeny, ami veszélyes, vagy túlságosanszigorú, amit nem bocsátanak meg neki. Ám nem leszekolyan, mint az a neves szász író, aki az egész brassóimagyarságból csupán a vasárnap délutáni sétatérenhancúrozó cselédlányokat látta meg s a heti munkabilincseiből szabaduló vidámságukat fölényesen csakamolyan „egyértelmű örömnek” nevezte el. Pedig ez avasárnap délutáni cselédkorzó nem is olyan utolsó lát-vány. A Székelyföld valamennyi viselete felcsillan itta felvert poron átszűrődő fényben s a széles sorokbanösszefogózó cselédlányok száján ízes székely szavakszállnak ki Brassó közömbös levegőjébe. Délután há-romtól este hétig a hatvanezer lakosú város ideküldimindazokat, akiktől a brassói szász gyermekek jól, vagyrosszul, de mégis megtanulnak magyarul. Persze cse-lédek csak és a vasárnapi díszbe öltözött polgár nemszívesen nézi a falu betörését. Szívesen más helyre istelepítené e vasárnapi vidám gyülekezetet. De itt is,

242

miként Brassóban mindenütt, a hely szelleme erősebb,mint a városi tanács akarata s a cselédkorzó nyugodtanvirul tovább.

A gőgös szász patrícius unokája, persze, hogy némimegvetéssel nézi ezt a valódi falusi képet, hiszen Brassómagyarjai évszázadokon át a város jobbágyai voltak.A ma teljesjogú bolonyai polgárok szintén, noha Bo-lonya ugyanolyan idős, mint Brassó. Neve is ezt mu-tatja (Bolona — szlávul: nyílt mező). A város történetesohasem volt a magyarok története, itt mindig csak aszászok történetéről beszél a krónika s a jobbágyoktörténetét mindmáig senkisem írta meg. A jobbágyoka falttn kívül laktak és csak az volt a fontos, ami afalon belül történt. Az igazság végül is az, hogy a szászváros becsületes és gondos földesúr volt. Jobbágyainaktestét sohasem tartotta tulajdonának és régen bele-egyezett abba, hogy a jobbágyság a munkát pénzzelválthassa meg. így adóztak a Brassótól pár kilométerrelévő hétfalusi csángók is Brassó városának és emellettjó gazdák, ügyes kereskedők és vagyonos emberek let-tek. Hétfalu ma már szinte Brassóhoz tartozik, egyköhögő, öreg vicinális köti össze a falut a várossal. A hétfalu tulajdonképpen négy falu és háromfalu. A négy-falu most már teljesen egybeépült, csak éppen a község-határt jelző táblák mutatják, hogy itt elvégződöttBácsfalu és kezdődik Türkös. Messziről csak a templo-mok tornya után lehet megkülönböztetni, hogy a falvakmég ragaszkodnak önállóságukhoz és nem hajlandókvárossá egyesülni, amelynek területe nagyobb volna,mint egész Brassó maga. A hót kilométer hosszú falunzötyögős, poros országút vezet keresztül, melyet abrassói autóbuszjáratok esős időben szinte alapjáigfelszántanak. A magasnövésű, ravasztekintetű csángócsak vasárnap áll ki kőháza kapujába, hétköznap fuvara,vagy faüzletei után lát és a brassói szászok véleményeszerint üzleteiben sokkal kevésbbé lovagias, mint aszékely.

Üzleti tekintetben a szászok nem szokták hagynimagukat, a csángók még kevésbbé, ennélfogva megle-

243

hetősen jó vagyoni viszonyok között élnek. Abban ishasonlítanak a szászokhoz, hogy evangélikusok. Aztazonban nem lehet tudni, hogy a szász reformáció, vagya magyar hitújítás hatott-e rájuk.

A vasúti vonal lefektetése után a csángó fuvarosokhirtelen kenyér nélkül maradtak, de Brassóval valókapcsolatuk máig sem szűnt meg. Ők is bejönnek Bras-sóba munkát vállalni, noha a brassói munkások leg-nagyobb része másünnen idekerült magyar.

Brassó munkásnegyedei magyar szótól visszhang-zanak. Nem szép negyedek ezek, alacsony házak, kez-detleges kapuk és kerítések találhatók itt csupán. Abbóla garasonként összekuporgatott pénzből épültek, amita gyárban, műhelyben, vagy üzletben dolgozó férfi ésasszony saját szájától vont meg. Gyakorta nem is sajátez a ház, bérelt lakásban húzódik meg a házaspár, míga gyerekek a nagyszülőknél maradnak Csíkban, Három-széken vagy Udvarhelyszéken. Összefüggéstelen, za-varos tömeg ez, se a múlt melegsége, se a jövő vágyainem kötik szorosabbra őket, csak éppen a nyelv az, amielválaszthatatlan kapcsolatot teremt közöttük. Szegényés igénytelen népfelesleg, mely idegen helyen találtmunkát és életet. így képzelem valahogy az amerikaimagyarságot, azzal a különbséggel, hogy az itteniekmegőriznek valami el nem csitítható vágyat arra, hogyegykor falujukba visszatérjenek. Sokan követik is ezta vágyat, de mások, különösen ha házat építettek, vég-kép brassóiakká válnak anélkül, hogy éreznék, mit teszbrassóinak lenni. Nem vesznek részt a város valódiéletében, kint laknak a kültelkeken, a vasútvonalakontúl keletkező új városrészekben. A papot vagy az is-kolát nem ők keresik fel, a papnak és a tanítónak kellértük mennie és a legtöbbször sikertelenül, mert messzevannak tőlük, testileg is messze és néha lelkileg mégmesszebb. Aki közülük szorosabb összeköttetésbe kerüla várossal, az az iparosságba olvad. A székelyek örökbarkácsoló ösztöne Brassóban pompás területre talált.Itt mindig szükség volt a kézművesekre s az üres he-lyeket a Székelyföld népfeleslege csakhamar betöltötte.

244

Az iparos egy nemzedéken túl már brassóinak számítjamagát, de a munkás csak Brassóban él. Talán ez isegyik oka annak, hogy a magyarság a város arculatáranem nyomott számarányának megfelelő jegyet. Mégisjelentős ez az idevándorlás, mert Brassó szinte egészenbiztos életlehetőséget nyújt a tőle északra húzódóSzékelyföldnek. Hiába kísérleteznek a szász gyárakazzal, hogy csupán szász munkáskezet foglalkoztassa-nak, a szászság lassan csökkenő száma már nem képesa nagyipar fejlődő szükségleteit kielégíteni s a Brassóbanegymás után felnövő gyárak kénytelen-kelletlen azt amunkásnépet fogadják magukba, amelyik éppen kéznélvan. És hogy ez nem csak múló jelenség, azt mi sembizonyítja jobban, minthogy a környező szász falvakgazdasági cselédei szintén magyarok. Brassó egyes ipar-ágai teljesen elmagyarosodtak, így például 122 magyarcipész mellett csak harmincnyolc a szász és román. Ésemellett magyarok Brassó cselédlányai, mint ahogyegykor magyarok voltak Brassó város jobbágyai is.

Mindez azonban csak zavaros tömeg, nincs amiösszetartsa. Háború előtt a megye hivatalnokai voltakaz irányító felsőbb réteg. Ezt a réteget azonban nyom-talanul elsöpörte a változás s a fej nélkül maradt ma-gyarság ma néha saját tagjait sem ismeri fel. Az úgy-nevezett értelmiségi réteg, az a pár orvos és ügyvéd,a kevés számú kereskedelmi hivatalnok, elvész a várossoknyelvű lakosságában. Inkább saját osztályánaktagjaival keres összeköttetést, mert velük érez értelmivagy hivatásbeli közösséget. A brassói magyarok soha-sem éreztek egységes és ösztönös indítékokat sorsukirányítására és ez megint csak a hely szelleme, mi ellenharcolni úgy látszik kilátástalan. A bizonyíték itt fek-szik előttünk, ez maga Brassó, amelynek épületei seholsem tükrözik a magyar alkotó erő kifejezését. A bel-város határozottan német, a Bolgárszeg határozottanromán, de magyar városrész nincs. Vannak helyettehatalmas és kétségbeejtően stílustalan épületek, me-lyeket a századforduló lapossága és élettelensége ho-zott létre. Valaki ezt nyilvánvaló megvetéssel, a ma-

245

gyarok tulipános építkezésének nevezte, de azt hiszem,tévedett. Bár tulipános lett volna ez az építészet, desajnos csak virágtalan és gyökértelen volt. Annyiragyökértelen, hogy az illető hivatal még a terveket iskészen kapta saját központjától és nem az épületet kel-lett a helyi viszonyokhoz alkalmazni, hanem a helyiviszonyokat a szent és sérthetetlen tervhez. Mint hogyhacsak készakarattal igyekeztek volna azt igazolni, hogya brassói magyar csak jövevény és csak ideig-óráig vanitt, mint hogyha igazolni akarták volna azt a zavarosés széteső állapotot, amelyben Brassó magyarsága mais található és amelynek ellenszerét még egyelőre sen-kinek sem sikerült megtalálnia.

6. EGYMÁS KÖZÖTT.

A más városból idekerült ember, aki a magya-rokat, vagy pontosabban kifejezve: magát a ma-gyarságot keresi, csak tétován baktat egyik helyrőla másikra. Emberekkel beszélget, üzletek felírásaitolvasgatja és csakugyan talál is magyart, de olyant alig,amit magyarságnak lehetne nevezni. Jó ideig próbálkozik,kutat s a végén kétségbeesetten vallja be, hogy min-den próbálkozása hiábavaló. A magyar tömegneksem arca, sem alakja, sem biztosan kitapinthatókörvonala nincs. A ravasz brassói magyar moso-lyogva nézi e kínlódást, talán még kacsint is egyettársára, de nem segít az idegennek. Rajta semsegített senki, az Isten jó s az idegennel majd csaktörténik valami, ő maga el van foglalva saját ko-moly ügyeivel, azt hallotta például, hogy a Vár-utcábanjó és olcsó bort mérnek, esetleg az ipartestületbe siet,egyet vagy mást megtudni, avagy talán elgondolkozvavakarja a fejét, mert holnapután árverést tűzött kiellene az adóhivatal. Estefele a tétova idegen zavaro-dott szívvel nézi a Kapu-utca egyre sűrűbbé váló fény-reklámjait, az idevaló magyar pedig szépen hazamegy,

246

bekapcsolja a rádiót, vagy szombat este, minden élve-zetek csúcspontjaként moziba siet.

Mozi után néha esetleg „társasággal” korcsmába,kávéházba megy, kinek-kinek ízlése szerint, csendesenborozgat és a várható pénzügyi lehetőségekről beszélget.Ez a társaság azonban nem az a társaság, amit másvárosban érteni szoktak ezalatt. Itt nincsenek össze-tartozó klikkek és összefogó érdekek. Összeverődnek,szétszóródnak az emberek a véletlen nyomása alatt,talán még eszméket is cserélnek, de nem érzik szükségétannak, hogy eszméket cseréljenek. Itt senki sem kí-váncsi az úgynevezett véleményekre. Az élet komolydolgait már úgyis megformulázta magában mindenki skevéssé valószínű, hogy ezeken a komoly dolgokon üresfecsegessél változtatni lehetne. A józanság egyedüli el-lenszere nálunk a bor és a sör. Aki pár órára meg akarszabadulni gondjaitól, az ezekhez folyamodik, nempedig holmi fellengzős ábrándokhoz, amiket előszörmeg sem lehet érteni, másodszor pedig feleslegesek. Amifontos itt, az az élet valósága és kézzelfogható oldala.Miért jön Brassóba az ember? Feltétlenül azért, hogypénzt keressen és ha már Brassóban született, akkorgyermekkorától kezdve azt a levegőt szívja be, amiegyenesen e pénz keresésére utal. Nem hiba ez, inkábberény, de olyan erény, mely sokkal jobban szétválaszt,mint összeköt, sokkal jobban eltávolít, mint összehoz.Aki pénzt keres, az magának keresi és a brassói ma-gyarok nem nagyon bőkezűek, ha közcélokról van szó.Közcélok pedig nem is igen akadnak, mert közcélokhozegységes gondolkozás és talán egységes irányítás is szük-séges. Brassóban azonban valójában nincs, ami irányít-son, mert amint mondottam, itt nincs fej, ami másokhelyett gondolkozzék.

A test nem igen gondolkozik, inkább cselekszik éscselekedni azért tud még, mert meglehetősen erős.Brassó magyarságának teste kézművesekből és kis-iparosokból áll. Sok éve már, hogy a szász mesterekhelyét lassan, de biztosan elfoglalja a magyar kézműves.A szászok vagyonosodása egyenlő erővel hatott életük

247

teljesebbé válására és számuk lassú, de kikerülhetetlencsökkenésére. Az ősi műhelyek egy nemzedékről a má-sikra megürültek, az egyetlen fiú már nem szívesenfolytatta apja „durva” mesterségét s mikor az őszmester őseihez költözött, a műhelyben egy Székelyföld-ről idekerült még harisnyás kézműves ütött tanyát. Acéhek megszüntetése csak gyorsította ezt a folyamatot,a szabadverseny legyűrte a gyengébbet és felsegítetteaz igénytelent. Kilencven év alatt a brassói magyarkézművesek száma megháromszorozódott, velük együtta román kisiparosság is nőtt számban, de a magyarokatutolérni nekik sem sikerült. Ez a kisiparosság alkotja abrassói magyarság tulajdonképpen vett magját és tör-zsét. Az ő akarata érvényesül mindabban, amit társa-dalmi megmozdulásnak tekinthetünk. Nem nagysza-bású dolgok ezek, ilyenhez átfogó szellem és messzébb-tekintő gondolat kellene, ez pedig hiányzik belőle, deabban a körben, melyet számára a sors kirendelt, meg-lepő erővel és meglepő szabatossággal cselekszik és fel-tétlenül demokratikus.

Brassó sohasem ismerte azt az osztályszellemet,amelyet más városok oly kirívó élességgel leheltek ma-gukból. Itt talán sohasem voltak nagyságos urak, ha-nem mindig csak tekintetesek, akiknek osztálygőgjeegyenlő volt a semmivel. Már amennyiben ez az osztály -gőg felfelé irányult. A brassói kisiparos nem is képzelmagánál nagyobb urat, ha kisebbet el is tud képzelni.Az úgynevezett úriember fogalom Brassónak mindigismeretlen volt. Vannak persze egyes háborgó lelkek,akik a dolgoknak ilyen alakulásával nem bírnak meg-barátkozni. De ezeket Brassó kiveti magából, vagylegalább is mosolyogva tér felettük napirendre, mintakik időszerűtlenül és nevetségesen kapkodnak az időrégóta elforgott kereke után.

Nem éppen bővérű és tág demokrácia ez. Vanbenne valami zárt és fárasztó kicsinyesség, különösenazoknak fárasztó, akik egy lépéssel túllátnak a minden-napi életre megszabott kereteken. De a brassói kéz-műves határozottan és biztosan mozog a megszabott

248

keretben. Iparát és üzletét becsületes biztonsággal ve-zeti, ebben sokat tanult szász polgártársaitól. Tőlüktanulta el talán azt a nyugodt és magabízó öntudatotis, amely a brassói magyart némileg megkülönböztetimás városok magyarjaitól és hogy a szászokra ismétvisszatérjünk, tőlük tanulta el az egyesületek szeretetétis, amiről még később szólok egy pár szót. Persze azértnincs meg bennük a szászok acélosan összefogó ereje,de öntudatos gondolkozásukat elégszer bebizonyítottákazzal, hogy Románia egyetlen kisiparos képviselőjétminden választás alkalmával bejuttatják a parlamentbe.Ez a képviselő pedig véletlenül szintén magyar.

Társadalmi vágyaik nem igen terjednek túl egyvasárnapi fekete öltönyön és egy magas keménygalléron,amellyel büszkélkedve jelennek meg a vasárnapi isten-tiszteleten, leginkább a református templom karcsú-tornyú, alig harmincéves épületében. De még a vallássem adhat nekik teljes és zavartalan közösségi érzést,mert a brassói magyarságtól távol van a szászok vallásiegysége. A mi iparosaink reformátusok, katolikusok,evangélikusok, unitáriusok és ez a megoszló vallási életegyben megoszló társadalmi kereteket is teremt. Voltakkísérletek, hogy ezt a szétforgácsolódást áthidalják va-lahogy. Eleinte az egyházi vezetők rendeztek hetenkéntmegújuló majálisokat és hetenként lezajló bálokat, ame-lyeken vallási különbség nélkül rendszerint ugyanaz aközönség vett részt, míg aztán egyszer a rendezők fe-jében megvillant az ötlet, az hogy a Honterus-ünnepmintájára ,,magyar nap”-ot rendezzenek. Egy-két évigsikerült is a dolog és talán ez vetette volna meg az alap-ját a brassói magyar társadalom fokozottabb közössé-gének. De nyugtalanabb idők jöttével a városi tanácsúgy találta, hogy a falvak résztvevőivel tarkított zenésfelvonulás megzavarja a brassói utcák vasárnapi for-galmát és ezért a magyar nap felvonulásai elmaradtak.Ami megmaradt belőle, az a zöldben lezajló majális.A zöldet pedig a brassói polgár egymagában is pompásantudja élvezni és nem igen hajlandó pár kilométert gya-logolni csak azért, hogy a városon kívül jóismerőseivel

249

összejöjjön, ha még az az öröme sincs meg, hogy a ren-dezett sorokban való ünnepi menetelését a későnkelőpolgár végignézi főtéri ablakaiból.

Pedig ez a felvonulás a magyarok nem éppen rend-szerető természetéhez képest elég szép volt. Szépekvoltak a fehérbe öltözött iskolásleányok és a régi hím-zett zászlók mögött menetelő fiatal gimnazisták, akik-nek arcán vidáman csillogott a tavaszi nap és a pom-pázó életöröm.

7. ALMA MATER.

Ó fiatalság, te vagy Brassó dísze és reménysége!Talán azért, mert oly diadalmas az ellentét a mohosfalak és saját lobogó élniakarásod között. A város isszeret, hiszen egyik hegyét rólad nevezte el, azokról aszász diákokról, akik évenként egyszer tanáraikkalegyütt felkeresték a Keresztényhavas merev bérceits melyet azóta a brassói szászok Schulernek neveznek.A hűvös és józan városnak sok fényt és sok meleget adaz a sokszínű sapkás diáktömeg, amely reggel az iskolákfelé siet, délben viháncolva igyekszik haza és délután,mint félelem és gáncs nélküli lovag a sétatéren lépdelszívének hölgye mellett.

A szász diákság hagyományait a magyarok és ro-mánok is átvették. Itt nincs felsőbb iskola és a közép-iskolák diáksága élvezi mindazt az elnézést és megbo-csátást, ami máshol az egyetemi polgárnak kijár. A csaküzletével törődő komoly férfiú barátságos mosollyalnézi fékezhetetlen jókedvüket, saját fiatalságára gondol.Még azt is megbocsátja, ha nem messze fekvő gyümöl-csöskertjében néha cseresznyét vagy meggyet ,,krac-coló” diákokra bukkan. A „kraccolás” a brassói diákságszerint nem lopás, inkább valami hőstett, amit gyakortaa csőszök heves ütlegeivel kell kiérdemelni.

A „kraccolás” a szászoktól ered, talán a pompásés szép külsejű Honterus-gimnázium falai alól, amelynekfelépítését rossz nyelvek szerint a magyar kormány is

250

támogatta nem kis mértékű segélyével. Ebben az isko-lában tanít Meschendörfer, az egyik leghíresebb szászíró. Ez volt az első humanista iskola Erdélyben. A bras-sói iskoláknak általábanvéve múltja van, a Saguna-liceum is már nyolcvan éves. Ebben az iskolában tanul-tak Erdély román férfiai nemzeti érzést. Az iskolabüszkesége Andrei Muresanunak, a nagy románhazafinak emléke. A Saguna-liceum egyházi iskola. Atöbbi román iskolák államiak. Meglehetősen sok van,de éppen ilyen sok iskolával bírnak a szászok is. A ma-gyar iskolák száma már nincs arányban a népességgel.Talán nem is a magyarok akaratán múlik. Az iskolafenntartásának nehézségei ma szinte legyőzhetetlenek,pedig Brassó magyar iskolái nem csupán magának avárosnak fiatalságát veszik fel, hanem a SzékelyföldBrassó felé húzódó ifjúságát is. Volt idő, amikor akatolikus gimnázium két párhuzamos osztályt is léte-sített, amíg aztán miniszteri rendelet meg nem szün-tette ezt a rendszert. Ez a gimnázium, mely a városszívében és mégis mintegy a városnak durcásan hátat-fordítva a közvetlen mellette emelkedő magas domb-oldalra néz, Brassó egyetlen magyar nyolcosztályú kö-zépiskolája. Az épület olyan új és mégis olyan ódon.Harmincöt éves, alig valamivel idősebb, mint én ésakkoriban mégis annyival idősebbnek tetszett nekem.Ablakaiból a Graftra lehetett nézni, amelynek csator-nájában kemény téli napokon patkányok raja sürgött-forgott, avagy messzire el lehetett pillantani a nap-fényes, délelőtti Fellegvárra, amelynek nyugalmát szám-tanérettségim alatt kimondhatatlanul irigyeltem. Azegész iskolának van valami különös, szóval ki sem fe-jezhető illata, ami porból, olajból és a kéményajtónészrevétlenül kiáramló füstből tevődik össze. Mint aharci ló a puskaporszagra, néha ma is felkapom a feje-met, ha arra járok és megcsap az az illat, amely mindenmás iskolától megkülönbözteti az én iskolámat.

Lehet, hogy nincs igazam, talán e gimnázium isolyan, mint minden más iskola, csak éppen múltja nincs.A múlt alatta pihen, abban a régi várárokban, amit az

251

építéskor iskolaudvarnak töltöttek fel és körülötte vana múlt, az egykori dominikánus kolostor helyén állóépületekben, ahol régi paptanárok tanítottak. Mondom,az iskola nem különös, de különös benne mindig az is-kolaév kezdete, ami egészen brassói és utánozhatatlan.Ilyenkor köszönt be az a furcsa brassói ősz, ami olyhirtelen jön és oly hosszasan tart, vidító nappali mele-gekkel és éjszakai erős hűvösségekkel. Ilyenkor a he-gyek egészen közel jönnek a városhoz, aranyos köntöstöltenek fel és áttetsző, de mégis széttéphetetlen köd-fátylakat aggatnak magukra. Tudatják velünk, hogy itta kérlelhetetlen pusztulás, az ifjú ember közben nyikorgóiskolapadokban ül és német segédigéket igyekszik be-magolni. Ebben az iskolában éltem át azt a még furcsábbőszt, amikor éjszakánként vad puskaropogás csapottbe az állomás felől s az utcán rendetlen csapatok men-tek, meneteltek ismeretlen célok irányában. Mint későbbmegtudtam, hazafelé siettek. Azt mondták, hogy forra-dalom van és mi délutánonként az állomásokat jártuk,ahol felnyitott vaggonokból kitűnő hadiszappant le-hetett szerezni.

Órák után a református kereskedelmi-iskola elésiettünk, hogy megvárjuk a kijövő leányokat. Azótaúgy hiszem a református iskolának csak fiú-tagozatavan, a gimnazisták nagy szomorúságára. Helyette talánvigasztalást nyújthat a református polgári iskola vagya zárda leányiskolája, amelyek élnek és virágzanak.Sok iskola kimúlt időközben. Az uralomváltozás nap-jaiban egymásután születtek újabb és újabb iskolák,leánygimnázium, majd a fiúgimnáziummal párhuzamosleányosztályok, esti tanfolyamok és délutáni kurzusok,melyek külső vagy belső okok miatt csakhamar eltűnteka föld színéről. Egypárnak kimúlását magam is láttam.így múlt el a növekvő évek során az egykori magyarállami főreál is. Az az osztály volt az utolsó, amelyvelem egy évjáratban végzett. Ezzel az osztállyal aztáneltűnt a reálisták sötétzöld sapkája is s ma már csupána gimnazisták égszínkék és a kereskedelmisták pirossapkája virít a brassói sétatéren és igyekszik hazafelé,

252

ha egy tanár közeledik. A református kereskedelmi ”gyö-nyörű új épületben kapott lakást, fiatal magyar építésztervezte s a fény és a levegő akadálytalanul hatolhat bea széles ablakokon. Nehezen épült fel az új épület, mintahogy minden magyar iskola nehezen él. Az államsegélykésve és nem bőkezűen érkezik, a szülők még nehezeb-ben fizetik a tandíjat és néha már csak a tehetetlenségierő tartja életben az iskolát, mint a lendítőkerék a gé-pezetet, amelynek motorja egyszer-egyszer kihagy.

Vannak Brassóban még elemiiskolák is, kettő vagyhárom összesen, amelyek szinte képtelenek befogadni azodatóduló apróságokat. De mindenütt csak akadály ésmindenütt csak nehézség. A tanítók éhbérért osztjákszét a tudományt tanítványaiknak, akik a város leg-távolabbi részéből sietnek reggel nyolcra az iskolába.Most azzal is kísérleteznek már, hogy kinn az újonnanalakult telepen létesítsenek új elemi iskolákat, de a hi-vatalos versennyel megküzdeni nem igen lehet. Az ál-lami iskola ingyenes, a felekezeti iskola súlyos áldoza-tokkal egybekötött. A külvárosok magyar gyermekei,akiknek szülei jobbára munkások, alig lélegző kéz-művesek vagy kishivatalnokok, szívesebben keresték felaz ingyenes elemi oktatást. Egész mostanáig ment is adolog, de ebben az évben az állami iskolákban megszűnta magyarnyelvű oktatás. Nehéz a gyermekeknek min-dent az állam nyelvén megtanulni, egészen a számolásrejtélyéig (amit bármilyen kitűnő idegen nyelvtudással,mégis anyanyelvén szokott elvégezni az ember). A ma-gyar szülők, a magyar párt, a magyar társadalom szónélkül vette tudomásul ezt az intézkedést, úgy látszik,igaza volt annak, aki kitalálta. És úgy látszik, az isigaz, hogy minden nép olyan iskolát érdemel meg,amilyen éppen jár neki.

A szászok már könnyebben viselik el az államiversenyt. Többet tehetnek iskoláikért, mert kezükbena vagyon, a hatalom és mindazok, akik a szász nemzettagjai közül vagyont szereznek vagy vagyont megtar-tanak, arról az iskoláról sem feledkeznek meg, melynekik az induláshoz ugródeszkául szolgált. Egyébiránt

253

a szászok évszázados kisebbségi gyakorlatuk folytánmár régen felismerték azokat a batárokat, amelyeketminden erővel védeniök kell és nemrégiben határozattalmondták ki, hogy az a terület, amelyről elmozdíttataninem szabad: a család, az egyház és az iskola hármasvédsánc-öve. A szász nem mindig szeretetreméltó nép,hideg és visszahúzódó, de lehet tőle tanulni. Az iskolák^kérdésében a brassói magyarság is tanulhatna valamit/*Egyáltalában tanulhatna mindazokban a kérdésekben,amelyek szellemi javait és szellemi világát érintik.

8. AMI NINCS ÉS AMI VAN.

A szászok és mindig csak a szászok! Ők adnakpéldát nekünk mindarra, amit már eddig megcsináltunk,vagy meg kellene csinálnunk. Vádoljuk őket hidegség-gel, vagy távolítson el tőlük józan, pénzügyi gondol-kozásuk, de el kell ismernünk azt, hogy a pénzügyekmellett megadják a szellemnek is azt, ami a szellemé.Máskülönben nem is lehetne olyan élénk Brassó iro-dalmi élete, nem élhetne a brassói szászok között kételsőrangú író, akiknek műveit Németország is elisme-réssel fogadta és nem jelenhetnék meg itt a Klingsorcímű kitűnő folyóirat, s nem idézhetné fel folyton amahíres erdélyi varázsló nevét, akinek alakja a mondákködében vész el. A mai Klingsor szintén bizonyos mér-tékben varázsló. Hitet és erőt varázsol a kemény szászkoponyákba, a nagy német kultúrközösséggel való ösz-szetartozás hitét. A brassói szász irodalmi élet komolyhagyományokra támaszkodik, a Honterus-nyomda ha-gyományaira. Ε nyomdával pedig elválaszthatatlanulösszefügg Brassó román irodalmi élete is. Ebben a nyom-dában jelentek meg a város első román irodalmi ter-mékei. Azóta nagyot ugrott az idő, Brassóban románírók és román költők élnek, szavuk gyakran túlhatol aváros határain is. Nyüzsgő és mozgalmas élet ez, folytonbővül, folyton izmosodik és lassan levetkőzi mindazt a

ι

254

félénkségét és félszegséget, amit a vidék hatása aggatrája.

Úgy tetszik, mintha mi magyarok még mindigkezdetleges próbálkozások korszakát élnők. Mintha csakmost jelent volna meg a „Magyar ABS-es könyveteké”,mi száz évvel ezelőtt hagyta el a Honterus-nyomdát.Ez a próbálkozás az uralomváltozás óta tart. Akkoribankülönböző városok harcoltak az elsőbbségért és min-denik bizonyára több joggal, mint Brassó. Itt valahogya légkör sem felel meg annak, hogy élénk és kibővülőirodalmi élet fejlődhessék ki. Az a réteg, amely a könyvetnem csupán a díszkötés kedvéért teszi az üveges könyv-szekrénybe, igen vékony és igen szakadozó. Talán észresem vehető. Az a réteg pedig, amely a könyvet el isolvasná, meg is becsülné és meg is beszélné, túlságosanszegény ahhoz, hogy lépést tartson az irodalommal.Különben is a többséget nem az irodalom érdekli;szellemi vágya legfeljebb csak a Színházi Életig terjed.Hogy Brassóban irodalom születhessek, előbb irodalmiéletnek kellene születnie. De a magyarság nem táplálilyen vágyakat. Van ebben valami különösen brassói,ami különösen magyar vonásokkal is kiélésül. Gyakranpróbálkoztak már egyesek irodalmi felolvasásokkal,megbeszélések, viták megszervezésével, de mindenkísérlet balul ütött ki. Eddig csak egyetlen költőnekvolt Brassóban sikere, de kérdés, hogy mennyi sikerevolt ebben magának a költészetnek. Pedig él Brassóbanegy pár erdélyi író, akiknek a nevét nem csak itt is-merik. Itt él Kacsó Sándor, Finta Zoltán, FarcádiSándor, róluk azonban az átlag brassói polgár valószínű-leg nem is tudja, hogy itt élnek. Brassóban jelenik megRománia legnagyobb magyar napilapj a! a BrassóiLapok. Mellette még egy kis hetilap kínlódik a közönségközönyével, mely fojtóan és fárasztóan nehezedik min-den próbálkozásra. Sőt mi több: az ilyen próbálkozá-sokról egyszerűen tudomást sem vesz. Van Brassóbanegy párezer kötet könyvvel rendelkező könyvtáregye-sület is, de erről csak a beavatottak tudnak és ezek ismintegy rejtve őrzik a szent titkot.

255

Nem bírom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyirenem hiba ez! Ez csupán Brassó és a brassóiak mindenkimástól különböző gondolkozásmódja, amit a hűvös hegyilevegő edzett, az ipar és kereskedelem gondolatvilágapácolt és az élet nehézségeinek fürdője fakított ki. Egybizonyos színvonalig eljutott a brassói magyarság és ami hibánk volna, ha többet követelnénk tőle, mintamennyire saját adottságai és saját ereje képesítik.Hiányzik az irodalmi légkör! Az irodalmi levegőhelyett van egy másik, bizonyos társadalmi levegő,amely az együttélésnek egyszerű, de állandó formáitfejlesztette ki a brassói magyarok között. Ez jobbanmeg is felel a brassói magyarok lelkiségének. Innétnőttek ki a különböző egyházak külön egyesületei.Nem éppen nagy kör, amelyben mozoghatnak, dekétségtelenül hozzájárulnak ahhoz, hogy a szét-szórt és minden összekötő kapocs nélkül élő ma-gyarság között bizonyos átmeneti érintkezési felületeketlétesítsenek. Minden karitatív jellegű egyesületnek hi-bája a zártkörű munkálkodás, de a brassói nőegyesü-letek mégis csak tesznek valamit a szegények felsegé-lyezésére, munkaalkalmak keresésére, a brassói magyarcselédség védelmére, mikor minden más intézményvagy szerv hiányzik ezeknek a feladatoknak betölté-sére.

Azok az előadások és mulatságok, melyek a különegyesületek oltalma alatt zajlanak le, kielégítik Brassómagyarságának társadalmi vágyait és hogyha az éhesember a rossz táplálékot is kitűnőnek találja, akkorkinek sincs joga felpanaszolni az esetleg csekély táp-értéket. Ugyanez a légkör táplálja azokat a különbözőegyesületeket is, amelyek minden különösebben körül-írt célkitűzés nélkül alkalmat adnak a tagoknak arra,hogy egymást naponta, vagy hetente láthassák és egy-más egészségére egy pohár bort ürítsenek. Ilyen a kato-likus kör és a különböző ifjúsági egyesületek,amelyek rendszerint az egyházak pártfogása alattalakulnak meg. Sport és szórakozások teszik ki etársaságok valódi tartalmát és néha csakugyan jól

266

érezheti magát az ember, ha napi gondjait egy pilla-natra elfelejti a füstben és zajban. A Székely Társaság-ban a célok is körvonalozottak némikép. A társadalmicélkitűzések mellett azt is a munkatervébe vette, hogya brassói iparosság érdekeinek társadalmi úton valószószólójává váljék és elősegítse a Brassóban elhelyez-kedni kívánó székely iparostanoncok ügyét. Céljánakmeg is felel és lassan-lassan egyre szélesebb területekreterjeszti ki működését. Ma már feléje irányulnak abrassói magyarság téveteg és kezdetleges tömörülésikísérletei és mindinkább felveszi a kaszinó jellegét,amely természetesen Brassónak megfelelően nem úrikaszinó, hanem rendes polgári kör.

A brassói magyarság lelki arculatának azonban leg-jobban megfelel az a kísérlet, aminek elindítója egyfiatal, lelkes hírlapíró. Brassóban mindig a gazdaságitényezők adták meg az alaphangot s egészen meglepő,hogy erre a gondolatra csak ily későn jutott valaki.Pár éve csupán, hogy Brassóban megalakult az „Ágisz”általános gazdasági szövetkezet, amelynek kimondottcélja az, hogy a Székelyföld termékeit olcsón és közvet-lenül juttassa el a fogyasztóhoz. A kísérlet úgylátsziksikerrel biztat, egy év alatt csupán egyetlen község egy-millió liter tejét adta el Brassónak és mezőgazdaságiszakosztálya mellett, a Brassóba látogató idegenek vá-sárlási kedvére számítva, kézműipari szakosztálya isszép sikerekkel dicsekedhetik. A közművelődési szak-osztály Kosztolányi nyelvművelő mozgalmának har-cosaképpen „Anyanyelvünk” címen kiadta a tiszta ma-gyarság kézikönyvét. Csakugyan Brassó volt hivatvaarra, hogy ezt a kezdő lépést megtegye és most az országminden tájáról mintául igyekszenek venni ezt a szö-vetkezetet, amely mintha a magyarság számára utatjelölne ki a jövőben. Talán nem fog e bátor ós mindendicséretet megérdemlő szövetkezet megtörni a brassóiakjólismert közönyén.

Mert a brassói magyar távolról sem társas lény.Szívesebben megissza a maga félliter borát az Édes-lyukban vagy a Fehér Bárányban, de nem töri a fejét

267

azon, hogy társaságokat vagy egyesületeket alapítson.Azért is meglepő, hogy például a Brassói Magyar Dalárdamár ötven éve áll és ma is teljes erejében van. Brassóbólindult ki az a mozgalom, amelynek végleges eredmé-nyeképpen megalakult a Romániai Dalosszövetség. Eza Dalosszövetség rendez minden évben országos dalos-versenyeket, ahol a Brassói Magyar Dalárda nem egy-szer díjat nyert. Egyesek szerint az ország legjobb dalos-egyesülete és rajta ismét bebizonyul, hogy a brassóimagyar sohasem ismerte a vármegyei szellemet, mert atenorban, vagy basszusban egyforma erővel fújja aszólamot a kereskedő, az iparos, a tanár vagy a hiva-talnok.

Talán a szász faj komoly zeneszeretete öröklődöttitt át, némileg változott alakban. A szászok magaszenekultúrájából átvettünk mi is egy részt, de csak akarénekig j ütöttünk eL Olyan magánénekeseink például,mint amilyenekkel a brassói szászok dicsekedhetnek,sohasem voltak. Az Astra zenekonzervatórium csakszászokból és románokból alakult meg, a magyaroktalán nem is törekedtek, hogy ide eljussanak.

Különbség van itt és meglehetősen nagy különbség,de vannak területek, ahol mind a három nemzet egy-formán szegény. Brassónak máig sincs állandó színháza.A román színészetet Bukarest közelsége teszi lehetet-lenné, gyakran jönnek át pár napi vendégjátékra fő-városi társulatok és úgylátszik, hogy Brassó román kö-zönségének ez elegendő. A szászok igényeit egy Brassó-ból elindult és Brassóban megszervezett staggione-tár-sulat elégíti ki, mely Deutsches Landestheater néven azország németlakta területeit járja be és évenként több-ször Brassóban is megjelenik. Állandó magyar színháza háború előtt sem volt Brassóban, az uralomváltozásután hosszas próbálkozások befejezéseképpen a kolozs-vári Magyar Színház szokott hathetes vendégjátékraátrándulni és tiszteletreméltó igyekezettel kísérli meg,hogy az operettek mindent elborító tömegében komolyszínházi teljesítményeket is nyújtson. Ez néha sikerülis, így tavaly az „Ember tragédiáját” mindenki leg-

268

nagyobb meglepetésére egymásután nyolcszor adták,mindig telt házak mellett. Egyébként pedig jobb sorsraérdemes színtársulatok szokták Brassót meglepetés-szerűen felkeresni, de pár előadás után ,,a közönségrészvétlensége”, helyesebben a társulat leírhatatlan gyen-gesége miatt az egész színház feloszlik. Még csak 5gyvonás hiányzik Brassó szellemi arculatáról. Magyarfestők, neves magyar festők nem élnek Brassóban.Akivel Brassó büszkélkedhetik, az megint csak a szásznemzet tagja. Ide vonult vissza Mattis-Teutsch János,az európai hírű festő, aki annakidején oly zajos fel-tűnést keltett Budapesten, itt él Hans Eder, a bibliaitárgyak látnoki megalkotója és Fritz Kimm, Brassószerelmes rajzolóművésze.

9. SZÁMOK.

Szászok és megint csak szászok!Szinte az derül ki abból, amit eddig írtam, hogy

Brassó egész története, múltja és jövője elválaszthatat-lan volna az alapítóktól. Csakugyan kezük és szervezőszellemük nyomára mindenütt rábukkanhatunk. Ezta földet ők tették termővé és virágzóvá. A történelemkétségtelenül elismeréssel fog megemlékezni róluk. Amúltért övék minden dicsőség. A kérdés csak az, hogyvájjon a jövőt is ők fogják-e kialakítani, vagy talánvalaki más. Lehet, hogy övék marad mindaz, amit hét-száz éven keresztül csorbítatlanul meg tudtak őrizni,hiszen erejük sem testileg, sem szellemileg nem csökkent.De vannak jelek az idő ábrázatán, amelyeket semmiálarccal sem lehet lefedni és ezeket a jeleket aggódvafigyeli az egykori telepesek unokája. Talán a szászságnem tud már megállni az igénytelenebb és szaporábbfajok előtt, melyek egykori birtokait elömléssel fenye-getik. Ez ellen talán már nincs is védekezés, ha csak aveszély közeledtére hirtelen feltámadó belső erők nemnyújtanak új védőeszközöket a közeli, de biztos pusz-tulás ellen.

263

lyekről tiszta időben Erdélyt és az ókirályságot egyarántbe lehet látni.

A bennszülött örvend, ha elszabadul nemes váro-sától, különösen nyári vasárnapokon, mert ilyenkor aváros már tulajdonképpen nem az övé. Júniustól szep-temberig megváltozik Brassó rendes arca. Az utcákon,a sétatereken, a parkban és a környező dombokon másvárosbeli idegenek tarka ruhái csillannak meg és gond-talan, könnyű beszédjük egészen más, mint a bras-sóiak meggondolt, nyugodt szavajárása. A piac árailassan, de biztosan felfelé tartanak, szállodák és ma-gánosok a nyaralók pénzéből óhajtanák rendbehoznitélen át megrendült költségvetésüket és talán nincsmessze az az idő, amikor egész Brassó svájci mintáracsupán az idegenekre rendezkedik be. A bennszülöttpersze ilyenkor elveszti lába alól a talajt. Hogyne,mikor megszokott vendéglőjében a pincér fitymálvatekint rá és minden udvariasságát a szomszéd asztalnálülő, bizonyára pénzes idegen számára tartja fenn.Ilyenkor Brassó is mintha megfiatalodnék, megvidá-modnék és ez valahogy nem talál hozzá. Brassó szel-leme komoly, meggondolt, gyakorta hűvös, a könnyű-vérűség egyáltalán nem természete és a brassói, akivárosának a komolyságát már megszokta, menekülelőle, ha fiatalodni kezd. De este mégis sietve, szinterohanva tér vissza hozzá, mint valami óvó és biztoskikötőbe. Mert bármilyen keserves és nehéz is itt azélete, mérhetetlen vággyal kívánkozik mindig visszahozzá. Ε zavaros, harcokkal teli, komor, hideg, hűvösés mégis elhagyhatatlan városhoz.

Ó, mert gyönyörű vagy te Brassó! Gyönyörű vagytavasszal, mikor az alig kibújó zöld lombok halványvonásokkal festik mind élénkebbre és élénkebbre a kör-nyező hegyeket, mikor még a közeli havasok hűvös le-heletükkel meg-megborzongatják a napfényben sütké-rezők testét és néha még április vége felé is télikabátotkényszerítenek az emberre. Gyönyörű vagy nyáron is,mikor a nappal forrósága után esteli hűvös levegőbensikoltó fecskék cikáznak a vadszőlővel befutott bástya-

264

falak körül és éjszaka a csillagok egészen közel ragyog-nak a dombok felett.

Szép vagy te ősszel, amikor a Cenk rozsdaszínűhátán lobogva lángol fel a korán lenyugvó nap sugár-nyalábja és a város házai felett kékszínű, lusta ködterjeng. És szép vagy te télen, amikor a hegyekbőllassan házaid közé ér el a hó és a puha csendben egészenmélyen és tompán hangzik elő a zaj, mint egy alvó testütemes szívdobogása.

Szép vagy Brassó, haragszunk rád és szeretünk,drága rabtartó, aki most már talán örökre öledbe lán-colsz engem is.

Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik szíves segít-ségükkel, képeikkel hozzájárultak ahhoz, hogy ez a

munka megjelenhessék.

Kolozsvári fényképeinket α „Fotofilm” enge-délyével közöljük.

Nagyváradi illusztrációinkat Pártos Józsefés Keresztesy cégek, továbbá a székeskáptalanengedélyével közöljük.

Nagyenyedi képeinket Szabó János és MarxJózsef urak fényképei és engedélye alapjántettük közzé.

Marosvásárhelyi képeinket Posoni Gábor úrfelvételei nyomán közöljük.

Brassói képeinket az 0. Netoliczka műteremhozzájárulásával közöljük.

TARTALOM

Oldal

KOLOZSVÁR

írta: Maksay Albert........................................ 1

NAGYVÁRAD

írta: Tabéry Géza........................................... 59

ENYED

írta: Berde Mária........................................... 105

MAROSVÁSÁRHELY

írta: Molter Károly........................................ 159

BRASSÓ

írta: Szemlér Ferenc....................................... 215

41158. — Révai Irodalmi Intézet Nyomdája (Műszaki ig.: Linzer M.)