Magyar múltban – Magyar jövő

Radics GézaRadics Géza

EredetünkEredetünkésés

őshazánkőshazánk

Tartalomjegyzék

Bevezető 3A finnugor származáselmélet és kialakulás 4A szittya-hun származástudat 10A sumér származáskérdés 12Az egyiptomi származáselmélet 15A "kettős honfoglalás" elmélete 20A "griffes-indások=kései-avarok=kora-magyarok" 22Az ősvadászoktól a földművesekig 25Az őstelepes földműves nép 27A korai őstelepesek 33Ősnyelvek új látószögből 53A környezet és életfeltételek hatásai a nyelvek kialakulására 57A magyarság keleti kapcsolatai 64„Kik voltak őseink?” 66A kétnyelvűség körüli gondolatok 69A magyar nyelv az emberiség ősnyelve? 71Utószó gyanánt - Jó úton jár-e Zajti? 75Forrásmunkák 77

2

Bevezető

A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és eredményeik fényében meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésére álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és a rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb pontjaira helyezte. Ezen túl, e tanulmányok bővelkednek meglepetésekkel, fordulatokkal, melyek alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a kijelölt „őshazák” jelzik? Ha áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez. Mégis azt kell mondani, hogy e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E tényező nem más, mint maga a köznép, mely alapeleme minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak és műveltségek kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni.

A korai kutatók csaknem kizárólag írott forrásokra és élő szájhagyományokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat a behatároltság jellemzi, mert figyelmen kívül hagyják az írás előtti korok népeit, amelyből az írásos forrásokban szereplő népek származtak.

E kútfőkön gyakran érződik az elfogultság, esetenként a tudatos ferdítéstől se riadnak vissza, hiszen íróik is csak emberek voltak a maguk erényeivel és fogyatékosságukkal együtt. A legsúlyosabb hiányosságaik azonban mégsem ebben keresendők, hanem abban, ami kimaradt belőlük, vagy amit éppen csak megemlítettek. A korai századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre, följegyzésre méltót inkább csak karddal és íjjal lehetett cselekedni, verejtékkel nem. Így érthető, hogy a mindenkori nagyobb tömegeket képező köznép társadalmi szerepének jelentősége rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről leginkább azon híradásokból tudunk, melyek arról számolnak be, hogy ez vagy az az uralkodó, vagy ország hány tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat, tapasztaltakat és hallottakat örökítették meg, mégse tekinthetők a mai értelemben oknyomozó szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit se von le értékükből. Csupán tudomásul kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal és fenntartás nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány azt eddig tette. Ezt egyébként a nyugati forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések elfogultsága sokszorosan indokolttá teszi.

A szájhagyományról tudni kell, hogy az idők múlásával, a századok során apáról-fiúra, anyáról-leányra örökölt történet színeződött, s esetenként éppen a lényeg módosult, halványult el. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy rendszerint igaz történetet takarnak, de felhasználásukat óvatosan kell kezelni. Felelős kutató csak akkor építhet rájuk, ha képes volt kibontani a történet magvát, esetleg egyéb forrással is alá tudja támasztani.

Az ezernyolcszázas évek második felében az eredet- és őshazakutatás területén előtérbe került, majd pedig kizárólagosságot vívott ki magának a nyelvészet. Eredménye az lett, hogy nemcsak a nyelveket, hanem a népeket vérségileg is nyelvi alapon rokonították. Így vált a magyarság a Nyugat-Szibériában élő mongoloid népek vérrokonává, s a vidék, ahol élnek, őshazájává. A nyelvészetnek megvan a maga értéke a múlt kutatásában, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A nyelvész ki tudja mutatni a két, esetleg több nyelv közötti rokonságot, de azt, hogy e nyelveket beszélő népek hol és mikor találkoztak, vagy éltek egymás közelében, írásos emlékek hiányában vagy más tudományágak segítsége

3

nélkül, nem tudja minden kétséget kizáróan meghatározni. Figyelembe kell venni a tudományágak egymásrautaltságát.

E dolgozat célja, hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtett földműves köznép történeti szerepét a magyarság kialakulásába. E pontnál meg kell említeni Marjalaki Kiss Lajos nevét és munkásságát. Ő volt talán, aki a leginkább figyelembe vette a Kárpát-medencében található földrajzi és helységnevek ősi eredetét és szívósságát. M. Kiss úgy vélte, hogy ezen ősi nevek csak azért maradhattak meg a századok, ezredek során, mert az ősi nép is megmaradt. E nevek tehát a folytonosság legékesebb tanúi. E felismerését 1929-ben tette közzé Anonymus és a magyarság eredete című tanulmányában. E munka 1991-ben került a kezembe, s meglepett M. Kiss és a magam felismerései közötti nagy hasonlóság, bár M. Kiss úgy véli, hogy az "ugor", azaz a magyar nyelvű köznép a szittyák és szarmaták vándorlása során "sodródott" a Kárpát-medencébe. M. Kiss is figyelmen kívül hagyta a Duna-Tisza tája benépesedésének korai történetét. E tanulmány gerince, amelyet az olvasó kezében tart 1987-88-ban íródott, de nyomdai kiadásban csak 1992-ben jelent meg először, majd az újabb kiadások, újabb adatokkal bővültek. E munkát Magyar Adorján és Marjalaki Kiss Lajos emlékének ajánlom. M. Kisst megelőzve, Magyar jutott hasonló eredményre, sőt, az ősidőkbe vitte vissza a magyarság kárpát-medencei őshonosságát a népművészet és hagyományok kiértékelése alapján.

Kiket kell őseinknek tekintenünk? Őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe, az avarok, korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült. Mindezen túl, szembenéz velünk nyelvünk egyedülállósága és eredetének rejtélye is. E kérdések megvilágításával kívánunk hozzájárulni a magyarság eredete és őshazája rejtélyének megoldásához. E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden a fontosabb őshaza- és származáselméleteket.

A finnugor származáselmélet és kialakulásaA magyar és ugor nyelvek közötti rokonságról már a XV. századból vannak adataink. Egyesek

röviden-hosszan tárgyalják is e témát munkáikban. Az első jelentős mérföldkövet Sajnovics János szerzetes helyezte el a finnugrisztika országútja mentén, mondják. Sajnovics az 1760-as években a lappok földjére utazott csillagászati megfigyelések céljából. Ott tartózkodásakor megtanulta a lapp nyelvet, s arra figyelt föl, hogy rokon vonásokat mutat a magyar nyelvvel. Észrevételeiről még hazatérte előtt, 1770-ben, Dániában egy latin nyelvű tanulmányt adott ki: Demostratio idioma hungarorum et lapponum idem esse címmel, melyet az akkori magyar értelmiség zöme nagy meglepetéssel és méltatlansággal fogadott. A későbbiek során nyelvünk művelői vállalták volna az atyafiságot a „halzsíros rokonokkal”, de nem tudtak belenyugodni a nyelvrokonság gondolatába. Jókai Mór ekképp vélekedett a kérdésről:

„Én szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhatatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és a finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem is volt soha.” (Acél József: Szittya görög eredetünk. Turán Printing, 1975. Első kiadás 1926. Budapest.)

A kardforgatók viszont a nyelvrokonsággal egyeztek volna ki, de annál hevesebben tiltakoztak a vérrokonság lehetősége ellen. Sajnovics munkájának azonban van ennél figyelemre méltóbb vonása is. Míg a finnugristák, mint fontos alaptanulmányt emlegetik, magyar nyelvű kiadásával erősen megkéstek. Vajon miért? Egyesek szerint azért, mert míg Sajnovics nyelvünket rokonítja a lappok nyelvével, addig a vérségi rokonságot nem tartja lehetségesnek. Megjegyezendő az is, hogy Sajnovics munkájának és munkásságának nem jutott fejezet A finnugor őshaza nyomában (ifj. Kodolányi János válogatta és szerkesztette. Gondolat, 1973.) című műben sem.

A második mérföldkőnek Reguly Antal munkássága számít, mintegy háromnegyed századdal később. Reguly 1819-ben Zircen született, ahol iskoláit is végezte. Jogi tanulmányai befejezése után európai körútja alkalmából Svédországba is ellátogatott, ahol megismerkedett a magyar és finn nyelv

4

rokonságának kérdésével. Ez nagy hatással lehetett Regulyra, mert nyomban Finnországba utazott, melyet bejárt, miközben megtanulta a finn nyelvet. Itt hallott ázsiai nyelvrokonainkról, s elhatározta, hogy azokat késedelem nélkül fölkeresi. Meg is tette a szükséges előkészületeket, de még mielőtt elhagyta Finnországot, ellátogatott Lappföldre is.

Reguly 1841-ben érkezett Szentpétervárra, onnan 1843-ban Moszkván keresztül Novgorodba utazott, majd folytatta útját a finnugor népek szállásterületei irányába. Azokat 1845 végéig bejárta, köztük a vogulok és osztjákok földjét is. 1846-ban érkezett vissza Szentpétervárra, ahol elkészítette az Ob-vidéki területek térképét. Röviddel az 1848-as szabadságharc kitörése előtt érkezett haza. Nyomban hozzáfogott az összegyűjtött anyag földolgozásához, melyben betegsége erősen hátráltatta. Legnagyobb lelkesítője és támogatója Hunfalvy (Hundorsfer) Pál volt. Ő adta ki Reguly A vogul föld és nép című munkáját a szerző 1858-ban bekövetkezett halála után. Nem lehet tudni, milyen nyomot hagyott e munkán Hunfalvy megszállott finnugrizmusa.

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után új korszak kezdődött a magyar tudományos és szellemi életben. Ami addig az alkotó és szabad szellem vívmánya volt, az a nemzetet elnyomó idegen hatalom kiszolgáltatottja lett. A Bach-terror nemcsak a magyar politikai és gazdasági életet kötötte gúzsba, hanem zsarnoka lett a szellemi életnek is. A Habsburg-ház már századok óta dolgozott a magyarság megtörésén, bekebelezésén, ami addig nem sikerült. A lelkes magánkutatók által föltárt és kimutatott nyelvi rokonság – a magyar és alacsony műveltségű, „primitív” népek nyelve között – viszont kiváló politikai, szellemi fegyvernek bizonyulhat a magyar nemzettudat kiművelésének megakadályozására, ha e merényletet tudományos mezbe öltöztetik. Bécsben nem is késlekedtek. A Széchenyiek alapította Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) megtöltötték bachnyelvészekkel, akik a nyelvrokonságra hivatkozva megírták a magyarság „történelmét” a bölcsőtől a koporsóig. Kimutatták: a magyarság a legelmaradottabb, legműveletlenebb népek családjába tartozott, még röviddel a „honfoglalás” előtt is a halász-vadász életmód szintjén tengette életét. Őseink Európa rémei voltak. A halakat és vadakat az új hazában már kevésbé szerették, de annál nagyobb kedvük telt „békés” keresztény szomszédaink kirablásában, akik végtére is megszelídítettek bennünket. A magyar nyelv se más, mint főleg szláv, török és germán nyelvekből – na meg egy jó adag „ismeretlen” eredetű szóból – szedett-vedett tákolmány, s ami ezek egyikéhez se tartozik: az "finnugor" – mondták és mondják. Kisütötték, hogy a magyar nyelvben egyetlen magyar tőszó sincs. Arany János az Ortológusokra című költeményében írta meg véleményét ezen jeles nyelvészekről, míg Ady Endre a Tudósok hete című versében örökítette meg az Akadémia falai között történteket. Íme:

Urak és hölgyek, tudják-é mi a’,Ha ünnepel az Akadémia?...Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett,E szent intézmény részvényese bank lett,

Megállapítják, hogy áll a mérleg,Szépen kiosztják a nyereséget.Részvény szerint jut minden tag úrra,Több, mint angol jut egy árva búrra...

Ekkor megnézik, hogyan áll a lista,Bejön egypár új akadémista.E díszes tisztet olyanoknak osztják,Akik tudják, hogy: hogy él az osztyák,

És a cseremisz mit szokott enni...De túl okosnak nem szabad lenni!...Urak és hölgyek, tudják-é, mi a’:

5

Így ünnepel az Akadémia...

Szabó Dezső véleménye se volt jobb a finnugor nyelvészetről, vagy akár a nyelvészekről. Íme két idézet az Életeim című művéből:

„Most eltekintve a felhozott esetleges példáktól, úgy látom, hogy az egész finnugor nyelvészet egy vak sikátorban mozog. És máig is megdönthetetlenre alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a magyaroknak fajilag semmi köze sincs a finnugor népekhez.”

A következő bekezdésben pedig az alábbi olvasható:„De máig is meggyőződésem, hogy a magyarságnak és a magyar nyelvnek származását és

múltját egészen más stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy egyes személy, bármily okból, finnugor nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát, amit nem lát a maga elhatárolt horizontjában: nem jelenthet utat a teljes megismerés felé.” (Életeim, Kriterion. Bukarest 1982. I. kötet. 648. oldal.)

Az idézetteket értékelje ki az olvasó. Meg kell azonban jegyezni, hogy Szabó Dezső is megemlíti; babér csak annak terem, aki ebben a „vak sikátorban mozog”.

Nos, e nyelvészgárda főtollnoka Hunfalvy Pál volt, akiről joggal elmondható, hogy saját meggyőződése ellenére igyekezett a szél irányába tudományoskodni. Hunfalvy ugyanis az ezernyolcszázas évek közepe táján kibontakozó sumerológia hatására 1857-ben tanulmányt adott ki a sumér és urál-altáji nyelvek rokonságáról. Bár tartózkodott – jellemző – a sumér és magyar nyelv kapcsolatainak említésétől, értéke mégis jelentős, hiszen a magyar nyelv az urál-altáji nyelvcsaládba, azon belül annak ugor ágába tartozik. (Érdy Miklós; A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története. Gilgames 1974.) Hunfalvy e meggyőződése mellett még kétszer kiállt. Ennek ellenére teljes erővel szorgalmazta a magyarságra erőszakolt Habsburgi finnugor származástant, mely a szittya-hun származástudatot volt hivatott lerombolni.

A magyar és uráli nyelvek közötti rokonságot olyan külföldi és magánkutatók mutatták ki, akik politikai elfogultsággal nem vádolhatók. A nyelvi rokonság valamely fokú hitelességében tehát nem lehet kételkedni. E rokonság nemcsak a szóállagban mutatkozik, hanem nyelvszerkezeti azonosságokban is. Itt azonban a tárgyilagos tudós és kutató megáll következtetéseiben. Ami ez után következik, nem más, mint egy nyelvi rokonságra épített rosszindulatú, hatalmi érdektől ránk erőszakolt származás- és őshazaelmélet, amely nem tud felmutatni egyetlen írásos emléket, egyetlen cserépdarabot se a túlerőltetett elmélet alátámasztásához. S hogy ez mennyire így van, arról a finnugristák egyik-másik beismerése eléggé meggyőző. Hajdú Péter professzor, a MTA Orientalista Intézetének igazgatója, a finnugrisztika nagymestere, a Finnugor népek és nyelvek című munkájában például a következőkről tudósít:

„A finnugor ősnyelvet nem ismerjük, semmiféle írott emlékekkel erre vonatkozólag nem rendelkezünk, és csak az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva megpróbáljunk rekonstruálni (szerkeszteni) egy hipotetikus (feltételezett) finnugor alapnyelvi szöveget.” (Oláh Béla: Édes anyanyelvünk sumir eredete. Buenos Aires 1980.)

Hasonló véleménynek ad kifejezést a szegedi urál-altáji tanszék vezetője, Róna-Tas András professzor is a Nyelvrokonság című, erősen politikai beállítottságú nyelvészeti munkájában. Ennek ellenére Róna-Tas hangoztatja, hogy nyelvrokonság csak abban az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is fennáll. De hát kedves professzor úr, ezzel éppen Ön húzta ki a szőnyeget a finnugor-magyar nyelvrokonság alól. E kérdésre a későbbiekben még kitérünk.

Folytassuk tovább vizsgálódásunkat még néhány szemelvénnyel. Itt van például Dr. Fodor István régész a Nemzeti Múzeum igazgatója (2000), a finnugrisztika másik éltollnoka, a Verecke híres útján című munkájának 139. oldalán a következőket írja:

„Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében „fehér folt” történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarsággal lehetne kapcsolatba hozni.”

6

A Kr.e. 500 előtti évezredekkel se áll jobban a tudomány. Maga Fodor is írja, hogy hiteles bizonyítékok hiányában csak feltételezni tudnak. Mindennek ellenére a tudomány fellegváraiban székelők nem tudnak kilépni a vakvágányra siklott elmélet árnyékából. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000), Dr. Glatz Ferenc által összeállított, szép kiadású A magyarok krónikája című könyvben is e lemerevedett tant ismétli: "A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak feltételezésekkel beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások alapján.".

Ez bizony nagyon szegényes bizonyítvány. De hát akkor miért csak erre okítják gyermekeinket az iskola padjai között? Mint például a nyolcvanas években a gimnáziumok első osztálya részére készült történelemkönyv is kizárólag csak e feltételezésről ír (1. kép):

1. kép: A FELTÉTELEZETT finnugor őshaza

„A kutatás mai állása szerint az őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása mentén, főleg erdős területen volt.”

Mint kell értelmezni a „valószínűleg”-et? Úgy, hogy nem tudják, hol volt az őshazánk? Rendben van! De akkor miért erőszakolják feltételezésüket, mint tényt diákjaink és a nemzet tudatába?

Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltás után se történt gyökeres elmozdulás e kérdésben. A TÖRTÉNELEM, a középiskolák 9. évfolyama számára (Korona Kiadó, 2004) című munkában az Urál-vidéki őshazától Etelközig (286. oldal) című fejezetben a következőt olvassuk:

„A magyar nyelv a finnugor nyelvcsalád ugor ágába tartozik, ezért jól kidolgozott hipotézissel (feltevéssel, elmélettel) rendelkezünk arról, hogy a magyar és a vele rokon nyelvet beszélő népek valamikor együtt éltek. … Tény viszont, hogy a többi finnugor nép embertanilag nagyon különbözik a magyaroktól. Közismert, hogy a nyelv története nem mindig azonos a nép történetével.”

Hát ez bizony nagyon zavaros képet ad a magyarság eredetéről és embertani hovatartozásáról. Egyik oldalon „feltevéssel” támasztják alá, hogy a magyarság valamikor együtt élt nyelvrokonaival. A másik oldalon kimondják, hogy „a többi finnugor nép embertanilag nagyon különbözik a magyaroktól”, aztán befejezik azzal, hogy „a nyelv története nem mindig azonos a nép történetével.”

Valóban? Mikor, és hogyan lehet egy népet elválasztani nyelvétől? Lehetséges, hogy az adott nép történetét kellene alaposabban megismerni?

Kellenek-e ékesebb beismerések a finnugor nyelvi rokonságra épített származáselmélet túlhaladottságáról? Már legfőbb ideje lenne a kutatásoknak szabad teret adni. Engedtessék meg a kutatóknak, hogy észrevételeiket, eredményeiket szabadon közzétehessék, egymás között megvitathassák anélkül, hogy a hatalmi székben ülők őket kipellengéreznék, ledélibáboznák. Megnyugtató eredményeket a nemzeti lét és jövő szempontjából e fontos kérdésben csak így remélhetünk. Ahhoz viszont, hogy a

7

végső szót is kimondhassuk, ásni kellene, föltárni a magyar föld titkait, kiértékelni az előkerült leleteket a társtudományok eredményeivel együtt.

A finnugor népekkel való közeli vagy jelentős vérségi kapcsolatoknak az embertan is határozottan ellentmond. A legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok mongoloid fajtájúak. A vérségi rokonság lehetőségét maga Reguly – aki köztük járt – is visszautasította. Jankó János, a Zichy-féle kutatóút nyelvésze ugyanezt tette. Dr. Henkey Gyula, az embertan tudósa a kecskeméti Forrás 1981. májusi számában közzétett tanulmányának – Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet – befejező részében az imént elmondottakat csak megerősíti, mikor ezt írja:

„A honfoglalók között Lipták Pál által 12.5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma az 0.1%-ot sem éri el.”

Ezek után jogos lenne az elvárás, hogy a finnugorosok is szembenézzenek a tényekkel. Bár tagadhatatlan, hogy a magyarságban vagy inkább egyik-másik néprétegében van némi mongoloid beütés. Ezt mutatták ki a Japánban végzett jelzőgén vizsgálatok, melyek szerint a székelyeknek, őrségieknek és a kunságiaknak vannak távolkeleti vérségi kapcsolataik. Hogy erre mennyit lehet építeni – főleg az összmagyarságra kivetítve –, s hogy őseinknek melyik ágán vezethetők e szálak Ázsiába, azt a további vizsgálatok, kutatások eredményei dönthetik el. Jelen ismereteink szerint az avarok, korábban a hunok jöhetnek szóba.

Ami a finnugor nyelvrokonaink vérségi rokonságát illeti, egyszer és mindenkorra leszámolhatunk vele. Az Élet és Tudomány 2001. szeptember 21-i (38.) számában egy háromoldalas tanulmány jelet meg Dr. Béres Judit tollából Népességünk Genetikai Rokonsága címmel. A finn-magyar kormányközi együttműködés 1994 és 1997 között génvizsgálatokat végzett a finnugor nyelvcsaládon belül, mint a mordvinokon, erzákon, moksákon, hantikon, manysikon, észteken, lappokon, marikon és karéliakon, valamint a moldvai magyarokon, a bukovinai székelyeken és más magyar kevert népességen. Az eredmény azt mutatja, hogy Európában, genetikailag e népektől és a finnektől állunk a legtávolabb. Ami a legközelebbi nyelvrokonainkat illeti, Béres így összegezi: Elemeztük az úgynevezett intergénikus 9-bp deléciót, ennek megléte vagy hiánya szintén perdöntő származási szempontból. Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiányzott a hazai populációból. Az ázsiai M haplócsoport jelen volt a finnekben, az erzákban és a lappokban, de egyetlen elemzett magyar egyénben sem.".

Meg kell azonban jegyezni, hogy az ősműveltségi időrendet illetően a finnugrisztika is sokat fejlődött. Ma már e tudományág néhány maradi művelőjét kivéve senki nem állítja a magyarság – Árpád népe – közvetlen a „honfoglalás” előtti „barbár”, „primitív” voltát. Az uráli ősnép szerintük is ismerte már az agyagedény készítését. Ezen ősnépből az ugor ág mintegy négyezer évvel ezelőtt vált ki, és fokozatosan megismerkedett az állattenyésztéssel, földműveléssel és fémművességgel – mondják. Fodor szerint e korban „őseinknek” olyan magas volt a fémművessége, hogy nem lehet különbséget tenni a szarmaták és az ő leleteik között. Csak temetkezési szokásaikban különböznek egymástól. Az obi ugorokból kivált magyarság népi tudata és a magyar népnév már szerintük is a Kr.e. I. évezredben kialakult. A vas használatával szintén e korban ismerkedtek meg. (Ez mind szép, de honnan tudják, hogy ezek a mi őseink voltak, ha nem tudják a tárgyi leleteket kapcsolatba hozni a magyarsággal?) Úgy vélik, a Kr.e. 500 és Kr.u. 500 között költöztek a mai Baskíria területére. E korról írja Fodor; „csaknem teljes egészében fehér folt.” Ez tehát nem több és nem kevesebb a feltételezésnél. Árpád népének a fémművességét, de általában a művészetét ők is egységesnek és nagyon fejlettnek mondják.

A Magyar Turista újságírója, Harsáczki György beszélgetett Dr. Erdélyi István régésszel, a történettudományok akadémiai doktorával, és arról kérdezte, hogy van-e valami új az őstörténet kutatás területén. Harsáczki a következő kérdéssel kezdi: - Professzor úr, kérem, vázolja föl nekünk az őshazakutatások legfrissebb eredményeit?

A professzor úr semmi újat nem tud mondani, ezért így válaszol:„Azzal is kezdhetem, hogy a 9. század előtti történelműnkről semmit se tudunk biztosan. Ez az

őstörténet kutatók egyöntetű véleménye.”

8

Ezt követően Erdélyi elmondja a feltételezett hivatalos álláspontot, mely szerint a magyarság és a magyar nyelv őshazája az Urál-hegység mögötti Nyugat-Szibéria volt. Kr.e. 4000 táján felbomlott az „uráli nyelvi egység”, mely a „finnugor nyelvi egységet” is magába foglalta. Kb. 1000 év múlva a finnugor nyelvi egység is felbomlott, miután „az ugorság talán egészen i.e. 500-ig önálló életet élt Nyugat-Szibériában,…” Kr.u. a 4-5. században jöttek át őseink az Urál-hegység délnyugati lábához. Erdélyi megjegyzi, hogy „Feltehetően a terület nagysága miatt csak tudományosan létezik nyelvrokonság (manysik, hantik, szamojédek és a többiek), nem értik meg egymást feltétlenül (nem is értik).” Innen Lebédiába, majd Etelközbe folytatták útjukat, és 895-ben őseink (Árpád népe) megérkeztek a Kárpát-medencébe.

Erdélyi úgy véli, hogy Árpád népe kevesebb lehetet a 100 ezernél, ezért lehetségesnek tartja, hogy „a 7. század vége felé” megérkező „kései avarok lehettek az első magyarok, akik talán uráli nyelvet beszéltek.” Nem magyart, hanem „talán uráli nyelvet beszéltek.” Az imént Erdélyi ama nézetének adott kifejezést, hogy az uráli népek „nem értik egymást”. A kérdés, hogy a magyar nyelv hogyan illeszthető be e képletbe? Erdélyi ugyanis a következőt is mondja: „A krónikáink szerint Árpád vezér magyarjainak tolmácsra volt szükségük az őslakókkal történő kommunikációhoz. Ebből az következik, hogy a honfoglaló magyarok ősi török nyelven beszélhettek – nem lévén más alternatíva.”

A kérdés kezd nagyon izgalmassá válni: Ha a kései avarok az „uráli nyelvet”, Árpád népe az „ősi török” nyelvet beszélte, akkor kik beszéltek magyarul?

Ezek után Harsáczki felteszi a kérdést: - És hogy van az, hogy például a „Halotti beszéd” 1200 körül nem török nyelvű?:

Erdélyi: „Ezek szerint a honfoglalók tanulták meg az uráli típusú nyelvünket! De hogy kitől? Nem tudjuk.” Világos? Még mindig nem beszél senki magyarul. A magyar nem érti az uráli nyelveket.

Harsáczki tovább érdeklődik, hogy tulajdonképpen kik is éltek a Kárpát-medencében Árpád népe megérkezése idején?

Erdélyi: „Szláv, de más-más nyelvű népcsoportok éltek itt. Morva-szlávok északnyugaton, ős-szlovének a Zala-völgye környékén, fehér-horvátok a mai Kárpátalja területén és bolgár-szlávok Dél-Erdélyben, …” Nem derült ki, hogy kik éltek a Kárpát-medence belső területein, szlávok vagy az „uráli nyelvű” kései-avarok? Mindez megjelent a Magyar Turista, 2009/8. számában.

Nos, ez lenne a hivatalos régészet és történettudomány ajánlólevele?Lehetne még többet és bővebben idézni finnugristák munkáiból annak igazolására, hogy milyen

csúszós talajon áll az egész tudományág. De inkább álljanak itt megszívlelésre Dr. Sinor Dénes józan szavai, amelyeket még 1966-ban mondott el a debreceni nyelvészkongresszuson:

„A nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány célja a nyelv – és nem a nyelvet beszélő nép – történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni. Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy, hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu „szóegyezést” jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán nyelvi, hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is jutott volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon – és ebben az esetben helyesen – bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a múltban nem lévén kapcsolat – ezt már megint a nyelvész teszi hozzá –, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha téved a történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a történettudomány mai állásáról?” (Nyelvtudományi Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.)

A szittya-hun származástudatA szittyák birodalma a Kr.e. évezredben az Alpok keleti nyúlványaitól Kína északnyugati

határáig terjedt. E roppant térségben számos meghódított nép élt a szittyák különböző berendezkedésű társadalma alatt. A Fekete-tenger feletti térségben éltek a királyi-szittyák, akik e birodalom urai, vezetői

9

voltak. Kr.e. 500 táján vették birtokukba a Kárpát-medencét, ahol számos velük kapcsolatos régészeti lelet került elő, mint például a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvasok.

Sűrűbb szittya lakosságról azonban csak Erdélyben és a Mátraalján tanúskodnak a leletek. Ilyen például a Heves megyei leányok pártája (3. kép), amely csak anyagában különbözik az Ukrajnában talált magas rangú, talán királynő vagy királyné fejdíszétől. A szittya hölgy fejdíszét – koronáját? – aranyszalagokból állították össze, a Heves megyei leányokét szövetszalagokból. E szokás, és hagyomány a lakosság folytonosságáról tanúskodik, ami csak úgy lehetséges, hogy a századok során a szittyák is keveredtek az ősnéppel, de anyagi műveltségük egyes elemei a mai napig élnek.

2. kép: A zöldhalompusztai aranyszarvas

3. kép. A Mátra-vidéki leányok pártája és a szittya úrnő fejdísze

A hun rokonság emlékét a Csodaszarvas regénk örökítette meg, mely szerint Nimród király két fiától, Hunortól és Magortól (Magyartól) származik a hun és magyar testvérnép. A monda szerint vadászat alkalmával a testvérpár előtt egy „csodálatos színekben pompázó”, sebezhetetlen vad tűnt fel, mely, mint isteni gondviselés csalogatta, vezette őket Meótisz vidékére, ahol elszaporodtak, majd külön-külön elfoglalták Pannóniát (Kárpát-medencét), ahol velük azonos nyelvű népet találtak.

10

Ezzel szemben a kínai hagyományok szerint a zsarnok Kié császárt alattvalói Kr.e. 1766-ban elűzték. Fia, Sun-ui a Hai-nemzetség 500 tagjával Kína északi hegyvidékére menekült, akiktől a hunok származnak. A történettudomány a hunok őshazáját Belső-Ázsiába, a Góbi-sivatag fölötti vidékre helyezi. Bárhol is volt az őshaza, a hunok Kína északi határvidékére kerültek, s mintegy 1500 évig, váltakozó sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. Kezdetben a hunoknak kedvezett a szerencse, de miután a kínaiak elsajátították a hunok harcmodorát az erőviszonyok a Kr.e. IV. században már kiegyenlítődtek. A kínaiak a hunok ellen építették a nagyfalat, mely ugyan nem bizonyult biztonságosnak, annál inkább időtállónak.

A hunok és kínaiak közötti határvonal nagyjából a Sárga folyó volt, de a nagy folyam kanyarulatában, a délre fekvő Ordos puszta is hun terület volt. Kr.e. 215-ben a kínaiak hatalmas erővel támadtak a hunokra, és elfoglalták e tartományt. Majd pedig átkeltek a folyamon, és további területeket hódítottak meg, ahová kínaiakat telepítettek, mely hosszú távon az ázsiai hunok felszámolásához vezetett, mert Kr.u. 439-ben végleg behódoltak a kínai császárnak.

A hunok a Kr.e. III. század végén Mao-tunt választották meg nagykirálynak, aki nagy lendülettel fogott hozzá a hunok megszervezéséhez. Visszafoglalta az elvesztett területeket, és kiűzte a kínai telepeseket. A hun birodalom ekkor az Altáj hegységtől a Csendes-óceánig terjedt. Kr.e. 160-ban azonban a hun hatalom ismét hanyatlásnak indult. A Kr.e. 58 táján kitört trónviszály a hajdani nagy népet kettészakította. A lázadó hunok nyugati irányba vonultak Csi-csi nagykirály vezetésével, aki a Talas folyó völgyébe telepítette le népét. A kínaiak ezt megtudták, és meglepetésszerűen rájuk támadtak, szétverték Csi-csi hadait, miközben a nagykirály is életét vesztette. A menekülő hunok az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közötti vidéken telepedtek le. A kínaiak ezzel megakadályozták, hogy a kettészakadt hunok ismét egyesüljenek.

Hosszú századok teltek el és Csi-csi megmaradt hunjai fölszaporodtak, megerősödtek, s mint nyugati hunok jelentek meg a történelem színpadán. Kr.u. 373 táján lépték át a Volgát, és Balambér nagykirály vezetésével elindultak hódító útjukra. Balambért Uldin majd Rua (Ruga) nagykirályok követték. Mindketten kiváló szervezők és uralkodók voltak. Kr.u. 380-ban a Kárpát-medence is – Dunántúl kivételével – fennhatóságuk alá került. Dunántúlt a Nyugatrómaiak uralták ebben az időben, s mert a két hatalom szövetségben állt egymással, ezért nem foglalták el. A hunok a főhadiszállásukat csak Attila nagykirály uralkodása alatt (434-453) ütötték fel a Tisza mentén. Rövid, húsz év leforgása alatt alig számolhatunk jelentős hun lakossággal a Kárpát-medencében. Nagyobb számú hun csapatokat is csak a nagykirály közvetlen környezetében tételezhetünk fel. Némely kutató szerint Attilát 445-ben választották nagykirállyá. Ezt nem lehet kizárni, mert ekkor romlott meg a viszony a hunok és Róma között. Attila ugyanis több évet töltött Rómában mint kezes, akiket erkölcstelen életvitelük miatt megvetett. Attila elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon velük. A nyugatrómaiak és a nyugati-gótok elleni nagy ütközet 451-ben következett be. A nyugati történetírók Attila vereségéről írnak, miközben birodalmának nyugati határát a Kaszpi-tengertől az Északi-tengerig terjesztette ki. A Dunántúl keleti fele, azaz Buda is ekkor került Atilla birtokába. 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom felbomlott. Az idő rövidsége kizárja, hogy Attila valami fényes palotát épített volna. Annyit lehet feltételezni, hogy valamely régebbi épületet hozatott rendbe, esetleg lerakta egy újnak az alapjait.

A maradék hunok nagyobbik része a Fekete-tenger északkeleti, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger északnyugati partvidéke feletti térségbe húzódtak vissza. Ez lehetett egyébként a hunok királyi központja, és nem lehetetlen, hogy Attilát is e vidéken temették el. A Colin McEvedy The Penguin Atlas of Medievel History 528-at ábrázoló térképén (4. kép) utigur hunok, kutrigur hunok és szabír hunok néven vannak feltüntetve. E térségben tűnt fel Árpád népe mintegy 200 évvel később, amely hunutódnak vallotta magát és joggal, úgy, mint a bolgárok, akik az utrigur és kutrigur hunokból szerveződtek, és bolgár néven jelentek meg a történelem színpadán.

A magyarság hun rokonsága tehát Árpád népén keresztül képzelhető el. Még századokkal később is szó esik a Kaukázus déli lejtőin élő szavárd magyarokról, akik minden bizonnyal a szabír hunok utódai lehettek. Árpád-ágon a hun rokonsághoz alig férhet kétség. Említést érdemel az is, hogy Colin

11

McEvedy 737 körüli eseményekkel foglalkozó térképén Árpád-ágbeli őseink már szerepelnek, míg a magyar történettudomány szerint csak 820 táján jelentek meg.

4. kép: A kutrigur ~, utigur ~ és szabír hunok elhelyezkedése Colin McEvedy szerint

A sumér származáskérdésA finnugor származáselmélettel foglalkozó fejezetben tárgyalt politikai helyzet és körülmény

jelentősen befolyásolta a magyarság esetleges sumér származásának kutatását is. A sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy az 1848-49-es szabadságharcunk bukása után virágzott fel egy új tudományág: a sumerológia. A mezopotámiai ősműveltségről a világ nagyközönsége elé tárt új ismereteket a magyarság nem tudta felhasználni nemzeti céljaira a tárgyalt nehézségek miatt. A Tudományos Akadémián elhatalmasodott, idegen szolgálatban lévők igyekeztek megakadályozni vagy nevetségessé tenni minden olyan munkásságot, kezdeményezést, mely a magyarságot nyelvileg és műveltségileg Mezopotámia ősnépével hozta kapcsolatba.

Az első magyar régésznőt, Torma Zsófiát (1840-1899) a hivatalosak a „bogarászó kisasszony” jelzővel illették. Torma sok ezer régészeti leletet gyűjtött össze a Maros mentén és Erdély más vidékein, melyek díszítéseiben és jeleiben mezopotámiai hasonlatokat vélt fölismerni. A régésznő levelezésben állt a kor legkiválóbb tudósaival, például Sayce-szel, és Trója föltárójával, Schliemann-nal, akik a legnagyobb elismerésben részesítették Torma munkásságát.

A „délibábos” jelző ma is kijár azoknak, akik nem az Urál mögötti őserdőkben keresik a magyarság bölcsőjét. Jó példa erre Komoróczy Géza, az ELTE héber tanszék vezetőjének Sumer és magyar? című munkája, melyben a szerző tollhegyre szúrt minden olyan kutatót, akik a sumér és magyar nép esetleges kapcsolatainak kimutatásán fáradoznak. De milyen hiteles egy szerző, egy tudós, aki olyan kijelentést tesz, mint Komoróczy tett Chicagóban 1981. augusztus 22-én? Előadását a következő mondattal vezette be: ”A sumér-magyar rokonság kérdése akkor se érdekelne, ha az bizonyítva lenne.”. Na, de ilyet? Tanár Úr! Ha önt a sumér-magyar rokonság kérdése nem érdekli, akkor mégis, milyen ösztönzésre írta meg az imént említett könyvét? Azóta eltelt idő eseményei se a tudós úr semleges állásfoglalásáról tanúskodnak. Már éppen ideje lenne, hogy a magyar tudományos életben meghonosodjon a tárgyilagosság. Ennek – sajnos – egyelőre semmi jelét nem tapasztaljuk. Pedig jó

12

lenne, ha a tudományok művelői megszívlelnék Hóman Bálint tanácsát, melyet még 1943-44-ben írt, de mely csak 1985-ben jelent meg Ősemberek – Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta. GA. USA.) címmel. A nagy tudós a következőket írta:

"A magyarság és a magyar nyelv kimmér-géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumir-magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’ mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket." (121. oldal.)

Hómant sokan támadták korábbi, kizárólag finnugoros álláspontjáért. Egyesek úgy vélték, hogy ezt saját meggyőződése ellenére tette, mert pályafutásának felfelé ívelését fontosabbnak tartotta a nemzet érdekeinél. Nehéz lenne eldönteni, mi a valóság. A nagy tudósban megszólalt-e a lelkiismeret élete alkonyán, és megírta a magyarság eredettörténetét legjobb ismeretei szerint? Avagy az akkori kutatások eredményei késztették egyik-másik korábbi álláspontja megváltoztatására, mint azt maga is írja? Nemzeti szempontból, de Hóman személyét illetően is kár, hogy a jelzett mű csak 1985-ben jelenhetett meg. Hóman új állásfoglalásának hatására mennyi minden másként történhetett volna a magyar őskutatásban! Ezek után tekintsük át röviden a sumerológia kialakulásának történetét, és vizsgáljuk meg a sumér-magyar rokonság lehetőségét.

A sumér ékírások megfejtésének első alapkövét egy német középiskolai tanár, Georg F. Grotefend (1775-1853) fektette le egy ékírásos óperzsa szöveg megfejtésével. A görög-latinszakos tanár megfejtését a korabeli tudósok kételkedve fogadták ugyan, de helyessége a későbbi eredmények fényében beigazolódott. Sajnálatos, hogy a tudósok csökönyössége hátráltatta a kutatások kibontakozását, mert kedvét szegték Grotefend vállalkozó szellemének. Az úttörőmunka ezért Henry C. Rawlinson, angol katonatisztnek jutott, aki I. Dárius perzsa király Bihistum-i háromnyelvű – óperzsa, méd és asszír-babiloni – sziklafeliratának lemásolásával és megfejtésével alapozta meg pályafutását a keleti tudományokban. Ugyancsak e munkával rakta le az ékírások megfejtésének és a sumerológiának alapköveit. A merész és hatalmas vállalkozás a 1850-es évek elején kezdte meghozni gyümölcsét. Időközben mások is bekapcsolódtak az ékírások megfejtésének munkájába. Az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert tüntették ki magukat, mint az új tudományág megalapozói. A világ nagy érdeklődéssel fogadta a hírt a hajdani népről és magas műveltségéről. A meglepetés csak akkor suhant át az ujjongó lelkeken, mikor kiderült, hogy ezen ősi műveltséget alapító nép nyelve nem indoeurópai vagy szemita, mint azt föltételezték, hanem turáni, azaz urál-altáji, és ezek között is a magyarhoz áll a legközelebb. Oppert sumér-nek nevezte el Mezopotámia őstelepeseit, míg Rawlinson a nyelvükben szittya (Skytha) nyelvet ismert föl.

A sumér nyelv és műveltség feltárása eredményeinek hatására magyar művelői is akadtak az új tudományágnak. Annak ellenére azonban, hogy abban az időben a sumér és magyar nyelv kapcsolatairól, rokonságáról előadásokat is tartottak az Akadémia termeiben, a lelkes kutatóknak sok ellenségeskedéssel, ellenszenvvel kellett megküzdeniük. Valószínű ezzel magyarázható, hogy a sumerológiának nem volt a nemzetközi élvonalba tartozó magyar tudósa, holott ez elvárható lett volna. Az ékírásos sumér szövegek megfejtése során kiderült ugyanis, hogy a magyar nyelv számít a leghasznosabb segédeszköznek az ősi szövegek olvasásához. Ma már ismeretes, hogy a magyar Rónai Jácint Rawlinson munkatársa volt, míg Mátyás Flórián Oppert munkásságát segítette eredményesen. E két magyar a kezdeti sikereknek részese volt.

13

5. kép. Korai sumér képírás Kr. e. 3300-3200 tájáról

1870-ben az angol Archibald H. Sayce On an Accadian Seal (Egy akkád pecsétről) című munkájának megjelenése jelezte a sumerológia második korszakának kezdetét. Sayce volt ugyanis az első tudós, aki egy önálló akkád szöveget olvasott el sikeresen. Az addig elolvasottak két- vagy többnyelvűek voltak, s mindig az ismert nyelv volt a kulcs az akkád vagy sumér nyelv olvasásához. Az 1850-60-as években felgyülemlett anyag azt is lehetővé tette, hogy Sayce nyelvszerkezeti, nyelvtani kérdésekkel is foglalkozzon. Kortársa, a francia Francois C. Lenormant a kor másik óriása, a sumér nyelvészet megalapozásának legkiemelkedőbb tudósa volt. Lenormant minden kétséget kizáróan kimutatta – Sayce-szel egy időben, de tőle függetlenül –, hogy a sumér nyelv nemcsak szóállagában, hanem szerkezetében is turáni nyelv, vagy ahogy ma mondanánk: altáji nyelv. Ő is a magyart tartotta a leghasznosabb segédeszköznek a sumér nyelv olvasásához. Lenormant a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából Magyarországra utazott, de kiújult betegsége miatt látogatását meg kellett szakítania. A sumerológia és a magyarság nagy kárára fiatalon, negyvenhat éves korában halt meg.

A századforduló tájáról számos sumerológiával foglalkozó magyar kutatóról tudunk. Az ismert nehézségek ellenére is elismerésre méltó munkát végeztek. Az első önálló tanulmány Ferenczy Géza tollából jelent meg 1887-ben Szumér és Akkád címmel. Elismerést érdemel őt megelőzve Csengeri Antal és Giesswein Sándor munkássága, majd Ferenczyt követve Galgóczy János és Fischer Károly Antal, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Az első nagy terjedelmű és a tudományos igényt is kielégítő szakmunka 1942-ig váratott magára. Ekkor jelent meg Debrecenben Dr. Varga Zsigmond Ötezer év távolából című kiváló tanulmánya. A magyar szempontból oly sokat ígérő fölismerések, eredmények népünk széles rétegei előtt azonban, szinte napjainkig ismeretlenek maradtak.

A II. Világháború következményeként külföldre menekült tudósok és kutatók, miután biztosították megélhetésüket, tovább folytatták az abbahagyott munkát. Az otthonmaradtak legföljebb csak az asztalfióknak dolgozhattak. Külföldön Dr. Bobula Ida szólalt meg elsőnek az ötvenes évek legelején a Sumér-magyar rokonság kérdése című tanulmányával. A távoli Ausztráliból Dr. Padányi Viktor hallatott magáról a Dentumagyaria című nagysikerű munkájával, mely nemcsak a sumér-magyar kapcsolatokkal foglalkozik, hanem elsőként dolgozta föl a „honfoglalás” történetét teljességében, és a nemzeti érdek szemszögéből. Őket követve, de tőlük függetlenül Dr. Nagy Sándor érdemelte ki az egyetemes magyarság elismerését a Magyar nép kialakulásának története című tanulmányával. Argentínából Badiny Jós Ferenc munkái – Káldeától Ister-Gamig I. II., The Sumerian Wonder, Az ister-gami oroszlánok titka, Mah-gar a magyar, stb. – kerültek az olvasni vágyók asztalára. Csőke Sándor sumér-urál-altáji-magyar összehasonlító nyelvészeti tanulmányai – A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár – szintén a legnagyobb elismerést érdemlik. 1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar tudósának, Dr. Gosztonyi Kálmánnak a Dictionnare d’étymologie sumérienne et grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia nyelven.

14

Gosztonyi ugyanúgy, mint Csőke kimutatta a sumér és magyar nyelvben előforduló egyezéseket mind a szóállagban, mind a nyelvtanban, melyek megerősítik a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg egyenes ági ősét, mint némelyek vélik. E munkának egy összefoglaló magyar nyelvű változata is megjelent Összehasonlító szumér nyelvtan (Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1977) címmel, melyet Vállay Ferenc Károly fordított magyarra. Gosztonyi 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el. A következő eredményt kapta: "23 egyezés van a latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb. 75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban." (64. oldal.) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség eredménye a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral (35. oldal). Dr. Götz László négykötetes, Keleten kél a Nap című alapos és széles áttekintést nyújtó tanulmányáért szintén a legnagyobb elismerést érdemli. Dr. Érdy Miklós tollából született meg A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története című kiváló összefoglaló munka. Biró József munkái – A szabírok őstörténete I. II., Kőrösi Csoma Sándor és a szabírok, Szabír-magyar történet ősi gyökerei – szintén dicséretet érdemelnek. Meg kell említeni Dr. Vámos-Tóth Bátor a világ különböző vidékein előforduló ősi földrajzi és helységnévgyűjteményét – TAMANA –, melyek megfelelői a Kárpát-medencében is megtalálhatók.

A felsorolt nevek és tanulmányok, ha vázlatosan is, de tájékoztatást adnak a nyugati magyar őskutatásról. E felsorolás megközelítőleg se teljes, annál is inkább, mert e könyv első kiadása óta számos új munka, köztük új szerzők dolgozatai jelentek meg, mint például Botos László Hazatérés című munkája. Továbbá a hazai kutatók is értékes tanulmányokkal gazdagították a kiadványok számát.

A sumér-magyar rokonság kapcsán megjegyezendő, hogy a Csodaszarvas mondánk is Mezopotámiából, Nimród földjéről indul ki, és Hunoron és Magyaron keresztül Pannóniában ér véget. E mondának török forrásból két újabb változata került elő – Tárih-i Üngürüsz és Madzsar Tárihi –, melyekben a Csodaszarvast üldöző testvérpár szintén Mezopotámiából indul el és Pannóniában telepedett le.

Az egyiptomi származáselméletAz egyiptomi eredet kérdéséről is szólni kell, mert e lehetőséggel is többen foglakoztak már.

Nyomós okokat lehet e feltevés alátámasztására felsorakoztatni. Napjainkban egyre több adat kerül napvilágra, melyek indokolttá teszik e kérdés kivizsgálását. Mai ismereteink birtokában azonban azt kell mondani: elhamarkodott lenne a magyarság egészét az egyiptomi ősműveltséget alapító népből származtatni, de még nagyobb hiba lenne a kérdésfeltevést elutasítani.

Az egyiptomi népi és műveltségi elemek egyes vonásai ugyanúgy beilleszthetők a magyar múltba, akárcsak a hun vagy szittya. A legterjedelmesebben és a legbehatóbban Dr. Baráth Tibor dolgozta föl az egyiptomi és magyar műveltségnek párhuzamait A magyar népek őstörténete című háromkötetes művében. Baráth szerint az őstelepes magyarság Egyiptomból több hullámban vándorolt a Kárpát-medencébe. Érvei alátámasztására felsorakoztat számos olyan tényezőt és tárgyi tanút, melyeket nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az erdélyi arany számos egyiptomi aranytárgyban kimutatható, mondja Baráth. A nyelvi rokonság kimutatására is bőséges anyagot sorakoztat föl. A legfigyelemreméltóbbak azonban a magyar népi díszítőművészetben napjainkig élő egyiptomi elemek, valamint a magyar-székely rovásírás és a képírás (hieroglifák) meglepő párhuzamai. Ezt egyébként már Fadrusz János szobrászművész is észrevette, akit természetesen a hivatalosak gúnyosan leintettek. Az Amerikában élő magánkutató, Hegedűs György szintén fölfigyelt e párhuzamokra. Az általa fölállított táblázatból bemutatunk néhány szemelvényt.

képjelek rovás

15

A: s-A-s =

F: FE-száll =

H: HÁ-ló =

L: LÉ-p =

MA-rok

M: =

MA-dár

T: TE-nyér =

6. kép. A geszterédi szablya palmettás, "tulipános" markolata és az asszír uralkodó

A magyar népi díszítőművészet egyik legkedveltebb eleme a tulipán. Annak ellenére, hogy a vadtulipán több változata előfordul azon vidékeken, ahol a hivatalos történetírás szerint a magyarság megfordult, mégis azt hirdetik, hogy a magyarság csak a XVII. században ismerkedett meg a tulipánnal, és csak ezután kerülhetett be díszítőművészetébe. Nos, a tulipán megtalálható a korai magyar pénzeken, és a koronázási paláston is. Az esztergomi várkápolna falfestményein látható indák is e virággal végződnek. Árpád népének palmettás díszítései (6. kép) is a tulipánra emlékeztetnek, mint ahogy az asszír uralkodó előtt látható inda is tulipánba végződik. Nem csoda tehát, hogy a tulipános ládára is e virág került, melyről nevét is kapta.

A tulipános láda hagyományos bútordarabja volt az eladó korú magyar lányoknak és a fiatalasszonyoknak is. A ládát eredetileg szinte kizárólag tulipánnal díszíthették, vagy az nem maradhatott le róla. Később azonban más virágok is megjelentek rajta. A láda elejét a festmények

16

rendszerint három mezőre osztották, melyek látszólag különállóak, valójában e három mező festett tulipánjainak, virágainak egybekapcsolódó mondanivalójuk van. Az udvarhelyszéki tulipános ládán (7. kép) a virágok – ahol az ősi tudat még nem sorvadt el – az asszonyi élet útját, főbb állomásait éneklik meg virágnyelven. A festmény bal oldali mezőjében a tulipán zárt, a leányállapotot, vagyis a szüzességet jelképezi. A középső mezőben a virág át van törve a kulcslyukkal, ami a nász megtörténtét, az asszonyi állapotot jelöli. A harmadik mező tulipánjában látható rajzok, tehát a telt tulipán, az áldott állapot jelzője. Továbbá, amint Kocsi Márta és Csomor Lajos megírták a háromszéki Vén Sütő Béla bácsi elbeszélései és útmutatása nyomán: „Minden vonalnak, levélnek van mondanivalója, s e mondanivaló folyamatosan beszél szépen magyarul, képi nyelvén ma is hozzánk.” (Festett bútorok a Székelyföldön, Népművelődési Propaganda Iroda.) Ebből már gyanítani lehet, hogy a tulipán nem véletlenül került a tulipános ládára. De miért éppen a tulipán? Nem tölthette volna be ugyanezt a szerepet valamely más virág? Sőt, a ládafestményen látható „virág” meg is kérdőjelezhető, hogy az valóban tulipán-e?

7. kép. Az udvarhelyszéki tulipános láda

A tulipán jelképiségét és mondanivalójának értelmezését az ókori műveltségek hagyományainak figyelembevételével oldhatjuk meg. Jelek szerint, éppen az egyiptomi leletek megvilágításában kínálkozik kézenfekvő magyarázat, bár tudni kell, hogy a keleti népeknél is elterjedt volt a tulipán használata hasonló értelemmel. Mai ismereteink szerint a jelképek és jelképrendszerek az újkőkor emberének eszmevilágában gyökereznek, megértésükhöz ezen eszmevilág ismerete, megértése adhat eligazítást.

A régmúlt emberének életmódját, gondolkodását az előkerült régészeti leletek segítségével lehet körvonalazni. E leletek tanúvallomása szerint az újkőkorban kezdődött el ama folyamat, mikor némely közösség a gyűjtögető, halász-vadász életmódról fokozatosan áttért az állattenyésztő, majd földművelő életmódra. Addig kizárólag a természet adta javak és lehetőségek kiaknázásával biztosították életszükségletüket, megélhetésüket. A termelő életmód nagyobb létbiztonságot és könnyebb megélhetést eredményezett. Ennek következtében a népszaporulat rohamosan növekedett. A kedvezőbbre változott életkörülmények ellenére az újkőkor emberének így is bőségesen kijutott a megpróbáltatásokból, nehézségekből. A mag elvetése ugyanis még nem biztosította a bőséges termést. Jöhetett egy nagy eső, és az áradat elsodorta a termőföldet az elvetett maggal együtt. Vagy aszály sújthatta a fejlődésnek indult zsenge növényzetet. A reményteli és sokat ígérő aratás előtt mindent elverhetett a jégeső. Az újkőkor embere szembe találta magát a természet erőivel. Valaki vagy valakik beleszóltak életébe, fáradságos munkájának eredményességébe. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az őskor emberének milyen volt a hiedelemvilága a túlvilági életről, az Istenről, de temetkezési szokásaiból arra lehet következtetni, hogy hitt azoknak valamilyen formájában. A többistenhit azonban – valószínű – a termelő életformával vette kezdetét, és azzal párhuzamosan művelődött ki. Az újkőkori ősünk felfogásában a titokzatos és láthatatlan jótevő és ártó erők küzdelmei alakították ki a sajátos hiedelemvilágot. Gonosz szellemeknek vagy isteneknek vélte azon erőket, melyek munkája eredményességét nehezítették, esetleg tönkretették. Jó isteneknek, tündéreknek azokat, akik életét megkönnyítették, létbiztonságát növelték.

Nos, e viszony volt az alapja az újkőkori műveltségek vezéreszméjének, a termékenységi vallásnak, amely a lét, a megmaradás eszmei támasza volt, az égiek segítségével. A termékenységi vallás nemcsak az emberre vonatkozott. Kiterjedt a növény- és állatvilágra is, de irányzatában mégis emberközpontú volt. Az elvetett mag azért keljen ki, hogy legyen új termés. Az állat azért szaporodjon,

17

hogy legyen tej és hús az étkezéshez, gyapjú és bőr a ruházkodáshoz. A gyermek születése pedig az emberi nem megmaradásának a legfőbb biztosítéka. Újkőkori ősünk tehát mindent elkövetett a létét fenyegető gonosz szellemek elűzésére, és kérte a jótevő istenek, tündérek segítségét munkája sikeréhez. Az isteneket felhalmozódott tapasztalatai és ismeretvilága alapján a természetben létező és munkálkodó tulajdonságokkal ruházta föl. Az állatjelképek használatának eszmei és tartalmi mondanivalóját is csak ezek ismeretében lehet megmagyarázni. Két nagyon jó példa erre a királyi szittyáknál a szarvas jelképisége, és a Rómát alapító testvérpár, Romulus és Rémus mondája.

8. kép. Romulus és Rémus mondája

Dr. László Gyula írja, hogy a szittyáknál megvolt a „szarvas-ősanya” tisztelete, de úgy emlékszem, Magyar Adorjántól olvastam, ha egy szittyától megkérdezték: kinek a gyermeke vagy? – a szittya azt válaszolta: a szarvasé. A szittya természetesen nem a négylábú állatra gondolt, hanem arra, akinek a jelképe a szarvas volt. Mielőtt megválaszolnánk, kinek a jelképe volt a szarvas, vizsgáljuk meg a másik említett példát. Romulust és Rémust a monda szerint egy "anyafarkas" (8. kép) nevelte föl. Mai ismereteink szerint az emberi értelem megalapozása a gyermekkor első éveiben történik. Szakvélemények úgy tartják, az emberré válás e döntő időszakában nélkülözhetetlen az emberi közelség, a szülői és társadalmi gondoskodás. E nélkül szellemi fogyatékosként élhetnénk le életünket – mondják. Elképzelhetetlen tehát, hogy a regebeli testvérpárt anyafarkas nevelte volna föl daliás és vezéri képességekkel megáldott ifjakká. Hol, miben kell keresni a magyarázatot mind egyik, mind a másik alaptalannak tűnő, mesék világába illő mondához?

Az ősműveltségek embere – amint az előzőekből láttuk – az égieket a természetben létező és élő tulajdonságokkal ruházta föl. Az oroszlán – az állatok királya – például az egyik legkedveltebb jelképe volt az isteni hatalomnak, puszta ereje miatt. A sas pedig az isteni éleslátás, mindenlátás jelképe volt, míg a szarvas gyorsaságával érdemelte ki a megkülönböztetett figyelmet. A szittyáknál tehát a szarvas volt az Isten egyik földi jelképe. Pontosabban a Napé, míg a Nap a mennyben lakozó Istené. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azzal valójában azt fejezte ki: ő az Isten gyermeke. Nos, ez fényt derít a Romulus és Rémus rege történeti hátterére is. A testvérpár olyan népnek volt a neveltje, melynél az anyafarkas volt Nap, áttételesen az Isten jelképe, s mert Rómát az etruszkok alapították, ezért a fivérek is azok kellett, hogy legyenek. Az elmondottak ismeretében most már felfedezőútra indulhatunk, és kideríthetjük, mint vált a tulipán a termékenységi vallás egyik jelképévé.

18

9. kép. A matyó hímzés, Isis istennő és a festett tányér

A termékenység istennője okszerűen nem lehetett más, mint az életet adó anya. A világmindenség vonatkozásában a földanya, vagy maga az anyag. Megtermékenyítője az égi erőny, a naphő és fény. Isis, az egyik egyiptomi termékenységi istennő földi jelképe a bika volt, melynek égi jelképe a Nap. Ezért az istennő fejdíszében szerepelnek a bikaszarvak, melyek közrefogják a napkorongot (9. kép). Ez tehát az áttételes jelképezés egyik legkiválóbb példája. Az Isten égi jelképe a Nap, ennek földi jelképe a bika, melyek együttesen jelképezik Isis istennői mivoltát, vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát. Meglepő a hasonlóság Isis fejdísze és a matyó hímzés (bal oldal) egyik legkedveltebb tulipánszerű eleme között. A hímzés közepében van a Nap, melyet a bikaszarvszerű virágszirmok fognak közre. A festett tányér (jobb oldal) közepében szintén „tulipánszerű” dísz látható, melyre csak jóindulattal lehet ráfogni, hogy az valóban tulipán. Alakja és kidolgozása nagyon hasonlít az udvarhelyszéki tulipános láda festményeire, mint ahogy hasonlít a bikaszarvakra is, melyek egy szívet (Napot) és életfát ölelnek át. Nem lehetetlen tehát, hogy a magyar népi díszítőművészetben oly kedvelt elem Isis fejdíszéből alakult át – vagy fordítva – tulipánná, miután az eredeti kötődés a népi tudatban fokozatosan elmosódott. Megtartotta viszont eredeti tartalmi mondanivalóját, mint termékenységi jelkép.

A bemutatott anyag csak néhány jellegzetes szemelvény a sumér-egyiptomi-magyar kapcsolat vagy rokonság tárházából, melyek indokolttá teszik a kérdés alapos kivizsgálását. A magyarság e népektől való, egyenes ági származtatása azonban nem mutatkozik történetileg megalapozottnak, ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét. Azok, akik Mezopotámiából (Dél-Mezopotámiából) származtatják az első magyar telepeseket, lehetséges, hogy átsiklottak néhány jelentősnek mutatkozó tényező fölött. Szerintük a sumérok tömeges kivándorlása az akkádok térhódításával, Kr.e. 2300 táján kezdődött. Ez eseménytörténetileg valóban ésszerű feltevésnek mutatkozik, s mint lehetőséggel, ezzel is számolni kell. Szem előtt kell tartani, azonban, hogy a Kárpát-medencében ekkor már virágzó műveltségek léteztek, amint ez a későbbiekből kitűnik. E térség népsűrűsége is magasabb volt az átlagosnál, mely döntő tényezőnek számít a magyarság kialakulásában, valamint a magyarság és a Kárpát-medence viszonyában. A sumérok – a kérdéses korban – a szellemi és anyagi műveltség csúcsán állottak, fejlett ékírással. Jogos lenne az elvárás, hogy hatásuk – megjelenésük idején és utána – a Kárpát-medence korábbi telepeseinek anyagi műveltségén kimutatható lenne. Legjobb ismereteink szerint ez nem így van. Éppen ellenkezőleg. A Kárpát-medence és Mezopotámia műveltsége közötti rokon vonások éppen ebben az időben kezdenek elmosódni.

Nem tudunk arról sem, hogy a Kárpát-medencében akárcsak egy ékírásos tárgyat is találtak volna. Márpedig, ha a sumérok a rézkor kezdetén telepedtek hazánkba, akkor az ilyen leleteknek tömegével kellett volna előkerülni. Nem tételezhetjük fel, ugyanis, hogy a jövevények, miután átvergődtek a Kaukázus és Kárpátok szorosain, egyszerűen elfelejtették írásukat, műveltségüket. Még ha így is lenne, a magukkal hozott tárgyak nem tűnhettek volna el nyomtalanul. Az egyiptomi kérdés ennél valamivel jobban áll, de az előkerült néhány tárgyra nem sokat lehet építeni. A sumér-egyiptomi-magyar kapcsolatokat máshol, a korábbi időkben kell keresni.

19

A "kettős honfoglalás" elméleteAz örök érvényűnek vélt, nyelvrokonságra épített finnugor származás és őshaza tanát Dr. László

Gyula tanár úr, hazai régész-történész "kettős-honfoglalás" elmélete mozdította ki nyugalmi állapotából. Eredményeként a magyar őskutatás – László szerint – a "termékeny bizonytalanság" korát éli. A finnugorosok a magyar őshaza- és eredetkutatást befejezettnek könyvelték el, melyen változtatni már nem lehet, és nem kell. László viszont a régészeti ásatások során előkerült leletek tanúsága szerint arra az álláspontra jutott, hogy "más megoldás is elképzelhető", mondja Pais Dezső szavait idézve. A magyarság eredete és története sokkal többrétűbb, minthogy azt egy vonalas, leegyszerűsített elméletbe bele lehetne gyömöszölni. László az új felismerések mellett olyan kérdéseket tesz föl, melyekre a szakmabeliek nem tudnak, vagy nem akarnak választ adni. Ezért feltevésekkel, lehetőségekkel és elméletetekkel igyekeznek áthidalni a repedéseket, némelykor szakadékokat. Úgy tűnik, a külföldön élő kutatók eredményei (1990 előtt) esetenként kiváló repedés-, sőt szakadéktöltőknek mutatkoznak. Bárhogy legyenek is a dolgok, László felismerései kikényszeríttették a viták újbóli felvételét, s ezzel a hazai őstörténet-kutatás kimozdult holtpontjáról. Így vált a "bizonytalanság" valóban "termékennyé".

E viták valójában a finnugoros tábor belharcának is tekinthetők, hiszen itt nem egy szemlélet alapvető változásáról van szó, csupán arról, hogy László és követői a "kései-avarokkal" kívánják megoldani, megmagyarázni a szakma elé gördülő akadályokat, míg a bejegesedettek szilárdan kitartanak álláspontjuk mellett. Hallani se akarnak magyar nyelvű népről a Kárpát-medencében Árpád népe bejövetele előtt. Sajnos, László és követői is megelégszenek a "kései-avarokkal", mint a Kárpát-medence első nagyszámú, magyar nyelvű telepeseivel, pedig tanulmányaiban, több esetben is megemlít egy "köznépet", mely nem azonosítható a "kései-avarokkal". E tanulmánynak éppen az a célkitűzése, hogy felsorakoztassa mindazon tényezőket, melyek e "köznép" kilétére fényt deríthetnek.

László az 1978-ban kiadott A "kettős honfoglalás" című kiváló tanulmányában a "kései-avarokat" – akiket "kora-magyaroknak" tart – helyezi vizsgálódása középpontjába, miközben figyelmen kívül hagyja az őstelepes paraszti nép szerepét a Kárpát-medence népesedési történetében. Nagyon fontos megállapításnak kell tartani, mikor László e népet "kelet-közép-európai viseletű"-nek nevezi. Igaz ugyan, hogy ő is inkább szlávoknak és egyéb népelemeknek véli őket. Pedig a magyarság eredetének és őshazájának talányát az úgynevezett "honfoglalás" előtti időkben meghonosodott, vagyis a "honfoglalóktól" már a Kárpát-medencében talált őstelepes köznép kilétének és történeti szerepének tisztázása, kimutatása oldhatja meg.

Mióta a természet törvényszerűsége szembenézett, és zavarba hozta a vonalas történészeket – miszerint a többség nyelve olvasztja be a kisebbség nyelvét –, ők is kénytelenek tudomásul venni, hogy az eddig szlávnak mondott "halántékkarikás" köznép (a nők fémkarikát viseltek, mellyel hajukat fogták hátra, és ezzel temették el őket) is magyar volt. Ellenkező esetben Árpád apánk népe elszlávosodott volna – mint a bolgárok –, mert ők képezték a kisebbséget a Kárpát-medence népességének új arányaiban. Függetlenül attól, hogy Árpád népe milyen nyelvet beszélt, tudjuk, hogy e nyelvkeveredésből – ha ilyen volt – a magyar nyelv került ki győztesen, és e nyelv nem lehetett más, mint az őstelepes paraszti nép nyelve, mert ők képezték a nagytöbbséget. Ha az őstelepes nép nyelve magyar volt, akkor föl kell adni a tévtant, miszerint Árpád népe volt a Kárpát-medence első magyar nyelvű telepese. A megrögzöttek ezen úgy kívánnak segíteni, hogy a halántékkarikásokat is Árpád népével költöztetik a Kárpát-medencébe. Elgondolkodtató. De akkor miért tartották őket szlávoknak 1959-ig? Azért, mert a Kárpát-medence és Etelköz köznépének nem azonosak a régészeti leletei? Legjobb ismereteink szerint ugyanis, Etelközben hölgyek nem viseltek "halántékkarikát". Tehát a kérdéses köznép nem jöhetett onnan.

Történetírásunknak vannak azonban további tévtanai is, melyeknek fölszámolása már nagyon időszerű lenne. Jó másfél évszázada hirdetik, hogy a "honfoglalók" a besenyők elől menekülő,

20

asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett férfihad volt csupán. A legbejegesedettebbek vagy a tudatosan rosszindulatúak ettől még a mai napig se tudtak megszabadulni. Ebből azon következtetést lehet levonni, hogy miután a "menekülők" a Duna-Tisza mentén letelepedtek, szláv asszonyokkal kezdték újra életüket. Ősapáink másodszor is jó vásárt kötöttek (az első a Fehérló mondájában van leírva), mert e szláv ősanyáink leírhatatlan hálájukból, magyar szóra és dalra tanították gyermekeiket. Tulajdonképpen e szláv asszonyoknak köszönhetjük nyelvünk megmaradását, de ha mégse, akkor a magyar nem is anyanyelvünk, hanem apanyelvünk. Ugye ez észbontó? Különösen, ha tudjuk, hogy abban az időben a férfinép nagyon hosszú időket töltött távol a családtól. Hadjárataikon például. Ha pedig a besenyő támadás mégis megtörtént, és az valóban olyan komoly veszteségeket okozott, mint azt hirdették, vagy egyesek hirdetik ma is, akkor az nagyon súlyos bizonyítéka annak, hogy Árpád népe megérkezése idején az anyák már magyar dallal altatták gyermekeiket a Duna-Tisza táján.

Ahhoz, hogy megbízható alapokra lehessen fektetni a Kárpát-medence X. századi lakosságának nemzetiségi képletét, arányait, fontos lenne a lehető legnagyobb pontossággal megállapítani Árpád apánk birodalomalapító népének, a megmaradt avarságnak és az őstelepeseknek lélekszámát. Értékes megállapítást közöl Dorosmai Imre Az első honfoglalás népe (Népszava, 1984. február 18.) című cikkében, mikor az embertan kiváló tudósát, Dr. Kiszely Istvánt idézi:

"Kiszely István is csak arról ír a Hungarian Digest című folyóiratban (1982. 6. sz.), hogy 900 körül a Kárpát-medence lakosainak egyharmada a több ezer éves őslakosság, harmada az avarok leszármazottai, és harmada Árpád honfoglalóiból tevődik össze."

A magyar történetírás egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt, és az ehhez hasonló észrevételeket, esetleg megállapításokat. Pedig a korábbi kutatók, mint Magyar Adorján és Marjalaki Kiss Lajos bőséges adatot szolgáltattak az őstelepes köznép magyar nyelvűségének igazolására. Nem tudni azonban, hogy Kiszely megállapítása szilárd adatokra támaszkodik-e vagy csupán kidolgozatlan észrevételekre? Több jel arra mutat, hogy az őstelepesek aránya az egyharmadnál magasabb százalékban is elképzelhető. Ezért megkockáztatható egy számvetés, bár hiteles adatok hiányában nem tekinthető többnek a ráérzésnél. Az ismeretlen kutatásában a ráérzések gyakran jó útra vezethetnek. Remélhetően ez esetben is így lesz.

A korábban idézett gimnáziumi történelemkönyvben a "honfoglalók" által a Kárpát-medencében talált lakosságot 200 ezerre teszik. Nem tudni, hogy ezt milyen számvetés alapján állapították meg. Árpád népének lélekszámát legtöbben valahol a 200 és 500 ezer közöttire becslik. A Magyar Turista már korábban idézett számában Harsáczki az összefoglalóban a következőt íja Erdélyi elmondása alapján: „Az Árpád vezér vezette magyarok száma jóval a 100 ezer alatt lehetett, …”. Továbbra is nagy a bizonytalanság. László a "kettős honfoglalás" című tanulmánya 118. oldalán írja:

"De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy "griffes-indás" temetőben a szabadok, az urak száma, tehát azoké, akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel a fegyver, aránylag csekély, 10-20 százaléknyi. A többi szolganép volt a "griffes-indások" alatt is, s az maradt a magyarok alatt is."

Az idézetből nem érthető világosan, hogy László meglátása kizárólag a "griffes-indásokra" vonatkozik-e, avagy a Kárpát-medence összlakosságára a "griffes-indásokat" is beleértve. Lehetséges ugyanis, hogy a "griffes-indások" társadalmán belül is voltak szolganépek, de az is lehetséges, hogy ezen szolganép a meghódított őslakosság volt, amely szolga maradt Árpád népének uralkodása ideje alatt is. Ezért nem világos, hogy e 10-20 százaléknyi úri rétegnek a "griffes-indások" és Árpádék össznépességét kell-e tartanunk, avagy csupán azon belül az uralkodó réteget.

Számvetésünk szempontjából Árpád népének egészét vesszük figyelembe, mint "szabadokat", melynek középértéke 300 ezer lélek. Ők képezték az uralkodó réteget, mely 20 százaléka, azaz egyötöde az összlakosságnak. Ennek alapján a "szolganép" lélekszáma egymillió-kétszázezer lehetett, melybe az avarok is belesorolandók. Persze, ha Árpád népe és a "griffes-indások" társadalmán belüli uralkodó réteget vesszük figyelembe, mint 20 százalékot, akkor lényegesen kisebb számot kapunk, és a köznéphez viszonyítottan az arányok még kedvezőtlenebbek lesznek az uralkodók részére. Márpedig a "köznép" temetői esetenként "százszor akkorák", mint a "honfoglalóké". Azt kell mondani, hogy Árpád népe e néptömegbe nyelvileg és vérségileg is csak beolvadhatott.

21

Anonymus híradása szerint Árpád népe szövetségben állt a székelyekkel, akik már a Kárpát-medencében éltek. Vannak olyan jelek is, melyek arra utalnak, hogy ez valószínűsíthető a "griffes-indásokra" is. E lehetőség lényegesen megemeli az "urak" számát, melyből következtetve a szolganép lélekszáma is nagyobb lehetett az egymillió kétszázezernél. Elgondolkoztató, hogy századok során a Kárpát-medencét meghódító, idegen ajkú népek miért nem tudták megtartani nyelvüket Európának e természeti kincsekben gazdag területén? Miért nem tudott nyelvük gyökeret ereszteni az Alföld rónaságán? Az egyik legjobb példa erre Dunántúl története. Dunántúlt ugyanis a rómaiak uralták kb. 450 éven át. Miért nem beszél Dunántúl népe latinul vagy olaszul? A válasz minden bizonnyal az, hogy az őstelepesek, a köznép nyelve elnyelte a mindenkori hódítók nyelvét, mert lélekszámuk messze túlhaladta a jövevényekét. Hogyan is írta Petőfi? "Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!". A hódítók vagy beolvadtak, vagy továbbálltak. Ez vonatkozik Árpád népére, korábban a "griffes-indásokra", akik maradtak és beolvadtak. Bármekkora volt is Árpád népének lélekszáma, ők voltak, akik a Kárpát-medence népességét megszervezték, lerakták a magyar hatalmiság alapjait, mely politikai és nagyhatalmi tényezővé vált Európában az elkövetkező 630 évben, és amelynek dicsőségét és fényét egyetlen súlyos vereség, a "tatárjárás" tompítja.

A "griffes-indások = kései-avarok = kora-magyarok"E három megnevezés egyazon népre vonatkozik, mely Kr.u. 670 táján költözött a Kárpát-

medencébe. A régészeti leleteiken talált díszítőelemek két fő csoportra oszthatók: a "griffesekre" (10. kép. felső) és az "indásokra" (alsó kép). A régészet erről nevezte el őket "griffes-indásoknak". Ők voltak egyébként a "kései-avarok", de mert László tanár úr úgy vélte, hogy e nép volt az első nagyszámú magyar nyelvű telepese a Kárpát-medencének, ezért "kora-magyaroknak" is nevezte őket. A továbbiakban csak a kései-avar megnevezést használjuk.

Nem rendelkezünk olyan adatokkal, melyek felhasználásával meglehetne állapítani, el lehetne dönteni a kései-avarok nyelviségének mibenlétét. A László által felsorolt érvek is inkább ellentmondásosak, mint meggyőzőek. Hiba lenne azonban elvetni e lehetőséget, de még nagyobb, ha más lehetőségeket emiatt figyelmen kívül hagynánk, még akkor is, ha némelyek szerint több rovásírásos lelet szól a kései-avarok magyar nyelvűsége mellett. Így vélekedik például Dr. Király Péter tanár úr is:

"A rokon tudományok képviselőitől is bizton várhatunk új eredményeket, s különösen az avar kori rovásírásos feliratoknak megfejtése segíthet tisztázni a Duna-medence VI-VII. századi lakosságának népi, nyelvi jellegét: e vonatkozásban a leletek egy részének magyar nyelvű olvasata érdemel figyelmet." (UNGARUS, HUNGARIUS, ONGER...., Élet és Tudomány, 1986. október 31.).

Ha figyelmesen elolvassuk Király közlését, akkor világossá válik, hogy az avar kori rovásleleteknek csak "egy része" olvasható magyarul. Ami még ennél is nagyobb gond, hogy e rovásírások megfejtői, elolvasói se jutottak egységes eredményre. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált rovásírásos csont tűtartó esete. A viszonylag hosszú szöveg – 63 betű és összevonás (11. kép) – megbízható eredménnyel, olvasattal kecsegtetett. Nem így történt! Dr. Róna-Tas tanár úr török nyelvű olvasatot kapott. Dr. Vékony Gábor régész a Késő-népvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében (Életünk Könyvek, Szombathely) című művében arról ad hírt, hogy a tűtartó rovásai magyarul olvashatók. Vékony olvasata mai magyarsággal:

22

10. kép. A griffes és indás szíjvég. (Bakay: Őstörténetünk régészeti forrásai, II. kötet.)

11. kép. A szarvasi tűtartó rovása

"Üngür démon ellen íme e vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeölt /esz...../ Üngür ne egyen (meg engem), űzd. emészd (el) őt, én Istenem!".

Az Amerikában élő Oláh Imre Jenő kísérlete is magyar nyelvű olvasatot eredményezett. Oláh olvasata nemcsak hogy nem azonos Vékony olvasatával, de még csak azonos fogalomkörbe se tartozik. Továbbá a tény, hogy Róna-Tas török nyelvűnek véli az írást, jelzi a rovásírás megfejtése körüli nehézséget, valamint az eredmények bizonytalanságát. Íme Oláh olvasata:

"Tű nyélben. Eszen nyélel nyisa. Eszt én beraka ide. Élén ere esz nyit. Idevan pederva, adván én eszt, ki nyélvégén ere tesz. Eszenakasztani! Aki kéri eszt ineszenito."

Az alapvetően különböző eredmények azzal magyarázhatók, hogy nincs tudományosan kidolgozott módszer a rovásírás olvasásához, mely segítségével megbízható, és legalább értelmük szerint azonos fogalomkörbe tartozó eredményeket kapnának az egymástól függetlenül dolgozó megfejtők. A rovásírás is, mint minden nemzeti anyagi és szellemi érték az elmúlt századokban, a mindenkori politikai hatalom, és e hatalmat kiszolgáló "tudomány" üldözöttje volt. Babért a rovásírás megfejtéséért nem lehetett kapni – ma se –, főleg ha valaki magyar olvasattal hozakodott elő. Kívánatos lenne, hogy ősi írásunk művelése, és a rovásírásos leletek megfejtése megbecsült tudományággá fejlődjön. Amíg nem lesz egy kidolgozott, és azonos eredményeket biztosító módszer, addig az eredmények különbözőek lesznek. Minden vállalkozó a legjobb tudásával és leleményességével fölfegyverezve áll a megfejtés kísérletéhez. A leleményesség az ismeretlen kutatásában szintén elengedhetetlen követelmény. Az emberi tudás és ismeretanyag felhalmozódását a művelődés különböző területein a múlt és jelen társadalmainak azon tagjai vitték előre, akik független és önálló gondolkodók voltak. Akik képesek leküzdeni a feltornyosuló akadályokat, megoldani a felbukkanó nehézségeket. Akik nem riadnak vissza, hogy kilógnak a politikailag vagy tudományosan „helyes” sorból. E kitérő után térjünk vissza az előbbi gondolatmenet további kigombolyításához.

A régészeti leletek arról tanúskodnak – mondja László –, hogy a kései-avarok három, egymástól nagy távolságra eső vidék népeiből tevődtek össze. A "griffesek" az iráni fennsík térségéből indultak el, de nem egyenes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem a Magna Hungáriának nevezett hazában egyesültek az "indásokkal", s miután egy "kaukázusi hun" népesség vette át a vezetést, indultak el a

23

magyarság "első" honfoglalására. Írásos emlékek e „honfoglalásról” nincsenek, de az orosz Nesztor krónika kurta megjegyzése; „eltűntek mint az oborok” erre vonatkoztatható, mondja László. Észrevételeit tehát a régészeti leletekre – a "múlt hiteles tanúira" – alapozza, melyeket komoly bizonyítékként kell számon tartani. Azonban, elgondolkoztató a kései-avarok népi összetétele. Különösképp, ha arra gondolunk, hogy e vegyes összetételű nép lenne a Kárpát-medence népességének nyelvadója.

Hérodotosz, a történetírás atyja Kr.e. az V. században a királyi szittyáknál kitört lázadásról tesz említést, melynek következtében a lázadók kénytelenek voltak elhagyni a Fekete-tengertől északra fekvő hazájukat. Hérodotosz útleírását követve úgy mutatkozik, hogy a menekülők az imént említett Magna Hungária vidékén telepedhettek le. Nem lehetetlen tehát, hogy a griffesek őseit bennük kell keresni, akik az indások szomszédságában vagy velük együtt éltek, mígnem elindultak ama bizonyos "honfoglalásra". Nem lehetetlen tehát, hogy a magyarság szittya származástudatának ez a történeti háttere. A szaktudomány a griffet és a szittyák művészetét iráni eredetűnek tartja, amely lehetséges, de a kapcsolatot a korábbi időkben kell keresni. A kulcskérdés tulajdonképpen: melyik, vagy mindkét réteg magyar nyelvű volt-e? Milyen nyelvet beszéltek a kaukázusiak?

Ha ugyanis az iráni "griffesek", a Volga menti "indások" és a "kaukázusiak" mind azonos nyelvűek voltak, azaz a magyar nyelvet beszélték, akkor azt kell mondani, hogy a magyar nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet feltételezni is csak félve lehet. Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és nyelveik ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv, akkor hogyan értett szót Julián barát a Volga mentiekkel több mint 565 évvel később? Nincs ugyanis tisztázva, hogy Julián "magyarjai" hogyan, mint kerültek a Volga vidékére. A hivatalos történetírás szerint Árpád népének egy része került e tájra. Nem lehetetlen, hogy a Karzár Birodalmat 722/723-ban ért hatalmas arab támadás hunszármazású elődeinket (Álmos-Árpád népe, mely alkotó népessége volt a Birodalomnak) három részre szakította, és egy részük ennek következtében került a Volga vidékére.

László szerint a kései-avarok a 660-as években elhagyták a Volga menti hazájukat, miután elkezdődhetett a három különböző alapműveltségű nép nyelvének egybeolvadása, amennyiben különböző nyelveket beszéltek. Ha pedig Hérodotosz híradásából indulunk ki, akkor a "griffeseknek" és az "indásoknak" – akik a "honfoglalók" túlnyomó többségét képezték – éppen ezer év állt rendelkezésükre – ha netán együtt éltek, és nem egymás mellett –, hogy nyelvük ötvöződése befejeződjön. Ezzel persze az a baj, hogy ezer év alatt az anyagi műveltségnek is ötvöződni kellett volna. Az egymás mellett élés a valószínűbb. Ez viszont kizárja a nyelvük egybeolvadását. De ha mégis, akkor a kérdés az: melyik lehetett ezen újonnan létrejött nyelv? Magyar? Esetleg valamely török nyelv? Megannyi kérdés. Ha netán a kései-avarok magyar nyelvűek voltak, mikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, figyelembe kell venni, hogy nyelvük más hatásoknak volt kitéve, mint a visszamaradottaké, s hogy Julián mégis szót értett velük, azt kell mondani, hogy nyelvünk már abban az időben olyan fejlett volt, melyen külső hatások "karcot" se ejtettek. Ezt pedig aligha lehet feltételezni az újonnan kialakult kései-avarok nyelvéről. Elképzelhető lenne, hogy e kérdések sokaságát a "kelet-közép-európai viseletű" köznép nyelviségének tisztázásával lehetne feloldani?

A kései-avarok tehát két különböző vidékről és műveltségkörből származtak, a későbbi kaukázusi vezetőkkel. László szerint a "griffesek" az erdőtlen rónaságok, a ragadozó madarak birodalmának, míg az "indások" a hatalmas erdőségek szülöttei voltak. Az indában az életfa kiművelt vagy éppenséggel elkorcsosult – az eredeti életfák az örökzöld fenyőt ábrázolják – változatára kell gondolni, míg a griff a Turulmadárral hozható kapcsolatba. Mindkettő az ősi hitvilág égi vonatkozásainak jelképe, melyek hol egyike, hol másika megtalálható nemcsak a kései-avaroknál, hanem a többi rokon vagy testvérnépnél, mint a hunoknál, a szittyáknál vagy akár a suméroknál, az egyiptomiaknál és Árpád népénél is. László meg is említi, hogy a kései-avarok rokonsága egészen Koreáig nyúlik. Ismeretes a Szittya Birodalom hatalmas kiterjedése. A Közép-Ázsiát uraló hunok története, majd pedig Baján kagán avarjainak hódítása. A hódítók kardpengéi pengnek és nyílvesszői suhognak a korai ezredek távolában. Gyors lovaikon beszáguldják Eurázsiát. Útjaik hol itt, hol ott ködbe vesznek, majd hol ilyen, hol olyan néven ismét fölbukkannak, de a háttérben ott van a köznép, mint a végtelen idő és roppant tér népeinek összefogó alapeleme.

24

Az ősvadászoktól a földművesekigA jégkori ősvadászokat időben az átmeneti kőkor (mezolitikum) választja el az újkőkori

földművesektől. Az átmeneti kőkorban Európa éghajlata a hidegégövből a mérsékeltégövbe alakult át. Ez egy olyan alapvető változás volt, amely alapjában rendezte át az életkörülményeket és életlehetőségeket. Megváltozott a növény- és állatvilág. Eltűnt, vagy északra vándorolt számos hidegégövi állat, és megjelentek a mérsékeltégövre jellemzőek. E folyamat nem volt zökkenőmentes, és amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni őstörténeti búvárkodásunk menetéből.

Földünket az elmúlt egymillió évben legalább négy nagy eljegesedési hullám sújtotta: Günz, Mindel, Riss és Würm. Ismereteink szerint a két első jégkornak egy-egy, míg a két utóbbinak két-két melegebb időszakasza volt. Míg a jégkorok többtízezer évig tartanak, addig a jégkorok közötti felmelegedések rövidebbek és különböző hőmérsékletűek voltak. A Mindel és Riss eljegesedés közötti felmelegedés időszaka alatt például a Rajnában és Szajnában vízilovak úszkáltak. Ezúttal azonban az utolsó jégkort követő időszak éghajlati, vízrajzi, valamint a növényzet és az állatvilág általános alakulását kell elméletünk középpontjába helyezni a nyelvek és népcsoportok elkülönülését és fejlődését illetően. Megkülönböztetett figyelemmel szem előtt tartva a Kárpát-medence földrajzi elhelyezkedését és természeti adottságait, az emberi életfeltételek követelményei szempontjából, amely a térség nyelvfejlődésének is megszabta irányvonalait. Mi, magyarok szeretjük emlegetni, hogy e szempontból a Kárpát-medence a földkerekség egyik legkiválóbb tájegysége. Így volt ez ezer évekkel ezelőtt is, a termelő életforma hajnalán.

Nézzük kissé tüzetesebben, hogy hogyan is ment végbe ezen átalakulás. A jégkor ideje alatt a Kárpát-medence fagyos talajú erdős tundra volt. Ez volt a hidegégövi nagyállatok téli szállásterülete. Ezen állatok a nyári hónapokban az Északi-Kárpátokon túli, állandó fagyos talajú tundra kizöldülő legelőire jártak a Cseh-medencén keresztül, melyeket a vadászok is követtek. Azonban, a legújabb ismeretek szerint a jégkor utolsó, közel kétezer éve volt a leghidegebb. Úgy 13 200 éve egy fölmelegedési folyamat vette kezdetét. Ennek 12 900 éve hirtelen vége szakadt. A tudósoknak nincs egységes véleménye az okot illetően, de a legvalószínűbb Dr. Allen West felismerése, aki szerint egy hatalmas égitest becsapódása, vagy a Föld légterében való felrobbanása okozhatta. Az esetleges becsapódás kráterét nem találják, ezért a második lehetőség a valószínűbb, vagy az égitest a jégmezőbe csapódhatott, ami a későbbi felmelegedés korában elolvadt. West Észak-Amerika és Nyugat-Európa e korból való földrétegében megtalálta nézetét támogató hiteles „tanút”, az általa mikroszkopikus gyémántnak (microscopic diamonds, magnetic spherules, iridium, black carbon, and fullerenes filled with helium-3.) nevezett anyagot, ami nagy hő hatására az űrben képződik. Ehhez hasonlót csak a dinoszauruszok hírtelen kipusztulása korából ismernek. A tudósok becslés szerint ezen utolsó hatalmas becsapódás/robbanás kb. harminc állatfajta kipusztulását okozta, köztük a hidegégövi nagyállatokét is, mint például a mamutét. E korban Észak-Amerikában virágzó „Clovis-műveltség” (első leleteik New Mexikóban kerültek elő) embere is hirtelen eltűnt, akinek kőszerszámai európai jellegűek voltak. Jó kétezer évi kihagyás után a „Folsom-műveltség” emberének leleteit találták meg, szintén New Mexikóban, akiket a mai indiánok őseinek vélnek. (History Channel: Journey to 10,000 BC. The real story of Prehistoric Man’s fight for survival.)

Gáboriné Csánk Vera régésznő ezt írja e lehűlésről Az ősember Magyarországon című munkájában: „Európa déli részén sarkköri növények élnek, rénszarvascsordák járnak, …. Spanyolországban is megjelenik a rénszarvas,…” (244. oldal.) Itt tehát egy nagyon komoly éghajlati változásról van szó. Nos, de mi történhet a Kárpát-medence ősvadászaival?

Minden bizonnyal jelentős változás történt hazánk területén is. Nem lehetetlen, hogy a Kárpát-medence északi kétharmada lett az állatok nyári legelője, míg télire a déli egyharmadba és a Dinári-

25

hegység völgyeibe húzódtak vissza a vadászokkal együtt. Nos, erre az állapotra köszöntött rá az újabb gyors felmelegedés, úgy 11 ezer éve, ami a mérsékeltégöv kialakulásához vezetett.

12. kép: Európa éghajlati viszonya az utolsó jégkor utolsó szakaszában: Legfelül – kék átlók – állandó jégpáncél. Piros függőleges; Állandó fagyott talajú tundra. Barna függőleges; Erdős tundra (Kárpát-medence). Lila átlós; Tenger-melléki tundra. Zöld vízszintes; Tenger-melléki tundra fagyott talaj nélkül. (László Gyula, Vértesszőlőstől Pusztaszerig.)

Az éghajlat felmelegedésének hatására a hegyekben felhalmozódott hó és jég olvadásnak indult, amely, mint áradat zúdult az alföldre. A légrétegek is feldúsultak páratartalommal, ami a hatalmas esőzések beálltát eredményezte. A hatalmas vízmennyiség elmocsarasította a Nagy-alföldet, olyannyira, hogy lakhatatlanná vált. A 90 méter körüli tengerszint feletti magasság alatti területeket az állandó állóvíz boríthatta el. Az átmeneti kőkorban csak Dunántúl magasabb részein maradtak kisebb vadászközösségek, melyről a Népművelési Propaganda Iroda által kiadott Magyarország Népeinek Története az Őskortól a Honfoglalási című munka 7. oldalán így ír: „A kezdetben szinte kizárólagos gyűjtögetés mellett a középső és késői őskorban a táplálkozás fontos forrása lett a vadászat, az átmeneti kőkorban a halászat.” Ezért írja Csánk Vera a már említett könyvének befejező részében a 250. oldalon:

„Egyszóval az ősember korát és civilizációját nem tudjuk összekapcsolni a fiatalabb kőkorral. Az első földművesek délről, valahonnét a Balkán felől érkeztek hozzánk. Idegenek voltak, és alig találtak itt fennmaradt embercsoportokat.”

A Népszabadság 2006. október 7-i számában Doros Judit nagy lelkesedéssel számolt be A megkerült láncszem című írásában a Tarnaörsön feltárt átmeneti kőkori vadász telephelyéről. Amint az előzőekben szó volt arról, hogy a Kárpát-medence alföldi részében, az átmeneti kőkorban megszakadt az emberi élet folytonossága, néhány magasabb fekvésű dunántúli pontot kivéve. Nos, a 8000 évesnek becsült tarnaörsi telephelyet még jóindulattal se lehet az őskor és újkőkor közötti láncszemnek tartani. Azért nem, mert 8000 éve a Dél-alföldön, nagyjából a mai határvonal alatt, Tiszántúlon a Berettyó vonala alatt és Erdélyben megjelentek az első földművesek is. A tarnaörsiek igazolják, hogy az Alföld egyes északi vidékei is lakhatóvá váltak és délről megkezdődhetett a be- és a visszatelepülés. A tarnaörsi ősvadászok is délről, esetleg valamely dunántúli magaslati pontról jutottak e vidékre.

26

Ha tehát a magyarság gyökereit keressük, az éghajlati változást és következményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az újkőkor hajnalán, miután az Alföld mocsárvilágának jelentős része felszáradt, és lakhatóvá vált úgy 8-9 ezer éve, megjelentek délről a földművesek, kisebb számban az ősvadászok, és lerakták az alapjait egy új műveltségnek, amely ezer évek küzdelmein át napjainkig tart.

Az őstelepes földműves népA történettudomány a magyarság eredetének és őshazájának kikutatását, majd rögzítését az

őstelepes paraszti nép történeti szerepének súlypontba állításával oldhatja meg. László egyes utalásai mintha ez irányba mutatnának, de aztán ő is visszalép a kardok pengésének és nyílvesszők suhogásának ösvényére. Úgy véli, hogy az V. században hazánk keleti részét elfoglaló bolgárok már magyar töredékeket is hozhattak magukkal. Az 568-as "korai-avarokkal" pedig már magyar törzsek is jöhettek. De a magyar nyelv – mondja – csak a kései-avarokkal került túlsúlyba a Kárpát-medencében. Úgy tűnik, László ezen álláspontját oly szilárdnak véli, hogy azon változtatni már nem lesz képes. Kár, mert a hazai őskutatást éppen ő mozdította ki merevségéből, hogy egy hatalmas lépés után maga is megtorpanjon. Nem valószínű, hogy a kései-avarok kilétének tisztázása megoldja a magyarság eredetének és őshazájának talányát, még kevésbé a magyar nyelvét. Meg kellene állapítani végre a köznépi temetőkben nyugvók kilétét még akkor is, ha netán kiderülne esetleges magyar voltuk, akik több ezer évvel megelőzték meg nemcsak Árpád népét, de a korai- és kései-avarokat is. A köznépet illetően László Dr. Györffy György történészt idézi a Valóság 1973. 7. számából:

"Korábban, míg régészetünk szinte százszor annyi avar sírt tartott számon, amennyi magyart, magam is felvetettem, hogy a hiányzó magyar köznép a kései-avaroknak mondott temetőkben rejtőzhet (1958), amióta azonban Szőke Béla a X. századi magyar köznépet a tévesen szlávnak mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez a megoldáshoz csatlakoztam.". (Kettős honfoglalás, 103-104. oldal.).

Tehát, ha a megtalált avar sírok száma "szinte százszor annyi", mint a magyar, akkor a korábban "szlávnak mondott" köznépi sírok száma az avarokét is túl kell, hogy haladja. Az idézetből arra kell következtetni, hogy a magyar nyelv fennmaradását illetően Györffy is elismeri a köznép döntő többségét. Igaz ugyan, hogy e köznépet Árpád népével költözteti a Kárpát-medencébe. Nagy többségük miatt kénytelen elismerni őket magyarnak, azaz magyar nyelvűnek. Kérdés: A hivatalosakat mi akadályozta abban, hogy ezen "szlávnak mondott" köznépben fölismerjék a magyart? Talán az, hogy régészeti leleteik nem azonosak Etelköz köznépe régészeti leleteivel? Ha a leletek nem azonosak, akkor Györffy miért mondja, hogy Árpád népével jöttek be? Ha pedig azonosak, akkor ezt miért nem tudták 1959 előtt? Jó lenne tudni, hogy a szakmabeliek miért mellőzik e kérdéses köznép kilétének kutatását?

Nos, de mi a véleménye minderről Lászlónak? Azt üzeni Györffynek, hogy "eben gubát cserélünk, ha egyiket a másik kedvéért otthagyjuk", mert a "köznépi temetők" semmivel se kevésbé kérdésesek, mint a kései-avaroké, mondja László. Csak azért, mert a "kérdéses" köznépi temetők népességének kilétét is meg kellene állapítani, amiért nem kell "eben gubát cserélni", vagyis a kései- avarokat otthagyni. Nekik megvan a helyük a magyarság őstörténetében, s annak kimutatásáért éppen Lászlót illeti nagy elismerés. Elgondolkoztató azonban, hogy Szőke felismerése nemcsak a vonalasokat hozta zavarba, hanem Lászlót is. Ahelyett, hogy a köznépet is bekapcsolná a kivizsgálandók sorába, inkább kérdésessé teszi kilétüket. Igaz ugyan, hogy ezzel elismeri jelenlétüket, s nagy létszámukat se cáfolja. Csupán annyit jegyez meg, hogy "nemzetségi és törzsneves területeken" csak elvétve találtak köznépi temetőt. Itt merül fel a gondolat: nem a szaktudomány feladata lenne, hogy a kérdésest kérdéstelenné tegye? Valószínű nem, mert Hajdú Péter az 1990-ben megtartott debreceni finnugor kongresszus alkalmából olyasfajta nyilatkozatot adott az egyik kérdezősködő újságírónak, hogy nem lenne mit írniuk, ha minden részletkérdést megoldanának. Ebből arra kell gyanítanunk, hogy a hivatalosaknak nem érdeke a magyar eredet és őshaza kérdésének megoldása. Ők csak a részletkérdésekkel foglalkoznak, hogy legyen mit írni, s hogy a nemzeti érdek ezt hogyan sínyli meg, úgy

27

látszik őket nem érdekli. Évtizedek peregne le, de a hivatalos magyar őstörténet-kutatásban a szemlélet nem változik.

László érvelése, miszerint a nemzetiségi és törzsnevek nem a köznépi, hanem a kései-avarok temetői közelében találhatók, még nem bizonyíték arra, hogy a köznép nem lehetett magyar vagy a kései avarok többen lettek volna. Bizonyíthatja viszont, hogy az ismert nemzetség- és törzsnevek nemcsak Árpád népétől származhatnak, hanem éppen a kései-avaroktól is. Érvelései további alátámasztásához László Mesterházi Károlyt idézi, aki a magyar köznép kialakulásáról ekképp vélekedik:

"... a magyar köznépre jellemző leletek főleg az egykori poltavai kormányzóság és Csernyigov, valamint az Oka folyása mentén kerülnek elő. Az utóbbi leletek etnikai és időrendi kérdései ugyan nagyon bonyolultak, és a magyarsággal való kapcsolatuk teljesen kérdéses, mégis valahol ezen a tájon kell keresni a magyar köznép anyagi kultúrájának kialakulását.". ("Kettős honfoglalás", 105. oldal).

Mesterházi ugyanúgy, mint László, figyelmen kívül hagyja az eddig "tévesen szlávnak mondott" köznép kilétének vizsgálatát, inkább idegen földre barangol, ahol az előkerült leleteket szeretné kapcsolatba hozni a magyar köznéppel mind nemzetiségileg, mind időrendileg, de kénytelen beismerni, hogy ez "teljesen kérdéses". A magyar őstörténet-kutatás nem lesz képes szabadulni e zsákutcából mindaddig, amíg kizárólag a kései-avarokban és Árpád népében keresi a megoldást, a köznépet illetően. Árpád népének minden kétséget kizáróan volt köznépe. Ismerjük mesterembereik nagyszerű alkotásait. Arab forrásból tudjuk, hogy Etelközben "sok szántóföldjük" volt. Nyilván földműveseik is voltak. Elvándorlás esetén a röghöz kötött földműves mozdul ki legnehezebben otthonából. E lehetőséggel vagy ténnyel számolni kell minden népvándorlás esetén. Megkockáztatható tehát annyi, hogy Etelköz, majd a Kárpát-medence köznépének nagyobb része nem Árpád népével költözött ősi lakhelyére, hanem földjének művelője volt már századokkal, esetleg ezer évekkel korábban. Hódítók jöttek, hódítók mentek, de a föld népének többsége helyben maradt. Mikor Árpád népe fölkerekedett a Kárpát-medence elfoglalására, akkor a mesteremberek és állattartók jelentős része áthágott a Kárpátok szorosain, és letelepedett az új hazában, de nem valószínű, hogy a föld népe is mozdult, nagyobb részük maradt az ősi rögön. Legfeljebb csak a kalandvágyók, és azok csatlakoztak a menethez, akiknek éppen rosszul ment a dolguk. Érdemes lenne tehát e szempontokat is szem előtt tartani, mikor népek vándorlását vagy kialakulását vizsgáljuk. Miért kellene tehát a magyar köznép és műveltségének kialakulását mindenáron az Oka folyása vidékén keresni? Nem alakulhatott az ki a Kárpát-medencében? Itt lenne már az ideje a bejegesedett álláspontok feladásának.

Azonban, a vonalhűek bárhogyan is csűrik-csavarják a dolgokat, a tény velük is szembenéz: az ugyanis, hogy a IX-X. században a Kárpát-medencében létezett egy őstelepes földműves nép, mely se a kései-avarokkal, se Árpád népével, se a szlávokkal nem azonosítható. Tetszik, nem tetszik, a magyar történettudománynak előbb-utóbb meg kell állapítani ezen őstelepesek népi és nyelvi hovatartozását, és tisztázni szerepüket a magyarság kialakulásában. Jó irányba terelheti a kutatást Hóman korábban említett őstörténeti munkája, melyben a nagy tudós néhány alapvető kérdésben módosította korábbi nézetét. Hóman továbbra is fenntartotta azon álláspontját, miszerint a magyarság a finnugor népcsaládba tartozik, de kizárta e népcsaládból azon népeket – lappokat, vogulokat, osztjákokat, szamojédeket, stb. –, akiket a finnugrisztika a legközelebbi nyelvrokonainknak tart. Hóman a magyarság nyelvi, műveltségi és vérségi hovatartozását illetően a következőképp vélekedik:

"A fajrokonság kérdéseinek tisztázása az ugor-szamojéd csoport idegen fajiságának a megállapítása után a legősibb időre vonatkoztatva sem "finnugor ősnépről", sem "finnugor ősnyelvről" nem beszélhetünk, a népet és nyelvet is helyesebben "finn-magyarnak" kell a népcsoport két legszélsőbb tagjáról elneveznünk.". (Ősemberek – Ősmagyarok)

Hóman tehát a "legközelebbi rokonaink" vérségi rokonságát határozottan visszautasítja. "Idegen" fajtának tartja őket. Ezt egyébként több esetben is kimondja. Szerinte az említett népeket a magyarok meghódították – valamikor az őskorban –, s e kapcsolat nyomai maradtak meg nyelvünkben. Pais Dezső szavaival élve, erre "más megoldás is elképzelhető", melyre a későbbiekben visszatérünk. Hóman szerint a magyar nyelv valamikor az őskorban az "önálló fejlődés útjára tért.". Továbbá a magyarság műveltsége az "életközösség előtt és ideje alatt" is magasabb volt az övékénél, melyről így nyilatkozik:

28

"A főképp a halászatból s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel – lapp, obi-ugor és szamojéd – szemben a finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó és földet is művelő vadásznép volt.".

Nos, ez nem azonos a Magyar Adorján szerint ötvenezer évvel ezelőtt létező "aranykorral", de azzal se, amit a finnugorosok még nem is olyan régen hirdettek.

Hóman a bolgár-török hatásokat is ugyanilyen eréllyel utasította vissza:"Az a feltevés is felmerült, mintha már Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi bronzkultúrát is

a bolgár törökök hozták volna az Urál vidéki magyar őshazába.Ma már tudjuk, hogy sem a bolgárokat, sem más török népeket nem kereshetjük ily korai időkben

az Urál vidékén. Először Kr.u. 4. században találkozunk velük a magyar őshaza közelében.".Ennek vitatását átengedjük a bolgár-török-magyar kapcsolatok kutatóinak.Hóman a magyarságot egy "kontinentális ősfajtából" származtatja, amelynek őshazája az

"Alpesektől és Kárpátoktól északra eső térség.". Ezen ősfajtából szakadt ki a magyarság, amely ilyen-olyan hatások következményeként került az Urál vidékére. A szóban forgó mű 160. oldalán olvashatjuk:

"A magyar ősnép valamikor Kr.e. első ezredév közepén érkezett meg Urál vidéki őshazájába, hol műveltségének emlékei – az arra legilletékesebb tudósok véleménye szerint – a Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi-kultúra lelőhelyein kerülnek elő.".

Hóman e megállapítása vonatkozhat Árpád népére, kevésbé a kései- és korai-avarokra, hunokra és szittyákra, de nem vonatkozhat a Kárpát-medence őstelepes földműves népére, mert azok jelen ismereteink szerint az utolsó jégkor utáni ezredekben délről vándoroltak be. Nem világos tehát, hogy a "kontinentális ősfajta" népünk melyik rétegében képviselteteti magát. Milyen százalékarányban mutatható ki népünk korai és jelenlegi embertani állagában? Ezt a mai, korszerű módszerekkel megbízható eredménnyel lehetne kimutatni. Pénz és hozzáállás kérdése csupán. Térjünk vissza ismét az eredeti gondolatmenethez.

A feltárt temetők feltérképezése nyomán a régészek ama felismerésre jutottak, hogy a kései avarok és Árpád népének települései nem fedik, hanem kiegészítik egymást. Vagyis, ahol az avarok laktak, oda az újonnan jöttek, kevés kivétellel nem telepedtek. László a következőket írja:

"... a nagy késő avar és a nagy honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a Kárpát-medencét.". (A honfoglalókról, Tankönyvkiadó, 1974. 67. oldal.).

Ebből arra lehet következtetni, hogy nemcsak a székelyek, de az avarok is szövetségben álltak Árpád népével, és közös erővel vették birtokba a Kárpát-medencét. Szövetségesi viszony nélkül a jövevények a kései-avarokat nemcsak meghódították, hanem szolgasorba is vetették volna. Függetlenségüket nem tisztelve, birtokaikra, velük azonos vidékre telepedtek volna. E két néptől lakott területeken a földrajzi nevek többségükben magyarok, mondja László. Ezért arra az álláspontra jutott, hogy mindkét nép magyar nyelvű volt. Lehetséges. Bár "más megoldás is elképzelhető". Mi lenne, ha a kérdéses szállásterületeken élő őstelepesektől származnának a magyar földrajzi nevek?

A külföldi följegyzések Árpád népét "turkoknak", "ungároknak", "vengereknek" és egyebeknek nevezték. Eszerint nem biztos, hogy avar és Árpád-ágbeli őseink magyarul beszéltek. De hát a németek se nevezik önmagukat németnek, a lengyelek lengyelnek, az olaszok olasznak csak azért, mert mi annak hívjuk őket. Csupán a mi kedvünkért a németek nem németül, a lengyelek nem lengyelül és az olaszok nem olaszul beszélnek, hanem a Deutsch, polski és italiano nyelvet beszélik.

Az tehát, hogy egy népet más népek milyen névvel illetnek, nem lehet döntő érv az illető nép nyelviségének megállapításában. Nem lehet kizárni se az avarok, se Árpád népének magyar nyelvűségét, de azt se, hogy török nyelvűek voltak – legalább részben –, mint azt többen vélik vagy állítják. Ez azonban nemcsak László "kettős honfoglalás" elméletébe ütne léket, hanem megsemmisítené a finnugor álláspontot is, miszerint Árpád népe volt az első és egyetlen magyar nyelvű nép, amely a Kárpát-medencében megtelepedett. Mégse tanulhattuk nyelvünket két törökül, esetleg mongolul beszélő néptől. Mert hát a kései-avarok nyelviségét illetően se állunk jobban. A korai-avarok nyelvére némi fényt deríthetnek az ázsiai hunok nyelvére utaló kínai följegyzések. Kínai ujgur-hun-magyar népzenekutató,

29

Du Yaxiong tanár úr A magyar és kínai népzene összehasonlító kutatása (Buenos Aires, 1985.) című tanulmányában azt írja, hogy a kínai források szerint az avarok és ujgurok nyelve a hunokéval azonos volt. Na, és milyen nyelven beszéltek a hunok? Du a következőket írja:

"Zhangkian, aki híres utazó volt az ősi Kínában, alaposan elsajátította e nyelvet (hun), mikor tíz évig hun fogságban volt. A császár követe volt és kétszer ment nyugatra, i.e. 138-ban és 119-ben. Általában őt tekintik úttörőnek, aki megtette Közép-Kínától nyugatra ezt az utat. Az ő hun szókészleti és kínai mondattani feljegyzéseiből megállapítható, hogy a hun törökfajta nyelv volt.".

Eszerint a Kína északi határán élő hunok nem magyar nyelvűek voltak. Ha az avarok nyelve azonos volt a hunokéval, akkor ők is a török nyelv valamely változatát beszélték. Ők Kína északnyugati határáról indultak el. Személyes beszélgetésem alkalmával Du ezt úgy módosította, hogy az avarok vagy kétnyelvűek, vagy török nyelvű törzseik is voltak, de nagyobb részük a mongol nyelvet beszélte. Ez természetesen a korai avarokra vonatkozik. Nincs tisztázva az se, hogy e népességnek milyen kapcsolata volt a kései-avarokkal, akik László szerint magyar nyelvűek lettek voltak. Annyi biztosnak mutatkozik, hogy Baján avarjai nem lehettek nyelvadói a Kárpát-medence népességének. A magyar nyelv bölcsőjét illetően a belső-ázsiai "őshaza" nem nagy lehetőséggel kecsegtet. Legújabban (2004) egy hun szógyűjtemény jelent meg Dr. Detre Csaba tollából, melyet a szerző az „iszfaháni” és a „krétai” kódexből gyűjtötte. A gyűjteményben a szavak nagyobb része magyar, mely szerint a közép-ázsiai, vagyis a nyugati hunok nyelve magyar volt, s mert Árpád népe hun ivadéknak vallotta magát, tehát az ő nyelvük is magyar kellett hogy legyen. A gond az, hogy többen kétségbe vonják Detre hitelességé. A kérdést tehát, továbbra is megoldatlan. Nagy a valószínűsége annak, hogy a Vérszövetséggel szentesített Nemzetszövetségnek voltak török nyelvű tagjai is. Erre még a befejező részben visszatérünk.

Térjünk vissza az imént említett térkép kérdéséhez, mely nemcsak arról tanúskodik, hogy a kései- avarok és a "honfoglalók" települései inkább kiegészítik egymást, hanem a későbbi idők politikai és társadalmi viszonyaiba is betekintést nyújtanak. Ennek kapcsán László a következő felismerésre jutott:

"Berajzoltam a térképbe a XI. századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatot a "griffes-indások" területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a "griffes-indások" nagyobb részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna.". ("Kettős honfoglalás". 48. oldal.)

De hát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra? Tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és helységnevek a királyi birtokok területein is magyar nevek voltak, melyeket – mondani se kell – nem örökölhettük a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken – kevés kivétellel – nem laktak se a kései-avarok, se Árpád népe, az következtethető: e nevek nem származhatnak mástól, mint az őstelepes földműves magyar nyelvű néptől. Ők voltak ama magyar nevű szolgálók, akik nevei megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban. Íme néhány női név:

"Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szép, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola.". (Nagy Sándor, A magyar nép kialakulásának története.).

Ők éltek tehát a királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van nyelvünkben. Akiket a történettudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma is csak kényszerből vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a Kárpát-medencében való megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál, s a magyarság kialakulásának története se oldható meg az ő figyelembevételük nélkül. Jelek szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a magyar őskutatás "vak sikátorban" mozog csupán. E tényt a jövőben se lehet figyelmen kívül hagyni.

László munkáiból nagyon sok értékes, sőt nélkülözhetetlen ismeretanyaggal gazdagodtunk, mely nélkül szegényebb lenne nemzeti önismeretünk, s amiért a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk a nagy tudósnak. Helyenként azonban ő is mintha ellentmondásba kerülne saját felismeréseivel. Például:

30

"Arról lehet ugyanis szó, hogy Árpád magyarjai legyőzték az itt lakókat, s nem valami testvéri barátságból hagyták helyükön, hanem azért, mert rá voltak utalva a földművesekre. Ezzel azonban az itt talált "késő-avar" - "kora-magyar" elveszítette szabadságát, s a peremeken élő szláv népekkel együtt szolganéppé vált." (A "kettős honfoglalás", 117-118. oldal.)

László megfeledkezett a két alaptételről, melyet éppen ő fogalmazott meg. Mi történt ugyanis a megfigyeléssel, mely szerint a késő-avarok szállásterületei és Árpád népének szállásterületei inkább kiegészítik, mint fedik egymást? Sőt, megfigyelése szerint e két nép még századokkal később is, nagyobbrészt a királyi birtokokon kívül élt, ami arra utal, hogy az új királyi hatalom se hódította meg őket. Úgy látszik, László teljesen megfeledkezett az őstelepes köznépről. A kései-avarokat hódíttatja meg és vetteti szolgasorba. Ez szinte lehetetlen, amint a következőkből kiderül.

A IX. század végére már számolni kell a kései-avarok és az őstelepesek jelentős – esetleg teljes – összeolvadásával. Lehetséges, hogy a kései-avarok temetői ennek következtében lettek olyan népesek, s nem azért, mert a hatszázas évek háromnegyedén "milliós" számban özönlötték el (László megjegyzése Chicagóban.) a Kárpát-medencét. Azt is figyelembe kell venni, hogy e temetők több mint 200 év temetkezését foglalják magukban, míg Árpád népéé száz évet.

Következtetéseink szerint a kései-avarok és Árpád népe egymással szövetségben állott, így azonos kötelezettségeik voltak, és azonos jogokat élveztek. Legalábbis erre lehet következtetni a két nép településtörténetéből. Ez föltétlen így kellett hogy legyen, ha a legújabb számítások Árpád népének lélekszámát illetően megállják a helyüket. Az, hogy eddig mindössze 940 sírt tart nyilván a régészet, amelyet Árpád népéhez tud kötni, arra késztette a kutatókat, hogy a "honfoglalók" lélekszámát százezer alá tegyék. Mennél alacsonyabb volt a lélekszámuk, annál bizonyosabb a két nép – Árpád népe és az avarok – közötti szövetség. Egyébként nem lettek volna képesek azon hatalmas katonai erő kiállítására, mely a X. század magyar hadviselése kapcsán ismert. Meghódították viszont, és szolgasorba vetették az őstelepes köznépet – ez vitatható –, függetlenül attól, hogy az esetleg velük azonos nyelvű és fajtájú volt. Erre utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az "eddig szlávnak mondott" temetők – melyek mindkét hódító szállásterületén megtalálhatók –, valójában a magyar köznép temetői. Ez tűnik ki az alábbi megfigyelésből is:

"Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind az egyikben, mind a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések.". (A honfoglalókról, 38-39. oldal.)

A hódítók és „meghódítottak” kezdetben tehát nem azonos temetőben temetkeztek és temetőik egymásétól távol, de azonos vidéken vannak. Nem úgy, mint a kései-avarok és Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem fedik, hanem kiegészítik egymást, megyényi részekre osztják a Kárpát-medencét. Temetőik is saját területeiken belül helyezkedtek el. Ez nem is képzelhető el másképp. Hiszen a „meghódítottak” végezték mindazon munkákat – a házi szolgálattól kezdve a földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig –, melyet a „hódítók” gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint – Fehér megfigyelése nyomán – a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen voltak, de külön részlegekben temetkeztek, és végül bekövetkezett a teljes összeolvadás. (Így történhetett ez a korai-avarokkal is, mondjuk százötven, kétszáz évvel korábban.) Ebből arra lehet következtetni: sem a kései-avaroknak, sem Árpád népének nem kellett elnevezniük egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegyet. Azoknak már megérkezésük idején jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak mástól, mint az egész Kárpát-medencét kitöltő, korábban szlávnak tartott, "halántékkarikás" őstelepes magyar paraszti néptől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újonnan jöttektől nincsenek elnevezések. Bizonyára vannak, s ha magyar nyelvűek voltak, akkor nem rontják a magyar földrajzi és helységnevek egyöntetűségét. E mellett szól Bíborbanszületett Konstantín (913-959), mely szerint "…, ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz (?), harmadik folyó a Maros,

31

negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza.". Ezek szerint Árpád népe nevezte el a Kárpát-medence földrajzi felosztását: Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Dunántúl, Maros-Körös köze, stb. Ezt látszik alátámasztani Etelköz elnevezése is. A fejedelmi, a nemzetségi és törzs- és személynevekről elnevezett helységneveket minden bizonnyal az avarok és Árpád népe hagyták ránk, melyek többségének a magyar nyelvben nincs, vagy ma már nincs értelme. Nagyobb részük a török nyelv segítségével értelmezhető.

Ezek után nézzük, hogy hová helyezhetők történelmünkben a korai-avarok, akik temetőinek kiértékelése körül is nehézségek mutatkoznak a bennük nyugvók nemzetiségét illetően, melyre álljon itt a következő példa. Dr. Makkai János A magyarság keltezése (Budapest, 1993.) című tanulmányának 51. oldalán írja:

"Vida Tivadar szíves közléséből tudom, hogy a budakalászi temető eddig feltárt 1551 sírja szerint a temető középvonalában található néhány tucat gazdag korai avar sír körzetében csoportokat alkotva vannak a feltehetően nem avar etnikumú egyéb sírok százai."

Dr. Bakay Kornél az Őstörténetünk régészeti forrásai (Miskolci Bölcsész Egyesület, 1998.) című munkájának II. kötetében arról ír, hogy "... 1600 IX-XI. századi lelőhelyről megközelítőleg 25 ezer köznépi sírt ismerünk (ez egyharmada az avar síroknak), ..." (290-291. oldal) Eszerint az avar sírok száma 50 ezer. Sajnálatos, hogy Bakay tanár úr nem ír arról, hogy hogyan szaporodtak fel az avar sírok ilyen jelentős mennyiségre. Az eddigiekben mindenütt a köznép túlnyomó többségéről esett szó. Persze, ha a feltárt temetőkben a bizonytalan nemzetiségű sírokat is avarnak mondjuk, akkor egy új képlettel állunk szemben, mely megfontolandó ugyan, de nem biztos, hogy ezzel a kései-avarok lépnek előtérbe, mint nyelvadók. A kora-avarokkal kapcsolatban Bakay például azt írja az I. kötet 233. oldalán, hogy "A Kárpát-medencében 630 óta, feltevésem szerint, már nincs igazán főkagán, ez a terület csak addig volt kiemelt fontosságú – akárcsak Atilla idejében –, amíg Bizáncot innen akarták harapófogóba kapni." Ők tehát nyelvadók nem lehettek. Továbbá, az is figyelemre méltó, hogy idáig egyetlen avar fém öntőműhelyre se akadtak a Kárpát-medencében. E műhelyek a Kaukázus feletti térségben, vagy mint Bakay véli, Közép-Ázsiában voltak. E jelenségek arra utalnak, hogy a kora-avarok csak hódítók, és nem telepesek voltak, mint előttük a szarmaták és hunok.

A folyamatok megfigyelésére és a pontos kormeghatározásokra, a mai korszerű vizsgálatokra lenne szükség ennek eldöntéséhez, amihez viszont a magyar régészek nem kapnak elégséges anyagi támogatást. Ez ugyan nem az ő hibájuk, de ez se hagyható figyelmen kívül. A Makkai idézetéből az is kiderül, hogy a kora-avarok a Kárpát-medencében – hozzájuk viszonyítva – nagy lélekszámú lakosságot találtak, akik sírjai százával fogják közre az avarok sírjait.

Bakay tanár úr is figyelmen kívül hagyta a Kárpát-medence benépesedésének folyamatát, történetét. Szinte kizárólag az úgynevezett "turáni népekre", szittyákra, hunokra, avarokra, magyarokra, mármint Árpád népére összpontosítja figyelmét, és e kérdésben dicséretet érdemel kiváló munkájáért. Lehetségesnek tartja, hogy az utóbbiak kialakulásának bölcsője is a Turáni Alföld, azaz Közép-Ázsia volt. Innen kerültek később a Kaukázus vidékére, s mint szabír-szavárd magyarok szerveződtek. Az I. kötet 226. oldalán a következőket írja:

"A 60-as évek végén Tóth Tibor antropológus nagyobb tanulmányutat tett Kazahsztánban és a kusztanáji területen egy madiar nevű törzsre bukkant. Üzbegisztán déli részében, az Amu-Darja (Oxus!) mentén madzsarokat talált, Szamarkandtól délre pedig a Kaska folyó partján Madzsar Kislak nevű települést fedezett fel. Odébb a Huszár (!) folyó mellett is magyarok laktak. S ezek a népek még emlékezetükben tartották, hogy ők régen magyar nevűek voltak."

Ezt bizony nem lehet a szőnyeg alá seperni, bár földrajzi és helységneveket illetően, hasonló jelenségek a világ különböző más pontjain is előfordulnak, melyekről a későbbiekben szó esik majd. Bakay úgy látja, hogy Közép-Ázsia és Mezopotámia népei műveltségében vannak rokon vonások. Elképzelhető tehát, hogy az alapnépesség nyelviségében kellene keresi a megoldást, de amelyre nagy hatással volt a későbbi, újabb és újabb hódítók, nagyobbrészt magyarnyelvű népek nyelve?

32

A korai őstelepesekAmint már korábban is említettük, László tanulmányai nélkülözhetetlen ismeretanyagot

tartalmaznak a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást közöl például a Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Gondolat, 1974.) című műve 103. oldalán:

"Tömörebb szkíta lakosságot az erdélyi és mátraalji csoportokban kereshetünk, a többi területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a földműves őslakosság temetői.".

E megállapítás az időszámítás előtti századokra vonatkozik. A "földműves őslakosság" tehát már e korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a rómaiak, de még a kelták se érkeztek meg. Még kevésbé a kései-avarok. Mai ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen őstelepes nép magyar voltát minden kétséget kizáróan bizonyítani, de még nehezebb az ellenkezőjét. Márpedig, ha figyelembe vesszük a természet törvényszerűségét a nyelvek fennmaradását illetően, akkor az őstelepesek magyar nyelvűségének lehetőségét nagyon komolyan kell venni. A nyelvek továbbélésének szempontjából a népek keveredésének módja két fő csoportba sorolható: 1. A nagy tömegű és gyors bevándorlás. Ha a jövevények túlsúlyba kerülnek a helyben találtakkal szemben, akkor beolvaszthatják az utóbbiak nyelvét. A nagyjából egyenlő lélekszámú bevándorlás esetén inkább a helyben találtak nyelve kerül ki győztesen, bár jelentős ötvözettel. A hódítók kénytelenek megtanulni a meghódítottak nyelvét és nem fordítva. Ez alól csak a házi szolgák kivételek. 2. A rövidebb-hosszabb lassú beszivárgás. Ezen esetben a folyamatosan beáramlók nyelvét a helyiek nyelve szinte nyomtalanul elnyelheti, még akkor is, ha hosszú távon az alaplakosság embertanilag kicserélődik. Jó példája ez az úgynevezett nyelvcserének, holott – ebben az esetben – népcsere történt. Jelek szerint e folyamat ment végbe az elmúlt négyezer évben a Kárpát-medencében. Ha pedig a beszivárgás elég gyors, és az alaplakosság gyér – pl. a Kárpát-medence hegyvidékei – a jövevények túlsúlyba kerülhetnek, és nyelvük uralkodóvá válhat. Persze a Kárpát-medence hegyvidékei elszlávosodásának, elrománosodásának művelődéspolitikai háttere is van. E folyamatot e törvényszerűségek szem előtt tartásával kell vizsgálni, ami a magyar nyelv és a magyar nyelvet hordozó nép történetét illeti a Kárpát-medencében. Vannak-e további hitelt érdemlő hírforrások a Kárpát-medence őstelepeseire?

A Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában 1956-ban jelent meg Soproni Sándor tanulmánya A négyezer éves agyagszekér címmel. Soproni a budakalászi rézkori temető feltárása alkalmával előkerült négykerekű agyagszekér kapcsán írta dolgozatát a kocsi kialakulásának történetéről. A temető a péceli műveltség (35. kép) népének temetője, mely Kr.e. kétezer táján, délről telepedett be hazánk területére. Népnevük – ha volt ilyen – ismeretlen. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglakoztak, s jelek szerint ők hozták a kocsit hazánkba. Soproni a következőket írja róluk:

"A különböző temetkezési szokások kevert népességre utalnak. A kultúra népe feltételezhetően délről, illetve délkeletről bevándorolt etnikai csoport és a helyi őslakosság keveredéséből tevődött össze.".

Láthatjuk tehát, hogy a különböző korok bevándorlói már letelepedett lakosságot találtak a Kárpát-medencében, melyről, mint "őslakosságról" tesznek említést a szerzők.

Lázár István hazai író tollából jelent meg a Kiált Patak vára (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.) című társadalomtörténeti mű, melynek első fejezetében az író beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról, és annak eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az embertan tudósa – Karoson – arra a meglepő felismerésre jutott, hogy:

"Bodrogköz népessége – és ebben legalábbis egyelőre, egyedül álló táj- és népszigete hazánknak – nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át.".

Lázár a következő bekezdésben így folytatja:" – felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták

ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák.". (11. oldal).

33

A "legalábbis egyelőre" megjegyzés nyomán kérdés bukkan föl száguldó gondolataink mezsgyéjén: Más ősi "népszigetek" is elképzelhetők a Kárpát-medencében? Talán igen. De, mint Lázár írja, a "megdöbbentő felfedezés" csak mellékterméke volt a vérvizsgálatoknak. A tudós ugyanis nem azt kereste, hogy kik atyafiai kerültek örök nyugalomra a karcsai földbe, hanem azt: milyen betegségek gyötörték a hajdani embert.

Lázár az Új Tükörben Az én isteneim – 1976 – címmel megjelent cikkében megemlíti, hogy Aszódon fennállt ezen ősparasztok telephelye egészen a tatárjárásig. Az aszódiak elpusztultak vagy elmenekültek, s nem tértek vissza otthonukba, de bizonyára vannak a Kárpát-medencének olyan szögletei, ahol – mint a Bodrogközben – folyamatos az élet hosszú évezredek viharain át egészen napjainkig. Sági Károly régész például Keszthely környékén mutatta ki a folyamatosságot a rézkorig. Stamler Imre háromezer éves város nyomaira talált Somogyban. Csak kutatni kellene, s hamarosan kiderülne, hogy e jelenségek nem is olyan egyedülállóak. Manapság (2007) az autópályák építése vonalán találnak jelentős újkőkori településeket, mint például Polgár (M3 autópálya) és Alsónyék (M6 autópálya, Tolna m.) közelében. Mindkettő nagy, hat-hétezer éves, 2000 lelket számláló település volt.

Figyelemreméltó és elgondolkodtató megjegyzést találunk László Emlékezzünk régiekről (Móra F. Könyvkiadó, 1979.) című, a Képes történelem sorozatban az ifjúság részére kiadott munkájában:

"A bronzkor második szakaszában és a kora vaskorban egyre inkább kibontakozik bronzkereskedelmünk, és Skandináviában éppúgy megtaláljuk áruinkat, mint a messze Kaukázusban.". (44. oldal.).

"Bronzkereskedelmünk"?! "Áruink"?! Kinek a kereskedelme? Kinek az árui? A miénk, magyaroké? E kérdésekre csak László tudna válaszolni. Legtöbbek figyelmét talán el is kerüli az ilyen és ehhez hasonló közlés, s ha nem, hát nem tudják, mit kezdjenek vele. De, ha valaki észrevette, hogy László a már korábban idézett Vértesszőlőstől Pusztaszerig című műve 88-89. oldalán ugyanerről még így írt:

"Jutott ezekből (az árukból) a "külkereskedelem"-nek is: áruik egész Skandináviáig eljutottak. Ezt a virágzó életet pusztította el a késői halomsíros nép támadása.".

Itt tehát még nincs szó sem "kereskedelmünk"-ről, sem "áruink"-ról. Kérdés: mi lehetet az ok vagy indíték, aminek következtében László megváltoztatta a korábbi szóhasználatot? Elírás lenne az egész, vagy új felismerés? Esetleg régebbi ismeret közlése? Természetesen, ha a "késői halomsíros nép" támadása a bronzkor végén virágzó életet "mindenestől" elpusztította, akkor valóban nem beszélhetnénk e kor előtti örökségről. Nem tudni, hogy e kor régészeti feltárásai mennyire átfogóak. Alátámasztják-e László megállapítását, avagy az csupán egy kidolgozatlan észrevétel? Jellegében nagyon hasonlít az ókori írók hasonló közléseire. Írásaikban ugyanis gyakran előfordul a nem éppen hitelt érdemlő tudósítás, miszerint ennek vagy annak a népnek a támadása "mind kipusztította" ezt vagy azt a népet. A túlbuzgó szerző aztán a következő fejezetben arról számol be, hogy néhány évvel később a "mind kipusztítottak" ismét harcban állnak a régi ellenséggel. Az effajta közlések lehetnek hitelt érdemlőek megyényi területre, de aligha fogadhatók el országnyi földrészre. Ezt igazolja Bodrogköz és Keszthely környékének népessége, melyek nemcsak a késői halomsírosok pusztítását vészelték át, hanem a "mindent elpusztító" „tatárokét” is. László megállapítása tehát túlzottnak mutatkozik, de a súlyos pusztítás elfogadható, ha a régészeti leletek azt igazolják.

László írja, hogy a X. században a Kárpát-medencében a régészeti leletek egy "kelet-közép-európai műveltségű" köznépről tanúskodnak. Az angol régész, Gordon Childe szerint az újkőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia-Kárpát-medence-Kréta-sziget alkotta háromszögben, amelynek egyik legmarkánsabb jele a termékenységi vallás női istenségeinek (szobrocskák) alsótestére bekarcolt háromszög volt (20. kép). Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory (A Duna a történelem előtti időkben) című művében. Nos, ezen ősműveltség népét kellene nyomon követni egészen a X. század halántékkarikásaiig, s nem lehetetlen, hogy egyes szálak töretlenek a hosszú évezredek viszontagságai ellenére is. Az azonos anyagi műveltség azonban még nem bizonyítja az azonos nyelviséget, de vannak olyan régészeti tárgyak, amelyek olvasatai ennek lehetőségét nem zárják ki.

34

Most csak annyit, amint a következőkből ezt látjuk, hogy az ősnép, amely a Kárpát-medencébe megtelepedett, Kis-Ázsiából indult el. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy ezen ősműveltség népének nyelve éppen a Kárpát-medencében maradt meg. Ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét és a különböző korok népsűrűségét Európa más tájaihoz viszonyítva, akkor e lehetőség valószínűsítése nagyon is indokolt.

A Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő térség az emberi életfeltételek követelményei szempontjából közel se olyan kedvezők, mint a Kárpát-medencéé, ezért a népsűrűsége is alacsonyabb lehetett. A későbbi népmozgások és nyelvi alakulások kivetítésénél e tényezőt mindenkor szem előtt kell tartani. E térséget ugyanis egészen a "tatárjárásig" a magyarsággal rokon vagy rokonnak vélt népek uralták, bár az alaplakosságban az őstelepesek – nem lehetetlen, hogy a csángók őseit bennük kell keresni – mellett, egyre jelentősebb százalékot képviselhetett a szlávság is. Amint tudjuk a besenyők, úzok és kunok uralmát az előrenyomuló mongol hadak törték meg, mely e térségben a magyar nyelv végzetét jelentette, amennyiben az említettek valóban magyar, és nem török nyelvűek voltak.

13. kép. Kovalovszki Júlia térképe

A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkori átlagnál magasabb népsűrűsége ezt kizárta. László egy térképet (13. kép) közöl Szentes vidékéről az Árpád Népe (Helikon, 1988.) című könyvében, melyet Kovalovszki Júlia készített – László felkérésére – az előkerült régészeti leletek alapján. A feltérképezett területen 45 ősi, 24 avar és 16 "honfoglalás" kori lelőhely került a térképre. Az avar és a "honfoglalás" kori lelőhelyek együttesen se érik el az ősi lelőhelyek számát. Igaz ugyan, hogy az avarok és Árpád népének története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre. Viszont az is igaz, hogy mennél messzebbre nyúlunk az idők mélyébe, annál kevesebb a leletanyag. Részben azért, mert a népsűrűség alacsonyabb volt, részben azért, mert a múló idő sok mindent elemésztett. A 45 ősi lelőhely mindenképpen figyelemre méltó.

Az eddigiekben az őstelepesekről mint őshonosokról volt szó. E szó: őstelepesek, azt jelenti, hogy e népek valamikor, valahonnan jöttek. Hóman szerint a "kontinentális ősfajta" itt élt már az őskorban. A The Times Concise Atlas of World History térképe se zárja ki e lehetőséget, mert e térség már több mint százezer évvel ezelőtt benépesedett. Afrikából terjeszkedő ősember Anatólián keresztül, majd a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön fel Délkelet-Európába és Közép-Ázsiába, míg a Duna mentén a Kárpát-medencén keresztül Európa szívébe. A másik útvonal a Földközi-tenger és

35

Atlanti-óceán partvidéke volt. A Kárpát-medence tehát Európa benépesedésének legfontosabb útvonalába esett, mely meghatározója lett hazánk népesedési történetének egészen a vaskorig. Az évezredek során számos nép telepedett meg a Kárpát-medencében rövidebb-hosszabb időre, vagy állandó jelleggel. A magyar nyelv kialakulásának vagy meghonosodásának szempontjából az a kor a mérvadó, amelyben a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodott, amikor a korhoz viszonyított tömegeivel már képes volt beolvasztani a későbbi jövevények nyelvét anélkül, hogy sajátját föladta volna. Jelek szerint ez az újkőkorban, öt-hatezer évvel ezelőtt történt meg. A legkésőbbi időhatárt, úgy tűnik, a Kr.e. 2000 táján délről bejövő és az egész Kárpát-medencét kitöltő péceli (bádeni) műveltség (35. kép.) népének megjelenése jelentheti. Ezen „anatóliai színezetű” – Kalicz Nándor meghatározása – népesség jelek szerint Anatóliából indult el, és sokan közülük a Cseh-medencéig jutottak. A Budakalászon feltárt temetőjükben talált, agyagból készítet kocsi (14. kép. Bal oldali.) jelezheti, hogy terjeszkedésük alkalmával már kocsit is használtak. Egy másik kacsaalakú kocsit a Belgrádi Múzeumban őriznek (14. kép. Jobb oldali), amelyről a francia tudós, Alexander Sauvageot a Larousse-féle World Mythology-ban (Világmitológia) azt írja, hogy e kocsit az urnasíros halotti szertartások alkalmával használták, és a magyarok hozták Kelet-Közép-Európába a Kr.e. XV-XIV. században. (These chariots were connected with the custom of urn burial, which the Hungarians introduced into East Central-Europe during the XV. and XIV. century B.C., 424. oldal.). Sajnos ez a közlés egésze. Nem tudni, mire alapozta Sauvageot e megállapítást. Gondolta: mi bizonyára ismerjük saját történelmünket.

14. kép. A budakalászi és a belgrádi kocsi

Mai ismereteink szerint az újkőkorban forradalmasodott az emberi életfeltétel körülménye. Az addig gyűjtögető, halász-vadász életmódot a termelő és állattartó életforma váltotta fel. Nem valószínű azonban, hogy a különböző korokat éles határvonalak választották el, de a régészeti leletek alapján meghatározott korok és időrend alkalmas tájékozódási pontok. A termelő és állattenyésztő életformával az ember egy bizonyos fokig sorsának irányítója lett. A létet biztosító élelmiszert már nemcsak a természet-adta javakból tudta beszerezi, hanem annak jelentős százalékát meg tudta termelni. Ennek következményeként beállt kedvezőbb állapot a népesedés robbanásszerű növekedését eredményezte, melyet a letelepedett életforma is kedvezően elősegített. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Kárpát-medence a földkerekség, de mindenesetre Európa egyik legkedvezőbb tája az emberi életfeltételek biztosítására mind ma, mind az ősi időkben. Buja növényzete és gazdag állatvilága vonzotta az őskor emberét ugyanúgy, mint ahogy jó termőföldje és kedvező éghajlata vonzotta az újkőkor földműveseit is. Dr. Kalicz Nándor, az újkőkor kiváló kutatója, a következőképp írta le e földművesek terjeszkedését:

"A legelső földműves közösségek Kis-Ázsia, Mezopotámia termékeny területén fejlődtek ki, és hatásuk innen sugárzott szét különböző irányba, már igen korán Dél-Balkánra is. Az élelemtermelő életmód, valószínű népcsoportok mozgása, vándorlása révén innét jutott észak felé haladva a Kárpát-medencébe is.". (Agyag istenek, Corvina kiadó, 1974.).

36

15. kép: A barna vonallal behatárolt területet nevezik a „termékeny félholdnak”. Alatta, a kékvonal az esőzés déli határvonalát jelöli. A fekete pontok a búza és árpa legkorábbi termesztésének lelőhelyei. A karikában zárt pontok pedig a hat-nyolcezer éve kialakult termelő közösségek, melyek legtöbbje a Tigris felső folyása vidékén jött létre, ahol babot, lencsét és datolyát is termesztették. E vidéken háziasították a szarvasmarhát, a juhot, a kecskét és a sertést is. (E térkép a Hammond Concise Atlas of World History-ból való. 2002.)

16. kép: Palesztinából, majd Észak-Mezopotámiából terjeszkedő újkőkori földművesek útvonala, Anatólián, majd az Égei-tenger szigetein át. 9000 évvel ezelőtt érték el Görögország délkeleti csücskét, innen a Vardar és Morava folyók völgyében északi irányban terjeszkedve 8000 éve értek a Kárpát-medencébe, majd a Duna vonalán haladva benépesítették Európát. A szín 1000 évenként változik. (E térkép a Hammond Concise Atlas of World History-ból való. 2002.)

A mellékelt térkép (16. kép.) a földművelés elterjedésének útját mutatja. Amint látjuk, a Kárpát-medence ebben az esetben is a szétágazás központja volt. Ma már többen vitatják, hogy az újkőkori fejlődés és művelődés minden jelentős vívmánya Mezopotámiából indult volna el. Nem vitatott azonban, hogy az újkőkor végére a szellemi és anyagi műveltség ott érte el a legmagasabb szintet, melynek hatása a minden irányba sugárzott. A legújabb régészeti ásatások és leletek azt mutatják, hogy Európában, de elsősorban a Balkánon és a Kárpát-medencében léteztek olyan ősműveltségek, ahol Mezopotámiától függetlenül, sőt azt esetenként megelőzve korszakváltó felismerések és újítások születtek. A nemzetközi

37

tudományos világ egyre nagyobb érdeklődéssel tekint az Al-Duna és a Kárpát-medence irányába, mert olyan ősműveltség leleteire találtak, amelyek egyidősek vagy megelőzik Dél-Mezopotámia leletanyagát. A Vaskapu környékéről több mint nyolcezer éves kőszobrok – fejek – kerültek elő. A legnagyobb meglepetést azonban az 1963-ban a Maros menti Alsótatárlakán előkerült írásos táblácskák (17. kép.) keltették, melyek kora és eredetisége heves vitákat váltott ki a világ tudományos köreiben. A hagyományosak úgy vélték, hogy azok Mezopotámiából kereskedők révén kerültek Erdélybe. Mikor kiderült, hogy helyi agyagból készültek, akkor azt mondták: egy mezopotámiai írástudó vetődött a Maros völgyébe, és ő készítette a táblácskákat. De mikor a rádióizotóp vizsgálatok hétezer (7000+) évesnek mutatták ki a cserepekkel azonos helyen talált szerves anyagokat, akkor lecsitultak a kedélyek, mint a 19. században, mikor Rawlinson szittya nyelvet ismert föl a sumérok nyelvében. A tárgyilagos tudósok figyelembe veszik a korszerű vizsgálatok időmeghatározásait, és azok ismeretében fogalmazzák meg nézeteiket, álláspontjaikat. Meg kell jegyezni, hogy a nemzetközi szakvélemény e kérdésben továbbra is megosztott. Figyelemre méltó azonban az orosz Borisz Perlov közleménye, melyről Bárczy Zoltán tudósított Tatárlaka üzenete címmel a kecskeméti Forrás 1981. novemberi számában. Perlov közli, hogy a Szovjetunió Tudományos Akadémia Régészeti Intézete Laboratóriumának sumerológusa öt pontban foglalta össze észrevételeit, megállapításait. A két első pontból a következőket tudhatjuk meg:

"1. A tatárlakai táblácskák helyi eredetű, széles körben elterjedt írásbeliség rendszeres darabjai.2. Egy táblácska szövege hat ősi totemet sorol fel, amelyek megegyeznek a Dzsemdet Naszr

sumer városból származó ’listával’, valamint a magyar Körös-kultúrához tartozó temetési pecséttel.".

17. kép. Az Alsótatárlakán talált cserepek. A két szélsőn képírás látható, míg a korongon a jelek a székely-magyar rovás betűivel mutatnak alaki azonosságot

Perlov szerint több szovjet sumerológus tartja ősibbnek a tatárlakai táblácskákat, mint a legrégibb mezopotámiai írásos leleteket, melynek kapcsán a következőt írja; "Így kik voltak Tatárlaka ősi lakói, akik az i.e. 5. évezredben ’sumérul’ írtak, akkor, amikor a sumérok még nem is léteztek?". Hasonlóan vélekedik J.A.S. Evans az Archaeology 1977. márciusi számában a Történelem előtti idők újraértékelése Európában (Redating Prehistory in Europe) című írásában. Az angol régész, Seton Lloyd szerint a sumérok mezopotámiai megjelenésének időpontját a nyelvészek határozták meg, melyet a régészeti leletek nem támasztanak alá. A nyelvészek az írásfeltaláló népet nevezik sumérnak, akik szerintük Kr.e. 3500 táján költöztek a folyamközbe. Ezzel szemben a régészeti leletek nem mutatnak törésvonalat, azaz különbséget a "jövevények" és a "helyben találtak" között. Az előkerült leletek arról tanúskodnak – mondja Lloyd –, hogy a mezopotámiai írásbeliség a korai telepesek műveltségének egyenes fejlődéseként alakult ki. Erre más lehetőség is elképzelhető. A legősibb dél-mezopotámiai települések kb. hét-nyolcezer évesek, és e népesség északról vándorolhatott délre, míg a közös gócpontból (Észak-Mezopotámia) egy részük nyugati irányba terjeszkedett, és a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe érkeztek mintegy nyolcezer éve. Hétezer éve, a korhoz viszonyított magas műveltségek virágoztak a Kárpát-medencében, s jelek szerint ez volt az erdélyi és dél-alföldi írásbeliség kezdetének kora, ahonnan eljutott Dél-Mezopotámiába is. Ezek szerint a dél-mezopotámiaiak nem írásfeltalálók, hanem írásátvevők voltak. Jelen ismereteink szerint a Tordos-Vincsa-műveltség (18. kép) ősi népe volt az első írásrendszer megalkotója, s mert írásuk jeleiben és rendszerében megegyezik a korai sumér képírással – mely kb. ezerötszáz évvel későbbi –, arra mutat, hogy az írás nem önálló vívmánya

38

Mezopotámia őstelepeseinek, hanem Délkelet-Közép-Európából került arra a vidékre, ha a régészet nem tud kimutatni „törésvonalat” Dél-Mezopotámia írás előtti és írás utáni népessége között.

18. kép: Tordos-Vincsa-műveltség: A piros kockák a Történelmi Magyarország határain belüli lelőhelyeket jelölik. (Marija Gimbutas.)

Nos, ezt látszanak igazolni az alábbi hét-nyolcezer éves Körös-műveltség (Tordos-Vincsa-műveltség) rovásbetűi, melyek megvannak mai a rovásábécénkben is. Ezt e fejezet végén bővebben bemutatjuk.

E rovássor Michelangelo Naddeo The Ugarit abjad.. .. a rovás alphabet című könyvéből való.Amint az előzőekben említettük, az utolsó jégkor ideje alatt a Kárpát-medence erdős tundra volt.

Állandó jégpáncél csak a Magas-Tátra hegyláncát borította. Az éghajlati változás után az alföld elmocsarasodott, de a lassú felszáradás után kialakult a mérsékeltégövi növényzet és állatvilág, majd azt követve Kr.e. 6000 táján a Nagy-alföld déli részein és Erdélyben megjelentek az első földművesek. Ezen őstelepesek természetesen délről jöttek egyre nagyobb hullámokban. Vonzotta őket a Duna-Tisza vidékének gazdag növény- és állatvilága. Hogy milyen volt itt az élet az újkőkor hajnalán, azt az alábbi idézet jól érzékelteti:

"A Kárpát-medence volt a szarvasmarha legfontosabb európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A bivaly vad formában az újkőkor kezdetén jutott be e területre, ... A juh háziasított formájában a Közel-Keletről került be hazánk mai területére. A sertés helyi őseinek háziasítását elsősorban a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni.". (László: Vértesszőlőstől Pusztaszerig.)

A fentiek alig hagynak kétséget a felől, hogy a Kárpát-medence az újkőkorban Európa legsűrűbben, vagy egyik legsűrűbben lakott területe volt. Ezért a Kárpát-medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik legfontosabb gócpontja, hanem Európa, de elsősorban Közép-Európa benépesedésének is. Amint Európa a Kárpátoktól és az Alpoktól északra fekvő vidékei fokozatosan alkalmassá váltak az emberi létfenntartásra, úgy ontotta népfölöslegét a Kárpátok koszorúzta medence mindaddig, amíg az öreg földrész benépesedett. Ezt követően a vándorlások, pontosabban a hódítások irányát egy-egy gazdag, de már lakott terület birtokba vétele határozta meg. Vagyis kezdetét vették Európa napjainkig tartó küzdelmei.

39

Az újkőkorban a Kárpát-medencében három nagy műveltségkör virágzott (19. kép). A Körös-műveltség (Kr.e. VI-IV. ezred) kiterjedt Erdélyre, a Duna-Tisza közének nagyjából a mai határtól délre eső részére, Tiszántúlon a Berettyó-Körös vonalától délre, valamint a Duna-Dráva szögletére. A Nagyalföld ettől északra fekvő területe volt az alföldi vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. V-III. ezred), míg Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. V-III. ezred) virágzott. Az utóbbi leletanyaga megtalálható a Bécsi- és Cseh-medencén keresztül egészen a Rajna vidékéig. A mezopotámiai hasonlóságok leginkább a Körös-műveltség leletanyagán figyelhetők meg, s a jelek arra mutatnak, hogy a kapcsolat kétirányú volt. Ez egyébként, ha nem is olyan mértékben, elmondható az alföldi vonaldíszes edények leletanyagáról is. E műveltségkörből előkerült termékenységi vallás istennőszobrocskái széleskörű elterjedésről tanúskodnak. E női istenségek alsótestére bekarcolt háromszög (20. kép.) a termékenység, az anyaság és a nőiség fogalmának nemzetközileg elfogadott jele volt. Ilyen szobrocskák különböző küllemmel, de azonos jelekkel és értelemmel nagy számban kerültek elő Mezopotámiában, Kréta szigetén és szerényebb számban a Kárpát-medencében.

19. kép. 1. Körös-műveltség, 2. Az alföldi vonaldíszes edények műveltsége, 3 A dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kalicz Nándor: Agyag istenek)

Az azonos műveltség még nem okvetlen jelent azonos nyelviséget, de a következő három régészeti tárgy olvasata e lehetőséget nem zárja ki. Fogjuk vallatóra, például a Larousse Világmitológia (World Mithology) című könyvében található, jellegzetesen alkotott istennő szobrát (22. kép). Vajon mi lehet ezen istennő mondanivalója? A szobrot az egyiptomi ősműveltséget alapító nép alkotta a Nílus sarából. Megmutattam e képet Hegedűs Györgynek, aki tizenöt évig foglalkozott az egyiptomi képírással és nyelvvel, mondván:

40

20. kép. Az istennők alsótestére bekarcolt háromszögek, mint a nőiség jele: 1. Uruk, 2. Kökénydomb, 3. Kréta-sziget

21. kép. A képírás háromszögének és hármas halmának átfejlődése a sumér ékírásba

E szobrot oly jellegzetes kartartással alkották, hogy azzal bizonyára mondani akartak valamit, csak el kell olvasni.

22. kép. Az egyiptomi istennő és a markol hieroglifája. Olvasata: A magyarok istennője vagy A magyarok Nagyasszonya (Boldogasszony)

41

Gyuri barátom, nem kis meglepetésemre, a következőképp olvasta a szobrocska mondanivalóját: "A makarok", azaz "A magyarok". A sas-fej az "a" hang és betű jele, a kezeket a becsukott ujjakkal lehet ököl-nek vagy marok-nak olvasni, a karokat pedig karok-nak. De mert képírásról, s nem betűírásról van szó, így a jelölt fogalmakból azon értékeket – szókat, szótagokat – használjuk, melyek összeolvasásával értelmes mondatot kapunk. Meg lehet kísérelni, például az a, az ököl és a karok összeolvasását, de ezek összeolvasásával nem kapunk értelmes mondatot. Míg az a, a marok szóból a ma szótagot kapcsoljuk a karok-hoz, így: makarok. A makarok! Ehhez olvassuk a szobrocskát Isten vagy Nagyasszony értékkel, akkor A makarok Istene vagy A makarok Nagyasszonya olvasatot kapjuk. A képírás, vagyis fogalomírás sajátossága, hogy nem mindig lehet a betűírás és szándék szerinti pontos olvasatot megfogalmazni. A szobrocskán látható testrészek neveiben a gy hang nem szerepel, tehát a magyar szó írásához csak a marok vagy markol, és a karok szókat használhatták. Nos, de van-e ezen olvasatnak valamilyen támasztéka?

Vegyük például Richard H. Wilkinson Az egyiptomi művészet olvasása (Reading Egyptian Art,

Thames and Hudson, 1992.) című munkájában közölt, idevágó képjeleket: A jel értéke a ka, míg a kéz becsukott ujjakkal Clenched Hand (22. kép. Jobb oldal), amelyet khefa-nak olvasnak. E képet Wilkinson munkájának 54. oldalán találjuk, amely segítségével kívánja bemutatni a képjel értelmét, azaz olvasatát. Amint látjuk egy kötelet öt emberi kéz markol, tehát khefa az olvasata, ami annyit jelent mint „grasp”. Magyarul: markol. Ezek szerint a jelölt fogalmak magyar értelmezése helyesnek mutatkozik. A ka pedig kar vagy karok, mert mindkét kar jelezve van. A többes számot az egyiptomiak is, mint a magyar a k-val képezték. Kár, hogy az egyiptológusok nem beszélnek magyarul.

Hegedűs mondja, hogy némely egyiptológus munkájában olyan vélemény is van, mely szerint az ősműveltséget alapító nép egy Netra nevű folyó mellől vándorolt el, s a Nílus mentén talált népeket megtanították makaru imádkozni. Eszerint ezen ősi nép, valamely vonatkozásban makar-nak, magyar-nak nevezte önmagát már 5500 évvel ezelőtt. Megvizsgáltuk a rendelkezésünkre álló földrajzi térképeket s kerestük, hogy hol található Netra nevű folyó. Az Északi-Kárpátokban eredő Nyitrán kívül, a szóban jöhető térségen belül, ilyet nem találtunk. Ellenőriztük a magánhangzós változatokat is: Natra, Nitra, Notra, Nutra. Ilyen neveket se találtunk. Nem lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Nyitra mellől indult el. Persze az is elképzelhető, hogy van valahol egy Netra nevű árok vagy patak, amely a rendelkezésünkre álló térképeken nincs feltüntetve. Vámos-Tóth Bátor a Nyitra-Beszterce című tanulmányában ugyan említ egy Nyitra nevű folyót Új-Guineában, de nem valószínű, hogy Egyiptom ősi népe onnan indult volna el.

Tomory Zsuzsanna a Magyar – Angol szóeredet című dolgozatához Nagyernyei Szabó Zoltán írt előszót, melyből megtudjuk, hogy a Nílus mentén a Krisztus születése utáni századokban élt egy "makourai" nép, és létezett egy "Makourita" királyság. Ime:

“M-K-R népnév-jelölés fordul elő a korai ókorban É-Afrikában.(Geography IV.2.19. Monneret de Villard, 1938:92); Ptolemy a Kr.u. 2.sz.-ban a Nílus nyugati oldalán lakó “Makourai” népről és Makourita királyságról ír; Makouria a Kr.u. V. sz.-ban a Nílus 3. és 5. vízesése között, a Nílus mindkét partján Ó-Dongola fővárossal Nobata-ban volt. (Christopher Ehret és Merrick Posansky: The Archaeological and Linguistic Reconstruction of African History. Univ. Of California Press, Berkeley, CA., 1981/2.pp.12-52.)”

Az egyiptomi szobrocska olvasatának helyességét megerősíteni látszik a Çatal Hüyük – Törökország – feltárása alkalmával előkerült szobrocska is, mint például a 23. kép magyar olvasatának lehetősége, amely a Lamber-Karlovsky and Sabloff Ancient Civilizations (Ősi műveltségek. The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.) című könyvben található. Több ilyen szobrocska került elő, mely a feltáró régész, James Mellaart szerint "szülő asszonyt" (Woman giving birth), vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát, istennőjét ábrázolja. Mellaart azonban figyelmen kívül hagyta a "szülő" asszony hasára (bal oldali) és térdeire bekarcolt íveket (Tomory Zsuzsanna felismerése), amelyek együttesen a hármas halmot alkotják. A hármas halomnak – nemzetközileg elfogadottan – elsődleges értelme: föld, de hegy és ország jelölésére is használták. Ha tehát a két fogalmat összeolvassuk, akkor a szülőföld olvasatot kapjuk. Bármily hihetetlen, de e kb. 8500 éves szobor jelei szintén magyarul

42

olvashatók. Az olvasat helyessége persze nem állítható. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg a más nyelven való olvasat lehetőségét.) A jobb oldali kép (James Mellaart: The Neolithic of the Near East) egy másik szobrocskáról készült oldalnézetből, melyen a párduc első és hátulsó lábai, valamint a lelógó has által képezett térségben egy nagy M alakú jel is kirajzolódik. Ez lehet természetes jelenség is, hiszen a szobrocska dombormű, de a „V” alakra szögesített has tudatosságra utal. Amennyiben így lenne, a szobrocskának további mondanivalója is van. Kérdés: milyen üzenet rejtőzhet a nagy M alakú jel mögött?

23. kép. Istennő szobrok Çatal Hüyükből (Anatólia). Olvasata: Magyar szülőföld (Boldogasszony szülőföldje is lehetséges.)

A nagy M alakú jel szerepét, értelmének magyarázatát a nemzetközi szaktudomány kerüli. Nagyon nyomós oka lehet annak, hogy e jel megmaradt az ezer évekkel később kialakult latin ábécé M betűjének, sőt nagyon hasonlít a magyar rovásírás M betűjére is, mely aligha lehet a véletlen játéka. Inkább arra kell gondolni, hogy e jel olyan fogalomnak, vagy egyénnek volt a jele, esetleg neve, melynek, vagy akinek kiemelkedő társadalmi szerepe volt. Például valamely istenség m hanggal kezdődő neve, vagy az anyasággal kapcsolatos szó, mely maradandónak bizonyult, olyannyira, hogy jele a későbbi ábécékben is megmaradt az m hang betűjének. Elképzelhető, hogy ez is az anyaság fogalmának egy másik jele volt. Az M jel két felső szöge jelképezheti a női melleket, az alsószög a szeméremtestet, míg a két függőleges a lelógó karokat. A latin Mater, a német Mutter, az angol Mother és magyar nagy-MaMa szók, mind az anya, anyaság kifejezői, és egy esetleges megoldás irányába mutatnak.

E szempontból nagyon értékes edénytöredéket őriz a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítása. E leleten (24. kép) az M alakú jel és a háromszög egybe van szerkesztve, melynek bizonyára bővebb mondanivalója van. Az M alakú jel fölött és részben annak V szögében, az emberi arc három szerve látható: két háromszög alakú bekarcolt szem, a vízszintesen bekarcolt száj, és az agyagból kidomborított orr. Az arcot háromszögbe zárja az M alakú jel V szöge és az arc fölötti vízszintes díszítővonal. Amint korábban említettük, a háromszöget, mint az anyaság, nőiség jelét használták a női istenség, nagyasszony fogalmának írására, kifejezésére. Ezek szerint a háromszögnek és a nagy M alakú jelnek azonos értelme lenne. Kérdés: Ha igen, akkor miért szerkesztették a két képjelet egybe? Továbbá; miért nem ismerik, tudják a szakma tudósai? Hiszen az élvonalbeliek mind beszélik a latin, német, angol nyelvet. Bármily meggyőzőnek mutatkozik is a nagy M jel imént előterjesztett értelmezése, azt kell mondani, "más megoldás is elképzelhető".

43

24. kép. A szolnoki gabonatároló edény nyaktöredéke. Olvasata: Magyarok Istene vagy Magyarok Nagyasszonya

25. kép: 1. Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége, 2. Bükki ~, 3. Alföldi vonaldísze edények ~, 4. Szakálháti ~, 5. Bánáti ~.

Az előző két régészeti tárgy esetleges olvasatának birtokában megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék két jelének, a nagy M alakú jelnek és a háromszögnek az olvasatát. E cserépdarab az alföldi vonaldíszes edények szakálháti csoportjából (25. kép) való, amely a Nagy-alföldön Kr.e. 3500-3200 között virágzott. Tehát e lelet is, mint az egyiptomi szobrocska kb. 5500 éves. Amennyiben a Nílus vidékére vándoroltak valóban a Kárpát-medencéből indultak el, és magyarnak nevezték magukat – ami valószínűbb, hogy volt egy ilyen nevű istenségük –, akkor feltehetően a két jel összeolvasása az egyiptomi szobrocskával azonos fogalmat örökített meg. Az M jel a magyar nép- vagy istenségnév, a háromszög pedig Isten vagy Nagyasszony értékkel olvasandó. Ebben az esetben is megkapjuk a Magyarok Istene vagy a Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Ez pedig megerősítheti az Anatóliából előkerült szülő-anya szobrának magyar olvasatát, mint szülőföld, és azt, hogy ezen ősi nép nyelve a magyar volt. E szoborral (23. kép) kapcsolatban megemlítettük, hogy az oldalnézetből készített képen az M alakú jel is látható. Így tehát a mondanivaló tovább bővülhet: Magyar szülőföld? Hát nem csodálatos? Csodálatos még akkor is, ha tudjuk, hogy az írásalkotó földműves nép ebből a térségből rajzott ki, tehát ez volt a szülőföldje. Ezen olvasatok helyessége természetesen nem állítható, de az igen, ha a jelzett fogalmakat összeolvassuk értelmes magyar mondatokat kapunk, míg az angol vagy német nyelv segítségével ez nem lehetséges.

44

Magyar Adorján néprajzkutató azt írj Az ősműveltség című munkájában, hogy e szó magar, makar a sumér és ógörög nyelvben boldog-ot jelent. Nos, ha a három régészeti tárgy M jelét e szóval azonosítjuk be, akkor megkapjuk a Boldogasszony olvasatot. Amint tudjuk, a magyarság szilárdan ragaszkodik ősi istennőjéhez, Boldogasszonyhoz.

Ezt megerősíti Dr. Zakar András, Mindszenty hercegprímás volt titkára, A sumér hitvilág és a Biblia című munkájában szintén találunk utalást a makar szóra (46. oldal). Íme: „A Nagyboldogasszony (Bódogságos Asszony, Boldogasszony, Nagyasszony) elnevezés hagyományának egyébként magyar földön nagy irodalma van. Lásd Ipolyi Arnold, Berze Nagy János, Kálmány Lajos, Kandra Kabos, Bálint Sándor, stb. műveit, legújabban pedig Fetich Nándor tanulmányát. Bau az Istenanya, a termékenység anyja egy másik elnevezése (epiteton) Sumérban, a Dug jelentése pedig hős, szent. Az összetétele: Baudug – Boudug – Bódog – Boldog önmagában is kifejezi a nép nyelvén a Boldog-asszony jelentést. Ugyanezt az értelmezést erősíti meg az újszövetségi szentírás: „íme mostantól fogva Boldognak hirdet engem minden nemzedék” – mondja Szűz Mária az ő hálaénekében (Luk. 1, 48). A klasszikus görögben makar, aros jelentése: boldog, az istenekről mondva.”

Boldogasszony tehát az életet adó anya, termékenységi vallás nagyasszonya. Ezt látszik alátámasztani ama tény is, hogy az áldott állapotban lévő asszonyt a magyar ember boldogasszonynak nevezte, és a még le nem züllesztett vidékeken ma is annak nevezi. Erre utalhat a szólás-mondás is, mely szerint „Szegény ember gondját Boldog Isten bírja.”

Zakar és Magyar szerint tehát a makar-nak boldog volt a hajdani értelme. Most, ha figyelembe vesszük az előzőeket, akkor a nagy M alakú jel új értelmezhetőségének lehetősége tárul elénk, mely szerint lehetséges, hogy az egyiptomi szobrocska helyes olvasat: A Boldogasszony. Az anatóliai szobrocskáé pedig; Boldogasszony szülőföldje – amely arra mutat, hogy ezen istennő tisztelete megelőzte a sumérek műveltségének kialakulását –, míg a szolnoki edénytöredék két jelének olvasata szintén; Boldogasszony lenne. Nem lehetetlen, hogy eme boldog = Makar, Magar istennő neve öröklődött ránk népnevünkben. Érthető tehát, hogy a magyarság miért ragaszkodott, ragaszkodik oly szilárdan ősvallásunk Nagyasszonyához: Boldogasszonyhoz.

A litván származású régésznő, Marija Gimbutas azt írja a The Living Goddesses (Az élő istennők) című munkájában, hogy a nagy M jel, mint jelkép a békát képviseli, ez pedig egy bizonyos istennőt. Ez meglepőnek tűnik ugyan, de ha figyelembe vesszük, hogy a béka vízbe rakja tojásait, ahol kikelnek és az ebihalak abban fejlődnek ki. Az emberi élet is az anyaméh vízében fogan, és a mag, a magzat abban fejlődik ki. Ebben van a nagy hasonlat, sőt a természeti és eszmei azonosság is.

Magyar Adorján Az ősműveltség című hatalmas munkája 493. oldalán a következőt írja: „Szerintem ugyanis, amint ez népmeséinkből és egyéb néprajzi adatokból is kitűnik, a béka őseinknél a nőiség és víz egyik jelképes és költői megszemélyesítője volt. Sőt, jelképezte a nő anyaméhét is, mivel alakja ahhoz valóban hasonlítható.”

Gimbutastól még a következőket is megtudjuk:„Az egyiptomiak tisztelték a békát, mint Heket-et, az élet ősanyját. A korai uralkodóház előtti

időkben (Kr. e. 3100 körül), őt mint békafejű asszonyt ábrázolták, aki a varangyos béka képében istennőnek adta ki magát. A hieroglifákban „béka” volt a jele. Heket uralkodott a termékenység és a halál utáni feltámadás felett is. Heketet kapcsolatba hozták a görög Baubo-val, aki valószínű bába (szülésznő) volt, és a sumér Bau-val, akit Baba-nak is neveznek. Bau a suméreknél a gyógyászat és gyógyítás istennője volt.”

Gimbutas ezek után megemlít néhány példát a mai nyelvekből. Némely európai nyelvben – írja – „bau” vagy „bo” szógyök, mint például a varangy, a boszorkány és gomba szókban van meg. A litvánban „baubas” és „bauba” félelmetes boszorkány vagy szörny. Franciaországban a „bo” (Haut Saone tartomány), „botet” (Loire) és „bot” varangyot jelent. Magyarban csak annyit mondhatunk, hogy a „béka” szónk kezdőhangja, a „b” egyezik. Lehetséges, hogy nekünk is volt „bau” vagy „bo” szónk, ami békát jelentett, de jelen ismereteink szerint a „Boldogasszony” hozható fel, melyet a görög Baubo, és a sumér Bau vagy Baba is alátámaszt. „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátronánk.” Őshitünk felfogása szerint (Nagy)-Boldogasszony a világmindenséget szülő ősanya. Itt tehát nincs szó félelmetes boszorkányról

45

vagy szörnyről, de lehet, hogy az indoeurópai népek gyűlölettel néztek Európa műveltségalkotó, ragozó nyelvű ősnépére és istennőjére. Ami nálunk szent volt, az náluk a félelem és gyűlölet tárgyát képviselte. Ma is így van. Megemlítendő az is, hogy a magyar népmesékben a varangyos béka képében, nem a tündérek és más jótevők (Boldogasszony), hanem a szörnyek, a boszorkányok jelennek meg.

A „baba”-nak viszont van megfelelője nyelvünkben: a „bába”. A bába pedig nem más, mint a szülésznő, aki segíti világra hozni a kisbabát. A Baba=bába=Bologasszon így kapcsolódik.

A szolnoki cserépdarab egy gabonatároló edény nyaka volt, amelyen apró bekarcolásokat is látunk. Az istenség, a nagyasszony fogalmát jelölő háromszögből hullnak alá. A mezőgazdaság gépesítése előtt a parasztok kézzel szórták, vetették el a magot. Az edénytöredéken tehát a lendülő kézből földre hulló magvakat látjuk. Minden bizonnyal az Isten áldását kérték a vetésre, a jó termésre.

Nem lehetetlen tehát, hogy nagy M jel mögött valamely istenség neve rejtőzik, de a kérdést az teszi igazán izgalmassá, hogy népnevünk: magyar is e hanggal, betűvel kezdődik. Az igazság az, hogy nincs meggyőző, minden kétséget kielégítő ismeretünk népnevünk eredetéről. Korábban szó esett arról, hogy némelyek népnevünk kialakulását Kr.e. ezredre, az "uráli őshazába" teszik. Mások az arab földrajztudós, Ibn Ruszta M.dzs.gh.r följegyzésében látják a megoldást, hozzáteszik azonban, nem lehetetlen, hogy e mássalhangzók mögött a baskírok népneve: madzsghír rejtőzhet. Amint látjuk, a madzsghír szóban megvan minden jegyzett mássalhangzó, és nincs több a kellettnél. Ezzel szemben a magyar szó írásához felesleges a dzs vagy gh.

A Megyer nemzet (törzs) nevéből való eredeztetéssel se állunk jobban. Ha alaposan átgondoljuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetséget, akkor ama felismerésre kell jussunk, hogy a Megyer nemzet- vagy törzsnév nem lehetett névadója az újonnan létrehozott szövetségnek. Álmos a vérszerződéssel szentesített nyolc független nemzet szövetségét hozta létre, a Kárpát-medence elfoglalása céljából, amikor egy közös népnév gondolata szóba se jöhetett. Ezt az akkori idők büszke, független gondolkodású vezetők, szabadszellemű egyénisége egyszerűen kizárta. Név és nemzetiségük szerint a szövetkezők a következők voltak: Megyer, Jenő, Tarján és Gyarmat szabír, Kér és Keszi onugor, Kürt köktürk, Nyék barszil(?). Ebből láthatjuk, hogy a szabír nemzeteknek se volt egységes népneve. Hangsúlyozzuk, hogy a szövetkezők független nemzetek és nem törzsek voltak. (A 18-19. század túlfűtött, leértékelő tudósai vélekedtek így az ősi műveltségek népeiről.) Ez önmagában ugyan nem zárja ki az azonos nyelvűségnek lehetőségét, de kizárja az azonos népnevet. Némelyek véleménye szerint a szabírok magyarul beszéltek, míg a többiek a török nyelvnek valamely változatát.

Ami a névadást illeti a Kárpát-medencében, Álmos-Árpád "honfoglalói" esetében úgy mutatkozik, hogy ama bizonyos törvényszerűség, miszerint a hódítók a névadók, csorbát szenvedett. Erre a legjobb példának a bolgárokat hozzák fel, akik meghódítottak egy náluknál nagyobb lélekszámú szláv nyelvű alaplakosságot, minek következtében elvesztették török, esetleg magyar nyelvüket, de megtartották népnevüket. Igen, csakhogy a bolgár események másképp, nem Álmos népéhez hasonlóan zajlottak le. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből 626 táján jött létre a Bolgár Kánság a Fekete-tenger észak-keleti partvidéke feletti térségben. A 670-es évek második felében jelentek meg az Al-Duna vidékén. Így tehát ötven év – ami nem nagy idő ugyan – állt rendelkezésükre ahhoz, hogy egységes népnevük kialakuljon. Ezzel szemben Álmos népének szövetsége néhány évvel a "honfoglalás" előtt – Padányi szerint 888-891 között – történt.

Lépjünk vissza még nagy M alakú jel mibenlétéhez. Tudnunk kell, hogy a mezopotámiai Uruk műveltség Szem templomában több ezer e jellel ellátott cserepet (26. kép. Jobb oldali) találtak. Az Uruk műveltség Kr.e. 3200-zal kezdődött, tehát akkor, mikor a szakálháti befejeződött. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel is, mint korábban a képírás és rovásjelek a Kárpát-medencéből kerültek Mezopotámiába? Amennyiben igen, úgy ezt is a kétirányú kapcsolat tanújának kell tekinteni. Mehetett Anatóliából is, ami lényegesen közelebb van, de az idő egybeesése elgondolkoztató.

46

26. kép. Az M jeles edénytöredék a szakálháti műveltségből és az Uruk-i cserép

Vannak még további érdekességek is, amelyeket nyelvünk kárpát-medencei ősisége mellett szólnak. Itt van például lábos edényünk neve. Vajon honnan kaphatta nevét? Vajon mi az értelme e szónak: lábos? Vajon milyen ősi e szó? A Szajol-Felsőföldön előkerült bütyöklábas edények Körös-műveltségből, szintén a Szolnoki Múzeumban találhatók, melyek egyikének képe (27. kép kb. 7000 éves) a bal oldalon látható. Egy másik bronzból készült, "emberi lábakon" álló edény (27. kép. Jobb oldal) Kunszentmártonról való, és kb. 3300-3400 éves. A magyar pásztoroknak talán a mai napig vannak öntöttvasból készült háromlábú edényeik, melyet a parázs fölé helyeznek, hogy ételüket megsüssék vagy megmelegítsék. A lábos edényünknek már nincs lába, de megtartotta ősi nevét, és e névnek ma is értelme van, ha ismerjük a történetét. Bizonyára más népeknek is volt hasonló edényük. Nézzük tehát, hogy a német, az angol, a spanyol és a latin nyelvben találunk-e összefüggést a láb és a lábos neve között? Lábnak nevezzük együttesen a lábfejet, a lábszárat és a combot:

27. kép. Az újkőkori bütyöklábas és a bronzkori kunszentmártoni edény

Magyar : láb lábfej lábszár lábasNémet : Bein Fusz Unterschenkel KochtopfAngol: : leg foot shin panSpanyol : pierna pie pierna cacerolaLatin : pes crus patella

A bemutatott négy nyelv egyikében se mutatkozik összefüggés a láb és a lábos-lábas neve között. Úgy látszik ilyen "véletlenek" csak a magyar nyelvben vannak. Nem egyedülálló azonban. Például, az újkőkorban az örökzöld fenyőfát használták az élet, a fény újjászületése jelképének. A fény újjászületésének napja a téli napforduló, amikor hosszabbodni kezdenek a nappalok, és téli álmából újra

47

ébred a természet, melynek jelképe a fenyő: fény ő. E szó nem csupán csak egy fa neve, hanem magában foglalja az életet és a kikeletet is.

Most lépjünk időben egy nagyot előre, Kr.u. 359-be, mikor II. Konstantinus római császár Aciminkumban (Szirmium közelében, Belgrádtól nyugatra a Száva-mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, akikre nagyon súlyos adóterheket rótt ki. A császár a kiszolgáltatottakat szerette volna meggyőzni jóindulatáról, de mikor azt mondta, hogy adókat fizetni kell, akkor egy polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: "marha, marha". E történetet a császár írnoka, Ammianus Marcellinus írta le a Rerum Gestarum című művében (XIX. 11. fej. 10. szak.), és e szó: „marha” így áll a latin szövegben. Ki lehetett az, aki több mint 1600 évvel ezelőtt a Szerémségben, a Dráva és Száva között, Belgrádtól nyugatra a római császárnak azt kiáltotta: marha, marha? Ez szintén a Kárpát-medence alaplakosságának magyar nyelvisége mellett szól.

Nézzük tehát az újkőkori írásjelek és a székely-magyar rovásírás alaki azonosságát.

28. kép: Az alsótatárlakai korong, melyen a székely-magyar rovás Z, Ny és Gy betűjének alaki azonosa is megvan.

Torma Zsófia, 1874-ben a Maros-menti tordosi ásatás alkalmával előkerült leleteken írásjeleket ismert fel (hátlap). Torma felismerte, hogy e jelek némelyike nagy hasonlatosságot mutatnak a mezopotámiai sumérok írásjeleivel, melyet nagy méltatlankodással fogadtak a Magyar Tudományos Akadémiára betelepített Habsburg-tudósok. Miután Hunfalvi felismerte a magyar rovásírás és az újkőkori jelek hasonlóságát, nyomban hozzáfogott rovásírásos emlékeink pusztításához, ami miatt Arany János lemondott akadémiai tagságáról. Az effajta kétkedésből kijutott a litván származású Marija Gimbutasnak is, aki azzal mert előhozakodni, hogy a Tordos-Vincsa-műveltség földműves népe fejlesztette ki az emberiség első írásrendszerét Kr. e. 5500 és 5000 között. A tudósok is, esetenként bizonyságot tesznek arról, hogy nagyon csökönyösek tudnak lenni. Leginkább a Tordostól mintegy 18 kilométerre lévő Alótatárlakán, 1963-ban talált írásos korong kavarta fel a kedélyeket (28. kép), amint erről az előzőekben szó volt. A különböző viszonyítások segítségével a korongot mintegy 1500 évvel korábbinak tartják, mint a legrégibb mezopotámiai írást, ráadásul helyi agyagból készült. Mindezt megtetőzte még az is, hogy a székely-magyar rovásírás Z, Ny és Gy betűjével azonos alakú jelek is vannak rajta. Ezt több tudós egyszerűen nem tudta elfogadni.

Nehezen tudtak/tudnak megbarátkozni Gimbutas ama megfigyelésével is, hogy egy nem szemita vagy indoeurópai, hanem egy ragozó nyelvű nép, a Tordos-Vincsa-műveltség népe – beleértve Erdélyt és a magyar Dél-alföldet is – alkotta meg az emberiség első szerves írásrendszerét, közel kétezer évvel a suméreket megelőzve, ez kissé nehezen emészthető. Gimbutas „Old Europeans”-nek, „Őseurópainak”

48

nevezi e népet. A régésznő a következőképp vélekedik a kérdésről a már idézett könyve 48. és 49. oldalán:

„Absztrakt – nem képjelek – jelek alkották az írásrendszert. A vonalasság jellemzi és rendszerezi a korai európaiak írását, hasonló a minoszi vonalas A, a ciprus-minoszi, és a ciprusi szótagíráshoz, amelyek megelőzték a klasszikus világot. Ezen írások, mind hasonló megoldásokat alkalmaznak, vonásokkal és pontokkal módosítják az alapjeleket. A korai európai írás nem „előírás”, amint Shan M. M. Winn vélekedett. Szerves írásrendszert képvisel, akárcsak a kínai, a sumér, az indiai, és az elő-kolumbiai szerves írásrendszerek.”

„Abstract, not pictorial, signs comprised the script. Linearity characterizes and organizes Old European writing, a trait it shares with the Minoan Linear A, Cypriot-Minoan, and Cypriot Syllabic scripts, all scripts of the pre-classical world. All these examples use similar diacritical techniques, such as strokes or dots to modify a basic sign. Old European scripts is not “prewriting” as conceived by Shan M. M. Winn (1981). It represents a true writing system similar to Chinese, Sumerian, Indus, and pre-Columbian “nuclear” (logographic) writing system.”

29. kép: A Rast-i istennő és a Pristina-i korong vonalas írásjelei

A tatárlakai korong mellett nagyon fontos a kb., szintén 7000 éves istennő, melyet Nyugat-Romániában, Rast vidékén találtak, és a közel 6000 éves, Pristina közelében előkerült korong (29. kép). Mindkettő a vonalas írás jeleivel van ellátva. Mindkettőn, ugyanúgy, mint a tatárlakai korongon is megfigyelhető a jelek összevonása. Ezen írásjelek megfejtése még várat magára. A régésznő szerint az a legnagyobb baj, hogy a korai műveltségalkotó népeket az indoeurópaiak nyelvükkel és írásukkal együtt, a baszkok kivételével, Európában mind kipusztították, ezért az ő nyelvükön kívül nincs Európában olyan elő nyelv, amely ebben segíthetne. Ezzel az a baj, hogy a baszkok ősei nagyon messze éltek a Tordos-Vincsa-műveltségtől. Megemlíti az etruszkokat is, de hát őket is beolvasztották a rómaiak több mint kétezer éve. Ettől függetlenül, írásos hagyatékaik ismerete segíthetne. Bennünket, magyarokat meg se említ a régésznő. Valószínű azért, mert csak hivatalos történelmünket ismerte, mely szerint kései jövevények vagyunk Európában, ezért nyelvünk nem lehet kulcsa a megfejtésnek. Abban reménykedik, hogy esetleg a ciprusi és krétai vonalas (Linear) „A” írás megfejtéséhez, a már ismert vonalas „B” lesz az esetleges kulcs. Ha ez sikerülne, akkor a vonalas „A” írás ismerete vezethetne az újkőkori vonalas jelek olvasásához. A sumér ékírások olvasásához a háromnyelvű Bihistumi-sziklafelirat, míg az egyiptomi hieroglifák olvasásához a rozettakőn keresztül vezetett az út. Kicsi annak a lehetősége, hogy az újkőkori Tordos-Vincsa-írás megfejtéséhez egy olyan lelet kerüljön elő, amelyen az újkőkori írásjelek mellett egy másik, már ismert írás és nyelv szerepeljen. Itt az első írásrendszerről van szó. A többiek ezer évekkel később fejlődtek ki. Így hát elég reménytelennek tűnik, hogy az újkőkori írás valaha is megszólaljon. Avagy talán mégse?

49

Gimbutas megemlíti idézett könyvében, hogy ezen ősi műveltség még kimutatható Kr. e. 1500 tájáról is a Vaskapu vidékén. Nos, ha tudta volna, hogy ezen újkőkori írásjeleknek számos alaki azonosa van a székely-magyar rovásírásban is, akkor valószínű Erdélyt se felejtette volna ki. Többen észrevették már, hogy számos újkőkori jel alakilag azonos a rovásírás betűivel. Gimbutas úgy véli, hogy e jelek nem hangokat, hanem szókat, esetleg szótagokat képviseltek, mert több mint száz van belőlük. Ennyi hangra egyetlen nyelvnek sincs szüksége. De ha, az általa említett kb. harminc jelet – melyek az írásrendszer alapját, gerincét képezték – egészítették ki vonalakkal és pontokkal, esetleg más betűkkel vonták össze, akkor már szóba jöhet az összevont írás, vagyis a ligatúrák, amelyben a jelek nem fogalmat, hanem

hangot képviselhettek. A tatárlakai és a koszovói korongon is vannak olyan jelek, amelyek összevonásoknak mutatkoznak. Az első és legfontosabb feladat ezen írásjelek összegyűjtése lenne. Az eredeti régészeti tárgyak jeleiről a lehető legpontosabb másolatokat kellene készíteni. Csak azután kellene hozzáfogni a megfejtés kemény és időigényes munkájához.

Az újkőkori írásrendszer kialakulását többezer, esetenként többtízezer évvel előzte meg némely jel megjelenése. Erről tudósít például Friedrich Klára és Szakács Gábor Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig című könyve a 115. oldalon. Egy régészeti lelet képét közölik, melyen írásjelekhez hasonló karcolatok vannak. A leletet a bajóti Jankovics-barlangban találták, és korát kb. 20 000 év körülinek becslik. A T. G. E. Powell Prehistoric Art című könyve 15. oldalán közöl egy kőből faragott istennőképet (30. kép), amelyet gravetti műveltség népe, vagy velük egy időben élő nép alkotott, tehát valamikor a jégkor utolsó szakaszából való. A lelet Észak-Olaszországban, Savignano vidékén került elő. Az istennő jobb combján egy Y és egy V vésete látszik. De, mert a V jobb oldali szárának csúcsából egy kissé lefelé hajló vonal is van, ezért az összevonás is elképzelhető. A két jel között egy jobbra dűlő függőleges fehér vonal is látható, de a fényképről nem lehet megállapítani, hogy ez a tudatosság vagy a természet műve lenne. E jelek elkerülték Powell figyelmét, pedig csodálattal énekli meg a művészi munkát.

30. kép: Savignon-i istennő

Dicséretet érdemel Friedrich Klára, aki e kérdésben elvégzett egy nagyon fontos munkát. Összegyűjtötte, és egy táblázatban összeállította azon újkőkori írásjeleket, amelyek alakilag azonosak a magyar rovásírás valamely betűjével. Friedrich a Tordos-Vincsa-műveltség írásjelei között megtalálta minden magyar rovásbetűnek alaki mását az E-É és Ly kivételével. Ez minden kétséget kizáróan igazolja, hogy az újkőkori írásrendszer jeleinek egy része, a fejlődés folyamán, egy bizonyos hang képviselője lett, ha abban az időben még nem az volt. Igazolják azt is, hogy a rovásírás betűinek eredete visszamegy az újkőkor legelejére. Sőt, némelyike az őskorba.

Vajon, népünk alsó rétegei írástudók voltak-e?1450 előttről csak nagyon kevés írásos emlékünk van, és azok se adják vissza a valós magyar

nyelvet, mert a latin ábécé kényszerzubbonyába bújtatták, melynek nem volt á, cs, é, gy, í, j, k, ly, ny, ó, ö, ő, sz, ty, ú, ü, ű és zs betűje. Összesen 18 hangunkra nem volt betű, de ha az öt hosszú magánhangzót nem számítjuk, akkor is 13 alaphangnak nem volt betűje a latin ábécének. A rómaiak az etruszkoktól átvett 21 betűvel kezdték, melynek a Wikipedia Enciklopédia szerint volt ugyan „k” betűje, de csak idegen szavak írásához használták. Ezzel magyarázható, hogy a középkori nyelvemlékeinkből mégis hiányzik a „k” betű, és azzal, hogy az írástudók nagyobb része ezt nem tudhatta. Hogyan írtak e betűk nélkül? Úgy, ahogy a nyelvemlékeink szólnak hozzánk. Nagyon ügyefogyottan. Amikor az 1400-as évek

50

második felétől kezdenek megjelenni a magyar nyelvű versek, melyeket nem rovással írtak, ami annyit jelent, hogy tollforgatóink már nem ismerték, vagy nem merték használni a rovást, amelyet már közel félezer éve tiltottak.

31. kép: Friedrich Klára által összeállított rovástáblázat

Mindennek ellenére, mint lehetséges az, hogy még az 1800-as években is a kanászok, juhászok, csordások és csikósok, a maguk készítette karikás ostor nyelére, vagy furulyára, citerára nevüket, esetleg egy rövid szöveget rovással írtak? Annyit jelentene ez, hogy minden tilalom ellenére népünk alsó rétegei körében a rovás tudománya tovább élt, és írástudók voltak már az újkőkortól? Emellett tanúskodnak a

kiskunhalasi 1802-ből származó rováspálcák is, melyeket a juhászok írtak, és amelyeken megfenyegették a város vezetőségét, amiért megszabták, hogy a juhászok hány juhot tarthatnak. Az történt ugyanis, hogy a juhászok legelőket béreltek, melynek következtében a juhászok juhállománya úgy megszaporodott, hogy sértette a törzsökös juhállattartók érdekeit, azon túl, veszélyeztette a legelők minőségét, esetleges elszikesedését. A város vezetősége úgy döntött, hogy a földtelen lakosok részére 60 juhot engedélyez. A bérlők ezt nem vették jó néven, hiszen a juhtartás biztosította megélhetésüket.

Az érintett juhtartók 16 rováspálcán, rovásbetűkkel írott „levélben” fenyegették meg a város vezetőségét, közülük is kiemelve Túróczi Istvánt a város főbíráját, Péter István és Miskolczi Kerekes János tanácsbelieket. A zendülést Czifra Imre és a Bor testvérek – Antal és István – szervezte. A város vezetősége törvényre vitte az ügyet, ami igazolja, hogy a rováspálcák hitelesek, és hogy az elöljárók is el tudták olvasni. A három lázadóvezért ki is tiltották a városból.

Néhány éve Friedrich Klára is érdeklődött a rováspálcák holléte után, melyről a Pótnyomozás a kiskunhalai rovásírásos pálcák ügyébe című írásában számolt be. 2007-ben a kiskunhalasi előadása végén a Thorma János Múzeum igazgatója, Szakál Aurél jelentette be az örömhírt, hogy a múzeumban megtalálta a sorszámozott rováspálcákat.

2009-ben Szondi Miklós rováskutató is felkarolta az ügyet, melynek eredménye az lett, hogy a múzeumigazgatóval karöltve egy tanácskozást hívtak össze, amelyen megjelentek a számottevő

51

rováskutatók. A tanácskozásban résztvevők azon egységes álláspontra jutottak, hogy a rováspálcák eredetiek és hitelesek. Szondi megállapítása szerint a 16 rováspálcát nem egy, hanem hat ember írta.

32. kép: NO Te VéRSZOPÓ PéTeR Te / KeZTeD MÉG MINDÉGTUROCI PÉTeR Ha / MEGTALÁLUNK KIN MEZŐBEN IS KI ÁSSUK / SZEMED

(A rovók kisbetűkkel írt magánhagzókat kihagyták, ami szabályszerű.)

Ez viszont igazolja, hogy népünk alsó rétege, minden viszontagság ellenére ragaszkodott ősi

írásunkhoz, és nekik, a sokszor lenézett egyszerű embereknek köszönhetjük, hogy a rovás nem veszett ki.

Sőt, nyelvünket is nekik köszönhetjük, mert bizony a magyar felsőréteg nagyon ellatinosodott.Legújabban pedig a bosnyák hegypiramisok („pyramidhills” a hivatalos nevük) keltettek nagy

feltűnést. Egy bosnyák származású amerikai üzletember és piramiskutató, Semir Osmanagic figyelmét 2005-ben a Viszoko város múzeumigazgatója hívta fel a Szarajevótól északra, mintegy 30 kilométerre lévő piramis alakú „hegyekre”. Osmanagic, miután helyszíni látogatást tett, meggyőződött, hogy ilyen tökéletes piramis alakú „hegyeket” a természet nem alkot, ezért saját költségén hozzáfogott a feltáráshoz. Rövid időn belül beigazolódni látszott, hogy az öt piramis emberi alkotás. A feltárásokat a Nap és Hold elnevezésű piramisokkal kezdte. A Nap piramis lábánál fekvő Viszoko azóta zarándokhellyé vált.

A boszniai hegypiramisokról keringő hírek felkeltették Szakács Gábor érdeklődést is, aki lévén a Magyar Demokrata újságírója, azontúl, rovásírás-kutató és zenész, sőt, korábban idegenvezető is volt, s mint ilyen, az egyiptomi piramisokat is megtekintette. Szakács a Magyar Demokrata megbízásából 2006-ban „felderítő” útra ment Boszniába Víg Sándorral (filmes) és T. Szántó Györggyel (fényképész) hogy személyesen győződjenek meg a dolgok mibenlétéről.

A Nap piramis közelében lévő eredeti vájatot/alagutat a hordalék töltötte meg, ami – valószínű – a jégkor végén beállt éghajlati átalakulásnak következménye volt, amennyiben a piramisok kora valóban 12,500 év, amint azt Osmanagic véli a Szarajevói Egyetem Talajtani Osztályának a Nap piramis oldalán képződött humuszréteg kormeghatározása alapján. Szakács és társai éltek a lehetőséggel, fényképezőgéppel, filmfelvevővel behatoltak a vájatba, ami a hordaléktól egyre szűkült, olyannyira, hogy a kb. 150 méter tekintélyes részét kúszva tudták megtenni. A veszélyesnek mondható vállalkozást, magyar szemszögből nézve nagy siker koronázta, mert az alagútban hatalmas, többtonnányi kőtömbökön rovásjeleket, „betűket” találtak, amelyek szerepelnek Friedrich táblázatán. Megtalálták az Alsótatárlakán talált korongon lévő „nyilas” hasonmását is. Ebből arra lehet következtetni, hogy a boszniai piramisok építői a Tordos-Vincsa műveltségkörbe tartoztak, de ha Osmanagic feltevése helyesnek bizonyul, akkor az említett műveltségkör előhírnökei, úttörői is lehettek. Az se lehetetlen, hogy az írásjelekkel ellátott kőtömbök ezer évekkel később kerültek a piramis alagútjába, amely szerint a hordalék lerakodása is sokkal későbbi korban történhetett. A további feltárások kapcsán, remélhetőleg, a fennálló kérdések tisztázódnak. A boszniai piramisok figyelemfelkeltők lehetnek a Pilis-hegységben és a Balaton északi hegyvonulatában lévő piramis alakú hegyeket illetően, amelyeket szintén érdemes lenne megvizsgálni.

Az előzőekben elmondottakat összegezve az mutatkozik a legvalószínűbbnek, hogy: Mezopotámia, Egyiptom és a Kárpát-medence őstelepes földműves népének a szétválását valamikor a jégkort követő ezredekben kell keresni. E nép közös őshazája valószínű a mai Észak-Irak és Délkelet-Törökország lehetett. Legalábbis a népvándorlások, helyesebben talán terjeszkedések útvonalából, az

52

éghajlati viszonyok alakulásából, és a régészeti leletek alapján is erre lehet következtetni. Ez azonban semmit se von le a mezopotámiai sumérnek nevezett és az egyiptomi őstelepes nép magyar vonatkozású hagyatékának értékéből. Ha ugyanis ezen ősi népek nyelve valóban magyar nyelv ősalakja volt, akkor írásos hagyatékuk felbecsülhetetlen érték a magyar nyelvi és szellemi műveltség kincsestárában. Hiszen ezen írások a magyar nyelv ősalakját örökítették meg. Mezopotámia és a Kárpát-medence legősibb képírásos leleteinek hasonlóságát a nemzetközi szaktudomány is elismeri. A magyar és sumér nyelv közeli rokonságát vagy éppenséggel azonosságát nem kisebb tudósok, mint Rawlinson, Oppert, Hinks, Lenormant, Sayce, stb. már a XIX. században megállapították. Ezt erősítették meg a XX. században Varga Zsigmond, Gosztonyi Kálmán, Götz László és mások. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a krétaiak nyelvére, mert Gordon Childe szerint ők is e műveltségkörbe tartoznak. Ez vonatkozik Anatólia, vagyis a mai Törökország újkőkori leletanyagára is, amelyek magyar szempontból nagyon értékes ismeretanyagot tartalmazhatnak. Erre utalnak a termékenységi vallás istennőin látható jelek lehetséges magyar olvasatai is. Mindezt figyelembe véve azt kell mondani: a Kárpát-medence, Mezopotámia és Egyiptom őstelepes népe nem származhatott egymástól, hanem egy ősnép egymástól elvált tagjainak tekinthetők, tehát testvérnépek voltak. Ezt hirdette Magyar Adorján már 1918-ban.

Nemzeti szempontból tudni kell, hogy a magyar származástudat új megfogalmazásának korát éljük, mely nélkül a nemzeti önismeretünk és önbecsülésünk mankókon jár. A finnugor származástudatot hivatalosak még nem adták fel, a másképp gondolkodók a sumért még nem fogadták el. Amennyiben e tanulmányban előterjesztettek az elkövetkező évtizedekben igazolást nyernének, úgy a jelen bizonytalanság szerencsésnek is mondható. Kár lenne a finnugor tévtant felcserélni a sumér, az egyiptomi vagy akár az ujgur származástudattal, ha azok legföljebb csak részletigazságnak bizonyulnának. Az átmeneti időt arra kellene használni, hogy összegyűjtsük mindazon nyelvi, embertani, régészeti és műveltségi adatokat, amelyek kiértékelt eredményeire szilárd és megbízható alapokon álló eredet- és őshazatudatot építhetünk. Ennek alapkövetelménye, hogy megszabaduljunk a belénk jegesedett tantól: valahonnan jöttünk. Igen, jöttünk! De mikor? Ez a nagy különbség!

Ősnyelvek új látószögbőlA tudomány már mintegy másfél évszázada küszköd azzal, hogy megállapítsa és rögzítse a

különböző nyelvek kialakulásának helyét, vándorlásának útvonalát. E nemes igyekezetben – természetesen – a nyelvészek érdemelték ki a babért, akik felállítottak egy sereg szabályt, melynek alapján elvégezték a nyelvek rokonítását és a nyelvcsaládokba való besorolását.

Ez idáig rendjén is lenne. De e buzgó, talán túlbuzgó nyelvészek nem elégedtek meg ily szerény eredménnyel. Továbbmentek. Úgy vélték, a különböző nyelveket hordozó népek történetét ők, csakis ők hivatottak megírni. Ahhoz, hogy egy nép történetét meglehessen írni, meg kell találni kialakulásának helyét, azaz őshazáját. De hát hogyan állapíthatja meg a nyelvész valamely nép őshazáját? Nagyon egyszerű. Meg kell keresni a rokon nyelvekben az azonos szavakat, főleg növény- vagy faneveket, melyek megvannak minden, vagy a legtöbb rokon nyelvben. Az őshaza ugyanis ott volt, ahol e növény vagy fa megtalálható, vagy valamikor létezett. E ragyogó következtetés ésszerűségéhez aligha férhet kétség, gondolják a nyelvészek.

Az amerikai tudós, Grover S. Krantz is szabályokat állított föl az európai nyelvek kialakulásának kutatásához. Az eredményt az Európai nyelvek földrajzi kialakulása (Geographical Development of European Languages, Peter Lang, New York, Bern, Frankfurt am Main, Paris, 1988) című dolgozatában írta meg, melyet az Amerikai Egyetemek tanulmánysorozatában adtak ki. A szerző új szempontok figyelembevételének segítségével kívánja a kérdés megoldását egy esetleg gyümölcsöző irányba terelni. Krantz Washington Állam Egyetemén az embertan tanára volt, aki az általa kidolgozott módszerrel elsőnek az északnyugat-amerikai indiánok nyelvét vizsgálta meg.

Krantz módszerének gerincét a következő tényezők képezik:

53

1. A népek miért költöznek el lakhelyükről, miért nem maradnak helyben?2. Miért oda, s miért nem más helyre költöztek?3. Miért akkor, miért nem máskor költöztek?4. Miért ők költöztek oda és akkor, s miért nem más nép?5. Hogyan oldották meg a letelepedést a már helyben lakók ellenében?Krantz írja, ha ezen alapkérdések bármelyikére nincs kielégítő válasz, úgy az előterjesztett

megoldást nem lehet komolyan venni. A népek ugyanis nem kedvtelésből költöztek el lakhelyükről, hanem azt mindenkor a létfenntartás, a megmaradás követelményei határozták meg. Éppen ezért, a valóban nagy lélekszámúnak mondott népvándorlásokat újra kellene vizsgálni. Népvándorlás nem tévesztendő össze az ilyen-olyan, kisebb-nagyobb katonai vállalkozással, hódítással, melyeket korábban – egyesek talán továbbra is –, népvándorlásoknak tartanak. Ilyenek esetében az alaplakosság – elsősorban a földműves – nem mozdul. A meghódított nép pedig rendszerint sem fajilag, sem nyelvileg nem azonos a hódítóval. Szigorú követelmény a kidolgozott módszerek, szabályok következetes alkalmazása minden népmozgás esetében. Krantz írja, hogy e szabályok kidolgozásánál az ismert történelem irányadó ugyan, de nem tekinti csalhatatlannak sem a történetírást, sem saját módszerét.

Az első követhető népvándorlás, pontosabban terjeszkedés az újkőkor hajnalán, Kr.e. 8150 táján Palesztinából indult el a szélrózsa minden irányába, melynek okozója a túlnépesedés volt. Krantz "afro-ázsiainak" nevezi e népet. Jelek szerint a népszaporulatot az élelemtöbblet tette lehetővé, melyet egy vadbúzafajta, a tönkölybúza (Emmer wheat) termesztése eredményezett. Tudni kell, hogy a kezdetleges gazdálkodás korában a népsűrűség átlaga 1.0 (egy) fő/km2 volt. Ezzel szemben a nagyállattartás területein 0.25 fő, míg a kezdeti gyűjtögető, halász-vadász életmód korában 0.1 fő volt a népsűrűség km 2-ként. Ezen adatok ismerete alapvetően fontos, mert a népterjeszkedés esetén a népsűrűség meghatározó tényező lehet mind faji, mind nyelvi vonatkozásban. Kérdés: Számszerűleg milyen arányban voltak a jövevények a helyben találtakkal szemben? Az elvándorolni vagy terjeszkedni kényszerült nép nem telepedhet le olyan területre, ahol a népsűrűség már elérte vagy megközelítette az eltartóképesség felső határát. Legfeljebb elűzhette egy kiszemelt terület népességét, ha ehhez megvolt a számbeli fölénye vagy magasabb harci készsége. A gazdálkodás kezdetén erre nem is volt szükség, mert az emberi létfenntartás követelményeire alkalmas területek népsűrűsége 0.1 fő vagy az alatt volt. Először tehát saját környezetüket kellett feltölteni, s miután a népsűrűség elérte az 1.0/km2, akkor kényszerültek a fokozatos terjeszkedésre.

A szaporulatot, azon keresztül a terjeszkedés gyorsaságát számos tényező befolyásolta; a megmunkálásra alkalmas új területek mennyisége és minősége; az éghajlati viszony, a hőmérséklet, a nappali órák száma, az évi napsütés és a termőévszak hosszúsága mind fontos tényezők. Krantz számításai alapján arra az eredményre jutott, hogy egy bizonyos irányban, átlagban 150 évre volt szükség 200 km-nyi terjeszkedéshez, de Európa északibb vidékein elérhette az 500 évet is. A legészakibb vidékek, ahol a termőévszak 120 nap alá süllyed, gazdálkodásra már nem alkalmasak. Ott már csak az állat-, majd pedig a rénszarvastartás biztosíthatja a megélhetést.

Az afro-ázsiaiak Kr.e. 5150 táján érték el a Gibraltárt, de mert a hajózáshoz nem értettek, nem tudtak átkelni a tengerszoroson. A túloldalon viszont létezett ebben az időben egy pásztornép, akik értettek a hajózáshoz is. Krantz ezeket tengeri-pásztoroknak (Sea Shepherds) nevezi. Véleménye szerint ezek szállították át az afro-ázsiaiakat, akik Kr.e. 4550 tájára benépesítették Ibéria földművelésre alkalmas területeit. Krantz bennük látja a baszkok őseit.

Anatóliából, a mai Törökország délkeleti részéből Kr.e. 8000 táján, tehát 150 évvel a palesztin kiáramlás kezdete után, elindul egy másik hullám, amely viszont Európa irányába terjeszkedett. Krantz ezeket indoeurópaiaknak nevezi, akik megakadályozták az afro-ázsiaiak északi irányú terjeszkedését. (Ha e tanulmányban eddig kifejtettek megállják a helyüket, akkor Krantz ebben téved.) A népszaporulatot, a bőségesebb élelmezést itt is a tönkölybúza termesztése tette lehetővé. Palesztina és Délkelet-Anatólia 400 km-re van egymástól, a százötven év nem mutatkozik elég időnek ahhoz, hogy a Palesztinából elinduló népesség elérje Anatólia e területét, de nem kizárható. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy az eredményesebb búzatermesztés módjának tudománya jutott el Anatóliába, vagy azt helyiek ismerték fel.

54

A tönkölybúza harmadik központja a Kaukázus alatti, míg a negyedik a Fekete-tenger északkeleti partvidéke feletti térség volt. E területekről is elindultak a terjeszkedések, nem sokkal az előző kettő után. Magyar szempontból azonban a Délkelet-Anatóliából elinduló népesség terjeszkedését kell követnünk, akiket Krantz “indoeurópai”-nak nevez. Ha e térségben keressük a Kárpát-medencét benépesítő földművesek őseit, akkor inkább az afro-ázsiaiakra, vagy a kettő keverékére kell gondolni, akik az Égei-tenger szigetein át, Kr.e. 7100 táján léptek Európa földjére, azaz a Balkán délkeleti csücskére. Innen terjeszkedtek tovább északra a Balkán, majd Ukrajna vidékeire. A Dinári- és Balkán-hegységet kettéválasztó Vardar és Morava folyók völgyében terjeszkedő főág a Kárpát-medence irányába vonult. Erdély területét Kr.e. 6400, míg Dunántúlt Kr.e. 6050 táján érték el. A Nagyalföldet, néhány kezdetleges gazdálkodásra alkalmas területet kivéve, kemény talaja miatt kikerülték, írja Krantz.

33. kép. Grover S. Krantz: A Magyar nyelvű állattartók elhelyezkedése a Tiszántúlon

A Balkánon az indoeurópaiak megjelenésével kezdetét vette az állatok háziasítása, ami rövid időn belül a Tiszántúlon élő halász-vadász őslakók körében is elterjedt, ez viszont lehetővé tette a nagyobb népszaporulatot. Krantz nem foglalkozik a Tiszántúl népsűrűségével, de e sorok írójának az a gyanúja, hogy lényegesen magasabb lehetett az átlag állattartó vidékek népsűrűségénél. Ha nem így lett volna, a jövevények között biztos akadtak volna olyanok, akik felcserélték volna a nehéz földművelést a könnyebb pásztorélettel.

Krantz a Tiszántúl pásztornépét 12 törzsbe vagy nemzetségbe sorolja. Északon, ahol a legszélesebb, négy nemzetség élt. Alattuk – bár keskenyebb területen – szintén négy, azok alatt három, és legalul egy nemzetség helyezkedett el egy délfelé szűkülő háromszögben (33. kép). Nyelvüket Krantz "uráli", azaz "magyar" nyelvnek nevezi. Krantz az általa felállított, és minden európai nyelv kialakulására következetesen használt szabályok alapján arra az álláspontra jutott, hogy az urálinak nevezett nyelvek kialakulásának helye nem az Urál vidéke volt, hanem a Kárpát-medence, azon belül pedig a Tiszántúl. Erről Krantz könyve 11. oldalán a következőket írja:

"Általában úgy vélekednek, hogy az uráli magyarok keletről jöttek Magyarországra Kr.u. a 9. században. Ezzel szemben úgy találom, hogy a többi, uráli nyelveket beszélők terjeszkedtek Magyarországról az ellenkező irányban, sokkal korábban.". (It is usually stated that the Uralic Magyars moved into Hungary from an eastern source in the 9th Century A.D.. I find instead that all the other Uralic speakers expanded out of Hungary in the opposite direction, and at a much earlier date.).

55

Krantz meg is jegyzi könyve 72. oldalán, amennyiben ezen új felismerés megállja a helyét, úgy „a magyar nyelv Európa legősibb helyhez kötött nyelve” („Hungarian (Magyar) is actually the oldest in-place language in all of Europe”), kialakulása az átmeneti kőkorba (mezolitikum) vezethető vissza. A rokon nyelvű népek innen vándoroltak ki, és nem fordítva. A terjeszkedés Kr.e. 6200 táján kezdődött északnyugat, észak és északkeleti irányban. Miután az északi ág elérte a Balti-tengert, ők is északkeleti irányba folytatták útjukat, mígnem elérték mai elhelyezkedésüket. Elképzelhető, hogy e Kárpát-medencéből elvándorló népek valamelyike megőrizte az őshaza emlékét, s visszaköltözésüket a Csodaszarvasmonda örökítette volna meg? Hunor és Magyar őseik földjére igyekeztek vissza, ahol velük azonos nyelvű népet találtak. Elgondolkoztató!

Kr.u. 200 táján a csoroszlyás vaseke forradalmasította a földművelést. Korszakváltónak számít. Krantz ezen ekének a feltalálását az Északkeleti-Kárpátokon belül a magyar és szláv nyelvterület határvidékére, de inkább a magyar nyelvterületre teszi. Ezen ekével kapcsolatos szavak viszont szláv eredetűek, mondja, ezért úgy gondolja, hogy egy szláv közösség lehetett a feltaláló. Bárczy Géza Szófejtő Szótára szerint az eke szavunk a csuvas "aka" szóval azonos. Az eke alkatrészeinek neveit; csoroszlya, gerendely, gúzs, taliga szláv szavakból vezeti le. De mi lenne, ha e szavakat ők vették volna át tőlünk? Mármint az őstelepes néptől!? A korábbi ekét "aratum"-nak nevezték. Bárhogy legyenek is a dolgok, e vaseke elindult hódító útjára.

A korai fa-, esetleg csontekékkel csak egy árkot lehetet húzni a földbe, s nem voltak alkalmasak a kemény talaj megmunkálására, míg a vasekével át lehetett és lehet fordítani a földet, és alkalmas a mélyszántásra, a kemény talaj feltörésére is. Krantz úgy gondolja, hogy ezen ekét a magyarok kezdték először szélesebb körben használni, mert észak és északkeleti irányba kibővítették a magyar nyelvterület határát kb. 40 kilométerrel (lehetséges, hogy a mai határvonal miatt gondolja így). A szlávoknál mintegy 30 évvel később kezdődött el a széleskörű használata, de sokkal nagyobb lendülettel. Valószínű ennyi időre volt szükség, hogy az új találmány átjusson a Kárpátokon. Az eke használata rohamosan terjed a Kárpátok koszorúján kívül. A szlávoknál népesedési robbanás állt be. Az elkövetkező öt-hatszáz évben körülvették a Kárpát-medencét, kivéve nyugaton. Benépesítették a fehérorosz és orosz területeket a Ladoga-tó vonaláig. Délen a magyar nyelvterület háromszögének csücskét is ők hódították meg. Ebben Krantz téved. Nem vette figyelembe, hogy e terület a török időkben eléggé elnéptelenedett, s miután a török kiszorult Magyarországból, a Habsburgok még a helyben maradt magyarokat is kiűzték, és 40 000 szerb családot telepítettek helyükre.

Igaza lehet viszont Krantznak, hogy a harminc éves előny ellenére a magyaroknál lényegesen lassabban terjedt a vaseke használata, mint a szlávoknál, így a népsűrűség mérsékeltebb emelkedése nem okozott oly rohamos arányú terjeszkedést, mint a szlávoknál. Az állattartással foglalkozók a könnyebb pásztoréletet ugyanis nem szívesen adták föl a nehezebb földműves életért. Miután a szlávok körülzárták a Kárpát-medencét, a magyarok csak nyugati irányba terjeszkedhettek. El is érték a Bécsi-medencét, de nem elégséges számban ahhoz, hogy az ott élő népek nyelvét be tudták volna olvasztani. E vidékeken az indoeurópai földművesek éltek, s miután megismerték a jövevények ekéjét, ők maguk is használni kezdték, tehát a szaporulat náluk is emelkedett. Ezzel szemben Dunántúlt a magyarok lepték el elég nagy számban, így az uralkodó nyelv ott is a magyar lett, írja Krantz.

Krantz egyes véleményéből, megállapításából kiérződik, hogy nem ismeri a magyarság vagy a Kárpát-medence részletes történetét, ezért némelyik következtetése is tévesnek mondható, de ez nem változtat a lényegen, az egészen. Nem érti például, hogy Románia szívében – Székrelyföldön – hogyan, mikor telepedett meg egy olyan nagy számú magyar nyelvű népesség? Nem szól a dákó-román származáselméletről, de vonalvezetéséből az tűnik ki, hogy helytállónak tartja. Nincs munkájában említés a sumérokról, de mert Krantzot számosan fölkeresték emiatt, a magyar nyelvű kiadás függelékében ezt írja:

"A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változott. Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és sumér nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával ellentétben – hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia között (egyik vagy mindkét irányban) – a nyelvészeti hasonlóságuk

56

egyedül abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.".

Mi is úgy gondoljuk, hogy a magyar és sumér nyelv többet őrzött meg a közös ősnyelvből, mint e nyelvcsalád bármely más tagja, de nem hinnénk, hogy a magyar nyelvet az afganisztáni, altáji nyelvű juhpásztorok hozták volna a Kárpát-medencébe, mint Krantz gondolja. E tanulmány egyik fontos tétele, hogy bemutassa a Kárpát-medence és Mezopotámia ősi telepeseinek azonos tőről való származását, amelyet a nyelvi rokonságon túl, az újkőkori régészeti leletek nagy hasonlósága is alátámasztani látszik. Ez pedig csak úgy képzelhető el, hogy a Kárpátok által körülzárt és elszigetelt medencében megtelepedett népesség az ősmagyar nyelvet beszélte, mely a sumérek nyelvével azonos tőről szakadt. A magyar és sumér nyelv közötti hasonlóság lényegesebben nagyobb, mint a sumér és török nyelvek között, ezért nem valószínű, hogy a magyar nyelv az altájiból alakult ki. Ha figyelemmel kísérjük Közép-Ázsia benépesedésének történetét, akkor úgy tűnik, hogy az uráli és altáji nyelv közös tőről sarjadt. Ha tehát, az uráli és altáji nyelv egy azonos ősnyelvből alakult ki, akkor meg kell kérdőjelezni ama bizonyos "indoeurópai" népesség nyelviségének mibenlétét is. Krantz ugyanis nem szolgál olyan tárgyi tanúkkal, mint a 8500 éves anatóliai szülőanya és a bekarcolt hármas halom lehetséges szülőföld, mi több magyar szülőföld olvasata, valamint az egyiptomi istennő és az alföldi cserép jeleinek lehetséges olvasatai.

Krantz egyik legsarkalatosabb, leglényegesebb álláspontja határozottan visszautasítja a katonai jellegű hódításokat, mint „népvándorlásokat”. Népvándorlást csak az ősi halász-vadász és kis lélekszámú csoportokra fogad el. Népmozgásokra a helyesebb kifejezés a terjeszkedés, a fokozatos terjeszkedés. Ennek figyelembevétele nagyon fontos a Kárpát-medence népi és nyelvi történetének alakulásában. Téves, sőt félrevezető az a felfogás, hogy például a rómaiak, gótok, gepidák, vandálok, stb. – vagy akár Árpád népe – korában, a Kárpát-medence alaplakosságát is e hódító népek adták volna. A rómaiak több mint 450 évig uralták Dunántúlt, Dunántúl népessége még se beszél latinul. Érdemes megjegyezni, hogy Krantz határozottan visszautasítja az altáji népek, mint például a szittyák indoeurópaisitását is.

Krantz munkája mindenképpen alátámasztja Magyar Adorján, Marjalaki Kiss Lajos, és mindazok álláspontját, akik a magyarság és a magyar nyelv kialakulását a Kárpát-medencébe helyezték.

A környezet és életfeltételek hatásai a nyelvek kialakulásáraE dolgozatban felvetett gondolatok és adatok a Kárpát-medence földraji elhelyezkedése és

természeti adottságai szemszögéből kívánnak rámutatni ama tényezőkre, amelyek befolyásolták, sőt meghatározták a magyar nyelv kialakulását és fejlődését. Ugyanis, a tudományos világ egyre nagyobb figyelmet szentel a környezetben uralkodó természeti hatások szerepének, melyek döntően befolyásolták a különböző nyelvek kialakulását, majd fejlődését. E szempontból – úgy tűnik – csak a magyar nyelv kialakulását meghatározó, a Kárpát-medence sajátos adottságainak vizsgálatai kerülik el a figyelmet.

Ha vizsgálódásunkat a természeti alakulások, hatások szemelőt tartása jegyében kívánjuk végezni, akkor az utolsó jégkort követő időszak éghajlati, vízrajzi, valamint a mérsékeltégövi növényzet és állatvilág kialakulását kell elméletünk középpontjába helyezni a nyelvek elkülönülését és fejlődését illetően. Megkülönböztetett figyelemmel szem előtt tartva a Kárpát-medence földrajzi elhelyezkedését és természeti adottságait, az emberi életfeltételek követelményei szempontjából, amely a térség nyelvfejlődésének is megszabta irányvonalait. Mi, magyarok szeretjük emlegetni, hogy e szempontból a Kárpát-medence a földkerekség egyik legkiválóbb tájegysége. Így volt ez ezer évekkel ezelőtt is, a termelő életforma hajnalán.

Amikor a jégkort követően beállt a felmelegedés, a jégtakaró egyre északabbra húzódott, s vele együtt a megmaradt hidegégövi állatok, melyeket az ősvadászok is követtek. A jégkor embere tehát – Gáboriné Csánk Vera szerint, kevés kivétellel – elhagyta a Kárpát-medencét, és Európa északi vidékein élte ősi életformáját még ezer éveken át, némelyek napjainkig, amennyiben a lívek, vótok, veszpek,

57

lappok, marik, stb., vagy akár az Urál mögötti vogulok és osztjákok lennének kései leszármazottaik. Sajnovics is a lappok nyelvében ismerte fel a rokon vonásokat. Amennyiben az ősvadászok és ősföldművesek között létezett együttélés vagy egymás mellett élés, úgy megkockáztatható, hogy a jégkor utolsó egy-két ezer évét, és az átmeneti kőkort valóban együtt vészelhették át a Balkánon és a Kaukázusban. A Kaukázusban azért, mert a beállt zord időjárás a Kárpátoktól keletre lévő területekről délre kényszeríthette őket. Sőt, némelyek a Kaukázus déli lejtőiig is eljuthattak, ahol a népesedési robbanás megtörtént. Ez lehet tehát a magyar és az említett finnugornépek nyelvi rokonságának lehetséges történeti háttere.

Kr.e. 6000 táján megérkeztek délről a Kárpát-medence első ősvadászai, akik a korábban kitelepültek utódai lehettek, de ekkor érkeztek meg a földművesek is sokkal nagyobb számban, akik benépesítették az egész Kárpát-medencét. A térség gazdag növény- és állatvilága lehetővé tette a népesség gyors szaporulatát, olyannyira, hogy rövididőn belül az átlag fölé emelkedett. A népfölösleg a Duna vonalán nyugati irányba terjeszkedett, és hétezer éve már a Rajna vidékét is betelepítették.

A természeti adottságok és a Duna-Tisza völgyének eltartó képessége lehetővé tették, hogy a Kárpát-medence népsűrűsége az átlagosnál magasabb legyen. Az átlagos kétszerese, esetleg annál is magasabb lehetett. Ennek figyelembevétele perdöntő lehet a magyarság őshonosságát és a magyar nyelv kialakulását illetően. Azt tanácsolnám, hogy olvasó tanulmányozza Európa földrajzi térképét. Amint látjuk, a Kárpát-medence a Kárpátoktól, az Alpoktól és a Dinári-hegységtől övezett, tehát elszigetelt térség, mely az ott élő népességnek kedvező éghajlati viszonyokat, és védelmet biztosított, nyelvük fejlődését pedig egy sajátos irányba terelte. Ha a Kárpát-medence alföldjét, és a Kárpátoktól keletre eső alföld méreteit összehasonlítjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Urálig terjedő síkság szinte összemérhetetlenül nagyobb. Éppen ezért az utóbbit a telepesek gyérebben telepíthették be, és a természet adta életfeltételek és életlehetőségek is másak voltak. A térség eltartó képessége pedig meg se közelíthette a Kárpát-medencéét. E tényezőket a múlt eseményeinek, népek és nyelvek kialakulásának vizsgálatánál nem lehet mellőzni. A természeti, a földrajzi és környezeti tényezők határozzák meg az emberi műveltségek irányát és milyenségét.

A Hammond Atlasz szerint a gabonafélék, elsősorban az emmer wheat (tönkölybúza?) termesztése Palesztinában kezdődött, mintegy 11000 évvel ezelőtt (15. kép). E tudomány innen jutott Észak-Mezopotámiába, majd pedig Anatóliába és Dél-Kaukázus vidékére is, bár itt korábban elkezdődött, mint azt a terjeszkedési időhatárokba lehetne beilleszteni. A nagy népesedési robbanás tízezer éve a Tigris- és Eufrátesz-folyam felső folyás vidékén történt, melyet az ellipszis jelöl (34. kép). (A Magyar Nemzet 2004. július 30-i száma arról ad hírt, hogy örmény és francia tudósok, Örményországban, egy barlangban gabonaraktárra bukkantak. A magvak korát 40-60 ezer évesre becsülik, amelynek kapcsán – valószínű – újra kell értékelni jelen ismereteinket.) Grover S. Krantz szerint minden 150 évben 200 km-rel bővült a földművelés határa. Már többen felfigyeltek arra, hogy a különböző korok újításai, felismerései, egymástól nagy távolságra, és egymástól függetlenül, nagyjából ugyanabban az időben vették kezdetüket. Elképzelhető tehát, hogy ebben az esetben is ez történt, avagy e tudomány ismerete vándorok révén jutott el a távoli tájakra. Nem lehetetlen ugyanis, hogy némely nyugtalan természetű földműves nem vette figyelembe a ma tudósai által felállított szabályokat és határvonalakat. A jobb termőföldek megszerzése érdekében túllépte azokat, maga mögött hagyva a már létező közösségeket. Erre nagyon jó példa Észak-Amerika az európai ember által benépesítésének története. 

A Kárpát-medence benépesedésének folyamatát és magyarságot illetően megkülönböztetett figyelemmel kell tekintenünk a Földközi-tenger szigeteire és Anatóliára, pontosabban a mai Észak-Irakra, vagyis a „termékeny félhold” vidékére, ahol a legjelentősebb népesedési robbanás történt, mely a termelő életforma következménye volt. Ha ismét rápillantunk földrajzi térképre, akkor azt látjuk, hogy Anatóliát magas hegyvidék borítja. A völgyek eltartó képességei – figyelembe véve a gabonatermesztést is – nagyon behatároltak voltak. A félsziget tehát kénytelen volt feladni népfeleslegét. Déli irányban már nem terjeszkedhettek, kivéve Dél-Mezopotámiát, ahol Kr.e. 6000 táján jelentek meg, miután felismerték az öntözéses gazdálkodást. A terjeszkedés csak északi, nyugati és keleti irányba történhetett. Anatólia déli részei kedvezőbb volt a földművesek részére, így az megelőzte az északi vidékeket jó kétezer évvel. A

58

nyugati irányba haladók, mikor elérték az Égei-tenger partját, a szigeteken át 9000 évvel ezelőtt elérték Görögország délkeleti csücskét.

A Balkán-félsziget keleti és nyugati partvidékén folytatták útjukat, valamint a Földközi-tenger északi partja mentén, de a főág a Vardar és a Morava, valamint mellékfolyóik völgyeiben északi irányba terjeszkedett, mígnem 8000 éve elérték a Kárpát-medencét. A Tiszántúlon a Berettyóig, a Duna-Tisza közében nagyjából a mai határvonalig hatoltak. A Maros vonalán keletre haladva pedig benépesítették az Erdélyi-medence déli felét. Régészeti nyelven ezt nevezik Körös-műveltségnek. Eme délről északi irányba terjeszkedő népesség egy része, mielőtt a Kárpát-medencébe jutott volna, az Al-Duna vonalán keleti irányba haladva meghonosította a gabonatermesztést, közvetlen a Déli- és Keleti-Kárpátokon kívül a földművelésre alkalmas területeken. A Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön pedig folytatták terjeszkedésüket keleti irányba.

34. kép: A keleti irányba terjeszkedők Kr. e. 2000 táján érték el az Ujgurföldet.

E kelet felé terjeszkedés másik útvonala a Kaukázus és a Kaszpi-tenger alatt volt (34. kép), s a két ág úgy négyezer évvel ezelőtt találkozhatott a Turáni-alföldön, bár a déliek – valószínű – korábban érkeztek, hiszen az ő útjuk rövidebb volt. Izgalmas kérdés lehet, hogy Északnyugat-Kínában, vagyis Ujguriában a kínai régészek által feltárt fehér ember múmiái e népesség ősei voltak-e, avagy korábbi telepeseké? Itt meg kell jegyezni, hogy e földműves népesség 5500 évvel ezelőtt elérte Írországot is. 

A keletre jutott népesség történeti szemszögből nézve nagyon figyelemreméltó lehet számunkra. Nem lehetetlen ugyanis, hogy bennük kell keresnünk a keleti népekkel való rokoni kapcsolatainkat, sőt azon túl, az ezer évekkel később a keletről jövő hódítók, mint a szittyák, a hunok, az avarok, Árpád népe őseit is. E keleti irányba terjeszkedő népesség nyelve más hatásoknak volt kitéve, mint a Kárpát-medencében letelepedetteké, ezért nem lehetetlen, hogy e hatások a hosszú évezredek során, és részben a nyelvfejlődés törvényei szerint, a türk nyelvre változott, amely alapja lehet a török-magyar nyelvrokonságnak. Életformájuk is nagy változáson mehetett keresztül, mert mennél keletebbre hatoltak, annál mostohábbak lettek a környezeti és éghajlati viszonyok a földművelést illetően, míg kedvezőbbek az állattartáshoz. A Turáni-alföldön termő lucerna például kedvezett az állattenyésztésnek.

A mai nyelvek kialakulását – általában – az utolsó jégkort követő időbe, jó tíz-tizenkétezer évre vezetik vissza. Ez nem azt jelenti, hogy azelőtt az emberek nem tudtak beszélni, hanem azt, hogy a gabonatermesztés és állattartás lehetővé tette a kiváló természeti adottságokkal rendelkező vidékek népsűrűségének gyors emelkedését, vagyis a népesebb emberi közösségek kialakulását, valamint

59

gondolatok és tapasztalatok egyre hatásosabb kicserélését, ami viszont meghatározta eme vidékek műveltségének és nyelvének sajátos fejlődését. Ha a különböző nyelvek kialakulására magyarázatot kívánunk adni, figyelembe kell vennünk a következő tényezőket: a; népsűrűség, b; elszigeteltség, c; távolság, d; idő. Ha e szempontokat figyelembe véve vizsgáljuk a szóban forgó térséget, akkor természeti adottságai szerint két nagyobb, de nem óriási, zárt földrajzi egységet találunk (34. kép.); Mezopotámiát és a Kárpát-medencét, távolabb a Nílus és Indus torkolatvidéke is idesorolható.

a; Átlagosan a kezdeti földművelés korában 1 km2 egy embert tudott eltartani. (A halászó-vadászó életforma korában egy ember eltartását 10 km2 biztosította.) Földünket azonban különböző domborzati és éghajlati viszonyok tarkítják. Az emberi életfeltételek követelményeinek a különböző tájegységek nem azonos szinten és nem azonos minőségben feleltek meg. Ez ma is így van. Volt olyan tájegység, mely az átlagnál több embert tudott eltartani, és volt olyan, amelyik kevesebbet. A természeti adottságok befolyásolták és meghatározták a korai műveltségek kialakulásának helyét és jellegét. Az életfeltételeknek kedvező tájegységek népsűrűsége tehát az átlagosnál magasabb volt.

b; Földünk a természeti adottságoktól meghatározva tájegységekre oszlik. E tájegységek elszigeteltséget is jelentenek. Tudjuk például, hogy a Kárpát-medencét a Kárpátok, a Nyugati-Alpok és a Dinári-hegység zárja körül, tehát más tájaktól természetes határok választják el. A zártság, az elszigeteltség meghatározza a nyelv és műveltség fejlődésének sajátos irányát, azon túl annak védelmét is biztosítja. Erre nagyon jó példa a szíriai, kb. 4000 lakosú Maalula, ahol Hajdú Dénes Demeter közlése szerint (Demokrata 2004/11.) Jézus anyanyelvét, a szír-arámi nyelvet beszélik a mai napig: „Damaszkusztól északra …, mintegy hatvan kilométer távolságra, sziklás hegyektől körülvéve, egy elrejtett völgyben.” A fejlődés itt megállt az elmúlt kétezer évben, így a nép megtartotta ősi nyelvét is.

c; Földünknek több olyan tájegysége van, mely az átlagosnál több ember megélhetését biztosította. A nyelvek elkülönülését és fejlődését illetően a következő fontos, meghatározó tényező a távolság. Eme kialakult emberi közösségek mekkora távolságra voltak egymástól, milyen kapcsolatlehetőségük volt a nyelvfejlődést illetően, és az egyik nyelv milyen hatással volt a másikra. Ha a távolság nagy volt, akkor a különböző hatásoktól, tapasztalatoktól befolyásolva, nyelvük eltérő irányba fejlődött, majd elkülönült.

d; Az idő. Mekkora idő telt el, mióta a világ különböző pontjain kialakult közösségek kiváltak az ősközösségből, melynek nyelve – feltehetőleg – még egységes volt. Ebben az esetben is csak a gabonatermesztés eredményeként bekövetkezett népesedési robbanást vesszük figyelembe. Azaz Palesztinát, s még inkább Észak-Mezopotámiát, vagyis a kurdok által lakott vidéket (34. kép, ellipszis), mint az ősközpontot, mert jelek szerint innen indult ki a korhoz viszonyított rohamos terjeszkedés, bár ezt nem egy fergeteges hódításnak kell elképzelni. Az időt bizony ezer években kell mérni – a visszakövetkeztetett számítás szerint Kr.e. 8000 és 4000 között a kérdéses területek népessége tizenhatszorosára emelkedhetett –, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni a különböző nyelvek kialakulásának és fejlődésüknek vizsgálata esetében. Valamint azt se, hogy a jövevények egyik-másik elzárt területen nagyobb vadászcsoportokat is találtak, nyelvük tehát nyomban új hatásnak volt kitéve, amennyiben az nem volt azonos az övékével.

A péceli műveltséget korábban „badeninek” nevezték, mert úgy gondolták, hogy nyugatról érkeztek hazánk területére. De, miután kiderült, hogy a hazai régészeti leletek régebbiek, mint a nyugatiak, s mert Pécelen találták első leleteiket, elnevezték „péceli műveltségnek”.

A péceliek megérkezését egy jelentős éghajlati lehűlés előzte meg. László Gyula a Vértesszőlőstől Pusztaszerig című munkája 76. oldalán a következőt írja: „Maga a népesség őslakónak számít ezen a területen, mert a tiszai műveltség népének utóda, amelyik a paraszti életformáról lassan áttért a pásztorkodásra, és az egy faluban lakásról a téli-nyári szállások kettős rendszerére.” Nos, ez a rézkorban, Kr. e. 2200 táján történt. De miért?

2008. április 6-án, Amerikában a Discovery televízió állomás egy figyelemreméltó összeállítást sugárzott Why Ancient Egyip Fell (Miért dőlt meg ősi Egyiptom) címmel. A tudósok már régóta keresték, hogy mi okozhatta Kr. e. 2200 táján Egyiptom összeomlását. Igen, ez pontosan egybeesik a korral, amikor a Kárpát-medence földművesei állattenyésztésre tértek át. Az adásban bemutatták, hogy a

60

mai tudomány, a fejlett műszerek és mérések segítségével, mint tud visszapillantani a múltba. A tengerek fenekéről rétegeződési oszlopokat emelnek ki, és azokat kielemzik. A kérdéses kort képviselő rétegben 400 százalékkal több dolomitport találtak a normálisnál, ami a szárazviharok beálltát jelzi. Észak-Európa és Észak-Amerika éghajlata hűvösebb és szárazabb lett – nincs egységes vélemény arról, hogy mi lehetett az oka, de többen a golfáram leállására, vagy délebbre húzódására gyanítanak –, és a délebbi területek, beleértve Észak-Afrikát is felmelegedtek, és nagy szárazság vette kezdetét, olyannyira, hogy a Nílus deltája is kiszáradt. Ősi Egyiptomot ebben a korban nem külső ellenség döntötte meg, hanem az időjárás jelentős változása. A Kárpát-medence földművesei nem divatból váltottak át állattenyésztésre, hanem az egész földrészt befolyásoló éghajlati változás okozta.

35. kép. 1. Tiszapolgári műveltség, 2. Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz N. Agyag istenek.)

Ebben a korban jelent meg keletről az első lovas-műveltségű, állattartó hódító nép, amely első leleteit a Pécstől nyugatra lévő Zokon találták. A zokiakkal kapcsolatban nagyon figyelemreméltó tudnivalót közöl Mario Alinei olasz nyelvész Az ősi kapocs, a magyar-etruszk nyelvrokonság (Etrusco: Una forma arcaica di ungherese) című munkájában. Alinei nem kevesebbről tájékoztat bennünket, mit arról, hogy a zokiak megszervezték a péceliek egy részét, és lementek Itáliába, ahol, mint etruszkokat ismerjük. Alinei úgy véli, hogy a péceliek magyar nyelvűek voltak, mert az etruszkok is magyarul beszéltek.

A lehűlés tehát kedvezett az állattartó zokiaknak, amely kb. 200 évig tartott, mert ennek végén, Kr. e. 2000 táján jelent meg a péceli műveltség népe, amely földműves volt. Ebből az a tanulság, hogy a múltkutatás eredményeinek megfogalmazás esetében a természeti tényezőket, alakulásokat szemelőt kell tartani.

Amint láttuk a Kárpát-medence népesedése menetének történetét, a Körös-műveltség mintegy 8000 évvel ezelőtt vette kezdetét. Ezer évvel később bontakozott ki az alföldi és a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége. A délről jövő telepesek beáramlása – nagyjából – Kr.e. 2000 tájáig tartott, melyet a péceli műveltség népe jelez. Jelek szerint ez jelentős, nyelvi szempontból talán meghatározó hullám lehetett. Velük a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodhatott, hogy későbbi telepesek az uralkodó nyelvet megváltoztatni már nem tudták. Kérdés: milyen nyelvet beszéltek a péceliek? Lényegében két lehetőség képzelhető el. 1. A kárpát-medenceiekkel azonos nyelvet beszéltek, bár jelentős tájszólással. 2. Teljesen más nyelvet beszéltek, nyelvük és a helybetaláltak nyelve ötvözetéből

61

alakult ki a magyar nyelv. Ha az utóbbi lehetőséget tartjuk valósabbnak, akkor fel kell tenni a kérdést: Miért lehet oly jelentős rokonságot, némelyek szerint azonosságot kimutatni a magyarok és a sumérek, valamint az ősegyiptomiak nyelve között, ha nyelvcsere történt? Ha ugyanis a péceliek és a helyben találtak nyelvének keveredése – vagy akár egy későbbi keveredés – egy új nyelvet eredményezett volna, akkor az említett nyelvek rokonsága nem állhatna fenn. E nyelvrokonságra a közös ősnépből való származás lehet a magyarázat, amelynek utolsó hulláma a péceliek voltak.

Az újkőkori régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medence és Mezopotámia népessége között valamilyen fokú kapcsolat állt fenn. A suméreket Kr.e. 1800 tájára a szemita népek hódításai teljesen szétszórták és felmorzsolták, nyelvüket csak az ékírások őrizték meg, mely jelek szerint nyelvünk ősalakja lehetett.

A pécelieket követően megkezdődtek a katonai jellegű hódítások. A hódítók mozgékony, főleg állattartó lovas-műveltségű népek voltak, melyeknek nem, vagy csak kevés földműves alaplakosságuk volt. A földjéhez egyébként is szilárdan ragaszkodó parasztság csak életét veszélyeztető kényszer hatására mozdul ki otthonából. Nyelvadás szempontjából, mivel a hódítók rendszerint lényegesen alacsonyabb lélekszámúak voltak, nem lehettek tényezők. Nyelvük ugyan ötvözhette a meghódítottak nyelvét, de azt megváltoztatni nem tudta. Úgy tűnik, lánglelkű költőnk mutathat utat: „Habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr.” Gálya a hódítók, mint a szittyák, a hunok, az avarok és Árpád népe, hogy csak a legfontosabbakról essen szó. A víz a föld népe, melyet ugyan meglehet hódítani, de nyelvileg „egetverő hullámaival” elsodorja a hódítókat is. A Kárpát-medencében megfordultak az idegen nyelvű hódítók is, a Duna-Tisza táján mégse beszélnek ma németül, olaszul vagy franciául.

Arthur Custance (angol származású, majd Kanadába költözött) a Doorway Papers című tanulmánysorozatában a következőt idézi Sir. William Dawson (szintén kanadai) a Fossil Men and Their Modern Representatives (Kövült ember és mai képviselői, 1883.) című munkájából:

„Ha figyelmen kívül hagyjuk ama szavakat, melyek az állati és természeti hangok utánzás révén jöttek létre, és amelyek mindenütt hasonlítanak egymásra, azt találjuk, hogy a legkövetkezetesebben használt szavak az ’Isten’, ’ház’, ’ember’, stb., melyek olyan tárgyak nevei vagy gondolatok kifejezői, amelyeket gyakran használtak a mindennapi életben, s amelyek következésképpen a legkevésbé változtak a fejletlen műveltségű népeknél. E nyelvek részleges ismerete is elég ahhoz, hogy felismerhető legyen kapcsolatuk a keleti földrész (Eurázsia) ónyelveivel, melyekben a gyökszavak bő változata állandósult, sőt némelyikben a nyelvszerkezeti hasonlóság is felismerhető. Olyan időtálló a kapcsolat, hogy oldalakat lehetne megtölteni a mai angol, francia vagy német szavakkal, melyek rokoníthatók az Algonquin törzsek és a legősibb európai nyelvek szavaival, mint a baszk, a magyar és a távol-keleti nyelvek szavaival.”

(If we leave out of account purely imitative words, as those derived from the voices of animals, and from natural sounds, which necessarily resemble each other everywhere, it will be found that the most persistent words are those like "God," "house," "man," etc., which express objects or ideas of constant recurrence in the speech of everyday life, and which in consequence become most perfectly stereotyped in the usage of primitive peoples. Further, a very slight acquaintance with these languages is sufficient to show that they are connected with the older languages of the Eastern continent by a great variety of more permanent root words, and with some even on grammatical structure. So persistent is this connection trough the time, that pages might be filled with modern English, French, or German words, which are allied to those of the Algonquin tribes as well as to the oldest tongues of Europe, Basques and Magyar, and the East.)(http://custance.org/Library/Volume6/Part_V/Chapter1.html)

Sir Dawson megfigyelését alátámasztják a magyar és angol nyelv közös szavai is:Ad = add, agg = age, baba = baby, bak = buck, bárka = barg, bél = belly, bogár = bug, bot = bat,

cél = zeal, család = chield, cseresznye = cherry, csiripel = chirp, csirke = chicken, étkezik = eat, fal = wall, fél (valamitől) fear, finom = fine, folyik = flow, forma = form, föld = field, friss = fresh, füge = fig, gallér = collar, haj = hair, ház = hause, hogy = how, horog = hook, kabát = koat, kakas = cock, kocsi = coach, kör = cirkle, kupa = cup, laza = loos, lámpa = lamp, létra = ladder, lusta = lazy, malom = mil, mama = mom, moha = moss, ne, nem = no, not, név = name, nyaggat = nag, nyak = neck, palota =

62

palace, papír = paper, páros = pairs, pásztor = pastor, pipa = pipe, pompa = pomp, pont = point, pór = poor, rabló = robber, rang = rank, rizs = rice, rongy = rag, rothad = rot, rozsda = rust, rózsa = roz, saláta = salad, szablya = sabre, szappan = sope, szivárog = sipping, szívócső = siphon, sop = suck, tánc = dance, torok = troath, torony = tower, tulipán = tulip, völgy = vally, zsák = sack, stb.

Csak a legszembetűnőbb szókat soroltuk fel, melyek némelyikét esetleg mi vettük át és nem az ősi időkből valók, de hogyan, mivel magyarázhatók az emberi testrészek azonos szavai: bél, haj, nyak és torok? Elgondolkoztató a kabát és coat szók azonossága is. A turáni népek kabátot viseltek már akkor, amikor Rómában még tógában jártak.

Ezért adhatta Táncsics Mihály az 1875-ben kiadott dolgozatának e címet: Legrégibb nyelv a magyar. Berzsenyi hasonlóképp vélekedett, mikor ezt írta: "… a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;…"

Eurázsia tehát benépesedett. Nem volt már állattartásra vagy megművelésre alkalmas lakatlan terület. A nyers erő vált meghatározó tényezővé, a másik meghódíthatósága, szolgasorba vethetősége, földjének uralása került a mérleg nyelvébe. Nézzük tehát, hogy az elkövetkező háromezer ében a jövevények nyelve milyen hatással lehetett a helyben találtakéra? Jelen ismereteink szerint a Kárpát-medence első hódítónépe a keletről jövő, lovas-műveltségű zokiak voltak a bronzkorban. Kr.e. 1400 táján pedig nyugatról rontott be a halomsírok népe, mely szintén lovas-műveltségű volt. A Kárpát-medence első névről ismert hódítói Kr.e. 900 táján a kimmérek voltak. A királyi szittyák szorították ki őket a Fekete-tenger feletti hazájukból, majd pedig Kr.e. 500 táján az utóbbiak ugyancsak meghódították a Kárpát-medencét. Ezek mind jelentős köznép nélküli hódítók voltak, nyelvadók tehát nem lehettek, mint ahogy Jézus születését követő ezer év hódítói se.

Mint ahogy Anatólia Európa, azon belül a Kárpát-medence benépesedésének fontos központja volt, ugyanúgy a Kárpát-medence Közép-Európa benépesedésének volt a gócpontja. A Duna-Tisza völgyének is megvolt a természeti adottságoktól meghatározott eltartó képessége. Népfölöslegének nagyobb részét a Duna vonalán nyugati irányba haladva adta le (16. kép). Ezen ősi telepesek 7000 évvel ezelőtt érték el a Rajna, majd a Szajna vonalát. Ha ezen ősnép a magyar nyelvnek ősalakját beszélte, amint e sorok írója véli – némelyek indoeurópai nyelvűnek tartják őket –, akkor helyénvaló lenne a kérdés; e vidékek népei miért nem beszélnek ma magyarul? Az olvasó ismét tekintsen a földrajzi térképre, és vegye alapos szemügyre. A Kárpát-medencéből a Duna vonalát követve – nyugati irányba – hegyvidéket látunk, amelyeknek csak a völgyei feleltek meg az emberi életfeltételeknek. A térség népsűrűsége alacsonyabb volt az átlagnál. A Pireneusoktól az Oderáig pedig egy elnyúlt, hatalmas alföldet látunk, ahol a telepesek szétszéledhettek, valamint keleti felének éghajlata is hűvösebb volt a délibb vidékekénél. A népsűrűség csak az átlagos vagy az alatt lehetett. A későbbi indoeurópai nyelvű népek áradata – néhány kis szigetet kivéve – elnyelte őket.

Ha gondosan tanulmányozzuk az újkőkori földművesek útvonalát, akkor az sem lesz meglepő, hogy az Égei-tenger szigetein ilyen magyaros hangzású neveket is találunk: Karpáthos, Kalavárda, Soroni, Tílos, Kós, Sámos, Órmos, stb. (36. kép). Zakar említett könyvének 31. oldalán egy sumér tábla szövegét közli, mely leírja, mint teremtette Marduk istenség az embert: Lulla-t. Ilyen helységnév Dunántúlon van. A magyar tenger (Balaton) délkeleti partja mentén találjuk Siófokot, melytől délkeleti irányban fekszik Tab, ettől egyenesen északra pedig egy kis somogyi falú: Lulla.

Legtöbb kutató a magyarság keleti származását vallja, ezért az esetleges nyugati kapcsolatokat figyelmen kívül hagyja. Például, az írországi Ballintaggart-ban talált „szent” kő jelei is az előzőekben tárgyaltak mellett szólnak, melyet Barry Fell America B.C. című könyvének 22. oldalán mutat be. A kövön lévő írásjeleket a következőképp olvassák: Maqqiiari vagy Magari. A követ a keltákkal és a férfi teremtőerővel hozzák kapcsoltba. Kérdés tehát, hogy eme Magari-nak van-e valami köze a Makar-Magar istennőhöz és nevéhez, de a keltáknál férfi minőségre változott? Az írekre ugyanazon törvények érvényesek, mint a Kárpát-medencében letelepedettekre. A tengervize egy bizonyos védettséget, elzártságot biztosított részükre. Az ír-kelta-magyar rokonság kérdését egyébként is már többen felvetették. Nem lehetetlen, hogy eme rokonságot szintén az újkőkori népesség közös őshazájában,

63

Észak-Mezopotámiában kell keresni, s a régészeti leletek tanúsága szerint, a Kárpát-medencén keresztül jutottak mai hazájukba.

36. kép. Az Égei-tenger szigeteinek magyaros hangzású, vagy Kárpát-azonos nevei aláhúzva

A magyarság keleti kapcsolataiA magyarságnak és nyelvünknek vannak keleti kapcsolatai is. Igaz, hogy ezek nem az újkőkorra,

hanem több ezer évvel későbbi időre vonatkoznak. S mert eme népekről már írásos források is vannak, így jelentős irodalom áll a történetkutatók rendelkezésre. Sokkal többet, és sokkal meggyőzőbben lehet írni róluk, mint az újkőkor telepeseiről, akik létéről csak a régészeti leletek tanúskodnak, bővebbet csak az ésszerű kiértékeléssel és a társtudományok segítségével tudhatunk meg. Éppen ezért az előbbiek a kutatók részére nagyon csábítóak. Ami rendjén is van, mert a magyarsággal való kapcsolatukat is kutatni, ismerni kell. Azonban, szemelőt kell tartani, hogy van kezdeti állapot, van folyamat és van befejezett állapot. Befejezett állapotnak nevezem, mikor egy népről már írásos kútfők tanúskodnak, tehát már név szerint ismertek. Ebből kiindulva nem kaphatunk teljes képet eredetünket illetően, mert hiszen az ősnek kijelölt nép eredete se ismert. Ha meg akarjuk ismerni egy népnek az eredetét és múltját – bármely népnek –, akkor nem indulhatunk ki a befejezett állapotból. Már pedig a magyarság Közép-Ázsia és Belső-Ázsia népeiből való származtatása esetében pontosan ez történik. Illene megismerni ama népeknek az eredettörténetét, melyből a magyarságot származtatjuk.

Említés esett arról, hogy Ujgurföldön a kínai régészek fehér ember múmiákra találtak a Takla Makán sivatag homokjában. Ettől északra fekszik Dzsungária, ahová Körösi Csoma Sándor is szeretett volna eljutni. Csoma úgy vélte, hogy e tájon lehetett a magyarok őshazája. A kínai régész, Mu Shun Ying Kiruran-ban (Loulan) egy 45 év körüli asszony (37. kép) tartósított holttestét tárta fel, melyről a National Geographic 1996. márciusi száma számolt be. Thomas B. Allan a The Silk Road’s Lost World (A selyemút elvesztett világa) című írásában arról tudósít, hogy a szénizotóp vizsgálat szerint a hölgy 3800 évvel ezelőtt élt. E holttest még tartósított formájában is szép, ezért elnevezték „Kiruran szépségének.” Az ujgurok pedig ősanyjuknak tartják. Kiruran szépségének közelében Mu talált egy másik holttestet is, melynek korát Kr.e. 4000-re teszik. Ebből láthatjuk, hogy a fehér ember eljutott e

64

vidékre 6000 évvel ezelőtt, de nagyobb lélekszámban Kr.e. 2000 táján érkezett. Mu megtalálta a földművelés és állattartás nyomait is. Eredetüket illetően, Észak-Mezopotámia irányába kell tekinteni. Az ujgurokban ma is kimutatható a fehér ember jelzőgénje, és a magyarságot rokonnak tartják.

37. kép: Kirurán szépsége és egy férfi múmiája Ujgurföldről

Nagyon figyelemreméltó Dr. Bárdi László közlése, mely megjelent Gazda József Kőrösi Csoma Sándor és a magyar keletkutatás című könyvében Az ősi selyemút napjainkban címmel. Bárdi a következő eseményt írja le, ami Kashgarban történt:

„A rövid templomi együttlét után oszladozó tömegből egy ember, egy hangsúlyozottan hétköznapi, egyszerű ember lépett hozzám. Nyilván látta az öltözetünkről, hogy nem igazán vagyunk ujgur igazhívők. Megszokott kérdéseire – Kik...? Honnan ..? Miért ..? – magam is már kissé rutinszerűen válaszoltam. Az ő válasza azonban nem volt rutinszerű: „Nézd ezt a két ujjamat – mutatta jobb kezén a mutató- és középső ujját –, látod, ezek vagyunk mi, az egyik a magyar, a másik meg az ujgur, együtt nőttünk fel, összetartozunk.” Aztán a tenyerembe kezdett számokat rajzolni: „Látod, kétezer éve mentetek el innen nyugatra!”

Dr. Horkovics-Kovács János és Agahi Ümit Hamit összeállított egy gyűjteményt a magyar és ujgur szavakból, melyekből íme néhány szemelvény:

Adni = ödne, anya = ana, atya = ata, baba = bubak, balta = palta, bátor = bátur, bicsak = picsak, bölcső = bölsö, bűvöl = büje, büjebol, csacsog = csacsras, csap = csap, csatol = csatmak, csók = csokine, csökken = csökken, gége = gel, kap = kapmak, kapu = kapö, kavar = kavur, kecske = ecske, kék = kök, kicsi = kicsik, kökény = kökend, majom = majmun, ökör = ököz, padló = padval, rák = rák, suba = dzuva, szakáll = szakal, szám = szán, szeplő = szepkin, szörny = szörün, tanya = tanha, Tas = Tas, tömör (vas) = tömör, tömördek, tő = tövi, vezér = vezér.

Nem lehet kétséges, tehát a magyar és ujgur rokonság. A kérdés, hogy mi jöttünk-e keletről, avagy ők mentek-e keletre? Nem lehetetlen, hogy keleti rokonaink őseit a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti folyosón, valamint a Kaszpi-tenger alatti útvonalon keleti irányba terjeszkedő újkőkori telepesekben kell keresni. Előbb el kellett jutnunk keletre, csak azután „jöhettünk” vissza. E népek lehettek a hunok, szarmaták, avarok és a hozzájuk hasonló, vagy velük azonos fajtájú népek őse. Amennyiben ez megállná a helyét, úgy a Kárpát-medence őstelepeseivel együtt, azonos ősnépből

65

származtak. Ezt egyébként a mai korszerű vizsgálatokkal meg lehetne állapítani. A török-magyar nyelvi rokonságnak is ez lehet a történeti háttere.

Dr. Kiszely István a nyolcvanas években ellátogatott a sárga yogurok – az ujgurokból Kr.u. 1200 táján váltak ki – földjére, és úgy vélekedett, hogy ők lehettek a magyarok ősei, mert oly nagy nyelvi és zenei rokonságot ismert fel. A sárga yogurok ótörök nyelvet beszélnek. A nyelvészek régi megfigyelése, hogy mennél régibb egy nyelv, annál közelebb áll a magyar nyelvhez. Csoma is azt tanácsolta a magyar tudósoknak, hogy tanulmányozzák a szanszkrit nyelvet, mert sok megoldatlan kérdésre adhat választ. Dr. Aczél József az 1920-as években 3000, a magyarral azonos szót talált az ógörög nyelvben. Ezek mind olyan tételek, melyek hitelességét ellenőrizni kellene, de nyitott hozzáállással és gondolkodással. 

A Hammond Atlas térképe a hunok szétvándorlása központjának a Közép-Ázsiában lévő Turáni Alföld keleti vidékét jelöli meg. A hunok innen nyomultak keleti és nyugati irányba, valamint India felé vezető hódító útjukra is. A zsuan-zsuan avarok kiindulási pontja a belső-ázsiai hunok ősi területe, Ordos puszta vidéke volt. Egyelőre még rejtély, hogy mikor jutottak e vidékre. A genetikai vizsgálatok kora előtt az embertani vizsgálatok szerint a magyarságban a turáni fajta képezi a legnagyobb, azaz több mint 33 százalékot. Ha ehhez hozzáadjuk a pamír fajta 12 százalékát, akkor érthető, hogy sokan Közép-Ázsiát tartják a magyarság őshazájának. Népességünk 45 százalékát semmi esetre se lehet figyelmen kívül hagyni. Csakhogy e népesség nem egy nagy, elseprő hullámban érkezett a Kárpát-medencébe, hanem a különböző korok hódítóinak megérkezését századok választják el, mialatt a helyben találtak nyelve a jövevényekét beolvasztotta. Vizsgálódásunkat tehát a Kárpát-medence őstelepesei embertani vizsgálatával kellene kezdeni, és megállapítani, hogy génjeik mekkora százalékban van jelen a turáni és pamír fajtában, valamint az összmagyarságban. Az őstelepesek figyelmen kívül hagyásával történetírásunk olyan, mint a templomtorony, amely alatt se alap, se falak nincsenek, csak ott lóg a levegőben. Nincs olyan ember vagy nép e világon, akinek génjeiből hiányozna az őskőkor, vagy újkőkor emberének génje, csak az egyik vagy másik jelző százalékszerű előfordulása jelenti a különbséget, és e különbség lesz a meghatározó a népek embertani képletében, amely a folytonosságot is igazolhatja. Ennek kimutatása pedig csak pénz és akarat kérdése. Ahol az egyenes szál megszakad, ott nincs folytatás.

„Kik voltak őseink?”A Népszabadság 2005. november 26. száma egy beszámolót közöl Juhari Zsuzsanna tollából a

Kárpát-medencében maradt földművesek címmel. Alcímként pedig a következőt olvashatjuk: Az európaiak többsége vadászoktól származik. Európa részleges térképe felett pedig ez áll: „Kik voltak őseink?”

Az írónő arról ad hírt, hogy a Mainzban anyai ágon végzett legújabb örökítő (genetikai) jelző vizsgálatok eredménye szerint, Európa népességének többsége a kb. 40 000 évvel ezelőtt megjelent aurignaci őskori gyűjtögető-vadászoktól származik, akik kb. 15 000 évvel később erősítést kaptak a gravetti műveltség emberének megjelenésével. Ez cáfolja ama nézetet, miszerint az európaiak többsége az újkőkorban, mintegy hét-nyolcezer éve Közel-Keletről, az egyre távolabbi vidékeket is benépesítő földművesek kései útódai lennének. E vizsgálatok eredményéből arra lehet következtetni, hogy tévesek voltak a régészeti leletek alapján kikövetkeztetett nézetek. Az örökítő jelzők tanúsága szerint nem maga a földműves nép terjeszkedett nagy számban, hanem a kb. tizenegyezer éve Palesztinából elinduló földművelés tudománya. E tudomány Európa irányába a Földközi- és az Égei-tenger szigetein terjedt a legkorábban és leggyorsabban. Innen terjed a Kárpát-medencébe, majd pedig a Duna vonalán nyugatra. Az anyai ág leszármazottai Európa mai népességében mindössze 0.2%, mutatják a mainzi eredmények. A sokat sejtető cím tehát, mintha elvesztené valós tartalmi értékét.

Egy korábban végzett vizsgálat eredményét a Science 2000. november 10-i számában (The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective) tették közzé, melyben az apai ág leszármazottainak vonalát keresték. (E tanulmánnyal Cser

66

Ferenc és Darai Lajos is behatóan foglakozott a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében című munkában.) A kimutatás szerint az újkőkori földművesek jelzői, férfiágon jelentősen jobb százalékot mutatnak a mai magyarságban, mint az anyai ágé. A férfi Y- kromoszóma a következőképp oszlik meg két főág között: a YAP>4064>M35 leágazás 8.9%, míg az M89>M172, valamint a M201 leágazás összesen 4.4%-ban képviselteti magát. Együttesen tehát 13.3%. Igaz, hogy ez nem egy minden igényt kielégítő, átfogó vizsgálatra támaszkodik. A jövőbeni vizsgálatok ezen értékeket megerősíthetik, vagy további átértékelésekre adhatnak okot. A Földközi-tenger északi partvidéke közelében élő népek örökítő mutatóiban ezen ősparaszt jelzői még jelentős százalékban kimutathatók. Közép-Európában viszont kisebb százalékban, míg nyugatra haladva egyre gyérül. Magyar vonatkozásban a 13.3 százalék nem tekinthető rossznak, de 20 százalék körüli értékkel meggyőzőbben lehetne érvelni. Ha ugyanis az Észak-Mezopotámiából származó földművesekkel nem lehet magyarázatot adni a magyar nyelv meghonosodására a Kárpát-medencében, akkor egy olyan kemény feladattal állunk szemben, amelyet mai ismereteink segítségével nem tudunk nyugvópontra helyezni. A magyar nyelv Közép- vagy Belső-Ázsiából való származtatása ellen szól a Kárpát-medence népesedési története, míg a sumér-magyar nyelvrokonság, sőt a hellén-görög szóazonosságok is a közel-keleti fölműves ősök mellett szólnak. Ha mi is, mit Európa más népei, az őskori vadászoktól származunk, akkor miért nem beszélünk valamely indoeurópai nyelven? A magyar nyelv olyan Európában, mint egy magányos fa a hatalmas erdő közepén, amellyel csak az erdő északkeleti (finnugor) és délkeleti (török) szegélyén található nyelvek rokoníthatók. Jelen helyzetünkben nem tehetünk mást, mint megkísérelni egy történelmi folyamat felépítését, amely – reményeink szerint – megközelítheti a valóságot, amint azt az előzőekben bemutattuk.

Lépjünk azonban vissza a mainzi, Gutenberg Egyetemen anyai ágon végzett vizsgálat eredményének kissé tüzetesebb áttekintéséhez. A kutatást Joachim Burger tanár úr és társai végezték, és az eredményt a Science 2005. november 11-i számában tették közzé (Ancient DNA from the First European Farmers in 7500-Year-Old Neolithic Sites). Burger tanár úr és társai is az újkőkori földművesek szerepére kívántak fényt deríteni Európa, azon belül Közép-Európa népeinek kialakulásában. Magyarországtól északra és északnyugtra fekvő területek első földművesei az úgynevezett „vonaldíszes edények műveltségének” (Linearbandkeramik) népe volt, akik Magyarországról, főleg a Duna vonalán terjeszkedtek a Rajna, sőt egészen Párizs vidékéig. Közel egymillió négyzetkilométert telepítettek be kb. 500 év alatt Kr. e. 5500-tól Kr. e. 5000-ig. Ezt mutatják a régészeti leletek. Ebből sarjadt ama gondolat, hogy Európa népességének zöme az újkőkori földművesektől származik. Az anyai ág örökítő jelzőinek (mitochondriális DNS) vizsgálata erre alaposan rácáfolt. Írják a Science-ben.

Burger és társai 16 közép-európai lelőhelyről 57 csontmaradványon végeztek vizsgálatot, melyből 24 bizonyult alkalmasnak. Juhari az említett Népszabadság cikkében így ír az eredményről:

„A 24 egyedből hatnak, vagyis a vizsgált személyek 25 százalékának olyan genetikai sajátosságai voltak, amelyek szinte ismeretlenek a mai Európa más területein, és a többi is csak kevés hasonlóságot mutat.”

Juhari közlése valóban helytálló ama hat jelző sajátosságaira, de a megmaradt tizennyolcról a Scienc-ben ezt írják: „Eme 18 jelző gyakori és széles körben elterjed a mai európaiakban, közel-keletiekben, és közép-ázsiaiakban,….” (These 18 sequences are common and widespread in modern Europeans, Near Easterners, and Central Asians,…) Éppen gyakoriságuk és széleskörű elterjedtségük miatt nem találták alkalmasnak őket a végső következtetések megfogalmazásához. A tudósok tehát ama hat (6), ritka minta eredményét vették alapul, mely képlete az N1a. Ezek közül egy (1) Ecsegfalváról, az „alföldi vonaldíszes edények műveltségéből”, és öt (5) a németországi Linearbandkeramik, azaz a „vonaldísze edények műveltségéből” (Halberstadtból, Flomborból, Unterwiederstedtből és kettő Derenburgból) való. A dunántúli minta valószínű célszerűbb lett volna, mert az ausztriai és németországi vonaldíszesek zöme nem az alföldiektől, hanem a dunántúli vonaldíszesektől származik. Elképzelhető, hogy a Dunántúlról nem találtak használható csontokat. Erre a jövőben nagyobb lesz a lehetőség, mert Alsónyéken, Bátaszék mellett egy 7000 éves telephelyet tártak fel, ahol a régész 250 csontvázat ásott ki.

67

Az olvasók tájékoztatására érdemes feltűntetni a Science táblázatát az N1a jelzőgént sorszámaival:

Derenburg 147.A 172.C 223.T 248.T 355.TDerenburg 147.A 172.C 223.T 248.T 320.T 355.THalberstadt 086.C 147.A 172.C 223.T 248.T 320.T 355.TFlomborn 147.A 172.C 223.T 248.T 320.T 355.TUnterwiederstedt 129.A 147.A 154.C 172.C 223.T 248.T 320.T 355.TEcsegfalva 147.A 172.C 189.C 223.T 248.T 274.A 355.T

Az ecsegfalvi N1a jelzőjében két olyan sorszám van (189.C és 274.A), amelyik nincs meg a többiben. Az N1a jelzőt ugyanis három nagy csoportba sorolják: az európaiba, a közép-ázsiaiba és az afrikaiba. Az ecsegfalvi lelet a közép-ázsiai csoportba tartozik, mely a mai népességben az Urál délnyugati lábainál, Magna Hungária, vagyis a mai Baskíria területén fordul elő a legnagyobb számban. Az európai csoport a legelterjedtebb a Vörös-tenger északnyugati és délkeleti, valamint a Kaszpi-tenger délkeleti partvidékén a leggyakoribb. Keleten pedig egészen a Bajkál-tó vidékéig vezetnek a szálak, ahol a közép-ázsiai csoport is képviselteti magát. Az utóbbi csoport valószínű Közép-Ázsiában vagy Kelet-Európában alakult ki, mert hiányzik mind Nyugat-Európából, mind Afrikából. E jelzőt megtalálták a távoli Altáji-hegységben előkerült szittya hölgy csontmaradványában is. Az afrikai csoport legészakíbb előfordulási helye Görögország és a Kaukázus. A legfontosabb azonban az lenne, ha a földművesek kiindulási vidékéről – Észak-Mezopotámia és Délkelet-Anatólia – is rendelkeznénk újkőkori csontmintákkal és összehasonlítható genetikai értékekkel.

A jelen ismeretek alapján az N1a az újkőkori földművesekhez köthető, de szerepük nem számottevő Európa, Közép-Ázsia és Észak-Afrika mai népességének kialakulásában, mondják a mainzi tudósok. De vajon miért kellett kizárni ama 18 csontmintát, melyeket éppen jelzőik gyakorisága és elterjedtsége miatt hagytak kívül a végeredmény megfogalmazásából, a százalékarányok kimutatásból? Ők ugyanazon újkőkori lelőhelyekről kerültek elő, tehát földművesek voltak, és bele tartoznak a teljes képbe. Sőt, ama 33 egyén is földműves volt, akik csontjai alkalmatlanok voltak a vizsgálat céljából. A rendelkezésre álló mintákból azt lehet kiolvasni, hogy már e korban is kevert népességről van szó. Míg a földművelés legkorábbi nyomai Palesztinából ismertek, addig minden jel arra mutat, hogy a nagy népesedési robbanás a Kaukázus alatti térségben, főleg a Tigris felső folyása vidékén történ jó tízezer éve. Innen terjeszkedtek a földművesek a szélrózsa minden irányába – beleértve Dél-Mezopotámiát is –, melyet a férfiág Y kromoszómáján végzett vizsgálatok eredményei is alátámasztanak. A georgiaiakban az M89, az M172 és az M201 összesen 66.6%, a törökökben 49.9%, a szíriaiakban 45.0% és a libanoniakban 48.3%. A női ág mind a három csoport N1a jelzője is előfordul e vidéken, de meglepő kis százalékban. A ma ismert eredmények szerint jelentős eltérés van a férfi és női ág embertani mutatói között. Mintha az újkőkori földművesek férfi és női ága két különböző eredetű nép lenne. A tudósok erre különböző lehetőségek felvetésével szolgálnak. Bárhogyan is vannak a dolgok, az 57 csontváz a 7000 éve élt földművesek csontjai, és a vonaldíszes edények műveltségébe tartoztak. Így hát, ha a 18 csontváz jelzőit – azaz a 100 százalékot – is figyelembe vették volna, akkor Európa mai népességére kivetített eredmény is más lenne. Meg kell említeni, hogy a földműveseknek is voltak őskori ősei, és jelen ismereteink szerint már Európában való megjelenésük idején is kevert népesség volt.

Úgy tűnik tehát, hogy magyar vonatkozásban a régészeti leletek, és az örökítő jelzők tanúságtétele mögött egy olyan népesedési történet húzódik, amelyre az előzőekben tárgyaltak adhatnak választ.

A kétnyelvűség körüli gondolatok

68

A bizánci császári híradások alapján a magyar történetírás azon álláspontra jutott, hogy a magyarság kétnyelvű volt. S mert a hivatalos történészek a magyarság egészét Árpád népétől származtatják, így a kétnyelvűség is rájuk vonatkozik. Ennek az előzőekben tárgyaltak alapján nagyon nagy a valószínűsége. Igen ám, de a hivatalosak Árpád népét nyelvileg egységesnek tartják, csak a csatlakozó kabarokat vélik más nyelvűnek. Ezzel szemben a jelek inkább arról vallanak, hogy Árpád népe se volt egységes nyelvileg, s a csatlakozó kabarokkal a más nyelvűek – ha a szabír nemzetek magyar nyelvűek voltak – adták a nagyobb százalékot. Jó lenne tudni, legalább megközelítőleg, hogy milyen százalékban volt képviselve mind az egyik, mind a másik nyelv. Sőt azt is jó lenne tudni, hogy melyik volt ez a bizonyos másik nyelv. Valószínű valamelyik török nyelvről lehet szó, s talán nem is egyről, esetleg annak több változatáról. Bárhogyan legyenek is a dolgok, a lényeg e kérdés vizsgálatánál is kisiklik a helyes látószögből.

A bizánci császári udvarban jól ismerték Árpád-ágbeli őseinket. Bölcs Leó szövetségben állt velük, s a későbbiek során, amint tudjuk, eleink sok borsot törtek a császár fiának orra alá. A híradás hitelességében tehát nem lehet kételkedni. Nagy Sándor írja A magyar nép kialakulásának története című értékes munkájában, hogy A tihanyi apátság alapítólevelében (1055) is van egy megjegyzés, mely a kétnyelvűségre utal. E megjegyzés arról tudósít, hogy a latin szövegbe szőtt magyar nyelvtöredékek a "szolganép" nyelvéből valók. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy Árpád népe és a kései-avarok által szolgasorba vetett őstelepesek nyelvtöredéke került az alapító levélbe, de lehet úgy is, hogy e korban már szolgák voltak a korábbi hódítók – legalábbis a királyi birtokokon –, ugyanúgy, mint az őstelepesek. Sőt, az se lehetetlen, hogy a szolganép nyelve a királyi udvar és papság latin nyelvétől lett megkülönböztetve. Nem világos tehát, hogy a szolganép nyelve melyik nyelvtől különül el, de nem kételkedhetünk a szolganép magyar nyelvűségében.

Elképzelhető, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár is csak a hallottak alapján említette meg a magyarok kétnyelvűségét. Egyesek úgy vélik, hogy Bulcsú és Tormás horkák révén jöhetett szóba bizánci útjuk alkalmával. Persze az se lehetetlen, hogy a császár udvarában megfordult olyan "magyar" előkelőség, aki nem magyarul beszélt. Már éppen ideje lenne, hogy e kérdés is tisztázódjon, de ha a magyar történettudomány fellegváraiban úgy gondolják, hogy nem lesz miről írni, ha a részletkérdéseket is megoldják, akkor tőlük nem sokat várhatunk. Mégiscsak sajnálatos, ha nem szégyenletes ténynek kell tartani, míg sok szó esik a kétnyelvűségről, csak magánvélemények vannak ama bizonyos másik nyelv mibenlétéről. S ha e másik nyelv olyan jelentős lett volna, akkor hogyan tűnhetett el oly gyorsan és nyomtalanul? E nyelvről a későbbiek folyamán is kellene, hogy legyenek följegyzések, szájhagyományok. Azt is nehéz elképzelni, hogy egy jelentős népréteg – még ha kisebbség volt is – oly könnyen föladta volna nyelvét ott, ahol arra nem kényszeríttették. Századokkal később is nyomainak, szigeteinek kellett volna lenni e nyelvnek. Miután a nyugati mintájú királyság meghonosodott hazánkban – Kr.u. 1000 –, a királyi és főúri udvarból a latin, a német és szláv nyelv egyre inkább kiszorította a magyar nyelvet – ha egyáltalán beszélték – olyannyira, hogy később azt igyekezett majmolni a köznemesség tekintélyes hányada is. 800 évig Magyarországon nem volt hivatalos a magyar nyelv. Az is ismert, hogy királyaink, főuraink egyre nagyobb számban telepítettek idegeneket az ország különböző vidékeire, akik nemhogy nem olvadtak be, hanem századok során fölszaporodtak, és Trianon alapját képezték. Mindezeket figyelembe véve, mégis mivel magyarázható, hogy az "alán" eredetű jászok, az idegen nyelvű vagy annak vélt kunok, palócok, székelyek vagy akár a kabarok, ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a bakonyi kanászok? Talán azzal, hogy a kanászok Jászföldön, Kunföldön, Palócföldön és Székelyföldön már emberemlékezet óta magyarul beszélnek? Mai ismereteink szerint viszont nem lehet kizárni az említett népek, sőt a kazárok magyar nyelvűségét. Konstantin híradása a X. század derekáról, az apátság alapító levele száz évvel későbbről való, s hogy erről több forrás, emlékezet nincs, arra két lehetséges magyarázat, megoldás kínálkozik.

Az egyik lehetőség az, hogy ama bizonyos „másik” nyelv lehetett Árpád népének, esetleg azon belül a többség nyelve, de megérkezésük után elszóródtak az ország területén és nyelvük rövid idő alatt beolvadt a helyben találtak nyelvének tengerébe. Legfeljebb csak a nagyfejedelmi, később a királyi és főúri udvarban élt hosszabb ideig. A másik lehetőség egyes vélemények szerint az, hogy nem is két

69

különböző nyelvre kell gondolni, hanem két tájszólásra, mely hangzásában annyira elütött egymástól, hogy az idegenek két különböző nyelvnek ítélték. Jelen ismereteink szerint ezt se lehet kizárni.

A korai nyelvemlékeink arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek volt egy u-zó nyelvjárása. Ez a sumérok nyelvére is jellemző, legalábbis, ha a sumerológusok olvasatai helyesek. Íme néhány példa: nádu = cső, nád, nadu = nagy, rétu = rét, kussuru = köt, (kosár), gubur = gödör és így tovább. A tihanyi apátság alapítólevelének legteljesebb magyar mondata így hangzik: "Feheru varu rea mene hodu utu rea.". (Fehérvárra menő hadi útra.). A Halotti beszéd és az I. András korabeli imák is az u-zó nyelvjárásról tanúskodnak. Például: "Grazdau lufuu Wutu.". (Garázda lófő Vatta.). Szent István uralkodása alatt a latin ábécé használatát vezették be a magyar nyelv írására, melynek nem volt á, cs, é, gy, j, k, ly, ny, ö, sz, ty, ü és zs betűje. Nem is beszélve a hosszú magánhangzókról. E betűket kényszerből más betűkkel helyettesítették, ezért nyelvemlékeink nem tekinthetők az akkori élő nyelv kiejtés és hangzás szerinti hű tükreinek. E tény az u betűt annyiban érinti, hogy az írásban való használata túlhaladja a beszélt nyelvi gyakoriságát. Vagyis ott is használták, ahová valójában más betű kívánkozott. A két idézett mondatban ez az a, i és o betűt érinti. A latin ábécének volt a betűje, tehát miért írták: var-u, W-u-t-u? Volt i betűje, miért írták: hod-u? Volt o betűje, miért írták: l-u-fuu? Nem volt ö betű, a két uu valószínű azt helyettesíti. Az utu meg utu. A szóvégi u azóta lekopott. Úgy mutatkozik tehát, hogy nyelvünknek valójában volt egy u-zó nyelvjárása, de az nem lehetett olyan erős, mint az a nyelvemlékekből kitetszik. Ezt a további példák is jól érzékeltetik.

Az újabb vélemények szerint az Ómagyar Mária-siralom című verset 1300 körül írták Bolognában. A vers az u-zó nyelvjárás egyik legékesebb példája: "Választ világumtuul, Zsidou, fiodumtuul.". Az u betű helyébe kívánkozó o betű megvolt a latin ábécében is, de nem volt meg a hosszú ó. E nyelvjárás tehát élő nyelv lehetett. A rendelkezésre álló anyagot vizsgálva, úgy tűnik, hogy az u-zás a XV. század végén, a XVI. század elején kopott ki nyelvünkből. Utolsó hajtásaként megemlíthető Vásárhelyi András (1526-ban halt meg, születésének éve ismeretlen.) Ének Szűz Máriáról című költeménye, mely így hangzik: "Angyaloknak nagyságus asszonya, Úr Jézusnak boldogságus anyja.". Az u leginkább az o, ö és ü hangokat helyettesítette, de megtalálható az a és i helyében is. Nos, ez lehetett az egyik nyelvjárás, amely hangzásában jelentősen eltért a másiktól. A két, esetleg többnyelvűségnek azonban sokkal nagyobb a valószínűsége.

Az ezernégyszázas évekből vannak olyan versek is, melyekben nincs, vagy már nincs u-zás. Szent ének ki dicséri Szíz Máriát (szerzője ismeretlen) a mai magyarsággal és a zamatos ö-zéssel szól hozzánk, ami a magyar nyelv fejlettségét tanúsítja, valamint azt, hogy a Dél-Alföld népe már akkor az ö-ző tájszólással beszélt. Az irodalomtörténet Janus Pannonius (1434-1476) versei elé teszi e költeményt, feltehetően tehát a XV. század első feléből való. Szabács viadala című vers keltét 1476-ra teszik. Szerzője ismeretlen. Nyelvezete nehézkesebb az előbbinél, de ebből is hiányzik az u-zás. Egyesek Thaly Kálmán és Véghelyi Dezső hamisítványának tartják. A szemelvények a Hét évszázad magyar versei című kötetből valók. (Magyar Helikon, Bp. 1966.).

A latin ábécéből hiányzó és felsorolt betűk nélkül a magyar nyelv írása nagyon nehézkes volt. Hogyan írták például a Dezsőfiek nevét? Így: Dessewffy. Na és a gyümölcs szavunkat a gy, ü, ö és cs betűk nélkül? Így: gimilc. Erre írja Forrai Sándor, a hazai kiváló rovásírás szakértő: "A magyar így sohasem beszélt.". A hiányzó betűk nélkül a magyar nyelvet a latin ábécé kényszerzubbonyába bújtatták.

A rovásírásban például megvolt minden betű a gyümölcs szó írásához. Íme: Közel ezer évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a latin ábécé-ben a hiányzó betűk nyelvünk hangállományának követelményei szerint kialakuljanak, s hogy nyelvünk hangjainak hű olvasatát ismét lehetővé tegye. Igen! Ismét! A rovásírásnak ugyanis a hosszú magánhangzókat kivéve, tehát minden magyar alaphangra megvolt a betűje. Ha egy írástudó népnek közel ezer évre volt szüksége, hogy egy új ábécét nyelve hangértékeinek megfelelően kiegészítsen, akkor mennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a rovás az írás kezdetétől a magyar nyelv csaknem tökéletes kifejezését lehetővé tegye? Hosszú ezer évekre.

Mai nyelvünk az e hangban gazdag. Vajon népünk melyik rétege beszélte e tájszólást? Az ésszerű következtetés azt mondaná, hogy a többségé, vagyis az őstelepeseké, mert ez győzött. Igen ám, de ennek mindjárt ellentmond azon nézet, miszerint a nyelvemlékek a "szolganép" nyelvéből valók, amely jelek

70

szerint az u-zó volt. Hogy népünk melyik rétege beszélte az egyik vagy másik nyelvjárást, azt jelen ismereteink alapján nem lehet eldönteni. Sőt, még azt se, hogy mindkettő egy-időben lett volna élő nyelvjárás, bár ennek megvan a lehetősége. A dolog érdekessége, hogy a sumérnek is volt e-ző nyelvjárása. E szerint elképzelhető, hogy valamely bevándorló népcsoportunk hozta magával, s az u-zás a nyelvfejlődés eredményeként kiveszett nyelvünkből. Minderre a választ egy előítéletektől mentes, jól felkészült, valóban tudományos nyelvészeti és történeti kutatómunka adhatja meg.

A magyar nyelv az emberiség ősnyelve?Lehetséges-e az, hogy valamikor tízezer, százezer évekkel ezelőtt az emberiség egynyelvű volt?

A bibliai bábeli torony történetéhez fűződő nyelvzavar is ezt látszik igazolni, valamint minden átgondolt érvelés az egynyelvűség lehetősége mellett szól. Ennek ellenére vannak olyanok, akik a "sziget nyelvekben" keresik a kezdet kezdetét. E lehetőség valószínű nem is alaptalan, csak éppenséggel nem az eredeti ősállapotra vonatkozik, hanem egy későbbi fejleményre. Ami az egynyelvűséget illeti, arról lehet szó, hogy egy konok, időtálló emlékezés valamely ősközösség, esetleg az eredeti ősközösség emlékét őrizte meg.

Emberi felfogásunk és gondolkodásunk szerint valahol, valamikor kezdetnek kellett lenni. Függetlenül attól, hogy az Isten agyagból vagy majomból teremtette az első embert. Vagy mindkettőn túl egy harmadik lehetőségben kell keresni az eredet talányát. Bárhogyan is legyenek a dolgok, mindenképpen egy olyan Hatalomnak vagyunk a teremtményei a világmindenséggel együtt, akit, vagy amelyet földi, véges gondolkodásunkkal se fölfogni, se megmagyarázni nem tudunk. Abban viszont minden bizonnyal igaza van Dr. Vámos Tóth Bátornak, hogy "az ember és értelem egyidős." Igen, ha az embert azóta tartjuk embernek, amióta magasabb rendű szellemi értelme van. Ez viszont nem lehet magyarázat arra, hogy az anyag, vagyis az emberi test egyidős-e a mai értelemben vett emberi értelemmel, s hogy ez milyen módon és mikor következett be, arra aligha leszünk képesek minden igényt kielégítő választ adni. Az emberi nem szaporodása azonban csak "emberré válásunk", vagy valamilyen módon való megjelenésünk után kezdődhetett. Miután a szaporulat következtében a megélhetés föltételei megkövetelték, hogy az eredeti ősközösség adjon föl népességéből, akkor e közösségből kivált az első család vagy kis csoport, hogy a megélhetését más vidéken keresse és biztosítsa. Ezzel elindult ama folyamat, mely földünk benépesedését eredményezte. (E tanulmánynak nem tárgya, hogy a fehér, sárga és fekete fajok vagy fajták azonos ősre vezethetők-e vissza.). Nos, az így egymástól mind nagyobb távolságokra kerülő kis közösségek nyelve, az idő múlásával, a környezet és sajátosan más élmények hatására, valamint a nyelvfejlődés következményeként mindinkább elkülönültek egymástól. Természetesen ez is csak egy elmélet, de a "sziget nyelvek" és a mai állapot csak így jöhetett létre.

Nem remélhető, hogy a létező megfejtett, és még meg nem fejtett írásos emlékek fényt vethetnek a nyelvi elkülönülés kezdetére, hiszen azok sokkal későbbi időkből valók. Betekintést nyújthatnak viszont az ősnyelv azon ágába, mely minket a leginkább érdekel. Az egynyelvűség kutatásában komoly segédeszköz lehet az imént említett Vámos Tóth őseredetű földrajzi és helységnévgyűjteménye. Vámos Tóth ugyanis szívós és elismerésre érdemes munkával több ezer ilyen nevet gyűjtött össze a világ különböző vidékeiről, melyek megfelelői ma is megvannak a Kárpát-medencében. Íme néhány szemelvény a gyűjteményből:

Afrikában egyebek között ilyen nevek is találhatók: Arad, Ada, Awas, Bakosi, Bányai, Béga, Bikay, Baka, Dráwa, Gyula, Moldvai, Rábai, Sáwa, Sokoro, Tata, Stb.. Ázsiában pedig ezek: Apuka, Arató, Baray, Dobó, Daru, Gebe, Hab, Hun, Jokaj, Kapa, Kanna, Seres, Suba, Tomori, Tabán, Zaránd, stb.. Vámos utánanézett, hogy a magyar szónak milyen változatai találhatók. Magyar: falu az Urál vidékén, törzsnév a Tobol és Irtis vidékén, tó Tibetben, falu Mindanao szigeten (Fülöp-szigetek). Magyarka: Folyó a Kaukázusban. Magyarjó: falu Tajvanban. A magar-mazar-makar nevek előfordulása pedig többszörösen túlhaladja a magyarét.

71

Vessünk egy pillantást fővárosunk Buda nevének előfordulására is. Az amerikai elemi iskolák részére sorozatkönyvet adtak ki a világ különböző országairól, melyből a tanulók megismerhetik az illető országról és népéről a fontosabb tudnivalókat. Magyarországról a sorozat XXIII. kötete számol be. Az én falum Magyarországon (My village in Hungary, Phanteon Books, Div. of Random House, 1974.) című könyv, melynek szerzője Sonia Gidal, aki Göllén egy magyar családnál volt elszállásolva, míg összegyűjtötte a szükséges anyagot. Gidal meglátogatta a helyi iskolát is. A tanár éppen a XIX. század nagy vízlecsapolásáról beszélt, melynek eredményeként hárommillió hold vált ismét használhatóvá. Víz, víz mindenütt. A tanár aztán visszakérdezte a múlt óra anyagát. Máriának tette föl a kérdést:

"Mária, honnan származik buda szavunk?"Mariska magabiztosan válaszol:"Az ószláv voda szóból, melynek víz a jelentése.". (From the old Slavic word voda, which means

water. 20. oldal).Micsoda pokolian körmönfont, luciferi agyafúrtság. Hogy nem Sonia Gidal álmodta ki, ahhoz

aligha férhet kétség. De miért éppen ez a kérdés volt a fontos, mikor itt arról kellett volna beszélni, hogy mint nyerték vissza a török időkben elvizesedett, elmocsarasodott termőföldet a magyar mezőgazdaság részére. Ebből bizony nagyon kilóg a politikai lóláb. De nézzük csak, először is buda nem "buda", hanem Buda, tehát helynév, s mert a Duna mentén helyezkedik el, nem lehetetlen, hogy e szó valóban a vodából származik. Csakhogy Buda már akkor Buda volt, amikor szlávok még nem éltek a Duna mentén. Mai nyelvünkben már nincs értelme, ezért miden bizonnyal őseredetű, melyet a világ különböző pontjain létező Buda nevek igazolnak. Amerikában van két, Kanadában egy Buda nevű helység, elnevezésük története bizonytalan, elképzelhető, hogy magyarok alapították. Nem valószínű viszont, hogy a közép-afrikai Budát is magyarok alapították. Ugandában van Budalin, Indonéziában Rabuda, Raundában és Burundiban Budahunga nevű hegy, mely vidékén ilyen nevek találhatók: Biabátor (falu), Bihari (folyó), Csángó (sziget), Csóka (patak), Csongor (patak). A legérdekesebb azonban Ausztrália északkeleti csücskétől keletre eső Laughlin szigetcsoport egyik tagjának, Budaduna nevű kis szigete. (Lásd: a déli félteke 153. hosszúsági és a 9. szélességi kör délkeleti szögletében.). Vajon hogyan csordogált el e távoli vidékre a szlávok vodája? A Duna név előfordulásai is megtalálhatók. Érdemes lenne a Buda és Buddha nevének viszonyát is megvizsgálni, mert Budának valószínű több köze van Buddhához, mint a vodához. Utolsó példaként megemlítendő az Erdélyi-középhegység Bihar hegyének és vármegyének neve. Indiában is van Bihar város és tartomány. E tartományban élő nép nyelvét is bihari nyelvnek nevezik.

Ezen őseredetű nevekkel kapcsolatban Vámos azt is megfigyelte, hogy a világnak azon a tájain találhatók a legnagyobb számban, ahová a fehér ember műveltsége a legkésőbb jutott el. Törvényszerűségnek mutatkozik az is, hogy e nevek rendszerint nem egyedül, hanem több, esetenként két-háromszáz őseredetű földrajzi és helységnév társaságában fordulnak elő. Tulajdonképpen ebben kell keresni a magyarázatot arra az egyébként érthetetlen tényre, hogy a korai kutatók és utazók a világ különböző pontjain cövekezték ki a magyar "őshazát". Szilárdan beékelődött tudatunkba: valahonnan jöttünk! És honnan jöttük volna? Hát onnan, ahol a magyar földrajzi nevek vannak. Hiába hirdette Magyar Adorján 1918 óta, Marjalaki Kiss Lajos 1929 óta: Nem jöttünk sehonnan! A mi őshazánk a Kárpát-medence! Nem hallgattak, nem hallgatnak rájuk ma se. Csábítóak voltak, és ma is azok, a Kárpátazonos földrajzi és helységnevek. Elmennek Nepálba őshazát keresni, mert ott él egy magar nevű nép, és temetőiben kopjafát állít. Az ilyen jelenségek bármily figyelemreméltóak is, mégis egész látószögből kellene vizsgálni őket. Tudatunkba bejegesedett tévtanok lehetetlenné teszik, hogy akárcsak fölmerüljön annak gondolata is: Esetleg nem mi jöttünk onnan, hanem ők mentek oda. Mindjárt őshazára kell gondolni, ahonnan jöttünk. Bárhová, a világ bármely pontjára, csak éppen a Kárpát-medence nem ötlik agyunkba, mint lehetséges őshaza. Persze e jóindulatú kutatókat nem szabad megmosolyogni vagy elítélni, főleg ha tudjuk, hogy a finnugor őshazát is nyelvi rokonságra és egy nagy adag rosszindulatra építették. Egyébként a nepáli magarok katona népesség, és a szó értelme: bátor. Nagyon fontos lenne a Vámos Tóth által összegyűjtött nevek tanulmányozása, mert azok az ősnyelv napjainkig megmaradt

72

tárgyi tanúi lehetnek. Vámos TAMANA-nak nevezte el gyűjteményét, mert e név megtalálható minden földrészen, és egy ilyen nevű falú a Délvidéken is létezett még a XIX. században.

Nyilvánvaló, hogy a világ mindezen tájain magyarok nem járhattak, nem élhettek. Mégis, mivel, hogyan magyarázható e nevek létezése, eredete? A legvalószínűbb feltevés az, hogy az értelmes beszéd kialakulása kezdetén nemcsak a tudás volt határolt, hanem a szókészlet mennyisége is. A kettő egyébként egymás vetülete. Kevesebb tudáshoz kevesebb szóra van szükség. A gondolatok, a tapasztalatok kicserélése eredményezte a fejlődést, mikor minden egyes felismerés, minden egyes új szerszám elkészítése egy új szót, megnevezést eredményezett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a hangszálak is fejlődésen mentek át, mígnem alkalmassá váltak a mai fejlett beszédben használt hangok kialakítására. Bárhogyan is voltak a dolgok, ezen ősi nevek csak ott maradhattak meg, ahol az ősi nép is megmaradt. Ha ugyanis egy ember vagy család fölkerekedik, és elköltözik egy számára ismeretlen, új vidékre, akkor megkérdezi a helyben találtakat, hogy mi a neve a hegynek, a folyónak, a tónak, stb. Ha pedig egy lakatlan területen telepszik le, akkor ő ad nevet a hegynek, folyónak, tónak, stb. saját nyelvén. Ezen ősi nevek tehát az emberi élet folytonosságának tanúi. A Kárpát-medencében is azért maradhattak meg nagy számban, mert az ősi nép is megmaradt nagy számban. (Ne feledjük, hogy az újkőkori földműveseknek is voltak őskori ősei.) Eredeti értelmüket elvesztették ugyan, de megmaradtak, mint az ősi idők hírnökei.

A magyar őshazakutatókat a különböző nyelvekben előforduló magyar hangzású vagy magyarul értelmezhető szavak is erősen befolyásolták észrevételeik végső megfogalmazásában. Íme: néhány elgondolkodtató példa. Az egyik sumér hitrege emberhőse (nem istenség) egy Shukalletuda nevű kertész, aki gondozta, és szorgalmasan öntözte kertjének virágait, azok mindennek ellenére elszáradtak vagy egyéb pusztítás áldozatai lettek. Ekkor Shukelletuda az egekbe nézett, először keletre, aztán nyugatra, majd az egekbe nézett és tanulmányozta az isteni titkokat. Az isteni tudomány birtokában egy sarbutu nevű fát ültetett, mire kertjében minden kivirágzott és gyönyörű zölddé vált. Shukalletuda tehát nagy tudású, sokat tudó kertész lett, s e tudás nevében is szerepel: Shuk-alle-tuda = sok-ura-tuda: Sok tudás ura. Nem kívánunk hivatkozni az l és r szabályszerű felcserélhetőségére, mert nem szándékunk az elemzés helyességét igazolni. Csupán, mint érdekességet mutattuk be, amint a következők is csak erre szolgálnak.

Egy másik ilyen példa az álleluja szó. A miséző pap, főleg húsvétkor használja gyakran Jézus föltámadása alkalmából: Áll-él-újra! Elképzelhető, hogy ezt fejezi ki? Jézus föltámadt! Jézus áll, él újra? Álleluja!

Az inkák a kukoricából készült sört chicha-nak, magyarosan csicsá-nak nevezték. Az ittas emberre azt mondjuk, hogy be-csicse-ntett. Elgondolkoztató. Ráadásul a két szó azonos fogalomkörbe tartozik.

Indiában él egy nép, hol a család legidősebb asszonyát dádi-nak, mi dédi-nek nevezzük. A család legidősebb férfitagját ők dada-nak, mi tata-nak nevezzük.

Ezekre szokás mondani: "véletlen egybeesések.". Lehetséges. Azonban, a természetben, az élővilágban törvények uralkodnak. Valahol, valahogy minden kötődik, még akkor is, ha nem tudjuk megmagyarázni, de valahol az ősmúltban összefutnak, pontosabban, onnan szétfutnak a szerteágazó szálak. Talán éppen az egynyelvűségből. Semmi se történik, és semmi sincs ok nélkül.

Napjaink kutatói nem az elsők, akik észrevették a magyar nyelv tömörségét, kifejezőképességét. Jeles magyar hazafiak nemcsak népünk, hanem nyelvünk védelmében is kiálltak. Vörösmarty így vélekedett nyelvünkről: "A magyarban minden szótagnak van értelme.". Táncsics pedig ezt mondta: "Legősibb a magyar nyelv.". A magyar nyelvre sok sarat szórtak már Berzsenyi korában, melyet a nagy költő sehogy se tudott elfogadni. Hozzá is látott a kérdés kivizsgálásához. A magyar nyelv eredetiségérül című dolgozatában a következőt olvashatjuk: "Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;" . (Berzsenyi Dániel; Prózai művek. 281. oldal.)

A magyar nyelv kifejezőképességére nemcsak magyar, hanem idegen tudósok is fölfigyeltek. Kosztolányi Dezső még 1919-ben tette közzé a cseh költő, Frankl Ágoston nyomán az olasz bíboros,

73

Giuseppe Mezzofanti vélekedését a magyar nyelvről. Frankl 1836 nagyhetében fölkereste az olasz bíborost, mikor beszélgetés közben Mezzofanti megkérdezte Franklt: "Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart." Mezzofanti a magyar nyelvet is jól beszélte, s megragadott minden lehetőséget, hogy gyakorolhassa. Egy alkalommal megtudta, hogy magyar urak járnak Rómában, s állítólag fölkereste őket, hogy egy kicsit elbeszélgethessen velük magyarul. Meglepetésére ezen urak a latint jól beszélték, de a magyart alig. Erre mondhatta Mezzofanti Franklnek: "A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.". (Pesti Napló, 1919. február 23.)

Nyelvünk angol részről is kapott elismerést. Sir John Bowring többek között magyar verseket is fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet Poetry of the Magyars (A magyarok költészete) címmel, melynek előszavában írta: "A magyar nyelv (más nyelvektől) távol és magányosan áll. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából fejlődött ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, mikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.".

Ősnyelvek új látószögből alcím alatt foglakoztunk Grover S. Krantz amerikai tudós Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című munkájával. Krantz eredményei alátámasztják Bowring 170 évvel ezelőtti véleményét. Íme: "Beleértve például, hogy a görög nyelv a jelenlegi földrajzi helyén Kr.e. 6500 évvel, míg a kelta Írországban Kr.e. 3500-zal kezdődően alakult ki. A magyar nyelv ősisége Magyarországon legalább ilyen meglepő; Úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét.". (This would include, for example, developing Greek in its present area since 6500 B.C., and Celtic in Ireland since 3500 B.C. The antiquity of Magyar in Hungary may be equally surprising; I find it to be a Mesolithic speech, that predates the Neolithic entry. 11. oldal.)

A magyar nyelv eredete és ősisége körüli kérdések megoldásához a földrajzi és helységneveken túl hozzásegíthetne, ha az ősi írások megfejtésénél alkalmaznák a sajátos magyar észjárást, mely a magyar rovásírás kialakulásában a rövidítéseknél és összevonásoknál is felismerhető, írja Forrai Sándor. Persze ez nyelvünk rendszere, felépítése javára is elkönyvelhető. A korábban bemutatott szemelvények itt felsorolt megállapítások és vélemények feljogosítanak bennünket arra, hogy a legősibb írások esetleges magyar nyelvűségét is feltételezzük. A magyar tudomány feladata lenne, hogy a régi – Mezopotámia, Egyiptom, Földközi-tenger szigetei, és nem utolsó sorban a Kárpát-medence – műveltségek írásos anyagát feldolgozza, és magyar szempontból kiértékelje.

Korábban szó volt arról, hogy rovásírásunknak megvolt a betűje minden magyar alaphangra. Összesen harmincnégy. Ha figyelembe vesszük, hogy például az angol nyelv ma is huszonhat betűvel kínlódik, akkor leszögezhetjük, hogy őseink bámulatos íráskészségről tettek tanúságot, amely kiműveléséhez a küzdelmes évezredek tapasztalatainak egymásra rakodására volt szükség. Persze a magyar-székely rovásírás eredetét illetően is különböző vélemények vannak. A hivatalosak szerint a törököktől tanultuk nem sokkal a "honfoglalás" előtt. Mások úgy vélik, hogy rovásírásunk avar eredetű. Forrai Sándor a rovásírás egyik legkiválóbb kutatója és tanulmányozója, több könyv szerzője, az 1985-ben megjelent Küskarácsonytól Sülvester estig (Múzsák Művelődési Kiadó) című kiváló tanulmányában összehasonlítja a magyar-török, magyar-etruszk és magyar-föníciai rovásírást. A rovásszakértő három tulajdonságot vett figyelembe: az alaki azonosságot, a hangértékbeli azonosságot, és a közeli hasonlóságot. Az eredményt eszerint összegezte, és a következő értékeket kapta: a török 28.6, az etruszk 43.4, a föníciai 50.0 százalékos azonosságot, hasonlóságot mutat a magyar rovással. E szerint tehát nagyobb a lehetősége annak, hogy a magyar-székely rovásírás nem a török, hanem a föníciai rovás leszármazottja. Persze, amint láttuk, sokkal valószínűbb, hogy a viszony fordított, vagy éppenséggel közös tőről származnak. Azt is kimondhatjuk Torma Zsófia gyűjteménye, melynek jeleit Friedrich Klára dolgozta fel, és az olasz kutató, Naddeo által közölt táblázat alapján, hogy a magyar rovásírás az őstelepes paraszti nép örökbecsű hagyatéka.

Az elmondottakat a következőkben lehet összegezni: Ismereteink mai állása szerint, és a felsorakoztatható adatok és érvek tanúságtételeként az eredeti egynyelvűség nemhogy nem zárható ki, hanem talán az egyetlen ésszerű magyarázattal szolgál a fennálló kérdésekre. Nagy a valószínűsége

74

annak, hogy a bemutatott földrajzi és helységnevek még a többnyelvűség kialakulása előtti korból valók. Figyelemre méltó az is, hogy Európában, de általában a nyugati műveltségű népektől lakott területeken, ezen őseredetű nevekből a Kárpát-medencében maradt meg a legtöbb. Ez pedig csak azzal magyarázható, hogy hazánk területét benépesítő ősnép folytonossága az újkőkortól sohase szakadt meg, de még csak kisebbségbe se került. Így a magyar nyelv se lehet más, mint ezen őstelepes nép nyelvének egyenes ági kiművelt, a hosszú évezredek során a Kárpát-medencében letelepedő vagy megforduló idegen népek nyelveit magába olvasztó mai változata. Az egynyelvűség figyelembevételével meg lehet magyarázni mindazt, ami megmagyarázhatatlannak mutatkozik. A magyar nyelv lehet rokona a vogulnak és osztjáknak ugyanúgy, mint a sumérnek, egyiptominak vagy akár a bantunak, anélkül, hogy minden esetben vérségi rokonságra gondolnánk. Persze, ha nyelvrokonság csak ott állhat fenn, ahol a vérségi rokonság is kimutatható, ám legyen. De ezt vegyék tudomásul a finnugor tanok hirdetői is, és nézzék meg, hogy mi marad tudományukból. (Árpád népének finnugor rétege 12.5 százalék volt. A mai magyarságé egy (1) százalék alatt van.). Lehet, hogy az imént elmondottak nem egyeznek a hivatalos nyelvészet lefektetett szabályaival, ismeretes viszont, hogy e nyelvészetet sem vezérelte mindenkor a tudományosság fenséges eszméje. Továbbá, nem tudnak, vagy nem is akarnak, vagy egyszerűen lefektetett szabályaik lehetetlenné teszik, hogy olyan kérdésekre is választ adjanak, melyek nem felelnek meg korunk politikailag helyes, de tudományosnak nem nevezhető követelményeinek. A lekicsinylések, a hatalmi székből kimondott "igazságok" ideje lejárt, s a "véletlen egybeesések"-féle magyarázkodások se tekinthetők tudományosnak. A tudomány akkor tudomány, mikor nem jegesedik be, mikor szellemileg rugalmas marad, s a tegnap igazságát egy új felismerés fényében képes újraértékelni, ha kell, megváltoztatni.

Utószó gyanánt(Marjalaki Kiss Lajos 1929-ben kiadott Anonymus és a magyarság eredete című

tanulmányának bevezető gondolatait szánjuk utószónak, mely "visszhang" volt Zajti Ferenc Indiából küldött híradásaira.)

Jó úton jár-e Zajti?

Nemrégiben az a sajtóhír járta be az országot, hogy Zajti Ferenc lelkes tudósunk Indiában megtalálta a magyarok rokonait. Ez a méltán szenzációs híradás a még ma is Kőrösi Csomával reménykedő magyarok lelkét élénk várakozásra ajzotta fel. Félő, hogy ez alkalommal is – mint már annyiszor –, megint fájdalmas csalódás váltja majd fel azok reménykedését, akik még ma is csalóka délibábos kép után révedeznek, akik szemeiket olyan messze tájakra irányítják, ahol a nagy távolság és a történelem gomolygó köde miatt tévedni is, csalódni is csak igen nagyot lehet.

Még nincs pontos képünk az új felfedezésről, de az Indiából gyéren szállongó hírekből úgy látszik, hogy azok a most fölfedezett magyarok nem is magyarul, vagy a magyarhoz hasonló nyelven beszélő népek, hanem a hajdani török nyelvű hunok szegrül-végrül való atyafiai. Ha pedig ez így van – és valószínűleg így van –, akkor Zajti és az itthon reménykedő turáni magyarok két malomban őrölnek. Mert a hun és a mai magyar, nem egy és azonos, hanem különböző fogalmak. Igaz, hogy Atilla hunjait és Árpád honfoglaló hadát valóban a messze Turánból vezérelte ide a Gondviselés. Ha tehát a Turánból ideszakadt honfoglaló magyarok, vagy vérrokonaik, és a hunok atyafiságát keresi valaki, ez esetben India felső végén is joggal kereskedhetik. A Turánból idelovagolt hódító "turk" réteg azonban sokkal kisebb részét, talán csak 5-10 százalékát teszi ki a mai "tősgyökeres" magyarságnak. Mert ennek a mai magyarságnak elődei már Atilla és Árpád hódítása előtt jóval, úgy 1000-1500 évvel hamarább is itt tanyáztak és akkor, t.i. a Kr.e. I. évezredben szkítha, majd később szarmata gyűjtőnéven emlegetett törzseik a Dunától a Volgáig terjedő egész földet bírták. Ha tehát a magyarok eredetét kutatjuk, nem

75

szabad megfeledkeznünk ennek a közrendű magyarságnak az őshazájáról sem. Sőt éppen ezt kell kutatnunk.

Mikor a magyarság őshazáját említem, nem beszélek az özönvíz előtti időkről, amikor a paleolit-kori ősember – Darvin fejlődéselmélet valamelyik fokozatán állván – valószínűleg még élénken emlékezett a majomtól való származásra. Én mindössze alig 2500-3000 évre gondolok vissza. Már pedig ezen a gyarló emberi szemmel inkább belátható időn belül magyarul beszélő ősi népességet sem Turánban, sem a Kaukázusban nem találni. Ellenben jelen volt ez az ugorfajta ősmagyar nép a Duna-Tisza tájától kelet felé egészen a Volga vizéig, mint ahogy ezt a Kr.e. évezred egységes u.n. ananyinói kultúrája mutatja.

Az ázsiai eredet elavult hitével szemben – mely csakis a hódító török nyelvű hun-avar-magyar törzsekre vonatkozhat – itt vannak a nyelvtörténet, a régészet, a történelmi földrajz, az antropológia, stb. stb. megállapításai, és itt van főleg Anonymus tanúsága. Ezek mind úgy tudják, hogy Magyarország földje Árpád honfoglalása idején nem volt ám üres, lakatlan terület, sőt ellenkezőleg – a korabeli viszonyokhoz mérten –, nagyon is sűrűn lakott ország volt, amelybe Árpáddal nem "nép", hanem csak a régi urakat felváltó új katonai szervezet, új "urak" jöttek. Föld és a nép lényegében a régi maradt, akár a dák, akár a kelta vagy római, akár hun, germán, avar vagy bolgár-szláv uralom nehezedett rájuk, mindig csak az uralkodó osztály változott. A hódító nem szokta megölni a népeket, hanem csakis a belső sorvadásuk sodorja le őket a történelem színpadáról.

Ezen az alapon tehát két úton kell keresnünk a magyarság őshazáját. Az egyik út kelet felé vezet, ahonnan a hunok, a bolgárok, a magyarok jöttek. Ez az út meglehetősen felderített, elegen bolygatják. Nem úgy a másik út, mely itt a közelben vezetne, ha rá találnánk lépni. De még nem kitaposott út, nem könnyű felismerni.

A magyar nemzet etnikuma – mint a villanydrót – két szálból, egy török és egy ugor ágból fonódott össze. A villanyhuzal két szálát egy kezdő szerelő is szét tudja bontani. Nem így a török nyelvű hódító magyarok vezető rétegét, az itt talált ugorfajta ősnép rétegeitől. Nem lehet ma már ezt a két összeolvadt elemet szétbontani – hacsak nem vérelemzéssel –, mert teljesen összeforrottak. Manapság az ugorfajta magyar népség életfájába úgy bele van oltva az egykor őt meghódító turáni vér, mint a gyümölcsfa alanyba az oltógally, mely miután megfogant zöld lombot és édes gyümölcsöt hoz ugyan, de már nem a maga vékony ágacskája, hanem a "régi" törzsök és gyökér dús nedve táplálja.

Ma már a "fajszakértők" sem boldogulnának vele, de az Árpád-kori oklevelek és Anonymus korában még szétválik e két elem. Legélesebben szembetűnik ez Anonymus munkájában, aki még nem ismer egységes magyar nemzetet, hanem egy Árpáddal bejövő uralkodó, nemesi osztályt. Az ő szemében ez a "magyar nemzet", és ettől erősen elválaszt egy nagyszámú, itt talált és a hódítók uralma alá került népességet, melyet néhol szlávságnak, az ország legtöbb vidékén azonban nemzetiségi megjelölés nélkül egyszerűen csak "parasztság"-nak mond. Az ő szemében politikailag súlytalan ez a tízszeres-húszszoros számú paraszti tömeg, amelybe pedig csakhamar felszívódott a hódító "nemzet" vékony néprétege.

Marjalaki Kiss Lajos

Forrásmunkák:

Alinei, Mario : Ősi kapocs. Allprint Kiadó, 2005.Anonymus : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975. Badiny Jós Ferenc : Az Ister-Gami oroszlánok titka. Buenos Aires. 1979.Badiny Jós Ferenc : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press Kft.Badiny Jós Ferenc : Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I. köt. II. köt. 1981Bakay Kornél : Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. Miskolc, 1998.Baráth Tibor : A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreal.Bäuml, F.H.& Birnbaum, M.: Attila the man and His Image, Corvina, Budapest. 1993.

76

Biró József : A szabírok őstörténete. I. II. kötet. U.S.A.Blaskovics-Vass : A magyarok őstörténete. Magvető. 1982.Bobula Ida : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.Bóna István : A hunok és nagykirályaik, Corvina 1993.Botos László : Hazatérés, Magna LinguaBotos, László : The Homeland Reclaimed, Patko Publishing, N.Y. 1995.Bray, W. Trump, D: Dictionary of Archaeology, Penguin Books, 1976.Csomor Lajos : Őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996.Fodor István : Verecke híres útján... Gondolat. 1975Forrai Sándor : Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985.From the Land of the Scythians: The Metropolitan Museum of Art, 1975.Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk, a rovásírás, Szakács Gábor kiadása, 2003.Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kőbe vésték, fába róták, Szakács Gábor kiadása, 2005.Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon, Gondolat. Budapest 1980.Gimbutas, Marija: The Living Goddesses. University of California Press, 2001.Glatz Ferenc : Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996.Gordon, Cyrus H. :Forgotten Scripts, Basic Books, INC. N.Y. 1982.Gosztonyi Kálmán : Összehasonlító szumér nyelvtan, Duna Könyvkiadó, Svájc 1977.Hawkins, Gerald S. :Stonehenge Decoded, Delta Book, N.Y. 1978.Hóman Bálint : Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.Ions, Veronica : The World's Mythology, Chartwell Books, INC. N.J. 1974Johanson, D. & Edey, M.: Lucy, Warner Books, N.Y. 1982.Kalicz Nándor : Agyag istenek, Corvina Kiadó, Budapest 1970.Kálti Márk : Képes Krónika, Helikon Kiadó.Kramer, Samuel N. : Mythologies Of the Ancient World, Anchor Books, N.Y.1961.Kramer, Samuel N. : The Sumerians, The University of Chicago Press, 1963Krantz, Grover S. : Geographical Development of European Languages, Peter Lang. N.Y. 1988Lamber-Karlovsky & Sabloff: Ancient Civilizations, The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.Kandra Kabos : Magyar Mythologia, Hídfő Baráti Köre Kiadása 1978.Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz.Larousse : World Mythology, Chartwell Books INC. N.J. 1976.László Gyula : A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974.László Gyula : A honfoglaló magyar nép élete, Püski. Bp. 1944.László Gyula : A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.László Gyula : Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.Lázár István : Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980.Ligeti Lajos : A magyarság őstörténete, Az Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.Lloyd, Seton : The Archaeology of Mesopotamia, Thames & Hudson, 1978Magyar Adorján : Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.Makkay János : A magyarság keltezése, A szerző kiadása, Budapest. 1993.Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929.McEvedy, Colin : The Penguin Atlas of Medieval History.Mellaart, James : The Neolithic of the Near East, C. Scribner's Sons, N.Y. 1975.Molnos Angéla : Magyaritó könyvecske, Debrecen, 2001.Molnos Angéla : Jövőnkért a magyar nyelv ügyében, Debrecen, 2003.Nagy Sándor : A magyar nép kialakulásának története. 1968.Németh Gyula : Attila és hunjai, Az Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.Padányi Viktor : Dentumagyaria. Transylvánia. 1956.Powell, T.G.E. : Prehistoric Art, Oxford Uni. Press, 1966.Radics Géza : A környezet és létfeltételek hatásai a nyelvek kialakulására. Anahita-Ninti Bt. Budapest 2005Róna-Tas András : Nyelvrokonság, Gondolat, Budapest 1978.Sebestyén Gyula : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.Sebestyén László : Kézai Simon Védelmében, Budapest 1975.Damjanich János Múzeum: Szolnok megye története a régészeti leletek tükrében, 1982.Szász Béla : A hunok története. Budapest. 1994.Szondi Miklós : Történelmünkhöz magyarul. Generál Nyomda Kft. Szeged 2008.

77

The Atlas of Archaeology, DK Publishing, INC. 1978The Metropolitan Museum of Art & The Los Angeles County Museum of Art: From the Land of the ScythiansThe Times Concise Atlas of World History, Hammond, N.J. 1985.Torma Zsófia : Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.Treasures of Tutankhamun: Metropolitan Museum of Art, N.Y. 1976.Thuróczy János : A magyarok krónikája, Helikon Kiadó 1986.Varga Géza : Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest 1993.Varga Zsigmond : Ötezer év távolából, Debrecen 1942.Wilkinson, Gardner: The Ancient Egyptians, Crescent Books, N.Y. 1988.Wilkinson, Richard H: Reading Egyptian Art, Thames and Hudson, London 1992.Zajti Ferenc : Magyar Évezredek, Szerző kiadása, Budapest 1939.

78