Julia különszám 2004/3

PENNY JORDAN

ERRE ÉPÍTHETSZ

1. FEJEZET

– Tényleg azt hitted, hogy nem ismerlek meg?

Faith Millst annyira mellbe vágta a viszontlátás élménye, hogy szólni

sem bírt. Nash! Hát ő meg mit keres itt? Miért nincs Amerikában, hogy

igazgassa gondosan fölépített vállalatbirodalmát? Pontosan úgy, ahogy azt

az újságokban lehet olvasni róla. A lánynak azonban nem lehetett semmi

kétsége, hogy valóban őt látja maga előtt, ezt a százkilencven centi magas,

minden porcikájával érzékiséget sugárzó férfit, akinek az emléke az utóbbi

tíz év folyamán nem csupán napközben, de álmaiban is kísértette.

– Még nem találkoztál a jótevőnkkel, ugye, Faith?

A mijükkel? A lány hallott ugyan valamit arról, hogy egy vagyonkezelő

csoport engedte át a száz évnél is idősebb épületet annak a jótékonysági

szervezetnek, amelynek ő is dolgozott, de ha csak sejtette volna, hogy itt

Nash-sel… Összeszedte magát, és igyekezett hivatalos arcot vágni.

A Ferndown Alapítvány, amelyet még új főnökének, Robert Ferndownnak

a nagyapja hozott létre, nehéz helyzetbe került családok számára alakított ki

szükségotthonokat. Számos épülettel rendelkezett szerte Angliában, és amikor

Faith olvasta az újságban, hogy okleveles tervezőmérnököt keresnek

közvetlenül a vezető mellé, azonnal jelentkezett az állásra. Származásából

adódóan nagyon is együtt érzett a nehéz körülmények között élő

gyermekekkel.

– Faithszel már ismerjük egymást.

Nash válaszára a lánynak megfeszült a teste. Egyszerre öntötte el harag és

félelem. Félt attól, amit a férfi esetleg mondani talál, mert tudta, hogy élvezi,

ha fájdalmat okozhat neki. Nash mégis átengedte a vagyonkezelő csoport

tulajdonában álló udvarházat az alapítványnak. Faith soha nem gondolta volna

róla, hogy ilyen nagyvonalúságra is képes.

Érezte, hogy Robert őt nézi, a válaszára vár. Persze nem a férfi hallgatása

hozta ki a sodrából. Önkéntelenül is felidézte magában mindazt, amit el kellett

már tűrnie életében, de felidézte a sikereit is, hogy milyen sokkal tartozik

azoknak a csodálatos embereknek, akik mindvégig támogatták.

Egyikük elhunyt anyja volt, a másik pedig… Ahogy Faith körülnézett a

dolgozószobában, szinte látta maga előtt az öregúr jól ismert arcát, a férfiét,

akit a példaképének választott… Be kellett csuknia a szemét, hogy ne

látszódjék, mi zajlik le benne, mert hirtelen a hatalmába kerítette a fájdalom és

a bűntudat. Amint újra kinyitotta, szándékosan nem nézett Nash felé. Sejtette,

hogy a férfi ezt akarja elérni, mert akkor nyíltan kimutathatná az ellenszenvét.

– Sok idő telt el azóta – mondta rekedten Robertnek. – Több mint tíz év.

Annyira megbénította a félelem, hogy úgy érezte, teljesen ki van

szolgáltatva Nashnek, és nem tehet mást, várnia kell az első csapásra.

Amikor annak idején Robert közölte vele, hogy szabad kezet kap a Hatton

House átalakításában, nem fogadta osztatlan lelkesedéssel a hírt. Főnökének

csalódást is okozott ezzel.

– De hiszen tökéletesen megfelel a célnak! – magyarázta a férfi

szenvedélyesen. – Három emelet, óriási park és mellé istállók, amelyekből

szintén lakások alakíthatók ki.

Akkor persze nem akarta elmondani a főnökének, miért habozik. Most

majd Nash nyilván megteszi helyette.

Robert telefonjának csörgése riasztotta fel a gondolataiból. A férfi még

a beszélgetés közben is mosolyogva nézte őt. Nem csinált titkot belőle,

hogy érdeklődik iránta, így aztán ragaszkodott is hozzá, hogy Faith minden

hivatalos rendezvényre elkísérje, amelyen neki az alapítvány szóvivőjeként

részt kellett vennie. Kapcsolatuk azonban eddig szigorúan baráti keretek

között maradt, még randizni sem randiztak. Faith viszont mindig is úgy

érezte, csupán idő kérdése, hogy Robert meghívja valahová – legalábbis

így volt ez a mai napig.

– Elnézést – fordult feléjük a főnöke, miután befejezte a beszélgetést

azonnal vissza kell mennem Londonba. A Smethwick House átépítésénél

váratlan nehézségek adódtak. Nash azonban biztos szívesen a pártfogásába

vesz téged, Faith, és megmutatja neked a házat. Legkésőbb holnap

visszajövök. Ma már valószínűleg semmiképp sem.

Mielőtt a lány tiltakozni kezdhetett volna, Robert már el is tűnt, és egyedül

hagyta a másik férfival.

– Mi van veled? – kérdezte nyersen Nash. – Vagy inkább találgassak?

Nyilván nem egyszerű ekkora bűntudattal élni. Igaz, úgy látom, téged nem

nagyon nyomaszt, hiszen máris találtál valakit, akivel megoszthatod az

ágyadat. Persze az erkölcsi érzéked sohasem tűnt valami fejlettnek…

A lány ösztönösen védekezett volna, vissza akarta utasítani a férfi

gyűlölködő vádjait, de tapasztalatból tudta, hogy nem sok értelme lenne.

– Semmi sincs, ami miatt bűnösnek kellene éreznem magam – nyögte ki

végül remegő hangon.

Érezte rögtön, hogy hibát követett el, mert a férfi megsemmisítő pillantást

vetett rá.

– Erről talán meg tudtad győzni a fiatalkorúak bíróságát, engem azonban

nem fogsz az orromnál fogva vezetni. És ugyebár a bűnös, a gyilkos mindig

visszatér a tett színhelyére, nem igaz?

Faith rémületében felszisszent, a bőre bizseregni kezdett. Amikor először

járt Hattonban, Nash a mézszőke haja miatt csúfolta, és azzal cukkolta, hogy

bizonyára festi. Azután a lány az egész nyarat itt töltötte, a fiatalember pedig

végül belátta, hogy tévedett. Hajszínét és ragyogó kék szemét dán származású

apjától örökölte, akit soha életében nem látott. Édesapja még a nászútján a

halálát lelte, amikor megpróbált kimenteni a viharos tengerből egy

kisgyereket.

Amikor idősebb lett, sokszor gondolt rá, hogy talán anyja szívbetegségét is

elsősorban lelki bajok okozhatták, és azért halt meg végül, mert nem tudta

feldolgozni férje elvesztését. Tisztában volt vele természetesen, hogy

tudományosan aligha igazolhatók a megérzései, ugyanakkor már a saját bőrén

tapasztalta, hogy az életben sok olyan dolog akad, ami kívül esik a tudomány

vagy egyáltalán az ésszerűség határain.

– Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte keserűen.

Akaratlanul is megrázta a fejét, és megpróbálta rendbe szedni a

gondolatait. Akármit hisz a férfi, nem ő volt az… nem ő tette…

Bár igyekezett kimérten viselkedni, máris megrohanták a fájó emlékek. Itt,

ebben a szobában találkozott először Philip Hattonnal, Nash keresztapjával, és

itt látta utoljára is, amikor magatehetetlenül hevert a padlón, félig bénán a

szélütés miatt, amely később a halálát okozta.

Faith összerezzent. Érezte, hogy lassan hatalmába keríti a rémület.

– Nem hallottad, mit mondott a főnököd?!

Most még jobban megdöbbent. Nash olyan kihívóan hangsúlyozta a

„főnököd” szót! A lány mindennek ellenére uralkodott magán, és megállta,

hogy ne vágjon vissza néhány keresetlen szóval, a teste önkéntelen

megnyilvánulásainak azonban nem tudott parancsolni. A szeme elsötétült, arca

kínnal teli kifejezést öltött.

Tizenöt éves fejjel egy lány még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mi a

szerelem. Az ilyesmit inkább rajongásnak hívják, és később, felnőttkorban

már csak mosolyog rajta az ember.

– Az elhunyt keresztapám birtokának vagyonkezelőjeként úgy döntöttem,

hogy a Ferndown Alapítványnak adományozom Hatton House-t. Hiszen

tudom, milyen jót tesz a gyerekeknek az ilyen környezet.

A lány a homlokát ráncolva elfordult a férfitól, mire Nash tekintetében a

harag valami furcsa bizonytalanságnak adta át a helyét.

Eddig azt képzelte, alaposan felkészült erre a pillanatra, a nagy

találkozásra, és képes lesz majd uralkodni magán. Mégis mélyen megrázta,

amikor az emlékeiben elevenen élő tizenöt éves lányt hirtelen felnőtt nőként

látta viszont – olyan nőként, akit Robert Ferndown meg a hozzá hasonló

jóhiszemű tökfejek minden bizonnyal csodálnak és kívánnak. Nash viszont

úgy érezte, teljesen összezavarodott benne minden, és valami érthetetlen oknál

fogva repedezni kezdenek azok az áthatolhatatlannak hitt védőfalak,

amelyekkel az évek során körülbástyázta magát. És mivel nem szokott hozzá,

hogy elfogja a bizonytalanság, azon nyomban haragra is gerjedt. Felszakadtak

a régi sebek, amelyekről azt képzelte, nyomtalanul behegedtek már. Hirtelen

veszélybe került a kép, amelyet az elmúlt tíz év alatt szívós munkával

kialakított magáról: független férfi hírében állott, akit üzleti vetélytársai félnek

és tisztelnek.

Behunyta a szemét, hogy úrrá legyen feltörő indulatain, és ismét hideg

fejjel gondolkozhasson. Oly régóta vár már erre a pillanatra, hogy a sors végre

a kezére játssza Faitht! Most viszont, amikor itt áll az orra előtt…

Mély lélegzetet vett, majd halkan megkérdezte:

– Tényleg azt hitted, megúszod ennyivel? Abban reménykedtél, hogy nem

ér utol az igazságszolgáltatás keze, és nem kell egyszer majd felelned a

vétkeidért?

Hűvös nevetése eszébe juttatta Faithnek, hogy a férfi egy csapásra

tönkreteheti az életét.

– Elmondtad Ferndownnak, ki vagy és mit tettél? – folytatta zordan a férfi,

mire a lány megint elsápadt. – Nem, természetesen nem – válaszolta meg a

saját kérdését Nash. – Különben nem dolgozhatnál az alapítványnál, hiába

nyerted el Ferndown osztatlan csodálatát. Már azelőtt lefeküdtél vele, mielőtt

megkaptad volna az állást, vagy azért várattad egy kicsit?

Faith kínjában felszisszent, de a férfi nem zavartatta magát.

– Szóval, elmondtad neki?

Mivel hazudni nem akart, szólni pedig nem tudott, a lány mindössze a fejét

rázta. A Nash szemében megjelenő diadalmas kifejezés a legrosszabb

balsejtelmeit igazolta.

A férfi újabb komor mosolyt villantott rá, amely bármennyire is

megijesztette, egyben meg is szilárdította elhatározásában: nem fogja hagyni,

hogy tovább kínozza.

– Nem, hát persze hogy nem – gúnyolódott Nash. – Néhány tényt

egyszerűen elfelejtettél megemlíteni az önéletrajzodban.

A lány pontosan tudta, mire céloz. Összeszorult a torka, de igyekezett

elrejteni félelmét.

– Mert nem is voltak fontosak – jelentette ki támadóan.

– Nem voltak fontosak? Hogy megúsztad a börtönt? Hogy felelős vagy egy

ember haláláért? Na nem, itt maradsz! – dörrent rá Faithre, amikor az

elvesztette a türelmét, és ki akart szaladni a helyiségből. Megragadta a lány

karját.

– Ne nyúlj hozzám! – sikoltotta Faith.

– Ne nyúljak hozzád? Hát, annak idején nem éppen ezt akartad. Sőt

könyörögtél, hogy érintselek meg…

Kínlódó sóhaj hagyta el a lány ajkát.

– Alig múltam tizenöt… és úgy viselkedtem, mint bármelyik gyerek –

védekezett. – Azt sem tudtam, mit beszélek… mit teszek…

– Hazudsz! – szakította félbe nyersen a férfi, és megragadta Faith állát,

hogy kénytelen legyen a szemébe nézni.

Érintése megint teljesen felkavarta a lányt, hirtelen megrohanták az

emlékek, és egész testében remegni kezdett. Most azonban nem a félelemtől,

ahogy azt döbbenten megállapította magában. Ugyanolyan szédítő,

szenvedélyes érzések kerítették hatalmukba, mint annak idején, holott eddig

biztosra vette, hogy már rég túljutott az egészen.

Hányszor álmodozott arról, amikor először találkozott Nashsel, hogy a férfi

megérinti, hogy kívánja őt! Hányszor ábrándozott, hogy majd egyszer így

állnak egymással szemben, mint most! Elképzelte, milyen érzés volna, ha a

férfi megérintené, és a szeme csillogásából kiolvashatná az izgalmát!

Faith egész testében megborzongott. Milyen tapasztalatlan teremtés is

lehetett még akkoriban! Azt képzelte, hogy szerelmes Nashbe, és fiatalsága

minden hevével meg ártatlanságával szinte elemésztette magát miatta.

– Fogalmad sincs, miket beszélsz – vetette oda lekezelően a férfi, amikor a

lány akadozó szavakkal kezdte volna elmagyarázni, ami az imént lejátszódott

benne, és valahogy megfogalmazni, mit érez, mit szeretne.

– Akkor mutasd meg! – felelte erre ő bátran, majd elszántan hozzátette: –

Csókolj meg, Nash!

A férfi hitetlenkedve ráncolta össze a homlokát, amikor meghallotta a lány

szavait. Csókolja meg? Miféle játékot űz vele? Elhúzta a kezét, Faith feje

azonban megmozdult közben, és az ajka végigsiklott az ujjain.

Kéjesen felsóhajtott, ahogy szája a férfi kezét érintette. Hallotta, hogy Nash

is felnyög, és érezte, ahogy hozzányomja a testét, majd ajka az ajkára tapad…

A férfi egész lénye tiltakozott önkéntelen mozdulatai ellen, de olyan

csodálatos érzések töltötték el, miközben Faith puha, mégis feszes testét

simogatta, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek. Tulajdonképpen azért jött

ide, hogy elégtételt szerezzen, és Faith megkapja, ami jár neki. Énnyivel

tartozott a keresztapja emlékének. Most viszont…

Gyorsan eszébe idézte, hogy az az édes, ártatlan leányka, akinek ostoba

módon először hitte Faitht, soha nem is létezett, és a most előtte álló felnőtt nő

nagyon is kiszámítottan viselkedik vele. Mindez azonban nem sokat használt.

A józan ész gyengének bizonyult, és szinte ellenállás nélkül adta át helyét a

tomboló vágynak, amikor a lány hívogatóan széttárta az ajkát.

A férfi nyelve izgató játékba kezdett, Faith testén pedig egyre hevesebben

hullámzott végig a szenvedély. Most már valami sötét, édes helyen járt, a

forró, veszélyes vadság szigetén, ahol ő meg Nash…

Ő meg Nash?

Amikor ráébredt, mit is csinál, azonnal kibontakozott az ölelésből.

Szégyenében el is pirult, gyötrelem csillant a szemében.

A férfi is hátrált egy lépést, így Faith láthatta, milyen gyors ütemben

emelkedik és süllyed a mellkasa. Azután Nash arcára tévedt a tekintete, és

megrémisztette az a határtalan megvetés, amely tükröződött rajta.

– Az ilyen trükkökkel csak az idődet vesztegeted – jegyezte meg gúnyosan

a férfi. – Lehet, hogy más pasasoknál bejön, de én tudom, milyen vagy

valójában…

– Kegyetlen dolgokat állítasz rólam! – fortyant föl haragosan a lány. –

Nincs jogod…!

– Te beszélsz jogról? – szakította félbe fenyegetően a férfi. – Hiszen

fogalmad sincs, mit jelent ez a kifejezés! Például a keresztapám joggal várta

volna el, hogy ne élj vissza a bizalmával. És az igazsághoz is joga lett volna.

Nekem pedig jogom van ahhoz, hogy megbosszuljam a halálát.

– Nem én vagyok a hibás! – tiltakozott remegő hangon a lány. – Nem

kényszeríthetsz rá… – Nem kényszeríthetsz rá, hogy bevalljak valamit, amit

nem követtem el, akarta mondani, de persze Nash megint beléfojtotta a szót.

– Mire nem kényszeríthetlek? – kérdezte riasztóan halkan. – Nem

kényszeríthetlek rá, hogy meglakolj a bűneidért? Azt hiszem, nemsokára

rájössz, mekkorát tévedtél. Épp az előbb vallottad be, hogy néhány

kellemetlen részletet kihagytál az önéletrajzodból. Az alapítvány pedig nagy

súlyt fektet a hírnevére, és soha nem kaptad volna meg ezt az állást, ha

sejtették volna az igazságot. Azt persze nem állítom, hogy akkor Ferndown

sem feküdt volna le veled, ám mindketten tudjuk, hogy egészen más jelleget

öltött volna az ajánlata.

– Soha nem ítéltek el – védekezett kétségbeesetten a lány. Egyre inkább

valami rémálomra hasonlított ez a jelenet. Soha nem hitte volna, hogy ilyesmi

megtörténhet vele. Tudta, hogy Nash gyűlöli, mert őt tartja felelősnek a

keresztapja haláláért. Az viszont, hogy meg is akarja büntetni, mert véleménye

szerint jogtalanul megúszta a börtönt, rémülettel töltötte el.

– Nem, az már igaz – bólintott rá a férfi mérgesen.

Faith nagyot nyelt, ahogy ismét felidéződtek benne azok a kegyetlen

napok. Valaki végül kiállt mellette, enyhítésért folyamodott, és felkeltette a

bíróság együttérzését, így csupán felfüggesztettet kapott. Soha nem tudta meg,

ki segítette, ő pedig azt nem árulta el soha senkinek, mekkora bűntudat gyötri

azóta is. Senkinek – főképp nem Nashnek, akit teljesen elvakítanak az

indulatai, és bosszúval fenyegetőzik.

– Ugye tudtad, hogy idejövök? – kérdezte végül reszketve.

– Igen – felelte hűvösen a férfi. – Nagyon ravasz húzás volt, amikor azt

hazudtad, hogy nincs se családod, se barátod, aki ajánlást írhatna neked, ezért

inkább valamelyik egyetemi tanárodtól kérjenek véleményt rólad. Ők meg

persze csak azt a szakaszát ismerik az életednek, amelyik Philip halála után

következett.

– Nekem sajnos tényleg nem maradt senkim! – csattant föl Faith. –

Fogalmam sincs, miféle ravaszságot szimatolsz még ebben is! Az anyám volt

az egyetlen rokonom, de már ő is meghalt. – Elhallgatott, képtelen lett volna

újra megszólalni. Anyja alulmaradt a szívbetegségével folytatott

küzdelemben. Ráadásul Faith erről pont két nappal Philip Hatton halála előtt

értesült. Ezért nem lehetett ott a férfi temetésén.

– Mindenesetre az a bizonyos tanárod nagyon kedvezően nyilatkozott rólad

– folytatta Nash, és becsmérlően elvigyorodott. – Őt is ugyanolyan

módszerekkel győzted meg, mint most engem próbáltál?

– Nem! – robbant ki a lányból az őszinte felháborodás. Annyira

elragadtatta magát, hogy észre sem vette a férfi tekintetéből sugárzó

megkönnyebbülést.

Amikor Robert elmagyarázta neki a tervezet lényegét, azt is megemlítette,

hogy a ház eredeti személyzetét az alapítvány az átalakítások idején is tovább

foglalkoztatja majd. Faith ettől függetlenül zavarba jött, amikor a házvezetőnő

belépett a helyiségbe.

Az asszony fagyos tekintettel végigmérte, majd Nashhez fordult.

– Mr. Connaught, előkészítettem a szobáját, és az ifjú hölgynek is azt,

amelyiket mondta. A vacsora kész, a hűtőben van. Ha este még szükség lenne

rám…

– Köszönöm, Mrs. Jenson – felelte mosolyogva a férfi igazán ne fáradjon!

Faith mereven nézett a házvezetőnő után. Nem értette, miért viselkedett

vele ennyire ellenségesen. Azután eszébe jutott, hogy most fontosabb

dolgokkal kell foglalkoznia, és visszafordult Nashhez.

– Te nem alhatsz itt! – suttogta.

A férfi mosolyától ismét megborzongott.

– Hogyne alhatnék! A szerződésben kikötöttem, és a vezetőség

természetesen egyetértett velem, hogy személyesen felügyelem az

átalakításokat… főként azért, mert a munkálatok vezetését egy fiatal,

tapasztalatlan építészmérnökre bízták.

A lány kétségbeesetten meredt rá.

– De hát én is itt lakom… és nem is megy másképp! Nem teheted ezt

velem! Kínozni akarsz! Ez egyszerűen…

– Igazságszolgáltatás – fejezte be a férfi fenyegetően halk hangon.

2. FEJEZET

– Megkértem Mrs. Jensont, hogy neked is a régi szobádat készítse elő.

A régi szobáját! Faith védekezően összefonta a karját a melle előtt, ahogy

ismét felidézte, milyen kihívóan ejtette ki a férfi ezeket a szavakat.

Nyilvánvalóan tiltakozásra számított, ő azonban nem fogja hagyni, hogy Nash

befolyásolja a viselkedését vagy az érzelmeit.

„A régi szobáját.” Elgondolkodva odalépett a kis ablakhoz, és kinézett a

kertre.

Ez a szoba a ház egyik tornyocskájában helyezkedett el. Tizenöt éves

korában még mesebeli hercegnőnek érezte magát, és rettenetesen élvezte,

hogy saját tornya lehet.

– Csak nem a tengerre nyíló kilátás hiányzik? – cukkolta Nash, amikor

megpróbálta elmagyarázni, mennyire örül, hogy ilyen különleges szobát

kapott. Pedig neki az első perctől kezdve nagyon tetszett a kis toronylak, csak

ezt sehogyan sem tudta megértetni a fiatalemberrel.

Akkor, az első éjszaka, ebben a hatalmas ágyban az anyjára gondolt

lehunyt szemmel. Elsuttogta neki, milyen boldog, leírta a szoba minden apró

részletét. Tudta, hogy édesanyja vele örülne, és azt kívánta, bárcsak itt lehetne

ő is.

Persze nem lehetett. A szemét elfutották a könnyek, némán zokogott a

párnájába. Így kezdődött el a felnőtté válása ezek között a falak között.

Idegesen ellépett az ablaktól. A helyiség pont ugyanúgy nézett ki, mint

régen; még az ágy is, csak a függöny meg az ágynemű változott. A kifakult,

régimódi rózsamintás tapétát sem cserélték le. Faith kinyújtotta a kezét, és

óvatosan megérintette az egyik rózsát.

A régi szobáját is szép tapéta díszítette, amikor még abban a kis bérelt

lakásban éltek az édesanyjával. Együtt ragasztották fel a beköltözés után. Az

idős asszonynak csaknem összetörte a szívét, hogy el kellett hagyniuk azt a kis

házikót, ahol a lánya is született, de már képtelen lett volna gondozni a kertet,

és az új lakás különben is közelebb esett a kórházhoz meg az iskolához.

Rémisztő, hogy egyetlen esemény mennyire megváltoztathatja egy ember

életét, gondolta Faith. Az is csak a puszta véletlenen múlt, hogy eljutott

Hatton House-ba.

Röviddel azután, hogy beköltöztek az új lakásba, kiderült, hogy

édesanyjának komolyabb műtétre és több hónapos kórházi kezelésre lesz

szüksége. Először nemet mondott az orvosnak, hiszen nem akarta magára

hagyni tizenöt éves lányát. A kórházban viszont azt javasolták neki, hogy

addig helyezze el Faitht a helyi gyermekotthonban.

Édesanyja ezt fontolóra sem akarta venni, de a lánya, aki saját szemével

látta, hogyan romlik az állapota, minden erejét összeszedve próbálta

meggyőzni, milyen jót tesz majd neki a környezetváltozás.

– Hiszen csak néhány hónapról van szó! – jelentette ki megnyugtatóan. –

Az is a nyári szünetre esik. Jól fogok szórakozni, majd összebarátkozom más

lányokkal…

Végül tehát megegyeztek. Az utolsó pillanatban azonban kiderült, hogy

mégsem a helyi gyermekotthonba kerül, hanem egy másik intézménybe, több

mint ötven mérföldnyire az otthonától.

Faith még jól emlékezett rá, mennyire megrettent, de az édesanyjáért

jobban aggódott. A legrosszabb az volt, hogy nem látogathatta meg őt sem a

műtét után, sem a kezelés során.

A gyermekotthon dolgozói nagyon kedvesen bántak vele, mégis egyedül

érezte magát. Főleg azért, mert az ottani lányok közül néhányan – akik

valóságos kis bandát alkottak – ellenségesen fogadták. Amikor fölhívhatta az

édesanyját a műtét után, természetesen nem mesélte el neki, hogyan csúfolják,

piszkálják állandóan. Nem akarta, hogy szegény beteg asszony még emiatt is

aggódjon.

Egy héttel a beköltözése után megtudta, hogy kirándulni viszik őket egy

közeli udvarházba. Mivel az édesapja építész volt, már kislánykora óta arról

ábrándozott, hogy egyszer majd ő is a nyomdokaiba léphet. Persze sejtette azt

is, hogy az édesanyja szerény keresetéből nem futja majd az egyetemre.

Örömébe némi üröm is vegyült, amikor kiderült, hogy azok a bizonyos

lányok is jönnek. A banda pedig nem csinált titkot belőle, mivel üti agyon

legszívesebben az időt. Anyja rettenetesen megdöbbent volna, ha hallja, amint

a fruskák nyíltan dicsekszenek a gaztetteikkel. Egy másik lány titokban

megsúgta neki, hogy a banda rendszeresen fosztogatja a helyi boltokat.

– Megölnének, ha megtudnák, hogy elmondtam! De Charlene szerint

legfeljebb a fiatalkorúak bírósága elé kerülnének, ha rajtakapnák őket.

– Legfeljebb? – kérdezett vissza felháborodottan Faith, ám a másik lány

csak a vállát vonogatta.

– Charlene bátyja vizsgálati fogságban ül a fiatalkorúak börtönében, és

állítólag nagyon szeret ott lenni, mert végre azt csinálhat, amit akar. Azért

csukták le, mert autót lopott. Charlene utálja a gyermekotthont, mert itt semmi

sincs, amit érdemes lenne elcsórni.

Faith ezek után még határozottabban eltökélte, hogy nagy ívben elkerüli a

lánybanda tagjait. Azok viszont különös élvezettel piszkálták továbbra is, de

mivel Faitht az anyja betegsége már alaposan megedzette, nem esett annyira

nehezére, hogy ne foglakozzon velük.

Amikor azonban ellopták az ezüst tündérbrosst, amelyet még az

édesanyjától kapott ajándékba, nagyon megrendült, különösen azért, mert

tudta, ki tette. Jelentette ugyan az esetet az otthonban, de sejtette, hogy semmit

sem ér el vele.

Hatton House gyalog sem lett volna messze, mégis busszal mentek, és

Faith még most is jól emlékezett, mennyire megdobogtatta a szívét a

különleges épület látványa. A házat Edwins Lutyens tervezte, és úgy festett,

mint valami mesebeli kastély.

A többi lány rettenetesen unatkozott, villámgyorsan végigvágtatott a házon,

ő azonban minden termet alaposan szemügyre vett. Épp vissza akart menni a

dolgozószobába, amikor összetalálkozott Philip Hattonnal. A férfi a hetvenes

évei közepén járhatott, és rendkívül törékeny benyomást keltett. Barátságos

pillantása bölcsességet sugárzott, és kedvesen mosolygott a lányra. Faith első

látásra megkedvelte. Vele töltötte az egész délutánt, áhítattal hallgatta a férfi

előadását a házról, annak történetéről. Philip Hatton is érdeklődve figyelt rá,

amikor ő mesélt az életéről. A velük tartó gondozónőt zavarba is hozta az

öregúr, mert ragaszkodott hozzá, hogy Faith ott maradjon vacsorára.

– És hogyan jut vissza az otthonba? – kérdezte a nevelőnő.

– Majd hazavitetem a kocsimon – felelte Philip.

Faith elmosolyodott. A vacsora minden apró részletére emlékezett.

Miután a többiek elmentek, Philip felküldte a házvezetőnővel, hogy kezet

moshasson. Amikor visszatért a dolgozószobába, látta, hogy a házigazdája

nincs egyedül.

– Szervusz, Faith! – üdvözölte őt sugárzó arccal a férfi. – Hadd mutassam

be a keresztfiamat, Nasht! Ő is nálam tölti a nyarat. Gyere, fiam, köszönj

szépen a vendégnek! Ő is Lutyens-rajongó.

Így kezdődött hát. A kamasz lány első pillantásra fülig beleszeretett

Nashbe. Nem is lehetett volna más választása. Még soha nem találkozott ilyen

vonzó fiatalemberrel. Magas, izmos termete lenyűgöző külsőt kölcsönzött

neki, titokzatos csillogású, topázszínű szeme sok lány szívét megdobogtathatta

már.

Vacsorára friss spárgát és párolt lazacot kaptak, desszertnek pedig

tejszínhabos epret – Philip kedvenc nyári ételét, mint később megtudta. A

lazac íze vagy az eper illata még ma is ezt az estét idézte föl a lány

emlékezetében.

Úgy tűnt, mintha az egész helyiség különös, varázslatos fénybe burkolná

őket, és végre először életében igazi felnőttnek érezte magát, mert Philip is,

Nash is figyelmesen hallgatta, amikor mondott valamit. Elfelejtette, milyen

sérelmek érték az otthonban. Mintha eddig bebábozódott hernyóként tengette

volna a napjait, de végre befejezte az átalakulást, és most már gyönyörű

pillangóként röpködhet a szabadban.

A vacsora végeztével Nash vitte haza. Faith szíve a torkában dobogott az

izgalomtól, amikor az autó megállt a nyugodt kis utcában, az otthon bejárata

előtt. Sötétség vette körül őket, és a lány akaratlanul is visszatartotta a

lélegzetét. Vajon hozzáér-e… vagy meg is csókolja? Ugyanazt érzi-e, amit ő?

Boldogtalanul elmosolyodott, amikor visszagondolt rá, milyen

tapasztalatlan kislány volt akkoriban. Határtalanul csalódottnak érezte magát,

amikor Nash mindössze megköszönte neki az estét, és hogy annyira kedvesen

viselkedett a keresztapjával.

– Én örülök, hogy ilyen érdekes emberekkel beszélgethettem! – felelte

őszintén.

Egy héttel később pedig átköltözött Hatton House-ba, mert Philip írt az

édesanyjának, és felajánlotta neki, hogy Faith nála töltheti a nyári szünet

hátralévő részét. A lány szinte repkedett a boldogságtól, amikor megtudta a

nagy hírt. Bárcsak sejtette volna, hogyan végződik a nyár!

Igyekezett elfojtani magában az emlékeket, és közben önkéntelenül is

visszament az ablakhoz. Innen csodálatos kilátás nyílt a Gertrude Jekyll

tervezte kertre, amely épp ebben az évszakban nézett ki a legszebben. Eszébe

jutottak a napsütötte órák, amikor Philippel együtt gyomlálgattak a nyári

lakhoz vezető utacska két oldalán.

Faith összerezzent, mert hirtelen egy autó állt meg a ház előtt. Nash szállt

ki belőle. Hát ő meg vajon merre járhatott? Ha sejtette volna, hogy nem

tartózkodik az épületben, lement volna, hogy egyen valamit. Nem akart a

férfival vacsorázni.

Robert azt mondta neki, hogy bár itt lakhat a házban, az ellátásról magának

kell gondoskodnia.

– Jól felszerelt konyhájuk van, és használhatod is, de természetesen adunk

ellátmányt, ha házon kívül akarsz enni… És remélem, akarsz – tette hozzá

mosolyogva a munkaadója. – Főképp, ha én is ott vagyok, hogy megbeszéljük

a felújítás részleteit.

A lány visszamosolygott rá. Amikor jelentkezett az állásra, nem sejtette,

hogy Robert személyes érdeklődését is fölkelti. Ez újabb bonyodalmakat

hozhat az életébe. Véleménye szerint jogában állt, hogy ne tájékoztassa a

munkaadóit Philip halálának körülményeiről. Olyan ember elől viszont soha

nem titkolt volna el semmit, aki valóban közel került a szívéhez.

Ha szeretünk valakit, akkor őszinték vagyunk hozzá, és megbízunk benne.

És ha más körülmények között találkozik Roberttel, talán már el is mesélte

volna neki a múltját. Kedvelte a férfit. És igen, egy napon férjhez akar menni,

gyereket szülni. De…

Faith a homlokát ráncolta. Miért kellett Nashnek megint felbukkannia az

életében? Fázósan reszketni kezdett, ha eszébe jutott, milyen pillantással

méregette őt a férfi, amikor kijelentette, hogy megbosszulja rajta a keresztapja

halálát.

Megint lenézett, figyelte, amint Nash megindul a ház felé. Egyszerre,

mintha valami titokzatos hatalom kötné össze őket, a férfi fölpillantott rá. A

lány gyorsan hátrébb lépett, de tudta, hogy észrevették.

Azon a nyáron sok időt töltött várakozással… Állandóan Nasht leste. Innen

pedig jól szemmel lehetett tartani a kocsibejárót. Akkoriban a férfi kis piros

sportautóval járt.

Nash hivatalosan azért töltötte a keresztapjánál a nyarat, hogy segítsen

neki, de már akkor is megvolt a saját cége, amelyből később a

vállalatbirodalma kinőtt.

Annak idején, amikor észrevette, hogy a lány odaföntről figyeli, mindig

megállt az ablak alatt, és mosolyogva megfenyegette, hogy egy napon

fölmászik érte a falon, ha nem vigyáz. Faith pedig képzelni sem bírt volna

ennél nagyobb boldogságot, mert olyan rajongással csüggött a férfin, hogy

éjjel-nappal csak őrá gondolt. És miközben lassan nővé serdült, a sóvárgása

egyre csak nőtt. Először rá sem mert nézni a férfi szájára, nehogy elárulja

magát. Később már leplezetlenül méregette, és magában arra gondolt, amiről

tudta, hogy sohasem szabad kimondania.

Csókolj meg!

Ma pedig, tízéves késéssel, Nash valóban megcsókolta, ámde nem úgy,

ahogy álmaiban szokta: gyengéden, szeretettel, csodáló tekintettel. Nem, a

csókja kemény és goromba volt, szinte ellenséges.

Akkor viszont miért viszonozta olyan szenvedéllyel?

Hirtelen nyugtalanság kerítette hatalmába. Azért viselkedett ilyen hevesen,

mert csúfot űzött belőle az emlékezete. Azt hitte, azt a Nasht csókolja, akit

valaha rajongásig szeretett. Rajta kívül soha senkihez nem vonzódott

komolyan, alkalmi udvarlóit legfeljebb kedvességből csókolta meg, mert

semmi másra nem vágyott velük kapcsolatban.

Egyedül Robert esetében támadt olyan érzése, hogy esetleg több is lehet a

dologból. És mivel azóta érett nő lett, higgadtan végig tudja gondolni, kivel

érdemes kapcsolatba kerülnie. Ma már nem fordulhat elő, hogy egy ilyen

Nash Connaught-féle szépfiú csak úgy elcsavarja a fejét, mint tizenöt éves

korában, ő pedig elkövesse még egyszer ugyanazt a hibát. Úgy gondolta, egy

igazán mély kapcsolat csakis kölcsönös bizalmon alapulhat.

Philip és az édesanyja halála után Faith csakis azért nem adta föl, mert

tudta, hogy idős barátja mindig is bízott benne – méghozzá annyira, hogy meg

is emlékezett róla a végrendeletében.

Amikor kiderült, hogy Philip pénzt hagyott rá, hogy elvégezhesse az

egyetemet, alig akarta elhinni. Addig úgy tervezte, munkát vállal, és mellette

próbál meg tanulni, ami persze hihetetlen erőfeszítést követelt volna.

Persze nem a pénznek örült a legjobban. Az jelentette számára a legtöbbet,

hogy a férfi a történtek után is megbízott benne. És ezt olyan végtelenül drága

ajándéknak tartotta, hogy még ma is elfutották szemét a könnyek, ha erre

gondolt.

Nash az ilyesmit soha nem értené meg. Az ő számára minden fehér vagy

fekete… Ő úgy ítéli el az embert, hogy lehetőséget sem ad neki a

védekezésre… Ő tolvajt és gyilkost lát benne…

Nash haragosan közeledett a ház felé. Ahogy megpillantotta Faitht az

ablaknál, úgy érezte, mintha visszacsöppent volna a múltba. A lány szőke haja

megcsillant a nap fényében.

Amikor egy napon a keresztapja közölte vele, hogy meghívja Faitht, töltse

velük a nyári szünidőt, ő már tudta, hogy csak baj származhat ebből. Bár

akkor még nem sejtette, hogy a baj rablás és gyilkosság formájában érkezik

majd.

Sötét kifejezés költözött a tekintetébe, önkéntelenül is összeszorította az

ajkát. Akárcsak a keresztapját, őt is azonnal elbűvölte Faith. Mindketten

ártatlan, tapasztalatlan teremtésnek tartották a lányt. Soha nem gondolta volna,

hogy… A pokolba, hiszen még meg is akarta védeni, mert azt hitte, ártatlan

rajongásról van szó csupán, és Faithnek fogalma sincs róla, milyen érzéseket

ébreszt benne, amikor azzal a sóvárgó tekintetével ránéz!

Bizonyos szempontból még szórakoztatónak is találta, ahogy a lány

egyszerre viselkedik félénken és kihívóan. Gyakran eltöprengett rajta, vajon

miként cselekedne Faith, ha ő egyszer elfogadná a szótlan felajánlkozást, és

engedne a vágyainak. A lány azonban mindössze tizenöt múlt, még ki sem

nőtt a gyermekkorból, ezt újra meg újra az eszébe idézte, nehogy egy

pillanatra is hallgasson a teste parancsára.

Azon az éjszakán éberen feküdt, kínozta a vágy, és hangosan felnyögött,

amikor elképzelte, hogy a lány meztelenül fekszik mellette: a bőre puha, mint

a bársony, tökéletes ívű szája illatos, mint a kerti rózsák, szeme pedig

égszínkék, mint a frissen bimbózó harangvirág. Mennyire kívánta őt, szinte

elemésztette magát! Sőt azt az ostobaságot is elkövette, hogy már terveket

szövögetett a jövőjükről!

Először önmagának sem merte bevallani, mennyire várta mindennap, hogy

meglássa a torony ablakában – mint a szegény hercegnőt, akit bezárt a gonosz

mostohája. Mint a mese hősnője, ő is elérhetetlennek tűnt számára. Nem azért,

mert nem juthatott fel hozzá, hanem a saját erkölcsi felfogása miatt.

Egész életére kihatott az a keserű felismerés, hogy Faith ártatlansága,

amelyre ő olyan odaadóan vigyázott, káprázat volt csupán. Mindez azonban

eltörpült a harag és szomorúság mellett, amelyet a keresztapja halála miatt

érzett. Harag, szomorúság, bűntudat. Ha nem hagyta volna, hogy a lány

megbabonázza, és nem a cégével lett volna elfoglalva, amely már abban az

időben is nagyon ígéretesen fejlődött, akkor talán korábban átlátott volna a

szitán.

Másodszorra viszont Faith nem fogja lépre csalni!

Amikor a tudomására jutott, hogy a lány annál az alapítványnál dolgozik,

amelyiknek az elhunyt keresztapja birtokát adományozta, döbbenetében

azonnal eljött New Yorkból, fölszállt az első londoni gépre, pedig épp az

egyik legdrágább ingatlanának bérleti szerződéséről folytak a tárgyalások.

Egyszerűen meg akarta mondani Robert Ferndownnak, kivel is van dolga, ám

először végig kellett hallgatnia a férfi dicshimnuszát Faith képességeiről, ő

pedig utána már szinte szólni sem tudott a méregtől.

Úgy határozott hát, hogy maga fogja megbüntetni Faitht, de nem azonnal.

Lassan, lépésről lépésre taszítja őt a romlásba, hogy a lány megtudja, min

mehetett keresztül a keresztapja, és állandó félelemben kelljen élnie,

szüntelenül rettegni attól a pillanattól, amikor a végzet lesújt rá.

Nash bement a házba, majd elhaladt a dolgozószoba előtt. Az ajtó nyitva

állt. Hirtelen újra érezte a száján a lány ajkának ízét, és testében azonnal

fellobbant a vágy. Haragosan sarkon fordult. Mi az ördögnek kínozza magát?

3. FEJEZET

Faith kikapcsolta a laptopot, és fölállt. Korai lett volna még nekikezdeni az

első jelentésnek a házról, amikor azonban kipillantott a kertre, nem csupán a

kis nyári lak jutott eszébe, hanem a szobrok is, amelyek között akadt néhány

igazán értékes darab.

Meg kell majd beszélnie Roberttel, hogy a szobrok a kertben maradhatnak-

e, és ha igen, hogyan védhetné meg a legjobban az állagukat. Holnap majd

szemrevételezi őket, és utána kapcsolatba lép Roberttel, hogy tanácsot kérjen.

Önkéntelenül is összerezzent, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtón.

Mivel csupán egyetlen ember állhatott odakint, habozott egy pillanatig,

mielőtt kinyitotta volna.

– Igen? – szólt ki barátságtalanul, ahogy Nasht megpillantotta.

A férfi közben átöltözött. Most fehér pólót viselt, amely kiemelte izmos

felsőtestét, és Faithnek hirtelen nagyon melege lett ettől a látványtól. Érezte,

hogy még az arca is lángol. Tinikorában teljesen levette a lábáról a férfiból

sugárzó érzékiség, most azonban felnőtt nőként elhatározta, hogy küzdeni fog

ellene.

– A vacsora még mindig a hűtőben van. Mrs. Jenson meg fog sértődni, ha

látja, hogy nem ettük meg – közölte kurtán a férfi.

Faith legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nem éhes, mielőtt azonban

szólhatott volna, jól hallhatóan megkordult a gyomra. Nem mert Nash

szemébe nézni.

– Mindjárt jövök – felelte halkan. – Még el kell intéznem valamit.

Amint a férfi sarkon fordult, gyorsan becsukta az ajtót. Remegett a keze.

Csak képzelődik, vagy tényleg veszélyt szimatol a levegőben? Veszélyt és

még valami mást…

Hamar arcot mosott a szomszédos fürdőszobában, megfésülködött, és

leheletnyi sminket tett fel. Nem szerette a sok festéket. A férfi eddigi

viselkedése alapján igazán nem számított rá, hogy észreveszi, még nem

vacsorázott. Persze az is lehet, hogy csak arról akar meggyőződni, nem lépek-

e le az ezüstkanalakkal, gondolta keserűen.

Amikor röviddel később belépett a konyhába, és Nasht nem találta ott,

hirtelen… Igen, mit is érzett? Nem csalódottságot. Nem, inkább örült, hogy

egyedül vacsorázhat, és nem kell közben a férfi nyugtalanító jelenlétét

elviselnie. Alig nyitotta ki azonban a hűtőszekrény ajtaját, Nash is megjelent.

– Lazac spárgával – állapította meg a lány, amikor meglátta, mi van

vacsorára. A szeme könnybe lábadt. Gyorsan lehajtotta a fejét, és nagyokat

pislogott, nehogy a férfi észrevegye.

Philip kedvenc étele.

Azonnal ráébredt, hogy most már nem fog ízleni neki a vacsora,

bármenynyire is éhes. Remegő kézzel visszacsukta a hűtő ajtaját.

– Meggondoltam magam – jelentette ki. – Nem kérek.

A férfi értetlen pillantását más körülmények között megmosolyogta volna.

Amikor azonban elindult az ajtó felé, Nash arcára haragos kifejezés költözött,

és elállta az útját.

– Fogalmam sincs, miféle játékot űzöl velem… – kezdte fenyegetően

halkan.

Faith érezte, hogy lassan elveszíti az önuralmát. Hosszú, fárasztó nap állt

mögötte. Reggel még büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy Robert egy ilyen

fontos munkálat irányításával bízta meg, de rögtön halálra is rémült, amikor

váratlanul Nashsel találta szembe magát. Ráadásul újra feltámadtak benne a

fájdalmas emlékek – azokról az érzésekről már nem is beszélve, amelyeket a

férfi csókja váltott ki belőle.

– Nem én vagyok az, aki játszik – vágott vissza hevesen, de a hangja

megint reszketett –, hanem te! Miért jöttél ide? Miért laksz itt? Ez nem volt

benne a vagyonkezelő csoporttal kötött megállapodásban!

– Ahhoz képest, hogy még csak nemrég dolgozol Robert mellett, elég sokat

tudsz az ügyeiről – jegyezte meg egykedvűen a férfi. – Persze te nem csupán

az alkalmazottja vagy, ugye? Hát szerinted mi az ördögnek vagyok még

mindig itt? – folytatta egészen más hangon. – Tényleg azt hitted, belemegyek,

hogy egyedül lakj a villában, miközben ráadásul te irányítod a munkálatokat?

Tele van a ház építészeti kincsekkel: burkolatokkal, lambériával,

kandallókkal, csak hogy néhányat említsek. Jó néhány ezer fontot kereshetnél

rajta, ha ezeket leszedetnéd, és eladnád valami gátlástalan építőmesternek, aki

nem kérdezi, honnan való.

Faith elszörnyedt, hogy a férfi képesnek tartaná ilyesmire. Mielőtt azonban

védekezni kezdhetett volna, Nash megint támadásba lendült. Ezúttal más

harcmodort választott.

– Nos? Elmeséled majd Robertnek, hogy csókot kértél tőlem? – kérdezte

álnokul gyengéd hangon.

– Micsoda? Nem is… nem tettem ilyet! – ellenkezett a lány, miközben

mélyen elpirult.

– Kis hazudós! – gúnyolódott a férfi. – Azt mondtad, csókoljalak meg. –

Megvetően elhúzta a száját. – Bár nagyon is jellemző rád, hogy letagadod.

Faith megint elpirult, ezúttal szégyenében, mert eszébe jutott, hogy tényleg

kicsúszott a száján.

– Most pedig fogadjunk, hogy az következik, neked nem is volt jó –

folytatta gúnyosan a férfi.

Na, ebből elég!

– Nem, valóban nem volt az – felelte kifejezéstelenül Faith.

– Nem? Nos, van rá egy biztos módszer, hogy kiderítsük, igazat mondasz-

e! – Nash úgy méregette a lányt, mint éhes oroszlán a zsákmányát.

Faith rémülten hátrálni kezdett. Most már szívből kívánta, bárcsak ne

keveredett volna megint szóváltásba a férfival. Úgyis az övé lesz az utolsó

szó!

– Még jó, hogy Hatton House-ban nincsen kínzókamra – jegyezte meg

szárazon.

– Nem kell nekem kínzókamra, hogy bebizonyítsam, megint hazudtál –

felelte vészjósló hangon Nash. – Bőven elég ez is…

Faith hitetlenkedve meredt rá, amikor a férfi magához húzta, és odahajolt

hozzá. Szorosan összezárta az ajkát, és elszántan Nash szemébe nézett, hogy

megértesse vele, ő aztán nem fogja megcsókolni!

– Nyisd ki a szád! – parancsolt rá közönyösen a férfi, mint aki észre sem

veszi a másikból áradó dühöt és megvetést. – Nyisd ki a szád! – ismételte,

majd a nyelvét végighúzta a lány ajkán.

Ez a bensőséges gesztus annyira felkavarta Faitht, hogy már csak azokra az

érzéseire tudott figyelni, amelyeket a férfi közeledése ébresztett benne.

Árulkodó módon remegni kezdett, mint egy fiatal lány élete első csókja előtt.

Nash viszont meg se csókolta – legalábbis nem rendesen. Játszott vele,

gúnyolta, kínozta. Érezte a férfi leheletét, testének illatát, érezte…

A lány akaratlanul is felnyögött, és szétnyitotta az ajkát. Vágyakozva

belekapaszkodott a férfiba, miközben nyelvük izgató játékba kezdett.

– Nash, Nash! – suttogta, majd szabadjára engedte a sóvárgását, amely

annyi álmatlan éjszakán át gyülemlett fel benne. Hiába világosították fel őt is

annak idején, mi történik pontosan férfi és nő között az ágyban, a testi

szerelem mégis megmaradt óriási titoknak a számára, és mindig is úgy érezte,

Nash az egyetlen ember a földön, aki bevezethetné ebbe a rejtélyes világba.

Valóban olyan nagy titok lenne?

Megremegett, ahogy hallotta, a férfi élesen beszívja a levegőt, mintha

megérezte volna a lány testében tomboló vágyat. Most már úgy csókolóztak,

ahogy Faith álmaiban elképzelte, vadul, mohón, szenvedélyesen, szinte abba

sem bírták hagyni.

Nash azonban hirtelen eltaszította magától. Zihálva szedte a levegőt.

– Mit kell még tennem, hogy bebizonyítsam, micsoda hazug nőszemély

vagy? – kérdezte nyersen. – Bújjak veled ágyba? Merthogy nem tiltakoznál,

az egyszer biztos!

Faith ijedtében szólni sem tudott. Arca hamuszürkére fakult, a szemébe

gyötrődő kifejezés költözött. Még védekezni sem védekezhetett, mert maga

sem tudott volna magyarázatot adni a viselkedésére. Eltöprengett, vajon kit

gyűlöl jobban: Nasht vagy önmagát. Összeszorult gyomorral már csak arra

várt, hogy a férfi rámérje a végső csapást, és közölje, mindent elmond majd

Robertnek.

Nash azonban hallgatott.

Faitht egyre inkább hatalmába kerítette a rémület. A szíve összevissza vert,

a szemét égették a visszafojtott könnyek.

– Hova igyekszel? – kérdezte a férfi, amikor a lány megfordult, és a

konyhaajtóhoz lépett.

– A szobámba. Fáradt vagyok, lefekszem – felelte remegő hangon. – Nem

mintha bármi közöd is lenne hozzá. Nem tartozom neked számadással a

cselekedeteimről.

A férfi néhány másodpercig habozott a válasz előtt.

– Tényleg nem? – kérdezte végül, és a lány beleborzongott álnokul kedves

hanghordozásába. – Ó, azt hiszem, előbb-utóbb rájössz, mennyi mindenről

számot kell majd adnod, Faith. Hogy mást ne is említsek, például ha

elmesélem Robertnek, ahogy az imént viselkedtél…

A lány ijedten visszafordult.

– Megtennéd?

– Azt hittem, le akarsz feküdni! – húzta el a száját gúnyosan Nash.

Szórakozik velem, gondolta Faith. Az viszont biztos, soha nem adja meg

neki az elégtételt, hogy könyörögni lássa.

– Igen, azt is teszem – jelentette ki határozott hangon, majd elfordult, és

kinyitotta az ajtót.

Miután a lány távozott, Nash nagyot sóhajtott. Most vette csak észre,

milyen sokáig visszafojtotta a lélegzetét.

Hol az ördögbe tanult meg ez a nő így csókolózni? Soha senki nem

csókolta még ilyen hévvel: mintha ő lenne az első és egyetlen, élete álma,

élete párja. Mintha Faith egy örökkévalóság óta várna rá… mintha a tíz hosszú

éven át csak róla álmodozott volna… mintha őt szeretné, és csakis őt.

Az olyan nők, mint Faith, könnyen veszélybe sodorhatják a férfiakat. Az

olyan nők, mint Faith…

Mérgesen próbálta elhessegetni a gondolatot. Hát az, amit a lány a

keresztapjával tett, nem elég bizonyíték rá, miféle ember? Dehogynem! És

csak azért akar vele ágyba bújni, nehogy elmondja Ferndownnak az igazságot.

A haragon és megvetésen kívül azonban valami olthatatlan sóvárgás is

lángra kapott benne, ezért aztán még dühösebb lett önmagára. Hogy kívánhat

egy olyan nőt, akiről pontosan tudja, mennyire sötét a múltja? Soha nem

feküdt le senkivel csak azért, mert a testét akarta. Különben is, Faithhez nem

is vonzódik igazán. Csak a képzelete játszik vele. Felébredtek az emlékei,

mert épp itt, ebben a házban látta őt viszont. Hiszen annak idején valóban

vágyott utána.

Hány férfi lehetett azóta az életében? Hány férfi esett áldozatul az ördögi

csábításának? Nem csoda, hogy Ferndown is ennyire odavan érte, ilyen

csókok után!

Ő viszont azért jött, hogy végre lezárja a múltat, nem azért, hogy

felelevenítse, véste újra erősen az agyába.

Odafönt Faith leroskadt az ágyra, felhúzta a lábát, és átkarolta két térdét.

Miért? Miért hagyta, hogy ez megtörténjen? Miért feledkezett meg a

valóságról, miért hagyta, hogy Nash csókja megszédítse? Most aztán fegyvert

adott a férfi kezébe, amelyet bármikor ellene fordíthat. Ugyanolyan

meggondolatlanul viselkedett, mint tizenöt évesen…

Nem lett volna szabad visszajönnie. És nem is jött volna Hatton House-ba,

ha sejti, hogy Nasht is itt találja.

Tíz éve a férfi azt mondta, soha nem bocsát meg neki a keresztapja

haláláért. Így akar hát bosszút állni rajta?

Lent a konyhában Nash szótlanul meredt a tányérjába. Alig evett valamit a

vacsorából. Komoran felállt, a szemétbe söpörte a maradékot, majd leöblítette

a tányért, és betette a mosogatógépbe.

A lazac volt a keresztapja kedvenc étele, azonban az öregúr a szélütés után,

életének utolsó hónapjaiban egyre nehezebben vett magához táplálékot. Nash

ma is emlékezett rá, amikor meglátogatta Philipet a születésnapján, és látta,

hogy a keresztapja könnyes szemmel ül egy tányér lazac fölött.

Elküldte a nővért, és maga etette meg a férfit. Ez volt a legkevesebb, amit

tehetett. Egész gyerekkorában Philip pótolta a nagyapját, akivel soha életében

nem találkozott, és ő látogatta meg a diákotthonban is a leggyakrabban, ha a

szülei külföldre utaztak. Apja külügyi tudósító volt az egyik országos

napilapnál, anyja pedig fényképész. Hirtelen érte őket a halál. Egy

polgárháború sújtotta országból tudósítottak, ahol a zavargások során lelőtték

őket.

Philip nagyon szerette Faitht, szinte az unokájának tekintette, ahogy ezt

Nashnek egyszer be is vallotta. A végrendeletében is megemlékezett róla,

amelyet alig néhány nappal a szélütése előtt változtatott meg.

Philip is rajongott az építészetért, akárcsak a keresztfia. Nasht elsősorban a

különleges épületek ragadták meg, ezért még az oxfordi tanulmányai alatt

vásárolt a szülei hagyatékából néhány VII. Edward korabeli házat, először

csupán az érdekes hangulatuk miatt, nem azért, hogy bérbe adja őket – az csak

később következett.

Nos, Faith legalább az építészetet illetően nem hazudott. Nash még nagyon

jól emlékezett rá, milyen állhatatosan küzdött Philip a szélütés utóhatásaival,

amikor a keresztfia értésére akarta adni, hogy a végrendeletébe foglaltakat

mindenképpen végre kell hajtani. Mivel ilyen hatalmas házban élt, Philipet

mindenki gazdag embernek hitte.

Nash elhúzta a száját. Mindjárt éjfél, ideje ágyba bújni.

Faith sokáig nem tudott elaludni, mert nagyon feszültnek érezte magát, és

az agyában összevissza kavarogtak a gondolatok. Amikor pedig végre

elszenderedett, egy vadászkutya kezdte ugatni a holdat. Talán nem is baj, mert

álmában olyan valóságos látomások kínozták, hogy amikor fölriadt, hirtelen

azt hitte, még mindig csak tizenöt éves. Körbepillantva meg is könnyebbült,

hogy Hatton House-ban van, és nem a gyermekotthonban.

A gyermekotthon!

Faith fölült, és átkulcsolta a térdét. Mereven kinézett az ablakon. Hogy

mennyire utálta azt a helyet! Mennyi rossz emléke fűződött hozzá!

Anyja sokkal lassabban épült föl, mint az orvosok gondolták, és amikor

szeptemberben megkezdődött az új tanév, Faithnek vissza kellett költöznie az

otthonba, hogy a többi lánnyal együtt iskolába járjon. Mindennap busszal

vitték őket oda-vissza.

Faith csakhamar rájött, hogy az intézeti gyerekeket minden tanár eleve

előítélettel kezeli. Amikor aztán észrevették, hogy Faith valóban tanul és

igyekszik, végre dicsérni kezdték a teljesítményét. Ennek viszont az lett a

következménye, hogy a „balhés” lánytársulat még ellenségesebben viselkedett

vele.

Annál inkább meglepte, amikor a banda egyik lány tagja hirtelen

barátságosan megszólította, és meghívta szombatra egy bevásárlókörútra.

Mivel Faith nagyon szeretett volna békében élni a többiekkel, lelkesen

beleegyezett. Venni ugyan nem vett semmit, mert nem volt pénze, de szívesen

elvállalta, hogy kifizeti egy másik lány holmiját a pénztárnál.

Csak amikor már kiértek az utcára, jött rá, miért is hívták meg. A lányok

nevetve, gúnyolódva az arcába vágták, hogy amíg ő elterelte az eladók

figyelmét, a többiek szép nyugodtan ellopták, ami megtetszett nekik. Faith

rettenetesen megrémült. Kérte őket, hogy vigyék vissza az elcsent dolgokat a

boltba, ezzel azonban csak rontott a helyzeten.

– Miért fizetnénk érte, ha egyszer ingyen is megkaphatjuk? – csúfolódott

az egyikük.

Amikor Faith nyugtalanul végignézett rajtuk, hirtelen észrevette, hogy a

banda feje összevont szemmel bámulja őt. Ez a lány kicsivel idősebb volt a

többieknél, és a szóbeszéd szerint bűnöző családból származott.

Most odalépett hozzá, meghúzta Faith haját, és gonoszul így szólt:

– Eszedbe ne jusson, hogy kifecsegj valamit, Előkelő kisasszony! Mert

különben… – Azzal sokatmondóan elhallgatott.

Faith összeszorította a fogát a fájdalomtól. Szeme ugyan könnybe lábadt,

de azért eltökélte, hogy nem mutatja ki a gyengeségét.

– Ha megteszed – folytatta a lány, és még jobban meghúzta Faith haját

akkor rád fogjuk az egészet, hogy a te ötleted volt. Az a vén pasi abban a

hatalmas palotában biztos dúsgazdag, ugye? Fogadjunk, hogy tele van drága

cuccokkal! Hány tévéje lehet?

Faith a fejét rázta.

– Fogalmam sincs – felelte őszintén. Philip nemigen nézett tévét, inkább

olvasni szeretett.

– De rengeteg pénzt tart magánál, ugye? – faggatta tovább a bandavezér. –

Le merném fogadni! Csak azt ne akard bemesélni nekem, hogy még soha

eszedbe sem jutott meglovasítani egy-két cuccot, te kis stréber! – gúnyolta.

– Hagyjatok már békén! – könyörgött Faith, és megkönnyebbülten vette

észre, hogy jön már értük a busz.

– El ne felejtsd! – sziszegte még oda a lány. – Ha megpróbálsz beköpni

minket, kegyetlenül megbánod!

Faith még szorosabban kulcsolta át a térdét. Immár teljesen felébredt, de

szinte álomszerűen elmerült az emlékezésben.

A szombati kirándulás után iszonyú bűntudat gyötörte, de egyetlen

gondozónak sem merte bevallani, mi történt. Nem is attól félt, amivel a lányok

megfenyegették, hanem attól, hogy megsértené az otthonban élő gyerekek

becsületkódexét. Csak egyetlen pillanat akadt, amikor majdnem kiöntötte a

lelkét valakinek.

Behunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt.

A következő hétvégén Philip újra meghívta őt Hattonba. Nash jött érte.

– Mi a baj, kislány? – kérdezte csipkelődve. Mindig ezt a tréfás hangot

használta vele szemben.

– Hát… – kezdte Faith habozva. De amíg a szavakat keresgélte, észrevette,

hogy Nash egy csinos barna lányt bámul, aki épp átment az utca túloldalára.

A fiatalember megállt, leengedte az ablakot, és hangosan köszönt az

elragadó hölgynek. A nő mosolya megerősítette Faith véleményét, miszerint

valóban Nash a legtökéletesebb férfi a földön. Most oda is lépett hozzájuk,

barátságosan társalogni kezdett Nashsel, Faith pedig egészen apróra

összegömbölyödött, szinte semmivé vált az ülésen. Úgy érezte magát, mint

egy potyautas, akit nem szeret senki.

Ahogy továbbhajtottak azonban, rájött, hogy a férfi tulajdonképpen

elengedte a füle mellett a fiatal nő célzásait, és nem beszélt meg vele találkát.

Ettől aztán annyira megkönnyebbült, hogy el is felejtette, miről akart mesélni.

Az elmúlt tíz év alatt sokszor eltöprengett rajta, másként alakult volna-e az

élete, ha akkor a bizalmába avatja Nasht. Megint könnyek szöktek a szemébe,

de minden erejét összeszedve visszatartotta őket. Már régen felhagyott azzal a

szokásával, hogy Nash Connaught miatt telesírja a párnáját… vagy mégsem?

4. FEJEZET

– Az aranyesőlugas végén vizeskorsót tartó nimfa.

Miközben gondosan lejegyezte a szobor leírását, Faith sajnálkozva

felsóhajtott. Amikor reggel nekilátott a munkának, nem gondolt bele, hogy

ennyi díszítőelemet talál majd a hatalmas kertben, s szinte mindegyik rég

elfeledettnek hitt emlékeket kelt életre benne.

Vajon ennek is Nash lenne az oka? Ebben az épületben és csodás kertben

már minden őt juttatja az eszébe?

Fejezd be, és ne is gondolj rá! – figyelmeztette magát erélyesen. Ne

gondolj rá!

Philip jóvoltából ismerte meg a kert szépségeit. Nash egyszer szembejött

vele az aranyesőlugasban. Az ágakon átsütő napfény furcsa mintákat varázsolt

a pólójára, amely már akkor is kiemelte izmos alakját. Faith már a látványtól

elgyöngült. Sohasem felejti el a jelenetet, amikor Philip aznap este

megkérdezte Nasht, nem akarja-e a kis vendégüket elvinni Oxfordba

vacsorázni.

A lány szólni sem tudott izgalmában, és visszatartott lélegzettel várta, hogy

Nash igent mondjon.

– Szereted az olasz konyhát? – kérdezte végül a fiatalember.

Faith biztosra vette, hogy bármilyen ételt szeretne az ő társaságában. Lelki

szemei előtt továbbra is látta a férfi arcát, ahogy halkan igent mondott, de

most már észrevette azt az apró, csúfondáros mosolyt is, amely akkor nem tűnt

föl neki.

Hát hogyne, Nash pontosan tisztában volt vele, mit érez iránta. Igaz, nem is

nagyon próbálta elrejteni az érzelmeit.

Elrobogtak tehát Oxfordba a piros sportkocsin, a férfin azonban nem

látszott, valóban szívesen viszi-e magával, vagy csupán a keresztapja

kérésének tesz eleget. Gyönyörű nyári este köszöntött rájuk. Oxfordot turisták

lepték el, a hallgatók nagy része hazautazott a szünidőre. Nash az egyetem

közelében állította le az autót, és amikor az étterem felé menet elhaladtak a

patinás épület mellett, Faith tiszteletteljesen vette szemügyre. Számos jelentős

személyiség tanult itt, aki nagy hatással volt Anglia történelmére – művészek,

írók, politikusok.

Az olasz étterem egy közeli utcácskában helyezkedett el, egy kis udvarban.

Egy középkorú, vidám olasz férfi odavezette őket az asztalukhoz, kissé

távolabb a többi vendégtől. Faith most először evett igazi olasz ételt, és

tulajdonképpen most először fordult elő vele, hogy vacsorázni vitték. Nash

nevetve figyelte, hogyan szerencsétlenkedik a spagettivel, végül melléje ült, és

megmutatta, hogyan kell fölcsavarni a villájára. Faithnek nemigen sikerült

utánoznia, így aztán…

Tehetetlenül lehunyta a szemét. Képzeletében megint ott ült az étteremben

Nash mellett. Beszippantotta frissen mosott hajának illatát… meg a testéét…

Tudta, milyen tusfürdőt használ, mert egy délután, amikor Nash nem

tartózkodott odahaza, belopózott a fürdőszobájába. Még be is vizezett egy

vattapamacsot, és tett rá a tusfürdőből, amit aztán berakott a párnája alá, hogy

egész éjjel érezhesse az illatát.

– Nem, ne így! – mosolygott Nash az ügyetlen próbálkozásain. – Gyere,

megmutatom!

A következő pillanatban – szinte hihetetlen! – a kezére tette a kezét, és a

szájához vezette a villát.

– Mit gondolsz, menni fog most már egyedül is? – kérdezte néhány

pillanattal később. – Vagy megetesselek? – tette hozzá csipkelődve.

Tizenöt évesen még túl fiatal és ártatlan volt ahhoz, hogy kétértelműnek

érezze ezeket a szavakat, különben is biztosra vette, hogy a férfinak nincsenek

hátsó szándékai. Azonban ösztönösen megborzongott Nash közelségétől, és

akaratlanul is epekedő pillantásokat vetett rá.

Nyilván ez lehetett az oka, hogy a fiatalember hirtelen elhúzódott tőle, és

gúnyosan így szólt:

– Inkább valami olyasmit kellett volna rendelned, amit meg is tudsz enni.

A lánynak még ez a megjegyzés sem árnyékolta be a jókedvét. Utólag

persze rájött, hogy teljesen félreértelmezte a férfi viselkedését. Számára a

világ legromantikusabb estéjének tűnt a közös vacsorájuk, két szerelmes

bensőséges együttlétének, akiket egymásnak rendelt a sors. Most már azonban

sejtette, hogy Nash mindezekből semmit sem érzett, ő csupán a kötelességét

teljesítette.

Besötétedett már, mire visszaindultak a kocsihoz. Faith megpróbált olyan

közel húzódni a fiatalemberhez, amennyire csak lehetett, Nash viszont ügyelt

rá, hogy megtartsa a pár centi távolságot. Végül egy kereszteződéshez értek,

ahol valamilyen oknál fogva nem működtek a lámpák, mire Nash felnőttes

komolysággal megfogta a gondjaira bízott lány kezét.

Faith szinte a fellegekben járt. Másodszor fordult elő aznap este, hogy a

férfi megfogta a kezét! Soha az életben nem gondolta volna, hogy létezhet

ekkora boldogság – hacsak nem válik valóra legféltettebb, legmerészebb álma:

hogy Nash megcsókolja.

Legféltettebb, legmerészebb álma?

Inkább a legborzalmasabb rémálma, gondolta most keserűen, miközben

elindult az elegáns olaszos kert felé, a gondosan nyírt sövények mellett a

halastóhoz.

Philip elmondta neki, hogy a kerti díszítőelemek többsége Olaszországból

származik – vízköpő delfineken lovagoló kisfiúk álltak a méretes tó négy

sarkán, amelynek közepét szökőkút ékesítette.

Óvintézkedéseket kell tennünk, nehogy valamelyiket belelökjék az itt

hancúrozó gyerekek a vízbe, gondolta Faith, és gyorsan feljegyezte magának,

mielőtt leltárba vette volna a szobrokat. Közben észrevette, hogy az egyik

delfin különbözik a többitől. Homlokráncolva odalépett, hogy megvizsgálja.

Más a színe és az anyaga is, állapította meg magában, amikor leguggolt mellé.

– Ha az a terved, amire gondolok, felejtsd el! Valaki már megpróbálta

elcsórni, és látod, mi lett az eredménye! Tönkrement szegény delfin, egy

másikkal kellett pótolnunk.

A férfi hangjából sugárzó ridegség megijesztette Faitht. Amikor aztán az is

eljutott a tudatáig, mire célzott az imént, azonnal fölállt, és szembefordult

vele.

Ő azonban ismét nem hagyta szóhoz jutni.

– Mit akarsz itt tulajdonképpen? – kérdezte fagyosan. – Azt hittem, az a

dolgod, hogy megtervezd az átalakításokat, ehelyett körbejárod a kertet, és a

szobrokat bámulod!

– Leltárt készítek a kerti díszítőelemekről – felelte gyorsan a lány.

Nash fölényesen legyintett a szavaira.

– Hát persze, gondolhattam volna! – folytatta maró gúnnyal. – Csak sajnos

észrevettem, miben sántikálsz. Mint már említettem, valaki már szintén

megpróbálta ellopni ezt a négyest – mutatott a delfinekre.

– De én nem akartam…! – tiltakozott mérgesen Faith, a férfi azonban

megint közbevágott.

– Most telefonált a főnököd – közölte. – Feltehetőleg ő is abban a tévhitben

él, hogy dolgozol. Azt üzeni, estefelé jön. És ami téged illet – tette hozzá

könnyeden –, nyilván részletes beszámolót szeretne kapni arról, mit végeztél

a távollétében.

A lány elsápadt Nash szavaira, és elhatározta, hogy nem hagyja magát

tovább sértegetni, egyszer s mindenkorra tisztázza a helyzetet.

– Nos, csak hogy tudd… – kezdte elszántan.

Legnagyobb bosszúságára azonban megint nem mondhatta végig.

– Mit? – vágott a szavába Nash. – Már mindent tudok rólad, amit tudnom

kell. Egyébként pedig hadd világosítsalak fel: Mrs. Jenson nem azért van itt,

hogy főzzön és takarítson rád!

Na, ebből elég!

– Nem? – fortyant föl Faith. – Hát akkor miért? Hogy kémkedjen utánam?

Ezért kaptam rajta ma reggel, hogy a holmim közt turkál a szobámban?

Látta a férfin, hogy nem tetszik neki, amit hall. Az ő baja! Azt hiszi,

szótlanul tűrni fogja, hogy folyton sértegesse?

– Talán csak a szennyest vitte vissza, amit lent hagytál, hogy kimossa –

felelte homlokráncolva Nash.

– Mármint amit lent hagytam, hogy beletegyem a gépbe, ha lejárt a mosás

– javította ki a férfit Faith, és azonnal folytatta, mielőtt még elhallgattathatták

volna. – Ha jól sejtem, a cégem abban állapodott meg a vagyonkezelőkkel,

hogy mindent használhatok a házban.

– De a házvezetőnő ebbe nem tartozik bele! – vágott vissza Nash.

– Nem is a házvezetőnőre gondoltam, hanem a gépekre – jegyezte meg éles

hangon a lány, miközben idegesen végigsimított a haján. Újra leszögezte

magában, hogy Nashsel egyszerűen képtelenség normális társalgást folytatni.

A férfi megjegyzése azonban eszébe juttatott valamit. – Sokat segítene a

munkámban, ha kaphatnék egy alaprajzot a házról – közölte hivatalos hangon.

– Mert akkor nem kellene azzal húznod az időt, hogy magad csinálj egyet,

így hasznosabb dolgokkal foglalkozhatnál, például felderíthetnéd, mik a

könnyen mozdítható holmik a házban. Szóval, csak hogy tudd…

– Nem, te tudd! – szakította félbe Faith. – Csak azért néztem meg a kerti

szobrokat, mert…

Miközben beszélt, a szél hirtelen belekapott a notesz lapjaiba, amelyet

időközben letett maga mellé a fűbe. Lehajolt, hogy fölvegye a tömböt, de

Nash gyorsabbnak bizonyult nála. Amikor meglátta a jegyzeteket, olyan

megvető kifejezést öltött az arca, hogy a lány majdnem elsírta magát.

– Ne is mondj semmit! – csattant föl a férfi, miközben széttépte a cédulát. –

Csak annak örülök, hogy Philip nem látja, mi lett belőled. Ő megbízott

benned!

– És én soha nem éltem vissza a bizalmával…! – kezdte Faith

szenvedélyesen, de amikor meglátta Nash arcát, elhallgatott. Mi értelme

vitatkozni vele? Sarkon fordult, és sietős léptekkel visszament a házhoz.

Faith egészen elégedett volt magával. Nash kellemetlenkedési után kocsiba

szállt, és behajtott a városba. Nagyon finom szendvicseket ebédelt, ráadásul

egy roppant érdekes könyvet is vásárolt, amely az egyik helybéli történész

tollából származott, és többek között a Hatton House részletes alaprajzát is

tartalmazta, még az építtetése idejéből.

Hirtelen megcsördült a telefonja. Amikor felvette, a kijelzőn látta, hogy

Robert hívja.

– Még Londonban vagyok, most indulok – hallotta a férfi hangját. – Ha

nem túl sűrű a forgalom, nemsokára odaérek! Hogy haladnak a munkálatok?

Jaj, most jut eszembe, megkaptam az üzenetedet a kerti dísztárgyakról.

Fogalmam sincs, mi velük a helyzet. Ezt meg kell még beszélnem Nashsel, de

ha ott maradnak a birtokon, vigyázni fogunk, nehogy bajuk essen. Nagyon

hiányoztam? – kérdezte hirtelen melegebb hangon. Felnevetett, amikor a lány

nem felelt semmit, majd kedvesen hozzátette: – Nem kell most rögtön

válaszolnod. Sőt az lesz a legjobb, ha később inkább megmutatod, mennyire. –

Azzal, még mielőtt Faith bármit is szólhatott volna, bontotta a vonalat.

Legközelebb akkor találkozott Nashsel, amikor lement a konyhába, hogy

főzzön egy csésze kávét. Épp a forró vizet öntötte a neszkávés bögrébe,

amikor nyílt a hátsó ajtó, és a férfi belépett.

– Faith…

– Előre szólok – kezdte kelletlen hangon lány –, a kávét én vettem, a

konyhát pedig a megegyezés szerint használhatom. Talán más dolgod akadt,

és nem vettél részt a tárgyaláson az alapítvány meg a vagyonkezelők között.

Újra a nevét hallotta a háta mögül, de ő oda sem pillantott, miközben

visszatette a tejet – az ő tejét, amit ő vett, a saját pénzén – a hűtőbe. A férfi

úgyis csak veszekedni akar vele; ideje, hogy ráébredjen: nem hagyja magát

megfélemlíteni.

– Talán meg kellene kérnem Robertet, mondja meg nekik, hogy némi…

nehézségeim adódtak. Mert bár Hatton House már az alapítványé… – tette

hozzá mintegy mellékesen. Általában nem szokott fenyegetőzni, egyszerűen

levegőnek nézte a barátságtalan embereket, de most olyan érzése támadt, hogy

Nashsel szemben teljesen más módszerekhez kell folyamodnia.

Szerencsére nem a férfi a birtok egyetlen vagyonkezelője. Az igaz, hogy a

többieket egyáltalán nem ismeri. Pedig hálás lehet nekik, mert a tőlük kapott

összegek nélkül soha nem fejezhette volna be a tanulmányait. Sőt Firenzébe

sem utazhatott volna el, ahol egy egész nyarat végigdolgozott. Az egyetemen

a tanára azt mondta, az egyik vagyonkezelő szerezte neki azt az állást.

Akkoriban még nem tudta, hogy Nash is tagja a vagyonkezelőségnek.

Kicsit kárörvendően gondolt arra, mekkora haragra gerjedhetett a férfi, amikor

beleegyezését kellett adnia az ő támogatásához. Másrészt viszont azt sem

tagadhatta, hogy Nash komolyan vette Philip végrendeletét, és

kötelességtudóan teljesíteni is akarta.

– Faith! – csattant föl mögötte újra a férfi hangja, most már olyan

türelmetlenül, hogy önkéntelenül is hátrapillantott rá. – Csak annyit akartam

mondani, hogy betettem a ház tervrajzait a dolgozószobába. Philip íróasztalán

vannak.

A lány meghökkenten nézett Nashre. Végül köszönetet mondott neki,

bármennyire nehezére esett is, de így kívánta az udvariasság.

Már jócskán délutánra járt, és Faith éppen a szobájában üldögélt az

alaprajzokat tanulmányozva, amikor meghallotta Robert autóját. Le is ment,

hogy üdvözölje.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mentegetőzött a férfi, amikor

összetalálkoztak az előcsarnokban nagyon rossz volt a közlekedés.

– Mindegy, az a fő, hogy itt vagy – üdvözölte őt kedvesen a lány.

– Az igaz, de sajnos nemsokára el kell mennem – felelte rosszkedvűen a

főnöke. – Egyre több gondunk adódik a Smethwick House átalakításával.

Nagyon úgy fest, hogy egyedül kell majd itt boldogulnod, amíg rendbe nem

hoztam mindent. Ne vágj már ilyen szerencsétlen képet! – mosolygott

biztatóan a lányra. – Tökéletesen megbízom benned.

Faith önkéntelenül is arra gondolt, hogy nem sokat ér vele, hiszen neki

Nashsel kell nap mint nap huzakodnia, aki viszont a legrosszabbakat

feltételezi róla.

Végül Robert meghívta a lányt egy közeli étterembe.

– Vacsora közben majd részletesen megbeszélünk mindent – folytatta. –

Először azonban Nashsel kell tárgyalnom. Örülök, hogy egy darabig ő is itt

marad. Elég félreeső helyen van ez a ház, nyugtalanítana, ha egyedül laknál

itt.

Faith nem érezte szükségét felvilágosítani aggódó főnökét, hogy Nash

minden bizonnyal úgy vélekedik, inkább a lánytól kellene megvédenie

másokat, nem pedig fordítva.

Miután megbeszélték Roberttel, hogy egy óra múlva találkoznak odalent,

Faith visszament a szobájába. Végigböngészte a fölső szintek helyiségeinek

alaprajzát, és följegyezte, melyek alkalmasak többágyas, melyek pedig

egyágyas szobának. A földszinti biliárdtermet nyilván meg akarják tartani. A

teniszpálya mellé viszont nagy kérdőjel került, mert valószínűleg túl magasak

lennének a helyreállítási és fenntartási költségek.

Annyira belemerült a munkájába, hogy megijedt, amikor legközelebb az

órájára nézett. Alig tizenöt perce maradt, hogy rendbe szedje magát. Gyorsan

lezuhanyozott, azután fekete vászonruhába bújt, megfésülködött, és kifestette

magát. Szőke haja ellenére nem volt sápadt a bőre, már le is barnult egy kicsit.

Térdig érő, ujjatlan ruhát húzott, és fölvette hozzá vörös selyemsálját, amelyet

nemrég vásárolt magának egy kiárusításon. Óvatosan simított végig a puha

anyagon. Nagyon-nagyon nőiesnek és különlegesnek érezte magát benne.

Anyjának biztosan tetszett volna. Rövid habozás után kinyitotta az

ékszerdobozkáját, és előszedte belőle az arany fülbevalót, amelyet a

huszonegyedik születésnapjára kapott.

Máig emlékezett rá, mennyire megdöbbent és meghatódott, amikor

kibontotta a csomagot, és meglátta benne a dobozt a hozzá való kártyával. Ez

állt rajta: Nagyon boldog huszonegyedik születésnapot kívánunk, és

gratulálunk a kiváló tanulmányi teljesítményéhez. Aláírás helyett pedig a

következőt nyomtatták alá: Philip Hatton hagyatéki végrehajtói.

Könnyek szöktek a szemébe, miközben föltette a fülbevalóit. Rettenetesen

sokat jelentett neki ez a kedves gesztus a személytelenség homályába

burkolózó vagyonkezelőktől, és szívdobogva vette föl az ékszereket, amikor a

társaival elment megünnepelni a születésnapját.

Robert az előcsarnokban várt rá, csodáló tekintettel mérte végig, ahogy

lement a lépcsőn. Főnökéből ugyan nem sugárzott olyan ellenállhatatlan

érzékiség, mint Nashből, de azért ő is nagyon jóképű férfi, ráadásul rendkívül

kedves, jutott a lány eszébe, amikor meglátta a mosolyát.

– Jól áll neked a fekete – jegyezte meg a férfi. – Remekül nézel ki.

A lány a szeme sarkából látta, hogy Nash most lép ki a nappaliból. Bár a

férfinak arcizma sem rándult, Faith azért sejtette, hogy meghallotta Robert

bókját. Főnöke viselkedése viszont azt bizonyította, hogy Nash egyelőre nem

mesélt neki pártfogoltja múltjáról. Az viszont bizonyos, hogy előbb-utóbb

megteszi, tehát okosabb, ha a lány próbál meg először beszélni Roberttel.

Faith gyomra összeszorult. Az akkori események és az a rettentő bűntudat

azóta is beárnyékolta az életét, nem is akart rágondolni, miként fogja érezni

magát, ha mindez megint a felszínre kerül.

Robert nagyon előkelő étterembe vitte, ahol azonban a sok vendég miatt

semmiképp sem beszélhettek magánjellegű dolgokról. A főnöke sajnálkozó

pillantást vetett rá, miközben a pincér az asztalukhoz kísérte őket.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek itt. Nasht kértem meg, hogy

ajánljon egy kellemes kis éttermet, de alighanem félreértett.

Mivel Robert már úgyis megemlítette a férfit, Faith feltűnés nélkül

elkezdhetett puhatolózni vele kapcsolatban.

– Nem tudod véletlenül, meddig akar Hattonban maradni? – érdeklődött

habozva. – Most, hogy a ház már az alapítvány tulajdonában van,

tulajdonképpen nem szükséges a jelenléte.

Hacsak nem az én életemet akarja megkeseríteni, tette hozzá gondolatban.

– Nos, jelenleg a vagyonkezelők… vagyis Nash, merthogy ő a birtok

egyetlen vagyonkezelője… Mi történt? – kérdezte aggódva a főnöke, mert a

lány döbbentében felszisszent.

– Nash az egyetlen vagyonkezelő? – ismételte.

– Igen – felelte a férfi. – Ő vette föl a kapcsolatot az alapítvánnyal is.

Nagyon a szívén viseli a nehéz körülmények között élő gyermekek sorsát, de

azt is mondta, hogy először meg akar róla bizonyosodni, jól választott-e,

mielőtt hivatalosan is átadná nekünk Hatton House-t. És engem, őszintén

szólva, nagyon bántana, ha elvesztenénk a bizalmát. Rettentő büszke voltam,

amikor közölhettem az elnökség többi tagjával, hogy megnyertem Hattont az

alapítvány javára. – Fancsali vigyort vágott. – A legtöbbjük kisiskolás korom

óta ismer, és sajnos azóta is hajlik rá, hogy úgy is kezeljen. Bízom benne,

hogy lenyűgözöd Nasht a terveiddel – folytatta. – Sok jót hallottam a

munkádról…

Főnöke minden egyes szavával tovább nőtt Faithben a félelem. Töprengeni

kezdett, mióta lehet Nash az egyedüli vagyonkezelő. Nem túl régóta, az

biztos.

– Egyébként elmondtam neki, hogy aggódsz a kerti dísztárgyak miatt –

folytatta Robert. – Beszámoltam arról is, hogy leltárt csinálsz. A hagyatéki

eljárás során ugyan biztosíttatták a vagyontárgyakat, de amint átkerülnek az

alapítvány tulajdonába, mi felelünk értük. Megkérdeztem Nasht, nem akar-e

magával vinni néhány értékesebb szobrot, de azt szeretné, ha minden

Hattonban maradna. Tudom, hogy első osztályú munkát fogsz végezni.

Mindkettőnk számára sok múlik azon, hogy megkapjuk-e Hattont. Nekem,

mint említettem már, valóságos kis győzelem volna, arról pedig majd

személyesen gondoskodom, hogy te is jól járj. Egyébként az sem hátrány, ha

egy kicsit összeismerkedtek Nashsel – tette hozzá mosolyogva.

Faith alig bírta megállni, hogy ne kacagjon fel hideglelősen. Hát a főnöke

egyáltalán nem veszi észre, mi megy végbe benne?

– Robert… nem hiszem… – kezdte, és megpróbálta megtalálni a megfelelő

szavakat.

A férfi azonban megfogta a kezét, és megszorította.

– Ne törd ezen a fejecskédet! – szólt rá kedvesen. – Tudom, hogy te vagy a

legalkalmasabb erre a feladatra. Végtére is én vettelek fel. Az lehet, hogy az

elnökség többi tagja inkább idősebb, és főleg férfi építészt szeretett volna, de

te majd megmutatod nekik!

A lány bátorsága egyre inkább elpárolgott. Ilyen körülmények között

hogyan is mesélhetné el Robertnek a történetét? Hogyan is hagyhatná

cserben? Nem tudta, hogy Hatton még nem került át hivatalosan az alapítvány

tulajdonába – és azt sem, hogy Robertnek meg kellett küzdenie az elnökség

tagjaival, amiért őt kívánta alkalmazni erre a munkára.

Azaz csupán egyetlen lehetősége maradt, akkor is, ha nehezére esik

megtenni. Beszélnie kell Nashsel, és megkérnie rá, hogy Robert kedvéért

hallgassa meg, mert ő rendkívül sokkal tartozik a főnökének és mindazoknak,

akik Hattont az alapítvány tulajdonában szeretnék látni.

– Nem vagy éhes? – kérdezte a férfi, amikor látta, hogy Faith csak turkál az

ételben.

– Nem, túl sokat ettem ebédre – füllentette a lány.

Miért teszi vele ezt a sors? – tépelődött közben. Vajon miért?

5. FEJEZET

Nash idegesen nézett az órájára. Faithnek nincs saját kulcsa. Hát arra nem

is gondol, hogy így neki meg kell őt várnia? Csak még dühösebb lett, amikor

eszébe jutott, milyen reményteljes, vágyakozó arccal mesélte el neki Robert,

hogy vacsorázni viszi a lányt.

– Egy-két dolgot úgyis meg kell beszélnünk. És mivel ennie mindenkinek

kell, akár össze is köthetjük a kettőt.

Nash természetesen jobban ismerte férfitársait annál, minthogy ezt

elhiggye Robertnek. És a ruházata alapján Faithnek sem igazán az üzlet

járhatott a fejében. Drága, fekete holmiban hagyta el a házat, vállán

selyemsállal, amelynél már csak a bőre csillogott selymesebben… a fülében

pedig gyémántok ragyogtak.

Keserű, szinte gyötrődő érzés költözött a férfi szívébe, amikor eszébe jutott

az a fülbevaló. Faith alaposan megdöbbent volna, ha tudja az okát.

A dolgozószobából nagyszerű kilátás nyílt az alkonyba borult kertre.

Meglepődött rajta, hogy Robert szóba hozza a szabadtéri szobrokat. Azt

állította, hogy Faith aggódik miattuk, hátha ellopják őket, vagy véletlenül

megrongálják az ide költöző családok.

– Őszintén szólva eszembe sem jutott, milyen értékes és pótolhatatlan

darabok vannak közöttük – magyarázta sajnálkozva Robert. – Faithnek

teljesen igaza van. Ha a szobrok itt maradnak, ki kell találnunk valamit,

hogyan vigyázzunk rájuk. Először is részletesen leltárba vesszük őket,

azután…

– Az már megtörtént – vetette közbe Nash mogorván. – A biztosító

ragaszkodott hozzá.

Csak nem tévedett Faith megítélésében? – tűnődött el magában. A tekintete

hirtelen elkomorult. Miért keres már megint enyhítő körülményeket,

kifogásokat?

Fáradtan lehunyta a szemét. Másnak nem lehet fogalma arról, min ment

keresztül, amikor hirtelen elhatározásból korábban jött vissza Londonból, és

meglátta keresztapját a dolgozószobában, a padlón fekve. Faith ott térdelt

mellette, kezében Philip tárcájával, és az arcáról csak úgy sütött a bűntudat

meg a harag. Nash gyorsan odébbtuszkolta a körülötte álló lányokat, majd

odarohant hozzá.

Mintegy két óra múlva jutott el a feljelentésig, mert mindegyik lány –

kiskorú lévén – csak a gondviselője jelenlétében tehetett vallomást. Amíg az

őrszobán várakozott, az együtt érző őrmester nyugtatgatni próbálta.

– Ezek a fiatal tolvajpalánták úgy néznek ki, mint akik a légynek se

tudnának ártani! No hiszen! Mi aztán ismerjük őket! Ugyanolyan erőszakosak,

mint a fiúk, vagy még annál is rosszabbak!

– Hiszen a keresztapám szereti Faitht! – tiltakozott Nash, mert még mindig

nem volt képes megemészteni a történteket. – Nem fér a fejembe, hogy tehette

ezt vele!

Magában pedig azt gondolta, ő is szereti Faitht, és egyszerűen

elképzelhetetlen számára, hogy a lány ilyen rútul megcsalja, holott ő már a

közös jövőjükről ábrándozott.

– Talán meglepi, amit mondok – felelte komoran a rendőr – , de a többiek

tanúvallomása alapján ő a bandavezér. Ő adta az ötletet a többieknek. Azt

mondják, Hattonban töltötte a nyarat.

– Igen, ez igaz – bólintott fásultan Nash. – Az intézeti gyerekek

megtekinthették a házat, és a keresztapám meghívta Faitht, hogy maradjon ott.

Nagyon sajnálta a kislányt. Az édesanyja…

Az őrmester felszisszent, majd szomorúan megcsóválta a fejét.

– Annak az intézetnek igazán rossz híre van, uram. Már többen is

panaszkodtak, hogy a lányok lopkodnak a környékbeli boltokban. Mindig

csoportosan járnak… – Elhallgatott, amikor az otthon igazgatónője meg a

gyerekeket kihallgató rendőrnő kijött a váróba.

Nash felugrott, és odaszaladt hozzájuk.

– Faith…! Mi van…? Csak nem…? – kezdte kétségbeesetten.

– Továbbra is tagadja, hogy bármi köze lenne az ügyhöz – felelte

elcsigázottan az igazgatónő. – Őszintén szólva én sem hittem volna… De

persze Faith rendkívül értelmes kislány, és gyakran éppen az ilyenekkel van a

legtöbb baj. Azt sem tudják, mihez kezdjenek a tehetségükkel. Amikor a

keresztapjánál lakott, nyilván felmérte, mekkora lehetőségeket rejt az a ház.

Talán túl nagy volt a kísértés, főképp az ő helyzetében. Az édesanyja régóta

beteg, anyagilag sem állnak valami jól… Az ilyen körülmények között élő

gyerekek gyakran haragszanak az egész világra. – Az igazgatónő lesütötte a

szemét. – Látni szeretné magát – folytatta feszengve. – Azt mondta… azt

mondta, a többi lány megfenyegette, ő pedig csak védeni próbálta a ház

tulajdonosát. A többiek viszont egyhangúan azt állítják, hogy ő tervelte ki az

egészet, és be kell vallanom, ez tűnik valószínűbbnek.

– Nem akarok találkozni vele – jelentette ki azonnal a férfi. Tudta, hogy

soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor belépett Philip

dolgozószobájába, és megpillantotta őt. A telefon zsinórját átvágták, de

szerencsére már akkor is volt mobilja. Azért vette, mert nem tartott fönn

állandó irodát.

Miután bezárta a lányokat a dolgozószobába, kihívta a mentőket. Az egyik

bakfis kést rántott, ő azonban elvette tőle. Míg az összes fruska káromkodott

és fenyegetéseket kiabált, Faith konokul hallgatott. Csak akkor nyitotta ki a

száját, amikor Philipet elvitte a mentő, és megérkezett a rendőrség. Akkor

persze hamuszürke arccal könyörgött neki, hogy hallgassa meg, és higgye el,

semmi köze nem volt az ügyhöz.

– Philip tárcáját tartottad a kezedben! – rivallt rá Nash.

– Hiszen csak segíteni akartam! – tiltakozott a lány.

– El ne higgye neki! – süvöltötte az egyik cinkosa. – Idecsalt minket, hogy

mennyi itt a szajré. Ráadásul azt hazudta, hogy a vén szivar egyedül lesz a

házban.

Nash némán figyelte Faitht. Bár minden ellene szólt, szívesen hitte volna,

hogy mégis ártatlan, a lány szeméből azonban csak úgy sütött a bűntudat.

Hátat fordított hát neki, nem hallgatott a könyörgésére, hanem követte a

mentőt. Faitht és a barátnőit elvezették a rendőrök.

A kórházban megtudta, hogy a keresztapja szélütést kapott – valószínűleg a

megrázkódtatástól, mondták az orvosok. Megnyugtatták, hogy Philip túl fogja

élni, azt viszont nem tudták megjósolni, miféle maradandó károsodásokkal

kell majd számolniuk.

Ha Faithen egy kicsit is látszott volna, hogy megbánta… vagy legalább

valami elfogadható magyarázattal szolgált volna! Akkor talán beleegyezik,

hogy beszél a lánnyal négyszemközt. De ez a szemtelen hazudozás!

– Mi lesz most vele? – kérdezte az egyik rendőrt.

– Vizsgálati fogságba kerül, a fiatalkorúak börtönébe. A bíróság dönt róla,

milyen büntetést kapnak a lányok. Lehet, hogy felfüggesztett lesz belőle.

Nash behunyta a szemét. Ellentétes érzelmek vívtak ádáz harcot a lelkében.

Itt kellett volna lennie a keresztapja mellett, hogy megvédje. Ha itt lett

volna… Leverten sarkon fordult, menni készült. Továbbra sem fért a fejébe,

hogy művelhetett ilyet a lány. Ő maga soha nem hitte volna el, ha nem a saját

szemével látja. A keresztapja megbízott Faithben, szerette őt… Nash pedig…

Keserű ízt érzett a szájában, miközben lassan odasétált a kocsijához.

Faith tizenöt éves volt. Azt hitte róla, tapasztalatlan, ártatlan teremtés, akit

meg kell védenie a saját érzéseitől. Hogy lehetett ilyen ostoba? A lány

valószínűleg az első perctől fogva kihasználta. Testileg a korán érők típusába

tartozott, és talán már arra is rájött, milyen hatással van a férfiakra.

Pedig hogy élvezte az esti vitákat, mennyire mulattatta az a töretlen

lelkesedés, amellyel Faith hozzálátott az új dolgokhoz! Már előre várta a

napot, amikor végre megmutathatja neki, mennyire kívánja, és nem kell többé

figyelmen kívül hagynia a lány ártatlan, de érzéki jelzéseit.

Nem csupán a testét kívánta azonban. Szerelmes volt Faithbe, emlékezett

vissza Nash komoran. És az a tény, hogy a lány visszaélt a bizalmával,

teljesen kikészítette.

Philip a szélütés után alig bírt beszélni, és nagyon felidegesítette magát, ha

az ügyről kérdezték. Faith… Faith, motyogta ekkor. Semmi többet nem

lehetett kihúzni belőle.

Nash pedig, aki látta rajta, milyen kínokat áll ki, ragaszkodott hozzá, hogy

békén hagyják a keresztapját, nehogy még egyszer megüsse a guta.

A hatóságoktól megtudta, hogy Faitht nem ítélték börtönre, egyrészt azért,

mert büntetlen előéletű volt, másrészt, mert maga Nash is enyhítésért

folyamodott.

Még ma is szégyellte magát emiatt a gyengesége miatt, de egyszerűen nem

bírta elviselni a gondolatot, hogy Faith zárkába kerüljön, és minden

keserűsége ellenére is megkönyörült a lányon. Philip is így akarná,

ismételgette magában, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Amikor az öregúr

kissé jobban lett, kiderült, hogy ő nem hisz abban, hogy Faith bármiben is

bűnös lenne. Azt állította, a többi lány vette rá, kihasználták és

kényszerítették…

Nash a szíve szerint hitt is volna neki, de sajnos többet tudott nála. Hiszen

látta a lány szégyenkező tekintetét, és hallotta, amint a többiek szidják őt az

ügyetlensége miatt.

Nem lepte meg, hogy az első szélütést hamarosan egy másik is követte, és

Philip röviddel azután meghalt. Biztosra vette, hogy az a bizonyos első

megrázkódtatás okozta a halálát. És miért? Pár rongyos fontért! Mert a

híresztelésekkel ellentétben Philip nem volt gazdag ember. Hatton House

ugyan az ő tulajdonában állt, ám a legtöbb pénzét elvesztette a tőzsdén, miután

nyugdíjba vonult. Így élete utolsó éveiben Nash tartotta el, ahogy később…

A férfi hirtelen mozdulatlanná dermedt, mert Robert kocsija épp ebben a

pillanatban kanyarodott be a felhajtóra.

Miután a főnöke leállította a kocsit, Faith kiszállt. Tovább tartott az este,

mint gondolta volna. Csaknem éjfélre járt már az idő.

– Elkísérlek az ajtóig – jelentette ki Robert, miközben ő is kiszállt.

A lányt azonban még mindig annyira foglalkoztatta, amiről a vacsora alatt

beszéltek, hogy jóformán meg sem hallotta a férfi szavait.

– Ne siess ennyire! – szólt utána a főnöke, és ő is kilépett, hogy utolérje,

majd mielőtt Faith felocsúdhatott volna, már meg is fogta a kezét.

– Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de azt is tudom, hogy

különleges ember vagy – suttogta, azután jelentőségteljesen megismételte: –

Egészen különleges.

A lány érezte, hogy most csók következik, és ösztönösen lehunyta a

szemét. A férfi szája végigsimított az ajkán. Igen, pontosan ilyennek kell

lennie egy csóknak – gyengédnek, szeretetteljesnek. Akkor viszont miért nem

érez semmit? Miért nem érzi ugyanazt, mint amikor Nashsel csókolózott?

Kissé ijedten bontakozott ki Robert öleléséből.

– Korai volt? – kérdezte halkan a férfi.

Faith titokban örült, hogy sötét van, és a főnöke nem láthatja rajta,

mennyire furdalja a lelkiismerete.

– Ne törd azon a fejed, amit ma este hallottál tőlem! – tanácsolta Robert,

majd ellépett a lány útjából, hogy bemehessen a házba.

Még hogy ne törjem rajta a fejem! – gondolta Faith, miközben becsukta az

ajtót maga mögött. Olvasta egyszer valahol, hogy az ember minduntalan

ugyanazzal a problémával találja szembe magát, amíg végül le nem küzdi.

Tizenöt évesen sem elég érett, sem elég erős nem volt hozzá, hogy

megbirkózzon a problémákkal, most pedig… Csak nem azt kívánja tőle a sors,

hogy odamenjen Nashhez, és könyörögjön neki? Tudta, hogy igenis képes

elvégezni a feladatot, amellyel Robert megbízta. Lelki szemei előtt már látta is

a Hattonba beköltöző kisgyermekes családokat.

Philip ugyan gondtalan gazdagságban, de magányosan töltötte a

gyerekkorát, és Faith biztosra vette, sokat jelentene neki a tudat, hogy a házát

boldog gyerekzsivaj tölti be. És Philip kívánsága a legfontosabb, ismételte

magában a lány.

– Na, csak nem a szeretődről ábrándozol?

A lány összerezzent, amikor meghallotta Nash hangját a hallban.

– Robert nem a szeretőm – vágta rá azonnal.

Nash nem nézett rá. Elment mellette, bereteszelte az ajtót. A dolgozószoba

ablakából végignézte Faith és a főnöke csókját. Eddig is jól láthatta, milyen

szerepet szánt magának Robert a lány életében – és az ágyában –, Faith pedig

igazán nem tiltakozott a csók ellen.

Amikor meghallotta a zár kattanását, Faith mély lélegzetet vett. Nincs

értelme elodázni a beszélgetést, mert csak annyit érne el vele, hogy fél éjszaka

ezen töprengene, és nem tudna aludni. Ezért, mielőtt még inába szállt volna a

bátorsága, gyorsan kijelentette:

– Ha van egy kis időd, szeretnék kérdezni valamit.

Kissé megszeppent hanghordozása olyan szöges ellentétben állt eddigi

elutasító magatartásával, hogy Nash azonnal gyanút fogott.

– Késő van már – felelte. – Egy órája várok arra, hogy bezárhassam az

ajtót. Nem halaszthatnánk holnapra?

Más körülmények között a lány azonnal engedett volna egy ilyen kérésnek

– főleg, ha Nash szájából hangzik el ám ezen az estén annyira feszült és ideges

volt, hogy eszébe sem jutott engedni.

– Nem. Most szeretnék beszélni veled.

A férfi habozott egy pillanatig, majd összeráncolva a homlokát, Philip

dolgozószobájába tessékelte a lányt.

– Nem, ne oda! – tiltakozott Faith azon nyomban.

– Hát akkor hova? – érdeklődött Nash. – Csak nem a hálószobádba akarsz

behívni?

A lány agyát annyira eltompította az idegesség, hogy észre sem vette a

gúnyt a férfi hangjában. Csak azt tudta, hogy ő bizony szeretne minél

hamarabb túlesni ezen a beszélgetésen.

– Hát, ha gondolod… tőlem akár a hálószobámba is mehetünk – vágta rá

buzgón, és már indult is fölfelé a lépcsőn.

Hát ez meg mi az ördögöt akar? – töprengett magában Nash, de azért

persze utánament. Megállt a küszöbön, megvárta, míg a lány felkapcsolja a

villanyt, azután becsukta maga mögött az ajtót, és szembefordult Faithszel.

A lány először arra akarta kérni, hagyja nyitva az ajtót, de azután

leküzdötte magában ezt a gyerekes kívánságot. Egyrészt úgysincs rajtuk kívül

senki a házban, másrészt meg attól, hogy huszonöt éves fejjel még szűz, nem

kell feltétlenül úgy is viselkednie.

– Na? – tudakolta éles hangon a férfi. – Mi olyan fontos, hogy nem ér rá

holnapig?

– Robert ma este elmondta nekem, hogy még nem döntötték el a

vagyonkezelők... pontosabban, hogy te még nem döntötted el, átkerülhet-e

egyáltalán Hatton az alapítvány tulajdonába.

Nash hüledezve meredt rá.

– És te azért hoztál ide, hogy ezt az eget rengető újdonságot megoszd

velem?

– Nem – vallotta be a lány, majd lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a férfi

szemébe néznie. – Eddig ugyan nem tudtam róla, de most már tisztán látom,

milyen kellemetlen helyzetbe hozta magát Robert azzal, hogy engem

alkalmazott erre a munkára. A kuratórium többi tagja ugyanis ellenezte… –

Elhallgatott, és idegesen rágni kezdte az ajkát. – Semmiképp sem örülnék

neki, ha Robert énmiattam veszítené el az állását. Sőt annak sem örülnék, ha

az alapítvány nem kapná meg az épületet – tette hozzá. Most már kissé

belelendült, és ahogy a munkájára gondolt, elmúlt a félelme. – Hatton

tökéletes gyermekotthon lenne. Tudom, mennyit jelentett volna Philipnek, ha

ezt megérhette volna, és arra is jól emlékszem, milyen boldog voltam, hogy itt

lakhattam. Ezért örökre hálás leszek neki.

– Hálás? Te beszélsz háláról? Csak nem gondolod, hogy a történtek után

még hiszek neked? – fortyant föl Nash.

A lánynak vörös lett az arca. Legszívesebben azonnal a férfi szemébe vágta

volna, mennyire rosszul ítéli meg őt, de ezt persze egyelőre nem engedhette

meg magának – most legalábbis semmiképp sem.

– Soha nem fogod megérteni, mennyire sajnálom, ami Philippel történt –

jelentette ki. – Hogy mennyire szeretném, ha… – Elhallgatott, mert elszorult

a torka. – Kérlek! – tette hozzá. – Kérlek, Nash, mindketten felnőtt emberek

vagyunk, és mindketten szerettük Philipet. Nem tehetnénk félre a

nézeteltéréseinket az ő kedvéért?

– A nézeteltéréseinket? – ismételte feldúltan a férfi. – Te jó ég, ez úgy

hangzik, mintha pusztán annyiról lenne szó, hogy összevesztünk, ki a soros a

mosogatással, nem pedig…!

– Pontosan tudom, mit gondolsz rólam, Nash! – szakította félbe halkan a

lány. – És azzal is tisztában vagyok, hogy szerinted büntetést érdemelnék,

holott… – Megint elhallgatott, és minden erejét összeszedte, hogy ne

uralkodjanak el rajta az érzelmei. A lényeget, csakis a lényeget! – A

következőt szerettem volna mondani. Ha ennek az egésznek Robert meg az

alapítvány issza meg a levét, és nem valósíthatjuk meg Philip terveit, akkor…

– Akkor? – vágott közbe kihívóan Nash. – Akkor mit akarsz tenni?

– Mindent megtennék érte, hogy ez ne következzen be – felelte az

igazsághoz híven Faith. – Mindent megteszek, amit csak akarsz, ha cserébe

átadod a házat az alapítványnak.

Mindent, amit akar! A férfi nem hitt a fülének. Felkínálkozik neki, hogy ő

cserébe tartsa a száját! Nash éktelen haragra gerjedt. Az elmúlt tíz év összes

fájdalma egyszerre kelt életre benne, amit a csók láttán érzett düh szinte az

őrületig hevített.

Annak idején azért kínálkozott föl neki, mert fiatal volt, ártatlan és a maga

kamaszos módján szerelmes belé. Akkor legalábbis azt hitte. Hogy mekkorát

csalódott! Pedig hány éven keresztül hánykolódott éjszakánként éberen az

ágyában, őrülten vágyakozva a lány után! Persze megfogadta, hogy kiöli

magából ezeket az érzéseket. Inkább kiöli, mintsem hogy engedjen nekik.

Faith vajon komolyan gondolja, hogy elfogadja az ajánlatát? Mert

természetesen esze ágában sincs. Még bosszúból sem. Viszont mindenképp

joga van hozzá, hogy megfizettessen a lánnyal a bűneiért.

– És Robertnek mi a véleménye érről a… javaslatról? – érdeklődött

megtévesztően barátságos hangon.

Faith a homlokát ráncolta. Jellemző! Nash már megint nem figyelt rá.

– Robertnek gőze sincs az egészről – vágta rá vidáman. – És nem is kell

tudnia róla.

Ha a főnöke bármit is sejtene, azonnal fölébredne benne a rettenthetetlen

lovag, amivel viszont csak saját magának ártana. Ezt viszont Faith semmiképp

sem akarta.

– Szóval azt szeretnéd, ha ez a mi kis titkunk lenne? – kérdezte Nash.

– Igen – bólintott a lány határozottan, és már várta is a következő

szópárbajt.

Feltételezte, hogy a férfi meg fogja kérdezni, mit tesz akkor, ha nem

egyezik bele a javaslatába. Erre pedig ő majd előadja, hogy inkább lemond az

állásáról, mintsem veszélybe sodorja az alapítvány munkáját, és ezzel kész.

Legnagyobb meglepetésére azonban hiába várta a kérdést.

Mindketten hallgattak. Faith idegesen játszadozott a fülbevalójával, majd

halkan felsikoltott, amikor az lepottyant a földre. Azonnal négykézlábra

ereszkedett, hogy megkeresse.

Nash mérgesen szorította össze a fogát. Lelki szemei előtt érzékibbnél

érzékibb képek peregtek le. Miként hihette erről a lányról valaha is, hogy

ártatlan? Ott térdepel a padlón, feje egy vonalban az ő ágyékával, köztük alig

egy méter távolság – nem, kevesebb, mert most közelebb jött. Nash

bosszankodva érezte, hogy föllángol benne a vágy, és gyorsan elfordult,

nehogy a lány észrevegyen valamit. Ezt az elégtételt nem adja meg neki.

Tíz évvel ezelőtt még arról álmodozott, miként fogja gyengéden és

óvatosan bevezetni a testi szerelem gyönyöreibe. Most viszont már nyilván ő

tanulhatna tőle. Akkor, huszonkét évesen tapasztaltnak érezhette magát, de

miután megismerte Faitht…

Abban az évben, amikor a lány betöltötte a huszonegyet, ő New Yorkban

lakott, és egy nála néhány évvel idősebb New York-i lánnyal járt, aki nem

csinált titkot belőle, miért akar vele lefeküdni, illetve hogy miért nem akar

többet, hiszen a munkájában való érvényesülés fontosabb volt neki. Egy

hétvégén Hamptonba készültek, mert a lánynak megengedték a barátai, hogy

használja az ottani házukat. Egy nappal az indulás előtt Nash megkapta a

szokásos jelentést Faith előmeneteléről attól az embertől, akin keresztül fizette

a lány tanulmányait. A keresztapja így kívánta.

Csak ő és Philip bankja tudta, hogy a hátrahagyott pénzből aligha futná a

lány egyetemi tanulmányaira. A jelentés egyébként valóságos

dicshimnuszokat zengett Faithről. Nem csupán a tudományos munkáját emelte

ki, hanem elismeréssel szólt a szabadideje felhasználásáról is: a lány például

odaadó lelkesedéssel vett részt egy kisgyerekek megsegítésére létesült

jótékonysági szervezet tevékenységében. A beszámoló mellesleg megemlítette

azt is, hogy Faith nemsokára ünnepli a huszonegyedik születésnapját.

Nash máig sem tudta volna megmondani, miért ment el a Tiffany's-hoz,

miért vette meg az ajándékba szánt fülbevalót. Azzal próbálta magyarázni

magának, hogy Philip végakaratát teljesíti. Még azelőtt postázta az ékszert

Angliába, mielőtt elindultak volna hétvégi kiruccanásukra. Ami aztán csúfos

kudarcba torkollott. A barátnője először kigúnyolta, amiért csődöt mondott az

ágyban, amikor meg mégis sikerült tettre kész állapotba kerülnie, akkor sem

értek el többet, mint a nagy nehezen kiharcolt testi egyesülést, ami egyiküknek

sem okozott igazán örömet.

– Jaj, hát itt van! – kiáltotta Faith, miközben megkönnyebbült mosollyal

felemelte a fülbevalót.

– Állj már fel! – mordult rá Nash. – Készséggel elhiszem, hogy nagy

tapasztalattal rendelkezel a férfiak elcsábítása területén. Nem kell

bebizonyítanod.

A lány arca pipacspiros lett, ahogy lassan felfogta, mire célozhatott Nash.

– És ami a javaslatodat illeti… fogalmazzunk egyelőre úgy, hogy az

esküdtszék visszavonul tanácskozni, jó?

Faith lehunyt szemmel föltápászkodott. Mi a csudának próbálkozik

egyáltalán vele, hogy zöld ágra vergődjön a férfival? Olyan egyértelmű, hogy

Nash csak kínozni akarja!

Házigazdája aggodalmasan ráncolta a homlokát, amikor újra

végiggondolta, mi is csúszott ki az imént a száján. Pedig semmiképp sem fog

belemenni abba a mocskos üzletbe, amit Faith javasolt neki! Igaz, ami igaz,

valahol nagyon izgatta a lehetőség, de még csak eltöprengeni sem akart rajta,

miért.

Sarkon fordult, hogy elhagyja a szobát, a lány azonban utánafutott. Valamit

mindenképp ki kell derítenie még: Nash mióta az egyedüli vagyonkezelője

Philip vagyonának?

Mielőtt még feltehette volna a kérdést, a férfi megfordult.

– Mit akarsz? – förmedt rá ingerülten. – Talán ezt? – Azzal megcsókolta.

Durván préselte a száját az ajkára, és a lányban egy csapásra kihunyt

minden remény. Soha nem köthetnek békét.

– Ne! – sikoltotta kétségbeesetten. Kinyújtotta a kezét, hogy ellökje

magától a férfit, Nash azonban megragadta a vállát, az ajtóhoz nyomta, és

megfogta az arcát, hogy ne fordíthassa el a fejét.

– Dehogynem! – közölte nyersen. A következő pillanatban a nyelve már be

is siklott Faith szájába, és ott olyan izgató játékba kezdett, hogy a lány egész

testében remegni kezdett.

Csapdába esett a férfi és az ajtó között. Megpróbálta leküzdeni az

érzelmeit, de nem ment. Ez majdnem annyira megdöbbentette, mint a férfi

magatartása. Elöntötte a harag. Miért van az, hogy Robert nem képes előhívni

belőle semmiféle vágyat?

Hát ezt az árat kell fizetnie Nashnek a hallgatásáért meg Hatton House-ért?

Bocsássa a rendelkezésére a testét? Mély szégyenérzet és keserű harag

kerítette hatalmába, ugyanakkor valami más is, ami a földbe döngölte a

büszkeségét, és sebezhetővé tette. Őrjítőén kívánta Nasht.

6. FEJEZET

A fekete vászonruha lassan lecsúszott a földre, és Faith bőre aranylóan

csillogott a gyér világításban, ahogy ott állt a férfi előtt alsóneműben. A lány

persze nem sejtette, milyen csábítóan hat Nashre, és mennyi kínt okoz neki.

Hirtelen minden évek óta elfojtott szenvedély meg vágy a felszínre tört benne,

és most kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, miközben mohón viszonozta

csókját.

Amikor Nash levette róla a ruhát, mintha a gátlásaitól is megfosztotta

volna. Minden mérge, keserűsége tovatűnt, elsodorta az érzékek vihara.

Tizenévesen ezerszer megálmodta, milyen lesz Nashsel csókolózni, lefeküdni

vele, ám akkor még túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy bármit is megsejtsen

ebből a fékezhetetlen, elsöprő vágyakozásból, amely egész lényét betöltötte,

és egyre többet követelt.

Megrángatta a férfi ingét, sóvárogva felnyögött, mert meg akarta érinteni

meztelen bőrét. És mivel nem tudott úgy hozzáérni, ahogy szerette volna, a

teste elkeseredetten megfeszült.

Amikor Faith elkezdte kigombolni az ingét, Nash döbbenten állapította

meg, hogy bizony ő az, aki egész testében remeg, akin azonnal erőt vesz a

vágyakozás. Kétségbeesetten próbálta meg eszébe idézni, miért is van itt,

miért csinálja mindezt, de aztán nagyot sóhajtva lemondott erről a hiábavaló

erőfeszítésről, és inkább segített a lánynak lefejteni magáról az inget.

– Olyan jó simogatni téged… – suttogta Faith, és közben olyan csábosán

becézgette ajkával a fülcimpáját, hogy a férfi megvonaglott. Mennyire vágyik

rá… kívánja… szüksége van rá… Mindig is sejtette, hogy csodálatos volna,

arról azonban nem is álmodott, hogy ilyen lesz…

Faith meg épp azon töprengett kábult aggyal, miként lehetséges, hogy

egyetlen csók ilyen érzéseket képes kiváltani belőle. Sóvárogva simogatta a

férfi meztelen bőrét. Mert simogatni akarta, csókolni, nyelvével becézgetni,

belélegezni azt az irdatlanul érzéki, férfias illatot, amely máris

megrészegítette.

Nashnek közben az járt a fejében, hogy Faith valójában milyen ember

lehet, és ezt az egészet miért teszi. Vágyába keserűség vegyült. Az

elképzelhetetlen, hogy még mindig szereti azok után, ami történt. Az izgató

érintések és cirógatások azonban lassan minden értelmes gondolatot kioltottak

az agyában.

Azóta nem hagytuk abba a csókolózást, amióta nekinyomott az ajtónak,

gondolta Faith, már amennyire még képes volt gondolkodni a bódulattól.

Szenvedélyesen viszonozta a csókot, nekinyomta testét a férfinak, aki erre

izgatóan hozzádörgölőzött, félreérthetetlenül éreztetve vele a vágyát.

Valamikor réges-régen már egyszer megtörtént, hogy minden szabályt

sárba tiporva beosont éjjel Nash szobájába, és odasettenkedett az ágyához.

Vele akart lenni, meg akarta ölelni, azt kívánta, hogy szeressék. És amikor a

férfi hirtelen felriadva fölült, az ezüstös holdfényben jól látszott, hogy

meztelen. Faitht abban a pillanatban valami elemi erejű, fékezhetetlen vágy

töltötte el, és könyörögni kezdett Nashnek, hogy csókolja meg.

A férfi akkor odahajolt hozzá, ő pedig egy hosszú pillanatig azt hitte, eleget

tesz a kérésének. Önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét, a szemét

lehunyta, és egész testében megremegett. Nash azonban nem suttogott

szerelmes szavakat a fülébe, hanem nyersen megparancsolta neki, hogy nyissa

ki a szemét. Amikor pedig a lány engedelmeskedett, erélyesen rászólt:

– Ezt azonnal abba kell hagynod! Túl fiatal vagy még, magad sem tudod,

mit akarsz… – tette hozzá kissé gyengédebben. – Egy napon még hálás leszel

nekem, hogy elküldtelek. Biztos vagyok benne.

A lány akkor kétségbeesetten és szégyenkezve kimenekült a szobából,

majd álomba sírta magát. Most viszont, amikor újra az eszébe jutott ez az este,

már pontosan tudta, hogy Nashnek igaza volt. Tizenöt évesen valóban fiatal

lett volna ehhez a féktelen szenvedélyhez, amely pillanatok alatt fellángolt

közöttük.

Most már egyikük sem lenne képes megállni. Ez a gondolat valahogy

bátorságot adott neki, és a férfi nadrágja felé kezdett tapogatózni. Már nem

elégedett meg Nash meztelen mellkasának simogatásával. Az egész testét

akarta látni, érezni, ízlelni, hogy biztos lehessen benne, nem álmodik, a férfi

valóban ugyanúgy kívánja őt, mint ő a férfit.

Nehezére esett kibontakoznia a csókból, de megérte, mint azt később

megállapította. Sóvárogva figyelte Nasht. A legnépszerűbb filmcsillagok sem

rendelkeznek ilyen érzéki kisugárzással. Minden megvolt benne, amit csak

egy nő kívánhat. Bár már nagyon vágyott az együttlétre, még ebben a

pillanatban is felülkerekedett rajta a gyengédség.

Engedett hát az érzelmeinek, megcsókolta a férfi nyakát. Azután az ajka

egyre lejjebb vándorolt.

Nash úgy érezte magát, mintha kinyitott volna egy ajtót, amely mögött a

legtitkosabb vágyainak szigete rejtőzne. Képzeletében a lány nem csupán

megcsókolta, hanem azt is megvallotta neki, hogy szereti. Bár már tíz éve

szőtte ezt az álmot, még mindig ugyanolyan erővel hatott rá, mint akkor.

– Faith – nyögött fel –, szeretnéd, ha ugyanezt tenném veled? Ha

ráfektetnélek az ágyra, és így kínoználak? Ha az egész testedet

végigcsókolnám?

Amikor a lány hátrahajtotta a fejét, érezte, hogy elárulja a tekintete.

Azonban ez sem érdekelte. Büszkesége magányosan gubbasztott valahol az

énje legmélyén.

– Akarod? – folytatta Nash rekedten. – Akarod, hogy megcsókoljam a

melledet, a hasadat? – Hangja egyre érzékibben csengett. – Vagy ott, a

combjaid között? Akarod, hogy megcsókoljalak mindenütt, azután odaadd

magad nekem?

A lány szólni sem bírt. Megbabonázva meredt a férfira, és alig bírta

elviselni azt a forró lüktetést, amely a szavai hatására az ágyékában

jelentkezett.

Nash pedig maga is elképedt rajta, miket beszél… miket gondol… miket

akar… Úgy viselkedik, mint valami megszállott, akinek teljesen elcsavarták a

fejét! Gyorsan elhessegette a gondolatot. Ennek itt semmi köze a szerelemhez.

Csak igazságszolgáltatás az egész. Mert…

Faith most újra megcsókolta. Forrón, követélőzően. Először az arcát,

azután a nyakát, majd a száját.

– Vetkőzz le, Nash! – kérte. – Feküdj le velem! Mutasd meg… taníts

meg…!

Tanítsa meg! A legszívesebben ráförmedt volna, hogy ő aztán egy ilyen

nőnek semmit sem tud megtanítani. A lány viszont közben kinyitotta az övét,

és már a cipzárjával babrált. A másik kezével meg olyan gyengéden simogatta

meztelen hátát, hogy azzal egy kőszobrot is életre keltett volna. A józanság

halovány szikrája azonban még tartotta magát a férfiban.

– Nem helyes… – kezdte bágyadtan.

Faith viszont megrázta a fejét.

– Kellesz nekem, Nash! – suttogta sóvárogva. – Szükségem van rád!

Végre sikerült lehúznia a cipzárt. A keze besiklott a résen. Nash hangosan

felnyögött.

Faith megborzongott. Teljesen letolta a farmert, mire a férfi teste

megfeszült. Faith ujjai finom szőrzetet tapintottak.

Nash lesimította a lányról a vékony top pántját, és ezzel szabaddá tette a

mellét. Kemény, ágaskodó mellbimbói mintha még inkább megduzzadtak

volna az érintésére. A férfi egy idő után nem bírt ellenállni kísértésnek.

Úgy viselkednek, mint két tavaszi zsongásban szenvedő tinédzser, akik azt

sem bírják kivárni, amíg összebújhatnak. Ők viszont már nem tinédzserek.

Hogy mik is valójában…

Nash a szájába vette az egyik bimbót, és amikor Faith kéjesen felsikoltott,

nem tudott tovább uralkodni magán. Fölemelte a lányt, és az ágyhoz vitte.

Faith mintha álomban nézte volna végig, amint a férfi levetkőzteti.

Tizenéves korában kissé szégyenlősen kezelte az ilyen ábrándképeket,

felnőttkorára pedig tökéletesen elfojtotta magában őket. Most viszont, hogy

nem maradt köztük akadály többé, olyan vágyakozás kerítette hatalmába,

hogy rémülten felnyögött.

– Faith? – nézett rá aggódva a férfi.

Ő azonban csak megrázta a fejét, és elfordult. Olyan zavarba jött, mintha

még mindig tizenöt éves volna.

Nash pedig tisztán érezte, bármennyit hazudozott is neki Faith, hogy a

vágya legalább valódi. Persze akadnak olyan nők is, akiket minden felizgat…

Előrehajolt, szájon csókolta a lányt, aki hevesen viszonozta az ölelést,

meztelen melle a mellkasához nyomódott.

Nash cirógatni kezdte a mellbimbókat, majd gyengéden szívogatta őket,

hogy még inkább felingerelje Faitht. Kicsit félt, hogy fájdalmat okoz a

lánynak, ha teljes mértékben szabadjára engedi a vágyait. Megcsókolta puha,

meleg hasát, azután a keze lejjebb siklott, a combja felé, amit a legnagyobb

meglepetésére Faith szorosan összezárt. Végül a lány teste elernyedt kissé, így

végre megcsókolhatta, a nyelvével becézgethette legérzékenyebb pontját is.

Nem volt képes tovább várni. Már az is teljesen az eszét vette, hogy

egyáltalán megérinthette őt. Nem, egyetlen pillanatig sem várhat tovább!

– Engedj oda! – kérte suttogva, azután csókot nyomott a lány szájára.

Faith hirtelen elbizonytalanodott. Annyira félt, hogy esetleg csalódást

okozhat Nashnek! Elvégre az ő életében ez lesz az első alkalom. Biztosan

látszik majd rajta, milyen tapasztalatlan.

Habozva engedelmeskedett. Amikor azonban a férfi ráfeküdt és beléhatolt,

minden kétsége meg félelme hirtelen szertefoszlott. Egyszerre mintha szárnyai

nőttek volna, mintha rátalált volna a régóta keresett másik felére, akivel együtt

alkotnak teljes egészet.

Ez az élet értelme. Erre rendeltetett… Arra, hogy Nashé legyen…

A szenvedély egyre magasabbra csapott benne, és ő tehetetlenül lehunyta a

szemét. A távolból hallotta a saját hangát, ahogy a férfi nevét kiáltja.

Felemelő, csodálatos érzés volt.

Most már egyáltalán nem bírt magával. Átkulcsolta Nash derekát, és forrón

a fülébe suttogta:

– Olyan boldog vagyok, hogy ennyi éven át vártam rád! Mármint… ránk!

Nem viseltem volna el, ha valaki mással történt volna meg… az első

alkalom… – És az összes többi alkalom, folytatta volna, de Nash váratlanul

felhördült.

– Micsoda? – szakította félbe nyersen.

Érezte, hogy a szavaival a lelke mélyéig felkavarta a férfit, aki meg is állt a

mozdulat közepén. Amikor a lány eszébe ötlött, hogy most talán el is

veszítheti őt, ilyen közel a célhoz, elfogta a vakrémület. Kétségbeesetten

mozogni kezdett hát, egyre gyorsabban, amíg nem csatlakozott hozzá Nash is,

közelebb és közelebb repítve magukat a beteljesüléshez. Faith szenvedélytől

vakon kapaszkodott a férfiba, s végül mindkettőjüket magával ragadta a

gyönyör feneketlen örvénye.

A lány felsikoltott, Nash pedig megremegett. Még mindig nem jött egészen

tisztába ellentmondásos érzéseivel. Faith tehát megőrizte számára a

szüzességét! Lehetetlen… hihetetlen… Önnön teste azonban okosabb volt

nála, és azonnal megérezte az igazságot, mielőtt még a lány elárulta volna.

Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta. Azután kibontakozott az

ölelésből, felállt, és nekilátott összeszedni a holmiját.

A történtek természetesen mit sem változtatnak az érzésein. Miért is

változtatnának? Honnan is tudhatná, miért nem feküdt le Faith eddig senkivel?

Ajánlatokból pedig nyilván nem lehetett hiánya. Talán az igazira várt? Arra a

férfira, aki elég gazdag ahhoz, hogy mindent megadjon neki, amit csak kíván?

Mint például Robert Ferndown? De ha így van, miért dobta el magától most

mégis ezt a lehetőséget – és főképp miért éppen ővele? Hogy megvásárolja a

hallgatását? Nash megborzongott. Tényleg azt hiszi…? Nem! Az, hogy a lány

mit hisz vagy mit érez, az már igazán nem érdekes. Egyedül az számít, amit

tettek.

– Valami baj van? Miért mész el? – kérdezte félénken Faith, amikor Nash

öltözködni kezdett.

Miért hagyja el, amikor épp most volna itt az ideje, hogy szorosan

egymáshoz bújjanak? Egészen elgyengült. Testestül-lelkestül megrendítette,

hogy a férfi azonnal távozni készül.

Nash csak az ajtóban tette föl a kérdést, amely egészen idáig foglalkoztatta.

– Miért? – tudakolta kifejezéstelen arccal. – Huszonöt éves vagy, Faith.

Felnőtt nő.

Mit akart ezzel mondani? Hogy túl sokáig maradt szűz? Hogy azt kívánja,

bárcsak ne lett volna az?

A lány hirtelen úgy érezte, belehal a fájdalomba. Megborzongott, és a

lelkén egyre jobban elhatalmasodott az üresség. Megfosztották a szerelemtől,

amelyet Nash karjában megismert. Pedig tíz év távollét sem tudta elpusztítani

ezt az érzést, sőt még a férfi vádaskodásai és alaptalan gyanúja sem. Nem,

egészen eddig kellett várnia. Nash megölte a szerelmét, ahogy a

meggyőződése szerint Faith megölte a keresztapját.

Végül a lánynak eszébe jutott, hogy büszkeség is van a világon.

– Nem tudatos döntés volt – felelte mereven. Tettetett könnyedséggel vállat

vont, és keserű mosollyal hozzátette: – Őszintén sajnálom, ha esetleg mást

vártál…

– Meg kellett volna mondanod! – csattant föl a férfi.

– Meg is tettem, nem? – felelte halkan Faith.

– Rögtön az elején kellett volna! Nem akkor, amikor… Az ördögbe is!

Akkor már elkéstél vele!

– Nem én akartam… – kezdte volna a lány, de szokás szerint nem

mondhatta végig.

– Nem te akartad a testedet felkínálni a hallgatásomért cserébe? –

fortyogott haragosan Nash. – Szinte hihetetlen! Mit gondoltál mégis? Hogy

abbahagyom, és nem veszíted el a szüzességedet? Azért tettél úgy, mintha alig

várnád, hogy hozzám érhess? Azt próbáltad elérni, hogy kielégüljek, még

mielőtt együtt lettünk volna?

Faith hüledezve hallgatta a férfit. Ugyan mikor kínálta ő föl magát

Nashnek? Miről beszél? Ami pedig a többit illeti… Zavarában elpirult.

– Gondolom, meg sem kell kérdeznem, hogy szedsz-e tablettát – folytatta

leverten a férfi.

Egyetlen pillantás elég volt, és máris tudta, hogy joggal aggódik.

Faith egész testében reszketni kezdett. Most, hogy a vágya lecsillapodott,

már maga sem értette, miként ragadtathatta el magát ennyire. Ennek ellenére

büszkén farkasszemet nézett a férfival.

– Hiszen… hiszen nem lehetek terhes… – közölte dadogva – egyetlen

alkalomtól…

Nash gúnyos nevetése még fájdalmasabban érintette, mint haragos

viselkedése.

– Ezt nem hiszem el! – hallotta a férfit. – Épp a te szádból! Pedig a tanáraid

egyfolytában áradoztak a szellemi képességeidről, a szokatlan érettségedről.

Litániákat zengtek, milyen felelősségteljes vagy, mennyire együtt érzel más

emberekkel.

– Ezek szerint olvastad a tanáraim jelentéseit? – ráncolta össze a lány

gyanakodva a homlokát.

– Az átalakítási terveidhez mellékelték, mint a tervezőt bemutató anyagot –

felelte a férfi rövid hallgatás után. – De ennek most igazán semmi jelentősége

– tette hozzá megvetően. – Vannak fontosabb dolgok is, amelyek miatt

aggódnunk kellene?

Faithnek égett az arca, önkéntelenül is lesütötte a szemét. Nashnek

természetesen igaza van. Megint nagyon tapasztalatlanul viselkedett.

A férfi kinyitotta az ajtót, majd a küszöbről még visszafordult.

– Ferndown tudott a… a szüzességedről? – kérdezte hirtelen.

Faith újra elvörösödött, ezúttal azonban a méregtől.

– Mi közöd hozzá? – csattant föl. Majd amikor észrevette a férfi tekintetét,

ijedten az ajkába harapott. – Nem, nem tudott – vallotta be végül kelletlenül.

7. FEJEZET

Délután öt óra volt. Faith már csaknem két napja nem látta Nasht – egészen

pontosan aznap este óta, amikor az elhagyta a szobáját. A lányt furcsamód

egyre jobban nyomasztotta, hogy egyedül kell lennie a hatalmas házban. Csak

nem azért érzi magát így, mert hiányzik neki a férfi?

Az után a bizonyos éjszaka után, reggel egy cédulát talált a konyhában.

Nash azt üzente neki, hogy üzleti ügyben néhány napig távol lesz. Ettől Faith

először kifejezetten megkönnyebbült. Legszívesebben el is felejtette volna, mi

történt közöttük.

Szórakozottan firkálgatott a noteszába, és amikor ismét föleszmélt,

rémülten látta, hogy két egymásba érő szívet sikerült rajzolnia. Mi a baja?

Nem szereti Nasht, a férfi pedig aztán holtbiztos, hogy nem érez semmit

iránta. Pedig…

A lány arca lángra gyúlt. Felállt, és odalépett a dolgozószoba ablakához.

Mindez csak azért eshetett meg vele, mert ide jött Hatton House-ba, és Nasht

is itt találta. Most azonban, hogy a férfi nincs a közelében, foglalkozhatna

nyugodtan a munkájával…

Vajon tényleg az üzleti ügyeit intézi, vagy csak azért ment el, hogy

megteremtse a szükséges távolságot? Vagy esetleg meg akarja mutatni neki,

mennyire nem valók egymáshoz?

Faith megdermedt, és a szíve hevesebben kezdett el verni, amikor nyílt a

helyiség ajtaja, de csak Mrs. Jenson jött be.

– Indulok haza – jelentette be a házvezetőnő.

Faith mosolyt erőltetett az arcára, és közben újfent megállapította, hogy ez

az asszony valami érthetetlen oknál fogva gyűlöli őt. Már az első pillanatban

csak úgy sugárzott belőle az ellenszenv, és most, hogy Nash távol

tartózkodott, Mrs. Jenson még inkább éreztette vele, mennyire nemkívánatos a

jelenléte.

Hát nincs még elég bajom, ezzel is foglalkoznom kell? – gondolta a lány.

A házvezetőnő határozott léptekkel kimasírozott a szobából, ő pedig

sóhajtva újra belemélyedt a munkájába. Megpróbálta elképzelni, milyen

látványt nyújt majd Hatton House az átalakítások után, de legnagyobb

bosszúságára nem sikerült. Az egyetlen dolog, ami a házról eszébe jutott, az

Nash volt.

Ijedten meredt a tervrajzokra. De miért? Elvégre nincs abban semmi rossz,

ha elképzeli a férfit, amint itt lakik a családjával. Talán nincs. De akkor mit

keres az ábrándképei között az a két kislány meg kisfiú, gyanúsan topázszínű

szemmel és mézszőke hajjal?

Csak a képzeletem játszik velem, szögezte le magában határozottan.

Régebben csakugyan gyakran jártak ilyen butaságok a fejemben, most

azonban már mindennek semmi jelentősége. Most már semminek sincs

jelentősége…

Az arca elsötétült, mert hirtelen erőt vett rajta a félelem. Mi lesz, ha tényleg

nem múlik el nyomtalanul a Nashsel töltött éjszaka? Végtére is eddig nem

szeretkezett férfiakkal, így hát nem is jutott eszébe, milyen

következményekkel járhat az ilyesmi.

Nem, nem lehetek terhes, próbálta megnyugtatni magát. Vagy mégis? Egy

nő az ő korában már nem szokott megfontolatlanul teherbe esni. Felnőtt

ember, aki egymaga felel az életéért – és azért az új életért is, amelyet adott

esetben Nashsel közösen nemzettek.

Megcsörrent a mobilja, és ez hirtelen felriasztotta töprengéséből. Amikor

fölvette, Robert hangját hallotta meg. Nyugtalanul gondolt arra, mit szólna a

férfi a kis kalandjához Nashsel.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy haladnak a dolgok – kezdte a főnöke.

Ó, éppen most intéztem el az alapítványnak, hogy megkapja Hatton House-

t, gondolta szokatlan keserűséggel a lány. Azután gyorsan elmesélte

Robertnek, mit végzett eddig. Vajon Nash távollétének köze van az épület

tulajdonjogának átadásához? Nem merte Roberttől megkérdezni. Amúgy is

elég nyugtalanul csengett a hangja.

– Mi a helyzet a Smethwick-szerződéssel? – érdeklődött inkább.

– Nem túl rózsás a helyzet – felelte a férfi. – Holnap a többi vezetőségi

taggal ebédelek. Valószínűleg megbíznak majd, intézzem el, hogy ne

halogassák tovább az ügyet. Nash nem utalt véletlenül valamire Hattonnal

kapcsolatban? – árulta el a következő pillanatban, hogy ő sem tud újabb

fejleményről.

Még este is furdalta Faitht a lelkiismerete Robert miatt, miután

megvacsorázott, és visszament a dolgozószobába. A meleg idő arra csábította

volna, hogy a kertben töltse az estét, ám a tervekben valami váratlan

problémára bukkant, és először annak akart a végére járni.

A ház ugyan valóban óriási, de mégis csak kevés család befogadására

alkalmas, ha figyelembe vesszük, mekkora költségekkel jár az átalakítás. A

kert nem igazán gyermekbarát, és ha elszállítanák a szobrokat, kiirtanák a

növényeket, hogy játszótereket alakítsanak ki, azzal pótolhatatlan értékeket

pusztítanának el.

Faith még akkor is ezen töprengett, amikor Nash visszaérkezett. Már az

ablakból látta a férfit, és legszívesebben azonnal visszamenekült volna a

szobájába, de már kislánykorában megtanulta, hogyan vigye keresztül az

akaratát.

Miért is bújna el előle? Hiszen nem egyedül ő a felelős a köztük

történtekért, még akkor sem, ha…

Arra eszmélt, hogy akaratlanul is visszatartja a lélegzetét. Nash kinyitotta a

bejárati ajtót. A dolgozószobáé nem volt becsukva, és mivel még a villany is

égett, biztosan ki fogja találni, hogy Faith ott üldögél. Valószínűleg legalább

annyira nem vágyik a társaságára, mint ő a férfiéra.

Néhány pillanattal később csakugyan kitárult az ajtó, és Nash lépett be. A

lány idegesen felsóhajtott. Forró bizsergés futott végig a testén, de azért

igyekezett nem tudomást venni Nash észvesztően férfias vonzerejéről.

– Tudom, hogy késő van, de beszélnünk kell – jelentette ki a férfi, és

lerakott valamit az íróasztalra.

– Miért? – kérdezte feszengve Faith, miközben nyugtalanul leste a papirost.

Fogalma sem volt, miről lehet szó, de a férfi arckifejezése megrémítette.

– Házassági engedély – közölte mogorván Nash.

– Micsoda? – nézett föl elképedten a lány.

– Házassági engedély, nem hallod? – ismételte a férfi, majd a választ meg

sem várva folytatta: – Ismerem a püspököt, jó barátja volt apámnak, ezért

kivételt tett velünk, és azonnal kiállította a házassági engedélyt. Már mindent

megszerveztem. Holnap délelőtt tizenegykor esküszünk. Nagyon…

– Esküszünk? – szakította félbe döbbenten a lány. – Dehogy esküszünk!

Már csak az kéne! Lehetetlen! Hogyan is tehetnénk? – A szíve a torkában

dobogott. Hirtelen forogni kezdett vele a világ, és elkapta a vakrémület.

Nash viszont alig figyelt rá, csak mondta tovább:

– Attól félek, nem csupán lehetséges, hanem egészen pontosan kötelező.

Meg kell esküdnünk. Nincs más választásunk.

Miután Faith túltette magát az első ijedségen, egészen más érzések

kerítették hatalmukba – fájdalmas, gyilkos érzések, amelyek szinte

kibírhatatlanoknak tűntek. Olyan érzések, amelyeket be sem vallott volna

magának, nemhogy pontosan próbálta volna megnevezni őket.

– Miért? – tudakolta, és majdnem sikítás lett a kérdésből. – Miért…?

– Hogy kérdezhetsz ilyen ostobaságot? – vágott Nash a szavába. – Lehet,

hogy terhes vagy!

Faith behunyta a szemét, és megpróbált mélyeket lélegezni. Nyugalom,

kislány! Majdcsak véget ér ez az őrület.

– Azt akarod mondani, azért házasodjunk össze, mert esetleg terhes

vagyok?

– Azért, mert esetleg tőlem vagy terhes – bólintott rá komoran a férfi. – És

mert… – Az ablakhoz lépett, kinézett rajta. – Mindegy – vont vállat fagyos

ábrázattal. – Attól függetlenül, mi a véleményem rólad, nekem azért

megvannak az erkölcsi alapelveim. A mai mérce szerint talán meglehetősen

régimódiak, hiszen még Philip nevelte őket belém, de annál drágábbak nekem.

Ilyen téren a keresztapám sokkal nagyobb befolyással volt rám, mint a

szüleim. – Váratlanul a lány felé fordult, úgy folytatta: – Persze ha több

tapasztalatod lett volna…

– Ezek szerint azért házasodunk, mert te vetted el a szüzességemet –

hüledezett Faith. – Hát… ez aztán tényleg elég ósdi felfogás, Nash!

– Neked egészen biztosan. Számomra mégis ez az egyetlen lehetőség, az

egyetlen helyes döntés.

A lány megint mély lélegzetet vett.

– És ha én nem akarom? – szegte föl dacosan az állát.

– Olyan nincs – közölte a férfi komolyan. Pillantása szinte átdöfte Faitht. –

Ha ez segít valamit, gondolj arra, hogy ügyesen játszottad ki ezt az ütőkártyát,

mivel én jóval gazdagabb vagyok, mint Ferndown. Bár rögtön meg kell

jegyeznem, hogy közel sem leszek annyira nagyvonalú veled, mint ő lett

volna.

A lány néhány másodpercig egyszerűen nem jutott szóhoz. Egyetlen

épkézláb gondolata sem maradt. Egész testében reszketni kezdett, de nem a

félelemtől, hanem inkább a haragtól. Hogy merészel Nash ilyen hangon

beszélni vele?

Amikor végre sikerült összeszednie magát, nyugodt hangon kijelentette:

– Az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem vagyok terhes.

Nash megsemmisítő pillantást vetett rá.

– Csak azért, mert először csináltad életedben? – húzta el a száját

gúnyosan, majd diadalmasan elvigyorodott, amikor észrevette, hogy szavai

hatására pír szökik a lány arcára. – Mint az imént már említettem, alapjában

nem is erről van szó.

– Igen, megértettem. Azért akarod ezt a házasságot, mert le vetted el a

szüzességemet – ismételte a lány kifejezéstelen hangon. – Nash, ez… ez

iszonyú… ez egyszerűen… – Elhallgatott, mert nem találta a megfelelő

kifejezést.

– Ne játszd már meg magad! – vetette oda foghegyről a férfi. – Nem értem,

mi olyan iszonyatos ebben.

– Hogy mi? – csattant föl Faith. Kérdése félig kiáltásnak, félig sikolynak

hatott. Egyáltalán minek veszi a fáradságot, miért próbál bármit is megvitatni

ezzel az alakkal? Annyira egyértelmű, hogy ő már döntött, és egy földrengés

sem ingathatná meg az elhatározásában.

Akkor sem egyezik bele a tervébe, fogadkozott magában a lány, esze

ágában sincs követni a parancsait. Hiszen szabad ember. Bármikor elmehet

ebből a házból, beülhet a kocsijába, és…

– Ne is álmodj róla! – szólalt meg fenyegetően Nash, mintha csak olvasott

volna a gondolataiban. Elállta az ajtót, hogy ne lehessen kiférni mellette. –

Holnap délelőtt megesküszünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon

–, és én gondoskodni fogok róla, hogy semmi ne jöhessen közbe. – Vállat

vont. – Furcsa, micsoda cirkuszt rendezel. Hiszen pont azt kapod, amit akartál.

Annyi hidegséggel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a lány szíve

összeszorult fájdalmában. Csak nem jött rá magától? Ilyen rosszul leplezte

volna, hogy neki tartogatta a szüzességét?

Éppen ki akarta jelenteni, hogy Nash ebben aztán mélységesen téved, de a

férfi nem hagyta szóhoz jutni.

– Jó partit óhajtottál, és tessék, meg is kapod.

Faith térde elgyengült; Megint lehunyta a szemét, annyira erőt vett rajta a

kétségbeesés, hogy úgysem bírt volna megszólalni.

– Ó, igen, és nehogy valami butaság jusson az eszedbe! Hadd közöljem,

egy percre sem foglak szem elől téveszteni az esküvőig.

– De hiszen akkor… – kezdett volna tiltakozni erőtlenül a lány, de azután

csak legyintett egyet, és elhallgatott.

– Igen? – nézett rá érdeklődve Nash.

– Csak holnap lenne az esküvő. Mit akarsz tenni? Egész éjjel a szobám

előtt fogsz strázsálni, nehogy megszökjem?

– A szobád előtt? – ismételte újabb megsemmisítő pillantás kíséretében a

férfi. – Ne tettesd magad! Ha már egyszer úgy is összeházasodunk, semmi

értelme nem lenne külön szobában aludnunk. Így pedig sokkal könnyebben

figyelhetek rá, nehogy valami ostobaságot csinálj…

– Mégis, hogyan? – rivallt rá Faith. – Talán hozzákötözöl az ágyhoz?

– Ne vigyél a kísértésbe, Faith! – mosolyodott el gonoszkodva Nash. –

Nem is tudtam, hogy az ilyen dolgok izgatnak téged.

A lány megrémült.

– Dehogyis! – kiáltott fel rögtön tiltakozva.

– Nem? Nem élveznéd, ha érzelmi rabságba kényszeríthetnél egy férfit,

hogy nap mint nap vágyakozzon a szerelmed után? Nem csupán testi

értelemben lehet valakit megkötözni – tette hozzá Nash kihívóan.

– Nekem az nem tetszik, ha a két fél nem egyenrangú egy párkapcsolatban

– jelentette ki szokatlanul bátran Faith. Még mindig nem akarta elhinni, hogy

ez az egész valóban megtörténhet. Hogy a férfi el fogja venni, de nem

szerelemből, hanem valami őskorba illő erkölcsi felfogás miatt.

Egyáltalán nem érezném magam menyasszonynak, de még csak nem is

látszanék annak, suhant át az agyán, amikor önkéntelenül is számba vette,

milyen ruhákat hozott magával. Ha bárki mással keveredik ilyen vitába, biztos

a sarkára állna, és egy percig sem hagyná ledorongolni magát. Azt viszont

tapasztalatból tudta, hogy a kerti delfinek is hamarabb hallgatnának a szavára,

mint Nash.

– Nem hiszem el, hogy valóban akarod ezt a házasságot – próbált tiltakozni

mégis.

– Nem az a kérdés, mit akarok, hanem az, hogy mit kell tennem.

– De nem is szeretjük egymást! És ha mégsem vagyok terhes… – kezdte a

lány.

– Akkor mi lesz? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, aki természetesen

már megint alaposan félreértette őt. – Talán más szerető után nézel? Ha

valóban ezt akarod tenni, először győződj meg róla, hogy tényleg hajlandó

lenne-e magához fogadni téged! Én ugyanis nem viselném el, ha megcsalna a

feleségem…

A szeme szikrákat szórt felindultságában, és Faith letörten ébredt rá, hogy

megint ő fordítja el előbb a tekintetét.

A hálószobájában a lány idegesen a nyakáig húzta a paplant, és

egyfolytában az ajtó felé pislogott. Nemrég vett be két altatót, abban bízva,

hogy már aludni fog, mire Nash valóra váltja a fenyegetését, és melléfekszik

az ágyba.

Menekülésre mindenesetre semmi esélye. A férfi úgy parkolta le a kocsiját,

hogy nem fért volna el mellette, és ráadásul bezárta a bejárati ajtót is. Egy

ördögi kis hangocska ugyan szüntelenül azt hajtogatta, hogy megszökhetne, ha

valóban akarna, de Faith nem hallgatott rá. Mit is tehetne? Ugorjon ki az

ablakon?

Ráadásul, ha esetleg tényleg terhes lenne… Ő aztán tapasztalta, milyen

érzés apa nélkül felnőni, és a saját szemével látta, milyen nehéz volt

édesanyjának egyedül fölnevelni őt.

Lassan hatni kezdett az altató. Egyre inkább elnehezedett a szemhéja.

Holnap feleségül megy Nashhez. Megborzongott. Nash… Az elalvás előtti

utolsó gondolata önkéntelenül is a férfihoz szállt.

Nash odalent állt a dolgozószobában, és kinézett az éjjeli kertre. Tudta,

hogy a legtöbb ember – Faitht is beleértve – régimódinak és feleslegesnek

tartaná a döntését. Ő viszont soha nem szokott kibújni a felelősség alól, és

ugyan mi járhatna nagyobb felelősséggel, mint amikor gyereke születik az

embernek?

Amikor rájött, hogy ő volt az első férfi Faith életében, nagyon megrendült,

és egy kicsit el is bizonytalanodott. Ha lehunyta a szemét, még most is

élénken maga elé tudta képzelni a tizenöt éves lányt. Két éjszakával ezelőtt

azonban egy felnőtt nőt tartott a karjában, egy felnőtt nővel szeretkezett.

Egy felnőtt nővel, aki eddig egyetlen férfinak sem adta oda magát, és

valamilyen oknál fogva épp őt választotta ki erre a célra. Épp őt, akire pedig

legutoljára kellett volna gondolnia.

Idegesen elfordult az ablaktól. Ugyan mi lenne az ésszerű magyarázat Faith

viselkedésére? Nyilván azért maradt szűz, hogy a megfelelő időben és

helyzetben fegyverként használhassa úgynevezett ártatlanságát, és

valószínűleg csak azért pazarolta rá ezt a drága kincset, mert olyan helyzetbe

keveredtek, hogy hirtelen elveszítette az uralmát a teste fölött. Ugyanúgy,

mint ő…

Micsoda? Nash halkan elmormolt néhány szitkot, miközben

homlokráncolva meredt az aktatáskájára. Magával hozta a kocsiból. Szinte

kelletlenül nyúlt érte, és elővett egy vékony irattartót. Kiszedte belőle a

papírokat, majd kiteregette őket Philip íróasztalán.

Annyiszor átfutotta már a Faithről írt jelentéseket, hogy szinte idézhetett

volna belőlük. Roppant szorgalmas, céltudatos hallgató volt a lány. „Kitűnő

közösségi érzékkel megáldott, rendkívül értelmes fiatal hölgy”, írta róla az

egyik tanára.

Hát őket is ilyen könnyen átverte?! Épp, mint a keresztapját… Pillantása

most egy másik lapra esett. Felvont szemöldökkel nézegette. Egy levelet

tartott a kezében, amelyet még a lány írt a vagyonkezelőségnek, röviddel

azután, hogy tudomást szerzett Philip végrendeletéről. Néhány egyszerű, de

megindító sorban beszámolt arról, mennyire meglepődött, és mennyire hálás,

majd megígérte, minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy méltó legyen

jótevője bizalmára. „Nem is tudják, mennyit jelent nekem, hogy Philip a

történtek után is hitt bennem és az ártatlanságomban…”

Az ártatlansága! Bárcsak ártatlan lett volna!

Tudhatta, hogy Nash aggódik a keresztapja egészségi állapota miatt.

Néhány nappal a betörés előtt még beszélgettek is erről. A fiatalembernek

nehezére esett kitárulkoznia, de annyira aggasztotta Philip helyzete, hogy

mégis megtette, és a bizalmába avatta a lányt. Lehetséges, hogy ezzel

önkéntelenül is hozzájárult Philip agyvérzéséhez meg halálához?

Faith neki köszönhetően értesült arról, hogy Nash távol lesz, és egyedül

találja majd Philipet a házban. És persze a nyugtalanító előjelekre is nagyobb

figyelmet fordíthatott volna. Philip többször is panaszkodott ugyanis, hogy

gyenge a keze, amiről később az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg már

korábban is áteshetett egy-két enyhe szélütésen.

Mit gondolhatott Philip, amikor meglátta a lányt, és beengedte a házba?

Nyilván örült a váratlan látogatónak. Mennyit kínozta magát azóta Nash,

hányszor elképzelte már, milyen gyötrelmeket kellett kiállnia a

keresztapjának, miután rájött az igazságra. Hogy Faitht nem a szeretet, hanem

ártó szándék vezette hozzá… És ugyan miért? Philip soha nem tartott száz

fontnál többet a házban – soha!

Száz font.

Még most is emlékezett rá, milyen furcsán nézett rá az ügyvéd, amikor

előadta neki a terveit.

– Fizetni akarja a tanulmányait, de a lány higgye azt, hogy a pénz az ön

elhunyt keresztapjának a hagyatékából származik?

Az ügyvéd teljesen megdöbbent, kicsit még gyanakodott is. Nash viszont

keresztülvitte az akaratát, aminek köszönhetően Faith egészen mostanáig

biztosra vette, hogy az örökséget egy egész csoport névtelen vagyonkezelő

gondozta. Az igazat megvallva, ez a helyzet némi elégtétellel töltötte el a

férfit: élvezte, hogy ekkora befolyása van a lány életére, hogy egyetlen

szavával megsemmisíthetné, ha úgy tartaná a kedve.

Amikor aztán befutottak az első jelentések Faith tanulmányairól, amelyek

mind valóságos dicshimnuszokat zengedeztek róla, megváltoztak az érzelmei.

Egyszer harag kerítette hatalmába, másszor megvetés, hogy mindenki ilyen

könnyen bedől a lánynak. Akkoriban jelentkezett az a furcsa veszteségérzete

is.

Most pedig Faith talán gyereket vár tőle… Hogyan fogja majd elmondani

neki, ki is az anyja valójában?

Fogalma sem volt, pedig tudta, hogy ennek előbb-utóbb meg kell történnie.

Felvette az iratokat az asztalról, visszatette őket az irattartóba, azt meg a

táskájába. Azután kiment a kocsijához, visszarakta a táskát, és kivette a többi

holmit – egy nagy kalapdobozt, amelyen az egyik legismertebb divatszalon

emblémája pompázott, egy elegáns divatcég cipzáras ruhatáskáját, valamint

egy cipősdobozt. A benne rejlő lábbelinek olyan magas volt a sarka, hogy

először gyanakodva ráncolta össze a homlokát, de mivel a boltos kisasszony

melegen ajánlotta, végül ezt vette meg.

Visszatért a házba, bezárta az ajtót, és fölvitte a holmikat. A hálószobába

érve látta, hogy Faith már elaludt. Olyan ártatlannak látszott, mint egy kislány.

Halkan letette a ruhát egy székre, majd visszament a dolgozószobába. Töltött

magának egy pohár whiskyt, a szájához emelte, azután anélkül, hogy ivott

volna belőle, újra letette. Ivással aztán végképp nem fogja megoldani a

problémáját.

Faith hirtelen riadt föl álmából. Az este elfelejtette behúzni a függönyöket,

a nap besütött a szobába. Idegesen nézett körül, és csak akkor nyugodott meg,

amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van az ágyban. Nash a jelek

szerint nem is aludt mellette. Végül meglátta a székre halmozott csomagokat.

Mi a csuda…? Félrelökte a paplant, fölállt, és odament a székhez. Először a

cipősdobozt nyitotta ki, és hüledezve meredt a krémszínű, szatén körömcipőre.

Pont az ő mérete volt, csak ő még soha életében nem engedett meg magának

ilyen drága holmit. Visszafojtott lélegzettel bontotta ki a kalapdobozt.

Több réteg selyempapírt kellett kibontania, mire megpillanthatta a benne

rejtőző fejfedőt.

Hitetlenkedve forgatta a szintén krémszínű kalapot, amely szalmából és

nyersselyemből készült. Esküvői kalap! A szíve a torkában dobogott. Végül

óvatosan visszatette a holmit a dobozba. Remegett a keze, sűrűn kellett

pislognia. Nem mintha sírni akart volna. Őt ugyan nem hatja meg ez a

gesztus! Mit is képzel Nash?

Most a ruhazacskó került volna sorra. Sokáig méregette bizalmatlanul,

mielőtt lehúzta rajta a cipzárt. A ruha is krémszínű volt – azt ő is elismerte,

hogy ez a szín jobban áll neki, mint a hófehér –, és a fazonját is mintha

egyenesen neki találták volna ki. A ruhásszekrényében aztán egyéb holmikra

is rábukkant: alsóneműre meg leheletvékony harisnyára. Mindenre gondoltak.

Kívánhat-e ennél többet egy menyasszony?

Néhány másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy az egész krémszínű

kollekciót gombóccá gyűri, és kihajítja az ablakon. Hogy tehette ezt vele

Nash?! Olyan az egész, mintha kigúnyolnák a szerelem és a házasság

szentségét!

Idegesen az órájára pillantott. Alig múlt még hét óra. Gyorsan

lezuhanyozott, pólót és farmert húzott, majd mezítláb belebújt a cipőjébe.

Forró napjuk lesz.

A kalapot, a ruhát meg a kis topánt gondosan visszacsomagolta. Azután

óvatosan felemelte a dobozokat, és az ajtóhoz ment velük.

Nash a szobájában aludt. Faitht addigra már annyira elöntötte az indulat,

hogy nem is kopogott, csak egyszerűen benyitott, azután se szó, se beszéd

bemasírozott a szobába, és mindent lehajított az ágyra.

– Talán tényleg rákényszeríthetsz, hogy hozzád menjek, Nash, de arra már

biztos nem fogsz rávenni, hogy ezeket is fölvegyem!

A férfi felült, és komoran végigmérte őt.

– Akkor meg mit akarsz fölvenni? – kérdezte szárazon. – Talán a

farmerodat?

– Nem vagyok se gyerek, se hajas baba, akit kedved szerint öltöztethetsz! –

vicsorogta a lány.

Szándékosan hergelte bele magát, nehogy a férfi észrevegye, mennyire

szomorú és kétségbeesett valójában. Egy igazi menyasszony maga választja

meg a ruháját, és közben repesve várja az esküvőt, alig bír magával a

büszkeségtől meg a boldogságtól. Nash viszont kötelességtudatból vette neki

ezeket a holmikat, mert nem hozott magával megfelelő ruhát. Ha valóban

szerelmesek volnának, mindegy lenne neki, mit visel Faith az esküvőn, mert

akkor csakis a szerelmük számítana.

A szerelmük? Ő ugyan nem szereti Nasht.

– Nem veszem föl – ismételte konokul.

– Nem? És mit fogsz majd mondani a gyermekünknek, ha látni akarja az

esküvői képeket?

Esküvői képek? Miféle képek? – kérdezte volna legszívesebben Faith, de

aztán lelki szemei előtt megjelent az emlegetett gyermek – egy kisfiú vagy egy

kislány, Nashtől meg tőle.

Édes, de kissé riasztó érzés lett rajta úrrá, és szinte teljesen megbénította.

– Itt a reggeli teája, Mr. Connaught, no meg az újság. Ó…!

Faith érezte, hogy az arcába tolul a vér. A házvezetőnő belépett a szobába.

Gúnyos mosolyától a lány összerezzent. Határozottan nem szerette ezt a nőt.

A jelenlétében nem csupán feszélyezetten, hanem furcsamód kiszolgáltatottan

is érezte magát. Viszont azt is rögtön észrevette, hogy Nash sem az

ellenszenvében, sem a zavarában nem osztozik.

– Köszönöm, Mrs. Jenson – biccentett a házvezetőnőnek. – Maga az első,

akivel megosztjuk a titkot. Faithszel ma délelőtt megesküszünk, ugye,

drágám? – fordult a lányhoz, majd megfogta a kezét. Mielőtt Faith

tiltakozhatott volna, máris magához húzta, és izgatóan végigsimított szájával

az ajkán.

A házvezetőnő tolakodóan kíváncsi tekintete végképp kihozta a lányt a

sodrából.

– Miért kellett éppen neki elmondanod? – ripakodott rá a férfira, miután

Mrs. Jenson kiment.

– Miért? Jobban tetszene, ha egyszerűen azt hinné, viszonyunk van, és

széltében-hosszában elterjesztené a városban? Lehet, hogy téged nem érdekel

a híred, de nekem számít az enyém.

– Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket…

Faith olyan feszült és egyben meghatódott volt, hogy tetőtől talpig

megremegett. A régi normann templom ólomüveg ablakán átszivárgó

napfényben megcsillantak a gyűrűk – az ő vékony arany karikagyűrűje mellett

csodaszép gyémánt ékszer ragyogott, amely egy kicsit a fülbevalóira

emlékeztette. Mostantól tehát házasok. Ő meg Nash.

A felesége vagyok! A felesége! Faith megint megborzongott.

Amikor tíz évvel ezelőtt erre a napra gondolt, álmában sem jutott volna

eszébe, hogy ilyen körülmények között zajlik le a nagy esemény, ő pedig ilyen

nyomorultul érzi majd magát közben. Végül mégis fölvette a férfitól kapott

ruhákat. Nem Nash kedvéért, hanem mert eszébe jutott, hogy egy vidéki

plébános nem nézné jó szemmel, ha pólóban és farmerban lépne az oltár elé.

Csakis a templom iránt érzett tiszteletből öltözött ebbe a maskarába!

– Nem emlékszem, mikor adtam össze utoljára különleges engedéllyel párt

– jegyezte meg a plébános, aki szemlátomást biztosra vette, hogy két fülig

szerelmes embert házasított éppen össze…

Még hogy fülig szerelmes! Valaha réges-rég valóban így érzett Nash iránt.

Valaha… meg persze később is, amikor egymás mellett feküdtek az ágyban,

és annyira lázba jött a férfi érintésétől… Egyszerűen nem bírta kiverni a

gondolatot a fejéből.

Ez viszont semmiképp sem jelenti azt, hogy még mindig szeretem,

győzködte magát Faith. Hogyan is szerethetné a történtek után?

A templomban békés hangulat uralkodott, és mintha megállt volna az idő.

A lány magába mélyedt, hogy erőt merítsen, és arra a sok nemzedéknyi

emberre gondolt, akik megfordultak itt, Istenhez imádkozva.

Az olyan házasságnak, amely gyanakváson és, ellenségességen alapul, soha

nem lett volna szabad megköttetnie.

Nem volt képes Nashre nézni, miközben kart karba öltve elhagyták a

templomot.

8. FEJEZET

– No, akkor én megyek is. Fönt már készen vagyok. Szerdán mindig fönt

takarítok. Persze ma többet kellett dolgoznom, mert két ágyat húztam át.

Faith a homlokát ráncolta, de igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna

észre a gúnyos élt a házvezetőnő megjegyzésében. De hát Mrs. Jenson joggal

furcsállhatja, hogy egy frissen házasodott pár nemhogy külön ágyban, de

külön szobában alszik.

Faith elfintorodott, amikor eszébe jutott, mi volt az első szava Nashhez,

miután hazaértek az esküvőről.

– Lehet, hogy ezentúl közös az életünk, de az ágyon semmiképp sem

fogunk osztozni!

– Akkor örülhetsz, mert nem is állt szándékomban megosztani veled az

ágyamat – felelte a férfi.

– Persze, hiszen már megkaptad, amit akartál! – kiáltott föl a lány, mert

hirtelen erőt vett rajta a kétségbeesés meg a fájdalom.

– Ha arra céloznál, hogy én bármit is sejtettem volna a szüzességedről, és

szándékosan… – kezdte álnok nyugalommal a férfi, majd fejcsóválva

hozzátette: – Most már házasok vagyunk, Faith. Ez pedig azt jelenti, hogy

nincs értelme vitatkoznod velem.

– De azért külön szobában alszunk, ugye? – folytatta a kötözködést a lány,

és visszafojtott lélegzettel várta, hogy Nash ellentmondjon neki.

A férfi azonban nem tette, csak egyszerűen vállat vont.

– Ha ez a kívánságod.

Hát persze hogy ez a kívánsága! Vagy talán mégsem? Valószínűleg csak a

büszkesége az oka, hogy Mrs. Jenson megjegyzése után nem érzi magát teljes

értékű nőnek. Annyi viszont bizonyos, sokkal fontosabb gondjai is akadnak,

minthogy azon törje a fejét, mit gondol a házvezetőnő a házasságukról. Sokkal

fontosabbak.

Forró, fülledt nap volt, és Faith legszívesebben az időjárásra fogta volna,

hogy nem halad a munkájával. Legkésőbb egy hét múlva kiderül, lett-e

következménye a Nashsel töltött szenvedélyes éjszakának. Ösztönösen

lenézett a bal kezére. Kissé lötyögtek az ujján az aranykarikák. Szórakozottan

forgatni kezdte a gyémántos „eljegyzési gyűrűt”.

– Ezt meg miért kaptam? – kérdezte a férfitól a templomból hazafelé

menet.

– Csak párosával adták őket – felelte szórakozottan Nash.

Tehát az emberek és a törvény szemében igazi házaspár lettek.

Még a hét elején felhívta Robertet, hogy tudassa vele a hírt. A titkárnője

viszont azt mondta, hogy a főnöke Skóciába utazott az egyik nagybátyjához,

aki váratlanul megbetegedett.

– Arra kért, hogy csak a valóban fontos üzeneteket adjam át – közölte a

titkárnő.

Faith erre elköszönt, majd visszament a dolgozószobába, folytatni a

munkáját. Hiába nézegette azonban a terveket, bármennyire is próbálta tovább

törni a fejét rajtuk, egyszerűen hiányzott belőle a lelkesedés. Minden

alkalommal, amikor lejegyzett valamit, Philip jelent meg a lelki szemei előtt,

amint büszkén körbevezeti a házban.

Hamarosan föladta a kilátástalan küzdelmet. Fölszaladt a hálójába, levette a

pólóját, majd aprócska megkötős felsőt húzott, és kiballagott a kertbe. Mivel

Nash megint üzleti útra ment, nem kellett attól tartania, hogy váratlanul

meglepik, akármit is csinál. Szórakozottan leguggolt, és kitépett néhány

gyomot.

Fél órával később már egész kis kupac tornyosult mellette a kaviccsal

felszórt utacskán. Az ég időközben beborult, még fülledtebb lett a levegő.

Reggel a rádió esőt jósolt.

A férfi a homlokát ráncolta, amikor a dolgozószobába érve nem találta ott

Faitht. Pedig a lány autója odakint állt, tehát nem ment el hazulról. Csak még

jobban elmélyült a ránc a homlokán, amikor észrevette az íróasztalon

kiteregetett terveket. A földszint alaprajzát látta, és a jegyzetekből ítélve Faith

szerint a konyha felszereltsége nem felel meg az alapítvány igényeinek.

A lány részletes rajzot készített, pontosan bejelölte, hová kell új falakat

húzni, hogy néhány nagyobb szobából több kisebbet alakítsanak ki. Nash

kinyújtotta a kezét, hogy megfordítsa a papírt, majd néhány másodpercre

mozdulatlanná dermedt, amikor észrevette az alatta fekvő terveket.

Ezek egészen máshogy néztek ki, mint az előzőek. A földszint lényegében

változatlan maradt, csak a csinos kis télikert volt rajta új, és a személyzeti

konyha-mosókonyha együttesből hatalmas nappali lett. Nash egy darabig

elmélyülten tanulmányozta a rajzot, majd gyorsan visszatette oda, ahol találta.

A bonyolult New York-i üzletet végre csaknem tető alá hozta. Felment a

lépcsőn, és kipillantott az egyik kertre néző ablakon. Faitht odakint látta, épp a

virágágyást gyomlálta. Apró felsőrészt viselt, a haját copfba fogta.

Igazából a hosszú repülőút után azt tervezte, hogy lezuhanyozik, és rögtön

bebújik az ágyba. Akkor viszont miért fordult sarkon, és miért indult el lefelé

a lépcsőn?

Faith maga sem tudta, mi késztette rá, hogy a hosszú utacska vége felé

nézzen. Ezt hívják hatodik érzéknek? Ilyen az, amikor a nők megsejtik, hogy

egy bizonyos férfi ott tartózkodik a közelükben?

A szíve hevesen megdobbant, amikor észrevette Nasht. A férfi levágta az

utat a ház felől, és most a kis pavilon előtt állt. A lány bizonytalanul

föltápászkodott. Mintha egyre súlyosabbá vált volna a levegő, egyre

nehezebben lélegzett. Rögtön megállapította, hogy az ég még jobban

elsötétült. Megborzongott, mert az igazat megvallva félt a zivatartól. Tudta

persze, hogy gyerekes ostobaság, mégsem tehetett ellene semmit.

Nash figyelte a lányt, amint föláll, és tétován az égre emeli a tekintetét.

Valaha boldog mosollyal az arcán odafutott volna hozzá, hogy a nyakába

boruljon. Pont a kis pavilon előtt ölelte meg őt hevesen, miközben csábítóan

csókra nyújtotta a száját, és ezt suttogta:

– Jaj, Nash, annyira örülök, hogy visszajöttél! Nagyon hiányoztál.

Ő meg mindössze egy puszit nyomott az arcára, pedig legszívesebben

igazából megcsókolta volna, majd a fülébe súgta volna, mennyire szereti,

menynyire kívánja.

Komoran elhessegette magától ezeket a zavaró gondolatokat, és elindult a

lány felé.

Faith épp azon töprengett magában, miért néz rá ilyen furcsán a férfi. Csak

nem azt akarja kifejteni, hogy inkább odabent kellene dolgoznia, ahelyett hogy

gyomlálna? Összerezzent, amikor a távolban megdördült az ég.

Nash is hallotta a dörgést, és erről rögtön eszébe jutott, hogy Faith fél a

vihartól. Többek között ezért is könnyebbült meg, hogy még idejében hazaért

Hattonba. A következő pillanatban azonban már ezért a gondolatért is dühös

lett magára. Ugyan miért akarná megvédeni a lányt?

– Azt hiszem, bemegyek – jelentette ki Faith, és még egyszer fölnézett a

szürke égboltra.

Néhány tincs kiszabadult a copfjából, és most a vállára hullott. Amikor

szórakozottan fölnyúlt, hogy kivegye a hajából a szalagot, véletlenül

kibomlott a felsőjének a csomója is. Mivel figyelmét teljesen lekötötte a

közelgő ítéletidő, először nem is vette észre, mi történt. Csak akkor figyelt föl

rá, amikor csúszni kezdett lefelé a kis felsőrész. Gyorsan megragadta,

felráncigálta. A top pántja közben belegabalyodott a hajába, úgyhogy fél

kézzel meg sem bírta volna kötni.

Nash egész idő alatt szótlanul figyelte.

– Igazán értékelem, hogy ilyen szemérmes vagy, csak azt nem értem, mi

szükség rá – jegyezte meg szárazon. – A nők manapság melltartó nélkül

napoznak, tehát aki még mindig nem szokta meg a meztelen mellek látványát,

az csak valami remete lehet. Egyébként is… – Elhallgatott, de Faith pontosan

tudta, mit akart mondani.

Azt, hogy már amúgy is látta meztelenül – és nem csak a mellét.

A férfi most megállt a háta mögött, és gyengéden a vállára tette a kezét.

– Ha egy fél pillanatig nyugton maradsz, megkötöm neked – ajánlotta.

Amikor aztán csakugyan megkötötte a pántot, és közben hozzáért a lány

vállához, Faithen fenyegető borzongás futott végig. A szíve a torkában

dobogott, miközben a belső feszültsége is minden egyes mennydörgéssel

együtt tovább nőtt.

Mi lenne, ha Nash gyöngéden megcsókolná a vállát, azután lassan maga

felé fordítaná? Ágyékát forró vágyakozás járta át, mellbimbója

megkeményedett. Ha nem így állnának köztük a dolgok, bizony ő fordulna

meg, csábítóan rámosolyogna, hogy a férfi megcsókolja, megérintse… és

szeretkezzen vele.

Honnan kerülnek elő ezek a gondolatok? Talán Mrs. Jenson megjegyzése

nagyobb hatást váltott ki belőle, mint sejtette volna. Bizonyítani akar, mert

nem érzi magát teljes értékű nőnek?

– Tessék, megvagyunk.

– Köszönöm – felelte kurtán Faith. Idegei pattanásig feszültek. Miért nem

veszi le a kezét Nash a válláról? Érezte a férfi forró leheletét a nyakán, olyan

közelről, hogy szinte úgy tetszett, mintha csókot lehelne rá. Kétségbeesetten

igyekezett felidézni, hogyan is illene viselkednie Nashsel. Ha valóban

bizonyítania kellene neki valamit, hát csak annyit, hogy semmit sem érez

iránta.

Időközben olyan fülledtté vált a levegő, hogy még a méhek is elhallgattak.

– Elmondtad már Ferndownnak?

Nash elengedte, a lány pedig önkéntelenül is odafordult hozzá.

– Amennyiben arra célzol, hogy tud-e már az esküvőről… Nem, még nem.

– Faith… – kezdte a férfi, de azután elhallgatott, amikor ismét megdördült

az ég, és a lány újra megremegett. – Menjünk inkább be! – javasolta. – Ha

szerencsénk van, elmegy mellettünk a vihar – folytatta. – Nemsokára beugrik

az ügyvédem, meg kell beszélnünk valamit. Különben… – Megint

elhallgatott, és komoran összeszorította a száját.

Különben mi? – töprengett gúnyosan Faith. Különben itt maradna vele,

hogy megölelje és megvédelmezze őt?

A lány a kapu kilincsére tette a kezét, és az eljegyzési gyűrű gyémántján

megvillant a fény. Nash a Tiffany's-nál vette, és természetesen hazudott,

amikor azt állította, hogy csak párosával kaphatók.

Amint beértek a házba, a lány félelme kissé alábbhagyott. Idebent legalább

nem hallotta a mennydörgést. Messze volt még a vihar – szerencsére.

Faith zaklatottan pattant föl a karosszékből, amikor megint megdördült az

ég. Este tíz felé járt, egyedül tartózkodott a házban, és a tévét nézte –

legalábbis megpróbálta, hogy ne kelljen folyton a viharra gondolnia. Az

időjárás jelentésben ugyan azt mondták, hogy nem erre jön a zivatar, de

alighanem tévedtek.

Nash elment az ügyvéddel vacsorázni. Őt is hívták, ám természetesen nem

tartott velük. Az idősebb férfi határozottan kíváncsi pillantást vetett rá, amikor

Nash a feleségeként mutatta be.

Miért is kell ilyeneket csinálnia? Olyan… megalázónak érezte a helyzetet,

amikor az ügyvéd melegen gratulált neki. Mr. Lincoln kezelte Philip ügyeit is

annak idején, ebből adódóan természetesen ismerte a végrendeletét.

Újabb dörgés törte meg a csendet. Faith az ablakhoz szaladt, félrehúzta a

függönyt. Miközben aggódva figyelt kifelé, egy hatalmas villám hasított a

sötétségbe. Tudta, hogy messze van az égiháború, és nem kell félnie.

Különben is, majd elvonul. Mégis imádkozott magában, hogy minél hamarabb

vége legyen.

Gyerekkorában egyszer váratlanul érte odakint a vihar, és úgy vélte, ez az

élmény okozhatta, hogy szinte betegesen félt a mennydörgéstől. Nem akarsz

elbújni sehová, ismételgette gondolatban, miközben erőnek erejével

kényszerítette magát, hogy otthagyja az ablakot, és visszaüljön a fotelba. Ha

elég hangosra állítja a tévét, talán nem is hallja majd a dörgést…

Fél órával később sajnos világossá vált előtte, hogy a zivatar nem

távolodik. A középpontja szinte már a ház fölé ért.

Az oxfordi vendéglőben Nash váratlanul félbeszakította az ügyvéd jogi

fejtegetését.

– Elnézést, de most haza kell mennem. Faith fél a vihartól, és ez a zivatar a

jóslatok ellenére egyre inkább Hatton felé tart.

Két autóval mentek Oxfordba, mert David Lincoln a város másik végén

lakott. Hamar kihozták a számlát, úgyhogy Nash nemsokára bepattanhatott a

kormány mögé, és alaposan beletaposhatott a gázba. Bekapcsolta a rádiót,

ahonnan megtudta, hogy a vihar hevesebb, mint amire számítottak, és a

haladási iránya is változott. Csaknem tövig nyomta már a gázpedált. Teljesen

természetes, hogy aggódom Faith miatt, gondolta magában. Hiszen talán a

gyerekemet várja.

A vihar viszont megelőzte őt. Látta az égen a villámokat, hallotta a

fülsiketítő mennydörgést. Mivel még mindig maradt egy-két szívverésnyi idő

a villám és a dörgés között, arra következtetett, hogy a zivatar központja

néhány mérföldnyire járhat.

Újabb villám hasította keresztül az eget. Néhány másodperc múlva Nash

dühödten szitkozódni kezdett, amikor észrevette az úton keresztben fekvő,

vaskos faágat. Gyorsan megfordult, és elindult visszafelé. Kerülnie kell, azaz

félórával később fog hazaérni.

Egy pillantás a műszerfal órájára…

Faith megreszketett. Újabb villám ragyogta be egy kurta pillanatra a

hálószobát. Rémülten számolni kezdett, várta a mennydörgést. Öt

másodperc… tíz… azaz még nem közvetlenül fölötte van a zivatar. Semmi

oka tehát a kétségbeesésre. Hatton több mint száz éve áll, nyilván látott ennél

csúnyább viharokat is.

Sajnos az épület egy dombra épült, és a karcsú kémények magasan

felszöktek az égbe. Könnyen lehet, hogy beléjük csap egy villám. Meg az

ablak! Mivel ez a helyiség valaha gyerekszobaként szolgált, itt is rács zárta le

egykor az ablakot, melynek fémkerete azóta is megmaradt. Ha abba találna

belecsapni a villám…

Alig futott át az agyán ez a gondolat, máris újra megvillant az ég. Faith

felsikoltott.

Azon a nyáron is át kellett élnie egy zivatart. A folyosón lelt menedéket, ott

kuporgott a fülére szorított kézzel. Így talált rá Nash. A fiatalember fölvitte a

szobájába, beszélt hozzá, nyugtatgatta, és csak akkor engedte el, amikor már

elült a vihar.

– Nash!

Újra a férfi nevét kiáltotta, amikor ismét megdördült az ég. Nem bírt már

józanul gondolkodni, erőt vett rajta a vakrémület. Feltépte az ajtót,

végigvágtatott a folyosón. Lihegve zuhant be Nash szobájába. Odabent

sötétség fogadta; mégis mintha a nyugalom és a béke szigetére érkezett volna.

Itt biztonságban lesz, ezt pontosan tudta. Amikor becsukta az ajtót, hallotta,

hogy a vihar még egy cseppet közelebb ért. Reszketve bebújt az ágyba, és a

fejére húzta a takarót.

Újabb mennydörgés hallatszott. Faith felsikoltott, majd elkeseredetten

megragadott egy párnát, és azt is a fejére szorította. Csak amikor

elcsendesedett az ég, vette észre, hogy a párnának Nash-szaga van. Mohón

belélegezte az illatot, és hirtelen erőt vettek rajta az érzelmei. A szeme

könnybe lábadt. Minden másként alakulhatott volna, ha a férfi hisz neki, ha

megbízik benne. Akaratlanul is eszébe jutott az az este, amely a kamaszkori

álmai végét jelentette…

Előző hét végén Hattonban járt, és Nash elmondta neki, mikor lesz távol. Ő

pedig a legkevésbé sem gyanakodott, milyen szándékkal faggatták ki a

lánybanda tagjai a házról meg arról, mikor nincs ott a fiatalember…

– Ma például nincs ott – – felelte nekik mit sem sejtve.

Csak később döbbent rá az igazságra. Egy másik lány véletlenül kihallgatta

a banda gyűlését, és szólt neki.

Hatton három mérföldnyire esett az intézettől, de Faith egyvégtében

lefutotta az utat. Szúrt is az oldala, amikor végre lihegve megállt a bejárati

kapu előtt. Rettegett, hogy túl későn érkezett. Nyitva találta az ajtót, a

dolgozószobából hangokat hallott. Amikor beviharzott a helyiségbe, látta,

hogy Philip a földön fekszik, a lányok pedig épp az íróasztalát kutatják át.

Egyikük a férfi mellett állt, a tárcájával a kezében.

Faith magánkívül a haragtól ráugrott a lányra, és kitépte a kezéből a tárcát.

Azután gyorsan letérdelt az öreg mellé, hogy megvédelmezze. Ebben a

pillanatban érkezett meg Nash. Faith először nagyon megkönnyebbült, amikor

meglátta őt, mert még csak nem is sejtette, miféle következtetéseket von le

majd a jelenetből a férfi. Úgy vélte, hiába hazudozik a banda mindenfélét,

Nash akkor is neki fog hinni, és nem nekik.

A mentő meg a rendőrség együtt érkezett. Faith majdnem idegrohamot

kapott, amikor kiderült, nemcsak hogy nem kísérheti el Philipet a kórházba, de

vizsgálati fogságba kerül a többi lánnyal együtt.

Az őrszobán azután megkérte a rendőröket, hadd beszéljen Nashsel.

Biztosra vette, hogy el tudja magyarázni, pusztán félreértésről van szó. Sosem

gondolta volna, hogy Nash elhiszi róla, hogy ilyen piszkos ügybe keveredett.

A fiatalember azonban nem akarta látni, nem akarta meghallgatni.

Egyetlen éjszaka alatt felnőtt lett belőle. Megfogadta magában, hogy kiirt a

szívéből minden érzelmet, amit Nash iránt valaha is táplált…

Emlékei közül egyből visszatért a jelenbe, és riadtan felnyögött, amikor

újabb dörgés rázta meg a házat. Szinte remegtek a falak. Mozdulni sem bírt a

félelemtől, már sikoltani sem tudott. Mereven feküdt az ágyban, és az egyetlen

vigaszt a férfi illata jelentette.

Nash szitkozódva tépte föl a bejárati ajtót. A vihar most közvetlenül Hatton

fölött tombolt. Hallotta a rádióban, hogy húsz éve nem tapasztaltak ilyen

ítéletidőt. Faith nevét kiáltotta, először a dolgozószobába kukkantott be,

azután a konyhába, végül kettesével véve a fokokat, fölszáguldott a lépcsőn.

Mivel az autója még itt van, a lány sem lehet messze. Valószínűleg

bezárkózott a szobájába.

Az ajtó nyitva állt, a szoba üres volt. Faith ágyát vetetlenül találta, ami azt

jelentette, hogy egy darabig biztosan benne feküdt. De most hol lehet? Nash

bekukkantott a sötét fürdőszobába, és újra a lány nevét kiáltotta. Ilyen

viharban szegényke megőrülhet a félelemtől. Ha viszont elkapta a vakrémület,

elszaladt valahová, és közben akár el is eshetett… Lehet, hogy odakint fekszik

valahol sebesülten. Koromsötét borult a tájra, ráadásul esni is épp akkor

kezdett el.

– Faith! – ordította újra a férfi, de nem kapott választ.

Csak nem hagyta el tényleg a házat? Kint az autóban van a zseblámpája.

Először viszont föl kell vennie valamit, ha ki akar menni az esőbe.

Amikor odaért a szobájához, és észrevette, hogy az az ajtó is nyitva van,

hevesebben kezdett el verni a szíve. Tíz évvel ezelőtt is átéltek egy heves

vihart, és Faith akkor is az ő szobájában talált menedéket. Akkor azonban

egészen más volt a helyzet. Most az ő szobája lenne az utolsó hely, ahol a lány

meghúzná magát. Vagy tévedne?

Nash megtorpant, akaratlanul is visszafojtotta a lélegzetét. Azután lassan

kifújta, amikor megpillantotta a lányt az ágyában. Úgy összegömbölyödött a

paplan alatt, hogy nem látszott nagyobbnak egy gyereknél. Amint a szeme

hozzászokott a sötéthez, már a párnát is látta. A párnát, amelyet Faith

görcsösen a fejére szorított.

A vihar közben elérte a tetőpontját. Vakítóan csapkodtak a villámok, és

olyan hangosan dörgött az ég, hogy még Nash is megijedt. Látta, hogy Faith

egész testében reszket. Hirtelen szánalmat érzett iránta, meg még valamit,

amit nem akart megnevezni. Leült az ágyra, és kinyújtotta feléje a kezét.

A lány először azt hitte, álmodik, vagy hogy belehalt a mennydörgésbe, és

most már azon a helyen van, ahol az embernek minden álma valóra válik.

Különben miként volna lehetséges, hogy Nash tartja a karjában? A férfi

gondosan betakarta a paplannal, megnyugtatta, hogy nem történhet semmi

baja, nem kell aggódnia, mindjárt elvonul a vihar.

– Ne, ne nézz oda! – szólt rá Nash, amikor egy különösen fényes villám az

ablakra vonta a figyelmét.

A férfi óvatosan a vállára fektette a lány fejét, és magához ölelte. Olyan

gyengéd volt hozzá, hogy Faith tényleg egészen elfelejtette a zivatart.

– Nemsokára továbbvonul – suttogta Nash, majd még jobban magához

szorította a nőt, amikor a következő villámlásnál megint összerezzent.

Tíz perccel később már alig hallatszott a dörgés a zuhogó esőtől, és Faith

lassan belátta, hogy Nashnek ismét igaza lett.

Csak nem aggódott érte? Őmiatta jött volna ilyen korán haza?

A férfi illata körülvette, és olyan vigasztaló hatással volt rá, mintha valami

puha, biztonságos fészekben rejtőzködne. Amikor elképzelte, hogy vissza kell

mennie a szobájába, s egész éjszaka egyedül feküdnie az ágyában, megint

reszketni kezdett.

Annak idején, amikor elvonult a vihar, Nash egyszerűen felnyalábolta, és

visszavitte a saját hálójába, mint valami kisgyereket. Most megint úgy érezte,

hogy a férfi ki akar bontakozni az öleléséből.

– Ne! – kapaszkodott bele a karjába. – Nem akarok elmenni innen! – nézett

rá könyörgően. – Mi van, ha visszajön a vihar?

– Inkább itt maradnál?

A sötétben nem láthatta jól a férfi arcát, azt viszont érezte, hogy a hangja

hirtelen elkomolyodott. Más körülmények között túl büszke lett volna hozzá,

hogy a védelmét kérje. A vihar azonban számára rendkívüli eseménynek

számított.

– Igen, maradni szeretnék – vallotta be, majd mély lélegzetet véve

hozzátette: – Veled akarok maradni, Nash. Amíg el nem múlik a vihar –

suttogta. – Csak ma éjszaka.

A férfi nagyot fújt.

– Nos, jó – jelentette ki. – Most az egyszer.

9. FEJEZET

– Ugye nem fogsz elaludni, amíg fenn vagyok?

Nash szíve összeszorult a reszkető kérdés hallatán. Néhány perce sikerült

rávennie Faitht, hogy engedje el a párnáját, és még azt is elérte, hogy

átszaladhasson a lány szobájába további két párnáért. Csak néhány

másodpercig maradt távol, de azalatt is hevesen dörgött az ég, úgyhogy mire

visszatért, a lányt szinte megbénította a rettegés.

Amikor pedig észrevette, hogy Faith a takaró alatt meztelen, már azt

kívánta, bárcsak mást is hozott volna, nem csupán két párnát. Hanem mondjuk

egy harminccentis vasbeton falat. A lány azonban nem engedte el még

egyszer, úgy kapaszkodott belé, mint a megmentőjébe.

– Le kell vetkőznöm – magyarázta neki Nash. – És zuhanyoznom meg

borotválkoznom sem ártana.

Faith feléje fordult, majd a fürdőszoba ajtajára nézett.

– Velem tarthatsz, ha ez megnyugtat – ajánlotta tréfálkozva a férfi, csak

hogy elterelje valamivel a lány figyelmét a félelméről.

Faith végül kelletlenül elengedte.

– Nem fog sokáig tartani, ugye? – kérdezte, amikor a férfi megindult a

fürdőszoba felé.

– Nem, mindjárt visszajövök – nyugtatta meg Nash.

Általában ő is meztelenül szokott aludni. Ma éjjel viszont… Kissé

ingerülten a dereka köré csavart egy törülközőt, mielőtt visszament volna a

hálószobába. Faith még mindig ott feküdt az ágyában.

Amikor már ott hevert a lány mellett, olyan közel hozzá, hogy nemcsak

hallotta, hanem érezte is a lélegzetét, arra gondolt, sejti-e vajon Faith,

mennyire nehezére esik majd az alvás. Talán jobb is, ha nem tudja.

A vihar végleg elvonult, tiszta, friss levegő áramlott be a félig nyitott

ablakon. A lány nagyot nyújtózott, élvezte a hatalmas ágy melegét és Nash

közelségét. Álmosan elmosolyodott, amikor erre a gondolatra felébredt benne

a vágy.

Ösztönösen közelebb húzódott a férfihoz, birtoklóan magához ölelte a

kezét, majd a nyakára tapasztotta az ajkát. Így félálomban sokkal könnyebb

volt engedni az ösztöneinek. Mellette most pontosan az a Nash feküdt, aki

után mindig is epekedett.

– Hm…

Végigsimította a férfi meztelen karját, közben ajka lejjebb csúszott a

nyakán. Csodálatos érzések töltötték el!

– Hm…

Még szorosabban odabújt Nashhez, és ujjheggyel felfedezőútra indult a

testén.

A férfi már majdnem elszunnyadt, de aztán kényszerítette magát, hogy

ébren maradjon, arra az esetre, ha… Miért is? Annyi bizonyos, nem azért,

amibe Faith most belekezdett. Nem… És még ő félt attól, hogy kísértésbe

esik…

Az esküvő napján történt veszekedésük után megfogadta magában, hogy

soha többé nem fog a lányhoz nyúlni, mindegy, mennyire kívánja. Nem akart

erőszakoskodni vele. Ha férfi és nő lefekszik egymással, az mindkettejük

akaratából történjék. Kölcsönös egyetértésből, épp, mint a szerelem.

Összeszorította a fogát, nehogy hangosan felnyögjön. És mivel sehogy sem

bírta elfojtani a vágyat, amelyet Faith simogatása ébresztett benne, azt tette,

amit tennie kellett: lefejtette magáról a lány kezét. Csakhogy közben

véletlenül hozzáért a melléhez, és ezt már nem állta meg sóhajtás nélkül.

Faith kinyitotta a szemét. Nash mellett feküdt az ágyban! Elbűvölten vette

őt szemügyre, és egyre kevesebb késztetést érzett, hogy hallgasson a józan

eszére.

A férfinak lassanként a maradék önuralma is elpárolgott, miközben

önkéntelenül is eltűnődött, sejti-e vajon Faith, milyen érzéki a pillantása.

– Nash!

A lány előrehajolt, ajka hívogatóan szétnyílt. Amikor látta, hogy a férfi

habozik, a tekintete még jobban elsötétült, még csábosabban fénylett.

Szorosan hozzásimult Nashhez, mellét a mellkasához nyomta, és megcsókolta.

Ahhoz képest, hogy nemrég még szűz volt, meglepően jó érzékkel fogott

hozzá a férfi megszédítéséhez. Nash átölelte, és viszonozta a csókját.

Faithnek forróság járta át a testét, úgy érezte, mindjárt elolvad. Egymás

szemébe néztek, s a férfi pillantása a lány minden gátlását elűzte. Immáron

teljesen felébredt, de a benne támadt szenvedély így sem akart múlni, sőt még

hevesebbé vált.

Tökéletesen elveszett a férfi tekintetében. Nash végigcsókolta az ujjai

hegyét, azután átfogta a csuklóját, és ajkával végigbecézgette a karját. Édes

borzongás járta át. A sápadt félhomályban látta saját mellének körvonalát, a

kemény bimbókat, amelyek lüktettek a gyönyörtől. Alig várta már, hogy a

férfi ajkát érezze rajtuk. A vágy perzselő hullámokban áradt szét a testében,

pedig csak csókolóztak… Ő azonban többet akart, sokkal többet… Mindenhol

érezni Nash ajkát… egészen…

A férfi tusakodott magában. Hiába próbálta azonban felidézni az okokat,

miért ne lenne szabad engednie a lánynak, még az esze is azt súgta, hogy nincs

az égvilágon semmi gond: hiszen Faith az övé, a felesége, ez pedig az ő sorsa,

bárhogy végződjön is. Sokkal többel tartozik a leendő gyermekeinek, mint

elhunyt keresztapja emlékének.

Leendő gyermekei? – hökkent meg hirtelen. Ámde elkésett. Most már nem

fordulhatott vissza. Teste, szíve, lelke egészen mást tervezett.

Faith pedig úgy érezte, végre megértette, mit jelent a testi szerelem. Mintha

egy másik világ kapui nyíltak volna meg előtte, ahol örökké tart a boldogság,

és ahol Nashsel egyenrangú társként élheti az életét.

Elhárult köztük minden akadály. Nem csupán a testük, de a lelkük is

lecsupaszodott. Faith ösztönösen tudta, mi történik, miközben Nash egyre

erőteljesebben mozgott benne, és együtt sodródtak a gyönyör tetőpontja felé.

Mindennél világosabban érezte, hogy a nászúkból ezúttal valóban új élet

született.

A férfi még sokáig nem bírt elaludni. Méreg, bűntudat, kétségbeesés

kavargott benne, és közben elkeseredetten vágyott rá, bárcsak egészen

máshogy alakult volna ez az este. Ő aztán nem talált rá arra a megnyugvásra,

amely Faitht eltöltötte az együttlét után. Amíg szeretkeztek, ő is érezte, hogy

lelkileg összetartoznak, a csodás pillanatok elmúltával azonban ugyanazok a

kétségek kezdték gyötörni, mint előtte. Továbbra sem tudta összhangba hozni

az érzéseit. Szerette Faitht, de úgy vélte, el kellene ítélnie a cselekedeteiért. Ha

viszont enged az iránta érzett szerelmének, önmagát fogja meggyűlölni…

Idegesen föltápászkodott. Amióta felnőtt, mindenben egyedül döntött, és

ahhoz tartotta magát. Most viszont be kellett látnia, hogy segítségre lenne

szüksége. Egy olyan ember segítségére, aki éppoly bölcs és megértő, mint

Philip volt.

Miután lezuhanyozott és felöltözött, elhagyta a házat. Faith nyugodtan

aludt tovább, neki viszont egyedül kellett maradnia néhány órára, hogy

végiggondolja a helyzetét. Ha a lány ott volt mellette, túlságosan könnyen

elterelődött a figyelme. Túl sokat gondolt rá, mennyire szereti.

Na tessék! Végre kimondta… szembenézett a valósággal. Mindegy, milyen

nehezére esik elismerni, tény és való, hogy ugyanazt a szerelmet, ugyanazt a

vágyat érzi iránta, mint régen, mielőtt Faith elkövette volna hatalmas bűnét.

Lelkiismerete, agya és büszkesége ugyan azt hajtogatta, máshogy kellene

lennie, meg kellene vetnie a lányt, de ezek az érzések közel sem voltak olyan

erősek, mint a Faith iránt érzett szerelme. A szerelme, amelyet talán

beárnyékol kissé az aggodalom meg a bűntudat, de akkor sem lesz képes

sohasem leküzdeni.

Amikor az előbb a karjában tartotta a lányt, azt a nőt látta benne, akinek

annak idején elképzelte. Olyan édesen viselkedett, olyan odaadóan! És annyira

őszintén meg ártatlanul, hogy a férfi szíve megremegett az emlékek hatására.

Csupa titok ez a lány, ő pedig egyelőre képtelen megfejteni a talányait.

Mintha két ember volna. A ma esti Faithhez egyáltalán nem illett az az

iszonyú gaztett.

Elgondolkodva ült be az autójába, majd beindította a motort.

Philip az Oxford melletti temetőben nyugodott, éppúgy, mint Nash szülei,

akik ráadásul az ottani templomban is házasodtak össze. A férfi útközben

felidézte magában, mennyire várta, ugyanakkor mennyire tartott is tőle, hogy

Faith megjelenik Philip temetésén. Később megtudta, hogy a lány anyja szinte

Philippel egy időben halt meg.

Arra is emlékezett, amikor a keresztapja halálának első évfordulóján

visszatért New Yorkból, és észrevette, hogy valaki járt a sírnál. Beültette a kis

hantot Philip kedvenc növényeivel, s egy csokor vágott rózsát is tett a tetejére.

A kővázában már hervadásnak indultak a virágok.

Tudta, kitől származik a csokor, el sem kellett olvasnia az üzenetet:

Nagyon-nagyon szerettelek, és iszonyúan hiányzol. A te bizalmad jelentette

számomra a fényt a sötétségben, és örökre életem vezére leszel.

Faith

Nash megdörgölte a szemét, amikor eszébe jutott, hogy a sorok olvastán

könnyek csordultak végig az arcán. A harag és az önámítás könnyei. Annyira

feldühítette, hogy a lány kettős játékot játszott, hogy egyszer majdnem

felkereste őt, hadd tudja meg végre, ki is fizeti valójában a taníttatását, kinek

is köszönheti, hogy kapott egy második esélyt. Végül azonban mégsem tette

meg.

Szemet szemért, fogat fogért – szívet szívért. Van egyáltalán Faithnek

szíve? Azt kívánta, bárcsak sejtené a választ erre a kérdésre.

A lány kissé zaklatottan bújt elő a hálószobából, és óvakodott le a lépcsőn.

Úgy egy órája ébredt föl, és kellemes bágyadtság bizsergette a testét. Végül el

is pirult, mert eszébe jutott, miért érzi magát ennyire elégedettnek. Először azt

hitte, Nash a fürdőben van. Várakozott, várakozott, de amikor a férfi csak nem

jött elő, úgy döntött, fölkel és megkeresi.

Nem tudta, miért hagyta egyedül, de titokban hálás volt érte. Nem áltatta

magát. Jól emlékezett, hogy ő kezdett mindent, ő bújt hozzá, ő simogatta, ő

csókolta meg, ő…

Most már szinte égett az arca. Elkeseredetten igyekezett józanabb dolgokra

gondolni. De mit ér az ésszerűség, ha egyszer még mindig a testében érzi a

szerelmi játékuk utórezgéseit, és a szíve is ennek ütemére zakatol?

Nashsel ma éjjel szeretkeztek. Igazán szeretkeztek, nem csupán lefeküdtek

egymással. Úgy szeretkeztek, ahogy ifjú házasokhoz illik, ahogy az a

nagykönyvben meg van írva. Most már valóban asszony lett. És amint alkalma

lesz rá, meg fogja kérni a férfit, üljön le vele, és hallgassa meg, ő pedig

elmeséli neki, mi történt valójában azon a végzetes estén. És nem adja föl,

amíg meg nem győzi őt. Mert…

Kissé zavartan a hasára szorította a kezét, majd boldog mosollyal

felsóhajtott.

Végre felkészült rá, hogy szerelmet valljon Nashnek. Nemcsak önmagáért

hozta meg ezt a döntést, úgy érezte, a gyerekért is meg kell tennie, aki az

imént fogant meg benne. Hogy együtt szerethessék? Faith arra gondolni sem

mert, mi lesz, ha a férfi esetleg nem viszonozza az érzelmeit. Biztosra vette

azonban, hogy egy ilyen szenvedélyes éjszaka után ezt a lehetőséget

nyugodtan kizárhatja.

Akaratlanul is megtapogatta a gyűrűit, és a következő pillanatban

értetlenkedve ráncolta össze a homlokát. A jegygyűrűje megvolt, de hová lett

az eljegyzési gyűrű? Levette volna a vihar alatt, csak nem emlékszik rá?

Már a lépcsőn járt, amikor csöngettek. Leszaladt, hogy kinyissa. Nash

ügyvédjét pillantotta meg odakint, amitől egy kissé összezavarodott. Ennek

ellenére udvariasan bevezette a férfit Philip irodájába, majd elindult

megkeresni Nasht. Csak most vette észre, hogy a férje autója is eltűnt.

– Semmi gond – bizonygatta David Lincoln. – Úgyis csak egy-két iratot

hoztam vissza. Tegnap este véletlenül nálam maradtak. – Rámosolygott a

lányra. – Nash nagyon hirtelen szaladt haza, nem akarta magát hosszú időre

egyedül hagyni.

Faith váratlanul elpirult.

– Tényleg rettentően megható történet – folytatta az ügyvéd. – Őszintén

szólva annak idején nem igazán támogattam az ötletét. De hiszen maga is

ismeri Nasht, mennyire csökönyös! „Philip azt kívánta, hogy a lány

lediplomázzon”, hajtogatta nekem, és mindenképpen keresztül akarta vinni a

keresztapja akaratát, holott erre az örökség egyáltalán nem nyújtott fedezetet.

– Mr. Lincoln ravaszkásan elmosolyodott. – Az igazat megvallva sohasem

értettem, miért ragaszkodik hozzá Nash, hogy maga úgy tudja, mintha egy

vagyonkezelő csoport fizetne mindent Philip hagyatékából. Persze mindvégig

ő intézte az egészet, és egyedül állta a költségeket.

Faith hüledezve hallgatta az ügyvéd előadását. Tehát Nash pénzelte a

tanulmányait, nem Philip! Nash támogatta őt tíz hosszú éven át. Nash…

Annyira felkavarta ez a hír, hogy hirtelen hányingere támadt, és szédülni

kezdett. Az ébredés utáni boldogságot fagyos hideg hangulat váltotta föl. A

férfi tehát a tulajdonának tekinti őt! Egyszerűen megvásárolta – és előző

éjszaka behajtotta rajta a tartozását.

Iszonyatos rémület és keserűség lett rajta úrrá. Úgy tetszett neki, mintha

valami ritka kincstől fosztották volna meg. Annak idején azért tűnt annyira

értékesnek a tanulmányaira kapott támogatás, mert azt bizonyította, hogy

Philip mindvégig meg volt győződve az ártatlanságáról. Így viszont… Lehet,

hogy Philip egyáltalán nem is tervezte, hogy segít rajta? Lehet, hogy az

egészet Nash találta ki?

A férfi mély lélegzetet vett, amikor leállította a kocsiját Hatton House

parkolójában. Azon töprengett, sikerül-e majd megőriznie azt a lelki békét és

nyugalmat, amelyet Philip sírjánál érzett. Lezárta-e végre a múltat, hajlandó-e

lapozni egyet, hogy tiszta lelkiismerettel tekintsen a jövőbe?

Szereti Faitht, mindegy, ki is a lány valójában. És azt is tudta, hogy már

tizenéves korában is szerette… De ahhoz, hogy ezek az érzések

kibontakozhassanak, ajtót kell mutatnia a keserűségnek és a rossz

lelkiismeretnek.

Amikor ott térdelt a temetőben, úgy tűnt neki, mintha Philip az áldását

adná rá, sőt egyenesen unszolná, hogy kezdjen Faithszel új életet. Ő pedig

végre egyszer őszintén megvallotta, hogy egészen addig a napig állandó

bűntudat mardosta. Mert távol maradt, amikor a keresztapjának a legnagyobb

szüksége lett volna rá, és természetesen a későbbiekben a saját lelkiismeret-

furdalása miatt is Faithre haragudott. Fogalma sem volt, van-e esélye a

kapcsolatuknak, azt viszont most már mindennél világosabban érezte, hogy

beszélniük kell.

Faith látta, hogy megjött, és az előcsarnokban várt rá.

– Beszélni akarok veled…

– Mondani szeretnék valamit… – jelentették ki szinte egyszerre, majd

mindketten elhallgattak.

– Menjünk a dolgozószobába!

A férfi hangja szokatlanul kedvesen csengett, és Faith elbizonytalanodott.

Lehet, hogy valamit félreértett?

Nash azonban már be is tolta a szobába. Keze a lány derekán nyugodott,

akkor is, amikor megállt, hogy becsukja az ajtót – mintha nem bírná elviselni,

hogy elszakadjon tőle.

Faith viszont még a zár kattanása előtt nekirontott:

– Igaz, hogy te fizetted a tanulmányaimat? Igaz, hogy valójában nem is

volt hagyaték?

Nash zavartan ráncolta össze a homlokát. Felesége mérge épp akkora

rejtélyt jelentett számára, mint az, kitől szerezhette az értesüléseit.

– Honnan veszed…? – kezdte, Faith azonban nem engedte szóhoz jutni.

– Itt járt az ügyvéded. Ő mesélte. Szegény abban a hitben van, hogy ez az

egész… – felemelte a bal kezét, és megvillantotta a gyűrűt – …hogy ez a mi

kis megható történetünk boldog betetőzése. Ha tudná! Hiszen téged csak a

bosszú érdekel! Azért tetted, ugye, Nash? Az az alantas vágy hajtott, hogy a

kezedben tarthasd a sorsomat, hogy bármikor egyetlen pillanat alatt romba

dönthesd az egész jövőmet…

Erezte ő is, milyen elképesztő vádakkal áll elő, de amíg a férfira várt,

önkéntelenül is elragadta a képzelete.

– Philip is szerette volna, hogy megvalósíthasd az álmaidat – felelte halkan

Nash, miután megértette, mi történt.

– Ő mondta neked ezt az egészet, mi? – csattant föl keserűen a lány. – Egy

napon odajött hozzád, és közölte, azt akarja, hogy fizess nekem…

– Nem, nem így történt – vallotta be a férfi. – Philip csak segíteni akart. A

végrendeletébe is belevette… – Elhallgatott, majd lesütötte a szemét. – Sajnos

akkor már sem testileg, sem anyagilag nem volt abban a helyzetben, hogy

valóra is váltsa a tervét.

– Tehát te tetted meg helyette – kiáltotta indulatosan a lány. – De miért?

Miért tetted, Nash? Mert azt akartad, hogy befolyással lehess az életemre?

Mert nem akartad megfosztani magad a lehetőségtől, hogy bármikor

megbüntethess?

A férfi iszonyatosan megdöbbent, különösen azért, mert Faith telibe talált.

Most, hogy valaki szavakba foglalta a régi érzelmeit, annyira undorodott

magától, hogy egészen elöntötte a keserűség. Talán el is késett azzal, hogy a

felesége megértését kérje? Vagy Faith is úgy viselkedne, ahogy ő tette azt a

lánnyal a rendőrségi vallomása után?

Hányszor kínozta magát ezekkel a gondolatokkal az elmúlt tíz év során! De

hogyan magyarázza el, hogy azért nem akarta látni őt, mert félt, hogy

elgyengül? Hogyan értesse meg vele, hogy abban a hitben élt, tartozik

ennyivel a keresztapjának?

Miközben a férfi a válaszára várt, Faith ide-oda forgatta az ujján a

jegygyűrűt. Nash most komoran méregette, és amikor találkozott a tekintetük,

a fiatalasszony mozdulat közben megdermedt. Azután alaposan szemügyre

vette a kezét. Az eljegyzési gyűrűje továbbra sem volt rajta, mert még nem

találta meg. Eszébe jutott megint azonban, mennyire hasonlított ez az ékszer

arra a fülbevalóra, amelyet Philip állítólagos vagyonkezelői küldtek neki a

huszonegyedik születésnapjára… pedig ő eddig kincsként őrizte azt az

ékszert! Éktelen haragra gerjedt, úgy érezte, elárulták.

– Te adtad nekem a fülbevalót! – támadt rá a férfira. – Te…!

Nash összerezzent, mert keserűséget és megvetést érzett a lány hangjában.

– Philip is így akarta volna – ismételte most is azt a mondatot, amellyel

önmagát is mindig áltatta.

– Hogy tehetted?! – suttogta Faith. – Hogy tehettél ilyet, miközben elítéltél,

és engem hibáztattál a keresztapád haláláért? Hát nem is sejted, mit érzek,

hogy neked köszönhetem az egészet? Az iskolákat, a diplomámat, a firenzei

munkát meg az állásomat…

– Hogy állást kaptál az alapítványnál, az egyedül a te érdemed!

– Dehogyis! – fortyant föl Faith. – A te pénzed segített hozzá. Az a pénz,

amelyet a tanulmányaimba fektettél. Van fogalmad róla, milyen borzalmas

érzés, hogy a te kegyelemkenyereden éltem? Ezt szeretted volna elérni?

Egyszer megmondtad volna, hogy elégtétellel szemlélhesd a szenvedésemet?

Biztosan nap mint nap élvezettel gondoltál arra, hogy bármikor eltaposhatsz,

mint egy hangyát! Ezért feküdtél le velem, Nash? Mert azt hitted, a tiéd

vagyok?

A haragtól és a megaláztatástól könnyek szöktek a szemébe. A férfi nem

bírta tovább nézni. Magában elátkozta az ügyvédjét. Soha rosszabb alkalmat

nem választhatott volna, hogy előrukkoljon az igazsággal. Bármit mondana is

most, Faith minden bizonnyal félreértené. Azt pedig főleg nem hallgatná

végig, amit eredetileg mondani szándékozott neki.

– Nem én kezdtem ma éjjel… – csúszott ki a száján, de rögtön látta

felesége arcán, hogy súlyos hibát követett el.

– Gyűlöllek, Nash! Gyűlöllek! – sikoltotta Faith, majd sarkon fordult, és

felrohant a lépcsőn.

10. FEJEZET

Faith sietős léptekkel vágott keresztül az előcsarnokon. Robert bármelyik

pillanatban itt lehet. Előző este felhívta, és közölte, hogy beugrik egy

villámlátogatásra Hattonba.

– Tényleg nem maradhatok sokáig – mondta, majd sajnálkozva hozzátette:

– Rengeteg a dolgom.

– Hogy van a nagybátyád? – érdeklődött a lány.

– Jól – felelte a férfi. – Már majdnem kilencvenéves, de szilárdan

elhatározta, hogy megéri a százat.

Mielőtt Faith bármit is válaszolhatott volna, a főnöke letette, mert keresték

a másik vonalon.

Hogyan fogja előadni neki, milyen hatalmas problémákba ütközik a terv

megvalósítása? Úgy szeretett volna örömhírrel szolgálni a férfinak, de egyre

kevésbé tartotta a házat alkalmasnak az alapítvány céljaira. Pedig Robertnek

olyan sokat jelentett volna, ha újabb épülettel sikerül bővíteni a hálózatukat!

Talán egy tapasztaltabb mérnök találna megfelelő megoldást.

Odakint lefékezett egy autó. Faith kiszaladt a ház elé. Gyűrűje megcsillant

a napfényben. Igaz is, ezt sem említette még Robertnek. De hogyan

számolhatna be neki az eseményekről? Azt mégsem kötheti az orrára, hogy ez

a házasság csak papíron létezik, és éjszakánként egyedül fekszik az ágyban,

ahol minden áldott alkalommal azért imádkozik, hogy legyen tévedés a

megérzése, és mégis múljon el következmények nélkül, amikor utoljára

szeretkeztek. Szeretkeztek?! Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Ő talán úgy

képzelte, szeretik egymást. Nash viszont csak az első törlesztőrészletnek tudta

be az együttlétüket.

A dühkitörése óta alig beszéltek egymással. Pontosabban ő nem állt szóba

többé a férfival. Vagy kitért az útjából, vagy egyszerűen sarkon fordult,

amikor látta, hogy közeledik.

Ma reggel a konyhában észrevette, hogy Nash ez egyszer igazán elszánta

magát, és beszélni akar vele. Ő azonban megfogadta, hogy nem hallgatja meg,

és faképnél hagyta a férfit. Nash utánarohant, megragadta a karját, mire Faith

végképp elveszítette a fejét. Szerencsére Mrs. Jenson éppen arra járt, így

minden további nélkül elmenekülhetett. A férfi szemének villanása azonban

világossá tette számára, hogy ő is nehezen fékezi magát.

De hát kit érdekel?

Amikor kinyitotta az ajtót Robertnek, és közben ránézett az ujján csillogó

gyűrűre, az is eszébe jutott, hogy változatlanul nem találja a párját.

– Hm… Jó ez a friss vidéki levegő – állapította meg kedélyesen a főnöke,

amint követte a lányt Philip dolgozószobájába. Azután alaposabban is

szemügyre vette Faitht, határozottan elismerő tekintettel. – Hogy haladsz a

tervekkel? – érdeklődött izgatottan.

A fiatalasszony nem csukta be az ajtót. Egyenesen az íróasztalhoz ment.

– Gondjaim vannak velük – ismerte be. – A konyha… – Megmutatta azt a

bizonyos helyet a rajzon, majd elhallgatott, amikor észrevette, hogy a férfi a

gyűrűjét nézi. – Nashsel összeházasodtunk – jegyezte meg kelletlenül. – Nem

is… Nem olyan… Legalábbis én nem… – A hangja elcsuklott, amikor rájött,

hogy a kijelentés szinte fejbe kólintotta Robertet.

– Tudtam én, hogy volt köztetek valami – felelte végül hősiesen de…

Megcsóválta a fejét, a lány pedig félelemmel vegyes bűntudattal figyelte

őt.

Soha nem kerültek igazán közel egymáshoz, tehát elvileg nem kellene,

hogy lelkifurdalása legyen. Mégis észrevette, hogy a férfi nem csupán

meglepődött, de nagyot csalódott a hír hallatán.

Szerencsére Robert hamar összeszedte magát.

– Amikor megkértelek, hogy próbáld meg rávenni Nasht, mindenképp adja

nekünk Hattont, nem hittem volna, hogy idáig elmész! – mosolygott kisfiúsan.

Faith örült, hogy ezzel a kis tréfával legalább oldódik közöttük a feszültség.

Nash viszont, aki épp az előcsarnokon vágott keresztül a dolgozószoba

felé, megdermedt a haragtól. Tehát Faith mégiscsak kihasználta – kihasználta

a szerelmét, hogy elérje a célját!

A lány bizonytalanul elmosolyodott, megrázta a fejét.

– Bárcsak segíthetnék valahogy! – szólt meghatottan. – Olyan kedves vagy

hozzám, Robert! – Rémülten vette észre, hogy elfutják a szemét a könnyek.

– Hé, mi a baj? – kérdezte a férfi, majd vigasztalóan megölelte.

Mivel a lány háttal állt az ajtónak, és Robert vállára hajtotta a fejét, nem

látta, hogy Nash bejön a helyiségbe, a főnöke viszont rögtön észrevette őt.

Azonnal elengedte a fiatalasszonyt, és bűnbánóan így szólt:

– Ó, Nash! Hadd gratuláljak! Csak most hallottam a jó hírt!

– Azt látom – dörmögte a házigazda nyersen, majd megsemmisítő

pillantást vetett a feleségére, mielőtt visszafordult volna a férfihoz. – Lenne

egy kis ideje számomra, miután kigratulálta magát? Beszélnem kell magával.

Faith az ablakból figyelte Robert távozását. A hálószobájába vonult vissza,

hogy a két férfi zavartalanul tárgyalhasson. Annyira mérges volt, hogy szinte

bíborvörösre gyúlt az arca. Nashnek nincs joga hozzá, hogy ilyen megvetően

nézzen rá! Robert alighanem azt hitte, különösen féltékeny férjjel van dolga,

de ő persze ismeri az igazságot.

Meddig kell még várnia, amíg kiderül, hogy terhes-e, vagy sem? Előbb-

utóbb megveheti majd a tesztet, de még biztosan túl korai volna.

Megdermedt, amikor nyílt az ajtó, és Nash viharzott be a szobába.

– Szóval Ferndown megkért rá, hogy próbáld meg latba vetni nálam a

csáberődet? – robbant ki belőle minden átmenet nélkül. – Ne is tagadd, Faith!

Hallottalak benneteket!

– Igen, és azonnal hibás következtetéseket vontál le, mint mindig. Megint

elhamarkodottan ítéltél! Mondd csak, az még soha nem jutott eszedbe, hogy te

sem vagy tévedhetetlen? Nem, hát persze hogy nem. Robert csak arra volt

kíváncsi, megkapja-e az alapítvány a házat. Fogalma sem lehetett róla, hogy…

– Miről nem lehetett fogalma? Hogy meddig fogsz elmenni? Hogy mennyit

ér neked a főnököd elismerése? Hát, én most legalább már pontosan tudom!

Hiába olvastam el az összes tanárod jelentését, mindannyian tévesen ítéltek

meg! Sőt én is lépre mentem… Hányszor akartál még lefeküdni velem, mielőtt

megmondtad volna az igazságot?

– Hogy mersz ilyesmiket feltételezni rólam? – csattant föl a lány. – Nem

vagyok…

– Mi nem vagy? – szakította félbe a férfi. – Nem vagy számító kis céda, aki

csak a pénzemért bújt az ágyamba? Nem? Ezt akarod mondani? – kérdezte

visszafojtott hangon. – Hát akkor mi vagy, Faith? Mi vagy? Hadd halljam!

Nash a következő pillanatban egy ragadozó csalóka lomhaságával

megindult a nő felé, majd magához húzta.

Ne nyúlj hozzám! – sikoltotta volna Faith a legszívesebben, de egy hang

sem jött ki a torkán. És még a mellkasát sem öklözhette meg, mert a férfi

lefogta a kezét. Kábulatában is próbálta megfejteni, vajon a haragtól

erőtlenedett-e így el, vagy Nash közelségétől.

– A feleségem vagy – hallotta a távolból a hangját, majd a férfi szája az

ajkára tapadt. – Az enyém vagy…

Az övé – mert megvette, mert pénzt adott érte! Faith kétségbeesetten

küzdött a csók ellen, de ébredező vágya megint felülkerekedett benne.

Hallotta, hogy Nash hirtelen felszisszen, és a következő pillanatban vért ízlelt

a szájában. Megharapta volna a férfit? Nash azonban nem lökte el magától,

hanem újra átölelte, és a nyelvével ijesztően izgató játékba kezdett.

Az asszony önkéntelenül is megpróbált kibontakozni az öleléséből. Minden

dühe ellenére egyre erősebben kívánta a férfit. Vadnak érezte magát,

szabadnak, mint a nőstény farkas, aki a falkavezérrel üzekedik – egy

erőszakos, ellenséges nőstény farkas, aki mellesleg tüzel a vágytól.

Tudta jól, hogy Nash ugyanígy érez. A gyűlölet vággyal keverve kitűnő

robbanószer, és egyikük sem engedett egy tapodtat sem. Mindketten keresztül

akarták vinni az akaratukat.

Faith, miközben még mindig küzdött Nash ölelése ellen, iszonyatosan

kívánta is őt. Lassan feladta az ellenkezést, és engedelmesen hátrahajtotta a

fejét. Ajka egészen megduzzadt a szenvedélyes csókoktól.

Nash egy kicsit eltolta magától az asszonyt, és mohó tekintettel mérte

végig, mint egy ragadozó a leterített áldozatát, amikor azt keresi, hol harapjon

bele először. A lány nyakán lüktetett egy ér, s legszívesebben rátapasztotta

volna az ajkát, hogy így is birtokba vegye asszonyát. Olyan erőteljesen

hatalmába kerítette ez a vágy, hogy a fülében dobolni kezdett a vér.

Miért is hallgatna a lelkiismeretére? Hiszen Faith önmagának köszönheti a

helyzetét! Nem érdemel kíméletet! Elkaphatná őt, és elvihetné egy olyan

helyre, ahol néhány másodpercre a földi paradicsom részesei lehetnének.

Azután viszont együtt kellene élnie azzal a tudattal, hogy ilyen mélyre

süllyedt.

Hirtelen elengedte.

Faith kinyújtotta a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és döbbenten

állapította meg, hogy Nash hátrál néhány lépést.

A férfi a lelke legmélyén mindvégig sejtette, mire vállalkozik, ha Faithszel

kezd, és a szenvedély hirtelen az undornak adta át a helyét. Iszonyodott

önmagától, mert nem volt képes elűzni az életéből ezt a nőt. Persze mindvégig

azzal takarózott, hogy bosszút akar rajta állni, mintha Philipnek tartozna vele,

hogy nem téveszti szem elől a „vétkest”.

Sarkon fordult, és az ajtóhoz ment.

Az asszony némán nézett utána. Veszélyesen közel kerültek a szakadék

széléhez. Megborzongott, amikor tudatosult benne, mennyire közel. Ennek

soha többé nem szabad megtörténnie! Nem maradhat tovább Hatton House-

ban. Még akkor sem, ha… Önkéntelenül is a hasára szorította a kezét, és

szótlanul bocsánatot kért a gyermektől, amiért el fogja titkolni előle, ki az

apja.

Amint visszaér Londonba, felhívja Robertet, és elmond neki mindent.

Utána pedig másik állás után néz – esetleg külföldön, ahol tiszta lappal

indulhat, ahol nincsenek Nashek, akik sértegetnék és kínoznák. Ahol azt is

elfeledheti, milyen mélységesen szereti őt.

Fogalma sem volt, miért szerelmes még mindig belé. Csak annyit tudott

bizonyosan, hogy ez az érzés már soha nem hal ki belőle.

Faith még egyszer körülnézett a szobában. Igen, mindent becsomagolt –

nem mintha annyi holmija lett volna. Az esküvői ruhát gondosan

visszapakolta a dobozokba, tegyen vele Nash, amit csak akar. Ha abból indul

ki, hogyan viselkedett vele a férfi az elmúlt napokban, akkor valószínűleg

vesz majd egy hozzá hasonló külsejű babát, felöltözteti, és máglyán elégeti.

A terveket gondosan rendszerezve az irattáskába tette, ezeket azonnal

elviszi Robertnek.

Már csak egyetlen dolog volt hátra. Óvatosan lehúzta a jegygyűrűjét, és

berakta a fülbevalók mellé a dobozba. Nash már jó ideje elment valahová.

Faith nem tudta, merre járhat, de örült neki, hogy nem kell még egyszer

találkoznia vele. Így legalább méltósággal távozhat, nem fog összetörni és

sírva könyörögni neki, mint valamikor réges-régen.

Tűnődve összeráncolta a homlokát, amikor becsukta a dobozkát. Még

mindig nem találta meg az eljegyzési gyűrűjét. Talán Mrs. Jenson rábukkant

takarítás közben. Lassan lesétált a lépcsőn a konyhába.

Nash mogorván méregette az előtte álló épületet. Nagyon romos állapotban

volt már, inkább csak terhet jelentett a tulajdonosának, azaz a városnak. Az

ablakok kitöredeztek, a kert teljesen elvadult. Persze korábban is

meglehetősen vigasztalan hangulatot árasztott ez a hely, és Nash mindig is

sajnálta Faitht, hogy itt kell laknia. Gyermekotthon, no hiszen! Nem éppen

úgy festett, mint egy otthon.

A férfi nem tudta volna megmondani, mit keres itt, miféle kérdésekre akar

választ találni. Létezik-e válasz egyáltalán? Miféle szerelem az, amely miatt

megveti önmagát? Amikor ellátogatott a keresztapja sírjához, úgy érezte, öreg

barátja szavak nélkül is beszél hozzá. Elmondta neki, hogy Faith fiatal volt

még, és rossz társaságba keveredett, de ennél nagyobb vétket nem követett el.

Meg kell bocsátania neki, hogy új életet kezdhessenek, főként azért, mert talán

már közös gyermekük is fogant.

Nash megújult reménnyel tért vissza Hatton House-ba, ott azonban csak

újabb bonyodalmak várták, majd véletlenül kihallgatta az újdonsült felesége

beszélgetését Ferndownnal… Már megint bebizonyosodott, mennyire nem

bízhat meg benne!

A férfi szemében azonban nem harag, hanem szomorúság csillogott.

Lehajtott fejjel megfordult, és lassan visszabandukolt a kocsijához.

– Mrs. Jenson, nem látta véletlenül… – Faith elhallgatott, és önkéntelenül

is megtorpant, amikor megpillantotta, ki áll a házvezetőnő mellett. – Charlene!

– suttogta döbbenten.

– Em néni mesélte, hogy visszajöttél – vigyorgott gúnyosan a fiatal nő. –

Ezt nevezem! Ki gondolta volna, azok után, amit tettél… Egyesek tényleg

kimondottan pofátlanok… De várj csak, hamarosan az egész város megtudja,

hogy egy gyilkos rejtőzködik itt!

Ezt már Faith sem tűrhette szótlanul.

– Aljas féreg! – vágott Charlene szavába. – Pontosan tudod, hogy semmi

közöm nem volt a rabláshoz. Te tervelted ki az egészet a bandáddal. Azután

meg hazudtatok mindannyian, és rám kentétek, mert védeni próbáltam

Philipet.

Egy pillanatra szinte megbénították a rettegett emlékek. Alig tudta elhinni,

hogy itt áll előtte teljes életnagyságban az a nőszemély, aki felelős a

betörésért, és aki megfenyegette Philipet. Összerezzent, amikor Charlene

élesen felnevetett.

– Magad alatt vágtad a fát, te kis szende szűz! Összevissza pletykáltál

rólunk, és majdnem bajba kevertél minket. Nem is érdemeltél volna mást –

tette hozzá kegyetlenül. – Még mindig magam előtt látom az arcodat, amikor

a rendőrök elvezettek. Nash, kérlek, ne engedd, hogy elvigyenek! – utánozta

gúnyolódva. – Nash, csak nem gondolod komolyan, hogy ártanék

Philipnek…? Pedig mi mást hihetett volna? Nagyon is megkönnyítetted a

dolgunkat. Tetten értek, ráadásul épp a vén fószer tárcájával a kezedben! Mi

meg egységesen ellened vallottunk, hogy tőled kaptuk az ötletet. Elég

hihetően hangzott, amikor azt állítottuk, tőled tudtuk azt is, hogy az öreg

egyedül lesz a házban, és még bejutni is segítettél. Azt vallottuk, hogy

egyszerűen bekopogtál, és beengedtek! Mindenki bedőlt nekünk, még a te

csodálatos Nashed is!

– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltotta Faith, miközben befogta a fülét. Az

arca hamuszürkére vált a rémülettől. – Hogy tehettétek ezt szegény

öregemberrel? Miért fenyegettétek meg? Miért ártottatok neki?

Iszonyúan remegett a hangja. A konyhaajtó nyitva maradt, Nash pedig a

döbbenettől dermedten állt az előcsarnokban. Épp a konyhába indult volna

egy csésze kávéért, ám amikor hangokat hallott, megállt, hogy füleljen. A

szíve a torkában dobogott, és a kezdeti dühöt pár pillanat múlva a teljes

kétségbeesés váltotta fel.

Faith tehát valóban ártatlan, ahogy azt mindig is állította. Nem csoda, hogy

ennyire gyűlöli őt!

A konyhában Charlene Jenks még nem fejezte be a mondandóját.

– Olyan egyszerűen ment minden. De aztán mindannyiunkat elkaptak, mert

megzavartál bennünket. Hát legalább gondoskodtunk róla, hogy megfizess

érte! – A hajdani bandavezér arca elkomorodott. – De persze te ezt is

megúsztad. Az az átkozott Nash Connaught valószínűleg már akkor is bukott

rád, és szinte térden állva könyörgött a bírónak, hogy ne kapj túl szigorú

büntetést. Már akkor is veled kavart, ugye? Egy fiatalkorúval, pfuj! No várj

csak, holnapra az egész város tudni fogja!

Faith csak most tért magához első döbbenetéből.

– Ne merészelj ilyen hazugságokat terjeszteni róla! – kiáltott föl

szenvedélyesen.

Nash kiállt érte! Hát neki köszönheti azt, hogy nem került börtönbe…

A férfi pedig úgy érezte, eleget hallott. Belökte az ajtót, és pár öles lépéssel

a három nő mellett termett. A házvezetőnőt egy pillantásra sem méltatta.

Egyből Charlene-hez fordult.

– Ha még egy szót szól, rendőrt hívok! – förmedt rá haragosan. – Ami

pedig magát illeti – nézett Mrs. Jensonra ki van rúgva! Azonnal távozhat. És

eszébe ne jusson ajánlólevelet kérni tőlem!

– De hiszen nem csináltam semmi rosszat! – csattant föl dacosan a

házvezetőnő. – A kis Charlene feltétlenül el akart jönni ide. Azt mondta, van

itt valami ügye, aminek még nem járt a végére. – Gonoszul Faithre pillantott.

Amikor Nash neki akart menni, Faith megállította.

– Hagyd, Nash! Nem érdemes. Ne is törődj vele!

– Figyelmeztetem magukat – hallotta még a férfi hangját, aki kikísérte a két

nőt a hátsó kapun –, hogy el fogok menni a rendőrségre, és feljelentést teszek.

Hanglejtése elárulta, hogy komolyan beszél, és ezt alighanem Charlene

meg Mrs. Jenson is felfogta.

Faith lassanként magához tért, miután az ajtó becsukódott a két nő mögött,

és egyedül maradt Nashsel.

– Mit is mondhatnék? – kezdte nagy zavarában a férfi.

– Nem tudhattad – felelte Faith kifejezéstelen hangon. – Minden ellenem

szólt. Pont Philip mellett álltam, és tényleg a kezemben tartottam a tárcáját. A

lányok meg erre azt hazudták, hogy tőlem származott az ötlet, én terveltem ki

az egészet.

– Könyörögtél, hogy hallgassalak végig… hogy bízzam benned…

A fiatalasszony szótlanul elfordult.

– Nem lett volna szabad magára hagynom Philipet aznap este – szidta

magát Nash. – Hiszen tudtam, hogy gyenge az egészsége. De az az átkozott

munka…

Olyan mély bűnbánat érződött a hangjában, hogy Faith azonnal

megsajnálta. Lassan, vigasztalóan fölemelte a kezét, de aztán tehetetlenül

visszaejtette maga mellé.

– Úgy akartam megnyugtatni a saját lelkiismeretemet, hogy téged

hibáztattalak. Így próbáltam kibújni a felelősség alól.

– Akkor meg miért küzdöttél értem? – kérdezte halkan Faith. Továbbra

sem bírt a férfi szemébe nézni, leszegett fejjel várta a választ. Sőt még a kezét

is tördelte közben, s a szíve a torkában dobogott.

– Hát mit gondolsz? – nyögött fel Nash. – Hiszen pontosan tudtad, mit

éreztem irántad már akkor is…

Amikor elhallgatott, Faith végre fölpillantott.

– Talán sejtettem. Biztos azonban csak abban lehettem, amit én éreztem

irántad – felelte remegő hangon. – Te mindig nagyon kedves voltál velem,

de… – Habozott. Nem szerette volna teljesen kiszolgáltatni magát,

ugyanakkor megint ébredezni kezdett a szívében a remény.

– Kedves? – visszhangozta zaklatottan Nash. – Én nem kedves akartam

lenni hozzád! Amit én adni és kapni akartam… – A felesége szemébe nézett,

és semmivel sem próbálta leplezni a tekintetében égő vágyat. – Rettenetesen

kívántalak – folytatta rekedten. – Annyira kívántalak, ahogy egy huszonéves

férfi nem kívánhat egy kiskorú lányt.

– Tizenöt éves múltam már akkor, és a legkevésbé sem éreztem magam

gyereknek.

– Tizenöt vagy tizenhat! Akár tizennyolc is lehettél volna, nem jelentett

volna semmi különbséget! Túl fiatal és tapasztalatlan voltál ahhoz, amire én

vágytam tőled.

Faith döbbenten meredt a férfira.

– A szex még nem minden – jelentette ki felháborodottan. – Egy kapcsolat

akkor is lehet nagyon mély, ha…

– Nem is az olyan jellegű tapasztalatról beszélek – ellenkezett

türelmetlenül Nash. – Hanem az élettapasztalatról. Akkor még egyáltalán nem

gondolkoztál rajta, mit akarsz kezdeni magaddal. Én pedig nem szerettem

volna elvenni tőled a lehetőséget, hogy magad dönts a sorsod felől. Ha akkor

engedtem volna a vágyaimnak, a szerelmemnek…

Elhallgatott, de Faithnek máris hevesebben dobogott a szíve, amióta a

szerelem szót meghallotta.

– Nem csupán a törvény ellen vétettem volna, ha akkor lefekszem veled.

Azoknak az erkölcsi elveknek is ellentmondtam volna, amelyeket a

keresztapám nevelt belém.

– És ha Philip fölépült volna a szélütésből? Akkor elmondhatta volna

neked, mi történt valójában…

– Mit számít az? – vágott a szavába nyersen a férfi. – Magamtól is tudnom

kellett volna.

– Viszont ha bűnösnek tartottál, miért fizetted a tanulmányaimat? –

kérdezte halkan Faith. – Mert a hatalmadban akartál tartani?

– Mert Philip is így kívánta volna – vágta rá rögtön a Nash, de a

fiatalasszony sejtette, hogy elhallgat valamit.

– És mit jelentsenek a huszonegyedik születésnapomra küldött fülbevalók?

– folytatta makacsul.

– A tanáraid többször is kiemelték, menyire szorgalmas vagy. Én pedig

tudtam, hogy nincsenek hozzátartozóid – kezdett magyarázkodni Nash. – Az

ördögbe is, Faith, mit akarsz hallani? – fortyant föl, amikor a felesége

továbbra is hallgatott. – Hogy azért vettem őket, mert egy napom sem telhetett

el anélkül, hogy ne te jártál volna az eszemben… és egy éjszaka sem, amikor

ne azért fohászkodtam volna álmatlanul hánykolódva, bárcsak elfelejthetném,

ami Philippel történt?!

– Ezek szerint miattam ajánlottad föl Hatton House-t az alapítványnak? –

érdeklődött remegő hangon Faith.

Nash megrázta a fejét.

– Nem szándékosan. De…

– De?

– Sohasem bocsátok meg magamnak.

– Azt hiszem, inkább az a fontos, hogy én megbocsátok-e neked – jegyezte

meg az asszony, majd néhány másodpercre visszafojtotta a lélegzetét.

A férfi azonban nem úgy festett, mint aki el akarja fogadni a felkínált

békejobbot.

– Most már csak abban reménykedem, hogy nem vagy terhes – jegyezte

meg csüggedten Nash. – Még biztos érvényteleníttethetjük a házasságot.

– És mi van, ha én nem akarom érvényteleníttetni? – kérdezte

elkeseredetten Faith.

Nash felsóhajtott, majd odalépett hozzá.

– Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele, mire vágysz valójában?

Az asszony megint visszatartotta a lélegzetét, és arra várt, hogy Nash végre

kimondja, soha nem fogja viszonozni az érzelmeit, mindegy, mennyire szereti.

Annál inkább meghökkent, amikor a férfi így folytatta:

– Visszaadom a szabadságodat, hogy újra a saját életedet élhesd.

Hát ez meg mi az ördögöt jelent? Talán nem a napnál is világosabb, hogy

egyes-egyedül őt akarja? Csak nem valamiféle udvarias visszavonulással

próbálkozik Nash, hogy ne essen csorba a kislány büszkeségén? Hát nem érti,

hogy az a legutolsó szempont? Amikor azonban a férfi sarkon fordult, és

kiment a konyhaajtón, mégsem tette föl neki azt a kérdést, amellyel talán

visszatarthatta volna. Mi lesz, ha mégis terhes? Akkor is érvényteleníttetné a

házasságot?

Faith visszament a szobájába. Be kellett vallania magának, hogy immáron

semmi sem tartja többé Hatton House-ban. Tulajdonképpen örülnie kellene,

hogy Nash tíz év után végre elhiszi, hogy ártatlan volt, és nem kell többé…

Mit nem kell többé? Emésztenie magát miatta? Reménykedni, hogy a férfi

viszonozza az érzelmeit?

Pillantása a kezére tévedt, és hirtelen eszébe jutott, hogy a zivatar estéjén

még rajta volt az eljegyzési gyűrű, amikor Nash szobájába menekült…

Nagy úr a szomorúság, kesergett magában a férfi, miközben fölkullogott a

szobájába, és váratlanul rádöbbent, mennyire üres az élete. Amikor kinyitotta

az ajtót, Faitht pillantotta meg. A lány az ágyán ült, és a szeméből

könnycseppek peregtek, miközben a gyűrűket nézte az ujján.

– Miért sírsz? – kérdezte a férfi.

Faith összerezzent. Az ágy alatt találta meg végül a gyűrűt. Nyilván leesett

és begurult.

– Azért sírok, mert annyi minden máshogy is történhetett volna – vallotta

be szomorúan.

– Például?

– Például, ha nem szerettél volna ki belőlem.

– Hogy én kiszerettem belőled?! – horkant föl a férfi. – Egyáltalán nem

szerettem ki belőled! Pedig el sem képzelheted, hányszor próbáltam a tíz év

alatt! De mindig kudarcot vallottam.

– Akkor is gyűlöltél közben.

– Azt gyűlöltem, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen – javította ki

Nash. – A legijesztőbb az egészben, hogy ennyi év után rá kellett döbbennem,

valójában én vagyok a bűnös. Pedig végre sikerült egyenesbe jönnöm

magammal, és megvallottam Philipnek, hogy még az iránta érzett tisztelet sem

akadályozhatja meg, hogy szeresselek téged.

Faith a homlokát ráncolta.

– Nem értem… – kezdte, de Nash félbeszakította.

– Azon az estén, amikor az a csúnya vihar tombolt, és… szóval akkor…

eldöntöttem magamban, hogy itt az ideje fátylat borítani a múltra. Kimentem a

temetőbe Philip sírjához…

A vihar! Faith előtt hirtelen megvilágosodott, mit kell tennie. Lassan

fölállt, és odament a férfihoz. Amikor már előtte állt, halkan megkérdezte:

– Szóval akkor… a vihar idején… amikor így megcsókoltalak? – Azzal

átölelte Nash nyakát, és lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomhasson a szájára.

– Faith… – nyögte a férfi kétségbeesetten. – Nem szabad…

– Már hogyne volna szabad? Férj és feleség között ezt nem büntetik. Mert

a férjem vagy… életem nagy szerelme… a gyermekem apja…

Ahogy megérezte, hogy a férfi tiltakozni készül, gyorsan a szájára

tapasztotta az ajkát, és gyengéd szenvedéllyel beléfojtotta a szót. Nash átfogta

a karját, és Faith egy pillanatra megrémült, hogy el akarja taszítani magától. A

férfi azonban mohón magához húzta. Egyre szenvedélyesebben ölelték

egymást, mintha ezzel is kárpótolni akarnák magukat a sok elvesztegetett

évért.

– Mondd, hogy szeretsz! – lihegte két csók között a férfi.

– Csak utánad – mosolygott rá a felesége.

Nash hirtelen elengedte, és Faith megrémült, hogy túl messzire ment. A

férfi azonban megfogta a kezét.

– Gyere velem! Mutatni akarok valamit!

Mire odaértek a kis kerti pavilonhoz, Faith kissé ki is fulladt. Csodaszép

nyári este volt. A langyos levegőben rózsa és levendula illata úszott.

– Amikor először álltam itt, és megláttalak – vallotta meg Nash halkan már

tudtam, hogy szeretlek, és mindörökké szeretni foglak. És így is lett.

– Mondd még egyszer!

– Mondjam? – vonta fel a szemöldökét csibészes ábrázattal a férfi. – Annál

sokkal jobb ötletem van. Inkább megmutatom.

– Itt a kertben? – suttogta zavartan, de annál izgatottabban Faith.

– Igen, itt a kertben – vágta rá Nash. Azzal magához húzta szerelmét, és

csókolni kezdte.

UTÓHANG

– Philippa. Nagyon szép név!

Faith sugárzóan rámosolygott Lucyra, Robert Ferndown menyasszonyára.

A friss jegyespár épp a kis Philippa fölé hajolt, aki az apja karjában

szunyókált. A leányka most lett három hónapos, ma fogják megkeresztelni –

abban a templomban, ahol Nashsel összeházasodtak.

Lucyt és Robertet kérték fel keresztszülőknek, mert időközben nagyon

összebarátkoztak. Faithnek önkéntelenül is eszébe jutott az első találkozásuk.

– Annyira irigylem magukat Hatton miatt! – vallotta be annak idején Lucy,

amikor Robert bemutatta őket egymásnak.

Faith egyetértően bólintott.

– Tényleg gyönyörű ház – felelte, és hálás mosollyal a férjére nézett.

Akkor már terhes volt, Nash időlegesen el is küldte a házat benépesítő

munkásokat. Elhatározták ugyanis, hogy nem adják át Hatton House-t az

alapítványnak, hanem megtartják maguknak.

– De ehhez sok gyerekre lesz szükség, hogy teljes mértékben

kihasználhassuk az épület adottságait – simogatta meg nevetve a pocakját

Faith.

– Igen? – vonta föl csipkelődve a szemöldökét a férje.

– Robert nagyon csalódott lesz – sóhajtott fel szomorúan a fiatalasszony.

– Ne aggódj! Az alapítványnak találtam másik épületet – nyugtatta meg

Nash.

– Igen? Mit? – És lelkesen hallgatta a beszámolót. – A régi

gyermekotthont, ahol én is…? De…

– Érdeklődtem egy kicsit, és a város szívesen eladja nekem. Majd

lebontatom, és másikat építtetek a helyére, valami olyasmit, ami tényleg

otthonnak látszik, nem intézetnek.

– És ezt megtennéd Robert kedvéért? Ó, Nash!

– Ne merd még egyszer ilyen hangon azt mondani, hogy „ó, Nash”, amíg

terhes vagy! – tréfálkozott a férfi. – Rettentő nagy a kísértés…

Faith abbahagyta az emlékezést, mert Philippa ekkor álomittasan

nyújtózkodni kezdett apukája karjában. Nash keresztapjának emlékére kapta

ezt a nevet.

– Ha továbbra is ekkora csodálattal bámulod, még féltékeny leszek rá –

jegyezte meg nevetve Faith, miközben belekarolt a férjébe.

– Várj csak, nemsokára este lesz! – suttogta a fülébe Nash a templomba

menet. – Akkor aztán megmutatom, hogy nincs okod féltékenykedni. Hidd el,

soha nem foglak elhanyagolni! Mindig te leszel az első az életemben, drágám.