Görögkatolikus SZEMLE2

2012

. jan

uár

…személyként létezik

Emberi méltóságunk abban gyöke-rezik, hogy mindannyian személyként élünk, akik különböző személyiséggel rendelkezünk. Kosztolányi Dezső erre az emberi méltóságra, az emberi személyek egyediségére és megismételhetetlensé-gére hívja fel a figyelmünket, amikor a következőt írja: „Okuljatok mindannyi-an e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány… Keresheted őt, nem leled, hi-ába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben, akárki megszülethet már, csak ő nem.” Minden ember egyforma tehát abból a szem-pontból, hogy emberi személy, s így az emberi természet szerinti jogokkal és kötelességekkel van felruházva, melyek sérthetetlenek. Ezenfelül azonban a sze-mélyléthez kötött egyedi személyiséggel bír mindenki, mely egyéniségünknek, össze-nem-keverhetőségünknek, pótolha-tatlanságunknak a foglalata.

A magyar személy szó a latin persona fogalom megfelelője. A persona minde-nekelőtt azt az álarcot jelentette, melyet a színészek hordtak magukon a színdara-bok idején. A viselt maszk alapján lehe-tett a színészeket beazonosítani, a maszk mutatta, hogy melyik szerepet, melyik szereplőt is alakítják pontosan a színjá-tékosok. A maszk segítségével a színé-szek egyedüli sorsokat vihettek színre. A drámai történetben minden maszk egy egyedien bejárt életutat jelentett, kifejezte azt is, ki hogyan járult hozzá az emberi közösség sorsának alakításához. Másrészt a persona kifejezés arra is utalt még, hogy emberként élni azt jelenti, hogy egy érző, egy gondolkodó emberi szellem az, aki-nek belső gondolatai a szavakon keresz-tül áthangzanak, áthallatszódnak (per-sonare). Az ember test és lélek egysége. Amikor a szavaink elhangzanak, amikor beszélünk, akkor a kimondott szavaink hallhatóak, sőt akár mérhetőek is, hogy milyen hangerővel rendelkeznek, milyen rezgéssel terjednek a levegőben. Minden kiadott emberi hang fizikai jelenség, amely azonban az anyagtalan gondolatok-

ból ered, a testetlen, a nem-fizikai, belső, személyes világból fakad. Minden emberi hang arra utal, hogy a lelki történéseink a testiben kifejeződhetnek, hogy lelkünk és testünk egységében létezünk. A sza-vaink az anyagtalan lélek gondolataiból kialakuló finom anyagok, melyek így a lelki és a testi világ közötti hidat alkotják. Harmadsorban a persona utal arra, hogy minden ember egy, önmagában egységes (per-se-una) létező, aki elkülöníti magát a világ dolgaitól, aki elkülönítetten szemléli magát a többi embertől. A csecsemők kezdetben szimbiózisban élnek anyjukkal, majd lassan megtanulják, hogy saját testüknek határa van, rájönnek, hogy a világban úgy vannak jelen, hogy a saját testük öleli őket körül. Nemcsak testében különíti el magát azonban az ember a vi-lágtól, hanem ezzel párhuzamosan alakul ki szellemi öntudata, én-tudata is. Ez az én-tudat különíti el az emberi bensőt és a rajta kívül eső külvilágot. Ez az öntudat továbbá azt is jelenti, hogy mindenki egy saját névvel rendelkezik; mindenki tudja, hogy milyen tulajdonságoknak a hordo-zója; tudja, hogy egyszeri sorsa van; tud-ja, hogy az emberi történelemben egyedi életcélja, az emberi közösségben pedig egyedüli helye és szerepe van.

Biztosan megfigyeltük már, hogy ami-kor különböző emberek ugyanazon törté-nésnek, eseménynek a résztvevői, szem- vagy fültanúi, akkor ezt az ugyanazon eseményt nagyon eltérően élhetik meg. Emellett azt is tudjuk még, hogy együtt-érzésünknek, empátiánknak mindig van egy határa, hiszen csak egy bizonyos szintig tudunk eggyé válni a másik em-ber érzéseivel, gondolatvilágával. Ennek fényében személyes létünk egyértelmű-en utal a különböző emberi tudatokra is. Egyszerisége, egyedisége van a sze-mélynek, hiszen bensője, belső állapota az, ami csak rá jellemző. Az ember sze-mélyes állapota, saját testének átélése és megélése, a külvilág általa való észlelete folyamán egy benső valóság keletkezik. Csak maga a személy az, aki számára ez a

benső világ közvetlenül elérhető, átélhető és tapasztalható, ahol megtalálhatóak a személyes élmények, emlékek és szándé-kok. Ezek bizony mind privátak, egy pri-vát világ összetevői. Az ember méltósága ebben áll: egy teljesen egyedi, megismé-telhetetlen belső világot hordoz mindenki magában.

A személy sérthetetlenségét és a sze-mélyiségek egyediségét az emberi arco-kon keresztül lehet a leginkább megragad-ni és kifejezni. A festészetben sokszor ta-lálkozunk ábrázolt arcokkal és tekintetek-kel, hiszen a festészet nagyon jól ismeri, és nagyon jól is be is mutatja az emberi arc titokzatos közlésmódját. Minden em-beri arc ugyanis egyszerre feltár valamit, s ugyanakkor egyértelműen utal a feltár-hatatlanra is, az emberi személy kimerít-hetetlen mélységére. Egy emberi arc nem olyan, mint egy tárgy a többi tárgy között. Az emberi arcok nem pusztán testrészek, hanem inkább az emberi személyre, az emberi bensőre utaló kifejezők és feltá-rók, amelyek fizikai megjelenésükben nagyon jó közvetítői az ember lelki, sze-mélyes létezésének. Az arcban benne van pl. a tekintet, amely nem egyenlő a sze-mekkel. A szem egy testrész, a látószerv, aminek van színe, pupillája, mozgása és akár meg is érinthető. A tekintet azonban ettől sokkal több, mint a szem, ámbár nincs annak sem színe, sem mozgása, és senki meg nem érintheti. Az emberi ar-con lehet könnycsepp is. Ami önmagában csak hideg vízcsepp, az az emberi szemé-lyes létezéshez járulva válik könnyé. Ami önmagában csak levegőmozgás, az az ar-con keresztül válik sóhajjá. Minden egyes ember egyedi arcvonásai és arckifejezései egy olyan testrésszé állnak össze, amely képes utalni az egyedi belső szellemi re-alitásra. Minden arc az anyag mögötti, anyag feletti személyt tárja fel. Minden arc az epifániához hasonlóan ember-jele-ániához hasonlóan ember-jele-z hasonlóan ember-jele-nés, ami azt az embert jeleníti meg, aki egyedi, megismételhetetlen és teljességé-ben közölhetetlen is.

Vincze Krisztián

Ha kinyitoma szemem…

Hajnalodott, úgy érezte kezeire és lá-baira mázsás súly nehezedik. Azzal már nem is próbálkozott, hogy mozdítsa őket. Az utóbbi napokban amúgy is megszok-ta, hogy az infúzió miatt nyugodtan fe-küdjön. Éjjel nehezen aludt el, s most fá-radtnak érezte magát. Arra gondolt, hogy

talán csak néhány nyugodt perc, s vala-melyik beteg hangját fogja hallani, vagy beront a nővér a lázmérővel, vagy a taka-rító zörög majd a folyosón… Mennyire törékeny minden csendes pillanat! Most, ezen a kora reggelen szerette volna még végtelenné tenni ezt a veszélyben levő parányi békés időmorzsát. Szeme csuk-va volt, szemhéját egy kicsit erővel le is szorította. Ilyenkor gondolatban mindig otthon volt…

Még alszanak. Régebben mindig elér-zékenyült, ha alvás közben rájuk nézett. Most a gondolat is elég volt hozzá. Ré-gebben ilyenkor mindig a boldogság ér-zése töltötte el, s általa mindig erőt kapott aznapi munkájához. Most szomorú volt. Keserűség és düh már nem volt benne, azon már túl volt. De ez, a szavakkal le nem írható csendes szomorúság is ab-roncsként szorította az egész mellkasát.

– Most ugyanúgy nélkülem vannak otthon, mint majd az után lesznek, ami-kor én már… …Hálás volt orvosának, hogy őszinte volt hozzá, s nem kertelt, amikor megjöttek az eredményei. Félni félt korábban is, de legalább tudja, hogy mire számíthat. Pontosabban arra, hogy már nem számíthat semmi jóra… Eszé-be jutott gyermekkora, amikor lázasan feküdt, s anyja vizesborogatással ápolta.

Milyen rossz volt a hideg, nyirkos anyag hűsítő érzése felhevült testén, s mégis visszavágyott akkori önmagába. Előző nap egy veréb szállt le az ágya melletti ablak párkányára. Sokáig nézte, ahogy a szürke kis madár tollászkodott, s valami miatt hálás is volt neki, hogy ezt pont az ő ablakánál teszi. Aztán kisvártatva el-szégyellte magát, hogy korábban sosem szerette a verebeket. Eszébe jutott, hogy mennyi és menyi dologgal van hasonló-képpen. Mennyi ünnep, mennyi meg nem látott szépség, mennyi elsietett találkozás vált a múlt malomköveinek martalékaivá. S most még abba is kapaszkodik, amit an-nak idején még elviselni sem bírt. Mennyi mindent lehetne másképp!

– Ha még lenne időm! Nem lennék ideges semmi miatt. Milyen jó is lenne, ha most a buszon szorongva, állva lökdösné-nek az emberek munkába menet. S nem

itt feküdnék… Milyen íze lenne a reggeli forró teának, milyen jó lenne… milyen jó lenne, ha most itt ezen a szerencsétlen kórházi ágyon lenne még néhány csendes perc, hogy tovább eszmélkedjem, hogy gondolatban még otthon legyek. – Rátört a bánat, a kiszolgáltatottság és a kétségbe-esés vegyes érzése, de…

Ebben a pillanatban gyanús lett a csend, amely körülöleli. Erőt vett magán, s jobb kezét nagy nehezen megemelve keresni kezdte bal kezén az infúzió csö-

vét. Csak nem kihúzódott a helyéről az éjszaka? Hol is a sebtapasz helye? Keze nem talált semmit. Szíve akkorát dobbant, hogy a fülével is hallani vélte. Lehet, hogy nem kapott este újabb infúziót, vagy lehet, hogy egyáltalán nem is kapott? Le-het, hogy csak egy rossz álom az egész, s valójában saját otthonában alszik? Milyen nap van ma? – Ha kinyitom a szemem, minden kiderül – gondolta. De félt, a csa-lódástól. Félt, hogy meglátja feje fölött a kórházi lámpákat, a fehér ablakkeretet, a szomszéd ágyat... Elhatározta, hogy mi-előtt kinyitná a szemét, eldönti, mit fog tenni abban az esetben, hogyha a kórház-ban van, s mit fog tenni akkor, ha csak egy rossz álom az egész. Az idő múlásával pulzusa egyre gyorsabb lett, szemhéját egyre nagyobb erővel szorította össze, s közben rádöbbent arra, hogy bármi is tör-ténik, a feladat ugyanaz, csak a maradék

idő több, vagy kevesebb. – Bármi lesz is, el kell tudni fogadnom azt, ami rám vár, tudnom kell ajándékként elfogadni min-den percet, s közben magamat is ajándék-ká tenni ott, ahol vagyok. Nem várom, hogy valami nagy boldogság hirtelen az ölembe hulljon, inkább megkeresem mindenben azt a kicsit, ami el van rejtve benne. Ha Isten eddig megtartott és velem volt, ezután is velem lesz. Ha kinyitom a szemem, új életet kezdek!

Sivadó Miklós

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

3

Újév

Görögkatolikus SZEMLE4

2012

. jan

uár

A történelmi Magyarország különbö-ző régióiban a 17. század első évtizedeitől kezdve indultak útjukra azok a kezdemé-nyezések, melyek görögkatolikus egyhá-zak létrejöttéhez vezettek. A Délvidéken (1611, Márcsa), az északkeleti várme-gyékben (1646, Ungvár), a Partiumban (17. század utolsó évtizede), majd pedig Erdélyben (17-18. század fordulója) meg-kötött uniók (vagyis a római Apostoli Szentszékkel való egyesülés ünnepélyes kimondása) után – több évtizedes fejlő-dés eredményeként – fokozatosan épült ki a görögkatolikus egyházszervezet. Az ősi Munkácsi Egyházmegye, majd pedig az ebből 1818-ban kialakított Eperjesi Egyházmegye liturgikus nyelve az ószláv volt. Ezzel szemben az 1721-ben felál-lított Fogarasi és az 1777-ben alapított Nagyváradi Egyházmegyében román nyelven végezték a szertartásokat.

Az ezekben az egyházmegyékben élő magyar identitású görögkatolikusok a 18. század végétől kezdődően töreked-tek arra, hogy a szertartások végzésében a magyar nyelv használata teret nyerjen. Az 1790/91. évi országgyűléssel kezdő-dő nemzeti ébredés mozgalma, melyben a magyar nyelv ápolásának program-ja kiemelt helyen szerepelt, a magyar görögkatolikusokra is hatást gyakorolt. Kritsfalusi György, ungvári tanár, az első fennmaradt magyar nyelvű liturgiafordí-tások egyikének készítője 1795-ben ezt írja: „...nemtsak a’ miólta ezen Ungvár várossábanszerentsém vagyon lakni, ha-nem máshelyütt-is némelly jóakaróim-tól ezen Munkának fel-vállalá-

sára minden módon ösztönöztettem.”

Ez arra utal, hogy a liturgia magyar nyelvű fordítására ekkor már egyértelmű igény mutatkozott a magyar anyanyelvű görögkatolikusok körében. A liturgiafor-dítások azonban még hosszú évtizedeken át csak kéziratos formában terjedtek.

A reformkori országgyűléseken a magyar nyelv használatának kiterjeszté-se érdekében hozott sorozatos intézke-dések cselekvésre ösztönözték a magyar görögkatolikusokat is. Ezekben az év-tizedekben a vármegyék is sokat tettek a magyar nyelv műveléséért és terjesz-téséért. Mindez azt eredményezte, hogy a helyi közösségek szintjén a magyar nyelv használata egyre inkább a magyar nemzethez tartozás és a lojalitás kérdé-sével kapcsolódott össze. Ezért a magyar görögkatolikusoknak egyre nagyobb problémát okozott az, hogy miközben magyarnak vallották magukat és a hét-köznapi társalgásban a magyar nyelvet használták, a templomi szertartásokon használatos ószláv vagy román nyelv mi-att a többségi társadalom megkérdőjelezte identitásukat és lojalitásukat. A liturgikus nyelv iskolai oktatása ellenére egyre ke-vesebben értették a templomi szertartáso-kat, ami gyakorta a nevetségesség határát súroló félrehallásokhoz vezetett.

A magyar nyelv liturgikus beve-zetésének kérdése első ízben az

1843/44-es országgyűlésen került az or-szágos közvélemény elé. A hajdúdorogiak országgyűlési követük útján kérték a görögkatolikus szertartási könyvek állam-költségen történő magyarra fordítását és kiadását. Az elképzelés ugyan széleskörű elvi támogatást kapott, az országgyűlés mégsem szavazta meg a szükséges pénz-összeget. Az országgyűlésen fiatal írnok-ként részt vevő hajdúdorogi Farkas Lajos (1821–1894), a magyar görögkatolikusok szervezett mozgalmának elindítója és év-tizedeken át vezetője, ekkor tapasztalhatta meg első alkalommal az országos politika közönyösségét és szűkkeblűségét a ma-gyar görögkatolikusokkal szemben.

Hamarosan egyházi vonalon is nyil-vánvalóvá váltak a magyar nyelv litur-gikus alkalmazása elé tornyosuló aka-dályok. 1845-ben Petrus Antal lelkész Hajdúdorogon teljes magyar nyelvű liturgiát végzett, ami kiváltotta az Egri Főegyházmegyei Hatóság tiltakozását.

A magyar görögkatolikus út kezdetei

Dr. Véghseő Tamás

A centenáriumi évbencikksorozatban

mutatjuk be aHajdúdorogi

Egyházmegyefelállításához vezető útfontosabb állomásait.

GYÖKEREINK

KERESZTÉNY KULTÚRÁNK TÖRTÉNETE

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

5

A munkácsi püspökhöz eljuttatott levél a később oly sokszor ismételt tényre hivat-kozik: a magyar nem kanonizált liturgi-kus nyelv, ezért használata nem engedé-lyezett.

A nehézségek ellenére a hajdúdorogiak napirenden tartották a liturgikus könyvek fordításának és kiadásának kérdését. Az első magyar felelős kormány megalaku-lása felcsillantotta a reményt, hogy a ma-gyar görögkatolikusok ügye a legfelsőbb politikai szinten támogatásra talál. Erre utalt Eötvös József vallás- és közoktatá-si miniszter 1848. június 19-én Popovits Vazul munkácsi püspökhöz (1837–1864) írt levele, melyben kijelentette, hogy a maga részéről minden támogatást kész

megadni a magyarra fordított liturgikus könyvek kiadásához. A felcsillanó re-ményt a szabadságharc kitörése (melyben számos görögkatolikus pap vett részt), majd pedig leverése oltotta ki. A Bach-korszakban a magyar nemzeti ügyekkel szemben a nemzetiségi igények kerül-tek előtérbe. A magyar görögkatolikusok szempontjából a román görögkatolikusok kormányzati támogatása különös jelentő-séggel bírt. Mivel a szabadságharc ide-jén az erdélyi románok tanújelét adták a Habsburg-ház iránti hűségüknek, joggal számíthattak nemzeti igényeik támogatá-sára. Egyházszervezetük fejlesztésére vo-natkozó kérelmeik 1853-ban találtak meg-hallgatásra, amikor az uralkodó a Fogarasi Egyházmegyét Gyulafehérvár–Fogaras néven érseki rangra emelte, a korábban az esztergomi érsek alá tartozó Nagyváradi Egyházmegyét az új érsekséghez sorolta be, valamint Szamosújváron és Lugoson új püspökségeket állított fel. Ezzel lét-

rejött az erdélyi román görögkatolikus egyháztartomány, melynek nemzetiségi jellege egyértelműen kidomborodott. A kifejezetten erős és az iskolarendszer ré-vén hatékony egyházszervezet sikeresen tudta képviselni a román nemzeti érde-keket, többek között a magyar görögkatolikusok törekvéseivel szemben is.

A kedvezőtlen politikai helyzetben újabb magyar nyelvű fordítások elké-szítése és a magyar nyelv liturgikus használata előtti egyházi akadályok elhárí-tása tűnt járható útnak. A hajdúdorogiak 1863-ban Popovics Vazul munkácsi püspökhöz nyújtottak be kérelmet a magyar nyelv használata ügyében. A fő-pásztor nyitottnak mutatkozott az enge-délyeztetés kérdésében, de kijelentette, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha hi-vatalos és ellenőrzött liturgikus fordítások készülnek. Május 22-én kiadott körleve-lében azonban már azt is kénytelen elren-delni, hogy a magyar nyelv használatának hivatalos engedélyeztetésig kizárólag ószláv nyelven szabad a Szent Liturgiát végezni, s csak bizonyos részek végez-hetők magyarul. A rendeletet Scitovszky János esztergomi érsek (1849–1866) fel-szólítására adta ki, akinek álláspontját a nyelvhasználat kérdésében a római ka-tolikus egyház félelmei határozták meg. Mivel a görögkatolikusok számos településen a római katoli-kusokkal együtt éltek, félő volt, hogy a magyar nyelv használatára vonatkozó igény a latin szertartású-ak körében is erőteljesen jelentkezni fog. Ez a féle-lem hosszú évtizedeken át alapvetően határozta meg a római katolikus püspö-kök gondolkodását.

A hajdúdorogiak fel-ismerték, hogy a nyelvhasználat kérdé-sében ki kell lépniük az egyházmegyei keretek közül. Az enyhülő politikai hely-zet is arra bátorította őket, hogy igénye-ikkel ismét az országos nyilvánosság elé lépjenek. 1866-ban feliratot intéztek az uralkodóhoz, a hercegprímáshoz, a fő-kancelláriához és az országgyűléshez. A feliratokban kinyilvánítják nemzeti öna-zonosságukat („...mi magyarok vagyunk s az örökké valóságig azok akarunk ma-radni”), és kérik ennek tudomásulvételét.

Fájdalommal állapítják meg, hogy bár sa-ját hazájukban magyarként élnek, a szer-tartásuk nyelve miatt muszkának vagy oláhnak csúfolják őket. Felidézik a ro-mán görögkatolikusok példáját, akik nem sokkal korábban szintén nemzeti alapon

részesültek az egyházszer-vezet fejlesztésének ki-váltságában. Joggal fogal-mazzák meg a kérdést: Ha Magyarországon a román görögkatolikusok hasz-nálhatják anyanyelvüket a liturgiában és rendelkez-hetnek saját egyházszer-vezettel, akkor ugyanezt a magyar görögkatolikusok miért ne igényelhetnék? Egyidejűleg utalnak arra is, hogy a megerősödött nemzetiségi mozgalmak

komoly veszélyt jelentenek a magyar görögkatolikusokra. Ismételten kérik a bi-zánci szertartású liturgikus könyvek köz-pénzen történő lefordítását és kiadását, illetve megfogalmazzák azt az igényüket, hogy a magyar görögkatolikusok számá-ra létesüljön külön egyházmegye, vagy ha ez anyagi okokból nem lehetséges, Hajdúdorog székhellyel helynökség.

A felterjesztések sorsa kijózanítóan hatott a hajdúdorogiakra: választ sehon-nan se kaptak. Hiába hivatkoztak nem-zeti érdekre, a kétszázezer főnyi magyar görögkatolikus népességre és annak jogos

igényeire, a közgondol-kodásban rögzült sztere-otípiákat nem tudták le-győzni. A közvélemény a keleti szertartást szorosan a nemzetiségek világához kötötte, és képtelen volt szabadulni attól, hogy „magyarság” és „keleti szertartás” egymást kizáró fogalmak. Hivatalosan ki nem mondva, de hallga-tólagosan az az elképzelés érvényesült, hogy azok a görögkatolikusok, akik

érzelmeikben és nyelvhasználatukban a magyarsággal kívánnak azonosulni, vá-lasszák a rítus- vagy felekezetváltás útját.

Ezzel a felkínált úttal szemben állt az elfogadtatásért folyta-

tott küzdelem útja, a kálváriaút, me-lyen a keleti szertartáshoz, a katolikus hithez és a magyarsághoz kitartóan ra-gaszkodó görögkatolikusok, élükön a hajdúdorogiakkal, elindultak.

folytatjuk...

Görögkatolikus SZEMLE6

2012

. jan

uár

EMLÉKEZÉS

Mivel már betöltöttem a 61. éve-met, egyre többször „járok” temetésre. Nagyon sokféle temetésen vettem részt a közelmúltban, amikor szorongva, sír-va, „belülről” fagyoskodva vészeltem át az örökkévalóságnak tűnő 40-50 per-cet, amikor leginkább az elmúlásról, az elválásról, az emlékekről esett szó. Ezekre nem is nagyon tudtam odafi-gyelni, inkább magamban imádkoztam. Általában sírdogáltak vagy feszengtek a hozzátartozók, rokonok is – különösen a fiatalok, akik nem tudták „kezelni” ezt a helyzetet – vagy a Love story közismert dallama szólt (társadalmi temetéseken), vagy a történelmi egyházak valamelyi-kének kántora „szólózott”, mert egyet-len rokon sem ismerte az illető egyház énekeit. Maximum a Miatyánkot mor-molták a legközelebbi hozzátartozók, itt-ott kihagyva belőle – hiányos tudá-suk miatt…

(Ez alól egyetlen kivétel volt egyik ró-mai katolikus tanárnőm, Katona Györgyi néni temetése, mert az általa hőn szeretett templomból indult a gyászmenet, miután mind a rokonok, mind a barátok aktívan bekapcsolódtak a gyászmisébe, és mind-annyian hálát adtunk, hogy az elhunytat ismerhettük, életében vele kapcsolatban lehettünk…)

Ez a mai – Dr. Kiss Andor bácsi te-metése – azonban mindenben elté-

rő: egyszerűen felemelő, boldogító volt, és semmihez nem volt hasonlítható…

Andor bácsit és feleségét, Kati né-nit még a rendszerváltozás előtt ismer-tük meg, a 80-as évek elején, amikor Leányfalun egy házaspári lelkigyakorlatot vezettek görögkatolikusoknak, a jezsuita Morlin Imre atyával együtt. Ott tanítottak meg bennünket a parakliszra, a vecser-nyére, az Akathisztosz szépségére, ami a 60-as 70-es években nem volt „gyakorlat” a görög templomok többségében, hiszen örültek a papok, ha a misékre eljöttek a hívek, nemhogy egy hosszabb dicsőítés-re, hálaadásra, könyörgésre gondolhattak volna – különösen nem városon, ahol én is felnőttem!!

A lelkigyakorlaton Andor bácsi bari-tonját Katika néni szopránja jól kiegészí-tette, és hamarosan megkedveltük ezeket a misén kívüli alkalmakat. Ez az „első” (meghatározó) élmény még 3 évtized

múltán is felelevenedik bennem ezeken a szertartásokon…

Később a Fekete család ünnepein, nagyobb egyházi rendezvényeken talál-koztunk, de Hajdúdorogon is meglátogat-tuk őket az egyik „irodalmi esten”, amit Korzenszky Richárd atya tartott náluk, a „Keresztény Értelmiségiek” számára.

Ahogy teltek az évek, jöttek a beteg-ségek, orvosi segítség kérése el-elhoz-ta Őket hozzám, és Andor bácsi sudár alakja, mosolya, görög köszöntése, atyai ölelése életem végéig emlékezetemben marad. Baritonja a mindennapi beszéd-ben is egyedi és megismételhetetlen volt, telefonhívásainak hangját most is hallom. Utoljára a Katolikus Rádió Görögkatolikus félórájában hallottam Vele egy interjút – már betegen –, de a Tőle megszokott derűvel, hittel és tanú-ságtétellel, amikor beszámolt 57 éves papi hivatásáról, és szép nagy családjáról.

Ma 10 órakor, amikor a zsúfolásig megtelt hajdúdorogi székesegyház ha-rangjai megkondultak, hosszú sorban vonultak be a kispapok, diakónusok, koncelebráló papok, Szilárd, Atanáz és Fülöp püspökökkel (kb. 80-an), hogy a le-hető legünnepibb Szent Liturgiával kísér-jük utolsó földi útjára a templom közepén felravatalozott Andor áldozópapot.

Mindenki érezhette, hogy a díszes miseruhák és a szertartás kellékei – gyertyák, füstölés – a leghatalma-sabb Isten tiszteletének szólnak, aminek tevékeny részesei a pa-pokkal és kántorral éneklő hívek, hiszen EGYÜTT dicsőítjük az Istent. Ebbe a csodás szertartásba „belenőnek” a szertartásainkon részt vevő gyerekek, mert most is voltak babakocsiban, ölben vagy szüleik vállán, akik az ősi dalla-mokra békésen aludtak…

Már az a tény is elgondolkodtató volt – és sokaknak szokatlan lehetett –, hogy a nyitott koporsót a legna-gyobb természetességgel állták kö-rül (3 évestől a 30 évesig) az uno-kák, a gyerekek és a rokonok, mert ez a papi ravatal – ahogy a papi te-metéseken ez előírás – a szertartás központi része.

Erre azért térek ki, mert tudom és tapasztalom, hogy manapság az emberek kifejezetten félnek a ha-

láltól és a halottól (!?), így szinte minden hozzátartozót kórházba „küldenek” meg-halni. Andor bácsinak nem jutott ilyen szomorú sors, mert – bár sokat volt kór-házban is súlyos betegségével – otthon, családja körében szenderülhetett örök nyugalomra, ahogyan arra mindig vá-gyott, mint sokan mások.

Az imaóra és a temetési szertartás vá-laszénekeit még azok a hívek is ismerték és lelkesen énekelték, akiknek nem jutott a kiosztott szertartási rendből!

Meghatóan felemelő volt látni a koncelebrálók között – a távolabbi roko-nok mellett – Andor bácsi pap fiát, Andort és 3 pap vőjét: Lászlót, Andrást és Sándort, akik 1-1 evangéliumot olvastak fel. Ezek mind „tanító” Örömhírek voltak a halál-ról, annak szomorúságáról, de mindegyik a Feltámadás Örömhírének fényével zá-rult. Még itt, ekkor is tanít a mi liturgiánk, hisz egy csokorba kötve hallottuk Jézustól az Atya üzenetét. Nekem olyan volt ez, mint Andor bácsi üzenete – most már az Égből –, aki mindig, minden alkalmat megragadott, hogy hirdesse az Örömhírt!! Valami jóleső belső öröm áradt szét a lelkemben, túlcsordulóan, hiszen a piros liturgikus ruhába öltözött papok láttán is csak és kizárólag az Örök Élet szépsége és fényessége jutott eszembe, ahová a Jó Mennyei Atya mind-nyá junka t vár!!

Dr. Gyulainé dr. Orosz Márta

Maradandó emlék!

Még fülemben vannak a panachida dallamai,és lelkemben visszhangzik a főpapi mise…

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

7

EMLÉKEZÉS

És ekkor Fülöp püspök azt mondta mosolygós arccal: „Andor bácsi hívott minket össze, erre a nagy közös ünnep-lésre!”

Valóban, igazi, nagy ünnep volt a szívemben, lelkemben, és az öröm köny-nyei jelentek meg szememben: Örültem és hálát adtam Istennek a szentmisében, hogy ismerhettem Andor bácsit, hogy ta-nulhattam tőle, hogy példát mutatott nagy családjával, hogy helytállt a legnehezebb időkben, hogy mindig Istenre hagyatko-zott, hogy mindig szeretett, és mindig nagyon szerette híveit és egyházunkat! Hálát adtam élő egyházunkért, a sok fia-talért, az új hivatásokért, a megfáradt, de lelkes idősebbekért és az életemért…

És nem volt virágözön, mint manap-

ság annyi temetésen (ami szerintem az élők valamiféle pótcselekvése!), de volt adományozási lehetőség, kinek-kinek te-hetsége szerint, de a legnemesebb célra – a nehéz sorsú gyerekek taníttatására!

Voltak azonban „gyászhuszárok”, akik tizenéves koruk ellenére nagy tisz-telettel és tántoríthatatlanul „őrizték” a ravatalt a teljes szertartás alatt, miközben (hajdúsági viseletben, karddal az olda-lukon) őrségváltásokat is végeztek nagy fegyelmezettséggel. (Ez, gondolom, haj-dúsági népszokás lehet, mert ilyet még so-hasem láttam! Andor bácsi 30 évet töltött Dorogon – ahogyan Ő is mondta – ezért „kijárt” neki ez a fajta végtisztesség is a helyiektől.)

A közel 4 órás szertartás úgy röpített magával, hogy nem éreztem az idő mú-lását…

A nyolc boldogság fájdalmasan szép dallama után a család végső búcsúja – a keresztcsókolás ősi szertartása ismét köny-nyeket csalt a szemembe. Ez a hozzátar-tozók utolsó elköszönését jelképezi a lehe-tő legcsodálatosabb formában! (Milyen szomorú az, amikor a liturgiánkat nem is-merő hozzátartozók esetleg nem is tudják, hogy miért és mit kell ilyenkor csinálni az odanyújtott kereszttel…)

Ezt követően a beszentelés és a püs-pöki áldás után lezárták a koporsót, amit a legközelebbi hozzátartozó papok vállu-kon vittek ki a templomból.

A hosszú autókonvoj lépésben indult a távoli temetőbe, ahol a lemenő nap még melengető sugarai utoljára hullottak alá, hogy a megfáradt testtel egyszerre nyu-godjanak le.

A behantolás alatt is végig énekeltünk, sokan és szépen. Milyen jó ehhez a kö-zösséghez, a görögkatolikus egyházunk-hoz tartozni, részt venni a Legszentebb Áldozatban, ismerni és énekelni az ősi dallamokat, amivel nagyszüleinket, szü-leinket kísértük. és ami majd egyszer – nekünk is felcsendül…

A fizikai elszakadás fájdalma termé-szetes, és a hozzátartozókat el nem ke-rülheti, mégis örömmel láttam, hogy Kati néni nem volt szomorú. Ezt mondta ne-kem: „Andorral nagyon sokat imádkoz-tunk együtt betegsége alatt, és mindent megkapott a Jó Istentől, amit kért.”

Íme, egy teljes és hiteles életút, melyet itt a földön lezárt egy felemelően szép te-metési szertartás, és odaát Andor bácsi számára megnyílt az Örök Élet, amiben Ő hitt, mert az ígéret így szól: „Aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47).

A CURSILLÓRÓL,szolgálatról – tapasztalatokról

Sokféle véleménnyel találkoztam a Cursillóról – de volt, aki nem is hallott róla, jobb esetben áttételesen kapott tájékoz-

tatást. Nyugat-Európa után hazánkban is elterjedt. Találkoztam Balatonfüreden, Miskolcon stb. is cursillistákkal. Úgy gondolom, jó ismertetni a tényeket, amiket az évek során magam is megta-pasztaltam.

Régi jó barátom, a nyíregyházi római katolikus főplébánia világi elnöke szólított meg: „Jó lenne elmenned Cursillóra!” „Cursillóra? Mi az? Mi történik ott? Miért menjek? Hogy lehet oda jutni?” – kérdeztem. „A jelentkezési lapon én leszek az aján-lód” – kaptam a választ. „Tudod, egy szép hegedűszólamról nem lehet igazán elmondani, miről szól, meghallgatva át kell élni! Ilyen a Cursillo.”

A jelentkezési lap tájékoztatójából: „A Cursillo csütörtök estétől vasárnap estig tartó rövid együttlét bentlakással, ahol a papok és világiak a katolikus hit lényeges igazságát és életfor-máit mutatják be előadással, beszélgetésekkel, életpéldákkal… lényegéhez tartozik a szentmise, a közös imádság.” Módszert ad, melynek gyümölcsei a keresztény családok, parókiák, plébániák életében megtapasztalhatóak.

Hosszas töprengés után 1998. február végén jelentkeztem a Nyíregyházi Főplébánián Cursillóra, ahova a Jósavárosi Görög Katolikus Egyházközségünkből még ketten jöttek el. A harmadik nap végét Bosák Nándor püspök atya jelenlétében zártuk, aki ve-lünk ünnepelt.

Igen! Felejthetetlen három nap! Jó lenne, ha ez élne a görögkatolikus egyházunkban is – gondoltuk ott hárman –, és kértük Polgári László atya, akkori parókusunk közreműködését. László atya alapozó, sok munkája eredményeként, római katoli-

kus cursillosok segítségével már 2000. február 10-én Máriapócs

adott otthont az első férfi Cursillónknak. Azután vállaltuk a munkatársképzést és tanultunk. Megalakult a görögkatolikus Cursillót irányító grémium, melynek lelki vezetője természetesen Polgári László atya lett. Mára Fedor Péter atya vállalta e felada-tok ellátását.

Visszapillantva az eltelt jó tíz évre, Máriapócson a görögkatolikus Cursillón 1130 fő civil és mintegy 45-50 fő görögkatolikus pap vett részt. A zömében görögkatolikusok mel-lett reformátusok, római katolikusok, egyetemisták és nyugdíja-sok, orvosok és szakmunkások, egyetemi tanár, buszsofőr, vállal-kozók stb. jelentkeztek az évente két-két alkalommal sorra kerülő háromnapos Cursillóra.

A cursillós jelentkezési lapon olvasható néhány vélemény az együtt eltöltött hétvégéről. Számomra emlékezetes

marad az a férfi, aki tíz év után először itt gyónt meg. Ez eszembe juttatja Orosz Árpád atya megjegyzését: „Hol van másutt lehető-ség arra, hogy az ember lelkével három napon át foglalkozhassa-nak.” Néhányan kérdezik, hogy szükség van-e a Cursillóra. Egyik parókusunk szerint az ő környezetében nincs jobb, az egyházköz-ségében szükség van rá. Amint jeleztem, az ország több helyén is találkozhattam cursillosokkal, többször felmerült, mi a Cursillo jövője. Erre Nyíregyházán a Szent Imre Gimnáziumban fr. Barsi Balázs OFM atya azt válaszolta, ha nem lesz rá szükség, felszívó-dik az egyházban. De addig is II: János Pál pápa 1990. november 24-én a cursillistákhoz intézett beszédéből idézett gondolatnak van aktualitása: „… legyetek hűségesek, állhatatosak… minden egyes nap alkalom a segítségnyújtásra, arra, hogy imádkozva, ál-dozatot felajánlva az Atyának, az imaháttér bátorításával marad-jatok hűek. Mindannyiótokat rábízom Máriára, Krisztus anyjára.” P. Beothy Tamás SJ a Cursillóban fontosnak tartja a szemlélődő imát, mely újabb horizontot nyit, lehetővé téve az istenközelség megtartását. Az előbbiekhez csatlakozzunk mindnyájan, kérjük Urunk kegyelmét!

Huszti György

ÖKUMENIZMUS

Görögkatolikus SZEMLE8

2012

. jan

uár

Miért fontosaz ökumenikus imahét?Hogyan viszonyuljunk

hozzá?

Igen elgondolkodtató és nagyon szép az 1959-ben nyolc Oscar-díjra is je-

lölt „A megbilincseltek” című film – ket-tőt ezek közül meg is kapott. Két nagy színész (Tony Curtis és Sidney Poitiers) alakítja az egymáshoz bilincselt két fe-gyencet, akik már a külsejük miatt sem szívlelhetik egymást: az egyik fehér, a másik pedig fekete. A szállító jármű ka-rambolozik, s a két rab együtt menekül. A bilincs összeköti őket. Emiatt egy irány-ban mehetnek csak, s meg kell tanulniuk, hogyan küzdjenek együtt, majd hogyan becsüljék és tiszteljék egymást.

A kérdésre vonatkoztatva ezt a törté-netet, megtalálhatjuk a hasonlóságokat. A kereszténység nagycsaládjában sok fele-kezet található. Az alapvető és járulékos különbségek, az eltérő megfogalmazások és liturgikus hagyományok megvannak,

de megláthatjuk az összekötő kapcso-kat is. A kinyilatkoztatás embereknek átnyújtott tanítását, a Bibliát vesszük a kezünkbe. Csak a Szentháromságban egy Istent imádjuk, s a valóságos Isten és valóságos ember Krisztus, az Isten Fia megtestesülését ünnepeltük karácsony-kor. Összekapcsolódunk az imádságban. S nem az esetenként hangosan hirdetett álságos értékek vagy értéktelenségek tér-hódítását szolgáljuk, hanem az örök érté-keket és isteni parancsokat, megtartó ere-jüket tanítjuk. Nem megyünk el a rászo-rulók mellett, hanem a felebaráti szeretet, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei megvalósításán fáradozunk. Közben pe-dig mindannyiunknak becsülni és tisztel-ni kell a másikat. Megismerni őket, hogy közösen keressük az igazság mélyebb megértését és olyan megfogalmazását, amely a különböző, de legtöbbször egy-mást kiegészítő szempontok szintéziséből születik.

Idén lesz épp tíz esztendeje annak, hogy Magyarország is csatlakozott az Ökumenikus Chartához (2002. októ-ber 1.). Ebben az Európai Egyházak

Konferenciája és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa arról nyilatkozott, hogy őrzik és továbbfejlesztik az eddig elért egységet. Néhány fontos mondat a Chartából:

„A megismert igazság szerint minden ember előtt bizonyságot kívánunk tenni a szeretetről és a reményről, mégpedig úgy, hogy közösen hallgatunk Istennek a Szentírásban hangzó Igéjére, elkötelezzük magunkat közös hitünk megvallására és az együttes cselekvésre.

Fontos, hogy a különböző keresztény/keresztyén hagyományokban rejlő lelki ajándékokat felismerjük, egymástól tanul-junk és ezekkel egymást is gazdagítsuk.

Az ökumené életeleme az, hogy közö-sen hallgatunk Isten Igéjére, és nyitottak vagyunk arra, hogy a Szentlélek bennünk és rajtunk keresztül munkálkodjék. Az így elfogadott kegyelem által ma sokféle tö-rekvés irányul arra, hogy imádságokkal és istentiszteletekkel is elmélyítsük az egy-házak lelki közösségét, s könyörögjünk Krisztus egyházának látható egységéért.”

Papp András

JANUÁR 15–22: ÖKUMENIKUS IMAHÉT – KÖZÖS FELADAT

Kirill pátriárka a Keleti KatolikusPátriárkák konferenciáján

2011. november 15-én Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája szíriai és libanoni látogatása során Beirútban ta-lálkozott Besar Butrosz ar-Rahi maronita pátriárkával.

A találkozóra a maronita egyházfő rezidenciáján került sor, s részt vettek rajta a keleti katolikus pátriárkák közös

konferenciájára érkezett főpásztorok, III. Emmanuel Delli babi-loni káld, Antoniosz Nagib kopt katolikus, III. Gergely (Laham) melkita görögkatolikus, III. Ignác-József (Junan) antiochiai szír katolikus és Fuad Tual jeruzsálemi latin pátriárka. A Szentszéket Gabriel Giordano Caccia érsek, pápai nuncius képviselte. Jelen volt még a már visszavonult korábbi maronita pátriárka, Naszrallah Butrosz Szfeir is. Kirill pátriárkát az Orosz Ortodox Egyház delegációjának tagjai kísérték.

Besar Butrosz ar-Rahi pátriárka a köszöntő szavak után megismertette az orosz egyházfővel a tanácskozáson felvetett kérdéseket, melyek elsősorban a Közel-Keleten élő keresztények helyzetével foglalkoztak. A maronita pátriárka szerint a jelen nehéz helyzetben a különböző felekezetű keresztényeknek feltétlenül össze kell fogniuk, hogy megőrizzék a keresztény jelenlétet a Közel-Kelet országaiban. Kifejezte aggodalmát az egész Közel-Kelet destabilizációjához vezető események, a növekvő keresztellenesség s a vallási szélsőségesség agressziója miatt.

Az orosz ortodox pátriárka, megkö-szönve a vendéglátást, válaszában utalt arra, hogy megrendült lélekkel lépett erre

a sokat szenvedett földre, amelyet ősi idők óta a hit mártírjainak vére áztatott. „Libanon, nekünk oroszoknak, a Szentföld része… A keresztény jelenlét csökkenése e földön számunkra több, mint probléma, az orosz ortodoxok szívét fájdalom járja át… A Közel-Keleten végbemenő események láttán, úgy gondolom, elérkezett az idő, hogy együtt, közösen emeljük fel szavunkat a békéért és igazságosságért, a keresztény jelenlét megőrzéséért.”

Beszédében utalt a moszkvai pátriárkátus és a maronita egy-ház jó kapcsolatára. A maronita egyház a katolikus egyházon belül az ősi antiochiai hagyományt képviseli, amelynek kiváló egyházatyái, szerzetesei, aszkétái és hittudósai voltak. „Közös patrisztikus és aszketikus örökségünk fontos szerepet kaphat, s kell is, hogy kapjon az ortodox–katolikus párbeszédben.” A teológiai párbeszéd folytatása mellett nagyon fontosnak tartja, hogy az egyházak egységesen lépjenek fel a keresztény értékek (a család, az élet szentsége, a hagyományos erkölcs, a környe-zetvédelem, a társadalmi igazságosság) védelmében. Az általa betegesnek nevezett keresztényellenesség nemcsak Keleten, Irakban, Egyiptomban, Pakisztánban, de Nyugaton is jelen van. Példaként említette, hogy az USA-ban a hivatalos helyeken újabban Krisztus miatt kerülik a Christmas szó használatát, és

karácsonykor egyáltalán nem beszélnek Krisztus születéséről. „Ez nem a vallási pluralizmus jele, hanem az agresszív sze-kuláris liberalizmusé, ami száműzi a val-lást a társadalomból.”

Kirill pátriárka befejezésül ezt ígérte: „Az orosz egyházzal együtt imádkozom azért, hogy megmaradjanak ezek a szent helyek, hogy sohase alakítsák át azokat múzeumokká, s mindig legyen itt élő ke-resztény közösség.”

(Forrás: pravoslavie.ru;fordította: Jeviczki Ferenc)

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

9

GÖRÖGKATOLIKUSSÁG

Laskai Anna

Az értől az óceánig

Víz. Annyira természetesen és elemien van jelen életünkben, hogy szinte észre sem vesszük jelenlétét, csak a hiánya tűnik fel. Mindig is az élet alapját adta. Őseink vízhez települtek, hiszen elengedhetetlen volt a gazdálkodáshoz, főzéshez, mosáshoz. A falvak, városok életében is kiemelkedő jelentősége volt a kutak-nak. Ma már sokszor nem szembetűnő a források, folyók jelenlé-te egy-egy településen, pedig otthonaink vizét adják.

Bár most tél van, s beszorulunk házainkba, azért ha a nyárra gondolunk, már torlódnak is elénk az önfeledt strandolások, erőt próbáló vízitúrák, kerti csapos bohóckodások képei. Amikor át-éltük a vízzel való találkozás örömét. Megtapasztaltuk erejét. S azt a felüdítő vigasztalást, amit az erdei utakat járva, a véletlenül felfedezett forrás ad.

Azt, hogy mennyire kiszolgáltatottak tudunk lenni, megta-pasztalhatjuk egy-egy tikkasztó túrázás során. Akkor átéljük azt, ami máskor csak száraz adat: testünk nagy részét víz alkotja, s az ember éhezni képes, de víz nélkül csak pár napot élhet túl.

Ha könnyen elérhető, s nem kínoz szomjúság, elfelejtjük ezt. Mint ahogy nem érezzük fontosnak vizeink gondozását, védel-mét akkor, ha minden patak, folyó a medrében marad, s jól működik a vízszolgáltatás. De ha megmutatja erejét a termé-szet, ijedten hátrahőkölünk, s nem is értjük, a békés patak hogy tud fenyegető folyammá változni, az életadó forrás otthonokat elpusztítani. S milyen értetlenül fogadjuk, ha a vízcsapot meg-nyitva csak üresség fogad. Milyen ingerülten vesszük tudomá-sul, ha pár órára víz nélkül marad a háztartásunk, s mekkora szervezést, többletmunkát, figyelmet igényel felkészülni erre. Hiszen szeretjük, ha életünk megszokott eseményeiben nincs fennakadás.

Ezek az alkalmak azonban kicsit alakíthatnak is rajtunk, hi-szen észrevehetjük, mennyivel kevesebb is elég! Élhetünk na-gyobb alázattal, rácsodálkozhatunk azokra az értékekre, ame-lyek mindig jelen vannak, s épp ezért nem ragyog olyan erősen a fényük.

Elkezdődik az új év, s a víz más módon is eljut házainkba. Vízszentelés után otthonunkba visszük, papunk ezzel szenteli hajlékunkat, s mint ahogy életünket, úgy évünket is végigkíséri.

Fülöp püspök atya a tavalyi évben a Szinva-patakban tartotta a vízszentelést. Atanáz püspök atya ez évben a Bódva megszen-telésére készül. A Bódváéra, amely Szlovákiából érkezik, s több mint ötven km-en át kanyarog magyar területen. Mintha csak végiglátogatná azt a sok-sok kistelepülést, s annak lakóit, akikre nem feltétlenül jut mindig kellő figyelem, hiszen létük természe-tes számunkra, mint a vízé is.

Gondolatban járjuk végig a folyóval az utat! Mi mindent lát-hat, tapasztalhat! Micsoda utazás ez nap mint nap! Akaratlanul is összeköt embereket és sorsokat, akik talán soha nem járnak egymás lakhelyén, s nagyon eltérően élik az életet. Milyen lenne elindulni a Bódván Szlovákiából, aztán a Sajón folytatva az utat, egyre nagyobb folyókba futva elérni a Fekete-tengerig!

Mekkora hatalom az, amely a vízszenteléssel bejárja ugyan-ezt az utat, megszentelve mindazt, amivel találkozik! Milyen jó arra gondolni, hogy egyszerű kis településünkön élve, létezve, megszentelt helyen járunk!

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

11Görögkatolikus SZEMLE10

2012

. jan

uár

DICSŐSÉG JÉZUS KRISZTUSNAK!

Nem volt nehéz dolgom, amikor Kondás András atya megkért, hogy állítsak össze egyházközségünkről egy bemutatkozó írást, hiszen bőséges háttéranyag áll rendelke-zésre Abod és az egyházközség életéről. Köszönhető ez annak, hogy Abod, már va-lószínűleg az 1200-1300-as években lakott település volt. De könnyű dolgom sem volt, hiszen röviden összefoglalni egy ilyen gaz-dag múlttal és jelennel rendelkező telepü-lést nem volt egyszerű, így hát a teljesség igénye nélkül így mutatnám be az abodi egyházközséget.

Az egykori Borsod vármegye, most Borsod-Abaúj-Zemplén megye

északi csücskében, Szendrőtől 11 km-re keletre, Edelénytől pedig15 km-re fekszik Abod, a Cserehát tájegységnek a 18. száza-di forrásokban gyakran Abogynak nevezett települése. Az Árpád-kortól lakott település többször elnéptelenedett, a zavaros viszo-nyok vagy a pusztító járványok következté-ben. Abodra nagy létszámban települtek be ruszinok és szlovákok, feltehetően az 1600-as évek végén és az 1700-as évek elején. A ruszinok (akik a mai görögkatolikusok ősei) jóval fölülmúlták a szlovákokat. Az 1746-ban készült hivatalos egyház-látogatási jegy-

zőkönyv alapján Abodon: 248 lakosból 145 ruszin, 53 szlovák. A betelepülő ruszinok az Árpád-kori katolikusok, majd reformátu-sok által használt kőtemplomot nem vették használatba, mivel annak szerkezete idegen volt számukra, ezért fatemplomot építettek maguknak.

A görögkatolikus egyházközség meg-alapításának pontos dátuma egyelőre nem ismert, egyesek 1700 körüli időpontra te-szik ennek időpontját. Az 1726. szeptember 27-én Rakacán a görögkatolikus papoknak tartott gyűlés jegyzőkönyvének aláírói kö-zött szerepel Basilius Repaszki „abogyi” parókus is. Az 1741-ben végzett kánoni lá-togatás során készült feljegyzésekből derül ki, hogy Abodnak akkoriban még nem volt filiája, az akkor szolgáló parókust Gulovics Damjánnak hívták. A templom fából épült és elfogadható állapotban volt. Formájára és szerkezetére vonatkozóan kevés az informá-ció, de azt lehet tudni, hogy volt tornya és ikonosztázionja. A fatemplom lebontásának és az új kőtemplom építésének biztos dátu-mát homály fedi, de egy 1782-es összeírásra hivatkozva lehet tudni, hogy a romladozó fatemplom helyén egy új, szilárd anyagú templom építéséhez fogtak 1776-ban, ami a lakosok elszegényedése miatt félbe maradt. „A Borsodi esperesi kerület templomai közül az abodi őrzi leginkább eredeti formáját, és

korabeli berendezésének nagy része is ere-deti alakjában maradt fönn.”1 „A templom kamarai (királyi kincstári) típusterv alap-ján készült. Műemlék jellegű. A homlokzat előtti tornya mellett rézsútos falak láthatóak. A szentély félköríves.”2 A copf stílusú, ma is álló ikonosztázion (képállvány) faragott része a templommal együtt készülhetett el, Padits Péter munkája. A címünnepe (a temp-lom búcsúnapja): szeptember 8, Szűz Mária születése. „Az 1877-es kánoni látogatás so-rán az abodi ikonosztázionról följegyzik, hogy Ruszinkó Mihály esperes áldotta meg 1844-ben és »Jos. Dobrovolszky« festette.”3

A templom tornyában három harang űzi el a felhőket, hívja imára a híveket, és siratja a holtakat.

Az egyházközség élete mozgalmas és imádságos. Egy vasárnapi litur-

gián 40-50 ember van jelen. A hétköznapo-kon 8-15 fő. Nemrégiben Isten kegyelmé-nek köszönhetően, pályázat útján, amit még Moldván Tibor atya nyert az egyházközség-nek, lehetőségünk volt a templom és a paró-kia külső és a közösségi házunk külső-belső felújítására, amely még szebbé és méltóbbá varázsolta a helyet, ahol hétköznapi szer-tartásaink mellett lehetőség adódik szám-unka különféle imádságos összejövetelek megtartására. Ennek kapcsán, mivel most

Bővebbinformációk az

abodigk.gportal.hu-n!

ősszel fejeződtek be a munkálatok, templombú-csúnk ünnepével egybekötött szentelést és gyö-nyörű püspöki liturgiát végzett dr. Orosz Atanáz püspök atya, számos pap társaságában. Az ünnepi liturgiát, amely most nem túl rendhagyó módon, szombaton volt, pénteken egy virrasztás előzte meg, amelyen szintén jelen volt püspök atya és néhány, régebben Abodon szolgáló pap is. A tele-pülésen a görögkatolikus templom és a már em-lített „Árpád-kori” református templom mellett – ami római katolikus templom volt – van még egy kis kápolna, a Szent Anna-kápolna, melyben a szendrői ferencesek látták el az itt élő, kisszámú latin rítusú híveket. Mára ez a görögkatolikusok fennhatóságához kapcsolódik. Minden évben nagy esemény a kápolna búcsúja, melyet a júliu-si Anna-naphoz legközelebb eső vasárnap tartunk meg. Egyházközségünkben van rózsafüzér társu-lat, amely az idősek emlékei alapján már ősidők óta létezik, és cursillós közösségünk kicsiny cso-portja is összejön havonta egyszer. Minden évben igyekszünk a hittanos gyerekekkel megszervezni, a farsangtól kezdve a karácsonyi pásztorjátékig minden olyan eseményt, amelynek segítségével együtt, közösen, Jézus Krisztussal élhetjük meg a szeretet összetartó és építő erejét. Általában ősz-től, a szüreti felvonulástól kezdve elég mozgalmas az élet. Ebben az évben már második alkalommal rendeztük meg a mára már hagyománnyá vált espereskerületi idősek napját, és decemberrel el-kezdődnek a mindenki számára sok örömet jelentő

programok, mint például a Mikulás, a karácsony és a hozzá kapcsolódó betlehemi és pásztorjáté-kok, amelyekre a gyerekek nagy örömmel készül-nek minden évben. Minden karácsony előtt betle-hemi jászolt állítunk a parókia előtt, ami szintén nagyon szépen emeli az ünnep fényét és hirdeti Jézus születését és dicsőségét. Hittanosaink több-ször vettek már részt hittanversenyen. Három kor-csoportban működik a hittan: 1–4. osztályosok-nak, 5–8.-osoknak és az ifi hittan a nagyobbaknak. Az egyházközség híveinek nagyobb százalékát az idősebb korosztály teszi ki, de nagy szeretettel fo-gadják mindig a fiatalok ötleteit, és habár már sok pap megfordult Abodon, mindenkit nagy szeretet-tel és támogatással fogadtak. Abodon még él a ha-gyományos egyházi szellemiség, aminek köszön-hetően minden egyházi ünnepet megtartanak, va-sárnap nem dolgoznak, és ennek szellemében élik minden, Isten által számukra megáldott napjaikat.

Ferencsikné Molnár Helgaegyháztanácstag

1 TEDRIK SZILVESZTER, Adatok az abodi görög-katolikus templom történetéhez, Athanasiana 31, Nyíregyháza 2010, 1.

2 HORNYÁK GYULA, Abod, ahol a királynak kútja van, Abod 2008, 199.

3 TEDRIK SZILVESZTER, Adatok az abodi görög-katolikus templom történetéhez, Athanasiana 31, Nyíregyháza 2010, 16

Görögkatolikus SZEMLE12

2012

. jan

uár

„Húszéves koromra már elvesztettem mindazokat, akiket szerettem – sőt, akiket szerethettem volna.” Ezekkel a szavak-kal döbbent meg bennünket boldog II. János Pál pápa vallomása André Frossard könyvében. Elgondolkoztat, hogy ezek után honnan volt világot rengető ereje, bátorsága, hite?! Születése előtt hat évvel meghalt a nővére, a várva várt elsőáldozás előtt az édesanyja, orvos bátyját tizenkét évesen vesztette el. Édesapja a náci meg-szállás ideje alatt váratlanul halt meg. Mégis, a puszta látványa, ahogyan apja letérdelt, meghatározóvá vált fiatal éveire. Példája önfegyelemre és kötelességtudat-ra tanította. Karol Wojtyla az emberélet legmeghatározóbb éveiben, a kisgyermekkorban és ifjúkorban olyan rendíthetetlen és képmu-tatás nélküli hitet kapott, mely egy életre, egy örök életre meg-talpalta reménnyel, biztos alapot és gyökeret adva minden külső tevékenységének. Éppen ő adta ki a családokról szóló Familiaris Consortio kezdetű apostoli buz-dítását harminc évvel ezelőtt, 1981. november 22-én. Ez az irat nagy lendületet adott nemcsak a világegyházban, de magyar görögkatolikus egyházunkban is a családokkal foglalkozó lelkipász-tori munkának. Hála és köszönet azoknak a papoknak és világiak-nak, akik az elmúlt években, év-tizedekben komolyan dolgoztak a családok megerősítésén.

Őseink sorsa számunkra is meghatározó lehet. „Megszólítanak, mert ők én vagyok már” – írja József Attila A Dunánál című versében saját szüleiről. Igaz ez a családok évére, a családokkal foglalkozó lelkipásztorok munkájára, egyáltalán a családjainkra: „Ők én vagyok már…” A szent pápa hite és élete is szüleiben gyökeredzett, testvérei sorsa, egyénisége is hatottak rá. Szent Pálnak is eszébe jutott kedves fiának, lelki gyermekének könnyeire emlékezve Timóteus képmutatás nélküli hite, mely előbb a nagyanyjában, Loiszban, majd az anyjában, Eunikében élt, s most biztosan tovább él, benne lakik Timóteusban is. „Ők én vagyok már…”: karácsony előtt az Újszövetség első sorait olvasva

Jézus nemzetségtábláját halljuk. Talán kicsit unottan, talán értetlenül hallgatjuk, pedig a háromszor tizennégy nemzetség belekiáltja a világba a megtestesülés nagy titkát, s vele együtt a családi-rokoni szálak, hálószerű kötöttségek meghatározó erejét is. A bennünket körülvevő emberek, őseink, rokonaink ezerszálú, kusza fészek-biztonságát – de a súlyos terhét is.

„Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz” – írja József Attila az említett versben eze-ket a szavakat is, pedig nem a valóságot mondja el, hanem a szíve vágyát! Őt az elfogadás vágya hajtotta. Bárcsak lenne, aki elfogadja őt, aki igent mond az ő éle-

tére is! Ezeket a gondolatokat Korzenszky Richárd bencés atya, tihanyi perjel fogal-mazta meg, mikor a család éve legelején, Veszprémben a családfelelősök országos találkozóján beszélt az apátlan-anyátlan nemzedékről. Nemcsak a 65 évvel ez-előtti, világháborús családokra gondolt: a mai gyerekek fele születik igazi párkap-csolatban, s ezeknek a kapcsolatoknak is több mint a fele fölbomlik. Száz gyer-mekből csak huszonöt kapja meg a jogot az igazi családhoz! Az apátlan-anyátlan költő vágya hajtja őket is, a mi nemze-dékünket, gyermekeinket – de hova? Ki gyógyítja meg végtelen vágyukat, lesz-e valaki, aki végre-valahára teljesen elfo-gadja őket, feltétel nélkül? S biztosan el-

fogadja, nem kell csalódniuk újra és újra? Csodálkozunk, hogy hiányzik a kötődés és elköteleződés!

A család éve folytatódik, akár akar-juk, akár nem. Az elődök és kortársaink rendíthetetlen hitét, s ennek örömét to-vábbvisszük, de a megrendítő hitetlen-séget, bűneink terhét is, és a vele járó depressziót, pánikbetegséget. „Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Isten kegyelme, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” (Róm 7,24-25) Ez a kegyelem pedig dolgozzon to-vább általunk: a megkezdett jegyeskurzus Máriapócson, családtalálkozó és család-tábor Hajdúdorogon és Fonyódligeten.

Éljen bennünk tovább őseink ren-díthetetlen és képmutatás nélkü-li hite a Család-csoda ideje alatt, egymás jó példáján fölbuzdulva és erősödve. Hordozzuk továbbra is egymás terhét (Gal 6,2) a csa-ládgyógyító találkozókon, ahol most már jobban kibontva, külön tárgyalva szembesülünk a nehéz élethelyzetekkel. Válás felé halad-va vagy válás után, a szülők vagy a gyermek szemszögéből. Halál és gyász idején, ugyan mit tehet az ember? Beteget, beteg gyermeket gondozva, ápolva éveken keresz-tül? Függőségektől szenvedő em-beren mit változtat a család, vagy a család változik, s ő marad?

A szentségek erejében, erejé-ből valóban hordozhatjuk egymás terhét, akár Máriapócson a házas-párok és családok búcsúján, akár

leendő családsegítő központokban. Egy ember kevés megőrizni a jót, a házasság és család erejét, és erősíteni a hűségese-ket. Kevés tanítani is a botladozó igaz-ságkeresőket. A család és gyermek után vágyakozókat pedig ki oltalmazza, ha akadályokkal találják szemben magukat? (Familiaris Consortio: Bevezetés)

Egyházépítő elődeink példáján föl-buzdulva a centenárium évében is folytas-suk a család évét. Valósuljon meg minden otthonunkban Püspök atyánk fölhívása:

„Családunk legyen családegyház;legyen jelen bennea Szentháromság!”

Szabados Viktor

Jól emlékszem nagyanyád és anyád rendíthetetlen hitére…(v.ö.: 2Tim 1,5)

A család éve – és annak folytatása

„Nagyon bánt a lelkiismeretem. Szeretnék vala-kivel beszélgetni erről, de igazából senkivel se tudok róla. A legjobb lenne meggyónni, de félek tőle, hogy az atya nem értené meg a problémámat, a belső vívó-dásomat. S mindamellett szégyellek is beszélni neki róla, hisz vajon mit fog gondolni rólam.”

KEDVES BARÁTOM!

Köszönöm bátorságod, mivel egy olyan kérdést tettél fel, amivel nemcsak Te és a hozzád hasonló fiatalok, hanem az idő-sebbek is sokszor problémáznak. S bár életünk nagy ajándékai között van a szentgyónás, mégis sokszor olyan nehezen élünk vele. Bizonyára azért, mert a gonosz is mindent elkövet azért, hogy inkább egy félelmetes, nehéz eseménynek képzeljük el a szabadulás, újjáteremtés szentségét.

A gyónással kapcsolatosan az első és legfontosabb, hogy szükségünk van arra, hogy néha megálljunk, s a tükör-

ben, lelkitükörben megnézzük magunkat. Mi az, ami elcsúfítja istenképűségünket, mi az, ami méltatlan istenfiúságunkhoz? S kell, hogy kimondjuk bűneinket, hogy az egyház hivatalos szer-tartása által megérezzük, átéljük az Isten csodálatos újjáteremtő irgalmát. A gyónást sokszor csak részben értik azok, kik félnek tőle, mert úgy gondolják, hogy az egy bűn felsorolás, megalázó bírósági tárgyalás és bűnelengedés, pedig egészen más: átválto-zás, újjáteremtés.

Azonban kérdésed másról is szól: Kell-e szégyellni ma-gunkat a gyónáskor?

Papként, sokat gyóntató papként bizony el kell mondanom, hogy különleges az Isten kegyelme. Egyrészt a pap is bűnök-kel terhelt, feloldozásra, kegyelemre szorult ember. S ez bizony előny a gyóntatáskor. Hiszen semmilyen erkölcsi alapunk nincs bárkit bűnei miatt negatívan elítélni. Tisztában vagyunk vele, hogy „a bűnösök közt az első én vagyok.” S talán ez bátorít is so-kakat a gyónáshoz, egy ugyanolyan küzdő és néha elbukó, Isten újjáteremtő kegyelmére ráutalt ember a gyóntatóm, mint én. S

ha ugyanolyan, akkor bizony sok-kal inkább megért, azonosul velem.

Éppen ezért egy-egy gyónás nemhogy megvetést, hanem sokkal inkább csodálatot vált ki belőlem. Valahogy a kegyelem által a pap is részesül abban az isteni alaptulaj-donságban, hogy Ő nem a múltat, hanem a jövőt nézi. Mint ahogy a

bűnbánat, megtérés, visszafogadás példázatában, a tékozló fiú történetében is, mikor a fiú visszatér az apai házhoz, már nem számít, hogy mi volt, csak egy a fontos: a fiú visszajött, meg-halt és feltámadt. Ezért örömteli esemény, ezért ünnep minden gyónás. Erre tanít minket, papokat boldog II. János Pál pápa is, mikor egyik levelében (Egyház Európában) ezt írta: A papok segítsenek a híveknek úgy gyónni, hogy az örömteli találkozás lehessen az irgalmas mennyei Atyával. Mikor azon gondolkozol, hogy menjél-e gyónni, mikor félsz a gyónástól, ez a kép jusson eszedbe. Ott az Irgalmas Atya vár téged, hogy amint a példabe-szédben a fiút, úgy öleljen át, úgy öleljen meg téged.

Harmadrészt pedig a gyónásban, gyónás után, gyónás mellett lehet, kell időt szakítani a lelki beszélgetésre is. Persze itt előre jelezned kell az atyának, hogy beszélgetni is szeretnél. De ezzel semmiképpen se (az amúgy elég helytelen gyakorlatú) húsvét, karácsony előtti utolsó napokban történő hosszúsoros gyónás-kor próbálkozz. Szóval keresd az alkalmas atyát, az alkalmas időben! De miért is jó, ha egy papot kérdezel meg lelki vívódá-saiddal kapcsolatban?

A pap személye. Egyrészt jó, mert objektív. Nyugodtan for-dulhatok hozzá, mert nem lesz elfogult velem szemben, vagy éppen ellenem. A rokonok, a barátok mind szubjektíven közelí-tik meg a problémát. Egy külső ember tárgyilagosabb segítség.

Másrészt pedig a pap hivatalból gyóntat. Életének fontos, kiemelt feladata és küldetése, hogy lelkész legyen. Azaz van ta-nulmánya és tapasztalata hozzá. S ha ehhez hozzátesszük a ta-nítványoknak megígért kegyelmet, biztos vagyok benne, hogy nagy segítségedre lesz.

Kedves Barátom! Úgy tűnik, igényes életre törekszel. S az Istennek ez bizonyára nagyon tetszik. S pont az ilye-

neknek (nekünk) akarta ajándékozni a gyónás ajándékát. Mert tudja, hogy vágyódunk az életszentségre, s nagyon jól tudja, hogy képtelenek vagyunk önerőből rá. De a gyónásban Vele ta-lálkozhatunk, Ő ölel át minket, ő teremt újjá minket. S ez a világ egyik legnagyobb csodája, szívből kívánom, hogy tudatosítsd, szívből kívánom, hogy átérezd.

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

13

LELKISÉG

LELKIATYA VÁLASZOL

SZERZETESI OLDAL

Görögkatolikus SZEMLE14

2012

. jan

uár

Anthony Bloom ortodox püspök

Az élő imaA Jézus-ima

Azok számára, akik olvasták A zarándok elbeszéléseit, ismerősen cseng a Jézus-ima ki-fejezés. Ez egy állandóan ismételt, rövid ima, amely így hangzik: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam,bűnösön.” A zarándok elbeszélései egy ember története, aki meg akarta tanulni a szüntelen imádko-zást (1Thessz 5,17). Minthogy az az ember, akinek élményeiről a könyv szól, zarándok, így lélektani tulajdonságainak jó részét, s azt a módot is, ahogyan az imát elsajátította és al-kalmazta, meghatározta, hogy sajátos módon élt. Ezért a könyv nem használható olyan szé-les körben, mint egyébként lehetséges lenne, ámde mégis a lehető legjobb bevezető ehhez az imához, amely az Ortodox Egyház legna-gyobb kincsei közé tartozik. Az ima mélyen az evangélium szellemében gyökerezik, ezért nem hiába hangoztatják az ortodoxia nagy tanítói, hogy a Jézus-ima az egész evangéli-umot magába zárja. A Jézus-ima így csak ak-kor használható a maga teljes értéke szerint, ha az, aki használja, az evangélium embere, a Krisztus egyházának tagja.

Az evangélium minden üzenete, és az üzeneteknél is inkább az evangéli-

um valósága benne foglaltatik Jézus nevé-ben, Jézus személyében. Ha az ima első felét nézzük, láthatjuk, hogyan fejezi ki hitünket az Úrban: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia...” A középpontban Jézus neve áll, az a név, amely előtt minden térd meghajol (Iz 45,23), és amikor kimondjuk, megvalljuk a megtestesülés történelmi tényét. Azt valljuk, hogy az Isten, az Isten Igéje, aki az Atyával együtt öröktől fogva van, emberré lett, és az ő személyében közöttünk lakozott „az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9).

A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy ebben a galileai férfiban, Izrael prófétájában meglássuk Isten megtestesült

Igéjét, az emberré lett Istent, mert az Isten lelke jelenti ki számunkra

mind a Krisztus megtestesü-lését, mind pedig az ő ural-

mát. Krisztusnak nevezzük őt, és ezáltal megvalljuk,

hogy őbenne teljesed-tek be az Ószövetség

jövendölései. Jézust a Krisztusnak vallani azt jelenti, hogy az

Ószövetség teljes történetét a sajátunkénak valljuk, elfogadjuk, mint az Isten igazságát. Az Isten Fiának nevezzük őt, mert tudjuk, hogy a Messiás, akit a zsidók vártak, az a férfi, akit Bartimeus „Dávid fiának” neve-zett, az Isten megteste-sült Fia. Ezek a szavak magukban foglalják

mindazt, amit az Ó- és az Újszövetségből, valamint

az egyház évezredes tapasztalatából Jézus Krisztusról tudunk és hiszünk. Ebben a né-hány szóban teljes és tökéletes hitvallást te-szünk.

Nem elég azonban megtennünk ezt a hitvallást. Nem elég hinnünk. Az ördögök is hisznek és rettegnek (Jak 2,19). A hit nem elegendő az üdvösség elnyerésére, hanem az Istenhez fűződő helyes kapcsolathoz kell vezetnie; így, miután a maga teljességében, pontosan és világosan megvallottuk hitünket a Krisztus uralmában és személyében, törté-netiségében és isteni mivoltában, megállunk vele szemtől szemben, s a helyes lelkiállapotba hozva magunkat ezt mondjuk: „könyörülj raj-tam, bűnösön.” A „könyörülj” kifejezést min-den keresztény egyházban használják, az orto-doxiában pedig ez a nép válasza a pap minden egyes könyörgésére. Mai „könyörülj” vagy „ir-galmazz” fordításunk korlátozott és elégtelen. Az evangéliumi görög szó, amely a legkorábbi liturgiákban is megtalálható, ez: elejszon. Az elejszon gyökere azonos az elaion szóéval, amely olajfát és olívaolajat jelent. Ha megke-ressük az Ó- és az Újszövetségben az ezzel a fogalommal kapcsolatos részeket, a külön-böző példázatok és események alapján teljes képet alkothatunk magunknak a szó jelentésé-ről. Már a Teremtés könyvében megtaláljuk az olajfa képét. Az özönvíz után Noé madarakat küld ki, egyiket a másik után, hogy megtudja, van-e már valahol szárazföld, és közülük az egyik, egy galamb – és nagyon fontos, hogy éppen a galamb – kis olajfaággal tér vissza. Ez a kis ág adja hírül Noénak és a bárkában levőknek, hogy az Isten haragja elmúlt, és az Isten most új lehetőséget kínál az embernek. Mindazok, akik a bárkában vannak, ismét lete-lepedhetnek a szárazföldön, újra megkísérel-hetik az életet, és talán, ha tesznek is érte, soha többé nem éri őket az Isten haragja.

Az Újszövetségben az irgalmas szama-ritánusról szóló példabeszédben a szamari-tánus olívaolajat önt a sebre, hogy a fájdal-mat enyhítse és a sebet meggyógyítsa. Az Ószövetségben a királyok és a papok fölkené-sekor szintén olajat öntöttek a fejre az isteni kegyelem jeleként, amely alászáll és kiömlik a felkentre (Zsolt 133,2), ami által új hatalmat nyer az emberi erőt meghaladó feladat telje-sítésére. A király mintegy az emberi akarat és az isteni akarat közti küszöbön áll, és az a hivatása, hogy népét az Isten akaratának tel-jesítésére vezesse. A pap is ezen a küszöbön áll, hogy hirdesse az Isten akaratát, sőt ennél is többet, hogy az Isten nevében cselekedjék, hogy az Isten parancsolatait hirdesse, és az Isten döntéseit végrehajtsa. Az olaj először az Isten haragjának végéről beszél, a békesség-ről, amelyet az Isten ajánl fel az ellene vétke-zett emberiségnek. Később arról beszél, hogy az Isten meggyógyít bennünket azért, hogy képesek legyünk élni, és azzá válni, amire el-hívattunk. S mivel tudja, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek sem az ő akaratát, sem saját teremtett természetünk törvényeit telje-síteni, bőven kiárasztja ránk kegyelmét (Róm 5,20). Erőt ad ahhoz, hogy megtegyük azt, amit máskülönben nem tudnánk megtenni.

A szláv miloszty (könyörület, irgalom) és pomiluj (irgalmazz) szavak ugyanabból a

szótőből származnak, mint azok, amelyek gyöngédséget, kedvességet fejeznek ki, s ezért amikor az elejszon, pomiluj, vagyis irgalmazz! szavakat használjuk, nem pusztán arra kérjük az Istent, hogy mentsen meg bennünket a ha-ragjától, hanem a szeretetét kérjük.

Ha most ismét felidézzük a Jézus-ima sza-vait: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, kö-nyörülj rajtam, bűnösön”, azt látjuk, hogy az ima első fele pontosan és tökéletesen kifejezi a Krisztusban való evangéliumi hitet, az Isten Igéjének történelmi megtestesülését; az ima másik fele viszont azt az összetett és gazdag szeretetkapcsolatot fejezi ki, amely az Isten és teremtményei közt áll fenn.

A Jézus-imát számtalan ortodox hívő ismeri, akár imarendként, akár annak kiegé-szítéseként, egyfajta vallásos gyakorlatként, rövid imádságos „gyújtópontként”, amely bármely pillanatban, bármilyen helyzetben használható.

Számos író foglalkozott a Jézus-ima tes-ti vonatkozásaival, a légzési gyakorlatokkal, a szívverésre fordított figyelemmel és más ap-róbb részletekkel. A Filokália tele van részle-tes útmutatásokkal a szív imájáról, még a szufi gyakorlatra is utal. Számos régebbi és mai atya foglalkozott ezzel a kérdéssel, és egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: lelkiatya szigorú irányítása nélkül sohasem szabad be-lefogni a testi gyakorlatokba.

Ami széles körben használatos és az Istentől adott, az maga az ima, a szavak ismé-telése, minden testi gyakorlat, sőt egyenesen a nyelv mozgatása nélkül, s ezt módszeresen használhatjuk, hogy belső átalakulást érjünk el. A Jézus-imának minden más imánál in-kább az a célja, hogy az Isten színe elé állít-son bennünket, ahol nincs más gondolatunk, csak a döbbenet, hogy ott állunk, és az Isten velünk van, mivel a Jézus-ima gyakorlatában nincs semmi és senki más az Istenen és raj-tunk kívül. Az ima használata kettős: egy-részt, mint minden más ima, az imádat cse-lekedete, másrészt, aszketikus szempontból olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tudjuk tartani.

Nagyon barátságos, kedves ima ez, mindig kéznél van, és az egyhangú

ismétlések ellenére nagyon is egyéni. Akár örülünk, akár bánkódunk, ha egyszer meg-szoktuk, a lélek serkentője lesz, válasz az Isten bármilyen hívására. Szent Simon, az Új Teológus szavai minden lehetséges ránk gya-korolt hatására érvényesek: „ne legyen gon-dod arra, hogy mi következik ezután, majd megtudod, amikor eljön.”

Fordította: Imrényi Tibor

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

15

S Z I N A X Á R I O N

Az oldalt szerkesztette: Dr. Papp Szabolcs

Nagy Szent Teodóz atya – január 11.

Nagy Szent Teodóz a közösségben élő, ún. koinobita szerze-tesség megalapítója volt Palesztinában. Kappadókiában szü-

letett 423 körül, vallásos szülőktől. Gyönyörű hangja volt, s már gye-rekkorától buzgón felolvasott és énekelt a templomban. Állhatatosan imádkozott, hogy az Úr mutassa meg neki az üdvösség útját. Fiatalon meglátogatta a Szentföldet és találkozott Oszlopos Szt. Simeonnal, aki megáldotta őt, és előre megmondta neki jövőbeni lelkipásztori szolgálatát.

A magányos életre vágyó Teodóz Palesztinában telepedett le egy elhagyatott barlangban, abban, amelyben a hagyomány szerint a há-rom napkeleti bölcs az éjszakát töltötte, amikor a gyermek Jézus imá-dására eljöttek. 30 évig élt itt nagy önmegtartóztatásban és folytonos imádságban. Az emberek özönlöttek hozzá, és kérték, hogy vezetése alatt élhessenek. A szent senkit sem küldött el, a közös élet alapja az imádság és a munka volt, ami már korábban megjelent Szt. Bazil ta-nításában, és amely Nyugaton a bencések jelmondata is lett. Amikor a barlang már nem tudott több szerzetest befogadni, Teodóz kérte az Urat, hogy jelöljön ki egy helyet a szerzetesek számára. Magához vett egy tömjénezőt, szenet és tömjént, s nekiindult a pusztának.

Egy bizonyos helyen a szén magától felizzott, és a tömjén elkezdett füstölni. Itt alapította meg az első koinobita monos-tort, az ún. lavrát. A lavra hamar híres lett, s mintegy 700 szer-zetes gyűlt ott össze. A lavra szolgálta a környékbelieket, segélyezte a szegényeket, és menedéket nyújtott a vándo-roknak. A pátriárka az összes palesztinai koinobita szerzetes archimandritájává nevezte ki Teodózt, míg barátja, Szt. Száva az összes remete elöljárója lett.

Szt. Teodóz lelkiségét a szigorú aszkézis, a szegények odaadó szolgálata és a liturgia szeretete jellemezte. Egy alka-lommal, amikor Palesztinában éhínség támadt, hatalmas tömeg

gyűlt egybe a monostornál, s a szent parancsot adott, hogy mindenkit engedjenek be. A tanítványok bosszankodtak, tudva, hogy a monos-tor képtelen ennyi embert táplálni. De amikor bementek a kenyérrak-tárba, látták, hogy az apát imádságára a kamra tele lett kenyérrel. Ez a csoda mindig megismétlődött, amikor Szt. Teodóz segíteni akart a szűkölködőkön.

A monostorban Teodóz vendégházat építtetett az idegenek befo-gadására, külön betegszobát szerzeteseknek és világiaknak, valamint menedékhelyet a haldoklóknak. Látva, hogy különböző vidékekről érkeznek az emberek, három templom épült a görögöknek, örmé-nyeknek és georgiaiaknak; ezekben csak zsolozsmát végeztek. A ne-gyedik templomban végezték közösen a Szt. Liturgiát görög nyelven.

Anasztáz császár a monofizita eretnekség követője volt. A szer-zetesek nevében Teodóz levelet írt a császárnak, amelyben szilárdan kiállt az ortodox tanítás mellett. A császár ekkor hezitálni kezdett, majd újra üldözni kezdte az eretnekség elutasítóit. Teodóz akkor Jeruzsálembe ment, és a templomban nagy hangon hirdette: „Aki nem tiszteli a négy egyetemes zsinatot, legyen kiátkozva!” Emiatt a szerzetest börtönbe is vetették 518-ban, de a császár halála után hamar visszatérhetett monostorába.

Teodóz közbenjárására már életében sok csoda történt, megjósol-ta a nagy antiochiai földrengést is. Halála előtt magához hívatott há-rom szeretett püspököt, s elmondta nekik, hogy hamarosan visszatér az Úrhoz. Három nap múlva, 105 éves korában hunyt el, testét abban a barlangban temették el, ahol Istennek szentelt életét megkezdte.

Boldog Özséb – január 20.

Boldog Özséb, akinek a neve a latin Eusebius magyaros formája, 1200 körül született Esztergomban. Személyéhez

fűződik a pálos szerzetesrend megalapítása és szervezése. Életét Gyöngyösi Gergely latin nyelvű kódexe ismerteti. A nemesi szár-mazású, gazdag ifjút káptalani iskolába járatták. Hamar megtanult olvasni; társainál sokkal komolyabb volt, mégis mindenki jól érez-te magát társaságában. Sajátos természete ugyanakkor leginkább a magányt kedvelte.

Pappá szentelése után is ilyen maradt: jóságos és komoly, akit hamarosan az esztergomi főkáptalan kanonokjává választottak. Könyveket is írt, valószínűleg egyházjogi témában, azonban ezek közül egy sem maradt ránk. Élénk kapcsolatban állt a Pilisben élő remetékkel, akik vesszőből font kosaraikat a városban adták el, hogy életükről gondoskodjanak. Özsébet is vonzotta a remeteélet, de a tatárjárás megakadályozta abban, hogy ezt az életformát vá-lassza. Bár a tatárok az esztergomi fellegvárat nem tudták beven-ni, a környéken rengeteg volt a halott és a sebesült. Özséb teljes odaadással ápolta a sérülteket, vigasztalta a híveket, négy éven át lelkileg és tetteivel egyaránt részt vett az ország újjáépítésében.

1246-ban lemondott a kanonokságról, szétosztotta vagyonát, és Vancsai István esztergomi érsek engedélyével a mai Pilisszántó mellett remeteségbe vonult. Az ún. Hármas-barlang előtt felállított egy nagy fakeresztet, mint lelkiségének jelképét. Jelszava is ez volt: „keresztben az üdvösség”. Országáért, a keresztény hívekért az ima, böjt és engesztelés gyakorlását vette magára.

Egy éjjel imádság közben látomása volt: az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg, melyek egymás felé tartottak, végül a keresztje előtt hatal-mas tűznyalábbá olvadtak ösz-sze. Jelnek tekintette ezt a lá-tomást, hogy egy közösségbe kell összegyűjtenie a szétszórt remetéket. 1250-ben építették föl monostorukat és az első kis templomot a kesztölci völgy fölött a Szent Kereszt megta-lálása tiszteletére. Majd Özséb sorra járta az ország nagyobb remetetelepeit. Először a Pécs melletti, közös életet élő re-metékhez ment, s az egyesí-tett két monostor szerzetesei őt választották meg tartományfőnöküknek. Égi párfogójuknak az első híres egyiptomi atyát, Nagy Szt. Antal barátját, Remete Szt. Pált választották, s magukat „Első Remete Szt. Pál testvéreinek” nevezték, de lelkiségük miatt a „Szent Kereszt testvéreinek” is hív-ták őket. A két monostorhoz később újabbak is csatlakoztak. Özséb az 1256-os esztergomi zsinaton a rend perjeleként írta alá a nevét. 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy kikérje a Szentszék jóváhagyását a rendalapításhoz. Itt megnyerte a magyar édesanyá-tól született Aquinói Szent Tamás pártfogását. IV. Orbán pápa jó-váhagyta az új rendet, az ideiglenes szabályok megszerkesztésével pedig a veszprémi püspököt bízta meg.

Boldog Özséb atya súlyos betegség után, 1270. január 20-án halt meg, testét a Szent Kereszt templomának sírboltjában helyez-ték el. A rend végleges római jóváhagyása az ágostonos regula át-vételével 1308-ban történt meg.

Szomorú, hogy a rendek 1950-es feloszlatása után az első ma-gyar alapítású rend tagjai éppen Magyarországon nem működhet-tek. Talán nem véletlen, hogy a világhírű chestochowai kegyhely éppen a pálosok gondjára van bízva. Boldog Özséb pedig, magyar hazánk egyik égi pártfogója, ma is a Szent Kereszt bölcsességére figyelmeztet minket.

Görögkatolikus SZEMLE16

2012

. jan

uár

IFJÚ

SÁG

I O

LDA

LIFJÚSÁGI OLDAL

Alfred Souza:

A valódi élet Sokáig abban a hitben éltem, hogy

a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadá-lyok: gúnyos megnemértettség, időigé-nyes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet!

Végül megértettem, hogy ezek az „akadályok” a Valódi élet.

Ha ily módon elfogadjuk a dolgo-kat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz el-vezet, mert a módszer maga a boldog-ság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát, és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pil-lanatokat, és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire.

És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az isko-lának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha si-kerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gye-rekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok...

Nem várjuk a péntek estét, a vasár-nap reggelt, az autócserét, a házvásár-lást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászü-letést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat.

Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.

Ne tedd tönkre az életeda Facebookon!

Kétségtelen, hogy a közösségi oldalak egyre jelentősebb sze-repet játszanak az életünkben.

Az olyanok, mint a Twitter, a Facebook és a Google Plus megváltoztatják kultúránk-ban az egymással való kommunikációt, kapcsolattartást.

E portálok hihetetlenül kényelmesek, közvetlenek és vidámak. De a közössé-gi szájtoknak mégis van rossz oldaluk, és ezek veszélybe sodorhatnak téged. Kövesd az alábbi tippeket, hogy elkerüld, hogy az életed tönkremenjen a karácsonyi szezonban!

Ha fényképeket akarszfeltölteni, tudd,mit ne ossz meg!

Tegyük fel, hogy a karácsonyi sulibulin tényleg lazítottál, és a partin az egyik haverodnak sikerült lefotóznia egy barátságos ölelést vagy egy ártatlan csó-kot az egyik osztálytársaddal. Nos? Csak fontold meg egy pillanatra, hogy azok az osztálytársaid, akik megtalálják ezt a ké-pet Facebookon, mit fognak képzel-ni rólatok. Mi a tanulság? Ne tegyél fel például olyan képet, amelyen csókoló-zol valakivel. Szintén fontos: Ne hagyd, hogy mások a saját oldalukon posztolják a fotóidat, mert akár egy „Gossip Girl”-típusú dráma közepébe keveredve találha-tod magad.

Semlegesítsd a negativitást!Próbáld meg figyelmen kívül hagyni

azt a vágyad, hogy online panaszkodj az életedben szereplő fiúkról, lányokról, a téged vendégül látókról és a többi jelen-téktelen eseményről. Ez magában foglalja az osztálytársaidról, tanáraidról, baráta-idról, rokonaidról való panaszkodást is. Abban az esetben, ha úgy érzed, köteles vagy részt venni a nagynénid vacsoráján, de nem vagy nagyon felvillanyozva az öt-lettől (ő a kora miatt már nem lát túl jól, és a pulyka is mindig sületlen), légy különö-sen óvatos! Manapság nagyon sok roko-nodnak (unokatesók, nagynénik, nagybá-csik) van Facebookja. Szükségtelen, hogy bárkit is megbánts a béna partiról vagy a rossz kajáról szóló bejegyzéseddel.

Igazság a Facebookon Az ünnepek alatt átlagosan több

meghívást kapsz közös összejövetelek-re, de te csak egy-kettőn vennél részt.

Rendszerint konfliktus adódik abból, hogy kiválaszd azt az egy eseményt, amelyen szeretnél ott lenni a sok közül. Ezekben az esetekben a választás nemcsak logikus, hanem szükséges. De ha mégis úgy érzed, szükséged van egy kitalált sztorira ahhoz, hogy elkerülj valakivel valahol egy talál-kozót, legalább ne Facebookon keresztül tudasd vele, mert bármikor kiderülhet az igazság. És utána, ne feledd, nehogy kiírd, mennyire fantasztikus volt az az esemény, amelyen részt vettél, beleértve a képek, videók posztolását is. Vigyázz, a közössé-gi oldalak olyan információkkal szolgál-hatnak másoknak, amelyeket könnyebben meg tudnak találni, mintha szándékosan keresték volna.

Ha zártkörű eseménytrendezel, legyél észnél!

Mielőtt a Facebook segítségével meg-hívod a barátaid egy nálad tartandó privát összejövetelre, gondold át ezt egy kicsit! Lehet, hogy jobb elkerülni azt, hogy min-denki lássa ezt a bejegyzésed. Különösen fontos, ha van olyan ember, aki látja az oldalad, pedig őt nem tudod/szeretnéd meghívni, vagy nem tud eljönni. A meg-hívók posztolása, amiket mindenki láthat, véletlenül féltékenységet és dühöt válthat ki a családodon és a korcsoportodon be-lül, és ezután a kizárt emberek akár meg is sértődhetnek. Bár lehet, hogy neked nem baj, hogy bizonyos emberek nem hívnak meg a saját ünnepi vacsorájukra hasonló helyzetekben, de minden ember máshogy reagál a dolgokra. Kinek kell a dráma?

Legyen időd és helyeda közösségi oldalak

használatára,de ne válj függővé!

Az emberek órákat töltenek a Facebook előtt, elvéve az időt a családtól és a sulitól. Sőt, néhány nemrég készült felmérés szerint, a Facebook létrejötte óta csökkent a munkahelyek termelékenysé-ge. Ráadásul, ez a veszteség érheti a csa-ládi és intim kapcsolataid is, és talán utá-na helyrehozhatatlanok lesznek. Szóval, e szünidő alatt próbáld meg korlátozni az oldalakon töltött idődet!

Ne hanyagold el a tényleg fon-tos embereket, akiket tényleg

előnyben részesítesz az életedben és a virtuális kapcsolataid között is!

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

17

GYERMEKOLDAL

Előző havi rejtvényünk helyesmegfejtése:

„Segíts engem és megszabadulok”NYERTESEK:

Cserés Miklósné, Bashalom;Bradács János, Budapest;

Didics Gyuláné, Sárospatak;Kolenkó László, Rakamaz;

Simon Mária, Csenger.GRATULÁLUNK!

A rejtvény megfejtésétminden hónap 15-ig kérjük eljuttatnia szerkesztőség címére (lásd 19. oldal)

Kovács András

Nagyapa csillagaKorán jött az őszi alkonyat. Mire

nagyapa kifogta kocsija elől a lo-vakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az is-tálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagy-apa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.

– Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál, minden ember-nek van külön, saját csillaga?

– De még mennyire – válaszolt hamis-kás mosollyal nagyapa –, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.

– Fényt árasztani? Úgy mint a szentjá-nosbogarak? – csodálkozott az unoka.

– Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják. Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk. Isten fényét felragyogtatni földi életünk során.

Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott, mint a parázs, mintha két fénylő csillag

ült volna szemében. Aztán hirtelen elhall-gatott – most egész másra gondolt –, meg-fogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:

– Gyere, induljunk, hideg már az este. Már jó ideje egyre rövidebbek lettek

ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:

– Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen.

Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisz-telendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétle-nül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.

– Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?– Én már csak egy karnyújtásnyira

vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga? – kérdezte sutto-gó hangon nagyapa.

– Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.

– És az emberé?– Hogy Isten szeretetét szívja magába,

és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza.

– Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass – hangzott nagyapa utolsó tanítása a csil-lagokról.

Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben meg-bámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt… végtelen álomba merülten; csendben, bé-kén, csillagmosollyal az arcán.

Ferkó szívén átsuhant a keserű fáj-dalom. Hosszú hetekig nem talál-

ta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.

Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében…

Köszöntelek új évúj világa!Hozz békességeta világra!

Terülj, terülj ki,tarka kendõ!Add elõ kincsed,új esztendõ!

Ha új esztendõén lehetnék,minden gyermeketúgy szeretnék,

mintha tulajdonenyém lenne;a jövendõmetlátnám benne.

Minden gyermekszívrubinláda,s egy-egy új év vanabba zárva.

Gazdag Erzsi

ÚJ ÉV

Görögkatolikus SZEMLE18

2012

. jan

uár

Az idősebb generációnak is talán isme-rős Clint Eastwood amerikai színész és ren-dező filmjei garanciát jelentenek arra, hogy valamilyen módon mindig az emberben la-kozó nagyságot jelenítik meg. Így van ez az INVICTUS című, 2009-ben készült, általa rendezett film esetében is.

A film címe is sokat sejtet: ’invictus’ latinul legyőzhetetlent jelent. Az ókorban úgy képzelték, hogy egy földi halandót csak az istenek pártfogása tehet legyőz-hetetlenné, de alapvetően ez a jelző csak isteneket illethetett. Az 1995-ben játszódó történetben

vajon kit és mi tesz legyőzhetet-lenné?

A film szépsége, hogy igaz tör-téneten alapszik, élet írta tör-

ténet. Míg Magyarországon már öt évvel korábban megtörtént egy rendszerváltás, az Afrikai Köztársaságban, a világ másik végén az ott uralkodó apartheid rendszer bukása csak 1994-ben következett be. A rendszerváltásuk utáni első, 1995-ben meg-választott elnök a Nobel-békedíjas Nelson Mandela (Morgan Freeman) lett. Bár egy új korszak van születőben, az előző korszak korcsképzetei még mindig felütik fejüket – a fehér és fekete bőrű lakosság közötti állandó ellentétek, a faji megkülönböztetés, a politikai forrongások a rendszerváltás el-lenére is létező problémáknak bizonyulnak. Az elnöknek nincs könnyű dolga, hisz az ország a polgárháború szélén áll, és az elő-ző rendszer hívei rá is ellenségesen néznek, mivel az előző rendszer politikai bűnösként 27 évi börtönre ítélte, és frissen szabadul-va egyből elnöki posztra került. Mandela elnökként mégis a lázadó tömeg elé áll: „Fogjátok a késeiteket, a pisztolyaitokat, a pangáitokat és dobjátok őket a tengerbe!” Mandela maga is fekete bőrűként fő célki-tűzésének a béke megszilárdítását tartja. Az elnökválasztás után köszöntőbeszédében a következőket mondja: „Soha, soha, soha többé nem fogja tapasztalni ez a gyönyörű ország az egyik ember elnyomását a másik által, és többé már nem tarthatják a világ söpredékének.” Az elnök, bár sokaknak cél-pontot jelent és testőrök védik minden moz-zanatát, sosem halasztja el hajnali sétáját. Ilyenkor kedvesen érdeklődik az őt kísérő testőrök családjairól, édesanyjuk hogyléte felől. Akik a közvetlen közelében dolgoz-nak, nem véletlenül hívei. Meleg, szerető kedvességgel van mindenki iránt, bőrszín-től függetlenül. Mindenkiben az embert lát-ja. Hívei közül sokan azt várják tőle, hogy hosszú börtönéveiért és a kegyetlenségei-kért álljon bosszút az előző rendszer hívein, de Mandela inkább a békés utat választja, és megpróbálja ellenségeit szeretettel ál-lítani maga mellé. A fekete testőrei közé, az előző rendszer elnökeit védő fehér bőrű testőröket állít. Egyik régi testőre dühösen szemére veti, hogy talán épp ezek a fehér

testőrök akarták őket megölni korábban. „Igen tudom. Itt kezdődik a megbocsátás is. A megbocsátás felszabadítja a lelket. És megszabadít a félelemtől. Éppen ezért olyan hatalmas fegyver” – feleli a bölcs elnök.

Az elnök „szivárványnemzetet” akar, de még mindig sok az ellentét. Ekkor ke-rül elé valami jelentéktelennek tűnő ügy: a rögbi ügye. A nemzeti rögbicsapat, a csupa fehér és csak egy-két fekete játékosból álló Gazellák silány teljesítményt nyújt, és az egy év múlva esedékes Rögbi Világbajnokságon igencsak kevés eséllyel indul. Bár az elnököt csöppet sem érdekli ez a sport, de meglát eb-ben az ügyben egy nemzetösszetartó erőt. Ha újjáéleszti a rögbicsapatot, és a játékuk jobb lesz, akkor a nemzet egyként fog drukkolni. Bár sokak szerint az elnöknek a csapat meg-szűnése lenne érdeke, hiszen az apartheid korszak állandó jelképét, zöld-sárga színeit és címerét viselik magukon, az elnök még-is úgy dönt, hogy felkarolja a rögbi ügyét, és meghagyja annak jelképét, színeit és cí-merét. Így magyarázza ennek okát a hábor-góknak: „A Robben-szigeten, a Pollsmoor börtönben minden fegyőrünk afrikander volt. Én 27 éven át tanulmányoztam őket. Megtanultam a nyelvüket. Olvastam a köny-veiket, a verseiket. Ismernem kellett az el-lenségemet, mielőtt legyőzhettem őket. És végül győztünk is, nem? Mi mindannyian győztünk. És most már nem ellenségünk az afrikander többé. Ők is dél-afrikaiak, mint mi, társaink a demokráciában. És nagyra értékelik a Gazellák csapatát. Ha ezt el-vesszük tőlük, elveszítjük őket. Akkor azt bizonyítjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a félelmeikben. Nekünk jobbnak kell lennünk. Meg kell lepnünk őket az együttérzésünk-kel, az önuralmunkkal, nagylelkűségünkkel. Tudom, ők ezt mind megtagadták tőlünk. De ez most nem a kicsinyes bosszúállás ideje. Most fel kell építenünk egy nemzetet, fel-használva minden egyes téglát, amink van. Mégha az a tégla zöld-sárgába is van cso-magolva. Megválasztottatok vezetőtöknek. Hadd vezesselek benneteket!”

Amikor a csapat kapitánya, Francios Pienaar (Matt Damon) az elnökhöz megy a rögbi ügyének megbeszélésére, megkérdezi az egyik testőrét, milyen ember Mandela, akivel addig még sosem találkozott. „Az elő-ző elnöknél láthatatlannak kellett lennem. Ő viszont megtudta, hogy szeretem az angol karamellát, és hozott nekem egy dobozzal Angliából. Számára senki sem láthatatlan.” És valóban, a kapitány megdöbben a talál-kozáskor. Az elnök a sérült bokája után ér-deklődik, és mindvégig nagyon kedves vele. Arról beszélgetnek, hogy mire van szüksége a csapatnak a győzelemhez. Inspirációra van szükség, mert ahogy ő mondja, „ahhoz, hogy felépítsünk egy nemzetet, túl kell szár-nyalnunk saját várakozásainkat”. Mandela elmeséli, hogy a 27 évi börtön alatt, ami-kor nagyon rosszul mentek a dolgok, egy versben talált inspirációt, mely ugyan csak szavakból áll, mégis segített állva maradni, amikor legszívesebben feladta volna. A Vik-tória királynő korabeli vers segített, hogy többet várjon el magától, és most ugyanezt

kéri a csapattól is. Az edzések beindulnak, és Mandela különös módon kívánja lélek-ben is felkészíteni a játékosokat. Arra kéri őket, hogy a Világkupa reklámja gyanánt rövid edzéseket tartsanak különböző feke-te negyedek szegény gyermekeinek. Ész-revétlenül a nemzet elkezd belelkesedni és a csapat mellé állni, és már maga a csapat is hinni kezd akár a kupagyőzelemben is. Egyik meccset nyerik a másik után. Az el-nököt persze továbbra is kritikák érik, hogy korábban nem ennek a csapatnak drukkolt. „Ez így van, de most már 100%-osan a fiúk mögött állok. Ha én nem tudok változni, ha a körülmények úgy kívánják, akkor ugyanezt hogy várhatom el másoktól?” – válaszolja az elnök.

Az egyik fontos meccs előtt az elnök személyesen megy el a csapatnak sok sze-rencsét kívánni, és egy saját kézzel írt lapot nyom a csapatkapitány kezébe. Az a vers van rajta, mely segített neki túlélni a hosz-szú börtönéveket. A csapat a győzedelmes meccs után ellátogat Robben-szigetre, ahol az elnök 27 éven át raboskodott az előző kormány alatt. Pienaar, amikor ott áll a szűk cella közepén, azon gondolkodik, hogyan lehetett annyi lelkierő ebben az emberben, hogy ennyi időn át megőrizze kitartását és hitét. Mindezt látva a Mandelától kapott vers sorai visszhangzanak a fejében: „Az éj börtöne nem enged, fogva tart, de a sö-tétből hálát adok Istennek legyőzhetetlen lelkemért. Az élet mért rám szenvedést, de én nem sírok, nem csüggedek. Megkínoz-hatták testemet, ajkam nem hagyta el sikoly. Verjen bár kegyetlen sors, fejem véres, de nem hajol. A haragon és könnyön túl, ár-nyak prédája a lélek. Mégis ha veszély tüze gyúl, félelmet én nem ismerek. Utamon mi utolér, a csapásokat hárítom. Mérjetek rám ezer csapást, rajtam nem találtok fogást. A sorsom ura én vagyok, mert lelkemnek én parancsolok.”

A döntőbe jutásért folyó meccset játsz-sza a csapat, és egy egész nemzet izgalmát és drukkját látjuk a vásznon. Eggyé lett a nemzet. Végül a csapat nyer. A vers címe, melyet Mandela a börtönévek alatt szívébe zárt és melyet a döntő meccs előtt odaadott a kapitánynak, Invictus.

A film a vers soraival zárul: „Hálát adok Istennek legyőzhetetlen lelke-

mért. A sorsom ura én vagyok, mert lelkem-nek én parancsolok.” Az embert nem a kö-rülmények szerencsés összejátszása, hanem a saját lelke és hite teheti legyőzhetetlenné.

Legeza Kata

MOZIVÁSZON ELŐTT

Görögkatolikus SZEMLE

2012

. jan

uár

19

GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE – GÖRÖGKATOLIKUSOK LELKISÉGI LAPJA • Kiadja: A HAJDÚDOROGI EGYHÁZMEGYE• Honlapunk címe: www.gorogkatolikus.hu • A szerkesztőség címe: 4401 Nyíregyháza, Pf. 60.; Tel.: 42/415-911; E-mail: sajto@gorogkatolikus.hu

Szerkesztette: Zadubenszki Norbert • Tördelés: Projekt-Team DTP Stúdió • Készült: ImiPrint-Nyomda• Számlaszám: CIB 10702071-19204886-52300002 • ISSN: 1416–793X

A Görögkatolikus Szemle megrendelhető postán a szerkesztőség címén, vagy elektronikus formában a sajto@gorogkatolikus.hu címen.Rendeléssel kapcsolatos információ a 42/415-901 telefonon kérhető.

A Hajdúdorogi Egyházmegye Centenáriumi Bizottsága 2012-ben sze-retné megjelentetni az egyházmegye és az apostoli kormányzóság pap-jainak történeti névtárát. A meglévő adataink kiegészítéséhez elhunyt papjaink rokonainak segítségét kérjük.

Az alábbi adatokat szeretnénk mindenkiről összegyűjteni: 1. Név, előnév, tudományos fokozat, legmagasabb egyházi beosztás 2. Családi adatok: születési dátum és hely, szülők, házastárs és gyermekek neve 3. Iskolák: középiskola, felsőfokú tanulmányok, posztgraduális képzés, egyéb 4. Szentelés helye, ideje, állomáshelyek, esetleges kiemelkedő tevékenység 5. Társadalmi és politikai életbe való bekapcsolódás 6. Irodalmi tevékenység (művek, tanulmányok, kéziratok, interjúk) 7. Irodalom: róla szóló publikációk 8. Egyházi és világi kitüntetések 9. Halálozás dátuma, temetés helye

Szívesen fogadnánk családfa másolatokat is, amiket – kellő számú esetén – mellékletben jelentetnénk meg. A beküldött fényképeket (papi portrék) digitalizálás után azonnal vissza-

küldjük. Az adatokat a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola címére:4400 Nyíregyháza, Bethlen G. u. 13–19, Dr. Janka György nevére kérjük postai úton,

vagy v.tamas71@gmail.com email címre kérjük.

A Szent Tamás Alapítvány javára a 2010. évi szja

1%-os nyilatkozatok alapján 551.761,- Ft lett felajánlva, amelyből az alapítvány a ko-rábban tartalékolt összegekből 570.000,- Ft-tal támogatta a Szent Miklós görögkatolikus templomban folyó felújítási munkálatokat.

Köszönjük a felajánlásokat, és kérjük a kedves híveket, hogy a következő évi személyi jövedelemadó nyilatkozatnál is támogassák templomunk felújí-tási munkálatait.

Christifideles graeci egyház- és művelődés-történeti verseny középiskolásoknak

a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriumaés a magyar keresztény egyház

millenniuma emlékezetére

F E L H Í V Á S

A Hajdúdorogi Egyházmegye alapításának centenáriuma tisz-teletére egyház- és művelődéstörténeti versenyt rendezünk

abban a meggyőződésben, hogy mindazok, akik az elmúlt ezredév-ben Istent szolgálták, az Igét hirdették, egyszersmind az osztatlan magyar nemzet és egyetemes kultúránk javáért munkálkodtak.

A versenyt a Kárpát-medencei magyar tannyelvű középiskolák-nak írjuk ki, külön kategóriában a nem egyházi fenntartású gim-náziumoknak, szakközépiskoláknak és líceumoknak is. Az oktató-

nevelő intézmények 3-3 fős csapatokkal jelentkezzenek!

A jelentkezési rendről, az elő- és kö-zépdöntők menetéről a verseny honlapján kapnak bővebb tájékoztatást:www.christifidelesgraeci.hu

A verseny döntőjét 2012. jún. 3-10-e között rendezzük Hajdúdorogon.

A helyezést elérők értékes jutalmakat kapnak, a győztesek pedig közös kiránduláson vesznek részt Erdély, Kárpátalja és a Felvidék szakrális emlékhelyeit felkeresve.

Kérjük mindazokat a lelkes diákokat, a felkészítést önzetlenül vállaló pedagógusaikat, akik a jeles évfordulók okán örömünkben osztoznak, hogy jelentkezzenek a honlapon 2012. január 31-ig.

Isten áldását kérve a szándékra és a felkészülésre,mindenkit szeretettel meghívunk és várunk!

Mikor sötétedni kezd,akkor jó sétálni.Járom az utcát,belesek az ablakokon.Az emberek odabennúgy mozognak az ablak mögött,mint halak az akváriumban,ha felgyújtjuk benne a lámpát.Mikor egész sötét lesz,jó beúsznia saját akváriumomba.Valaki mondja: Szervusz.Hol jártál?És felelek: Csak úgy sétáltam. És arra gondolok, hogy most én ishal vagyok a kivilágított tartályban,és azokra gondolok, akik belesnek,akiknek nincs fénytartályuk,ahol melegedjenek.Mind a rókákra és a nyulakra,az otthontalan macskákraés emberekre. (Ingrid Sjöstrand)

Ez a vers a sokak által kedvelt, Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekvers kö-tetben jelent meg. A versbeli gyerek beles az esti házak ablakán, amelyekben „mint halak az akváriumban, ha felgyújtjuk benne a lámpát”, emberek élnek. Amikor hazatér, azokra gondol, „akiknek nincs fénytartá-lyuk, ahol melegedjenek”. Thornton Wilder Mennyei ügyekben utazom című regényé-ben is feltűnik egy szereplő, akit lépten-nyomon őrizetbe vesznek, mert az a máni-ája, hogy városról városra jártában minden este lecövekel egy-egy ház előtt, hogy aztán órákon át bebámuljon az ablakon: vacso-rázó, társalgó családok idilljében fürdeti meg a lelkét. Mintha mindkét alkotás azt próbálná érzékeltetni, milyen szuggesztív, mindannyiunkat felvillanyozó őskép a csa-lád. Különös, hogy azt, milyen meleg, élte-tő, befogadó egy családi légkör, azt kívülről, külső szempontból lehet legjobban érzékel-ni. Talán ez lehet a pozitívuma annak a vál-

ságnak, amely annyi évtizede, világ-szerte sújtja a család intézményét. Ami korábban magától értetődő közege volt az életünknek, azt ma egyre inkább, mint egy ritka aján-dékot ismerhetjük fel, amellyel egymást ajándékozhatjuk meg. Ez a családban élőknek is szól. Bizonyára jobban megbecsülik majd, amijük van, ha tudatosodik bennük: egymástól egyre távolabb, egyre kevesebb ablakban gyul-lad fel a meleg fény esténként. A családra vágyók számára pedig az a felismerés adhat erőt, hogy már régen-régen nem magánügyük a családhiány. S hogy az, ami egyszer általuk, belőlük szület-het, talán sok éve bennük él, készülődik már.

Legeza József

KÖNYVESPOLC MELLETT

HÍREK