nncl2642-6bav1

C. G. JUNGGondolatok a természetről

KOSSUTH KIADÓ 1998A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

C. G. Jung: Über die Natur – Das vergessene Wissender Seele. Ausgewählt von Marianne Schiess.

Zürich und Düsseldorf, Walter Verlag 1997.Fordította S. NYIRŐ JÓZSEF

ISBN 963 09 4033 7© Walter Verlag AG, Zürich/Schweiz 1997

© Kossuth Kiadó, Budapest 1998

ElőszóKevéssé ismeretes, hogy C. G. Jung életművében az embernek a természethez való viszonya

centrális jelentőségű. Amikor még egyáltalán nem rendült meg az embereknek a haladásba vetetthite, és környezetvédelemről jóformán alig esett szó, Jung már felemelte szavát amellett, hogyvigyázzunk a természetre. A mai környezetvédőktől eltérően ő az ember belső természetéreösszpontosította figyelmét, emiatt mindeddig nemigen vették tudomásul, hogy a tudós pszichológusbizonyos értelemben „úttörő természetvédő” volt.

Jung véleménye szerint meg kell változtatnunk a természettel kapcsolatos gondolkodásunkat, ésennek érdekében mindenekelőtt azt kell újból megtanulnunk, hogy bensőnkben meghalljuk éskomolyan vegyük a természet halk hangjait. A természet részei vagyunk, és évmilliók tapasztalataithordozzuk magunkban. Ha képesek vagyunk megszívlelni és tudatunkkal összekapcsolni etapasztalatokat – mivel külön-külön, egymagukban sem ösztöneinkre, sem értelmünkre nemhagyatkozhatunk –, emberi rendeltetésünket bensőnkkel és a bennünket körülvevő természettelösszhangban töltjük be.

Az embernek a természethez való viszonyával kapcsolatos gondolatok jelen vannak Jung egészéletművében; ilyen gondolata például az, hogy „árnyékunk, árnyoldalunk” van, amely összekötbennünket a földdel; hogy álmaink képesek megoldásokat ajánlani, mert ösztönbázisunkbólmerítenek, amelyből az archetípusok is származnak; hogy a neurózisok egyik oka a modernembernek az ösztöneitől való elszakadása, továbbá, hogy az individuációt egy ösztön vezérli.

Az e kötetben olvasható szemelvények azt szeretnék megmutatni, hogy mit nyerhetünk, hatermészetes bázisunkkal tudatos viszonyban vagyunk és ennek szellemében élünk.

Az alábbi idézetet C. G. Jung Emlékek, álmok, gondolatok (277-278. old.) című könyvéből abbana reményben ajánlom az olvasó figyelmébe, hogy rá tud hangolódni a témára:

„Egyszer Bollingenben tartózkodtam, az első torony építése éppen akkor fejeződött be. Ez 1923-1924 telén történt. Ha jól emlékszem, nem volt hó; talán már kora tavasz lehetett. Egyedül voltam, egyhétig vagy tán egy kicsit tovább. Leírhatatlan csönd vett körül. Ilyen intenzíven még soha nem éltemmeg a csöndet.

Egy este, még ma is pontosan emlékszem rá, a kandalló előtt ültem és egy nagy üstöt tettem föl atűzre, hogy legyen a mosdáshoz forró vizem. A víz forrásnak indult, és az üst dalolni kezdett. Minthasok hang vagy mintha vonós hangszerek szólaltak volna meg, mintha sokszólamú zenekar játszana.Mint valami polifon zene, amit tulajdonképpen nem állhattam, de most mégis érdekesnek találtam.Úgy tetszett ugyanis, mintha volna egy zenekar a toronyban is és odakint egy másik is. Hol az egyikkerekedett fölül, hol a másik, mintha felelgetnének egymásnak.

Én csak ültem és elbűvölten hallgattam. Több mint egy órán át élveztem a hangversenyt, atermészetnek ezt a varázslatos melódiáját. Halk zene volt, s benne a természet mindendiszharmóniája. Nagyon helyesen, mert a természet nemcsak harmonikus, hanem iszonyúanellentmondásos és kaotikus is. Ilyen volt ez a zene: hangok áradata, amilyen a vízé és a szélé –olyan csodálatos, hogy leírni sem lehet.”

Marianne SchiessA TERMÉSZET BÖLCS VEZETŐ

Erkölcsös ember számára az etikai probléma szenvedély tárgya, amely a legmélyebbösztönfolyamatokban, valamint a legeszményibb törekvésekben gyökerezik. Az őszemében ez a

probléma megrendítően valóságos. Ezért nem csoda, ha természetének mélységei is válaszolnakrá.

GW. 15. köt. 289. §

Nem tudjuk megmondani, hogy miért, egyszerűen csak tény, hogy bölcs dolog úgy gondolkodni,

ahogy a régiek szoktak; ha nem így cselekszünk, az tetszhet nekünk vagy racionalizmusunknak, devalamit elvesz a világból.

A zsidóknak van egy szép és egyszersmind kaján legendájuk a szenvedélyről, a gonoszdémonról. Egy nagyon szent életű és bölcs öregember, akit szeretett Isten – mert fölöttébb jóságostermészetű volt, és sokat elmélkedett az életről –, arra a következtetésre jutott, hogy az emberiségminden baja a szenvedély démonától ered. Leborult hát az Úr előtt, és esedezve kérte, hogy távolítsael a világból a szenvedély gonosz szellemét; és mivel fölöttébb jámbor ember volt, az Úr megtetteneki ezt a szívességet. És a szent életű öregember miként mindig, amikor nagy tettet vitt véghez,nagyon boldog volt, és beesteledvén – szokásához híven – kiment gyönyörűszép rózsaligetébe, hogyélvezze a rózsák illatát. A rózsakert olyan volt, mint mindig, de valami nem volt rendben, az illat nemvolt pontosan ugyanaz, valami hiányzott, valamilyen szubsztancia nem volt jelen, olyan volt az egész,mint a sótlan kenyér. Azt gondolta, talán fáradt már, ezért fogta arany serlegét, lement pincéjébe, ésserlegét megtöltötte csodálatos óborral, amelyben még sohasem csalódott. De az óbor ezúttalízetlen volt. Ennek a bölcs öregembernek volt a háremében egy nagyon szép fiatal felesége, ésutolsó csalódása akkor érte, amikor megcsókolta a szépséget, és a csók, akárcsak a bor meg azillat, ízetlen volt! Felment hát a jámbor öregember újból a háza tetejére, és elmondta az Úrnak, hogynagy az ő szomorúsága, és attól fél, hogy hibát követett el, amikor azt kérte tőle, száműzze aszenvedély szellemét; és esedezve kérte: „Nem küldhetnéd mégis vissza a szenvedély gonoszszellemét?” És mivel ez az öregember nagyon jámbor volt, az Úr teljesítette kérését. Ennek utána azöregember újból megízlelt mindent, és csodálatos módon visszatért minden varázs – a rózsákpompásan illatoztak, a bor felségesen ízlett és a fiatal feleség csókja mámorítóbb volt, mint valaha!

Ez a történet tehát arra tanít, hogy elveszünk valamit a világból, ha vétünk a régiek örök törvényeiellen, akár értelmesek ezek most, akár nem. A világ és létünk teljességgel irracionális, és sohasemtudjuk bebizonyítani, hogy racionálisnak kell lenniük. Jóllehet teljesen jogos az a vélemény, hogyléteznek bizonyos racionális megfontolások, amelyekkel számolnunk kell; az Alpok Európa közepénvan, és ezzel a ténnyel számolnunk kell – mivel akadályozza a közlekedést, alagutakat kell építenünk.És ugyanígy lelki életünk is alá van vetve bizonyos törvényeknek, amelyek irracionálisak, az Alpok ottvan lelki kontinensünk centrumában, és ebbe a ténybe bele kell törődnünk. Máskülönben eltűnik a„világ” gonosz szelleme. Nem csupán bölcsesség, hanem létszükséglet, hogy meg vagyunkgyőződve bizonyos irracionális tényekről. Az általános pszichológiai igazság kritériuma az, hogy azt,amit gondolunk, elébe tárjuk a bennünk lakozó ősréginek; ha az rábólint, valószínűleg jó úton járunk,és nem vagyunk nagyon messze az igazságtól. De ha ez az ősrégi más véleményen van, tudnifogjuk, hogy a saját utunkat járjuk, és nagy kockázatnak tesszük ki magunkat.

Traumanalyse. 106. old.Érdekelni kezdett a tudattalan természete, és feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon vak-e a

tudattalan. Erre a kérdésre nemmel válaszolhattam, a tudattalan általában célra irányuló. De ha aztkérdezzük, hogy a tudattalan vajon maga a világ, vagy pedig lelki jelenség-e, erre már nehézegyértelmű választ adni. Az univerzum háttereként képtelen voltam az agyat elképzelni, és ezért acélra irányultság elvét nem terjesztettem ki az univerzumra. De most a tudattalan és az univerzum

közti viszonyra vonatkozó álláspontomat megváltoztattam. Ha merőben intellektuálisan gondolkozoma kérdésen, még mindig azt mondom, amit korábban mondtam. De más szemszögből is nézhetjük adolgot, és megkérdezhetjük: „Van bennünk valamilyen szükséglet, hogy kielégítően megoldjuk ezeketa metafizikai problémákat'„ Hogyan találhatunk megfelelő választ erre a kérdésre? Az intellektusegyáltalán nem akar foglalkozni ezzel a feladattal. Viszont választhatunk más utat-módot. Képzeljükel, hogy valamilyen történelmi problémával foglalkozunk. Ha rendelkezésre állna ötszáz év, megtudnám oldani. De elvégre bennem él egy „férfi”, aki egymillió éves; ő talán meg tudja világítani ezt ametafizikai problémát. Ha ezeket a dolgokat elébe tárjuk a tudattalannak, ha olyan látószöget kapunk,amely megfelel „az öregembernek”, minden rendben van. Ha olyan nézetekhez ragaszkodom,amelyek nincsenek összhangban a tudattalannal, elkerülhetetlenül megbetegszem miattuk; ezértnyugodtan kiindulhatok abból, hogy ellentétesek az univerzumnak valamilyen fő áramával.

Analytische Psychologie. 36-37. old.A lélek alapja a természet, és a természet teremtő élet. Habár a természet maga lerontja azt, amit

épített, de azután újra felépíti. Amit a modern értékrelativizmus lerombol a látható világban, aztvisszakapjuk a lélektől. Bár egyelőre csak a sötétségbe és a csúfságba való süllyedést látjuk; akinem bírja elviselni ezt a látványt, az sohasem fogja megteremteni a világosságot és a szépséget.Fény mindig csak az éjszakából születik, és soha semmilyen Nap sem maradt állva az égen azért,mert egy aggályos emberi vágy megpróbált belekapaszkodni.

GW. 10. köt. 187/b §A tudattalan megannyi terméke maga a tiszta természet. A természet önmagában véve nem

vezető, hiszen nem az ember kedvéért létezik. De ha fel akarjuk használni mint vezetőt, aztmondhatjuk a régiekkel: Naturam si sequemur ducem, nunquam aberrabimus [Ha a természetetmint vezetőt követjük, sohasem fogunk tévedni]. A mágnestű jelensége nem vezet hajót. Az iránytűtkell vezetővé nyilvánítanunk, sőt még azon is el kell végeznünk bizonyos korrekciót, mert nempontosan észak felé mutat. Ez a helyzet a tudattalan vezető funkciójával is. A tudattalant aszimbólumok forrásaként a szükséges tudatos korrekcióval használhatjuk fel, amelyet azonban el kellvégeznünk minden természeti jelenségen, hogy felhasználható legyen céljainkra.

GW. 10. köt. 34. §Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak –

csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok. Azolyan anyag, amely nem a maga helyén van, piszok. A túlságosan sok civilizáció által bepiszkolódottemberek sétálnak egyet az erdőben vagy fürdenek a tengerben. Racionalizálhatják ezt így vagy úgy,de a valóságban lerázzák bilincseiket, és megengedik a természetnek, hogy megérintse őket. Ezmegtörténhet belülről is, kívülről is. Ha az erdőben sétálunk és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk atengerben, ez kívülről jön; ha lemerülünk a tudattalanba vagy álmok révén kerülünk magunkkalkontaktusba, belülről érint meg bennünket a természet, és ez ugyanaz: a dolgok ismét rendbe jönnek.Az ősi időkben mindezt a beavatási szertartásokban felhasználták. Mindezt tartalmazzák a régimisztériumok, a természetben átélt magányosság, a csillagok szemlélése, az inkubációs alvás atemplomban.

Traumanalyse. 172. old.A lehetőséghez mérten hagyom, hogy a tiszta tapasztalat döntsön a terápia céljairól. Ez talán

meglepőnek tűnik, hiszen a terapeutáról rendszerint feltételezik, hogy van célja. Szerintem apszichoterápiában éppenséggel az ajánlatos, hogy az orvosnak ne legyen meghatározott célja.Hiszen a célt aligha ismerheti jobban a természetnél és a beteg élni akarásánál. Az emberi élet nagydöntései többnyire sokkal inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannakalávetve, mint a tudatos önkénynek vagy a jó szándékú bölcsességnek. Az a cipő, amelyik az egyikembernek jó, a másikat nyomja, vagyis nincs általánosan érvényes életrecept. Elvégre mindenkimagában hordozza az életformáját, azt az irracionális formát, amelyet semmilyen más életforma semképes felülmúlni.

Mindez természetesen nem akadályozza meg azt, hogy kezdetben a normalizálással és aracionalizálással olyan messzire menjünk, amennyire lehetséges. Ha a terápia eredménye elegendő,ezzel beérhetjük. Ha azonban nem elegendő, a terápiával kénytelen-kelletlen a beteg irracionálisadottságait kell megcéloznunk. Ebben a helyzetben a természetet kell követnünk mint vezetőt, és amitaz orvos ezután tesz, az nem annyira kezelés, mint inkább a páciensben rejlő kreatív csírákfejlesztése.

GW. 16. köt. 81-82. §A valós probléma a kötelességek összeütközéséből származik. Aki elég alázatos vagy

kényelmes, átháríthatja a döntését valamely külső” tekintélyre. Aki azonban éppoly kevéssé bízikmásokban, mint önmagában, az általában sosem tud dönteni, ha ez nem annak rendje és módjaszerint történik, amit a Polgári Törvénykönyv „Isten ujja” (Act of God) névvel illet. Az Oxford-szótármeghatározása szerint: operation of uncontrollable natural forces [ellenőrizhetetlen természeti erőktevékenysége]. Mindezen esetekben van egy tudattalan tekintély, amely valamilyen kész helyzetelőidézésével véget vet a kétségnek. (Végül is ez azokra is igaz, akik valamilyen külső tekintélyfolytán hozzák meg a döntésüket, csak éppen álcázott formában.) Ezt az állomást lehet „Istenakarata” vagy operation of natural forces névvel illetni, de pszichológiailag persze nem mindegy,hogy miként fogják fel őket. A belső tekintély modern intellektust kielégítő, racionalista „természetierőként”, illetve ösztönként való értelmezésének megvan az a jelentős hátránya, hogy az ösztönöklátszólag diadalmas döntése sérti a morális öntudatot, ezért szívesen elhitetjük magunkkal, hogy adolgot egyedül és kizárólag akarati elhatározással döntöttük el. A művelt ember annyira tart attól,hogy magára vonja a crimen laesae maiestatis humanaet [az emberi méltóság megsértésénekbűnét], hogy ahányszor lehetséges, azért végzi el a tények ilyenfajta utólagos átfestését, hogyeltitkolja valamilyen elszenvedett morális vereség érzetét. Arra büszke mindenképpen, hogy hisz azönuralmában és az akarata mindenhatóságában, és megveti azt, aki hagyja magát becsapni a pusztatermészettől.

Ha viszont a belső tekintélyt „Isten akarata” gyanánt fogják fel (amiből az következik, hogy a„természeti erők” isteni erők), akkor az öntudat számára annyi előny származik, hogy az esetlegesdöntés – mint engedelmességi aktus és ennek eredménye – isteni szándékként jelenik meg. Ezzel afelfogással szemben látszólag jogosan azt a szemrehányást teszik, hogy az nem csupán nagyonkényelmes álláspont, hanem az erkölcsi lazaságra még erénypalástot is aggatna. Eszemrehányásnak persze csak ott van jogosultsága, ahol valamilyen önző vélemény rejtőzik avalóban tudatosan képmutató szólamok mögött. Ezek az esetek azonban semmiképp se alkotnakszabályt, mert szokásos és legtöbbször ösztönös törekvéseket juttatnak érvényre a szubjektívérdekek javára vagy ellenében – valamilyen külső tekintély jóváhagyásával vagy anélkül. A belsőtekintélynek nincs szüksége rá, hogy előbb konzultáljunk vele, mivel a priori jelen van azoknak atendenciáknak az erejében, amelyek a döntésért harcolnak. E küzdelem közben az ember sosemnéző, hanem többé-kevésbé „önkéntes” résztvevő, és megkísérli, hogy erkölcsi szabadságérzeténeksúlyát a döntés mérlegének serpenyőjébe tegye. Emellett persze kérdéses marad, mennyire oksági,esetleg tudattalan motivációjú az ő szabadnak érzett döntése. Ez talán épp annyira Act of God, mintamennyire természeti katasztrófa. A kérdés számomra megválaszolhatatlannak tűnik, mert azerkölcsi szabadságérzet gyökereit nem ismerjük, de éppoly bizonyosan léteznek, mint akényszeresnek érzett ösztönök.

Mindent egybevéve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag „helyesebb” is a természetierőket, amelyek ösztönök képében bukkannak fel bennünk, az „isteni akarat” megnyilvánulásakéntértelmezni. Ily módon ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet pszichológiai habitusával, azaz ebbenaz esetben úgy működünk, ahogy az ember mindenhol és minden időkben működött. E habituslétezése életképességének bizonyítéka, mert ha nem létezne, mindenki elpusztult volna, aki utánakövetkezett, mert nem lett volna képes alkalmazkodni.

Ha azonban az ember összhangba kerül vele, értelmes igényt formálhat az életre mint

lehetőségre. Ha ezt valamiféle habituális felfogás szavatolja, akkor nemcsak hogy ok nincs arra,hogy helytelennek tartsák, hanem, éppen ellenkezőleg, minden ok megvan arra, hogy elsősorbanpszichológiai értelemben „igaznak” vagy „helyesnek” tartsák. A pszichológiai igazságok nemmetafizikai felismerések, hanem a gondolkodás, az érzés és a cselekvés habituális módozatai,amelyek a tapasztalás után célszerűnek és hasznosnak bizonyulnak.

Ha mármost azt mondom, hogy a bennünk ható késztetéseken „isteni akaratot” értek, akkor ezzelazt kívánom kiemelni, hogy ne tekintsük őket parancsoló kívánságoknak és akarásoknak, hanemolyan abszolút adottságoknak, amelyek helyes kezelését úgyszólván meg kell tanulnunk. Az akaratcsak részben lehet úrrá rajtuk. Esetleg elfojthatja őket, de lényegüket nem változtathatja meg, azelfojtott pedig ismét előbukkan más helyen és megváltozott alakban, de már megterhelve egy olyanressentiment-nal [fájó emlékkel], amely az önmagában ártalmatlan természetes ösztöntellenségünkké teszi. A „isteni akarat” kifejezésben sem szeretném az „Isten” fogalmat keresztényimódon felfogni, hanem inkább abban az értelemben, ahogy Diotima mondja: „Az Erósz, kedvesSzókratész, hatalmas démon.” A görög daimón és daimoión jelölés az emberhez kívülről közelítőolyan meghatározó hatalmat fejez ki, amilyen a gondviselés és a sors hatalma. Emellett az emberszámára fennáll az etikai döntés lehetősége is. De tudnia kell, hogy miről dönt, és hogy mitcselekszik; ha engedelmes, akkor nemcsak saját belátását követi, és ha engedetlen, akkor nemcsaksaját álláspontját rombolja szét.

GW. 9/II. köt. 48-51. §; Aión. Viola József fordítása. Akadémiai Kiadó 1993. 30-32. old.A libido természetes sodra, éppen ez a középső ösvény, azt jelenti, hogy az egyén teljesen aláveti

magát az emberi természet alaptörvényeinek, és hogy egyáltalán nem állítható fel magasabb moráliselv, mint a természeti törvényekkel való összhang, ez szabja meg ugyanis a libido számára azt azirányt, ahol az életoptimum található. Az életoptimum nem a nyers egoizmus oldalán rejlik; az embersohasem fogja megtalálni életoptimumát az egoizmus vonalán, mert alapjában véve természeténélfogva olyan, hogy voltaképpen valósággal létszükséglet számára az embertársának szerzett öröm.Nem érhető el az életoptimum a féktelen, individualista fölérendelési kényszer útján sem, mert akollektív elem annyira erős az emberben, hogy a közösség utáni vágya elrontaná a kíméletlen önzésnyújtotta örömét. Az életoptimumot csak úgy érheti el az ember, ha engedelmeskedik a libidoáramlási törvényeinek, hiszen a szisztolék és diasztolék szabályos egymásutánja nyújtja az örömötés szabja meg egyszersmind a szükséges korlátozást, és e törvények kitűzik az egyéni jellegűéletfeladatokat is, amelyek teljesítése nélkül sohasem lehet elérni az életoptimumot.

GW. 6. köt. 399. §A bika természeti erő, a meg nem szelídített állat, amely nem feltétlenül destruktív. Tudjuk, hogy a

kereszténység előítélettel viseltetik az emberben lakozó állattal szemben, ám egy állat épp olykevéssé rossz, mint amennyire jó. Mi vagyunk rosszak, az ember rossz szükségképpen, mivelhogyoly jó. Csak domesztikált állatok viselkednek rosszul; vadon élő állat sohasem esik ki a szerepéből,követi saját természetének törvényét; nem létezik csak almát és répát evő jó tigris; a vadon élő állatjámbor, engedelmes teremtmény, amely Isten akaratát a legtökéletesebben betölti. A bika majdnemvad állat, és ha megöljük a bennünk lakozó állatot, akkor nem a látszólag jó, hanem a valóban jódolgokat pusztítjuk el önmagunkban. Ezért istenkáromlás volna részünkről, ha megölnénk a bikát, bűnlenne ez, amely azt jelentené, hogy megöljük a bennünk lévő természetet, éppen azt, ami egészentermészetes módon Istent szolgálja. Az egyetlen reménység számunkra az, hogy visszatérhetünkolyan állapotba, amikor összhangban leszünk a természettel. Sorsunkat a természeti törvényekkelösszhangban kell beteljesítenünk, vagy pedig nem válhatunk Isten igaz szolgáivá...

Természetesen csak szemléletes kifejezéssel élünk, amikor azt mondjuk, hogy a bika halott; abika újra meg újra életre kel, és újra meg újra meg kell ölni. Mit tehetünk most – mivel ez egyéni, nempedig kollektív probléma már –, hogy ismét életre keltsük a bikát? Arra kellene törekednünk, hogyhelyreállítsuk a kapcsolatot vele, máskülönben ismét elevenné válhat pszichénk egy részében, ahovátudatunk nem ér el.

Traumanalyse. 63-64. old.A keresztény felebaráti szeretet elve kiterjedhet az állatra, nevezetesen a bennünk lévő állatra is,

és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy végeredményében túlságosan szigorú felfogáskegyetlenül elnyomott. Az állati annak következtében, hogy beszorítják a tudattalanba, vagyisvisszaűzik a forrásba, amelyből származott, még állatibbá válik; ezért mondhatjuk, hogy jóformánegyetlen vallás sincs annyira bemocskolva kegyetlenül kiontott ártatlan vérrel, mint a keresztényegyház, és sohasem látott a világ a keresztény nemzetek háborújánál véresebb háborút. Vagyis azelfojtott állati veszélyes formákban jelenik meg, ha felszínre tör, és ha érvényesül, a nemzetekönpusztítását, öngyilkosságát idézi elő. Ha viszont minden egyes ember jobb viszonyban lenne amaga „állatával”, másként értékelné az életet. Akkor számára az „élet” megmásíthatatlan erkölcsiprincípium lenne, és már ösztönétől hajtva is szembeszállna minden olyan intézménnyel vagyszervezettel, amelynek megvan az ereje ahhoz, hogy az életet nagy területen megsemmisítse.

GW. 10. köt. 32. §Azt gyaníthatnánk talán, hogy az a [kínai] lelki beállítódás, amely ennyire befelé tudta fordítani a

tekintetet, csak azért tud ennyire eloldódni a világtól, mert ezek az emberek oly mértékben elegettettek természetük ösztönös követelményeinek, hogy semmi sem akadályozza meg őket a világláthatatlan lényegének szemlélésében? Talán az a feltétele a világ ilyen szemlélésének, hogymegszabaduljunk azoktól a vágyaktól, ambícióktól és szenvedélyektől, amelyek a láthatóhoz kötnekbennünket, és ez a megszabadulás esetleg az ösztönkövetelés értelmes teljesítése révén, nempedig e követelés elhamarkodott és félelem diktálta elfojtása révén érhető el? Talán akkor válik atekintet szabaddá a lelki valóság számára, ha az ember teljesíti a Föld törvényét?

GW. 13. köt. 6. §

ÉLET EGY LÉLEKTŐL MEGFOSZTOTT TERMÉSZETBENA civilizált emberben felgyülemlett hajtóerők szörnyen destruktívak, és sokkal veszélyesebbek,

mint a természeti ember ösztönei, ő ugyanis negatív ösztöneit mindig csak szerény mértékbenelégíti ki. Ebből következően a történelmi múlt egyetlen háborúja sem vetekedhet grandiózus

ocsmányságban a civilizált nemzetek háborújával.GW. 6. köt. 212. §

Egyszer egy pueblo indián törzsfőnök elmondta nekem, hogy szerinte minden amerikai (a fehérek

közül csak őket ismerte) bolond, és abban, ahogy indokolta ezt a meggyőződését, minden továbbinélkül felismerhettem a megszállott ember vonásait. Hát igen, eljutottunk oda – az őskor óta elsőízben –, hogy tevékenységünk következtében teljesen kipusztult a természetből a lélek, amelyeredendően benne létezett; az istenek leszálltak – vagy inkább lehozták őket – égi bolygóházaikbólés krónikus démonokká változtak, a démonok serege pedig, amely egy Paracelsus idejében mégvígan élte világát a hegyekben, az erdőkben, a vizekben és az emberi hajlékokban, a fokozódótudományos felvilágosodás hatására szánalmas maradványaira zsugorodott és végül teljesen eltűnt.Időtlen idők óta mindig volt lelke a természetnek. Most első ízben lélektől és istenektől megfosztotttermészetben élünk. Senki sem fogja tagadni azt a jelentős szerepet, amelyet az emberi lélek„istenekként” megjelölt potenciái a múltban játszottak. Jóllehet egy közönséges felvilágosító aktusérvénytelenítette a természet szellemeit, nem váltak érvénytelenné a nekik megfelelő pszichikustényezők, mint például a befolyásolhatóság, a kritikátlanság, a szorongás, a babonára és azelőítéletre való hajlam, röviden mindazok az ismert tulajdonságok, amelyek a megszállottságotlehetővé teszik. Habár a természetből kiveszett a lélek, azok a pszichikus feltételek, amelyekdémonokat produkálnak, aktívabban működnek, mint valaha. A démonok ugyanis nem tűntek elténylegesen, hanem csak az alakjukat változtatták meg. Most tudattalan pszichikus potenciákkéntfunkcionálnak. Ezzel a reszorpciós, felszívó folyamattal együtt járt az Én fokozódó inflációja, amikörülbelül a 16. század óta eléggé tisztán láthatóvá vált. Sőt végül az ember a pszichét is észlelni

kezdte, ráadásul felfedezte a tudattalant, ami, mint a történelem tanúsítja, különösen nyugtalanítóesemény volt. Hiszen azt hitte az ember, hogy elbánt az összes kísértettel, és akkor kiderült, hogy akísértet már nem a lomtárban vagy az ódon romok között bolyong, hanem inkább a látszólag normáliseurópaiak fejében. Széles körben elterjedtek zsarnoki, népbolondító, enthuziasztikus, elvakítóeszmék, és az emberek hinni kezdtek a legabszurdabb dolgokban, amiként azt éppen a megszállottakteszik.

GW, 10. köt. 431. §Amikor az emberiség a lelkes természetből átlépett a lélektől megfosztott természetbe, ez

egyáltalán nem udvarias módon történt: nevetségessé tették és csúfolódva babonás hiedelemneknyilvánították a természet lelkét. Amikor a kereszténység elűzte a régi isteneket, az egy Istennelpótolta őket. Amikor viszont a tudomány megszüntette a természet lelkét, nem adott neki másik lelket,hanem a természet fölé helyezte az emberi rációt. A kereszténység uralma idején még sokáig féltekaz emberek a régi istenektől mint démonoktól. A tudomány azonban egy pillantásra sem méltatta atermészet lelkét. Ha tudatában lett volna tette világrengető újdonságának, kénytelen lett volnamegállni egy pillanatra és elgondolkozni azon a kérdésen, hogy nem a legnagyobb óvatosságra van-eszükség ennél az operációnál, amellyel az emberiség ősállapotát szünteti meg. Ha igen, akkorszükség lett volna egy rite de sortie-ra, egy szertartásos bejelentésre, hogy méltó módon vegyenbúcsút a trónjuktól megfosztott uraságoktól és egyszersmind kiengesztelje őket. Ezzel legalább alétük iránti kötelező tiszteletet bizonyította volna. Ámde a tudomány és vele az úgynevezett műveltemberiség sohasem gondolt arra, hogy a tudományos ismeretek haladásában peril of the soul [alélekre leselkedő veszély] rejlik, aminek elébe kellene vágni valamilyen erőteljes rítussal. Ez azonbanlehetetlen volt, mert egy ilyen rite de sortie éppen hogy udvarias meghajlás lett volna a démonok előtt,és hát végtére is a felvilágosodás diadalát jelentette annak kimondása, hogy olyasmik, minttermészeti lelkek, nem léteznek. Pedig csupán az nem létezett, amit az ember képzeletében értett azilyen szellemeken. A dolog viszont bizony létezik, mégpedig az emberi lélekben, mit sem törődveazzal, hogy az ostobák és a felvilágosultak miképpen vélekednek erről.

GW. 18/II. köt. 1368. §A tudattalannal való kontaktus földünkhöz bilincsel és rendkívül nehézkes mozgásúvá tesz

bennünket, ami a haladó jelleg és minden egyéb kívánatos mozgékonyság tekintetében nem éppenelőny. Ám nem szeretnék túl sok rosszat mondani a mi jó anyaföldünkhöz való viszonyunkról. Plurimipertransibunt [legtöbben átutazunk csupán], aki azonban hű marad a földhöz, az maradandó. Azeltávolodás a tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól egyértelmű a gyökértelenséggel.Ez a veszély fenyegeti azt, aki idegen földet hódít meg, de magát az egyént is, ha valamilyen „-izmus”előidézte egyoldalúság következtében elveszíti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerűősokával.

GW. 10. köt. 103. §; Föld és lélek. Az archaikus ember. Linczényi Adorján fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993. 42-43. old.Minél erősebb és minél inkább magától értetődő lesz a tudat és vele a tudatos akarat, annál inkább

háttérbe szorul a tudattalan, és annál könnyebben válik lehetővé, hogy a tudatképzés emancipálódjona tudattalan modelltől, aminek révén szabadabb lesz, széttöri a puszta ösztönszerűség bilincseit ésvégül elérkezik az ösztönnélküliség vagy ösztönellenesség állapotába. Ez a gyökértelen tudat, amelytöbbé már sehol sem hivatkozhat az ősképek tekintélyére, noha prométheuszi szabadság birtokosa,egyszersmind az istentelen hübrisz foglya is. Jóllehet a dolgok fölött, sőt az emberek fölött lebeg,fennáll az átcsapás, átbillenés veszélye, nem egyénileg mindenkire nézve, hanem kollektíván agyengébbekre nézve egy olyan társadalomban, amelyet azután a tudattalan – éppen úgy, ahogyPrométheusszal történt – a Kaukázus egyik sziklájához láncolt.

GW. 13. köt. 13. §Értelmünk új világot teremtett, amely uralkodik a természet fölött; benépesítette ezt a világot

monstruózus gépekkel, amelyek annyira hasznosnak bizonyulnak, hogy képtelenek vagyunkmegszabadulni tőlük. Az ember rákényszerül arra, hogy kövesse tudományos és feltaláló

szellemének kalandos inspirációit, és nagyszerű vívmányai miatt csodálja önmagát. Ugyanakkorgéniuszában benne rejlik az a félelmetes tendencia, hogy olyan dolgokat találjon fel, amelyek egyreveszélyesebbé válnak, mert egyre jobb eszközöket kínálnak nagyméretű öngyilkosságelkövetéséhez.

Az ember a Föld gyorsan növekvő népességére tekintettel már elkezdte keresni az eszközöketés a módszereket, hogy gátak közé szorítsa a növekvő áradatot. Ámde a természet meghiúsíthatjaminden kísérletünket oly módon, hogy az ember alkotó szellemét önmaga ellen fordítja. Ahidrogénbomba például hatásosan véget vetne a túlnépesedésnek. Bármilyen büszkék vagyunk is rá,hogy uralkodunk a természet fölött, még mindig áldozatai vagyunk a természetnek, mivel még nemtanultuk meg, hogy önmagunkat ellenőrzés alatt tartsuk. Lassan, de látszólag kikerülhetetlenülhaladunk a pusztulás felé.

Nincsenek többé istenek, akiket segítségül hívhatnánk. A nagy világvallások fokozódóvérszegénységben szenvednek, mert az erdőkből, a folyókból és az állatokból elmenekültek asegítőkész numenek, szellemek, és az istenemberek eltűntek a tudattalanban. Ott, gondoljuk mi,szégyenletesen tengődnek múltunk maradványai között. Mai életünket Ész istennő kormányozza, akia mi legnagyobb és legtragikusabb illúziónk. Az ész segítségével – úgymond – „legyőztük atermészetet”.

De mindez csak üres szólam. Hiszen a természet úgynevezett meghódításának következményea túlnépesedés, és nehézségeinket még növeli az, hogy nem vagyunk képesek megtenni aszükséges politikai intézkedéseket. Az emberek számára továbbra is egészen természetes maradaz, hogy egymással birkózzanak és harcoljanak az elsőségért. Tehát mennyiben „győztük le atermészetet”?

Der Mensch und seine Symbole. 101. old.A nyugati ember nem igényli a külső és a belső természet fölötti uralmat. Hiszen csaknem ördögi

tökélyre fejlesztette uralmát mindkettő felett. Viszont nem képes tudatosan elismerni, hogy alá vanvetve a körülötte és benne levő természetnek. Azt kellene megtanulnia, hogy nem tehet úgy, ahogyakar. Ha ezt nem tanulja meg, saját természete fogja elpusztítani. Nem ismeri a lelkét, amelyöngyilkos módon fellázad ellene.

GW. 11. köt. 870. §A nevelésnek nem lehet feladata, hogy olyan racionalistákat, materialistákat, specialistákat,

technikusokat, röviden olyan egzisztenciákat produkáljon, akik eredetük ismerete nélkül hirtelenfelbukkannak a jelenben és fokozzák a társadalom szétesettségét és bomlását; ugyanígy nemvezethet kielégítő gyógyulási eredményekre az olyan pszichoterápia sem, amely látómezejét egyetlenaspektusra korlátozza. Viszont az erre való hajlam oly nagy, és az ösztönök elvesztésének veszélye– a modern civilizáció lélegzetelállító intenzitása közepette – annyira fenyegető, hogy minden ösztön-megnyilvánulást gondosan figyelembe kell venni, mivel az ugyancsak a teljesség képéhez tartozik éselengedhetetlen az ember egyensúlyához.

GW. 10. köt. 661. §; Titokzatos jelek az égen. S. Nyírő József fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993. 55-56. old.Megtorpantunk egy még barbár politeizmus közepette, amelyet kiirtottunk vagy elnyomtunk –

évszázadok folyamán és nem túlságosan régen. Feltételezem, hogy ez a körülmény különlegeshatással volt a nyugati szellemre. Szellemi egzisztenciánk átváltozott valamivé, amit még nem ért elés ami alapjában véve még nem lehetett. És ezt csak a lélek tudatos része és a tudattalan köztidisszociáció végezhette el. Az történt ugyanis, hogy a tudat megszabadult az irracionalitás és azösztönösség terhétől, mégpedig a tudat teljességének rovására. Az ember széthasadt egy tudatosés egy tudattalan személyiségre. A tudatos személyiséget domesztikálni lehetett, mert elszakadt atermészetes és primitív embertől, így lettünk az egyik oldalon a legnagyobb mértékbenfegyelmezettek, szervezettek és racionálisak, a másik oldal azonban egy elnyomott primitív embermaradt, elvágva a neveléstől és a kultúrától.

Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy számos alkalommal visszazuhantunk a

legrémisztőbb barbárságba, valamint az a valóban félelmetes tény, hogy minél feljebb kapaszkodunka tudományos és technikai vívmányok hegyére, annál veszélyesebb és ördögibb lesz atalálmányainkkal való visszaélés. Gondoljunk az emberi szellem nagy diadalára, a repülésképességére: valóra váltottuk az emberiség ősrégi álmát! És gondoljunk a modern hadviseléshezhozzá tartozó bombatámadásokra! Ezt jelenti a civilizáció? Nem inkább annak meggyőzőbizonyítékát tárja szemünk elé, hogy amint szellemünk nekifogott az ég meghódításának, a bennünklakozó másik ember, ez az elnyomott, barbár individuum, a pokol felé igyekezett? Civilizációnkbizonyosan büszke lehet teljesítményeire, de ugyanakkor szégyellnünk is kell magunkat.

GW. 10. köt. 1008. §Antropológusok gyakran leírták, mi történik akkor, ha valamilyen primitív társadalmi rendben a

szellemi értékeket kiteszik a modern civilizáció rohamának. Az emberek elvesztik az életük értelmébevetett hitet, társadalmi rendjük felbomlik, és ők maguk morálisan tönkremennek. Mi ma ugyanilyenhelyzetben vagyunk. De sohasem értettük meg, mit veszítettünk el, mert szellemi vezetőinkszerencsétlen módon abban voltak inkább érdekeltek, hogy intézményeiket védelmezzék, mint abban,hogy megfejtsék a szimbólumok titkát. Az én véleményem szerint a hit nem zárja ki a gondolkodást(amely az ember legerősebb fegyvere); de sajnos sok hívő minden jel szerint annyira fél atermészettudománytól (és a pszichológiától), hogy nem vesz tudomást a numinózus pszichikushatalmakról, amelyek örökké uralkodnak az ember sorsa fölött. Mindentől megfosztottuk a lélek titkátés numinózitását; ezután már semmi sem szent számunkra.

Hajdanában, amikor az ember lelkében felbukkantak bizonyos ösztönös képzetek, tudata képesvolt ezeket koherens pszichikus muszterbe integrálni. A „civilizált” ember azonban már nem képeserre. „Haladó” tudata megfosztotta magát mindazoktól az eszközöktől, amelyek az ösztönök és atudattalan segítőkész üzeneteit asszimilálni tudnák. Az asszimiláció szervei azok a numinózusszimbólumok voltak, amelyeket általában szentnek tartottak.

Ma például „anyagról” beszélünk. Leírjuk fizikai tulajdonságait. Laboratóriumi kísérleteketvégzünk, hogy kimutassuk bizonyos aspektusait. De az „anyag” szó száraz, embertelen és merőbenintellektuális fogalom marad, amelynek nincs pszichikus jelentősége számunkra. Milyen más volt azanyag – a Nagy Ősanya – régebbi képe, amely a Földanya mély emocionális jelentőségét fejezte ki.Azt pedig, ami a lélek volt, manapság ugyanígy azonosítják az intellektussal, és ennek következtébena lélek többé már nem atyja a világmindenségnek. Lefokozódott az ember korlátolt Én-gondolatára;az a felmérhetetlen emocionális energia, amelyet az „atyánk” kép tartalmazott, elszivárgott egyintellektuális sivatag homokjában.

Der Mensch und seine Symbole. 94-95. old.Egy hölgy arról volt ismert, hogy tele volt ostoba előítéletekkel és makacsul elutasított minden

ésszerű érvet; minden vele folytatott vita eredménytelen volt. Egyik éjjel azt álmodta, hogy fontostársadalmi összejövetelre kapott meghívót. A vendéglátó hölgy e szavakkal fogadta: „Nagyon kedves,hogy eljött! A barátnői már várják önt.” Egy ajtóhoz vezette a vendéget, kinyitotta, és az álmodó hölgybelépett – egy tehénistállóba.

Ezt az álombeszédet még egy tökfilkó is könnyen megérti. A hölgy először nem akarta elismerniaz álom értelmét, amely ilyen direkt módon leleplezte felfuvalkodottságát; végül azonban kénytelenvolt tudomásul venni az üzenetet.

A tudattalan ilyen útmutatásai fontosabbak, mint ahogy azt az emberek többsége képzeli. Tudatoséletünkben különféle hatásoknak vagyunk kitéve. Emberek ösztönöznek vagy elszomorítanakbennünket, munkahelyi vagy társadalmi események zavarón hatnak ránk. Sok minden csábít minketolyan utakra, amelyek nincsenek összhangban individualitásunkkal. Akár észleljük e dolgok hatását,akár nem, tudatunk mindenképpen zavarba kerül, és védtelenül ki van szolgáltatva nekik. Különösenáll ez azokra az emberekre, akiknek extravertált lelki beállítódása nagy súlyt helyez a külső dolgokra,illetve akik kisebbrendűségi érzéssel küszködnek, és kételkednek magukban.

Minél inkább előítéletek, tévedések, fantáziák és infantilis vágyak befolyásolják a tudatot, a már

meglévő baj annál inkább neurotikus disszociációvá fajul, és egy többé-kevésbé mesterségesélethez vezet, amely messzire eltávolodott a természetességtől és az egészséges ösztönöktől.

Der Mensch und seine Symbole. 49-50. old.Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár felfogja azt, akár nem, mert

abban még természet az ember, s összeköttetésben van saját gyökereivel. Egy olyan világnézetvagy társadalmi rend, amely az embert elvágja életének ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra,hanem fokozódó mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosakmaradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha már nem sikerülfenntartani velük a kapcsolatot, akkor a tudattalanba hanyatlik az az energia, amely ama képekbenfejeződik ki, és az infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza. Ezzel a tudattalan olyantöltést kap, amely beleszüremlik mint csaknem ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő mindennézetbe, eszmébe vagy tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat aconcupiscentiának [mohó kívánságnak]. Ily módon az ember menthetetlenül áldozatául esiktudatának s a helyesről és helytelenről alkotott racionális fogalmainak. Távol áll tőlem, hogy leakarjam járatni az értelem isteni ajándékát, az emberi képességnek ezt a csúcsát.Egyeduralkodóként azonban nincs semmi értelme, amiként a fénynek sem egy olyan világban,amelyben nem áll vele szemben a sötét. Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illetőkérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabadelfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist ígyellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van.

GW. 9/I. köt. 174. §; Mélységeink ösvényein. Bodrog Miklós fordítása. Gondolat Kiadó 1993. 100. old.A régi vallások fennkölt és nevetséges, jóságos és kegyetlen szimbólumaikkal nem a kék ködből

keletkeztek, hanem az emberi lélekből, amely ebben a pillanatban is bennünk él. Mindezek a dolgok,ezek ősalakjai bennünk élnek, és képesek bármikor megsemmisítő erővel ránk törni, mégpedig atömegszuggesztió formájában, amellyel szemben az egyes ember védtelen. Félelmetes isteneinkcsak a nevüket változtatták meg, mostanság az „-izmus”-ra rímelnek. Vagy talán van valakinek képekijelenteni, hogy a világháború vagy a bolsevizmus szellemdús találmány volt? Amiként kívül olyanvilágban élünk, ahol bármikor elsüllyedhet egy kontinens, eltolódhatnak a pólusok, új pestis törhet ki,belül olyan világban élünk, ahol bármikor valami hasonló keletkezhet, természetesen csak eszmeformájában, amely azonban nem kevésbé veszélyes és megbízhatatlan. Ha az ember nemalkalmazkodik ehhez a belső világhoz, az éppen úgy súlyos következményekkel fenyegetőfogyatékosság, mint a műveletlenség és az alkalmatlanság a külső világban. Az emberiségnekcsupán parányi töredékrésze az, amely főleg Ázsiának az Atlanti-óceánba nyúló, sűrűn lakottfélszigetén él, és magát „műveltnek” nevezi, és ugyanakkor a természettel való elégtelen kontaktuskövetkeztében arra a gondolatra jutott, hogy a vallás valamiféle rejtélyes célú, sajátos lelki zavar.Biztos távolságból, teszem azt Közép-Afrikából vagy Tibetből nézve természetesen úgy tűnik, minthaaz emberiségnek ez a töredéke egy számára tudattalan dérangement mentalt [elmezavart] a mégegészséges ösztönű népekre projiciált volna.

GW. 7. köt. 326. §Miként az ellentétek az egyes esetekben szoktak megnyilvánulni, alapjában véve mindig egy

egyoldalúságba tévedt és ahhoz görcsösen ragaszkodó tudatról van szó, amely konfrontálódott azinstinktív, ösztönös teljesség és szabadság képével. Vagyis itt van előttünk az antropoid és azarchaikus ember egyfelől a maga állítólag gátlástalan ösztönvilágával, másrészt pedig sokszorosanfélreismert szellemi nézetvilágával, aki a mi egyoldalúságunkat kompenzálandó és korrigálandóelőtoppan a sötétből, és megmutatja nekünk, hogyan és hol távolodtunk el az alaprajztól, snyomorítottuk meg magunkat.

GW. 8. köt. 190. §

MEGHASONLÁS ÖNMAGUNKKALA legősibb az ösztönbázis. Aki az ösztönökkel nem számol, azt az ösztönök orvul fogják

legyűrni, és aki nem tud megalázkodni, azt megalázzák, és ezzel elveszti a szabadságot,legdrágább kincsét is.

GW. 9/I. köt. 620. §

A természet hatalmas energiamennyiséggel látta el a védtelen és fegyvertelen embert, ez hivatott

képessé tenni őt arra, hogy a lét súlyos veszélyeit ne csupán passzívan elviselje, hanem le is küzdje.Természet Anya sok baj ellen felvértezte fiát (és a baj leküzdéséért felséges jutalmat tűzött ki,amelyről Schopenhauer beszél, amikor azt mondja, hogy a boldogság tulajdonképpen nem más, minta szenvedés megszűnése). A közvetlenül fenyegető életveszéllyel szemben jórészt védve vagyunk,ezért azután napról napra csábítást érzünk, hogy elbizakodottá váljunk; mindazonáltal az animálisember még mindig buján tenyésző volna, ha nem nehezedne rá a szigorú szükség nyomása. Ezértvagyunk valóban elbizakodottak? Hol vannak az orgiasztikus ünnepek, ahol levezetjük az életerőfölöslegét? A mi erkölcsi nézeteink ezt a megoldást nem engedik meg. (Ámde számoljuk most össze,hány forrásból zúdul ránk az elégedetlenség: ilyen forrás a lemondás a gyorsuló üteműszaporodásról, amihez a természet hatalmas energiamennyiséggel ruházott fel bennünket; ilyen adifferenciált munkamódszerek monotóniája, amely kizárja a munka tárgya iránti érdeklődést, és végülaz életnek energiát megtakarító biztosítása háborúk, törvénytelenség, rablás, járványok, gyermek- ésnőhalandóság ellen – összegét tekintve tehát nagy mennyiségű lekötetlen energiáról van szó, amelyszükségszerűen kénytelen helyet csinálni magának. De hogyan? Csak viszonylag kevesen vannakazok, akik elképesztő sportok révén teremtik meg maguknak a kvázitermészetes életveszélyeket; atöbbség annak érzi szükségét, hogy alkoholban, a pénz utáni hajszában és a betegeskötelességteljesítés meg a mértéktelenül túlzásba vitt munka bódulatában teremtse meg magának azéletveszély ekvivalensét, mégpedig azért, hogy elkerülje az energia veszélyes felhalmozódását,amely azután eszeveszett levezetési módokat kényszeríthetne ki. Ezért létezik ma a szexuáliskérdés. Itt szeretne kiszabadulni az energia, mivel ez ősidőit óta velejárója a biztonság és ajóltápláltság állapotának. Ilyen körülmények között nem csupán a nyulak szaporodnak, hanem azembereket is lépre csalja a természet szeszélye. Lépre mennek, mivel erkölcsi nézeteikkelbeszorították magukat egy szűk ketrecbe, amelynek gyötrő szűkösségét nem érezték addig, amíg akegyetlen szükség még szorosabb béklyókat tett rájuk. Ma azonban a városi ember számáratúlságosan szűk lesz valami. Csábítóan veszi körül a kísértés, és a társadalmat láthatatlan kerítőkéntjárja keresztül-kasul a mindent meg nem történtté tevő fogamzásgátló szerek ismerete.)

De mi indokolja ezt a morális korlátozást? Csak nem az, hogy vallási megfontolásból tekintettelvagyunk a haragvó Istenre? A meglehetősen elterjedt hitetlenségtől eltekintve egyszer hívő ember isnyugodtan felteheti a kérdést, hogy ha ő maga Isten volna, csaknem örök kárhozattal büntetné-eHans és Grete (erotikus) pajzánkodását. Effajta eszmék többé már egyáltalán nem egyeztethetőkössze őszintén vallott istenfogalmunkkal. A mi istenünk szükségképpen sokkal toleránsabb annál,hogy nagy ügyet csinálhatna ebből. (A szellemi alávalóság és a képmutatás ezerszerte rosszabb.)Korunk bizonyos fokig aszketikus és főként képmutatóan kiszínezett nemi erkölcse ily módonelvesztette hatékony hátterét. Vagy talán védelmez bennünket a pajzánkodástól valamilyen fölényesbölcsesség, az a felismerés, hogy minden emberi értéktelen, merő hiúság? Sajnos messze vagyunkettől (inkább a hagyományos szuggesztió tart béklyóban bennünket, és a nyáj gyávaságból meg lelkirestség miatt kocog tovább ezen az úton). Az ember a tudattalanban jó szimattal érzékeli koránakszellemét, sejti lehetőségeit, és lelke mélyén érzi a mai erkölcs alapjának ingatag voltát, hiszen eztmár nem támasztja alá eleven vallási meggyőződés. Innen ered korunk etikai konfliktusainaklegnagyobb része. A szabadságra vágyó ösztön lázad az erkölcs düledező korlátai ellen: az emberekérzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogytulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis. Tehát aneurózis a legszorosabban összefügg korunk problémájával, és voltaképpen nem más, mint az

egyén sikertelen kísérlete arra, hogy az általános problémát önmagában oldja meg. A neurózis azember meghasonlása önmagával.

GW. 7. köt. 428-430. §Ha valamit biztosan tudunk a neurózisok lényegéről, az az a tény, hogy vagy primer

ösztönzavarokon alapulnak, vagy legalábbis jelentős mértékben károsítják az ösztönöket. Az emberitest és az emberi ösztönök fejlődéstörténete földtani korszakokat fog át. Történelmi ismereteinkcsupán pár lépésnyit világítanak meg abból az útból, amelynek hosszúsága kilométerek százezreireterjed. De ez a kevés is segítségünkre van, ha lélekgyógyászként rendbe akarunk tenni egyösztönzavart. Ebben a tekintetben a legtöbbet éppen a vallások gyógyító mítoszaiból tanulhatunk(amelyeket lélekgyógyászati rendszereknek és módszereknek nevezhetnénk), vagyis ezektámogatnak bennünket abban, hogy megértsük az ösztönzavarokat, amelyek egyáltalán nem újabbkeletűek, hanem ősidők óta léteznek.

GW. 18/II. köt. 1231. §Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna

neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek,amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem acsupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal. Olyanokrólvan szó, akik nem viselik el a mítosz elvesztését, de egyrészt nem találnak utat egy csak külsőlegesvilághoz, vagyis a természettudomány világképéhez, másrészt ugyanígy nem elégíti ki őket azintellektuális játék a szavakkal, aminek a legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez.

Napjainknak ezek a lelki hasadásos áldozatai csupán „fakultatív neurotikusok”, akikről abban apillanatban lehullik a látszólagos betegség, mihelyt bezárul a rés az én és a tudattalan között.

Erinnerungen. 149. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Kovács Vera fordítása. Európa Könyvkiadó 1987. 181. old.Néhány nappal ezelőtt egy hölgy jelent meg rendelőmben, aki tizenöt éve páciensem volt. Nehéz

esetnek számított, mert bizonyos dolgokat nem akart látni, nem akart együttműködni, gyermek akartmaradni. Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arraszülettek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak. Ha valaki cukorbajjal jön hozzám, és nem fordítfigyelmet a tüneteire, vagy nem hallgat a tanácsaimra, nem tudok tenni érte semmit sem. És mostviszontláttam régi páciensemet. Rémesen nézett ki, valósággal megdöbbentem. Ő észrevette ezt, ésazt mondta: „Igen, ez nagyon kínos, de már nincs semmi problémám.” Azt kérte, mondjam meg aférjének, hogy már nem hisztériás, és igaz is volt, hogy már nem volt semmi problémája, semminehézsége sem; ezeket ugyanis felszívta magába, a testébe. Ilyen esetekben pszichikus okokbóltombol a szív, és az eredmény a neurózis, amely gránátrobbanás okozta sokkhoz hasonlatos. Azember mindenre összerázkódik, nem képes ellenőrizni cselekedeteit. Ha a problémák testi tünetekbetevődnek át, a külső nehézségek eltűnnek ugyan, de a test tönkremegy. Ha a neurózis mélyenbehatolt a lelki folyamatokba, rettenetes korbácsra van szükség, sőt esetleg az életet kellkockáztatni. Rendszerint egy csapóajtó örökre bezárult. Hérakleitosz, a homályos, alegintelligensebb az ókori filozófusok között, azt mondta: „Meghal a lélek, ha vízzé válik.” A lélekszámára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, merta lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban mégszívják a vért.

Traumanalyse. 118-119. old.Természetesen törekszem arra, hogy megtegyek a pácienseiméit mindent, amit csak tudok, de

bármilyen furcsán hangzik, a pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos ne törekedjenmindenáron a gyógyításra. Végtelenül óvatosnak kell lennie, hogy ne erőltesse rá saját akaratát ésmeggyőződését a páciensre. Adnia kell neki bizonyos mértékű szabadságot. Nem tudjuk kirántani azembereket a sorsuk kezéből, ahogy a medicinában sem tudjuk meggyógyítani azt a pácienst, akit atermészet halálra szánt. Néha valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert asorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes embereket nem menthetnek meg

attól, hogy szörnyű képtelenségeket kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszemtőlük ezeket, az értékeiket vesztik el. Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket és pszichológiaifejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunkahhoz, hogy azt az életet éljük, amit ránk bíztak. Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre,hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el. Miután valaki olyasmit hallott,ami megváltoztathatná benső állapotát, és egészségével nem törődve elmegy tőlem, én nem hívomvissza. Azzal vádolhatnak, hogy keresztényieden vagyok, de nem bánom. Én a természet oldalánállok.

GW. 18/I. köt. 291. §; Analitikus pszichológia. Vízi János fordítása. Göncöl Kiadó 1995. 166-167. old.Mivel nem vagyunk tudatában annak, hogy árnyékunk van, személyiségünk egy részét nem

létezőnek nyilvánítjuk. Ekkor ez a rész átkerül a nem létező birodalmába, amely ezzel nagyobb lesz,és iszonyú méretűvé válik. Ha nem ismerjük el, hogy ilyen tulajdonságaink vannak, egyszerűen azördögöt tápláljuk. Orvosi nyelven szólva: a lélekben minden tulajdonság egy meghatározottenergiaértéket képvisel, és ha valaki egy energiaértéket nem létezőnek nyilvánít, helyette az ördöglép színre. Ha a házunk mellett hömpölygő folyót nem létezőnek tekintjük, áradáskor hordalékkal ésiszappal teríti be kertünket, és aláássa házunkat. Ha a természetre bízzuk, hogy éljen határtalanlehetőségeivel, azt tehet, amit akar. Ha látunk egy tehén- vagy disznócsordát, és tagadjuk létezését,hirtelen ott teremnek az állatok mindenütt; a tehenek felfalják a rózsakertet, a disznók pedigfelugranak ágyunkra, és ott fognak aludni! Ilyen pökhendien viselkedik a megtagadott.

Traumanalyse. 79. old.Tapasztalataim szerint gyakorlati szempontból igen fontos, hogy az orvos jól értse meg azokat a

szimbólumokat, amelyek a teljesség felé mutatnak. Segítségükkel ugyanis meg-szüntethetők aneurotikus disszociációk, mivel visszaadják a tudatnak azt a szellemet és azt a tartást, amelyet azemberiség ősidők óta megoldást és gyógyulást hozó tényezőként érzékelt. A szimbólumokreprésentations collectives [közösségi képzetek], amelyek ősidők óta lehetővé tették a tudat és atudattalan oly szükséges kapcsolatát. Ez az egyesítés nem végezhető el sem intellektuálisan, semmerőben gyakorlatilag, mert az előbbi esetben fellázad az ösztönszféra, az utóbbi esetben pedig azész és a morál berzenkedik.

GW. 11. köt. 285. §Mint tudjuk, a freudi pszichoanalízis arra szorítkozik, hogy tudatossá tegye az árnyékvilágot és a

rosszat, a gonoszt (Böse). Egyszerűen láthatóvá teszi az eddig latens polgárháborút. És beériennyivel. A páciens találja ki, hogy egymaga miként küzd meg vele. Freud sajnos egyáltalán nemszámolt azzal, hogy az ember még sohasem volt képes egyedül megküzdeni az alvilág, vagyis atudattalan hatalmaival. Mindig szüksége volt ehhez lelki segítségre, amelyet mindenkori vallásanyújtott neki.

A tudattalan feltárása egy nagy lelki szenvedés robbanásszerű kezdetét jelenti, mert ez éppenolyan, mint amikor egy virágzó civilizáció áldozatul esik barbár hordák betörésének, vagy amikorgátszakadás után a megáradt hegyi patak tombolása letarolja a termékeny szántóföldet. Ilyengátszakadás volt a világháború is, amely minden másnál jobban bizonyítja, milyen vékony válaszfalválasztja el a rendezett világot az örökké lesben álló káosztól. De így van ez minden egyes esetbenis: az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúra szomjasan vár az ész által megerőszakolttermészet arra a pillanatra, amikor az elválasztó fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a tudatoslétbe. Az ember a legősibb és legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélekveszélyének, és ezért vallásos és mágikus szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a fenyegetésselszemben, és gyógyítsa a bekövetkezett lelki sérüléseket. Ezért a varázsló mindig egyúttal alelkipásztor is, a test és a lélek megváltója, és a vallások a lélek szenvedéseinek gyógyításáraszolgáló rendszerek. Kiváltképpen érvényes ez az emberiség két nagy vallására, a kereszténységreés a buddhizmusra. A szenvedő emberen sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem csakis azemberfölötti, kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a szenvedő állapottól.

GW. II. köt. 531. §Mélységes csalódást éreztem, amiért a kutató értelem minden erőfeszítése ellenére sem tudunk a

lélek mélyén mást fölfedezni, csupán a nagyon is közismert „nagyon is emberit”. Vidéken nőttem föl,parasztok között, és amit nem tanulhattam meg az istállóban, azt megtudtam Rabelais elmésségébőlés paraszti folklórunk szókimondó fantáziájából. Az incestus és a perverzitás különféle formái nemjelentettek nekem semmiféle újdonságot, és magyarázatra sem szorultak. A bűnözéssel együtt abbaa mocskos üledékbe tartoztak, amely megkeserítette életkedvemet, mivel nagyon is világosannyitotta rá szememet az emberi lét rútságára és értelmetlenségére. Nekem magától értetődött, hogya veteményt trágya táplálja. Meg kellett azonban magamban vallanom, hogy ez aligha valamijótékonyan ható felismerés. Hiába, ezek mind csupa városi emberek, akik mit sem tudnak atermészetről és az emberistállóról, gondoltam, régóta torkig lévén az ilyen undorító visszásságokkal.

A természetről mit sem tudó emberek magától értetődően neurotikusak, mert nem illeszkedtek bea realitásokba. Még túlságosan naivak, akár a gyerekek, és úgyszólván fel kell világosítani őket arról,hogy ugyanolyan emberek, mint a többiek. Ettől a neurotikusok természetesen még nem gyógyulnakmeg, egészségessé csak az teheti Őket, ha megint kikászálódnak a mindennapos szennyből, ahétköznapok iszapjából.

Erinnerungen. 169-170. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 205-206. old.Mint ismeretes, a tudattalan nem hagyja magát egyszer s mindenkorra úgyszólván „elintézni”. Sőt

a lelki higiéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a tudattalantartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a veszélyfenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és önmagát zsákutcába juttatja. Ennek fejében viszont atudattalan kiegészítő, illetve kompenzáló funkciója egy bizonyos fokig gondoskodik arról, hogy ezek aneurózisnál különösen nagy veszélyek elkerülhetők legyenek. De csak ideális viszonyok között, csakott, ahol az élet még eléggé tudattalan ahhoz, hogy az ösztön szerpentin-útját minden tétovázás ésmeggondolás nélkül követni lehessen, csak ilyenkor működik a kompenzáció teljes sikerrel. De minélcivilizáltabb, azaz minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönökkövetésére. A bonyolult életkörülmények és a környezeti hatások olyan hangosak, hogy túlharsogjáka természet halk hangját. Ekkor lépnek amazok helyére a vélemények és a meggyőződések, azelméletek és a kollektív törekvések, és támogatják a tudat összes aberrációját. Ilyen esetekbenkülönös figyelmet kell szentelni a tudattalannak, hogy így hathasson a kompenzációra.

GW. 9/II. köt. 40. §; Aión. 26. old.A neurózis problémája a megzavart ösztönszférától egészen a végső világnézeti kérdésekig és

döntésekig terjed. A neurózis nem egy élesen körülhatárolt és pontosan leírt jelenség, hanem azegész ember reakciója. Itt a merőben tüneti terápia még inkább tiltott, mint a csupán szomatikusbetegségek esetében, jóllehet ezeknek is mindig van pszichikus komponensük vagy kísérőjelenségük, ha már nem pszichogének eleve.

GW. 11. köt. 450. §Nem azt kellene kutatnunk, hogyan lehet megszüntetni a neurózist, hanem azt kellene megtudnunk,

mi a jelentése, mit tanít, mi az értelme és a célja. Igen, meg kellene tanulnunk, hogy hálásak legyünkneki, máskülönben ugyanis elszalasztjuk a lehetőséget, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. Aneurózis akkor „szűnt meg” ténylegesen, ha a téves beállítódású Ént megszüntette. Nem a neurózistgyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket. Az ember beteg, a betegség azonban atermészet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa. Magából a betegségből tehát nagyon sokat tanulhatunkgyógyulásunk érdekében, és ami a neurotikus szemében teljesen elvetendőnek tűnik, abban rejlik azigazi arany, amelyet egyébként sehol sem találtunk.

GW. 10. köt. 195. old.

CSAK AZ EMBER ÉPÍT KERTETCsak az ember épít kertet, sohasem a természet. Látjuk tehát, hogy fejlődésünk mennyire függ

a tudat intervenciójától. Jóllehet létezik fejlődés, az evolúció tényezője a természetben, ez a

fejlődés azonban lassú, évmilliók kellenek hozzá.Traumanalyse. 259. old.

Ha a lelki élet csak tényszerűségekből állna – ami egyébként primitív fokon még így van –, akkor

beérhetnénk a kézzelfogható tapasztalással. A kultúrember lelki élete azonban dugig vanproblematikával, mi több, e nélkül egyáltalán el sem képzelhető. Lelki folyamataink nagy részétfontolgatások, kételyek, próbálkozások teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív embertudattalan, ösztönös lelke úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy problematika egyáltalán létezik, azta tudat növekedésének köszönhetjük; ez a kultúra trójai falónak beillő ajándéka. Az ösztöntől valóeltérés és az ellenszegülés alkot tudatot. Az ösztön: természet, és természetet akar. A tudat viszontcsak kultúrát akarhat, vagy annak tagadását, s ahol csak a természethez törekszik vissza a rous-seau-i vágy szárnyán, a természetet „műveli”. Amennyiben még természet vagyunk, tudattalanokvagyunk, és a problémátlan ösztön biztonságában élünk. Minden, ami bennünk még természet,berzenkedik a problémától, minthogy ennek kétség a neve, s mindenütt, ahol kétség uralkodik, ottbizonytalanság van, és többfelé nyílnak válaszutak. Csakhogy ahol különböző utak látszanaklehetségesnek, ott eltértünk az ösztön biztos vezetésétől, és ki vagyunk szolgáltatva a félelemnek.Most ugyanis a tudatunknak kellene azt tennie, amit a természet mindenkor megtett gyermekeiért,mármint biztosan, kétség nélkül és egyértelműen dönteni. És ekkor megül bennünket az a nagyon isemberi félelem, hogy prométheuszi vívmányunk, a tudat, végtére mégsem lesz képes annyira,amennyire a természet.

A probléma apátlan-anyátlan egyedüllétbe vezet, mondhatni, természetről leszakadtelhagyatottságba, ahol tudatosságra kényszerülünk – semmi másra, mint tudatosságra. Máskéntnem tehetünk, tudatos döntéssel és megoldással kell fölváltanunk azt, ami természet adta módon,magától történik. Így minden probléma lehetőséget nyújt tudatunk kiterjesztésére, ugyanakkor viszontarra is ösztökél, hogy búcsút mondjunk minden tudattalan gyermekbetegségnek és természetheztapadásnak. Ez a késztetés valami oly végtelenül fontos lelki tény, hogy a keresztény valláslegfontosabb tantételeinek egyikét képezi. Ez pedig a csupán természeti ember föláldozása, atudattalan, természetterméke élőlényé, akinek tragédiája már a paradicsomi gyümölcsmegízlelésével kezdetét vette. Ama bibliai bűneset átoknak tünteti fel a tudatosodást. És ténylegannak is tűnik minden olyan probléma, amely nagyobb tudatosságra kényszerít minket, s ezzel agyerekes tudatlanság paradicsomát még messzebbre taszítja.

GW. 8. köt. 750-751. §; Mélységeink ösvényein. 7-8. old.Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy

filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha elkellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin akenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött,amit szétosztott? A kép egészéhez hozzátartozik az élet sötét oldala is, az, amelyik ideláncolja azembert a földhöz. „E világban” nincs olyan jó, amiben ne volna valami rossz is, nincs olyan nappal,amit ne követne éjszaka, olyan nyár, amire ne jönne tél. Ám a kultúrember, meglehet, nélkülözi a telet,mivel ő meg tudja védelmezni magát a hideg ellen; a piszkot, mivel meg tud fürödni, a bűnt, mivelbölcsen elkülönülhet a többitől, s így alkalma se nyílik rá, hogy elkövesse. Jó és tiszta színben tűnhetfel maga előtt, mert nem okul a más nyomorúságából. A természeti ember ezzel szemben olyanteljességet mondhat magáénak, amiért csak csodálni lehetne. De valójában nincs benne semmicsodálatraméltó. Ugyanaz az öntudatlanság, nyomor és piszok örökkön örökké.

GW. 11. köt. 264. §; A szellem szimbolikája. Halasi Zoltán fordítása. Európa Könyvkiadó 1997. 170. old.A tudattalan a természethez hasonlóan semleges. Egyrészt destruktív, másrészt konstruktív.

Minden lehetséges rossz forrása és egyszersmind minden isteni tapasztalat mátrixa, és –bármennyire paradoxonnak tűnik is – a tudattalan hozta és hozza létre a tudatot. Ez a megállapítás

nem azt jelenti, hogy a forrás teremt, vagyis hogy a víz pontosan azon a helyen keletkezik, ahol afolyó forrását látjuk; a víz titkos utakon tör fel a hegy mélyéből, amíg el nem éri a napvilágot. Ha aztmondom, „Itt van a forrás”, ezen csak azt a helyet értem, ahol a víz láthatóvá válik. A víz-hasonlatmeglehetősen találóan fejezi ki a tudattalan természetét és jelentését. Ahol nincs víz, ott élet sincs;ahol túl sok víz van, minden megfullad, elmerül. A tudat feladata az, hogy megtalálja a megfelelőhelyet, ahol nem vagyunk sem túlságosan közel a vízhez, sem pedig túlságosan távol tőle; viszont avíz mindenképpen nélkülözhetetlen.

GW. 18/II. köt. 1586. §Éppen ez az a tapasztalat, amelyre önnek szüksége volt. Ön úgy bízik a tudattalanjában, mint egy

szerető apában. De a tudattalan természet, és nem építhetünk úgy rá, mint egy megbízható emberilényre. A tudattalan inhumánus, és ahhoz, hogy emberi célokat szolgáljon, szüksége van az emberiszellemre. A természet mindennél és mindenkinél jobb vezető, ha tudjuk, hogyan kövessük. Olyan,mint az iránytű, amely észak felé mutat, ami szerfelett hasznos, ha az embernek van jól épített hajója,és ért a kormányzásához. Körülbelül ez a helyzet. Ön a folyóval halad, végül el kell jutnia a tengerhez.A tudattalant azonban vegye szó szerinti értelmében, mert különben rövid idő múlva megreked egyszorosban, és panaszkodni fog, hogy eltévedt. Az emberi szellem nélkül a tudattalan értelmetlen.Folyton a maga kollektív céljai felé tör, és sohasem szolgálja a személyes sorsot. Az ön sorsa atudat és a tudattalan együttműködésének az eredménye.

Briefe. I. köt. 355-356. old.Itt természetesen a gondolkodó emberekhez szólok, és mivel az emberek többsége nem

gondolkodik, a csekély kisebbséghez. Mindazonáltal e kisebbségnek van helye a teremtésben, ésfeltehetően értelme is van. Hozzájárulása a tudat fejlődéséhez jelentékeny, és mivel a természet alegnagyobb jutalmat adományozta a tudatos lénynek eredményessége elismeréséül, a tudatosságminden bizonnyal értékesebb a természet számára, mint a tudattalanság.

GW. 18/II. 1616. §Az archetípus tiszta, hamisítatlan természet, és a természet készteti az embert arra, hogy olyan

szavakat mondjon ki és olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek értelmét nem ismeri, mégpedigannyira nem tudatosak, hogy soha nem is gondolkozik rajtuk. Azoknak az értelemmel bíró dolgoknaka tekintetében, amelyeknek az értelmét azonban még senki sem tudta megmondani, egy későbbi,tudatosabb emberiség arra a gondolatra jutott, hogy itt egy úgynevezett aranykornak amaradványairól van szó, amikor léteztek olyan emberek, akik birtokában voltak a tudásnak, ésbölcsességre tanították a népeket. Még későbbi, letűnt korok, úgymond, elfeledték a tanultakat, ésmár csak gépiesen ismételték a meg nem értett gesztusokat. Ami a modern pszichológiaeredményeit illeti, ezután már semmi kétség sem férhet hozzá, hogy léteznek tudatosodás előttiarchetípusok, amelyek sohasem voltak tudatosak, és csupán közvetetten fedezhetők fel atudattartalmakra gyakorolt hatásuk révén. Véleményem szerint semmilyen elfogadható tény nem szólama feltevés ellen, hogy mindazok a pszichikus funkciók, amelyek ma tudatosként jelennek megelőttünk, egyszer tudattalanok voltak, és megközelítőleg mégis úgy működtek, mintha tudatosak lettekvolna. Azt is mondhatnánk, hogy minden, amit az ember lelki jelenségek tekintetében produkál, márlétezett előbb természetes tudattalanságban. Ezzel szemben azt az ellenvetést tehetik, hogy ebbenaz esetben megmagyarázhatatlan volna, egyáltalán miért van tudat. De emlékeztetnem kell arra, hogy– mint már megállapítottuk – minden tudattalan működés – jellegét tekintve – automatikusösztöntevékenység, és hogy az ösztönök többé-kevésbé összeütköznek, vagy kényszeres voltukkövetkeztében befolyásolhatatlanul működnek, még olyan körülmények között is, amelyek adottesetben életveszélyesek az emberre nézve. Ezzel szemben a tudat lehetővé tesz rendezettalkalmazkodási teljesítményeket, azaz ösztöngátlásokat, és ezért nem nélkülözhető. Az emberegyáltalán csak attól ember, hogy van tudata, hogy képes tudatosan élni.

GW. 8. köt. 412. §Amiként az archetípus egyfelől lelki tényező, másfelől az ösztön lényegéhez tartozó immanens,

rejtett értelem, akként a lélek is, ahogy kimutattam, kettős lényegű és paradox: nagy segítség ésugyanolyan nagy veszély. Úgy tűnik, mintha az emberre volna bízva, hogy e kettősség feloldásábandöntő szerepet játsszon, mégpedig tudatánál fogva, amely fénysugárként világít be az őskor sötétentátongó szakadékába.

GW. 8. köt. 427. §Nagyon egyszerű oka van annak, hogy a tudat létezik, és terjeszkedni és mélyülni igyekszik: tudat

nélkül kevésbé jól mennek a dolgok. Nyilván ezért teremtette meg Természet Anya valamennyihallatlan kuriózum között a legkülönösebb teremtményét, a tudatot. A csaknem tudattalan természetiember is képes alkalmazkodni és fenntartani magát, de csak a maga természeti világában, és máskörülmények között ezért esik áldozatul a számtalan veszélynek, amelyeket mi a tudat magasabbfokán játszva elkerülünk. A magasabb fejlettségi fokon levő tudat bizonyosan megbirkózik olyanveszélyekkel, amelyekkel a természeti ember álmában sem találkozik, de tény az, hogy a földet atudatos, nem pedig a tudattalan ember hódította meg. Nem a mi dolgunk annak eldöntése, hogy ez –a végső és emberen túli szándékot tekintve – kedvező vagy kedvezőtlen.

GW. 8. köt. 695. §A szeretet egymagában mit sem használ, ha nem párosul értelemmel. A szeretet helyes

alkalmazásához szükség van kiterjesztett tudatra és magasabb szempontra, amely kitágítja alátóhatárt. Valóságos történelmi múltjában a kereszténység ezért nem érte be azzal, hogy azembereket a felebaráti szeretetre intse, hanem felbecsülhetetlen szellemi kulturális feladatot isteljesített. Ezzel nagyobb tudatosságra és nagyobb felelősségre nevelte az embert. Ehhezbizonyosan szeretetre van szükség, de olyan szeretetre, amely tudatossággal és értelemmelpárosul. Az értelem funkciója az, hogy megvilágítsa a még sötét tartományokat – mégpedig mindkívül, a környezetben, mind belül, a lélek belvilágában – és „megragadás”, „felfogás” révéntudatosítsa őket. Minél inkább vak a szeretet, annál inkább alá van rendelve az ösztönöknek, ésannál inkább fenyeget romboló következményekkel, mivel a szeretet hajtóerő, amelynek alakra ésirányra van szüksége. Ezért van melléje rendelve a kompenzáló Logosz, amely fénysugárként világítbe a sötétségbe. Az az ember, aki önmagát illetően tudattalan, ösztöneitől vezérelve cselekszik, ésráadásul rabja lesz mindazoknak az illúzióknak, amelyek abból erednek, hogy számára az, amiönmaga előtt nem tudatos, látszólag kívülről, azaz az embertársakra történő projekcióként,kivetítésként jelenik meg.

GW. 13. köt. 391. §Ami mármost az ember egészén, mélymagján önmagában értendő, az tapasztalhatóan az élet

céljának a tudattalanból spontánul előhívott képe, ami túl van a tudat vágyain és félelmein. Az emberegészének célját jeleníti meg ez, nevezetesen egész mivoltának és individualitásánakmegvalósítását, akarata jegyében, netán annak ellenében. Ennek a folyamatnak a hajtóereje azösztön, amely arról gondoskodik, hogy minden, ami valamely individuális életbe beletartozik, bele isjusson, akár „igent” mond arra a szubjektum, akár sem, illetőleg: ha tudatosul benne a történés, hanem. Szubjektív szempontból, persze, nagy különbség, tudja-e valaki, mit is él meg, érti-e, mit tesz, ésazért, ami szándéka volt, netán, amit tett, felelősnek tartja-e magát vagy sem. Ami a tudatosságot –vagy ennek hiányát – illeti, Krisztus szava összefoglalóan fogalmazza meg: „... ha tudod, mit teszel,boldog vagy, ha nem tudod, átkozott és törvényszegő.” A tudattalan nemtudás a természet és a sorsítélőszéke előtt sosem mentség; ellenkezőleg, mindig komoly büntetés lesz osztályrésze, ezért vágyika tudattalan természet mindenkor a tudat fényére, holott azzal olyannyira ellentétes.

GW. 11. köt. 745. §; Válasz Jób könyvére. Tandori Dezső fordítása. Akadémiai Kiadó 1992. 117. old.Amennyiben a természet tudattalan, kizárólag a törvénynek engedelmeskedik. Ámde olyan

mértékben, amilyen mértékben tudat van jelen, fennáll a szabadság lehetősége. Tehát a tudatfejlődése révén a tudattalan sötétségéből megszületik a törvénytől való szabadulás, illetőleg atörvénytől való relatív függetlenség és az eredeti természettől különböző relatív máskéntlétezés. Atudat kiemelkedik kreatúra voltából és kreátorrá válik. Ily módon a tudat révén létrejön az

„istenrokonság”, vagyis az ember rokonsága önmagával, amely fölöttes teljességként teremtője ésvezetője életünknek. A kreátor az úr és a törvényhozó. Tehát minden szabadság az Istené, és ebbőlcsak annyi az emberé, amennyiben tudata van, vagyis amennyire el tudta oldani fényét a természetsötétségétől. A tudat rokona Istennek, mert rendelkezik a szabadság lehetőségével. Képes arra is,hogy engedetlen legyen. A természet nem képes erre. Csak maga az Isten az, akivel szemben Istenteljesen és tökéletesen engedetlen lehet. Isten kizárólag csak azzal bizonyítja szabadságát, hogyönmaga totális ellentétévé változtathatja magát. Ilyesmire az ember csak tökéletlenül képes; ehhez őtúlságosan állat, és mint ilyen engedelmes és jámbor, vagyis vakon teljesíti Isten akaratát.

Kinderträume. 390-391. old.Természetes, hogy az élet ifjúkori szakasza az ösztöntermészet messzemenő elismerése révén

többlethez juthat, például a szexualitás elismerése révén, amelynek neurotikus elfojtása igazságtalanmértékben távol tartja az embert az élettől, vagy szerencsétlen módon belekényszeríti éppenséggelegy nagymértékben tévutas életbe, amellyel muszáj meghasonlania. A normális ösztönök becsületeselismerése és tiszteletben tartása az ifjút elvezeti az élethez és sorsokkal köti össze, amelyektovábbvezetik a szükségszerűségekhez és az általuk meghatározott áldozatokhoz ésteljesítményekhez, ezek azután megszilárdítják jellemét és gyarapítják tapasztalatait. Ezzel szembenaz élet második felében járó felnőtt számára az élet folytatólagos kiterjesztése már nyilvánvalóannem a helyes út, mivel az élet délutánján végbemenő hanyatlás egyszerűsítést, korlátozást ésbensőséges elmélyedést, tehát egyéni kultúrát igényel. Az élet biológiaorientált első felében járóembernek – egész szervezete fiatalságának köszönhetően – megvan rá a lehetősége, hogy elviseljeaz élet terjeszkedését, és ebből valami hasznosat produkáljon. Az élet második felében járó embertermészetesen kultúrára orientált, miközben szervezetének fogyatkozó erői lehetővé teszik számára,hogy az ösztönöket alárendelje a kultúra szempontjainak. A biológiai szférából a kultúrszférába valóátmenet során nem kevesen csődöt mondanak. Közösségi nevelésünk jóformán egyáltalán nemkészített fel bennünket erre az átmenetre. Amilyen nagy gondot fordít az ifjúkori nevelésre, olyankevéssé törődik a felnőtt ember nevelésével, akiről – nem tudni, milyen jogon – mindig feltételezik,hogy többé már nincs szüksége nevelésre. Úgyszólván semmiféle útmutatást sem kap a felnőttember ahhoz, hogyan valósítsa meg ezt a rendkívül fontos átmenetet a biológiai beállítódásról akulturális beállítódásra, hogyan alakítsa át a benne rejlő energiát a biológiai formából kulturálisformává.

GW. 8. köt. 113. §Az állat követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet: akár jámbornak és

engedelmesnek is nevezhetjük. Az eksztatikus ember azonban átugorja az élettörvényt, s atermészet szempontjából rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos előjoga,akit öntudata és szabad akarata alkalomadtán az állati természetbe kapaszkodó gyökereitől contranaturam is eloldozhat. Ez a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé is,ha eltúlozzák. Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember. A kultúra és természet végnélküli dilemmája alapjában a túl sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos megoldássalkecsegtető.

GW. 7. köt. 41. §; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Nagy Péter fordítása. Európa Könyvkiadó 1990. 65. old.Ne értsenek félre, én semmivel sem szeretném kisebbíteni a tudatos akarat nagy erkölcsi értékét.

Tudat és akarat csorbítatlanul megtarthatók mint az emberiség legmagasabb rendű kulturálisvívmányai. De mi haszna az olyan erkölcsösségnek, amely tönkreteszi, összetöri az embert? Azakarás és az akarat végrehajtására való képesség összhangba hozása szerintem több minterkölcsösség. Moral a tout prix [bármi áron] – a barbárság jele? Számomra a bölcsesség gyakranértékesebbnek tűnik. Talán a hivatás szemüvege az, amelyen át az orvos másként látja a dolgokat.Neki ugyanis gyógyítania kell a sérüléseket, amelyek a túlzásba vitt kulturális teljesítményekkövetkezményei.

GW. 13. köt. 14. §

Mint tudjuk, a kultúra folyamata nem más, mint az emberben lakozó állati egyre növekvő mértékűmegfékezése; domesztikációs folyamat ez, amely nem valósítható meg a szabadságra vágyó állatitermészet lázadásai nélkül. Időről időre valósággal lerészegedik a kultúra kényszerébe beszorítottemberiség: az ókorban ilyen volt a dionüszoszi orgiák keletről bezúduló hulláma, amelyek az ókorikultúrák lényeges és jellemző részeivé váltak, és amelyeknek a szelleme nem csekély mértékben voltokozója annak, hogy a Krisztus előtti utolsó évszázad számos szektájában és filozófiai iskolájában asztoikus eszmény aszkézissé fejlődött, és az akkori politeista káoszból megszületett a Mithrász-kultusz és a kereszténység ikervallása. A dionüszoszi szabadságmámor második hulláma areneszánsz korában söpört végig az európai emberiségen. Saját korunkat nehéz megítélni. De halátjuk, hogy a művészetek, a stílusok és a közízlés hogyan fejlődnek, mit olvasnak, mit írnak azemberek, miféle egyleteket alapítanak, milyen „kérdések” vannak napirenden, mi ellen tiltakoznak afiliszterek, akkor a jelenkori társadalmi kérdések hosszú listáján nem utolsó helyen találjuk azúgynevezett szexuális kérdést, mégpedig azok által feszegetve, akik harciasan vitatják azáltalánosan elfogadott nemi erkölcsöt, és szeretnék lerázni magukról az erkölcsi felelősség terhét,amelyet az elmúlt évszázadok raktak rá az éroszra. E törekvések létezését nem lehet egyszerűentagadni, ahogy jogosultságukat sem lehet kétségbe vonni; léteznek és erre meglehetősen sok okukvan. Érdekesebb és hasznosabb lesz, ha figyelmesen megvizsgáljuk korunk e mozgalmainak alapjait,ahelyett hogy bekapcsolódnánk az erkölcsi siratóasszonyok jajveszékelésébe, akik (hisztérikusrévületben) az emberiség morális végét jósolják. A moralistáknak megvan az az előjoguk, hogy alegkevesebb bizalommal legyenek a jó Isten iránt, amikor azt hiszik, hogy az emberiség gyönyörű fájacsak a karóknak, a kötözőspárgának és a körülkerítésnek köszönhetőén növekszik, holott a Napatyaés a Földanya növeszti őt mély, értelmes törvények szerint a maga örömére.

GW. 7. köt. 427. §Voltaképpen a reflexió, az elmélkedés ösztöne alkotja az emberi psziché lényegét és gazdagságát.

A reflexió leképezi az ingerfolyamatot, és ennek impulzusát átteszi képsorozatba, amely végül, ha akésztetés eléggé erős, reprodukálódik. A reprodukció kiterjed részben az egész folyamatra, részbenpedig a belső lefolyás úgynevezett eredményére. A reprodukálás formái különbözők: közéjüksorolhatjuk a közvetlen nyelvi kifejezést vagy valamely elvont gondolat kifejezését, az ábrázolócselekvést vagy az etikus viselkedést, a tudományos teljesítményt vagy a művészi ábrázolást.

A reflexióösztön révén az ingerfolyamat többé-kevésbé tökéletesen lelki tartalommá alakul át,vagyis élménnyé válik: egy természeti folyamat átalakult tudattartalommá. A reflexió a parexcellence kultúrösztön, és ereje abban nyilvánul meg, hogy a kultúra képes helytállni a pusztatermészet ellenében.

Az ösztönök önmagukban véve nem kreatívak, mivel mint stabil, szilárd szervezetekautomatizáltak. Ez alól a reflexióösztön sem kivétel, hiszen a tudat által történő létrehozás magábanvéve még nem teremtő aktus, hanem inkább automatikus folyamat. A civilizált ember számárafélelmetes kényszeresség okozza azt a jellemző reagálást, a dolgok tudatossá válásától valófélelmet is, amelyet a legjobban, de nem kizárólag, neurotikus embereknél figyelhetünk meg.

Jóllehet az ösztön szilárdan szervezett tényező, és ezért korlátlan ismétlődésre hajlamos, azembernek van ereje ahhoz, hogy újat, a szó tulajdonképpeni értelmében vett újat teremtsen,alkosson, amiként hosszú időszakok folyamán a természetnek is sikerül új alakokat produkálnia.Nem tudom, hogy itt az „instinctus”, „ösztön”-e a megfelelő szó. Bár beszélnek „alkotó ösztönről”,mert ez a tényező dinamikus tekintetben legalábbis ösztönhöz hasonlóan viselkedik. Az „alkotóösztön” is kényszeres, mint az utóbbi, de nem általánosan elterjedt, és nem szilárd és nem állandóanörökölt szervezet. Ezért én az alkotó, teremtő „ösztönt” inkább ösztönhöz hasonló természetű lelkitényezőnek nevezem. Jóllehet igen intenzív kapcsolatban van más ösztönökkel, sohasem azonosvelük. A szexualitáshoz való viszonya sokat vitatott probléma, és sok közös vonás rokonítja azaktivitásösztönnel, valamint a reflexióösztönnel. De képes elnyomni vagy szolgálatába állítani ismindezeket az ösztönöket, akár odáig menve, hogy az individuum tönkreteszi magát. Az alkotás

éppen annyira destrukció, mint konstrukció.GW. 8. köt. 242-245. §A [kínai kulturális élet] nyugati utánzása tragikus, mert lelkileg megalapozatlan félreértés,

ugyanolyan meddő dolog, mint a modern ember kirándulgatása Új-Mexikóba, a virágzó óceániaiszigetekre és Közép-Afrikába, ahol komolyan eljátssza a „primitívet”, miközben az európaikultúrember titokban kitért fenyegetőn reá váró feladatai, az ő Hic Rhodus, hic saltá-ja [most mutasdmeg, mit tudsz] elől. Nem arról van szó, hogy szervetlenül valami idegent imitálnak vagy akármissziós tevékenységgel megváltoztatnak, hanem hogy az ezernyi bajjal megvert nyugati kultúrát ott,azon a helyszínen felépítik, és a tetejébe odatelepítik a valóságos európai embert a maga nyugatiköznapiságában, házassági problémáival, neurózisaival, társadalmi és politikai agyrémeivel és egészvilágnézeti dezorientáltságával.

GW. 13. köt. 5. §Az ember, hála töprengő szellemének, kiemeltetett az állatvilágból, és szelleme révén

demonstrálja, hogy a természet magas jutalmat tűzött ki számára, éppen öntudatának fejlesztésére.Ennek révén lesz úrrá a természeten, amennyiben a világ meglétét felismeri és bizonyos tekintetbenvisszaigazolja a Teremtőnek. A világ ezáltal lesz jelenséggé, tudatos reflexió híján ugyanis nem lenneaz. Ha a Teremtő tudatában volna önmagának, nem lenne szüksége tudatos teremtményekre; azsem valószínű, hogy az igencsak közvetett utakat járó teremtés, amely évmilliókat pazarolt a fajok ésteremtmények hatalmas tömegére, célirányos szándékból fakad. A természetrajz a fajok több százmillió éven át tartó véletlen és hozzávetőleges átalakulásáról és egymás kíméletlen elpusztításárólbeszél. Ez utóbbiról bőséges adattal szolgál az emberiség biológiai és politikai története is. Más lapratartozik a szellemtörténet. Itt belopakodik az elmélkedő, reflexív tudatnak, a második kozmogóniánaka csodája. Olyan nagy a tudat jelentősége, hogy az ember önkéntelenül arra gyanakszik: az egészóriási, látszólag értelmetlen biológiai színjátékban megbújik valahol egy eleme az értelemnek, amely amelegvérűség és a kifinomult agy fokán végre, mintegy véletlenül, nem szándékosan és előreeltervelten, hanem „sötét ösztönéből” következően sejtve, érezve, tapogatózva, rátalált azönkifejezéshez vezető útra.

Erinnerungen. 241-242. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 405. old.

A PSZICHÉ ALSÓBB SZINTJEIA lélekhez a tudattalan is hozzátartozik... Tartalmai, az archetípusok bizonyos mértékig a

tudatos léleknek a mélyben rejtőző fundamentumai, vagy – egy másik hasonlattal – a gyökerei,amelyeket a lélek nemcsak a szűkebb értelemben vett földbe, hanem egyáltalán a világba

mélyeszteti bele.GW. 10. köt. 52. §; Föld és lélek. 8. old.

Az álom pedig ez volt: egy számomra ismeretlen, kétszintes házban tartózkodom. Az „én

házamban”. Éspedig a felső emeleten, egyfajta nappaliban, ahol szép, rokokó stílusú bútorok álltak. Afalakon értékes régi képek függtek. Csodálkoztam, hogy ez az én házam, és azt gondoltam: nem isrossz! Ám ekkor eszembe jutott, hogy még egyáltalán nem tudom, milyen az alsó szint. Lementem alépcsőn és a földszintre jutottam. Ott minden sokkal régebbi volt, és megállapítottam, hogy a háznakez a része nagyjából 15. vagy 16. századi lehet. Berendezése középkori, a padozat égetett tégla.Mindent valami szürke homály borított. Egyik szobából a másikba mentem, és azt gondoltam: mostaztán teljesen át kell kutatnom az egész házat! Súlyos ajtóhoz érkeztem, kinyitottam. Mögöttekőlépcsőt fedeztem föl, a pincébe vezetett. Lementem és egy szép boltíves, ódon helyiségbejutottam. Megvizsgáltam a falakat, és fölfedeztem, hogy a közönséges falazókövek mögöttégetetttégla-réteg van; a malter égetetttégla-törmeléket tartalmazott. Erről ráismertem a falak rómaikori eredetére. Érdeklődésemet ez immár hallatlanul felcsigázta. Megvizsgáltam a kőlapokból állópadozatot is. Az egyik kőlapban egy karikát találtam. Amikor felfelé húztam, a kőlap kimozdult a

helyéről és alatta újabb lépcső bukkant elém. Keskeny kőlépcső vezetett a mélységbe. Alépcsőfokokon leereszkedve egy alacsony sziklaüregbe jutottam. Talaját vastag por fedte, csontokés törött edények hevertek benne, mint valami ősi primitív kultúra maradványai. Fölfedeztem kétnyilvánvalóan nagyon régi, töredezett emberi koponyát. Aztán felébredtem.

Erinnerungen. 163-164. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 197-198. old.Azt megértettem, hogy a ház a pszichének valamiféle képét jelezte, vagyis akkori tudati

állapotomat a mindaddig tudattalan kiegészítésekkel együtt. A tudatot a nappali szoba karakterizálta.Ódon stílusa ellenére a lakottság légkörét árasztotta.

A földszinten már a tudattalan kezdődött. Minél mélyebbre jutottam, annál idegenebb és sötétebblett minden. Az üregben primitív kultúra maradványaira bukkantam, vagyis a bennem lakozó primitívember világára, amelyet a tudat felől már alig lehet megközelíteni vagy megvilágítani. Az emberprimitív lelke határos az állati lélek életével, mint ahogyan az ősidők barlangjait is többnyire állatoklakták, mielőtt az emberek a maguk céljára elfoglalták őket.

Akkoriban vált bennem különös mértékben tudatossá, hogy milyen erősen érzékelem akülönbséget Freud és a magam szellemi beállítottsága között. Én a múlt század végi, erősentörténelmi légkörű Bázelban nevelkedtem, és hála a régi bölcselők olvasásának, szert tettem apszichológiatörténet némi ismeretére. Hogyha álmokról és a tudattalan tartalmairól gondolkoztam,soha nem hagytam ki a történelmi egybevetést; egyetemi éveim idején ilyenkor mindig a Krug-félerégi filozófiai lexikonhoz folyamodtam. Mindenekelőtt a 18. századi és a 19. század eleji szerzőketismertem. Ez a világ alkotta emeleti nappali szobám atmoszféráját. Freud ellenben olyan benyomásttett rám, mintha az ő „szellemtörténete” Büchnerrel, Moleschottal, Dubois-Reymond-nal és Darwinnalkezdődne.

Mármost az imént ismertetett tudati állapotomat az álom további tudati rétegekkel toldotta meg: arégóta lakatlan, középkori stílusú földszinttel, azután a római pincével és végül a történelem előttibarlanggal. Ezek letűnt időket és átélt tudati fokozatokat ábrázoltak.

Az álom előtti napokban sok égető kérdés foglalkoztatott: milyen premisszákon alapszik a Freud-féle pszichológia? Az emberi gondolkodás melyik kategóriájába tartozik? Milyen a viszony csaknemkizárólagos perszonalizmusa és az általános történelmi előfeltételek között? Álmom választ adott.Láthatóan visszanyúlt egészen a kultúrtörténet, az egymást követő tudati rétegek történeténekalapjaiig. Mintegy az emberi lélek struktúradiagramját ábrázolta, vagyis egy mindenképpenszemélytelen jellegű előfeltételt. Ez az elgondolás telibe talált, it clicked, ahogy az angol mondja: ésaz imént leírt álom eszményképemmé vált, amely előttem mindaddig ismeretlen mértékben igazolódotta továbbiakban. Először sejtettem meg belőle a személyes psziché a priori kollektív voltát, amiteleinte korábbi működési módok nyomainak tekintettem. Csak később, sokszoros tapasztalat ésmegbízhatóbb tudás alapján ismertem föl a funkcionálási módokat mint ösztönformákat, mintarchetípusokat.

Erinnerungen. 164-165. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 199-200. old.A tudat a maga kaleidoszkopikus mozgékonyságával – amint azt a tudattalan felfedezésének

köszönhetően tudjuk – az ösztönöknek és specifikus formáiknak, az archetípusoknak úgyszólvánstatikus vagy legalábbis módfelett konzervatív fundamentumán alapul. A rejtett okoknak, háttereknekez a világa ellenfélnek bizonyul a tudattal szemben, amely mozgékonysága (tanulási képessége)folytán sokszor van abban a veszélyben, hogy elveszíti gyökereit.

GW. 10. köt. 656. §; Titokzatos jelek az égen. 74. old.A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta tudat napvilágától leér egészen

addig az idegrendszerig, amelyet régtől fogva szimpatikusnak nevezünk, és nem érzékelést ésizomtevékenységet tart fenn, ezzel a környező teret uralva, mint az agyi-gerincvelői rendszer, hanemérzékszervek nélkül az élet egyensúlyát biztosítja, s titokzatos utakon ingereket-rezdüléseket átvévenemcsak ismereteket közvetít valami másmilyen élet legbensőbb lényegéről, hanem maga is belsőhatást sugároz ki ezekre.

GW. 9/I. köt. 41. §; Mélységeink ösvényein. 64-65. old.Amikor a tudattalan pszichét a megismerés forrásának minősítem, ez egyáltalán nem olyan

illuzórikus, amint azt a mi nyugati racionalizmusunk hinni szeretné. Hajlamosak vagyunk ugyanis aztfeltételezni, hogy végső soron minden ismeret mindig kívülről származik. Ma azonban határozottantudjuk, hogy a tudattalan olyan tartalmakkal rendelkezik, amelyek – ha bekerülhetnének a tudatba –mérhetetlenül gyarapítanák ismereteinket. A modern ösztönkutatás, amely állatokra, példáulrovarokra terjed ki, bőséges tapasztalati anyagot halmozott fel, amely legalább azt bizonyítja, hogy haaz ember adott esetben úgy viselkedne, mint egy bizonyos rovar, fölényes ismeret birtokában lenne.

GW. 8. köt. 673. §Egy régi egyházatyát nagyon nyugtalanított, hogy bizonyos kegyes férfiak annak ellenére bűnbe

estek, hogy előzőleg már a keresztségben s így megváltásban részesültek. Ebből arra akövetkeztetésre jutott, hogy a keresztelést nem helyesen hajtották végre, hiba kell hogy legyen arítusban, miért is a visszaeső bűnösöket újra meg kell keresztelni, mintegy erkölcsileg ismételtensterilizálni. Ám így is mindig akadtak köztük szegény ördögök, akik vétekbe estek. Erre ezekről mintreménytelen esetekről lemondott, és úgy döntött, hogy ezek akkor elveszett lelkek, útban a pokol felé!

Ez a keresztény elképzelés: egy nagy ugrással a mennybe jutni. Ez nem helyes; a hirtelenreformnak ez az eszméje hamis. Nem ugorhatunk ki bűnünkből s nem dobhatunk le minden terhet. Eztéves elképzelés.

A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Haalaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunkvele. Máskülönben megtagadjuk testvérünket, az árnyékunkat (Schatten), a bennünk lakozótökéletlent, amely követ bennünket, és megcselekszik mindent, amitől undorodunk, mindent, amihezmi túlságosan gyávák vagy túlságosan tisztességesek vagyunk. Az ember elköveti a bűnt, és hamegtagadja testvérét, az árnyékát, ezzel tulajdonképpen elfojtja, eltávolítja a kollektív tudattalanba, ésott zavarokat okoz. Hiszen ez nem egyezik a természettel; kontaktusban kellene lennünkárnyékunkkal, azt kellene mondanunk: „Igen, te a testvérem vagy, el kell fogadnom.” Legyünkőszinték önmagunkhoz, és ne mondjuk testvérünknek: „Hallod-e, semmi közöm hozzád!” Hiba, hamegtagadjuk az árnyékot. Ha megtagadjuk, a sötétből felbukkan majd a kollektív tudattalan reakciójaperszonifikáció alakjában. A jámbor ember azt mondja magának: „Nem, azt már nem!”, és félretoljaaz árnyékot, és máris elégedett magával. Azután váratlanul módfelett érdekes képek, szexuálisfantáziák bukkannak fel a mélyből; és minél jámborabb emberünk, annál rosszabbak a jelenések,amelyek ostromolják. Emberünk afféle Szent Antal, és ilyen jámbor férfiúnak minden bizonnyal rémesvíziói vannak. Esetleg megjelenik neki egy asszony, egy nő; ez pedig a felbukkanó anima, rendszerintegy meztelen nő, aki természetesen rémületes. Így jár el a természet, amely áthág egy tabut, ez akollektív tudattalan bosszúja.

Traumanalyse. 103-104. old.Lélektani tekintetben árnyéknak nevezzük azt az alacsonyabb rendű alakot, amely a földhöz

kötődik. Hiszen az árnyék is mindig a földre vetül. Az „árnyék” kifejezést úgyszólván szó szerint kellértenünk. Az árnyék képzetét közvetlenül a természeti ember pszichológiájából merítettem. Föld ésárnyék a természeti ember szemében azonosak. Az árnyék a par excellence földhöz kötött, az, amisohasem szakad el a talajtól. Az árnyék az egyik legprimitívebb lélekdefiníció. Ha megsebezzük azárnyékot, az embert sebezzük meg; ha például az árnyékra lépünk, az olyan, mintha az illető embertmegrúgnánk. A törzsfőnök elveszíti manáját, ha valaki átlépi az árnyékát. Olyan ez, mintha a másikember rávetette volna magát és legyőzte volna. A természeti embereknél létezik még egy érdekeselképzelés az árnyékról: a déli országokban délben a kísértetek órája van. Ilyenkor a legkisebb azárnyék, és az emberek félnek, hogy a következő pillanatokban teljesen eltűnhet. Ez pedig szörnyű,hiszen ha az ember elvesztette árnyékát, elvesztette kapcsolatát a földdel, vagyis elvesztette a lelkét.

Az árnyék a második személy. Megszemélyesítése annak, ami az embert a háta mögött követi,ami a tudat árnyékában húzódik meg, és rendszerint – patológiás esetek kivételével egyúttal a

földszerűt, a földit is jelenti.Kinderträume. 141. old.Ha meg tudnánk személyesíteni a tudattalant, egy kollektív embert kapnánk, aki túl van a nemi

differenciáción, túl ifjúságon és öregkoron, túl születésen és halálon, és aki egy-két millió évcsaknem halhatatlan emberi tapasztalatával rendelkezne. Ez az ember egyenesen fölötte állna azidők múlásának. A jelen éppen annyit jelentene számára, mint valamelyik év a Krisztus születéseelőtti századik évezredben, szekuláris álmok álmodója volna, és felülmúlhatatlan prognosztizáló lennemérhetetlenül gazdag tapasztalatai alapján. Hiszen számtalanszor élte volna meg az egyes ember, acsaládok, a törzsek és a népek életét, és a legelevenebb belső érzésében hordozná a keletkezés, avirágzás és az elmúlás ritmusát.

GW. 8. köt. 673. §A tudattalannak erőteljes, képekben gazdag nyelve van. Álmaink bizonyítják ezt. Ez azonban a

primitív nyelv, amilyen hajdanában volt- a gazdag, színekben tobzódó világ hű képe. Ilyen minőségű a tudattalan is, vagyis úgy foghatjuk

fel, mint a világ kompenzáló, kiegészítő tükörképét. Véleményem szerint a tudattalanról sem azt nemmondhatjuk, hogy merőben ösztön jellegű, sem azt, hogy valamiféle metafizikai realitás, és végképpnem léptethetjük elő a világ alapjává; ehelyett úgy kell felfognunk, mint pszichikus jelenséget,akárcsak a tudatot. Azt, hogy mi a lélek, éppen olyan kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet.Elegendő titok ez ahhoz, hogy elbizonytalanítson bennünket abban a kérdésben, hogy mennyi az Éna világból és mennyi a világ az Énből! A tudattalan azonban mindenesetre valóságos, mert valóbanhat.

GW. 10. köt. 23. §Hosszú ideig eltart, amíg a gyermek kifejleszti saját lelkét, és a gyermek pszichológiájának

kidolgozására irányuló minden kísérletünk majdnem végzetes következményekkel jár, ha nemveszünk tudomást arról a tényről, hogy itt a közösség pszichológiájáról van szó. A gyermekek álmaitlehetetlen megérteni, ha valami mást feltételeznek. A gyermekeknek olyan álmaik vannak, amelyekjellegükben teljesen megegyeznek a felnőttek álmaival, sőt túl is tesznek rajtuk, és közvetlenül akollektív tudattalanból származnak. Ez természetesen nagyon is érthető, hiszen a gyermek a teljestudatlanság állapotában kezdi létezését. Itt funkcionál a kollektív tudattalan, amely magában foglaljaaz ősök tudattalanját is – a legtávolabbi őskortól, a barlanglakó és a majomembertől kezdve. Ezérttalálkozunk a legelképesztőbb szimbólumokkal a gyermekek álmaiban, viselkedésükben pedig régirítusok kelnek új életre. Mindenki ismeri a kisgyermekek eszességet; elképesztő dolgokat hallhatunktőlük, ha hegyezzük a fülünket. Egy régi népi bölcs mondás szerint a gyermekek és a bolondokmondják meg az igazat. Azért van ez így, mert ők a kollektív tudattalanból beszélnek, és lelepleznekolyan dolgokat, amelyeket az átlagos felnőtt sohasem árulna el.

A felnőtt férfiban lakozó ifjú vagy fiús elem tehát jelezheti az illető lelki életének egy olyan részét,amely távoli múltjában gyökerezik, és ösztönei révén a kollektív tudattalannal van kapcsolatban. Miveljövőnket a kollektív tudattalan hozza majd létre, az ifjú a jövőre is utal. Mert minden, amivé a jövőbenleszünk, a kollektív tudattalanban készül, amiként tehát bizonyos módon az anya is a jövő.

Traumanalyse. 721-722. old.Ötéves lány álma a kerti kútban bujkáló ördögről: „Látom aput a kerti kút mellett. Mozog a föld, és

én arra gondolok: ott lenn van az ördög. Segítséget kérek aputól, ő azonban nevetve lelök a kútba.Ott aztán egy szerszámkamrába esek, ahol melegágy van tele palántákkal.”

.. .A British Museumban vetítővásznon látjuk Ozirisz alakját, be van takarva nedves homokkal, fűvan rajta, azután Ozirisz fölemelkedik, kisarjad fű alakjában. Tavaszonként évről évre így sarjadt kiOzirisz a földből. A vásznon azt is láthatjuk, hogyan sarjad ki búzaként a szarkofágjából. Zsengegabonaként jelenik meg újból, mint a gabona első zöld hajtásai. Ozirisz a vegetáció igazi istene volt,és az alvilág fejedelmeként valóban bizonyos fokig rokonságban van a mi alvilági istenünkkel, azördöggel. Jóllehet Ozirisz a jó, de testvére, Szét, a rossz, ugyanabból a terhességből született, mint

Ozirisz, mint az ő ellentéte. Szét egyszerűen az árnyéka Ozirisznek, és éppen árnyék volta révénkapcsolatban van az alvilággal, és ennek következtében krónikus lény. Ezt az ördögöt, amelyik ottmegjelenik, egyáltalán nem lehet helyesen besorolni, minősíteni, mert a vegetáció istenévé vált. És akezdeti iszonyodás az ördögtől, honnan ered ez? Mi okozza ezt a rémüldözést? A kislány miért hívjasegítségül az apját?

[Egy hallgató:] A keresztény egyház elítélte az ördögöt.[Jung professzor:] Igen, jelen van a keresztény befolyás, ez beszél a gonoszról, amely a tudatot

természetesen infernális rémülettel tölti el. Az álom azonban úgyszólván eloldozza az álmodót ettől asokktól, ugyanis megmutatja neki: ha már leesik az ördöghöz, ott egy szerszámkamra van, aholfelkészül az ember a kulturális tevékenységre; melegágy van ott palántákkal. Az álmodó tehátpalánták közt fekszik. A gyermek palántákkal tele melegágyba esik bele, ő maga mintegy palántakéntvan beleültetve a termékeny földbe. A melegágy afféle inkubátor. Ily módon a pokolképzetek egészaspektusa megváltozott, nem keresztény, hanem antik értelemben.

Az álom azt mondja: Az, amit te rossznak, gonosznak álmodtál, a valóságban a föld, a természettermékenysége.

Kinderträume. 426. és 429. old.Miért nem képes megelégedni az ember? Miért nem okos? Miért nem cselekszik mindig kizárólag

jót, és miért kell neki mindig egy zugot hagynia a gonosz, a rossz számára? Miért mond hol túl sokat,hol meg túl keveset? Miért követ el olyan ostobaságokat, amelyeket egy kis megfontoltsággalkönnyen elkerülhetne? Igen, mi hiúsítja meg újra meg újra nemes szándékainkat, és gátol bennünketlegjobb intencióinkban? Miért léteznek olyan emberek, akik nem veszik észre ezt, vagy képtelenekelismerni, hogy ők valóban ilyenek? Végül pedig ez az embercsorda, ha összecsődül, miért követi elaz utóbbi harminc év történelmi őrültségét? Miért nem sikerült már kétezernégyszáz évvel ezelőtt egyPüthagorasznak, hogy véglegesen megalapozza a bölcsesség uralmát, vagy a kereszténységnek,hogy a földön megteremtse Isten országát?

Egyházi tanítás szól az ördögről: gonosz princípium, melyet szívesen képzelnek el baklábúnak,szarvval és farokkal. Képe félig állat, félig ember, földadta istenféle, mintha egy dionüszoszimisztériumegyletből szökött volna meg, holmi bűnös-vidám pogányság még meglévő hitvallója. Találóez a kép, pontosan jellemzi a tudattalannak azt a groteszk-hátborzongató látásmódját, amellyel nemtudtak elboldogulni, s amely ezért megrekedt zabolátlan vadságának eredeti állapotában. Ma [1946]aligha akad már valaki, aki azt merné állítani, hogy az európai ember jámbor bárány, s nem nyargalördög a hátán. Ország-világ szeme előtt hevernek a kor szörnyű dokumentumai, amelyekalávalóságuk méretével mindazt meghaladják, amit korábbi idők kevésbé hatékony eszközeikkel csakszerettek volna elérni.

Ha a tudattalan csak nefastus [szerencsétlenséget, vészt hozó], csak gonosz volna – amilyenneksokan látni szeretnék –, egyszerű volna a helyzet, az út pedig világos; az ember cselekedné a jót, éskerülné a rosszat. De mi jó és mi rossz? A. tudattalan nem csupán tiszta természet és rossz, hanema legmagasabb rendű jó forrása is; nem csupán sötét, hanem világos is, nem csupán állati, féligemberi és démoni, hanem ember fölötti, szellemi és „isteni” is (a szó ókori értelmében).

GW. 16. kőt. 387-389. §Az ember sok olyan dolognak van „birtokában”, amelyeket nem megszerzett, hanem az őseitől

örökölt. Nem mint tabula rasa, hanem csupán tudatlanul születik. Viszont hoz magával specifikusanemberien szervezett, működésre kész rendszereket, amelyeket az emberi fejlődés sok millió événekköszönhet. Amiként a madarak nem tanulják vagy elsajátítják a vándorlási és a fészekrakási ösztönt,akként az ember is születésekor magával hozza lényének alaprajzát, és nem is csupán individuális,hanem kollektív természetét is. Az örökölt rendszerek megfelelnek az ősidők óta túlsúlyban levőemberi szituációknak, vagyis van ifjúkor és öregkor, születés és halál; vannak fiúk és lányok, apákés anyák; van párosodás stb. Ezt elsőként csak az ember egyéni tudata éli meg, a testi rendszer ésa tudattalan számára ez egyáltalán nem első élmény. Ez utóbbiak számára mindez csupán azoknak

az ősi ösztönöknek a tevékenységét jelenti, amelyek már réges-rég kialakultak – Ach, du warst inabgelebten Zeiten meine Schwester oder meine Frau.. .(„Oh, te a rég múlt időkben testvérem vagyfeleségem voltál...”) –, amivel Goethe sokak sejtelmes érzését foglalja szavakba.

A kongenitalis és praeexistens ösztönmintát, illetve pattern of behaviourt [viselkedésmintát]archetípusnak neveztem el. Mármost ez az imágó rendelkezik azzal a dinamikával, amelyet azegyéni emberről nem feltételezhetünk. Ha ez a hatalom valóban a kezünkben volna és akaratunktólfüggene, annyira nyomasztana bennünket a felelősség, hogy épelméjű ember nem merészelnegyermekeket világra hozni. Az archetípus hatalmát azonban nem ellenőrizzük, sőt inkább hihetetlenmértékben ki vagyunk szolgáltatva neki. Sokan dacolnak ezzel a befolyással vagy kényszerrel, desokan vannak azok is, akik azonosulnak az archetípussal, például a patris potestasszal (apaihatalommal) vagy a hangyaanyával. Mert kisebb-nagyobb mértékben mindenki úgyszólvánmegszállottja a specifikusan emberi preformációnak, és mint akit megigéztek, ennek megfelelő hatástis gyakorol környezetére, anélkül hogy ennek tudatában lenne.

GW. 4. köt. 728-729. §Az általam „archetípusoknak” vagy „ősképeknek” nevezett „archaikus maradványokkal”

kapcsolatos nézeteimet újra meg újra bírálják olyan emberek, akik nem ismerik eléggé azálomlélektant és a mitológiát. Az „archetípus” kifejezést gyakran félreértik, úgy fogják fel, mintmeghatározott mitológiai képet vagy motívumot. De ezek a képek csak tudatos ábrázolások;képtelenség volna feltételezni, hogy ilyen változékony képek örökölhetők.

Az archetípus inkább velünk született tendencia, törekvés arra, hogy olyan tudatosmotívumképeket, ábrázolásokat hozzon létre, amelyek a részletek tekintetében nagyon eltérhetnekegymástól, miközben alapstruktúrájuk változatlan marad. Például sok különböző ábrázolása van arossz, gonosz testvér motívumának, az alapminta azonban minden esetben ugyanaz. Bírálóimtévesen azt feltételezik, hogy „örökölt képzeteket” értek archetípuson, és ezen az alapon elutasítjákaz archetípus gondolatát. Közben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az archetípusokat mindentovábbi nélkül meg kellene értenünk, ha tudatos (vagy tudatosan szerzett) képzetek volnának; ezzelszemben többnyire zavarba jövünk és meglepődünk, ha az archetípusok felbukkannak tudatunkban.Az archetípus valójában ösztönös hajlam, mint például a madarak esetében a fészekrakási ösztönvagy a hangyák esetében a szervezett kolóniák alakítására késztető ösztön.

Itt meg kell magyaráznom az ösztönök és az archetípusok közti viszonyt: ösztönöknek nevezzüka fiziológiai impulzusokat, amelyeket érzékszerveinkkel „kívül levőkként” észlelünk. Ezek azonbanegyidejűleg megjelennek „belül” is, és gyakran szimbolikus képek révén jelzik jelenlétüket. Ezek a„belső” jelenségek azok, amelyeket archetípusoknak nevezek. Eredetüket nem ismerjük; bármikorfelbukkannak, mindenütt az egész világon.

Der Mensch und seine Symbole. 67-68. old.Az ösztönszférába való leszállás nem vezet az ösztön tudatos realizálásához és

asszimilációjához, mert a tudat éppenséggel pánikba esve küzd az ellen, hogy az ösztönszféraprimitívsége és tudattalansága bekebelezze. Ez a félelem örökös tárgya a hősmítosznak ésmotívuma számtalan tabunak. Minél közelebb kerül az ember az ösztönvilághoz, annál hevesebbenjelentkezik a késztetés, hogy szakadjon el tőle, és a forró alvilág sötétségétől megmentse a tudatfényét. Az archetípus azonban mint az ösztön képmása pszichológiai értelemben szellemi cél,, amelyfelé az embert természete hajtja; a tenger, amely felé minden folyó igyekszik kanyargós medrében;az ár, amelyet a hős áldoz a sárkánnyal vívott viadalért.

GW. 8. köt. 415. §

AZ ÁLOM TISZTA TERMÉSZETAz álom kísérlet olyan dolgok asszimilálására, amelyeket még nem emésztettünk meg.

Gyógyítást célzó kísérlet.Traumanalyse. 45. old.

Az álmok felkészítenek bizonyos helyzetekre, hírt adnak róluk vagy figyelmeztetve óvnak tőlük,

gyakran még mielőtt azok valóságos tényékké válnak. Ez nem feltétlenül csoda vagy előérzet. Alegtöbb kritikus vagy veszélyes helyzetnek hosszú inkubációs, lappangási ideje van, csak éppen atudat mit sem tud róla. De az álmok elárulhatják a titkot. Gyakran meg is teszik ezt, de ugyancsakgyakran látszólag adósok maradnak ezzel. Ezért kétes értékű az a feltevés, hogy létezik valamilyenvédelmező kéz, amely időben megóv bennünket a bajtól. Vagy, hogy pozitívabban fejezzük kimagunkat: van olyan látszat, hogy egy jóakaró instancia néha működik, de nem mindig. A titokzatoskéz olyan utat is mutathat nekünk, amely romlásba visz. Az álmok vizsgálatát illetően nem szabadnaivnak lennünk. Az álmok olyan szellemből fakadnak, amely nem egészen emberi, hanem inkábbegy leheletnyi természet, a szép és adakozó, de egyszersmind kegyetlen istennő. Ha meg akarjukhatározni, milyen minőségű ez a szellem, célszerűbb, ha az ókori mitológiákból és az őserdőről szólómesékből indulunk ki, ahelyett hogy a mi modern szellemünkre gondolnánk, amely meg van terhelveintellektuális és morális korlátoltsággal. A civilizáció rendkívül költséges folyamat, és vívmányaiértszörnyű veszteségekkel fizettünk, amelyek nagyságát nagyobb részt elfelejtettük, és aligha fogjukvalaha is felmérni.

Az álomértelmezéssel kapcsolatos fáradozásaink eredményeképpen megismertük a tudatnak azta toldalékát, amelyet igen találóan fringe of consciousness-nek [a tudat perifériájának] neveztek el.Ami a tudatos szellem számára eleinte fölösleges és kellemetlen sallangnak tűnik, gondosabbtanulmányozás nyomán másnak bizonyul: tudatos tartalmak csaknem láthatatlan gyökereinek, vagyisszubliminális aspektusainak. Ezek alkotják azt a pszichikus anyagot, amely a tudattalan és a tudatostartalmak közti közvetítőnek vagy afféle hídnak fogható fel, áthidalja ugyanis a pszichikus jelenségfiziológiai alapja és a tudat közti szakadékot. Ez a híd gyakorlati szempontból felbecsülhetetlenjelentőségű. Nélkülözhetetlen összekötő láncszem ugyanis a racionális világ és az ösztönvilágközött. Mint már kimutattam, a tudat könnyen téved, mivel újra meg újra erős külső hatások ésbefolyások érik. Ezeknek csaknem tehetetlenül ki van szolgáltatva, kiváltképpen akkor, ha az egyénextravertált beállítottságú, és ennek következtében figyelmét a külső tárgyakra és ezek csalókacsábításaira összpontosítja, vagy pedig kisebbrendűségi érzése van, és elbizonytalanító kételyeivannak saját belső szubsztanciáját illetően, amellyel ily módon nem tud kiegyezni. Minél inkábbelőítéletek, tévedések, fantáziák és infantilis vágyak befolyásolják a tudatot, a már meglévő szakadékannál inkább neurotikus disszociációvá szélesedik, és olyan többé-kevésbé mesterséges élethezvezet, amely nagyon messze van az egészséges ösztönöktől, a természettől és az igazságtól. Azálmok ebben az esetben kiegyenlítő szerepet töltenek be, amennyiben helyreállítják a kapcsolatot azösztönbázissal azáltal, hogy a tudattalan állapotát kifejező képeket és érzelmeket beviszik a tudatba.Az eredeti állapotot aligha lehet helyreállítani többnyire túlságosan sekélyes és színtelen racionálisráolvasással, az álmok beszéde ellenben pontosan azokat a képeket bocsátja rendelkezésünkre,amelyek alkalmasak arra, hogy hassanak a psziché mélyebb rétegeire, és ezeket beemeljék atudatba. Más szóval az álomértelmezés szegényes tudatunkat olyan mértékben gazdagítja, hogy azújból meg tudja tanulni az ösztönök elfeledett nyelvét.

GW. 11. köt. 473-474. §Az álom olyan, mint a természet: egyszerű és ugyanakkor bonyolult. Éppen ez a természet titka:

odapottyant az ön orra elé egy tetűt, ön azonban egyszerűen elfordítja a fejét: „Pfuj, hisz ez egy tetű!”Közben megfeledkezik arról, hogy milyen bonyolult lény is ez tulajdonképpen. Próbálja csakmegfejteni egyszer egy tetű titkát! Az élet e titkát, ezt a kozmoszt sohasem fogjuk megérteni;túlságosan bonyolult ugyanis. Ugyanígy vagyunk az álmokkal is. Diókként hullanak le az élet fájáról,de túl kemények ahhoz, hogy feltörjük őket.

Kinderträume. 339. old.Szerintem az álmok olyanok, mint a természet, amelyben nem lakozik csalási szándék, hanem

inkább megvall valamit, ahogy éppen tudja – mint a rügyeit bontogató fa vagy a táplálékot kereső állat,mindkettő lehetőségeit a környezet szabja meg. Ugyanígy a szemünk sem akar bennünket áltatni,legfeljebb áltatjuk magunkat, mert a szemünk rövidlátó. Vagy félrehallunk valamit, mert a fülünk egykissé süket, de a fülünk nem akar minket becsapni. Még jóval azelőtt, hogy Freudot megismertemvolna, a tudattalant, valamint közvetlen kifejeződését, az álmokat természeti folyamatnak fogtam fel,amelyet nem lehet önkényeskedéssel vádolni, legkevésbé pedig szemfényvesztési szándékkal.Semmi indokát nem láttam annak a föltevésnek, hogy a tudat ravaszkodásai kiterjednének atudattalan természeti folyamataira is. Ellenkezőleg, a mindennapos tapasztalat megtanított rá, milyenkonok ellenállást szegez szembe a tudat tendenciáival a tudattalan.

Erinnerungen. 165-166. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 200-201. old.Freuddal szöges ellentétben nincs miért azt feltételeznünk, hogy a tudattalan nem azt mondja, amit

gondol. Én azt állítom, hogy a tudattalan azt mondja, amit gondol. A természet sohasem diplomatikus.Ha a természet egy fát hoz létre, akkor az egy fa, nem pedig rosszul sikerült kutya. A tudattalan semtalál ki semmiféle ravasz álcázást, csak mi tesszük meg ezt.

Traumanalyse. 56. old.Az úgynevezett etikus álmokkal kapcsolatban a következőt szeretném mondani: valaki például azt

álmodja, hogy olyasmit cselekszik, ami a legrosszabb oldalát mutatja. Az álom azonban természetiproduktum, nincsenek etikai szándékai. Az álom gyakran a rossz oldalakat mutatja. Még hatudomásul vesszük is ezt, az álom ennek ellenére megismétlődhet, mert éppen nem etikai ajelentése. Az álmok olyanok, mint a növények, természeti produktumok. Ebből lehet etikai, filozófiaivagy egyéb problémát csinálni, de ez nincs benne a tulajdonképpeni álomban.

Kinderträume. 63. old.Meg kell ismételnem, hogy a tudattalannak nincs erkölcsi szándéka; a tudattalan tiszta természet,

azt, ami történik, mint objektív eseményt regisztrálja. Az álom sohasem mondja meg, minek kell vagynem kell lennie. Magunknak kell levonnunk a következtetéseket az álomból. Nem mondhatjuk, hogy atudattalan akarja ezt meg ezt elvégezni velünk; hanem azt mondjuk: „Ilyesmik történnek – jobbankellene vigyáznunk”, vagy: „Örvendetes, hogy így történt.” Az álom csak ábrázolása valóbanmegtörténő dolgoknak. Feltételezhetjük, hogy jó vagy rossz, ha ez meg ez a tyúk elszökik vagypecsenyesütőbe kerül. Minden lehetséges.

Traumanalyse. 139. old.Az álom sohasem mondja meg, mit kellene tennünk. A természet senkinek sem tesz javaslatokat.

Ismernünk kell a tudatos állapot egyes részleteit, hogy értelmezzük az álmot, mivel az álom mindabbóláll, amit nem élünk meg, illetve aminek nem vagyunk a tudatában. Tudatomban esetleg túlságosanmessze megyek jobb felé. Ha az ember túlságosan eltér az egyik oldal felé, a tudattalanbanmegtörténik a kiegyenlítés. A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg, mit kell tennünk. Hanem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk.

Traumanalyse. 242. old.Ám ha az álmok ilyen lényeges kompenzációkat produkálnak, akkor miért nem érthetőek? Ezt a

kérdést gyakorta föltették nekem. Erre csak azt lehet felelni: az álom természeti jelenség, márpedig atermészet semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy gyümölcseit csak úgy ingyen s az emberivárakozásnak megfelelően rendelkezésre bocsássa. Sokszor elhangzik az az ellenvetés, hogy akompenzáció viszont hatástalan, ha nem értik meg az álmot. Csakhogy ez nem olyan biztos, hiszensok minden hat, ha nem is értették meg. Nem kétséges azonban, hogy a megértéssel komolymértékben fokozni tudjuk a hatást, ami nemritkán szükséges is, mert a tudattalan mondanivalójaelmehet a fülünk mellett. Quod natura relinquit imperfectum, ars perficit! [Amit a természetbefejezetlenül hagyott, bevégzi a tudás!] – hangzik egy alkimista kijelentés.

GW. 8. köt. 560. §; Mélységeink ösvényein. 164-165. old.Az álmokat árnyaltan kell vizsgálnunk, mint egy műalkotást, nem logikusan vagy racionálisan,

ahogy például egy kijelentéssel foglalkozhatunk, hanem valahol valamiben némi korlátozással. A

természet teremtő művészete hozza létre ugyanis az álmot, tehát kellőképpen felkészültnek kelllennünk, ha meg akarjuk kísérelni értelmezését.

Traumanalyse. 92-93- old.Az álmok ténylegesen a tudattalan léleknek pártatlan, a tudat önkényétől független spontán

termékei. Az álom maga a tiszta természet, és ezért a hamisítatlan, természetes igazságottartalmazza, ennélfogva pedig mindennél alkalmasabb rá, hogy visszaadja az emberi lénynekmegfelelő tartást, ha tudatunk túlságosan eltávolodott alapjától és megrekedt egy lehetetlenhelyzetben.

Az álmokkal való foglalkozás tulajdonképpen olyasmi, mint amikor az ember magába száll. Ebbenaz esetben azonban nem az éntudat reflektál önmagára, hanem úgy foglalkozik az álom objektívadottságával, mint a tudattalan, mindent magában egyesítő emberiséglélek közlésével vagyüzenetével. Jóllehet az ember magába száll, de nem az Ént keresi, hanem azt az idegen mély-magot(Selbst), amely őseredeti sajátunk, az a törzs, amelyből énünk egykor kisarjadt. Idegen számunkra,mert a tudat tévedése folytán elidegenedtünk tőle.

GW. 10. köt. 317-318. §A tudományos ész kirekesztette az embert világunkból. Az ember elszigetelten áll a kozmoszban.

Már nincs beleszövődve a természetbe, érzelmileg már nem vesz részt a természeti eseményekben,amelyek hajdanában szimbolikus jelentőségűek voltak számára. A mennydörgés már nem Istenhangja, a villám sem az ő bosszúálló ágyúgolyója. A folyóban nem lakozik szellem, a fa nem jelentemberi életet, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyet sem lakja valamilyen nagy démon.A dolgok sem beszélnek már hozzánk, és mi sem beszélünk a dolgokkal úgy, mint kövekkel,forrásokkal, növényekkel vagy állatokkal. A természettel való közvetlen kommunikációnk lesüllyedt atudattalanba azzal a tetemes emocionális energiával egyetemben, amely hozzá kapcsolódott.

Ezt a hatalmas veszteséget álmainkban a szimbólumok kompenzálják. Ezek ismét felszínre hozzákőseredeti természetünket ösztöneivel és sajátságos gondolkodásmódjával együtt. Azt mondanánk,hogy tartalmaikat sajnos a természet nyelvén fejezik ki, amely idegennek és felfoghatatlannak tűnikszámunkra. Azt a szokatlan feladatot róják ránk, hogy szókészletüket lefordítsuk mai nyelvünkérthető és racionális fogalmaira és kategóriáira, miután mai nyelvünknek sikerült megszabadulnia aszimbólumok primitív salakjától, nevezetesen a dolgokkal való participation mystique-jüktől [misztikusrészvételüktől].

GW. 18/I. köt. 585-586. §Álmaink szimbólumképző funkciója kísérlet arra, hogy az ember őseredeti szellemét bevigye a

„fejlett”, differenciált tudatba, ahol korábban sohasem volt, és ennek következtében sohasem lehetettrésze kritikus önvizsgálatban sem. Hiszen réges-rég múlt időkben az egész emberi személyiségebből az őseredeti szellemből állt. Ahogyan a tudat fejlődött, a tudatos szellem elvesztette e primitívpszichikus energia egy részével való kontaktusát. És a tudatos szellem sohasem ismerte azőseredeti szellemet, mert miután kifejlődött a nagyon differenciált tudat, amely képes lett volnamegismerésére, az őseredeti szellem már eltűnt.

Úgy látszik azonban, hogy az, amit tudattalannak nevezünk, megőrzött bizonyos primitívismérveket, amelyek az őseredeti szellem részei voltak. Az álomszimbólumok mindig ezekre azismérvekre utalnak, mintha a tudattalan kísérletet tenne arra, hogy visszaszerezzen mindent, amitőlfejlődése során megszabadult – illúziókat, fantáziákat, archaikus gondolkodásmódot, alapvetőfontosságú ösztönöket stb.

Ebből kiderül, hogy az emberek miért csak vonakodva foglalkoznak a tudattalan tartalmakkal, sőtnéha félnek is tőlük. Ezek a megmaradt tartalmak nem semlegesek vagy közömbösek. Ellenkezőleg,olyan erős töltés feszül bennük, hogy hatásuk minősítésére nem is elég az a szó, hogy kellemetlen.Valóságos félelmet kelthetnek. És minél inkább elfojtja őket az ember, annál inkább átterjednekneurózis formájában az egész személyiségre.

A bennük feszülő pszichikus energia folytán van ilyen létfontosságú jelentőségük. Olyasmi ez,

mint amikor valaki bizonyos ideig tartó öntudatlanság után váratlanul rájön, hogy lyuk van azemlékezetében, hogy közben minden bizonnyal fontos események történtek, amelyekre nem tudemlékezni. Amíg azt feltételezi, hogy a psziché kizárólag személyes dolog (és ez az elterjedtszokásos feltevés), meg fogja kísérelni, hogy visszaszerezze a nyilvánvalóan elveszített gyermekkoriemlékeket. De az emlékezetében lévő lyukak csupán szimptomái egy sokkal nagyobb veszteségnek– az ősi psziché elvesztésének.

Ahogyan az embrió fejlődése megismétli a történelem előtti időket, a lélek is történelem előttifokozatok sorozatán át fejlődik ki.

Der Mensch und seine Symbole. 98-99- old.A kígyóval kapcsolatos álmok – amelyek, mint ismeretes, meglehetősen gyakoriak – mindig a tudat

viselkedése és az ösztön közti különbségre utalnak. A kígyó megtestesíti az efféle konfliktusfenyegető voltát.

GW. 5. köt. 615. §Ha ön például azt álmodja, hogy megvadult állat ront önre, vagy veszett kutyáról, megvadult bikáról

álmodik, teljes bizonyossággal számolhat azzal, hogy ön valahol egy ösztön mellett áll, és ellentétbekerült vele. Ön nem azonosult a természetes beállítódással, és a természet ennek következtében önellen van. Ekkor a természet állatkép formájában jelenik meg önnek. Vagyis ön találkozik az állatával.Amikor az embert álmában egy állat üldözi, ennek nem kell kedvezőtlen jelentést tulajdonítani. Ez azálom csak annyit mond, hogy ön ellenséges érzelmű az állattal szemben, és az ezért ellenségesenviselkedik önnel szemben. Ezután méltó gesztusoknak kellene következniük, önnek udvariasankalapot kellene emelnie, meg kellene hajolnia, és meg kellene kérdeznie: „Mit akarsz hát tőlem?” Ésön tapasztalni fogja: az állatnak van valami mondanivalója.

Kinderträume. 224-225. old.Lélektani szempontból minden állat az ember ösztönös oldala mellett áll. Amíg automatikusak és

ösztönösek vagyunk, a szó tulajdonképpeni értelmében állatok vagyunk, hiszen viselkedésünk ebbenaz esetben egyáltalán nem különbözik az állatétól. Azt mondhatnánk, hogy valahányszor állat bukkanfel az álomban, az egy ösztönt jelez, de – ezt jól jegyezzük meg – mindig egy teljesen meghatározottösztönt, semmiképpen sem a z ösztönt jelzi. Egy oroszlán vagy egy óriáskígyó merőben mástjelentene.

Traumanalyse. 578. old.Az ösztön dönti el, hogy az álmot jól értelmezzük-e vagy sem. Az ösztön döntése nyomán érezzük

aztán, hogy valami netán „így” van.Kinderträume. 113. old.

TEST ÉS LÉLEKTest és lélek az ember két aspektusa, és ez minden, amit tudunk.

Ha az emberek magukba szállnak, valami különös felszabadulást várnak, szabadságot a

felelősségtől, a bűnöktől és az erényektől, pedig a valóságban merőben másról van szó. Olyasmi ez,mint egy csapda, az ember váratlanul beleesik egy verembe. „Pokolra mindennel!” – mondja, és márott is van, ahová való. Mindnyájan olyanok vagyunk, mint a parányi májsejt, amely elvándorolt ahelyéről. A parányi májsejt kereket old és vándorol mindenféle szövevényeken át. Elérkezik azagyhoz, és azt mondja: „Ez igen kellemes, magasan fekvő hely, jó itt a levegő”, de a szomszédairáförmednek: „Eredj innen, nem vagy idevaló!”, és kitaszítják a parányi sejtet; az pedig vándoroltovább a tüdőhöz, de ott ugyanarra a sorsra jut, mint az imént. Azt mondja: „Nagyon gonosz a világ,senki sem ért meg engem.” Ha magát megértené, akkor tudná, hogy nem ott a helye! Végül avéredények tekervényes csatornáin át vándorolva bejut a májba, és ott belepottyan egy verembe,szörnyű rémület fogja el. És így szól: „A fene egye meg, ez módfelett pocsék hely, hogy kerültem énide?” Isten azonban azt mondja: „Itt kapaszkodj meg!”, és nézd csak, a parányi sejt egyszeribe

májsejtként viselkedik! Ezt nevezhetnénk individuációnak! A legalattomosabb csapda tehát a test.Mindannyiunkba belénk nevelték, hogy a lélek és az erények szárnyak, amelyeket magunkraveszünk; aztán elkezdünk röpködni körbe meg saját magunk fölött, élünk bele a világba úgy, mintha atest nem is létezne. Ez történik gyakran az intuitív típusoknál, ténylegesen mindenkinél. A testetnehéz akadályként érzékeljük. A test nehéz, és tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben,mintha rettenetes akadály volna. Középkori, keresztény nevelésünk folytán a test rossz hírbekeveredett. A test és a test fizikai korlátozottsága miatt beleesünk a verembe; aztán a testet vádoljuk,a test pedig azt mondja: „De hiszen ez vagy te.”

Traumanalyse. 325-326. old.Lélek és test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése e g y lénynek, amelynek a

természete nem ismerhető meg sem az anyagi jelenségből, sem pedig a belső közvetlenérzékelésből. Tudjuk, hogy egy ősrégi felfogás szerint az ember egy lélek és egy test egyesülésébőlkeletkezett. De bizonyára helyesebb, ha azt mondjuk, hogy egy megismerhetetlen élőlény – amelynektermészetéről éppenséggel semmi több nem mondható, mint hogy ezzel homályosan az életteljességét jelöljük – kifelé mint anyagi test jelenik meg, belül azonban a testben végbemenőélettevékenység által létrehozott képek következményének látszik. Az egyik egyenlő a másikkal, éskétség támad bennünk, hogy vajon végül a lélek és a test szétválasztása nem egyéb-e, mint atudatossá tétel céljából alkalmazott értelmezési eljárás, a megismerés érdekében elengedhetetlenmegkülönböztetése egy és ugyanazon ténynek két nézetben, amelyeknek ráadásul jogosulatlanulönálló létet tulajdonítottunk.

GW. 8. köt. 619. §A test igényt tart az egyenjogúságra, mégpedig ugyanolyan erőteljesen, mint a lélek. Ha még rabjai

vagyunk a szellem és az anyag közti ellentét régi eszméjének, ez a különválasztás elviselhetetlenülhasadásos állapotot idéz elő. Ha viszont képesek vagyunk megbékélni azzal a misztériummal, hogy alélek a test belülről szemlélt élete, a test pedig a lélek kifelé megnyilvánult élete, hogy ez a páros nemkettő, hanem egyetlen, akkor azt is megértjük, hogy a mai tudatfokozat meghaladására irányulótörekvés hogyan vezet a tudattalanon át a testhez és viszont, továbbá hogy a testben való hit csakegy filozófiát enged meg, mégpedig azt, amelyik egy tiszta lélek kedvéért nem tagadja a testet.

GW. 10. köt. 195. §A személyiségközpont (mélymag) szimbólumai a test mélyén keletkeznek, s annak anyagiságát

éppúgy kifejezik, mint az észlelő tudat struktúráját. A szimbólum eleven test, corpus et anima; ezértoly találó formulája e jelképnek a „gyermek”. A psziché egyedisége egy sohasem teljesen, ám mindjobban megvalósítandó nagyság, amely egyben minden tudat elengedhetetlen alapépítménye. Apsziché mélyebb „rétegei”, minél jobban alászállunk fokozódó homályukba, annál kevésbé egyéniek.„Lefelé” menet, vagyis ahogy közeledünk az autonóm funkciórendszerekhez, úgy válnak egyrekollektívabbá, hogy aztán a test anyagiságában, mármint a kémiai testekben univerzálisak legyenek,s ugyanakkor ki is hunyjanak. A test szene általában szén. Ezért „legmélyebben” a psziché általában„világ”.

GW. 9/I. köt. 291. §; Mélységeink ösvényein. 203. old.Nem beszélhetünk „Istenről”, hanem csak egy istenképről, amely megjelenik nekünk, vagy amelyet

mi csinálunk. Azt mondhatjuk például: ha mítoszt teremtenénk, azt mondanánk, hogy „Istennek” kétaspektusa van, egy szellemi és egy krónikus, vagy jobban mondva: anyagi. Úgy jelenik meg nekünk,mint világanyag és világmozgató szellem (= szél). Ez egy kép, amelyet a príma causáról [első okról]készítünk. A valóságban „Istenről” egyáltalán semmit sem tudunk mondani. Csak egy felfogást tudunkfelvázolni, amely megfelel alkatunknak, mégpedig azt, amely érzékszervileg felfogható testről ésközvetlenül öntudatos szellemről (= lélekről) szól. E minta szerint alakítjuk ki istenképünket.

Ami mármost a kozmogóniát illeti, nem mondhatunk mást, mint hogy a test a világ része és atesthez tartozó lélek az általunk elképzelt Isten képe. E kép kettőssége a tudat elkerülhetetlenmesterfogása annak érdekében, hogy egyáltalán valamit tudatossá tehessen. De nem jelenthető ki a

lélekről, hogy valóságosan is jelen van a tárgyi világban. Inkább minden jogunk megvan annakfeltételezésére, hogy csak egy világ létezik, amelyben lélek és anyag egy és ugyanazon dolog,amelyet mi a megismerés végett diszkriminálunk.

Briefe. III. köt. 69-70. old.Az, hogy ön „Istenért” él, talán a legegészségesebb önben – „aki közel van hozzám, a tűzhöz van

közel” – mondja egy kijelentés, amelyet a gnosztikusok tulajdonítottak Istennek. De ahol Isten van alegközelebb, ott a legnagyobb a veszély. Isten ott akar lenni az emberi tudat mindig magasabbracsapó lángjában. És ha a tudatnak nincsen gyökere a földben? Ha nincsen kőből való ház, amelybenIsten tüze ellakhat, hanem csak egy nyomorúságos szalmakunyhó, amely lángra lobban éselhamvad? Akkor hogyan lakhat ott az Isten? Képesnek kell lennünk rá, hogy elviseljük az Istent. Azeszme őrzőjének ez a legfőbb feladata. A föld ügyvédjévé kell válnia. Isten majd gondoskodikmagáról. Legbensőbb elvem ez: Deus et homo. Istennek szüksége van az emberre, hogy tudatossáválhasson, ahogyan szüksége van idő- és térbeli korlátozásra. Legyünk hát mi Neki idő- és térbelikorlátozás, földi palást.

Briefe. I, köt. 92. old.Egy sötét sejtelem azt mondja, hogy e negatív oldal nélkül nem vagyunk egészek, hogy testünk

van, amely – mint a testek általában – elkerülhetetlenül árnyékot vet, s ha megtagadjuk e testet, nemvagyunk többé háromdimenziósak, hanem lapos és élettelen lények. E test azonban állat, s állati lelkevan, azaz az ösztönnek feltétlenül alávetett, élő rendszer. Az árnyékoldal hozzánk tartozó voltánakfelismerése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösztönnek, s ezzel magunkra vállaljuk azt a hatalmasdinamikát, amely a háttérből fenyeget. Ettől akar bennünket a kereszténység aszketikus erkölcsemegszabadítani, még azon veszély árán is, hogy az ember állati ösztönvilágát léggyökerébentámadja meg.

GW. 7. köt. 35. §; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 60. old.Rendszerint nagyon hangsúlyozom, hogy az ember két világban mozog, hiszen két lábunk van, és

nem szabad elfelejtenünk, hogy a lélek pneuma, ami „mozgó levegőt” jelent. A lélek tehát szél, amelyönt túlságosan is könnyen fel tudja kapni a szilárd földről és messzire el tudja vinni mindenbiztonságot nélkülöző hullámain.

Ezért kívánatos, hogy legalább egy lábbal a terra firmán maradjon. Még mindig testbentartózkodunk, és alá vagyunk vetve az anyag és nehézsége törvényének. Az is igaz azonban, hogyaz az anyag, amelyet nem mozgat a lélek, halott és üres. Erre az általános igazságra való tekintettelrugalmasnak kell lennünk, és minden lehetséges kivételt bármely törvényszerűség elkerülhetetlenkísérő jelenségének kell elismernünk. A lélek önmagában véve nem érdem, és sajátosan irrealizálóhatást fejt ki, ha az egyensúlyt nem állítja helyre az anyag mint ellentét. Gondolkozzon el ezen mégegyszer, és ha elég szilárd talajt érez a talpa alatt, kövesse a lélek szavát.

Briefe. III. köt. 202. old.Ha az ember megszabadulna a szexualitás kényszerétől, valóban nem lenne a földhöz kötve,

mindig olyan szabad lenne, mint a madár. Nem volna egy bizonyos sorsra korlátozva, mert fel volnamentve minden kötelesség alól. A nemiség az a hatalom, amely mindenkit köt, és ezért alegfontosabb és legveszélyesebb tényező.

Traumanalyse. 494. old.Ha az ember a hasában lent elhelyezkedő kondérra koncentrál, felfedezi, hogy valami történik.

Lehelyezi a libidóját az őseredeti, elemi ösztönközpontokba. Éppen olyan ez, mintha a tudatábanörvénylő összeegyeztethetetlen dolgokat, a nyersanyagokat gondosan összeszedné és ledobnászimpatikus rendszerének sötét alvilágába, a test melegébe, jól védett helyre, és ott elkezdené főzniés átalakítani őket. Kellemes illatok szállnak fel, amelyek új tartalmak, új születés megsejtései. Ezutánmegjelenik az újjászületés összes analógiája; az ember megújulását a születés reprezentálja; afazék pedig mindig is szerepet játszott a születési szimbolikában.

Traumanalyse. 374. old.

Én hiszek a lélek veszélyességében, de nem hiszek abszolút szupremáciájában. Csak a testté váltigében, a lélekkel töltött testben hiszek, amelyben jang-jin élő alakká egyesült.

A szellem emberei tulajdonképpen attól a veszélytől félnek, hogy a lélek megfosztja az embert agyökerétől, elszakítja a földtől és ikaroszi repülésre lelkesíti, hogy aztán végül belefojtsa a feneketlentengerbe. A krónikus ember joggal fél ettől, és ezért a legkellemetlenebb módon, ösztönösen ésdühösen védekezik ellene. A szellem embere valójában a föld fogságától fél és iszonyodik,

GW. 10. köt. 917-918. §A természet és a szellem közti konfliktus a paradox lelki lény képmása: e konfliktusnak van fizikai

és lelki aspektusa, amely ellentmondásként nyilvánul meg, mert a lelki tényező lényegét végső soronnem értjük. Amikor az emberi ész ki akar jelenteni valamit valamiről – amit nem értett meg teljesen ésnem képes felfogni –, ha becsületes, mindig ellentmondással kerül szembe, erőszakkal szét kellszakítania az ellentét komponenseit, hogy bizonyos mértékben meg tudja ismerni őket. A fizikai és alelki aspektus közti konfliktus csak azt bizonyítja, hogy a pszichikus végső soron felfoghatatlan,megragadhatatlan valami.

GW. 8. köt. 680. §Paracelsus valamennyi filozofáló alkimistához hasonlóan azt kereste, ami képes hozzáférni az

ember sötét, testhez kötött természetéhez, a lélekhez, amely világba és anyagba ágyazottságábanmegfoghatatlanul, idegenszerű, démoni alakokban önmaga számára rémisztőn nyilvánul meg, ésszerinte az életet megrövidítő betegségek titkos gyökere. Jóllehet az egyház exorcizált és kiátkozta adémonokat, ezzel eltávolította az embert saját természetétől is, amely tudta nélkül kísérteties alakbaöltözött. A naturáknak nem szétválasztására, hanem egyesítésére törekedett az alkímia, amelynekDémokritosz óta ez a jelmondata: „A természet örül a természetnek, és a természet legyőzi atermészetet, és a természet uralkodik a természet fölött.” Ez az alapelv a pogányságból ered, és mintilyen az ókori természetérzés megfogalmazása. A természet nem csupán tartalmaz változásifolyamatot – maga a változás. Nem szétválasztásra, hanem coniunctióra törekszik, amelyetmenyegző, halál és újjászületés követ.

GW. 13. köt. 198. §Paracelsus számára az egyház egész életében anya volt. De volt még egy anyja: a Mater Natura.

És ahogy fenntartás nélkül csüggött az előbbin, ugyanúgy – szerényen – az utóbbin is. Jóllehet azonfáradozott, hogy egyfelől a lehetőséghez képest láthatatlanná tegye a két anyaszféra konfliktusát,másfelől viszont eléggé becsületes volt ahhoz, hogy e konfliktus létezését bizonyos fokig elismerje;igen, mintha sejtett volna valamit arról, mit jelent a dilemma.

GW. 13. köt. 148. §A régi alkímia szimbolikus kijelentései ugyanabból a tudattalanból fakadnak, mint a modern álmok,

és ugyanúgy a természet hangja szólal meg bennük.GW. 11. köt. 105. §Az alkímia elmerülésével szétesett a szellem és az anyag szimbolikus egysége, s ennek

következtében a modern ember gyökerét vesztettnek és idegennek találja magát egy ellelketlenülttermészetben.

GW. 9/I. köt. 197. §; Mélységeink ösvényein. 112. old.A természeti ember még nem választotta szét tapasztalatát ellentétekre. Az ő világában szellem és

anyag még áthatják egymást, és az istenek még átjárják az erdőket és a mezőket. A természetiember még olyan, mint a gyermek, csak félig született meg, még álmodó állapotban van bezárvalelkébe, a Világba, amely olyan, mint valójában, még nem torzították el a derengő értelemmegismerési nehézségei. Az ősvilágnak szellemre és természetre való szétesése után a Nyugatmegmentette a természetet, amelyben mélységesen hisz, és amelybe csak egyre jobbanbelebonyolódott, minél több fájdalmas és kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy lelket varázsoljon bele.A Kelet ezzel szemben a szellemet, a majának nyilvánított anyagot választotta, hogy továbbszenderegjen az ázsiai piszokban és nyomorban. De amiként csak egy föld van, és Kelet és Nyugat

nem tudja két különböző félre szakítani az egy emberiséget, akként még öseredeti egységbenleledzik a pszichikus realitás, és vár az emberi tudat haladására, arra, hogy tudatunk eljusson azegyikben való hittől és a másik tagadásától addig a pontig, amikor mindkettőt elismeri az egy lélekkonstituáló elemeinek.

GW. 8. köt. 682. §A Nyugat mindig felemelkedést keres, a Kelet viszont alászállást vagy elmélyedést. Úgy látszik, a

külső valóság a maga testiségével és nehézségével sokkal erősebben és hathatósabbanmegragadja az európai embert, mint az indiait. Ezért az előbbi a világ fölé próbál emelkedni, az utóbbipedig szívesen visszatér a természet anyai mélységeibe.

GW. 11. köt. 936. §A jógagyakorlat elképzelhetetlen és hatástalan is volna jógaképzetek nélkül. Ritka tökéllyel

megvalósítja a testi és a lelki együttműködését.Keleten, ahol ezek az eszmék és gyakorlatok megszülettek, és ahol négy évezred óta a

megszakítás nélküli hagyomány minden szükséges előfeltételt megteremtett, a jóga – ahogy könnyenel tudom képzelni – adekvát kifejeződése és tökéletesen megfelelő módszere test és lélek olyanösszeolvasztásának, hogy ezek nehezen kétségbe vonható egységet képezzenek és ezzellétrehozzák azt a pszichológiai készséget, amely tudattranszcendens sejtéseket tesz lehetővé. Indiatörténelmi mentalitása számára semmilyen nehézséget sem jelent, hogy az értelemnek megfelelőenkezeljen olyan fogalmakat, mint a prána meg hasonlók. A Nyugat azonban egyrészt a hinni akarásrossz szokásával és másrészt a maga tudományos és filozófiai kritikájával beleesik a hitcsapdájába, és látatlanul lenyeli az olyan fogalmakat, mint a prána, atman, csakra, szamadhi stb. Anyugati kritika azonban elakad már a prána és a purusa fogalmánál. A nyugati szellemmegosztottsága ezért eleve lehetetlenné teszi a jóga intencióinak adekvát megvalósítását. Szerinteugyanis a jóga vagy szigorúan vallási ügy, vagy olyan tréning, mint a mnemotechnika, alégzésgimnasztika, az euritmia stb. De nyoma sincs annak, ami a jóga lényegéhez tartozik, vagyis alény egységének és teljességének. Az indiai nem tudja elfelejteni sem a testet, sem a lelket, azeurópai mindig elfelejti vagy az egyiket, vagy a másikat. Az európai e képesség birtokában egyelőremeghódította a világot, az indiai viszont nem. Az indiai ember nemcsak a természetét ismeri, hanemazt is tudja, hogy milyen fokig ő önmaga. Az európai embernek ezzel szemben van tudománya atermészetről, és elképesztően keveset tud saját természetéről, a benne lévő természetről. Az indiaiember számára jótétemény, ha ismer egy módszert, amely segítségére van abban, hogy a természetmindenhatósága fölött kívül és belül uralkodjon. Az európai ember számára ez méreg, amelyet arrahasznál fel, hogy már megcsonkított természetét teljesen elhallgattassa, és neki engedelmes robottáváltoztassa.

GW. 11. köt. 866-867. §Trivandrumban, Travancore fővárosában ráakadtam Maharshi egy tanítványára. Szerény férfiú

volt, szociális státusát tekintve olyasféle, mint nálunk az elemi iskolai tanító, és rendkívül élénkenemlékeztetett az alexandriai vargára, akit (Anatole France ábrázolásában) az Angyal Szent Antal elévezetett a még nagyobb szent példájaként. Akárcsak a vargának, az én kis szent emberemnek is azaz előnye volt a nagy szenttel szemben, hogy számos gyermeket tartott el, és rendkívülönfeláldozóan gondoskodott legidősebb fiáról, hogy az tanulhasson. (Nem akarok itt kitérni arra amellékes kérdésre, hogy a szentek mindig bölcsek is, és viszont – minden bölcs feltétlenül szent.Ebben a vonatkozásban vannak kételyeim.) Mindenesetre ebben a szerény, szeretetre méltó,gyermekien jámbor lényben olyan emberrel találkoztam, aki egyfelől teljes odaadással magáévá tetteMaharshi bölcsességét, másfelől pedig túltett mesterén azzal, hogy minden bölcsességen ésszentségen túl „a világot is megette”. Nagy hálával ismerem el ezt a koincidenciát; soha jobb dolognem történhetett velem. A csak-bölcs és a csak-szent ugyanis körülbelül annyira érdekel, mint egyritka őshüllőcsontváz, amelynek láttán azonban nem hatódom meg könnyekig. Ezzel szembenvalósággal megbabonáz az a bolondos ellentét, amely a maja szellemétől áthatott kozmikus magányú

lét és a szerető gyengédség között feszül. Hiszen éppen ez a gyengédség számtalan gyökérrelkapaszkodik a fekete földbe, hogy a fátyol szövését és bomlását az idők végezetéig ismételje, mintIndia örök melódiáját. Hiszen hogyan lehet látni a fényt árnyék nélkül, érzékelni a csendet lármanélkül, a bölcsességet elérni balgaság nélkül? A legkínosabb kétségtelenül a szentség élménye. Azén emberem – hála Istennek – csak kis szent volt; nem szikrázó csúcs sötét völgyek fölött, nem atermészet megrendítő játéka, hanem példa arra, hogy bölcsesség, szentség és emberiesség hogyantud „egyetértésben egymás mellett lakni”, tanulságosan, kellemesen, meghatóan, békésen éstürelmesen, görcs nélkül, elkülönülés nélkül, nem tartva igényt semmiféle bámulatra és szenzációra,még külön postahivatalra sem; a régesrég múlt idők hagyományain nyugvó kultúrával találkoztam itt atengeri szél biztatására magukat legyezgető kókuszpálmák halk susogása közepette, ez maga volt azértelem a lét elsuhanó fantazmagóriájában, a szabadulás a kötöttségből, a győzelem a vereségben.

GW. 11. köt. 953. §

VALAMI NAPSZERŰ VAN BENNÜNKNem hajszolom megszállottan a tökéletességet. Az én alapelvem ez: az Isten szerelmére, ne

tökéletesek legyetek, de minden eszközt felhasználva törekedjetek arra, hogy megvalósítsátok ateljességet- ami az egyes ember esetében mindig lehetséges.

GW. 18/I. köt. 212. §

Senki nem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az. És nem a gyerek, hanem csak a felnőtt

érheti el a személyiség szintjét, mint az e célra irányuló élet teljesítményének érett gyümölcsét. Merta személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy különleges egyedi lény teljességének alehető legjobb kibontakozását. Egyáltalán be sem látható, hogy ehhez milyen temérdek feltételnek kellmegfelelnie. Egy teljes emberélet kell ide, összes biológiai, szociális és lelki aspektusával. Aszemélyiség a speciális élő teremtés vele született sajátságának legmagasabb szintű”megvalósulása. A személyiség a legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan létező abszolútigenlésnek s az univerzálisan adotthoz való legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amelya saját döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Úgy vélem, valakit erre nevelni nemcsekély dolog. Sőt alighanem a legnagyobb feladat, amelyet a modern szellemi világ kitűzöttmagának. Valósággal veszélyes, mert olyan mérvű, hogy arról még magának Schillernek sem voltmegközelítő sejtelme, aki prófétaian elsőként merészkedett bele ebbe a problematikába. Olyankockázatos ez, mint a természet merész és kíméletlen vállalkozása, amely asszonyokatgyermekszülésre indít. Nem lenne vétkes prométheuszi vagy éppen luciferi vakmerőség, halombikjában egy emberfölötti ember homunculus létrehozására merészkednék, amely gólemmé nőnéki magát? És mégsem tenne többet, mint amit a természet naponta megtesz. Nincs olyan emberiszörnyűség és abnormitás, amely ne szunnyadt volna egy szerető anyaölben. Amint a nap egyarántsüt igazakra és gazokra, s amiképp hordozó és tápláló anyák egyazon szeretettel látják el Isten ésaz ördög gyermekeit, tekintet nélkül a lehetséges következményekre, úgy magunk is ennek a különöstermészetnek részei vagyunk, amelyek, akárcsak azok, beláthatatlant rejtenek magukban.

A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázhatócsírafelépítményekből, és csak amit teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk,mint a nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és rosszat csalogat elő;olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben.Eleinte nem tudjuk, milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz készülődikbennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és csupán este lesz világos, mit kezdett ela reggel.

A személyiség mint lényünk teljességének maradéktalan megvalósítása elérhetetlen eszmény.Ám az elérhetetlenség sohasem érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők éssohasem célok.

Ahogyan a gyereknek fejlődnie kell ahhoz, hogy nevelhessék, úgy a személyiségnek is előbb kikell bontakoznia, mielőtt nevelésnek lehetne alávetni. És már itt kezdődik a veszély. Valamibeláthatatlannal van dolgunk, nem tudjuk, hogyan és milyen irányban fog fejlődni az alakulószemélyiség, s eleget tanultunk a természettől és a világvalóságtól ahhoz, hogy joggal lehessünkkissé bizalmatlanok. Sőt a keresztény tanítás arra nevelt bennünket, hogy higgyünk az emberitermészetben lakozó eredendő rosszban. De még olyanok is, akik nem tartják már magukat akeresztény tanhoz, természetes módon gyanakodnak, mert tartanak a saját mélységeikben lappangólehetőségektől. Még olyan felvilágosult, materialista pszichológusok is, mint Freud, rendkívülkellemetlen gondolatot továbbítanak nekünk az emberi természet lelki hátterében és mélységeibenszunnyadó veszedelmekről. Már csak ezért is szinte merészség egy jó szót szólni a személyiségkibontakozása mellett. Az emberi szellem azonban nyakig benne van a legfurcsábbellentmondásokban. Dicsérjük a „szent anyaságot”, s nem gondolunk arra, hogy felelőssé tegyük azösszes emberi szörnyért, mint amilyen a súlyos bűnöző, veszélyes elmebeteg, epilepsziás, idióta ésmindenféle nyomorék, aki mégiscsak szülés által lett. Bezzeg a legnyomósabb kétségek telepednekránk, mihelyt az emberi személyiségnek kellene szabad kibontakozást biztosítanunk. „De hisz akkorminden lehetséges lenne” – mondják. Vagy újfent fölemlegetik azt a nem nagy tehetségre vallókifogást, hogy ez „individualizmus”. Még sohasem volt az individualizmus természetes fejlődés,hanem természetellenes bitorlás, alkalmazkodásképtelen, impertinens póz, amely gyakran már alegcsekélyebb nehézség esetén összeroppanással mutatja meg, mennyire üres. Itt valami másrólvan szó.

Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy azhasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jószándékú javaslatok. Csak kauzálisán ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is.Nyomós szükség nélkül semmi sem változik meg, legkevésbé az emberi személyiség. Azborzalmasan konzervatív, hogy ne mondjam, renyhe. Csak a legfenyegetőbb veszedelem képesfelugrasztani, így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagybelátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.Minden egyéb fejlődés éppenséggel individualizmus lenne. Ezért az individualizmus vádjaközönséges szidalmazás, ha a természetes személyiségfejlődés ellen irányul.

„Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” – ez az ige itt érvényesebb, mint bárholmásutt, mert a személyiség kifejlődése csíraépítményéből teljes tudatosságra kegyelmi ajándék, segyben átok: első következménye az egyedi lény tudatos és elkerülhetetlen elkülönülése a csordatudattalanságának egybemosódásától. Ez elmagányosodás – erre nincs vigasztalóbb szó. Ettől nemszabadít meg valami mégoly sikeres alkalmazkodás vagy mégoly súrlódásmentes beilleszkedés ameglévő környezetbe, sem család, társadalom vagy pozíció. A személyiség fejlődése akkoraszerencse vagy boldogság, hogy csak drágán lehet megfizetni. Aki a legbuzgóbban beszél aszemélyiség kibontakozásáról, az gondol a legkevésbé azokra a következményekre, amelyek agyengébb lelkeket már önmagukban a legalaposabban elrettentik.

A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely attól tart, hogy ennekabnormis szüleményei lehetnek vagy miatta elmagányosodnak. Jelenti azt is: hűek maradunk sajáttörvényünkhöz.

GW. 17. köt. 289-295. §; Mélységeink ösvényein. 25-27. old.Mindazonáltal számolnom kell azzal a pszichológiai ténnyel, hogy az individuáció, amennyire meg

tudjuk állapítani, természetes jelenség, és bizonyos értelemben megkerülhetetlen cél, amelyet joggalnevezhetünk számunkra jónak, mert megszabadít bennünket az ellentétek feloldhatatlankonfliktusától – legalábbis egy bizonyos érzékelhető fokig. Az individuáció nem emberi találmány, atermészet maga hozza létre archetípusos képét. Úgyhogy az a hit, hogy „a végén minden jó lesz”,nem nélkülözi a pszichikus alapot. De több mint kérdéses, hogy e jelenségnek általában vanvalamilyen jelentősége a világ számára, vagy pedig csak az individuumra vonatkozik, aki

tökéletesebb tudatállapotot ért el: a „megváltott” emberre az örök kárhozattól szóló keresztényalaptételünk értelmében.

GW. 18/II. köt. 1641. §Ha mármost sikerül elismerni a tudattalant mint a tudat mellett feltétlenül meglévő tényezőt, és

képesek vagyunk úgy élni, hogy a tudatos és tudattalan (respektíve ösztönös) követelményeket alehetőséghez mérten figyelembe vesszük, akkor a személyiség gravitációs központja már nem az én,amely csupán tudatcentrum, hanem egy úgyszólván virtuális pont a tudat és a tudattalan között, az apont, amelyet mélymagnak (Selbst) nevezhetnénk. Ha sikerül ez az átállás, az eredmény aparticipation mystique megszűnése lesz, és ebből létrejön egy személyiség, amely még csakúgyszólván az alsó szinteken szenved, a felső szinteken azonban sajátságos módon mentes mind afájdalmas, mind az örömteli eseményektől.

GW. 13. köt. 67. §Rendkívül értékes tapasztalat volt számomra, amikor láttam, hogy mi fejlődhet ki a lehetőségek

sötét bizonytalanságából. Időközben ugyanis rájöttem, hogy a legnagyobb és legfontosabbéletproblémák alapjában véve mind megoldhatatlanok; nyilván akkor is azok, ha azt a szükségespolaritást fejezik ki, amely minden önszabályozó rendszernek immanens tulajdonsága. Megoldaninem lehet őket, csak föléjük lehet nőni. Ezért feltettem magamnak azt a kérdést, hogy afölénövésnek, nevezetesen a további lelki fejlődésnek ez a lehetősége nem általában a normálisadottság-e és így a valamilyen konfliktusban való megrekedés a kóros állapot. Tulajdonképpenminden embernek birtokolnia kellene a magasabb nívót – legalábbis mint csírát –, és képesnekkellene lennie arra, hogy ezt a lehetőséget kedvező körülmények között fejlessze. Ha megfigyeltemazoknak az embereknek a fejlődési folyamatát, akik csendben, szavak nélkül, mintegy nem tudatosanönerejükből föléje nőttek problémájuknak, azt tapasztaltam, hogy sorsukban volt valami közös,nevezetesen az új mozzanat a lehetőségek sötét tartományából kívülről vagy belülről lépett be azéletükbe; ezt az újat elfogadták, és rátámaszkodva nőttek föl. Tipikusnak tűnt, hogy egyesek kívülről,mások belülről kapták az új impulzust vagy inkább új növekményt. Az új azonban sohasem volt csakkívülről vagy belülről származó. Ha kívülről származott, legbensőbb élménnyé vált. Ha belülről, akkorkülső esemény lett. De sohasem volt szándékos vagy tudatos akarás eredménye, hanem inkább azidő sodra hozta magával.

Nagy volt a kísértés, hogy mindebből valamilyen szándékot vagy módszert csináljak, ezért inkábbtudatosan nagyon elvontan fejezem ki magam, nehogy prejudikáljak bármit is, mert hiszen ez aszámomra új nyilván se nem szándék, se nem módszer, ha ugyanis nem így fejezném ki magam,még receptet csinálnának ebből, amelyet „gépileg” sokszorosítani lehet, és ez megint a „megfelelőeszköz” lenne „a hóbortos ember” kezében. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy a sorsszerűen újritkán vagy sohasem felel meg a tudatos várakozásnak, és, ami még érdekesebb, ellentmond ameggyökeresedett ösztönöknek is, mindazonáltal sajátosan találó kifejeződése az egészszemélyiségnek, olyan kifejeződés, amelynél teljesebbet elképzelni sem lehet.

És mit tettek ezek az emberek, hogy megvalósítsák a megváltó haladást? Amennyire láthattam,nem tettek semmit, hanem hagyták történni a dolgokat úgy, ahogy Lü Cu mester tanította,nevezetesen, hogy a fény a saját törvénye szerint terjed, a Nap a saját törvénye szerint kering, ha azember hű marad megszokott hivatásához. Eckhardt mester tanítása, amely szerint hagynunk kelltörténni a dolgokat, lett számomra a kulcs, amellyel sikerül kinyitni az útra nyíló ajtót: Hagyni kell,hogy pszichikailag történjenek a dolgok. Számunkra igazi művészet ez, amiből rendkívül sokansemmit sem értenének, mert tudatuk állandóan segítőn, korrigálva és tagadva közbepattan, és nemképes nyugton hagyni a pszichikus folyamat egyszerű menetét.

GW. 13. köt. 18-20. §Képesnek kell lennünk rá, hogy bizonyos dolgokról azt mondjuk: „Meg fogom próbálni, még ha meg

vagyok győződve is róla, hogy tévedés lehet.” Csak ha így élünk, tudunk valamit kezdeni az élettel,ma talán ilyen módon, holnap meg más módon. A földben minden gyökérnek meg kell találnia a maga

útját egy kő körül. Választhat rossz irányt is. Mihelyt a növekedés és a fejlődés gondolatávalfoglalkozunk, szembe találjuk magunkat a természet irracionalitásával. Minden racionalista gyűlöli ezt,mert neki mindig biztosra kell mennie: „Csak semmi rizikó, kérem!”

Traumanalyse. 286-287. old.Ha olyasmi történik, mint a tudattalan betörése, gyakran olyan helyzetről van szó, amelyben a

tudattalan utoléri és lehagyja a tudatot. A tudat valahogy állva maradt, ezért a tudattalan bizonyosfokig átveszi az előre törekvés és az időbeli változtatás funkcióját, és véget vet a változatlanságnak.Az ekkor a tudatba beáramló tartalmak archetípusos formában azt fejezik ki, amit a tudatnak át kellettvolna élnie, hogy ne álljon le. A nyugalmi állapotra való törekvés könnyen felismerhető a testépségének nyomatékos hangsúlyozásából, valamint az embernek abból a vágyából, hogy testétmegóvja a sírbeli bomlástól. Az ember szeretné megragadni az előregördülő évek kerekének küllőit,szeretné megőrizni a gyermekkort és az örök ifjúságot, szeretne nem meghalni és a földbenelporladni („Oh, ne permets pas que mon corps tombe dans la pourriture et la puanteur” – Ó, nehagyd, hogy testem lehulljon a rothadásba és a bűzbe.). Ha valaki sokáig, talán túlságosan sokáigfiatalnak érzi magát, és mintegy álomban élve makacsul őrzi emlékeit, és ebben az állapotban képesmegfeledkezni arról, hogy a kerék forog, könyörtelenül jelentkezik a szürke haj, a petyhüdt bőr,megjelennek a barázdák az arcon, ha képes is elfelejteni, hogy ha nem teszi is ki testét az életromboló erőinek, a titokban sikló időkígyó mérge mégis emészti testünket. Az élet elől valómenekülés nem szabadít meg az öregedés és a halál törvényétől. A neurotikus, aki az életszükségszerűségéből szabadulni próbál, semmit sem nyer, viszont magára veszi az idő előttiöregség és a halál terhét, amely élete tartalom- és értelemnélkülisége folytán különösen rémisztőhatással lesz rá. Ha a libido nem teszi lehetővé az előre törekvő életet, amely vállal minden veszélytés akarja a végső pusztulást is, más utat keres magának, és lefurakodik saját mélységébe, leásminden élet halhatatlanságának régi sejtéséhez, az újjászületés utáni vágyhoz.

Hölderlin ezt az utat mutatja meg költészetében és életében. A költőnek adom át a szót:EGY RÓZSÁHOZKertek bájos királynője,Ölében dajkál minketMindeneknek éltetője,A hatalmas természet.Kis rózsaszál! létünk múló,Szirmaink lehullanak,Ám az elhintett magokbólÚj virágok sarjadnak.

GW. 5. köt. 617-618. §Szerencsére mi emberek nem vagyunk napok, különben bajban lennénk kultúránk értékeivel. Van

viszont valami napszerű bennünk, s az élet reggele, tavasza, estéje és ősze nem holmi érzelgősszóbeszéd, hanem lélektani valóság, sőt annál is több; fiziológiai tény, mert a déli fordulat még testitulajdonságokat is megváltoztat. Különösen déli népeknél úgy találjuk, hogy idősebb asszonyoknálnyersebb, mély hang, bajusz, kemény arcvonások jelentkeznek, s több más tekintetben is valamiférfias lény fejlődik ki. S megfordítva: a fizikai férfihabitust nőies vonások, mint zsírlerakódás éslágyabb arckifejezés enyhítik.

Az etnológiai irodalomban érdekes beszámolót olvashatunk egy indián törzsfőnökről és harcosról,akinek élete derekán álmában megjelent a Nagy Szellem, és hírül adta, hogy mostantól fogva a nőkés gyerekek között lesz a helye, női ruhát kell hordania, és asszonyoknak való eledelt fogyasztania.Ő engedelmeskedett ennek az álomlátásnak, ami nem ment tekintélye rovására. Ez a vízió hűkifejezése a pszichikus lélektani forradalomnak, az alászállás kezdetének. Az értékek, sőt még atestek is visszájukra fordulnak, legalábbis utalásszerűen.

Ami a férfiúi, illetve női, a lelki tulajdonságokat illeti, bizonyos szubsztanciakészletekkel lehetne

összehasonlítani, amelyeket az élet első felében kissé egyenlőtlenül használnak fel. A férfi a magaférfiszubsztanciájának nagy tartalékát emészti föl, s aztán már csak a női szubsztancia kisebbkvantuma van neki hátra, annak veheti most hasznát. A nőnél fordítva: eddig használatba nem vettférfiassági állományát indíthatja akcióba.

GW. 8. köt. 780-781. §; Mélységeink ösvényein. 15-16. old.Az ösztönös élet végtelenül sokszor oly könnyedén túlhaladt ennek az életkornak a

problematikáján, s ennek alapján biztonsággal feltételezhetjük, hogy azok a változási folyamatok,amelyek lehetővé teszik ezt az átmenetet, már régóta készülnek a tudattalanban és csak az indításravárnak.

GW. 9/I. köt. 528. §Az öregedő embernek azonban fontos „érdeke” éppen ezzel a lehetőséggel megismerkednie. Egy

úgyszólván elháríthatatlan kérdező fordul hozzá, neki pedig válaszolnia kellene. Szüksége volna teháta halál mítoszára, mivel az „értelem”, a „józan ész” semmi mást nem mutat neki, csak a sötét gödröt,amelybe belekerül. A mítosz ellenben más képeket mutathatna, segítőkész és lelkiekben gazdagítóképeket az életről a holtak országában. Ha hisz bennük vagy akár csak hitelt ad nekik, akkor éppenúgy lehet igaza vagy tévedhet, mint annak, aki nem hisz bennük. Csakhogy aki tagad, az a semmifelé tart, az archetípusnak elkötelezett ember pedig az élet nyomain halad mindhalálig. Igaz,mindketten bizonytalanságban vannak, egyikük azonban ösztöne ellenére, a másik azzal egyetemben– ami számottevő különbséget és előnyt jelent az utóbbi javára.

Erinnerungen. 308-309. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 367-368. old.Egy másik élményem szintén alaposan elgondolkoztatott, éppen anyám halála előtt. Amikor

meghalt, Tessinben tartózkodtam. A hír nagyon megrendített, mivel váratlan hirtelenséggel tört rá ahalál. A halála előtti éjszakán ijesztő álmot láttam: sűrű, sötét erdőben jártam; óriási, fantasztikussziklatömbök terpeszkedtek az őserdőbe illő hatalmas fák között. Heroikus, őskori táj volt. Egyszercsak éles füttyöt hallottam, amely mintha a világegyetemet hasította volna át. Ijedtembenmegroggyant a lábam. Ekkor megzörrent a bozót, és előrontott belőle egy félelmetes pofájú, óriásifarkaskutya. Láttára meghűlt bennem a vér. Elszáguldott mellettem, és én tudtam: most ráparancsolta Zord Vadász, hogy vigyen neki egy embert. Halálos rémületben ébredtem, és másnap reggelmegkaptam az értesítést anyám haláláról.

Álom ritkán rázott meg ennyire, mert hiszen a felületes szemlélőnek mintha azt mondta volna,hogy anyámat az ördög vitte el. Valójában azonban a Zord Vadász, a „zöld-kalpagos” volt az, akiazon az éjszakán – a januári főn napjaiban – a farkasaival vadászott. Wotan volt ő, alemannősapáink istene, aki anyámat az ősei körébe, vagyis, negatív értelmezés szerint, a szilaj seregbe,pozitív értelemben azonban a „megboldogultak közé begyűjtötte”. Wotan csak a kereszténymisszionáriusok révén vált ördöggé. Magában véve jelentős isten – afféle Mercur vagy Hermész,amint a rómaiak helyesen felismerték; természeti szellem, aki a Grál-monda Merlin-alakjában támadtfel újra és mint spiritus-mercurialis, a higany lelke, az alkimisták által keresett árkánummá, titkosgyógyszerré lett. Így hát az álom azt mondja, hogy anyám lelke fölvétetett a mély-énnek ama nagyobbösszefüggésébe, amely túl van a leszűkített keresztény erkölcsön: tudniillik a természetnek és aszellemnek az ellentétek konfliktusát átfogó összességébe.

Azonnal hazautaztam, és éjjel, a vonatban ülve, mély szomorúság töltött el, lelkem legmélyénazonban mégsem szomorkodtam igazán, éspedig különös okból: egész utazásom alatt szakadatlanultánczenét hallottam, nevetést és vidám zajongást, mintha esküvőt ünnepelnének. Ez az élmény élesellentétben állt az álom félelmetes hatásával. Itt vidám tánczene, víg nevetgélés uralkodott, és énképtelen voltam magam átadni a gyásznak. Bár újra meg újra elhatalmasodott volna rajtam, akövetkező pillanatban mégis mindig ezek a vidám dallamok vettek körül. Egyrészt melegség és örömtöltött el, másrészt rémület és gyász, az érzelmi kontrasztok szakadatlan váltakozásában.

Az ellentét úgy magyarázható, hogy a halál egyszer a magam, másszor a lélek álláspontja felőlrajzolódik ki. Előbbi esetben katasztrófaként jelenik meg, és olyan látszatot kelt, mintha gonosz és

könyörtelen hatalmak agyonvertek volna valakit.Hiszen félelmetesen durva is a halál – efelől jobb, ha nem áltatjuk magunkat –, nemcsak mint

fizikai történés, hanem még inkább mint lelki: elragad körünkből egy embert, és jeges halotti csöndmarad a helyén. Nincs többé remény semmiféle kapcsolatra, mert összeomlott minden híd.Olyanokat, akiknek hosszú életet kívántunk volna, életük virágjában ragad magával a halál,semmirekellők pedig magas kort érnek meg. Kegyetlen valóság ez, nem jó, ha áltatjuk magunkat. Ahalál brutalitása és önkénye annyira elkeserítheti az embereket, hogy arra következtetnek belőle:nincs irgalmas Isten, nincs igazság, sem pedig jóság.

Más szempontból viszont örömteli eseményként jelenik meg a halál. Az örökkévalóság jegyébenmenyegző, misztikus egyesülés. A lélek mintegy eljut hiányzó másik feléhez, hozzájut a teljességhez.

Erinnerungen. 316-317. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 376-377. old.

IrodalomC. G. Jung: Gesammelte Werke (GW), 20 Bände. Hrsg. von Lilly Jung-Merker, Elisabeth Rüf und

Leonie Zander. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1971 ff.C. G. Jung: Briefe, 3 Bände. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1972 f.C. G. Jung: Szemináriumok

Kinderträume. Hrsg. von Lorenz Jung und Maria Meyer-Grass. Walter Verlag, Olten/Freiburgim Breisgau 1987.

Traumanalyse. Nach Aufzeichnungen der Seminare 1928-1930. Hrsg. von William McGuire.Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1991.

Analytische Psychologie. Nach Aufzeichnungen des Seminars 1925. Hrsg. von WilliamMcGuire. Walter Verlag, Solothurn/Düsseldorf 1995.C. G. Jung und al.:

Der Mensch und seine Symbole. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1968.Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung (Erinnerungen.), aufgezeichnet von Aniela

Jaffé. Olten/Freiburg im Breisgau 1971. (mit Register 1987.); Emlékek, álmok, gondolatok.Feljegyezte Aniela Jaffé. Ford. Kovács Vera. Budapest, Európa 1987, 1997.

TartalomElőszó

A TERMÉSZET BÖLCS VEZETŐÉLET EGY LÉLEKTŐL MEGFOSZTOTT TERMÉSZETBEN

MEGHASONLÁS ÖNMAGUNKKALCSAK AZ EMBER ÉPÍT KERTETA PSZICHÉ ALSÓBB SZINTJEIAZ ÁLOM TISZTA TERMÉSZET

TEST ÉS LÉLEKVALAMI NAPSZERŰ VAN BENNÜNK

IrodalomFELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR

A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJAA KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE

A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJAMŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR

TERJEDELME 6 (A/5) ÍVSZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ

NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT

NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLTFELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ